Kisértet - Jo Nesbo Nyár. Harangzúgás. Egy fiú, Gusto, a konyha padlóján fekszik egy vértócsában. Az élet lassan elszáll belőle, s ő sorra veszi mindazon eseményeket, amelyek ide vezettek. Az analízis pontos és kegyetlen. Ősz. Harry Hole, a norvég rendőrség egykori nyomozója három év távollét után visszatér Oslóba. Felkeresi egykori felettesét, hogy engedélyt kérjen tőle egy ügy felderítésére. Csakhogy az esetet már lezárták. A fiatal narkóst, Gustót egy cimborája lőtte agyon, mert összekaptak az anyagon. Egy olyan anyagon, amely a heroin uralmát megtörve, villámcsapásszerűen hódította meg a várost. Harry ennek ellenére nem tágít, s eléri, hogy meglátogathassa a börtönben a Gusto meggyilkolásával vádolt srácot. Mégpedig azért, mert a cellában saját múltjának egy darabjával van találkozója. A nyomozás, amelybe Harry magányosan belevág, nehezebb s fájóbb, mint bármelyik hivatalból felgöngyölített ügye volt. S közben mindenfelől kísértetek veszik körül. A sajátjai és az is, amelyik a várost járja. Az alak, akiről senki sem tudja kicsoda, hogy néz ki, s aki megfoghatatlan, akár a szél.
Jo Nesbø
Kísértet
Budapest, 2013
A mű eredeti címe: Gjenferd Copyright © Jo Nesbø, 2011 Published by agreement with Salomonsson Agency Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2012 Megjelent a NORLA (Norwegian Literature Abroad) támogatásával Fordította: Petrikovics Edit Szerkesztette: Kukucska Zsófia Korrektor: Héjjá Edit és Szepesik Balázs Sorozatszerkesztő: Gábor Anikó ISBN 978 963 324 102 8 ISSN 1788-9510 Kiadta az Animus Kiadó 2013-ban Felelős kiadó: a kiadó igazgatója Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft. Borítóterv: Beleznai Kornél A nyomtatás és a kötés a debreceni ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
ELSŐ RÉSZ Első fejezet A visítások őt hívták. Fénykard módjára hasították keresztül Oslo belvárosának esti alapzaját, az ablakon túli egyenletes autózúgást, a távoli szirénák süvítését, az épp megkonduló templomi harangokat. Ilyenkor, az esti órákban, vagy közvetlenül napfelkelte előtt szokott elindulni, hogy élelmet keressen. Végigszimatolta a konyha mocskos linóleumpadlóját. Az elcsípett szagokat villámgyorsan három kategóriába sorolta: ehető, veszélyes vagy a túlélés szempontjából érdektelen. Szürke cigarettahamu savanyú bűze. Vér cukros édessége egy vattapamacson. Sör kesernyés párája egy söröskupak belső oldalán. Egy üres fémhüvelyből felszálló kén-, salétromsav- és szén-dioxid-molekulák. Nemrég még egy 9x18 mm-es ólomgolyó volt benne, amelyet Makarov-lőszernek is szoktak nevezni annak a pisztolynak a márkája után, amelybe ezt a kalibert eredetileg szánták. Egy cigarettacsikk füstje, amelynek elsárgult filterére orosz birodalmi sast nyomtak. A dohány ehető. Odébb alkohol-, bőr-, zsír- és aszfaltszag. Egy cipő. Megszaglászta. És megállapította, hogy nem olyan jó falat, mint a szekrényben lógó kabát, amelyik benzintől és attól a döglött állattól bűzlött, melyből készítették. Ám most új feladatra kellett fognia rágcsálóagyát: hogyan tudná legyűrni az előtte fekvő akadályt? Próbálta mindkét oldalról, mindent beleadott, ami csak huszonöt centiméternyi hosszából és alig félkilós súlyából telt, de nem boldogult. Az akadály az oldalán feküdt, háttal a falnak, és elzárta a lyukat, amely a fészekhez és nyolc újszülött, vak és csupasz kölykéhez vezetett, akik egyre hangosabb visítással követelték emlőit. A húshegy só-, izzadság- és vérszagot árasztott. Egy ember volt. Még élt. Érzékeny rágcsálófüle még kölykei éhes üvöltésének közepette is ki tudta venni gyenge szívverését. Rettegett, de nem volt más választása. A kölykök etetésének kényszere felülírt minden más ösztönt. Orrát a levegőbe fúrta és várt egy darabig, hátha történik valami. A templom harangjai immár az ember szívverésével egy ütemben kondultak. Egy ütés, kettő. Három, négy... Elővicsorította fogait. Július.
A picsába. Az ember mégsem halhat meg júliusban. Ez tényleg a templom harangja, vagy csak ezek miatt a rohadt golyók miatt hallucinálok? Oké, akkor ennyi volt. Végül is nem mindegy? Itt vagy ott. Most vagy később. De komolyan azt érdemlem, hogy júliusban haljak meg? Miközben odakint dalolnak a madarak, az Aker partjáról nevetés és üvegcsörömpölés hallatszik, és mindenhonnan ez a kicseszett nyári hangulat árad? Tényleg azt érdemlem, hogy ennek a mocskos drogtanyának a padlóján feküdjek a kelleténél kettővel több lyukkal a testemen, miközben lassan eltűnik belőlem minden: az élet, a másodpercek, mindazon
események felvillanásai, amelyek végül idevezettek? Az apróságok és az igazán nagy dolgok, egy rakás véletlen és félig-meddig tudatos döntések: ez lennék én? Ez minden? Ez az életem? Hiszen terveim voltak, ember, hiszen terveim voltak. És most az egész nem több, mint egy marék homok, egy csattanó nélküli vicc, olyan rövid, hogy még azelőtt elmesélhetném, hogy ez a nyomorult harang abbahagyja a zúgást. Ó, ezek a rohadt lángszórók! Miért nem mondta senki, hogy ilyen mocskosul fáj meghalni? Hallasz engem, papa? Ne lépj le! Még ne. Figyelj, elmesélem neked a viccet: Gustónak hívnak. Most lettem tizenkilenc éves. Te pedig egy szarházi vagy, aki megdugott egy ugyanolyan szarházi csajt. Az kilenc hónappal később a világra pottyantott engem, és mielőtt annyit mondhattam volna, hogy „papa!”, már nevelőszülőkhöz is passzoltak. Ott aztán annyi szemétséget csináltam, amennyit csak bírtam, de ők csak egyre szorosabbra vonták körülöttem a gondoskodás takaróját és azt kérdezgették, mire lenne szükségem, hogy egy kicsit megnyugodjak. Egy kicseszett jégkrémre? Egyszerűen képtelenek voltak felfogni, hogy az olyanokat, mint te meg én, a legjobb azonnal lepuffantani, eltaposni, mint egy kártevőt, mielőtt elszaporodó patkányok módjára mindent megfertőzünk és pusztulásba döntünk. Maguknak köszönhették. Persze akartak is ezt-azt. Mindenki akar valamit. Tizenhárom éves voltam, amikor a nevelőanyám szemében először megláttam, hogy mit akar. – Olyan szép vagy, Gusto – mondta. Utánam jött a fürdőszobába, pedig nagyon vigyáztam, nehogy a zaj odacsalogassa, még a csapot sem nyitottam meg, az ajtót pedig csak behajtottam. Hosszú másodpercekig állt ott, mielőtt végre kiment. Én pedig nevettem, mert ekkor kezdtem el kapiskálni. Ez tényleg valami tehetség, papa: látom az embereken, hogy mit akarnak. Tőled örököltem? Te is ilyen voltál? Miután kiment, megnéztem magamat a fürdőszobai tükörben. Nem ő volt az első, aki szépnek nevezett. Korábban értem a többi fiúnál. Magas voltam, karcsú, széles vállú és izmos. Csillogó, fekete haj, kiugró arccsont, széles, egyenes áll. Nagy, mohó száj, szinte nőiesen telt ajkakkal. Sima, napbarnított bőr, sötét, szinte fekete szempár. „Vándorpatkány”, ahogy az egyik fiú hívott az osztályból. Didrik, azt hiszem, így hívták. Koncertzongorista akart lenni. Tizenöt éves voltam, ő pedig hangosan így szólt az osztályteremben: – a barna vándorpatkány még olvasni sem tud rendesen. Én csak nevettem, hiszen pontosan tudtam, miért mondta. Hogy mit akart. Kamillát, akibe titokban szerelmes volt, és aki közel sem annyira titokban belém volt szerelmes. Az egyik osztálybulin felfedezőútra indult a kezem a pulóvere alatt. Bár nem nagyon volt mit felfedezni, amiről később be is számoltam néhány srácnak. Didrik alighanem meghallotta, és úgy döntött, hogy kiközösít. Nem mintha annyira közéjük akartam volna tartozni, de a kiközösítés, az kiközösítés, ezért aztán átmentem a motorosklubba Tutuhoz, akinek a megbízásából már akkoriban hasist árultam a suliban a srácoknak. Elmondtam neki, hogy némi tekintélyre lenne szükségem ahhoz, hogy rendesen végezhessem a munkámat. Tutu megígérte, hogy megoldja a dolgot. Didrik később nem volt hajlandó elárulni, hogyan sikerült rögtön két ujját is a fiúvécé ajtajának felső zsanérja alá dugnia, mindenesetre soha többé nem nevezett vándorpatkánynak. És koncertzongorista sem lett belőle. A kurva életbe, ez nagyon fáj! Nem, papa, nem vigasztalásra van szükségem, hanem egy lövésre. Csak egy utolsó lövésre, aztán szép csendben elhagyom ezt az árnyékvilágot. Megígérem. Már megint üt az óra. Papa?
Második fejezet Csaknem éjfélre járt, amikor az SK-459-es bangkoki járat begördült az oslói repülőtér, a Gardermoen 46-os kapujához. Tord Schultz kapitány fékezett, az Airbus 340-es megállt. A sugárhajtóművek fémes bőgése jóindulatú duruzsolássá szelídült, majd teljesen elnémult. Tord Schultz automatikusan ellenőrizte az időpontot, három perc negyven másodperccel vannak a földet érés után, s tizenkét perccel a légiforgalmi menetrendben megadott idő előtt. A másodpilótával végigmentek a szükséges kétféle ellenőrző listán. A gép egész éjjel ezen a helyen parkol majd. Az összes holmival. Fellapozta a fedélzeti naplót. 2011. szeptember. Bangkokban még tart az esős évszak. Ott, a párás melegben vágyakozva gondolt az itthoni első, hűvös őszi estékre. Az oslói szeptemberre. Nincs is ilyenkor jobb hely a világon. Feljegyezte a kerozin állását az üzemanyag-elszámoláshoz. Olykor megesett, hogy gond volt vele. Például amikor Amszterdamból vagy Madridból hazafelé tartva gyorsabban repült, mint ahogyan az a leggazdaságosabb lett volna, és több ezer korona értékű plusz üzemanyagot használt el, csak hogy időben érkezzenek. Végül a főnöke is felelősségre vonta: – Időben? – bömbölte. – Hiszen egyetlen utasnak sem volt csatlakozása! A világ legpontosabb légitársasága idézte Tord Schultz motyogva a reklámszlogent. – És egyben a világ anyagilag legelcseszettebb légitársasága! Ez minden, amit fel tud hozni mentségére? Tord Schultz csak a vállát vonogatta. A valódi okot mégsem mondhatta meg, hogy azért nyomta annyira a gázt, mert ő maga akart időben landolni, hogy elérje a következő járatot. Bergenbe, Trondheimbe vagy Stavangerbe. Hogy életbevágóan fontos volt, hogy ő és ne valamelyik kollégája vigye el azokat a gépeket. Ennyi szolgálati évvel a háta mögött nemigen tehetnek vele mást, mint hogy megrovásban részesítik. Soha nem vétett komoly hibát, a szakszervezet mögötte állt és már csak néhány év hiányzik ahhoz, hogy elérje az ötvenötöt, amikor mindenképpen nyugdíjazni fogják. Tord Schultz felsóhajtott. Már csak néhány éve maradt, hogy rendbe hozza a dolgokat, és ne a világ anyagilag legelcseszettebb pilótájaként végezze. Aláírta a fedélzeti naplót. Felállt, és elhagyta a pilótafülkét, hogy megmutassa az utasoknak napbarnított arcát és felvillantsa hófehér mosolyát, amelyből világosan látszik, hogy ő maga a megtestesült biztonság. A pilóta. Foglalkozásának valaha hihetetlen presztízse volt. Az emberek – mindegy volt, hogy nők vagy férfiak, gyerekek vagy idősek – pillantása azonnal megváltozott, ahogy meghallották a varázsszót. Nyomban átalakult a szemükben: karizmatikus lett, könnyed, kisfiúsan sármos, ám egyben tiszteletre méltó is. Csodálni kezdték hűvös precizitását és határozottságát, fölényes intelligenciáját és azt az elképesztő merészséget, amellyel szembeszáll a fizika törvényeivel és az átlagember veleszületett félelmeivel. De ennek jó ideje vége. Ma már úgy tekintenek rá,
mint valami buszsofőrre, és olyanokat kérdezgetnek tőle, hogy mennyibe kerül a legolcsóbb jegy Las Palmasba és hogy a Lufthansa gépein miért fér el jobban a lábuk. A fene essen beléjük. A fene essen mindannyiukba. Tord Schultz a kijárathoz ment és a légiutas-kísérők mellé állt. Kihúzta magát és mosolyogva, széles texasi akcentussal búcsúzkodott, amelyet még a sheppardi repülőiskolában sajátított el: – Welcome back, Miss. – Elismerő mosolyt zsebelt be érte. Egy ilyen mosoly valaha felért egy félig megbeszélt találkával az érkezési csarnokban. És ő élt is a lehetőségekkel. Fokvárostól Altáig. Nők. Mindig ez volt a problémája. És persze a megoldás is. Nők. Rengeteg nő. Új nők. És most? A hajvonala már visszavonulóban van a kapitányi sapka alatt, de a méretre szabott egyenruha még mindig előnyösen fest magas, vállas alakján. A magassága számlájára írta, hogy annak idején a repülőiskolában nem vadászpilótaként végzett, hanem a Hercules, egy valódi teherhordó öszvér pilótájaként. Otthon legalábbis ezt mesélte, hogy néhány plusz centiméter miatt maradt le az F-5-ről vagy az F16 Starfighterről, amelyeknek pilótafülkéjét minden bizonnyal törpékre méretezték. A valódi ok azonban nem ez volt. Egyszerűen nem bírt felülkerekedni a konkurencián. A teste maximálisan megfelelt a követelményeknek. Mindig is megfelelt. A teste volt az egyetlen, amelyet rendben tudott tartani, miközben minden más darabokra hullott körülötte. A házassága. A családja. A baráti köre. Hogyan juthatott idáig? És hol volt ő, mialatt ez történt? Feltehetőleg egy fokvárosi vagy altai hotelszobában, kokainnal az orrában ellensúlyozandó a bárban felhajtott potenciagyilkos italokat farkával pedig egy alkalmi nőcskében, azt kompenzálandó, ami nem volt és ami már soha nem is lesz. Tord Schultz pillantása megakadt egy férfin, aki az ülések között közeledett a kijárat felé. A pasas még lehajtott fejjel is az utasok felé magasodott. Vékony volt és széles vállú, mint ő maga. Rövidre nyírt, szőke haja drótkefe módjára meredezett koponyáján. Fiatalabb volt nála, valószínűleg norvég, de nem hazatérő turistának látszott. Legalábbis ez a fajta tompa, szinte szürkés árnyalatú barnaság azokra a fehérekre jellemző, akik hosszabb időt töltöttek Délkelet-Ázsiában. A minden kétséget kizáróan méretre szabott, barna lenvászon öltöny minőséget és komolyságot sugallt. Talán üzletember. Tekintve, hogy a turistaosztályon utazott, valószínűleg egy nem túl virágzó üzletágban. Azonban Tord Schultz figyelmét nem az öltöny és nem is a férfi magassága ragadta meg. Hanem a sebhely, amely a szája sarkától indulva egészen a füléig húzódott sarló alakban. Groteszk és egyben lenyűgözően drámai. – See you. Tord Schultz összerezzent, de nem volt ideje, hogy a férfi elköszönését viszonozza, mielőtt az elhagyta a fedélzetet. Hangja nyugodt volt és rekedtes, véreres szeme arról árulkodott, hogy az imént ébredhetett. A repülőgép kiürült. A takarítók kisbusza már a kifutópályán parkolt, amikor a legénység csapatba verődve elhagyta a gépet. Tord Schultz látta, hogy a kis, zömök orosz ugrik ki elsőként a minibuszból, azután a cég lógójával ellátott, sárga fényvisszaverő mellényében felsiet a repülőgép lépcsőjén.
See you. Tord Schultz egyre ezt ismételgette, miközben a folyosón a személyzeti központ felé tartottak. – Nem volt egy kézipoggyászod is ennek a tetején? – kérdezte az egyik stewardess Tord kerekes, Samsonite bőröndjére mutatva. Nem emlékszik a nevére. Mia? Maja? Mindenesetre egyszer, még a múlt században megdugta. Vagy mégsem? – Nem – felelte Tord Schultz. See you. Egyszerű elköszönés, vagy valami más? „Még látjuk egymást.” Elhaladtak a személyzeti központ bejárata előtt, ahol elvileg egy vámtisztnek kellett volna lesben állnia, ám a szék az esetek kilencvenkilenc százalékában üresen árválkodott. Még soha, a harminc év alatt egyetlenegyszer sem állították meg, hogy átvizsgálják. See you. Tord Schultz sietősen belépett a központ ajtaján. Szergej Ivanov ügyelt rá, hogy ezúttal is ő szálljon ki elsőként a kisbuszból, amikor leparkoltak az utasszállító mellett, és felsietett a lépcsőn az üres gépbe. Kezében a porszívóval bevonult a pilótafülkébe és magára zárta az ajtót. A gumikesztyűt egészen az alkarján lévő tetoválásokig húzta, azután felnyitotta a porszívó fedelét és kinyitotta a kapitány szekrényét. Kiemelte belőle a Samsonite kézipoggyászt, kicipzározta, felnyitotta az aljában lévő fémfedelet és ellenőrizte, hogy a négy tégla alakú, egykilós tömb a helyén van-e. Azután a táskát a porszívóba dugta, bepréselte a nagy porzsák mellé, amelyet előzőleg gondosan kiürített. Visszazárta a porszívó fedelét, majd kinyitotta a pilótafülke ajtaját és elindította a készüléket. Az egész művelet alig néhány másodpercet vett igénybe. Miután kitakarították és rendbe rakták az utasteret, elhagyták a repülőgépet, a világoskék szemeteszsákokat bepakolták a Daihatsu hátuljába, majd visszagurultak a személyzeti épülethez és elfoglalták a társalgójukat. Már csak egy maroknyi repülőgép érkezése és indulása volt hátra, mielőtt a repülőtér bezár éjszakára. Ivanov átpillantott Jenny, a műszakvezetőjük válla fölött. Tekintete végigsiklott az érkezési és indulási időpontokat jelző képernyőn. Nem jeleztek késést. – Megcsinálom Bergent a huszonnyolcason – mondta Szergej kemény, orosz akcentusával. De ő legalább beszélte a nyelvet. Több olyan honfitársa is volt, aki hiába élt már legalább tíz éve Norvégiában, még mindig csak angolul tudott megszólalni. Amikor Szergejt két évvel ezelőtt idehozták, a nagybátyja közölte vele, hogy muszáj megtanulnia norvégul, és azzal biztatta, hogy talán neki is jutott valamennyi az ő legendás nyelvérzékéből. – Már van emberem a huszonnyolcasra – mondta Jenny. – Tarts nyugodtan szünetet, amíg a Trondheimbe induló gép be nem áll a huszonkettesre. – Nem, én csinálom meg Bergent – jelentette ki Szergej. – Trondheim legyen Nické. Jenny rápillantott. – Ahogy akarod. De ne dolgozd magad halálra.
Szergej leült egy székre a fal mellett. Óvatosan dőlt neki a támlának. Lapockái között, a norvég tetováló keze nyomán még érzékeny volt a bőr. Azok alapján a rajzok alapján készült a mű, amelyeket Imre, a tagili börtön tetoválója küldött Szergejnek, és még hiányzott néhány, hogy teljes legyen. Szergej a bácsikája hadsegédeinek, Andrejnek és Pjotrnak a tetoválásaira gondolt. A két altaji kozák bőrét borító halványkék vonalak hőstettekkel teli, drámai életről meséltek. Szergej is maga mögött tudott már egy hőstettet. Egy gyilkosságot. Egészen jelentéktelen gyilkosság volt, de már a bőrére rajzolták egy angyal formájában. És talán egy újabb is kilátásban van. Egy fontosabb gyilkosság. Amennyiben a szükség úgy hozza, mondta a nagybátyja, és arra kérte, álljon készenlétben, készüljön fel szellemileg és gyakorolja a késforgatást is. Egy férfi jön majd, ezt mondta. Nem száz százalék, de valószínűleg jönni fog. Valószínűleg. Szergej Ivanov a kezére pillantott. A gumikesztyű még mindig rajta volt. Szerencsés egybeesés, hogy a munkaruhája arról is gondoskodik, hogy ne legyen ott az ujjlenyomata a csomagokon, ha netán valami baj történne. A keze egy fikarcnyit sem remegett. Már olyan régóta végezte ezt a munkát, hogy olykor emlékeztetnie kellett magát a kockázatra, nehogy óvatlanná váljon. Bízott benne, hogy a keze akkor is épp ilyen biztos lesz, amikor azt a bizonyos megbízást kell majd elvégeznie. Amikor rászolgál a tetoválásra, amelyhez már meg is rendelte a rajzokat. Újra elképzelte, milyen lesz majd, amikor otthon Tagilban kigombolja az ingét urka testvérei előtt és megmutatja nekik új tetoválásait. Nem lesz szükség arra, hogy elmagyarázza őket, magukért beszélnek majd. És amikor a többiek szemébe néz, látni fogja, hogy többé már nem a Kicsi Szergejt jelenti számukra. Esténként már hetek óta azért imádkozott, hogy a férfi hamarosan megérkezzen. És hogy megtehesse, amit kell. Megreccsent az adóvevő. Hozzáláthatnak a bergeni gép takarításához. Szergej felállt és ásított egyet. A pilótafülkében végrehajtandó művelet ezúttal még egyszerűbb. Csak kinyitja a porszívót és a másodpilóta szekrényébe teszi a kézipoggyászt. A repülőgépből kifelé összetalálkozott a gép érkező személyzetével. Szergej Ivanov kerülte a másodpilóta pillantását, csak lesütötte a szemét és megállapította, hogy a férfinak ugyanolyan kerekes bőröndje van, mint Schultznak. Egy piros Samsonite Aspire GRT. A kis, piros kézipoggyász nélkül, amelyet a tetejére lehet erősíteni. Semmit sem tudtak egymásról. Sem azt, hogy ki hogyan keveredett bele ebbe, sem azt, hogy kinek milyen a háttere vagy a családja. Szergejt, Schultzot és a fiatal másodpilótát mindössze regisztrálatlan mobiltelefonjaik kötötték össze, amelyeket Thaiföldön szereztek be, hogy tudjanak küldeni egymásnak egy SMS-t, ha netán valami változás lenne a
menetrendben. Szergej nem tartotta valószínűnek, hogy Schultz és a másodpilóta tudnának egymásról. Andrej kínosan ügyelt arra, hogy csak a legszükségesebb információkra szorítkozzon. Így aztán Szergej azt sem tudta, mi lesz a későbbiekben a csomagok sorsa. De voltak ötletei. Ugyanis amikor az Oslo és Bergen közötti belföldi járat másodpilótája a repülőtéren átlép a légi oldalról a földi oldalra, ott nincs sem vám –, sem biztonsági ellenőrzés. A kézipoggyászt egyszerűen magával viszi a bergeni szállodába, ahol a személyzet megszáll. Azután az éjszaka közepén valaki diszkréten megkopogtatja az ajtaját és a négy kiló heroin gazdát cserél. Bár ez az új drog, a violin némileg lenyomta a heroin árát, de egy adag nullakettes utcai ára még mindig legalább kétszázötven korona volt. Grammja egy ezres. És ha az ember az egyébként is beütött anyagot még egyszer felszaporítja, az összesen nyolcmillió korona. Tudott számolni. Ahhoz legalábbis elég jól, hogy tudja: igencsak alulfizetik. De azzal is tisztában volt, hogy jelentősen felértékelődik majd, ha elvégezte azt a bizonyos munkát. Többet keres majd, és néhány év múlva elég pénze lesz, hogy vehessen egy házat Tagilban, keressen magának egy csinos szibériai feleséget, és esetleg a szüleit is magukhoz költöztesse, öregségükre. Szergej Ivanov érezte, hogy a lapockái között viszketni kezd a tetoválás. Mintha már a bőre is a folytatást várta volna.
Harmadik fejezet A vászonöltönyös férfi az oslói központi pályaudvaron szállt le a repülőtéri vonatról, és megállapította, hogy szülővárosában meleg, napfényes idő lehetett aznap, mert a levegő még most is bársonyosan langyos volt. Egy szinte nevetségesen kicsi bőrkoffert cipelve gyors, határozott léptekkel az állomás déli kijárata felé vette az irányt. Oslo szíve – amelynek létezését többen is kétségbe vonták – nyugodt, egyenletes lüktetéssel vert. Az éjszakai ritmus. Az a kevés autó, amely odafent, a megemelt közlekedési csomópont körforgalmában körözött, egymás után kanyarodott ki keletnek, északnak és nyugatnak. A monumentális elágazás méretében és formájában is egy brontoszauruszra emlékeztetett, egy haldokló óriásra, amelynek hamarosan el kell tűnnie, hogy teret engedjen a lakásoknak és irodáknak, amelyek Oslo új luxusvárosnegyedében épülnek, a szintén új Operaház közelében. A férfi megállt és felpillantott a csomópont és a fjord között fekvő fehér jéghegyre. Az új operaház jó néhány építészeti díjat bezsebelt már világszerte, és az emberek messziről zarándokoltak idáig, hogy végigsétálhassanak a hófehér, olasz márvánnyal burkolt tetőn, amelynek lankás oldala egyenesen a tengerbe futott. A hatalmas ablakokból áradó fény épp olyan erős volt, mint az épületre eső holdfény. A fene tudja, hogy megszépült-e, gondolta a férfi. Ezt nem az új városrészt övező ígéretekre értette, hanem a múltra. Azelőtt ugyanis ez a drogosoknak, a város elveszett gyermekeinek territóriuma volt. A barakkok deszkafalának takarásában lőtték be magukat, amelyek épp csak elrejtették őket mit sem sejtő, jóhiszemű, szociáldemokrata szüleik szeme elől. Nos, megszépült, gondolta. Mindenesetre most sokkal kellemesebb körülmények között vágtázhatnak a pokol felé. Három év telt el azóta, hogy utoljára ezen a helyen járt. Minden új volt. Semmi sem változott. Most az állomás és az autóút közötti keskeny, füves szigeten rendezkedtek be. És ugyanúgy ki voltak ütve, mint annak idején. Csukott szemmel hevertek a hátukon, mintha túl erős lenne a napfény, guggolva kerestek magukon egy utolsó vénát, amelyet még nem lőttek szét, vagy hajlott háttal, hátizsákosán álldogáltak a drogosokra
annyira jellemző, megrogyott térdekkel s bizonytalanul imbolyogtak, mintha nem tudnák, hogy most érkeztek-e vagy épp indulnak. Ugyanazok az arcok. Természetesen nem ugyanazok az élőhalottak voltak, akik annak idején, amikor ő még a városban élt. Ők azóta már valóban halottak. De ugyanazok a tekintetek. Útban a Tollbugata felé még többel találkozott, és mivel visszatérésének oka összefüggött a világukkal, igyekezett valamiféle benyomást szerezni róluk. Megpróbálta eldönteni, hogy többen vannak-e, vagy kevesebben. Észrevette, hogy a Platán újra folyik a kereskedelem. A pályaudvar nyugati oldalán lévő térből egy aszfaltra mázolt fehér csíkkal leválasztottak egy kicsi, négyszögletes részt. Ez volt annak idején Oslo Tajvanja, a kábítószerek szabadkereskedelmi zónája, amelyet azért alakítottak ki, hogy a hatóságok valamennyire figyelemmel tudják kísérni a helyzetet, és hogy alkalomadtán egy-egy első vásárlását bonyolító kiskorút is elcsípjenek. Ám idővel, ahogy egyre jobban burjánzott itt az élet, a helyből valóságos turistalátványosság lett. A Plata ugyanis leleplezte Oslo valódi arcát: megmutatta, hogy valójában Európa egyik legkeményebb kábítószer-metropolisza. A heroinkereskedelem és a túladagolásban elhunytakról szóló statisztikák már jó ideje a főváros szégyenfoltjának számítottak, de egyik sem volt annyira szembeszökően kínos, mint a Plata. A lapok és a televízió a fényes nappal a városközpontban zombiként kóválygó, kábult fiatalok képével traktálták az ország többi részének lakosait. A felelősséget a politikusok nyakába varrták. Amikor a jobboldal volt hatalmon, a baloldal zúgolódott és protestált. „Nem kielégítő a problémakezelés.” „A börtönbüntetés csak további felhasználókat teremt.” „Az új osztálytársadalom bandák kialakulásához és kábítószerhasználathoz vezet a bevándorlók körében.” Amikor pedig a baloldal volt kormányon, a jobboldal bömbölte a magáét. „Kevés a rendőr.” „Magasabb követelményeket kell állítani a menedéket kérőkkel szemben.” „A börtönökben tíz rabból hét külföldi.” A nyílt árokásás és egymásra mutogatás eredményeképpen a város vezetősége végül önvédelemre kényszerült s úgy döntött: szőnyeg alá söpri a mocskot és bezárja a Platát. A vászonöltönyös férfi egy piros-fehér Arsenal-mezt viselő srácra lett figyelmes, aki az egyik lépcső tetején állt, előtte pedig négy férfi toporgott. Az arsenalos feje úgy rángatózott jobbrabalra, mint egy tyúké. A négy másik feje nem mozdult, mereven bámulták a fiút. Ismerős módszer. A lépcsőn álló kereskedő arra vár, hogy elegen legyenek, egy teljes menet, ami úgy öt-hat ember. Akkor veszi csak át a pénzt a megrendelésekért, és odaviszi őket ahhoz a személyhez, akinél a drog van, és aki valahol a sarkon túl, esetleg egy hátsó udvarban várakozik. Az elv egyszerű: akinél a drog van, soha nem érintkezik a pénzzel, és akinél a pénz van, soha nem kerül kapcsolatba a droggal. Így nehezítik meg a rendőrség számára, hogy bármelyiküket is kábítószer-kereskedéssel vádolhassák. A vászonöltönyös férfit mégis meglepte a dolog, mivel ezt a módszert már a nyolcvanaskilencvenes években is használták. Amikor a rendőrség felhagyott az utcai dílerek üldözésével, a kereskedők ejtették ezt a fajta körülményes eljárást és a továbbiakban nem gyűjtötték össze a vásárlókat, hanem azonnal nyélbe ütötték az üzletet, ahogy a kuncsaft
megérkezett: egyik kezükben a pénz, a másikban az anyag. Lehet, hogy a rendőrség újra felvette a harcot az utcai terjesztőkkel szemben? A csoport felé egy biciklis közeledett. Sisak, narancssárga szemüveg, feltűnő színekben játszó, légáteresztő trikó. A férfi izmos combja kirajzolódott a testhezálló rövidnadrág alatt, a kerékpár pedig drágának tűnt. Feltehetőleg ezért is vitte magával, amikor a kis csapathoz csapódva ő is követte az Arsenal-mezest az épület túloldalára. Minden új volt. Semmi sem változott. De mintha kevesebben lennének. Vagy csak úgy tűnik? A Skippergata sarkán ácsorgó prostik angolul igyekezték leszólítani, de a vászonöltönyös csak a fejét rázta. Úgy tűnt, mintha szemérmességének, vagy esetleges pénztelenségének a híre megelőzné, mert az utcán odébb strichelő lányok már nem tanúsítottak érdeklődést iránta. Az ő idejében az oslói kurvák még praktikusan öltözködtek: farmert és széldzsekit viseltek. És nem is voltak ennyien. Akkoriban még ők határozták meg a piacot, mostanra viszont erős lett a konkurencia. Kurta szoknyák, magassarkú és neccharisnya. Az afrikai lányok mintha máris fagyoskodtak volna. Várjatok csak, mi lesz itt decemberben, gondolta. Egyre mélyebbre hatolt a Kvadraturen negyedbe, amely egykor Oslo központja volt, mára viszont aszfalt – és kősivataggá vált, huszonötezer szorgalmas kis hangyának munkahelyet adó, közigazgatási épületek és irodák tengerévé, ahol az alkalmazottaknak négy-öt óra körül kiesik a toll a kezéből és rohannak haza, az éjszaka dolgozó rágcsálókra hagyva a városrészt. Abban az időben, amikor IV. Keresztély a reneszánsz ideálnak megfelelően geometriai precizitására törekedve négyszögletes háztömbökkel építtette újjá a városnegyedet, Kvadraturen lakosai a tűztől féltek a legjobban. A szóbeszéd szerint a szökőnapok éjszakáján a házak között rohangáló, lángoló embereket lehetett látni, akiknek egészen addig hallatszott a sikoltozásuk, amíg el nem égtek és csak egy kevés hamu maradt utánuk az aszfalton. Ha valakinek sikerült összegyűjtenie és lenyelnie ezt a hamut, mielőtt a szél elfújta, akkor a ház, amelyben élt, soha nem kaphatott lángra. A tűzbiztonság kedvéért IV. Keresztély az oslói szokásokhoz mérten kifejezetten széles utcákat építtetett. Az épületeket ráadásul a norvég hagyományokkal szemben téglából húzták fel. Az egyik ilyen téglaépület oldalában lévő bár nyitott ajtaján most éppen a Guns N’ Roses Welcome To The Jungle-jének iszonyatos reggae-dance feldolgozása hömpölygött ki az utcán dohányzókhoz, amely egyszerre hugyozta telibe Marley és Rose, Slash és Stradlin munkásságát. A vászonöltönyös megtorpant egy kinyújtott kar előtt. – Van tüzed? Egy molett, tekintélyes mellekkel rendelkező, harmincas évei végét taposó nő nézett fel rá. Vörösre mázolt ajkai között cigaretta billegett. A férfi egyik szemöldöke a magasba szaladt és a nő barátnőjére nézett, aki égő cigarettával a kezében nevetgélt a háttérben. Amikor a vörös szájú észrevette ezt, ő is elnevette magát és egy lépéssel odébb támolygott. – Na, ne kéresd már magad – mondta ugyanabban a sørlandi dialektusban, amelyet a hercegné is beszél. Egykor úgy hírlett, az egyik prosti betegre kereste magát azzal, hogy úgy nézett ki, úgy beszélt és úgy öltözködött, mint a hercegné. És hogy az ötezer koronás óradíjért egy
műanyag jogar is járt, amellyel a kuncsaftok meglehetősen szabadon élhettek. Amikor tovább akart indulni, a nő a karjára tette a kezét. A férfihoz hajolt és vörösborszagot lehelt az arcába. – Kedves pasasnak tűnsz. Nem akarsz... tüzet adni nekem? A férfi a nő felé fordította a másik orcáját. A rossz oldalát. A „nem olyan kedves” felét. Amikor a nő észrevette a kongói szög nyomát, amely rosszul összefércelt hasadás módjára húzódott a szája sarkától a füléig, hirtelen összerándult és eleresztette a férfi karját. Amikor továbbindult, egy új szám hangzott fel. Nirvana. Come As You Are. Az eredeti verzió. – Hasis? – A hang egy kapualjból érkezett. Továbbment, anélkül hogy megfordult volna. – Speed? Három éve tiszta volt már, és nem tervezte, hogy újrakezdje. – Violin? Különösen nem most. Előtte a járdán egy fiatal srác torpant meg két díler mellett, majd mutatott nekik valamit. A fiú felnézett, amikor elhaladt mellettük, szürke szeme kutató pillantást vetett rá. Tipikus rendőrpillantás, gondolta a férfi, majd a földre szegezte tekintetét és átment az utca túloldalára. Némileg túlzott reakció volt ez a részéről, viszonylag kicsi a valószínűsége, hogy egy ilyen fiatal rendőrtiszt felismerje. És már ott is volt a hotel. A szálló. A Leon. Az utcának ez a része szinte teljesen kihalt volt. Csak a túloldalon, az egyik lámpa alatt látott két férfit. Az egyikük az iménti biciklis volt, aki most terpeszben állt a járgánya fölött és épp egy másik, szintén profi kerékpáros szerelést viselő férfinak segített fecskendőt szúrni a nyakába. A vászonöltönyös megcsóválta a fejét és az előtte magasodó épület homlokzatára pillantott. Ugyanaz az elszürkült, koszos tábla lógott rajta. „Négyszáz korona egy napra!”. Minden új volt. Semmi sem változott. A Leon recepciósa új volt. Egy fiatal fiú, aki meglepően udvarias mosollyal és – a Leonhoz képest – meglepően kevés gyanakvással fogadta a vászonöltönyös férfit. Egy szikrányi irónia sem volt a hangjában, amikor egy welcome-mal köszöntötte, majd elkérte az útlevelét. A férfi úgy sejtette, hogy alighanem napbarnított bőre és a vászonöltöny lehet a ludas abban, hogy külföldinek nézik, és odanyújtotta a recepciósnak piros kötésű, norvég útlevelét. Az igazolvány kopott volt, és csak úgy hemzsegett a pecsétektől, de annyira, ami már nem sejtet jó életet. – Ó – mondta a recepciós és visszaadta az útlevelet. Azután egy nyomtatványt tett a pultra és egy tollat nyújtott neki. – Elég a megcsillagozott mezőket kitölteni. Bejelentkezési lap a Leonban? A férfi felhúzta a szemöldökét. Valami talán mégis változott. Amikor elvette a felé nyújtott tollat, észrevette, hogy a recepciós pillantása a középső ujjára esik. Mármint arra, ami valaha a középső ujja volt, mielőtt a Holmenkollen egyik házában levágták. A legalsó ujjpercet most egy szürkéskék, matt titánprotézis helyettesítette. Túl sok haszna nem volt, de fogáskor megtámasztotta a mutató – és gyűrűsujját, és rövidsége miatt még útban sem volt. Az egyetlen kellemetlenséget vele kapcsolatban az elkerülhetetlen és
folytonos magyarázkodás jelentette, amikor a repülőterek biztonsági ellenőrzésén próbált átjutni. Beírta kereszt –, és vezetéknevét a megfelelő rubrikákba. Miközben a születési dátumát körmölte, azon gondolkodott, hogy most talán valóban negyvenes évei közepén járó férfinak látszik, nem úgy, mint három évvel ezelőtt, az elutazásakor. Akkor inkább tűnt összetört vénembernek. Azóta szigorú rendszernek vetette alá magát. Edzések, egészséges ételek, elegendő alvás és – természetesen – száz százalékos absztinencia. A rendszer és a szigor célja nem az volt, hogy fiatalabbnak hasson, hanem hogy életben maradjon. Ezenkívül kedvelte is. Voltaképpen mindig is szerette a kötött napi rutint, a fegyelmet, a rendet. Már csak ezért sem talált magyarázatot arra, hogyan fulladt káoszba az élete az önpusztítás és a tönkrement kapcsolatok örvénylésében, amelyet időről-időre a kábulat éjfekete periódusai tarkítottak. Az üres mezők kérdően ásítottak rá. De túlságosan aprók voltak a válaszokhoz, amelyeket követeltek volna. Állandó lakcím. Nos. A Sofies gate-i lakást a szülei Oppsalon lévő házával együtt közvetlenül azután adta el, hogy három évvel ezelőtt elutazott. Jelenlegi foglalkozásánál egy hivatalos, állandó lakcím jelentős kockázat volna. Így aztán azt a címet írta be, amelyet mindig, amikor hotelben aludt: Chungking Mansion, Hongkong. Ami mellesleg nem is állt túl messze az igazságtól. Foglalkozás. Gyilkosság. Üresen hagyta. A mező nem volt megcsillagozva. Telefonszám. Egy fiktív számot írt be. A mobiltelefon lenyomozható. Legközelebbi hozzátartozó telefonszáma. Mégis melyik férj adja meg önként a felesége számát, amikor épp a Leonban tesz látogatást? Ez a hely csaknem nyilvános bordélyként volt számon tartva. A recepciós nyilvánvalóan tisztában volt azzal, mi jár a fejében: – Csak arra az esetre kell, ha egy esetleges rosszullét miatt értesítenünk kéne valakit. Harry bólintott. Arra az esetre, ha a vendég szívrohamot kap az aktus alatt. – Nyugodtan hagyja üresen, ha nincs senki... – Nem – mondta a férfi a szavakat bámulva. Legközelebbi hozzátartozó. Hiszen ott van Søs. A húga, akinek saját bevallása szerint „egy parányi Down-szindrómája” van, ennek ellenére világéletében sokkal jobban boldogult, mint a bátyja. Søstól eltekintve nem volt más.
Tényleg senki. Mármint legközelebbi hozzátartozó. Beikszelte még, hogy készpénzzel kíván fizetni, majd aláírta. Azután átnyújtotta a recepciósnak a nyomtatványt, aki gyorsan átfutotta. A fiú arcán végül mégis felbukkant a gyanakvás. – Maga... maga Harry Hole? Harry Hole bólintott. – Esetleg gondot jelent? A fiú a fejét rázta. Nyelt egyet. – Nagyszerű – mondta Harry Hole. – Akkor kaphatnék egy kulcsot? – Ó, elnézést! Tessék, a 301-es. Harry elvette a kulcsot és megállapította, hogy a fiú pupillája kitágult. – A... a nagybátyám – hebegte elfúlt hangon a fiú. – Az övé a szálloda, azelőtt mindig ő ült itt. Ő mesélt nekem magáról. – Gondolom, csupa jót – mosolyodott el Harry, majd felmarkolta a kis bőrkoffert és elindult a lépcső felé. – A lift... – Nem szeretem a lifteket – válaszolta Harry anélkül, hogy megfordult volna. A szoba épp olyan volt, mint azelőtt. Kopottas, kicsi, de többé-kevésbé tiszta. Nem is, a függöny új volt. Merev, zöld, minden bizonnyal gyűrődésmentes anyagból készült. Apropó, gyűrődés. Az öltönyt a fürdőszobába akasztotta és megnyitotta a forró vizet, hogy a gőz kisimítsa a ráncokat. A ruha nyolcszáz hongkongi dollárjába került a Nathan Roadon lévő Punjab House-ban, ám a munkáját tekintve ez a befektetés feltétlenül szükséges volt. Senkiben sem ébreszt tisztelet egy toprongyos férfi. Beállt a zuhany alá. A forró víz kellemesen bizsergette a bőrét. Meztelenül ment vissza a szobába és kinyitotta az ablakot. Harmadik emelet. Hátsó udvar. Az egyik nyitott ablakból lelkesnek szánt, ám igen mesterkélt nyögések szűrődtek ki. Két kézzel a karnisba kapaszkodva kihajolt. Egyenesen egy nyitott konténerbe bámult. Az édeskés szemétszag az orrába csapott. Kiköpött és hallotta, ahogy a nyála a konténerben valami papírféleségen koppan. Az ezt követő hangos reccsenés viszont már nem papírtól származott. A merev, zöld függöny a padlóra hullott. A francba! Kihúzta a vékony tartórudat a függönyből. A két végén hagymát formázó, hegyes, régi típusú karnis kettétört. A rajta fityegő ragasztószalagból kiindulva, nem ez volt az első alkalom. Harry lezökkent az ágyra és kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. Egy világoskék, műbőr borítású Biblia és egy varrókészlet, pontosabban némi fekete cérna egy darabka kartonra tekerve, és egy varrótűvel keresztüldöfve. Jobban belegondolva, egész praktikus párosítás, gondolta Harry. A vendégek felvarrhatják leszakadt a nadrággombjaikat, majd meggyőződhetnek arról, hogy bűneik megbocsáttatnak. Leheveredett és a plafont bámulta. Minden új volt és semmi sem... Behunyta a szemét. Egy percet sem aludt a gépen, és jetlag ide vagy oda, függöny ide vagy oda, most aludni fog. És ugyanazt álmodja majd, amit
az elmúlt három évben minden éjjel: egy hosszú folyosón rohan egy dübörögve érkező lavina elől, amely az összes levegőt elszippantja előle. Csak bírnia kell még egy kicsit, csak csukva kell tartania a szemét. Elvesztette az uralmát a gondolatai fölött. Legközelebbi hozzátartozó. Tartozni valahová. Valakihez. Hozzátartozó. Igen, ő is az volt. Ezért jött vissza. Szergej az E6-oson hajtott Oslo irányába. Már csak a Furusetben lévő lakása és az ágya után vágyakozott. Százhúsz kilométer per óra alatt maradt, pedig ilyen késő éjszaka bőven lett volna helye az autópályán. Megszólalt a mobiltelefonja. Az a telefon. Andrej volt az. Beszélt Szergej bácsikájával, vagy ahogy Andrej hívta, az atamán-nal – a vezérrel. Miután letették, Szergej nem bírta tovább türtőztetni magát. Beletaposott a gázba és ordítani kezdett örömében. A férfi megérkezett. Most, az éjszaka. Itt van! Egyelőre ne csináljon semmit, figyelmeztette Andrej, elképzelhető, hogy a helyzet magától megoldódik. De minden pillanatban legyen ugrásra kész. Gyakorolja a késforgatást, aludjon és legyen éber. Arra az esetre, ha szükség lenne rá.
Negyedik fejezet Tord Schultz szinte nem is hallotta a ház fölött eldübörgő repülőgépet, miközben levegőért kapkodva a kanapéra rogyott. Meztelen felsőtestét izzadság borította, a vashoz csattanó vas hangja pedig még mindig ott visszhangzott a nappali csupasz falai között. Az állvány a súlyzóval és a verejtéktől csúszós műbőr paddal immár a háta mögött volt. A tévéből Donald Draper hunyorgott rá a cigarettafüstön keresztül és whiskyjébe kortyolt. Egy újabb repülőgép dübörgött el fölötte. Reklámőrültek. Hatvanas évek. USA. Tisztességes ruhákat viselő nők. Tisztességes italok tisztességes poharakban. Tisztességes cigaretták füstszűrő és mentolízesítés nélkül. Akkoriban ami nem ölt meg, az erősebbé tett. Csak az első évadot vette meg, azt nézte meg újra és újra. Nem volt biztos benne, hogy a folytatás is tetszene neki. Tord Schultz a dohányzóasztal üveglapján húzódó fehér csíkot nézte, és letörölte az igazolványa alsó szélét. Azzal szokta fellazítani a port. Azzal a kártyával, amelyet mindig az egyenruhája mellzsebében hordott, amellyel beléphetett a légi oldalra, a pilótafülkébe, sőt felszállhatott az égbe is, és amely lehetővé tette, hogy hozzáférjen a fizetéséhez. A kártyával, amely azzá tette, ami volt. Azzal a kártyával, amelytől – minden egyébbel együtt – azonnal megfosztanák, ha mindebből valami kiderülne.
Pontosan emiatt tartotta helyesnek, hogy az igazolványát használja erre a célra. Az összes becstelenség közepette volt ebben valami nagyon becsületes és igaz. Holnap reggel repülnek vissza Bangkokba. Azután két pihenőnap következik a Sukhumvit Residence-ben. Nagyszerű. Ezúttal minden rendben lesz. Még inkább, mint eddig. Az amszterdami gépen alkalmazott eljárás egyáltalán nem volt az ínyére. Túl nagy volt a kockázat. Miután kiderült, hogy a dél-amerikai légi személyzet milyen mértékben belekeveredett az amszterdami Shiphol repülőtéren zajló kokaincsempészésbe, légitársaságtól függetlenül bármikor ellenőrizhették a személyzet összes tagját. Legyen az kézipoggyász-ellenőrzés vagy motozás. Márpedig ezeken az utakon a csomagot ő maga vitte le a poggyászában a repülőgépről, és ő vigyázott rá, amíg később a belföldi gépek valamelyikével – amelyeket feltétlenül el kellett érnie, még ha ez azzal is járt, hogy olykor extra adag üzemanyagot pocsékolt el – Bergenbe, Trondheimbe vagy Stavangerbe nem repült vele. A Gardermoenen természetesen egész idő alatt a légi oldalon maradt, ahol nem volt vámellenőrzés, de néha akár tizenhat órán keresztül is a csomagjában kellett hurcolnia az anyagot, mielőtt leszállította. És a kézbesítés sem volt minden esetben kockázatmentes. Autók a parkolóban. Gyér látogatottságú éttermek. Szemfüles alkalmazottakkal teli szállodák. Kivett egy ezrest a borítékból, amelyet a legutóbb hagytak itt neki, és összetekerte a bankjegyet. Léteznek kifejezetten erre a célra gyártott műanyag csövek, de neki nem volt – ő ugyanis nem súlyosan függő, még ha a neje ezt is adta be a válóperes ügyvédnek. Az a ravasz ribanc azt állította, azért akar elválni, mert nem akarja, hogy a gyerekei egy kábítószerfüggő apa mellett nőjenek fel, és hogy képtelen végignézni, ahogy apránként felszippantja minden vagyonukat. És hogy ennek semmi köze a stewardessekhez, ahhoz már rég hozzászokott és nem is érdekli, azt a kor majd magától elrendezi. Az ügyvéddel karöltve ultimátumot adott neki. A házat akarta, a gyerekeket és az apai örökség maradékát, amit Tord még nem tékozolt el. Különben feljelentik kábítószer-birtoklásért és fogyasztásért. Elég bizonyítékot gyűjtöttek ahhoz, hogy Tordot még saját ügyvédje véleménye szerint is elítéljék, a légitársaságtól pedig azonnal kipenderítsék, ha a dolog nyilvánosságra kerül. Így aztán a döntés nem esett nehezére. A felesége mindössze egyetlen dolgot hagyott meg neki: az adósságát. Feltápászkodott, és kinézett a nappali ablakán. Jöhetnének már. A terv még egészen friss volt. Ezúttal kifelé visz majd egy csomagot, Bangkokba. Az ég tudja, miért. Mintha homokot vinne a sivatagba. De mindegy is, ez már a hetedik alkalom volt, és eddig minden úgy ment, mint a karikacsapás. A szomszédoknál égett a lámpa, de a házak messze voltak egymástól. Magányos házak, gondolta. Azelőtt, amikor a Gardermoen még katonai repülőtér volt, ezek az épületek parancsnoksági szállások voltak. Egyszintes, egyforma kasztnik, nagy, sivár, füves területtel körülvéve.
A lehető legalacsonyabbak, hogy a le – és felszálló gépek még véletlenül se tarolják le őket. És akkora távolságban egymástól, hogy ha az egyik házra rázuhanna egy gép, a tűz ne tudjon átterjedni a többi épületre. Katonai szolgálata idején is itt lakott, amikor a Hercules-sel repült. A gyerekek a házak között rohangáltak és a kollégák csemetéivel játszottak. Azok a nyári szombatok! Kötényes férfiak a grillezők körül, sörrel a kezükben. Az asszonyok kiszűrődő fecsegése a konyha nyitott ablakából, ahol salátát készítettek és camparit iszogattak. Mint egy jelenet a kedvenc filmjéből, Az igazakból, amely az első amerikai űrhajósokról és Chuck Yeager tesztpilótáról szól. Milyen átkozottul csinosak voltak azok a pilótafeleségek. Még ha csak a Hercules jutott is neki, akkoriban legalább boldogok voltak. Talán ezért költözött vissza? Mert tudat alatt arra vágyott, hogy visszataláljon valamihez? Vagy hogy rájöjjön, hol csúszott félre a dolog és rendbe hozza? Amikor megpillantotta a közeledő autót, automatikusan az órára nézett. Agya fedélzeti naplójában rögzítette, hogy a megbeszélt időponthoz képest tizennyolc percet késtek. A dohányzóasztalhoz lépett. Vett két mély levegőt, azután az összetekert ezerkoronást a csík egyik végéhez illesztette, ráhajolt és felszippantotta a port az orrába. A nyálkahártyája égni kezdett. Megnyalta az ujját, végighúzta az asztalon maradt poron és az ínyébe dörgölte. Keserű volt. Megszólalt a csengő. Ugyanaz a két mormonszerű fickó volt, mint mindig. Egy kicsi és egy magas, mindketten vasárnapi iskolába illő öltönyben. Kézfejüket díszítő tetoválásaik azonban kilógtak a zakó ujja alól, ami meglehetősen abszurd látvány volt. Átadták neki a csomagot. Fél kilót, egy hosszúkás virsliben, amely pontosan belefért a kerekes bőrönd kihúzható fogantyújának fémcsövébe. Amikor majd leszállnak Suvarnabhumiban, ki kell vennie a csomagot és a pilótafülke szekrényében lévő szőnyeg hátsó vége alá kell rejtenie. Azután nincs is vele több dolga, a többiről minden bizonnyal a földi személyzet gondoskodik majd. Amikor Mr Small és Mr Big előálltak az ajánlattal, hogy Bangkokba kellene csomagokat szállítania, azt hitte, hogy csak tréfálnak. Nincs a világon még egy hely, ahol magasabbak lennének az utcai árak, mint Oslóban, akkor ugyan minek exportálni? De nem firtatta a dolgot, tisztában volt vele, hogy úgysem kapna választ, és ez rendjén is volt. Azt viszont kijelentette, hogy mivel Thaiföldön a heroincsempészést halálbüntetéssel sújtják, ezért a munkáért több pénzt kér. Nevettek. Először a kicsi. Azután a magas is. Tord pedig azon tűnődött, hogy a rövidebb idegpályák talán gyorsabb reakciót tesznek lehetővé. Talán ezért tervezték a vadászgépek pilótafülkéjét olyan alacsonyra, hogy kizárják a magas, lomha pilótákat. A kicsi kemény, orosz akcentussal beszélt angolul, s elmagyarázta Tordnak, hogy nem heroinról van szó, hanem valami egészen új anyagról. Annyira új, hogy még be sem tiltották. Amikor Tord megkérdezte, hogy ez esetben mégis miért kell csempészni, még nagyobb röhögés támadt, majd felszólították, hogy ne kérdezősködjön többet, hanem válaszoljon igennel vagy nemmel. Tord Schultz igent mondott. És közben azon tűnődött, milyen következményekkel járna, ha nemet mondana. Ez hat úttal ezelőtt történt. Tord Schultz a csomagot méregette. Felmerült már benne néhányszor, hogy mosószappannal bekeni az óvszerek és a fagyasztó tasakok külsejét, de valaki azt mesélte neki, hogy a drogkereső kutyák el tudják különíteni a szagokat, képtelenség ilyen egyszerű trükkökkel összezavarni őket. Minden a műanyag tasak vastagságán múlik. Várt. Nem történt semmi. Megköszörülte a torkát. – Oh, I almost forgot – mondta Mr Small. – Yesterday’s delivery… Zakója belső zsebébe nyúlt és rosszindulatú vigyor terült szét az arcán.
Vagy nem is rosszindulat volt, egyszerűen csak keleti blokkbeli humor? Tord legszívesebben megütötte volna, szűrőtlen cigaretta füstjét fújta volna az arcába, esetleg tizenkét éves whiskyt köpött volna a szemébe. Nyugati blokkbeli humor. Helyette csak köszönetét motyogva elvette a borítékot. Vékonynak érezte. Biztosan nagy címletek. Azután visszalépett az ablakhoz és nézte, ahogy az autó eltűnik a sötétben. A motor hangját egy Boeing 737-es zaja nyelte el. Vagy egy 600-asé? Mindenesetre egy NG. A hangja rekedtesebb és magasabb, mint a régi klasszikus gépeké. Az ablaküvegen visszaverődő tükörképét nézte. Igen, belement. És a jövőben is ezt teszi majd. Mindent elfogad, amit az élet az arcába vág. Mert ő nem Donald Draper. Sem Chuck Yeager vagy Neil Armstrong. Ő Tord Schultz. Egy túlságosan magasra nőtt, adósságokkal küszködő sofőr. Kokainproblémával. Tulajdonképpen... Gondolatait túlharsogta a következő repülőgép dübörgése. Kicseszett harangok! Látod őket, papa? Az úgynevezett hozzátartozóimat a koporsóm fölött? Krokodilkönnyeket hullatnak fölöttem és búbánatos arccal azt hajtogatják, hogy „Gusto, miért nem tudtál olyan lenni, mint mi?” Nem, ti nyavalyás képmutatók, nem tudtam volna! Képtelen lettem volna olyan lenni, mint a nevelőanyám, az a bugyuta, elkényeztetett, üresfejű tyúk, aki szerint elég a megfelelő könyvet elolvasni, a megfelelő gurut meghallgatni vagy a megfelelő gyógynövényeket bezabálni, és minden jóra fordul. És amikor valaki léket ütött szorgosan összegyűjtögetett álbölcsességén, folyton ugyanazt a kártyát játszotta ki: „Magasságos ég, mit tettünk a világgal: mindenütt háború, igazságtalanság és emberek, akik képtelenek harmóniában élni önmagukkal.” Három dolog, bébi. Először is: persze, hogy van háború, igazságtalanság és diszharmónia. Másodszor: ebben a mi nyomorult kis családunkban te vagy a legkevésbé harmonikus személy. Csak azután a szerelem után ácsingóztál, amely tiltott volt számodra, arra pedig szartál, ami tényleg ott volt neked. Sorry, Rolf Stein és Irene, de nála csak számomra volt hely. Ami a harmadik pontot még mókásabbá teszi: sosem szerettelek, bébi, bármennyire is szeretted volna azt hinni, hogy rászolgáltál a szeretetemre. Mamának szólítottalak, mert az téged boldoggá tett, az én életemet pedig megkönnyítette. Amikor azt tettem, amit tettem, azért volt, mert engedted, és mert nem hagyhattam ki. Mert olyan vagyok, amilyen. Rolf. Te legalább nem kérted, hogy szólítsalak papának. És te tényleg megpróbáltál kedvelni engem. De nem sikerült ellenszegülnöd a természetnek, beláttad, hogy Steint és Irenét, saját húsodat és véredet jobban szereted. Amikor mások előtt a nevelőszüleimként beszéltem rólatok, láttam a fájdalmat a mama arcán. És a gyűlöletet a tiéden. Nem azért, mert a nevelőszülő kifejezés azt sugallta, hogy nem fogadtalak el benneteket, hanem mert megbántottam azt a nőt, akit valami érthetetlen oknál fogva tényleg szerettél. Tulajdonképpen azt hiszem, egészen olyannak láttad önmagadat, amilyennek én téged: olyasvalakinek, aki az élete egy adott pontján, a saját idealizmusától megrészegülve arra ragadtatta magát, hogy
felelősséget vállaljon egy kakukkfiókáért, amit aztán nagyon gyorsan meg is bánt. Mert a számla valahogy mínuszba váltott. A havi pénzösszeg, amelyet a gondoskodásodért fizettek, közel sem fedezte a valós kiadásokat. Amikor felfedezted, hogy kakukkfióka vagyok. Hogy mindent felzabáltam, amit szerettél. Akit szerettél. Korábban rá kellett volna jönnöd és ki kellett volna hajítanod a fészekből, Rolf! Hiszen te vetted észre elsőként, hogy lopok. Először csak egy százkoronást. Letagadtam. Azt mondtam, hogy a mamától kaptam. „Nem igaz, mama? Te adtad nekem.” „Mama” pedig tétován, könnyekkel a szemében bólintott és azt mondta, hogy biztosan kiment a fejéből. A következő alkalommal már egy ezres volt. Az íróasztalod fiókjából emeltem el. Azt a pénzt, amelyet a nyaralásunkra szántál. „Másra sem vágyom, csak hogy veletek nyaralhassak”, feleltem, amikor felelősségre vontál. Akkor ütöttél meg először. És mintha valami elszabadult volna benned, mert nem is hagytad abba a verést. Ekkor már magasabb és nagyobb darab voltam, mint te, de sosem tudtam verekedni. Ököllel legalábbis nem. Én máshogy harcoltam, olyan módon, ahogyan győzedelmeskedni tudtam. De te csak ütöttél, ökölbe szorított kézzel. Aztán arra is rájöttem, hogy miért. Tönkre akartad tenni az arcomat. El akartad venni a hatalmamat. De a nő, akit mamának szólítottam, kettőnk közé vetette magát. És akkor kimondtad. Tolvaj. Ami voltaképpen igaz is volt. Csakhogy ezzel a saját sírodat is megástad, barátom, mert össze kellett zúznom téged. Stein. A hallgatag báty. Az első, aki a kakukkfióka tollát felismerte, de elég okos volt ahhoz, hogy távol tartsa magát tőle. Az okos, ügyes, agyafúrt, magának való Stein, aki az első adandó alkalommal lelépett a lehető legtávolabbi egyetemi városba. Aki megpróbálta Irenét, imádott kishúgát is rábeszélni, hogy tartson vele. Úgy vélte, hogy a gimnáziumot a kicseszett Trondheimben is be tudja fejezni, és hogy jót tenne neki, ha elkerülne Oslóból. De a mama megtiltotta Irene kimenekítését. Hiszen volt néhány dolog, amelyről fogalma sem volt. És nem is akarta tudni. Irene. A szép, bájos, szeplős, törékeny Irene. Túlságosan jó voltál erre a világra. Te voltál mindaz, ami én nem voltam. És mégis szerettél engem. Akkor is szerettél volna, ha tudod? Ha tudod, hogy tizenöt éves korom óta kefélem az anyádat? A vörösbortól kótyagos, nyüszítő anyádat? Hátulról, a vécé, a pince vagy a konyha ajtajának döntve, miközben azt suttogom a fülébe, hogy „mama”, mert ettől mind a ketten beindultunk. Akkor is, ha tudod, hogy pénzt adott, hogy fedezett, ha valami történt, és hogy mindig azt mondogatta, hogy csak kölcsönvesz egy időre, amíg csúnya és öreg nem lesz, én pedig nem találok magamnak egy kedves lányt. És amikor azt válaszoltam neki, hogy „de mama, hiszen most is öreg vagy és csúnya”, csak nevetett és még többet akart. Azon a napon, amikor felhívtam a nevelőapámat a munkahelyén és megkértem, hogy érjen haza három órára, mert valami fontosat akarok neki mondani, még mindig csupa kék folt volt a testem az ütéseitől és rúgásaitól. Résnyire nyitva hagytam a bejárati ajtót és a nevelőanyám fülébe suttogtam mindenfélét, amit szeretett, hogy ne hallja, amikor a nevelőapám hazaér. A konyhaablakban láttam a tükörképét, ahogy ott áll az ajtóban. Másnap elköltözött. Irenének és Steinnek azt mondták, hogy anya és apa egy ideje nem jöttek ki egymással, ezért úgy döntöttek, hogy egy időre különválnak. Irene összeomlott. Stein az egyetemen volt, nem vette fel a telefont, csak egy SMS-t küldött: „Szomorú. Kihez menjek karácsonykor?” Irene egyre csak zokog. Szeretett engem. Nyilvánvaló volt, hogy keresni fog engem, a tolvajt. A templom harangja elüti az öt órát. A padsorokból sírás és szipogás hallatszik. Kokain,
őrületes haszon. Bérelj magadnak egy lakást a nyugati városrész központjában, jelentsd be valamelyik drogos nevére, aki egy lövésért cserébe kölcsönadja a nevét, és árulj kis adagokat a lépcsőházban vagy a kapualjban. Amikor az emberek már biztonságban érzik magukat, nyomd az árat az egekbe. Ezek a nyomorult kokósok képesek bármennyit megadni a biztonságért. Törj fel, törj ki, állj le a droggal, légy valaki. Ne dögölj meg egy ilyen patkánylyukban, mint valami lúzer. A lelkész megköszörüli a torkát. – Azért gyűltünk össze, hogy búcsút vegyünk Gusto Hanssentől. Egy hang hallatszik egészen hátulról: – A T-t-tolvajtól. Tutu dadog, aki motoros dzsekiben és kendővel a fején ül ott a padban. És még hátrébb egy kutya nyüszít. Rufus. A jó öreg, a hűséges Rufus. Hát visszajöttetek? Vagy már én vagyok nálatok? Tord Schultz a csomagröntgen futószalagjára helyezte a Samsonite bőröndöt és odabiccentett a mosolygó biztonsági őrnek. – Nem értem, miért hagyod, hogy ilyen menetrendet állítsanak össze neked – mondta a stewardess. – Bangkok kétszer egy héten! – Én magam kértem – felelte Tord és átment az átvilágító kapun. A szakszervezetben néhányan felvetették, hogy lobbizni kellene azért, hogy a legénység tagjainak ne kelljen naponta több alkalommal is kitenniük magukat ennek a sugárzásnak. Egy egyesült államokbeli kutatás szerint ugyanis a pilóták és a légikísérők gyakrabban halnak meg rákban, mint a lakosság többi része. A sztrájkot sürgetők azt nem említették, hogy a várható élettartamuk viszont magasabb az átlagosnál. A légi személyzet tagjai valószínűleg azért haltak meg rákban, mert nem nagyon volt mi egyébtől meghalniuk. A világ legbiztonságosabb életét élték. És a legunalmasabbját is. – Te akarsz ennyit repülni? – Pilóta vagyok, imádok repülni – hazudta Tord. Leemelte a bőröndöt a szalagról, kihúzta a fogantyúját és elindult vele. A nő gyorsan újra mellészegődött. Cipősarkának kopogása a repülőtér szürke Antique Foncé márványpadlóján csaknem elnyomta a fából és acélból épült boltív alatti hangzavart. Hadarva elsuttogott kérdését azonban nem sikerült túlkopognia: – Azért csinálod, mert elhagyott, Tord? Mert túl sok az időd, és nem tudod mással kitölteni? Mert nem bírsz otthon ülni és... – Azért csinálom, mert szükségem van a túlórapénzre – szakította félbe a nőt. És még csak nem is hazudott. – Mert pontosan tudom, milyen ez. Tudod, én is elváltam a télen. – Persze – mormolta Tord, aki azt sem tudta, hogy a nő egyáltalán házas volt. Gyors pillantást vetett rá. Hány éves lehet? Ötven? Az ég tudja, hogy nézhet ki reggelente smink és barnítókrém nélkül. Egy megfakult stewardess megfakult álmokkal. Határozottan tudta, hogy soha nem dugta meg. Legalábbis elölről semmiképp. Ki is mondta ezt mindig? Biztosan az egyik égszínkék szemű, whisky-on-the-Rocks vadászpilóta a régiek közül.
Azoknak egyike, akiknek sikerült nyugdíjba vonulniuk, még mielőtt valami szerencsétlenséget szenvedtek volna. A személyzeti központhoz vezető folyosóra érve meggyorsította lépteit. A nő már egészen kifulladt, de sikerült tartania az iramot. Viszont hátha nem jut már annyi levegőhöz, hogy a száját jártássá. – Te, Tord, úgyis megszállunk Bangkokban, mi lenne, ha... – Tord hangosan ásított. És anélkül hogy megfordult volna, érezte, hogy ezzel megsértette a nőt. Egy kissé még szédelgett az előző este miatt, miután a mormonok leléptek, engedélyezett magának még egy kevés vodkát és port. Természetesen nem fogyasztott annyit, hogy fennakadt volna egy ellenőrzésen, ahhoz viszont épp eleget, hogy rettegve gondoljon a tizenegy órán át tartó küzdelemre a levegőben, amelyet az álmosság ellen folytat majd. – Nézd csak! – sikkantotta a stewardess azzal az idióta glissandóval, amit akkor használnak a nők, ha azt akarják a világ értésére adni, hogy valami elképesztően édes látvány tárult eléjük. Ő pedig nézte. A kicsi, világos bundájú, hosszú fülű, bánatos szemű kutyát, amely heves farkcsóválások közepette közeledett feléjük. Egy springer spániel. Egy nő vezette pórázon, akinek az eb szőréhez passzoló szőke haja, nagy fülbevalója és szelíd, barna szeme volt. Az ajka körül óvatos, bocsánatkérő félmosoly játszott. – Hát nem édes? – gügyögte a nő mellette. – De – felelte Tord kásás hangon. A kutya az épp előtte elhaladó pilóta ágyéka felé emelte a pofáját. A férfi megfordult, egyik szemöldökét a magasba emelte, száját pedig kaján mosolyra húzta, mintha valami pimasz viccet akarna megereszteni. Tord azonban nem jutott tovább a másik férfi gondolatmenetének feltérképezésében. Túlságosan lefoglalta mindaz, ami a saját fejében zajlott. A kutya és a fülbevalós nő ugyanis egyaránt mellényt viselt, amelyen két szó díszelgett: TOLL. CUSTOMS.[1] Közeledtek, már csak öt méter választotta el őket egymástól. Nem lesz semmi probléma. Nem lehet semmi probléma. Az anyagot óvszerbe, plusz dupla rétegű fagyasztótasakba csomagolták. Egyetlen molekulányi illatanyag nem sok, annyi sem szabadulhat ki belőle. Úgyhogy csak mosolyogj. Nyugalom, és mosolyogj. Ne túl szélesen, de ne is túl félénken. Tord a légikísérő felé fordult, mintha a nő locsogása különösen erős koncentrációt igényelne. – Legyen szíves! Elhaladtak a kutya mellett. Tord továbbment. – Legyen szíves! – A hang ezúttal élesebben csengett. Tord előre irányította tekintetét. A személyzeti központ ajtaja alig tízméternyire volt. A biztonság. Tíz lépés.
– Excuse me, sir! Hét lépés. – Tord, szerintem neked szól. – Mi? – Tord megtorpant. Kénytelen volt megállni. Azután megfordult és nagyon remélte, hogy az arcára kiülő meglepetés nem hat túlságosan mesterkéltnek. – A kutya jelzett magánál. – Nálam? – nézett le a kutyára. – Az meg hogy lehet? A kutya viszonozta a pillantását és vadul csóválta a farkát, mintha Tord az új játszópajtása lenne. Hogyan? Dupla fagyasztótasak és óvszer. Hogyan lehetséges? – Ez pedig azt jelenti, hogy ellenőriznünk kell. Kérem, fáradjon velem! – A nő barna szemében már nyoma sem volt a szelídségnek, a hangja határozottan csengett. Tord pedig ebben a pillanatban rájött, mi történhetett. Azon kapta magát, hogy a mellkasán lógó igazolványát tapogatja. A kokain. Elfelejtette megtisztogatni a kártyát, miután az utolsó csíkot fellazította vele. Csakis erről lehet szó. Arra a néhány szemcsére biztosan ki tud találni valami magyarázatot. Mondjuk, valami buliban volt és valaki kölcsönkérte. A bőrönd sokkal nagyobb problémát jelent. Át fogják kutatni. Pilótaként számtalan vészforgatókönyvet gyakorolt már be, így most szinte automatikusan cselekedett. Hiszen pontosan ez volt az egész lényege. Az embernek stresszhelyzetben is cselekednie kell. Ha elhatalmasodik rajtad a pánik, az agynak egyéb parancs híján automatikusan el kell indítania a vészforgatókönyvet. Hányszor játszotta már le képzeletben ezt a helyzetet, amikor egy vámtiszt arra kéri, hogy kövesse? Végiggondolta, mit fog tenni, gondolatban számtalanszor végigjátszotta. Megadó mosollyal a stewardess felé fordult, gyors pillantást vetett a névtáblájára és ezt mondta: – Úgy tűnik, a kutya valamiért jelzett nálam. Bevinnéd a csomagomat? – A csomagja is velünk jön – mondta a vámtiszt. Tord Schultz a nő felé fordult. – Azt hittem, a kutya nálam jelzett, és nem a csomagra. – Ez így van, de... – A csomagomban vannak a járat papírjai, amelyeket a legénység többi tagjának át kell néznie. De amennyiben maga szeretné vállalni a felelősséget egy Bangkokba induló, zsúfolásig telt Airbus késéséért... – Észrevette, hogy a szó szoros értelmében felszívta magát.
