Jo Nesbo-Fehér éjszaka.pdf

Jo Nesbø Fehér éjszaka



Copyright © Jo Nesbø, 2015 A mű eredeti címe: Mere blod Published by agreement with Salomonsson Agency Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2015 A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető. Fordította: Petrikovics Edit Sorozatszerkesztő: Gábor Anikó Szerkesztette: Dr. Dobosi Beáta ISBN 978 963 324 348 0 (papír) ISBN 978 963 324 349 7 (ebub) ISBN 978 963 324 350 3 (mobi) Kiadta az Animus Kiadó 2015-ben Felelős kiadó: a kiadó igazgatója [email protected] www.animus.hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.

Első fejezet

Hol kezdjük ezt a történetet? Bárcsak azt mondhatnám, hogy az elején! De fogalmam sincs, hol kezdődik. Az életem valós ok-okozati összefüggéseit én is épp olyan kevéssé ismerem, mint mások. Vajon akkor kezdődött ez a történet, amikor rájöttem, hogy csak a negyedik legjobb focista vagyok az osztályban? Vagy amikor Basse, a nagyapám megmutatta nekem a terveket – a saját terveit – a Sagrada Familiáról? Amikor először beleszippantottam egy cigarettába, és meghallottam az első számot a Grateful Deadtől? Amikor Kantot olvastam az egyetemen, és azt hittem, értem? Amikor először adtam el hasist? Vagy akkor kezdődött, amikor megcsókoltam Bobbyt, aki igazából lány, vagy amikor először megpillantottam azt a ráncos kis lényt, aki úgy visított, mintha nyúznák, és aki az Anna nevet kapta? Esetleg akkor, amikor a Halász üzletének hátsó helyiségében ültem, és meghallgattam, mit akar tőlem? Nem tudom. Folyton olyan történeteket fabrikálunk magunknak, amelyeknek van elejük és végük, és amelyeket a logika diktál, amitől aztán úgy tűnik, mintha volna értelme az életnek. Így akár itt is kezdhetem, a zűrzavar közepén, egy olyan időpontban, amikor a sors mintha szünetet iktatott volna be, mintha visszatartotta volna a lélegzetét. Amikor egy pillanatra azt hittem, hogy úton vagyok, mégis a célnál. Az éjszaka közepén szálltam le a buszról. A nap felé hunyorogtam, amely egy északra fekvő sziget fölött vánszorgott odakint a tengeren. Vörösen és bágyadtan, akárcsak én. A szigeten túl folytatódott a tenger. Azután pedig ott volt az Északi-sark. Ott talán nem bukkannának a nyomomra. A másik három égtáj felől alacsony dombok ereszkedtek felém. Vörös és zöld hanga, sziklák, ittott alacsony nyírfacsoportok. Keleten laposan és kövekkel teleszórva futott a szárazföld a tengerbe, délnyugaton mintha késsel metszették volna egyenesre a partot, ott, ahol a vízzel találkozott. Jó száz méterrel a teljesen nyugodt tenger fölött egy fennsík kezdődött, amely hosszan nyújtózott a szárazföld belseje felé. A Finnmarksvidda fennsíkja. Itt a vonal vége, ahogy nagyapa szokta mondani. A döngölt kavicsos út egy csoport alacsony házhoz vezetett. Az egyetlen, ami kissé kiemelkedett közülük, a templomtorony volt. Éppen akkor ébredtem fel, amikor a busz egy tábla mellett hajtott el a fahídnál, odalent a tengerparton. A táblán ez állt: Kåsund. Én pedig arra gondoltam, „miért ne?”, és megrántottam az ablak mellett végigfutó leszállásjelző zsinórt, mire a sofőr feje fölött kigyulladt a Stop feliratú tábla. Belebújtam a zakóba, fogtam a bőrtáskát, és elindultam. A zakó zsebében lapuló pisztoly minden lépésnél a csípőmnek ütődött. Egyenesen a csontnak, világéletemben túlságosan vékony voltam. Megálltam, és lejjebb húztam az ingem alatti pénzövet, hogy a bankjegyek felfogják az ütést. Egyetlen felhőt sem láttam az égen, a levegő pedig olyan tiszta volt, hogy úgy éreztem, messzire ellátok. Ameddig csak a szem ellát, ahogy mondani szokták. Mindig azt hallottam, hogy a Finnmarksvidda gyönyörű. A fene tudja. Nem csak arról van szó, hogy az emberek előszeretettel mondanak efféléket a barátságtalan helyekre? Mint amikor valamilyen nem mindennapi tudást vagy előnyt hangoztatva fölényeskednek, például azzal kérkednek, hogy hallgathatatlan zenéért vagy olvashatatlan irodalomért rajonganak. Magam is hajlamos voltam az ilyesmire. Úgy gondoltam, hogy ezzel esetleg kompenzálhatok néhány dolgot, amelyben nem vagyok elég jó. De az is lehet,

hogy csak vigaszt akartak nyújtani vele az ott élőknek: „Olyan szép itt!” Mert mégis, mi szép van ebben a lapos, egyhangú, kietlen tájban? Ez itt maga a Mars. Egy vörös sivatag. Csúf és lakatlan. A tökéletes rejtekhely. Remélhetőleg. Valamivel előttem az egyik út menti facsoport ágai megmozdultak. A következő pillanatban egy alak szökkent át az árok fölött, ki az útra. A kezem ösztönösen a pisztoly után kapott, de azután megdermedt mozdulat közben: nem közülük való volt. A pasas úgy festett, mint egy jolly joker, amely egyenesen egy kártyapakliból pottyant elém. – Jó estét! – kurjantotta. Különös, kacsázó járással közeledett felém, olyan karikalábakon, hogy továbbra is gond nélkül láttam a településre vezető utat közöttük. Ám amikor közelebb ért, észrevettem, hogy nem egy udvari bolond csörgősipkáját viseli a fején, hanem egy számi sapkát. Kék, piros és sárga, csak a csengők hiányoztak róla. Világos bőrcsizmát hordott, a kék steppelt kabátja tele volt fekete ragasztószalagcsíkokkal és hasadásokkal, a belőlük előbuggyanó sárgás valami sokkal inkább emlékeztetett szigetelőanyagra, mint tollra. – Már megbocsásson – mondta –, de ki maga? Legalább két fejjel alacsonyabbra nőtt nálam. Az arca széles volt, akárcsak a vigyora, a szeme kissé ferde metszésű, mint egy ázsiaié. Szakasztott úgy festett, mintha valaki egy halomba lapátolta volna az oslóiak valamennyi közhelyes elképzelését a lappokról. – A busszal jöttem – válaszoltam. – Azt láttam. Mattis vagyok. – Mattis – ismételtem meg lassan, hogy néhány másodpercnyi gondolkodási időt nyerjek, és kitaláljam a választ a következő, elkerülhetetlen kérdésére. – És maga kicsoda? – Ulf – feleltem. Ez a név legalább annyira megteszi, mint bármely másik. – És mi szél hozta Kåsundbe? – Csak látogatóba jöttem – intettem a házak felé. – Kit akar meglátogatni? Megvontam a vállam. – Nem egy bizonyos embert. – A Vadvédelmi Társaságtól jött? Vagy talán prédikátor? Fogalmam sem volt, hogy néznek ki a Vadvédelmi Társaság emberei, mindenesetre megráztam a fejemet, és végigsimítottam hosszú hippifrizurámon. Talán le kellene vágatnom. Kevésbé volna feltűnő. – Már megbocsásson – mondta újra –, de akkor mi maga? – Vadász – feleltem. Csak van valami köze a Vadvédelmi Társasághoz. És ha úgy vesszük, nem is volt akkora hazugság. – Nahát! Szóval vadászni jött, Ulf? – Pompás vadászterületnek tűnik. – Valóban az, bár ez esetben egy héttel korábban érkezett a kelleténél, a vadászszezon ugyanis csak augusztus közepén kezdődik. – Van itt szálloda? A számi férfi harsány nevetésben tört ki. Harákolt, majd barna köpet hagyta el a száját. Bíztam benne, hogy dohány, bagó vagy valami ilyesmi. A köpet hallható loccsanással ért földet. – Panzió? – folytattam a faggatózást. Mattis a fejét rázta. – Kemping? Kiadó szoba?

A férfi mögött magasodó telefonpóznára egy plakátot ragasztottak, amely egy tánczenekar fellépésére invitált Altába. Egy városba, amely ezek szerint nem lehet messze. Talán mégis a buszon kellett volna maradnom. – Magánál sincs hely, Mattis? – kérdeztem, és a homlokomra csapva elűztem egy szúnyogot. – Nem volna egy ágya, amelyet birtokba vehetnék éjszakára? – Májusban eltüzeltem az ágyamat. Hideg tavaszunk volt. – Egy kanapé? Matrac? – Matrac? – Mattis széles mozdulattal a hangával benőtt fennsíkra mutatott. – Köszönöm, de jobb szeretem, ha van tető a fejem felett, és falak körülöttem. Sebaj, hátha találok egy üres kutyaólat. Jó éjszakát! Azzal elindultam a házak felé. – Az egyetlen kutyaól, amelyet Kåsundben talál, ott van – kiáltotta utánam a jellegzetesen ereszkedő, panaszos hanglejtésével. Megfordultam. Mattis mutatóujja egyenesen a házcsoport előtti épületre szegeződött. – A templom? A férfi bólintott. – Nyitva van éjszaka? Mattis oldalra billentette a fejét. – Tudja, miért nem lop senki Kåsundben? Mert itt rénszarvasokon és jámbor hívőkön kívül nincs mit ellopni. A kis, zömök férfi meglepő kecsességgel átszökkent az árok fölött, és elballagott a hangában. Nyugat felé tartott. Az északi égbolton álló nap volt az iránytűm, és arra is tisztán emlékeztem, hogy nagyapám szerint bárhol is járunk a világban, a templomok tornya mindig az épület nyugati oldalán van. Kezemet a szemem fölé emelve a különös emberke előtt húzódó tájat pásztáztam. Hová a csudába mehet? Talán az éjszaka közepén ragyogó nap és a tökéletes csend volt az oka, de a település furcsán elhagyatott benyomást keltett. A házakat mintha sebtében építették volna, bármiféle odafigyelés és szeretet nélkül. Nem mintha nem hatottak volna elég masszívnak és jól megépítettnek, de úgy tűnt, az építők számára inkább az volt fontos, hogy tető legyen a fejük fölött, mintsem hogy otthonuk legyen. Praktikus épületek voltak. Karbantartást nem igénylő lemezek az időjárás és a szél ellen. Forgalomból kivont autóroncsok a kertekben, amelyek valójában nem is kertek voltak, csupán hangával és nyírfával benőtt, elkerített, falatnyi földdarabok. Gyerekkocsik, de sehol egy játékszer. Csak elvétve láttam függönyt vagy elsötétített ablakokat, többnyire a csupasz üvegtáblán visszaverődő napfény zárta ki a kíváncsi tekinteteket. Mint egy napszemüveg, amelynek tulajdonosa nem kívánja, hogy bárki túlságosan mélyen belelásson a lelkébe. A templom valóban nyitva volt. Ámbátor az ajtó fája meg volt dagadva, ezért nem nyílt ki olyan készségesen, mint más templomajtók. A hajó egészen kicsi volt, gyakorlatiasan berendezett, ugyanakkor szép is a maga egyszerűségében. Az éjféli nap megvilágította az ólomüveg ablakokat, az oltár fölött pedig a szokásos elkínzott Jézus lógott a feszületen egy triptichon előtt, amelynek két szárnya a Góliát ellen küzdő Dávidot és a gyermek Jézust ábrázolta, a középső festmény pedig Szűz Máriát. A sekrestye ajtajára az oltár mögött találtam rá. Átnéztem a szekrényeket, találtam két papi talárt, egy felmosófát és egy vödröt, de nyoma sem volt úrvacsorára szánt bornak, csak némi ostyára akadtam, amelynek dobozán az Olsen pékség felirat állt. Bekaptam négy-öt darabot belőle, de olyan volt, mintha itatóspapírt rágcsáltam volna, kiszárították a számat, és úgy megduzzadtak a nyelvemen, hogy végül kénytelen voltam az asztalon heverő újságra köpni az egészet. A lap – amely szerint, már

amennyiben a Finnmark Dagblad mai száma volt az, 1977. augusztus nyolcadikát írtunk – arról számolt be, hogy az Alta folyó vízgyűjtőterületének kiépítése elleni tiltakozások erősödtek. Továbbá arról, hogyan néz ki Arnulf Olsen, a megyei elnök, hogy Finnmark, amely az egyetlen, Szovjetunióval határos megye, egy kissé biztonságosabbnak tűnik most, hogy a kém Gunvor Galtung Haavik halott, és hogy végre itt, északon jobb az idő, mint a fővárosban. A sekrestye kőpadlója túl kemény volt ahhoz, hogy azon feküdjek, a padok szintén, ezért fogtam a talárt, bevittem az oltárhoz, a zakómat az oltár előtt futó korlátra akasztottam, lefeküdtem a földre, és a fejem alá tettem a bőrtáskát. Az arcomra csöppent valami. Letöröltem a kezemmel, és az ujjamra pillantottam. A folyadék rozsdavörös volt. Felnéztem a feszületre, amely közvetlenül fölöttem lógott. Azután rájöttem, hogy az álmennyezetről csöpög valami. Lyukas a tető, lecsapódott a pára, agyagtól vagy vastól ilyen a színe. Fészkelődni kezdtem, úgy fordultam, hogy ne a fájós vállamon feküdjek, és a fejemre húztam a talárt, hogy kirekesszem a napfényt. Behunytam a szememet. Így ni. Ne gondolkodj! Zárj ki mindent! Bezárva. Levegőért kapkodva téptem le a fejemről a talárt. A fenébe! A mennyezetet bámultam. Közvetlenül a temetés után, amikor nem tudtam aludni, Valiumot szedtem. Könnyen lehet, hogy rászoktam, mindenesetre azóta nehezen alszom el nélküle. Csak idő kérdése, és teljesen kimerülök. Ismét a fejemre húztam a talárt, és behunytam a szememet. Hetvenórányi menekülés. Ezernyolcszáz kilométer. Csupán néhány óra alvás a vonat- és buszüléseken. Bőven elég ahhoz, hogy kimerült legyek. Jó gondolatok kellenek. Megpróbáltam arra összpontosítani, milyen volt azelőtt. Jóval azelőtt. De nem sikerült. Helyette minden más cikázott a fejemben. A fehérbe öltözött férfi. A halszag. Egy pisztoly fekete torkolata. A szilánkokra törő üveg, a zuhanás. Félresöpörtem a gondolatokat, kinyújtottam a kezemet, és az ő nevét suttogtam. És legvégül eljött ő. Felriadtam. Teljes volt a csend. Valami megbökött. Valaki. Óvatosan, hogy fel ne ébresszen, csak megbizonyosodjon arról, van valaki a talár alatt. Igyekeztem egyenletesen lélegezni. Talán még van lehetőségem, talán még nem vették észre, hogy ébren vagyok. A kezemet lopva az oldalamhoz csúsztattam, de rögtön eszembe jutott, hogy a zakómat a pisztollyal a korlátra akasztottam. Meglehetősen amatőr húzás volt egy profitól.

Második fejezet

Beszívtam és kifújtam a levegőt, éreztem, ahogy a szívverésem csillapszik. A testem már megértette, amit az agyam még nem: ha ők volnának azok, nem bökdösnének, hanem lerántanák rólam a talárt, majd miután megállapítják, hogy én vagyok a megfelelő ember, kilyuggatnának, mint valami tésztaszűrőt. Óvatosan lehúztam a talárt a fejemről. A fölém hajoló arcon, amelyből egy szokatlanul kék szempár bámult rám, egy maréknyi szeplőt, egy pisze orrot és szőke szempillákat láttam, a homlokon ragtapasz éktelenkedett. Az arc fölött sűrű, vörös haj meredezett. Hány éves lehetett? Kilenc? Tizenhárom? Fogalmam sem volt, sosem értettem különösebben a gyerekekhez. – Nem aludhatsz itt. Körülnéztem. Úgy tűnt, a fiú egyedül van. – Miért nem? – kérdeztem kásás hangon. – Mert anyának fel kell takarítania. Feltápászkodtam, összegöngyöltem a talárt, levettem a zakómat a korlátról, s a zsebemet tapogatva megbizonyosodtam róla, hogy a pisztoly még ott van. A fájdalom a bal vállamba nyilallt, amikor belekényszerítettem a karomat a zakóba. – Te déli vagy? – Az attól függ, mit értesz déli alatt. – Hát, hogy délről jöttél. – Ehhez a helyhez képest mindenki délről jött. A fiú oldalra billentette a fejét. – Engem Knutnek hívnak, és tízéves vagyok. Téged hogy hívnak? Kis híján valami mást mondtam, de azután a tegnapi verziónál maradtam. – Ulfnek. – És hány éves vagy, Ulf? – Rengeteg – feleltem a nyakamat masszírozva. – Több, mint harminc? Ebben a pillanatban kinyílt a sekrestye ajtaja. Megfordultam. Az ajtón egy nő lépett ki, megállt, és rám nézett. Az első gondolatom az volt, hogy túl fiatal ahhoz, hogy takarítónő legyen. És hogy erősnek tűnik. Az alkarján és a vízzel teli vödröt tartó kezén kidagadtak az erek. Széles válla volt, de karcsú dereka. A lábát régimódi, fekete rakott szoknya fedte. A másik, ami feltűnt rajta, az a haja volt. Hosszú volt, és olyan sötét, hogy a magas ablakokon beözönlő fény megcsillant rajta. Egy egyszerű hajtű zabolázta meg. A nő ekkor újból megmozdult, a cipője kopogott a padlón, ahogy felém indult. Amikor elég közel ért, láttam, milyen finom vonalú a szája, és hogy a felső ajka fölött műtét utáni forradás fut, valószínűleg nyúlszája volt. Világítóan kék szeme szinte természetellenesnek tűnt a sötét bőre és haja kontrasztjában. – Jó reggelt! – köszönt. – Jó reggelt! Az éjszaka érkeztem a busszal, és nem tudtam sehol…

– Értem – szakított félbe. – Itt magas az ajtó, és széles a kapu. Minden melegség híján mondta ezt. Letette a vödröt és a felmosófát, majd felém nyújtotta a kezét. – Ulf – mondtam, és kezet akartam fogni. – A talárt – hessegette el a jobbomat. A másik kezemben tartott, összegöngyölt batyura pillantottam. – Nem találtam takarót – mormoltam, és odanyújtottam neki a talárt. – És ennivalót sem az úrvacsorára szánt ostyánkon kívül – bólintott, majd kigöngyölte a súlyos, fehér ruhadarabot, és alaposan megvizsgálta. – Sajnálom, természetesen kifizetem… – Igazán nem sajnáljuk magától, akár áldással, akár anélkül vette magához, de ha megkérhetem, legközelebb ne köpje az elnökünkre. Nem tudom, mosolyt láttam-e, mindenesetre a felső ajkán lévő forradás kissé megrándult. Azután egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és újra eltűnt a sekrestyében. Felkaptam a táskámat, és átléptem a korláton. – Hová mész? – kérdezte a fiú. – El. – Miért? – Miért? Mert nem itt lakom. – Anya nem olyan mérges ám, mint amilyennek látszik. – Add át neki az üdvözletemet. – Ki üdvözöl? – hangzott fel a fiatalasszony hangja. Időközben visszatért az oltár mellé. – Ulf. – Lassan megszoktam a nevet. – És mi járatban van Kåsundben, Ulf? – Kicsavarta a rongyot a vödör fölött. – Vadászni jöttem. Úgy véltem, jobb, ha egy ilyen apró településen ugyanahhoz a sztorihoz tartom magam, bárki kérdez. A fiatalasszony a felmosófára terítette a rongyot. – Mire? – Fajdra – ötlöttem ki hirtelenjében. Élnek egyáltalán fajdok ilyen északon? – Vagy tulajdonképpen bármire, ami él – tettem hozzá. – Idén elég rosszul állunk egerekkel és lemmingekkel – jegyezte meg a nő. – Jó, ezeknél azért egy kicsit nagyobb vadakra gondoltam – heherésztem. A fiatalasszony felhúzta az egyik szemöldökét. – Úgy értettem, hogy rosszul állunk a fajdokkal. Rövid csend támadt, amelyet végül Knut tört meg: – Amikor a vadállatok nem jutnak elég egérhez és lemminghez, a fajdtojásokat fosztogatják. – Vagy úgy! – biccentettem, és éreztem, hogy az izzadság végigfolyik a hátamon. Hogy rám férne egy kiadós mosakodás. Hogy az ingre és a pénzövre ráférne egy mosás. A zakóról nem is beszélve. – Biztosan találok majd valamit, amire lőhetek. A gond csak az, hogy egy kissé korán érkeztem. Mint tudjuk, a vadászszezon csak a jövő héten kezdődik. De addig legalább bemelegítek. – Bíztam benne, hogy a furcsa kis lapp nem vezetett félre. – Vadászszezon? Ugyan már! – mondta a fiatalasszony, és olyan erővel súrolta a helyet, ahol feküdtem, hogy a kövezet megcsikordult a felmosófa alatt. – Ez csak a maguk, déliek mániája. Mi itt azért vadászunk, hogy kiegészítsük a táplálkozásunkat. De olyankor soha, ha nincs rá szükségünk. – Apropó, szükség – szólaltam meg. – Nem tudja esetleg, hol kaphatnék szállást a faluban? A nő abbahagyta a súrolást, és a felmosófára támaszkodott.

– Elég, ha bekopog egy ajtón, és adnak magának egy ágyat. – Bárhol? – Minden bizonnyal. Persze most sokan nincsenek otthon. – Hát, persze. – Lepillantottam Knutre. – Nyári vakáció? A fiatalasszony mosolyogva megrázta a fejét. – Nyári legeltetés. Akinek csak rénszarvasa van, sátorban és lakókocsiban tanyázik a part menti legelőknél. Vannak, akik elmentek tőkehalat halászni. Megint mások Kautokeinóban vannak a laestadiánus találkozón. – Értem. Ez esetben volna arra lehetőség, hogy maguknál szálljak meg? – Majd a habozását látva gyorsan hozzátettem: – Természetesen megfizetem. Méghozzá nagyon jól. – Nem hiszem, hogy bárki is megengedné, hogy fizessen érte. Viszont a férjem nincs itthon, így aztán nem volna illendő. Illendő? A szoknyájára pillantottam. A hosszú hajára. – Értem. Van esetleg olyan ház, amely kissé… khm… félreeső helyen van? Ahol egy kis nyugalomra és békére lel az ember? Ahol esetleg szép a kilátás? – Ahol azonnal észrevenni, ha közeledik valaki, tettem hozzá magamban. – Hát, miután vadászni készül, esetleg meghúzódhatna a vadászkunyhóban. Mindenki azt használja. Viszonylag messze van a falutól, és bár egy kissé szűkös és rozzant, ott egész biztosan nyugta lesz. Ráadásul onnan minden irányba ellátni. – Tökéletesnek hangzik. – Knut odakísérheti. – Igazán nem szükséges, biztosan megtalálom… – Hadd menjek! – kiáltotta Knut. – Kérlek! Újra lepillantottam rá. Nyári szünet. Mindenki elment. Annyira unatkozik, hogy még a templomot takarító anyját is elkísérte. Végre történik valami. – Persze, gyere csak – mondtam. – Indulhatunk is? – Igen! – Már csak azon tűnődöm – szólalt meg a fekete hajú nő, és a vödörbe mártotta a rongyot –, mivel fog lőni. Aligha fér el egy puska abban a táskában. Úgy bámultam a táskámat, mintha azt mérlegeltem volna, hogy egyetértsek-e vele. – A vonaton felejtettem – válaszoltam. – Felhívtam a vasúttársaságot, ahol megígérték, hogy néhány nap múlva utánam küldik a busszal. – De kellene valami, hogy bemelegítsen – mondta a fiatalasszony, és elmosolyodott: – Amíg a szezon elkezdődik. – Én… – Kölcsönadhatom a férjem puskáját. Várja meg odakint, amíg ezt befejezem. Nemsokára végzek. Egy puska? Az ördögbe is, miért ne? És mivel kérdés nem hangzott el, csak bólintottam, és elindultam az ajtó felé. Szapora lélegzetvételt hallottam a hátam mögött, és egy kicsit lassítottam. A kisfiú a sarkamra taposott. – Ulf? – Igen. – Tudsz vicceket? Leültem a templom déli oldalán, és elszívtam egy cigarettát. Nem igazán tudom, miért cigarettázom. Hiszen nem vagyok függő. Úgy értem, a vérem nem sóvárog a nikotin után. Nem erről van szó, hanem valami másról. Magához a cselekvéshez van köze. Megnyugtat. Ennyi erővel akár egy szalmaszálat is szívhatnék. És vajon drogfüggő volnék? Nem, nem hinném. Egész biztosan nem.

Legfeljebb alkoholista, de erre sem vennék mérget. Viszont szeretek betépve, beállva, berúgva lenni – ez teljesen nyilvánvaló. És ott a Valium. Imádtam Valiumot szedni. Jobban mondva: utáltam, ha nem jutottam Valiumhoz. Ezért is volt ez az egyetlen bódítószer, amellyel kapcsolatban határozottan úgy éreztem, le kell állnom vele. Amikor elkezdtem hasist árulni, elsősorban azért tettem, hogy a saját fogyasztásomat finanszírozzam. Épp olyan egyszerű volt, amilyen logikus: elég sokat veszel ahhoz, hogy alkudhass az árból, a kétharmadát eladod kisebb mennyiségekben, ám magasabb áron, és íme, már meg is van az ingyen cucc. Innen már csak néhány lépés, hogy teljes munkaidős elfoglaltsággá váljon a dolog. Az első árusításig azonban hosszú út vezetett. Hosszú, göröngyös és jó néhány stratégiai döntéssel kikövezett út. De azután ott álltam, a királyi palota parkjában, s elmormoltam a szűkszavú reklámszövegemet („Jointot?”) a járókelőknek, akikről úgy ítéltem, hogy elég hosszú a hajuk és elég különc az öltözékük. És ez is úgy volt, mint a legtöbb dolog az életben: az első alkalom volt a legrémesebb. Így amikor a rövid hajú, kék inges fickó megállt előttem, hogy két grammot kérjen, berezeltem, és elrohantam. Tudtam, hogy nem fedett nyomozó volt, mert mindig a zsaruknak volt a leghosszabb a hajuk és leginkább különc a ruhájuk. Attól féltem, hogy a Halász egyik embere az. De végül rájöttem, hogy a Halász nem törődik a magamfajta kis halakkal. Az embernek csak arra kell ügyelnie, hogy ne váljon túlságosan nagy hallá. És hogy ne tegye be a lábát a Halász amfetamin- és heroinpiacára. Hoffmann megtette, és számára rosszul is végződött a dolog. Hoffmann nincs többé. A csikket az előttem álló sírkövek közé pöccintettem. Az embernek ki van szabva az ideje: leég a szűrőig, és azután könyörtelenül eljön a vég. De a lényege az, hogy egészen a szűrőig leégjen, és ne aludjon ki hamarabb. De lényeg ide vagy oda – ebben a pillanatban ez volt a célom. Valójában magasról teszek rá, mi a lényeg. És a temetés óta nem akadt olyan nap, amikor ilyen biztos lettem volna a célomban. Behunytam a szememet, és a napra összpontosítottam, éreztem, ahogy az arcomat melengeti. Élvezet. Hedon. Görög isten. Vagy bálvány, ahogyan itt a megszentelt földön nevezik. Meglehetősen arrogáns dolog a magunkén kívül minden egyéb istent bálványnak nevezni. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. Persze minden diktátor erre utasítja az alattvalóit. A vicc csak az volt, hogy maguk a keresztények nem így látták ezt, nem látták benne az önmagát beteljesítőt, az újrateremtődőt. Ami ahhoz vezetett, hogy egy efféle babona kétezer éven keresztül fennmaradhatott. Egy babona, amelynek kulcsa, a megváltás azoknak volt fenntartva, akik szerencsés módon jó időben – alig egy szempillantás az emberiség történetében – és jó helyen születtek, a bolygó azon apró szegletében, amely egykor meghallotta az üzenetet és a szűkszavú reklámszöveget: „Paradicsomot?” Egyszer csak megszűnt a meleg. Bizonyára egy felhő takarta el a napot. – Az ott a nagymama. Kinyitottam a szememet. Nem felhő volt. A nap glóriát vont a kisfiú vörös haja köré. A nő a templomban tényleg a nagymamája volna? – Tessék? – A sír, amelyikre a csikket dobtad. Elnéztem mellette. Az egyik fekete kő előtt a virágágyásból vékony füst emelkedett. – Sajnálom. A mellette lévő kavicsos ösvényre céloztam. A fiú keresztbe fonta a mellkasa előtt a karját. – Valóban? És hogy fogod eltalálni a fajdokat, ha még egy utat sem sikerül? – Jó kérdés. – Eszedbe jutott már végre egy vicc? – Nem, de mondtam, hogy eltarthat egy ideig. – Ami már pontosan… – A kölyök a nem létező órájára pillantott. – …huszonöt perce volt.

Dehogy volt annyi ideje! Valami azt súgta, hosszú lesz az út a vadászkunyhóig. – Knut! Ne nyaggasd! – Az anyja volt az. Kilépett a templom ajtaján, és a kapu felé indult. Felálltam, és követtem. Feszes járása volt, hátának finom ringatózása pedig egy hattyúra emlékeztetett. A templom mellett futó kavicsos út a házcsoport közé vezetett, amely tehát maga volt Kåsund. Az épületek között szinte kísérteties csend honolt. A kisfiútól és az anyjától, valamint a tegnap éjszakai számitól eltekintve egyelőre egyetlen lelket sem láttam. – Miért nincsen függöny az ablakokon? – tudakoltam. – Mert Laestadius azt tanította, hogy be kell engednünk Isten fényét – felelte a nő. – Laestadius? – Lars Levi Laestadius. Tényleg nem ismeri a tanításait? Megráztam a fejemet. Persze olvastam valamit erről a svéd lelkészről, aki a tizenkilencedik században felszámolta az erkölcstelen életmódot az itteniek között, a tanaival azonban nem kerültem szorosabb ismeretségbe, és valójában azt hittem, hogy ezek az avítt nézetek rég kihaltak. – Nem vagy laestadiánus? – kérdezte a fiú. – Akkor a pokolban fogsz égni. – Knut! – De nagyapa mindig ezt mondja! És ő csak tudja, mert utazó prédikátor volt egész Finnmark megyében és Észak-Tromsban! – Nagyapa azt is szokta mondani, hogy ne kürtöld szét a hited az utcasarkokon. – A fiatalasszony bocsánatkérő pillantást vetett rám. – Knut olykor egy kissé türelmetlen. Oslóból jött? – Ott születtem és nevelkedtem. – Van családja? Megráztam a fejemet. – Biztos? – Tessék? A nő elmosolyodott. – Habozott. Talán elvált? – Akkor biztosan el fogsz égni! – rikkantotta Knut, és mozgatni kezdte az ujjait, amivel nyilvánvalóan a lángokat kívánta megjeleníteni. – Nem váltam el – mondtam. Észrevettem, hogy az asszony oldalról rám pillant. – Vagyis egy magányos vadász távol az otthonától. Egyébként mivel foglalkozik? – Ügynök vagyok – válaszoltam. Mozgást érzékeltem. Amikor felnéztem, az egyik ablakban egy férfi arca tűnt el a függöny mögött. – De épp most mondtam fel. Valami újat szeretnék találni. – Valami újat – ismételte meg a nő. Úgy hangzott, mint egy sóhaj. – Maga pedig takarít? – kérdeztem. Inkább csak azért, hogy mondjak valamit. – Anya harangozó és templomszolga – mondta Knut. – Nagyapa szerint a lelkész munkáját is neki kellene átvennie. Mármint ha férfi volna. – Azt hittem, nők is lehetnek lelkészek. A fiatalasszony elnevette magát. – Egy lelkésznő Kåsundben? A fiú ismét a lángok mozgását imitálta az ujjaival. – Itt is volnánk. A nő egy kicsi, függöny nélküli ház felé vette az irányt. Az udvaron egy kerekeit vesztett Volvo állt betontéglákon, mellette egy talicska, benne két rozsdás felni. – Az apa autója – mondta Knut. – Az pedig anyáé. Egy bogárhátú Volkswagenre mutatott, amely egy árnyékos garázsban parkolt.

Bementünk a házba, amelynek ajtaja nem volt kulcsra zárva, s az asszony a nappalira mutatott, majd azt mondta, megkeresi a puskát, azzal magamra hagyott Knuttel a spártaian berendezett, ám tiszta és takaros szobában. Súlyos bútorok, de sehol egy tévé vagy sztereó berendezés. Sem szobanövény. A falon mindössze egy Jézust ábrázoló kép, amelyen a megváltó egy bárányt tart a karjában, és egy esküvői fotó lógott. Közelebb léptem a fényképhez. Minden kétséget kizáróan ő volt rajta. Csinos volt, igen, csaknem szép a menyasszonyi ruhában. A mellette álló férfi magas és széles vállú. A mosolygó, mégis szigorú és elutasító arca valamiért azt a férfit juttatta eszembe, aki az imént tűnt el az ablakban. – Jöjjön csak, Ulf! A hang után indultam, átvágtam a folyosón, és beléptem egy nyitott ajtón, amely egy műhelynek látszó helyiségbe vezetett. A férj műhelyébe. Tele volt rozsdás autóalkatrészekkel és törött gyerekjátékokkal, amelyek láthatóan egy ideje már ott hevertek, és állt odabent egy mindenféle félbehagyott munkadaraboktól roskadozó gyalupad is. Az asszony kivett egyet a töltényesdobozokkal teli ládából, és egy sörétes puskára mutatott, amely egy másik puska mellett lógott két szögre akasztva a falon, olyan magasan, hogy nem érte el. Azt gyanítottam, azért várakoztatott a nappaliban, hogy elrámoljon néhány dolgot idebent. A gyalupadon és a földön az üvegek által hagyott karikák, valamint az olcsó lőre, a pálinka és a cigaretta szaga nem kerülte el a figyelmemet. – A másik puskához is van tölténye? – kérdeztem. – Persze – válaszolta. – De nem fajdra akart vadászni? – Nagyobb kihívás nem sörétes puskával – válaszoltam, majd kinyújtóztam, és leakasztottam a fegyvert a falról. Kicéloztam az ablakon. A szomszéd ház függönye meglibbent. – Ráadásul nem kell a sörétek kiszedegetésével vacakolni. Hogy kell megtölteni? A fiatalasszony kutató pillantást vetett rám, láthatóan azt akarta felmérni, a bolondját járatom-e vele, majd megmutatta. A munkámból kiindulva azt hinné az ember, hogy egy csomót tudok a fegyverekről, de csupán a pisztolyokról tudok egy keveset. Az asszony behelyezett egy töltényt, megmutatta a forgó-tolózár működését, és elmagyarázta, hogy a puska félautomata, azaz a vadászati jogszabályok értelmében legfeljebb csak három töltény lehet a tárban, egy pedig a töltényűrben. – Hát persze – mondtam a forgó-tolózárat vizsgálva. Amit szeretek a fegyverekben, az az olajozott fém, a precíz mérnöki munka hangja. És ezzel vége is. – Erre is szüksége lehet – szólalt meg a nő. Megfordultam. Egy távcsövet nyújtott felém. Egy szovjet katonai távcsövet. A nagyapám annak idején balkézről szerzett egy ilyet, a templomok részleteinek tanulmányozásához használta. Azt mesélte, hogy a háború előtt és alatt az összes jó optikát Németországban gyártották, és a keleti területek elfoglalása után a szovjetek első dolga az volt, hogy ellopják az ipari titkokat, majd olcsóbb, de átkozottul jó másolatokat készítsenek. Csak az ég tudja, hogyan juthattak itt egy ilyen távcsőhöz. Letettem a puskát, és a szememhez emeltem a távcsövet. A ház felé fordultam, amelynek az ablakában az arcot láttam. Most senki nem volt ott. – Természetesen fizetek a kölcsönzésért. – Badarság. – Az asszony a töltényesdobozt egy másikra cserélte, amelyet elém tett. – De Hugo minden bizonnyal örömmel venné, ha pótolná az elhasznált lőszert. – Hol van a férje? – Halászik. Talán illetlenség volt megkérdeznem, mert megrándult az arca. – Van enni- és innivalója? – kérdezte azután. Megráztam a fejemet. Eszembe sem jutott. Hányszor ettem egyáltalán, amióta elhagytam Oslót?

– Kenhetek néhány szendvicset magának, a többit pedig beszerezheti Pirjo boltjában. Knut megmutatja, hol van. Visszamentünk a ház előtti lépcsőre. Az asszony az órára nézett. Valószínűleg azt akarta tudni, nem töltöttem-e túlságosan sok időt odabent ahhoz, hogy a szomszédok pletykálni kezdjenek. Knut tombolva rohangált fel-alá az udvaron, mint egy házőrző eb a séta előtt. – A kunyhó egy bő félóra, vagy inkább egy szűk óra járásra van – mondta a nő. – Attól függ, mennyire szaporázza az ember. – Hm. Nem tudom biztosan, mikorra ér ide a puskám. – Nem sürgős. Hugo nem nagyon vadászik. Bólintottam. Beállítottam a puska szíját, és a vállamra akasztottam. A jóra. Elnéztem a falu fölött. A megfelelő szavakat kerestem, hogy elbúcsúzzam. Az asszony oldalra billentette a fejét, pontosan úgy, mint a fia, és kisimított néhány hajszálat az arcából. – Ugye nem találja túl szépnek? Kissé zavarodott képet vághattam, mert kurtán felnevetett, és halvány pír futotta el magas arccsontját. – Úgy értem, Kåsundöt. A házainkat. Régen szép volt itt. A háború előtt. De amikor negyvenötben bejöttek az oroszok, és a németeknek menekülniük kellett, visszavonulás közben mindent felégettek maguk után. Mindent, a templomot kivéve. – A felperzselt föld taktikája. – Az embereknek házakra volt szükségük. Így gyorsan építkeztek. És csúnyán. – Nem is olyan csúnyák – lódítottam. – Dehogynem – nevetett. – A házak csúfak. De az emberek, akik itt élnek, nem. A forradására pillantottam. – Hiszek magának. Akkor indulok is. Köszönök mindent! Felé nyújtottam a kezemet. Ezúttal elfogadta. A marka erős volt, és meleg, mint egy sima, napsütötte kő. – Isten békéje. Rápillantottam. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Pirjo boltja az egyik ház alagsorában volt. Odabent sötét honolt, Pirjo pedig csak azután került elő, hogy Knut háromszor elkiáltotta a nevét. Nagydarab asszony volt, gömbölyded, és fejkendőt viselt. A hangja sípolt: – Jumalan terve. – Tessék? – kérdeztem. Az asszony elfordult tőlem, és Knutre nézett. – Isten üdvözlete – mondta a fiú. – Pirjo finnül beszél, de ismeri az áruk norvég nevét. Az áruk a pult mögött voltak, és az asszony apránként összeszedte, amit kértem. Joikakaker konzervet, azaz szarvasmarhából, rénszarvasból és birkából készült húsgolyót. Halgombóckonzervet. Kolbászt. Sajtot. Teljes kiőrlésű kenyeret. Úgy tűnt, fejben számolt, mert amikor végeztem a felsorolással, csak egyetlen számot írt egy papírra, és megmutatta. Eszembe jutott, hogy elő kellett volna készítenem néhány bankjegyet a pénzövből, mielőtt bejöttem az üzletbe. És mivel nem akartam szétkürtölni, hogy jelentős, mintegy száztizenháromezer koronára rúgó pénzösszeggel járkálok, hátat fordítottam mindkettőjüknek, a falhoz mentem, és kigomboltam a két legalsó gombot az ingemen. – Itt nem szabad pisilni, Ulf – figyelmeztetett Knut. Félig megfordultam, és ránéztem. – Vicceltem – nevette el magát.

Pirjo gesztikulálva adta a tudtomra, hogy nem tud visszaadni a százkoronásból, amelyet felé nyújtottam. – Semmi baj – mondtam. – Borravaló. Az asszony mondott valamit kemény, érthetetlen nyelvén. – Azt mondja, majd ha visszajössz, levásárolod – tolmácsolt Knut. – Akkor talán fel kellene jegyeznie az összeget. – Emlékezni fog rá – mondta Knut. – Gyerünk! Knut előttem szökdécselt az ösvényen. A hanga a nadrágom szárát súrolta, a fejünk körül szúnyogok zümmögtek. A fennsík. – Ulf? – Igen? – Miért olyan hosszú a hajad? – Mert senki sem vágta le. – Á, értem. Húsz másodperccel később. – Ulf? – Hm? – Egy szót sem tudsz finnül? – Nem. – Számiul? – Egy szót sem. – Csak norvégul tudsz? – És angolul. – Sok angol van odalent Oslóban? A nap felé hunyorogtam. Amennyiben déli tizenkettő felé jár az idő, egyenesen nyugatra tartunk. – Nem igazán. – feleltem. – De világnyelv. – Igen, világnyelv. Nagyapa is ezt mondja. Mindig azt mondogatja, hogy a norvég a józan ész nyelve. A számi viszont a szívé. A finn pedig a szent nyelv. – Ha ő mondja. – Ulf? – Igen? – Tudok egy viccet. Megállt, várt, amíg utolérem, majd mellettem jött tovább a hangában. – Mi az: folyton csak jár, de sohasem jut el az ajtóig? – Ez inkább találós kérdés, nem? – Megmondjam a választ? – Nem ártana. A kezét a szeme fölé emelve felhunyorgott rám. – Te hazudsz, Ulf. – Tessék? – Tudod a választ. – Tényleg? – Mindenki tudja a választ. Miért kell folyton hazudnotok? El fogtok… – Égni? – Igen! – Ki az a ti?

