Jo Nesbo - Harry Hole 11.- Szomjúság

Jo Nesbø SZOMJÚSÁG

Copyright © Jo Nesbø, 2017 A mű eredeti címe: Tørst Published by agreement with Salomonsson Agency Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2017 A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető. Fordította: Petrikovics Edit Szerkesztette: Dr. Dobosi Beáta Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit Borítóterv: Beleznai Kornél ISBN 978 963 324 536 1 (papír) ISBN 978 963 324 537 7 (epub) ISBN 978 963 324 538 5 (mobi) Kiadta az Animus Kiadó 2017-ben A Central Médiacsoport tagja Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella [email protected] www.animuscentral.hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.

Prológus A fehér semmibe meredt. Ahogy az elmúlt csaknem három évben tette. Senki sem látta, és ő sem látott senkit. Kivéve, ha az ajtó kinyílt, és elegendő gőz szökött ki ahhoz, hogy egy pillanatra ki lehessen venni egy meztelen férfi alakját, mielőtt az ajtó újra bezárult, és minden ködbe burkolózott volna. A fürdő hamarosan zárt. Egyedül volt. Szorosabbra húzta a fehér frottírköntöst a derekán, felállt a fapadról, és kiment. Elsétált az üres medence mellett, majd belépett az öltözőbe. A zuhanyokból sehol sem folyt víz, nem hallatszott török nyelvű beszélgetés, egyetlen meztelen talp sem csattogott a járólapokon. A tükörbe pillantott. Végighúzta az ujját a hegen, amely még látszott az utolsó műtét után. Időbe telt, mire megbarátkozott az új arcával. Az ujja továbbsiklott a nyakán, le a mellkasára, és megállt ott, ahol a tetoválás kezdődött. Kinyitotta a lakatot az öltözőszekrény ajtaján, felhúzta a nadrágját, és rávette a még nedves fürdőköpenyre a kabátját. Bekötötte a cipőfűzőjét. Újból megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, majd a szekrényhez ment, amelyen a kék festékfolttal megjelölt, számzáras lakat lógott. A számokat a 0999re állította. Kiakasztotta a lakatot, és kinyitotta a szekrényajtót. Egy pillanatig az odabenn heverő nagy, gyönyörű revolvert nézte, majd megragadta a vörös markolatot, és a kabátzsebébe dugta a fegyvert. Aztán kivette a borítékot, és kinyitotta. Egy kulcs. Egy cím és részletes információk. Volt még valami a szekrényben.

Feketére festett vasból készült. A fény felé tartotta, és lenyűgözve bámulta a kovácsoltvas munkát. Még le kell mosnia, és át kell dörzsölnie, de már annak gondolatától is izgalom öntötte el, hogy használni fogja. Három év. Három év a fehér semmiben, az eseménytelen napok sivatagában. Most itt volt az idő. Itt volt az idő, hogy újra kortyoljon az életből. Itt volt az idő, hogy visszatérjen. Harry felriadt. A hálószoba homályába meredt. Megint ő volt az, visszatért, itt volt. – Újabb rémálom, szívem? – A suttogó hang meleg és nyugodt volt. Abba az irányba fordult, amerről hallotta. A barna szempár vizslatón nézte. A kísértet pedig elhalványult és eltűnt. – Itt vagyok – mondta Rakel. – Én pedig itt vagyok – válaszolta Harry. – Ezúttal ki volt az? – Senki – hazudta, és a nő arcára tette a kezét. – Aludj csak. Harry behunyta a szemét, és várt, amíg Rakel is így tesz, majd felpillantott. A nő arcát nézte. Ezúttal egy erdőben látta a férfit. A mocsaras vidéken sűrű, fehér köd gomolygott körülöttük. A férfi Harry felé nyújtott valamit, aki egy futó másodpercre megpillantotta a mellkasára tetovált démonarcot. Aztán a köd sűrűbbé vált, és a férfi eltűnt. Megint eltűnt. – Én pedig itt vagyok – suttogta Harry Hole.

ELSŐ RÉSZ

Első fejezet Szerda este A Jealousy Bar szinte teljesen üres volt, mégis nehezen lehetett levegőt venni. Mehmet Kalak a pultnál ülő férfit és nőt figyelte, miközben bort töltött a poharukba. Négy vendég. Ült még egy magányos pasas az egyik asztalnál, és aprókat kortyolt a korsójából. A negyedik jelenlétét csak egy pár cowboycsizma jelezte, amely az egyik bokszból kandikált ki, miközben a sötétben fel-felvillant egy telefon kijelzője. Négy vendég este fél tizenkettőkor a Grünerløkka legjobb bárokkal teli környékén. Rettenetes! Ez nem mehet így tovább. Mehmet olykor eltűnődött, miért hagyta ott a vezetői állását a város legmenőbb szállodájának bárjában, és vette át teljesen egyedül ezt a részeges ügyfélkört kiszolgáló, lepusztult helyet. Talán azért, mert úgy vélte, az árak emelésével sikerül lecserélnie a régi vendégeket olyanokra, amilyenekre mindenki utazott: a környék eleven, jómódú, nem sok vizet zavaró, szórakozni vágyó fiataljaira. Talán azért, mert a szakítása után szüksége volt egy helyre, ahol halálra dolgozhatja magát. Talán azért, mert az uzsorás Danial Banks ajánlata kedvezőnek tűnt, amikor a bank elutasította a kérelmét. Vagy talán egyszerűen csak azért, mert a Jealousy Barban ő dönthette el, milyen zene szól, és nem egy kicseszett szállodaigazgató, aki csupán egyetlen dallamot ismert: a pénztárgép csilingelését. Sikerült elüldöznie a régi törzsvendégeket, akik már meg is melegedtek három háztömbbel odébb egy olcsó bárban. Az új vendégeket azonban nehezebbnek bizonyult becsalogatni. Talán

nem ártana átgondolnia a koncepciót. Lehet, hogy egyetlen tévéképernyő, amelyen csak török labdarúgás megy, kevés ahhoz, hogy sportbárnak titulálhassa a helyet. És talán a zenével is biztosabbra kellene mennie: olyan klasszikusokat kellene választania, mint a U2 és Springsteen a fiúknak és a Coldplay a csajoknak. – Nem voltam túl sok Tinder-randin – mondta Geir, és visszatette a fehérboros poharat a bárpultra. – De rájöttem, hogy rengeteg furcsa ember van. – Tényleg? – kérdezte a nő, és elnyomott egy ásítást. Rövid, szőke haj, karcsú derék. Harmincöt év körüli, gondolta Mehmet. Gyors, kissé hektikus mozdulatok. Fáradt szempár. Sokat dolgozik és edz, mert abban reménykedik, hogy olyan előnyökre tesz szert, amilyenekkel soha nem rendelkezett. Mehmet nézte, ahogy Geir három ujjal felemeli a poharat a száránál fogva, ugyanúgy, mint a nő. A számtalan Tinder-randiján mindig ugyanazt rendelte, amit a partnerei, legyen az whisky vagy zöld tea. Alighanem azt akarta jelezni, hogy még ebben is illenek egymáshoz. Geir megköszörülte a torkát. Hat perc telt el azóta, hogy beléptek a bárba, és Mehmet tudta, hogy most fogja bevinni az ütést. – Szebb vagy, mint a profilképeden, Elise – mondta Geir. – Már mondtad, és megint csak köszönöm. Mehmet egy poharat törölgetett, és úgy tett, mintha nem figyelne oda. – És mondd csak, Elise, mire vágysz az életben? A nő kissé beletörődön elmosolyodott. – Egy olyan férfira, aki nem csak a külsőre megy. – Ennél jobban nem is érthetnék egyet veled. Csakis a belső számít. – Csak vicceltem. Szebb vagyok a profilképemen, és az igazat megvallva, te is, Geir. – Hehe – mondta Geir, és kissé megdöbbenve bámult a

borospohárba. – A legtöbben jól sikerült képet választanak. Szóval egy férfira vágysz. Milyen férfira? – Olyanra, aki otthon marad három gyerekkel. – Elise az órára pillantott. – Hehe. – Geirnek nemcsak a homlokát, hanem az egész kopaszra borotvált koponyáját elöntötte az izzadság. Hamarosan a hóna alatt is megjelentek a verejtékfoltok a testhezálló, fekete ingen, amely meglehetősen különös választásnak tűnt, mivel Geir sem karcsú, sem fitt nem volt. A poharat forgatta. – Pontosan az efféle humor a gyengém, Elise. Egyelőre csak egy kutya jelenti a családomat. Szereted az állatokat? Miért nem adja már fel, tűnődött Mehmet. – Ha találkozom az igazival, azt itt… és itt is érezni fogom… – Geir lehalkította a hangját, vigyorgott, és az ágyékára mutatott. – Te mit gondolsz, Elise? Mehmet megborzongott. Geir mindent egy lapra tett fel, és az önbecsülése hamarosan csúnya sérülést fog elszenvedni. A nő félretolta a borospoharat, és kissé közelebb hajolt a férfihoz. Mehmetnek nagyon hegyeznie kellett a fülét, hogy hallja, amit mond. – Megígérnél nekem valamit, Geir? – Természetesen. Mi volna az? – Geir pillantása és hangja olyan mohó volt, mint egy kutyáé. – Hogy miután kimegyek innen, soha többé nem próbálsz kapcsolatba lépni velem. Mehmet őszinte csodálattal figyelte, ahogy Geir kiprésel magából egy mosolyt. – Persze. A nő hátradőlt. – Nem mintha valami eszelős zaklatónak tűnnél, de tudod, volt már néhány rossz tapasztalatom. Valaki egyszer követett. Megfenyegette a partnereimet. Remélem, megérted, hogy egy kicsit elővigyázatos vagyok. – Persze. – Geir felemelte a poharat, és felhajtotta a tartalmát.

– Ahogy már említettem, rengeteg őrült szaladgál az utcákon. De ne félj, teljes biztonságban vagy. Ha a statisztikát nézzük, négyszer nagyobb az esélye annak, hogy egy férfit meggyilkoljanak, mint egy nőt. – Köszönöm a bort, Geir. – Ha hármunk közül… Mehmet gyorsan elfordította a fejét, amikor Geir rámutatott. – …egyvalakit meggyilkolnak ma este, annak az esélye, hogy te leszel, egy a nyolchoz. Vagyis, várj egy pillanatot, el kell osztanod… Elise felállt. – Remélem, sikerül kiszámolnod. Minden jót! Miután a nő elment, Geir egy ideig a borospohárra meredt, és a Fix you ütemére bólogatott, mintha feltett szándéka lenne meggyőzni Mehmetet és minden más tanút, hogy már túl is lépett a dolgon, a nő csupán egy háromperces popszám volt, amelyet ugyanannyi idő alatt el is felejt az ember. Aztán anélkül, hogy hozzáért volna a pohárhoz, felállt, és távozott. Mehmet körülnézett. A cowboycsizmás és a lassan kortyolgató pasas is eltűnt. Egyedül volt. Megint volt oxigén. Keresett egy másik lejátszási listát a telefonján. A saját lejátszási listáját tette be. Bad Company. A Free, a Mott The Hoople és a King Crimson tagjaival aligha lehet mellélőni. Ha ráadásul Paul Rodgers az énekes, akkor meg egyenesen lehetetlen hibázni. Mehmet úgy feltekerte a hangerőt, hogy a poharak finoman csörömpölni kezdtek a pult mögött. Elise végiggyalogolt a Thorvald Meyers gatén álló egyszerű, négyemeletes épületek előtt. Egykor egy szegény város szegény negyede nyújtott itt otthont a munkásosztálynak, ám mára a négyzetméterárak úgy felmentek, hogy a londoni és a stockholmi árakkal vetekedtek. Szeptember Oslóban. Végre visszatért a sötétség, maguk mögött tudhatták a hosszú, bosszantóan világos nyári éjszakákat és velük együtt a nyár hisztérikus, ostoba

magamutogatását. Szeptemberben Oslo visszaváltozik önmagává: egy melankolikus, tartózkodó, racionális várossá. Szilárd homlokzat, de sötét helyekkel és titkokkal terhes. Amilyen Elise maga is – mások szerint. Megszaporázta lépteit, mert lógott az eső lába. Már szitált is kissé, isten tüsszentésének permete, ahogy az egyik randipartnere nevezte, amikor költői próbált lenni. Abba kell hagynia a tinderezést. Holnap. Elég volt. Elég a kanos férfiakból, akiknek a pillantásától prostinak érzi magát, amikor egy bárban találkozik velük. Elég az őrült pszichopatákból és zaklatókból, akik kullancs módjára csimpaszkodnak belé, és időt, energiát és bizalmat szívnak ki belőle. Elég a szánalmas lúzerekből, akik miatt ő is vesztesnek érezte magát. Állítólag a netes randizás az ismerkedés új módja, és már semmi kínos nincs benne, mindenki ezt csinálja. De ez nem igaz. Az emberek munkahelyen, könyvtárakban, összejöveteleken, edzőtermekben, kávézókban, repülőgépeken, buszokon, vonatokon ismerkednek. Méghozzá úgy, ahogy ismerkedniük kell: fesztelenül, mindenféle nyomástól mentesen, miközben megtartják az ártatlanság, a tisztaság és a sors szeszélyének romantikus illúzióját. És ő akarta ezt az illúziót. Törölni fogja magát a Tinderről. Már korábban is fogadkozott, de most tényleg megteszi. Még ma este. Átvágott a Sofienberggatán, előszedte a kulcsát, és bedugta a zöldséges mellett nyíló kapu zárjába. Belökte az ajtót, és belépett a kapualj sötétjébe, majd megtorpant. Ketten voltak. Beletelt néhány másodpercbe, mire a szeme eléggé hozzászokott a sötétséghez, és meglátta, mi van a kezükben. Mindkét férfi slicce nyitva volt, a nemi szervük kilógott. Elise hátrálni kezdett. Nem fordult meg, csak azon imádkozott, nehogy álljon mögötte valaki. – A picsába… Elnézést! A szabadkozó hang fiatal volt. Elise tizennyolc-húsz évesnek saccolta. Nem volt józan.

– Bazz! – csattant fel a másik félig nevetve. – Lehugyoztad a cipőmet! – Csak megijedtem! Elise szorosabbra húzta a kabátját, és elsétált a fiúk mellett, akik visszafordultak a fal felé. – Ez nem nyilvános vécé – mondta. – Bocsánat, sürgős volt. Eskü’, többet nem fordul elő. Geir végigsietett a Schleppegrells gatén. A fejét törte. Nem igaz, hogy két férfi és egy nő esetében a csajnak pontosan egy a nyolchoz az esélye arra, hogy meggyilkolják, az egyenlet sokkal bonyolultabb ennél. Mindig minden bonyolultabb. Éppen elhagyta a Romsdalsgatát, amikor valami arra késztette, hogy hátraforduljon. Úgy ötven méterrel mögötte egy férfi gyalogolt. Nem volt biztos benne, de mintha ugyanaz a pasas lett volna, aki az utca túloldalán egy kirakatot bámult, amikor Geir kilépett a Jealousy Bar ajtaján. Geir megszaporázta a lépteit. Kelet felé tartott, a Dælenenga sportpálya és a csokoládégyár irányába, ahol egy lélek sem járt az utcákon, csak egy busz várakozott a megállóban. Geir hátralesett. A pasas még mindig ott volt, továbbra is ugyanabban a távolságban. Geir mindig is félt a sötét bőrű emberektől, és nem látta rendesen a férfit. Kifelé tartottak a fehér, polgári környékről, arra, ahol sok a szociális lakás és a bevándorló. Geir látta a háza kapuját, úgy száz méterre volt. Amikor megfordult, észrevette, hogy a fickó futásnak eredt. A gondolat, hogy egy súlyos traumákon átesett szomáliai van a sarkában egyenesen Mogadishuból, arra késztette, hogy a nyakába kapja a lábát. Geir évek óta nem futott, és minden alkalommal, amikor a talpa az aszfalthoz csapódott, megrázkódott az elé táruló kép. Odaért a kapuhoz, sikerült első próbálkozásra a zárba dugnia a kulcsot, beugrott, és becsapta maga mögött a nehéz faajtót. A nedves fának dőlt, érezte, ahogy a levegő a tüdejébe, a tejsav pedig a combjába mar. Megfordult, és kikémlelt az ajtó fölött lévő ablakon. Senkit sem látott az utcán.

Talán nem is szomáliai volt. Geirből kitört a nevetés. Az embert már attól kitöri a frász, hogy gyilkosságokról beszélget. Mit is mondott Elise a zaklatójáról? Geir még akkor is levegő után kapkodott, amikor kinyitotta a lakása ajtaját. Kivett egy sört a hűtőszekrényből, észrevette, hogy az utcára néző konyhaablak nyitva van, és bezárta. Bement a dolgozószobába, és felkapcsolta a lámpát. Lenyomott egy billentyűt a számítógépen, mire a nagy, húszcolos képernyő világítani kezdett. Beírta a „pornhub” és a „francia” szót a keresési mezőbe. Végigpásztázta a képeket, és végül ráakadt egy nőre, akinek legalább a hajszíne és a frizurája olyan volt, mint Elisének. A lakásnak vékony falai voltak, ezért bedugta a fejhallgató csatlakozóját a számítógépbe, rákattintott a képre, majd kigombolta és letolta a nadrágját. A nő olyan kevéssé hasonlított Elisére, hogy Geir inkább lehunyta a szemét, és a nő nyögéseire összpontosított, miközben megpróbálta maga elé képzelni Elise apró, kissé szigorú száját, gúnyos pillantását és decens, de annál szexibb blúzát. Soha nem kaphatja meg. Soha. Csakis így. Hirtelen abbahagyta. Kinyitotta a szemét. Elengedte a farkát, miközben a nyakán felmeredtek a szőrszálak a hideg huzatban, amely a háta mögül, az ajtónyílásból áradt. Határozottan tudta, hogy bezárta az ajtót. Felemelte a kezét, hogy levegye a fejhallgatót, de tisztában volt vele, hogy már késő. Elise beakasztotta a biztonsági láncot az ajtón, lerúgta a cipőjét az előszobában, és szokásához híven megsimogatta a tükörre erősített fotót, amely őt és az unokahúgát, Ingvildet ábrázolta. Egyfajta szertartás volt ez, amelyről maga sem tudta, mit jelent, csak annyi volt világos, hogy egy mély emberi szükségletet fed le, akárcsak a halál utáni létről szóló történetek. Bement a kicsi, de hangulatos és saját tulajdonú kétszobás lakás nappalijába, és elnyúlt a kanapén. A telefonra pillantott. Egy SMS a munkahelyéről: a másnap reggeli megbeszélést elhalasztották.

Nem árulta el a pasasnak, akivel találkozott, hogy nemi erőszakot és szexuális visszaélést elszenvedett áldozatok érdekeit képviselő kirendelt ügyvédként dolgozik. Ahogy azt sem, hogy a statisztikája, amely szerint a férfiak nagyobb eséllyel válnak gyilkosság áldozatává, csak félig felel meg az igazságnak. A szexuális indíttatású gyilkosságok esetében négyszer nagyobb valószínűséggel nő az áldozat. Ez volt az egyik oka annak, hogy amikor megvette a lakást, első dolga volt lecseréltetni a zárat és biztonsági láncot felszereltetni. Egy legkevésbé sem norvég biztonsági láncot, amelyet a mai napig meglehetősen ügyetlenül akasztott ki és be. Megnyitotta a Tindert. Az alkalmazás szerint tetszik három férfinak, akiknek kártyáját az este folyamán jobbra húzta. Á, ez volt a jó az egészben! Nem az úgynevezett „találat”, hanem a tudat, hogy ott vannak valahol, és őt akarják. Megengedjen magának egy utolsó virtuális édeshármast két idegennel, mielőtt törli a fiókját és az alkalmazást? Nem. Most azonnal töröld! Belépett a menübe, beírta, amit kellett, és végül megjelent a kérdés, hogy valóban törölni akarja-e a fiókot. Elise a mutatóujját nézte. Enyhén remegett. Atyaég, csak nem vált függővé? Ennyire vágyik a megerősítésre? A tudatra, hogy vannak olyanok, akik őt akarják? Vagy legalábbis olyat, aki a profilképen van. Noha fogalmuk sincs, milyen ember valójában. Vajon teljesen függővé vált, vagy csak egy kicsit? Ezt könnyen megtudhatja. Elég, ha most törli a fiókot, és egy hónapig kibírja, hogy a közelébe sem megy az alkalmazásnak. Ha nem sikerül, akkor komoly baj van. A remegő ujj a Törlés gombhoz közeledett. És amennyiben tényleg függő, mennyire lehet súlyos a helyzet? Mindenkinek szüksége van az érzésre, hogy van valakije, hogy tartozik valakihez. Olvasta, hogy a csecsemőknek az életükbe kerülhet, ha nem kapnak elég érintést. Egyrészt kételkedett benne, másrészt viszont: mi értelme az életnek, ha csak magának tartogatja, ha olyan munkára fordítja, amely felemészti, ha olyan

barátokkal tölti, akikkel inkább csak kötelességből találkozik, mert a magánytól való félelem jobban gyötri, mint a gyerekükről, a férjükről vagy legalább az egyik hiányáról szóló unalmas siránkozásuk? És mi van, ha éppen ebben a pillanatban bukkan fel az igazi a Tinderen? Rendben, egy utolsó kör. Az elsőként felbukkanó képet balra húzta, a „téged nem akarlak megismerni” kupacba. Akárcsak a másodikat. És a harmadikat. Elkalandoztak a gondolatai. Egyszer egy előadáson egy pszichológus, aki közeli kapcsolatban állt az ország legelvetemültebb erőszaktevőivel, azt mondta, hogy a férfiak szexért, pénzért és hatalomért, a nők pedig féltékenységből és félelemből ölnek. A következő képnél, amelyet balra akart húzni, megtorpant. Volt valami ismerős a keskeny arcban, bár a fotó meglehetősen sötét és életlen volt. A Tinder olyan embereket is felajánl, akik a közvetlen közelben vannak. És ez a férfi kevesebb mint egy kilométerre volt tőle, igen, az is lehet, hogy ugyanebben a háztömbben. Mindenesetre a kép életlensége azt jelentette, hogy a férfi nem olvasta a helyes Tinder-taktikákról szóló tippeket, és ez már önmagában is pozitívum. A szöveg egy egyszerű „szia” volt. Meg sem próbált kitűnni a tömegből. Ha nem is éppen fantáziadús, de legalább magabiztos. Igen, Elise határozottan kedvelte, ha egy férfi egy sima „helló”-val lépett oda hozzá egy buliban, miközben nyugodtan és határozottan nézett rá, ami ezt sugallta: „Továbbmehetünk?” Jobbra húzta a képet, a „rád kíváncsi vagyok” oldalra. És hallotta az iPhone vidám csilingelését, amely újabb találatot jelzett. Geir nehezen szedte a levegőt az orrán keresztül. Felhúzta a nadrágját, és lassan körbefordult a székkel. A szobában a számítógép képernyője volt az egyetlen fényforrás, és csupán az előtte álló ember felsőtestét és kezét világította meg. Az arcát nem látta, csak a fehér kezeket, amelyek

nyújtottak valamit. Egy fekete bőrszíjat. Hurokkal a végén. Az illető közelebb lépett, mire Geir ösztönösen hátragördült a székkel. – Tudod, mit találok meg még nálad is könnyebben? – suttogta a hang a sötétben, miközben a kezek megfeszítették a bőrszíjat. Geir nyelt egyet. – A szukádat – mondta a hang. – Azt ígérted, gondját viseled. De a konyhapadlóra szarik az a büdös dög, mert senki sem sétáltatja meg. Geir megköszörülte a torkát. – Ugyan már, Kari… – Kifelé, mindketten! És hozzám ne merj nyúlni, amikor lefekszel. Geir elvette a pórázt, és az ajtó becsapódott a nő mögött. Geir pislogva ült a sötétben. Kilenc, gondolta. Két férfi, egy nő, egy gyilkosság. Annak az esélye, hogy a nő váljon gyilkosság áldozatává egy a kilenchez, és nem egy a nyolchoz. Mehmet régi BMW-je lassan elhagyta a városközpont utcáit. Kjelsås, a családi házak, a fjordra nyíló kilátás és a friss levegő felé tartott. Bekanyarodott a békésen alvó utcába. Mehmet észrevette, hogy egy fekete Audi R8 parkol a ház garázsa előtt. Lelassított. Egy másodpercig azt mérlegelte, hogy gázt ad, és továbbáll. Tudta, hogy azzal csak elodázná a dolgot. Másfelől pontosan erre volt szüksége. Haladékra. Banks azonban újra meg fogja találni, és talán mégiscsak ez a megfelelő időpont. Sötét volt, mindenütt éjszakai nyugalom honolt, sehol egy tanú. Mehmet leparkolt a járda mellett. Kinyitotta a kesztyűtartót. Rápillantott a tárgyra, amelyet néhány napja tett oda, pontosan arra az esetre, ha ez a helyzet előállna. A zsebébe dugta, és nagy levegőt vett. Aztán kiszállt a kocsiból, és elindult a ház felé. Az Audi ajtaja kinyílt, és Danial Banks kiszállt. Amikor Mehmet a Pearl of India nevet viselő vendéglőben találkozott vele, tudta,

hogy a pakisztáni keresztnév és az angol vezetéknév ugyanolyan hamis, mint a férfi kézjegye az úgynevezett dokumentumon, amelyet aláírtak. A készpénz azonban, amelyet egy bőröndben tolt Mehmet elé az asztalon, nagyon is igazi volt. Mehmet cipője alatt megcsikordult a kavics. – Szép ház – jegyezte meg Danial Banks, és karba tett kézzel az R8-hoz támaszkodott. – És a bank nem fogadta el fedezetként? – Csak bérlem – felelte Mehmet. – Az alagsort. – Nagy kár – mondta Banks. Jóval kisebb volt Mehmetnél, mégis nagydarabnak tűnt, ahogy a zakója alatt a bicepszét markolta. – Mert akkor hiába égetnénk porig, hogy a biztosítás összegéből kifizethesd az adósságodat, nem igaz? – Tényleg nem lenne értelme. – Akkor viszont kénytelen leszek fájdalmas módszerekhez folyamodni. Szeretnéd tudni, milyen módszerekre gondolok? – Nem szeretnéd előbb tudni, hogy tudok-e fizetni? Banks megrázta a fejét, és előhúzott valamit a zsebéből. – A törlesztőrészlet három nappal ezelőtt lett volna esedékes, és világosan megmondtam, hogy nem tűröm a késést. Mivel azt szeretném, hogy az összes adósom tisztában legyen ezzel, nem hunyhatok szemet a dolog felett. – A garázslámpa fényébe emelte a tárgyat. Mehmet levegő után kapkodott. – Tudom, hogy nem különösebben eredeti – mondta Banks, és oldalra hajtott fejjel méregette a csípőfogót. – De működik. – De… – Dönthetsz, melyik ujjadat áldozod fel. A legtöbben a bal kisujjukat választják. Mehmet érezte, hogy elönti a düh. A mellkasa megemelkedett, ahogy beszívta a levegőt. – Tudok egy jobb megoldást, Banks. – Valóban? – Tudom, hogy nem különösebben eredeti – mondta Mehmet, és jobb kezét a dzsekije zsebébe dugta. Előhúzta, ami a zsebében volt,

és Banks felé nyújtotta. Két kézzel. – De működik. Banks meglepetten meredt rá. Aztán lassan bólintott. – Igazad van – mondta, megragadta a bankjegyköteget, és lehúzta róla a gumit. – Fedezi a törlesztőrészletet és a kamatot az utolsó koronáig – jelentette ki Mehmet. – De biztos, ami biztos, számold át. Csilingelés. Egy Tinder-találat. A telefon így jelzi, hogy valaki, akit jobb oldalra húztál, szintén jobbra húzott téged. Elise a hang irányába kapta a fejét, és a szíve hevesen kalapálni kezdett. Ismerte a Tinder találatot jelző hangjának hatását: az izgatottságtól megemelkedik a pulzusszám, és egy nagy adag boldogsághormon szabadul fel, amitől függővé válhat az ember. De nem emiatt kezdett dörömbölni a szíve. Hanem azért, mert nem az ő telefonja jelzett. Ám a csilingelés pont abban a pillanatban hangzott fel, amikor jobb oldalra húzott egy képet. Olyasvalaki képét, aki a Tinder szerint kevesebb mint egy kilométerre volt tőle. A hálószoba csukott ajtajára meredt. Nyelt egyet. A hang egész biztosan valamelyik szomszéd lakásból jött. Több szingli is lakott a házban, több potenciális Tinder-felhasználó. Teljes volt a csend, még egy emelettel lejjebb is, ahol a lányok még buliztak, amikor este elindult itthonról. Csak egyetlen jól bevált módja volt annak, hogy megszabaduljon a képzeletbeli szörnyektől. Ha utánanéz a dolognak. Felállt a kanapéról, és megtette a hálószoba ajtajához vezető négy lépést. Habozott. Egy nemierőszak-ügyre gondolt. Aztán összeszedte magát, és kinyitotta az ajtót. Megállt a küszöbön, és levegő után kapkodott. Odabent ugyanis nem volt semmi. Semmi, amit képes lett volna belélegezni. Az ágy fölötti világítás fel volt kapcsolva, és az első, amit

meglátott, egy pár cowboycsizma volt, amely az ágy végéről lógott le. Farmernadrág és két hosszú, keresztbe tett láb. A férfi, aki ott feküdt, a meglehetősen sötét és életlen képen szereplő pasas volt. Az inge ki volt gombolva, látszott a mellkasa. A mellére pedig egy arc volt tetoválva. Elise képtelen volt elszakítani róla a tekintetét. A némán sikoltó arcról. Mintha fogságba esett volna, és próbálna kiszabadulni. Elisének egy hang sem jött ki a torkán. Amikor az ágyon fekvő férfi felnézett, a mobiltelefon fénye megvilágította az arcát. – Hát újra találkozunk, Elise – suttogta. Amikor meghallotta a hangját, Elise egyből tudta, miért tűnt ismerősnek a profilkép. A hajszín megváltozott. És valószínűleg az arcát is megműttette, látta az öltések hagyta hegeket. A férfi felemelte a kezét, és a szájába tett valamit. Elise rámeredt, majd hátrálni kezdett. Aztán megfordult, és végre képes volt levegőt venni. Tudta, hogy futásra kell használnia, nem sikoltozásra. Mindössze öt, legfeljebb hat lépés volt a bejárati ajtóig. Hallotta az ágy nyikorgását, de a férfinak hosszabb utat kellett megtennie. Ha kijut a lépcsőházba, már nyugodtan sikolthat, a segítségére fognak sietni. Kiért az előszobába, a bejárati ajtó felé szökkent, lenyomta a kilincset, és kilökte az ajtót, de csak résnyire nyílt ki. A biztonsági lánc. Behúzta az ajtót, megragadta a láncot, de túl lassan ment, mint valami rossz álomban, és tudta, hogy már késő. Befogták a száját, és hátrarántották. Kétségbeesésében kidugta a karját a biztonsági lánc fölött, az ajtókeretbe kapaszkodott, ordítani próbált, de a nikotintól bűzlő kéz túl erősen tapadt a szájára. Aztán visszarántották, és az ajtó bezárult. A hang a fülébe suttogott: – Mégsem tetszem? Te sem nézel ki olyan jól, mint a profilképeden, bébi. Csak egy kicsit jobban megismerkedünk, úgysem jutott rá időnk annak i-idején. A hang. És a dadogás. Egyszer már hallotta. Rugdalózott, és szabadulni próbált, de mintha satuba szorították volna. A férfi a

tükör elé húzta. Fejét Elise vállára tette. – Nem a te hibád, hogy elítéltek, Elise, a bizonyítékok meggyőzőek voltak. Nem ezért vagyok itt. Hiszel nekem, ha azt mondom, hogy csak véletlen egybeesés? Azzal elvigyorodott. Elise a férfi szájára meredt. A protézis úgy nézett ki, mintha vasból készült volna, fekete és rozsdás volt. Szétnyíló hegyes fogazat, mint valami medvecsapda. Halkan megcsikordult, amikor a férfi kitátotta a száját. Bizonyára rugós volt. Elisének ebben a pillanatban eszébe jutottak az ügy részletei. A tetthelyen készült fotók. És tudta, hogy hamarosan meghal. Aztán a férfi harapott. Elise Hermansen sikoltani próbált, amikor megpillantotta a nyakából kifröccsenő vért. A férfi felemelte a fejét. A tükörbe nézett. A szemöldökéről, a frufrujáról és az álláról Elise vére csöpögött. – Ezt nevezem én, ta-találatnak, bébi – suttogta. Aztán újra harapott. Elise szédült. A férfi már nem tartotta olyan erősen, nem is volt rá szükség, mert valami bénító hideg és idegen sötétség kúszott Elise tagjaiba. Sikerült kiszabadítania az egyik kezét, és a tükör szélén lévő fénykép felé nyúlt. Megpróbálta megérinteni, de nem érte el.

Második fejezet Csütörtök délelőtt A nappali és az előszoba a délelőtti nap éles fényében fürdött. Katrine Bratt főtiszt csendben, elgondolkodva álldogált a tükör előtt, és a képet nézte, amely a keret alá volt dugva. Egy nőt és egy kislányt ábrázolt, akik egymást átölelve ültek egy kopár sziklán. A hajuk vizes volt, és nagy fürdőlepedőbe burkolóztak. Mintha éppen fürdőztek volna a hűvös norvég nyárban, és egymásba kapaszkodva igyekeztek volna átmelegedni. Most azonban elszakították őket egymástól. Egy megszáradt vércsík futott lefelé a tükrön és a fényképen éppen a két mosolygó arc között. Katrine Brattnak nem volt gyereke. Egyszer talán majd szül, de nem most. Ebben a pillanatban a karrierjének élő, friss szingli volt, és élvezte. Vagy nem? Halk torokköszörülés ütötte meg a fülét, és felnézett. Pillantása egy előreugró, magas homlokra és sebhelyes arcra esett. Truls Berntsen. – Mi az, Berntsen rendőrtiszt? – kérdezte. Látta, hogyan komorul el a férfi arca, amiért szándékosan emlékeztette rá, hogy tizenöt éves rendőrségi pályafutása dacára még mindig csak szimpla rendőrtiszt volt, és számos okból nem is dolgozhatott volna nyomozóként a gyilkossági csoportnál, ha gyermekkori barátja, Mikael Bellman rendőrfőkapitány nem helyezte volna az osztályra. Berntsen megvonta a vállát. – Semmi, te vezeted a nyomozást. – Azzal a hideg kutyatekintettel nézett, amely egyszerre volt alázatos és hamis.

– Ki kell kérdeznünk a lakókat – mondta Bratt. – Az alsó szomszédokkal kezdjük. Főleg arra vagyunk kíváncsiak, mit láttak és hallottak a tegnapi nap folyamán. Miután Elise Hermansen egyedül élt, azt is tudnunk kell, milyen férfiakkal érintkezett. – Ezek szerint úgy gondolja, hogy egy férfit keresünk, akit ismert? Katrine csak most vette észre a fiatalembert vagy inkább fiút, aki Berntsen mellett állt. Nyílt tekintet. Szőke frufru. Sármos vonások. – Anders Wyller, ma kezdtem. A hangja magas volt, a pillantása vidám, és Katrine feltételezése szerint nagyon is tisztában volt azzal, milyen hatást gyakorol a környezetére. Az ajánlás, amelyet a korábbi, tromsøi főnöke írt, olyan volt, mint valami szerelmi vallomás. De nem is csoda, a srác szakmai önéletrajza is elég meggyőző volt. Kitűnő osztályzatokkal végzett két évvel ezelőtt a rendőrtiszti főiskolán, Tromsøben pedig szintén remekül teljesített nyomozótisztként. – Menj csak előre, Berntsen – mondta Katrine. Berntsen csoszogó léptei felértek egy passzív tiltakozással, amiért egy nála fiatalabb, nőnemű főnök utasítgatja. – Isten hozott! – mondta Katrine, és kezet nyújtott a fiúnak. – Bocs, hogy nem tudtunk az osztályon tisztességes fogadtatásban részesíteni az első napodon. – A holtak elsőbbséget élveznek az élőkkel szemben – felelte Wyller. Katrine felismerte a Harry Hole-idézetet. Látta, hogy Wyller a kezét nézi, és hirtelen eszébe jutott, hogy még mindig rajta van a gumikesztyű. – Nem nyúltam semmi undorítóhoz – magyarázkodott. A fiatal férfi elmosolyodott. Hófehér fogsor. Tíz pluszpont. – Latexallergiám van – közölte. Húsz mínuszpont. – Oké, Wyller – mondta Katrine Bratt még mindig előrenyújtott kézzel. – Ezek a kesztyűk hintőpormentesek, minimális mértékben

váltanak ki allergiás reakciókat, minimális mennyiségben tartalmaznak endotoxinokat, és amennyiben a gyilkossági osztályon fogsz dolgozni, meglehetősen gyakran lesz rájuk szükséged. De természetesen átirányíthatunk a gazdasági bűnözés elleni osztályra vagy… – Kösz, nem – nevetett Wyller, és megragadta Katrine kezét, aki érezte a bőre melegét a latexen keresztül. – Katrine Bratt vagyok, én vezetem a nyomozást az ügyben. – Tudom, a Harry Hole-csoportban dolgoztál. – A Harry Hole-csoportban? – A Kazánházban. Katrine bólintott. Sosem gondolt Harry Hole-csoportként a háromfős kis nyomozócsapatra, amely alkalmi jelleggel alakult, hogy önállóan dolgozzon a rendőrgyilkossági eseteken. Bár az elnevezés elég találó volt. Harry azóta visszament a rendőrtiszti főiskolára, ahol előadóként dolgozott, Bjørn a bryni Bűnügyi Technikai Intézetbe, Katrine pedig a gyilkossági csoporthoz, és időközben vezető nyomozó lett belőle. Wyller szeme felragyogott, a pillantása továbbra is vidám volt. – Kár, hogy Harry Hole nem… – Kár, hogy nincs most időnk beszélgetni, Wyller. Itt ez a gyilkosság, amit ki kell vizsgálnunk. Maradj Berntsennel, figyelj és tanulj. Anders Wyller szája kaján mosolyra húzódott. – Úgy véli, sokat tanulhatok Berntsen rendőrtiszttől? Bratt egyik szemöldöke a magasba szökött. Fiatal, magabiztos, rettenthetetlen. Ami persze jó, de Katrine szívből remélte, hogy a srác nem egy újabb silány önjelölt Harry Hole-utánzat. Truls Berntsen megnyomta a csengőt, hallotta a hangját az ajtó mögül, megállapította, hogy abba kell hagynia a körömrágást, majd elengedte a gombot. Amikor felkereste Mikaelt, és megkérte, helyezze át a gyilkosságiakhoz, a rendőrfőkapitány megkérdezte, miért. Truls

kereken megmondta neki: feljebb akar kerülni a táplálékláncban, de anélkül, hogy halálra kelljen dolgoznia magát. Természetesen minden más rendőrfőkapitány haladéktalanul kihajította volna, Mikael azonban nem tehette. Ők ketten túlságosan sokat tudtak egymásról. Fiatalkorukban egyfajta barátság fűzte őket össze, később meg érdekből tartottak ki egymás mellett, mint a bojtorjánhal és a cápa. A közös bűnök és a hallgatás feloldhatatlanul összekötötte őket. És ez volt az oka annak is, hogy Truls Berntsennek még csak megjátszania sem kellett magát, amikor előállt az igényeivel. Abban azonban már kételkedett, hogy alaposan átgondolta-e ezeket az igényeket. A gyilkossági osztályon kétféle állás létezett: nyomozói és elemzői. Amikor Gunnar Hagen azt mondta, maga döntheti el, melyiket akarja, Truls rájött, hogy aligha szánták felelősségteljes posztra. Ami egyébként teljesen megfelelt neki. Az azonban tagadhatatlanul fájdalmasan érintette, hogy amikor Katrine Bratt körbevezette az osztályon, következetesen rendőrtisztnek titulálta, és kellemetlenül hosszan magyarázta neki, hogyan működik a kávéfőzőgép. Az ajtó kinyílt. Három fiatal lány bámult rá halálra vált arccal. A jelek szerint már értesültek az éjszaka történéseiről. – Rendőrség – emelte fel Truls az igazolványát. – Lenne néhány kérdésem. Hallottak valamit este tíz… – …néhány kérdésünk, amelyeknek sejtésünk szerint segíthetnének a megválaszolásában – szólalt meg egy hang mögötte. Az új fickó volt az. Wyller. Truls látta, hogy a lányok arca egyszeriben már nem is olyan rémült, szinte felragyogott. – Persze – felelte az a lány, aki kinyitotta az ajtót. – Tudják már, ki… csinálta… ezt? – Erről természetesen semmit sem mondhatunk – válaszolta Truls. – Azt azonban elmondhatjuk – szólt közbe Wyller –, hogy nincs okuk félelemre. Ha jól sejtem, egyetemisták, és közösen bérlik a

lakást. – Igen – vágták rá a lányok kórusban, mintha mindhárman az elsők akartak volna lenni. – És bemehetünk? – Wyller mosolya pontosan olyan fehér, mint Mikael Bellmané, állapította meg Truls. A lányok betessékelték őket a nappaliba, és ketten sietősen hozzáláttak, hogy eltüntessék az üres sörösüvegeket és poharakat az asztalról. – Tegnap buliztunk – szabadkozott az ajtót nyitó lány. – Ez borzasztó! Truls nem tudta eldönteni, hogy a megjegyzést a szomszédjuk meggyilkolására értette-e, vagy arra, hogy épp buliztak, amikor történt. – Hallottak valamit tegnap este tíz és tizenkét óra között? – kérdezte Truls. A lány megrázta a fejét. – Volt Elsének… – Elise – javította ki Wyller, majd jegyzetfüzetet és tollat vett elő. Trulsnek átfutott a fején a gondolat, hogy talán nála is lennie kellene ilyesminek. Aztán megköszörülte a torkát. – Látogatták férfiak a szomszédjukat? – Nem tudom – válaszolta a lány. – Köszönöm, ez volt minden – jelentette ki Truls, és elindult az ajtó felé. A két másik lány visszatért. – Esetleg meghallgathatnánk, mit mondanak a többiek – jegyezte meg Wyller. – A barátnőjük azt mondja, semmit sem hallott tegnap, és nem tud olyan férfiról, akivel Elise Hermansen rendszeresen vagy az utóbbi időben találkozgatott volna. Hozzá tudnak tenni valamit? A két lány előbb összenézett, majd szinkronban megrázták szőke fejüket. Truls látta, hogy mindannyian a fiatal nyomozóra

összpontosítanak. Nem zavarta, elég rutinosan kezelte már a tényt, hogy átnéznek rajta. Hozzászokott ahhoz az alig észrevehető szúráshoz a mellkasában, amelyet akkor is érzett, amikor Ulla végre odalépett hozzá a manglerudi gimnáziumban, hogy megkérdezze, hol van Mikael. És – mivel ez még a mobiltelefonok kora előtt történt –, hogy át tudna-e adni neki egy üzenetet. Truls egy alkalommal azt válaszolta, hogy az nehéz lesz, mert Mikael kempingezni ment az egyik barátnőjével. Ez nem volt igaz, de látni akarta a fájdalmat, a maga fájdalmát, a lány pillantásában. – Mikor látták Elisét utoljára? – kérdezte Wyller. A három lány megint egymásra nézett. – Nem láttuk, de… Az egyik vihogni kezdett, aztán ijedten a szája elé kapta a kezét, amikor rájött, hogy illetlenül viselkedett. A lány, aki ajtót nyitott nekik, megköszörülte a torkát. – Enrique reggel felhívott, és elmesélte, hogy hazafelé Alfával a kapualjban pisiltek. – Pfuj, olyan gusztustalanok tudnak lenni! – húzta el a száját a legmagasabb. – Csak egy kicsit részegek voltak – kuncogott megint a harmadik. A lány, aki ajtót nyitott, „szedjétek már össze magatokat” pillantást küldött feléjük. – Na, és közben felbukkant egy nő, ezért hívtak. Hogy bocsánatot kérjenek, ha esetleg a viselkedésük rossz fényt vetne ránk. – Ez igazán figyelmes volt tőlük – jegyezte meg Wyller. – És azt hiszik, hogy a nő… – Nem hiszik, tudják. Olvasták a neten a hírt, hogy megöltek „egy harmincas éveiben járó nőt”, látták a képeket a házról, rákerestek a Google-ban, és találtak egy fotót róla az egyik internetes újság oldalán. Truls megvetően röfögött. Gyűlölte az újságírókat. Átkozott

dögevők egytől egyig! Az ablakhoz lépett, és lenézett az utcára. Máris ott álltak a rendőrségi kordon túloldalán, a fényképezőgépükre hosszú objektíveket tekertek, amelyek a keselyű csőrére emlékeztették Trulst, ahogy az arcuk elé emelték, abban a reményben, hogy lőhetnek egy képet a holttestről. A várakozó mentőautó mellett egy zöld, sárga, piros csíkos rasztasapkás fazon állt, és a fehérbe öltözött helyszínelőkkel beszélgetett. Bjørn Holm, a Bűnügyi Technikai Intézettől. Odabiccentett az embereinek, majd eltűnt az épületben. Kissé görnyedten tartotta magát, mintha fájna a gyomra. Truls azon töprengett, van-e valami köze a testtartásának az irodában keringő pletykákhoz, miszerint Katrine Bratt nemrégiben lapátra tette. De legalább ez a kerek képű, dülledt szemű toteni is megtudta, milyen érzés, amikor darabokra szakad az ember. Wyller hangja a háttérben duruzsolt: – Hogy is hívják a fiúkat? Enrique és… – Nem, nem! – nevettek a lányok. – Henrik és Alf. Trulsnek sikerült elcsípnie Wyller tekintetét, és az ajtó felé biccentett. – Nagyon köszönöm, lányok, ez volt minden – mondta Wyller. – Mellesleg megkaphatnám a telefonszámokat? A lányok ijedt örömmel bámultak rá. – Henrik és Alf számát – tette hozzá Wyller suta mosollyal. Katrine a hálószobában állt az ágy mellett guggoló igazságügyi orvosszakértő mögött. Elise Hermansen a hátán feküdt a paplanon. A fehér blúzán vöröslő foltok tanúsága szerint állt, amikor vérezni kezdett. Méghozzá az előszobai tükör előtt, ahol a szőnyeget annyira átitatta a vér, hogy a parkettához ragadt. A hálószobába vezető nyomok és az ágyban található csekély vérmennyiség arra utalt, hogy a szíve valószínűleg már az előszobában megszűnt dobogni. A test hőmérséklete és a hullamerevség alapján az igazságügyi orvosszakértő megállapította, hogy a halál valamikor huszonhárom és egy óra

között állt be, az oka pedig a nagy mennyiségű vérveszteség volt, amelyet a közvetlenül a bal váll fölött, a fő nyaki ütőéren ejtett szúrt seb okozott. A nadrág és a bugyi az áldozat bokájáig le volt húzva. – Megnéztem a körmét, de szabad szemmel nem láttam bőrmaradványokat – mondta az igazságügyi orvosszakértő. – Mégis mióta végzik a bűnügyi technikusok munkáját? – tudakolta Katrine. – Bjørn kért meg rá – felelte a nő. – És olyan szépen kérte. – Valóban? Egyéb sérülések? – Van egy horzsolásnyom a bal alkaron és egy szálka a bal kéz középső ujjában. – Nemi erőszak nyomai? – Nincs látható nyom az altesten, ez viszont… – A nő egy nagyítót tartott a holttest hasa fölé. Katrine belenézett, és egy vékony, fényes csíkot pillantott meg. – …lehet a saját nyála vagy valaki másé, de inkább előváladéknak vagy spermának tűnik. – Bízzunk benne – mondta Katrine. – Bízzunk benne, hogy megerőszakolták? – Bjørn Holm lépett a szobába, és megállt Katrine mögött. – Ha megerőszakolták, minden jel szerint a halál beállta után történt – válaszolta Katrine, anélkül, hogy megfordult volna. – És jó lenne, ha lenne sperma. – Csak vicceltem – mondta Bjørn csendesen azon a meleg tónusú toteni nyelvjárásán. Katrine behunyta a szemét. Bjørn természetesen tisztában volt azzal, hogy a sperma a végső „szezám, tárulj” az efféle esetekben. És természetesen igyekezett viccel enyhíteni a feszültségen, amely azóta volt közöttük, hogy Katrine három hónappal korábban elköltözött. A nő is próbálkozott, de nem járt sikerrel. Az igazságügyi orvosszakértő felnézett rájuk. – Én itt végeztem – jelentette ki, és megigazította a hidzsábját. – Itt a mentő, leviszik a holttestet – mondta Bjørn. – Köszönöm a segítséget, Zahra.

Az igazságügyi orvosszakértő biccentett, és olyan sietősen hagyta el a szobát, mintha érzékelte volna a feszültséget a levegőben. – Nos? – szólalt meg Katrine, és kényszerítette magát, hogy Bjørnre nézzen. – Nincs túl sok mondanivalóm – felelte a férfi, és megvakarta a vörös pofaszakállát. Katrine várt, bízott benne, hogy még mindig a gyilkosságról beszélnek. – Ami a takarítást illeti, valószínűleg nem volt túl buzgó. Egy csomó ember hajszálait találtuk a lakásban, főleg férfiakét, akik aligha tegnap este jártak itt. – Kirendelt ügyvéd volt, nemi erőszak áldozatait védte – mondta Katrine. – Egy ilyen kizsigerelő munkát végző szingli nő számára a takarítás veled ellentétben nem feltétlenül elsődleges fontosságú. Bjørn futólag elmosolyodott, anélkül, hogy rossz néven vette volna a megjegyzést. És Katrinébe ismét beléhasított a lelkiismeret-furdalás, amit a férfinak újra és újra sikerült elérnie. Természetesen sosem civakodtak a takarítás miatt, Bjørn pillanatok alatt elintézte a mosogatást, a lépcsőház takarítását, a mosást, a fürdőszobát és az ágynemű szellőztetését – bármiféle neheztelés és veszekedés nélkül. Ahogy minden egyéb is zajlott. Soha egy átkozott szóváltás nem volt egész évben, amíg együtt éltek, Bjørn mindig kitért a konfliktusok elől. És amikor Katrine feladta, vagy nem bírta tovább, Bjørn mindig ott volt, figyelmesen, odaadón, fáradhatatlanul, mint egy kicseszett gép, amitől Katrine úgy érezte magát, mint egy idióta hercegnő a férfi által egyre magasabbra emelt piedesztálon. – Honnan veszed, hogy a hajszálak férfiaktól származnak? – sóhajtotta. – Egy kizsigerelő munkát végző szingli nő… – felelte Bjørn, anélkül, hogy Katrinére nézett volna. Katrine keresztbe fonta a karját a mellén.

– Mit akarsz ezzel mondani, Bjørn? – Mi? – A férfi sápadt arcát enyhe pír futotta el, a szeme a szokásosnál is jobban kidülledt. – Azt hiszed, magamról beszélek? Oké, ha éppen tudni szeretnéd, ez olyan… – Dehogy! – Bjørn szinte védekezőn emelte maga elé a kezét. – Nem így értettem. Csak egy rossz vicc volt. Katrine tudta, hogy sajnálatot kellene éreznie. És valamennyire érzett is. Ám nem azt a fajta sajnálatot, amely arra sarkallja az embert, hogy átöleljen valakit. Sokkal inkább emlékeztetett a megvetésre, ami arra késztet, hogy megüsse, megalázza a másikat. És ezért is hagyta inkább el Bjørn Holmot. Mert nem akarta ezt a remek embert megalázva látni. Katrine Bratt mély lélegzetet vett. – Szóval férfiak? – A legtöbb hajszál rövid – magyarázta Bjørn. – De majd az elemzések megerősítik. Mindenesetre elég DNS-ünk van ahhoz, hogy jó ideig ellássuk munkával az Igazságügyi Orvostani Intézetet. – Rendben – felelte Katrine, és visszafordult a holttesthez. – Valami ötlet, hogy mivel szúrhatta meg a gyilkos? Vagy csipkedte, hiszen olyan, mintha egy csomó csípés lenne sűrűn egymás mellett. Bjørn megkönnyebbültnek tűnt, hogy újra a munkáról beszéltek. A fenébe is, de elcseszett vagyok, gondolta Katrine. – Nem olyan könnyű észrevenni, de egy alakzatot rajzolnak ki – mondta Bjørn. – Vagyis inkább kettőt. – Tényleg? Bjørn a holttesthez lépett, és a nő nyakára bökött a rövid szőke haj alatt. – Látod? A szúrások két ovális formát képeznek, amelyek összeérnek, itt és itt. Katrine oldalra billentette a fejét. – Most, hogy így mondod, olyanok…

– Mint egy harapásnyom. – Ó, a kurva életbe! – csúszott ki Katrine száján. – Egy állat? – Mondjuk. Amikor a felső és az alsó állkapocs összezárul, a bőr kitüremkedik, és ráncot vet. És olyan nyom marad utána, mint ezen… Bjørn Holm előhúzott a zsebéből egy darab félig áttetsző papírt, amelyet Katrine azonnal felismert: a férfi ilyenbe csomagolja az uzsonnáját, amelyet mindennap elkészít magának, mielőtt munkába indul. A papíron mélyedések voltak ovális alakzatban. Bjørn közvetlenül a nyakon lévő szúrásnyomok fölé tartotta a papírt. – Nagyjából megegyezik egy toteni harapásnyomával. – Emberi fog nem tud ilyet, mint ami az áldozat nyakán van. – Egyetértek. A lenyomat viszont hasonlít az emberi fogsorhoz. Katrine megnyalta a szájszélét. – Vannak emberek, akik hegyesre reszelik a fogukat. – Amennyiben tényleg fogak, talán találunk nyálat a seb körül. Egyébként ha valóban az előszobában harapta meg, a nyomok alapján feltételezhetjük, hogy a pasas a nő mögött állt, és magasabb nála. – Az igazságügyi orvosszakértő semmit sem talált az áldozat körme alatt, a gyilkos valószínűleg erősen lefogta – töprengett hangosan Katrine. – Egy erős, középmagas vagy annál valamivel megtermettebb férfi ragadozófogakkal. Szótlanul nézték a holttestet. Akár egy fiatal pár egy kiállításon, akik azon töprengenek, mivel nyűgözzék le a másikat, gondolta Katrine. Leszámítva, hogy Bjørnnek eszében sem volt lenyűgözni az embereket. Katrine viszont hajlamos volt erre. Lépéseket hallott az előszobából. – Nincs most szükség több emberre idebent! – kiáltotta. – Csak jelenteni akartuk, hogy mindössze két lakásban voltak otthon, és senki sem hallott semmit. – Wyller magas hangja válaszolt. – De az imént beszéltem két fiúval, akik látták hazajönni Elise Hermansent. Azt mondták, egyedül volt.

– És ezek a fiúk… – …büntetlen előéletűek, és egy taxiszámlával tudják bizonyítani, hogy nem sokkal fél tizenkettő után elhagyták a házat. Azt mondták, az áldozat rajtakapta őket, amikor a kapualjban vizeltek. Bevigyem őket kihallgatásra? – Nem ők azok, de legyen. – Rendben. Wyller léptei távolodni kezdtek. – Egyedül jött haza, és nincs nyoma erőszakos behatolásnak – mondta Bjørn. – Szerinted szabad akaratából engedte be a gyilkost? – Nem, hacsak nem ismerte jól. – Hogyhogy? – Elise nemi erőszakot elszenvedettek érdekeit védő kirendelt ügyvéd volt, tisztában volt a kockázattal, és a biztonsági lánc egészen újnak tűnik a bejárati ajtón. Szerintem óvatos lány volt. Katrine leguggolt a hulla mellett. A szálkát nézte, amely mélyen Elise középső ujjába fúródott. És a horzsolást az alkarján. – Ügyvéd – ismételte meg Bjørn. – És hol? – A Hollumsen & Skiri ügyvédi irodánál. Ők értesítették a rendőrséget, amikor Elise nem jelent meg egy tárgyaláson, és nem vette fel a telefont. Nem túl szokatlan, hogy az ilyen ügyvédek erőszaktevők áldozatává válnak. – Szerinted egy… – Nem, ahogy már mondtam, nem hiszem, hogy beengedett volna valakit. De… – Katrine a homlokát ráncolta. – Egyetértesz abban, hogy ez a szálka halvány rózsaszín? Bjørn előrehajolt. – Inkább fehérnek mondanám. – Halvány rózsaszín – jelentette ki Katrine. – Gyere! Kimentek az előszobába, Katrine kinyitotta a bejárati ajtót, és a sérült keretre mutatott. – Halvány rózsaszín. – Ha te mondod – vonta meg a vállát Bjørn.

– Tényleg nem látod? – hitetlenkedett Katrine. – Kutatások igazolják, hogy a nők több színárnyalatot látnak, mint a férfiak. – De ezt itt látod? – emelte fel Katrine az ajtón lógó biztonsági láncot. Bjørn közelebb hajolt. Az illata kisebb sokként hatott Katrinére. Talán csak a hirtelen támadt intimitás miatt. – Bőrdarabok – mondta a férfi. – A horzsolás az alkarján. Érted már? Bjørn lassan bólintott. – A biztonsági lánc sértette fel, ami ezek szerint be volt akasztva. Vagyis nem a gyilkos próbált behatolni a lakásba, hanem ő igyekezett kijutni. – Norvégiában nem használunk biztonsági láncot, egyszerűen kulcsra zárjuk az ajtót. Ha Elise engedte be a gyilkost, mert mondjuk, ismerte ezt az erős férfit … – …akkor nem vacakolt volna a lánccal. Akkor biztonságban érezte volna magát. Ergo… – Ergo – vette át a szót Katrine – a gyilkos már a lakásban volt, amikor Elise hazajött. – De a nő nem tudta – bólintott Bjørn. – Ezért akasztotta be a láncot. Azt hitte, ezzel kizár minden veszélyt. – Katrine megborzongott. Ezt szokták „félelemmel vegyes öröm”-nek nevezni. Amit egy gyilkossági nyomozó érez, amikor egyszeriben meglátja és megérti az összefüggéseket. – Harry most nagyon elégedett lenne veled – mondta Bjørn, és elnevette magát. – Mi az? – kérdezte Katrine. – Elpirultál. Olyan elcseszett vagyok, gondolta Katrine.

Harmadik fejezet Csütörtök délután A sajtótájékoztatón Katrinének nehezére esett koncentrálnia. Röviden ismertették az áldozat személyazonosságát, korát, megtalálásának helyét és idejét – és nagyjából ez volt minden, amit elmondhattak. A gyilkosságokat követő első sajtótájékoztatókon mindig a lehető legkevesebbet árulták el az ügyről, csak az volt a cél, hogy a modern, nyílt demokrácia szabályai szerint járjanak el. Katrine mellett a gyilkossági csoport vezetője, Gunnar Hagen ült. Csillogó, tar fejtetője, amelyet babérkoszorúként fogott körbe még megmaradt sötét haja, visszaverte a vakuk fényét, miközben felolvasta a közösen megfogalmazott kurta mondatokat. Katrine boldogan átengedte Hagennek a szót. Nem mintha kerülte volna a reflektorfényt, de ráért még vele. Egyelőre annyira új volt neki ez a vezető nyomozói pozíció, hogy biztonságosabbnak érezte Hagenre hagyni a beszédet, miközben ő elsajátítja a sajtó tájékoztatásának mesterségét, és megfigyeli, hogyan képes egy gyakorlott rendőrségi vezető a testbeszéd és a hanglejtés segítségével a mondanivalója tényleges tartalmát meghazudtolóan meggyőzni a nyilvánosságot arról, hogy a rendőrség kézben tartja a dolgokat. Csak ült, és a rendőr-főkapitányság negyedik emeleti tárgyalótermében összegyűlt, nagyjából harminc újságíró feje fölött a hatalmas festményre nézett, amely teljesen beborította a hátsó falat. Meztelen, fürdőző embereket ábrázolt, többségükben fiatal, vézna fiúkat. Egy gyönyörű, ártatlan jelenet egy olyan

időből, amikor még nem töltöttek meg mindent a lehető legrosszabb értelemmel, és nem értelmeztek mindent tökéletesen félre. De ő sem volt kivétel: úgy vélte, a művész nagy valószínűséggel pedofil volt. Hagen az újságírók kérdéseire válaszolva a mantráját ismételgette: „Erről nem nyilatkozunk.” Időnként változtatott rajta kicsit, hogy ne tűnjön arrogánsnak vagy egyenesen komikusnak: „Ezt ebben a pillanatban nem tudjuk kommentálni.” Vagy némileg több jóindulattal: „Erre vissza fogunk térni.” Katrine hallotta a tollak kaparászását és a billentyűk kopogását, ahogy az újságírók feljegyezték a kérdéseket, amelyek nyilvánvalóan bonyolultabbak voltak, mint a válaszok: „Milyen sérüléseket szenvedett az áldozat?” „Találták nyomát nemi erőszaknak?” „Van gyanúsítottja a rendőrségnek? És ha igen, az illető közel állt az áldozathoz?” Spekulatív kérdések, amelyeknek az „erről nem nyilatkozunk” válasz valamiféle bizsergető mögöttes tartalmat adott. A terem végében nyíló ajtóban ismerős alak bukkant fel. A fél szemét fekete szemtakaró fedte, és rendőr-főkapitányi egyenruhát viselt, amelyről Katrine tudta, hogy mindig frissen vasalva lóg az irodája szekrényében. Mikael Bellman. Nem lépett be a terembe, csak megfigyelőként állt a háttérben. Katrine érzékelte, hogy Hagen is észrevette: a főnöke kissé kihúzta magát. – Ezzel be is fejeznénk a sajtótájékoztatót – mondta a sajtószóvivő. Katrine látta, ahogy Bellman odaint neki, hogy beszélni akar vele. – Mikor lesz a következő sajtótájékoztató? – kiáltotta Mona Daa, a VG bűnügyi újságírója. – Erről érte… – Amikor megtudunk valamit – szakította félbe Hagen a sajtószóvivőt. „Amikor”, jegyezte meg magában Katrine. És nem „ha”. Az

efféle apró, de fontos különbségek jelezték, hogy a jogállam szolgái fáradhatatlanul dolgoznak azon, hogy az igazságszolgáltatás kerekei olajozottan forogjanak, és csupán idő kérdése, hogy elfogják a bűnöst. – Van valami fejlemény? – kérdezte Bellman, miközben átvágtak a rendőr-főkapitányság előcsarnokán. Szinte nőies szépsége, amelyet a hosszú szempilla, az ápolt, kissé túlságosan hosszú haj és a jellegzetes fehér pigmenthiányos foltokkal pettyezett barna bőr csak még jobban kiemelt, gyakran csaknem modorosság és gyengeség benyomását keltette. A szemtakaró azonban, amely általában persze színpadias hatást váltott ki, épp az ellenkezőjét sugalmazta. Erőről tanúskodott, egy olyan férfira vallott, akit nem állíthatott meg, hogy elveszítette a fél szemét. – A bűnügyi technikusok találtak valamit a harapásnyomokban – felelte Katrine, miközben Bellmant követve áthaladt a recepció előtti beléptető rendszeren. – Nyálat? – Rozsdát. – Rozsdát? – Igen. – Ami pedig…? – Bellman megnyomta a lift hívógombját. – Nem tudjuk, honnan származik – válaszolta Katrine, és megállt a férfi mellett. – És azt sem tudják, hogyan jutott be az elkövető a lakásba? – Nem. A zárat nem törték fel, az ajtókat és az ablakokat sem feszítették fel. Még nem zártuk ki annak a lehetőségét, hogy az áldozat maga engedte be, de ebben nem igazán hiszünk. – Talán volt kulcsa. – A társasház olyan zárakat használ, amelyeknél ugyanaz a kulcs nyitja az utcai kaput és a lakást. És a nyilvántartás szerint Elise Hermansen lakásához mindössze egy kulcs tartozott. Ami pedig a sajátja volt. Berntsen és Wyller beszélt a két fiúval, akik a

kapualjban tartózkodtak, amikor az áldozat hazaért, és mindketten biztosak benne, hogy a nő a kulccsal ment be az épületbe, vagyis nem fentről engedte be valaki. – Értem. De nem lehet, hogy az elkövető egyszerűen lemásoltatta valahogy a kulcsot? – Ebben az esetben meg kellett volna szereznie, és találnia kellett volna egy kulcsmásolót, aki ért a mesterkulcsokhoz, és nincsenek lelkiismereti aggályai, amelyek megakadályoznák, hogy másolatot készítsen a lakásszövetség írásbeli engedélye nélkül. Ennek elég kicsi a valószínűsége. – Rendben. Valójában nem is erről akartam beszélni magával… – A lift ajtaja kinyílt, és a két kilépő rendőrtiszt abbahagyta a nevetést, amikor megpillantotta a rendőrfőkapitányt. – Trulsről lenne szó – folytatta Bellman, miután gálánsan beengedte Katrinét maga előtt az üres liftbe. – Mármint Berntsenről. – Igen? – kérdezte Katrine, miközben borotválkozás utáni arcszesz enyhe illata csapta meg az orrát. Az volt az általános tapasztalata, hogy a férfiak mostanában nem borotválkoznak túl gyakran, és nem pacsmagolnak utána. Bjørn elektromos borotvát használt minden illatanyag nélkül, azok pedig, akikkel utána dolga volt… Nos, időnként jobban örült volna valami nehéz parfümnek a természetes szaguk helyett. – Hogyan sikerült beilleszkednie? – Berntsennek? Jól. Egymás mellett szobroztak a felvonóajtókkal szemben, és a beálló csendben Katrine a szeme sarkából egy kaján mosolyt pillantott meg a férfi ajkán. – Jól? – ismételte meg végül Bellman. – Végrehajtja a parancsokat, amelyeket kap. – Amelyek, felteszem, nem túl összetettek? Katrine megvonta a vállát. – Nincs nyomozói tapasztalata. És ahhoz a gyilkossági nyomozóegységhez helyezték, amely a Kripos, azaz a Nemzeti

Nyomozó Iroda mellett a legnagyobb jelentőséggel bír. Ilyen esetben nem kerül az ember vezetőülésbe, hogy úgy mondjam. Bellman bólintott, és megdörzsölte az állát. – Csak azt akartam tudni, hogyan viselkedik. Hogy esetleg nem… Hogy betartja-e a játékszabályokat. – Amennyire tudom, igen. – A lift lelassult. – Egyébként milyen játékszabályokról beszélünk? – Csak azt akarom, hogy tartsa szemmel, Bratt. Truls Berntsennek nem könnyű. – A robbanáskor szerzett sérüléseire gondol? – Az életére gondolok, Bratt. Berntsen egy kissé… Hogy is mondják? – Elcseszett? Bellman kurtán felnevetett, és a nyitott liftajtó felé biccentett. – A maga emelete, Bratt. Bellman Katrine Bratt formás hátsóját bámulta, ahogy a nő végigsétált a gyilkosságiak folyosóján, és szabadjára engedte a képzeletét arra a néhány másodpercre, amíg a liftajtó bezárult. Aztán visszaterelte a gondolatait a problémára. Ami természetesen nem probléma volt, hanem lehetőség. A miniszterelnöki hivatal óvatosan és a legkevésbé sem hivatalosan puhatolózott nála. Az a pletyka járta, hogy átalakítások lesznek a kormányban, és többek között az igazságügyi miniszteri poszt is megürül. Azt próbálták megtudakolni, hogy Bellman – szigorúan hipotetikusan – mit válaszolna, ha felkérnék a posztra? Először meghökkent. De némi mérlegelés után rájött, hogy a választásuk logikus. Rendőrfőkapitányként nem csupán a felelősség volt az övé az immár nemzetközileg ismertté vált rendőrmészáros leleplezésében, hanem a fél szemét is feláldozta a küzdelem hevében, így valamelyest országos és nemzetközi hősnek számított. Egy negyvenéves, jó kommunikációs készséggel megáldott rendőrfőkapitány, aki jogi tanulmányokat folytatott,

sikeresen megvédte a fővárost a gyilkosságoktól, a kábítószertől és a bűnözéstől – épp ideje volt, hogy nagyobb feladatot bízzanak rá, nem? És mi baj lehet abból, ha jól is néz ki? Aligha fog kevesebb nőt vonzani a pártba. Így aztán azt válaszolta, hogy – szigorúan hipotetikusan – elfogadná. Kiszállt a hetedik, egyben legfelső emeleten, és elsétált a korábbi rendőrfőkapitányokat ábrázoló képek sora mellett. De addig is, amíg döntésre jutnak, gondoskodnia kell róla, hogy egyetlen karcolás se kerüljön a lakkozásra. Például hogy Truls ne csináljon semmi hülyeséget, ami visszaüthet rá. Bellman megborzongott, amikor lelki szemei előtt megjelent az újságok címlapja: A rendőrfőkapitány korrupt zsarut és barátot védelmezett. Ugyanis Truls annak idején bejött az irodájába, feltette a lábát az asztalra, és kerek perec kijelentette, hogy ha kirúgják a rendőrségtől, legalább annyi vigasza lesz, hogy magával ránthatja a hozzá hasonlóan sáros rendőrfőkapitányt. Ezért aztán könnyű döntés volt, hogy teljesíti-e Truls vágyát, aki a gyilkosságiaknál kívánt dolgozni. Különösen mert – mint azt Bratt az imént megerősítette – nem kap elég felelősségteljes munkát ahhoz, hogy elcseszhesse a dolgokat. – A gyönyörű felesége várja – mondta Lena, amikor Mikael Bellman belépett az iroda előterébe. Lena jóval hatvan felett járt. Amikor Bellmant négy évvel korábban kinevezték, ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy őt csak ne titulálják személyi asszisztensnek, ahogy az a modern munkaköri leírásokban áll. Ő világéletében titkárnő volt, és az is marad. Ulla az ablak mellett ült a kanapén. Lenának igaza volt, Bellman felesége gyönyörű volt. Egy élettel teli, mutatós nő, akin nem látszott meg a három szülés. De ami még ennél is fontosabb volt: támogatta a férjét, mert felismerte, hogy Mikaelnek a karrierje szempontjából gondoskodásra, odafigyelésre és mozgástérre van szüksége. És hogy az az egy-két magánéleti botlás megbocsátható, ha valaki olyan nyomás alatt él, mint ami

ilyen felelős pozícióval jár. Aztán ott volt a naivitás határát súroló romlatlansága, amelynek köszönhetően mindent le lehetett olvasni az arcáról. És Mikael most kétségbeesést olvasott le róla. Az első gondolata az volt, hogy a gyerekekkel történt valami, és már majdnem rá is kérdezett. Ekkor azonban egy árnyalatnyi keserűséget is felfedezett a neje vonásain, és rájött, hogy Ulla talált valamit. Már megint. A rohadt életbe! – Olyan komolynak tűnsz, szívem – mondta nyugodt hangon, és az egyenruha zakóját gombolgatva a ruhásszekrényhez ment. – Csak nem a gyerekekkel történt valami? Ulla megrázta a fejét. Mikael tettetett megkönnyebbüléssel felsóhajtott. – Nem mintha nem örülnék, hogy itt vagy, de mindig megijedek, amikor bejelentkezés nélkül jössz. – A szekrénybe akasztotta a zakót, és leült a karosszékbe a feleségével szemben. – Nos? – Megint találkoztál azzal a nővel – kezdte Ulla. Mikael hallotta a hangján, hogy előre eltervezte a mondanivalóját. Eltervezte, hogy nem fog sírni. Most mégis könnyek remegtek kék szemében. Mikael megrázta a fejét. – Ne tagadj – mondta Ulla sírós hangon. – Megnéztem a telefonodat. Csak ezen a héten háromszor hívtad, Mikael. Megígérted… – Ulla! – Mikael előrehajolt, és megfogta a felesége kezét az asztal fölött, a nő azonban rögtön elhúzta. – Beszéltem vele, mert tanácsra van szükségem. Isabelle Skøyen kommunikációs tanácsadóként dolgozik egy olyan cégnél, amely a lobbizásra és a politikára specializálódott. Ismeri a hatalom működését, mert ő maga is részese volt. Ezenkívül engem is ismer. – Ismer? – Ulla arca grimaszba rándult. – Ha úgy döntök… Ha úgy döntünk, belevágok, minden lehetőséget meg kell ragadnom, ami előnyhöz juttathat, mindent,

ami segíthet mindenki más előtt átjutni a célvonalon, aki ezt a munkát akarja. A kormány, Ulla. Ennél semmi sem nagyobb. – Még a család sem? – szipogta Ulla. – Jól tudod, hogy soha nem hagynám cserben a családomat… – Soha nem hagynál cserben bennünket?! – zokogott fel Ulla. – Hiszen már így is… – …és remélem, hogy neked sem jut ilyesmi az eszedbe. Indokolatlanul vagy féltékeny arra a nőre, tisztán szakmai okokból beszéltem vele. – Az a nő csak helyi politikus volt, Mikael, az is rövid ideig. Mégis miben tudna segíteni neked? – Többek között abban, hogy elmondja, mit ne tegyünk, ha életben akarunk maradni a politikában. Ez volt az a tapasztalat, amit megvásároltak, amikor alkalmazták. Például hogy az ember nem árulhatja el az eszméit. Vagy azokat, akik a legközelebb állnak hozzá. A felelősségét és a kötelezettségeit. És hogy amikor az ember hibázik, bocsánatot kell kérnie, és a következő alkalommal meg kell próbálnia jól csinálni. Az ember hibázhat. De elárulni és cserben hagyni valakit vagy valamit, az már más tészta. És én ezt nem akarom, Ulla. – Megfogta a nő kezét, akinek ezúttal nem volt ideje elhúzódni. – Tudom, hogy nincs jogom sokat kérni a történtek után, de ha ez sikerül, szükségem lesz a bizalmadra és támogatásodra. Bíznod kell bennem. – Hogyan bízhatnék… – Gyere! – Mikael felállt, és az ablakhoz húzta a nőt. Mögé lépett, és a vállára tette a kezét. Mivel a rendőr-főkapitányság épülete egy domb tetején magasodott, a fél fővárost látták, amely napfényben fürdőzve terült el alattuk. – Segítesz, hogy változásokat érjek el? Segítesz, hogy biztonságosabb jövőt teremthessek a gyermekeinknek? A szomszéd gyerekeknek? A városnak? A hazánknak? Érezte, hogy a szavai hatással vannak a feleségére. Atyaég, hiszen rá magára is hatással voltak – szabályosan elérzékenyült tőlük. Jóllehet, többé-kevésbé a médiának szánt jegyzetekből

kölcsönözte őket. Csak órák kérdése volt, hogy hivatalosan felajánlják neki az igazságügyi miniszteri posztot, ő pedig igent mondjon rá, és a sajtósok rávessék magukat a telefonra, hogy nyilatkozatot kérjenek tőle a televízióba, a rádióba, az újságokba. Truls Berntsent egy alacsony nő állította meg, amikor a sajtótájékoztató után Wyllerrel kilépett az előcsarnokba. – Mona Daa, VG. Magát ismerem… – Azzal a nő elfordult Trulstől. – De maga mintha új lenne a gyilkosságiaknál. – Úgy van – mosolygott Wyller. Truls oldalról tanulmányozta Mona Daa-t. Egészen helyes arca volt. Széles, talán némi számi beütés miatt. A teste viszont mindig zavarba hozta. Színes, laza ruhadarabjaiban sokkal inkább régimódi operakritikusra emlékeztetett, mint kőkemény bűnügyi riporterre. Annak ellenére, hogy nem lehet több harmincévesnél, Trulsnek úgy tűnt, mintha emberemlékezet óta tudósítóként dolgozott volna: szívósan, állhatatosan és megingathatatlanul. Mona Daa-t nehéz lett volna kibillenteni az egyensúlyából. Az illata olyan volt, mint egy férfié. Az a szóbeszéd járta, hogy Old Spice borotválkozás utáni arcszeszt használ. – Nem mondtak valami sokat a sajtótájékoztatón. – Mona Daa mosolygott. Ahogy az újságírók mosolyognak, amikor akarnak valamit. Csakhogy ezúttal úgy tűnt, nem csupán az információra hajt. A pillantása Wyllerre tapadt. – Mert nem mondhattunk többet – mosolygott vissza a nőre Wyller. – Akkor magát fogom idézni – felelte Mona Daa könnyedén, miközben buzgón jegyzetelt. – A neve? – Mit akar idézni? – Hogy a rendőrségnek nincs semmi a kezében azon kívül, amit Hagen és Bratt elmondott a sajtótájékoztatón. Truls pillanatnyi pánikot látott Wyller szemében. – Nem, nem, én nem így értettem… én… Ne írjon semmit,

kérem. Mona válasz közben folytatta a jegyzetelést: – Újságíróként mutatkoztam be, elég nyilvánvaló, hogy a munkám miatt vagyok itt. Wyller Trulsre nézett segítségért, aki azonban nem szólt semmit. A kölyök most nem tűnt olyan elbizakodottnak, mint amikor azokat a diáklányokat bűvölte el. Wyller megköszörülte a torkát, és igyekezett elmélyíteni magas hangját: – Nem járulok hozzá, hogy felhasználja az idézetet. – Értem – bólintott Daa. – Akkor ezt is idézni fogom, hogy megmutassam, a rendőrség cenzúrázni próbálja a sajtót. – Én… nem, ez… – Wyller egészen elvörösödött, és Trulsnek vissza kellett fogni magát, nehogy nevetésben törjön ki. – Nyugalom, csak ugrattam – mondta Mona Daa. Anders Wyller egy pillanatig a nőre bámult, majd megkönnyebbülten kifújta a levegőt. – Isten hozta a pályán! Keményen játszunk, de igazságosan. És ha tudunk, segítünk egymásnak. Nem igaz, Berntsen? Truls röfögött valamit válaszképpen, és hagyta, hogy a többiek maguk döntsék el, hogyan értelmezik. Daa a jegyzetfüzetet lapozgatta. – Nem fogom megismételni a kérdést, hogy van-e gyanúsítottjuk, majd a főnökeiket faggatom róla, de hadd kérdezzek kicsit általánosságban a nyomozásról. – Kérdezzen! – mosolygott Wyller, aki láthatóan újra nyeregben érezte magát. – Az ilyen gyilkossági ügyekben nem úgy szokott lenni, hogy elsőként a korábbi partnerekre és szeretőkre irányul a rendőrség figyelme? Anders Wyller válaszolni akart, de Truls a vállára tette a kezét. – Már látom lelki szemeim előtt a cikkét, Daa: A nyomozás vezetői nem akarják elárulni, hogy van-e már gyanúsítottjuk, de a VG egy rendőrségi forrásból megtudta, hogy a nyomozás a korábbi partnerekre és

szeretőkre összpontosít. – A mindenségit! – mondta Mona, anélkül, hogy felpillantott volna a jegyzetelésből. – Nem is tudtam, hogy maga ilyen éles elméjű, Berntsen. – Én pedig nem tudtam, hogy tudja a nevemet. – Ó, minden rendőrnek van híre. A gyilkossági csoport pedig nem olyan nagy, hogy ne tudnék naprakész lenni. Az új fiúról viszont még nincsenek információim. Anders Wyller sápadtan elmosolyodott. – Látom, úgy döntött, csendben marad, de legalább a nevét árulja el. – Anders Wyller. – Engem pedig itt talál meg, Wyller. – Azzal Mona egy névjegykártyát nyújtott neki, majd rövid, szinte észrevehetetlen hezitálás után Trulsnek is adott egyet. – Ahogy már mondtam, hagyomány, hogy segítünk egymásnak. És bőkezűen fizetünk, ha jó fülest kapunk. – Rendőröknek csak nem fizetnek? – csodálkozott Wyller, és a farmerja zsebébe dugta a névjegykártyát. – Miért ne? – kérdezett vissza Mona, és Trulsre siklott a pillantása. – A füles az füles. Szóval ha kiderítenek valamit, csak hívjanak. Vagy ugorjanak be a Gain edzőterembe, este kilenctől többnyire ott vagyok. Akár együtt is izzadhatunk… – mosolygott Wyllerre. – Jobban szeretek a szabadban izzadni – mondta Wyller. Mona Daa bólintott. – Futás a kutyával. Maga kutyásnak tűnik. Ez tetszik. – Miért? – Allergiás vagyok a macskákra. Rendben, srácok, az együttműködés szellemében megígérhetem, hogy telefonálok, ha találok valamit, amiről úgy gondolom, segíthet. – Köszönjük – felelte Truls. – De ahhoz szükségem lesz egy telefonszámra. – Mona Daa Wyllerre szegezte a pillantását.

– Persze – válaszolta Wyller. – Írom. Wyller egyesével diktálta a számokat, egészen addig, amíg Mona fel nem nézett. – Ez a rendőr-főkapitányság központi száma. – Itt dolgozom – bólintott Anders Wyller. – És mellesleg macskám van. Mona Daa becsapta a jegyzetfüzetet. – Majd beszélünk. Truls nézte, ahogy pingvin módjára eltotyog a kijárat, a különös, kerek hajóablakkal ellátott, nehéz fémajtó irányába. – A megbeszélés három perc múlva kezdődik – mondta Wyller. Truls az órájára pillantott. A nyomozócsoport délutáni megbeszélése. A gyilkossági osztály csúcs lenne, ha nem lennének a gyilkosságok. A gyilkosság szar. A gyilkosság túlórát, jelentések körmölését, végtelen hosszúságú megbeszéléseket és stresszes embereket jelent. De a túlóra idejére legalább ingyenkaja jár a kantinban. Truls felsóhajtott, és megfordult, hogy a beléptető rendszer felé induljon. Aztán megdermedt mozdulat közben. Ő volt az. Ulla. Kifelé tartott, a pillantása átsiklott rajta, de úgy tett, mintha nem vette volna észre Trulst. Máskor is előfordult már. Talán azért, mert kissé kínos volt, amikor Mikael nélkül találkoztak. Valójában mindketten igyekeztek elkerülni ezt, már fiatalkorukban is. Truls azért, mert izzadni kezdett, és a szíve túlságosan hevesen vert, és mert aztán azokkal az ostobaságokkal kínozta magát, amiket mondott, és azokkal az intelligens és igaz dolgokkal, amiket nem mondott. Ulla pedig… Nos, feltehetőleg azért, mert Truls izzadt, a szíve túlságosan hevesen vert, és vagy semmit nem mondott, vagy ostobaságokat beszélt. Mégis kis híján utánakiáltott. A nő azonban már elérte az ajtót. Egy pillanat múlva kint lesz, és a napfény megcsókolja szép, szőke haját.

Így aztán Truls csak magában suttogta a nevét. Ulla.

Negyedik fejezet Csütörtök késő délután Katrine Bratt végigpillantott a KO nevet viselő tárgyalótermen. Nyolc nyomozó, négy elemző, egy bűnügyi technikus. Mindannyian a rendelkezésére állnak. És mindannyian árgus szemekkel figyelik. Az új vezető nyomozónőt. Katrine tudta, hogy a teremben a legnagyobb szkeptikusok a kolléganők. Gyakran tűnődött azon, különbözik-e a többi nőtől. A férfi kollégák tesztoszteronszintje valahol öt és tíz százalék között volt, míg az övé csaknem huszonöt százalék. Ez egyelőre nem tette péniszméretű csiklóval bíró szőrös izomköteggé, de világéletében jóval felajzottabb volt, mint az a néhány barátnője, akikkel ilyesmiről beszélni szokott. Vagy még inkább „dühösen felajzott”, ahogy Bjørn fogalmaztott, amikor különösen rosszra fordultak a dolgok, és Katrine képes volt a munkaidő kellős közepén felautózni Brynre kizárólag azért, hogy rávegye Bjørnt, dugja meg a laboratórium mögötti üres raktárhelyiségben, amitől csak úgy csörömpöltek körülöttük a lombikok és a kémcsövek a kartondobozokban. Katrine megköszörülte a torkát, elindította a telefonján a hangfelvevőt, és belevágott. – Nos, szeptember huszonkettedike van, csütörtök, tizenhat óra, a gyilkossági csoport 1-es tárgyalótermében vagyunk, és ez az előzetes vizsgálatot végző nyomozócsoport első megbeszélése Elise Hermansen meggyilkolásának ügyében. Katrine nézte, ahogy Truls Berntsen besompolyog, és leghátul leül.

Azzal folytatta, amit a legtöbben már tudtak a helyiségben: Elise Hermansent ma reggel holtan találták, a halál valószínű oka a tetemes vérveszteség volt, amelyet a nyakán ejtett szúrások okoztak. Egyelőre egyetlen tanú sem jelentkezett. Nem volt gyanúsított, sem meggyőző fizikai nyom. A lakásban talált szerves anyagokat, amelyek valószínűleg különböző emberektől származtak, DNS-elemzésre küldték, és remélhetőleg egy héten belül megkapják az eredményt. Az egyéb lehetséges fizikai bizonyítékokat a Bűnügyi Technikai Intézetbe és az Igazságügyi Orvostani Intézetbe szállították vizsgálatra. Más szóval: az égvilágon semmijük sem volt. Látta, hogy néhányan keresztbe fonják a karjukat, és mindjárt ásítozni kezdenek. Tudta, mire gondolnak: ez mind magától értetődő, mindig ugyanaz, nincs semmi fogódzójuk, nincs okuk arra, hogy minden egyéb ügyet ejtsenek, amelyen éppen dolgoznak. Újra elmondta, miért jutott arra a következtetésre, hogy a gyilkos már a lakásban tartózkodott, amikor Elise hazaért, de ő maga is hallotta, hogy az ismétlés szimpla kérkedésnek hangzik. Érezte, ahogy elfogja a kétségbeesés, és arra gondolt, amit Harry válaszolt, amikor felhívta, hogy tanácsot kérjen tőle. – Kapd el a gyilkost – mondta. – Harry, én nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogyan vezet az ember egy nyomozócsoportot, amelyik nem bízik benne. – Én pedig válaszoltam. – Egy gyilkost elkapni nem oldja meg a… – Az mindent megold. – Mindent? A te esetedben egészen pontosan mit oldott meg, Harry? Pusztán személyes értelemben? – Semmit. De te a vezetésről kérdeztél. Katrine végigpillantott a tárgyalón, befejezett egy újabb felesleges mondatot, mély lélegzetet vett, és hallotta, hogy valaki a karfán dobol. – Ha Elise Hermansen engedte be a nap folyamán a gyilkost, és ott maradt, amíg a nő elment otthonról, olyasvalakit keresünk,

akit ismert. Ezért megvizsgáltuk a telefonját és a számítógépét. Tord? Tord Gren felállt. A gyilkosságiaknál csak Darunak hívták, kétségkívül azért, mert szokatlanul hosszú nyakával, keskeny, csőrszerű orrával és a testmagasságát meghaladó karfesztávolságával feltűnően hasonlított a gázlómadarakra. A régimódi kerek szemüveg és a keskeny arcát keretező, hosszan lelógó göndör fürtök a hetvenes éveket idézték. – Bejutottunk az iPhone-jába, és végigvettük az utóbbi három napban bejövő és kimenő hívások és üzenetek listáját – mondta Tord, anélkül, hogy felemelte volna a pillantását a tabletjéről. Mint általában, most is igyekezett kerülni a szemkontaktust. – Nem találtunk semmi mást, kizárólag munkaügyben beérkező hívásokat. Kollégák és ügyfelek. – Sehol egy barát? – A kérdést Magnus Skarre, az egyik taktikai elemző tette fel. – A szülei sem keresték? – Azt hiszem, én is ezt mondtam – felelte Tord. Nem barátságtalanul, csak pontosításként. – Ugyanez vonatkozik az emailjeire is. Egytől egyig munkaügyben érkeztek. – Az ügyvédi iroda megerősítette, hogy Elise sokat túlórázott – tette hozzá Katrine. – Az egyedülálló nők hajlamosak erre – jegyezte meg Skarre. Katrine lemondó pillantást vetett a zömök kis emberre, bár tudta, hogy a megjegyzést nem rá értette. Skarre sem elég álnok, sem elég éles eszű nem volt ehhez. – A számítógépe nem volt jelszóval védve, de ott sem találtunk sok mindent – folytatta Tord. – A naplófájlok szerint nagyrészt híreket olvasott, és a Google-n keresett információkat. Meglátogatott néhány pornóoldalt, de csak teljesen normális dolgokat, és nincs nyoma, hogy kapcsolatba lépett volna valakivel ezeken a weboldalakon keresztül. A legkétesebb dolog, amelyre az elmúlt pár évben vetemedett, az volt, hogy megnézte a Szerelmünk lapjait a Popcorn Time-on. Mivel Katrine nem ismerte elég jól az informatikai szakembert,

nem tudta biztosan, hogy a „kétes” kifejezés alatt a kalózszerver használatát vagy a filmválasztást érti-e. Nagyon hiányzott neki a Popcorn Time. – Kipróbáltam néhány kézenfekvő jelszót a Facebook-fiókjához – folytatta Tord. – Nem működött, úgyhogy a profil felfüggesztését kértem a Kripostól. – Hogy mi? – értetlenkedett az első sorban ülő Anders Wyller. – Benyújtott egy kérelmet – felelte Katrine. – A Facebookfiókhoz való hozzáférésre vonatkozó valamennyi kérelemnek át kell mennie a Kriposon és az első fokú bíróságon, majd a jóváhagyásukkal az Egyesült Államok bíróságához kell fordulni, és csak azután a Facebookhoz. A legjobb esetben is hetekig, de valószínűleg inkább hónapokig tart majd. – Ez minden – mondta Tord Gren. – Csak még egy kérdés egy újonctól – szólalt meg Wyller. – Hogy jutottál be a telefonba? A holttest ujjlenyomatával? Tord felnézett a tabletből Wyllerre, aztán elfordította tekintetét, és megrázta a fejét. – Akkor hogyan? A régi típusú iPhone-ok kódja négy számjegyű. Az azt jelenti, hogy tízezer különböző… – Mikroszkóp – szakította félbe Tord, miközben a táblagépén pötyögött. Katrine ismerte Tord módszerét, de várt. Tord Gerd nem a rendőrtiszti főiskolán végzett, sőt, voltaképpen semmilyen felsőoktatási végzettsége sem volt. Néhány évig információtechnológiát hallgatott Dániában, de nem tette le a vizsgákat. Ennek ellenére gyorsan átkerült a rendőrfőkapitányság informatikai részlegéről az elemzőkhöz, és hozzá tartozott minden információtechnológiai bizonyítékokkal kapcsolatos problémakör. Egyszerűen azért, mert sokkal jobb volt mindenki másnál. – Még a legkeményebb üvegen is szabad szemmel nem látható bemélyedések keletkeznek ott, ahol az ujjhegy a leggyakrabban megérinti – magyarázta Tord. – Csak ki kell derítenem, hol a

legnagyobbak a bemélyedések a képernyőn, és már meg is van a kód. Mármint a négy számjegy, ami huszonnégy lehetséges kombinációt ad. – A telefon viszont három sikertelen kísérlet után lezár – mondta Anders. – Úgyhogy jól kell csinálnod… – A második próbálkozásra sikerült – mosolyodott el Tord, és Katrine nem tudta eldönteni, azon-e, amit mondott, vagy azon, amit a tableten látott. – Azt a mindenit! – tátotta el a száját Skarre. – Ezt nevezem mázlinak! – Épp ellenkezőleg, akkor lett volna szerencsém, ha elsőre sikerül. Amikor egy szám az egyes és a kilences számjegyeket is tartalmazza, ahogy ebben az esetben is, rendszerint évszámról van szó, és csak két lehetséges kombináció marad. – Erről ennyi elég is lesz – szólt közbe Katrine. – Beszéltünk Elise nővérével, aki azt mondta, hogy a húgának évek óta nem volt tartós párkapcsolata. És hogy valószínűleg nem is akart. – Tinder – szólalt meg Wyller. – Tessék? – Volt Tinder-applikáció a telefonján? – Igen – felelte Tord. – A srácok, akik látták Elisét a lépcsőházban, azt mondták, hogy ki volt csípve. Vagyis nem az edzőteremből vagy munkából jött, és valószínűleg nem is valamelyik barátnőjétől. Ha nem akart állandó partnert… – Jól van – bólintott Katrine. – Tord? – Ellenőriztük az alkalmazást, és sok találatra bukkantunk. Enyhén szólva. De miután a Tinder a Facebookhoz tartozik, egyelőre nem tudunk további információt szerezni azokról az emberekről, akikkel kapcsolatba került. – A tinderezők bárokban találkoznak – szólalt meg egy hang. Katrine meglepetten nézett fel. Truls Berntsen volt az. – Ha nála volt a telefon, csak ellenőrizni kell a bázisállomásokat, majd körül kell nézni a bárokban, amelyek a

megadott területeken vannak. – Kösz, Truls – mondta Katrine. – Ellenőriztük már a bázisállomásokat, Stine? Az egyik elemző kihúzta magát a székében, és megköszörülte a torkát. – A Telenor műveleti központja szerint Elise Hermansen valamikor fél hét és hét között hagyta el a Youngstorgeten lévő munkahelyét. A Bentsebrua környékére ment. Aztán… – A nővére azt mondta, hogy Elise a Myrens Verksteden lévő edzőterembe járt – szólt közbe Katrine. – Ők pedig megerősítették, hogy Elise fél nyolc után két perccel jelentkezett be, és kilenc-tizennégykor távozott. Bocs, Stine. Stine gyorsan és kissé mereven elmosolyodott. – Elise azután a grünerløkkai lakása környékére ment, és egészen addig ott volt, amíg rá nem találtak. Legalábbis a telefonja. Néhány egymást átfedő bázisállomás vette a jelzéseit, ami megerősíti, hogy nem otthon volt, de alig néhány száz méterre a lakástól. – Szuper, akkor lesz egy kocsmatúránk – nyugtázta Katrine. Truls részéről két röfögő vihogást, Anders Wyllertől pedig egy széles mosolyt sikerült begyűjtenie, de ezt leszámítva teljes csend honolt a teremben. Arra gondolt, hogy rosszabb is lehetne. Az asztalon heverő telefonja rezegni kezdett. A kijelzőre pillantott, és látta, hogy Bjørn az. Lehet, hogy valami technikai nyomról van szó, ez esetben jó lenne itt és most tudomást szerezni róla. De akkor Bjørn a kollégáját hívta volna a Bűnügyi Technikai Intézettől, aki szintén a tárgyalóban ült, nem pedig Katrinét. Így aztán arra jutott, hogy magánjellegű hívás lehet. Éppen el akarta utasítani, amikor eszébe jutott, hogy Bjørn pontosan tudja, hogy megbeszélésük van, mindig is észben tartotta ezeket a dolgokat. A füléhez emelte a telefont.

– Épp megbeszélésen ülünk, Bjørn. Azonnal megbánta, amikor érezte, az összes szem rászegeződik. – Az Igazságügyi Orvostani Intézetben vagyok – mondta a férfi a vonal túlsó végén. – Az imént kaptuk meg a gyorsteszt eredményét a csillogó anyagról, amit a hasán találtunk. Nincs benne emberi DNS. – A rohadt életbe! – csúszott ki Katrine száján. Egész idő alatt ott motoszkált az agyában, hogy ha az az anyag sperma, akkor az ügy megoldható a mágikus határon, azaz az első negyvennyolc órán belül. A tapasztalat azt mutatta, hogy azt követően jóval nehezebb. – De arra utal, hogy a gyilkos mégiscsak közösült vele – folytatta Bjørn. – Miből gondolod? – Síkosító volt. Valószínűleg az óvszerről. Katrine megint káromkodásban tört ki. És a többiek pillantásából rájött, hogy még mindig nem mondott olyasmit, ami arra utalna, hogy nem magánbeszélgetést folytatnak. – Tehát szerinted az elkövető óvszert használt? – kérdezte hangosan és érthetően. – Vagy ő, vagy valaki más, akivel az áldozat tegnap este találkozott. – Oké, köszönöm. – Be akarta fejezni a beszélgetést, amikor meghallotta, hogy Bjørn a nevét kiabálja. – Igen? – Valójában nem ezért hívtalak. Katrine nyelt egyet. – Bjørn, megbeszé… – A gyilkos fegyver – mondta Bjørn. – Azt hiszem, rájöttem, mi lehetett. Ott tud maradni a csoport még húsz percig? Az ágyban feküdt a lakásban, és a telefonján olvasgatott. Már az összes újságot végigvette. Kiábrándító volt. Figyelmen kívül hagyták a részleteket, és nem számoltak be semmiről, ami

művészi értékkel bírt volna. Vagy azért, mert a nyomozás vezetője, ez a Katrine Bratt nem adott ki semmit a sajtónak, vagy mert egészen egyszerűen nem látta meg a szépséget benne. Bezzeg ő, a gyilkos pillantású rendőrnyomozó meglátta volna. Bratthoz hasonlóan talán ő is megtartotta volna magának, de legalább értékelte volna. Tüzetesen szemügyre vette Katrine Bratt fotóját az újságban. Gyönyörű volt. Nem írják elő nekik, hogy a sajtótájékoztatón egyenruhát viseljenek? Lehet, hogy csak ajánlott. Ebben az esetben a nő nem foglalkozik az ajánlásokkal. Tesz rájuk. Tetszett neki ez a Katrine Bratt. Elképzelte rendőri egyenruhában. Nagyon szép. Sajnos Katrine Bratt nem szerepelt a tervek között. Letette az újságot. Végigsimított a tetováláson. Olykor úgy érezte, mintha igazi volna, mintha ki akarna szakadni belőle, annyira megfeszül a bőr a mellén, hogy majd’ szétrepedt. Úgy döntött, ő is felrúgja a szabályokat. Megfeszítette a hasizmait, és támaszkodás nélkül felkelt az ágyból. Megnézte magát a gardróbszekrény tolóajtaján lévő tükörben. Keményen edzett a börtönben. Nem az edzőteremben, szó sem lehetett róla, hogy a mások verejtékében fürdő padokat és szőnyegeket használja. A cellájában. Nem azért, hogy izmos legyen, hanem hogy erős. Állóképességet szerezzen. Feszes legyen. Egyensúlyba kerüljön. Bírja a fájdalmat. Az anyja nagydarab volt. Hatalmas fenék. A végére teljesen elhagyta magát. Gyenge volt. Ő viszont minden bizonnyal az apjától örökölte a testi adottságait és az anyagcseréjét. És az erejét. Elhúzta a szekrényajtót. Egy egyenruha lógott odabent. Megsimogatta. Hamarosan használni fogja. Katrine Brattra gondolt. Egyenruhában. Ma este elmegy egy bárba. Egy népszerű, zsúfolt helyre, nem

olyanba, mint a Jealousy Bar. Minden szabállyal ellenkezett, hogy olyankor is emberek közé vegyüljön, amikor nem enni vagy fürdőbe megy, vagy nem a terv szerint jár el. De névtelenül és magányosan fog mozogni. Mert szüksége van rá. Hogy ne őrüljön meg. Halkan felnevetett. Őrült. A pszichológusok szerint pszichiáterhez kellene fordulnia. Pontosan tudta, mit gondolnak: hogy gyógyszerezni kellene. Egy pár frissen kifényesített cowboycsizmát emelt le a cipőállványról, és egy másodpercre a szekrényben függő nőre nézett. Egy kampóra volt felakasztva a szekrény hátsó falára, és merev pillantással bámult kifelé az öltönyök közül. Levendulaparfüm enyhe illatát árasztotta, amit ő dörzsölt a mellébe. Becsukta az ajtót. Őrült? Inkompetens idióták egytől egyig! Elolvasta a személyiségzavar meghatározását egy lexikonban. Ez egy mentális betegség, amely „kellemetlenségeket és nehézségeket okoz az érintett és a környezete számára”. Rendben. Az ő esetében ez kizárólag a környezetére volt igaz. Ő pontosan erre a személyiségre vágyott. Mert amikor ital közelébe jut az ember, mi lehet kellemesebb, racionálisabb és normálisabb, mint szomjúságot érezni? Az órára pillantott. Fél óra múlva elég sötét lesz odakint. – Ezt találtuk a nyaki sebek körül – mutatott Bjørn Holm a vetítővásznon megjelenő képre. – A bal oldalon látható három darabka rozsdás vas, a jobb oldali fekete festék. Katrine a többiek mellett ült a terem széksoraiban. Bjørn kifulladva érkezett, sápadt arca még most is csillogott az izzadságtól. Pötyögött kicsit a laptopján, majd a nyaki sérülés közeli képe tűnt fel a vásznon. – Amint látjátok, a lyukak a bőrön olyan alakzatot képeznek, mintha valaki megharapta volna, és ha tényleg ez a helyzet, az illetőnek rendkívül hegyes fogai vannak.

– Valami sátánista – mondta Skarre. – Katrinének az a gondolata támadt, hogy talán lereszelte a fogait. Ellenőriztük. Ahol a fogak majdnem áthatoltak a bőrön, látszik, hogy nem egymással szemben helyezkednek el, hanem egymásba csúsznak, mint a cipzár fogai. Vagyis ez aligha normális emberi harapás. Az embernél az alsó és a felső állkapocsban egymással szemben vannak a fogak. A rozsda pedig arra utal, hogy az elkövető egyfajta vasprotézist használt. Bjørn ujjai a laptop billentyűzetén futkároztak. Katrine érzékelte, ahogy a többiek csendben levegő után kapkodnak. A vetítővásznon megjelenő tárgy első pillantásra egy régi, rozsdás csapdára emlékeztette Katrinét, amilyet egyszer a nagyapjánál látott Bergenben. Az öreg medvecsapdának nevezte. A hegyes fogak cikcakkban helyezkedtek el, az alsó és felső állkapcsot rugóval rögzítették egymáshoz. – Ez a kép egy caracasi magángyűjteményből származik, maga a tárgy pedig valószínűleg a rabszolgatartás idejéből, amikor a rabszolgák egymás elleni küzdelmére fogadtak. Mindkét fél kapott egy-egy protézist, a kezüket összekötötték a hátuk mögött, majd ringbe küldték őket. Amelyik túlélte, továbbment a következő körre. Feltételezem. De hogy a lényegre térjek… – Azt megköszönném – sóhajtotta Katrine. – Megpróbáltam kideríteni, hol lehet szert tenni ehhez hasonló vasprotézisre. Hát, nem valami postai úton megrendelhető árucikk. Tehát ha találnánk valakit, aki ilyet adott el Oslóban vagy máshol Norvégiában, és azt is kiderítenénk, kinek, eléggé leszűkülne a listánk. Katrine megállapította, hogy Bjørn lényegesen túlment egy bűnügyi technikus feladatkörén, de nem kommentálta. – És még valami – mondta Bjørn. – Nincs elég vér. – Micsoda? – Egy felnőtt ember vére átlagosan a testtömege hét százalékát teszi ki. Vannak egyéni különbségek, de ha az áldozatnak esetleg

kevés vére is volt, akkor is majdnem fél liter hiányzik, ha összeadjuk azt, amit a testben, a szőnyegen, az előszobában és a padlón találtunk, továbbá azt a kis mennyiséget, ami az ágyon volt. Hacsak a gyilkos nem vitte magával vödörben… – …akkor megitta – fejezte be az eszmefuttatást Katrine. A következő három másodpercben vágni lehetett a csendet a teremben. Wyller megköszörülte a torkát. – Mi a helyzet a fekete festékkel? – A festékmaradványok belsejében is rozsdát találtunk, úgyhogy ugyanonnan valók, mint a vasdarabkák – felelte Bjørn, és lecsatlakoztatta a laptopját a projektorról. – A festés viszont nem olyan régi. Ma éjszaka megvizsgálom. Katrine látta a többieken, hogy nem igazán jutott el az agyukig, mi van a festékkel, mert még mindig a véren jár az eszük. – Köszönöm, Bjørn – mondta, felállt, és az órára nézett. – Oké, akkor már csak a bárok ellenőrzése van hátra. Lefekvési idő van, mi lenne, ha hazaküldenénk azokat, akiknek gyerekeik vannak, mi gyermektelenek pedig felosztanánk magunk között a helyeket? Nem érkezett válasz, sem nevetés, de még csak egy mosoly sem. – Rendben, akkor ezt meg is beszéltük – mondta Katrine. Érezte, mennyire fáradt, de igyekezett tudomást sem venni róla, mert valami azt súgta neki, hogy ez csak a kezdet. Vasprotézis, és sehol egy DNS-nyom. Félliternyi hiányzó vér. A székek lába megcsikordult a padlón. Összeszedte a papírjait, felnézett, és látta, ahogy Bjørn eltűnik az ajtóban. Ismét a megkönnyebbülés, a bűntudat és az önutálat különös keveréke töltötte el. És arra gondolt, hogy… ez nem jó.

Ötödik fejezet Csütörtök este és éjszaka Mehmet Kalak az előtte álló két embert nézte. A nőnek szép arca és intenzív pillantása volt, feszülős hipszter ruhadarabjai és gömbölyű idomai alapján egyáltalán nem tűnt valószínűtlennek, hogy fel tudta szedni a mellette álló, vonzó férfit, aki majdnem tíz évvel volt fiatalabb nála. Pontosan azt a fajta ügyfélkört képviselték, amilyenre áhítozott, ezért extra széles mosolyt villantott rájuk, amikor beléptek a Jealousy Bar ajtaján. – Mit gondol? – kérdezte a nő. Bergeni dialektusban beszélt. Mehmetnek csak a vezetéknevét sikerült kiolvasnia az igazolványán. Bratt. Mehmet újra a fényképre nézett, amelyet elé tettek a pultra. – Igen – mondta. – Igen? – Igen, itt járt. Tegnap este. – Biztos benne? – Ott ült, ahol most maguk állnak. – Egyedül volt? Mehmet észrevette a nőn, mennyire igyekszik palástolni az izgatottságát. Miért csinálják ezt az emberek? Miért olyan nagy baj, ha kimutatják az érzéseiket? Nem szívesen szolgáltatta ki az egyetlen törzsvendégét, de ezek ketten rendőrigazolványt dugtak az orra alá. – Egy pasassal volt, aki rendszeresen idejár. Mi történt? – Maga nem olvas újságot? – kérdezte a szőke férfi magas hangon.

– Nem, jobb szeretem, ha maguktól találnak meg a hírek – felelte Mehmet. Bratt elmosolyodott. – Ma reggel holtan találták. Meggyilkolták. Meséljen nekünk a férfiról. Mit csináltak? Mehmet úgy érezte, mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna a nyakába. Megölték? A nő, aki alig huszonnégy órája itt állt előtte, meghalt? Összeszedte magát. Rögtön elborította a szégyen, amikor a következő kérdés futott át az agyán: ha a bárt megemlítik a lapokban, az jót vagy rosszat tesz az üzletnek? Elvégre annak is megvan a határa, mennyire mehet rosszul valami. – Tinder-randi – mondta. – Itt szokott találkozni a randipartnereivel. Geirnek nevezi magát. – Nevezi magát? – Igen, de szerintem ez az igazi neve. – Kártyával szokott fizetni? – Igen. A nő a pénztárgép felé intett. – Vissza tudja keresni a tegnapi fizetését? – Igen. – Mehmet zordan elmosolyodott. – Együtt mentek el? – Ugyan dehogy. – Ez mit jelent? – Hogy Geir szokás szerint túl magasra tette a lécet. Már azelőtt elbukott, hogy tölthettem volna nekik. Apropó, kérnek va… – Nem, köszönjük – felelte Bratt. – Szolgálatban vagyunk. Ezek szerint a hölgy egyedül távozott? – Igen. – És senki sem követte? Mehmet megrázta a fejét, két poharat tett a pultra, és megragadta az almaleves üveget. – A ház ajándéka, frissen facsart, helyi. Jöjjenek vissza

valamelyik este, és vendégeim egy sörre. Az első ingyen van, tudják. Ugyanez érvényes a kollégáikra is, ha elhozzák őket. Szeretik a zenét? – Igen – felelte a szőke fickó. – A U2… – Nem – vágott közbe Bratt. – Mondott vagy csinált valamit a nő, ami érdekes lehet számunkra? – Nem. Vagyis most, hogy kérdezi, arról mesélt, hogy egy fazon zaklatta. – Mehmet hirtelen felkapta a fejét, miközben az almalevet töltötte. – Halk volt a zene, és hangosan beszélt. – Értem. Volt más is a bárban, aki érdeklődést mutatott iránta? Mehmet megrázta a fejét. – Csendes este volt. – Mint a mai? Mehmet megvonta a vállát. – A két másik vendég már távozott, mire Geir elindult. – Akkor talán nem is lesz olyan nehéz megtalálni a bankkártyájuk számát, nem igaz? – Az egyikük készpénzzel fizetett, emlékszem. A másik nem fogyasztott. – Oké. Maga hol volt éjjel tíz és egy között? – Én? Itt voltam. Aztán pedig otthon. – Megerősítheti esetleg ezt valaki? Csak hogy rögtön az elején kihúzhassuk a listáról. – Igen. Vagyis nem. – Akkor most igen vagy nem? Mehmet lázasan törte a fejét. Ha egy büntetett előéletű uzsorást kever az ügybe, azzal csak még több bajt hoz a fejére. Jobb, ha megtartja ezt a kártyát, hátha később még szüksége lesz rá. – Nem. Egyedül élek. – Köszönöm. – Bratt felemelte a poharat, és Mehmet először azt hitte, hogy pohárköszöntőt akar mondani, de aztán rájött, hogy a nő a pénztárgép felé mutat vele. – Megisszuk a helyben facsart almalevet, amíg utánanéz, rendben?

Truls villámgyorsan végzett a rá kiosztott bárokban és éttermekben. Megmutatta a fényképet a pultosoknak és pincéreknek, majd azonnal elhagyta a helyet, amint megkapta a választ, amire számított: „nem” vagy „nem tudom”. Ha nem tudják, hát nem tudják, ez a nap pedig már így is épp elég hosszúra nyúlt. Plusz volt még egy feladata. Truls kitette az utolsó pontot, és a rövid, ám véleménye szerint lényegre törő jelentésre pillantott. „Lásd a mellékelt listát az alulírott által a megadott időpontokban meglátogatott helyszínekről. Egyik dolgozó sem számolt be arról, hogy látta Elise Hermansent a gyilkosság estéjén.” Megnyomta a Küldés gombot, majd felállt. Halk zúgás ütötte meg a fülét, aztán egy led kezdett villogni a vezetékes telefonon. A kijelzőn megjelenő szám arról tanúskodott, hogy az ügyeletes tiszt az. Tippeket, füleseket fogadtak, majd továbbították azokat, amelyek valamelyest relevánsnak tűntek. A fenébe, most nem volt ideje több csevegésre. Úgy tehetne, mintha nem vette volna észre. Másfelől viszont ha egy tippről van szó, talán több mindenről tehet jelentést, mint gondolta. Felemelte a kagylót. – Berntsen. – Na, végre! Senki sem veszi fel. Hol vannak a többiek? – Kocsmában. – Nincs valami gyilkosság, amit… – Miről van szó? – Jelentkezett egy férfi, aki azt mondja, hogy tegnap este együtt volt Elise Hermansennel. – Kapcsolja! Egy kattanást követően Truls erősen ziháló hangot hallott, ami csak annyit jelenthetett, hogy a pasas nagyon megrémült. – Berntsen, gyilkossági csoport. Miről van szó? – Geir Søllének hívnak. Láttam Elise Hermansen fotóját a VG honlapján. Azért jelentkeztem, mert tegnap volt egy igen rövid

randim egy hölggyel, aki nagyon hasonlított a képen szereplő lányra. És azt mondta, hogy Elisének hívják. Geir Søllének öt percbe telt, hogy beszámoljon a Jealousy Barban lezajlott találkozóról és arról, hogy a randi után egyenesen hazament, már éjfél előtt a lakásán volt. Trulsnek rémlett, hogy a pisilő fiúk éjjel fél tizenkettő után látták Elisét. – Valaki meg tudja erősíteni, mikor ért haza? – A számítógép naplófájlja. És Kari. – Kari? – A feleségem. – Maga családos? – Nős vagyok. És van egy kutyám. – Truls hallotta, ahogy a férfi nagyot nyel. – Miért nem telefonált eddig? – Csak most láttam a képet. Truls jegyzetelés közben csendben káromkodott. Ez nem a gyilkos, csak egy fickó, akit ki kell zárniuk a gyanúsítottak közül, cserébe viszont újabb jelentést kell készítenie, és legalább tíz óra lesz, mire leléphet. Katrine mosolyogva sétált a Markveien. Hazaküldte Anders Wyllert az első munkanapjáról. A srác erre biztosan egész életében emlékezni fog. Alig esett be az irodába, egyenesen egy gyilkosság helyszínére vezetett az útja – méghozzá nem is akármilyen gyilkosság helyszínére. Nem holmi unalmas kábítószeres ügyről volt szó, amelyet az emberek másnapra elfelejtenek, hanem olyanról, amit Harry „én is lehettem volna” gyilkosságnak nevezett. Egy teljesen átlagos körülmények között élő teljesen átlagos embert öltek meg. Az a fajta gyilkosság volt, amelynek a sajtótájékoztatóján még a csilláron is lógnak, és amely garantáltan a lapok címoldalára kerül. Mert az ismerős körülmények miatt az emberek jobban bele tudják élni magukat. Ezért volt az, hogy egy Párizsban elkövetett terrorcselekmény nagyobb sajtóvisszhangot kapott, mint egy bejrúti. A sajtó pedig…

Nos, a sajtó az a sajtó. Ezért volt Bellman rendőrfőkapitány olyan naprakész az ügyben. Számít rá, hogy kérdéseket kap. Nem azonnal, de ha egy fiatal, magasan képzett, keményen dolgozó nő meggyilkolását nem derítik fel az elkövetkező napokban, akkor nyilatkoznia kell. Fél óra lesz, mire hazaér a Frogneren lévő lakásába, de nem bánta, úgyis ki kellett szellőztetnie a fejét. És a testét. Előszedte a telefont a dzsekije zsebéből, és megnyitotta a Tinder-alkalmazást. Fél szemét a járdán tartva jobbra-balra húzgálta a képeket. Jól sejtették tehát, hogy Elise Hermansen egy Tinder-randiról érkezett haza tegnap este. A férfi, akit a csapos leírt, ártalmatlannak tűnt, de Katrine tapasztalatból tudta, hogy egyesek furcsa módon azt hiszik, egy gyors numera többre is feljogosítja őket. Régimódi elképzelés, hogy a nő az aktus révén alávetetté válik, noha ez alatt érthetnek pusztán szexuális jellegű alávetettséget is. Amennyire Katrine tudta, sok nő hisz egy másik, hasonlóan régimódi elgondolásban, miszerint a férfiaknak automatikusan erkölcsi elkötelezettséget kellene vállalniuk, miután gyanútlanul magukévá tesznek egy nőt. Nos, ők tudják. A telefonja mindenesetre ebben a pillanatban találatot jelzett. „Tíz perc múlva a Noxnál vagyok a Solli plasson” – írta Katrine. „Oké, akkor én már ott leszek” – válaszolta Ulrich, aki profilképe és bemutatkozása alapján egyszerű férfinak tűnt. Truls Berntsen megállt, és Mona Daa-t figyelte, aki a tükörben nézegette magát. Most nem emlékeztette pingvinre. Vagyis igen, de egy olyan pingvinre emlékeztette, amelynek éppen elszorítják a derekát. Truls észlelt némi vonakodást, amikor megkérte a Gain edzőterem recepciós pultja mögött ülő, edzőruhát viselő lányt, hogy engedje be, mert egy pillantást szeretne vetni a gépekre és a terem felszereltségére. Talán mert a lány nem vette be, hogy Truls a tagságot fontolgatja. Talán mert nem akarnak Trulshöz hasonló tagokat. De az is lehet, hogy csak azért volt, mert az évek,

amelyek alatt rendszeresen kivívta embertársai rosszallását – és be kellett ismernie, gyakran nem ok nélkül –, arra tanították Truls Berntsent, hogy a legtöbb arcon vonakodást érzékeljen. Akárhogy is, miután elhaladt a feszes hasat és feneket varázsoló készülékek, a pilatescuccokkal teli terem, a spinningterem és az aerobikedzők számára fenntartott termek mellett (Trulsnek valami derengett arról, hogy már nem aerobiknak hívják), a fiúk arénájába ért, és itt talált rá a nőre. A súlyzók között. Mona éppen elemeléseket csinált. Kurta, szétterpesztett lába továbbra is pingvinszerű volt, ám a terjedelmes hátsó és a derekát összeszorító széles bőröv, amelyből alul-felül kibuggyant, nyolcasra emlékeztető formát kölcsönzött neki. Rekedt, szinte ijesztő ordítással kísérve felegyenesedett, és megfeszítette a testét. A saját kivörösödött arcát bámulta a tükörben. A súlytárcsák egymáshoz koccantak, amikor visszaengedte őket a padlóra. A rúd nem hajlott meg úgy, ahogy a tévében, de hogy nehéz volt, azt Truls a két száját tátó fiatal pakisztáni kölykön látta, akik éppen bicepszeztek, hogy elég nagy karjuk legyen a szánalmas bandatetoválásaikhoz. A rohadt életbe, hogy gyűlölte őket. A rohadt életbe, hogy gyűlölték őt. Mona Daa letette a rudat. Felüvöltött, és megint felemelte. Le. Fel. Négyszer. Aztán csak állt ott remegve. Mosolygott, ahogy az az eszelős nőszemély Lierben az orgazmusa után. Ha nem lett volna olyan hájas, és nem lakott volna olyan messze Trulstől, talán lehetett volna valami belőle. Azt mondta, azért dobja Trulst, mert kezdi megkedvelni. És hogy a heti egy alkalom túl kevés. Truls akkor és ott megkönnyebbült, de még mindig sokat gondolt rá. Persze nem úgy, ahogy Ullára, de az a lieri nő tényleg szórakoztató volt. Mona Daa észrevette a tükörben, és kihúzta a fülhallgatót a füléből. – Berntsen? Azt hittem, a rendőr-főkapitányságon saját edzőtermük van. – Úgy is van – felelte Truls, és közelebb ment a nőhöz.

Egy „zsaru vagyok, úgyhogy kotródjatok innen” pillantást küldött a pakik felé, de úgy tűnt, a srácok nem értették. Talán tévedett velük kapcsolatban. Néhány ilyen kölyök még a rendőrtiszti főiskolára is bekerült. – Akkor mi szél hozta? – Mona kikapcsolta az övét, és Truls önkéntelenül meredten bámulta, visszanyeri-e szokásos pingvinalakját. – Arra gondoltam, hogy segíthetnénk egymásnak egy kicsit. – És miben? – Mona a rúd elé guggolt, és meglazította a biztonsági rögzítőgyűrűket. Truls a nő mellé guggolt, és lehalkította a hangját. – Azt mondta, jól fizetnek a fülesekért. – Így van – felelte Mona, anélkül, hogy visszavett volna a hangerejéből. – Mije van? Truls megköszörülte a torkát. – Ötvenezer lesz. Mona Daa hangosan felnevetett. – Ennyire azért nem fizetünk jól, Berntsen. Tízezer a maximális összeg, de ahhoz igazi csemegére van szükségünk. Truls lassan bólintott, és közben megnedvesítette az ajkát. – Nem csemegéről van szó. – Mit mondott? Truls kissé hangosabban megismételte. – Azt mondtam, ez nem csemege. – Akkor mi? – Háromfogásos vacsora. – Kizárt – kiabálta Katrine a hangzavarban, és kortyolt egyet a White Russian koktélból. – Van pasim, és épp otthon ül. Te hol laksz? – A Gyldenløves gatén. De nincs otthon pia, oltári nagy a kupi, és… – Van tiszta ágyneműd? Ulrich megvonta a vállát.

– Amíg kicseréled az ágyneműt, lezuhanyozom – mondta Katrine. – Egyenesen munkából jövök. – Mivel foglal… – Elég annyit tudnod a munkámról, hogy reggel korán kelek, úgyhogy… – Katrine a kijárat felé biccentett. – Oké, de előbb megihatnánk még az italunkat. Katrine a pohárra nézett. Kizárólag azért kezdett annak idején White Russiant inni, mert Jeff Bridges is azt ivott A nagy Lebowskiban. – Az attól függ – válaszolta. – Mitől? – Hogy milyen hatással van az alkohol… rád. Ulrich nevetett. – Te most azt akarod, hogy betojjak, Katrine? Katrine enyhén megborzongott, amikor az idegen száj kiejtette a nevét. – Talán betojsz tőle, Ul-rich? – nyomta meg a nevet. – Nem – vigyorodott el a pasas. – De tudod te, mennyibe kerültek ezek az italok? Katrine elmosolyodott. Ulrich rendben volt. Elég vékonynak bizonyult. Ez volt az első és valójában az egyetlen dolog, amit egy profiloldalon keresett. A súly. És a magasság. Olyan gyorsan számította ki a BMI-t, mint egy pókerjátékos a lehetséges nyereséget. A 26,5 még éppen rendben volt. Mielőtt Bjørnt megismerte, nem hitte volna, hogy bárkit is elfogadna huszonöt fölött. – Ki kell mennem a mosdóba – mondta. – Itt a ruhatári jegyem, egy fekete bőrdzseki, várj meg az ajtónál. Azzal felállt, és elindult a mosdó irányába. Mivel a férfinak eddig nem volt alkalma megnézni hátulról, feltételezte, hogy most megbámulja a fenekét. És tudta, hogy elégedett lesz a látvánnyal. A bár hátsó része zsúfoltabb volt, utat kellett törnie magának az emberek között, miután az „elnézést” nem tette meg azt a

hatást, amelyet a világ általa civilizáltnak tekintett részein szokott. Például Bergenben. Mintha egyre nehezebben sikerült volna átpréselnie magát az izzadt testek között, mert hirtelen úgy érezte, nem kap levegőt. Amikor végre kiszabadult a tömegből, néhány lépés után elmúlt az oxigénhiány. A női mosdó előtt szokás szerint sor kígyózott, míg a férfivécé ajtajánál egy lélek sem állt. Katrine az órájára pillantott. Vezető nyomozó. Nem ártana, ha holnap elsőként érne be a rendőrfőkapitányságra. Az első nő. A fenébe is! Eltökélten kinyitotta a férfimosdó ajtaját, és elsétált a piszoárok mellett. A két férfi ügyet sem vetett rá, és Katrine magára zárta az egyik fülke ajtaját. A barátnői, akikből nem volt túl sok, mindig azt mondták, hogy a világ minden kincséért sem tennék be a lábukat a férfivécébe, mert az sokkal mocskosabb, mint a női. Katrinének nem ez volt a tapasztalata. Letolta a nadrágját, és leült. Aztán óvatos kopogást hallott. Furcsállotta, mert kívülről nyilván látszott, hogy foglalt a fülke, ha pedig valaki üresnek hitte, akkor miért kopogtatott? Lepillantott. Az ajtó alatt egy pár hegyes orrú, kígyóbőr csizmát látott. A következő gondolata az volt, hogy valaki látta bejönni a férfivécébe, és követte abban a reményben, hátha kalandot keres. – Tűné… – kezdte, ám az s hangot elnyelte a légszomj. Csak nem lesz rosszul? Elég volt egyetlen nap egy várhatóan nagy gyilkossági nyomozás vezetőjeként, hogy levegő után kapkodó idegroncs legyen belőle? Atyaég… Hallotta, ahogy kinyílik a mosdó ajtaja, és két nagyhangú srác lép be. – Ez egyszerűen hihetetlen, baszki! – Teljesen beteg! A hegyes csizmaorr eltűnt az ajtó alól. Katrine a fülét hegyezte, de nem hallott lépéseket. Miután végzett, kinyitotta az ajtót, és a mosdókagylóhoz ment. Amikor megnyitotta a csapot, a piszoár előtt ácsorgó pasasok között megszakadt a beszélgetés. – Mit keresel te itt? – kérdezte az egyik srác.

– Pisilek, és kezet mosok – felelte Katrine. – Igyekezzetek ügyelni a sorrendre. Azzal lerázta a kezéről a vizet, és kiment. Ulrich az ajtónál várta. Ahogy ott állt a dzsekivel, egy szájában botot tartó, farkát csóváló kutyára emlékeztetett. Katrine úgy döntött, elhessegeti a képet. Truls hazahajtott. Felhangosította a rádiót, amikor meghallotta, hogy azt a Motörhead-számot játsszák, amelyről egészen addig azt hitte, hogy az Ace of Space címet viseli, amíg Mikael egy középiskolai bulin szét nem kürtölte a tévedését. „Beavis azt hiszi, hogy Lemmy azt énekli, ace of… space!” A mai napig hallotta a zenét túlharsogó röhögést, és látta a fényt, amely Ulla gyönyörű, nevetéstől könnyes szemében szikrázott. Mindegy, Truls továbbra is úgy vélte, hogy az Ace of Space jobb cím, mint az Ace of Spades. Egy nap, amikor megkockáztatta, hogy a kantinban a többiek asztalához üljön, Bjørn Holm éppen azt fejtegette nevetséges toteni dialektusában, hogy mennyivel költőibb lenne, ha Lemmy hetvenkét éves koráig élt volna. Amikor Truls megkérdezte, miért, Bjørn ennyit válaszolt: „Hét és kettő, kettő és hét, nem igaz? Morrison, Hendrix, Joplin, Cobain, Winehouse, az egész banda.” A többiek bólogatását látva Truls maga is bólintott, bár továbbra sem értette, miről van szó. Csak annyit fogott fel az egészből, hogy még mindig kívülálló. De kívülálló vagy sem, Truls ezen az estén harmincezer koronával lett gazdagabb, míg az a kicseszett Bjørn Holm és a bólogató cimborái egy vasat sem kaptak. Monát rendesen felvillanyozta, amit Truls előadott neki a vasprotézisről, ahogy Holm nevezte. A nő felhívta a szerkesztőjét, és ők is arra jutottak, amit Truls mondott: ez egy háromfogásos vacsora. Az előétel az volt, hogy Elise Hermansen Tinder-randira ment a meggyilkolása előtt. A főfogás, hogy a gyilkos nagy valószínűséggel már a lakásban tartózkodott, amikor a nő

hazaért. A desszert pedig az, hogy egy vas fogsorral harapták át a nyaki ütőerét. Tízezer minden fogásért. Harminc. Három és nulla, nulla és három, nem igaz? – Ace of space, ace of space! – üvöltötte Truls és Lemmy kórusban. – Kizárt – közölte Katrine, és visszahúzta a nadrágját. – Ha nincs óvszer, nincs szex. – De két hete voltam szűrésen – könyörgött Ulrich, és felült az ágyban. – Esküszöm! – Feldughatod az esküdözésedet a… – Katrinének be kellett húznia a hasát, hogy begombolja a nadrágot. – Nem sokat segít teherbeesés ellen. – Te nem használsz semmit, csajszi? Csajszi? Igen, határozottan kedvelte Ulrichet. Nem is erről volt szó. Hanem arról, hogy… A franc tudja, miről. Kiment az előszobába, és felhúzta a cipőjét. Az érkezésükkor megjegyezte, hová akasztotta a dzsekijét, és eszébe véste, hogy egy közönséges zár van az ajtón. Bizony, kifejezetten jó volt visszavonulási terv készítésében. Kiviharzott, és lerobogott a lépcsőn. Kilépett a Gyldenløves gatéra, ahol a friss őszi levegőt a szabadság és a sikeres megmenekülés aromája töltötte meg. Nevetett. Végigsétált a széles, néptelen utca közepén húzódó sétány fái között. Egek, milyen elcseszett! De ha tényleg annyira jó volt a visszavonulásban, ha mindig biztosított magának egy hátsó ajtót, akkor miért nem tetetett fel spirált, vagy szedett tablettát, amikor Bjørnnel összeköltözött? Tisztán emlékezett a beszélgetésre, amelyben elmagyarázta Bjørnnek, hogy az amúgy is törékeny pszichéjének nincs szüksége azokra a hangulatváltozásokra, amelyek az efféle hormonmanipulációk elkerülhetetlen következményei. Ezért aztán közvetlenül miután összejöttek Bjørnnel, felhagyott a gyógyszerrel. A gondolatait a telefonja csengőhangja szakította félbe, a Big Star O My Soul című számának nyitó taktusai, amit természetesen Bjørn tett fel a készülékére, aki hatalmas beleéléssel ecsetelte ennek a rég

elfeledett, hetvenes évekbeli bandának a nagyságát, és azon siránkozott, hogy a Netflixen lévő dokumentumfilm megfosztotta hosszú éveken át tartó missziójától. „A fenébe is, a titkos zenekarok pont attól élvezetesek, hogy titkosak!” Az a pasas aligha fog felnőni a közeljövőben. Fogadta a hívást. – Igen, Gunnar? – Vasfogakkal gyilkolt? – A gyilkossági osztály egyébként mindig nyugodt vezetője feldúltnak tűnt. – Tessék? – Ez a vezető hír a VG honlapján. A cikkben az áll, hogy a fickó már Elise Hermansen lakásában volt, és átharapta a nő nyaki ütőerét. És hogy a hír megbízható rendőrségi forrástól származik. – Micsoda? – Bellman már telefonált. A rendőrfőkapitány… Hogy is mondjam? Magánkívül van a dühtől. Katrine megtorpant. Gondolkodni próbált. – Először is, nem tudjuk, hogy valóban ott volt-e már a lakásban, és azt sem, hogy tényleg harapástól származnak-e a sérülések, de még csak azt sem, hogy valóban férfi volt-e az elkövető. – Akkor megbízhatatlan rendőrségi forrástól, teszek rá! A végére kell járnunk ennek! Ki az informátor? – Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy a VG elvből védeni fogja a forrását. – Elv ide vagy oda, azért védik a forrásukat, mert több információra van szükségük. Le kell állítanunk a szivárogtatást, Bratt. Katrinének sikerült végre összeszednie magát. – Szóval Bellmant az aggasztja, hogy a szivárogtatás árthat a nyomozásnak? – Az aggasztja, hogy ez az egész testületre rossz fényt vet. – Mindjárt gondoltam. – Mit gondolt?

– Ugyan már, pontosan tudja, mit, és maga is ugyanezt gondolja. – Holnap reggel az lesz az első dolgunk, hogy utánajárunk ennek az egésznek – jelentette ki Hagen. Katrine Bratt a dzsekije zsebébe dugta a telefont, és végigpillantott a sétányon. Egy árny rebbent nem messze. Valószínűleg csak egy fuvallat a fák között. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy átvág az úton, és kimegy a kivilágított járdára, de aztán meggondolta magát, és a lépteit megszaporázva folytatta az utat a fasorban. Mikael Bellman a nappali ablakánál állt. Innen, a høyenhalli villájukból látni lehetett Oslo egész belvárosát, amely lustán nyúlt el nyugat felé a Holmenkollen alatti alacsony dombok irányába. És ma este úgy szikrázott, akár a gyémánt a holdfényben. Az ő gyémántja. A gyerekei biztonságban aludtak. A városa viszonylagos biztonságban aludt. – Mi az? – nézett fel Ulla a könyvéből. – Ez a gyilkossági ügy, meg kell oldani. – Mint minden gyilkossági ügyet. – Ez elég nagy ügy. – Egyetlen nő. – Nem erről van szó. – Azért vagy ideges, mert a VG nagydobra verte? Mikael hallotta az enyhe megvetést a felesége hangjában, de nem törődött vele. Ulla lecsillapodott, minden helyrezökkent. Mert Ulla a lelke mélyén tudta, hol a helye. Nem volt konfliktuskereső ember. Mindennél jobban szeretett a családról gondoskodni, imádott a gyerekekkel foglalkozni és olvasni. Így a kritikus felhangot nyugodtan válasz nélkül lehetett hagyni. És egyébként sem értette volna meg, hogy ha az ember azt akarja, hogy jó királyként emlékezzenek rá, két lehetősége van. Vagy jó időben lesz király, ha elég szerencsés, vagy az a király lesz, aki

kivezeti az országot a válságból. Ha nincs válság, akkor is tehet róla, hogy úgy tűnjön, mintha rossz idők járnának. Háborút indít, és megmutatja, milyen borzalmas következményekkel járna, ha nem vonulna háborúba. Csak a falra kell festeni az ördögöt. Lehet az egészen kis háború is, a lényeg, hogy megnyerje. Mikael Bellman az utóbbit választotta, amikor a médiában és a városi tanács előtt felfújta a balti államokból és Romániából érkezettek által nyereségvágyból elkövetett bűncselekményeket, és komor előrejelzésekkel hozakodott elő a jövőt illetően. Extra erőforrásokat kapott, hogy megnyerje ezt a valójában kicsi, ám a médiában erőteljesen feltupírozott háborút. A legfrissebb adatok birtokában pedig, amelyeket tizenkét hónappal később mutatott fel, győztesnek kiáltotta ki magát. Ám ez az új gyilkossági ügy olyan háború volt, amelyet nem ő rendezett meg, és a VG ma esti szalagcíme óta tudta, hogy már nem kis háború. Mert mindannyian úgy táncoltak, ahogy a média fütyült. Eszébe jutott a svalbardi földcsuszamlás, amely két ember halálát okozta, és sokakat tett földönfutóvá. Néhány hónappal korábban Nedre Eiker településen egy sorházban tűz ütött ki, amelyben hárman az életüket vesztették, és többen fedél nélkül maradtak. Az utóbbi történet a szokásos szerény főcímeket kapta, mint amilyeneket a lakástüzek és autóbalesetek általában. A távoli szigeten történt földcsuszamlás azonban lényegesen nagyobb érdeklődésre tarthatott számot – akárcsak ez a vasprotézis –, aminek köszönhetően a sajtó úgy vetette rá magát, mintha nemzeti katasztrófa lett volna. A miniszterelnök pedig – akit a média kénye-kedve szerint ugráltatott – élő egyenes adásban fordult a néphez. És a Nedre Eiker-i sorház lakói valószínűleg azon tűnődtek, hol volt a miniszterelnök, amikor ők veszítették el az otthonukat. Mikael Bellman pontosan tudta, hol volt. Szokás szerint a tanácsadóival együtt a földre tapasztotta a fülét, és a média rezdüléseit figyelte. És nem észlelt semmit. Mikael Bellman most azonban világosan érezte, ahogy rázkódik a talaj a talpa alatt.

És azt is, hogy most – amikor sikeres rendőrfőkapitányként esélye volt belépni a hatalom szentélyébe – olyan háború készülődött, amelyet nem veszíthetett el. Kénytelen volt olyan kiemelten kezelni ezt az egy szem gyilkosságot, mintha bűnhullám söpört volna végig Oslón. Egyszerűen azért, mert Elise Hermansen harmincas éveiben járó, magas végzettségű, művelt, norvég nő volt, és mert a gyilkos fegyver nem egy vasrúd, kés vagy pisztoly, hanem egy vasból készült fogsor volt. Ezért érezte kötelességének, hogy olyan döntést hozzon, amely ellen valójában minden porcikája tiltakozott. Sokféle okból. De nem volt más megoldás. Vissza kellett hívnia.