A tüdeje annyira megtelt, hogy a mellizma egészen az egyenruhához tapadt. – Ha elpuskázzuk a slotot, az többórás késéshez vezethet, ami többszázezer korona veszteséget jelent a társaságnak. – Sajnálom, az előírások... – Háromszáznegyvenkét utas – szakította félbe Schultz. – Köztük rengeteg gyerek. – Bízott benne, hogy a nő a kapitány komoly aggodalmát véli kihallani a hangjából, és nem a lassan pánikba eső drogcsempészét. A vámtiszt megpaskolta a kutya fejét és Tordra nézett. Úgy néz ki, mint egy háziasszony, gondolta a férfi. Egy felelős családanya. Egy olyan asszony, akinek egy ilyen helyzetben megértést kellene tanúsítania. – A csomag is velünk jön – ismételte meg a nő. A háttérben egy másik vámtiszt bukkant fel. Karját összefonva maga előtt, széles terpeszben megállt. – Akkor essünk gyorsan túl rajta – sóhajtotta Tord. Gunnar Hagen, az oslói rendőr-főkapitányság gyilkossági osztályának vezetője, irodai székén hátradőlve tanulmányozta a vászonöltönyös férfit. Három évvel ezelőtt az összevarrt seb vérvörös volt, a férfi pedig olyan, mint akit a végsőkig kiszipolyoztak. Egykori beosztottja most kifejezetten jó színben volt, sőt, még néhány kilót is magára szedett, a válla szépen kitöltötte a zakót. És egyáltalán – öltönyt viselt. Hagen még jól emlékezett a gyilkossági nyomozó elmaradhatatlan farmerjére és bakancsára, másban tulajdonképpen nem is látta. A zakója hajtókájára ragasztott cédula sem volt kevésbé szokatlan, amely azt tanúsította, hogy Harry Hole már nem a rendőrség alkalmazottja, csupán egy látogató. Csak az volt a régi, ahogy a széken ült, pontosabban inkább feküdt. – Sokkal jobban festesz – mondta Hagen. Tegezte. – A városod is – felelte Harry egy meggyújtatlan cigarettát hintáztatva ajkai közt. – Azt mondod? – Csinos operaház. És kevesebb a drogos az utcákon. Hagen felállt és az ablakhoz lépett. A rendőr-főkapitányság hetedik emeletéről pazar kilátás nyílott Oslo új városnegyedére, a napfényben fürdőző Bjorvikára. Odalent javában folytak a felújítási munkák. A bontás már véget ért. – Az elmúlt egy évben jelentősen csökkent a túladagolások száma. Az árak megemelkedtek, a használat visszaesett. És a városvezetés is elérte, amire vágyott: végre nem Oslo vezeti az európai túladagolási statisztikát. – Happy days are here again[2] – Harry összekulcsolta a kezét a tarkóján és úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban lecsúszhat a székről. Hagen felsóhajtott: – Még nem is említetted, mi szél hozott Oslóba, Harry. – Tényleg nem?
– Nem. Vagy, hogy pontosabb legyek: ide a gyilkossági csoporthoz. – Azt hittem, a régi kollégák meglátogatása kedves szokás. – Hogyne, más, egészséges szociális beállítottságú emberek esetében mindenképpen. – Nos… – Harry a Camel szűrőjébe harapott. – Végül is a gyilkosság a szakmám. – Mármint az volt, nem? – Akkor fogalmazzunk úgy, hogy a hivatásom, a mesterségem. Még mindig ez az egyetlen, amihez értek. – Szóval, mit akarsz? – A hivatásomat gyakorolni. Nyomozni egy gyilkossági ügyben. Hagen szemöldöke a magasba szökött: – Újra nekem akarsz dolgozni? – Miért ne? Ha az emlékezetem nem csal, én voltam az egyik legjobb. – Tévedés – felelte Hagen és visszafordult az ablakhoz. – Te voltál a legjobb. – Majd valamivel halkabban hozzátette: – A legrosszabb és a legjobb. – Szívesen átvenném az egyik droggyilkosságot. Hagen szárazon felnevetett. – Melyiket? Négy volt csak az utóbbi félévben. Egyikkel sem jutottunk semmire. – Gusto Hanssen. Hagen nem válaszolt. Hosszasan tanulmányozta a park füvén elnyújtózó embereket. És a gondolatok teljesen ösztönösen kúsztak az agyába. A társadalom nyakán élősködők. Tolvajok. Terroristák. Miért sodródnak mindig ebbe az irányba a gondolatai? Miért nem képes egyszerűen azt feltételezni róluk, hogy keményen dolgozó polgárok, akik jól megérdemelt, néhány órás szabadidejüket élvezik a szeptemberi napsütésben? Tipikus rendőri hozzáállás. Tipikus rendőri szemellenzősség. Csak félig-meddig követte Harry mondandóját a háta mögött: – Gusto Hanssen, tizenkilenc éves. A rendőrség régi ismerőse, díler és maga is kábítószerfüggő. A Hausmanns gate egyik lakásában bukkantak rá a holttestére július tizenkettedikén. A mellkasára leadott lövéstől vérzett el. Hagen kurtán felnevetett:
– Miért akarod épp az egyetlen olyan ügyet, amelyiket kivételesen felgöngyölítettük? – Szerintem te is tudod. – Persze, hogy tudom – sóhajtotta Hagen. – De ha újra alkalmazásba vennélek, másik ügyet kapnál. A fedett nyomozó meggyilkolását. – Én ezt akarom. – Legalább száz okot fel tudnék sorolni, amiért soha az életben nem adnám neked ezt az ügyet, Harry. – Mégpedig? Hagen visszafordult Harryhoz. – Elég, ha az elsőt megemlítem. Ezt az ügyet már felderítettük. – És ezenkívül? – Például ott van az, hogy az eset nem is hozzánk tartozott, hanem az Országos Nyomozóirodához, a Kriposhoz. Vagy hogy pillanatnyilag nincs üres helyünk, és nem is várható, ugyanis csökkentenünk kell a kiadásokat. És hogy semmi szín alatt nem lehetsz illetékes a nyomozásban. Folytassam? – Hm… Hol van? Hagen az ablak felé mutatott. A gyep túloldalán a hársfák aranyszínű koronája fölött magasodó szürke épülettömbre. – A Botsenben? – kérdezte Harry. – Vizsgálati fogságban? – További intézkedésig. – Látogatási tilalom alatt? – Ki kerített elő Hongkongban, hogy az ügyről informáljon? Csak nem...? – Nem – szakította félbe Harry. – Nos? – Nos. – Ki volt az? – Mi van, ha az interneten olvastam róla? – Kizárt – válaszolta Hagen és halványan elmosolyodott. – Az esetről egyetlen alkalommal írtak a lapokban, akkor is röviden. Azután nyomban feledésbe is merült. Még neveket sem említettek. Csak egy rövid közlemény volt egy betépett drogosról, aki lelőtt egy hasonszőrű
kölyköt a kábítószer miatt. Hidd el, a kutya nem érdeklődött az ügy iránt. Semmiben sem különbözött a többi droggyilkosságtól. – Leszámítva azt, hogy két tizenéves gyerekről van szó – mondta Harry. – Tizenkilenc és tizennyolc évesek. – A hangja most egészen máshogy csengett. Hagen megvonta a vállát. – Elég idősek a gyilkossághoz és elég idősek a halálhoz. Jövőre katonai szolgálatra vitték volna őket. – El tudod intézni, hogy beszélhessek vele? – Ki informált, Harry? Harry megdörgölte az állát. – Egy barát a bűnügyi technikusoktól. Hagen elnevette magát. Ezúttal valóban jókedvűen. – Megáll az eszem, Harry. Amennyire tudom, a rendőrségnél mindössze három barátod van. Abból kettő a bűnügyi technikusoknál. Bjørn Holm és Beate Lønn. Szóval, melyikük volt? – Beate. El tudod intézni a látogatást? Hagen az íróasztal szélére ült és Harryt méregette. Azután a telefonjára pillantott. – Egy feltétellel, Harry. Megígéred, hogy távol tartod magad az ügytől. A Kripos és a gyilkosságiak között végre béke és nyugalom uralkodik, semmi szükségem arra, hogy újra összerúgjam velük a port. Harry savanyúan elmosolyodott. A székben elterülve saját övcsatját kezdte tanulmányozni. – Vagyis puszipajtások lettetek a Kripos-királlyal? – Mikael Bellman már nem a Kriposnál van – mondta Hagen. – Innen a béke és a kiegyensúlyozott együttműködés. – Tényleg kirakták azt a pszichopatát? Happy days... – Épp ellenkezőleg. – Hagen keserűen felkacagott. – Bellman jobban jelen van, mint valaha. Itt van a házban. – Ó, a fenébe. Itt, a gyilkosságiaknál? – Isten őrizz. A SZBEO-t vezeti, több mint egy éve. – Új rövidítéseitek is vannak, nahát. – Szervezett bűnözés elleni osztály. Összevontak néhány korábbi osztályt. Rablási, kábítószer-bűnözés elleni. Ez most a SZBEO, amely több mint kétszáz alkalmazottal a rendőr-főkapitányság legnagyobb egysége.
– Hm, többen vannak, mint a Kriposnál. – Ennek ellenére Bellman itt kevesebbet keres. És te is tudod, mit jelent, ha valaki hajlandó elvállalni egy rosszabbul fizetett munkát. – Hogy még nagyobb hatalomra vadászik – mondta Harry. – Ő tett rendet a városban a kábítószerpiacon, Harry. Jó munkát végzett a csapata. Titkos megfigyelések, letartóztatások, razziák. Kevesebb banda van és a belháborúk is megszűntek. És ahogy már említettem, a túladagolások száma is lefelé megy... – Hagen mutatóujjával a plafonra bökött. – Bellman pedig felfelé. A srácnak nagy tervei vannak, Harry. – Nekem is – morogta Harry és feltápászkodott. – Például, hogy bejussak a Botsenbe. Gondolom, a látogatási engedélyem már a recepción lesz, mire odaérek. – Akkor megállapodtunk? – Naná, hogy megállapodtunk – felelte Harry, azzal megragadta volt főnöke kezét, kétszer megrázta és az ajtóhoz indult. Hongkong jó iskola volt a hazudozáshoz. Hallotta, ahogy Hagen felemeli a telefonkagylót, de azután a küszöbről mégis visszafordult: – Ki a harmadik? – Mi? – Hagen a telefonra irányította tekintetét és bepötyögte a számot. – A harmadik barátom a házban. Gunnar Hagen osztályvezető a fülére helyezte a kagylót, fáradt pillantást vetett Harryra és felsóhajtott:– Mégis, mit gondolsz? – Majd: – Halló? Itt Hagen. Egy látogatási engedélyre lenne szükségem. – Igen? Hagen a kagylóra tette a tenyerét. – Hamarosan meglesz. Az illetékes éppen ebédel, de tizenkettőre elintézik. Harry nevetve köszönetét intett és behúzta maga mögött az ajtót. Tord Schultz a fülkében állt, begombolta a nadrágját és felvette a zakóját. Eltekintettek attól, hogy a testnyílásait is ellenőrizzék. A vámtiszt – ugyanaz, amelyik megállította – a fülke előtt várta. Úgy állt ott, mint egy vizsgabiztos a szóbeli vége után. – Köszönöm az együttműködést – mondta a nő és a kijárat felé intett. Feltehetőleg fejtörést okozott nekik, hogyan kérjenek elnézést azoktól a delikvensektől, akiknél annak dacára, hogy a kutyák jeleztek, mégsem találtak drogot. Mindenki, akit feltartóztattak, meggyanúsítottak és kínos helyzetbe hoztak, nyilvánvalóan elvárja, hogy bocsánatot kérjenek tőle a kellemetlenségért. Ők viszont csak a munkájukat végzik. Tényleg bocsánatot kellene kérniük miatta? Nem egyszer előfordul, hogy a kutya
olyanoknál is jelez, akiknél nincs kábítószer, így a bocsánatkérés félig-meddig az eljárás gyengeségeinek, a rendszer hibáinak a beismerése lenne. Másfelől, az ő esetében – zakója vállán lévő sávokból egyértelműen látszott – egy kapitánnyal van dolguk, nem pedig egy amolyan háromsávos, nyomorult ötvenessel, aki önhibájából vert gyökeret a másodpilóta ülésben. Az ő négy sávja azt hivatott jelezni, hogy egy olyan férfi áll előttük, aki minden körülmények között képes uralni a helyzetet és a saját életét is. Tisztában volt azzal, hogy a legfelső kasztba tartozik. És a rendszer hibáinak beismerése ide vagy oda, egy kapitány joggal várhatja el ilyen helyzetben egy két sávot viselő tiszttől a bocsánatkérést. – Ugyan kérem. Jó tudni, hogy van, aki figyel – mondta Tord és tekintetével a kerekes bőröndöt kezdte keresni. Legrosszabb esetben is bizonyára csak átmozgatták a holmiját, végül is a kutya nem a poggyászára reagált. A fogantyú csövét lezáró fémen pedig úgysem tudnak áthatolni az átvilágító sugarak. – Hamarosan jön – mondta a nő. Néhány másodpercen keresztül némán bámultak egymásra. Elvált, gondolta Tord. Ebben a pillanatban egy másik vámtiszt lépett a szobába. – A bőröndje... – mondta. Tord azonnal látta a férfi tekintetén. Érezte, ahogy a gyomrában egy gombóc kezd növekedni, majd lassan elindul fölfelé, egészen a torkáig. Hogyan? Hogy fordulhatott elő? – Kiürítettük a bőröndjét és lemértük – folytatta a tiszt. Egy 26”-os Samsonite Aspire GRT üresen öt egész nyolctized kilogrammot nyom. A magáé viszont hat egész három tizedet. Megmagyarázná az okát? – A vámtiszt túlságosan profi volt ahhoz, hogy nyíltan elmosolyodjon, Tord Schultz azonban így is látta, hogy a győzedelem szikrája felvillan a szemében. A tiszt egy hangyányit közelebb hajolt hozzá és lehalkította a hangját: – ...vagy tegyük meg mi? Az Olympenben elköltött ebédje után Harry kilépett az utcára. Az emlékeiben élő régi, lepusztult ivót felújították, és bár a régi munkásnegyedet ábrázoló méretes képek díszítették, mégis igazi puccos, nyugati városrészbeli kocsma lett belőle. Nem mintha csúnyára sikerült volna, és a makréla is ízletes volt, csak éppen ez már nem az az Olympen volt, amit ő ismert. Rágyújtott és átvágott a rendőr-főkapitányság és az oslói körzeti börtön régi, szürke falai között elterülő Botsenparkon. Az egyik fára egy férfi éppen egy szakadozott, vörös plakátot erősített. A szögbelövőt a százéves, védett hársfa törzséhez nyomta, és láthatólag nem feszélyezte, hogy éppen a rendőr-főkapitányság ablakai alatt követ el ilyen súlyos kihágást. Harry egy pillanatra megtorpant. Kíváncsi volt a plakátra. A Russian Amcar Club koncertjét hirdette a Sardinesben. Harry a rég feloszlott együttesre és az időközben bezárt szórakozóhelyre is emlékezett még. Olympen. Harry Hole. A jelek szerint ez az év valóban a holtak feltámadásának éve lesz. Már éppen továbbindult volna, amikor egy reszketeg hangot hallott a háta mögül. – Van violinod?
Harry megfordult. A férfi új, tiszta G-Star kabátot viselt. Berogyasztott térddel, egészen előredőlve állt, mintha erős hátszél volna. Éppen felelni akart, amikor rájött, hogy a drogos a plakátragasztóhoz intézte a kérdést. De az nem válaszolt neki, hanem továbbindult. Új szervezeti egységek, új drogterminológia. Régi együttesek, régi klubok. A körzeti börtön, vagy ahogy a köznyelv nevezte, a Botsen homlokzata a tizenkilencedik század közepén épült. Az alacsonyabb bejárati részt két nagy szárny fogta közre, s ez Harryt mindig egy rabra emlékeztette, akit két rendőr kísér. Becsengetett, a videokamerába pillantott, mire az ajtó halkan zümmögve kinyílt. Odabent egy egyenruhás börtönőr várta, aki felkísérte a lépcsőn, majd egy ajtón át – és két újabb őr mellett elhaladva egy hosszúkás, ablaktalan látogatószobába vezette. Harry járt már itt azelőtt is. A fogvatartottak ebben az úgy-ahogy otthonossá varázsolt helyiségben találkozhattak a legközelebbi hozzátartozóikkal. Harry az egyik székre telepedett, gondosan elkerülve a kanapét, mivel tudta, mi zajlik rajta amikor az őrizeteseknek végre sikerül találkozniuk a feleségükkel vagy barátnőjükkel. Várakozott. Észrevette, hogy a zakója hajtókáján még mindig ott virít a rendőrfőkapitányságon kapott látogatói matrica. Leszedte és zsebre dugta. A hosszú folyosóról és a lavináról szóló álom az éjjel rémesebb volt, mint valaha, a hó egészen maga alá temette, tele lett vele a szája is. A szíve azonban nem emiatt kalapál ennyire. Talán a várakozás az oka? Vagy a félelem? Nem tudta eldönteni, az ajtó pedig máris nyílt. – Húsz perc – mondta a börtönőr, és becsapta maga mögött az ajtót. Az ajtóban álló fiú annyira megváltozott, hogy Harry kis híján az őr után kiáltott, hogy nem a megfelelő személyt hozta magával. Ez a srác Diesel farmert viselt, és fekete kapucnis pulóvert, amely a Machine Head-et népszerűsítette. Nem a régi Deep Purple-albumot, hanem egy – az ő időszámítása szerint – új heavy metal-együttest. Másfelől a heavy metal mégiscsak nyomravezető volt, ám a megdönthetetlen bizonyítékot a fiú szeme és arccsontja szolgáltatta. Pontosabban Rakel barna szeme és magas arccsontja. A hasonlóság szinte sokkoló volt, még ha a srác nem is örökölte anyja szépségét. Homloka erősen előredomborodott, ami komor, csaknem agresszív külsőt kölcsönzött neki, s ezt még tovább erősítették egyenes tincsei, amelyeket Harry feltételezése szerint moszkvai apjától örökölt. Egy alkoholista apától, akit a fiú szinte nem is ismert, hiszen csak néhány éves volt, amikor Rakel visszaköltözött vele Oslóba. Ahol aztán pár évvel később megismerkedett Harryval. Rakel. Élete nagy szerelme. Olyan egyszerű volt. És annyira nehéz. Oleg. Az okos, komoly Oleg. A zárkózott fiú, aki Harryn kívül senki másnak nem nyílt meg. Soha nem árulta el Rakelnek, de többet tudott arról, amit a fiú gondolt, érzett és akart, mint a nő. Oleg és ő, ahogy Tetrist játszottak a Gameboyon, és egyforma elszántsággal akarták megdönteni a másik rekordját. Oleg és ő a Valle Hovin korcsolyaedzésein, amikor a fiú még gyorskorcsolyázónak készült. Tényleg volt tehetsége hozzá. Oleg, aki mindig türelmesen és elnézően mosolygott, amikor Harry újra és újra ígérte, hogy ősszel vagy tavasszal elutaznak majd Londonba és megnézik a Tottenham egyik meccsét a White Hart Lane-en. Az az Oleg, aki esténként, amikor már nagyon álmos volt és megfeledkezett magáról, olykor papának szólította.
Csaknem öt év telt el azóta, hogy utoljára látta, öt év telt el azóta, hogy Rakel elköltözött vele Oslóból, el a Hóember borzalmas emlékétől és Harry erőszakkal és gyilkosságokkal teli világától. És most ott állt az ajtóban, tizennyolc évesen, félig felnőttként és rezzenéstelen arccal nézte Harryt. – Szia – mondta Harry halk, rekedtes hangon. A fenébe is, a srác biztosan azt hiszi, hogy a sírástól csuklott el a hangja. Hogy elterelje a dologról a figyelmet, egy doboz Camelt húzott elő a zsebéből és egy cigarettát dugott a szájába. Amikor újra felpillantott, látta, amint a vér Oleg arcába szökik, és a fiút elönti a mindent szétfeszíteni akaró düh. Az a fajta hirtelen ott termő, robbanás közeli állapot volt, amelytől az ember szeme elsötétül, a nyakán és a homlokán pedig kidagadnak az erek. – Nyugalom, nem fogom meggyújtani – intett Harry a dohányzást tiltó tábla felé, amely a falon lógott. – Anya volt, ugye? – A hangja is idősebb lett. És érdes volt a haragtól. – Mi? – Ő üzent neked. – Nem, nem így volt. Én... – Persze, hogy így volt. – Nem, Oleg. – Még csak azt sem tudja, hogy az országban vagyok. – Hazudsz! Hazudsz, mint mindig! Harry döbbenten meredt rá: – Mint mindig? – Mint ahogy arról is hazudtál, hogy mindig ott leszel nekünk és a többi szart! De most már késő. Úgyhogy húzz csak vissza a... pokolba, ahonnan előmásztál! – Oleg! Hallgass ide... – Nem! Nem akarlak meghallgatni! – Semmi keresnivalód itt! Nem bukkanhatsz fel csak úgy, hogy eljátszd a papát, hát, nem érted?! Harry nézte, ahogy a fiú nagyot nyel. Azután a düh újabb hullámban csapott fel. – Te már nem létezel a számunkra. Egyszer besodródtál néhány évre az életünkbe, majd azután... – Oleg csettinteni próbált, de az ujjai hangtalanul elsiklottak egymáson. – Újra köddé váltál. – Ez nem igaz, Oleg. És ezt te is tudod. – Harry hangja mostanra már tiszta volt és erős, nyugalmat és biztonságot sugárzott, a gyomrát azonban görcs szorította.
A kihallgatások során rég hozzászokott már az ordibáláshoz, nem zavarta, többnyire csak még nyugodtabb és összeszedettebb lett tőle. De ezzel a fiúval, Oleggel... tőle nem tudta megvédeni magát. Oleg keserűen felnevetett. – Nézzük meg, hátha működik még? – Középső ujját a hüvelykujjához nyomta. – Tűnj el... most! Harry felemelte a kezét: – Oleg... Oleg csak a fejét rázta, majd hátranyúlva dörömbölni kezdett az ajtón, anélkül, hogy éjfekete pillantását egy másodpercre is levette volna Harryról. – Őrök! A látogatásnak vége! Vigyenek ki innen! Miután Oleg elment, Harry néhány másodpercig még ülve maradt. Azután nehézkesen felemelkedett és kibotorkált a börtön napfényben fürdőző parkjába. Megállt és felnézett a rendőr-főkapitányság épületére. Meggondolta magát. Visszafordult a fogda irányába. Félúton azután újra megállt, az egyik fának vetette hátát és szorosan összepréselte a szemét, olyan szorosan, hogy kicsordult a könnye. Átkozott fény. Átkozott jetlag.
Ötödik fejezet – Csak egy pillantást szeretnék vetni rájuk, nem viszek el semmit – mondta Harry. A fogda felvételi pultja mögött álló őr habozva nézett Harryra. – Ne csinálja már Tore, nem ismer meg? Nilsen megköszörülte a torkát: – Dehogynem. De ezek szerint újra itt dolgozik, Harry? Harry megvonta a vállát. Nilsen oldalra hajtotta a fejét és félig leeresztett szemhéja alól méregette. Mintha ki akarná szűrni, ami nem lényeges. Úgy tűnt, ami maradt, Harry malmára hajtotta a vizet. Nilsen nagyot sóhajtott, azután eltűnt és egy dobozzal tért vissza. Ahogy Harry sejtette, Oleg személyes holmija, minden, amit a letartóztatáskor nála találtak, itt maradt a rendőrfőkapitányság fogdájának felvételi részlegén. A vizsgálati fogságban lévők csak akkor kerülnek át a Botsenbe, ha bizonyossá válik, hogy eljárás indul ellenük, és nem ússzák meg néhány nap előzetessel. A holmijuk viszont gyakran még jó ideig a fogda raktárában marad. Harry átnézte a doboz tartalmát. Aprópénz. Egy kulcskarika két kulccsal, egy halálfejjel és egy Slayer-kulcstartóval. Egy egypengés svájci bicska dugóhúzóval és imbuszkulcsokkal. Egy olcsó öngyújtó. És még valami, ami annak ellenére gyomron vágta Harryt, hogy számított rá. Egy egyszer használatos fecskendő, még érintetlenül, steril csomagolásban. – Ez minden? – kérdezte Harry. Kivette a kulcscsomót, és a pult lapja alatt tartva tanulmányozni kezdte. Nilsennek láthatólag nem volt ínyére, hogy Harry a látóterén kívülre helyezte a kulcsot, ezért előrehajolt. – Pénztárca? – folytatta Harry. – Bankkártya vagy igazolvány?
– Úgy tűnik, nem volt semmi. – Megnézné nekem a leltári listában? Nilsen kivette a doboz fenekéről az összehajtogatott nyomtatványt, körülményesen az orrára biggyesztette szemüvegét és olvasni kezdett. – Volt egy mobiltelefon is, de azt elvitték. Bizonyára ellenőrizni akarták, hogy beszélt-e az áldozattal. – Hm – mormolta Harry. – Egyéb? – Mi lehetne még? – kérdezte Nilsen és átfutotta a listát. – Nincs semmi. – Köszönöm a segítséget, Nilsen, csak ennyi lett volna. Nilsen lassan bólintott. A szemüveg még mindig az orrán volt. – A kulcscsomót! – Ja, igen. – Harry visszatette a kulcscsomót a dobozba. Látta, hogy Nilsen ellenőrzi, még mindig két kulcs van-e rajta. Harry távozott, átvágott a parkolón és végigment az Åkebergveien, majd tovább az Urtegatán Tøyen irányában. Kis Karacsi. Apró gyarmatáru boltok, kendőbe burkolódzó nők és a kávéházaik előtt műanyag székeken üldögélő, idős férfiak. És a Fyrlyset. Az Üdvhadsereg kávézója a város nyomorultjai számára. Harry tudta, hogy a maihoz hasonló napokon nagy a nyugalom, de amint beköszönt a tél, megtelnek a helyek odabenn az asztalok körül. Kávé és vajas kenyér. Tiszta ruha, az előző évek divatja szerint, kék edzőcipő a hadsereg fölös készleteiből. Az emeleten egy betegszoba: a kábulat harcmezején szerzett friss sérülések ellátására vagy – ha valóban nagyon rossz a helyzet – egy B-vitamin injekció beadására. Harryban egy pillanatra felötlött, hogy beugrik Martinéhez. Talán még mindig itt dolgozik. Egy költő valahol azt írta, hogy a nagy szerelem után kisebbek jönnek. A lány a kisebbek egyike volt. De nem is emiatt játszott el a gondolattal. Oslo nem túl nagy hely, a keménydrogosok vagy ide gyűltek, vagy a Városi Misszió kávézójába a Skipergatán. Nem lehetetlen, hogy Martine ismerte Gusto Hanssent. És Oleget. Ennek ellenére úgy döntött, hogy majd inkább mindent a maga idejében, és továbbindult. Átment az Aker folyón. Lepillantott a hídról. A Harry gyermekkorában még barna víz olyan tiszta volt, akár egy hegyi patak. Állítólag most pisztrángot is lehet fogni benne. A folyó két oldalán végigfutó ösvényeken azonban most is ugyanúgy ott szobroztak a dílerek. Minden új, semmi sem változott. Elindult a Hausmanns gatén.
Elhagyta a Jakab templomot. Felpillantott a házszámokra. Egy tábla, amely a Kegyetlenség Színházát hirdette. Egy összefújkált ajtón mosolygó smiley. Egy kopár, kiégett telek. És meg is érkezett. Tipikus oslói bérház az ezernyolcszázas évekből, sápadt, kimért, háromemeletes. Harry meglökte a kaput. Nyitva volt. A lépcsőházban vizelet – és szemétszag terjengett. Harry pillantása megakadt a lépcsőház falán éktelenkedő, spray-vel odafújt tageken. A lépcsőkorlát hiányzott. Az ajtókon a régi, feltört zárak mellett új és erősebb biztonsági zárak sorakoztak. A második emeleten megtorpant. Azonnal tudta, hogy megtalálta a tetthelyet. Az ajtó elé két, egymást keresztező, fehér és narancssárga rendőrségi szalagot feszítettek ki. Előhalászta a zsebéből a két kulcsot, amelyet Oleg kulcscsomójáról szedett le, mialatt Nilsen a listát tanulmányozta. Harry nem tudta pontosan, melyik két kulcsát fűzte fel helyettük a karikára, de Hongkongban úgysem volt olyan nagy művészet újat csináltatni helyettük. Az egyik kulcs Abus márkajelzésű volt, amelyről tudta, hogy egy lakathoz tartozik, mivel ő maga is vásárolt már ilyet. A másik egy tollaskulcs volt. A zárba dugta, de csak félútig sikerült. Hiába próbálta beljebb tolni vagy elforgatni. – A francba! Előbányászta a telefonját. A nő száma a B. jelzés alatt szerepelt a névjegyzékben. Mivel a listában mindössze nyolc szám szerepelt, egyetlen betű bőven elég volt. – Lønn. Azontúl, hogy Beate Lønn a két legkiválóbb technikus egyike volt, akikkel valaha is dolgozott, Harry azt bírta benne a legjobban, hogy mindig kizárólag a releváns információkra szorítkozott, és Harryhoz hasonlóan soha nem bocsátkozott felesleges fecsegésbe. – Helló, Beate! A Hausmanns gatén vagyok. – A tetthelyen? Mit kere... – Nem tudok bemenni. Van kulcsa? – Hogy van-e kulcsom? – Maga a főnöke annak a kócerájnak, nem? – Persze, hogy van kulcsom. De eszemben sincs odaadni magának. – Naná, hogy nem. De biztosan akad még itt pár dolog, amelyeket újból ellenőriznie kell. Úgy rémlik, mintha egy guru egyszer azt mondta volna, hogy ha gyilkosságról van szó, egy nyomozó soha nem lehet elég alapos. – Szóval, még emlékszik rá. – Ez volt az első, amit a tanítványai fejébe vert. Szívesen magával tartanék, hogy megnézzem, hogyan dolgozik. – Harry...
– Nem nyúlok semmihez. Csend. Harry tisztában volt vele, hogy kihasználja Beatét, aki nem csupán a kollégája volt, de a barátja is. Beate felsóhajtott. – Húsz perc. Felesleges lett volna hozzátennie, hogy „és ott vagyok”. Harrynak pedig felesleges lett volna megköszönnie, ezért egyszerűen csak letette. Truls Berntsen lassú léptekkel haladt a szervezett bűnözés elleni osztály folyosóján. Tapasztalatból tudta ugyanis, hogy minél lassabban megy, annál gyorsabban múlik az idő. És ha volt valami, amiből bőven jutott neki, az az idő volt. Az irodájában egy kiült szék és egy kis íróasztal várta, rajta egy nagy halom jelentéssel, amelyek inkább csak a látszat kedvéért hevertek ott. Egy számítógép, amelyet jobbára csak netezésre használt, de az is unalmassá vált, mivel szigorúan szabályozták, mely oldalakat lehet látogatni. És miután jelenleg kábítószeres ügyekkel foglalkozott, és nem erkölcsrendészettel, nem biztos, hogy könnyen ki tudná magyarázni magát. Berntsen nyomozó átegyensúlyozta a csordultig telt kávéscsészét a küszöbön és letette az asztalra. Óvatosan, nehogy összepiszkolja az új Audi Q5-ös brosúráját. 211 lóerő. SUV, de egyben egy igazi gengszterautó. Legalábbis a rendőrség használta öreg Volvo V70-eseket könnyedén lekörözi. Egy autó, amely megmutatja, hogy az ember vitte valamire. Akkor végre a høyenhalli új házban élő nő is észrevenné, hogy ő valaki. Hogy már nem senki többé. A status quo megtartása. Most erre kell koncentrálniuk. Az eddig elért eredmények garantálása, ahogyan Mikael a hétfői megbeszélésen fogalmazott. Ami annyit tesz, hogy gondoskodniuk kell róla, hogy ne bukkanjanak fel újabb szereplők a színen. – Természetesen az lenne a kívánatos, hogy még kevesebb drog legyen az utcákon. De ha az ember ilyen rövid idő alatt olyan nagy eredményeket ér el, mint ők tették, akkor mindig fennáll a veszélye a visszaesésnek. Emlékezzenek csak Hitlerre és Moszkvára. Ne akarjunk túlságosan sokat markolni. Berntsen nyomozó tudta, hogy ez nagyjából mit jelent. Végtelennek tűnő napokat és lábakat az asztalon. Olykor szinte visszavágyott a Kriposban végzett munkájához. A gyilkosság egészen más volt, mint a kábítószer, az nem a politikáról szólt, egyszerűen csak fel kellett deríteni az ügyet és kész. De maga Mikael Bellman ragaszkodott hozzá, hogy Truls vele tartson a Brynön lévő központból a rendőr-főkapitányságra. Azt mondta, hogy szövetségesre van szüksége odalenn az egyelőre ellenséges terepen, valakire, akiben megbízhat, és aki fedezi, ha netán támadás éri. Ezzel Bellman tulajdonképpen arra célzott, hogy neki már számtalanszor alkalma nyílt Truls seggét megmenteni. Legutóbb annak a vizsgálati fogságban lévő fiúnak az esetekor, akivel Truls egy kissé kemény kézzel bánt, és akinek olyan ostoba módon megsérült a szeme. Mikael természetesen nagyon kiosztotta Trulst, hangsúlyozta, hogy mennyire megveti a rendőri erőszakot, és kijelentette, hogy nem tűri az ilyesmit az osztályán. Sőt, még a rendőrségi jogásszal és egy esetleges belső nyomozással is megfenyegette. Ám amikor a fiú végül szinte teljesen visszanyerte a látását, Mikael megegyezett a srác ügyvédjével: a kábítószer-birtoklás vádját ejtették, és minden egyebet a szőnyeg alá sepertek, mintha mi sem történt volna. Mint ahogy itt sem történt az égvilágon semmi.
Végtelennek tűnő napok és lábak az asztalon. Truls Berntsen éppen ezt a pozitúrát készült felvenni, amikor – ahogy napjában legalább tízszer – vetett egy pillantást a Botsen felé vezető fasor egyik öreg hársfájára. Ott volt. A vörös plakát. A bőre viszketni kezdett. Érezte, ahogy a pulzusa az egekbe szökik és visszatér az életkedve. A kávét feledve felpattant, és felmarkolta a kabátját. A Gamlebyen templom nyolc percnyi tempós gyaloglásra volt a rendőr-főkapitányságtól. Truls Berntsen végigment az Oslo gatén a Minneparkig, majd a Dyvekes hídon balra fordult, és máris Oslo szívében volt, ott, ahonnan ez a város egykor kinőtt. Maga a templom olyan visszafogott volt, hogy már-már szegényesnek hatott. Híján volt minden olyan mesterkélt díszítménynek, amelyben például a kapitányság közelében lévő újromantikus templom pompázott. Mindazonáltal a Gamlebyen templomnak megvolt a maga meglehetősen színes története. Már ha legalább a fele igaz annak, amit gyermekkorában a nagyanyja mesélt róla. A Berntsen család az ötvenes évek végén költözött egy omladozó belvárosi bérházból Manglerudba, a frissen felhúzott elővárosi lakótelepre. És noha Berntsenék három generációra visszamenőleg oslóinak számítottak, az új életet kezdeni vágyó, frissen a városba költözött parasztok és egyéb, messzeségből ideszakadtak között ők is úgy érezték magukat, mint a bevándorlók. A hetvenes-nyolcvanas években, amikor Truls apja rendre merev részegre itta magát a panellakásban, és mindent és mindenkit elküldött a pokolba, Truls vagy a legjobb – és egyetlen – pajtásához, Mikaelhez menekült, vagy Gamlebyenbe, a nagyanyjához. Ő mesélt neki arról, hogy a régi templomot egy, az ezerkétszázas évekből származó kolostor alapjaira építették, amelybe a pestisjárvány idején a szerzetesek bezárkóztak, állításuk szerint azért, hogy imádkozzanak, a nép szerint azonban azért, hogy megússzák keresztényi kötelességüket, nevezetesen a ragályos betegségben szenvedők ápolását. Miután hónapokon keresztül nem adtak életjelet magukról, a kancellár feltörette a kolostor ajtaját. Odabent a szerzetesek rothadó hulláin patkányok jártak vitustáncot. A nagyanyja kedvenc esti meséje arról szólt, hogy amikor ugyanazon a telken később egy tébolydát építettek, amely a „Babaház” nevet viselte, az elmebetegek egy része arról panaszkodott, hogy éjszakánként csuhás férfiak róják a folyosókat. És amikor az egyik beteg lerántotta az egyikük fejéről a kámzsát, egy patkányharapásokkal teli, üres szemgödrű, sápadt arcot pillantott meg. Truls kedvence viszont Askild Øregod története volt. A férfi több mint száz évvel ezelőtt élt, abban az időben, amikor Kristiania rendes várossá kezdett fejlődni és az említett telken már rég felépült a mostani templom. Az a hír járta, hogy a kísértete vissza-visszajár a temetőbe, a környező utcákba, a kikötőbe és a Kvadraturen negyedbe. A nagyanyja szerint ennél messzebb soha nem bukkant fel, ugyanis csak egy lába volt és vissza kellett érnie a temetőbe, mielőtt megvirrad. Askild Øregod hároméves korában, egy tűzoltókocsi kereke alatt veszítette el a lábát, de Truls nagyanyja szerint a városrész lakosainak különös humorát dicséri, hogy végül mégis az Øregod, azaz a „jó fülű” ragadványnevet kapta, méretes fülei miatt. Nehéz idők jártak akkoriban és egy féllábú gyereknek a pályaválasztás meglehetősen kézenfekvő volt. Így hát Askild Øregod koldulni kezdett és az egyre növekvő város ismert alakja lett sántikálásával, örök vidámságával és azzal, hogy mindig készen állt egy kis beszélgetésre. Különösen azokkal, akik dologidőben a kocsmában üldögéltek munka nélkül, de valahogy mégis mindig akadt pénz a zsebükben. Olyankor aztán csöppent egy kevés Askild Øregodnak is. Néha azonban vele is előfordult, hogy jobban megszorult, és ilyenkor megesett, hogy beszámolt a rendőrségnek arról, hogy az utóbbi időben kik voltak különösen nagyvonalúak
vele. Vagy tudósította őket, ki kérkedett azzal – a sokadik pohár fenekére nézve és az ártalmatlan koldussal mit sem törődve – hogy részt vett a Karl Johans gate-i ékszerész vagy a drammeni fakereskedő kirablásában. Hamarosan elterjedt a hír, hogy Askild Øregod füle túlságosan éles, és végül egy kampeni rablóbanda felszámolását követően a koldusnak nyoma veszett. Soha nem került elő, ám egy téli reggelen, a Gamlebyen templom lépcsőjén egy mankót találtak, két lenyisszantott fül társaságában. Askild-nak állítottak egy jelképes sírt a temetőben, ám mivel egyetlen lelkésznek sem akaródzott áldást mondania a halottra, az azóta is ott rója köreit. Sötétedés után rendszeresen felbukkan a Kvadraturen utcáin és a templom körül sántikálva, sapkáját mélyen a fejébe húzva, a fülei után kutatva, és két őréért rimánkodva. És balszerencsét hoz, ha az ember nem ad a szerencsétlen koldusnak egy kevés alamizsnát. Így hangzott a nagyanyja története. Truls Berntsen ennek ellenére ügyet sem vetett a sovány, idegen öltözetű, barnára cserzett arcú férfira, aki a temető kapujában üldögélve kéregetett. Gyors léptekkel, magában számolva elindult a sírok közötti kavicsos úton. A hetedik kő után balra fordult, azután a harmadiknál jobbra, majd végül a negyedik sírkőnél lecövekelt. A rávésett név nem mondott neki semmit. A. C. Rud. Abban az évben halt meg, amikor Norvégia elnyerte függetlenségét, mindössze huszonkilenc évesen, ám a születési és halálozási dátumon kívül a sírkövön nem szerepelt egyéb írás. Semmi utasítás, hogy nyugodjék békében vagy más búcsúszó. Talán csak azért, mert az érdes kő annyira kicsi volt, hogy nem fért volna rá. Ám a felület arra mégis tökéletesen alkalmas volt, hogy krétával írt üzenetet hagyjanak rajta. Gyaníthatón épp emiatt döntöttek mellette. LTZHUDSCORRNTBU Truls dekódolta a szöveget az egyszerű kulcs segítségével, amelyet azért használtak, nehogy egy arra tévedő véletlenül elolvassa az üzenetet. Hátulról kezdte: elolvasta az utolsó két betűt, ugrott hármat balra, hozzáolvasott hármat, ugrott kettőt, hozzáolvasott kettőt, ugrott hármat, hozzáolvasott hármat, ugrott kettőt, hozzáolvasott kettőt, ugrott hármat, hozzáolvasott hármat. BURN TORD SCHULTZ[3] Truls Berntsen nem jegyezte fel az üzenetet. Nem volt rá szükség. Kiváló névmemóriája volt, ami egyre közelebb vitte őt a hatsebességes, kézi váltós Audi Q5 2.0 modellhez. Kabátja ujjával letörölte a betűket a sírkőről. A koldus felpillantott, amikor Truls elhaladt mellette a temető kapujában. Ezek az átkozott, barna kutyaszemek. Miközben biztosan egy egész hadseregnyi koldusnak parancsol és van valahol a közelben egy jó kis autója. Egy Mercedes, azt szeretik, nem? Megszólalt a harang. Az árlista szerint a Q5-ös hatszázhatvanhatezer koronába kerül. Az összegben rejlő üzenet teljes mértékben elkerülte Truls Berntsen figyelmét. – Jól néz ki – jegyezte meg Beate, miközben a kulccsal bajlódott. – Még új ujjat is kapott. – Made in Hongkong – felelte Harry és megdörgölte a rövid titáncsonkot. A sápadt kis nőt figyelte, akinek időközben sikerült kinyitnia az ajtót. Vékonyszálú, rövid, szőke haját lófarokba fogta.
A bőre olyan áttetsző volt, hogy ki lehetett venni a halántékán kirajzolódó erek finom hálóját. Harryt azokra a kopasz egerekre emlékeztette, amelyekkel a rákkutatók kísérleteznek. – Mivel azt írta, hogy Oleg a későbbi tetthelyen lakott, arra gondoltam, hogy a kulcsa talán passzolni fog a zárhoz. – A régi zár már jóval korábban tönkrement – felelte Beate és belökte az ajtót. – Ezt mi szereltük fel, nehogy valamelyik drogos visszajöjjön és tönkretegye a helyszínt. Harry bólintott. Ez tipikus volt. Egy olyan lakásra, amelyben több drogos él együtt, teljesen felesleges zárat szerelni, hiszen úgyis azonnal feltörik. Elsősorban más kábítószeresek, akik drogot keresnek. Beate félrehúzta a szalagot, Harry pedig bebújt mellette. A folyosón lévő fogason ruhák és nejlonzacskók lógtak. Harry belekukkantott az egyikbe. Konyhai papírtörlők kartonhengerei, üres sörösdobozok, egy vérfoltos póló, alufólia-maradványok, egy kiürült cigarettásdoboz. Az egyik fal mellett üres pizzásdobozok álltak halomban, a torony már félúton járt a plafon felé. Mellette négy teljesen egyforma, fehér állófogas sorakozott. Harry egy pillanatra meghökkent, de azután rájött, hogy bizonyára egy betörésből származnak és nem sikerült túladni rajtuk. Emlékezett rá, hogy az ilyesfajta drogos-odúkban gyakran bukkantak olyan holmikra, amelyekről a lakók úgy vélték, hogy pénzzé tudják tenni őket. Egy alkalommal például hatvan darab, reménytelenül elavult mobiltelefont találtak egy táskában, egy másik helyen pedig egy félig szétszedett moped parkolt a konyha közepén. Harry belépett a nappaliba. Izzadság, sörrel átitatott fa, nedves hamu és valami édeskés szag terjengett, amelyet Harry nem tudott beazonosítani. A helyiség hagyományos értelemben véve bútorozatlan volt. A padlón négy matrac hevert körben, mintha tábortüzet fognának közre. Az egyik matracból egy Y-ban végződő, derékszögbe csavarodott acéldrót állt ki. A fekvőhelyek által közrefogott padlónégyszög fekete volt az égésnyomoktól, a közepén pedig egy üres hamutartó hevert. Harry feltételezése szerint a helyszínelők ürítették ki. – Gusto itt feküdt a konyhafalnál – mutatta Beate, aki a szoba és a konyha közötti ajtónyílásban állt. Harry is megállt a konyha küszöbén, körülnézett és hagyta, hogy az elméje benyomásokat gyűjtsön. Ez bevett szokása volt, s igencsak különbözött a technikusok módszerétől. Ők kívülről haladtak befelé, és fokozatosan, mindent átfésülve dolgozták magukat egyre közelebb a holttesthez. A bűnügyi ügyelet embereinek vagy a járőröknek szintén másként kellett eljárniuk, hiszen gyakran ők értek ki elsőként a helyszínre és vigyázniuk kellett, nehogy a saját nyomaikkal beszennyezzék azt, vagy ne adj’ isten, tönkretegyék a meglévő nyomokat. Ezen a tetthelyen azonban Beate emberei már rég elvégezték, amit kellett. Harry tudta, hogy nem szabad elszalasztani az első benyomással járó lehetőséget. Hagyni kell, hogy az apró, szinte észrevehetetlen részletek beléivódjanak, mielőtt még az agya analitikus része, amely készre fogalmazott tényeket követel, átveszi az irányítást. Harry szerint az intuíció nem volt más, mint egyszerű érzéki benyomásokon alapuló, logikus következtetés, csakhogy olyan benyomásokon alapult, amelyeket az agy képtelen volt kiérlelt gondolatokká formálni. Ez a helyszín azonban nem árult el számára túl sokat az itt történt gyilkosságról. Mindaz, amit látott, hallott, szagolt, csak megerősíteni látszott, amit már tudott.
Ez egy olyan hely, ahol a lakók többé-kevésbé véletlenszerűen összeverődve éltek, drogoztak, aludtak, olykor ettek, majd egy idő múlva továbbálltak. Talán egy másik odúba, egy elfekvőbe, egy parkba, egy konténerbe, egy olcsó hálózsákba valamelyik híd tövében, esetleg egy sírkő alá egy fehérre mázolt koporsóba. – Természetesen valamennyire fel kellett takarítanunk itt – mondta Beate mintegy válaszképpen Harry ki nem mondott kérdésére. – Mindenfelé hegyekben állt a szemét. – Drog? – kérdezte Harry. – Egy zacskónyi kifőzetlen vattapamacs – felelte Beate. Harry bólintott. A csóró drogosok meg szokták őrizni a vattapamacsokat, amelyeket szűrőként használnak, amikor a drogot felszívják a fecskendőbe. S aztán, amikor már semmi más nincs, még mindig le tudják forrázni a pamacsokat, és a főzetet befecskendezik maguknak. – Továbbá egy óvszer spermával és heroinnal. – Ó? – Harry felhúzta a szemöldökét. – Ez valami új koktél? Nézte, ahogy Beate elvörösödik és az egykori bátortalan, frissen végzett rendőrlány jutott az eszébe. – Heroinmaradvány, hogy egészen pontos legyek. Arra jutottunk, hogy az óvszerben heroint tároltak, majd arra a célra használták, amire eredetileg szánták. – Hm – mormolta Harry. – Drogosok, akik ügyelnek a megelőzésre. Nem rossz. Kiderült, hogy... – Az óvszer külsején, valamint a belsejében talált DNS két régi ismerősé volt. Egy svéd lányé és Ivar Torsteinsené, akit a kábítószer-nyomozók csak Hivar néven szoktak emlegetni. – Hivar? – Használt fecskendőkkel szokta fenyegetni a nyomozókat, miközben azt hangoztatja, hogy AIDS-es. – Hm, ez megmagyarázza az óvszert. Van valami erőszakos bűncselekmény a rovásán? – Nincs. Mindössze néhány száz betörés, kábítószer-birtoklás és – árusítás. No és némi csempészés. – És az emberek injekciós tűvel fenyegetése? Beate felsóhajtott, majd belépett a nappaliba, és megállt Harrynak háttal. – Sajnálom, Harry, de ebben az ügyben tényleg nincs egyetlen elvarratlan szál sem. – Oleg soha a légynek sem ártott, Beate. Egyszerűen nem az az alkat. Tényleg nem. Míg ez a Hivar... – Hivar és a svéd lány, hogy úgy mondjam, már nincsenek játékban. Harry Beate hátára bámult.
– Meghaltak? – Túladagolásban. Egy héttel a gyilkosság előtt történt. Rossz minőségű heroinnal kevert fetanil. Valószínűleg nem tudtak violint szerezni. Harry pillantása végigsiklott a falakon. A legtöbb hajléktalan keménydrogosnak van egy vagy két rejtekhelye, ahol a kábítószer tartalékait őrzi. Olykor pénzt is. Esetleg egyéb pótolhatatlan holmit. Ezeket a dolgokat nem hordhatják magukkal, ha ugyanis valaki az utcán él, akkor ott is lövi be magát, és amint a szer hat, ő máris a keselyűk tehetetlen áldozatává válik. Ezért aztán minden rejtekhely szent és sérthetetlen. Egy még egyébként teljesen eltompult narkós is olyan elképesztő mennyiségű energiát és leleményt képes bevetni, ha a rejtekhelye eltitkolása a cél, hogy sem a rutinos nyomozóknak, sem a drogkereső kutyáknak nincs esélyük vele szemben. Ezeket a helyeket még a legjobb barátaiknak sem árulják el. Ugyanis minden drogfüggő tapasztalatból tudja, hogy egyetlen barátság sem lehet olyan szoros, mint ami a kodeinhez, a morfiumhoz, vagy a heroinhoz fűzi őket. – Kerestek itt rejtekhelyet? Beate megrázta a fejét. – Miért nem? – kérdezte Harry, s rögtön kapcsolt is, milyen ostoba volt a kérdés. – Mert feltehetőleg az egész lakást le kellene bontani ahhoz, hogy bármit is találjunk, ami aztán úgysem lendítene az ügyön – magyarázta Beate türelmesen. – És mert nem áll a rendelkezésünkre korlátlan idő és pénz. Ezenkívül elég bizonyítékunk volt. Harry bólintott. Nem is érdemelt más választ. – És a bizonyítékok? – kérdezte halkan. – Úgy véljük, hogy a gyilkos nagyjából innen lőtt, ahol most állok. – A bűnügyi technikusoknak nem volt szokásuk neveket használni. Beate előrenyújtotta az egyik kezét. – Közvetlen közelről. Kevesebb, mint egy méterről. A bemeneti sebekben és a környékükön puskapornyomokat találtunk. – Sebek? – Két lövés volt. Beate sajnálkozó pillantással nézett rá, amely arról árulkodott, hogy tudja, mire gondol Harry. A második lövés lehetetlenné teszi, hogy a védőügyvéd esetleg azzal érveljen, hogy a fegyver véletlenül sült el. – Mindkét lövés a mellkasán hatolt be. – Beate szétnyitotta jobb keze középső – és mutatóujját és a blúza bal oldalára helyezte őket, mintha a süketnémák jelbeszédét használná. – Amennyiben abból indulunk ki, hogy mind az áldozat, mind a tettes állt, és a gyilkos természetes tartásban sütötte el a fegyvert, az első lövés kimeneti nyílása alapján az elkövető egy méter nyolcvan vagy nyolcvanöt centiméter magas. A gyanúsított egy méter nyolcvanhárom. Egek. Harry a látogatószoba ajtaja előtt álló fiúra gondolt. Mintha tegnap lett volna, hogy az épp csak a mellkasáig érő Oleggel játékból bunyóztak. Beate belépett a konyhába és a mocskos tűzhely melletti falra mutatott.
– Amint látja, a golyók itt és itt csapódtak be. Ez egybevág a feltételezésünkkel, hogy a két lövést gyors egymásutánban adták le, miközben az áldozat összeesett. Az első lövedék kilyukasztotta a tüdejét, a második a mellkasa felső részén hatolt keresztül és a lapockát is érintette. Az áldozat... – Gusto Hanssen – mondta Harry. Beate elakadt. Harryra nézett és bólintott. – Gusto Hanssen nem halt meg azonnal. A vérnyomok arról árulkodtak, hogy még mozgott, miután összeesett. De nem tarthatott sokáig. – Értem. És mi... – Harry végighúzta a kezét az arcán. Meg kell próbálnia aludni néhány órát. – Mi köti Oleget a gyilkossághoz? – Huszonegy óra előtt három perccel két személy hívta a központot, és azt állították, hogy lövéseket hallottak a házból. Az egyikük a Møllergatán lakik, a kereszteződés után, a másik pedig itt átellenben, az utca túloldalán. Harry a Hausmanns gatéra nyíló maszatos ablak felé hunyorgott. – Nem olyan könnyű meghallani az ilyesmit a város közepén. – Ne felejtse el, hogy július volt. Meleg nyáreste. Az összes ablak nyitva, a város félig elnéptelenedett, mindenki szabadságon, és alig volt forgalom. Azonkívül a közelben lakók már jó ideje igyekeztek kiüríttetni a rendőrséggel ezt a lyukat, úgyhogy a zajtűrő képességük meglehetősen alacsony volt. A vészhívást fogadó rendőrtiszt megkérte a bejelentőket, hogy maradjanak nyugton és tartsák szemmel a házat, amíg meg nem érkezik a járőrkocsi. A bejelentést azonnal továbbította. Kilenc után húsz perccel két rendőrautó futott be a helyszínre és készültségben vártak odakint, amíg a bevetési egység meg nem érkezett. – A Delta? – Mindig beletelik egy kis időbe, mire a fiúk beöltöznek. Azután a járőrök azt a hírt kapták a központtól, hogy a lövöldözést követően a szomszédok egy fiút láttak kijönni a ház kapuján, aki az Aker irányába indult. Két rendőr elindult a folyó irányába, ahol aztán rábukkantak... – Beate habozott, de azután kapott Harrytól egy szinte észrevehetetlen biccentést. – Olegre. Nem tanúsított ellenállást, annyira bódult volt, hogy láthatólag azt sem tudta, mi történik vele. A jobb kezén és karján lőpornyomot találtunk. – A gyilkos fegyver? – Mivel szokatlan kaliberről, egy 9x18 mm-es Makarovról van szó, nincs túl sok alternatíva. – Nos, a Makarov az egykori szovjet tagállamok szervezett bűnözőinek kedvenc pisztolya. A Fort-12-től eltekintve, amelyet az ukrán rendőrség használ. És még néhány másiktól... – Így van. Megtaláltuk az üres töltényhüvelyeket a padlón, lőpormaradvány volt rajtuk. A Makarov-lőszerekben más a salétrom és kén keveréke, és egy kevés alkoholt is használnak hozzá, csakúgy, mint a kénmentes lőporoknál. Az üres töltényhüvelyen és a bemeneti seb környékén lévő lőpor megegyezett azzal a keverékkel, amelyet Oleg kezén találtak. – Hm. És maga a fegyver?
– Nem bukkantak rá. Egy keresőcsapat és búvárok segítségével átkutattuk a folyót és a környéket, de eredménytelenül. Ez még nem jelenti azt, hogy nincs ott a pisztoly valahol az iszapban... tudja. – Igen, tudom. – Két korábbi lakótársuk azt állította, hogy Oleg mutatott nekik egy pisztolyt, és azzal kérkedett, hogy az orosz maffia is épp olyat használ. Egyikük sem ért a fegyverekhez, de miután vagy száz pisztolyt megmutattak nekik, mindketten az Odesszát szúrták ki. Ahhoz pedig, mint tudja... Harry bólintott. Makarov, 9x18 mm. Plusz egy olyan speciális fegyvertípus, amelyet aligha lehet eltéveszteni. Amikor az első alkalommal látott Odesszát, a Foo Fighters-album borítóján szereplő antik-futurista pisztoly jutott az eszébe. Ez egyébként azon CD-inek egyike volt, amelyek végül Rakelnél és Olegnél végezték. – Felteszem, hogy ezek a sziklaszilárd tanúk szintén küzdenek némi drogproblémával. Beate nem válaszolt. Nem volt rá szükség, pontosan tudta, hogy Harry csak egy szalmaszálba próbál belekapaszkodni. – Mi a helyzet Oleg vér- és vizelettesztjével? – kérdezte Harry és lejjebb rántotta a zakója ujját, mintha különösen fontos lenne, hogy itt és most ne csússzon fel. – Mit mutattak? – A violin hatóanyagait. A bódulat természetesen enyhítő körülménynek számíthat. – Hm. Akkor maga szerint azelőtt lőtte be magát, hogy megölte Gusto Hanssent. És mi van az indítékkal? Beate kifejezéstelen tekintettel nézett Harryra: – Az indíték? Harry tudta, mire gondol. Elképzelhető, hogy egy drogos másvalami miatt gyilkolja meg egy társát, mint a kábítószer? – Ha Oleg már be volt lőve, miért ölt volna meg valakit? – kérdezte Harry. – Az ehhez hasonló droggyilkosságokat rendszerint spontán módon, kétségbeesésből követik el, amit a kábítószer-elvonás vált ki. – Az indíték a maga osztályának az asztala – felelte Beate. – Én technikus vagyok. Harry nagy levegőt vett. – Oké. Még valami? – Számítottam rá, hogy látni akarja a képeket – mondta Beate és kinyitott egy vékony bőrmappát. Harry átvette a fotókat. Ami elsőként feltűnt neki, az Gusto Hanssen szépsége volt.
Nem volt más szava rá. Szép. A vonzó nem lett volna elég találó. Gusto Hanssen még holtan, lehunyt szemmel, véráztatta ingben is olyan meghatározhatatlanul, ám mégis nyilvánvalóan szép volt, mint a fiatal Elvis Presley. Külseje az a fajta volt, amellyel mind a férfiak, mind a nők vonzalmára számíthatott. Mint az androgün istenábrázolások, amelyek valamennyi vallásban fellelhetőek. Harry lapozott. Közelebbi fotók következtek az arcról és a lőtt sebekről. – Ez mi? – kérdezte Gusto jobb kezére mutatva. – Vér volt a körmei alatt. Vettünk belőle mintát, de sajnos tönkrement. – Tönkrement? – Előfordul az ilyesmi, Harry. – De nem a maga osztályán. – A DNS-vizsgálatra vezető úton történt. De azért ez nem akkora dráma. A vér viszonylag friss volt, de annyira nem, hogy összefügghessen a gyilkossággal. Korábban került oda. És miután az áldozat kábítószerfüggő volt, s önmagát injekciózta, elég valószínű, hogy a saját véréről van szó. De... – De ha mégsem, akkor érdekes lehet, hogy kivel verekedett aznap. Nézze csak a cipőjét... – mutatta Harry az egyik teljes alakos képet Beatének. – Az nem egy Alberto Fasciani? – Nem is tudtam, hogy ennyire képben van a cipőket illetően, Harry. – Az egyik hongkongi ügyfelem gyártja őket. – Ügyfél, mi? Tudomásom szerint az eredeti Fascianikat Olaszországban gyártják. Harry megvonta a vállát. – Igazából képtelenség észrevenni a különbséget. De ez a cipő egyáltalán nem passzol stílusban a többi ruhadarabjához. Persze a Fyrlysetben is hozzájuthatott. – Vagy lophatta is – tette hozzá Beate. – Gusto Hanssen ragadványneve a Tolvaj volt. Híres volt arról, hogy bármit lenyúl, ami a keze ügyébe kerül, különösen, ha drogról volt szó. Állítólag Svédországban ellopott egy nyugdíjazott drogkereső kutyát és a társai rejtekhelyeinek felkutatására használta. – Lehet, hogy rábukkant Olegére – mondta Harry. – Említett ilyesmit a kihallgatásokon? – Továbbra is hallgat, mint a sült hal. Mindössze annyit ismételgetett, hogy teljesen sötét az egész és hogy még csak arra sem emlékszik, hogy a lakásban járt. – Talán nem is volt ott. – Megtaláltuk a DNS-ét, Harry. Hajszálat, izzadságot.
– De hát itt élt, itt aludt. – A holttesten, Harry. Harry némán bámult maga elé. Beate felemelte a kezét, talán, hogy Harry vállára tegye, de azután meggondolta magát és leengedte. – Sikerült beszélnie vele? Harry a fejét rázta. – Kidobott. – Szégyelli magát. – Bizonyára. – Komolyan beszélek. Maga a példaképe. Megalázó neki, hogy így látja. – Megalázó? Én törölgettem a srác könnyeit és ragasztottam le a horzsolásokat a térdén. Szörnyeket üldöztem a hálószobájában, és égve hagytam a villanyt. – Az a kisfiú már nincs többé, Harry. Ez az Oleg nem a segítségét kéri, hanem úgy akar élni, ahogy maga. Harry dühösen a padlódeszkába rúgott, miközben a falat bámulta. – Én nem vagyok alkalmas példaképnek, Beate. Ezt már rég fel kellett volna fognia. – Harry... – Lemegyünk a folyóhoz? Szergej a lakásában állt, a tükör előtt. Karját leeresztette a teste mellett. Azután félretolta a pengebiztosítót és benyomta a nyitógombot. Az előugró penge megcsillant a fényben. Szép fegyver volt, egy szibériai rugós kés, vagy ahogy az urkák – Szibéria bűnöző kasztja – körében nevezték, „a vas”. A világ legjobb szúrófegyvere. Nyúlánk, karcsú nyél, hosszú, vékony pengével. Az ember hagyományosan egy idősebb családtagtól kapja, amikor rászolgált. Ez a tradíció azonban kezdett kikopni, manapság a legtöbben vásárolták, hamisították vagy lopták ezeket a késeket. Ő azonban a nagybátyjától kapta. Ha tényleg úgy volt, ahogy Andrej állította, akkor az atamán a matraca alá dugta a kést, mielőtt Szergejnek adta volna. Szergej arra a legendára gondolt, amely szerint, ha a kést egy beteg ágya alá dugják, a fém magába szívja a fájdalmat és a szenvedést, majd továbbadja annak, akit később megsebeznek vele. Egy másik legenda szerint jobb nem eltulajdonítani ezeket a késeket, a tolvajt ugyanis rövid időn belül eléri a betegség és a halál. De a többi babonához hasonlóan, amelyeket az urkák annyira szerettek, ezek is csak ósdi romantikus mesének vagy babonának számítottak manapság, s lassan kihaltak. Szergej mégis hatalmas, csaknem túlzott tisztelettel fogadta ezt az ajándékot. Miért ne tett volna így? Hiszen mindent a bácsikájának köszönhetett. Ő mentette ki a bajból, amelybe belekeveredett, papírokat szerzett neki és idehozta
Norvégiába. Még a repülőtéri takarítócéghez is az ő révén került be. Jól fizető állás volt, mégsem volt nehéz megszerezni. Az efféle munkáért a norvégok szemmel láthatólag nem kapkodtak, helyette inkább szociális segélyért folyamodtak. Otthoni büntetett előélete sem jelentett problémát, a bácsikájának valahogy sikerült mindent szőnyeg alá söpörnie, így most Szergej aktája tiszta volt, mint a patyolat. Ezért is csókolta meg jótevője kék gyűrűjét, amikor az átadta neki az ajándékot. És el kellett ismernie, hogy a kezében tartott kés, a sötétbarna szarvasagancs nyéllel és rajta az elefántcsontszínű ortodox keresztet formázó betéttel, nagyon szép darab. Szergej előretolta a csípőjét, ahogy tanulta. Megtalálta az egyensúlyát, azután felemelte a kést és szúrt. Majd újra és újra. Gyorsan, de nem kapkodva, hogy a hosszú penge minden alkalommal egészen a nyeléig befúródjon. Azért kell kést használnia, mert a férfi, akit meggyilkolni készül, rendőr. Ilyenkor a nyomozás mindig jóval nagyobb erőkkel folyik, ezért a lehető legkevesebb nyomot kell hátrahagyni. Egy pisztolygolyó túl árulkodó, elvezet a fegyverhez, azon át pedig bizonyos helyekre és személyekhez, míg egy késtől származó, sima felületű, tiszta vágás néma marad. Nem szúrás, mert az elárul valamit a penge hosszáról és formájáról, mondta Andrej, s azt tanácsolta, hogy ne szíven döfje a rendőrt, hanem inkább vágja át a nyaki ütőerét. Szergej még soha nem vágta el senki torkát, sőt, szíven sem szúrt még senkit. Eddig csupán egy örmény combjába döfött kést, mindössze azért, mert örmény volt. Feltehetőleg ezért merült fel benne a gondolat, hogy valami élőn gyakoroljon. A szomszéd pakisztáninak három macskája volt, és a lépcsőház minden reggel macskahúgytól bűzlött. Szergej leeresztette a kést, lehajtotta a fejét, majd felfelé sandítva belenézett a tükörbe. Elégedett volt a látvánnyal: szépen megkomponált, fenyegető, és erőt sugárzó. Akár egy filmplakát. És hamarosan a tetoválás is rákerül, amelyből tudni lehet, hogy rendőrt ölt. A rendőr mögött áll. Előrelép. Bal kezével a hajába markol és hátrarántja a fejét. A kés hegyét a nyaka bal oldalához illeszti, átszúrja a bőrt, majd félhold alakban végighúzza a kés élét a torkán. Úgy. A szíve szökőkút módjára fogja kipumpálni a vért, majd három dobbantást követően a nyomás megszűnik, és a férfi agya is leáll. Ő azután összecsukja a kést, a zsebébe csúsztatja, és gyorsan, de azért nem rohamtempóban elhagyja a helyszínt. Nem kelthet feltűnést, ha netán lenne a környéken valaki. Megy. Szabadon. Tett egy lépést hátrafelé. Kihúzta magát, nagy levegőt vett. Vizualizált. Kieresztette a levegőt. Előrelépett. A penge halványan és finoman csillogott, mint valami értékes ékszer.
Hatodik fejezet Beate és Harry kilépett a Hausmanns gatéra. Balra fordultak, megkerülték az épületet és keresztülvágtak a kiégett telken, amelyet még mindig kormos üvegcserepek és elszenesedett téglák borítottak. A telek mögött egy sűrűn benőtt lejtő vezetett a folyóhoz. Harrynak feltűnt, hogy a háznak nincs hátsó kijárata az udvar felé, az egyetlen menekülési útvonal egy keskeny tűzlétra volt, amely a legfelső emeletről vezetett lefelé. – Ki lakik a szomszéd lakásban? – kérdezte Harry.
– Senki – felelte Beate. – Üres irodák. Az Anarkisten című amatőr magazin szerkesztőségének egykori helyiségei. Egy kis lap, amely... – Tudom. Egész jó fanzine volt. Azok az emberek most a nagy lapok kulturális szerkesztőségeiben ülnek. Zárva voltak az irodák? – Feltörték mindegyiket. Valószínűleg már jó ideje. Harry Beatéra nézett, aki némileg rezignáltan bólintott Harry ki nem mondott kérdésére: ha valaki Olegék lakásában járt, a szomszédból lemászva elhagyhatta a helyszínt. Szalmaszál. Lementek az Aker mentén futó ösvényhez. A folyó nem volt széles, egy erősebb fiú könnyedén át tudna hajítani rajta egy pisztolyt a túlpartra. – Amíg nem találták meg a gyilkos fegyvert... – kezdte Harry. – Az ügyészségnek nincs szüksége a pisztolyra, Harry. Harry bólintott. A lőpor Oleg kezén. A tanúk, akiknek a pisztolyt mutogatta. A holttesten talált DNS. Egy zöld padhoz támaszkodva két szürke kapucnis, fehér srác bámult feléjük. Összedugták a fejüket, azután lassan elindultak lefelé az ösvényen. – Úgy tűnik, a dílerek még mindig kiszagolják benned a rendőrt, Harry. – Hm. Azt hittem, csak a marokkóiak árulnak hasist a folyónál. – Egy ideje konkurenciát kaptak. Koszovói albánokat, szomáliaiakat, kelet-európaiakat. Menedékkérőket, akiknél teljes a kínálat. Speed, metamfetamin, ecstasy, morfium. – Heroin. – Azt kétlem. Oslóban már alig lehet heroint felhajtani. Mindenki violint akar, azt pedig csak a Plata környékén lehet beszerezni. Hacsak nem akar az ember Göteborgig vagy Koppenhágáig menni érte, ahol az utóbbi időben szintén felbukkant. – Folyton ebbe a violinba botlok. Mi ez? – Egy új, szintetikus drog. Nem bénítja le a légzési központot, mint a túl sok heroin, és bár ugyanúgy tönkreteszi az ember életét, nem is annyira könnyű túladagolni. Extrém módon függővé tesz, aki csak kipróbálta, mind többet akar. Viszont olyan drága, hogy nem mindenki engedheti meg magának. – Vagyis más drogot vesznek helyette? – Kész aranybánya a morfiumot árusítók számára. – Az sem sokkal jobb. Beate megrázta a fejét.
– A heroin elleni harc a lényeg. Azt pedig megnyerte. – Bellman? – Ezek szerint már hallott róla. – Hagen azt mesélte, hogy Bellman a legtöbb heroin-bandát zsebre vágta. – A pakisztániak és a vietnamiak eltűntek. A Dagbladet Rommel tábornoknak nevezte az egyik cikkében, miután rajtaütött egy hatalmas. észak-afrikaiakból álló hálózaton. És a motorosbandán az Alnabrun. Az egész bagázs rács mögött van. – Az én időmben a motorosbandák még speedet árultak és úgy kerülték a heroint, mint a pestist. – Los Lobos. A Pokol Angyalaihoz hasonlók. Úgy véljük, hogy ők voltak az egyik a mindössze két hálózatból, akik violint árultak. De egy tömeges letartóztatáskor, majd az azt követő alnabrui razzia alkalmával elcsípték őket. Látnia kellett volna Bellman önelégült vigyorát a lapokban. Ő is a helyszínen volt az akció idején. – Let’s do some good?[4] Beate elnevette magát. Ez is olyasmi volt, amit Harry nagyon szeretett benne: Beate is elég filmőrült volt ahhoz, hogy kapcsoljon, amikor előcitált valami közepesen jó idézetet egy közepesen gyenge filmből. Megkínálta egy cigarettával, amelyet a nő visszautasított. Harry rágyújtott. – Hm… Hogy a pokolba sikerült Bellmannak az, amit a kábítószerbűnözés elleni osztály korábban képtelen volt végrehajtani? – Tudom, hogy nem kedveli Bellmant. De azt hiszem, tényleg jó főnök a pasas. A Kriposnál imádták. Egészen megorroltak a rendőr-főkapitányra, amikor sikerült átcsábítania hozzánk. – Hm. – Harry mélyen leszívta a füstöt. Érezte, ahogy a nikotin csillapítja a vére éhes követelőzését. Nikotin. Három szótag, – in végződés. – És ki maradt még? – Ez a hátránya annak, ha az ember elpusztítja a kártevőket. Belenyúl a táplálékláncba, és nem tudja, hogy ezzel csak teret ad valami másnak. Valaminek, ami talán még annál is rosszabb, mint amit eltávolított. – Van erre utaló jel? Beate megvonta a vállát. – Elakadt a hírfolyam. Nem jön információ az utcákról. Az informátoraink láthatólag semmit nem tudnak. Vagy csak tartják a szájukat. Mindössze suttogás folyik. Mindig egy dubaji férfiról, akit még senki sem látott, senki nem tudja, hogy hívják, amolyan láthatatlan bábjátékos. A violint sehogy nem sikerül visszanyomozni. Az árusok, akiket elkapunk, azt állítják, hogy más dílerektől vették az anyagot, akik szintén nem tudnak többet. Nagyon szokatlan, hogy valaki ennyire jól el tudja tüntetni a nyomait. Mindenesetre annyit elárul
nekünk, hogy egy elképesztően professzionális hálózattal van dolgunk, amely az importról és a terjesztésről is gondoskodik. – A dubaji férfi. Egy újabb rejtélyes zseni. Nem ismerős ez a történet valahonnan? Aztán a végén kiderül, hogy csak egy teljesen átlagos gazemberről van szó. – Ez valami más, Harry. Az év elején volt néhány gyilkosság a drogvilágban. Olyan módszerrel hajtották végre őket, amilyennel még soha nem találkoztunk. És senki nem mond semmit. Megtaláltuk két vietnami díler hulláját abban a lakásban, amelyben a drogot árulták. A lábuknál fogva voltak felakasztva az egyik gerendára, és egy-egy vízzel teli zacskó volt a fejükre kötve. Megfulladtak. – Ez nem arab módszer, hanem orosz. – Hogyan? – Fejjel lefelé fordítva felakasztják őket. A fejükre műanyag zacskót kötnek, amelyet a nyakuk magasságában kilyukasztanak, hogy levegőhöz jussanak. Azután elkezdenek vizet folyatni a talpukra. A víz végigfolyik a testükön és lassan megtölti a zacskót. A módszer neve: Ember a Holdon. – Ezt meg honnan tudja? Harry vállat vont. – Volt egy kőgazdag szibériai főnök, akit Birajevnek hívtak. A nyolcvanas években sikerült valahogy szert tennie az Apollo 11 egyik eredeti űrhajós ruhájára. Kétmillió dollár volt a feketepiacon. Aki megpróbálta átverni vagy nem fizette ki az adósságát, azt a szkafanderbe dugták, majd vizet engedtek a ruhába, és közben filmezték a nyomorult arcát. Azután a filmet körbeküldték mindenkinek, aki késlekedett a visszafizetéssel. – Harry az ég felé fújta a füstöt. Beate elképedve bámult rá, majd lassan megcsóválta a fejét. – Mit művel maga tulajdonképpen Hongkongban, Harry? – Ezt már a telefonban is kérdezte. – És nem válaszolt rá. – Úgy van. Hagen azt mondta, hogy adna nekem egy másik ügyet ehelyett. Egy meggyilkolt fedett nyomozót említett. – Igen – mondta Beate. Láthatólag megkönnyebbült, hogy végre nem a Gusto-ügyről és Olegről van szó. – Miféle ügy ez? – Egy fiatal drognyomozó. Azon a környéken sodródott partra, ahol az Operaház teteje a tengerbe fut. Turisták, családok, gyerekek szeme előtt. Elég nagy hűhó volt. – Lelőtték? – Megfulladt.