– Apa. És Ove bácsikám. És anya. – Tényleg? És miről hazudik az édesanyád? – Azt mondja, nem kell aggódni apa miatt. Most te jössz. Mondj egy viccet! – Nem vagyok valami jó viccmesélésben. Knut felnyögött, leszegte a fejét, és közben a hangában lóbálta a karját. – Nem találsz el semmit, fogalmad sincs a fajdokról, és nem tudsz vicceket. Van egyáltalán bármi, amihez értesz? – Hát – mondtam, és egy madarat figyeltem, amely magányosan vitorlázott fölöttünk az égen. Zsákmányra vadászott. A merev, hajlott szárnyak harci repülőgépre emlékeztettek. – Egész jól el tudok rejtőzni. – Igen! – kapta fel Knut a fejét. – Bújócskázhatnánk! Ki lesz a hunyó? Ecc-pecc, kimehetsz… – Fuss előre, és bújj el! A kisfiú három fürge lépés után megtorpant. – Mi az? – Csak azért mondod, mert meg akarsz szabadulni tőlem. – Megszabadulni tőled? Soha. – Már megint hazudsz! Megvontam a vállamat. – Játszhatunk csendkirályt is. Aki hamarabb megszólal, golyót kap a fejébe. Knut furcsán nézett rám. – Csak úgy teszünk – mondtam. – Mehet? Összeszorított szájjal bólintott. – Akkor mostantól – mondtam. Gyalogoltunk egymás mellett. A vidék, amely a távolból olyan egyhangúnak tűnt, folyton változott, a zöld és barnásvörös hangával borított, lágyan hullámzó talajt sziklás, sebhelyes holdbéli táj váltotta fel. Majd hirtelen úgy tűnt, hogy a sárgásvörös diszkosznak tetsző nap fényében – amely már egy félszer megkerült engem, amióta megérkeztem – a táj felizzik, mintha láva öntötte volna el a lankákat. És az egész fölött ott volt a hatalmas, széles égbolt. Nem tudom, miért tűnt sokkal nagyobbnak itt, miért éreztem úgy, hogy látom, ahogy meggörbül a horizont. Talán az alváshiány miatt. Olvastam valahol, hogy az embernél már két alvás nélküli nap után is pszichés zavarok léphetnek fel. Knut csendben, szeplős arcán ádáz grimasszal trappolt mellettem. A szúnyograjok egyre sűrűbben követték egymást, végül pedig egyetlen nagy felhővé olvadtak össze, amelyből nem volt menekvés. Már feladtam, hogy lecsapjam őket, amikor rám telepedtek. Érzéstelenítőt fecskendeztek a bőrömbe, és az egész olyan kíméletes volt, hogy hagytam őket munkálkodni. Most az volt a fontos, hogy méterről méterre egyre távolabb kerüljek a civilizációtól. Ettől függetlenül ideje lett volna kovácsolnom egy tervet. A Halász mindig megtalálja, amit keres. Eddig az volt a terv, hogy nincs semmiféle terv, mivel a Halász úgyis jó előre tisztában van minden logikus elképzeléssel, ami felmerülhet bennem. Az egyetlen esélyem a véletlenszerűség volt. Olyan kiszámíthatatlannak kellett lennem, hogy magam se tudjam, mi lesz a következő lépésem. De később ki kell találnom valamit. Amennyiben lesz még „később”. – Az óra – szólalt meg Knut. – A válasz az óra. Bólintottam. Csak idő kérdése volt. – És most fejbe lőhetsz, Ulf. – Bizony. – Akkor csináld! – Miért?

– Essünk túl rajta. Nincs rosszabb, mint egy golyó, amelyről nem tudod, mikor érkezik. – Bang! – Csúfoltak téged az iskolában, Ulf? – Miért kérdezed? – Furcsán beszélsz. – Ahol felnőttem, ott mindenki így beszél. – Ajaj. Akkor mindenkit csúfoltak? Nem tudtam visszafojtani a nevetést. – Oké, egy kicsit tényleg csúfoltak. Amikor tízéves voltam, meghaltak a szüleim, és Oslo keleti feléből a nyugatiba költöztem a nagyapámhoz, Basséhez. A többi gyerek Twist Olivérnek és keleti söpredéknek hívott. – De hát nem is vagy az. – Köszönöm. – Te nyugati söpredék vagy. – Nevetett. – Ez is vicc volt. Most már hárommal jössz nekem! – Csak tudnám, honnan veszed ezeket, Knut. Egyik szemét összehúzva felpillantott rám. – Vihetem a fegyvert? – Nem. – De apáé. – Azt mondtam, hogy nem. Knut felnyögött, néhány másodpercig elszontyolodva lógatta a fejét, majd ismét kihúzta magát. Tovább bandukoltunk. Knut halkan énekelt valamit. Nem esküdtem volna meg rá, de mintha egy zsoltár lett volna. Kedvem lett volna megkérdezni tőle, hogy hívják az anyját, hasznos lett volna, amikor vissza kell majd térnem a faluba. Például ha nem emlékeznék, melyik volt a házuk. De valamilyen oknál fogva mégsem vettem rá magam. – Ott van a kunyhó – mutatta Knut. Elővettem a távcsövet. Beállítottam az élességet, amit ennél a szovjet távcsőnél mindkét lencsével meg kellett tenni. A szúnyogfelhőn túli építmény sokkal inkább egy kisebb fáskamrának tűnt, mint vadászkunyhónak. Egyetlen ablakot sem tudtam kivenni rajta, csak egy halom festetlen, szürke, kiszáradt deszkát láttam, amely egy vékony, fekete kéménycső körül támaszkodott egymásnak. Folytattuk az utat, és már egészen máson járt az eszem, amikor valami mozgást érzékeltem, jóval nagyobb valami volt, mint a szúnyoghadak. Úgy száz méterre előttünk valami hirtelen kivált az egyhangú tájból. Úgy éreztem, mintha a szívem egy pillanatra megállt volna. A hatalmas agancsú állat különös, kattogó hang kíséretében futott át a hangán. – Bika – állapította meg Knut. A szívverésem lassan helyreállt. – Honnan tudod, hogy nem… khm… a másik? Megint azzal a furcsa pillantással nézett rám. – Oslóban nincs túl sok rénszarvas – szabadkoztam. – Tehén. Onnan, hogy a bikáknak nagyobb az agancsa. Nézd csak, most dörzsöli. A rénszarvas megállt egy facsoportnál a kunyhó mögött, és az egyik nyírfa törzséhez dörzsölte az agancsát. – Lekaparja a kérget, hogy aztán megegye? Knut nevetett. – A rénszarvas zuzmót eszik. Hát persze, a rénszarvaszuzmó. Az iskolában tanultuk, hogy van valami mohaféleség, amely itt fent, az Északi-sark közelében nő. Azt is, hogy a jojka egy rögtönzött, hagyományos számi dalforma,

a lavvo meg egyfajta indiánsátor, és Finnmark messzebb fekszik Oslótól, mint London Párizstól. Továbbá egy szabályt, amely elvileg segít megjegyezni a fjordok nevét, de erre később senki sem emlékszik. Legalábbis én nem, akinek sikerült tizenöt, oktatási intézményben töltött év alatt – amelyből két év ráadásul egyetemi volt – csupa félinformációval és homályos tudással felvérteznem magamat. – A dörzsölés az agancsuk tisztogatására szolgál – magyarázta Knut. – Mindig ilyenkor, augusztusban csinálják. Amikor kicsi voltam, nagyapa azt mondta, azért, mert viszket az agancsuk. Öregesen ciccegett, mintha azon zsörtölődne, milyen naiv volt egykor. Tudtam volna mit mesélni neki arról, hogy vannak, akik a későbbiekben is épp ilyen naivak maradnak. A kunyhó négy nagy kövön állt. Nyitva volt, de erősen meg kellett rántanom a kilincset, hogy az ajtó elváljon a kerettől. Odabent elsőként egy gyapjútakarókkal leborított emeletes ágyat és egy fatüzelésű kályhát pillantottam meg, amelynek főzőlapján egy horpadt kanna és egy nyeles lábas állt. A berendezéshez tartozott még egy narancssárga faliszekrény, egy piros műanyag vödör, két szék és egy asztal, amely nyugat felé lejtett – vagy a lapja volt ferde, vagy a deszkapadló. A kunyhónak mégis voltak ablakai. A távolból azért nem láttam őket, mert csupán keskeny kémlelőnyílások voltak. Csak azon a falon nem volt ablak, amelyen az ajtó kapott helyet. Ennek ellenére elég fény jött be, és minden irányból látni lehetett, ha közeledik valami. Lőrések. A korábbi véleményem akkor sem változott, amikor három lépéssel a szoba másik végébe mentem, s felfedeztem, hogy az egész építmény úgy billeg, akár egy francia kávézó asztala: a kunyhó tökéletes volt. Körülnéztem, és legelőször az jutott eszembe, amit a nagyapám mondott, amikor felcipelte a tízéves unokája bőröndjét a házába, és kinyitotta az ajtót: mi casa es tu casa. És amiből egy szót sem értettem, mégis rájöttem, mit jelent: az én házam a te házad. – Kérsz egy kávét, mielőtt visszaindulsz? – kérdeztem eltúlzott nyájassággal, és kinyitottam a kályhaajtót. Szürke, finom hamu pergett a földre. – Tízéves vagyok – mondta Knut. – Nem iszom kávét. Tűzifára lesz szükséged. És vízre. – Látom. Akkor egy szendvicset? – Van baltád? Vagy késed? Egyetlen szó nélkül néztem rá. A fiú a plafonra emelte a tekintetét. Egy vadász kés nélkül. – Kölcsönadhatom az enyémet – mondta, azzal a háta mögé nyúlt, és egy széles pengéjű, sárga fanyelű, hatalmas kést húzott elő. A kezembe vettem. Nehéz volt, de nem túlságosan, és kiváló egyensúllyal bírt. Nagyjából olyannal, amilyennel egy pisztolynak kell bírnia. – Az apádtól kaptad? – A nagyapámtól. Ez egy számi kés. Abban maradtunk, hogy ő fát szerez, én pedig vizet. Láthatóan úgy vélte, klassz dolog felnőttmunkát végezni, felmarkolta a kést, és kirobogott a kunyhóból. Találtam a falban egy laza deszkát, amely mögött szigetelőanyagként moha és tőzeg volt, és belenyomtam a pénzövet. Miközben a műanyag vödröt megtöltöttem a háztól alig száz méterre csörgedező patakban, hallottam, ahogy az acélpenge lesújt a facsoportnál. Knut apróra vágott tűzifát és kérget tett a kályhába, én pedig kisöpörtem az egérürüléket a faliszekrényből, aztán bepakoltam az élelmiszereket. Odaadtam Knutnek a gyufásdobozomat, kisvártatva fellobbant a láng a kályhában, és zúgni kezdett a víz a kávéskannában. A lakk füstölt egy kicsit, és észrevettem, hogy a szúnyogok elhúzódnak a közeléből. Kihasználtam az alkalmat: levettem az ingemet, és a vödörből egy kevés vizet locsoltam az arcomba és a felsőtestemre. – Az meg mi? – mutatott Knut a mellkasomra. – Ez? – emeltem fel a nyakamban lógó dögcédulát. – Bombabiztos fémbe gravírozott név és

születési dátum, hogy tudják, kit öltek meg. – Miért kell tudniuk? – Hogy tudják, hová küldjék a csontvázat. – Haha – mondta Knut szárazon. – Ez nem vicces. A kanna zúgása figyelmeztető morajlásba ment át. Mire kitöltöttem a kávét az egyik repedt csészébe, Knut már a második pástétommal megkent vastag kenyérszelet bekebelezésénél tartott. Megfújtam a fénylő, fekete löttyöt. – Milyen a kávé? – tudakolta Knut tele szájjal. – Elsőre mindig rémes – feleltem, és próbaképpen belekortyoltam. – Edd meg a szendvicset, aztán indulj hazafelé, mert az édesanyád nem fogja tudni, merre kódorogsz. – Tudja, hol vagyok. – Az asztalra könyökölt, és a tenyerébe ejtette a fejét, amitől az arca felgyűrődött a szeme alatt. – Viccet. A kávé tökéletes volt, és a csésze kellemesen melengette a kezemet. – Azt ismered, amikor a norvég, a dán és a svéd fogadnak, melyikük tud a legmesszebbre kihajolni az ablakon? Knut leengedte a karját, és várakozó arccal bámult rám. – Nem. – Felültek az ablakpárkányra. És a norvég hirtelen megnyerte. A beálló csendben újból belekortyoltam a kávéba. Knut tátott szájából arra következtettem, hogy nem értette a csattanót. Ahogy azt sem, hogy ennyi volt a vicc. – Hogy nyert? – kérdezte végül. – Mit gondolsz? Kizuhant az ablakon. – Vagyis a norvég magára fogadott? – Magától értetődik. – Egyáltalán nem magától értetődik, és különben is el kellett volna mondanod az elején. – Oké, de most legalább megértetted a poént – sóhajtottam. – Szóval elfogadod? A mutatóujját a szeplős álla alá tette, és elgondolkozva a levegőbe fúrta a pillantását. Azután kétszer kurtán felnevetett, majd újabb sor töprengés következett. – Egy kicsit rövid – mondta. – De talán pont ettől lesz vicces. Hogy, bumm, már vége is. És igen, nevetnem kell. – Azzal kacagott még egyet. – Apropó, vége… – Jól van, jól van – mondta, és felállt. – Akkor holnap visszajövök. – Mégis minek? – Szúnyogriasztó. – Szúnyogriasztó? Megfogta a kezem, és a homlokomra tette. Olyan volt, mint a buborékfólia, telis-tele dudorokkal. – Rendben – mondtam. – Hozz szúnyogriasztót. És sört. – Sört? Azért… – …a pokol tüzére kerülök. – …Altába kell menned. Eszembe jutott az apja műhelyét betöltő cefreszag. – És a szíverősítő? – A mi? – A házi pálinka. Szesz. Amit az apád iszik. Honnan szerzi? Knut az egyik lábáról a másikra állt. – Mattistól. – Hm. A karikalábú kis fickótól a lyukas steppelt kabátban?

– Igen. Egy bankjegyet húztam elő a zsebemből. – Nézd meg, mennyit kapsz ezért, és vegyél egy fagylaltot is magadnak. Már ha az nem bűn. Knut megrázta a fejét, és elvette a pénzt. – Viszlát, Ulf. És tartsd zárva az ajtót. – Ugyan, úgysincs már idebent hely több szúnyognak. – Nem a szúnyogok, hanem a farkasok miatt. Ez most vicc volt? Amikor kilépett az ajtón, fogtam a puskát, és az ablakpárkányra támasztottam. Az irányzékon át végigpásztáztam a horizontot. Megtaláltam a szökdécselő Knutöt az ösvényen. Továbbsiklottam a facsoport irányába, és megtaláltam a bikát, amely abban a pillanatban felkapta a fejét, mintha csak megérezte volna a rászegeződő fegyvert. Amennyire tudom, a rénszarvas csordaállat, úgyhogy ez itt alighanem egy kitaszított példány. Mint jómagam. Kiültem a kunyhó elé, és megittam a maradék kávét. A melegtől és a kályha füstjétől dübörgő fejfájás lett úrrá rajtam. Az órámra néztem, amely egyre csak járt. Közel száz órája halottnak kellene lennem. Száz óra színtiszta bónusz. Amikor újra felpillantottam, a bika mintha közelebb jött volna.

Harmadik fejezet

Száz órája. De jóval azelőtt kezdődött. És ahogy már említettem, nem tudom pontosan, hol és mikor. Mondjuk azt, hogy egy évvel korábban, azon a napon, amelyen Brynhildsen odajött hozzám a királyi palota parkjában. Ideges voltam, éppen akkor kaptam a hírt, hogy ő beteg. Brynhildsen korán kopaszodó fickó volt többszörösen törött orral és cérnavékony bajusszal. Mielőtt a Halász Hoffmann egyéb hagyatékával, azaz a heroinpiacon szerzett területtel, a lányokkal és a Bygdøy allén lévő hatalmas lakással egyetemben átvette, Hoffmann-nak dolgozott. Brynhildsen azt az üzenetet hozta, hogy a Halász beszélni akar velem, ezért keressem fel a halboltban. Azután távozott. Nagyapa imádta a spanyol közmondásokat, amelyeket akkor tanult, amikor Barcelonában élt, és elkészítette a maga terveit a Sagrada Familiáról. Az egyik, amelyet a leggyakrabban hallottam, így hangzott: „alig léptünk be a házba, és nagymama máris teherbe esett”. Valami olyasmit jelentett: „mintha nem lett volna elég bajunk eddig is”. Másnap mégis elmentem a Halász Youngstorgeten lévő boltjába. Nem azért, mert annyira szerettem, hanem azért, mert az a lehetőség, hogy nem jelenek meg az üzletben, ki volt zárva. A Halász túl nagy hatalommal bírt. Túl veszélyes volt. Mindenki ismerte a történetet, hogyan vágta le Hoffmann fejét. A lefejezés után pedig azt mondta: így jár az, aki túlságosan fenn hordja az orrát. Közszájon forgott egy sztori két drogkereskedőjéről is, akiknek váratlanul nyomuk veszett, miután loptak a rakományból. Senki nem látta őket többé. Egyes pletykák szerint a Halász üzletéből származó halgombóc meglepően ízletes volt a következő hónapokban. A Halász pedig a kisujját sem mozdította, hogy cáfolja a híresztelést. Egy Halász-féle üzletember már csak így növeli a territóriumát: pletykák, féligazságok és kőkemény tények elegyével, amelyek azt taglalják, mi történik azokkal, akik megpróbálják rászedni. Én nem próbáltam becsapni a Halászt. Mégis úgy izzadtam, mint egy három napja tiszta narkós, amikor az üzletébe léptem, s bemutatkoztam a pult mögött álló idősebb hölgyek egyikének. Nem tudom, hogy megnyomott-e egy csengőt, vagy valami ilyesmit, mindenesetre kisvártatva felbukkant a Halász az asszonyok mögötti lengőajtóban, széles mosollyal az arcán, tetőtől talpig fehérbe öltözve – fehér sapka, fehér ing és kötény, fehér nadrág, fehér klumpa –, s felém nyújtotta nagy, nyirkos kezét. Bementünk a hátsó helyiségbe. A padlót és a falakat fehér csempe borította. A fal melletti pultokon hullafehér menyhalfilékkel teli, nagy fémedények álltak. – Elnézést a szagért, Jon, épp halgombócot készítek. – A Halász egy széket húzott elő a helyiség közepén álló fémasztal alól. – Foglalj helyet! – Én csak hasist árulok – mondtam, miközben a felszólításnak eleget téve leültem. – Soha nem üzletelek speeddel vagy heroinnal. – Tudom. Valójában azért akartam beszélni veled, mert megölted az egyik alkalmazottamat. Toralf Jonsent. Meredten bámultam rá. Végem van. Halgombóc lesz belőlem. – Igazán ügyes munka volt, Jon. És nagyon elmés, hogy öngyilkosságnak álcáztad, hiszen mindenki tudta, hogy Toralfnak egy hangyányit… sötét a lelke. – A Halász leszakított egy darab halhúst, és a szájába dugta. – A rendőrség még csak nem is gyanakodott. Be kell vallanom, én is azt

hittem, hogy saját maga tette. Egészen addig, amíg egy ismerősöm a rendőrségtől fű alatt arról nem tájékoztatott bennünket, hogy a pisztoly, amelyet mellette találtak, a te nevedre volt bejegyezve. Jon Hansen. Ekkor egy kicsit jobban körbenéztünk, és Toralf barátnőjétől megtudtuk, hogy a fickó tartozott neked. És hogy néhány nappal a halála előtt megpróbáltad behajtani rajta. Így volt? Nyeltem egyet. – Toralf sokat szívott. Jól ismertük egymást, gyerekkori barátok voltunk, egy ideig közösen béreltünk lakást, és így tovább. Ezért aztán kapott egy kis hitelt. – Mosolyogni próbáltam. El tudtam képzelni, milyen ostobának tűnhetek. – Ebben a szakmában mindig hülyeség kivételezni a barátokkal, nem igaz? A Halász visszamosolygott, két ujjal felemelt egy halfilét, és elmélyülten tanulmányozta, miközben az lassan körbefordult a levegőben. – Soha nem hagyhatod, hogy barátok, rokonok vagy alkalmazottak tartozzanak neked, Jon. Soha. Igen, egy darabig hagytad, hogy kintlévőséged legyen, de végül beláttad, hogy a szabályok arra valók, hogy betartsák őket. Te olyan vagy, mint én, Jon. Ragaszkodsz az elveidhez. Azok, akik megsértik ezeket, büntetést érdemelnek. Legyen az az adósság kicsi vagy nagy. Legyen szó egy latinról, akit nem ismersz, vagy a saját testvéredről. Ez az egyetlen módja annak, hogy megvédd a területedet. Még ha egy olyan szánalmas kis üzletről van is szó, mint a tiéd, ott, a palota parkjában. Mennyit keresel egy hónapban? Ötezret? Hatot? – Akörül – vontam meg a vállamat. – Tisztellek azért, amit csináltál. – De… – Toralf nagyon fontos munkát végzett nekem. Ő volt a behajtóm. És ha arra volt szükség, az ügynököm is. A bérgyilkosom. Hajlandó volt elintézni a rossz adósokat. Manapság nem mindenki képes erre. Az emberek olyan puhányok lettek. Mert ma már a puhányok is életben maradhatnak. Ez olyan… – Az egész filét a szájába tömte. – …perverz. Miközben rágott, a lehetőségeimet mérlegeltem. Még mindig az tűnt a legjobb megoldásnak, ha felpattanok, keresztülrontok az üzleten, és kirohanok a piactérre. – Vagyis, amint látod, igen nagy bajba kerültem miattad – tette hozzá a Halász. Természetesen a nyomomban lesznek, és elkapnak, de ha a nyílt utcán puffantanak le, talán megúszom, hogy halgombóc-alapanyag legyen belőlem. – Így aztán eltűnődtem rajta, ki volna alkalmas erre a munkára. Aki képes volna ölni. Csak két ilyen embert ismerek. Az egyik hatékony, ám túlságosan nagy örömet lel a gyilkolásban, és ezt a fajta élvezetet némileg… – Körmével a két metszőfoga közét piszkálta. – …perverznek vélem. – Szemügyre vette az ujjhegyére tapadt zsákmányt. – Ezenkívül a körmét sem vágja rendesen. Nekem pedig semmi szükségem egy feminin perverzre, én olyasvalakit akarok, aki ért az emberek nyelvén. Először beszél, majd ha az nem vezet eredményre, elintézi őket. Szóval mennyit akarsz, Jon? – Mit mondott? – A kérdés az, te mit mondasz. Nyolcezer havonta? Pislogtam. – Nem elég? Mondjunk inkább tízet? Plusz harminc bónusz minden eseti megbízásért. – Maga most azt kérdezi… – Tizenkettő. Az ördögbe is, kemény fickó vagy, Jon! De rendben, én ezt is tiszteletben tartom. Az orromon keresztül szedtem a levegőt. Azt akarta tudni, hogy átvenném-e Toralf munkáját, aki behajtóként és bérgyilkosként dolgozott neki. Nyeltem egyet. És lázasan gondolkoztam. Nem akartam a munkát. Nem akartam a pénzt.

De szükségem volt rá. Neki szüksége volt rá. – Tizenkettő… – ismételtem meg. – Jól hangzik. Egyszerű munka volt. Elég volt betennem a lábamat valahová, és azt mondanom, hogy a Halász behajtója vagyok, és máris az asztalon termett a pénz. És éppenséggel túlhajszolt sem voltam, jobbára a halbolt hátsó helyiségében kártyáztam Brynhildsennel, aki folyton csalt, és Styrkerrel, aki állandóan a rottweilereiről beszélt, hogy milyen hatékony dögök. Unatkoztam, rettegtem, de a pénz rendre befolyt, én pedig azt számolgattam, hogyha kapok néhány eseti megbízást, akkor egy év alatt kifizethetem a kezelést. Bíztam benne, hogy az még belefér az időbe. És az ember apránként megbarátkozik a dolgokkal, még a halszaggal is. Egy nap a Halász azzal jött be a hátsó helyiségbe, hogy ezúttal egy nagyobb ügyről volna szó, amely egyszerre igényel diszkréciót és hatékonyságot. – Éveken keresztül speedet vett tőlem – mondta. – Mivel nem barát, nem rokon és nem is alkalmazott, kapott hitelt. Korábban soha nem volt gond, most azonban elmaradt a törlesztéssel. Kosmosról beszélt, egy idősebb pasasról, aki speedet árult az Aranyhalban lévő törzsasztalánál. Az Aranyhal egy barna berendezéssel büszkélkedő és egyszerű fogásokat kínáló kávézó volt lent a kikötőnél. Az ablakok szürkék voltak az odakint elhaladó hatalmas forgalom porától, és ritkán ült három-négy vendégnél több bent. Kosmos munkamódszere a következő volt: a speedre vágyó ügyfelek bementek a kávézóba, és leültek a szomszédos asztalhoz, amely mindig szabad volt, mert Kosmos az egyik szék támlájára terítette a kabátját, és egy Otthon magazint tett az asztalra. Ő maga az újságok keresztrejtvényeit fejtegette. Az Aftenpostenét, a VG mini keresztrejtvényeit, Helge Seip nagy rejtvényeit a Dagbladetben. És természetesen az Otthon magazinban lévőket. Állítólag kétszer is nyert a magazin országos rejtvényfejtő-bajnokságán. A vevő egy pénzt tartalmazó borítékot csúsztatott az asztalon heverő Otthon magazinba, majd kiment a mosdóba, és amikor visszatért, a pénz helyett már speed lapult a borítékban. Kora délelőtt volt, amikor beléptem a kávézóba, a helyiségben Kosmoson kívül csak három-négy vendég ült. Letelepedtem két asztallal odébb az öregtől, kávét rendeltem, és fellapoztam a keresztrejtvényoldalt. Megvakartam a fejemet a ceruzával, és előrehajoltam. – Elnézést! Kétszer is meg kellett ismételnem, mire Kosmos felemelte a tekintetét a saját keresztrejtvényéből. Narancssárga lencséjű szemüveget viselt. – Bocs a zavarásért! „Adósság”, nyolc betű. Az első T. – Tartozás – felelte, és visszafordult a rejtvényhez. – Hát, persze. Köszönöm! – Úgy tettem, mintha beírnám a betűket. Vártam egy kicsit, ittam egy kortyot a halványan kávéra emlékeztető löttyből, majd megköszörültem a torkomat: – Elnézést, tényleg nem akarom zavarni, de tudna segíteni ismét? „Halfogással foglalkozó személy”, hat betű, az első kettő H és A. – Halász – felelte Kosmos, anélkül hogy felnézett volna. De láttam, ahogy összerezzen, amikor meghallja a saját hangját. – Egy utolsó szó – mondtam. – „Eszköz”, nyolc betű. Van egy A és egy P a közepén. Kosmos eltolta maga elől az újságot, és rám nézett. Az ádámcsutkája fel-le liftezett borostás nyakán. Bocsánatkérően mosolyogtam. – Tudja, a keresztrejtvény megfejtésének beküldési határideje ma délután lejár. Most el kell

intéznem valamit, de pontosan két óra múlva visszajövök. Ideteszem az újságot, hogy be tudja írni a választ, ha időközben eszébe jut. Lementem a kikötőbe, cigarettáztam egy kicsit, és gondolkodtam. Nem tudtam, mi van a háttérben, miért nem sikerült az öregnek visszafizetnie az adósságát. És nem is akartam tudni, nem akartam, hogy a kétségbeesett arca a retinámba égjen. Egy újabb arc. Bőven elég volt az az apró, sápadt arc a párnán, amelyen az Ullevål kórház agyonmosott pecsétje éktelenkedett. Amikor visszatértem a kávézóba, Kosmos látszólag a keresztrejtvényébe mélyedt, de amikor fellapoztam az újságomat, láttam, hogy egy boríték lapul benne. A Halász később azt mondta, hogy a teljes összeg benne volt hiánytalanul, és jó munkát végeztem. De mire mentem vele? Beszéltem az orvosokkal. A kilátások nem voltak jók. Nem fogja megérni az év végét, ha nem kapja meg a kezelést. Így aztán elmentem a Halászhoz, és elmondtam neki, mi a helyzet. Hogy kölcsönre van szükségem. – Sajnálom, Jon, de nem tehetem. Az alkalmazottam vagy, nem igaz? Bólintottam. Mi a frászt tehettem volna? – De talán volna megoldás a problémádra. Lenne számodra egy megbízásom. A rohadt életbe! Tudtam, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, de abban bíztam, hogy inkább utóbb. Hogy miután megkerestem, amire szükségem van, nyugodt szívvel felmondhatok. – Hallottam hírét, hogy úgy tartod, mindig az első alkalom a legrosszabb – folytatta. – Így aztán szerencséd van. Mivel nem ez lesz az első alkalom. Mosolyt erőltettem magamra. Hiszen nem tudhatta, hogy nem öltem meg Toralfot. Hogy a nevemre bejegyzett pisztoly egy sportboltból származó kiskaliberű holmi volt, amelyre Toralfnak volt szüksége egy munkához, de ő maga nem vehette meg, ugyanis hosszabb bűnlajstroma volt a rendőrségnél, mint egy keletnémet másként gondolkodónak. Ezért mivel engem sosem kapcsoltak le, sem hasisterjesztésért, sem másért, én vettem meg neki egy kisebb összeg ellenében. Azóta sem láttam a fegyvert. A pénzről pedig, amit azért próbáltam behajtani rajta, mert kellett a kezelésre, végül letettem. Toralf, az a folyton belőtt nyomorult kretén pontosan azt tette, aminek látszott a dolog: lelőtte magát. Nem voltak elveim. Nem volt pénzem. De vér sem tapadt a kezemhez. Eddig. Harmincezer korona bónusz. Ez volt az út első része. Méghozzá jókora része. Felriadtam. A szúnyogcsípések váladékoztak, és a gyapjútakaró beléjük tapadt. De nem ez ébresztett fel. Egy panaszos vonítás törte meg a fennsík csendjét. Farkas? Azt hittem, azok a holdra vonítanak télen, és nem a kicseszett napra, amely egyre csak ott lógott a kifakult, színtelen égbolton. Biztosan egy kutya volt, a számik is használnak kutyákat a rénszarvasok terelésére, nem? A sajgó vállamról megfeledkezve megfordultam a szűk ágyon, majd káromkodva visszafordultam. Úgy tűnt, a vonítás a távolból érkezik, de ki tudja? Nyáron állítólag lassabban terjed a hang, s rövidebb utat tesz meg, mint télen. Lehet, hogy épp ebben a pillanatban csaptak le a zsákmányra. Behunytam a szememet, de tudtam, hogy nem fogok tudni elaludni. Így aztán felkeltem, fogtam a távcsövet, az egyik kémlelőnyíláshoz léptem, és végigpásztáztam a horizontot. Semmi. Csak tiktak-tiktak.

Negyedik fejezet

Knut csillogó, ragacsos, éktelenül büdös szúnyogriasztó olajjal tért vissza, azon sem csodálkoztam volna, ha kiderül róla, hogy valójában napalm. Továbbá két címke nélküli, parafa dugóval lezárt üveggel és bennük csillogó, cefreszagú folyadékkal, amely garantáltan napalm volt. A reggel még több napsütést hozott, de szelet is, amely a kályhacsőben fütyült. A gomolyfelhők árnyékai rénszarvascsorda módjára vonultak át a sivár, egyhangúan hullámzó tájon, a növényzet világoszöld foltjai néhány másodperc alatt sötétzölddé változtak, az árnyak kioltották a nap visszatükröződését a távoli kis tavak tükrén és az apró kristályok ragyogását ott, ahol a szikla csupasz volt. Mint egy basszushang váratlan felbukkanása a magas hangok között. – Anya azt mondta, hogy szeretettel várnak az imaházba az összejövetelre – közölte a fiú. Velem szemben ült az asztal túlsó oldalán. – Tényleg? – kérdeztem, és végigsimítottam a pálinkásüvegen. Visszatettem a dugót, anélkül hogy belekóstoltam volna. Előjáték. Csak ki kell húzni, és máris jobb lesz. Esetleg rosszabb. – Anya szerint téged még meg lehet menteni. – De te nem hiszel ebben, igaz? – Szerintem nem akarod, hogy megmentsenek. Felálltam, és a kémlelőnyílásokhoz mentem. A rénszarvasbika visszatért. Amikor kora reggel megpillantottam, azon kaptam magam, hogy megkönnyebbülök. Farkasok. Még nem irtották ki őket teljesen Norvégiában? – A nagyapám templomokat tervezett – mondtam. – Építész volt. De nem hitt istenben. Úgy vélte, amikor meghalunk, meghalunk. Én inkább ebben hiszek. – Jézusban sem hitt? – Ha nem hitt istenben, aligha hihetett isten fiában, Knut. – Értem. – Érted. És? – És a pokol tüzén fog égni. Nevettem. – Ez esetben már jó ideje ott ég, ugyanis akkor halt meg, amikor tizenkilenc éves voltam. De nem gondolod, hogy ez egy kissé igazságtalan? Basse jó ember volt, aki segített azoknak, akik rászorultak, ami bőven több, mint ami sok keresztényről elmondható. Ha csak feleannyira jó ember lehetnék, mint a nagyapám volt… Pislogni kezdtem. A szemem égett, és fehér pontok úszkáltak előtte. Mi van, ha ez a rengeteg napfény lyukat égetett a szaruhártyámba, és most hóvakságban szenvedek a nyár közepén? – Nagyapa szerint a tettek által nem lehet megigazulni, Ulf. A nagyapád most a pokol tüzén ég, és hamarosan rajtad a sor. – Hm. Azt mondod, hogyha elmegyek az összejövetelre, és elfogadom Jézust és ezt a Laestadiust, még akkor is a mennyországba kerülök, ha soha egy árva léleknek sem segítek? A kisfiú megvakarta a vörös üstökét. – Iiigen. Legalábbis, ha elfogadod a lyngeni ágat.

– Több ág is van? – Vannak az elsőszülöttek Altában, a lundbergiánusok Dél-Tromsø-ben, a konzervatív laestadiánusok Amerikában, a… – És ők mind el fognak égni? – Nagyapa szerint igen. – Úgy tűnik, bőven lesz hely a mennyországban. Belegondoltál már abba, hogy ha mi ketten nagyapát cserélnénk, akkor te nagy valószínűséggel ateista lennél, én pedig laestadiánus? És hogy akkor te kerülnél a pokol tüzére? – Talán. De szerencsére te fogsz elégni, Ulf. Felsóhajtottam. Volt valami kizökkenthetetlenség ebben a tájban. Mintha semmi sem történhetne, mintha a megváltoztathatatlanság volna a természetes. – Te, Ulf? – Igen? – Hiányzik az apád? – Nem. Knut egy pillanatra elnémult. – Nem volt kedves? – De, azt hiszem, az volt. Azonban gyerekként hajlamosak vagyunk megfeledkezni dolgokról. – Ez mindig így van? – kérdezte halkan. – Hogy nem hiányzik az embernek az apja? Rápillantottam. – Azt hiszem – ásítottam. Fájt a vállam. Szükségem volt egy italra. – Te tényleg teljesen egyedül vagy, Ulf? Senkid sincs? Elgondolkodtam. Magasságos ég, tényleg el kellett gondolkodnom rajta! Megráztam a fejemet. – Találd ki, kire gondolok, Ulf! – Az apádra vagy a nagyapádra? – Nem – felelte Knut. – Ristiinnára. Eltekintettem a kézenfekvő kérdéstől, hogy miből gondolta, hogy ki tudtam volna találni. A nyelvem olyannak érződött, akár egy kiszáradt szivacs, ám az italnak várnia kellett, amíg Knut befejezi a beszélgetést, és elmegy. A kezembe nyomta a visszajárót. – Szóval ki ez a Ristiinna? – Ötödikbe jár. Hosszú, szőke haja van. Kautokeinóban van, a nyári táborban. Valójában nekem is ott kellene lennem. – Milyen tábor ez? – Hát, tábor. – És mit csináltok ott? – Mi, gyerekek játszunk. Mármint amikor nincs összejövetel és igehirdetés. De most Roger meg fogja kérni Ristiinnát, hogy legyen a barátnője. És lehet, hogy még csókolózni is fognak. – Ezek szerint csókolózni nem bűn? Knut oldalra billentette a fejét, majd összehúzta az egyik szemét. – Nem tudom. Mielőtt Ristiinna elutazott, megmondtam neki, hogy szeretem. – Csak így egyszerűen, hogy szereted? – Igen. – Előrehajolt, és erősen koncentrálva a levegőbe lehelte: – Szeretlek, Ristiinna. – Azután újra felpillantott rám. – Hiba volt? Elmosolyodtam. – Dehogy. És mit válaszolt?

– Azt, hogy rendben. – Azt válaszolta, hogy rendben? – Igen. Szerinted ez mit jelent, Ulf? – Hát, lássuk csak. Természetesen jelentheti azt, hogy a vallomásod egy kicsit sok volt neki. A szerelem mégiscsak nagy szó. De azt is jelentheti, hogy végig kell gondolnia a dolgot. – Szerinted van esélyem? – Abszolút. – Akkor is, ha lett egy forradásom? – Milyen forradás? Felemelte a ragtapaszt a homlokán. A sápadt bőrön még látszott az öltések nyoma. – Mi történt? – Leestem a lépcsőn. – Mondd azt, hogy felöklelt egy rénszarvasbika, miközben területért harcoltatok. És hogy természetesen te győztél. – Megbolondultál? Sosem hinné el! – Persze hogy nem, csak vicc. A lányok szeretik a vicces fiúkat. Knut a szája szélét rágcsálta. – Nem hazudsz, Ulf? – Idehallgass! Ha nincs is esélyed éppen ezen a nyáron éppen ennél a Ristiinnánál, akkor majd jön egy másik nyár egy másik Ristiinnával. Bőven lesznek még lányok az életedben. – Miért? – Hogyhogy miért? – Végigmértem a srácot. Talán kicsi a korához képest, mindenesetre nagyon is eszes. A vörös haj és a szeplős ábrázat talán nem igazán nyerő a nők körében, de a divat folyton változik. – Ha engem kérdezel, te vagy Finnmark válasza Mick Jaggerre. – Mi? – James Bondra. Értetlenül meredt rám. – Paul McCartneyra? – próbálkoztam. Semmi reakció. – Beatles. She loves you, yeah-yeah-yeah. – Nem énekelsz valami jól, Ulf. – Az igaz. – Kinyitottam a kályha ajtaját, bedugtam egy benedvesített rongyot, majd a nedves hamut a puska fényesre kopott irányzékára kentem. – Miért nem vagy a nyári táborban? – Apa halászni ment, és meg kell várnunk. Volt valami, egy rándulás a szája sarkában, valami, ami nem stimmelt. Úgy döntöttem, nem kérdezek rá. Az irányzékra pillantottam. Így remélhetőleg nem fogja visszatükrözni a napfényt, ami elárulhatja nekik, hogy rájuk célzok, amikor megérkeznek. – Menjünk ki! – mondtam. A szél elkergette a szúnyogokat, a napos oldalra ültünk. A bika távolabb ügetett, amikor kiléptünk a kunyhóból. Knut előhúzta a kését, és egy botot kezdett farigcsálni. – Te, Ulf? – Nem kell minden alkalommal kimondanod a nevemet, amikor kérdezni akarsz valamit. – Rendben. De Ulf? – Igen? – Később majd berúgsz? – Dehogy – hazudtam. – Jól van. – Aggódsz miattam? – Csak szerintem hülyeség volna, ha a pokol…

– …tüzére kerülnék? Nevetett. Felemelte a botot, miközben fütyörészni próbált. – Ulf? Rezignáltan felsóhajtottam. – Igen? – Kiraboltál egy bankot? – Ezt meg honnan a csudából veszed? – Abból a rengeteg pénzből, amellyel járkálsz. Előhúztam a cigarettásdobozt, és ügyetlenkedtem vele egy sort. – Utazni drága mulatság – mondtam. – Nekem pedig nincs csekkfüzetem. – És a zakód zsebében lévő pisztolyból. Felé sandítottam, miközben megpróbáltam rágyújtani egy cigarettára, de a szél elfújta a lángot. Ezek szerint a kölyök a templomban átnézte a zakómat, mielőtt felébresztett. – Az embernek óvatosnak kell lennie, amikor készpénzzel járkál, és nincs csekkfüzete. – Ulf? – Igen? – A hazudozásban sem vagy valami jó. Elnevettem magam. – Mi lesz abból? – Evezőbot – felelte, és tovább farigcsált. Miután Knut elment, kicsit békésebb lett minden. És egyértelmű. De éreztem, hogy az sem lett volna baj, ha marad még egy darabig. Mert a srác valahogy szórakoztató volt, ezt el kellett ismernem. Odakint ültem, és szunyókáltam. A rénszarvasbika felé hunyorogtam, és láttam, hogy megint közelebb merészkedett. Valószínűleg hozzászokott a jelenlétemhez. Olyan magányosnak tűnt. Az ember azt gondolná, hogy a rénszarvasok meghíznak az évnek ebben az időszakában, ez a példány viszont sovány volt. Csenevész, szürke, értelmetlenül nagy aganccsal, amely egykor elég volt ahhoz, hogy nőstényt szerezzen magának, mára azonban inkább mintha csak útban lett volna. A bika most olyan közel volt, hogy hallottam, ahogy rág. Felemelte a fejét, és rám nézett. Pontosabban felém. A rénszarvasok rosszul látnak. A kifinomult szaglásukra hagyatkoznak. A szagomat érezte. Behunytam a szememet. Mennyi ideje volt már? Két éve? Egy? A pasast, akit el kellett intéznem, Gustavónak hívták, és pirkadatkor csaptam le rá. Egyedül élt egy ottfelejtett kis faházban a Homansbyen bérházai között. Éppen leesett a hó, a nap további részére azonban enyhülést ígértek, emlékszem, az járt a fejemben, hogy az olvadás majd eltünteti a lábnyomaimat. Becsengettem, és amikor kinyitotta az ajtót, a homlokához szegeztem a pisztolyt. Behátrált a házba. Követtem, és becsuktam magunk mögött az ajtót. A Halász azt mesélte, nemrég felfedezte, hogy Gustavo, aki az egyik állandó utcai dílere volt, pénzt és drogot sikkaszt. Az én dolgom pedig egyszerűen annyi volt, hogy lelőjem. Ha akkor és ott megtettem volna, teljesen másként alakult volna minden. Ám elkövettem két hibát: Az arcára néztem. És hagytam beszélni. – Most le fogsz lőni? – Igen – mondtam. Ahelyett, hogy lőttem volna. Barna kutyaszeme és ritkás bajusza volt, amely szomorúan lógott a szája két oldalán. – Mennyit fizet a Halász? – Eleget.