Hatodik fejezet Péntek reggel Harry felébredt. Az álom visszhangja, a sikoly elhalt. Rágyújtott egy cigarettára, és azon tűnődött, milyen ébredés volt ez a mai. Alapvetően öt különböző típus létezett. Az első a munkára ébredés. Hosszú ideig ez volt a legjobb. Olyankor egyenesen belecsúszott az ügybe, amelyben nyomozott. Néha az alvás és az álmok megváltoztatták a nézőpontját, és az ágyban fekve apránként végigvette, amijük volt, ebből az új szemszögből. Ha szerencséje volt, észrevett valamit, megpillantott egy villanásnyit a hold másik oldalából. Nem azért, mert a hold elmozdult, hanem mert ő maga változtatott helyet. A második az egyedüllétre ébredés volt. Az a bizonyosság, hogy egyedül van az ágyban, egyedül van az életben, egyedül van a világon. Ez az ébredés olykor a szabadság édes érzésével töltötte el, máskor melankóliával, amely akár magányosságnak is nevezhető, de talán csak egy futó pillantás volt arra, milyen is az emberélet valójában: utazás a köldökzsinórtól a halálig, ahol végül mindentől és mindenkitől elválunk. Egy villanás az ébredés másodpercében, mielőtt valamennyi védekező mechanizmusunk és megnyugtató illúziónk működésbe lép, és ismét képesek leszünk szembenézni az élettel a maga valótlan ragyogásában. Aztán ott volt a félelemmel teli ébredés. Ez általában akkor következett be, amikor több mint három napon keresztül ivott egy huzamban. A szorongásnak különböző fokozatai voltak, de mindig azonnal jelentkezett. Nehéz volt bármiféle külső veszélynek vagy fenyegetésnek betudni, sokkal inkább valamiféle

pánik volt, amelyet az ébrenlét váltott ki. Hogy életben van, hogy itt van. Időnként azonban érzett belső fenyegetést. Rettegést, hogy soha többé nem fog félni. Mert véglegesen és visszavonhatatlanul megőrül. A negyedik sokban hasonlított a félelemmel teli ébredésre. Ez volt a „mások is vannak itt” ébredés. Ez két irányba terelte a gondolatait. Egyrészt a múltba: hogy a fenébe történhetett ez meg? Másrészt a jövőbe: hogy jutok ki innen? Olykor az „üss vagy fuss” reakció csillapodott, ez azonban mindig később következett be, ezért nem tartozott az „ébredés” kategóriájába. Az ötödik típus teljesen új volt Harry Hole életében. Az elégedett ébredés. Kezdetben meglepte, hogy boldogan is lehet ébredni. Automatikusan számba vett minden tényezőt, mi lehet ez a nevetséges „boldogság”, és nem csupán egy kellemes, de ostoba álom visszhangja-e. Ezen az éjszakán azonban semmi kellemeset nem álmodott. A sikoltás, amelynek a visszhangja még most is a fülében csengett, a démon torkából szakadt fel, a retinájába égett arc a gyilkosé volt, akinek sikerült elmenekülnie. Ennek ellenére boldogan ébredt, nem? De igen. És mivel ez a fajta ébredés napról napra ismétlődött, kezdett hozzászokni a gondolathoz, hogy tényleg így van: Harry Hole elégedett ember, aki a negyvenes évei végén találta meg a boldogságot, és egyelőre úgy tűnik, meg tudja vetni a lábát ezen az újonnan meghódított területen. Ennek legfőbb oka pedig alig egy karnyújtásnyira feküdt tőle, és nyugodtan, egyenletesen lélegzett. Hollófekete haja szétterült a párnán. Mi a boldogság? Harry olvasott a boldogságkutatásról egy cikket, amelyben rámutattak, hogy a testi boldogságot, azaz a szerotoninszintet csak kevés külső tényező csökkentheti vagy növelheti. Az ember elveszítheti a lábát, terméketlennek bizonyulhat, vagy leéghet a háza. Közvetlenül a tragédia után csökken ugyan a szerotoninszintje, de hat hónappal később többékevésbé ugyanolyan boldog vagy boldogtalan lesz, mint amilyen

előtte volt. Akkor is, ha még nagyobb házat vagy még drágább autót vásárol. A kutatók azonban arra jutottak, hogy vannak dolgok, amelyeknek mégiscsak fontos szerepük van a boldogság érzésében. Ezek közül az egyik legfontosabb a jó házasság. És pontosan ez volt az, ami megvolt Harry életében. Olyan elcsépeltnek hangzott, hogy nevetnie kellett, amikor megfogalmazta magának vagy – nagy ritkán – annak a kevés embernek, akiket a barátjának nevezett, és akikkel alig-alig tartotta a kapcsolatot: „A feleségem és én nagyon boldogok vagyunk együtt.” Igen, a saját kezében volt a boldogsága. Ha megtehette volna, sokszorosítja, majd újra és újra átéli az esküvő óta eltelt három évet. De erre nyilvánvalóan nem volt lehetőség, és talán ez volt az oka annak az árnyalatnyi nyugtalanságnak, amelyet mindennek ellenére érzett. Hogy az időt nem lehet megállítani, hogy szakadatlanul történnek a dolgok, hogy az élet – miként a cigaretta füstje, amely még a légmentesen lezárt helyiségben is mozog – kiszámíthatatlanul változik. És mivel most minden tökéletes volt, bármely változás csak rosszabb lehet. Igen, így volt. A boldogság olyan, mintha vékony jégen járna az ember. De jobb a hideg vízben fagyoskodva úszni és küzdeni a kijutásért, mint arra várni, hogy egyszer csak beszakad a talpa alatt a jég, és elmerül. Ezért kezdte arra beprogramozni magát, hogy idő előtt felébredjen. Ahogy ma is, pedig a gyilkossági nyomozásról szóló előadása csak tizenegy órakor kezdődött. Így több ideje van arra, hogy csak feküdjön, és ezt a szokatlan boldogságot érezze, amíg tart. Elhessegette a férfi képét, akinek sikerült meglépnie. Nem az ő felelőssége volt. Nem az ő vadászterülete. A démonarcú férfi egyre ritkábban bukkant fel az álmaiban. Amilyen halkan csak tudott, kimászott az ágyból. Rakel lélegzése már nem volt olyan egyenletes, és Harry gyanította, csak tetteti az alvást, mert nem akarja elrontani az ébredés pillanatait. Harry nadrágot húzott, lement a földszintre,

beletette Rakel kedvenc kapszuláját a kávéfőzőbe, vizet töltött bele, majd kinyitotta az instant kávét. Mindig a kisebb kiszerelést vásárolta, mert a frissen kinyitott instant kávé ízét sokkal jobban szerette. Bekapcsolta a vízforralót, mezítláb belelépett a cipőjébe, és kiment a lépcsőre. Belélegezte a csípős őszi levegőt. Az éjszakák kezdtek hidegebbek lenni itt, Besserud magasságában a Holmenkollveien. Lenézett a városra és a fjordra, ahol még mindig volt néhány vitorlás, amelyek apró fehér háromszögekként rajzolódtak ki a kék vízen. Úgy két hónapon belül, talán már néhány hét múlva leesik az első hó idefent. De nem számított, a nagy, barnára pácolt gerendaházat télre építették, nem nyárra. Rágyújtott a nap második cigarettájára, és elindult lefelé a meredek, kavicsos feljárón. Magas térdemeléssel, nehogy a lógó cipőfűzőjére lépjen. Felvehetett volna egy dzsekit vagy legalább egy pólót, de az is az öröm része volt, hogy egy meleg házba térhet vissza: megérte fázni egy kicsit. Megállt a postaládánál, és kivette belőle az Aftenpostent. – Jó reggelt, szomszéd! Harry nem hallotta, amikor a Tesla kigurult a szomszéd aszfaltozott felhajtójára. Az ablak hangtalanul gördült le a vezetőoldalon, és Harry megpillantotta a mindig kifogástalan megjelenésű, szőke Syvertsen asszonyt. Harry szemében – aki a város keleti feléből származott, és viszonylag rövid ideje élt a nyugati részen – ő testesítette meg a klasszikus Holmenkollen városrészbeli feleséget. Kétgyermekes, két háztartási alkalmazottat foglalkoztató háziasszony, akinek meg sem fordul a fejében, hogy munkába álljon, hiába finanszírozott neki a norvég állam ötévnyi egyetemi képzést. Pontosabban azt, amit mások szabadidőnek neveztek, ő a munkájának tekintette. Az kötötte le, hogy formában tartsa magát (Harry csak a melegítőfelsőt látta, de tudta, hogy alatta testhezálló edzőruhát visel, és igen, átkozottul jól néz ki ahhoz képest, hogy jóval negyven fölött jár), megszervezze a logisztikát (mikor melyik háztartási alkalmazott

vigyázzon a gyerekekre, mikor és hová menjen a család nyaralni: a Nizza melletti házba, a hemsedali síközpontba vagy a délnorvégiai nyaralóba), továbbá hogy építgesse a kapcsolati tőkéjét (ebédek barátnőkkel, vacsorák rokonokkal és potenciálisan előnyt jelentő ismerősökkel). A legfontosabb feladatát már elvégezte. Szerzett magának egy férjet, akinek elég pénze van arra, hogy finanszírozza ezt az úgynevezett munkát. Ezen a téren Rakel csúnyán mellélőtt. Dacára annak, hogy egy nagy besserudi gerendaházban nőtt fel – olyan környéken, ahol az ember korán megtanulta, hogyan helyezkedjen –, és elég okos és vonzó volt ahhoz, hogy bárkit megkaphasson, egy korábban részeges, alacsony fizetésű gyilkossági nyomozó mellett kötött ki, aki jelenleg józan életű előadóként dolgozott a rendőrtiszti főiskolán még alacsonyabb bérért. – Abba kellene hagynia a dohányzást – mondta Syvertsen asszony Harryt mustrálva. – Egyéb kivetnivalót nem látok. Hová jár edzeni? – A pincébe – felelte Harry. – Csináltak egy edzőtermet? Ki a személyi edzője? – Én magam – válaszolta Harry, majd mélyen leszívta a cigarettafüstöt, és az autó hátsó ablakán visszaverődő tükörképére nézett. Vékony volt, de nem olyan vézna, mint néhány éve. Három kilóval több izom volt rajta. És egészségesebben élt. Ám az arc, amely visszanézett rá, arról tanúskodott, hogy ez nem mindig volt így. Az erek vékony piros deltái a szeme fehérjében és közvetlenül az arcbőre alatt olyan múltról meséltek, amelyet alkohol, zűrzavar, álmatlanság és rossz szokások jellemeztek. A fülétől a szája sarkáig húzódó heg reménytelenségről és önuralomhiányról árulkodott. Az pedig, hogy a cigarettát a mutató- és a gyűrűsujja között tartotta, mert hiányzott középső ujja, további bizonyíték volt a múlt könyörtelen eseményeire. Lenézett a kettéhajtott Aftenpostenre. A hajtás fölött a „gyilkosság” szót látta meg. És egy pillanatra újra a fülében

visszhangzott a sikoly. – Arra gondoltam, hogy én is építtetek egy saját edzőtermet – mondta Syvertsen asszony. – Mi lenne, ha a jövő héten valamelyik délelőtt átugrana, és adna néhány tanácsot? – Egy szőnyeg, néhány súly és egy nyújtó – felelte Harry. – Ez a tanácsom. Syvertsen asszony szélesen elmosolyodott. Bólintott, mintha megértette volna. – Szép napot, Harry! A Tesla hangtalanul kikanyarodott az útra, Harry pedig elindult visszafelé. Amikor elérte a nagy fenyők árnyékát, megállt, és felnézett a házra. Masszív építmény volt. Nem bevehetetlen, semmi sem bevehetetlen, de jelentős erőfeszítést igényelne. A nehéz tölgyfa ajtón három zár volt, az ablakokat vasrács védte. Syvertsen úr arra panaszkodott, hogy az erődre hasonlító ház Johannesburgra emlékezteti, és a biztonságos környéküket veszélyesnek hihetik miatta, az ilyesmi pedig lenyomja az ingatlanárakat. A rácsokat Rakel apja rakatta fel a háború után. Harry nyomozói munkája egyszer mégis veszélybe sodorta Rakelt és a fiát, Oleget a saját otthonukban. Oleg azóta felnőtt, összeköltözött a barátnőjével, és elkezdte a rendőrtiszti főiskolát. Rakelnek kell eldöntenie, mikor szereljék le a rácsokat. Mert már nem volt szükségük rájuk. Harry már csak egy alulfizetett tanár volt. – Ah, regg-heli – mormolta Rakel mosolyogva, és hangos ásítást tettetve felült az ágyban. Harry a felesége elé tette a tálcát a paplanra. A regg-heli a saját szavuk volt arra az órára, amit az ágyban töltöttek péntek reggelente, amikor Harry későn kezdett a főiskolán, Rakel pedig, aki ügyvédként dolgozott a külügyminisztériumban, az egész napot kivette. Harry bemászott a takaró alá, és mint mindig, odaadta Rakelnek az Aftenposten belföldi híreit és a sportot, míg ő a

külföldi híreket és a kulturális rovatokat böngészte végig. Feltette az olvasószemüvegét, amelyet végre hajlandó volt használni, és rávetette magát Sufjan Stevens legújabb albumának kritikájára, miközben az járt a fejében, hogy Oleg egy SleaterKinney-koncertre invitálta a jövő hétre. Enervált, kissé neurotikus rock – ahogy Harry szerette. Oleg valójában a keményebb dolgokat kedvelte, ezért Harry értékelte a gesztust. – Valami újság? – érdeklődött Harry, és lapozott egyet. Tudta, hogy Rakel elolvasta a gyilkosságról szóló cikket a címlapon, de egy szóval sem fogja megemlíteni. Ez is az egyik hallgatólagos megállapodásuk volt. – Az amerikai Tinder-felhasználók több mint harminc százaléka házas – mondta Rakel. – De a Tinder tagadja. És nálad? – Úgy tűnik, az új Father John Misty-album nem üti meg a mércét. Vagy csak a kritikus lett menthetetlenül öreg és zsémbes. Az utóbbira tippelek. A Mojóban és az Uncutban is odáig voltak érte. – Harry? – Jobban bírom, ha valaki fiatal és zsémbes. Aztán lassan, de biztosan megenyhül a korral. Ahogy én is. Egyetértesz? – Féltékeny lennél, ha fent lennék a Tinderen? – Nem. – Nem? – Harry érezte, hogy Rakel feljebb ül az ágyban. – Miért nem? – Nincs hozzá elég fantáziám. Ostoba vagyok, és úgy gondolom, hogy több mint elég vagyok neked. Nem is akkora ostobaság ostobának lenni, ugye? Rakel felsóhajtott. – Soha nem leszel féltékeny, igaz? Harry lapozott egyet. – Már hogyne lennék, de Ståle Aune nemrégiben elmagyarázta, hogy mérsékelnem kell a féltékenységemet, édesem. Ma vendégelőadást tart a diákjaimnak a beteges féltékenységről. – Harry?

Hallotta Rakel csipkelődő hanglejtéséből, hogy esze ágában sincs megadni magát. – Légy szíves, ne ismételgesd a nevem, tudod, hogy ideges leszek tőle. – Van is rá okod. Arra gondoltam, megkérdezem, meg szoktál-e kívánni más nőket is. – Csak gondoltál rá, vagy meg is kérdezed? – Megkérdezem. – Oké. Harry pillantása megakadt egy képen, amely Mikael Bellmant ábrázolta a feleségével egy filmbemutatón. Bellmannak jól állt a fekete szemtakaró, amelyet hordani kezdett, és Harry tudta, hogy ezt Bellman is tudja. A fiatal rendőrfőkapitány azt nyilatkozta, hogy a média és az olyan krimik, mint amilyet az imént láttak, hamis képet festenek Oslóról, hiszen amióta rendőrfőkapitányként tevékenykedik, a város békésebb, mint valaha. És hogy jóval magasabb a statisztikai kockázata annak, hogy öngyilkos legyen az ember, mint hogy valaki más ölje meg. – Nos – folytatta Rakel, és Harry érezte, ahogy közelebb bújik hozzá –, más nőket is megkívánsz? – Igen – felelte Harry, és elnyomott egy ásítást. – Gyakran? – tudakolta Rakel. Harry felpillantott az újságból. Homlokát ráncolva bámult maga elé. A kérdést ízlelgette. – Nem, nem gyakran. Folytatta az olvasást. Épült az új Munch Múzeum és a Deichmanske könyvtár az Operaház mellett. Egy olyan országban, amelyet hosszú évszázadokon át halászok és földművesek laktak, és amely kétszáz éven keresztül az összes művészi ambícióval megáldott, kétes és deviáns alakot Koppenhágába és Európába küldte, a főváros hamarosan a kultúra fellegvárává válik. Ki hitte volna? Helyesebben: ki hitt benne? – Ha választhatnál – búgta Rakel évődve –, és nem lennének következményei, velem vagy álmaid nőjével töltenéd a következő

éjszakát? – Neked nincs ma időpontod az orvoshoz? – Egyetlen éjszaka. Következmények nélkül. – Most azt kellene válaszolnom, hogy te vagy álmaim nője? – Na, ki vele! – Ez esetben kénytelen leszel nőket ajánlani. – Audrey Hepburn. – Nekrofília? – Ne terelj, Harry. – Nos. Valami azt súgja, azért javasoltál egy halott nőt, mert azt feltételezed, hogy szerintem kevésbé fogsz fenyegetőnek érezni egy megvalósíthatatlan ajánlatot. De rendben van, a manipulatív segítségednek és az Álom luxuskivitelbennek köszönhetően a válaszom egy nagy és hangos igen. Rakel elfojtott kiáltást hallatott. – Akkor miért nem teszed? Miért nem lépsz félre? – Először is, mert nem tudom, hogy az álomnő igent mondanae, és borzasztóan rosszul viselem az elutasítást. Másodszor pedig azért, mert a „nem lesznek következményei” kitétel nem áll fenn. – Aha. Harry megint az újságra koncentrált. – Lehet, hogy elhagynál. De legalábbis nem tudnál ugyanúgy nézni rám. – Titokban tarthatnád. – Nem bírnám. Az egykor szociális ügyekért felelős tanácsosként dolgozó Isabelle Skøyen bírálta a hivatalban lévő városvezetést, amiért nincs készenléti tervük az úgynevezett trópusi viharra, amely az előrejelzések szerint valamikor a jövő hét elején csap le a nyugati partra eddig még sosem látott erővel. És ami még ennél is szokatlanabb: a vihar néhány órával később a fővárost is eléri, mit sem veszítve az erejéből. Skøyen azt állította, hogy a városi tanács vezetőjének válasza („Nem a trópusokon élünk, úgyhogy nem pazaroljuk a pénzt holmi trópusi viharokra.”) dühítő

arroganciáról és felelőtlenségről árulkodik. „Bizonyára úgy véli, hogy a klímaváltozás csak más országokat érint” – mondta Skøyen, akinek testtartása a fényképen azt sugallta Harrynak, hogy politikai visszatérést tervez. – Amikor azt mondod, nem bírnál titokban tartani egy viszonyt, úgy érted, hogy nem vinne rá a lélek? – kérdezte Rakel. – Úgy értem, nem tudnám rávenni magam. A titkolózás fárasztó. És bűntudatom is lenne. – Megint lapozott. Nem volt több oldal. – A lelkiismeret-furdalás pedig kimerítő. – Neked, igen. De mi van velem? Az eszedbe sem jutott, milyen fájdalmat okoznál nekem? Harry a keresztrejtvényre pillantott, majd a paplanra tette az újságot, és Rakel felé fordult. – Ha nem tudnál a félrelépésről, nem is fájna, édesem. Rakel elkapta és megszorította az állát, amíg a másik keze Harry szemöldökét babrálta. – De mi van, ha megtudom? Vagy te jössz rá, hogy viszonyom van? Nem fájna? Harryba beléhasított a fájdalom, amikor Rakel kitépett egy kétségtelenül vadul burjánzó, ősz szálat a szemöldökéből. – Egész biztosan – válaszolta. – Ezért is lenne lelkiismeretfurdalásom fordított esetben. Rakel elengedte az állát. – A mindenségit, Harry, úgy beszélsz, mintha gyilkossági nyomozást vezetnél! Tényleg nem érzel semmit? – A mindenségit? – Harry kaján mosollyal nézett Rakelre a szemüvege fölött. – Használja még valaki ezt a fordulatot? – Válaszolj, különben… nagyon nagy bajban leszel. Harry nevetett. – Azt érzem, hogy a lehető legőszintébben igyekszem válaszolni a kérdéseidre. De ehhez gondolkodnom kell, és reálisnak kell lennem. Ha az első érzelmi impulzusomat követném, azt válaszolnám, amit szerintem hallani szeretnél. És ez figyelmeztetés. Hogy nem vagyok őszinte, hanem sumákolok. Az

őszinteségem hosszú távú befektetés a megbízhatóságomba. Mert eljöhet a nap, amikor tényleg hazudnom kell, és akkor jó lenne, ha őszintének tartanál. – Töröld le a vigyort a képedről, Harry! Ezek szerint hűtlen disznó lennél, ha nem járna annyi macerával? – Úgy tűnik. Rakel oldalba bökte, kikelt az ágyból, belebújt a papucsába, és egy megvető horkantással elindult lefelé a lépcsőn. – Forralnál még vizet kávéhoz? – kiáltott utána Harry. – Cary Grant – kiabált vissza Rakel. – És Kurt Cobain. Egyszerre. Harry hallotta, ahogy odalent tesz-vesz, majd zubogni kezdett a vízforraló. Az éjjeliszekrényre tette az újságot, aztán összefűzte az ujjait a feje alatt. Elmosolyodott. Boldog volt. Amikor felkelt, a pillantása a Rakel párnáján heverő újságoldalakra siklott. A képen egy bűncselekmény helyszíne látszott rendőrségi kordonszalaggal körülzárva. Behunyta a szemét, és az ablakhoz ment. Kinézett a hatalmas fenyőfákra. Úgy érezte, most már sikerülne. Most már el tudná felejteni a férfi nevét, aki elmenekült. Felébredt. Ismét az anyjáról álmodott. És egy férfiról, aki azt állította, hogy az apja. Azon tűnődött, milyen ébredés volt ez. Kipihentnek érezte magát. Nyugodtnak. Elégedettnek. Ennek legfőbb oka pedig alig egy karnyújtásnyira feküdt tőle. Hozzáfordult. Tegnap este vadászüzemmódra váltott. Nem így tervezte, de amikor meglátta a nőt – a rendőrnőt – a bárban, mintha egy másodpercre a sors vette volna át az irányítást. Oslo viszonylag kis város, az ember folyton ugyanazokkal az arcokkal találkozik, de mindegy. Nem rendezett ámokfutást, már elsajátította az önuralom művészetét. A nő arcát nézte. A haját és a karját, amely természetellenes szögben hajlott meg. A teste hideg volt. Nem lélegzett, a levendulaillat már alig érződött. De nem számított, a nő elvégezte a feladatát. Félrelökte a paplant, a gardróbszekrényhez ment, és kivette az

egyenruhát. Óvatosan leporolta. Máris érezte, hogy a vér gyorsabban száguld az ereiben. Egy újabb szép nap elé néz.

Hetedik fejezet Péntek délelőtt Harry Hole a rendőrtiszti főiskola folyosóján ballagott Ståle Aunével. A maga százkilencvenhárom centiméterével Harry majd’ egy fejjel magasodott húsz évvel idősebb és jóval gömbölyűbb barátja fölé. – Meglep, hogy épp egy ilyen nyilvánvaló ügyet nem tudsz megoldani – jegyezte meg Aune, és megtapogatta pöttyös csokornyakkendőjét, hogy ellenőrizze, megfelelően áll-e. – Nincs benne semmi rejtélyes. Azért lettél tanár, mert a szüleid is azok voltak. Pontosabban, mert az apád az volt. Még a halála után is az elismerését akarod kivívni, amelyet soha nem kaptál meg rendőrként, és soha nem is akartál megkapni rendőrként, mert az apád elleni lázadásodnak pont az volt a lényege, hogy ne olyan legyél, mint ő. Szánalmas alaknak láttad, mert nem tudta megmenteni anyád életét. A saját alkalmatlanságodat vetítetted ki rá. Azért lett rendőr belőled, mert jóvá akartad tenni, hogy te sem tudtad megmenteni az anyádat. Mindnyájunkat meg akarsz menteni a haláltól, pontosabban a gyilkosoktól. – Hm. Mennyit fizetnek neked az emberek, hogy ezt hallgassák? Aune nevetett. – Apropó, mi a helyzet Rakel fejfájásával? – Ma megy orvoshoz – felelte Harry. – Az apja migréntől szenvedett, ami az élete vége felé alakult ki nála. – Öröklődés. Olyan ez, mint egy jóslat, később megbánja az ember, hogy kérte. Mi, emberek sosem szerettük az elkerülhetetlent. Mint például a halál.

– Az örökség nem elkerülhetetlen. Nagyapám azt mondta, hogy az apjához hasonlóan az első pohár szesztől fogva alkoholista volt. Míg az apám egész életében élvezte, és tényleg élvezte az alkoholt, anélkül, hogy alkoholista lett volna belőle. – Vagyis az alkoholizmus átugrott egy generációt. Megesik. – Vagy a genetika csupán egy kényelmes kifogás a gyenge jellememre. – Igen, de akkor a gyenge jellemet is a genetika számlájára írhatjuk. Harry elmosolyodott, amit egy feléjük tartó hallgató félreértett, és visszamosolygott rá. – Katrine küldött néhány fényképet a grünerløkkai helyszínről – mondta Aune. – Mit gondolsz róla? – Nem olvasok bűncselekményekről. A 2-es számú előadóterem ajtaja nyitva állt. Az előadásra a végzős hallgatók jártak, de Oleg azt mondta, hogy néhány elsőéves csoporttársával megpróbálnak belógni. Az előadóterem valóban zsúfolásig megtelt. Pár diák, sőt még néhány tanár is a lépcsőkön ült, vagy a falak mellett állt. Harry fellépett a katedrára, és bekapcsolta a mikrofont. A hallgatóságra nézett. Automatikusan Oleg arcát kereste. A beszélgetés elnémult, a teremre csend telepedett. Harry megnedvesítette a szája szélét. A legfurcsább nem az volt, hogy tanár lett belőle, hanem hogy szeretett tanítani. Hogy ő, akit az emberek többnyire szűkszavúnak és zárkózottnak tartottak, sokkal felszabadultabbnak érezte magát egy csapat tudásra szomjazó diák, mint a 7-Eleven kasszása előtt, aki egy csomag Camel Lightot tesz a pultra, és Harrynak meg kell ismételnie, hogy nem Lightot kér, miközben hallja, ahogy a mögötte várakozók morognak. Olykor – a rosszabb napokon, amikor cafatokban lógtak az idegei – előfordult, hogy Camel Lighttal távozott az üzletből, rágyújtott egy szálra, majd az egész csomagot a szemetesbe dobta. Itt viszont a komfortzónáján belül volt. Szakma. Gyilkosságok. Harry megköszörülte a torkát. Nem

találta Oleg mindig komoly arcát, volt azonban egy másik, amelyet jól ismert. Az illetőnek fekete szemkötő fedte az egyik szemét. – Látom, néhányan eltévedtek. Ez a végzős évfolyam A bűnügyi nyomozás gyakorlata 3. című kurzusa. Nevetés. Láthatóan senki sem szándékozott elhagyni a termet. – Oké – mondta Harry. – Azoknak, aki azért jöttek, hogy egy újabb száraz előadást hallgassanak meg a gyilkossági nyomozásról, sajnos csalódást kell okoznom. A mai nap előadója hosszú évek óta a rendőr-főkapitányság gyilkossági osztályának tanácsadója, és az erőszakos bűncselekmények és gyilkosságok témakörében Skandinávia legtöbbet publikáló pszichológusa. De mielőtt átadnám a szót Ståle Aunének, mert tudom, hogy önként nem fogja visszaadni, mindenkit emlékeztetnék, hogy jövő szerdán újabb számonkérés lesz. A Boszorkányszög-ügy. Az esetleírás, a helyszíni jelentések és a kihallgatások leiratai megtalálhatóak a belső hálón. Ståle? Kitört a taps. Harry a lépcső felé indult, miközben Aune peckesen, kidüllesztett pocakkal és elégedett mosollyal a katedrához vonult. – Othello-szindróma! – zengte Aune, majd a mikrofonhoz érve visszafogta a hangját: – Az Othello-szindróma egy szakkifejezés a kóros féltékenységre, ami a legtöbb gyilkosság indítéka ebben az országban. Akárcsak William Shakespeare Othello című darabjában. Rodrigo szerelmes Othello tábornok újdonsült feleségébe, Desdemonába, miközben a minden hájjal megkent cselszövő, Jago gyűlöli Othellót, mert mellőzöttnek érzi magát. A tábornok ugyanis nem őt nevezte ki hadnagynak. Jago esélyt lát arra, hogy Othello tönkretételével előmozdítsa a karrierjét, ezért segít Rodrigónak szétválasztani Othellót és hitvesét. Az agyafúrt Jago ehhez egy vírust használ, amelyet elültet Othello agyába és szívébe. Egy életveszélyes és igen makacs vírust, amely sokféle formát ölthet. Ez pedig nem más, mint a féltékenység. Othello egyre betegebb lesz, a féltékenysége egyfajta rohamot vált ki, és

rángatózva fekszik a színpadon. Végül megöli a feleségét, majd magával is végez. – Aune megrángatta a tweedzakó ujjait. – Nem azért osztottam meg magukkal ezt az összefoglalót, mert újabban Shakespeare is része a tananyagnak a rendőrtiszti főiskolán, hanem mert ráfér magukra némi általános műveltség. – Nevetés hangzott fel. – Tehát, legkevésbé sem féltékeny hölgyeim és uraim, mi is az Othello-szindróma? – Minek köszönhetem a látogatást? – suttogta Harry. A terem végében állt Mikael Bellman mellett. – Csak nem érdekelt a féltékenység témakörében? – Nem – felelte Bellman. – Rá akarom bírni, hogy nyomozzon a legújabb gyilkossági ügyben. – Ez esetben attól tartok, hiába fáradt ide. – Azt akarom, hogy a korábbi gyakorlathoz hasonlóan szervezzen egy kis csapatot, amely a nagy nyomozócsoporttal párhuzamosan, de attól függetlenül dolgozik az ügyön. – Köszönöm, rendőrfőkapitány úr, de a válaszom nem. – Szükségünk van magára, Harry. – Igen. Itt. Bellman kurtán felnevetett. – Egy pillanatig sem kétlem, hogy jó tanár, de nem egyedülálló. Ám történetesen egyedülálló nyomozó. – Végeztem a gyilkosságokkal. Mikael Bellman mosolyogva csóválta a fejét. – Ugyan már, Harry! Mit gondol, meddig bujkálhat, és tehet úgy, mintha valaki más lenne, mint aki? Maga nem növényevő, mint az a pasas a katedrán. Maga ragadozó. Akárcsak én. – A válaszom továbbra is nem. – A ragadozóknak pedig, mint ismeretes, éles foguk van. Ezért állnak a tápláléklánc csúcsán. Látom, Oleg is ott ül a hallgatók között. Ki hitte volna, hogy a rendőrtiszti főiskolára fog járni? Harry érezte, ahogy a tarkóján égnek mered a haj. – Olyan életet élek, amilyenre vágyom, Bellman. Nem mehetek vissza. A válaszom végleges.

– Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a büntetlen előélet elengedhetetlen feltétele a sikeres felvételinek. Harry nem válaszolt. Aune még több nevetést zsebelt be, és láthatóan Bellman is jól mulatott. Harry vállára tette a kezét, a füléhez hajolt, és még jobban lehalkította a hangját: – Bár eltelt néhány év, de ismerek olyanokat, akik tanúsíthatják, hogy Oleg heroint vásárolt. Akár két évre is ítélhetik. Nem valószínű, hogy le kell ülnie, de soha nem lehet belőle rendőr. Harry megrázta a fejét. – Ezt még maga sem tenné meg, Bellman. Bellman halkan nevetett. – Nem? Talán úgy tűnik, ágyúval lövök verébre, de tényleg nagyon fontos nekem, hogy felderítsék ezt az ügyet. – Ha nemet mondok, semmit sem nyer azzal, ha tönkreteszi a családomat. – Talán nem, de ne felejtse el, hogy… Hogy is mondják? Megvan: gyűlölöm magát. Harry az előtte állók hátára meredt. – Maga nem olyan ember, aki hagyja, hogy az érzelmei irányítsák, Bellman, ahhoz magának túl kevés van belőlük. Mit mond majd, ha kiderül, hogy évek óta tudja ezt Oleg Faukéről, a rendőrtiszti főiskola hallgatójáról? Nem érdemes blöffölni, ha az ellenfele tudja, milyen rosszak a kártyái, Bellman. – Ha kockáztatni akarja a fiú jövőjét, abban bízva, hogy blöffölök, csak rajta, Harry! Mindössze erről az egy ügyről van szó. Oldja meg nekem, és ennyi. Ma délutánig várom a válaszát. – Pusztán kíváncsiságból, Bellman: miért pont ez az eset ennyire fontos magának? Bellman megvonta a vállát. – Politika. A ragadozóknak hús kell. És ne feledje, én tigris vagyok, Harry. Maga pedig csak oroszlán. A tigris többet nyom, a kilóihoz mérten mégis nagyobb az agya. A rómaiak is tudták, hogy az oroszlánnak vége, amikor tigrist eresztettek rá a

Colosseumban. Harry látta, amint egy fej hátrafordul az egyik sorban. Oleg volt az. Mosolyogva felemelte a hüvelykujját. A srác hamarosan huszonkét éves lesz. A száját és a szemét az anyjától örökölte, fekete, sima frufruját egy orosz apától, akire már nem emlékezett. Harry is felmutatta a hüvelykujját, és mosolyt erőltetett az arcára. Mire visszafordult, Bellman eltűnt. – Az Othello-szindróma általában férfiakra jellemző – zengte Ståle Aune. – Míg azonban az Othello-szindrómában szenvedő férfiak általában a puszta kezüket használják, addig a női othellók ütőfegyvert vagy kést vesznek igénybe. Harry hallgatta. A vékony jég recsegését a talpa alatt – a fekete víz fölött. – Komolynak tűnsz – állapította meg Aune, amikor visszatért Harry irodájának mosdójából. Felhajtotta a maradék kávét, és a kabátjába bújt. – Nem tetszett az előadás? – Jaj, dehogynem! Bellman is ott volt. – Láttam. Mit akart? – Megpróbált megfenyegetni, hogy nyomozzak az új gyilkossági ügyben. – És mit válaszoltál? – Nemet mondtam. Aune bólintott. – Jól van. Felzabálja a lelket, ha olyan szoros kapcsolatban van az ember a gonoszsággal, ahogy te és én. Mások talán észre sem veszik, de már rég elpusztította egy részünket. És itt az ideje, hogy ugyanolyan figyelmet szenteljünk azoknak, akiket a legjobban szeretünk, mint a szociopatáknak. A mi műszakunk lejárt, Harry. – Csak nem azt akarod mondani, hogy bedobod a törülközőt? – De igen. – Hm. Általánosságban értem a szempontjaidat, de van valami konkrét okod is?

Aune megvonta a vállát. – Túl sokat dolgozom, és túl keveset vagyok otthon. És amikor gyilkossági ügyekkel foglalkozom, még akkor sem vagyok otthon, amikor fizikailag otthon vagyok. De te pontosan tudod, hogy megy ez, Harry. Aurora pedig… – Aune felfújta az arcát, majd kiengedte a levegőt. – A tanárai azt mondják, egy kicsit jobb a helyzet. Ebben a korban előfordul, hogy a gyerekek zárkózottabbá válnak. És kipróbálnak dolgokat. A tény, hogy heg van a csuklójukon, nem feltétlenül jelenti azt, hogy rendszeresen bántják magukat, könnyen lehet, hogy csak a természetes kíváncsiság hajtja őket. De mindig nyugtalanító, amikor egy apa rájön, hogy eltávolodott a gyermekétől. És még ennél is frusztrálóbb, ha az apa nagymenő pszichológus. – Most tizenöt éves, ugye? – És mire betölti a tizenhatot, ez az egész talán már rég a múlté lesz. Fázisok, fejlődési szakaszok, ez az életkor erről szól. De ha az ember vigyázni akar a szeretteire, nem várhat a következő ügy, a következő munkanap végére, hanem most kell csinálnia. Nem igaz, Harry? Harry a hüvelyk- és mutatóujja közé csípte borostás felsőajkát, és lassan bólintott. – Hm. Így van. – Akkor én indulok is – mondta Aune, majd fogta a táskáját, és kivett belőle egy köteg fényképet. – Itt vannak a gyilkosság helyszínén készült fotók, amiket Katrine küldött. Mint mondtam, nincs szükségem rájuk. – Mihez kezdjek velük? – kérdezte Harry, és rápillantott a nő holttestére, aki egy véres ágyban feküdt. – Gondoltam, felhasználhatod az oktatáshoz. Hallottam, hogy a Boszorkányszög-ügyet említetted, ezek szerint valós gyilkossági eseteket és valódi dokumentumokat használsz. – Csak példaként – felelte Harry, és megpróbálta elszakítani a pillantását a nőről. Volt valami ismerős benne. Mint egy visszhang. Láthatta már korábban? – Hogy hívják az áldozatot?

– Elise Hermansen. A név nem tűnt ismerősnek. Harry tekintete a következő fotóra siklott. – Mik ezek a sebek a nyakán? – Tényleg egy sort sem olvastál az ügyről? Tele vannak vele a lapok, nem csoda, hogy Bellman nyomást próbál gyakorolni rád. Vasfogak. – Vasfogak? Egy sátánista, vagy mi? – Ha elolvasod a VG-t, látni fogod, hogy idézik a kollégám, Hallstein Smith tweetjét, aki szerint egy vámpirista tehette. – Vámpirista? Vagyis vámpír? – Ha csak erről lenne szó! – felelte Aune, és egy kitépett VGoldalt húzott elő a táskájából. – Vámpírok legalább léteznek az állatvilágban és a fikcióban. Smith és még néhány pszichológus szerint a vámpirista az, aki a vérivásban talál kielégülésre. Ott van, olvasd… Harry elolvasta a Twitter-bejegyzést, amelyet Aune az orra elé tartott. A tekintete megállt az utolsó mondaton. „A vámpirista újból le fog csapni.” – Hm. Attól, hogy az elméletük nem közismert, még lehet igazuk. – Megőrültél? Én teljes mellszélességgel támogatom, ha valaki szembe akar úszni az árral, és szeretem a Smith-féle ambiciózus embereket. De sajnos elkövetett egy ostobaságot a tanulmányai idején, amiért a Majom gúnynevet ragasztották rá, és attól tartok, hogy továbbra sincs hitele a többi pszichológusnál. Tényleg nagyon ígéretes szakember volt, amíg ezzel a vámpirizmussal nem kezdett foglalkozni. A cikkei sem voltak rosszak, de természetesen nem publikálhatta őket szakmai folyóiratokban. Most legalább nyomtatásba került. A VG-ben. – De te miért nem hiszel a vámpirizmusban? – kérdezte Harry. – Te magad mondtad, hogy elég kitalálni valamilyen devianciát, és biztosan akad a világon valaki, akire ráillik. – Igen, minden létezik. Vagy ily módon létezni fog.

A szexualitásunk a gondolkodás és érzés képességén alapul. Ami persze határtalan. A dendrofílok a fákra gerjednek. A kakorrafiofilia azt jelenti, hogy valakit a kudarc izgat fel. De ahhoz, hogy „filiának” vagy „izmusnak” nevezhessünk valamit, szükség van bizonyos mértékű előfordulásra és néhány közös nevezőre. Smith és a hasonszőrű pszichológusok mind kitalálták a maguk „izmusát”. De tévednek, mert nem léteznek vámpiristák, akik egy kiszámítható viselkedésmintát követnének, ahogy azt ők állítják. – Aune a kabátját gombolgatva indult az ajtó felé. – Ellenben az tény, hogy az intimitástól való félelmed meggátol abban, hogy megöleld a távozni készülő barátodat, ami jócskán szolgáltat alapanyagot egy pszichológiai elmélethez. Add át üdvözletemet Rakelnek, és mondd meg neki, hogy én majd elűzöm a fejfájását. Harry? – Mi? Ja, persze. Átadom. Remélem, rendbe jönnek a dolgok Aurorával. Miután Aune elment, Harry csak meredt maga elé. Amikor előző este belépett a nappaliba, Rakel filmet nézett. Harry a képernyőre pillantott, és megkérdezte, James Gray rendezte-e. Egy teljesen semleges kép volt egy utcáról, sem színészek, sem járművek nem látszottak, nem voltak speciális kameraállások. Persze egy kép soha nem lehet teljesen semleges, de Harrynak tényleg fogalma sem volt róla, miért jutott eszébe éppen az a rendező. Leszámítva, hogy néhány hónappal korábban látott egy James Gray-filmet. Ilyen egyszerű lenne? Egy automatikus és triviális kapcsolat? Megnéz egy filmet, aztán lát egy két másodperces vágást, és néhány részlet villámgyorsan átfut az agyán. Olyan gyorsan, hogy ideje sincs tudatosítani, miről vélt ráismerni a rendezőre. Elővette a mobiltelefonját. Némi habozás után kikereste Katrine Bratt számát. Hat hónap telt el, amióta utoljára beszéltek. A lány küldött egy SMS-t a születésnapjára, Harry válasza pedig egy egyszerű „köszönöm” volt. Így, kisbetűvel, pont vagy felkiáltójel nélkül. Tisztában volt

vele, hogy Katrine tudja, ez nem azt jelenti, hogy Harryt hidegen hagyja a köszöntés, csak azt, hogy nem fárasztja magát hosszú szöveges üzenetekkel. Katrine nem vette fel. Amikor felhívta a lány belső számát a gyilkosságiaknál, Magnus Skarre jelentkezett. – Nahát, maga Harry Hole! – Annyira egyértelműen ironikus volt a hangja, hogy Harry nem csalódott. Sosem volt túlságosan sok rajongója a gyilkossági csoportban, és Skarre egész biztosan nem tartozott közéjük. – Nem, nem láttam ma Brattot. Ami elég különös egy frissen kinevezett vezető nyomozótól, ráadásul rohadt sok dolgunk van. – Hm. Megmondaná neki, hogy… – Hívja inkább újra, Hole, enélkül is épp elég bajunk van! Harry letette, és dobolni kezdett az ujjaival. Egy halom dolgozatot nézett az asztal szélén. Majd a kupac képet az asztal másik szélén. Bellman ragadozóhasonlatán tűnődött. Oroszlán? Igen, miért is ne? Olvasta, hogy a magányosan vadászó oroszlánok mindössze tizenöt százalékban aratnak sikert. A nagyobb zsákmányállatok torkát nem bírják felszakítani, ezért meg kell fojtaniuk őket. A préda torkára zárják az állkapcsukat, és összeszorítják a légcsövet. Ez pedig időbe telik. Ha egy különösen nagy állatról van szó, például egy vízibivalyról, előfordul, hogy az oroszlán órákon keresztül a nyakán lóg, miközben a bivallyal együtt kínlódik, de a végén mégis el kell engednie. A gyilkossági nyomozás is pont ilyen. Kemény munka és semmi jutalom. Megígérte Rakelnek, hogy nem megy vissza. Megígérte magának. Újra a felvételekre pillantott. Megnézte Elise Hermansen képét. A név automatikusan megragadt az emlékezetében. És a fotó részletei is: ahogy a nő az ágyon fekszik. De nem a részletek miatt volt. Az egész miatt. Mellesleg Rakel a Piszkos pénz című filmet nézte. Nem James Gray rendezte. Harry tévedett. Tizenöt százalék. És mégis.

Amiatt volt, ahogy a nő az ágyon feküdt. Ahogy odafektették. Az elrendezés. Olyan volt, mint egy elfeledett álom visszhangja. Egy kiáltás az erdőben. Egy férfi hangja, akinek nevét igyekezett kiverni a fejéből. Annak a férfinak a hangja, aki meglógott előle. Harrynak eszébe jutott valami, amin egyszer régen gondolkodott. Hogy amikor kudarcot vallott, amikor kihúzta a dugót az üvegből, és felhajtotta az első pohár piát, tévedett. Mert nem az volt a döntés megszületésének pillanata. A döntést akkor már rég meghozta. És a döntéshozataltól kezdve csak lehetőség kérdése volt az egész. Az pedig óhatatlanul eljött. Az üveg egyszer csak ott állt előtte. És csak rá várt. Ő pedig az üvegre. A többi csak ellentétes töltés volt, mágnesesség, a fizika törvényeinek elkerülhetetlensége. A rohadt életbe, a rohadt életbe! Felpattant, felkapta a bőrdzsekijét, és kiviharzott az irodából. Megnézte a tükörben, hogy megfelelően áll-e rajta a kabát. Még egyszer utoljára átolvasta a leírást a nőről. Máris utálta. Egy w betű egy olyan névben, amelyet v-vel kell írni, akárcsak a sajátját, már elegendő ok volt a büntetésre. Jobban örült volna egy másik áldozatnak, aki sokkal inkább megfelel az ízlésének. Például Katrine Brattnak. De a döntés már megszületett. A nő, aki w-vel írta a nevét, várt rá. Az utolsó gombot is begombolta a kabáton, aztán elindult.

Nyolcadik fejezet Péntek délután – Hogyan sikerült Bellmannak rábeszélnie? – Gunnar Hagen az ablaknál állt, háttal Harrynak. – Nos – válaszolta a jól ismert hang –, visszautasíthatatlan ajánlatot tett. A hang most valamivel érdesebbnek tűnt, mint amikor Hagen utoljára hallotta, de ugyanolyan mély és nyugodt volt. Az egyik kolléganője azt mondta, hogy Harry Holéban az egyetlen szép dolog a hangja. – És mi volt az ajánlat? – Ötvenszázalékos pótlék a túlórákért és dupla nyugdíjjárulék. A gyilkossági osztály vezetője kurtán felnevetett. – És te nem szabtál feltételeket? – Csak annyit, hogy én döntöm el, ki kerüljön a csoportomba. Mindössze három embert akarok. Gunnar Hagen megfordult. Harry a hosszú lábát előrenyújtva inkább feküdt, mint ült, a Hagen íróasztalával szemben álló széken. Keskeny arcát még több barázda szabdalta, rövid, dús, szőke haja enyhén őszült a halántékán. Viszont nem volt olyan sovány, mint amikor Hagen legutóbb látta. A szeme fehérje az élénkkék írisz körül talán nem volt tiszta, de az erek hálója sem vöröslött benne, mint a legrosszabb időszakokban. – Még mindig száraz vagy, Harry? – Akár egy norvég olajkút, főnök. – Hm. Ugye tudod, hogy a norvég olajkutak nem szárazak, csak bezártak, amíg újra emelkedni nem kezd az olaj ára?

– Igen, erre szándékoztam utalni. Hagen megrázta a fejét. – És én még azt hittem, hogy az évek múlásával benőtt a fejed lágya. – Kiábrándító, nem? Nem leszünk bölcsebbek, csak idősebbek. Még mindig semmi hír Katrinéről? Hagen a telefonjára pillantott. – Semmi. – Nem kellene újból felhívnunk? – Hallstein! – hangzott egy kiáltás a nappaliból. – A gyerekek azt szeretnék, hogy megint vércse legyél! Hallstein Smith lemondó, de elégedett sóhajjal a konyhaasztalra tette Francesca Twinn Miscellany of Sex című könyvét. Nos, érdekes volt arról olvasni, hogy a Pápua ÚjGuineához tartozó Trobriand-szigeteken igen szenvedélyes cselekedetnek számít leharapdálni a nők szempilláját, de semmit sem talált, amit a doktori értekezésében felhasználhatott volna. Egyébként is mi lehetne nagyobb boldogság a gyermekei öröménél? Az sem számított, hogy még mindig nem heverte ki az előző kör fáradalmait, hiszen csak egyszer van születésnap egy évben. Pontosabban négyszer, ha az embernek négy gyereke van. Hatszor, amennyiben a szülők születésnapján is tartanak zsúrt. Tizenkétszer, ha a féléves alkalmakat is ünneplik. Éppen a nappali felé indult, ahonnan csupán a gyerekek várakozásteli galambkurrogása szűrődött ki, amikor megszólalt a csengő. A lépcsőn álló nő leplezetlen érdeklődéssel bámulta, amikor ajtót nyitott neki. – Csak ettem néhány szem diót tegnapelőtt – magyarázkodott Hallstein, és megvakarta a bosszantó, rikítóan vörös kiütéseket a homlokán. – Néhány nap alatt elmúlik. Amikor újra a nőre nézett, rájött, hogy nem a csalánkiütései ragadták meg a figyelmét. – Ja, hogy ez? – kapta le fejéről a tolldíszt. – Azt játsszuk a

gyerekekkel, hogy vércse vagyok. – Inkább csirkére hasonlít – jegyezte meg a nő. – Valójában húsvéti jelmez, de csirkevércsének nevezzük. – Katrine Bratt vagyok, az oslói rendőrség gyilkossági csoportjától jöttem. Smith oldalra billentette a fejét. – Láttam magát tegnap a hírekben. A Twitter-bejegyzésről van szó? Egyfolytában csörög a telefon, eszem ágában sem volt ekkora felfordulást okozni. – Bemehetek? – Természetesen. Remélem, nem zavarja a… hm… gyerekzsivaj. Smith elmagyarázta a gyerekeknek, hogy várniuk kell egy kicsit a vércsére, majd a konyhába kísérte a nyomozót. – Úgy néz ki, mint akinek jólesne egy kávé – jelentette ki, és választ sem várva töltött egy csészével. – Hosszú volt a tegnap este – felelte a nő. – Elaludtam, és egyenesen az ágyból kipattanva jöttem ide. Ráadásul a mobilomat is sikerült otthon hagynom, úgyhogy szeretném kölcsönkérni a magáét, hogy beszóljak az irodába. Smith odanyújtotta neki a telefonját, és látta, ahogy a nő tehetetlenül bámul az elavult Ericsson készülékre. – A gyerekek csak butatelefonnak hívják. Segítsek? – Azt hiszem, menni fog – felelte Katrine. – Mondja, mit lát ezen a képen? Miközben a nő beütögette a számot, Smith a kezébe nyomott fényképet tanulmányozta. – Egy vas fogsort – felelte. – Törökországból származik? – Nem, Caracasból. – Á, értem. Az isztambuli Régészeti Múzeumban is van egy hasonló. Egyes feltételezések szerint Nagy Sándor hadseregének katonái használták, de a történészek kétlik. Úgy vélik, hogy a felső osztály szadomazo játékainak eszköze volt. – Smith megvakarta a csalánkiütéseit. – Ezek szerint a gyilkos ilyen protézist használt?

– Nem tudjuk biztosan. Az áldozaton lévő harapásnyomból indulunk ki, amelyben rozsdát és fekete festékmaradványokat találtunk. – Aha! – kiáltotta Smith. – Akkor Japánban kell keresgélnünk! – Valóban? – Bratt a füléhez emelte a telefont. – Látott már japán nőket, akiknek feketére van festve a foguk? Nem? Nos, ez egy hagyomány, amit ohagurónak neveznek. Azt jelenti, „naplemente utáni sötétség”, és a Heian-korban kezdődött, nagyjából Krisztus után nyolcszáz körül. És… Hm, folytassam? A nő bólintott. – Azt mondják, hogy a középkorban volt egy sógun északon, aki feketére festett vas fogsor viselésére kötelezte a katonáit. A fogak elsősorban rémületkeltésre szolgáltak, de közelharcban is hasznukat vették. Amikor a küzdelem során olyan közel kerültek az ellenséghez, hogy semmire sem mentek a fegyvereikkel, és ütni vagy rúgni sem tudtak, átharaphatták a torkukat. A nyomozónő intett, hogy felvették a vonal túlsó végén. – Halló, Gunnar, itt Katrine. Csak szólni akartam, hogy otthonról egyenesen Smith professzorhoz jöttem, hogy beszéljek vele a… Igen, ő írta a tweetet. És hogy otthon felejtettem a telefonomat, úgyhogy ha el akarnak érni… – Elhallgatott. – Csak szórakozik velem! – Másodpercekig egy szót sem szólt. – Harry Hole csak úgy besétált az ajtón, és azt mondta, hogy dolgozni akar az ügyön? Erre térjünk vissza később! Visszaadta a telefont Smithnek. – Nos, mesélne nekem a vámpirizmusról? – Akkor – felelte Smith –, jobb lesz, ha sétálunk egyet. Katrine Hallstein Smith mellett sétált a lakóépülettől a pajtához vezető kavicsos úton. A férfi elmesélte, hogy a gazdaságot és a csaknem egyhektárnyi földet a felesége örökölte. Mindössze két generációval korábban még tehenek és lovak legelésztek itt, Grinin, alig néhány kilométerre Oslo központjától. Ám a Nesøya

szigetén fekvő jóval kisebb földterület és az ott álló csónakház, amely szintén az örökség részét képezte, lényegesen többet ér. Legalábbis az ajánlatok alapján, amelyeket a dúsgazdag szomszédoktól kaptak rá. – Nesøya túl messze van, ezért nem praktikus odaköltözni, de egyelőre nem akarjuk eladni. Csak egy huszonöt lóerős, olcsó alumíniumhajónk van, de én imádom. Ne árulja el a feleségemnek, de jobban szeretem a tengert, mint ezt az agrárvidéket. – Én is tengerparti lány vagyok – mondta Katrine. – Bergeni, ugye? Imádom a bergeni dialektust. Egy évig a Sandviken Kórház pszichiátriai osztályán dolgoztam. Szép, csak sokat esik az eső. Katrine lassan bólintott. – Igen, én is eláztam a Sandvikenben. Megérkeztek a pajtához. Smith előhúzott egy kulcsot, és kinyitotta a lakatot. – Jó nagy lakat egy pajtára – jegyezte meg Katrine. – Az előző túl kicsi volt – mondta Smith, és Katrine keserűséget hallott a hangjában. Bement, és felkiáltott, amikor rálépett valamire, ami megmozdult alatta. Lenézett, és egy másfél méter hosszú, egy méter széles fémlemezt pillantott meg, amely bele volt süllyesztve a betonpadlóba. Úgy érezte, mintha rugókon állna, a lemez finoman remegett, és a beton széléhez ütődött. Végül megállt. – Ötvennyolc kiló – szólalt meg Smith. – Micsoda? Smith egy jókora nyílra mutatott, amely az ötvenes és a hatvanas szám között ingadozott egy félhold alakú skálán. Katrine rájött, hogy egy régimódi szarvasmarhamérlegen áll. A skála felé hunyorgott. – Ötvenhét egész hatvannyolc. A férfi elnevette magát.

– Mindenesetre messze van a vágósúlytól. Bevallom, én minden reggel megpróbálom átugrani, nincs ínyemre a gondolat, hogy bármelyik nap az utolsó lehet. Elhaladtak az állások mellett, majd megálltak egy ajtó előtt, amely láthatóan egy irodába vezetett. Smith kinyitotta a zárat. Egy íróasztalon számítógép állt, az egy szem ablak a mezőre nézett, a falon pedig egy nagy, vékony denevérszárnyú, hosszú nyakú, szögletes arcú embervámpírt ábrázoló rajz lógott. Az íróasztal mögötti félig üres polcokon néhány dosszié és egy tucat könyv árválkodott. – Csak ennyi jelent meg a vámpirizmusról – mondta Smith, és végighúzta a kezét a könyveken. – Úgyhogy nem nehéz áttekinteni. De ha arra a kérdésre keressük a választ, mi a vámpirizmus, Vandenbergh és Kelly 1964-es művével kell kezdenünk. Smith levette az egyik könyvet a polcról, felütötte, és olvasni kezdett: – „A vámpirizmus az a jelenség, amikor a vámpirista vért szív valamiből, rendszerint a szerelme tárgyából, ami szexuálisan felizgatja, és élvezetet okoz neki.” Ez a száraz meghatározás. De mi többre vagyunk kíváncsiak ennél, igaz? – Úgy gondolom – felelte Katrine a vámpírról készült rajzot tanulmányozva. Kifejezetten szép műalkotás volt. Egyszerű. Egyedülálló. És mintha valami hidegség áradt volna belőle, amitől Katrine ösztönösen összébb húzta magán a dzsekit. – Akkor ássunk egy kicsit mélyebbre – javasolta Smith. – Először is, a vámpirizmus nem új keletű találmány. Az elnevezés természetesen az emberi alakban felbukkanó, vérszomjas lényekről szóló mítoszokra utal, amelyek hosszú időre nyúlnak vissza a történelemben, különösen Kelet-Európában és Görögországban. A vámpírokról alkotott modern elképzelések azonban Bram Stoker 1897-es regényéből, a Drakulából és az 1930as évek első vámpírfilmjeiből származnak. Egyes kutatók tévesen

úgy vélik, hogy a vámpiristákat, vagyis a hétköznapi, de beteg embereket ezek a mítoszok ihlették meg. Elfelejtik, hogy a vámpirizmust már ebben a könyvben is megemlítették… – Smith egy régi, félig szétesett, barna borítójú kötetet emelt le a polcról. – Richard von Krafft-Ebing Psychopathia sexualis című műve 1886ból származik, vagyis a mítosz ismertté válása előtti időből. Smith óvatosan visszatette a könyvet. – A kutatásaimat arra alapoztam, hogy a vámpirizmus a nekrofágiával, a nekrofíliával és a szadizmussal rokon, ahogy azt ennek a könyvnek a szerzője, Bourguignon is vélte. – Smith lapozni kezdett. – Ez 1983-ból származik: „A vámpirizmus egy ritka kényszeres személyiségzavar, amelyet vérfogyasztásra irányuló leküzdhetetlen vágy jellemez. A vámpirista egy rituálén megy keresztül, amely a mentális megkönnyebbüléshez szükséges, ám a többi kényszerbetegséghez hasonlóan a vámpirista sem érti a szertartás jelentését.” – Tehát a vámpirista csak teszi, amit a vámpiristák tesznek? Egyszerűen nem tehet mást? – Ez túlzott leegyszerűsítés, de igen. – Van olyan könyve, amely segíthet elkészíteni az áldozataitól vért vevő gyilkos profilját? – Nincs – felelte Smith, és visszatette a Bourguignon-kötetet a helyére. – Bár meg van írva, de nincs itt, a polcon. – Miért nincs? – Mert sosem adták ki. Katrine a férfira nézett. – A magáé? – Az enyém – mosolygott Smith szomorú pillantással. – Mi történt? Smith megvonta a vállát. – A világ nem állt készen az ilyenfajta radikális pszichológiára. Nem értettem egyet vele – mutatott az egyik könyv gerincére. – Herschel Prins 1985-ös cikkével a British Journal of Psychiatryban. És ezt nem teheti meg az ember büntetlenül. Azzal utasítottak el,

hogy az eredményeim esettanulmányokon alapulnak, és nem tapasztalati bizonyítékokon. Ilyet természetesen lehetetlen szerezni, hiszen a valódi vámpirizmus nemigen tanulmányozható. Azt a kevés felmerülő esetet skizofréniaként diagnosztizálják, mivel nem rendelkeznek elegendő ismerettel a témában. Nem sikerült felkeltenem a szakma érdeklődését a vámpirizmuskutatás iránt. Megpróbáltam, de még a másodvonalbeli amerikai hírességekről is örömmel író újságok is úgy vélték, hogy a vámpirizmus komolytalan és szenzációhajhász téma. És amikor végre elég kutatási anyagot sikerült összegyűjtenem, hogy leküzdjem a fenntartásaikat, jött a betörés. Nem elég, hogy ellopták a számítógépet, de minden mást is elvittek. – Smith az üres polcok felé intett. – Az összes páciens anyagát, a feljegyzéseket, a teljes betegarchívumot, mindent az utolsó szálig. És most néhány rosszindulatú kolléga azt állítja, hogy a betörés az utolsó pillanatban mentett meg attól, hogy az anyag megjelentetésével csak még nevetségesebbé tegyem magam, hiszen nyilvánvaló, hogy vámpiristák nem léteznek. Katrine végighúzta az ujját a vámpírt ábrázoló kép keretén. – De ki tör be ide, hogy ellopja a betegek anyagát? – Isten tudja. Gondolom, egy kolléga. Vártam, hogy valaki előálljon az elméletemmel és az eredményekkel, de semmi sem történt. – Lehet, hogy a betegeit akarták lenyúlni? Smith elnevette magát. – Sok szerencsét hozzájuk! Higgye el, az én pácienseim annyira eszelősek, hogy senki sem akarja őket. Csak a kutatáshoz hasznosak, megélni nem lehet belőlük. Ha a nejem nem keresne olyan jól a jógaiskolával, nem tudnánk megtartani a gazdaságot és a csónakházat. Apropó, a zsúrozók nagyon várják már a vércsét. Kimentek az irodából, és amikor Smith bezárta az ajtót, Katrine észrevett egy kis biztonsági kamerát az állások fölött a falon. – Tudja, hogy a rendőrség már nem nyomoz kisebb betörések ügyében? – kérdezte. – Akkor sem, ha biztonsági kamerával

készült felvételei vannak. – Tudom – sóhajtotta Smith. – A saját megnyugtatásomra kell. Ha visszajönne, tudni akarom, melyik kollégával van dolgom. A kapun kívül is van egy kamera. Katrine nem állta meg mosolygás nélkül. – Azt hittem, a tudósok szuperintelligens, kedélyes emberek, akik naphosszat a kutatásaikkal vannak elfoglalva, és nem piti tolvajok. – Attól tartok, ugyanolyan ostoba dolgokat csinálnak, mint a kevésbé intelligensnek vélt emberek. – Smith szomorúan ingatta a fejét. – Természetesen én sem vagyok kivétel. – Igen? – Semmi érdekes. Csak egy baklövés, amit a kollégáim gúnynévvel jutalmaztak. De ez már régen történt. Lehet, hogy régen történt, de Katrine látta, hogy a férfi arcán fájdalom suhan át. A lakóház előtti lépcsőn Katrine adott egy névjegykártyát Smithnek. – Nagyra értékelném, ha a sajtónak nem említené a beszélgetésünket. Az emberek halálra rémülnek, ha azt hiszik, hogy a rendőrség szerint egy vámpír garázdálkodik a városban. – A sajtó aligha fog hívni – mondta Smith, és megnézte a kártyáját. – Hogyhogy? Hiszen a VG lehozta a Twitter-bejegyzését. – De nem fognak interjút készíteni velem. Valószínűleg emlékeznek rá, hogy farkast kiáltottam. – Farkast kiáltott? – Történt egy gyilkosság a kilencvenes években, és biztos voltam benne, hogy vámpirista az elkövető. Plusz egy másik gyilkossági ügy három évvel ezelőtt, talán emlékszik rá. – Nem igazán. – Nos, nem verték különösebben nagydobra. Szerencsére, hogy úgy mondjam. – Tehát ez lenne a harmadik alkalom, hogy farkast kiált?

Smith bólintott, és Katrinére nézett. – Igen, ez a harmadik. Amint látja, meglehetősen hosszú a bűnlajstromom. – Hallstein? – hangzott fel egy női hang a házból. – Jössz? – Már itt is vagyok, drágám! Add ki a vércseriasztást! Krá-krákrá! Katrine úton a kapu felé hallotta, ahogy a vidám sikoltozás egyre hangosabb lesz a háta mögött. A galambmészárlás hangjai.

Kilencedik fejezet Péntek késő délután Katrinének háromkor a bűnügyi technikusokkal volt megbeszélése, négykor az igazságügyi orvosszakértővel – mindkettő egyformán elkeserítő volt –, ötkor pedig Bellmannal az irodájában. – Örülök, hogy nincs ellenére, hogy bevontuk Harry Holét is az ügybe, Bratt. – Miért lenne ellenemre? Harry a legtapasztaltabb gyilkossági nyomozónk. – Néhány vezető… Hogy is mondják? Megvan! Néhány vezető kihívásnak tekintené, ha egy efféle nagy öreg bukkanna fel a múltból, hogy belelessen a kártyáiba. – Semmi gond, én mindig nyílt lapokkal játszom. – Katrine elmosolyodott. – Jól van. Harry úgyis egy kis, független csoportot fog vezetni, úgyhogy nem kell aggódnia, hogy beleártja magát a dolgokba. Csak egy kis egészséges versengés. – Bellman egymáshoz illesztette az ujjbegyeit. Katrine észrevette, hogy az egyik rózsaszín pigmenthiány egy szélesebb gyűrűt képez a jegygyűrű alatt. – És én természetesen a női résztvevőnek szurkolok. Remélem, gyors eredményre számíthatunk, Bratt. – Jó – felelte Katrine Bratt, és az órájára pillantott. – Mi jó? Katrine hallotta az ingerültséget a férfi hangjában. – Jó, gyors eredményekben reménykedik. Tudta, hogy ezzel provokálja a rendőrfőkapitányt. Nem azért,

mert akarta. Azért, mert nem tehetett mást. – És magának is ebben kellene reménykednie, Bratt főtiszt. Pozitív diszkrimináció ide vagy oda, az olyan munka, mint a magáé, nem a fán nő. – Akkor mindent megteszek, hogy rászolgáljak a bizalomra. Állta Bellman pillantását. A szemtakaró mintha kiemelte volna a rendőrfőkapitány sértetlen szemének intenzitását és szépségét. És kemény, könyörtelen csillogását. Katrine visszafojtotta a lélegzetét. Aztán Bellman hirtelen hangosan felnevetett. – Kedvelem magát, Katrine. De hadd adjak néhány tanácsot. Katrine lélekben mindenre felkészült. – A következő sajtótájékoztatón szerintem Hagen helyett magának kellene beszélnie. Szeretném, ha hangsúlyozná, hogy rendkívül nehéz esettel van dolgunk, amelyben nincsenek nyomok, és hosszadalmas nyomozásra kell készülnünk. Ez türelemre inti a médiát, és több mozgásteret biztosít nekünk. Katrine keresztbe fonta a karját. – És felháborítja a gyilkost, és arra készteti, hogy újból lecsapjon. – Nem hinném, hogy a gyilkost befolyásolná, mit írnak a lapok, Bratt. – Ha maga mondja. De most elő kell készítenem a nyomozócsoport következő megbeszélését. Katrine látta a néma figyelmeztetést Bellman szemében. – Menjen. És tegye, amit mondtam. Mondja el a sajtónak, hogy ez az eset a legnehezebb az eddigi pályafutása során. – Én… – Természetesen a saját szavaival. Mikor lesz a következő sajtótájékoztató? – A mait lefújtuk, mivel semmi újjal nem szolgálhatunk. – Oké. Ne feledje, minél nehezebbnek állítja be az ügyet, annál nagyobb lesz a dicsőség, amikor megoldjuk. És nem hazudunk, hiszen tényleg nincs a kezünkben semmi, nem igaz? Ezenkívül a

média odavan a hátborzongató rejtélyekért. Tekintse win-win helyzetnek, Bratt, mindenki jól jár vele. Egy elcseszett win-win helyzet, gondolta Katrine, miközben lement a lépcsőn a hatodik emeleti gyilkossági osztályra. Hat órakor Katrine azzal nyitotta a nyomozócsoport megbeszélését, hogy hangsúlyozta, folyamatosan készülniük kell a jelentéseknek, és be is kell kerülniük a rendszerbe, ez ugyanis az Elise Hermansennel a gyilkosság estéjén randizó Geir Sølle első kihallgatása után nem történt meg, ezért két nyomozó is megkereste a férfit. – Egyrészt felesleges pluszmunkát eredményez, másrészt a szervezetlenség benyomását kelti, mintha a rendőrfőkapitányságon nem tudná a jobb kéz, mit csinál a bal. – Valószínűleg a számítógépekkel vagy a rendszerrel lesz valami – szólalt meg Truls Berntsen, bár Katrine nem említette meg a nevét. – Megírtam és elküldtem a cuccokat. – Tord? – kérdezte Katrine. – Az elmúlt huszonnégy órában nem jelentettek rendszerhibákat – válaszolta Tord Gren. Megigazította a szemüvegét. Észrevette Katrine könyörgő pillantását, és helyesen értelmezte. – De persze elképzelhető, hogy valami baj van a számítógépeddel, Berntsen, utána fogok nézni. – Ha már úgyis nálad van a szó, Tord, megosztanád velünk a legújabb zseniális húzásodat? Az IT-szakértő fülig vörösödve bólintott, és merev, természetellenes hanglejtéssel kezdett beszélni, mintha felolvasna: – Helymeghatározó szolgáltatások. A mobiltelefon-használók többsége engedélyezi, hogy a készülékükön egy vagy több alkalmazás adatokat gyűjtsön a tartózkodási helyükről egy adott időpontban, ráadásul sokan közülük nem is tudnak arról, hogy engedélyezték. Szünet. Tord nyelt egyet. Katrine rájött, hogy tényleg felolvas,

egy előre megírt és betanult szöveget, mivel Katrine megkérte, hogy tartson előadást a nyomozócsoport előtt. – Számos alkalmazás szerződési feltételei tartalmazzák azt a kitételt, hogy a szolgáltatók kiadhatják a telefon helyzetére vonatkozó adatokat egy harmadik üzleti félnek, ám a rendőrségnek nem. Egy ilyen üzleti fél a Geopard. Adatokat gyűjtenek a készülék tartózkodási helyéről, de az ő szerződésükben nincsenek olyan záradékok, amelyek megtiltják, hogy információkat továbbítsanak az állami szektornak, vagyis a rendőrségnek. Amikor szexuális bűncselekményekért elítélt személyeket engednek szabadon, megszerezzük az elérhetőségeiket, azaz a lakcímet, mobilszámot, e-mail címet, mivel el szeretnénk érni őket, amennyiben újabb olyan típusú bűncselekmény történik, amilyenért ültek. Az általános vélekedés szerint ugyanis a szexuális bűncselekmények elkövetőinél a legnagyobb a visszaesés kockázata. Az új kutatások azonban azt mutatják, hogy az elmélet teljesen hibás: valójában nemi erőszak esetében igen alacsony a visszaesési arány. A BBC Radio 4 nemrégiben arról számolt be, hogy az Egyesült Államokban hatvan, Nagy-Britanniában pedig ötven százalék az esélye annak, hogy egy elkövetőt újból letartóztassanak. Az esetek többségében ugyanazon bűncselekményért. De nem nemi erőszakért. Az amerikai igazságügyi minisztérium statisztikája azt mutatja, hogy a gépjárműlopásért letartóztatottak 78,8%-át három éven belül újból őrizetbe veszik ugyanazon bűncselekmény miatt, a lopott áruk birtoklása és értékesítése miatt elítéltek között ez 77,4%, és így tovább. Míg a nemi erőszakért elítéltek esetében mindössze két és fél százalék az arány. – Tord habozott, Katrine feltételezése szerint észrevette, hogy a csoport türelme véges az ilyen típusú kitérőket illetően. A férfi megköszörülte a torkát. – A lényeg, hogy ha elküldjük a Geopardnak a kontaktadatainkat, feltérképezhetik, hol volt az illetők telefonja egy adott időpontban vagy időtartamban, jelen esetben például szerda este. Persze csak ha az illetők használják a helymeghatározó

alkalmazásokat. – Milyen pontossággal? – szólt közbe Magnus Skarre. – Négyzetméteres pontossággal – felelte Katrine. – De a GPS csak két dimenzióban mér, így nem látjuk a magasságot, azaz hogy melyik emeleten van a telefon. – Ez tényleg törvényes? – kérdezte Gina, az egyik elemző. – Úgy értem, az adatvédelmi szabályozás… – …küzd, hogy lépést tartson a technológiával – szakította félbe Katrine. – Beszéltem a jogi osztályunkkal, ahol úgy nyilatkoztak, hogy ez szürke zóna, mindenesetre nem ütközik a hatályos jogszabályokba. És mint tudjuk, ha valami nem illegális, akkor… – Széttárta a karját, de a szobában senki sem akarta befejezni a mondatot. – Folytasd, Tord. – Miután megkaptuk ügyvédjeink jóváhagyását és Gunnar Hagen pénzügyi engedélyét, megvásároltuk a helyadatokat. A gyilkosság éjszakájáról készült térképeken a korábban szexuális bűncselekményekért elítéltek kilencvenegy százalékának helyadatai láthatók. – Tord elgondolkodott egy pillanatra. – Igen. Katrine úgy sejtette, hogy a felolvasás véget ért. Csupán az nem fért a fejébe, miért nem söpör végig a termen a lelkesedés moraja. – Emberek, hát nem értitek, mennyi munkát spórolt meg ez nekünk? Ha a hagyományos módszerrel próbáltunk volna ennyi potenciális gyanúsítottat tisztázni egy ügyben… Halk torokköszörülés hallatszott. Wolff volt az, a legidősebb nyomozó. Már nyugdíjba kellett volna vonulnia. – Mivel a „tisztázni” kifejezést használta, gondolom, ez annyit tesz, hogy Elise Hermansen címén nem volt találat. – Így van – felelte Katrine, és csípőre tette a kezét. – És hogy csak kilenc százalék maradt, akinek ellenőriznünk kell az alibijét. – De a telefon tartózkodási helye nem feltétlenül biztosít alibit a tulajdonosának – vetette közbe Skarre, és körbepillantott némi támogatásért. – Tudod, hogy értem – sóhajtotta Katrine reményvesztetten.

Mi a fene van ezzel a társasággal? Azért voltak itt, hogy felgöngyölítsenek egy gyilkossági ügyet, és nem azért, hogy elszívják egymás energiáját. – Bűnügyi technikusok – mondta végül, és leült az első sorban, hogy egy darabig ne is kelljen látnia a többieket. – Nincs sok mondanivalóm – felelte Bjørn Holm, és felállt. – A laborban megvizsgálták a sebben maradt festéket. Elég speciális anyag. Úgy véljük, hogy ecet vizes oldatába szórt vasreszelékből készült, amelyhez teából kivont csersavat adtak. Elképzelhető, hogy egy régi japán hagyományra vezethető vissza, amelyben feketére festették a fogakat. – Ohaguro – szólalt meg Katrine. – „Naplemente utáni sötétség.” – Úgy van – bólintott Bjørn, és ugyanazzal az elismerő pillantással nézett Katrinére, mint a közös reggelizéseik idején a kávézóban, amikor Katrine nagy ritkán lekörözte őt az Aftenposten kvízjátékában. – Köszönöm! – mondta Katrine, Bjørn pedig leült. – Most pedig térjünk rá arra, amiről mindenki tud, de mélyen hallgat. Arra, akit a VG a forrásának nevez, mi pedig spiclinek. A szobában még az eddiginél is nagyobb lett a csend. – Az csak egy dolog, hogy óriási kárt okozott, hiszen a gyilkos megtudta, mit tudunk, és óvintézkedéseket tehet. Az viszont még ennél is rosszabb, hogy nem tudjuk, megbízhatunk-e egymásban. Ezért szeretném kertelés nélkül feltenni a kérdést: ki beszélt a VG-vel? Legnagyobb meglepetésére egy kéz emelkedett a levegőbe. – Igen, Truls? – Müller és én beszéltünk Mona Daa-val tegnap közvetlenül a sajtótájékoztató után. – Úgy érted, Wyller? – Az új fickóról beszélek. Egyikünk sem mondott semmit. A csaj viszont adott egy névjegykártyát, nem igaz, Müller? Az összes pillantás Wyllerre szegeződött, akinek az arca bíborvörössé vált a szőke tincsek alatt.

– Én… Igen, igaz. De… – Mindannyian tudjuk, hogy Mona Daa a VG bűnügyi újságírója – mondta Katrine. – Nem kell névjegykártya, hogy valaki felhívja a szerkesztőséget. – Te voltál, Wyller? – kérdezte Magnus Skarre. – Ugyan, minden újoncnak megengedett egy-két baklövés. – De én nem beszéltem a VG-vel – válaszolta Wyller kétségbeeséssel a hangjában. – Berntsen az imént mondta, hogy beszéltetek vele – erősködött Skarre. – Azt állítod, hogy Berntsen hazudik? – Nem, de… – Akkor ki vele! – Szóval… Azt mondta, hogy allergiás a macskaszőrre, én pedig cicát tartok. – Akkor mégiscsak beszélgettetek! Miről volt még szó? – Lehet, hogy te szivárogtatsz, Skarre. A terem végéből érkező mély, nyugodt hangra mindenki hátrakapta a fejét. Senki sem hallotta, amikor bejött. A magas férfi inkább feküdt, mint ült, az egyik széken a fal mellett. – Apropó, macska – mondta Skarre. – Nézzétek csak, ki somfordált be hozzánk! Nem én beszéltem a VG-vel, Hole. – A jelenlévők közül bárki adhatott egy kicsivel több információt egy tanúnak, akivel beszélt. Az illető pedig felhívhatta az újságot, és elmesélhette, amit közvetlenül a zsaruktól hallott. Innen a „rendőrségi forrás”. Mindig ez van. – Bocs, de itt senki nem hisz ebben, Hole – horkantott fel Skarre. – Pedig nem ártana – jegyezte meg Harry. – Mert senki sem fogja bevallani, hogy beszélt a VG-vel, és ha egész idő alatt azon töritek a fejeteket, ki a tégla, egy tapodtat sem haladtok a nyomozással. – Mit keres itt egyáltalán? – fordult Skarre Katrine felé. – Harry azért jött, hogy létrehozzon egy projektcsoportot, amely velünk párhuzamosan fog működni – válaszolta Katrine.

– Ami egyelőre egy egyszemélyes csoport – mondta Harry. – És azért vagyok itt, hogy információt szerezzek. Kaphatnék egy listát a kilenc százalékról, amelyről nem tudjuk, hol volt a gyilkosság időpontjában? Egy olyat, amely az utolsó büntetésük hossza alapján rangsorolja őket? – Megcsinálhatom! – vágta rá Tord, majd megtorpant, és kérdőn Katrinére nézett. Katrine bólintott, hogy rendben van. – És még? – Egy áttekintésre is szükségem lenne a szexuális bűnözőkről, akiket Elise Hermansen juttatott rács mögé. Ez minden. – Jegyeztem – felelte Katrine. – De ha már itt vagy, nem mondanál esetleg valamit elöljáróban? – Nos. – Harry körbepillantott. – Tudom, hogy az igazságügyi orvosszakértő síkosítót talált, amely nagy valószínűséggel a gyilkostól származik, de nem lehet kizárni, hogy a fő indítéka a bosszú volt, a szex pedig csak bónusz. Az, hogy a gyilkos valószínűleg már a lakásban volt, amikor az áldozat hazaérkezett, nem jelenti azt, hogy az áldozat engedte be, vagy hogy ismerték egymást. De nem akarom, hogy ilyen korai szakaszban egy lehetőségnél ragadjunk le. Feltételezem, ezeket a dolgokat már ti is végiggondoltátok. Katrine fanyarul elmosolyodott. – Jó, hogy visszajöttél, Harry. Az oslói rendőrség talán legjobb, talán legrosszabb, de mindenesetre leglegendásabb nyomozójának sikerült többékevésbé meghajolnia csaknem fekvő helyzetében. – Kösz, főnök! – Komolyan gondoltad – szólalt meg Katrine. A liftben álltak Harryval. – Mit? – Főnöknek hívtál. – Természetesen – felelte Harry.

Kiszálltak a garázsban, és Katrine megnyomta a kocsikulcs gombját. A sötétben pityegés hangzott fel, majd felvillant az autó irányjelzője. Harry meggyőzte, hogy használja az autót, amelyre jogosult egy ilyen gyilkossági nyomozás vezetőjeként. Meg arról is, hogy hazavigye, és ejtsék útba egy kávé erejéig a Schrøder éttermet. – Mi történt a taxisofőröddel? – érdeklődött Katrine. – Øysteinnel? Lapátra került. – Te rúgtad ki? – Dehogy. A taxivállalat. Volt egy incidens. Katrine bólintott. Øystein Eikeland járt a fejében, a sok whiskytől rekedt hangú, hosszú hajú, csont és bőr fickó, akinek olyan volt a fogsora, akár egy drogosé, és bár legalább hetvenévesnek tűnt, Harry egyik gyerekkori barátja volt. Az egyik a kettő közül, Harry szerint. A másikat Facipőnek hívták, és ha lehet, még Øysteinnél is bizarrabb figura volt. Egy jócskán elhízott, kellemetlen irodista, aki éjszakánként Mr. Hyde-szerű pókerjátékossá változott. – Mi történt? – tudakolta Katrine. – Hm. Biztosan tudni akarod? – Nem igazán, de azért meséld el. – Øystein nem bírja a pánsípot. – Miért, van, aki igen? – Szóval kapott egy hosszú fuvart, Trondheimbe kellett elvinnie egy pasast, aki csak taxival közlekedhet, mert retteg a vonatoktól és repülőgépektől. A fickónak ezenkívül dühkezelési problémái is voltak, ezért régi popslágerek pánsípfeldolgozásait kellett hallgatnia, miközben légzőgyakorlatokat csinált, nehogy elveszítse az önuralmát. Aztán amikor az éjszaka közepén Dovrevidda fennsíkján jártak, és hatodszorra is felhangzott a Careless Whisper pánsípverziója, Øystein kitépte a CD-t a lejátszóból, letekerte az ablakot, és kihajította a kocsiból a lemezt. Ezután volt némi ökölharc. – Az ökölharc klassz szó. És annak a George Michael-számnak az

eredetije is elég gyatra. – Øysteinnek végül sikerült kirugdosnia a pasast a kocsiból. – Menet közben? – Dehogy. Viszont a kihalt fennsíkon, az éjszaka közepén húsz kilométerre a legközelebbi háztól. Øystein azt hozta fel mentségére, hogy júliusban történt, nem jeleztek csapadékot, és a pasasnak aligha volt gyaloglásiszonya. Katrine nevetett. – És most munkanélküli? Felvehetnéd magánsofőrnek. – Próbálok neki munkát szerezni, de Øysteint munkanélküliségre teremtették, ahogy fogalmazott. A Schrøder étterem a neve ellenére inkább kocsma volt. Az állandó délutáni közönség már megérkezett, és egyetlen szó nélkül, szívélyesen odabiccentett Harrynak. A pincérnő arca azonban úgy ragyogott, mintha a tékozló fiú tért volna haza. És olyan kávét szolgált fel nekik, amely egész biztosan nem adott okot arra, hogy a külföldiek az utóbbi időben a világ legjobb kávézóvárosai közé kezdték sorolni Oslót. – Sajnálom, hogy nem működött Bjørnnel – mondta Harry. – Ja. Katrine nem tudta eldönteni, hogy Harry szeretne-e mélyebben belemenni a témába. Vagy hogy ő maga szeretne-e. Így csak megvonta a vállát. – Nos – emelte Harry a szájához a kávéscsészét –, milyen újra szinglinek lenni? – Kíváncsi vagy a szingliéletre? Harry elnevette magát, és Katrine rádöbbent, mennyire hiányzott neki ez a nevetés. Hiányzott, hogy megnevettesse a férfit, mert minden alkalommal, amikor sikerült, úgy érezte magát, mint akit megjutalmaztak. – A szingliélet jó – felelte. – Találkozgatom férfiakkal. Katrine reakciót várt. Vagy inkább reakcióban reménykedett? – Akkor bízom benne, hogy Bjørn is találkozgat nőkkel. Már csak az ő kedvéért is.

Katrine bólintott, de valójában sosem gondolkodott ezen. Ebben a pillanatban felhangzott a Tinder találatot jelző vidám csilingelése, és Katrine a szeme sarkából látta, amint egy nő a kijárat felé indul. Vörös ruhája kétségbeesést sugárzott. – Miért jöttél vissza, Harry? Utoljára azt mondtad, soha többé nem dolgozol gyilkossági ügyön. Harry a kávéscsészéjét forgatta. – Bellman azzal fenyegetőzik, hogy kiteszi Oleget a rendőrtiszti főiskoláról. Katrine megcsóválta a fejét. – Bellman tényleg a legnagyobb pöcs Néró császár óta. Azt akarja, hazudjam azt a sajtónak, hogy ez egy szinte lehetetlen ügy. Csak hogy jobb színben tűnhessen fel, amikor megoldjuk. Harry az órájára pillantott. – Nos, Bellmannak talán igaza van. Egy gyilkos, aki vasfogakkal harap, és megiszik fél liter vért… Ez valószínűleg inkább magáról a gyilkosságról szól, mintsem az áldozatról. Ez pedig mindjárt nehezebbé teszi az esetet. Katrine bólintott. A ragyogó napsütés ellenére mintha vihar távoli morajlását hallotta volna odakintről. – Elise Hermansen fotói a tetthelyen – szólalt meg Harry. – Nem emlékeztet valamire? – A harapásnyom a nyakán? Nem. – Nem a részletekre gondolok, hanem… – Harry elfordult, és kinézett az ablakon. – Az egészre. Mint amikor olyan zenét hall az ember, amit még sosem hallott, egy ismeretlen zenekartól, mégis tudja, ki írta a számot. Mert van benne valami. Valami, amit nem tud megnevezni. Katrine Harry profilját nézte. A rövidre nyírt szőke haj égnek meredt, ugyanolyan dacosan, de talán nem olyan dúsan, mint máskor. Az arcán újabb ráncok tűntek fel, a barázdák elmélyültek, és bár a szeme körül a sok mosolygástól gyűrődött meg a bőr, a brutális vonások csak még szembetűnőbbé váltak. Sosem értette, miért találja olyan szépnek a férfit.

– Nem – rázta meg a fejét. – Oké. – Harry? – Hm? – Tényleg Oleg miatt jöttél vissza? Harry visszafordult, és felvonta az egyik szemöldökét. – Miért kérdezed? Katrine most is úgy érezte, hogy a pillantás áramütésként éri. Harry – aki olyan szórakozott tudott lenni – csupán azzal, hogy egy másodpercre ránéz az emberre, minden mást félresöpör, megköveteli és meg is kapja a másik teljes figyelmét. Ebben az egyetlen másodpercben csak az az egy ember létezik az egész világon. – Igaz is – mondta Katrine, és kurtán felnevetett. – Miért kérdezem? Menjünk! – Ewa, w-vel. A szüleim azt akarták, hogy különleges legyek. Aztán kiderült, hogy ez teljesen hétköznapi azokban a régi vasblokkországokban. – A nő nevetett, és ivott egy kortyot a söréből. Kinyitotta a száját, majd a mutató- és hüvelykujjával letörölte a rúzst a szája sarkából. – Vasfüggöny és keleti blokk – helyesbített a férfi. – Mi? – bámult rá a nő. A férfi egészen jóképű volt. Helyesebb, mint azok, akikkel kölcsönösen tetszikelni szokták egymást a Tinderen. Úgyhogy valószínűleg valami baj volt vele, amire majd később derül fény. Mindig így volt. – Lassan iszol – jegyezte meg Ewa. – Szereted a vöröset. – A férfi a nő kabátja felé biccentett, amely a szék támláján lógott. – Ahogy az a vámpírfickó is – mutatott Ewa a bár egyik hatalmas képernyőjére, amelyen épp a hírek mentek. A futballmérkőzés véget ért, és az öt perccel korábban még

zsúfolt hely lassan elkezdett kiürülni. Érezte, hogy kissé becsípett, de nem eléggé. – Olvastad a VG-t? Megitta a nő vérét. – Igen – bólintott a férfi. – Tudod, hol hajtotta fel az utolsó italt? Száz méterre innen, a Jealousy Barban. – Komolyan? – Ewa körbepillantott. A vendégek többsége társaságban volt. Látott egy férfit, aki egyedül ült és őt bámulta, de már elment. És nem a Lopakodó volt az. – Komolyan. Még egy italt? – Igen, ez esetben nem ártana még egy – felelte Ewa, és megborzongott. – Brrr! Intett a pultosnak, aki megrázta a fejét. A percmutató átlépte a mágikus határt. – Hát, majd legközelebb – jegyezte meg a férfi. – És éppen most, hogy sikerült halálra rémítened – mondta Ewa. – Kénytelen leszel hazakísérni. – Természetesen – válaszolta a férfi. – Tøyen, ugye? – Gyere! – mondta Ewa, és begombolta a vörös kabátot a vörös blúz fölött. Kissé megtántorodott a járdán, nem nagyon, de érezte, ahogy a férfi óvatosan elkapja. – Volt egy zaklatóm – mondta. – Lopakodónak nevezem. Egyszer találkoztunk, és… Hát igen, jól éreztük magunkat. De amikor nem akartam tőle többet, féltékeny lett. Fel-felbukkant azokon a helyeken, ahol másokkal találkozgattam. – Kellemetlen lehetett. – Igen, az volt. – Ewa nevetett. – De egy kicsit imponált is, hogy annyira levettem a lábáról, hogy már csak rám tudott gondolni. Köhögésben tört ki. A férfi hagyta, hogy belékaroljon, és udvariasan hallgatta, ahogy a többi férfiról mesélt, akiket megbabonázott. – Szép voltam, tudod? Úgyhogy eleinte nem voltam meglepve, amikor megjelent, arra gondoltam, biztosan követ. De aztán rádöbbentem, hogy nem tudhatja, hol leszek. És tudod, mit? – Ewa

hirtelen megtorpant, és imbolyogni kezdett. – Ööö… nem. – Olykor az volt az érzésem, hogy a lakásomban is járt. Tudod, az agy regisztrálja az emberek szagát, és felismeri, anélkül, hogy tudatában lennénk. – Persze. – Gondolj csak bele, mi van, ha ő a vámpír! – Az lenne csak a véletlen egybeesés. Itt laksz? Ewa meglepetten bámult fel az előtte magasodó ház homlokzatára. – Itt. Ez aztán gyorsan ment. – Ahogy mondani szokás, jó társaságban szinte repül az idő. Akkor én meg is köszönném a… – Nem jössz fel? Mintha lenne még egy kis pia a hűtőben. – Azt hiszem, mindketten eleget ittunk már… – Csak megnézni, hogy nincs-e ott a pasas. Kérlek! – Ennek elég kicsi a valószínűsége. – Nézd, ég a villany a konyhában – mutatott Ewa az első emeleti lakás ablakára. – Biztos vagyok benne, hogy lekapcsoltam, mielőtt eljöttem! – Igen? – nyomott el a férfi egy ásítást. – Nem hiszel nekem? – Nézd, sajnálom, de tényleg haza kell mennem aludni. Ewa jeges pillantást vetett rá. – Hová lettek az igazi úriemberek? A férfi óvatosan elmosolyodott. – Ööö… Talán hazamentek aludni? – Hah! Házas vagy, de kísértésbe estél, és most megbántad. Erről van szó? A férfi elgondolkodva méregette Ewát. Mintha megsajnálta volna. – Igen – mondta. – Erről van szó. Aludj jól! Ewa kulcsra zárta maga mögött a lépcsőház ajtaját. Felment a magasföldszintig. A fülét hegyezte. Nem hallott semmit. Fogalma

sem volt, lekapcsolta-e a villanyt a konyhában, csak azért mondta, hogy felcsábítsa a férfit. De azzal, hogy kimondta, mintha bebeszélte volna magának a dolgot. Lehet, hogy a Lopakodó tényleg a lakásban van. A pinceajtó mögött csoszogó léptek hangzottak fel. Ewa hallotta, ahogy elfordul a kulcs, majd egy biztonsági őri egyenruhát viselő férfi lépett ki a folyosóra. Egy fehér kulccsal bezárta az ajtót, megfordult, és láthatóan összerezzent, amikor megpillantotta Ewát. – Nem hallottam, hogy bejött – nevetett. – Elnézést! – Valami gond van? – Az utóbbi időben feltörtek néhány tárolót, úgyhogy a lakásszövetkezet elrendelt némi járőrözést. – Ezek szerint nekünk dolgozik? – billentette oldalra a fejét Ewa. Nem is nézett ki rosszul a pasas. És nem volt olyan fiatal, mint a legtöbb biztonsági őr. – Ez esetben megkérhetem, hogy ellenőrizze a lakásomat is? Tudja, nálam is volt betörés. És most vettem észre, hogy ég bent a villany, pedig tudom, hogy lekapcsoltam, mielőtt elindultam. A biztonsági őr megvonta a vállát. – Nem arra rendeltek ki, hogy a lakásokba menjek be, de legyen. – Végre egy valamirevaló férfi! – jegyezte meg Ewa, majd még egyszer végigmérte a fickót. Egy felnőtt biztonsági őr. Valószínűleg nem a legélesebb elme, de stabil, megbízható. És könnyen kezelhető. Az életében felbukkanó férfiakban az volt a közös, hogy már mindenük megvolt: jó családból származtak, tisztességes örökségre, oktatásra és fényes jövőre volt kilátásuk. És istenítették őt. De sajnos olyan sokat ittak, hogy a fényes közös jövő velük együtt leúszott a csatornába. Talán ideje valami újjal próbálkozni. Ewa oldalra fordult, csábítónak szánt mozdulattal kitolta a csípőjét, miközben végigvette a kulcsait. Atyaég, mennyi van! És egy hangyányit talán részegebb is volt, mint gondolta.

Sikerült kikeresnie a megfelelőt, és kinyitotta az ajtót. Nem foglalkozott azzal, hogy lerúgja a cipőjét, egyenesen a konyhába ment. Hallotta, hogy a biztonsági őr követi. – Nincs itt senki – mondta a férfi. – Csak maga meg én – mosolygott Ewa, és a konyhapultnak dőlt. – Szép konyha. – A biztonsági őr az ajtóban állt, és végigsimított az egyenruháján. – Köszönöm. Ha tudtam volna, hogy látogatóm lesz, kitakarítok. – És talán el is mosogat – mosolyodott el a férfi is. – Igen, igen, a nap csak huszonnégy órából áll. – Ewa hátratűrt egy tincset az arcából, és oldalra lépett magas sarkain, hogy visszanyerje az egyensúlyát. – De ha volna olyan szíves, és ellenőrizné a lakás többi részét is, akkor kevernék egy koktélt magunknak. Mit szól hozzá? Azzal az új turmixgépre tette a kezét. A biztonsági őr az órájára pillantott. – Huszonöt perc múlva a következő címen kell lennem, de még belefér, hogy körülnézzek. – Huszonöt percbe sok minden belefér – mondta Ewa. A biztonsági őr a szemébe nézett, halkan felnevetett, végigsimított az állán, és kiment. Arra indult, amerre a hálószobát sejtette, és meglepetten vette észre, mennyire vékonyak a falak. Ki tudta venni a szomszéd lakásban beszélő férfi szavait. Kinyitotta az ajtót. Odabent sötét volt. Kitapogatta a villanykapcsolót a falon. Gyér fényű mennyezeti lámpa világította meg a szobát. Üres volt. Vetetlen ágy. Üres üveg az éjjeliszekrényen. Továbbindult, kinyitotta a fürdőszoba ajtaját. Piszkos csempe, a kád előtt penészes zuhanyfüggöny. – Úgy tűnik, biztonságban van! – kiáltott ki a konyhába. – Üljön le a nappaliban! – felelte a nő. – Oké, de húsz perc múlva mennem kell. Bement a nappaliba, és leült a süppedős kanapéra. A konyhából

üvegcsörömpölés hallatszott, majd a nő rikácsoló hangja: – Akkor kér valamit inni? – Igen. Arra gondolt, hogy a nőnek tényleg nagyon kellemetlen a hangja, az a fajta, amelyik minden férfi idegeit felborzolja. A teste viszont telt volt, szinte anyásan telt. Kotorászni kezdett az egyenruha zsebében, de amit keresett, beleakadt a bélésbe. – Van gin, fehérbor… – csikorogta a hang a konyhából. Akár egy fúró. – Meg egy kis whisky. Mit kér? – Valami mást – mormolta maga elé. – Mit mondott? Beviszek mindent! – Ho-hozd csak, anya – suttogta, és végre sikerült kiszabadítania a tárgyat a bélésből. Letette maga elé a dohányzóasztalra, ahol a nő biztosan észreveszi majd. Máris érezte, hogy erekciója van. Mély lélegzetet vett. Olyan volt, mintha kiszívta volna az összes oxigént a szobából. Hátradőlt a kanapén, és feltette cowboycsizmás lábát az asztalra, a vas fogsor mellé. Katrine Bratt fáradt pillantása végigsiklott az irodai lámpa fényében fürdő képeken. Nem lehetett látni rajtuk, hogy szexuális bűncselekményeket követtek el. Hogy nőket, férfiakat, gyerekeket, időseket erőszakoltak meg, és néhány esetben meg is kínozták vagy meg is ölték az áldozataikat. Persze ha tudja az ember, ha a legborzalmasabb részleteket is ismeri, akkor valószínűleg észrevesz valamit a meghunyászkodó, gyakran rémült pillantásokban a letartóztatáskor készült képeken. Ám ha az utcán találkozik ezekkel az alakokkal, csak elsétál mellettük, anélkül, hogy a legcsekélyebb fogalma lenne arról, hogy talán figyelik, méregetik – és remélhetőleg nem találják potenciális áldozatnak. Néhányuk nevére még emlékezett abból az időből, amikor a rendőrség szexuális bűncselekmények feltárásával foglalkozó osztályán dolgozott, mások nem voltak ismerősek. Sok új volt közöttük. Mindennap újabb erőszaktevő született. Egy

ártatlan kis ember. A szülő nő sikoltása elnyomja a gyermekét, akit csak a köldökzsinór köt az élethez. Ajándék, amely örömkönnyeket csal a szülők szemébe, egy gyermek, aki egyszer majd felhasítja egy kikötözött nő hüvelyét, miközben a farkát veri, és rekedt nyögését elnyomja a nő sikoltása. A fél nyomozócsoport azon volt, hogy felvegye a kapcsolatot ezekkel az erőszaktevőkkel. Legelőször azokkal, akiknek a legbrutálisabb volt a bűnlajstromuk. Alibit kértek és ellenőriztek, és még egyetlen ismert elkövetőt sem sikerült a gyilkosság helyszínéhez kötniük. A nyomozócsoport másik fele a korábbi partnereket, a barátokat, kollégákat és hozzátartozókat hallgatta ki. Norvégia gyilkossági statisztikái meglehetősen letisztultak voltak: a gyilkos az esetek nyolcvan százalékában ismerte az áldozatot, sőt, több mint kilencven százalékában, ha az áldozat nő volt, akit a saját otthonában öltek meg. Katrine mégsem számított rá, hogy ebben az esetben a statisztikákban bukkan majd rá az elkövetőre. Mert Harrynak igaza volt. Ez nem ilyen gyilkosság volt. Az áldozat személye kevésbé számított, mint maga a tett. Azoknak a szexuális bűnelkövetőknek a listáján is végigmentek, akik ellen Elise ügyfelei tanúskodtak, Katrine azonban nem igazán hitt abban, hogy az elkövető – ahogy Harry felvetette – két legyet ütött egy csapásra: bosszút állt, és közben szexuálisan is kielégült. Kielégült egyáltalán? Katrine megpróbálta elképzelni, ahogy az erőszaktevő az áldozatát átkarolva, cigarettával a szájában fekszik az ágyon a borzalmas tette után, és mosolyogva ezt suttogja: „Ez csodálatos volt.” Épp ellenkezőleg. Harry azt mondta, a sorozatgyilkos szexuálisan frusztrált, mert soha nem tudja egészen elérni azt, amire vágyik. Ezért muszáj tovább vadásznia, abban a reményben, hogy legközelebb majd sikerül. Legközelebb majd minden tökéletes lesz, eljut a megváltáshoz, és újjászületik egy nő sikolyaitól, mielőtt elvágja a köldökzsinórt, amely az emberihez köti. Újra a képet nézte, amely Elise Hermansent ábrázolta az ágyon. Megpróbálta megtalálni, mit látott benne Harry. Vagy mit

hallott. Zene, nem azt mondta? Feladta, és a kezébe temette az arcát. Miből gondolta, hogy a pszichéje alkalmassá teszi egy ilyen munkára? „A bipolaritás, a művészeket leszámítva, senkinek sem jó” – mondta a pszichiáter legutóbb, mielőtt felírta az újabb apró, rózsaszín pirulákat, amelyek a felszínen tartották Katrinét. Hétvége volt, a normális emberek normális dolgokat csináltak, nem egy irodában ültek, és hátborzongató tetthelyek és hátborzongató emberek fotóit nézték abban a reményben, hogy az arc majd elárul valamit, aztán nyélbe üthetnek egy Tinderrandit, ahol kikefélhetik magukból az emlékeket. Ebben a pillanatban Katrine kétségbeesetten vágyott egy köldökzsinórra, amely a normálishoz köti. Vasárnapi ebéd. Amikor együtt voltak, Bjørn többször meghívta a szüleihez vasárnapi ebédre Skreiába. Csak félórányi autóút volt, ő azonban mindig talált valami mentséget, hogy nemet mondjon. Most azonban semmire sem vágyott jobban, mint hogy a párja családjának ebédlőasztalánál üldögélhessen, továbbadhassa a burgonyástálat, panaszkodhasson az időjárásra, dicsekedhessen az új kanapéval, rághassa a száraz szarvassültet, miközben a társalgás lomhán, de megbízhatóan hömpölyög, a pillantások és a bólintások barátságosak, a viccek szakállasak, a bosszantó pillanatok elviselhetőek, sőt, ebben a máspodpercben szinte kívánatosak. – Helló! Katrine összerezzent. Egy férfi állt az ajtóban. – Végigértem a listámon – mondta Anders Wyller. – Ha nincs más, akkor hazamegyek, és alszom egy kicsit. – Persze. Te vagy az utolsó? – Úgy néz ki. – És Berntsen? – Korán végzett, és elment. Úgy tűnik, jóval hatékonyabb nálam. – Minden bizonnyal – felelte Katrine. Legszívesebben elnevette volna magát, de képtelen volt rá. – Ne haragudj, Wyller, de megtennéd, hogy ellenőrzöd a listáját, azt hiszem…

– Éppen most fejeztem be. Rendben volt. – Minden rendben volt? Katrine arra kérte Wyllert és Berntsent, vegyék fel a kapcsolatot a különböző telefontársaságokkal, és szerezzék meg azoknak a nevét és telefonszámát, akikkel az áldozat az elmúlt félév során beszélt. Aztán osszák fel maguk között őket, és ellenőrizzék az alibijüket. – Igen. Volt egy pasas Ånebyben, fent Nittedalban, akinek y-ra végződik a keresztneve. Nyár elején többször is hívta Elisét, úgyhogy még egyszer ellenőriztem az alibijét. – Y-ra végződik a keresztneve? – Lenny Hell. Ízlelgesd csak. – Azt teszem. A nevük betűi alapján tartasz gyanúsnak embereket? – Többek között. Tény, hogy az y felülreprezentált a bűnügyi statisztikákban. – És? – Szóval amikor láttam Berntsen jegyzetében, hogy Lenny azt mondta, hogy az Åneby Pizza & Grillben ült egy másik fickóval Elise Hermansen meggyilkolásának időpontjában, és ezt csupán a pizzéria tulajdonosa erősítette meg, felhívtam a helyi rendőrőrsöt, hogy személyesen is utánakérdezzek a körzeti megbízottnál. – Azért, mert a pasast Lennynek hívják? – Azért, mert a pizzéria tulajdonosát Tommynak hívják. – És mit mondott a körzeti megbízott? – Hogy Lenny és Tommy rendkívül törvénytisztelő és megbízható állampolgárok. – Vagyis tévedtél. – Ez még a jövő zenéje. A körzeti megbízottat Jimmynek hívják. Katrine hangosan felnevetett. Érezte, mennyire szüksége volt rá. Anders Wyller elmosolyodott. Katrinének talán erre a mosolyra is szüksége volt. Mindenki próbál jó benyomást kelteni, de úgy sejtette, hogy ha nem kérdez rá, Wyller nem mondta

volna el, hogy Berntsen munkáját is elvégezte. És ez arra utalt, hogy hozzá hasonlóan Wyller sem bízik Truls Berntsenben. Katrine eleinte igyekezett elhessegetni magától ezt a feltevést, most azonban meggondolta magát. – Gyere be, és csukd be az ajtót! Wyller engedelmeskedett. – Sajnos kérnem kell tőled még valamit, Wyller. A szivárogtatás a VG-nek. Te működsz a legszorosabban együtt Berntsennel. Megtennéd, hogy… – Hogy nyitva tartom a szemem és a fülem? Katrine felsóhajtott. – Valami ilyesmi. Maradjon közöttünk, és ha rájössz valamire, csak nekem szólsz róla. Megértetted? – Megértettem. Wyller kiment az irodából, Katrine pedig várt néhány másodpercet, majd felemelte a mobiltelefont az íróasztalról. Kikereste Bjørn számát. Annak idején hozzárendelt egy profilképet, amelynek láttán most elmosolyodott. Bjørn Holm nem volt egy nagy szépség. Sápadt arca enyhén püffedt volt, vörös haja kissé ritkult a homlokán. De Bjørn volt. A Katrine asztalán fekvő képek ellenszere. Azon tűnődött, mitől fél valójában. Ha Harry Holénak sikerül együtt élnie egy másik emberrel, ő miért nem képes rá? A mutatóujja a telefonszám felé közeledett, amikor újra megszólalt a figyelmeztető jelzés a fejében. Harry Hole és Hallstein Smith figyelmeztetése. Hogy lesz következő. Letette a telefont, és újra a képekre koncentrált. A következő. Mi van, ha a gyilkos esze már a következőn jár? – Ke-keményebben próbálkozz, Ewa! – suttogta. Gyűlölte, amikor nem erőltették meg magukat, amikor nem próbálkoztak eléggé. Amikor nem takarították a lakásukat. Amikor nem vigyáztak a

testükre. Amikor képtelenek voltak megtartani a férfit, aki teherbe ejtette őket. Amikor nem adtak vacsorát a gyereküknek, hanem a gardróbba zárták azzal, hogy legyen néma csendben, és utána kap majd csokoládét, miközben férfiakat fogadtak, akik megkapták a vacsorát és az összes csokoládét, mindent. Akikkel boldogan visítozva játszottak, ahogy a gyermekükkel soha. Hát jó. Most majd a gyermek játszik az anyával. És az olyanokkal, mint az anyja. És ő játszott. Keményen játszott. Egészen addig a napig, amikor elvitték, és egy másik gardróbba zárták a Jøssingvei 33. szám alatt. Az Ila büntetés-végrehajtási intézetben. A börtön alapszabályzatában az állt, hogy az intézményben „speciális segítségre szoruló” férfi foglyokat őriznek az ország egész területéről. Az egyik buzi pszichológus elmagyarázta neki, hogy azért erőszakol nőket, és dadog, mert lelki trauma érte gyermekkorában. Az idióta! A dadogást a sohasem látott apjától örökölte. A dadogást és egy mocskos öltönyt. Amióta az eszét tudta, arról álmodozott, hogy nőket erőszakol meg. És megtette, amire ezek a nők nem voltak képesek. Keményebben próbálkozott. Majdnem megszabadult a dadogástól. Megerőszakolta a börtön fogorvosnőjét. Megszökött az Ilából. Folytatta a játékot. Keményebben, mint valaha. Hogy a rendőrség vadászott rá, csak hab volt a tortán. Egészen addig, amíg egy nap szemtől szemben nem állt azzal a rendőrrel. Látta a szemében az elszántságot és a gyűlöletet, és rájött, hogy ez az ember képes arra, hogy elkapja. Képes arra, hogy visszaküldje a gyermekkora gardróbjának sötétjébe, ahol igyekezett visszafojtani a lélegzetét, hogy ne szívja be az apja vastag, zsíros gyapjúöltönyének izzadság- és dohánybűzét. Az anyja megtartotta az öltönyt, hátha az apja egy nap újra felbukkan. Tudta, hogy nem lenne képes elviselni, hogy újból bezárják. Ezért aztán elbújt. Elrejtőzött a gyilkos pillantású rendőr elől. Három éven keresztül nyugton volt. Három évig nem

játszott. Aztán ez az állapot is egy bezárt gardróbra kezdett hasonlítani. Végül kínálkozott ez a lehetőség. Egy esély, hogy biztonságosan játszhasson. Persze nem volt szabad túlságosan biztonságosnak lennie. Éreznie kellett a félelem szagát, hogy rendesen bekattanjon. Ő és a nők is. Nem számított, hány évesek, hogy néznek ki, kicsik vagy nagyok. Csak az, hogy nők. Vagy potenciális anyák, ahogy az egyik idióta pszichiáter mondta. Oldalra billentette a fejét, és a nőre nézett. A lakás falai vékonyak voltak, de már nem törődött vele. Csak most, hogy ilyen közel volt hozzá, ebben a fényben vette észre, hogy Ewának, w-vel, apró pattanások vannak a nyitott szája körül. Kétségtelenül sikoltani próbált, de bármennyire igyekezett is, nem volt képes rá. Mert a nyitott szája alatt egy másik tátott száj volt. Egy véres, tátongó lyuk a nyakán, ahol egykor a gégéje volt. Szorosan a nappali falához nyomta a nőt, és az átharapott légcsőből rózsaszín buborékok bugyogtak elő. A nyak izmai megfeszültek és elernyedtek, amikor kétségbeesetten levegőt próbált venni. És mivel a tüdeje még működött, még néhány másodpercig életben lesz. Ám nem ez nyűgözte le ebben a pillanatban. Hanem az, hogy sikerült gátat szabnia az elviselhetetlen fecsegésnek, amikor a vasfogakkal átharapta a hangszalagokat. És miközben a nő szemében lassan kihunyt a fény, megpróbált találni valamit a pillantásában, ami halálfélelemről vagy életvágyról tanúskodik. De nem talált semmit. Ewának keményebben kellett volna próbálkoznia. Talán nem volt elég képzelőereje hozzá. Vagy nem szeretett eléggé élni. Gyűlölte, amikor ilyen könnyen feladták az életet.

Tizedik fejezet Szombat reggel Harry futott. Pedig nem szeretett futni. Néhányan állítólag azért csinálják, mert szeretik. Murakami Haruki például. Harry szerette Murakami könyveit, kivéve azt, amelyik a futásról szólt, azt félbehagyta. Harry azért futott, mert szeretett megállni. Szerette, amikor véget ér. Az erősítő edzést viszont bírta: sokkal konkrétabb volt a fájdalom, az izmok teljesítménye behatárolta. Ez alighanem a jelleme gyengeségéről árulkodott, a menekülésre való hajlamáról. Már azelőtt a fájdalom csillapítására vágyott, hogy beléhasított volna. Egy csontsovány vadászkutya – az a fajta, amilyet jómódú holmenkolleniek tartottak, noha évente legfeljebb két hétvégén vadásztak – riadtan letért az ösvényről. A gazdája száz méterrel mögötte kocogott. Az idei Under Armour kollekcióban. Harrynak sikerült elcsípnie egy villanásnyit a férfi futástechnikájából, amikor elhaladtak egymás mellett, mint két szembejövő vonat. Kár, hogy nem egy irányba futottak. Harry a nyomába szegődött és kissé lemaradt volna, hogy aztán métereket verjen rá a Tryvann felé vezető úton. Hogy megmutassa neki a húszéves Adidas cipője kopott talpát. Oleg szerint Harry hihetetlenül gyerekesen tudott viselkedni futáskor, mert hiába ígérték meg egymásnak, hogy nyugodt tempót diktálnak végig, Harry az utolsó emelkedőn mindig felvetette, hogy versenyezzenek. Mentségére szólt, hogy házhoz ment a megaláztatásért, mert Oleg örökölte az anyja igazságtalanul nagy oxigénfelvételi képességét.

Két túlsúlyos nő, aki inkább gyalogolt, mint futott, olyan hangosan beszélgetett és lihegett, hogy nem hallotta Harry közeledését, ezért Harry letért, és egy keskenyebb ösvényt választott. Egyszeriben ismeretlen terepre tévedt. A fák egyre sűrűbben nőttek, kizárták a reggeli fényt, de Harry épp csak megízlelhette a gyermekkorának rettegését, hogy eltéved, és soha nem talál haza, máris újból kiért a nyílt terepre. Most pontosan tudta, hová tart, hol van az otthona. Egyesek a friss levegő, a dimbes-dombos erdei ösvények, a csend és a fenyőillat miatt szerettek idefent. De Harry szerette a várost. Szerette a zaját és a szagát. Az érzést, hogy meg lehet érinteni. A tudatot, hogy belefulladhat, a legmélyére süllyedhet. Oleg nemrég megkérdezte tőle, hogyan szeretne meghalni. Harry azt válaszolta, hogy a legszívesebben békésen elaludna. Oleg a hirtelen és viszonylag fájdalommentes megoldásra szavazott. Harry hazudott. Halálra akarta inni magát egy bárban a városban. És tudta, hogy Oleg is hazudott, ő is az egykori poklát és paradicsomát választaná, és túladagolná magát heroinnal. Alkohol és heroin. Szeretők, akiket elhagyhatnak, de sosem feledhetnek, bármilyen hosszú idő telik is el. Harry befejezésként sprintelt még egyet, hallotta, ahogy a cipője felveri a kavicsokat, és homályosan látta Syvertsen asszony alakját a szomszéd ház függönye mögött. Lezuhanyozott. Szeretett zuhanyozni. Valakinek könyvet kellene írnia a zuhanyzásról. Miután végzett, bement a hálószobába. Rakel kertészkedéshez öltözve állt az ablaknál: gumicsizma, munkakesztyű, kopott farmer és kifakult szalmakalap. Félig megfordult, és odébb söpört néhány sötét hajszálat, amely kikandikált a kalap alól. Harry azon tűnődött, tudja-e, milyen édes ebben az öltözékben. Valószínűleg igen. – Jé! – ujjongott halkan Rakel, és elmosolyodott. – Egy pucér férfi! Harry odaállt mögé, a vállára tette a kezét, és finoman

masszírozni kezdte. – Mit csinálsz? – Az ablakokat nézem. Hogy kell-e csinálnunk valamit, mielőtt Emilia megérkezik? – Emilia? Rakel elnevette magát. – Mi az? – Olyan hirtelen abbahagytad a masszírozást, édes. Nyugalom, senki sem jön látogatóba. Csak egy vihar. – Ja, hogy az az Emilia. Szerintem ez az erődítmény könnyedén megbirkózik egy természeti katasztrófával, de akár kettővel is. – Mindenki ezt gondolja idefent a hegyen. – Mit gondol mindenki? – Hogy olyan az élete, akár egy erőd. Bevehetetlen. – Rakel felsóhajtott. – Be kell vásárolnom. – Itthon vacsorázunk? De még ki sem próbáltuk azt a perui éttermet a Badstugatán. Nem olyan drága. Harry régi agglegényszokása volt, amelyet igyekezett Rakellel is elfogadtatni: nem főzni. Többé-kevésbé meg is győzte a nőt azzal az érvvel, hogy az éttermek a civilizáció legjobb vívmányai közé tartoznak. Már a kőkorszakban rájöttek, hogy nagy mennyiségben főzni és közösen étkezni sokkal észszerűbb, mint hogy mindenki napi három órát fordítson a tervezésre, bevásárlásra, főzésre és mosogatásra. Rakel azon közbevetésére pedig, hogy ez kissé dekadensnek hat, azt válaszolta, hogy ha egy kétgyerekes család milliós konyhát építtet, na, az a dekadens. Hogy az erőforrások legegészségesebb, nem dekadens felhasználása az volna, ha tisztességesen megfizetnék a szakképzett szakácsokat azért, hogy nagy konyhákban készítsenek ételt, hogy aztán ők meg tudják fizetni Rakelnek az esetleges jogi segítséget vagy Harrynak a rendőrtiszti főiskolán végzett munkáját. – Ez az én napom, úgyhogy én állom a számlát – jelentette ki, és jobb karjával magához szorította a nőt. – Maradj.

– Vásárolnom kell – erősködött Rakel, és vágott egy grimaszt, amikor Harry a zuhanyzástól még meleg testéhez húzta. – Jön Oleg és Helga. Harry még erősebben szorította. – Tényleg? Mintha azt mondtad volna, hogy nem lesznek vendégeink! – Kibírsz néhány órát Oleggel és… – Csak vicceltem. Jó lesz. De nem kellene inkább… – Nem, nem fogjuk étterembe vinni őket. Helga még nem is járt nálunk, én pedig rendesen szemügyre akarom venni. – Szegény Helga – suttogta Harry, és éppen Rakel fülcimpájába akart harapni, amikor észrevett valamit a nyakán. – Ez micsoda? – Finoman a vörös foltra tette az ujjbegyét. – Mi micsoda? – kérdezte Rakel, és megtapogatta a helyet. – Ja, hogy az. Az orvos vérvizsgálatot kért. – A nyakadon? – Ne kérdezd, miért – nevetett Rakel. – Édes vagy, amikor aggódsz. – Nem aggódom – felelte Harry. – Féltékeny vagyok. Ez a nyak az enyém, és tudjuk, hogy az orvosok a gyengéid. Rakel megint nevetett, Harry pedig még erősebben magához szorította. – Ne – ellenkezett Rakel. – Ne? – kérdezte Harry, és hallotta, hogy a nő lélegzése azon nyomban elnehezül. Érezte, ahogy a teste megadja magát. – Ó, cseszd meg – nyögte Rakel. Ahogy mondani szokta, „nagyon rövid gyújtási idővel volt sújtva”, és ennek a káromkodás volt a legbiztosabb jele. – Talán meg kellene itt állnunk – suttogta Harry, és elengedte. – Nem néz ki valami jól a kert. – Késő – sziszegte Rakel. Harry kigombolta Rakel farmerját, és a bugyival együtt lehúzta a térde alá, egészen a csizma száráig. Rakel előrehajolt, az

ablakpárkányba kapaszkodott az egyik kezével, a másikkal pedig le akarta venni a fejéről a szalmakalapot. – Ne! – suttogta Harry, és Rakel fejéhez nyomta a fejét. – Hagyd magadon. Rakel halk, gyöngyöző nevetése csiklandozta a fülét. Egek, mennyire szerette ezt a nevetést! Egyszer csak egy másik hang keveredett a kacagásba. Egy rezgő telefon zümmögése, amely Rakel keze mellett feküdt az ablakpárkányon. – Dobd csak az ágyra – suttogta Harry, és nem nézett a kijelzőre. – Katrine Bratt az – mondta Rakel. Rakel felhúzta a nadrágját, miközben Harryt figyelte, akinek arckifejezése mély összpontosításról árulkodott. – Mióta? – kérdezte. – Értem. Rakel szabályosan látta, ahogy a telefonáló nő elragadja tőle. Ki akarta nyújtani utána a kezét, de már késő volt, Harry eltűnt. A meztelen, sovány test, a sápadt bőr alatt gyökerek módjára tekergőző izmok még ott voltak előtte. A kék szempár, amelynek színét az alkoholizmus évei szinte kimosták, még rá szegeződött. Harry azonban már nem látta őt, pillantása befelé fordult. Előző este elmagyarázta Rakelnek, miért kell elvállalnia az ügyet, ő pedig nem ellenkezett. Mert ha Oleget kiteszik a rendőrtiszti főiskoláról, megint elveszítheti a talajt a lába alól. És ha Rakelnek választania kellene, hogy Harryt vagy Oleget veszítse-e el, Harry mellett döntene. Többéves gyakorlata volt Harry elvesztésében, tudta, hogy képes nélküle élni. Azt viszont nem tudta, hogy a fia nélkül is képes-e. De miközben a férfi azt magyarázta, hogy Oleg miatt van az egész, Rakel fejében folyamatosan Harry egy korábbi mondata visszhangzott: „Mert eljöhet a nap, amikor tényleg hazudnom kell, és akkor jó lenne, ha őszintének tartanál.” – Megyek – mondta Harry a telefonba. – Cím? Befejezte a beszélgetést, és öltözni kezdett. Gyors, hatékony, megfontolt mozdulatokkal. Mint egy gép, amely végre azt teszi,

amire építették. Rakel figyelte, és mindent memorizált, ahogy az ember a szerelmét vési az eszébe, akit egy ideig nem fog látni. Harry elrobogott mellette, anélkül, hogy rápillantott volna, vagy elköszönt volna tőle. Rakelt kiszorították. Harry két igaz szerelmének egyike kitörölte őt a férfi tudatából. Alkohol és gyilkosság. És ez az volt, amelyiktől Rakel a leginkább félt. Harry a narancssárga-fehér kordonszalagon kívül állt, amikor a bérház első emeletén kicsapódott egy ablak. Katrine Bratt dugta ki a fejét. – Engedje be! – kiáltott oda a Harry útját álló, fiatal egyenruhás rendőrnek. – Nincs igazolványa – ellenkezett a rendőr. – Harry Hole az – kiabálta Katrine. – Tényleg? – A rendőr tetőtől talpig végigmérte Harryt, majd felemelte a szalagot. – Azt hittem, Harry Hole csak mítosz. Harry felment a lakáshoz, amelynek nyitva állt az ajtaja. Odabent követte az ösvényt, amelyet a helyszínelő csoport miniatűr, fehér nyomjelző zászlói jelöltek ki. Néhány bűnügyi technikus egy padlórepedést kapirgált térden állva. – Hol… – Ott bent – felelte az egyik technikus. Harry megállt az ajtó előtt, amelyre a férfi mutatott. Mély levegőt vett, és száműzte a fejéből a gondolatokat. Aztán belépett. Magába szívott mindent, amit csak tudott; a fényt, a szagokat, a berendezést, mindazt, ami ott volt. Mindazt, ami nem volt ott. – Jó reggelt, Harry! – mondta Bjørn Holm. – Odébb húzódnál? – kérte Harry halkan. Bjørn ellépett a kanapétól, amely fölé eddig hajolt, és előbukkant a test. Ahelyett, hogy közelebb ment volna, Harry hátrált egy lépést. A jelenet. A kompozíció. Az egész. Aztán odalépett, és elkezdte végigvenni a részleteket. A nő szétterpesztett lábbal ült a kanapén, a ruhája felcsúszott,

láthatóvá tette a fekete bugyiját. A feje a háttámlán pihent, hosszú, festett szőke haja lelógott. A nyaka egy része hiányzott. – Ott ölték meg – mutatott Bjørn a falra az ablak mellett. Harry pillantása végigvándorolt a tapétán és a kezeletlen padlódeszkákon. – Kevesebb a vér – állapította meg Harry. – Ezúttal nem harapta át a nyaki ütőeret. – Talán csak elvétette – vetette fel Katrine, aki ebben a pillanatban jött be a konyhából. – Ha harapott, erős állkapcsa van – mondta Bjørn. – Az emberi harapás átlagos szorítóereje hetven kiló, de úgy tűnik, egyetlen harapással tépte ki a gégét és a légcső egy részét. Ehhez még éles vasfogakkal is hatalmas erő kell. – Vagy hatalmas düh – jegyezte meg Harry. – Látsz rozsdát vagy festéket a sebben? – Nem, de elképzelhető, hogy mind lejött a fogsorról, amikor Elise Hermansent megharapta. – Hm. Vagy ezúttal valami mást használt vasfogak helyett. A holttestet sem vitte be az ágyra. – Értem, mire gondolsz, Harry, de ez ugyanaz az elkövető – mondta Katrine. – Gyere és nézd meg. Harry követte a nőt a konyhába. Az egyik bűnügyi technikus éppen mintát vett a mosogatóban álló turmixgép keverőedényéről. – Smoothie-t készített magának – mondta Katrine. Harry nyelt egyet, és a keverőedénybe nézett. A belseje vörös volt. – Vérből. És ahogy nézem, citromból, amelyet a hűtőszekrényben talált. – Katrine a konyhapulton heverő citromhéjdarabokra mutatott. Harryt elfogta az émelygés. Arra gondolt, olyan ez, mint az első ital, amelytől rosszul lesz és hány az ember. De még két ital, és lehetetlen megállni. Bólintott, és kiment a konyhából. Gyors pillantást vetett a fürdőszobára és a hálóra, majd visszatért a

nappaliba. Behunyt szemmel hallgatózott. Az asszony, a test helyzete, ahogyan a kanapéra fektették. Ahogy Elise Hermansen holttestét elhelyezték. És ott is volt. A visszhang. Ő volt az. Biztos, hogy ő az. Amikor ismét kinyitotta a szemét, egyenesen egy szőke hajú fiatalember arcába nézett, aki ismerősnek tűnt. – Anders Wyller – mutatkozott be a fiú. – Nyomozó. – Hát persze – mondta Harry. – Tavaly végzett a rendőrtiszti főiskolán, ugye? Vagy két éve? – Két éve. – Gratulálok a kitűnő osztályzatokhoz. – Köszönöm. Lenyűgöző, hogy emlékszik a jegyeimre. – Az égvilágon semmire sem emlékszem, színtiszta dedukció volt. A gyilkossági osztályon dolgozik nyomozóként mindössze két év szolgálat után. Anders Wyller elmosolyodott. – Szóljon nyugodtan, ha zavarok, és már itt sem vagyok. Az a helyzet, hogy két és fél napja vagyok az osztályon, és mivel itt ez a kettős gyilkosság, nagy valószínűséggel mostanában senkinek sem lesz ideje, hogy a szárnyai alá vegyen. Ezért arra gondoltam, megkérdezem, a sarkában lehetnék-e egy darabig, hogy tanuljak. De csak ha nem bánja. Harry a fiúra nézett. Emlékezett rá, hogy járt az irodájában a főiskolán, rengeteg kérdése volt. Olyan sok és olykor annyira irreleváns, hogy már-már arra gyanakodott, lyukas a feje. Egy hamisítatlan holehead. A holehead kifejezést azokra a hallgatókra használták a rendőrtiszti főiskolán, akik ájult rajongással fordultak a Harry Holét övező mítosz felé, néhány szélsőséges esetben egyenesen emiatt felvételiztek az intézménybe. Harry kerülte őket, mint a pestist. De holehead ide vagy oda, Harry úgy vélte, Anders Wyller még sokra viszi a jegyeivel, az ambíciójával, a mosolyával és a szociális készségeivel. És mielőtt még ez az eszes és életrevaló fiú teljesen kibontaná a szárnyait, esetleg hasznát vehetnék néhány gyilkossági ügy felderítésében.

– Rendben van – felelte Harry. – Az első lecke az, hogy csalódni fogsz az új kollégáidban. – Csalódni? – Jól képzett vagy, és büszkén feszítesz, mert azt hiszed, hogy a rendőrség táplálékláncának csúcsára kerültél. Úgyhogy az első lecke az, hogy a gyilkossági nyomozók pont olyanok, mint a többi ember. Nem vagyunk különösebben intelligensek, némelyikünk kifejezetten ostoba. Hibázunk, rengeteget hibázunk, és nem tanulunk különösebben sokat a hibáinkból. Amikor kimerülünk, olykor az alvást választjuk, ahelyett, hogy folytatnánk a vadászatot, még ha tudjuk is, hogy a megoldás már a küszöbön áll. Ezért ha azt hiszed, hogy felnyitjuk a szemedet, inspirálni fogunk, és a nyomozástechnikai finomságok teljesen új világát tárjuk fel előtted, csalódni fogsz. – Ezzel már tisztában vagyok. – Valóban? – Két teljes napot töltöttem Truls Berntsennel. Csak tudni akarom, maga hogyan dolgozik. – Részt vettél a gyilkossági nyomozásról szóló kurzusomon. – És tudom, hogy nem úgy dolgozik. Min gondolkodott? – Min gondolkodtam? – Igen, amikor becsukott szemmel állt. Kétlem, hogy szerepelt volna a tananyagban. Harry látta, hogy Bjørn felegyenesedik, Katrine pedig keresztbe font karral megáll az ajtóban, és bátorítóan bólint. – Jól van – mondta Harry. – Mindenkinek megvan a saját módszere. Az enyém az, hogy megpróbálom elcsípni a gondolatokat, amelyek elsőként bukkannak fel az agyamban, amikor belépek egy bűncselekmény helyszínére. Rögzítem az összes olyan látszólag jelentéktelen következtetést, amelyet az agy az első benyomásai alapján automatikusan levon. Olyan gondolatokat, amelyeket nagyon gyorsan elfelejtünk, mert nincs időnk, hogy megfogalmazzuk őket, mielőtt a figyelmünk valami más felé irányul. Ahogy az álmok, amelyek eltűnnek, amikor

felébred az ember, és elkezdi érzékelni a környezetét. Ezek a gondolatok tíz esetből kilencszer értéktelenek. De az ember mindig bízik abban, hogy a tizedik jelenthet valamit. – És most mi a helyzet? – kérdezte Wyller. – Jelenthet valamit valamelyik gondolata? Harry habozott. Látta, hogy Katrine fürkészőn nézi. – Nem tudom. Mindenesetre úgy vélem, hogy a gyilkos tisztaságmániás. – Tisztaságmániás? – Az előző áldozatát átvitte az ágyra arról a helyről, ahol meggyilkolta. A sorozatgyilkosok általában ugyanúgy csinálják a dolgokat, ugyanazt a sémát követik. De akkor miért hagyta ezt a nőt a nappaliban? Az egyetlen különbség az itteni hálószoba és Elise Hermansené között, hogy itt koszos az ágynemű. Tegnap átvizsgáltam Hermansen lakását, amikor a bűnügyi technikusok elvitték az ágyneműjét. Levendulaillata volt. – Vagyis a nappaliban követett el nekrofiliát ezzel a nővel, mert nem bírja elviselni a piszkos ágyneműt? – Visszatérünk rá – felelte Harry. – Láttad a turmixgépet a konyhában? Oké. És azt láttad, hogy a mosogatómedencébe tette, miután használta? – Hová? – A mosogatóba – szólt közbe Katrine. – A fiatalok nem tudják, mi az a kézi mosogatás, Harry. – A mosogatóba – bólintott Harry. – De nem mosogatta el. Elképzelhető, hogy kényszercselekvés volt, és tisztaságmániában szenved? Baktériumfóbiás? A sorozatgyilkosok gyakran szenvednek különféle fóbiákban. Mégsem mosogatott el, meg sem nyitotta a csapot, hogy vizet engedjen bele, hogy később könnyebb legyen lemosni a „citromos vér” smoothie maradványait. Miért nem? Anders Wyller a fejét rázta. – Oké, térjünk vissza erre – intett Harry a holttest felé. – Amint látod, a nőn…

– A szomszéd Ewa Dolmenként azonosította – vetette közbe Katrine. – Ewa, w-vel. – Köszönöm. Amint látod, Ewán rajta van a bugyi, Elisét viszont levetkőztette. A fürdőszobai szemetes tetején nyitott tamponos doboz hever, ezért úgy tippelem, hogy Ewa éppen menstruált. Katrine, vetnél rá egy pillantást? – Az igazságügyi orvosszakértő már úton van. – Csak hogy tudjuk, igazam van-e, és a tampon még mindig ott van. Katrine a homlokát ráncolta, majd tette, amit Harry kért, miközben a három férfi elfordult. – Igen, van itt egy kilógó tamponzsinór. Harry egy csomag Camelt húzott elő a zakója zsebéből. – Ami azt jelenti, hogy a gyilkos, hacsak nem ő helyezte vissza a tampont, nem erőszakolta meg vaginálisan. Mert a gyilkos… – Harry Anders Wyllerre mutatott a cigarettával. – Tisztaságmániás – felelte Wyller. – Legalábbis ez is egy lehetőség – bólintott Harry. – A másik az, hogy nem szereti a vért. – Nem szereti a vért? – csodálkozott Katrine. – Vért iszik, az ég szerelmére! – Citrommal – mondta Harry, és a szájába dugta a meggyújtatlan cigarettát. – Mi? – Én is ezt kérdezem – válaszolta Harry. – Mi? Mit jelenthet ez? Túl édes a vér? – Most viccelsz? – kérdezte Katrine. – Nem, csak furcsának találom, hogy valaki, akiről azt gondoljuk, hogy szexuális kielégülést keres a vérivásban, nem tisztán fogyasztja a kedvenc italát. Az emberek citromot adnak a ginhez és a halhoz, mert az kiemeli az ízüket. Ez azonban tévedés, a citrom megbénítja az ízlelőbimbókat, és minden egyebet elnyom. Azért használunk citromot, hogy tompítsuk az ízét valaminek, amit valójában nem szeretünk. A tőkehalmájolaj iránti

keresletet jelentősen megdobta, amikor citromot tettek hozzá. Vagyis a vámpiristánk talán nem is szereti a vér ízét, talán a vérfogyasztás is csak kényszercselekvés. – Lehet, hogy babonából issza, hogy elvegye az áldozata erejét – vetette fel Wyller. – Mindenesetre úgy tűnik, hogy egy perverz erőszaktevő nem érintette meg egy nő altestét, és elképzelhető, hogy azért nem, mert a nő vérzik. – Egy vámpirista, aki nem bírja a menstruációs vért – összegezte Katrine. – Az emberi elme útvesztői… – Ami visszavisz bennünket a turmixgéphez – mondta Harry. – Van azon kívül egyéb fizikai bizonyítékunk? – A bejárati ajtó – válaszolta Bjørn. – Az ajtó? – kérdezte Harry. – Vetettem rá egy pillantást, amikor megérkeztem, de sértetlennek tűnt. – Nem betörésről beszélek. Nem láttad kívülről. A lépcsőházban nézték, ahogy Bjørn eloldozza a kötelet, amely a nyitott bejárati ajtót rögzítette a falhoz. Az ajtó lassan becsukódott, és láthatóvá vált a külső oldala. Harry megdermedt. A szíve súlyosan vert a mellkasában, a szája kiszáradt. – Azért kötöztem ki, hogy ne nyúljatok hozzá, amikor megérkeztek – magyarázta Bjørn. Az ajtóra egy nagy, több mint egy méter magas V volt festve. Az alsó részén, ahol a vér lecsorgott, göcsörtös volt a vonal. – Így találtuk – mondta Katrine. – A szomszéd hallotta, hogy Ewa macskája a lépcsőházban nyávog. Máskor is előfordult, hogy kizárták, és be szokta vinni magához, ha Ewa túl sokára nyit ajtót. Ahogy mondta, a cica már nem is igazán tudja, hol van otthon. Mindenesetre amikor kijött érte, észrevette, hogy az ajtót nyalogatja. És miután a macskák általában nem szeretik a festéket, rájött, hogy a V betűt alighanem vérrel írták. Mind a négyen az ajtót bámulták.

Végül Bjørn törte meg a csendet. – V mint a győzelem jele? – V mint vámpirista – mondta Katrine. – Vagy csak kipipált egy újabb áldozatot – vetette fel Wyller. Mindhárman Harryra néztek. – Nos? – kérdezte Katrine türelmetlenül. – Nem tudom – felelte Harry. Katrine szeme megvillant. – Gyerünk, látom, hogy töröd a fejed valamin. – Hm. A V mint vámpirista talán nem rossz elképzelés. Egybevág azzal, hogy rengeteg energiát fektet abba, hogy elhitesse velünk. – Pontosan mit? – Hogy különleges. A vasfogak, a turmixgép, ez a betű. Egyedinek tartja magát, és darabokat ad nekünk a kirakósából, hogy mi is megértsük. Azt akarja, hogy közelebb kerüljünk. Katrine bólintott. Wyller habozott, mintha rájött volna, hogy már kimerítette a megszólalási idejét, aztán mégis tett egy próbát: – Úgy érti, a gyilkos a lelke mélyén arra vágyik, hogy leleplezzék? Harry nem válaszolt. – Nem azt akarja, hogy felfedjük a kilétét, hanem azt, hogy rájöjjünk, mi ő – mondta Katrine. – Felhívás keringőre. – Megkérdezhetem, ez mit jelent? – Hogyne – felelte Katrine. – Kérdezd a sorozatgyilkosságok szakértőjét! Harry a betűre meredt. Már nem a sikoly visszhangját hallotta, magát a sikolyt. A démon sikolyát. – Azt jelenti… – szólalt meg végül, miközben kattintott az öngyújtóval, a lángot a cigaretta végéhez emelte, és erősen beleszívott, majd kiengedte a füstöt. – …hogy játszani akar. – Szerinted a V valami mást jelent – jegyezte meg Katrine,

amikor egy órával később elhagyták a lakást Harryval. – Valóban? – kérdezett vissza Harry, és végigpillantott az utcán. Tøyen. A bevándorlók városrésze. Szűk utcák, pakisztáni élelmiszerboltok, macskakő, norvég nyelvtanárok kerékpáron, török kávézók, hidzsábban döcögő anyák, diákhitelből élő egyetemisták, egy apró lemezbolt, amely bakelitlemezzel és kemény rockkal üzletel. Imádta Tøyent. Méghozzá annyira, hogy olykor nem is értette, mit keres azon a burzsoá környéken a hegyen. – Csak nem akartad hangosan kimondani – tette hozzá Katrine. – Tudod, mit mondott mindig a nagyapám, amikor káromkodáson kapott? „Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik.” Nos… – Igen? – Azt akarod, hogy megjelenjen? – Van egy kettős gyilkosságunk, Harry, talán egy sorozatgyilkosunk. Lehet még ennél is rosszabb? – Igen – felelte Harry. – Lehet.