– És honnan tudják, hogy gyilkosság volt? – Nem voltak külső sérülései, tényleg teljesen úgy tűnt, mintha valami ostoba baleset folytán zuhant volna a tengerbe, ráadásul gyakran megfordult ott, az Operaház környékén. De azután Bjørn Holm megvizsgálta a tüdejében talált vizet, és édesvíznek bizonyult. Az Oslo-fjord vize pedig, mint ismeretes, sós. Valaki alighanem a tengerbe dobta, hogy úgy tűnjön, mintha ott fulladt volna meg. – Nos – mondta Harry. – A munkájából adódóan bizonyára gyakran megfordult itt a folyó mentén is. Úgyhogy meg is van az édesvíz, amely ráadásul közvetlenül az Operaház mellett ömlik az Oslo-fjordba. Beate elmosolyodott. – Jó, hogy visszajött, Harry. Bjørn Holmban is felmerült ez a gondolat, ezért ellenőrizte a baktériumflórát, a mikroorganizmusokat és a többit. A nyomozó tüdejében talált víz túlságosan tiszta volt ahhoz, hogy az Akerből származzon. Szűrt víz volt. Ivóvíz. Gyaníthatóan egy fürdőkádba fulladt bele. Vagy egy ivóvíz-tározóba. Vagy... Harry az ösvényre hajította a csikket. – Egy műanyag zacskóba. – Igen. – A dubaji férfi. Mit tudnak róla? – Az előbb mondtam el, Harry. – De hát nem is mondott semmit. – Hát, ez az. Megálltak az Akerbruánál. Harry az órájára nézett. – Egy újabb találkozó? – kíváncsiskodott Beate. – Dehogy – felelte Harry. – Csak lehetőséget akartam adni magának, hogy előhozakodjon valamivel, ahová oda kell érnie, anélkül hogy úgy érezzem, hogy le akar rázni. Beate elnevette magát. Egészen vonzó, amikor nevet, gondolta Harry. Különös, hogy még mindig egyedül van. Bár az is lehet, hogy van valakije. Ő volt az egyik a nyolc név közül a névjegyzékében, és még csak ennyit sem tudott róla. B, mint Beate. H, mint Halvorsen, Harry egykori kollégája és Beate gyermekének apja. Szolgálatteljesítés közben gyilkolták meg. Még mindig nem törölte ki a névjegyzékből. – Rakelnél jelentkezett már? – kérdezte Beate. R. Harry azon tűnődött, hogy a nő neve vajon a „lerázni” szó asszociációjának köszönhetően merült-e fel. Megrázta a fejét. Beate várt. Harrynak azonban nem volt hozzáfűznivalója. Azután egyszerre kezdtek beszélni. – Biztosan mennie...
– Nekem tényleg... Beate nevetett: – ...oda kell érnem valahová. – Természetesen. Nézte, ahogy a nő végigsiet az utcán. Azután az egyik padra telepedett és az örvények közt manőverező kacsákat nézte. A két kapucnis visszatért. Odamentek hozzá. – Maga five-o? Amerikai szleng a rendőrségre, valamelyik állítólag autentikus tévésorozatból. Beatét szagolták ki, nem őt. Harry megrázta a fejét. – És mit keresel itt? – Békét – válaszolta Harry. – Nyugalmat és békét. Belső zsebéből egy Prada napszemüveget húzott elő. A tisztességes eljárásért kapta köszönetképpen a Canton Road egyik üzletének tulajdonosától, aki egy kicsit megcsúszott a fizetéssel. Női modell volt, de Harry nem törődött vele. Tetszett neki a szemüveg. – Ja, tényleg – szólt utánuk. – Van violinotok? Az egyik srác felhorkant válaszképpen. – A központban nézz körül – válaszolt a másik a válla fölött átmutatva. – Mégis hol? – Keresd van Persie-t vagy Fabregast – mondták és a nevetésük elhalt a Blå jazzklub irányában. Harry újból hátradőlt a padon, és a kacsák meglepően könnyed mozgását tanulmányozta. Úgy siklottak a víz felszínén, mint a gyorskorcsolyázók a csillogó jégen. Oleg tartja a száját. Ahogy a bűnösök teszik. Ez a bűnösök előjoga és egyetlen ésszerű stratégiája. Akkor most hogyan tovább? Hogyan nyomozzon egy olyan ügyben, amelyben már mindent kiderítettek, hogyan válaszolja meg a kérdéseket, amelyekre már megvannak a megfelelő válaszok? Mégis mit akar elérni? Legyőzni az igazságot, azzal, hogy letagadja? Ahogy a többi hozzátartozó, akiktől annak idején számtalanszor végighallgatta a szánalmas és nevetséges refrént: – Az én fiam? Soha! – Pontosan tudta, miért akar nyomozni. Mert ez volt az egyetlen, amihez értett. Az egyetlen, amit tehetett. Olyan volt, mint a háziasszony, aki ragaszkodik ahhoz, hogy maga főzzön a fia halotti torára, vagy mint a zenész, aki magával viszi a hangszerét a barátja temetésére. A tenni akarás vágya, a vágy, hogy elterelje a figyelmét vagy hogy vigaszt nyújthasson valakinek. Az egyik kacsa felé úszott, talán egy darabka kenyér reményében. Mert sosem lehet tudni. A kalkulált energiaveszteség a jutalom reményében. Remény. Csillogó jég.
Harry váratlanul felpattant. Előhúzta a kulcsokat a zsebéből. Hirtelen eszébe jutott, miért vásárolta annak idején azt a lakatot. Nem magának vette, hanem a korcsolya miatt kellett. Olegnek.
Hetedik fejezet Truls Berntsennek volt egy rövid vitája az oslói repülőtér rendőrőrsének vezetőjével. Berntsen kifejtette, hogy tisztában van azzal, hogy a repülőtér a romerikei körzethez tartozik, és hogy neki semmi köze a letartóztatáshoz, ám a különleges egység fedett nyomozójaként jó ideje szemmel tartja a letartóztatott személyt. És az egyik informátora épp az imént figyelmeztette, hogy Tord Schultzot kábítószer birtoklásáért őrizetbe vették. Azután felmutatta az igazolványát, amelyen a következő szerepelt: nyomozó, Különleges Egység, Szervezett Bűnözés Elleni Osztály, Oslói Körzet. A rendőrőrs vezetője a vállát vonogatta, majd szó nélkül a három előzetes cella egyikéhez kísérte. Amikor a cella ajtaja bezáródott Truls mögött, gyorsan körülnézett és megbizonyosodott róla, hogy a folyosó és a szomszédos két cella is üres. Azután leült a vécé lecsukott fedelére és a priccsre pillantott, amelyen egy férfi ült előregörnyedve, fejét a kezébe hajtva. – Tord Schultz? A férfi felnézett. A zakója nem volt rajta, és – ha az ingén lévő sávokat nem látja –, Berntsen sosem gondolta volna, hogy kapitány. Egy repülőgép kapitányának nem így kellene festenie, gondolta. A sápadt, halálra vált arcú férfi pupillája hatalmasra tágult a félelemtől. Másfelől, legtöbben ugyanígy festenek, amikor első alkalommal kerülnek őrizetbe. Eltartott egy ideig, amíg Berntsen megtalálta Tord Schultzot a repülőtéren. A STRASAK-ban, a rendőrségi archívumban Tord Schultznak nem volt személyi aktája. Az adatok szerint még soha nem került a rendőrség látóterébe és – a nem hivatalos, titkos megfigyelési regiszter szerint – kábítószeres körökkel sem állt kapcsolatban. – Ki maga? – Annak a megbízásából vagyok itt, akinek dolgozik, Schultz, és ezalatt nem a légitársaságot értem. A többi ne érdekelje, világos? Schultz a Berntsen nyakában lógó igazolványra bökött. – Maga rendőr. Át akar verni? – Azzal csak szívességet tennék magának, Schultz. Az ugyanis eljárási hibának számítana, amely remek lehetőséget nyújtana az ügyvédje számára, hogy kihozza magát innen. Mi viszont ügyvéd nélkül intézzük el ugyanezt, rendben?
A kapitány még mindig kitágult pupillával bámult rá, mintha az összes fényt, a legapróbb reménysugarat is megpróbálná összegyűjteni. Truls Berntsen felsóhajtott. Csak bízni tudott abban, hogy a férfi felfogja, amit mond neki. – Tudja, mi az a takarító? – kérdezte Berntsen, majd anélkül, hogy megvárta volna a választ, folytatta. – Így nevezik azokat a személyeket, akik a rendőrség ellen dolgoznak, tönkreteszik vagy megsemmisítik a bizonyítékokat, eljárási hibákat generálnak. Mindent megtesznek, hogy az adott ügy soha ne kerüljön bíróság elé. Olykor egészen apró, egyszerű formai hibák is elegendőek ahhoz, hogy az őrizetes szabadlábra kerüljön. Érti? Schultz kettőt pislogott. Azután lassan bólintott. – Nagyszerű – nyugtázta Berntsen. – Akkor hadd vázoljam fel a helyzetünket: maga és én pillanatnyilag két olyan ember vagyunk, akik szabadesésben zuhannak a föld felé, és egyetlen ejtőernyőn osztoznak. Én épp az imént ugrottam ki a gépből, hogy megmentsem magát. Egyelőre nem várok köszönetét érte, elég, ha száz százalékig megbízik bennem, azért, hogy ne csapódjunk mind a ketten a földbe. Érti? További pislogás. Láthatólag nem. – Volt egyszer egy német rendőr, egy takarító. Egy csapat koszovói albánnak dolgozott, akik heroint csempésztek a Balkánon keresztül. Az anyagot az afgán ópiumpiacról fuvarozták Törökországon és a volt jugoszláv államokon keresztül Amszterdamba, s onnan szállították tovább Skandináviába. Útközben egy rakás határt léptek át és rengeteg embert kellett lefizetniük. Többek között ezt a rendőrt is. Egy nap aztán az egyik fiatal albánt elcsípték, a kocsija tankja teli volt nyers ópiummal. A tömbök még csak be sem voltak csomagolva, egyszerűen beletuszkolták őket a benzinbe. A férfi vizsgálati fogságba került, és a koszovói albánok még aznap felvették a kapcsolatot a német takarítóval. Az bement a fiatal albánhoz, elmondta neki, hogy mivel foglalkozik, igyekezett megnyugtatni, és közölte, hogy ő majd mindent elrendez. Megígérte, hogy másnap visszatér, és elmagyarázza neki, milyen vallomást tegyen a rendőrségnek. Mindössze annyit kért, hogy a srác addig tartsa a száját. A fiatal albán azonban még zöldfülű volt, soha nem ült azelőtt, ráadásul alighanem elég rémtörténetet hallott arról, mi folyik a börtönök zuhanyzójában. Mindenesetre úgy roppant össze az első kihallgatás során, mint a tojás héja. Az enyhébb büntetés reményében a takarító teljes tervét is elárulta. Nos. Hogy bizonyítékot szerezzenek a takarító ellen, a rendőrség rejtett mikrofont helyezett el a cellában. A korrupt rendőr azonban, ígéretével ellentétben, nem bukkant fel a megbeszélt időben. Hat hónappal később találtak rá apró darabokban egy tulipánföldön. És bár én városi srác vagyok, annyit azért tudok, hogy ezt hívják trágyázásnak. Berntsen kis szünetet tartott és a szokásos kérdést várva a kapitány arcát figyelte. A férfi felegyenesedett a priccsen. Egy kissé visszatért a szín az arcába és a hangja is tisztábban csengett: – Miért... öhm, a takarítót? Hiszen nem az ő szája járt el. – Mert nincs igazság a földön, Schultz. Csak kényszerű megoldások és gyakorlati problémák. A takarító, akinek a bizonyítékokat kellett eltüntetnie, maga is bizonyítékká vált. Leleplezték,
és ha a rendőrség elfogja, a koszovói albánokhoz vezethette volna a nyomozókat. Mivel a takarító nem a földijük volt, csak egy megfizetett kurafi, az volt a logikus lépés, hogy őt likvidálják. És az is nyilvánvaló volt, hogy a rendőrség nem tesz majd túlságosan komoly erőfeszítéseket a gyilkosság felderítésére. Miért is tennék? A takarító már megkapta a büntetését, a rendőrség pedig nem fog különösebben erőltetni egy olyan nyomozást, amellyel csak azt érik el, hogy egy korrupt rendőrre irányítják a nyilvánosság figyelmét. Nem gondolja? Schultz nem válaszolt. Berntsen előrehajolt. A hangja halk volt, de szuggesztív: – Semmi kedvem egy tulipánföldön végezni, Schultz. Csak úgy keveredhetünk ki az egészből, ha megbízunk egymásban. Egyetlen ejtőernyő. Megértette? A kapitány megköszörülte a torkát. – És mi lett a koszovói albánnal? Elengedték a büntetését? – Ki tudja, mi lett volna vele. Még a bírósági tárgyalás előtt holtan találták a cellája falán. Egy ruhafogas fúródott a tarkójába. A kapitány arcából újra kiszaladt a vér. – Lélegezzen, Schultz – mondta Truls Berntsen. Ezt szerette a legjobban ebben a munkában. Az érzést, hogy most az egyszer az ő kezében van az irányítás. Schultz hátradőlt a priccsen és fejét a falhoz támasztotta. Behunyta a szemét. – És ha már most visszautasítom a segítségét, és úgy teszünk, mintha maga soha nem járt volna itt? – Az nem segít semmit. A munkaadónk nem akarja a tanúk padján látni magát. – Akkor ezek szerint nincs is választásom? Berntsen elmosolyodott, majd előadta kedvenc mondatát: – A választás, Schultz, az a luxus, amivel maga már rég nem rendelkezik. Valle Hovin stadion. Egy kisebb betonoázis a zöld rétek, nyírfák, kertek és virágosládáktól roskadozó teraszok sivatagában. Télen korcsolyapályaként használták, nyáron koncertarénaként, jobbára olyan volumenű fellépők számára, mint a Rolling Stones, Prince vagy Bruce Springsteen. Rakel még arra is rá tudta beszélni, hogy jöjjön el vele ide a U2-ra, pedig Harry kifejezetten a klubkoncerteket szerette. A stadionosoktól a hideg rázta. Rakel később azzal csipkelődött, hogy Harry a szíve mélyén egy beszűkült, zenei fafej. Az év nagyrészében azonban a Valle Hovin épp olyan, mint most: elhagyatott és omladozó, mint egy használaton kívüli, lezárt gyárépület, amelyben olyan terméket gyártottak, amelyre nincs többé szükség. Harry legjobb, ehhez a helyhez fűződő emlékei Oleg korcsolyaedzései voltak. Csak ült és nézte, ahogy a fiú gyakorol, győzelmet arat, elbukik, megint elbukik, s
végül újból győz. Nem voltak nagy dolgok: egy megdöntött saját rekord vagy egy második helyezés a korosztályos egyesületi bajnokságon. Ám több mint elégnek bizonyultak ahhoz, hogy Harry balga szíve oly hatalmasra dagadjon a büszkeségtől, hogy alig legyen képes magára erőltetni azt a bizonyos közönyös arckifejezést, amely segített elkerülni azt, hogy a helyzet mindkettőjük számára kínossá váljék. „Nem is rossz, Oleg”. Harry körülnézett. Sehol egy lélek. A lelátó alatti férfiöltöző ajtajába dugta a tollaskulcsot. Odabent semmi sem változott, legfeljebb egy kissé még romosabb lett. Belépett a helyiségbe. A padlót szemét borította, jó ideje láthatólag senki nem járt erre. Egy hely, ahol egyedül lehet az ember. Harry odament a szekrényekhez. A legtöbb nyitva állt. Azután megtalálta, amit keresett. Az Abus lakatot. A kulcs végét a zárhoz illesztette, de nem passzolt. A fenébe! Harry megfordult. Végignézett a horpadt vasszekrényeken. Megakadt az egyiken a szeme. Azon is Abus lakat van. Valamint egy kör, amelyet a zöld festékbe karcoltak. Egy „O”. Amikor kinyitotta, elsőként Oleg korcsolyájára esett a pillantása. A hosszú, vékony korcsolyapenge élét vékony rétegben vörös rozsda borította. A szekrényajtó belső oldalára két fotót ragasztottak. Két családi képet. Az egyiken öt arc látszott. Két ismeretlen gyerek és két felnőtt, feltehetőleg a szüleik. A harmadik gyereket azonban felismerte. Ugyanis az imént látta néhány másik képen. A helyszínen készült fotókon. A szépség volt az. Gusto Hanssen. Harry azon tűnődött, hogy vajon ez a szépség-e az oka annak, hogy Gusto Hanssen valahogy nem illett a fotóra. Pontosabban, hogy nem illett ebbe a családba. Különös módon a másik fotóval kapcsolatban nem érezte ugyanezt. Az egy magas, szőke férfit ábrázolt, aki egy barna nő és a fia mögött ült. A kép néhány évvel ezelőtt készült, egy őszi napon. A Hollmenkollenen kirándultak a narancsszínű avarban gázolva, és Rakel egy sziklára állította kis kameráját, majd beüzemelte az önkioldót. Tényleg ő volt egykor ez a férfi? Harry nem is emlékezett rá, hogy valaha voltak ilyen gyengéd vonásai is, mint a képen. Rakel szeme csillogott, és neki szinte a fülébe csengett a nevetése. A nevetés, amelyet annyira szeretett. Soha nem tudta megunni, és bármit megtett volna azért, hogy újra és újra előcsalja. Rakel másokkal is nevetett, de amikor csak hárman voltak együtt, kicsit mégis máshogy csengett a hangja, valami olyan tónusban, amelyet csak Harrynak és Olegnek tartogatott. Harry a szekrény többi részét is átkutatta. A lenti polcon egy világoskék csíkos pulóver feküdt. Nem Oleg stílusa volt, ő rövid dzsekiket és fekete Slayer – vagy Slipknot-pólókat viselt. Harry megszagolta a pulóvert, és enyhe parfümillatot érzett. Női parfüm illatát. A felső polcon egy fehér nejlonszatyor hevert. Kinyitotta és elszorult a torka. Narkós holmi volt. Két injekciós tű, egy kanál, egy gumiszalag, egy öngyújtó és egy csomag vatta. Csak a drog hiányzott. Harry épp vissza akart pakolni a zacskóba, amikor észrevett még valamit. A szekrény mélyén egy piros-fehér póló hevert. Előhúzta. Egy futballmez volt a következő felirattal: Fly Emirates. Arsenal. Felpillantott a képre, Olegre. És mosolygó önmagára. Úgy mosolygott, mintha abban a pillanatban ő maga is hinne hármukban, az egységükben, abban, hogy minden rendben van, és ez így is marad. Akkor meg miért szúrja el folyton? Miért veszíti el az irányítást, amikor a kezében van a kormány? – Ahogy arról is hazudtál, hogy mindig ott leszel nekünk.
Harry mindkét fotót levette az ajtóról és a belső zsebébe dugta őket. Amikor kilépett az öltözőből, a nap már lefelé hanyatlott az Ullernåsen fölött.
Nyolcadik fejezet Látod, hogy vérzek, papa? Hogy a te nyavalyás véredet vérzem. És a tiédet, Oleg. A harangnak most érted kellene szólnia. Átkozlak téged, átkozom a napot, amikor találkoztam veled. A Spektrumban voltál koncerten, Judas Priesten. Én odakint vártam, elvegyültem a kiáramló tömegben. – Váó, nagyon kúl a pólód – mondtam. – Hol szerezted? Furcsa pillantást vetettél rám. – Amszterdamban. – Komolyan? Tényleg láttad a Judas Priestet Amszterdamban? – Miért ne láttam volna? Lövésem sem volt a Judas Priestről, annyit tudtam, hogy egy zenekar, és hogy az énekesét Rob akárkinek hívják. – Zsír! Priest rulez. Egy másodpercre megmerevedtél és rám néztél. Összpontosítva, mint egy állat, amely éppen szagot fogott. Veszélyt vagy zsákmányt érez. Vagy a te esetedben talán – egy rokon lelket. Hiszen lerítt rólad a magány, Oleg. Úgy viselted, mint egy nehéz, vizes kabátot, ahogy görnyedt vállal, csoszogó léptekkel mentél. Pontosan a magányod miatt szedtelek össze. Azt mondtam, hogy meghívlak egy kólára, ha mesélsz nekem erről az amszterdami koncertről. És aztán mesélni kezdtél. A zenekarról, a két évvel korábbi, Heineken Music Hallban megrendezett koncertről, a két tizennyolc körüli cimborádról, akik golyót eresztettek magukba, miután meghallották az egyik Priest-album rejtett üzenetét: „do it”. Hogy csak az egyikük élte túl. Arról, hogy a Priest heavy metál, amely néha speed metál hangzásokat is használ. Húsz perccel később már annyit beszéltél a gothról és a deathről, hogy ideje volt a metre terelni a szót. – Gyere, menjünk fel a dombra, Oleg. Ünnepeljük meg egy kicsit a lelki társak találkozását. Mit szólsz hozzá? – Ezt hogy érted? – Ismerek néhány partiarcot, akik odafent fognak pipázni a parkban. – Igen? – kérdezted szkeptikusan. – Semmi kemény anyag, csak egy kis ice. – Bocs, de nem élek vele.
– A fenébe is, öreg, én sem élek vele. Néhány szippantás a pipából még nem fog megártani. Te meg én. Igazi ice, nem az a porszarság. Pont, mint Rob. Oleg rám bámult. – Rob? – Igen. – Rob Halford? – Naná. A menedzsere ugyanattól a dílertől vásárolt, akitől én fogok most. Van pénzed? Könnyedén mondtam, olyan természetességgel, hogy a gyanakvásnak a leghalványabb jelét sem fedeztem fel Oleg komoly tekintetében: – Rob Halford ice-t szív? Ideadta az ötszáz koronát, amelyet kértem tőle. Azt mondtam neki, hogy várjon meg, majd felálltam és elindultam. Át az utcán a Vaterlands bru irányában. Majd, miután kikerültem a látóteréből, jobbra fordultam, átvágtam az utcán és megtettem a központi pályaudvarhoz vezető háromszáz métert. Abban a hitben, hogy soha az életben nem látom viszont Oleg fucking Faukét. Csak akkor jöttem rá, hogy mekkorát tévedtem, amikor már pipával a számban a peronok alatti alagútban üldögéltem. Elképesztően nagyot tévedtem. Ott állt fölöttem, egyetlen szó nélkül. Majd hátát a falnak vetve lecsúszott mellém a földre. Kinyújtotta a kezét. Átadtam neki a pipát. Belélegezte, és köhögni kezdett. Azután kinyújtotta a másik kezét is: – A visszajárót. Hát, így született meg a Gusto-Oleg team. Mindennap, miután végzett a nyári munkával a Clas Ohlson raktárában, Oslo Cityt jártuk, a parkokat, a Middelalderparken mocskos vizében fürödtünk és néztük, ahogy az új operaház köré lassan új városrész épül. Arról beszélgettünk, hogy mik akarunk lenni, mit akarunk csinálni, hová akarunk elutazni, és közben elszívtunk és felszippantottunk mindent, amihez a nyári keresetéből hozzájutottunk. Meséltem neki a nevelőapámról, aki kihajított, mert a nevelőanyám rám mászott. Te pedig, Oleg, egy pasasról meséltél, aki az anyáddal járt, egy Harry nevű zsaruról, aki az állításod szerint valami csúcs fazon volt. Olyasvalaki, akiben megbízhattál. De aztán valami zátonyra futott. Először közte és az anyád között. Azután belerángatott benneteket egy gyilkossági ügybe, amelyen dolgozott. Anyádnak ekkor lett elege, és Amszterdamba költöztetek. Én annyit mondtam erre, hogy a pasas minden bizonnyal valóban „csúcs fazon” volt, de ez a kifejezés ma már elég gázul hangzik. Hogy ma már senki nem beszél így. Mire te azt válaszoltad, hogy a „fucking”, amit én hajtogatok folyton, sokkal gázabb, és hogy valójában csak úgy használják, hogy „fuck”, ám ettől még nem lesz kevésbé gyerekes. És egyébként is, miért beszélem ezt az idiótán eltúlzott cockney-norvégot, amikor nem is a keleti városrészből származom. Erre csak azt feleltem, hogy szeretek túlozni, és a „fucking” használata is ezt az elvet követi. Az is úgy el van szúrva, hogy szinte már stimmel. Oleg pedig rám nézett és azt mondta, hogy én magam vagyok annyira elszúrva, hogy az már szinte rendben van. A nap szikrázott, én pedig arra gondoltam, hogy ennél szebbet talán még senki sem mondott rólam. Pusztán a móka kedvéért kéregetni kezdtünk a Karl Johanon, én lenyúltam egy gördeszkát Radhusplassenen, amit egy félórával később a vasútállomás mellett speedre cseréltünk. Áthajóztunk Hovedøyåra, fürödtünk és sört tarháltunk. Néhány nő feltétlenül fel akart szedni
minket, elvittek magukkal a papa vitorlására, te pedig az árbocról ugráltál a vízbe, és csak egy hajszállal sikerült elkerülni a fedélzetet. Felvillamosoztunk az Ekebergre naplementét nézni, ahol épp a Norway Cup zajlott, és egy bánatosnak tűnő, trondheimi edző olyan sokáig bámult rám, hogy végül felajánlottam neki, hogy egy ezresért leszopom. Leszámolta a pénzt, én pedig megvártam, hogy térdig letolja a nadrágját, és elrohantam. Később azt mesélted, hogy a nyomorult teljesen elveszettnek tűnt és feléd fordult, mintha téged akart volna megkérni a munka átvállalására. Mennyit röhögtünk! A nyárnak mintha nem akart volna vége szakadni. De azután mégis elmúlt. Az utolsó béredből jointot vettünk, és a fakó, csillagtalan éjszakai ég felé fújtuk a füstöt. Azt mondtad, visszamégy az iskolába, hogy csúcsjegyeket szerezz és azután jogot tanulj, pont, ahogy az anyád. Utána pedig a kicseszett rendőrtiszti főiskolára készülsz! Sírva fetrengtünk a röhögéstől. De miután az iskola elkezdődött, egyre ritkábban láttalak. Fent laktál az anyádnál a Holmenkollenen, én meg egy zenekar próbahelyiségében kempingeztem egy matracon. Az együttes nem bánta, amíg vigyáztam a hangszereikre és eltakarodtam, amikor próbáltak. Végül egészen le is mondtam rólad, azt gondoltam, hogy visszatértél a stréber életedhez. Nagyjából ekkor vágtam bele a dílerkedésbe. Tulajdonképpen teljesen véletlenül történt. Pénzt csórtam egy csajtól, akinél az éjszakát töltöttem. Azután lementem a pályaudvarhoz és megkérdeztem Tutut, van-e egy kis ice-a. Tutu, aki elég rémesen dadog, Odinnak, a Los Lobos főnökének rabszolgája volt az Alnabruról. Azután kapta a nevét, hogy Odin egy alkalommal egy bőröndnyi, drogból szerzett pénzt akart tisztára mosni, ezért Olaszországba küldte vele Tutut, hogy egy nyilvános fogadóirodában tegye fel az egészet egy megbundázott futballmeccsre, amelyet a hazai csapatnak kellett 2-0ra nyernie. Odin a lelkére kötötte: csak annyit kell mondania angolul, hogy „two-null”, de Tutu olyan ideges volt és annyira dadogott a pénztár ablaknál, hogy a bukméker csak annyit hallott, hogy „tu-tu” és ezt jelölte be a szelvényen. Tíz perccel a mérkőzés vége előtt, amikor a hazai csapat 2-0-ra vezetett, mindenki nyugodtan üldögélt a babérjain, kivéve Tutut, aki ekkor fedezte fel a szelvény nála lévő részén, hogy a 2-0 helyett 2-2 van bejelölve. Tudta, hogy Odin ezért szétlövi a térdét. Odin imádta szétlőni mások térdét. Ám ekkor jött a második fordulópont. A vendégcsapat kispadján egy frissen vásárolt lengyel csatár ült, akinek az olasz nyelvtudása legalább annyira gyenge volt, mint Tutu angolja, így aztán nem értette, hogy a mérkőzés előre le van zsírozva. Így amikor az edző pályára küldte, pontosan azt tette, amit helyesnek tartott, és amiért hite szerint a fizetését kapta: gólt rúgott. Méghozzá kettőt. Tutu megmenekült. Ám amikor még aznap este földet ért Oslóban és egyenesen Odinhoz ment, hogy elmesélje, mekkora mázlijuk volt, a szerencse ismét elpártolt tőle. Ugyanis a rossz hírrel kezdte. Elmondta, hogy baromságot csinált és rossz eredményre tette fel a pénzt. Mindeközben olyan izgatott volt és annyira dadogott, hogy Odin elvesztette a türelmét, előrántotta a revolverét és – hármas számú fordulópontként – térden lőtte Tutut, mielőtt az a történetben a lengyel csatárhoz érhetett volna. Tutu aznap, az oslói pályaudvarnál azt mondta nekem, hogy ice-t már sehol n-n-nem lehet f-ffelhajtani és p-p-porral kell beérnem. Olcsóbb is volt és ugyanúgy metamfetamin, de egyszerűen nem bírtam a cuccot. Az ice szép, fehér kristálydarabkákból áll, ami lesöpri a fejedet a nyakadról, míg abba a sárga, büdös porszarságba, amihez Oslóban lehet jutni, a sütőportól kezdve a porcukron, aszpirinen,
B12-vitaminon keresztül az ördög öreganyjáig mindent belekevernek. Vagy az ínyenceknek: összemorzsolt fájdalomcsillapító tablettákat, amelyeknek az íze a speedére emlékeztet. Ennek ellenére megvettem, amije volt, ráadásul egy kis árengedményt is kaptam a nagyobb mennyiség miatt, úgyhogy még egy kis tiszta spurira is maradt pénzem. Azt szippantottam fel, a többit pedig beütöttem egy kis sütőporral és jókora haszonnal árulni kezdtem a Platán. Másnap visszamentem Tutuhoz, és megismételtem az egész procedúrát. Ez alkalommal egy kicsivel többet vásároltam. Felszippantottam egy keveset, a többit felszaporítottam és eladtam. Következő nap ugyanez volt a menetrend. Azt mondtam Tutunak, hogy ha másnapig hitelez nekem, valamivel többet is vehetek, de ő csak nevetett. Amikor a negyedik nap visszatértem, Tutu azt mondta, a főnöke úgy véli, hogy valamivel sz-sz-szervezettebb formában kellene intéznünk a dolgot. Ugyanis megfigyeltek terjesztés közben, és elégedettek voltak a látottakkal. Ha eladok naponta két köteget, ötezer vándorol egyenesen a zsebembe. Ezzel Odin és a Los Lobos egyik utcai dílere lettem. Reggelente megkaptam Tututól az anyagot, délután öt körül pedig leszállítottam neki a pénzt, és ha esetleg akadt, a maradék cuccot. Nappali műszak. De soha nem maradt semmi. Úgy három héten keresztül minden rendben ment. Szerda volt, odakint voltam a Vippetangenen. Eladtam a két kötegemet, a zsebem tele volt pénzzel, az orrom speeddel, és hirtelen nem láttam többé okát, hogy találkozzam Tutuval a pályaudvaron. Helyette egy SMS-t küldtem neki azzal, hogy szabadságot vettem ki és felugrottam a Dániába tartó kompra. Az ilyen hirtelen szeszélyekkel számolni kell, amikor az ember már jó ideje a speeden van. Amikor visszatértem, azt hallottam, hogy Odin a nyomomban van. Ettől persze kissé beijedtem, főleg, mert ekkor már ismertem Tutu történetét. Így aztán meghúztam magam, és egy ideig a Grünerløkkán kuksolva vártam az utolsó ítélet napját. Odinnak azonban kisebb gondja is nagyobb volt egy néhány ezressel adós dílernél, ugyanis új versenytárs bukkant fel a városban. „A dubaji férfi”. Nem a speed piacán, hanem a heroinén, amely mindennél fontosabb volt a Los Lobos számára. Néhányon azt beszélték róla, hogy fehérorosz, mások, hogy litván, megint mások, hogy félig pakisztáni, félig norvég. Abban viszont mindannyian egyetértettek, hogy egy profi szervezet élén áll, amely nem riadt vissza semmitől, úgyhogy jobb is, ha az ember nem tud róluk többet. Mocsok egy ősz volt. A pénzt már rég feléltem, nem volt munkám és továbbra is bujkálnom kellett. Találtam egy vevőt a zenekar felszerelésére a Bispegatán. Megnézte a cuccokat és jóhiszeműen azt gondolta, hogy az enyémek, végül is ott laktam. Már csak a szállítás időpontját kellett tisztázni. Azután – mint valami mentőangyal – felbukkant Irene. A szeplős kis Irene. Egy októberi délelőttön történt, épp néhány fazonnal voltam elfoglalva a Sofienberg parkban, amikor odaállított. Kis híján elsírta magát örömében. Megkérdeztem, van-e pénze, mire egy Visa kártyát lengetett meg az orrom előtt. Az apjáé, Rolfé volt. A legközelebbi bankautomatához mentünk és kiürítettük a számlát. Irene először habozott, de amikor elmagyaráztam neki, hogy az életem függ ettől, beadta a derekát. Harmincegyezer korona. Elmentünk az Olympenbe, ettünk, ittunk, azután vettem néhány gramm speedet és hazamentünk a Bispegatára. Irene elmesélte, hogy összeveszett az anyjával, és ott maradt éjszakára. Másnap magammal vittem a pályaudvarhoz. Tutu a motorkerékpárján feszített bőrdzsekijében, amelynek a hátán egy farkaspofa vicsorgott. Koponyájára kötött kalózkendője, két oldalt hosszan lefutó bajusza
és a nyakán elővillanó tetoválások ellenére is úgy festett, mint valami kicseszett pincérfiú. Már épp le akart ugrani a motorról, hogy utánam rohanjon, amikor rájött, hogy egyenesen felé tartok. Megadtam neki a húszezer koronát, amivel tartoztam, plusz ötezret a kamatra, és köszönetét mondtam a nyári kölcsönért. Reméltem, hogy újra tiszta lappal indulhatunk. Tutu felhívta Odint, de közben le sem vette a szemét Irenéről. Láttam rajta, mit akar. Irenére pillantottam. Sápadt volt. A szegény, szép kis Irene. – Odin azt mondja, hogy ötezerrel t-ttöbbet akar – mondta Tutu. – Ha nem vagy hajlandó, meg kell v-v-ve-ve-ve... – Meg kell verned – fejeztem be helyette. – Most azonnal – bólogatott Tutu. – Rendben, eladok nektek ma két köteget. – Előbb ki kell f-f-fizetned. – Ne csináld már, két óra alatt meglesz. Tutu rám bámult. Irene felé intett, aki a pályaudvar lépcsőjénél várt. – És mi van v-v-vele? – Segít nekem. – A lányok nem jó d-d-dílerek. Ő is használó? – Még nem – feleltem. – T-t-tolvaj – húzta száját fogatlan vigyorra Tutu. Leszámoltam neki a pénzt. Az utolsó koronákat. Mindig az utolsó volt. Az utolsó csepp vérem. Egy héttel később az Elm Street Rock Café előtt egy srác torpant meg előttem és Irene előtt. – Hé, Irene, ez itt Oleg – mondtam és leugrottam a pad széléről. – Oleg, ez itt a húgom, Irene. Miközben átöleltem, felemelte a fejét és a vállam felett Irenére bámult. És a farmerdzsekin keresztül is éreztem, hogy a szíve hevesebben kezd kalapálni. Berntsen nyomozó lába az asztalon pihent. A füléhez nyomta a telefonkagylót. A romerikei körzethez tartozó lillestrømi kapitányságot hívta, és Roy Lunderként mutatkozott be a Kripos laborjából. A nyomozó, akivel beszélt, az imént erősítette meg, hogy a gyanús anyagot – feltehetőleg heroint – tartalmazó zacskó hozzájuk került a repülőtérről. Most pedig, ahogy az az összes, országszerte lefoglalt gyanús anyag esetében történt, a Kripos Brynön lévő laboratóriumába küldik vizsgálatra. A Kripos autója hetente egyszer körbejárja
Østland rendőrségi körzeteit és begyűjti ezeket a bizonyítékokat. A többi körzetből futárral küldik be az anyagokat. – Értem – mondta Berntsen és a Roy Lunder nevét viselő hamis Kripos-igazolvánnyal játszott. – Egyébként is Lillestrømbe kell mennem, úgyhogy elhoznám a zacskót Brynre. A jelentős mennyiségre való tekintettel szeretnénk azonnal megvizsgálni. Nagyszerű, akkor holnap reggel találkozunk. Letette a kagylót és kibámult az ablakon. A Bjørvika körül épülő új városrészt nézte, amely lassan az ég felé tört. Végigvette az összes apró részletet: a csavarok és anyák méreteit, a habarcs minőségét, az ablaktáblák rugalmasságát, mindent, aminek stimmelnie kell ahhoz, hogy az egész működjön. Azután mély elégedettség öntötte el. Mert így volt. A város működött.
Kilencedik fejezet A fenyőfák hosszú, karcsú lábai eltűntek a zöld ruhák alatt, amelyek elmosódott délutáni árnyékot szórtak a ház előtti kavicsos udvarra. Harry a feljáró tetején állt, az izzadságot törölgette a homlokáról a Holmendammen meredek emelkedői után, és a sötét házat szemlélte. A feketére pácolt, súlyos gerendák szilárdságot, biztonságot sugalltak, és védelmet ígértek a természet és a szörnyek ellen. De mégsem bizonyultak elégnek. A szomszédságban nagy, nem túl elegáns villák emelkedtek, amelyeket folyamatosan bővítettek és újítgattak. Øystein, akit az Ø takart a névjegyzékben, azt mondta, hogy a tömör gerendákból épített házak a jómódú polgárság vágyódását szimbolizálják a természetes, az egyszerű és az egészséges után. Ám a házra pillantva Harrynak csak egy sorozatgyilkos jutott eszébe és annak egy család ellen irányuló beteges, perverz ostroma. A nő mégis úgy döntött, hogy megtartja a villát. Harry felsétált az ajtóhoz és becsengetett. Súlyos léptek hangzottak fel odabentről, Harry pedig hirtelen belátta, hogy mégiscsak telefonálnia kellett volna, mielőtt idejön. Kinyílt az ajtó. Az előtte álló férfinak hosszú, szőke frufruja volt. Az a fajta frufru, amely egyeseknek fiatalon, amikor még dús, kétségtelenül jól is áll, s ezért felnőtt éveikre is átmentik abban a reményben, hogy a kissé hervatagabb változata is eléri majd ugyanazt a hatást. A férfi frissen vasalt, világoskék inget viselt, azt a típust, amelyet Harry feltételezése szerint már ifjúkorában is előszeretettel hordott. – Igen? – kérdezte a férfi nyílt és barátságos arckifejezéssel. A szeme úgy csillogott, mintha világéletében mással sem találkozott volna, csak kedves gesztusokkal. Az ing mellzsebére egy apró pólójátékost hímeztek. Harry érezte, hogy kiszárad a torka. Gyors pillantást vetett a csengő alatti névtáblára. Rakel Fauke.
Ennek ellenére ez a jóképű, szelíd arcú férfi áll a küszöbön és úgy markolja a kilincset, mintha az övé lenne a ház. Harry tudta, hogy több lehetősége is van a frappáns nyitásra, végül mégis e mellett döntött: – Maga kicsoda? Az előtte álló férfi azt az arckifejezést öltötte fel, amellyel Harry soha nem tudott mit kezdeni. A homlokát ráncolta és ezzel egy időben mosolygott. A fölényben lévő elnéző nyájassága a hátrányban lévő pimaszságával szemben. – Miután maga van odakint, én meg idebent, talán megfelelőbb lenne, ha előbb maga árulná el, hogy kicsoda. És hogy mit óhajt. – Ahogy akarja – felelte Harry és hangosan ásított. Ezt persze a jetlag számlájára is írhatta volna. – Azért jöttem, hogy a névtáblán szereplő hölggyel beszéljek. – És honnan jött? – A Jehova tanúitól – pillantott Harry az órájára. A férfi pillantása automatikusan elfordult Harryról, hogy megkeresse a szokványos kettősfogat másik tagját. – Harrynak hívnak és Hongkongból jöttem. Hol van Rakel? A másik szemöldöke a magasba szökött. – Az a Harry? – Miután a keresztnevem az utóbbi ötven év legkevésbé trendi nevei közé tartozik, attól tartok, hogy igen. A férfi lassan bólogatva, egy félmosollyal az arcán tanulmányozta Harryt, úgy, mintha az agya épp információk sorát pergetné le számára az előtte álló személyről. De halvány jelét sem adta annak, hogy odébb akarna állni az ajtónyílásból vagy válaszolni óhajtana Harry kérdésére. – Nos? – kérdezte Harry és a másik lábára helyezte a testsúlyát. – Megmondom neki, hogy itt járt. Harry lába villámgyorsan reagált. Cipője orrát automatikusan megemelte, hogy az ajtó a talpának ütközzön és ne a puha bőrhöz. Új szakmájában ehhez hasonló ismeretekkel is gazdagodott. A másik előbb Harry lábára nézett, majd az arcába pillantott. Az elnéző nyájasságnak nyoma sem volt. Mondani akart valamit. Világosan Harry tudtára adni a véleményét. Ő azonban tisztában volt vele, hogy azonnal meggondolja magát, amint a szemébe néz. Ahogy a többiek is mind meggondolták magukat. – Arra kér... – kezdte a férfi. Megtorpant. Pislogott. Harry várt. A zavarra, a habozásra, a visszavonulásra. A következő pislogásra. A férfi megköszörülte a torkát. – Nincs itthon. Harry nem mozdult. A csend neki dolgozott. Két másodperc. Három.
– Én... öhm, nem tudom, mikor jön vissza. Harry arca meg sem rezdült, mialatt a másik vonásai újra és újra átrendeződtek, ahogy kétségbeesetten kutatott egy olyan arckifejezés után, amely mögé elrejtőzhet. Végül amellett döntött, amellyel indított is: a barátságos mosoly. – Engem Hans Christiannak hívnak. Öhm... sajnálom, hogy ilyen elutasító voltam, de az üggyel kapcsolatban a lehető legkülönösebb érdeklődők bukkannak fel. Rakel számára most az a legfontosabb, hogy egy kis nyugalma legyen. Én vagyok az ügyvédje. – Rakelé? – Az övé és Olegé. Bejön? Harry biccentett. A nappali asztalán papírhalmok tornyosultak. Harry közelebb lépett. Az ügy dokumentumai voltak. Jelentések. A tornyok magassága hosszú és alapos kutatást feltételezett. – Megkérdezhetem, hogy miért jött? – érdeklődött Hans Christian. Harry lapozott. DNS-tesztek. Tanúvallomások. – És maga? – Hogyan? – Maga mit keres itt? Nincs saját irodája, ahol felkészülhet a védelemre? – Rakel is részt akar venni a dologban, hiszen ő maga is jogász. Jól tudom, hogy ki maga és hogy nagyon közel állt Rakelhez és Oleghez, de... – És maga milyen közel áll hozzájuk? – Én? – Igen. Úgy beszél, mintha mind a kettőjük fölött átvette volna a gyámságot. Harry hallotta az éles felhangot saját hangjában és tudta, hogy elárulta magát. Látta, milyen elképedve bámul rá a másik. És azzal is tisztában volt, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás. – Rakel és én régi barátok vagyunk – mondta Hans Christian. – Itt nőttem fel a környéken, együtt tanultunk a jogi egyetemen és... igen. Amikor az ember élete legjobb éveit együtt tölti valakivel, szoros kapcsolat alakul ki közöttük. Harry bólintott. Tudta, hogy tartania kellene a száját, mert minden további kijelentéssel csak ront a helyzeten. – Hm. Különös, hogy amíg együtt voltam Rakellel, a maguk szoros kapcsolata ellenére soha nem találkoztunk és egy szót sem hallottam magáról.
Hans Christiannak nem volt ideje válaszolni. Kinyílt az ajtó. És a küszöbön ott állt ő. Harry érezte, ahogy egy kéz marokra fogja a szívét és megfacsarja. Ugyanaz a karcsú, sudár alak. Ugyanaz a szív formájú arc a meleg, barna szempárral és a kissé széles szájjal, amely olyan szívesen nevetett. A haja is ugyanolyan hosszú, de a feketesége egy gondolatnyit talán megfakult. A pillantása azonban megváltozott. Ez egy űzött vad felajzott, riadt tekintete volt. Ám amikor Harryra esett a pillantása, valami mintha visszatért volna abból, ami ő valójában volt. Abból, ami ők voltak. – Harry! – mondta Rakel. És a hangjával visszatért a többi is, visszatért minden. Két hosszú lépés, és már magához is szorította a nőt. A haja illata. Az ujjai a gerincén. Rakel eresztette el először. Harry hátralépett és nézte őt. – Jól nézel ki – mondta Rakel. – Köszönöm, te is. – Hazudós. – Gyors mosoly villant fel az ajkán, de a szemében már könnyek csillogtak. Így álltak egy ideig. Harry engedte, hadd nézze őt, hagyta, hogy megbarátkozzon három évvel idősebb arcával és az új sebhellyel. – Harry – ismételte meg Rakel, oldalra hajtotta a fejét és nevetni kezdett. Az első könnycsepp remegve kapaszkodott szempilláján, majd lepottyant és halvány csíkot hagyott maga után sápadt bőrén. Valahol a szobában egy férfi, aki egy kis pólójátékost viselt az ingén, megköszörülte a torkát, és hadart valamit egy megbeszélésről, amelyre oda kell érnie. Egyedül maradtak. Mialatt Rakel kávét főzött, Harry látta, ahogy a pillantása a fémujjára siklik, de egyikük sem kommentálta a dolgot. Kimondatlan megállapodás volt közöttük, hogy soha nem említik a Hóembert. Helyette Harry leült a konyhaasztalhoz és az új, hongkongi életéről mesélt. Elmesélte, amit elmesélhetett. És amit el akart mesélni. Hogy az „adóstanácsadói” munka, amelyet Herman Kluit megbízásából végez, abból áll, hogy felkeresi Kluit azon adósait, akik késésben vannak a törlesztéssel, és barátságosan emlékezteti őket a határidő túllépésére. A tanácsadás pedig röviden abban merül ki, hogy a lelkükre köti, hogy amilyen gyorsan csak lehet, rendezzék a dolgot. Azt is hozzátette, hogy a legfontosabb és voltaképpen egyetlen dolog, amely alkalmassá teszi a feladatra, az százkilencvenhárom centiméteres magassága, széles válla, véreres szeme és újonnan szerzett sebhelye. – Barátságos és professzionális. Öltöny, nyakkendő, hongkongi, tajvani, sanghaji multinacionális vállalatok. Szállodai szobák, szobaszervizzel. Kellemes irodaépület. Civilizált, svájci magánszámla, még ha egy kis kínai csavarral is. Nyugati kézfogás és udvariassági formulák, valamint ázsiai mosoly. Rendszerint már a következő napon fizetnek. Herman Kluit mindenesetre elégedett. Megértjük egymást. Rakel töltött mindkettőjüknek, és ő is leült. Nagy levegőt vett.
– A hágai nemzetközi bíróság amszterdami irodájában kaptam állást. Azt hittem, ha elmegyünk ebből a házból, a városból, a ránk irányuló figyelemből... Tőlem, gondolta Harry. – ...az emlékektől, akkor minden jobb lesz majd. És egy ideig így is tűnt. De aztán elkezdődött. Eleinte csak értelmetlen dühkitörések voltak. Oleg gyermekként soha nem emelte fel a hangját. Mogorva volt, igen, de soha... soha nem volt ilyen. Azt üvöltötte az arcomba, hogy tönkretettem az életét azzal, hogy elhoztam Oslóból. Azért mondta ezt, mert pontosan tudta, hogy ez ellen úgysem tudok védekezni. És amikor sírni kezdtem, ő is elsírta magát. Azután azt kérdezgette, hogy miért zavartalak el téged, miért toltalak félre, hiszen te mentettél meg bennünket attól... attól a... Harry intett, hogy nem kell kimondania a nevet. – Azután egyre később kezdett hazajárni. Azt mondta, hogy a barátaival találkozik, de én soha nem láttam ezeket a barátokat. Egy nap aztán bevallotta, hogy a Leidseplein egyik coffee shopjában volt és hasist szívott. – A turisták között? – Igen. Arra gondoltam, hogy talán ez is csak az amsterdami életérzés része, ennek ellenére megijedtem. Az apja... de hát tudod. Harry bólintott. Oleg felsőosztálybeli orosz családja az apai ágról. Mámor, dühöngés és depresszió. Dosztojevszkij országa. – Sokat ücsörgött egyedül a szobájában zenét hallgatva. Súlyos, komor dolgokat. De te is ismered ezeket az együtteseket... – Harry újra csak bólintott. – De a te lemezeidet is. Frank Zappa. Miles Davis. Supergrass. Neil Young. Supersilent. A nevek olyan gyorsan és könnyedén záporoztak, hogy Harry arra gyanakodott, Rakel talán titokban maga is hallgatta ezeket az albumokat. – Aztán egy nap, porszívózás közben két tablettát találtam a szobájában, amelyeken smiley-k voltak. – Ecstasy? Rakel bólintott. – Két hónappal később megpályáztam egy állást az állami ügyészségnél, és visszaköltöztünk ide. – A biztonságos, ártalmatlan Oslóba. Rakel megvonta a vállát. – Környezetváltozásra volt szüksége. Újrakezdésre. És kezdetben be is vált. Oleg nem az a típus, akinek sok barátja van, de újra találkozgatni kezdett néhánnyal a régiek közül és az iskolával is jól boldogult egészen addig, amíg... – A hangja hirtelen elcsuklott. Harry várt. Rakel ivott egy korty kávét, azután összeszedte magát. – Hirtelen kezdett napokra eltünedezni. Nem tudtam, mit tehetnék. Azt csinált, amit akart. Hívtam a rendőrséget,
kérdeztem pszichológusokat, szociológusokat. Még nem volt nagykorú, mégsem tehetett senki semmit addig, amíg rá nem sikerül bizonyítani, hogy drogozik vagy törvénysértést követett el. Olyan tehetetlennek éreztem magam. Én! Aki mindig azt gondoltam, hogy tulajdonképpen a szülőkön múlik, ha valami félresiklik. Hiszen azelőtt én voltam az, akinél mindig kéznél volt valami megoldás, amikor más gyerekekről azt hallottam, hogy kisiklottak. Ne légy fásult, ne fojts el semmit, cselekedj! Harry a nő kezét nézte, amely az övé mellett pihent az asztalon. A kecses ujjakat. A finom ereket a sápadt kézfejen, amely ilyenkor, ősz elején rendszerint napbarnított volt. De nem engedett a késztetésnek, hogy rásimítsa a saját kezét. Valami útban volt. Oleg. Rakel felsóhajtott: – Minden áldott este lementem a városközpontba, és megpróbáltam megkeresni. Végül megtaláltam. A Tollbugata egyik sarkán állt, és örült, amikor megpillantott. Azt mondta, hogy boldog. Hogy dolgozik, és együtt lakik néhány barátjával. Hogy szabadságra van szüksége és ne kérdezősködjek. Hogy ez az ő verziója a „kirepülésre”, amelyet a többi kerületi fiatal a világ körbevitorlázásával valósít meg. Ő inkább Oslo központjában akar vitorlázni. – Mi volt rajta? – Ezt hogy érted? – Semmi. Folytasd csak. – Azt mondta, hogy hamarosan hazajön majd. És hogy befejezi a gimnáziumot. Megbeszéltük, hogy vasárnap eljön ebédre. – És eljött? – Igen. És miután újra távozott, felfedeztem, hogy ellopta a hálószobámból az ékszeres dobozomat. – Rakel hosszú, remegő lélegzetet vett. – Az a gyűrű is a dobozban volt, amit a Vestkanttorgeten vettél nekem. – A Vestkanttorgeten? – Igen, a bolhapiacon. Nem emlékszel? Harry agya villámgyorsan tekercselt visszafelé. A hatalmas, üres területek mellett, melyeket az alkohol egyszerűen felzabált, ott volt az öntudatlanság néhány fekete mezője és pár fehér kocka, amelyeket szándékosan szorított félre. De színekkel és kontúrokkal teli fejezetek is felcsillantak közöttük. Mint az a nap, amikor a város nyugati részében lévő bolhapiacon sétáltak. Oleg is velük volt? Igen, biztosan ott volt ő is. Természetesen. A kép. Az önkioldó. Az őszi avar. Vagy az egy másik nap volt? Standról standra bóklásztak. Régi játékszerek, étkészletek, rozsdarágta szivardobozok, bakelitlemezek borítóval és anélkül, öngyújtók. És egy aranyozott gyűrű. Olyan magányosnak tűnt a sok limlom között. Harry megvette és Rakel ujjára húzta. Hogy új otthont adjon neki, mondta. Vagy valami ilyesmit. Valami butaságot, amiről tudta, hogy a nő bátortalan szerelmi vallomásnak tekinti majd. És talán pontosan az is volt, mindenesetre mindketten nevettek. Magán a mozdulaton, a gyűrűn, azon, hogy mindketten tisztában voltak azzal, hogy a másik tudja. És a pillanat tökéletességén. Mert mindaz, amit akartak és mégsem
akartak, ott rejtőzött abban a kopott, filléres gyűrűben. Az ígéret, hogy olyan őszintén és olyan sokáig szeretik majd egymást, ameddig csak lehet, és továbbállnak, ha ez a szerelem egyszer mégis kihunyna. Amikor Rakel végül elment, annak természetesen más okai voltak. Jobb okai. De, ahogy Harry megállapította, a kis bizsu gyűrűt megőrizte, a ládikába rejtette a többi ékszer közé, amelyeket osztrák édesanyja után örökölt. – Kimegyünk egy kicsit, amíg még süt a nap? – kérdezte Rakel. – Igen – felelte Harry és viszonozta a nő mosolyát. – Menjünk. Felfelé indultak az úton, amely egészen a hegy csúcsáig kanyargott. Az őszi lombok olyan vörösek voltak, mintha lángokban állnának. A fjord felszínén játszó fények olvadt fémmé változtatták a vizet. Harryt azonban most is az alattuk elterülő város, az emberi kéz alkotása nyűgözte le. Mint egy hangyaboly. A házak, a parkok, az utak, a daruk, a hajók a kikötőben, az éppen életre kelő fények pislákolása. Az úton lévő autók és vonatok. Azon dolgok zsongása, melyeket az ember hozott létre. És a kérdés, amelyet csupán az engedhet meg magának, akinek elég ideje van arra, hogy egy kevés szünetet tartson és megfigyelje a szorgos hangyabolyt: Miért? – Békéről és nyugalomról álmodom – mondta Rakel. – Csak erről. És mi a helyzet veled? Te miről álmodsz? Harry megvonta a vállát. – Hogy egy szűk folyosón vagyok, azután jön egy lavina és betemet. – Ó, jaj. – Nos. Tudod, a jó öreg klausztrofóbiám. – Gyakran álmodunk olyasmiről, amitől félünk, de amire egyszerre vágyunk is. Hogy eltűnünk, hogy betemetnek. Valamilyen módon biztonságot is ad, nem gondolod? Harry még mélyebbre dugta a kezét a zsebében. – Ennél egyszerűbb a magyarázat. Három évvel ezelőtt betemetett egy lavina. – Ezek szerint nem sikerült megszabadulnod a kísérteteidtől, hiába menekültél egészen Hongkongig? – De igen – felelte Harry. – Az utazás valamennyire megritkította a sorokat. – Valóban? – Igen. Tényleg képesek vagyunk magunk mögött hagyni dolgokat, Rakel. Az a trükkje az egésznek, hogy olyan hosszan és figyelmesen kell őket nézni, hogy végül rájöjj, hogy pontosan azok. – Kísértetek. Halott, tehetetlen kísértetek. – Úgy mondta Rakel olyan hangsúllyal, amelyből Harry megértette, hogy nincs igazán ínyére ez a téma. – És van valami nő az életedben? – A kérdés túlságosan könnyednek hatott ahhoz, hogy Harry képes legyen hinni a könnyedségében.
– Nos… – Mesélj csak! Rakel napszemüveget viselt, ezért Harry nem tudta megítélni, mennyit is akar valójában hallani. Arra gondolt, hogy az információért cserébe majd ő is kielégítheti a kíváncsiságát Rakel vonatkozásában. Amennyiben tényleg hallani akarja. – Kínai volt. – Volt? Meghalt? – Rakel játékosan elmosolyodott. Harrynak úgy tűnt, elviseli a teljes igazságot. Bár jobban örült volna, ha egy kissé tapintatosabb. – Egy sanghaji üzletasszony. A guanxiját, vagyis a hasznos kapcsolatai hálózatát ápolja. Továbbá a dúsgazdag, idős, kínai férjét. És – amikor úgy alakul – engem is. – Más szóval kihasználod a gondoskodó természetét? – Bár ezt mondhatnám. – Ó? – Meglehetősen speciális követelései vannak a hol és a mikor tekintetében. A hogyanról nem is beszélve. Például imádja... – Elég – szakította félbe Rakel. Harry szája kaján mosolyra húzódott. – Hiszen tudod, hogy azok a nők a gyengéim, akik tudják, mit akarnak. – Mondtam már, hogy elég. – Oké, vettem. Szótlanul haladtak tovább. Harry végül nem bírta tovább, és feltette az őt kínzó kérdést: – És mi a helyzet ezzel a Hans Christiannal? – Hans Christian Simonsen? Ő Oleg ügyvédje. – Soha nem hallottam róla, egyetlen gyilkossági ügy kapcsán sem. – Erről a környékről származik. Évfolyamtársak voltunk a jogi karon. Ő ajánlotta fel a segítségét. – Hm. Úgy. Rakel elnevette magát. – Emlékszem, az egyetem alatt egyszer vagy kétszer elhívott szórakozni. El akart rángatni egy swing tanfolyamra.
– Egek. A kacagás még hangosabb lett. Ó, te jó ég, mennyire vágyott erre a nevetésre. Rakel oldalba bökte: – Hiszen tudod, hogy azok a férfiak a gyengéim, akik tudják, mit akarnak. – Na, persze – mondta Harry. – És tettek érted valaha bármit? Rakel nem válaszolt. Nem volt rá szükség. Helyette összehúzta két fekete szemöldökét, amitől láthatóvá vált a ránc, amelyet mindig elsimított mutatóujjával, ha észrevette. – Olykor fontosabb, hogy elkötelezett jogászod legyen, mint valaki, akinek olyan sok tapasztalata van, hogy előre tudja az eredményt. – Hm. Úgy érted, olyan, aki tudja, hogy ez az ügy elveszett. – Vagyis szerinted a kiszolgált, vén csatalovak egyikét kellene felfogadnom? – Nos, a legjobbak elég elkötelezettek is. – Harry, ez csupán egy kicsi, jelentéktelen droggyilkosság. A legjobbak mind nagyjelentőségű és fontos ügyekkel vannak elfoglalva. – És mit mesélt Oleg ennek az elkötelezett ügyvédnek a történtekről? Rakel felsóhajtott. – Hogy nem emlékszik semmire. Ezenkívül semmit sem hajlandó mondani. – És erre akarjátok felépíteni a védelmét? – Figyelj, Hans Christian kitűnő ügyvéd a maga területén, és pontosan tudja, mivel áll szemben. A legjobbaktól kap tanácsokat, és tényleg éjt nappallá téve dolgozik. – Más szóval kihasználod a gondoskodó természetét? Rakel ez alkalommal nem nevetett. – Anya vagyok. Ez ennyire egyszerű. Kész vagyok bármit megtenni. Az erdő szélén megálltak és a vastag fenyőrönkökre telepedtek. A nap úgy ereszkedett le a fák csúcsai mögé, mint egy elnyűtt léggömb a nemzeti ünnep végén. – Azt már tudom, hogy miért jöttél – mondta Rakel. – De mi a szándékod pontosan? – Ki akarom deríteni, hogy Oleg bűnössége valóban minden kétségen felül áll-e. – Mert? Harry vállat vont. – Mert nyomozó vagyok. Mert mi így építettük fel a magunk hangyabolyát. Senkit sem ítélhetnek el, amíg nem bizonyosodunk meg a bűnösségéről. – És nem vagy biztos benne?
– Nem, nem vagyok biztos. – És csak ezért vagy itt? A fenyőfák árnyéka lassan föléjük kúszott. Harry megborzongott vászonöltönyében. A belső termosztátja láthatólag még nem állt át az 59,9-es északi szélességi fokra. – Furcsa – felelte. – De mindabból az időből, amit együtt töltöttünk, csak különálló pillanatokat tudok felidézni. Úgy emlékszem rá, mintha egy képet néznék. Ahogy a képen vagyunk. Még ha tudom is, hogy ez nem igaz. – Rakelre pillantott, aki az állát a tenyerébe támasztotta. A nap megcsillant hunyorgó szemében. – De talán épp ezért készítünk képeket – tette hozzá gyorsan Harry. – Hogy hamis bizonyítékokat teremtsünk, amelyekkel alátámaszthatjuk a hibás feltevést, hogy boldogok vagyunk. Mert az a gondolat, hogy még a múltban sem voltunk boldogok, elviselhetetlen. A szülők ráparancsolnak a gyerekekre, hogy mosolyogjanak a képeken, s ezzel tulajdonképpen hazugságra veszik rá őket. Ezért aztán mosolygunk, eljátsszuk, hogy minden rendben van, hogy boldogok vagyunk. Oleg azonban soha nem tudott mosolyogni, amikor valójában nem akart. Nem tudott hazudni, egyszerűn nincs meg benne ez a képesség. – Harry visszafordult a nap felé és még látta, ahogy az utolsó sugarak kinyújtóznak a hegygerincen lévő fenyők csúcsai között. – Találtam egy képet hármunkról a Valle Hovinon lévő öltözőszekrényében. És tudod mit, Rakel? Azon a fotón nevet. Harry a fenyőfákra fókuszált. Úgy tűnt, mintha a színeket hirtelen kiszippantották volna belőlük, és a sziluettjük immár fekete egyenruhába öltözött, masírozó gárdisták alakját öltötte volna a távolban. Azután érezte, hogy a nő odahajol hozzá, kezét a karja alá dugja, fejét a vállára hajtja. Harry mélyen beszívta a haja illatát és érezte, ahogy az arca melege átsüt az öltöny anyagán. – Nekem nincs szükségem képekre, hogy emlékezzem arra, milyen boldogok voltunk, Harry. – Hm. – Talán megtanult hazudni. Mindannyiunkkal ez történik. Harry bólintott. Egy fuvallat megremegtette. Ő mikor tanult meg hazudni? Amikor Søs arról faggatta, hogy a mama figyeli-e őket az égből? Már olyan korán megtanulta volna? Emiatt mondta az imént olyan könnyen, hogy nem biztos Oleg bűnösségében? Oleg elveszett ártatlansága nem abban állt, hogy megtanult hazudni, nem is abban, hogy megtanult heroint beadni magának vagy ellopni az anyja ékszereit, hanem abban, hogy megtanulta, hogyan lehet kockázatmentesen és hatékonyan eladni egy anyagot, amely felzabálja a lelket, elpusztítja a testet, és a vásárlóját a függőség jeges, csöpögő poklába taszítja. És ha nem is bűnös Gusto meggyilkolásában, másban mégiscsak az. Ő ültette fel őket a repülőgépre. Dubajba. Fly Emirates. Dubaj az Egyesült Arab Emírségek második legnagyobb városa. Nem voltak arabok, akik a violint árulták, csak Arsenal-mezes dílerek. A trikókat az instrukciókkal együtt kapták, amelyek arra vonatkoztak, hogyan is a legpraktikusabb kábítószert árulni: egy ember a pénzért felel, egy a drogért. Egy szembeötlő, de mégis megszokott mez, amely jelzi, mit árulnak és melyik szervezethez tartoznak. Nem a szokásos, kérészéletű bandák egyike volt, amelyek folyton a saját mohóságuk, ostobaságuk, hanyagságuk és agyatlan vakmerőségük
áldozatául esnek. Egy szervezet, amely nem vállalt szükségtelen kockázatot, a háttérben maradt, és mégis úgy tűnt, hogy ennek ellenére monopol helyzetben van a narkósok új kedvencét illetően. És Oleg egy volt közülük. Harry nem sokat konyított a labdarúgáshoz, abban viszont egészen biztos volt, hogy van Persie és Fábregas az Arsenalban játszottak. Mint ahogy abban is, hogy egy Tottenhamdrukker soha az életben nem viselne Arsenal-mezt, hacsak nincs valami különös oka rá. Hát, ennyi mindent sikerült Olegnek elsajátítania. Jó oka volt annak, hogy Oleg sem vele, sem a rendőrséggel nem akart szóba állni. Olyasvalakinek vagy valaminek dolgozott, amelyről senki nem tudta, mi is valójában, de mégis mindenkit hallgatásra tudott bírni. Harrynak ezen a ponton kell hozzáfognia. Rakel sírva fakadt és Harry vállgödrébe fúrta az arcát. Könnyei átmelegítették a bőrét, az inge alá csorogtak, át a mellkasa, a szíve fölött. Hamar rájuk sötétedett. Szergej az ágyon feküdt és a plafont bámulta. A másodpercek múltak, egyik a másik után. Ez volt a legrosszabb: a várakozás. És még csak azt sem tudta biztosan, hogy valóban megtörténik-e majd. Hogy szükséges lesz-e. Rosszul aludt. Rosszakat álmodott. Tudni akarta végre. Ezért aztán felhívta Andrejt és megkérte, hadd beszéljen a bácsikájával. Andrej azonban azt válaszolta, hogy az atamán nem elérhető. Csak ennyit, se többet, se kevesebbet. Mindig ez volt a nagybátyjával. Igaz, Szergej sokáig még csak a létezéséről sem tudott. Csak akkor lépett be az életébe, amikor a bácsikája – pontosabban az örmény strómanja – hirtelen felbukkant és mindent elrendezett. Mindazonáltal az is szembetűnő volt, hogy a család többi tagja milyen keveset tudott a rokonról. Szergejnek annyit sikerült összeszednie, hogy a bácsikája valahonnan nyugatról jött, és az ötvenes években házasodott be a családjukba. Egyesek azt állították, hogy Litvániából, egy tehetős kulák családból származott, s mivel e réteget, a nagygazdákat, Sztálin szorgalmasan deportálta, a családját Szibériába telepítették. Mások szerint a Jehova Tanúi egy kisebb csoportjának leszármazottja volt, akiket 1951-ben Moldáviába deportáltak. Egy idős nagynéni azt mesélte, hogy bár a bácsikája művelt, nyelveket beszélő, világlátott ember volt, minden további nélkül alkalmazkodott az ő egyszerű életvitelükhöz, sőt olyan mértékben azonosult a régi, szibériai urka tradíciókkal, mintha maga is ebben nőtt volna fel. És gyaníthatóan éppen az alkalmazkodási képességének és nyilvánvaló üzleti érzékének köszönhette, hogy az urkák rövid időn belül vezetőjükké fogadták. Hamarosan Dél-Szibéria legjövedelmezőbb csempészhálózatának a feje lett. A nyolcvanas években a nagybácsi üzlete akkorára nőtt, hogy a hatóság minden kenőpénz ellenére sem tudta többé félrefordítani a fejét. Mialatt a Szovjetunió lassan összeomlott, a rendőrség egy nap olyan brutalitással csapott le rájuk, hogy az inkább emlékeztetett villámháborúra, mint razziára. Legalábbis az egyik szomszédjuk így emlékezett az eseményekre. Az első hírek szerint a bácsikáját meggyilkolták. Állítólag hátba lőtték, majd a rendőrség, a megtorlástól való félelmében titokban a Léna folyóba dobatta a holttestét. Az egyik rendőr ellopta a rugós kését, de nem tudta megállni, hogy ne dicsekedjen el vele. A nagybácsi azonban egy évvel később életjelet adott magáról. Franciaországban rejtőzött, és csak annyit akart tudni, hogy a felesége terhes-e.
Az asszony nem várt gyermeket. Tagilban ezután hosszú éveken keresztül semmit sem hallottak róla. Egészen a felesége haláláig. Akkor eljött a temetésre, mesélte Szergej apja. Az utolsó fillérig ő fizette a drága ortodox szertartást és az asszony szűkölködő családját is kisegítette anyagilag. Szergej apja nem tartozott közéjük, a nagybácsi mégis vele tárgyalt, amikor áttekintést akart kapni arról, kik maradtak felesége tagili rokonságából. Ekkor figyelt fel unokaöccsére, a kis Szergejre. Másnap reggelre a nagybácsi újra eltűnt, épp olyan titokzatosan és megmagyarázhatatlanul, ahogy felbukkant. Múltak az évek, Szergej kamasz lett, majd felnőtt. A legtöbben abban a hitben voltak, hogy a bácsikája – aki már akkor sem volt túl fiatal, amikor annak idején Szibériába költözött – időközben már biztosan a föld alá került. Aztán amikor Szergejt hasiscsempészésért lecsukták, hirtelen egy férfi bukkant fel, egy örmény, aki a bácsikája megbízottjaként mutatkozott be, elrendezte a dolgokat Szergej körül és átadta neki a nagybátyja meghívását Norvégiába. Szergej az órára pillantott, és megállapította, hogy pontosan tizenkét perc telt el azóta, hogy utoljára ránézett. Behunyta a szemét és megpróbálta maga elé képzelni a férfit. A rendőrt. Volt még egy érdekes momentum a bácsikája állítólagos halálával kapcsolatban. A rendőrre, aki ellopta a kését, röviddel azután a tajga közepén bukkantak rá. Legalábbis arra, amit a medvék hagytak belőle. Mind odakint, mind odabent egészen sötét volt már, amikor a telefon megszólalt. Andrej volt az.