Az ujjam a ravaszra feszült. Az egyik szemgolyója remegni kezdett. Ásított. Hallottam, hogy a kutyák ásítanak, amikor idegesek. A ravasz azonban nem engedelmeskedett. Pontosabban az ujjam. A férfi mögött a polcon egy pár kesztyű és egy kék gyapjúsapka hevert. – Vedd fel a sapkát! – utasítottam. – Micsoda? – A gyapjúsapkát. Húzd az arcodra! Most! Különben… Tette, amit mondtam neki. Puha, kék, arcvonások nélküli babafejjé vált. Továbbra is nyomorúságosan festett, ahogy ott állt a kis, kerek pocakjával az Essót reklámozó pólóban, az ernyedten lógó karjával. De éreztem, hogy menni fog. Csak meg kellett szabadulnom a tekintetétől. A sapkára céloztam. – Osztozhatunk. – Láttam, ahogy a szája mozog a sapka alatt. Elsütöttem a fegyvert. Egészen biztos voltam benne, hogy elsütöttem. De alighanem mégsem így történt, mert továbbra is hallottam a hangját: – Ha futni hagysz, megkapod a pénz felét és az amfetamint. Az kilencvenezer korona készpénzben. És a Halász nem fog rájönni, mert örökre eltűnök. Külföldre utazom, és új személyazonosságot szerzek magamnak. Esküszöm. Az agy különös, csodálatos szerkezet. Miközben az egyik része tisztában van azzal, hogy ez teljesen idióta, életveszélyes gondolat, a másik része gyors számolásba kezd. Kilencvenezer korona. Plusz harmincezer bónusz. És a fickót sem kell lelőnöm. – Ha újra felbukkansz, nekem végem – mondtam. – Akkor mindkettőnknek vége – válaszolta. – A pénzöv is a tiéd lehet. A fenébe! – A Halász egy hullát akar majd. – Mondd azt, hogy megszabadultál tőle. – Miért tettem volna? A sapka alatt két másodpercnyi csend támadt. – Mert bizonyíték lehetett volna ellened. Keresztül akartad lőni a fejemet, de a golyó bent maradt. Hihető is, tekintve azt a játék pisztolyt, amelyet a kezedben tartasz. A koponyámban maradt golyó pedig a gyilkossághoz kapcsolhat téged, mert egy másik lövöldözésben is ezt a fegyvert használtad. Ezért a Bunne-fjordhoz vittél, ahol a vízbe dobtál. – Nincs autóm. – Akkor az én kocsimat használtad. Otthagyjuk a fjordnál. Jogosítványod van? Bólintottam. Azután rájöttem, hogy nem láthatta. És arra is, hogy mennyire rossz ötlet volt ez az egész. Újra felemeltem a pisztolyt, de már késő volt: a pasas széles mosollyal lerántotta a fejéről a sapkát. A szeme eleven volt, a szájában megcsillant egy aranyfog. Utólag persze elgondolkodhat az ember, miért nem puffantottam le egyszerűen Gustavót a pincében, miután átadta a szenesládából előásott pénzt és a drogot. Csak le kellett volna kapcsolnom a villanyt, majd egy golyót ereszteni a tarkójába. Akkor a Halásznak ott lett volna a hullája, én meg nemcsak a pénz felét, hanem az egészet megkaphattam volna, és nem kellett volna azon idegeskednem, mikor bukkan fel Gustavo újra. Ennek teljesen egyszerű számtanpéldának kellett volna lennie egy csodálatos agy számára. És az is volt. A válasz pedig mindössze annyi volt, hogy nekem többet ért, hogy ne kelljen golyót repítenem a fejébe. És tudtam: a pénz felére szüksége volt ahhoz, hogy elmeneküljön és elrejtőzzön. A válasz annyi volt, hogy szánalmas, gyáva puhány vagyok, aki az összes szarra rászolgált, amelyet a sors ráborított. Anna azonban nem ezt érdemelte. Anna jobbat érdemelt ennél. Ő megérdemelte, hogy éljen.

Kattanó hang ütötte meg a fülemet. Kinyitottam a szememet. A rénszarvasbika elrohant. Valaki közeledett.

Ötödik fejezet

Megpillantottam a távcsőben. Kacsázva billegett felém, olyan alacsony és karikalábú volt, hogy a hanga az ágyékáig ért. Leeresztettem a puskát. Amikor a kunyhóhoz ért, levette a jolly joker-sapkát, és letörölte a homlokáról az izzadságot. Elmosolyodott. – Most jólesne egy jéghideg viidna. – Attól tartok, nem… – Számi pálinka. A legjobb minőség. Két üveggel kapott. Megvontam a vállamat, és bementünk a kunyhóba. Kinyitottam az egyik üveget. Tiszta, szobahőmérsékletű szeszt töltöttem a két csészébe. – Egészségedre! – emelte fel Mattis az egyik csészét. Nem válaszoltam semmit, csak felhajtottam a mérget. Mattis követte a példámat. Azután megtörölte a száját. – Á, ez jó volt! – Majd felém nyújtotta a csészét. Töltöttem neki. – Követted Knutöt? – Tudtam, hogy a viidna nem az apjának lesz, ezért meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem maga akarja-e meginni. Csak tartozik az ember némi felelősséggel. – Elvigyorodott, mire a felső ajka alól barna lé csorgott a metszőfogai közé. – Hát, ide vackoltad be magadat. Bólintottam. – Hogy megy a vadászat? Megvontam a vállamat. – Amikor ilyen kevés az egér és a lemming, mint az idén, fajdból sem lesz valami sok. – Puskád van. Finnmarkban viszont nincs túl sok vadon élő rénszarvas. Ittam egy kortyot. Rémes íze volt, még azután is, hogy az első kupica részben elzsibbasztotta az ízlelőbimbóimat. – Tudod, Ulf, gondolkodtam. Azon, hogy mit keres egy magadfajta férfi egy kis kåsundi kunyhóban. Nem vadászol. Nem a béke és a nyugalom kedvéért vagy itt. De akkor miért? – Mit gondolsz, milyen idő lesz a következő napokban? – Újabb adag pálinkát töltöttem a csészéjébe. – Szelesebb? Kevesebb napsütés? – Már megbocsáss, de menekülsz valami elől? A rendőrség üldöz? Tartozol valakinek? Ásítottam. – Honnan tudtad, hogy a pálinka nem Knut apjának lesz? Mattis összeráncolta alacsony, széles homlokát. – Hugónak? – Éreztem a cefreszagot a műhelyében. Nem valószínű, hogy absztinens volna. – Voltál a műhelyében? Lea beengedett a házba? Lea. Tehát Leának hívják. – Téged, egy hitetlent? Éppen most, amikor… – Hirtelen elhallgatott, felderült az arca, előrelépett,

és hahotázva a fájós vállamra csapott. – Hát erről van szó! A nők! Afféle szoknyapecér vagy, mi? Egy férj van a nyomodban, nem igaz? Megdörzsöltem a vállamat. – Miből jöttél rá? Mattis a keskeny, ferde metszésű szemére mutatott. – Tudod, mi, számik a föld gyermekei vagyunk. Ti, norvégok a józan ész útján jártok, mi viszont együgyű sámánok vagyunk, akik nem értenek, hanem éreznek és látnak. – Lea csak kölcsönadta ezt a puskát – mondtam. – Amíg a férje haza nem tér a halászatból. Mattis rám nézett. Az állkapcsa fel-le járt, mintha rágna valamit. Ivott egy apró kortyot a pálinkából. – Akkor jó ideig megtarthatod. – Hogyhogy? – Azt kérdezted, honnan tudtam, hogy a pálinka nem Hugónak lesz. Onnan, hogy nem jön vissza a halászatból. – Egy újabb kortyocska csúszott le a torkán. – Reggel jött a hír, hogy megtalálták a viharkalapját. – Felpillantott rám. – Lea semmit sem mondott róla? Nem, nyilván nem említette. A gyülekezet már két hete imádkozik Hugóért. És tényleg azt hiszik, hogy megmenthetik… mindegy, milyen borzalmas volt az idő odakint a tengeren. Azt hiszik, ha nem így tennének, az istenkáromlás volna. Bólintottam. Vagyis erre gondolt Knut, amikor azt mondta, az anyja csak úgy hazudja, hogy nem kell aggódnia az apja miatt. – De most végre abbahagyhatják – nyugtázta Mattis. – És azt mondhatják, hogy isten jelet küldött nekik. – Szóval a mentőcsapat reggel megtalálta a viharkalapját? – A mentőcsapat? – nevetett Mattis. – Nem, már több mint egy hete abbahagyták a keresést. Az egyik halász bukkant rá a kalapra, amely Hvassøyától nyugatra sodródott a vízen. – Az arcomra kiülő kérdő kifejezés láttán folytatta. – Errefelé a halászok beleírják a nevüket a viharkalapjuk belsejébe. A kalapok jobban úsznak náluk. Így aztán a hozzátartozók bizonyosságot nyerhetnek. – Tragikus – mondtam. Mattis szórakozottan a levegőbe bámult. – Hát, jóval nagyobb tragédiák is vannak annál, mint özvegyen maradni Hugo Eliassen után. – Ezt meg hogy érted? – Hát, azt beszélik. Sokatmondó pillantást vetett a csészéjére. Nem értettem, miért olyan mohó, hiszen odahaza bizonyára kannaszámra áll nála a szesz. Talán drága volt a nyersanyag. Töltöttem neki. Épp csak megnedvesítette az ajkát a pálinkával. – Bocsánat! – mondta, és eleresztett egy szellentést. – Szóval az Eliassen testvérek már gyerekkorukban is meglehetősen forrófejűek voltak. Korán megtanultak verekedni. Korán megtanultak inni. És korán megtanulták elvenni azt, amit akartak. Mindezt persze az apjuktól sajátították el, akinek két hajója volt, amelyeknek nyolc férfi dolgozott a fedélzetén. És akkoriban Lea volt a legszebb lány Kåsundben a hosszú, fekete hajával és a kék szemével. Igen, a nyúlszája ellenére is. Az apja, Jakob prédikátor úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére. Tudod, a laestadiánusok nem dugnak házasság előtt, különben mind a pokolra jutnak, a fiú, a lány és az utód. Nem mintha Lea nem tudott volna vigyázni magára. Erős, és tudja, mit akar. De persze, Hugo Eliassennel szemben… Mattis mélyet sóhajtott. A kezében forgatta a poharat. Végül rájöttem, hogy biztatásra vár. – Mi történt? – Ezt kettejükön kívül senki sem tudja. De nyilvánvaló, hogy valami különös. A lány tizennyolc éves volt, és soha a fiú felé sem nézett, a fiú meg huszonnégy, és dühös volt, mert úgy vélte, hogy a

lánynak a lába nyomát is meg kellene csókolnia, végtére is két halászhajó örököse. Eliassenéknél mulatságot tartottak, és a gyülekezet odafent volt az egyik laestadiánus házban. Lea egyedül indult haza. Sötét volt, ezért senki nem látott semmit, de néhányan azt állítják, hogy Lea és Hugo hangját hallották, amelyet egy sikoly követett, majd minden elcsendesült. Akárhogyan is, egy hónappal később Hugo talpig díszben állt az oltárnál, és Jakob Sarát nézte, aki jeges pillantással vezette végig a padsorok között a lányát. Lea szemében könnyek, a nyakán és az arccsontján véraláfutások. És meg kell mondjam, nem az volt az utolsó alkalom, hogy kék foltok éktelenkedtek rajta. – Kiitta a csészét, és felállt. – De mit tudok én, nyomorult számi? Lehet, hogy azelőtt és azután is boldogan éltek. És bizonyára boldog népek is ezek, mert mostanában nyakra-főre házasodnak. Ezért is kell hazaindulnom, mert három nap múlva pálinkát kell szállítanom egy kåsundi esküvőre. Eljössz rá? – Én? Attól tartok, nem hívtak meg. – Senkinek sincs szüksége meghívásra, itt mindenkit szívesen látnak. Jártál már valaha számi esküvőn? Megráztam a fejemet. – Akkor el kell jönnöd. Legalább három napig tart a lakodalom. Finom ételek, begerjedt nők és Mattis pálinkája. – Köszönöm, de vár itt rám néhány elintéznivaló. – Itt? – nevetett, és a fejébe nyomta a sapkáját. – El fogsz jönni, Ulf. Három nap egyedül a fennsíkon magányosabb, mint gondolnád. A csend csinál itt valamit az emberrel, különösen, ha évekig Oslóban élt. Láttam rajta, hogy tudja, miről beszél. Jóllehet, nem rémlett, hogy említettem volna neki, honnan jöttem. Amikor kiléptünk, a rénszarvasbika csak tíz méterre volt a kunyhótól. Felemelte a fejét, és rám nézett. Azután mintha csak rájött volna, milyen közel vagyok, hátrált néhány lépést, majd megfordult, és elkocogott. – Nem azt mondtad, hogy idefent nincs sok vadon élő rénszarvas? – kérdeztem. – Egyetlen rénszarvas sem teljesen szelíd – mondta Mattis. – De ennek is van gazdája. A fülében lévő jelből kiderül, kié. – És mi az a kattogó hang, amikor fut? – A térde felett mozgó ín. Jó kis riasztó arra az esetre, ha a férj esetleg felbukkan, mi? – nevetett hangosan. Be kell vallanom, bennem is felmerült a gondolat, hogy a bika házőrzőként szolgálhat. – Találkozunk a lakodalomban, Ulf. A szertartás tízkor kezdődik, és garantálom, hogy szép lesz. – Köszönöm, de nem hiszem, hogy elmegyek. – Jaj, dehogynem! Agyő, szép napot és viszlát! És ha elutaznál valahová, szerencsés utat! – Köpött egyet. A köpet olyan nehéz volt, hogy a hanga meghajlott a súlya alatt. Még akkor is nevetett, amikor kacsázó léptekkel a falu felé indult. – És ha netán megbetegednél… – kurjantotta hátra a válla fölött –, mielőbbi gyógyulást!

Hatodik fejezet

Tiktak-tiktak. A horizontot bámultam. Többnyire Kåsund irányában. De az sem lehetetlen, hogy az erdőn keresztülvezető hosszabbik utat választják, hogy hátba támadjanak. Bár csak egy-egy kupicával öntögettem magamnak, huszonnégy óra alatt teljesen elfogyott az első üveggel. Sikerült kihúznom egy darabig, mielőtt a második palackot is kinyitottam. A szemem egyre jobban égett. Amikor végül lefeküdtem, és behunytam, azt mondogattam magamnak, hogy úgyis meghallom a rénszarvas térdízületeinek kattogását, ha közeledik valaki. Ehelyett a templom harangjára riadtam fel. Először fogalmam sem volt róla, mi lehet az. A szél hozta, egy hang vékonyka foszlánya volt. De azután – amikor a lágy szellő egy darabig a falu felől fújt – egészen tisztán és világosan hallottam. Harangzúgás. Az órámra pillantottam. Tizenegy. Ezek szerint vasárnap volna? Úgy döntöttem, hogy az van, és hogy mostantól számon tartom a hét napjait. Mert hétköznap fognak jönni. Munkanapon. Olykor elnyomott az álom. Elkerülhetetlen volt. Akkor is így van, ha az ember egyedül hánykolódik egy csónakban a nyílt tengeren, alszik, és csak reménykedni tud abban, hogy nem ütközik semmibe, vagy nem borul fel. Talán ezért álmodtam azt, hogy egy csónakban evezek, amely tele van hallal. Hallal, amely meg fogja menteni Annát. Siettem volna, de a szél a szárazföld felől fújt, én meg egyre csak eveztem, húztam az evezőket, amíg le nem nyúzták a tenyeremről a bőrt, és a vértől csúszósak nem lettek. Ekkor széttéptem az ingemet, és a szövetdarabokat az evező köré tekertem. Ám hiába küzdöttem a széllel és az áramlatokkal, képtelen voltam közelebb kerülni a parthoz. És mit használt, hogy a csónak a pereméig volt finom, zsíros halakkal? Harmadik éjszaka. Felébredtem, és azon tűnődtem, hogy a vonítás, amelyet éjjel hallottam, álom volte, vagy valóság. Amennyiben az utóbbi, akkor közelebbről jött. Egy kutya, vagy ki tudja, mi. Kimentem vizelni, és felpillantottam a facsoport fölött ragyogó napra. A napkorongnak nagyobb része látszott át a lombok között, mint tegnap. Ittam egy kupicával, és aludtam még néhány órát. Felkeltem, kávét főztem, kentem egy szelet kenyeret, és kiültem a kunyhó elé. Nem tudom, hogy a szúnyogriasztó vagy a véremben lévő alkohol volt-e az oka, mindenesetre úgy tűnt, hogy a szúnyogoknak elegük lett belőlem. Megpróbáltam közelebb csalogatni a rénszarvasbikát a kenyér csücskével. A távcsövön keresztül figyeltem. Felemelte a fejét, és visszanézett rám. Épp olyan jól érezte a szagomat, mint ahogy én láttam őt. Intettem neki. Megrázta a fülét, de ugyanolyan rendíthetetlen képet vágott. Az állkapcsa úgy járt körbe-körbe, mint egy betonkeverő. Kérődző. Mint Mattis. Tovább pásztáztam a horizontot a távcsővel. Nedves hamut dörzsöltem az irányzékra. Az órámat tanulmányoztam. Talán kivárják, hogy újra sötét legyen, és észrevétlenül lopózva üssenek rajtam. Muszáj volt aludnom. Valiumot kellett szereznem. Hajnali fél hétkor állított be. Alig ébredtem fel, amikor megszólalt a csengő. Valium és füldugó. És pizsama. Egész évben. A lakás lepusztult volt, régi, szimpla ablakai mindent beengedtek: az őszi viharokat, a téli hideget, a

madárcsicsergést és annak az átkozott szemeteskocsinak a hangját, amely hetente háromszor feltolatott a bérház bejáratához, amely természetesen az első emeleti hálószobám ablaka alatt volt. Csak az ég tudja, miért nem tettem, pedig bőven futotta volna még az átkozott pénzöv tartalmából arra, hogy vastag, dupla üvegtáblákat szerezzek be, vagy felköltözzek a második emeletre. Volt pénzem mindenre, amire nem vágytam, de a világ minden pénze sem lett volna elég arra, hogy visszakapjam, amit elveszítettem. És a temetés óta képtelen voltam bármire is. A zárcserétől eltekintve. Egy kicseszett német zárszörnyeteget szereltem fel. Csak az ég tudja, miért, hiszen soha senki nem akart még betörni ide. Úgy festett, mint egy fiú az apja öltönyében. Az ing gallérjából vékony madárnyak meredt elő, amelyen egy gyér frufrus, nagy fej ült. – Igen? – A Halász küldött. – Értem. – Éreztem, hogy a pizsama ellenére is kiráz a hideg. – És ki maga? – Új vagyok, Johnny Moénak hívnak. – Hát, Johnny, ha megvárta volna a kilenc órát, az üzlet hátsó helyiségében is találkozhattunk volna. Felöltözve, meg ilyesmi. – Gustavo King úr ügyében jöttem… A rohadt életbe! – Bemehetek? A kérdést mérlegelve szemügyre vettem a tweedzakója bal mellrészén lévő kidudorodást. Egy jókora pisztoly. Talán ezért hordott ilyen nagy zakót. – Csak gyorsan tisztáznunk kellene valamit – mondta. – A Halász ragaszkodik hozzá. Gyanús lett volna elutasítani. És teljességgel hiábavaló. – Csak tessék! – mondtam, és kitártam az ajtót. – Egy kávét? – Csak teázom. – Attól tartok, az nincs. Oldalra simította a frufruját. A mutatóujján hosszú volt a köröm. – Nem mondtam, hogy kérek, Hansen úr, csak annyit mondtam, hogy nem iszom kávét. Erre van a nappali? Parancsoljon, csak ön után. Bementem, elpakoltam néhány Mad magazint, valamint pár Mingus és Monica Zetterlund-lemezt egy karosszékből, és leültem. Johnny a törött rugójú kanapéra ereszkedett le a gitár mellé. Úgy belesüppedt, hogy félre kellett tolnia az üres kalinkás üveget az asztalon, hogy rendesen lásson. Hogy szabad lővonala legyen. – Tegnap megtalálták Gustavo King úr holttestét – mondta. – Azonban nem a Bunne-fjordban, ahová az állítása szerint dobta. Mindössze annyi stimmelt, hogy egy golyó volt a fejében. – Jó ég, elsodródott volna a test? Hol… – Brazíliában bukkantak rá, Salvadorban. Lassan bólintottam. – Ki… – Én voltam – mondta, és a zakó alá dugta a jobb kezét. – Ezzel. Nem pisztoly volt, hanem revolver. Fekete, nagy és csúf. És a Valium hatása egy csapásra elmúlt. – Tegnapelőtt. Akkor még nagyon is életben volt. Folytattam a lassú bólogatást. – Hogyan bukkantak rá? – Ha az ember minden áldott este egy salvadori bárban ülve azzal henceg, hogy vágta át Norvégia drogkirályát, akkor az előbb-utóbb Norvégia drogkirályának a fülébe jut. – Elég nagy ostobaság volt a részéről.

– De ahogy már említettem, megtaláltuk. – Annak ellenére, hogy halottnak hitték? – A Halász soha nem adja fel az adósai felkutatását, amíg nem látta a holttestet. Soha. – Johnny keskeny ajkán halvány mosoly játszott. – És a Halász mindig megtalálja, amit keres. Maga és én soha nem fogjuk megérteni, hogyan, de a Halász tudja. Mindig. Mert ő a Halász. – Gustavo mondott valamit, mielőtt… – King úr mindent bevallott. Ezért lőttem fejbe. – Micsoda? Johnny Moe mozdulata azt sejtette, hogy felvonta a vállát, azonban a túlméretezett zakóban ezt alig lehetett érzékelni. – A gyors és a lassú megoldás között választhatott. Ha nem teregette volna ki a lapjait, sokáig tartott volna. Ügynök lévén, gondolom, maga is tisztában van egy jól irányzott haslövés hatásával. Gyomorsav a lépben és a májban… Bólintottam. Bár fogalmam sem volt róla, miről beszél, elég élénk volt a képzeletem. – A Halász azt akarja, hogy maga is ugyanezen két lehetőség közül választhasson. – A-a-amennyiben vallok? – hebegtem. – Amennyiben visszaadja nekünk a pénzt és a drogot, amelyet King úr lopott el a Halásztól. Bólintottam. Annak, hogy a Valium már nem hatott, az volt a hátránya, hogy halálosan rettegtem, és halálosan rettegni átkozottul fájdalmas. Az előnye pedig az volt, hogy képes voltam egy kicsit gondolkodni. És hirtelen derengeni kezdett, hogy ez a Gustavo és közöttem lezajlott hajnali támadásjelenet szakasztott mása. Szóval mi volna, ha utánoznám Gustavót? – Osztozhatnánk – mondtam. – Ahogy maga és Gustavo? – kérdezte Johnny. – Hogy úgy végezze, ahogy ő, én pedig úgy, ahogy maga? Nem, köszönöm. – Oldalra simította a frufruját. A mutatóujja körme a homlokát kaparászta. Mintha egy madár karma lett volna. – Gyorsan vagy lassan, Hansen úr? Nyeltem egyet. Gondolkodj, gondolkodj! Ám a megoldás helyett csak az életet – a döntéseket, a rossz döntéseket – láttam elmasírozni lelki szemeim előtt. A csendben egy dízelmotor, beszélgetés és gondtalan nevetés beszűrődő hangjait hallottam. A kukások. Miért nem lettem kukás? Tisztességes munka, az ember takarít, szolgálja az emberiséget, majd elégedetten hazamegy. Igaz, egyedül, de legalább valamiféle elégedettséggel térnék esténként nyugovóra. Várjunk csak. Nyugovóra térni. Talán… – A pénz és a drog a hálószobában van – mondtam. – Akkor menjünk át érte. Felálltunk. – Parancsoljon – intett a revolverrel. – Csak ön után. A hálószobába vezető néhány lépés alatt elképzeltem, hogyan fogom csinálni. Johnnyval a nyomomban az ágyhoz megyek, és megragadom a pisztolyt. Megfordulok, nem nézek az arcára, csak lövök. Egyszerű. Vagy ő, vagy én. Ne nézz az arcára! Beléptünk a szobába. Az ágy felé indultam. Fogtam a párnát, megragadtam a pisztolyt. Megfordultam. A szája elnyílt. A szeme elkerekedett. Tudta, hogy meg fog halni. Meghúztam a ravaszt. Azaz meg akartam húzni. Az egész lényem meg akarta húzni. Meg minden egyes porcikám. Kivéve a jobb mutatóujjamat. Már megint megtörtént. Felemelte a revolvert, és rám szegezte. – Ez elég nagy ostobaság volt, Hansen úr. Egyáltalán nem volt az. Néhány héttel azután megszerezni a pénzt, hogy a betegség olyan fázisba került, amikor már túl késő volt, az ostobaság volt. Vodkával keverni a Valiumot, az is ostobaság volt.

Ám az, ha képtelen vagy elsütni a fegyvert, amikor a saját életed forog kockán, genetikus működési zavar. Evolúciós torzszülött vagyok, és csak az emberiség javát szolgálja, ha itt és most eltakarítanak a föld színéről. – Fejbe vagy hasba? – Fejbe – válaszoltam, és a ruhásszekrényhez mentem. Kivettem a barna táskát a pénzövvel, és az amfetaminos-zacskókat. Johnny felé fordultam. Láttam a fél szemét a fegyver irányzéka fölött. A másikat összehúzta, a madárkarom a revolver ravaszára görbült. Egy másodpercnyi töprengés után rájöttem, mire vár. Nem akarta, hogy a közvetlenül az ablak alatt álló kukások meghallják a lövést. Közvetlenül az ablak alatt. Első emelet. Vékony üvegtáblák. Darwini teremtőm talán mégsem feledkezett meg egészen rólam, mert miközben megfordultam, és futva megtettem a három lépést az ablakig, csupán egyvalami lebegett a szemem előtt: túlélni. Nem esküdnék meg rá, hogy az ezt követő események részletei teljesen korrektek, de úgy emlékszem, hogy ugrás közben magam elé emeltem a táskát – vagy a pisztolyt –, áttörtem a szappanbuborék módjára szétpattanó ablaktáblát, és a következő pillanatban már szabadon zuhantam lefelé. A kukásautó tetejét a bal vállammal találtam el, továbbgördültem, éreztem a naptól felmelegedett karosszériát a hasam alatt, majd lesiklottam az autó oldalán, megéreztem a talajt a meztelen talpam alatt, és végül a fenekemen landoltam az aszfalton. A hangok elnémultak körülöttem, a két barna overallos férfi dermedten bámult rám. Felrántottam a lecsúszott pizsamanadrágot, és felszedtem a földről a táskát meg a pisztolyt. Felpillantottam az ablakomra. Az üvegszilánkokkal szegélyezett ablakkeret mögül Johnny nézett le rám. Biccentettem neki. Elvigyorodott, és hosszú körmű mutatóujját a homlokához emelte. A gesztust később egyfajta tisztelgésként értékeltem, amellyel elismerte, hogy ezt a kört én nyertem. De még látjuk egymást. Azután sarkon fordultam, és rohanni kezdtem az utcán a reggeli napsütésben. Mattisnak igaza volt. Ez a táj, a csend csinál valamit az emberrel. Éveken keresztül egyedül éltem Oslóban, itt azonban három nap után a magány elkezdett nyomasztó lenni, olyanná vált, akár a hangtalan sírás, vagy a szomjúság, amelyet sem víz, sem alkohol nem csillapíthat. Így miután kinéztem a szürke, borús ég alatt elnyúló, kihalt fennsíkra, amelyen már a rénszarvasbika sem mutatkozott, az órámra pillantottam. Lakodalom. Még sosem voltam lakodalomban. Mit árul el ez egy harmincöt éves pasasról? Hogy nincsenek barátai? Vagy egyszerűen csak rossz barátai vannak, olyanok, akiket senki sem akar, főleg nem házastársnak? Így aztán megnéztem a tükörképemet a vödörben, lekeféltem a zakómat, a pisztolyt a nadrágom derekába dugtam hátra, és sietős léptekkel elindultam Kåsund felé.

Hetedik fejezet

Már láttam magam alatt a falut, amikor megszólaltak a harangok. Továbbsiettem. Valamivel hűvösebb lett, talán a felhők miatt, vagy mert a nyárnak itt augusztusban egyszerre vége szakad. Egy lelket sem láttam, a templom előtti köves úton azonban több autó is parkolt, bentről pedig orgonaszó szűrődött ki. Vajon ez azt jelenti, hogy a menyasszony már elindult az oltár felé, vagy ez még csak a kezdés lehet? Ahogy említettem, még soha életemben nem voltam efféle eseményen. A parkoló autókra pillantottam, hogy megnézzem, hátha az ara az egyikben ül a belépőjére várva. Észrevettem, hogy a rendszámtáblákon egy Y jelzés szerepel, amely Finnmark megyét jelenti. Egy nagy, fekete kombiét kivéve, amelyen nem szerepelt jelzés a szám előtt. Egy oslói autó. Felmentem a templom lépcsőjén, és óvatosan kinyitottam az ajtót. A templom kevés padsora tele volt, de beosontam, és sikerült szereznem egy helyet a leghátsó sorban. Az orgona szünetet tartott, én pedig előrelestem. Sehol sem láttam az ifjú párt, így talán még nem maradtam le semmiről. Jó néhány számi inget figyeltem meg magam előtt, de mégsem annyit, amennyire egy számi esküvőn számítana az ember. Az első sorban két ismerős tarkót pillantottam meg. Knut bozontos, vörös üstökét és Lea feketén csillogó hajzuhatagát. Utóbbit részben fátyol takarta. Onnan, ahol ültem, nem sokat láttam, de a vőlegény minden bizonnyal elöl ült az oltárnál a tanúval, és a menyasszonyra várt. Innen-onnan torokköszörülés, némi köhögés és sírás hangzott fel. Volt valami szimpatikus a visszafogott, komoly gyülekezetben, amely ugyanakkor el is érzékenyült az ifjú pár miatt. Knut megfordult, és a gyülekezetet pásztázta. Megpróbáltam elkapni a pillantását, de nem vett észre, legalábbis nem viszonozta a mosolyomat. Az orgona ismét felzúgott, és a gyülekezet elképesztő erővel zendített rá a zsoltárra: Hadd menjek, Istenem, mindig feléd… Én nem tudok sokat a zsoltárokról, de ezt az éneket meglehetősen különös választásnak éreztem egy esküvőre. És még soha életemben nem hallottam ilyen lassú éneklést. A gyülekezet a végtelenségig elnyújtott minden egyes magánhangzót: … fájdalmak útjain mindig feléd! Nagyjából a negyedik versszak után behunytam a szememet. Talán pusztán az unalom, talán a biztonságérzet miatt, amelyet az emberek közelsége okozott annyi őrködéssel töltött nap után… Mindenesetre elaludtam. Lágy dél-norvég akcentusra ébredtem. Letöröltem a nyálat a szám sarkából. Lehet, hogy valaki meglökte a fájós bal vállamat, mert nagyon sajgott. Megdörzsöltem a szememet. Sárga váladék kenődött az ujjam hegyére. Hunyorogtam. Az illetőnek, aki dél-norvég akcentussal beszélt ott elöl, gyér, színtelen haja és szemüvege volt, és azt a lelkészi talárt viselte, amely alatt aludtam. – …de olyasvalaki is volt, akinek megvoltak a maga gyengeségei – mondta. – Ahogy mindannyiunknak. Olyan férfi, aki hajlamos volt elmenekülni a konfrontáció elől, ha vétkezett, aki elrejtőzött, és abban reménykedett, hogy a problémák egyszerűen megszűnnek, ha elég ideig távol marad tőlük. De mindannyian tudjuk, hogy nem rejtőzhetünk el az Úr büntetése elől, mert Ő mindig megtalál bennünket. Ugyanakkor ő is Jézus egyik elveszett báránya volt, aki elkóborolt a nyájtól, de akit Jézus Krisztus irgalma megment, és megvált, amennyiben a halála óráján az Úr bocsánatát kéri. Ez nem esküvői prédikáció volt. És ifjú párt sem láttam elöl az oltárnál. Kihúztam magam, és

nyújtogatni kezdtem a nyakamat. És akkor közvetlenül az oltár korlátja előtt megláttam a fekete koporsót. – De talán mégis a feledésben reménykedett, amikor megkezdte utolsó útját. Hogy az adóssága elévül, hogy a bűnei anélkül merülnek feledésbe, hogy meg kellene fizetnie értük. Ám a bűnei utolérték, ahogy mindnyájunkat utolérnek majd. A kijárat felé fordultam. Az ajtó két oldalán egy-egy összekulcsolt kezű férfi állt. Mindkettő rám szegezte a pillantását. Fekete öltöny. Bérgyilkos ábrázat. Az oslói kombi a templom előtt. Átvertek. Mattist azért küldték fel a kunyhóhoz, hogy lecsalogasson az erődből a faluba. Egy temetésre. – És ezért állunk ma ennél az üres koporsónál… Az én temetésem. Egy üres koporsó, amely csak rám vár. Elöntött az izzadság. Mi lehet a tervük, hogyan csinálják majd? Megvárják a szertartás végét, vagy itt végeznek velem mindenki szeme láttára? Lopva a derekamhoz csúsztattam a kezemet, és megtapogattam a pisztolyt. Kezdjek el lövöldözni, és próbáljak meg kijutni valahogy? Vagy hívjam fel magamra a figyelmet, pattanjak fel, és mutassak az ajtónál álló két férfira azt kiabálva, hogy oslói gyilkosok, akiket egy kábítószer-kereskedő küldött? De mire megyek vele, ha ezek az emberek itt önszántukból jöttek el egy idegen déli temetésére? A Halász minden bizonnyal megfizette őket, még Lea is benne volt ebben az összeesküvésben. Vagy, ha valóban igaz volt, amit mondott, és a faluban nem sokat törődnek a földi javakkal, az is lehet, hogy a Halász valami pletykát terjesztett el rólam, a bérgyilkosok rendőröknek adták ki magukat, és azt állították, hogy maga vagyok a sátán. A fene tudja, hogyan sikerült nekik, csak azt tudtam, hogy el kell tűnnöm innen. A szemem sarkából láttam, hogy a két ügynök egymás felé fordul, és pusmogni kezd. Ez volt az én esélyem. A kezemet a pisztoly markolatára kulcsoltam, és előhúztam a fegyvert. Felálltam. Ha most lövök, nem lesz idejük megfordulni, és nem kell látnom az arcukat. – …Hugo Eliassen üres koporsójánál, aki annak ellenére ment ki a tengerre, hogy rossz időt jósoltak. Hogy tőkehalat fogjon. Vagy hogy elmeneküljön rendezetlen ügyei elől. Visszaereszkedtem a padra. Visszadugtam a pisztolyt a nadrágom derekába. – Csak remélhetjük, hogy jó keresztény módjára térdre hullott a csónakban, hogy irgalomért és megbocsátásért könyörögjön, és bejutásért a mennyek országába. Többen vagytok itt, akik jobban ismertétek Hugót, mint én, de akivel csak beszéltem, mind úgy vélte, hogy ezt tette, mert istenfélő ember volt, és én hiszem, hogy Jézus, a jó pásztor meghallgatta, és visszavezette a nyájhoz. Csak ebben a pillanatban vettem észre, milyen erősen zakatol a szívem, azt hittem, kiugrik a mellkasomból. Egy hang újból énekelni kezdett: A nagy fehér nyáj nézi egyre… Valaki egy nyitott laestadiánus zsoltároskönyvet nyújtott felém, a megsárgult lapra mutatott, és barátságosan bólintott. A második versszaktól kapcsolódtam be. Megkönnyebbülve adtam hálát a gondviselésnek, amiért még életben maradhatok egy kicsit. A templom előtt álltam, és a fekete kombi hátulját néztem, ugyanis az imént hajtott el a koporsóval. – Igen, igen – mormolta egy férfi mellettem. – A hullámsír is jobb, mint a semmilyen. – Hm. – Szóval maga lakik most a vadászkunyhóban – sandított rám. – Sikerült fajdot lőnie? – Nem igazán – válaszoltam. – Persze, hogy nem, hiszen akkor hallottuk volna a puska dörrenését – mondta. – Ebben az időben jól terjed a hang. Bólintottam. – Hogyhogy oslói rendszáma volt a halottaskocsinak?