Tizenegyedik fejezet Szombat este – Azt feltételezzük, hogy sorozatgyilkossal van dolgunk – mondta Katrine Bratt főtiszt. Végigpillantott a tárgyalótermen és a teljes létszámban jelen lévő nyomozócsoporton. Plusz Harryn, akivel abban maradtak, hogy addig részt vesz a megbeszéléseken, amíg nem állította össze a saját csoportját. A teremben feszültebb hangulat uralkodott, mint a korábbi megbeszéléseken. Ez természetesen nagyrészt az ügy fejleményeinek volt betudható, de Katrine biztosra vette, hogy Harry jelenlétének is része volt benne. Bár a gyilkosságiak egykor iszákos, arrogáns fenegyereke volt, aki közvetlen vagy közvetett módon néhány kolléga halálát okozta, és akinek munkamódszerei erősen megkérdőjelezhetőnek mondhatók, arra késztette őket, hogy egyenesebben üljenek a székeiken. Mivel továbbra is komor, szinte ijesztő kisugárzással bírt, az eredményei pedig vitán felül álltak. Katrinének hirtelenjében csak egyvalaki jutott eszébe, akit Harrynak nem sikerült elkapnia. Talán igaz volt, amit Harry mondott: még egy bordélyházi madám is képes tiszteletet ébreszteni, csak elég kitartónak kell lennie. – Sok oka van annak, hogy nehéz megtalálni egy ilyen elkövetőt. Elsősorban az, hogy nagyon alaposan tervez, véletlenszerűen választja ki áldozatait, és csak olyan bizonyítékot hagy a helyszínen, amelyről azt akarja, hogy megtaláljuk. Ezért ennyire vékony az előttetek fekvő mappa, amely a bűnügyi technikusok, az igazságügyi orvosszakértő és a taktikai elemzők

jelentését tartalmazza. Még egyetlen szexuális bűnelkövetőt sem sikerült kapcsolatba hoznunk Elise Hermansennel, Ewa Dolmennel vagy a gyilkosságok helyszíneivel. Feltártuk azonban a gyilkosságok módszerét. Tord? Az IT-szakértő kurta, oda nem illő nevetést hallatott, mintha Katrine valami vicceset mondott volna, majd válaszolt: – Ewa Dolmen küldött a telefonjáról egy üzenetet, amelyből kiderül, hogy Tinder-randija volt a Dicky nevű sportbárban. – Dicky? – kiáltott fel Magnus Skarre. – Hiszen az majdnem szemben van a Jealousy Barral! A nyomozócsoport egy emberként nyögött fel. – Vagyis ha a gyilkos a Tinderen szervezi meg a találkozókat, helyszínként pedig grünerløkkai bárokat választ, mégiscsak van valamink – összegezte Katrine. – Mégis mi? – tudakolta az egyik nyomozó. – Van elképzelésünk arról, hogy fogja csinálni legközelebb. – Mi van, ha nem lesz legközelebb? Katrine nagy levegőt vett. – Harry? Harry hátradőlt a széken. – Nos. A sorozatgyilkosok, akik még tanulják a szakmát, általában hosszú időt hagynak ki a gyilkosságok között. Hónapokat, akár éveket. A klasszikus minta az, hogy egy gyilkosságot egy nyugalmi időszak követ, mialatt a szexuális frusztráció újból a végletekig fokozódik. A kihagyások később jellemzően rövidülnek. Ha mindössze két nap telik el két gyilkosság között, kézenfekvő azt feltételezni, hogy az illető nem most követett el először ilyen típusú bűncselekményt. Harry szavait csend követte, mindenki a folytatást várta, de nem jött. Katrine megköszörülte a torkát. – Az a probléma, hogy az elmúlt öt évben Norvégiában nem történt olyan bűncselekmény, amely hasonlóságot mutat ezzel a két gyilkossággal. Az Interpol segítségét kértük, hogy kiderítsük,

érkezhetett-e a tettes külföldről. Tucatnyi ilyen gyilkosról tudnak, de egyikük sem költözött az elmúlt időszakban. Tehát fogalmunk sincs, ki lehet az. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy valószínűleg újra le fog csapni. Méghozzá hamarosan. – Milyen hamar? – kérdezte egy hang. – Nehéz megmondani – válaszolta Katrine, és Harryra pillantott, aki diszkréten felmutatta neki az egyik ujját. – De akár egy napon belül. – És sehogy sem állíthatjuk meg? Katrine a másik lábára helyezte a testsúlyát. – Megkértük a rendőrfőkapitányt, hogy adjon ki nyilvános figyelmeztetést a hatkor kezdődő sajtótájékoztatón. Remélhetőleg az elkövető felfüggeszti a tevékenységét, vagy legalábbis elhalasztja az újabb gyilkosságot, ha rájön, hogy a potenciális áldozatok résen vannak. – De vajon tényleg? – kérdezte Wolff. – Meggyőződésem, hogy… – kezdte Katrine, de félbeszakították. – Minden tiszteletem, Bratt, de a kérdés Holénak szólt. Katrine nyelt egyet, és megpróbálta elhessegetni bosszúságát. – Mit gondolsz, Harry? Egy nyilvános figyelmeztetés meg fogja állítani? – Fogalmam sincs – válaszolta Harry. – Felejtsétek el, amit a tévében láttatok, a sorozatgyilkosok nem egyforma szoftverrel ellátott robotok, amelyek egy meghatározott viselkedésmintát követnek. Ők is épp olyan különbözőek és kiszámíthatatlanok, mint mindenki más. – Józan és megfontolt válasz, Hole. – Mindenki az ajtó felé fordult, ahol Bellman rendőrfőkapitány támaszkodott a félfának karba tett kézzel. – Senki sem tudja, milyen hatással lehet egy nyilvános figyelmeztetés. Talán azt sugalmazza ennek az elmebetegnek, hogy az ő kezében van az irányítás, sebezhetetlen, és nyugodtan folytathatja. Azt viszont tudjuk, hogy egy nyilvános figyelmeztetés azt a benyomást kelti, hogy a rendőrség kezéből kicsúszott az irányítás. És az egyetlen, aki pánikba esik, az a város

lesz. Főleg azok, akik olvasták, amit az internetes újságok írtak az elmúlt órákban. Biztosan látták, hogy máris megindult a spekuláció a két gyilkosság közötti összefüggésről. Úgyhogy jobb javaslatom van. – Mikael Bellman meghúzgálta a zakója ujjából kilógó fehér mandzsettáit. – Mégpedig az, hogy kapjuk el ezt a fickót, mielőtt még több bajt okozna. – A nyomozócsoportra mosolygott. – Mit mondanak, emberek? Katrine látta, hogy néhányan bólintanak. – Jól van – nyugtázta Bellman, és az órájára pillantott. – Folytassa, Bratt főtiszt. A városháza harangjátéka nyolc órát jelzett, amikor egy civil rendőrautó, egy VW Passat gördült el mellette. – Ez volt a legrémesebb sajtótájékoztató, amit valaha tartottam – morogta Katrine, miközben a Passatot a Dronning Mauds gate felé kormányozta. – Huszonkilencszer – mondta Harry. – Mi? – Huszonkilencszer mondtad azt, hogy „ezt nem áll módunkban kommentálni” – válaszolta Harry. – Számoltam. – Pedig közel jártam hozzá, hogy azt mondjam, „sajnálom, de a rendőrfőkapitány szájkosarat tett ránk”. Mi a fenét művel Bellman? Nem ad ki figyelmeztetést, nem mondhatjuk meg nyíltan, hogy egy sorozatgyilkos garázdálkodik a városban, és nem szólhatunk az embereknek, hogy vigyázzanak magukra? – Abban igaza van, hogy irracionális félelmet gerjesztene. – Irracionális? – fortyant fel Katrine. – Nézz csak körül! Szombat este van, és ezeknek a nőknek a fele éppen úton van, hogy egy ismeretlen férfival találkozzon, egy herceggel, aki reményeik szerint meg fogja változtatni az életüket. És amennyiben a tipped az egy napot illetően helytálló, az egyiküknek kurvára beváltja a reményeit! – Tudtad, hogy a párizsi terrortámadás napján volt egy nagy buszbaleset London belvárosában? Majdnem annyian haltak meg,

mint Párizsban. Azok a norvégok, akiknek ismerősei voltak Párizsban, azonnal telefonálni kezdtek, mert aggódtak, a londoni barátaival és ismerőseivel azonban senki sem törődött. A terrortámadás után az emberek féltek Párizsba utazni, pedig a rendőrség fokozott készültséget rendelt el. De senki sem riadt vissza attól, hogy buszra szálljon Londonban, holott a közlekedés biztonsága semmit sem javult. – Mire akarsz kilyukadni? – Arra, hogy az emberek sokkal jobban rettegnek, mint amennyire azt a vámpiristával való találkozás valószínűsége indokolná. Mert az újságok címlapjára került, és olvasták, hogy megissza az áldozatai vérét. Ugyanakkor a félelem legapróbb szikrája nélkül gyújtanak rá egy cigarettára, ami szinte egészen biztosan megöli őket. – Mondd csak, te Bellmannal vagy? – Nem – rázta meg a fejét Harry. – Csak akadékoskodom. Próbálom Bellman helyébe képzelni magamat, hogy megértsem, mit akar. Bellman mindig forgat valamit a fejében. – És mi lenne az? – Nem tudom. De a lehető legkevésbé akarja felfújni és a lehető leggyorsabban meg akarja oldani az ügyet. Mint egy bokszoló, aki meg akarja védeni a címét. – Te most miről beszélsz, Harry? – Miután a bokszoló megszerezte a bajnoki övet, igyekszik elkerülni a harcot. Mert a legtöbb, amit elérhet, hogy megtartja, amit már megszerzett. – Érdekes elmélet. Mi a helyzet a többi elméleteddel? – Mondtam, hogy nem vagyok biztos benne. – Egy v-t festett Ewa Dolmen ajtajára. Ez az ő nevének kezdőbetűje, Harry. És azt mondtad, felismerted a tetthelyeket az aktív időszakából. – Igen, de mint említettem, nem tudom megmondani, konkrétan mire ismertem rá. Harry habozott, miközben a filmbéli semleges utcai jelenet

villant fel lelki szemei előtt. – Figyelj, Katrine! Átharapott torok, vasfogak, vérivás, ez nem az ő módszere. A sorozatgyilkosok és erőszaktevők a részletek terén talán kiszámíthatatlanok, de nem változtatnak a módszerükön. – Neki sok módszere van, Harry. – Szereti a fájdalmukat és a félelmüket. De a vért nem. – Azt mondtad, a gyilkos citromot tett a vérbe, mert nem szereti az ízét. – Katrine, ez még ahhoz sem elég, hogy biztosan tudjuk, ő az. Mióta üldözitek az Interpollal karöltve? – Lassan négy éve. – Ezért nem tartom jó ötletnek, hogy tájékoztassam a többieket a gyanúmról, és azt kockáztassam, hogy a nyomozás erre az egy emberre korlátozódjon. – Vagy azért, mert te magad akarod elkapni. – Micsoda? – Miatta tértél vissza, Harry, nem igaz? Kiszagoltad, hogy ő az. Oleg csak ürügy volt. – Zárjuk le ezt a beszélgetést, Katrine. – Bellman soha nem hozná nyilvánosságra Oleg múltját. Ha megtenné, visszaütne rá. Megkérdeznék, miért hallgatott eddig. Harry felhangosította a rádiót. – Ezt hallottad már? Aurora Aksnes, egész… – Gyűlölöd az elektronikus zenét, Harry. – Nem annyira, mint ezt a beszélgetést. Katrine felsóhajtott. Megálltak a piros lámpánál. Előrehajolt, és kinézett a szélvédőn. – Nézd csak! Telihold van. – Telihold van – mondta Mona Daa, és kinézett a konyhaablakon a hullámzó földekre. Csillogtak a holdfényben, mintha frissen hullott hó borította volna őket. – Mit gondol, ez növeli annak valószínűségét, hogy ma este harmadjára is lecsapjon?

Hallstein Smith elmosolyodott. – Aligha. Abból kiindulva, amit a két gyilkosságról mesélt, ennek a vámpiristának a szexuális devianciái a nekrofíliában és a szadizmusban merülnek ki. Nem beteges hazudozó, nem küzd téveszmékkel, nem képzeli magát természetfeletti lénynek. De biztos, hogy le fog csapni. – Érdekes. – Mona Daa szorgosan jegyzetelt a füzetbe, amely a frissen főzött chilis zöld teával teli csésze mellett feküdt a konyhaasztalon. – És maga szerint hol és hogyan? – Ugye, azt mondta, hogy a második nő is Tinder-randin vett részt? Mona Daa bólintott, miközben folytatta a jegyzetelést. A kollégái többsége felvette a beszélgetéseket, ő azonban a régi módszert használta, dacára annak, hogy az egyik legfiatalabb bűnügyi riporter volt. A hivatalos magyarázat szerint így elsőként hozhatta le az eseteket, mert a többiekkel ellentétben időt takarított meg azzal, hogy már jegyzetelés közben elkezdte a szerkesztést. Ez különösen akkor volt előny, amikor sajtótájékoztatókról tudósított. Bár a rendőr-főkapitányság ma délutáni sajtótájékoztatóján diktafon és jegyzetfüzet nélkül is boldogult volna. Katrine Bratt egyre azt hajtogatta, hogy „ezt nem áll módunkban kommentálni”, ami végül még a tapasztalt bűnügyi újságírókat is felbőszítette. – Még nem hoztuk le, hogy Tinder-randi volt, de kaptunk egy fülest egy rendőrségi forrástól. Ewa Dolmen állítólag SMS-t küldött az egyik barátnőjének, hogy Tinder-randin van a Dickyben a Grünerløkkán. – Értem. – Smith megigazította szemüvegét. – Biztos vagyok benne, hogy az elkövető ragaszkodni fog a módszerhez, amely eddig sikeresnek bizonyult. – Vagyis mit mondana azoknak, akik az elkövetkező napokban a Tinderen akarnak ismerkedni? – Hogy várjanak, amíg elfogják a vámpiristát. – Maga szerint a gyilkos azután is a Tinderen fog áldozatot

keresni, hogy elolvassa ezt az interjút, és rájön, hogy mindenki ismeri a módszerét? – Pszichózisban szenved, ezért a kockázat racionális felmérése nem fogja megállítani. Nem klasszikus sorozatgyilkos, aki nyugodtan tervez, nem hidegvérű pszichopata, aki nem hagy bizonyítékot, meghúzza magát a sarkokban és repedésekben, a hálóját szövögeti, és kivár az egyes gyilkosságok között. – A forrásunk azt állítja, hogy a nyomozás vezetői szerint klasszikus sorozatgyilkosról van szó. – Ez az őrület egy másik formája. A gyilkolás alárendelt szerepet játszik a harapáshoz és a vérhez képest. Ez hajtja. Folytatni akarja, most jött bele igazán, teljesen pszichotikussá vált. Remélem, hogy a klasszikus sorozatgyilkosokkal ellentétben hamarosan elkapják, mert teljesen elveszítette az irányítást, közömbös számára, hogy a nyomára akadnak-e. A klasszikus sorozatgyilkos és a vámpirista egyaránt természeti katasztrófa, abban az értelemben, hogy teljesen hétköznapi emberek, akik mentális betegségben szenvednek. Ám amíg a sorozatgyilkos olyan, mint egy tomboló vihar, amelyről nem tudni, mikor ér véget, a vámpirista olyan, mint egy földcsuszamlás. Nagyon rövid ideig tart, de azalatt egy egész falut elpusztíthat, nem igaz? – De igaz – bólintott Mona, és jegyzetelt. Egy egész falut elpusztít. – Köszönöm, minden megvan, amire szükségem volt. Smith széttárta a karját. – Nem mondhattam túl sokat. Meg is lepett, hogy csak ezért kijöttek ide. Mona Daa elővette az iPadjét. – A fotók miatt úgyis ki kellett jönni valakinek, úgyhogy én is kiugrottam. Willy? – Arra gondoltam, hogy odakint a földeken készíteném el a képeket – mondta a fotós, aki eddig csendben hallgatta az interjút. – Maga, a végtelen táj és a telihold halvány fénye. Mona persze pontosan tudta, mi jár a kollégája fejében. Magányos férfi, az éjszaka sötétjébe burkolózó szántóföld,

telihold, vámpír. Észrevétlenül odabiccentett neki. Néha jobb, ha nem osztják meg az interjúalannyal az elképzeléseiket, mert csak azt kockáztatják, hogy akadékoskodni kezd. – Lehetséges, hogy a feleségem is rajta legyen a felvételen? – kérdezte Smith láthatóan mélységes zavarban. – A VG… Tudják, ez elég nagy dolog nekünk. Mona Daa nem állta meg mosolygás nélkül. Milyen édes! Felvetődött a gondolat, hogy lefényképezik, amint a pszichológus illusztráció gyanánt a felesége nyakába harap, ám ezzel természetesen elvetették volna a sulykot, és viccet csináltak volna egy komoly gyilkossági ügyből. – A szerkesztőim valószínűleg jobban örülnének csak magának – mondta. – Értem, csak meg kellett kérdeznem – mosolygott Smith bocsánatkérően. – Én itt maradok, és megírom az interjút, hátha még azelőtt felkerülhet az oldalra, hogy elindulnánk. Van wifi a házban? Mona megkapta a jelszót: „freudesorom”, és már félig elkészült, amikor meglátta a vaku villanását odakint a szántón. A nem hivatalos magyarázat a diktafon mellőzésére az volt, hogy a hangfelvétel vitathatatlan bizonyítékkal szolgált arról, ami ténylegesen elhangzott. Nem mintha Mona Daa valaha is szándékosan meghamisította volna az interjúalanyai mondandóját. De a módszere lehetővé tette, hogy kihegyezzen és hangsúlyosabban fogalmazzon meg bizonyos dolgokat. Hogy az olvasók számára fogyaszthatóbb bulvárformába öntse az idézeteket. Kattintott egyet. „A pszichológus: A vámpirista egész falvakat irthat ki!” Az órára pillantott. Truls Berntsen azt mondta, tízkor telefonál, ha van valami. – Nem szeretem a sci-fit – mondta a Penelope Rasch-sal szemben ülő férfi. – A legidegesítőbb az a hang, amikor az űrhajó elhalad a kamera előtt. – Csücsörített, és süvítő hangot hallatott. – Az

űrben nincs levegő, nincsenek hangok, csak a tökéletes csend. Átvágnak minket. – Így igaz – nevetett Penelope Rasch, és felemelte a vizespoharat. – Alejandro González Iñárritút kedvelem – folytatta a férfi, és ő is felemelte a poharát, amelyben szintén ásványvíz volt. – A Biutifult és a Bábelt jobban, mint a Birdmant és A visszatérőt. Attól tartok, kezd mainstream lenni. Penelope beleborzongott az örömbe. Nem is annyira azért, mert a férfi mindkét kedvenc filmjét megemlítette, hanem mert ismerte Iñárritu ritkán használt középső nevét, valamint az imént nevezte meg Penelope kedvenc szerzőjét, Cormac McCarthyt és a kedvenc városát, Firenzét. Kinyílt az ajtó. Eddig ők voltak az egyedüli vendégek a kis, eldugott étteremben, amelyet a férfi javasolt, most azonban érkezett egy másik pár. A férfi megfordult. Nem az ajtó felé nézett, hogy lássa a jövevényeket, hanem az ellenkező irányba. Így Penelope néhány másodpercig észrevétlenül tanulmányozhatta. Azt már megállapította, hogy karcsú, nagyjából olyan magas, mint ő, kifinomult a modora, és jól öltözött. Azt azonban nehéz lett volna megmondani, hogy jóképűe. Csúnyának biztosan nem volt mondható, de volt valami megfoghatatlan benne. És valami azt súgta a lánynak, hogy nem negyvenéves, mint ahogy állította. A bőre gyanúsan feszes volt a szeme körül és a nyakán, mintha ráncfelvarráson esett volna át. – Nem is ismertem ezt az éttermet – mondta Penelope. – Nagyon csendes. – Tú-túlságosan csendes? – mosolygott a férfi. – A csend jó. – Legközelebb elmehetünk egy helyre, ahol Kirin sört és fekete rizst szolgálnak fel – mondta. – Már ha szereted. Penelope kis híján felsikoltott. Ez elképesztő! Honnan tudta, hogy imádja a fekete rizst? Már megint. A legtöbb barátnője még csak azt sem tudta, hogy létezik. Roar gyűlölte, azt állította, hogy

„egészségesétel- és sznobizmusíze” van. És volt is benne valami, a fekete rizs állítólag több antioxidánst tartalmaz, mint a fekete áfonya, és a császári család számára fenntartott szusival együtt szolgálták fel. – Imádom – felelte Penelope. – Mit szeretsz még? – A munkámat. – Nevezetesen? – Művész vagyok. – De izgalmas! Miket… – Installációkat készítek. – Roar… az exem, ő is művész, lehet, hogy ismered is. – Nem hinném, nem mozgok művészkörökben. És úgyszólván autodidaktaként tanultam bele. – De ha művészetből élsz, hogyhogy még nem hallottam rólad? Oslo olyan kicsi. – Nem csak művészetből élek. – Hanem még miből? – Biztonsági őrként dolgozom. – De kiállításaid vannak? – Többségében zárt kiállítások, szűk szakmai közönség számára, ahová a sajtót nem engedik be. – Hű, ez izgalmasan hangzik. Roarnak is mondtam, hogy meg kellene próbálnia. Mit használsz az installációidhoz? A férfi megtörölte a poharát a szalvétával. – Modelleket. – Modelleket, mármint… élő embereket? A férfi elmosolyodott. – Is. De mesélj inkább te, Penelope. Mit szeretsz? A lány az állához emelte az egyik ujját. Tényleg, mit szeret? Ebben a pillanatban éppenséggel úgy érezte, hogy a férfi már mindent felsorolt. Mintha csak egy könyvben olvasott volna róla. – Szeretem az embereket – felelte végül. – És az őszinteséget. És a családomat. A gyerekeket. – És az ölelést – mondta a férfi, és a két asztallal odébb ülő pár

felé pillantott. – Hogy? – Szereted, ha szorosan átölelnek, és szeretsz keményen játszani. – A férfi előrehajolt az asztal fölött. – Látom rajtad, Penelope. És ez rendben van, én is szeretem. Kezd egyre zsúfoltabb lenni ez a hely, nem ugrunk fel hozzád? Beletelt egy másodpercbe, mire Penelope rájött, hogy nem vicc volt. Lenézett, és látta, hogy a férfi keze olyan közel fekszik az övéhez, hogy az ujjaik csaknem összeérnek. Nyelt egyet. Mi lehet a baj vele, hogy folyton elmebetegeket fog ki? A barátnői erősködtek, hogy a legkönnyebben úgy tudja túltenni magát Roaron, ha ismerkedik. Meg is próbálta, de vagy esetlen, antiszociális kockafejekbe botlott, és végig neki kellett fenntartania a beszélgetést, vagy olyanokba, mint ez itt: akik csak egy gyors numerát akartak. – Azt hiszem, egyedül megyek haza – jelentette ki, és a pincért kereste a tekintetével. – Szívesen kifizetem a számlát. Alig húsz perce ültek itt, de a barátnői szerint a Tinder harmadik és legfontosabb parancsolata: „Ne menj bele semmiféle játszmába, lépj, ha nem kattansz rá!” – A két üveg ásványvizet én állom – mosolygott a férfi, és finoman megrángatta világoskék inge gallérját. – Fuss, Hamupipőke! – Nos, akkor köszönöm. Penelope felkapta a táskáját, és kisietett az étteremből. A csípős őszi levegő jólesett felhevült arcának. Elindult a Bogstadveien. Szombat este lévén az utcák tele voltak jókedvű emberekkel, a taxiállomásnál pedig sor állt. Mindegy is, Oslóban olyan magasak a viteldíjak, hogy kerülte őket, hacsak nem esett az eső. Elhagyta a Sorgenfrigatát. Egykor arról álmodott, hogy Roarral itt élnek majd egy elegáns bérházban. Már meg is állapodtak, hogy elég lenne hetven-nyolcvan négyzetméter, de felújított legyen a lakás vagy legalábbis a fürdőszoba. Tudták, hogy méregdrága lesz, de mindkettejük szülei megígérték, hogy segítenek. A segítség

természetesen azt jelentette, hogy ők fizetik az egészet. Végtére is Penelope friss diplomás dizájner volt, aki éppen munkát keresett, a művészeti piac pedig még nem fedezte fel Roar óriási tehetségét. Kivéve azt a galériatulajdonos ribancot, aki kivetette rá a hálóját. Az első időszakban, miután Roar elköltözött, Penelope biztos volt benne, hogy a férfi egyszer csak átlát majd a nőn, rájön, hogy egy ráncos puma, és csak egy kis friss húsra vágyott, akivel eljátszadozhat egy ideig. De nem ez történt. Nemrégiben bejelentették az eljegyzésüket, egy vattacukorból készült idióta installáció formájában. A Majorstua metróállomáson Penelope felugrott az első, nyugat felé tartó szerelvényre. Hovseteren szállt le, amely a nyugati városrész keleti peremeként volt ismert. Egy csoportnyi magas tömbház állt itt, viszonylag olcsó lakásokkal, ezek közül is sikerült Roarral a legolcsóbbat kibérelniük. A fürdőszoba borzalmas volt. Roar vigasztalni próbálta, megajándékozta Patti Smith Kölykök című könyvével, egy önéletrajzi írással, amely két ambiciózus művészről szól, akik reményből, levegőből és szerelemből élnek a korai hetvenes évek New Yorkjában, és természetesen járnak. Igaz, elvesztik egymást útközben. A metróállomásról az előtte magasodó tömbház felé indult, amely úgy festett, mintha glóriája volna. Penelopénak eszébe jutott, hogy ma este telihold van, ami valószínűleg közvetlenül az épület mögött tündököl az égbolton. Négy. Négy férfival feküdt le azóta, hogy Roar tizenegy hónapja és tizenhárom napja elment. Kettő közülük jobb volt, mint Roar, kettő rosszabb. De nem is a szex miatt szerette Roart. Azért szerette, mert… hát mert Roar volt, a fene essen belé! Észrevette, hogy megszaporázta a lépteit, amikor az út bal oldalán fekvő kis erdőfolt mellé ért. Hovseteren már a kora esti órákban elnéptelenedtek az utcák, Penelope azonban magas, edzett lány volt, és eddig meg sem fordult a fejében, hogy veszélyes lehet sötétedés után egyedül sétálni errefelé. Talán a miatt a gyilkos miatt volt, akiről az újságok írtak. Vagy nem is,

nem ez volt az oka. Azért lehetett, mert valaki járt a lakásában. Három hónappal ezelőtt történt, és először fellángolt benne a remény, hogy Roar vágyott vissza hozzá. Akkor jött rá, hogy valaki volt ott, amikor talált a folyosón néhány apró sárrögöt, amely egész biztosan nem az ő cipőjéről potyogott le. Amikor a hálószoba padlóján, a komód előtt is talált egyet, abban az ostoba reményben vette számba a bugyijait, hogy Roar talán elcsórt egyet. De nem, láthatóan nem erről volt szó. Aztán rájött, mi hiányzik. A doboz, benne az eljegyzési gyűrűvel, amelyet Roar vásárolt neki Londonban. Ezek szerint mégiscsak betörés lehetett? Nem, biztosan Roar volt. Belopózott a lakásba, elvette a gyűrűt, és annak a galériás picsának adta! Penelope természetesen magánkívül volt a dühtől, felhívta Roart, és szembesítette a történtekkel. Roar azonban tagadta, hogy betette volna a lábát a lakásba, azt állította, hogy a költözés alatt elkeverte valahová a kulcsait, máskülönben már visszaküldte volna őket. Természetesen hazugság volt, mint minden más, Penelope ennek ellenére mind a földszinti bejáraton, mind a negyedik emeleti lakás ajtaján lecseréltette a zárat. Elővette a kulcsokat a kézitáskájából – közvetlenül a paprikaspray mellett voltak –, kinyitotta a ház bejárati ajtaját, és hallotta a halk sziszegést, ahogy becsukódik mögötte. Látta, hogy a lift a hatodik emeleten van, ezért a lépcsőn indult felfelé. Elment Amundsenék ajtaja előtt. Megállt. Érezte, hogy kifogyott a szuszból, amit különösnek talált, mert jó formában volt, soha nem fáradt el a lépcsőzéstől. Valami nem stimmelt. De mi? Felbámult a lakása ajtajára. A ház régi volt, Nyugat-Oslo egykori munkásosztálya számára építették, és meglehetősen szűkmarkúan bántak a világítással. Emeletenként egyetlen acélkeretes falilámpát helyeztek el a lépcső fölötti falon, viszonylag magasan. Penelope lélegzetvisszafojtva hallgatózott. Egyetlen hangot sem hallott, amióta bejött az épületbe. Az ajtó sziszegése óta semmit.

Ez nem stimmelt. Nem hallotta kattanni a bejárati ajtó zárját. Nem volt ideje megfordulni, sem a táskájába nyúlni, semmire sem volt ideje, mert egy kar hátulról elkapta, lefogta mindkét kezét, és olyan erősen fonódott a mellkasára, hogy nem kapott levegőt. A táskája a lépcsőre esett, és egyedül azt találta el, amikor vadul rugdosni kezdett. Hangtalanul belesikoltott a szájára szorított tenyérbe. Szappanszaga volt. – Ugyan, ugyan, Penelope – suttogta egy hang a fülébe. – Tudod, az űrben senki sem hall. Majd a süvítő hang következett. A földszintről a bejárati ajtó felől halk puffanás hallatszott, és Penelope egy pillanatig abban reménykedett, hogy valaki közeledik, de azután rájött, hogy a korláton átrepülő táskája – és benne a paprikaspray – esett le. – Mi az? – kérdezte Rakel, anélkül, hogy megfordult volna, vagy abbahagyta volna a salátába szánt hagyma aprítását. A konyhapult fölötti ablakban látta, ahogy Harry abbahagyja a terítést, és a nappali ablakához siet. – Mintha hallottam volna valamit – felelte a férfi. – Biztosan Helga és Oleg az. – Nem, valami más volt. Valami… más volt. Rakel felsóhajtott. – Harry, csak most jöttél haza, és máris tiszta ideg vagy. Nem látod, mit tesz veled ez az egész? – Csak ez az egy ügy, aztán vége. – Harry a konyhapulthoz ment, és megcsókolta Rakel nyakát. – Hogy érzed magad? – Jól – hazudta Rakel. Fájt a teste, fájt a feje. Fájt a szíve. – Hazudsz – mondta a férfi. – Jól hazudok? Harry elmosolyodott, és masszírozni kezdte Rakel nyakát. – Ha egyszer nem leszek… – szólalt meg Rakel – keresel

magadnak valaki mást? – Hogy keressek magamnak valakit? Ez szörnyen fárasztónak hangzik. Épp elég meló volt meggyőznöm téged. – Egy fiatalabbat. Aki gyereket tud szülni neked. Nem leszek féltékeny. – Annyira azért nem hazudsz jól, édesem. Rakel nevetett, elengedte a kést, előrehajtotta a fejét, érezte, ahogy Harry meleg, száraz ujjai kimasszírozzák a testéből a fájdalmat, ideig-óráig enyhítik a szenvedést. – Szeretlek – mondta. – Hm? – Szeretlek. Különösen, ha készítesz nekem egy csésze teát. – Igenis, főnök. Harry elengedte, Rakel pedig csak állt, és reménykedve várt, ám a fájdalom úgy tért vissza, akár egy ökölcsapás. Harry mindkét kezével a konyhapultra támaszkodott, és a vízforralóra meredt. A halk morajlásra várt, amely aztán egyre hangosodik, míg végül az egész kanna remegni nem kezd. Akár egy sikoltás. Sikoltást hallott. Néma sikolyt, amely megtöltötte a gondolatait, megtöltötte a szobát, megtöltötte a testét. A másik lábára helyezte a testsúlyát. Sikoltást, amely ki akart törni, amelynek ki kellett törnie. Lehet, hogy kezd megőrülni? Felemelte a tekintetét, és az ablaküvegre nézett. Csupán a saját tükörképét látta a sötétben. Ő volt az. Odakint volt. Rájuk várt. Csalogatta őket. Gyertek és játsszatok! Behunyta a szemét. Nem, nem rájuk várt. Őrá várt, Harryra. Gyere és játssz! Érezte, hogy a lány más, mint a többiek. Penelope Rasch élni akart. Nagy volt, és erős. És a táskája a lakása kulcsaival három emelettel alattuk hevert. Érezte, ahogy a lány kiengedte a levegőt a tüdejéből, ezért még erősebben szorította a mellkasát. Akár egy óriáskígyó. Egy Boa constrictor. Az izmok egyre jobban

megfeszülnek, ahogy a zsákmány kiengedi a levegőt a tüdejéből. De élve akarta a lányt. Elevenen és melegen. Ezzel a csodálatos túlélés iránti vággyal. Amit ő apránként megtör majd. De hogyan? Még ha sikerülne is levonszolnia valahogyan a lépcsőn, hogy megszerezze a lakáskulcsot, azt kockáztatja, hogy az egyik szomszéd meghallja őket, és riadót fúj. Érezte, ahogy lassan elönti a düh. Ki kellett volna hagynia Penelope Rascht. Három nappal ezelőtt meg kellett volna hoznia ezt a döntést, amikor rájött, hogy a lány lecseréltette a zárakat. Utána azonban szerencséje volt, sikerült kapcsolatba kerülnie vele a Tinderen, és a lány beleegyezett a randiba azon a félreeső helyen, ő pedig biztosra vette, hogy mégiscsak működni fog a dolog. Azonban ha egy hely kicsi és csendes, az azt is jelenti, hogy az a kevés ember, aki ott van, felfigyelhet rá. Amikor az egyik vendég megbámulta, pánikba esett, mindenáron el akart tűnni, és elsiette a dolgot. Penelope pedig visszautasította, és faképnél hagyta. Felkészült erre az eshetőségre, és a közelben hagyta az autót. Gyorsan hajtott. Nem olyan gyorsan, hogy a rendőrség esetleg megállítsa érte, de elég gyorsan ahhoz, hogy odaérjen a kis erdős területhez, mielőtt a lány feljön a metróból. Követte, de Penelope nem fordult meg, sem az utcán, sem amikor elővette a kulcsait a táskájából, és bejött a házba. Neki pedig sikerült bedugnia a lábát az ajtónyílásba, mielőtt az ajtó becsukódott volna. Érezte, hogy remegés fut végig a lány testén, és tudta, hamarosan elveszíti az eszméletét. A lány feneke a merev péniszéhez dörzsölődött. Egy húsos, széles női fenék. Az anyjának is ilyen hátsója volt. Érezte, hogy a benne élő fiú át akarja venni az irányítást felette, odabent ordít, mert enni akar. Most. Itt. – Szeretlek – suttogta a lány fülébe. – Tényleg szeretlek, Penelope, ezért tisztességes nőt csinálok belőled, mielőtt továbbmegyünk. A lány karja végre elernyedt, mire a férfi megfordult, miközben az egyik kezével tartotta, a másikkal a zsebébe nyúlt.

Penelope Rasch rájött, hogy ájulásból tért magához. Sötétebb lett. A lába nem ért le a földre, valami a karjánál fogva tartotta, és a csuklójába vágott. Felnézett. Egy bilincs. És valami tompán megcsillant a gyűrűsujján. Aztán megérezte a fájdalmat a lába között, és lepillantott, pont, amikor a férfi kihúzta belőle a kezét. Az arca egy része árnyékban volt, Penelope azonban látta, ahogy az orrához emeli és megszagolja az ujjait. Sikoltani próbált, de képtelen volt rá. – Jól van, szerelmem – mondta a férfi. – Tiszta vagy, úgyhogy kezdhetjük. A férfi kigombolta magán a zakót és az inget, feltárva mellkasát. Egy tetoválás bukkant elő, egy arc, amely hangtalanul sikoltott, akárcsak Penelope. A férfi kidüllesztette a mellét, mintha meg akarná mutatni a lánynak a tetoválást. Vagy talán fordítva. Talán Penelopét mutatta be annak a vicsorgó sátánpofának. A férfi a zakója zsebébe nyúlt, elővett valamit, és Penelope szeméhez emelte. Fekete. Vas. Fogak. A lánynak sikerült némi levegőhöz jutnia, és felsikoltott. – Jól van, szerelmem – nevetett a férfi. – Jól van. Zene a munkához. Aztán kinyitotta a száját, és behelyezte a fogakat. A falak visszaverték a férfi nevetését és a lány sikolyát. A VG irodáit, ahol a vezető hírszerkesztő és az ügyeletes szerkesztő folyamatosan az online újságot frissítette, betöltötte a falon lógó nagy tévéképernyőkből áradó nemzetközi híradások duruzsolása. Mona Daa és a fotós a vezető hírszerkesztő széke mögött állt előrehajolva, és a férfi monitorán látható képet tanulmányozta. – Mindent megpróbáltam, de egyszerűen nem tudtam elérni, hogy a pasas ijesztőnek tűnjön – sóhajtotta a fotós.

Mona megállapította, hogy igaza van: Hallstein Smith egyszerűen túl derűsnek látszott, ahogy ott állt a telihold alatt. – Így is működik – válaszolta a vezető hírszerkesztő. – Nézd csak a kattintásokat! Már kilencszáz percenként. Mona a képernyő jobb oldalán lévő számlálóra nézett. – Megvan a győztesünk – mondta a vezető hírszerkesztő. – A honlap tetejére tesszük. Esetleg megkérdezhetnénk az éjszakai ügyeletes szerkesztőt, hátha ki akarja cserélni a címlapot is. A fotós boldogan nyújtotta ökölbe szorított kezét Mona felé, aki kötelességtudóan hozzákoccintotta a saját öklét. Az apja szerint Tiger Woods és az ütőhordója tették népszerűvé a mozdulatot. Erre cserélték le a pacsit, mert az ütőhordó olyan hevesen csapott a golfozó tenyerébe, miután Tiger a Masters utolsó körében betalált a 16-os lyukba, hogy megsebesítette. Az apja nagy bánatára Mona a veleszületett csípő-rendellenessége miatt nem lehetett sikeres golfozó. Bár a lány azóta gyűlölte a golfot, hogy az apja legelőször kivitte egy gyakorlópályára, ahol – miután a szint nevetségesen alacsony volt – mindent megnyert, amit csak lehetett, viszont olyan rövid és csúf volt a kezdőütése, hogy az ifiválogatott edzője nem volt hajlandó bevenni a csapatba. Döntését azzal indokolta, hogy szívesebben szenved vereséget egy olyan csapattal, amelynek tagjai legalább azt a benyomást keltik, hogy golfoznak. Így aztán Mona lecipelte a golfütőit a pincébe, és bevette magát az edzőterembe. Itt senki sem kifogásolta a módszerét, amikor százhúsz kilót emelt fel a padlóról. A kilogrammok száma, az ütések száma, a kattintások száma. A sikert számokban mérték, és bárki, aki mást állít, csak fél az igazságtól, és komolyan veszi, hogy az átlagembernek szüksége van élethazugságokra. Ebben a pillanatban Mona azonban sokkal inkább a hozzászólásokkal volt elfoglalva. Mert valami, amit Smith mondott, szöget ütött a fejébe. Hogy a vámpirista nem törődik a kockázattal. Hogy akár a VG-t is olvashatja. Hogy akár egy kommentet is írhat a neten. A pillantása végigsiklott a hozzászólásokon.

De csak a szokásos dolgok voltak. Ott voltak azok, akik részvétüket fejezték ki az áldozatok hozzátartozóinak. Az önjelölt társadalomtudósok, akik elmagyarázták, melyik politikai párt hibáztatható, amiért a társadalom ilyen vagy olyan nemkívánatos személyt, jelen esetben egy vámpiristát, termelt ki magából. A hóhérok, akik azon nyomban halálbüntetésért és a kasztrálásért kiáltottak, amint lehetőségük nyílt rá. És persze ott voltak azok, akik viccesnek hitték magukat, és bármin képesek voltak humorizálni. „A Wampire zenekar ajánlásával!” „Most szabaduljon meg Tinder-részvényeitől!” És ha észrevesz egy gyanús hozzászólást, mit csináljon? Jelentse Katrine Brattnak és a csapatának? Talán. Truls Berntsennek jött eggyel. Vagy felhívhatja azt a szőke srácot, Wyllert. Lekötelezheti. Attól, hogy az ember nincs fent a Tinderen, még kinyilváníthatja a tetszését. Ásított egyet. Az íróasztalához lépett, és felvette a táskáját. – Megyek edzeni – kiáltott oda az ügyeletes szerkesztőnek. – Edzeni? Most? Éjnek évadján? – Hívjatok, ha van valami. – A műszakod egy órával ezelőtt véget ért, Daa, vannak mások, akik… – Ez az én ügyem, szóval felhívsz, oké? Miközben becsukódott mögötte az ajtó, hallotta, hogy valaki nevet. Talán a járásán röhögtek, talán a fárasztó „ügyes lány vagyok, aki maga intézi a dolgokat” hozzáállásán. Nem érdekelte. Tényleg furcsán járt. És tényleg maga intézte a dolgokat. Lift, kiléptető rendszer, lengőajtó, és már ki is ért a csupa üveg homlokzatú épületből a telihold fényébe. Mélyen beszívta a levegőt. Valami nagy dolog volt készülőben, egyszerűen tudta. Ahogy azt is, hogy a részese lesz. Truls Berntsen leparkolt a kanyargós, meredek út szélén. Alatta

néma téglaépületek emelkedtek a sötétben: Oslo régi, elhagyatott iparnegyede, vasúti sínek és magasra nőtt fű a talpfák között. Mögöttük az építészek új építőkockái magasodtak. A Barcode volt az új gazdasági élet játszótere, amely egyfajta kontrasztot alkotott a régmúlt korok munkáséletének gyászos komolyságával, amikor a minimalizmus még költségtakarékos gyakorlatiasság volt, nem pedig esztétikai ideál. Truls felnézett a holdfényben fürdő házra a hegygerinc tetején. Az ablakokból fény szűrődött ki, és Truls tudta, hogy Ulla odabent van. Talán szokásához híven maga alá húzta a lábát a kanapén, és egy könyvet olvasott. Ha felmenne egy távcsővel az erdőbe, kideríthetné. Ha Ulla valóban a kanapén olvasgat, akkor látná, ahogy a füle mögé tűri szőke haját, mintha hallgatózna. Hogy felébredtek-e a gyerekek. Hogy Mikael szólt-e. Vagy mintha ragadozók után fülelne, akár egy gazella a szavannán ivás közben. A szűkszavú üzeneteket zúgás, pattogás és egyéb zajok kísérték. A város hangjai, amelyek a rendőrségi rádióból áradtak, sokkal jobban megnyugtatták, mint a zene. Truls benézett a kesztyűtartóba. A távcső a szolgálati pisztolya mellett hevert. Megígérte magának, hogy abbahagyja. Mert itt az ideje, és mert nincs rá szüksége többé. Már rájött, hogy más halak is vannak a tengerben. Na, igen. Ördöghal, skorpióhal, sárkányhal. Truls hallotta a saját röfögését. Ez a nevetés volt az oka, hogy a Beavis gúnynevet kapta. Ez és az erős alsó állkapcsa. Ulla pedig odafent ül, fogoly egy túlságosan nagy és drága házban, amelynek teraszába Truls egy drogdíler holttestét betonozta bele. A hulláról csak Truls tudott, és soha egyetlen álmatlan éjszakát sem okozott neki. A rádióból kaparászó hang hallatszott, aztán bejelentkezett a segélyhívó központ. – Van autónk Hovseter közelében? – 31-es autó, a Skøyenen. – Hovsetervei 44., B lépcsőház. Néhány lakó szerint egy

elmebeteg férfi megtámadott egy nőt a lépcsőházban, de nem mernek közbeavatkozni, mert a pasas összetört egy lámpát a folyosón, és teljesen sötét van az épületben. – Fegyveres támadás? – Nem tudják. Azt mondják, látták, hogy a fickó megharapta a nőt. A bejelentőt Amundsennek hívják. Truls azonnal reagált, megnyomta a rádión az Adás feliratú gombot. – Itt Truls Berntsen rendőrtiszt, a közelben vagyok, átveszem. Beindította a motort, gázt adott, és kikanyarodott az útra. Hallotta, hogy egy kocsi vadul dudál mögötte. – Vettem – mondta a központ. – Maga hol van, Berntsen? – A közelben, már mondtam. 31-es, maga lesz az erősítés, úgyhogy várjon meg, ha mégis előbb érne oda. A támadó gyaníthatóan fel van fegyverkezve. Ismétlem, fel van fegyverkezve! Szombat este lévén szinte semmi forgalom nem volt. Ha teljes gázzal átrobog az Opera-alagúton, amely egyenesen kettéhasította a városközpontot a fjord alatt, legfeljebb hét-nyolc perccel a 31-es után ér oda. Ezek a percek természetesen kritikusak lehetnek az áldozat szempontjából, és a tettes ennyi idő alatt el is menekülhet a helyszínről, de így Truls Berntsen tartóztathatja le a vámpiristát. Nem is beszélve arról, mennyit fizethet a VG az elsőként kiérkező rendőr beszámolójáért. Ráfeküdt a dudára, mire egy Volvo kitért előle. Az út kétsávossá vált, majd háromsávossá. Padlógáz. A szíve dübörgött a bordái mögött. Az alagút sebességmérő kamerája felvillant. Szolgálatban lévő rendőr, joga van mindenkit elzavarni az útjából ebben a kurva városban! A vére kellemesen lüktetett az ereiben, mintha kezdődő merevedése lenne. – Ace of space! – bömbölte Truls. – Ace of space! – Igen, mi vagyunk a 31-es kocsi. Percek óta várunk. – A férfi és a nő a B lépcsőház bejárata előtt parkoló járőrkocsi mögött állt.

– Egy lassú teherautó nem engedett el – mondta Truls, és ellenőrizte, hogy meg van-e töltve a pisztolya. – Hallottak valamit? – Csend van odabent. Senki sem ment be vagy jött ki. – Akkor bemegyünk. – Truls a férfira mutatott. – Maga velem jön. Hozzon zseblámpát! – Odaintett a nőnek. – Maga itt marad. A két férfi a bejárati ajtóhoz ment. Truls az üvegen keresztül benézett a sötét lépcsőházba. Megnyomta az Amundsen név melletti gombot a kaputelefonon. – Igen? – suttogta egy hang. – Rendőrség. Hallott valamit azóta, hogy bejelentette a támadást? – Nem, de még mindig ott lehet. – Rendben. Nyissa ki az ajtót. Felzúgott a zár, Truls pedig belökte az ajtót. – Maga megy elöl, és világít. Hallotta, ahogy a rendőr nyel egyet. – Nem arról volt szó, hogy erősítésnek kellek? – Örüljön, hogy nem egyedül van – suttogta Truls. – Gyerünk! Rakel Harryt nézte. Két gyilkosság. Egy újabb sorozatgyilkos. Ez neki való. Ott ült velük, és evett, úgy tett, mintha követné az asztal körül folyó társalgást, udvarias volt Helgával, és látszólag érdeklődve hallgatta Oleget. Rakel talán tévedett, és Harryt tényleg érdekelte, ami az asztal körül zajlott. Talán mégsem ragadta el teljesen a feladat, talán megváltozott. – A fegyvertartási engedély értelmét veszti, amint az emberek 3D-nyomtatókat kezdenek vásárolni, és saját pisztolyt készíthetnek maguknak – mondta Oleg. – Azt hittem, a 3D-nyomtató csak műanyag tárgyak készítésére alkalmas – jegyezte meg Harry. – Az otthoni használatra készült nyomtatók igen. De a műanyag is elég, ha csak egyszerű, egyszer használatos lőfegyvert akarsz,

hogy meggyilkolj valakit. – Oleg izgatottan az étkezőasztal fölé hajolt. – Elég, ha kölcsönveszel egy pisztolyt öt percre, szétszereled, viaszlenyomatot készítesz a részeiről, azok alapján a tervezőprogrammal létrehozol egy 3D-s modellt, amit feltöltesz a számítógépre, amelyhez csatlakoztatva van a nyomtató. Amikor pedig végrehajtottad a gyilkosságot, egyszerűen beolvasztod a pisztolyt. De ha meg is találja valaki a gyilkos fegyvert, akkor sincsen sehol regisztrálva. – Hm. De talán vissza lehet vezetni a nyomtatóhoz, amellyel készült. A bűnügyi technikusok az egyszerű tintasugaras nyomtatók esetében is képesek rá. Rakel Helgára pillantott, aki kissé elveszetten ült közöttük. – Fiúk… – szólalt meg Rakel. – Akárhogyan is – mondta Oleg –, teljesen beteg az egész! Bármit létrehozhatnak. Eddig több mint kétezer 3D-nyomtató kelt el Norvégiában. Gondolj csak bele, mi lesz, ha már mindenkinek lesz egy, vagy ha a terroristák képesek lesznek hidrogénbombát nyomtatni! – Fiúk, nem beszélgethetnénk másról? – Rakelre rátört a légszomj. – Valami kellemesebbről, ha már vendégünk van. Oleg és Rakel Helga felé fordult, aki elmosolyodott, és vállat vont, mintha azt mondaná, hogy neki mindegy. – Oké – felelte Oleg. – Mit szóltok Shakespeare-hez? – Jobban hangzik – pillantott Rakel gyanakodva a fiára, majd továbbadta a krumplit Helgának. – Oké, akkor térjünk át Ståle Aunére és az Othello-szindrómára – mondta Oleg. – Nem is meséltem, hogy Jesusszal felvettük az egész előadást. Rejtett mikrofont és adót viseltem az ingem alatt, Jesus pedig az egyik közeli teremben ült, és felvette. Szerintetek lenne kifogása Stålénak az ellen, hogy kitegyük a felvételt a netre? Mit gondolsz, Harry? Harry nem válaszolt. Rakel figyelmesen nézte a férfit. Megint elkalandozott? – Harry? – kérdezte.

– Nem tudom – mondta Harry, és folytatta az evést. – De miért nem vettétek fel egyszerűen a telefonotokkal? Az előadások rögzítése magánhasználatra nem tilos. – Gyakorolnak – szólalt meg Helga. A többiek felé fordultak. – Jesus és Oleg arról álmodozik, hogy egyszer titkos ügynökként dolgozhat. – Bort, Helga? – emelte fel Rakel a palackot. – Köszönöm. De ti nem kértek? – Én bevettem egy fájdalomcsillapítót a fejemre – válaszolta Rakel. – Harry pedig nem iszik. – Alkoholista vagyok – tette hozzá Harry. – Ami nagy kár, mert ez alighanem nagyon jó bor. Rakel látta, hogy Helga elpirul, és gyorsan megkérdezte: – Ståle Shakespeare-ről tartott előadást? – Igen is, meg nem is – válaszolta Oleg. – Az Othello-szindróma kifejezés azt sugallja, hogy a darabban a féltékenység a gyilkosság oka, de ez nem igaz. Helgával tegnap elolvastuk a művet… – Közösen olvastátok? – Rakel Harry karjára tette a kezét. – Hát nem édes? Oleg a szemét forgatta. – Hagyjuk. A lényeg, hogy az én értelmezésemben a gyilkosságok valódi oka nem a féltékenység, hanem a megsértett ember irigysége és ambíciója. Nevezetesen Jagóé. Othello csak báb. A darabnak a Jago címet kellene viselnie, nem pedig az Othellót. – És te egyetértesz ezzel, Helga? – Rakel kedvelte a csinos, kissé vérszegény, jól nevelt lányt, aki láthatón gyorsan magára talált. – Nekem tetszik az Othello cím. És talán nincs is semmiféle valódi ok. Talán úgy van, ahogy Othello mondja. Hogy a hold bolond járása miatt vesznek meg az emberek. – „Nincs oka – szólalt meg Harry ünnepélyes hangon és kifogástalan angol kiejtéssel –, csak nagyon szeretek ilyeneket csinálni.”[1]

– Igazán lenyűgöző, Harry! – mondta Rakel. – Shakespeare-t idézel. – Walter Hillt – helyesbített Harry. – A Harcosok, hetvenkilenc. – Igen – nevetett Oleg. – Minden idők legjobb bandafilmje! Rakel és Helga vele nevetett. Harry felemelte a vizespoharat, és Rakelre nézett. Elmosolyodott. Nevetés a családi vacsoraasztal körül. Rakel arra gondolt, hogy Harry most itt van, itt velük. Megpróbálta megtartani a férfi tekintetét. De észrevehetetlenül, ahogy a tenger zöldből kékbe fordul, megtörtént. Harry pillantása ismét befelé irányult. Rakel pedig tudta, hogy még mielőtt a nevetés alábbhagy, Harry újból úton lesz vissza a sötétségbe, távolodni kezd tőlük. Truls kétrét görnyedve, a pisztolyával a kezében lépkedett felfelé a sötét lépcsőn a nagydarab, egyenruhás rendőr mögött, aki a zseblámpát szorongatta. A csendet csupán egy ketyegő hang törte meg, egy óra, amely valahol néhány emelettel feljebb lehetett. A zseblámpa fénycsóvája szinte beleütközött az előttük gomolygó sötétségbe, sűrűbbé és nehezebbé tette, olyan volt, mint a hó, amelyet a kamasz Truls és Mikael lapátolt el a manglerudi nyugdíjasoknak. Aztán kikapták a százkoronást a remegő, csontos kezekből, azt mondták, felváltják, és visszahozzák a visszajárót. Ha az öregek vártak, még most is várnak. Valami megcsikordult a talpuk alatt. Truls megragadta a rendőr kabátját, mire a fickó megállt, és a földre világított. A fény megcsillant az üvegszilánkokon, és Truls elmosódott lábnyomokat fedezett fel, amelyek meggyőződése szerint véresek voltak. A sarok és a talp eleje egyértelműen elkülönült, de a nyom túl nagy volt ahhoz, hogy nőé legyen. A lábnyomok lefelé haladtak a lépcsőn, Trulsnek pedig az volt az érzése, hogy látta volna őket, ha lejjebb is lett volna belőlük. A ketyegő hang hangosabb lett. Truls intett a rendőrnek, hogy menjenek tovább. A lépcsőre pillantott, és látta, hogy a lábnyomok itt kivehetőbbek. Felnézett.

Megállt, és felemelte a pisztolyát. Hagyta, hogy a rendőr továbbmenjen. Látott valamit. Valamit, ami megcsillant a fényben. Valami vöröset. Nem ketyegést hallottak, hanem a lépcsőre csöpögő vércseppek koppanását. – Világítson felfelé – mondta. A rendőr megtorpant, és hátrafordult. Egy pillanatra összezavarodott, mert a kolléga, akiről azt hitte, hogy közvetlenül a háta mögött van, jóval lejjebb állt, és felfelé nézett. De tette, amit Truls mondott. – Magasságos ég… – suttogta. – Ámen – mondta Truls. Egy nő lógott fölöttük a falon. A felhúzott kockás szoknyája alól kilátszott a fehér bugyija. Az egyik combján, a rendőr fejének magasságában, egy nagy sebből vér bugyogott. Végigcsorgott a lábán, be a cipőjébe, amely nyilvánvalóan tele volt, mert a vér kicsordult belőle, összegyűlt a lábbeli orrán, ahonnan a lépcsőt borító vörös tócsába hullott. A nő mindkét karja a levegőben volt, magasan az előrehajtott feje fölött. A csuklóján különös bilincs, amely a falilámpa acélkarján volt átfűzve. Aki felemelte, biztosan jó erőben volt. A nő haja eltakarta az arcát és a nyakát, ezért Truls nem látta, van-e rajta harapásnyom, ám a tócsába gyűlt vér mennyisége és a lassú csöpögés alapján arra következtetett, hogy a nő testében már alig maradt valami. Truls a látványt nézte. Minden egyes részletet az eszébe vésett. Olyan volt, mint egy festmény. Ezt a kifejezést fogja használni, amikor Mona Daa-val beszél. Mint egy festmény a falon. Egy ajtó nyílt ki résnyire a fölöttük lévő folyosón. Sápadt arc meredt rájuk. – Elment? – Úgy tűnik. Amundsen? – Igen. Fény áradt ki a folyosóra, amikor az ajtó kitárult. Elszörnyedt zihálás ütötte meg a fülüket.

Egy idős férfi cammogott ki a lakásból, míg a felesége rémülten meredt rájuk a háta mögül. – Maga volt az ördög – nyögte a férfi. – Nézd, mit csinált! – Kérem, ne jöjjön közelebb! – mondta Truls. – Ez egy gyilkossági helyszín. Tudják, hová tűnt a tettes? – Ha tudtuk volna, hogy elment, kijövünk, hogy megnézzük, tehetünk-e valamit – válaszolta az öreg. – Láttunk egy férfit az ablakból. A metró felé ment. Nem tudom, ő volt-e az, mert nagyon nyugodtan mozgott. – Mikor volt ez? – Legfeljebb negyedórája. – Hogy nézett ki? – Hát hogy is… – Az öreg a feleségéhez fordult segítségért. – Átlagos volt – mondta a nő. – Igen – erősítette meg a férfi. – Se nem magas, se nem alacsony. Inkább világos, mint sötét hajú. Öltönyt viselt. – Szürkét – tette hozzá az asszony. Truls intett a rendőrnek, aki értette a jelzést, és beszélni kezdett a mellére erősített rádióba. – Segítséget kérünk a Hovsetervei 44.-es számhoz. A gyanúsított gyalog távozott a metró irányába körülbelül tizenöt perccel ezelőtt. Nagyjából százhetvenöt centiméter magas, valószínűleg norvég származású, szürke öltönyt viselt. Amundsen asszony kilépett a folyosóra. Szemmel láthatóan még nehezebben járt, mint a férje. Papucsot viselt, és csoszogva közeledett, miközben remegő mutatóujját a falon lógó nőre szegezte. Trulst azokra a nyugdíjasokra emlékeztette, akiknek annak idején havat lapátoltak. Emelt hangon szólt rá: – Azt mondtam, hogy ne jöjjenek közelebb! – De… – kezdte a nő. – Befelé! A gyilkosság helyszínét nem szabad beszennyezni, amíg a bűnügyi technikusok el nem végezték a munkájukat. Becsengetünk, ha kérdésünk van. – De… de még él…

Truls megfordult. A nyitott ajtóból kiáradó fényben látta, hogy a nő jobb lába finoman remeg, mintha görcs rángatná. Nem tehetett róla, a gondolat máris befészkelte magát a fejébe. Hogy a nő megfertőződött. Vámpír lett. És most életre kelt. [1] Nádor Géza fordítása.

Tizenkettedik fejezet Szombat éjjel A fém keményen csattant a fémhez, amikor a súlyzórúd a keskeny pad fölötti állványra csapódott. Egyeseknek zaj volt, Mona Daa fülének azonban gyönyörű harangjáték. És senkit sem zavart vele, ugyanis egyedül volt a Gain edzőteremben. A terem fél éve napi huszonnégy órában nyitva tartott, feltehetőleg a New York-i és a Los Angeles-i edzőtermek mintájára, Mona azonban még soha senkit nem látott éjfél után edzeni. A norvégok egyszerűen nem dolgoztak elég sokat ahhoz, hogy gondot jelentsen időt szakítani edzésre a nap folyamán. Mona kivétel volt. Kivétel akart lenni. Egy mutáns. Mert ez volt az evolúció lényege: a kivételek vitték előre a világot. Ők tökéletesítették. Megszólalt a telefonja. Mona felkelt a padról. Nora volt az. Mona a fülébe dugta a fülhallgatót, és fogadta a hívást. – Te edzel, ribanc – nyögte a barátnője. – Csak egy kicsit. – Hazudsz, látom, hogy két órája ott vagy. Mona, Nora és még néhány főiskolai barátnőjük követni tudták egymást a mobiljuk GPS-ének segítségével. Aktiváltak egy szolgáltatást, amellyel engedélyezték, hogy a többiek láthassák a tartózkodási helyüket. Egyszerre erősítette a barátságukat, és szolgálta a biztonságukat. Mona azonban időnként kissé fojtogatónak találta. A szakmai testvériség szép és jó, de attól még nem kell folyton egymás nyomában lenniük, mintha tizennégy éves csitrik lennének, akik együtt járnak vécére.

Legfőbb ideje, hogy belássák, a karrier kapui tárva-nyitva állnak a fiatal, tehetséges nők előtt, és csupán a bátortalanságuk és ambícióhiányuk áll az útjukba. Nem törekednek arra, hogy letegyenek valamit az asztalra, csak mások elismerését akarják kivívni. – Utállak, ha arra gondolok, mennyi kalóriát égetsz el ebben a pillanatban – mondta Nora. – Miközben én itt ülök a zsíros seggemen, és egy újabb piña coladával vigasztalom magam. Figyelj… Mona azt fontolgatta, hogy kihúzza a fülhallgatót, amikor egy elnyújtott, szívószálas szürcsölés hasított a dobhártyájába. Nora azt állította, hogy a piña colada a kora őszi depresszió egyetlen ellenszere. – Van valami konkrét oka annak, hogy hívtál, Nora? Épp a közepén vagyok egy… – Igen – felelte Nora. – Munkaügyben kereslek. Nora és Mona együtt járt az Újságíró Főiskolára. Az iskolának néhány évvel ezelőtt szigorúbb felvételi követelményei voltak, mint bármely más felsőoktatási intézménynek az országban. Úgy tűnt, minden második tehetséges fiatal arról álmodozik, hogy saját rovatot kap egy lapban, vagy megmutathatja magát a televízióban. Legalábbis Mona és Nora célja ez volt. A rákkutatást és az ország vezetését meghagyták a kevésbé eszeseknek. Mona azonban észrevette, hogy az Újságíró Főiskola újabban versenytársakat kapott a helyi főiskolák képében, amelyek állami finanszírozással népszerű szakokat kínáltak a norvég fiataloknak: újságírás, filmművészet, zene és szépségápolás, tekintet nélkül arra, mely szakterületeken mutatkozik hiány. Ez azt jelentette, hogy a világ leggazdagabb országának importálnia kellett a kétkezi munkásokat, miközben a filmművészeti képzést végzett, gondtalan és munkanélküli fiai és leányai otthon ültek, nagyokat szürcsöltek a szívószálukkal az állam vaníliaturmixából, külföldi filmeket néztek, és – ha képesek voltak rá – kritizálták őket. A másik ok, amiért a felvételi követelmények már nem voltak

olyan szigorúak, természetesen az volt, hogy a fiatalok felfedezték maguknak a blogpiacot. Rájöttek, hogy nem kell keményen megdolgozniuk a jegyekért ahhoz, hogy megkapják ugyanazt a figyelmet, amelyet a televízió és az újságok nyújthatnak. Mona írt egy cikket a jelenségről: a média már nem támaszt szakmai követelményeket az újságírókkal szemben, aminek következtében a fiatalok a legkisebb mértékben sem erőltetik meg magukat. Az új médiaszektor ugyanis azzal, hogy egyre inkább a celebritásokra irányította a figyelmet, az újságírók feladatait a nagyvárosi pletykák közlésére redukálta. Mona a saját újságját, Norvégia legnagyobb bulvárlapját hozta fel példaként. A cikk soha nem jelent meg nyomtatásban. „Túl hosszú” – mondta a vezetőszerkesztő. „Mert ha van valami, amit az úgynevezett kritikai újságírás nem szeret, akkor az az, ha kritizálják” – magyarázta egy jó indulatú kolléga. Mona azonban azt gyanította, hogy a magazin főszerkesztője találta a fején a szöget, amikor azt mondta: „De Mona, ebben a cikkben nincsenek idézetek hírességektől.” Mona az ablakhoz ment, és kinézett a Frognerparkra. Az ég beborult, és a kivilágított gyalogutakat leszámítva súlyos, szinte tapintható sötétség ült a parkon. Mindig ilyen volt ősszel, mielőtt a fák lehullatták leveleiket, és minden átláthatóbbá vált, a város pedig újra kemény és hideg lett. Ám szeptember végétől október végéig Oslo olyan volt, mint egy puha és meleg plüssmackó, amelyet egyre csak ölelt volna. – Csupa fül vagyok, Nora. – A vámpiristáról van szó. – Szóval megbíztak, hogy hívd meg a műsorba. Szerinted vállal talkshow-kat? – Az utóbbi időben a Vasárnapi Magazin vitaműsorrá alakult, Mona. Felhívtam Harry Holét, de elutasított, mondván, hogy az a Katrine Bratt nevű csaj vezeti a nyomozást. – És mi ezzel a baj? Úgyis folyton azon sopánkodsz, milyen nehéz jó női vendégeket találni.

– Igen, de akkor is Hole a leghíresebb nyomozó az országban. Emlékszel, amikor annak idején részeg volt az adásban? Persze hatalmas botrány kerekedett belőle, de az emberek imádták! – Ezt említetted neki? – Nem, azt viszont elmondtam, hogy a televíziónak hírességekre van szüksége, és egy ismert arc nagyobb figyelmet irányítana a rendőrség munkájára. – Ügyes. De ezek szerint nem vette be. – Azt mondta, ha egy táncos show-műsorba akarom meghívni, hogy a rendőrséget képviselje, már holnap reggel elkezdi gyakorolni a slowfoxot. Ebben az esetben azonban egy komoly gyilkossági ügyről van szó, amelyben kizárólag Katrine Brattnak áll módjában nyilatkozni. Mona elnevette magát. – Mi az? – Semmi, csak elképzeltem Harry Holét a táncparketten. – Micsoda? Szerinted komolyan gondolta? Mona még hangosabban nevetett. – Azért hívtalak, hogy kikérjem a véleményedet Katrine Brattról, hiszen mégiscsak ebben a közegben mozogsz. Mona felkapott egy könnyű súlyzót az előtte lévő állványról, és csinált néhány gyors karhajlítást, hogy fenntartsa a fokozott vérkeringést, és eltávolítsa a salakanyagot az izmaiból. – Bratt okos. És érthetően beszél. Talán kissé merev. – De gondolod, hogy működni fog a képernyőn? A sajtótájékoztatókról készült felvételeken kicsit olyan… – Szürke? Igen, de állati jól tud kinézni, ha akar. A bűnügyi rovatnál néhány srác őt tartja a legdögösebbnek a rendőrfőkapitányon. Ugyanakkor az a fajta, aki nem hangsúlyozza a külsejét, hogy professzionálisnak tűnjön. – Azt hiszem, máris utálom. Mi van Hallstein Smithtel? – Belőle viszont törzsvendég lehet. Megfelelően excentrikus, megfelelően szószátyár, de ügyes és rátermett. Csapj le rá! – Oké, kösz! Mi, csajok tartsunk össze, nem?

– Nem léptünk már túl az ilyeneken? – Dehogynem. Vicceltem. – Haha! – Úgy van, haha. És mi van a pasassal? – Mi? – Még mindig odakint mászkál. – Igen, tudom. – Mármint a szó szoros értelmében. Hovseter nincs olyan messze a Frognerparktól. – Te meg miről beszélsz? – Ajjaj, nem is hallottad? Megint lecsapott. – A rohadt életbe! – csattant fel Mona, és a szeme sarkából látta, ahogy a recepciós fiú felkapja a fejét. – Az a szemét ügyeletes szerkesztő azt mondta, felhív, ha van valami! Valaki másnak adta. Szia, Nora! Mona kiment az öltözőbe, az utcai ruháit a táskájába tömte, lerohant a lépcsőn, majd ki az utcára. A VG épülete felé vette az irányt, miközben szabad taxi után kutatott. Szerencséje volt, sikerült leintenie egyet a piros lámpánál. Behuppant a hátsó ülésre, és előhúzta a telefonját. Beütötte Truls Berntsen számát. Mindössze két csengetés után különös, röfögő nevetést hallott. – Mi az? – kérdezte. – Csak kíváncsi voltam, mennyi időbe telik, mire felhív – válaszolta Truls Berntsen.

Tizenharmadik fejezet Szombat éjjel – Több mint másfél liter vért veszített, mire behoztuk – mondta az orvos, aki Harryt és Katrinét kísérte az Ullevål kórház folyosóján. – Ha a harapás magasabban szakítja át az artériát a combban, nem tudtuk volna megmenteni az életét. Általában nem nyilatkozunk a rendőrségnek a betegeink állapotáról, de így, hogy mások élete is veszélyben forog… – Köszönjük – bólintott Katrine. – Csak a legszükségesebbeket fogjuk megkérdezni. Az orvos kinyitotta az ajtót, majd Harryval együtt megállt, míg Katrine odament az ágyhoz és az ápolónőhöz. – Lenyűgöző – jegyezte meg az orvos. – Nem gondolja, Harry? Harry felé fordult, és felvonta a szemöldökét. – Remélem, nem bánja, ha a keresztnevén szólítom – mondta az orvos. – Oslo kis város, és tudja, én kezelem a feleségét. – Valóban? Nem tudtam, hogy itt járt, a kórházban. – Akkor jöttem rá, amikor a felesége az egyik formanyomtatványon magát írta be legközelebbi hozzátartozónak. És természetesen emlékeztem a nevére az újságokból. – Jó a memóriája… – Harry a fehér köpenyre tűzött névtáblára nézett. – John D. Steffens főorvos. Mert már régóta nem írnak rólam a lapok. Mit talál ennyire lenyűgözőnek? – Hogy egy ember képes átharapni egy combot. Sokan azt hiszik, hogy a modern embernek gyenge a harapása, de a legtöbb emlőssel összehasonlítva nagyon is erős, tudta?

– Nem. – Maga szerint milyen erős az emberi harapás? Beletelt néhány másodpercbe, mire Harry megértette, hogy Steffens tényleg választ vár a kérdésre. – Nos, a bűnügyi technikusunk szerint hetven kilogramm. – De, Harry, ezek szerint tudja a választ. Harry megvonta a vállát. – A számok nem sokat mondanak nekem. Ha százötven kilót mondtak volna, akkor sem lennék jobban vagy kevésbé lenyűgözve. Apropó, számok, honnan tudja, hogy Penelope Rasch másfél liter vért veszített? Nem hittem volna, hogy a pulzus és a vérnyomás ilyen pontos mutatók. – Küldtek néhány képet a helyszínről – felelte Steffens. – Vért adok-veszek, kivételesen jó a szemmértékem. Harry meg akarta kérni, hogy fejtse ki bővebben, de ebben a pillanatban Katrine intett neki. Bement a kórterembe, és megállt a nő mellett. Penelope Rasch arca ugyanolyan fehér volt, mint a párnahuzat, amelyen a feje nyugodott. A szeme nyitva volt, a pillantása azonban fátyolosnak tűnt. – Nem fogjuk sokáig zavarni, Penelope – mondta Katrine. – Beszéltünk a rendőrrel, aki váltott magával pár szót a helyszínen. Tudjuk, hogy a városban találkozott az elkövetővel, a lépcsőházban támadta meg, és vasfogakat használt, amikor megharapta. Tudna bármit mondani arról, ki ez a férfi? Nem mondott más nevet a Vidaron kívül? Nem említette, hol lakik, vagy hol dolgozik? – Vidar Hansen. Nem kérdeztem, hol lakik – felelte a fiatal nő. A hangja törékeny porcelánra emlékeztette Harryt. – Azt mondta, művész, de biztonsági őrként dolgozik. – És maga szerint igazat mondott? – Nem tudom. Lehet. Megszerezte valahogyan a kulcsaimat, és járt a lakásomban. – Ezt hogy érti?

A lány láthatóan nagy erőfeszítések árán kihúzta a bal kezét a takaró alól, és feltartotta. – Az eljegyzési gyűrű, amelyet Roartól kaptam. A komódomról vette el. Katrine hitetlenkedve meredt a matt aranygyűrűre. – Úgy érti… hogy felhúzta az ujjára a lépcsőházban? Penelope bólintott, és erősen összeszorította a szemét. – És a végén azt mondta… – Igen? – Azt mondta, hogy ő nem olyan, mint a többi férfi, vissza fog jönni, és feleségül vesz. – Azzal kitört belőle a zokogás. Harry látta, hogy bár Katrine megrendült, továbbra is összeszedett. – Hogy nézett ki a támadója, Penelope? Penelope kinyitotta a száját, majd rögtön be is csukta. Kétségbeesetten bámult rájuk. – Nem emlékszem. Én… elfelejtettem. Hogyan… – Az alsó szájszélébe harapott, és megint elfutották a szemét a könnyek. – Semmi baj – nyugtatta meg Katrine. – Gyakran előfordul ilyen esetekben, később eszébe fog jutni. Arra emlékszik, mit viselt? – Öltönyt. És inget, amit kigombolt. Volt egy… – A lány elhallgatott. – Igen? – Egy tetoválás a mellkasán. Harry látta, hogy Katrine levegő után kapkod. – Milyen tetoválás, Penelope? – Egy arc. – Mint egy démon, amely ki akar törni? Penelope bólintott. Egy magányos könnycsepp gördült le az arcán. Mintha nem lenne elég folyadék benne, hogy többet sírjon, gondolta Harry. – És olyan volt, mintha… – Penelope ismét felzokogott. – Mintha meg akarná mutatni nekem. Harry behunyta a szemét.

– Most már pihennie kellene – szólalt meg az ápolónő. Katrine bólintott, és Penelope hófehér karjára tette a kezét. – Köszönjük, Penelope, nagyon sokat segített. Harry és Katrine kifelé tartott a kórteremből, amikor az ápolónő utánuk szólt. Visszamentek az ágyhoz. – Eszembe jutott még valami – suttogta Penelope. – Olyan volt, mintha megműttette volna az arcát. És van még valami, amit nem értek… – Igen? – hajolt Katrine közelebb. – Miért nem ölt meg? Katrine segítségkérőn nézett Harryra, aki mély lélegzetet vett, bólintott, és Penelopéhoz hajolt. – Mert nem tudta megölni – mondta. – Mert maga nem hagyta. – Most már legalább biztosan tudjuk, hogy ő az – összegezte Katrine, miközben a kijárat felé tartottak a folyosón. – Hm. Tehát változtatott a módszerén. És a preferenciáján. – Milyen érzés? – Mi? Hogy ő az? – Harry megvonta a vállát. – Semmilyen. A pasas egy gyilkos, akit el kell kapni, és kész. – Ne hazudj, Harry, nekem ne! Miatta vagy itt. – Azért vagyok itt, mert meg kell akadályozni, hogy másokat is megöljön. Muszáj elkapni, de nem személyes az ügy. Oké? – Értem. – Akkor jó. – Amikor azt mondta, hogy visszajön, és feleségül veszi, szerinted… – Hogy képletesen értette-e? Igen. Kísérteni fogja az álmaiban. – De ez azt jelenti, hogy… – Szándékosan hagyta életben. – Hazudtál a lánynak. – Hazudtam. – Harry kinyitotta az ajtót, és beszálltak az autóba, amely közvetlenül az épület előtt várta őket. Katrine előre, Harry hátra.

– A rendőr-főkapitányságra? – kérdezte Anders Wyller a volán mögül. – Igen – felelte Katrine, és előhúzta a mobiltelefonját. – Bjørn üzent, hogy a vérnyomok a lépcsőn valószínűleg egy cowboycsizma nyomai. – Cowboycsizma – ismételte meg Harry a hátsó ülésen. – Olyan keskeny, magas sarokkal és… – Tudom, hogy néz ki a cowboycsizma. Az egyik tanúvallomásban is említették. – Melyikben? – kérdezte Katrine, miközben végigfutotta az SMS-eket, amelyeket azalatt kapott, amíg a kórházban voltak. – A Jealousy Bar csaposa mondta. Mehmet Akárkicsoda. – Meg kell hagyni, a memóriád még a régi. Itt azt írják, meg akarnak hívni a Vasárnapi Magazinba, hogy a vámpiristáról beszéljek. – Katrine pötyögni kezdett a készüléken. – És mit válaszolsz? – Természetesen azt, hogy nem. Bellman világosan kijelentette, hogy a lehető legkevesebb nyilvánosságot kívánja ebben az ügyben. – Akkor is, ha már meg van oldva? Katrine Harryhoz fordult. – Ezt hogy érted? Harry megvonta a vállát. – Először is a rendőrfőkapitány eldicsekedhet a nemzeti televízióban, hogy három nap alatt felderítették az ügyet. Másodszor pedig szükségünk van a nyilvánosságra ahhoz, hogy elkapjuk. – Megoldottuk az ügyet? – Wyller tekintete találkozott Harryéval a visszapillantó tükörben. – Felderítettük – helyesbített Harry. – Nem megoldottuk. Wyller Katrinéhez fordult. – Ezt hogy érti? – Úgy, hogy tudjuk, ki az elkövető, a feladat azonban addig nincs megoldva, amíg a törvény hosszú karja el nem éri az illetőt.

Ezt az embert már három éve keresik az egész világon. – Ki az? Katrine mélyet sóhajtott. – Még a nevét sem bírom kimondani. Harry, mondd ki te. Harry kibámult az ablakon. Katrinének természetesen igaza volt. Tagadhatja, de az ittlétének egyetlen, önző oka volt. Nem az áldozatokért, nem a város békéjéért, nem a rendőri testület hírnevéért tette. Még csak nem is a saját jó híre miatt. Csak és kizárólag azért, mert a férfinak sikerült elmenekülnie előle. És igen, Harry bűntudatot érzett, amiért nem állította meg korábban, lelkiismeret-furdalás gyötörte valamennyi áldozat és minden egyes nap miatt, amelyen ez a férfi szabadon járt-kelt a világban. Csak egyetlen dologra bírt gondolni: el kell kapnia. Neki, Harrynak kell elkapnia. Fogalma sem volt róla, miért. Tényleg a legborzalmasabb sorozatgyilkosra és erőszaktevőre volt szüksége ahhoz, hogy irányt és értelmet adjon az életének? A fene se tudta. Ahogy azt sem, hogy ez nem oda-vissza érvényese. Hogy a férfi nem miatta bújt-e elő a rejtekhelyéről. Harry miatt. V betűt festett Ewa Dolmen ajtajára, és megmutatta a démont ábrázoló tetoválást Penelope Raschnak. Penelope azt kérdezte, miért hagyta életben. Harry hazudott neki. A férfi azért nem ölte meg, mert azt akarta, hogy elmesélje, amit látott. Hogy megüzenje Harrynak azt, amit Harry már úgyis tudott. Hogy játszania kell. – Nos – szólalt meg. – A hosszú vagy a rövid változatot szeretnétek?

Tizennegyedik fejezet Vasárnap reggel – Valentin Gjertsen – mondta Harry, és az arcra mutatott, amely a három négyzetméteres vetítővászonról meredt a nyomozócsoportra. Katrine tüzetesen szemügyre vette a keskeny arcot. Barna haj, mélyen ülő szempár. Vagy talán csak a fény miatt tűnt úgy, mert a férfi kissé lehajtotta a fejét. Katrine azon tűnődött, miért érte be a rendőrségi fotós ezzel. És ott volt még az arckifejezés. A letartóztatási fotókon általában félelem, zavar vagy lemondás tükröződött az arcokon. Valentinén azonban öröm látszott. Mintha tudott volna valamit, amit ők nem. Még nem. Harry hagyta, hogy néhány másodpercig tanulmányozhassák a képet, majd folytatta: – Tizenhat éves korában vádat emeltek ellene, mert molesztált egy kilencéves kislányt, akit egy evezős csónakban csalt magával. Tizenhét éves volt, amikor a szomszédasszony feljelentette, mert megpróbálta megerőszakolni az alagsori mosókonyhában. Amikor Valentin Gjertsen huszonhat évesen fiatalkorúak ellen elkövetett erőszak miatt ült, fogászati kezelésre ment az Ila büntetésvégrehajtási intézet fogorvosához. A fogorvosi fúróval kényszerítette a doktornőt, hogy levegye a harisnyáját, és a fejére húzza. Előbb megerőszakolta a fogorvosi székben, majd meggyújtotta a harisnyát. Harry megnyomott egy billentyűt a számítógépen, mire újabb kép jelent meg a vetítővásznon. Visszafojtott nyögés hangzott fel, és Katrine látta, hogy még némelyik tapasztalt nyomozó is lesüti

a szemét. – Nem a móka kedvéért mutatom ezt a képet, hanem azért, hogy megértsétek, milyen személyiséggel van dolgunk. Egyébként életben hagyta a fogorvosnőt. Csakúgy, mint Penelope Rascht. Nem hiszem, hogy pusztán hanyag munkavégzésről van szó. Szerintem Valentin Gjertsen játszik velünk. Harry ismét kattintott, mire a korábbi kép jelent meg Valentinról, ezúttal az Interpol honlapjáról. – Valentin csaknem négy éve igen látványosan megszökött az Ilából. A felismerhetetlenségig összeverte az egyik fogolytársát, Judas Johansent, a holttest mellére tetováltatta a saját mellkasán lévő démonfejet, majd elrejtette a hullát a könyvtárban, ahol dolgozott, így amikor Judas nem jelent meg a létszámellenőrzésen, jelentették, hogy megszökött. Azon az éjszakán, amelyen maga Valentin szökött meg, a saját ruháiba öltöztette Johansen holttestét, és a saját cellája padlójára fektette. A börtönőrök, akik felfedezték a felismerhetetlen holttestet, és természetesen azt feltételezték, hogy Valentin az, nem voltak különösebben meglepve. Mint a pedofíliáért elítéltek általában, Valentin Gjertsen is általános gyűlöletnek örvendett a többi fogvatartott körében. Eszükbe sem jutott ellenőrizni az ujjlenyomatát vagy DNS-mintát venni tőle. Ezért hittük sokáig, hogy Valentin Gjertsen a múlté. Egészen addig, amíg egy másik gyilkosság kapcsán újra fel nem bukkant. Természetesen nem tudjuk pontosan, hány embert ölt vagy támadott meg, mindenesetre többet, mint amennyivel gyanúsították, vagy amennyiért elítélték. Azt viszont tudjuk, hogy az eltűnése előtti utolsó áldozata a korábbi főbérlője, Irja Jacobsen volt. – Újabb kattintás. – A kép abban a lakóközösségben készült, ahol a nő élt, és Valentin elől bujkált. Ha jól rémlik, Berntsen, maga ért ki elsőként a tetthelyre, ahol rátaláltunk egy rakás gyerekszörfdeszka alatt, amelyeket, mint látják, cápamotívum díszített. Megfojtotta. A terem végéből röfögő nevetés hangzott fel.

– Úgy van. A szörfdeszkák lopottak voltak, csak azok a szerencsétlen drogosok nem bírták eladni őket. – Irja Jacobsent valószínűleg azért ölte meg, mert információkat adhatott volna a rendőrségnek. Ezért nincs senki, aki hajlandó lenne elárulni a tartózkodási helyét. Akik ismerik, egyszerűen nem mernek beszélni. – Harry megköszörülte a torkát. – Másrészt azért lehetetlen megtalálni, mert a szökés után több szakaszban átfogó plasztikai műtéten esett át. A képen látható személy nem hasonlít arra, akit később egy biztonsági kamera szemcsés felvételén láttunk az Ullevål Stadionban tartott futballmérkőzésen. A biztonsági kamera képén szándékosan mutatta meg magát, és mivel nem találtuk meg, azt gyanítjuk, hogy újabb műtéteknek vetette alá magát. Feltehetőleg valahol külföldön, mert már mindenkit ellenőriztünk, aki plasztikai műtéteket végez Skandináviában. A gyanúnkat, hogy ismét megváltozott az arca, az is megerősíti, hogy Penelope Rasch nem ismerte fel a képeken, amelyeket mutattunk neki. Sajnos jó leírást sem tud adni róla, és ennek a bizonyos Vidarnak a Tinderprofilképe nagy valószínűséggel szintén nem Valentint ábrázolja. – Tord ellenőrizte Vidar Facebook-profilját is – mondta Katrine. – Nem meglepő módon hamis, nemrég hozták létre egy olyan gépen, amelyet nem lehet lenyomozni. Tord szerint ez utóbbi azt jelenti, hogy valószínűleg konyít valamennyit az informatikához. – Vagy valaki segített neki – vélte Harry. – Mindenesetre van egy emberünk, aki látta Valentin Gjertsent, és beszélt is vele, mielőtt három éve teljesen eltűnt a szemünk elől. Sajnos Ståle, a gyilkossági csoport tanácsadója időközben visszavonult, de beleegyezett, hogy ma idejön. Ståle Aune felállt, és begombolta a pocakján a tweedzakót. – Rövid ideig abban a kétes élvezetben volt részem, hogy egy magát Paul Stavnesnek nevező páciens járt hozzám terápiára. Noha skizofrén volt, tudatában volt a betegségének, legalábbis egy bizonyos mértékig, ami meglehetősen szokatlan. Sikerült manipulálnia, és nem jöttem rá, kicsoda, és mit tett. Egészen

addig a napig, amikor véletlenül leleplezte magát, aztán megpróbált megölni, majd eltűnt. – Ez a fantomkép Ståle személyleírása alapján készült. – Harry megnyomott egy billentyűt. – Mint azt az imént kifejtettem, valószínűleg már ez sem jó, mindenesetre jobb, mint a stadion biztonsági kamerájának képe. Katrine oldalra billentette a fejét. A rajzon más volt a haja, az orra és a szeme. Az arcformája is megváltozott, szögletesebb volt, mint a fényképen. Ám a boldog elégedettség továbbra is ott volt. A feltételezett boldog elégedettség. Amilyennek a krokodil vigyorát képzeli az ember. – Hogyan lett belőle vámpirista? – hangzott fel a kérdés az ablak mellől. – Először is, nem vagyok meggyőződve a vámpiristák létezéséről – felelte Aune. – De természetesen számtalan oka lehet annak, hogy Valentin Gjertsen vért iszik, függetlenül attól, hogy itt és most nem tudok válaszolni erre a kérdésre. Hosszú csend következett. Harry megköszörülte a torkát. – A korábbi esetekben, amelyek Gjertsenhez köthetők, nem láttunk jelét harapásnak, sem annak, hogy vért ivott volna. És igen, az ilyen elkövetők rendszerint egy bizonyos mintához ragaszkodnak, újra és újra ugyanazokat a fantáziákat élik ki. – Mennyire vagyunk biztosak abban, hogy valóban Valentin Gjertsen az? – kérdezte Skarre. – És nem csak megpróbálja elhitetni velünk, hogy ő az. – Nyolcvankilenc százalékban – hangzott Bjørn Holm válasza. Skarre elnevette magát. – Pontosan nyolcvankilenc százalékban? – Igen. A Penelope Rasch csuklóján levő bilincsen szőrszálakat találtunk, valószínűleg Gjertsen kézfejéről származnak. DNSelemzéssel viszonylag gyorsan nyolcvankilenc százalékos egyezésre derült fény, a maradék tizenegy százalék tisztázása hosszabb időt vesz igénybe. Két nap múlva kapjuk meg a végleges eredményt. A bilincs egyébként megvásárolható a neten,

középkori bilincsek másolata. Ezért készült vasból, és nem acélból. Állítólag különösen népszerű olyanok körében, akik szeretik, ha a szerelmi fészkük középkori tömlöchöz hasonlít. Magányos röfögő nevetés hangzott fel. – Mi a helyzet a vasfogakkal? – kérdezte az egyik nyomozónő. – Honnan szerezhette? – Ez nehezebb ügy – felelte Bjørn Holm. – Nem találtunk céget, amely ilyen típusú fogat készít, legalábbis vasból. Valószínűleg egyedi rendelésre gyártotta egy kovács. Vagy ő maga. Mindenesetre újdonságszámba megy, még soha senkit sem láttunk, aki ilyen fogakat használt. – Új viselkedés – szólalt meg Aune, majd a zakót kigombolva újra kiszabadította a hasát. – A viselkedésben alapvető változás szinte soha nem történik. Az emberek megrögzötten ragaszkodnak ahhoz, hogy újra és újra ugyanazokat a hibákat kövessék el, még akkor is, ha új információkhoz jutnak. Ez az én véleményem, és olyannyira vitatott a pszichológusok körében, hogy saját nevet kapott: Aune-feltevésként tartják számon. Ha az egyének mégis megváltoztatják magatartásukat, az általában a környezetük változása miatt van, amelyhez alkalmazkodnak. Míg a viselkedés alapvető motivációja ugyanaz marad. Egyáltalán nem egyedülálló, hogy egy szexuális bűnöző új fantáziákat és élvezeteket fedezzen fel, ám ez azért van, mert az ízlés fokozatosan fejlődik, és nem azért, mert az egyén alapvető változáson megy keresztül. Amikor tizenéves voltam, apám azt mondta, hogy majd ha idősebb leszek, elkezdem értékelni Beethovent. Akkoriban gyűlöltem Beethovent, és meg voltam győződve arról, hogy apám téved. Valentin Gjertsen már fiatalkorában is érdeklődést mutatott a szexualitás iránt. Megerőszakolt fiatal és idős nőket, olykor fiúkat is, felnőtt férfiakat azonban tudomásunk szerint nem. Persze lehet, hogy ennek praktikus okai voltak, hiszen a felnőtt férfiak nagyobb valószínűséggel képesek megvédeni magukat. A pedofília, a nekrofília, a szadizmus mind ott szerepelt Valentin Gjertsen

menüjében. Svein „Vőlegény” Finnét leszámítva az oslói rendőrség több szexuális indíttatású bűncselekményhez tudta kapcsolni Valentin Gjertsent, mint bárki mást. Hogy a vért is megízlelte, csak annyit jelent, hogy nyitott az új tapasztalatokra. Azért használtam a „megízlel” szót, mert bizonyos megfigyelések, például hogy citromot adott hozzá, arra utalnak, hogy csak kísérletezik a vérrel, és nem megszállott. – Még hogy nem megszállott? – csattant fel Skarre. – Napi egy áldozatnál tart! Miközben mi itt ülünk, ő valószínűleg újra vadászik. Nem gondolja, professzor? – A cím kiejtésekor meg sem próbálta leplezni az iróniát. Aune széttárta kurta karját. – Ismétlem, nem tudom. Sőt nem tudjuk. Senki sem tudja. – Valentin Gjertsen – mondta Mikael Bellman. – És egészen biztosak vagyunk ebben, Bratt? Ez esetben adjon nekem két percet, hogy átgondoljam a dolgot. Igen, értem, hogy sürgős. Bellman befejezte a hívást, és az üvegasztalra tette a mobiltelefont. Isabelle épp az imént mesélte neki, hogy szájjal fúvott üveg a ClassiContól, és több mint ötvenezer koronába került. És hogy inkább akar kevés minőségi bútort, mint hogy szeméttel töltse meg az új lakását. Onnan, ahol Bellman ült, egy kiépített strandot és személyszállító hajókat látott, amelyek ideoda siklottak az Oslo-fjordon. A szinte lila tengert heves széllökések korbácsolták. – Nos? – kérdezte Isabelle az ágyból a háta mögül. – A vezető nyomozó volt. Tudni akarta, hogy elfogadhatja-e a meghívást a ma esti Vasárnapi Magazinba. Természetesen a Vámpirista-gyilkosságokról lesz szó. Tudjuk, ki az elkövető, azt viszont nem, hol van. – Egyszerű – mondta Isabelle Skøyen. – Ha már elkapták volna a pasast, neked kellene elmenned a műsorba. De mivel egyelőre részleges sikerről van szó, képviselőt kell küldened. Emlékeztesd, hogy többes szám első személyben beszéljen. És az sem baj, ha azt

sugallja, hogy az elkövető átjuthat a határon. – A határon? Miért? Isabelle Skøyen felsóhajtott. – Ne tégy úgy, mintha ostoba lennél, drágám, mert szörnyen irritáló. Bellman felállt, a teraszajtóhoz ment, és lenézett a vasárnapi turisták Tjuvholmen felé hömpölygő áradatára. Egyesek a kortárs gyűjteményt bemutató Astrup Fearnley Múzeumhoz tartottak, hogy az ultramodern építészetben gyönyörködjenek, és túlárazott kapucsínót igyanak. Mások valamelyik nevetségesen drága lakásról álmodoztak, amely még nem kelt el. Hallotta, hogy a múzeum kiállított egy Mercedest, egy adag barna, szilárd emberi szarral a márkajel helyén. Úgy tűnik, egyesek számára a szilárd ürülék státuszszimbólum. Másoknak meg a legdrágább lakásra, a legújabb autóra vagy a legnagyobb jachtra van szükségük ahhoz, hogy jól érezzék magukat. És ott voltak az olyanok is, mint ő és Isabelle, akik mindent akartak. Hatalmat, fojtogató kötelességek nélkül. Tekintélyt és tiszteletet, ugyanakkor elegendő névtelenséget ahhoz, hogy szabadon mozoghassanak. Családot, amely biztosítja a hátteret, és továbbviszi a géneket, de szabad szexet az otthon falain kívül. Lakást és autót. És szilárd székletet. – Ha jól értem – mondta Mikael Bellman –, azt akarod mondani, hogy ez esetben, ha Valentin Gjertsen egy időre eltűnne, a nyilvánosság automatikusan azt gondolná, hogy külföldre szökött, és nem azt, hogy az oslói rendőrség képtelen volt elkapni. De ha sikerül elkapnunk, akkor a mi számlánkra írják, hogy villámgyorsan reagáltunk. Ha pedig újabb gyilkosságot követ el, úgyis elfelejtenek mindent, amit mondtunk. A nő felé fordult. Nem fért a fejébe, miért döntött Isabelle úgy, hogy a nappaliban helyezi el a franciaágyat, miközben a célnak tökéletesen megfelelő hálószoba is volt a lakásban. Különösen mivel ide a szomszédok is beláthattak. Bár sejtette, hogy pontosan ezért. Isabelle Skøyen nagy volt. Hosszú, erős lábát szétterpesztette a buja formáira omló, súlyos, aranyszínű

selyemlepedő alatt. Már maga a látvány is felajzotta. – Mindössze egyetlen szó, és el is plántáltad a külföldre szökés gondolatát – mondta a nő. – A pszichológiában rögzítésnek hívják. Pofonegyszerű, és mindig beválik. Az emberek ugyanis egyszerűek. – Pillantása végigsiklott Mikael testén, és szélesen elmosolyodott. – Különösen a férfiak. Azzal a parkettára lökte a selyemlepedőt. Mikael a nőt bámulta. Olykor azt gondolta, hogy jobban szereti nézni a testét, mint megérinteni, miközben a feleségével kapcsolatban épp fordítva érzett. Ami azért tűnt különösnek, mert Ulla teste objektíve szebb volt, mint Isabelle-é. Isabelle vad, dühödt vágya azonban sokkal jobban felizgatta, mint Ulla gyengédsége és csendes, sírós orgazmusa. – Maszturbálj! – parancsolta a nő, majd ismét szétterpesztette behajlított lábát, amitől az úgy festett, mint egy ragadozó madár félig kitárt szárnya, és két hosszú ujját a nemi szervére helyezte. Mikael engedelmeskedett. Behunyta a szemét. És hallotta, ahogy a telefon megcsörren az asztalon. A rohadt életbe, megfeledkezett Katrine Brattról. Felkapta a rezgő készüléket, és megnyomta a hívásfogadást. – Igen? A női hang mondott valamit a vonal túlsó végén, Mikael azonban semmit sem hallott belőle az egyik komphajó fülsiketítő kürtölése miatt, ami ugyanabban a pillanatban szólalt meg. – A válasz igen! – kiabálta türelmetlenül. – Menjen be a Vasárnapi Magazinba. Most nem érek rá, de később felhívom majd néhány utasítással, rendben? – Én vagyok az. Mikael Bellman megdermedt. – Szívem, te vagy az? Azt hittem, Katrine Bratt. – Hol vagy? – Hol lennék? Természetesen az irodában. A hosszúra nyúlt szünetben ráeszmélt, hogy a felesége nyilvánvalóan hallotta a hajó kürtölését, ezért kérdezett rá.

Vadul kapkodta a levegőt a száján keresztül, és lekonyuló nemi szervére pillantott. – Csak hatra lesz kész a vacsora – szólalt meg végül Ulla. – Értem – felelte Mikael. – Mi… – Marhasült – mondta Ulla, és letette. Harry és Anders Wyller kiszállt az autóból a Jossingvei 33.-as szám előtt. Harry rágyújtott, és felnézett a magas kerítéssel körülvett, vörös téglaépületre. Napsütésben és ragyogó őszi színek közepette indultak a rendőr-főkapitányságról, útközben azonban összegyűltek a felhők, cementszínű plafon módjára borultak a fejük fölé, és megfosztották színeitől a tájat. – Szóval ez az Ila börtön – mondta Wyller. Harry bólintott, és mélyen leszívta a füstöt. – Miért nevezik Vőlegénynek? – Mert teherbe ejtette az áldozatait, majd megfenyegette őket, hogy hordják ki a gyereket. – Mert ha nem? – Akkor visszajön, és császármetszést végez rajtuk. – Harry szippantott még egy utolsót, elnyomta a cigarettát a dobozon, és visszadugta bele a csikket. – Essünk túl rajta. – A szabályok nem teszik lehetővé, hogy megbilincseljük, de a biztonsági kamerán figyeljük magukat – mondta a börtönőr, aki beléptette, és végigvezette őket a hosszú folyosón, amelynek mindkét oldalán szürkére festett acélajtók nyíltak. – Szabály, hogy nem mehetünk hozzá egy méternél közelebb. – Jézusom! – döbbent meg Wyller. – Magukra szokott támadni? – Nem – felelte a börtönőr, és egy kulcsot dugott az utolsó ajtó zárjába. – Svein Finne egyszer sem tett rossz fát a tűzre húsz év alatt. – De? A börtönőr megvonta a vállát, és elfordította a kulcsot. – Szerintem érteni fogják, mire gondolok.

Félreállt, Wyller és Harry pedig belépett a cellába. A férfi az árnyékba húzódva ült ágyon. – Finne – mondta Harry. – Hole. – A hangja csikorgó volt. Harry a helyiségben lévő egyetlen szék felé intett. – Nem bánja, ha leülök? – Ha ennyire ráér, csak nyugodtan. De én úgy hallottam, kicsit sok a dolga mostanában. Harry leült. Wyller megállt mögötte, közvetlenül az ajtó előtt. – Hm. Ő az? – Kicsoda? – Tudja, kire gondolok. – Majd válaszolok, ha őszintén felel a kérdésemre. Hiányzott? – Mi hiányzott, Finne? – Egy játszótárs a saját súlycsoportjában. Mint én annak idején. Az árnyékban ülő férfi előredőlt, a fal tetején lévő ablakból beeső fénybe, és Harry hallotta, ahogy Wyller lélegzése felgyorsul. A rács árnyékcsíkokat festett a himlőhelyes, vörösesbarna, durva bőrre. A sűrű barázdák olyan élesek és mélyek voltak, mintha késsel metszették volna az arcába őket egészen a csontig. A homlokára piros kendőt kötött, mint az indiánok, vastag, nedves ajkát bajusz szegélyezte. Apró pupillája szinte eltűnt a barna íriszben, a szemfehérje pedig sárgásan világított. Izmos, karcsú teste azonban olyan volt, akár egy húszévesé. Harry gyors számolásba kezdett. Svein „Vőlegény” Finne nagyjából hetvenöt éves volt. – Az ember sosem felejti el az elsőt. Nem igaz, Hole? Az én nevem örökre a dicsőséglistája élén szerepel majd. Én vettem el a szüzességét, mi? – A nevetése úgy hangzott, mintha kavicsokkal gargalizált volna. – Nos – mondta Harry, és összekulcsolta a kezét. – Amennyiben az őszinteségemet őszinteséggel jutalmazza, akkor a válaszom az, hogy nem hiányzott. És soha nem fogom elfelejteni magát, Svein Finne. És azokat sem, akiket megcsonkított és meggyilkolt.

Rendszeresen meglátogatnak éjszakánként. – Engem is. Nagyon hűségesek az én jegyeseim. – Finne vaskos ajka vigyorra húzódott, miközben jobb kezét a jobb szeme elé tette. Harry hallotta, ahogy Wyller hátralép, és az ajtóba ütközik. Finne szeme Wyllerre meredt a kézfején lévő lyukon keresztül, amely elég nagy volt ahhoz, hogy átférjen rajta egy golflabda. – Ne félj, fiú! – mondta Finne. – Itt egyedül a főnöködnek van félnivalója. Olyan fiatal volt, mint te most. Már a földön feküdtem, és nem tudtam megvédeni magam. Mégis a kezemre szegezte a pisztolyát, és elsütötte. A főnöködnek fekete szíve van, fiú, jól jegyezd meg. És megint szomjazik. Akárcsak az a fickó. És a szomjuk olyan, mint a tűz. Ezért is mondják, hogy „szomjat oltani”. Amíg ez meg nem történik, egyre szomjasabbak lesznek, és a szomjuk mindent felfal, amivel érintkezésbe kerül. Nem igaz, Hole? Harry megköszörülte a torkát. – Maga jön, Finne. Hol rejtőzik Valentin Gjertsen? – Mások is kérdezősködtek már, de csak ismételni tudom magamat. Alig beszéltem Valentinnal, amikor itt volt. És már majdnem négy év telt el azóta, hogy megszökött. – A módszerei hasonlítanak a magáéira. Egyesek azt állítják, hogy maga képezte ki. – Ostobaság. Valentin már így született. Higgyen nekem! – Maga hol rejtőzne a helyében? – Elég közel ahhoz, hogy a látóterén belül legyek, Hole. Felkészültem volna magára. – A városban él? A városban mozog? Új személyazonosságot szerzett? Egyedül van, vagy együttműködik valakivel? – Most máshogy csinálja, nem igaz? A harapás és a vérivás. Lehet, hogy nem is Valentin az? – De igen, Valentin az. Szóval, hogy fogom elkapni? – Nem fogja elkapni. – Nem?

– Inkább meghal, minthogy újra ide kerüljön. Neki sosem volt elég a fantáziálás, tettekre volt szüksége. – Úgy hangzik, mintha mégis ismerné. – Tudom, milyen fából faragták. – Ugyanabból, amiből magát? A pokol hormonjai? Az öregember megvonta a vállát. – Mindenki tudja, hogy a szabad erkölcsi választás illúzió, és kizárólag az agy kémiája irányítja a viselkedésemet, ahogy a magáét is, Hole. Egyeseket ADHD-val vagy szorongással diagnosztizálnak, és drogokkal meg vigasszal kezelnek. Mások azt a diagnózist kapják, hogy bűnözők és gonoszak, ezért bezárják őket. De ez mind egy és ugyanaz. Anyagok szerencsétlen összetétele az agyban. És egyetértek azzal, hogy be kell zárni bennünket. A fenébe is, hiszen megerőszakoljuk a lányaitokat! – Finne reszelős hangon felnevetett. – Takarítsatok el minket az utcákról, fenyegessetek bennünket büntetéssel, hogy ne úgy viselkedjünk, mint ahogy azt az agy kémiája parancsolná. De ami szánalmassá teszi ezt az egészet, az a gyávaságotok! Mert morális ürügyre van szükségetek ahhoz, hogy lecsukjatok bennünket. Mindenféle hazugságot kitaláltok magatoknak a szabad akaratról és a szent büntetésről, amely illeszkedik az egyetemes, örök erkölcsön alapuló, mennyei igazságosság rendszerébe. Az erkölcs azonban nem egyetemes és nem örök, leginkább a korszellemtől függ, Hole. Néhány ezer évvel ezelőtt teljesen rendben volt, hogy férfiak férfiakkal dugtak, aztán börtönbe kerültek miatta, ma meg a politikusok együtt vonulnak velük a parádékon. Mindent az határoz meg, mire van és mire nincs szüksége a társadalomnak egy adott időpontban, az erkölcs rugalmas és haszonelvű. Az én gondom az, hogy olyan korban és olyan országban születtem, ahol az olyan férfiak, akik ilyen féktelenül szórják a spermájukat, nemkívánatosak. Egy járvány után viszont, amikor újra lábra kell állítani a fajt, Svein „Vőlegény” Finne a közösség pillére és az emberiség megmentője lenne. Nem gondolja, Hole? – Megfenyegette a nőket, hogy szüljék meg a gyerekét –

mondta Harry. – Valentin viszont megöli őket. Akkor miért nem segít nekem, hogy elkapjam? – Nem segítek? – Általánosságokat hord itt nekem össze, meg sületlen erkölcsfilozófiát. Ha segít, szólni fogok, hogy csökkentsék a büntetését. Harry hallotta, hogy Wyller toporogni kezd. – Valóban? – Finne végigsimított a bajuszán. – Annak ellenére, hogy tudja, amint kint vagyok, újra erőszakolni kezdek? Nagyon fontos lehet magának, hogy elkapja Valentint, ha hajlandó feláldozni annyi ártatlan nő tisztességét. De hiszen nem tehet mást. – Az ujjával megkocogtatta a halántékát. – A kémia… Harry nem válaszolt. – De mindegy is – folytatta Finne. – Először is, mert jövő március elején letelik a büntetésem, ezért már úgysem kaphatok számottevő mértékű csökkentést. Másodszor pedig néhány héttel ezelőtt engedélyt kaptam eltávozásra, és tudja, mit? Visszavágytam ide. Úgyhogy köszönöm, nem. Meséljen inkább, mi a helyzet magával, Hole! Hallom, megházasodott. És egy fattya is van. Biztonságos helyen élnek? – Hm. Nincs más mondanivalója, Finne? – Nincs. De érdeklődéssel fogom követni magukat. – Engem és Valentint? – Magát és a családját. Remélem, ott lesz majd a fogadóbizottságban, amikor szabadulok. – Finne nevetése harákolásba csapott át. Harry felállt, és intett Wyllernek, hogy kopogjon az ajtón. – Köszönöm az értékes idejét, Finne. Finne integetett. – Viszlát, Hole! Örülök, hogy megoszthattuk egymással jövőbeli te-terveinket. Harry látta, ahogy Finne vigyorgó arca fel-felvillan a tenyerén tátongó lyukban.

Tizenötödik fejezet Vasárnap este Rakel a konyhaasztalnál ült. A fájdalmat, amelyet a zaj és a sürgős tennivalók elfeledtettek, egyre nehezebb volt figyelmen kívül hagynia, amikor megállt. Megvakarta a karját. A kiütés tegnap este még alig látszott. Amikor az orvos megkérdezte, van-e rendszeresen vizelete, automatikusan igennel felelt, de most, hogy felhívták rá a figyelmét, rájött, hogy az elmúlt két napban alig pisilt. És ott volt a lélegzése is. Mintha teljesen edzetlen lett volna, pedig nem így volt. Amikor meghallotta a kulcszörgést a bejárati ajtó felől, felállt. Az ajtó kinyílt, és Harry lépett a házba. Sápadt volt, és kimerültnek tűnt. – Csak azért ugrottam haza, hogy átöltözzek – mondta, megsimogatta Rakel arcát, és elindult felfelé a lépcsőn. – Hogy haladtok? – kérdezte Rakel, miközben nézte, ahogy a férfi eltűnik a hálószobájukban. – Jól! – kiáltott vissza Harry. – Tudjuk, ki az. – Akkor ideje hazajönni, nem? – kérdezte Rakel halkan. – Tessék? – Amikor felhangzott a dübögés, tudta, hogy Harry úgy rúgta le magáról a nadrágot, ahogy egy gyerek vagy egy részeg férfi szokta. – Ha te és a zseniális agyad megoldottátok az ügyet… – Épp ez az! Harry felbukkant az emeleti hálószoba ajtajában. Vékony, hosszú ujjú gyapjúpóló volt rajta, és az ajtófélfának támaszkodva gyapjúzoknit húzott a lábára. Rakel gyakran csipkelődött vele,

hogy csak az öregemberek ragaszkodnak a gyapjúhoz télennyáron, amire Harry azt válaszolta, hogy a legjobb túlélési stratégia, ha mindig az öregeket másoljuk, végtére ők a győztesek, a túlélők. – Én nem oldottam meg semmit. Ő döntött úgy, hogy leleplezi magát. Harry felegyenesedett, majd megtapogatta a zsebeit. – A kulcsok – mondta, és újra eltűnt a hálószobában. – Összefutottam doktor Steffensszel az Ullevål kórházban – kiabált ki. – Azt mondta, ő kezel. – Tényleg? Édesem, azt hiszem, aludnod kellene néhány órát, a kulcsod ott van a zárban. – Nem azt mondtad, hogy csak megvizsgáltak? – Mi a különbség? Harry kijött a hálószobából, majd lekocogott a lépcsőn. Átölelte Rakelt. – A „megvizsgált”, az múlt idő – suttogta a fülébe. – A „kezel” pedig jelen idő. És amennyire én tudom, a kezelés azután következik, hogy a vizsgálat feltárt valamit. Rakel nevetve hozzásimult. – A fejfájásra én magam derítettem fényt, és ezt kell kezelni. Úgy hívják, fájdalomcsillapítás. Harry kissé eltolta magától, és vizsgálódva nézett rá. – Ugye nem titkolsz előlem semmit? – Szóval erre a butaságra van időd? – Rakel előrehajolt, igyekezett úrrá lenni a fájdalmon. Beleharapott Harry fülébe, és a bejárati ajtó felé tolta a férfit. – Most pedig zárd le ezt az ügyet gyorsan, és aztán gyere egyenesen haza anyához. Ha nem jössz, kénytelen leszek készíteni magamnak egy otthonszerető férfit fehér műanyagból a 3D-nyomtatón. Harry elmosolyodott, és az ajtóhoz ment. Kihúzta a kulcsot a zárból. Aztán megtorpant, és a kulcscsomóra meredt. – Mi az? – kérdezte Rakel.

– Kulcsa volt Elise Hermansen lakásához – mondta Harry, és becsapta maga mögött a kocsi ajtaját. – Ahogy valószínűleg Ewa Dolmenéhez is. – Hogyan? – bámult rá Wyller, majd kiengedte a kéziféket, és legurultak a felhajtón. – A város összes kulcsmásolóját ellenőriztük, és egyikük sem készített mesterkulcsot egyik épülethez sem. – Azért, mert ő maga csinálta. Fehér műanyagból. – Fehér műanyagból? – Egy közönséges 3D-nyomtatóval, amely tizenötezer koronáért beszerezhető. Mindössze néhány másodpercre volt szüksége az eredeti kulcsokra. Lefényképezhette őket vagy viasznyomatot csinálhatott róluk, aminek a segítségével készített egy 3D-s modellt. Amikor Elise Hermansen hazaért, már a lakásban várta. Azért akasztotta be az áldozat a biztonsági láncot, mert azt hitte, egyedül van. – És mégis hogy fért volna hozzá a kulcsokhoz? Egyik házban sem alkalmaznak biztonsági szolgálatot, saját házfelügyelőjük van. Mindnyájuknak van alibije, és mindnyájan tagadják, hogy kölcsönadták volna a kulcsukat bárkinek. – Nem tudom. Nem tudom, hogyan történt, csak azt, hogy megtörtént. Harrynak nem kellett a fiatal kollégára néznie ahhoz, hogy érezze a kétkedését. Több száz egyéb magyarázat született arról, miért volt beakasztva a biztonsági lánc Elise Hermansen lakásában. Harry okfejtése egyet sem zárt ki ezek közül. Facipő, Harry pókerjátékos cimborája azt mondta, hogy a valószínűségszámítás és a kártyák szabálykönyv szerinti kijátszása a világ legegyszerűbb dolga. A jó játékost az különbözteti meg kevésbé jótól, hogy képes megérteni az ellenfél gondolkodásmódját és ezáltal rengeteg információt figyelembe venni, ami olyan, mintha suttogást akarna meghallani a tomboló viharban. Talán tényleg így volt. Mert a viharban, amely Valentin

Gjertsen körül kavargott – ott örvénylett benne az összes jelentés, a többi sorozatgyilkosság tapasztalata és a gyilkosságok áldozatainak kísértetei, akiket Harrynak nem sikerült megmentenie –, meghallott egy suttogó hangot. Valentin Gjertsen hangját. Hogy végig ott volt az orruk előtt. Harry előhalászta a telefonját. Katrine a második csengetésre felvette. – A sminkben ülök – mondta. – Azt hiszem, Valentinnak van egy 3D-nyomtatója. És ez elvezethet hozzá. – Hogyan? – Az elektronikus berendezéseket árusító üzletek regisztrálják ügyfeleik nevét és címét, ha a vételár bizonyos összeg felett van. Norvégiában csak pár ezer 3D-nyomtatót adtak el. Ha a nyomozócsoportban mindenki abbahagyja, amit csinál, huszonnégy óra leforgása alatt sikerülhet áttekintést szereznünk róla, és újabb két nap alatt a vásárlók kilencvenöt százalékát ki is zárhatjuk a gyanúsítottak közül. Ami azt jelentené, hogy egy húszfős vásárlói listánk maradna. Hamis vagy felvett nevek, ez rögtön kiderül, ha nem találjuk a népesség-nyilvántartásban a megadott lakcímen, vagy ha valaki tagadja, hogy 3D-nyomtatót vásárolt. A legtöbb elektronikai berendezést árusító üzlet fel van szerelve biztonsági kamerákkal, úgyhogy ellenőrizni tudjuk a gyanúsítottakat a vásárlás időpontjában. Semmi okunk azt feltételezni, hogy nem a lakóhelyéhez legközelebb eső kereskedőnél vásárolt, amivel rögtön le is szűkíthetjük a kutatási területet. A biztonsági felvételek nyilvánosságra hozásával pedig az emberek segítségét is kérhetjük. – Hogy jutott eszedbe ez az egész 3D-nyomtatós história, Harry? – Oleggel beszélgettem a nyomtatókról és a fegyverekről, és… – Minden mást kizártál a fejedből? Hogy valami olyasmire összpontosíts, ami akkor jutott eszedbe, amikor Oleggel beszélgettél? – Úgy van.

– Ez pontosan az a fajta alternatív nyom, amelyet a gerillacsoportoddal kellene követned. – A csoport továbbra is egyszemélyes, és szükségem van az erőforrásaidra. Harry hallotta, ahogy Katrine felkacag. – Ha nem Harry Hole lennél, már letettem volna. – Akkor kész szerencse, hogy így hívnak. Figyelj, három éven keresztül sikertelenül próbáltunk Valentin Gjertsen nyomára bukkanni. Ez az egyetlen új nyom, ami a kezünkben van. – Hadd gondoljam végig a tévéadás után. Mindjárt kezdődik a műsor, a fejem pedig azzal van tele, hogy mit szabad és mit nem szabad mondanom. És hogy őszinte legyek, állati ideges vagyok. – Hm. – Valami tipp egy újonc számára, aki perceken belül élő adásba kerül? – Dőlj hátra, lazíts, légy okos és szellemes. Hallotta Katrine hangján, hogy elmosolyodik. – Amilyen te szoktál lenni a tévében? – Én egyik sem voltam. Ja, és légy józan. Harry a zakója zsebébe tette a telefont. Közeledtek a helyhez. Ahol a Slemdalsveit a Rasmus Winderens vei keresztezi a Vinderennél. Pirosat kaptak, és lefékeztek. És Harry nem bírta megállni. Sosem bírta megállni. A metrósínek másik oldalán futó peron felé pillantott. Arra a helyre, ahol fél emberöltővel ezelőtt egy autósüldözés közben elveszítette az irányítást a rendőrautó fölött, keresztülzúgott a síneken, és a betonba ütközött. Az anyósülésen utazó kolléga meghalt. Milyen részeg lehetett akkor? Harryt nem szondáztatták meg, és a jelentés szerint az utasülésen ült, nem a volán mögött. Mindent a testületért. – Azért csinálta, hogy életeket mentsen? – Mi? – kérdezte Harry. – Azért dolgozott a gyilkossági osztályon? – pontosította a kérdést Wyller. – Vagy azért, hogy gyilkosokat kapjon el? – Hm. Arra célzol, amit a Vőlegény mondott?

– Emlékszem az előadásaira. Azt hittem, azért volt a gyilkosságiaknál, mert egyszerűen imádta a munkáját. Harry megrázta a fejét. – Azért csináltam, mert ez volt az egyetlen, amiben jó voltam. Gyűlöltem. – Komolyan? Harry megvonta a vállát. A lámpa zöldre váltott, és továbbrobogtak Majorstua irányába. Az esti sötétség mintha feléjük hömpölygött volna az Oslo-katlanból. – Tegyél ki a bárnál – szólalt meg Harry. – Ahol az első áldozat randizott. Katrine a díszletek mögött állt, és az apró, elhagyatott szigetet nézte a fénykörben. A sziget egy fekete emelvény volt, amelyen három szék és egy asztal állt. Az egyik szélén a Vasárnapi Magazin műsorvezetője ült, aki hamarosan a műsor első vendégeként fogja felkonferálni. Katrine igyekezett nem gondolni arra, hány és hány szempár fog rászegeződni. Arra, hogy milyen hevesen dübörög a szíve. Arra, hogy Valentin szabadlábon van, és bár soha ennyire biztosak nem voltak abban, hogy ő az, nem tehetnek semmit. Helyette azt ismételgette magában, amit Bellman mondott: meggyőzőnek és magabiztosnak kell tűnnie, amikor elmondja, hogy az ügyet felderítették, ám az elkövető még szabadlábon van, és annak is fennáll a lehetősége, hogy elmenekült az országból. Katrine a rendezőt nézte, aki a kamerák és a sziget között állt headsettel a fején és csipeszes írótáblával a kezében. Azt kiabálta, hogy tíz másodperc van hátra adásig, majd elkezdett visszafelé számolni. Ekkor Katrinének teljesen váratlanul eszébe jutott az az ostoba apróság, ami a nap folyamán történt. Talán azért, mert fáradt és ideges volt, talán azért, mert az agy ilyen bagatell hülyeségekbe menekül, amikor túlságosan megterhelő és félelmetes dolgokra kell összpontosítania. Beugrott Bjørnhöz a Bűnügyi Technikai Intézetbe, hogy megkérje, sürgesse meg a

lépcsőházban talált nyomok elemzését, mert az eredmények birtokában magabiztosabbnak tűnhet a televízióban. Vasárnap lévén kevesen tartózkodtak bent, és azok, akik ott voltak, mind a Vámpirista-gyilkosságokon dolgoztak. Talán ez az üresség volt az oka, hogy a történtek ilyen erős benyomást tettek Katrinére. Amikor szokásához híven egyenesen Bjørn szűkös irodájába ment, a férfi széke előtt egy nőt talált. Valósággal Bjørn fölé hajolt, és minden bizonnyal valami vicces dolog történt vagy hangzott el, mert mindketten nevettek. Amikor a jövevény felé fordultak, Katrine látta, hogy a nő a Bűnügyi Technikai Intézet frissen kinevezett vezetője, valamilyen Lien. Katrinének eszébe jutott, mi járt a fejében, amikor Bjørn a kinevezésről mesélt neki: a lány túlságosan fiatal és tapasztalatlan, és Bjørnnek kellett volna megkapnia a munkát. Jobban mondva Bjørnnek kellett volna elvállalnia a munkát, elvégre felajánlották neki. A válasza azonban tipikus volt: miért veszítenének el egy jó bűnügyi technikust, hogy egy rossz vezetőt kapjanak cserébe? Ebből a szempontból Lien asszony vagy kisasszony jó választás volt. Legalábbis Katrine egyetlen szót sem hallott arról, hogy kiemelkedően jó szakember lett volna. Amikor Katrine előterjesztette az eredmények megsürgetésére vonatkozó kérését, Bjørn nyugodt hangon azt mondta, hogy ebben a főnöke dönt. Erre Akárki Lien csaknem szívélyes mosollyal azt felelte, hogy egyeztet a többi bűnügyi technikussal, mikorra tudnák befejezni a munkát. Ezen a ponton Katrine némileg emelt hangon kijelentette, hogy az „egyeztetés” nem elég, jelen pillanatban a Vámpirista-gyilkosságok a legfontosabbak, és ezt mindenki tudja, aki minimális tapasztalattal rendelkezik. És meglehetősen rosszul venné ki magát, ha a tévében azt lenne kénytelen mondani, hogy azért nem tud válaszolni, mert a Bűnügyi Technikai Intézet új főnöke nem találta elég fontosnak az ügyet. Berna Lien pedig – igen, közben eszébe jutott a neve, mert a lány Bernadette-re emlékeztette az Agymenőkből: kicsi, szemüveges és túlságosan nagy a melle – ezt válaszolta: „És ha

kiemelt fontosságot adok ennek az ügynek, nem árulja el senkinek, hogy az Akeren történt gyermekbántalmazási ügyet vagy a Stovneren elkövetett becsületgyilkosságokat nem találom elég fontosnak?” Katrine csak akkor vette észre, hogy csupán tettette a könyörgő hangnemet, amikor a lány normális, komoly hangon folytatta. „Természetesen egyetértek abban, hogy extra sürgős, ha ezzel további gyilkosságokat akadályozhatunk meg, Bratt. Azonban ez a legfontosabb, és nem a maga tévészereplése. Húsz percen belül jelentkezem, rendben?” Katrine Bratt csak bólintott, és távozott. Egyenesen a rendőrfőkapitányság felé vette az irányt. Magára zárta a női mosdó ajtaját, és letörölte a sminket, amelyet azelőtt tett fel, hogy elindult a Bűnügyi Technikai Intézetbe. Megszólalt a főcímzene, és a műsorvezető, aki eddig is egyenes háttal ült, most még jobban kihúzta magát, miközben az arcizmait néhány túlzottan széles mosollyal melegítette be, amelyre a témát ismerve egyébként aligha lesz szüksége. Katrine érezte, hogy a telefonja rezegni kezd a zsebében. Mivel a nyomozás vezetőjeként folyamatosan elérhetőnek kellett lennie, figyelmen kívül hagyta a felszólítást, hogy kapcsolja ki a telefont az adás alatt. Bjørntől kapott SMS-t. „A Penelope Rasch bejárati ajtaján talált ujjlenyomatok egyeznek Valentin Gjertsenével. Bekapcsoltam a tévét. Kéz- és lábtörést!” Katrine biccentett a mellette álló lánynak, aki megismételte, hogy azonnal induljon el, amint a nevét hallja, és még egyszer megmutatta, melyik székbe üljön. Kéz- és lábtörést! Mintha színpadi fellépésre készülne. Magában azért mosolygott. Harry megállt a Jealousy Bar ajtajában, és megállapította, hogy a lármázó embertömeg zaja nem valódi. Hacsak nem ültek néhányan az egyik fal mentén sorakozó bokszba húzódva, ő volt az egyetlen vendég a bárban. Azután felfedezte, hogy a zaj a bárpult

mögötti tévéből jön, amelyben labdarúgó-mérkőzés ment. Az egyik bárszékre ült, és a képernyőre függesztette a tekintetét. – Beṣiktaṣ–Galatasaray – mosolygott a csapos. – Török csapatok – mondta Harry. – Igen – bólintott a férfi. – Érdekli? – Nem igazán. – Hát jó. Egyébként is kész őrültség. Törökországban, ha a vendégcsapatnak szurkol, és megnyerik a mérkőzést, gyorsan el kell hagynia a helyszínt, ha nem akarja, hogy lelőjék. – Hm. Vallási vagy társadalmi különbségek? A csapos abbahagyta a söröskorsó törölgetését, és Harryra nézett. – A győzelemről van szó. Harry megvonta a vállát. – Persze. Harry Holénak hívnak, a gyilkossági osztály nyomozója va… voltam. Visszahívtak, hogy segítsem a nyomozást… – Elise Hermansen miatt jött. – Pontosan. A tanúvallomása szerint volt egy cowboycsizmát viselő vendége abban az időpontban, amikor Elise és a randipartnere itt tartózkodott. – Úgy van. – Tudna mondani valamit róla? – Nem igazán. Mindössze annyira emlékszem, hogy Elise Hermansen után érkezett, és ott ült abban a bokszban. – Látta? – Igen, de nem tudtam olyan alaposan szemügyre venni, hogy le tudjam írni a külsejét. Innen ugye nem lehet belátni a bokszba, semmit sem rendelt, és hirtelen távozott. Elég gyakran megtörténik, valószínűleg túlságosan csendesnek találják a helyet. Ez van a bárokkal. Emberekre van szükség ahhoz, hogy bevonzzák az embereket. De mivel nem láttam, amikor elment, nem is foglalkoztam vele többet. Különben is, a lakásában ölték meg a nőt, nem?

– De igen. – Azt gondolják, hogy esetleg követte hazáig? – Ez is egy lehetőség. – Harry a csaposra pillantott. – Mehmet, ugye? – Igen. Volt valami a pasasban, amit Harry ösztönösen kedvelt, ezért úgy döntött, hangosan kimondja, amit gondol. – Ha nem tetszik egy bár, sarkon fordulok az ajtóban. Ha mégis bemegyek, akkor rendelek valamit, nem pedig csak beülök az egyik bokszba. Valószínűleg idáig követte az áldozatot, és amikor rájött, hogy a nő hamarosan hazaindul, méghozzá a randipartnere nélkül, elment a lakására, és ott várt rá. – Komolyan? Beteg egy pasas. És szegény lány! És ha már itt tartunk, itt van a randipartnere. – Mehmet az ajtó felé intett, mire Harry megfordult. A Galatasaray szurkolói túlharsogták a steppelt mellényt és fekete inget viselő kopasz, kissé túlsúlyos férfi belépőjét. Megállt a pultnál, és merev arckifejezéssel odabiccentett a csaposnak. – Egy korsót. – Geir Sølle? – kérdezte Harry. – Inkább nem. – A férfi tompán felnevetett, de az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. – Újságíró? – A rendőrségtől jöttem. Tudni szeretném, felismerik-e ezt a férfit. – Harry a pultra tette a Valentin Gjertsent ábrázoló fantomkép másolatát. – Valószínűleg jelentős plasztikai műtéten esett át a rajz elkészülése után, úgyhogy használják bátran a képzeletüket. Mehmet és Sølle megnézte a képet, majd mindketten megrázták a fejüket. – Tudja, mit, hagyjuk a sört – szólalt meg Sølle. – Eszembe jutott, hogy haza kell mennem. – Amint látja, már kitöltöttem – felelte Mehmet. – Meg kell sétáltatnom a kutyát. Adja a rendőrnek, úgyis szomjasnak tűnik.

– Hm. Megtenné, hogy válaszol egy utolsó kérdésre, Sølle? A tanúvallomásában az áll, hogy az áldozat mesélt magának valakiről, aki zaklatta. Követte, és megfenyegette a partnereit. Maga szerint igazat mondott? – Hogy igazat mondott-e? – Nem csak azért mondta, hogy távol tartsa magát? – Hehe, kedves feltételezés. Valószínűleg megvoltak a módszerei arra, hogy megszabaduljon a rút békáktól. – Geir Sølle mosolyogni próbált, az arca azonban grimaszba torzult. – Mint amilyen én is vagyok. – Hm. És maga szerint sok rút békát kellett megcsókolnia? – A Tinder kiábrándító tud lenni, de az ember nem adja fel a reményt, nem igaz? – És mi volt a benyomása, ez a zaklató egy véletlenszerűen felbukkanó őrült lehetett, vagy olyasvalaki, akivel Elisének korábban kapcsolata volt? – Passz. – Geir Sølle az álláig húzta a mellény cipzárját, annak ellenére, hogy odakint enyhe volt az idő. – Mennem kell. Amikor az ajtó becsapódott mögötte, Harry egy százkoronást tett a pultra. – Olyasvalaki, akivel korábban kapcsolata volt? – kérdezte a csapos, és a pultra számolta a visszajárót. – Azt hittem, ezeknél a gyilkosságoknál a vérivás a lényeg. És a szex. – Lehet – válaszolta Harry. – De általában inkább féltékenységről van szó. – És ha nem? – Akkor arról, amit mondott. – Vérről és szexről? – Győzelemről. – Harry a korsóba pillantott. A sör annak idején mindig eltelítette és elálmosította. Szerette az első kortyokat, de utána csak levertté vált tőle. – Apropó, győzelem! Úgy tűnik a Galatasaray veszíteni fog, nem bánná, ha inkább átkapcsolnánk a Vasárnapi Magazinra az NRK1-re? – Mi van, ha Beṣiktaṣ-szurkoló vagyok?

Harry a pult mögötti tükrös polc felé intett. – Akkor nem tartana Galatasaray-zászlócskát a Jim Beam-es üveg mögött, Mehmet. A csapos Harryra bámult. Aztán széles vigyorra húzta a száját, és megnyomta a távirányító gombját. – Nem jelenthetjük ki százszázalékos biztonyossággal, hogy aki tegnap este megtámadta a hovseteri áldozatot, ugyanaz, mint aki meggyilkolta Elise Hermansent és Ewa Dolment – mondta Katrine, és hirtelen rádöbbent, mekkora a csend a stúdióban. Mintha minden és mindenki lélegzet-visszafojtva figyelt volna. – Annyit azonban elmondhatok, hogy rendelkezünk olyan tárgyi bizonyítékokkal és tanúvallomásokkal, amelyek alapján egy konkrét személyt köthetünk a támadáshoz. És mivel az illető körözés alatt álló szökött fogoly, akit szexuális bűncselekményekért ítéltek el, úgy döntöttünk, hogy nyilvánosságra hozzuk a nevét. – És ezt itt teszik meg elsőként a Vasárnapi Magazinban? – Így van. Az igazi neve Valentin Gjertsen, de valószínűleg más nevet használ. Látta a műsorvezetőn, hogy némileg csalódott, amiért minden további nélkül kimondta a nevet. Nyilván szívesen előadott volna előtte némi verbális dobpergést. – Ez pedig egy úgynevezett fantomrajz, amely azt mutatja, hogy nézett ki három évvel ezelőtt – folytatta Katrine. – Nagy valószínűséggel átfogó plasztikai műtéteken esett át, mindenesetre a rajz egyfajta kiindulópontot nyújt. A képet a kis lelátó felé fordította, amelyen mintegy ötven ember ült. A rendező szerint azért, hogy „feszültebbé” tegyék a hangulatot. Katrine látta a kigyulladó vörös fényt a vele szemközt álló kamerán, és bőven hagyott időt, hogy a képernyő előtt ülők alaposan tanulmányozhassák a rajzot. A műsorvezető elégedett pillantást vetett rá. – Bárki, aki információval rendelkezik, kérjük, hívjon

bennünket – mondta Katrine. – A rajz, a név és az ismert álnevek, valamint a telefonszámunk megtalálhatók a honlapunkon. – És természetesen mihamarabb – tette hozzá a műsorvezető. – Mert fennáll annak a veszélye, hogy még ma este lecsap. – Katrinéhez fordult. – Akár ebben a pillanatban, nem igaz? Katrine látta a férfin, hogy szeretné a nézők agyába plántálni egy vámpirista képét, aki friss, testhőmérsékletű vért iszik. – Semmit sem akarunk kizárni – felelte Katrine. Ezt a megfogalmazást bifláztatta be vele Bellman, szóról szóra. És magyarázatképpen hozzátette, hogy a „semmit sem zárhatunk ki” és a „semmit sem akarunk kizárni” között különbség van. Az utóbbi azt a benyomást kelti, hogy az oslói rendőrség elegendő áttekintéssel rendelkezik ahhoz, hogy kizárjon dolgokat, de úgy döntött, nem teszi. – Viszont olyan információkkal rendelkezem, amelyek arra utalnak, hogy a legutóbbi támadás és a támadó személyazonosságának megállapítása között eltelt időben Valentin Gjertsen elhagyhatta az országot. Nagy valószínűséggel van egy rejtekhelye Norvégián kívül, ahol az elmúlt három évben, a börtönből való szökése után húzta meg magát. Bellmannak ezeket a szavakat már nem kellett a szájába rágnia, Katrine gyorsan tanult. Az „olyan információkkal rendelkezem” kifejezés megfigyelések, titkos informátorok és alapos rendőri munka képzetét sugallja. A tény, hogy bárki által igénybe vehető repülőgép-, vonat- és kompjáratokról beszél, még nem jelenti azt, hogy hazudik. Az állítás, amely szerint az elkövető valószínűleg külföldön tartózkodik, egészen addig védhető, amíg valószínűtlenné nem válik. Ezzel diszkréten elhárította a felelősséget, amiért évek óta nem tudják elkapni Valentin Gjertsent. – És hogy lehet megtalálni egy vámpiristát? – fordult a műsorvezető a másik szék felé. – Sikerült elérnünk Hallstein Smith pszichológiaprofesszort, aki számtalan cikket írt különböző szakfolyóiratokban a vámpirizmus témájában. Meg tudja válaszolni ezt a kérdést, professzor úr?

Katrine Smithre nézett. Nagy szemüveget és tarka ünneplőzakót viselt, amely mintha házilag készült volna. A megjelenése erős kontrasztban állt Katrine szigorú, testhezálló bőrnadrágjával, feszes, fekete bőrdzsekijével és hátrasimított, fényes hajával. Katrine tudta, hogy jól néz ki, és azt is, hogy a honlapjuk ma este tele lesz az erre vonatkozó hozzászólásokkal és ajánlatokkal. De nagy ívben tett rá. Arról Bellman semmit sem mondott, hogyan kell felöltöznie. Csak abban reménykedett, hogy az a ribanc Lien is nézi az adást. – Öhm – mondta Smith, és kissé bárgyún elmosolyodott. Katrine látta, hogy a műsorvezető attól tart, hogy a pszichológus lefagyott, és közbe akar avatkozni. – Először is nem vagyok professzor, egyelőre a doktori disszertációmon dolgozom. De ha végeztem, azonnal értesíteni fogom magukat. Az emberek nevettek. – Másodszor pedig a cikkeim nem szakfolyóiratokban jelentek meg, csupán a pszichológia kétesebb területeinek szentelt magazinokban. Az egyik ilyen a Psycho címet viseli, mint a film. Mellesleg ez a tudományos karrierem egyik mélypontja. Újabb nevetés hömpölygött végig a stúdión. – De való igaz, pszichológus vagyok – folytatta Smith a közönséghez fordulva. – A vilniusi Mykolas Romeris Egyetemen végeztem, az átlagot jóval meghaladó eredménnyel. És kanapém is van, amelyen óránként ezerötszáz koronáért végignyúlhatnak és a plafont bámulhatják, miközben én úgy teszek, mintha jegyzetelnék. Egy másodpercig úgy tűnt, mintha a kiválóan szórakozó közönség és a műsorvezető megfeledkezett volna a komoly témáról. Smith azonban emlékeztette őket rá: – De nem tudom, hogyan kell elkapni a vámpiristákat. Csend. – Legalábbis általánosságban véve nem. A vámpiristák igen ritkák, és még ritkábban kerülnek az érdeklődés homlokterébe.