Tizedik fejezet Tord Schultz kinyitotta a háza ajtaját, belebámult a sötétbe és egy ideig a csöndet hallgatta. Azután anélkül, hogy felkapcsolta volna a villanyt, leült a kanapéra és a soron következő repülőgép fenyegető dübörgését várta. Elengedték. Egy férfi, aki főnyomozóként mutatkozott be, bejött a cellájába, leguggolt elé és azt kérdezte, hogy mi az ördögért rejtett burgonyalisztet a kerekes bőröndbe. – Burgonyalisztet? – A Kripos laborjának technikusai ezt állítják. Tord Schultz újra megismételte, amit a letartóztatásakor is hajtogatott. A vészforgatókönyvet, amely szerint fogalma sincs róla, hogy került oda a csomag, vagy hogy mi van benne. – Hazudik – mondta neki a főnyomozó. – Szemmel fogjuk tartani magát. Azután kitárta a cella ajtaját és egy biccentéssel jelezte, hogy elmehet. Tord összerezzent, amikor az éles hang a hűvös szoba sötétjébe hasított. Felállt, és eltapogatózott a telefonig, amely az edzőpad melletti széken feküdt. A légiszolgálat vezetője volt, aki arról tájékoztatta Tordot, hogy a továbbiakban kizárólag belföldi utakra osztják be. Tord megkérdezte, miért. A főnöke azt válaszolta, vezetőségi döntés volt. – Gondolom, megérti, hogy a jelenlegi helyzetben nem oszthatjuk be külföldi járatokra. – Akkor miért nem helyeznek át rögtön földi szolgálatra?
– Nos… – Nos? – Ha felfüggesztjük és ennek kapcsán a letartóztatása valamilyen módon nyilvánosságra kerül, az azt sugallná, mintha nem bíznánk magában. Öhm... érti? – Ezek szerint bíznak bennem? A válasz rövid szünet után érkezett: – Nem igazán tenne jót a cég hírének, ha beismernénk, hogy az egyik pilótánkat kábítószer-csempészéssel gyanúsítjuk. Nem gondolja? Hát, hogyne. A légiszolgálat vezetőjének további mondandóját egy TU-154-es bömbölése nyelte el. Tord letette a kagylót. Visszatapogatózott a kanapéhoz és leült. Ujjával végigsimított a dohányzóasztal üveglapján. Rászáradt nyál és kokainmaradékok. És most? Egy ital vagy egy csík? Esetleg egy ital és egy csík? Felállt. A Tupoljev alacsonyan érkezett. A nappali tetőablakán át beeső fény megvilágította az egész helyiséget, Tord pedig egy hosszú pillanatra az ablakban felbukkanó tükörképére meredt. Azután újra sötét lett. De már látta. Felismerte visszanéző tükörmása tekintetében azt, ami a kollégái szemében is ott lesz majd. A megvetés, az ítélkezés és ami a legrosszabb: a szánalom. Belföldi járatok. Szemmel fogjuk tartani. I see you. Ha nem utazhat külföldre, értéktelenné válik a számukra. Akkor nem lesz több, mint egy kétségbeesett, eladósodott, kokainfüggő rizikófaktor. Egy nyomás alatt álló férfi a rendőrség reflektorainak fényében. Nem tudott sokat, de ahhoz épp eleget, hogy tönkretegye a jól kiépített és bejáratott infrastruktúrájukat. És semmi kétség afelől, hogy megteszik majd, amit kell. Tord Schultz a tarkójához emelte a kezét és halkan felnyögött. Nem arra született, hogy vadászgéppel repüljön. Légörvénybe került és fogalma sincs róla, hogyan nyerhetné vissza az irányítást a dolgok fölött. Csak ült és a szédült iramban pörgő, egyre közeledő földet bámulta. Nincs más választása. Csakis úgy élheti túl ezt az egészet, ha feláldozza a vadászrepülőt és kioldja a katapultot. Ki kell lőnie magát. Most. El kell mennie a rendőrségre, hogy beszéljen valakivel, aki elég magas beosztásban van. Valakivel, akiről biztosan lehet tudni, hogy nem szerepel a narkóligák kenőpénzlistáján. Egyenesen a vezetőséghez kell fordulnia. Igen, gondolta Tord Schultz. Kifújta a levegőt és érezte, ahogy az izmai, amelyeket eddig akaratlanul is megfeszített, kiengednek. Egyenesen a vezetőséghez kell fordulnia. De előbb jöjjön egy ital. És egy csík.
Harry a recepción ugyanattól a fiútól kapta meg a szobakulcsot. Megköszönte és hosszú léptekkel elindult felfelé a lépcsőn. Az Egertorget metrómegállótól a Leonig tartó sétája során egyetlen Arsenal-mezt sem látott. A 301-es szobához érve lassított. A folyosón két villanykörte is kiégett, így elég sötét volt ahhoz, hogy azonnal észrevegye az ajtó alól kiszűrődő fényt. A hongkongi villamosenergia-árak miatt Harry jó ideje felhagyott a norvégok rossz szokásával, és mindig lekapcsolta a villanyt, amikor elment otthonról. Persze lehet, hogy a takarítónő felejtette így a villanyt. Ez esetben viszont az ajtót is ő felejtette el bezárni. Harry jobb kezében a kulcsot szorongatva óvatosan meglökte az ajtót, amely magától kinyílt. Odabent a lámpa fényében egy magányos alakot pillantott meg. Az illető háttal állt neki és az ágyon heverő, nyitott bőrkoffer fölé hajolt. Amikor az ajtó tompa koppanással a falnak ütközött, az alak komótosan felegyenesedett. A férfi hosszúkás, ráncos arcából szelíd bernáthegyi szemek néztek Harryra. Magas volt, enyhén hajlott hátú, hosszú kabátot viselt, gyapjúpulóvert, nyakában pedig koszos, papi gallért. Hosszú, ápolatlan haja közül a legnagyobb fülek kandikáltak elő, amelyeket Harry valaha látott. A férfi legalább hetvenéves volt. Ennél különbözőbbek már nem is lehettek volna, Harrynak mégis az volt az első gondolata, hogy a saját tükörképét látja. – Mi a bánatot keres maga itt? – kérdezte Harry, aki továbbra sem mozdult a folyosóról. Rutin. – Miért, mit gondol? – felelte a férfi svédül. A hangja fiatalabb volt, mint az arca, ércesen zengett. Azzal a kiejtéssel beszélt, amelyet a svéd tánczenekarok és az újkeresztény prédikátorok valamilyen érthetetlen oknál fogva annyira kedvelnek. – Nos, betörtem, hogy megnézzem, van-e esetleg valami érték a szobában. – Mindkét kezét felemelte. A jobban egy univerzális adaptert, a balban pedig Philip Roth Amerikai pasztorál című művének puhakötéses kiadását szorongatta. – Hát, nem valami sok. – Azzal visszadobta a holmikat az ágyra. A kis bőrkofferre pislogott, majd kérdő pillantással Harryhoz fordult: – Még elektromos borotvája sincs? – A pokolba is... – Harry, mit sem törődve az elővigyázatossággal, belépett a szobába és lecsapta a koffer tetejét. – Nyugalom, fiam – mondta a férfi és csillapítólag felemelte a kezét. – Ne vegye magára. Maga még új ebben a műintézményben. – Az idős férfi Harry felé nyújtotta a kezét. – Isten hozta! Engem Catónak hívnak. A 310-esben lakom. Harry az erős, szutykos lapáttenyérre nézett. Akkora volt, mint egy palacsintasütő. – Gyerünk már – mondta Cato. – A kezem az egyetlen, amit nyugodtan meg lehet fogni rajtam. Harry elhadarta a nevét és megfogta a felé nyújtott kezet. Meglepően puha volt. – Lelkész kéz – mondta a férfi mintegy válaszképpen Harry gondolatára. – Van valami innivalója, Harry? Harry a koffer és a nyitott szekrényajtó felé intett. – Ezt minden bizonnyal már kiderítette. – Azt már tudom, hogy itt semmi nincs. Úgy értem, magánál van-e valami. Mondjuk, a zakója zsebében.
Harry előhúzta a Gameboyt, és az ágyra dobta, szétszórt holmija közé. Cato oldalra hajtott fejjel méregette Harryt. A füle kettőbe hajolva simult a vállához. – Az öltönye alapján azt hinné az ember, hogy maga csak amolyan néhány órás vendég, és nem az a fajta, aki valóban itt lakik. Mit keres itt tulajdonképpen? – Azt hiszem, hogy ez a kérdés továbbra is engem illet. Cato Harry karjára tette a kezét és mélyen a szemébe nézett. – Fiam – mondta érces hangon és két ujjával végigsimított az anyagon. – Ez egy nagyon szép öltöny. Mennyibe került? Harry mondani akart valamit. Valami udvarias formába burkolt fenyegetésfélét, amivel végre megszabadulhat az öregtől. De tudta, hogy mit sem használna, ezért inkább feladta. Elmosolyodott. Cato visszamosolygott rá. Mint egy tükörkép. – Ugyan, nem árulom el senkinek. Különben is indulnom kell dolgozni. – Mégpedig? – Nézzenek oda, igazán dicséretes, hogy érdeklődéssel fordul felebarátai felé. Az Úr szavát hirdetem maguknak, boldogtalanoknak. – Most? – Az én szakmámban az idő irreleváns. Minden jót! Az öreg egy elegáns meghajlással megfordult, majd távozott. Már a küszöbnél járt, amikor Harry észrevette a kabátzsebéből kilógó cigarettásdobozt. A felbontatlan Cameljei egyike volt. Harry becsukta mögötte az ajtót. A szobában öregemberszag és hideg hamu bűze terjengett. Az ablakhoz lépett, kinyitotta és a város hangjait hallgatta: a forgalom halk, egyenletes zúgását, egy nyitott ablakból áradó jazzt, egy rendőrautó távoli szirénáját, egy boldogtalan lelket, aki az utcán üvöltötte ki magából a fájdalmát, amelyet üvegcsörömpölés követett, a száraz levelek zizegését a szélben és egy pár magassarkú cipő kopogását. Oslo hangját. Odalent valami mozgás keltette fel a figyelmét és lepillantott. A szálloda falán lévő lámpa fénye az ablak alatti konténerre esett és egy patkány barna farkán csillant meg. Az állat a konténer szélén egyensúlyozott és orrát a levegőbe fúrva Harry felé szimatolt. Harrynak munkaadója, Herman Kluit jutott az eszébe, aki a maga megfontolt módján egyszer a következőt mondta: – Egy patkány nem rossz és nem is jó. Csak teszi, amit egy patkánynak tennie kell. Az oslói tél legrosszabb szakasza volt. A fjordot még nem fedte jég, a szél sósan-jegesen süvített keresztül a városközponton. Szokás szerint a Dronningens gate sarkán ácsorogtam és speedet, Stesolidot és Rohypnolt árultam. Fázósan toporogtam, a lábujjaimat már jó ideje nem éreztem, és nagy kedvem lett volna a napi bevételt a Steen & Strøm kirakatában lévő, mocsok drága Freelance csizmára költeni. Vagy ice-ra, ugyanis az a hír járta, hogy újból felbukkant a Platán. Talán egy kis speedet is le tudnék nyúlni – Tutu úgysem venné észre –, és megvehetném a csizmát. De jobban belegondolva arra jutottam, hogy mégiscsak okosabb, ha hagyom a csizmát a fenébe, és Odin
megkapja, amit akar. Még így is jobban jártam, mint Oleg, akinek a legalján kellett kezdenie és jelenleg hasist árult az Aker huzatos partján. Tutu a Nybrua alatti helyet utalta ki neki, amelyen a világ minden istenverte sarkából odaverődött népséggel kellett osztoznia. Az Akerbruától a kikötőig alighanem ő volt az egyetlen, aki folyékonyan beszélt norvégul. Valamivel feljebb egy Arsenal-mezes fickót pillantottam meg. Általában Bisken, egy pattanásos, kutyanyakörvet viselő sørlandi szokott ott állni. Ez új tag, de a procedúra ugyanaz: vár, amíg néhány ember összeverődik. Egyelőre három kuncsaft várakozott körülötte. Az ég tudja, mit óvatoskodnak ennyire. A zsaruk már rég lemondtak erről a környékről, legfeljebb a látszat kedvéért visznek be néha egy-egy dílert, ha valamelyik politikus nagyon tépi a száját. A gyülekezők mellett egy feltűnően elegáns pasas sétált el és alig észrevehető pillantást váltott az Arsenal-mezessel. Azután hozzám lépett. Ballonkabát Ferner Jacobsentől, öltöny Ermenegildo Zegná-tól és egy csinos oldalválaszték a Bécsi Fiúkórustól. Tényleg súlyos látvány volt. – Somebody wants to meet you.[5] – Jellegzetes, morgó orosz akcentusa volt. Azt hittem, ez megint a szokásos. A vonásaim miatt valószínűleg azt hiszi, hogy strichelek, és egy szopást akar, esetleg rágerjedt a hamvas tiniseggemre. Megjegyzem, az ehhez hasonló napokon olykor valóban eltűnődtem a pályamódosításon: fűtött autóülés és négyszeres órabér. – No, thanks.[6] – feleltem. – Right answer is: yes, thanks[7] – mondta a pasas, majd megragadta a karomat és egy fekete limuzinhoz rángatott, amely abban a pillanatban gördült mellénk a járdaszegélyhez. A hátsó ajtó kinyílt, és mivel az ellenállás hasztalannak látszott, inkább egy méltányos áron kezdtem törni a fejemet. A fizetett erőszak még mindig jobb, mint amiért egy vasat sem kap az ember. A pasas betuszkolt a hátsó ülésre, s az ajtó puha, méregdrága kattanással bezárult mögöttem. A csak kívülről fekete és átlátszatlan ablakon keresztül láttam, ahogy a nyugati városrész felé kanyarodunk. A kormánynál egy alacsony fickó ült, akinek a feje nevetségesen kicsinek hatott ahhoz képest, hogy mi mindennek kellett elférnie rajta: brutális orrnyereg, fehér, ajak nélküli cápaszáj és vaskos szemöldök, amelyet mintha rossz minőségű ragasztóval erősítettek volna kidülledő szemei fölé. Ő is ugyanazt a mocsok drága gyászruhát viselte, mint a kollégája. Rám nézett a visszapillantó tükörből: – Sales good, eh?[8] – What sales, fuckhead?[9] A kicsi barátságosan elmosolyodott és biccentett. Úgy döntöttem, hogy akkor sem kapnak flottakedvezményt, ha kérnek, de aztán lassan kételkedni kezdtem abban, hogy valóban felém irányul a figyelműk. Valami másról van itt szó, de vajon miről? Elhagytuk a városházát, azután az amerikai követséget is. Slottsparken. Tovább nyugat felé. Kirkeveien. Az NRK épülete és végül villák és előkelő utcák sora következett. Egy nagy, fából épült villa előtt parkoltunk le, amely egy kisebb dombon terpeszkedett. A temetkezési vállalkozók a kapuhoz kísértek, majd a kavicsos udvaron keresztül egy tölgyfaajtóhoz vezettek. Körülnéztem.
A birtok futballpálya méretű volt, alma-, és körtefákkal, egy bunkerszerű betontoronnyal, amely úgy festett, mint a sivatagi víztározók, és egy dupla, vaskapus garázzsal, amelynek láttán az az érzésem támadt, hogy rendőrségi rohamkocsik parkolnak odabent. Az egész csodát két-három méter magas drótkerítés vette körbe. Kezdtem gyanítani, hol vagyunk. Limuzin, éktelen orosz akcentus, erődnek is beillő villa... A hallban a nagyobbik pasas átkutatta a ruháimat, azután a kicsivel együtt félrevonultak a helyiség egyik sarkába, egy vörös filcterítős asztalkához, amely fölött számtalan régi ikon és feszület lógott. Válltokjukból előhúzták fegyvereiket, a vörös terítőre fektették őket, majd egy-egy keresztet rajzoltak föléjük. Azután a kisebbik kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját. – Atamán – mondta nekem és az ajtóra mutatott. A szobában tartózkodó férfi legalább olyan vén volt, mint a bőrfotel, amelyben ült. Csak bámultam rá. Csontos vénemberujjai fekete cigarettát szorongattak. A túlméretezett kandallóban vidáman pattogott a tűz, én pedig kihasználtam a lehetőséget és közelebb húzódtam hozzá, hogy egy kicsit átmelegedjen a hátam. A lángok fénye ott táncolt az öreg fehér selyemingén és ráncos arcán. Letette a cigarettát és előrenyújtotta a kezét, mintha azt várná, hogy csókoljam meg a nagy, kék követ, amelyet a gyűrűsujján viselt. – Burmai zafír – mondta. – 6,6 karát, négy és félezer dollár karátja. Épp csak egy szemernyi akcentusa volt. Lengyel? Orosz? Mindenesetre valami keleti. – Mennyi? – kérdezte, és a gyűrűre támasztotta az állát. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, mit akar. – Kicsivel harmincezer alatt – feleltem. – Milyen kicsivel? Utánaszámoltam. – Huszonkilencezerhétszáz. – A dollár árfolyama öt egész nyolcvanhárom. – Százhetvenezer körül. – Az öregember bólintott. – Azt beszélik, jó vagy. – A vénség szeme kékebben csillogott, mint a burmai zafír. – Akkor igazat beszélnek – válaszoltam. – Láttalak munka közben. Sokat kell még tanulnod, de látszik, hogy okosabb vagy, mint a többi félkegyelmű. Ránézel egy vevőre és tudod, mit hajlandó fizetni. Megvontam a vállamat. Inkább az foglalkoztatott, hogy ő mennyit hajlandó fizetni. – De azt is beszélik, hogy lopsz.
– Csak ha megéri. Az öregember nevetett. Pontosabban, elsőre azt hittem, hogy egy tüdőbeteg fulladásos rohamának vagyok a tanúja. A torka mélyéről feltörő bugyborékolás mindenesetre egy öreg sørlandi halászbárka motorjának pöfögésére emlékeztetett. Azután rám szegezte hideg, kék zsidószemét, majd olyan hanghordozással, mintha csak Newton második törvényét ismertetné, ezt mondta: – Akkor a következő számtanpéldát is érteni fogod: ha meglopsz, megöllek. A hátamon csorgott az izzadság. Kényszerítettem magamat, hogy a szemébe nézzek. Olyan volt, mint egy körutazás a kicseszett Antarktiszon, a fagyos, kopár jégsivatagon kívül nem láttam mást. Viszont hirtelen világossá vált a számomra, hogy mi az a két dolog, amit akar. Először is: pénzt. – A motorosoknál minden eladott ötven gramm után a következő tíz gramm saját zsebre megy. Tizenhét százalék. Nálam csak az én anyagomat árulhatod, és készpénzben fizetek. Tizenöt százalékot. Kapsz egy saját utcasarkot. És hárman lesztek. Egy kasszás, egy, akinél a drog van és egy, aki szemmel tartja a terepet. Hét százalékot adok a drogot kezelőnek, hármat a felderítőnek. Minden este éjfél körül számolsz el Andrejjel. – A kisebbik kórista felé biccentett. Utcasarok. Felderítő. Tisztára, mint abban a kicseszett sorozatban, a Drótban. – Megegyeztünk – mondtam. – Ide a mezzel. Az öreg azzal a fajta hüllőmosollyal válaszolt, amely nem hagy kétséget afelől, hogy hol is helyezkedsz el a hierarchiában. – Azt Andrej intézi. Beszélgettünk még egy keveset. A szüleimről és a barátaimról kérdezett, meg hogy van-e hol laknom. Elmeséltem, hogy a mostohahúgommal lakom, és nem is hazudtam többet a szükségesnél, mert valahogy úgy éreztem, hogy úgyis tud mindent. Csak egyszer tértem el némileg a valóságtól, amikor azt firtatta, hogy miért beszélek ebben a keleti városrészbeli munkásdialektusban, amikor az északi városrészben nevelkedtem, értelmiségi családban. Azt válaszoltam, hogy a vér szerinti apám onnan származott. A fene se tudja, miért, de valahogy mindig így képzeltem, papa. Mindig így láttalak magam előtt, a keleti végen, szegényes környezetben, munkanélküliként, egy szűkös, hideg lakásban, amely nem alkalmas gyereknevelésre. Valójában talán csak azért kezdtem így beszélni, hogy Rolfot és az elkényeztetett szomszéd kölyköket bosszantsam vele. Azután észrevettem, hogy valamiféle fölényt is kölcsönöz, olyan, mint a tetoválás a kézen: az emberek megijednek tőle, kitérnek az útból, és több hely marad nekem. Mialatt az életemről meséltem, az öreg egész idő alatt az arcomat tanulmányozta és a fotel karfáját kopogtatta a zafírral. Egyenletesen és könyörtelenül, mintha valami visszaszámolásba kezdett volna. Amikor szünet állt be a kérdezz-felelekben, és csak a kopogás hallatszott, úgy éreztem, hogy nyomban felrobbanok, ha nem töröm meg a csendet. – Kúl villa – mondtam.
Annyira hülyén hangzott, hogy egészen belevörösödtem. – Helmuth Reinhard egykori háza. Ő volt 1942-től 1945-ig a Gestapo főnöke Norvégiában. – Gondolom, nincs túl sok problémája a szomszédokkal. – A szomszéd ház is az én tulajdonom. Abban éltek Reinhard hadnagyai. Vagy fordítva. – Fordítva? – Van, amit nem lehet csak úgy megérteni – felelte az öreg, és újra felvillant a hüllővigyor. Komodói varánusz. Tisztában voltam vele, hogy óvatosnak kell lennem, de ha már itt tartottunk, egyvalamit nem tudtam annyiban hagyni: – Egy dolgot egészen biztosan nem sikerül felfognom. Odin tizenhét százalékot fizet nekem, és a többieknél is hasonló a tarifa. Maga viszont háromfős csapatot akar, és mindent összevetve huszonöt százalékot ad. Miért? Az öreg pillantása az arcomon nyugodott. – Mert hárman biztonságosabb, mint egyedül, Gusto. A dílereim kockázata az én rizikóm is. Ha az összes parasztodat elveszted, csak idő kérdése, és te is sakk-mattban leszel, Gusto. Vajon tetszik neki a nevem hangzása, azért ismételgeti folyton? – De a haszon... – Azzal te ne törődj – hangzott az éles válasz. Aztán elmosolyodott, és a hangja újra szelíd lett: – A mi árunk egyenesen a forrástól érkezik, Gusto. A tisztasága hatszorosa az úgynevezett heroinénak, amelyet először Isztambulban, majd Belgrádban, végül Amszterdamban hígítanak fel. Mégis kevesebbet fizetünk grammjáért. Érted? Bólintottam. – Vagyis hét-nyolcszor többször tudják szaporítani az anyagot, mint a többiek. – Beütjük, de nem annyiszor, mint a többiek. Amit mi árulunk, az jogosan viseli a heroin nevet. De ezt már te is tudtad, ezért mentél bele azonnal az alacsonyabb jutalékba. – A lángok fénye megcsillant az öreg fogain. – Mivel már rég rájöttél, hogy a város legjobb áruját fogod kínálni, amiből háromszor-négyszer annyit tudsz majd eladni, mint Odin búzalisztjéből. Ugyanis már most is nap mint nap azt látod, hogy a vásárlók ügyet sem vetnek az utcán sorakozó heroinárusokra, hanem egyenesen ahhoz a fickóhoz mennek, aki... – ...az Arsenal-mezt viseli. – A vevők tudni fogják, hogy tőled valódi árut kapnak, Gusto. Azután kikísért. Mivel a beszélgetés alatt a lába gyapjútakaróba volt csavarva, azt hittem, hogy nyomorék vagy ilyesmi, de valójában meglepően gyorsan és könnyedén mozgott. Az ajtóban megállt, láthatólag nem akart odakint mutatkozni. Közvetlenül a könyököm fölött megfogta a karomat, és finoman megszorította a tricepszemet. – Hamarosan látjuk egymást, Gusto. Biccentettem. Ahogy már említettem, észreveszem másokon, hogy mit akarnak.
„Láttalak munka közben.” Egy sötétített ablakú limuzinban ülve tanulmányozott, mintha valami kicseszett Rembrandt lennék. De pontosan emiatt tudtam, hogy megkapom, amit akarok. – A felderítő a mostohahúgom lesz, a drogért felelős pedig egy Oleg nevű srác. – Jól hangzik. Még valami? – A huszonhármas mezt kérem. – Arsavin – mormolta a magasabbik kórista elégedetten. – Russzkij. Feltehetőleg még életében nem hallott Michael Jordanről. – Meglátjuk – dörmögte az öreg láthatólag jól szórakozva és az égre pillantott. – Andrej most mutat neked valamit, azután hozzá is láthatsz. – Egyre csak a karomat paskolgatta, és a mosoly sem akart eltűnni a képéről. Féltem. De izgatott is voltam. Egyszerre ijedt és felajzott, mint egy komodói varánusz vadász. A két kórista lefuvarozott a kihalt jachtkikötőbe. Saját kulcsuk volt az egyik kapuhoz, és hamarosan már a télire felkészített hajók sora előtt gurultunk. A kikötő túlsó végén megálltunk és kiszálltunk az autóból. Amíg Andrej kinyitotta a csomagtartót, a fekete, csendes vizet bámultam. – Come here, Arshavin![10] Odaléptem hozzá és a csomagtartóba pillantottam. A kutyanyakörv és az Arsenal-mez még mindig rajta volt. Bisken sosem volt különösebben kellemes látvány, de a jelenlegi állapotától kis híján elhánytam magam. Pattanásos arcát jókora, a rászáradt vértől fekete lyukak borították. A bal füle teljesen leszakadt, egyik szemüregében pedig, szemgolyó helyett, valami tejberizsszerű csomó éktelenkedett. Amikor végre sikerült elszakítanom a tekintetemet a szeméről, észrevettem, hogy a mezen is van egy kisebb lyuk, közvetlenül az „m” fölött az Emiratesből. Egy lőtt seb. – What happened?[11] – nyögtem. – He talked to the cop called Sixpence.[12] Tudtam, kire gondol. Napok óta egy civil zsaru ólálkodott a Kvadraturen környékén. Mindenki felismerte a civil járőröket, de ő valahogy észrevétlen maradt. Illetve a jelek szerint csak ezt gondolta magáról. Andrej várt, amíg vetek egy újabb pillantást Biskenre, majd megkérdezte: – Got the message?[13] Bólintottam, és még mindig az összetrancsírozott szemgolyót bámultam. Mi az eget csinálhattak vele?
– Pjotr! – mondta Andrej. A két férfi kiemelte a testet a csomagtartóból, lehúzták róla az Arsenal-mezt és a tengerbe hajították a hullát. A fekete víz hangtalanul nyelte el, s már el is csitult a felszín. Kész. Andrej odahajította nekem a trikót. – This is yours now.[14] Az ujjamat a lyukba dugtam. Megfordítottam a mezt, és a hátára pillantottam. Ötvenkettes. Bendtner.
Tizenegyedik fejezet Fél hét volt, az Aftenposten reggeli kiadása szerint negyedóra múlva kel a nap. Tord Schultz összehajtotta az újságot és a mellette álló székre tette. Végigpillantott a néptelen előcsarnokon. – Általában korán érkezik – mondta a recepciós pult mögött ülő biztonsági őr. Tord Schultz kora hajnalban vonatra szállt Oslo felé. A város épp csak ébredezett, amikor a pályaudvarról kilépve a Grønlandsleireten kelet felé indult. Elhaladt egy kukásautó mellett. A kezelők hozzáállásán látszott, hogy nem a hatékonyság növelése miatt nem kímélik a konténereket. F16-os pilóták. Egy pakisztáni zöldséges, aki épp áruval teli ládáit pakolta ki az üzlete elé, felegyenesedett, kezét a kötényébe törölte és mosolyogva jó reggelt kívánt Tordnak. Herculespilóta. A Grønland templom után balra kanyarodott. Egy hatalmas, a hetvenes évek stílusjegyeit magán viselő üveghomlokzat tornyosult előtte. A rendőr-főkapitányság épülete. Fél hét után hét perccel kinyílt a bejárati ajtó. A recepciós megköszörülte a torkát és intett neki. Tord felállt. A gyors léptekkel közeledő férfi alacsonyabb volt, mint ő, s ahhoz képest, hogy az ország legnagyobb kábítószer-bűnözés elleni osztályának vezetője volt, elég hosszú hajat viselt. Amikor közelebb ért, Tord fehér és halványrózsaszínű csíkokat vett észre szinte nőies szépségű, napbarnított arcán. Az egyik stewardessnek is hasonló pigmenthiánya volt. Szoláriumbarna bőrén a nyakától lefelé indulva egy fehér sáv húzódott végig a mellei között, egészen a frissen borotvált szemérméig, s ettől a bőrének többi része testhezálló latexruhának hatott. – Mikael Bellman? – Igen. Miben segíthetek? – válaszolta a férfi mosolyogva, anélkül, hogy lassított volna. – Négyszemközt szeretnék beszélni magával. – Sajnálom, de még elő kell készítenem a reggeli értekezletet. De amennyiben felhív... – Most kell beszélnem magával – mondta Tord, akit egészen meglepett a saját hangjának határozottsága. – Igen? – A SZBEO vezetője már bedugta a leolvasóba a kártyáját, de most megtorpant és Tordra nézett.
Tord Schultz közelebb lépett. Lehalkította a hangját, bár rajtuk kívül csupán a biztonsági őr tartózkodott a csarnokban. – Tord Schultznak hívnak, Skandinávia legnagyobb légitársaságának a kapitánya vagyok, és információim vannak a Gardermoenen keresztül történő drogcsempészéssel kapcsolatban. – Értem. Milyen mennyiségről beszélünk? – Nyolc kiló hetente. Tord állta a másik kutató pillantását. Tudta, hogy a nyomozó agya most gyűjti össze és dolgozza fel a róla leolvasható információkat: testbeszéd, ruházat, testtartás, arckifejezés, a jegygyűrű, ami valamilyen érthetetlen okból még mindig az ujján volt, az ékszerek hiánya, a cipő tisztasága, szókincs, és az eltökéltség. – Akkor talán látogatói kártyát kellene szereznünk magának – biccentett Bellman a recepció irányába. Tord Schultz óvatosan megrázta a fejét. – Jobban örülnék, ha ez a találkozó teljes mértékben bizalmasan zajlana. – Sajnálom, de a szabályzat előírja, hogy mindenkit be kell jelentenünk, de biztosítom róla, hogy az információ nem jut ki a kapitányság falai közül. – Bellman jelzett a biztonsági őrnek. A liftben fölfelé Schultz a zakója hajtókájára ragasztott cédulát simogatta, amelyet a biztonsági őr nyomtatott neki. – Valami gond van? – kérdezte Bellman. – Nem, minden rendben – válaszolta Tord, továbbra is a papírt simogatva, mintha abban reménykedne, hogy ily módon letörölheti róla a nevét. Bellman irodája meglepően kicsi volt. – Nem az alapterületen múlik – mondta Bellman olyan hangsúllyal, ami arra utalt, hogy hozzászokott már a Tordéhoz hasonló reakciókhoz. – Nagy dolgok tanúja ez az iroda. – Az egyik képre mutatott a falon. – Lars Axelsen, a rablási osztály vezetője. A kilencvenes évek végén részt vett a Tveita-banda szétverésében. Intett Tordnak, hogy foglaljon helyet. Azután egy jegyzettömböt húzott maga elé, de Tord pillantását látva letette. – Nos? – kérdezte. Tord nagy levegőt vett, és belevágott. A válásával kezdte. Fontos volt számára ez a kiindulópont, a miérteket is tisztázni akarta. Azután rátért a mikorra és a holra. Majd a kire és a hogyanra. Végül a takarítóról is beszámolt. Bellman előredőlve, feszült figyelemmel hallgatta a beszámolót. Ám amikor Tord a takarítóról kezdett beszélni, a professzionális arckifejezés lehámlott róla. Az első megdöbbenés vörösre színezte a pigmenthiányos fehér foltokat. Különös látvány volt, mintha valami izzott volna a bensőjében. Tord elvesztette vele a szemkontaktust.
Bellman keserű arccal meredt valahová a háta mögé, a falra. Talán éppen Lars Axelsen fotójára. Amikor Tord végzett, Bellman felsóhajtott és lehajtotta a fejét. Amikor megint felemelte, valami új, kemény és dacos kifejezés ült a tekintetében. – Sajnálom – mondta az osztályvezető. – A magam, a szakmám és az egész testület nevében az elnézését kell kérnem, amiért nem szabadultunk meg idejében ettől a tetűtől. Tord arra gondolt, hogy Bellman ezt nyilvánvalóan inkább saját magának szánta, és nem neki, a pilótának, aki hetente nyolc kiló heroint csempészett. – Megértem, hogy fél – folytatta Bellman. – Szívesen biztosítanám afelől, hogy nincs félnivalója, ám drágán szerzett tapasztalataim azt mutatják, hogy amikor az ilyesféle korrupciós esetek nyilvánosságra kerülnek, azok hatása általában jócskán túlnyúlik az érintetten. – Értem. – Beszélt erről még valakinek? – Nem. – Tud valaki arról, hogy felkeresett engem? – Nem, senki. – Tényleg senki? Tord a férfira nézett és fáradtan elmosolyodott. Mégis kinek mesélt volna róla? – Oké – mondta Bellman. – Bizonyára maga is tisztában van azzal, hogy milyen komoly és különösen kényes ügyről van szó. Rendkívül óvatosan kell eljárnom, nehogy azokat figyelmeztessem idebent, akiket nem kéne. Ez annyit tesz, hogy még magasabb szintekre kell lépnem az üggyel. Az alapján, amit elmondott, őrizetbe kellene vennem magát, azonban ezzel mindkettőnket leleplezném. Így amíg fel nem derítjük az ügyet, arra kérem, hogy menjen haza és ne mozduljon ki otthonról. Érti? Ne meséljen senkinek erről a találkozóról, ne mászkáljon odakint, ne nyisson ajtót ismeretleneknek, ne vegye fel a telefont, ha ismeretlen számról hívják. Tord lassan bólintott. – Meddig fog ez tartani? – Legfeljebb három napig. – Értettem. Bellman mintha még mondani akart volna valamit. Egy kis ideig habozott, de azután mégis belevágott. – Tudja, ez olyasmi, amit soha nem tudtam elfogadni – mondta. – Hogyan képes valaki pusztán nyereségvágyból tönkretenni mások életét? Vagyis, amennyiben egy földönfutó, afgán földművesről van szó, nyilván meg tudom érteni. De egy norvég férfi, ráadásul kapitányi fizetéssel...
Tord Schultz pillantása találkozott Bellmanéval. Számított erre, és szinte megkönnyebbült, hogy végül előkerült. – Ennek ellenére tiszteletet érdemel, amiért önként idejött és kiterítette a kártyáit. Tudom, hogy tisztában van azzal, mit kockáztat. Nem irigylem a következő időszakért, Schultz. Azzal az osztályvezető felemelkedett és kezet nyújtott neki. Tord pedig újra arra gondolt, ami már a csarnokban is eszébe jutott, amikor meglátta a férfit. Mikael Bellmanból tökéletes vadászpilóta lenne a magassága alapján. Nagyjából azzal egy időben, hogy Tord Schultz elhagyta a rendőr-főkapitányság épületét, Harry Hole becsengetett Rakel ajtaján. Rakel köntösben, duzzadt szemekkel nyitott ajtót. Ásított. – Néhány órával később rendszerint jobban festek – mondta. – Jó, hogy ezt legalább az egyikünk elmondhatja magáról. – Sok szerencsét hozzá – mondta Rakel, amikor már a papírhalmoktól roskadozó asztal előtt álltak a nappaliban. – Minden itt van: a nyomozás során készült jelentések, képek, újságkivágások, tanúvallomások. Hans Christian tényleg nagyon alapos munkát végzett. Indulnom kell dolgozni. Miután az ajtó becsukódott mögötte, Harry megfőzte az első adag kávét és belevágott. Három óra olvasást követően szünetet kellett tartania, hogy leküzdje egyre növekvő rosszkedvét. A kávéscsészével a kezében az ablakhoz lépett. Emlékeztette magát, hogy azért van itt, hogy olyasmit találjon, ami Oleg bűnösségét vonja kétségbe, és nem az ártatlanságát. A kétség már épp elég lenne. Az anyag azonban egyértelmű volt. A gyilkossági nyomozóként eltöltött hosszú évek tapasztalatai is ellene dolgoztak: a dolgokról meglepően gyakran bizonyosodott be, hogy pontosan azok, aminek tűnnek. Újabb háromórányi aktaböngészés után sem változott a benyomása. Az anyagban egyetlen bűnjel sem volt, ami más magyarázatra engedett volna következtetni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nincs más magyarázat, próbálta bizonygatni magának, csak éppen nem az asztalon heverő anyagban. Még azelőtt felkerekedett, hogy Rakel hazaért volna. Aludnia kellett. Átkozott jetlag. De tudta, hogy valójában egészen másról van szó. Képtelen lett volna megmondani a nőnek, hogy az alapján, amit olvasott, nehéz a kétkedését életben tartania. Mivel annak a kétségnek kellett volna jelentenie az igazságot, az utat és az életet – az egyetlen lehetséges megoldást. Felöltözött és elindult. Az egész utat gyalog tette meg a Holmenkollentől, Risen, Sognon, Ullevålon és Bolteløkkån keresztül a Schrøder étteremig. Megfordult a fejében, hogy bemegy, de azután elvetette az ötletet. Helyette folytatta az utat kelet felé, a folyón keresztül Tøyenig. Amikor benyitott a Fyrlyset ajtaján, a nappali fény már gyengült. Minden olyan volt, mint az emlékezetében. Világos falak, világos berendezés és nagy ablakok, hogy minél több fény
juthasson be. És ebben a fényben már ott gubbasztott az asztaloknál a kávé és a vajas kenyér mellett a délutáni klientúra. Némelyikük feje az asztal lapja fölé horgadt, mintha az imént értek volna be a célba egy ötven kilométeres futás után, mások szaggatott beszélgetést folytattak érthetetlen narkós nyelven. De voltak köztük olyan figurák is, akikkel akár a United Bakeries jól szituált gyerekkocsiarmadája közepén is összefuthatna az ember. Néhányuknál a mellettük álló szatyrokban frissiben kapott használt ruhák voltak. Mások már fel is öltötték őket, és most úgy festettek, mint megannyi biztosítási ügynök és kisvárosi tanítónő. Harry a pult mögött álló kerekded lányhoz verekedte magát, aki az Üdvhadsereg logójával ellátott kapucnis pulóvert viselt és mosolyogva ingyenkávéval és barnasajtos szendviccsel kínálta. – Nem, köszönöm. Martine szolgálatban van? – Ma a gyengélkedőre van beosztva... A lány az emelet felé mutatott, ahol az Üdvhadsereg orvosi ügyelete volt. – De hamarosan vé... – Harry! Harry megfordult. Martine Eckhoff épp olyan kicsi volt, mint régen. Ugyanaz a nevető macskapillantás, aránytalanul széles száj és aprócska orr. És különös pupillája, amely olyan volt, mintha kulcslyukat formázva egyenesen lecsorogna a barna írisz széléig. Martine annak idején elmondta, hogy ez egy veleszületett fejlődési rendellenesség, amelyet iris colobomának neveznek. A cseppnyi nő lábujjhegyre emelkedett és hosszan megölelte Harryt. És amikor végül elvált tőle, és felnézett rá, a két kezét továbbra sem engedte el. Mosolygó arcán árnyék suhant keresztül, amikor megpillantotta Harry arcán a sebhelyet. – Olyan... vékony lettél. Harry nevetett. – Köszönöm. De nem én lettem vékonyabb, hanem... – Tudom! – torkolta le Martine. – Én lettem kövérebb. De mind vaskosabbak lettünk, Harry. Mind, kivéve téged. Egyébként nagyon jó mentségem van a plusz kilóimra... Azzal megpaskolta fekete gyapjúpulóvere alatt feszülő pocakját. – Hm… Rikard művelte ezt veled? Martine hangosan nevetett és buzgón bólogatott. Kipirult arcából csak úgy áradt a meleg. Az egyetlen szabad asztalhoz mentek. Harry leült és nézte, ahogy Martine félgömb alakú hasával boldogan a székre zökken. Egészen abszurd látvány volt a megannyi félresiklott élet és fásult, reménytelen ember között. – Gusto – mondta Harry. – Ismered az esetet? Martine mélyet sóhajtott. – Természetesen. Itt mindenki ismeri. Hiszen a miliőhöz tartozott. Ritkán jött. A lányok egytől egyig odavoltak érte. Olyan szép volt! – És mi van Oleggel, aki állítólag meggyilkolta? – Ő is felbukkant néha. Egy lánnyal üldögéltek. – Martine a homlokát ráncolta. – Állítólag? Valami kétség merült fel?
– Ezt próbálom kideríteni. Azt mondod, egy lánnyal? – Bájos, de törékeny, sápadt kis jószág. Ingunn? Iriam? – Martine a pult felé kiáltott: – Hahó! Hogy is hívják Gusto mostohahúgát? – És még mielőtt bárki válaszolhatott volna, hirtelen eszébe is jutott: – Irene! – Vörös hajú, szeplős? – kérdezte Harry. – Igen. Olyan sápadt volt, hogy ha nincs a haja, szinte el is tűnt volna. Úgy értem, a végén szinte már átsütött a nap azon a lányon. – A végén? – Igen, már jó ideje nem járt erre. Többször is kérdezősködtem felőle a vendégeinktől, hogy elköltözött-e a városból, vagy mi történhetett vele, de senki sem tudja, hová tűnt. – Emlékszel esetleg bármilyen eseményre abból az időből, amikor a gyilkosság történt? – Semmi különösebbre, attól az estétől eltekintve. Hallottam a szirénákat, és amikor az egyik kollégátok, aki épp itt volt a kávézóban, egy telefonhívást követően a nyakába kapta a lábát, rögtön tudtam, hogy megint a mi gyülekezetünkben történt valami. – Azt hittem, íratlan szabály, hogy fedett nyomozók nem vállalhatnak munkát a kávézóban. – Így is van, de ez a férfi nem is dolgozni járt ide. Egyedül ült az asztalnál és úgy tett, mintha újságot olvasna. Talán beképzeltségnek tűnik, de azt hiszem, azért járt ide, hogy engem bámuljon – mondta Martine és kacéran a mellére simította tenyerét. – Úgy. Ezek szerint vonzod a magányos rendőröket. A nő nevetett. – Annak idején én provokáltalak téged, már elfelejtetted? – Egy ilyen jó nevelést kapott, keresztény erkölcsű lány? – Szóval a folyamatos bámulása lassan kezdett már az idegeimre menni, de miután a hasam gömbölyödni kezdett, nem jött többet. De mindegy is. Mindenesetre azon az estén becsapta maga mögött az ajtót, és a Hausmanns gate irányába rohant. A tetthely mindössze néhány száz méterre volt innen. Nem sokra rá megérkeztek az első hírek arról, hogy Gustót lelőtték. És hogy Oleget letartóztatták. – Mit tudsz Gustóról azonkívül, hogy bomlottak utána a nők, és hogy nevelőszülőknél nőtt fel? – Tolvaj volt a ragadványneve. És violint árult. – Kinek?
– Oleggel korábban az alnabrui motorosbandának árultak, a Los Lobosnak. De azt hiszem, utána átmentek Dubajhoz. Mindenki ezt tette, akinek csak lehetősége nyílott rá. Az ő heroinjuk volt a legtisztább, és amikor a violin felbukkant, csak Dubaj dílereinél lehetett kapni. És ez azóta sincs másként. – Mit tudsz Dubajról? Ki ő? Martine a fejét rázta. – Még csak azt sem tudom, hogy személy-e vagy valami szervezet. – Vagyis ott van az utcákon, és közben mégis láthatatlan. Tényleg nincs senki, aki tudna róla valamit? – Biztosan van, de ők tartják a szájukat. – Valaki Martine nevét kiáltotta. – Maradj csak – mondta Martine és elkezdte feltornászni magát a székről. – Mindjárt visszajövök. – Menj nyugodtan, nekem is indulnom kell tovább – válaszolta Harry. – Mégis merre? Egy másodpercnyi csönd támadt, amikor mindketten felfogták, hogy Harrynak erre a kérdésre semmiféle ésszerű válasza nincs. Tord Schultz a konyhaasztalnál ült az ablak előtt. A nap már alacsonyan járt, de még elég fény volt ahhoz, hogy észrevegye, ha valaki közeledik a házak között az út felől. Az utat magát viszont nem látta. Harapott egyet a szalámis kenyérből. A repülőgépek egymás után húztak el a háztető fölött. Landolás, felszállás. Landolás, felszállás. Tord Schultz a különböző motorhangokat figyelte. Olyan volt, mint egy időtengely. Az öreg motorok hangja jó volt. Dörmögő, meleg duruzsolásukkal kellemes emlékeket idéztek fel, olyan eseményeket, amelyeknek nagy jelentősége volt számára: munka, pontosság, család, egy nő szerelme, egy kolléga elismerése. Amelyek értelmet adtak az életének Az új generációs motorok hektikusak voltak, kevesebb üzemanyagot használtak, gyorsabban haladtak előre, hatékonyabbak voltak, kevesebb idejük volt a lényegtelen dolgokra. A lényegtelen lényeges aspektusaira is. A nagy órára pillantott, amely a hűtőszekrény tetején állt. Gyorsan és fáradhatatlanul ketyegett, mint egy kis szív. Hét óra. Még tizenkét óra maradt a várakozásból. Hamarosan besötétedik. Egy Boeing 747-es zúgása törte meg a csendet. A klasszikus. A legjobb. A zaj egyre nőtt, a bömbölés ereje végül megremegtette az ablaktáblákat, a pohár a félig teli üveghez csörrent az asztalon. Tord Schultz behunyta a szemét. Számára ez a bizalom, a jövőbe vetett hit zaja volt, a hatalom és a kellően megalapozott arrogancia hangja. Egy, a legjobb korban lévő férfi legyőzhetetlenségének a szimbóluma. Amikor a zaj elült és újra csend telepedett a házra, úgy érezte, hogy ez a csend valahogy más, mint volt. Mintha megváltozott volna a levegő sűrűsége. Mintha benépesült volna. A nappali felé fordult.
Az ajtónyíláson keresztül rálátott az edzőpadra és a dohányzóasztal szélére. A parkettára irányította a pillantását, a nappali azon tárgyainak az árnyékára, amelyek nem látszottak az ajtónyílásban. Visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Semmi. Csak a hűtőszekrényen álló óra ketyegése hallatszott. Azután újra a szendvicsbe harapott, ivott egy korty vizet és hátradőlt a széken. Egy hatalmas gép volt felemelkedőben. Hátulról érkezett. Elfojtotta a tovább ketyegő idő hangját. Ő pedig arra gondolt, hogy a gép bizonyára a ház és a nap között repül el, mert hirtelen árnyék esett az asztalra. Harry a Grønlandsleiret felé vette az irányt. Mintha robotpilóta vezette volna a rendőrfőkapitányság felé. A Botsenparkban megállt. Felnézett a börtön masszív, szürke kőfalaira. – Mégis merre? – kérdezte tőle Martine. Valóban voltak kétségei azt illetően, hogy ki ölte meg Gusto Hanssent? Mindennap, nem sokkal éjfél előtt, közvetlen SAS-járat indul Oslótól Bangkokba, ahonnan pedig napi öt gép megy Hongkongba. Akár most is visszamehetne a Leonba, a holmija összecsomagolása és a kijelentkezés kereken öt percet venne igénybe. Azután a repülőtéri vonattal kiutazik a Gardermoenre és megveszi a jegyet az SAS pultjánál. Vacsora és egy újság a repülőtér nyugodt és személytelen tranzitvárójában. Harry megfordult. Az előző napi koncertplakát eltűnt a fáról. Továbbindult az Oslo gatén, a Minneparken mellett, és már egészen a Gamlebyen temetőnél járt, amikor egy hangot hallott a kerítés melletti árnyékból. – Van kétszáz koronája? Harry egy pillanatra megtorpant, a svédül beszélő kéregető pedig előlépett az árnyékból. Hosszú, rongyos kabátot viselt, a lámpa ferdén, hátulról érkező fényében a füle árnyéka az arcára esett. – Felteszem, kölcsönbe kellene – sóhajtotta Harry és előbányászta a pénztárcáját. – Perselypénznek – felelte Cato és kinyújtotta a kezét. Soha nem látja viszont. – A Leonban felejtettem a pénztárcámat. Az öreg leheletében nyoma sem volt alkoholnak, csak dohányszaga volt és még valami, ami Harryt a gyerekkorára emlékeztette. Amikor a nagyapjánál bújócskáztak, mindig bemászott a hálószobában álló ruhásszekrénybe, mélyen beszívta az évek óta ott lógó ruhák édeskés-dohos szagát. Legalább olyan régiek voltak, mint maga a ház. Harry csak egy ötszázast talált. Odaadta Catónak. – Tessék. Cato a bankjegyre bámult. Végigsimított rajta. – Hallottam ám ezt-azt – mondta. – Azt beszélik, hogy maga rendőr. – Igen? – És hogy iszik. Mivel mérgezi magát?
– Jim Beammel. – Ó, Jim. Az én Johnnym régi ismerőse. Azt is rebesgetik, hogy ismeri azt a fiút. Oleget. – Ismeri Oleget? – A sitt rosszabb, mint a halál, Harry. A halál egyszerű, felszabadítja a lelket. A börtön viszont felzabálja az ember lelkét, míg végül semmi emberi nem marad belőle. Amíg végül kísértetté nem válik. – Ki mesélt magának Olegről? – Az én gyülekezetem hatalmas, és számtalan hívem van, Harry. Én csupán figyelek. Azt beszélik, hogy arra az illetőre vadászik. Dubajra. Harry az órájára pillantott. Az évnek ebben a szakaszában rendszerint bőven van hely a repülőgépeken. Bangkokból átrepülhet Sanghajba is. Zhan Yin küldött neki egy SMS-t, hogy ezen a héten egyedül van. Elutazhatnának a nyaralójukba. – Remélem, nem fut össze vele, Harry. – Nem mondtam, hogy... – Aki találkozik vele, az meghal. – Cato, én ma este el... – Hallott a bogárról? – Nem, de... – Hat ízelt láb, amely átfúrja az ember arcát. – Mennem kell, Cato. – A saját szememmel láttam. – Cato a papi gallérra támasztotta az állát. – Az Älvsborg híd alatt Göteborg kikötőjében. Egy rendőr volt, aki egy heroinbandát figyelt. Egy szögekkel kivert téglát kapott az arcába. Harry hirtelen rájött, miről beszél a másik. Zsuk. A bogár. A módszer eredetileg Oroszországból származott, és a besúgók ellen használták. Az ember először közvetlenül egy mennyezeti gerenda alá, a padlóhoz szegezi a spicli egyik fülét. Azután félig belever hat nagy szöget egy téglába, amelyet egy kötélhez erősít. A kötelet utána átdobja a gerenda fölött. Végül az áruló a kötélbe harap, és a fogaival kell megtartania a téglát. A lényeg – és az egész szimbolikája – világos: ameddig az áruló tartani bírja a száját, életben marad. Harry látta, mire képes egy zsuk. Egy szegény ördögön, aki összeütközésbe keveredett a Tapei-Triáddal.
A férfira Tanshui egyik mellékutcájában bukkantak rá. A triád széles fejű szögeket használt, amelyek nem csináltak olyan mély lyukakat. Amikor aztán a mentők megérkeztek és kihúzták a téglát a halottból, az arca is követte. Cato a nadrágzsebébe gyűrte az ötszázast, és a másik kezét Harry vállára fektette. – Megértem, hogy meg akarja védeni a fiát. De mi van, ha tényleg ő ölte meg azt a drogost? Annak a másiknak is volt apja, Harry. Ugyan önfeláldozásnak nevezik azt, amikor egy szülő a gyermekéért harcol, de voltaképpen mindig saját magunkról van szó, a génjeinkről, amelyeket meg akarunk védeni. Ez nem igényel különösebb morált. Amikor gyermekkoromban az apám a Bibliából olvasott nekünk, úgy találtam, hogy Ábrahám gyáva volt, amiért engedelmeskedett Isten parancsának, hogy áldozza fel a fiát. Csak felnőttként értettem meg, hogy csak egy valóban önzetlen apa kész feláldozni a fiát, ha az egy magasabb célt szolgál, mint ők ketten. Tényleg így van, Harry. Harry a járdára hajította a cigarettát. – Téved. Oleg nem az én fiam. – Nem? Akkor miért van itt? – Rendőr vagyok. Cato felnevetett. – Hatodik parancsolat, Harry. Ne hazudj. – Az nem a kilencedik? – Harry a füstölgő csikkre taposott. – És ha nem tévedek, ez a parancsolat azt mondja, hogy ne tégy felebarátaid ellen hamis tanúbizonyságot. Vagyis, ha az ember saját magával kapcsolatban lódít egy kicsit, azzal semmi baj nincs. Talán nem volt elég ideje a teológiai tanulmányaira? Cato megvonta a vállát. – Ahogy Jézusnak, nekem sincs formális minősítésem. Mi a szavak emberei vagyunk. De ahogy a sámánok, a látók és a sarlatánok, olykor mi is hamis reményt és valódi vigaszt nyújtunk. – Még csak nem is keresztény? – Úgy fogalmaznék, hogy a hit soha nem vált a hasznomra, csupán a kételkedés. Ez az én testamentumom. – A kételkedés? – Úgy van. – Cato sárga fogai elővillantak a sötétben. – Hadd kérdezzem meg magától, fiam: tényleg olyan biztos, hogy Isten nem létezik és hogy nincs arca? Harry halkan felnevetett. – Nem különbözünk olyan sokban, Harry. Én hamis papi gallért viselek, maga pedig hamis seriffjelvényt. Mennyire megingathatatlan valójában az evangéliuma? Az intézményesített
védelem biztosítása és a tévútra került lelkek megbüntetése? Hiszen maga is kételkedő, nem igaz? Harry új cigarettát pöckölt ki a dobozból. – Sajnos, ebben az ügyben nincs helye kétkedésnek. Hazautazom. – Ez esetben, jó utat! Indulnom kell az istentiszteletemre. Dudaszó harsant. Harry automatikusan megfordult. Fényszóró vakította el, majd a kocsi elkanyarodott. A féklámpák felizzottak, amikor a járőrautó a garázsokhoz érve lassítani kezdett. És mire Harry visszafordult Catóhoz, a férfi már eltűnt. Az öreg lelkész mintha beleolvadt volna a sötétségbe, Harry csak a temető felé vezető lépéseket hallotta. A csomagolás és a kijelentkezés valóban nem tartott tovább öt percnél. – A készpénzzel fizető vendégeknek adunk egy kis kedvezményt – mondta a pult mögött álló fiú. Ezek szerint minden azért mégsem változott meg. Harry a pénztárcájában kutatott. Hongkongi dollár, jüan, amerikai dollár, euró. Megszólalt a telefonja. A füléhez emelte, miközben a legyező módjára szétterített bankjegyeket a fiú felé nyújtotta. – Igen? – Én vagyok az. Mit csinálsz? A fenébe. Úgy tervezte, hogy csak a repülőről hívja fel a nőt. Olyan brutális egyszerűséggel akarta intézni, amennyire csak lehet. Egyetlen mozdulattal akarta letépni a tapaszt. – Épp kijelentkezem a szállodából. Visszahívhatlak két perc múlva? – Csak azt akartam mondani, hogy Oleg kapcsolatba lépett az ügyvédjével. Öhm... Hans Christiannal. – Norvég korona – mondta a fiú. – Oleg találkozni akar veled, Harry. A francba! – Halló? Harry, ott vagy? – Visa kártyát elfogadnak? – Olcsóbb lesz, ha keres egy bankautomatát és készpénzben fizet. – Találkozni akar velem? – Azt mondja. Amilyen gyorsan csak lehet. – Nem megy, Rakel.
– Miért nem? – Mert... – Van egy automata száz méterre innen a Tollbugata irányában. – Mert? – Vegye el a kártyát, oké? – Harry? – Mert... Először is, mert nem lehet, Rakel. Látogatási tilalom érvényes rá. Nem tudok még egyszer bejutni hozzá. – És másodszor? – Másodszor azért, mert tényleg nem látom értelmét. Rakel. Átrágtam magam az anyagokon. Én... – Igen? – Azt hiszem, tényleg ő lőtte le Gusto Hanssent, Rakel. – Sajnos, nem fogadunk el Visa-kártyát. Van esetleg másik? MasterCard, American Express? – Nincs! Rakel? – Akkor fizethet dollárban vagy euróban. A valutaárfolyam nem a legkedvezőbb, de még mindig jobban jár, mintha kártyával fizetne. – Rakel? Rakel! A rohadt életbe! – Valami baj van, Hole úr? – Letette. Ennyi elég lesz?
Tizenkettedik fejezet A Skippergatán álltam és a kopogó esőt bámultam. A télnek ebben az évben mintha nem sikerült volna megvetnie a lábát, viszont annál több eső zúdult a nyakunkba. Az üzletünkön azonban ez mit sem rontott. Oleggel és Irenével egy nap alatt nagyobb forgalmat bonyolítottunk, mint amit Odinnak és Tutunak egy hét alatt sikerült összehoznom. Nagyjából hatezret kerestem naponta. A város összes Arsenal-mezét tekintetbe véve az öreg, legóvatosabb becsléseim szerint is, több mint kétmillió korona forgalmat csinált hetente. Esténként, mielőtt Andrejjel elszámoltunk volna, Oleggel gondosan átszámoltuk a pénzt és az árukészletet. Soha nem hiányzott egyetlen korona sem. Nem érte volna meg.
Olegben száz százalékig megbízhattam. Azt hiszem, hiányzott belőle a szükséges fantázia, de az is lehet, hogy egyszerűen csak a lopás mint lehetőség fel sem merült benne. Vagy mindössze arról volt szó, hogy minden idegszálával Irenére koncentrált. Egészen röhejes látvány volt, ahogy a farkát csóválta, amikor Irene a közelben volt. És hogy Irene mennyire nem észlelte az imádatát. Mert Irene csak egyvalamit látott. Engem. Nekem meg teljesen mindegy volt. Nem zavart, és különösebben boldog sem voltam tőle. Hiszen mindig is így volt. Jól ismertem Irenét, pontosan tudtam, hogyan dobogtathatom meg mosópor-tisztaságú, kis szívét, hogyan csalhatok mosolyt édes ajkaira és – ha éppen úgy akartam – könnyeket kék szemébe. Természetesen elengedhettem, elküldhettem volna, kitárhattam volna előtte az ajtót. De tolvaj vagyok, és a tolvajok semmit sem engednek ki a markukból, amiről úgy vélik, hogy egyszer a hasznukra lehet. Irene az enyém volt, a heti kétmillió pedig az öregé. Különös, milyen gyorsan köddé válik napi hatezer korona, ha az ember jégkocka helyett kristálymetet dobál az italába és a ruháit tisztességes üzletekben szerzi be. Ezért laktam még mindig a próbateremben Irenével, akinek a matracát a dob mögött terítettük le. Ő egyébként egészen jól boldogult, még csak egy jointot sem szívott el soha, azokat a vegetáriánus szarokat ette, sőt, még egy nyavalyás bankszámlát is nyitott. Oleg otthon lakott az anyjánál, úgyhogy nagyjából térdig járt a pénzben. Lassan visszatért a stréber életéhez, tanulni kezdett, sőt, olykor még a Valle Hovinra is lejárt edzeni. Ahogy a Skippergata sarkán osztottam-szoroztam, egy különös alakot vettem észre, aki felém közeledett a zuhogó esőben. A szemüvegén folyt a víz, vékony szálú haja a koponyájára tapadt és azt a fajta, mindenféle időjáráshoz alkalmas dzsekit viselte, amelyet az ember hájas, ronda párja vesz, mindjárt dupla csomagban, hogy egymáshoz tudjanak öltözni. Ha volt egyáltalán barátnője a nyomorultnak, mivel csúnyán sántított. Biztosan körül lehetne írni finomkodóan is, de a dongaláb az dongaláb. Ahogy a néger meg néger. A pasas megállt előttem. Jó ideje nem lepődtem már meg azon, mennyire különböző emberek vásárolnak heroint, de ez a férfi végképp nem tartozott a tipikus fogyasztók kategóriájába. – Mennyit... – Háromszázötven egy negyed gramm. – ...fizettek egy gramm heroinért? – Fizetni? Mi itt eladunk, seggfej. – Azt tudom. Csak egy kis kutatást végzek. Végigmértem. Újságíró? Szociális munkás? Esetleg politikus? Korábban is, amikor még Odinnak és Tutunak dolgoztam, megtalált néha egy-egy hasonló figura, és előadta, hogy a városi tanácsnak dolgozik, meg valami RUNO nevű bizottságnak, és a végén udvariasan megkérdezte, hogy elmennék-e vele egy bizottsági ülésre, amely a „fiatalok és a kábítószerek” témáját kerülgeti. Ugyanis szívesen hallanák „az utca valódi hangját”. A móka kedvéért egyszer belementem és meghallgattam, amit az ECAD-ról[15] és a drogmentes Európát megcélzó, nagy, nemzetközi tervről szövegeltek. Kaptam üdítőt meg pogácsát, és közben majd betojtam a röhögéstől. A nő viszont, aki az ülést vezette, egy olyan igazi MILF
volt, egy kefélnivaló anyuci, közönséges szőke hajjal, férfias vonásokkal, hatalmas dudákkal és rendreutasító hanggal. Egy pillanatra eltűnődtem azon, hogy a mellein kívül vajon mást is megoperáltatott-e magán. A találkozó után odajött hozzám, bemutatkozott mint a városi tanács szociális ügyekkel – többek között a drogellenes politikával és a szenvedélybetegek gondozásával – foglalkozó osztályának titkára, majd közölte, hogy szívesen elbeszélgetne velem hosszabban is ezekről a dolgokról, úgyhogy „alkalomadtán” elugorhatnék hozzá. Mint kiderült, tényleg kefélnivaló volt, bár nem anyuci. Egyedül élt egy tanyán, szűk lovaglónadrágban nyitott ajtót és azt akarta, hogy az istállóban csináljuk. Az sem érdekelt, ha netán tényleg leoperáltak róla egy farkat, mert piszok jó munkát végeztek, a fejőgépe úgy működött, mint a vihar. Bár elég furcsa volt olyan nőt kefélni, aki úgy rikácsol, mint valami repülőgépmodell, miközben úgy kétméternyi távolságból hatalmas, nyammogó lovak bámulnak ránk unatkozva. Miután kiszedegettem a szalmát a seggemből, megkérdeztem, hogy kölcsön tudna-e adni egy ezrest. Egészen addig találkozgattunk, amíg hatezret nem kezdtem keresni naponta. Két dugás között azt is megtudtam, hogy egy ilyen munkacsoport titkára nemcsak leveleket írogat napszámra, hanem gyakorlati politikával is foglalkozik. És annak ellenére, hogy egyelőre csak rabszolga volt, ő tartotta mozgásban a dolgokat. Remélte, hogy ha a megfelelő emberek felnyitják végre a szemüket, az övé lesz a városi tanácsosi poszt. A városházáról előadott sztorijai alapján arra jutottam, hogy az összes politikus – legyen az kicsi vagy nagy – ugyanazt akarja: hatalmat és szexet. Ebben a sorrendben. Elég volt annyit a fülébe súgnom, hogy „tanácsosnő” és a két ujjam belédugnom ahhoz, hogy a disznóól tetejéig spricceljen az orgazmusa. Nem viccelek. Ennek a pasasnak az arcáról is ugyanez az intenzív, beteges vágy sugárzott. – Kapd be. – Ki a főnököd? Beszélni akarok vele. Vigyem el a főnökömhöz? A pasas totál őrült. Vagy szimplán félkegyelmű. – Kopj le! A fickó nem mozdult, csak állt ott a furcsán kificamodott csípőjével, majd előhúzott valamit ocsmány dzsekije zsebéből. Egy műanyag tasakot, úgy fél grammnyi fehér porral. – Ez itt az áruminta. Add oda a főnöködnek. Az ára nyolcszáz korona grammonként. Legyetek óvatosak az adagolással, osszátok legalább tíz részre ezt a mennyiséget. Holnapután visszajövök. Ugyanebben az időpontban. A férfi a kezembe nyomta a tasakot, majd megfordult és elsántikált. Normál körülmények között a legközelebbi kukába hajítottam volna a zacskót.
Még a saját szakállamra sem adhattam el a cuccot, a végén még a hírem bánta volna. De ennek az őrültnek volt a szemében valami, ami elbizonytalanított. Mintha tudott volna valamit. A munkanap végén aztán, miután elszámoltunk Andrejjel, magammal vittem Oleget és Irenét a Heroinparkba, ahol kérdezősködni kezdtünk, hogy hajlandó-e valaki tesztpilótát alakítani. Csináltam már ilyet azelőtt is, még Tutuval. Ha új anyag bukkan fel a városban, az ember elsétál vele a legreménytelenebb drogosokhoz, akik bármit hajlandóak kipróbálni, ha ingyen van. Ők azt is leszarják, hogy belehalhatnak, hiszen tudják, hogy a halál úgyis ott vár rájuk a következő sarkon. Négyen jelentkeztek, de egy nulla-egyest is követeltek ráadásként. Közöltem, hogy szó sem lehet róla, de még így is maradtak hárman. Szétporcióztam az anyagot, és kiosztottam az adagokat. – Túl kevés! – hőbörgött az egyik olyan nehezen forgó nyelvvel, mint aki túl van már legalább egy szélütésen. Figyelmeztettem, hogy fogja be a száját, különben nem lesz desszert. Néztük, ahogy vénát keresnek megkérgesedett bőrükön, majd rutinos mozdulatokkal befecskendezik az anyagot. – Ó, a kurva mindenit! – nyögte az egyik. – Húúú...! – üvöltött a másik. Azután csend lett. Teljes csend. Mint amikor a rakéta kilő a világűrbe, azután megszakad vele a kapcsolat. De én már tudtam. Láttam az elragadtatást a szemükben, mielőtt elvesztették volna az öntudatukat: Houston, we have no problem. Mire visszatértek a földre, már megvirradt. Több mint öt órán keresztül tartott az utazásuk, kétszer olyan hosszú volt, mint egy átlagos heroin trip. A vélemények egybehangzóak voltak: még soha nem próbáltak olyan anyagot, ami ekkorát ütött volna. Többet akartak, a zacskó maradékát. Most azonnal. Könyörögtek, úgy tántorogtak felénk, mint a zombik a Thrillerben. De mi csak röhögtünk és leléptünk. Fél órával később már a próbateremben ültünk a matracomon, és gondolkodtam. Egy edzettebb drogos általában negyed gramm utcai heroint lő be magának, ám ebből a porból, annak a negyedétől úgy szálltak el a város legkeményebb narkósai, akár egy szűzlány! A pasas tényleg tiszta anyagot adott. De miféle cucc lehet ez? Úgy nézett ki, ugyanolyan szaga és állaga volt, mint a heroinnak, de hogy öt óra utazás ilyen kis adaggal? Mindegy, a lényeg az, hogy aranybányára akadtam. Nyolcszáz korona grammonként, amit háromszor ki lehet keverni és ezernégyszázért eladni. Napi ötven grammal számolva harmincezer vándorol egyenesen a zsebembe. Valamint Oleg és Irene zsebébe. Felvázoltam nekik az üzleti modellt és eléjük tártam a számokat. Egymásra néztek. Korántsem tűntek annyira lelkesnek, mint vártam. – De Dubaj... – kezdte Oleg. Hazudtam neki. Azt állítottam, hogy semmi vész nincs addig, amíg nem verjük át az öreget. Persze, el kell mennünk hozzá és meg kell megmondanunk neki, hogy abbahagyjuk a dílerkedést, mert találkoztunk Jézussal vagy valami ilyesmi. Azután várunk egy kicsit, és egy idő múlva belevágunk a saját kis üzletünkbe. Megint egymásra néztek. Én pedig hirtelen rájöttem, hogy van itt valami, amit eddig nem vettem észre. – Csak az van... – mondta Oleg, miközben a falat fixírozta. – Irene és én, mi... – Mi van veletek?
Úgy tekergett, mint egy nyavalyás giliszta és Irenére pillantott segítségért. – Oleggel arra gondoltunk, hogy összeköltözünk – mondta Irene. – Egy szövetkezeti lakásra spórolunk Bøleren. Úgy terveztük, hogy még a nyárig dolgozunk, azután... – És azután? – Be akarjuk fejezni a középiskolát – mondta Oleg. – És talán elkezdenénk az egyetemet. – A jogi karon. – vette át a szót Irene – Hiszen Olegnek olyan jó jegyei vannak.,– Szégyenlősen nevetett, mint mindig, amikor azt hitte, hogy valami butaságot mondott, de máskor sápadt arca szinte tüzelt a boldogságtól. A jó életbe, ezek a hátam mögött összejöttek! Ez meg hogy kerülhette el a figyelmemet? – A jogi karon – mondtam és kinyitottam a zacskót, amelyben még mindig több mint egy gramm anyag volt. – Nem az ilyenekből lesznek aztán a főzsaruk? Nem válaszoltak. Előbányásztam a kanalat, amelyikkel a kukoricapelyhet szoktam enni, és a nadrágom szárába töröltem. – Mire készülsz? – kérdezte Oleg. – Hát, ezt meg kell ünnepelni – válaszoltam és egy kevés port szórtam a kanálba. – Azonkívül az anyagot is ki kell próbálnunk, mielőtt beajánljuk az öregnek. – Akkor rendben van? – szakadt ki Irenéből a megkönnyebbülés. – úgy folytatjuk, ahogy eddig? – Persze, szívem. – A kanál alá tartottam az öngyújtót. – Ez a tiéd, Irene. – Az enyém? De én... – Az én kedvemért, hugi. – Felpillantottam rá és elmosolyodtam. Azzal a mosollyal, amelynek sosem tudott ellenállni. – Tudod, olyan unalmas egyedül repülni. A megolvadt por bugyogni kezdett a kanálban. Nem volt vattapamacsom, ezért arra gondoltam, hogy egy cigarettafiltert használok majd a drog átszűréséhez, de az anyag teljesen tisztának tűnt. Fehér volt és egyenletes állagú. Végül egyszerűen vártam néhány másodpercet, hogy lehűljön, majd felszívtam a fecskendőbe. – Gusto... – kezdte Oleg. – Óvatosak leszünk, nem lövünk túl sokat. Ez itt hármunknak is elég. Téged is szívesen látlak, barátom. Vagy te csak nézni szeretnél bennünket?
Nem kellett felpillantanom. Jól ismertem Oleget. Tiszta a szíve, szinte vak a szerelemtől, és olyan bátorsággal van felvértezve, hogy egy tizenöt méter magas árbocról is képes az Oslofjordba vetni magát. – Rendben – mondta és feltűrte az inge ujját. – Benne vagyok. Ám ugyanez a vért húzza le a mélybe, hogy a vízbe fúljon, mint valami patkány. Arra ébredtem, hogy valaki eszeveszettül dörömböl az ajtón. Mintha az agyamat klopfolták volna. Előre rettegtem a fénytől, de azután erőt vettem magamon, és kinyitottam az egyik szememet. A reggeli napsütés befurakodott az ablakkeretre szögezett deszkák között. Irene a matracán feküdt, a gitárerősítők közül pedig kilógott Oleg fehér Puma Speed Cat cipős lába. A dörömbölés erősödött, amiből arra következtettem, hogy az illető időközben a lábát is bevetette. Feltápászkodtam, az ajtóhoz támolyogtam, s közben igyekeztem felidézni, hogy volt-e szó esetleg próbáról vagy felszerelés-szállításról. Résnyire nyitottam az ajtót és a régi beidegződés miatt a belső oldalához támasztottam a lábamat. De hiába. A lökés a szoba végébe taszított és iszonyatos lárma közepette a dobfelszerelés közé zuhantam. Miután lelökdöstem magamról a cinállványt és a dobokat, felnéztem és a mostohabátyámat, Steint ismertem fel. Rábámultam. Nagyobb darab lett, de a katonásan rövidre nyírt frizura és a fekete, gyűlölködő szempár mit sem változott. Láttam, ahogy kinyitja a száját és beszélni kezd, de az égvilágon semmit sem hallottam, mert a cintányérok zörgése teljesen megsüketített. Amikor megindult felém, a karomat ösztönösen az arcom elé emeltem. Stein azonban elhaladt mellettem. Átlépett a szétesett dobfelszerelésen és a matracon alvó Irenéhez ment. A lány halk sikollyal tért magához, amikor a bátyja karjánál fogva megragadta és talpra rántotta. Erősen szorította, miközben a szabad kezével néhány tárgyat dobált Irene hátizsákjába. Amikor végül az ajtó felé kezdte rángatni a húgát, Irene feladta az ellenállást. – Stein... – próbálkoztam. Megállt az ajtónyílásban és kérdő pillantást vetett rám, de nem tudtam, mit kellene mondanom. – Már így is épp eléggé tönkretetted ezt a családot – mondta Stein. Úgy nézett ki, mint valami kicseszett Bruce Lee, ahogy a magasba lendítette a lábát és búcsúzóul hátrarúgott a vasajtóba. A levegő megremegett. Oleg feje felbukkant az erősítő mögül és mondott valamit, de én még mindig süket voltam. Háttal álltam a kandallónak és éreztem, ahogy a meleg kellemesen bizsergeti a bőröm. A szobában a lángokon kívül egy rusnya, antik asztali lámpa volt az egyetlen fényforrás. Az öreg a bőrfotelben ült és a férfit nézte, akit a limuzinnal hoztunk el a Skippergatáról. Most is azt a nyomorult sportdzsekit viselte.