– Ja, az csak Aronsen miatt van. Az a hiú fajankó odalent vette az autót, azt hiszi, hogy ettől finomabb úr lesz. Lea a templom lépcsőjén állt egy magas, szőke férfival. A részvétnyilvánítók sora gyorsan elfogyott. A halottaskocsi még el sem tűnt a szemünk elől, amikor megköszörülte a torkát, és ezt mondta: – Szívesen látunk mindenkit egy kávéra és egy rövid megemlékezésre az otthonunkban. Köszönöm, hogy eljöttetek, és jó hazautat! Hirtelen nagyon ismerősnek tűnt a kép, ahogy ott állt a férfi mellett, akit mintha már láttam volna. Egy hirtelen jött széllökésben a magas férfi kissé megingott. – Ki az a férfi az özvegy mellett? – kérdeztem. – Ove? Az elhunyt testvére. Hát persze. Az esküvői kép. Valószínűleg ugyanitt készült, a templom lépcsőjén. – Ikertestvérek voltak? – Ikrek, egy az egyben – mondta az öreg. – Na, akkor megyünk? Szerezzünk magunknak egy kávét és egy kis süteményt. – Nem látta Mattist? – Melyik Mattist? Ezek szerint több is volt. – A pálinkás Mattisra gondol? Belőle alighanem csak egy volt. – Valószínűleg Migal esküvőjén van odalent a Ceavccageađge-en. – Tessék? – A síkságon, a bálványkőnél – mutatott a tenger irányába, ahol emlékeim szerint a kikötő feküdt. – A pogányok mindenféle bálványokat imádnak odalent. Rémes. Akkor mehetünk? A beálló csendben mintha dobszót és zenét hallottam volna. Lárma. Alkohol. Nők. Megfordultam, megpillantottam Lea hátát, aki már elindult a ház felé. Erősen markolta Knut kezét. Az elhunyt testvére és a többiek kissé lemaradva, némán követték. A nyelvemmel körbetapogattam a szám belsejét. Még mindig száraz volt az alvástól. A rettegéstől. És talán a rengeteg alkoholtól. – Egy kis kávé jólesne – bólintottam. A ház másnak tűnt most, hogy tele volt emberekkel. Ide-oda biccentve utat törtem magamnak az idegenek között, akik követtek a pillantásukkal, amely tele volt kimondatlan kérdésekkel. Úgy tűnt, a többiek mind ismerték egymást. Leát a konyhában találtam meg, ahol süteményt szeletelt. – Részvétem – mondtam neki. Lea a felé nyújtott kezemre pillantott, és átvette a baljába a kést. Napsütötte kő. Sziklaszilárd tekintet. – Köszönöm. Mi a helyzet a kunyhóban? – Minden rendben. Épp visszaindultam, csak részvétet akartam nyilvánítani, mivel nem volt alkalmam rá a templomnál. – Ne siessen még, Ulf. Egyen egy kis süteményt. A tálra pillantottam. Nem szerettem a süteményt. Sosem szerettem. Az anyám mindig azt mondta, furcsa gyerek vagyok. – Persze, persze – feleltem. – Köszönöm szépen. Az emberek már ott tolongtak mögöttünk, így aztán tettem egy szelet süteményt egy kistányérra, és visszamentem a nappaliba. Végül az ablak mellett kötöttem ki, miközben mindenki csendesen és meredten figyelt, én meg az égboltra szegeztem a tekintetemet, mintha amiatt aggódnék, hogy esni

fog. – Isten üdvözlete. Megfordultam. A halántékára simuló néhány ősz tincset leszámítva az előttem álló férfi haja épp olyan fekete volt, mint Leáé. És ugyanazzal a közvetlen, merész pillantással nézett rám. Nem igazán tudtam, hogyan kellene viszonoznom a köszöntését. Az „Isten üdvözlete” túlságosan merev lett volna, a „helló” pedig túlságosan közvetlen, szinte pimasz. Végül egy feszélyezett „jó napot” mellett maradtam, bár az efféle jókívánság egyáltalán nem illett a helyzethez. – Jakob Sara vagyok. – Julf… khm… Ulf Hansen. – Az unokám azt állítja, maga tud vicceket. – Valóban? – De azt nem tudta megmondani, mi a foglalkozása. Vagy hogy mit csinál itt Kåsundben. Csak azt, hogy kölcsönvette a vejem puskáját. És hogy nem hívő ember. Semmitmondóan biccentettem, ami sem megerősítést, sem cáfolatot nem jelentett, csupán annyit, hogy hallom, amit mond, miközben egy jókora darab süteményt tömtem a számba, hogy néhány másodpercnyi gondolkodási időt nyerjek. Majszolva tovább bólogattam. – És nem is az én dolgom – folytatta a férfi. – Sem ez, sem az, hogy meddig óhajt itt maradni. De azt látom, hogy odavan a mandulás pitéért. Keményen nézett, egyenesen a szemembe, miközben én görcsösen nyelni próbáltam. Azután a sajgó vállamra tette a kezét. – Ne feledje, fiatalember, Isten kegyelme végtelen. – Szünetet tartott, miközben éreztem, ahogy a tenyeréből áradó meleg a ruha anyagán keresztül beeszi magát a bőrömbe. – Szinte. Mosolyogva otthagyott, és a gyászolók egyikéhez fordult. Hallottam, ahogy mormolva „Isten üdvözletével” köszöntik egymást. – Ulf? Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki az. – Játszunk titkos bújócskát? – Te, Knut, én… – Kérlek! – Hm. – A sütemény maradványaira pillantottam. – Mi az a titkos bújócska? – Úgy kell bújócskázni, hogy a felnőttek ne vegyék észre, hogy bújócskázunk. Nem szabad futni, kiabálni vagy nevetni, és tilos furcsa helyeken elrejtőzni. Gyülekezeti alkalmakkor szoktuk játszani. Nagyon vicces. Én leszek először a hunyó. Körbepillantottam. Knutön kívül egyetlen gyereket sem láttam. Egyedül az apja temetésén. Titkos bújócska. Persze, hogy játszom vele. – Elszámolok harmincháromig– suttogta. – Mostantól. A fal felé fordult, úgy tett, mintha a szülei esküvői képét nézné, miközben én leraktam a kistányért, majd a nappalin és a folyosón át diszkréten utat törtem magamnak. Bekukkantottam a konyhába, de Lea már nem volt ott. Kimentem a házból. Feltámadt a szél. Elsétáltam a téglákon álló autó mellett. Láttam, ahogy a széllökések megremegtetnek néhány esőcseppet az üvegen. Bekanyarodtam a ház háta mögé. A műhely nyitott ablaka alatt a falhoz dőltem. Rágyújtottam egy cigarettára. A szél zúgása ellenére is hallottam a helyiségből kiszűrődő hangokat: – Eressz el, Ove! Részeg vagy, nem tudod, mit beszélsz! – Ne kéresd magad, Lea! Hugo sem akarná, hogy sokáig szomorkodj. – Fogalmad sincs róla, mit akarna Hugo! – Mindenesetre azt tudom, én mit akarok. És mindig is akartam. És te is tudod. – Most már engedj el, Ove. Különben kiabálni fogok.

– Ahogy azon az estén Hugóval? – Rekedt, részeg nevetés. – Túl sokat lármázol, Lea, de végül beadod a derekadat, és engedelmeskedsz a férfiaknak. Ahogy Hugónak és az apádnak engedelmeskedtél. És ahogy nekem fogsz. – Soha! – Így van ez a mi családunkban, Lea. Hugo a testvérem volt, és most, hogy elment, én vagyok felelős érted és Knutért. – Most már elég, Ove! – Csak kérdezd meg az apádat. A beálló csendben azon tűnődtem, hogy odébb kellene húzódnom. Nem mozdultam. – Özvegyasszony és anya vagy, Lea. Térj észhez végre. Hugo és én mindent megosztottunk az életben, esküszöm neked, hogy ő is így akarná. És én is így akarom. Gyere ide végre, hadd… Au! Átkozott fehérnép! Becsapódott egy ajtó. A férfi tovább káromkodott a bajsza alatt. Valami a padlóra esett. Ebben a pillanatban Knut bukkant fel a ház sarkán. Hatalmasra nyitotta a száját, én pedig felkészültem a leleplező kiáltásra. De nem következett be, csupán a némafilmverzió. Titkos bújócska. Elnyomtam a cigarettát, Knut elé siettem, és rezignáltan széttártam a karomat. Magammal vittem a garázshoz. – Elszámolok harmincháromig – mondtam, és az anyja piros Volkswagenje felé fordultam. Hallottam, ahogy beszalad a házba. Amikor befejeztem a számolást, követtem a bejárati ajtón át. Lea a konyhában állt, és krumplit hámozott. – Helló! – köszöntem halkan. Felnézett. Az arca vörös volt, a szeme könnyben úszott. – Sajnálom – mondta szipogva. – Segítségre lett volna szüksége a mai vacsorafőzéshez. – Jaj, mindenki ajánlkozott. De szerintem jót tesz, ha lefoglalom magam. – Igen, talán igaza van – feleltem, és leültem a konyhaasztal mellé. Észrevettem, ahogy egy kissé megdermed. – Nem kell mondania semmit – nyugtattam meg. – Csak üldögélnék egy kicsit, mielőtt elmegyek, és odabent… Na, igen, nem nagyon tudok kivel beszélgetni. – Kivéve Knutöt. – Hát, többnyire ő viszi a szót. Okos fiú. Idősebbnek hittem a koránál. – Sokat szokott gondolkodni is. – Lea a kézfejébe törölte az orrát. – Igen. – Éreztem, hogy mondani fogok valamit, a szavak már úton voltak, csak még nem egészen tudtam, mi lesz az. Amikor végül kibuktak a számon, úgy hangzottak, mintha maguktól teremtődtek volna, mintha nem lett volna hatalmam felettük, mégis a tiszta logika szülte őket. – Ha egyedül szeretne maradni Knuttel, de attól tart, nem fognak boldogulni, én nagyon szívesen segítek. Lenéztem a kezemre. Hallottam, hogy abbamarad a hámozás. – Nem tudom, meddig élek még – folytattam. – És nincs családom. Sem örököseim. – Maga meg miről beszél, Ulf? Igen, mi a bánatról beszéltem? Ezek a gondolatok abban a néhány percben születtek volna, amely azóta telt el, hogy eljöttem az ablaktól? – Csak arról, hogy ha eltűnnék, nézzen be a kunyhó meglazult deszkája mögé a faliszekrénytől balra – feleltem. – A moha mögé. Lea a vízbe ejtette a burgonyahámozót. Aggodalmas arccal méregetett.

– Talán beteg, Ulf? Megráztam a fejemet. Rám nézett, azzal a tengerkék pillantásával. Azzal a pillantással, amelyet Ove is látott, és amelybe belefulladt. Hát persze, hogy belefulladt. – Akkor viszont nem kellene így gondolkodnia – mondta. – És velünk sem kell törődnie, Knut és én megleszünk. Ha el akarja költeni valakire a pénzét, vannak itt a faluban, akikre sokkal inkább ráférne a segítség. Lángba borult az arcom. Lea hátat fordított nekem, és folytatta a hámozást. Csak akkor hagyta abba, amikor meghallotta a szék lábának csikorgását a padlón. – De nagyon köszönöm, hogy eljött – mondta. – Knut boldog, hogy láthatta. – Én is köszönöm – válaszoltam, és az ajtó felé indultam. – És… – Igen? – Lesz egy összejövetel két nap múlva. Hat órakor. Ahogy üzentem, szívesen látjuk. Knutre a szobájában bukkantam rá, ahol a vékonyka lába kilógott az ágy alól. Futballcipőt viselt, amely legalább két számmal nagyobb volt a kelleténél. Miközben kihúztam, kuncogott. Felraktam az ágyra. – Most mennem kell – mondtam. – Máris? De… – Van focilabdád? Bólintott, de a szája lefelé görbült. – Jó, mert akkor gyakorolhatsz a garázs falán. Rajzolj egy kört, rúgj olyan erősen, ahogy csak bírsz, és kezeld le a labdát, amikor visszapattan. Ha megcsinálod ezerszer, sokkal jobb leszel, mint a csapattársaid, amikor visszajönnek a nyár végén. – Nem vagyok benne a csapatban. – Akkor majd bekerülsz. – Azért nem vagyok a csapatban, mert nekem nem szabad. – Nem szabad? – Anya megengedné, de nagyapa szerint a sport elvonja az ember figyelmét Istenről, és a világi emberek vasárnaponként üvöltve egy labdát kergetnek, számunkra viszont az a nap Isten igéjéé. – Értem – hazudtam. – És az apád mit mondott erről? A kisfiú megvonta a vállát. – Semmit. – Semmit? – Nem is érdekelte. Csak az érdekelte, hogy… Knut elhallgatott. Könnybe lábadt a szeme. Átkaroltam a vállát. Nem kellett hallanom a folytatást. Mert ismertem a Hugo-féléket, némelyikük az ügyfelem volt. És én magam is szerettem az utazást, nekem is szükségem volt a menekülésre. De ahogy ott ültem, és éreztem, hogy a hozzám támaszkodó fiú testét rázza a néma zokogás, az futott át az agyamon, hogy egy igazi apa nem lenne képes elutazni, nem akarna elmenekülni. Hogy ez egyszerre volt áldás és átok, amely az embert a kormánylapáthoz kötötte. De hogy jöttem én ahhoz, hogy bármiféle véleményem is legyen erről, nekem, aki – önszántából vagy sem, de – már azelőtt elhagyta a csónakot, hogy a kislány megszületett volna? Eleresztettem Knutöt. – Eljössz az összejövetelre? – kérdezte. – Nem tudom. De volna egy feladatom a számodra. – Igen! – Olyan, mint a titkos bújócska, nem beszélhetsz róla senkinek.

– Igen, igen! – Milyen gyakran jön a busz? – Négyszer. Két járat jön délről, kettő meg keletről. Kettő nappal, kettő pedig éjszaka. – Rendben. Azt szeretném, hogy legyél ott, amikor a dél felől napközben érkező busz befut. Ha olyasvalaki száll le róla, akit nem ismersz, gyere egyenesen hozzám. Nem szaladsz, nem kiabálsz, nem beszélsz. Ugyanez vonatkozik arra is, ha egy oslói rendszámú autó bukkan fel a környéken. Érted? Minden alkalommal öt korona üti a markodat. – Mintha… kémkednék? – Igen, olyasmi. – Ezek azok, akik a puskádat hozzák? – Viszlát, Knut! – Összeborzoltam a haját, és felálltam. A házból kifelé összefutottam a magas, szőke férfival, aki a mosdóból botorkált kifelé. Hallottam, ahogy zubog utána a víz a vécében, és láttam, amint küszködve próbálja becsatolni az övét. Felemelte a fejét, és rám nézett. Ove Eliassen. – Isten békéje – mondtam. Éreztem az alkoholtól eltompult, bamba pillantását a hátamban. Valamivel lejjebb megálltam az úton. A szél dobok hangját sodorta felém. Nekem azonban már csillapodott az éhségem és a vágyam, hogy emberekkel találkozzam. Egy ideig most újra megleszek egyedül. – Nem, most csak haza akarok menni, hogy kibőgjem magamat – mondta olykor Toralf estefelé. A többi iszákos mindig jót vihogott rajta. Hogy Toralf valóban így is tett, az más kérdés volt. – Tedd fel annak a dühös pasasnak a lemezét – mondta, amikor hazaértünk. – Aztán sétálunk egyet. Fogalmam sincs róla, hogy valóban szerette-e Charles Mingust – vagy ami azt illeti, bármelyik dzsesszlemezemet –, vagy csak társaságot akart a búslakodáshoz. De Toralf és én sokszor együtt indultunk neki a sötét éjszakának. – Gyerünk, sajnáljuk magunkat! – nevetett olyankor. Toralffal fekete lyukaknak neveztük ezeket az alkalmakat. Olvastam egy Finkelstein nevű pasasról, aki felfedezte, hogy lyukak vannak a világűrben, amelyek mindent magukba szívnak, ami túl közel kerül hozzájuk, még a fényt is, és ezek a lyukak olyan feketék, hogy szabad szemmel nem lehet megfigyelni őket. És pontosan ilyen volt ez az egész. Nem láttál semmit, nagyszerűen ment minden, ám egy napon úgy érezted, hogy a gravitációs mezőbe kerültél, és szemernyi esélyed sem maradt, mert magába szippant a reménytelenségből és a feneketlen két-ségbeesésből álló fekete lyuk. Odabent pedig minden a feje tetejére állt, és te azon tűnődtél, voltaképp miben reménykedhetnél, mi okod volna arra, hogy ne keseredj neki. Egy lyukban voltál, ahol csak az idő segíthetett rajtad, nem volt más választásod, mint hogy feltedd egy másik depressziós lélek, a dzsessz dühös csillaga, Charles Mingus egyik lemezét, és abban bízz, hogy átkerülsz a másik oldalra, mint valami kicseszett Alice a nyúl üregén át. Finkelstein és az emberek szerint ugyanis pontosan így volt: a fekete lyukak másik oldalán egy feje tetejére állított csodaország van. Nem tudom, de azt hiszem, a vallás is épp olyan jó és valószínű, mint bármi más. Elnéztem arra, amerre az ösvény folytatását sejtettem. A tájra, amely mintha felemelkedett és a felhőtakaróba veszett volna. Eltűnt. Megszűnt létezni. Odabent valahol kezdetét vette a hosszú éjszaka.

Nyolcadik fejezet

Bobby az egyik lány volt a királyi palota parkjából. Hosszú barna haja volt, szelíd pillantása, és hasist szívott. Természetesen ez igen felületes leírása egy embernek, de elsőként ezek a dolgok jutnak eszembe róla. Nem beszélt sokat, ám annál több jointot füstölt el, és ezért volt szelíd a pillantása. Nagyon hasonlóak voltunk. Valójában Borgnynak hívták, és gazdag családból származott, egy nyugati városrészből. Vagyis annyira nem volt gazdag, mint amennyire szerette volna, csak tetszett neki a lázadó hippi lány figurája, aki szakít a szociális és gazdasági biztonsággal és a polgári léttel azért, hogy… Hm, miért is? Hogy kipróbáljon néhány naiv elképzelést, amelyet arról gyártottak, hogyan kellene élni az életet, miközben az ember kitágítja a tudatát, és elveti a régimódi szokásokat. Például azt, hogy ha egy férfinak és egy nőnek gyereke születik, az bizonyos felelősséget ró mindkét félre. Mint említettem, sokban hasonlítottunk egymásra. A parkban ültünk, és egy pasast hallgattunk, aki rémesen játszotta a The Times They Are a-Changin’ című Bob Dylan-dalt egy elhangolódott gitáron, amikor Bobby bejelentette, hogy állapotos. És meglehetősen biztos abban, hogy én vagyok az apa. – Klassz, szülők leszünk – mondtam, és igyekeztem úgy tenni, mintha nem hidegzuhanyként ért volna a hír. – Elég, ha tartásdíjat fizetsz – válaszolta Bobby. – Erre semmi szükség, hiszen itt vagyok. Ketten vagyunk. – A kettő stimmel – bólintott Bobby. – De nem mi ketten. – Nem? Akkor mégis… ki? – Ingvald és én – intett Bobby a gitáros pasas felé. – Együtt vagyunk, és azt mondta, szívesen vállalja az apaságot. Már ameddig fizeted a tartásdíjat. És így lett. Azzal a különbséggel, hogy Ingvald mégsem maradt olyan sokáig. Amikor Anna megszületett, Bobby már egy másik fickóval járt, szintén valami I betűssel, talán Ivarnak hívták. Nagyon rendszertelen időközönként láthattam Annát, de az soha nem merült fel, hogy magamhoz vegyem. És nem is akartam volna, legalábbis akkoriban úgy gondoltam. Nem azért, mert nem törődtem vele, az első pillanatban fülig beleszerettem, ahogy megláttam. A szeme kéken ragyogott, ahogy a babakocsiból gurgulázva felnézett rám, és bár nem is ismertem, egyik pillanatról a másikra ő lett a legdrágább kincsem. Talán éppen emiatt volt. Annyira kicsi és sebezhető, egyben olyan végtelenül drága volt a szívemnek, hogy nem akartam kisajátítani. Nem voltam képes rá. Nem mertem. Biztos voltam benne, hogy valami rosszat csinálok, valami jóvátehetetlent, valahogyan maradandó sérülést okozok neki. Nem azért, mert felelőtlen vagy gondatlan volnék, csak híján vagyok az egészséges ítélőképességnek. Ezért mindig kész voltam követni minden idegen tanácsát, és másokra hagyni a fontos döntéseket. Még akkor is, ha tudtam, hogy a másik – ez esetben Bobby – sem alkalmasabb a feladatra, mint én. Gyáva – igen, ezt a szót kerestem. Így aztán távol maradtam, hasist árultam, hetente egyszer beugrottam Bobbyhoz a pénz felével, és olyankor belepillantottam az Anna nevető szeméből áradó, mágikus kék ragyogásba, és néha az ölembe is vettem őt, miközben megittunk egy kávét, ha Bobby éppen két pasas között volt. Azt mondtam Bobbynak, ha távol tartja magát a királyi palota parkjától és a drogtól, én is távol

tartom magamat a fedett nyomozóktól, a Halásztól és a bajtól. Ugyanis neki és Annának ártottam volna, ha rács mögé kerülök. Bobby szülei, akik mint említettem, nem voltak gazdagok, ám megbecsült polgárok voltak, idejekorán világossá tették, hogy semmi közük a hasist szívó, felelőtlen, erkölcstelen, hippi lányukhoz, boldoguljon csak egyedül a gyerek apjával – ha kell, állami segítséggel. Aztán eljött a nap, amikor Bobby azt mondta, hogy rohadtul nem bírja már elviselni a kicsit. Anna sírt, vérzett az orra, és négy napon keresztül lázas volt. Amikor lenéztem a kiságyba, a kék ragyogás helyett csak kék karikákat láttam a szeme alatt. Sápadt volt, a térdét és a könyökét nagy és különös véraláfutások tarkították. Bevittem az ügyeletre, majd három nap múlva megjött az eredmény. Leukémia. Egyirányú utca a halál felé. Az orvosok négy hónapot adtak neki. Mindenki azt mondta, hogy ez így szokott történni, egyszer csak lecsap a villám, véletlenszerűen, könyörtelenül, értelmetlenül. Tomboltam, kérdezősködtem, telefonáltam, utánajártam, konzultáltam, míg végül sikerült kiderítenem, hogy létezik egy kezelés Németországban. Közel sem segített mindenkin, ráadásul egy vagyonba került, de egyvalamit mégiscsak nyújtott: reményt. A norvég állam azonban jóval józanabb volt annál, mintsem hogy törékeny reményekbe ölje a pénzét, inkább fordította valami másra, Bobby szülei pedig azt mondták, hogy ez a sors keze, egyébként meg a norvég egészségügy dolga, ők ugyan egy vasat sem adnak valami náci országbeli csodakúrára. Számítottam erre. Bár ötször annyi hasist adtam el, mint máskor, nyilvánvaló volt, hogy kifutok az időből. Mégis megpróbáltam, tizennyolc órás műszakot vállaltam, őrült módjára güriztem. Ha a palota parkjában éjszakára elült a forgalom, leköltöztem a katedrálishoz. Amikor legközelebb bementem a kórházba, azt kérdezték, miért nem járt három napja egyikünk sem a kislánynál. – Bobby nem jött be? Az ápolónő és az orvos a fejét rázta, azt mondták, próbálták hívni, de a telefontársaság tájékoztatása szerint kikapcsolták nála a telefont. Amikor elmentem Bobbyhoz, ágyban feküdt, azt állította, beteg, és hogy az én hibám, amiért nem volt pénze a telefonszámlára. Kimentem a fürdőszobába, és amikor ki akartam dobni egy csikket, észrevettem a véres vattapamacsot. A szemetes mélyén a fecskendőt is megtaláltam. Félig-meddig számítottam erre, számtalanszor láttam már, ahogy a Bobbynál törékenyebb lelkek átlépik a határt. És mit csináltam? Semmit. Otthagytam Bobbyt, s megpróbáltam meggyőzni magamat arról, hogy Anna jobb helyen van a kórházban, mint az anyjánál vagy az apjánál. Tovább árultam a hasist, és arra az átkozott csodakúrára spóroltam, miközben kényszerítettem magamat, hogy higgyek benne, mert a másik lehetőség elviselhetetlen volt, mert a rettegés, hogy a ragyogó kék szemű kislány meghalhat, még a saját halálfélelmemnél is rosszabb volt. Mert onnan merítünk vigaszt, ahol találunk: egy német orvosi folyóiratból, egy fecskendő heroinból, egy vadonatúj könyv egyik fejezetéből, amely örök életet ígér, csak alá kell vetned magad az új megváltónak, amelyet épp akkor dobtak piacra. Így aztán tovább árultam a hasist, számoltam a koronákat és a napokat. Ekkor kaptam meg a Halász állásajánlatát. Két nap. A felhőtakaró alacsonyan lógott, de nem adott esőt. A föld forgott, mégsem láttam a napot. Az órák, ha lehet, még egyhangúbban teltek. Igyekeztem átaludni őket, de Valium nélkül egyszerűen nem ment. Kezdtem az őrület szélére sodródni. Egyre inkább. Knutnek igaza volt. Nincs rosszabb, mint egy golyó, amelyről nem tudod, mikor érkezik. Később, az este folyamán elegem lett.

Mattis azt mondta, hogy a lakodalom három napig tart. Megfürödtem a patakban. Már észre sem vettem a szúnyogokat, csak akkor voltak bosszantóak, amikor a szemembe, a számba vagy evés közben a kenyeremre repültek. A vállam sem fájt már. Különös, de amikor a temetés utáni napon felébredtem, egyszer csak megszűnt a sajgás. Törtem a fejemet, megpróbáltam visszaemlékezni rá, hogy csináltam-e valami különlegeset, de semmi sem jutott az eszembe. Fürdés után kiöblítettem az ingemet, kicsavartam, és felvettem. Bíztam benne, hogy valamennyire megszárad, mire a faluba érek. Azon töprengtem, hogy magammal vigyem-e a pisztolyt. Végül úgy döntöttem, hogy a kunyhóban hagyom, és a pénzövvel együtt a moha mögé rejtettem. A puskára és a lőszeresdobozra néztem. Eszembe jutott, amit Mattis mondott. Hogy az emberek csak azért nem lopnak Kåsundben, mert itt nincs mit ellopni. A fegyver nem fért el a deszka mögött, ezért egy darab kátránypapírba csavartam, amelyet az ágy alatt találtam, és négy nagyobb kő alá rejtettem a pataknál. Azután elindultam. A széllökések ellenére volt valami nehéz a levegőben, ami a halántékomat nyomta. Mintha vihar készülődött volna. Lehet, hogy már vége az ünnepségnek. Elfogyott az alkohol. A szabad nőket mind elvitték. De ahogy közeledtem, újra hallottam a dobokat. Elhagytam a templomot, és a kikötő felé tartottam. Követtem a hangot. Letértem az útról, kelet felé indultam, fel egy magaslatra. Szürke kősivatag terült el előttem egy földnyelven, amely az acélkék tengerbe nyúlt. A földnyelv végében letaposott sík terület húzódott, ott táncoltak. Egy öt-hat méter magas, obeliszkre hasonlító kő mellett, amely a földből nőtt ki, hatalmas máglya égett. A kő körül kisebb kövek feküdtek több körben. A kövek között nem volt látható szimmetria, sem felismerhető minta, mégis egy befejezetlen épület falainak tűntek. Jobban mondva egy épületnek, amely összedőlt, leégett, vagy amelyet leromboltak. Odamentem hozzájuk. – Helló! – kiáltotta egy magas, szőke, számi inget viselő fickó, aki a síkság szélén állva a hangába vizelt. – Ki vagy? – Ulf. – A déli! Jobb későn, mint soha. Isten hozott! – Megrázta a szerszámát, amitől ide-oda potyogtak a cseppek, majd visszadugta a nadrágjába, és kezet nyújtott. – Kornelius vagyok, Mattis másodunokatestvére. Úgy bizony. Némi tétovázás után megszorítottam a kezét. – Szóval ez itt a bálványkő – mondtam. – Ez egy templomrom volna? – A Ceavccageađge? – Kornelius megrázta a fejét. – Beaive-Vuolab hajította ide. – Tényleg? És az ki? – Egy borzasztóan erős számi. Egy félisten. Nem is, negyed! Egy negyedisten. – Hm. És miért dobálnak ide nehéz köveket negyedistenek? – Miért dobál az ember nehéz köveket bárhová? Hogy az erejét fitogtassa! – Nevetett. – Miért nem jöttél korábban, Ulf? Nemsokára vége a bulinak. – Eltévedtem, azt hittem, a templomban lesz az esküvő. – Azoknál a babonásoknál? – Egy laposüveget húzott elő. – Mattis tisztességesebben összeadja a jegyespárokat, mint akármelyik vérszegény lutheránus. – Valóban? És melyik isten nevében? A máglya és a hosszú asztal felé hunyorogtam. Egy zöld ruhás lány abbahagyta a táncot, és kíváncsian felém pillantott. A távolból is látszott, milyen karcsú alakja van. – Isten? Szó sincs istenségről, a norvég állam nevében adja össze őket. – Megvan hozzá a felhatalmazása? – Meg ám. Ő az egyik a háromból a faluban. – Kornelius a levegőbe emelte az öklét, és sorra kinyitotta az ujjait: – Ott van a lelkész, a bíró és a hajóskapitány.

– A mindenit! Ezek szerint Mattis hajóskapitány is? – Mattis? – Kornelius nevetett, majd meghúzta a laposüveget. – Talán úgy néz ki, mint egy halász számi? Nem láttad még, hogyan jár? Nem, az öreg Eliassen a hajóskapitány. Ő csak a hajókon adhatja össze a népeket, oda azonban asszonyszemély be nem teszi a lábát. Úgy bizony. – Hogy érted azt, hogy láttam-e már, hogyan jár Mattis? – Csak egy nomád réntartó számi lehet ilyen karikalábú, egy halász számi soha. – Tényleg? – A hal miatt. – Kornelius felém nyújtotta a laposüveget. – A fennsíkon nem esznek halat, így nem jutnak jódhoz. Puhák lesznek a csontjaik. Mondandóját illusztrálandó széttárta a térdét. – Te pedig… – Csaló számi vagyok. Az apám bergeni, de el ne áruld senkinek. Főleg az anyámnak ne. Hahotázott, én pedig nem tehettem mást, vele nevettem. Az ital még annál is borzalmasabb volt, mint amit Mattistól kaptam. – Akkor mi volna Mattis? Lelkész? – Majdnem – felelte Kornelius. – Oslóba ment, hogy teológiát tanuljon, de azután elvesztette a hitét, és átnyergelt a jogra. Három éven keresztül kinevezett bíróként dolgozott Tromsø-ben. Úgy bizony. – Ne vedd rossz néven, Kornelius, de ha nem tévedek, amit most elmeséltél, annak legalább a nyolcvan százaléka csalás és hazugság. Kornelius meglepett arccal bámult rám. – A fenébe is, dehogy! Mattis először az istenbe, majd a jogállamba vetett hitét veszítette el. Mindig azt mondja, hogy ma már csupán az alkoholtartalomban hisz. Kornelius nevetve hátba vágott, olyan erővel, hogy az ital kis híján visszaköszönt. Amit voltaképpen nem is bántam volna. – Mi az ördög van ebben? – kérdeztem, és visszaadtam neki a laposüveget. – Raikas – válaszolta. – Erjesztett rénszarvastej. – Gyászosan csóválta a fejét. – De a fiatalok manapság csak üdítőitalokat, kólát akarnak. Motoros szán és hot dog. Szesz, hagyományos szán és rénszarvashús, mindezek hamarosan eltűnnek, mi pedig megyünk a levesbe. Úgy bizony. – Ivott egy vigaszkortyot, majd visszacsavarta a laposüveg kupakját. – No, nézd csak, itt jön Anita. Néztem, ahogy a zöld ruhás lány mintegy véletlenül felénk sodródik, és kihúztam magamat. – Nana, Ulf! – mondta halkan Kornelius. – Hagyd, hogy jövendöljön neked, de többet ne. – Jövendöljön? – Látnok. A lány egy igazi sámán. De nem akarod azt, amit ő. – Ami mi is volna? – Tudod te azt. – Hm. És miért nem? Házas? Jegyben jár? – Nem, de nem akarod azt, amije van. – Amije van? – Amit terjeszt. Lassan bólintottam. Kornelius a vállamra tette a kezét. – De érezd csak jól magad. Kornelius nem pletykál. A lány felé fordult. – Szia, Anita. – Szia, Kornelius. Kornelius nevetett, és elment. A lány pedig elém állt, és csukott szájjal mosolygott. Izzadt volt, és még mindig zihált a tánctól. Két tűzvörös pattanás virított a homlokán, a tűhegynyi pupillák és a

szemében megvillanó vadság magáért beszélt. Drog, feltehetően speed. – Szia – mondtam. Nem válaszolt, csak tetőtől talpig végigmért. A másik lábamra nehezedtem. – Akarsz engem? – kérdezte. Megráztam a fejemet. – Miért nem? Megvontam a vállamat. – Egészséges férfinak tűnsz. Mi a baj? – Ha jól értettem, tudsz olvasni az emberekben. A lány nevetett. – Ezt Kornelius mondta? Bizony, Anita képes rá. És benned azt olvasta, hogy néhány másodperccel ezelőtt még akartad Anitát. Mi történt, megijedtél? – Nem miattad van, hanem miattam. Van egy hangyányi szifiliszem. Amikor elnevette magát, azonnal megértettem, miért mosolygott az imént csukott szájjal, a fogát eltakarva. – Van óvszerem. – Valójában több, mint egy hangyányi. Leesett a farkam. Egy lépéssel közelebb jött. Az ágyékomra tette a kezét. – Nem úgy tűnik. Gyere, a templom mögött lakom. Megráztam a fejemet, és megragadtam a csuklóját. – Átkozott déliek! – sziszegte, és kitépte a kezét a szorításomból. – Mi a baj egy kis dugással? Nemsokára úgyis meghalunk, hát nem tudjátok? – Dehogynem, hallottam a pletykákat – feleltem, és körülnéztem, merre tudnék elsomfordálni. – Nem hiszel nekem – mondta Anita. – Nézz rám! Azt mondtam, hogy nézz rám! Ránéztem. Elmosolyodott. – Jaj, igen, Anita látja jól. Ott a halál a szemedben. Ne fordulj el! Anita látja, hogy le fogod lőni a tükörképet. Igen, lelövöd a tükörképet. Ekkor egy apró riasztócsengő szólalt meg a fejemben. – Milyen átkozott déliekről beszéltél? – Hát, rólad. – És még kiről? – Nem árulta el, hogy hívják. – Megfogta a kezemet. – De most már jósoltam neked, úgyhogy végre… Kiszabadítottam a kezemet. – Hogy nézett ki? – Nahát, te félsz. – Hogy nézett ki? – Miért olyan fontos ez? – Kérlek, Anita! – Jól van, jól van, nyugodj meg. Vékony férfi. Hitlerjugend-frizura. Különcnek tűnt. A mutatóujján hosszú volt a köröm. A rohadt életbe! A Halász mindig megtalálja, amit keres. Maga és én soha nem fogjuk megérteni, hogyan, de a Halász tudja. Mindig. Nyeltem egyet. – Mikor találkoztál vele? – Most, közvetlenül azelőtt, hogy megérkeztél. Bement a faluba, azt mondta, beszélnie kell

valakivel. – Mit akart? – Egy másik délit keresett, akit Jonnak hívnak. Te vagy az? Megráztam a fejemet. – Az én nevem Ulf. Mit mondott még? – Semmit. Megadta a telefonszámát arra az esetre, ha hallok valamit, oslói szám volt. Miért nyaggatsz ezzel? – Csak várok valakit, aki utánam hozza a puskámat, de valószínűleg nem ő az. Vagyis Johnny Moe itt volt. Én pedig a kunyhóban hagytam a pisztolyt. Olyan helyre mentem, ahol veszély les rám, és nem hoztam magammal az egyetlen dolgot, amely némi biztonságot jelentene. Mert úgy véltem, hogy nehézséget okozna, ha találkozom egy nővel, és le kell vetkőznöm. Most meg találkoztam egy nővel, és nyilvánvalóan mégsem akarok levetkőzni. Ekkora idiótaságot lehet még tetézni? Az volt a különös, hogy sokkal inkább dühösnek éreztem magam, mint rémültnek. Ijedtebbnek kellene lennem. Le fog lőni. Azért rejtőztem el itt, mert életben akarok maradni, nem? Akkor jó lesz összeszednem magam, és tényleg életben maradni egy ideig! – Azt mondod, hogy a templom mögött laksz? Anita arca felragyogott. – Igen, nincs messze. A kavicsos útra pillantottam. Johnny bármikor visszajöhet. – Átvághatnánk a temetőn, hogy senki se lásson bennünket? – Miért baj az, ha meglátnak? – Én csak… khm… A jó híred miatt. – A jó hírem miatt? – fortyant fel. – Mindenki tudja, hogy Anita szereti a férfiakat. – Oké, akkor az enyém miatt. Megvonta a vállát. – Ha ilyen kényes vagy rá, hát legyen. A ház ablakain függönyök voltak. A folyosón pedig egy pár férficipőbe botlottam. – Ki… – Az apámé – mondta Anita. – És nem kell suttognod. Alszik. – Nem olyankor szokás suttogni? – Még mindig félsz? A cipőre pillantottam. Kisebb volt az enyémnél. – Nem. – Nagyszerű. Gyere… Bementünk a hálószobájába. Szűkös volt, az ágyat pedig egy személyre szabták. Egy vékony személyre. Anita áthúzta a ruháját a fején. Engem az ágyra lökött, kigombolta a nadrágomat, és az alsónadrágommal együtt lerántotta rólam. Azután kikapcsolta a melltartóját, és kilépett a bugyijából. A bőre sápadt volt, szinte fehér, itt-ott vörös foltokkal és karmolásokkal, tűszúrások nyomát azonban nem láttam rajta. Szép volt. Nem is erről volt szó. Leült az ágyra, és rám nézett. – Mi volna, ha levennéd a zakódat? Miközben kibújtam a zakóból, és az ingemmel együtt a helyiségben lévő egyetlen szék támlájára terítettem, a szomszéd szobából átszűrődő horkolást hallgattam. Erőteljes, recsegő belégzés, vibráló kilégzés, mint egy lyukas kipufogó. Anita kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. – Elfogyott a gumi – állapította meg. – Akkor nagyon óvatosnak kell lenned, mert nem akarok gyereket.

– Nem tudok óvatos lenni – vágtam rá gyorsan. – Sosem ment. Mi volna, ha csak… khm… szórakoznánk egy kicsit? – Szórakoznánk? – Elképesztő utálattal ejtette ki a szót. – Apának van óvszere. Azzal meztelenül kiment. Hallottam, ahogy kinyílik a szomszéd szoba ajtaja, mire a horkolás néhányszor megbicsaklott, és ütemet váltott, majd visszaállt az eredeti ritmusba. Néhány másodperccel később Anita egy kopott barna pénztárcával tért vissza, és átkutatta. – Tessék! – mondta, és egy négyzet alakú műanyag csomagocskát dobott az ölembe. A műanyag széle megviselt volt. Egy esetleges lejárati dátumot kerestem a csomagoláson, de nem találtam. – Nem fog menni gumival – mondtam. – Egyszerűen béna vagyok hozzá. – Jaj, dehogynem! – jelentette ki Anita, és megragadta a halálra rémült farkamat. – Sajnálom. És mivel foglalkozol itt, Kåsundben, Anita? – Fogd be! – Hm. Talán egy kis… khm… jódra volna szükség? – Azt mondtam, fogd be! Lepillantottam a kis kézre, amely láthatóan úgy vélte, hogy képes csodát tenni. Azon törtem a fejemet, hol lehet Johnny. Egy ilyen apró településen valószínűleg nem nehéz találni valakit, aki elmeséli neki, hogy az újonnan érkezett déli a vadászkunyhóban húzta meg magát. Ott és a lakodalomban fog majd keresni. Kornelius azt ígérte, tartja a száját. Amíg itt vagyok, biztonságban érezhetem magam. – A mindenségit, ide nézz! – csicseregte Anita elégedetten. Elképedve bámultam a csodát. Valamiféle stresszreakció lehetett, olvastam valahol, hogy a felakasztott férfiaknak olykor merevedésük van. Anita, anélkül hogy eleresztett volna, vagy egy pillanatra is abbahagyta volna, amit csinált, a bal kezével felkapta az óvszert, a fogával feltépte a csomagolást, kiszippantotta belőle a gumit, majd a szájával egy o-t formázott körülötte. Azután előrebukott, majd amikor újból felemelte a fejét, már felöltözve, harcra készen álltam. Hátracsúszott az ágyon, és szétvetette a lábát. – Csak azt akartam mondani, hogy… – Nem fejeznéd már be a szövegelést, Ulf? – …nem szeretem, ha utána azonnal kihajítanak. Nekem is van önbecsülésem, és ha te… – Fogd be a szád, és húzz bele, amíg még képes vagy rá. – Megígéred? Felsóhajtott. – Csak dugd meg végre rendesen Anitát. Feljebb kúsztam az ágyon. Anita segített a helyemre kerülnöm. Behunytam a szememet, és mozogni kezdtem, nem túl gyorsan és nem is túl lassan. Anita nyögött, káromkodott, és esküdözött, de úgy, hogy biztatásnak véltem. Egyéb metronóm hiányában hamarosan felvettem a szomszéd szobából átszűrődő horkolás ritmusát. Éreztem, hogy alakul a dolog. Igyekeztem nem az óvszer állapotára gondolni, sem arra, hogyan nézne ki az utód, amely Anita és az én keresztezésemből jön a világra. Anita hirtelen megmerevedett, és teljesen elnémult. Abbahagytam a pumpálást, azt hittem, hallott valamit, szabálytalanságot az apja horkolásában, vagy a ház felé közeledő lépteket. Visszafojtott lélegzettel hallgatóztam. A horkolás épp olyan egyenletes ritmusú fűrészelésnek tűnt, mint korábban. Azután az alattam heverő női test egyszer csak teljesen elernyedt. Nyugtalanul néztem le rá. A szeme csukva volt, és teljesen élettelennek tűnt. A pulzusát keresve óvatosan a nyakára fontam a hüvelyk- és a mutatóujjamat. Nem találtam. A rohadt életbe, hol a pulzusa, csak nem…? Ekkor egy halk hang hagyta el a száját. Először csak egy tompa morgás, amely azután egyre

emelkedett, és végül egészen ismerősnek tűnt. Recsegő belégzés, repedt kipufogóra emlékeztető kilégzés. Minden kétséget kizáróan az apja lánya volt. Beszuszakoltam magam a kis női test és a fal közé, éreztem a hátamhoz simuló hideg tapétát és a csípőmbe mélyedő ágykeretet. De biztonságban voltam. Egyelőre. Behunytam a szememet. Két gondolat kavargott bennem. Hogy nem vettem be Valiumot. És hogy le fogom lőni a tükörképet. Azután elhajóztam az álmok országa felé.

Kilencedik fejezet

Megpillantottam Anita apját a reggelizőasztalnál, szakasztott úgy nézett ki, mint amilyennek a horkolása alapján elképzeltem. Szőrös, meglehetősen kövér és mogorva. Még a lyukacsos atléta is stimmelt. – Na? – kérdezte. Mogorván. Majd egy félig megevett kenyérszeletbe nyomta a cigarettacsikket. – Úgy festesz, mint akinek szüksége volna egy kávéra. – Köszönöm – válaszoltam megkönnyebbülve, és leültem vele szemben az asztal túloldalára. Rám nézett. Azután megint az újságra szegezte a pillantását, megnyalta a ceruza hegyét, és a tűzhelyen álló kanna felé biccentett. – Tölts magadnak. Nem fogod megdugni a lányomat és ki is szolgáltatni magadat. Bólintottam, és elővettem egy csészét a szekrényből. Miközben kitöltöttem a koromfekete kávét, kinéztem az ablakon. Még mindig be volt borulva. Az apa az újságba mélyedt. A csendben Anita halk horkolása ütötte meg a fülemet. Az órám szerint negyed tíz volt. Vajon Johnny még a faluban van, vagy már továbbutazott, hogy valahol másutt keressen? Belekortyoltam a kávéba. Az az érzésem támadt, hogy akár meg is rághatnám, mielőtt lenyelem. – Mondj nekem… – Anita apja felnézett rám. – …egy másik szót a kasztrálásra. Visszanéztem rá. – Herélés. Lepillantott az újságra. – Egy l-lel? – Igen. – Igen, alighanem ez lesz az. – Megnyalta a ceruzát, és beírta a szót a keresztrejtvénybe. Amikor felhúztam a cipőmet a folyosón, és indulni készültem, Anita kiviharzott a hálószobájából. Sápadtan és meztelenül, kócosan, vad pillantással. A karjába zárt, szorosan átölelt. – Nem akartalak felébreszteni – mondtam, miközben hiába próbáltam az ajtó felé slisszolni. – Visszajössz? Hátrahajoltam, és ránéztem. Tudta jól, hogy tudom. Hogy nem szoktak visszajönni. De akkor is tudni akarta. Vagy mégsem. – Megpróbálok – válaszoltam. – Megpróbálsz? – Igen. – Nézz rám. Nézz rám! Megígéred? – Természetesen. – Kimondtad, Ulf. Megígérted. És senki sem tesz ígéretet Anitának, anélkül hogy be ne tartaná. Érted? Szavadat adtad. Nyeltem egyet. Bólintottam. Gyakorlatilag nem ígértem neki mást, mint hogy megpróbálom. Például megpróbálok időt keríteni rá. Sikerült kiszabadítani az egyik karomat, és a kilincs felé nyújtóztam.