Hadd kezdjem azzal, hogy kétfajta vámpiristát különböztetünk meg. Az egyik típus viszonylag ártalmatlan. Ezek olyan emberek, akik vonzódnak a halhatatlan, vérszívó félisten mítoszához, amelyen a modern vámpírtörténetek, például a Drakula alapulnak. A vámpirizmus ezen fajtája világos erotikus felhangokkal rendelkezik, sőt még a jó, öreg Sigmund Freud is kommentálta. Ezek az emberek ritkán oltanak ki életeket. De ott vannak azok, akik úgynevezett klinikai vámpirizmusban vagy Renfield-szindrómában szenvednek, ami annyit tesz, hogy a vérivás megszállottjai. A témáról a legtöbb cikket a törvényszéki pszichiátriai folyóiratokban publikálták. Ezek a cikkek általában rendkívül erőszakos bűncselekményekkel foglalkoznak. A vámpirizmust mint jelenséget azonban soha nem ismerték el a pszichiátriában, szenzációhajhászásnak és sarlatánok ténykedésének tekintik, sőt még csak meg sem említik a kézikönyvekben. Bennünket, a vámpirizmus kutatóit azzal vádolnak, hogy kitaláltunk magunknak egy emberi lényt, aki valójában nem létezik. És az elmúlt három napban magam is azt kívántam, bárcsak igazuk volna. Sajnos tévednek. Vámpírok nem léteznek, vámpiristák azonban igen. – Hogyan lesz valakiből vámpirista, Smith úr? – Erre természetesen megint csak nincs általános válasz. Jellemzően egy gyermekkori élményre vezethető vissza. Amikor az illető maga vagy másvalaki vérzett. Vagy vért ivott. És izgalmasnak találta. Ez történt például az ismert vámpirista és sorozatgyilkos, John George Haigh esetében is, akit fanatikusan vallásos édesanyja büntetésképpen rendszeresen egy hajkefével vert el, ő pedig lenyalta a vért a sérüléseiről. Később, a pubertás idején a vér jellemzően a szexuális izgalom forrásává válik. Ilyenkor a bimbózó vámpirista kísérletezni kezd a vérrel, először gyakran az úgynevezett autovámpirizmust próbálja ki, vagyis megvágja magát, és a saját vérét fogyasztja. Később esetleg egeret, patkányt vagy macskát öl, és annak vérét issza meg. Aztán előbb vagy utóbb döntő lépésre szánja el magát, és egy másik

ember véréből iszik. Az is gyakori, hogy miután ivott a véréből, meggyilkolja az illetőt. Ettől kezdve vérbeli vámpirista. Öhm… a szójáték nem volt szándékos. – És a nemi erőszak hol jön a képbe? Tudjuk, hogy Elise Hermansent szexuálisan is bántalmazták. – Nos, bár a szexuális vonatkozás soha nem tűnik el teljesen, a hatalom és az irányítás élménye nagyon fontos a felnőtt vámpiristáknak. John George Haigh-t például nem érdekelte különösebben a szex, azt mondta, ő csak az áldozatai vérét akarta. Amit egyébként pohárból ivott meg. Én pedig egészen biztos vagyok benne, hogy a mi oslói vámpiristánknak is fontosabb a vér, mint a nemi erőszak. – Bratt nyomozó? – Öhm, igen? – Egyetért ezzel? A vér valóban fontosabb a szexnél a vámpiristának? – Ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom. Katrine látta, hogy a műsorvezető gyors döntést követően visszafordul Smithhez. Nyilván úgy vélte, hogy belőle többet ki tud hozni. – Smith úr, maga szerint a vámpiristák vámpírnak hiszik magukat? Más szóval azt képzelik, hogy mindaddig halhatatlanok, amíg kerülik a napfényt, a harapásukkal megfertőzhetnek másokat, és így tovább? – A Renfield-szindrómában szenvedő vámpiristák nem. Ebben az értelemben kevéssé szerencsés, hogy a szindróma Renfield után kapta nevét, aki Drakula gróf segítője volt Bram Stoker regényében. Noll-szindrómának kellene nevezni a pszichiáter után, aki először leírta. Másfelől viszont Noll sem vette komolyan a vámpirizmust: a cikket, amelyben a szindrómáról ír, paródiának szánta. – Elképzelhető, hogy ez az ember valójában nem beteg, hanem egy olyan serkentőszert szed, amelynek hatására emberi vérre szomjazik? Mint például az MDPV, más néven fürdősó, amely

2012-ben Miamiban és New Yorkban arra késztette a használóit, hogy más emberekre támadjanak, és egyenek belőlük? – Nem. Amikor az MDPV használói úgymond kannibállá válnak, erősen pszichotikus állapotba kerülnek, képtelenek racionálisan gondolkodni vagy tervezni, a rendőrség pedig tetten éri őket, mert meg sem próbálnak elrejtőzni. A tipikus vámpiristát olyannyira hajtja a vérszomj, hogy eszébe sem jut, hogyan fog elmenekülni. Ebben az esetben azonban a tervezés olyan gondos, hogy az elkövető férfi vagy nő semmiféle nyomot nem hagy maga után, amennyiben hinni lehet a VG-nek. – Nő? – Öhm… Csak próbáltam politikailag korrekt lenni. A vámpiristák rendszerint férfiak, legalábbis az erőszakos támadások esetében, mint amilyenek ezek a mostaniak is. A női vámpiristák általában beérik az autovámpirizmussal, azonos beállítottságú embereket keresnek, akikkel vért cserélhetnek, vágóhídról szereznek vért maguknak, vagy vérbankok közelében lógnak. Litvániában volt egy női páciensem, aki élve megette az anyja kanáriját… Katrine most először észlelte, hogy valakinek elakad a lélegzete a közönség soraiban, majd egy magányos nevetés hangzott fel, amely nyomban el is hallgatott. – A kollégáimmal először azt hittük, úgynevezett faji diszfóriáról van szó, azaz a páciens azt gondolja, rossz faj szülötte, és valójában, ebben az esetben, macska. Egészen addig, amíg rá nem jöttünk, hogy a vámpirizmus esetével állunk szemben. Sajnos a Psychology Today ezzel nem értett egyet, így ha el szeretnék olvasni az esetről készült cikket, a hallstein.psykolog.com-ra kell ellátogatniuk. – Bratt nyomozó, kijelenthetjük, hogy jelen esetben sorozatgyilkosról van szó? Katrine két másodpercig gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. – Nem. – De a VG szerint Harry Hole, a sorozatgyilkosságok ismert

specialistája is az ügyön dolgozik. Ez nem azt jelenti, hogy… – Olykor tűzoltóktól is tanácsot kérünk, anélkül, hogy tűz lenne valahol. Egyedül Smith nevetett. – Kitűnő válasz! A pszichiáterek és a pszichológusok éhen halnának, ha kizárólag olyan pácienseik lennének, akikkel valóban baj van. A megjegyzés általános tetszést aratott, és a műsorvezető hálás mosolyt küldött Smith felé. Katrine úgy sejtette, hogy kettőjük közül Smithnek van nagyobb esélye arra, hogy máskor is meghívják a műsorba. – Sorozatgyilkos vagy sem, mit gondolnak, a vámpirista újból le fog csapni? Vagy vár a következő teliholdig? – Nem kívánok találgatásokba bocsátkozni – felelte Katrine, és enyhe ingerültséget vett észre a műsorvezető pillantásában. Mi a fene, a pasas arra számított, hogy részt vesz a szenzációhajhász játékaiban? – Én sem fogok találgatni – mondta Hallstein Smith. – Nincs szükségem rá, ugyanis pontosan tudom a választ. Egy olyan parafíl, vagyis igen pontatlanul szexuálisan perverznek nevezett ember, akit nem kezelnek, nagyon ritkán áll le magától. Egy vámpirista pedig soha. Egyébként úgy vélem, hogy a telihold és az utolsó gyilkossági kísérlet egybeesése, amit maguk a médiában sokkal jobban élveztek, mint a vámpirista, teljesen véletlen volt. A műsorvezetőt láthatóan nem érintette mélyen a csípős megjegyzés. Komoly pillantást vetett Smithre, összeráncolta a homlokát, és azt kérdezte: – Smith úr, azt akarja mondani, hogy a rendőrség kritikát érdemel, amiért nem figyelmeztette korábban a nyilvánosságot arra, hogy egy vámpirista járkál szabadlábon, maga viszont megtette a VG-ben? – Hm. – Smith vágott egy grimaszt, majd felpillantott az egyik fényszóróra. – Itt felmerül a kérdés, mit kellett volna tudniuk. Amint már említettem, a vámpirizmus a pszichológia kevéssé

ismert területe, így aztán nem várhatjuk el a rendőrségtől, hogy bármilyen szinten is értsenek hozzá. Ezért a válaszom: nem. Azt mondanám, hogy sajnálatos, de nem elítélendő. – De most már tudnak róla. Mit tegyenek? – Tudjanak meg még többet. – És végül: hány vámpiristával találkozott eddig? Smith felfújta az arcát, majd kiengedte a levegőt. – Igazival? – Igen. – Kettővel. – Maga hogy bírja a vért? – Rosszul leszek tőle. – Ennek ellenére ezt kutatja? Smith fanyarul elmosolyodott. – Talán pont ezért. Egy kissé mindannyian őrültek vagyunk. – Maga is az, Bratt nyomozó? Katrine összerezzent, egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy nem csupán tévét néz, hanem szerepel a műsorban. – Hogy mi vagyok? – Őrült egy kissé? Katrine a megfelelő választ kereste. Valami okosat és szellemeset, ahogy Harry tanácsolta. Tudta, hogy leghamarabb akkor fog eszébe jutni, amikor ágyba kerül. Amivel lehetőség szerint nem kellene sokáig várnia, mert érezte, hogy ólmos fáradtság önti el, amint a tévészereplés okozta adrenalin szintje csökken a szervezetében. – Én… – kezdte, majd feladta, és egy „Persze, ki nem az?” bukott ki belőle. – Elég őrült ahhoz, hogy el tudjon képzelni egy vámpiristával való találkozást? Nem egy gyilkossal, mint ebben a tragikus ügyben, hanem egy olyan emberrel, aki szívesen megharapdálná kicsit. Katrine gyanította, hogy ez csak vicc volt, amely talán a némileg szadomazo szex által inspirált bőrruhájára utalt.

– Kicsit? – ismételte meg, és felvonta egyik vékony, feketére festett szemöldökét. – Persze, miért ne? És anélkül, hogy különösebben erőlködött volna, nevetéssel jutalmazták a megszólalását. – Sok szerencsét a vadászathoz, Bratt nyomozó. A magáé az utolsó szó, Smith úr. Nem kaptunk választ arra a kérdésre, hogyan lehet egy vámpirista nyomára bukkanni. Mit tud tanácsolni Bratt nyomozónak? – A vámpirizmus olyan szélsőséges parafília, hogy gyakran egyéb pszichiátriai diagnózisokkal együtt fordul elő. Ezért arra biztatnám a pszichológusokat és pszichiátereket, hogy segítsék a rendőrség munkáját, és nézzenek utána, vannak-e olyan pácienseik, akiknek viselkedésében felfedezhetők a klinikai vámpirizmus jegyei. Úgy vélem, egyetérthetünk abban, hogy egy ilyen esetben el kell tekintenünk a titoktartási kötelezettségünktől. – És ezzel a végszóval zárnánk a Vasárnapi Magazint… A pult mögötti televízió képernyője elsötétedett. – Ocsmány egy ügy – jegyezte meg Mehmet. – A kollégája viszont jól nézett ki. – Hm. Mindig ilyen nagy a csend itt? – Dehogy. – Mehmet körbenézett az üres bárban. Megköszörülte a torkát. – Vagyis igen. – Én bírom. – Tényleg? Hozzá sem ért a söréhez. Már teljesen állott. – Nem baj – felelte a rendőr. – Adhatok magának valamit, amiben egy kicsivel több élet van – intett Mehmet a Galatasaray-zászló felé. Katrine éppen a tévé épületének labirintusszerű, kihalt folyosóin sietett végig, amikor súlyos léptek és lihegés hangzott fel a háta mögött. Anélkül, hogy megállt volna, félig hátrafordult. Hallstein Smith volt az. Katrine arra a megállapításra jutott, hogy a férfi

vagy tudatosan fejlesztett ki egy futási technikát, amely épp olyan szokatlan, mint a kutatása, vagy csak rendkívül x-lábú. – Bratt! – kiáltotta Smith. Katrine megállt, és bevárta. – Először is bocsánatot szeretnék kérni – mondta a férfi, amikor szuszogva megállt előtte. – Miért? – Mert túl sokat beszélek. A feleségem folyton azt mondja, hogy túlságosan feldob a figyelem. De ami ennél sokkal fontosabb, az a rajz… – Igen? – Nem mondhattam meg odabent, de elképzelhető, hogy egy ideig a páciensem volt. – Valentin Gjertsen? Smith megrázta a fejét. – Ahogy mondtam, nem vagyok biztos benne. Legalább két éve történt, és csak néhány terápiás ülés volt a rendelőmben, amelyet a városban béreltem. A hasonlóság nem szembeötlő, de azonnal ez a páciens jutott eszembe, amint megemlítette a plasztikai műtéteket. Emlékszem, hogy öltések utáni hegek voltak az álla alatt. – Vámpirista volt? – Fogalmam sincs. Egy szóval sem említette, máskülönben bevontam volna a kutatásaimba. – Lehet, hogy kíváncsiságból fordult magához, mert tudta, hogy a szakterülete éppen az ő… Mi is volt az a szó? – Parafília. Egyáltalán nem lehetetlen. Mint mondtam, biztos vagyok benne, hogy intelligens vámpiristával van dolgunk, aki tudatában van a betegségének. Akárhogyan is, ez csak még bosszantóbbá teszi, hogy ellopták a pácienseim nyilvántartását. – Nem emlékszik, milyen nevet használt, mit mondott a munkájáról vagy a lakhelyéről? Smith mélyet sóhajtott. – Attól tartok, a memóriám már nem a régi.

Katrine bólintott. – Bízzunk benne, hogy más pszichológusoknál is felbukkant, akik emlékeznek majd rá. És akik nem túlságosan merevek a titoktartási kötelezettséget illetően. – Némi merevség azért nem lebecsülendő. Katrine felvonta egyik szemöldökét. – Ezt hogy érti? Smith rezignáltan behunyta a szemét, úgy festett, mint aki igyekszik visszafogni magát. – Sehogy. – Ki vele, Smith! A pszichológus széttárta a kezét. – Csak összeraktam a dolgokat, Bratt. A reakcióját, amikor a műsorvezető megkérdezte, hogy őrült-e, azzal a kijelentésével, hogy maga is elázott a Sandvikenben. Gyakran nem tudatosan kommunikálunk. Voltaképpen azt a tényt közölte, hogy a Sandviken pszichiátriai osztályán kezelték. És magának mint a gyilkossági osztály egyik vezető beosztású nyomozójának valószínűleg kapóra jön a titoktartási kötelezettség. Arra szolgál, hogy megvédje azokat, akik segítséget kérnek a problémáik megoldásához, így később nem gátolják a karrierjüket a történtek. Katrine Brattnak tátva maradt a szája, és hiába próbált kinyögni valami választ. – Nem kell felelnie az ostoba feltételezéseimre – nyugtatta meg Smith. – Valójában erre vonatkozóan is titoktartási kötelezettségem van. Jó éjt, Bratt nyomozó! Katrine csak állt, és bámult Hallstein Smith után, aki olyan xlábakon trappolt végig a folyosón, mint az Eiffel-torony. Ekkor megszólalt a telefonja. Bellman volt az. Meztelen volt, áthatolhatatlan, perzselő köd vette körül, égette a horzsolásait, a vére a fapadra csorgott, amelyen ült. Behunyta a

szemét, érezte, hogy elerednek a könnyei. Elképzelte, hogyan fog történni. Átkozott szabályok! Korlátozták az élvezetet, korlátozták a fájdalmat, megakadályozták abban, hogy úgy fejezze ki magát, ahogy szeretné. De más idők jönnek majd. A rendőr megkapta az üzenetét, és most rá vadászik. Ebben a pillanatban is. Szimatol utána, de nem találja. Mert tiszta. Összerezzent, amikor meghallotta, hogy valaki megköszörüli a torkát a ködben, és rájött, hogy nincs egyedül. – Kapatıyoruz. – Yes – felelte Valentin Gjertsen kásás hangon. Ülve maradt, és megpróbálta visszafojtani a sírást. Záróra. Óvatosan megérintette a nemi szervét. Pontosan tudta, hol a nő. És hogyan kell játszani vele. Felkészült. Valentin nedves levegőt szívott a tüdejébe. És ott volt Harry Hole, aki vadásznak hitte magát. Valentin Gjertsen hirtelen lendülettel felállt, és az ajtó felé indult.

Tizenhatodik fejezet Vasárnap éjszaka Aurora felkelt, és kiosont az előszobába. Elhaladt a szülei hálószobája előtt, és lement a lépcsőn a nappaliba. Sikertelenül próbálta figyelmen kívül hagyni az odalent uralkodó néma sötétséget, miközben besurrant a fürdőszobába, és felkapcsolta a villanyt. Magára zárta az ajtót, lehúzta a bugyiját, és leült a vécére. Várt, de nem történt semmi. Az előbb még annyira kellett pisilnie, hogy nem tudott visszaaludni, akkor meg most miért nem sikerül? Talán azért, mert nem is kellett igazán, csak bebeszélte magának, hogy ettől nem tud aludni? És mert olyan világos és biztonságos idebent? Magára zárta az ajtót. Kiskorában a szülei azt mondták, ne zárja kulcsra, csak ha vendégeik vannak. Azért, hogy be tudjanak jutni, ha történik vele valami. Aurora behunyta a szemét, és hallgatózni kezdett. Mi van, ha vendégeik vannak? Mert most már emlékezett rá, hogy valami zaj ébresztette fel. Nyikorgó cipőtalpak hangja. Nem, csizmatalpé. Hosszú, hegyes csizmaorr, amely nyikorogva meghajlott, ahogy a férfi lopakodott. Megállt, és odakint várt a fürdőszoba ajtaja előtt. Őt várta. Aurora úgy érezte, nem tud lélegezni, és automatikusan az ajtó alatti résre pillantott. De a küszöbtől nem látta az odakint álló árnyékát. Egyébként is teljesen sötét volt kint. Akkor látta először a férfit, amikor a kertben hintázott. Egy pohár vizet kért, és követni akarta Aurorát a házba, de aztán eltűnt, amikor meghallották, hogy közeledik anya autója. A második alkalommal a lánymosdóban volt a kézilabdaversenyen. Aurora a fülét hegyezte. Tudta, hogy ott van. Az ajtó mögötti

sötétben. Azt mondta Aurorának, hogy visszajön. Ha egy szót is szól. Úgyhogy Aurora nem beszélt. Az volt a legbiztonságosabb. És már azt is tudta, miért nem tud pisilni. Mert akkor a férfi tudná, hogy itt van. Összeszorította a szemét, és minden erejével a hallgatózásra koncentrált. Nem. Semmi. Újra tudott lélegezni. Elment. Aurora felhúzta a bugyiját, kinyitotta az ajtót, és kisietett a fürdőszobából. Felszaladt a lépcsőn, és a szülei ajtajához lépett. Óvatosan kinyitotta, és benézett. A függöny résén beeső holdfény megvilágította az apja arcát. Nem látta, hogy lélegzik-e, de olyan sápadt volt, mint a nagymamája a koporsóban. Aurora közelebb lopódzott az ágyhoz. Az anyja lélegzése arra a hangra emlékeztette, amelyet a kék gumipumpa ad ki, amikor felfújják a gumimatracokat a nyaralóban. Odament az apjához, és olyan közel hajolt a szájához, amennyire csak mert. A szíve majd’ kiugrott a helyéről a boldogságtól, amikor megérezte meleg lélegzetét a bőrén. Amikor megint az ágyában feküdt, olyan volt, mintha az egész meg sem történt volna. Mintha csak egy rémálom lett volna, amelytől el tud menekülni, elég, ha becsukja a szemét, és elalszik. Rakel kinyitotta a szemét. Rémálma volt, de nem az ébresztette fel. Valaki kinyitotta a bejárati ajtót. Az ágy másik felére pillantott: Harry nem volt ott. Ezek szerint ő érkezett haza. Aztán meghallotta a lépteket a lépcsőn, és automatikusan az ismerős hangokat figyelte. De nem, ezek a lépések máshogy hangzottak. Nem is úgy, mint Oleg léptei, nem ő ugrott haza valamiért. Rakel a hálószoba csukott ajtajára meredt. A lépések közeledtek. Kinyílt az ajtó. Egy nagy, sötét sziluett töltötte meg a nyílást. Rakelnek hirtelen eszébe jutott az álma. Telihold volt. A férfi az ágyhoz bilincselte magát, és rongyosra szaggatta maga alatt a

lepedőt, ahogy vonaglott a fájdalomtól. A bilincset tépte, sebzetten üvöltött az éjszakai égboltra, míg végül lenyúzta a saját bőrét. Alatta láthatóvá vált a másik énje. Egy vérfarkas hatalmas karmokkal és fogakkal, jégkék, őrülettől fénylő szeméből sütött a halál. – Harry? – suttogta Rakel. – Felébresztettelek? – A mély, nyugodt hang ugyanaz volt, mint máskor. – Rólad álmodtam. Harry nem kapcsolt villanyt, amikor belépett a szobába. Kicsatolta az övét, és áthúzta a fején a pólót. – Rólam. Csak pazarolod az álmaidat, már a tiéd vagyok. – Hol voltál? – Egy bárban. A léptek szokatlan ritmusa. – Ittál? Harry becsúszott mellé az ágyba. – Igen, ittam. Te pedig korán lefeküdtél. Rakel visszafojtotta a lélegzetét. – Mit ittál, Harry? És mennyit? – Török kávét. Két csészével. – Harry! – Rakel hozzávágta a párnát. – Bocs! – nevetett Harry. – Tudtad, hogy a török kávét nem kell forralni? És hogy Isztambulban három nagy labdarúgóklub van, amelyek száz éve gyűlölik egymást, mint a pestist, de már mindenki elfelejtette, miért? Azon kívül, hogy feltehetően nagyon is emberi azért gyűlölni valakit, mert ő is utál téged. Rakel odabújt hozzá, és átkarolta. – Mindez teljesen új számomra, Harry. – Tudom, hogy értékeled, hogy rendszeresen elmagyarázom, miként működik a világ. – Fogalmam sincs, hogyan boldogulnék nélküle. – Nem válaszoltál arra, miért feküdtél le ilyen korán? – Nem kérdezted.

– Most kérdezem. – Nagyon fáradt voltam. És holnap reggel még munka előtt időpontom van az Ullevål kórházban. – Nem is említetted. – Nem, mert csak ma szóltak. Doktor Steffens személyesen hívott fel. – Biztos, hogy kezelés lesz, ez nem csak ürügy? Rakel halkan nevetett, hátat fordított Harrynak, és befészkelte magát az ölébe. – Biztos, hogy nem csak az én kedvemért játszod a féltékenyt? Harry finoman a nyakába harapott. Rakel behunyta a szemét, és abban reménykedett, hogy a fejfájást hamarosan legyőzi a vágy, a gyönyörteli, fájdalomcsillapító vágy. A vágy azonban nem jött. És ezt talán Harry is észrevette, mindenesetre mozdulatlanul feküdt mellette, csak ölelte. A lélegzése egyenletes és mély volt, de Rakel tudta, hogy nem alszik. Valahol máshol járt. A másik szerelménél. Mona Daa a futópadon futott. A sérült csípője miatt úgy mozgott, mint egy rák, ezért csak olyankor kocogott, amikor teljesen biztos volt benne, hogy egyedül van. A kemény edzések után szívesen futott néhány kilométert, szerette érezni, ahogy a tejsav távozik az izmaiból, miközben a sötétbe burkolózó Frognerparkot nézi. A telefonjához csatlakoztatott fülhallgatóban egy keserédes popdalt hallgatott, amelyet a hetvenes években ismert The Rubinoos játszott. Ők írták a kedvenc gyerekkori filmje, A suttyók visszavágnak egyik számát is. Aztán a zenét félbeszakította egy bejövő hívás. Érezte, hogy tudat alatt várta már. Nem mintha azt kívánta volna, hogy újra lecsapjon. Nem akart semmit. Ő csak közvetítette a történteket. Legalábbis ezzel nyugtatta magát. A kijelzőn az Ismeretlen szám felirat állt. Akkor nem a szerkesztőségből keresik. Habozott, elég sok eszelős szokott

felbukkanni az ilyen nagy jelentőségű gyilkossági ügyekben. Végül a kíváncsisága győzött, és fogadta a hívást. – Jó estét, Mona! – Egy férfihang. – Azt hiszem, egyedül vagyunk. Mona ösztönösen körülnézett. A recepción ülő lány a telefonját nyomogatta elmélyülten. – Ezt hogy érti? – Magáé az egész edzőterem, az enyém az egész Frognerpark. Sőt valójában mintha egész Oslo a miénk volna, Mona. A magáé, a szokatlanul jól informált újságíróé és az enyém, a cikkek főszereplőjéé. Mona a csuklóján lévő pulzusszámlálóra pillantott. A pulzusa megemelkedett, de csak egy kicsit. Az összes barátja tudta, hogy esténként itt edz, és a teremből a parkra nyílik a kilátás. Nem ez volt az első alkalom, hogy megpróbálták átverni, és valószínűleg nem is az utolsó. – Nem tudom, ki maga, és azt sem, mit akar. Tíz másodperce van meggyőzni arról, hogy ne tegyem le. – Nem vagyok teljesen elégedett a tudósítással. Úgy tűnik, mintha a műveim több részlete fölött átsiklanának. Találkozót ajánlok, hogy elmeséljem, mit próbálok az értésükre adni. És hogy mi fog történni a közeljövőben. Mona pulzusa tovább emelkedett. – Nem mondom, igazán csábító ajánlat. Eltekintve attól, hogy valószínűleg nem szeretné, ha letartóztatnák, ahogy én sem akarom, hogy megharapjanak. – Van az Ormøyánál lévő konténerkikötőben egy régi, elhagyatott ketrec, egykor a kristiansandi állatkerté volt. Nincs rajta zár, úgyhogy hozzon magával egy lakatot, zárkózzon be, aztán megyek én is, és beszélgetünk. Így az ellenőrzésem alatt van, ugyanakkor biztonságban. Ha akar, fegyvert is hozhat, hogy megvédje magát. – Például szigonyt? – Szigonyt?

– Igen, ha már „fehér cápa és a búvár a ketrecben”-t készülünk játszani. – Maga nem vesz komolyan engem. – Miért, maga komolyan venné magát a helyemben? – A maga helyében döntés előtt olyan információt kérnék a gyilkosságokról, amelyről csak az elkövető tudhat. – Akkor ki vele! – Ewa Dolmen turmixgépével koktélt kevertem magamnak. Egy Bloody Ewát, ha úgy tetszik. Ellenőriztetheti a rendőrségi forrásával, ugyanis nem mosogattam el magam után. Mona a fejét törte. Ez kész őrültség. És ez lehet minden idők legnagyobb szenzációja, amely örökre meghatározza az újságírói karrierjét. – Oké, most felveszem a kapcsolatot a forrásommal, vissza tudom hívni öt perc múlva? Halk nevetés. – Ilyen olcsó trükkökkel nem lehet bizalmat ébreszteni, Mona. Én fogom felhívni magát öt perc múlva. – Rendben. Eltartott egy darabig, amíg Truls Berntsen felvette a telefont. Álomittasnak tűnt. – Azt hittem, mindannyian dolgoznak – mondta Mona. – Valakinek pihennie is kell. – Csak egy kérdésem van. – Pedig több kérdés esetén kedvezményt adok. Amikor Mona befejezte a hívást, már tudta, hogy aranyat talált. Pontosabban az arany találta meg őt. És amikor az ismeretlen szám újra felhívta, mindössze két kérdése volt. Hol és mikor. – Havnegate 3. Holnap este, nyolckor. És Mona! – Igen? – Egy szót se senkinek, amíg véget nem ér. Ne feledje, egész idő alatt szemmel tartom! – Van valami oka annak, hogy nem intézhetjük telefonon?

– Az, hogy látni akarom. És maga is látni akar engem. Aludjon jól! Ha végzett a futópadon. Harry hanyatt feküdt, és a plafonra meredt. Persze hibáztathatta volna Mehmet két csésze méregerős kávéját, de tisztában volt vele, hogy nem emiatt nem jön álom a szemére. Tudta, hogy megint ott van, ahol nem képes kikapcsolni az agyát, amíg vége nem lesz ennek az egésznek. Egyre csak feszíti a húrt, amíg el nem kapják a tettest, és olykor még jóval azután is. Három év. Három év egyetlen életjel nélkül. Vagy éppenséggel haláljel nélkül. De most Valentin Gjertsen megmutatta magát. Nemcsak kidugta az ördögfarkát, hanem önként kiállt a reflektorfénybe, akár egy önimádó színész, forgatókönyvíró és rendező egy személyben. Mert ez itt egy megrendezett jelenet volt, és nem egy dühöngő elmebeteg műve. Nem olyasvalaki volt, akit véletlenül fognak elkapni. Ebben az esetben nem tehetnek mást, mint hogy megvárják a következő lépését, és bőszen imádkoznak, hogy hibázzon. Várakozás közben pedig folytatják a keresést abban a reményben, hogy megtalálják azt az apró hibát, amelyet korábban vétett. Mert mindannyian követnek el hibákat. Szinte mindenki. Harry Rakel egyenletes lélegzését hallgatta, azután kicsúszott a paplan alól, az ajtóhoz osont, és lement a nappaliba. A második kicsengésre felvették. – Azt hittem, alszol – mondta Harry. – És mégis felhívtál? – kérdezte Ståle Aune álmos hangon. – Segítened kell nekem megtalálni Valentin Gjertsent. – Neked? Vagy nektek? – Nekem. Nekünk. A városnak. Az emberiségnek, a fenébe is! Meg kell állítani! – Mondtam már, hogy véget ért a szolgálatom, Harry. – Ébren van, és most is odakint portyázik, Ståle. Miközben mi alszunk. – És bűntudatunk van. De alszunk. Mert fáradtak vagyunk.

Legalábbis én fáradt vagyok, Harry. Túlságosan fáradt. – Szükségem van valakire, aki megérti, és meg tudja jósolni a következő lépését. Látja, hol fog hibázni. Megtalálja a gyengeségeit. – Én nem tudok… – Hallstein Smith – mondta Harry. – Mit gondolsz róla? A vonal másik végén csend támadt. – Valójában nem azért hívtál fel, hogy meggyőzz – mondta végül Ståle, és Harry hallotta a hangjában a megbántottságot. – Ez a B terv – felelte Harry. – Hallstein Smith mondta elsőként, hogy ez egy vámpirista műve, és újra le fog csapni. Igaza volt abban, hogy Valentin ragaszkodni fog a bevált módszerhez, a Tinder-randikhoz. Igaza volt abban is, hogy vállalja a kockázatot, és bizonyítékot hagy maga után. Ahogy abban is, hogy Valentint nem érdekli, leleplezik-e. Ezenkívül azt is mondta, hogy a rendőrségnek egy szexuális ragadozót kell keresnie. Smith eddig egész jól beletrafált. Az pedig, hogy árral szemben úszik, kifejezetten jó, mert el tudom képzelni a kis nyomozócsoportomban. De ami a legfontosabb: azt mondtad róla, hogy jó pszichológus. – Tényleg az. Igen, Hallstein Smith jó választás lehet. – Már csak egy dolog érdekelne. A gúnyneve… – A Majom? – Azt mondtad, a mai napig küzd, hogy a kollégák komolyan vegyék. – Az ég szerelmére, Harry, ez fél emberöltővel ezelőtt volt! – Mesélj! Úgy tűnt, Ståle gondolkodik. Aztán halkan belekuncogott a telefonba. – Attól tartok, a gúnynév az én lelkemen szárad. Meg persze az övén. Az oslói egyetemi éveink alatt észrevettük, hogy a pszichológushallgatók bárjának kis széfjéből hiányzik némi pénz. A fő gyanúsított Hallstein volt, mert meg tudta engedni magának, hogy elmenjen Bécsbe egy tanulmányi kirándulásra,

amelyre korábban a rossz anyagi helyzete miatt nem jelentkezett. Azt viszont nem tudtuk bizonyítani, hogy megszerezte a széf kódját, pedig csak úgy férhetett hozzá a pénzhez. Ezért majomcsapdát állítottam fel. – Hogy mit? – Apa! – hangzott fel egy éles lányhang a vonal másik végén. – Minden rendben van? Harry hallotta, ahogy Ståle keze a készülék mikrofonját súrolja. – Nem akartalak felébreszteni, Aurora. Harryval beszélek. Majd az anya, Ingrid hangja hallatszott: – Jaj, kislányom, borzasztóan rémültnek tűnsz! Rosszat álmodtál? Gyere, átmegyek hozzád, és betakarlak. Vagy főzhetünk egy kis teát. – Hol is tartottunk? – kérdezte Ståle Aune. – A majomcsapdánál – felelte Harry. – Igen. Olvastad Robert M. Pirsigtől A zen meg a motorkerékpárápolás művészetét? – Csak annyit tudok, hogy nem igazán a motorkerékpárok bütykölését taglalja. – Úgy van. Elsősorban filozófiáról szól, de egy kicsit a pszichológiáról, valamint az értelem és érzelem közötti harcról is. Akárcsak a majomcsapda. Fúrsz egy lyukat egy kókuszdióra, éppen csak akkorát, hogy egy majom bele tudja dugni a kezét. Élelemmel töltöd meg, és felakasztod egy oszlopra. Aztán elbújsz, és vársz. A majom kiszagolja az élelmet, odamegy, bedugja a kezét a lyukba, megragadja az ételt, és ekkor előugrassz a rejtekhelyedről. A majom el akar menekülni, de nem tudja kihúzni a kezét, anélkül hogy el ne engedné az élelmet. Az az érdekes, hogy bár a majom elvileg elég intelligens ahhoz, hogy megértse, ha elfogják, aligha élvezheti az ételt, mégsem engedi el. Az ösztön, az éhség, a vágy erősebb, mint a józan ész. És ez lesz a majom veszte. Mindig. Tehát a bár vezetője és én rendeztünk egy nagy pszichológiai kvízt, amelyre mindenkit meghívtunk a tanszékről. Sokan eljöttek, nagy volt a tét, és nagyon feszült a

légkör. Miután a bár vezetőjével végigmentünk a válaszokon, bejelentettem, hogy a csoport két legélesebb elméje, Smith és egy Olavsen nevű srác holtversenyben végzett a második helyen. A két leendő pszichológusnak egy hazugságvizsgálattal kellett bizonyítania, ki a jobb. Aztán bemutattam egy fiatal lányt a bár alkalmazottjaként, leültettem egy székre, és azt a feladatot adtam a két döntősnek, hogy derítsék ki a széf kódjának lehető legtöbb számjegyét. Smith és Olavsen a lánnyal szemben ült, én pedig kérdezgetni kezdtem a lánytól a négyjegyű kód első számát, nullától kilencig véletlenszerű sorrendben. Aztán a második számjegy következett és így tovább. A lánynak az volt a feladata, hogy minden alkalommal azt válaszolja, „nem, nem ez a helyes szám”. Közben Smith és Olavsen a testbeszédét, a pupillája méretét, a megemelkedett pulzus jeleit, a hangszín változásait, a verejtékezést, az önkéntelen szemmozgásokat figyelte, vagyis mindazt, aminek a helyes értelmezésére valamennyi ambiciózus pszichológus rendkívül büszke. Az nyert, aki a legtöbb számjegyet eltalálta. Miközben végigmentem a négyjegyű kódon, ők buzgón jegyzeteltek, és minden idegszálukkal koncentráltak. Mert gondolj csak bele, mi volt a tét! A tanszék második legokosabb pszichológushallgatójának címe. – Igen, hiszen mindenki tudta, hogy a legnagyobb koponya… – …nem vehet részt, mivel ő rendezte a kvízt, igen. Amikor befejeztem a számjegyek felsorolását, mindketten odaadták a lapjukat a feltételezett számsorral. Kiderült, hogy Smith mind a négy számjegyet eltalálta. Hatalmas ováció tört ki a teremben! Lenyűgöző volt. Mondhatni, gyanúsan lenyűgöző. Mindazonáltal, mivel Hallstein Smith lényegesen intelligensebb egy átlagos majomnál, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a lehetőséget, hogy rájött, miről van szó. De még így sem volt képes arra, hogy elengedje a győzelmet. Képtelen volt rá! Talán azért, mert Hallstein Smith akkoriban egy csóró, pattanásos fiatalember volt, akin mindenki átnézett, és akinek nem volt szerencséje a lányokkal, egyszóval olyasvalaki, aki jóval kétségbeesettebben

vágyott egy effajta győzelemre, mint mások. Vagy talán tudta, hogy ezzel azt a gyanút kelti, hogy ő vette el a pénzt a széfből, de ez úgysem bizonyít semmit, miért ne lehetne valóban ő az a fantasztikus emberismerettel rendelkező pszichológushallgató, aki képes arra, hogy a test számos jelzését értelmezze. Mindenesetre… – Hm. – Mi az? – Semmi. – Na, hadd halljam! – A lány a széken. Nem tudta a kódot. Ståle elnevette magát. – Még csak nem is a bárban dolgozott! – Honnan tudtad, hogy Smith bele fog sétálni a majomcsapdádba? – Onnan, hogy fantasztikus emberismerettel rendelkezem, és így tovább. A kérdés az, mit gondolsz most, hogy tudod, a jelölted tolvajmúlttal rendelkezik? – Milyen összegről beszélünk? – Ha jól emlékszem, kétezer koronáról. – Az nem sok. És azt mondtad, „hiányzott némi pénz a széfből”, tehát nem ürítette ki teljesen, igaz? – Annak idején azt hittük, azért, mert azt gondolta, így nem fogják észrevenni. – De később úgy gondoltad, hogy pontosan annyit vett el, amennyi a tanulmányútra kellett? – Megkérték, hogy hagyja el az intézményt, cserébe eltekintenek a feljelentéstől. Litvániában tanult tovább pszichológiaszakon. – „Majom” gúnynéven száműzetésbe vonult a mutatványod után. – Aztán visszajött, és lediplomázott Norvégiában. Rendbe jöttek a dolgai. – Ugye, tudod, hogy úgy beszélsz, mintha bűntudatod lenne?

– Te pedig úgy, mintha azt mérlegelnéd, hogy egy tolvajt alkalmazz. – Soha nem volt különösebb kifogásom elfogadható indokkal rendelkező tolvajok ellen. – Hahhh! – kiáltott fel Ståle. – Most még jobban kedveled. Mert te is hasonlóképpen viszonyulsz a majomcsapdához: te sem vagy képes elengedni a dolgokat, Harry. Elveszíted a nagyot, mert nem bírod feladni a kicsit. Mindenképpen el akarod kapni Valentin Gjertsent, akkor is, ha tudod, hogy elveszíthetsz mindent, amit szeretsz, magadat és a szeretteidet. Mert egyszerűen képtelen vagy elengedni. – Érdekes párhuzam, de tévedsz. – Valóban? – Igen. – Ez esetben örülök. Meg kellene néznem, mit csinálnak a lányok. – Persze. Ha Smith csatlakozik hozzánk, tájékoztatnád, mit várunk tőle mint pszichológustól? – Természetesen, ez a legkevesebb, amit megtehetek. – A gyilkossági csoportért? Vagy azért, mert a Majom gúnynevet adtad neki? – Jó éjt, Harry! Harry felment a hálószobába, és visszafeküdt az ágyba. Anélkül, hogy megérintette volna, olyan közel húzódott Rakelhez, hogy érezze az alvó teste melegét. Behunyta a szemét. A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete. Egy idő után eltűnt. Kisiklott az ágyból, kiszökött az ablakon, keresztülsuhant az éjszakán, a csillogó város felé, ahol soha nem aludtak ki a fények, le az utcákra, be a szűk sikátorokba, a szemetes konténerek fölé, ahová soha nem ért el a város fénye. És ott, ott állt ő. Kigombolt ingben, a meztelen mellkasán egy arc sikoltott, miközben próbálta szétmarcangolni a bőrt, hogy kiszabaduljon.

Ismerte ezt az arcot. Üldöző és üldözött, rémült és éhes, gyűlölt és gyűlölködő. Harry hirtelen kinyitotta a szemét. A saját arcát látta.

Tizenhetedik fejezet Hétfő reggel Katrine a nyomozócsoport tagjainak sápadt arcát nézte. Némelyikük egész éjjel dolgozott, és nyilvánvalóan azok sem aludtak sokat, akik hazamehettek éjszakára. Végigvették Valentin Gjertsen ismert kapcsolatait: mint kiderült, többségük bűnöző volt, néhányan börtönben ültek, néhányan pedig meghaltak. Aztán Tord Gren tájékoztatta őket a Telenor központjától kikért híváslistákról, amelyek azok nevét tartalmazták, akik telefonon kerültek kapcsolatba a három áldozattal a támadások előtti órákban, napokban. Egyelőre nem találtak egyezést a telefonszámok között, sem gyanús beszélgetéseket vagy SMS-eket. Az egyetlen gyanúsnak vélhető mozzanat egy nem fogadott hívás volt, amely egy nem regisztrált számról érkezett Ewa Dolmen telefonjára két nappal a meggyilkolása előtt. Egy eldobható telefonról, amelyet nem lehetett nyomon követni, vagyis kikapcsolták, megsemmisült, kivették belőle a SIM-kártyáját, vagy a kártyán lévő pénz egyszerűen elfogyott. Anders Wyller ismertette a 3D-nyomtatókkal kapcsolatos kutatásának jelenlegi eredményét. A vizsgálat során arra a megállapításra jutott, hogy egyszerűen túl sok van belőlük, és azoknak az aránya, akik nem regisztrálták a nevüket és a címüket az üzletekben, túlságosan magas ahhoz, hogy érdemes lenne követni ezt a nyomot. Katrine Harryra pillantott, aki korábban a fejét csóválta az eredmény hallatán, most azonban bólintással jelezte, hogy egyetért a végkövetkeztetéssel.

Bjørn Holm elmagyarázta, hogy mivel az utolsó bűncselekmény tárgyi bizonyítékai alapján lett egy gyanúsítottjuk, a bűnügyi technikusok arra akarnak összpontosítani, hogy további bizonyítékokat találjanak, amelyek a három helyszínhez és az áldozatokhoz kötik Valentin Gjertsent. Katrine éppen a napi feladatok kiosztására készült, amikor Magnus Skarre felnyújtotta a kezét, és mielőtt Katrine átadhatta volna neki a szót, már bele is vágott: – Miért döntöttetek úgy, hogy nyilvánosságra hozzátok Valentin Gjertsen nevét? – Hogyhogy miért? – kérdezett vissza Katrine. – Természetesen azért, hogy tippeket kapjunk, hol lehet. – És most százával vagy ezrével ömlenek majd ránk a fülesek egy ceruzarajz alapján, ami akár a bácsikámat is ábrázolhatja. Nekünk pedig ellenőriznünk kell mindegyiket. Mert gondoljatok csak bele, mi van, ha kiderül, hogy a rendőrség már kapott tippeket Gjertsen új személyazonosságáról és tartózkodási helyéről, amikor megharapta és megölte a negyedik vagy ötödik áldozatát? Akkor itt fejek fognak hullani. Skarre körülnézett, mintha támogatást várna a többiektől. Vagy, kapcsolt Katrine, talán máris többek nevében beszélt. – Ez mindig dilemma, Skarre, de így döntöttünk. Skarre odabiccentett az egyik elemzőnek. A kolléganő átvette tőle a stafétabotot. – Skarrénak igaza van, Katrine. Tényleg jobb lenne, ha nyugodtan végezhetnénk a munkánkat. Már megkérdeztük a nyilvánosságot Valentin Gjertsenről, és nem jutottunk vele semmire, csak elvonta a figyelmet olyan dolgokról, amelyek esetleg előrébb vihettek volna. – És még valami – mondta Skarre. – Most tudja, hogy tudjuk, és ezzel talán elijesztettük. Van egy búvóhelye, ahol három éven keresztül sikerült elrejtőznie, és most azt kockáztatjuk, hogy visszarohan a barlangjába. Csak mondom. Katrine nézte, ahogy Skarre diadalmas arccal keresztbe fonja a

karját a mellkasán. – Kockáztatjuk? – A hang a terem végéből jött, és röfögő nevetés követte. – Itt egyes-egyedül azok a nők kockáztatnak, akiket csaliként akarsz használni, azzal, hogy titokban tartod a tettes kilétét, Skarre. És ha nem kapjuk el a rohadékot, akkor még az is jobb, ha visszaűzzük a barlangjába, ha engem kérdezel. Skarre mosolyogva csóválta a fejét. – Majd megtanulod, Berntsen, amikor már egy kicsivel hosszabb ideje leszel az osztályon, hogy a Gjertsen-félék nem állnak le. Csak azt fogja csinálni, amit mindig. Hallottad a vezetőnket… – ejtette ki túlzott lassúsággal a szót – …tegnap a tévében. Valentin valószínűleg már elhagyta az országot. De ha azt hiszed, hogy otthon ül, pattogatott kukoricát ropogtat, és kötöget, nagyot tévedsz, amit valamivel több tapasztalat birtokában remélhetőleg majd te is belátsz. Truls Berntsen a tenyerét bámulta, és morgott valamit, amit Katrine nem értett. – Nem halljuk, Berntsen – kiáltott Skarre, anélkül, hogy hátrafordult volna. – Azt mondtam, hogy azokon a képeken, amelyeket a minap mutogattatok arról a csajról, Jacobsenről a szörfdeszkák alatt, nem látszott minden – felelte hangosan és érthetően Truls Berntsen. – De amikor odaértem a helyszínre, még lélegzett. Beszélni azonban nem tudott, mert Gjertsen egy fogóval kitépte a nyelvét, és betömte egy bizonyos helyre. Tudod, mennyivel hosszabb darab kijön, ha kitéped, és nem levágod valaki nyelvét? De mindegy is. Úgy hallatszott, mintha arra akart volna kérni, hogy lőjem le. És ha lett volna pisztolyom, isten az atyám, komolyan elgondolkodtam volna rajta, hogy megteszem. De így, hogy nem sokkal ezután meghalt, végül is nem számít. Csak gondoltam, megemlítem, ha már a tapasztalatról beszélünk. A beálló csendben, amely alatt Truls mély lélegzetet vett, Katrine arra gondolt, hogy egy nap tényleg képes lesz megkedvelni Truls Berntsent. A felmerülő gondolatot azonban a

következő pillanatban szétzúzták a férfi szavai: – És amennyire én tudom, mi Norvégiáért felelünk, Skarre. Ha Valentin digókat és fekákat kezd dugni más országokban, az az ő dolguk. De inkább ez, minthogy a mi lányainkat hajkurássza. – Akkor itt most be is fejezzük a megbeszélést – jelentette ki Katrine. Az elképedt arcok arról tanúskodtak, hogy most már legalább mindannyian felébredtek. – A délutáni megbeszélés négykor kezdődik, a sajtótájékoztató este hatkor, igyekszem mindenki számára telefonon elérhető lenni, úgyhogy azt kérném, legyetek rövidek és tömörek a jelentésekkel. És csak hogy világos legyen: minden sürgős. Attól, hogy tegnap nem csapott le, még nem biztos, hogy ma sem fog. Isten is megpihent vasárnap. A terem gyorsan kiürült. Katrine összeszedte a papírjait, lecsukta a laptop tetejét, és a többiek után akart indulni. – Wyllert és Bjørnt akarom. – Harry volt az. Még mindig ott ült, kinyújtott lábbal, kezét a tarkója mögött összefűzve. – Wyller rendben van, de ami Bjørnt illeti, az új csajt kell megkérdezned a Bűnügyi Technikai Intézetben. Valamilyen Lient. – Már kérdeztem Bjørnt, azt mondta, beszél vele. – Azt elhiszem – csúszott ki Katrine száján. – Wyllerrel is beszéltél? – Igen. Szörnyen izgatott lett. – És ki a harmadik? – Hallstein Smith. – Komolyan? – Miért ne? Katrine megvonta a vállát. – Excentrikus mogyoróallergiás, akinek az égvilágon semmilyen tapasztalata nincs a rendőrségi munkában. Harry az egyik kezével a nadrágzsebébe túrt, és egy gyűrött Camel csomagot húzott elő. – Ha a dzsungelben egy új állat bukkan fel, amelyet

vámpiristának hívnak, szeretném, ha az ülne mellettem, aki mindenkinél jobban ismeri ezt a lényt. Szerinted a mogyoróallergiája ellene szól? Katrine felsóhajtott. – Csak azt akarom mondani, hogy kezd elegem lenni az allergiásokból. Anders Wyller a latexre allergiás, ezért nem tud gumikesztyűt használni. És felteszem, óvszert sem. Képzeld csak el! – Inkább nem – felelte Harry, majd egy törött cigarettát dugott a szájába. Szomorúan fityegett az ajkai között. – Miért nem tartod a cigarettát a kabátod zsebében, mint mindenki más? Harry megvonta a vállát. – A törött cigarettának jobb íze van. Jut eszembe, mivel a Kazánházat hivatalosan nem ismerik el irodaként, gondolom, nem vonatkozik rá a dohányzási tilalom. – Sajnálom – mondta Hallstein Smith a telefonba. – Köszönöm, hogy megkérdezte. Megszakította a hívást, a zsebébe dugta a telefont, és a feleségére, Mayra nézett, aki a konyhaasztal túloldalán ült. – Valami baj van? – kérdezte az asszony aggodalmas arccal. – A rendőrségtől hívtak. Megkérdezték, csatlakoznék-e egy kis csoporthoz, amely a vámpirista után nyomoz. – És? – És nyakamon a doktori disszertáció leadási határideje. Nincs rá időm. És nem érdekel ez a fajta vadászat. Beérem az itthoni galamb- és vércsecsatával. – Ezt mondtad nekik? – Igen. Leszámítva a vércsét és a galambokat. – És ők mit válaszoltak? – Nem ők, csak ő. Egy férfi hívott. Harry. – Hallstein Smith elnevette magát. – Azt mondta, megérti, és a rendőrségi

nyomozás amúgy is unalmas, pepecselős munka, egyáltalán nem olyan, mint a tévében. – Jól van – mondta May, és a szájához emelte a teáscsészét. – Jól van – felelte Hallstein, és ugyanezt tette. Harry és Anders Wyller lépteinek visszhangja elnyomta a téglafolyosó mennyezetéről csepegő víz zaját. – Hol vagyunk? – kérdezte Wyller, aki egy avítt asztali számítógép monitorát és billentyűzetét cipelte. – Valahol a rendőrkapitányság és a Botsen börtön között elterülő park alatt – felelte Harry. – Csak alagútként emlegetjük. – És itt van a titkos iroda? – Nem titkos. Csak üres. – Mégis ki akarna irodát itt, a föld alatt? – Senki. Pontosan ezért üres. Harry megállt egy vasajtó előtt. Egy kulcsot dugott a zárba, és elfordította. Lenyomta a kilincset. – Nem nyitja a kulcs? – kérdezte Wyller. – Bedagadt. – Harry az egyik lábát a falnak támasztva megrántotta az ajtót. A pince meleg, nedves szaga csapta meg az orrukat. Harry mohón belélegezte. Vissza a Kazánházba! Felkattintotta a villanykapcsolót. Néhány másodpercnyi gondolkodás után a neoncső kékesen villódzni kezdett a plafonon. Amikor felerősödött a fénye, körülnéztek a négyzet alaprajzú helyiségben, amelynek padlóját szürkéskék linóleum borította, ablaktalan, szürke betonfalai pedig csupaszak voltak. Harry Wyllerre pillantott. Azon tűnődött, vajon a munkahelyük látványa mérsékelte-e a fiatal rendőrtiszt spontán örömét, amelyet akkor mutatott, amikor Harry meghívta a gerillacsoportjába. Nem úgy tűnt. – Rock ’n’ roll – mondta Anders Wyller, és elvigyorodott. – Mi vagyunk az elsők, úgyhogy választhatsz. – Harry a három asztal felé intett.

Az egyiken egy barnára perzselődött kávéfőző, egy vizeskancsó és négy fehér bögre sorakozott, amelyek mindegyikén kézzel írott nevek álltak. Wyller éppen a számítógépet szerelte össze, Harry pedig a kávéfőző beüzemelésén fáradozott, amikor valaki feltépte az ajtót. – A mindenségit, melegebb van, mint amire emlékszem! – nevetett Bjørn Holm. – Ez lesz az, Hallstein. Bjørn Holm mögül egy nagy szemüveget viselő, kócos hajú, kockás zakós férfi lépett elő. – Smith! – mondta Harry, és a férfi felé nyújtotta a kezét. – Örülök, hogy meggondolta magát. Hallstein Smith kezet fogott Harryval. – A fordított pszichológia a gyenge pontom – mondta. – Amennyiben az volt. Ha nem, akkor magánál rosszabb telefonos ügynökkel még nem találkoztam. Mindenesetre ez az első alkalom, hogy visszahívtam egy telefonos ügynököt, hogy lecsapjak az ajánlatra. – Semmi értelme nyomást gyakorolni, csak olyan emberekre van szükségünk, akik motiváltak – felelte Harry. – Erős kávét iszik? – Nem, inkább egy kicsit… Á, úgy iszom, ahogy maguk. – Rendben. Úgy tűnik, ez a maga bögréje. – Harry odanyújtotta Smithnek az egyik fehér bögrét. Smith megigazította a szemüvegét, és elolvasta a filctollal rápingált feliratot. – Lev Vigotszkij? – Ez pedig a bűnügyi technikusunké – folytatta Harry, és Bjørn Holmnak is nyújtott egy poharat. – Még mindig rajta van a Hank Williams – nyugtázta Bjørn elégedetten. – Ez azt jelenti, hogy három éve nem volt elmosogatva? – Vízálló filctoll – felelte Harry. – Ez itt a tiéd, Wyller. – „Popeye” Doyle? Az meg ki?

– Minden idők legjobb zsaruja. Nézz utána! Bjørn megfordította a negyedik bögrét. – Miért nincs ráírva Valentin Gjertsen neve, Harry? – kérdezte. – Valószínűleg feledékenységből. – Harry kivette a kiöntőt a kávéfőzőből, és mindenkinek töltött. Bjørn a többiek felé fordult, akik kérdőn néztek rájuk. – Az a hagyomány, hogy a mi bögréinkre a hőseink kerülnek, Harry pedig a fő gyanúsított nevét írja az övére. Jin-jang. – Nos, nem mintha számítana – szólalt meg Smith –, de megjegyzem, hogy nem Lev Vigotszkij a kedvenc pszichológusom. Valóban úttörő volt, de… – Ståle Aune bögréjét kapta – szakította félbe Harry, és az utolsó széket is a helyére tette, így a négy szék most körben helyezkedett el a szoba közepén. – Nos, szabadok vagyunk, a magunk urai, és nem jelentünk senkinek. Katrine Brattot viszont folyamatosan tájékoztatjuk, ahogy ő is bennünket. Üljetek le! Kezdjük azzal, hogy mindenki teljesen őszintén elmondja, mit gondol az ügyről. Alapuljon akár tényeken és tapasztalatokon, akár megérzésen, egyetlen idióta részleten vagy a semmin. A későbbiekben semmit sem fogunk felhasználni senki ellen abból, amit most elmond, és tévedni is ér. Ki akarja kezdeni? Leültek. – Természetesen nem én döntöm el – szólalt meg Smith. – De azt hiszem, hogy… öhm, magának kellene kezdenie, Harry. Smith maga köré fonta a karját, mintha annak ellenére fázna, hogy a teljes börtönt fűtő kazán szomszédságában üldögéltek. – Talán elmondhatná, miért gondolja, hogy nem Valentin Gjertsen az. Harry Smithre nézett. Kortyolt egyet a kávéból. Lenyelte. – Oké, elkezdem. Nem hiszem, hogy nem Valentin Gjertsen az. Bár felmerült bennem a gondolat. Adott egy gyilkos, aki két gyilkosságot hajt végre, anélkül, hogy egyetlen nyomot hagyna maga után. Ez tervezést, higgadtságot és megfontoltságot igényel. Aztán váratlanul egy olyan támadást követ el, ahol

mindent teleszór nyomokkal és bizonyítékokkal, amelyek Valentin Gjertsenre mutatnak. Van valami sürgető az egészben, mintha az illető be akarná jelenteni, ki ő. És ez nyilvánvalóan gyanakvást kelt. Valaki manipulálni próbál bennünket, hogy azt higgyük, valaki más az? Amennyiben igen, Valentin Gjertsen a tökéletes bűnbak. Harry a többiekre nézett: látta Anders Wyller erősen összpontosító, meghökkenésről árulkodó pillantását, Bjørn szinte álmos és Hallstein Smith barátságos, nyílt tekintetét, aki mintha a környezet hatására automatikusan átlényegült volna pszichológussá. – Valentin Gjertsen igen kézenfekvő megoldás a maga bűnlajstromával – folytatta Harry. – Ezenkívül a gyilkos nyilván tudja, hogy aligha fogjuk elkapni, mivel már hosszú ideje próbálunk minden eredmény nélkül a nyomára akadni. Vagy azt tudja, hogy Valentin Gjertsen meghalt és eltemették. Mert ő maga ölte meg és temette el. Ugyanis egy titokban elhantolt Valentin nem lesz képes megcáfolni a gyanúnkat egy alibivel vagy valami hasonlóval, ám holtában is jó szolgálatot tesz azzal, hogy eltereli a figyelmet az egyéb lehetséges elkövetőkről. – Az ujjlenyomat – mondta Bjørn Holm. – A démontetoválás. A DNS a bilincsen. – Nos. – Harry ivott egy kortyot. – Az ujjlenyomatokat bárki otthagyhatta, a gyilkos egyszerűen levágta Valentin egyik ujját, és magával vitte Hovseterre. A tetoválás könnyen lehet egy egyszerű, lemosható másolat. A bilincsen talált szőrszál szintén származhat Valentin Gjertsen holttestéről, a bilincset pedig szándékosan hagyták ott. A Kazánházra telepedő csendet a kávéfőző egy utolsó hörgése törte meg. – A frászt hozta rám! – nevette el magát Anders Wyller. – Ez csont nélkül bekerülhetne a paranoiás betegeimtől hallott tíz legjobb összeesküvés-elmélet közé – jegyezte meg Smith. – Öhm… Ezt bóknak szántam.

– Pontosan ezért vagyunk itt – mondta Harry, és előrehajolt a széken. – Másképp kell gondolkodnunk, meg kell vizsgálnunk azokat a lehetőségeket, amelyek mellett Katrine nyomozócsoportja elmegy. Nekik ugyanis van egy forgatókönyvük a történtekről, és minél nagyobb a csoport, annál nehezebb elszakadni az uralkodó elképzelésektől és feltételezésektől. Bizonyos értelemben úgy működnek, ahogyan a vallások: mindenki automatikusan azt gondolja, hogy ennyi ember nem tévedhet. Nos. – Harry felemelte a névtelen bögrét. – De tévedhetnek. És tévednek is. Folyton. – Ámen – mondta Smith. – Akkor folytassuk a következő téves elmélettel – mondta Harry. – Wyller? Anders Wyller belenézett a bögréjébe. Nagy levegőt vett, és belevágott. – Smith fázisról fázisra leírta a tévében, hogyan lesz valaki vámpirista. Itt, Skandináviában olyan szigorú megfigyelés alatt tartják a fiatalokat, hogy ha ilyen szélsőséges tendenciákat mutatnának, az utolsó fázis előtt felismernék az egészségügyben. Ebből következően a vámpirista nem norvég, hanem külföldi. Ez az én elméletem – nézett fel a bögréből. – Köszönöm – bólintott Harry. – Hozzá kell tennem, hogy a kriminológia sorozatgyilkosokról szóló anyagaiban egyetlen vérivó skandináv elkövető sem található. – Az 1932-es gyilkosság, amelyet Stockholm Atlas nevű városrészében követtek el – szólalt meg Smith. – Hm. Nem ismerem. – Valószínűleg azért, mert soha nem kapták el a vámpiristát, és nem nyert megállapítást, hogy az elkövető sorozatgyilkos volt. – Érdekes. És az áldozat nő volt, ahogy ebben az esetben is? – Lilly Lindeström, harminckét éves prostituált. És megeszem a kalapom, ha ő volt az egyetlen. Később Vámpír-gyilkosságként híresült el. – Részletek?

Smith pislogott kettőt, majd félig leeresztette a szemhéját, és úgy kezdett beszélni, mintha szóról szóra bebiflázta volna mondandóját: – Április harmincadika, Walpurgis-éj, Sankt Eriksplan 11., egy egyszobás lakás. Lilly egy férfit fogadott, és lement az első emeleten lakó barátnőjéhez, hogy óvszert kérjen tőle. Amikor május negyedikén a rendőrség betörte Lilly lakásának ajtaját, holtan találták egy heverőn. Sem ujjlenyomatra, sem egyéb nyomra nem bukkantak. A gyilkos egyértelműen kitakarított maga után, még Lilly ruhái is pedánsan össze voltak hajtogatva. A mosogatóban egy véres mártásos kanálra bukkantak. Bjørn és Harry egymásra pillantott, Smith pedig folytatta: – A noteszében csak keresztnevek szerepeltek, és egyetlen gyanúsítotthoz sem vezették el a rendőrséget. Soha még csak a közelében sem jártak annak, hogy elkapják a vámpiristát. – De ha tényleg vámpirista volt, akkor újra le kellett volna csapnia, nem? – kérdezte Wyller. – De igen – válaszolta Smith. – És ki mondta, hogy nem csapott le újra? Csak még alaposabban feltakarított maga után. – Smithnek igaza van – mondta Harry. – Az eltűnt személyek száma minden évben nagyobb, mint a nyilvántartott gyilkosságok száma. De Wyllernek vajon igaza van abban, hogy itt, Skandináviában idejekorán felfedeznének egy formálódóban lévő vámpiristát? – A televízióban a tipikus fejlődésmenetet vázoltam fel – felelte Smith. – Vannak olyanok, akik csak később fedezik fel magukban a vámpiristát, mint ahogy az átlagembereknek is időt vesz igénybe, hogy ráébredjenek a valódi szexuális irányultságukra. A történelem egyik leghíresebb vámpiristája, Peter Kürten, az úgynevezett düsseldorfi vámpír negyvenöt éves volt, amikor először ivott egy állat véréből, egy hattyúéból, amelyet a városon kívül ölt meg 1929 decemberében. Kevesebb mint két évvel később már kilenc embert gyilkolt meg, és további hetet próbált megölni.

– Hm. Ezek szerint nem találja furcsának, hogy Valentin Gjertsen egyébként hátborzongató bűnügyi aktájában korábban egy szó sem szerepelt vérivásról vagy kannibalizmusról? – Nem. – Oké. Bjørn, te mit gondolsz? Bjørn Holm kihúzta magát a székén, és megdörzsölte a szemét. – Ugyanazt, amit te, Harry. – Vagyis? – Ewa Dolmen meggyilkolása a stockholmi gyilkosság másolata. A test kanapén volt, és összetakarított maga után, de a turmixgép tálját, amiből a vért itta, a mosogatóban hagyta. – Ez így hihetőnek hangzik, Smith? – kérdezte Harry. – Hogy másolta? Ha így van, akkor ez valami új. Bocs, a paradoxon nem volt szándékos. Vannak ugyan vámpiristák, akik Drakula gróf reinkarnációjának tartják magukra, de az, hogy egy vámpirista az újjászületett Atlas-gyilkosként tekintsen magára, igen valószínűtlennek tűnik. Inkább bizonyos személyiségjegyekről van szó, amelyek a vámpiristákra jellemzőek. – Harry úgy véli, hogy a mi vámpiristánk extrém módon kényes a tisztaságra – szólalt meg Wyller. – Nézzék – mondta Smith –, a vámpirista John George Haigh folyton kezet mosott, és télen-nyáron kesztyűt viselt. Gyűlölte a koszt, és az áldozatai vérét csak frissen mosott poharakból volt hajlandó meginni. – És maga mit gondol, Smith? – kérdezte Harry. – Ki a vámpiristánk? Smith néhány másodpercre elgondolkodott, és az ajkára tette mutató- és középső ujja hegyét. – Úgy vélem, sok vámpiristához hasonlóan ő is intelligens férfi, aki fiatalkora óta kínoz állatokat és talán embereket. Rendezett családi körülmények között nőtt fel, egyedül ő lóg ki a sorból. Hamarosan újra vérre vágyik majd, és szerintem nemcsak a vérivás, hanem a vér látványa is szexuális kielégülést jelent neki.

A tökéletes orgazmust keresi, és azt hiszi, hogy a nemi erőszak és a vér kombinációja megadhatja. Peter Kürten, azaz a düsseldorfi hattyúgyilkos azt mondta, attól függött, hányszor döfte az áldozataiba a kést, hogy mennyi vér folyt ki, és ez határozta meg, milyen gyorsan jutott el az orgazmusig. Komor hallgatás telepedett a szobára. – És hol és hogyan találunk meg egy ilyen embert? – kérdezte végül Harry. – Katrinének talán igaza volt a televízióban tegnap – szólalt meg Bjørn. – Lehet, hogy Valentin külföldre menekült. Mondjuk, kiruccant a Vörös térre. – Moszkvába? – csodálkozott Smith. – Koppenhágába – felelte Harry. – A multikulturális Nørrebro. Egy park, amelyet emberkereskedelemmel foglalkozók látogatnak. Elsősorban import, némi export. Leülsz egy padra vagy be az egyik hintába, és feltartasz egy jegyet, buszjegyet, repülőjegyet, bármit. Hamarosan egy pasas lép hozzád, és megkérdezi, hová utazol. Aztán tovább kérdez, de semmi olyasmit, ami leleplezheti, miközben egy kollégája, aki máshol ül a parkban, észrevétlenül képeket készít rólad, és az interneten ellenőrzi, hogy az vagy-e, akinek kiadod magad, nem pedig kém. Ez az utazási iroda diszkrét és drága, mégsem utazik senki az üzleti osztályon. A legolcsóbb helyek a konténerbe szólnak. Smith megrázta a fejét. – A vámpiristák nem mérlegelik olyan racionálisan a kockázatot, mint mi, úgyhogy nem hiszem, hogy meglépett. – Én sem – felelte Harry. – Akkor hol van? Egyedül él? Kerüli az embereket? A tömegben rejtőzik, vagy elhagyatott helyen húzza meg magát? Vannak barátai? Elképzelhető, hogy párkapcsolatban él? – Nem tudom. – Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy senki sem tudja, Smith, pszichológus ide vagy oda. Csak az elsőként felmerülő gondolatát szeretném hallani.

– Mi, tudósok meglehetősen rosszak vagyunk a megérzések terén. Mindenesetre magányos. Ebben egészen biztos vagyok. Sőt, nagyon magányos. Egy igazi magányos farkas. Kopogtattak. – Rántsd meg erősen, és gyere be! – kiáltotta Harry. Az ajtó kinyílt. – Jó napot, rettenthetetlen vámpírvadászok! – mondta Ståle Aune, majd jókora hasát maga előtt tolva belépett a szobába, kéz a kézben egy görnyedt hátú kamasz lánnyal, akinek alig látszott ki az arca a dús sötét hajából. – Megbeszéltem Harryval, hogy tartok neked egy gyorstalpalót arról, mi a pszichológus szerepe a rendőrség munkájában, Smith. Smith arca felragyogott. – Ezt igazán nagyra értékelem, kedves kolléga! Ståle Aune a sarkán billegett. – Jól van. De nem áll szándékomban újra ezekben a katakombákban dolgozni, ezért kölcsönkértem Katrine irodáját. – A kamasz lány vállára tette a kezét. – Aurora azért van itt, mert új útlevélre van szüksége. Megteszed, hogy elkíséred a megfelelő sorhoz, Harry, amíg én beszélek Smithtel? A lány oldalra simította a haját. Harry először el sem hitte, hogy a sápadt, zsíros bőrű, pattanásos arc azé az édes kislányé, akire néhány évvel korábbról emlékezett. A sötét ruhadarabokból és az erős sminkből kiindulva úgy tippelte, hogy a lány mostanában gót, vagy ahogy Oleg nevezte, emós volt. De nem volt dac vagy lázadás a szemében. Sem a fiatalokra jellemző unalom, sem öröm, hogy láthatja Harryt, a „kedvenc nem nagybátyját”, ahogy annak idején hívta. Nem volt benne semmi. Vagy mégis, volt valami. Valami, amit Harry képtelen volt megnevezni. – Elég korruptak vagyunk ahhoz, hogy megkerüljük a sort – mondta Harry, amit Aurora halvány mosollyal jutalmazott. – Menjünk fel az útlevélosztályra! A négyes elhagyta a Kazánházat. Harry és Aurora szótlanul gyalogolt az alagútban, míg Ståle Aune és Hallstein Smith két

lépéssel lemaradva csevegett mögöttük. – Szóval volt ez a páciensem, aki olyan indirekt módon beszélt a valódi problémáiról, hogy nem is értettem – mondta Aune. – Amikor véletlenül lelepleztem, hogy ő a körözött Valentin Gjertsen, rám támadt. Ha Harry nem sietett volna a segítségemre, megölt volna. Harry észrevette, hogy Aurora összerezzen. – Elmenekült, de amíg fenyegetett, világosabb képet kaptam róla. Kést szegezett a torkomnak, miközben megpróbált diagnózist kikényszeríteni belőlem. „Hibás árunak” nevezte magát. Azt mondta, ha nem válaszolok, hagy elvérezni, miközben a farka megtelik vérrel. – Érdekes. Esetleg láttad is, hogy erekciója van? – Nem, de éreztem. Ahogy a vadászkés fogazott élét is. Emlékszem, abban reménykedtem, hogy a tokám talán megmenthet – nevetett Ståle. Harry hallotta Aurora elfojtott zihálását, majd félig hátrafordulva beszédes pillantást vetett Aunére. – Jaj, ne haragudj, kislányom! – kiáltott fel Aune. – Miről beszéltetek a terápián? – tudakolta Smith. – Egy csomó mindenről – felelte Aune, és lehalkította a hangját. – A Pink Floyd The Dark Side of the Moon című albumán a háttérben hallható hangok foglalkoztatták. – Most már emlékszem! De szerintem az én betegem nem Paulnak nevezte magát. És a pácienseim nyilvántartását sajnos ellopták. – Harry, Smith azt mondja… – Hallottam. Felmentek a lépcsőn a földszintre, ahol Aune és Smith megállt a lift előtt, Harry és Aurora pedig továbbment az előcsarnokba. A pult előtti üvegen egy papírlap arról tájékoztatta őket, hogy nem működik a fényképezőgép, és az útlevélkérelemhez a helyiség végében lévő fotóautomatában készíthetnek fényképet. Harry a kerti budihoz hasonlító fülkéhez kísérte a lányt,

elhúzta a függönyt, és mielőtt Aurora bement volna, a kezébe nyomott néhány érmét. – Ja, igen – mondta Harry. – A fogad ne látszódjon. Azzal behúzta a függönyt. Aurora a tükörképére meredt a fekete üvegben, amely a kamerát rejtette. Érezte, hogy sírás fojtogatja. Reggel jó ötletnek tűnt azt mondani az apjának, hogy elkíséri a rendőr-főkapitányságra, amikor bemegy Harryhoz. Hogy új útlevelet csináltasson a londoni osztálykirándulás előtt. Az apjának soha nem volt rálátása az ilyesmire, mindig az édesanyja intézte ezeket a dolgokat. A terv az volt, hogy kitalál valami ürügyet, hogy néhány percre négyszemközt maradhasson Harryval, és elmondhasson neki mindent. De most, amikor egyedül voltak, mégsem bírta megtenni. Amit az apja mondott a késről az alagútban, annyira megrémítette, hogy újra remegni kezdett, és a lába kis híján összecsuklott alatta. Ugyanaz a fogazott pengéjű kés volt, amelyet a férfi az ő torkához tartott. És most visszatért. Aurora behunyta a szemét, hogy ne lássa a halálra rémült arcát. A férfi visszatért, és mindnyájukat megöli, ha Aurora beszél. És amúgy is, mire lenne jó, ha elmondaná? Hiszen semmit sem tudott, ami segíthetne nekik a nyomára akadni. Nem mentené meg sem az apját, sem a többieket. Aurora kinyitotta a szemét. Körülnézett a szűk fülkében, épp úgy, mint annak idején a sportcsarnok mosdójában. A pillantása automatikusan lefelé siklott, és meg is látta a függöny alatt. A hegyes csizmaorrt a padlón, odakint. Őt várta, be akart jönni, meg akarta… Aurora félrerántotta a függönyt, elrohant Harry mellett, és a kijárat felé vette az irányt. Hallotta, ahogy Harry a nevét kiabálja. Végre kijutott a napfénybe és a nyílt terepre. Végigrohant a füvön, keresztül a parkon, le a Grønlandsleiret felé. Hallotta, ahogy szipogva, zihálva lélegzik, mintha még

idekint sem lenne elég levegő. De nem állt meg. Futott. Tudta, hogy addig fog rohanni, amíg össze nem esik. – Paul vagy Valentin nem említette, hogy különösebben vonzódna a vérhez – mondta Aune, aki Katrine íróasztala mögött foglalt helyet. – De tekintetbe véve a bűnügyi aktáját, nagy valószínűséggel arra a következtetésre juthatunk, hogy nem az a típus, akinek bármiféle gátlása volna a szexuális vágyainak kiélését illetően. És egy ilyen ember aligha fog teljesen új szexuális preferenciákat felfedezni felnőttként. – Talán mindig is vonzódott hozzá – tűnődött Smith. – Csak nem találta meg a módját, hogy kiélje a fantáziáját. Ha az igazi vágya az volt, hogy embereket harapdáljon egészen addig, amíg ki nem szívhatja a vért a testükből, akkor talán a vasfogak felfedezése tette képessé arra, hogy megvalósíthassa az álmát. – Más emberek vérének ivása ősi rituálé, az volt a célja, hogy megszerezzék más emberek, gyakran az ellenségeik erejét, nem igaz? – Úgy van. – Amikor elkészíted ennek a sorozatgyilkosnak a profilját, Smith, azt javaslom, egy olyan embert vegyél alapul, akit az ellenőrzés iránti vágy hajt, ahogy azt a hagyományos erőszaktevők és szexuális bűnelkövetők esetében látjuk. Jobban mondva: vissza akarja nyerni az ellenőrzést, a hatalmat, amit valamikor elvettek tőle. Helyre akarja állítani az egyensúlyt. – Köszönöm – mondta Smith. – Helyreállítás. Egyetértek, és feltétlenül bele fogom venni ezt az aspektust. – Mit jelent a „helyreállítás”? – kérdezte Katrine, aki az ablakpárkányon ült, miután engedélyt kapott a két pszichológustól, hogy maradjon a megbeszélés alatt. – Mindannyian arra vágyunk, hogy jóvátegyük azokat a sérelmeket, amelyeket elszenvedtünk – magyarázta Aune. – Vagy megbosszuljuk, ami ugyanaz. Én például úgy döntöttem, hogy zseniális pszichológus leszek, mert annyira rosszul fociztam, hogy

senki sem akart bevenni a csapatába. Harry még srác volt, amikor meghalt az édesanyja, és úgy határozott, nyomozó lesz, hogy megbüntesse azokat, akik életeket oltanak ki. Ebben a pillanatban megnyikordult az ajtó. – Emlegetett szamár… – Bocsánat, hogy félbeszakítom a megbeszélést! – mondta Harry. – De Aurora elrohant. Fogalmam sincs, mi történt. Ståle Aune arcán egy felhő suhant át, majd a pszichológus nyögve felállt a székből. – Igen, csak az ég tudja, mi van ezekkel a tizenévesekkel. Megyek, megkeresem. Ez kicsit rövidre sikeredett, Smith, hívj fel, és folytatjuk. – Van valami újdonság? – kérdezte Harry Aune távozása után. – Igen is, meg nem is – felelte Katrine. – Az Igazságügyi Orvostani Intézet százszázalékos bizonyossággal megerősítette, hogy a bilincsen talált DNS Gjertsené. Mindössze egy pszichológus és két szexológus vette fel velünk a kapcsolatot Smith azon felhívását követően, hogy nézzék át a pácienseik nyilvántartását, de a neveket már ki is húztuk a listáról. És ahogy várható volt, több száz hívást kaptunk olyan emberektől, akik bármit képesek bejelenteni, a gyanúsan viselkedő szomszédoktól kezdve a kutyájuk nyakán lévő vámpírharapáson át a vérfarkasokig, manókig és koboldokig. De akad néhány olyan is, amit érdemes ellenőrizni. Egyébként Rakel hívott. – Igen, láttam, hogy próbált elérni, rossz a térerő a bunkerben. Lehet csinálni vele valamit? – Megkérdezem Tordot. Akkor visszakaphatom az irodámat? Harry és Smith egyedül volt a liftben. – Kerüli a szemkontaktust – szólalt meg Smith. – Ez a szabály a liftben, nem? – kérdezte Harry. – Úgy értem, általában. – Amennyiben nem keresni a szemkontaktust ugyanaz, mint kerülni, akkor minden bizonnyal igaza van.

– És nem szereti a lifteket. – Hm. Ennyire nyilvánvaló? – A testbeszéd nem hazudik. És úgy véli, hogy sokat fecsegek. – Ez az első napja, talán csak ideges egy kicsit. – Nem, szinte mindig ilyen vagyok. – Oké. Egyébként még meg sem köszöntem, hogy meggondolta magát. – Igazán nincs mit, valójában elnézést kell kérnem, amiért önzőn viselkedtem, miközben emberéletek forognak kockán. – Megértem, hogy a doktori fokozat sokat jelent magának. Smith elmosolyodott. – Igen, megérti, mert maga is közénk tartozik. – Kik közé? – A félőrült különcök közé. Talán ismeri a Goldman-dilemmát. A nyolcvanas években élsportolókat kérdeztek, hogy hajlandóak lennének-e bevenni egy olyan doppingszert, amellyel garantáltan aranyérmet nyernének, viszont öt év múlva meghalnának. Több mint a felük igent mondott. Amikor másoknak tették fel ugyanezt a kérdést, kétszázötvenből csak ketten mondtak igent. Tudom, hogy a legtöbb ember számára betegnek tűnik, de az olyanoknak nem, mint maga meg én, Harry. Hiszen feláldozná az életét, hogy elkapja ezt a gyilkost, nem igaz? Harry hosszan nézte a pszichológust. Ståle szavai visszhangoztak a fejében. „Mert te is hasonlóképpen viszonyulsz a majomcsapdához: te sem vagy képes elengedni a dolgokat.” – Kíváncsi még valamire, Smith? – Igen. A lány meghízott? – Milyen lány? – Ståle lánya. – Aurora? – Harry felvonta az egyik szemöldökét. – Nos. Régen vékonyabb volt. Smith bólintott. – Azt hiszem, nem fog örülni a következő kérdésemnek, Harry. – Meglátjuk.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy Ståle Aunének esetleg vérfertőző kapcsolata van a lányával? Harry Smithre meredt. Azért esett rá a választása, mert olyan embereket akart a csapatába, akik képesek eredeti módon gondolkodni, és amíg Smith teljesíti ezt, Harry szinte mindent kész volt elviselni. Szinte mindent. Smith maga elé emelte a kezét. – Látom, hogy dühös lett, Harry, de csak azért kérdezem, mert a lány az összes klasszikus jelet produkálja. – Oké – mondta Harry halkan. – Van húsz másodperce, hogy kimagyarázza magát. Használja ki! – Én csak azt mondom… – Tizennyolc. – Oké, oké. Önbántalmazás. Hosszú ujjú pólót viselt, amely elrejti az alkarján lévő hegeket, és egész idő alatt vakarta őket. Higiénia. Amikor közel áll hozzá az ember, érezheti, hogy a személyes higiéniája nem éppen a legjobb. Étkezés. A túlzásba vitt evés vagy fogyókúra tipikus a visszaélések áldozataira. Mentális állapot. Depressziósnak tűnt, az is elképzelhető, hogy szorong. Tisztában vagyok azzal, hogy a ruházat és a smink félrevezető lehet e tekintetben, de a testbeszéd és az arckifejezés nem hazudik. Intimitás. Láttam a testbeszédén, Harry, hogy szerette volna megölelni. A lány azonban úgy tett, mintha nem vette volna észre. Ezért tűrte a haját az arcába, mielőtt belépett. Maguk ketten jó ismerősök, korábban normális volt, hogy megölelik egymást, ezért Aurora előre felkészült erre a helyzetre. A visszaélések áldozatai kerülik az intimitást és a testi érintkezést. Maradt még időm? A lift egy rándulással megállt. Harry előrelépett, Smith fölé tornyosult, és megnyomta a gombot, amely zárva tartja az ajtókat. – Tételezzük fel egy pillanatra, hogy igaza van, Smith. – Harry suttogóra fogta a hangját. – Mi a fene köze van ennek Ståléhoz? Leszámítva, hogy annak idején kirúgatta az oslói

pszichológiaszakról, és a Majom gúnynevet aggatta magára? Harry látta a fájdalom könnyeit Smith szemében. Mintha pofon vágták volna. A pszichológus pislogott, és nyelt egyet. – Valószínűleg igaza van, Harry. Csak azt látom, amit látni akarok, mert a szívem mélyén még dühös vagyok. Egy benyomás volt, és mint mondtam, nem vagyok túl jó a megérzések terén. Harry lassan bólintott. – És nyilván nem ez volt az első megérzése. Mit látott? Hallstein Smith kihúzta magát. – Egy apát, aki kézen fogva vezette a lányát, aki hány éves is? Tizenhat? Tizenhét? Az első gondolatom az volt, milyen édes, hogy még mindig kézen fogva járnak, remélem, az én lányaim is ragaszkodni fognak még hozzá tizenévesen. – De? – De más szemszögből nézve azt is jelentheti, hogy az apa hatalmat gyakorol a lánya felett, és irányítja. Nem ereszti el, maga mellett tartja. – És miből gondolja ezt? – Abból, hogy a lány az első adandó alkalommal lelépett mellőle. Dolgoztam olyan eseteken, ahol fennállt a vérfertőzés gyanúja, és a vizsgálat egyik tárgya pont az otthonról való elmenekülés volt. Az említett tünetek még ezer más dolgot jelenthetnek, de ha csak egy ezrelék esély is van arra, hogy a lányt bántalmazzák otthon, akkor szakmai mulasztás lenne a részemről, ha nem osztanám meg magával a gondolataimat. Megértem, hogy a család barátja, de ezért is mondom el magának ezeket az észrevételeket. Maga az egyetlen ember, aki beszélhet a lánnyal. Harry elengedte a gombot, az ajtók kinyíltak, és Hallstein Smith kilépett a liftből. Harry bent maradt, amíg az ajtók el nem kezdtek bezárulni, de akkor az egyik lábát közéjük dugta, és éppen Smith után akart indulni az alagúthoz vezető lépcsőn, amikor megszólalt a telefonja.

Felvette. – Jó napot, Harry! – Isabelle Skøyen férfias, mégis csacsogó és incselkedő hangját senki máséval nem lehetett összetéveszteni. – Hallom, visszaszállt a nyeregbe. – Én erről nem tudok. – Pedig egy darabig együtt lovagoltunk, Harry. Kellemes volt. De kellemesebb is lehetett volna. – Szerintem épp olyan kellemes volt, amennyire csak lehetett. – Mindegy is, Harry, rég volt. Azért hívom, mert egy szívességet szeretnék kérni. A kommunikációs ügynökségünk egy kisebb munkát végez Mikael számára, és talán látta, hogy a Dagbladet nemrég megjelentetett egy cikket a honlapján, amely elég rosszul érinti Mikaelt. – Nem láttam. – Ezt írják, idézem: „A város most annak a levét issza, hogy az oslói rendőrség Mikael Bellman vezetése alatt rosszul végzi a dolgát, nevezetesen, nem fogja el a Valentin Gjertsen-féle bűnözőket. Botrány, a szakmai csőd jele, hogy Gjertsen már három éve macska-egér játékot űz a rendőrséggel. És most ráunt az egér szerepére, ezért macskaként folytatja a játékot.” Mit gondol? – Stílusosabban is megírhatták volna. – Azt szeretnénk, ha valaki kiállna, és elmagyarázná, mennyire indokolatlan ez a kritika Mikaellel szemben. Olyasvalaki, aki emlékezteti az embereket a Bellman alatti jelentős bűnügyek felderítési arányaira, egy olyan hiteles személy, aki maga is számos gyilkossági nyomozásban részt vett, és akit nagyra becsülnek a munkájáért. És mivel maga most a rendőrtiszti főiskola tanára, még az a vád sem érheti, hogy talpnyaló. Maga tökéletes erre, Harry. Mit szól hozzá? – Természetesen segítek magának és Bellmannak. – Tényleg! Nagyszerű! – Azzal, amihez a legjobban értek. Elkapom Valentin Gjertsent. Ami pillanatnyilag eléggé lefoglal, úgyhogy, ha megbocsát, Skøyen…

– Tudom, hogy keményen dolgoznak, Harry, de ez időbe telhet. – És miért ilyen sürgős éppen most kikozmetikázni Bellman hírnevét? Hadd spóroljak meg mindkettőnknek egy kis időt. Soha nem fogok mikrofon elé állni és olyasmit mondani, amit egy PRtanácsadó ötlött ki. És ha most letesszük, elmondhatjuk, hogy civilizált beszélgetést folytattunk, ami nem azzal ért véget, hogy kénytelen voltam elküldeni magát a pokolba. Isabelle Skøyen hangosan felnevetett. – Maga aztán semmit sem változott, Harry. Még mindig jegyben jár azzal a gyönyörű, fekete hajú ügyvédnővel? – Nem. – Nem? Akkor talán megihatnánk valamit egyik este. – Rakellel már nem vagyunk jegyesek, mert összeházasodtunk. – Aha. Értem. És ez akadály? – Nekem igen. Magának valószínűleg kihívás. – A házas férfiak a legjobbak, ők soha nem okoznak bajt. – Mint Bellman? – Mikael halálosan édes, és ő csókol a legjobban a városban. De most már kezd unalmassá válni ez a beszélgetés, Harry, úgyhogy leteszem. Megvan a számom. – Nem, nincs. Minden jót! – Oké, de ha nem is akar dicshimnuszokat zengeni Mikaelről, annyit azért mondhatok neki, hogy üdvözli, és örömmel bilincsbe veri azt a nyomorult perverz alakot? – Azt mond, amit akar. Szép napot! A vonal megszakadt. Rakel. Elfelejtette visszahívni. Miközben kikereste a felesége számát, a móka kedvéért ellenőrizte a reakcióját. Hatott-e rá Isabelle Skøyen ajánlata valamilyen módon, sikerült-e legalább egy kicsit beindítania? Nem. De igen. Egy kicsit. Jelent ez bármit? Nem. Olyan keveset, hogy nem érte meg azt vizsgálgatni, milyen disznó is valójában. Ami nem azt jelenti, hogy nem disznó, de ez a kis izgalom, ez az önkéntelen, félig megálmodott jelenettöredék – a nő a hosszú lábával és széles csípőjével –, amely felbukkant, majd eltűnt, nem elég egy

elmarasztaló ítélethez. Egy fenét! Visszautasította Isabelle Skøyent. Annak ellenére, hogy tudta, az elutasítás arra fogja ösztönözni a nőt, hogy újra felhívja. – Rakel Fauke telefonja, doktor Steffens vagyok. Harry érezte, hogy a nyakán bizseregni kezd a bőr. – Itt Harry Hole, Rakel ott van? – Nem, Hole, nincs itt. Harry torka elszorult. Elöntötte a pánik. A jég megroppant. Igyekezett a lélegzésre koncentrálni. – Akkor hol van? A hosszúra nyúlt szünetben, amelynek Harry gyanúja szerint megvolt az oka, bőven volt ideje gondolkodni. És az agya által automatikusan levont következtetések között volt egy, amelyre emlékezni fog, ezt biztosan tudta. Arra, hogy mindennek vége, és soha többé nem fogja megkapni az egyetlen dolgot, amelyre vágyott. Mert a ma és a holnap a tegnapi nap másolata lesz. – Kómában. Zavarodottságában vagy puszta kétségbeesésében az agya megpróbálta meggyőzni, hogy a kóma egy ország vagy egy város. – De próbált hívni. Alig egy órája. – Igen – válaszolta Steffens. – És maga nem vette fel.

Tizennyolcadik fejezet Hétfő délután Értelmetlen. Harry egy kemény széken ült, és erejét megfeszítve próbált arra összpontosítani, amit az íróasztal mögött helyet foglaló, szemüveges, fehér köpenyes férfi mondott. A szavaknak azonban épp olyan kevés értelmük volt, mint a nyitott ablakon beszűrődő madárcsicsergésnek. Értelmetlen, akár a kék ég és a napsütés, amely éppen ezen a hétfőn erősebb volt, mint az elmúlt hetekben bármikor. Értelmetlen, mint a plakátok, amelyek fényes, élénkpiros érrendszerrel és szürke szervekkel ábrázolták az embereket, és a falon függő vérző, megfeszített Krisztus. Rakel. Az egyetlen dolog az életében, amelynek értelme volt. Nem a tudomány, nem a vallás, nem az igazságosság, nem egy jobb világ, nem az élvezet, nem a mámor, nem a fájdalom hiánya, és még csak nem is a boldogság. Csak ez az öt betű. R-a-k-e-l. Nem arról volt szó, hogy ha Rakel nem lett volna, akkor lett volna valaki más. Ha Rakel nem lett volna, akkor nem lett volna senki. És ennél az is jobb lett volna, ha nem lett volna senki. Mert ha nem lett volna senki, nem vehettek volna el tőle senkit. Harry véget vetett a szóáradatnak. – Mit jelent ez? – Azt jelenti – válaszolta John D. Steffens főorvos –, hogy nem tudjuk. Annyit tudunk, hogy a veséi nem úgy működnek, ahogy kellene. Ezt pedig rengeteg dolog okozhatja, de mint már mondtam, a legnyilvánvalóbbakat kizártuk.

– De mit gondolnak? – Egy szindróma lesz – felelte Steffens. – A probléma az, hogy több ezer van belőlük, és az egyik épp olyan homályos és ritka, mint a másik. – És ez mit jelent? – Hogy nem tehetünk mást, mint hogy folytatjuk a kutatást. Egyelőre kómában tartjuk, mert kezdtek légzési nehézségei lenni. – Meddig… – Ameddig szükséges. Nemcsak azt kell kiderítenünk, mi baja a feleségének, hanem kezelni is tudnunk kell. Csak akkor fogjuk felébreszteni a kómából, ha biztosak vagyunk benne, hogy képes magától lélegezni. – Meg… Rakel meg… – Igen? – Meghalhat, mialatt kómában van? – Nem tudjuk. – De igen, tudják. Steffens egymáshoz illesztette az ujjbegyeit. Várt, mintha lassítani akart volna a beszélgetés tempóján. – Meghalhat – mondta végül. – Mind meghalhatunk, bármelyik pillanatban megállhat a szívünk, de természetesen Rakel esetében a valószínűség nagyobb. Harry érezte, hogy a felbugyogó düh valójában nem az orvosnak és az általa pufogtatott közhelyeknek szól. Eleget beszélt gyilkossági ügyekben hozzátartozókkal ahhoz, hogy tudja, a frusztráció célpontot keres, és a tény, hogy nem talál, csak még dühítőbb. Mély lélegzetet vett. – És mekkora az a valószínűség? Steffens széttárta a karját. – Mint mondtam, nem tudjuk, mi okozza a veseelégtelenséget. – Nem tudják, és valószínűségnek nevezik! – csattant fel Harry. Aztán elhallgatott, és nyelt egyet. Halkabban folytatta. – Akkor azt mondja meg, mit gondol azon kevés információ alapján, amit tud.

– A veseelégtelenség nem maga a betegség, hanem egy tünet. Lehet, egy vérképzőszervi betegség vagy mérgezés. Most van a gombamérgezés főszezonja, de a felesége azt mondta, nem ettek ilyesmit mostanában. És ugyanazokat a dolgokat ették. Rosszul érzi magát, Hole? – Igen. – Maga… Oké, értem. Ez valamiféle szindróma, ami többnyire komoly dolog. – Kevesebb vagy több, mint ötven százalék, Steffens? – Nem tudok… – Steffens, tudom, hogy csak találgatni tud, de könyörögve kérem! Az orvos hosszan és fürkészőn nézett Harryra, mielőtt döntést hozott. – A dolgok pillanatnyi állása szerint a felesége vizsgálati eredményei alapján úgy gondolom, annak az esélye, hogy elveszítjük őt, valamivel több, mint ötven százalék. Nem sokkal, de egy kicsivel több, mint ötven százalék. Azért nem szeretem elmondani a hozzátartozóknak ezeket a százalékokat, mert általában túlságosan görcsösen ragaszkodnak hozzájuk. Ha egy beteg meghal műtét közben, amelynél huszonöt százalékra becsültük az elhalálozás kockázatát, gyakran azzal vádolnak, hogy megtévesztettük őket. – Negyvenöt százalék? Negyvenöt százalék az esélye annak, hogy életben marad? – Pillanatnyilag. De az állapota folyamatosan romlik, így valamivel alacsonyabb, ha egy-két napon belül nem tudjuk azonosítani az okot. – Köszönöm. Harry felállt. Szédült. Automatikusan jött a gondolat: bárcsak teljesen elsötétülne minden! Egy gyors és fájdalommentes vég, ostoba és elcsépelt, de nem értelmetlenebb, mit bármi más. – Jó lenne tudni, hogyan tudjuk a legkönnyebben elérni, ha… – Gondoskodom róla, hogy éjjel-nappal elérhető legyek – felelte

Harry. – Most visszamegyek hozzá, ha nincs más, amit tudnom kellene. – Hadd kísérjem el, Hole! Elindultak a 301-es szobához. A hosszú folyosó eltűnt a csillogó fényben. Biztosan volt egy ablak, amelyen besütött az alacsonyan álló őszi nap. Elhagyták a kísértetiesen fehér ruhába öltözött ápolókat és a fürdőköpenyes betegeket, akik lassan csoszogtak a fény felé, akár az élőhalottak. Tegnap még egymást ölelték Rakellel a nagy ágyban a kissé túl puha matracon, most pedig itt volt, kómában, szellemek és kísértetek között. Fel kell hívnia Oleget. Ki kell találnia, hogyan mondja el neki. Szüksége volt egy italra. Harry nem tudta, honnan jött a gondolat, de ott volt, mintha valaki hangosan a fülébe kiabálta volna. Gyorsan el kellett fojtania. – Miért maga volt Penelope Rasch orvosa? – kérdezte hangosan. – Hiszen ő nem ezen az osztályon feküdt. – Mert vérátömlesztésre volt szüksége – válaszolta Steffens. – Hematológus és bankigazgató vagyok. De a sürgősségi osztályon is szoktam ügyeletet vállalni. – Bankigazgató? Steffens Harryra nézett. Talán észrevette, hogy jót tenne neki, ha kicsit elterelné a figyelmét. Ha rövidke szünethez jutna, hogy elfelejtse mindazt, amiben hirtelenjében találta magát. – A vérbank helyi fiókjában. Bár inkább fürdőmesternek kellene neveznem magam. Az épület alagsorában fekvő régi reumafürdőt vettük át, de csak Vérfürdőként emlegetjük. Nekünk ne mondja senki, hogy a hematológusoknak nincs humorérzékük. – Hm. Akkor ezért mondta, hogy vért ad és vesz. – Hogyan? – Azt mondta, ezért tudta megállapítani a lépcsőházban készült fotók alapján, mennyi vért veszített Penelope Rasch. Szemmérték. – Jó a memóriája. – Hogy van a hölgy? – Fizikailag rendbe fog jönni, de pszichológusra lesz szüksége.

Találkozni egy vámpírral… – Vámpiristával. – Megjövendölték, tudja? – Megjövendölték? – Igen. Az Ószövetségben. – A vámpiristát? Steffens halványan elmosolyodott. – Példabeszédek 30,14. „Van olyan nemzetség, a kinek fogai fegyverek, és a kinek zápfogai kések; hogy a szegényeket kiemészszék e földről, és az emberek közül a szűkölködőket.”[2] Megérkeztünk. Steffens kinyitotta az ajtót, Harry pedig bement. Be az éjszakába. A behúzott függönyön túl ragyogott a nap, de idebent az egyetlen fény egy zölden derengő vonal volt, amely egy fekete képernyőn ugrált. Harry lenézett Rakel arcára. Olyan békésnek tűnt. És olyan távolinak. Messze a sötét világűrben lebegett, ahol nem érhette el. Leült az ágy mellett álló székre, és megvárta, amíg az ajtó bezárul a háta mögött. Aztán megfogta Rakel kezét, és a takaróra borult. – Maradj itt, szerelmem! – suttogta. – Maradj itt! Truls Berntsen odébb költöztette a válaszfalakat az egyterű irodában, így a sarok, amelyen Anders Wyllerrel osztozott, teljesen el volt rejtve a kíváncsi pillantások elől. Ezért bosszantotta olyan rettenetesen, hogy Wyller, az egyetlen, aki láthatta, olyan átkozottul kíváncsi volt mindenre, főleg arra, kivel telefonál. Most azonban az a folyton szimatoló tacskó egy tetováló- és piercingszalonban volt, mert azt a fülest kapták, hogy a szalon vámpírcikkeket importált, többek között protézisszerű, agyarakkal felszerelt fém csecsebecséket, és Truls arra gondolt, hogy teljesen kiélvezi az ölébe hullott szünetet. Letöltötte a Kemény zsaruk második évadjának utolsó epizódját, és olyan halkra állította a hangot, hogy csak ő hallhassa. Ezért egy cseppet sem örült, amikor a telefonja a film elindítása után azon

nyomban villogni kezdett, és úgy búgott az íróasztalon, mint egy vibrátor, miközben Britney Spears I’m Not a Girl című slágerének első taktusait játszotta, amelyet Truls némileg tisztázatlan okokból kedvelt. A szöveg következő sorának hallatán, amely szerint Britney még nem nő, lelki szemei előtt egy lány jelent meg, aki még nem elég idős ahhoz, hogy beleegyezésével nemi kapcsolatba lehessen lépni vele. Truls azonban bízott benne, hogy nem ezért esett a választása erre a csengőhangra. Vagy mégis? Britney Spears iskolai egyenruhában – lehet, hogy túlságosan perverz erre kiverni? Oké, hát akkor perverz. Trulst azonban jobban nyugtalanította a tény, hogy a telefon kijelzőjén megjelenő szám ismerősnek tűnt. Az adóhatóság? A belső ügyosztály? Egy régi kétes ismerős, akinek annak idején takarítói munkát végzett? Valaki, akinek pénzzel vagy valami szívességgel tartozott? Az biztos, hogy nem Mona Daa telefonszáma volt. A legvalószínűbb persze az volt, hogy munkaügyben hívják, ami azt jelentené, hogy sürgősen meg kell csinálnia valamit. Mindenesetre arra a következtetésre jutott, hogy semmiképpen sem olyan hívás, amelynek fogadásával bármit is nyerne. A fiókba dobta a telefont, és Vic Mackey-re meg a Strike team többi tagjára koncentrált. Imádta Vicet, a Kemény zsaruk volt az egyetlen bűnügyi sorozat, amely megmutatta, hogyan gondolkodnak valójában a rendőrök. Aztán hirtelen rádöbbent, miért tűnt ismerősnek a szám. Kirántotta a fiókot, és kikapta a telefont. – Berntsen nyomozó. Két másodperc is eltelt, és semmit sem hallott a vonal másik végén, ezért arra gondolt, biztosan letették. De aztán megszólalt a hang, közvetlenül a fülében, puhán és csiklandozón. – Szia, Truls, itt Ulla. – Ulla… – Ulla Bellman. – Ó, szia, Ulla, te vagy az? – Truls bízott benne, hogy meggyőzőnek tűnik. – Miben segíthetek?

Ulla halkan nevetett. – Semmiben. Láttalak a minap a rendőr-főkapitányság előcsarnokában, és eszembe jutott, milyen régen nem beszélgettünk már úgy igazán. Tudod, ahogy annak idején. Mi sosem beszélgettünk úgy igazán, gondolta Truls. – Nem találkozunk valamelyik nap? – Dehogynem, persze. – Truls igyekezett visszafojtani röfögő nevetését. – Remek. Mit szólsz a holnaphoz? Anya vigyáz a gyerekekre. Ihatnánk vagy haraphatnánk valamit. Truls alig hitt a fülének. Ulla találkozni akar vele. Hogy megint kikérdezze Mikaelről? Nem, biztosan tudja, hogy mostanában már nem találkoznak annyit. Egyébként meg: iszogatni és harapni valamit! – Jól hangzik. Van valami konkrét ötleted? – Semmi, csak jó lenne találkozni. Nincs túl sok emberrel kapcsolatom azokból az időkből. – Értem – mondta Truls. – Hová menjünk? Ulla nevetett. – Évek óta nem mozdultam ki. Azt sem tudom már, milyen helyek vannak Manglerudön. Még ott laksz, igaz? – Igen. Öhm… Az Olsen’s még mindig megvan lent a Brynön. – Tényleg? Jó, akkor legyen az. Nyolckor? Truls némán bólintott, majd észbe kapott: – Jó. – És Truls? – Igen? – Ne említsd Mikaelnek, kérlek. Truls köhögött. – Ne? – Ne. Akkor holnap este nyolckor. Truls a telefont bámulta, miután Ulla letette. Ez most tényleg megtörtént, vagy csak a tizenhat-tizenhét éves énje álmodozásainak a visszhangja volt? Truls olyan elsöprő

boldogságot érzett, hogy kis híján szétrobbant a mellkasa. Aztán elöntötte a pánik. Katasztrófa lesz. Így vagy úgy, de egész biztosan kész rémálom lesz. Kész rémálom volt. Nyilvánvalóan nem tarthatott örökké, és csak idő kérdése volt, hogy kiűzessen a paradicsomból. – Egy sört – mondta a fiatal, szeplős lánynak, aki megállt az asztala mellett. A lány nem viselt sminket, a haját egyszerű lófarokba fogta, fehér blúza ujját feltűrte. Felírta a jegyzettömbre, mintha hosszabb rendelést várt volna, amiből Harry arra következtetett, hogy új itt. A Schrøderben ugyanis tízből kilenc rendelés megállt egy sörnél. Az első hetekben gyűlölni fogja a munkáját. A férfi vendégek durva tréfáit és a részeg nők rosszul leplezett féltékenységét. A borravaló nyomorúságos, zene, amelyre mozoghatna, nincs, sehol egy jóképű srác, akitől begyűjthet néhány elismerő pillantást, csak vén, civakodó iszákosok, akiket záráskor ki kell támogatni. Azon fog töprengeni, megéri-e így kiegészítenie a diákhitelét, hogy több diáktársával együtt kibérelhessen egy lakást egy viszonylag központi helyen. Harry azonban tudta, ha kitart pár hónapig, lépésről lépésre megváltoznak a dolgok. Elkezd nevetni a megjegyzések értelmetlen humorán, és megtanulja hasonlóan faragatlan szellemességgel viszonozni őket. Amikor a nők rájönnek, hogy nem fenyegeti a felségterületüket, elkezdenek bízni benne. És kap borravalót. Nem sokat, de őszinte hálapénz lesz, finom bátorítás és néha szerelmi vallomás. És becenevet fognak adni neki. Olyat, amely kellemetlenül találó, de attól még kedveskedő, és nemesi rangra emel ebben a legkevésbé sem nemes társaságban. Kicsi Kari, Lenin, Popsika, Macilány. Az ő esetében valószínűleg a szeplőihez és a vörös hajához lesz köze. És miközben az emberek ki- és beköltöznek a közös albérletbe és az igazinak hitt férfiak jönnek-mennek az életében, egy idő múlva

ez lesz itt a családja. Egy kedves, nagylelkű, bosszantó, elveszett család. A lány felnézett a jegyzettömbből. – Ez minden? – Igen – mosolyodott el Harry. A lány a pulthoz sietett, mintha valaki mérte volna az időt. És ki tudja, lehet, hogy Nina a pult mögött pontosan ezt tette. Anders Wyller küldött egy SMS-t, amely szerint a Storgatán lévő Tattoos & Piercingben várja. Harry elkezdte megírni a választ, hogy oldja meg egyedül a dolgot, amikor hallotta, hogy valaki leül a szemközti székre. – Szia, Nina! – mondta, anélkül, hogy felnézett volna. – Szia, Harry! Nehéz napod van? – Igen. – Bepötyögött egy kettőspontból és zárójelből álló, régi vágású mosolygó fejet. – És most idejöttél, hogy még nehezebbé tedd? Harry nem válaszolt. – Tudod, mit gondolok, Harry? – Mit gondolsz, Nina? – Az ujja a Küldés gombot kereste. – Szerintem nem inogtál meg. – Épp most rendeltem egy sört Szeplős Stinénél. – Akit hívjunk egyelőre Marténak. És a sört már töröltem a rendelésből. A jobb válladon ülő ördög talán egy italt akar, de a bal válladon lévő angyal olyan helyre vezetett, ahol nem szolgálnak fel neked alkoholt. Nina majd hoz egy kávét sör helyett, beszélget veled kicsit, és megkér, menj haza Rakelhez. – Rakel nincs otthon, Nina. – Aha, szóval erről van szó. Harry Holénak sikerült megint elcsesznie. Ti, férfiak mindig megtaláljátok a módját. – Rakel beteg. És szükségem van egy sörre, mielőtt felhívom Oleget. Harry lenézett a telefonjára. Még mindig a Küldés gombot kereste, amikor érezte, hogy Nina a kezére teszi meleg, pufók kezét.

– Végül általában minden jóra fordul, Harry. Harry a nőre nézett. – Dehogy fordul! Vagy ismersz olyat, aki életben maradt? Nina elnevette magát. – A „végül” a mai nap terhei és a között a nap között van, amikor már semmi sem nyomaszt bennünket, Harry. Harry ismét a telefonjára nézett. Aztán a Küldés megnyomása helyett kikereste Oleg nevét, és felhívta. Nina felállt, és otthagyta. Oleg az első csengetésre felvette. – Jó, hogy hívtál! Éppen szemináriumon ülünk, és a rendőrségi törvény huszadik paragrafusa a téma. Ugye, úgy kell értelmezni, hogy ha a helyzet megköveteli, valamennyi rendőr alárendeltje a magasabb rangú kollégának, és akkor is köteles engedelmeskedni a magasabb rangú utasításainak, ha nem ugyanabban a szervezeti egységben vagy akár rendőrőrsön dolgoznak? A huszadik paragrafus kimondja, hogy a rangfokozat az uralkodó, amennyiben a helyzet bizonytalan, és megköveteli ezt. Gyerünk, mondd, hogy nekem van igazam! Fogadtam egy sörben ezzel a két idiótával… – A háttérben felhangzott Oleg csoporttársainak vidám nevetése. Harry behunyta a szemét. Hát persze hogy van miben reménykedni, van miért előretekinteni: ez pedig az az idő, amely a mai nap terhei után következik. Az a nap, amikor semmi sem nyomaszt már. – Rossz hírem van, Oleg. Anya az Ullevålban fekszik. – Csak a halat kérem – mondta Mona a pincérnek. – A burgonyát, a mártást és a zöldségeket nem. – Szóval csak a halat – ismételte a pincér. – Pontosan – bólintott Mona, és visszaadta neki az étlapot. Pillantása végigsiklott a vendégeken, akik ebédelni tértek be az újonnan megnyílt, de máris rendkívül népszerű étterembe, ahol az utolsó kétszemélyes asztalt kapták.

– Csak halat? – csodálkozott Nora, aki cézársalátát rendelt öntet nélkül, de Mona már most tudta, hogy meg fogja adni magát, és kér majd desszertet a kávéhoz. – Szálkásítás – mondta Mona. – Szálkásítás? – Eltávolítja a bőr alatti zsírt, hogy az izmok jobban kirajzolódjanak. Három hét múlva Norvég Bajnokság. – Testépítés? Tényleg részt veszel rajta? Mona nevetett. – Úgy érted, ezzel a csípővel? Abban bízom, hogy a lábam és a felsőtestem elegendő pontot kap. És persze a megnyerő személyiségem. – Idegesnek tűnsz. – Még szép. – De hát csak három hét múlva lesz, és te sosem vagy ideges. Mi az? A Vámpirista-gyilkosságokhoz van valami köze? Egyébként kösz a tippet, Smith nagyszerű volt. És Bratt is tette a dolgát. Vagy legalábbis jól nézett ki. Láttad Isabelle Skøyent a volt városi tanácsos csajt? Felhívott bennünket, hogy nem akarjuk-e meghívni Mikael Bellmant a Vasárnapi Magazinba. – Ezek szerint Bellman felveszi a kesztyűt, amiért a szemére vetették, hogy nem kapták el Valentin Gjertsent? Igen, Skøyen minket is felhívott. Elég úthengerstílusa van. – Nem vállaltátok? Egek, bármi, aminek egy kicsit is köze van a vámpiristához, azonnal megjelenik! – Nem a lap, én nem akartam vállalni. De a kollégáim nem ennyire kényesek. – Mona megérintette az iPadjét, és átadta Norának, aki hangosan felolvasta a VG honlapjáról: – „A korábbi szociális ügyekért felelős városi tanácsos, Isabelle Skøyen visszautasítja az oslói rendőrséget ért kritikát, és azt állítja, hogy a rendőrfőkapitány kézben tartja a dolgokat: Mikael Bellman és az emberei már fényt derítettek a vámpirista gyilkos személyére, és most minden erőforrást bevetnek, hogy megtalálják az illetőt. A rendőrfőkapitány többek között az ismert

gyilkossági nyomozót, Harry Holét is visszahívta, aki azt mondta, nagyon szívesen segít egykori rendőrfőkapitányának, és alig várja, hogy bilincsbe verje ezt a nyomorult perverzt.” – Nora visszaadta az iPadet. – Ez elég olcsó. Egyébként mit gondolsz Holéról? Kirúgnád az ágyadból? – Határozottan. Te nem? – Nem tudom. – Nora a levegőbe bámult. – Nem rúgnám ki. Talán csak egy kicsit meglökném. „Kérlek, menj, és ne érints meg ott, se ott, ott pedig végképp ne” – kuncogott. – Egek! – csóválta meg a fejét Mona. – A hozzád hasonlók tornásszák fel a félreértésen alapuló nemi erőszak mutatóit. – Félreértésen alapuló nemi erőszak? Van ilyen? És mégis mit jelent? – Mondd meg te. Engem még senki sem értett félre. – Erről jut eszembe, végre rájöttem, miért használsz Old Spicet. – Nem, nem jöttél rá – felelte Mona rezignáltan. – De igen! Hogy megvédd magad a nemi erőszaktól. Igazam van? A borotválkozás utáni arcszesz tesztoszteronszagot áraszt. Hatékonyabban űzi el az erőszakoskodókat, mint a paprikaspray. De az eszedbe jutott már, Mona, hogy az összes többi férfit is elüldözi? – Feladom – nyögte Mona. – Igen, add fel, és meséld el! – Az apám miatt. – Mi van? – Ő használt Old Spice-t. – Hát, persze. Annyira közel álltatok egymáshoz. Szegénykém, nagyon hiányzik… – Azért használom, hogy emlékeztessen a legfontosabbra, amit tőle tanultam. Nora kacsintott. – A borotválkozásra? Mona kurtán felnevetett, és megfogta a poharát.

– Hogy soha ne adjam fel. Soha. Nora oldalra hajtotta a fejét, és komoly arccal nézett a barátnőjére. – Te ideges vagy, Mona. Mi a baj? És miért nem vállaltad a Skøyen-cikket? Hiszen a vámpirista a te ügyed. – Mert fontosabb dolgom is van annál. – Mona levette a kezét az asztalról, amikor a pincér felbukkant a tányérokkal. – Nagyon remélem, hogy így van – mondta Nora, és a nyomorúságos halfilét nézte, amelyet a pincér a barátnője elé tett. Mona megpiszkálta a halat a villájával. – És azért vagyok ideges, mert valószínűleg figyelnek. – Te meg miről beszélsz? – Igen, miről is beszélek? Nem mondhatom el, Nora. Sem neked, sem másnak. Mert ez a megállapodás, és amennyire tudom, ebben a pillanatban is lehallgatnak bennünket. – Lehallgatnak bennünket? Csak hülyéskedsz! Én meg azt mondtam, hogy Hole… – Nora a szája elé kapta a kezét. Mona elmosolyodott. – Nem valószínű, hogy fel fogják használni ellened. A lényeg az, hogy olyasmi előtt állok, ami minden idők legnagyobb szenzációja lehet a bűnügyi újságírásban. Komolyan beszélek. – El kell mondanod! Mona eltökélten megrázta a fejét. – Csak annyit mondhatok, hogy pisztoly van nálam. – Azzal megütögette a kézitáskáját. – Megijesztesz, Mona! És mi van, ha meghallják, hogy pisztolyod van? – Azt akarom, hogy meghallják. Hogy tudják, nem szórakozhatnak velem. Nora megadóan felnyögött. – De miért kell egyedül csinálnod, ha veszélyes? – Mert így lesz belőle sajtótörténelem, kedves Nora. – Mona szélesen elvigyorodott, és felemelte a vizespoharat. – Ha minden

úgy megy, ahogyan kell, én fizetem a következő ebédet. És Norvég Bajnokság ide vagy oda, pezsgőt fogunk inni. – Igen! – Bocs a késésért! – mondta Harry, és becsukta maga mögött a Tattoos & Piercing ajtaját. – Végigmegyünk a választékon – mosolygott Anders Wyller, aki a pult mögött állt, és egy katalógust lapozgatott egy ó-lábú, a Vålerenga focicsapat logójával ellátott baseballsapkát és fekete Hüsker Dü-pólót viselő férfival. Harry meggyőződése szerint a fickó már jóval azelőtt hosszú szakállat viselt, hogy a divatot lelkesen követő hipszterek abbahagyták a borotválkozást. – Folytassátok csak – felelte Harry, és megállt az ajtóban. – Ahogy már mondtam – mutatott a szakállas fickó a katalógusra –, ezek is csak dekorációs célt szolgálnak, nem lehet betenni őket a szájba. És a fogak nem élesek, csak az agyarak. – Mi a helyzet azokkal? Harry körülnézett. Nem volt rajtuk kívül más az üzletben, és nem is igen lett volna hely több embernek. Minden négyzetméter, sőt minden köbméter ki volt használva. A helyiség közepén tetoválószék, a plafonról pólók lógtak, és ott voltak még a piercingékszerek tartóállványai meg a nagyobb dísztárgyak, koponyák és krómozott fém rajzfilmfigurák vitrinjei. Minden szabad falfelületet rajzok és tetoválásokról készült fényképek borítottak. Az egyik képen egy orosz börtöntetoválásra bukkant, egy Makarov-pisztolyra, amely arról árulkodott a beavatottaknak, hogy a tetoválás viselője rendőrt ölt. Az elmosódott vonalak pedig arra utaltak, hogy a tetoválás régi módszerrel készült, villanyborotvára erősített gitárhúrral, olvasztott cipőtalp és vizelet keverékével. – Ezeket a tetoválásokat mind maga készítette? – kérdezte Harry. – Egyiket sem – felelte a férfi. – Gyűjtöttem őket. Frankó, mi? – Mindjárt végzünk – mondta Anders.

– Csak nyugod… – Harry elhallgatott. – Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni – mondta a szakállas fickó Wyllernek. – De az a gyanúm, hogy amit leírt, az inkább szexfétis cuccokat áruló boltokban kapható. – Kösz a tippet, de ott már utánanéztünk. – Értem. De csak szóljanak, ha valami másban… – Ez az! A két férfi a langaléta rendőr felé fordult, aki mutatóujját egy rajzra szegezte, amely egészen magasan lógott a falon. Odamentek hozzá. – Ila börtön – mondta a szakállas. – A rajz a börtön egyik lakója, Rico Herrem után maradt, aki egyben tetováló is volt. Pattajában halt meg, Thaiföldön. Közvetlenül azután, hogy két-három évvel ezelőtt kiszabadult. Lépfenében. – Elkészítette ezt a tetoválást bárkinek? – kérdezte Harry, és érezte, ahogy a démonarc sikoltó szája vonzza pillantását. – Soha. De nem is volt senki, aki kérte volna. Nem az a fajta ábra, amit bárki viselni akarna. – Senki? – Senki. De most, hogy kérdezi, dolgozott itt egy darabig egy fickó, aki említette, hogy látta már ezt a tetoválást. Cin, így nevezte. Azért emlékszem rá, mert a töröktudásom erre és a ṣeytan szóra korlátozódik. A cin démont jelent, a ṣeytan sátánt. – Említette, mikor látta? – Nem, és már visszaköltözött Törökországba. De ha fontos, még megvan a telefonszáma. Harry és Wyller várt, amíg a férfi egy kézzel írt cetlivel vissza nem tért a hátsó helyiségből. – Előre szólok, alig beszél angolul. – És hogyan… – Mutogatással, az én nem létező török nyelvtudásommal és az ő „kebabnorvégjával”. Amit nagy valószínűséggel már elfelejtett. Tolmácsot javasolnék. – Még egyszer köszönjük – mondta Harry. – És attól tartok,

magunkkal kell vinnünk a rajzot. Megfordult, hogy széket keressen, amelyre felállhat, de Wyller máris odatett elé egyet. Harry egy pillanatra a mosolygó, fiatal kollégájára nézett, majd felmászott a székre. – És most? – kérdezte Wyller, amikor odakint álltak a Storgatán, és elzörgött mellettük egy villamos. Harry a zakója belső zsebébe csúsztatta a rajzot, és felnézett a föléjük tornyosuló homlokzaton a Kékkereszt Egyesület emblémájára. – Most elmegyünk egy bárba. Végigsétált a kórházi folyosón. A virágcsokrot maga előtt tartotta, hogy eltakarja vele valamelyest az arcát. Sem a látogatók, sem a fehér ruhások nem törődtek vele. A pulzusa nyugodt volt. Tizenhárom éves korában, amikor be akart lesni a szomszéd kertjébe, leesett a létráról, beverte a fejét a terasz kövébe, és elveszítette az eszméletét. Amikor magához tért, az anyja a fülét a mellkasára téve térdelt mellette, ő pedig érezte a levendulaparfümje illatát. Az anyja azt mondta, azt hitte, meghalt, mert nem hallotta a szívét, és a pulzusát sem találta. Nehéz volt megállapítani, hogy megkönnyebbülés vagy csalódottság csendül-e ki a hangjából. Mindenesetre elvitte egy fiatal orvoshoz, akinek csak nagy nehézségek árán sikerült megtalálnia a pulzusát, és szokatlanul alacsonynak vélte. Az agyrázkódás pedig rendszerint magas pulzussal jár. Kórházba került, egy hétig egy fehér ágyban feküdt, és vakítóan fehér álmai voltak, amelyek mintha túlexponált képek lettek volna, ahogy a filmekben a halál utáni életet ábrázolják. Angyalian fehér. Egy kórházban semmi sem készíti fel az embert a rá váró feketeségre. A feketeségre, amely a nőre várt, aki a szobában feküdt, amelynek a számát megadták neki. A feketeségre, amely arra a különös pillantású rendőrre vár,

amikor megtudja, mi történt. A feketeségre, amely mindnyájunkra vár. Harry a tükrös polcon sorakozó üvegeket nézte. Aranyszínű tartalmuk melegen csillogott a visszavert fényben. Rakel aludt. Aludt. Negyvenöt százalék. A túlélési esélyei és ezeknek az italoknak az alkoholtartalma nagyjából azonos volt. Alvás. Ott kellene lennie vele. Pillantása Mehmetre siklott, az ajkára, amely érthetetlen szavakat formált. Harry valahol azt olvasta, hogy a török nyelvtan a világ harmadik legnehezebbjének számít. A telefon, amelyet Mehmet a kezében tartott, Harryé volt. – Sağ olun – köszönte meg az információt Mehmet a beszélgetőtársának, és visszaadta a mobilt Harrynak. – Azt mondja, a cin-arcot egy férfi mellkasán látta egy törökfürdőben, a Cağaloğlu hamamban Sagene városrészben. Összefutott ott a pasassal néhányszor, utoljára szűk egy éve, közvetlenül azelőtt, hogy hazautazott Törökországba. A férfi folyton fürdőköpenyben mászkált, még a szaunában sem vette le. Csak a hararetben látta köpeny nélkül. – Hara-mi? – A gőzben. Amikor az ajtó kinyílt, a gőz néhány másodpercre feloszlott, és akkor egy pillanatra felvillant előtte. Azt mondta, hogy az ember soha nem felejt el egy ilyen tetoválást, olyan volt, mintha maga a ṣeytan próbált volna kiszabadulni a mellkasából. – Hm. Rákérdezett a különös ismertetőjegyekre? – Igen. Azt mondta, nem vett észre hegeket az álla alatt, és ami azt illeti, mást sem. Harry elgondolkodva bólintott, miközben Mehmet elment, hogy újabb adag kávét töltsön nekik. – Figyeltessük a fürdőt? – kérdezte Wyller, aki a szomszédos bárszéken ült. Harry megrázta a fejét. – Nem tudjuk, mikor megy oda újra, vagy odamegy-e egyáltalán. És ha meg is jelenik, akkor sem tudjuk, hogy néz ki

most. És túl okos ahhoz, hogy felfedje a tetoválását. Mehmet visszatért, és letette eléjük a kávéscsészéket. – Köszönjük a segítséget, Mehmet! – mondta Harry. – Legalább egy napunk ráment volna, hogy hivatalos török tolmácsot szerezzünk. Mehmet megvonta a vállát. – Az a legkevesebb, hogy segítek. Végtére is Elise itt volt, mielőtt megölték. – Hm. – Harry a kávéscsészébe bámult. – Anders? – Igen? – Anders Wyller hangja boldognak tűnt, talán mert ez volt az első alkalom, hogy Harry a keresztnevén szólította. – Megteszed, hogy elhozod az autót, és a bejárathoz állsz vele? – Persze, de csak néhány… – Ott találkozunk. Amikor Wyller behúzta maga mögött az ajtót, Harry ivott egy korty kávét. – Nem az én dolgom, Mehmet, de bajban van? – Bajban? – Makulátlan az előélete, utánanéztem. Annak a pasasnak viszont, aki olyan sietősen távozott, amikor megérkeztünk, nem az. És ugyan nem köszönt, de Danial Banks és én régi ismerősök vagyunk. A markában tartja magát? – Ezt hogy érti? – Úgy értem, hogy most nyitott egy bárt, miközben az adóhivatal szerint egy vasa sincs. Banks arra specializálódott, hogy olyanoknak adjon kölcsönt, mint maga. – Olyanoknak, mint én? – Olyanoknak, akikkel a bankok nem állnak szóba. Ugye tudja, hogy amit csinál, az illegális? Uzsoráztatás, büntető törvénykönyv, kétszázkilencvenötödik paragrafus. Feljelentheti, és akkor megszabadul tőle. Hadd segítsek! Mehmet a kék szemű rendőrre nézett. Aztán bólintott. – Igaza van, Harry… – Jó.

– …nem a maga dolga. Úgy hallom, a kollégája már várja. Becsukta maga mögött a kórházi szoba ajtaját. A reluxa le volt engedve, csak egy kevés fény szűrődött be a helyiségbe. A csokrot az éjjeliszekrényre tette. Lenézett az alvó nőre. Olyan magányosnak tűnt, ahogy ott feküdt az ágyban. Behúzta a függönyt az ablakon. Leült az ágy melletti székre, egy fecskendőt húzott elő a kabátja zsebéből, és levette a kupakot a tű hegyéről. Megragadta a nő karját. A bőrére nézett. Igazi bőr. A legszívesebben megcsókolta volna, de tudta, hogy uralkodnia kell magán. A terv. Tartania kell magát a tervhez. Aztán a nő karjába szúrta az injekciós tűt. Érezte, ahogy ellenállás nélkül keresztülsiklik a bőrön. – Így ni – suttogta. – Most elveszlek tőle. Most már az enyém vagy. Csak az enyém. Betolta a dugattyút, és nézte, ahogy a fecskendőt megtöltő sötét folyadék a nő karjába hatol. Megtölti feketeséggel. És alvással. – A rendőr-főkapitányságra? – kérdezte Wyller. Harry az órájára pillantott. Két óra. Oleggel abban maradtak, hogy egy óra múlva találkoznak a kórházban. – Az Ullevål kórházba – mondta. – Rosszul érzi magát? – Nem. Wyller várt, aztán amikor rájött, hogy nem folytatódik a beszélgetés, sebességbe tette az autót, és elindult. Harry kibámult az ablakon, miközben azon tűnődött, miért nem mondta el senkinek. Katrinét természetesen kénytelen lesz beavatni gyakorlati okokból. De másnak miért mondaná el? – Tegnap letöltöttem a Father John Mistyt – szólalt meg Wyller. – Miért? – Mert ajánlotta. – Tényleg? Akkor jó.

Egy szót sem szóltak, amíg be nem ragadtak a forgalomba az Ullevålsveien, a Szent Olav-székesegyház és a Nordahl Bruns gate között. – Állj meg annál a buszmegállónál! – mutatta Harry. – Ott egy ismerős. Wyller lefékezett, és a buszmegálló épülete elé kanyarodott, ahol néhány tini a buszt várta iskola után. A katedrálisiskola, igen, a lány oda járt. A fecsegő társaságtól félrehúzódva állt, a haja az arcába lógott. Anélkül, hogy végiggondolta volna, mit fog mondani, Harry leengedte az ablakot, és kikiabált. – Aurora! A lányon remegés futott végig, és félénk antilop módjára futásnak eredt. Harry csak ült, és a visszapillantó tükörben nézte, ahogy eltűnik a székesegyház irányában. – Mindig ilyen hatással van a fiatal lányokra? – érdeklődött Wyller. A másik irányba rohan, mint amerre mi megyünk, gondolta Harry. Még csak végig sem kellett gondolnia, merre induljon. Mert előre felkészült rá. Ha el akarsz menekülni valaki elől, aki kocsival van, az autó menetirányával ellentétesen kell rohannod. De hogy mit jelentett ez az egész, arról Harrynak fogalma sem volt. Talán valami kamaszfélelem. Vagy egy fázis, ahogy Ståle nevezte. Valamivel feljebb az Ullevålsveien gyorsabbá vált a forgalom. – A kocsiban várok – mondta Anders, amikor megállt a kórház hármas számú épülete előtt. – Eltarthat egy ideig – felelte Harry. – Nem akarsz inkább a váróteremben üldögélni? Wyller mosolyogva megrázta a fejét. – Rossz emlékeim vannak a kórházakról. – Hm. Az édesanyád? – Honnan tudta? Harry megvonta a vállát.

– Olyasvalakinek kellett lennie, aki nagyon közel állt hozzád. Az én anyám is kórházban halt meg kölyökkoromban. – Az is az orvos hibája volt? – Gyógyíthatatlan volt. Így aztán magamat hibáztattam. Wyller fanyarul elmosolyodott. – Az anyám orvosa viszont egy önjelölt isten volt fehér köpenyben. Ezért nem teszem be a lábam oda többé. Befelé menet Harry egy férfit vett észre, aki egy virágcsokrot emelt az arca elé. Azért keltette fel a figyelmét, mert virággal befelé szoktak igyekezni egy kórházba, nem pedig kifelé. Oleg az egyik padon ült a váróteremben. Megölelték egymást, miközben a betegek és a látogatók folytatták körülöttük a halk beszélgetést és a régi magazinok böngészését. Oleg alig néhány centiméterrel volt alacsonyabb, mint Harry. És Harry olykor megfeledkezett arról, hogy a fiú már felnőtt, és voltaképpen be tudná hajtani a fogadásaik tétjét. – Mondtak valamit? – kérdezte Oleg. – Hogy mi ez, és veszélyes-e? – Nem – felelte Harry. – De mint mondtam, ne aggódj nagyon, tudják, mit csinálnak. Mesterséges kómában tartják, teljes ellenőrzés alatt. Érted? Oleg kinyitotta a száját. Aztán rögtön be is csukta, és bólintott. Harry pedig látta rajta, hogy megértette: megkímélte őt az igazságtól. És Oleg annyiban hagyta. Egy nővér lépett oda hozzájuk, és azt mondta, bemehetnek. Harry lépett be elsőként a szobába. A reluxa le volt engedve. Odament az ágyhoz, és lenézett a sápadt arcra. Rakel olyan távolinak tűnt. Túlságosan távolinak. – Lé-lélegzik? Oleg volt az. Közvetlenül Harry háta mögött állt, mint kiskorában, amikor a Holmenkollen egyik nagy kutyája mellett kellett elsétálniuk.

– Igen – felelte Harry, és a villogó gépek felé intett. Leültek az ágy két oldalára, és valahányszor azt hitték, hogy a másik nem látja, a képernyőn ugráló zöld vonalra sandítottak. Katrine a levegőbe emelkedő kezek erdejét nézte. A sajtótájékoztató alig tizenöt percig tartott, és a teremben tapintható volt a feszültség. Azon gondolkodott, mi háborította fel őket jobban. Hogy semmi újat nem tudtak meg a Valentin Gjertsen utáni vadászatról, vagy hogy semmi újat nem tudtak meg Valentin Gjertsen új áldozat utáni vadászatáról. Negyvenhat óra telt el azóta, hogy utoljára lecsapott. – Attól tartok, ugyanazokat a válaszokat ismételgetem ugyanazokra a kérdésekre – mondta. – Így amennyiben nincsen valami új… – Mi a véleménye arról, hogy a gyilkosságok száma háromra emelkedett? A kérdést a terem végében helyet foglaló újságíró tette fel. Katrine látta, hogy a nyugtalanság úgy terjed szét a helyiségben, akár a víz hullámai. Bjørn Holmhoz fordult, aki az első sorban ült, ám a férfi csak megvonta a vállát. Katrine a mikrofonok fölé hajolt. – Elképzelhető, hogy bizonyos információk még nem jutottak el hozzám, ezért erre a kérdésre térjünk vissza később. Egy másik hang: – A kórház az imént hozta nyilvánosságra, hogy Penelope Rasch meghalt. Katrine bízott benne, hogy az arca nem árulja el a zavarát. Hiszen Penelope Rasch nem volt életveszélyben. – A sajtótájékoztatónak vége, amint többet tudunk, visszatérünk a kérdésre. Katrine összegyűjtötte a papírjait, lesietett az emelvényről, és kiment az oldalsó ajtón. – Amint többet tudunk, mint ti – mormolta az orra alatt, majd káromkodott egyet.

Végigrobogott a folyosón. Mi a fene történt? Komplikáció lépett fel kezelés közben? Nagyon remélte, hogy erről van szó. Bízott benne, hogy van valami orvosi magyarázat: egy előre nem látható szövődmény, hirtelen fellépő rosszullét vagy orvosi műhiba. Csak ne a másik lehetőség legyen! Hogy Valentin betartotta az ígéretét, és visszajött. Nem, az nem lehetséges, Penelopét egy titkos szobában helyezték el, és csak a legközelebbi hozzátartozóinak adták meg a kórterem számát. Bjørn utolérte. – Most beszéltem az Ullevållal. Azt mondják, mérgezés volt. Korábban nem vették észre, de ha észreveszik, akkor sem tudtak volna mit kezdeni vele. – Mérgezés? A harapástól kapta, vagy a kórházban? – Egyelőre homályos a dolog, azt mondják, holnapra többet tudnak. Kicseszett káosz! Katrine gyűlölte a káoszt. És hol van Harry? A kurva életbe! – Óvatosan, a végén még összetörnek alattad a járólapok – mondta Bjørn halkan. Harry elmondta Olegnek, hogy az orvosok nem tudják, mi baja Rakelnek, és azt sem, mi fog történni. Beszélt arról a néhány gyakorlati dologról, amelyet el kell intézni. Aztán néma csendben ültek. Harry az órájára nézett. Este hétre járt. – Haza kellene menned – mondta. – Egyél valamit, és aludj. Reggel iskolába kell menned. – Csak ha tudom, hogy itt maradsz – válaszolta Oleg. – Nem hagyhatjuk egyedül. – Itt leszek, amíg ki nem hajítanak, ami egyébként nem sokára bekövetkezik. – De addig maradsz? Nem dolgozol? – Dolgozni? – Igen. Itt maradsz, és nem folytatod… az ügyet?

– Nem, természetesen nem folytatom. – Tudom, milyen leszel, amikor gyilkossági ügyön dolgozol. – Tényleg? – Emlékszem egy kicsit. És anya is mesélte. Harry felsóhajtott. – Itt maradok. Megígérem, esküszöm. A világ nélkülem is megy tovább, de… – Elhallgatott, a folytatás azonban ott lógott közöttük a levegőben: …nélküle nem. Harry nagy levegőt vett. – Hogy érzed magad? Oleg megvonta a vállát. – Félek. És fáj. – Most menj, és gyere vissza holnap iskola után. Én reggel itt leszek. – Harry? – Igen? – Holnap jobb lesz? Harry Olegre nézett. A barna szemű, fekete üstökű fiúra, akiben egyetlen csepp sem folyt Harry véréből, mégis olyan volt, mintha tükörbe nézett volna. – Szerinted? Oleg megrázta a fejét, és Harry látta, hogy a sírással küszködik. – Nos – mondta Harry. – Én is ott ültem az anyám mellett, amikor beteg volt, mint ahogy most te. Órákon át, nap mint nap. Még kölyök voltam, teljesen felemésztett. Oleg szipogva megtörölte a szemét a kézfejével. – Azt kívánod, bár ne ültél volna ott? Harry megrázta a fejét. – Éppen ez benne a különös. Nem beszéltünk sokat, túlságosan gyenge volt. Csak feküdt halvány mosollyal az ajkán, és apránként eltűnt, akár egy fénykép színei a napfényben. Ez gyermekkorom legrosszabb, ugyanakkor legjobb emléke. Érted? Oleg lassan bólintott. – Azt hiszem.

Búcsúzóul megölelték egymást. – Papa… – suttogta Oleg, és Harry egy meleg könnycseppet érzett a nyakán. Ő maga nem tudott sírni. Nem akart sírni. Negyvenöt százalék, negyvenöt jó százalék. – Itt vagyok, fiam – mondta Harry. Szilárd, határozott hangon. Zsibbadt, dermedt szívvel. Erősnek érezte magát. Meg fogja oldani. [2] Károli Gáspár fordítása.

Tizenkilencedik fejezet Hétfő este Mona Daa edzőcipőt viselt, a léptei mégis visszhangot vertek a konténerek között. Kis elektromos autóját leparkolta a kapuban, és egyenesen a sötétbe burkolózó, elhagyatott konténerkikötőbe indult, amely valójában kiszolgált kikötői gépek temetője volt. A konténerek voltak a sírkövek a halott és elfeledett szállítmányok fölött, amelyek címzettjei csődbe mentek, vagy nem vették át a szállítmányt a már nem létező feladóktól, akikhez így aztán nem lehetett visszaszállítani az árut. Az örök tranzitban pihentek itt, Ormøya szigeténél, és éles ellentétben álltak Bjørvika megújulásával és fejlődésével. Ott az egyik drága és pazar épületet a másik után húzták fel a jéghegyhez hasonlító Operaház körül, amely maga volt a koronaékszer, és Mona meggyőződése szerint egyszer az olajkorszak emlékműve, a szociáldemokrácia Tádzs Mahalja lesz. Mona a magával hozott zseblámpa segítségével tájékozódott, az aszfaltra felfestett számok és betűk mutatták az utat. Fekete leggingset és fekete sportdzsekit viselt. Az egyik zsebében paprikaspray és egy lakat, a másikban a pisztoly lapult, egy kilenc milliméteres Walther, amelyet az apjától csent el, aki az orvosi tanulmányai után egy évig szanitécként szolgált, és nem adta le a fegyverét. A melegítőfelső, a vékony póló és a pulzusmérő öv alatt egyre gyorsabban kalapált a szíve. A H23 két háromemeletes konténersor között feküdt. És valóban ott állt egy ketrec.

A mérete alapján nagy testű állat szállítására használhatták. Elefánt, talán zsiráf vagy víziló. A ketrec rövidebbik végét teljes egészében ki lehetett nyitni, most azonban egy óriási, rozsdás lakattal volt lezárva. A hosszú oldala közepén volt viszont egy kisebb ajtó, amely nem volt lezárva. Mona feltételezése szerint azon keresztül etették az állatot és tisztították a ketrecet. A zsanérok panaszosan felsikoltottak, amikor megragadta a rács egyik rúdját, és kinyitotta az ajtót. Még egyszer utoljára körülnézett. Valószínűleg itt volt már, az árnyékban vagy az egyik konténer mögött rejtőzött, hogy megbizonyosodjon róla, Mona valóban egyedül jött. De nem volt idő kétkedésre és hezitálásra. Mona ugyanazt mondta magának, mint amikor súlyt emelt egy versenyen: a döntés megszületett, innentől kezdve egyszerű az egész, mert a gondolkodás ideje lejárt, most már csak a cselekvés van hátra. Belépett a ketrecbe, előhúzta a lakatot a zsebéből, majd az ajtó és az egyik rúd köré akasztotta. Bezárta, és a zsebébe dugta a kulcsot. A ketrec vizeletszagot árasztott, de nem tudta, hogy emberi vagy állati vizelet lehet-e. Beállt a közepére. A férfi jobbról és balról is érkezhetett, a ketrec valamelyik rövid oldala felől. De akár a konténerek tetejére is felmászhatott. Mona bekapcsolta a hangrögzítőt a telefonján, aztán a bűzös vaspadlóra tette a készüléket. Felhúzta a dzseki ujját a bal csuklóján, és az órájára nézett. Egy perc múlva nyolc. Aztán a jobb karján is felhúzta a dzseki ujját. A pulzusmérő százhuszonnyolcat mutatott. – Szia, Katrine, én vagyok az. – Jó, hogy hívsz, Harry. Próbáltalak elérni, nem kaptad meg az üzeneteimet? Hol vagy? – Itthon. – Penelope Rasch meghalt. – Komplikációk. Olvastam a VG honlapján.

– És? – Más dolgom volt. – Igazán? Például? – Rakel az Ullevålban van. – A fenébe! Valami komoly? – Igen. – Atyaég, Harry! Mennyire súlyos? – Nem tudjuk. De a továbbiakban nem tudok részt venni a nyomozásban. Innentől fogva a kórházban leszek. Szünet. – Katrine? – Igen? Hogyne, persze. Bocsánat, csak egy kicsit sok volt ez így egyszerre. Természetesen teljesen megértelek, és együttérzek veled. De az ég szerelmére, Harry, van kivel beszélned erről? Akarod, hogy átmenjek… – Köszönöm, Katrine, de van valaki, akit el kell kapnod. Feloszlatom a csapatomat, nyugodtan vedd igénybe őket. Használd Smitht. A szociális készségei talán még az enyémeknél is rosszabbak, de rettenthetetlen, és mer rendhagyóan gondolkodni. Anders Wyller pedig érdekes fickó. Adj neki egy kicsivel több felelősséget már most, és nézd meg, mi lesz belőle. – Ez már nekem is eszembe jutott. Hívj, ha van valami, bármi. – Rendben. Befejezték a beszélgetést. Harry felállt, és a kávéfőzőhöz ment, hallotta, hogy csoszogva jár. Soha életében nem csoszogott. A kiöntővel a kezében szétnézett az üres konyhában, elfelejtette, hová tette a kávéscsészéjét. Lerakta a kiöntőt, leült a konyhaasztalhoz, és beütötte Bellman számát a telefonba. Az üzenetrögzítő jelentkezett, ami nem is volt baj, hiszen nem volt túl hosszú a mondanivalója. – Itt Hole. A feleségem beteg, kiszállok. A döntésem végleges. Aztán csak ült, és a város fényeit nézte az ablakon át. A csaknem egytonnás vízibivalyra gondolt, ahogy ott áll, miközben a magányos oroszlán lóg a torkán. A vízibivaly sebei

véreznek, de a vérveszteség még nem végzetes, és ha lerázná magáról az oroszlánt, könnyedén halálra taposhatná a patájával, vagy felnyársalhatná a szarvával. Igyekeznie kell, mert a légcsöve összeszorult, és fogytán a levegője. A többi oroszlán úton van, a falka már kiszagolta a vért. Harry nézte a fényeket, és arra gondolt, soha nem tűntek még ennyire távolinak. A jegygyűrű. Valentin gyűrűt adott Penelopénak, és visszatért. Akárcsak a Vőlegény. A rohadt életbe! Elhessegette a gondolatot. Ideje lekapcsolnia az agyát. Lekapcsolni a lámpát, bezárni az ajtót, és hazamenni. Húsz-tizennégykor Mona zajt hallott. A sötétségből jött, amely egyre sűrűbbé vált körülötte, miközben a ketrecben szobrozott. Mozgást látott. Valami közeledett. Az imént végigvette azt a néhány kérdést, amellyel készült, és közben azon töprengett, mitől fél jobban: hogy a férfi eljön, vagy hogy nem jön el. De most már nem volt kétséges. Érezte, hogy lüktet egy ér a nyakán, és megmarkolta a pisztolyt a dzseki zsebében. Leadott néhány próbalövést a szülei pincéjében, és hat méterről eltalálta a célpontot: egy penészes esőkabátot, amely egy kampón lógott a téglafalon. A jövevény ekkor egy teherhajó reflektorának a fényébe lépett, amely több száz méterre horgonyzott a betonsilók mellett. Egy kutya volt. A ketrechez kocogott, és benézett. Gazdátlannak tűnt, legalábbis nem volt nyakörve, és annyira vékony és rühes volt, hogy Mona nehezen tudta elképzelni, hogy nem itt él. A kis macskaszőr-allergiás Mona annak idején mindig abban bízott, hogy egyszer pont egy ilyen kutya fogja hazáig követni, és soha nem hagyja el. Az állat rövidlátó szemébe nézett, és elképzelte, mit gondolhat. Egy ember ketrecben. Mona szinte hallotta, hogy a kutya nevet magában.