Andrej a pasas mögé lépett és levette a szeméről a kötést. – Nos – mondta az öreg. – Tehát, maga a szállítója annak a terméknek, amelyről már annyit hallottam. – Igen – válaszolta a férfi, majd feltette a szemüvegét és hunyorogva körülnézett a szobában. – Honnan származik? – Azért vagyok itt, hogy eladjam magának, és nem azért, hogy információkkal szolgáljak róla. Az öreg két ujjával végigsimított az állán. – Ez esetben nem érdekel a dolog. Mások lopott holmijának átvétele ebben a szakmában csak halottakhoz vezet. Azokkal pedig csak a baj van, ami szintén árt az üzletnek. – Ez nem lopott holmi. – Talán nem szerénytelenség úgy fogalmaznom, hogy meglehetősen jól informált vagyok, ám ezzel a termékkel még senki nem találkozott azelőtt. Úgyhogy megismétlem: nem veszek semmit, amíg meg nem bizonyosodom afelől, hogy a dolognak nem lesz hátulütője számunkra. – Beleegyeztem, hogy bekötött szemmel ideszállítsanak, mert tiszteletben tartom a diszkréció iránti igényét. Bízom benne, hogy maga is ugyanilyen megértéssel viszonyul hozzám. – A melegben bepárásodott a szemüvege, ennek ellenére magán tartotta. Andrej és Pjotr még az autóban megmotozta, én pedig igyekeztem mindent megfigyelni rajta: a testbeszédét, a hangját, a kezét. De csak magányt találtam. Nincs hájas, ronda barátnő. Csak egy férfi és a fantasztikus kábítószere. – Honnan tudjam például, hogy nem rendőr? – kérdezte az öreg. – Ezzel? – mutatott a férfi a lábára. – Ha importtal foglalkozik, akkor miért nem hallottam eddig magáról? – Mert új vagyok. Nincs személyi aktám, nem ismernek sem a rendőrségnél, sem a szakmában. Van egy tisztességes, polgári foglalkozásom és eddig teljesen normális életet éltem. – A férfi arca óvatos grimaszba torzult, amelyet feltételezésem szerint mosolynak szánt. – Legalábbis szerintem normálisat. Mások nem feltétlenül gondolják így. – Hm. – Az öreg egyre csak az állát simogatta. Azután megragadta a kezemet és a fotel mellé húzott. – Tudod, mi a véleményem, Gusto? Szerintem ő maga állítja elő az anyagot. Te mit gondolsz? Elgondolkodtam. – Elképzelhető – mondtam. – Te is tudod, Gusto, hogy ehhez nem kell feltétlenül a kémia Einsteinjének lenni. Az internet csak úgy hemzseg a részletes útmutatóktól, hogy hogyan lehet morfiummá alakítani az ópiumot, majd végül heroinná. Tegyük fel, hogy van tíz kiló nyers ópiuma, azután szerez magának egy kisebb labort, egy hűtőszekrényt, egy kevés metanolt és egy ventillátort, és hipp-hopp, máris van nyolc és fél kiló heroinkristálya. És így utcai heroinból lesz...
A férfi megköszörülte a torkát: – Ennyire azért nem egyszerű. – A kérdés – mondta az öreg –, csak az, hogy honnan szerezte az ópiumot. A férfi megrázta a fejét. – Aha – bólintott az öreg lassan és végigsimított a karom belső oldalán. – Nem ópiát. Ópioid. A férfi nem válaszolt. – Hallod ezt, Gusto? – Az öreg a dongaláb felé irányította mutatóujját. – Teljes egészében szintetikus drogot készít. Nincs rászorulva sem a természetre, sem Afganisztánra, mindössze egyszerű kémiát alkalmaz és az egészet a konyhaasztalon kotyvasztja ki. Teljes az ellenőrzés, és a csempészéssel sem kockáztat. És az eredmény legalább annyira potens, mint a heroin. Egy igazi zsenit üdvözölhetünk a körünkben, Gusto. Ez a fajta vállalkozószellem valóban megérdemli a tiszteletet. – Tiszteletem – morogtam. – Mennyit bír előállítani? – Úgy két kilót hetente. Attól függ. – Mindet átveszem – mondta az öreg. – Mindet? – kérdezte a férfi színtelenül, különösebb meglepetés nélkül. – Igen, az összeset, amit előállít. Előterjeszthetek magának egy üzleti ajánlatot, kedves... öhm? – Ibsen. – Ibsen? – Ha nincs ellene kifogása. – Dehogy, hiszen ő is nagy művész volt. Az lenne a javaslatom, hogy legyünk üzlettársak, Ibsen úr. Vertikális integráció. Átvesszük a piacot és mi határozzuk meg az árat. Ez mindkettőnk számára nagyobb árrést jelent. Mit szól hozzá? Ibsen csak a fejét rázta. Az öreg oldalra hajtotta a fejét. Vékony ajkán halvány mosoly játszott. – Miért nem, Ibsen úr? Néztem, ahogy a kis férfi kihúzza magát. Olyan volt, mintha hirtelen kinőtte volna hervasztóan unalmas dzsekijét. – Ha átadom magának a monopóliumot, kedves...?
Az öreg egymáshoz illesztette két keze ujjhegyeit. – Hívjon, ahogy jól esik, Ibsen úr. – Nem akarok egyetlen vásárlótól függeni, Dubaj úr. Az túl nagy kockázatot jelentene nekem. Továbbá azzal a veszéllyel járna, hogy túlságosan lenyomja az árat. Másfelől túl széles vásárlókört sem akarok, hiszen azzal meg annak a kockázata nőne, hogy a rendőrség a nyomomra bukkan. Azért fordultam magához, mert maga éppen a láthatatlanságáról híres, azonban akarok még egy vevőt. Már felvettem a kapcsolatot a Los Lobosszal. Bízom benne, hogy megért. Az öreg bugyborékoló nevetést hallatott: – Figyelj és tanulj, Gusto. Nem csak a gyógyszerészethez ért, a tetejében még üzletember is. Rendben, Ibsen úr, legyen így. – Az ár... – Azt az összeget fizetem, amit kér. Rá fog jönni, hogy ebben a szakmában az ember nem vesztegeti az idejét alkudozásra. Ehhez túl rövid az élet, és a halál túlságosan közel van. Megegyezhetünk abban, hogy az első szállítmány jövő héten kedden érkezik? A kijárathoz indulva az öreg úgy tett, mintha rám kellene támaszkodnia. Körme a bőrömbe mélyedt. – Felmerült már magában az exportálás gondolata, Ibsen? Talán tudja, hogy Norvégiában a narkotikumok kivitelének ellenőrzése mint olyan, egyelőre nem létezik. Ibsen nem válaszolt. De ebben a pillanatban észrevettem. Láttam rajta, hogy mit akar. Abból, ahogy ott állt dongalábain, gyér hajával és izzadt, sápadt homlokával. A szemüvegéről már eltűnt a pára, és ugyanazt láttam megvillanni a tekintetében, amit odalent a Skippergatán. Jóvátétel, papa. Jóvátételt akar. Mindenért, amit nem kapott meg: a tiszteletért, a szerelemért, a csodálatért, az elfogadásért, mindenért, amit az ember állítólag nem vehet meg. Pedig meg lehet venni. De pénzzel, és nem kicseszett szánalommal. Nem igaz, papa? Az élet tartozik neked valamivel, és ha nem kapod meg, ki kell követelned, magadnak kell a saját nyavalyás torpedódnak lenned. És ha emiatt a pokol tüzére kerülünk, akkor nem lehet valami nagy tolongás a mennyben. Nem igaz, papa? Harry már a kapunál ült és a kifutópályán álló repülőgépeket bámulta. Tizennyolc óra múlva Sanghajban lesz. Szerette Sanghajt. Szerette az ottani ételeket, szeretett végigsétálni a Huangpu-folyó mentén a The Bundon a Peace Hotelig, szeretett betérni az Old Jazz Barba, ahol az agg jazz-zenészek folyton ugyanazt a repertoárt csikorogták. Szeretett arra gondolni, hogy már a negyvenkilences forradalom óta ott ülnek és szinte szünet nélkül játszanak. És a nőt is szerette. Amijük volt és azt is, ami nem volt meg, de el tudták engedni. Elengedés. Csodás tulajdonság, amely bár nem a természetéből adódott, az elmúlt három év során bőven volt ideje gyakorolni. Az embernek nem kell fejjel a falnak mennie, ha nem muszáj.
Mennyire megingathatatlan valójában az evangéliuma? Hiszen maga is kételkedő, nem igaz? Tizennyolc óra múlva Sanghajban lesz. Tizennyolc óra múlva Sanghajban lehet. A fenébe. Rakel az első csengetésre felvette. – Mit akarsz? – Ne tedd le megint, oké? – Itt vagyok. – Mondd csak, mekkora befolyásod van a Nils Christianra? – Hans Christian. – Elég szerelmes ahhoz, hogy rá tudd venni egy kétséges kimenetelű mutatványra?
Tizenharmadik fejezet Egész éjszaka esett. Harry az oslói börtön épülete előtt állt és a frissen lehullott avart nézte, amely nedves, sárga, vízhatlan ponyvaként borította be a parkot. Nem aludt túl sokat, miután a repülőtérről egyenesen Rakelhez ment. Hans Christian is megérkezett, nem tiltakozott különösebben, majd távozott. Rakel és Harry azután egy tea mellett üldögélve Olegről beszélgettek. Hogy milyen volt azelőtt. És arról, ami most van. Arról azonban egy szó sem esett, hogy mi lehetett volna. Hajnaltájban aztán Rakel felajánlotta Harrynak Oleg szobáját. Harry, mielőtt lefeküdt, még rákeresett Oleg számítógépén a göteborgi Älvsborg híd alatt meggyilkolt rendőrről szóló cikkekre. Ezek megerősítették Cato híreit, sőt, a mindig szenzációra éhes Göteborgs Tidningen oldalán egy olyan cikkre is rábukkant, amely azt találgatta, hogy a rendőr esetleg takarító volt-e, vagyis olyan személy, akit a bűnözők az ellenük felmerült bizonyítékok megsemmisítésére használnak. Rakel kereken két órával később suttogva ébresztette egy csésze gőzölgő kávéval. Mindig így ébresztette Harryt és Oleget, suttogással indította a napot, hogy finomabb átmenetet teremtsen nekik az álom birodalmából a valóságba. Harry a videokamerába nézett. Az ajtó halk zúgást követően kinyílt. Gyorsan belépett az épületbe. Jól láthatóan maga elé emelte az aktatáskát, az igazolványt a pult mögött álló börtönőr elé helyezte és ügyelt, hogy arcának szebbik oldalát fordítsa a nő felé. – Hans Christian Simonsen... – mormolta a nő anélkül, hogy felnézett volna. Végigfuttatta pillantását a fogvatartottak névsorán. – Megvan, igen. Oleg Faukéhez. – Úgy van – felelte Harry. Egy másik őr végigkísérte a folyosón és a börtön közepén lévő nyitott galérián. A tiszt az enyhe őszről fecsegett és minden újabb ajtó kinyitásakor hangosan zörgött kulcscsomójával. Átmentek a klubszobán, ahol Harry egy pingpongasztalt pillantott meg két ütővel. Az egyik
asztalon egy nyitott könyv hevert, a teakonyha pultján pedig kenyér, szendvicskrémek és egy kenyérvágó kés. A helyiségben azonban egyetlen fogoly sem tartózkodott. Megálltak egy fehér ajtó előtt, a börtönőr heves kulcscsörgés kíséretében kinyitotta. – Azt hittem, ebben a napszakban nyitva van a cellák ajtaja – jegyezte meg Harry. – A többieknek igen, de ez a fogoly egy 171-es – magyarázta az őr. – Csak egy óra levegőzést engedélyeztek neki. – És hol vannak a többiek? – A jó ég tudja. Lehet, hogy megint sikerült befogniuk a Hustlert a tévészobában. Miután a börtönőr beengedte, Harry az ajtó mellett maradt, amíg a férfi léptei el nem távolodtak. A cella épp olyan volt, mint a többi. Tíz négyzetméter. Egy ágy, szekrény, íróasztal egy székkel, könyvespolc és egy tévékészülék. Oleg az íróasztal mellett ült és meglepett arccal bámult rá. – Találkozni akartál velem – szólalt meg Harry. – Azt hittem, nem fogadhatok látogatókat – felelte Oleg. – Ez nem látogatás, hanem hivatalos megbeszélés az ügyvédeddel. – Az ügyvédemmel? Harry bólintott. Azután Olegnek is derengeni kezdett. Okos fiú. – Hogyan... – A gyilkosság, amellyel gyanúsítanak, nem tartozik a túlságosan magas fokozatú biztonsági őrizetet igénylő ügyek közé, úgyhogy nem volt olyan nehéz. – Harry kinyitotta az aktatáskát, kivette belőle a fehér Gameboyt és átnyújtotta Olegnek. – Tessék, ez a tiéd. Oleg végigsimított a kijelzőn. – Honnan szerezted? Harry mintha egy halvány mosolyt látott volna a fiú komoly arcán. – Elemes vintage modell. Hongkongban találtam. Az volt a tervem, hogy amikor legközelebb találkozunk, laposra verlek Tetrisben. – Soha! – nevetett Oleg. – És víz alatti úszásban sem. – Arra a versenyre gondolsz a Frognerbadetben? Hm... Nekem úgy rémlik, mintha egy méterrel tovább jutottam volna, mint te... – Egy méterrel mögöttem voltál! Anya a tanú rá.
Harry egészen moccanatlan maradt, nehogy tönkretegye a hangulatot, és boldogan szívta magába az Oleg arcán felvillanó örömöt. – Miről akartál beszélni velem, Oleg? A fiú arca újra elborult. A Gameboyt babrálta, úgy forgatta, mintha az indítógombot keresné rajta. – Gondold végig nyugodtan, Oleg, nem rohanunk sehová. De általában könnyebb egyszerűen csak belevágni. A fiú felemelte a fejét és Harryra nézett: – Megbízhatok benned? Mindegy, miről van szó? – Harry mondani akart valamit, de végül csak biccentett. – Szerezned kellene nekem valamit... Mintha kést forgattak volna meg Harry szívében. Tudta, mi lesz a folytatás. – Itt a házban csak boy és speed van, de nekem violinra van szükségem. Tudsz nekem segíteni, Harry? – Ezért kérted, hogy idejöjjek? – Te vagy az egyetlen, akinek sikerült kijátszania a látogatási tilalmat. – Oleg Harryra függesztette komoly, fekete pillantását. Csak a szeme alatti vékony bőr rándulása árulkodott kétségbeeséséről. – Tudod, hogy nem tehetem, Oleg. – Hogyne tehetnéd! – A fiú hangja keményen és fémesen visszhangzott a cella falai között. – Mi van azokkal, akiknek eladtál? Ők nem tudnak szerezni neked? – Mit adtam el? – A rohadt életbe, ne hazudj nekem! Harry tenyerével az aktatáska tetejére csapott. – Megtaláltam az Arsenal-mezt az öltözőszekrényedben a Valle Hovinban. – Te feltörted...? – És ezt is ott találtam. – Harry Oleg elé dobta az asztalra az öttagú család fotóját. – A lány a képen. Tudod, hol van? – Ki...? – Irene Hanssen. Együtt jártatok. – Hogyan...? – Láttak benneteket a Fyrlysetben. A szekrényedben volt egy pulóver, amely úgy illatozott, mint egy komplett virágkereskedés, továbbá egy kétszemélyes narkós szett. A rejtekhely
megosztása még a hitvesi ágynál is intimebb, úgyhogy ne hazudj nekem. Plusz az anyád azt mesélte, hogy amikor rád talált a városban, olyan voltál, mint egy boldog idióta. Mindezeket összerakva, a diagnózisom: friss szerelmes. Oleg ádámcsutkája föl-le liftezett. – Nem tudom, hol van! Oké? Egyszerűen eltűnt. Lehet, hogy a bátyja jött érte és megint magával vitte. Lehet, hogy valamelyik rehabilitációs központban van. És az sem lehetetlen, hogy felült egy gépre és itthagyta ezt az egész szart a fenébe. – Vagy talán mégsem ilyen jó a helyzet – mondta Harry. – Mikor láttad utoljára? – Nem emlékszem. – Még az órát is tudod. Oleg behunyta a szemét. – Százhuszonkét nappal ezelőtt. Jóval azelőtt, ami Gustóval történt, akkor meg mi köze ennek ahhoz? – Összefüggnek, Oleg. A gyilkosság olyan, mint egy fehér bálna. Egy ember eltűnése is olyan. Ha egymás után kétszer látsz fehér bálnát, akkor az biztos, hogy ugyanaz a bálna lesz. Mit tudsz nekem mesélni Dubajról? – Az Egyesült Arab Emírségek legnagyobb városa, de nem a főváros... – Miért véded őket, Oleg? Mi az, amit nem mondhatsz el nekem? Oleg megtalálta a Gameboy indítógombját és ide-oda húzogatta. Azután felpattintotta a hátulján az elemtartó fedelét, felnyitotta az asztal mellett álló szemetes fémfedelét és belehajította az elemet. Azután Harry felé nyújtotta a játékot. – Halott. – Harry a Gameboyra nézett és a zsebébe csúsztatta. – Ha nem tudsz nekem violint szerezni, azt a kikevert fost fogom belőni, amihez itt hozzáférek. Hallottál már a fetanilról és a heroinról? – A fetanil az első lépés a túladagoláshoz, Oleg. – Pontosan. De utána majd elmondhatod anyának, hogy a te hibád volt. Harry nem válaszolt. Oleg szánalmas próbálkozása, hogy manipulálja őt, nem bosszantotta fel, épp ellenkezőleg. A legszívesebben magához húzta volna a srácot, hogy átölelje. Nem kellett egyetlen könnycseppet sem látnia a szemében ahhoz, hogy tudja, miféle küzdelem tombol Oleg testében és elméjében. Majdhogynem fizikailag is átérezte a fiú drog utáni sóvárgását. Pontosan tudta, hogy ebben a pillanatban nincs semmi más, sem erkölcs, sem szeretet, sem tapintat, minden gondolatában a kábulat, az utazás, a béke utáni vágy dübörög. Harry életében
egyszer került olyan helyzetbe, hogy kis híján heroint lőtt be magának, de a tisztánlátás egy pillanatának köszönhetően végül letett róla. Talán a tudat miatt, hogy a heroinnak majd sikerül az, ami az alkoholnak nem: elveszi az életét. Talán a lány miatt, aki azt mesélte, hogy már az első lövés után testestül-lelkestül függővé vált, mert semmi – semmi, amit valaha átélt vagy el tudott képzelni – nem tudta túlszárnyalni azt az eksztázist. De az is lehet, hogy az oppsali cimborája miatt, aki azért csinálta végig az elvonókúrát, mert remélte, hogy a kitisztulást követő első lövéskor újra átélheti a legelső bódulat határtalan élményét. Ő mesélte később azt is, hogy amikor a három hónapos fia combján meglátta az első védőoltás nyomát, olyan erővel tört rá a drog utáni sóvárgás, hogy kész lett volna mindent feladni és az orvosi rendelőből egyenesen a Platára rohanni. – Kössünk üzletet – mondta Harry kásás hangon. – Megszerzem neked, amit kérsz, te pedig elmesélsz nekem mindent, amit tudsz. – Rendben! – vágta rá Oleg, és Harry látta, ahogy a pupillája kitágul. Olvasta valahol, hogy a masszív heroinisták agyának egyes részei már azelőtt aktiválódnak, hogy az anyagot belőtték volna. Már akkor képesek elszállni, amikor még csak a kanál alját melegítik és a vénájukat pumpálják. Harry tisztában volt vele, hogy Oleg is hasonló állapotban van, ez beszél belőle és hogy odabent nincs más válasz azon kívül, hogy „rendben!”, legyen az igazság vagy hazugság. – De nem akarom az utcán venni – mondta Harry. – Van még violin a rejtekhelyeden? Úgy tűnt, mintha Oleg egy pillanatig habozna. – Hiszen már átkutattad. Harrynak újra eszébe jutott, hogy egyvalami szent egy narkós számára: a rejtekhelye. – Ugyan már, Oleg. Tudom, hogy nem őrzöl kábítószert olyan helyen, ahová másoknak is bejárása van. Hol a másik rejtekhelyed a tartalékaiddal? – Csak ez az egy van. – Nem fogok lopni tőled. – Mondtam már, hogy nincs másik rejtekhelyem! Harry hallotta a hangján, hogy hazudik, de nem törődött vele. Valószínűleg csak azt jelenti, hogy ott sincs violinja. – Holnap visszajövök – mondta Harry. Felállt, megkopogtatta az ajtót és várt. Nem jött senki. Végül lenyomta a kilincset. Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Határozottan nem magas fokozatú biztonsági őrizet. Visszaindult a kijárat felé. A folyosó üres volt, ahogy a klubhelyiség is, ahol Harry automatikusan észrevételezte, hogy a kenyér és a szendvicskrémek még mindig a teakonyha pultján hevernek, a kést azonban elpakolták. Továbbindult az ajtóhoz, amely a körletből a galériához vezetett. Meglepetésére az az ajtó is nyitva volt. Először a recepciónál ütközött zárt
ajtóba. Megemlítette a nyitott ajtókat a pult mögött ülő börtönőrnek, aki egyik szemöldökét felvonva az előtte álló monitorra pillantott. – Ennél messzebb úgysem juthat senki. – Rajtam kívül. Remélhetőleg. – Hogyan? – Semmi. Harry már a parkban járt, úgy százméternyire az épülettől, amikor végre összeállt benne a kép. Az üres helyiségek, a nyitott ajtók, a kenyérvágó kés. Megtorpant. A szíve olyan dübörgésbe kezdett, hogy kis híján rosszul lett. Madárcsicsergés. A fű illata. Azután sarkon fordult és rohanni kezdett a börtön felé. A szája egészen kiszáradt a félelemtől és a testébe toluló adrenalintól.
Tizennegyedik fejezet A violin úgy csapott le Oslóra, mint egy kibaszott aszteroida. Oleg elmagyarázta nekem a különbséget a meteorit, a meteoroid és az összes szarság között, ami bármikor a fejünkre eshet, úgyhogy pontosan tudom, hogy ez egy aszteroida volt, vagyis egy olyan szörnyeteg, ami teljesen kilapíthatja a Földet a... az akármijével... A fenébe, papa, hiszen tudod, miről beszélek, ne nevess. Kint voltunk az utcán és reggeltől estig árultuk a tized –, negyed – és egész grammosokat, néha még ötgrammosokat is. A városközpont a feje tetejére állt. Azután árat emeltünk. De a sor csak még hosszabb lett. Azután újra árat emeltünk, a sor pedig ugyanolyan hosszú maradt. Aztán amikor harmadszor is árat emeltünk, elszabadult a pokol. Egy koszovói albán banda a tőzsde épülete mögött kirabolta az egyik csapatunkat, egy felderítő nélkül dolgozó észt testvérpárt. Baseballütőkkel és bokszerrel támadtak rájuk, esélyük sem volt. Elvették tőlük a pénzt és a drogot, s ráadásnak összeroncsolták mindkettejük csípőjét. Két estével később az egyik vietnami banda a Prinsens gatén csapott le, tíz perccel azelőtt, hogy Andrej és Pjotr elhozta volna a napi bevételt. A hátsó udvarban kapták el a kasszást, anélkül, hogy az, akinél drog volt és a felderítő bármit is észrevett volna. Tanácstalanul bámultunk egymásra, hogy akkor most mi van? A kérdésünkre két nappal később érkezett meg a válasz. A korán munkába induló oslóiak még láthatták a Sanner hídról himbálózó sárga fickót, mielőtt a rendőrök megérkeztek. A pasas kényszerzubbonyt viselt, a száját kipeckelték. A bokájára hurkolt kötél épp olyan hosszú volt, hogy a fejét még a víz fölött tudja tartani. Feltéve persze, ha elég erős hozzá a hasizma. A jelek szerint nem volt az. Azon az estén Oleg és én egy mordályt kaptunk Andrejtől. Orosz volt, Andrej csak az orosz holmikban bízott. Fekete, orosz cigarettát szívott, orosz mobilja volt (nem viccelek, papa. Egy Gresso márkájú luxus darab volt, valami afrikai fafajtával burkolva, ennek ellenére vízálló volt és kikapcsolt állapotban nem bocsátott ki jeleket, így a zsaruk nem tudták lenyomozni),
és az orosz pisztolyokra esküdött. Andrej elmagyarázta, hogy a fegyver egy Odessza, ami a Sztecskin olcsóbb változata. Mintha bármelyikünk is hallott volna ezekről korábban. Mindegy is, az Odessza különlegessége abban rejlett, hogy teljes sorozatot lehetett lőni vele. A tárba húsz 9x18 mm-es Makarov-lőszer fért, ugyanaz a kaliber, amelyet Andrej, Pjotr és néhány díler is használt. Egy doboz lőszert is kaptunk, és Andrej megmutatta, hogyan kell megtölteni, kibiztosítani és elsütni a furcsa, ormótlan pisztolyt. Azt mondta, hogy két kézzel markoljuk meg, és valamivel lejjebb célozzunk, mint ahová lőni akarunk. És hogy ne célozzunk vele fejre, inkább felsőtestre. És ha a kis kart a C-hez állítjuk, akkor sorozatot lő. Olyankor elég épp csak meghúzni a ravaszt, hogy három-négy lövés elsüljön. De azt is hozzátette, hogy tízből kilenc esetben elég egyszerűen felmutatni a fegyvert. Miután lelépett, Oleg azt mondta, hogy a pisztoly hasonlít az egyik Foo Fighters-album borítójára, majd kijelentette, hogy ő aztán egészen biztosan nem lő le senkit, és hogy dobjuk ki inkább valamelyik kukába. Így aztán a fegyver inkább hozzám került. Az újságírók ámokfutásba kezdtek. A címlapokat ellepték a bandaháborúkat, vérben úszó utcákat, L.A.-beli állapotokat vizualizáló Szalagcímek. A városi tanácsból kiszorult pártok politikusai elhibázott bűnügyi – és drogpolitikáról, tehetetlen rendőrségről és városvezetésről hőbörögtek. Az egész város egy katasztrófa, nyilatkozta az egyik féleszű a Centrum Pártból és kijelentette, hogy Oslót le kell törölni a térképről, mert a főváros a haza szégyenfoltja. A legtöbbet a rendőrfőkapitányt gyalázták, de mint tudjuk, a szar lefelé folyik, így – miután nem sikerült kézre keríteni egy Szomáliait, aki egy fényes délelőttön lelőtte két törzsbelijét a Platán a SZBEO vezetője vehette is a kalapját. A városháza rendőrségi és szociális ügyekben illetékes tanácsosnője kijelentette, hogy a bűnözés megfékezése elsősorban az állam hatáskörébe tartozik, ennek ellenére a saját feladatának érzi, hogy Oslo polgárai biztonságban érezzék magukat az utcákon. Egy fotó is volt a csajról, amelyen a háttérben ott virított a titkárja is, az én régi ismerősöm: a MILF. Meg kell hagyni, komoly üzletasszonynak tűnt, de én akkor is csak a szűk lovaglónadrágos, begerjedt tyúkot láttam benne. Az egyik este Andrej korábban jött, azt mondta, hogy mára kész vagyunk, és vele kell mennem a Blindernre. Amikor elhajtott az öreg birtoka mellett, meglehetősen kényelmetlenül kezdtem érezni magamat. De azután nagy megkönnyebbülésemre Andrej a szomszéd ház elé kanyarodott, amelyről az öreg azt mesélte, hogy az is az ő tulajdona. Andrej bekísért. A ház nem volt olyan üres, mint amilyennek kívülről hatott. Az omladozó vakolat és a törött ablaktáblák mögött a helyiségek fűtöttek és bútorozottak voltak. Az öreg egy plafonig érő könyvespolcokkal telezsúfolt szobában üldögélt. A földön álló hangszórókból klasszikus zene áradt. A szobában lévő másik székre ültem, Andrej pedig kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. – Szeretnélek megkérni valamire, Gusto – mondta az öreg és a térdemre tette a kezét. A csukott ajtó felé pislogtam. – Háborúban állunk – folytatta és felállt. Az egyik könyvespolchoz lépett és egy vaskos, barna, foltos borítójú könyvet emelt le róla. – Ez a szöveg hatszáz évvel Krisztus születése előtt íródott. Nem tudok kínaiul, ezért csak ez a kétszáz évvel ezelőtt készült, francia fordítás van a birtokomban, amelyet egy Jean Joseph Marie Amiot nevű jezsuita készített. A könyvhöz egy aukción jutottam hozzá százkilencvenezer koronáért. Arról szól, hogyan tévesszük meg az ellenfelünket a háborúban. Ez a legtöbbet idézett könyv, amely a témában íródott. Sztálin, Hitler és Bruce Lee is
bibliájukként forgatták. De tudod, mi a helyzet? – Visszadugta a könyvet a polcra és egy másikat húzott elő. – Én ezt a művet részesítem előnyben. Azzal odadobta nekem a könyvet. Vékony, kék kötet volt, láthatólag egészen új. A borítón ez állt: Sakk kezdőknek. – Hatvan korona volt egy kiárusításon – mondta az öreg. – Sáncolást kell végrehajtanunk. – Sáncolást? – Kettős lépés, melynek során a király a tábla közepéről egy biztonságosabb szélső mezőre lép, ugyanakkor a bástya aktívabb, központi helyre kerül. Bele kell mennünk egy szövetségbe. – Egy bástyával? – Mit szólsz a városháza bástyájához? Elgondolkodtam a felvetésen. – A városi tanács – mondta az öreg. – A szociális ügyekért felelős tanácsosasszonynak van egy Isabelle Skøyen nevű munkatársa. Gyakorlatilag ő az illetékes a város kábítószerpolitikájában. Ellenőriztettem, és tökéletesnek bizonyult. Intelligens, hatékony és extrém módon ambiciózus. Hogy egyelőre nem lépett feljebb a szamárlétrán, az kizárólag az életvitelének számlájára írható. Az informátorom szerint kinéz belőle jó néhány szaftos botrány. Partiról partira jár, világosan megmondja, amit akar és folyamatosan váltogatja a szeretőit. – Elég rémesen hangzik – jegyeztem meg. Az öreg figyelmeztető pillantást vetett rám, majd folytatta: – Az apja a Centrum Párt szóvivője volt, de soha nem sikerült országos karriert csinálnia. Az informátorom szerint Isabelle szeretné megvalósítani az álmát, és ennek érdekében még apja pártjából is kilépett, a Munkáspárt javára. Röviden: Isabelle Skøyen igen rugalmas és teljes mértékben az ambícióinak rendeli alá magát. Ezenkívül megtudtam, hogy a családi birtokot jelentős adósság terheli, amit neki egyedül kell fizetnie. – És mit fogunk csinálni? – kérdeztem, mintha én is a violin-birodalom kormányának egyik tagja lennék. Az öreg úgy nevetett, mintha teljesen elbűvölte volna a megnyilvánulásom. – Tárgyalóasztal mellé kényszerítjük, ahol aztán rávesszük a szövetségre. Te leszel a fenyegetés eszköze, Gusto. Ezért vagy most itt. – Én? Nekem kell megfenyegetnem a nőt? – Úgy van. A politikusnőt, akivel közösültél, Gusto. A városi tanács alkalmazottját, aki a pozícióját használta fel arra, hogy szexuálisan kihasználjon egy jelentős szociális problémákkal küzdő kiskorút. Nem akartam hinni a fülemnek, de azután egy fényképet húzott elő zakója zsebéből és az orrom elé tette az asztalra. A képet mintha sötétített üvegen keresztül készítették volna. A Tollbugata egy részlete látszott rajta és egy fiatal fiú, aki épp beszáll egy Land Roverbe. A
rendszámtábla teljesen kivehető volt. A fiú én voltam. Az autó pedig Isabelle Skøyené. Végigfutott a hátamon a hideg. – Honnan... – Kedves Gusto, hiszen tudod, hogy nem tévesztelek szem elől. A következőt várom tőled: vedd fel a kapcsolatot Isabelle Skøyennel a magántelefonszámán, egészen biztos vagyok abban, hogy megvan neked, és meséld el neki a történetnek azt a verzióját, amelyet a sajtó számára készítettünk. Azután kérj tőle egy találkozót hármunknak. – Az ablakhoz lépett és kinézett a vigasztalanul szitáló esőbe. – Meglátod, azonnal lesz hely a naptárában.
Tizenötödik fejezet Harry Hongkongban az utóbbi három év folyamán többet futott, mint addig egész életében. Ennek ellenére, az alatt a tizenhárom másodperc alatt, amíg visszaért a börtön százméternyire lévő ajtajához, az agya több forgatókönyvet is lepergetett, amelyek mind úgy végződtek, hogy túl későn ér vissza. Becsengetett és miközben az ajtónyitó hangjára várt, igyekezett legyűrni a vágyat, hogy rángatni kezdje az ajtót. Végül felzúgott az automatika, Harry pedig felrohant a recepcióhoz vezető lépcsőn. – Elfelejtett valamit? – kérdezte a tiszt. – Igen – Harry toporogva várt, amíg a nő beeresztette a kulcsra zárt ajtón. – Riadóztassa a többieket! – ordította amikor bejutott, azzal ledobta az aktatáskát és továbbrohant. – Oleg Fauke cellájához! Dübörgő lépteinek zaja felverte az üres csarnok, az elhagyatott folyosó és az ugyancsak néptelen klubhelyiség csendjét. Nem érezte, hogy kifulladt volna, zihálása mégis hangosan visszhangzott a falak között. Oleg ordítása akkor jutott el a füléig, amikor ráfordult az utolsó folyosóra. A cella ajtaja félig nyitva állt, és a másodpercek, amíg elérte, egytől egyig olyanok voltak, mint a rémálomban: a lavina ott volt a nyomában, de a lábai nem tudtak elég gyorsan mozdulni. Azután már bent is volt a cellában és felmérte az elé táruló képet. Az asztal feldöntve, a papírok és a könyvek a padlón hevertek. A szoba belsejében, hátát a ruhásszekrénynek vetve, ott állt Oleg. A fekete Slayer-póló vérben tocsogott. A fiú védekezőn emelte maga elé a szemetes fémfedelét, s közben szakadatlanul ordított. Oleg előtt Harry egy Gymtec-atléta hátát pillantotta meg, melyből egy vaskos, csillogóan tar koponyában végződő, izzadt bikanyak nőtt ki. A koponya fölé egy ököl emelkedett, s az ököl a kenyérvágó kést markolta. A penge hangos csörömpöléssel csapódott a fedélbe. A férfi talán a fény változásából alighanem érzékelte, hogy belépett valaki, mert a következő pillanatban megpördült. Leeresztette a fejét és alacsonyan maga elé tartotta a kést, amely így egyenesen Harryra szegeződött. – Kifelé! – sziszegte. Harry ellenállt a csábításnak, hogy a kést figyelje, helyette a férfi lábára koncentrált. Látta, ahogy a férfi mögött Oleg lassan a földre csúszik.
A küzdősportok támadási technikáit illetően Harry drámaian szegényes repertoárral rendelkezett. Mindössze kettőt ismert. Plusz két alapszabályt. Először is azt, hogy nincs semmilyen szabály Másodszor pedig azt, hogy te támadj elsőként. Így aztán Harry nekilendült. Egyenesen a kés felé lépett, hogy a férfinak el kelljen mozdítania a karját ahhoz, hogy erőt tudjon vinni a döfésbe. És mialatt a másik elindította a mozdulatot, Harry felemelte a jobb lábát, elfordította a csípőjét, és még mielőtt a kés lecsapott volna, a lába már célt is ért. A férfi térdkalácsának felső részét találta el. Először a négyfejű combizom szakadt el, amelyet a térdszalagok követtek, és végül – mivel a térdkalács a szárkapocscsont elé nyomódott – a térdkalácsszalag következett. A férfi ordítva esett össze. A kés kicsúszott az ujjai közül és csörömpölve a padlóra esett, a keze pedig a térdkalácsa után tapogatózott. A szemébe jeges iszonyat költözött, amikor egy egészen új helyen sikerült rábukkannia. Harry odébb rúgta a kést és felemelte a lábát, hogy a tanultaknak megfelelően a földön fekvő combjába taposással fejezze be a támadást. Ezzel olyan erős belső vérzést lehet okozni az ellenfél combizomzatában, hogy az képtelen lesz újra talpra állni. Ám amikor Harry látta, hogy így is elérte a célját, eltekintett a lezárástól. A folyosóról rohanó léptek zaja és kulcscsörgés hallatszott. – Ide! – üvöltötte és az ordító férfi fölött átlépve Oleghez guggolt. Az ajtóból zihálás hallatszott. – Vigyék ki innen a pasast és hívják a mentőket! Harrynak kiabálnia kellett, hogy túlharsogja a folyamatos jajgatást. – Atyaisten, itt meg mi... – Ne azzal foglalkozzon, hanem hívjanak orvost! – Harry feltépte a Slayer-pólót és a sebet keresve végigfuttatta ujjait a véres testfelületen. – Az orvos idejöjjön először, a másiknak csak a térde ment szét. Miközben az őrök kihúzták az ordító férfit a cellából, Harry véres keze közé fogta Oleg arcát. – Oleg? Hallasz engem? Oleg! A fiú szemhéja megmozdult, és a szó, amely elhagyta az ajkát, olyan gyenge volt, hogy Harry alig hallotta. Mégis összeszorult tőle a mellkasa. – Oleg, nincs semmi baj. Egyetlen olyan szerveden sem ütött lyukat, amely túlságosan nagy hasznodra lenne. – Harry... – És mindjárt itt a karácsony: morfiumot kapsz! – Fogd be, Harry. Harry befogta. Oleg felnézett rá. Lázasan, kétségbeesetten csillogott a szeme. Hangja rekedt volt, de most már tisztán lehetett érteni, amit mond: – Hagynod kellett volna, hogy befejezze a feladatát, Harry. – Te meg miről beszélsz?
– Hagynod kell, hogy megtegyem. – Mit? Nem kapott választ. – Mit kell megtenned, Oleg? Oleg Harry tarkójára tette a kezét, egészen magához húzta őt és suttogni kezdett. – Ezt nem tudod megállítani, Harry. Túl késő, most már minden megy a maga útján. Ha az útjukba állsz, csak még több ember fog meghalni. – Kik fognak meghalni? – Túlságosan nagy, Harry. El fog nyelni téged. Fel fog zabálni mindannyiunkat. – Ki fog meghalni? Kit védesz, Oleg? Irenét? Oleg becsukta a szemét. Az ajkai egy kis ideig még mozogtak, azután elernyedtek. Harry arra gondolt, hogy a fiú most pont olyan, mint tizenegy éves korában, amikor egy hosszú nap végén végre álomba szenderült. Azután mégis megszólalt. – Te vagy az, Harry. Meg fognak ölni téged. Harry éppen kilépett a börtön ajtaján, amikor a mentőautók befutottak. Arra gondolt, hogy milyenek voltak a dolgok azelőtt. Milyen volt ez a város azelőtt. Az élete. Amikor tegnap éjjel Oleg számítógépét használta, a Sardinesre és a Russian Amcar Clubra is rákeresett. Nem talált semmit, ami arra utalt volna, hogy újból zenélnek. A feltámadásban hinni tán túlságosan is sok lenne a jóból. Lehet, hogy az élet nem tanít túl sokat az embernek, egy dolog felől azonban semmi kétség: Nincs visszaút. Harry rágyújtott, de még az első szippantás előtt, abban a másodpercben, amikor az agy már ujjongva várja a vérbe tóduló nikotint, újra visszajátszotta magában a suttogást. A suttogást, amelyről tudta, hogy az este további részében és egész éjjel is hallani fogja. Azt a szinte alig hallható szót, amely elsőként bukott ki Olegből a cellában: – Papa.
MÁSODIK RÉSZ Tizenhatodik fejezet A patkányanya megnyalta a fémet. Sós íze volt. Összerezzent, amikor a hűtőszekrény beindult és zúgása a templom harangszavába vegyült. Már csak egy út maradt az odúhoz, amelyet még nem próbált meg. Nem merte, mivel a bejáratot eltorlaszoló ember még élt. A kölykei éles visítása azonban egyre jobban kétségbe ejtette. Cselekednie kellett. Felkapaszkodott az ember ruhaujjába.
Enyhe füstszaga volt. De nem cigaretta és nem is tűz füstje. Inkább mintha valami gázszag alig érezhető maradványa lett volna, amelyet a ruha magába szívott. Csak néhány molekula. A könyökéig jutott, de azután túlságosan szűknek bizonyult a hely. Megtorpant és hallgatózni kezdett. A távolban egy rendőrségi sziréna süvített fel. Minden egyes apró pillanat és döntés, papa. Mindaz, amit nem tartottál fontosnak, jelentékenynek. De összeadódnak, és mielőtt észbe kapnál, folyóvá duzzadnak, amely magával ragad és a rendeltetési helyedre sodor. Nekem ide kellett kerülnöm. Méghozzá ebben a kicseszett júliusban. Nem, nekem nem itt kellene lennem! Egész máshol lenne a helyem, papa! Amikor a főépület elé kanyarodtunk, Isabelle Skøyen széles terpeszben, szűk lovaglónadrágban állt az udvaron. – Andrej, te itt vársz – mondta az öreg. – Pjotr, ellenőrizd a környéket! Kiszálltunk a limuzinból és egy csapásra vidéken találtuk magunkat. Trágyaszag, légyzümmögés és távoli tehénkolompolás. Isabelle anélkül, hogy rólam tudomást vett volna, merev kézfogással üdvözölte az öreget, majd behívott bennünket egy kávéra. A hangsúly az „egy-en” volt. A folyosó falai különféle díjnyertes, előkelő vérvonalból származó gebékről készült fotókkal voltak telezsúfolva. Az öreg végigsétált előttük, majd az egyikre rámutatva megkérdezte, jól sejti-e, hogy egy angol telivért ábrázol, azután magasztalni kezdte az állat karcsú lábait, erős mellkasát, én meg azon tűnődtem, vajon a lóról beszél-e vagy a nőről. Mindenesetre működött: Isabelle egy kissé felengedett, és a válaszai is egyre bővebbek lettek. – Üljünk le a nappaliban és beszélgessünk egy kicsit – javasolta az öreg. – Menjünk inkább a konyhába – felelte a nő ismét fagyos hangon. Leültünk, Isabelle pedig az asztal közepére állította a kávéskannát. – Tölts nekünk, Gusto – mondta az öreg az ablakon kipillantva. – Csodálatos a birtoka, Skøyen asszony. – Nincs itt semmiféle asszony. – Ahonnan én származom, minden hölgyet, aki birtokot irányít, asszonynak szólítunk, legyen akár özvegy, elvált vagy hajadon. Tiszteletből. – Az öreg a nő felé fordult és szélesen elmosolyodott. Néhány másodpercre olyan csönd támadt, hogy csak az ablaküveget rohamozó legyek zümmögése hallatszott, amelyek mindenáron ki akartak jutni a szabadba. – Köszönöm – mondta a nő. – Rendben. Felejtsük el egyelőre ezeket a fotókat, Skøyen asszony. – Isabelle megdermedt.
Amikor felhívtam, és előadtam neki, hogy van néhány fényképünk róla és rólam, amelyeket kijátszhatunk a sajtónak, azt hitte, csak viccelek. Azt mondta, nem érti, mi a gond azzal, ha egy szexuálisan aktív, szingli nőnek egy valamivel fiatalabb férfival van kapcsolata. Elmagyaráztam neki, hogy nem is erről van szó. Főleg, hogy ez itt Norvégia, ahol nem létezik az a fajta kettős mérce, mint az amerikai politikában. Azután tömören, ám világosan felvázoltam neki, hogy milyen veszélyeket jelentenek neki ezek a fotók. Hogy azért ő mégsem akárki, hanem tanácsosi titkár, és én bizonyítani tudom, hogy fizetett nekem, vagyis egészen konkrétan ő egy prosti kuncsaftja, miközben a munkája során épp az olyan szociális problémák ellen száll síkra, mint a prostitúció és a drogok. Két perccel később már meg is beszéltük ennek a találkozónak a helyét és időpontját. – A sajtó már így is épp eleget foglalkozik a politikusok magánéletével – folytatta az öreg. – Térjünk rá inkább az üzletre, Skøyen asszony. Egy olyan üzletre, amely, a zsarolással ellentétben, mindkettőnk számára előnyökkel jár. Mit szól hozzá? Isabelle a homlokát ráncolta. Az öreg szélesen elmosolyodott. – Ne aggódjon, üzlet alatt természetesen nem pénzügyeket értek. Bár ez a birtok bizonyára nem csak úgy magától működik. Ám az korrupció lenne. Az én ajánlatom tisztán politikai alku. Jóllehet titkos, de ez a városháza mindennapjaiban sem zajlik másként. És a tetejébe még az oslóiak javát is szolgálja, nem igaz? – Skøyen bólintott. Az arcán feszült figyelem ült. – Ennek az üzletnek természetesen köztünk kell maradnia, Skøyen asszony. Elsősorban a városnak lesz hasznos, ám amennyiben politikai ambíciókat dédelget, önnek is előnyökkel járhat. Amennyiben így volna, jelentősen megkurtíthatja például a városi tanács vezetői székéhez vivő utat. Hacsak nem egyenesen a parlamentig röpíti. – Isabelle kávéscsészéje megállt a levegőben – Nem áll szándékomban arra kérni, hogy bármi etikátlan dolgot tegyen, Skøyen asszony. Csak arra szeretnék rámutatni, hogy bizonyos pontokon közösek az érdekeink, azután átengedem magának a lehetőséget, hogy azt tegye, amit helyesnek tartok. – Hogy azt tegyem, amit maga tart helyesnek? – A városi tanács nagy nyomás alatt áll. Már az utóbbi hónapok sajnálatos eseményeit megelőzően is az volt a céljuk, hogy eltávolítsák Oslót Európa kábítószeres szégyenfaláról. Vissza szeretnék szorítani a drogkereskedelmet, el akarják érni, hogy minél kevesebb fiatal váljon használóvá és mindenekelőtt, hogy a túladagolások száma mérséklődjön. Ebben a pillanatban ezek a célok valahol a nagyon távoli jövőben lebegnek, vagy maga másképp látja, Skøyen asszony? Isabelle nem válaszolt. – Amire most szükség van, az egy hős vagy hősnő, aki egészen az alapoktól kezdve rendet tesz. – A nő lassan bólintott. – És akinek a drogbandák eltakarításával kell kezdenie a sort. Isabelle felhorkant. – Kösz az ötletet, de ezt már Európa összes nagyvárosában megpróbálták. Az újabb és újabb bandák úgy bújnak elő a földből, mint a gaz. Ahol kereslet van, mindig lesz kínálat is. – Úgy van – válaszolta az öreg. – Pontosan úgy, mint a gaz. Láttam, hogy van egy darab eperföldje odakint. Használ takarónövényt? – Igen. Lóherét.
– Nos, én is egy takarónövényféleséget ajánlanék fel magának – mondta az öreg. – Lóherét Arsenal-mezben. A nő rábámult. A tekintete elárulta, hogy a telhetetlenség gőzerővel dolgozik az agyában. Az öreg elégedettnek tűnt. – A takarónövény, kedves Gusto – mondta az öreg és kortyolt egyet a kávéból – egy olyan gyom, amelyet azért ültet és hagy akadálytalanul nőni az ember, hogy megakadályozza a többi gyomnövény szaporodását. Egyszerűen azért, mert a lóhere a kisebb rossz. Érted? – Azt hiszem, igen – válaszoltam. – Ha már így is, úgy is nő a gaz, akkor jobb egy olyan gyom növekedését elősegíteni, amely nem teszi tönkre az epret. – Pontosan. És ebben a kis hasonlatban a városi tanács tiszta Oslóról szóló víziója az eper és a bandák, amelyek az életveszélyes heroint árulják és az utcákon eluralkodott anarchiáért felelősek, pedig a gyom. Mi és a violin a takarónövényt képezzük. – Úgy mint? – kérdezte Isabelle. – Először is fel kell számolnia minden egyéb gyomot a lóherén kívül. Azután pedig békén kell hagynia a lóherét. – És mégis mi az, amiben a lóhere annyival jobb, mint a többi gaz? – kérdezte a nő. – Mi nem lövünk agyon senkit. Diszkréten tevékenykedünk. Olyan anyagot árulunk, amely gyakorlatilag nem okoz túladagolást. Az eperföldek fölötti monopólium segítségével olyan magasra emelhetjük az árakat, hogy csak kevesek tudják megfizetni, így mind a függők, mind az új felhasználók száma csökkenni fog. Természetesen anélkül, hogy a profitunk csökkenne – ezt nem tagadhatom. Kevesebb felhasználó és kevesebb díler, a drogosok nem lepik el többé a Parkokat és a központ utcáit. Más szóval: Oslo egyaránt örömére szolgál majd a turistáknak, a politikusoknak és a választóknak. – Nem én vagyok a szociális ügyekért felelős városi tanácsos. – Egyelőre, asszonyom. Ám a gyomirtás nem is a városi tanácsosoknak való. Ezért vannak titkáraik. Hiszen ők azok, akik a mindennapi apró-cseprő döntéseket meghozzák, amelyek összegződve meghatározzák azt, ami valójában történik. Természetesen a tanács által elfogadott irányvonalat követi, de mégis maga az, aki napi kapcsolatban áll a rendőrséggel, aki arról tárgyal, hogy milyen intézkedéseket kell eszközölni például a Kvadraturenben. Ehhez természetesen valamennyire ki kell majd lépnie az árnyékból, de úgy vélem, ez nem fog nehézséget okozni magának. Egy kisebb interjú a drogpolitikáról itt, egy észrevétel a túladagolások számával kapcsolatban ott. így, amikor a siker valóságosan is megmutatkozik, mind a párttársai, mind a sajtó tisztában lesznek azzal, valójában ki is a hajtóerő... – Az öreg felvillantotta hüllővigyorát. – ...a legnagyobb szemű epret termesztő gazda mögött. Csend telepedett a konyhára. Még a legyek is feladták a szökésre tett erőfeszítéseiket, miután felfedezték a cukrot. – Ez a beszélgetés természetesen soha nem történt meg – mondta Isabelle. – Természetesen. – Mi pedig soha nem találkoztunk.
– Fájdalom, de így van, Skøyen asszony. – És hogy képzeli a dolgot? Hogyan fogjuk eltávolítani ezeket az embereket az utcákról? – Ez ügyben természetesen a segítségükre leszünk. Ebben a szakmában már hagyomány, hogy jól elhelyezett információk segítségével szabadulunk meg a konkurenciától. Ön megkapja majd a szükséges információkat. Természetesen el kell látnia a tanácsost a rendőrségre vonatkozó javaslatokkal, amihez szüksége lesz egy bizalmasra is a rendőrség berkein belül. Mondjuk, olyasvalakire, aki maga is hasznot húzhat ebből a sikertörténetből. Egy... hogy is fogalmazzak... – Egy ambiciózus személyre, aki képes abszolút gyakorlatiasan eljárni, amennyiben az a város érdekét szolgálja? – Isabelle visszafogott köszöntésre emelte kávéscsészéjét. – Mi lenne, ha átmennénk a nappaliba? Amíg a tetováló a rajzokat tanulmányozta, Szergej végignyúlt a padon. Amikor a megbeszélt időben megérkezett a kis üzletbe, a művész még javában dolgozott egy nagy sárkányon, amely egy összeszorított fogakkal fekvő fiú hátára készült. Mellettük, egy széken, alighanem a fiú anyja ült, mert hol a srácot vigasztalta, hol a tetoválót faggatta, hogy a sárkánynak tényleg olyan nagynak kell-e lennie. Miután végeztek, a nő fizetett, majd kifelé menet többször is megkérdezte a fiútól, örül-e, hogy végre sokkal klasszabb tetoválása van, mint Prebennek és Kristoffernek. – Ez itt sokkal jobban illene a hátadra – mutatott a tetováló az egyik rajzra. – Tupoj – morogta Szergej. Ostoba. – Mi? – Mindennek pontosan olyannak kell lennie, mint a rajzon. Tényleg muszáj ezt minden alkalommal elmondanom? – Jól van, jól van. De nem tudom ma befejezni az egészet. – Dehogynem. Kétszeres pénzt fizetek. – Ennyire sürgős? Szergej csak röviden biccentett. Andrej minden áldott nap felhívta, és folyamatosan tájékoztatta. Ezért, amikor ma telefonált, Szergej egyáltalán nem volt felkészülve arra, amit mondott. Hogy szükségessé vált. Miután letették, Szergej első gondolata az volt, hogy innen most már nincs visszaút. Azután rögtön szemrehányást is tett magának: Visszaút? Ki akar itt meghátrálni? Talán azért támadtak ilyen gondolatai, mert Andrej elmesélte neki, hogy a rendőr lefegyverzett egy rabot, aki azt a feladatot kapta, hogy gyilkolja meg Oleg Faukét. Persze, a fogoly csak egy itteni volt, aki azelőtt soha nem ölt késsel, de ettől függetlenül az eset azt sugallta, hogy Szergejnek nem lesz olyan egyszerű dolga, mint a legutóbb. Ez a gyilkosság más lesz, mint annak a fiúnak, a dílerüknek a lelövése, hiszen az nem volt több, mint egyszerű mészárosmunka. De a rendőrnek a közelébe kell majd lopódzni, ki kell várni, míg a neki
legmegfelelőbb helyen nem lesznek, valamint a pillanatot, amikor a férfi a legkevésbé számít rá, és akkor lecsapni. – Nem akarom lelombozni, de a meglévő tetoválásai nem valami jó minőségűek. A vonalak homályosak, és elég rossz a tinta is. Nem kellene inkább ezeket felfrissíteni egy kissé? Szergej nem válaszolt. Mit tud ez a szerencsétlen a minőségi munkáról? A vonalak azért homályosak, mert a börtönben a tetováló egy kihegyezett gitárhúrt használt tűként, a tinta pedig vizelettel kevert, olvasztott cipőtalp volt. – Fogjon hozzá – mutatott Szergej a lapra. – Most! – És biztos benne, hogy pisztolyt akar? Úgy értem, a maga döntése, de tapasztalatból tudom, hogy az erőszakos szimbólumok elrettentik az embereket. Csak gondoltam, szólok. – A pasasnak nyilvánvalóan gőze sem volt az orosz bűnözők tetoválásairól. Nem tudta, hogy a macska azt jelenti, hogy lopásért ítélték el, a kétkupolás templom pedig azt, hogy két évet kapott érte. És azt sem, hogy a mellét elcsúfító forradás egy olyan tetoválás nyoma, amelyet ő maga égetett ki úgy, hogy magnéziumport kötözött közvetlenül a bőrére. Az egykori kép női nemi szervet ábrázolt, és egy örmény banda osztotta ki neki a második börtönbüntetése alatt, mert szerintük kártyaadóssága volt feléjük. A tetováló nyilván azt sem sejti, hogy az előtte fekvő rajzon szereplő pisztoly egy Makarov, az orosz rendőrség szolgálati fegyvere, amely azt jelképezi, hogy ő, Szergej Ivanov meggyilkolt egy rendőrt. A tetováló semmit nem tud, és ez így jó. Mindenki jobban jár, ha a pasas továbbra is pillangókat, kínai írásjegyeket és színes, norvég sárkányokat varr a jól táplált, norvég fiatalokra, akik azt hiszik, hogy tucatdíszeik jelentenek valamit. – Akkor kezdhetjük? – kérdezte a tetováló. Szergej egy pillanatra elbizonytalanodott. Talán tényleg elsieti a dolgot egy kissé. Persze magának is feltette már a kérdést, hogy miért nem várhat a rajz addig, amíg a rendőr valóban meg nem hal. A válasz nyilvánvaló volt: ha teszem azt, a gyilkosság után azonnal letartóztatják, és norvég börtönbe kerül, ahol – Oroszországgal ellentétben – nincs tetováló a rabtársak között, akkor cseszheti az egészet. Mindenképpen meg kell csináltatnia most. Ám Szergej tisztában volt vele, hogy egy másik lehetséges válasz is van a kérdésre. Talán azért akarja a tetoválást még a gyilkosság előtt megcsináltatni, mert valahol a lelke mélyén fél? Annyira fél, hogy még abban sem biztos, hogy valóban felnőtt a feladathoz? Azért van szüksége már most a képre, hogy ezzel minden hidat felégessen maga mögött? Hogy ne visszakozhasson, hanem kénytelen legyen véghezvinni a gyilkosságot? Egyetlen szibériai urka sem bírna együtt élni azzal a tudattal, hogy egy hazugság van a bőrébe írva, ez teljesen nyilvánvaló. Egyébként pedig örül neki, tényleg örül. Akkor meg honnan kerülnek elő ezek a gondolatok? És miért? Pontosan tudta, honnan.
A díler. Az Arsenal-mezes fiú. Kezdett fel-felbukkanni az álmaiban. – Lásson hozzá! – mondta Szergej.
Tizenhetedik fejezet – Az orvos szerint Oleg néhány napon belül talpra áll – mondta Rakel. A hűtőszekrénynek dőlve álldogált, egy csésze teával a kezében. – Azután biztosan áthelyezik majd valahová, ahol senki nem találhatja meg – mondta Harry. Az ablaknál állt Rakel konyhájában és az alattuk elterülő várost nézte. A délutáni forgalom lassú fénykígyó módjára kanyargóit a főutakon. – Igen, a rendőrség tanúvédelmi programjának vannak biztonságos helyei – bólintott a nő. Rakel minden hisztéria nélkül, valamiféle rezignált nyugalommal vette tudomásul Oleg megtámadását. Mintha félig-meddig számított volna rá. Harry mégis érezte a belőle áradó kétségbeesést. – A börtönt nem hagyhatja el, de beszélni fogok az államügyésszel az áthelyezéséről – mondta Hans Christian Simonsen. Amint Rakel felhívta, azonnal iderohant, és most – jókora izzadságfoltokkal a hóna alatt –, a konyhaasztalnál ült. – Nézzen utána, hogy meg tudja-e kerülni a hivatalos utat – mondta Harry. – Mégis hogyan? – kérdezte az ügyvéd. – Az ajtók nem voltak kulcsra zárva, amiből az következik, hogy legalább egy őr benne volt a dologban. Ameddig nem tudjuk, melyikük az, mindenkit gyanúsnak kell tekintenünk. – Nem paranoiás egy kissé? – A paranoia életet menthet – közölte Harry. – El tudja intézni, Simonsen? – Meglátom, mit tehetek. És mi van azzal a hellyel, ahol most van? – Az Ullevål kórházban fekszik. Gondoskodtam róla, hogy két olyan rendőr őrizze, akikben megbízom. Még valami: a férfi, aki megtámadta, jelenleg szintén kórházban van, de amint elbocsátják, szigorítani fogják a fogvatartásának körülményeit. – Levél – és látogatási tilalom? – kérdezte Simonsen. – Pontosan. Gondoskodna arról, hogy megtudjuk, mi állt a vallomásában, vagy hogy mit mondott az ügyvédjének? – Ez nehezebb ügy – vakarta meg a fejét Simonsen. – Valószínűleg egy szót sem tudtak kihúzni belőle, de mindenesetre azért próbálja meg – mondta Harry a zakóját gombolgatva.
– Hová mégy? – tette a kezét a karjára Rakel. – A forráshoz – felelte Harry. Nyolc óra volt. A legrövidebb munkanapokat előíró ország fővárosában már rég elcsendesült a forgalom. A fiú, aki a Tollbugata egyik sarkán, egy lépcsőn ácsorgott, a huszonhármas számot viselte a mezén. Arsavin. Pulóvere kapucniját a fejébe húzta, lábán vakítóan fehér Air Jordan edzőcipőt viselt. Frissen vasalt Girbaud farmerje olyan merev volt, hogy magától is megállt volna. Úgy festett gengszterrapper szerelésében, mintha most lépett volna elő egy Rick Rossvideóból. Harry biztos volt benne, hogy még a csípőre engedett nadrág alól majdnem kivillanó alsónadrág is a megfelelő márka. Ahogy abban is, hogy a fiú, ha sebhelyeket nem is, de legalább egy, hivalkodóan erőszakos tetoválást biztosan visel. Harry egyenesen odament hozzá. – Violin, egy negyedgrammos. A srác, anélkül hogy kihúzta volna a kezét pulóvere zsebéből, lepillantott Harryra és bólintott. – Nos? – kérdezte Harry. – Várnod kell, boraz. – A fiú pakisztáni akcentussal beszélt, amelyet Harry feltételezése szerint bizonyára félretett, amikor hamisítatlan norvég otthonukban az anyja húsgombócát habzsolta. – Nincs időm kivárni, amíg összeszedsz egy menetet. – Chillax, hamar meglesz. – Ráfizetek egy százast. A fiú méregetni kezdte Harryt, aki sejtette, nagyjából mi járhat a fejében: csúf üzletember furcsa öltönyben, kontrollált fogyasztás. Egy újabb szerencsétlen, aki attól retteg, hogy valamelyik kollégája vagy családtagja esetleg erre jár. Egy újabb nyomorult, aki házhoz jön az átverésért. – Hatszáz – mondta a srác. Harry felsóhajtott és bólintott. – Idra – mondta a fiú és elindult.
Harry arra jutott, hogy ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy kövesse. Befordultak a sarkon, bementek egy bérház nyitott kapuján, majd átvágtak a hátsó udvar felé. A drog egy fekete, gyaníthatóan észak-afrikai férfinál volt, aki egy raklapokból álló toronynak támaszkodott és fejét az iPodjából szóló zene ritmusára ingatta. Az egyik fülhallgató a vállára vetve lógott. – Egy negyedest – mondta az Arsenal-mezes Rick Ross. A fekete férfi előhúzott valamit a kabátja zsebéből, és hogy ne látszódjon, lefelé fordított tenyérrel átnyújtotta Harrynak, aki az átvett tasakra pillantott. A por fehér volt, néhány apró, fekete szemesével – Lenne egy kérdésem – mondta Harry és zsebre rakta a szert. A másik kettő megdermedt, azután Harry látta, ahogy a fekete srác keze a háta felé mozdul. Úgy tippelte, hogy egy kis kaliberű pisztoly van a nadrágja derekába dugva. – Látta valamelyikőtök ezt a lányt? – tartotta eléjük a Hanssen család fotóját. Azok a képre pillantottak és megrázták a fejüket. – Ötezret adok annak, aki valami támpontot ad, hírt hoz nekem róla. Bármit. – A két másik egymásra nézett. Harry várt, de azok csak a vállukat vonogatták. Valószínűleg nem ez az első eset, hogy egy apa a lánya után kutat Oslo drogmocsarában. Mindenesetre ezekben itt nem volt sem elég cinizmus, sem elég fantázia ahhoz, hogy kitaláljanak valami jó kis mesét, és bekasszírozzák vele a pénzt. – Szóval semmi – összegezte Harry. – Lenne viszont egy kérésem. Adjátok át az üdvözletemet Dubajnak, valamint azt, hogy olyan információm van a számára, amely érdekelni fogja. Olegről van szó. Mondjátok meg neki, hogy jöjjön a Leonba és keresse Harryt. A következő pillanatban egy fegyver szegeződött rá. Harry nem tévedett: egy Beretta volt a Cheetah szériából. Kilenc milliméteres, rövid csövű, utálatos holmi. – Baosj vagy? Már megint ez a kebab-norvég. – Nem vagyok rendőr – felelte Harry és megpróbálta elnyomni émelygését, amely mindig rátört, amikor egy fegyver csövébe nézett. – Hazudsz. Nem is tolsz violint. Beépített zsaru vagy. – Nem hazudok. A fekete odabiccentett Rick Rossnak, aki erre Harryhoz lépett és felrángatta a zakója ujját. Harry igyekezett elfordítani pillantását a fegyver szájáról. Halk füttyentés hallatszott. – Úgy tűnik, mégis lövi magát a pasas – mondta Rick Ross. Harry egy közönséges varrótűt használt, amelyet az öngyújtója lángjában sterilizált. Négy-öt helyen mélyen az alkarjába fúrta és alaposan meg is forgatta, majd szappannal dörzsölte be a sebeket, hogy bevörösödjenek. Azután mindkét könyökhajlatában beleszúrt egy-egy vénába is, hogy a vér a bőre alá gyűljön, és néhány kék folt keletkezzen rajta. – Szerintem akkor is hazudik – mondta a fekete srác, majd a másik lábára helyezte a testsúlyát és két kézzel markolta a pisztolyt.
– Miért? Ide nézz, fecskendő és alufólia is van a zsebében. – Nem fél. – Mi a francról beszélsz? Nézz már rá! – Nem hiszek neki. – Hé, baosj, lődd be magad most! – Megvesztél, Rage? – Fogd be! – Chillax, ember. – Min nyomtad fel az agyadat ennyire? – Szerintem Rage nincs túlságosan elragadtatva attól, hogy a nevén szólítottad – jegyezte meg Harry. – És te is befogod! – Gyerünk, csináld! – És a saját anyagodat használd! Harry még soha nem olvasztott vagy fecskendezett be magának anyagot azelőtt, legalábbis nem emlékezett rá. Ópiumot viszont használt már, így volt némi fogalma a dologról. Ez sem lehet olyan nehéz. Leguggolt, az alufóliára szórta a port. Néhány szemcse a földön landolt, megnyálazott ujjával felszedte és az ínyébe dörgölte őket. Igyekezett minél buzgóbbnak tűnni. Keserűbb volt, mint a többi por, amelyeket rendőri pályafutása alatt ízlelt, hogy megállapíthassa, mit is foglaltak le. De valami egyéb ízt is érzett. Szinte alig lehetett észrevenni, talán ammóniához hasonlított. Nem, nem ammónia. Azután hirtelen rájött: a mellékíz a túlérett papaja szagára emlékeztette. Felkattintotta az öngyújtót és bízott benne, hogy ügyetlenségét a fejének szegezett pisztolynak fogják betudni. Két perccel később már a kezében tartotta a felszívott fecskendőt. Rick Ross időközben visszanyerte gengszteres kimértségét. Széles terpeszben, karba tett kézzel és enyhén felszegett fejjel állt Harry előtt. – Lőj! – parancsolta, majd összerezzent és elutasítóan felemelte a kezét. – Ne te, Rage! Harry rájuk nézett. Rick Rossnak nem voltak sebek a meztelen alkarján, és Rage is elég összeszedettnek tűnt. Harry bal öklét kétszer a vállához pumpálta, ujjával megütögette alkarját, majd az előírásszerű harminc fokos szögben bevezette a tűt. Őszintén remélte, hogy a mozdulatai elég profinak tűnnek a két srác előtt, akik nyilvánvalóan nem szúrják magukat.
– Aaah! – nyögte. Elég profinak ahhoz, hogy ne kezdjenek el azon agyalni, hogy vajon tényleg a vénába szúrt-e vagy csak a húsba. A szemét forgatta és megroggyantotta a térdét. Elég profinak ahhoz, hogy bevegyék a színlelt orgazmust. – Ne felejtsétek el átadni Dubajnak az üzenetet – suttogta. Azután kitámolygott az utcára és imbolyogva nyugat felé indult a királyi palota irányába. Csak a Dronningens gatén egyenesedett fel. A megkésett hatás pedig a Prinsens gatén érte utol. Az anyag néhány részecskéje a hajszálerek kerülőútján keresztül elérte az agyát – de ez legfeljebb távoli visszhangja lehetett egy közvetlenül az artériába nyomott adag hatásának. Harry szeme még így is könnybe lábadt. Mintha egy régi szeretővel egyesült volna ismét, akiről úgy hitte, soha nem találkoznak többé. Nemcsak hogy isteni muzsika töltötte el a fülét, de majdhogynem isteni fényt is észlelt, és ebben a pillanatban megértette, miért kapta az anyag a violin nevet. Este tíz óra volt. A SZBEO irodái sötétségbe burkolóztak, a folyosókon egy lélek sem járt. Truls Berntsen szobájában azonban még világított a monitor, kékes fényét a nyomozó arcára vetítve, aki asztalra feltett lábakkal üldögélt előtte. Ezerötszáz koronát tett fel a Cityre, amelynek a dolgok pillanatnyi állása szerint búcsút is inthetett. De volt még egy utolsó esély. Egy szabadrúgás. Tizennyolc méter, Tévez. Ekkor kinyílt az ajtó, ő pedig ösztönösen az escape-gombra nyomta mutatóujját. De elkésett. – Csak remélni tudom, hogy nem a költségvetésünkből állod az élő adást. – Mikael Bellman a szoba egyetlen üres székére zökkent. Trulsnek feltűnt, hogy Bellman, ahogy egyre magasabbra kapaszkodik a szamárlétrán, egyre kevésbé használja a manglerudi dialektust. Tulajdonképpen már csak akkor lehetett hallani, amikor Trulsszel beszélt, akivel ugyanazon a környéken nőttek fel. – Olvastad az újságot? – Truls bólintott. Mivel más olvasnivaló nem akadt, ezúttal még a bűnügyi és a sportrovaton túli anyagokat is átfutotta. Többek között annak a tanácsosi titkárnak, Isabelle Skøyennek a fotóit is átlapozta. A nő a VG nyári portréinterjúja óta egyre gyakrabban bukkant fel különböző társasági eseményeken. A cikkben egyenesen „utcaseprőnek” titulálták, amit a drogbandák és a kábítószer-használat elleni küzdelemben mutatott elszántságával érdemelt ki. Egyes véleményék szerint áldozatos munkájával akár a parlamenti képviselőségig viheti. Mindenesetre erős hátszele van, hála hatáskörének és pártja pozíciójának. Truls figyelmét nem kerülte el, hogy az egyre növekvő elismeréssel párhuzamosan Skøyen dekoltázsa és mosolya is egyre nő a képeken. – Volt egy nem hivatalos megbeszélésem a rendőrfőkapitány asszonnyal – mondta Bellman. – Engem javasol majd az igazságügyi miniszternél a bűnügyi igazgatói posztra. – Őrület! – robbant ki Trulsből. Tévez egyenesen a sarokba helyezte a szabadrúgást. Bellman felállt.