Jókora vargabetűvel mentem vissza a kunyhóhoz. Északkelet felől kerültem meg a dombot, és a facsoporton keresztül ereszkedtem le. Végiglopakodtam a fák között. A rénszarvasbika a kunyhónál állt, és az agancsát az épület egyik sarkához dörzsölte. Biztosan nem merészkedett volna ilyen közel, ha volna valaki odabent. Ennek ellenére lekúsztam a patakmederbe, és összegörnyedve követtem a partot addig a helyig, ahol elrejtettem a puskát. Félregördítettem a köveket, kitekertem a fegyvert a kátránypapírból, ellenőriztem, hogy meg van-e töltve, és szapora léptekkel a kunyhóhoz indultam. A rénszarvas nem mozdult a ház mellől, helyette érdeklődve szimatolt felém. Az ég tudja, milyen szagot érzett rajtam. Bementem a házba. Valaki járt odabent. Johnny itt járt. A pillantásom végigsiklott a helyiségen. Nem volt jelentősebb változás. A szekrényajtó félig nyitva állt, holott én mindig zárva tartottam az egerek miatt. Az üres bőrtáska egy kissé kilógott az emeletes ágy alól, a belső ajtókilincsen pedig némi hamura bukkantam. Kifeszítettem a deszkát a szekrény mellett, és bedugtam a karomat. Fellélegeztem, amikor az ujjaim kitapogatták a pisztolyt és a pénzövet. Azután leültem az egyik székre, és megpróbáltam végiggondolni, mi járhatott Johnny fejében. A táskából nyilván rájött, hogy itt voltam, ám mivel sem a pénzt, sem a drogot nem találta meg, és egyéb holmira sem lelt, talán arra a következtetésre jutott, hogy továbbálltam, és szereztem egy jóval praktikusabb hátizsákot. Ezután bedugta a kezét a kályhában lévő hamuba, hogy megnézze, meleg-e még, hátha sikerül kiderítenie, mekkora előnyre tehettem szert. Eddig tudtam követni a gondolatmenetét. És most? Vajon továbbutazik, mivel fogalma sincs, hová mehettem, vagy hogyan hagytam el Kåsundöt? Vagy meghúzta magát valahol a közelben, és vár, hátha visszajövök? Ebben az esetben miért nem próbálta meg eltüntetni a nyomait, hogy ne szimatoljak veszélyt? Vagy várjunk csak! Hiszen épp az előbb állapítottam meg, hogy a nyilvánvaló nyomok azt jelzik, továbbállt… És Johnny pontosan azt akarta elérni, hogy erre a következtetésre jussak! A rohadt életbe! Megragadtam a távcsövet. Végigpásztáztam a horizontot, amelyet mostanra már úgy ismertem, mint a tenyeremet. Kerestem valamit, bármit, ami nem volt ott azelőtt. A szememet meresztettem. Koncentráltam. Azután újrakezdtem. Néhány órával később eluralkodott rajtam a fáradtság. De nem akartam kávét főzni, mert a füst több kilométeres körzetben nyilvánvalóvá tette volna, hogy visszatértem. Bárcsak eleredne végre az eső, bárcsak kieresztenék magukból a felhők a vizet, bár történne végre valami! Ez az átkozott várakozás lassan megőrjített. Letettem a távcsövet. Egy kis időre behunytam a szememet. Egészen közel mentem a rénszarvasbikához. Éber pillantással nézett rám, de nem mozdult. Megsimogattam az agancsát. Majd felmásztam a hátára. – Gyí! – mondtam. Tett néhány lépést. Először csak tétován. – Ez az! Azután sokkal határozottabbá váltak a léptei. Majd fürgébbekké. A falu felé tartott. A térde egyre szaporábban kattogott, mint egy atombombához közeledő Geiger–Müller-számláló. A templom leégett. Hát persze, hiszen itt voltak a németek. Ellenállókra vadásztak. Azonban a romok még álltak, füstölögtek, és meleget árasztottak. Csupa kő és hamu. A fekete kövek között pedig ott táncoltak ők, némelyikük meztelenül. Őrjöngve, sebesen táncoltak, annak ellenére, hogy a lelkész

éneke lassú és vontatott volt. A lelkész fehér talárja fekete lett a koromtól, és ott állt előtte az ifjú pár, a menyasszony feketébe, a vőlegény pedig a sapkájától a klumpájáig fehérbe öltözve. Az ének elnémult, én pedig közelebb ügettem a rénszarvas hátán. – A norvég állam nevében ezennel házastársakká nyilvánítalak benneteket – mondta a lelkész, barna levet köpött a mellette lógó feszületre, felemelt egy bírói kalapácsot, és az oltár feketére perzselődött korlátjára sújtott. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Felriadtam. Fejemet a falnak támasztva ültem. A fenébe, ezek az álmok kikészítenek! A kopogás azonban nem maradt abba. A szívem kihagyott egy ütemet, és az ajtóra meredtem. A puska a falnak döntve állt. Felkaptam, anélkül hogy felemelkedtem volna a székről. A puskatust a vállamra fektettem, és hozzányomtam az arcomat. Az ujjamat a ravaszra tettem. Amikor rájöttem, hogy eddig visszafojtottam a lélegzetemet, mélyen beszívtam a levegőt. Két újabb koppanás. Azután kinyílt az ajtó. Kiderült az ég. És beesteledett. Az ajtó ugyanis nyugatra nézett, és a nyílásban álló női alak mögött ott ragyogott a nap, így mindössze egy sötét sziluettet láttam a szelíd dombok előtt, a feje körül narancsszínű napsugarakból font glória. – Akkor most végem van? – Elnézést – mondtam, és leeresztettem a puskát. – Azt hittem, egy fajd az. A nevetése mély és nyugodt volt, az arca azonban árnyékba burkolózott, ezért csak elképzelni tudtam, hogyan csillog a szemében a fény.

Tizedik fejezet

Johnny elment. – Felszállt a dél felé induló buszra – mondta Lea. Elküldte Knutöt vízért és tűzifáért. Kávét akart. És magyarázatot arra, miért kereste fel egy déli, aki azt akarta tudni, hol vagyok. Megvontam a vállamat. – Sok déli van. Elárulta, mit akar? – Azt mondta, beszélni szeretne magával. Üzleti ügyben. – Ja, igen – mondtam. – Csak nem Johnny volt az? Úgy nézett ki, mint egy gázlómadár? Lea nem válaszolt, csak leült velem szemben az asztalhoz, és megpróbálta elcsípni a pillantásomat. – Megtudta, hogy a vadászkunyhóban lakik, és rávett valakit, hogy mutassa meg neki az utat. Maga azonban nem volt itt, és mivel arról is hallott, hogy látták magát nálam a temetés után, nyilván azt gondolta, hogy én talán tudok valamit. – És mit mondott neki? Hagytam, hogy hosszan a szemembe nézzen. Rengeteg rejtegetnivalóm volt, ugyanakkor semmi. Felsóhajtott. – Azt, hogy visszament délre. – Miért mondta ezt? – Mert nem vagyok ostoba. Nem tudom, és nem is akarom tudni, milyen bajban van, de nem akarom még nagyobb bajba keverni. – Még nagyobba? Megrázta a fejét, ami jelenthette azt, hogy rosszul fejezte ki magát, hogy félreértettem, és azt is, hogy nem akar beszélni róla. Kikukucskált a kémlelőnyíláson. Hallottuk, ahogy Knut lelkesen aprítja a fát. – Ez a pasas azt mondta, hogy magát nem Ulfnek hívják, hanem Jonnak. – Elhitte egy percig is, hogy Ulf a nevem? – Nem. – Mégis felültette a fickót. Hazudott neki. Mit mond erről a könyvük? Lea a fejszecsapások felé intett. – Knut azt mondja, hogy vigyáznunk kell magára. És a könyv is valami hasonlót ír. Egy ideig csendben ültünk. Az én kezem az asztalon, az övé az ölében pihent. – Köszönöm, hogy a szárnyai alá vette Knutöt a megemlékezés alatt. – Igazán nincs mit. Egyébként hogy viseli? – Tulajdonképpen jól. – És maga? Lea megvonta a vállát. – Mi, asszonyok mindennel megbirkózunk. A fejszecsapások abbamaradtak. Knut hamarosan visszatér. Lea ismét megmozdult. A szeme olyan árnyalatban játszott, amelyet soha nem láttam azelőtt, átható pillantása szinte belém vájt. – Meggondoltam magam, Ulf. Tudni akarom, mi elől menekül.

– Bölcsebb volna, ha az első gondolatához tartaná magát. – Mondja el! – Miért? – Mert hitem szerint maga jó ember. És a jó emberek bűnei mindig megbocsáttatnak. – És mi van, ha téved, és nem vagyok jó ember? Akkor a pokol tüzén végzem majd? – Keserűbben hangzott, mint amilyennek szántam. – Nem tévedek, Ulf, mert látom magát. Látom magát. Mély lélegzetet vettem. Még nem tudtam, hogy kijönnek-e a szavak a számon. Belenéztem a szemébe, kék, kék, mint a tenger alattad, amikor tízévesen odafent állsz a sziklán, és az egész valód le akar ugrani, kivéve a lábadat, amely nem mozdul. – Az volt a munkám, hogy kábítószer-adósságot hajtsak be, és embereket öljek – hallottam a hangomat. – Pénzt loptam a munkaadómtól, aki most vadászik rám. És Knutöt is belekevertem, a tízéves fiát. Fizetek azért, hogy kémkedjen nekem. Azaz még egyszer sem fizettem neki, csak akkor kapja meg a pénzt, ha valóban beszámol valami gyanús eseményről. Például, ha olyan pasasokat lát, akik nem haboznak megölni egy kisfiút, ha úgy hozza a szükség. – Kivettem egy cigarettát a csomagból. – Hogy állok most a megbocsátással? Lea kinyitotta a száját, azonban ebben a pillanatban Knut rontott be az ajtón. – Így ni! – mondta, és a kályha elé szórta a tűzifát. – Éhes vagyok. Lea rám nézett. – Van halgombóckonzervem – mondtam. – Pfuj! – fintorgott Knut. – Nem ehetnénk inkább friss tőkehalat? – Attól tartok, hogy azzal itt nem szolgálhatok. – Akkor menjünk ki a tengerre. Kievezünk, és horgászunk. Mehetünk, anya? – Éjszaka közepe van – mondta Lea halkan. A pillantása továbbra is rám szegeződött. – A legjobb időpont a horgászathoz – erősködött Knut föl-le szökdécselve. – Kérlek, anya! – Nincs csónakunk, Knut, tudod… Beletelt egy másodpercbe, mire rájöttem, hogy értette Lea. Knutre néztem. A kisfiú arca elkomorodott. Azután újból felderült. – Elvihetnénk nagyapa csónakját. Ott van a csónakházban, megengedte. – Tényleg megengedte? – Igen! Tőkehal! Tőkehal! Szereted a tőkehalat, Ulf? – Imádom a tőkehalat – válaszoltam, és viszonoztam Lea pillantását. – De nem tudom, hogy az édesanyádnak van-e most kedve hozzá. – Persze, hogy van neki. Nem igaz, anya? Lea nem válaszolt. – Anya? – Hagyjuk Ulfre a döntést – mondta Lea. A kisfiú az asztal és a székem közé furakodott, hogy kénytelen legyek ránézni. – Ulf? – Igen, Knut? – A tiéd lehet a nyelve. A csónakház néhány száz méterre feküdt a kikötőtől. A rothadó moszat és a sós víz szaga homályos nyári emlékeket idézett fel bennem: a fejem beszorult a kissé kicsi úszómellénybe, egy öntelt unokatestvér azzal kérkedett, hogy ők gazdagabbak, csónakjuk és nyaralójuk is van, és egy vörös hajú nagybácsi hevesen káromkodott, amiért nem indul be a csónak motorja.

A csónakházban sötét volt, és kellemes kátrányszag terjengett. A horgászfelszerelés összekészítve hevert a csónakban. – Hatalmas evezős! – Úgy öt-hat méterre becsültem a hosszát. – Csak egy közepes méretű kétpárevezős – mondta Lea. – Jöjjön, mindenkire szükség van ahhoz, hogy meglökjük. – Apáé sokkal nagyobb volt – jegyezte meg Knut. – Egy ötpárevezős. Árboccal. A csónak vízre került, én pedig megpróbáltam száraz lábbal a fedélzetre jutni. Az egyik pár evezőt a villába illesztettem, és átadtam magam az erőteljes, ám nyugodt evezőcsapásoknak. Eszembe jutott, mennyire igyekeztem azon a nyáron jobb lenni evezésben, mint az unokatestvérem, én, a náluk vendégeskedő, szegény árva rokon. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy Lea és Knut nem volt különösebben lenyűgözve. Egy idő múlva megálltam, és behúztam az evezőket. Knut előremászott az orrba, áthajolt a csónak pereme fölött, bedobta a zsinórt, és utánabámult. Néztem, ahogy a pillantása szórakozottá válik, és elkalandoznak a gondolatai. – Ügyes kölyök – mondtam, és levettem a kabátot, amelyet egy szegen találtam a csónakházban. Lea biccentett. Szélcsend volt, a tenger felszíne tükörsima, mintha csak szilárd talaj volna, amelyen elsétálhatunk az északi horizont fölött ragyogó napkorong felé. – Knut szerint magának nincs otthona, ahová hazavárnák – szólalt meg Lea. Megráztam a fejemet. – Szerencsére nincs. – Furcsa lehet. – Micsoda? – Hogy nincs senkije. Senki, aki gondolna vagy vigyázna magára. És senki, akire maga vigyázna. – Pedig megpróbáltam – mondtam, és kibontottam a csomót az egyik horgászzsinóron. – De nem sikerült. – Nem sikerült családot alapítania? – Nem sikerült vigyáznom rájuk – feleltem. – Ahogy nyilván már rájött, nem az a férfi vagyok, akire számítani lehet. – Hallom a szavait, Ulf, de nem tudom, igazak-e. Mi történt? Leakasztottam a villantót a damilról. – Miért szólít még mindig Ulfnek? – Nekem ezt a nevet mondta, úgyhogy így is szólítom. Egészen addig, amíg nem mond mást. Mindenki szabadon eldöntheti, hogyan szólítsák. – És magát mióta hívják Leának? Összehúzta az egyik szemét. – Tényleg egy nő korát firtatja? – Nem úgy értettem… – Huszonkilenc éve. – A Lea szép név, semmi oka arra, hogy megvál… – Azt jelenti, tehén – szakított félbe Lea. – Szerettem volna, ha Sarának hívnak, az hercegnőt jelent. De apa azt mondta, hogy nem lehet Sara Sara a nevem. Úgyhogy helyette huszonkilenc éven keresztül tehénnek szólítottak. Mit szól hozzá? – Hát… – Elgondolkodtam. – Mú? Lea először hitetlenkedve meredt rám. Azután elnevette magát. Lassan hullámzó, mély nevetéssel. Knut megfordult az orrban. – Mi az? Viccet mesélt?

– Igen – felelte Lea, anélkül hogy eleresztette volna a pillantásomat. – Azt bizony. – Hadd halljam! – Később. – Lea felém hajolt. – Mi történt? – Igazából semmi. – Kidobtam a zsinórt a vízbe. – Elkéstem. Lea a homlokát ráncolta. – Miről késett el? – Arról, hogy megmentsem a lányomat. – A víz olyan tiszta volt, hogy láttam, amint a villantó egyre mélyebbre süllyed, míg végül teljesen elnyelte a zöldesfekete mélység. – Mire meglett a pénz, már kómába esett. Három héttel azután halt meg, hogy sikerült megszereznem a németországi kezelés költségeit. Nem mintha segített volna, legalábbis az orvosok azt mondták, hogy mindenképpen túl késő volt már. De a lényeg az, hogy képtelen voltam megtenni, amit meg kellett volna. Olyan ez, mint valami visszatérő dallam az életemben. Hogy nem sikerül megbirkóznom vele… Hogy még arra sem vagyok képes, hogy… Szipogtam. Talán nem kellett volna levennem a kabátot, végtére is, majdhogynem az Északi-sarkon voltunk. Éreztem valamit a karomon. Libabőrös lettem. Egy érintés. Hirtelen fel sem tudtam idézni, mikor érintett meg nő utoljára. Majd eszembe jutott, hogy alig kevesebb, mint huszonnégy órája történt. A fene vigye el ezt a helyet, ezeket az embereket, ezt az egészet! – Ez volt az a pénz, amit ellopott, ugye? Megvontam a vállamat. – A lányáért tette, pedig tudta, hogy megölik, ha a nyomára akadnak. Kiköptem a vízbe, hogy lássam, ahogy valami megtöri azt az átkozott vízfelszínt. – Ha így fogalmazza meg, egészen szépen hangzik – válaszoltam. – Mondjuk inkább azt, hogy olyan apa voltam, aki túl sokáig várt azzal, hogy tegyen valamit a lányáért, ezért aztán késő lett. – De nem azt mondták az orvosok, hogy mindenképpen késő volt már? – Ezt mondták, de nem tudhatták. Senki sem tudhatja. Sem én, sem maga, sem a lelkész, sem az ateisták. Így aztán hiszünk. Hiszünk, mert jobb, mint belátni, hogy csak egyetlen dolog vár bennünket odalent a mélyben, az pedig sötét és hideg. A halál. – Tényleg ezt hiszi? – Maga pedig tényleg azt hiszi, hogy létezik egy kapu, amely mögött angyalok hada és egy fickó várja, akit Szent Péternek hívnak? Vagy nem is, nem hisz ebben! Van azonban egy szekta, amely nagyjából tízszer nagyobb, mint a magáé, és hisz a szentekben. Úgy vélik, hogy ha nem pontosan ugyanabban hisz, amiben ők, mármint egészen pontosan ugyanabban, akkor a pokolra jut. Bizony, a katolikusok szerint maguk evangélikusok a pincében végzik. Maguk szerint pedig ők kerülnek oda. Átkozott nagy mázlija van, hogy ide született, az Északi-sark közelébe, az igazhitűek közé, és nem Olasz- vagy Spanyolországba. Akkor igencsak hosszú út vezetne az üdvösséghez. Láttam, hogy a zsinór megmozdul, ezért meghúztam. Megrándult, érezhetően beleakadt valamibe, valószínűleg sekély itt a víz. Erősen megrántottam – bármiben is akadt meg, most eleresztette. – Maga dühös, Ulf. – Hogy dühös volnék? Nem egyszerűen dühös vagyok, hanem átkozottul dühös. Ha tényleg létezik a maga istene, miért játszadozik így az emberiséggel? Miért engedi, hogy valaki csak azért szülessen erre a világra, hogy szenvedjen, más pedig azért, hogy bőségben éljen? Hogy egyeseknek esélye legyen arra, hogy megtalálják a hitet, amely a megváltáshoz vezet, míg a többség soha nem fogja meghallani isten igéjét? Miért tette… Miért kellett… Ez az átkozott meghűlés. – Elvennie a lányát? – kérdezte Lea csendesen. Pislogtam. – Nincs odalent semmi – mondtam. – Csak sötétség, halál és…

– Hal! – rikkantotta Knut. Odafordultunk. Már elkezdte húzni a zsinórt. Lea még utoljára megpaskolta a karomat, majd a csónak pereme fölé hajolt. A tengerre meresztettük a szemünket. Arra vártunk, hogy felbukkanjon az, ami Knut horgára akadt. Valamilyen oknál fogva egy sárga viharkalap jutott az eszembe, és hirtelen különös előérzetem támadt. Nem, több volt mint előérzet. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy vissza fog jönni. Behunytam a szememet. Igen, most már egészen világosan láttam. Johnny visszajön. Tudta, hogy még mindig itt vagyok. – Hohó! – ujjongott Knut. Amikor kinyitottam a szememet, egy jókora tőkehal vergődött a csónak fenekén. A szeme kidülledt, mintha nem hitte volna el, amit lát. Biztos azért, mert a halál mégsem olyan volt, mint amilyennek képzelte.

Tizenegyedik fejezet

Egy kis sziklaszigethez eveztünk, ahol a csónak kifutott a finom homokkal telehintett partra. Csak néhány száz méter volt a barátságosan lankás sziklasziget és a szárazföld között, amely meredeken és feketén bukott alá a hangával borított fennsíkról a tengerbe. Knut lerúgta a cipőjét, kiment a partra, és egy kőhöz kötötte a csónakot. Felajánlottam Leának, hogy kiviszem, de csak elmosolyodott, és ugyanezt az ajánlatot tette nekem. Knuttel tüzet raktunk, Lea pedig kibelezte, és megtisztította a halat. – Egyszer olyan sok halat fogtunk, hogy talicskát kellett szereznünk, hogy kiürítsük a csónakot – mesélte Knut. Már előre nyalogatta a száját. Nem rémlik, hogy gyerekkoromban túlságosan rajongtam volna a halért. Talán mert olajban sült halfasírt, halrudacska vagy fehér, ondószerű szósszal leöntött gombóc formájában tették elém. – Ebből is jó adag vacsora lesz – mondta Lea, és alufóliába csomagolta az egész halat, amelyet aztán egyenesen a lángok közé dugott. – Tíz perc múlva kész is. Knut láthatóan felélénkült a hamarosan elkészülő étel gondolatától, s a hátamra vetette magát. – Birkózás! – kurjantotta, és bár felálltam, erősen kapaszkodott, és sikerült a hátamon maradnia. – A délinek vége! – Szúnyog szállt a hátamra! – kiáltottam, majd megráztam magam, és ugrabugrálni kezdtem, ideoda dobáltam, mint a ló a lovast a rodeón, míg végül örömtől visongva a homokba huppant. – Ha birkózunk, csináljuk rendesen – mondtam. – Igen! És azt hogy kell? – Szumóbirkózás – feleltem. Fogtam egy botot, és egy kört rajzoltam a finom szemű homokba. – Az nyer, aki elsőként löki ki a másikat a körből. Megmutattam neki a meccsek előtti szertartást, hogyan kell egyet tapsolva egymással szemben leguggolnunk a ringen kívül. – Ezzel kérjük az isteneket, hogy legyenek velünk a mérkőzés alatt, hogy ne legyünk egyedül. Láttam, hogy Lea a homlokát ráncolja, de nem szólt semmit. A kisfiú követte a mozdulataimat, miközben lassan felemeltem a tenyeremet, majd leeresztettem, és végül a térdemre támaszkodtam. – Így tiporjuk össze az ártó szellemeket – mondtam a lábammal a földet döngölve. Knut is toporogni kezdett. – Vigyázz… kész… – suttogtam. Knut arca harcos grimaszba torzult. – Rajt! Bepattant a ring közepére, és kilökött a vállával. – Kint vagy! – ujjongott. A lábnyomom ott éktelenkedett a homokban a körön kívül, a győzelméhez kétség sem fért. Lea nevetve tapsolt. – Még koránt sincs vége a küzdelemnek, Knut-szan Finnmark megyéből – vicsorítottam, és újra leguggoltam. – Aki elsőként eléri az öt győzelmet, az Futabajama. – Futa…? – Knut szaporán leguggolt a másik oldalon.

– Futabajama. Egy valóságos legenda volt szumózásban. Hatalmas, kövér ördög. Vigyázz… kész… Egy derékfogással jócskán a ringen kívülre penderítettem. Négy-négyes állásnál Knut csurom víz volt, és úgy tűzbe jött, hogy megfeledkezett a köszönésről, egyszerűen rám rontott. Félreálltam az útjából, ő pedig nem tudott megállni, s kibotladozott a körből. Lea nevetett. Knut az arcát a homokba temetve, mozdulatlanul feküdt. Leültem mellé. – A szumóban fontosabb dolgok is vannak a győzelemnél – mondtam. – Például az, hogy a győzelmet és a vereséget is méltósággal viseljük. – Vesztettem – suttogta Knut a homokba. – Könnyebb lehet, amikor győz az ember. – Tudom. – Hát, gratulálok. Te vagy Futu… Futa… – …bajama. És Futabajama üdvözöl téged, legyőzött Hagurojama. Knut felemelte a fejét. Izzadt arcára homokszemek tapadtak. – Az meg ki? – Futabajama tanítványa. És később Hagurojamából szintén mester lett. – Igen? Megverte Futabajamát? – Igen. Csak előbb meg kellett tanulnia egy csomó dolgot tőle. Knut felült. Összehúzta az egyik szemét. – Az ember tanul, ha veszít, Ulf? Lassan bólintottam. Láttam, hogy Lea is érdeklődéssel várja a választ. – Az ember megtanul… – Lecsaptam egy szúnyogot, amely a karomra szállt. – …veszíteni. – Megtanul veszíteni? De annak mi értelme? – Az életben az ember kipróbál egy rakás dolgot, amelyek többnyire nem sikerülnek – feleltem. – Többet fogsz veszíteni, mint győzedelmeskedni. Még Futabajama is csak veszített, mielőtt nyerni kezdett volna. És nem olyan rossz, ha az ember megtanulja azt, amit a leggyakrabban kell csinálnia, nem igaz? – Deee – húzta el Knut a választ. – De mit jelent az, hogy az ember megtanul veszíteni? A fiú válla fölött elkaptam Lea pillantását. – Hogy nem fél újra és újra veszíteni. – Elkészült a hal – mondta Lea. A tőkehal bőre beleragadt a fóliába, így amikor Lea kibontotta a csomagot, csak darabokat kellett csípnünk a fehér halhúsból, és már dughattuk is a szánkba. – Mennyei – mondtam. Nem tudom, mit jelent pontosan, hogy mennyei, de nem jutott jobb szó az eszembe. – Mmm – mormolta Knut. – Már csak a fehérbor hiányzik. – Tűz – mozgatta Knut az ujjait. – Jézus is ivott bort – jegyezte meg Lea. – És a tőkehalhoz a vörösbor illik. Amikor Knut és én a rágást abbahagyva rábámultunk, elnevette magát. – Hallottam! – Apa is ivott – mondta Knut. Lea abbahagyta a nevetést. – Birkózzunk még! – kérte Knut. Megpaskoltam a hasamat, hogy jelezzem, mennyire tele vagyok. – De unatkozom – biggyesztette le a gyerek az alsó szájszélét. – Nézz szét, hátha találsz sirálytojást – javasolta Lea.

– Ilyenkor? – sandított rá Knut. – Nyári tojást – felelte az anyja. – Igaz, ritka, de előfordul. Knut összehúzta az egyik szemét. Azután felállt, és elnyargalt a sziget csúcsa felé. – Nyári tojás? – kérdeztem, és hanyatt feküdtem a homokban. – Tényleg van ilyen? – Szerintem igen – felelte Lea. – De mondtam, hogy ritka. – Mint maguk? – Mi? – Laestadiánusok. – Ilyennek lát bennünket? – Kezét a homlokához emelte a fény ellen, és már tudtam, honnan vette Knut azt a szokását, hogy összehúzta az egyik szemét. – Nem – válaszoltam végül, és behunytam a szememet. – Meséljen valamit, Ulf. – Lea a feje alá tette a kabátot, amelyet a csónakházból kölcsönöztem. – Mit? – Bármit. – Hadd gondolkodjam egy kicsit. Csendben feküdtünk. A tűz pattogását hallgattam, és a vizet, amely óvatosan és bátortalanul cirógatta az apálykor előbukkanó köveket. – Egy nyári éjszaka Stockholmban – vágtam bele. – Minden zöld. Mindenki alszik. Lassú léptekkel hazafelé tartunk Monicával. Megállunk, csókolózunk. Azután folytatjuk az utunkat. Egy nyitott ablakból nevetést hallunk. A part menti sziklaszigetek felől moszat és fű illatát sodorja felénk a szél. – Magamban dúdoltam. – A szellő az arcunkat simogatja, közelebb húzom magamhoz, és nincs már éjszaka, csak csend, árnyék és szél. – Milyen szép! – suttogta Lea. – Folytassa! – Az éjszaka rövid és világos, és csendben tovasiklik, amikor a rigók felébrednek. Egy férfi abbahagyja az evezést, hogy megnézzen egy hattyút. És amikor átsétálunk a Västerbrón, a hídon egy magányos, üres villamos zakatol el mellettünk. És ott, az éjszaka közepén, miközben az ablakok fénybe vonják a várost, a legnagyobb titokban, Stockholmban kivirágoznak a fák. És a város egy dallamot játszik mindazoknak, akik alszanak, azoknak, akik messzi útra indulnak, de egyszer visszatérnek Stockholmba. Az utcák virágillatot árasztanak, mi újra megcsókoljuk egymást, és lassan, lassan hazasétálunk a városon keresztül. Füleltem. A hullámok. A tűz. Egy távoli sirályrikoltás. – Monica a kedvese? – Igen – feleltem. – A kedvesem. – Értem. Mióta vannak együtt? – Lássuk csak. Úgy tíz éve. – Hosszú idő. – Igen, de mindig csak három percig vagyunk szerelmespár. – Három percig? – Három percig és tizenkilenc másodpercig, hogy egészen pontos legyek. Ennyi ideig tart, amíg elénekli a dalt. Hallottam, ahogy felül. – Amit elmesélt, az egy dal? – Sakta vi gå genom stan – válaszoltam. – Monica Zetterlund. – És soha nem is találkozott vele? – Nem. Volt jegyem egy koncertre, amelyen ő és Steve Kuhn lépett fel, de Anna megbetegedett, így dolgoznom kellett. Lea szótlanul bólintott.

– Jó lehet ennyire szeretni valakit – mondta. – Úgy értem, mint azok ketten a dalban. – Úgysem tart sokáig. – Nem tudhatja. – Igaz. Senki sem tudhatja. Vagy maga úgy tapasztalta, hogy sokáig tart? Hirtelen hűvös fuvallat támadt, és kinyitottam a szememet. Megpillantottam valamit a szakadék szélén odaát, a szoros túloldalán. Valószínűleg csak egy nagy kő sziluettje volt. Leához fordultam, aki egészen összekuporodott. – Csak azt mondom, hogy minden lehetséges – mondta. – Örök szerelem is. A szél az arcába fújta a tincseit, és hirtelen belém hasított a felismerés. Ugyanaz a kék ragyogás volt a szemében. Vagy talán csak a fény tette. – Elnézést, nem az én dolgom, én csak… – Elhallgattam. A pillantásom az előbbi követ kereste, de nem sikerült ráakadnom. – Maga csak? Mély lélegzetet vettem. Tudtam, hogy meg fogom bánni. – A temetés után a műhely ablaka alatt álltam. Hallottam magát és a férje testvérét. Lea keresztbe fonta maga előtt a karját. Rám nézett. Nem döbbenten, inkább csak méregetett. Abba az irányba pillantott, amerre Knut eltűnt, majd visszafordult hozzám. – Nincs tapasztalatom abban, meddig tart a szerelem, mert soha nem szerettem a férfit, akit nekem rendeltek. – Rendeltek? Azt mondja, hogy elrendezett házasság volt? Lea megrázta a fejét. – Annak idején a családok előre eltervezték a dolgokat. Előnyös kötelékeket hoztak létre. Legelő és rénszarvascsorda. Ugyanaz a felekezet. De a mi házasságunk nem ilyen volt. – Hanem? – A miénk kényszerházasság volt. – Ki kényszerítette magukat? – A helyzet. – Újra abba az irányba pillantott, amerre Knut eltűnt. – Maga… – Igen, állapotos voltam. – Értem, hogy a vallása nem olyan toleráns a házasságon kívül született gyermekekkel, de Hugo nem laestadiánus családból származott, nem? Lea megrázta a fejét. – A helyzet és apa. Ez a két dolog kényszerített bennünket. Apám azt mondta, ki fog taszítani a gyülekezetből, ha nem engedelmeskedem. Kitaszítva lenni annyit tesz, hogy az embernek nincs senkije, hogy teljesen egyedül van, érti? – A szájához emelte a kezét. Először azt hittem, azért, hogy eltakarja a nyúlszáját. – Láttam, mi történik velük… – Értem… – Nem, nem érti, Ulf. És nem is tudom, miért beszélek erről egy idegennek. – Most először hallottam sírást a hangjában. – Talán pontosan azért, mert idegen vagyok. – Igen, talán azért – szipogta. – Mert el fog menni innen. – És hogyan kényszeríthette az apja házasságra Hugót, ha egyszer ő nem volt semmilyen gyülekezet tagja, ahonnan kitaszíthatták volna? – Apa azt mondta neki, ha nem vesz el, feljelenti nemi erőszakért. Némán néztem rá. Lea felült, kihúzta magát, felemelte a fejét, és a tengerre szegezte a pillantását. – Igen, ahhoz a férfihoz mentem feleségül, aki megerőszakolt, amikor tizennyolc éves voltam. És

kihordtam a gyermekét. A szárazföld felől jeges rikoltás hallatszott. Odafordultam. A meredek sziklafal előtt egy kárókatona repült el közvetlenül a víz fölött. – Mert a Biblia igéje értelmében így kellett tenni? – Nálunk otthon csak egyvalaki értelmezi így az igét. – Az apja. Megvonta a vállát. – Amikor azon az estén hazamentem, elmondtam anyámnak, hogy Hugo megerőszakolt. Vigasztalni kezdett, de azt mondta, jobb, ha annyiban hagyjuk a dolgot. Bíróság elé citálni Eliassen egyik fiát… Mire volna az jó? Amikor idővel rájött, hogy teherbe estem, apámhoz fordult. Apám első reakciója az volt, hogy megkérdezte: imádkoztunk-e Istenhez azért, hogy ne legyek terhes. A második pedig az, hogy össze kell házasodnunk Hugóval. Nyelt egyet. Szünetet tartott, én pedig megértettem, hogy nem sok emberrel oszthatta meg mindezt. Talán még senkinek nem beszélt róla. Hogy én voltam az első és a legjobb lehetőség arra, hogy hangosan kimondja ezeket a dolgokat most, a temetés után. – Így aztán elment az öreg Eliassenhez – folytatta Lea. – Hugo apja és az apám befolyásos emberek itt a faluban, mindketten a maguk módján. Az öreg Eliassen munkát ad az ittenieknek a tengeren, az apámtól pedig megkapják az igét és enyhülést a lelki kínjaikra. Apa azt mondta, ha Eliassen nem hajlandó beleegyezni a házasságba, könnyűszerrel meggyőzi a gyülekezet néhány tagját, hogy hallottak és láttak egyet s mást azon az estén. Az öreg Eliassen azt válaszolta, hogy apának szükségtelen fenyegetőznie, mert voltaképpen jó választás vagyok, talán sikerül kissé lecsillapítanom Hugót. És miután ők ketten úgy határoztak, hogy így kell lennie, így is lett. – Hogyan… – kezdtem, de ekkor egy újabb rikoltás szakított félbe. Ezúttal nem madár volt. Knut. Mindketten felpattantunk. A Halász mindig megtalálja, amit keres. Újabb sikoltás hangzott fel. A hang irányába rohantunk. Én értem el elsőként a sziget csúcsát. Megpillantottam Knutöt. Lea felé fordultam, aki felemelt szoknyával futott mögöttem. – Semmi baja! A kisfiú nagyjából száz méterre állt tőlem, és a kövek között bámult valamire. – Mi az? – kiáltottam oda neki. Valami feketeségre mutatott, amelynek nekiütköztek a hullámok, és felfröccsentek. Ekkor már a szagot is éreztem. A hullaszagot. – Mi az? – kérdezte Lea, aki utolért. Én is csak mutattam, ahogy Knut. – Halál és romlás – mondta Lea. Visszatartottam, amikor le akart menni Knuthöz. – Talán jobb, ha itt marad, majd én lemegyek, és megnézem. – Nem kell – válaszolta. – Látom, mi az. – És… mi? – Egy fóka. – Fóka? – Igen – bólintott. – Egy döglött fóka. Még mindig éjszaka volt, amikor hazaeveztünk. Teljes volt a csend, mindössze az evezőlapátok lágy csobbanása hallatszott, amikor kiemelkedtek a vízből, és a vízcseppeké, amikor az alacsony napsugarak fényében gyémántként szikrázva a tengerbe

peregtek. A csónak hátuljában ülve néztem, ahogy anya és fia evez, és Monica Zetterlund dalát dúdoltam magamban. Teljes összhangban dolgoztak. Knut erősen összpontosított, miközben igyekezett biztosan és szilárdan tartani magát, használni a hátát és a csípőjét, és felnőttes, nyugodt, egyenletes ütemben mozgatni a nehéz evezőket. Az anyja, aki mögötte ült, felvette a ritmusát, gondoskodott róla, hogy szinkronban dolgozzanak. Egyikük sem szólt egy szót sem. Lea kézfején erek és inak kígyóztak, fekete haját oldalra dobta, amikor olykor hátrapillantott a válla fölött, hogy ellenőrizze, tartják-e az irányt. Knut természetesen úgy tett, mintha nem akarna lenyűgözni az evezőtudományával, de gyakori lopott pillantásaival leleplezte magát. Előretoltam az alsó szájszélemet, és elismerően biccentettem. Úgy csinált, mintha nem vette volna észre, de éreztem, ahogy az evezőcsapások valamivel erősebbek lettek. A csónakot egy csörlőre erősített kötél segítségével bevontattuk a fasínen a csónakházba. A tetemes súly ellenére meglepően könnyen ment. Mindig is elképesztett az ember kifogyhatatlan találékonysága és túlélőképessége. És ha arról van szó, a kegyetlenségre való hajlandósága. A kavicsos úton visszaindultunk a település felé. Megálltunk a telefonpóznánál, ahol a kunyhóhoz vezető ösvény kezdődött. A tánczenekar plakátjára újabb porréteg telepedett. – Viszlát, Ulf! – mondta Lea. – Örültem a társaságának. Szerencsés hazatérést, és aludjon jól! – Viszlát! – válaszoltam mosolyogva. Szörnyen komolyan vették a búcsúzkodást idefent. Talán mert olyan nagyok voltak a távolságok, a természet pedig annyira könyörtelen. Szemernyit sem volt magától értetődő, hogy az emberek hamarosan újra látják egymást. Vagy hogy találkoznak még valaha. – És szívesen látjuk szombat reggel a gyülekezetünk összejövetelén az imaházban. – Kissé színtelen hangon ejtette ki a szavakat, az arca pedig megrándult. – Igaz, Knut? Knut szótlanul bólintott, félig már az álom birodalmában járt. – Köszönöm, de sajnos már lekéstem a megváltásról. – Nem tudtam, hogy szándékos volt-e a válaszom kétértelműsége. – Az nem fog ártani, ha meghallgatja Isten igéjét. – Lea azzal a különös, átható pillantással nézett rám, amely mintha kutatna valami után. – Egy feltétellel – válaszoltam. – Ha kölcsönkérhetem az autóját, hogy utána átmenjek Altába. Vásárolnom kellene néhány dolgot. – Tud vezetni? Felvontam a vállam. – Talán jobb lesz, ha magával tartok – mondta. – Nem szükséges. – Jobb, ha én vezetem a kicsikét. A nők elég makrancosak tudnak lenni. Fogalmam sincs, hogy szándékos volt-e a válasza kétértelműsége. Amikor visszaértem a kunyhóba, lefeküdtem, és anélkül hogy a pálinkásüveghez nyúltam volna, azon nyomban elaludtam. Amennyire vissza tudok emlékezni, semmit sem álmodtam. És azzal az érzéssel ébredtem, hogy történt valami. Valami jó. És már átkozottul régen nem volt részem ilyesmiben.