Miután egy darabig figyelte, a kutya felemelte az egyik hátsó lábát, és vastag sugárban levizelte a rudakat és a padlót. Aztán továbbkocogott, és eltűnt a sötétben. Anélkül, hogy a fülét hegyezte vagy a levegőbe szimatolt volna. És Mona ekkor rájött, hogy senki sem fog jönni. A pulzusmérőre nézett. Száztizenkilenc. Csökkent. A férfi nem volt itt. Akkor hol lehet? Harry észrevett valamit odakint a sötétben. Az udvar közepén, ahová sem az ablakokból, sem a lépcső felől nem ért el a fény, egy ember körvonalait vette ki, aki karját leengedve mozdulatlanul állt, és Harry felé nézett. Harry lehajtotta a fejét, és a kávécsészébe pillantott, mintha nem vette volna észre az alakot. A szolgálati pisztolya az emeleten volt. Rohanjon fel érte? Ha valóban az üldözött közeledett a vadászhoz, akkor nem szabad elijesztenie. Harry felállt, nyújtózott egyet, tudta, hogy jól látható a kivilágított konyhában. Átment a nappaliba, amelynek szintén voltak ablakai az udvar felé, felemelt egy könyvet, majd két gyors lépéssel a bejárati ajtónál termett, megragadta a sövényvágó ollót, amelyet Rakel a csizmája mellett hagyott, feltépte az ajtót, és lerohant a lépcsőn. Az alak továbbra sem mozdult. Harry megállt. Hunyorgott. – Aurora? Harry a konyhaszekrényben kotorászott. – Kardamom, fahéj, kamilla… Rakelnek rengetegféle teája van, de én kávéivó vagyok, így nem igazán tudom, mit is ajánljak. – A fahéj jó lesz – felelte Aurora. – Tessék – mondta Harry, és egy dobozt nyújtott felé.

Aurora kivett egy filtert, Harry pedig nézte, ahogy a gőzölgő csészébe lógatja. – Múltkor elrohantál a rendőr-főkapitányságról – jegyezte meg. – Igen – felelte a lány egyszerűen, és egy teáskanállal a filtert nyomogatta. – És a buszmegállóból is ma délután. Aurora nem válaszolt, a haja az arcába hullott. Harry leült, és ivott egy korty kávét. Adott neki időt, nem akarta kitölteni a csendet szavakkal, amelyek válaszokat követeltek. – Nem láttam, hogy te vagy az – mondta végül a lány. – Vagyis láttam, de akkor már nagyon megrémültem, és gyakran időbe telik, mire az agy meggyőzi a testet, hogy minden rendben van. És addigra a testem már futott egy jó darabot. – Hm. Félsz valakitől? Aurora bólintott. – Apáról van szó. Harry megacélozta magát, nem akart továbbmenni, nem akart többet tudni. De muszáj volt. – Mit csinált? A lány szemét elfutották a könnyek. – Megerőszakolt, és azt mondta, hogy nem mondhatom el senkinek. Mert akkor meg fog halni… A hányinger olyan hirtelen tört rá, hogy Harrynak egy pillanatra elállt a lélegzete, és a gyomorsav a torkát égette, amikor nyelt egyet. – Az édesapád azt mondta, hogy meg fog halni? – Nem! – Aurora váratlan, dühös kiáltását röviden, élesen verték vissza a konyha falai. – A férfi, aki megerőszakolt, azt mondta, hogy megöli apát, ha bárkinek elmondom. Azt mondta, hogy egyszer már majdnem megölte, és legközelebb senki sem fogja megállítani. Harry pislogott. Megpróbálta megemészteni a

megkönnyebbülés és sokk elegyét. – Megerőszakoltak? – kérdezte erőltetett nyugalommal. A lány bólintott, és szipogva megtörölte a szemét. – A lánymosdóban, amikor egy kézilabda-bajnokságon játszottunk. Aznap, amikor Rakellel összeházasodtatok. Megerőszakolt, aztán elment. Harry úgy érezte magát, mintha zuhanna. – Ezt hová dobhatom? – Aurora kivette a csészéből a teafiltert. Harry odanyújtotta neki a tenyerét. Aurora bizonytalanul rápillantott, majd beleejtette a csöpögő filtert. Harry ökölbe szorította a kezét, érezte, ahogy a forró víz a tenyerét égeti, és kifolyik az ujjai közül. – Mást is csinált? A lány megrázta a fejét. – Olyan szorosan tartott, hogy kék foltjaim lettek. Azt mondtam anyának, hogy a mérkőzésen szereztem őket. – És mindezt egészen mostanáig magadban tartottad? Aurora bólintott. Harry kis híján felállt, hogy megölelje a lányt, de még idejében eszébe jutott, amit Smith mondott a közelségről és az intimitásról. – Akkor miért mondod most el nekem? – Mert embereket öl. Láttam a rajzot az újságban. Ő az, a furcsa szemű férfi. Segítened kell nekem, Harry bácsi! Segítened kell nekem megvédeni apát! Harry bólintott. A száján át lélegzett. Aurora oldalra billentette a fejét, és aggódó pillantást vetett Harryra. – Harry bácsi? – Igen? – Te sírsz? Harry megérezte az első könnycsepp sós ízét a szája sarkában. A fenébe! – Sajnálom – mondta kásás hangon. – Hogy ízlik a tea?

Amikor Harry felnézett, összetalálkozott a pillantásuk. Aurora tekintete teljesen megváltozott. Mintha kinyílt volna. Mintha hosszú ideje most először nézett volna kifelé, és nem befelé, ahogy legutóbbi találkozásaikkor. A lány letette a csészét, felállt, és megkerülte az asztalt. Harry fölé hajolt, és megölelte. – Minden rendben lesz – mondta. – Minden rendben lesz. Marte Ruud odament a vendéghez, aki az imént lépett be az üres Schrøder ajtaján. – Sajnálom, de alkoholt már fél órája nem szolgálunk fel, és tíz perc múlva zárunk. – Adjon egy kávét – mondta a férfi, és elmosolyodott. – Gyorsan megiszom. Marte visszament a konyhába. A szakács már több mint egy órája hazament, ahogy Nina is. Hétfő esténként csak egy felszolgáló van műszakban, és bár minden csendes volt, Marte kissé feszültnek érezte magát, mert most volt először egyedül. Záróra után Nina visszajön majd, hogy segítsen neki a kasszával. A vizet felforralni nem tartott tovább néhány másodpercnél. Beletette az instant kávét, visszament az étterembe, és a férfi elé rakta a csészét. – Kérdezhetek valamit? – szólalt meg a férfi, miközben a gőzölgő csészét nézte. – Ha már úgyis csak maga meg én vagyunk itt. – Igen – felelte Marte, bár szíve szerint nemet mondott volna. Csak azt akarta, hogy a pasas megigya a kávét, ő bezárhassa az ajtót, megvárja Ninát, és utána hazamehessen. Reggel negyed kilenckor kezdődik az első előadása. – Nem ide jár az a gyilkossági nyomozó? Harry Hole? Marte bólintott. Az igazat megvallva, soha életében nem hallott Harry Holéról, amíg fel nem bukkant itt az a magas férfi, akinek csúf heg éktelenkedett az arcán, és Nina részletesen be nem számolt neki róla.

– Hol szokott ülni? – Azt mondják, ott – mutatott Marte az ablak melletti sarokasztalra. – De már nem jár ide olyan gyakran. – Nos, ha bilincsbe akarja verni azt a „nyomorult perverzt”, ahogy mondta, akkor valószínűleg nincs ideje itt üldögélni. De attól az még mindig az ő helye. Ha érti, mire gondolok. Marte mosolyogva bólintott, bár nem volt biztos benne, hogy valóban érti-e. – Hogy hívják? Marte habozott, nem igazán tetszett neki az irány, amelyet a beszélgetés vett. – Hat perc múlva zárunk, úgyhogy ha meg szeretné inni a kávéját… – Tudja, miért szeplős, Marte? A lány megdermedt. Honnan tudja a nevét? – Kislánykorában nem voltak szeplői. Aztán egy éjszaka felriadt. Rémálmai voltak, törökül úgy mondják: kabuslar. Annyira rettegett, hogy beszaladt az édesanyja hálószobájába. Abban bízott, hogy ő majd megnyugtatja, szörnyek és szellemek nincsenek. A hálószobában azonban egy meztelen, kékesfekete férfi guggolt az anyja mellkasán. Hosszú, hegyes füle volt, a szája sarkából vér csorgott. Miközben maga ott állt és bámult, a férfi felfújta az arcát, és mielőtt még elmenekülhetett volna, magára köpte a szájában lévő vért. Az arcát és a mellkasát apró cseppek borították. És ez a vér, Marte, soha nem tűnik el, bárhogyan próbálja is lemosni. – A férfi megfújta a kávét. – Nos, így lett szeplős. A kérdés viszont az, miért. És a válasz épp olyan egyszerű, mint amilyen kevéssé kielégítő, Marte. Rossz időben volt rossz helyen. A világ egész egyszerűen igazságtalan. Ajkához emelte a csészét, kitátotta a száját, és beletöltötte a még mindig gőzölgő, fekete folyadékot. Marte elborzadva kapkodott levegő után, részben az oxigénhiánytól, részben a rémülettől, hogy valami történni fog, de még nem tudja, mi. Csak akkor vette észre a férfi szájából spriccelő sugarat, amikor a forró

kávé az arcába fröccsent. Vakon megfordult, de elcsúszott a kávén, és térdre esett. Aztán sikerült talpra állnia, és a bejárati ajtó felé rohant. Felborított egy széket maga mögött, hogy lelassítsa a férfit, miközben megpróbálta kipislogni a szeméből a kávét. Megragadta a kilincset, és megrántotta az ajtót. Zárva volt. A férfi ráfordította a zárat. Hallotta a nyikorgó lépteket a háta mögött, miközben hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a gombot, de már nem volt ideje elfordítani, mert a férfi az övénél fogva hátrarántotta. Marte négykézlábra esett. Sikoltani próbált, de csupán halk nyöszörgés hagyta el a száját. Lépések. A férfi előtte állt. Marte azonban a földön maradt, nem akart felnézni, nem akarta látni. Soha nem álmodott semmiféle kékesfekete férfiról kiskorában, a rémálmaiban mindig egy kutyafejű ember szerepelt. És tudta, ha felemeli a fejét, azt a rémséget fogja látni. Ezért inkább a hegyes orrú cowboycsizmára szegezte pillantását.

Huszadik fejezet Keddre virradó éjszaka – Igen? – Harry? – Igen. – Nem tudtam, hogy ez a te számod-e még. Nina vagyok. A Schrøderből. Tudom, hogy hajnali fél kettő van, és nagyon sajnálom, hogy felébresztettelek. – Nem aludtam, Nina. – Kihívtam a rendőrséget, de… Nos, kijöttek, aztán el is mentek. – Nyugodj meg, Nina! Mi történt? – Martéról van szó, az új lányról, akivel te is találkoztál, amikor itt jártál. Harry felidézte a felhajtogatott ingujjat és a pincérlány kissé ideges viselkedését. – Igen? – Eltűnt. Nem sokkal éjfél előtt jöttem vissza, hogy segítsek neki a kasszával, de nem volt itt senki. Az ajtó meg tárva-nyitva. Marte megbízható lány, és volt egy megállapodásunk. Nem ment volna el, anélkül, hogy bezárna. Nem veszi fel a telefonját, és a barátja azt mondja, nem ment haza. A rendőrök ellenőrizték az orvosi ügyeleteket és a kórházakat, de semmi. Aztán a rendőrnő azt mondta, hogy folyton ez történik, az emberek különös körülmények között eltűnnek, majd néhány órával később valami hihető magyarázattal előkerülnek. Azt mondta, hívjam fel őket, ha Marte tizenkét órán belül nem bukkan fel. – Hm. Tényleg úgy van, ahogy mondták, Nina. Csak az előírt eljárást követik.

– Igen, de… Halló? – Itt vagyok, Nina. – Miután kitakarítottam, és záráshoz készülődtem, észrevettem, hogy valaki ráírt valamit az egyik asztalterítőre. Rúzzsal, legalábbis annak tűnik. És pontosan az az árnyalat, amit Marte használ. – Értem. És mi áll az abroszon? – Semmi. – Semmi? – Semmi. Inkább csak egy pipának tűnik. Olyan, mint egy V betű. És a te asztalod terítőjére írta. Hajnali három óra. Harryból kitört az üvöltés, és ide-oda csapódott a csupasz pincefalak között. A feje fölött lévő vasrúdra meredt, amely azzal fenyegetett, hogy lezuhan, és összezúzza. Remegő karjával épp csak meg tudta tartani. Aztán egy utolsó erőfeszítéssel sikerült teljesen feltolnia, és a tárcsák csörömpölve összeütődtek, amikor a rúd az állványra esett. Harry levegő után kapkodva feküdt a padon. Behunyta a szemét. Megígérte Olegnek, hogy Rakellel marad. De vissza kell térnie. El kell kapnia. Martéért. Auroráért. Nem. Túl késő volt. Aurorának és Marténak már túl késő. Azokért kell megtennie, akik még nem váltak áldozattá, akiket még meg lehet menteni Valentintól. Értük tenné, nem igaz? Megmarkolta a rudat, érezte, ahogy a vas nyomja a tenyerén lévő bőrkeményedéseket. Valahol neked is hasznodat veszik. A nagyapja egyszer azt mondta neki, hogy az embernek mindössze arra van szüksége, hogy hasznosnak érezze magát. Amikor a nagyanyja Harry apjával vajúdott, olyan sok vért veszített, hogy a bába kihívta az orvost. A nagyapja, akinek azt

mondták, semmit sem tehet, nem bírta elviselni a felesége sikoltozását, ezért kiment, befogta a lovat az eke elé, és felszántotta az egyik mezőt. Csattogtatta az ostort, és közben ordított, hogy túlharsogja a házból hallatszó sikolyokat. Maga állt be az eke mögé, amikor hűséges, de öreg fakó lova tántorogni kezdett a hámban. Amikor a sikolyok elcsendesedtek, az orvos pedig kijött a házból, és azt mondta, hogy az anya és a gyermek is életben marad, Harry nagyapja térdre esett, megcsókolta a földet, és hálát adott Istennek, akiben nem hitt. Azon az éjszakán az öreg fakó összeesett a bokszban, és elpusztult. Most Rakel feküdt az ágyban. Némán. Neki pedig döntenie kellett. Valahol neked is hasznodat veszik. Harry leemelte a rudat az állványról, és leengedte a mellkasára. Mély lélegzetet vett. Megfeszítette az izmait. És felüvöltött.

MÁSODIK RÉSZ

Huszonegyedik fejezet Kedd reggel Fél nyolc volt. Szemerkélni kezdett az eső, és Mehmet éppen át akart vágni az utcán, amikor észrevett egy férfit a Jealousy Bar előtt. A fickó a kezét a szeméhez tette, és az egyik ablakon át próbált belesni a bárba. Mehmet első gondolata az volt, hogy Danial Banks az, aki már kora reggel eljött az újabb részletért, de amikor közelebb ért, látta, hogy a férfi magasabb, ráadásul szőke. Arra gondolt, talán az egyik régi iszákos törzsvendég tért vissza, és abban reménykedik, hogy már reggel hétkor kinyitottak. Amikor azonban a férfi az utca felé fordult, és beleszippantott a cigarettájába, Mehmet látta, hogy a rendőr az. Harry. – Jó reggelt! – mondta Mehmet, és előhúzta a kulcsokat. – Szomjas? – Is. És van egy ajánlatom. – Miféle ajánlat? – Olyan, amit visszautasíthat. – Ebben az esetben érdekel – mondta Mehmet, beengedte a rendőrt, majd bezárta az ajtót. Felkapcsolta a pult mögötti világítást. – Jó kis bár ez – vágott bele Harry. A pultra könyökölt, és beleszippantott a levegőbe. – Meg akarja venni? – kérdezte Mehmet szárazon, és vizet öntött a cezvébe, a hagyományos török kávéfőző edénybe. – Igen – felelte Harry. Mehmet elnevette magát. – Hadd halljam az ajánlatot!

– Négyszázharmincötezer. Mehmet a homlokát ráncolta. – Honnan szedett ennyi pénzt? – Danial Bankstől. Volt egy találkozóm vele ma reggel. – Ma reggel? De hát még csak… – Korán keltem. És ő is. Pontosabban nekem kellett kirángatnom az ágyból. Mehmet a rendőr véreres szemébe nézett. – Képletesen szólva – mondta Harry. – Tudom, hol lakik. Felhívtam, és tettem neki egy ajánlatot. – Miféle ajánlatot? – A másik fajtát. Amit nem lehet visszautasítani. – Azaz? – Megvásároltam a Jealousy Bart névértéken, cserébe nem küldtem rá a gazdasági bűnözés elleni osztályt, amiért uzsoráztat, megsértve ezzel a büntető törvénykönyv kétszázkilencvenötödik paragrafusát. – Csak szórakozik velem! Harry megvonta a vállát. – Egy kicsit talán túlzok, lehet, hogy vissza tudta volna utasítani. Ugyanis mint felvilágosított, a kétszázkilencvenötödik paragrafust néhány éve sajnos hatályon kívül helyezték. Hová lesz a világ, ha a bűnözők jobban követik a törvénymódosításokat, mint a rendőrök?! Mindegy is, úgy tűnt, hogy a magával kötött hitelszerződés nem érte meg neki a kellemetlenségeket, amiket egyéb területeken kilátásba helyeztem. Itt a dokumentum… – A rendőr egy kézzel írt lapot tett a pultra. – Igazolja, hogy Danial Bankset kifizették, és én, Harry Hole, négyszázharmincötezer koronás követelés büszke tulajdonosa vagyok Mehmet Kalak felé, amelynek fedezetéül a Jealousy Bar ingóságai és haszonbérlete szolgál. Mehmet átolvasta a néhány sorból álló szerződést, és megrázta a fejét. – Elképesztő! És magának volt majdnem félmilliója, amit

helyben átadott Banksnek? – Egy ideig behajtóként dolgoztam Hongkongban. Elég… jól fizetett. Úgyhogy gyűjtöttem egy kis tőkét magamnak. Banks kapott egy csekket és egy számlakivonatot. Mehmet elnevette magát. – Ezek szerint most maga lesz a véreskezű adósságkövetelő, Harry? – Nem, amennyiben elfogadja az ajánlatomat. – Mégpedig? – Hogy a tartozást forgótőkévé tesszük. – Átveszi a bárt? – Partnerek leszünk, és jogában áll bármikor kivásárolni engem az üzletből. – Mit kell tennem cserébe? – Elmegy egy törökfürdőbe, miközben az egyik cimborám beáll a pult mögé. – Micsoda? – Azt szeretném, hogy izzadjon, és mazsolává áztassa az ujjain a bőrt a Cağaloğlu hamamban, miközben arra vár, hogy Valentin Gjertsen megjelenjen. – Én? Miért pont én? – Mert miután Penelope Rasch meghalt, ismereteim szerint csak maga és egy tizenöt éves lány tudja, hogy néz ki Valentin Gjertsen mostanában. – Tudom? – Fel fogja ismerni. – Miből gondolja? – Olvastam a vallomását. Ezt mondta, idézem: „Nem láttam olyan hosszú ideig, és nem is tudtam alaposan megfigyelni ahhoz, hogy leírást adjak róla.” – Így van. – Volt egy kollégám, aki minden egyes arcot felismert, amelyet valaha látott. Elmagyarázta, hogy a képesség, amelynek segítségével egymillió arcot meg tudunk különböztetni és fel

tudunk ismerni, az agyunkban fészkel egy fusiform gyrus nevű helyen, és ezen képesség nélkül az emberi fajnak aligha lett volna esélye a túlélésre. Le tudja írni a tegnapi utolsó vendéget? – Ööö… nem. – Mégis a másodperc törtrésze alatt felismerné, ha belépne az ajtón. – Valószínűleg. – Pontosan erre számítok. – És maga négyszázharmincötezer koronát tesz fel erre? Mi van, ha nem ismerem fel? Harry lebiggyesztette az alsó ajkát. – Ha más nem, akkor legalább van egy bárom. Háromnegyed nyolckor Mona Daa kinyitotta a VG szerkesztőségének ajtaját, és bekacsázott. Rémes éjszakája volt. Bár a konténerkikötőből egyenesen a terembe ment, és olyan keményen edzett, hogy az egész teste sajgott belé, alig tudott elaludni. Végül úgy döntött, megemlíti a szerkesztőnek az esetet, anélkül, hogy belemenne a részletekbe. Megkérdezi tőle, joga van-e egy forrásnak védelemre, ha megtévesztette az újságírót. Más szóval: a rendőrséghez fordulhat-e? Vagy okosabb várni, hátha újra jelentkezik a fickó? Elvégre az sem lehetetlen, hogy jó magyarázata van arra, miért nem jelent meg a találkozón. – Fáradtnak tűnsz, Mona – kiáltott oda neki a szerkesztőség vezetője. – Buli volt az este? – Bár úgy lett volna! – mormolta Mona, és ledobta a sporttáskáját az asztala mellé. Bekapcsolta a számítógépét. – Vagy valami izgalmasabb program? – Bár úgy lett volna! – ismételte meg Mona hangosan. Amikor felnézett, látta, hogy többen is a nyakukat nyújtogatják felé a monitorjuk mögül. Szélesen vigyorgó, kíváncsi arcok. – Mi van? – csattant fel. – Csak sztriptíz vagy egyenesen állatszex? – kérdezte egy mély

hang, de Monának nem volt ideje azonosítani, mert néhány lány vihogásban tört ki. – Nézd meg az e-mailjeidet – javasolta a szerkesztőség vezetője. – Megkaptuk néhányan. Mona megdermedt. Rossz előérzete támadt, miközben dühödten csapkodta a billentyűket. A feladó a [email protected] volt. Nem volt szöveg, csupán egy kép. Alighanem egy nagy fényérzékenységű kamerával készült, mivel tegnap este nem vett észre vakuvillanást. És talán teleobjektívvel. Az előtérben a ketrecre vizelő kutya látszott, a ketrec közepén pedig ott állt ő, feszülten figyelve, akár egy vadállat. Átverték. Nem a vámpirista hívta. Negyed kilenckor Smith, Wyller, Holm és Harry találkozott a Kazánházban. – Van egy eltűnési ügyünk, amelynek hátterében a vámpirista állhat – mondta Harry. – Marte Ruud, huszonnégy éves, a Schrøder étteremből tűnt el tegnap éjfél előtt. Katrine jelenleg a nyomozócsoportot tájékoztatja. – A helyszínelők a tetthelyen vannak – mondta Bjørn Holm. – Egyelőre nem találtak nyomot. Csak amit említettél. – Ami micsoda? – kérdezte Wyller. – Egy V betű, amelyet rúzzsal írtak fel egy abroszra. A vonalak által bezárt szög ugyanaz, mint az Ewa Dolmen ajtaján talált Vnél. – Bjørnt egy steelgitár szakította félbe, és a dallamban Harry Hank Williams Your Cheating Heartjának kezdőakkordjait ismerte fel, amelyet Don Helms játszott. – A mindenit, van térerő! – állapította meg Bjørn Holm, és előhúzta a telefont a zsebéből. – Holm. Mi? Nem hallak. Várj! Bjørn felpattant, és kirobogott az alagútba. – Úgy tűnik, mintha ennek az emberrablásnak hozzám lenne köze – mondta Harry. –A Schrøder az én törzshelyem, a V-t pedig az én asztalomra írták.

– Rossz hír – csóválta a fejét Smith. – Elveszítette az irányítást. – Az nem jó hír? – kérdezte Wyller. – Azt jelenti, hogy óvatlanabbá vált, nem? – Ez a része tényleg jó – felelte Smith. – De most, hogy megtapasztalta a hatalom érzését, senki nem veheti el tőle. Igaza van, Harry, Valentin tényleg magára utazik. És tudja, miért? – A VG-cikk miatt – mondta Wyller. – Nyomorult perverznek nevezte, és… Hogy is volt? – Alig várja, hogy bilincsbe verje – segítette ki Wyller. – Azzal, hogy nyomorultnak nevezte, megfenyegette, hogy megfosztja a hatalmától. – Isabelle Skøyen nevezte így, nem én, de most nem számít – mondta Harry, és megdörzsölte a nyakát. – Maga szerint arra fogja használni a lányt, hogy elkapjon, Smith? Smith megrázta a fejét. – A lány halott. – Mitől ilyen biztos ebben? – Valentin nem akar konfrontálódni, csak meg akarja mutatni magának és mindenkinek, kié a hatalom. Hogy bármikor felbukkanhat a maga helyein, és elvihet valakit, aki közel áll magához. Harry abbahagyta nyaka dörzsölését. – Aki közel áll hozzám? Smith nem válaszolt. Bjørn Holm viharzott be a szobába. – Az Ullevålból hívtak. Közvetlenül Penelope Rasch halála előtt egy férfi érkezett a kórház recepciójára, azt mondta, a lány hozzátartozója. Egy bizonyos Roar Wiikként mutatkozott be, aki a lány exvőlegénye volt. – Tőle kapta a jegygyűrűt, amelyet Valentin ellopott a lakásából – szúrta közbe Harry. – Felhívták, hogy megkérdezzék, észrevett-e valamit a lányon látogatáskor – folytatta Bjørn Holm. – Roar Wiik azonban azt állítja, hogy nem járt a kórházban.

A Kazánházban csend támadt. – Nem az exvőlegény… – szólalt meg végül Smith. – De akkor… Harry székének kerekei felsikoltottak, amikor tiszta erőből hátralökte. Már az ajtóban volt. – Wyller, gyerünk! Harry rohant. A kórház folyosója hosszan nyúlt el előtte, olyan volt, mintha egyre csak nőtt volna, gyorsabban, mint ahogy futott, akár egy táguló univerzum, amelyet a fény, sőt még a gondolat sem tud beérni. Nem sok kellett ahhoz, hogy beleütközzön egy férfiba, aki egy infúziós állvánnyal a kezében lépett ki egy ajtón. Valakit, aki közel áll magához. Valentin azért vette el Aurorát, mert Ståle Aune lánya. Marte Ruudöt azért, mert Harry törzshelyén dolgozott. Penelope Rascht azért, hogy megmutassa: megteheti. Valakit, aki közel áll magához. 301-es szoba. Harry megragadta a pisztolyt a zakója zsebében. Egy Glock 17est, amely csaknem másfél éven át érintetlenül feküdt az egyik emeleti fiókba bezárva. Reggel magához vette. Nem azért, mert azt hitte, szüksége lehet rá. Hanem azért, mert három év óta először nem tudta biztosan, nem lesz-e szüksége rá. A pisztolyt maga előtt tartva a bal kezével kinyitotta az ajtót. A szoba üres volt. Rakel eltűnt. Ahogy az ágya is. Harry levegő után kapkodott. Odament, ahol korábban az ágy állt. – Sajnálom, elkésett – szólalt meg mögötte egy hang. Harry megpördült. Steffens főorvos a kezét a fehér köpeny zsebébe dugva állt az ajtóban. Az egyik szemöldöke felszökött, amikor észrevette a pisztolyt.

– Hol van? – lihegte Harry. – Megmondom, ha elteszi azt. Harry leeresztette a pisztolyt. – Vizsgálaton – mondta Steffens. – De… De jól van? – Az állapota változatlan, mégsem nevezhető stabilnak. De túl fogja élni a napot, ha emiatt aggódik. Mire fel ez a felhajtás? – Állandó őrizetre van szüksége. – Ebben a pillanatban öten felügyelnek rá. – Fegyveres rendőrt állítunk az ajtaja elé. Van ellenvetése? – Nincs, de ez nem az én asztalom. Attól félnek, hogy idejön a gyilkos? – Igen. – Mert annak a férfinak a felesége, aki vadászik rá? A hozzátartozókon kívül nem adjuk meg másnak a szobaszámot. – Ez nem akadályozta meg abban, hogy Penelope Rasch vőlegényének kiadva magát megszerezze a lány szobaszámát. – Micsoda? – Itt várok, amíg a rendőr megérkezik. – Ebben az esetben talán szívesen inna egy csésze kávét. – Igazán nem… – Higgye el, szüksége van rá. Csak egy pillanat, és hozok az ügyeleti szoba lenyűgözően rossz kávéjából. Amikor Steffens elhagyta a szobát, Harry körülnézett. A székek, amelyeken Oleggel ültek, ugyanott álltak, ahol előző nap hagyták őket, az ágy két oldalán, amely már nem volt ott. Harry leült az egyikre, és a szürke padlóburkolatra meredt. Érezte, ahogy csökken a pulzusa. Ennek ellenére az volt a benyomása, hogy nincs elég levegő a helyiségben. A függönyök résén egy fénypászma esett a székek között a padlóra, és Harry meglátott egy szőke hajszálat. Felvette. Lehet, hogy Valentin Gjertsen mégis itt járt, Rakelt kereste, de túl későn érkezett? Harry nyelt egyet. Semmi oka nem volt rá, hogy ilyeneken törje a fejét, Rakel biztonságban volt.

Steffens lépett a szobába. Átnyújtott Harrynak egy papírpoharat, ivott egy kortyot a sajátjából, és a másik székre telepedett. A két férfi egymással szemben ült, egyméternyi üres tér tátongott közöttük. – Itt volt a fia – mondta Steffens. – Oleg? Csak iskola után kellett volna jönnie. – Maga után érdeklődött. Úgy tűnt, felzaklatta, hogy magára hagyta az anyját. Harry bólintott, és ivott egy korty kávét. – Gyakran dühösek ebben a korban – mondta Steffens. – Az apjukat okolják mindenért, ami elromlik, és egyszeriben az a férfi, aki egykor a példaképük volt, mindannak megtestesítője lesz, amit elutasítanak. – Saját tapasztalatból beszél? – Persze, mindig azt tesszük. – Steffens mosolya épp olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy felvillant. – Hm. Feltehetek magának egy személyes kérdést, Steffens? – Hogyne. – Végül pozitív lesz a mérleg? – Hogyan? – Ha a megmentett életek fölött érzett örömből kivonja a kétségbeesést, amelyet azért érez, mert nem sikerült megmentenie azokat, akiket megmenthetett volna. Steffens Harryra nézett. Talán maga a helyzet – két egymással szemben ülő férfi egy sötét szobában – tette ennyire természetessé a kérdést. Két egymással szemben elhaladó hajó az éjszakában. Steffens levette a szemüvegét, és végighúzta a kezét az arcán, mintha megpróbálná ledörgölni róla a fáradtságot. Megrázta a fejét. – Nem. – Mégis továbbcsinálja? – Ez elhivatottság. – Igen, láttam a feszületet az irodájában. Maga hisz az elhívatásban.

– Ahogy szerintem maga is, Hole. Láttam magát. Talán nem az isteni elhívatásban hisz, de maga is elhivatott. Harry a papírpohárba bámult. Steffens nem hazudott, a kávé tényleg lenyűgözően rossz volt. – Ez azt jelenti, hogy nem szereti a munkáját? – Gyűlölöm a munkámat – mosolyodott el a főorvos. – Ha választhattam volna, zongoraművész leszek. – Hm. És jó zongorista? – Az az igazi átok, amikor az ember nem jó abban, amit imád, és jó abban, amit gyűlöl, nem igaz? Harry bólintott. – Igazi átok. Olyasmit csinálunk, amiben hasznunkat veszik. – És színtiszta hazugság, hogy meglesz a jutalma annak, ha az ember követi a hivatását. – Olykor a munka már önmagában is elég jutalom. – Csak a zongoraművésznek, aki szereti a zenét, vagy a hóhérnak, aki szereti a vért. – Steffens az orvosi köpenyén fityegő névtáblájára mutatott. – Mormonnak születtem és nevelkedtem Salt Lake Cityben, és John Doyle Leeről kaptam a nevemet, egy istenfélő, békeszerető emberről, akit 1857-ben arra utasítottak a gyülekezet vénjei, hogy mészároljon le egy csapat istentelen bevándorlót, akik behatoltak a területeikre. A naplójában írt a gyötrelmeiről, erről a szörnyű elhívatásról, amit a sors mért rá, és amit egyszerűen el kellett fogadnia. – A Mountain Meadows-i mészárlás. – Ezek szerint ismeri a történetet, Hole. – Sorozatgyilkosságokat tanulmányoztam az FBI továbbképzésén, ahol a leghíresebb tömeggyilkosságokon is végigmentünk. De be kell vallanom, nem emlékszem, mi történt a névrokonával. Steffens az órájára pillantott. – Remélhetőleg a mennyben elnyerte a jutalmát, a földön ugyanis mindenki elárulta, beleértve lelki vezetőnket, Brigham Youngot is. John Doyle-t halálra ítélték. Az apám mégis úgy

gondolta, követendő példát mutatott: lemondani embertársaink könnyen megvásárolható szeretetéről annak ellenében, hogy egy olyan hívást kövess, amelyet gyűlölsz. – Lehet, hogy nem is gyűlölte annyira, mint amennyire állította. – Ezt hogy érti? Harry megvonta a vállát. – Egy alkoholista gyűlöli és átkozza a piát, mert tönkreteszi az életét. Ugyanakkor az az élete. – Érdekes párhuzam. – Steffens felállt, az ablakhoz lépett, és kihúzta a függönyt. – Mi a helyzet magával, Hole? Az elhivatottság még mindig tönkreteszi az életét, és egyben az élete is? Harry a szemét beárnyékolva próbált Steffensre nézni, de a hirtelen beözönlő fény elvakította. – Még mindig mormon? – Még mindig az ügyön dolgozik? – Úgy tűnik. – Nem tehetünk mást, nem igaz? Vissza kell mennem dolgozni, Harry. Miután Steffens távozott, Harry kikereste Gunnar Hagen számát. – Helló, főnök, rendőri őrizetre van szükségem az Ullevål kórházban – mondta. – Most. Wyller ott várta, ahol megbeszélték: az autó mellett állt, amely közvetlenül a kijárattal szemben parkolt. – Láttam, hogy jött egy rendőr – mondta. – Minden rendben van? – Őrt állítunk Rakel ajtaja elé – válaszolta Harry, és beszállt az utasülésre. Wyller visszadugta a szolgálati pisztolyt a tokjába, és beült a kormány mögé. – És Valentin?

– Az ég tudja. Harry kivette a hajszálat a zakója zsebéből. – Valószínűleg csak paranoia, de vedd rá az Igazságügyi Orvostani Intézetet, hogy sürgősen elemezzék ezt, csak hogy kizárjuk annak lehetőségét, hogy egyezik a bűncselekmények helyszínén talált nyomokkal, oké? Végigsiklottak az utcákon. Olyan volt, mintha lassított visszajátszása lett volna a húsz perccel korábbi fékevesztett autózásnak az ellenkező irányba. – A mormonoknál van egyáltalán kereszt? – kérdezte Harry. – Nincs – felelte Wyller. – Úgy gondolják, a kereszt a halált jelképezi, és pogány dolog. A feltámadásban hisznek. – Hm. Akkor egy mormon, akinek feszület van a falán, olyan, mint… – Egy muszlim egy Mohamedet ábrázoló rajzzal. – Pontosan. – Harry felhangosította a rádiót. The White Stripes. Blue Orchid. Gitár és dobok. Lecsupaszított. Tiszta. Felhangosította, anélkül, hogy tudta volna, mit is próbál elnyomni vele. Hallstein Smith bőszen malmozott. Egyedül volt a Kazánházban, és a többiek nélkül nem sok tennivalója akadt. Befejezte a vámpirista szűkszavú profilját, szörfözött a neten, és elolvasta a Vámpirista-gyilkosságokról szóló cikkeket. Igen, visszakereste és elolvasta, amit a média az első gyilkosság óta eltelt öt nap alatt írt. Éppen azon tűnődött, kihasználja-e az időt arra, hogy a doktori disszertációján dolgozzon, amikor megszólalt a telefonja. – Halló! – Smith? – kérdezte egy női hang. – Itt Mona Daa a VG-től. – Igen? – Meglepettnek tűnik. – Csak mert nem tudtam, hogy ilyen jó a lefedettség idelent. – Apropó, lefedettség, meg tudja nekem erősíteni, hogy a

vámpirista áll a Schrøder étterem pincérnőjének tegnap éjszakai eltűnése mögött? – Megerősíteni? Én? – Igen, most a rendőrségnek dolgozik, nem? – Bizonyos értelemben igen, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármit is mondjak. – Mert nem tudja, vagy mert nem teheti? – Talán mindkettő. Csak általánosságokat tudnék mondani. A vámpirizmus szakértőjeként. – Nagyszerű! Van ugyanis egy podcastom… – Egy micsodája? – Internetes rádiósorozat. A VG-nek saját rádiócsatornája van. – Ó, értem. – Meghívhatom oda, hogy a vámpiristáról beszélgessünk? Mármint általánosságban. Hallstein Smith gondolkodóba esett. – Ehhez engedélyt kell kérnem a nyomozás vezetőjétől. – Jól van, akkor várom a válaszát. Még valami, egészen más téma, Smith. Írtam magáról egy cikket, amivel feltételezem, elégedett volt. Közvetve ez sodorta az események középpontjába. – Igen. Így van. – Meg tudná mondani viszonzásul, a testület mely tagja csalt ki tegnap este a konténerkikötőbe? – Hogy hová csalták ki? – Hagyjuk. Szép napot! Hallstein Smith a telefonra bámult. Konténerkikötő? Miről beszél ez a nő? Truls Berntsen pillantása végigpásztázta Megan Fox fotóit a számítógép képernyőjén. Szinte ijesztő, hogy elhagyta magát. Vajon a képek miatt érezte így, vagy a tudat miatt, hogy Megan már betöltötte a harmincat? A tudat miatt, hogy mit tett a szülés a női testtel, amely a 2007-es Transformersben még a tökéletesség definíciója volt? Vagy az a tény volt az oka, hogy Truls maga az

elmúlt két év során nyolc kiló zsírtól szabadult meg, amelyet négy kiló izommal helyettesített, és kilenc csajt dugott meg? Ami a Megan Foxról szőtt álmait kicsivel reálisabbá tette? Nagyjából úgy, mint ahogy egy fényév kevesebb, mint kettő. Vagy egészen egyszerűen arról volt szó, hogy nagyjából tíz óra múlva ott fog ülni Ulla Bellman, az egyetlen nő mellett, akire jobban vágyott Megan Foxnál? Torokköszörülés ütötte meg a fülét, és felnézett. Katrine Bratt támaszkodott a válaszfalnak. Miután Wyller leköltözött abba a nevetséges fiúklubba, a Kazánházba, Truls végre teljesen átadhatta magát a Kemény zsaruknak. Végignézte az összes hozzáférhető évadot, és bízott benne, hogy Katrine Bratt megbízásai a továbbiakban sem fogják fenyegetni az üresjáratait. – Bellman beszélni akar veled – mondta Katrine. – Rendben. Truls kikapcsolta a számítógépet, és elsétált Katrine Bratt mellett. Olyan közel, hogy éreznie kellett volna a parfümjét, ha használt volna. Truls úgy vélte, minden nőnek használnia kellene egy kis parfümöt. Nem olyan sokat, mint amennyit többnyire használtak, épp csak annyit, hogy megmozgassák az ember képzeletét, milyen is lehet a valódi illatuk. Miközben a liftet várta, volt ideje eltöprengeni, mit akarhat Mikael. De semmi sem jutott eszébe. Csak akkor jött rá, hogy lelepleződött, amikor a rendőrfőkapitány irodájában állt. Amikor megpillantotta az ablak előtt szobrozó Mikael hátát, és hallotta, amint minden bevezetés nélkül ezt mondja: – Elárultál, Truls. Az a ribanc keresett meg, vagy fordítva? Mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna a nyakába. Mi a franc történt? Ulla összeomlott, és lelkiismeret-furdalástól hajtva bevallotta, mire készülnek? Vagy Mikael gyakorolt rá nyomást? És mi a fenét mondjon most erre? Megköszörülte a torkát.

– Ő keresett meg, Mikael. Ő akarta. – Hát persze, az ilyen ribancok mindig elveszik, amit akarnak. De hogy éppen tőled, a legközelebbi bizalmasomtól, azok után, amiken keresztülmentünk! Truls alig akarta elhinni, hogy Mikael így beszél a feleségéről és gyermekei anyjáról. – Azt hittem, egy beszélgetésbe simán belemehetek. Úgy voltam vele, hogy ennél több úgysem történhet. – De több történt, nem igaz? – Nem történt semmi. – Semmi? Hát nem érted? Információval láttad el a gyilkost arról, mit tudunk és mit nem! Mennyit fizetett? Truls meglepetten pislogott. – Fizetett? – Lassan derengeni kezdett neki. – Gondolom, Mona Daa nem ingyen kapta a füleseket. Válaszolj, és ne felejtsd el, hogy ismerlek, Truls! Truls Berntsen elvigyorodott. Mégsem volt akkora szarban, mint hitte. Megismételte: – Nem történt semmi. Mikael megfordult, öklével dühösen az asztalra csapott, és ezt sziszegte: – Tényleg ennyire idiótának nézel bennünket? Truls elnézte, ahogy Mikael arcán a halvány foltok elfehérednek, majd kivörösödnek, mintha a vér oda-vissza áramlana közöttük. Az évek során a foltok egyre nagyobbak lettek, akár egy kígyó, amely időről időre levedli szűkké vált bőrét. – Hadd halljam, mit tudsz! – mondta Truls, és anélkül, hogy engedélyt kért volna, leült. Mikael elképedve nézett rá. Aztán lehuppant a saját székébe. Talán mert látta Truls pillantásán, hogy nem fél. Mert ha Trulst a tengerbe dobják, Mikael Bellmant is magával rántja. Egészen a fenékig. – Azt tudom – vágott bele Mikael –, hogy Katrine Bratt kora

reggel megjelent az irodámban, és elmesélte, hogy a kérésemre megbízta az egyik emberét, figyeljen oda rád. Nyilvánvalóan felmerült a gyanú, hogy te szivárogtatsz, Truls. – Ki volt ez az embere? – Nem mondta, én pedig nem kérdeztem. Persze hogy nem, gondolta Truls. Rázós helyzetekben kifizetődőbb semmit sem tudni. Talán nem Truls volt a legokosabb ember a világon, de annyira ostoba sem volt, ahogy azt a környezete hitte. Apránként kezdte megérteni, hogyan gondolkozik Mikael és a többiek a hierarchia tetején. – Bratt embere alapos volt – mondta Mikael. – Kiderítette, hogy az utóbbi egy hétben legalább kétszer beszéltél telefonon Mona Daa-val. Egy nyomozó, aki telefonhívásokat ellenőriz, tűnődött Truls. Aki telefontársaságokkal áll kapcsolatban. Anders Wyller rendőrtiszt. Truls nem olyan ostoba ám! Nem bizony. – Hogy bebizonyítsa, te vagy Mona Daa forrása, felhívta az újságírónőt. Úgy tett, mintha ő lenne a vámpirista. És hogy ezt igazolja, arra kérte a nőt, hívja fel a forrását, és ellenőrizzen egy részletet, amiről csak az elkövető és a rendőrség tudhat. – A turmixgép. – Vagyis beismered? – Hogy Mona Daa felhívott? Igen. – Jól van, ugyanis ez a nyomozó tegnap éjszaka felébresztette Katrine Brattot, hogy elmondja, a telefontársaságtól kapott híváslista szerint Mona Daa közvetlenül a blöffje után felhívott téged. Ezt finoman szólva is nehéz lesz kimagyarázni, Truls. Truls megvonta a vállát. – Nincs mit kimagyarázni. Mona Daa felhívott, és egy turmixgépről kérdezősködött. Természetesen semmit sem mondtam, a nyomozás vezetőjéhez irányítottam. A beszélgetés tíz, legfeljebb húsz másodpercig tartott, amit a híváslista biztosan megerősít. Lehet, hogy Mona Daa már sejtette, hogy blöffről van szó, amivel le akarják leplezni a forrását. Ezért engem hívott fel a

forrása helyett. – A nyomozó szerint Mona Daa később felbukkant a megbeszélt helyen a konténerkikötőben, hogy találkozzon a vámpiristával. A nyomozó meg képeket készített róla. Úgyhogy valakinek meg kellett erősítenie a turmixgépes tippet. – Lehet, hogy Mona Daa először lefixálta a találkozót, és csak utána fordult a forrásához, akivel négyszemközt beszélt. A rendőrök és az újságírók tisztában vannak azzal, milyen egyszerű lenyomozni, mikor, kivel telefonál az ember. – Ha már itt tartunk, volt két másik telefonbeszélgetésed is Mona Daa-val, és az egyik percekig tartott. – Nézd meg a listákat. Mindig Mona Daa hívott engem, nem én őt. Hogy egy Daa-féle pitbullnak percekig tart felfogni, hogy semmit sem fog kapni, nem az én problémám. Nekem bőven van időm. Truls hátradőlt a székében. Összekulcsolta a kezét, és nézte, hogy Mikael úgy bólogat, mint aki a hallottakat emésztgeti, és végiggondolja a lehetséges hiányosságokat, amelyek felett esetleg átsiklott. Az apró mosoly és a barna szempárban felvillanó melegség azt jelezte, hogy arra a következtetésre jutott, ez működhet. Talán sikerül Truls fejét kihúzni a hurokból. – Rendben – mondta. – De most, hogy kiderült, nem te vagy a forrás, Truls, akkor ki szivárogtatott? Truls csücsörített, ahogy akkor, amikor a hájas, netes, francia randipartnere feltette neki azt a felettébb bonyolult kérdést, mikor találkoznak újra. – Lássuk csak! Senki sem szeretné, ha beszélgetni látnák egy Daa-féle újságíróval… Nem, az egyetlen, akit beszélni láttam vele, Wyller volt. Várjunk csak! Ha jól emlékszem, még telefonszámot is adott neki, amelyen Daa felhívhatja. Igen! És Daa elmondta neki, hol találhatja meg. Abban az edzőteremben. A Gainben. Mikael Bellman Trulst nézte. Kissé meglepett mosollyal, mint egy házastárs, aki évek után fedezi fel, hogy a másik tud énekelni, nemesi származású, vagy egyetemi diplomája van.

– Vagyis szerinted olyasvalaki szivárogtatott, aki új itt. – Bellman elgondolkodva a mutató- és a középső ujja közé fogta az állát. – Ami logikus is, hiszen a szivárogtatás problémája is új keletű, és… Hogy is mondják? …nem tükrözi az oslói rendőrség munkakultúráját! De akárhogyan is, az igazságot valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, mert az újságíró köteles megvédeni a forrását. Truls röfögő nevetésben tört ki. – Jól van, Mikael. Mikael bólintott. Előrehajolt, és mielőtt Truls reagálhatott volna, a gallérjánál fogva magához rántotta. – Hadd halljam, mennyit fizetett neked az a ribanc, Beavis?

Huszonkettedik fejezet Kedd délután Mehmet szorosabbra húzta magán a fürdőköpenyt. A telefon kijelzőjét bámulta, és úgy tett, mintha nem látná az öltözőből kibe járkáló férfiakat. A Cağaloğlu hamam belépőjegye nem szabta meg, mennyi időt tölthet a fürdőben. De nyilvánvalóan fennállt annak veszélye, hogy ha órákon keresztül az öltözőben ülve bámulja a meztelen férfiakat, előbb-utóbb igen népszerűtlenné válik. Ezért rendszeres időközönként átköltözött a fürdőhelyiségekbe, a száraz szaunába és az örökké köd lepte gőzfürdőbe, valamint a különböző medencékbe, amelyek hőmérséklete a gőzölgő melegtől a hidegig terjedt. Emellett praktikus oka is volt erre: egy-egy helyiségből több ajtó nyílt, vagyis ha nem mozgott, azt kockáztatta, hogy nem látja az összes vendéget. Ám ebben a pillanatban az öltözőben annyira hideg volt, hogy vissza akart menni a melegbe. Az órára nézett. Négy óra. A török tetoválónak úgy rémlett, hogy a démontetoválásos férfit kora délután látta, és semmi okuk nem volt feltételezni, hogy épp a sorozatgyilkosok ne lennének a szokások rabjai. Harry Hole elmagyarázta, hogy Mehmet a tökéletes kém. Először is azért, mert ő volt az egyik, akinek esélye volt felismerni Valentin Gjertsen arcát. Másodszor azért, mert török volt, így nem lógott ki a vendégek közül a fürdőben, amelyet jobbára honfitársai látogattak. Harmadszor pedig azért, mert Harry szerint Valentin azonnal kiszúrna egy rendőrt. Ezenkívül volt egy tégla a gyilkossági csoportban, aki a VG-nek szivárogtatott, és a jó ég tudja, még kinek. Így mindössze Harry és Mehmet tudott erről

a hadműveletről. Harry azonban megígérte, hogy amint Mehmet szól, hogy látta Valentint, negyedórán belül felfegyverzett rendőrökkel érkezik a helyszínre. Másfelől Harry arra is letette a nagyesküt, hogy Øystein Eikeland a tökéletes helyettes a Jealousy Barban. A pasas úgy festett, mint egy kivénhedt madárijesztő, amikor belépett az ajtón. Kopott farmeröltözékéből a régi, vidám hippi életstílus szaga áradt. És amikor Mehmet megkérdezte, állt-e már bárpultban, egy kézzel sodort cigarettát dugott a szájába, és felsóhajtott: – Éveket töltöttem különböző bárokban, öregem. Állva, térdelve, fekve. De soha sem a pult mögött. Eikeland ugyan Harry bizalmas embere volt, de Mehmet csak remélni tudta, hogy semmi baj nem lesz. Legfeljebb egy hét, mondta Harry. Aztán visszatérhet a bárjába. Amelynek immár új társtulajdonosa volt. Harry mélyen meghajolt, amikor megkapta a bár kulcsát. Egy törött műanyag szív alakú kulcstartón lógott, amely a Jealousy Bar logója volt. Harry azt mondta, beszélniük kell a zenéről. Hogy vannak harminc fölöttiek is, akik nem kapnak lábrázást az új irányzatoktól, és tényleg létezik megváltás még olyasvalaki számára is, aki a Bad Company mocsarában ragadt. Már a vita gondolata is megér egy hetet az unalomban, morfondírozott Mehmet, miközben lefelé görgetett a VG internetes oldalán, bár legalább tízszer olvasta már ugyanazokat a főcímeket. Most megállt egy újabbnál. „Ismert vámpiristák a történelemben.” És miközben a képernyőre meredve várta, hogy a cikk betöltődjön, valami különös dolog történt. Olyan volt, mintha egy pillanatig nem kapott volna levegőt. Felnézett. A fürdő ajtaja becsukódott. Körbepillantott. Ugyanaz a három férfi volt az öltözőben, mint eddig. Valaki belépett, és átment a helyiségen. Mehmet a szekrényébe tette a telefont, bezárta az ajtót, és az illető után indult.

A szomszéd helyiségben halkan zúgtak a kazánok. Harry az órájára nézett. Öt perccel múlt négy. Hátralökte a székét, összekulcsolta a kezét a tarkója mögött, és a falhoz támaszkodott. Smith, Bjørn és Wyller ránézett. – Tizenhat óra telt el Marte Ruud eltűnése óta – mondta Harry. – Valami új? – Szőr – bólintott Bjørn Holm. – A helyszínelő csoport szőrszálakat talált a Schrøder bejárati ajtajánál. Ránézésre egyezhetnek a Valentin Gjertsen kezéről származó szőrszállal, amelyet a bilincsen találtak, úgyhogy beküldték elemzésre. A szőrszálak küzdelemre utalnak, és arra, hogy ez alkalommal nem takarított fel maga után. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem lehetett túl sok vér, vagyis megvan az esélye annak, hogy a lány még életben volt, amikor elhagyták az éttermet. – Rendben – mondta Smith. – Elképzelhető, hogy a lány életben van, és Valentin fejőstehénnek használja. – Fejőstehénnek? A Kazánházra csend borult. Harry elfintorodott. – Úgy érti, hogy… megfeji? – A szervezetnek huszonnégy órára van szüksége ahhoz, hogy a vörösvértestjeinek egy százalékát reprodukálja – magyarázta Smith. – Így legjobb esetben arra használja, hogy ideig-óráig csillapítsa a vérszomját. Legrosszabb esetben pedig a hatalom és az irányítás visszanyerésére összpontosít. És újra azokra vadászik, akik megalázták. Ami magát és a maga ismeretségi körét jelenti, Harry. – A feleségem kórházi szobája előtt huszonnégy órában egy rendőr ül, és hagytam üzenetet a fiam hangpostáján, hogy vigyázzon magára. – Ezek szerint elképzelhető, hogy férfiakat is megtámad? – kérdezte Wyller. – Persze – felelte Smith. Harry érezte, hogy a nadrágja zsebében rezegni kezd a telefon.

Felvette. – Igen? – Itt Øystein, hogy készül a daiquiri koktél? Van itt egy problémás vendég, és Mehmet nem veszi fel. – Honnan a bánatból tudnám? A vendég nem tudja? – Nem. – Rum meg lime, valami ilyesmi. Hallottál már a Google-ról? – Persze, nem vagyok idióta. Az interneten van, ugye? – Próbáld ki, tetszeni fog. Most leteszem. – Harry befejezte a hívást. – Bocs. Valami egyéb? – A Schrøder közelében tartózkodók kihallgatása – felelte Wyller. – Senki sem látott vagy hallott semmit. Elég különös egy ilyen forgalmas utcán. – Hétfő éjszaka éjfél körül elég elhagyatott tud lenni arrafelé – mondta Harry. – De egy eszméletlen vagy nem is eszméletlen embert végigcipelni a kerületen, anélkül, hogy meglátnának? Nem valószínű. Nyilván közvetlenül az étteremnél parkolt. – Valentin Gjertsen nevére nincs bejegyezve autó, és nem is béreltek kocsit ezen a néven a tegnapi nap folyamán – jegyezte meg Wyller. Harry a fiatal rendőr felé fordult. Wyller kérdőn nézett rá. – Tudom, hogy annak a valószínűsége, hogy a saját nevét használja, nagyjából a nullával egyenlő, de azért utánanéztem. Ez nem… – De, teljesen rendben van – mondta Harry. – Küldd el a fantomképet az autókölcsönzőknek. Van egy éjjel-nappali Deli de Luca üzlet a Schrøder mellett… – Voltam a nyomozócsoport délelőtti megbeszélésén, már ellenőrizték az ottani biztonsági kamerák felvételeit – szólt közbe Bjørn. – Semmi. – Oké. Még valami, amiről tudnom kellene? – Az Egyesült Államokban már dolgoznak azon, hogy hozzá lehessen férni az áldozatok IP-címéhez a Facebookon tanúidézés

címén a bíróság megkerülésével – válaszolta Wyller. – Ez esetben nem a tartalomhoz jutunk hozzá, hanem azok címéhez, akik üzenetet kaptak az áldozatoktól, vagy üzenetet küldtek nekik. Így talán csak néhány hétbe telik majd a hónapok helyett. Mehmet a gőzfürdő ajtaja előtt állt. Látta becsukódni, amikor kilépett az öltözőből. A tetovált férfit pedig itt, a gőzfürdőben látták. Mehmet tudta, kicsi a valószínűsége, hogy Valentin rögtön az első napon felbukkanjon. Hacsak nem jár ide hetente többször. De miért tétovázik? Nyelt egyet. Aztán kinyitotta az ajtót, és bement. A sűrű gőz felkavarodott, örvényszerűen gomolygott, kiszökött az ajtón, folyosót nyitott a helyiségben. Mehmet egy pillanatra egy férfi arcába bámult, aki a második padon ült szemközt vele. Találkozott a pillantásuk. Aztán a folyosót újra elnyelte a gőz, és az arc eltűnt. Mehmet azonban eleget látott. Ő volt az. A férfi, aki aznap este bejött a bárba. Rohanjon ki azonnal, vagy üljön le előbb egy kicsit? Hiszen a férfi látta, hogy Mehmet rábámul, és ha most azonnal elindul, az biztosan gyanút keltene. Mehmet az ajtó mellett maradt. Úgy érezte, mintha a belélegzett gőz elzárná a légútjait. Nem bírt tovább várakozni, ki kellett mennie. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és kisurrant. Apró, gyors lépésekkel szaladt a síkos csempéken, nehogy elcsússzon, majd beviharzott az öltözőbe. Káromkodva küzdött a lakat kódjával. Négy számjegy. 1683. Bécs török ostroma. Az év, amikor az Oszmán Birodalom a világ ura volt, legalábbis a világ azon részének ura, amelyet érdemes volt uralni. Amikor a birodalom már nem tudott tovább terjeszkedni, megkezdődött a hanyatlás. Vereség vereség hátán. Vajon ezért választotta éppen ezt a számot, mert valahogy a saját történetét jelképezte, a „mindent birtokolni és mindent elveszíteni” történetét? Végül sikerült kinyitnia a zárat. Felkapta a telefont,

kikereste a számot, és a füléhez tartotta a készüléket. Az öltöző ajtajára meredt, amely időközben becsukódott, és minden pillanatban arra számított, hogy a férfi beront, és rátámad. – Igen? – Itt van – suttogta Mehmet. – Biztos? – Igen. A gőzfürdőben. – Tartsa szemmel, tizenöt percen belül ott vagyunk. – Hogy mit csináltál? – kérdezte Bjørn Holm, és felengedte a kuplungot, amikor a lámpa zöldre váltott a Hausmanns gatén. – Felvettem egy önkéntes civilt, hogy tartsa szemmel a sagenei törökfürdő vendégeit – felelte Harry, és Bjørn legendás Volvo Amazonjának külső tükrébe pillantott. Az autó 1970-es modell volt, eredetileg fehér, később feketére festették, és ralicsíkok díszítették a tetejét meg a csomagtartóját. A mögöttük haladó autók eltűntek a kipufogó fekete füstfelhőjében. – A megkérdezésünk nélkül? – Bjørn a dudára tenyerelt, és megelőzött egy Audit. – Ha a Maridalsveien mész, kevesebb a közlekedési lámpa – szólalt meg Wyller a hátsó ülésen. Bjørn visszaváltott, és jobbra kormányozta a Volvót. Harry érezte a régi hárompontos biztonsági öv szorítását, amelyet a Volvo alkalmazott elsőként, ám az övfeszítő hiánya miatt alig lehetett mozogni alatta. – Hogy érzi magát, Smith? – harsogta túl Harry a motor bőgését, és visszapillantó tükörbe nézett. Normális esetben nem hozott volna magával egy külső tanácsadót efféle bevetésre, de az utolsó pillanatban úgy döntött, hasznos lehet a jelenléte, ha Valentin túszokat szedne, hiszen a pszichológus olvashat a gondolataiban. Ahogy Aurora gondolataiban is olvasott. Ahogy Harry gondolataiban is olvasott. – Egy kicsit megvisel az autózás – mosolygott sápadtan Smith. –

Mi ez a szag? – Régi kuplung, fűtés és adrenalin – felelte Bjørn. – Figyelem – mondta Harry –, két percen belül ott vagyunk, úgyhogy megismétlem: Smith, maga a kocsiban marad. Wyller és én a főbejáraton megyünk be. Bjørn, te a hátsó bejáratot figyeled. Tudod, hol van, ugye? – Igen – válaszolta Bjørn. – Az embered még mindig vonalban van? Harry bólintott, és a füléhez emelte a telefont. Egy régi téglaépület elé kanyarodtak. Harry az alaprajzokra nézett. Az egykori gyárépület most egy nyomdának, pár irodának, egy lemezstúdiónak és egy törökfürdőnek adott otthont, amelynek csak egy hátsó ajtaja volt. – Fegyverek megtöltve? – kérdezte Harry, és megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, miután kicsatolta a szoros biztonsági övet. – Élve akarjuk. De ha máshogy nem megy… Felnézett a bejárat két oldalán lévő elsötétített ablakokra, miközben Bjørn halk mormolását hallgatta: – Rendőrség, figyelmeztető lövés és a következő a rohadékba. Rendőrség, figyelmeztető lövés és a… – Most! – mondta Harry. Kiszálltak az autóból, átvágtak a járdán, és szétváltak a bejárat előtt. Harry és Wyller felment a három lépcsőfokon, majd belépett a súlyos ajtón. Odabent a folyosón szalmiákszesz és nyomdafesték szaga terjengett. Két ajtón olyan kicsi, feltörekvő ügyvédi irodák fényesre polírozott aranytáblája lógott cirkalmas betűkkel, amelyek nem engedhették meg maguknak, hogy a városközpontban béreljenek helyiséget. A harmadik ajtón egy szerény táblán a Cağaloğlu hamam felirat állt olyan apró betűkkel, hogy az embernek az a benyomása támadt, nem is akarnak olyan vendéget, aki nem tudja, hol van pontosan a fürdő. Harry kinyitotta az ajtót, és belépett. Egy málló vakolatú folyosón találta magát, ahol egy pult

mögött széles vállú, sötét borostás férfi ült tréningruhában, és magazint olvasott. Az ember azt hihette volna, hogy nem is fürdőbe, hanem bokszklubba érkezett. – Rendőrség – mondta Wyller, majd a férfi arca és a magazin közé dugta az igazolványát. – Maradjon csendben, ne riasszon senkit! Két perc, és végzünk. Harry továbbindult a folyosón, és két ajtót pillantott meg. Az egyiken az Öltöző, a másikon a Hamam felirat állt. Bement a fürdőbe, és hallotta, hogy Wyller a nyomában van. Három kisebb medence sorakozott egymás mellett. Jobb kéz felől fülkék álltak masszázsasztalokkal. Balra két üvegajtó, amelyek mögött Harry feltételezése szerint a szauna és a gőzfürdő rejlett, és egy közönséges faajtó, amelyről az alaprajz ismeretében úgy vélte, hogy közvetlenül az öltözőbe vezet. A hozzájuk legközelebb eső medencéből felnézett két férfi, és alaposan végigmérte őket. Mehmet egy zsámolyon ült a falnál, és úgy tett, mintha a telefonján olvasna. Odasietett hozzájuk, és az üvegajtóra mutatott, amelynek bepárásodott műanyag tábláján a Gőzfürdő felirat állt. – Egyedül van? – kérdezte Harry, miközben ő és Wyller is előhúzta a Glock 17-esét. Hallotta, hogy a két férfi kétségbeesetten kifelé igyekszik a háta mögött lévő medencéből. – Legalábbis azóta, hogy hívtam, senki sem ment be, vagy jött ki – suttogta Mehmet. Harry az ajtóhoz lépett, és megpróbált benézni, de semmit sem látott az áthatolhatatlan fehérségben. Intett Wyllernek, hogy fedezze. Nagy levegőt vett, és be akart menni, de meggondolta magát. A cipő. Hiba volna Valentin gyanakvását azzal felkelteni, hogy cipőben lép be a gőzfürdőbe. Harry levette a cipőjét és a zokniját a szabad kezével. Aztán kinyitotta az ajtót, és belépett. A gőz kavargott körülötte. Mint egy menyasszonyi fátyol. Rakel. Harrynak fogalma sem volt, honnan jött a gondolat. Elhessegette. Mielőtt becsukta volna az

ajtót, és a fehérség újra körbezárta volna, sikerült egy magányos alakot kivennie a fapadon. A fehérség és a csend. Harry visszafojtott lélegzettel hallgatta a másik szuszogását. Vajon látta a férfit, aki tetőtől talpig felöltözve, pisztollyal a kezében lépett be? Vajon fél? Ahogy Aurora félt, amikor meglátta a cowboycsizmáját a vécéfülke ajtaja alatt? Harry felemelte a pisztolyt, és arrafelé indult, ahol az alakot látta. Egy ülő férfi körvonalai rajzolódtak ki a fehérségben. Harry addig feszítette a ravaszt, amíg meg nem érezte az ellenállását. – Rendőrség – mondta rekedten. – Ne mozduljon, különben lövök. És egy újabb gondolat ütött szöget a fejébe. Nomál esetben egy ilyen helyzetben azt mondta volna, hogy „különben lövünk”. Egyszerű pszichológia lett volna: azt a benyomást kelti, hogy többen vannak, és így nagyobb lesz az esély arra, hogy a letartóztatandó személy megadja magát. Akkor miért mondta azt, hogy „lövök”? És most, hogy az agya megnyílt ez előtt a kérdés előtt, felbukkant a többi is. Miért ő van itt, nem pedig a Delta csapat, akik pontosan az ilyen típusú feladatokra specializálódtak? Miért Mehmetet állította rá erre az ügyre a legnagyobb titokban, és miért csak Mehmet hívása után tájékoztatott róla másokat? Harry érezte, hogy a ravasz finoman az ujjához nyomódik. Nagyon finoman. Két férfi egy helyiségben, ahol senki más nem láthatja őket. Ki ne hinné el, hogy Valentin, aki több embert is meggyilkolt puszta kézzel és egy vasprotézissel, Harryra támadt, aki önvédelemből lőtt? – Vurma! – mondta a gőzbe burkolózó alak, és felemelte a kezét. „Ne lőjön!” Harry közelebb hajolt. A sovány férfi meztelen volt. A szeme tágra nyílt. A mellkasát ősz szőrzet borította, de tetoválásnak nyoma sem volt rajta.

Huszonharmadik fejezet Kedd késő délután – Mi a fene?! – kiabálta Katrine Bratt, és elhajította a radírt, amelyet az íróasztaláról vett fel. Közvetlenül Harry Hole feje fölött találta el a falat, aki lecsúszva ült egy széken. – Mintha nem lenne így is elég bajunk! Sikerült nagyjából az összes kicseszett szabályt megszegned, plusz még néhány törvényt is! Mégis mi a jó büdös francra gondoltál? Rakelre, futott át Harry agyán, és a székkel a falnak billent. Rakelre gondoltam. És Aurorára. – Mi? – Arra gondoltam, hogy ha egy nappal korábban kaphatnánk el Valentin Gjertsent, akkor talán megmenthetnénk egy ember életét. – Ne gyere nekem ezzel, Harry! Pontosan tudod, hogy ez nem így működik. Ha mindenki így gondolkodik, aztán csinálja… – Igazad van, tényleg tudom. És tudom, hogy messze voltunk attól, hogy elkapjuk Valentin Gjertsent. Látta Mehmetet, felismerte a bárból, rájött, hogy készülőben van valami, és kiosont a hátsó ajtón, amíg Mehmet az öltözőbe ment telefonálni. És azt is tudom, hogyha Valentin Gjertsen a gőzfürdőben ült volna, amikor odaérünk, akkor már rég megbocsátottál volna nekem, és a proaktív, kreatív rendőri munkát ünnepelnéd. Hiszen ezért állítottad fel a kazánházbeli csapatot. – Te szemétláda! – fújtatott Katrine, és keresett valamit az íróasztalán, amit Harryhoz vághatna, de szerencsére a tűzőgépet és a Facebookkal kapcsolatos nagy köteg amerikai levelet nem

találta alkalmasnak. – Nem adtam engedélyt, hogy cowboyosdit játssz! Kivétel nélkül minden online újság vezetőhírként hozta le a fürdőbeli rajtaütést. Fegyverek egy békés törökfürdőben, ártatlan civilek a tűzvonalban, egy meztelen kilencvenéves, akit pisztollyal fenyegettek. És senki sincs letartóztatva! Ez annyira… – Katrine felemelte a kezét, és felnézett a mennyezetre, mintha magasabb hatalmakra hagyná az ítéletet. – …amatőr! – Akkor most ki vagyok rúgva? – Szeretnéd, ha kirúgnálak? Harry látta maga előtt az alvó Rakelt, a vékony szemhéjak rándulását, mint megannyi morzejelet a kóma földjéről. – Igen – válaszolta. És látta Aurorát, a szorongást és fájdalmat a pillantásában, a sérüléseket a lelke mélyén, amelyek soha nem fognak begyógyulni. – És nem. Te ki akarsz rúgni? Katrine felnyögött, felállt, és az ablakhoz ment. – Igen, ki akarok rúgni valakit – válaszolta Harrynak háttal. – De nem téged. – Hm. – Hm – utánozta Katrine. – Szeretnéd kifejteni? – Szívesen kirúgnám Truls Berntsent. – Ez magától értetődik. – Igen, de nem azért, mert ellenszenves és lusta. Hanem mert ő szivárogtatott a VG-nek. – Hogy jöttél rá? – Anders Wyller csapdát állított. Kissé túl messzire ment, és azt hiszem, kicsit talán vissza is akart vágni Monának. Akárhogy is, aligha fogunk bajba kerülni a nő miatt, tekintve, hogy egy köztisztviselőt fizetett le információkért, és tudnia kellett, hogy ezért korrupció vádjával bíróság elé kerülhet. – Akkor miért nem rúgod ki Berntsent? – Tippelj – felelte Katrine, és visszament az íróasztalhoz. – Mikael Bellman miatt? Katrine elhajított egy ceruzát, nem Harry irányába, hanem a

csukott ajtó felé. – Bellman bejött, leült oda, ahol most te ülsz, és azt mondta, Berntsen meggyőzte az ártatlanságáról. Aztán arra célozgatott, hogy maga Wyller beszélhetett a VG-vel, majd megpróbálta a Berntsenre kenni a dolgot. De amíg nem tudunk bizonyítani semmit, az lenne a legjobb, ha jegelnénk a dolgot, és elkapnánk Valentint, ez most az egyetlen, ami számít. Mit gondolsz? – Nos. Bellmannak talán igaza van, jobb lenne akkorra halasztani a szennyes kiteregetését, amikor véget ér az iszapbirkózás. Katrine elfintorodott. – Ez most jutott eszedbe? Harry előhúzta a cigarettáját. – Apropó, szivárogtatás. Az újságok azt írják, én voltam a fürdőben, ami rendben is van, hiszen felismertek. A kazánházbeli csapaton és rajtad kívül senki sem tud Mehmet szerepéről az ügyben. És a biztonsága érdekében szeretném, ha ez így is maradna. Katrine bólintott. – Felvetettem Bellmannak, aki egyetértett. Azt mondta, mind elbukhatunk, ha kiderül, hogy civileket alkalmazunk rendőri munkára, kétségbeesettnek fogunk tűnni tőle. Mehmet nevét senkinek sem szabad megemlíteni, a nyomozócsoportnak sem. Ebben maximálisan egyetértek, még akkor is, ha Truls Berntsen már nem fog részt venni a megbeszéléseken. – Hogyhogy nem? Katrine kajánul elmosolyodott. – Saját irodát kapott, ahol olyan ügyek jelentéseit kell archiválnia, amelyeknek semmi közük a Vámpiristagyilkosságokhoz. – Akkor mégiscsak kirúgtad – állapította meg Harry, és egy cigarettát dugott a szájába. A telefon rezegni kezdett a nadrágzsebében. Előhúzta. Egy SMS volt doktor Steffenstől.

„A vizsgálatok véget értek. Rakel visszakerült a 301-es szobába.” – Mennem kell. – Még mindig velünk vagy, Harry? – Ezt még végig kell gondolnom. A rendőr-főkapitányság épülete előtt Harry előhalászta az öngyújtóját a zakója béléséből, ahová a zsebén lévő lyukon át becsúszott, és rágyújtott. A parkban sétáló embereket nézte. Olyan kiegyensúlyozottnak és gondtalannak tűntek. Volt valami nyugtalanító ebben. Hol lehet? Hol a pokolban van Valentin? – Szia! – mondta Harry, amikor belépett a 301-es szobába. Oleg Rakel ágya mellett ült. Felnézett a könyvből, amelyet olvasott, de nem válaszolt. Harry leült. – Valami hír? Oleg lapozott egyet. – Figyelj… – mondta Harry, kibújt a zakóból, és a szék hátára akasztotta. – Tudom, hogy azt gondolod, hogy amikor nem ülök itt, jobban érdekel a munkám, mint Rakel. Hogy mások is megoldhatják a gyilkossági ügyeket, de neki csak te meg én vagyunk. – Talán nem így van? – kérdezte Oleg, anélkül, hogy felnézett volna. – Rakelnek most nincs szüksége rám, Oleg. Idebent nem tudok megmenteni senkit, odakint viszont tehetek valamit. Életeket menthetek. Oleg becsukta a könyvet, és Harryra nézett. – Örömmel hallom, hogy az emberbaráti szeretet hajt. Máskülönben könnyen azt gondolhatnám, hogy valami más. – Valami más? Oleg a táskájába dugta a könyvet. – A becsvágy. Tudod, amolyan „Harry Hole visszatér és megmenti a világot”.

– Szerinted erről van szó? Oleg megvonta a vállát. – Az a lényeg, te mit hiszel. Hogy meg tudod győzni magadat ezzel a baromsággal. – Tényleg ilyennek látsz? Olyannak, aki ostobaságokat pufogtat? Oleg felállt. – Tudod, miért akartam mindig olyan lenni, mint te? Nem azért, mert olyan jó vagy. Azért, mert nincs senki más. Te vagy az egyetlen férfi a házban. De most, hogy már tisztábban látlak, lassan rájövök, hogy mindent meg kell tennem azért, hogy ne legyek olyan, mint te. Átprogramozás megkezdve, Harry. – Oleg… De a fiú már nem volt ott. A rohadt életbe, a rohadt életbe! Harry érezte, hogy a telefon rezeg a zsebében, és anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a kijelzőre, kikapcsolta. A gépet hallgatta. Valaki felhangosította, így valahányszor a zöld vonal ugrott egyet, egy kissé megkésett, aprócska pityenés hallatszott. Mint egy óra, amelyik visszaszámol. Visszaszámol Rakelnek. Visszaszámol valakinek odakint. Lelki szemei előtt látta, ahogy Valentin egy órát nézve ül, miközben a következő áldozatra vár. Megmarkolta a telefont. Aztán újra elengedte. Amikor széles tenyerét Rakel karcsú kezére tette, az éles fényben a vastag, kidudorodó kék erek árnyat vetettek a kézfejére. Megpróbálta nem számolni a pityenéseket. Nyolcszázhatnál képtelen volt tovább veszteg maradni, felpattant, és tett néhány kört a szobában. Kiment, keresett egy orvost az ügyeleti szobában, aki nem akart belemenni részletekbe, de azt elmondta, hogy Rakel állapota stabil, és felmerült annak a lehetősége, hogy felébresztik a kómából. – Ez jó hírnek tűnik – mondta Harry.

Az orvos húzta-halasztotta a választ. – Csak beszéltünk róla – felelte végül. – Vannak ellenérvek is. Steffens éjszakás lesz, beszélhet vele, amikor megérkezik. Harry megkereste az étkezdét, evett, és visszament a 301-es szobába. Az ajtó előtt ülő rendőr odabiccentett neki. A szoba sötétségbe burkolózott, ezért Harry felkapcsolta az éjjeliszekrényen álló lámpát. Kihúzott egy cigarettát a csomagból, miközben Rakel szemhéját tanulmányozta. Cserepesnek tűnt a szája. Megpróbálta felidézni az első találkozásukat. A házuk előtt állt az udvaron, Rakel pedig úgy közeledett felé, akár egy balerina. Vajon jól emlékszik ennyi év után? Az első pillantás. Az első szavak. Az első csók. Talán elkerülhetetlen, hogy az ember apránként átdolgozza az emlékeit, hogy végül egy történetté álljanak össze, annak minden logikusságával, súlyával és jelentőségével. Egy történetté, amely arról szól, hogy egész idő alatt ide tartottak, és amelyet úgy ismételgettek egymásnak, mint egy kétszemélyes törzsi rituálét, míg végül elhitték. Miben kellene hinnie most, amikor Rakel eltűnt, amikor a Rakelről és Harryról szóló történet nincs többé? Rágyújtott. Mélyen beszívta, majd kifújta a füstöt, és nézte, ahogy a füstjelző felé kígyózik, aztán szétoszlik. Eltűnik. Riasztás, gondolta. A zsebébe csúsztatta a kezét, ujjai a hideg, kikapcsolt telefonra fonódtak. A fenébe, a fenébe! Elhivatottság, ahogy Steffens nevezte. Mi is az elhivatottság valójában? Amikor az ember azért vállal el egy gyűlöletes munkát, mert tudja, hogy ebben a legjobb? Hogy hasznát vegyék valahol. Mint egy háttérbe húzódó csordaállat. Vagy inkább arról volt szó, amit Oleg mondott: a személyes becsvágyról? Tényleg arra vágyik, hogy odakint legyen, ahol ragyoghat, miközben a nő, akit szeret, itt sorvad el a kórházban? Nos, soha nem töltötte el különösebben mély társadalmi felelősségérzet, és a kollégák vagy

a közvélemény elismerése sem bírt különösebben nagy jelentőséggel számára. Akkor mi maradt? Valentin maradt. A vadászat. Két koppanás hallatszott, és az ajtó halkan kinyílt. Bjørn Holm surrant be, és leült a másik székre. – Ha jól rémlik, a kórházban való dohányzás hat év büntetést von maga után – jegyezte meg. – Csak két év – felelte Harry. – Megteszed azt a szívességet, hogy a bűntársam leszel? Bjørn Rakel felé biccentett. – Nem félsz, hogy tüdőrákot kap? – Rakel imádja a passzív dohányzást. Mindig azt mondja, hogy szereti a tényt, hogy ingyen van, és a testem már felszívta a káros anyagok nagy résztét, mire kifújom a füstöt. Én vagyok az ő pénztárcabarát cigarettafiltere. Bjørn beleszippantott a cigarettába. – A hangpostád jelentkezett, amikor hívtalak, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy itt vagy. – Hm. Bűnügyi technikus létedre mindig is jó logikai készséggel rendelkeztél. – Köszönöm. Mi a helyzet Rakellel? – Az orvosok azt mérlegelik, hogy felébresztik a kómából. Úgy döntöttem, hogy ez jó hír. Valami sürgős? – A fürdőben senki sem ismerte fel Valentint a fantomképen. A pult mögött ülő pasas azt mondta, sokan jönnek-mennek abban az időszakban, de úgy rémlett neki, hogy az emberünk olyan típus, aki fürdőköpenyt visel a kabát alatt, a szemébe húzza a baseballsapkát, és mindig készpénzzel fizet. – Tehát a fizetései nem hagytak elektronikus nyomot. Fürdőköpeny a kabát alatt, így nem kockáztatja, hogy bárki meglássa a tetoválást, amikor átöltözik. Hogy mehetett haza a fürdőből? – Ha van autója, a slusszkulcsot a fürdőköpeny zsebében tartotta. Vagy a buszra szánt pénzt. Az öltözőben talált

ruhadarabokban ugyanis semmi sem volt, még piszok sem. Valószínűleg találunk majd DNS-t rajtuk, de mosószerillatuk volt. Szerintem még a kabátja is frissen volt mosva. – Ami egybevág a helyszíneken tapasztalt tisztaságmániával. Hogy a kulcsait és a pénzét magával vitte a gőzfürdőbe, arra utal, hogy felkészült a gyors távozásra. – Úgy van. Egyetlen tanú sem látott fürdőköpenyes férfit a környék utcáin, úgyhogy aligha busszal menekült. – A hátsó ajtó közelében parkolhatott. Nem véletlen, hogy három éven át szabadlábon tudott maradni, jó a rejtőzködésben. – Harry megdörgölte a nyakát. – Nos, elűztük. Hogyan tovább? – Ellenőrizzük a környék boltjainak és benzinkútjainak biztonsági kameráit, baseballsapkát keresünk, és egy kabát alól kilógó fürdőköpenyt. Reggel szét fogom bontani a kabátot. Találtam egy pici lyukat a zsebében, elképzelhető, hogy valami apróság bekerülhetett a bélésbe. – Kerüli a biztonsági kamerákat. – Gondolod? – Ha látjuk is valamelyik felvételen, az azért lesz, mert azt akarja, hogy lássuk. – Valószínűleg igazad van. – Bjørn Holm kigombolta a dzsekijét. Sápadt homlokán izzadság gyöngyözött. Harry Rakel felé fújta a cigarettafüstöt. – Mi az, Bjørn? – Miért? – Nem lett volna muszáj idejönnöd azért, hogy jelents. Bjørn nem válaszolt, és Harry is várt. A gép egyre csak pityegett. – Katrinéről van szó – bökte ki végül Bjørn. – Nem értem az egészet. Láttam a híváslistámban, hogy tegnap éjszaka hívott, de amikor visszahívtam, azt állította, hogy véletlenül tárcsázhatta a számomat a telefon a zsebében. – És? – Hajnali háromkor? Nem a telefonjával a zsebében alszik.

– Miért nem őt kérdezed? – Mert nem akarok a terhére lenni. Időre van szüksége. Térre. Katrine kicsit olyan, mint te. – Bjørn elvette a cigarettát Harrytól. – Mint én? – Magányos farkas. Harry kikapta a cigarettát Bjørn kezéből, aki éppen újra bele akart szívni. – Az vagy – ellenkezett Bjørn. – Mit akarsz? – Becsavarodom attól, hogy semmit sem tudok. Ezért arra gondoltam… – Bjørn megvakarta pofaszakállát. – Te és Katrine közel álltok egymáshoz. Ki tudnád… – …deríteni, hogy áll a szénád nála? – Valami olyasmi. Vissza kell szereznem őt, Harry. Harry elnyomta a cigarettát a szék lábán. Rakelre nézett. – Persze. Beszélek vele. – De anélkül, hogy… – …rájönne, te kérted. – Köszönöm – felelte Bjørn. – Jó barát vagy, Harry. – Én? – Harry visszadugta a csikket a dobozba. – Én egy magányos farkas vagyok. Miután Bjørn elment, Harry becsukta a szemét. A gépet hallgatta. A visszaszámlálást.

Huszonnegyedik fejezet Kedd este Olsennek hívták, és az Olsen’st vezette, bár a helynek már akkor is ez volt a neve, amikor több mint húsz évvel ezelőtt átvette. Egyesek valószínűtlen egybeesésnek vélték, de mennyire lehet valószínűtlen, ha egyszer folyton valószínűtlen dolgok történnek, mindennap, minden egyes másodpercben? Mert valaki mindenképpen megüti a főnyereményt a lottón, ez az egyetlen, ami teljesen biztos. És a nyertes nem egyszerűen valószerűtlennek érzi, hanem egyenesen csodának. Ezért aztán Olsen nem hitt a csodákban. Ez viszont határeset volt. Ulla Swart belépett a bár ajtaján, és helyet foglalt Truls Berntsen asztalánál, aki már húsz perce ott ült. Ami azért ment csodaszámba, mert ez megbeszélt találka volt. Olsen azért volt ennyire biztos ebben, mert az elmúlt bő húsz év során épp elég ideges férfiembert látott toporogni vagy az ujjaival dobolni, miközben álmaik nőjét várták. És azért is csoda volt, mert ifjú éveiben Ulla Swart a legszebb lány volt egész Manglerudön, Truls Berntsen pedig a legnagyobb pöcs és lúzer azok közül, akik a Manglerud bevásárlóközpont körül lógtak, és az Olsen’sbe jártak. Truls, avagy Beavis, Mikael Bellman árnyéka volt, aki szintén nem szerepelt a népszerűségi listák élén. De Mikael legalább kinézett valahogy, és elég jó beszélőkéje volt ahhoz, hogy sikerüljön megszereznie a lányokat, akik után a hokis és a motoros srácok is csorgatták a nyálukat. Ráadásul rendőrfőkapitány lett belőle, úgyhogy nyilván mindene megvolt. Truls Berntsen viszont ugyanaz a vesztes maradt, aki annak idején volt.

Olsen odament az asztalukhoz, hogy felvegye a rendelést, és kiderítse, miről beszélgetnek ezen a valószerűtlen randevún. – Egy kicsit korán jöttem – intett az állával Truls a majdnem kiürült söröskorsó felé. – Én értem ide későn – felelte Ulla, átemelte a táskája pántját a feje fölött, és kigombolta a kabátját. – Kis híján el sem jöttem. – Ó! – Truls gyorsan ivott egy kortyot, hogy elrejtse remegését. – Igen… Tudod, nem olyan egyszerű ez, Truls. – Ulla gyorsan elmosolyodott, majd észrevette a hangtalanul mögé libbenő Olsent. – Várnék egy kicsit, köszönöm – mondta, mire Olsen eltűnt. Vár egy kicsit? – gondolta Truls. Meglátja, hogy alakul? Lelép, ha meggondolja magát? Ha Truls nem felel meg az elvárásainak? És mégis miféle elvárásai lehetnek, hiszen gyakorlatilag együtt nőttek fel? Ulla körbepillantott. – Atyaég, tíz éve jártam itt utoljára! Az osztálytalálkozónkon, emlékszel még rá? – Nem – válaszolta Truls. – Én nem voltam itt. Ulla a pulóvere ujját babrálta. – Borzasztó az az ügy, amin most dolgoztok. Kár, hogy nem kaptátok el ma. Mikael mesélte, mi történt. – Igen – bólintott Truls. Mikael. Az az első dolga, hogy előrántja Mikaelt, és pajzsként maga elé tartja. Vajon csak ideges, vagy nem tudja, mit akar? – És mit mesélt? – Hogy Harry Hole beszervezte azt a pultost, aki látta a tettest az első gyilkosság előtt. Mikael borzasztóan dühös. – A Jealousy Bar pultosát? – Azt hiszem. – Mire szervezte be? – Beültette a törökfürdőbe, hogy tartsa nyitva a szemét, hátha felbukkan a gyilkos. Nem is tudtad? – Ma… más gyilkossági ügyön dolgoztam.

– Ó, értem. Mindenesetre jó látni téged. Nem maradhatok sokáig, de… – Addig, amíg megiszom még egy sört? Truls észrevette, hogy Ulla hezitál. A fenébe! – A gyerekek? – kérdezte. – Micsoda? – Betegek? Truls látta Ulla pillanatnyi zavarát, mielőtt belekapaszkodott volna a mentőövbe, amelyet odadobott neki. Pontosabban mindkettőjüknek. – A legkisebb gyengélkedik. – Ulla megborzongott a pulóverben, és olyan volt, mintha próbálna teljesen beleburkolózni, miközben újra körülnézett. Csak három asztal volt foglalt, és Truls úgy sejtette, hogy a nő egyik vendéget sem ismeri, legalábbis valamivel nyugodtabbnak tűnt, miután felmérte őket. – Te, Truls? – Igen? – Kérdezhetek tőled valami furcsát? – Persze. – Mit akarsz? – Mit akarok? – Truls ivott egy újabb kortyot, hogy némi időt nyerjen. – Ezt hogy érted? – Úgy értem, mire vágysz? Mit akarnak az emberek? Arra vágyom, hogy levetkőztesselek, megdugjalak, és halljam, amint még többért ordítasz, gondolta Truls. Hogy a hűtőszekrényhez menj, hozz nekem egy üveg sört, majd a karomban fekve azt mondd, hogy mindent otthagysz a kedvemért. A gyerekeket, Mikaelt, azt a kicseszett házat, amelyiknek én betonoztam le a teraszát, mindent. „Csakis veled akarok lenni, Truls Berntsen, mert ezek után képtelenség visszamenni, csak te vagy, te, te, te!” És utána megint dugnálak. – Azt, hogy mások szeressék őket, igazam van? Truls nyelt egyet. – Abszolút.

– Arra vágyunk, hogy akiket szeretünk, viszontszeressenek bennünket. A többiek nem olyan fontosak, igaz? Truls érezte, hogy az arca grimaszba rándul, de maga sem tudta, miért. Ulla előrehajolt, és suttogóra fogta a hangját. – És néha, amikor úgy gondoljuk, hogy nem szeretnek bennünket, amikor belénk rúgnak, szívesen visszarúgnánk, nem igaz? – De igen – bólintott Truls. – Olyankor szívesen visszarúgnánk. – De ez a késztetés azonnal eltűnik, amint rájövünk, hogy mégis szeretnek bennünket. És tudod, mit? Mikael az este azt mondta, hogy szeret. Mellékesen és nem pont így, de… – Ulla az alsó ajkába harapott. A csodálatos, vértől duzzadó alsó ajkába, amelyet Truls már tizenhat éves koruk óta bámult. – De nem is kell ennél több, Truls. Hát nem furcsa? – Nagyon furcsa – felelte Truls, és az üres söröskorsóba meredt. Azon tűnődött, hogyan fogalmazza meg, amit gondol. Hogy olykor lófaszt sem jelent, ha valaki azt mondja, szeret. Különösen, ha az a kicseszett Mikael Bellman szájából hangzik el. – Azt hiszem, nem várakoztathatom tovább a kicsit. Truls felnézett, és látta, hogy Ulla mélységes aggodalommal nézi az óráját. – Persze hogy nem. – Nagyon remélem, legközelebb több időnk lesz. Trulsnek sikerült magába fojtania a kérdést, mikor lesz az a legközelebb. Inkább csak felállt, és igyekezett nem hosszabb ideig ölelni Ullát, mint ameddig Ulla ölelte őt. Majd miután az ajtó bezárult a nő mögött, lerogyott a székre. Érezte, hogy elönti a düh. A súlyos, lankadatlan, fájdalmas és csodálatos düh. – Még egy sört? – Olsen ismét hangtalanul bukkant fel az asztal mellett. – Igen. Vagyis nem. Telefonálnom kell. Működik még? – intett Truls az üvegajtós fülke felé, ahol Mikael a saját állítása szerint állva kefélte meg Stine Michaelsent egy buliban az érettségi

évében, amikor a hely annyira tele volt, hogy senki sem láthatta, mi folyik mellmagasság alatt. Legkevésbé Ulla, aki a bárpultnál állt sorban, hogy sört vegyen nekik. – Persze. Truls bement a fülkébe, és kikereste a számot a mobiljából, majd beütögette az érmés telefon fényes, négyzet alakú fémgombjain. Várt. Szűk inget vett fel, hogy hangsúlyozza, mennyivel izmosabb lett a melle meg a bicepsze, és vékonyabb a dereka, mint ahogy Ulla feltételezhetően emlékezett rá. A nő azonban alig nézett Trulsre. Truls kidüllesztette az izmait, és érezte, hogy a válla mindkét oldalon hozzáér a fülke falához. Még az irodánál is szűkebb volt, ahová ma reggel száműzték. Bellman. Bratt. Wyller. Hole. Égjenek egytől egyig a pokolban! – Mona Daa. – Berntsen. Mennyit fizet, ha megtudja, mi történt ma valójában a törökfürdőben? – Van hozzá hangzatos cím? – Van. Az oslói rendőrség egy ártatlan bártulajdonos életét kockáztatta, hogy elkapja Valentint. – Valószínűleg megegyezünk. Letörölte a párát a fürdőszobai tükörről, és a képmására meredt. – Ki vagy te? – suttogta. – Ki vagy te? Behunyta a szemét, aztán kinyitotta. – Alexander Dreyer vagyok. De hívj csak Alexnek! A háta mögül, a nappaliból eszelős nevetés hallatszott. Akár egy gép vagy egy helikopter hangja, majd rémült sikolyok hangzottak fel, amelyek jelezték, hogy véget ért a Speak to Me, és kezdődik a Breathe című Pink Floyd-szám. Olyan sikolyok, amilyeneket ő is próbált előidézni, de egyikük sem akart pont így sikoltozni. A pára szinte teljesen eltűnt a tükörről. Végre tisztán látszott. Jól látszott a tetoválás is. Sokan kérdezték tőle, főleg nők, hogy

miért választott épp egy démont, amely feltépi a bőrt a mellén. Mintha ő választotta volna. Nem tudtak semmit. Nem tudtak semmit sem róla. – Ki vagy, Alex? A Storebrand ügyintézője vagyok. Nem, nem akarok biztosításokról beszélgetni, beszéljünk inkább rólad. Mivel foglalkozol, Tone? Sikoltoznál nekem, miközben levágom és megeszem a mellbimbódat? Bement a nappaliba, és lenézett a képre, amely az íróasztalon feküdt a fehér kulcs mellett. Tone. Két éve volt fent a Tinderen és a Professor Dahls gatén lakott. Egy kertészetben dolgozott, és nem volt különösebben szép. Kicsit túl kövér volt. Jobban szerette volna, ha karcsúbb. Marte vékony volt. Kedvelte. Jól álltak neki a szeplők. De vissza Tonéhoz! Végigsimított a revolver vörös markolatán. A terv nem változott, bár ma kis híján csapdába csalták. Nem ismerte fel a pasast a gőzfürdőben, de nyilvánvaló volt, hogy a férfi felismerte őt. A pupillája kitágult, szaporábbá vált a lélegzése, és bénultan állt az ajtó mellett, a kevésbé sűrű gőzben, majd kirohant. Ám a levegő addigra már megtelt a félelem szagával. Az autó most is a hátsó ajtótól alig száz méterre parkolt a gyér forgalmú utcán a járda mellett. Természetesen sosem látogatott volna olyan fürdőt, ahol nem áll rendelkezésére efféle menekülési útvonal. Vagy olyan fürdőt, amely nem tiszta. És soha nem ment volna be úgy, hogy nem teszi a fürdőköpeny zsebébe a kulcsait. Azon tűnődött, lelője-e Tonét, miután megharapta. Csak hogy egy kis zavart keltsen. Hogy lássa, milyen szalagcímek virítanak másnap a lapokon. De azzal megszegné a szabályokat. És a másik már így is dühös volt rá, amiért megszegte őket a pincérnővel. A gyomrához szorította a revolvert, hogy érezze a hideg acél sokkoló érintését, majd letette. Milyen közel járhat a rendőr? A VG szerint a rendőrség abban bízik, hogy valami jogi végzés a címek kiadására kényszeríti a Facebookot. Ő azonban nem értette

az efféle dolgokat, és nem is aggódott miattuk. Sem Alexander Dreyer, sem Valentin Gjertsen. Az anyja azt mondta, hogy Valentinóról, a filmtörténet első és legnagyobb hősszerelmeséről nevezte el. Csak magát hibáztathatta, hogy ilyen végzetes nevet adott a fiának. Kezdetben viszonylag kockázatmentes volt. Mert ha tizenhat éves korod előtt megerőszakolsz egy lányt, aki viszont már elmúlt tizenhat, és a bíróság arra a következtetésre jut, hogy nem nemi erőszak történt, hanem közös megegyezésen alapuló szex, akkor a lányt ítélik el, amiért kiskorúval szexelt. Miután betöltöd a tizenhatot, a feljelentés kockázata nagyobb. Kivéve persze, ha azt a nőt erőszakolod meg, aki Valentinóról nevezett el. Bár kérdés, mi számít erőszaknak. Amikor az anyja elkezdett bezárkózni, Valentin elmagyarázta neki, hogy vagy ő, vagy a szomszéd lányok, a tanárnők, a nagynénik, egy véletlenszerűen kiválasztott áldozat az utcán, az anyja pedig újra kinyitotta az ajtót. A pszichológusok, akiknek elmesélte, eleinte nem hittek neki. De egy idő múlva kivétel nélkül mindannyian elhitték. A Pink Floyd az On The Runnal folytatta. Ideges dobok, pulzáló szintetizátorok, futó lábak, menekülés zaja. Menekülés a rendőrség elől. Harry Hole bilincse elől. Nyomorult perverz? Felemelte a limonádéspoharat az asztalról. Ivott egy kortyot, és a pohárra nézett. Aztán a falhoz vágta. Az üveg apró szilánkokra tört, a sárga folyadék végigcsorgott a fehér tapétán. A szomszéd lakásban káromkodás hangzott fel. Átment a hálószobába. Ellenőrizte az ágykerethez erősített bilincseket. Lenézett a szeplős pincérlányra, aki az ágyában aludt. A lélegzése egyenletes volt. A kábítószer tette a dolgát. Vajon álmodott? A kékesfekete férfiról? Vagy a kékesfekete férfiról csak ő álmodott? Az egyik pszichológus szerint a folyton visszatérő rémálom félig elfelejtett gyermekkori emlék: az apját látta, ahogy ült az anyján az ágyban. Ami természetesen nyilvánvaló baromság, mivel Valentin soha nem látta az apját. Az anyja szerint egyszer megerőszakolta, és köddé vált. Egy kicsit úgy, ahogy Szűz Mária és a Szentlélek esetében történt. Ezért ő maga a

Megváltó. Miért ne? Aki visszatért, hogy ítéljen élők és holtak felett. Megsimogatta Marte arcát. Jó ideje nem volt már élő, hús-vér nő az ágyában. Ő pedig határozottan előnyben részesítette Harry Hole pincérnőjét a saját állandó, élettelen, japán barátnőjével szemben. Nagy kár, hogy le kell mondania róla. Kár, hogy nem követheti a démon akaratát, hanem a másikra, a józan ész hangjára kell hallgatnia. Egy elhagyatott út melletti erdő, északkeletre a várostól. Visszament a nappaliba, és leült a székre. A sima bőr jólesően simult meztelen testéhez, amely még mindig bizsergett kicsit a tűzforró zuhany után. Bekapcsolta az új telefont, amelybe betette a kapott SIM-kártyát. A Tinder- és a VG-alkalmazás egymás mellett volt a kijelzőn. Először a VG-t nyitotta meg. Várt. A várakozás fokozta az izgalmát. Még mindig legfelül, a vezető hírek között szerepel? Maximálisan megértette a B-listás celebeket, akik bármit megtettek a felhajtásért. Egy énekesnő, aki együtt főzött egy tévés szakácsnak titulált bohóccal, csak mert – és erről teljesen meg volt győződve – szem előtt kellett lennie. Harry Hole zordan meredt rá. „A rendőrség kihasználta Elise Hermansen csaposát.” Az Olvasson tovább feliratra kattintott a kép alatt, majd lefelé görgetett. „A VG forrásának elmondása szerint a csapost egy törökfürdőbe küldték, hogy kémkedjen a rendőrségnek…” A pasas a gőzfürdőben. A rendőrség embere volt. Harry Hole embere. „…mert ő az egyetlen, aki biztonsággal azonosítani tudja Valentin Gjertsent.” Felállt, érezte, ahogy a bőre cuppanó hang kíséretében válik el a széktől, és visszament a fürdőszobába. A tükörbe meredt. Ki vagy te? Ki vagy te? Te vagy az egyetlen. Az egyetlen, aki látta és ismeri az arcot, amelyet most látok. A férfi nevét nem adták meg, és képet sem talált róla a cikkben.

Azon az estén, amelyen a Jealousy Barban járt, nem nézte meg a csapost. Mert ha szemkontaktus jön létre, az emberek jobban emlékeznek. A fürdőben azonban összepillantottak. Emlékezett a férfira. Az ujjával végigsimított a démonarcon. Ami ki akar törni, annak ki kell törnie. A nappaliban az On The Run egy zuhanó repülőgép süvítésével és egy eszelős nevetésével véget ért, miután a gép egy hosszan elnyúló, hatalmas robbanással becsapódott. Valentin Gjertsen becsukta a szemét, és maga elé képzelte a lángokat. – Milyen kockázattal jár, ha felébresztik? – kérdezte Harry, és a feszületre nézett, amely Steffens főorvos feje fölött lógott. – Erre nagyon sok helyes válasz létezik – felelte Steffens. – És egy igaz. – Mégpedig? – Hogy nem tudjuk. – Ahogy azt sem tudják, mi baja. – Így van. – Hm. Mit tudnak maguk egyáltalán? – Ha általánosságban kérdezi, akkor meglehetősen sokat. De ha az emberek tudnák, mennyi mindent nem tudunk, megijednének, Harry. Borzasztóan megrémülnének. Úgyhogy nem nagyon reklámozzuk. – Tényleg? – Valójában ez nem egy gyógyító-, hanem egy vigasztalószakma. – Akkor velem miért beszél őszintén, Steffens, miért nem vigasztal? – Azért, mert meg vagyok győződve arról, hogy már tudja, az igazság csupán illúzió. Gyilkossági nyomozóként maga is valami mást ad el, mint azt állítja. Az igazságosság, a rend és a biztonság megnyugtató érzését nyújtja az embereknek. De nem létezik tökéletes, objektív igazság, sem valódi igazságosság.

– Vannak fájdalmai? – Nincsenek. Harry bólintott. – Rágyújthatok? – Egy állami kórház orvosi szobájában? – A dohányzás vigaszt nyújt, már ha tényleg olyan veszélyes, mint mondják. Steffens elmosolyodott. – Az egyik ápoló említette, hogy a takarítók hamut találtak az ágy alatt a 301-es szobában. Jobb szeretném, ha a kórház kapuin kívül dohányozna. Egyébként hogy viseli a dolgot a fia? Harry megvonta a vállát. – Szomorú. Rémült. Dühös. – Láttam, amikor megjött. Oleg, ugye? A szobában maradt, nem akart magával jönni? – Sehová sem hajlandó velem jönni. Beszélni sem hajlandó velem. Úgy véli, cserben hagyom Rakelt azzal, hogy részt veszek a nyomozásban. Steffens bólintott. – A fiatalok mindig is irigylésre méltó magabiztossággal hoztak erkölcsi ítéleteket. Abban viszont igaza lehet, hogy a rendőrségi munka nem mindig a leghatékonyabb módja a bűnözés elleni küzdelemnek. – Valóban? – Tudja, mi csökkentette a bűnözési rátát az Egyesült Államokban a kilencvenes években? Harry megrázta a fejét, a szék karfájára tette a kezét, és az ajtó felé pillantott. – Tekintse szünetnek, ami kis időre eltereli a gondolatait – mondta Steffens. – Tippeljen! – Minek találgassak? – felelte Harry. – Hiszen köztudott, hogy Giuliani polgármester zéró toleranciája és a fokozott rendőri jelenlét volt az oka. – Tévedés. A bűnözés aránya ugyanis nemcsak New Yorkban,

hanem az egész Államokban csökkent. A válasz valójában az, hogy a hetvenes évekbeli liberálisabb abortusztörvények oldották meg a problémát. – Steffens hátradőlt a székben, és szünetet tartott. Hagyta, hogy Harry végiggondolja a dolgot, mielőtt megadta volna a végleges választ. – Sok volt az egyedülálló, laza erkölcsű nő, aki alkalmi nemi kapcsolatokat létesített. A férfiak már másnap reggel leléptek, vagy legkésőbb akkor, amikor rájöttek, hogy a nő teherbe esett. Az ilyen terhességekből évszázadok óta bűnöző utódok születtek. Apa és anya nélkül nőttek fel, nem ismertek határokat, és nem rendelkeztek anyagi biztonságot nyújtó háttérrel. Senki sem nevelte őket, semmi sem adott erkölcsi tartást nekik, semmi sem vezette őket Isten útjára. Az említett nők boldogan elvetették volna magzatjukat, ha az nem vont volna büntetést maga után. És a hetvenes években megkapták, amit akartak. Az abortusz engedélyezésének pozitív hatása tizenöt-húsz évvel később érződött. – Hm. És mit szólnak ehhez a mormonok? Vagy nem az? Steffens elmosolyodott, és egymáshoz illesztette ujjhegyeit. – Sok mindenben támogatom az egyházat, Hole, de az abortuszellenességében nem. Ebben a kérdésben a pogányokkal vagyok. A kilencvenes években az átlagemberek újra úgy sétálhatnak az amerikai városok utcáin, hogy nem kell attól félniük, hogy kirabolják, megerőszakolják vagy meggyilkolják őket. Mert azt az embert, aki meggyilkolta volna őket, kikaparták az anyja méhéből, Hole. Amiben viszont nem támogatom a liberális pogányokat, az az úgynevezett önkéntes abortusz iránti igény. Egy magzat jóra vagy rosszra való hajlama húsz évvel később olyan mértékben válik a társadalom előnyére vagy hátrányára, hogy a terhességmegszakításról is a társadalomnak kellene döntenie. Nem pedig egy felelőtlen nőnek, aki az utcákon flangál, hogy alkalmi partnert találjon magának éjszakára. Harry az órájára pillantott. – Államilag szabályozott abortuszt javasol? – Nyilván nem egy kellemes munka. Természetesen úgy kell

tekinteni rá, mint… nos, mint valamiféle elhivatottságra. – Ugye, csak viccel? Steffens néhány percig állta Harry pillantását, aztán elmosolyodott. – Természetesen. Teljes mértékben és szilárdan hiszek az egyén sérthetetlenségében. Harry felállt. – Felteszem, tájékoztatni fognak, mikor ébresztik fel. Gondolom jó, ha egy ismerős arcot lát, amikor magához tér, nem igaz? – Ez is egy szempont, Harry. Szóljon Olegnek, hogy nyugodtan ugorjon be hozzám, ha kérdése van. Harry kiment a kórház bejárata elé. Vacogott a hidegben, szívott kettőt a cigarettából, majd megállapította, hogy nem ízlik, elnyomta, és visszasietett az épületbe. – Hogy van, Antonsen? – kérdezte a 301-es szoba előtt posztoló rendőrt. – Köszönöm, jól – felelte Antonsen, és felpillantott rá. – Van magáról egy kép a VG-ben. – Tényleg? – Akarja látni? – Antonsen előhúzta az okostelefonját. – Csak ha jól festek rajta. Antonsen nevetett. – Akkor nem akarja látni. De azt kell mondanom, kezdenek kissé szétcsúszni ott a gyilkossági csoportban. Egy kilencvenéves, akire fegyvert fognak a törökfürdőben, egy kémkedni küldött csapos… Harry keze mozdulatlanná dermedt a kilincsen. – Mit mondott? Antsonsen az orra elé emelte a telefont, és rövidlátóan hunyorgott. – „Egy csapost…” – Mindössze idáig jutott, mert Harry kikapta a kezéből a készüléket. Villámgyorsan végigpásztázta a képernyőt. – A rohadt életbe! Kocsival van, Antonsen?

– Nem, biciklivel. Oslo olyan kicsi, és így legalább mozgok, amíg… Harry visszadobta Antonsen ölébe a telefont, és feltépte a 301es szoba ajtaját. Oleg felpillantott a könyvből, majd amikor látta, hogy Harry áll előtte, visszatért az olvasáshoz. – Oleg, te kocsival vagy, el kell vinned Grünerløkkára. Most! Oleg felhorkantott, anélkül, hogy felnézett volna. – Hogyne. – Ez nem kérés volt, hanem parancs. Gyere! – Parancs? – A fiú arca eltorzult a dühtől. – Még csak nem is vagy az apám. Hála az égnek! – Igazad van. A rang mindent üt. Én főtiszt vagyok, te pedig rendőrtisztjelölt. Úgyhogy töröld le a könnyeidet, és emeld fel a seggedet! Oleg tátott szájjal bámult rá. Harry sarkon fordult, és kirobogott a folyosóra. Mehmet Kalak félretette a Coldplayt meg a U2-t, és Ian Huntert tesztelte a vendégen. Az All The Young Dudes hömpölygött a hangfalakból. – Nos? – kérdezte Mehmet. – Nem rossz, de David Bowie jobban csinálta – felelte a vendég. Közelebbről Øystein Eikeland, aki a bárpult másik oldalán foglalt helyet, miután véget ért a munkája. Mivel csak ők ketten voltak a bárban, Mehmet feltekerte a hangerőt. – Tök mindegy, mennyire hangosítod fel! – kiabálta Øystein, és felemelte a daiquirijét. Ez volt az ötödik pohár. Úgy vélte, mivel ő maga keverte őket, a szakmai képzésével kapcsolatos mintavételezésről van szó, ezért a kiadásokat nyugodtan tekintheti a jövőbe való befektetésnek, amelyek ily módon adócsökkentő tényezőnek minősülnek. És bár jogosult volt alkalmazotti kedvezményre, a teljes ár után szándékozott adókedvezményt igényelni, így voltaképpen nyereséget termelt azzal, hogy ivott.

– Bár abbahagyhatnám, de kevernem kell még egyet, hogy kitermeljem a bérleti díjat – dünnyögte. – Jobb vendég vagy, mint csapos – mondta Mehmet. – Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz csapos vagy, csak azt, hogy te vagy a valaha volt legjobb vendégem… – Köszönöm, drága Mehmet, én… – …és most ideje hazamenned. – Tényleg? – Bizony. – Hogy megmutassa, mennyire komolyan gondolta, Mehmet kikapcsolta a zenét. Øystein elfordította a fejét, és kinyitotta a száját, mintha arra számított volna, hogy így majd sikerül szavakba foglalnia, amit akar, de nem történt semmi. Még egyszer megpróbálta, majd becsukta a száját, és csak bólintott. Begombolta a taxisofőrkabátot, lecsúszott a bárszékről, és bizonytalan léptekkel az ajtó felé indult. – Semmi borravaló? – kiáltott utána Mehmet nevetve. – A borravaló nem adóhent… nem adórende… nem jó. Mehmet elvette Øystein poharát a pultról, egy csepp mosogatószert tett bele, és elmosogatta a folyó víz alatt. Nem volt annyi vendég az este, hogy érdemes legyen beindítani a mosogatógépet. A telefonjának, amely a pultban feküdt, ebben a pillanatban felvillant a képernyője. Harry volt az. És miközben Mehmet megtörölte a kezét, hogy felvegye a készüléket, rádöbbent, hogy történt valami az idővel. Az idővel, amely azóta telt el, hogy bezárult az ajtó Øystein mögött. Egy kicsit hosszabb volt, mint máskor. Valaki néhány másodpercig nyitva tartotta az ajtót. Mehmet felnézett. – Csendes este? – kérdezte a bárpult előtt álló férfi. Mehmet megpróbált levegőt venni a válaszhoz. Nem sikerült. – A csend jó – mondta Valentin Gjertsen. Mert ő volt az. A férfi a gőzfürdőből. Mehmet némán a telefonja felé nyúlt. – Ha lesz olyan kedves, és nem veszi fel, tesz magának egy

szívességet. Mehmet nem zárkózott volna el az ajánlattól, ha nem szegeztek volna rá egy jókora revolvert. – Köszönöm. Nem fogja megbánni. – A férfi körülnézett. – Kár, hogy nincsenek vendégek. Mármint magának. Nekem nagyszerű, mert így az osztatlan figyelmét élvezhetem. Bár gondolom, mindenképpen így lett volna, mert nyilván kíváncsi, mit akarok. Hogy azért jöttem-e, mert inni akarok valamit, vagy azért, hogy megöljem. Igaz? Mehmet lassan bólintott. – Nos, jogos az aggodalma, mivel maga az egyetlen élő ember, aki azonosíthat. Ez tény, tudta? Még a plasztikai sebész sem… No, de erről elég is ennyi. Hogy nem vette fel a telefont, és nem adott ki a rendőrségnek, több annál, mint ami egy társadalmi felelősséggel bíró embertől elvárható, így teszek magának egy szívességet. Mit szól? Mehmet ismét bólintott. Igyekezett távol tartani az elkerülhetetlen gondolatot. Hogy meg fog halni. Az agya kétségbeesetten kutatott más lehetőségek után, de újra és újra visszatért ehhez: meg fog halni. Ám ekkor mintegy válaszul a gondolataira, valaki bekopogtatott a bejárati ajtó melletti ablakon. Mehmet elnézett Valentin mellett. Két kéz és egy ismerős arc préselődött az üveghez: valaki megpróbált bekukucskálni a bárba. Gyere be, az ég szerelemére, gyere be! – Ne mozduljon! – mondta Valentin halkan, anélkül, hogy megfordult volna. A teste eltakarta a revolvert, így az ablak előtt álló ember nem láthatta. Mi a fenéért nem jön be? A válasz egy pillanat múlva érkezett, egy hangos dörömbölés formájában. Valentin bezárta az ajtót, amikor belépett. A jövevény ismét az ablakhoz lépett, és hadonászva igyekezett felhívni magára a figyelmet, vagyis látta őket.

– Ne mozduljon, csak jelezze, hogy bezárt – mondta Valentin. A hangjában nyoma sem volt idegességnek. Mehmet mozdulatlanul állt, karja a teste mellett lógott. – Most, vagy megölöm! – Így is, úgy is meg fog ölni. – Ezt nem tudhatja százszázalékos bizonyossággal. De ha nem engedelmeskedik, mérget vehet rá, hogy megteszem. És aztán azt az embert is megölöm odakint. Nézzen rám. Komolyan beszélek! Mehmet Valentinra pillantott. Nyelt egyet. A fénybe hajolt, hogy az ablak előtt álló férfi láthassa, majd megrázta a fejét. Az arc néhány másodpercig még ott volt. Egy alig észrevehető intés. Aztán Geir Sølle eltűnt. Valentin a tükörből követte. – Jól van – mondta. – Hol is tartottunk? Igen, van egy jó és egy rossz hírem. A rossz hír az, hogy a kézenfekvő gondolat, amely szerint azért jöttem, hogy megöljem, annyira kézenfekvő, hogy… hát, helyes. Más szóval száz százalékig biztos. Meg fogom ölni. – Valentin sajnálkozó tekintettel nézett Mehmetre. Aztán derűs nevetésben tört ki. – Ilyen csalódott ábrázatot sem láttam még! Persze megértem, de ne feledje, van egy jó hírem is. A szívesség. Eldöntheti, hogyan hal meg. Mondom a lehetőségeket, úgyhogy hegyezze a fülét. Figyel? Jól van. Azt szeretné, ha fejbe lőném, vagy ha a nyakába szúrnám ezt a dréncsövet és kivéreztetném? – Valentin egy kissé túlméretezett, fém szívószálra emlékeztető tárgyat mutatott fel, amelynek egyik végét ferdén levágták, amitől tűhegyes lett. Mehmet szótlanul meredt Valentinra. Az egész olyan abszurd volt, hogy kezdte azt hinni, csak álom, amelyből hamarosan felébred. Vagy talán az előtte álló férfi álmodja az egészet? Ám ebben a pillanatban Valentin felé bökött a csővel, Mehmet pedig gépiesen hátralépett, és a mosogatóba ütközött. Valentin csettintett a nyelvével. – Ezek szerint nem a dréncsövet választja? Mehmet óvatosan biccentett, miközben nézte, ahogy a fémhegy

megvillan a polc mögötti tükörről visszaverődő fényben. Szúrás. Világéletében ez volt a legnagyobb félelme. Hogy különféle tárgyakat vezetnek a bőrén keresztül a testébe. Képes volt elszökni otthonról és elbújni az erdőben, amikor be akarták oltani. – A megállapodás az megállapodás, tehát nem a dréncső. – Valentin a pultra tette az eszközt, és egy antik kinézetű bilincset húzott elő a zsebéből. Mindezt anélkül, hogy a Mehmetre szegezett revolvercső egy centiméterrel is elmozdult volna. – Lépjen a polc fémrúdjához, tegye a bilincset a csuklójára, és hajtsa a fejét a mosogatóba. – Én… Mehmet nem látta az ütésre lendülő kezet. Csak egy reccsenő hangot hallott, és egy másodpercre minden elsötétült. Amikor visszatért a látása, másfelé nézett, mint előtte. Rájött, hogy a revolverrel ütötték meg, amelyet ebben a pillanatban a halántékának szegeztek. – A dréncső – suttogta egy hang a fülébe. – A maga döntése. Mehmet megragadta a furcsa, nehéz bilincset, és átfűzte a láncot a fémrúd mögött. A csuklójára kattintotta a vasat. Érezte, hogy valami meleg folyik végig az orrán és a felső ajkán. Érezte a vér édes, fémes ízét. – Ízlik? – kérdezte Valentin magas hangon. Mehmet felnézett, a pillantásuk találkozott a tükörben. – Én valójában ki nem állhatom – mosolygott Valentin. – A vas és a verések íze. Igen, a vasé és a veréseké. Az ember saját vére még csak-csak, de másoké? Ráadásul érezni lehet, mit ettek. És ha már az evésnél tartunk, a halálraítélteknek jár egy utolsó kívánság, nem igaz? Nem azért kérdezem, mert utolsó vacsorát akarok felszolgálni, csak kíváncsi vagyok. Mehmet pislogott. Utolsó kívánság? A szavak alig jutottak el a tudatáig, de akár egy álomban, az agya önkéntelenül felfogta a kérdést. Azt kívánta, hogy a Jealousy Bar egy nap Oslo legmenőbb kocsmája legyen. Hogy a Galatasaray megnyerje a bajnokságot.

Hogy Paul Rodgerstől a Ready for Love szóljon a temetésén. Van még valami? Hiába törte a fejét, nem jutott eszébe más. Bánatos nevetés bugyogott fel a torkából. Harry a Jealousy Barhoz közeledett, és a távozó alakot nézte. A nagy ablakból áradó fény a járdára hullott, de zene nem szűrődött ki. Harry bekukucskált. Egy ember állt a bárpult mögött, de lehetetlen volt megmondani, hogy Mehmet-e az. Egyébként a hely üresnek tűnt. Harry az ajtóhoz lépett, és finoman lenyomta a kilincset. Zárva volt. Holott éjfélkor volt záróra. Elővette a kulcsot, amely a törött műanyag szív kulcstartón fityegett. Óvatosan a zárba dugta. Jobb kezével előhúzta a Glock 17-est, miközben a ballal elfordította a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Belépett, két kézzel maga elé emelte a pisztolyt, miközben a lábával megtartotta az ajtót, hogy ne üssön zajt, amikor becsukódik. A Grünerløkka esti hangjai azonban bekúsztak, a pult mögött álló alak pedig felegyenesedett, és a tükörbe nézett. – Rendőrség – mondta Harry. – Ne mozduljon! – Harry Hole. Az alak ellenzős sapkát viselt, így Harry nem látta az arcát, de nem is volt szüksége rá. Több mint három éve hallotta utoljára ezt a magas hangot, mégis mintha tegnap lett volna. – Valentin Gjertsen – mondta Harry remegő hangon. – Végre újra találkozunk, Harry. Sokat gondoltam magára. Én is eszébe jutottam néha? – Hol van Mehmet? – Feldúltnak tűnik, ezek szerint maga is gondolt rám. – Az a magas nevetés. – Miért? A dicsőség miatt, amelyet arattam? Vagy az áldozatok miatt, ahogy maguk nevezik? Nem, várjunk csak! Nyilván a saját dicsősége miatt. Hiszen sosem sikerült elkapnia, nem igaz? Harry nem válaszolt, csak állt az ajtóban. – Elviselhetetlen, ugye? Helyes! Ezért olyan jó abban, amit

csinál. Maga olyan, mint én, Harry, képtelen elviselni a kudarcot. – Én nem vagyok olyan, mint maga, Valentin. – Harry fogást váltott a pisztolyon, célzott, és azon töprengett, miért nem bírja rávenni magát arra, hogy közelebb menjen. – Nem? Nem hagyja, hogy a környezete elvonja a figyelmét, nem igaz? A célon tartja a szemét, Harry. Nézzen csak magára! Csak a trófeáját akarja, kerül, amibe kerül. Mások élete, a saját élete… minden csak ez után következik, nem igaz? Magának és nekem le kellene ülnünk, hogy jobban megismerkedjünk, Harry. Mert nem sok magunkfajtával találkozunk. – Fogja be, Valentin! Maradjon ott, ahol van, emelje fel a kezét, hogy lássam, és mondja meg, hol van Mehmet! – Ha Mehmet a kémje neve, akkor meg kell mozdulnom, hogy láthassa. És akkor a helyzet is jóval világosabb lesz. Valentin Gjertsen oldalra lépett. Mehmet félig állt, félig lógott, a csuklója a polc fémrúdjához volt bilincselve. A feje előrebukott, a mosogató fölé, hosszú, fekete fürtjei eltakarták az arcát. Valentin egy hosszú csövű revolvert szegezett a tarkójára. – Maradjon, ahol van, Harry. Mint látja, érdekes egyensúlyi állapot áll fenn. Ilyen távolságból… Mennyi lehet, nyolc-tíz méter? Ilyen távolságból meglehetősen kicsi az esélye, hogy egy lövéssel ártalmatlanít, és nem lesz időm megölni Mehmetet. Egyetért? De ha lelövöm Mehmetet, legalább kétszer elsütheti a fegyverét, mielőtt magára szegezhetném a revolvert. Ebben az esetben nekem rosszabbak az esélyeim. Más szóval olyan helyzettel állunk szemben, amelyben mindenki csak veszíthet. Úgyhogy felmerül a kérdés, Harry: hajlandó feláldozni a kémjét, hogy elkapjon? Vagy megmenti, és máskor kap el? Mit gondol? Harry Valentinra nézett a pisztoly irányzéka fölött. Igaza volt. Túl sötét volt, és túl nagy volt a távolság ahhoz, hogy biztosan fejbe lője. – A hallgatását beleegyezésnek veszem, Harry. És mivel hallani vélem a rendőrségi szirénákat a távolból, azt hiszem, nincs túl sok időnk.

Harry magában fontolóra vette, hogy megkérje-e a kollégákat, ne szirénázzanak. De akkor tovább tartott volna ideérniük. – Tegye le a pisztolyt, Harry, én pedig azonnal elmegyek. Harry megrázta a fejét. – Azért van itt, mert Mehmet látta az arcát, úgyhogy le fogja lőni, aztán meg engem is, mert én is látni fogom az arcát. – Akkor öt másodperce van, hogy előálljon egy javaslattal, különben lelövöm Mehmetet, és nagy tételben fogadok arra, hogy maga célt téveszt, és én fogom leteríteni. – Megtartjuk az egyensúlyt – mondta Harry. – De kiegyensúlyozott leszereléssel. – Csak az időt próbálja húzni, de a visszaszámlálás megkezdődött. Négy, három… – Mindketten egyszerre engedjük le a fegyvert, a csőnél fogva, úgy, hogy a ravasz és a markolat látsszon. – Kettő… – Maga a kijárat felé megy a fal mentén, míg én ugyanazzal a sebességgel a bokszok mellett elindulok a bárpult felé. – Egy… – Egész idő alatt ugyanakkora marad a távolság közöttünk, mint most, és egyikünk sem lőhet anélkül, hogy a másiknak ne lenne ideje reagálni. A bárra csend telepedett. A szirénák közeledtek. És ha Oleg engedelmeskedett az utasításának, jobban mondva a parancsának, akkor még mindig két háztömbnyire ül a kocsiban, és nem mozdul onnan. A fény hirtelen elhalványult, és Harry rájött, hogy Valentin tompította le a világítást a pult mögötti szabályozóval. Így amikor első ízben Harry felé fordult, túlságosan sötét volt ahhoz, hogy kivegye az arcát az ellenzős sapka alatt. – Háromra megfordítjuk a fegyvereket – mondta Valentin, és mindkét kezét felemelte. – Egy, kettő… három! Harry a jobbjával megragadta a fegyver csövét, és levegőbe emelte a pisztolyt. Valentin is ugyanezt tette. Ahogy a hosszú

csőnél fogva feltartotta a Ruger Redhawk jellegzetes vörös markolatát, olyan volt, mintha egy zászlót vinne a május 17-i nemzeti ünnepen rendezett gyermekfelvonuláson. – Látja? – mondta Valentin. – Ki más tudná ezt így megcsinálni, mint két olyan férfi, akik tényleg megértik egymást? Kedvelem magát, Harry. Tényleg kedvelem. Akkor induljunk… Valentin a fal felé lépett, Harry a bokszok irányába. Olyan csend volt, hogy Harry hallotta Valentin csizmájának nyikorgását, miközben félkörívben araszoltak, le sem véve a szemüket egymásról. Mint két gladiátor, akik tisztában vannak vele, hogy az első támadás legalább az egyikük számára a halált jelentené. Harry abból tudta, hogy elérte a pultot, hogy meghallotta a hűtőszekrény halk zúgását, a mosogató csapjának egyenletes csöpögését és az erősítő rovarszerű zümmögését. Tapogatózott, mert egyetlen pillanatra sem akarta szem elől téveszteni a sziluettet, amely az ablakon beszűrődő fényben rajzolódott ki. Aztán belépett a pult mögé. Hallotta az utca zaját, amikor az ajtó kinyílt, majd a futva távolodó lépéseket. Kivette a telefont a zsebéből, és a füléhez emelte. – Hallottad? – Mindent hallottam – felelte Oleg. – Értesítem a járőröket. Személyleírás? – Rövid, fekete dzseki, sötét nadrág, egy embléma nélküli ellenzős sapka, amitől már minden bizonnyal megszabadult. Az arcát nem láttam. Balra szaladt a Thorvald Meyers gate irányába, vagyis… – …arra, ahol a legtöbb az ember és nagy a forgalom. Átadom. Harry zsebre vágta a telefont, és Mehmet vállára tette a kezét. Semmi reakció. – Mehmet… Már nem hallotta a hűtőszekrényt és az erősítőt. Csak az egyenletes csöpögést. Elfordította a fényerő-szabályozó tekerőjét. Mehmet fürtjeibe markolt, és óvatosan felemelte a fejét a mosogatóból. A csapos arca sápadt volt. Túlságosan sápadt.

Valami kiállt a nyakából. Olyan volt, mint egy fém szívószál. Még mindig vörös cseppek bugyogtak belőle, és potyogtak a mosogatóba, amelynek lefolyója nem győzte elnyelni a rengeteg vért.

Huszonötödik fejezet Kedd éjszaka Katrine Bratt kiugrott az autóból, és a Jealousy Bar előtt kihúzott kordonszalaghoz sietett. Pillantása a férfira esett, aki az egyik rendőrautónak támaszkodva dohányzott. A forgó kék fény hol megvilágította, hol sötétben hagyta csúnya-szép arcát. Katrine megborzongott, és odament hozzá. – Hideg van – mondta. – Közeledik a tél – felelte Harry, és kifújta a cigarettafüstöt, amelyet beragyogott a kék fény. – Emilia közeledik. – Hm. Ez egészen kiment a fejemből. – Azt mondják, holnap éri el Oslót. – Hm. Katrine ránézett. Azt hitte, Harry minden oldalát jól ismeri. Ezt azonban még nem ismerte. Még sosem látta ennyire üresnek, összetörtnek, rezignáltnak. A legszívesebben megsimogatta volna az arcát, és átölelte volna. De nem lehetett. Megannyi okból nem tehette meg. – Mi történt? – Valentinnál volt egy Ruger Redhawk, és elhitette velem, hogy emberéletről tárgyalok. De Mehmet már rég halott volt, amikor ideértem. Egy fémcsövet szúrt a nyaki artériába. Kivéreztette, mint egy kicseszett halat! Csak mert ő… mert én… – Harry gyorsan pislogott, és elhallgatott, látszólag azért, hogy leszedjen egy dohányszálat a nyelvéről. Katrine nem tudta, mit mondjon. Inkább hallgatott. Helyette a

jól ismert, fekete, versenycsíkokkal ellátott Volvo Amazont nézte, amely ebben a pillanatban parkolt le az utca túloldalán. Bjørn kiszállt, és Katrine érezte, hogy a szíve ugrik egyet, amikor az utasoldalon Akármilyen Lien tűnt fel. Mit keres Bjørn főnöke terepen? Talán Bjørn felajánlott neki egy romantikus idegenvezetést a gyilkossági helyszínek látnivalóban gazdag világába? A rohadt életbe! Bjørn észrevette őket, és feléjük vették az irányt. – Bemegyek, később beszélünk – mondta Katrine, átbújt a kordonszalag alatt, és szapora léptekkel az összetört műanyag szív alatti ajtóhoz ment. – Hát itt vagy! – mondta Bjørn. – Próbáltalak elérni az este. – Egy kissé… – Harry mélyet szippantott a cigarettából. – … elfoglalt voltam. – Ez itt Berna Lien, a Bűnügyi Technikai Intézet új főnöke. Berna, ő itt Harry Hole. – Már nagyon sokat hallottam magáról – mosolygott a nő. – Én pedig semmit sem magáról – felelte Harry. – Érti a dolgát? A nő kissé bizonytalanul nézett Bjørnre. – Hogyan? – Valentin Gjertsen ugyanis nagyon jól érti a dolgát – válaszolta Harry. – Én pedig nem vagyok elég jó, úgyhogy csak remélni tudom, hogy vannak, akik jobbak nálam, különben sosem lesz vége ennek a vérfürdőnek. – Talán van valamim – mondta Bjørn. – Valóban? – Ezért hívtalak. Valentin kabátja. Amikor szétbontottam, találtam pár dolgot a bélésében. Egy tízőrés érmét és két összehajtogatott papírdarabot. Mivel a kabátot mosógépben mosták, a papír külsejéről eltűnt a tinta, de belül valamennyire megmaradt. Nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy lássuk, hogy egy oslói bankautomata készpénzfelvételi bizonylata. Ami alátámasztja, hogy nem használ hitelkártyát, mert az követhető,

és kizárólag készpénzzel fizet. A kártya száma sajnos nem látszik, ahogy a pénzfelvétel időpontja sem egészen, csak egy része. – Mennyi látszik belőle? – Idén augusztusban vette fel a pénzt, a dátum utolsó számjegye pedig minden kétséget kizáróan egy egyes. – Vagyis elseje, tizenegyedike, huszonegyedike vagy harmincegyedike? – Négy lehetséges nap… Sikerült beszélnem egy hölggyel a Nokas biztonsági cégtől, amely a DNB-bankautomaták biztonsági kameráinak üzemeltetésével foglalkozik. Azt mondta, hogy legfeljebb három hónapig tárolják a kamerák felvételeit, úgyhogy ez a tranzakció megvan nekik. A pénzt a központi pályaudvar egyik automatájából vették fel, amely az ország egyik legnagyobb forgalmat lebonyolító készüléke. A hivatalos magyarázat szerint a környéken található bevásárlóközpontok miatt. – De? – Manapság már mindenhol lehet kártyával fizetni, ember! Kivéve? – Hm. Az állomás környékén és a folyóparton üzletelő drogdílereket. – A legforgalmasabb automaták esetében naponta több mint kétszáz tranzakcióval számolhatunk – mondta Bjørn. – Négy nap, tehát valamivel ezer alatt lesz – vetette közbe buzgón Berna Lien. Harry a füstölgő cigarettára taposott. – Holnap kora reggel megkapjuk a filmeket, és ha gyorsítva játsszuk le őket, legalább két arcot ellenőrizhetünk percenként. Azaz hét-nyolc óra, talán kevesebb. És ha sikerül azonosítanunk Valentint, már csak egyeztetnünk kell a filmen lévő időpontot a bankautomata nyilvántartásában szereplő időponttal. – És máris ismerjük Valentin Gjertsen titkos személyazonosságát – szólt közbe izgatottan Berna Lien, aki láthatóan a teljes bűnügyi technikai osztály nevében volt büszke. – Mit gondol, Hole?

– Azt gondolom, Lien asszony, hogy az a férfi, aki azonosíthatta volna Valentint, sajnálatos módon odabent fekszik, a feje a mosogatóban, és nem ver a szíve. – Harry begombolta a kabátját. – De köszönöm, hogy eljöttek. Berna Lien feldúltan nézett Harryról Bjørnre, aki zavartan megköszörülte a torkát. – Én úgy értettem, hogy szemtől szembe láttad Valentint. Harry megrázta a fejét. – Egyszer sem láttam az új arcát. Bjørn lassan bólintott, anélkül, hogy elfordította volna Harryról a pillantását. – Értem. Kár. Nagy kár. – Hm. – Harry a széttaposott csikkre nézett, amely a cipőorra előtt hevert. – Igen, igen. Akkor bemegyünk, és vetünk egy pillantást a helyszínre. – Jó szórakozást! Harry utánuk nézett. A sajtófotósok már a kordonon kívül gyülekeztek, és az újságírók is kezdtek szállingózni. Talán tudtak valamit, talán nem, talán csak nem mertek idejönni hozzá, mindenesetre békén hagyták. Nyolc óra. Nyolc óra holnap reggeltől számítva. Huszonnégy óra alatt Valentinnak talán sikerül megölnie még egy embert. A rohadt életbe! – Bjørn! – kiáltotta Harry, amikor a kollégája már a Jealousy Bar kilincsét fogta. – Harry! – mondta Ståle Aune az ajtóban állva. – Bjørn! – Elnézést, amiért ilyen későn hívtalak! – szabadkozott Harry. – Bemehetünk? – Persze. – A pszichológus kitárta az ajtót, Harry és Bjørn pedig belépett az Aune család otthonába.

A nappaliból alacsony, a férjénél lényegesen karcsúbb, de ugyanolyan őszes asszony jött ki gyors, rugalmas léptekkel. – Harry! – zengte. – Hallottam, hogy te vagy az, ezer éve nem láttalak! Hogy van Rakel, tudtok már valamit? Harry megrázta a fejét, és megadta magát Ingrid cuppanós puszijának. – Egy kávét? Vagy ahhoz már túl késő van? Zöld teát? Bjørn és Harry egyszerre vágta rá, hogy „igen, köszönöm” és „nem, köszönöm”, mire Ingrid eltűnt a konyhában. Bementek a nappaliba, és helyet foglaltak a puha karosszékekben. A falakat borító könyvespolcok roskadoztak az útikönyvek, régi atlaszok, szépirodalmi kötetek és minden egyéb alatt, képregényektől kezdve a szakkönyvekig. De leginkább regények sorakoztak rajtuk. – Észrevetted, hogy azt a könyvet olvasom, amit tőled kaptam? – kérdezte Ståle Harryra nézve, majd felemelte a vékony kötetet, amely kinyitva hevert a karosszéke mellett, és megmutatta Bjørnnek. – Édouard Levé. Suicide. Öngyilkosság. Harrytól kaptam a hatvanadik születésnapomra. Nyilván úgy gondolta, itt az ideje. Bjørn és Harry elmosolyodott. Valószínűleg igen elgyötörten, mert Ståle a homlokát ráncolta. – Valami baj van, fiúk? Harry megköszörülte a torkát. – Valentin megölt valakit ma este. – Szomorúan hallom – válaszolta Ståle a fejét ingatva. – És semmi okunk azt hinni, hogy le fog állni. – Nem, ezt jól gondoljátok – értett egyet a pszichológus. – Ezért vagyunk most itt, és ez borzasztóan nehéz nekem, Ståle. Ståle Aune felsóhajtott. – Hallstein Smith nem vált be, és azt akarod, hogy átvegyem a helyét, igaz? – Nem. Szükségünk van… – Harry elnémult, amikor Ingrid belépett, és egy tálcát tett a hallgatásba burkolózó férfiak között álló dohányzóasztalra.

– Titoktartási kötelezettség – mondta a nő. – Később beszélünk, Harry. Add át üdvözletemet Olegnek, és mondd meg neki, hogy sokat gondolunk Rakelre. – Szükségünk van valakire, aki azonosítani tudja Valentin Gjertsent – fejezte be a mondatot Harry, miután Ingrid elhagyta a nappalit. – És pillanatnyilag az egyetlen, aki látta… Harry nem hatásszünetet akart tartani a feszültség növelése érdekében, hanem időt akart adni a barátjának, hogy levonja a villámgyors, csaknem öntudatlan és mégis hátborzongatóan pontos következtetést. Nem mintha szükség lett volna rá. Olyan volt, mint amikor egy bokszoló kap még egy töredék másodpercet az ütés előtt, hogy egy hajszálnyit elhajoljon. – …Aurora. A beálló csendben Harry tisztán hallotta a könyv oldalainak súrlódását, ahogy Ståle ujjai végigcsúsztak rajtuk. – Miről beszélsz, Harry? – Amikor ti Ingriddel az esküvőmön voltatok, Valentin megkereste Aurorát a kézilabdaversenyen, amelyen részt vett. A könyv tompa puffanással landolt a szőnyegen. Ståle értetlenül pislogott. – Aurora… Valentin… Harry várt, amíg a pszichológus megemészti a hallottakat. – Hozzányúlt? Bántotta? Harry Stålét figyelte, de nem válaszolt. Nézte, ahogy a férfi összeilleszti az információdarabkákat. Ahogy új megvilágításban látja az elmúlt három évet. Ahogy rájön a válaszokra. – Igen – suttogta Ståle, és fájdalmas grimaszba rándult az arca. – Hát persze hogy bántotta! Hogy lehettem ilyen vak? – A semmibe meredt. – És ti honnan tudtátok meg? – Aurora tegnap eljött hozzám, és elmondta – felelte Harry. Ståle Aune pillantása mintha lassított felvételen fordult volna Harry felé. – Te… te már tegnap óta tudod, és egy szót sem szóltál nekem? – Megígértette velem, hogy hallgatok.