– Csak gondoltam, biztosan tudni szeretnéd. Szombaton egyébként egy kis bulit rendezünk Ullával. Truls ugyanazt a jól ismert nyilallást érezte, amit mindig, ha meghallotta Ulla nevét Bellman szájából. – Új ház, új munka, tudod. Hiszen te is segítettél a terasz alapozásánál. Segítettem? Én betonoztam le nektek az egész nyavalyás teraszt, gondolta Truls. – Úgyhogy, ha nem terveztél mást szombatra... – intett Bellman a monitor irányába – ...akkor örömmel várunk. Truls igent mondott. Ahogy mindig is, amióta kölyökkorukban megismerkedtek. Ahogy igent mondott egykor az ötödik kerék szerepére, amely arra ítélte, hogy a nézője legyen Mikael Bellman és Ulla magától értetődő boldogságának. És most rábólintott egy újabb estére, amikor meg kell tagadnia önmagát és az érzéseit. – Még valami – mondta Bellman. – Emlékszel még a pasasra, akit kértelek, hogy törölj ki a recepción lévő látogatói listáról? Truls bólintott, s egy arcizma sem rándult. Bellman felhívta és elmesélte neki, hogy egy bizonyos Tord Schultz járt nála az imént, és bizalmas információkat osztott meg vele egy kábítószer-csempész-hálózatról és egy takarítóról, aki a rendőrség kötelékében dolgozik. Azt mondta, hogy aggódik a férfi biztonsága miatt, és arra kérte Trulst, hogy törölje ki a nevét a regiszterből arra az esetre, ha az említett takarító valóban a házban dolgozik, és netán hozzáférése lenne a listához. – Többször is próbáltam hívni, de nem vette fel. Egy kicsit aggódom. Egészen biztos vagy benne, hogy a biztonságiak eltávolították a nevét, és senki nem szerezhetett tudomást a látogatásáról? – Abszolút, igazgató úr – felelte Truls. A City védekezésbe kezdett, és ide-oda tologatták a labdát. – Hallottál azóta a reptéri nyomozóról, aki annyit járt a nyakadra? – Nem – válaszolta Bellman. – Úgy tűnik, beletörődött a ténybe, hogy az anyag burgonyaliszt volt. Miért? – Csak úgy kérdeztem, igazgató úr. Add át üdvözletemet a sárkányodnak. – Nem bánnám, ha más megszólítást használnál, köszi. Truls megvonta a vállát. – Te szoktad így emlegetni. – Az igazgatói címre gondoltam. Csak néhány hét múlva lesz hivatalos a dolog. A légitársaság főnöke felsóhajtott.
A légiszolgálat az imént tájékoztatta, hogy a bergeni gép késni fog, mivel a járatra beosztott kapitány nem jelent meg, de még csak nem is jelentkezett, úgyhogy sürgősen keríteniük kell valakit, aki helyettesíti. – Schultzra egy kissé rájárt a rúd az utóbbi időben – mondta. – A telefont sem veszi fel – válaszolta a légiszolgálat munkatársa. – Sajnálom. Pillanatnyilag tényleg nagyon szét van esve. – Igen, én is hallottam. De ez akkor sem így működik, nem az óvodában vagyunk. Majdnem törölnünk kellett a gépet. – Ahogy már említettem, eléggé a padlóra került. – Beszélni fogok vele. Mindannyiunknak vannak problémái, Georg. Kénytelen leszek jelentést írni az ügyről, ugye, megérti? A légitársaság főnöke egy pillanatig habozott, de azután megadta magát. – Természetesen. Miközben letették, egy régi emlék bukkant fel lelki szemei előtt. Egy nyári délután, grillparti. Campari. Budweiser és gigantikus méretű marhaszeletek, amelyeket az egyik kolléga hozott egyenesen Texasból. Ő és Else egy hálószobában, ahová észrevétlenül lopództak be. Else halkan nyögdécselt, elég halkan ahhoz, hogy a gyerekzsivaj, a berepülő gépek lármája és az ablak alatti gondtalan nevetés elnyomja. A repülőgépek, amelyek csak jöttek és jöttek. Tord öblös nevetése egy újabb klasszikus pilótatörténet után. És a felesége, Else halk nyögdécselése.
Tizennyolcadik fejezet – Violint vett? Beate Lønn hitetlenkedve meredt Harryra, aki az éles reggeli fényből a nő irodájának árnyékos sarkába húzott egy széket s most azon gubbasztott, kezében egy csésze kávéval. Az izzadság műanyag fólia módjára vonta be az arcát, a zakója a szék támláján lógott. – De ugye, nem... – Dehogy, megőrült? – Harry a forró kávéba kortyolt. – Az alkoholisták nem használhatnak ilyesmit. – Akkor jó. Különben még azt hinném, hogy az ott egy szétlőtt véna. Harry az alkarjára pillantott.
Az öltönyén kívül mindössze három alsónadrágot, egy váltás zoknit és két rövid ujjú inget hozott magával. Úgy tervezte, hogy Oslóban majd beszerez néhány holmit, de még nem jutott rá ideje. Ma reggel ráadásul olyan erős macskajaj-szerűséggel ébredt, hogy régi szokásához híven kis híján összehányta a fürdőszobát. A húsába szúrt injekció eredménye egy véraláfutás lett, amely leginkább az Egyesült Államok alakjára és Reagen újraválasztását követő színére hasonlított. – Szeretném, ha ezt itt elemezné nekem – mondta Harry. – Miért? – A fotók miatt, amelyeken az Olegnél talált zacskó szerepel. – Hogyhogy? – Piszok jó, nagyfelbontású kameráik lettek az utóbbi években. A képeken jól látszik, hogy a por teljesen fehér, ebben viszont van néhány barnásfekete szemcse. Tudni akarom, mi az. Beate egy nagyítót húzott elő a fiókból, és a por fölé hajolt, amelyet Harry a Forensic Magazine borítójára szórt. – Igaza van – mondta. – A minták, amelyeket behoztunk, teljesen fehérek voltak. Az utóbbi hónapokban viszont az égvilágon semmit sem foglaltak le, úgyhogy ez tényleg érdekes. Különösen, mivel a repülőtér rendőrőrsének nyomozója nemrég felhívott és valami hasonlóról számolt be. – Mi volt az? – Az egyik pilóta kézipoggyászában találtak egy csomag port. A nyomozó azt akarta tudni, hogyan jutottunk arra a megállapításra, hogy a por egyszerű burgonyaliszt volt, mikor a saját szemével látott benne barna szemcséket. – Úgy értette, hogy az a pilóta violint csempészett? – Az az igazság, hogy eddig egyetlen violinszállítmányt sem foglaltak le, úgyhogy a nyomozó azelőtt nemigen találkozhatott az anyaggal. A fehér heroin nagyon ritka, a legtöbb, ami bekerül az országba, barna, ezért a nyomozó feltehetőleg abból indult ki, hogy bizonyára összekevertek kétfélét. Egyébként a pilóta nem befelé tartott az országba az anyaggal, hanem kifelé. – Kifelé? – Igen. – És hová? – Bangkokba. – Burgonyalisztet vitt magával Bangkokba?
– Biztosan néhány odakint élő norvégnak szánta, akik fehér szószt akartak készíteni a halgombócukhoz. – Beate elnevette magát, de közben bele is pirult a saját viccébe. – Hm. Volna itt még valami. Olvastam egy drognyomozóról, akit holtan találtak Göteborg kikötőjében. A pletykák szerint nem kizárt, hogy egy takarítóról van szó. Volt esetleg hasonló gyanú azzal a fedett nyomozóval kapcsolatban, akit itt gyilkoltak meg Oslóban? Beate megrázta a fejét. – Nem. Épp ellenkezőleg. Ő arról volt híres, hogy hajlamos volt túlzásokba esni, miután elkapta a rosszfiúkat. Közvetlenül a meggyilkolása előtt arról beszélt, hogy sikerült a horgára akasztania a nagy halat. De mindenképpen egyedül akarja a partra húzni. – Egyedül, aha. – Nem akart többet elárulni róla, azt mondta, nem bízhat meg senkiben. Nem emlékezteti valakire? Harry elvigyorodott és felvette a zakóját. – Hová készül? – Meglátogatok egy régi barátot. – Nem is tudtam, hogy vannak régi barátai. – Csak egy fordulat volt. Felhívtam a Kripos vezetőjét. – Heiment? – Igen. Megkérdeztem, hogy kaphatnék-e egy listát arról, kikkel beszélt telefonon Gusto a meggyilkolását megelőző időszakban. Azt válaszolta, hogy az ügy annyira nyilvánvaló volt, hogy nem is kértek le ilyen listát. Másfelől, ha meg is tették volna, akkor sem szolgáltatnák ki soha az életben egy ilyen... pillanat, idézem – Harry behunyta a szemét és ujjain számlálta a jelzőket –, magamfajta leszerepelt zsarunak, alkoholistának és árulónak. – Ó, tehát mégis vannak régi barátai. – Így most máshol kell próbálkoznom. – Oké. Mindenesetre gondoskodom róla, hogy a port még ma analizálják. Harry megtorpant az ajtóban. – A múltkor azt mondta, hogy nemrég Göteborgban és Koppenhágában is felbukkant a violin. Ezek szerint ott később jelent meg, mint Oslóban? – Igen. – Általában nem fordítva szokott ez történni? Hogy az új drogok először Koppenhágába futnak be, és azután onnan terjednek észak felé? – Tulajdonképpen igaza van. Miért kérdezi?
– Még magam sem tudom pontosan. – Mit is mondott, hogy hívják azt a pilótát? – Nem mondtam semmit. Schultz. Tord. – Még valamit? – Igen. Elgondolkodott azon, hogy annak a fedett nyomozónak esetleg igaza volt? – Igaza? – Abban, hogy tartotta a száját és nem bízott senkiben. Talán rájött, hogy tényleg van egy takarító a házban. Harry körülnézett a Telenor Fornebun lévő főépületének tágas előcsarnokában. A tíz méterrel odébb lévő recepciós pultnál két ember állt, arra várva, hogy kiszolgálják őket. Nézte, ahogy megkapják a belépőkártyájukat, majd várják, hogy az illető, akihez jöttek, lejöjjön és átvigye őket a zsiliprendszeren. A Telenor a jelek szerint némileg szigorított a biztonsági előírásokon, így Harrynak eredeti tervét, mely szerint egyszerűen bemasírozik Klaus Torkildsen irodájába, alaposabban át kellett gondolnia. Mérlegelte a helyzetet. Torkildsen egész biztosan nem lesz elragadtatva a látogatásától. Ugyanis volt egy régi mutogatós ügye, amelyet sikerült titokban tartania a munkaadója előtt, ám amelyet Harry éveken keresztül arra használt, hogy segítségével bizalmas információkat zsaroljon ki a férfiból. De mindegy is, a rendőrigazolvány tekintélye nélkül Torkildsen aligha fogadja majd őt. A liftekhez vezető négy zsiliptől jobbra Harry egy nagyobb kaput látott, amelyen épp egy látogatói csoportot eresztettek be. Egy gyors döntést követően, határozott léptekkel a kapuhoz sietett, és a csoport közepébe tolakodott, amely lassan áramlott a kapuban álló Telenoralkalmazott felé. Harry a mellette állóhoz, egy kínainak látszó, alacsony férfihoz fordult: – Nín hăo. – Excuse me? Harry a férfi névtáblájára pillantott. Juki Nakazava. – Ó, japanese – mondta Harry és nevetve csapkodni kezdte az emberke vállát, mintha régi barátok lennének. Juki Nakazava bizonytalanul visszamosolygott rá. – Szép napunk van – mondta Harry, továbbra is a másik vállán pihentetve a kezét. – Igen – válaszolta Yuki. – Melyik vállalatot képviseli?
– A TeliaSonerát – felelte Harry. – Ó, remek. Elhaladtak a Telenor-alkalmazott előtt. Harry a szeme sarkából látta, hogy a férfi utánuk indul, és nagyjából azt is sejtette, mit fog mondani. – Sorry, sir, I can’t let you in without a tag.[16] Juki Nakazava meglepett arccal bámult az alkalmazottra. Torkildsen új irodát kapott. Harry legalább egy kilométernyit kutyagolt egy hatalmas, nyitott irodán keresztül, míg egy üvegkalitkában végre meg nem pillantotta a jól ismert, hegyomlásnyi alakot. Harry egyenesen bement hozzá. A férfi háttal ült neki és telefont szorított a füléhez: – A rohadt életbe, indítsátok el végre azt az SW2-es szervert! Harry látta, ahogy a férfi nyála az üvegtáblára fröccsen. Megköszörülte a torkát. A szék körbefordult. Klaus Torkildsen kövérebb volt, mint valaha. A meglepően elegáns, méretre szabott öltöny részben elrejtette zsírpárnáit, de az arcán ösztönösen elterülő rettenetet semmivel nem tudta volna leplezni. Különös arca volt: mintha a szeme, az orra és a szája egyetlen kis szigetre gyűltek volna rajta. Torkildsen pillantása Harry gallérjára siklott. – Yuki... Nakazawa? – Klaus. – Harry szélesen elmosolyodott és széttárta a karját, mintha feltett szándéka volna megölelni a férfit. – Mi a fenét keres maga itt? – suttogta Klaus Torkildsen. Harry leeresztette a karját. – Én is örülök, hogy látom. – Az íróasztal szélére ereszkedett. Ahová azelőtt is szokott. Ahonnan le szokta rohanni Torkildsent. Egyszerű és hatékony taktika. Torkildsen nyelt egyet. Harry látta, hogy jókora, fényes izzadságcseppek kezdenek gyöngyözni a homlokán. – A trondheimi mobilnet – morogta Torkildsen a telefon felé intve. – A szervert már a múlt héten üzembe kellett volna helyezni. Nem lehet már bízni az emberekben. Nem érek rá, mit akar? – A Gusto Hanssen mobiltelefonján bonyolított beszélgetések listája kéne májustól kezdve. – Harry fogott egy tollat és felírta a nevet egy sárga post-itre. – Operációs vezető vagyok, már nem az üzemeltetés területén dolgozom. – Értem, de attól még meg tudja szerezni nekem a számokat. – Van felhatalmazása? – Akkor a hivatalos utat választottam volna, nem gondolja?
– És az államügyész miért nem volt hajlandó jóváhagyni? – A régi Torkildsen ezt soha nem merte volna megkérdezni. Keményebb lett és megnőtt az önbizalma. Vajon a magasabb állásnak köszönhetően? Vagy valami másnak? Harry egy neki háttal álló képkeretet fedezett fel az asztalon. Az efféle íróasztali fotókat arra használják az emberek, hogy ne felejtsék el, hogy van valakijük. És ha nem egy kutya van a képen, akkor csakis egy nő lehet. Talán még egy gyerek is. Ki hitte volna? A jó öreg mutogatós talált magának egy nőt. – Már nem a rendőrségnél dolgozom – felelte Harry. Torkildsen elvigyorodott. – És mégis adatokat akar szerezni? – Nincs szükségem sok mindenre. Csak erre az egy listára. – És mégis miért kellene ezt megtennem magának? Ha kiderül, hogy ilyen információt adtam ki egy magánszemélynek, úgy kirúgnak, hogy a lábam sem éri a földet. És pillanatok alatt le lehet nyomozni, hogy mit ellenőriztem. Harry nem válaszolt. Torkildsen keserűen felnevetett. – Értem. Megint a régi nóta. Ha nem vagyok hajlandó segíteni magának, gondoskodik róla, hogy a kollégáim értesüljenek arról a régi ügyről. – Nem – mondta Harry. – Nem akarok árulkodni. Csak egy szívességet kérek magától, Klaus. Magánügyről van szó. Az exem fiát az a veszély fenyegeti, hogy ártatlanul életfogytiglanra ítélik. Harry nézte, ahogy Torkildsen duplatokája megrándul, majd a mozgás hullám módjára továbbterjed a zsírban, s végül elvész a hatalmas testen. Harry azelőtt soha nem szólította a férfit a keresztnevén. Torkildsen Harryra bámult. Pislogva koncentrált. Az izzadságcseppek megcsillantak a homlokán. Harry szinte látta, ahogy az agya kattog, újra és újra mérlegeli a hallottakat és végül összegez. Torkildsen hátradőlt a súlya alatt feljajduló irodai széken. – Sajnálom, Harry. Tényleg szívesen segítenék magának, de pillanatnyilag nincs lehetőségem az effajta együttérzésre. Remélem, megérti. – Hogyne – felelte Harry és megdörgölte az állát. – Teljesen érthető. – Köszönöm – mondta Torkildsen, láthatólag megkönnyebbülve és néhányszor lendületet vett, hogy fel tudjon állni a székről, nyilvánvalóan azért, hogy kitessékelje Harryt az üvegkalitkából és egyúttal az életéből is. – Nos – szólalt meg Harry. – Amennyiben nem szerzi meg nekem a számokat, nem csupán a kollégái szereznek tudomást a mutogatós múltjáról, hanem a felesége is. Gyerek is van már? Igen? Egy, kettő? Torkildsen visszazuhant a székbe és hitetlenkedve meredt Harryra. A jó öreg, reszkető Klaus Torkildsen. – De... de hát azt mondta, hogy... – Sajnálom, de pillanatnyilag nincs lehetőségem az effajta együttérzésre.
Este tíz után kilenc perccel a Schrøder étterem már félig megtelt. – Nem akartam, hogy újra az irodámban bukkanjon fel – mondta Beate. – Heimen felhívott és elmesélte, hogy megkereste őt a híváslisták miatt, továbbá az is a fülébe jutott, hogy az irodámban járt. Óvott attól, hogy a Gusto-ügyet újra előássam. – Nos – köszörülte meg a torkát Harry. – Örülök, hogy el tudott jönni. Felvette a szemkontaktust Ninával, aki éppen sört szolgált fel a helyiség másik végében. Felemelte két ujját. Nina bólintott. Három év telt el azóta, hogy utoljára itt járt, de a pincérnő még mindig értette a régi törzsvendég jelbeszédét: egy sör a kísérőnek, egy kávé az alkoholistának. – A cimborája tudott segíteni magának? Megszerezte Gusto híváslistáját? – Ó, nagyon készséges volt. – És mire jutott? – Gustónak az utolsó időkben alighanem anyagi problémái lehettek, mert többször is kikapcsolták a telefonját. Nem használta sokat, de volt néhány rövid beszélgetése Oleggel. Időnként felhívta a mostohahúgát, Irenét is, de ezek a hívások néhány héttel a halála előtt abbamaradtak. Ezen kívül nagyrészt a PizzaXpresszel beszélt. Felmegyek Rakelhez, és a Google-ban utánanézek a többi névnek. Mire jutottak a porral? – Az anyag, amelyet vásárolt, szinte teljesen megegyezik a korábban vizsgált violinmintákkal. De van egy apró különbség a kémiai összetételükben. És ott vannak a barna szemcsék is. – Igen? – Nem aktív összetevők, hanem egy olyan máz darabkái, amelyet tabletták bevonásához használnak. Tudja, amitől könnyebb lesz lenyelni őket és elfedi a rémes ízüket. – A máz alapján esetleg ki lehet deríteni a gyártót? – Elméletileg igen. Utánanéztem, de mint kiderült, általában minden gyógyszercég maga készíti a bevonatot, vagyis akár több ezer gyártó is szóba jöhet. – Ezek szerint ezen a vonalon nem jutunk előrébb? – Csak a máz alapján semmiképp – felelte Beate. – De a máztöredékek belső oldalán még rajta voltak az egykor benne rejtőző gyógyszer maradványai. Metadon volt. Nina megérkezett a kávéval és a sörrel. Harry megköszönte, és a pincérnő tovább is állt. – Én azt hittem, hogy a metadon folyékony. – Az a metadon, amelyet a kábítószerfüggők gyógyszeres rehabilitációjában alkalmaznak, valóban többnyire folyékony. Felhívtam a St. Olav kórházat, ahol ópioidokat és ópiátokat kutatnak. Azt mondták, hogy a fájdalomterápiák során metadontablettát alkalmaznak.
– És a violinban? – Szerintük teljes mértékben elképzelhető, hogy az előállítás során módosított metadont használtak. – Ez akkor csak annyit jelent, hogy a violint nem változtatták meg alapjaiban. De miben segít ez nekünk? – Nagyon is segíthet – válaszolta Beate kezét a sörös pohárra kulcsolva. – Ugyanis rendkívül kevesen készítenek metadontablettát. És az egyikük történetesen itt van Oslóban. – AB? Nycomed? – A Radiumhospital. Saját kutatórészlegük van, amely extrém fájdalmakra fejlesztett ki metadontablettát. – Rák? Beate bólintott. Egyik kezével a szájához emelte a poharat, a másikkal pedig Harry elé tett valamit az asztalra. – A Radiumhospitalból? Beate megint csak bólintott. Harry felszedte a kicsi, kerek tablettát. A barna mázba egy R betűt bélyegeztek. – Tudja, mi jár a fejemben, Beate? – Nem. – Azt hiszem, Norvégia új exportcikket szerzett magának. – Komolyan úgy gondolod, hogy Norvégia violint gyárt és exportál? – kérdezte Rakel. Oleg szobájának ajtajában állt, karba tett kézzel. – Mindenesetre van néhány momentum, amely erre utal – válaszolta Harry és beütögette a következő nevet Torkildsen listájáról. – Először is, úgy tűnik, hogy a dolog Oslóból gyűrűzik szét. Az Interpolnál senki nem hallott a violinról azelőtt, hogy Oslóban felbukkant volna, és csak mostanában jelent meg az utcákon Svédországban és Dániában. Másrészt az anyagban összezúzott metadon-tabletta van, ami meg mernék esküdni, hogy Norvégiából származik. – Harry újabb keresést indított. – És van egy harmadik ok is. Nemrégiben az oslói repülőtéren lekapcsoltak egy pilótát egy anyaggal, amely könnyen lehet, hogy violin volt, a port azonban kicserélték. – Kicserélték? – Ez pedig arra utal, hogy egy takarító van a rendszerben. A lényeg viszont az, hogy a pilóta éppen kifelé indult az országból. Bangkokba.
Harry megérezte Rakel parfümjének az illatát és rögtön tudta, hogy a nő már nem az ajtóban áll, hanem mögé lépett és a válla fölé hajolt. A sötét fiúszobában a számítógép monitorja volt az egyetlen fényforrás. – Dögös fotó. Ki ez? – Rakel hangja közvetlenül Harry füle mellett szólalt meg. – Isabelle Skøyen. Tanácsosi titkár. Azok egyike, akiket Gusto hívott. Jobban mondva, ő hívta Gustót. – Az a véradós póló nem kisebb egy számmal a kelleténél? – Végül is a politikusoknak az is feladata, hogy reklámot csináljanak a véradásnak. – Politikus? Hiszen csak egy tanácsosi titkár. – Mindegy, a hölgy azt állítja magáról, hogy AB Rh-negatív, ez esetben pedig az embernek kötelessége vért adni. – Bizony. Nagyon ritka vércsoport. Ezért bámulod ennyi ideje ezt a képet? Harry elmosolyodott. – Rengeteg találat van. Lótenyésztő. „Utcaseprő”? – Állítólag ennek a nőnek köszönhetjük, hogy az összes drogbanda rács mögé került. – Úgy tűnik, azért nem mind. Azon töröm a fejem, hogy miről beszélhetett egy olyan alakkal, mint Gusto. – Nos, mivel ő vezeti a városi tanács szociális osztályának drogellenes munkacsoportját, elképzelhető, hogy információszerzésre használta Gustót. – Éjjeli fél kettőkor? – Upsz. – Majd megkérdezem tőle. – Aha. Látom, nagy kedvet kaptál ahhoz, hogy alaposan kifaggasd. Harry a nő felé fordította a fejét. Rakel arca olyan közel volt, hogy nem is látta élesen. – Ez valóban az, amit hallani vélek, kedvesem? Rakel halkan nevetett. – Egyáltalán nem. Ez a csaj rettenetesen olcsónak tűnik. Harry lassan beszívta a levegőt. Rakel nem mozdult. – És honnan veszed, hogy nem kedvelem az efféle olcsó nőket? – kérdezte. – És miért suttogsz?
Rakel ajka olyan közel mozgott Harry arcához, hogy érezte a szavai légáramlatát. Két hosszú másodpercen keresztül csupán a számítógép ventilátorának zúgása hallatszott. Azután Rakel hirtelen felegyenesedett. Szórakozott pillantást vetett Harryra, kezét az arcához szorította, mintha le akarná hűteni magát. Azután megfordult és kiment a szobából. Harry hátrahajtotta a fejét, behunyta a szemét és csendben káromkodott. Hallotta, ahogy Rakel a konyhában csörömpöl. Vett néhány mély lélegzetet és úgy döntött, hogy ami az imént történt, az egyáltalán nem is történt meg. Megpróbálta összeszedni a gondolatait és folytatta a keresést. Némelyikükre tíz évnél régebbi síversenyek eredménylistáin bukkant rá, vagy különféle családi összejövetelekről szóló beszámolókon, de voltak, akikről egyáltalán nem sikerült fellelnie semmit. Lehet, hogy ők már nem léteznek többé, kivonták magukat a modern társadalom csaknem mindent bevilágító reflektorfényéből, és egy sötét sarokban gubbasztva már csak a következő dózisra várnak. Harry csak ült és a falat bámulta. Pontosabban egy plakátot, amely egy pasast ábrázolt színes tolldísszel a fején. „Jónsi”, ez állt alatta. Harrynak halványan rémlett, mintha abban az izlandi bandában, a Sigur Rósban énekelne. Éteri hangzás és konstans fejhang. Meglehetősen messze esik a Megadeathtől és Slayertől. Persze, nem kizárt, hogy Olegnek változott az ízlése. Vagy hatással volt rá valaki. Harry összekulcsolta a kezét a tarkóján. Irene Hanssen. Hirtelen leesett neki, hogy mi is volt olyan különös a híváslistán. Hogy Gusto és Irene egy darabig szinte mindennap beszéltek egymással telefonon. Ám volt egy pont, ami után Gusto egyszer sem próbálta felhívni a lányt. Mintha összevesztek volna. Vagy Gusto tudta volna, hogy Irene azután már nem lesz elérhető. Ám azon a napon, amelyen lelőtték, Gusto felhívta a lány otthoni címén szereplő vonalas telefont. És beszélt is valakivel. A beszélgetés egy perc tizenkét másodpercig tartott. Miért találja ezt furcsának? Harry megpróbált visszatalálni gondolatmenetének kiindulási pontjához, de végül kénytelen volt feladni. Feltárcsázta a vonalas telefon számát. Nem vették fel. Amikor Irene mobiltelefonjával is megpróbálkozott, egy géphang arról tájékoztatta, hogy az előfizetést ideiglenesen felfüggesztették. Kifizetetlen számlák. Pénz. A pénzzel kezdődik, és a pénzzel végződik minden. A drogokkal sosincs másként. Harry a fejét törte. Megpróbálta felidézni a nevet amelyet Beatétól hallott. A pilótáét, akinek lefoglalták a kézipoggyászát a benne talált por miatt. Beütögette Tord Schultz nevét a tudakozóba. Egy mobilszám.
Harry toll után kutatva kihúzta Oleg fiókját. A Masterful Magazine alatt egy műanyag mappában egy újságkivágást pillantott meg. Rajta saját, néhány évvel fiatalabb arcával. Kivette a mappát és átlapozta az alatta megbúvó többi papírt is. A cikkek Harry ügyeiről vagy magáról Harryról szóltak. Egy pszichológiai folyóiratban megjelent, régi interjú is szerepelt köztük, amelyben a sorozatgyilkosságokról faggatták. Emlékei szerint borzasztóan felhúzta magát a kérdéseken. Harry betolta a fiókot és körülnézett. A legszívesebben összetört volna valamit. Azután kikapcsolta a számítógépet, összepakolta a kis bőröndöt, majd kiment a folyosóra és felvette a vászonzakót. Rakel hozzálépett és lesöpört egy láthatatlan porszemet a hajtókájáról. – Különös – mondta. – Olyan sokáig nem láttalak, hogy már éppen sikerült volna elfelejtenem téged, erre hirtelen újra itt teremsz. – Igen – válaszolta Harry. – És az jó? Rakel arcán gyors mosoly suhant át. – Nem tudom. Egyszerre jó is és rossz is. Érted? – Harry bólintott és magához húzta. – Te vagy a legrosszabb, ami valaha történt velem – mondta Rakel. – És a legjobb. Képes vagyok mindenről megfeledkezni magam körül csak azért, mert itt vagy Nem, fogalmam sincs róla, hogy ez jó-e. – Tudom. – Az meg mi? – mutatott Rakel a kofferre. – Megyek és bejelentkezem a Leonba. – De... – Holnap beszélünk. Jó éjt, Rakel. Megcsókolta a nő homlokát, majd kinyitotta az ajtót és kilépett a langyos őszi estébe. A fiú a Leon recepcióján azt mondta, hogy nem kell újra kitöltenie a bejelentkezési lapot, és felajánlotta Harrynak ugyanazt a szobát, amelyben eddig lakott, a 301-est. Harry azt felelte, hogy amennyiben megjavították az eltört karnist, rendben van. – Már megint tönkrement? – kérdezte a fiú. – Az előző lakó tehet róla. Szegény időnként dührohamot kapott. – Átnyújtotta Harrynak a szoba kulcsát. – Ő is rendőr volt. – És itt lakott? – Igen, ő volt az egyik állandó bérlőnk. Egy olyan fedett nyomozó, ahogy maguk mondják. – Hm. Inkább mondanám fedetlennek, ha maga is tudta róla, hogy rendőr. A fiú elnevette magát. – Várjon egy kicsit, szétnézek hátul, hátha találok egy másik karnist. – Azzal eltűnt.
– Sixpence nagyon hasonlított magára – szólalt meg egy mély hang svédül. Harry megfordult. Cato egy karosszékben ült az előtérben, amelyet csak nagy jóindulattal lehetett volna lobbynak nevezni. Fáradtnak tűnt és lassan ingatta a fejét. – Nagyon hasonlított magára, Harry. Igen szenvedélyes volt. Ugyanakkor türelmes, és persze sajnos rendkívül önfejű. Nem volt olyan magas, mint maga, és a szeme szürke volt. De az a magányos rendőrpillantása pont ugyanilyen volt. És ugyanazon a helyen halt meg. El kellett volna mennie, Harry. Már a repülőgépen kellene ülnie – mutogatott kuszán hosszú ujjaival. A pillantása olyan gyászos volt, hogy Harry egy másodpercig attól tartott, hogy az idős ember mindjárt elsírja magát. Azután Cato lassan elkezdett feltápászkodni a székből, Harry pedig odafordult az éppen visszaérkező fiúhoz. – Igaz, amit mond? – Kicsoda? – kérdezte a fiú. – Ó – mondta Harry, majd megfordult, hogy Catóra mutasson. Az öreg azonban eltűnt. Bizonyára a lépcső sötétjébe veszett. – A rendőr odafent halt meg a szobámban? A fiú pillantása hosszan megpihent Harryn, mielőtt válaszolt volna. – Nem, eltűnt. Az Operaháznál sodorta partra a víz. Sajnos, nem találtam másik karnist, de mit szólna ehhez a nejlonzsinórhoz? Felhúzhatná rá a függönyt, azután a zsinórt a karnis tartójához csomózhatná. Harry lassan bólintott. Két órával később Harry még mindig ébren volt és az utolsó szál cigarettáját szívta. A függöny és a vékony nejlonzsinór a padlón hevert. A belső udvaron átnézve, az egyik szemben lévő lakásban egy nő táncolt. Hangtalan keringőt, partner nélkül. Harry a város zaját hallgatta és a plafon felé kúszó, kígyózó cigarettafüstöt nézte. Figyelte a látszólag véletlenszerűen kirajzolódó figurákat és megpróbált valami mintát felfedezni benne.
Tizenkilencedik fejezet Az öreg és Isabelle találkozóját követően két hónapba telt, mire a tisztogatás elkezdődött. Elsőként a vietnamiakat vették célba. Az újságokban az állt, hogy a zsaruk kilenc helyen csaptak le egy időben. Állítólag öt heroinraktárat találtak és összesen harminchat vietkongot tartóztattak le. A következő héten a koszovói albánok kerültek sorra. A Delta csoport megrohamozott egy lakást a Helsfyrön, amelyet a cigányok vezetője minden bizonnyal – egészen addig – teljesen biztonságosnak vélt. Azután az észak-afrikaiak és a litvánok következtek. A pasas, akit kineveztek a SZBEO vezetőjének, egy hosszú szempillájú, modellforma fickó, azt nyilatkozta a sajtóban, hogy névtelen bejelentések alapján csaptak le. A következő néhány hét során, a szurokfekete szomáliaiaktól a tejfehér északiakig, rengeteg utcai dílert bekasztliztak. Kivéve az Arsenal-mezes fiúkat. Azonnal érezni lehetett, hogy nagyobb lett a mozgásterünk, és hogy az előttünk kígyózó sorok egyre hosszabbak. Az öreg toborzott néhányat a munka nélkül maradt utcai árusok közül, de megtartotta az ígéretét, hogy a heroinkereskedés sokkal kevésbé lesz szem előtt a városközpontban, ráadásul a heroinimportot is lenyomtuk, mivel sokkal többet kerestünk a
violinon. A cucc olyan drága volt, hogy néhányan megpróbáltak átállni a morfiumra, de egy idő múlva mégis visszatértek. Gyorsabban árultuk, mint ahogy Ibsen elő tudta állítani. Egy keddi napon már fél egyre eladtunk mindent, és mivel szigorúan tiltották a mobiltelefon használatát – az öreg azt hitte, hogy Oslo valami kicseszett Baltimore –, lementem a pályaudvarra és az egyik nyilvános készülékről felhívtam az orosz Gresso telefont. Andrej azt mondta, hogy éppen dolga van, de majd meglátja, mit tehet. Oleg, Irene és én a Skippergata egyik lépcsőjére telepedtünk, elhessegettük a vásárolni szándékozókat és pihentünk egy kicsit. Egy órával később egy bicegő alak közeledett felénk. Ibsen volt személyesen. Teljesen be volt gőzölve. Szünet nélkül káromkodott, amíg észre nem vette Irenét. Akkor hirtelen lecsillapodott, mintha kitisztult volna az agya. Bejött velünk a hátsó udvarba, ahol száz kis csomagot adott át nekünk egy nejlonzacskóban. – Húszezer – mondta és kinyújtotta a mancsát. Félrehúztam és felajánlottam neki, hogy ha legközelebb kifogyunk az anyagból, akkor inkább mi megyünk fel hozzá. – Nem akarok látogatókat – felelte. – Elképzelhető, hogy egy kicsivel többet fizetnék kétszáznál csomagonként – mondtam. Gyanakodva méregetett. – Saját üzletbe akarsz vágni? A főnököd mit szól hozzá? – Ez közted és köztem marad – válaszoltam. – Csak néhány kisebb adagról lenne szó. Tíztizenkét csomag barátoknak és ismerősöknek. Hangosan felnevetett. – Magammal viszem a lányt is – mondtam. – Egyébként Irenének hívják. Abbahagyta a nevetést és rám nézett. Azután újra nevetni próbált, de nem jött össze neki. Dongaláb. Ahogy ott állt, nagy betűkkel az arcára volt írva minden: a magány, a sóvárgás, a gyűlölet. És a vágy. Az a kicseszett, mohó vágy. – Péntek – mondta. – Húsz óra. Szereti a lány a gint? Bólintottam. Mostantól fogva szereti. Ibsen megadta a címet. Két nappal később az öreg meghívott vacsorára. Először azt hittem, hogy Ibsen szája járt el, de azután újra eszembe jutott a tekintete. A hosszú asztalnál ültünk a hideg étkezőben, a vacsorát Pjotr szolgálta fel. Az öreg arról mesélt, hogy kiszállt az Amszterdamon keresztül bonyolított szárazföldi heroinimportból, és most már csak Bangkokból hozat be néhány pilótán keresztül. Számokkal traktált, ellenőrizte, hogy mindent értek-e és szokás szerint megkérdezte, hogy távol tartom-e magam a violintól. Csak ült és bámult rám a félhomályban, és amikor már későre járt, behívta Pjotrot és megkérte, hogy vigyen haza. A hazaúton azon tűnődtem, hogy megkérdezzem-e Pjotrtól, hogy az öreg impotens-e. Ibsen egy tipikus agglegénylakásban lakott az Ekeberg egyik tömbházában. Hatalmas plazmaképernyő, apró
hűtőszekrény és csupasz falak. Elég sóher gin-tonikot szervírozott: kevés tonikkal, citrom nélkül, ellenben három jégkockával. Irene követte a rendezői utasításokat. Mosolygott, bűbájos volt és hagyta, hogy én beszéljek. Ibsen idióta vigyorral az arcán bámulta Irenét, de szerencsére sikerült minden alkalommal idejében becsuknia a száját, mielőtt csorogni kezdett volna a nyála. Közben folyamatosan valami hülye, klasszikus zene szólt. Megkaptam a csomagjaimat, majd megbeszéltük, hogy két hét múlva újra felugrom. Irenével. Azután megjött az első jelentés, amely szerint a túladagolások száma csökkent. Arról viszont egy sort sem írtak, hogy azok, akik akár csak egyszer is kipróbálták a violint, alig néhány hét múlva már remegve, tág pupillákkal és egyéb elvonási tünetekkel álltak sorba az anyagért. És a százasaikat gyűrögetve sírták el magukat amikor kiderült, hogy újra emelkedett az ár. A harmadik látogatás végén Ibsen félrevont és azt mondta, hogy a következő alkalommal Irenének egyedül kell jönnie. Azt válaszoltam, hogy ebbe azzal a feltétellel egyezem bele, ha ötven csomagot kapok, darabját száz koronáért. Ibsen bólintott. Irene persze nem volt túlságosan lelkes, így muszáj voltam minden rábeszélőképességemet bevetni. Most történt meg először, hogy nem mentem semmire a régi trükkjeimmel, így kénytelen voltam keményen és nyíltan beszélni. Megértetni vele, hogy ez az én nagy lehetőségem. A mi nagy lehetőségünk. Megkérdeztem tőle, hogy tényleg azt akarja-e, hogy továbbra is egy próbateremben csövezzek egy matracon. Végül sírva azt motyogta, hogy természetesen nem azt akarja. De hogy nem akar... Nyugtatgatni kezdtem, és azt mondtam, hogy arra nincs is szükség, csak legyen egy kicsit kedves ehhez a szegény, magányos férfihoz, hiszen ezzel a lábbal biztosan nem jut neki túl sok szórakozás. Irene bólintott és megesketett, hogy egy szót sem szólok erről Olegnek. Miután elment, annyira magamba zuhantam, hogy könnyítettem némileg az egyik violinoscsomagon és elszívtam egy kis port egy cigarettában. Arra ébredtem, hogy valaki a vállamat rázogatja. Irene állt a matracom fölött és keservesen sírt. Ibsen próbálkozott, de sikerült elmenekülnie. – Magaddal hoztad a csomagokat? – kérdeztem. Ez nyilvánvalóan nem volt a legszerencsésebb kérdés, mert Irene teljesen összeomlott tőle. Mondtam neki, hogy van valamim a számára, amivel mindjárt jóváteszem ezt az egészet. Felszívtam neki egy adagot, ő pedig hatalmas, könnyes szemekkel bámult rám, hagyta, hogy megkeressem a vénát finom, fehér bőrén, majd beleszúrjam a tűt. Amikor megnyomtam a fecskendő végét, éreztem, amint testének görcsössége az enyémre is átterjed. A szája elnyílt, mint egy hangtalan orgazmusban. Azután a kábulat csillámló függönyt vont pillantása elé. Lehet, hogy Ibsen egy vén disznó volt, de a kémiához mocskosul értett. Viszont azt is tudtam, hogy elveszítettem Irenét. Láttam a tekintetében, amikor rákérdeztem a csomagokra. Soha nem lesz már olyan, mint azelőtt. Azon az estén nemcsak Irenét láttam a kábulatba csúszni, de milliomossá válásom esélye is a szemem előtt úszott el. Az öreg viszont tovább kereste a millióit. Ennek ellenére mind többet követelt, s egyre rövidebb határidővel. Mintha el kellett volna érnie valamit, mintha valami adósságot kellene törlesztenie, amelynek hamarosan lejár a határideje. Ugyanis semmi nyomát nem láttam annak, hogy bármire is pénzt adott volna ki: ugyanabban a régi házban élt, a limuzint sem cserélték le, a stáb is csak két fős maradt: Andrej és Pjotr.
Az egyetlen konkurenciánk a Los Lobos maradt. Ők is bővítették a dílereik körét. Szerződtették a szabadlábon maradt vietnamiakat és marokkóiakat. És nemcsak Oslo központjában árultak violint, hanem Kongsvingerben, Tromsøben, Trondheimben és amennyiben hinni lehetett a pletykáknak – Helsinkiben is. Nem lehetetlen, hogy Odin többet keresett, mint az öreg, de ők ketten osztoztak a piacon, nem volt vita a territóriumokat illetően, úgyhogy mindketten jó úton haladtak afelé, hogy dúsgazdagok legyenek. Minden normális üzletember elégedett lett volna egy ilyen status quóval. Mindössze két felhő gomolygott az egyébként vakítóan kék égen. Az egyik a fedett nyomozó volt, azzal a röhejes sapkával. Tudtuk, hogy a rendőrség megkapta az üzenetet, hogy az Arsenal-mezeseket a további intézkedésig békén kell hagyniuk, ez a Sixpence mégis folyton körülöttünk szaglászott. A másik pedig az volt, hogy a Los Lobos Lillestrømben és Drammenben olcsóbban kezdte árulni a violint, aminek következtében néhány kuncsaftunk vonatra ült és ott vásárolt be. Egy nap aztán az öreg magához rendelt és azzal a feladattal bízott meg, hogy adjak át egy üzenetet egy Truls Berntsen nevű zsarunak Teljes diszkréció mellett. Megkérdeztem, hogy miért nem Andrejt vagy Pjotrot bízza meg a dologgal, mire az öreg elmagyarázta, hogy mind neki, mind Berntsennek kiemelten fontos, hogy semmiféle bizonyítható kapcsolat ne legyen közöttük, ne legyen olyan szál, amely a rendőrséget esetleg az öreghez vezethetné. És bár én is épp elegendő információval rendelkezem ahhoz, hogy leleplezzem, Pjotr és Andrej mellett én vagyok az egyetlen, akiben megbízik. Sőt, bizonyos szempontból még jobban is bízik bennem. A drogbáró a tolvajban bízik, gondoltam. Az üzenet mindössze annyi volt, hogy találkozót szervezett Odin-nal, mert meg akarja vitatni vele Lillestrømöt és Dramment. A Majorstuán találkoznak a Kirkevei sarkán lévő McDonald’s-ban csütörtök este hétkor. A gyorsétterem teljes felső szintjét lefoglalták gyerekzsúr címszóval, így rajtuk kívül más nem léphet majd be oda. Szinte láttam a jelenetet: léggömbök, színes girlandok, papírkoronák és egy kicseszett bohóc, aki minden bizonnyal a nadrágjába csinál majd, ha meglátja a szülinapi társaságot: a felheccelt, gyilkos tekintetű motorosokat szegecsekkel teleszórt bőrkabátban, egy két és fél méteres, tagbaszakadt kozákot, valamint Odint és az öreget, akik halálos erejű pillantásokat lövellnek egymásra a sült krumpli fölött. Truls Berntsen egyedül élt egy manglerudi tömbházban, de amikor vasárnap reggel becsengettem hozzá, nem volt otthon. A szomszédja meghallotta Berntsen csengőjét, kihajolt az erkélykorlát fölött, és azt mondta, hogy Truls felment Mikaelhez teraszt építeni. Míg a megadott cím felé tartottam, arra gondoltam, hogy Manglerud tényleg egy igazi porfészek. Itt aztán mindenki ismer mindenkit. Most jártam először Høyenhallon, Manglerud Beverly Hillsén. Hatalmas, panorámás villák mindenütt. Az útról egy félig kész családi házat pillantottam meg, amely előtt egy csapat sörösdobozt szorongató, meztelen felsőtestű pasas diskurált, és nevetve mutogattak egy deszkaépítmény felé, amely alighanem a terasz zsaluzata volt. Az egyiküket azonnal felismertem. A hosszú szempillájú, modell-forma pasas volt, az új SZBEO-főnök. Amikor észrevettek, a férfiak hirtelen elhallgattak. Pontosan tudtam, miért. Kivétel nélkül rendőrök voltak, akik azonnal kiszagolták a banditát. Elég gáz volt a helyzet. Ugyan nem kérdeztem rá az öregnél, de magamtól is rájöttem, hogy Truls Berntsen az a bizonyos szövetségesünk a rendőrségnél, akit Isabelle Skøyen figyelmébe ajánlott. – Igen? – kérdezte a hosszú szempillájú férfi. Állatira ki volt gyúrva. A hasizma kockás, mintha téglával volna kirakva. Még ekkor is meglett volna a lehetőségem arra, hogy
visszavonuljak, és máskor keressem fel Truls Berntsent. Így aztán tényleg nem tudom, miért cselekedtem másképp. – Üzenetem van Truls Berntsennek – mondtam hangosan és érthetően. A férfiak egyik társuk felé fordultak, aki erre letette a sörösdobozt és karikalábain felém indult. Csak akkor állt meg, amikor már olyan közel volt hozzám, hogy a többiek biztosan nem hallhattak bennünket. Szőke haja volt, s ferde alsó állkapcsa úgy lógott, mint egy leszakadt fiók. Bulldogharapás. Apró disznószeméből gyűlölet és bizalmatlanság sugárzott. Ha háziállat volna, már pusztán esztétikai okokból elaltatnák – gondoltam. – Nem tudom, ki vagy – suttogta. – De el tudom képzelni, és kurvára nem szeretném, hogy még egyszer hasonló módon vedd fel velem a kapcsolatot. Világos? – Világos. – Gyerünk, beszélj! Megadtam neki a találkozó helyét és időpontját. És hogy Odin azzal fenyegetőzik, hogy az egész bandáját felvonultatja. – Máshogy nem is merne megjelenni – mondta Berntsen röfögve. – Az jutott a fülünkbe, hogy Odin nagyobb szállítmány hernyót kapott – mondtam. A teraszon álló férfiak újra nekiálltak a sörivásnak, de láttam, hogy a SZBEO-főnök rajtunk tartja a szemét. Halkan beszéltem és igyekeztem semmit sem elfelejteni. – Állítólag az alnabrui klub raktárában van, néhány nap múlva szórják szét. – Nagyon úgy hangzik, hogy kinéz némi őrizetbe vétel, meg egy kis razzia. – Berntsen újra röfögni kezdett. Ekkor jöttem rá, hogy ez valami nevetésféle akar lenni. – Ez minden – mondtam, majd sarkon fordultam és elindultam. Alig távolodtam el néhány méternyire, amikor kiabálást hallottam. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki az. Azonnal láttam a pillantásában. Végül is ez a specialitásom. Utolért, én pedig megálltam. – Ki maga? – kérdezte. – Gusto. – Kisöpörtem a hajamat a szememből, hogy jobban lássa. – És maga? Egy pillanatig meglepve fürkészett, mintha valami elképesztően durva kérdést tettem volna fel neki. Majd egy halvány mosoly kíséretében válaszolt: – Mikael. – Üdv, Mikael. Hová jár edzeni? Megköszörülte a torkát: – Mit keres itt?
– Ahogy már említettem, egy üzenetet hoztam Trulsnek. Kaphatok egy kortyot a söréből? Az arcán lévő furcsa, fehér foltok mintha kigyulladtak volna, és dühösen fújtatni kezdett: – Ha végzett, jobb lesz, ha eltűnik innen. Összetalálkozott a pillantásunk. Dühös, zöld szempár. Mikael Bellman olyan átkozottul szép volt, hogy kedvem lett volna a mellkasára fektetni a kezem, hogy érezhessem az ujjaim alatt izzadt, napmeleg bőrét. Majd a megdöbbenéstől ösztönösen megfeszülő izmait, hogy mi a fenét engedek meg magamnak. Megkeményedő mellbimbóját két ujjam között és a jóleső fájdalmat, amikor nevét és jó hírét mentendő megüt. Mikael Bellman. A vágyam. Az a kicseszett, mohó vágyam. – Viszlát – mondtam. Azon az estén jött az ötlet. Hogy hogyan vihetném véghez azt, ami neked sejtésem szerint soha nem sikerült. Mert ha összejött volna, akkor nem ejtesz engem, ugye? Hogy hogyan lehetnék teljes. Hogyan lehetnék ember. Hogyan lehetek milliomos.
4
/ 10 Kisertet - Jo Nesbo.epub
Huszadik fejezet A nap sugarai úgy csillogtak a fjord vizén, hogy Harry hunyorogni kényszerült a napszemüveg mögött. Oslón nem csupán a bjørvikai arcfelvarrás volt folyamatban, hanem szilikonmellet is kapott, egy új városrész formájában, amely a fjordnak egy korábban lapos és teljesen unalmas részén emelkedett. A szilikoncsoda a Tjuvholmen nevet viselte és igen előkelőnek tűnt. Drága lakások a fjordra nyíló panorámával, drága kikötőhelyek, apró, drága ruhaüzletek egyedi darabokkal, és galériák, amelyeknek parkettája ismeretlen dzsungelek fáiból készült, s feltűnőbb volt, mint a falakat borító műalkotások. A fjord felé mutató mellbimbó a Sjømagasin nevet viselte, ám nem egy hajózási szaklap szerkesztősége volt, hanem egy exkluzív étterem olyan árakkal, amelyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Oslo megfosztotta Tokiót a világ legdrágább városa címtől. Harry belépett az étterembe, ahol egy barátságos főpincér fogadta. – Isabelle Skøyent keresem – mondta Harry és körbepillantott a helyiségen, amely az utolsó székig megtelt. – Tudja esetleg, hogy milyen névre rendelték az asztalt? – kérdezte a főpincér olyasfajta kis mosollyal, amely kétséget sem hagy afelől, hogy itt bizony az összes asztalt jó előre le kell foglalni. A nő, aki a városháza szociális osztályán fogadta Harry hívását, első körben csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy Isabelle Skøyen ebédelni ment. De amikor Harry azt felelte, hogy pontosan emiatt hívja, ugyanis már jó ideje vár rá a Continentalban, a titkárnő ijedten kikotyogta, hogy a nőnek a Sjømagasinban volt találkozója. – Nem – válaszolta Harry. – Nem gond, ha gyorsan körülnézek?
A főpincér habozott. Harry öltönyét méregette. – Minden rendben, már látom is – mondta Harry és elviharzott a főpincér mellett, mielőtt az a végső ítéletet meghozhatta volna. A nő pontosan olyan volt, mint az interneten látott képeken. A bárpultnak dőlve állt, arccal a terem felé, könyökét a pulton pihentetve. Feltehetőleg az ebédpartnerét várta, bár inkább úgy festett, mintha színpadon állna. Amikor Harry elcsípte az asztaloknál ülő férfiak pillantásait, rájött, hogy voltaképpen mindkét feltevése igaz. Isabelle Skøyen durva, már-már férfias arcát szinte kettéosztotta markáns, éles orra. Ennek ellenére azt a fajta konvencionális szépséget sugározta, amelyet a többi nő is gyakorta titulál vonzónak. A fekete csillagkoszorú, amely hideg, kék szeme köré volt festve, ragadozópillantást kölcsönzött neki, szőke fürtökben leomló hajasbaba-frizurája viszont éles kontrasztot alkotott arca keménységével. Mindezek ellenére mégiscsak a teste volt az, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Elképesztően magas volt, atletikus alkatú, a vállai szélesek. Szoros, fekete nadrágja alaposan kihangsúlyozta erős, izmos combját és csípőjét. Harry azon tűnődött, hogy a melle vajon egy rafinált push-up melltartótól ilyen, a maga természetes valójában ennyire lenyűgöző, vagy így vette. A Google információi szerint lótenyésztéssel foglalkozik egy ryggei birtokon, kétszer is elvált, utóbb egy pénzügyi szakembertől, aki négyszer gazdagodott meg és háromszor ment tönkre. Részt vett az országos lövésztalálkozón, vért adott, bajba került, amikor az egyik kollégáját azzal a különös ürüggyel rúgatta ki, hogy „annyira puhány volt”, továbbá szívesen pózolt a fotósoknak különféle film – és színházi bemutatókon. Amikor Harry a látóterébe lépett, a nő pillantása rátapadt, s el sem eresztette, míg a közelébe nem ért. Mintha alapvető jogának tekintette volna, hogy másokat fixírozzon. Amikor Harry odalépett hozzá, pontosan tudta, hogy legalább egy tucat pillantás fúródik a hátába. – Maga Isabelle Skøyen – mondta Harry. Először úgy tűnt, a nő egy kurta válasszal elintézi, de azután meggondolta magát és oldalra billentette a fejét. – Pontosan ez a baj ezekkel a túlárazott oslói éttermekkel, nem igaz? Itt mindenki valaki. Szóval... – Hosszan elnyújtotta az „ó” hangot, miközben komótosan, tetőtől talpig végigmustrálta Harryt. – Maga kicsoda? – Harry Hole. – Ismerősnek tűnik valahonnan. A tévében láthattam? – Az már évekkel ezelőtt volt. Még ezelőtt – mutatott az arcán lévő forradásra. – Ó, igen. Maga az a rendőr, aki elkapta azt a sorozatgyilkost, ugye? Két lehetséges út mutatkozott. Harry a keskenyebbik mellett döntött. – Igen, én voltam. – És most miben utazik? – kérdezte a nő az érdeklődés leghalványabb jele nélkül, miközben a pillantása Harry válla fölött a bejárat felé siklott. Vörösre festett ajkait egymáshoz préselte és néhányszor hatalmasra meresztette a szemét. Alapos ráhangolódás, állapította meg Harry. Minden bizonnyal fontos ebéd lesz.
– Konfekcióruházatban és cipőben – felelte. – Látom. Dögös az öltönye. – Magának pedig dögös a csizmája. Rick Owens? A nő úgy nézett rá, mintha csak most fedezte volna fel. Válaszolni akart valamit, de figyelmét a bejáratnál zajló események ragadták meg. – Megérkezett az ebédpartnerem. Talán még látjuk egymást, Harry. – Hm. Abban bíztam, hogy válthatunk néhány szót itt és most. A nő nevetve előrehajolt. – Én bírom a nyomulást, Harry. De déli tizenkét óra van, teljesen józan vagyok, és már van kivel ebédelnem. Szép napot! Azzal hangos cipőkopogással elindult. – Gusto Hanssen a szeretője volt? Harry halkan tette fel a kérdést, de Isabelle Skøyen, aki ekkor már jó három méterre járt tőle, ennek ellenére úgy torpant meg, mintha a mondat – a cipősarka koppanását, a vendégek csevegését és Diana Krall háttérzümmögésének zaját áthasítva – egyenesen a dobhártyájába fúródott volna. Megfordult. – Négyszer hívta őt egyetlen este alatt, az utolsó hívás négy perccel éjjeli fél kettő után futott be. – Harry az egyik bárszékre telepedett. Isabelle Skøyen visszament hozzá. Harry fölé magasodott, akinek hirtelen Piroska és a farkas története jutott az eszébe. Itt azonban nem a nő volt Piroska. – Mit akarsz, Harry fiú? – kérdezte a nő. – Hallani akarok mindent, amit Gusto Hanssenről tud. A tekintélyes mellek megemelkedtek, s a nő orrcimpája megremegett. Tág pórusai láttán Harrynak pixeles képregények jutottak eszébe. – Miután azon kevesek egyike vagyok ebben a városban, akik a drogfüggők életben tartásán fáradoznak, így egyúttal azon kevesek közé is tartozom, akik emlékeznek Gusto Hanssenre. Elveszítettük őt, ami nagyon szomorú. A hívások magyarázata mindössze annyi, hogy egyszer meghívtuk egy bizottsági ülésünkre, és emiatt elmentettem a számát a telefonomba. A neve hasonlít az egyik közeli barátoméra, és valószínűleg eltévesztettem a számot a híváskor. Megesik az ilyesmi. – Mikor találkozott vele utoljára?
– Ide hallgasson, Harry Hole! – sziszegte a nő és közelebb hajolt Harryhoz. – Amennyiben jól értettem, maga már nem rendőr, hanem a ruha – és cipőüzletben nyomul. Semmiféle okot nem látok arra, hogy szóba álljak magával. – Nos – mondta Harry és hátradőlt a széken. – Én mindössze leküzdhetetlen vágyat érzek arra, hogy beszéljek valakivel. És ha magával nem megy, akkor kénytelen leszek egy újságíróhoz fordulni. Ők úgyis bolondulnak a celebeket érintő botrányokért és pletykákért. – Celeb? – kérdezte a nő és ragyogó mosoly öntötte el az arcát, amely azonban nem Harrynak szólt, hanem egy öltönyös férfinak, aki a főpincér mellől integetett vissza neki. – Én csak egy tanácsosi titkár vagyok, Harry. Egy-két fotó a lapokban még senkiből sem csinál celebet. Gondoljon csak arra, hogy magát is milyen hamar elfelejtették. – Én viszont úgy vélem, hogy a sajtó felfelé ívelő csillagot lát magában. – Ó, valóban? Elképzelhető, de manapság még a legócskább bulvárlapnál is konkrétumot követelnek, a maga kezében viszont nincs semmi. A téves hívás... – ...megesik olykor. Ellenben... – Harry nagy levegőt vett. A nőnek igaza van, tényleg nincs semmi a kezében. Épp ezért vesztenivalója sincs. – ...az AB Rh-negatív vércsoport viszonylag ritkán bukkan fel véletlenül kétszer is ugyanabban a gyilkossági ügyben. Kétszázból mindössze egy embernek ilyen a vércsoportja. És mivel a törvényszéki orvos jelentéséből az derül ki, hogy a Gusto körme alatt talált vér ebbe a típusba tartozik, a lapok szerint pedig a maga vércsoportja szintén ugyanez, igazán nem kell rutinos, vén nyomozónak lenni ahhoz, hogy az ember összeillessze a két dolgot. Nekem mindössze annyi a dolgom, hogy kérjek egy DNS-vizsgálatot annak a pontos megállapítására, hogy kit karmolt meg Gusto közvetlenül a meggyilkolása előtt. Ebből így már egészen izgalmas szalagcím lehet, nem gondolja? A tanácsosi titkár csak pislogott, mintha ezzel lendületbe tudná hozni a hangszalagjait. – Mondja csak, ő nem a Munkáspárt trónörököse? – kérdezte Harry a főpincér mellett álló férfi felé hunyorogva. – Hogy is hívják? – Szívesen beszélek magával – mondta Isabelle Skøyen. – De csak később. És meg kell ígérnie, hogy tartja a száját. – Hol és mikor? – Ha megadja a számát, munkaidő után jelentkezem. Odakint a fjord vize továbbra is hisztérikusan csillogott. Harry az orrára biggyesztette a napszemüveget és rágyújtott egy cigarettára, hogy megünnepelje a sikeresen véghezvitt blöfföt. A móló korlátjának dőlve minden egyes szippantást kiélvezett, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni az ismét rátörő sóvárgást, és az értelmetlenül drága játékszereket nézte, amelyeket a világ leggazdagabb munkásosztálya tartott a kikötőben. Azután elnyomta a cigarettát, a fjordba köpött és már készen is állt a következő névre a listán.
Harry a Radiumhospital recepciós ablaka mögött ülő nő kérésére megerősítette, hogy egy előre egyeztetett találkozóra érkezett. A recepciós egy nyomtatványt nyújtott át neki. Harry beírta a nevét és a telefonszámát, a „cég” melletti rubrikát azonban üresen hagyta. – Magánjellegű látogatás? Harry megrázta a fejét. Ismerte a portásokat: igyekszenek mindenkiről mindent megtudni, a látogatókról és az ott dolgozókról egyaránt. Amikor annak idején magánjellegű információra volt szüksége egy cégről vagy egy munkatársról, elsőként mindig a portáshoz fordult. A nő megmutatta Harrynak az irányt a folyosó legvégén megbújó irodához. Csukott irodaajtók és jókora üvegablakok mögé zárt laborok előtt haladt el, ahol fehér köpenyes emberek végezték a munkájukat. A falak mentén üveglombikokkal és kémcsövekkel teli állványok sorakoztak, valamint jókora lakattal lezárt acélszekrények, amelyek Harry tippje szerint magát a paradicsomot jelentették volna egy narkomán számára. A folyosó végén lévő csukott ajtón névtábla állt, a biztonság kedvéért ellenőrizte, mielőtt bekopogott: Stig Nybakk. Már az első koppantás után jött a válasz: – Szabad! Nybakk az íróasztal mögött állt. Éppen telefonált, de intett Harrynak, hogy lépjen be és foglaljon helyet. Végül három „igen”, két „nem”, egy „fenéket” valamint egy szívélyes nevetés után letette a kagylót, és Harryra irányította élénk pillantását, aki régi szokásához híven elterülve, előre nyújtott lábbal ült a széken. – Harry Hole. Biztosan nem emlékszik rám, de én még jól emlékszem magára. – Annyi mindenkit őrizetbe vettem már – sóhajtotta Harry. A férfi újabb szívből jövő nevetést hallatott. – Én is az oppsali iskolába jártam. Néhány évfolyammal maga alatt. – A fiatalabbak mindig jobban emlékeznek az idősebbekre. – Ez így van. De ha őszinte akarok lenni, valójában nem az iskola miatt emlékszem magára. Amikor a tévében szerepelt, akkor mesélte valaki, hogy Oppsalba járt iskolába, és hogy Facipővel barátkozott. – Hm. – Harry a cipője orrát kezdte tanulmányozni, hogy jelezze, nem óhajt elmélyedni a magánéletében. – Szóval, nyomozó lett magából? És milyen ügyön dolgozik éppen?
– Nos, én – kezdte Harry a mondatot, hogy a lehető legközelebb tartsa magát az igazsághoz –, jelenleg egy droggyilkosság ügyében nyomozok. Sikerült egy pillantást vetniük az anyagra, amelyet küldtem maguknak? – Igen. – Nybakk ismét felemelte a telefonkagylót, bepötyögött egy számot, és mialatt a válaszra várt, hevesen vakarni kezdte a tarkóját. – Martin, át tudsz jönni egy percre? Igen, arról a mintáról lenne szó. Nybakk letette, majd három másodpercnyi csend következett. A férfi elmosolyodott, Harry pedig tudta, hogy valami téma után kutat, amellyel kitölthetik a várakozás idejét. Harry nem szólt egy szót sem. Nybakk megköszörülte a torkát. – Abban a sárga házban laktak a sportpálya mellett, igaz? Én meg a pirosban nőttem fel, amelyik egészen a domb tetején áll. Nem ismerős a nevem? – De, rémlik valami – hazudta Harry és újból megállapította, hogy milyen kevés emléke maradt meg gyermekkorából. – Megvan még a házuk? Harry maga alá húzta a lábát. Tudta, hogy ezt a meccset még azelőtt le kell fújnia, hogy az a Martin megérkezik. – Apám három évvel ezelőtt meghalt. A ház eladása elhúzódott egy kicsit, de... – A régi kísértetek. – Hogyan? – Az ember csak azután tudja eladni, ha már felhagytak a kísértéssel, nem igaz? Anyám egy évvel ezelőtt halt meg, de a ház még mindig megvan. Pedig ott áll üresen. Család, gyerekek? Harry megrázta a fejét. Azután visszapasszolta a labdát: – De ahogy látom, maga házas. – Ó? – A gyűrű – biccentett Harry a férfi keze felé. – Nekem is volt egy egészen hasonló. Nybakk mosolyogva megszemlélte a saját kezét: – Volt? Elvált? Harry csendben káromkodott. Miért kell az embereknek folyton beszélniük? Elvált? Persze, hogy elvált. Elvált attól, akit szeretett. Akiket szeretett. Harry megköszörülte a torkát. – Itt is van – szólalt meg Nybakk. Harry megfordult. Az ajtónyílásban egy kék köpenyes, görnyedt alak állt és gyanakvó pillantást vetett Harryra. A férfi hosszú, fekete haja sápadt, magas homlokába hullt. Szeme mélyen ült koponyájában. Harry még csak azt sem hallotta, amikor benyitott. – Ez itt Martin Pran, a legjobb kutatóink egyike – mondta Nybakk. Ez itt, gondolta Harry, a Notre-Dame-i toronyőr. – Nos, Martin? – kérdezte Nybakk.
– A violinnak nevezett anyag nem heroin, viszont hasonlít a levorfanolra. Harry feljegyezte a szót. – És az mi? – Egy valóságos ópioid atombomba – vetette közbe Nybakk. – Extrém erős fájdalomcsillapító. Hat-nyolcszor erősebb, mint a morfium. És háromszor erősebb a heroinnál. – Tényleg? – Tényleg – bólintott Nybakk. – És kétszer olyan hosszan tart a hatása, mint a morfiumé. Nyolc-tizennégy órán keresztül. Mindössze három gramm levorfanol már teljes narkózishoz vezet. Sőt, beinjekciózva ennek a mennyiségnek a fele is elegendő. – Hm. Veszélyesnek tűnik. – Nem úgy veszélyes, mint gondolnánk. Megfelelő adagolás mellett a tiszta ópioidok nem olyan ártalmasak a szervezetre, mint a heroin. Elsősorban a függőség teszi tönkre az életet. – Valóban? És mi a különbség? Mert a heroinisták úgy hullanak ebben a városban, mint a legyek. – Igen, de ennek két egyszerű oka van. Először is, ha a heroint más anyaggal keverik, az valóságos mérget csinál belőle. Például, ha a heroint kokainnal keverik... – Speedball – mondta Harry. – John Belushi. – Nyugodjék békében. A másik gyakori halálozási ok a heroin légzésbénító hatása. Ha túl nagy adagot lő az ember, akkor egyszerűen leáll a légzése. És miután a szervezet toleranciaszintje folyamatosan nő a szerrel szemben, egyre nagyobb adagra van szükség. Ezzel szemben a levorfanolnak közel sincs ekkora légzésbénító hatása. Nem igaz, Martin? A toronyőr bólintott, ám egy pillanatra sem emelte fel a tekintetét. – Hm – mormolta Harry és Pranra nézett. – Erősebb, mint a heroin, hosszabban tart a hatása, ráadásul sokkal kisebb az esélye a túladagolásnak. Minden narkós álma. – Függőség – motyogta a toronyőr. – És az ára. – Hogyan? – Látjuk a betegeknél – sóhajtotta Nybakk. – Egy szempillantás alatt kialakul a függőség. – Csettintett egyet az ujjával. – A rákbetegek esetében a függőség nem téma. Náluk ugyanis a fájdalomcsillapító kiválasztásakor és adagolásakor konkrét tervet követünk. Hiszen olyankor a fájdalom megelőzése a cél, és nem az, hogy csak lihegjünk a nyomában. Ezenkívül a levorfanol előállítása és importálása is iszonyú drága. Ez lehet az oka annak, hogy nem árulják az utcákon. – Ez nem levorfanol. – Mindketten Martin Pran felé fordultak. – Modifikálták. Pran felemelte a fejét. Harrynak az jutott az eszébe, hogy a férfi pillantása úgy sugárzik, mintha egy lámpát kapcsoltak volna fel a koponyájában.
– És hogyan? – kérdezte Nybakk. – El fog tartani egy ideig, mire kiderítem, de első pillantásra úgy tűnik, mintha az egyik klóratomot fluoratommal helyettesítették volna. Ha így van, akkor nem biztos, hogy az előállítása annyira költséges. – A mindenit! – kerekedett el Nybakk szeme. – Akkor Dreser-effektusról beszélünk? – Könnyen lehet – mondta Pran szinte észrevehetetlen mosollyal. – Magasságos ég! – lelkendezett Nybakk és két kézzel kezdte vakarni a tarkóját. – Ebben az esetben egy zseniről van szó! Vagy csak átkozott nagy szerencséje volt valakinek. – Bocs, fiúk, de attól tartok, hogy nem tudom követni magukat – szólt közbe Harry. – Ó, elnézést – szabadkozott Nybakk. – Heinrich Dreser. Ő találta fel az aszpirint 1897-ben. Azután tovább dolgozott az aszpirin modifikálásán. Nem kell sok minden hozzá, egy molekula itt, egy másik ott bőven elég ahhoz, hogy a hatóanyag az emberi test egészen más receptoraihoz kapcsolódjon. Tizenegy nappal később Dreser egy új anyagot fejlesztett ki, amelyet 1913-ig köhögés elleni szerként árusítottak. – És mi volt az anyag? – A névnek minden valószínűség szerint valami hősnőhöz van köze... – Heroine – mondta Harry. – Úgy van. – És mi a helyzet a mázzal? – fordult Harry Pranhoz. – Drazsírozásnak hívják – mondta a toronyőr savanyúan. – Mi lenne vele? Arcát Harry felé fordította, pillantása azonban a falat fürkészte. Akár egy kiutat kereső vad, gondolta Harry. Vagy mint egy falkában élő állat, amely nem akar dominanciaharcba bocsátkozni, ezért nem néz egyenesen a többiek szemébe. Vagy egyszerűen csak valamivel több szociális gátlással küzd, mint az átlagember. Volt azonban még valami, ami felkeltette Harry figyelmét. Az, ahogy ott állt. Valahogy az egész teste ferdének tűnt. – Nos – mondta Harry. – A bűnügyi technikusok szerint a violinban talált barna szemcsék apróra zúzott bevonatdarabkák. Mégpedig ugyanaz a... öhm, drazsírozás, amelyet maguk használnak az itt előállított metadontablettákhoz. – És? – vágta rá Pran gyorsan. – Elképzelhető, hogy a violint Norvégiában állítják elő, és olyasvalaki készíti, akinek hozzáférése van a maguk metadon tablettáihoz? Stig Nybakk és Martin Pran egymásra pillantott.
– Más kórházakba is szállítunk metadontablettákat, úgyhogy többen is hozzáférnek – válaszolta Nybakk. – A violin viszont testvérek közt is kémia haladóknak. – Kifújta a levegőt. – Maga mit gondol, Pran? Képes a norvég kutatóink közül bárki is arra, hogy feltaláljon egy ilyen anyagot? Pran megrázta a fejét. – És mi van a szerencsével? – kérdezte Harry. Pran megvonta a vállát. – Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy Brahmsnak szerencséje volt, amikor a Német requiemet írta. A szobára csönd telepedett. Ehhez még Nybakk sem kívánt semmit hozzátenni. – Nos – mondta Harry és felállt. – Remélem, tudtunk magának segíteni – mondta Nybakk és az íróasztal fölött áthajolva kezet nyújtott Harrynak. – És adja át üdvözletemet Facipőnek. Még mindig a Hafslung Energiben éjszakázik a város áramkapcsolóit őrizve? – Valahogy úgy. – Nem szereti a nappali fényt? – Nem bírja, ha zaklatják. Nybakk bizonytalanul elmosolyodott. A kijárat felé vezető úton Harry kétszer is megtorpant. Egyszer hogy egy pillantást vessen a néptelen laboratóriumra, ahol mostanra az összes lámpát lekapcsolták. Másodszor pedig egy ajtó előtt, amelyen Martin Pran neve szerepelt. Az ajtó alól fény szűrődött ki. Harry óvatosan lenyomta a kilincset. Zárva volt. Miután beszállt a bérelt autóba, elsőként a mobiltelefonját ellenőrizte. Volt egy nem fogadott hívása Beátétól, Isabelle Skøyentol azonban egyelőre nem érkezett üzenet. Harry már az Ullevaal Stadionnál rájött, hogy rosszul mérte fel a városból kifelé vezető út várható időtartamát. Úgy tűnt, a világ legrövidebb munkaidejének végeztével az ország lakosai mind egyszerre tartanak hazafelé. Szergej az autójában ült és a kormányon dobolt. Munkahelye fekvése miatt rendszerint szemben haladt a csúcsforgalommal, kivéve, ha éjszakás volt, mert olyankor, a városból kifelé tartva majdnem mindig kifogta a délutáni dugót. Az autók langyos láva módjára csordogáltak Karihaugen felé. Rákeresett a Google-ban a rendőrre, és számos hírt, újságcikket talált a régi gyilkossági ügyeiről. Ausztráliában elkapott egy sorozatgyilkost. Alighanem azért ez ragadt meg legjobban az emlékezetében, mert aznap délelőtt látott egy műsort Ausztráliáról az Animal Planeten, amely az északi területen élő krokodilok intelligenciájáról szólt, különösen arról, hogy hogyan ismerik ki áldozatuk szokásait.