Tizenkettedik fejezet Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét Legfőképpen az igaz hitért! Hogyha jő a végóra, mellénk álljon, Hazatérésre készen találjon! Szánj meg, Isten! A zsoltár lassú hullámok módjára hömpölygött a kis imaház falai között. Megpróbáltam követni a szöveget a kis, fekete könyvben, amelyet Lea csúsztatott oda nekem. Landstad zsoltároskönyve. Királyi rendelet által jóváhagyva 1869-ben, állt a címlapon. Belelapoztam egy kicsit. Úgy tűnt, egyetlen betűt sem változtattak rajta azóta. Amikor a zsoltár véget ért, egy férfi ment végig nehéz léptekkel a nyikorgó fapadlón, és egy egyszerű szószékhez lépett. Felénk fordult. Lea apja volt. A nagyapa. Jakob Sara. – Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében – kezdte. Mindenki más befogta a száját, és hagyta, hogy a prédikátor egymaga olvassa fel a hitvallást. Azután a férfi mozdulatlanul, némán meredt a szószékre. Hosszan. És pontosan abban a pillanatban, amikor már biztos voltam benne, hogy valami baj van, hogy rövidzárlatot kapott az agya, felemelte a hangját: – Szeretett testvéreim! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében… Kezdjük ezt a mai alkalmat a Szentháromság egy igaz Isten nevében… Igen. – Újabb szünet. Lehajtott fejjel állt, kissé összeroskadva a némileg túlméretezett öltönyben, mint egy kínlódó zöldfülű, és nem az az edzett, utazó prédikátor, akiről Knut mesélt. – Ha az ember magára tekint, mi tagadás, nem könnyű ehhez a szószékhez lépnie. Megállt. Körbepillantottam. Különös módon úgy tűnt, senki más nem érezte magát kényelmetlenül attól, ahogy a férfi küszködött. Tízig sikerült elszámolnom, mire folytatta: – Fontos dolog miatt gyűltünk ma itt össze, ez pedig nem más, mint Isten szent és tiszta igéje. De felmerül a kérdés: hogyan kezeljük ezt az igét? Ezért olyan nehéz e szószékhez állni. De mit tehet az ember? – Végül felemelte a fejét, és egyenesen ránk nézett. A határozott, nyílt pillantás híján volt minden bizonytalanságnak. Nyoma sem volt benne annak az alázatnak, amelyről a hangja árulkodott. – Hiszen csak por vagyunk. És porrá leszünk. De ha megtartjuk a hitünket, örök életet nyerünk. A világ, amelyben élünk, pusztulásra van ítélve, az ördög uralkodik benne, a Sátán, aki tévútra vezeti, megkísérti a nyájat. Nem esküdtem volna meg rá, de ebben a pillanatban mintha egyenesen rám nézett volna. – Ebben a világban kell nekünk, szegény bűnösöknek élnünk. Amennyiben képesek vagyunk ellene mondani az ördögnek, és reménnyel a szívünkben járni abban a rövid időben, ami hátravan. Újabb zsoltár következett. Lea és én ültünk a legközelebb az ajtóhoz, jeleztem neki, hogy kimegyek cigarettázni. Odakint az imaház falának dőltem, és a kiszűrődő éneket hallgattam. – Már megbocsáss, de nem kaphatnék egy koporsószöget? Mattis alighanem az épület sarka mögött várakozott, máshonnan nem teremhetett ott, az imaház ugyanis az út végén állt. Felé nyújtottam a csomagot.

– Sikerült megtéríteniük? – érdeklődött. – Egyelőre nem – feleltem. – Túl hamisan énekelnek. Mattis elnevette magát. – Jaj, meg kell tanulnod megfelelően hallgatni a zsoltárokat. A világi emberek a tiszta és pontos éneklést vélik fontosnak. A hitvallóknak azonban az érzelmek kifejezése jelent mindent. Mit gondolsz, mi másért lettünk mi, számik laestadiánusok? Higgy nekem, Ulf, csak egy hajszál választja el a sámánok dobolását és a boszorkánydoktorságot a laestadiánusok nyelveken szólásától, gyógyításától és érzelgősségétől. – Tüzet adtam neki. – És ettől a pokolian vontatott zsoltárénekléstől… – mormolta. Szinkronban emeltük a szánkhoz a cigarettát, és az éneklést hallgattuk. Amikor befejezték, ismét Lea apja ragadta magához a szót. – Van valami oka annak, hogy a prédikátor úgy beszél, mintha szenvedne? – Jakob Sara? Hogyne volna. Azt a látszatot kívánja kelteni, hogy csak egy együgyű keresztény, aki nem maga választotta a szószéket, hanem a gyülekezet döntése értelmében került oda. – Mattis lehajtotta a fejét, és Jakob Sarát utánozva mély hangon folytatta: – Amióta a gyülekezet feje vagyok, mindig is az volt a vágyam, hogy Isten engedelmességre hajtson engemet. De az ember a saját, rothadó húsának foglya. – Beleszívott a cigarettába. – Így van ez már száz éve: az engedelmesség és az együgyűség az eszmény. – A másod-unokatestvéred azt mesélte, te is közéjük tartoztál. – De azután megláttam a fényt – mondta Mattis, és elégedetlenül méregette a kezében tartott cigarettát. – Mondd csak, van ebben egyáltalán dohány? – A teológián veszítetted el a hitedet? – Igen, de itt már akkor is hitehagyottnak számítottam, amikor elmentem Oslóba. Egy igaz laestadiánus nem tanul lelkésznek világi emberek között. Itt a prédikátor egyetlen feladata, hogy a régi, igaz tanokat hirdesse, és ne az oslói új módit. A zsoltár után újra Jakob Sara hangja hangzott fel odabent: – Az Úr hosszútűrő, de úgy jön majd el, mint a tolvaj éjszaka, és a föld és az elemek tűzben enyésznek, amikor a hitetlen elkárhozik. – Apropó – szólalt meg Mattis –, mi, halálraítéltek nem akarjuk, hogy a szükségesnél korábban jöjjön el, nem igaz? – Tessék? – Csak mert egyesek örömmel vennék, ha egyáltalán nem látnák őt újra Kåsundben. Megdermedtem a füst letüdőzése közben. – Igen, igen – mondta Mattis. – Nem tudom, hogy az a Johnny nevű fickó északra indult-e tovább, vagy hazafelé, de az, hogy nem találta meg, amit keresett, még nem garancia arra, hogy nem fog visszatérni. Felköhögtem egy jó adag füstöt. – Természetesen nem fog csak úgy minden további nélkül visszajönni. Nem, biztonságban vagy, Ulf. De megeshet, hogy valaki feltárcsáz egy telefonszámot, és mond néhány szót – mutatott a fejünk fölött futó telefonvezetékekre. – Az sem kizárt, hogy szép kis summát ígértek neki. A földre dobtam a cigarettát. – Elárulod, miért vagy itt, Mattis? – Azt mondta, hogy elloptál valami pénzt, Ulf. Vagyis mégsem holmi nőügyről van szó? Nem válaszoltam. – A boltos Pirjo pedig azt mondta, látta, hogy egy egész csomó van nálad belőle. Mármint pénzből. Nem volna érdemes egy részét arra áldozni, hogy megakadályozd a fickó visszatérését, Ulf? – És mi volna az ára?

– Nem több, mint amit ő ígért az ellenkezőjéért. Sőt, egy kicsivel kevesebb. – Miért volna kevesebb? – Mert a mai napig előfordul, hogy felébredek éjszaka, és gyötrő kétség önt el. Mi van, ha isten mégis létezik, és akárcsak Johnny, egyszer eljő, hogy ítéletet tartson élők és holtak fölött? Nem volna szerencsésebb, ha akkor több jó, mint rossz cselekedete volna az embernek, hogy egy kissé enyhítsen az ítéleten? Hogy valamivel rövidebb örökkévalóságig égjen egy valamivel kisebb tűzben? – Komolyan azért próbálsz kisebb összeget kizsarolni belőlem, mint amennyit egy bérgyilkostól kapnál, ha feladnál, mert szerinted az jó cselekedet? Mattis beleszívott a cigarettába. – Azt mondtam, hogy egy kicsivel kevesebbet. Nem fognak szentté avatni. Ötezer korona. – Te egy gazember vagy, Mattis. – Ugorj be hozzám holnap. Kapsz egy üveg szeszt cserébe. Pálinka és hallgatás, Ulf. Tökéletes pálinka és tökéletes hallgatás. Az ilyesmi pénzbe kerül. Úgy festett, mint egy kicseszett liba, ahogy végigtotyogott az úton. Bementem az imaházba, és leültem. Lea kutató pillantást vetett rám. – Van ma egy látogatónk a gyülekezetben – mondta Jakob Sara. Ruhák susogása ütötte meg a fülemet, ahogy mindenki felém fordult. Rám mosolyogtak, és biccentettek. – Kérjük az Urat, tartsa fölé a kezét, hogy szerencsés útja legyen, és hamarosan biztonságban hazaérjen. Aztán lehajtotta a fejét, és a gyülekezet követte a példáját. Az ima, amelyet elmormolt, érthetetlen volt, régies szavakból és kifejezésekből állt, amelyeket alighanem csak a beavatottak ismertek. Az egyik szó megütette a fülemet. Hamarosan. Az alkalom egy zsoltárral zárult. Lea segített kikeresni a könyvből. Velük énekeltem. Nem ismertem a dallamot, de olyan lassú volt, hogy némi lemaradással követni tudtam a hangokat. Jó volt énekelni, érezni a hangszalagok rezgését. Elképzelhető, hogy ezt Lea – tévesen – a szöveg iránti lelkesedésemként értelmezte, mindenesetre mosolygott. Kifelé menet éreztem, hogy valaki finoman megfogja a karomat. Jakob Sara volt az. Az ablakhoz húzott. Láttam, ahogy Lea eltűnik az ajtóban. Az apja megvárta, amíg mindenki távozik, majd beszélni kezdett. – Tetszik a vidékünk? – Elmegy – válaszoltam. – Elmegy – ismételte meg biccentve. Felém fordult. – El akarja vinni magával Leát? A csendes, szelíd alázat eltűnt a hangjából, a bozontos szemöldök alatti szempár szinte a falhoz szegezett. Nem igazán tudtam, mit válaszoljak. Vajon azt tudakolta gúnyosan, hogy le szándékozom-e lépni a lányával? Vagy azt kérdezte – a gúny leghalványabb jele nélkül –, hogy le szándékozom-e lépni a lányával? – Igen – feleltem. – Igen? – vonta fel az egyik szemöldökét. – Igen. Magammal viszem Altába. Majd visszahozom. Vagyis ő visz el engem. Maga akarja vezetni az autóját. Nyeltem egyet. Bíztam benne, hogy nem kevertem bajba Leát. Mert esetleg bűnnek számít, ha egy nő elvisz az autóján egy férfit. Vagy valami ilyesmi. – Tudom, hogy Altába készülnek – mondta Jakob Sara. – Lea átküldte hozzánk Knutöt. Az ördög megvetette a lábát Altában. Tudom, jártam már ott. – Viszünk magunkkal szenteltvizet és fokhagymát – mosolyodtam el gyorsan, de nyomban meg is bántam, amit mondtam. Az idős férfi arca rezzenéstelen maradt, csupán a szeme szikrázott fel egy pillanatra, mintha egy sziklára sújtottak volna le egy kalapáccsal odabent. – Sajnálom – szabadkoztam. – Én csak véletlenségből csöppentem ide magukhoz, de ahogy

mondta, hamarosan megszabadulnak tőlem, és azután ismét minden úgy lesz, mint máskor. Ahogy láthatóan szeretnék. – Ennyire biztos ebben? Nem tudtam, azt kérdezi-e, hogy biztos vagyok-e benne, hogy minden úgy lesz, mint máskor. Vagy azt, hogy biztos vagyok-e benne, hogy ők ezt szeretnék. Az egyetlen, amit tudtam, hogy nem igazán akarom folytatni ezt a beszélgetést. – Szeretem ezt a vidéket – mondta az ablak felé fordulva. – Nem azért, mert bőkezű vagy szelíd föld volna, hiszen ahogy maga is látja, kopár és zord. Nem is azért szeretem, mert szép és csodálni való. Olyan táj, mint a többi. És még csak nem is azért, mert szeret engem. Számi vagyok, és azok, akik ezt az országot irányítják, úgy bántak velünk, mint az engedetlen kölykökkel, cselekvőképtelennek nyilvánítottak bennünket, és sokunk önbecsülését sárba tiporták. Szeretem, mert ez a hazám. És mindent megteszek, hogy megvédjem. Ahogy egy apa is megvédi a legcsúfabb, legostobább gyermekét is. Érti, amit mondok? Bólintottam, hogy mielőbb legyünk túl rajta. – Huszonkét éves voltam, amikor jelentkeztem az ellenállók közé, hogy a németek ellen harcoljak. Idejöttek, és erőszakot tettek a hazámon, mi más választásom lett volna? Tél közepén odakint feküdtem a fennsíkon, és közel jártam ahhoz, hogy éhen haljak, vagy halálra fagyjak. Egyetlen németet sem lőttem le, vissza kellett fognom a vérszomjamat, mert ha akcióba lépünk, az a falubeliekkel szembeni megtorlásokat vonta volna maga után. De gyűlöltem. Gyűlöltem, éheztem, fagyoskodtam és vártam. És amikor eljött a nap, amelyen a németek végre eltűntek, azt hittem, hogy a hazám újból az enyém lesz. De azután rá kellett jönnöm, hogy az oroszok, akik bejöttek a településre, nem feltétlenül szándékoznak elmenni innen. Hogy nem állt tőlük messze az elképzelés, amely szerint a németek távozása után ők hajtják uralmuk alá a hazámat. Amikor lejöttünk a fennsíkról a füstölgő romokhoz, a családomra négy másik rokonnal együtt egy lavvóban találtam rá. A nővérem elmesélte, hogy minden éjjel orosz katonák törnek be hozzájuk, és megerőszakolják a nőket. Így aztán megtöltöttem a pisztolyomat, várakoztam, és amikor az első orosz megállt a sátornyílás fényében, ahová egy petróleumlámpát akasztottam, a szívére céloztam, és lőttem. Úgy dőlt el, mint egy zsák. Azután levágtam a fejét, és katonai egyensapkástul a lavvo oldalára akasztottam. Az egész az égvilágon semmit sem jelentett számomra, olyan volt, mint amikor egy tőkehal életét oltom ki, majd levágom a fejét, és a szárítóra akasztom. A következő nap két orosz tiszt érkezett, hogy elvigyék a fej nélküli katona testét. Egyetlen kérdést sem tettek fel, és egy ujjal sem nyúltak a fejhez. Ezt követően nem volt több erőszak. – Begombolta a kopott öltönyzakót. Végigsimított a hajtókán. – Ezt tettem, és újra megtenném. Az ember megvédi, ami az övé. – Felpillantott rám. – Úgy tűnik, elég lett volna feladnia a katonát a tiszteknél – mondtam. – Azzal is ugyanezt érte volna el. – Lehetséges. De jobban szerettem volna én magam elintézni. Jakob Sara a vállamra tette a kezét. – Úgy látom, már jobban van – mondta. – Tessék? – A válla. Azután tettetett szelíd mosoly villant fel az arcán, felvonta bozontos szemöldökét, mintha valami elintéznivaló jutott volna eszébe, sarkon fordult, és távozott. Lea már a kocsiban ült, amikor a házhoz érkeztem. Bemásztam az anyósülésre. Lea egyszerű szürke kabátot viselt piros selyemsállal. – Kiöltözött – állapítottam meg. – Badarság – mondta, és elfordította a slusszkulcsot.

– Csinos. – Ez nem kiöltözés, csak ruha. Nagyon kemény volt magával? – Az apja? Megosztott velem néhány életbölcsességet. Lea felsóhajtott, sebességbe tette az autót, és felengedte a kuplungot. Elindultunk. – És a Mattisszal folytatott beszélgetés az imaház mellett szintén életbölcsességekről szólt? – Ja, hogy az! – válaszoltam. – Azt akarta, hogy vásároljak meg tőle néhány szolgáltatást. – És megvásárolja? – Nem tudom, még nem döntöttem el. Lent a templomnál egy gyalogos bukkant fel az út szélén. Amikor elhagytuk, a külső visszapillantó tükörben láttam, ahogy a porfelhőben állva néz utánunk. – Anita az – mondta Lea. Nyilván észrevette, hogy a tükörbe pillantottam. – Igen – feleltem olyan semleges hangon, ahogyan csak telt tőlem. – Apropó életbölcsesség – szólalt meg Lea. – Knut mesélt a beszélgetésükről. – Melyikről? – Azt mondta, lesz egy barátnője nyár végén. Akkor is, ha Ristiinna nemet mond. – Tényleg? – Igen. Ugyanis maga azt mondta neki, hogy még a szumólegenda Futabajama is folyton csak veszített, mielőtt nyerni kezdett volna. Kitört belőlünk a nevetés. A kacagását hallgattam. Bobby nevetése könnyed és csobogó volt, akár egy vidám patak. Leáé egy kút volt. Nem is, lassan hömpölygő folyó. Az út helyenként szelíd dombokon kanyargott, de többnyire egyenesen húzódott keresztül a fennsíkon. Az ajtó fölötti kapaszkodóba fogódzkodtam. Fogalmam sincs róla, miért, hiszen az embernek nemigen van szüksége kapaszkodóra hatvan kilométer per órás sebességnél teljesen sík terepen. Valójában világéletemben ezt csináltam. Addig kapaszkodtam, amíg el nem zsibbadt a karom. Láttam, hogy mások is ezt csinálják. Talán mégiscsak van valami közös bennünk, emberekben: szeretjük a stabil pontokat. Egyes helyeken a tengert láttuk, másutt domboldalak és alacsony sziklaszirtek között vitt az út. A táj híján volt a Lofoten-szigetek szembeötlő drámaiságának vagy Vestlandet szépségének, de akadt benne valami más. Néma üresség, szűkszavú könyörtelenség, még a nyár zöld színe is a keményebb, hidegebb idők ígéretét hordozta magában, amely kimeríti, és végül egészen legyűri az embert. Itt-ott egy ház vagy egy kunyhó bukkant fel, ami felvetette a kérdést, miért. Miért pont itt? Két és fél óra autókázás után egyre sűrűbben követték egymást a házak, majd hirtelen egy tábla tűnt fel az út szélén, amelyen az Alta felirat állt. Egy városban voltunk – legalábbis annak mondták. És amikor sorra jöttek az útkereszteződések, üzletek, iskolák és a város címerét magukon viselő közintézmények, az is kiderült, hogy a városnak nem csupán egy, hanem rögtön három központja is van. Bár valamennyi központ olyan volt, mint egy igen apró falu, mégis: ki gondolta volna, hogy Alta Los Angeles miniatűr mása? – Gyerekkoromban meg voltam róla győződve, hogy a világ itt végződik, Altában – mondta Lea. Arra gondoltam, hogy valóban így van. Számításaim szerint még a világ végénél is északabbra voltunk. Leparkoltunk – nem jelentett különösebb gondot –, és még sikerült mindent beszereznem, amire szükségem volt, mielőtt bezártak a boltok. Fehérneműt, csizmát, esőkabátot, cigarettát, szappant és borotvát. Azután beültünk ebédelni a Kaffistovába. Hiába kerestem halat az étlapon. A friss tőkehal íze még mindig a számban volt. Lea nevetve rázta meg a fejét. – Idefent nem eszünk halat étteremben – magyarázta. – Olyankor megadjuk a módját. Húsgombócot rendeltünk.

– Tizenévesen ezt a napszakot szerettem a legkevésbé – mondtam, és kipillantottam a csendes utcára. Még a város is furcsán elhagyatottnak és könyörtelennek hatott, még itt is az a gyötrő érzés mardosott, hogy a természet az úr, az ember pedig kicsi és tehetetlen. – Azt a néhány órát, amely szombaton az üzletek bezárásától az est leszálltáig tart. Olyan, mint a senki földje. Amikor ott ülsz azzal az érzéssel, hogy hamarosan elkezdődik egy buli vagy valami egyéb, ahová mindenki mást meghívtak. Vagy legalábbis mindenki más tudott róla. Miközben neked még csak néhány lúzer cimborád sincs, akivel együtt bekönyöröghetnéd magadat. Az esti híradó után kicsit jobb lett, akkor legalább volt valami a tévében, és nem kellett tovább ezen gondolkodni. – Nálunk sem buli, sem tévé nem volt – mondta Lea. – De mindig tele volt a ház. Rendszerint be sem kopogtattak, csak bejöttek, leültek a nappaliban, és elkezdtek beszélni. Vagy csak ültek ott csendben. Persze többnyire apa vitte a szót. De anya kezében volt a döntés. Amikor otthon voltunk, mindig ő szólt rá apára, hogy most már a többieket is hagyja szóhoz jutni, és ő jelezte az embereknek, mikor kell hazamenniük. Mi pedig fennmaradhattunk, hogy a felnőtteket hallgassuk. Olyan békés és biztonságos érzés volt. Emlékszem, apa egy alkalommal sírt az örömtől, amikor Alfred, egy részeges nyomorult végre megtalálta Jézust. Amikor a következő évben megtudta, hogy Alfred túladagolásban meghalt odalent Oslóban, négyezer kilométert vezetett, hogy hazahozza a koporsót, és tisztességes temetésben részesítse. A minap azt kérdezte, miben hiszek… – Igen? – Hát, ebben hiszek. Hogy az emberek képesek a jóra. Evés után sétáltunk az utcákon. Beborult, valamiféle alkonyat szállt a városra. Az egyik kolbászt, sült krumplit és fagylaltot reklámozó büfé ajtajából zene áradt ki. Cliff Richardtól a Congratulations. Bementünk. A négy asztal egyikénél egy pár üldögélt, mindketten cigarettáztak, és tettetett közömbösséggel néztek ránk. Két nagy adag fagylaltot rendeltem csokoládédarával. A gépből előkúszó és az ostyán lágyan kígyózó fehér jégkrém valamiért a leomló menyasszonyi fátyolra emlékeztetett. Visszamentem a fagylaltokkal Leához, aki a zenegép mellett ült. – Nézze csak! – mutatta. – Az nem…? Elolvastam az üveg mögötti papírt. Bedobtam egy ötvenőrést, és megnyomtam a gombot. Monica Zetterlund hideg, mégis érzéki hangja töltötte meg a helyiséget. A dohányzó párocska távozott. Lea a zenegéphez dőlt, úgy tűnt, mintha minden egyes szót, minden egyes hangot magába szívott volna. Félig lehunyta a szemét. A csípője szinte észrevétlenül ringatózott, a szoknyája széle finoman mozgott. Amikor a szám véget ért, egy újabb ötvenőrést dobott a gépbe, és még egyszer lejátszotta a dalt. Majd még egyszer. Azután kimentünk a nyári estébe. A park fái mögül zene hallatszott. Automatikusan a hang irányába indultunk. Egy jegypénztár előtt fiatalokból álló sor kígyózott. Boldogan kiabáltak, könnyű, világos színű nyári ruhákat viseltek. A bódén ugyanaz a plakát lógott, amely a kåsundi telefonpóznára volt kiragasztva. – Beme…? – Nem tehetem – mosolyodott el Lea. – Mi nem táncolunk. – Nem muszáj táncolnunk. – Egy keresztény tánctermekbe sem teszi be a lábát. Leültünk az egyik padra a fák alá. – Amikor azt mondja, hogy keresztény… – Úgy értem, hogy laestadiánus, igen. Tudom, hogy mindez furcsának tűnhet a kívülállóknak, de mindössze az ősi bibliafordításokhoz ragaszkodunk. Nem hiszünk abban, hogy a hit tartalma változhat. – De az az elképzelés, hogy a bűnösök a pokol tüzén égnek majd, tudtommal a középkorban került be a bibliaértelmezések sorába, vagyis egészen modern találmány. Akkor nem kellene elvetniük? Lea felsóhajtott.

– A józan ész a fejben lakozik, a hit pedig a szívben. Sosem voltak jó szomszédok. – De a tánc is a szívben lakozik. Vagyis amikor az előbb a zenegép ritmusára mozgott, a bűnbeesés határán járt? – Talán – nevetett Lea. – De akadnak ennél rosszabb dolgok is. – Úgymint? – Lássuk csak. Például pünkösdistákkal vegyülni. – Micsoda? Az rosszabb? – Van egy unokanővérem Tromsø-ben, aki egyszer kilopózott a helyi pünkösdisták összejövetelére. Amikor az apja észrevette, hogy elment, azt hazudta, hogy diszkóban volt. Nevettünk. Egyre sötétebb lett. Ideje volt hazaindulni, mégis ülve maradtunk. – Mit éreznek azok ketten, amikor keresztülsétálnak Stockholmon? – kérdezte hirtelen Lea. – Mindent – válaszoltam, és rágyújtottam egy cigarettára. – Szerelmesek. Ezért látnak, hallanak, érzékelnek mindent. – Ilyen, amikor szerelmes az ember? – Sosem érzett ilyesmit? – Még soha nem voltam szerelmes – mondta. – Tényleg? Az meg hogy lehet? – Nem tudom. Rajongást már éreztem. De ha a szerelem ilyen, ahogy ők mondják, akkor az kimaradt az életemből. – Vagyis egy igazi jégkirálynő volt. A lány, akiért az összes fiú odavolt, de senki sem merte megszólítani. – Én? – Elnevette magát. – Ezt éppenséggel nem mondanám. A szája elé emelte a kezét, de azon nyomban el is vette onnan. Talán csak önkéntelen mozdulat volt, mindenesetre nehezen hittem, hogy egy ilyen szép nőnek komplexusai volnának, amiért egy kis heg van a felső ajkán. – És mi a helyzet magával, Ulf? – Nem minden irónia nélkül ejtette ki az álnevemet. – Volt már szerelmes? – Számtalanszor. – Jó magának. – Hát, nem is tudom. – Miért nem? Megvontam a vállamat. – Mert megfizettem az árát. De legalább megtanultam kezelni az elutasítást. – Badarság – mondta Lea. Kajánul elmosolyodtam, és letüdőztem a füstöt. – Tudja, én is a fiúk egyike voltam. – Milyen fiúkról beszél? Tudtam, hogy nem kell válaszolnom, az arcát elöntő pír elárulta, hogy értette a megjegyzésemet. Kissé meg is lepődtem, mivel nem volt az az elpirulós fajta. Mégis válaszolni akartam, amikor egy ordítás szakított félbe: – Te meg mi a fenét csinálsz itt? Megfordultam. A pad mögött álltak, úgy tíz méterre tőlünk. Hárman voltak, mindannyian egy-egy üveget szorongattak a kezükben. Mattis üvegeit. Nem volt egyszerű megmondani, melyikünknek szánták a kérdést, azt viszont nagyon jól tudtam, ki tette fel. Ove. Az örökösödési joggal bíró sógor. – Te és a… a… déli! A nehézkes artikulációjából ítélve már megízlelte az üveg tartalmát, ám azt gyanítottam, hogy nem

csupán ez volt a felelős, amiért képtelen volt egy jóval sértőbb megnevezést kiötleni. Lea felállt, Ovéhoz sietett, és a karjára tette a kezét. – Ove, ne… – Hé, te! Déli! Nézz csak rám! Azt hitted, hogy most megdughatod, mi? Most, hogy a bátyám a sírban van, ő pedig megözvegyült. De nem szabad nekik, tudtad? Még ilyenkor sem dughatnak! Csak ha megházasodtak! Haha! – Félrelökte Leát, és nagy ívben a szájához emelte a palackot. – Egyébként ez lehet, hogy kötélnek állna… – Alkohol és nyál keveréke fröcsögött a szájából. – Mert ez egy kurva! Vad tekintettel meredt rám. – Kurva! – ismételte meg, amikor nem reagáltam. Nem mintha nem tudtam volna, hogy ha lekurváznak egy nőt, az nemzetközileg elismert, bevett jelzés arra, hogy az ember felpattanjon, és bepancsoljon egyet a másiknak. Én azonban ülve maradtam. – Mi az, déli? Nemcsak puncitolvaj vagy, hanem gyáva is? – nevetett Ove, láthatóan elégedetten, hogy végre sikerült rálelnie a megfelelő szavakra. – Ove… – próbálkozott Lea, de a sógora eltolta a palackot tartó kezével. Talán nem volt szándékos, mindenesetre az üveg alja homlokon találta Leát. Talán. Felálltam. Ove elvigyorodott. A cimborái felé hajította az üveget, akik egy fa árnyékába húzódtak, majd mindkét öklét maga elé emelve megindult felém. Terpeszben lépegetett, apró, gyors léptekkel, hogy felvegye a megfelelő pozíciót, a fejét kissé lehajtotta az ökle mögött. A pillantása tiszta volt, és határozott. Én magam nem sokat verekedtem az általános iskola óta. Jobban mondva, egyáltalán nem verekedtem az általános iskola óta. Az első ütés az orromat érte, és a szemembe gyűlő könnyek nyomban elvakítottak. A második ütést a képemre kaptam. Éreztem, hogy valami meglazul odabent, a számat a vér fémes íze öntötte el. Kiköptem a fogat, és ütöttem egyet a levegőbe. Ove harmadik ütése ismét az orromat trafálta el. Nem tudom, ők mit hallottak, de nekem úgy hangzott, mint egy ütköző autó behorpadó karosszériájának recsegése. Újabb lyukat ütöttem a nyári estén. A következő csapása a mellkasomat találta el, én meg előrezuhantam, és megöleltem Ovét. Megpróbáltam a testéhez szorítani a karját, hogy ne tegyen bennem több kárt, de sikerült kiszabadítania a bal kezét, amellyel többször is fülön és halántékon ütött. Csattant és sípolt, úgy hangzott, mintha valami megrepedt volna. Úgy kapkodtam, mint egy kutya, elcsíptem valamit, egy fület, beleharaptam. – A francba! – ordította, kiszabadította mindkét karját, és a jobbjával satuba fogta a fejemet. Megcsapott az izzadság és a félelem fanyar szaga. Korábban is éreztem már. Azoknál a férfiaknál, akik éppen azzal szembesültek, hogy tartoznak a Halásznak, és nem tudták, mi következik. – Ha egyetlen ujjal is hozzáérsz… – suttogtam a szétmarcangolt fülébe, miközben hallottam, ahogy a szavak bugyborékolnak a számba gyűlt vértől – …megöllek! Nevetett. – És veled mi lesz, déli? Mi lesz, ha kiverem a többi hófehér fogadat is? – Csak rajta! – horkantottam. – De ha Leához hozzáérsz… – Ehhez mit szólsz? Az egyetlen pozitívum, amelyet a szabad kezében tartott késről elmondhattam, az volt, hogy kisebbnek tűnt, mint Knuté. – Úgysem mered – nyögtem. Az arcomhoz érintette a kés hegyét. – Nem? – Akkor gyerünk, te átkozott… – Csak akkor értettem meg, mi az oka a hirtelen támadt

selypítésemnek, amikor megéreztem a hideg acélt a nyelvemen, és rájöttem, hogy a kés már keresztülhatolt az arcomon. – …debil! Némi nehézség árán sikerült kinyögnöm az utolsó szót, mivel nem kevés nyelvtornát követelt. És az artikulációm nyilvánvalóan hagyott kívánnivalót maga után. – Mit mondtál, te lófasz? Éreztem, ahogy körbefordul a kés. – A bátyád volt az apád! – selypegtem. – Ezért vagy ilyen ostoba és rusnya. Egyetlen rántással kihúzta a kést. Tudtam, mi vár rám. Tudtam, hogy ez lesz a vége. Ahogy azzal is tisztában voltam, hogy gyakorlatilag kiprovokáltam az egészet, igen, szinte könyörögtem érte. Egy magafajta férfinak az öröklött, vad, északi génjeivel nem volt más választása, mint hogy belém mártsa a kést. Akkor meg miért csináltam? A fene tudja. A fene tudja, milyen számításokat végzünk, hogyan osztunk-szorzunk, hogy jól jöjjünk ki végül. Csak azt tudom, hogy alighanem valamiféle számtanpélda töredékei villanhattak fel kialvatlan, alkohol áztatta agyamban, s a plusz oldalon az állt, hogy a férfinak átkozottul hosszú időt kell majd börtönben töltenie előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésért, amely idő alatt a nő, vagyis Lea, kellően messzire juthat, legalábbis ha van annyi sütnivalója, hogy megtartson valamennyit a pénzből, amelyről tudta, hol van. További tétel a plusz oldalon: ez idő alatt Knut Hagurojama is elég nagyra nő ahhoz, hogy megvédje mindkettőjüket. A mínusz oldalon a saját életem állt, amely a várható hosszát és minőségét tekintetbe véve nem sokat ért. Magamhoz képest egészen jól boldogultam a számítással. Behunytam a szemem. Éreztem, ahogy a meleg vér az arcomon át az ingem nyakába csorog. Vártam. Nem történt semmi. – Tudod, hogy megteszem – mondta egy hang. A fejemen érzett szorítás enyhült. Hátráltam két lépést, majd kinyitottam a szememet. Ove felemelte a kezét, és eleresztette a kést. Előtte ott állt Lea. Felismertem a pisztolyt, amelyet egyenesen a sógora homlokának szegezett. – Tűnjetek innen! – mondta Lea. Ove Eliassen ádámcsutkája föl-le liftezett. – Lea… – Most! A férfi megfordult, hogy felvegye a kést. – Azt már elvesztetted – sziszegte Lea. Ove mindkét tenyerét Lea felé emelve üres kézzel visszahátrált a sötétségbe. Távolodó káromkodás, üvegek csörömpölése és ágak susogása jelezte, hogy eltűntek a fák között. – Tessék! – nyújtotta felém Lea a pisztolyt. – A padon volt. – Biztosan kicsúszott – feleltem, és visszadugtam a nadrág derekába. Nyeltem a vért, amely az arcomból ömlött a számba, éreztem, hogy vadul lüktet a halántékom, és megállapítottam, hogy nem nagyon hallok az egyik fülemre. – Láttam, amikor kivette a pisztolyt, mielőtt felállt, Ulf. – Lea összehúzta az egyik szemét. Családi vonás. – Azt a lyukat az arcán össze kell varrni. Jöjjön, van tű és cérna a kocsiban. Nem sok mindenre emlékszem a hazaútból. Vagyis arra emlékszem, hogy lehajtottunk az Alta folyóhoz, hogy ültünk a parton, hogy Lea kimosta a sebeket, miközben én a folyó zúgását hallgattam, és a kőgörgeteget néztem, amely kristálycukor módjára borította a világos hegyhátat mindkét oldalon. És emlékszem, arra gondoltam, hogy több eget láttam ezeken a nappalokon és éjszakákon,

mint egész életemben, mielőtt ideérkeztem. Lea óvatosan megtapogatta az orromat, és megállapította, hogy egyben van. Azután összevarrta az arcomat, miközben számi nyelven beszélt hozzám, és dúdolt valamit, ami egy jojka lehetett, amely a gyógyulásról szólt. Jojka és folyózúgás. És arra is emlékszem, hogy kissé émelyegni kezdtem, Lea elhessegette a szúnyogokat, és jóval többször simította félre a frufrumat, mint ahányszor szükséges lett volna, hogy távol tartsa a hajamat a sebtől. Amikor megkérdeztem tőle, hogy azért hord-e tűt, cérnát és fertőtlenítőszert az autóban, mert a családja gyakran ki van téve baleseteknek az utakon, megrázta a fejét. – Nem, nem az utakon. Otthoni balesetek miatt. – Otthoni balesetek? – Igen. Hugónak gyakran eljárt a keze, amikor ivott. Olyankor jobb elmenekülni a házból, és összefoltozni az esetleges sérüléseket. – Összevarrta saját magát? – És Knutöt. – Hugó megütötte Knutöt?! – Mit gondol, miért voltak a varratok a homlokán? – Maga varrta össze a sebét? Itt a kocsiban? – A nyáron történt. Hugo részeg volt, és újra azt a régi dolgot hánytorgatta fel. Úgy vélte, hogy azzal a vádló pillantással nézek rá, amellyel szoktam. Azt mondta, hozzám sem ért volna azon az estén, ha egy kis tiszteletet tanúsítok irányába, nem pedig átnézek rajta. Elvégre csak egy lányka voltam, ő pedig egy Eliassen, aki akkor tért haza a tengerről egy nagy fogással. Nem válaszoltam, ő azonban feldühödött, és végül felugrott, hogy megüssön. Meg tudtam volna védeni magamat, de ebben a pillanatban Knut lépett be a szobába. Közénk vetette magát, és azt ordította, hogy apa nem teheti ezt. Hugo ekkor fogta a pálinkásüveget, és ütött. A homlokán találta el Knutöt, aki eldőlt, mint egy zsák, úgy vittem ki az ölemben a kocsiba. Amikor újra hazamentem, Hugo már lenyugodott. Knut azonban egy hétig az ágyat nyomta, szédült és émelygett. Altából hívtunk orvost, hogy megvizsgálja. Hugo azt mesélte neki és a többieknek, hogy Knut legurult a lépcsőn. És én… én nem mondtam senkinek semmit, azzal vigasztaltam Knutöt, hogy egész biztosan csak egyszeri eset volt. Félreértettem Knutöt. Félreértettem, amikor azt mondta, hogy az anyja szerint nem kell aggódnia az apja miatt. – Senki sem tudott semmit – folytatta Lea. – Egészen addig az estéig, amikor az állandó ivócimborákkal Ovénál vedeltek, és valaki megkérdezte, mi történt valójában, és Hugo beszámolt az ő beképzelt nejéről és a szaros kölykéről, és arról, hogyan tette őket helyre. Így aztán az egész falu megtudta. Hugo pedig elment a tengerre. – Akkor erre célzott a lelkész, amikor arról beszélt, hogy Hugo a rendezetlen ügyei elől menekült? – Erre és más dolgokra – felelte Lea. – Vérzik a halántéka. Levette a nyakából a piros selyemsálat, és a fejem köré tekerte. Azután egy jó ideig semmire sem emlékszem. Arra ébredtem, hogy az autó hátsó ülésén fekszem összekuporodva, és Lea éppen azt mondja, hogy megérkeztünk. Úgy vélte, enyhébb agyrázkódást kaptam, ezért érzem magam olyan álmosnak. Azt mondta, az lesz a legjobb, ha elkísér a kunyhóig. Egy darabon előrementem, és bevártam egy helyen, ahol már nem voltam a falu szeme előtt. Leültem egy kőre, és a csendet hallgattam, amely épp olyan volt, mint ami közvetlenül vihar előtt borul a tájra. Vagy vihar után, egy olyan vihar után, amely minden életet eltöröl a föld színéről. A zöld domboldalakon ködpamacsok lopakodtak le fehér lepedőbe burkolózott kísértetek módjára, elnyelték a kis, dacos lápi nyírfákat, amelyek ki-kibukkantak a fehérségből, és egészen olyannak tűntek, mintha varázs ült volna rajtuk. Azután feltűnt Lea. Éppolyan lebegve és elvarázsolva.

– Csak nem idekint sétálgat? – kérdezte mosolyogva. – Lehet, hogy egyfelé megyünk? Titkos bújócska. A fülem zúgni és sípolni kezdett, és szédelegtem, ezért Lea jobbnak látta, ha a biztonság kedvéért belém karol. Az út furcsán rövidnek tűnt, talán azért, mert hol éber voltam, hol teljesen kába. És amikor végül a kunyhóban feküdtem, az a különös érzés kerített a hatalmába, hogy hazaértem, egy képzeletbeli biztonságba és nyugalomba, amelyet soha nem éreztem azon a túlságosan is sok helyen, ahol Oslóban éltem. – Most már alhat – mondta Lea, és a homlokomra tette a kezét. – Maradjon nyugton holnapig. Ne igyon mást, csak vizet. Megígéri? – Hová megy? – kérdeztem, amikor felállt az ágy széléről. – Haza, természetesen. – Siet? Knut a nagyapjánál van. – Nem, nem sietek. Csak szerintem jobb volna, ha nyugodtan feküdne, ahelyett hogy beszél és mozgolódik. – Egyetértek. De nem feküdne itt egy kicsit mozdulatlanul velem? Csak egy kicsit. Behunytam a szememet. A nyugodt lélegzését hallgattam. Mintha mérlegelte volna a dolgot. – Nem vagyok veszélyes – mondtam. – Nem vagyok pünkösdista. Halkan nevetett. – De csak egy kicsit. Becsúsztam a fal mellé, ő pedig mellém préselődött a keskeny ágyon. – Amint elalszik, elmegyek – tette hozzá. – Knut nemsokára hazaér. Éreztem, ahogy egyszerre vagyok távol és a lehető legközelebb, ahogy az érzékeim mindent magukba szippantanak, a teste melegét és a pulzusát, a blúza nyakkivágásából és a hajából áradó szappanillatot, a kezét és a karját, amelyet kettőnk közé tett, hogy a testünk ne érjen össze. Amikor felébredtem, az volt az érzésem, hogy éjszaka van. Volt valami a csendben. Még amikor az éjféli nap a legmagasabban járt, akkor is úgy tűnt, mintha a természetnek valamiféle pihenőideje volna, lelassult volna az érverése. Lea feje lecsúszott a nyakgödrömbe, éreztem az orrát és az egyenletes lélegzését a bőrömön. Fel kellett volna ébresztenem, hogy figyelmeztessem, ideje indulnia, hogy biztosan hazaérjen, mire Knut megjön. Azt akartam, hogy ott legyen, nehogy Knut megijedjen. De szerettem volna, ha mellettem marad, legalább néhány másodpercig. Ezért nem mozdultam, csak feküdtem és éreztem. Éreztem, hogy élek. Mintha Lea teste életet adott volna nekem. Ekkor valami távoli lárma hangzott fel. Éreztem, ahogy Lea szempillája a bőrömet csiklandozza, és tudtam, hogy felébredt. – Mi volt az? – suttogta. – A vihar – válaszoltam. – Semmi baj, messze van. – Talán melegebb levegő érkezett dél felől. – Lehet. Olyan rosszat álmodtam. – Mit? – Hogy visszajön. Hogy idejön, és megöl bennünket. – Az oslói férfi? Vagy Ove? – Nem tudom. Hirtelen elillant a kép. Feküdtünk, és újabb morajlás után hegyeztük a fülünket. Nem hallatszott több. – Ulf? – Igen? – Járt már Stockholmban? – Igen. – Szép város?