Ståle Aune, ahelyett, hogy felemelte volna a hangját, suttogni kezdett. – Egy tizenöt éves lányról van szó, akit szexuális bántalmazás ért, és akiről pontosan tudod, hogy minden segítségre szüksége van, amit csak megkaphat, és mégis úgy döntöttél, hogy titokban tartod? – Igen. – De az ég szerelmére, Harry, miért? – Mert Valentin megfenyegette, hogy megöl téged, ha elmondja, mi történt. – Engem? – tört ki Ståléból a zokogás. – Engem? Mit számítok én? Egy vacakoló szívű hatvanas vénember vagyok, Harry! Ő viszont egy fiatal lány, aki előtt ott az egész élet! – Téged szeret a legjobban a világon, és én ígéretet tettem neki. Ståle Aune feltette a szemüvegét, és remegő ujját Harryra szegezte. – Igen, ígéretet tettél neki! És egészen addig meg is tartottad, amíg nem jelentett neked semmit! De most, amikor arra használhatod, hogy megoldj egy újabb Harry Hole-ügyet, már nem is olyan fontos, hogy megtartsd! Harry nem ellenkezett. – Kifelé innen, Harry! Nem vagy barát ebben a házban, már nem látunk szívesen! – Ståle, nincs vesztegetni való időnk. – Kifelé, most! – Ståle Aune felállt. – Szükségünk van rá. – Hívom a rendőrséget! Az igazi rendőrséget. Harry felnézett Ståléra. Látta, hogy nincs értelme vitatkozni. Meg kell várniuk, hogy a maguk útján haladjanak a dolgok, és csak bízni tudnak abban, hogy Ståle Aune reggelre a teljes képet látja majd. Bólintott, és feltápászkodott a karosszékből. – Kitalálunk – mondta.

Harry látta Ingrid sápadt, riadt arcát az ajtóban, amikor elhaladtak a konyha előtt. Bekötötte a cipőjét, és éppen ki akart menni a bejárati ajtón, amikor egy vékonyka hangot hallott. – Harry? Megfordult, de először nem látta, honnan jött a hang. Aztán a lány a sötétbe burkolózó lépcső tetején kilépett a fénybe. Egy túl nagy, csíkos pizsamát viselt. Talán az apjáé, gondolta Harry. – Sajnálom – mondta Harry. – Muszáj volt. – Tudom – felelte Aurora. – Olvastam a neten, hogy a férfit, aki meghalt, Mehmetnek hívták. És hallottalak benneteket. Ebben a pillanatban Ståle rontott ki a nappaliból hadonászva, a szeméből patakzottak a könnyek. – Aurora, nem kell… – Elcsuklott a hangja. – Apa – mondta Aurora, és leült a lépcsőre –, segíteni akarok.

Huszonhatodik fejezet Kedd éjszaka Mona Daa a Monolitnál állt, és figyelte, ahogy Truls Berntsen sietősen keresztülvág a sötét szoborparkon. Amikor megbeszélték, hogy a Frognerparkban találkoznak, Mona néhány jóval kevésbé népszerű szobrot javasolt találkozási pontnak, mivel a Monolitot éjszaka is látogatták a kíváncsi bámészkodók. A harmadik „Mi?” után viszont rájött, hogy Truls Berntsen csak a szoborpark középpontjában magasodó Monolitot ismeri. Magával húzta a férfit a szobor nyugati oldalára, távol a két párocskától, akik a keletre emelkedő templomtornyok látványában gyönyörködtek. Odaadta neki a pénzzel teli borítékot, Berntsen pedig a hosszú Armani kabát zsebébe dugta, amely valamilyen oknál fogva rajta nem úgy nézett ki, mint egy Armani kabát. – Valami újdonság? – kérdezte Mona. – Nem lesz több füles – közölte Truls, és körbesandított. – Nem? Berntsen úgy nézett Monára, mintha azt akarta volna felmérni, viccel-e. – Azt az embert meggyilkolták, az ég szerelmére! – Akkor a következő alkalommal egy kevésbé… halálos tippel jöjjön. Truls Berntsen horkantva felnevetett. – Basszus, maguk még nálam is rosszabbak! – Valóban? Maga még Mehmet nevét is megadta, mi mégis úgy

döntöttünk, hogy nem hozzuk nyilvánosságra, és fényképet sem közöltünk róla. Truls megrázta a fejét. – Hallja egyáltalán, amit mond, Daa? Elvezettük Valentint egy pasashoz, akinek annyi bűne volt, hogy az egyik áldozat épp az ő bárjában beszélt meg randevút a gyilkosával, és hogy segíteni akart a rendőrségnek. – De legalább többes szám első személyben beszél. Ez azt jelenti, hogy lelkiismeret-furdalása van? – Azt hiszi, hogy pszichopata vagyok, vagy mi? Természetesen szörnyű dolognak tartom. – A kérdésre nem fogok válaszolni, de abban egyetértek, hogy borzalmas, ami történt. Vagyis mostantól nem számíthatok magára? – Ha nemet mondok, mostantól nem fogja fedezni a kilétemet? – De – felelte Mona. – Akkor jó. Ezek szerint maguknak is van lelkiismeretük. – Nos – mondta Mona –, nem annyira a forrás érdekeivel törődünk, inkább azzal, mit szólnának a kollégáink, ha feldobnánk valakit. Egyébként a maga kollégiái mit szólnak hozzá? – Semmit. Miután rájöttek, hogy én szivárogtattam, elszigeteltek. Nem vehetek részt a megbeszéléseken, semmit sem tudhatok a nyomozásról. – Semmit? Kezdem elveszíteni az érdeklődésemet maga iránt. Truls felhorkantott. – Maga cinikus, de legalább őszinte, Mona. – Köszönöm. Vállalom. – Jól van, talán még egy utolsó tipp. De ez valami teljesen más. – Ki vele! – Bellman rendőrfőkapitány egy ismert csajt dug. – Az ilyen fülesekért nem jár pénz, Berntsen. – Oké, ingyen van, csak írja meg. – A szerkesztők nem szeretik a házasságtörési ügyeket, de ha bizonyítéka van rá, és hajlandó a nevét adni a sztorihoz, talán

meggyőzhetem őket. Ez esetben idézzük magát, a teljes neve megadásával. – Névvel együtt? Maga is tudja, hogy az öngyilkosság. Megmondhatom, hol találkoznak, és odaküldhetnek egy lesifotóst. Mona Daa elnevette magát. – Bocs, de ez nem így működik. – Nem így működik? – A külföldi sajtó szereti az ilyesmit, a mi kis országunkban viszont nincsenek oda érte. – Miért nem? – A hivatalos magyarázat az, hogy nem süllyedünk erre a szintre. – De? Mona vacogva vállat vont. – Mivel a gyakorlatban nincs meghatározva, hol is van az a bizonyos szint, csak a személyes elméletemet mondhatom. Ez valószínűleg csak újabb ékes példája annak, hogy mindenkinek akad rejtegetnivalója. – Érthetőbben, ha kérhetem. – A házas szerkesztők nem kevésbé hűtlenek, mint mások. Nyilvánosságra hozni valaki hűtlenségét egy olyan kis országban, mint Norvégia, annak kockázatát rejti, hogy az illető visszakapja, amit adott. A nagyvilágban történt házasságtörésekről bátran írhatunk, esetleg utalhatunk itthoniakra is, ha egy közszereplő meggondolatlan kapcsolatba kezd egy másikkal. De oknyomozó újságírás hatalmi pozícióban lévők hűtlensége miatt? – Mona Daa megrázta a fejét. Truls megvetően prüszkölt. – Tehát sehogyan sem lehet nyilvánosságra hozni? – Maga szerint ez azt bizonyítja, hogy Bellman nem alkalmas a rendőr-főkapitányi címre? – Mi? Nem, éppenséggel nem azt. Mona bólintott, felnézett a Monolitra, a megannyi test könyörtelen küzdelmére, amelyet ábrázolt.

– Nagyon gyűlölheti azt az embert. Truls nem válaszolt. Csak kissé meglepettnek tűnt, mintha erre eddig nem is gondolt volna. Mona pedig azon töprengett, mi zajlik a sebhelyes, kevéssé vonzó arc, az erőteljes alsó állkapocs és a szúrós pillantás mögött. Szinte megsajnálta. Szinte. – Most megyek, Berntsen. Majd beszélünk. – Beszélünk? – Vagy nem. Amikor Mona már jócskán eltávolodott, visszafordult, és Truls Berntsenre nézett, aki továbbra is a Monolit egyik lámpájának fényében álldogált, és zsebre dugott kézzel, görnyedt háttal kémlelt valamit. Végtelenül magányosnak tűnt, ahogy ott állt, ugyanolyan mozdulatlanul, mint a kőszobrok körülötte. Harry a plafont bámulta. A kísértetek nem jöttek. Talán ezen az éjszakán elmaradnak. Sosem lehet tudni. De új taggal bővült a soruk. Vajon hogy fog kinézni Mehmet, amikor felbukkan? Harry elhessegette a gondolatot, és a csendet hallgatta. A Holmenkollen és környéke néma volt. Túl néma. Harry jobban szerette, ha hallja a város hangjait. Olyanok voltak, mint az éjszaka neszei a dzsungelben, amelyek figyelmeztettek, ha közeledik valami a sötétben, és arra is, ha nem. A csend túl kevés információt hordozott. De nem ez volt a gond. Hanem az, hogy senki sem volt mellette az ágyban. Ha utánaszámolt, sokkal kevesebb volt azon éjszakák száma, amikor megosztotta valakivel az ágyát, mint amikor nem. Akkor miért érezte magát ennyire egyedül? Ő, aki mindig is magányra vágyott, és soha nem volt szüksége másra? Az oldalára fordult, és behunyta a szemét. Most sem volt szüksége senkire. Nem volt szüksége senkire. Nem volt szüksége senki másra. Csak Rakelre. Valami megnyikordult. A gerendafal. Vagy egy padlódeszka. Talán a vihar érkezett korábban. Vagy a kísértetek megkésve.

Átfordult a másik oldalára, és megint becsukta a szemét. A nyikorgás most közvetlenül a hálószoba ajtaja előtt hallatszott. Kikelt az ágyból, odament az ajtóhoz, és kinyitotta. Mehmet volt az. – Láttam őt, Harry. A szeme helyén két fekete gödör tátongott, amelyek füstöltek és szikráztak. Harry felriadt. A telefon úgy dorombolt mellette az éjjeliszekrényen, mint egy macska. Felvette. – Igen? – Itt doktor Steffens. Harry érezte, ahogy a mellébe hasít a fájdalom. – Rakelről van szó. Hát persze hogy Rakelről van szó! Harry tudta, hogy Steffens csak azért mondta, hogy megacélozhassa magát ebben a néhány másodpercben. – Nem tudjuk felébreszteni a kómából. – Micsoda? – Nem ébred fel. – Meg… meg fog… – Nem tudjuk, Harry. Tudom, hogy rengeteg kérdése van, de nekünk is. Igazából nem mondhatok mást, csak azt, hogy mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Harry az arca belső felébe harapott, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak egy új rémálom ősbemutatója-e, ami történik. – Oké, oké. Bemehetek hozzá? – Most nem, átvittük az intenzívre. Hívom, amint többet tudunk. De eltarthat egy darabig. Rakel valószínűleg hosszú ideig kómában marad, úgyhogy ne tartsa vissza a lélegzetét, rendben? Harry csak most vette észre, hogy Steffensnek igaza van: nem lélegzett. Letették. Harry a telefonra meredt. „Nem ébred fel.” Persze

hogy nem, nem akar, mégis ki akarna felébredni? Harry felkelt, és lement a földszintre. A konyhaszekrény ajtajait nyitogatta. Üres, üres. Hívott egy taxit, és visszament az emeletre, hogy felöltözzön. Elolvasta a feliratot a kék táblán, és lefékezett. A leállósávba húzódott, és leállította a motort. Körülnézett. Erdő és út. Azokra a semmitmondó, egyhangú finnországi útszakaszokra emlékeztette, ahol az az ember érzése, hogy erdők sivatagán hajt keresztül. Ahol a fák néma falként szegélyezik az utat, és olyan könnyű elrejteni egy holttestet, mintha csak a tenger fenekére süllyesztenék. Megvárta, amíg egy autó elhajt mellette. A visszapillantó tükörbe nézett. Egyik irányból sem látott fényeket közeledni. Kiszállt, megkerülte a kocsit, és kinyitotta a csomagtartót. A lány nagyon sápadt volt, még a szeplői is elhalványultak. Rémült szeme pedig hatalmas és fekete volt a szájpecek fölött. Kiemelte a csomagtartóból. Támogatnia kellett, hogy meg tudjon állni a lábán. Megragadta a bilincset, és átvezette a lányt az úton, az út menti árkon, a fák koromfekete fala felé. Bekapcsolta a zseblámpát. A lány annyira remegett, hogy a bilincs zörgött a kezén. – Jól van, jól van, nem bántalak, kedvesem – mondta neki. Komolyan is gondolta. Tényleg nem akarta bántani. Már nem. És talán a lány is tudta, talán megértette, hogy szereti. Talán csak azért remegett, mert mindössze fehérneműt és Valentin japán nőjének pongyoláját viselte. Amikor beértek a fák közé, mintha egy házba léptek volna be. Másfajta csend telepedett rájuk, ugyanakkor új zajok hallatszottak. Halkabb, de tisztább, azonosíthatatlan zajok. Reccsenés, sóhaj, rikoltás. A talaj puha volt, a tűlevélszőnyeg kellemesen ringatózott, ahogy nesztelen léptekkel haladtak, akár egy álombéli jegyespár egy templomban. Amikor elszámolt százig, megállt. Felemelte a zseblámpát, és körbevilágított. A fénycsóvában azonnal meglátta, amit keresett.

Egy feketére égett, nagy fát, amelyet a villám kettéhasított. Odahúzta a lányt. Nem tanúsított ellenállást, amikor levette róla a vasat, majd a karját a törzs köré bilincselte. Bárány, gondolta, miközben a lányt nézte, aki a fát átölelve térdelt. Áldozati bárány. Mert ő nem a vőlegény volt, hanem az apa, aki feláldozza a gyermekét az oltárnál. Még egyszer utoljára megsimogatta a lány arcát. Már indult volna vissza az autóhoz, amikor egy hang szólalt meg a fák között. – A lány még életben van, Valentin. Megtorpant, automatikusan a hang irányába fordította a zseblámpát. – Ne világíts rám – mondta a hang a sötétben. Valentin engedelmeskedett. – Élni akar. – A csapos talán nem akart? – Azonosíthatott volna. Nem vállalhattam a kockázatot. Valentin a fülét hegyezte, de csak halk sípolást hallott, amikor Marte az orrán át beszívta a levegőt. – Most az egyszer eltakarítok utánad – mondta a hang. – Itt van a revolver, amit kaptál? – Igen – felelte Valentin. Talán tévedett, de mintha ismerősnek tűnt volna a hang. – Tedd a lány mellé, és menj. Hamarosan visszakapod. Egy gondolat hasított belé. Kibiztosítani a revolvert, a másikra világítani a zseblámpával, és megölni. Elhallgattatni a józan észt, elfedni a nyomokat, amelyek hozzá vezetnek, hagyni, hogy újra a démon uralkodjon. De később még szüksége lehet a férfira. – Hol és mikor? – kiáltotta Valentin. – Már nem használhatjuk a fürdő öltözőszekrényét. – Holnap. Szólni fogok. Most, hogy már hallottad a hangomat, felhívlak. Valentin kihúzta a revolvert a tokból, és a lány mellé tette. Egy utolsó pillantást vetett Martéra, aztán elment. Amikor újra a kocsiban ült, kétszer keményen a kormányba

fejelt. Aztán beindította a motort, indexelt, bár egyetlen autó sem volt a környéken, és csendben elhajtott. – Ott álljon meg! – mutatta Harry a taxisofőrnek. – Hajnali három van, ember, és az a bár jól láthatóan zárva van. – Az én bárom. Harry fizetett, és kiszállt. Alig néhány órával ezelőtt hatalmas felbolydulás volt ezen a helyen, most viszont egyetlen lelket sem lehetett látni. A helyszínelők végeztek, de az ajtón és a kereten még ott volt a fehér szalag. A szalagot a birodalmi oroszlán és a Rendőrség felirat díszítette. Le volt pecsételve. A pecsét feltörése a norvég büntetőtörvénykönyv háromszáznegyvenharmadik paragrafusa értelmében büntetőeljárást von maga után. Harry bedugta a zárba a kulcsot, és elfordította. A szalag szétszakadt, amikor kinyitotta az ajtót. Belépett a bárba. A tükrös polc alatt égve hagyták a villanyt. Harry becsukta az egyik szemét, és mutatóujját a palackokra irányította. Kilenc méter. Mi lett volna, ha meghúzza a ravaszt? Hogyan állnának most a dolgok? Lehetetlen megmondani. Ami történt, megtörtént. Már nincs mit tenni. Legfeljebb felejteni lehet. Az ujja megtalálta a Jim Beam-es üveget. A folyadék az alulról jövő fényben aranyszínűen szikrázott. Harry keresztülvágott a helyiségen, bement a bárpult mögé, fogott egy poharat, és színültig töltötte. Miért csapná be magát? Érezte, ahogy az egész testében megfeszülnek az izmok, és egy pillanatra eltűnődött, vajon elhányja-e magát az első korty előtt. Végül egészen a harmadik pohárig sikerült benn tartania a gyomortartalmát. Akkor a mosogatóra vetette magát, és mielőtt a zöldessárga hányás a fémre loccsant volna, még látta a kagyló alját borító alvadt vért.

Huszonhetedik fejezet Szerda reggel Öt perc volt még nyolc óráig, és a Kazánház kávéfőzőjében már a második adag kávé szörcsögött. – Hol lehet Harry? – kérdezte Wyller, és újból az órára nézett. – Nem tudom – felelte Bjørn. – Elkezdjük nélküle. Smith és Wyller bólintott. – Oké – mondta Bjørn. – Ebben a pillanatban Aurora Aune a Nokas központi irodájában ül, és a felvételeket nézi az édesapjával, a Nokas egyik alkalmazottjával és a rablási osztályon dolgozó kollégával, aki a biztonsági felvételek specialistája. A tervek szerint legfeljebb nyolc óra alatt végigveszik a négy nap felvételeit. Amennyiben valóban Valentin vette fel a pénzt, kis szerencsével nagyjából négy órán belül ismerni fogjuk az új személyazonosságát. De mindenképpen ma este nyolc előtt. – Fantasztikus! – lelkendezett Smith. – Öhm… Vagy nem? – De igen, csak ne igyunk előre a medve bőrére – válaszolta Bjørn. – Beszéltél Katrinével, Anders? – Igen, és engedélyt kaptunk a Delta bevetésére. Készen állnak. – Delta, ezek azok a fickók az automata fegyverekkel, gázálarcokkal és… öhm ilyesmikkel? – Kezd belejönni, Smith – mosolygott Bjørn, és látta, hogy Wyller megint az órára sandít. – Aggódsz, Anders? – Nem kellene felhívnunk Harryt? – Hívd csak. Kilenc óra volt. Katrine az imént engedte el a nyomozócsoportot a

tárgyalóteremből. Éppen a papírjait szedte össze, amikor észrevette az ajtóban álldogáló férfit. – Mi a helyzet, Smith? Izgalmas nap, nem igaz? Mivel foglalatoskodnak odalent? – Harryt próbáljuk elérni. – Még nem bukkant fel? – És a telefont sem veszi fel. – Valószínűleg a kórházban ül, ott ki kell kapcsolni a telefonokat. Állítólag zavarhatják a gépeket és a műszereket, ami nyilván épp akkora marhaság, mint az, hogy zavarhatják a navigációs rendszereket a repülőgépek fedélzetén. Katrine észrevette, hogy a pszichológus nem is figyel rá, hanem elbámul mellette. Megfordult, és a képre pillantott, amelyet a laptophoz csatlakoztatott projektor még mindig a vászonra vetített. A Jealousy Bart ábrázolta. – Tudom – jegyezte meg. – Nem valami szép látvány. Smith kábán megrázta a fejét, anélkül, hogy levette volna a pillantását a vetítővászonról. – Jól van, Smith? – Nem – válaszolta a férfi. – Nem vagyok jól. Nem bírom a vér látványát, nem bírom az erőszakot, és nem tudom, képes vagyok-e még több szenvedést látni. Ez az ember… Valentin Gjertsen… Én pszichológus vagyok, ő pedig egy eset, amelyet igyekszem szakmai szemmel nézni, de azt hiszem, gyűlölöm a fickót. – Ennyire senki sem profi, Smith, szóval a maga helyében én nem aggódnék egy kis gyűlölet miatt. Hát nem jó érzés gyűlölni valakit? Ahogy Harry szokta mondani. – Harry ezt mondja? – Igen. Vagy a Raga Rockers nevű banda. Vagy… Kérdezni akart valamit? – Beszéltem Mona Daa-val a VG-től. – Íme valaki, akit utálhatunk! Mit akart? – Én hívtam fel.

Katrine abbahagyta a papírok rendezgetését. – Elmondtam neki a feltételeimet, amelyeket egy Valentin Gjertsenről készített interjúval kapcsolatban támasztok – mondta Smith. – Hogy általánosságban fogok Valentin Gjertsenről beszélni, és egyetlen szóval sem említem a nyomozást. Ez egy úgynevezett podcast lesz, egy rádióprogram, amely… – Tudom, mi az a podcast, Smith. – A lényeg az, hogy nem tudnak rosszul idézni, szó szerint az hangzik majd el, amit mondok. Megkapom az engedélyét hozzá? Katrine elgondolkodott. – Az első kérdésem: miért? – Mert az emberek félnek. A feleségem, a gyerekeim, a szomszédok, a szülők az iskolában, mind rettegnek. És a terület kutatójaként az én felelősségem is megnyugtatni őket. – Nincs joguk félni egy kicsit? – Nem olvassa az újságokat, Katrine? A múlt hét óta a boltok teljesen kifogytak a zár- és riasztókészletekből. – Mindenki fél attól, amit nem ért. – Ez több ennél. Azért félnek, mert azt hiszik egy beteg, összezavarodott emberről van szó, aki komoly személyiségzavar és parafíliák miatt támad meg másokat. Ez a szörnyeteg azonban egy hideg, cinikus, számító harcos, aki képes nagyon is racionálisan mérlegelni. Ezt mutatja a törökfürdőből való elmenekülése. És támad, amikor csak tud, mint… mint ahogy azt ezen a képen is látjuk. – Smith lehunyta a szemét, és elfordította a fejét. – És bevallom, én is félek. Egész éjszaka ébren feküdtem, és azon töprengtem, hogyan követhette el ezeket a gyilkosságokat egy és ugyanaz az ember. Hogyan lehetséges ez? Hogyan tévedhettem ekkorát? Nem értem. De muszáj megértenem. Senki sem alkalmasabb nálam arra, hogy megértse. Én vagyok az egyetlen, aki el tudja magyarázni a történteket, és be tudja mutatni a szörnyeteget. Mert ha egyszer meglátják a szörnyet, megértik, és kezelhetővé válik a félelmük. Nem fog eltűnni, de legalább úgy érzik majd, hogy észszerű óvintézkedéseket

tehetnek, és ettől nagyobb biztonságban érzik magukat. Katrine csípőre tette a kezét. – Lássuk csak, jól értem-e. Maga sem érti, kicsoda Valentin Gjertsen, mégis el akarja magyarázni az embereknek? – Igen. – Azzal a szándékkal akar hazudni, hogy megnyugtassa őket? – Azt hiszem, az utóbbi jobban fog menni, mint az előbbi. Megkapom az áldását? Katrine az alsó ajkába harapott. – Valószínűleg igaza van abban, hogy kutatóként maga is felelős az emberek tájékoztatásáért, és nyilvánvalóan jó lenne, ha valamelyest lehiggadnának. Mindaddig, amíg egy szót sem szól a nyomozásról. – Természetesen. – Nem lehet több szivárogtatás. Én vagyok az egyetlen ezen az emeleten, aki tudja, mit csinál ebben a pillanatban Aurora, még a rendőrfőkapitányt sem tájékoztattuk. – Becsületszavamat adom. – Ő az? Ez a férfi az, Aurora? – Apa, már megint kezded. – Aune, mi lenne, ha mi ketten kimennénk kicsit, hogy háborítatlanul folytathassák. – Háborítatlanul? Ez itt a lányom, Wyller rendőrtiszt, és azt szeretné… – Tedd, amit mond, apa. Nem lesz baj. – Igen? Biztos vagy benne? – Egészen biztos. – Aurora a Nokas alkalmazottjához és a rablási osztály nyomozójához fordult. – Nem ő az, tessék csak továbbtekerni. Ståle Aune felállt, kicsit túl gyorsan, és talán ezért szédült meg. Vagy talán azért, mert egy szemhunyásnyit sem aludt az éjszaka. Vagy mert egy falatot sem evett még ma. És három órán keresztül megállás nélkül egy képernyőt bámult.

– Üljön le erre a kanapéra, én megyek, megnézem, kaphatunke egy kis kávét – mondta Wyller. Ståle Aune csak bólintott. Wyller elment, Ståle pedig csak ült, és az üvegfalon át a lányát nézte, aki buzgón jelezte, hogy továbbmehetnek, álljanak meg, tekerjék vissza a felvételt. Idejét sem tudta már, mikor látta ilyen élettel telinek. Talán a reakciója és az aggodalma eltúlzott volt. Aurora már túljutott a legrosszabbon, a maga módján továbblépett, miközben ő és Ingrid boldog tudatlanságban élték napjaikat. És az ő ifjú lánya elmagyarázta neki – ahogy egy pszichológusoktató magyarázza el egy újdonsült hallgatónak –, mit jelent a titoktartási kötelezettség. Hogy ő kötelezte hallgatásra Harryt, aki nem is szegte meg az ígéretét – ahogy Ståle maga sem szegte meg soha a titoktartási kötelezettségét –, csak miután rájött, hogy emberéleteket menthet meg vele. És Aurora végtére is túlélte. A halál. Ståle gyakran gondolt a halálra az utóbbi időben. Nem a sajátjára, hanem arra, hogy a lánya egy napon meg fog halni. Miért ennyire elviselhetetlen ez a gondolat? Talán másként hangzik majd, ha Ingriddel egy nap nagyszülők lesznek, hiszen az emberi psziché természetesen ugyanannyira alá van rendelve a biológiai mechanizmusoknak, mint a fizikainak, és a gének továbbadása előfeltétele a faj túlélésének. Egyszer régen megkérdezte Harryt, nem akar-e saját gyereket, és Harry egyértelmű választ adott. Azt mondta, nincs meg benne a boldogsággén, csak az alkoholistagén, és úgy vélte, senki sem szolgált rá, hogy ezt örökölje. Nem elképzelhetetlen, hogy időközben megváltozott a véleménye, hiszen az elmúlt néhány évben megtapasztalta a boldogságot, és megtudta, hogy igenis megvan benne a boldogsággén. Ståle elővette a telefonját. Fel akarta hívni Harryt, hogy most azonnal elmondja neki mindezt. Hogy jó ember, jó barát, jó férj. Oké, ez úgy hangozhat, mint egy gyászbeszéd, de Harrynak hallania kell. Hogy téved, amikor azt hiszi, hogy a gyilkosok kényszeres hajszolása olyan,

mint az alkoholizmus. Hogy ez nem menekülés, és ami hajtja – jobban, mint ahogy azt az individualista Harry Hole hajlandó volna beismerni –, nem más, mint a csordaösztön. A jó csordaösztön. Az erkölcs és a társadalom iránti felelősségtudat. Harry valószínűleg csak nevetni fog rajta, Ståle mégis el akarta mondani a barátjának, ha az felvette volna azt az átkozott telefont. Ståle látta, hogy Aurora kihúzza magát, az izmai megfeszülnek. Csak nem… De aztán alábbhagyott a feszültség, Aurora intett, hogy menjenek tovább. Ståle újra a füléhez emelte a telefon. Vedd már fel! – Karrier, sport és család? Igen, talán. – Mikael Bellman végignézett az asztalnál ülőkön. – De mindenekelőtt egyszerű manglerudi fiú vagyok. Voltak kétségei, hogy az előre betanult közhelyek nem csengenek-e majd üresen. De Isabelle-nek igaza volt: egy kevés beleélés is elég ahhoz, hogy a legkínosabb banalitás is meggyőző legyen. – Örömünkre szolgál, hogy időt szakított erre a beszélgetésre, Bellman. – A párt titkára a szájához emelte a szalvétát, hogy jelezze, az ebéd véget ért, és odabiccentett a két másik képviselőnek. – A folyamat elindult, és ahogy mondtam, a magunk részéről rendkívül örülünk, hogy pozitívan áll az esetleges ajánlathoz. Bellman bólintott. – A „magunk részéről” – szólt közbe Isabelle Skøyen – a miniszterelnökre is vonatkozik, igaz? – Nem mondtunk volna igent a találkozóra, ha a Miniszterelnöki Hivatal hozzáállása nem volna alapvetően pozitív – felelte a titkár. Eredetileg arra kérték Mikaelt, hogy fáradjon be a kormányzati épületbe egy beszélgetésre, de az Isabelle-lel folytatott egyeztetést követően Mikael inkább semleges területre invitálta

őket. Egy ebéd a rendőrfőkapitány költségére. A titkár az órájára nézett. Egy Omega Seamasterre, ahogy Mikael magában megjegyezte. Túlságosan nehéz ahhoz, hogy praktikus legyen, a viselője minden harmadik világbeli városban rablás áldozatává válik, folyton fel kell húzni, és ha tönkremegy, a javíttatása annyiba kerül, mint négy másik minőségi karóra. Röviden: Mikaelnek muszáj volt szereznie egyet. – De ahogy már mondtuk, több tényezőt kell mérlegelnünk. Az igazságügy-miniszteri poszt az egyik legfontosabb, és azt sem titkolom, hogy némileg rögösebb az út, ha valaki nem járta végig a politikai szamárlétrát. Mikael úgy időzített, hogy pontosan ugyanabban a pillanatban tolja hátra a székét és álljon fel, amikor a titkár, és elsőként nyújtsa a kezét, miközben azt mondja: „Hamarosan beszélünk.” Rendőrfőkapitány, a fenébe is, és neki sürgősebben vissza kell térnie a jóval felelősségteljesebb munkájához, mint ennek a drága karórát viselő, szürke bürokratának! Miután a kormánypárt képviselői távoztak, Mikael és Isabelle Skøyen visszaült az asztalhoz. Különtermet kaptak az étteremben, amely a Sørenga peremén magasodó új építésű lakáskomplexumok között várta vendégeit. A hátuk mögött az Ekebergåsen és az Operaház magasodott, és az újonnan kiépített strandra nyílt kilátás. A fjord vizén hullámok fodrozódtak, a vitorlák megdőltek, mint megannyi fehér vessző. A legfrissebb időjárás-előrejelzések szerint a vihar éjfél előtt éri el Oslót. – Jól ment, nem? – kérdezte Mikael, és a poharaikba töltötte a maradék Voss ásványvizet. – „Ha a Miniszterelnöki Hivatal hozzáállása nem volna alapvetően pozitív” – utánozta Isabelle a titkárt, és az orrát ráncolta. – Valami baj van vele? – Igen. Eddig nem úgy fogalmaztak, hogy „alapvetően” és „nem volna”. És hogy a miniszterelnök helyett a Miniszterelnöki Hivatalra utalnak, elhatárolódást fejez ki.

– De miért határolódnának el? – Te is ugyanazt hallottad, amit én. Egész ebéd alatt a Vámpirista-ügyről faggattak, meg hogy szerinted milyen gyorsan tudjátok elkapni. – Ugyan már, Isabelle, most mindenki erről beszél a városban! – Azért firtatták, mert most minden ezen áll vagy bukik, Mikael. – De… – Nem rád van szükségük, a szakértelmedre vagy arra, hogy képes vagy-e irányítani egy minisztériumot, nem érted? – Most túlzol, de rendben, ez… – A szemtakaródat akarják, a hősstátuszodat, a népszerűségedet, a sikereidet! Mert benned megvan, a kormányból pedig pillanatnyilag hiányzik. Ha ezt nem nézzük, akkor az égvilágon semmi értéked nincs a szemükben. És az igazat megvallva… – Isabelle félretolta a poharat, és felállt. – …az én szememben sem. Mikael hitetlenkedve mosolygott. – Hogyan? Isabelle levette rövid szőrmekabátját a fogasról. – Te is tudod, Mikael, hogy nem bírom a veszteseket. Elmentem a sajtóhoz, és dicshimnuszt zengtem rólad, amiért Harry Hole bevonásával megmented a helyzetet. De letartóztatott egy meztelen kilencvenévest, és kinyíratott egy ártatlan kocsmárost. Ettől nemcsak te tűnsz vesztesnek, Mikael, hanem én is. Ez pedig nincs ínyemre, úgyhogy most elhagylak. Mikael Bellman elnevette magát. – Menstruálsz, vagy mi van? – Jobban szoktad tudni, mikor esedékes, mint én. – Jól van – sóhajtotta Mikael. – Majd beszélünk. – Szerintem kissé túl tágan értelmezed az „elhagyni” szót. – Isabelle… – Ég veled! Tetszett, amit a családi életről mondtál. Összpontosíts erre.

Mikael csak ült, és nézte, ahogy bezárul a nő mögött az ajtó. Aztán kérte a számlát a terembe bekukucskáló pincértől, és kibámult a fjordra. Azt mondják, a vízparti lakások tervezői nem vették figyelembe az éghajlatváltozást és a tengerszint emelkedését. Ő erre is gondolt, amikor Ullával megépítették a villájukat fent, Høyenhallban. Ott biztonságban voltak: nem ragadhatta el őket a tenger, nem törhettek rájuk észrevétlenül, és nem fújhatta le egy egyszerű vihar a tetőt. De ennél jóval többre lenne szükség. Ivott egy korty vizet. Elfintorodott, és ránézett a palackra. Voss. Miért adnak ki az emberek egy rakás pénzt olyasmiért, aminek semmivel sincs jobb íze a csapvíznél? Nem azért, mert szerintük jobb ízű, hanem mert azt hiszik, hogy mások szerint jobb ízű. Ezért aztán Vosst rendelnek, amikor étterembe mennek az unalmas trófeafeleségükkel és a nehéz Omega Seamaster karórával a csuklójukon. Vajon ezért vágyott vissza időről időre? Vissza Manglerudre. Hogy egy szombat este berúgjon az Olsen’sben, és amíg Olsen másfelé néz, a pult fölött áthajolva csapoljon magának egy korsó ingyensört, lassúzzon egy utolsót Ullával, miközben a manglerudi hokicsapat sztárjai meg a Kawasaki 750-essel száguldozó fiúk izzó gyűlölettel néznek rá, és ő tudja, hogy Ullával hamarosan lelépnek, csak ők ketten, elindulnak az éjszakában, a Plogveien a jégcsarnok és az Østensjøvannet-tó felé, ahol majd felmutat a csillagokra, és elmagyarázza a lánynak, hogyan jutnak el oda. Sikerrel jártak? Talán, de olyan volt, mint amikor gyerekkorában az apjával a hegyekben túrázott, és fáradtan azt hitte, hogy már felértek a csúcsra. Csak hogy aztán rádöbbenjen, hogy a csúcs után egy másik és még magasabb hegy emelkedik. Mikael Bellman behunyta a szemét. Pontosan olyan volt, mint most. Fáradt volt. Képes lesz itt megállni? Leheveredni, érezni a szelet, a hanga csiklandozását, a napsütötte köveket a bőrén? Azt mondani, hogy itt akar maradni. Különös gondolata támadt. Hogy felhívja Ullát, és pontosan ezt fogja mondani neki. Itt maradunk.

Ebben a pillanatban rezegni kezdett a zsebében a telefon. Hát persze, biztosan Ulla az. Előhúzta a készüléket, és felvette. – Igen? – Itt Katrine Bratt. – Ó, igen. – Csak tájékoztatni akarom, hogy kiderítettük, milyen álnevet használ Valentin Gjertsen. – Micsoda? – Augusztusban pénzt vett fel a központi pályaudvar egyik automatájából, és hat perccel ezelőtt sikerült azonosítanunk a biztonsági kamerák felvételei alapján. A kártya, amelyet használt, egy bizonyos Alexander Dreyer nevére lett kiállítva, aki 1972-ben született. – És? – És ez az Alexander Dreyer 2010-ben meghalt autóbalesetben. – És a cím? Megvan a címe? – Igen. A Delta már úton van. – Még valami? – Egyelőre semmi, de felteszem, szeretné, ha folyamatosan tájékoztatnám. – Igen. Folyamatosan! Befejezték a beszélgetést. – Elnézést! – A pincér volt az. Bellman a számlára pillantott. Beütött egy túlságosan magas összeget a kézi kártyaolvasóba, és megnyomta az OK gombot. Felállt, és kiviharzott. Valentin Gjertsen elfogása minden ajtót meg fog nyitni előtte. A fáradtságot mintha elfújták volna. John D. Steffens felkapcsolta a villanyt. A neoncsövek vibráltak néhány másodpercig, majd zúgva hideg fénybe vonták a helyiséget. Oleg levegő után kapkodott, és hevesen pislogott. – Ez mind vér? – A hangját visszaverték a falak.

Steffens elmosolyodott, miközben a vasajtó becsukódott mögöttük. – Üdv a Vérfürdőben! Oleg megborzongott. A szobában hideg volt, és a fehér, repedt csempékre eső kékes fény csak fokozta az érzést, hogy egy hűtőszekrényben vannak. – Mennyi… Mennyi ez itt? – kérdezte Oleg, és követte Steffenst a vörös műanyag tasakok sorai között, amelyek négyesével lógtak a fémállványokról. – Elegendő ahhoz, hogy néhány napig kihúzzuk, ha megtámadnák Oslót a lakoták – felelte Steffens, és lemászott a létrán a medencébe. – Lakoták? – Valószínűleg sziúként ismeri őket – mondta Steffens, majd megfogta az egyik tasakot, megmarkolta, és Oleg látta, ahogy a vér színe sötétvörösről világospirosra változik. – Csak legenda, hogy az indiánok vérszomjasan vetették magukat a fehér emberre. Kivéve a lakotákat. – Valóban? – kérdezte Oleg. – És mi a helyzet a fehér emberrel? A vérszomj nem minden népcsoport sajátja? – Tudom, hogy manapság ezt tanítják az iskolában – válaszolta Steffens. – Senki sem jobb vagy rosszabb a másiknál. De higgyen nekem, a lakoták egyszerre voltak jobbak és rosszabbak is. Ők voltak a legjobb harcosok. Az apacsok, amikor a sájenek vagy a feketelábúak támadtak rájuk, harcba küldték a fiatal fiúkat és az öregeket. Ám a lakoták ellen nem küldtek senkit. Mind gyászénekeket énekeltek, és gyors halálban reménykedtek. – Megkínozták őket? – Apránként, kis széndarabokkal égették meg a hadifoglyaikat. – Steffens továbbment befelé, ahol a vértasakok sűrűbben lógtak, és ahová kevesebb fény szűrődött be. – És amikor a foglyok összeroppanni látszottak, adtak nekik egy kis szünetet, ételt-italt, így a kínzás akár egy egész napig vagy kettőig is eltarthatott. Olykor a saját égett húsukat etették meg velük.

– Ez igaz? – Nos, legalább annyira, mint az írott történelem bármely más része. Egy lakota harcos, akit a Felhő Mögötti Hold nevet viselte, arról volt híres, hogy meggyilkolt ellenségei minden csepp vérét megitta. Ami nyilvánvaló történelemhamisítás, hiszen rengeteg embert megölt, és nem élte volna túl, ha mindnek megissza a vérét. Az emberi vér nagy mennyiségben mérgező. – Tényleg? – Több vér jut a szervezetbe, mint amennyitől képes megszabadulni. De egyvalaki vérét biztosan megitta. – Steffens megállt egy tasak mellett. – Az ükapám misszionáriusként utazott Felhő Mögötti Hold táborába, Utahba. 1871-ben találtak rá, a testében egyetlen csepp vér sem maradt. A nagyanyám azt írta a naplójában, hogy az ükanyám hálát adott az Úrnak, amiért 1890ben lemészárolták a lakotákat a Wounded Knee patak mellett. Apropó anyák… – Igen? – Ez a vér itt az anyjáé. Pontosabban ebben a pillanatban az enyém. – Azt hittem, már kapott vért. – Az anyjának nagyon ritka vércsoportja van, Oleg. – Tényleg? Azt hittem, gyakori vércsoportba tartozik. – Ó, többről van itt szó, mint csoportokról. Az édesanyja vércsoportja szerencsére A-s, ezért rengeteg vért adhatok neki innen. – Steffens széttárta a karját. – Szimpla vér, amelyet a teste elnyel, majd aranycseppekké alakít, ez lesz Rakel Fauke vére. És ha már Fauke, Oleg Fauke, nem csak azért hoztam el ide, hogy ne üldögéljen megszakítás nélkül az édesanyja ágya mellett. Arra gondoltam, hogy megkérdezem, vehetek-e magától vérmintát, hogy kiderítsük, ugyanazt a vért termeli-e, mint az édesanyja. – Tőlem? – Oleg elgondolkodott. – Persze, ha ez segíthet valakinek, miért ne? – Segíthet, higgyen nekem. Készen áll? – Itt? Most?

Oleg pillantása találkozott Steffens főorvoséval. Valami habozásra késztette, de nem tudta pontosan, mi lehet az. – Oké – mondta. – A vérem a magáé. – Nagyszerű. – Steffens a fehér köpeny jobb zsebébe dugta a kezét, és közelebb lépett Oleghez. Ám bosszús ránc jelent meg a homlokán, amikor egy vidám dallam hangzott fel a bal zsebéből. – Azt hittem, idelent nincs térerő – motyogta, és előhalászta a telefont. Oleg nézte, ahogy a képernyő megvilágítja az orvos arcát, és visszatükröződik a szemüvegén. – Nahát, úgy tűnik, a rendőr-főkapitányság az. – A füléhez emelte a telefont. – John Doyle Steffens főorvos. Oleg hallotta a hang duruzsolását a vonal túlsó feléről. – Nem, Bratt nyomozó, nem láttam ma Harry Holét, és biztos vagyok benne, hogy nincs itt. Más helyek is vannak, ahol az embernek ki kell kapcsolnia a telefonját, lehet, hogy egy repülőgépen ül. – Steffens Olegre pillantott, aki megvonta a vállát. – „Megtaláltuk?” Igen, Bratt, átadom neki az üzenetet, amennyiben felbukkan. Kit találtak meg egyébként? … Köszönöm, tisztában vagyok vele, mit jelent a titoktartási kötelezettség, Bratt, csak arra gondoltam, Hole örülni fog, ha nem rébuszokban beszélek. … Vagyis úgy véli, tudni fogja, kire gondolt? Jól van, akkor átadom Holénak, hogy „megtaláltuk”, ha látom. Szép napot, Bratt! Steffens visszatette a telefont a zsebébe. Észrevette, hogy Oleg időközben felhajtogatta az inge ujját. Megragadta a karját, és gyors léptekkel visszavezette a medence létrájához. – Köszönöm, de most láttam a telefonomon, hogy jóval későbbre jár, mint hittem, és vár rám egy beteg. Majd máskor leveszem a vérét, Fauke. Sivert Falkeid, a Delta vezetője a bevetési csoport terepjárójának hátuljában ült, és rövid vezényszavakat vakkantott, miközben a Trondheimsveien zötyögtek. A csapat nyolctagú volt, hét férfiból

és egy nőből állt. Azaz a nő nem volt a bevetési csoport tagja. Soha egyetlen nő sem volt az. A Delta felvételi követelményei nemek szempontjából elméletileg semlegesek voltak, az idei év száz jelentkezője között mégsem volt egy nő sem, és a történelem folyamán is mindössze öt akadt, az utolsó még az előző évezredben. Egyikük sem jutott át a rostán. De ki tudja? A szemben ülő nő erősnek és kitartónak tűnt, neki talán lett volna esélye. – Tehát nem tudjuk, hogy ez a Dreyer otthon van-e? – kérdezte Sivert Falkeid. – Csak hogy egyértelmű legyen: Valentin Gjertsenről beszélünk, a vámpiristáról. – Csak vicceltem, Bratt – mosolyodott el Falkeid. – Szóval nincs mobiltelefonja, amely alapján megállapíthatnánk a tartózkodási helyét? – Elképzelhető, hogy van, de egyetlen előfizetést sem regisztráltak Dreyer vagy Gjertsen néven. Ez talán probléma? Sivert Falkeid a nőre nézett. Letöltötték az épület alaprajzait az Építési Hatóság nyilvántartásából, és úgy nézett ki, rendben lesz a dolog. Egy negyvenöt négyzetméteres, kétszobás lakás az első emeleten, nincs hátsó ajtó, sem pincelejáró közvetlenül a lakásból. A terv az volt, hogy négy embert küld be a bejárati ajtón, kettő pedig kint marad a ház előtt arra az esetre, ha a keresett személy leugrana az erkélyről. – Nem probléma – felelte. – Nagyszerű – bólintott Bratt. – Akkor nem lesz semmi felhajtás? Falkeid mosolya még szélesebbé vált. Tetszett neki a nő bergeni dialektusa. – Úgy érti, hogy metsszünk egy lyukat az erkélyajtó üvegén, majd udvarias lábtörlés után menjünk be? – Úgy értem, hogy semmi okunk gránátokat pazarolni, ha csak egy emberről van szó, aki remélhetőleg nem fegyverrel a kezében vár minket, mert nem tud az érkezésünkről. Ráadásul egy csendes

és drámamentes akció jóval stílusosabb, nem igaz? – De igaz – válaszolta Falkeid, majd ellenőrizte a GPS-t és az előttük álló utat. – De ha rárontunk, kisebb a kockázata, hogy valaki megsérül. Tíz emberből kilencet megbénít a gránát robbanása és villanása, függetlenül attól, milyen keménynek gondolja magát. Szerintem ezzel a taktikával több gyanúsított életét mentettük meg. Ezenkívül szeretnénk elhasználni ezeket a villanógránátokat, mielőtt lejár a szavatosságuk. Ráadásul a fiúk nyugtalanok, rájuk fér egy kis rock and roll, túl sok ballada volt az utóbbi időben. – Ugye, csak viccel? Valójában nem ilyen macsók és gyerekesek… Falkeid elvigyorodott, és megvonta a vállát. – Tudja mit? – Bratt közelebb hajolt hozzá, megnedvesítette vörös ajkát, és lehalkította a hangját. – Nekem bejön. Falkeid elnevette magát. Házas volt, de ha nem lett volna, nem utasít vissza egy vacsorát Katrine Bratt-tal, hogy belenézhessen ebbe a sötét, veszélyes szempárba, és hallgathassa a bergeniesen raccsolva ejtett r-eket, amelyek úgy hangoztak, akár egy ragadozó morgása. – Egy perc – szólalt meg hangosan, és a hét férfi szinte tökéletesen összehangolt mozdulattal hajtotta le a sisakja rostélyát. – Ruger Redhawk, azt mondta, ugye? – Harry Hole mondta, hogy ez volt nála a bárban, igen. – Hallottátok, fiúk? Bólintottak. A gyártó azt állította, hogy az új rostélyok képesek megállítani egy kilenc milliméteres lövedéket, egy nagy kaliberű Redhawkkal szemben azonban nem volt esélyük. És Falkeid úgy vélte, ez rendben is van így, mert a hamis biztonságérzet gyengévé tesz. – Mi van, ha ellenállást tanúsít? – kérdezte Bratt. Falkeid megköszörülte a torkát. – Akkor lelőjük.

– Muszáj? – Minden bizonnyal lesznek, akik utólag okosakat mondanak majd, mi azonban inkább bölcsen előre gondolkodunk, és lelőjük az olyanokat, akik szemmel láthatóan le akarnak lőni bennünket. A tudat, hogy ez a helyes eljárás, fontos tényező a munkahelyi elégedettség szempontjából. Úgy néz ki, megérkeztünk. Az ablaknál állt. Észrevett két zsíros ujjlenyomatot az üvegen. Rá lehetett látni az egész városra, de ő semmit sem érzékelt belőle, csak a szirénákat hallotta. Nincs ok aggodalomra, folyton hallani szirénákat. Az emberek magukra gyújtják a házat, elcsúsznak a fürdőszoba kövén, megkínozzák a kedvesüket, és olyankor bekapcsolják a szirénákat. Ezeket az idegesítően visító szirénákat, amelyek azt követelik, hogy mindenki térjen ki az útból. A fal túloldalán szexeltek. Munkaidőben. Hűtlenség. A házastárssal, a munkaadóval, de nagy valószínűség szerint mindkettővel szemben. A szirénák hol hangosabban, hol halkabban harsogtak, elnyomták a háta mögött szóló rádió duruzsolását. Egyenruhás, hatalommal rendelkező emberek száguldottak valahová, értelem és cél nélkül. Csak annyit tudtak, hogy sürgős, és ha nem érnek oda időben, valami szörnyűség fog történni. Bombatámadás. Ez estben volna értelme szirénázni. Az utolsó ítélet napjának hangja. Csodálatos hang, amelytől az ember valamennyi szőrszála égnek mered. Hallani a hangot, ránézni az órára, látni, hogy nem pontosan déli tizenkettő van, rájönni, hogy ez nem csak próbariadó. Pontosan így csinálná: pontban tizenkettőkor kezdené Oslo bombázását, hogy egy lélek se rohanhasson az óvóhelyekre. Csak állnának ott, és bámulnák az eget, hogy miféle időjárás ez. Vagy feküdnének, dugás után, rossz lelkiismerettel. De akárhogyan is, nem lennének képesek másként cselekedni. Mert képtelenek vagyunk rá. Tesszük, amit kell, mert azok vagyunk, akik. Az akaraterő eszméje, amely lehetővé teszi, hogy másképp cselekedjünk, mint ahogy ösztönösen

cselekednénk, merő félreértés. Pont fordítva van. Azt akarjuk, amit a természetünk diktál, még ha a körülmények meg is nehezítik az ösztöneink kiélését. Megerőszakolni egy nőt, leküzdeni vagy kicselezni az ellenállását, a rendőrség elől menekülni, bosszút állni, éjjel-nappal bujkálni, mi ez, ha nem dacolás a nehézségekkel? Azért, hogy az ember szerelmeskedjen azzal a nővel. A szirénák távolodni kezdtek. A szeretők végeztek. Megpróbálta felidézni, hogyan hangzott a riasztás, amely azt jelezte: „fontos üzenet, hallgasd a rádiót”. Vajon még mindig ezt használják? Gyerekkorában egyetlen rádióadó létezett, de most vajon melyiket kellene figyelnie, hogy hallja a valószínűleg borzasztóan fontos üzenetet, amely annyira azért mégsem fontos, hogy az óvóhelyekre kelljen rohanni? Talán létezik egy készenléti terv, hogy az összes rádióállomást elfoglalják, és egyetlen hang, amely bejelenti, hogy… Mit is? Hogy túl késő. Hogy az óvóhelyek zárva vannak, és amúgy sem tudnának megvédeni, mert semmi sem védhet meg. Hogy most csak az a fontos, hogy mihamarabb magad köré gyűjtsd a szeretteidet, elbúcsúzz tőlük, aztán meghalj. Mert ezt már megtanulta. Sok ember az egész életét egyetlen célnak rendeli alá: hogy ne egyedül haljon meg. Csak keveseknek sikerül, az emberek mégis roppant áldozatokat hajlandóak meghozni attól való kétségbeesett félelmükben, hogy senki sem fogja majd a kezüket, amikor átlépik a küszöböt. Nos. Ő fogta a kezüket. Hányan is voltak? Húszan? Harmincan? De ettől nem tűntek kevésbé rémültnek vagy magányosnak. Azok sem, akiket szeretett. Most már persze nem szerethették viszont, de akkor is szeretettel voltak körülvéve. Marte Ruudre gondolt. Jobban kellett volna bánnia vele, nem kellett volna hagynia, hogy elvegyék tőle. Abban bízott, hogy a lány mostanra már halott, és gyors, fájdalommentes halála volt. Hallotta a zuhanyt a fal túloldaláról, és felhangosította a rádiót a telefonján. – …amikor a vámpiristát bizonyos szakkönyvekben

intelligensnek írják le, olyan személynek, aki nem mutatja mentális betegség vagy szociopatológia jeleit, azt a benyomást keltik, hogy erős és veszélyes ellenséggel állunk szemben. Azonban az úgynevezett „sacramentói vámpír”, Richard Chase sokkal tipikusabb eset, már ami Valentin Gjertsent illeti. Mindketten kora ifjúságuktól mentális zavarokat mutattak, ágyba vizeltek, gyújtogattak, és impotensek voltak. Mindkettőjüket paranoiával és skizofréniával diagnosztizálták. Jóllehet, Chase szokásos módon állatvérrel kezdte, és többek között csirkevért injekciózott magába, amitől megbetegedett, Valentint pedig gyerekkorában jobban érdekelte a macskák kínzása. A nagyapja tanyáján rejtette el az újszülött kismacskákat egy titkos ketrecben az istállóban, hogy a felnőttek tudta nélkül gyötörhesse szerencsétleneket. De Valentin Gjertsen és Chase is megszállottak lettek, miután végrehajtották az első vámpiristatámadásukat. Chase hét embert ölt meg mindössze néhány hét leforgása alatt. És ugyanúgy, ahogy Gjertsen, a legtöbb áldozattal a saját otthonában végzett. 1977 decemberében körbejárta Sacramentót, lenyomta a házak ajtajának kilincsét, és amelyiket nyitva találta, oda bement, mert ezt meghívásnak vélte, ahogy azt később a kihallgatáson elmesélte. Az egyik áldozata, Teresa Wallin három hónapos terhes volt, és amikor Chase egyedül találta otthon, háromszor rálőtt, a holttestet megerőszakolta, egy mészároskéssel megszúrta, és ivott a véréből. Ismerősen hangzik, nem igaz? De igen, gondolta. Azt viszont nem mered megemlíteni, hogy Richard Trenton Chase kiontotta a fiatal nő belső szerveit, levágta az egyik mellbimbóját, kutyaürüléket hozott a hátsó kertből, és az áldozat szájába tömte. Vagy hogy az egyik áldozat péniszét szívószálnak használta, hogy egy másik áldozat vérét megigya. – És a hasonlóság nem ér itt véget. Ahogy Chase, Valentin Gjertsen is az út végére ért. Nem hinném, hogy további áldozatokat fog szedni.

– Miért ilyen biztos ebben, Smith úr? Együttműködik a rendőrséggel, van valami konkrét nyomuk? – Nem a nyomozás miatt vagyok biztos benne, és a rendőrségi munkáról természetesen sem közvetlen, sem közvetett módon nem beszélhetek. – Akkor miért? Hallotta, hogy Smith visszafojtja a lélegzetét. Látta maga előtt a szórakozott pszichológust, ahogy ott ül, jegyzetel, buzgón kérdezősködik a gyerekkoráról, az ágybavizelésről, a korai szexuális tapasztalatairól, az erdőről, amelyet felgyújtott, és különösen a „macskahalászatról”, ahogy nevezte. Az volt a lényeg, hogy fogta a nagyapja horgászbotját, átdobta a zsineget az istálló gerendája fölött, a horgot az egyik kölyökmacska álla alá akasztotta, felcsévélte a zsineget, majd figyelte a levegőbe emelkedő kiscica hiábavaló kapálózását. – Mert Valentin Gjertsen nem kivételes, csak rendkívül gonosz. Nem ostoba, de nem is különösebben intelligens. Nem vitt véghez semmi különlegeset. Az építéshez képzelőerő kell, a pusztítás azonban nem igényel semmit, csak vakságot. Ami Gjertsent az utóbbi napokban megmentette az elfogatástól, nem a rátermettsége volt, hanem szimpla mázli. Természetesen amíg el nem kapják, ami hamarosan bekövetkezik, Valentin Gjertsen veszélyes embernek számít, és óvatosnak kell lennünk vele, ahogy egy habzó szájú kutyával is. De a veszett kutya haldoklik. És Valentin Gjertsen minden gonoszsága ellenére, Harry Hole laikus megfogalmazásával élve, csak egy nyomorult perverz, akinek annyira kicsúszott a kezéből az irányítás, hogy hamarosan nagy hibát követ majd el. – Tehát azzal akarja megnyugtatni Oslo lakosságát, hogy… Hallott valamit, és kikapcsolta a podcastot. A fülét hegyezte. Csoszogás közvetlenül az ajtó előtt. Valaki, aki nagyon összpontosít valamire. A Delta fekete egyenruháját viselő négy férfi Alexander Dreyer

lakásának ajtaja előtt állt. Katrine Bratt húsz méterrel távolabbról figyelte őket a folyosóról. Az egyik férfi egy másfél méter hosszú faltörő kost tartott a kezében, amelynek olyan alakja volt, mint egy két fogantyúval ellátott, óriási Pringles-hengernek. A négy kommandóst lehetetlen volt megkülönböztetni a sisakok rostélya alatt. De Katrine úgy sejtette, hogy az a férfi, aki ebben a pillanatban három kesztyűs ujját a levegőbe emelte, Sivert Falkeid volt. A visszaszámlálás csendjében zenét hallott kiszűrődni a lakásból. Gyűlölte a Pink Floydot. Nem, ez így nem igaz. Csak mélységes gyanakvással közeledett azokhoz, akik szerették a Pink Floydot. Bjørn egyszer azt mondta, hogy csak egyetlen Pink Floyd-számot szeret, majd elővett egy albumot, amelynek a borítóján mintha egy nagy szőrös orr lett volna. Közölte, hogy ez abból az időből származik, amikor még nem voltak igazán nagyok, és közönséges bluest játszottak egy vonyító kutyával megspékelve. Olyasmit, amit a tévéműsorokban szoktak, amikor kifogynak az ötletekből. Bjørn azt is mondta, hogy a maga részéről valamennyi számnak teljes amnesztiát ad, amelyben slide-gitár van, ezenkívül a tény, hogy nem használnak benne kétlábdobot, hörgő énekhangot, valamint mellőzik a sötét hatalmak és féregrágta hullák imádatát – ahogy azt Katrine szerette –, szintén pluszpontot jelent. Hiányzott neki Bjørn. És most, miközben Falkeid az utolsó ujját is behajlította, és csak a puszta ökle maradt a levegőben, az emberei pedig meglendítették a faltörő kost, amely pillanatokon belül átszakítja annak a férfinak az ajtaját, aki az elmúlt hét napban legalább négy, de valószínűleg öt embert meggyilkolt, Katrine arra a férfira gondolt, akit elhagyott. Az ajtó hangos recsegéssel-ropogással adta meg magát. Egy kommandós villanógránátot dobott a lakásba, és Katrine Bratt a fülére tapasztotta a kezét. A Delta embereinek árnyéka kirajzolódott a folyosó falára az ajtónyílásból felvillanó fényben,

amelyet Katrine csupán a másodperc törtrészéig érzékelt a két dörrenés előtt. Három férfi az MP5-ös gépfegyverét a vállához emelve eltűnt a lakásban, míg a negyedik a fegyverét az ajtónyílásra szegezve odakint maradt. Katrine elvette a kezét a füléről. A villanógránát nem ütötte ki a Pink Floydot. – Tiszta! – hangzott fel Falkeid kiáltása odabentről. A bejárat előtt álló rendőr odabólintott Katrinének. A nő nagy levegőt vett, és az ajtó felé indult. Belépett. Még mindig úszott egy kevés füst a levegőben, de meglepő módon alig volt szaga. Előszoba. Nappali. Konyha. Katrinének az volt az első gondolata, milyen normálisnak tűnik a lakás. Mintha egy teljesen átlagos, tiszta és pedáns ember élt volna itt. Aki főzött, kávét ivott, tévét nézett, zenét hallgatott. A mennyezetről nem lógtak húsdarabok, a tapétát nem borították vérfoltok, és a falakat sem ragasztották tele a gyilkosságokról szóló, kivágott újságcikkekkel vagy az áldozatok képeivel. És ekkor beléhasított a gondolat. Hogy Aurora tévedett. Benézett a fürdőszoba nyitott ajtaján. Üres volt, nem volt zuhanyfüggöny, sem tisztálkodószerek, mindössze egyetlen tárgy hevert a tükör alatti polcon. Katrine bement. Nem tisztálkodószer volt. A fémet fekete festékfoltok és barnásvörös rozsda borította. A vasfogak cikcakkban zárultak össze. – Bratt! – Igen? – Katrine kiment a nappaliba. – Erre. – Falkeid hangja a hálószobából jött. Nyugodt és kimért volt. Mint amikor valami véget ért. Katrine magasra emelt lábbal átlépte a küszöböt, és nem ért az ajtókerethez, mintha máris tudta volna, hogy egy bűncselekmény helyszínén jár. A szekrényajtók nyitva voltak. A Delta kommandósai a franciaágy két oldalán álltak, gépfegyverüket a meztelen testre szegezték, amely a paplanon feküdt, és élettelen

szemét a plafonra meresztette. Katrine jellegzetes illatot érzett, de először nem tudta azonosítani, ezért közelebb hajolt. Levendula. Elővette a telefonját, és kikereste a számot. Az első kicsengésre felvették. – Elkaptátok? – lihegte Bjørn. – Nem – felelte Katrine. – De van itt egy női test. – Halott? – Mindenesetre nem él. – Ó, a francba! Marte Ruud az? Várj, mit jelent az, hogy „nem él”? – Se nem halott, se nem élő. – Mi… – Egy szexbaba. – Egy mi? – Egy dugóbaba. Drága darab, Japánban készült, nagyon élethű. Esküszöm, első ránézésre embernek hittem. Mindegy, a lényeg az, hogy Alexander Dreyer tényleg Valentin. Itt van a vas fogsor is. Úgyhogy csak várnunk kell, hátha felbukkan. Hallottál valamit Harryról? – Nem. Katrine pillantása egy vállfára és egy alsónadrágra esett, amelyek a szekrényajtó előtt hevertek a padlón. – Nem tetszik ez nekem, Bjørn. A kórházban sincs. – Senkinek sem tetszik. Adjunk ki körözést? – Harryra? Mégis milyen címszóval? – Igazad van. Ne csináljatok túl nagy felfordulást, ott lehetnek még Marte Ruud nyomai. – Rendben, de van egy olyan érzésem, hogy mindent eltakarítottak. A lakásból ítélve Harrynak igaza volt, Valentin rendkívül tiszta és pedáns. – Ismét a vállfára és alsónadrágra pillantott. – Vagyis… – Igen? – kérdezte Bjørn némi várakozás után. – A kurva életbe! – tört ki Katrine.

– Mi az? – Bedobálta a ruháit és a tisztálkodószereket egy táskába, és eltűnt! Valentin tudta, hogy jövünk… Valentin kinyitotta az ajtót. A szobalány, aki kulcskártyával a kezében a szállodai szoba ajtaja előtt állt meggörnyedve, felegyenesedett. – Oh, sorry – mosolygott a nő. – I didn’t know the room was occupied. [3]

– Ezeket elveszem – válaszolta Valentin angolul, és kivette a törülközőket a szobalány kezéből. – És volna szíves újból kitakarítani? – Tessék? – Nem vagyok elégedett a tisztasággal. Ujjlenyomatok vannak az ablaküvegen. Kérem, takarítsa ki újra a szobát. Mondjuk, egy óra múlva? Becsukta az ajtót, és a szobalány meglepett arca eltűnt. A dohányzóasztalra tette a törülközőket, leült a karosszékbe, és kinyitotta a táskáját. A szirénák elcsendesedtek. Ha valóban őket hallotta, akkor talán már a lakásában vannak. Sisen légvonalban alig néhány kilométer. A férfi alig fél órája hívta, és azt mondta, a rendőrség tudja, hol van, és milyen nevet használ, ezért el kell tűnnie. Valentin csak a legfontosabb dolgokat pakolta össze, és az autót is ott hagyta, hiszen már tudták, milyen néven van nyilvántartva. Elővette a mappát a táskából, és átlapozta. Pillantása végigsiklott a képeken, címeken. És rádöbbent, hogy hosszú ideje most először nem tudja, mit tegyen. A pszichológus szavai visszhangoztak a fejében. „…csak egy nyomorult perverz, akinek annyira kicsúszott a kezéből az irányítás, hogy hamarosan nagy hibát követ majd el.” Valentin Gjertsen felállt, és levetkőzött. Fogta a törülközőket, és kiment a fürdőszobába. Megnyitotta a meleg vizet a zuhanyzóban. A tükör előtt állt, és várta, hogy a víz tűzforró

legyen, miközben nézte, ahogy a tükröt belepi a pára. A tetoválásra pillantott. Hallotta, hogy csörög a telefonja, és tudta, hogy ő az. A józan ész. A megmentő. Újabb utasításokkal, parancsokkal. Mi lenne, ha nem venne róla tudomást? Talán ideje lenne elvágni a köldökzsinórt, az életvonalat. Ideje lenne kitörni és teljesen szabadnak lenni. Nagy levegőt vett, és felüvöltött. [3] Ó, elnézést. Nem tudtam, hogy foglalt a szoba.

Huszonnyolcadik fejezet Szerda délután – A szexbaba nem új találmány – mondta Smith az ágyon heverő, műanyagból és szilikonból készült nőt szemlélve. – Amikor a hollandok hét tengeren uralkodtak, a tengerészek egyfajta bőrből varrt vaginát vittek magukkal. Olyannyira gyakori volt, hogy a kínaiak dutch wife-nak, „holland feleség”-nek nevezték. – Tényleg? – kérdezte Katrine, miközben a helyszínelő csoport fehérbe öltözött munkatársait figyelte, akik a hálószobát vizsgálták át. – Angolul beszéltek? Smith elnevette magát. – Most megfogott. A szakmai folyóiratokban angolul jelennek meg a cikkek. Japánban vannak olyan bordélyházak, ahol csak szexbabák vannak. A legdrágábbakba fűtőelemeket szerelnek, és csontvázuk van, vagyis mindenféle természetes és természetellenes helyzetbe lehet hajlítgatni a karjukat és lábukat, és automatikusan nedvesedik a… – Köszönöm, azt hiszem, ennyi elég is lesz – szakította félbe Katrine. – Persze, bocsánat. – Említette Bjørn, miért marad a Kazánházban? Smith megrázta a fejét. – Akadt valami elintéznivalójuk Berna Liennel – mondta Wyller. – Berna Liennel? Valami elintéznivalójuk? – Csak annyit mondott, hogy amíg nem feltételezett gyilkossági helyszínről van szó, a többiekre hagyja a feladatot.

– Elintéznivaló – morogta Katrine, miközben a két férfival a sarkában kiment a hálószobából. Ehagyták a lakást, majd kiléptek a tömbházak előtti parkolóba. Megálltak a kék Honda mögött, amelynek a csomagtartóját két helyszínelő vizsgálta éppen. A kocsikulcsokat a lakásban találták, és telefonon megerősítették, hogy ez az autó van Alexander Dreyer nevére bejegyezve. Az ég acélszürke volt fölöttük, és Katrine látta, ahogy a Torshovdalen hullámzó füves fennsíkjának túloldalán a fák koronájába kap a szél. A legfrissebb időjárásjelentés szerint Emilia már csak néhány órányira volt. – Okos húzás volt tőle, hogy nem vitte el az autót – jegyezte meg Wyller. – Úgy van – bólintott Katrine. – Ezt hogy értik? – kíváncsiskodott Smith. – Fizetőkapuk, parkolóházak és utcai kamerák – magyarázta Wyller. – Csak néhány másodpercig tart lefuttatni egy rendszámfelismerő programot a videofelvételeken. – Szép új világ – mondta Katrine. – Szép új világ, ilyen emberek lakják![4] – tette hozzá Smith. Katrine a pszichológushoz fordult. – Van róla elképzelése, hová menekülhet egy olyan ember, mint Valentin? – Azt el sem tudom képzelni. – Úgy érti, fogalma sincs? Smith feljebb tolta a szemüveget az orrán. – Úgy értem, azt el sem tudom képzelni, hogy menekülne. – Miért nem? – Mert dühös. Katrine megborzongott. – Valószínűleg attól sem lett higgadtabb, ha hallotta a maga podcastját Mona Daa-val. – Tényleg nem – sóhajtotta Smith. – Talán túl messzire mentem. Már megint. Szerencsére erős zárakat és biztonsági kamerákat szereltettünk fel, miután betörtek a pajtába. De

talán… – Talán mi? – Talán nagyobb biztonságban éreznénk magunkat, ha fegyverem volna, egy pisztoly vagy ilyesmi. – A szabályok nem teszik lehetővé, hogy rendőrségi fegyvert adjunk ki engedély és lőgyakorlat nélkül. – Vészhelyzetre való tekintettel kiutalt fegyver? – vetette fel Wyller. Katrine a fiatal rendőrtisztre nézett. A vészhelyzetre vonatkozó kritériumok talán teljesültek, talán nem. De máris látta lelki szemeivel, mit fognak írni az újságok, ha Smitht lelövik, és kiderül, hogy fegyverviselésre kért engedélyt a vészhelyzetre való tekintettel, ám kérését elutasították. – Segítesz neki pisztolyt igényelni? – Igen. – Oké. Kiadtam Skarrénak, hogy ellenőrizzék a vonatokat, hajókat, repülőgépeket, szállodákat és panziókat. Bízzunk benne, hogy Valentinnak csak Alexander Dreyer névre vannak igazolványai. Katrine felnézett az égre. Egyszer volt egy kedvese, aki siklóernyőzött, és azt mesélte, hogy ha a földön szélcsend is van, alig néhány száz méterrel magasabban a levegő még az autópályán engedélyezett legmagasabb sebességet is átlépi. Dreyer. Dutch wife. Valami elintéznivaló? Pisztoly. Düh. – Szóval Harry nem volt otthon? – kérdezte. Wyller megrázta a fejét. – Becsengettem, körbejártam a házat, és az összes ablakon bekukucskáltam. – Ideje szólni Olegnek – mondta Katrine. – Biztosan vannak kulcsai a házhoz. – Máris intézkedem. Katrine felsóhajtott. – Ha nem találjátok otthon, kénytelenek leszünk megkérni a Telenort, hogy mérjék be a telefonját.

Ebben a pillanatban az egyik fehérbe öltözött helyszínelő lépett oda hozzá. – Vér van a csomagtartóban – mondta. – Sok? – Igen. És ez is ott volt. A férfi egy nagy átlátszó nejlonzacskót tartott Katrine elé. Egy fehér blúz volt benne. Szakadt. Véres. És csipkés, amilyet a vendégek leírása szerint Marte Ruud viselt az eltűnése éjszakáján. [4] Idézet Shakespeare A vihar című darabjából. Fábri Péter fordítása.

Huszonkilencedik fejezet Szerda este Harry kinyitotta a szemét, és a sötétségbe bámult. Hol lehet? Mi történt? Mennyi ideig volt eszméletlen? A feje úgy lüktetett, mintha valaki alaposan helybenhagyta volna egy vasrúddal. A pulzusa monoton ritmusban dübörgött a dobhártyáján. Mindössze arra emlékezett, hogy be van zárva. És amennyire meg tudta ítélni, egy hideg csempeburkolatú padlón feküdt. Hideg, mint a hűtőszekrény. A csempét valami nedves, ragacsos anyag borította. Felemelte a kezét, és rámeredt. Vér? Aztán lassan ráeszmélt, hogy nem a szívverése dübörög a dobhártyáján. Egy basszusgitár. Kaiser Chiefs? Valószínűleg. Legalábbis egy olyan felkapott brit zenekar, amelyről már meg is feledkezett. Nem mintha a Kaiser Chiefs rossz lett volna, de nem volt kivételes, és ezért belekerült abba a szürke levesbe, amelyben a több mint egy és kevesebb mint húsz évvel ezelőtt hallott zenék keveredtek: egyszerűen nem ragadtak meg. Míg a nyolcvanas évek rémesen együgyű számainak minden egyes hangjára és sorára emlékezett, ez a terület akkor is, és most is üres mező volt. Akárcsak a tegnap éjszakától a jelen pillanatig eltelt idő. Semmi. Csak ez a kitartó basszus. És a szívverése. És a dörömbölés. Harry behunyta a szemét. Megszagolta a kezét, és bízott benne, hogy nem vér, vizelet vagy hányás borítja. A basszus elvétette az ütemet. Nem a basszus, a dörömbölés.

– Zárva! – kiáltotta Harry. És azonnal meg is bánta, mert úgy érezte, menten szétrobban a koponyája az erőfeszítéstől. A szám véget ért, és a The Smiths következett. Harry rájött, hogy csatlakoztatta a telefonját a sztereóberendezéshez, amikor elege lett a Bad Companyból. There is a Light That Never Goes Out. Bár így lenne! Bár lenne egy fény, amely sosem huny ki! A dörömbölés folytatódott. Harry a fülére tapasztotta a kezét. Ám amikor a szám a végéhez ért, és megszólaltak a vonósok, hallotta, hogy egy hang a nevét kiabálja. És mivel nem sokan tudhatták, hogy a Jealousy Bar új tulajdonosát Harrynak hívják, ráadásul a hangot is felismerte, két kézzel megragadta a pult szélét, hogy felhúzza magát. Először csak térdre. Aztán nagy nehezen sikerült álló helyzetbe küszködnie magát, miután meg tudta vetni a talpát a ragacsos padlón. A két üres, felborult Jim Beam-es üvegre nézett, és ráeszmélt, hogy a saját bourbon whiskyjében marinálódott. Meglátta a nő arcát az ablak előtt. Úgy tűnt, egyedül van. Végighúzta a mutatóujját a torka előtt, hogy jelezze, a bár zárva van, a nő azonban válaszképpen felmutatta a középső ujját, és újra dörömbölni kezdett. Miután a hang egy kalapácsra emlékeztetett, amely az agya lágy részeit püföli, Harry úgy döntött, akár ki is nyithatja az ajtót. Elengedte a pultot, és tett egy lépést. Aztán elesett. Mindkét lába elzsibbadt, de hogyan? Újból talpra kászálódott, majd az asztalokra és székekre támaszkodva elvánszorgott az ajtóig. – Magasságos ég! – nyögte Katrine, amikor Harry kinyitotta az ajtót. – Te részeg vagy! – Lehetséges – felelte Harry. – De bárcsak részegebb lennék! – Már mindenhol kerestünk, te istenverte barom! Egész idő alatt itt voltál? – Nem egészen tudom, mit takar az „egész idő alatt”, de két üres üveg van a pulton. Remélem, bőven volt időm kiélvezni.

– Vagy ezerszer hívtunk. – Hm. Biztosan repülési módba állítottam a telefont. Jó kis lejátszási lista, mi? Hallgasd csak! Ez a dühös csaj Martha Wainwright. Bloody Mother Fucking Assehole. Nem emlékeztet valakire? – A rohadt életbe, Harry, mégis mi a fenét gondolsz? – Én nem gondolkodom. Amint látod, repülési módban vagyok. Katrine megragadta a zakója gallérját. – Odakint embereket ölnek, Harry! Te meg itt poénkodsz? – Minden kicseszett napon poénkodom, Katrine. És tudod mit? Az emberek ettől nem lesznek sem jobbak, sem rosszabbak. És láthatóan semmi hatása a gyilkosságok számára. – Harry, Harry… Harry megtántorodott, és rájött, hogy Katrine elsősorban azért ragadta meg a gallérját, hogy megtartsa. – Elvesztettük, Harry. Szükségünk van rád. – Oké. Csak hadd igyak egyet előbb. – Harry! – Nagyon… hangosan kiabálsz. – Induljunk. Odakint áll az autó. – A bárom épp akciósan adja a piát, én pedig nem bírok most dolgozni, Katrine. – Nem dolgozni fogsz, hazamész, és kijózanodsz. Oleg vár. – Oleg? – Kinyittattuk vele a házatokat. Annyira félt, mit talál odabent, hogy Bjørnnek kellett elsőként bemennie. Harry lehunyta a szemét. A francba, a francba! – Képtelen vagyok rá, Katrine. – Mire? – Hívd fel Oleget, mondd meg neki, hogy jól vagyok, és kérd meg, hogy menjen vissza az anyjához a kórházba. – Úgy tűnt, nagyon vár, Harry. – Nem láthat ilyen állapotban. Neked pedig nem segíthetek most. Bocs, de ezen nincs mit vitatkozni. – Megragadta a

kilincset. – Most menj! – Menjek? És hagyjalak itt? – Megleszek. Mostantól csak szódavíz. Esetleg egy kevés Coldplay. Katrine megrázta a fejét. – Hazajössz velem. – Nem megyek haza. – Nem hozzátok.

Harmincadik fejezet Szerda éjszaka Egy óra volt még éjfélig, az Olsen’s zsúfolásig telt meglett emberekkel, Gerry Rafferty szaxofonszólója pedig fellibbentette a hangfalnál álló férfi kopasz fejtetőjére fésült tincseket. – A nyolcvanas évek hangjai – kiabálta Liz. – Egészségünkre! – Szerintem ez még a hetvenes évek – válaszolta Ulla. – Persze, persze, de Manglerudre csak a nyolcvanas években érkezett meg. Nevettek. Ulla észrevette, hogy Liz megrázza a fejét, amikor egy férfi kérdő pillantást vet rá, miközben elhalad az asztaluk mellett. – A héten már másodszor vagyok itt – jegyezte meg Ulla. – Ó, és a múltkori is ilyen szórakoztató volt? Ulla megrázta a fejét. – Semmi sem olyan szórakoztató, mint veled beülni valahová. Az idő múlik, de te nem változol. – Ez így van – mondta Liz, és oldalra billentette a fejét. – Te viszont nem vagy ugyanaz. – Ó. Elhagytam magam? – Nem, bár az igazat megvallva ez elég bosszantó. De már nem mosolyogsz. – Nem mosolygok? – Mosolyogsz, de mégsem. Nem úgy, mint Ulle Manglerudről. Ulla a fejét ingatta. – Elköltöztünk. – Persze, férjed lett, gyereked, villád. De ez nem túl jó csere,

Ulla. Mi történt? – Igen, mi is történt? – Lizre mosolygott, és ivott egy kortyot. Aztán körülnézett. Nagyjából megfeleltek az átlagéletkornak, de egyetlen ismerős arcot sem látott. Manglerud terjeszkedett, az emberek ideköltöztek és elköltöztek innen. Néhányan meghaltak, néhányan egyszerűen csak eltűntek. Néhányan pedig otthon ültek. Halottak és eltűntek. – Gonosz vagyok, ha találgatok? – kérdezte Liz. – Találgass csak! Rafferty befejezte a strófát, és Liznek kiabálnia kellett, hogy túlharsogja a szaxofont. – Mikael Bellman Manglerudről. Ő vette el a mosolyodat. – Ez tényleg elég gonosz volt, Liz. – Az lehet, de igaz, nem? Ulla megint felemelte a poharát. – Igen, igaz. – Megcsal? – Liz! – Ez éppenséggel nem titok… – Mi nem titok? – Hogy Mikael szereti a nőket. Ugyan már, Ulla, ennyire nem lehetsz naiv! Ulla felsóhajtott. – Nem. De mit kellene tennem? – Amit én – vágta rá Liz, kivette a fehérbort a jegesvödörből, és mindkettőjüknek töltött. – Add vissza neki. Egészségünkre! Ulla érezte, hogy vízre kellene váltania. – Megpróbáltam, de képtelen voltam rá. – Akkor próbáld meg újra! – De mire lenne jó? – Majd megérted, amikor először megteszed. Semmi sem hozza jobban rendbe az otthoni szexuális életet, mint egy rémesen rossz egyéjszakás kaland. Ulla nevetett.

– Nem a szexuális életünkről van szó, Liz. – Akkor miről? – Arról, hogy… féltékeny vagyok. – Ulla Swart féltékeny? Nem lehet ilyen szépnek és féltékenynek lenni egyszerre. – Pedig az vagyok – ellenkezett Ulla. – És borzasztóan fáj! Vissza akarom adni neki! – Még szép, hogy vissza akarod adni, húgocskám! Dugj azzal, akivel fáj… Úgy értem… – Kiköpték a bort, amikor nevetésben törtek ki. – Liz, te részeg vagy! – Részeg vagyok, és boldog, rendőr-főkapitányné! Te viszont részeg vagy, és boldogtalan. Hívd fel! – Hívjam fel Mikaelt? Most? – Nem Mikaelt, te nagyokos! Hívd fel azt a szerencsés fickót, aki puncihoz jut ma éjszaka! – Micsoda? Nem, Liz! – De igen, csináld! Hívd fel most! – Liz a falnál álló telefonfülkére mutatott. – Hívd fel onnan! Igen, pontosan onnan. – Pont onnan? – nevetett Ulla, és az órájára nézett. Hamarosan haza kell mennie. – Miért? – Miért? Az ég szerelmére, Ulla! Mert Mikael ott dugta meg Stine Michaelsent annak idején! – Mi ez? – kérdezte Harry. Forgott vele a szoba. – Kamillatea – felelte Katrine. – A zene – pontosított Harry. A kölcsönkapott gyapjúpulóver irritálta a bőrét. A saját ruhái a fürdőszobában száradtak, és bár az ajtó csukva volt, továbbra is érezte az alkohol édeskés szagát. Ezek szerint az érzékei működtek, hiába forgott olyan vadul a szoba. – Beach House. Nem hallottad még őket? – Nem tudom – válaszolta Harry. – Ez a probléma. A dolgok

kezdenek szétcsúszni. Érezte az ágytakaró durva szövetét maga alatt, a csaknem két méter széles, alacsony ágyon, amelyen kívül csupán egy íróasztal és a hozzá tartozó szék, valamint egy régimódi hifiállvány alkotta a szoba berendezését. Ez utóbbin egy magányos gyertya állt. Harry úgy sejtette, hogy a pulóver és a sztereó Bjørn Holmé. A zene mintha körbeúszott volna a szobában. Harry már korábban is érezte, amikor az alkoholmérgezés mélyéről tartott a felszín felé, hogy ugyanazokon a helyeken halad végig, mint amikor elmerült. – Ez már csak így van – mondta Katrine. – Amikor elindulunk, mindenünk megvan, de aztán apránként elveszítünk mindent. Az erőt. Az ifjúságot. A jövőt. Azokat az emberek, akiket szeretünk… Harry megpróbálta felidézni, mire kérte Bjørn, mit mondjon meg Katrinének, de képtelen volt megragadni a gondolatot. Rakel. Oleg. Miközben érezte, hogy mindjárt elöntik a könnyek, hatalmába kerítette a düh. Persze hogy elveszítjük őket, mindenkit, akikhez ragaszkodunk, még a sors is megvet bennünket, kicsivé, szánalmassá tesz. Amikor az elvesztésüket siratjuk, nem együttérzésből tesszük, hiszen tudjuk, hogy végre megszabadulnak minden fájdalomtól. És mégis sírunk. Sírunk, mert újra egyedül maradunk. Önsajnálatból sírunk. – Hol vagy, Harry? Érezte Katrine kezét a homlokán. Egy hirtelen széllökés megzörgette az ablakot. Az utcáról csattanás hallatszott, valami leesett a földre. A vihar. Már úton volt. – Itt vagyok – felelte. A szoba forgott. Nemcsak Katrine kezének melegét érezte, hanem az egész testének melegét, pedig fél méterre feküdtek egymástól. – Én akarok először meghalni – mondta. – Micsoda? – Nem akarom elveszíteni őket. Ők veszítsenek el engem. Hadd ízleljék meg egyszer ők is az ízét.

Katrine nevetése lágy volt. – Ez az én szövegem, Harry. – Tényleg? – Amikor a pszichiátrián voltam… – Igen? – Harry behunyta a szemét, ahogy Katrine keze a nyaka alá csúszott, és finoman masszírozni kezdte. – Folyton változott a diagnózis. Mániás depressziós, borderline, bipoláris. Egy kifejezés azonban minden jelentésben szerepelt. Öngyilkos hajlam. – Hm. – De elmúlik. – Igen – felelte Harry. – És aztán visszajön. Nem? Katrine megint nevetett. – Semmi sem tart örökké, az élet átmeneti és folyton változik. Fájdalmas, és ez teszi élhetővé. – This too shall pass. Ez is elmúlik, ahogy a perzsa mondás tartja. – Bízzunk benne. Tudod mit, Harry? Te meg én egyformák vagyunk. Magányra teremtettünk. A magányhoz vonzódunk. – Úgy érted, megszabadulunk az emberektől, akiket szeretünk? – Ezt tesszük? – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy amikor a boldogság papírvékony jegén sétálok, halálosan rettegek. Annyira, hogy azt kívánom, bárcsak vége lenne, és már a vízben lennék. – És ezért menekülünk el azoktól, akiket szeretünk – mondta Katrine. – Alkohol. Munka. Alkalmi szex. Hogy hasznunkat vegyék valahol, gondolta Harry. Miközben ők elvéreznek. – Nem menthetjük meg őket – folytatta Katrine, mintegy válaszképpen Harry gondolataira. – És ők sem menthetnek meg minket. Csak mi menthetjük meg magunkat. Harry érezte, hogy a matrac megmozdul, és tudta, hogy Katrine odafordult hozzá, érezte a meleg leheletét az arcán. – A te életedben megvolt, Harry, neked megvolt az egyetlen, akit szerettél. Nektek kettőtöknek legalább megvolt. Nem is

tudom, melyikőtökre voltam inkább féltékeny. Harry azon tűnődött, mitől lett ennyire érzékeny, talán extasyt vagy LSD-t vett be? És honnan szerezte? Fogalma sem volt, az elmúlt huszonnégy óra teljesen kiesett. – Azt szokták mondani, nem szabad olyan dolgokon aggodalmaskodni, amelyek még meg sem történtek – folytatta Katrine. – De amikor tudod, hogy csak gond és aggodalom áll előtted, az az egyetlen mentőöved, ha elébük mész. És az előretekintés legjobb módja, ha mindennap úgy élsz, mintha az a nap lenne az utolsó. Nem gondolod? Beach House. Harry emlékezett erre a számra. Wishes. Ez már valami. És emlékezett Rakel sápadt arcára a fehér párnán, a fényben, ugyanakkor mégis sötétben, homályosan, közel, de távol, egy arc a sötét vízben, a jég alatt. És emlékezett Valentin szavaira. Maga olyan, mint én, Harry, képtelen elviselni a kudarcot. – Te mit csinálnál, Harry? Ha tudnád, hogy hamarosan meg fogsz halni? – Nem tudom. – Nem akarnál… – Mondtam, hogy nem tudom. – Mit nem tudsz? – suttogta Katrine. – Hogy meg akarnálak-e dugni. A beálló csendben Harry hallotta, ahogy a szél valami fémet sodor, amely hangosan zörög az aszfalton. – Csak érezd – suttogta Katrine. – Meghalunk. Harry nem lélegzett. Igen, gondolta. Meghalok. És érezte, hogy Katrine sem vesz levegőt. Hallstein Smith hallotta, ahogy a szél az ereszcsatornában fütyül, és érezte a falon áthatoló huzatot. Bármilyen alaposan szigetelték az épületet, ez akkor is csak egy pajta volt. Emilia. Valahol azt olvasta, hogy a háború alatt megjelent egy regény egy Maria nevű viharról, és ezért alakult ki az a szokás, hogy a hurrikánok női neveket kapnak. A hetvenes években azonban széles körben

elterjedt a nemek közötti egyenlőség eszméje, és az emberek ragaszkodtak ahhoz, hogy a pusztító szélviharokat férfinévvel is illessék. A Skype ikon fölötti mosolygó arcra nézett a nagy képernyőn. A hang kissé megelőzte az ajakmozgást: – Azt hiszem, megvan, amire szükségem volt. Nagyon köszönöm, hogy szánt ránk időt, Smith úr. Önöknél már későre járhat. Itt Los Angelesben lassan délután három óra van, Svédországban mennyi az idő? – Norvégiában. Mindjárt éjfél – felelte Hallstein Smith angolul, és elmosolyodott. – De semmi gond. Örülök, hogy a sajtó végre valós jelenségként tekint a vámpirizmusra, és tájékozódik róla. Befejezték a beszélgetést, és Smith újra megnyitotta az e-mail fiókját. Tizenhárom olvasatlan levele volt, de a feladóból és a tárgyból látta, hogy interjúkra és előadásokra szóló felkérések. Még a Psychology Today megkeresését sem nyitotta meg. Mert tudta, hogy nem sürgős. Későbbre akarta hagyni. Ki akarta élvezni. Az órára nézett. Fél kilenckor lefektette a gyerekeket, majd a konyhaasztalnál megivott egy csésze teát May társaságában, miközben szokásukhoz híven végigvették a nap eseményeit, megosztották egymással az apró örömöket, és kiengedték a frusztrációjukat. Az elmúlt napokban természetesen neki volt több mondanivalója, de ügyelt arra, hogy az otthon apró, de nem kevésbé fontos történései ugyanolyan figyelmet kapjanak, mint a saját dolgai. Mert ahogy mondta is a feleségének: „Túl sokat beszélek, és arról a szörnyű vámpírról úgyis mindent elolvashatsz az újságokban, drágám.” Kinézett az ablakon, ahonnan csak a lakóház sarka látszott, ott aludtak a szerettei. A falak recsegtek. A hold hol eltűnt, hol előbukkant a sötét felhők mögül, amelyek egyre gyorsabban úsztak az égen, és a halott tölgy meztelen ágai úgy hadonásztak odakint a mezőn, mintha figyelmeztetni akarták volna őket, hogy közeledik valami, a pusztítás és a halál már úton van. Megnyitott egy e-mailt, amelyben meghívták, hogy vitaindító

beszédet tartson egy lyoni pszichológiaszemináriumon. Tavaly ugyanez az intézet elutasította a kérését, hogy beszédet tarthasson. Fejben megfogalmazott egy választ, amelyben megköszöni a megtiszteltetést, majd kifejti, hogy fontosabb szemináriumokat kell előnyben részesítenie, így ez alkalommal nemet kell mondania, de talán majd legközelebb. Aztán kuncogva megcsóválta a fejét. Semmi oka nem volt arra, hogy elteljen magától, hiszen a vámpirizmus iránti hirtelen érdeklődés úgyis le fog csengeni, amint a támadások abbamaradnak. Köszönettel elfogadta a felkérést. Tudta, hogy szigorúbb feltételeket is megfogalmazhatott volna az utazás, a szállás és a díjazás tekintetében, de nem bírta rávenni magát. Megvolt mindene, amire szüksége volt, csak azt akarta, hogy meghallgassák, tartsanak vele ezen az utazáson az emberi psziché labirintusaiba, ismerjék el a munkáját, értsék meg, és segítsenek jobbá tenni az emberek életét. Ez minden. Megint az órára nézett. Három perc múlva éjfél. Valami zajt hallott. Nyilván a szelet. Rákattintott a biztonsági kamerák ikonjára a számítógép képernyőjén. Az első kép, amelyet látott a kapu melletti kameráé volt. A kapu nyitva állt. Truls takarított. Ulla az imént hívta. Betette a mosatlant a mosogatógépbe, és elöblített két borospoharat. Még volt a borból, amelyet az olsen’sbeli találkozójuk előtt vásárolt. Összehajtogatta az üres pizzásdobozokat, megpróbálta a szemeteszsákba gyömöszölni őket, de a nejlon szétszakadt. A francba! Végül a szekrénybe rejtette őket a felmosóvödör mögé. Zene. Mit is szeret Ulla? Megpróbálta felidézni. Valami felbukkant az emlékezetében, de fogalma sem volt róla, mi lehet. Valami a barikádokról. Duran Duran? Vagy inkább A-ha? Igen, meg is volt neki az A-ha első albuma. Gyertya. A fenébe! Jártak már nála nők, de akkor nem volt ilyen fontos a hangulat.

Az Olsen’s Manglerud központjában volt. A közeledő vihar ellenére biztos nem nehéz taxit fogni szerda este, úgyhogy Ulla bármelyik pillanatban itt lehet, ami azt jelentette, hogy nincs ideje zuhanyozni, be kell érnie azzal, hogy megmossa a farkát és a hónalját. Vagy a hónalját és a farkát, ebben a sorrendben. Borzasztóan ideges volt. Csendes estét tervezett a fénykorát élő Megan Fox társaságában, de aztán Ulla felhívta, és megkérdezte, mit szólna, ha felugrana hozzá. Mégis mit értett azon, hogy „felugrani”? Idejön, aztán kitáncol a dologból, mint legutóbb? Póló. Legyen a Same same, but different feliratú, amelyet Thaiföldön vett? „Ugyanaz, mégis más.” Lehet, hogy Ulla nem találja majd viccesnek. Thaiföldről pedig a nemi betegségek jutnak eszébe. Mi van az Armani inggel a bangkoki MBK bevásárlóközpontból? Nem jó, a műszálas anyagtól izzadna, és kiderülne, hogy az ing csak egy olcsó másolat. Truls egy ismeretlen eredetű fehér pólót húzott magára, és kisietett a fürdőszobába. Látta, hogy a vécére ráférne egy alapos súrolás. De mindenekelőtt a legfontosabb… Truls a farkával a kezében állt a mosdókagylónál, amikor megszólalt a csengő. Katrine a zümmögő telefonjára meredt. Majdnem éjfél volt. A szél az utóbbi néhány percben felerősödött, és most hatalmas lökésekben, üvöltve csapott le, miközben Harry mozdulatlanul aludt. Katrine felvette a telefont. – Itt Hallstein Smith. – A suttogó hang hisztérikusnak tűnt. – Látom. Mi az? – Itt van. – Micsoda? – Azt hiszem, Valentin itt van. – Miről beszél? – Valaki kinyitotta a kaput, és én… Atyaég, most nyitotta ki a pajta kapuját! Mit csináljak? – Ne csináljon semmit… Próbáljon… El tud bújni valahová?

– Nem. Látom a folyosón lévő kamerán. Magasságos ég, ő az! – Úgy tűnt, Smith a sírás szélén áll. – Mit csináljak? – Basszus, hadd gondolkodjak… – nyögte Katrine. Ebben a pillanatban kikapták a kezéből a telefont. – Smith? Itt Harry, itt vagyok magával. Bezárta az iroda ajtaját? Oké, akkor zárja be, és kapcsolja le a villanyt! Csendben és nyugodtan. Hallstein Smith a számítógép képernyőjét bámulta. – Oké, bezártam az ajtót, és lekapcsoltam a villanyt – suttogta. – Látja a fickót? – Nem. Vagyis igen, most látom. Hallstein egy férfi alakját pillantotta meg a folyosó végén. A fickó rálépett a mérlegre, megtántorodott, majd visszanyerte az egyensúlyát, és továbbindult az állások mellett egyenesen a kamera felé. Amikor az egyik lámpa alá ért, a fény megvilágította az arcát. – Atyaég, Harry, ő az! Valentin. – Nyugalom. – De… kinyitotta a kaput, vannak kulcsai, Harry. Talán az iroda ajtajához is. – Könnyen lehet. Van ablak az irodán? – Igen, de túl szűk, és túl magasan van. – És valami nehéz, amivel megütheti? – Semmi. De… van pisztolyom. – Van pisztolya? – Igen, itt van a fiókban. De nem volt időm kipróbálni. – Lélegezzen, Smith! Hogy néz ki a fegyver? – Öhm, fekete. A rendőr-főkapitányságon azt mondták, hogy egy Glock akárhányas. – Glock 17-es. Benne van a tár? – Igen, azt mondták, meg van töltve. De nem tudom, hogy kell kibiztosítani. – Semmi gond, csak meg kell húznia az elsütőbillentyűt, és a

fegyver elsül. Smith a szájához nyomta a telefont, és olyan halkan suttogott, ahogy csak bírt. – Hallom a kulcsot a zárban. – Milyen messze van az ajtó? – Két méterre. – Álljon fel, és tartsa a pisztolyt két kézzel. Ne feledje, hogy maga sötétben van, Valentint viszont hátulról meg fogja világítani a fény, ezért nem fogja rendesen látni magát. Ha nincs nála fegyver, kiáltsa azt, hogy „Rendőrség, térdre!”. Ha fegyvert lát nála, lőjön háromszor. Háromszor. Értette? – Igen. Az ajtó kinyílt. És ott állt. A sziluettje kirajzolódott a hátulról érkező fényben. Hallstein Smith levegő után kapkodott. Úgy érezte, mintha kiszívták volna az oxigént a szobából. A férfi maga elé emelte a kezét. Valentin Gjertsen. Katrine összeszedte magát. Tisztán hallotta a dörrenést a telefonból, bár Harry a füléhez szorította a készüléket. – Smith! – ordította Harry. – Smith, ott van? Nem érkezett válasz. – Smith! – Valentin lelőtte – nyögött fel Katrine. – Nem – válaszolta Harry. – Nem? Azt mondtad neki, hogy háromszor lőjön, most pedig nem válaszol! – Ez egy Glock volt, nem egy Ruger. – De miért… – Katrine lenyelte a kérdést, amikor hangot hallott kiszűrődni a telefonból. Harry feszült arcát nézte. Nem tudta eldönteni, kinek a hangját hallhatja: Smithét vagy azét a férfiét, akit csak a régi kihallgatások felvételein hallott beszélni. Azt a magas hangot, amelytől rémálmai voltak. Aki éppen azt taglalta Harrynak, mit

szándékozik csinálni… – Oké – mondta Harry. – Felvette a revolverét? Jól van, tegye a fiókba, és üljön olyan helyre, ahonnan rendesen látja a fickót. Ha az ajtóban fekszik, hagyja ott. Mozog? Ad ki valamilyen hangot? Nem. Nem, nem nyújt elsősegélyt. Ha csak megsebesült, arra vár, hogy maga közelebb menjen. Ha pedig halott, akkor meg úgyis késő. És ha a kettő között van, akkor nincs szerencséje, mert maga csak ott fog ülni, és vigyáz rá. Megértette, Smith? Jól van. Fél óra múlva ott leszünk. A kocsiból felhívom. Nehogy levegye róla a szemét! Hívja fel a feleségét, és mondja meg neki, hogy maradjanak a házban! Úton vagyunk. Katrine átvette a telefont, nézte, ahogy Harry kikel az ágyból, és eltűnik a fürdőszobában. Először azt hitte, hogy kiabál valamit, de azután rájött, hogy hány. Trulsnek annyira izzadt a tenyere, hogy a nadrágja anyagán keresztül is érezte. Ulla részeg volt. Ennek ellenére szálfa egyenesen, merev derékkal ült a kanapé legszélén a sörösüveggel, amelyet Truls nyomott a kezébe. Úgy tartotta, mint valami önvédelmi fegyvert. – Nahát, most vagyok a lakásodban először – mondta kissé dünnyögve. – Pedig hány éve ismerjük már egymást? – Tizenöt éves korunk óta – felelte Truls, aki ebben a pillanatban nem volt képes bonyolultabb fejszámolásra. Ulla magában mosolyogva bólintott, vagy inkább csak előrebukott a feje. Truls megköszörülte a torkát. – Rendesen fúj a szél. Ez az Emilia… – Truls? – Igen? – El tudnád képzelni, hogy megdugsz? Truls nyelt egyet. Ulla fel sem nézve vihogott. – Truls, remélem, a szünet nem azt jelenti, hogy…

– Persze hogy el tudom képzelni. – Jól van – mondta Ulla. – Jól van. – Felemelte a fejét, és zavaros tekintettel Trulsre nézett. – Jól van. A feje imbolygott karcsú nyakán. Mintha valami nehéz töltötte volna meg. Rosszkedv. Súlyos gondolatok. De Trulsnek most nem ezzel kell törődnie. Itt volt az ő esélye. Amiről mindig is álmodott, de soha nem hitte, hogy megtörténik: engedélyt kapott, hogy megdugja Ulla Swartot. – Van hálószobád, ahol elintézhetjük? Truls a nőre nézett. Bólintott. Ulla elmosolyodott, de nem tűnt boldognak. A pokolba vele! Kit érdekel, hogy boldog-e, vagy sem?! Ulla Swart be van gerjedve, most csak ez számít! Truls meg akarta simogatni az arcát, ám a karja nem engedelmeskedett. – Valami baj van, Truls? – Baj? Nem, mi baj lenne? – Olyan… A férfi várt, de a nő nem fejezte be a mondatot. – Olyan mi? – Olyan elveszettnek tűnsz. – És akkor Ulla simogatta meg Truls heges arcát. – Szegény, szegény Truls! Truls közel volt hozzá, hogy ellökje a kezét. Hogy ellökje Ulla Swart kezét, aki annyi év után megvetés és undor nélkül megérintette. Mi a fene van vele? A csaj azt akarta, hogy megdugják, világosan és egyértelműen közölte. És ez olyan feladat, amellyel könnyedén megbirkózik, soha nem volt problémája azzal, hogy felálljon. Csupán annyi a dolguk, hogy felálljanak erről a kanapéról, átmenjenek a hálószobába, megszabaduljanak a ruháiktól, és Truls becsúsztassa a lompost. Aztán hallgassa Ulla nyögését és nyöszörgését, és meg se álljon, amíg… – Truls, te sírsz? Sír? A csaj nyilván annyira részeg, hogy képzelődik. Látta, hogy Ulla visszahúzza a kezét, és a szájára szorítja. – Igazi, sós könnyek – mondta. – Szomorú vagy valamiért?

És ebben a pillanatban már Truls is érezte. Érezte az arcán melegen végigcsorgó könnyeket. Érezte, ahogy az orra is folyni kezd. Érezte, hogy elszorul a torka, mintha egy nagy falatot próbálna lenyelni, ami meg fogja fojtani. – Én vagyok az oka? Truls képtelen volt megszólalni, csak megrázta a fejét. – Akkor… Mikael? Ez annyira idióta kérdés volt, hogy Truls majdnem káromkodásban tört ki. Természetesen nem Mikael volt az oka! Mi a fenéért lett volna Mikael az oka? Mikael, aki állítólag a legjobb barátja volt, de gyerekkoruk óta minden alkalmat megragadott, hogy kigúnyolja a többiek előtt, amikor azonban veréssel fenyegették őket, maga elé tolta. És később, amikor már mindketten a rendőrségnél dolgoztak, Truls Beavisnek kellett elvégeznie a piszkos munkát azért, hogy Mikael Bellman eljusson oda, ahol ma tart. Miért sírna Truls egy olyan barátság miatt, amely nem volt több, mint két kirekesztett szövetsége, akik kényszerből voltak együtt, és az egyikük sikeres lett, míg a másik szánalmas lúzer? Soha! Akkor meg mi volt ez? Miért kezdett vénasszony módjára picsogni, amikor végre lehetősége nyílt rá, hogy elégtételt vegyen, és megdugja a másik feleségét? Most már Ulla szemében is könnyek csillogtak. Ulla Swart. Truls Berntsen. Mikael Bellman. Csak ők hárman. A többi manglerudi elmehet a pokolba! Mert nem volt senkijük. Csak ők egymásnak. Ulla egy zsebkendőt vett ki a táskájából, és óvatosan felitatta a könnyeit a szeme alól. – Szeretnéd, hogy elmenjek? – szipogta. – Én… – Truls nem ismerte fel a saját hangját. – Mit tudom én, Ulla. – Én sem tudom – nevetett Ulla, majd a zsebkendőt tarkító festékfoltokra nézett, és visszatette a táskájába. – Ne haragudj, Truls! Nagyon rossz ötlet volt. Mennem kell. Truls bólintott. – Majd máskor – mondta. – Egy másik életben.

– Úgy valahogy – felelte Ulla, és felkelt. Miután az ajtó becsapódott Ulla mögött, Truls az előszobában álldogált, és a nő lassan távolodó lépteinek visszhangját hallgatta. Kinyílt, majd becsukódott lent a kapu. Elment. Eltűnt. Úgy érezte… Igen, mit is érzett? Megkönnyebbülést. Ugyanakkor szinte elviselhetetlen kétségbeesést is, amelytől úgy fájt a mellkasa és a gyomra, hogy egy pillanatra a hálószobaszekrényben lapuló fegyver jutott az eszébe. Arra gondolt, hogy itt és most pontot tehetne az egész végére. Aztán térdre rogyott, és a homlokát a lábtörlőhöz nyomta. És nevetett. Röfögő nevetéssel, amelynek nem akart vége szakadni, amely egyre hangosabb és hangosabb lett. Bassza meg, milyen csodálatos az élet! Hallstein Smith szíve még mindig hevesen vert. Azt csinálta, amit Harry mondott: a pillantását és a fegyvert a küszöbön fekvő mozdulatlan férfira szegezte. A padlón szétterülő vértócsa láttán elfogta az émelygés. De nem hányhatott, semmi sem terelhette el a figyelmét. Harry azt mondta, háromszor lőjön. Küldjön belé még két lövedéket? Nem, Valentin halott. Reszkető ujjakkal hívta fel a feleségét. May azonnal felvette. – Hallstein? – Azt hittem, alszol – mondta Smith. – Itt ülök az ágyban a gyerekekkel. Nem tudnak aludni a vihar miatt. – Ó, értem. Figyelj csak, hamarosan kijön hozzánk a rendőrség. Kék fény, talán szirénák is, úgyhogy ne ijedj meg. – Mitől ne ijedjek meg? – kérdezte May, és Smith hallotta, hogy megremeg a hangja. – Mi folyik itt, Hallstein? Hallottunk egy dörrenést. A szél volt vagy valami más? – May, nyugodj meg! Minden rendben… – De hát hallom a hangodon, hogy semmi sincs rendben, Hallstein! A gyerekek itt zokognak mellettem! – Én… megyek, és elmagyarázom.

Katrine a szántóföldek és az erdőfoltok között kanyargó, keskeny földútra kormányozta az autót. Harry a zsebébe dugta a telefont. – Smith bement a lakóházba, hogy vigyázzon a családjára. – Akkor biztosan minden rendben van – bólintott Katrine. Harry nem válaszolt. A szél egyre erősödött. Az erdős részeken Katrinének a leszakított ágakra és a földön heverő egyéb tárgyakra kellett ügyelnie, a nyílt területeken pedig erősen kellett tartania a kormányt, amikor a széllökések megtaszították az autót. Miközben behajtott Smithék nyitott kapuján, Harry telefonja újra megszólalt. – Már itt vagyunk – szólt bele a férfi. – Amikor megérkeztek, zárjátok le a területet, de ne nyúljatok semmihez, amíg a helyszínelők ide nem érnek. Katrine megállt a pajta előtt, és kiugrottak a kocsiból. – Mutasd az utat! – utasította Harry, és követte Katrinét a pajta ajtajához. A nő hallotta Harry káromkodását a háta mögött, amikor jobbra fordult az iroda felé. – Bocs, elfelejtettem szólni a mérlegről – mondta. – Nem azért anyáztam – felelte Harry. – Vér van a padlón. Katrine megállt az iroda nyitott ajtaja előtt. A vértócsára meredt. A rohadt életbe! Valentin nem volt ott. – Vigyázz Smithékre! – kiáltotta Harry a háta mögött. Katrine megfordult, még épp időben ahhoz, hogy lássa a férfit kirohanni a pajtából. Harryt megtaszította egy széllökés, miközben bekapcsolta a telefonján a zseblámpát, és a föld felé fordította a fénycsóvát. Sikerült visszanyernie az egyensúlyát. A szürke kavicsokat pettyező vérfoltok mutatták az irányt, amerre Valentin menekült. A széllel a hátában. A lakóház felé.

Ne… Harry előhúzta a Glockot. Nem vesztegette az időt arra, hogy megnézze, Valentin revolvere az irodai fiókban van-e, így mindenképpen abból a feltételezésből kellett kiindulnia, hogy fel van fegyverezve. A nyomok eltűntek. Harry végigpásztázta a talajt a telefon zseblámpájával, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor felfedezte, hogy a vérnyomok nem a ház felé folytatódnak, hanem elhagyják a kavicsos utat. A száraz, sárga fűben, majd a szántóföldön haladtak tovább. Itt sem volt nehéz követni őket. A szél viharossá fokozódott, és Harry érezte, ahogy az első esőcseppek lövedékek módjára csapódnak az arcába. Ha leszakad az ég, a víz pillanatok alatt elmossa a vért. Valentin behunyta a szemét, és kitátotta a száját. Mintha a szél új életet lehelhetne belé. Élet. Miért van az, hogy minden csak akkor nyeri el az igazi értékét, amikor elvész? A lány. A szabadság. És most az élet. Az élet, amely lassan elhagyja. Érezte, ahogy a cipőjét megtöltő vér kihűl. Gyűlölte a vért. A másik ember imádta. A férfi, akivel szövetséget kötött. Mikor jött rá, hogy nem ő maga az ördög, hanem a másik, a „véres ember”? Hogy ő, Valentin Gjertsen eladta és elveszítette a lelkét? Az ég felé fordította az arcát, és nevetett. Itt volt a vihar. A démon kiszabadult. Harry az egyik kezében a Glockot, a másikban a telefont szorongatta, és rohant. Keresztül a szántóföldön. Le a lejtőn, hátszélben. Valentin megsebesült, és a lehető legkönnyebb utat választotta, hogy a lehető legtávolabb kerüljön az üldözőitől. Harry a fejében érezte, ahogy a lába a talajhoz csapódik, és a gyomra megint felfordult, de visszatartotta a hányást. Egy erdei ösvényre gondolt. Egy pasasra, aki a legújabb Under Armour kollekcióban futott előtte

az ösvényen. Rohant. Egy erdőfolthoz közeledett, és lassított. Tudta, ha irányt vált, széllel szemben kell továbbhaladnia. A fák között egy alacsony, romos kalyiba bújt meg. Korhadt deszkák, ócska bádogtető. Szerszámoknak építhették, vagy állatoknak, hogy meghúzhassák magukat, ha esik. Harry a kalyibára világított. Nem hallott mást, csak a vihar zúgását, sötét volt, és egy meleg nyári napon, megfelelő széljárás mellett sem igen tudta volna kiszagolni a vért. Mégis tudta, hogy Valentin itt van. Ahogy időnként tudott dolgokat. És tévedett. Megint a földre világított. A vérfoltok sűrűbbek és apróbbak lettek. Valentin is lassított. Mert mérlegelni akarta a helyzetet. Vagy mert kimerült. Mert meg kellett állnia. És a vérnyomok, amelyek egyenes vonalban vezettek idáig, elfordultak. A viskó irányába. Nem tévedett. Harry futásnak eredt egyenesen be az erdőbe, a kalyiba jobb oldala felé. A fák között megállt, lekapcsolta a világítást a telefonon, felemelte a Glockot, és jókora ívben megkerülte a romos viskót. A túloldalán a földre vetette magát, és kúszni kezdett. A szél most szemből fújt, így kisebb volt az esélye, hogy Valentin meghallja. Sőt, a szél Harry felé sodorta a hangokat, hallotta, ahogy a távoli szirénák egyre hangosabban szólnak, majd elnyelték őket a széllökések. Átmászott egy kidőlt fán. Egy hangtalan villámlás hasította ketté az eget. És a rozoga kalyiba falán kirajzolódott egy sziluett. Ő volt az. Két fa között állt, háttal Harrynak, mindössze öt-hat méterre. Harry az alakra szegezte a pisztolyt. – Valentin! A kiáltást részben elnyomta a megkésett mennydörgés, de Harry látta, hogy a férfi megdermed. – Magára fogom a pisztolyt, Valentin. Tegye le a fegyvert! A szél mintha hirtelenjében lecsendesedett volna, és Harry

fülét egy másik hang ütötte meg. Egy magas hang. Nevetés. – Nahát, Harry! Eljött játszani? – Nem adja fel addig, amíg nyerésre nem áll, igaz? Tegye le a fegyvert! – Megfogott, Harry. Honnan tudta, hogy nem a viskóban vagyok? – Mert ismerem, Valentin. Azt hitte, a legkézenfekvőbb helyen keresem majd először, ezért idekint ült le, hogy még egy utolsó lelket a túlvilágra küldhessen. – Hogy elkísérjen az úton. – Valentin köhögött. – Mi rokon lelkek vagyunk, ezért ugyanott a helyünk, Harry. – Tegye le a fegyvert, különben lövök! – Gyakran gondolok az anyámra. Maga hogy van ezzel, Harry? Harry látta, hogy Valentin előre-hátra ringatózik a sötétben. És hirtelen egy újabb villámlás világította meg a tájat. Egy újabb esőcsepp. Ezúttal nagy és súlyos, nem szaggatta szét a szél. A vihar szemében voltak. – Azért szoktam rá gondolni, mert ő az egyetlen, akit még magánál is jobban gyűlöltem, Harry. Próbálok több pusztítást véghez vinni, mint ő, de nem tudom, lehetséges-e egyáltalán. Tönkretett engem. – De nem tud több kárt okozni? Hol van Marte Ruud? – Nem, nem tudok. Mert én kivételes vagyok, Harry. Maga meg én, mi nem olyanok vagyunk, mint ők. Kivételesek vagyunk. – Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom, Valentin, de én nem vagyok kivételes. Hol a lány? – Két rossz hírem van, Harry. Az egyik, hogy elfelejtheti a kis vöröst. A másik pedig, hogy de igen, maga kivételes. – Újabb nevetés hangzott fel. – Rémes belegondolni, nem igaz? A normalitásba menekül, a csorda átlagosságába, és azt hiszi, meg fogja találni a valahová tartozás érzését, az igazi valóját. De az igazi valója itt van, Harry, és azon töpreng, hogy megöljön-e, vagy se. És ezeket a lányokat, Aurorát és Martét használja arra, hogy a gyűlöletét táplálja. Mert most magán a sor, a maga

kezében a döntés, hogy valaki éljen-e, vagy meghaljon, és élvezi. Élvezi, hogy istent játszhat. Arról álmodozott, milyen volna a helyemben lenni. Kivárta a sorát, hogy vámpír legyen. Vallja csak be, érzi a szomjúságot, Harry! És egy nap maga is inni fog. – Én nem maga vagyok – válaszolta Harry, és nyelt egyet. Hallotta a vihar zúgását. Újabb széllökés taszította meg. Újabb szétrobbant esőcsepp hullott a pisztolyt tartó kezére. Ennyi volt. Hamarosan kikerülnek a vihar szemének csendjéből. – Maga olyan, mint én – mondta Valentin. – És ezért veszt maga is rajta. Maga meg én, azt hisszük, hogy átkozottul agyafúrtak vagyunk, de a legvégén mindannyiunkat rászednek, Harry. – Ne… Valentin megpördült, és Harry még látta a rá szegeződő hosszú revolvercsövet, majd elsütötte a Glockot. Egyszer, kétszer. Újabb villám világította meg az erdőt, és Valentin teste pontosan abban a pillanatban dermedt meg, amikor a fény felvillant. A szeme kidülledt, a szája kinyílt, az ingmellét vörösre festette a vér. A jobb kezében egy ágat tartott, amellyel Harryra mutatott. Aztán összeesett. Harry felállt, és odament. Valentin a felsőtestével egy fára dőlve térdelt, és a levegőbe meredt. Halott volt. Harry a mellkasához emelte a pisztolyt, és még egyszer meghúzta a ravaszt. A mennydörgés elnyomta a lövés hangját. Három lövés. Nem azért, mert bármi értelme volt, hanem mert ez volt a zene, így szólt a történet. Háromnak kellett lennie. Valami közeledett, úgy hangzott, mintha vágtázó paták dübörögtek volna a talajon. Maga előtt tolta a levegőt, a fák meghajoltak. Aztán megérkezett az eső.

Harmincegyedik fejezet Szerda éjszaka Harry Smithék konyhaasztalánál ült egy csésze teával a kezében és egy törülközővel a nyakában. A ruháiból esővíz csöpögött a padlóra. A szél még mindig üvöltött, az eső verte az ablakot, a vizes üvegen át az udvaron parkoló rendőrautók eltorzult ufóknak tűntek a forgó kék fényeikkel. De olyan volt, mintha az a rengeteg víz kissé lelassult volna a légáramlatokban. Hold. Holdszag volt. Harry megállapította, hogy Hallstein Smith – aki vele szemben ült az asztalnál – továbbra is sokkos állapotban van. A pupillája kitágult, az arca kifejezéstelen volt. – Egészen biztos benne, hogy… – Igen, Valentin halott, Hallstein – mondta Harry. – De korántsem biztos, hogy én életben lennék, ha nem hozta volna magával a fickó revolverét, amikor ott hagyta a pajtában. – Nem tudom, miért csináltam, azt hittem, meghalt – suttogta Smith fémes robothangon, és az asztalra meredt, ahová a vörös markolatú, hosszú csövű revolvert tette a pisztoly mellé, amellyel megsebesítette Valentint. – Azt hittem, a mellkasa közepén találtam el. – Így is történt – bólintott Harry. Hold. Az űrhajósok erről számoltak be. Hogy a Holdnak égett puskapor szaga van. A szag részben Harry pisztolyából áradt, amely a zakója zsebében volt, részben pedig az asztalon heverő Glockból. Harry felemelte Valentin vörös revolverét. Megszagolta a hosszú fegyvercsövet. Annak is lőporszaga volt, de nem olyan

erős. Katrine lépett a konyhába esővíztől csöpögő hajjal. – A helyszínelő csoport lent van Valentin Gjertsennél. A revolverre nézett. – Elsütötte – mondta Harry. – Nem, nem – suttogta Smith, és gépesen megrázta a fejét. – Csak rám szegezte. – Nem most – pontosított Harry, és Katrinére nézett. – A puskapor szaga napokig megmarad. – Marte Ruud? – kérdezte Katrine. – Gondolod, hogy… – Én lőttem először. – Smith felemelte üveges pillantását. – Lelőttem Valentint. És most halott. Harry előrehajolt, és a férfi vállára tette a kezét. – És ezért van maga életben, Hallstein. Smith lassan bólintott. Harry intett Katrinének, hogy maradjon Hallsteinnel, és felállt. – Kimegyek a pajtába. – De csak a pajtába – figyelmeztette Katrine. – Beszélni akarnak majd veled. Harry bólintott. A belső ügyosztály nyomozói. – Tudta – suttogta Smith. – Tudta, hol van. Harry rohanva tette meg az utat a lakóházból a pajtáig, mégis újból bőrig ázott, mire belépett az irodába. Leült az íróasztalhoz, és körülnézett. A pillantása a denevérszárnyú embert ábrázoló rajzon akadt meg. Nem is volt annyira hátborzongató, sokkal inkább magányt árasztott. Talán éppen ezért tűnt olyan ismerősnek. Harry behunyta a szemét. Szüksége volt egy italra. Elhessegette a gondolatot, és felnézett. Az előtte álló monitoron két ablakot látott, mindkettő egy-egy biztonsági kamera képét mutatta. Fogta az egeret, és visszatekerte a felvételt három perccel éjfél elé. Smith ekkortájt hívta őket. Nagyjából húsz másodperc múlva egy alak jelent meg a kapu előtt. Balról érkezett. A főútról. Busszal? Taxival? Már a kezében volt egy fehér kulcs, kinyitotta a kaput, és besurrant. A kapu becsukódott mögötte, de nem záródott be. Tizenöt-húsz

másodperc múlva az alak a másik képen bukkant fel, amely a mérleget és az üres állásokat mutatta. Valentin kis híján elveszítette az egyensúlyát a mérleg fémlemezén, a mutató megremegett mögötte, és azt jelezte, hogy ez a szörnyeteg, aki annyi embert meggyilkolt, némelyiküket puszta kézzel, mindössze hetvennégy kilót nyom, huszonkettővel kevesebbet, mint Harry. Valentin aztán a kamera felé indult, és mintha egyenesen belenézett volna a lencsébe, mégsem látta a készüléket. Mielőtt eltűnt volna a képből, kezét mélyen a kabátzsebébe süllyesztette. Aztán Harry már csak az üres állásokat látta, a mérleget és Valentin felsőtestének árnyékát. Rekonstruálta magában a hiányzó másodperceket, minden egyes szóra emlékezett a Hallstein Smithtel folytatott telefonbeszélgetésből. A nap korábbi része és a Katrinénél töltött órák teljesen eltűntek, de ezek a másodpercek a helyükön voltak. Mindig is így volt: amikor ivott, a „privátagy” teflonbevonatot kapott, míg a „rendőragy” megtartotta ragacsos fedőrétegét, mintha az egyik rész felejteni akarna, a másiknak pedig emlékeznie kellene. A belső ügyosztály nyomozóinak vaskos kihallgatási jegyzőkönyvet kell majd írniuk, ha az összes részletet bele akarják venni, amelyre emlékezett. Harry látta az ajtó szélét, amikor Valentin kinyitotta. Aztán az alak felemelte az egyik karját, majd összeesett. Harry felgyorsította a lejátszást. Látta Hallstein hátát, amint dermedten kicsoszog az állások között, és elhagyja a pajtát. Egy perccel később pedig Valentin is kivonszolta magát ugyanazon az útvonalon. Harry lelassította a lejátszást. Valentin meg-megkapaszkodott, úgy festett, bármelyik másodpercben összeeshet. De folyamatosan haladt, méterről méterre. A mérlegen megtántorodott. A mutató másfél kilóval kevesebbet mutatott, mint amikor megérkezett. Harry a vértócsára pillantott a padlón, majd ismét a képernyőre, ahol Valentin az ajtóval küzdött. És ez volt az a pillanat, amikor Harry érezte, hogy a fickó

túl akarja élni. Vagy csak attól félt, hogy elfogják? Harrynak eszébe jutott, hogy ha ez a filmfelvétel kiszivárogna, hatalmas nézettséget generálna a YouTube-on. Bjørn Holm sápadt arca tűnt fel az ajtóban. – Szóval itt kezdődött. – Belépett az irodába, és Harryt újra lenyűgözte, hogy az egyébként nem kifejezetten elegáns mozgású bűnügyi technikus szinte balett-táncossá változott, amint egy helyszínre tette a lábát. Bjørn leguggolt a vértócsa mellé. – Most szállítják el. – Hm. – Négy lőtt seb, Harry. Te hányszor… – Háromszor – felelte Harry. – Hallstein egyszer. Bjørn Holm arca grimaszba torzult. – Smith egy fegyveres férfira lőtt, Harry. Te mit fogsz mondani a belső ügyosztály nyomozóinak? Harry megvonta a vállát. – Természetesen az igazságot. Hogy sötét volt, és Valentin egy faágat tartott a kezében, hogy elhitesse velem, fegyvere van. Tudta, hogy vége van, azt akarta, hogy lelőjem, Bjørn. – Akkor is. Három lövés egy fegyvertelen ember mellkasába… Harry bólintott. Bjørn mély levegőt vett, hátrapillantott, és suttogóra fogta a hangját. – De egyértelmű. Sötét volt, zuhogott az eső, tombolt a vihar. Ha most lemegyek, és egymagam szétnézek kicsit odalent, előfordulhat, hogy találok egy pisztolyt a sárban, ahol Valentin feküdt. Egymásra néztek, miközben a falak nyögtek a szélben. Harry látta, hogy Bjørn Holm arca elvörösödik. Tudta, milyen árat fizetne ezért Bjørn. Tudta, hogy amit most felajánlott, az több, mint amije van. Felajánlott mindent, amit körömszakadtáig védett. A közös értékeiket, az erkölcsi kódexüket. A sajátját, a kettőjükét, a lelkét. – Köszönöm – mondta Harry. – Köszönöm, barátom, de nemet

kell mondanom. Bjørn Holm pislantott kettőt. Nyelt. Hosszan, remegve kiengedte a levegőt, és kurtán, a helyzethez nem illőn, megkönnyebbülten elnevette magát. – Visszamegyek – mondta, és felállt. – Menj csak – felelte Harry. Bjørn Holm tétovázott. Mintha mondani akarna valamit, vagy azt mérlegelné, hogy megöleli Harryt. Harry visszafordult a képernyőhöz. – Majd beszélünk, Bjørn. Követte a képernyőn a bűnügyi technikust, amint görnyedten végighaladt a folyosón, aztán elhagyta a pajtát. Az öklével a billentyűzetre csapott. Egy ital. A rohadt életbe! Csak egyetlen ital! Pillantása a denevéremberre esett. Mit is mondott Hallstein? Tudta. Tudta, hol van.

Harminckettedik fejezet Szerda éjszaka Mikael Bellman karba font kézzel állt, és azon tűnődött, tartott-e már az oslói rendőrség sajtótájékoztatót éjjel kettőkor. A falnak támaszkodott a pódium bal oldalán, és a termet pásztázta, ahol éjszakai szerkesztők, újságírók – akiknek valójában Emilia pusztításáról kellene írniuk – és a főnökük által legmélyebb álmukból felvert, kába médiamunkások népes tábora foglalt helyet. Mona Daa, aki edzőruhát viselt az esőkabátja alatt, teljesen frissnek és ébernek tűnt. A pódiumon Gunnar Hagen, a gyilkossági osztály vezetője, illetve Katrine Bratt ült, és a Valentin Gjertsen sinseni lakásában végrehajtott rajtaütés, valamint a Hallstein Smithék birtokán lezajlott dráma részleteiről beszélt. Vakuk villantak, és Bellman tudta, hogy bár nem ül odafent, egyik-másik kamerával őt veszik, ezért igyekezett olyan arckifejezést ölteni, amilyet Isabelle Skøyen ajánlott, akit útközben hívott fel. Komoly volt, ám lerítt róla a győztes hadvezérek elégedettsége. – Ne felejtsd el, hogy emberek haltak meg – mondta Isabelle. – Úgyhogy csak semmi vigyorgás vagy nyílt ünneplés. Gondolj arra, hogy te vagy Eisenhower tábornok a normandiai partraszállás után, s vezetőként te vagy felelős mind a győzelemért, mind a tragédiáért. Bellman elnyomott egy ásítást. Ulla felébresztette, amikor teljesen elázva hazaért a lányos estéről. Nem emlékezett rá, hogy fiatalkoruk óta látta-e részegen. Apropó, részegség! Harry Hole ott állt mellette, és ha Bellman nem ismerte volna a helyzetet,

azt hitte volna, hogy az egykori főtiszt is részeg. Fáradtabbnak tűnt, mint némelyik újságíró, és Bellman a fejét tette volna rá, hogy alkoholszag áradt a ruháiból. A teremben valaki rogalandi dialektusban tett fel egy kérdést. – Értem, hogy nem akarják nyilvánosságra hozni a rendőrtiszt nevét, aki lelőtte Valentin Gjertsent, de arra minden bizonnyal válaszolhatnak, volt-e fegyver Valentinnál, vagy visszalőtt-e. – Ahogy már mondtam, a részletek nyilvánosságra hozásával meg kell várnunk, amíg teljes áttekintést nyerünk a történtekről – felelte Katrine, és a hevesen hadonászó Mona Daa-ra mutatott. – A Smith szerepével kapcsolatos részleteket hajlandóak megosztani velünk? – Igen – válaszolta Katrine. – Hallstein Smitht illetően minden részletet rögzítettek a biztonsági kamerák, és a történtek alatt folyamatos telefonos kapcsolatban álltunk vele. – Ezt már mondta, de kivel beszélt Smith telefonon? – Velem. – Katrine megköszörülte a torkát. – És Harry Holéval. Mona Daa oldalra billentette a fejét. – Ezek szerint maga és Harry Hole itt voltak a rendőrfőkapitányságon, amikor történt? Mikael Bellman látta, hogy Katrine Gunnar Hagenre pillant, mintha segítséget kérne tőle, de a gyilkossági osztály vezetője láthatóan nem értette, mit akar. Ahogy Bellman maga sem. – Jelenleg nem szeretnénk mélyebben belemenni a rendőrség munkamódszereinek taglalásába – mondta Hagen. – Tekintettel a bizonyítékokra és a jövőbeli ügyekben alkalmazandó taktikáinkra. Mona Daa és a sajtó többi képviselője nyilvánvalóan beérte a válasszal, de Bellman látta Hagenen, hogy fogalma sincs, mit fedezett. – Későre jár, és mindnyájunknak bőven akad tennivalója – folytatta Hagen az órájára pillantva. – A következő sajtótájékoztató holnap délben lesz, remélhetőleg addigra több információval szolgálhatunk. Addig is jó éjszakát, hiszen most már mindannyian nagyobb biztonságban alhatunk.

A vakuk vadul villogtak, amikor Hagen és Bratt felállt. Újabb és újabb kérdések záporoztak rájuk. Egypár fotós Bellman felé fordította az objektívet. Amikor a nagy jövés-menésben néhányan Bellman és a kamerák közé kerültek, a rendőrfőkapitány előrelépett, hogy szabad tűzvonalat biztosítson a fotósoknak. – Várjon egy kicsit, Harry! – szólalt meg, anélkül, hogy oldalra nézett volna, vagy az eisenhoweri kifejezés eltűnt volna az arcáról. Amikor a vakuk villogása abbamaradt, Harry Hole felé fordult, aki karba tett kézzel állt a falnál. – Nem fogom a farkasok elé vetni – mondta Bellman. – A munkáját végezte, lelőtt egy veszélyes sorozatgyilkost. – Egyik kezét Harry vállára tette. – És vigyázunk azokra, akik közel állnak hozzánk. Nem igaz? A magas rendőr beszédes pillantással nézett a vállán nyugvó kézre, mire Bellman sietősen visszahúzta a karját. Harry hangja rekedtebb volt a szokásosnál. – Élvezze ki a győzelmet, Bellman. Nekem holnap reggel kihallgatásra kell mennem, úgyhogy jó éjszakát! A rendőrfőkapitány nézte, ahogy Harry Hole a kijárat felé indul kissé szétterpesztett lábbal, rogyadozó térddel, mint egy tengerész a vadul hullámzó tengeren hánykolódó hajó fedélzetén. Bellman már tárgyalt Isabelle-lel, és abban maradtak, hogy ha sikerül jó szájízzel learatni a babérokat, az lesz a legjobb, ha a belső ügyosztály minimális vagy éppenséggel semmilyen kritikával nem illeti Hole akcióját. Azt még nem tudák, pontosan hogyan sugalmazzák ezt a belső ügyosztálynak, mivel közvetlenül nem lehetett megvesztegetni őket. De minden gondolkodó ember nyitott az észérvekre. Ami a sajtót és a nyilvánosságot illeti, Isabelle szerint az utóbbi években szinte hagyománnyá vált, hogy a tömeggyilkosságok úgy érnek véget, hogy a rendőrség megöli az elkövetőt, a sajtó és a nagyközönség pedig többé-kevésbé hallgatólagosan elfogadta, hogy a társadalom így oldja meg az ilyen típusú ügyeket. Vagyis gyorsan és hatékonyan, az

átlagemberek igazságérzetére apellálva, és megspórolva azokat a szédítően magas költségeket, amelyek a nagyobb gyilkossági ügyekben folytatott bírósági eljárások során fel szoktak merülni. Bellman pillantása Katrine Brattot kereste. Tudta, hogy ők ketten jó témát kínálnának a fotósoknak. A nyomozó azonban már elment. – Gunnar! – kiáltotta olyan hangosan, hogy néhány fotós megfordult. A gyilkossági osztály vezetője megtorpant az ajtóban, majd visszafordult. – Vágjon komoly arcot – suttogta Bellman, és a kezét nyújtotta. – Gratulálok! – mondta hangosan. Harry a Borggata egyik lámpája alatt állt, és megpróbált rágyújtani Emilia utolsó széllökéseiben. Annyira fázott, hogy összeverődött a foga, és érezte, ahogy a cigaretta föl-le mozog az ajkai között. Felpillantott a rendőr-főkapitányság bejáratára, ahonnan továbbra is hömpölyögtek kifelé az újságírók és a sajtósok. Valószínűleg épp olyan fáradtak voltak, mint ő, ezért nem beszélgettek hangosan, ahogy általában, hanem csendesen, lomhán haladtak a Grønlandsleiret irányába. Talán ők is érezték az ürességet. Az ürességet, amely akkor támad, amikor az ember eléri a célt, amikor az út végére jut, és rájön, hogy nincs tovább út. Nincs több föld, amelyet fel kell szántania. De a felesége még mindig a házban van az orvossal és a bábával, és neki már megint nincs tennivalója. Sehol nem vehetik hasznát. – Te meg mire vársz? Harry megfordult. Bjørn volt az. – Katrinére – felelte Harry. – Azt mondta, hazavisz. Elment a kocsiért a garázsba, úgyhogy ha neked is szükséged van fuvarra… Bjørn megrázta a fejét. – Megkérdezted Katrinét arról, amiről beszéltünk? Harry bólintott, és egy újabb kísérletet tett arra, hogy

meggyújtsa a cigarettát. – Ez egy igen? – kérdezte Bjørn. – Nem – válaszolta Harry. – Nem kérdeztem meg, hogy állsz nála. – Nem? Harry egy másodpercre behunyt a szemét. Talán megtette. Ez esetben azonban nem emlékezett rá, ahogy a válaszra sem. – Csak azért kérdezem, mert azt gondoltam, hogy ha ti ketten éjfélkor együtt voltatok, és nem a rendőr-főkapitányságon, akkor talán nem csak munkáról beszélgettetek. Harry eltakarta a cigarettát és a kattogó öngyújtót a kezével, miközben Bjørnre nézett, akinek gyermekien kék toteni szeme a szokásosnál is jobban kidülledt. – Nem emlékszem másra, csak munkával kapcsolatos dolgokra, Bjørn. Bjørn Holm a földet bámulta, és toporgott. Mintha be akarta volna indítani a vérkeringését. Mint aki képtelen elmozdulni onnan, ahol áll. – Szólni fogok, Bjørn. Bjørn Holm leszegett fejjel bólintott, majd megfordult, és elment. Harry követte a pillantásával. Az volt az érzése, mintha Bjørn olyasmit vett volna észre, olyasmit tudott volna, amit ő maga nem. Ez az! Végre sikerült rágyújtania. Egy autó gördült elé. Harry felsóhajtott, a földre hajította a cigarettát, kinyitotta az ajtót, és beszállt. – Miről beszéltetek? – kérdezte Katrine Bjørn után pillantva, és elindult az éjszakai nyugalomba burkolózó Grønlandsleiret irányába. – Szexeltünk? – kérdezte Harry. – Micsoda? – Semmire sem emlékszem az estéből. Dugtunk? Katrine nem válaszolt, látszólag arra koncentrált, hogy

pontosan a fehér vonalon álljon meg a piros lámpánál. Harry várt. A lámpa zöldre váltott. – Nem – mondta Katrine. Gázt adott, és felengedte a kuplungot. – Nem szexeltünk. – Jól van – felelte Harry, és kiengedte a levegőt. – Túl részeg voltál. – Mi? – Túl részeg voltál. Elaludtál. Harry lehunyta a szemét. – A fenébe! – Igen, én is ezt gondoltam. – Nem így értettem. Rakel kómában van, én meg… – …mindent megteszel, hogy te is odakerülj. Felejtsd el, Harry, sokkal rosszabb dolgok is történtek ma. A rádióban egy hang szárazon bejelentette, hogy Valentin Gjertsent, az úgynevezett vámpiristát éjfélkor lelőtték. És Oslo átélte és túlélte első trópusi viharát. Katrine és Harry csendben hajtott keresztül Majorstuán, majd a Vinderen, és Holmenkollenhez közeledett. – Mit gondolsz Bjørnről? – kérdezte Harry. – Van rá esély, hogy újrakezdd vele? – Ő kérte, hogy kérdezd meg? – szakította félbe Katrine. Harry nem válaszolt. – Azt hittem, azzal a Liennel kavar. – Erről semmit sem tudok. Jól van, állj meg itt. – Ne vigyelek fel a házhoz? – Felébresztenéd Oleget. Itt jó lesz. Jó éjszakát! Harry kinyitotta a kocsi ajtaját, de nem mozdult. – Igen? – Semmi. – Azzal kiszállt az autóból. Harry nézte, ahogy a kocsi hátsó lámpái eltűnnek a sötétben, majd felballagott a kavicsos úton a házhoz.

Ott terpeszkedett, és sötétebb volt az éjszakánál. Nem szűrődött ki fény az ablakokon. Nem lélegzett. Harry kinyitotta a bejárati ajtót, bement, és a fülét hegyezte. Látta Oleg cipőjét, de csend volt odabent. Levetkőzött a mosókonyhában, és a szennyestartóba tette a ruháit. Felment a hálószobába, keresett valami tiszta holmit. Tudta, hogy nem fog tudni elaludni, ezért visszament a konyhába. Vizet forralt kávéhoz, és kibámult az ablakon. Végiggondolt pár dolgot. Aztán elhessegette őket, elkészítette a kávét, miközben tudta, hogy képtelen lesz meginni. Leugorhatna újra a Jealousyba, de érezte, hogy egy csepp alkohol sem menne le a torkán. Majd később. A gondolatok visszatértek. Csak kettő volt belőlük. Egyszerűek és hangosak. Az egyik azt mondta, hogy ha Rakel nem éli túl, akkor ő követni fogja. A másik, hogy ha Rakel túléli, el fogja hagyni. Mert Rakel jobbat érdemel nála, és így nem neki kell majd elhagynia Harryt. Egy harmadik gondolat is felbukkant. Harry a kezébe temette az arcát. Azon tűnődött, szeretné-e egyáltalán, hogy Rakel túlélje. A rohadt életbe, a rohadt életbe! És aztán ott volt egy negyedik is. Amit Valentin mondott az erdőben. A legvégén mindannyiunkat rászednek, Harry. Nyilván úgy értette, hogy Harry becsapta. Vagy valaki más csapta be? Valaki átverte Valentint? Ezért veszt maga is rajta. Közvetlenül azelőtt mondta, hogy elhitette Harryval, hogy fegyvert szegez rá. De az is lehet, hogy nem erre gondolt. Talán többről volt szó. Harry összerezzent, amikor egy kezet érzett a nyakán. Megfordult, és felnézett.