Tegyük fel, hogy egy férfi a vadonban sátrazik és reggel, ébredés után, vízért indul a billabong, vagyis a holtág mellett húzódó ösvényen. Ezen biztonságban van a vízben leskelődő krokodiloktól. Ha egy újabb éjszakát töltene ugyanazon a helyen, másnap reggel minden pontosan ugyanígy történne. Azonban, ha egy harmadik éjjelt is megkockáztatna és felkelés után újra nekivágna az ösvénynek, akkor azt látná, hogy egyetlen krokodil sincs a vízben. Azok ugyanis már az ösvény túloldalán lévő vadonban lapulnának, és onnan előrontva vonszolnák be a férfit a vízbe. Az interneten lévő képeken a rendőr hajszoltnak tűnt, mintha nem érezné magát túl jól a bőrében vagy nem lenne ínyére, hogy fényképezik. Meg hogy egyáltalán a középpontba került. Megszólalt a telefonja. Andrej volt az, aki egyenesen a tárgyra tért. – A Leonban lakik. – Az Andrej használta dél-szibériai dialektus a legtöbbek szájából szaggatott hápogásnak hatott, de az ő beszéde mégis puhának és gördülékenynek tűnt. Kétszer is megismételte a címet, lassan és tagoltan, Szergej pedig memorizálta. – Rendben – mondta Szergej, és igyekezett lelkesnek tűnni. – Kiderítem, hányasban lakik, és ha a szoba nem a folyosó végén van, akkor az ajtó előtt várok majd rá. Így amikor kilép és a lépcső vagy a lift felé indul, a háta mögé kerülök. – Nem, Szergej. – Nem? – Ne a szállodában. Felkészült rá, hogy a Leonban fogjuk keresni. Szergej összerezzent. – Felkészült? Sávot váltott, és besorolt egy bérelt autó mögé, miközben Andrej elmondta neki, hogy a rendőr kapcsolatba lépett két dílerükkel és a Leonba invitálta az atamánt. Vagyis messziről bűzlik a dolog. És hogy az atamán azt üzeni Szergejnek, hogy máshol hajtsa végre a feladatot. – Hol? – kérdezte Szergej. – Várd a szálloda közelében az utcán – mondta Andrej. – Pontosan hol? – Az a te döntésed – felelte Andrej. – Az én kedvenc módszerem a lesből támadás. – Lesből? – Mindig, Szergej. És még valami... – Igen? – A férfi egyre több olyan dologba üti az orrát, amibe nem kéne. Vagyis kezd egyre sürgősebb lenni a dolog.
– Mit... öhm, mit jelent ez? – Az atamán azt mondja, hogy természetesen annyi időt szánsz rá, amennyire szükséged van, de jobb, ha nem halogatod. Jobb a huszonnégy óra, mint a negyvennyolc, és határozottan sokkal jobb, mint a hetvenkettő. Érted? – Értem – válaszolta Szergej és bízott benne, hogy Andrej nem hallotta, mekkorát nyelt. Amikor letették, Szergej még mindig a dugóban rostokolt. Soha életében nem érezte ennyire egyedül magát. A délutáni csúcsforgalomban feltorlódott sor csak nem sokkal a Skedsmokrysset előtt kezdett szétoszlani. Harry ekkor már egy órája ült az autóban és az összes rádióadót végigpörgette, míg végül kissé dacosan az NRK klasszikus zenét sugárzó adása mellett döntött. Húsz perccel később végre felbukkant a repülőtéri kijárót jelző tábla. Az elmúlt huszonnégy órában vagy egy tucatszor hívta eredménytelenül Tord Schultz számát. Tord kollégája, akit végül sikerült elérnie a légitársaságnál, azt mondta, fogalma sincs, hol lehet Tord, de általában nem nagyon szokott eljárkálni otthonról, amikor éppen nem egy gépen ül. A beszélgetés végén megerősítette Schultz otthoni címét, amelyet Harry a neten talált. Lassan besötétedett, mire megtalálta az utcát. Harry végiggurult a teljesen egyforma, cipősdobozszerű házak között, a frissen aszfaltozott úton. Néhány házon, ahol világos volt, látszott a házszám, így végül sikerült rábukkannia Tord Schultz teljes sötétségbe burkolódzó otthonára. Harry leparkolt, majd felnézett az égre. A sötétből ezüst ragyogással tört elő egy repülőgép, hangtalanul, mint valami ragadozó. A fények végighaladtak a háztetőkön, majd a gép, úgy vonszolva maga mögött dübörgését, mint valami menyasszonyi fátylat, eltűnt. Harry a bejárati ajtóhoz ment. Az üvegen keresztül bekukucskált a folyosóra, majd becsengetett. Várt. Megint csengetett. Aztán újabb rövid várakozást követően berúgta az üveget. Bedugta a kezét a nyíláson, megragadta a kilincset és kinyitotta az ajtót. Átlépett az üvegszilánkokon, és továbbindult a nappali felé. Elsőként a sötétség tűnt fel neki. Hogy sokkal sötétebb van, mint általában egy szobában, ahol nem ég a villany. Azután észrevette a behúzott függönyöket. Vastag sötétítők voltak, az a típus, amelyet a finnmarki laktanyában is használtak, hogy kirekesszék az éjféli napfényt. De még ennél is jobban nyugtalanította az érzés, hogy nincs egyedül. És miután Harry tapasztalatai szerint az efféle megérzés szinte mindig egészen konkrét érzéki benyomások eredménye volt, igyekezett arra összpontosítani, hogy megállapítsa, ezúttal honnan származik. Nem volt könnyű figyelmen kívül hagyni a helyzetet, tekintve igencsak természetes reakcióit: az egyre szaporább pulzust, valamint a késztetést, hogy a lehető leggyorsabban elhagyja a terepet. Hallgatózott, de mindössze egy óra ketyegését hallotta az egyik szomszédos helyiségből. Szimatolni kezdett. A szoba áporodott, elhasználódott levegőjén túl érzett még valamit, egy homályos, de ismerős szagot. Behunyta a szemét. Rendszerint még azelőtt megérezte őket, hogy megérkeztek volna. Az évek folyamán kidolgozott egy stratégiát arra, hogyan tartsa távol őket. Most azonban rárontottak, mielőtt bereteszelhette volna az ajtót. A kísértetek. Egy tetthely szaga volt. Amikor kinyitotta a szemét, azonnal elvakította valami. A fény a tetőablakon keresztül érkezett, és végigsöpört a padlón. Azután a repülőgép lármája is odaért, és a következő másodpercben a szoba újra sötétségbe burkolózott. De már eleget
látott ahhoz, hogy ne tudja többé elnyomni dübörgő pulzusát és a késztetést, hogy a nyaka közé kapja a lábát. A Bogár volt. Zsuk. Közvetlenül az orra előtt himbálózott.
Huszonegyedik fejezet A férfi arca teljesen eltorzult. Harry felkapcsolta a villanyt a nappaliban és a halottra meredt. A férfi jobb fülét a parkettához szegezték, s arcán hat fekete, véres kráter tátongott. Nem kellett a gyilkos fegyver után kutatnia, ott lógott közvetlenül előtte, szemmagasságban. A tetőgerendáról lógó kötél végére egy téglát erősítettek, amelyből hat véres szög meredt elő. Harry leguggolt és megemelte a hulla karját. A férfi hideg volt, és a szobahőmérséklet ellenére már a hullamerevség is beállt. A hullafoltok is megjelentek: a vérnyomás megszűnése miatt a vér lassan összegyűlt a test legalacsonyabban lévő pontjain és szederjesre festette a kar alsó részét. Harry megítélése szerint a férfi legalább tizenkét órája halott volt. A frissen vasalt, fehér ing kiszabadult a nadrág derekából és látni engedte a has egy részét. A bőrön nem látszott zöldes elszíneződés, vagyis a baktériumok még nem láttak munkához. A nagy zabálás rendszerint csak huszonnégy óra elteltével kezdődik meg, és a hastól kiindulva terjed tovább a többi testtájékra. Az elhunyt az ingen és a fekete öltönynadrágon kívül egy meglazított nyakkendőt és egy pár frissen kitisztított cipőt viselt. Mintha egyenesen egy temetésről érkezett volna haza, gondolta Harry. Fogta a telefont és azon töprengett, hogy az operációs központot hívja-e vagy közvetlenül a gyilkosságiakat. Végül a központ mellett döntött, beütögette a számot, majd körülnézett a nappaliban. Nem látta nyomát betörésnek vagy dulakodásnak. A téglát és a holttestet leszámítva egyáltalán nem volt semmi nyom. Harry biztosra vette, hogy a technikusok sem találnak majd se idegen ujjlenyomatot, se lábnyomot, se DNS-t. És a nyomozók sem lesznek előrébb: a szomszédok nem vettek észre semmit, a környékbeli benzinkutak biztonsági kamerái nem rögzítettek gyanús arcokat, és Schultz híváslistája sem nyújt majd támpontot. Semmi. Mialatt Harry arra várt, hogy fogadják a hívását, kiment a konyhába. A régi beidegződésnek megfelelően ügyelt arra, hova lép, és nem ért hozzá semmihez. Pillantása a konyhaasztalon lévő tányérra esett, amelyen egy félig elfogyasztott szalámis szendvics árválkodott. A szék támláján egy zakó lógott, amely passzolt a férfin lévő öltönynadrághoz. Harry átkutatta a zakó zsebeit. Négyszáz korona, egy felragasztható címke, egy vonatjegy és a légitársaság igazolványa. Tord Schultz. A fotón mosolygó férfi határozottan hasonlított a nappaliban látott arc maradványaira. – Központ. – Találtam egy hullát. A cím... Harry pillantása a felragasztható címkére esett. – Igen? Ismerősnek tűnt.
– Halló? Harry felemelte a cetlit. A felső részén az OSLÓI RENDŐRSÉG felirat szerepelt csupa nagybetűvel. Alatta Tord Schultz neve és egy dátum. A férfi három nappal ezelőtt felkereste valamelyik rendőrőrsöt vagy a kapitányságot. Most pedig halott. – Halló? Harry letette. Leült. Gondolkodni kezdett. Másfél órába telt, mire átkutatta a házat. Azután végigtörölgetett mindent, ahol ujjlenyomatot hagyhatott, levette fejéről a sapkaként használt nejlonzacskót, amelyet befőttes gumival erősített fel, nehogy véletlenül árulkodó hajszálakat hagyjon maga után. Ugyanis a szolgálati szabályzat szerint minden rendőrnek, aki munkája során tetthelyeken is megfordulhatott, regisztrálva volt az ujjlenyomata és DNS-e. Vagyis, ha ő itt hátrahagy valamit, a gép öt percen belül kidobja a nevét, s megtudják, hogy a helyszínen járt. A házkutatás eredménye három kis tasaknyi kokain és négy, gyaníthatóan csempészett szeszt tartalmazó üveg volt. Ezeken kívül, ahogy sejtette, az égvilágon semmit sem talált. Elhagyta a házat, beült a kocsiba és elhajtott. Oslói rendőrség. A rohadt életbe! Harry leparkolt a városközpontban, és kibámult a kocsi szélvédőjén. Azután kikereste Beate telefonszámát. – Halló, Harry. – Két dolog lenne. Egy szívességet szeretnék kérni és adnék egy tippet név nélkül egy újabb halottról. – Épp az imént hallottam róla. – Akkor már tudják? – csodálkozott Harry. – A módszer neve zsuk. Azt jelenti oroszul, hogy bogár. – Maga meg miről beszél? – A tégláról. – Miféle tégláról?
Harry nagy levegőt vett. – És maga miről beszél? – Gojko Tosicról. – Az meg kicsoda? – A pasas, aki rátámadt Olegre. – És? – Holtan találták a cellájában. Harry egy közeledő fényszóróba bámult. – Hogyan...? – Még nem derült ki. Egyelőre úgy tűnik, mintha felakasztotta volna magát. – Kizárt, hogy ő tette. A pilótát is meggyilkolták. – Micsoda? – Tord Schultz a háza nappalijában fekszik a Gardermoenen. Beletelt két másodpercbe, mire Beate válaszolt. – Értesítem a központot. – Rendben. – És mi a másik? – Mi? – Azt mondta, hogy kérni akar egy szívességet. – Ja, igen. – Harry előbányászta a cédulát a zsebéből. – Azon tűnődtem, hogy be tudna-e nézni a rendőr-főkapitányság látogatói nyilvántartásába. Ki kellene deríteni, kinél járt Tord Schultz három nappal ezelőtt. A vonal túlsó végén csend támadt. – Beate? – Itt vagyok. Biztos, hogy ez olyasmi, amibe bele szeretnék keveredni, Harry? – Egészen biztos vagyok benne, hogy nem szeretne belekeveredni. – Menjen a fenébe. Harry letette.
Harry a Kvadraturen egyik parkolóházában hagyta az autót és elindult a Leon irányába. Egy bárhoz ért. A nyitott ajtóból kiáradó zene arra az estére emlékeztette, amelyen Oslóba érkezett. A Come As You Are szólt a Nirvánától. Amíg a pulthoz nem ért, nem is tudatosult benne, hogy egyáltalán belépett. Mellette, a magas székeken három vendég ült magába roskadva. A látvány egy hónapok óta tartó halotti torra emlékeztetett, amelynek sehogy sem akar vége szakadni. A csapos egy afféle „rendelj, vagy húzz a pokolba” pillantást vetett Harryra, miközben lassú mozdulatokkal letekert egy dugót a dugóhúzóról. A férfi széles nyakán méretes tetoválás látszott, három gót betű: EAT. – Mi legyen? – igyekezett a csapos túlharsogni Kurt Cobaint, aki épp arra kérte Harryt, hogy úgy jöjjön, mint egy barát. Mint egy régi ellenség. Harry megnedvesítette kicserepesedett ajkát. Azután a csapos kezére pillantott. Egyszerű dugóhúzó volt, az a fajta, amely biztos, gyakorlott kezet igényel, cserébe viszont néhány csavarintással mélyen a dugóba hatol. Ez a dugó teljesen keresztül volt fúrva. Pillantása saját eltorzult képére tévedt a csapos mögötti tükörben. Elcsúfított arcára. De nemcsak az ő arca volt ott, hanem a többieké is, az összes kísérteté, akikhez az imént Tord Schultz is csatlakozott. Végigpásztázta a polcon sorakozó üvegeket, majd hőkövető rakéta módjára csapott le a célpontra. A régi ellenségre. Jim Beam. Kurt Cobain azt kiabálta, hogy nincs fegyvere. Harry megköszörülte a torkát. Csak egy pohárral. Úgy gyere, ahogy vagy. És nem, nincs fegyverem. Leadta a rendelést. – Mit? – ordította a csapos előrehajolva. – Egy Jim Beamet. Nincs fegyverem. – Gin-mit? Harry nyelt egyet. Cobain megismételte a memória szót. Harry már vagy százszor hallotta a dalt, de csak most esett le neki, mit is énekel Kurt valójában. Emlék. In memoriam. Hol látta ezt? Egy sírkövön? A tükörben valami mozgást érzékelt. Ezzel egy időben a telefon rezegni kezdett a zsebében. – Gin-mit? – ismételte meg a csapos és a pultra tette a dugóhúzót. Harry előhúzta a telefont, és a kijelzőre pillantott. R. Felvette. – Szia, Rakel. – Harry?
Újabb mozgás a háta mögött. – Csak valami zajt hallok, Harry. Hol vagy? Harry felállt és gyors léptekkel elhagyta a bárt. Mélyen beszívta a kipufogógáztól bűzlő, de mégis friss levegőt. – Mit csinálsz? – kérdezte Rakel. – A sarkon állok, és azon tűnődöm, hogy jobbra menjek-e vagy balra – felelte Harry. – És te? – Épp lefeküdni készültem. Józan vagy? – Mi? – Érzem, amikor feszült vagy. És ez az előbbi nagyon úgy hangzott, mintha egy bárban lettél volna. Harry előhúzott egy pakli Camelt, és kipöckölt egy cigarettát. Észrevette, hogy remeg a keze. – Örülök, hogy felhívtál, Rakel. – Harry? Harry meggyújtotta a cigarettát. – Igen? – Hans Christiannak sikerült kijárnia, hogy Oleg új, védett helyre kerüljön. Valahová Ostlandba, de senki sem tudja pontosan, hová, titkos adat. – Nem rossz. – Ő jó ember, Harry. – Ebben egy percig sem kételkedtem. – Harry? – Itt vagyok. – És ha bizonyítékot hamisítanánk? Ha úgy tennénk, mintha én követtem volna el a gyilkosságot? Akkor segítenél nekem? Harry mélyen beszívta a füstöt. – Nem. – Miért nem? Harry érzékelte, hogy a háta mögött csukódik a bár ajtaja, de nem hallott távolodó lépéseket. – Visszahívlak a szállodából, oké?
– Oké. Harry letette és anélkül, hogy megfordult volna, nekiindult. Szergej nézte, ahogy a férfi végigkocog az utcán, majd belép a Leonba. Olyan közel volt. Annyira közel. Először odabent a bárban, most pedig itt előtte, az utcán. Szergej ujjai még mindig a kés szarvasagancs markolatát szorították a kabátja zsebében. Már kioldotta a pengét, amely így átszúrta a kabátja bélését. Kétszer is előre akart lépni, hogy bal kezével a férfi hajába markoljon, a kés hegyét pedig a nyakába szúrja, majd félhold alakban végighúzza az élét a torkán. Igaz, a rendőr jóval magasabb volt, mint gondolta, de nem lett volna probléma. Nem lett volna semmi probléma. A pulzusa lassulni kezdett, érezte, ahogy újra elönti a nyugalom. Az a nyugalom, amelyet a félelem űzött el. És újra örülni kezdett annak, hogy hamarosan elvégzi a feladatot, és eggyé válik a történettel, amelyet már elmeséltek. Mert ez lesz a hely, a les, amelyről Andrej beszélt. Szergej figyelmét ugyanis nem kerülte el a rendőr pillantása, amellyel az üvegeket pásztázta a polcon. Az apjának is pontosan ilyen volt a tekintete amikor hazatért a börtönből. Szergej volt a billabong krokodilja, és pontosan tudta, hogy a férfi visszatér majd ide, hogy igyon valamit Csak várnia kell. Harry végignyúlt a 301-es szoba ágyán. A plafon felé fújta a füstöt és Rakel hangját hallgatta a telefonban. – Tudom, hogy sokkal rosszabb dolgokat is tettél már, mint a hamis bizonyíték kreálása – mondta a nő. – Akkor meg miért nem? Miért ne tennéd meg valakiért, akit szeretsz? – Fehérbort ittál – mondta Harry. – Honnan tudod, hogy nem vörös volt? – Hallom. – Oké. Akkor magyarázd el nekem, hogy miért nem akarsz segíteni. – Muszáj? – Igen, Harry. Muszáj. Harry elnyomta a cigarettát az éjjeliszekrényen álló üres kávéscsészében. – Én, a törvényszegő és kirúgott rendőr, fontosnak tartom a törvényt. Nagyon betegen hangzik? – Folytasd! – A törvény a korlát, amelyet a szakadék szélére állítottunk fel. Valahányszor valaki megszegi a törvényt, ez a korlát egy kicsit megsérül. Úgyhogy meg kell javítanunk. A bűnösnek bűnhődnie kell.
– Nem. Kell valaki, aki meglakol a bűnért. Valakinek állnia kell a cechet, hogy a társadalom elismerje: a gyilkosság elfogadhatatlan. A kerítést bármelyik bűnbak felépítheti. – Úgy alakítod a törvényt, ahogy neked passzol. Jogász vagy. – Anya vagyok, aki jogászként dolgozik. És mi a helyzet veled, Harry? Te rendőr vagy? Ez lett belőled? Egy robot, a hangyaboly egy rabszolgája, aki mások véleményétől függ? Ott vagy még? – Hm. – Válaszolj már valamit! – Nos. Szerinted miért jöttem vissza Oslóba? Szünet. – Harry? – Igen? – Ne haragudj. – Ne sírj! – Tudom. Ne haragudj. – Ne kérj bocsánatot. – Jó éjt, Harry. Én... – Jó éjt. Harry felriadt. Valami túlharsogta a folyosón dobogó lépteit és a dübörögve közeledő lavina lármáját. Az órára pillantott. 01.34. A leszakadt karnisrúd ablakpárkánynak döntött sziluettje egy tulipánhoz hasonlított. Felállt, az ablakhoz ment és lenézett a hátsó udvarba. Az aszfalton egy szemetesvödör gurult éktelen csörömpölés közepette. A hűvös ablaküveghez támasztotta homlokát.
Huszonkettedik fejezet Korán volt. A reggeli forgalom sustorogva osont a Grønlandsleireten, amikor Truls a rendőrfőkapitányság épülete felé tartott. Már messziről észrevette a hársfán lógó, vörös plakátot. Megfordult és nyugodt léptekkel visszaindult. Az Oslo gatén lomhán hömpölygő autósor mellett haladva a temető felé vette az irányt.
Ebben az órában a temető általában teljesen néptelen volt. Legalábbis, ami az élőket illeti. A. C. Rud sírköve előtt megállt. Üzenet nem állt rajta, ezek szerint fizetésnap van. Leguggolt, és a kő közelében lapátolni kezdte a földet a kezével, leásott a barna borítékig és kihúzta. Ellenállt a kísértésnek, hogy ott helyben kinyissa, és megszámolja, mennyi van benne, és kabátzsebébe dugta a borítékot. Éppen fel akart egyenesedni, amikor váratlanul az az érzése támadt, hogy valaki figyeli, ezért inkább guggolva maradt, hogy néhány percet A. C. Rud emlékének szenteljen és elmélkedjék az élet múlandóságáról. – Maradjon lent, Berntsen! Egy árnyék esett rá és mintha a levegő is hűvösebbé vált volna, mint mikor a nap hirtelen egy felhő mögé bújik. Truls Berntsen úgy érezte, zuhanni kezd, gyomra a torkáig emelkedett. Szóval, ilyen az, amikor leleplezik az embert. – Ezúttal másféle munkánk van a maga számára. Truls ismét szilárd talajt érzett a talpa alatt. Felismerte a hangot. Az enyhe akcentust. Ő volt az. Truls a lehajtott fejű alakra sandított, aki két sírral előrébb állt, látszólag imáiba merülve. – Ki kell deríteni, hová rejtették Oleg Faukét. Előre nézzen! Truls az előtte magasodó sírkőre meredt. – Már megpróbáltam – mondta Truls. – De az áthelyezést sehol nem regisztrálták. Legalábbis olyan helyeken nem, amelyekhez hozzáférek. És azok sem hallottak a srácról, akikkel beszéltem. Valószínűleg másik nevet kapott. – Akkor beszéljen olyanokkal, akik tudnak is valamit. Például az ügyvédjével, azzal a Simonsennel. – Miért ne az anyjával? Hiszen neki... – Nőkkel nem! – csattant fel a hang. Ha nem lettek volna egyedül a temetőben, ezzel bizonyára feltűnést keltenek. Az alak azután ismét nyugodtan folytatta: – Próbálkozzon az ügyvéddel. És ha vele nem jut semmire... A beálló csendben Berntsen a fák zúgását hallgatta a szélben. Biztosan a szél miatt kezdett hirtelen fázni. – ...akkor ott az a Chris Reddy nevű fickó – folytatta a hang. – Az utcán Adidasnak szólítják, ugyanis... – Speedet árul. Az Adidas azt jelenti, hogy amfet... – Fogja be, Berntsen. Csak figyeljen. Truls befogta és figyelt. Ahogy minden alkalommal befogta, amikor valaki hasonló stílusban arra utasította, hogy lapátolja el a szart és... A hang mondott egy címet, majd így folytatta: – Magának az a pletyka jutott a fülébe, hogy Adidas Gusto Hanssen lelövésével kérkedik. Beviszi kihallgatásra, amelynek során a fickó egy kikezdhetetlen és kerek vallomást tesz. A részleteket magára bízom, de minden
stimmeljen és legyen száz százalékosan hihető. De először próbálja ezt a Simonsent szóra bírni. Megértette? – Igen, de miért kell Adidast... – A „miért”, az nem a maga gondja, Berntsen. A maga egyetlen kérdése ez lehet: „Mennyi?”. Truls Berntsen nagyot nyelt. Újra és újra. Ellapátolni a szart. Lenyelni a szart. – Mennyi? – Látja, megy ez. Hatvanezer. – Százezer. Nem érkezett válasz. – Hall engem? De csak a reggeli forgalom sustorgása hallatszott. Berntsen csendben guggolt, majd egy idő múlva óvatosan oldalra sandított. Nem volt ott senki. Érezte, ahogy a nap újra melegíteni kezdi a testét. A hatvanezer végül is egészen jó. Még köd gomolygott az út fölött, amikor Harry tíz órakor a Skøyen-birtok főépülete elé kanyarodott. Isabelle Skøyen a lépcső tetején állt mosolyogva és egy rövid pálcával szűk, fekete lovaglónadrágba bújtatott combját ütögette. Amikor Harry kiszállt az autóból, hallotta, ahogy a kavics megcsikordul a nő csizmája alatt. – Jó reggelt, Harry! Mit tud a lovakról? Harry becsapta a kocsi ajtaját. – Elég sokat veszítettem rajtuk. Ennyi elég lesz? – Ezek szerint szerencsejátékos is? – Is? – Én is nyomoztam egy kicsit maga után. A sikerei nagyjából kiegyenlítik azt, ami a rovásán van. Legalábbis úgy tűnik, a kollégái így gondolják. Hongkongban veszített olyan sokat? – A Happy Valley lóversenypályán. Egyszeri botlás volt. A nő egy alacsony, vörösre festett faépület felé indult. Harrynak szinte ki kellett lépnie, hogy utolérje. – Lovagolt már valaha, Harry? – A nagyapámnak volt egy hidegvérűje odafent Åndalsnesben.
– Akkor rutinos lovas. – Inkább azt mondanám, hogy az is csak egyszeri botlás volt. A nagyapám azon a véleményen volt, hogy a ló nem gyerekjáték, hanem haszonállat, amelyet tisztelni kell, s abba nem fér bele, hogy csupán szórakozásból lovagoljunk rajta. A nő megállt egy faállvány mellett, amelyen két keskeny bőrnyereg volt. – Az én lovaim sosem láttak szekeret vagy ekét. És nem is fognak. Amíg felnyergelem őket, menjen be a házba... – A nő a lakóépület felé mutatott. – A folyosón lévő szekrényben talál magának megfelelő méretű ruhát a volt férjem holmijai között. Már csak az hiányzik, hogy tönkretegyük a finom öltönyét. Harry egy pulóvert halászott elő a szekrényből, és egy farmert, amely valóban elég hosszú volt. Az exférj viszont egyértelműen kisebb lábon élt, mint ő, mert egyetlen cipője sem illett Harry lábára. Végül a szekrény hátsó részében egy agyonhasznált, kék edzőcipőre bukkant, amilyet a katonaságnál is viseltek. Az udvaron Isabelle Skøyen már a két felnyergelt ló mellett várt rá. Harry kinyitotta a bérelt autót és oldalról beült az anyósülésre, hogy átvegye a cipőjét. Mielőtt felhúzta volna az edzőcipőt, kivette belőle a talpbetétet, a kocsi padlójára tette, majd előkotorta a napszemüveget a kesztyűtartóból. – Kész vagyok. – Ez itt Medusa – mondta Isabelle és megpaskolta a hatalmas vörösesbarna ló orrát. – Egy oldenburgi kanca Dániából, ideális fajta díjugratáshoz. Tízéves és ő a főnök a csapatban. Ez pedig Balder, ötéves. Herélt csődör, úgyhogy magától követi majd Medusát. Azzal Harry kezébe nyomta a kisebb termetű herélt kantárszárát és fellendült Medusa nyergébe. Harry igyekezett utánozni a nőt. Bal lábát a kengyelbe dugta és felhúzta magát a nyeregbe. Bár semmiféle vezényszó nem hangzott el, a ló azonnal Medusa nyomába eredt. Harry kissé ferdített, amikor azt állította, hogy mindössze egyetlen alkalommal lovagolt, ez azonban egészen más volt, mint a nagyapja sztoikus nyugalommal és egy anyahajó biztonságával poroszkáló gebéje. Most folyamatosan egyensúlyoznia kellett a nyeregben, és valahányszor a ló oldalához nyomta a térdét, érezte a karcsú állat izmainak játékát. És amikor Medusa a keskeny dűlőúton fokozni kezdte a tempót, Balder pedig habozás nélkül követte, Harry ebből a kis gyorsulásból is érezte, hogy egy valódi Forma 1-es jószág hátán ül. A dűlőút egy erdei ösvénybe torkollt, amely hegynek felfelé vezetett. Egy helyütt, ahol az ösvény egy fát megkerülve kettévált, Harry megpróbálta balra irányítani Baldert, az állat azonban semmibe vette a parancsot, és Medusa nyomában haladva jobbról kerülte ki a fát. – Azt hittem, hogy a ménes mindig a csődört követi – jegyezte meg Harry. – Rendszerint így is van – felelte Isabelle a válla fölül. – De minden a karakteren múlik. Egy erős, ambiciózus és okos kanca is képes érvényesülni, ha akar.
– És maga akar? Isabelle Skøyen elnevette magát: – Természetesen. Ha az ember el szeretne érni valamit, akkor akarnia kell. A politika a hatalomszerzésről szól, ezért késznek kell lenni a versengésre. – És maga szereti a versengést? – Harry nézte, ahogy a nő megvonja a vállát. – A versengés egészséges. Lehetővé teszi, hogy csak a legerősebb és a legjobb szava számítson, ez pedig az egész ménesnek előnyt jelent. – Ráadásul azzal párzik, akivel csak akar, nem igaz? A nő nem válaszolt. Harry alaposan végigmustrálta. A háta hajlékony volt, a lovat feszes feneke és csípője apró mozdulataival irányította, olyan lágyan, mintha csak masszírozná. Egy tisztáshoz érkeztek. A nap ragyogott, de az alattuk elterülő tájon még mindig ködpamacsok lebegtek a föld fölött. – Hadd pihenjenek egy kicsit – mondta Isabelle Skøyen és leugrott a nyeregből. Miután a lovakat egy fához kötötték, Isabelle elnyúlt a fűben és maga mellé intette Harryt. Harry mellételepedett és feltette a napszemüvegét. – Mondja csak, biztos, hogy ez férfimodell? – csipkelődött a nő. – Megvéd a naptól – felelte Harry és cigarettát húzott elő. – Ez tetszik. – Micsoda? – Szeretem, mikor egy férfi biztos a férfiasságában. Harry a nőre pillantott. Isabelle az alkarján támaszkodott, a blúzán nyitva volt a felső gomb. Harry bízott benne, hogy elég sötét a szemüvege lencséje. A nő elmosolyodott. – Szóval, mit tud nekem Gustóról mesélni? – kérdezte Harry. – Szeretem az igazi férfiakat – válaszolta a nő. A mosolya még szélesebb lett. Egy utolsó őszi körsétára induló, barna szitakötő röppent el mellettük. Harrynak nem tetszett, ami a nő szeméből sugárzott. Várakozásteli öröm volt benne, amióta csak megérkezett. Sehol egy kis nyugtalanság amiatt, hogy éppen egy, a pályafutását derékba törő botrányt kockáztat. – Viszont nem szeretem az álságos dolgokat – folytatta a nő. – Például a blöffölést. – Vastagon sminkelt kék szemében győzedelmes fény csillant. – Tudja, felhívtam az egyik ismerősömet a rendőrségnél. És azontúl, amit az illető a legendás nyomozóról, Harry Hole-ról mesélt azt is megtudtam, hogy a Gusto Hanssen-ügyben semmiféle vérvizsgálat nem készült. A minta ugyanis tönkrement. Maga blöffölt Harry.
Harry meggyújtotta a cigarettát. Egyetlen csepp vér sem szökött az arcába. Azon tűnődött, hogy talán túlságosan öreg már ahhoz, hogy elpiruljon. – Hm. Amennyiben csak néhány ártatlan beszélgetést folytatott Gustóval, akkor miért ijedt meg annyira attól, hogy esetleg DNS-vizsgálatra küldöm a vérét? A nő halkan nevetett. – Ki mondta, hogy megijedtem? Lehet, hogy csak ki akartam csalogatni ide. Hogy a természetet élvezzük, meg hasonlók. Harry megállapította, hogy mégsem túl öreg ahhoz, hogy elpiruljon. Gyorsan hanyatt dőlt és a kék ég felé fújta a füstöt. Behunyta a szemét és néhány alapos indokot próbált keresni arra, hogy miért ne dugjon Isabelle Skøyennel. Több is volt. – Hiba volt? – kérdezte a nő. – Én csak arra akartam célozni, hogy egyedülálló, felnőtt nő vagyok, teljesen normális szükségletekkel. Ami nem jelenti azt, hogy nem válogatok. Soha nem mennék bele semmibe olyasvalakivel, akit nem érzek egyenrangúnak, mint például Gustót. Harry hallotta, hogy Isabelle hangja egyre közeledik hozzá. – Ellenben egy felnőtt, érett férfival... A nő Harry hasára tette meleg kezét. – Ezen a helyen is lefeküdt Gustóval? – kérdezte Harry halkan. – Micsoda? Harry feltámaszkodott a könyökére és fejével a kék edzőcipő felé intett. – A szekrénye tele van exkluzív, negyvenkettes méretű férficipőkkel. Ez a szakadt csuka volt az egyetlen negyvenötös. – És akkor mi van? Sajnos, nem tudom garantálni, hogy soha nem volt negyvenötös cipőméretű férfilátogatóm. – A nő keze simogatni kezdte. – Ezt a fajta edzőcipőt jó ideig csak a hadsereg számára készítették, majd miután más típusra váltottak, a megmaradt készlet jótékony szervezetekhez került, akik szétosztották őket a rászorulók között. A rendőrségnél csak narkós cipőnek hívtuk, mivel az Üdvhadsereg a mai napig ugyanezeket a lábbeliket osztogatja a Fyrlyset-ben. Bennem pedig felmerült a kérdés, vajon miért hagyott itt egy negyvenötös lábú, alkalmi ismerős egy pár cipőt. Erre csupán egyetlen ésszerű magyarázat létezik: hogy az illető hirtelen új lábbelit kapott. Isabelle Skøyen keze felhagyott a simogatással. Harry folytatta: – Az egyik kollégám megmutatta a tetthelyen készült fotókat. Amikor Gusto meghalt, egy olcsó nadrág volt rajta, és egy méregdrága cipő. Alberto Fasciani, ha nem tévedek. Igazán nagyvonalú ajándék. Mennyit fizetett érte? Ötezret? – Fogalmam sincs róla, hogy miről beszél. – Visszahúzta a kezét. Harry rosszalló pillantást vetett saját erekciója felé, amely már a kölcsönnadrág belső oldalát feszítette. Feltápászkodott a földről.
– A talpbetétet az autóban hagytam. Tudta, hogy a láb izzadsága kitűnő DNS-forrás? Bizonyára találunk majd néhány mikroszkopikus méretű bőrdarabkát is. Oslóban ráadásul nem sok olyan üzlet lehet, ahol Alberto Fasciani cipőt árulnak. Egy-kettő? A hitelkártyájának segítségével gyerekjáték lesz kideríteni. Isabelle Skøyen felült. Pillantása a tájra siklott. – Látja azokat a tanyákat? – kérdezte. – Hát nem gyönyörűek? Imádom a megművelt földeket. És gyűlölöm az erdőt. A telepített erdőket kivéve. Gyűlölöm a káoszt. Harry a nő profilját tanulmányozta. Éles orra kifejezetten veszélyesnek hatott. – Meséljen nekem Gusto Hanssenről. A nő megvonta a vállát. – Minek? A nagyját láthatólag már tudja. – Maga dönti el, hogy ki tegye fel ezeket a kérdéseket: én vagy a pletykalapok. Isabelle kurtán felnevetett. – Gusto fiatal volt és gyönyörű. Az a fajta csődör, amelyet szívesen nézeget az ember, még ha bizonytalan eredetű génjei vannak is. Bűnöző apa és drogfüggő anya, legalábbis a nevelőapja szerint. Nem az a fajta, amelyet továbbtenyészt az ember, ennek ellenére jó lovagolni rajta, amennyiben... – Mélyet sóhajtott. – Idejött és szexeltünk. Olykor pénzt is kapott. Mással is találkozgatott, úgyhogy nem volt semmi különös. – Maga féltékeny volt rá? – Féltékeny? – Isabelle a fejét rázta. – A szex soha nem tett féltékennyé. Én is találkozgattam másokkal. Végül megismerkedtem egy egészen különleges illetővel, úgyhogy szakítottam Gustóval. De lehet, hogy ekkorra ő is ejtett engem. Mindenesetre úgy tűnt, már nincs szüksége a tőlem kapott zsebpénzre. De aztán nem sokkal a halála előtt újra felvette velem a kapcsolatot és zaklatni kezdett. Azt hiszem, anyagi gondjai lehettek. Persze a meglévő drogproblémája mellett. – Milyen volt a fiú? – Hogy érti ezt? Egoista volt, tapintatlan, elbűvölő. Egy magabiztos gazember. – És mit akart? – Úgy nézek én ki, mint egy pszichológus, Harry? – Nem. – Nem is. Az emberek nem érdekelnek különösebben. – Valóban? Isabelle Skøyen bólintott. Elfutotta a szemét a könny.
– Gusto magányos volt – mondta. – Miből gondolja? – Tudom, mi a magány, világos? És mélységesen megvetette önmagát. – Hogy lehetett magabiztos, miközben megvetette saját magát? – Nincs ebben semmi ellentmondás. Az, hogy az ember tudja, hogy képes valamire, hogy ért valamihez, még messze nem jelenti azt, hogy szeretetreméltónak is látja magát. – És mi lehetett ennek az oka? – Mondtam már, hogy nem vagyok pszichológus. – Valóban. Harry várt. A nő megköszörülte a torkát. – A szülei eldobták maguktól. Maga szerint milyen hatással van ez egy gyerekre? A látszat ellenére – amelyet a különféle ügyletei és a képén lévő vastag bőr sugallt – nem tartotta magát valami sokra. Nem többre annál, mint azok, akik lemondtak róla. Hát nem teljesen egyenes logika, kedves majdnem-nyomozó? A nőre pillantott és bólintott, de látta, hogy Isabelle-t kellemetlenül érinti a kérdés, amit ki lehetett olvasni Harry tekintetéből. Így végül magába fojtotta a kíváncsiságot: mi van a nő saját történetével? Mennyire magányos, mennyire veti meg saját magát a színfalak mögött? – Mi a helyzet Oleggel? Vele találkozott? – Azzal, akit a gyilkossággal vádolnak? Soha. De Gusto említette néhányszor, azt mondta, hogy az a fiú a legjobb barátja. És azt hiszem, az egyetlen is. – És mi van Irenével? – Róla is beszélt olykor. Olyan volt neki, mint a húga. – A húga volt. – De nem a vér szerinti. Az soha nem ugyanaz. – Nem? – Az emberek naivak. Komolyan azt hiszik, hogy képesek vagyunk az önzetlen szeretetre. De csak arról van szó, hogy biztosítani akarjuk a miénkkel részben azonos gének továbbélését. Higgyen nekem, minden áldott nap ezt látom a tenyészetben. És igen, az emberek olyanok, akár a lovak: csordaállatok. Egy apa a biológiai fiát fogja védeni, egy báty pedig a vér szerinti húgát. Egy konfliktus során ösztönösen annak a pártját fogjuk, aki a leginkább hasonlít ránk. Tegyük fel, hogy a dzsungelben van, és hirtelen egy fehér férfi bukkan fel az orra előtt, aki
pont olyan ruhákat visel, mint maga, valamint egy félmeztelen, fekete férfi, akinek harci csíkok vannak az arcára mázolva. Mindketten kést szorongatnak és életre-halálra küzdenek. Magának pedig van egy pisztolya. Mi lesz az első, ösztönös gondolata? Hogy lelövi a fehéret, hogy ezzel megmentse a feketét? Nem. – Hm... És mit bizonyít ez? – Azt, hogy a lojalitásunk biológiailag meghatározott. Mintha koncentrikus körök lennének körénk, azaz a génjeink köré rajzolva. – Vagyis a génjei védelme érdekében lelőné az egyiket? – Habozás nélkül. – És miért nem öli meg mindkettőt, hogy biztosra menjen? A nő rábámult. – Ezt hogy érti? – Mit csinált azon az estén, amelyen Gustót meggyilkolták? – Mi? – A nő hunyorogva a nap felé pillantott, majd széles mosollyal Harryra nézett. – Azzal gyanúsít, hogy megöltem Gustót? És hogy erre az Olegre vetettem szemet? – Csak válaszoljon. – Pontosan emlékszem rá, hogy hol voltam, ugyanis már akkor utánagondoltam, amikor megláttam a gyilkosságról szóló hírt a lapokban. A rendőrség kábítószer-bűnözés elleni csoportjának képviselőivel ültem egy megbeszélésen. Megbízható tanúk lennének. Szeretne neveket hallani? Harry megrázta a fejét. – Még valami? – Nos… Csak ez a Dubaj. Mit tud róla? – Igen, Dubaj. Épp olyan keveset, mint bárki más. Mindenki róla beszél, a rendőrség mégsem jut előrébb. Tipikus. A háttérből irányító értelmi szerzők mindig megússzák. Harry feszülten figyelte, változik-e a nő pupillája vagy arcának árnyalata. De hiába. Ha Isabelle Skøyen hazudik, akkor nagyon jól csinálja. – Azért kérdezem, mert Dubajt és még néhány kisebb bandát leszámítva maga söpörte ki az utcákról a drogdílereket. – Nem én, Harry. És csak egy tanácsosi titkár vagyok, aki az elöljárója utasításait és a városvezetés határozatait követi. Ami az utcák megtisztítását illeti, azt szigorúan a rendőrség hajtotta végre.
– Hm. Norvégia egy kis tündérország. Én azonban az utóbbi éveket a való világban töltöttem, Skøyen. És ezt a világot kétféle ember uralja. Azok, akik hatalomra vágynak és azok, akik pénzre. Az első típus szobrot akar, a második élvezetet és kellemes életet. És a valutát, amelyet az egymással való üzleteléshez használnak, úgy nevezik, hogy korrupció. – Lenne még mára néhány elintéznivalóm, Hole. – Mire akar kilyukadni? – Nos… Másoknak nyilvánvalóan nincs meg hozzá a kellő bátorságuk vagy fantáziájuk. Ha az ember már jó ideje él egy városban, hajlamos a nagy egészet az általa jól ismert részletek mozaikjaként látni. Ellenben egy visszatérő, aki régóta nem látta a várost, aki már nem ismeri a részleteket, csak a teljes képet látja. Az pedig azt mutatja, hogy a jelenleg Oslóban uralkodó helyzet két csoportnak kedvez. A dílereknek, akiknek sikerült megszerezniük a piacot és a politikusoknak, akik learatták a babérokat a tisztogatásért. – Azt állítja, hogy korrupt vagyok? – Az? Harry valódi dühöt látott felvillanni a nő szemében. Mindössze az volt a kérdés, hogy az igaztalanul megvádoltak vagy a leleplezettek dühe-e. Azután Isabelle hirtelen elnevette magát. Trillázó, meglepően kislányos kacagással. – Kedvelem magát, Harry – mondta és felállt. – Jól ismerem a férfiakat, rendszerint kerülgetik a forró kását. De azt hiszem, maga kivétel. – Nos – mondta Harry. – Akkor legalább maga tudja, hová tegyen engem. – Szólít a valóság, drága. Harry megfordult, és nézte, ahogy Isabelle Skøyen méretes hátsója elringatózik a lovak irányába. Követte a nőt. Felült Balder hátára, és a kengyelbe akasztotta a lábát. Amikor felnézett, Isabelle pillantásával találkozott. A nő kemény, szépen faragott arcán kihívó mosoly suhant át. Ajkát csókra csücsörítette, majd kissé obszcén nyelvcsettintést hallatott és a sarkát Medusa oldalába vágta. A háta elegánsan mozdult, amikor a hatalmas állat előrelendült. Balder minden előzetes figyelmeztetés nélkül reagált, de Harrynak sikerült megkapaszkodnia. A nő már jóval előtte járt, s Medusa patái alól nedves földcsomók záporoztak. Azután azok ketten fokozták a tempót. Harry még látta a kanca farkát, amint vízszintesen úszik utána a levegőben, amikor eltűntek egy kanyarban. Rövidebbre fogta a gyeplőt, ahogy a nagyapjától tanulta, de nem feszítette meg. Az ösvény olyan szűk volt, hogy az ágak az arcába csapódtak, ő azonban összehúzta magát a nyeregben, és a térdét keményen az állat oldalához szorította. Tudta, hogy úgysem sikerülne megállítania a lovat, ezért inkább arra koncentrált, hogy a lábát a kengyelben tartsa, a fejét pedig minél inkább a válla közé húzza. A fák vörösessárga csíkká olvadtak össze látómezejének szélén. Ösztönösen megemelkedett egy kissé a nyeregben. Alatta hullámoztak, dolgoztak a hatalmas izmok. Mintha egy óriáskígyón ült volna. Végre sikerült valamiféle közös ritmust találniuk, amelyet a paták dübörgése kísért. A félelem és a megszállottság érzése versengett benne. Az ösvény egyenesbe fordult, és ötven méterrel előrébb végre megpillantotta Medusát és Isabelle-t.
Egy másodpercre úgy tűnt, mintha megfagyott volna a kép, mintha a nő és a ló a levegőben úszva megmerevedtek volna. Azután Medusa újból vágtázni kezdett. Egy újabb másodpercbe telt, mire Harry rájött, miről is van szó. És arra is, hogy ez a másodperc hihetetlenül értékes volt. A rendőrtiszti főiskolán több kutatási beszámolót is olvasott arról, hogy az emberi agy vészhelyzetben pár pillanat alatt micsoda elképesztő mennyiségű adatot képes feldolgozni. Például megállapítani, hogy amióta meglátták a másik kettőt, húsz métert tettek meg, közel hetven kilométer per órás sebességgel, vagyis már csak harminc méter és másfél másodperc választja el őket a szakadéktól, amelyet Medusa az imént ugrott át. Hogy képtelenség megjósolni, milyen széles a szakadék. Hogy Medusa egy edzett, kifejlett díjugrató ló, nyergében egy rutinos lovassal, míg Balder jóval kisebb és fiatalabb állat, ráadásul egy közel kilencven kilós zöldfülűvel a hátán. Hogy a ló csordaállat, és hogy Balder követni fogja a társát. És hogy ezzel Isabelle Skøyen pontosan tisztában volt. Hogy teljesen felesleges a megállással bajlódni, hiszen ahhoz már túl kevés az idő. Harry hátracsúsztatta a kezét a gyeplőn és Balder oldalába vágta a sarkát. Érezte, ahogy gyorsul a tempó. Azután hirtelen csönd lett. A dobogás abbamaradt. Lebegtek. Alattuk a mélyben zöld lombokat látott és egy patakot. Azután előreemelkedett, és a feje a ló nyakának ütközött. Zuhantak.
Huszonharmadik fejezet Te is tolvaj voltál, papa? Valahogy egész idő alatt világos volt a számomra, hogy milliomos leszek. Az én mottóm az, hogy csak akkor lopj, ha megéri. Így hát türelmes voltam és vártam. Olyan sokáig vártam, hogy amikor végre felbukkant a nagy lehetőség, tényleg úgy éreztem, hogy most már átkozottul megérdemlem. A terv épp olyan egyszerű volt, mint amilyen zseniális. Mialatt Odin bandája a McDonald’s-ban tárgyal az öreggel, Oleggel megdézsmáljuk a heroinkészletüket az alnabrui raktárban. Először is, az égvilágon senki nem lesz a klubhelyiségükben, mivel Odin mindenkit magával visz a tárgyalásra, akin egy deka izom is van. Másodszor, Odin soha az életben nem jön rá, hogy kirabolták, mert a zsaruk addigra már rég letartóztatják a McDonald’s-ban. És amikor a vádlottak padján ül, egyenesen hálás lehet majd nekünk, amiért a rendőrök a razzia során csupán néhány kiló anyagot találtak. Az egyetlen problémát a zsaru és az öreg jelentette. Ha a zsaru megneszeli, hogy valaki megelőzte és kiszolgálta magát, elég nagy bajban leszünk, ha pedig a dolog az öreg fülébe is eljut, akkor pláne. A problémát végül az öregtől tanult módon oldottam meg: sáncolással, egy stratégiai szövetséggel. Újra felmentem a manglerudi tömbházhoz. Truls Berntsen ez alkalommal otthon volt. Szkeptikus képpel bámult rám, miközben felvázoltam neki a dolgot, de nem aggódtam. Ahhoz túlságosan egyértelmű volt a pillantása. A mohósága. Egy újabb nyomorult, aki jóvátételt akar az életéért, aki azt hiszi, hogy pénzért hozzájut majd a kétségbeesés a magány és a megkeseredettség elleni orvossághoz. Hogy nemcsak hogy létezik olyasmi, hogy igazság, de egyenesen leemelhető az áruházak polcairól.
Elmagyaráztam neki, hogy szaktanácsra volna szükségünk abban, nehogy nyomot hagyjunk magunk után, amelyen a rendőrség elindulhat, és persze valakire, aki eltakarít utánunk és szükség esetén másra tereli a gyanút, ha netán mégis maradna valami nyom. És hogy öt kilót akarunk elhozni a húszkilós szállítmányból. Ebből két-két kiló az övé és az enyém, egy pedig Olegé. Láttam rajta, hogy máris megoldotta a matematikai feladványt: egy egész kéttized millió kétszer, vagyis két egész négytized millió üti a markát. – És ez az Oleg az egyetlen, akivel beszéltél erről? – kérdezte. – Eskü. – Fegyveretek van? – Egy Odesszánk. – Egy mi? – A Sztecskin H&M verziója. – Oké. A drognyomozók gyaníthatóan nem foglalkoznak majd azzal, mennyit találtak, ha nincs nyoma betörésnek. De ha jól értem, attól félsz, hogy Odin tudni fogja, mennyi is volt valójában, és bosszút áll? – Nem – válaszoltam. – Teszek Odinra. A főnökömtől parázok. Fogalmam sincs, honnan szerzi az információit, de biztos vagyok benne, hogy grammra pontosan tudja a szállítmány mennyiségét. – A felét akarom – jelentette ki. – A maradékon te és Borisz osztoztok. – Oleg… – Te inkább csak örülj, hogy ilyen borzalmas a memóriám. És nektek is ugyanezt tanácsolom. Legfeljebb félnapomba kerül, hogy előkerítselek benneteket, az meg aztán öt örébe se, hogy mindkettőtöket kinyírjalak. – Alaposan megnyomta az utolsó szót. Végül Oleg ötlötte ki, hogyan tudjuk álcázni a rablást. A terve olyan egyszerű és kézenfekvő volt, hogy nem is értem, hogy nem jutott eszembe magamtól. – Mi lenne, ha egyszerűen burgonyaliszttel helyettesítenénk azt, amit elveszünk? A rendőrség úgyis csak az elkobzott anyag mennyiségével törődik, és nem a tisztaságával, nem igaz? Mint már említettem, a terv épp olyan egyszerű volt, mint amilyen zseniális. Azon az estén, amelyen Odin és az öreg a McDonald’s-beli szülinapi partin a violin drammeni és lillestrømi áráról tárgyaltak, Berntsennel és Oleggel az alnabrui motorosklub kerítése előtt álltunk a sötétben. Berntsen átvette az irányítást. Fekete kabátot és kesztyűt viseltünk, a fejünkön nejlonharisnya, a hátizsákokban fegyver, fúrógép, feszítővas és hat kiló, műanyag zacskóba csomagolt burgonyaliszt lapult.
Oleggel elmagyaráztuk Berntsennek, hogy hol vannak a Los Lobos biztonsági kamerái. Átmásztunk a kerítésen és az épület bal oldala mentén surrantunk végig, így egész idő alatt a kamerák holtterében voltunk. Tudtuk, hogy a zajjal nem kell törődnünk, mivel az E6-os forgalma mindent elnyom, úgyhogy Berntsen rögtön a fába nyomta a fúrót és munkához látott, mi pedig Oleggel őrt álltunk. Én a Been Caught Stealinget dúdoltam Stein GTAjátékának soundtrackjéről. Oleg azt állította, hogy eredetileg egy Jane’s Addiction nevű banda száma volt. Jó nevük van, kicsit jobb, mint a dal maga. Oleggel ismertük a terepet, tudtuk, hogy a motorosklub egyetlen hatalmas helyiségből áll, de miután az összes ablakot bedeszkázták, először mégis egy kémlelőnyílást akartunk fúrni a falba, hogy megbizonyosodjunk arról, tényleg senki nincs odabent. Ehhez Berntsen ragaszkodott, aki nem tudta elhinni, hogy Odin őrizetlenül hagyna húsz kiló, utcai áron huszonöt milliót érő heroint. Mi jobban ismertük Odint, de ráhagytak. Első a biztonság. – Úgy – mondta Berntsen, és a fúró morogva leállt. A lyukhoz illesztettem a szemem, de az égvilágon semmit sem láttam. Vagy töksötét volt odabent, vagy mégsem sikerült teljesen átfúrni a falat. Berntsenhez fordultam, aki a fúrót törölgette. – Mi a szart használtak ezek szigetelésnek? – kérdezte az egyik ujját felemelve. A bőrére tapadt anyag mintha tojássárgája és haj keveréke lett volna. Néhány méterrel odébb mentünk és fúrtunk egy újabb lyukat. Most már sikerült bekukucskálni a jó öreg klubhelyiségbe. Ugyanazok a régi bőrbútorok, ugyanaz a bárpult, Karen McDougal fotója. – Playmate of the Year –, az, amelyen egy hatalmas motorkerékpáron domborít. Sosem tudtam eldönteni, hogy a nőtől vagy a motortól indultak-e be jobban. – Tiszta a terep – jelentettem. A hátsó ajtón több lakat is lógott. – Nem azt mondtad, hogy csak egy van? – kérdezte Berntsen. – Úgy is volt – bólintottam. – De úgy látszik, Odin kissé paranoiás lett az utóbbi időben. Eredetileg úgy terveztük, hogy a fúróval leügyeskedjük a pántot, majd a végén újra visszaszereljük, hogy ne maradjon nyoma a betörésnek. Ez még így is lehetséges volt, csak éppen nem az eredetileg erre szánt idő alatt. Ennek ellenére belevágtunk. Húsz perccel később Oleg az órájára pillantott és azt mondta, hogy bele kell húznunk. Nem tudtuk pontosan, mikor csap le a razzia, csak annyit, hogy közvetlenül a letartóztatások után, amelyek pedig hét körül lesznek. A rendőröknek igyekezniük kell, mert Odin biztosan nem fog békésen ücsörögni az étteremben, ha rájön, hogy az öreget hiába várja. Végül fél órába telt kinyitni azt a rohadt ajtót, pontosan háromszor annyi időbe, mint amennyit eredetileg számoltunk. Azután előszedtük a fegyvereket, lehúztuk az arcunkra a harisnyákat és bementünk. Berntsen elsőként. Épp csak beléptünk utána az ajtón, amikor váratlanul térdre vetette magát és két marokra fogva előreszegezte fegyverét, mint valami kicseszett terror elhárító. A nyugati fal mellett egy fickó ült, ölében egy lefűrészelt csövű puskával. Odin itt hagyta Tutut bezárva, házőrzőnek. Ám a házőrző jelen pillanatban eltátott szájjal, fejét a falnak támasztva aludt. Tutu állítólag még horkolás közben is dadogott, most viszont olyan csendes volt, mint egy kisgyerek. Berntsen talpra kászálódott, majd a pisztolyt maga előtt tartva Tutu felé lopakodott. Oleggel óvatosan követtük.
– Csak egy lyuk van a falon – súgta a fülembe Oleg. – Mi? – suttogtam vissza. De azután én is kapiskálni kezdtem. Észrevettem a másodjára fúrt lyukat, s az alapján nagyjából ki tudtam sakkozni, hol lehetett az első. – Ó, a kurva életbe! – suttogtam. Bár már tudtam, hogy semmi okom a suttogásra. Berntsen eközben odaért Tutuhoz és meglökte. Tutu oldalra billent, és arccal a földre zuhant, s így láthatóvá vált a tarkóján lévő kerek lyuk. – Eltrafálta a fúró – mondta Berntsen. Ujját a falban lévő lyukba dugta. – A picsába! – suttogtam Olegnek. – Ennek mégis mekkora lehetett a valószínűsége? Oleg azonban nem válaszolt. Olyan arccal meredt a hullára mintha maga sem tudná, hogy hányjon-e vagy bőgje el magát. – Gusto – suttogta. – Mit tettünk? Nem tudom, miért, de röhögnöm kellett. Egyszerűen nem lehetett kibírni. A zsaru, azzal az elcseszett csípőmozgásával és a kiálló alsó állkapcsával, amit még egy markológép is megirigyelhetne, Oleg nejlonharisnyával kilapított, kétségbeesett képe és Tutu nyitott szája akinek, mint kiderült, mégiscsak volt agya. A nevetésem egyre hisztérikusabbá vált, majd egy csattanást követően elsötétült előttem a világ. – Szedd össze magad, különben kapsz még egyet! – sziszegte Berntsen a tenyerét dörzsölve. – Köszönöm – mondtam teljesen őszintén. – Keressük meg a cuccot! – Először azt kell kitalálnunk, hogy mihez kezdjünk ezzel itt – jelentette ki Berntsen. – Arra már nincs elég idő – válaszoltam. – Most már így is, úgy is kiderül a betörés. – Nem, ha Tutut kivisszük az autóba és visszaszereljük a pántokat – mondta Oleg vékony, sírásba fúló hangon. – Ha észreveszik, hogy eltűnt az anyag egy része, azt fogják hinni, hogy ő lépett le vele. Berntsen Olegre nézett és bólintott. – Okos fickó a társad, Gusto. – Gyerünk, mozogjatok! – Előbb a drogot! – mondtam. – Előbb a srácot! – felelte Berntsen. – A drogot! – ismételtem meg. – A srácot! – Ma estétől milliomos akartam lenni, te kicseszett pelikán! Berntsen felemelte a kezét.
– A srácot. – Fogjátok már be! – Oleg volt az. Rábámultunk. – Ez tök egyszerű. Ha Tutu nincs a csomagtartóban, mire a rendőrség megérkezik, cseszhetjük a drogot és a szabadságunkat is. Ha betesszük a csomagtartóba, a drog viszont marad, akkor csak a pénzt veszítjük el. – Berntsen felém fordult: – Úgy tűnik, Borisz az én véleményemet osztja, Gusto. Kettő-egy. – Oké – mondtam. – Ti kirámoljátok a hullát, én pedig megkeresem a drogot. – Tévedés – közölte Berntsen. – Mi kivisszük a holttestet, te pedig feltakarítod a mocskot. – Azzal a bárpult melletti mosogatóra mutatott. Vizet engedtem egy vödörbe, Oleg és Berntsen pedig megragadta Tutu lábát, és vékony vércsíkot húzva maguk után, az ajtóhoz vonszolták. Karen McDougal biztató tekintetétől kísérve végigdörgöltem a falat és a padlót, hogy eltüntessem a vért és az agy maradvány okát. Már éppen elkészültem és nekiláthattam volna megkeresni a drogot, amikor a még mindig nyitva álló ajtón keresztül valami zajt hallottam átszűrődni az E6-os lármáján. Egy összetéveszthetetlen hangot, amely – annak ellenére, hogy hevesen próbáltam magam meggyőzni az ellenkezőjéről – egyre erősödött és felénk tartott. Rendőrségi szirénák voltak. Gyorsan végigkutattam a bárpultot, az irodát és a mosdót. Teljesen átlátható helyiség volt, se padlás, se pince, nem volt túl sok hely, ahol el lehetett volna rejteni húsz kiló port. Azután a szerszámosládára esett a pillantásom. És a lakatra. Új volt. Oleg kiáltott valamit az ajtóból. – Adj egy feszítővasat! – kiáltottam vissza. – Le kell lépnünk! Most! Már az utcában vannak! – A feszítővasat! – Most, Gusto! Tudtam, hogy odabent van. Huszonötmillió korona, az orrom előtt egy kicseszett faládában. Rugdosni kezdtem a lakatot. – Lövök, Gusto! Oleg felé fordultam. Tényleg rám szegezte azt a nyavalyás, orosz pisztolyt. Nem mintha képesnek tartottam volna rá, hogy abból a távolságból eltaláljon, hiszen több mint tíz méterre álltunk egymástól, de akkor is. Rám szegezte a pisztolyt. – Ha téged elkapnak, minket is el fognak kapni! – kiáltotta sírós hangon. – Gyere már! Újra nekiestem a ládának. A vijjogás egyre hangosabb lett. De a szirénák valahogy mindig sokkal közelebbinek tűnnek, mint ahol a rendőrautók valójában járnak. Mintha egy ostor csattant volna a falon a fejem fölött. Visszafordultam az ajtó felé, és végigfutott a hideg a hátamon, mert az ajtóban Berntsent pillantottam meg, füstölgő pisztolyával a kezében.
– A következő nem megy félre – mondta hűvösen. Egy utolsót rúgtam a ládába. Azután futásnak eredtem. Épp csak átugrottunk a kerítésen és lerántottuk a harisnyát a fejünkről, amikor a rendőrautók reflektora felénk villant. Nyugodt léptekkel feléjük indultunk. A járőrkocsik elhúztak mellettünk, majd a klubház előtt lefékeztek. Elballagtunk a dombig, ahol Berntsen autója parkolt, beültünk és lassan elhajtottunk. Ahogy elhaladtunk a klub épülete mellett, megfordultam és a hátsó ülésen gubbasztó Olegre néztem. A kék fény végigcikázott az arcán, amely még mindig vörös volt a sírástól és a szoros harisnyától. Teljesen üres volt a tekintete, csak bámult kifelé a sötétbe, mintha a halálra készülne. Egyikünk sem szólalt meg, amíg Berntsen le nem fékezett egy sinseni buszmegállóban. – Ezt jól elcseszted, Dusto – mondta. – Nem tudhattam, hogy több lakat van – feleltem. – Hallottad már valaha azt a szót, hogy előkészület? – folytatta Berntsen. – Felderítés és a többi. Dereng valami? Gyanakodni fogunk, ha itt találunk egy nyitott ajtót lecsavarozott pántokkal. Tudtam, hogy a zsarukra céloz. Elég furcsa pasas. – Magammal hoztam a lakatokat és a pántokat – szipogta Oleg. – Így majd úgy tűnik, mintha Tutu lelépett volna, amikor meghallotta a szirénákat, anélkül hogy bezárta volna az ajtót. A fúrónyomok meg egy korábbi betörésből is származhatnak, nem igaz? Berntsen Olegre pillantott a tükörből. – Tanulhatnál a cimborádtól, Gusto. Vagy inkább mégse. Már csak az hiányzik, hogy még több eszes gazember legyen ebben a városban. – Persze – mondtam. – De ha már itt tartunk, az sem valami okos dolog, hogy egy hullával a csomagtartóban szabálytalanul parkolunk egy buszmegállóban. – Egyetértek – válaszolta Berntsen. – Úgyhogy gyerünk, kifelé! – A hulla... – Azt én elrendezem. – Hogy... – Az téged ne érdekeljen. Kifelé! Kiszálltunk és néztük, ahogy Berntsen Saabja teljes gázzal elhúz. – Mostantól távol kell tartanunk magunkat a fickótól – mondtam. – Miért? – Megölt egy embert, Oleg. El kell tüntetnie minden bizonyítékot. Először is keres egy helyet, ahová elrejtheti a hullát. És azután...
– A tanúkat kell eltüntetnie. Bólintottam és mocskosul éreztem magam. Azután megpróbáltam optimista hangot megütni: – Úgy tűnt, mintha tudna valami jó rejtekhelyet Tutunak. Nem? – Irenével Bergenbe akartam költözni a pénzből – mondta Oleg. Rábámultam. – Felvettek az egyetem jogi karára. Irene Trondheimben van Steinnel. Arra gondoltam, hogy elmegyek hozzá és rábeszélem. Amikor már a központ felé tartó buszon ültünk, nem bírtam tovább elviselni Oleg üres tekintetét. Muszáj volt megtöltenem valamivel. – Gyere! – mondtam neki. Miközben a próbateremben felszívtam neki egy fecskendőt, észrevettem, milyen türelmetlenül néz rám. Mintha a legszívesebben közbeavatkozna, vagy úgy gondolná, hogy nem csinálom jól. De csak akkor jöttem rá, hogy miért, amikor feltűrte a pólója ujját. A srác alkarja tele volt szúrásnyomokkal. – Csak amíg Irene visszajön – mondta. – Saját felszerelésed is van? És rendes rejtekhelyed? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – Kirabolták. Ezen az estén tanítottam meg neki, hogyan kell rendes rejtekhelyet csinálni. Truls Berntsen már több mint egy órája várakozott a parkolóházban, amikor az autó végre bekanyarodott a Bach&Simonsen ügyvédi iroda utolsó szabad parkolóhelyére. Truls arra az elhatározásra jutott, hogy ez a hely megfelelő lesz: az elmúlt órában mindössze két autó haladt át a parkolóháznak ezen a részén, és biztonsági kamerák sem voltak. Truls ellenőrizte, hogy az autó rendszáma egyezik-e azzal, amit az AUTOSYS-ben talált. Hans Christian Simonsen sokáig aludt ezen a reggelen. Vagy talán nem is aludt, hanem valami nővel volt. Az autóból kiszálló férfinak szőke, fiatalos frufruja volt, ami Trulst azokra a nyálas, nyugati városrészbeli fazonokra emlékeztette. Truls Berntsen feltette a napszemüvegét, kezét a kabátja zsebébe dugta és megmarkolta a pisztolyát. Egy osztrák gyártmányú, félautomata Steyrt. Szolgálati fegyverét az irodában hagyta, nem akart az ügyvédnek semmiféle támpontot nyújtani. Készenlétbe helyezkedett, hogy majd elállja Simonsen előtt az utat, aki még mindig nem lépett ki az autók közül. Egy fenyegetés úgy a leghatásosabb, ha gyorsan és agresszívan történik. Ha nem adunk időt az áldozatnak arra, hogy az életéért való rettegésen kívül egyéb gondolatai is támadhassanak. Akkor az ember azonnal megkapja, amit akar. A vér úgy dübörgött a fülében, a lágyékában és a nyakában, mintha pezsgőpor keringene az ereiben, és elképzelte, mi történne, ha a pisztoly csövét közvetlenül Simonsen arcához nyomná, olyan közel, hogy a férfi a fegyveren kívül ne is emlékezzen másra. – Hol van Oleg Fauke? Gyors és pontos választ kérek, különben megölöm!
– A válasz. Azután: – Ha figyelmeztet valakit, vagy akár csak megemlíti bárkinek is ezt a találkozást, visszajövünk és megöljük. Megértette? – Igen. Vagy csak bénult bólogatás. Esetleg egy terjedő vizeletfolt a nadrágon. Trulsnek már a gondolat is mosolyt csalt az arcára. Megszaporázta a lépteit. A dübörgés már a gyomrát is elérte. – Simonsen! Az ügyvéd felpillantott. Azután felderült az arca. – Ó, helló, Berntsen! Truls Berntsen, nem igaz? Truls jobb keze megdermedt a kabátzsebében. Valószínűleg elég döbbent arcot vághatott, mert Simonsen derűsen felnevetett: – Nagyon jó az arcmemóriám, Berntsen. Maga és a főnöke, Mikael Bellman nyomoztak abban a sikkasztási ügyben a Heider Múzeumban. Én voltam a védőügyvéd. Sajnos, az ügyet maguk nyerték meg. Simonsen újra elnevette magát. Azzal a nyájas, jóhiszemű, nyugati városrészbeli nevetéssel, amelyre csak azok a naiv idióták képesek, akik abban a hitben nőttek fel, hogy az emberek mind jóindulattal közelítenek egymás felé. Truls gyűlölte a világ Simonsenjeit. – Esetleg segíthetek valamiben, Berntsen? – Én... – Truls Berntsen valami kibúvót keresett. A spontaneitás azonban nem volt az erőssége, főként ha olyasvalakivel állt szemben, akiről pontosan tudta, hogy jóval fürgébb észjárású, mint ő maga. Annak idején az Alnabrun nem volt ilyen gondja, hiszen az csak két kölyök volt, felettük gyorsan át tudta venni az irányítást. Ez a fickó viszont öltönyt visel, iskolázott, máshogy beszél, fölényes… a rohadt életbe! – Csak üdvözölni akartam. – Üdvözölni? – kérdezett vissza Simonsen elképedve. – Üdvözölni – ismételte meg Berntsen és mosolyt erőltetett az arcára. – Nos, igen, azzal az üggyel nem volt szerencséje. Legközelebb egyenlíthet. Azzal gyors léptekkel a kijárat felé indult. A hátában érezte Simonsen pillantását. Szarlapátolás, szarzabálás. A pokolba valamennyiükkel. Próbálkozzon az ügyvéddel. És ha vele nem jut semmire, akkor ott az a Chris Reddy nevű fickó, az utcán Adidasnak szólítják... A díler. Truls csak abban reménykedett, hogy legalább egy okot kap majd rá, hogy az őrizetbe vétel során odacsaphasson neki. Harry a fény felé úszott, a felszín felé. Egyre világosodott, s neki végül sikerült felbukkannia. Kinyitotta a szemét és egyenesen az égre meredt.
A hátán feküdt. Valami beúszott a látóterébe. Egy lófej. Azután még egy. Kezével leárnyékolta a szemét. Az egyik lovon ült valaki, Harryt azonban elvakította a fény. A hang valahonnan a távolból érkezett. – Nem azt mondta, hogy lovagolt már, Harry? Harry nyögve felkászálódott, s közben megpróbálta felidézni a történteket. Balder átugrott a szakadék fölött, és amikor a túloldalon a mellső lába földet ért, Harry feje nekiütődött a ló nyakának, a lába kicsúszott a kengyelből, ő maga pedig lezuhant a ló egyik oldalán, miközben továbbra is kétségbeesetten markolta a kantárszárat. Homályosan arra is emlékezett, hogy ezzel magával rántotta Baldert is, de valahogy sikerült odébb rúgnia magát, nehogy a féltonnás ló is rázuhanjon. A háta úgy hasogatott, mintha kettétört volna, de ezt leszámítva többé-kevésbé épek voltak a tagjai. – Nagyapám gebéje nem ugrándozott szakadékok fölött – válaszolta. – Szakadék? – nevetett Isabelle Skøyen és Harry kezébe nyomta Balder gyeplőjét. – Ez csak egy kisebb árok. Még öt méter széles sincs. Ló nélkül is nagyobbat ugrok. Nem hittem volna, hogy ilyen ijedős, Harry. Egy verseny a birtokig? – Balder? – mondta Harry és megpaskolta a ló orrát, miközben nézte, ahogy Isabelle Skøyen és Medusa eltűnnek a távolban. – Hogy állsz a sétalovaglással? Harry megállt az E6-os úton egy benzinkútnál és vett egy kávét. Visszaült a kocsiba és a tükörbe pillantott. Isabelle-től kapott egy ragtapaszt a homlokán lévő horzsolásra, egy meghívást a Don Giovanni premierjére az új operaházba („Egyszerűen képtelenség olyan kísérőt találni, aki nem csak az államig ér, ha magassarkút veszek. Annyira hülyén mutat a lapokban.”) és búcsúképpen egy csontropogtató ölelést. Harry előhalászta a telefonját és visszahívta a nem fogadott számot. – Hol volt? – kérdezte Beate. – A földön – felelte Harry. – Tényleg nem volt túl sok minden a gardermoeni tetthelyen. Az embereim minden centimétert átvizsgáltak, de semmit sem találtak. Mindössze annyit sikerült kiderítenünk, hogy a szögek teljesen szokványosak, csak éppen extra széles, tizenhat milliméteres alumíniumfejük van, a tégla pedig valószínűleg egy oslói bérházból származik, az ezernyolcszázas évek végéről. – Valóban? – A habarcsban disznóvért és lószőrt találtunk. Egy ismert oslói kőműves használta ezt a keveréket annak idején, sok belvárosi háznál előfordul. Vagyis a tégla gyakorlatilag bárhonnan származhat. – Hm… – Röviden, ezzel sem jutottunk előrébb.