– Ilyenkor nyáron nagyon szép. Felkönyökölt, és lenézett rám. – Jon – mondta. – Oroszlán. Bólintottam. – Ezt is az oslói pasas mondta? Megrázta a fejét. – Megnéztem a nyakláncán lógó bilétát, amikor aludt. Jon Hansen, született július huszonnegyedikén. Én a mérleg jegyében születtem. Maga tűz, én pedig levegő vagyok. – Én elégek, maga pedig a mennybe kerül. Elmosolyodott. – Ez az első, ami az eszébe jut? – Nem. – Akkor mi? Az arca olyan közel volt, a szeme olyan sötéten és áthatóan ragyogott. Nem tudtam, hogy meg fogom csókolni, amíg meg nem tettem. Még csak abban sem voltam biztos, hogy én voltam, lehet, hogy inkább ő. De azután köré fontam a karomat, lehúztam magamhoz, és szorosan öleltem, éreztem a testét, amely fújtató módjára hullámzott, miközben a levegő sziszegve távozott a fogai között. – Ne! – nyögte. – Ne csináld! – Lea… – Ne! Mi… Nem tehetem. Engedj el! Engedelmeskedtem. Kikászálódott az ágyból. Lélegzet-visszafojtva állt ott, és dühös pillantással meredt rám. – Azt hittem… – kezdtem. – Sajnálom, nem akartam… – Pszt! – mondta halkan. – Ez nem történt meg. És nem fog újra megtörténni. Soha. Érted? – Nem. Hosszú, remegő sóhajjal fújta ki a levegőt. – Én házas asszony vagyok, Ulf. – Házas? Hiszen özvegy vagy. – Nem érted. Nemcsak vele vagyok összeházasodva, hanem… mindennel. Ezzel az egésszel itt, északon. Te és én két külön világhoz tartozunk. Te kábítószer-kereskedelemből élsz, én harangozó vagyok és hívő. Azt nem tudom, te miért élsz, én viszont ezért és a fiamért. Ez az egyetlen, ami jelent valamit nekem, és nem vagyok hajlandó hagyni, hogy egy… ostoba, felelőtlen álom tönkretegye. Nem tehetem, Ulf. Érted? – De hát mondtam, hogy van pénzem. Nézz csak be a szekrény melletti deszka mögé, ott… – Ne, ne! – Lea a fülére tapasztotta a kezét. – Nem akarom hallani, és nem akarok semmiféle pénzt! Azt akarom, amim van, semmi egyebet. Nem találkozhatunk újra, nem akarlak újra látni, ez… ez az egész ostoba és rossz, és… és most elmegyek. Ne is keress! És én sem foglak keresni téged. Ég veled, Ulf! Minden jót. Amikor a következő pillanatban kiviharzott a kunyhóból, már abban is kételkedtem, hogy ez az egész megtörtént-e egyáltalán. Igen, megcsókolt, az arcomba hasító fájdalom nem hazudott. Akkor a másiknak is igaznak kell lennie, amikor azt mondta, nem akar többé látni. Felkeltem az ágyból, kiléptem az ajtón, és megpillantottam a falu felé rohanó alakját a holdfényben. Hát persze, hogy elfutott. Ki ne tette volna ugyanezt? Én legalábbis biztosan. Már jóval korábban ennél. Hiszen én az a típus voltam, aki lelép. Lea nem engedhette meg magának, míg én rendszerint megtettem, mert megtehettem. Mégis mi a fenét hittem? Hogy két ilyen ember, mint mi, egymásé lehet? Nem, semmi ilyesmit nem hittem. Talán álmodtam róla, mert az agyunk képeket és fantáziákat

sző, amikor alszunk. Ideje volt felébrednem. Újabb morajlás hallatszott, ezúttal valamivel közelebbről. Nyugat felé pillantottam. A távolban ólomszürke felhők tornyosultak. Hogy visszajön. Hogy idejön, és megöl bennünket. Visszatértem a kunyhóba, és a falhoz támasztottam a homlokomat. Épp olyan kevéssé hittem az álmokban, mint az istenekben. Inkább hittem a narkósok drog iránti olthatatlan rajongásában, mint az emberek egymás iránti szeretetében. De hittem a halálban. A halál olyan ígéret volt, amelyről tudtam, hogy betartatik. Egy kilenc milliméteres, ezer kilométer per órás sebességgel száguldó golyóban hittem. És hogy az élet az az időtartam, amely a pisztoly elsütése és aközött telik el, hogy a lövedék keresztülsüvít az agyamon. Előhúztam a kötéldarabot az ágy alól, és az egyik végét az ajtó kilincséhez kötöttem. A másik végét az emeletes ágy vaskos póznájához erősítettem, amely szilárdan a falhoz volt szögelve. Megfeszítettem. Így. Azután lefeküdtem, és a fölöttem lévő ágy deszkáit bámultam.

Tizenharmadik fejezet

Stockholmban történt hosszú, hosszú évekkel ezelőtt. Még minden előtt. Tizennyolc éves voltam, és vonattal utaztam át Oslóból. Egyedül sétáltam Södermalm városrész utcáin. A Djurgården szigetének füvében gázoltam, egy mólón lógattam a lábamat, és a királyi palotát néztem, és tudtam, hogy soha semmiért nem cserélném el ezt a szabadságot. Azután kicsíptem magamat, amennyire tudtam, és elmentem a Dramatenbe, a svéd nemzeti színházba, mert szerelmes voltam egy norvég lányba, aki Solveiget játszotta a Peer Gyntben. A lány három évvel idősebb volt nálam, de egyszer beszélgettem vele egy bulin. Alighanem ezért utaztam oda. Jobbára ezért. Nagyon jó volt a darabban, úgy beszélt svédül, akár egy tősgyökeres stockholmi, nekem legalábbis úgy tűnt. Ezenkívül gyönyörű és elérhetetlen volt. Mindazonáltal az előadás során a szerelmem kihunyt. Talán azért, mert nem vehette fel a versenyt a városban töltött napommal és magával Stockholmmal. Talán azért, mert csak tizennyolc éves voltam, és halálosan beleszerettem az előttem lévő sorban ülő vörös hajú lányba. Másnap hasist vásároltam a Sergels torgeten. Elsétáltam a Kungsträdgården parkba, ahol megpillantottam az előző esti vörös hajú lányt. Megkérdeztem tőle, hogy tetszett neki a darab, de csak a vállát vonogatta, és megmutatta, hogyan tekerik a jointot a svédek. Húszéves volt, östersundi, és volt egy kis lakása az Odeplanon. Volt a közelben egy kellemes étterem, a Tranan, ahol sült heringet ettünk burgonyapürével, és sört ittunk. Kiderült, hogy nem az a lány, aki az előttem lévő sorban ült a színházban, még soha nem járt a Dramatenben. Három napig nála laktam. Amíg ő dolgozott, én csatangoltam, és magamba szívtam a nyár és a város illatát. Amikor hazautaztam, csak bámultam kifelé a vonatablakon, és arra gondoltam, hogy azt mondtam neki, visszatérek. Ugyanakkor rám tört mind közül a legszomorúbb gondolat: hogy nincs visszaút. Hogy egyfolytában ide-oda rohangálunk, és közben nincs hátramenet azon az átkozott járművön, amelyet életnek nevezünk. Ismét felriadtam. Az ajtó felől kaparászás hallatszott. Megfordultam az ágyban, és láttam, hogy a kilincs le-föl jár. Meggondolta magát. Visszajött. – Lea? – A szívem vadul kalapált a boldogságtól, lelöktem magamról a takarót, és a padlóra lendítettem a lábam. Nem érkezett válasz. Nem Lea volt az. Egy férfi volt. Egy erős vagy dühös férfi. Mert olyan hévvel rángatta a kilincset, hogy panaszosan recsegtek az emeletes ágy illesztékei. Megragadtam a puskát, amely a falnak támasztva állt, és az ajtóra szegeztem. – Ki van ott? Mit akar? Továbbra sem érkezett válasz. Mégis mit válaszolnának? Hogy azért jöttek, hogy végezzenek velem, legyek szíves, nyissam ki az ajtót? A kötél úgy rezgett, mint egy zongorahúr, az ajtó pedig résnyire kinyílt. Épp elég nagy volt a rés ahhoz, hogy beférjen rajta egy fegyver csöve, és… – Válaszolj, különben lövök! Az ágydeszkák mintha sikoltoztak volna a fájdalomtól, amikor a szögek milliméterről

milliméterre kicsúsztak a faanyagból. Azután egy kattanás hallatszott odakint. Úgy hangzott, mintha megtöltöttek volna egy revolvert. Meghúztam a ravaszt. Majd még egyszer. És még egyszer. És végül még egyszer. Három töltény a tárból, egy pedig a töltényűrből. Azután csend támadt. Visszafojtottam a lélegzetemet. A rohadt életbe! Az ajtó felől újból kaparászás hallatszott. Aztán egy csattanás, ahogy a kilincs kiszakadt. Azután hangos, panaszos bőgés, majd ugyanaz a kattanó hang. Amelyet most végre felismertem. Kivettem a pisztolyt a párna alól, eloldoztam a kötelet, és kinyitottam az ajtót. A rénszarvasbika nem jutott messzire, úgy húsz méterre feküdt a kunyhótól a falu irányában. Mintha ösztönösen az emberekhez igyekezett volna, és nem az erdőbe. Odamentem hozzá. Mozdulatlanul feküdt, csak a fejét emelgette. A kilincs még mindig az agancsán lógott. Dörzsölés. A kunyhó ajtajához dörzsölte az agancsát, amely beleakadt a kilincsbe. Leeresztette a fejét, és rám nézett. Persze tudom, hogy nem volt könyörgés a pillantásában, csak én láttam bele. Felemeltem a pisztolyt. Észrevettem, hogy az állat nedves szemgolyójában visszatükröződik a mozdulat. Mit is mondott Anita? Le fogod lőni a tükörképet. A magányos rénszarvasbika, amely elmenekült a csordától, búvóhelyet keresett magának, de meg voltak számlálva a napjai – pont, ahogy nekem, nem? Nem bírtam meghúzni a ravaszt. Hát persze, hogy nem ment. Behunytam a szememet. Erősen összeszorítottam. Arra gondoltam, mi lesz azután. Hogy mi nem lesz azután. Nem lesz több könny, nem lesz többé félelem, lelkiismeret-furdalás, bűntudat, szomjúság, vágy, veszteségérzet, és az az érzés sem lesz, hogy az ember az összes esélyét eltékozolja. Meghúztam a ravaszt. Kétszer. Azután visszamentem a kunyhóba. Lefeküdtem az ágyra. Csók és halál. Csók és halál. Néhány órával később fejfájással, fülzúgással ébredtem, és éreztem, hogy ez az. A gravitáció húzta a testemet, elnyelte a fényt és a reményt. A fekete lyuk. De még nem szippantott be annyira, hogy ne bírjak feltápászkodni, ha elég gyors vagyok, és megragadok egy mentőövet. Csupán haladékot nyerhetek ugyan, és amikor újból visszasüllyedek, még mélyebb és még hosszabb sötétség vár majd rám. De most szükségem volt arra a haladékra. Valium herceg távollétében az egyetlen mentőövhöz nyúltam, amely a rendelkezésemre állt. Kinyitottam a pálinkásüveget.

Tizennegyedik fejezet

A szesz talán elmosta a legrémesebb sötétséget, Leát azonban nem tudta eltüntetni a szívemből és az agyamból. Ha eddig még nem jöttem volna rá, mostanra világossá vált. Ostobán, reménytelenül és tehetetlenül szerelmes voltam. Újra. Ezúttal azonban más volt a helyzet. Nem ült senki az előttem lévő sorban, akit inkább akartam volna. Csak ő volt. Egy mélyen vallásos nőt akartam, akinek volt egy fiúgyereke, akinek nyúlszája volt, és nemrégiben fúlt vízbe a férje. Leát. A hollófekete hajú lányt a kéken ragyogó pillantásával és a ringó derekával. Aki lassan és megfontoltan beszélt, ám felesleges kitérők nélkül. A nőt, aki olyannak látott, amilyen voltam, és elfogadta. Elfogadott engem. Csak ezt… A fal felé fordultam. És akart engem. Még ha azt is mondta, hogy többé nem akar látni, tudtam, hogy akar engem. Mi másért csókolt volna meg? Megcsókolt, s nem tette volna, ha nem akarja, és nem történt volna valami különös a csók pillanatától addig a pillanatig, amíg hirtelen elrohant. Vagyis, hacsak nem találta olyan rémesnek a csókomat, hogy azon nyomban dobott, akkor egyszerűen csak meg kell értetnem vele, hogy olyan srác vagyok, akire számíthat. Olyan, aki vigyázni fog rá és Knutre. Hogy tévedett velem kapcsolatban. Hogy én magam is tévedtem saját magammal kapcsolatban. Nem akarok lelépni, ezúttal nem. Mert megvolt bennem a képesség, csak még nem kaptam esélyt rá, hogy megpróbáljam. Hogy otthont teremtsek. De most, hogy felismertem magamban ezt a képességet, tetszett az ötlet. Tetszett a biztonság és a kiszámíthatóság gondolata. Igen, az egyhangúság és az állandóság. Mindig is törekedtem ezekre a dolgokra, csak nem találtam rájuk. Mostanáig. Nevettem magamon. Nem tehettem mást. Mert itt feküdtem én, a halálra ítélt, részeg és elcseszett bérgyilkos, és hosszú, boldog életet tervezgettem egy nővel, aki az utolsó beszélgetésünk alkalmával világosan és egyértelműen kijelentette, hogy én vagyok az utolsó, akivel újból találkozni akar. Így amikor visszafordultam a szoba felé, és felfedeztem, hogy a széken álló üveg üres, tudtam, hogy a kettő közül az egyiket feltétlenül meg kell tennem. Meg kell szereznem Leát. Vagy szereznem kell még alkoholt. Mielőtt újra elaludtam, felváltva hangosodó és halkuló vonítást hallottam a távolból. Visszajöttek. Kiszagolták a halált és a rothadást, és nemsokára itt lesznek. A dolog nem tűrt halasztást. Korán felkeltem. A felhők még mindig ott tornyosultak a nyugati égbolton, de nem jöttek közelebb, inkább úgy tűnt, mintha kissé visszahúzódtak volna. És újabb morajlást sem hallottam. Megfürödtem a patakban. Levettem a piros selyemkendőt, amely még mindig a fejem köré volt tekerve, s kimostam a halántékomon lévő sebet. Felvettem az új fehérneműt és az új inget. Megborotválkoztam. Éppen ki akartam öblíteni a selyemkendőt, amikor észrevettem, hogy halványan még mindig őrzi Lea illatát, így inkább a nyakamba kötöttem. Elmormoltam a szavakat, amelyeket mondani akartam, és amelyeket legalább nyolcszor megváltoztattam az utóbbi egy órában, mégis kívülről fújtam őket. Nem volt szabad nagy műgonddal előkészítettnek hatniuk, csak őszintének. És így kellett végződnie a mondókámnak: „Szeretlek, Lea.” A fenébe is, igen, így kell végződnie! Itt vagyok, és szeretlek. Hajíts ki az ajtón, ha akarsz, és ha képes vagy rá. De itt állok, feléd nyújtom a

kezemet, és benne hever a zakatoló szívem. Leöblítettem a borotvát, és fogat mostam – csakis arra az esetre, ha Lea újra meg akarna csókolni. Azután elindultam a falu irányába. A rénszarvas teteméről egy légyraj emelkedett a levegőbe, amikor elhaladtam mellette. Különös módon úgy tűnt, mintha nagyobb lett volna. Az állat borzalmas bűzt árasztott, amelyet eddig nem érzékeltem, pedig csak húsz méterre feküdt a kunyhótól. Alighanem az állandó nyugati szél volt az oka. Az egyik szeme eltűnt. Egy ragadozó madár lehetett. De úgy tetszett, hogy a farkasok és egyéb nagy testű állatok még nem csaptak le rá. Egyelőre. Továbbindultam. Gyors és határozott léptekkel. A falut elhagyva a móló felé vettem az irányt. Mielőtt felkerestem volna Leát, el kellett intéznem néhány dolgot. Előhúztam a pisztolyt a nadrág derekából, két lépéssel lendületet vettem, és olyan messzire hajítottam a tengerbe, amennyire csak bírtam. Azután betértem Pirjo üzletébe. Vettem egy doboz Joikakaker konzervet a látszat kedvéért, és megkérdeztem, hol lakik Mattis. Miután Pirjónak háromszori nekifutásra sem sikerült elmagyaráznia finnül, kivitt magával a bolt elé, és egy házra mutatott, amely egy kurta pisztolyhajításnyira feküdt az út mentén. Háromszor csengettem, és már indulni készültem, amikor Mattis kinyitotta az ajtót. – Mintha mozgást hallottam volna kintről – mondta. A haja szanaszét állt, egy lyukas gyapjútrikót, alsónadrágot és kötött zoknit viselt. – Nincs bezárva az ajtó, miért álldogálsz idekint? – Nem hallottad a csengőt? – mutattam a gombra. Érdeklődve odapillantott. – Nézzenek oda, van csengőm! – állapította meg. – Akkor nyilván nem működik. Gyere be! Úgy tűnt, Mattis egy bútorok nélküli házban él. – Itt laksz? – kérdeztem. A hangomat visszaverték a kopár falak. – A lehető legkevesebbet – válaszolta. – De ez a címem. – És a belsőépítészedé? – Sivert után örököltem a házat. A bútorok másokhoz kerültek. – Sivert az egyik rokonod volt? – Nem tudom. Talán. Igen, voltak közös vonásaink. Ő legalábbis alighanem így gondolta. Nevettem. Mattis értetlen tekintettel nézett rám, és törökülésben a padlóra telepedett. Követtem a példáját. – Már megbocsáss, de mi történt az arcoddal? – Összetűzésbe kerültem egy gallyal – válaszoltam, és előhúztam a pénzt a zakóm zsebéből. Megszámolta, majd elégedett vigyorral az alsónadrágja derekába dugta. – Hallgatok, mint a sír – mondta. – És van pincehideg pálinka. Milyen márkájút szeretnél? – Többféle is van? – Nincs. – Megint ugyanaz a vigyor terült szét a képén. – Ez azt jelenti, hogy Kåsundben szándékozol maradni, Ulf? – Talán. – Biztonságban vagy itt, miért mennél máshová? Fent maradsz a kunyhóban? – Hol másutt? – Hát… – A vigyor mintha a széles ábrázatára ragadt volna. – Hiszen megismerkedtél néhány nőszeméllyel itt a faluban. És talán szívesen vennéd, ha valaki felmelegítene most, hogy közeledik az ősz. Eljátszottam a gondolattal, hogy megigazítom a barna fogsorát az öklömmel. Honnan a fenéből szedte ezt? Kikényszerítettem magamból egy mosolyt: – A másod-unokatestvéredtől hallottad ezt a sületlenséget? – A másod-unokatestvéremtől?

– Konradtól… Kårétól… Korneliustól. – Nem a másod-unokatestvérem. – Pedig azt mondta. – Megpróbáltam kiszabadítani a lábam a törökülésből. – Tényleg? – Mattis felvonta a szemöldökét, és megvakarta bozontos üstökét. – A mindenit, akkor ez azt jelenti, hogy… Hé, te meg hová mégy? – El innen. – De még meg sem kaptad a pálinkádat. – Megleszek nélküle. – Biztos vagy benne? – kiáltotta utánam. Felsétáltam a sírkövek között a templomhoz. Az ajtó félig nyitva állt, oldalazva beosontam a résen. Lea az oltárnál állt háttal nekem, és virágokat cserélt az egyik vázában. Néhányszor mélyen és nyugodtan levegőt vettem, de a szívem hevesen kalapált. Súlyos léptekkel mentem oda hozzá, mégis összerezzent, amikor megköszörültem a torkomat. Megfordult. Mivel az oltárhoz vezető kétfokú lépcső tetején állt, lefelé nézett rám. A szeme vörös volt és dagadt. Biztosan látni, hogy a szívem mindjárt lyukat üt a mellkasomon, futott át az agyamon. – Mit akarsz? – Suttogó hangja kásás volt. Eltűnt. Mindaz, amit hosszasan fogalmaztam, köddé vált, eltűnt, kiesett a fejemből. Csak az utolsó mondat maradt meg. Kimondtam. – Szeretlek, Lea. Szinte elborzadva pislogott rám. Felbátorodva azon, hogy nem dobott ki az ajtón, folytattam: – Azt akarom, hogy Knut és te velem gyertek. Egy olyan helyre, ahol senki sem talál meg bennünket. Egy nagyvárosba. Ahol a part mentén sziklaszigetek vannak, és van burgonyapüré meg sör. Horgásznánk, és színházba mennénk. És azután lassan hazasétálnánk egy lakásba a Strandvägenen. Igaz, azon a környéken nem futná nagy lakásra, mert elég drága utca. De a miénk volna. Lea suttogott valamit, és könnyek szöktek kivörösödött szemébe. – Tessék? Közelebb léptem hozzá, de megtorpantam, amikor felemelte a kezét. Egy csokor hervadt virágot tartott szinte védekezőn maga elé. Megismételte, amit mondott, ezúttal hangosabban: – Anitának is ezt mondtad? Valaki mintha egy vödör vizet öntött volna a fejemre egyenesen a Barents-tengerből. Lea a fejét ingatta – Idejött. Hogy részvétet nyilvánítson Hugo miatt, legalábbis ezt mondta. És mivel látott téged az autómban, megkérdezte, tudom-e, hol vagy. Merthogy azt ígérted neki, hogy visszamégy hozzá. – Lea, én… – Erre semmi szükség, Ulf. Csak menj innen. – Nem! Te is tudod, hogy egy helyre volt szükségem, ahol elrejtőzhetek. Johnny itt járt, és engem keresett. Anita szállást kínált, nekem pedig nem volt hová mennem. Árnyalatnyi habozást hallottam a hangjában. – Vagyis hozzá sem értél? Tagadó választ akartam adni, ám az állkapcsom mintha megbénult volna, és a szám tehetetlenül elnyílt. Knutnek igaza volt, hazudozásban sem vagyok valami jó.

– Én… talán hozzáértem. De nem jelentett semmit. – Semmit? – Lea szipogva letörölt egy könnycseppet a kézfejével. Gyors mosoly suhant át az arcán. – Talán így volt a legjobb, Ulf. Úgysem mehettem volna veled, de így legalább nem fogok majd azon tépelődni, milyen lehetett volna. Lehajtotta a fejét, megfordult, és elindult a sekrestye felé. A megszokott, terjengős búcsúfrázisok nélkül. Utána akartam rohanni. Hogy visszatartsam. Hogy megmagyarázzam. Hogy esedezzem. Hogy kényszerítsem. De mintha minden erő és akarat elhagyott volna. És amikor a falak visszaverték a becsapódó ajtó hangját, már tudtam, hogy most láttam utoljára. Kibotorkáltam a napfényre. Megálltam a templom lépcsőjén, és égő szemmel bámultam a sírkövek sorát. Rám borult a sötétség. Zuhanni kezdtem. A lyuk egyre mélyebbre szippantott, és a világ minden pálinkája sem tudott volna megállítani. De persze attól, hogy az égvilágon semmit sem segít, az alkohol még alkohol. És amikor bekopogtattam Mattishoz, és beléptem a házba, már két üveg várt rám. – Számítottam rá, hogy visszajössz – vigyorgott a fickó. Fogtam a két üveget, és egyetlen szó nélkül távoztam.

Tizenötödik fejezet

Hol végződik egy történet? A nagyapám építész volt. Mindig azt mondta, a vonal – és a történet – ott ér véget, ahol kezdődött. És fordítva. Templomokat tervezett. Azt mondta, azért, mert jó benne, és nem azért, mert hisz bármiféle isten létezésében. Ezzel kereste a kenyerét. És hogy bárcsak hinne azok istenében, akik azért fizették, hogy templomokat építsen. Mert akkor talán úgy érezte volna, hogy több értelme van a munkájának. – Kórházakat kellett volna terveznem Ugandában – mondta. – Öt percig tartott volna, megépíteni pedig tíz napig, és életeket mentene. Ehelyett itt ülök hónapokon keresztül, és emlékműveket tervezek egy babonának, amely nem ment meg senkit. Óvóhely, így nevezte a templomokat. Óvóhely a halálfélelem ellen. Óvóhely az ember örök életbe vetett rendíthetetlen reményének. – Olcsóbb volna cumit és plüssmackót adni az embereknek, hogy megvigasztalódjanak – mondta. – De még mindig jobb, ha én tervezek templomokat, azokra legalább rá lehet nézni, nem úgy, mint néhány idióta építész munkájára. Elképesztő, milyen templomnak csúfolt förmedvényekkel csúfítják el az országot. Ott ültünk az öregek otthonának jellegzetes szagában, a gazdag nagybátyám, az unokatestvérem és én, de egyikük sem figyelt oda nagyapára, hiszen Basse folyton csak azokat a dolgokat ismételgette, amelyeket már ezerszer hallottak. Bólogattak, igen és aha, mondták, miközben lopva az órát nézegették. Mielőtt bementünk, a nagybátyám azt mondta, félóra bőven elég lesz. Tovább akartam maradni, de a nagybátyám is ott ült. Basse kezdett kissé zavarodott lenni, én azonban szerettem hallgatni, amikor azt ismételgette, amit az életről gondolt. Talán azért, mert az az érzésem támadt tőle, hogy bizonyos dolgok soha, semmilyen körülmények között nem változnak. „Te is meghalsz, viseld férfi módjára, fiam.” Egyedül amiatt aggódtam, hogy a nyakukban keresztet viselő gondozók valamelyike a vég közeledtével rábírja, hogy adja át a lelkét az istenüknek. Úgy véltem, tragikus volna egy olyan fiatal fiú számára, akinek a nagyapja ateizmusa jelentette a gyermeki hitet. Nem hittem a halál utáni életben, hittem azonban az élet utáni halálban. Most legalábbis ez volt a legőszintébb reményem és szívből jövő vágyam. Két nap telt el azóta, hogy Lea mögött becsapódott az ajtó. Két nap a kunyhó ágyán, két nap szabadesésben a lyukon keresztül, miközben az egyik üveg pálinka fenekére néztem. Szóval hogyan fejezzük be ezt a történetet? Dehidratálódtam, ezért kikecmeregtem az ágyból, és letántorogtam a patakhoz. Térdre vetettem magam a vízben, és inni kezdtem. Azután csak ültem, és a tükörképemet néztem a patakban, ott, ahol a víz folyását néhány kő lassította. És akkor megértettem. Le fogod lőni a tükörképet. A fenébe is, hát persze! Nem fognak elkapni. Én fogom elkapni saját magamat. Itt végződik a vonal. És mi a nyavalya olyan rossz ebben? Son cuatro días, ahogy Basse szokta mondani. Négy nap az élet. Az elhatározástól csaknem fellelkesülve visszatámolyogtam a kunyhóba.

A puska a falhoz támasztva állt. Jó döntés volt, a világ szempontjából következmények nélküli elhatározás. Senki sem fog sírni utánam, senkinek sem fogok hiányozni, senki sem szenved kárt miattam – igen, tényleg nehéz lett volna olyasvalakit találni, aki nélkülözhetőbb nálam. Röviden szólva: olyan elhatározás volt, amely mindenkinek csak a javát szolgálja. Úgyhogy most már csak át kell ültetni a gyakorlatba, mielőtt még inamba száll a bátorságom, mielőtt a megbízhatatlan, alattomos agyamnak sikerül felhalmoznia egy rakás kétségbeesett érvet amellett, hogy folytassa szánalmas létezését. A puskatust a földre állítottam, és a fegyver torkolata fölé hajolva kitátottam a számat. Az acél íze keserű és sós volt a puskaportól. Ahhoz, hogy elérjem a ravaszt, olyan mélyen bele kellett dugnom a csövet a számba, hogy kis híján elhánytam magam. Így is épp csak elértem a középső ujjammal. Gyerünk. Öngyilkosság. Mindig az első alkalom a legrosszabb. A vállam teljesen kicsavarodott, de lenyomtam a ravaszt. Száraz kattanás hallatszott. A francba! Elfelejtettem, hogy az összes golyót a rénszarvasba eresztettem. De volt még belőle. Itt valahol. Átkutattam a szekrényeket és a fiókokat. Nem volt sok hely, ahová elrámolhattam a töltényesdobozt. Végül térdre ereszkedtem, és bekukucskáltam az ágy alá. Ott hevert a kátránypapír előtt. A tárba toltam a patronokat. Igen, tudom, hogy elég egy golyót keresztülküldenem az agyamon, de biztonsággal töltött el a tudat, hogy több töltény van, arra az esetre, ha valami balul sülne el. És igen, remegtek az ujjaim, úgyhogy eltartott egy ideig a művelet. Végül visszakattintottam a tárat, és megragadtam a forgó-tolózárat, ahogy Lea tanította. Ismét a torkolat fölé hajoltam tátott szájjal. A cső nedves volt a nyáltól. Nyújtózkodtam, hogy elérjem a ravaszt, a fegyver azonban mintha egyszeriben hosszabb lett volna, mint az előbb. Vagy én lettem rövidebb. Ez meg mi? Talán vonakodás? Nem, végül sikerült elérnem a középső ujjammal a ravaszt. És most már biztos voltam benne, hogy megteszem, hogy az agyam nem fog megállítani. Hogy nem fog tudni elég jó ellenérveket felsorakoztatni, mert szintén pihenésre vágyik, arra, hogy ne zuhanjon többé, és sötétségre, amely nem ez a sötétség. Nagy levegőt vettem, és elkezdtem lefelé nyomni a ravaszt. A fülem zúgásába vékonyka hang vegyült. Várjunk csak, hiszen ez nem a fejemből jön, hanem kívülről. Harangzúgás. Biztosan megfordult a szél. És nem mondhattam mást, minthogy tökéletesen illett az alkalomhoz a harangszó. Egy kicsivel lejjebb nyomtam a ravaszt, de még mindig hiányzott néhány milliméter. Még jobban behajlítottam a térdemet, még mélyebbre nyomtam a fegyver csövét a számba, a combom égett. Harangszó. Ilyenkor? Esküvő és temetés egy időpontban, ezt még értem. A keresztelők és istentiszteletek vasárnap szoktak lenni. És amennyire tudom, augusztusban nem voltak ünnepnapok. A fegyver csöve a torkomba csúszott. Úgy. Most. A németek. Lea azt mesélte, hogy harangozással figyelmeztették az ellenállókat, amikor megérkeztek a németek, hogy elfogják őket. Behunytam a szememet. Majd rögtön ki is nyitottam. Felegyenesedtem. Kihúztam a puskát a számból. A falhoz támasztottam, és a falu felé néző kémlelőnyíláshoz mentem. Nem láttam semmit. A szememhez emeltem a távcsövet. Semmi. A biztonság kedvéért a másik oldalt is ellenőriztem, az erdő felé. Semmi. A távcsövet az erdő fölötti dombra irányítottam. Ott voltak.

Négyen. Egyelőre olyan messze, hogy lehetetlen volt kivenni, kik azok. Kivéve egyiküket. Ezért aztán nem volt nehéz megfejteni, ki a másik három. Mattis billegve közeledett, egyik oldalról a másikra döccent. Nyilvánvalóan kevesellte a pénzt, amelyet tőlem kapott, és a másik féltől is besöpörte az ígért összeget. Bizonyára némi extrát is kilátásba helyeztek neki, ha az erdőt átszelő úton úgy vezeti el őket hozzám, hogy a lehető legkevesebb legyen az esélye annak, hogy felfedezem őket. Elkéstek. El fogom végezni a munkát helyettük. Egy porcikám sem kívánja, hogy megkínozzanak a halálom előtt. Egyrészt a fájdalom miatt, másrészt meg azért, mert pillanatok alatt elárulnám nekik, hogy a pénzt a falba rejtettem, a drogot pedig egy üres lakás padlódeszkája alá. A lakás azért állt üresen, mert az embereknek fenntartásaik vannak azoknak a lakásoknak a megvásárlásával szemben, amelyekben mások öngyilkosok lettek. Ilyen szempontból Toralf részéről pénzügyi ballépés volt, hogy a saját lakásában lőtte agyon magát. Más helyet kellett volna választania, hogy az örökösöket ne érje drasztikus kár. Például egy isten háta mögötti vadászkunyhót itt, északon. A puskára néztem, amely a falhoz támasztva állt. De nem nyúltam hozzá. Rengeteg időm volt még: az erdőn keresztül jönnek, legalább tíz perc, mire ideérnek. De akár negyedóra is lehet. De nem ezért nem folytattam, amibe belefogtam. A harangok zúgtak. Értem szóltak. És Lea húzta a köteleket. Az én szerelmem nem törődött vele, mikor kell a templomban harangoznia, sem azzal, mit szól majd a lelkész és a falu, sem a maga életével – hiszen gondolhatta: Mattis minden bizonnyal rájött, miben mesterkedik. Csak egyvalami járt a fejében: hogy figyelmeztesse a férfit, akit nem akar többé látni, hogy Johnny a kunyhó felé tart. Ez pedig megváltoztatta a dolgot. Egy egész csomó dolgot. Már az erdő közelében jártak, és a távcsőben a másik három embert is tisztábban ki tudtam venni. Az egyikükben volt valami madárszerű, vékony nyaka kimeredt a túlságosan nagy zakójából. Johnny. A másik kettő válla fölött kandikált valami. Fegyverek. Feltehetően géppuskák, a Halásznak volt lent a kikötői raktárban egy szekrénye, amely tele volt velük. Az esélyeimet latolgattam. Leszedhetem őket egyesével, amikor megpróbálják az erdőből lerohanni a kunyhót. De nem ezt fogják tenni. Mattis segíteni fog nekik kihasználni a terep adottságait, összegörnyedve ereszkednek majd le a patakmederben, és olyan közel jönnek a kunyhóhoz, hogy szitává lőhessék. Körbepillantottam. Minden, ami mögé elbújhattam volna, fából készült, úgyhogy ennyi erővel a kunyhó elé is kiállhatnék, hogy integetve fogadjam őket. Vagyis az egyetlen esélyem az volt, ha lepuffantom őket, mielőtt ők lőnek le engem. És akkor nagyon közel lesznek. Látnom kell majd az arcukat. Hárman eltűntek az erdőben. A negyedik, az egyik géppuskás-öltönyös megállt, és kiáltott valamit. Nem hallottam, mi volt az. A következő percekben nem fognak meglátni a fák közül. Ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy lelépjek. Lerohanhatnék a faluba, és beugorhatnék a Volkswagenbe. Ha megteszem, akkor annak most kell történnie. Fogom a pénzövet, és… Két pont. Mintha repültek volna a hangában lefelé, az erdő irányába. Most már értettem, miért kiabált a pasas. Kutyák. Kettő. Hangtalanok. Úgy sejtettem, hogy olyan kutyák, amelyek nem ugatnak, amikor odakint rohangálnak, és átkozottul jó kiképzést kaptak. Esélyem sincs ellenük, akármilyen gyorsan futok. Kezdett rosszul festeni a dolog. Talán nem olyan rosszul, mint három perccel ezelőtt, amikor a puskacsővel a számban ácsorogtam, de most egészen más volt a helyzet. A harang távoli, vékonyka hangja nemcsak arra figyelmeztetett, hogy néhány rosszfiú tart a kunyhóhoz, hanem arra is, hogy van vesztenivalóm. Mintha egyszerre két kést döftek volna belém, egy meleget és egy hideget, az egyik a

boldogság volt, a másik a halálfélelem. Pokoli dolog a remény. Körbenéztem a kunyhóban. A pillantásom Knut késére esett. Boldogság és halálfélelem. Remény. Megvártam, amíg a negyedik férfi és a kutyák eltűnnek az erdőben, kirántottam a pénzövet a falból, feltéptem az ajtót, és kirohantam. A rénszarvasbikáról egy légyraj röppent fel, amikor térdre rogytam mellette. Láttam, hogy mostanra a hangyák is bevették, a felfúvódott tetem bundája mintha élt volna. Hátrapillantottam a vállam fölött. Az erdő a kunyhó háta mögött húzódott, így amíg messze vannak, rejtve maradok a szemük elől. De nem volt sok időm. Behunytam a szememet, és a rénszarvas hasába döftem a kést. A tetemben lévő gáz hosszú nyögéssel áramlott ki. Azután lefelé húztam a kést a hasfalban. Visszafojtottam a lélegzetemet, amíg a belsőségek kiömlöttek. Kevesebb vér volt, mint amire számítottam. Valószínűleg a tetem alsó felében gyűlt össze. Esetleg megalvadt. Vagy felzabálták. Mert mostanra azt is láttam, hogy nem csak a bundája nyüzsgött az élettől. A hús recsegett, ahol a sárgásfehér kukacok rágtak, másztak és szaporodtak. A rohadt életbe! Nagy levegőt vettem. Becsuktam a szememet, visszanyeltem a torkomba feltoluló gyomortartalmamat, és felhúztam a selyemkendőt a szám és az orrom elé. Azután mindkét kezemet a tetembe dugtam, és egy hatalmas, undorító nyálkás zsákot húztam belőle elő, amely feltehetőleg a gyomor volt. Itt-ott vagdostam egy kicsit, hogy kiszabadítsam. Szinte kigurult a hangába. Meredten bámultam a tetem hasának sötétjét. Eszem ágában sem volt bemászni oda. Csak néhány perc, talán másodperc, és itt vannak, de nincs az az isten, hogy belemerüljek abba az ocsmány döglébe. A testem tiltakozott. Egy vakkantás ütötte meg a fülemet. A francba! Leára gondoltam, a szemére, a szájára, miközben a mosoly lassan szétterül az arcán, és a mély, meleg hangjára, amely ezt mondja: – Meg tudod csinálni, Ulf. Nyeltem egyet. Azután széthajtottam a bőrredőket, és benyomakodtam a dög hasába. Annak dacára, hogy jókora rénszarvasbikáról volt szó, és a belsőségek jó része kikerült, nagyon kevés helyem volt. Egészen össze kellett húzódnom. És még be is kellett zárnom magam után a hasfalat. Teljesen átáztam a különféle nedvektől, és borzalmasan meleg volt odabent. A gázok, a bomlás során felszabaduló energia és a rengeteg apró állat tevékenykedéséből összeadódó hő – ilyen egyenletes meleg lehet egy hangyaboly belsejében. Ekkor már képtelen voltam visszatartani a hányást. Igyekeztem zajtalanul intézni, de újra és újra feltört belőlem. Azután valamivel jobban éreztem magamat. De még mindig látható voltam kívülről. Hogyan tudnám összezárni a tetem hasát? Megpróbáltam fogást találni a bőrön a nyílás két szélén, hogy összehúzzam, de olyan nyálkás volt, hogy kicsúszott a kezemből. Nagyobb problémáim is akadtak. A hangán keresztül két hatalmas, fekete kutya közeledett felém szökellve. A rénszarvasra vetették magukat, és az egyik csaholva bedugta a fejét a tetem hasába. A pofájába böktem a kést, mire a fej eltűnt. Azután eszeveszett ugatás kezdődött. Muszáj bezárnom a nyílást, mielőtt az emberek ideérnek. A kutyaugatás egyre erősebb lett, és most már a férfihangokat is hallottam. – A kunyhó üres! – Ott valami állat fekszik! Keresztüldöftem a kést a rénszarvasbőrön a nyílás alsó felén, ráhúztam a felső oldalt, és még

sikerült azon is átszúrnom a kést, mielőtt kicsúszott volna a kezemből. Közeledő léptek zaját hallottam. – Vidd innen a kutyákat, Styrker! Azt hittem, tudod fegyelmezni őket. Megfagyott a vér az ereimben. Igen, annak a férfinak a hangja volt, aki felkeresett a lakásomban, hogy végezzen velem. Johnny visszatért. – A dög miatt lehet – felelte Styrker. – Nem olyan egyszerű fegyelmezni egy ilyen kicsi aggyal és ilyen vad ösztönökkel rendelkező lényt. – Most a kutyákról beszélsz, vagy magadról? – A keservit, micsoda bűz! – nyögte a harmadik hang, amelyet azonnal felismertem. Brynhildsen volt az, a halbolt hátsó helyiségéből. Aki folyton csalt. – Mi a fene az ott az agancsán? És miért hevernek a földön a belei? Meg kellene néznünk… – Rájárt a farkas – hallottam Mattis hangját. – Már megbocsássanak, amiért szólok, de vigyázzanak, nehogy véletlenül belélegezzék a bűzt, ugyanis mérgező. – Azt mondod? – kérdezett vissza Johnny nyugodt hangon. – Botulizmus – mondta Mattis. – A spórák a levegőben szállnak. Egy spóra elegendő ahhoz, hogy megöljön egy embert. A rohadt életbe! Mindezek után egy kicseszett spóra miatt fogok meghalni idebent? – A tünetek közé tartoznak a különféle látászavarok – folytatta Mattis. – Továbbá a hangképzési és beszédzavar. Ezért is szoktuk azonnal elégetni a rénszarvastetemeket. Hogy továbbra is lássuk egymást, és képesek legyünk értelmes társalgást folytatni. A beálló csendben magam elé képzeltem, ahogy Johnny Mattis arcára meredve igyekszik megfejteni a kifürkészhetetlen félvigyort. – Styrker! Brynhildsen! – szólalt meg végül Johnny. – Forgassátok fel a kunyhót! És vigyétek magatokkal ezeket az átkozott kutyákat. – Hansen nincs odabent – mondta Brynhildsen. – Az lehetetlen. – Tudom. De ha megtaláljuk a pénzt és a drogot, akkor tudni fogjuk, hogy még valahol a közelben van. Hallottam a kutyák elkeseredett ugatását, ahogy elvonszolták őket. – Már megbocsásson, de mi van akkor, ha nem találnak semmit? – Akkor megtörténhet, hogy igazat mondtál – felelte Johnny. – Tudom, hogy ő ült a csónakban – mondta Mattis. – Csak ötven méterre lehetett a parttól, a fickó meg olyan csúf déli, hogy nálunk nincs még egy olyan. Egy jó kétpárevezős csónakkal és ezzel az állandó széllel komoly távolságot megtehetett egy nap leforgása alatt. – Te pedig odalent feküdtél a kövek között az éjszaka közepén? – Annál jobb helyen nem is aludhat az ember nyáron. Éreztem, ahogy valami mászni kezd felfelé a lábamon. Túl nagy volt ahhoz, hogy hangya vagy féreg legyen. A számon keresztül szedtem a levegőt, nem az orromon. Vipera vagy egér? Magasságos ég, legyen egér! Egy kedves, szőrös, éhes kisegér, de ne egy… – Azt mondod? – Johnny lehalkította a hangját. – És a leggyorsabb út, amely a faluból felvezet az erdőbe, valóban a teljes dombot megkerüli? Több mint egy órán keresztül tartott. Amikor a múltkor egyedül jöttem fel, szűk félóra volt. – Igen, de ha akkor itt lett volna a fickó, biztosan lelövi magát. Az állat – vagy bármi is volt – felfelé araszolt a lábamon. Szinte ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy lerúgjam magamról, de tudtam, hogy a legkisebb mozgást vagy zajt is észrevennék. – Tudod, mit? – Johnny hangján hallatszott, hogy vigyorog. – Ezt kétlem. – Valóban? Hát, igaz, hogy maga elég keskeny vállú céltábla, déli, de a feje elég nagy. – Nem arról van szó, hogy Jon Hansen nem tud lőni, hanem arról, hogy nem mer.