Oleg állt mögötte. – Nem hallottam, hogy jössz – próbálta mondani, de a hangja csak nehezen engedelmeskedett. – Aludtál. – Aludtam? – Harry az asztalra támaszkodva felállt. – Dehogy, csak ültem és… – Aludtál, papa – szakította félbe Oleg, és halványan rámosolygott. Harry kipislogta a szeméből a ködöt. Körülnézett. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a kávéscsészét. Hideg volt. – Hm. A fenébe! – Gondolkodtam – mondta Oleg. Kihúzta a Harry melletti széket, és leült. Harry megpróbálta lenyelni a szájában összegyűlt ragacsos nyálat. – Igazad volt. – Tényleg? – Harry ivott egy kortyot a hideg kávéból, hogy megszabaduljon az epe ízétől. – Igen. Olyan felelősséged van, ami túlmutat a szeretteiden. Olyan emberekért is felelős vagy, akik nem állnak közel hozzád. Nekem pedig nincs jogom azt követelni, hogy cserben hagyd őket. És hogy a gyilkossági ügyek olyanok neked, mint a drog, nem változtat ezen. – Hm. És teljesen magadtól jutottál erre a következtetésre? – Igen. Illetve Helga segített kicsit. – Oleg lenézett a kezére. – Helga képes más szemszögből nézni a dolgokat. És nem gondoltam komolyan, hogy nem akarok olyan lenni, mint te. Harry Oleg vállára tette a kezét. Látta, hogy az Elvis Costellopóló van rajta, amelyet tőle örökölt, és amelyben aludni szokott. – Fiam! – Igen? – Ígérd meg, hogy nem leszel olyan, mint én. Csak ezt kérem tőled. Oleg bólintott.

– Van még valami – mondta. – Igen? – Steffens telefonált. Anyáról van szó. Mintha egy vaskarom szorította volna össze Harry szívét. Visszatartotta a lélegzetét. – Felébredt.

Harmincharmadik fejezet Csütörtök reggel – Igen? – Anders Wyller? – Igen. – Jó reggelt, az Igazságügyi Orvostani Intézetből telefonálok. – Jó reggelt! – A hajszálról van szó, amelyet elemzésre küldött be. – Igen? – Megkapta a kinyomtatott anyagot? – Igen. – Nos, ez nem a teljes elemzés, de ahogy láthatja, kapcsolat van a hajszálból kinyert DNS és az egyik DNS-profil között, amelyeket a Vámpirista-ügyben regisztráltunk. Közelebbről a 201-es DNSprofilról van szó. – Igen, látom. – Nos, nem tudom, kit takar a 201-es szám, de azt tudjuk, hogy nem Valentin Gjertsent. Mivel ez részleges találat, és nem kaptam visszajelzést, meg akartam kérdezni, eljutottak-e magához az eredmények. Feltételezem, szeretnék, ha elvégeznénk a teljes az elemzést. – Nem, köszönjük. – Nem? De… – Az ügyet megoldottuk, maguknak pedig így is épp elég tennivalójuk van az intézetben. Egyébként a nyomtatott anyagot másnak is elküldték rajtam kívül? – Nem, nem látom, hogy kérték volna. Szeretné, ha… – Nem, nem szükséges. Lezárhatják az ügyet. Köszönöm a

segítséget!

HARMADIK RÉSZ

Harmincnegyedik fejezet Szombat Masza Kanagava egy fogóval emelte ki a vörösen izzó vasdarabot a kemencéből. Az üllőre tette, és elkezdte ütni az egyik legkisebb kalapácsával. A kalapácsnak hagyományos japán formája volt: a kalapácsfej hosszan előrenyúlt, nagyjából olyan alakja volt, mint egy akasztófának. Masza az apja és a nagyapja után vette át a kis kovácsműhelyt, de Vakajama sok más kovácsához hasonlóan küzdenie kellett a fennmaradásért. Az acélipar, amely korábban a város gazdasági gerincét jelentette, Kínába költözött, és Maszának egy szűk vásárlókör igényeit kellett kielégítenie. Gyártott például katanát, azaz szamurájkardot, amely rendkívüli népszerűségnek örvendett az Egyesült Államokban, és amelyet a világ minden tájáról származó magánügyfelek közvetlen megrendelésére készített. Japánban törvény írta elő, hogy egy kardkovácsnak engedéllyel kell rendelkeznie, öt évig kell tanulnia, és havonta mindössze két hosszúkardot szabad készítenie, amelyeket köteles regisztrálni a hatóságoknál. Masza egy egyszerű kovács volt, aki jó kardot készített az engedéllyel rendelkező kardkovácsok által felszámított ár töredékéért, de tudta, hogy nyakon csíphetik, ezért meglapult. Nem tudta, és nem is akarta tudni, mire használják a megrendelők a kardokat, de reményei szerint csupán edzésre vagy dísztárgyként, esetleg fegyvergyűjteménybe kerülnek. Csak annyit tudott, hogy ez jelentette a napi betevőt a családjának, és hozzájárult, hogy megtarthassa a kis műhelyt. A fiának azonban megmondta, hogy keressen más foglalkozást, tanuljon, mert a kovácsmesterség

kemény, a fizetség pedig túlságosan kevés. A fia megfogadta a tanácsát, de pénzbe került egyetemre járatni, ezért Masza minden megbízást elfogadott. Mint legutóbb is: azzal bízták meg, hogy készítse el egy Heian-korabeli vas fogsor másolatát. A megbízó egy norvég ügyfél volt, aki már másodszor rendelte meg a protézist. Az első alkalomra fél évvel korábban került sor. Masza Kanagava nem tudta az ügyfél nevét, csak egy postafiókcímet kapott. De rendben volt így, az árut előre kifizették, és Masza magas árat kért. Nemcsak azért, mert bonyolult munka volt elkészíteni a fogakat az ügyfél által küldött rajzok alapján, hanem azért is, mert rossz érzés volt. Masza nem tudta megmagyarázni, miért volt rosszabb, mint kardot készíteni, de amikor a vasfogakra nézett, kirázta a hideg. És amikor hazafelé hajtott a 370-es autópályán, a zenélő úton, ahol az útburkolat gondosan megtervezett és megszerkesztett barázdái egy dallamot játszottak, amikor a gumiabroncsok végiggördültek rajtuk, már nem gyönyörű, megnyugtató kóruséneknek hallotta a muzsikát, ahogy régen. Figyelmeztetést hallott ki belőle, mély morgást, amely egyre emelkedett, míg végül sikoltozássá fokozódott. Egy démon sikoltásává. Harry felébredt. Rágyújtott, és azon tűnődött, milyen ébredés volt ez a mai. Nem munkára ébredés. Szombat volt, a síszünet utáni első előadás csak hétfőn lesz, és ma Øystein volt a bárban. Nem egyedüllétre ébredés. Rakel ott feküdt mellette. Az első hetekben, miután hazajött a kórházból, Harry mindig attól félt, hogy nem fog felébredni, és a rejtélyes „az”, amiről az orvosok nem tudták kideríteni, mi lehet, visszatér. – Az emberek nem tudnak megbirkózni a kétséggel – mondta Steffens. – Azt akarják hinni, hogy az olyanok, mint maga és én, tudjuk, mi micsoda. A vádlott bűnös, a diagnózis helyes. Beismerni a kétségeinket olyan, mintha a saját elégtelenségünket ismernénk be, nem pedig a rejtély bonyolultságát vagy a szakma korlátait. Az igazság az, hogy soha nem fogjuk biztosan tudni, mi

baja volt Rakelnek. A hízósejtek bizonyos felhalmozódása miatt először masztocitózisra gondoltam, ami egy ritka vérbetegség. Azonban minden tünete megszűnt, és a jelek arra utalnak, hogy valamiféle mérgezés volt. Ez esetben nem kell aggódni, hogy visszatér. Ahogy a vámpirista esetében sem kell aggódni, nem igaz? – Csak éppen mi tudjuk, ki ölte meg azokat a nőket. – Igaza van. Rossz párhuzam volt. A hetek múlásával egyre ritkábban gondolt arra, hogy Rakel visszaeshet. Ahogy arra is ritkábban gondolt, hogy a telefoncsörgés egy újabb Vámpirista-gyilkosságot jelez. Így aztán nem is félelemmel teli ébredés volt. Pedig ez is megtörtént párszor, miután Valentin Gjertsen meghalt. Furcsamód nem akkor, amikor a belső ügyosztály kihallgatta, és végül arra a következtetésre jutott, hogy Harry nem hibáztatható, amiért lövéseket adott le egy átláthatatlan helyzetben egy veszélyes gyilkosra, aki maga provokálta ki a reakciót. Valentin és Marte Ruud csak a vizsgálat lezárulta után kezdte felkeresni álmaiban. És a lány suttogott a fülébe, nem a férfi. Ezért veszt maga is rajta. Harry azt mondogatta magának, hogy nem az ő dolga megtalálni Martét. Ahogy a hetek hónapokká nyúltak, Valentin és Marte látogatásai egyre ritkultak. Sokat segített, hogy Harry visszatért a rendőrtiszti főiskolára, újra beállt az életük napi ritmusa, és persze az is, hogy egy csepp alkoholt sem ivott. És most végre ott volt, ahol lennie kellett. Mert ez az ötödik típusú ébredés volt. Az elégedett ébredés. Jöhet egy újabb, megfelelő szerotoninszinttel végigcsinált nap. Harry olyan csendesen, ahogy csak tudott, kimászott az ágyból, nadrágot húzott, leosont a földszintre, betette Rakel kedvenc kapszuláját az eszpresszógépbe, és kiment a lépcsőre. Érezte, ahogy a hó kellemesen égeti meztelen talpát, miközben mélyen beszívta a téli levegőt. A fehérbe öltözött város még mindig

sötétbe burkolózott, de keleten már szégyenlős pír jelezte az új nap kezdetét. Cipőt és vastag tolldzsekit húzott, majd a postaládához gázolt a hóban. Az Aftenposten azt írta, hogy a jövő fényesebbnek tűnik, mint ahogy az a hírek alapján várható. Hogy hiába fest a média egyre részletesebb képet a gyilkosságokról, háborúkról és kegyetlenkedésekről, egy nemrégiben közzétett kutatás azt mutatta ki, hogy a gyilkosságok száma történelmi mélypontot ért el, és tovább csökken. Igen, egy nap talán a gyilkosságot is felszámolják. Mikael Bellman, akinek hivatalos kinevezésére az Aftenposten szerint a következő héten kerül sor, megjegyezte, hogy természetesen semmi baj nincs azzal, ha magasra teszik a lécet, ám az ő személyes célja nem egy tökéletes társadalom, hanem egy jobb társadalom megteremtése. Harry nem állta meg mosoly nélkül. Isabelle Skøyen tehetséges súgó volt. Harry pillantása visszatért ahhoz a mondathoz, hogy egy nap a gyilkosságot is felszámolják. Miért keltette ez a hosszú távú célkitűzés ugyanazt a szorongást benne, amelyet – az elégedettsége ellenére – az utóbbi hónapokban, sőt talán régebben is érzett? Gyilkosság. Hivatásának tekintette, hogy gyilkosok ellen harcoljon. De ha sikerül, ha mindannyian eltűnnek, nem fog ő is eltűnni velük együtt? Nem temették el egy részét Valentinnal együtt? Vajon ezért találta magát néhány nappal ezelőtt Valentin Gjertsen sírjánál? Vagy valami egyéb vitte oda? Amit Steffens mondott arról, hogy az ember nem képes megbirkózni a kétségekkel. A válaszok hiánya gyötörte? A fenébe is, Rakel egészséges, Valentin eltűnt, ideje felengedni végre! A hó megcsikordult. – Jól telt a síszünet, Harry? – Túléltük, Syvertsen asszony. Látom, maga még nem unta meg a síelést. – Ha jó az idő, menni kell – felelte a nő, és csábosan kitolta a csípőjét.

A síruhát mintha ráöntötték volna. Úgy tartotta a minden kétséget kizáróan héliumkönnyűségű sífutóléceket az egyik kezében, mintha evőpálcikák lettek volna. – Nem tart velem egy gyors túrára, Harry? Elsuhanhatnánk egészen a Tryvann síközpontig, amíg mindenki alszik. – A nő elmosolyodott, a fölöttük lévő lámpa fénye megcsillant az ajkára kent védőkrémen. – Igazán… sikamlós lesz. – Nincs sílécem – mosolygott vissza Harry. A nő nevetett. – Ugye csak viccel? Milyen norvég az, akinek nincs síléce? – Tudom, hazaárulás. Harry lepillantott az újságra. Megnézte a dátumot. Március negyedike. – Úgy emlékszem, karácsonyfájuk sem volt. – Ugye? Fel kellene jelenteni bennünket. – Tudja mit, Harry? Időnként irigylem magát. Harry felnézett. – Nem törődik semmivel, egyszerűen minden szabályt felrúg. Néha azt kívánom, bárcsak én is ilyen frivol lehetnék! Harry elnevette magát. – Ha jól bekente a lécet, biztos elég sikamlós lesz, Syvertsen asszony. – Mi? – Jó utat! – tisztelgett Harry az összehajtogatott újsággal, és visszament a házhoz. A félszemű Mikael Bellman fotójára nézett. Talán pont a félszeműsége okán tűnt a pillantása olyan határozottnak. Egy olyan férfi pillantása volt, aki meg van győződve arról, hogy tudja az igazságot. Lelkészpillantás. Olyan pillantás, amely megtéríti az embereket. Harry egy pillanatra megállt az előszobai tükör előtt. Az igazság az, hogy soha nem fogjuk biztosan tudni. A legvégén mindannyiunkat rászednek, Harry. Látszik? Látszik rajta a kétség?

Rakel a konyhaasztalnál ült, és már mindkettőjüknek kitöltötte a kávét. – Már fel is keltél? – kérdezte Harry, és megcsókolta a fejét. Rakel haja enyhe vanília- és álomillatot árasztott, Harry kedvenc illatát. – Steffens hívott az előbb – mondta Rakel, és megszorította Harry kezét. – Mit akart ilyen korán? – Csak kíváncsi volt, hogy vagyok. Behívta Oleget a vérvizsgálat után, tudod, ami karácsony előtt volt. Azt mondta, semmi ok az aggodalomra, de meg akarja nézni, talál-e esetleg genetikai nyomot, ami megmagyarázhatja „azt”. Azt. Az első időkben, miután Rakel hazajött a kórházból, ők hárman – Rakel, Harry és Oleg – gyakrabban ölelték át egymást. Többet beszélgettek. Kevesebbet terveztek. Csak együtt voltak. Aztán, mintha valaki kavicsot dobott volna a vízbe, a felszín újra olyanná vált, mint amilyen régen volt. Jéggé. És mégis úgy tűnt, mintha valami remegne alatta, odalent a mélyben. – Semmi ok az aggodalomra – ismételte meg Harry, legalább annyira magának, mint Rakelnek. – De mégis aggódsz, nem igaz? Rakel megvonta a vállát. – Kitaláltad már, mihez kezdesz a bárral? Harry leült, és ivott egy kortyot az instant kávéjából. – Amikor tegnap ott jártam, arra gondoltam, hogy el kellene adnom. Nem tudom, hogy kell üzemeltetni egy bárt, és nem is érzek elhivatottságot arra, hogy szerencsétlen génekkel megvert ifjú embereket szolgáljak ki. – De… – Øystein imád ott dolgozni. És tudom, hogy távol tartja magát az árutól. Úgy tűnik, a könnyű és korlátlan hozzáférés ösztönzőleg hat egyesekre. Ráadásul tényleg van forgalom. – Nem csoda, ha egyszer a helynek két Vámpirista-gyilkosság, egy majdnem tűzharc és a pult mögött álló Harry Hole csinált reklámot.

– Hm. Nem, szerintem Oleg zenés ötlete vált be. Ma este például kizárólag a legstílusosabb ötven fölötti énekesnők számait fogjuk játszani. Lucinda Williams, Emmylou Harris, Patti Smith, Chrissie Hynde… – Az még az én időm előtt volt, édesem. – Holnap hatvanas évekbeli dzsessz lesz. Az a furcsa, hogy azok is fel fognak bukkanni, akik a punkestékre járnak. Heti egy Paul Rodgerst is bevezetünk Mehmet tiszteletére. Øystein felvetette, hogy zenei vetélkedőt kellene tartanunk. És… – Harry? – Igen? – Ez eléggé úgy hangzik, mintha meg akarnád tartani a Jealousyt. – Tényleg? – Harry megvakarta a fejét. – A csudába, hiszen nincs is időm rá. Két ilyen együgyű, mint Øystein meg én. Rakel elnevette magát. – Hacsak… – mondta Harry. – Hacsak? Harry nem válaszolt, csak mosolygott. – Nem, nem, azt felejtsd el! – közölte Rakel. – Épp elég dolgom van így is, nem hiányzik, hogy… – Csak heti egy nap. Pénteken úgysem dolgozol. Egy kis könyvelés és egyéb papírmunka. Kaphatsz egy csokor részvényt, és te lehetsz az igazgatóság elnöke. – Elnök asszonya. – Megegyeztünk. Rakel nevetve elhessegette Harry kinyújtott kezét. – Nem. – Gondold át! – Jól van, átgondolom, mielőtt nemet mondok. Visszamegyünk az ágyba? – Fáradt vagy? – Neeem. – Rakel félig lehunyt szemmel Harryra nézett a kávéscsésze fölött. – De el tudnám képzelni, hogy szakítok egy

csokorral abból, amiből úgy látom, Syvertsen asszony nem kapott. – Hm. Szóval kémkedtél. Nos, csak ön után, elnök asszony. Harry ismét az újságra pillantott. Március negyedike. A szabadulás dátuma. Követte Rakelt fel a lépcsőn. Ezúttal anélkül ment el az előszobai tükör előtt, hogy belenézett volna. Svein „Vőlegény” Finne belépett a Vår Frelsers temetőbe, amely üres volt ezen a hajnali órán. Csupán egy óra telt el azóta, hogy szabad emberként távozott az Ila börtönből, és az első útja ide vezetett. A kicsi, lekerekített fekete sírkövek olyanok voltak a fehér hóban, akár a pontok egy fehér papíron. Apró, óvatos léptekkel haladt a jeges ösvényen. Megöregedett, és hosszú évekig nem járt jégen. Megállt egy különösen kicsi sírkő előtt. A kereszt alatt fehér, semleges betűk álltak. Valentin Gjertsen. Egyetlen sor sem szerepelt az emléke megőrzéséről. Hát persze hogy nem. Senki sem akart emlékezni rá. Virág sem volt a síron. Svein Finne előhúzta a kabátzsebéből a tollat, letérdelt, és a sírkő elé tűzte a hóba. A cseroki törzsben sastollat tettek a halottak koporsójába. Kerülte a kapcsolatot Valentinnal, amikor mindketten az Ilában ültek. Nem azért, amiért a többi fogvatartott, akik rettegtek Valentintól. Hanem mert Svein Finne nem akarta, hogy a fiatalember felismerje. Pedig tudta, hogy előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezik. Mindössze egyetlen pillantást vetett rá azon a napon, amikor Valentin megérkezett az Ilába. Az anyja keskeny vállát és magas hangját örökölte. Még a jegyességük idejéből emlékezett a nőre. Egyike volt azoknak, akik megpróbáltak abortuszra menni, amikor nem figyelt oda, így aztán Svein hozzá költözött, hogy megóvja utódját. A nő remegve, könnyek között feküdt mellette minden este, egészen addig, amíg meg nem szülte a fiút ott, a szobában. Svein a saját késével vágta el a köldökzsinórt. A tizenharmadik gyermeke, a hetedik fia volt. És Svein nem akkor lett száz százalékig biztos benne, hogy ő az, amikor meghallotta az új fogvatartott nevét. Akkor, amikor

részletekbe menően megtudta, miért ítélték el Valentin Gjertsent. Svein Finne felállt. A halottak halottak. Az élők pedig hamarosan halottak lesznek. Mély lélegzetet vett. A férfi kapcsolatba lépett vele. És felébresztette a szomjúságát, amelyről azt hitte, az évek kigyógyították belőle. Svein Finne felnézett az égre. A nap hamarosan felkel. A város felébred, megdörgöli a szemét, lerázza magáról a gyilkosról szóló rémálmot, aki feldúlta a nyugalmát ősszel. Mosolyogva nézi, ahogy lesüt rá a nap, boldog tudatlanságban afelől, ami történni fog. És ami az őszt szelíd előjátékká fogja változtatni. Amilyen az apa, olyan a fiú. Amilyen a fiú, olyan az apa. A rendőr. Harry Hole. Valahol odakint volt. Svein Finne megfordult, és elindult. A léptei hosszabbak, gyorsabbak, biztosabbak lettek. Annyi dolga volt még. Truls Berntsen a hatodik emeletről nézte, ahogy a nap vörös sugarai megpróbálnak áttörni az Ekebergåsen fölött. Decemberben Katrine Bratt a kutyaólból egy ablakos irodába költöztette. Ami igazán kellemes volt. De továbbra is a lezárt és jegelt ügyek jelentéseit és beérkező anyagait archiválta. Azért volt ilyen korán a munkahelyén, mert a kinti mínusz tizenkét fokban az iroda melegebb volt, mint a lakása. Vagy mert rosszul aludt mostanában. Az elmúlt hetekben az archiválandó anyagok zömét természetesen a Vámpirista-gyilkosságokkal kapcsolatos megkésett tippek és felesleges tanúvallomások tették ki. Egyesek azt állították, látták Valentin Gjertsent. Feltehetően ugyanazok, akik szerint Elvis él. Nem számított, hogy a DNS-vizsgálatok meggyőző bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy Harry Hole valóban Valentin Gjertsent ölte meg. Nekik a tények csupán apró

bosszúságok voltak, amelyek a rögeszméik útjában álltak. A rögeszméik útjában. Truls Berntsennek fogalma sem volt róla, miért ragadt meg benne a mondat, pedig nem is mondta ki, csak gondolt rá. Felkapta a következő borítékot a kupac tetejéről. A többihez hasonlóan ez is fel volt nyitva, és a tartalmát már elolvasta valamelyik kollégája. A Facebook logója szerepelt rajta, meg egy bélyegző, amelyből kiderült, hogy ajánlott küldeményként érkezett. Gemkapoccsal archiválási parancsot tűztek hozzá, amelyen az ügyszám alatt csupán a Vámpirista-ügy felirat állt, az Ügyintéző rubrika alatt pedig Magnus Skarre neve és aláírása. Truls Berntsen kivette a boríték tartalmát. Legfelül egy angol nyelvű levél feküdt. Truls nem értett mindent, annyit azonban kihámozott, hogy egy bírósági határozat volt, a csatolmány pedig a Vámpirista-ügy áldozatainak és a továbbra is eltűntként nyilvántartott Marte Ruud Facebook-fiókjának kinyomtatott anyaga. Átlapozta az oldalakat, és észrevette, hogy néhány lap összeragadt, ezért felmerült benne, hogy Skarre talán nem nézte végig mindet. Persze az ügyet megoldották, az elkövető pedig soha nem kerül a vádlottak padjára, Truls viszont boldogan hanyagságon kapta volna azt a szemétláda Skarrét. Végignézte a neveket, akikkel az áldozatok kapcsolatba kerültek. Abban reménykedett, hogy sikerül találnia egy Facebook-üzenetet, amely Valentin Gjertsentől, avagy Alexander Dreyertől érkezett, vagy amelyet nekik címeztek, és bemárthatja Skarrét. A pillantása végigpásztázta az oldalakat, és csak a feladónál és a címzettnél állt meg. Felsóhajtott, amikor az oldalak végére ért. Egyetlen baklövést sem talált. Az áldozatok nevén kívül csak néhány volt ismerős, azoké, akiket Wyller és ő hallgattak ki, mert telefonos kapcsolatban álltak az áldozatokkal. Abban pedig semmi különös nem volt, hogy többekkel a Facebookon is ismerősök voltak, például Ewa Dolmennel és ezzel a Lenny Hell-lel. Truls visszatette a dokumentumokat a borítékba, felállt, és az irattároló szekrényhez ment. Kihúzta a felső fiókot. Aztán

elengedte. Szerette, ahogy kicsúszott a sínen, hangos süvítéssel, akár egy tehervonat. Amíg az egyik kezével meg nem állította. A borítékra nézett. Dolmen. Nem Hermansen. Megkereste a fiókban a mappát, amely a híváslistákon szereplő emberek kihallgatási anyagát tartalmazta, és a borítékkal együtt az íróasztalhoz vitte. Átlapozta a Facebook-fiókok anyagát, és újra rábukkant a névre. Lenny Hell. Trulsben azért maradt meg a név, mert a Motörhead frontemberére, Lemmyre emlékeztette, annak ellenére is, hogy a fickó, akivel a telefonon beszélt, a remegő hangja alapján sokkal inkább egy beszari nyápicnak tűnt. Bár a legtöbbek hangja remegni kezd, amikor meghallják, hogy a rendőrségtől hívják őket. Akkor is, ha egyébként teljesen ártatlanok. Lenny Hell tehát kapcsolatba került Ewa Dolmennel a Facebookon. A kettes számú áldozattal. Truls kinyitotta a kihallgatások anyagát tartalmazó mappát. Megtalálta a jelentést Lenny Hell rövid kihallgatásáról, amelyet ő folytatott le. És a beszélgetésről az Åneby Pizza & Grill tulajdonosával. És egy megjegyzést, amelyet nem igazán értett. Wyller arról számolt be, hogy a nittedali körzeti megbízott hitelt adott Lenny és a pizzériatulajdonos szavának, aki megerősítette, hogy Lenny az éttermében volt Elise Hermansen meggyilkolásának időpontjában. Elise Hermansen. Az egyes számú áldozat. Azért hallgatták ki Lennyt, mert többször felhívta Elise Hermansent. És mint most kiderült, Ewa Dolmennel is kapcsolatban állt a Facebookon. Ez volt hát a baklövés. Magnus Skarre baklövése. És talán Lenny Hellé is. Hacsak nem véletlen. Végtére is hasonló korú szingli férfiakról és nőkről van szó, akik ugyanazon a földrajzi területen kerestek párt, amely egy meglehetősen ritkán lakott, kis ország. Sokkal valószínűtlenebb egybeesések is léteznek. Az ügyet pedig lezárták, nem volt mit felderíteni. Nem igazán. Másrészről viszont… Az újságok a mai napig írtak a vámpiristáról. Az Egyesült Államokban egy kétes

hírű, kis létszámú Valentin Gjertsen-rajongói klub alakult, valaki pedig megvásárolta az életéről szóló könyv és film jogait. Talán már nem a címlapokon szerepelt, de gyorsan megint oda kerülhet. Truls Berntsen felkapta a telefonját. Kikereste Mona Daa számát. Hosszasan bámulta. Aztán felállt, fogta a dzsekijét, és a lifthez indult. Mona Daa összeszorította a szemét, és a mellkasához emelte a súlyokat. Elképzelte, hogy kitárja a szárnyait, és elrepül innen, át a Frognerpark és Oslo fölött. Hogy mindent lát. Az égvilágon mindent. És megmutatja nekik. Egyszer látott egy dokumentumfilmet a kedvenc fotósáról, Don McCullinról, akit humanitárius hadi tudósítónak neveztek, mert az emberiség legrosszabb oldalait mutatta be azért, hogy gondolkodásra és önvizsgálatra ösztönözzön, és ne csupán együttérző borzongást váltson ki. Mona nem mondhatta el ugyanezt magáról. Az is eszébe jutott, hogy volt egy szó, amelyet nem említettek meg az egyoldalú, magasztaló dokumentumfilmben. Ez pedig az ambíció volt. McCullin lett a legjobb a szakmájában, és minden bizonnyal több ezer csodálójával találkozott a küzdelmek során. Küzdelmek – a szó szoros értelmében. Fiatal kollégákkal, akik olyanok akartak lenni, mint ő, mert hallották a legendát, hogy a Tet-offenzíva alatt együtt maradt a katonákkal Hue városában, és a bejrúti, biafrai, kongói, ciprusi anekdotákat. Itt volt egy fotós, aki megkapta a leginkább függőséget okozó drogot, az elismerést és a figyelmet, mégsem esett egyetlen szó sem arról, mi bírhatta rá arra, hogy a legborzalmasabb próbatételeknek tegye ki magát, és olyan kockázatot vállaljon, amelyről egyébként álmodni sem mert. És hogy ugyanazokat a bűncselekményeket kövesse el, amelyeket dokumentált, csupáncsak azért, hogy elkészítse a tökéletes képet, a korszakalkotó riportot. Mona hajlandó volt bemászni egy ketrecbe és a vámpiristát

várni. Anélkül, hogy jelentette volna a rendőrségnek, és ezáltal emberéleteket mentett volna meg. Könnyű lett volna riadót fújni, annak ellenére is, hogy azt hitte, figyelik. Diszkréten egy cetlit tol Nora elé az asztalon. Ő azonban úgy tett – akárcsak Nora a szexuális fantáziáiban: hagyta, hogy Harry Hole megerőszakolja –, mintha kénytelen lett volna belemenni a játékba. Természetesen mert akarta. Az elismerést, a hírnevet, és látni a fiatal kollégák szemében a csodálatot, amikor megtartja köszönőbeszédét az újságírói díj átadóján. Alázatosan elmondta volna, hogy ő csupán egy szerencsés és szorgalmas lány egy északi kisvárosból. Majd egy kissé kevésbé alázatosan mesél a gyerekkoráról, az iskolai zaklatásokról, a bosszúról és az ambícióról. Igen, beszélt volna az ambícióról, nem félt volna kimondani az igazságot. Hogy repülni akar. Repülni. – Kicsivel több ellenállásra van szükséged. Nehezebb lett emelnie a karját. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a súlyzókat két kéz nyomja finoman lefelé. Az illető közvetlenül a háta mögött állt, amitől Mona a szemben lévő nagy tükörben úgy festett, mint a négykarú Ganésa. – Gyerünk, még kettőt – suttogta a hang a fülébe. Mona felismerte. A rendőr. A férfi most felemelte a fejét, és Mona meglátta a mosolygó arcot a tükörben. A kék szempárt a szőke frufru alatt. A hófehér fogsort. Anders Wyller. – Te meg mit keresel itt? – kérdezte. Elfelejtette emelni a karját, mégis úgy érezte, repül. – Te meg mit keresel itt? – kérdezte Øystein Eikeland, és letette a vendég elé a söröskorsót. – Mi? – Nem te, hanem ő – válaszolta Øystein, és hüvelykujjával a magas, rövid hajú férfi felé bökött, aki ebben a pillanatban belépett a bárpult mögé, majd kávét és vizet töltött a cezvébe. – Képtelen vagyok meginni az instant kávét – mondta Harry. – Képtelen vagyok elviselni a szabadságot – mondta Øystein. –

Képtelen vagyok elszakadni az imádott bárodtól. Hallod, mi ez? Harry megállt, és a gyors, hullámzó zenére fülelt. – Amíg nem kezd énekelni, nem. – Nem fog énekelni, épp ez a csodálatos benne – mondta Øystein. – Taylor Swift: 1989. Harry bólintott. Emlékezett rá, hogy kiadták az album énekhang nélküli verzióját is. – Nem arról volt szó, hogy a mai énekesek kizárólag ötven feletti nők lesznek? – tudakolta. – Nem hallottad, mit mondtam? – kérdezte Øystein. – Nem énekel. Harry elvetette a gondolatot, hogy érveket sorakoztasson fel a logikátlanság ellen. – Az emberek korán jönnek ma. – Az aligátorkolbász miatt van – mondta Øystein, és pult fölött lógó hosszú, füstölt kolbászokra mutatott. – Az első héten még elég volt, mert furcsának találták, de most ugyanazok jönnek vissza, és többet akarnak. Lehet, hogy meg kellene változtatnunk a bár nevét Alligator Joe’sra, Evergladesre vagy… – A Jealousy jó. – Oké, oké, én csak próbálok kreatív lenni. Valaki el fogja lopni az ötlet. – Addigra lesz új ötleted. Harry a főzőlapra állította a cezvét, és éppen megfordult, amikor egy ismerős alak lépett be az ajtón. Harry keresztbe fonta a mellkasán a karját, miközben a férfi leverte a csizmájáról a havat, és szétnézett a bárban. – Valami baj van? – kérdezte Øystein. – Nem hiszem – felelte Harry. – Vigyázz, nehogy felforrjon a kávé. – Te és a te török „ne forrjon fel a kávé” mániád. Harry megkerülte a pultot, és a férfihoz ment, aki kigombolta a kabátját. – Hole – mondta.

– Berntsen – felelte Harry. – Van valamim magának. – Miért? Truls Berntsen röfögő nevetést hallatott. – Nem is akarja tudni, mi az? – Csak akkor, ha elégedett leszek az első válaszával. Harry látta, hogy Truls Berntsen igyekszik közömbös vigyort erőltetni magára, de nem járt teljes sikerrel, ezért inkább nyelt egyet. És persze könnyen lehet, hogy a sebhelyes képének vörös színéről is a hidegből a melegbe való átmenet tehetett. – Maga egy igazi pöcs, Harry, de egyszer megmentette az életemet. – Ne akarja, hogy megbánjam. Berntsen előhúzta a mappát a kabátja belső zsebéből. – Lemmy… Akarom mondani: Lenny Hell. Látni fogja, hogy Elise Hermansennel és Ewa Dolmennel is kapcsolatban állt. – Igen? – Harry a gumiszalaggal összefogott, sárga papírmappára nézett, amelyet Truls Berntsen nyújtott felé. – És miért nem Bratthoz ment ezzel? – Mert neki, ellentétben magával, gondolnia kell a karrierjére, és ezzel Mikaelhez kellene mennie. – És? – Mikael a jövő héten foglalja el az igazságügyi miniszteri posztot. Nincs szüksége arra, hogy beleköpjenek a levesébe. Harry Truls Berntsenre nézett. Már jó ideje rájött, hogy Berntsen nem olyan ostoba, mint amilyennek látszik. – Úgy érti, Bellman nem akarna újabb köröket futni ebben az ügyben? Berntsen megvonta a vállát. – A Vámpirista-ügy majdnem keresztbe tett neki. Aztán mégis az egyik legnagyobb sikere lett. Eszében sem lesz tönkretenni ezt a képet. – Hm. Azért adja ide nekem ezeket a papírokat, mert attól tart, hogy a rendőrfőkapitány íróasztalfiókjában végzik?

– Attól tartok, hogy az iratmegsemmisítőben végzik, Hole. – Rendben, de még nem válaszolt a kérdésemre. Miért? – Nem hallotta? Iratmegsemmisítő. – És az magát miért aggasztja, Truls Berntsen? Csak semmi ködösítés, tudom, ki és mi maga. Truls röfögött valamit. Harry várt. Aztán Truls rásandított, majd elfordította a tekintetét, és úgy toporgott, mintha még mindig havas volna a lába. – Nem tudom – mondta végül. – Tényleg nem tudom. Arra gondoltam, hogy talán jó lenne Magnus Skarre pofájába vágni, hogy figyelmen kívül hagyta, hogy nemcsak telefonon, hanem a Facebookon is kapcsolatban álltak, de nem is ez az oka. Nem hiszem. Azt hiszem, én csak… A fenébe is, nem tudom! – Köhögött. – De ha nem akarja, akkor visszateszem az irattároló szekrénybe, és ott rohad meg velem együtt. Harry letörölte a párát az ablaküvegről, és nézte, ahogy Truls Berntsen lehajtott fejjel gyalogol az éles téli fényben. Talán tévedett, vagy Truls Berntsen valóban a „rendőrség” néven ismert, részlegesen jóindulatú betegség tüneteit mutatja? – Az meg mi? – tudakolta Øystein, amikor Harry visszament a pult mögé. – Rendőrségi pornó – felelte Harry, és a pultra tette a sárga mappát. – Jelentések és kihallgatási jegyzőkönyvek. – A Vámpirista-üggyel kapcsolatban? De hát azt már megoldottátok, nem? – De igen, ez csak néhány elvarratlan szál, pár formalitás. Nem hallod, hogy forr a kávé? – Nem hallod, hogy Taylor Swift nem énekel? Harry kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán hallotta, hogy elneveti magát. Imádta ezt a fickót. Imádta ezt a bárt. Elosztotta kettőjük között az elrontott kávét, és a Welcome to Some Pork ütemét dobolta a sárga mappán. Pillantása végigsiklott az oldalakon, miközben arra gondolt, hogy Rakel biztosan igent

mond majd, elég, ha pisszenés nélkül ül, és ad neki egy kis időt. A pillantása megállapodott valamin. Mintha megreccsent volna alatta a jég. A szíve gyorsabban kezdett verni. A legvégén mindannyiunkat rászednek, Harry. – Mi az? – kérdezte Øystein. – Mi? – Úgy nézel ki, mintha… Szóval… – Kísértetet láttam volna? – kérdezte Harry, és még egyszer elolvasta, hogy biztos legyen benne. – Nem – válaszolta Øystein. – Nem? – Nem, inkább úgy nézel ki, mintha… felébredtél volna. Harry felemelte a pillantását a papírokról, és Øysteinre nézett. És érezte. A nyugtalanság. Eltűnt. – Hatvan – figyelmeztette Harry Oleget. – És jeges az út. Oleg kissé visszavett a tempóból. – Miért nem mész oda egyedül, ha egyszer van kocsid és jogosítványod? – Mert te és Rakel jobban vezettek – felelte Harry, és hunyorgott az alacsony, hófödte, erdős domboldalakról visszaverődő éles napfénytől. Egy tábla azt jelezte, hogy négy kilométer van hátra Ånebyig. – Akkor anya is elhozhatott volna. – Gondoltam, megnézhetnél egy körzeti megbízotti irodát. Egy nap talán hasonló helyre kerülsz, tudod. Oleg lefékezett egy hókotró mögött, amelynek hóláncai az aszfalton csikorogtak. – Én a gyilkossági osztályt céloztam meg, nem a vidéket. – Oslo is egy nagy falu, és ez csak fél órára van. – Jelentkeztem az FBI kurzusára Chicagóban. Harry elmosolyodott. – Ha ilyen ambiciózus vagy, néhány év egy körzeti megbízotti

irodában nem ijeszthet meg. Itt fordulj balra. – Jimmy – mondta a nittedali körzeti megbízotti iroda ajtaja előtt álló jókötésű, derűs férfi. Az iroda közvetlenül a helyi munkaügyi központ mellett kapott helyet egy modern épületben, amilyenben Norvégia-szerte székeltek a közszolgáltatók. A bőre friss barna színéből Harry arra tippelt, hogy a férfi a Kanári-szigeteken töltötte a síszünetet, amely gondolata azon az előítéletektől nem mentes feltételezésen alapult, hogy az y-ra végződő keresztnevű nittedaliak ilyesfajta népszerű nyaralóhelyeken vakációznak. Harry kezet fogott vele. – Köszönöm, hogy időt szakított ránk szombaton, Jimmy. Ez itt Oleg, a rendőrtiszti főiskola hallgatója. – Egészen úgy fest, mint egy jövendőbeli körzeti megbízott – mondta Jimmy végigmérve a százkilencven centiméter magas fiatalembert. – Igazán nagy megtiszteltetés, hogy maga Harry Hole látogat el hozzánk személyesen. De attól tartok, nem én, hanem maguk vesztegetik az idejüket ezzel az úttal. – Valóban? – A telefonban azt mondta, hogy Lenny Hell nem vette fel a telefonját, és egy kicsit utánanéztem a srácnak, amíg magukat vártam. Kiderült, hogy Thaiföldre utazott közvetlenül a kihallgatás után. – Kiderült? – Igen, utazás előtt szólt a szomszédjainak és az állandó megbízóinak, hogy ott marad egy ideig. Kint pedig valószínűleg egy thaiföldi telefonszámot használ, de senkinek sem volt meg, akivel beszéltem. És azt sem tudták, hol tartózkodik pontosan Thaiföldön. – Amolyan magányos farkas? – Így is mondhatjuk. – Családja van? – Szingli. Egyedüli gyerek. Soha nem költözött el otthonról, és

amióta a szülei meghaltak, egyedül él a Disznóházban. – A Disznóházban? – A faluban csak így hívjuk. Hellék nemzedékeken át sertéstenyésztéssel foglalkoztak, szépen megszedték magukat rajta, és száz évvel ezelőtt felépítettek egy nem túl szokványos, háromszintes házat odafent. Az emberek valószínűleg úgy vélték, hogy túlságosan elegáns és fennhéjázó épület holmi sertéshízlalóknak, ezért Disznóháznak kezdték hívni. – A körzeti megbízott nevetett. – Nehogy azt hidd, hogy vagy valaki, nem igaz? – Hm. Mit gondol, mit csinálhat Lenny ilyen hosszú ideig Thaiföldön? – Na, igen, mit csinálhatnak a Lenny-féle emberek Thaiföldön? – Én nem ismerem Lennyt – vonta meg a vállát Harry. – Kedves fickó – mondta a körzeti megbízott. – Eszes is, informatikus. Otthonról dolgozik szabadúszóként, olykor felhívjuk számítógépes problémákkal. Nincsenek függőségei, nem csinál ostobaságokat. Amennyire tudom, anyagi gondjai sincsenek. Igaz, a nőkkel sosem volt szerencséje. – Ez mit jelent? Jimmy a szájuk előtt gomolygó párát nézte. – Hideg van idekint, fiúk. Mi lenne, ha bemennénk, és innánk egy kávét? – Szerintem Lenny feleséget keres magának Thaiföldön – folytatta Jimmy, miközben kávét töltött két fehér kincstári bögrébe és a saját Lillestrøm Sportklub feliratú poharába. – Itthon nem tudott megbirkózni a konkurenciával. – Nem? – Nem. Lenny, mint mondtam, magányos farkas, magának való figura, nem beszél sokat, szóval nem az a csajmágnes típus. Ráadásul borzasztóan féltékeny tud lenni. Amennyire tudom, soha a légynek sem ártott, de egy hölgy egyszer betelefonált, mert úgy érezte, Lenny túlságosan rászállt a találkájuk után. – Zaklatta?

– Igen, manapság így nevezik. Lenny állítólag egy csomó SMS-t és virágot küldött neki, annak ellenére, hogy a nő megmondta, hogy nem érdekli. Egy este a munkahelye előtt várta. A nő akkor világosan közölte vele, hogy többé a színét sem akarja látni, és így is lett. Viszont észrevette, hogy egyes dolgok megváltoztatták a helyüket a lakásában, mire hazaért a munkából. Ekkor hívott fel bennünket. – Úgy vélte, hogy Lenny járt a lakásán? – Beszéltem Lennyvel, de tagadta. És aztán nem is hallottunk többet az ügyről. – Van Lennynek 3D-nyomtatója? – Hogy mije? – Egy gép, amellyel kulcsot másolhat. – Fogalmam sincs, de mint mondtam, informatikusként dolgozik. – Mennyire féltékeny? – kérdezte Oleg, mire a másik két férfi felé fordult. – Tízes skálán? – kérdezett vissza Jimmy. Harry nem tudta eldönteni, hogy ironizálni próbált-e. – Csak azon gondolkodom, vajon beteges féltékenységről lehete szó – válaszolta Oleg, és bizonytalanul Harryra pillantott. – Miről beszél a fiú, Hole? – Jimmy hangosan szürcsölt egyet a kanárisárga bögréből. – Azt kérdezi, hogy Lenny megölt-e valakit? – Nos. Ahogy a telefonban is mondtam, a Vámpirista-ügy utolsó szálait igyekszünk elvarrni, és Lenny beszélt két áldozattal. – És ez a Valentin nevű fickó megölte őket – mondta Jimmy. – Vagy kétségeik támadtak? – Semmi kétségünk sincs afelől, hogy Valentin ölte meg őket – válaszolta Harry. – Csak beszélni szerenék Lenny Hell-lel az áldozatokhoz fűződő kapcsolatáról. Hátha kiderül valami, amit eddig nem tudtuk. A térképen láttam, hogy csak néhány kilométerre lakik innen, úgyhogy arra gondoltam, odamehetnénk, és bekopogtathatnánk hozzá. Ennyi az egész.

A körzeti megbízott nagy keze megsimogatta a bögrén a klublogót. – Az újságban az állt, hogy maga most már a főiskolán tanít, és nem nyomozóként dolgozik. – Lennyhez hasonlóan én is szabadúszó vagyok. Jimmy keresztbe fonta a karját a mellkasán, mire a bal csuklóján felcsúszott az ingujja, és felfedett egy meztelen nőt ábrázoló kifakult tetoválást. – Rendben, Hole. Tudja, a nittedali körzetben, hála az égnek, nem sok minden történik. Ezért amikor felhívott, nemcsak néhány telefonhívást bonyolítottam le, hanem Lenny házához is elmentem. Már amennyire meg tudtam közelíteni. A Disznóház egy erdei út végén fekszik, és miután az ember elhagyja az utolsó szomszédos épületet, ami másfél kilométerre van a háztól, hirtelen fél méter magas lesz a hó, és egyetlen kerék- vagy cipőnyom sem látható benne. Csak jávorszarvas és róka. És talán egy-két farkasnyom. Érti? Hetek óta nem járt arra senki. Ha el akarja érni Lennyt, repülőjegyet kell vennie Thaiföldre. Úgy hallottam, Pattaja népszerű azok között, akik feleséget keresnek. – Motoros szán – mondta Harry. – Micsoda? – Ha holnap visszajövök egy házkutatási paranccsal, tud szerezni motoros szánt? Harry látta, hogy a körzeti megbízott jókedve elpárolog. Valószínűleg úgy képzelte, hogy egy kellemes kávézásnak néz elébe, ahol bebizonyíthatja a fővárosi kollégáknak, hogy vidéken is hatékony rendőrségi munka folyik. Ehelyett megkérdőjelezik az ítélőképességét, és arra kérik, hogy bocsásson a rendelkezésükre egy járművet, mint valami anyagkezelő raktáros. – Másfél kilométerhez nincs szükség motoros szánra – mondta Jimmy, és megdörgölte napsütötte orra hegyét, amely már hámlani kezdett. – Kössön sílécet, Hole! – Nincs sílécem. Motoros szán, és kell valaki, aki vezeti. A válaszát követő csend mintha egy örökkévalóságig tartott

volna. – Láttam, hogy a fiú vezetett. – Jimmy oldalra billentette a fejét. – Talán jogosítványa sincs, Hole? – Van, de egyszer meghalt mellettem egy rendőr egy közlekedési balesetben. – Harry felemelte a bögréjét, és felhajtotta a kávét. – Szeretném elkerülni, hogy újból megtörténjen. Köszönjük a kávét, és akkor holnap találkozunk. – Ez meg mi volt? – kérdezte Oleg, miközben indexelve várták, hogy kifordulhassanak a főútra. – Egy körzeti megbízott önként a rendelkezésedre áll szombaton, te pedig elkezdesz szórakozni vele? – Szerinted szórakoztam vele? – Igen! – Hm. Indexelj a másik irányba. – Oslo jobbra van. – A GPS szerint viszont az Åneby Pizza & Grill mindössze kétperces autóútra balra. Az Åneby Pizza & Grill tulajdonosa, aki Tommyként mutatkozott be, a kötényébe törölte a kezét, és alaposan megnézte a képet, amelyet Harry mutatott neki. – Elképzelhető, de nem emlékszem tisztán. Csak abban vagyok biztos, hogy Lenny itt volt, és volt vele valaki azon az estén, amikor azt a nőt meggyilkolták Oslóban. Lenny magányos farkas, mindig egyedül van, és ritkán bukkan fel itt. Ezért emlékeztem arra az estére, amikor a kollégái felhívtak ősszel. – A képen lévő férfit Alexandernek vagy Valentinnak hívják. Hallotta esetleg, hogy Lenny így szólította beszélgetés közben? – Arra sem emlékszem, hogy hallottam-e beszélgetni őket egyáltalán. Egyedül szolgáltam ki egész este, a feleségem a konyhában volt. – Mikor távoztak? – Az ég tudja. Egy pepperonis-sonkás Knut Special XXL-et

feleztek el. – Vagyis erre emlékszik? Tommy elvigyorodott, és a mutatóujjával megkocogtatta a halántékát. – Rendeljen pizzát, jöjjön vissza három hónap múlva, és kérdezze meg, melyik volt. Ugyanazt a kedvezményt kapják, mint a körzeti megbízotti iroda. Az összes pizzaalapunk szénhidrátcsökkentett, és olajos magvakat tartalmaz. – Igazán csábító, de a fiam kint ül a kocsiban. Köszönöm a segítséget! – Igazán nincs mit. Oleg elindult a korai szürkületben. Mindketten csendesek voltak, a gondolataikba merültek. Harry számításokat végzett. Valentin könnyedén megehetett egy pizzát Lennyvel, majd még időben visszaérhetett Oslóba, hogy meggyilkolja Elise Hermansent. Egy szembe jövő teherautó olyan sebességgel haladt el mellettük, hogy a kocsi hintázni kezdett. Oleg megköszörülte a torkát. – Hogy szándékozol megszerezni a házkutatási parancsot? – Hm? – Először is, nem dolgozol a gyilkossági csoportban. Másodszor pedig nincs elegendő jogalapja a házkutatási parancsnak. – Nincs? – Nincs, ha jól értettem a tananyagot. – Hadd halljam! – mosolygott Harry. Oleg lassított. – Megcáfolhatatlan bizonyíték van arra, hogy Valentin több nőt megölt. Lenny Hell véletlenül találkozott kettővel. Ez önmagában még nem biztosít elegendő jogot a rendőrségnek, hogy betörjön Lenny Hellhez, miközben Thaiföldön nyaral. – Egyetértek, nehéz lesz ennek alapján házkutatási parancsot szerezni. Úgyhogy menjünk ki Grinibe.

– Grinibe? – Arra gondoltam, beszélnék Hallstein Smithtel. – Vacsorát főzünk Helgával ma este. – Konkrétan a beteges féltékenységről akarok beszélni vele. Azt mondod, vacsorát főztök? Értem, akkor majd egyedül megyek ki. – Grini majdnem útba esik, úgyhogy rendben. – Menj, és főzz vacsorát. Elhúzódhat a beszélgetés. – Késő. Már azt mondtad, mehetek. – Oleg gyorsított, megelőzött egy traktort, és felkapcsolta a reflektort. Egy darabig csendben haladtak. – Hatvan – szólalt meg Harry a telefonját nyomkodva. – És jeges az út – tette hozzá Oleg, és kicsit lassított. – Wyller? – mondta Harry. – Itt Harry Hole. Remélem, otthon ülsz, és unatkozol ezen a szombat délutánon. Tényleg? Muszáj lesz elmagyaráznod a hölgynek, akárki legyen is az, hogy egy kiérdemesült, ám legendás nyomozónak kell segítened ellenőrizni néhány dolgot. – Beteges féltékenység – mondta Hallstein Smith, és csillogó szemmel nézett váratlanul betoppant vendégeire. – Érdekes téma. De tényleg egészen idáig jöttek azért, hogy beszéljek róla? Ez nem Ståle Aune szakterülete? Oleg bólintott, úgy tűnt egyetértett vele. – Magával akartam beszélni, mert kétségei vannak – mondta Harry. – Kétségeim vannak? – Mondott valamit, amikor Valentin itt járt. Azt, hogy tudta, hol van. – Mi hol van? – Azt nem mondta. – Sokkos állapotban voltam, valószínűleg egy csomó mindent összehordtam. – Nem, kivételesen egészen keveset beszélt, Smith. – Hallottad ezt, May? – nevetett Hallstein Smith az aprócska

nőre, aki teát töltött nekik. A nő mosolyogva bólintott, majd fogta a kiöntőt, és egy csészével együtt eltűnt a nappaliban. – És ezt úgy értelmezte, hogy kétségeim vannak? – kérdezte Smith. – Úgy hangzott, mintha valami tisztázatlan dologról lenne szó – felelte Harry. – Mintha nem értene valamit. Hogy honnan tudhatott róla Valentin. Vagy tévedek? – Nem tudom, Harry. Ami a tudattalanomat illeti, maga ugyanolyan jól vagy talán még jobban tudhatja, mint én. Miért kérdezi? – Mert felbukkant egy férfi. Azaz eltűnt: sietősen Thaiföldre távozott. Megkértem Wyllert, hogy nézzen utána. Az illető egyetlen utaslistán sem szerepelt abban az időszakban, amikor állítólag elutazott. Az elmúlt három hónapban nem használta a bank- és hitelkártyáját, sem Thaiföldön, sem másutt. És legalább ennyire érdekes, hogy Wyller megtalálta a nevét azoknak a listáján, akik 3D-nyomtatót vásároltak tavaly. Smith Harryra meredt. Aztán megfordult, és kinézett a konyhaablakon. A hó puha, csillogó paplanként feküdt a sötét földeken. – Valentin tudta, hol van az irodám. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy „tudta, hol van”. – Úgy érti, tudta a címét? – Nem, úgy értem, hogy a kaputól egyenesen a pajtába jött. És nemcsak azt tudta, hol van az irodám, hanem azt is, hogy ott szoktam ülni az éjszaka közepén. – Talán látta a fényt az ablakban. – A kaputól nem lehet látni az ablakon kiszűrődő fényt. Jöjjenek, mutatok valamit. Lementek a pajtához, Smith kinyitotta az iroda ajtaját, majd bekapcsolta a számítógépet. – Itt vannak a biztonsági kamerák felvételei, csak keresgélnem kell egy kicsit a dátumok között – mondta, és pötyögni kezdett a

billentyűzeten. – Klassz rajz! – intett Oleg a falon lógó denevérember felé. – Hátborzongató. – Alfred Kubin – mondta Smith. – Der Vampyr. Apámnak volt egy könyve Kubin képeiről, amelyet kamaszkoromban órákon keresztül lapozgattam otthon, míg a többiek moziban voltak, és rossz horrorfilmeket néztek. De May sajnos nem engedi, hogy Kubin-képek legyenek a házban, azt mondja, rémálmai lesznek tőlük. Apropó rémálom, itt a felvétel Valentinról. Harry és Oleg közelebb hajolt. – Itt látják, ahogy bejön a pajtába. Nem habozik, pontosan tudja, hová menjen. Mégis honnan? Amikor kezeltem, nem itt tartottuk az üléseket, hanem egy bérelt irodában a városközpontban. – Úgy érti, hogy valaki előre tájékoztatta? – Úgy értem, hogy valaki tájékoztathatta. Az elejétől fogva ez volt a probléma ezzel az egész üggyel: a vámpiristáknak nincs olyan jó tervezőkészségük, mint amilyet ezek a gyilkosságok sugallnak. – Hm. Valentin lakásán nem találtunk 3D-nyomtatót. Lehet, hogy másvalaki nyomtatta ki neki a kulcsok másolatát. Olyasvalaki, aki már nyomtatott kulcsot magának, hogy bejuthasson olyan nők lakásába, akik dobták. Akik visszautasították. És akik aztán más férfiakkal találkozgattak. – Elképzelhető – bólintott Smith. – Féltékenység – mondta Harry. – Beteges féltékenység. Egy olyan ember beteges féltékenysége, aki a légynek sem ártott soha. És ha valaki képtelen ártani másoknak, szüksége van egy társra, aki megteszi helyette. Aki képes arra, amivel ő nem tud megbirkózni. – Egy gyilkosra – bólintott lassan Smith ismét. – Valakire, aki hajlandó ölni pusztán az ölés kedvéért. Valentin Gjertsen. Vagyis van egy ember, aki megtervezi, és egy másik, aki véghez viszi. Az ügynök és a művész. – Magasságos ég! – nyögte Smith, és végighúzta a tenyerét az

arcán. – Akkor az értekezésem mégis kezd észszerűnek tűnni. – Milyen szempontból? – Előadást tartottam Lyonban a Vámpirista-gyilkosságokról, és noha a kollégáim lelkesedtek az áttörő felfedezéseimért, kénytelen voltam rámutatni, hogy hiányzik valami, ezért nem lehet a munkámat korszakalkotó kutatásnak nevezni. Az volt a bökkenő, hogy ezek a gyilkosságok nem illeszkedtek ahhoz a profilhoz, amelyet a vámpiristákról felvázoltam. – Hogy is néz ki ez a profil? – A profil szerint a vámpirista skizofrén és paranoid vonásokkal bíró személy, aki leküzdhetetlen szomjúságot érez, ezért megöli azt, aki a közelében van, és akit a legegyszerűbben el tud kapni. Olyasvalaki, aki képtelen sok tervezést és türelmet igénylő gyilkosságot elkövetni. De a mi vámpiristánk gyilkosságai sokkal inkább egy tervező emberre vallottak. – Egy agy – mondta Harry –, aki felkeresi a tevékenységét felfüggeszteni kényszerülő, szabad mozgásától megfosztott Valentint. Az agy kulcsokat kínál Valentinnak az egyedül élő nők lakásához. Képeket, információkat ad a napirendjükről, hogy mikor jönnek-mennek, mindenről tájékoztatja, amire Valentinnak szüksége van ahhoz, hogy elkaphassa őket, anélkül, hogy felfedné magát. Hogyan mondhatott volna erre nemet? – Tökéletes szimbiózis – jegyezte meg Smith. Oleg megköszörülte a torkát. – Igen? – kérdezte Harry. – A rendőrség éveken keresztül hiába kereste Valentint. Hogyan bukkant rá Lenny? – Jó kérdés – felelte Harry. – Biztosan nem a börtönben ismerkedtek meg, Lenny Hellnek makulátlan az előélete. – Mit mondott? – kérdezte Smith. – Makulátlan. – Nem, a név! – Lenny Hell – ismételte meg Harry. – Mi van vele? Hallstein Smith nem válaszolt, csak tátott szájjal meredt

Harryra. – Ó, a rohadt életbe! – mondta Harry csendesen. – Mi az? – kérdezte Oleg. – Páciensek – válaszolta Harry. – Ugyanannak a pszichológusnak a páciensei. Valentin Gjertsen és Lenny Hell a váróban ismerkedtek meg. Így van, Hallstein? Gyerünk, a további gyilkosságok veszélye felmenti a titoktartási kötelezettség alól! – Igen, Lenny Hell valóban a páciensem volt egy ideig. Idejárt, és ismerte a szokásaimat is, például hogy éjszakánként a pajtában dolgozom. De Valentinnal nem találkozhatott itt, mert Valentin terápiás üléseit a városban tartottuk. Harry előrecsúszott a széken. – De elképzelhető, hogy Lenny Hell olyan betegesen féltékeny személyiség, hogy együttműködött Valentin Gjertsennel, hogy megölje azokat a nőket, akik dobták? Hallstein Smith elgondolkodva az állához illesztette két ujját. Bólintott. Harry hátradőlt a széken. A számítógép képernyőjére nézett, ahol a kimerevített kép a meglőtt Valentint mutatta, amint kifelé tart a pajtából. A mérleg nyelve, amely 74,7 kilogrammon állt, amikor a férfi bejött, most csak 73,2 kilogrammot mutatott. Ami azt jelentette, hogy másfél kiló vér maradt az iroda padlóján. Mindez iskolás matek volt, amely most is működött. Valentin Gjertsen plusz Lenny Hell. A válasz kettő. – Akkor az ügyet újra meg kell nyitni – állapította meg Oleg. – Szó sem lehet róla – jelentette ki Gunnar Hagen, és az órájára nézett. – Miért nem? – kérdezte Harry, és intett Ninának, hogy kéri a számlát. A gyilkossági osztály vezetője felsóhajtott. – Mert az ügyet megoldottuk, Harry, és amit előadtál, túlságosan emlékeztet egy összeesküvés-elméletre. Véletlenszerű egybeesések, például hogy ez a Lenny Hell kapcsolatban állt az

áldozatokkal, és találgatások, miszerint Valentin látszólag tudta, hogy jobbra kell mennie. Az újságírók és a regényírók szoktak ilyesmiket összekotyvasztani. Kennedyt a CIA lőtte le, és az igazi Paul McCartney halott. A Vámpirista-ügy továbbra is kiemelt figyelmet kap, mi pedig nyilvánosan bohócot csinálunk magunkból, ha ilyesmikre alapozva újra megnyitjuk az ügyet. – Ez aggaszt, főnök? Hogy bohócot csinálunk magunkból? Gunnar Hagen elmosolyodott. – Te mindig valahogy úgy szólítottál főnöknek, hogy bohócnak éreztem magam tőle, Harry. Mert mindenki tudta, hogy valójában te vagy a főnök. De rendben volt, elfogadtam, megengedtem, hogy szórakozz velünk, mert megvolt az eredménye. Ennek az ügynek azonban pontot tettünk a végére. Kitörölhetetlenül. – Mikael Bellman miatt van – mondta Harry. – Nem akarja megkockáztatni, hogy valaki belerondítson a képbe most, hogy napokon belül kinevezik igazságügyi miniszternek. Hagen megvonta a vállát. – Köszönöm, hogy szombat este meghívtál egy kávéra, Harry. Hogy van a család? – Jól – felelte Harry. – Rakel kicsattan az egészségtől. Oleg vacsorát főz a barátnőjével. És mi a helyzet nálatok? – Minden a legnagyobb rendben. Amint talán tudod, Katrine és Bjørn vett egy házat. – Nem, nem tudtam. – Tartottak egy kis szünetet, de most láthatóan elhatározták magukat, hogy belevágnak. Katrine állapotos. – Tényleg? – Igen, júniusra van kiírva. Az élet nem áll meg. – Egyeseknek – jegyezte meg Harry, és egy kétszázast adott Ninának, aki azonnal elkezdte kiszámolni a visszajárót. – Másoknak viszont igen. Itt a Schrøderben meg sem moccan. – Látom – mondta Gunnar Hagen. – Azt hittem, a készpénz már nem érvényes fizetőeszköz.

– Nem erre gondoltam. Köszönöm, Nina! Hagen megvárta, amíg a pincérnő távozik az asztaltól. – Ezért akartál itt találkozni? Hogy emlékeztess? Azt hitted, elfelejtettem? – Nem, nem hittem azt – felelte Harry. – De amíg nem tudjuk, mi történt Marte Ruuddel, az ügy nincs megoldva. Sem a családja, sem az itt dolgozók számára, és számomra sem. És látom rajtad, hogy számodra sem. És azt is tudod, hogy ha Mikael Bellman olyan határozottan kitette azt a pontot, hogy nem lehet kitörölni, akkor az egészet cafatokra fogom tépni. – Harry… – Figyelj, mindössze egy házkutatási parancsra és felhatalmazásra van szükségem tőled, hogy ezt az egy laza szálat elvarrjam, aztán leállok, ígérem. Csak ezt az egyetlen szívességet, Gunnar. Aztán abbahagyom. Hagen felvonta a bozontos szemöldökét. – Gunnar? Harry megvonta a vállát. – Te magad mondtad, hogy már nem vagy a főnököm. Nos, mit szólsz? – Ezzel szembeszegülnék a rendőrfőkapitány parancsával. – Nem kell sokáig elviselned Bellmant, hamarosan már nem lesz a főnököd. Gyerünk, te mindig a jó és alapos rendőri munka oldalán álltál, Gunnar! – Ugye, tudod, hogy ez hízelgésnek hangzik, Harry? – Szóval? Hagen mélyet sóhajtott. – Nem ígérek semmit, de átgondolom, rendben? – A gyilkossági osztály vezetője begombolta a kabátját, és felállt. – Emlékszem egy tanácsra, amelyet akkor kaptam, amikor gyilkossági nyomozással kezdtem foglalkozni, Harry. Ha éledben akarsz maradni, akkor meg kell tanulnod az elengedés művészetét. – Ez biztosan nagyon jó tanács – mondta Harry. Az ajkához emelte a kávéscsészét, és felnézett Hagenre. – Már amennyiben

az ember átkozottul életben akar maradni.

Harmincötödik fejezet Vasárnap délelőtt – Ott vannak – mondta Harry Hallstein Smithnek. A pszichológus lefékezett, és megállt a két férfi előtt, akik karba tett kézzel várakoztak az erdei út közepén. Kiszálltak az autóból. – Brrr! – borzongott meg Smith, és a tarka öltönyzakó zsebébe süllyesztette a kezét. – Igaza volt, tényleg jobban fel kellett volna öltöznöm. – Vegye fel ezt! – mondta Harry, és levette a fejéről a fekete gyapjúsapkát, amelyen a hímzett koponya alatt a St. Pauli felirat állt. – Köszönöm! – hálálkodott Smith, és jól lehúzta a fülére a sapkát. – Jó napot, Hole! – mondta a körzeti megbízott. Mögötte, ahol az erdei út már nem volt járható, két motoros szán parkolt. – Jó napot! – válaszolta Harry, és levette a napszemüveget. A hóról visszaverődő fény bántotta a szemét. – És köszönöm, hogy ilyen gyorsan a rendelkezésünkre állnak. Ez itt Hallstein Smith. – Nem kell megköszönnie, a munkánkat végezzük – felelte a körzeti megbízott, és a férfi felé biccentett, aki ugyanolyan kékfehér overallt viselt, mint ő, amitől úgy festettek, mint két túlkoros óvodás. – Artur, elviszed az öltönyös fickót? Harry nézte, ahogy Smith és a fiatal rendőr eltűnik az egyik motoros szánnal. A zaj láncfűrész módjára hasította ketté a hideg, tiszta levegőt.

Jimmy átlépett a szán hosszúkás ülése fölött, és mielőtt beindította volna a motort, megköszörülte a torkát. – Ha nem bánja, hogy a helyi körzeti megbízott vezeti a motoros szánt… Harry visszatette az orrára a napszemüveget, és felült mögé. A tegnap esti telefonbeszélgetésük rövid volt. – Jimmy. – Itt Harry Hole. Megvan, amire szükségem volt, tud szerezni motoros számokat, hogy megmutassa nekünk holnap délelőtt a házat? – A mindenit! – Ketten megyünk. – Hogyan szerzett házku… – Fél tizenkettőkor? Szünet. – Rendben. A másik motoros szán nyomvonalát követték. A napfény megcsillant a település házainak ablakain és a templom tornyán az alattuk elterülő völgyben. A hőmérséklet hirtelen leesett, amikor beértek a sűrű fenyőerdőbe, amely nem engedte át a napfényt. És tovább zuhant, amikor egy olyan katlanba érkeztek, amelyben egy jeges folyó zubogott. Az út mindössze három-négy percig tartott, Harry mégis vacogott, amikor megálltak Smith és a rendőr mögött egy benőtt, jéggel borított kerítés mellett. Közvetlenül előttük zárt, kovácsoltvas kapu, amelyet félig betemetett a hó. – És az ott a Disznóház – mutatta a körzeti megbízott. Harminc méterre a kaputól egy nagy, omladozó, minden oldalról magas fenyőkkel körbevett háromszintes, kísértetkastély-szerű épület magasodott. Ha a falburkolat deszkáit valaha le is festették, a festék már lekopott, és a ház az ezüstszürke különböző árnyalataiban tündökölt. A függönyök az ablakokon mintha durva vászonból készültek volna. – Sötét hely ez egy háznak – jegyezte meg Harry. – Három szint gótikus stílusban – mondta Smith. – Szakítottak a

helyi építkezési szokásokkal, nem igaz? – Hellék számos szokással szakítottak – felelte a körzeti megbízott. – De soha nem sértették meg a törvényt. – Hm. Kérhetek valami szerszámot, Jimmy? – Artur, nálad van a feszítővas? Gyerünk, essünk túl rajta! Harry combközépig süllyedt a hóba, amikor leszállt a motoros szánról, de sikerült eljutnia a kapuig, és átmászott rajta. A másik három férfi követte. A ház előtt fedett veranda húzódott. Az épület déli fekvésű volt, így nyáron talán némi napsütéshez jutott a nap derekán. Mi másért kellett volna a veranda? Hogy legyen egy hely, ahogy a szúnyogok az utolsó csepp vért is kiszívhatják az emberből? Harry az ajtóhoz ment, és megpróbált bekukucskálni a rücskös üvegen. Majd megnyomta a régimódi csengő rozsdavörös gombját. Ez legalább működött, valahol a ház mélyén felcsendült a csilingelés. Amikor a másik három férfi is odaért mellé, Harry még egyszer megnyomta a gombot. – Ha itthon lenne, az ajtóban várna ránk – mondta Jimmy. – A motoros szánt két kilométerről meg lehet hallani, és ahogy már mondtam, ez az út nem visz tovább. Harry még egyszer becsengetett. – Lenny Hell nem fogja meghallani Thaiföldön – jegyezte meg a körzeti megbízott. – A családom már vár, megyünk síelni, úgyhogy törd be az üveget, Artur. A rendőr meglendítette a feszítővasat, és az ajtó melletti ablak hangos csörömpöléssel betört. Artur levette az egyik kesztyűjét, bedugta a karját az ablakon, majd feszült arckifejezéssel tapogatózott egy darabig, aztán Harry hallotta, ahogy elfordul a zár. – Parancsoljanak! – mondta Jimmy, kinyitotta az ajtót, és betessékelte őket. Harry belépett. Az első benyomása az volt, hogy a ház lakatlan. Talán a modern,

kényelmet szolgáló berendezések hiánya juttatta eszébe a híres emberek múzeummá alakított otthonait. Tizennégy éves korában a szülei elvitték őt és Søst Moszkvába, ahol meglátogatták Dosztojevszkij egykori házát. Sosem járt még olyan lélektelen épületben, és talán ezért hatott rá sokként a Bűn és bűnhődés, amelyet három évvel később olvasott. Átvágott az előszobán, és belépett a tágas nappaliba. Megnyomta a villanykapcsolót, de nem történt semmi. A szürkésfehér függönyön áthatoló napfény azonban elegendő volt ahhoz, hogy lássa a szájából előgomolygó párát és a régimódi bútorokat, amelyeket látszólag véletlenszerűen szórtak szét a szobában, mintha az egymáshoz illő asztalt és székeket egy csúnya örökösödési vita során elszakították volna egymástól. Látta a falakat borító súlyos festményeket, amelyek valószínűleg a hőmérséklet-változások miatt lógtak ferdén. És azt is látta, hogy Lenny Hell nincs Thaiföldön. Lélektelen. Lenny Hell – vagy legalábbis valaki, aki hasonlított a képre, amelyet Harry Lenny Hellről látott – egy füles fotelban ült, ugyanolyan a méltóságteljes pózban, amilyenben Harry nagyapja aludt mindig, amikor felöntött a garatra. Azzal a különbséggel, hogy a jobb lába kissé felemelkedett a padlóról, a jobb alkarja pedig néhány centiméterrel a szék karfája fölött lebegett. Más szóval a holttest kissé oldalra billent a hullamerevség beállta után. Ami jó ideje bekövetkezhetett. Úgy öt hónappal ezelőtt. A fej húsvéti tojásra emlékeztette Harryt. Törékeny, száraz, üres. A bőr mintha összezsugorodott volna, amitől a száj elnyílt, és látni engedte a száraz, szürke ínyt a fogak körül. A homlokon fekete lyuk tátongott, vértelenül, mivel Lenny Hell hátradöntött fejjel ült, és tátott szájjal meredt a plafonra. Amikor Harry megkerülte a fotelt, látta, hogy a lövedék keresztülhatolt a magas háttámlán. A fotel jobb oldalán egy fekete, zseblámpa alakú fémtárgy feküdt a padlón. Felismerte. Tízéves lehetett, amikor a nagyapja úgy vélte, hogy megnézheti,

honnan származik a karácsonyi sertésborda, és magával vitte a pajta mögé, ahol ezt az eszközt, amelyet „taglózónak” nevezett, Heidrun, a nagy koca homlokához szorította. Aztán megnyomott valamit, majd egy éles hang hallatszott, Heidrun pedig szinte meglepetten összerezzent, és azonnal a földre rogyott. Ezt követően kivéreztették. Harry leginkább a puskapor szagára emlékezett, és arra, hogyan kezdett Heidrun lába rángatózni egy idő után. A nagyapja azt mondta, már csak az idegek dolgoznak, Heidrun rég halott. Harryt azonban még jó ideig kísértették rángatózó sertéslábak az álmaiban. A háta mögött megreccsentek a padlódeszkák, és hallotta, ahogy a mögötte álló lélegzése hirtelen gyorssá és nehézzé válik. – Lenny Hell? – kérdezte Harry, anélkül, hogy megfordult volna. A körzeti megbízottnak kétszer is meg kellett köszörülnie a torkát, mire sikerült kinyögnie egy igent. – Ne jöjjön közelebb! – figyelmeztette Harry, majd leguggolt, és körülnézett. A nappali nem beszélt hozzá. Ez a tetthely némának bizonyult. Talán azért, mert túl régi volt, vagy azért, mert nem is gyilkossági helyszín volt, hanem egy olyan hely, ahol a házban lakó férfi úgy döntött, hogy nem akar tovább élni. Harry előhúzta a telefonját, és felhívta Bjørn Holmot. – Van egy holttestem Åneby mellett, Nittedalban. Fel fog hívni egy Artur nevű srác, aki elmagyarázza, hol találkozik veletek. Harry befejezte a hívást, és átment a konyhába. Megpróbálta felkapcsolni a villanyt, de itt sem volt áram. A helyiségben rend honolt, de a mosogatóban egy tányérra bukkant, amelyet megdermedt, penészes mártásréteg borított. A hűtőszekrény előtt jókora jégfolt terült el. Harry kiment az előszobába. – Keresse meg a biztosítékdobozt – mondta Arturnak. – Talán kikapcsolták az áramot – vélte a körzeti megbízott. – A csengő működik – rázta meg a fejét Harry, és elindult

felfelé a lépcsőn. Az első emeleten három hálószobára bukkant. Kettőben pedáns rend uralkodott, a harmadikban azonban félre volt hajtva a paplan az ágyon, a széken pedig ruhák lógtak. A második emeleten az egyik szobát láthatóan irodaként használták. A polcokon és az ablak előtt könyvek és gyűrűs mappák sorakoztak, az egyik hosszú asztalon egy számítógép és három nagy monitor terpeszkedett. Harry megfordult. Az ajtó melletti asztalon egy nagyjából hetvenötször hetvenöt centiméteres, fekete fémkeretes, üvegfalú doboz állt, a benne lévő állványon egy kis fehér műanyag kulcs feküdt. Egy 3Dnyomtató. Távoli harangszó hangzott fel. Harry az ablakhoz ment. Rálátott a templomra. Bizonyára a vasárnapi istentiszteletre harangoztak. Hell háza magas és keskeny volt, akár egy torony az erdő közepén. Mintha olyan helyre akarták volna építeni, ahonnan szemmel tarthatták, amit akartak, anélkül, hogy őket észrevennék. Harry pillantása egy gyűrűs mappára esett, amely előtte hevert az íróasztalon. A kézzel írott névre az elején. Kinyitotta a mappát, és elolvasta az első oldalt. Aztán felpillantott, és a könyvespolcon sorakozó mappákra nézett. Kiment a lépcsőre. – Smith! – Igen? – Jöjjön fel! Amikor a pszichológus fél perccel később átlépte a küszöböt, nem ment oda az íróasztalhoz, ahol Harry a mappát lapozgatta, hanem megtorpant az ajtóban, és döbbent arccal körülnézett. – Felismeri ezeket? – kérdezte Harry. – Igen. – Smith a könyvespolchoz sietett, és kihúzta az egyik mappát. – Az enyémek. A pácienseim anyagai. Amiket elloptak. – Akkor felteszem, ez is a magáé – mondta Harry, és feltartotta a mappát, hogy Hallstein Smith el tudja olvasni az elején szereplő nevet.

– Alexander Dreyer. Ez az én kézírásom, igen. – Nem értek minden szakszót, de annyit kivettem, hogy Dreyernek mániája volt a The Dark Side of the Moon. És a nők. Meg a vér. Azt írta, hogy a fickó közel jár ahhoz, hogy vámpirista legyen. Azt is megjegyzi, hogy ha ez így folytatódik, kénytelen lesz fontolóra venni a titoktartási kötelezettsége megszegését, és a rendőrséghez fordulni az aggodalmaival. – Mint már említettem, Dreyer abbahagyta a terápiát. Harry hallotta, hogy odalent feltépnek egy ajtót, és kinézett az ablakon. Még épp időben ahhoz, hogy lássa, amint a fiatal rendőr kidugja a fejét a veranda korlátja fölött, és a hóba hány. – Hol keresték a biztosítékdobozt? – A pincében – válaszolta Smith. – Várjon itt – mondta Harry. Lement a földszintre. Az előszobába fény szűrődött be, a pinceajtó pedig nyitva állt. Lehajtott fejjel ereszkedett le a szűk, sötét lépcsőn, mégis beütötte valamibe a homlokát, és érezte, hogy felrepedt a bőre. Egy vízvezeték. Amikor leért, megpillantott egy csupasz világító villanykörtét egy pincetároló előtt. Jimmy leengedett karral állt ott, és befelé bámult. Harry odament hozzá. Annak dacára, hogy a fenti holttest a rothadás jeleit mutatta, a nappali hideg levegőjében nem érezték a szagot. Idelent azonban mindent átitatott a nyirkosság, és bár hideg volt, annyira sosem hűlt le a levegő, mint a talajszint felett. És ahogy Harry közeledett, rájött, hogy amit először rohadt krumpli szagának hitt, valójában egy másik holttest szaga volt. – Jimmy – mondta halkan, mire a körzeti megbízott összerezzent, és megfordult. A szeme tágra nyílt. A homlokán éktelenkedő seb először megdöbbentette Harryt, de aztán rájött, hogy a férfi is beverte a fejét a vízvezetékbe, amikor lejött a lépcsőn. A körzeti megbízott félrehúzódott, és Harry benézett a tárolóba. Egy ketrecet látott. Három méterszer kétméterest. Vasháló,

rajta egy ajtó, amelyen egy nyitott lakat lógott. Valószínűleg állatnak készült. De nem tartottak fogva benne semmit. Az, ami az üres héjban lakozott, már rég elment. Lélektelen megint csak. De Harry értette, miért reagált olyan hevesen a fiatal rendőr. Bár a bomlás mértéke arról árulkodott, hogy hosszú ideje halott, sem egér, sem patkány nem tett kárt a fiatal nőben, aki egy kötéllel a nyaka körül lógott a ketrec tetejéről. És mert a test épségben megmaradt, Harry látta, mit tettek vele. Kés. Többnyire kés. Harry olyan sokfélét látott már, annyiféle csonkítást. Azt lehetne hinni, hogy ez idővel megedzi az embert. És így is volt. Hozzá lehet szokni a csonkítások, az erőszak, a késeléses gyilkosságok, az őrült rituálék következményeinek látványához. De erre nem lehet felkészülni. Mert itt látni lehetett, mi volt a cél. Hogy az áldozat szenvedjen, és elkeseredetten rettegjen, amikor megérti, mi fog történni. Hogy a gyilkos szexuálisan élvezze tettét, és kielégüljön. Hogy a megcsonkított test megtalálói sokkos állapotba kerüljenek, kétségbeesett tehetetlenséget érezzenek, és émelyegjenek. Vajon a gyilkos elérte, amit akart? A körzeti megbízott köhögni kezdett mögötte. – Ne itt! – szólt rá Harry. – Menjen ki. Hallotta a csoszogó lépteket a háta mögött, miközben kinyitotta a ketrec ajtaját, és bement. A lány sovány volt, bőrét, amely olyan fehér volt, akár a hó odakint, vörös foltok pettyezték. Nem vérfoltok. Szeplők. A hasán egy golyó ütötte seb éktelenkedett. Harry nem hitte, hogy a lány a szenvedéseitől akart megszabadulni, ezért akasztotta fel magát. Könnyen lehet persze, hogy a halál oka a hasán tátongó lyuk volt, de az sem kizárt, hogy azért lőtték hasba, mert meghalt, és nem lehetett tovább használni. Ahogy a gyerekek is dühödten ütik-verik a törött játékot. Harry félresöpörte a holttest arcába lógó vörös tincseket. Félresöpörte minden kétségét. A lány arca kifejezéstelen volt. Szerencsére. Amikor a kísértete eljön hozzá egy éjszaka, jobb, ha

kifejezéstelen lesz az arca. – Ki-ki ez? Harry megfordult. A St. Pauli-sapka továbbra is mélyen Hallstein Smith szemébe volt húzva, de Harry biztos volt benne, hogy a remegésének nem a hideg az oka. – Marte Ruud.

Harminchatodik fejezet Vasárnap este Harry a tenyerébe temette az arcát, miközben a nehéz lépteket és a hangokat hallgatta a feje fölött. A nappaliban voltak. A konyhában. Az előszobában. Kordonokat állítottak fel, kis fehér zászlókat tűztek ki, képeket készítettek. Aztán kényszerítette magát, hogy felemelje a fejét, és újra megnézze. Elmagyarázta a körzeti megbízottnak, hogy nem vághatják le Marte Ruudöt, mielőtt a helyszínelő csoport ki nem ér. Persze bebeszélheti magának az ember, hogy a lány elvérzett Valentin csomagtartójában. Az ott talált vér mennyisége bizonyíthatná ezt a feltételezést. Ám a ketrec bal oldalán volt egy matrac a padlón, amely másról vallott. Fekete volt az emberi testből távozó végtermékektől. És közvetlenül fölötte egy bilincs lógott a rácsról. Léptek hangzottak fel a pincelépcsőn. Egy ismerős hang elkáromkodta magát, majd Bjørn Holm bukkant fel egy vérző sebbel a homlokán. Megállt Harry mellett, vetett egy pillantást a ketrecre, aztán Harryhoz fordult. – Most már értem, miért van két kollégának is ugyanolyan seb a homlokán. És ahogy látom, neked is. De hogy egyikőtök sem volt képes szólni? – Gyorsan megfordult, és a lépcső felé kiáltott: – Vigyázz a cső… – Au! – hangzott fel egy fojtott kiáltás. – Miért építenek az emberek úgy pincelépcsőt, hogy beverjék a…

– Nem akarod látni – mondta Harry halkan. – Mi? – Én sem akarom, Bjørn. Majdnem egy órája itt vagyok, de semmivel sem lett könnyebb. – Akkor miért ülsz itt? Harry felállt. – Olyan sokáig volt egyedül. Arra gondoltam… – Harry tudta, hogy hangjának remegése leleplezi. Gyorsan a lépcsőhöz ment, és biccentett a helyszínelő csoport egyik tagjának, aki a homlokát dörzsölgetve álldogált ott. A körzeti megbízott az előszobában telefonált. – Smith? – kérdezte Harry. A körzeti megbízott felfelé mutatott. Hallstein Smith a számítógép előtt ült, és az Alexander Dreyer nevével ellátott mappát olvasta, amikor Harry belépett az irodába. Felpillantott. – Az ott lent, Harry, Alexander Dreyer műve. – Hívjuk inkább Valentinnak. Biztos benne? – Minden itt van a jegyzeteimben. A vágások. Elmondta, mikről fantáziál, leírta, hogyan kínozna és gyilkolna meg egy nőt. Úgy mesélte el, mintha valami műalkotást tervezne. – És mégsem jelentette a rendőrségnek? – Természetesen gondoltam rá, de ha minden olyan groteszk bűncselekményt jelentenénk a rendőrségnek, amelyet a pácienseink a fantáziájukban követnek el, senki nem csinálna semmi mást, sem mi, sem a rendőrség, csak… – Smith a kezébe hajtotta a fejét. – Gondoljon csak bele, mennyi emberéletet megmenthettem volna, ha… – Ne ostorozza magát, Hallstein, egyáltalán nem biztos, hogy a rendőrség akcióba lépett volna. Egyébként elképzelhető, hogy Lenny Hell azért lopta el a jegyzeteit, hogy lemásolja Valentin fantáziáit. – Nem lehetetlen. Nem valószínű, ha engem kérdez, de nem

lehetetlen. – Smith megvakarta a fejét. – De továbbra sem értem, honnan tudhatta Hell, hogy ha ellopja a jegyzeteimet, olyan gyilkosokra bukkanhat, akikkel együttműködhet. – Tudja, maga elég sokat beszél. – Micsoda? – Gondoljon bele, Smith. Elképzelhető, hogy amikor a beteges féltékenységről beszélgetett Lenny Hell-lel, megemlítette, hogy vannak páciensei, akik gyilkosságról fantáziálnak? – Biztos vagyok benne, hogy előfordult, mindig megpróbálom elmagyarázni a pácienseimnek, hogy nincsenek egyedül a gondolataikkal, azért, hogy megnyugodjanak és nor… – Smith elhallgatott, és a szája elé kapta a kezét. – Uramatyám, úgy érti, hogy én… Hogy a nagy pofám miatt volt az egész? Harry megrázta a fejét. – Annyi és annyi dolog miatt hibáztathatjuk magunkat, Hallstein. Amíg nyomozóként dolgoztam, legalább tucatnyi embert öltek meg azért, mert nem sikerült időben elkapnom egy sorozatgyilkost. De ha életben akar maradni, akkor meg kell tanulnia az elengedés művészetét. – Igaza van. – Smith komoran felnevetett. – De ez inkább egy pszichológus szájába illik, nem egy rendőrébe. – Menjen haza a családjához, vacsorázzon meg, és felejtse el ezt egy időre. Tord hamarosan itt lesz, és átnézi a számítógépeket. Majd meglátjuk, mit talál. – Oké – Smith felállt, levette a fejéről a gyapjúsapkát, és Harrynak nyújtotta. – Tartsa meg – mondta Harry. – És ha valaki megkérdezné, emlékezni fog, miért jöttünk ide ma, ugye? – Persze – felelte Smith, és visszahúzta a fejére a sapkát. Harry rádöbbent, hogy paradox módon van valami mulatságos, ugyanakkor baljóslatú a St. Pauli halálfejében a pszichológus nyájas arca fölött. – Házkutatási parancs nélkül, Harry! – Gunnar Hagen olyan

hangosan ordított, hogy Harrynak el kellett tartania a fülétől a telefont, Tord pedig, aki Hell számítógépe előtt ült, felkapta a fejét. – Elmentél a címre, és engedély nélkül betörtél! Világosan megmondtam, hogy szó sem lehet róla! – Nem én törtem be, főnök. – Harry kinézett az ablakon a völgyre. Lassan leszállt a sötét, és sorra kigyúltak a fények. – A helyi körzeti megbízott csinálta. Én csak becsengettem. – Beszéltem vele, és azt mondta, egyértelműen az volt a benyomása, hogy van nálad házkutatási parancs. – Én csak azt mondtam, hogy megvan, amire szükségem volt. És meg is volt. – Mégpedig? – Hallstein Smith Lenny Hell pszichológusa. Joga van felkeresni a betegét, aki miatt aggódik. És tekintettel arra, hogy Hell két áldozattal is kapcsolatban állt, Smith úgy vélte, minden oka megvan az aggodalomra. A rendőri múltamra való tekintettel megkért, hogy csatlakozzam hozzá arra az esetre, ha Lenny Hell erőszakoskodni kezdene. – És Smith persze meg fogja ezt erősíteni. – Természetesen, főnök. Sosem csinálnánk viccet az efféle pszichológus–beteg dologból. Harry hallotta, hogy Gunnar Hagen egyszerre nevet és köpköd a dühtől. – Becsaptad a körzeti megbízottat, Harry! És pontosan tudod, hogy a bíróság figyelmen kívül hagyhatja az esetleges bizonyítékokat, ha kiderül, hogy… – Fejezd be a nyavalygást, Gunnar! Rövid szünet támadt. – Mit mondtál? – Nagyon kedvesen megkértelek, hogy fogd be – válaszolta Harry. – Először is, nincs minek kiderülnie, mert helyesen jártunk el. Másodszor, nincs kit bíróság elé állítani. Mind meghaltak, Gunnar. Mindössze kiderítettük, mi történt Marte Ruuddel. És hogy Valentin Gjertsen nem volt egyedül. Szerintem sem te, sem

Mikael Bellman nem fog rosszul kijönni belőle. – Engem nem érdekel, hogy… – Már hogyne érdekelne, és már mondom is a rendőrfőkapitány következő sajtóközleményének szövegét: A rendőrség fáradhatatlanul kereste Marte Ruudöt, és az állhatatosságunk most meghozta gyümölcsét. És a fenébe is, úgy gondoljuk, tartoztunk ezzel Marte családjának és az egész kibaszott országnak! Feljegyezted? Lenny Hell semmit sem von le a rendőrfőkapitány Valentin-üggyel kapcsolatos érdemeiből, főnök. Csak hozzáad. Úgyhogy nyugalom, és élvezd a marhasültet. – Harry a nadrágzsebébe dugta a telefont, majd végighúzta ez egyik kezét az arcán. – Mit találtál, Tord? Az IT-szakértő felpillantott. – E-maileket. Alátámasztják, amit mondasz. Amikor Lenny Hell kapcsolatba lépett Alexander Dreyerrel, megírta neki, hogy a Smithtől ellopott betegnyilvántartásból szerezte meg az e-mail címét. Majd azonnal a tárgyra tért, és együttműködést javasolt. – A „gyilkosság” szót használja? – Igen. – Jól van. Folytasd! – Beletelt néhány napba, amíg Dreyer, vagyis Valentin válaszolt. Azt írta, hogy előbb ellenőriznie kellett, hogy a nyilvántartást valóban ellopták-e, és nem csak a rendőrség állított-e neki csapdát. De most már nyitott a javaslatra. Harry átkukucskált Tord válla fölött. Megborzongott, amikor meglátta a szavakat a képernyőn. „Barátom, mindig nyitott vagyok az ilyen remek javaslatokra.” Tord továbbgörgetett lefelé. – Lenny Hell azt írja, hogy kizárólag e-mailen keresztül léphetnek kapcsolatba, és Valentin semmilyen körülmények között ne próbálja kideríteni, ki ő. Arra kéri, hogy javasoljon egy helyet, ahol átadhatja neki a nők lakáskulcsait és minden további utasítást, de ne találkozzanak. Valentin a Cağaloğlu hamam öltözőjét ajánlja… – A törökfürdő.

– Négy nappal azelőtt, hogy Elise Hermansent meggyilkolták, Hell megírja, hogy a nő lakáskulcsa és a további utasítások az egyik öltözőszekrényben vannak. Az ajtón egy lakat van, rajta egy kék festékfolt. A kódja 0999. – Hm. Hell nem egyszerűen irányította Valentint, hanem távirányította. Mi van még? – Ewa Dolmen és Penelope Rasch esetében hasonlóan jártak el. Marte Ruud meggyilkolására azonban nem utasította. Épp ellenkezőleg. Lássuk csak… Meg is van. Egy nappal Marte Ruud eltűnése után Hell ezt írja: „Tudom, hogy te vitted el a lányt Harry Hole törzshelyéről, Alexander. Ez nem része a tervünknek. Úgy sejtem, még mindig nálad van. A lány elvezetheti hozzád a rendőrséget, Alexander. Gyorsan kell cselekednünk. Hozd el a lányt, és gondoskodom róla, hogy eltűnjön. Megadom a hely GPSkoordinátáit: 60.148083, 10.777245. Egy elhagyatott útszakasz, ahol kicsi a forgalom éjszaka. Legyél ott ma éjjel egykor, állj meg a táblánál, amelyen ez áll: Hadeland 1 km. Menj be egyenesen pontosan száz métert az erdőbe, fektesd le a lányt a nagy, kiégett fához, és hagyd el a helyet.” Harry a képernyőre nézett, és beütögette a koordinátákat a telefonján a Google Mapsbe. – Néhány kilométerre van innen. Van még valami? – Nincs, ez volt az utolsó e-mail. – Tényleg? – Legalábbis egyelőre nem találtam többet ezen a számítógépen. Talán telefonos kapcsolatra váltottak. – Hm. Szólj, ha találsz még valamit. – Rendben. Harry lement a földszintre. Bjørn Holm az előszobában állt, és az egyik bűnügyi technikussal beszélt. – Lenne itt egy apróság – mondta Harry. – Vegyetek DNSmintát a vízvezetékről. – Mi?

– Mindenki, aki először megy le a pincébe, lefejeli a vízvezetéket. Bőr és vér. Valóságos vendégkönyv. – Rendben van. Harry az ajtóhoz indult, majd megállt, és visszafordult. – Egyébként gratulálok! Hagen tegnap mesélte. Bjørn értetlenül bámult rá. Harry úgy tett, mintha domborodna a hasa. – Ja, ahhoz – mosolyodott el Bjørn Holm. – Köszönöm! Harry kiment a házból, és mély lélegzetet vett, miközben a téli sötétség és a hideg körülzárta. Mintha megtisztult volna. A fenyők fekete fala felé indult. A két motoros szán ingajáratban közlekedett az út hótól megtisztított része és a ház között, és Harry arra számított, hogy sikerül fuvart szereznie. De most nem volt ott senki. Megtalálta a motoros szánok nyomvonalát, és miután meggyőződött arról, hogy nem fog beszakadni a hóba, elindult. A ház már eltűnt mögötte a sötétben, amikor valami zaj megállásra kényszerítette. Hallgatózott. A templomi harangok. Most? Nem tudta, hogy temetésre vagy keresztelőre harangoznak-e, de megborzongott a hangtól. Ekkor megpillantott valamit a sűrű sötétben. Egy sárgán világító szempárt, amely mozgott. Egy állat. Hiéna. Aztán halk berregés ütötte meg a fülét, amely egyre közeledett. Az arca elé emelte a kezét, de az előtte lefékező motoros szán fényszórói így is elvakították. – Hová megy? – kérdezte egy hang a fény mögül. Harry előhúzta a telefonját, megnyitotta az alkalmazást, és a sofőrnek nyújtotta. – Ide. 60.148083, 10.777245. Az országút mindkét oldalát erdő szegélyezte. Sehol egy autó. Egy kék tábla. Harry a táblától pontosan száz méterre találta meg a fát.

Az elszenesedett, derékba tört törzshöz gázolt, ahol nem volt olyan magas a hó. Leguggolt, és a világosabb heget vizsgálta a kérgen, amelyet a motoros szán fényszórói megvilágítottak. Kötél. Vagy talán lánc. Ami azt jelentette, hogy Marte Ruud még életben volt, mikor idehozták. – Itt volt – mondta, és körülnézett. – Valentin és Lenny, mindketten itt jártak. Vajon találkoztak? A fák csendben bámultak vissza rá, mint a vonakodó tanúk. Harry visszatért a szánhoz, és felült a fiatal rendőr mögé. – Hozza ide a helyszínelőket, hogy összegyűjtsék a megmaradt nyomokat. A rendőr félig hátrafordult. – Hová akar menni? – Megviszem a városba a rossz híreket. – Ugye, tudja, hogy Marte Ruud hozzátartozóit már értesítették? – Hm. A Schrøderben dolgozó hozzátartozókat még nem. Az erdőben egy madár rikoltása harsant magányos és megkésett figyelmeztetésként.

Harminchetedik fejezet Szerda délután Harry félretolta a fél méter magas dolgozatkupacokat, hogy jobban lássa az íróasztala előtt helyet foglaló két fiút. – Igen, olvastam a dolgozatotokat a Boszorkányszög-ügyről – mondta. – És természetesen dicséretes, hogy arra fordítottátok a szabadidőtöket, hogy megoldjatok egy feladatot, amelyet az utolsó éves hallgatóknak adtam ki… – De? – kérdezte Oleg. – Nincs de. – Nincs, mert a mi dolgozatunk jobb, mint bármelyiküké, nem igaz? – Jesus összekulcsolta a kezét a tarkóján, a hosszú, fekete copfja fölött. – Nem – felelte Harry. – Nem? Melyiküké volt jobb? – Ann Grimset csoportjáé, ha jól emlékszem. – Micsoda? – képedt el Oleg. – De hát még egy tisztességes gyanúsítottjuk sem volt! – Az igaz, tényleg nem volt elsődleges gyanúsítottjuk. És a rendelkezésre bocsátott információk alapján ez volt a helyes. Ti azonosítottátok a megfelelő személyt, de azért, mert nem tudtátok visszafogni magatokat, és a Google segítségével kiderítettétek, ki volt a tettes tizenkét évvel ezelőtt. Ennek eredményeképpen leragadtatok a megoldásnál, és több hibás következtetést vontatok le annak érdekében, hogy eljussatok a megfelelő válaszhoz. – Olyan feladatot állítottál össze, aminek nincs megoldása? –

kérdezte Oleg. – A rendelkezésre bocsátott információk alapján nincs – felelte Harry. – Így belekóstolhattatok a nyomozók munkájába, ha tényleg azok szeretnétek lenni. – Mit csinál ilyenkor az ember? – Új információkat keres – válaszolta Harry. – Vagy más szemszögből nézi a meglévőket. A megoldás gyakran ott rejlik a már összegyűjtött információkban. – Mi a helyzet a Vámpirista-üggyel? – kérdezte Jesus. – Tudomásunkra jutott néhány friss információ. És ott voltak a már meglévők is. – Láttad, mit írt a mai VG? – kérdezte Oleg. – Hogy Valentin Gjertsen Lenny Hell utasítására ölte meg azokat a nőket, akikre Hell féltékeny volt. Pont, mint az Othellóban. – Hm. Mintha azt mondtad volna, hogy az Othellóban a gyilkosságok indítéka elsősorban nem a féltékenység, hanem az ambíció. – Az Othello-szindróma, igen. Egyébként nem Mona Daa írt az ügyről. Furcsa, de jó ideje nem láttam már cikket tőle. – Ki az a Mona Daa? – kérdezte Jesus. – Az egyetlen bűnügyi újságíró, akinek van némi rálátása a dolgokra – felelte Oleg. – Egy furcsa, északi lány. Az éjszaka közepén edz, és Old Spice-t használ. De mesélj már, Harry! Harry a két lelkes arcot nézte. Megpróbált visszaemlékezni arra, vajon ő is ilyen elkötelezett volt-e a szakma iránt főiskolásként. Aligha. Másnapos volt, és alig várta, hogy újra berúghasson. Ez a két srác jobb nála. Megköszörülte a torkát. – Rendben. De akkor ez előadás lesz, és emlékeztetlek benneteket, hogy a rendőrtiszti főiskola hallgatójaként titoktartási kötelezettség vonatkozik rátok. Megértettétek? A két fiú bólintott, és előrehajolt. Harry hátradőlt a székben. Cigarettára vágyott, és tudta, hogy jól fog esni a dohányzás odakint a lépcsőn. – Átvizsgáltuk Hell számítógépét, és minden ott volt – mondta.

– Akciótervek, jegyzetek, információk az áldozatokról, információk Valentin Gjertsenről azaz Alexander Dreyerről, Hallstein Smithről, rólam… – Magáról? – kerekedett el Jesus szeme. – Hadd folytassa! – szólt rá Oleg. – Hell pontosan leírta, hogyan készíthet lenyomatot a nők kulcsáról. Azt tapasztalta, hogy egy Tinder-randin tízből nyolc nő az asztalnál hagyja a táskáját, amikor kimegy a mosdóba, és a legtöbben a táska belsejében lévő kis cipzáras zsebben tartják a kulcsaikat. Átlagosan tizenöt másodpercet vesz igénybe viaszlenyomatot készíteni három kulcs mindkét oldaláról, és bár gyorsabb lefényképezni őket, a nyomtatók egy bizonyos típusánál a fotó nem elegendő ahhoz, hogy elég pontos 3D-s modellt hozzanak létre a másolatok elkészítéséhez. – Vagyis már az első randin tudta, hogy féltékeny lesz? – kérdezte Jesus. – Bizonyos esetekben talán – válaszolta Harry. – Mindössze annyit írt, hogy ha ez ennyire egyszerű, miért ne szerezzen kulcsot a lakásukhoz? – Hátborzongató – suttogta Jesus. – Miért döntött úgy, hogy Valentint választja, és hogy talált rá? – kérdezte Oleg. – Mindent megtalált a páciensek anyagaiban, amit ellopott Smithtől. Megtudta, hogy Alexander Dreyernek olyan élénk és részletes vámpiristafantáziái vannak, hogy Smith a kényszerkezeltetését fontolgatja. Csak azért nem tette, mert Dreyer nagy fokú önkontrollt tanúsított, és rendezett életet élt. Felteszem, hogy pont az ölésvágy és az önmérséklet ezen kombinációja tette tökéletes jelöltté Hell számára. – De mit kínált Valentin Gjertsennek? – kérdezte Jesus. – Pénzt? – Vért – válaszolta Harry. – Fiatal nők meleg vérét, akiket nem lehetett Alexander Dreyerhez kötni. – Azokat a gyilkosságokat a legnehezebb megoldani, amelyekben nincs nyilvánvaló indíték, és ahol a gyilkos korábban

nem állt kapcsolatban az áldozatokkal – mondta Oleg. Harry rájött, hogy a fiú az egyik előadásából idézett. – Hm. Valentinnak az volt a legfontosabb, hogy az Alexander Dreyer név ne merüljön fel az üggyel kapcsolatban. Az új arca és a név lehetővé tette, hogy újra a lelepleződés kockázata nélkül mozoghasson emberek között. Az kevésbé aggasztotta, hogy a Valentin Gjertsen nevet kapcsolatba hozzák a gyilkosságokkal. Végül aztán nem bírt ellenállni a kísértésnek, és jelezte nekünk, hogy ő az. – Nekünk – mondta Oleg. – Vagy neked? Harry megvonta a vállát. – Mindegy, mert nem vitt közelebb bennünket ahhoz a férfihoz, akit éveken át kerestünk. Továbbra is követhette Hell iránymutatását, és gyilkolhatott. És a legnagyobb biztonságban, hiszen Hell kulcsmásolataival szabadon bejuthatott az áldozatok lakásába. – Tökéletes szimbiózis – bólintott Oleg. – Mint a hiéna és a keselyű – suttogta Jesus. – A keselyű a sebesült állat fölött lebegve megmutatja a hiénának az utat, a hiéna pedig megöli a zsákmányt. És mindketten jóllaknak belőle. – Szóval Valentin megöli Elise Hermansent, Ewa Dolment és Penelope Rascht – mondta Oleg. – De mi a helyzet Marte Ruuddel? Lenny Hell ismerte? – Nem, az Valentin saját műve volt. És ellenem irányult. Olvasta az újságokban, hogy nyomorult perverznek neveztem, ezért olyasvalakire csapott le, aki közel állt hozzám. – Csak azért, mert perverznek nevezte? – ráncolta a homlokát Jesus. – A narcisztikusok imádják, ha imádják őket – magyarázta Harry. – Vagy ha gyűlölik őket. Mások félelme erősíti meg és építi fel az énképüket. Azt találják sértőnek, ha átnéznek rajtuk vagy lebecsülik őket. – Ugyanez történt, amikor Smith megsértette Valentint a podcastban – tette hozzá Oleg. – Valentinnak eldurrant az agya,

és egyenesen Smith tanyájára ment, hogy megölje. Szerinted Valentin pszichotikus lett? Úgy értem, hosszú ideig uralkodott magán, és az első gyilkosságok hideg fejjel megtervezett akciók voltak. Míg Smith és Marte Ruud esetében spontán módon reagált. – Talán – válaszolta Harry. – Vagy talán túlságosan eltelt magától, ami gyakran megtörténik a sorozatgyilkosokkal az első sikeres gyilkosságaikat követően. Azt hiszik, képesek vízen járni. – De Lenny Hell miért ölte meg magát? – kérdezte Jesus. – Nos – mondta Harry. – Van ötletetek? – Nem teljesen nyilvánvaló? – kérdezte Oleg. – Lenny olyan nők meggyilkolását tervelte ki, akik megalázták, és ezért megérdemelték a sorsukat. De most már Marte Ruud és Mehmet Kalak vére is az ő kezéhez tapadt. Két ártatlan emberé, akiknek semmi közük nem volt az egészhez. Megszólalt a lelkiismerete. Képtelen volt ezzel a tudattal élni. – Kizárt – torkolta le Jesus. – Lenny a kezdetektől fogva azt tervezte, hogy végez magával, amikor ez az egész véget ér. Csak a három nőt, Elisét, Ewát és Penelopét akarta eltenni láb alól. – Kétlem – mondta Harry. – Hell jegyzeteiben több női név is szerepelt, és több kulcsmásolattal is rendelkezett. – Oké, de mi van, ha nem is öngyilkosság volt? – morfondírozott Oleg. – Mi van, ha Valentin ölte meg? Mondjuk, egymásnak estek Mehmet és Marte meggyilkolása miatt. Lenny úgy vélte, ártatlan áldozatok voltak, esetleg jelenteni akarta a rendőrségnek, és Valentin rájött erre. – Vagy talán Valentinnak egyszerűen elege lett Lennyből – vetette fel Jesus. – Nem ritka, hogy a hiénák felzabálnak egy keselyűt, ha túl közel kerül hozzájuk. – Csak Lenny Hell ujjlenyomatait találták meg a kábítópisztolyon – rázta meg a fejét Harry. – Persze nem lehetetlen, hogy Valentin ölte meg, és megpróbálta öngyilkosságnak beállítani. De miért vette volna a nyakába ezt a problémát? A rendőrségnek elég bizonyítéka volt ellene, hogy

életfogytiglanira ítéljék. És ha el akarta volna takarítani a nyomokat maga után, nem hagyta volna Marte Ruud holttestét a pincében. A számítógépet és a fájlokat is eltüntette volna, hiszen azok egyértelműen bizonyítják, hogy együttműködött Lennyvel. – Oké – mondta Jesus. – Egyetértek Oleg első felvetésével. Lenny Hell belátta, mit tett, és úgy döntött, nem tud együtt élni a tudattal. – Soha ne becsüld alá az első gondolatodat – mondta Harry. – Rendszerint több információn alapszik, mint amennyinek tudatában vagyunk. És gyakran a legegyszerűbb megoldás a helyes. – Egy dolgot viszont nem értek – szólalt meg Oleg. – Lenny és Valentin nem akarta, hogy együtt lássák őket, ami rendben is van. De miért bonyolították ennyire túl a kulcsmásolatok és az információk átadását? Nem találkozhattak volna egyszerűen valamelyikük otthonában? Harry megrázta a fejét. – Lennynek fontos volt, hogy titokban tartsa a kilétét Valentin előtt, tekintve, hogy meglehetősen nagy volt a kockázata annak, hogy Valentint letartóztatják. Jesus bólintott. – És attól félt, hogy Valentin elvezeti hozzá a rendőrséget, hogy ezzel csökkentse a büntetése mértékét. – És egész biztos, hogy Valentin sem akarta Lenny tudomására hozni, hol lakik – tette hozzá Harry. – Valentin épp azért tudott ilyen sokáig rejtőzködni, mert nagyon óvatos volt ebben a kérdésben. – Vagyis az ügy megoldva, nincsenek elvarratlan szálak – állapította meg Oleg. – Hell öngyilkosságot követett el, Valentin pedig elrabolta Marte Ruudöt. De van bizonyítékotok arra, hogy ő ölte meg? – A gyilkossági csoport úgy véli – felelte Harry. – Mert? – Mert megtalálták Valentin DNS-ét a Schrøderben és Marte

vérét a férfi kocsijának csomagtartójában. A golyó, amellyel a lányt hasba lőtték, Hell pincéjének a falába fúródott, és a testhez viszonyított szög alapján még azelőtt, hogy a lányt felakasztották volna. A lövedéket ugyanabból a Ruger Redhawk revolverből lőtték ki, amellyel Valentin Smitht akarta lelőni. – De te nem értesz egyet ezzel – mondta Oleg. Harry felvonta az egyik szemöldökét. – Miből gondolod? – „A gyilkossági csoport úgy véli” azt jelenti, hogy te másképp gondolod. – Hm. – Szóval mit gondolsz? – kérdezte Oleg. Harry megdörgölte az arcát. – Azt, hogy lényegtelen, ki adta meg a lánynak a kegyelemdöfést. Mert ebben az esetben pontosan ez volt: kegyelem. A ketrecben lévő matrac tele volt DNS-sel. Vér, izzadság, spermium, hányás. Egy része Marte Ruudtől származott, egy része Lennytől. – Szent ég! – mondta Jesus. – Úgy érti, hogy Hell is bántalmazta? – Sőt, talán mások is. – Mármint Valentinon és Hellen kívül? – Van egy vízvezeték a pincébe vezető lépcső fölött. Ha az ember nem tudja, hogy ott van, óhatatlanul lefejeli. Ezért megkértem Bjørn Holmot, a vezető bűnügyi technikusunkat küdje át azoknak a listáját, akiknek a DNS-ét megtalálták a vezetéken. A túlságosan régiek eltűnnek, de így is hét különböző profilt talált. Mint mindig, most is DNS-mintát vettünk mindenkitől, aki a helyszínen dolgozott, és sikerült azonosítanunk a helyi körzeti megbízott, egy fiatal rendőr, Bjørn, Smith és egy helyszínelő kolléga DNS-ét, akit szintén nem sikerült időben figyelmeztetni. Meg az enyémet. A hetedik DNS-profilt viszont nem sikerül azonosítanunk. – Vagyis nem Valentin Gjertsené vagy Lenny Hellé volt?

– Nem. Csak annyit tudunk, hogy egy férfié, aki nem áll rokonságban Lenny Hell-lel. – Lehet olyasvalaki is, aki a pincében dolgozott – vetette fel Oleg. – Villanyszerelő, vízvezeték-szerelő, bárki. – Igen – bólintott Harry, és a pillantása a Dagbladetre esett. A lap annál a portréinterjúnál volt nyitva, amely Bellman miniszteri kinevezésének apropóján készült. Újra elolvasta a kiemelt idézetet. „Különösen örülök annak, hogy a rendőrség kitartásának és fáradhatatlan munkájának köszönhetően sikerült megtalálnunk Marte Ruudöt, amivel mind a hozzátartozóknak, mind magunknak tartoztunk. Ez mindenképpen megkönnyíti számomra, hogy elhagyjam rendőr-főkapitányi posztomat.” – Most el kell húznom, fiúk. Együtt léptek ki a rendőrtiszti főiskola ajtaján. Mielőtt elváltak a Chateau Neuf, a Norvég Hallgatói Egyesület központja előtt, Harrynak eszébe jutott a meghívás. – Hallstein befejezte a vámpirizmusról szóló disszertációját, és pénteken lesz a védés. Meghívtak bennünket. – Mi az a védés? – Szóbeli, amin ott vannak a kiöltözött rokonok és barátok – válaszolta Jesus. – Szívás a köbön. – Édesanyáddal elmegyünk rá – mondta Harry. – Nem tudom, te akarsz-e jönni, vagy ráérsz-e. Egyébként Ståle lesz az egyik bíráló. – Ajjaj! – mondta Oleg. – Remélem, nem kezdődik túl korán. Időpontom van az Ullevålban pénteken. Harry a homlokát ráncolta. – Miért? – Steffens vért akar venni. Azt mondja, hogy egy ritka vérbetegséget kutat, amit szisztémás masztocitózisnak hívnak, és ha anyának az volt a baja, akkor a vére saját magát gyógyította meg. – Masztocitózis? – Egy génhiba okozza, amelyet c-KIT-mutációnak hívnak. Nem

örökletes, de Steffens abban bízik, hogy a vérben lévő gyógyítóanyag az. Ezért össze akarja hasonlítani a véremet anyáéval. – Hm, akkor édesanyád ezt értette „genetikai nyom” alatt. – Steffens még mindig úgy gondolja, hogy anyának egyszerű mérgezése volt, és ezzel a vérvizsgálattal csak vaktában lövöldöz. De a nagy felfedezések többsége így születik. Vaktában lövöldözéssel. – Igaza lehet. A védés kettőkor kezdődik. Lesz egy fogadás utána, amire ti mehettek, de én valószínűleg kihagyom. – Fogadni mertem volna – nevetett Oleg, és Jesushoz fordult. – Tudod, Harry nem szereti az embereket. – Én szeretem az embereket – mondta Harry. – Csak nem szeretek együtt lenni velük. Különösen, amikor egyszerre sokan vannak egy helyen. – Az órájára pillantott. – Erről jut eszembe… – Bocs a késésért. Magánelőadást kellett tartanom – mondta Harry, és besietett a bárpult mögé. Øystein felnyögött, miközben olyan lendülettel lökött két korsó frissen csapolt sört a pultra, hogy kiloccsant a habjuk. – Harry, ide több ember kell. Harry a helyiséget megtöltő embertömeg felé hunyorgott. – Szerintem már így is túl sokan vannak. – Úgy értem, hogy a pultnak erre az oldalára, te szerencsétlen! – A szerencsétlen csak viccelt. Ismersz valakit, akinek jó a zenei ízlése? – Facipőt. – Olyat, aki nem autista. – Nem. – Øystein újabb korsó sört csapolt, és intett Harrynak, hogy vegye el a pénzt. – Oké, végiggondoljuk. Nahát, itt járt Hallstein? – mutatott Harry a St. Pauli-sapkára, amely egy korsóra húzva állt a Galatasaray-zászlócska mellett. – Igen, köszönetet mondott a kölcsönért. Néhány külföldi

újságíró volt vele, hogy megmutassa nekik a helyet, ahol az egész kezdődött. Lesz egy olyan doktori akármije holnapután. – Védés. – Harry visszaadta a hitelkártyát a vendégnek, és megköszönte. – Az. Aztán idejött hozzájuk egy srác is, akit Smith a gyilkossági csoport munkatársaként mutatott be. – Tényleg? – mondta Harry, és felvette a következő rendelést egy hipszterszakállas pasastól, aki a Cage the Elephant nevű rockbanda logójával díszített pólót viselt. – Hogy nézett ki? – Akinek olyanok a fogai… – mutatott Øystein a barna fogsorára. – Nem Truls Berntsen? – Nem tudom, hogy hívják, de láttam itt néhányszor. Abban a bokszban szokott ülni. Mindig egyedül jön. – Akkor Truls Berntsen lesz. – A csajok folyton körbedongják. – Akkor mégsem Truls Berntsen lesz. – Mégis mindig egyedül megy haza. Elég kétes figura. – Mert nem visz haza nőket? – Te megbíznál valakiben, aki nemet mond az ingyenpuncira? A hipszterszakállú felvonta az egyik szemöldökét. Harry megrántotta a vállát, a férfi elé tette a söröskorsót, odament a tükrös polchoz, és a fejébe húzta a St. Pauli-sapkát. Éppen vissza akart fordulni a pulthoz, amikor hirtelen megdermedt. Csak állt a homlokán lévő halálfej emblémára meredve a tükörben. – Harry? – Hm? – Segítenél kicsit? Kellene két mojito Sprite Lighttal. Harry lassú mozdulattal bólintott. Aztán lekapta a fejéről a sapkát, megkerülte a bárpultot, és meglódult az ajtó felé. – Harry! – Hívd fel Facipőt! – Igen?

– Elnézést, hogy ilyen későn hívom, azt hittem, az Igazságügyi Orvostani Intézet már bezárt mára. – Zárva is vagyunk, de ez van, ha olyan helyen dolgozik az ember, ahol folyton kapacitáshiánnyal küzdenek. Ráadásul belső számról hív, amit csak a rendőrség használ. – Igen, Harry Hole főtiszt vagyok a… – Hallom, hogy maga az, Harry. Itt Paula, és maga már sehol sem főtiszt. – Ó, maga az! Nos, a Vámpirista-ügyön dolgozom, és ezért keresem. Csak meg szeretném kérni, hogy ellenőrizze a vízvezetékről vett és a helyszínen megfordulók által leadott DNSminták egyezéseit. – Nem én dolgoztam vele, de megnézem. Mindenesetre azzal tisztában kell lennie, hogy Valentin Gjertsen nevét leszámítva a Vámpirista-ügy DNS-profiljain csak számok állnak. – Rendben, itt van előttem az összes helyszín név- és számlistája, úgyhogy vágjunk bele. Paula felolvasta az egyezést mutató DNS-profilok számát, Harry pedig sorra bejelölte őket. A körzeti megbízott, a fiatal rendőr, Hole, Smith, Holm és Holm kollégája. És végül a hetedik. – Erről továbbra sem tudunk semmit? – Nem. – Mi a helyzet Hell házának többi helyiségével, találtak olyan DNS-mintát, ami egyezik Valentin profiljával? – Lássuk csak… Nem, úgy tűnik, nincs olyan. – Sem a matracon, sem a holttesten, sem bármi máson, ami kapcsolatot… – Semmi. – Oké, Paula. Köszönöm. – Apropó, kapcsolat! Kiderítette, mi volt azzal a hajszállal? – Milyen hajszállal? – Wyller rendőrtiszt ősszel beküldött egy hajszálat, és azt mondta, maga akarja elemeztetni. Valószínűleg azt hitte, hogy majd előresoroljuk, ha bedobja a maga nevét.

– És így történt? – Természetesen, Harry, hiszen tudja, hogy itt az összes lánynak maga a gyengéje. – Ezt nem vénemberekre szokták mondani? Paula elnevette magát. – Ez van, ha az ember megházasodik, Harry. Önkéntes kasztráció. – Hm. Azt a hajszálat az Ullevål kórházban találtam a feleségem kórtermének padlóján. Valószínűleg vaklárma volt. – Értem. Gondoltam, hogy nem fontos, mert Wyller azt mondta, felejtsem el. Aggódott, hogy a feleségének szeretője van? – Nem igazán. Legalábbis addig, amíg bogarat nem ültetett a fülembe. – Maguk férfiak annyira naivak. – Így maradunk fenn. – Nem túl nagy sikerrel. Kezdjük átvenni a bolygót, ha nem vette volna még észre. – De igen. Az éjszaka közepén dolgoznak, ami átkozottul gyanús. Jó éjszakát, Paula! – Jó éjt! – Várjon egy kicsit, Paula! Mit felejtsen el? – Tessék? – Mit mondott Wyller, mit felejtsen el? – A kapcsolatot. – Mi között? – A hajszál és a Vámpirista-ügy egyik DNS-profilja között. – Valóban? Melyik profilról van szó? – Nem tudom, csak számaim vannak. Azt sem tudjuk, hogy a számok gyanúsítottakat takarnak-e, vagy olyan rendőröket, akik a helyszínen dolgoztak. Harry egy darabig hallgatott. – Megvan a szám? – kérdezte végül. – Jó estét! – köszönt az idős mentősofőr, amikor belépett a

sürgősségi ügyelet pihenőszobájába. – Jó estét, Hansen! – válaszolta a szobában tartózkodó egyetlen ember, miközben kávét töltött magának. – Épp az imént telefonált az a rendőr cimborája. John Doyle Steffens főorvos megfordult, és felvonta a szemöldökét. – Van cimborám a rendőrségnél? – Mindenesetre magára hivatkozott. Egy bizonyos Harry Hole. – Mit akart? – Küldött egy vértócsát ábrázoló képet, és arra kért, hogy becsüljük meg, mekkora mennyiség lehet. Azt mondta, maga csinált már ilyet egy tetthelyen készült fotó alapján, és feltételezte, hogy mi is gyakorlatot szereztünk ebben a baleseteknél. Ki kellett ábrándítanom. – Érdekes – mondta Steffens, és lecsippentett egy hajszálat a válláról. Az egyre növekvő hajhullást nem a hervadás jelének tekintette, éppen ellenkezőleg, a virágzásénak. Annak, hogy mozgásban van, megszabadul mindentől, amire nincs szüksége. – Miért nem engem kérdezett? – Valószínűleg úgy gondolta, hogy egy főorvos nem dolgozik az éjszaka közepén. És elég sürgősnek tűnt az ügy. – Értem. Mondta, mihez kell neki? – A munkájához. – Meg tudja mutatni a képet? – Tessék! A mentősofőr előhúzta a mobiltelefonját, és megmutatta a főorvosnak az MMS-t. Steffens vetett egy pillantást a képre, amely egy fapadlón elterülő vértócsát ábrázolt. A tócsa mellett egy vonalzó feküdt. – Másfél liter – mondta Steffens. – Méghozzá meglehetősen pontosan. Nyugodtan hívja fel, és mondja meg neki. – Ivott egy kortyot a kávéból. – Egy tanár, aki az éjszaka közepén dolgozik. Mivé lesz a világ? A mentősofőr nevetett.

– Magáról is el lehet mondani ugyanezt, Steffens. – Mit? – kérdezte a főorvos, és odaengedte Hansent a kávéfőzőhöz. – Minden második éjszaka dolgozik. Mit csinál itt tulajdonképpen? – Súlyosan sérült betegeket látok el. – Azt tudom, de miért? A hematológiai osztály főorvosaként teljes állása van, mégis extra ügyeletet vállal itt a sürgősségin. Ez nem túl megszokott. – Megszokások?! Sokkal szívesebben van ott az ember, ahol hasznát veszik, nem? – Ezek szerint nincs családja, akik szeretnének magával lenni kicsit? – Nincs, de vannak kollégáim, akiknek a családja inkább nem szeretne velük lenni. – Hehe! De úgy látom, van jegygyűrűje. – Én pedig úgy látom, hogy vér van a kabátujján, Hansen. Vérző sérültet hozott? – Igen. Elvált? – Özvegy vagyok. – Steffens ivott egy újabb korty kávét. – A beteg nő vagy férfi? Fiatal, idős? – A harmincas éveiben járó nő. Miért? – Csak kérdeztem. Hol van? – Igen? – suttogta Bjørn Holm. – Itt Harry. Felkeltettelek? – Éjjel két óra van. Szerinted? – Körülbelül másfél liter vér maradt Valentin után az iroda padlóján. – Mi van? – Iskolás matek. Túl nehéz volt. Harry ágynyikorgást és az ágynemű zizegését hallotta, majd újra Bjørn suttogása hangzott fel: – Te meg miről beszélsz?

– A biztonsági kamera felvételein látszik a mérleg, amikor Valentin elhagyja a pajtát. Csak másfél kilóval nyom kevesebbet, mint amikor megérkezett. – Másfél liter vér másfél kiló, Harry. – Tudom. De még így is hiányzik a bizonyíték. Ha meglesz, elmagyarázom. Erről pedig egyetlen léleknek se beszélj, rendben? Még annak se, aki melletted fekszik. – Alszik. – Hallom. Bjørn elnevette magát. – Kettő helyett horkol. – Találkozhatnánk holnap reggel nyolc órakor a Kazánházban? – Persze. Smith és Wyller is jönnek? – Smithtel pénteken találkozunk a védésen. – És Wyller? – Csak te meg én, Bjørn. És szeretném, ha magaddal hoznád Hell számítógépét és Valentin revolverét.

Harmincnyolcadik fejezet Csütörtök reggel – Korán bejött, Bjørn – mondta a bizonyítékraktár pultja mögött ülő idős tiszt. – Jó reggelt, Jens! Ki kell kérnem néhány dolgot a Vámpiristaügy bizonyítékai közül. – Igen, újra aktuális lett. A gyilkossági csoport elvitt tegnap pár holmit. Azt hiszem, a G polcon van a doboz. De lássuk, mit mond ez az átokfajzat… – Az idős férfi úgy csapkodta a számítógép billentyűit, mintha tűzforróak lennének. Pillantása végigfutott a képernyőn. – Lássuk csak… Az átokfajzat már megint lefagyott. – Lemondó és kissé tehetetlen pillantással nézett fel Bjørnre. – Most komolyan, Bjørn, nem volt jobb, amikor csak felütöttünk egy mappát, és egykettőre megtaláltuk a… – Ki járt itt a gyilkosságiaktól? – kérdezte Bjørn Holm, és megpróbálta leplezni türelmetlenségét. – Hogy is hívják azt a férfit? Tudja, akinek a fogai… – Truls Berntsen? – Nem, nem, az, akinek szépek a fogai. Az új srác. – Anders Wyller – mondta Bjørn. – Hm – mormolta Harry, és elterült a székben a Kazánházban. – És kikérte Valentin Redhawkját? – Plusz a vas fogsort és a bilincset. – És Jens semmit sem mondott arról, mihez kellenek Wyllernek a cuccok? – Nem, nem tudta. Megpróbáltam felhívni Wyllert a gyilkossági

csoportnál, de azt mondták, lecsúsztatja a túlóráit. Próbáltam mobilon is elérni. – És? – Nem vette fel. Biztosan aludt, de megpróbálhatom még egyszer. – Ne! – mondta Harry. – Ne? Harry behunyta a szemét. – A legvégén mindannyiunkat rászednek – suttogta. – Mi? – Semmi. Megyünk, felébresztjük Wyllert. Felhívnád a gyilkosságiakat a címéért? Fél perccel később Bjørn letette a vezetékes telefon kagylóját, és tisztán, jól artikuláltan megmondta az utca nevét. – Csak szórakozol velem – hűlt el Harry. A Volvo Amazon bekanyarodott a csendes utcába, és továbbgurult a hókupacok között, ahol a behavazott autók mintha téli álmot aludtak volna. – Itt lesz – mutatta Harry, előrehajolt, és felkukucskált a négyszintes homlokzatra. Az első és második emelet között egy grafiti éktelenkedett a világoskék falon. – Sofies gate 5. – hümmögött Bjørn. – Nem éppen a Holmenkollen… – Egy másik élet – mondta Harry. – Várj meg itt. Kiszállt, felment a két lépcsőfokon a bejárati ajtóhoz, és a kapucsengőn szereplő neveket böngészte. A régi nevek egy része kicserélődött. Wyller nevét lejjebb találta, mint ahol annak idején a sajátja volt. Megnyomta a gombot. Várt. Megnyomta még egyszer. Semmi. Éppen harmadszor is meg akarta nyomni, amikor az ajtó kinyílt, és egy fiatal nő sietett ki rajta. Harry elkapta az ajtót, mielőtt becsapódott volna, és bement. A lépcsőház szaga nem változott. Norvég és pakisztáni ételek

illatának keveréke meg a földszinten lakó, idős Sennheim asszony édeskés bűze. Harry a fülét hegyezte. Csend volt. Fellopakodott a lépcsőn, és automatikusan átlépte a hatodik fokot, amelyről tudta, hogy nyikorog. Az első lépcsőfordulóban lévő ajtó előtt megállt. Nem látott fényt a rücskös üveg mögött. Bekopogott. Várt. A zárra nézett. Tudta, hogy nem lenne nagy ügy betörni a lakásba. Egy merev műanyag kártya és egy erős lökés. Elképzelte, hogy ő a betörő. És érezte, ahogy a szíverése felgyorsul, látta, ahogy a lélegzete bepárásítja az üveget. Vajon ezt a remegő izgalmat érezte Valentin is, amikor kinyitotta az áldozatai ajtaját? Újból bekopogott. Várt, majd feladta, és elindult lefelé. Ebben a pillanatban lépéseket hallott az ajtó mögött. Megfordult. Egy árnyékot látott a matt üvegen. Az ajtó kinyílt. Anders Wyller farmernadrágot viselt, a felsőteste meztelen volt, az arca borostás. Mégsem úgy nézett ki, mint aki az imént ébredt fel. Éppen ellenkezőleg: a pupillája nagy és sötét volt, a homlokán verejték gyöngyözött. Harry azt is észrevette, hogy valami vörös van az egyik vállán, ami úgy nézett ki, mint egy seb. Legalábbis véres volt. – Harry – mondta Wyller. – Mit keres itt? – A hangja most nem olyan magas és fiús volt, mint amilyennek Harry ismerte. – És hogy jutott be a házba? Harry megköszörülte a torkát. – Szükségünk van Valentin revolverének sorozatszámára. Felcsengettem. – És? – Nem nyitottál ajtót. Azt hittem, alszol, ezért bejöttem. Régen ebben a házban laktam, egy emelettel feljebb, úgyhogy tudom, hogy egy kicsit halk a csengő. – Igen – felelte Wyller, majd egy ásítás kíséretében nyújtózkodott egyet. – Nos – mondta Harry. – Nálad van?

– Micsoda? – A Redhawk. A revolver. – Ja, hogy az. Igen. A sorozatszám? Várjon, mindjárt hozom. Wyller behajtotta az ajtót, és Harry az üvegen keresztül látta, ahogy eltűnik az előszobában. Mivel az összes lakás ugyanolyan elrendezésű volt, tudta, hogy a hálószobába ment. Aztán az alak ismét a bejárati ajtó felé jött, de elfordult balra, és bement a nappaliba. Harry finoman belökte az ajtót, és belépett a lakásba. Mintha parfümillatot érzett volna. Látta, hogy a hálószoba ajtaja csukva van. Ezért ment hát oda Wyller; hogy bezárja az ajtót. Harry pillantása automatikusan ruhadarabokat és cipőt keresett az előszobában, amelyek elárulhatnak valamit, de nem volt ott semmi. A hálószoba ajtaja felé nézett, és hallgatózott. Aztán három hosszú, nesztelen lépéssel a nappaliban termett. Anders Wyller nem hallotta meg. A dohányzóasztal előtt térdelt, háttal Harrynak, és egy jegyzetfüzetbe írt. A jegyzetfüzet mellett egy tányér hevert, rajta egy szelet pizza. Pepperonis. És a nagy, vörös markolatú revolver. A bilincset és a vas fogsort azonban Harry nem látta. A nappali egyik sarkában egy üres ketrec állt. Az a fajta, amelyben nyulakat szoktak tartani. Vagy nem is. Harrynak eszébe jutott a megbeszélés, amelyen Skarre Wyllert gyanúsította a szivárogtatással, és Wyller azt mondta, hogy csupán annyit mesélt az VG újságírójának, hogy macskája van. De hol lehet a macska? És egyáltalán, mióta tartanak macskát ketrecben? Harry pillantása továbbvándorolt a szoba rövidebb falára, ahol egy keskeny könyvszekrény állt néhány tankönyvvel, amelyet a rendőrtiszti főiskolán használtak, többek között Bjerknes és Hoff Johansen Etterforskningsmetoder című műve, amely nyomozási módszerekről szólt. De volt néhány olyan is, amely nem képezte a tananyag részét, mint például Ressler, Burgess és Douglas Sexual Homicide: Patterns and Motives című kötete, a szexuális gyilkosságok mintáiról és indítékairól szóló könyv, amelyre Harry nemrégiben

többször utalt az előadásaiban, mert szó volt benne az FBI közelmúltban létrehozott ViCAP-egységéről. Harry pillantása továbbsiklott a polcon, majd megtorpant egy családi fotón, amely két felnőttet és a kisfiú Anders Wyllert ábrázolta. Aztán a kép alatti polc következett: Haematology at a Glance, Atul B. Mehta és A. Victor Hoffbrand műve a hematológiáról. Mellette: A hematológia alapjai John D. Steffenstől. Egy fiatalember, akit érdekelnek a vérképzőszervi betegségek. Miért ne? Harry közelebb ment, hogy alaposabban szemügyre vegye a családi fotót. A fiú boldognak tűnt rajta. A szülők kevésbé. – Miért kérted ki Valentin holmiját a raktárból? – kérdezte Harry, és látta, ahogy Wyller hátizmai megfeszülnek. – Katrine Bratt nem adott utasításba ilyesmit. A tárgyi bizonyítékot nem viszi haza az ember, még akkor sem, ha megoldották az ügyet. Wyller megfordult, és Harry látta, hogy a pillantása ösztönösen jobbra siklik. A hálószoba felé. – A gyilkossági csoport nyomozója vagyok, maga pedig a rendőrtiszti főiskola előadója, Harry, ezért ha szigorúan vesszük, nekem kellene megkérdeznem, mire kell magának a sorozatszám. Harry Wyllerre nézett. Rájött, hogy nem fog választ kapni a kérdésére. – A sorozatszámot nem ellenőrizték, hogy megtalálják az eredeti tulajdonost. Aki pedig biztosan nem Valentin Gjertsen volt, mivel aligha rendelkezett fegyvertartási engedéllyel. – És ez fontos? – Szerinted nem az? Wyller megvonta a vállát. – Amennyire tudjuk, senkit sem öltek meg vele. Marte Ruud a boncolási jegyzőkönyv szerint már halott volt, amikor meglőtték. Megkaptuk a revolver ballisztikai adatait, és egyetlen nyilvántartott bűnüggyel sem egyeznek. Úgyhogy nem, szerintem nem fontos ellenőrizni a sorozatszámot, amíg vannak fontosabb dolgok is. – Nos – mondta Harry. – Talán hasznát vehetnénk az előadónak

is, utánanézhet a sorozatszámnak. – Csak tessék! – felelte Wyller, kitépte a lapot a jegyzetfüzetből, és Harrynak nyújtotta. – Köszönöm – mondta Harry, és a vérre pillantott a fiatalember vállán. Wyller kikísérte az ajtóhoz. Amikor Harry a lépcsőházban megfordult, látta, hogy Wyller a vállát megfeszítve kihúzza magát, ahogy a kidobóemberek szokták többé-kevésbé öntudatlanul. – Csak kíváncsiságból – mondta Harry. – Az a ketrec a nappaliban… Mit tartasz benne? Wyller pislogott néhányat. – Semmit – válaszolta. Aztán csendben bezárta az ajtót. – Találkoztál vele? – kérdezte Bjørn, és kikanyarodott az útra. – Igen – felelte Harry, és kitépett egy oldalt a noteszéből. – És itt a sorozatszám. A Ruger amerikai cég, le tudnád ellenőriztetni az ATF-fel? – Ugye, nem gondolod komolyan, hogy a lőfegyverek forgalmával foglalkozó irodában le tudják nyomozni ezt a revolvert? – Miért ne? – Mert az amerikaiak elég hanyagok a lőfegyverek tulajdonosainak regisztrálásakor. És több mint háromszázmillió fegyver van az Egyesült Államokban. Több mint ahányan lakják. – Ijesztő. – Valójában az sokkal ijesztőbb – mondta Bjørn Holm, és rátaposott a gázra, hogy kifaroljanak, amint rákanyarodtak a domboldalra a Pilestredet irányába –, hogy még azok is védtelen embereket lőnek le, akik nem bűnözők, és bevallásuk szerint önvédelmi okokból tartanak fegyvert. A Los Angeles Timesban az állt, hogy 2012-ben az Egyesült Államokban több mint kétszer annyian haltak meg lövöldözésben, mint ahányat önvédelemből

lőttek le. És majdnem negyvenszer annyian puffantották le magukat. És akkor a gyilkossági statisztikákat még ki sem veséztük. – Te a Los Angeles Timest olvasod? – Többnyire csak akkor, amikor Robert Hilburn ír benne zenékről. Olvastad a Johnny Cash-életrajzát? – Nem. Hilburn, ez az a fickó, aki a Sex Pistols amerikai turnéjáról írt? – Ja, ja. Megálltak a piros lámpánál a Blitz előtt, amely egykor a punkok támaszpontja volt Norvégiában, és ahol a mai napig látni lehetett egy-két színes taréjt. Bjørn Holm szélesen Harryra vigyorgott. Boldog volt. Boldog volt, mert hamarosan apa lesz, mert vége a Vámpirista-ügynek, mert egy olyan autóval farolgathat, amelyiknek hetvenes évek szaga van, és mert olyan zenéről beszélhet, amely majdnem egykorú vele. – Jó lenne, ha még délelőtt ki tudnád deríteni, Bjørn. – Ha nem tévedek, az ATF székhelye Washingtonban található, ahol most éjszaka közepe van. – Van irodájuk az Europolnál Hágában, próbáld meg ott. – Rendben. Sikerült megtudnod, miért kérte ki Wyller ezeket a holmikat? Harry a forgalmat szemlélte. – Nem. Nálad van Lenny Hell számítógépe? – Tordnál van, a Kazánházban vár bennünket. – Jól van. – Harry türelmetlenül szuggerálta a piros lámpát, hogy zöldre váltson. – Harry? – Igen? – Neked feltűnt, milyen gyorsan távozott Valentin a lakásából, közvetlenül, mielőtt Katrine és a Delta odaért? Mintha valaki az utolsó pillanatban figyelmeztette volna. – Nem – hazudta Harry. A lámpa zöldre váltott.

Tord mutogatással kísérte a magyarázatát, miközben a kávéfőző szörcsögött a hátuk mögött. – Itt vannak az e-mailek, amelyeket Lenny Hell írt Valentinnak Elise, Ewa és Penelope meggyilkolása előtt. A levelek rövidek voltak, csupán az áldozat neve, címe és egy dátum. A gyilkosság időpontja. És mindegyik ugyanúgy végződött. „Az instrukciók és a kulcsok a megbeszélt helyen vannak. Az instrukciók olvasás után elégetendők.” – Szűkszavúak – jegyezte meg Tord. – De ennyi is elég volt. – Hm. – Mi az? – Miért kell elégetni az instrukciókat? – Nem nyilvánvaló? Olyan dolgok állnak bennünk, amelyek illetékteleneket vezethetnek el Lennyhez. – Az e-maileket mégsem törölte. Mert tudta, hogy a hozzád hasonló IT-szakemberek úgyis rekonstruálni tudják majd a levelezést? Tord megrázta a fejét. – Manapság ez már nem ilyen egyszerű. Ha mind a címzett, mind a feladó gondosan törli a leveleket. – Lenny tisztában volt vele, hogyan kell csinálni. Akkor miért nem tette meg? Tord megvonta széles vállát. – Mert tudta, hogy amikor a kezünkbe kerül a számítógépe, már úgyis vége a játéknak? Harry lassan bólintott. – Lenny talán a kezdetektől fogva tudta, hogy egy nap elveszíti a bunkerjéből vívott háborút. És akkor a fejébe röpít egy golyót. – Talán. – Tord az órájára nézett. – Van még valami? – Tudod, mire jó a stilisztikai elemzés? – Igen. Hogy felismerjünk valakit az írásstílusa alapján. Az Enron-botrány után kutatásokat végeztek. Több száz e-mailt tettek nyilvánossá, hogy a kutatók tesztelhessék, azonosítani

tudják-e a feladót. A találati arány nyolcvan és kilencven százalék közé esett. Tord távozása után Harry felhívta a VG bűnügyi rovatát. – Itt Harry Hole. Beszélhetnék Mona Daa-val? – Rég nem beszéltünk már, Hole. – Harry felismerte az egyik idősebb bűnügyi újságíró hangját. – Örömmel adnám a kolléganőt, de néhány nappal ezelőtt eltűnt. – Eltűnt? – Küldött egy üzenetet, hogy lecsúsztatja a túlóráit, és a telefonja is ki lesz kapcsolva egy ideig. Okos gondolat, hiszen keményen dolgozott a múlt évben, de a szerkesztő kissé felhúzta magát rajta, mert Mona nem kért engedélyt, egyszerűen csak küldött néhány sort, majd eltűnt. Ezek a mai fiatalok, nem igaz, Hole? Segíthetek valamiben? – Nem, köszönöm – felelte Harry, és befejezte a hívást. Egy másodpercig a telefont bámulta, majd zsebre vágta. Bjørn Holmnak negyed tizenkettőre sikerült megszereznie annak a nevét, aki behozta Norvégiába a Ruger Redhawkot. Egy farsundi tengerész volt. Harry pedig fél tizenkettőkor már fel is hívta a férfi lányát, aki jól emlékezett a fegyverre, mivel gyerekkorában egyszer az apja nagylábujjára ejtette a több mint egykilós revolvert. Azt azonban nem tudta, hová lett. – Amikor apa nyugdíjas lett, Oslóba költözött, hogy közelebb legyen hozzánk. De megbetegedett, és sok furcsa dolgot csinált. Többek között elajándékozott egy csomó mindent, amit csak a hagyaték elosztásakor fedeztünk fel. Soha többé nem láttam a revolvert, valószínűleg azt is odaadta valakinek. – De nem tudja, kinek? – Nem. – Azt mondta, az édesapja beteg volt. Gondolom, akkor ebbe halt bele. – Nem, tüdőgyulladásban halt meg. Szerencsére gyors halála volt, és viszonylag keveset szenvedett.

– Értem. És milyen betegsége volt, és ki volt az orvosa? – Épp ez az! Tudtuk, hogy nem teljesen egészséges, de ő még mindig nagy és erős tengerésznek látta magát. Valószínűleg annyira kínosnak érezte a betegséget, hogy titokban tartotta. Sem azt nem árulta el, mi a baja, sem azt, kihez jár kezelésre. Én is csak a temetésen hallottam a betegségéről egy régi barátjától, akiben megbízott. – Mit gondol, ez a régi barát tudja, ki volt az orvosa? – Aligha, apa megemlítette neki ugyan a betegségét, de részleteket nem árult el. – És mi volt a betegség? Harry feljegyezte a választ. A szóra meredt. Egy meglehetősen magányos görög kifejezés az orvostudomány rengeteg latin megnevezése között. – Köszönöm – válaszolta.

Harminckilencedik fejezet Csütörtök éjszaka – Meg vagyok győződve róla – mondta Harry a hálószoba sötétjében. – Az indíték? – kérdezte Rakel, és odabújt hozzá. – Othello. Olegnek igaza volt. Elsősorban nem a féltékenységről szól, hanem az ambíciókról. – Még mindig az Othellóról beszélsz? Biztos vagy benne, hogy ne zárjuk be az ablakot? Mínusz tizenöt fokot mondtak éjszakára. – Nem. – Nem vagy biztos benne, hogy be kellene-e zárnunk az ablakot, de teljesen biztos vagy abban, ki a Vámpirista-gyilkosságok értelmi szerzője? – Igen. – Csak az a jelentéktelen apróság hiányzik, amit bizonyítéknak hívunk? – Igen. – Harry közelebb húzta magához Rakelt. – Ezért van szükségem egy vallomásra. – Akkor kérd meg Katrine Brattot, hogy hívja be kihallgatásra. – Mondtam már, hogy Bellman nem hagyja, hogy megbolygassák az ügyet. – Akkor mit fogsz csinálni? Harry a plafonra meredt. Érezte a Rakelből áradó meleget. Elég lesz? Vagy inkább csukják be az ablakot? – Én magam fogom kihallgatni. Anélkül, hogy tudná, hogy ez egy kihallgatás. – Ügyvédként kötelességem emlékeztetni arra, hogy egy

négyszemközt zajló, informális beismerő vallomás az égvilágon semmit sem ér. – Akkor majd gondoskodunk róla, hogy ne csak én halljam. Ståle Aune megfordult az ágyban, és felkapta a telefont. Megnézte, ki keresi, majd fogadta a hívást. – Igen? – Azt hittem, alszol – hallotta Harry rekedt hangját. – És mégis felhívtál? – Segítened kell nekem valamiben. – Továbbra is neked, és nem nektek? – Továbbra is az emberiségnek. Emlékszel arra, amikor A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészetéről beszélgettünk? – Igen? – Fel kellene állítanod egy majomcsapdát Hallstein védésén. – Igen? Neked, nekem, Hallsteinnek vagy kinek? Ståle Aune Harry lélegzését hallgatta. – Egy doktornak. – Olyasvalakiről van szó, akit sikerült az ügyhöz kötnöd? – Bizonyos módon. Ståle érezte, hogy feláll a szőr a karján. – És ez mit jelent? – Azt jelenti, hogy találtam Rakel kórházi szobájában egy hajszálat, amelyet egy paranoiás rohamomban elemzésre küldtem. Megtudtam, hogy semmi különös nem volt abban, hogy a hajszál a padlón feküdt, ugyanis az orvosé volt. De aztán az is kiderült, hogy a hajszál DNS-profilja a Vámpirista-gyilkosságok helyszínéhez köti őt. – Micsoda? – És hogy kapcsolat van az orvos és egy fiatal rendőrtiszt között, aki egész idő alatt közöttük volt. – Te meg miről beszélsz? Bizonyítékod van arra, hogy az orvos és a rendőrtiszt részt vett a Vámpirista-gyilkosságokban? – Nem – sóhajtotta Harry.

– Nem? Akkor magyarázd el. Miután Ståle húsz perccel később letette a telefont, a házban honoló csendet hallgatta. A békét. Mindenki aludt. De tudta, hogy ő már nem fog elaludni.

Negyvenedik fejezet Péntek délelőtt Wenche Syvertsen kinézett a Frognerparkra, miközben a taposógépen lépkedett. Az egyik barátnője tanácsolta neki, hogy használja. Azt mondta, nagyobb lesz tőle a feneke. Nyilvánvalóan nem értette, miért vágyik Wenche nagyobb hátsóra. Wenche azt olvasta az interneten, hogy az edzéstől csak izmosabb lesz a feneke, ha nagyobb és formás hátsót akar, akkor az ösztrogénpótlás, a több evés vagy – ami a legegyszerűbb – az implantátum segíthet. Wenche azonban ez utóbbit elutasította, az volt az egyik alapelve, hogy természetes formában őrzi meg a testét, és soha – soha – nem fekszik kés alá. Eltekintve persze a mellétől, de az nem számított. És kitartott az elvei mellett. Ezért sem lett soha hűtlen Syvertsen úrhoz, pedig bőven kapott ajánlatokat, különösen az ilyesfajta edzőtermekben. Többnyire a fiatal férfiak tekintették vadászó pumának. Wenche azonban mindig is az érettebb férfiakat kedvelte. Nem az olyan öregeket, amilyen az a ráncos, éltes férfi volt, aki mellette ült a kerékpáron, sokkal inkább az olyanokat, amilyen a szomszédjuk. Harry Hole. Egyszerűen lelombozták az olyan férfiak, akik intellektuálisan és érettségben alatta álltak. Sokkal inkább volt olyanokra szüksége, akik képesek voltak felcsigázni, szórakoztatni – mind spirituális, mind materiális értelemben. Ennyire egyszerű volt, semmi okot nem látott arra, hogy úgy tegyen, mintha másként volna. Syvertsen úr jó munkát végzett az anyagiak terén. Harry viszont elérhetetlennek tűnt. És egyébként is, ott volt az elve. Ezenkívül Syvertsen úr indokolatlanul féltékeny lett, és

amikor nagy ritkán hűtlenségen kapta, nyomban azzal kezdett fenyegetőzni, hogy megvonja tőle a kiváltságait, és véget vet ennek az életmódnak. Ami természetesen még azelőtt volt, hogy Wenche lefektette volna a hűségre vonatkozó alapelveit. – Hogyhogy egy ilyen szép hölgy nincs férjnél? A szavak úgy hangzottak, mintha egy kávédaráló indult volna be, és Wenche a kerékpáron ülő öregemberhez fordult. A férfi rámosolygott. Keskeny arcát ráncok és mély barázdák szabdalták, az ajka nagy volt, dús haja zsíros. Vékony, széles vállú figura. Mint valami Mick Jagger-utánzat. Leszámítva a piros kendőt a homlokán és a kamionos bajuszt. Wenche mosolyogva felemelte gyűrűtlen jobb kezét. – Férjnél vagyok. De súlyemeléskor le szoktam venni a jegygyűrűmet. – Kár – mosolygott az öreg. – Mert én nem vagyok házas, és itt helyben e-eljegyeztem volna. Azzal ő is felemelte a jobb kezét. Wenche összerezzent. Egy másodpercig azt hitte, rosszul lát. Tényleg egy nagy lyuk tátongott a tenyerén? – Oleg Fauke van itt – hangzott a belső telefonvonalban. – Küldje be – mondta John D. Steffens, hátratolta a székét az íróasztaltól, és kinézett a laboratórium transzfúziós részlegének ablakán. Néhány perce látta kiszállni a fiatal Faukét a kis japán autóból, amely továbbra is járó motorral állt a parkolóban. A kormány mögött egy másik fiatal fiú ült, a fűtés valószínűleg teljes gőzzel ment. Ugyanis hideg, ragyogóan napsütéses délelőtt volt. Sokak számára paradoxon, hogy a felhőtlen ég júliusban a meleg, míg januárban a mínuszfokok ígéretét hordozza. Mert a legtöbben képtelenek rávenni magukat, hogy megértsék a fizika, a meteorológia és a világ alapvető működési elveit. Steffenst már nem bosszantotta, hogy az emberek nem fogják fel, hogy a hideg csak a meleg hiánya. A hideg a természetes, domináns állapot.

A meleg a kivételes. Ahogy a gyilkosság és a kegyetlenség természetes és logikus, míg a könyörületesség anomália, az emberi csorda bonyolult módszere a faj túlélésének biztosítására. A könyörületesség ugyanis megáll a fajtársaknál, és a többi fajjal szemben tanúsított határtalan kegyetlenség teszi lehetővé a túlélést az ember számára. Az emberi faj gyarapodásának például feltétele, hogy nemcsak vadászunk, hanem húst termelünk. Már maga a szó, „hústermelés”! Maga az ötlet! Az emberek állatokat tartanak fogságban, megfosztják őket minden örömtől és élvezettől, megtermékenyítik őket, hogy akaratuk ellenére tejet és porhanyós fiatal húst termeljenek, és azonnal elveszik az utódaikat, miután a világra jöttek. Aztán hallgatják, ahogy a szülők kétségbeesetten bőgnek a kicsinyeik után, majd a lehető leghamarabb újból teherbe ejtik őket. Egyesek felbőszülnek, ha mások bizonyos fajok húsát fogyasztják: kutyát, bálnát, delfint, macskát. A könyörületességük azonban érthetetlen okokból csak idáig terjed, a jóval intelligensebb disznók minden további nélkül lealacsonyíthatóak, húsuk fogyasztható. És mindezt olyan régóta tesszük, hogy már fel sem tűnik az a kiszámított kegyetlenség, amely a modern élelmiszer-termelés feltétele. Agymosás! Steffens a csukott ajtóra meredt, amely hamarosan ki fog nyílni. Azon tűnődött, hogy meg fogják-e érteni valaha. Ez az erkölcs – amely egyes elképzelések szerint istentől való és örök – épp olyan képlékeny és tanult, mint a szépségideáljaink, az ellenségképeink és a divatirányzataink. Nem valószínű, hogy megértik. Épp ezért aligha meglepő, hogy az emberiség azokat a radikális kutatási projekteket sem képes megérteni és elfogadni, amelyek szembemennek a gondolkodásmódjukkal. És ez a meg nem értés épp annyira logikus és szükséges, mint amennyire kegyetlen. Kinyílt az ajtó. – Jó napot, Oleg! Tessék, foglaljon helyet! – Köszönöm. – A fiatalember leült. – Mielőtt elvégezné a vérvizsgálatot, kérhetek cserébe egy szívességet?

– Cserébe? – Steffens fehér gumikesztyűt húzott. – Ugye tudja, hogy a kutatásom magát, az édesanyját és a jövendőbeli családját szolgálhatja? – Ahogy azt is, hogy magának sokkal fontosabb a kutatása, mint nekem, hogy egy kicsivel tovább éljek. Steffens elmosolyodott. – Bölcs szavak egy ilyen ifjú ember szájából. – Az apám megbízásából kérdezem, rá tudna-e szánni két órát arra, hogy részt vegyen egy barát doktori védésén és szakmai véleményt nyilvánítson. Harry nagyra értékelné. – Egy doktori védésen? Természetesen, megtiszteltetés lenne. – Csak az a gond… – Oleg megköszörülte a torkát. – Hogy hamarosan kezdődik. Miután végzett a vérvétellel, azonnal indulnunk kell. – Most? – Steffens a határidőnaplójára pillantott, amely nyitva hevert előtte az asztalon. – Attól tartok, hogy egy megbeszélésem lesz, amely… – Harry tényleg nagyra értékelné – bizonygatta Oleg. Steffens felnézett a fiúra, és töprengve megdörgölte az állkapcsát. – Úgy érti… a véremet a magáéért? – Valahogy úgy – felelte Oleg. Steffens hátradőlt az irodai székben, és összefont ujjait a szájához szorította. – Áruljon el valamit, Oleg! Hogy lehet, hogy ennyire szoros kapcsolat fűzi Harry Holéhoz? Hiszen nem a vér szerinti apja. – Maga szerint? – Válaszoljon a kérdésre, adjon nekem vért, és elmegyek magával a védésre. Oleg elgondolkodott. – Majdnem azt mondtam, hogy a becsületessége miatt. Annak ellenére, hogy nem a legjobb apa a világon, bízhatok abban, amit mond. De nem hiszem, hogy ez lenne a legfőbb ok. – Akkor mi a legfőbb ok?

– Hogy ugyanazokat a bandákat utáljuk. – Hogy mit csinálnak? – A zene. Nem ugyanazokat a zenekarokat szeretjük, de ugyanazokat gyűlöljük. – Oleg kibújt a tolldzsekiből, és felhajtotta az egyik ingujját. – Kezdhetjük?

Negyvenegyedik fejezet Péntek délután Rakel felpillantott Harryra, miközben egymásba karolva az Oslói Egyetem egyik belvárosi épülete, a Domus Academica felé tartottak az Universitetsplasson. Sikerült rábeszélnie a férfit, hogy az ünneplőcipőjét vegye fel, amelyet Londonban vásárolt neki, bár Harry kitartóan hajtogatta, hogy túlságosan csúszik a talpa ebben az időben. – Gyakrabban kellene öltönyt hordanod – mondta Rakel. – Az önkormányzatnak pedig gyakrabban kellene felszórnia a járdákat – felelte Harry, és úgy tett, mintha megcsúszna. Rakel nevetett, és szorosan fogta Harry karját. Érezte a merev, sárga mappát, amelyet a férfi félbehajtva a belső zsebébe szuszakolt. – Ez a nagyon szabálytalanul parkoló autó nem Bjørné? Elsétáltak a fekete Amazon mellett, amely a téren állt, közvetlenül a lépcső mellett. – Rendőrségi engedély a szélvédő mögött – mondta Harry. – Nyilvánvaló visszaélés. – Katrine miatt van – mosolygott Rakel. – Bjørn fél, hogy elesik. A Régi Díszterem előcsarnokában zsibongás fogadta őket. Rakel ismerős arcokat keresett. Többségükben valószínűleg szakmabeliek és rokonok voltak. Az előcsarnok végében mégis felismert valakit, Truls Berntsent, akinek nyilvánvalóan sejtelme sem volt arról, hogy egy doktori védésen öltönyben illik megjelenni. Rakel utat tört maguknak Katrinéhez és Bjørnhöz. – Gratulálok! – mondta Rakel, és mindkettőjüket megölelte.

– Köszönöm! – felelte Katrine ragyogó arccal, és megsimogatta domborodó hasát. – Mikor… – Júniusban. – Júniusban – ismételte meg Rakel, és látta, ahogy Katrine mosolygó ajka megrándul. Rakel előrehajolt, a kezét Katrine karjára tette, és ezt suttogta: – Ne idegeskedj, minden rendben lesz. Rakel észrevette, hogy Katrine szinte ijedt pillantással bámul rá. – Epidurális érzéstelenítés – mondta Rakel. – Csodálatos dolog. Megszabadít a fájdalmaktól. Katrine pislogott, majd hangos nevetésben tört ki. – Tudod, még soha életemben nem voltam doktori védésen. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire ünnepélyes alkalom, amíg meg nem láttam, hogy Bjørn a legszebb selyem nyakkendőjét vette fel. Hogy megy ez tulajdonképpen? – Ó, valójában egészen egyszerű az egész – válaszolta Rakel. – Először bemegyünk a terembe, majd felállunk, amikor a bizottság elnöke, a doktorandusz és a két bíráló belép. Smith biztosan nagyon izgatott, akkor is, ha tegnap vagy ma reggel próbaelőadást tartott. Valószínűleg leginkább attól tart, hogy Ståle Aune kellemetlen helyzetbe hozza, de ennek nem sok esélye van. – Nem? – kérdezte Bjørn Holm. – Hiszen Aune kijelentette, hogy nem hisz a vámpirizmusban. – Ståle a komoly kutatásban hisz – válaszolta Rakel. – A bírálóknak az a dolguk, hogy kritikusak legyenek, és a doktori disszertáció témájának mélyére ássanak, ám a téma keretei között kell maradniuk, nem lovagolhatnak a saját vesszőparipájukon. – Jesszusom, te aztán alaposan felkészültél! – állapította meg Katrine, amikor Rakel levegőt vett. Rakel elmosolyodott, majd folytatta: – Mindegyik bírálónak háromnegyed órája van, közben pedig a

közönség soraiból tehetnek fel rövid kérdéseket, ez az úgynevezett ex auditorium, amire azonban ritkán kerül sor. Ezután az ünnepi vacsora következik, amelyet a doktori cím várományosa fizet, és mi nem vagyunk hivatalosak rá. Amit Harry rendkívül sajnál. Katrine Harryhoz fordult. – Ez igaz? Harry megvonta a vállát. – Ki ne szeretne szószban úszó húst nyammogni és egy olyan ember rokonainak félórás monológjain bóbiskolni, akit nem is igazán ismer? Ebben a pillanatban mozgás támadt körülöttük, majd villogni kezdtek a vakuk. – A hamarosan hivatalba lépő igazságügyi miniszter – mondta Katrine. A tömeg kettényílt Mikael és Ulla Bellman előtt, amikor áthaladtak az előcsarnokon. Mosolyogtak, de Rakel úgy érezte, Ulla mosolya nem őszinte. Talán nem az a mosolygós típus. Vagy talán az a fajta csinos, szégyenlős lány volt egykor, aki megtanulta, hogy ha túl sokat mosolyog csak még több nemkívánatos figyelmet von magára, és a hűvösebb viselkedés megkönnyíti az életét. Rakel azon tűnődött, hogy amennyiben így van, vajon mit fog kezdeni egy miniszter nejeként. Mikael Bellman megállt mellettük, amikor egy kérdés elhangzását követően mikrofont dugtak az orra elé. – Én csupán azért vagyok itt, hogy megünnepeljünk valakit, aki közreműködött a Vámpirista-ügy megoldásában – mondta ékes angolsággal. – Beszéljenek inkább doktor Smithtel! Ám engedelmesen pózolt, amikor a fotósok megkérték rá. – A mindenit, nemzetközi sajtó! – hüledezett Bjørn. – A vámpirizmus szexi – jegyezte meg Katrine, és körülnézett. – Az összes bűnügyi újságíró itt van. – Leszámítva Mona Daa-t – mondta Harry a tömeget pásztázva. – És a teljes Kazánház – tette hozzá Katrine. – Leszámítva

Anders Wyllert. Ti tudjátok, merre jár? Harry és Bjørn a fejét rázta. – Reggel felhívott – folytatta Katrine. – Megkérdezte, beszélhetnénk-e négyszemközt. – Miről? – tudakolta Bjørn. – Az ég tudja. De nézzétek csak! Ott van! Anders Wyller a tömeg túloldalán állt. Levette a sálját, az arca piros volt, és úgy tűnt, rendesen kifulladt. Ebben a pillanatban kinyílt a díszterem ajtaja. – Nyomás, helyet kell szereznünk! – jelentette ki Katrine, és az ajtó felé sietett. – El az útból, emberek, gyerekkel vagyok! – De édes! – suttogta Rakel. Harry karjába fűzte a karját, és a vállának támaszkodott. – Mindig is tudni akartam, volt-e köztetek valami. – Valami? – Futó kapcsolat. Például amikor mi ketten nem voltunk együtt. – Sajnos nem – felelte Harry komoran. – Sajnos nem? Milyen értelemben? – Abban az értelemben, hogy olykor sajnálom, hogy nem használtam ki jobban a szüneteinket. – Én nem viccelek, Harry. – Én sem. Hallstein Smith résnyire nyitotta a díszterembe vezető ajtót, és bekukucskált. A csillárt nézte az emberek feje fölött, akik megtöltötték az előadóterem valamennyi ülőhelyét, sőt, még a galérián is álltak. Egykor ez a terem adott otthont a norvég nemzetgyűlésnek, és most ő – a kis Hallstein – áll majd a szónoki emelvényen, megvédi a kutatását, és doktorrá avatják! Aztán a feleségére nézett, aki az első sorban ült. May idegesnek tűnt, de büszkének is, akár egy tyúkanyó. A pillantása tovább vándorolt a külföldi kollégákra, akik annak ellenére eljöttek, hogy tudták, a védés norvégul zajlik. Majd az újságírókra, Bellmanra, aki a feleségével együtt az első

sorban foglalt helyet, Harryra, Bjørnre és Katrinére, az új barátokra a rendőrségtől, akik szintén fontos szerepet játszottak a vámpirizmusról szóló disszertációjában, amelynek természetesen a Valentin Gjertsen-eset képezte a gerincét. És bár a Valentinról alkotott kép az utóbbi napok eseményeinek hatására drámaian megváltozott, ez csak megerősítette a vámpirista személyiségről alkotott következtetéseit. Hiszen Hallstein rámutatott arra, hogy a vámpiristák felindultságból cselekednek, vágyak és ösztönök hajtják őket, így aztán Lenny Hell leleplezése – aki az agy volt a jól megtervezett gyilkosságok mögött – egyszerűen a lehető legjobbkor jött. – Akkor kezdjük! – mondta az elnök, és lecsippentett egy porszemet dékáni talárjáról. Hallstein nagy levegőt vett, és belépett. A teremben ülők felemelkedtek a székükről. Smith és a két bíráló leült, míg az elnök a szónoki emelvényhez ment, és ismertette a védés menetét. Aztán átadta a szót Hallsteinnek. Az első bíráló, Ståle Aune előrehajolt, és suttogva sok szerencsét kívánt. Hallstein felment a pódiumra, és végigpillantott a termen. Érezte a rájuk telepedő csendet. A reggeli próbaelőadás jól sikerült. Nem is csupán jól, egyszerűen remekül. Nem tudta nem észrevenni a bírálóbizottság elégedettségét, sőt, még maga Ståle Aune is elismerően bólogatott a legjobb meglátásainál. Most az előadás rövidebb verzióját fogja elővezetni, maximum húsz percben. Beszélni kezdett, és hamarosan ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint reggel, és elengedte az előtte heverő jegyzeteket. Mert a gondolatai azonnal szavakká váltak, és mintha kívülről látta volna saját magát. Látta a közönséget, látta az ajkán csüggő pillantásukat, miközben minden érzékszervükkel kizárólag őrá összpontosítottak, Hallstein Smithre, a vámpirizmus professzorára. Természetesen egyelőre még nem volt professzor, de ezen változtatni fog. Az előadás végéhez közeledett.

– A Harry Hole által vezetett független nyomozócsoportban töltött rövid idő alatt tanultam néhány dolgot. Az egyik az volt, hogy a gyilkossági ügyek központi kérdése a „miért”. Ám ez nem elég, ha az ember nem tudja megválaszolni a „hogyan”-t. Hallstein a szónoki emelvény melletti asztalhoz ment, amelyen három tárgy hevert egy selyemkendő alatt. Megragadta a kendő végét, és várt. Egy kis színpadiasság minden bizonnyal megengedhető. – Ez itt a „hogyan” – jelentette ki, és felemelte a kendőt. A közönség soraiban mozgolódás támadt, amikor megpillantották a nagy revolvert, a masszív bilincset és a fekete vasprotézist. Smith a revolverre mutatott. – A fenyegetés és kényszerítés eszköze. – A bilincs volt soron. – Az ellenőrzésé. Illetve ezzel tette ártalmatlanná és tehetetlenné az áldozatot. – Aztán a vas fogsor következett. – És végül az eszköz, amellyel eljutott a forráshoz, a vérhez, hogy elvégezze a rituálét. Felnézett. – Köszönöm Anders Wyller rendőrtisztnek, aki lehetővé tette, hogy kölcsönvegyem ezeket a tárgyakat az előadásom illusztrálásához. Ez itt ugyanis több mint három válasz a „hogyan” kérdésre. Ez itt egyben válasz a „miért”-re is. De hogyan lett belőle miért? A teremben szórványos nevetés hangzott fel. – Úgy, hogy valamennyi eszköz régi. Azt is mondhatnánk, hogy szükségtelenül régi. A vámpirista mindent elkövetett, hogy megszerezze őket, vagy utánzatot készíttessen róluk. Ez pedig megerősíti azt, amit a disszertáció mond a rituálé fontosságáról: a vérivás olyan korokhoz köthető, amikor istenek uralták a világot, akiket imádni kellett, és akiket ki kellett elégíteni, a valuta pedig vér volt. A revolverre mutatott. – Ez a kétszáz évvel ezelőtti Amerikába vezet minket, amikor

egyes indiántörzsek megitták az ellenségeik vérét, abban a hitben, hogy így azok ereje átszáll rájuk. – A bilincsre mutatott. – Ez a tárgy pedig a középkorhoz köthető, amikor üldözték a boszorkányokat és a varázslókat, megpróbálták kiűzni belőlük a gonoszt, és megégették őket. – Legvégül pedig a vas fogsorra bökött. – Ez a harmadik meg az antik világhoz kapcsolódik, amikor az áldozati bárány és az emberi vér ontása volt az általános módja az istenek kiengesztelésének. Ahogy reményeim szerint a mai napon jómagam is… – A dékán és a két bíráló felé intett. – …meglágyítom ezeknek az isteneknek a szívét. Ezúttal a nevetés jóval felszabadultabb volt. – Köszönöm. A taps, amennyire Hallstein Smith meg tudta ítélni, mennydörgő volt. Ståle Aune felállt, megigazította pöttyös csokornyakkendőjét, majd jókora pocakját maga előtt tolva a szónoki emelvényhez ment. – Kedves doktorandusz! Mint láthattuk, értekezését esettanulmányokra alapozta. Engem az érdekelne, miként tudta levonni a következtetéseit, tekintve, hogy a disszertáció gerincét képező Valentin Gjertsen-eset voltaképpen egyáltalán nem támasztotta alá ezeket. Vagyis addig igen, amíg fel nem fedezték Lenny Hell szerepét az ügyben. Hallstein Smith megköszörülte a torkát. – A pszichológiában sokkal több értelmezési lehetőség kínálkozik, mint más tudományágakban, és természetesen csábító volt Valentin Gjertsen viselkedését tipikus vámpirista viselkedésnek tekinteni, amelyet korábban felvázoltam. Kutató lévén azonban tisztességesnek kellett lennem. Egészen néhány nappal ezelőttig Valentin Gjertsen nem illett bele teljesen az elméletembe. És bár a pszichológiában soha nem lesz olyan, hogy a térkép és a terep teljességgel megegyezik, be kell vallanom, frusztráló volt. Nehéz lenne örülni Lenny Hell tragédiájának. De ha más nem, legalább megerősíti a disszertációm elméleteit,

segítségével még tisztább képet kaphatunk a vámpirizmusról, és még pontosabban megérthetjük a jelenséget, amivel remélhetőleg elejét vehetjük a jövőbeli tragédiáknak, hiszen így idejekorán megállíthatunk egy esetleges újabb vámpiristát. – Hallstein ismét megköszörülte a torkát. – Köszönetet szeretnék mondani a bírálóbizottságnak, akik rengeteg időt fordítottak az eredeti disszertációra, mégis megengedték, hogy beépítsem azokat a változtatásokat, amelyeket Hell leleplezése vont maga után, és amelyeknek köszönhetően minden a helyére került… Amikor a dékán diszkréten jelezte, hogy az első bíráló ideje lejárt, Hallsteinnek az volt az érzése, hogy legfeljebb öt perc telt el, nem pedig negyvenöt. Úgy ment, mint a karikacsapás! És amikor az elnök a pódiumra lépett, és elmondta, hogy rövid szünet következik, amely alatt a közönség benyújthatja a kérdéseit, Hallstein alig várta, hogy a nagyközönség is olvashassa ezt a csodálatos remekművet, amely minden szörnyűség ellenére a legnagyobb és legszebb dologról szólt: az emberi elméről. Hallstein arra használta a szünetet, hogy üdvözölje mindazokat, akik nem voltak hivatalosak a vacsorára. Megpillantotta Harry Holét, aki egy sötét hajú nővel álldogált, és odafurakodott hozzájuk. – Harry! – mondta, és megszorította a nyomozó kezét, amely kemény és hideg volt, akár a márvány. – A hölgy pedig minden bizonnyal Rakel. – Így van – bólintott Harry. Hallstein megragadta Rakel kezét, majd ebben a pillanatban észrevette, hogy Harry az órájára néz, aztán az ajtó felé pillant. – Várunk valakit? – Igen – felelte Harry. – És végre meg is érkeztek. Hallstein két embert látott belépni a helyiség másik végében nyíló ajtón. Egy magas, sötét hajú fiatalembert és egy ötvenes éveiben járó, szőke férfit, aki keskeny, keret nélküli szemüveget viselt. Hirtelen beléhasított, hogy a fiú feltűnően hasonlít

Rakelre, és mintha a férfit is ismerősnek találta volna. – Hol láthattam már a szemüveges férfit? – kérdezte. – Nem tudom, de John D. Steffens hematológus az. – És mit keres itt? Hallstein látta, hogy Harry nagy levegőt vesz. – Azért jött, hogy pontot tegyen ennek a történetnek a végére. Csak még nem tud róla. Ebben a pillanatban a dékán csengetett, és érces hangon megkérte az egybegyűlteket, hogy fáradjanak vissza a díszterembe. John D. Steffens végigsétált a két padsor között, Oleg Fauke pedig követte. Steffens pillantása Harry Holét kereste a teremben, és érezte, hogy kis híján megáll a szíve, amikor felfedezte a szőke fiatalembert a leghátsó sorban. Ebben a pillanatban Anders is észrevette őt, és Steffens látta a rémületet az arcán. Oleg felé fordult, hogy közölje vele, megfeledkezett egy megbeszélésről, és mennie kell. – Tudom – előzte meg Oleg, és semmi jelét nem mutatta, hogy elmozdulna az útból. Steffens észrevette, hogy a fiú csaknem olyan magas, mint a mostohaapja, Hole. – De most hagyjuk, hogy a maguk útján haladjanak a dolgok. A fiú könnyedén Steffens vállára tette a kezét, a főorvosnak mégis az volt az érzése, hogy lenyomja a háta mögött álló székbe. Érezte, ahogy lelassul a pulzusa. Méltóság. Igen, méltóság. Oleg Fauke tudta. Ami azt jelenti, hogy Harry is tudja. És nem hagyott neki esélyt a menekülésre. És Anders reakciójából nyilvánvaló volt, hogy ő viszont semmit sem tudott az egészről. Rászedték őket. Rászedték őket, hogy itt legyenek együtt. Most mi lesz? Katrine Bratt éppen leült Harry és Bjørn közé, amikor a dékán beszélni kezdett a szónoki emelvényen. – A doktorandusz egyetlen kérdést kapott a közönség soraiból. Harry Hole, parancsoljon!

Katrine meglepetten bámult Harryra, aki felállt. – Köszönöm. Harry látta a többiek csodálkozó tekintetét. Néhányan mosolyogtak, mintha valami tréfára számítottak volna. Hallstein Smith is vidámnak tűnt, amikor a szónoki emelvényhez lépett. – Először is gratulálok! – mondta Harry. – Nagyon közel van ahhoz, hogy elérje a célját. Köszönetet is szeretnék mondani a Vámpirista-ügy megoldásában nyújtott segítségéért. – Én tartozom köszönettel – válaszolta Smith egy könnyed meghajlás kíséretében. – Igen, talán – bólintott Harry. – Mert találtunk egy bábmestert, aki Valentint irányította. És akire, ahogy Aune rámutatott, a teljes doktori disszertáció épül. Úgyhogy szerencséje volt. – Így van. – De volna még néhány kérdés, amelyre, azt hiszem, mindannyian választ akarunk kapni. – Megteszem, ami tőlem telik, Harry. – A biztonsági kamerája felvétele, amely azt mutatja, ahogy Valentin belép a pajtába, gondolkodóba ejtett. Valentin pontosan tudta, hová kell mennie, az ajtó mögött lévő mérlegről azonban sejtelme sem volt. Ezért abban a meggyőződésben lépett be, hogy szilárd talaj lesz a lába alatt. És kis híján elveszítette az egyensúlyát. Miért történt ez? – Bizonyos dolgokat magától értetődőnek veszünk – felelte Smith. – A pszichológiában ezt racionalizálásnak nevezzük, ami azt jelenti, hogy egyszerűsítjük a dolgokat. Racionalizálás nélkül a világ irányíthatatlanná válna, az agyunkat túlterhelné az a rengeteg bizonytalanság, amit figyelembe kell vennünk. – Ezért megyünk le egy sötét pincelépcsőn minden különösebb aggodalom nélkül, és eszünkbe sem jut, hogy esetleg lefejelhetünk egy vízvezetéket. – Pontosan. – De miután egyszer pórul jártunk, emlékezni fogunk rá,

legalábbis a legtöbben. Ezért ment át Katrine Bratt óvatosan a mérlegen, amikor második alkalommal járt a pajtájában. És ezért nem csoda, hogy kettőnk bőrét és vérét megtaláltuk a vízvezetéken Hell pincéjében, Lenny Hellét azonban nem. Ő valószínűleg már régen megtanulta, hogy le kell húznia a fejét. Különben megtaláltuk volna az ő DNS-ét is, a DNS ugyanis gyakran éveken keresztül megmarad egy efféle vízvezetéken. – Hiszek magának, Harry. – Vissza fogok térni erre, de előbb vegyünk végig egy nagy rejtélyt. Katrine kihúzta magát a széken. Még nem tudta, mire megy ki a játék, viszont ismerte Harryt, érezte a hangjában megbújó finom rezgést. – Amikor Valentin Gjertsen éjfélkor belépett a pajtába, a mérleg szerint 74,7 kilogramm volt – folytatta Harry. – Ám amikor elhagyta a pajtát, a videófelvétel tanúsága szerint a mérleg 73,2 kilogrammot mutatott, vagyis pontosan másfél kilóval kevesebbet. – Harry széttárta a karját. – A kézenfekvő magyarázat az, hogy a súlykülönbséget a vérveszteség okozta. Katrine hallotta az elnök diszkrét, de türelmetlen torokköszörülését. – De aztán eszembe jutott valami – mondta Harry. – Megfeledkeztünk a revolverről! Ami befelé menet Valentinnál volt, de kifelé már nem. Egy Ruger Redhawk nagyjából 1,2 kilót nyom. Vagyis ha ezt is számításba vesszük, Valentin mindössze 0,3 kilogramm vért veszített… – Hole – szólt közbe a dékán –, amennyiben kérdése van a doktoranduszhoz… – Először egy szakértőnek tennék fel egy kérdést, aki igen nagy tapasztalattal rendelkezik, ha vérről van szó – mondta Harry, és a közönség felé fordult. – John Steffens főorvos, hematológus, és jelen volt, amikor Penelope Rascht kórházba szállították… Amikor az összes szempár rászegeződött, John Steffens érezte,

hogy elönti az izzadság. Ugyanúgy bámultak rá, mint amikor a tanúk padján ülve elmondta, hogyan halt meg a felesége. Hogyan szurkálták össze, és hogyan vérzett el szó szerint a karjában. Minden szempár rászegeződött, ahogy most is. Anders pillantása. Pont, mint akkor. Nyelt egyet. – Igen, ott voltam. – És bebizonyította, hogy jó szeme van a vér mennyiségének megállapításához. A helyszínen készült kép alapján másfél literre becsülte a vérveszteségét. – Igen. Harry egy képet húzott elő a zakója zsebéből, és széthajtogatta. – És ezen kép alapján, amely Hallstein Smith irodájában készült, és amelyet egy mentősofőr mutatott meg magának, szintén másfél literre, azaz nagyjából másfél kilóra becsülte a vérveszteséget. Így van? Steffens nyelt egyet. Érezte Anders pillantását a hátában. – Így van. Plusz-mínusz két deciliter. – Csak a tisztánlátás kedvéért: lehetséges, hogy az ember talpra álljon, és elmeneküljön azután, hogy másfél liter vért veszített? – Vannak egyéni különbségek, de ha az illető megfelelő fizikummal és erős akarattal rendelkezik, akkor igen. – És akkor meg is érkeztünk a nagyon egyszerű kérdésemhez – mondta Harry. Steffens érezte, ahogy egy izzadságcsepp végiggördül a homlokán. Harry visszafordult a szónoki emelvényhez. – Hogyan lehetséges ez, Smith? Katrine levegő után kapkodott. A beálló csend súlyosan telepedett a teremre. – Kénytelen vagyok passzolni a kérdést, Harry, nem tudom – válaszolta Smith. – Bízom benne, hogy ez nem rengeti meg alapjaiban a doktori kinevezésemet, mindenesetre annyit

felhoznék a mentségemre, hogy a kérdés a disszertáció keretein kívül esik. – Elmosolyodott, ám ezúttal nem sikerült derültséget okoznia. – De miután a rendőrségi nyomozás hatáskörébe tartozik, talán magának kellene megválaszolnia, Harry. – Nos – mondta Harry, és nagy levegőt vett. Ne, gondolta Katrine, és visszafojtotta a lélegzetét. – Valentin Gjertsennél nem volt fegyver, amikor megérkezett a pajtába. A revolver már a maga irodájában volt. – Micsoda? – Smith nevetése úgy hangzott a díszteremben, mint egy magányos madár rikoltása. – Mégis hogy a csudába került volna oda? – Maga vitte oda – válaszolta Harry. – Én? Semmi közöm ehhez a revolverhez. – A maga revolvere volt, Smith. – Az enyém? Soha életemben nem volt revolverem, nézzen csak utána a lőfegyver-nyilvántartásban! – A revolvert egy farsundi tengerész nevére regisztrálták. Akit maga kezelt. Skizofréniával. – Tengerész? Maga meg miről beszél, Harry? Hiszen maga mondta, hogy Valentin ezzel a revolverrel fenyegette meg a bárban, amikor megölte Mehmet Kalakot. – Utána visszaadta magának. A teremben eluralkodott a nyugtalanság, mindenfelől halk mormolás és fészkelődés hallatszott. A dékán felállt, és amikor felemelte talárba bújtatott karját, hogy csendre intse a hallgatóságot, úgy festett, mint egy tollazatát felborzoló kakas. – Bocsásson meg, Hole úr, de ez itt egy doktori védés. Amennyiben rendőrségi üggyel kapcsolatos információkkal rendelkezik, azt javaslom, a megfelelő fórumon terjessze elő őket, és ne itt az egyetemen. – Tisztelt elnökség! – mondta Harry. – Nem alapvető fontosságú a doktori értekezés megítélése szempontjából tudni, hogy az egy félreértett esettanulmányon alapul? Nem pontosan ilyesmire kell

rávilágítani egy védésen? – Hole úr… – kezdte a dékán mennydörgő hangon. – Hole úrnak igaza van – szólalt meg Ståle Aune az első sorban. – Tisztelt elnök úr! A bírálóbizottság tagjaként rendkívül kíváncsi vagyok, mit kíván Hole úr kérdezni a doktorandusztól. A dékán Aunére meredt. Aztán Harryra. Végül Smithre. Majd leült. – Nos – mondta Harry –, ez esetben azt szeretném kérdezni a doktorandusztól, hogy túszként tartotta-e Lenny Hellt a saját házában, és hogy ő maga irányította-e Valentin Gjertsent. A termen halk morajlás futott végig, amelyet olyan mélységes csend követett, mintha az összes levegőt kiszívták volna a helyiségből. Smith hitetlenkedve rázta a fejét. – Ez csak vicc, ugye, Harry? Amit a Kazánházban főztek ki, hogy felpezsdítsék a védést, és most… – Azt javaslom, válaszoljon, Hallstein! Smitht talán az ébresztette rá a kérdés komolyságára, hogy Harry a keresztnevén szólította. Katrine számára legalábbis úgy tűnt, hogy kezd leesni neki a dolog. – Harry! – mondta a férfi halkan. – Soha nem jártam Hell házában, mielőtt vasárnap oda nem vitt. – De igen, járt – felelte Harry. – Bár nagyon óvatos volt, mindent gondosan kitakarított, ahol esetleg ujjlenyomatot vagy DNS-t hagyhatott, egy helyről azonban megfeledkezett. A vízvezetékről. – A vízvezeték? Hiszen vasárnap mindannyian DNS-t hagytunk azon az átkozott vízvezetéken, Harry! – Maga nem. – De igen, én is! Kérdezze csak meg Bjørn Holmot! – Bjørn Holm mindössze annyit tud megerősíteni, hogy megtalálta a maga DNS-ét a vízvezetéken, azt viszont nem tudja, hogy az vasárnap került-e oda. Mert vasárnap lejött a pincébe. Olyan hangtalanul, hogy nem is hallottam, emlékszik?

Hangtalanul, mert nem fejelte le a vízvezetéket. Lehúzta a fejét. Mert tudta, hogy ott van. – Ez nevetséges, Harry. Vasárnap én is lefejeltem a vízvezetéket, csak nem anyáztam miatta. – Vagy talán mert ez felfogta az ütést… – Harry egy fekete sapkát halászott elő a zsebéből, és feltette a fejére. Katrine egy fehér halálfejet és a St. Pauli feliratot látta rajta. – De hogyan hagyhatta ott a DNS-ét, legyen az bőr, vér vagy haj, ha egyszer sapkában volt? Hallstein Smith szaporán pislogott. – A doktorandusz nem válaszol – állapította meg Harry. – Ezért hadd válaszoljam meg én a kérdést. Hallstein Smith lefejelte a vízvezetéket, amikor először járt a pincében, de az már jó régen volt. Még mielőtt az állítólagos vámpirista hozzákezdett volna a pusztításhoz. A beálló csendben csak Hallstein Smith halk kuncogása hallatszott. – Mielőtt bármit is mondanék – szólalt meg –, úgy vélem, nagy tapssal kell adóznunk Harry Hole főtiszt fantáziadús történetének. Smith tapsolni kezdett, néhányan pedig csatlakoztak hozzá, de a tapsolás pár másodperc múlva teljesen elhalt. – De ahhoz, hogy több legyen egy történetnél, ugyanaz kell, ami egy doktori védéshez – mondta Smith. – Bizonyítás! És magának nincs bizonyítéka, Harry. A következtetése két igen kétségbevonható feltevésen alapul. Azon, hogy egy meglehetősen régi mérleg pár másodperc alatt pontosan megméri az ember súlyát. Pedig ilyen esetben a mérleg nem mér pontosan. És azon, hogy egy sapka miatt nem hagyhattam DNS-nyomot a vízvezetéken vasárnap. De most elmondom, hogy levettem, mielőtt elindultam a lépcsőn, és igenis beütöttem a fejemet a vízvezetékbe, majd visszatettem a sapkát, mert a pincében hidegebb volt, mint gondoltam. Azért nincs sebhely a homlokomon, mert gyorsan gyógyulok. A feleségem is

megerősítheti, hogy sebes volt a homlokom, amikor hazaértem. Katrine látta, ahogy a házi készítésű, drapp ruhában ülő nő kifejezéstelen arccal és sötét pillantással mered a férjére, mintha sokkot kapott volna. – Nem igaz, May? A nő kinyitotta a száját, majd becsukta. Aztán lassan bólintott. – Látja, Harry? – Smith oldalra billentette a fejét, és aggodalmas, együttérző arccal nézett Harryra. – Látja, milyen könnyű megfúrni az elméletét? – Nos – mondta Harry. – Értékelem a felesége lojalitását, de attól tartok, hogy a DNS-bizonyíték vitathatatlan. Az Igazságügyi Orvostani Intézet elemzése nemcsak azt bizonyítja, hogy a szerves anyagban megtalálható a DNS-profilja, hanem azt is, hogy két hónapnál régebbi, vagyis nem kerülhetett oda vasárnap. Katrine összerezzent a székben, Bjørnre sandított, aki visszanézett rá, és szinte észrevehetetlenül megrázta a fejét. – Ez pedig azt jelenti, Smith, hogy nem csupán elmélet, hogy az ősz folyamán járt Hell pincéjében. Hanem tény. Ahogy az is tény, hogy a Ruger Redhawk a maga a birtokában volt, konkrétan az irodájában, amikor lelőtte a fegyvertelen Valentin Gjertsent. Ezenkívül van egy stilisztikai elemzésünk is. Katrine a gyűrött sárga papírmappára nézett, amelyet Harry az öltönyzakó belső zsebéből húzott elő. – Létezik egy számítógépes program, amely megvizsgálja a szóválasztást, a mondatszerkezetet, a szövegstruktúrát és az írásjelek használatát, így azonosítja a szerzőt. Ez a fajta stilisztikai elemzés adott új lendületet az arról szóló vitának, hogy bizonyos színdarabokat Shakespeare írt-e, vagy sem. A program több mint nyolcvan százalékban képes azonosítani a szerzőt. Ez a szám nem elég magas ahhoz, hogy az eredményt bizonyítékként kezelhessük. Ugyanakkor 99,9 százalékos pontossággal ki tud zárni egy bizonyos szerzőt, például Shakespeare-t. Az ITszakértőnk, Tord Gren a számítógépes szoftver segítségével összehasonlította a Valentinnak küldött e-maileket Lenny Hell

több ezer e-mailjével. A konklúzió pedig… – Harry Katrinének nyújtotta a mappát. – …az, hogy nem Lenny Hell írta az utasításokat Valentin Gjertsennek. Smith Harryra meredt. A frufruja izzadt homlokába hullott. – De ezt majd megvitatjuk a rendőrségi kihallgatáson – folytatta Harry. – Ez itt egy doktori védés. És még mindig lehetősége van magyarázatot adni a bírálóbizottságnak, hogy ne tagadják meg magától a doktori fokozatot. Nem igaz, Aune? Ståle Aune megköszörülte a torkát. – Így van. Ideális esetben a tudomány nem törődik erkölcsi kérdésekkel, és nem ez lenne az első doktori fokozat, amelyet morálisan megkérdőjelezhető vagy kifejezetten illegális módszerekkel értek el. De a fokozat odaítélése előtt a bírálóbizottságnak mindenképpen tudnia kell, hogy irányította-e egyáltalán valaki Valentint. Amennyiben nem, nem igazán látom, hogyan fogadhatná el a bírálóbizottság a disszertációt. – Köszönöm – válaszolta Harry. – Nos, mit mond, Smith? Szeretné tisztázni ezt a kérdést itt és most, mielőtt letartóztatjuk? Hallstein Smith Harryra meredt. Egyedül az ő pihegését lehetett hallani, amitől olyan volt, mintha ő lenne az egyetlen a teremben, aki még lélegzik. Ebben a pillanatban egy magányos vaku fénye villant fel. A bírálóbizottság elnöke céklavörös arccal hajolt Ståléhoz, és ezt suttogta: – Szent Jeremiás, Aune, mi folyik itt? – Tudja, mi az a majomcsapda? – kérdezte Ståle Aune, aztán hátradőlt a székében, és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. Hallstein Smith feje megremegett, minta áramütés érte volna, felemelte a karját, és a mennyezetre mutatott, miközben nevetve ezt kiabálta: – Mi vesztenivalóm van, Harry?

Harry nem válaszolt. – Igen, Valentint irányították. Én irányítottam. Természetesen én írtam a leveleket. De nem az a legfontosabb, hogy ki állt mögötte, hanem az a tudományos alapvetés, hogy Valentin, amint azt a kutatásom is bizonyítja, valóban vámpirista volt, és amit az imént elmondott, nem ingatja meg az eredményeimet. Meg kellett teremtenem a megfelelő feltételeket és a laboratóriumi körülményeket, ahogy a kutatók szokták. Nem igaz? – Pillantása végigsiklott a hallgatóságon. – De végső soron nem én döntöttem el, mit tegyen, hanem ő maga. És hat emberélet nem észszerűtlen ár azért, hogy ezzel… – Smith megkocogtatta a mutatóujjával a bekötött disszertációt – …csökkentsük az emberiség szenvedéseit és a gyilkosságok számát a jövőben. Itt olvashatók az intő jelek és a profilok. Valentin Gjertsen ivott a vérükből, Valentin Gjertsen gyilkolta meg őket, nem én. Én csak megkönnyítettem a dolgát. Ha akkora szerencséje van az embernek, hogy egy igazi vámpiristára bukkan, köteles kihasználni a lehetőséget, nem hagyhatja, hogy a rövidlátó erkölcs megállítsa. A nagyobb képet kell néznie, az emberiség javát, kérdezzék csak Oppenheimert, kérdezzék csak Maót, kérdezzenek meg több ezer rákos laboratóriumi patkányt. – Vagyis a mi kedvünkért ölte meg Lenny Hellt, és lőtte le Marte Ruudöt? – Igen, igen! Áldozatok a kutatás oltárán! – Ahogy saját magát és a saját emberiességét is feláldozta? Emberiességből? – Pontosan, pontosan! – Tehát nem azért haltak meg, hogy maga, Hallstein Smith elégtételt vehessen? Hogy a Majom felülhessen a trónra, hogy a neve bekerüljön a történelemkönyvekbe? Mert egész idő alatt ez hajtotta, nem igaz? – Megmutattam maguknak, mi is az a vámpirista, és mire képes! Talán nem érdemlek köszönetet érte? – Nos – mondta Harry. – Mindenekelőtt azt mutatta meg, mire

képes egy megalázott ember. Hallstein Smith feje újra megremegett. A szája kinyílt, majd rögtön be is csukódott. Nem szólt többet. – Eleget hallottunk. – A dékán felemelkedett a székről. – Ez a doktori védés véget ért, megkérnék valakit a helyszínen tartózkodó rendőrök közül, hogy tartóz… Hallstein Smith meglepően fürgén mozgott. Két szökkenéssel az asztalnál termett, megragadta a revolvert, tett egy hosszú lépést az első sor felé, és a hozzá legközelebb ülő homlokára szegezte a fegyvert. – Felállni! – fröcsögte. – Mindenki más ülve marad! Katrine látta, ahogy egy szőke nő feláll, Smith a közönség felé fordította, és pajzsként magához húzta. Ulla Bellman volt az. A nő tátott szájjal és néma kétségbeeséssel meredt egy férfira az első sorban. Katrine csak Mikael Bellman tarkóját látta, fogalma sem volt róla, mi lehet az arcára írva, csupán annyit érzékelt, hogy a leendő miniszter kővé dermedve ül a székén. Panaszos nyöszörgés hallatszott. May Smith felől. A teste kissé oldalra billent a széken. – Eressze el! Katrine a röfögő hang irányába fordult. Truls Berntsen felállt a székéből a leghátsó sorban, és elindult lefelé a lépcsőn. – Álljon meg, Berntsen! – kiáltotta Smith. – Különben őt is, és magát is lelövöm! Truls Berntsen azonban nem állt meg. Profilból az alsó állkapcsa a szokásosnál is erőteljesebbnek tűnt, ahogy az újonnan szerzett izmok is a pulóvere alatt. Amikor elérte a lépcső alját, egyenesen Smith és Ulla Bellman felé indult. – Még egy lépés… – Engem lőjön le először, Smith, különben nem lesz rá ideje. – Ahogy akarja. Berntsen felhorkantott. – Te kicseszett civil, úgysem mer… Katrinének bedugult a füle, mintha repülőgépen ült volna, amely hirtelen zuhanni kezdett. És csak a következő pillanatban

jött rá, hogy a nagy revolver dörrenése okozta. Truls Berntsen megtorpant, és kissé előredőlve imbolygott. A válla meggörnyedt, a szája elnyílt, a szeme kidülledt. Katrine látta a lyukat a pulóver mellrészén, és a vért várta, amelyet kisvártatva meg is pillantott. Olyan volt, mintha Truls egy utolsó erőfeszítést tett volna, hogy talpon maradjon, miközben a tekintetét Ulla Bellmanra szegezte. Aztán hanyatt esett. Egy magányos női sikoltás hangzott fel a teremben. – Senki se mozduljon! – kiáltotta Smith, és Ulla Bellmannal maga előtt az ajtó felé hátrált. – Az ajtóban megállok, és ha meglátom, hogy valaki feláll, lelövöm a nőt. Természetesen blöff volt. És persze senki sem merte vállalni a kockázatot, ha netán mégsem az. – Az Amazon kulcsát – suttogta Harry, aki még mindig állt. Bjørn felé nyújtotta a kezét, aki egy másodperc alatt reagált, és a markába nyomta a kulcsot. – Hallstein! – kiáltott Harry, és elindult kifelé a sorból. – A maga kocsija az egyetem vendégparkolójában áll, és ebben a pillanatban vizsgálják át a helyszínelő csoport tagjai. Nálam van a kulcsa egy olyan autónak, amely közvetlenül az épület előtt parkol, és én jobb túsz leszek. – Mert? – kérdezte Smith, miközben tovább hátrált. – Mert én nyugodt maradok, magának pedig van lelkiismerete. Smith megállt. Néhány másodpercig elgondolkodva méregette Harryt. – Tegye fel a bilincset! – biccentett az asztal felé. Harry kilépett a sorból, elhaladt Truls mellett, aki mozdulatlanul feküdt a földön, majd háttal a teremnek és Smithnek megállt az asztalnál. – Úgy, hogy lássam! – kiáltotta Smith. Harry Smith felé fordult, és felemelte a kezét, hogy a pszichológus láthassa a csuklóján a karpereceket, amelyeket egy rövid lánc kötött össze. – Jöjjön ide!

Harry odament hozzá. Smith félretolta Ulla Bellmant, és Harryra szegezte a revolvert. – Egy perc! Katrine nézte, ahogy Smith a szabad kezével megmarkolja a nála magasabb férfi vállát, megfordítja Harryt, és kivezeti a teremből. Ulla Bellman a félig nyitott ajtóra meredt, majd a férjére bámult. Katrine látta, hogy Bellman odainti magához. Ulla pedig elindul felé. Rövid, bizonytalan lépéseket tett, mintha vékony jégen járna. De amikor Truls Berntsenhez ért, térdre rogyott, és a véres pulóverre borult. És az előadóterem csendjében az Ullából felszakadó magányos, fájdalmas zokogás hangosabbnak tűnt, mint a revolver dörrenése. Harry érezte a hátába fúródó revolvercsövet, miközben Smith előtt lépkedett. A rohadt életbe! Tegnap részletesen megtervezte az egészet, végiggondolta a különböző forgatókönyveket, de azt, ami most történt, nem látta előre. Amikor a lábával kilökte az ajtót, a hideg márciusi levegő az arcába csapott. A kihalt Universitetsplass a téli napsütésben fürdött. Bjørn Volvo Amazonjának fekete lakkozásán megcsillant a fény. – Indulás! Harry lement a lépcsőn a térre. A második lépésnél kicsúszott a lába alól a talaj, ő pedig az oldalára zuhant, anélkül, hogy tompíthatta volna az esést. Amikor a válla a jégnek ütődött, a fájdalom a karjába és a hátába sugárzott. – Felállni! – sziszegte Smith, megragadta a bilincs láncát, és talpra rántotta Harryt. Harry kihasználta a lendületet, amelyet Smith adott neki. Tudta, hogy valószínűleg nem lesz jobb esélye ennél. Miközben felállt, előrelendült, és lefejelte Smitht, aki két lépést hátrált, majd hanyatt esett. Harry előrelépett, hogy befejezze, amit elkezdett, ám a hanyatt fekvő Smith mindkét kezét a revolverre

kulcsolta, és egyenesen rá szegezte a fegyvert. – Gyerünk, Harry! Hozzászoktam, minden második szünetben így feküdtem az iskolában. Úgyhogy csak rajta! Harry a revolver csövébe meredt. Smith orrnyergét találta el, a fehér csont kivillant a felrepedt bőr alól. Egy vékony vércsík futott végig az orrcimpáján. – Tudom, mi jár a fejében, Harry – nevetett Smith. – Két és fél méterről elvétette Valentint. Úgyhogy csak gyerünk! Vagy nyissa ki a kocsit. Harry agya elvégezte a szükséges számításokat. Aztán megfordult, lassan kinyitotta a vezető felőli ajtót, miközben hallotta, hogy Smith feláll. Harry beült a kormány mögé, és komótosan a gyújtáskapcsolóba dugta a kulcsot. – Én vezetek – közölte Smith. – Üljön át a másik ülésbe. Harry tette, amit Smith mondott, és körülményesen átkecmergett a sebességváltó fölött az utasülésre. – Most pedig lépjen át a bilincsen. Harry Smithre bámult. – Nem akarok egy bilincset a nyakamba vezetés közben – mondta Smith, és felemelte a revolvert. – Sajnálhatja, ha elbliccelte a jógaórákat. És látom, igyekszik húzni az időt. Úgyhogy öt másodperce van a mutatványra. Négy… Amennyire a háttámla engedte, Harry hátradőlt, maga elé emelte összebilincselt kezét, és felhúzta a térdét. – Három, kettő… Némi kínlódás árán sikerült a fényesre pucolt cipőjét átemelnie a bilincs lánca felett. Smith áthajolt Harry fölött, keresztülhúzta a régimódi biztonsági övet a mellkasán, becsatolta, majd egy erőteljes rántással meghúzta, amitől Harry a háttámlának préselődött. Smith kihalászta a mobiltelefont Harry zakójának zsebéből, aztán a saját biztonsági övét is bekapcsolta, és elfordította a kulcsot. Felbőgette a motort, küszködött kicsit a sebességváltóval, felengedte a kuplungot, és kitolatott. Letekerte az ablakot,

kidobta Harry telefonját, majd a sajátját is utánahajította. Kifordultak jobbra a Karl Johans gatéra, ahonnan látni lehetett a királyi palotát. A kereszteződésnél zöld volt a lámpa. Balra kanyarodtak, egy körforgalom következett, aztán egy újabb zöld lámpa, és elhajtottak a Konserthuset mellett. Aker Brygge. A forgalom kedvező volt. Túlságosan is kedvező, gondolta Harry. Minél messzebbre sikerül jutniuk, mielőtt Katrine riadóztatni tudja a járőrkocsikat és a rendőrségi helikoptert, annál nagyobb területet kell majd lefedniük, és annál több útzárat kell felállítaniuk. Smith kinézett a fjordra. – Oslo az ilyen napokon a legszebb, nem igaz? Kissé orrhangon beszélt, és vékony sípolás kísérte a szavait. Valószínűleg eltört az orra. – Egy hallgatag útitárs – állapította meg aztán. – Igen, végtére is eleget beszélt már ma. Harry az autópályára szegezte pillantását. A mobiltelefonjukat Katrine nem tudja lenyomoztatni, de amíg Smith a főutakon marad, van remény, hogy gyorsan megtalálják őket. Egy autót, amelynek ralicsíkok virítanak a tetején és a csomagtartóján, könnyű kiszúrni egy helikopterről. – Eljött hozzám, Alexander Dreyernek nevezte magát, a Pink Floydról akart beszélni, és a hangokról, amelyeket hall – mondta Smith a fejét csóválva. – De ahogy maga is rájött már, jó emberismerő vagyok, így hamar megértettem, hogy nem egy átlagos betegről van szó, hanem a pszichopaták egy rendkívül ritka példányáról. Úgyhogy azok alapján, amiket a szexuális preferenciáiról mesélt, kicsit utánanézettem a kollégákkal, akiknek ez a szakterületük, és végül rájöttem, kivel van dolgom. És hogy mi a dilemmája. Hogy követni akarja a vadászösztönét, de egyetlen ballépés, egy homályos gyanú, egy jelentéktelen apróság, és azonnal lelepleződik. Ugye, követi, amit mondok, Harry? – Smith gyors pillantást vetett rá. – Csak úgy kezdhetett újra vadászni, ha teljes biztonságban van. Tökéletes volt. Egy

ember, akinek nincsenek lehetőségei, akinek csak pórázt kell kötni a nyakára, majd ki kell nyitni előtte a ketrec ajtaját, ő pedig mindent megeszik és megiszik, amit felkínálnak neki. De nem állhattam elé ezzel az ajánlattal, szükségem volt egy bábmesterre, egy villámhárítóra, akihez a nyomok elvezetnek, ha Valentint elkapják, és vall. Valakire, aki egy ponton így is, úgy is lelepleződik, és megerősíti a disszertációm elméleteit az impulzív, gyermekien szétszórt vámpiristáról. Ez pedig Lenny Hell lett, a remete, aki egy félreeső házban élt, és soha nem fogadott látogatókat. Egy napon felkereste a pszichológusa. Egy tolldísszel a fején, amitől úgy nézett ki, mint egy csirkevércse, és egy nagy vörös revolvert tartott a kezében. Krá-krá-krá! – Smith hangosan felnevetett. – Látnia kellett volna Lenny arcát, amikor rájött, hogy fogságba esett, és a rabszolgám lett! Először rábírtam, hogy cipelje fel a pácienseim anyagát az emeleti irodájába. Aztán kerítettünk egy ketrecet, amelyet a család disznószállításra használt, és levitettem vele a pincébe. Akkor ütöttem be a fejemet abba a nyavalyás vízvezetékbe. Betettünk egy matracot a ketrecbe, aztán odabilincseltem a fickót a rácshoz. Ott ült a matracon. Valójában miután kiszedtem belőle minden részletet azokról a nőkről, akiket zaklatott, megszereztem tőle a lakáskulcsok másolatát és a jelszót, hogy e-maileket küldhessek Valentinnak a számítógépéről, nem volt rá szükségem. De még várnom kellett az öngyilkossága megrendezésével. Ha Valentint elkapják, vagy ha meghal, és a rendőrség eljut Hellhez, egy viszonylag friss holttestet kellett találniuk, hogy stimmeljen a kronológia. De miután a rendőrségnek nem volt szabad túlságosan korán eljutnia Hellhez, gondoskodnom kellett róla, hogy megdönthetetlen alibije legyen az első gyilkosság idejére. Tudtam, hogy ellenőrizni fogják, mivel beszélt telefonon Elise Hermansennel. Ezért elvittem a helyi pizzériába, amikor Valentin az utasításomat követve megölte Elise Hermansent, és gondoskodtam róla, hogy lássanak minket. Annyira arra összpontosítottam, hogy rászegezzem a kábítópisztolyt az asztal

alatt, hogy csak akkor vettem észre, hogy diófélék voltak a pizzatésztában, amikor már túl késő volt. – Smith ismét nevetésben tört ki. – Szóval Lenny sok időt töltött egyedül a ketrecben. Nem bírtam ki nevetés nélkül, amikor megtalálták a spermáját a matracon, és arra a következtetésre jutottak, hogy szexuálisan bántalmazta Marte Ruudöt. Elhagyták Bygdøyt. Snarøyát. Harry automatikusan számolta a másodperceket. Tíz perce indultak az Universitetsplassról. Felnézett az üres kék égre. – Mert Marte Ruudnek nem esett bántódása a pincében. Azonnal lelőttem, amint levittem. Valentin már tönkretette, úgyhogy ez már csak a kegyelemdöfés volt neki. – Smith Harry felé fordult. – Remélem, megérti, Harry. Harry? Maga szerint túl sokat beszélek, Harry? Felsóhajtott. – Magából jó pszichológus lett volna, Harry, az emberek szeretik a hallgatag pszichológusokat, azt hiszik, ez azt jelenti, hogy jó alaposan elemzik őket. A szakszerű hallgatásról mindig a legjobbat feltételezik. Nos, pokolba vele… Høvikoddenhez közeledtek. Ismét látták az Oslo-fjordot a bal oldalon. Harry számolt. A rendőrségnek talán sikerül Askernél lezárnia az utat. Tíz perc múlva ott lesznek. – El tudja képzelni, micsoda ajándék volt, amikor megkért, hogy csatlakozzam a nyomozócsoporthoz, Harry? Annyira meglepődtem, hogy először nemet mondtam. Aztán rájöttem, hogy ha ott ülök, és minden információt megkapok, figyelmeztetni tudom Valentint, amikor közel járnak hozzá, és le kell állnia. Az én vámpiristám túlszárnyalhatja Kürtent, Haigh-t és Chase-t, ő lehet a legnagyobb. De aztán mégsem kaptam meg az összes információt. Egészen addig nem tudtam, hogy megfigyelik a hamamot, amíg el nem indultunk oda, pont ezzel az autóval. Ráadásul kezdtem elveszíteni az irányítást Valentin fölött, megölte a csapost, és elrabolta Marte Ruudöt. Szerencsére megtudtam, hogy sikerült azonosítaniuk Alexander Dreyert a

bankautomata segítségével, így idejében figyelmeztetni tudtam, hogy tűnjön el a lakásból. Valentin ekkor jött rá, hogy én, a korábbi pszichológusa mozgatom a szálakat, de nem számított. Neki mindegy volt, ki ül vele egy csónakban. Én viszont tudtam, hogy a háló összegubancolódott. Hogy eljött az ideje a nagy finálénak, amelyet jó ideig terveztem. Rábírtam, hogy hagyja el a lakását, és költözzön be a Plaza Hotelbe, amely nyilván nem volt alkalmas állandó lakhelynek, viszont odaküldtem neki a pajta és az iroda kulcsának másolatát és az utasítást, hogy menjen oda éjfélkor, és rejtőzzön el, amikor már mindenki nyugovóra tért. Természetesen nem zárhattam ki, hogy gyanakodni kezd, de mégis milyen lehetőségei maradtak, miután leleplezték az álnevét? Egyszerűen vállalnia kellett kockázatot, és bíznia kellett bennem. Magának pedig el kellett hinnie mindent úgy, ahogy tálaltam, Harry. Ezért felhívtam Katrinét, hogy a biztonsági kamera felvételei mellett más tanúm is legyen. Természetesen hidegvérű leszámolásnak állítottam be, ezért agyaltam ki a hős tudós történetét, aki magára haragította a sorozatgyilkost a kijelentéseivel, majd önvédelemből meggyilkolta. Igen, belátom, hogy ez azt vonta maga után, hogy a külföldi sajtó is részt vett egy teljesen hétköznapi doktori védésen, és tizennégy kiadó vásárolta meg a disszertáció kiadásának jogát. De végső soron ez kutatás, tudomány. Haladás, Harry. És lehetséges, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve, de a felvilágosult, emberi jövő felé vezető út úgyszintén. Oleg elfordította a slusszkulcsot. – Az Ullevål sürgősségi ügyeletére! – kiáltotta a hátsó ülésről a fiatal, szőke rendőrtiszt, akinek ölében Truls Berntsen feje nyugodott. Mindkettőjük csurom vér volt. – Padlógáz, és használd a dudát! Oleg éppen fel akarta engedni a kuplungot, amikor valaki feltépte a hátsó ajtót. – Ne! – ordította a rendőrtiszt dühösen.

– Menj odébb, Anders! – Steffens volt az. Befurakodott, és a fiatal tiszt kénytelen volt az ülés másik végébe húzódni. – Emeld fel a lábát! – vakkantotta Steffens, aki most Berntsen fejét tartotta. – Hogy… – Vér jusson az agyába és a szívébe – fejezte be a mondatot Anders. Oleg felengedte a kuplungot, és kilőttek a parkolóból. Egy vadul csilingelő villamos és egy dudáló taxi között fordultak ki az útra. – Mi a helyzet, Anders? – Nézd meg magad! – sziszegte Anders. – Eszméletlen, gyenge a pulzusa, de lélegzik. A golyó a mellűrbe fúródott. – Nem az a gond – mondta Steffens. – A problémát a kimeneti seb jelenti. Segíts megfordítani. Oleg a tükörbe pillantott. Látta, ahogy Truls Berntsent az oldalára fordítják, és feltépik az ingét. Aztán megint az útra koncentrált, a dudára tenyerelt, megelőzött egy teherautót, majd a piros lámpánál gyorsított, és áthajtott a kereszteződésen. – Ó, basszus! – nyögött fel Anders. – Igen, ez elég nagy lyuk – mondta Steffens. – A golyó leszakított néhány bordát. El fog vérezni, mire az Ullevålba érünk, hacsak… – Hacsak? Oleg hallotta, hogy Steffens mély lélegzetet vesz. – Hacsak nem végzünk jobb munkát, mint az édesanyádnál. Tedd a kézfejedet a seb két oldalára, így, és nyomd össze. Csak zárd össze, amennyire tudod, nincs más lehetőség. – Csúszik a kezem. – Tépj darabokat az ingéből, az jobban tapad. Oleg hallotta Anders nehéz lélegzését. Ismét a tükörbe pillantott. Látta, hogy Steffens Berntsen mellkasára helyezte az egyik ujját, miközben a másik ujjával ütögetni kezdte. – Megkopogtatom, de nem tudom odatenni a fülem – mondta

Steffens. – Segítenél… Anders, anélkül, hogy elengedte volna a sebet, előrehajolt, és Berntsen mellkasához hajtotta a fejét. – Nagyon tompa – mondta. – Nincs levegő. Gondolod, hogy… – Igen, attól tartok, belső vérzés – mondta az apja. – A mellüreg megtelik vérrel, és a tüdeje hamarosan összeomlik. Oleg… – Hallom – felelte Oleg, és a gázpedálra taposott. Katrine a fülére szorította a telefonját, ahogy az Universitetsplass közepén állt, és az üres, felhőtlen eget fürkészte. Még nem lehetett látni a rendőrségi helikoptert, amelyet a Gardermoen repülőtérről rendelt azzal az üzenettel, hogy figyeljék az E6-os autópályát miközben észak felől Oslóba tartanak. – Nem, nincs mobiltelefon, amit bemérhetnénk – igyekezett túlkiabálni a város különböző részei felől közeledő szirénák összeolvadó lármáját. – Egyetlen fizetőkapunál sem regisztrálták. Az E6-on és az E18-on délre kordonokat állítunk fel. Azonnal szólok, ha van valami. – Oké – válaszolta Falkeid a telefonban. – Készenlétben vagyunk. Katrine befejezte a hívást. A telefonja azonnal csörögni kezdett. – Askeri rendőrség az E18-ról – mondta a hang a vonal másik végén. – Feltartóztattunk egy nyergesvontatót, és keresztbe állíttattuk az úton közvetlenül az askeri lehajtó után, így sem kifelé, sem vissza az autópályára nem lehet menni. Fekete 1970-es Amazon ralicsíkokkal? – Igen. – Vagyis minden idők legrosszabb autóválasztásáról beszélünk? – Bízzunk benne. Folyamatos tájékoztatást kérek. Bjørn közeledett kocogva. – Oleg és a főorvos az Ullevålba viszik Berntsent – szuszogta. – Wyller is velük ment. – Mit gondolsz, milyen esélyei vannak a túlélésre? – Az én tapasztalataim csak hullákra korlátozódnak.

– Oké, akkor szerinted Berntsen úgy festett, mintha nemsokára hulla lenne? Bjørn Holm megvonta a vállát. – Az mondták, még mindig vérzik, ami azt jelenti, hogy még van vére. – És Rakel? – A díszteremben vigyáz Bellman feleségére, aki eléggé összeomlott. Bellman lelépett, azt mondta, olyan helyről kell irányítania a műveleteket, ahol teljes áttekintést kap a helyzetről. – Teljes áttekintést? – horkantotta Katrine. – Az egyetlen hely, ahol bármiféle áttekintést kapunk, itt van! – Tudom, de most már nyugodj meg, szívem, ugye, nem akarjuk, hogy a kicsit stressz érje? – Szentséges ég, Bjørn! – Katrine a telefont markolászta. – Miért nem mondtad el, mit tervez Harry? – Mert én sem tudtam. – Nem tudtad? Tudnod kellett valamit, ha helyszínelőket rendelt ki, hogy kutassák át Smith kocsiját! – Az csak blöff volt. Ahogy a vízvezetéken talált DNS kora is. – Micsoda? – Az Igazságügyi Orvostani Intézet nem tudja meghatározni egy DNS-minta korát. Az, amit Harry állított, hogy Smith DNS-e biztosan két hónapnál régebbi, színtiszta hazugság volt. Katrine Bjørnre nézett. A táskájába dugta a kezét, és előhúzta a sárga mappát, amelyet Harry adott át neki a díszteremben. Kinyitotta. Három A/4-es lap volt benne. Mind üres. – Blöffölt – mondta Bjørn. – Ahhoz, hogy a stilisztikai elemzés bármi biztosat mondjon, legalább ötezer karakter hosszúságúnak kell lennie a szövegnek. A rövid e-mailek, amelyeket Valentinnak küldtek, semmit sem árulnak el a szerzőjükről. – Harrynak semmi sem volt a kezében – suttogta Katrine. – Az égvilágon semmi – bólintott Bjørn. – Csak abban bízott, hogy kikényszeríti Smithből a beismerő vallomást.

– Az ég szerelmére! – Katrine a homlokához szorította a telefont, nem tudta pontosan, azért-e, hogy felmelegítse vagy lehűtse. – De miért nem mondott semmit? Fegyveres rendőröket állíthattunk volna a terem ajtaja elé! – Mert nem mondhatott semmit. A válasz Ståle Aunétől érkezett, aki átvágott a téren, és megállt mellettük. – Miért nem? – Egyszerű – válaszolta Ståle. – Ha tájékoztatta volna a rendőrséget a terveiről, akkor a díszteremben történtek rendőrségi kihallgatásnak minősültek volna. Egy szabályellenes rendőrségi kihallgatásnak, ahol a kihallgatottal nem ismertetik a jogait, és a kihallgatás vezetője szándékosan hazudik, hogy manipulálja a vallomást. És abból, amit Smith ma elmondott, semmit sem lehetne felhasználni a tárgyaláson. Ám ebben a formában, ahogy lezajlott… Katrine Bratt pislogott. Aztán lassan bólintott. – Ebben a formában Harry Hole főiskolai előadóként és magánemberként vett részt egy doktori védésen, amelyen Smith saját akaratából és tanúk jelenlétében beszélt. Maga tudott erről, Ståle? Ståle Aune bólintott. – Harry tegnap felhívott. Beszámolt a bűnjelekről, amelyek Hallstein Smith bűnösségére utaltak. Ahogy arról is, hogy nincs kézzelfogható bizonyítéka. Továbbá a tervéről, hogy a védésen egy majomcsapdát akar felállítani a segítségemmel. És Steffens főorvos segítségével, akit szakértő tanúként kívánt bevonni. – És mit válaszolt erre? – Hogy Hallstein „Majom” Smith egyszer már belesétált a csapdába, és aligha fog újra belegyalogolni. – De? – De Harry a saját szavaimat fordította ellenem, és az Aunefeltevésre hivatkozott. – Az emberek megrögzöttek – mondta Bjørn. – Újra és újra

ugyanazokat a hibákat követik el. – Pontosan – bólintott Aune. – És Smith azt mondta Harrynak a rendőr-főkapitányság liftjében, hogy hajlandó lenne lemondani egy hosszú életről azért, hogy megszerezze a doktori címet. – És az az idióta természetesen belesétált a majomcsapdába – nyögött fel Katrine. – A gúnynevéhez méltón, igen. – Nem Smith, én Harryról beszélek. Aune biccentett. – Visszamegyek a díszterembe. Bellman asszonynak segítségre van szüksége. – Magával megyek, és biztosítom a helyszínt – mondta Bjørn. – A helyszínt? – kérdezte Katrine. – Berntsen. – Ja, igen. Igen. Miután a férfiak távoztak, Katrine hátrahajtotta a fejét, és felbámult az égre. Hol van már az a helikopter? – A fene vigyen el! – mormolta. – A fene vigyen el, Harry Hole! – Az ő hibája? Katrine megfordult. Mona Daa állt előtte. – Nem akarok zavarni – mondta az újságíró. – Valójában szabadságon vagyok, de láttam a neten, mi történt, úgyhogy idejöttem. Ha szeretné használni a VG-t valamire, üzenetet küldeni Smithnek vagy bármi… – Köszönöm, Daa, szólni fogok. – Rendben. – Mona Daa megfordult, és pingvinmozgásával elindult visszafelé. – Egyébként meglepett, hogy nem láttam a védésen – szólt utána Katrine. Mona Daa megállt. – Az elejétől fogva maga foglalkozott a Vámpirista-üggyel – tette hozzá Katrine. – Ezek szerint Anders nem tudott beszélni magával.

Volt valami természetes könnyedség abban, ahogy Anders Wyller keresztnevét kiejtette, ezért Katrine felvonta az egyik szemöldökét. – Beszélni akart velem? – Igen. Anders és én, mi… – Csak szórakozik velem – mondta Katrine. Mona Daa elnevette magát. – Nem. Beismerem, hogy szakmai szempontból van néhány kényelmetlen következménye a dolognak, de nem viccelek. – És mióta… – Voltaképpen mostantól. Mindketten lecsúsztattunk néhány túlórát az elmúlt napokban, amit már-már klausztrofóbiát kiváltó szoros közelségben töltöttük Anders aprócska lakásában, hogy kiderítsük, megfelelő szerelmi alapanyag vagyunk-e egymás számára. Úgy véltük, jobb, ha megtudjuk, mielőtt elmondanánk másoknak. – Szóval senki sem tudott róla? – Egészen addig nem, amíg Harry váratlanul be nem állított. Anders szerint Harry pontosan tudja, mi a helyzet. És tudom, hogy keresett a VG-nél. Felteszem, azért, hogy megerősítse a gyanúját. – Harry egészen jó gyanúsítgatásban – felelte Katrine, és felnézett az égre, hátha előkerült végre a helikopter. – Tudom. Harry Smith lélegzésének halk sípolását hallgatta. Aztán valami különös dolgot vett észre odakint a fjordon. Egy kutyát, amely mintha a vízen járt volna. A jég repedéseiből a mínuszfokok ellenére némi olvadékvíz szivárgott fel. – Azzal vádoltak, hogy azért látom a vámpirizmus jeleit, mert azt akarom, hogy létezzen – mondta Smith. – De most már végérvényesen bizonyított tény a létezése, és hamarosan az egész világ tudni fogja, mit jelent doktor Smith elmélete, függetlenül attól, mi történik velem. És nem Valentin az egyetlen, lesznek

még mások is. Számos eset, amely a vámpirizmusra irányítja a világ figyelmét. Komolyan beszélek, már gyülekeznek. Egyszer megkérdezte tőlem, hogy az elismerés többet jelent-e számomra, mint az élet. Természetesen. Az elismerés az örök élet. És magának is örök élete lesz, Harry. Hiszen majdnem elkapta Hallstein Smitht, a pszichológust, akit egykor Majomnak hívtak. Maga szerint túl sokat beszélek? Az IKEA-hoz közeledtek. Öt perc múlva Askerben lesznek. Smith nem fog gyanakodni egy kis torlódás miatt, Askernél gyakori a dugó. – Dánia – mondta Smith. – Oda korábban megérkezik a tavasz. Dánia? Smith kezd pszichotikus lenni? Harry fülét kattogó hang ütötte meg. Smith kitette az indexet. Ne, ne, letér a főútról! Harry észrevette a Nesøya feliratú táblát. – Elég víz van a jég tetején, hogy átjussak, nem gondolja? Egy szuperkönnyű alumíniumcsónak mindössze egy emberrel a fedélzetén nem merül túlságosan mélyre. Csónak. Harry összeszorította a fogát, és némán káromkodott. A csónakház! A csónakház, amelyről Smith azt mesélte Katrinének, hogy a birtokkal együtt örökölték. Oda tartottak. – A Skagerrak százharminc tengeri mérföld. Húszcsomós átlagsebességgel mennyi ideig tart, Harry? Maga olyan jól bánik a számokkal – nevetett Smith. – Én már kiszámoltam. Számológépen. Hat és fél óra. Onnan aztán busszal keresztül Dánián Koppenhágáig, ami nem tart sokáig. Nørrebro. A Vörös tér. Letelepedni egy padra, feltartani egy buszjegyet, és megvárni az utazási iroda képviselőjét. Mi a véleménye Uruguayról? Szép kis ország. Kész szerencse, hogy eltakarítottam a havat a csónakházhoz vezető útról, és helyet csináltam odabent egy autónak. Máskülönben ezeket a csíkokat a kocsi tetején könnyen észre lehetne venni egy helikopterről, nem igaz? Harry behunyta a szemét. Smith jó előre megtervezte a menekülést. Minden eshetőségre felkészült. És csak egy oka volt annak, hogy most mesélt róla Harrynak. Az, hogy nem lesz

lehetősége beszélni róla. – Ott jobbra – mondta Steffens a hátsó ülésről. – 17-es épület. Oleg lekanyarodott, és érezte, hogy a kerekek egy pillanatra elvesztik tapadásukat a jégen, majd újra fogást találnak rajta. Tudta, hogy be kell tartania bizonyos sebességhatárt a kórház területén, de azzal is tisztában volt, hogy Berntsen ideje és vére vészesen fogy. Lefékezett a bejárat előtt, ahol két, sárga mentősmellényt viselő férfi várta őket készenlétben egy kerekes hordággyal. Gyakorlott mozdulatokkal emelték ki Berntsent a hátsó ülésről. – Nincs pulzusa – mondta Steffens. – Vigyék egyenesen a műtőbe. A sürgősségi csapat… – A helyén – bólintott az idősebb mentős. Oleg és Anders követte a hordágyat és Steffenst két ajtón keresztül egy szobába, ahol egy sapkába, műanyag szemüvegbe és ezüstszürke mellénybe öltözött, hatfős csapat várakozott. – Köszönjük – mondta egy nő nekik, és intett, amiből Oleg megértette, hogy ő és Anders nem mehet tovább. A hordágy, Steffens és a csapat eltűnt a két széles ajtó mögött, amely azonnal becsukódott. – Tudom, hogy a gyilkosságiaknál dolgozol – szólalt meg Oleg, amikor újra elcsendesedett körülöttük minden. – De azt nem tudtam, hogy orvosira is jártál. – Nem jártam – felelte Anders, és a csukott ajtókra nézett. – Nem? Pedig a kocsiban eléggé úgy tűnt. – Csak elolvastam néhány szakkönyvet, amikor főiskolás voltam, de soha nem kezdtem el az orvosit. – Miért nem? Nem voltak meg hozzá a jegyeid? – De, megvoltak. – Akkor? – Oleg nem tudta pontosan, hogy azért folytatja-e a kérdezősködést, mert érdekli a dolog, vagy azért, hogy elterelje a gondolatait arról, ami éppen Harryval történik. Anders lenézett a véres kezére.

– Azt hiszem, én is úgy voltam vele, mint te. – Mint én? – Olyan akartam lenni, mint az apám. – És aztán? Anders megvonta a vállát. – Aztán már nem akartam olyan lenni. – Inkább rendőr akartál lenni? – Egy rendőr megmenthette volna. – Kit? – Az anyámat. Vagy másokat, akik ugyanolyan helyzetbe kerülnek. Legalábbis így gondoltam. – Hogyan halt meg az édesanyád? Anders felhúzta a vállát. – Betörtek a házunkba. Túszul ejtettek minket. Az apám és én csak álltunk és néztünk. Apa kiborult, a betörő pedig egy kést vágott anyába, és elmenekült. Apa ide-oda rohangált, mint valami fejét vesztett csirke, és azt kiabálta, hogy ne nyúljak anyához, miközben ollót keresett. – Wyller nyelt egyet. – Az apám, a főorvos ollót keresett, amíg én csak álltam és néztem, ahogy anya elvérzik. Később beszéltem egy orvossal, és rájöttem, hogy meg lehetett volna menteni, ha megtesszük, amit azonnal meg kellett volna tenni. Az apám hematológus, az állam milliókat fektetett abba, hogy mindent megtanuljon a vérről. Mégsem volt képes semmit tenni, hogy anya ne vérezzen el. Ha egy esküdtszék tudta volna, mennyit tud a vérről, elítélte volna gondatlanságból elkövetett emberölésért. – Vagyis az apád cserben hagyott. Hibázni emberi dolog. – Mégis ott ül egy irodában, és jobbnak hiszi magát másoknál, mert főorvosi címe van. – Anders hangja remegni kezdett. – Egy közepes képességű rendőr egy egyhetes közelharctanfolyam után képes lett volna felülkerekedni a betörőn, mielőtt az leszúrja anyát. – Ma viszont nem hagyott cserben – mondta Oleg. – Mert Steffens az apád, nem igaz?

Anders bólintott. – Amikor egy olyan korrupt, hanyag szarházi életéről van szó, mint Berntsen, természetesen nem hagy cserben. Oleg az órájára pillantott. Előhúzta a telefonját. Nem érkezett üzenet az édesanyjától, így visszadugta a készüléket a zsebébe. Anya azt mondta, hogy semmit sem tehet Harryért. De segíthet Truls Berntsennek. – Nem az én dolgom – mondta Oleg –, de megkérdezted valaha apádtól, mennyi mindenről mondott le? Hogy hány év kemény munkáját fektette abba, hogy mindent elsajátítson a vérről, és hány ember életét mentette meg? Anders megrázta lehajtott fejét. – Nem? – kérdezte Oleg. – Nem beszélek vele. – Egyáltalán nem? Anders megvonta a vállát. – Elköltöztem tőle. Nevet változtattam. – A Wyller az édesanyád neve volt? – Igen. Még éppen látták egy ezüstbe öltözött férfi hátát, aki berohant a műtőbe, majd újból becsapódott az ajtó. Oleg megköszörülte a torkát. – Megint csak nem az én dolgom, de nem gondolod, hogy túl keményen ítéled meg az apádat? Anders felemelte a fejét, és Oleg szemébe nézett. – Igazad van – mondta, és lassan bólintott. – Tényleg nem a te dolgod. Azzal a kijárat felé indult. – Hová mész? – szólt utána Oleg. – Vissza az egyetemre. Elviszel? Ha nem, busszal megyek. Oleg felállt, és utánament. – Vannak ott elegen. Itt viszont van egy rendőr, aki talán meghal. – Oleg megragadta Anders vállát. – És a kollégájaként most te vagy a legközelebbi hozzátartozója. Szüksége van rád.

Amikor Anders megfordult, Oleg látta, hogy rendőrtisztnek könnyes a szeme. – Mindkettőjüknek szüksége van rád – mondta Oleg.

a

fiatal

Harrynak tennie kellett valamit. Méghozzá sürgősen. Smith lekanyarodott a főútról, és óvatosan haladt a keskeny földúton, amelyet hókupacok szegélyeztek. A hótorlaszok és a befagyott tenger között egy pirosra festett csónakház állt, a széles dupla ajtón keresztben egy fehér deszka. Harry két családi házat látott az út két oldalán, de részben a fák és a dombok mögött rejtőztek, részben pedig olyan távol feküdtek, hogy hiába próbált volna segítségért kiabálni. Mély lélegzetet vett, és a felső ajkához érintette a nyelvét, érezte a fém és az izzadság ízét. Annak ellenére, hogy fázott, az inge alatt csorgott a veríték. Megpróbált Smith fejével gondolkodni. Egy kicsi, nyitott csónakkal Dániába. Természetesen lehetséges volt, mégis annyira merész, hogy a rendőrségnél valószínűleg senkiben sem fog felmerülni ez a menekülési útvonal. És mi a helyzet vele? Hogy szándékozik Smith megoldani ezt a problémát? Harry igyekezett kizárni a kétségbeesett remény hangját, amely azt mantrázta, hogy megkíméli. Ahogy a kellemesen vonzó közöny hangját is, amely azt ismételgette, hogy minden elveszett, és ha tovább hadakozik, az csak még több fájdalmat jelent. Helyette a hűvös, logikus hangra hallgatott, amely azt mondta, hogy már nincs funkciója túszként, és csak akadályozná Smitht a csónakban. Smith nem félt, már végzett Valentinnal, és lelőtt egy rendőrt. És valószínűleg itt fogja megtenni, mielőtt kiszállnának az autóból, mert így nem kelt akkora zajt. Harry megpróbált előrehajolni, de a hárompontos biztonsági öv az üléshez nyomta, a bilincs pedig a derekába vájódott, és véresre dörzsölte a csuklóját. Száz méter volt még a csónakházig. Harry felüvöltött. Hörgő torokhangon, amely a gyomra mélyéből tört fel. Aztán oldalra dőlt, és belefejelt a kocsi oldalsó

ablakába. Az üveg megreccsent, és fehér rózsadísz rajzolódott ki rá. Harry ismét felordított, és közben újból odacsapta a fejét. A rozetta nagyobb lett. Harmadszor is belefejelt. Egy üvegdarab kiesett. – Fogja be, különben most azonnal lelövöm! – kiáltotta Smith, és Harry fejéhez emelte a revolvert, miközben fél szemmel az utat figyelte. Harry odakapott. Érezte az ínyébe hasító fájdalmat, érezte a fém ízét, amely egészen azóta ott volt, hogy a díszteremben Smithnek háttal állva felkapta az asztalról a vas fogsort, és a szájába dugta, majd a csuklójára zárta a bilincset. Érezte, ahogy a vasfogak különös könnyedséggel Smith csuklójába mélyednek. Smith ordítása betöltötte az utasteret, és Harry érezte, hogy a revolver a bal térdére esik, majd a lába között a padlóra pottyant. Megfeszítette nyakizmait, és maga felé rántotta Smith karját. Smith elengedte a kormányt, és Harry felé ütött, de a biztonsági öve megakadályozta, hogy elérje. Harry kitátotta a száját, bugyborékoló hangot hallott, és újra harapott. A szája megtelt meleg vérrel. Talán eltalálta az ütőeret, talán nem. Lenyelte a vért. Sűrű volt, mint a barna mártás, és émelyítően édes. Smith újra megragadta a kormányt a bal kezével. Harry arra számított, hogy lefékez, de gyorsított. Az Amazon megpördült a jégen, majd leszáguldott a dombról. A csónakház ajtaját lezáró deszka gyufaszálként roppant ketté, amikor a több mint egy tonnás svéd veteránautó belerohant, az ajtószárnyak leszakadtak a pántokról. Harry előrelendült az ülésben, amikor a kocsi lefékezett a betonpadlón, és belecsúszott egy három és fél méter hosszú fémcsónakba, amely a csónakház tengerre nyíló ajtajának csapódott. Mielőtt a motor leállt, Harry még látta, hogy a kocsikulcs beletörik a gyújtáskapcsolóba. Aztán fájdalom hasított a fogába és a szájába, amikor Smith megpróbálta kiszabadítani a karját, de

tudta, hogy nem eresztheti el. Nem mintha nagy kárt tett volna benne. Bár átharapta az ütőeret, az azonban – ahogy mindenki, aki vagdosta már magát, tudja – olyan vékonyka a csuklónál, hogy órákig tartott volna, mire Smith elvérzik. A pszichológus megint megrántotta a karját, ám ezúttal jóval erőtlenebbül. Harry látta az arcát a szeme sarkából. Sápadt volt. Ha nem bírja a vér látványát, talán sikerülhet elérnie, hogy elájuljon. Teljes erőből összeszorította az állkapcsát. – Látom, hogy vérzek, Harry. – Smith hangja gyenge, de nyugodt volt. – Tudta, hogy mielőtt Peter Kürtent, a düsseldorfi vámpírt guillotine alá küldték, megkérdezte Karl Berg pszichológustól, hogy fogja-e még hallani eszméletvesztés előtt, ahogy kifröccsen a vér a nyakából? Mert ha igen, neki az lesz a legnagyobb élvezet. Attól tartok, ezzel nem végez velem, számomra csupán most kezdődik az élvezet. Smith egy gyors mozdulattal kikapcsolta a biztonsági övét, Harry felé hajolt, a fejét a térdére fektette, és kotorászni kezdett a gumiszőnyegen. De nyilvánvalóan nem találta meg a revolvert. Még jobban előrehajolt, és Harry felé fordította a fejét, hogy a karja beérjen az ülés alá. Harry látta, ahogy széles mosoly terül szét az arcán. Megkaparintotta a fegyvert. Harry felemelte a lábát, és keményen odalépett. Érezte a revolver acéltestét és Smith kezét a cipője vékony talpa alatt. Smith felnyögött. – Vegye el a lábát, Harry! Különben hozom a belezőkést, és azt használom a revolver helyett. Hallja? Vegye el… Harry lazított a harapáson, és megfeszítette a hasizmait. – Aho’ akahja. Azzal mindkét lábát felrántotta, és térdével keményen a mellkasához szorította Smith fejét. Smith érezte, hogy a revolver kiszabadul, ám amikor Harry felrántotta a térdét, a fegyver kicsúszott a kezéből. Teljesen ki kellett nyújtania a karját, hogy két ujjal elérje a markolatot.

Éppen abban a pillanatban sikerült megfognia, amikor Harry eleresztette a jobb kezét. Csak fel kellett volna emelnie a revolvert, hogy a rendőrre szegezze. Aztán rájött, mi készül. Látta, hogy Harry újból kitátja a száját, látta, hogy a fény megcsillan a fémen, látta, hogy a rendőr fölé hajol, és érezte meleg leheletét a nyakán. Mintha jégcsapok hatoltak volna keresztül a bőrén. Az üvöltés a torkára forrt, amikor Harry állkapcsa keményen a gégéjére zárult. Aztán a rendőr ismét leeresztette a lábát, és Smith revolvert tartó kezére taposott. Smith megpróbálta a jobbjával megütni Harryt, de nem tudta eléggé hátralendíteni a karját, hogy erőt vigyen az ütésbe. És levegőt sem kapott. Harry nem harapta át a nyaki ütőerét, akkor a vér a kocsi plafonjáig spriccelt volna, csak elzárta a légutakat, és Smith már érezte az egyre növekvő nyomást a fejében. De még így sem akarta elengedni a fegyvert. Világéletében ilyen volt: a fiú, aki soha nem enged. A Majom. A Majom. De levegőhöz kellett jutnia, ha nem akarta, hogy szétrobbanjon a feje. Hallstein Smith eleresztette a fegyvert. Később majd visszaszerzi. Felemelte a bal karját, és megütötte Harryt. Aztán a jobb kezével is fültövön vágta. A ballal eltalálta a szemét, érezte, ahogy a jegygyűrűje felszakítja a rendőr szemöldökét. Érezte, ahogy a kiserkenő vér láttán elönti a düh, mintha benzint locsolt volna egy máglyára, érezte, ahogy új erőre kap, és püfölni kezdte a rendőrt. Küzdeni. Harcolni. – Akkor mit tegyek? – kérdezte Mikael Bellman, és kibámult a fjordra. – Nem hiszem el, hogy ezt csináltad! – válaszolta Isabelle Skøyen, aki fel-alá járkált mögötte a szobában. – Olyan gyorsan történt – mondta Mikael, és a saját áttetsző tükörképére fókuszált. – Nem volt időm gondolkodni. – Jaj, dehogynem volt időd gondolkodni! – torkolta le Isabelle. – Csak nem gondoltad végig eléggé. Az eszedbe jutott, hogy le fog lőni, ha közbeavatkozol, de az már nem, hogy a teljes média

neked esik, ha nem avatkozol közbe! – Fegyvertelen voltam, Smithnél viszont revolver volt, és senkinek sem jutott volna eszébe közbeavatkozni, ha az az idióta Truls a fejébe nem veszi, hogy ez jó alkalom a hősködésre. – Bellman megcsóválta a fejét. – Az a szerencsétlen világéletében fülig szerelmes volt Ullába. Isabelle felnyögött. – Ennél jobb eszközt nem is választhatott volna, ha tönkre akarja tenni a hírnevedet. Az első, ami az emberek eszébe jut rólad, akár igazságos, akár nem, a gyávaság lesz! – Fejezd be! – sziszegte Mikael. – Nem csak én nem avatkoztam közbe, voltak ott rendőrök, akik… – Ulla a te feleséged, Mikael! Te ültél közvetlenül mellette az első sorban, és még ha ezek is az utolsó napjaid a testületnél, akkor is rendőrfőkapitány vagy! Te vagy a vezetőjük. És ráadásul most még igazságügyi miniszter is leszel… – Vagyis szerinted le kellett volna lövetnem magamat? Mert Smith tényleg lőtt. És Truls nem mentette meg Ullát! Ez nem azt mutatja, hogy én, a rendőrfőkapitány, helyesen mértem fel a helyzetet, és Berntsen rendőrtiszt, aki a saját feje után ment, durva hibát vétett? Valójában veszélybe sodorta Ulla életét. – Nyilvánvalóan meg kell próbálnunk így beállítani az eseményeket, de csak annyit mondhatok, hogy nem lesz egyszerű. – És mi olyan átkozottul bonyolult rajta? – Harry Hole. Hogy ő jelentkezett önként túsznak, és nem te. Mikael széttárta a karját. – Isabelle, Harry Hole teremtette ezt a helyzetet. Azzal, hogy leleplezte Smitht, gyakorlatilag arra kényszerítette, hogy megragadja a revolvert, amely az orra előtt hevert. Azzal, hogy túsznak jelentkezett, csupán felelősséget vállalt azért, ami az ő hibája volt. – Igen, de az ember először érez, és csak aztán mérlegel. Egy férfit látnak, aki nem lépett közbe, hogy megmentse a feleségét, és megvetést éreznek iránta. Csak ezután jön az, amit hideg,

objektív mérlegelésnek hiszünk. Pedig az ember valójában csupán új információk segítségével próbál érveket találni arra, amit először érzett. Lehet, hogy ez csak a felszínes ostobák megvetése, Mikael, de biztos vagyok benne, hogy az emberek ezt fogják érezni. – Miért? Isabelle nem válaszolt. Mikael hozzáfordult. Összenéztek. – Értem – mondta. – Mert te is pontosan ezt a megvetést érzed. Mikael látta, hogy Isabelle Skøyen nagy orrlyukai kitágulnak, miközben a nő mély lélegzetet vesz. – Olyan sok minden vagy – mondta. – Olyan sok tulajdonságod van, ami hozzásegített ahhoz, hogy ott legyél, ahol vagy. – És? – Az egyik a csalhatatlan szimatod. Megérzed, mikor kell fedezékbe vonulni, és hagyni, hogy mások vigyék el a balhét helyetted. Hogy mikor kifizetődő a gyávaság. Épp csak elfelejtetted, hogy közönséged van. És ez nemcsak szimplán a közönség, hanem a lehető legrosszabb közönség. Mikael Bellman bólintott. A hazai és a külföldi újságírók. Nagy munka áll előtte és Isabelle előtt. Felemelt egy nagy, keletnémet távcsövet, bizonyára Isabelle egy csodálójának ajándéka volt. A fjordra irányította. Észrevett valamit odakint. – Mit gondolsz, mi lenne a legjobb végkifejlet? – kérdezte. – Parancsolsz? – kérdezett vissza Isabelle, aki vidéki létére vagy éppen annak ellenére, úgy tudta használni a régi nyugat-oslóiak felsőosztálybeli beszédmódját, hogy egy pillanatra sem hangzott furcsának. Mikael hiába próbálkozott ugyanezzel. A tény, hogy a város keleti felében nőtt fel, helyrehozhatatlan károkat okozott. – Ha Truls meghal, vagy ha túléli? Látott valamit a távcsőben. Sikerült beállítania a fókuszt. Eltartott egy pillanatig, amíg meghallotta Isabelle nevetését. – Ez pedig egy másik tulajdonságod – mondta a nő. – Képes

vagy kikapcsolni az érzelmeidet, amikor a helyzet megköveteli. Ártani fog neked, de túléled. – Ha meghal, nem igaz? Akkor nem lenne kérdéses, hogy rossz döntést hozott, és én cselekedtem helyesen. Ráadásul akkor nem tudnak interjút készíteni vele, és az egész ügy belátható időn belül lecseng. Mikael érezte, hogy Isabelle megragadja az övcsatját, miközben ezt suttogta a fülébe: – Vagyis azt szeretnéd, ha a következő SMS-ben közölnék, hogy a legjobb barátod halott? Egy kutya volt. Messze kint a fjord jegén. Hová a fenébe tarthat? Aztán szöget ütött a fejébe egy másik gondolat. Egy teljesen új gondolat. Egy gondolat, amely eddig soha nem merült fel a rendőrfőkapitány és a leendő igazságügy-miniszter Mikael Bellman életének negyven éve alatt. Hová a fenébe tartunk? Harry magas, sípoló hangot hallott, a vére a szemébe csorgott. Még mindig záporoztak rá az ütések. Már nem érzett fájdalmat, csak azt, hogy az autó egyre hidegebb, a sötétség pedig egyre sűrűbb. De nem engedte el. Annyiszor feladta már. Engedett a fájdalomnak, a félelemnek vagy a halálvágynak. De egy primitív, önző túlélési ösztönnek is engedett, amely győzelmet aratott a fájdalommentes semmi, az álom, a sötétség utáni vágyakozás felett. És ezért volt még itt. Még mindig. És ezúttal nem fogja elengedni. Állkapcsa izmai annyira fájtak, hogy egész testében remegett. És az ütlegelés folytatódott. De nem engedte el. Hetven kiló szorítóerő. Ha sikerülne még erősebben szorítania a nyakát, meggátolhatná az agy vérellátását, és Smith gyorsan elveszítené az eszméletét. Ha csupán azt akadályozza meg, hogy lélegezzen, még percekig eltarthat. Újabb ütés érte a halántékát. Érezte,

hogy ő fog pillanatokon belül elájulni. Nem! Összerándult az ülésben. Még erősebben összeszorította a fogát. Tarts ki, tarts ki! Oroszlán. Vízibivaly. Számolt, miközben az orrán keresztül lélegzett. Száz. Az ütések tovább záporoztak, de mintha már valamivel ritkábban érték volna, és kicsivel erőtlenebbnek tűntek. Smith ujjai az arcára tapadtak, és megpróbálták eltolni Harryt. Feladta. Elengedte. Lehet, hogy Smith agyából végül annyira kiürült az oxigén, hogy leállt a működése? Harry megkönnyebbült, lenyelt egy újabb adag vért, és abban a pillanatban beléhasított a gondolat. Valentin jóslata. Kivárta a sorát, hogy vámpír legyen. És egy nap maga is inni fog. Talán ez a gondolat, az összpontosítás apró kihagyása volt az oka, hogy kicsit felemelte a lábát, és a revolver megmozdult a talpa alatt. Rájött, hogy Smith azért hagyta abba az ütlegelést, hogy megkaparintsa a fegyvert. És sikerült neki. Katrine megállt a díszterem ajtajában. A helyiség üres volt, leszámítva a két nőt, akik az első sorban ültek egymást átölelve. Katrine őket nézte. Különös párost alkottak. Rakel és Ulla. Két esküdt ellenség felesége. Vajon a nők könnyebben vigaszra találnak egymásnál, mint a férfiak? Katrine nem tudta. Az úgynevezett női összefogás sosem érdekelte. Odament hozzájuk. Ulla Bellman válla rázkódott, de a zokogása hangtalan volt. Rakel kérdő pillantással nézett fel Katrinére. – Semmit sem tudunk – mondta Katrine. – Értem – felelte Rakel. – De Harry rendben lesz. Katrinének úgy tűnt, hogy ezt inkább neki kellett volna mondania, nem Rakelnek. Rakel Fauke. A sötét hajú, gyengéd pillantású, erős nő. Katrine mindig is féltékeny volt. Nem azért, mert Rakel életére vágyott, vagy arra, hogy Harry felesége legyen. Harry egy ideig talán képes volt egy nőt megszédíteni és boldoggá tenni, de hosszú távon bánatot, kétségbeesést,

pusztítást hozott. Hosszú távon ez ember lánya olyan férfit akar, mint Bjørn Holm. Mégis irigyelte Rakel Faukét. Irigyelte, mert ő volt az a nő, akit Harry Hole akart. – Bocsánat. – Ståle Aune lépett a terembe. – Sikerült szereznem egy szobát, ahol beszélgethetünk egy kicsit. Ulla Bellman szipogva bólintott, felállt, és elhagyta a termet Aunével. – Sürgősségi pszichiátria? – kérdezte Katrine. – Igen – felelte Rakel. – És az a furcsa, hogy működik. – Tényleg? – Én is próbáltam. Te hogy érzed magad? – Én? – Igen. Ez a rengeteg felelősség. A terhesség. És te is közel állsz Harryhoz. Katrine megsimogatta a hasát. És egy különös gondolat jutott az eszébe – egy olyan gondolat, amely korábban soha nem merült fel benne. Hogy milyen közel is áll egymáshoz a születés és a halál. Hogy olyan, mintha az egyik előre jelezné a másikat, mintha a lét könyörtelenül megkövetelne egy halált, mielőtt új életet ad. – Tudjátok, hogy fiú lesz-e, vagy lány? Katrine megrázta a fejét. – Névötletetek van már? – Bjørn a Hank mellett kardoskodik – válaszolta Katrine. – Hank Williams után. – Hát persze. Szóval úgy gondolja, hogy fiú lesz? – Nemtől függetlenül. Elnevették magukat. És nem tűnt abszurdnak. Nevettek, és a közelgő halál helyett a közelgő életről beszélgettek. Mert az élet varázslatos, a halál pedig triviális. – Mennem kell, de azonnal jelentkezem, ha tudunk valamit – mondta Katrine. Rakel bólintott. – Itt leszek, úgyhogy csak szólj, ha segíthetek.

Katrine felállt. Habozott. Megint végigsimított a hasán. – Néha eszembe jut, mi lesz, ha elveszítem. – Ez természetes. – És olyankor azon gondolkodom, mi maradna belőlem. Ha képes lennék egyáltalán folytatni. – Képes lennél – mondta Rakel határozottan. – Akkor ígérd meg, hogy te is képes leszel – mondta Katrine. – Azt mondod, hogy Harry rendben lesz, és a remény nagyon fontos, de azt hiszem, úgy helyes, ha elmondom, hogy beszéltem a Delta csoporttal, és az ő értékelésük szerint a túszszedő, vagyis Hallstein Smith valószínűleg… Szóval hogy ez tipikusan… – Köszönöm – mondta Rakel, és megfogta Katrine kezét. – Szeretem Harryt, de ha elveszítem, ígérem, folytatni fogom. – És Oleg, ő hogy fog… Katrine kiolvasta a fájdalmat Rakel szeméből, és azonnal megbánta a kérdést. Látta, hogy Rakel mondani próbál valamit, de képtelen rá, csak megvonja a vállát. Amikor Katrine újra kilépett a térre, morajt hallott, és felnézett. A napfény megcsillant a helikopter törzsén odafent az égen. John D. Steffens kinyitotta a sürgősségi ügyelet bejárati ajtaját, kilépett a hideg téli levegőre, és az idősebb mentősofőrhöz ment, aki a falnak támaszkodva állt, és csukott szemmel melengette az arcát a napfényben, miközben látható élvezettel, lassan szívta a cigarettáját. – Nos, Hansen? – kérdezte Steffens, és ő is a falnak dőlt a férfi mellett. – Jó ez a tél – válaszolta a mentősofőr, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – Kérhetek egy… A mentősofőr előhúzta a cigarettásdobozt, és a főorvos felé nyújtotta. Steffens kivett egy szálat, és rágyújtott.

– Túléli? – Meglátjuk – felelte Steffens. – Sikerült visszapumpálnunk belé némi vért, de a golyó még mindig a testében van. – Maga szerint hány életet kell megmentenie, Steffens? – Micsoda? – Éjszaka ügyeletes volt, és még mindig itt van. Mint általában. Szóval maga szerint hány életet kell még megmentenie, hogy jóvátegye? – Nem igazán tudom, miről beszél, Hansen. – A feleségéről. Akit nem sikerült megmentenie. Steffens nem válaszolt, csak szívta a cigarettát. – Utánanéztem magának – mondta a mentősofőr. – Miért? – Mert aggódom magáért. És mert tudom, milyen ez. Én is elveszítettem a feleségemet. De a rengeteg túlóra, a számtalan megmentett élet nem fogja visszahozni, ugye, tudja? És az lesz a vége, hogy egy nap valami végzetes hibát követ el a kimerültség miatt, és akkor egy újabb élet szárad majd a lelkén. – Gondolja? – kérdezte Steffens, és ásított egyet. – Ismer még egy hematológust, aki jobb a sürgősségi ellátásban nálam? – Mióta nem érte már nap? – A mentősofőr elnyomta a cigarettáját a falon, és a zsebébe dugta a csikket. – Maradjon itt, szívja el a cigarettát, élvezze a napot. Aztán menjen haza, és aludjon. Steffens hallotta a férfi távolodó lépéseit. Behunyta a szemét. Aludni. Bár tudna aludni! Kétezer-százötvenkét nap telt el azóta. Nem Ina, a felesége, Anders édesanyjának halála óta, az kétezer-kilencszáztizenkét napja történt. Hanem azóta, hogy utoljára látta a fiát. Ina halála után legalább szórványosan beszélgettek, bár Anders dühös volt, és őt hibáztatta, amiért nem mentette meg az anyját. Jó okkal. Elköltözött, elmenekült, gondoskodott róla, hogy a lehető

legnagyobb legyen közöttük a távolság. Például azzal, hogy ejtette az orvosi egyetemről szőtt tervét. Helyette a rendőrtiszti főiskolára jelentkezett. Az egyik alkalmi, emelt hangú beszélgetésük során Anders azt mondta, inkább olyan akar lenni, mint az egyik főiskolai előadójuk, a korábbi gyilkossági nyomozó, Harry Hole, akit láthatóan úgy istenített, ahogy egykor az apját. Felkereste Anderst a folyton változó lakcímein, a rendőrtiszti főiskolán, felautózott északra az elhagyatott körzeti megbízotti irodához, de folyamatosan elutasításba ütközött. Voltaképpen megszállottan szaglászott a saját fia után. Hogy megértesse vele, mindketten valamivel kevesebbé veszítik el Inát, ha nem veszítik el egymást. Hogy együtt életben tarthatják egy kicsit. De Anders meghallgatni sem volt hajlandó. Aztán amikor egy nap Rakel Fauke érkezett hozzá vizsgálatra, és Steffens rájött, hogy Harry Hole felesége, természetesen kíváncsi lett. Mi van ebben a Harry Holéban, ami ekkora hatást gyakorolt Andersre? Talán elleshet valamit, aminek segítségével újra közelebb kerülhet a fiához. Aztán látta, hogy Hole mostohafia, Oleg ugyanúgy reagált, mint Anders, amikor rájött, hogy Harry Hole sem tudja megmenteni az édesanyját. Ugyanaz volt, az örök apai árulás. Aludni. Sokkoló volt látni ma Anderst. Az első ostoba gondolata az volt, hogy rászedték őket. Biztos Oleg és Harry szervezte úgy, hogy találkozzanak, és kibékülhessenek. Aludni, most. Egyszer csak sötétebb lett, hűvös árnyék vetült az arcára. Egy felhő úszott a nap elé? John D. Steffens kinyitotta a szemét. Egy alak állt előtte, a háta mögött ragyogó nap glóriát vont köré. – Mióta dohányzol? – kérdezte az alak. – Nem kellene orvosként példát mutatnod? John D. Steffens pislogott. A glória bántotta a szemét. Meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt megszólalt. – Anders?

– Berntsen túl fogja élni. – Szünet. – Azt mondják, hála neked. Clas Hafslund a télikertben ült, és a fjordot nézte, amelynek jegét különös, mozdulatlan vízréteg fedte, és az egész úgy festett, mint egy hatalmas tükör. Letette az újságot, amely már megint erről a Vámpirista-ügyről írt. Hogy nem unják meg? Szerencsére idekint Nesøya szigetén nem voltak ilyen szörnyetegek. Itt egész évben béke és nyugalom honolt. Még akkor is, ha éppen egy helikopter idegesítő hangját hallotta valahonnan. Valószínűleg baleset történt az E18-ason. Clas Hafslund összerezzent, amikor váratlanul dörrenést hallott. A hanghullámok végigfutottak a fjordon. Egy lőfegyver. Úgy hangzott, mintha az egyik szomszédos telekről érkezett volna. Hagenéktől vagy Reinertsenéktől. A két üzletember évek óta vitatkozott azon, hogy a telkeik határa a több száz éves tölgytől balra vagy jobbra húzódik-e. Reinertsen azt nyilatkozta a helyi újságnak, hogy bár a civakodásuk sokak szemében nevetségesnek tűnhet, hiszen az egyébként óriási birtokok néhány négyzetméteréért hadakoznak, nem kicsinyességről van szó, hanem magáról a tulajdonjogról. És biztos volt benne, hogy Nesøya ingatlantulajdonosai egyetértenek abban, hogy ez egy olyan elv, amelyért valamennyi felelős állampolgárnak kötelessége harcolni. Ugyanis a fa minden kétséget kizáróan Reinertsenékhez tartozik, elég egy pillantást vetni annak a családnak a címerére, akiktől a telket vásárolta. A címer egy nagy tölgyfát ábrázol, amelyről mindenki láthatja, hogy a vita magvát képező tölgy szakasztott mása. Reinertsen azt is hozzátette, hogy valósággal lélekmelengető a hatalmas tölgy látványát élveznie a házából (itt az újságíró megjegyezte, hogy ehhez Reinertsennek legalábbis a háza tetejére kellene felülnie), miközben eltölti a tudat, hogy a fa az övé. Az interjú megjelenésének másnapján Hagen kivágta a fát, begyújtott vele a kandallójába, és azt mondta a lapnak, hogy a fa nemcsak a lelkét, hanem a lábujját is

melengette. És hogy mostantól kezdve Reinertsennek be kell érnie a kéményéből gomolygó füst látványával, mert a következő évek során kizárólag az öreg tölggyel fog tüzelni. Ami persze vitán felül provokatív kijelentés volt, ám annak ellenére, hogy a dörrenés nyilvánvalóan lőfegyvertől származott, Clas Hafslundnak nehezére esett elhinnie, hogy Reinertsen éppen egy kicseszett fa miatt lőtte volna le Hagent. Hafslund mozgást látott odalent a régi csónakház előtt, amely nagyjából százötven méterre feküdt a saját, valamint Hagen és Reinertsen ingatlanától. Egy férfi volt az. Öltönyben. A jeget borító vízben gázolt és egy alumíniumcsónakot vonszolt maga után. Clas pislogott. A férfi megbotlott, és térdre esett. Aztán térden állva Hafslund háza felé fordult, mintha megérezte volna, hogy figyelik. Az arca fekete volt. Talán menekült? Most már Nesøyáig is eljutottak? Hafslund nyugtalanul lekapta a távcsövet a háta mögött lévő polcról, és a férfi felé irányította. Nem. Nem fekete volt. Vér borította az arcát. A szeme fehéren világított a vörösség közepén. Ebben a pillanatban mindkét kezével a csónak szélébe kapaszkodott, és talpra állt. Tovább botorkált, két kézzel markolta a csónak kötelét, és húzta maga után. És Clas Hafslund, aki egyáltalán nem volt vallásos ember, azt gondolta, hogy Jézust látja. Jézust, aki a keresztjét vonszolja a Golgota felé. Jézust, aki feltámadt a halálból, hogy Clas Hafslundot és egész Nesøyát kísértse. Jézus egy nagy revolverrel. A gumicsónak elejében ülő Sivert Falkeidnek az arcába süvített a szél, miközben az előtte elterülő Nesøya felé meredt. Még egyszer utoljára az órájára pillantott. Pontosan tizenhárom perc telt el azóta, hogy ő és a Delta megkapták az üzenetet, és rögtön tudták, hogy összefügg a túszejtéssel. „Lövést jelentettek Nesøyáról.” A válaszidejük elfogadható volt. A rohamkocsik előtt ott lesznek, amelyeket szintén kirendeltek a szigetre. De akárhogyan is, egy golyó magától értetődően gyorsabban halad.

Látta az alumíniumcsónakot és a jégtakaró végét. – Most! – mondta, és hátrahúzódott, hogy a gumicsónak orra felemelkedjen, és elég lendületük legyen, hogy fel tudjanak siklani a jeget borító vízre. A csónakot irányító rendőr kiemelte a hajócsavart a vízből. A csónak megrándult, amikor a jég szélének ütközött, és Falkeid hallotta, ahogy a fenék a jégen súrlódik, de még elegendő lendületük volt ahhoz, hogy eljussanak odáig, ahol a jég gyalogosan is elbírja őket. Remélhetőleg. Sivert Falkeid kilépett a csónakból, és próbaképpen a jégre tette az egyik lábát. A víz valamivel a bokája fölé ért. – Adjatok nekem húsz métert, mielőtt utánam jöttök – mondta. – Tartsatok tíz méter távolságot egymástól. Falkeid az alumíniumcsónak felé indult a vízben. Háromszáz méterre becsülte a távolságot. A csónak elhagyatottnak tűnt, de a jelentésben az állt, hogy az a férfi húzta ki Hallstein Smith csónakházából, aki a feltételezések szerint leadta a lövést. – A jég tart – suttogta a rádióba. A Delta csoport minden tagja felszerelkezett jégcsákánnyal, amely kötéllel volt a mellkasukra erősítve, hogy ki tudják húzni magukat a vízből, ha beszakadna alattuk a jég. És ez a kötél most Falkeid géppisztolyának csövére tekeredett, és le kellett néznie, hogy kiszabadítsa. Ezért csak hallotta a lövést, de fogalma sem volt, honnan jött. Ösztönösen a vízbe vetette magát. Újabb lövés dörrent, ám most látta, hogy egy kisebb füstgomolyag emelkedik fel az alumíniumcsónakból. – Lövések a csónakból! – hangzott fel a fülhallgatójában. – Mindannyian célba vettük. Várjuk a tűzparancsot. Úgy tájékoztatták őket, hogy Smith revolverrel van felszerelkezve, de természetesen minimális volt az esélye annak, hogy több mint kétszáz méterről eltalálja Falkeidet. Ez azonban akkor is éles helyzet volt. Sivert Falkeid mélyeket lélegzett, miközben a bénítóan hideg víz átszivárgott a ruháján, és a bőrét

égette. Nem az ő feladata volt felmérni, mennyibe kerülne az államnak, ha megkímélnék ennek a sorozatgyilkosnak az életét. A tárgyalás költségei, a börtönőrök bére, egy ötcsillagos cella napidíja. Az ő feladata az volt, hogy mérlegelje, mekkora fenyegetést jelent ez a gyilkos az embereire és rá magára, és ennek fényében döntsön. Ne óvodai helyekkel, kórházi ágyakkal és a lepusztult iskolák felújításával törődjön. – Tűz! – adta ki a parancsot. Nem érkezett válasz. Csak a szelet és a helikopter hangját hallotta a távolból. – Lőjetek! – ismételte meg. Továbbra sem kapott megerősítést. A helikopter közeledett. – Hallasz engem? – szólalt meg egy hang a fülhallgatóban. – Megsebesültél? Falkeid meg akarta ismételni a parancsot, amikor rájött, hogy ugyanaz történt, ami a haakonsverni gyakorlaton: a sós víz tönkretette a mikrofont, és csak a vevő működött. A gumicsónak felé fordult, és elkiáltotta magát, de a helikopter, amely most mozdulatlanul állt a levegőben fölöttük, elnyomta a hangját. Ezért megadta a bevett kézjelzést, hogy nyissanak tüzet: jobbjával kétszer a levegőbe öklözött. Továbbra sem érkezett reakció. Mi a fene? Falkeid elkezdett visszakúszni a gumicsónak felé, amikor látta, hogy két embere felegyenesedve gyalogol a jégen, amivel tökéletes célpontot nyújtanak. – Le a földre! – üvöltötte, de azok nyugodt léptekkel odamentek hozzá. – Beszéltünk a helikopterrel! – ordította túl egyikük a lármát. – Látják, a csónakban fekszik! Lehunyt szemmel feküdt a csónak fenekén a napsütésben. Nem hallott semmit, de elképzelte, ahogy a víz csobog, és egy loccsanással a fémhez csapódik alatta. Hogy nyár van. Az egész család a csónakban ül. Családi kirándulás. Gyermekkacagás. Ha csukva tartja a szemét, talán nem foszlik szét a kép.

Nem tudta biztosan, a vízen lebeg-e a hajó, vagy megfeneklett a jégen. De nem is számított. Úgysem készült sehová. Megállt az idő. Talán mindig is állt. Talán épp ebben a pillanatban torpant meg. Számára és a férfi számára, aki még mindig az Amazonban ült. Vajon neki is nyár lett? Vajon ő is egy jobb helyen volt már? Valami eltakarta előle a napot. Egy felhő? Egy arc? Igen, egy arc. Egy nő arca. Mint egy sötétbe burkolózó emlék, amelyre hirtelen fény hull. A nő rajta ült, és lovagolt. Azt suttogta, hogy szereti, hogy mindig is szerette. Hogy mindig is erre várt. Majd megkérdezte, ő is úgy érzi-e, hogy megállt az idő. Érezte a hajó remegését, a nő nyögése egyetlen összefüggő sikoltássá fokozódott, mintha kést döfött volna belé, ő pedig kiengedte a levegőt és a spermát. A nő ráomlott. A feje a mellkasára bukott, miközben a szél megzörgette az ágy fölötti ablakot. És mielőtt az idő újból elindult volna, mindketten elaludtak, eszméletüket, emlékezetüket, lelkiismeretüket veszítették. Kinyitotta a szemét. Olyan volt, mint egy nagy, verdeső madár. Egy helikopter. Tíz-húsz méterrel fölötte, ő mégsem hallott semmit, de már tudta, hogy ezért remeg a csónak. Katrine a csónakház előtt vacogott az árnyékban, miközben nézte, ahogy a rendőrök az odabent álló Amazonhoz indulnak. Kinyitották az első ajtókat. Katrine látta, hogy a nyílásban megjelenik egy öltönybe bújtatott kar. A rossz oldalon. Harry oldalán. A kézfej véres volt. Az egyik rendőr behajolt az autóba, valószínűleg azért, hogy ellenőrizze, lélegzik-e, és van-e pulzusa. Eltartott egy ideig. Katrine végül nem bírta tovább. Hallotta a saját remegő hangját: – Életben van? – Talán – igyekezett túlkiabálni a rendőr a tenger fölött lebegő helikopter zaját. – Nem érzem a pulzusát, de talán lélegzik. De azt hiszem, nem lehet sok neki hátra. Katrine egy lépéssel közelebb merészkedett.

– A mentőautó már úton van. Látja a lőtt sebet? – Túl sok a vér. Katrine belépett a csónakházba. Az ajtónyílásból kilógó kezet bámulta, amely mintha keresett volna valamit, valamit, amit megfoghat. Egy másik kezet, amelybe belekapaszkodhat. Katrine végigsimított domborodó hasán. Valamit el kellett volna mondania neki. – Szerintem tévedsz – szólalt meg a másik rendőr az autóban. – Már meghalt. Nézd meg a pupilláját. Katrine behunyta a szemét. Felbámult a csónak két oldalán felbukkanó arcokba. Az egyikük lehúzta a fejéről a fekete maszkot, a szája kinyílt, és szavakat formált, a megfeszülő nyakizmai arról árulkodtak, hogy kiabál. Talán azt kiabálta, hogy eressze el a revolvert. Talán a nevét. Talán bosszúért kiáltott. Katrine a kocsiajtóhoz lépett. Nagy levegőt vett, és benézett. Megdermedt. A sokk nagyobb volt, mint amire felkészült. Már hallotta a mentőautó szirénáját. Több halottat látott életében, mint ezek a rendőrök együttvéve, és egy röpke pillantásból tudta, hogy ezt a testet végleg elhagyta az élet. Ismerte őt, tudta, hogy ez csak a hátrahagyott porhüvelye. Nyelt egyet. – Meghalt. Ne nyúljanak semmihez. – De meg kellene próbálnunk újraéleszteni, nem? Lehet, hogy… – Nem – mondta Katrine határozottan. – Hagyják. Csak állt ott. Érezte, ahogy a sokk lassan alábbhagy, és átadja a helyét a meglepetésnek. A csodálkozásnak, hogy Hallstein maga vezette az autót, és nem adta át a kormányt a túszának. Hogy Harry nem a vezetőülésben ült, ahogy hitte. Harry a csónak fenekén feküdt, és felfelé bámult. A férfiak arcába,

a napot eltakaró helikopterre, a kék égre. Sikerült rátaposnia a revolverre, mielőtt Hallstein megkaparintotta volna. És akkor úgy tűnt, hogy Smith feladta. Harry talán csak képzelte, de mintha érezte volna a fogain keresztül, a szájában, ahogy a másik pulzusa egyre gyengébb lesz. Míg végül teljesen megszűnt. Harry kétszer is elvesztette az eszméletét, mire sikerült újra a teste elé emelnie a kezét, majd kikapcsolta a biztonsági övet, és előhalászta a bilincs kulcsát a zakója zsebéből. A slusszkulcs beletört a gyújtáskapcsolóba, és tudta, hogy nem lesz ereje ahhoz, hogy a meredek, jéggel borított dombon felküzdje magát a főútra, vagy átmásszon az út két oldalán álló házak magas kerítésén. Segítségért kiáltott, de Smith mintha kiverte volna belőle a hangot, és az erőtlen kiabálást, amelyet sikerült kicsikarnia magából, egy helikopter lármája harsogta túl. Valószínűleg egy rendőrségi helikopter volt. Aztán fogta a revolvert, kiment a csónakház elé, és a levegőbe lőtt abban a reményben, hogy sikerül felhívnia magára a helikopter figyelmét. Hogy észrevegyék a levegőből, kivonszolta Smith csónakját a jégre, belefeküdt, majd leadott még néhány lövést a levegőbe. Elengedte a Rugert. A fegyver megtette a dolgát. Vége volt. Most már visszatérhet a nyárba, amikor tizenkét évesen egy csónakban feküdt, fejét az anyja ölében pihentette, miközben az apja mesélt Søsnek és neki egy féltékeny tábornokról, aki a velenceiek és a törökök között dúló háború idején élt. Harry tudta, hogy miután este lefeküdtek, el kell majd magyaráznia a húgának a történetet. Aminek tulajdonképpen örült, mert nem számít, mennyi ideig tart majd, nem fogják feladni, amíg Søs meg nem érti az összefüggést. Harry szerette az összefüggéseket. Akkor is, ha a lelke mélyén tudta, hogy valójában egy sincs. Behunyta a szemét. A nő még mindig ott volt. Ott feküdt mellette. És a fülébe suttogott: – Mit gondolsz, életet adni is tudsz, Harry?

Epilógus Harry Jim Beamet töltött a pohárba, visszatette az üveget a polcra, és felemelte a poharat. Az Anders Wyller előtt álló fehérboros pohár mellé tette a pultra. A fiatal rendőrtiszt mögött szinte egymást sarkát gyúrták a vendégek, hogy leadhassák rendelésüket. – Már sokkal jobban festesz – mondta Anders, és lenézett a whiskys pohárra, anélkül, hogy hozzáért volna. – Az apád összefoltozott – felelte Harry. Øysteinre pillantott, aki intett, hogy megpróbálja egyedül tartani a frontot. – Hogy mennek a dolgok a gyilkosságiaknál? – Minden rendben – válaszolta Anders. – De tudod, vihar utáni csend. – Hm. Ahogy mondani szokták… – Igen. Gunnar Hagen ma megkérdezte tőlem, hogy vállalnáme átmenetileg a vezetőnyomozó-helyettesi posztot, amíg Katrine szülési szabadságon van. – Gratulálok! De nem vagy egy kicsit fiatal hozzá? – Azt mondta, hogy te javasoltál. – Én? Csakis azért történhetett, mert agyrázkódásom volt. – Harry elfordította a hangerőgombot az erősítőn, mire Jayhawks valamivel hangosabban kezdte énekelni a Tampa to Tulsát. Anders elmosolyodott. – Igen, az apám mondta, hogy rendesen elkalapáltak. Egyébként mikor jöttél rá, hogy az apám? – Nem volt mire rájönni, a bizonyítékok árulták el. Amikor elküldtem a hajszálát elemzésre, a vizsgálat egyezést talált a helyszínekről származó DNS-profilok egyikével. Nem a

gyanúsítottakéval, hanem az egyik nyomozó profiljával, amelyet minden esetben mellékelni kell, amennyiben valaki egy tetthelyen járt. A tiéddel, Anders. De csak részleges egyezés volt. Rokonság. Egy apa-fia találat. Amikor megkaptad az eredményt, nem adtad tovább sem nekem, sem másnak. Amikor végül tudomást szereztem erről az egyezésről, nem tartott sokáig kiderítenem, hogy Steffens főorvos néhai feleségének Wyller volt a lánykori neve. Miért nem tájékoztattál? Anders megvonta a vállát. – Úgy láttam, a találat semmiféle jelentőséggel nem bír az ügy szempontjából. – És mert nem akartad, hogy kapcsolatba hozzanak az apáddal? Ezért használod az édesanyád lánykori nevét? Anders bólintott. – Ez egy hosszú történet, de most már jobb a helyzet. Szoktunk beszélni egymással. Apa kicsit alázatosabb lett, rájött, hogy nem tökéletes. Én pedig… nos, idősebb és talán valamivel bölcsebb lettem. És hogy jöttél rá, hogy Mona a lakásomban volt? – Dedukció. – Hát persze. Pontosabban? – Az illat az előszobában. Old Spice. Borotválkozás utáni arcszesz, te viszont borostás voltál. És Oleg említette a pletykát, hogy Mona Daa Old Spice-t használ parfümként. És ott volt a macskaketrec. Az embernek nincs macskaketrece. Hacsak nem jár hozzá gyakorta egy macskaallergiás hölgylátogató. – Te aztán érted a dolgod, Harry. – Te is, Anders. De még mindig úgy gondolom, hogy túl fiatal és tapasztalatlan vagy ehhez a munkához. – Akkor miért javasoltál? Még csak főtiszt sem vagyok. – Hogy végiggondolhasd a dolgot, és felismerd, mely területeken kell javulnod, és aztán köszönettel visszautasítsd az ajánlatot. Anders nevetve megcsóválta a fejét. – Rendben. Pontosan ezt tettem.

– Jól van. Nem iszod meg a Jim Beamedet? Anders Wyller lenézett a pohárra. Mély lélegzetet vett, majd megrázta a fejét. – Igazából nem szeretem a whiskyt. Azt hiszem, csak azért rendeltem, hogy téged utánozzalak. – És? – És ideje, hogy megtaláljam a saját italomat. Légy szíves, öntsd ki. Harry fogta a poharat, és a háta mögött lévő mosogatóba löttyintette a tartalmát. Azon tűnődött, felajánljon-e egy pohárral abból az italból, amelyet Ståle Aune hozott megkésett házavató ajándékként a bárnak: egy narancssárga gyógynövényes likőr, amely a Stumbras 999 Raudonos Devynerios nevet viseli. Aune azt mondta, azért esett erre a választása, mert annak idején volt egy ilyen üveg az egyetemi bárjukban, és innen vette a bár vezetője a kódot a széfhez, amelynek segítségével majomcsapdába csalták Hallstein Smitht. Harry megfordult, hogy megossza a sztorit Anderssel, ám ekkor megpillantott valakit, aki éppen belépett a Jealousy Bar ajtaján. Összenéztek. – Elnézést! – mondta Harry. – Különleges látogatónk érkezett. Figyelte, ahogy a nő átsétál a zsúfolt báron, ahol ebben a pillanatban mintha ő lett volna az egyetlen ember. Pontosan úgy lépkedett, ahogy akkor, amikor először látta közeledni egy nagy udvaron keresztül. Akár egy balerina. Rakel megállt a pultnál, és Harryra mosolygott. – Igen – mondta. – Igen? – Igen, vállalom. Harry arcán széles mosoly terült szét, és megfogta Rakel pulton pihenő kezét. – Szeretlek, asszony! – Jó tudni. Ugyanis részvénytársaságot alapítunk, amelyben én leszek az igazgatóság elnöke, az enyém a részvények harminc százaléka, egy negyed állás, és minden este lejátszunk legalább

egy PJ Harvey-számot. – Megbeszéltük. Hallottad ezt, Øystein? – Ha itt dolgozik, azonnal zavard be a pult mögé! – zihálta Øystein. Anders felhúzta a cipzárt a kabátján. – Monával moziba megyünk, úgyhogy szép estét! Rakel eltűnt a bárpult mögött, Anders pedig kilépett az ajtón. Harry előhúzta a telefonját, és kikeresett egy számot. – Hagen – hangzott fel a vonal másik végén. – Üdv, főnök, itt Harry. – Látom. Akkor most újra főnök vagyok? – Ajánld fel még egyszer azt a munkát Wyllernek. Ragaszkodj hozzá, hogy elvállalja. – Miért? – Tévedtem, mégiscsak készen áll. – De… – Vezetőnyomozó-helyettesként nem cseszheti el teljesen a dolgokat, de rengeteget fog tanulni. – Igen, de… – És ez a tökéletes időpont, vihar utáni csend. – Ahogy mondani szokták… – Igen. Harry befejezte a hívást. Megpróbálta elhessegetni a gondolatot. Azt, amit Smith mondott az autóban arról, mi fog történni. Megemlítette Katrinének, és ellenőrizték Smith levelezését, de nem találták nyomát, hogy újabb vámpiristákat toborzott volna. Így aztán keveset tehettek, és különben is, valószínűleg csak egy bomlott elme vágyálma volt az egész. Harry még feljebb tekerte a hangerőt. Igen, így sokkal jobb volt. Svein „Vőlegény” Finne kilépett a zuhany alól, és meztelenül megállt a Gain edzőterem üres öltözőjének tükre előtt. Szerette ezt a helyet, szerette a kilátást a parkra, a tér és a szabadság érzését. Nem, nem ijesztette meg az érzés, pedig óva intették.

Hagyta, hogy lecsorogjon róla a víz, és megszáradjon a bőre. Hosszú edzés volt. Hozzászokott a börtönben: órákon keresztül csak a lélegzés, a verejték és a vas. A teste megbirkózott vele. Muszáj volt, nagy feladat előtt állt. Nem tudta, ki lépett kapcsolatba vele, és egy ideje már nem is hallott róla. De az ajánlatát nem lehetett visszautasítani. Egy lakás. Új személyazonosság. És nők. Végigsimított a mellkasán lévő tetováláson. Aztán megfordult, és az öltözőszekrényhez ment, amelyen egy rózsaszín festékpöttyel megjelölt lakat lógott. Elforgatta a számzárat. Megkapta a kódot. 0999. Az ég tudja, jelent-e valamit, mindenesetre a zárat nyitotta. A szekrényben egy vaskos boríték feküdt. Feltépte, és fejjel lefelé fordította. Egy fehér műanyag kulcs pottyant a tenyerébe. Kihúzott a borítékból egy papírlapot. Egy cím állt rajta. A Holmenkollen városrészben. Volt még valami a borítékban, egészen az alján. Darabokra tépte a papírt. A tárgyra bámult. Fekete volt. És gyönyörű a maga kegyetlen egyszerűségében. A szájába tette, és összeszorította az állkapcsát. Érezte a vas sós, keserű ízét. Érezte a tüzet. A szomjúságot.