– Tényleg? Hát, mutathattam volna maguknak gyorsabb utat, ha egy kicsit hamarabb mondja… – De hát mondtam, te félnótás számi! – …észak-norvégul. Az állat elérte a térdemet, és folytatta az útját felfelé a combomon. Ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy a nadrágszáram alatt van. – Pszt! Felordítottam vagy megmozdultam volna? – Mi ez a hang? Odakint néhány pillanatig vágni lehetett a csendet. Visszafojtottam a lélegzetemet. Édes istenem… – Harangoznak – mondta Mattis. – Ma temetik William Svartsteint. Mi van, ha lemming? Úgy hallottam, izgága kis rohadékok, és az a valami most a koronaékszerek felé közeledett. Óvatos mozdulattal megragadtam a nadrágszáramat, és a combomra feszítettem, hogy minden lehetséges útvonalat elzárjak. – Elegem van ebből a bűzből – mondta Johnny. – Folytassuk a pataknál. Ha a kutyákat összezavarta a dögszag, akkor még az is lehet, hogy ott rejtőzik. Lépéseket hallottam a hangában. A nadrágszáramban lévő állat egy darabig azt a helyet bökdöste, ahol véget ért az alagút, majd rezignáltan visszaindult ugyanazon az útvonalon, amerről jött. Nem sokkal később egy hangot hallottam, amely ezt kiáltotta a kunyhóból: – Nincs itt semmi, csak a puska és az öltöny! – Oké, fiúk, akkor induljunk vissza, mielőtt elered az eső. Vártam egy darabig, ami legalább egy órának tűnt, de legfeljebb tíz perc lehetett. Azután kihúztam a kést a rénszarvas bőréből, és kikukucskáltam. Tiszta volt a levegő. Hason kúsztam el a hangában a patakig. Beleereszkedtem a jéghideg mederbe, hagytam, hogy a víz átcsörgedezzen fölöttem, és megtisztítson a haláltól, a sokktól és a rothadástól. Lassan, nagyon lassan visszatértem az életbe.

Tizenhatodik fejezet

Édes istenem… Nem mondtam ki, de ezt gondoltam odabent a rénszarvastetemben, olyan hangosan, mintha az utcasarkon állva kiáltottam volna. És a szörnyek hanyatt-homlok menekültek, ahogy gyerekkoromban, amikor az ágyam alatt, a játékosládában vagy a szekrényben lapultak. Ilyen egyszerű volna? Csak kérni kell? A kunyhó előtt ülve cigarettáztam, és felnéztem az égre. Ólomszürke felhőtakaró borította, és a felhőkkel együtt a sötétség is megérkezett. Az időjárást mintha egyre emelkedő láz kínozta volna. A fülledt meleget a következő pillanatban jeges széllökések váltották fel. Isten. Megváltás. Mennyország. Örök élet. Csábító gondolat volt. Testreszabott megoldás a riadt és megtört szíveknek. Olyan csábító, hogy nagyapa végül megadta magát, elárulta a józan észt, és átnyergelt a reményre. – Tudod, az ember nem mond nemet arra, ami ingyen van – mondta, és rám kacsintott. Mint egy csóró tizenhat éves, aki hamis jeggyel és személyivel lóg be a diszkóba. Összepakoltam azt a kevés holmit, amit magammal akartam vinni. Ruhákat, a cipőt, az öltönyt, a puskát és a távcsövet. A felhők még nem eresztették ki magukból az esőt, de már nem kellett sok hozzá. Johnny vissza fog jönni. Mert nyilvánvaló, hogy nem bízik Mattisban. És ami azt illeti, Mattis esetében ez teljesen érthető is. Körbevezette őket az egész domb körül. Farkasok. Botulizmus. Hogy látott engem elhajózni. William Svartstein temetése. Svartstein mint fekete kő. Nem sok minden rémlik az egyetemen elvesztegetett két évemből, William Blackstone-ra viszont emlékszem, a jogászra és gondolkodóra, aki a tizennyolcadik században – Mattishoz hasonlóan – a jog és az istenhit keresztútjához jutott. Azért emlékeztem rá, mert nagyapa őt, Isaac Newtont, Galileo Galileit és Søren Kierkegaard-t hozta fel példának arra, hogy még a legélesebb elmék is hajlandóak hinni a keresztény fikciókban és badarságokban, csak hogy egy lehetőségnek tekinthessék a halál elkerülésére. Nem Mattis adott fel. Épp ellenkezőleg, ő mentett meg. Akkor ki lépett kapcsolatba Johnnyval, ki mondta el neki, hogy mégsem hagytam el Kåsundöt? Egy újabb széllökés következett, amely mintha azt akarta volna a tudomásomra hozni, hogy igyekeznem kell. Nyugaton megdördült az ég. Igen, igen, indulnom kell. Éjszaka volt. Ha Johnny és a többiek nem utaztak el Kåsundből, akkor alszanak valahol. Elnyomtam a cigarettát a kunyhó falán, felkaptam a bőrtáskát, és a vállamra akasztottam a puskát. Elindultam az ösvényen, és vissza sem néztem. Csak előre. És mostantól fogva mindig így lesz. Ami a hátam mögött van, ott is marad. Az ég vészjóslóan morajlott és dörgött, amikor kiléptem a kavicsos útra. Olyan sötét volt, hogy csak a házak körvonalait láttam, és néhány kivilágított ablakot. Nem hittem, nem bíztam, és nem is reménykedtem semmiben. Csak el akartam menni hozzá, hogy visszaadjam a puskát és a távcsövet, és köszönetet mondjak értük. És az életemért. És hogy megkérdezzem, nem akarja-e esetleg velem tölteni a hátralévő részét. És azután elmegyek innen –

vele vagy nélküle. Elhagytam a templomot. Anitáék otthonát. Az imaházat. És azután megálltam Leáék háza előtt. Hirtelen egy fényes, göcsörtös boszorkányujj mutatott le rám az égből. A ház, a garázs és a Volvoroncs egy pillanatra kékes kísértetfényben mártózott meg. Azután felhangzott a vihar elszabadulása előtti, pattogós előjáték. A konyhában voltak. Láttam őket az ablakon keresztül, odabent égett a villany. Lea a konyhapultnak dőlt, a teste természetellenes, merev pózban feszült hátra. Ove előrehajolva állt előtte, a kezében kést tartott. Nagyobb volt, mint amelyet ellenem használt. Lea arcához szorította, láthatóan azzal fenyegette. Lea igyekezett még hátrébb hajolni, el a késtől, el a sógorától. Ove a szabad kezével megragadta Lea nyakát, láttam, ahogy ordítozik. A vállamra emeltem a puskát. A fejére céloztam. Oldalt fordult az ablaknak, úgyhogy a halántékán fogom eltalálni. De azután az eszembe villant valami az üvegen megtörő fénnyel kapcsolatban, és valamivel lejjebb céloztam. A mellkasa magasságába. Felemeltem a könyökömet, mély lélegzetet vettem, csak egyszer, többre nem volt idő, leeresztettem a könyökömet, kifújtam a levegőt, és lassan a ravaszra feszítettem az ujjamat. Különös nyugalmat éreztem. Azután egy újabb villámujj hasította ketté az eget, és láttam, ahogy a férfi ösztönösen az ablak felé fordítja a fejét. Újra sötét lett körülöttem, Ove azonban továbbra is az ablak felé bámult. Felém. Meglátott. Sokkal feldúltabbnak tűnt, mint legutóbb, valószínűleg napokon keresztül ivott. Pszichés zavarai voltak a kialvatlanságtól, vagy az őrület határára került a szerelemtől, a testvére miatti gyásztól, vagy mert egy olyan élet csapdájába esett, amelyet nem akart. Igen, talán így volt, talán olyan volt, mint én. Le fogod lőni a tükörképet. Ez volt tehát a sorsom: hogy lelőjek egy férfit, letartóztassanak, és börtönbe zárjanak, ahol a Halász emberei nyomban felbukkannak, és pontot tesznek az egész végére. Rendben. Elfogadtam. Nem ez volt a gond. Hanem az, hogy láttam az arcát. Éreztem, ahogy a mutatóujjam elernyed, ahogy a ravasz rugója túlerőbe kerül, és visszanyomja az erőtlen ujjat. Megint megtörténik. Kudarcot fogok vallani. Az ég újból megreccsent fölöttem. Úgy hangzott, mint valami átkozott parancsszó. Knut. Még Futabajama is csak veszített, mielőtt nyerni kezdett volna. Ismét nagy levegőt vettem. Már elszenvedtem a magam vereségeit. Ove csúf pofájára céloztam, és meghúztam a ravaszt. A dörrenés végigzengett a háztetők fölött. Leeresztettem a fegyvert. Keresztülnéztem a bezúzott ablakon. Lea a szájára tapasztotta a kezét, úgy nézett le a földre. A feje fölött a fehér fal olyan volt, mintha valaki egy groteszk rózsát mázolt volna rá. Az utolsó visszhang is elnémult. Egész Kåsundnek hallania kellett, hamarosan mindenki itt nyüzsög majd. Felmentem a lépcsőn. Bekopogtattam az ajtón, fogalmam sincs, miért. Beléptem a házba. Lea még mindig a konyhában állt, mozdulatlanul, a testre meredve, amely egy vértócsában hevert a padlón. Nem nézett fel, azt sem tudtam, hogy észlelte-e, hogy ott vagyok. – Lea, jól vagy…? Bólintott. – Knut… – Átküldtem apához – suttogta. – Arra gondoltam, ha rájönnek, miért harangozok, beállítanak, és… – Köszönöm – mondtam. – Megmentettél. Oldalra billentettem a fejemet, és lenéztem a halottra. Fátyolos pillantással bámult vissza rám. Lebarnult az utolsó találkozásunk óta, de egyébként sértetlen volt az arca. Leszámítva a szinte

ártalmatlannak tűnő lyukat a homlokán, közvetlenül a frufruja alatt. – Visszajött – suttogta Lea. – Tudtam, hogy vissza fog jönni. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy a halott jobb füle sértetlen. Hogy nyoma sincs sebnek. Pedig lennie kellett volna, mert a harapás csak néhány napos volt. Lassan derengeni kezdett. Amikor Lea azt mondta, hogy visszajött, úgy értette… – Tudtam, hogy nincs az a tenger vagy föld, amely elég volna ahhoz, hogy legyőzze az átkozottat – mondta Lea. – Hiába is temettük el. A földön heverő férfi Hugo volt. Az ikertestvér. Lelőttem a tükörképet. Összeszorítottam a szememet. Azután újra kinyitottam. De semmi sem változott, nem csak álmodtam az egészet. Megöltem a férjét. Meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy visszanyerjem a hangomat: – Azt hittem, Ove az. Úgy tűnt, mintha meg akart volna ölni. Lea végre felemelte a pillantását, és rám nézett. – Jobb, hogy Hugót ölted meg, mint Ovét. Ove soha nem mert volna hozzám nyúlni. A hulla felé biccentettem. – És ő? – Egy hajszál választotta el tőle. – Miért? – Mert elmondtam neki. – Mit? – Hogy el akarok menni innen. Hogy magammal viszem Knutöt. Hogy soha többé nem akarom látni. – Őt sem? – Elmondtam neki, hogy… valaki mást szeretek. – Valaki mást. – Téged, Ulf. – Megrázta a fejét. – Nem tehetek róla. Szeretlek. A szó úgy remegett, akár a zsoltárének a falak között. És a szeme kék ragyogása olyan erős volt, hogy félre kellett néznem. Az egyik lába az egyre növekvő vértócsában volt. Tettem felé egy lépést. Majd még egyet. Mindkét lábammal a vérben álltam. Óvatosan a vállára tettem a kezemet. Először érezni akartam, hogy nem bánja-e, ha magamhoz húzom. De nem volt időm rá, mert a karomba vetette magát, és nyakamba fúrta az arcát. Felzokogott egyszer, majd még egyszer. Éreztem, ahogy a forró könnyei az ingem gallérja alá folynak. – Gyere! – mondtam. Áttámogattam a nappaliba. Egy villámlás világította meg a szobát, utat mutatva a kanapéhoz. – Sokkot kaptam, amikor egyszer csak ott állt a konyhaajtóban – suttogta Lea. – Azt mondta, hogy berúgott a csónakban, miközben járt a motor. Mire felébredt, már kint volt a nyílt vízen, üres benzintartállyal. Volt evezője, de a szél egyre távolabb sodorta a csónakot. Az első napokban úgy gondolta, nem is baj. Hiszen elhitettük vele, hogy az egész az ő hibája volt, hogy semmit sem ér, mert megsebesítette Knutöt. De sikerült halat fognia, és esett is, úgyhogy mégiscsak életben maradt. És azután a szél is megfordult. És akkor megértette, hogy mégsem az ő hibája volt. – Lea keserűen felnevetett. – Ott állt, és azt mondta, hogy rendbe fogja hozni az egészet, hogy a helyes útra fog terelni engem és Knutöt. Amikor azt mondtam, hogy Knut és én elmegyünk innen, megkérdezte, vane valaki más. Azt válaszoltam neki, hogy egyedül megyünk, de igen, valaki mást szeretek. Úgy gondoltam, fontos, hogy tudja. Hogy képes vagyok szeretni egy férfit. Mert akkor megérti, hogy soha többé nem kaphat vissza. Miközben beszélt, hűvösebb lett a szobában, ő pedig még közelebb bújt hozzám. Még mindig nem jött senki, hogy kiderítse, mi volt az oka a puskalövésnek. És amikor a következő mennydörgést

meghallottam, már azt is tudtam, miért nem. És hogy nem is fog jönni senki. – Ki tud róla, hogy visszajött? – kérdeztem. – Senki, csak én – felelte Lea. – Ma délután felismerte a partunkat, és hazaevezett. Kikötötte a csónakot a mólónál, és egyenesen idejött. – Mikor? – Félórával ezelőtt. Félórával ezelőtt. Akkor már sötét volt, és a vihar miatt az emberek behúzódtak a házakba. Senki sem látta Hugót, és senki sem tudta, hogy életben van. Pontosabban, hogy életben volt. Kivéve talán egyetlen férfit, aki előszeretettel kacsázott odakint éjszakánként. Mindenki más számára Hugo Eliassen csak egy újabb halász volt, akit elragadott a tenger. Akit senki sem keres többé. Bár én volnék! Bár én volnék, akit nem keresnek többé! De ahogy Johnny mondta: A Halász soha nem adja fel az adósai felkutatását, amíg nem látta a holttestet. Egy újabb villám világította meg a nappalit. Azután újra sötétbe borult minden. Én azonban láttam. Teljesen tisztán láttam. Ahogy már említettem, az agy különös, csodálatos szerkezet. – Lea? – szólaltam meg. – Igen? – suttogta a nyakamba. – Azt hiszem, van egy tervem.

Tizenhetedik fejezet

A felperzselt föld taktikája. Így neveztem magamban a tervet. Vissza kell vonulnom, ahogy a németek tették. És azután eltűnök. Teljesen eltűnök. Legelőször is műanyag zsákba csomagoltuk a holttestet, majd szorosan körbetekertük kötéllel. Ezt követően alaposan felmostuk a padlót, és letakarítottuk a falat, amelyből kiszedtük a golyót. Azután Lea kipakolta a két rozsdás felnit a talicskából, bemanőverezte a garázsba, ahol én már készen álltam a hullával. Rátettük a testet, amely alá bedugtam a puskát. A talicska elejére egy kötelet erősítettünk, hogy Lea segíthessen majd húzni. Bementem a műhelybe, és magamhoz vettem egy kisebb harapófogót. Azután útnak indultunk a talicskával. Egyetlen ember sem járt odakint, és továbbra is megnyugtató sötétség honolt a tájon. Úgy számoltam, hogy még három-négy óra van hátra, amíg az emberek ébredezni kezdenek, de a biztonság kedvéért egy ponyvát feszítettünk a talicskára. Az út könnyebb volt, mint gondoltam. Amikor elfáradt a karom, Lea állt a talicska mögé, én pedig a kötéllel húztam. – Knut vette észre őket, amikor megjöttek a busszal. Hazarohant, és elmesélte, hogy három férfi érkezett két kutyával – mondta Lea. – Fel akart menni a kunyhóhoz, hogy figyelmeztessen, de azt mondtam, hogy veszélyes volna a kutyák miatt, kiszagolhatják a nyomokat, és utánamehetnek. Helyette átszaladtam Mattishoz, és közöltem vele, hogy segítenie kell. – Mattishoz? – Igen. Amikor elmesélted, hogy pénzt kért tőled bizonyos szolgáltatásokért, rögtön tudtam, miről van szó. Azért fizettél neki, hogy ne lépjen kapcsolatba Oslóval, és ne adjon fel. – De honnan tudtad, hogy nem ő adott fel? – Onnan, hogy Anita volt. – Anita? – Nem azért jött el hozzám, hogy részvétet nyilvánítson. Azért jött, hogy kiderítse, van-e valami jó magyarázatom arra, miért mentem el veled Altába. És láttam rajta, hogy nem találja elég jónak a magyarázatomat. Tisztában van vele, hogy nem megyek el csak úgy vásárolni Altába egy idegen délivel. És tudom, mire képes egy cserbenhagyott nő… Anita. Senki sem tesz ígéretet Anitának, anélkül hogy be ne tartaná. Érted? Szavadat adtad. Tudta Johnny telefonszámát, és elég sütnivalója volt ahhoz, hogy levonja a megfelelő következtetést. Mégis áldozatul estem annak, amit terjesztett. – De megbíztál Mattisban? – kérdeztem. – Igen. – Hiszen egy hazug szélhámos. – És egy cinikus üzletember, aki soha egy cseppel sem ad többet annál, mint amennyiért fizettél. De tartja magát ahhoz, amiben megállapodtok. Ezenkívül az adósom volt egy-két szívességgel. Megkértem, hogy próbálja meg távol tartani őket tőled, vagy legalább igyekezzen akadályokat gördíteni az útjukba, amíg én eljutok a templomba, hogy megkongassam a harangokat. Elmeséltem neki, hogyan próbálta Mattis elhitetni velük, hogy látott, amikor egy csónakban elhagytam Kåsundöt. És amikor ennek ellenére ragaszkodtak ahhoz, hogy átkutassák a kunyhót,

kerülőútra vezette őket. A kitérő nélkül valószínűleg még azelőtt elértek volna, hogy a szél megfordul, és meghallom a harangot. – Különös fickó – mondtam. – Különös fickó – nevetett Lea. Egy óra alatt értünk fel a kunyhóhoz. Érezhetően hidegebb volt, a felhők ugyanolyan alacsonyan lógtak. Elmormoltam egy imát, nehogy esni kezdjen. Még ne. Kíváncsi voltam, hogy lesz-e valami ebből a dologból az imákkal. Ahogy közeledtünk, mintha néhány árnyékot láttam volna hangtalanul és sebesen eltűnni felfelé a dombon. A rénszarvas hasa teljesen nyitva állt. Azok a fickók alaposan átkutatták a kunyhót a pénz és a drog után: a matrac felhasítva, a faliszekrény a földön, a kályha ajtaja nyitva, a hamu kiseperve. Az utolsó pálinkásüveg az asztal alatt hevert, a padló és a fal deszkáit felfeszegették. Ebből arra következtettem, hogy a Toralf lakásában elrejtett drog sem lesz biztonságban, amennyiben keresgélni kezdenek ott. De sebaj, egyébként sem állt szándékomban elhozni. Terveim szerint mostantól fogva az égvilágon semmiféle közöm nem lesz a kábítószerekhez. Megvoltak rá az okaim. Még ha nem is túl sok, de mind igen jól megfontolt. Lea odakint várt, amíg kivágtam a holttestet a műanyagból. Több réteg kátránypapírt terítettem az ágyra, majd küszködve ráfektettem a testet. Lehúztam az ujjáról a jegygyűrűt. Talán lefogyott a tengeren, talán mindig is lötyögött rajta. Ezt követően levettem a láncot a dögcédulával, és a nyakába akasztottam. Azután a nyelvem hegyével kitapogattam a helyet, ahonnan kitört a metszőfogam, elővettem a kis harapófogót, megragadtam ugyanazt a fogat a halott szájában, és letörtem. A puskát a hasára fektettem, a deformálódott golyót pedig a feje alá raktam. Az órára pillantottam. Gyorsan múlt az idő. A testet néhány újabb réteg kátránypapírral takartam le, majd kinyitottam a pálinkásüveget, és lelocsoltam az ágyat, a kátránypapírt és a kunyhó többi részét. Még maradt az üveg alján egy kevés alkohol. Haboztam egy kicsit. Azután lefelé fordítottam az üveget, és néztem, ahogy a csontszáraz padlódeszkák mohón beisszák Mattis pálinkájának utolsó, legkevésbé sem nemes cseppjeit. Kivettem egy gyufát a dobozból, megborzongtam, amikor meghallottam, ahogy a fej a doboz oldalához súrlódik. Aztán fellobbant a láng. Most. A kátránypapírra ejtettem a gyufát. Azt olvastam, hogy a hullák nem égnek valami jól. A testünk hatvan százaléka víz, talán ezért. De amikor láttam, milyen hévvel kap lángra a kátránypapír, úgy véltem, hogy végül nem sok hús marad majd a grillen. Kimentem, nyitva hagytam az ajtót, hogy az első lángok elegendő táplálékhoz jussanak, és magasra csaphassanak. Nem volt miért aggódnom tovább. A lángok mintha beszéltek volna hozzánk. Először csak visszafogott duruzsolással, de apránként egyre hangosabban és hevesebben, míg végül a hangok egyetlen üvöltéssé olvadtak össze. Még Knut is elégedett lett volna ezzel a lángolással. Lea, mintha csak tudta volna, mi jár a fejemben, ezt mondta: – Knut mindig azt mondta, hogy az apja a pokol tüzén fog égni. – És mi? – kérdeztem. – Mi is elégünk? – Nem tudom – válaszolta, és megfogta a kezemet. – Az a különös, hogy nem érzek semmit. Hugo Eliassen. Több mint tíz éven keresztül egy fedél alatt laktam vele, mégsem érzek szomorúságot vagy sajnálatot miatta. De mérges sem vagyok már rá, és nem is örülök. És nem félek. Olyan rég volt már, hogy nem féltem. Knut miatt, magam miatt. Még téged is féltettelek. De tudod, mi a legfurcsább? Nyelt egyet, és a kunyhóra meredt, amely most már hatalmas lánggal égett. Elmondhatatlanul szép volt a vörös fényben.

– Nem bántam meg. Most sem bánom, és a jövőben sem fogom bánni. Ezért ha ez, amit most csinálunk, halálos bűn, akkor a pokol tüzére kerülök, mert nem fogok megbocsátásért esedezni. Az egyetlen, amit az utóbbi napokban megbántam… – Felém fordult. – …az volt, hogy majdnem hagytalak elmenni. A hőmérséklet éjszakára hirtelen és nagyot zuhant, nyilván a kunyhóból áradó forróság volt az oka, hogy az arcom és a homlokom hirtelen lángba borult. – Köszönöm, hogy nem hagytad magad, Ulf. – Lea keze végigsimított a forró arcomon. – Hm. Nem Jon? Hozzám hajolt. Az ajka közvetlenül az enyém mellett volt. – A tervünket elnézve okosabb volna, ha továbbra is Ulfnek szólítanálak. – Apropó, ha már a névnél és a tervnél tartunk – mondtam. – Hozzám jössz feleségül? Éles pillantást vetett rám. – Tényleg most kéred meg a kezemet? Miközben a férjem hamuvá ég a szemünk előtt? – Így a legpraktikusabb – mondtam. – Praktikus! – horkantotta. – Úgy van. – Keresztbe fontam a karom. Felpillantottam az égre. Az órára. – Továbbá mert soha életemben nem szerettem ennyire nőt, mint téged, és úgy hallottam, hogy a laestadiánusok még csak nem is csókolózhatnak házasság előtt. Hatalmas szikraeső szállt a levegőbe, amikor a tető beszakadt, és a falak beomlottak. Lea magához húzott, az ajkunk találkozott. És ezúttal szemernyi kétségem sem volt. Ő csókolt meg engem. Amikor újra a falu felé siettünk, a kunyhóból már csak füstölgő romok maradtak mögöttünk. Megállapodtunk, hogy a templomban rejtőzöm el, amíg ő összepakol, és elhozza Knutöt a nagyszülőktől, majd értem jön a Volkswagennel. – Ne pakolj sok mindent – mondtam, és megráztam a pénzövet. – Meg tudjuk venni, amire szükségünk van. Lea bólintott. – Ne mutatkozz kint, hamarosan jövök érted. Elváltunk a kavicsos úton, pontosan ott, ahol Mattisszal találkoztam azon az éjszakán, amikor Kåsundbe érkeztem. Mintha egy kisebb örökkévalósággal ezelőtt lett volna. És most csakúgy, mint aznap, belöktem a nehéz templomajtót, és előrementem az oltárhoz. Ott megálltam, és a feszületre néztem. Nagyapa vajon komolyan gondolta, hogy nem tud nemet mondani valamire, ami ingyen van, s tényleg csak ezért adta meg magát a vakhitnek? Vagy az történt, hogy az imáim meghallgatásra leltek, és az a pasas ott a feszületen megmentett? Tartozom neki valamivel? Mély lélegzetet vettem. Neki? Hiszen csak egy kicseszett fafigura. Lent a bálványkőhöz imádkoztak, alighanem az is ugyanolyan jól működött. Mégis. A francba! Beültem az első padba. Gondolkodni kezdtem. És nem kell túlságosan nagy szavakat a számra vennem ahhoz, hogy elmondjam: az életen és a halálon gondolkodtam. Húsz perccel később valaki teljes erővel belökte az ajtót. Megpördültem. Túl sötét volt ahhoz, hogy lássam, ki az. De egész biztosan nem Lea volt, a lépések túlságosan nehezen döngtek. Johnny? Ove? A szívem majd kiugrott a helyéről, miközben megpróbáltam rájönni, miért is hajítottam a pisztolyt

a tengerbe. – Szóval? – Hosszan elnyújtotta az első magánhangzót. A hang mély volt, és ismerős. – Csak nem az Úrral beszél? Felteszem arról, hogy helyesen cselekszik-e. Valamilyen oknál fogva világosabban láttam Lea vonásait az apja arcán most, hogy egyenesen az ágyból ugrott ki. Az a kevés haja, amely még megmaradt, korántsem tűnt olyan jól fésültnek, mint máskor, amikor láttam, az inge pedig félre volt gombolva. Ettől kevésbé tűnt ijesztőnek, mégis inkább a hanglejtése és az arckifejezése árulkodott arról, hogy békével jött. – Nem állítanám, hogy már igazi hívő volnék – mondtam. – De legalább már azt beismerem, hogy kétkedő vagyok. – Mindenki kételkedik. És senki sem jobban a hívőknél. – Maga is? – Még szép! – Jakob Sara egy nyögéssel mellém ereszkedett. Nem volt nehéz ember, mégis úgy tűnt, mintha a pad meghajlott volna. – Ezért hívják hitnek, és nem tudásnak. – Még egy prédikátor is? – Különösen egy prédikátor. – Felsóhajtott. – Minden alkalommal, amikor igét hirdet, a saját meggyőződésével kell szembenéznie, meg kell bizonyosodnia róla, mert tudja, hogy a kétség és a hit ott fog remegni a hangjában. Hiszek ma? Eléggé hiszek ma? – Hm. És azok az alkalmak, amikor elegendő hit nélkül áll ki a szószékhez? Végighúzta a kezét az állán. – Akkor az embernek abban kell hinnie, hogy keresztényként élni önmagában is jó. Hogy a lemondás, a bűnnek való ellenállás ebben a földi életben értéket hordoz. Valahogy úgy, ahogy a sportolók, akik az edzés során fellépő fájdalmat és kimerültséget önmagában is értékesnek találják, még akkor is, ha soha nem nyernek semmit. Olvastam. Ha a mennyország nem is létezik, keresztényként legalább van egy jó és nyugodt életünk, amelyben dolgozunk, szerényen élünk, elfogadjuk, amit Isten és a természet ad, vigyázunk egymásra. Tudja, az apám, aki maga is prédikátor volt, mit mondott a laestadiánizmusról? Hogy ha csak azt vesszük, hány és hány embert mentett meg a mozgalom az alkoholizmustól és a családja szétesésétől, az már önmagában is jóvátételt jelentene, akkor is, ha netán hazugságot hirdetnénk. – Nagy levegőt vett. – De ez nem minden esetben van így. Az ember olykor drágán megfizet azért, ha a Szentírás szerint él. Ahogy ez Leával történt… Pontosabban, ahogy az én téves meggyőződésem miatt Leával történt. – A hangja enyhén remegett. – Sok évembe telt, mire megértettem: senkit sem kényszeríthet az apja, hogy egy efféle házasságban éljen. Egy olyan férfival, akit gyűlöl, egy olyan férfival, aki bántalmazta. – Felemelte a fejét, és a feszületre szegezte pillantását. – Igen, ragaszkodtam ahhoz, hogy a Szentírás szerint ez így helyes, de rájöttem, hogy a megváltásért is lehet túlságosan nagy árat fizetni. – Ámen. – És maguk ketten, maga és Lea… – fordult felém. – Láttam az imaházban. Két ifjú ember, akik úgy néznek egymásra, ahogy maga és Lea ott az utolsó padban, amikor azt hitték, hogy mások nem látják… – Szomorú mosollyal ingatta a fejét. – Természetesen lehetne vitatkozni arról, mit mond a Szentírás az újraházasodásról, és nem utolsósorban arról, hogy ha valaki egy hitetlennel készül összekötni az életét. De talán soha nem láttam ilyennek Leát, mint most. És soha nem hallottam ilyennek, mint amikor az imént eljött Knutért. Maga újra megszépítette a lányomat, Ulf. Én csak azt mondom, amit látok, és úgy tűnik, hogy maga elkezdte helyrehozni és meggyógyítani azt, amit én tönkretettem. – A térdemre tette nagy, ráncos kezét. – És helyesen cselekednek, amikor elmennek Kåsundből. Az Eliassen család erős, nagyobb hatalommal bír, mint én, soha nem hagynák, hogy boldog életük legyen itt. Most értettem meg. Amikor az imaházbeli összejövetel után azt kérdezte tőlem, hogy el akarom-e innen vinni a lányát… azt nem fenyegetésnek szánta. Könyörgés volt.

– Ezenkívül… – Megveregette a térdemet. – Maga egyébként is halott, Ulf. Megkaptam az utasításokat Leától. Maga magányos, depressziós fiatalember volt, aki mielőtt az ágyban fekve homlokon lőtte volna magát a puskával, felgyújtotta a vadászkunyhót. Az elszenesedett holttestén lesz egy fémlapocska a nevével, és mind én, mind Ove Eliassen meg tudjuk majd erősíteni a körzeti rendőrkapitánynak, hogy maga elvesztette az egyik metszőfogát. Értesíteni fogom a hozzátartozóit, és tájékoztatom őket arról, hogy kifejezetten azt kérte, itt temessük el. Elintézem a papírmunkát, beszélek a lelkésszel, és gondoskodom róla, hogy a maradványai mielőbb, minden bonyodalom nélkül a földbe kerüljenek. Van esetleg valami kívánsága a zsoltárt illetően? Felé fordultam. Egy aranyfog csillant meg a félhomályban. – Én leszek az egyetlen, aki tudja az igazságot – mondta az öreg. – Azt pedig én sem fogom tudni, hová mennek. Nem is akarom tudni. De bízom benne, hogy egy nap még viszontláthatom Leát és Knutöt. – Ropogott a térde, amikor felállt. Én is felugrottam, és kezet nyújtottam neki. – Köszönöm. – Én tartozom köszönettel – mondta. – Amiért esélyt adott arra, hogy legalább valamit jóvátegyek abból, amit a lányom ellen elkövettem. Isten békéje, ég vele, és az Úr összes angyala kísérje útjukat. Pillantásommal követtem. Éreztem a hideg széllökést, amikor az ajtó kinyílt, majd bezárult. Tovább várakoztam. Az órámra néztem. Lea hosszabb ideig elmaradt, mint vártam. Bíztam benne, hogy nem esett baja. Vagy hogy nem bánta meg. Vagy… Ekkor egy negyven lóerős motor dadogó hangja ütötte meg a fülemet. A Volkswagen. Az ajtóhoz indultam, amikor az hirtelen feltárult, és hárman léptek be rajta. – Maradj ott, ahol vagy! – bömbölte egy katonás hang. – Nem fog sokáig tartani. A férfi sebesen végigkacsázott a padsorok között. Mögötte ott jött Knut, a pillantásom azonban Leára tapadt. Fehérben volt. Csak nem a menyasszonyi ruhája az? Mattis megállt az oltár előtt. Egy mulatságosan apró lencséjű szemüveget tett az orrára, és néhány papírt lapozgatott, amelyet a kék steppelt kabát zsebéből húzott elő. Knut felugrott a hátamra. – Szúnyog szállt a hátamra! – mondtam, majd megrázkódtam, és dobálni kezdtem magam. – Nem, nem, Knut-szan az Finnmark megyéből – süvöltötte Knut, és erősen kapaszkodott. Lea mellém lépett, és belém karolt. – Gondoltam, jobb lesz azonnal elintézni – súgta. – Praktikus. – Praktikus – ismételtem meg. – Egyenesen a lényegre térünk – mondta Mattis, megköszörülte a torkát, és közelebb emelte a papírokat a szeméhez. – Isten, a mi Atyánk színe előtt és a reám ruházott hatalomnál fogva, már megbocsáss, de akarod-e, Ulf Hansen, az itt jelenlévő Lea Sarát feleségül venni? – Igen – válaszoltam hangosan és érthetően. Lea megszorította a kezemet. – Fogod-e szeretni, tisztelni, és hűséges maradsz-e hozzá… – Mattis lapozott. – …jóban-rosszban? – Igen. – Hasonlóképpen kérdem tőled, Lea Sara, akarsz-e… – Igen! Mattis átpillantott a szemüveg fölött. – Mi? – Igen, hozzá akarok menni Ulf Hansenhez, ígérem, hogy szeretni és tisztelni fogom, és hűséges maradok hozzá, amíg a halál el nem választ. Ami hamarosan be is következhet, ha nem csipkedjük magunkat. – Úgy van, úgy van – helyeselt Mattis, és a papírjait lapozgatta. – Lássuk csak, lássuk csak… Meg is van! Nyújtsátok egymásnak a jobb kezeteket! Igen, látom, már meg is tettétek. Hol is tartottam… Igen!

Isten és jómagam, azaz a norvég törvények képviselőjének színe előtt most ígéretet tettetek egymásnak… egy csomó mindenre. Továbbá kezet nyújtottatok egymásnak. Ezennel törvényes házastársakká nyilvánítalak benneteket. Lea felém fordult. – Ereszd el, Knut. Knut eleresztett, lecsúszott a hátamról a földre. Lea gyorsan megcsókolt, majd visszafordult Mattishoz. – Köszönjük! Aláírod? – Hogyne – felelte Mattis, a mellkasához nyomta egy golyóstoll gombját, a nevét az egyik papírra firkantotta, majd Leának nyújtotta. – Ez hivatalos irat, ezért bárhová is mentek, mindenütt használhatjátok. – Új azonosító okmány igényléséhez is? – kérdeztem. – Itt áll a születési dátumod, itt van az aláírásod, és az enyém is, és a feleséged kezeskedhet a személyazonosságodért, vagyis igen, ahhoz mindenképpen elégnek kell lennie, hogy ideiglenes útlevelet kapj valamelyik norvég nagykövetségen. – Nincs is másra szükségünk. – Hová mentek? Némán néztünk rá. – Hát persze – nevetgélt, és megcsóválta a fejét. – Jó utat! Hát, így történt, hogy éjszaka közepén házaspárként léptünk ki a templom ajtaján. Házasember voltam. És ha igaz az, amit nagyapa mondott, mindig az első alkalom a legrosszabb. Nem volt más hátra, minthogy beugorjunk a Volkswagenbe, és elhagyjuk Kåsundöt, mielőtt valaki felébred, és meglát bennünket. Mégis megtorpantunk a templom lépcsőjén, és tátott szájjal bámultunk felfelé. – Valaki rizst szór ránk – mondtam. – Csak ez hiányzott. – Esik a hó! – rikkantotta Knut. Nagy, bolyhos hópamacsok szállingóztak az égből csendesen, és Lea fekete hajára telepedtek. Hangosan nevetett. Azután leszaladtunk a lépcsőn az autóhoz, és beültünk. Lea elfordította a slusszkulcsot, a motor beindult, és már úton is voltunk. – Hová megyünk? – kérdezte Knut a hátsó ülésről. – Szigorúan titkos – feleltem. – Csak annyit mondhatok, hogy egy olyan ország fővárosába, ahová nincs szükségünk útlevélre ahhoz, hogy átlépjük a határt. – És mit csinálunk ott? – Ott fogunk lakni. Megpróbálunk munkát szerezni. És játszunk. – Mit játszunk? – Rengetegfélét. Például titkos bújócskát. Egyébként eszembe jutott egy vicc. Hogyan helyezel el öt elefántot egy Volkswagenben? – Öt… – mormolta Knut maga elé. Azután előrehajolt a két ülés között. – Mondd meg! – Kettőt előre, hármat hátra. Egy másodpercnyi csend következett. Azután hangosan nevetve hátravetette magát az ülésen. – Na? – kérdeztem. – Alakulsz, Ulf. De ez nem vicc volt. – Hát, mi? – Találós kérdés. Még azelőtt elaludt, hogy kiértünk volna Finnmark megyéből. Reggel lett, mire átléptük a svéd határt. Az egyhangú táj elkezdett különféle formákat és színeket ölteni, porcukorral szórt hegyek bukkantak fel körülöttünk. Lea egy dalt dúdolt, amelyet mostanában

tanult. – Van egy panzió közvetlenül Östersund előtt – szólaltam meg az útikönyvet lapozgatva, amelyet a kesztyűtartóban találtam. – Kellemesnek tűnik, talán kaphatunk ott néhány szobát. – A nászéjszaka – mondta Lea. – Mi van vele? – Ma éjszaka lesz. – Igen, valóban – nevetgéltem. – De bőven van időnk, szükségtelen kapkodni. – Azt nem tudom, neked mire van szükséged, drága férjuram – mondta halkan Lea, és a visszapillantó tükörben ellenőrizte, hogy Knut továbbra is alszik-e –, de tudod, mit mondanak a laestadiánusokról és a nászéjszakáról. – Nem igazán. Mit? Nem válaszolt. Csak vezetett tovább kifürkészhetetlen mosollyal vörös ajkán. Mert szerintem tudta, mire van szükségem. Azt hiszem, már akkor is tudta, amikor azon az estén feltette nekem a kérdést, amelyre nem válaszoltam: hogy mi jutott eszembe elsőként, amikor azt mondta, hogy én tűz vagyok, ő pedig levegő. Mert ahogy Knut mondaná: mindenki tudja a választ erre a találós kérdésre. A tűznek levegőre van szüksége a létezéshez. A mindenségit, hogy lehet ilyen gyönyörű? Hogyan fejezzük hát be ezt a történetet? Nem tudom. Mindenesetre az elmesélését itt zárom le. Mert itt, ebben a pillanatban jó. Persze megtörténhet, hogy később olyan dolgok jönnek, amelyek kevésbé lesznek jók. De ezt egyelőre nem tudhatom. Csak azt tudom, hogy itt és most tökéletes, hogy ebben a pillanatban egy olyan helyen vagyok, ahol mindig is lenni szerettem volna. Úton, mégis a célnál. Készen állok. Készen arra, hogy újra veszíteni merjek.

A legtöbb norvég ember számára is szinte ismeretlen Finnmark megye leírását részben saját élményeimre alapoztam, mivel utazgattam és éltem is ott a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején. Ugyanakkor merítettem a számi kultúra más ismerőinek leírásaiból is. Øyvind Eggen úrnak külön is köszönöm, hogy a laestadiánusokról szóló disszertációjának részleteit felhasználhattam. Jo Nesbø

A szerzőtől megjelent: Denevérember Csótányok Vörösbegy Nemeszisz Boszorkányszög A megváltó Hóember Leopárd Kísértet Police Fejvadászok A fiú Vér a havon

Table of Contents Impresszum Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet Tizenhetedik fejezet