– Sem? – Ahogy azzal a látogatással sem, amelynek megkért, hogy nézzek utána. Nem lehetett a rendőr-főkapitányságon, ott ugyanis semmiféle Tord Schultzot nem regisztráltak. A matricán csak annyi szerepel, hogy oslói rendőrség, és ezt a fajta címkés rendszert több rendőrőrsön is használják. – Oké. Köszönöm. Harry átkutatta a zsebeit, és végül előhúzta, amit keresett: Tord Schultz látogatói matricáját. És a sajátját, amelyet akkor kapott, amikor Hagennél járt Oslóba érkezésének napján. A két címkét kitette a műszerfalra és tanulmányozni kezdte őket. Miután levonta a következtetéseket, visszadugta őket a zsebébe. Elfordította az indítókulcsot, az orrán keresztül mélyet lélegzett, megállapította, hogy még mindig lószaga van és úgy döntött, felkeresi régi riválisát Høyenhallon.
Huszonnegyedik fejezet Öt óra körül esni kezdett, és mire Harry hatkor becsengetett a hatalmas villába, Høyenhall olyan sötét volt, mint karácsonyeste. A ház úgy festett, mintha most készült volna el, a garázs mellett még halmokban álltak a megmaradt építőanyagok, a lépcső alatt pedig festékesvödrök és szigetelőanyag-maradékok hevertek. Amikor Harry meglátta a bejárati ajtó üvege mögött kirajzolódó sziluettet, érezte, ahogy a haja égnek mered a tarkóján. Azután az alak hirtelen, lendületesen kitárta az ajtót, ahogy egy olyan férfi teszi, akinek nincs félnivalója. Ennek ellenére megdermedt, amikor megpillantotta Harryt a küszöbön. – Jó estét, Bellman – mondta Harry. – Harry Hole. Azt a mindenit! – Hogyan? Bellman kurtán felnevetett. – Csak meglep, hogy itt találom az ajtóm előtt. Honnan tudta meg, hol lakom? – Egy ilyen ismert személyiségnél, ez nem maradhat titokban. Tudta, hogy más országokban a szervezett bűnözés elleni osztály főnökének a kapuja előtt legalább egy testőr mindenképpen rostokol? Zavarok? – Egyáltalán nem – válaszolta Bellman és megvakarta az állát. – Csak azon tűnődöm, hogy behívjam-e. – Nos – mondta Harry. – Elég kellemetlen ez a sok víz, békével jöttem. – Ugyan már, hiszen azt sem tudja, mit jelent ez a szó – mondta Bellman és kitárta az ajtót Harry előtt. – Törölje meg a lábát.
Mikael Bellman a feltornyozott kartondobozokkal teli folyosón és az üres konyhán át a nappaliba vezette Harryt. Harry megállapította, hogy a ház impozáns, de korántsem olyan fényűző, mint a nyugati városrész egyes villái. Inkább masszív, tágas, biztonságos otthon benyomását keltette. A Kværnerdalenre, a pályaudvarra és a városközpontra nyíló kilátás fantasztikus volt. Harry szóvá is tette. – A telek majdnem többe került, mint maga a ház – mondta Bellman. – Bocsásson meg a káosz miatt, de csak most költöztünk be. A jövő héten lesz a házavató buli. – És még csak meg sem hívtak? – kérdezte Harry és megszabadult az átázott zakótól. Bellman elmosolyodott. – Helyette meghívom most egy italra. Mit... – Nem iszom – viszonozta Harry a mosolyt. – Az ördögbe – mondta Bellman a restelkedés legapróbb jele nélkül. – Milyen gyorsan felejt az ember. Keressen magának valami ülőalkalmatosságot, addig én kerítek egy kanna kávét és két csészét. Tíz perccel később a teraszra nyíló ablak előtt ültek és a kilátást bámulták. Harry azonnal a tárgyra tért. Mikael Bellman csendben, néhol kissé hitetlenkedve hallgatta, de nem szakította félbe. Miután Harry végzett, Bellman összefoglalta a hallottakat: – Tehát, úgy véli, hogy ez a pilóta, Tord Schultz, violint próbált kicsempészni az országból. Vizsgálati fogságba került, de végül elengedték, ugyanis egy rendőrigazolvánnyal rendelkező takarító a violint burgonyalisztre cserélte. Schultzot azután kivégezték a saját házában, mert a megbízója rájött, hogy a rendőrséghez fordult, és attól tartott, hogy a férfi mindent kitálal. – Hm. – És azt a feltevését, hogy Schultz a rendőr-főkapitányságon járt, egy felragasztható cetlire alapozza? – Összevetettem a saját látogatói matricámmal, amelyet akkor kaptam, amikor Hagennél jártam. Mind a kettőn halvány a H betű vízszintes vonala. Egészen biztos, hogy ugyanazzal a nyomtatóval készültek. – Inkább nem kérdezem meg, hogyan jutott hozzá Schultz belépőjéhez, de miből gondolja, hogy valami különleges látogatásról volt szó? Lehet, hogy csak vallomást akart tenni a burgonyaliszttel kapcsolatban. Meggyőzni bennünket, hogy higgyünk neki. – Mert eltüntették a nevét a látogatói listáról. Nyilvánvalóan titokban akarták tartani, hogy ott járt. Mikael Bellman felsóhajtott. – Hát nem ezt hajtogattam mindig, Harry? Nekünk együtt kellett volna dolgoznunk, nem egymás ellen. Jól érezte volna magát a Kriposnál. – Maga meg miről beszél?
– Mielőtt elárulnám, kérnék magától egy szívességet. Amit most elmondok, arról ne beszéljen senkinek. – Oké. – Ez az ügy már így is elég nehéz helyzetbe hozott engem. Schultz ugyanis nálam járt. Valóban el akart mondani mindent, amit tudott. Többek között azt, amit jó ideje magam is gyanítottam: hogy egy takarító van a soraink közt. Valaki, aki ott dolgozik a házban, és hozzáfér a SZBEO ügyeihez. Megkértem Schultzot, hogy várakozzon otthon, amíg beszélek a vezetőséggel. Óvatosnak kellett lennem, nehogy felkeltsem a takarító figyelmét. Az óvatosság azonban azzal jár, hogy lassabban haladnak a dolgok. Beszéltem a távozó bűnügyi igazgatóval, ő azonban rám bízta, hogy hogyan fogok az ügyhöz. – Hogyhogy? – Mint mondtam, hamarosan távozik a posztjáról. Nem akart búcsúajándékként egy korrupt zsarut kapni a nyakába. – Vagyis a szőnyeg alá akarta söpörni a dolgot a távozásáig? Bellman a kávéscsészébe bámult. – Minden esély megvan rá, hogy én leszek a következő bűnügyi igazgató, Harry. – Maga? – Valószínűleg azt gondolhatta, hogy a belépésem után majd én feltakarítom a mocskot. Csak az a baj, hogy túl sokáig haboztam. Ezerszer végiggondoltam a dolgot. Schultzot bármikor rávehettük volna, hogy leleplezze a takarítót, de akkor mindenki más szétszalad, és soha nem bukkanunk a nyomukra. Azon töprengtem, hogy mi van, ha rejtett mikrofonnal szereljük fel Schultzot, és rávesszük, hogy először azokhoz vezessen el bennünket, akiket a leginkább szeretnénk elkapni. Ki tudja, akár még a háttérben megbúvó ismeretlenhez is eljuthattunk volna, aki jelenleg a markában tartja Oslót. – Dubajhoz. Bellman bólintott. – Az is nehezítette a dolgomat, hogy nem tudtam, kiben bízhatok a házban és kiben nem. És mire összeszedtem egy maroknyi embert, akiket sikerült minden irányból leellenőrizni, megérkezett a névtelen bejelentés, hogy... – Tord Schultzot holtan találták – fejezte be a mondatot Harry. Bellman éles pillantást vetett rá. – Maga pedig azzal a problémával találta szembe magát, hogy ha nyilvánosságra kerül a késlekedése, az keresztbe tehet a bűnügyi igazgatói kinevezésének. – Még az is lehet – mondta Bellman. – De nem ez aggaszt a leginkább. A legnagyobb baj az, hogy mindaz, amit Schultz elmesélt nekem, használhatatlan. Az égvilágon semmi nincs a kezünkben. Ez az állítólagos rendőr, aki meglátogatta Schultzot a cellájában és később valószínűleg kicserélte a drogot... – Igen?
– Rendőrként igazolta magát. Az oslói repülőtér főnyomozója úgy emlékszik, hogy Thomas akárkinek hívták. A rendőr-főkapitányságon öt Thomas dolgozik. Mellesleg egyikük sem a SZBEO-n. Átküldtem a nyomozónak az összes Thomas fotóját, de nem ismerte fel egyiküket sem. Úgyhogy még csak azt sem tudjuk, hogy ez a takarító valóban rendőr-e. – Hm... Vagy csak valaki egy hamis rendőrigazolvánnyal. De az is lehet, hogy – hozzám hasonlóan – korábban rendőr volt. – Miből gondolja? Harry megvonta a vállát. – Egy rendőrt csak egy másik rendőr tud rászedni. Zajt hallottak a bejárati ajtó felől. – Drágám! – kiáltotta Bellman. – Itt vagyunk, bent! Kinyílt a nappali ajtaja, és egy harmincas évei közepén járó nő bájos, napbarnította arca bukkant fel. Szőke haját lófarokba fogva viselte. Harrynak Tiger Woods exneje jutott róla az eszébe. – Elvittem a gyerekeket anyához. Jössz, édes? Bellman megköszörülte a torkát. – Látogatónk van. A nő oldalra hajtotta a fejét: – Látom, édes. Bellman rezignált pillantást vetett Harryra, mintha azt kérdezné: Mit tehetnék? – Üdvözlöm – mondta a nő és kihívó pillantást vetett Harryra. – Épp megérkezett egy újabb utánfutónyi holmink. Ha van kedve... – Tropára ment a hátam és hirtelen elöntött a honvágy is – mormolta Harry. Felhajtotta a kávéja maradékát és felállt. – Még valami – mondta Harry, amikor Bellmannal már az előtérben álltak. – Az a látogatás, amelyről beszéltem magának. A Radiumhospitalban. – Igen? – Volt ott egy fickó, egy olyan púpos hátú, furcsa szerzet. Martin Pran, kutató. Csak egy megérzés, de utána tudna nézni nekem? – Magának? – Bocs, régi beidegződés. A rendőrségnek. Az országnak. Az emberiségnek.
– Megérzés? – Ennél többel ez ügyben nem szolgálhatok. És ha esetleg még egy tippet is kapnék magától, amennyiben találnak valamit... – Majd átgondolom. – Köszönöm, Mikael. – Harry azon tűnődött, hogy szólította-e már valaha keresztnevén a férfit. Mikael kinyitotta neki az ajtót. Odakint még mindig esett, és hideg szél csapott az arcukba. – Sajnálom a fiút – mondta Bellman. – Melyiket? – Mindkettőt. – Hm. – Tényleg, egyszer találkoztam Gusto Hanssennel. Idejött. – Ide? – Igen. Feltűnően szép arcú fiú volt. Olyan... – Bellman a megfelelő kifejezést kereste. Végül feladta. – Maga is bele volt esve sráckorában Elvisbe? Man crush, ahogy Amerikában mondják. – Nos – válaszolta Harry. – Nem. Meg mert volna esküdni rá, hogy Mikael Bellman bőrének fehér foltjai egy pillanatra vörösen fellángoltak. – A fiú is ugyanaz a típus volt. Szépség, és igen erős kisugárzás. – Miért járt itt? – Az egyik kollégával akart beszélni. Itt voltak páran bentről egy kis önkéntes munkára. Tudja, rendőri fizetéssel az ember, amit csak lehet, maga old meg. – Kivel beszélt? – Kivel? – Bellman Harryra nézett, de közben mégis mintha valami egészen mást figyelt volna, valamit, amit abban a pillanatban lát először. – Nem emlékszem. Ezeknek a narkósoknak folyton akad valami kifecsegnivalójuk, ha kapnak érte egy ezrest a következő adagra. További szép estét, Harry. Mire Harry a Kvadraturenre ért, már a városra is leszállt az este. Az utcán valamivel feljebb az egyik fekete prostituált előtt egy lakókocsi fékezett le. Kinyílt az ajtaja, és három fiú ugrott ki belőle. Nem lehettek idősebbek húszévesnél.
Az egyik filmezett, a másik kettő pedig odalépett a nőhöz. Az csak a fejét rázta. Láthatólag nem volt kedve szerepelni egy gangbang filmben, amelyet majd felraknak a YouPorn-ra. Az ő hazájában is van internet. És ott a családja, a rokonok. Akik talán még mindig azt hiszik, hogy a pénzt, amelyet rendszeresen hazaküld, pincérnőként keresi. Persze az is lehet, hogy soha nem hittek semmi ilyesmit, csak inkább nem kérdeztek semmit. Amikor Harry a közelükbe ért, az egyik srác a nő elé köpött a földre, és éles hangon, összeakadó nyelvvel azt mondta angolul: – Olcsó nigger segg. Harry elcsípte a fekete nő fáradt pillantását. Biccentettek, mintha ismernék egymást. A két másik fiú észrevette Harryt, és felegyenesedtek. Magas, jól táplált kölykök voltak. Rózsás arc, fitnesszteremben épített izmok, talán egy év kick-box vagy karate is. – Jó estét, emberek – mosolygott rájuk Harry elhaladtában, de még csak nem is lassított. Amikor elhagyta őket, hallotta, ahogy a lakókocsi ajtaja becsapódik, és felzúg a motor. A bár ajtaján ugyanaz a szám hömpölygött kifelé. Come As You Are. A meghívás. Harry lassított. De csak egy másodpercre. Azután újra megszaporázta lépteit, és továbbment. Nem nézett se jobbra, se balra. Másnap reggel a mobiltelefon csörgése ébresztette. Felült az ágyban, a függöny nélküli ablakból áradó fénybe hunyorgott, majd a széken lógó zakója felé nyújtózott és végigtúrta a zsebeit a telefonért. – Mondd. – Itt Rakel. – A nő szinte levegő után kapkodott az izgatottságtól. – Elengedték! Oleg szabad, Harry!
Huszonötödik fejezet Harry a szállodai szoba közepén állt a reggeli fényben. A fülét takaró telefont leszámítva teljesen meztelen volt. Az udvar túloldalán lévő lakásból egy nő szemlélte, félrehajtott fejjel, álmos tekintettel, miközben egy szelet kenyeret rágcsált. – Hans Christian egy negyedórával ezelőtt tudta meg, amikor beért a munkahelyére – mondta Rakel a telefonba. – Tegnap késő délután engedték el. Valaki mást gyanúsítanak Gusto meggyilkolásával. Hát nem fantasztikus, Harry? De, gondolta Harry. Fantasztikus. Legalábbis abban az értelemben, hogy „alig hihető”. – Kit gyanúsítanak? – Egy bizonyos Chris Reddyt, alias Adidast. A kábítószeresek köreihez tartozik. Azért lőtte le Gustót, mert az tartozott neki. Amfetaminért. – És hol van most Oleg? – Fogalmam sincs. Csak az előbb tudtuk meg az egészet.
– Gondolkozz, Rakel! Hol lehet? – Harry hangja szigorúbban hangzott, mint amilyennek szánta. – Mi... mi a baj? – A vallomás... Nem stimmel, Rakel. – Mi van vele? – Hát nem érted? Kitalált sztori! – Nem, dehogy! Hans Christian szerint részletes és abszolút hihető. Hiszen ezért engedték el Oleget. – Ez az Adidas azt állítja, hogy azért lőtte le Gustót, mert az pénzzel tartozott neki. Ezek szerint ő egy hidegvérű, számító gyilkos. Ehhez képest most hirtelen rossz lesz a lelkiismerete és mindent bevall? – Talán mert megtudta, hogy egy ártatlant készülnek elítélni. – Felejtsd el! Egy kétségbeesett kábítószerfüggőnek csak egyvalami jár a fejében: az anyag. Náluk a lelkiismeret-furdalás nem létező dolog, higgy nekem. Ez az Adidas egy leégett narkós, aki megfelelő kárpótlásért kész volt magára vállalni egy gyilkosságot, majd miután a fő gyanúsítottat elengedték, vissza fogja vonni a vallomását. Tényleg nem látod, mire megy ki a játék? Ha a macska rájön, hogy nem jut a kalitkában ülő madárhoz... – Hagyd abba! – kiáltotta Rakel elcsukló hangon. Harry azonban befejezte a gondolatot: – ...akkor a madarat kell kiereszteni a kalitkából. Hallotta, ahogy a nő sírva fakad. Tisztában volt vele, hogy valószínűleg csak szavakba öntötte azt, amit Rakel maga is sejtett, de igazán végiggondolni sem mert. – Nem tudnál megnyugtatni, Harry? Harry nem válaszolt. – Nem akarok többé félni – suttogta Rakel. Harry nagy levegőt vett. – Korábban is boldogultunk, Rakel. Most is menni fog. Letette. És újból megállapította, hogy kiváló hazudozó lett belőle. A túlsó ablakból a nő álmatagon felé intett három ujjával. Harry végighúzta kezét az arcán. Most már csak az a kérdés, hogy ki találja meg előbb Oleget, azok vagy ő. Gondolkodj! Oleget tegnap délután engedték el valahol az ország keleti részében. Egy elvonási tünetektől szenvedő narkóst, akinek sürgősen violinra van szüksége. Valószínűleg azonnal Oslóba utazott, a Platára, hacsak nincs valami tartaléka egy rejtekhelyen.
A Hausmanns gatéra nem juthatott be, a tetthely még mindig le van zárva. Akkor hol alhatott pénz és barátok nélkül? Az Urtegatán? Nem, Oleg tudja, hogy ott meglátják, és a hírek gyorsan terjednek. Egyetlen hely van, ahová mehetett. Harry az órára pillantott. Most már csak azon múlik, hogy odaér-e, mielőtt a madár újra kirepül. A Valle Hovin stadion épp olyan kihalt volt, mint amikor legutóbb ott járt. Amikor a sarkon befordulva az öltözőkhöz ért, Harry elsőként egy betört földszinti ablakot vett észre. Benézett rajta. Az üvegszilánkok odabent voltak. Gyorsan az ajtóhoz ment, kinyitotta a kulccsal, amelyet még mindig magánál hordott, majd belépett. Mintha egy tehervonat csapta volna el. Harry levegő után kapkodva feküdt a földön és a ránehezedő valamivel küzdött, ami nedves volt, büdös és kétségbeesett. Harry megfordult és megpróbálta kicsavarni magát a szorításból. Ellenállt a reflexnek, hogy odasózzon, helyette inkább megragadott egy kart, és a kezet az alkar felé feszítette. Feltérdelt és tartva a szorítást a másik arcát a padlóhoz préselte. – Aú! A rohadt életbe! Eressz el! – Én vagyok az, Oleg! Harry vagyok! Elengedte a fiút, felsegítette a földről és az öltözőpadra ültette. Nyomorultul festett. Oleg sápadt volt, vékony, a szeme kidülledt. És valami meghatározhatatlan szagtól bűzlött. De józan volt. – Azt hittem... – mondta Oleg. – Azt hitted, hogy ők azok. Oleg a tenyerébe rejtette az arcát. – Gyere – mondta neki Harry. – Menjünk ki. A lelátó tetején telepedtek le. A sápadt délelőtti nap a pálya repedezett betonjára sütött. Harry azokra az alkalmakra gondolt, amikor itt gubbasztott és a fiút nézte a pályán, hallgatta a korcsolyapengék énekét, és nézte a reflektorok tompán visszaverődő fényét, amely eleinte tengerkék volt, majd ahogy a korcsolyák vágta csíkok sokasodtak, egyre fehérebb lett a jég felszínén. Szorosan egymás mellé húzódtak, mintha tele lenne a lelátó. Harry egy ideig csak hallgatta, hogyan veszi Oleg a levegőt, azután belevágott: – Kik ezek az emberek, Oleg? Bíznod kell bennem. Ha én megtalállak, nekik is menni fog. – És hogy találtál meg? – Ezt nevezik dedukciónak. – Tudom, mi az. Az ember kizárja azt, ami nem lehetséges, és megnézi, mi marad. – Mikor jöttél ide?
Oleg felvonta a vállát. – Tegnap este valamikor. Kilenc körül. – Miért nem hívtad fel anyádat, hogy kiengedtek? Tudod, hogy idekint most életveszélyben vagy. – Csak eldugott volna valahová. Ő meg az a Nils Christian. – Hans Christian. Megtalálnak, ugye, tudod? Oleg a kezét bámulta. – Azt hittem, azért jöttél Oslóba, hogy mielőbb belődd magad – mondta Harry. – De tiszta vagy. – Már több mint egy hete az vagyok. – Miért? Oleg nem válaszolt. – Miatta? Irene miatt? Oleg úgy meredt a betonra, mintha ő is magát nézné odalent és a korcsolyák hangját hallgatná. Lassan bólintott. – Én vagyok az egyetlen, aki meg akarja keresni. Csak én vagyok neki. Harry nem szólt semmit. – Az ékszeres doboz, amit anyától loptam... – Igen? – Az egészet drogra cseréltem. Csak azt a gyűrűt nem, amit te vettél neki. – Azt miért nem? Oleg elmosolyodott. – Először is, mert nem valami értékes. – Micsoda? – Harry rémült arcot vágott. – Átvertek? Oleg nevetett. – Valami rézötvözet volt aranyfestékkel, azok a fekete rovátkák pedig ólomból voltak, hogy legyen az egésznek valami súlya. – Akkor miért nem hagytad egyszerűen otthon? – Mert anya már nem hordta, én meg akartam adni egy gyűrűt Irenének. – Aranyra festett rézből és ólomból?
Oleg vállat vont. – Valahogy így éreztem jónak. Emlékszem, milyen boldog volt anya, amikor az ujjára húztad. – Mire emlékszel még? – Vasárnap volt. A Vestkanttorgeten voltunk. A nap valahogy oldalról sütött, mi pedig a zizegő őszi avarban gázoltunk. Nevettetek valamin. A legszívesebben megfogtam volna a kezedet, de már nem voltam annyira kisfiú. Aztán megvetted a gyűrűt az egyik bódénál, ahol valaki hagyatékát árusították. – Így emlékszel az egészre? – Igen. És arra gondoltam, hogy ha Irene csak feleannyira boldog lesz majd, mint a mama... – És az volt? Oleg Harryra nézett. Pislogott. – Nem emlékszem. Be voltunk lőve, amikor odaadtam neki. Harry nyelt egyet. – Nála van Irene – mondta Oleg. – Kinél? – Dubajnál. Túszként tartja fogva, hogy ne beszéljek. – Harry Olegre meredt, aki lehorgasztotta a fejét. – Ezért nem mondtam semmit. – Tudsz valamit? Ők pedig azzal fenyegetnek, hogy bántani fogják Irenét, ha beszélsz? – Nem kell fenyegetniük. Tudják, hogy nem vagyok ostoba. Ezenkívül Irenét is el kellett hallgattatniuk. Biztos, hogy náluk van, Harry. Harry odébb csúszott és arra gondolt, hogy annak idején pontosan így ültek a fontosabb futamok előtt. Lehajtott fejjel, csendben, tulajdonképpen közösen koncentrálva. Oleg nem akart tanácsot. Harrynak pedig nem volt. De Oleg szeretett így ülni vele. Harry megköszörülte a torkát. Ez most nem Oleg futama. – Ahhoz, hogy esélyünk legyen Irene megmentésére, segítened kell megtalálni Dubajt – mondta Harry. Oleg ránézett. Kezét a combja alá dugta és rázni kezdte a lábát. Ahogy mindig is csinálta. Azután bólintott. – Kezdd a gyilkossággal – mondta Harry. – Nyugodtan, gondold végig. Oleg néhány másodpercre behunyta a szemét. Azután felnézett. – Be voltam lőve. Épp akkor nyomtam magamba egy violint lent a folyónál, a Hausmanns gate-i ház mögött. Biztonságosabb volt így. Odafent a lakásban előfordult, hogy akiknek nem volt pénzük anyagra, rám támadtak, amikor előszedtem a cuccot. Harry bólintott.
– Amikor felmentem a lépcsőn, észrevettem, hogy a szemben lévő iroda ajtaját feltörték. Már megint. De nem foglalkoztam vele különösebben. Bementem a nappalinkba, ahol ott volt Gusto. Egy símaszkos férfi állt előtte, és fegyvert szegezett rá. És nem tudom, honnan vettem, lehet, hogy a drog miatt volt, de tudtam, hogy nem rablásról van szó, hanem az a valaki tényleg meg akarja ölni Gustót. Ösztönösen reagáltam. A férfi pisztolyt tartó kezére vetettem magam. De elkéstem, mert még sikerült meghúznia a ravaszt. A földre zuhantam, és amikor újra felnéztem, Gusto mellett feküdtem, és egy pisztolyt szegeztek a homlokomhoz. A férfi egy szót sem szólt, de teljesen biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. – Oleg szünetet tartott és nagy levegőt vett. – De mintha nem tudott volna dűlőre jutni. Azután a kezével előbb tátogó csőrt formázott, majd végighúzta tenyere élét a torka előtt. Harry bólintott. Tartsd a szád, különben meghalsz. – Megismételte a mozdulatot, én pedig bólintottam, hogy megértettem. Azután elment. Gusto rettenetesen vérzett, tudtam, hogy azonnal orvosra volna szüksége. De nem mertem elmenni, meg voltam róla győződve, hogy a férfi a pisztollyal még mindig odakint áll, mivel nem hallottam a lépteit a lépcsőn. Arra gondoltam, hogy ha meglát, esetleg meggondolja magát és mégis lelő. Oleg lába föl-le rángatózott. Megpróbáltam kitapintani Gusto pulzusát, beszéltem hozzá, azt mondogattam neki, hogy hozok segítséget. De nem válaszolt. Azután már a pulzusát sem éreztem. Nem bírtam tovább ott maradni, és eljöttem. – Oleg felegyenesedett, mintha fájna a háta, összekulcsolt kezét a fejére tette. Amikor újra beszélni kezdett, egészen rekedt volt a hangja. – Be voltam lőve, nem tudtam tisztán gondolkodni. Lementem a folyóhoz. Arra gondoltam, hogy beúszom, hátha olyan szerencsém lesz, hogy belefulladok a vízbe. Azután meghallottam a szirénákat. És aztán már ott is voltak... Csak a tátogó csőrre tudtam gondolni, és a férfi torka előtt elhúzott kezére. Hogy tartanom kell a számat. Mert tudtam, milyenek ezek az emberek, hallottam őket, amikor arról beszéltek, hogy hogyan csinálják. – És hogyan csinálják? – Ott ragadnak meg, ahol a legjobban fáj. Elsősorban anyát féltettem. – De egyszerűbb volt Irenét elkapniuk – mondta Harry. – Hiszen a kutya sem törődik azzal, ha egy utcagyerek eltűnik egy időre. Oleg Harryra nézett. Nyelt egyet. – Akkor hiszel nekem? Harry megvonta a vállát. – Átkozottul jóhiszemű vagyok, ha rólad van szó, Oleg. Így van ez, amikor az ember... amikor... Hiszen tudod. Oleg szemét elfutották a könnyek. – De... de hiszen teljesen hihetetlen. Úgy értem, az összes bizonyíték... – Helyükre kerülnek a dolgok – mondta Harry. – A lőpor akkor került a kezedre, amikor előrevetetted magad. Gusto vére akkor, amikor a pulzusát kerested. És ekkor kerültek rá az
ujjlenyomataid is. Azért láttak csak téged kijönni a házból, mert a gyilkos a lakással szemben lévő irodába ment be, ahonnan az ablakon, majd a tűzlétrán keresztül lemászott a folyóhoz. Ezért nem hallottad lemenni a lépcsőn. Oleg elgondolkodva meredt egy pontra Harry mellkasán. – De miért ölték meg Gustót? És ki tette? – Azt nem tudom. De szerintem olyasvalaki ölte meg, akit te is ismersz. – Én? – Igen. Ezért mutogatott, ahelyett, hogy beszélt volna. Nehogy felismerd a hangját. A símaszk pedig arra utal, hogy attól félt, valaki esetleg felismeri közületek. Mindenképpen olyasvalaki lehetett, akit a lakásban élők közül többen is láttatok már. – De miért hagyott életben? – Azt én sem tudom. – Én ezt nem értem. Hiszen később megpróbáltak megölni a börtönben. Pedig egy szót sem szóltam. – Talán a gyilkos nem kapott világos instrukciókat, hogy mit tegyen, ha esetleg tanúkkal találja szembe magát. Habozott. Egyrészt azért, mert tudta, hogy – ha elég sokszor láttad már azelőtt – felismerheted a testfelépítéséről, a gesztusairól és a járásáról. Másfelől látta rajtad, hogy annyira be vagy lőve, hogy úgysem foghatsz fel túl sok mindent. – Vagyis a drog mentette meg az életemet? – kérdezte Oleg egy halvány mosollyal. – Igen. Úgy tűnik, a főnöke viszont nem értett egyet a döntésével. De akkor már késő volt. És hogy biztosak legyenek abban, hogy hallgatni fogsz, elrabolták Irenét. – De ha tudták, hogy amíg Irene náluk van, tartani fogom a számat, akkor miért akartak megölni? – Mert én felbukkantam – válaszolta Harry. – Te? – Igen. Azóta tudják, hogy Oslóban vagyok, amióta leszállt a gépem. Tudták, hogy én vagyok az, aki képes szóra bírni téged, és már nem volt elég, hogy Irene náluk van. Dubaj valószínűleg ezért adta parancsba, hogy hallgattassanak el téged a börtönben. Oleg lassan bólintott. – Mesélj nekem Dubajról – kérte Harry. – Sosem találkoztam vele. De azt hiszem, egyszer jártam ott, ahol lakik.
– És az hol volt? – Fogalmam sincs. A segítői szedtek fel bennünket Gustóval, és egy házhoz vittek. De nekem bekötötték a szememet. – Akkor mitől vagy biztos benne, hogy az Dubaj háza volt? – Abból vettem ki, amit Gusto mondott. És lakottnak tűnt. Úgy hangzott, mint egy ház, amelyben bútorok, szőnyegek és függönyök vannak, ha érted... – Értem. Folytasd! – Levittek bennünket a pincébe, és csak ott vették le a szememről a kötést. Egy hulla hevert a padlón. Azt mondták, hogy így jár az, aki megpróbálja átverni őket. Hogy nézzük meg alaposan a fickót és meséljük el, mi is történt Alnabrun. Miért nem volt zárva az ajtó, amikor a rendőrség kiért. És hogyan tűnt el Tutu. – Alnabrun? – Mindjárt visszatérek rá. – Oké. Hogy ölték meg azt a férfit? – Ezt hogy érted? – Voltak szúrásnyomok az arcán? Vagy lelőtték? – Nem mondtam? Egészen addig nem láttam rajta, mitől halt meg, amíg Pjotr rá nem taposott a hulla gyomrára, és hirtelen víz nem kezdett csorogni a szája sarkán. Harry megnedvesítette az ajkát. – Azt tudod, hogy kinek a hullája volt? – Igen. Egy nyomozóé, aki folyton a mi negyedünkben szaglászott. Sixpence-nek hívtuk a sapkája miatt. – Hm. – Harry? – Igen? Oleg lába vadul dobogott a betonon. – Nem tudok sokat Dubajról. Gusto sem akart beszélni róla. De azt tudom, hogy ha megpróbálod elkapni, meghalsz.
HARMADIK RÉSZ
Huszonhatodik fejezet A patkány türelmetlenül tipegett a padlón. Az ember szíve vert, de egyre gyengébben. Újra megállt a cipőjénél. Beleharapott. Puha, de vastag, erős bőr volt. Újra végigfutott a testén. A ruhájának erősebb kipárolgása volt, mint a cipőnek, izzadság –, táplálék – és vérszag. A férfi – mert érezte a szagán, hogy férfi – ugyanabban a helyzetben feküdt. Mozdulatlanul, továbbra is elzárva az odú bejáratát. A gyomrához szaladt. Tudta, hogy ez a legrövidebb út. Gyenge szívverések. Hamarosan hozzáfoghat. Az ember nem hagyhatja csak úgy abba az életet, papa. Nem, meg kell halnia ahhoz, hogy ennek a szarnak vége legyen. Azért lehetne ennek valami jobb módja is, nem? Valami fájdalommentes exodus a fény felé, nem pedig ez a lassan előrenyomuló, átkozott, hideg sötétség. Igazán rakhattak volna egy morzsányi ópiátot azokba a kicseszett Makarovgolyókba, ahogy én csináltam Rufusszal, azzal a rühes döggel, befizethettek volna egy odaútra Eufóriába, és aztán, kurva jó utat, barátom! De ebben a szaros világban minden jó dolog receptköteles vagy elfogyott. Esetleg olyan mocsok drága, hogy a gatyád is rámegy, és a lelkedet is eladhatod érte. Az élet egy étterem, amelyet nem engedhetsz meg magadnak. A halál pedig a számla egy fogásért, amelyet még csak meg sem tudtál enni. Úgyhogy az ember megrendeli a legdrágább ételt az étlapról, hiszen már úgyis mindegy, nem igaz? Talán még sikerül ennie belőle egy falatot. Jól van, abbahagyom a siránkozást, papa. Ne menj el, még nem hallottad az egészet. A többi jó lesz. Hol is tartottam? Igen. Néhány nappal az alnabrui betörés után, Pjotr és Andrej eljött Olegért és értem. Egy sálat kötöttek Oleg szeme elé és felhajtottak velünk az öreg házához, ahol levittek bennünket a pincébe. Még nem jártam ott azelőtt. Egy hosszú, szűk folyosón vezettek végig, ami olyan alacsony volt, hogy le kellett hajtanunk a fejünket. A vállam minduntalan a falat súrolta. Időközben rájöttem, hogy nem is pince volt, hanem egy földalatti alagút. Az is lehet, hogy egy menekülési útvonal. Sixpence-en mindenesetre nem segített. Úgy festett, mint egy vízbefúlt patkány. Tulajdonképpen az is volt. Egy vízbefojtott patkány. Miután megnéztük, Oleg szemét újra bekötötték, és kivitték az autóhoz, engem pedig beküldtek az öreghez. Közvetlenül előttem ült egy széken, nem volt asztal közöttünk. – Ti voltatok? – kérdezte. Egyenesen a szemébe néztem. – Ha azt akarja tudni, hogy mi voltunk-e Alnabrun, akkor a válasz nem. Csendben tanulmányozta az arcomat. – Olyan vagy, mint én – mondta végül. – Nem lehet látni rajtad, hogy mikor hazudsz. Nem mernék megesküdni rá, de mintha egy halvány mosoly suhant volna át az arcán. – És mondd csak, Gusto, felfogtad, mi volt az, amit odalent láttál? – A fedett nyomozó. Sixpence. – Pontosan. És miért? – Fogalmam sincs. – Próbálkozz csak.
Az öreg az előző életében alighanem egy igen bosszantó tanárember lehetett, de mindegy, válaszoltam: – Lenyúlt valamit. Az öreg a fejét ingatta. – Kiderítette, hogy itt lakom. Tudta, hogy a házkutatási parancshoz ez még nem elég. A Los Lobos letartóztatása és az alnabrui razzia után pedig valószínűleg végleg megértette, hogy bármi is van a kezében, soha az életben nem fog házkutatási parancsot kapni... – Az öreg elvigyorodott. – Kapott tőlünk egy figyelmeztetést, amelyről úgy véltük, hogy érteni fog belőle. – Igen? – A hozzá hasonló fedett nyomozók nagyon bíznak a hamis identitásukban. Azt hiszik, nem lehet kideríteni a valódi személyazonosságukat. Vagy rábukkanni a családjukra. A rendőrség archívumában azonban bármit meg lehet találni, csak ismerni kell a szükséges jelszavakat. Ami pedig nem gond annak, aki bizalmi állásban van a szervezett bűnözés elleni osztályon. No és hogyan figyelmeztettük? Gondolkodás nélkül vágtam rá a választ: – Azt mondták neki, hogy kinyiffantják a gyerekeit? Az öreg pillantása elkomorult. – Nem vagyunk szörnyetegek, Gusto. – Bocs. – Különben sem voltak gyerekei. – Bugyborékoló nevetés. – Volt viszont egy húga. De az is lehet, hogy mostohahúg volt. Bólintottam. Tényleg nem lehetett észrevenni, hogy mikor hazudik. – Értésére adtuk, hogy ha nem áll le, a lányt megerőszakoljuk, majd megöljük, de rosszul ítéltem meg a pasast. Ahelyett, hogy a rokonai védelmével törődött volna, támadásba lendült. Magányos és elkeseredett támadásba. És az éjszaka sikerült bejutnia ide. Egyáltalán nem voltunk erre felkészülve. Feltehetőleg nagyon szerette a húgát. Fel volt fegyverkezve. Lementem a pincébe, ő pedig követett. Azután pedig meghalt. – Oldalra hajtotta a fejét. – Hogyan? – Víz folyt a szájából. Megfulladt? – Pontosan. És hol fulladt meg? – Idehozták valami tóból? – Nem. Bemászott ide és megfulladt. Szóval? – Akkor fogalmam... – Gondolkozz!
A szó ostorcsapás módjára csattant. – A túléléshez használnod kell a fejedet, és következtetéseket kell levonnod abból, amit látsz. A való élet már csak ilyen. – Jól van, jól van. – Gondolkodni próbáltam. – A pince nem pince, hanem egy alagút. Az öreg keresztbe fonta maga előtt a kezét. – És? – Hosszabb, mint a birtok. Lehet, hogy valahová a szabadba vezet, de... – De? – De azt mesélte, hogy a szomszéd ház is a magáé, úgyhogy akkor valószínűleg oda vezet. Az öreg elégedetten mosolygott. – Saccold meg, mikor épülhetett az alagút. – Régen. A falakat belepte a moha. – Alga. Miután az ellenállási mozgalom négy sikertelen merényletet intézett a ház ellen, a Gestapo-főnök a legnagyobb titokban megépíttette az alagutat. Amikor Reinhard délutánonként hazaért, ennek a háznak a főbejáratán lépett be, amit bárki láthatott. Felkapcsolta a villanyt, majd az alagúton keresztül átment a szomszéd házba, ahol valójában lakott, ide pedig átküldte a német hadnagyát, akiről mindenki azt gondolta, hogy a másik házban él. Ez a hadnagy aztán ugyanolyan egyenruhában, amilyet a Gestapo-főnök viselt, fel s alá járkált a házban, ráadásul előszeretettel tartózkodott az ablakok közelében. – Könnyű célpont. – Úgy van. – És miért meséli el ezt nekem? – Mert azt akarom, hogy tudd, milyen a való élet, Gusto. Ebben az országban az emberek többsége semmit nem tud erről, fogalmuk sincs róla, mit is jelent túlélni a való életben. De én ezt is elmesélem neked, mert azt akarom, hogy emlékezz arra, hogy megbíztam benned. Olyan tekintettel nézett rám, mintha azzal is hangsúlyozni akarná, milyen fontos, amit mond. Úgy tettem, mintha felfogtam volna. Haza akartam végre menni. Talán látta is rajtam. – Köszönöm, Gusto, mára ennyi lett volna. Andrej hazavisz benneteket. Amikor az autó elhajtott az egyetem mellett, a campuson valami rendezvényféle volt, a szabadtéri színpadon egy zenekar tépte a húrokat. A Blindernveien fiatalok jöttek velünk szembe. Boldog, várakozásteli arcok, mintha valami csodát ígértek volna nekik, jövőt vagy az ég tudja, mit. – Mi az? – kérdezte Oleg. – Ez a nem valóságos élet – válaszoltam.
– És nem is sejted, hogyan fulladhatott meg? – kérdezte Harry. – Nem – felelte Oleg. A lábrázás olyan heves volt, hogy a fiú egész teste vibrált. – Oké, szóval, be volt kötve a szemed. Ettől függetlenül mesélj el mindent, amire az oda – és a visszaútból emlékszel. A zajokat. Például, hallottál-e vonatot vagy villamost, amikor kiszálltatok az autóból? – Nem. De amikor megérkeztünk, esett. Nagyrészt csak ezt hallottam. – Erősen esett vagy csak szemerkélt? – Csak szemerkélt. Nem is éreztem igazán, amikor kiszálltunk a kocsiból, inkább csak hallottam. – Oké. Ha egy gyenge kis eső ilyen hangos volt, akkor talán sok fa lehetett a közelben, nem? – Elképzelhető. – Nézzük, milyen volt az út az ajtóig. Mit éreztél a talpad alatt? Aszfaltot? Járólapot? Füvet? – Murvát. Azt hiszem. De igen, az lehetett. Annyira csikorgott, hogy tudtam, merre van Pjotr. Nagydarab pasas, az ő léptei voltak a leghangosabbak. – Nagyon jó. Volt lépcső a ház bejárata előtt? – Igen. – Hány lépcsőfok? Oleg felnyögött. – Oké – mondta Harry. – Akkor is esett még, amikor az ajtó előtt álltál? – Persze. – Úgy értem, ott is érezted, hogy hullik rád? – Igen. – Vagyis a bejárati ajtónál nincs előtető. – Akkor most az egész várost átkutatod előtető nélküli házak után? – Nos, Oslo egyes városrészei különböző korszakokban épültek, és az egy időben épült házaknak vannak közös vonásaik. – És mely időszakba helyezhető egy kertes, murvás feljárós, fából épített villa, amelynek a bejárata előtt nincs előtető, és nem jár villamos a közelében?
– Ez egészen úgy hangzott, mintha valami rendőrfőnök kért volna számon – mondta Harry, de a megjegyzésért nem zsebelhette be a remélt mosolyt. – Miután elindultatok visszafelé, emlékszel valami egyéb zajra? – Például? – Mondjuk, egy közlekedési lámpa sípolására egy kereszteződésben. – Nem, nem volt ilyesmi. Viszont valami zenét hallottam. – Élőzene vagy... – Élőzene. Azt hiszem. A cintányérok teljesen kivehetőek voltak. A gitár hangját meg mintha ide-oda sodorta volna a szél. – Ez tényleg élőzenének tűnik. Ügyes vagy. – Csak azért maradt meg bennem, mert az egyik számodat játszották. – Az egyik számomat? – Az egyik lemezedről. Azért emlékszem rá, mert Gusto azt mondta, hogy ez „a nem valóságos élet”, én meg arra gondoltam, hogy ez biztosan valami asszociációféleség lehet, ami a dal egyik soráról ugrott be neki. – Mi volt az a sor? – Valami egy álomról, már nem emlékszem. De annak idején folyton azt a lemezt hallgattad, amelyiken ez a szám is van. – Gyerünk, Oleg, ez fontos. Oleg Harryra nézett. Felhagyott a lábrázással. Becsukta a szemét és óvatos dünnyögésbe kezdett. – It’s just a dreamy Gonzales... – Kinyitotta a szemét és elvörösödött. – Valami ilyesmi. Harry maga is dúdolni kezdett valamit. Azután megrázta a fejét. – Sajnálom – mondta Oleg. – Nem vagyok biztos benne, és csak néhány másodperc volt. – Semmi baj – mondta Harry és a fiú vállára tette a kezét. – Inkább meséld el, mi történt az Alnabrun. Oleg lába újra rázkódni kezdett. Mélyen beszívta a levegőt, egészen a gyomrába, ahogy a rajtnál csinálta mindig, mielőtt felvette a startpozíciót. Azután mesélni kezdett. Miután végzett, Harry hosszasan dörzsölgette a nyakát. – Vagyis megöltetek a fúróval egy férfit? – Nem mi. Az a rendőr.
– Akiről nem tudod, hogy mi a neve és hogy hol dolgozik. – Nem. Gusto is, meg ő is nagyon vigyázott, hogy ki ne derüljön. Gusto szerint jobb, ha nem tudom. – És nem is sejtitek, hová tüntethette a hullát? – Nem. Most feljelentesz? – Nem. – Harry elővette a cigarettáját és előpöckölt egy szálat a dobozból. – Kaphatok egyet? – kérdezte Oleg. – Bocs, kölyök, de ártalmas az egészségre. – De... – Egy feltétellel. Hagyod, hogy Hans Christian elrejtsen, és hagyod, hogy én keressem meg Irenét. Oleg a stadion mögötti hegyen álló tömbházakra meredt. A virágládák még kint voltak az erkélyek korlátján. Harry a fiú profilját tanulmányozta. Oleg ádámcsutkája föl-le liftezett a vékony nyakán. – Rendben – mondta végül. – Jó. – Harry adott neki egy cigarettát, majd mindkettőjükét meggyújtotta. – Már értem, mire kellett a fémujj – mondta Oleg. – A dohányzáshoz. – Úgy van – bólintott Harry, és a cigarettát titán-, és mutatóujja közé fogva kikereste Rakel számát a telefonjából. Hans Christiant akarta elérni, s a férfi éppen ott is volt Rakelnél. Azt mondta, hogy azonnal indul, és megadta a telefonszámát. Oleg összegörnyedt, mintha hirtelen lehűlt volna a levegő. – Hol akar elrejteni? – Nem tudom és nem is akarom tudni. – Miért nem? – Mert meglehetősen érzékenyek a golyóim, és ha csak kiejtik előttem az akkumulátor szót, úgy beszélek, akár a vízfolyás. Oleg elnevette magát. Rövid volt, de mégis nevetés. – Ezt nem hiszem el. Képes lennél akár meg is öletni magad, de egy szót sem mondanál. Harry a fiút nézte.
Hajlandó lett volna akár a nap teljes hátralévő részében válogatott ostobaságokat összehordani, csak hogy újra lássa azt a felvillanó mosolyt az arcán. – Mindig is túl sokat gondoltál rólam, Oleg. Túlságosan sokat. Én pedig mindig is szerettem volna, hogy jobbnak láss, mint amilyen valójában vagyok. Oleg a kezét tanulmányozta. – Az összes fiú hősként tekint az apjára, nem? – Talán. És soha nem akartam, hogy árulónak láss, olyasvalakinek, aki lelép. De végül mégis az történt, ami történt. Egy dolgot azonban tudnod kell. Ha nem is tudtam mindig ott lenni neked, az még nem jelenti azt, hogy ez nem volt fontos nekem. Csak néha egyszerűen nem sikerül azt az életet élnünk, amelyiket szeretnénk. Mert... bizonyos dolgok rabjai vagyunk. Belőlük vagyunk összerakva. Oleg felemelte a fejét: – Drogból és szarból. – Többek között. Szinkronban tüdőzték le a cigarettát. A valószínűtlenül kék ég felé emelkedő füstöt bámulták. Harry tisztában volt azzal, hogy a nikotin nem tudja csillapítani a fiú elvonási tüneteit, de legalább néhány percre elterelte a figyelmét. És a következő percek mindössze erről szóltak. – Te? – Igen? – Miért nem jöttél vissza? Harry mélyet szippantott a cigarettából. – Mert anyád úgy vélte, hogy nem vagyok jó nektek. És igaza volt. Harry egyenesen előrenézett. Tudta, hogy Oleg nem szeretné, ha most felé fordulna. A tizennyolc éves kamaszok nem rajonganak azért, ha sírás közben bámulják őket. A vállára sem teheti a kezét, és jobb, ha egy szót sem szól. Egyszerűen csak ott kell lennie. Nem szabad elmennie. Csak az előttük álló, közös futamra szabad gondolnia. Amikor meghallották a közeledő autót, kimentek a parkolóba. Harry látta, ahogy Hans Christian óvatosan Rakel karjára teszi a kezét, amikor az ki akar rontani az autóból. Oleg Harry felé fordult, nagy levegőt vett, majd hüvelykujját a Harryéba akasztotta és jobb vállát az övéhez koccintotta. Harry azonban nem eresztette olyan könnyen, magához húzta, és a fülébe súgta: – Hozd el a kupát! Irene Hanssen a szülei címére volt bejelentve. A Grefsenben lévő ikerház elvadult, kis kertjében egy almafa állt, termés nem volt rajta, s egyik ágáról egy hinta lógott. Egy fiú nyitott ajtót, aki Harry megítélése szerint a húszas évei elején járhatott. A fiatalember arca ismerősnek tűnt, s Harry nyomozóagyának mindössze pár pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy két találatra is rábukkanjon az adatbázisban. – Engem Harry Hole-nak hívnak. Maga pedig Stein Hanssen, igaz?
– Igen? – A fiú arcán egyszerre látszott ártatlanság és éberség, ami azokra a fiatalokra jellemző, akik jó néhány dolgot megéltek már, jót és rosszat egyaránt, és akiknek a világhoz való viszonyuk a teljes nyitottság és a bénító bizalmatlanság határmezsgyéjén ingadozik. – Egy fotóról ismertem fel. Oleg Fauke egyik barátja vagyok. Harry valamiféle reakciót várt, de Stein Hanssen tekintetében nem látszott semmi. – Talán hallott róla, hogy Oleget szabadon engedték. Ugyanis valaki más bevallotta, hogy ő követte el a mostohaöccse elleni gyilkosságot. Stein Hanssen a fejét rázta. A mimikája továbbra sem volt túl sokatmondó. – Korábban rendőr voltam. Megpróbálom megtalálni a húgát, Irenét. – Miért? – Hogy megbizonyosodjunk arról, hogy jól van-e. Megígértem Olegnek. – Klassz. Hogy továbbra is drogokkal tömhesse? Harry egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát. – Oleg most tiszta. Ami közel sem olyan egyszerű, ahogy talán maga is tudja. De tiszta, mert a fejébe vette, hogy saját erejéből kutatja fel Irenét. Szereti őt, Stein. Én viszont nemcsak miatta, hanem mindannyiunk miatt szeretném megtalálni a húgát. És ami azt illeti, egész jó vagyok ebben. Stein Hanssen Harryra nézett. Habozott egy kicsit, majd kitárta előtte az ajtót. Harry követte a nappaliba. Rendezett volt, szépen bútorozott, és teljesen lakatlannak tűnt. – A szülei... – Már nem laknak itt. Én is csak akkor, amikor épp nem Trondheimben vagyok. Erősen raccsolt. Ez régebben azoknál fordult elő, akiknek a családja megengedhette magának, hogy sørlandi bébiszitterük legyen. Mindenesetre egy ilyen beszédhibára biztosan emlékszik az ember futott át önkéntelenül Harry agyán a gondolat. A zongora tetején egy fotó állt, amely úgy hat-hét évvel ezelőtt készülhetett. Irene és Gusto olyan frizurával és olyan ruhákban feszítettek rajta, amelyeket Harry feltételezése szerint manapság halálosan cikinek éreznének. Stein komoly vonásokkal állt mögöttük. Az anyjuk karba tett kézzel, elnézően, csaknem gúnyosan mosolygott. Az apjuk arcán ülő mosolyból Harry arra következtetett, hogy alighanem az ő ötlete volt a családi fotó. Mindenesetre ő volt az egyetlen a képen, aki valódi lelkesedést mutatott. – Szóval, ez a család. – Ez volt a család. A szüleim elváltak. Apa Dániába költözött. Vagy, hogy egészen pontos legyek: lelépett. Anya a klinikán van. A többiek... nos, a többiekkel láthatólag tudja, mi a helyzet.
Harry bólintott. Az egyiküket meggyilkolták, a másik eltűnt. Nem kevés veszteség egyetlen családban. Harry az egyik mély fotelbe telepedett, bár nem kínálták hellyel. – Mit tudna nekem mesélni, aminek a segítségével könnyebben Irene nyomára akadhatnék? – Fogalmam sincs. Harry elmosolyodott. – Azért csak próbálkozzon. – Mielőtt Irene hozzám költözött Trondheimbe, történt vele valami, amiről nem akart beszélni. De biztos vagyok benne, hogy Gusto bírta rá. Istenítette Gustót, bármit megtett neki, és azt képzelte, hogy jelent a srácnak valamit, csak mert az olykor megpaskolta az arcát. Néhány hónap múlva azonban kapott egy telefonhívást, és azt mondta, vissza kell térnie Oslóba. De nem volt hajlandó elárulni, hogy miért. Ez már több mint négy hónapja történt, azóta nem láttam a húgomat, és nem is hallottam felőle. Amikor már jó két hete nem tudtam elérni, elmentem a rendőrségre és bejelentettem az eltűnését. Felvették az ügyet, nyomoztak egy keveset, de ezenkívül más nem történt. A kutya sem törődik egy hajléktalan drogossal. – Valami elgondolás? – kérdezte Harry. – Semmi. De nem önszántából tűnt el. Nem az a típus, aki csak úgy lelép... mint ahogy egyesek. Harry pontosan tudta, kire gondol, valahogy mégis találva érezte magát. Stein Hanssen megvakart egy száraz sebet az alkarján. – Mondja csak, mit látnak benne? A saját lányukat? Azt hiszik, hogy rajta keresztül megkaphatják? Harry elképedve meredt a fiúra. – Ezt meg hogy érti? – Maguk vén trottyok, akik folyton körülötte cirkáltak. Csak mert úgy néz ki, mint egy tizennégy éves Lolita. Harry az öltözőszekrény ajtaján talált fotóra gondolt. Stein Hansennek igaza van. És hirtelen az is felmerült benne, hogy talán tévedett, és Irenével olyasmi történt, aminek az égvilágon semmi köze nincs az ügyhöz. – Trondheimben tanul? A műszaki egyetemen? – Igen. – Milyen szakon? – Informatika. – Hm… Oleg is tovább akart tanulni. Ismeri őt? Stein a fejét rázta. – Nem is beszélt vele soha?
– Párszor láttuk egymást, de ezek meglehetősen rövid találkozások voltak, hogy úgy mondjam. Harry Stein alkarjára pillantott. Szakmai ártalom. De a vartól eltekintve nem látott rajta egyéb nyomot. Persze, hogy nem. Stein Hanssen a túlélők közé tartozik. Azok közé, akik boldogulnak. Harry felállt: – Nos. Sajnálom, ami az öccsével történt. – Gusto a mostohaöcsém volt. – Hm. Elkérhetném a számát? Ha netán felmerülne valami. – Mégis mi? Egymásra néztek. A válasz kimondatlanul is ott lebegett közöttük, nem volt szükség arra, hogy tovább ragozzák. A seb széle felszakadt, és keskeny vérpatak indult meg a fiú kézfeje felé. – Egyvalamit tudok, ami talán a segítségére lehet – mondta Stein Hanssen, amikor Harry már odakint állt a lépcsőn. – Felejtse el a kézenfekvő helyeket, ahol esetleg keresni akarta: az Urtegatát, a találkozóhelyeket, a parkokat. Az elfekvőket, a tűcsereszobákat és a prostinegyedeket. Ezeket már mind átkutattam. Harry biccentett, majd az orrára tette a napszemüvegét. – Azért csak legyen bekapcsolva a telefonja, oké? Harry a Lorryhoz hajtott, hogy harapjon valamit ebédre, de már a lépcsőn olyan leküzdhetetlen vágyat érzett egy sör után, hogy inkább sarkon fordult. Helyette egy új helyre tért be a Litteraturhusettel szemben, ám miután gyorsan felmérte a vendégeket, innen is kifordult, és végül a Plában kötött ki, ahol egy thai tapas-válogatást rendelt. – Italt? Singha? – Nem. – Tiger? – Csak sörük van? A pincér értette a célzást, és egy kancsó vízzel tért vissza. Harry megette a garnélát és a csirkét, a thai stílusban elkészített kolbászt azonban a tányéron hagyta. Azután felhívta Rakelt és megkérte, hogy fussa át a CD-ket, amelyeket annak idején a Holmenkollenre hurcolt és végül ott is maradtak. Némelyiket a maga kedvéért vitte át, másokat pedig térítő szándékkal, hátha megmenthet egy-két lelket.
Elvis Costello, Miles Davis, Led Zeppelin, Count Basie, Jayhawks, Muddy Waters. Megmentenie azonban senkit sem sikerült. Rakel a „Harry-válogatást”, ahogy enyhe iróniával nevezte, a CD-polc egy külön sarkában őrizte. – Felolvasnád nekem a dalok címét? – kérte Harry. – Ugye, csak viccelsz? – Később megmagyarázom. – Oké. Az első az Aztec Camera. – Csak nem...? – De igen, ábécésorrendben vannak. – De hát ez fiús dolog. – Ez Harry-dolog. Különben is a te lemezeid. Olvashatom? Húsz perccel később anélkül, hogy Harryban bármiféle asszociáció megvillant volna a címek hallatán, a Wilcóhoz jutottak. Rakel mélyet sóhajtott, de folytatta: – When You Wake Up Feeling Old. – Hm. Nem. – Summerteeth. – Hm. A következőt! – In A Future Age. – Várj! Rakel várt. Harry nevetni kezdett. – Mi olyan mulatságos? – tudakolta Rakel. – A Summerteeth refrénje – Harry énekelni kezdett: – It’s just a dream he keeps having. – Hát, ez nem volt valami szép. – Dehogynem! Úgy értem, az eredeti az. Olyan szép, hogy többször is lejátszottam Olegnek. Ő viszont úgy értette a szöveget, hogy „it’s just a dreamy Gonzales”. – Harry újra nevetésben tört ki, majd énekelni kezdett: – It’s just a dreamy Gon... – Harry, légy szíves.
– Oké. Bekapcsolnád Oleg számítógépét? Meg kellene nézned nekem valamit. – Mit? – Keress rá, kérlek, a Wilco honlapjára. Nézd meg, hogy volt-e az idén koncertjük Oslóban, és ha igen, akkor hol. Rakel hat perc múlva tért vissza. – Csak egy. – Megmondta, hol. – Köszönöm – mondta Harry. – Most újra olyan volt a hangod. – Milyen? – Az a lelkes kisfiúhang. Négy óra tájban fenyegető, acélszürke felhők gyülekeztek az Oslo-fjord fölött, akár egy ellenséges armada. Harry Skøyenből a Frognerpark irányába kanyarodott, és leparkolt a Thorvald Erichsens veien. Miután háromszor is hiába hívta Mikael Bellman mobiltelefonját, feltárcsázta a rendőrfőkapitányságot, ahol azt a választ kapta, hogy Bellman ma korán távozott a munkahelyéről, mert edzésre vitte a fiát az Oslo Teniszklubba. Harry felnézett a felhőkre, azután bement és végigpillantott a teniszklub területén. Barátságos épület, salakos és kemény pályák, plusz egy centerpálya lelátókkal. Ennek ellenére mindössze két pálya volt használatban a tizenkettőből. Norvégiában az ember vagy focizik, vagy síel. Ha valaki arra vetemedne, hogy nyilvánosan vállalja, hogy teniszezik, az számítson gyanakvó pillantásokra és fojtott sugdolózásra. Harry az egyik salakos pályán bukkant rá Bellmanra, aki labdákat szedegetett ki egy fémkosárból, majd óvatosan egy kisfiú felé dobálta őket, aki úgy tűnt, a fonákütést gyakorolja, mindenesetre a labdák a szélrózsa minden irányába pattogtak az ütőről. Harry belépett a pálya köré vont kerítés kapuján és megállt Bellman mellett. – Látom, alaposan megizzasztja – szólalt meg Harry és cigarettát vett elő. – Harry – mondta Mikael Bellman anélkül, hogy egy pillanatra megállt volna, vagy akár levette volna a pillantását a srácról. – Majd belejön. – Jól látom a hasonlóságot...? – A fiam. Filip. Tízéves. – Hogy rohan az idő. Tehetséges?
– Nem sokat örökölt az apjától, de én hiszek benne. Csak egy kicsit doppingolni kell. – Azt hittem, az már nem legális. – Úgyis csak rosszat teszünk a gyerekeinkkel, Harry. Szedd a lábad, Filip! – Talált valamit Martin Pranról? – Pran? – Arról a púpos csodabogárról a Radiumhospitalból. – Ó, igen, a megérzése. Igen, utánanéztem, de nem találtam semmit. Tényleg semmit. – Hm... Valójában valami egészen mást akartam kérdezni. – Le a térdedre! Mit? – Egy végzésre lenne szükségem Gusto Hanssen exhumálásához, hogy megnézzük, van-e esetleg még annyi vér a körme alatt, ami elég egy új teszthez. Bellman elfordította a pillantását a fiáról. Feltehetőleg ellenőrizni akarta, hogy Harry a bolondját járatja-e vele. – Van egy nagyon is hihető vallomásunk, Harry. Biztos vagyok benne, hogy visszautasítják az engedélyt. – Gustónak vér volt a körme alatt. A minta eltűnt, még mielőtt analizálhatták volna. – Megesik az ilyesmi. – Rendkívül ritkán. – És maga szerint kinek a vére lehet? – Fogalmam sincs. – Még csak nem is gyanítja? – Nem. De ha az első mintát szándékosan tüntették el, az azt jelenti, hogy valakire nézve veszélyt jelent. – Mondjuk, erre a dílerre nézve, aki beismerte a gyilkosságot. Adidas? – Chris Reddy a valódi neve. – Az mindegy. Nem végzett az üggyel most, hogy Oleg Fauke szabad? – Az mindegy. Nem kellene a srácnak két kézzel fognia az ütőt, amikor fonákot üt?
– Nézzenek oda, a teniszhez is ért? – Csak a tévéből. – Az egykezes fonák fejleszti a jellemet. – Még csak azt sem tudom, hogy van-e a vérnek bármi köze a gyilkossághoz. Lehet, hogy valaki egyszerűen csak fél, hogy kapcsolatba hozzák Gustóval. – Például ki? – Esetleg Dubaj. Ezenkívül nem hiszem, hogy Adidas ölte volna meg Gustót. – Igen? És miért nem? – Egy gátlástalan díler, aki csak úgy hirtelen előáll egy vallomással? – Értem a lényeget – mondta Bellman. – De akkor is vallomás. Ráadásul egy meglehetősen jó vallomás. – Ráadásul ez csak egy droggyilkosság – tette hozzá Harry, majd villámgyorsan elhajolt egy labda elől. – Maguknak pedig épp elég felderíteni való ügyük van. Bellman felsóhajtott. – Most is éppen úgy van, mint azelőtt, Harry. A forrásaink túlságosan szűkösek ahhoz, hogy olyan üggyel törődjünk, amelynek már van elkövetője. – Van elkövetője? És mi van a valódi elkövetővel? – Főnökként az embernek meg kell tanulnia képlékenyen fogalmazni. – Oké, akkor hadd adjak két támpontot magának. Ellenszolgáltatásképpen, ha segít nekem megtalálni egy házat. Bellman abbahagyta a labdadobálást. – Mi lenne az? – Egy alnabrui gyilkosság. Egy Tutu nevezetű motoros figura. Valaki azt mesélte, hogy a fickónak átfúrták a koponyáját. – És ez a valaki hajlandó tanúskodni is? – Talán. – És mi a másik? – A fedett nyomozó, akit az Operaháznál sodort partra a víz. Ugyanaz az illető holtan látta Dubaj pincéjének a padlóján. Bellman összehúzta az egyik szemét. A pigmenthiányos foltok fellobbantak, és Harrynak önkéntelenül is egy tigris jutott az eszébe.
– Papa! – Menj és töltsd meg a vizespalackot az öltözőben, Filip. – Az öltöző zárva van, papa! – És mi a kód? – Az az év, amikor a király született, de nem emlékszem... – Akkor törd a fejed és igyál, Filip. A kisfiú lógó orral elhagyta a pályát. – Mit akar tulajdonképpen, Harry? – Egy keresőcsapatot, amely átkutatja az egyetem Frederikkeplassenen lévő épületének egykilométeres körzetét. Azoknak a villáknak a listáját akarom, amelyek megfelelnek ennek a leírásnak – Harry átadott egy lapot Bellmannak. – Mi történt a Frederikkeplassenen? – Csak egy koncert. Amikor Bellman megértette, hogy nem fog többet megtudni, a papírra pillantott és hangosan felolvasta: – Régi favillák hosszú, kavicsos feljáróval, lombos fákkal, a bejárat előtt lépcsővel, de előtető nélkül? Ez a leírás fél Blindernre ráillik. – Mit keres? – Nos. – Harry meggyújtott egy cigarettát. – Egy patkányodút. Egy sasfészket. – És ha megtaláltuk? – Magának és az embereinek házkutatási parancsra van szükségük ahhoz, hogy bármihez foghassanak, egy hozzám hasonló, teljesen átlagos állampolgár viszont könnyen eltévedhet egy őszi estén, és menedéket kereshet a legközelebbi villában. – Oké, meglátom, mit tehetek. De előbb árulja már el, hogy miért akarja ennyire nyakon csípni ezt a Dubajt? Harry megvonta a vállát. – Talán szakmai ártalom. Gondoskodjon a listáról és küldje el az eredményt a lap alján található e-mail címre. Azután meglátjuk, mit tudok szerezni magának. Amikor Harry elindult, még látta, amint Filip visszatér: víz nélkül. Az autó felé haladva egy félrecsúszott ütés csattanását és halk káromkodást hallott.
A felhőarmada felől távoli ágyúdörgés moraja hallatszott, és mire Harry beült a kocsiba, elsötétült az ég. Beindította a motort és felhívta Hans Christian Simonsent. – Itt Harry. Hány évet kap az ember manapság sírgyalázásért? – Nos, én úgy négytől hat évig saccolnám. – Hajlandó megkockáztatni? Rövid szünet következett. – Miért? – Hogy megértsük, ki ölte meg Gustót. És esetleg azt is, ki vadászik Olegre. Hosszabb szünet következett. Majd: – Amennyiben biztos a dolgában, benne vagyok. – És ha nem? Nagyon rövid szünet. – Akkor is benne vagyok. – Oké, akkor derítse ki, hol nyugszik Gusto, és gondoskodjon ásóról, zseblámpáról, körömollóról és csavarhúzóról. Holnap éjjel csináljuk. Harry a Solli plasson járt, amikor eleredt az eső. Kopogott a háztetőkön, az utcákon, és azt a fiatalembert sem kímélte, aki a Kvadraturen egyik nyitott ajtajú bárjával átellenben ácsorgott, figyelve a helyet, ahová mindenki úgy mehet, ahogy van. A recepciós pult mögött álló fiú sajnálkozva méregette Harryt. – Adjak kölcsön egy esernyőt? – Csak ha baj van a szálloda szigetelésével – felelte Harry, majd végighúzta kezét tüskehaján, amitől szerteszét spriccelt belőle a víz. – Van üzenetem? A fiú nevetett, mintha Harry csak viccelt volna. Amikor Harry felért a lépcsőn a másodikra, mintha lépéseket hallott volna lentről. Megállt és fülelt, de minden csendes volt. Talán csak a saját léptei visszhangját hallotta. Vagy a másik is megállt. Harry lassan továbbment. A folyosón megszaporázta lépteit, a kulcsot a zárba dugta és kinyitotta az ajtót. A sötétbe burkolódzó szobán keresztül átnézett a szemben lakó nő kivilágított lakásába De nem volt ott senki. Sem ott, sem itt. Megnyomta a villanykapcsolót. Ahogy a fény kigyúlt, az ablakban felvillant a tükörképe. És a mögötte álló alaké is. Abban a pillanatban egy súlyos kéz nehezedett a vállára. Csak egy kísértet lehet ennyire gyors és hangtalan, gondolta Harry, majd megpördült, de már tudta, hogy elkésett.
Huszonhetedik fejezet
– Láttam őket. Egyszer. Úgy festettek, mint valami temetkezési vállalat. – Cato szutykos lapátkeze még mindig Harry vállán pihent. Harry hallotta a saját zihálását és érezte, ahogy a tüdeje a bordáihoz préselődik. – Kiket? – Beszéltem az egyik fickóval, aki azt az ördögi szert árulta nekik. Biskennek hívták és folyton egy olyan bőrnyakörvet hordott. Azért jött hozzám, mert rettegett. Őrizetbe vették heroin birtoklása miatt, és a kihallgatás során elárulta Sixpence-nek, hol lakik Dubaj. Sixpence védelmet és büntetlenséget ígért neki, ha tanúskodik a bíróság előtt. De mielőtt ez megtörténhetett volna, Sixpencet partra vetette a víz az Operaháznál, a rendőrségnél pedig senki sem tudott a megállapodásról. Miközben Biskennel beszéltem, egy fekete autó hajtott el mellettünk. Fekete öltöny, fekete kesztyű. Öreg volt. Széles arcú. Úgy nézett ki, mint egy fehér őslakos. – Kicsoda? – Láthatatlan volt. Láttam őt, de... nem volt ott. Mint egy kísértet. És amikor Bisken észrevette, megbénult. Meg sem próbált elmenekülni. Nem tanúsított ellenállást, amikor magukkal vitték. Miután eltűntek, úgy éreztem, mintha csak álmodtam volna az egészet. – Miért nem mondta ezt el eddig? – Mert gyáva vagyok. Van egy cigije? Harry odanyújtotta neki a dobozt, Cato pedig a székre zökkent. – Maga egy kísértetre vadászik, én pedig nem akartam belekeveredni. – És akkor most? Cato felvonta a vállát és kinyújtotta a kezét. Harry odaadta neki az öngyújtót. – Egy haldokló öregember vagyok, nincs már sok vesztenivalóm. – Haldoklik? Cato rágyújtott. – Talán semmi akut, de mindannyian meghalunk valamikor, Harry. Én csak segíteni akarok magának. – Mivel? – Fogalmam sincs. Mi a terve? – Úgy gondolja, hogy megbízhatok magában? – Egy fenét, megbízni aztán végképp nem lehet bennem. Viszont sámán vagyok. Én is láthatatlanná tudok válni. Úgy jövök-megyek, hogy senki sem vesz észre. Harry megdörgölte az állát. – Miért?
– Már mondtam. – Hallottam, de újra megkérdezem. Cato szemrehányón nézett Harryra. Majd miután látta, hogy ez mit sem használ, bosszúsan felsóhajtott. – Talán nekem is volt valaha egy fiam. Akiért nem tettem meg, amit meg kellett volna. Talán ez egy új esély nekem. Maga nem hisz az új esélyekben? Harry az idős férfit nézte. Arcának ráncai a sötétben még mélyebbnek tűntek. Harry kinyújtotta a kezét, Cato pedig vonakodva a zsebébe nyúlt és visszaadta neki a cigarettásdobozt. – Ezt igazán nagyra értékelem, Cato. Szólni fogok, ha szükségem lesz a segítségére. De először meg kell találnom a kapcsolatot Dubaj és Gusto meggyilkolása között. Ha sikerül, a nyomok közvetlenül a rendőrség soraiban lévő takarítóhoz fognak vezetni, és a nyomozó meggyilkolásához, aki Dubaj házában fulladt meg. Cato megcsóválta a fejét. – Magának bátor és tiszta a szíve, Harry. Talán a mennybe jut majd. Harry egy cigarettát dugott a szájába. – Akkor legalább mégis lesz valamiféle happy end. – Ezt meg kell ünnepelni. – Meghívhatom egy italra, Harry Hole? – Ki fizet? – Természetesen én. Amennyiben megelőlegezi nekem az összeget. Maga Jimet köszönti, én meg az én Johnnymat. – Inkább kihagynám. – Ugyan már! A lelke mélyén Jim rendes fickó. – Jó éjt, aludjon jól. – Jó éjt. És annyira ne aludjon jól, mert még... – Jó éjt. Egész idő alatt ott bujkált, de Harrynak valahogyan sikerült elnyomnia. Egészen mostanáig, amíg Cato fel nem vetette, hogy igyanak valamit. Ennyi elég is volt. Elég volt ahhoz, hogy innentől kezdve ne lehessen semmibe venni a sóvárgást. A violinnal kezdődött, az hozta működésbe az egészet, és engedte szabadjára a kutyafalkát. Most pedig őrjöngve kaparnak, rekedtre csaholják magukat, és a beleit marcangolják. Harry csukott szemmel feküdt az ágyon, az esőt hallgatta és abban reménykedett, hogy az álom hamarosan messzire repíti. Nem így történt.
A telefonja névjegyzékében található számok egyikének két egész betűt is szentelt. AA. Anonim Alkoholisták. Trygve számát rejtették a betűk, aki AA-tag és segítő volt, és aki annak idején kihúzta néhányszor a bajból, amikor kritikussá vált a helyzet. Három év. Miért pont most kezdődik újra, amikor talán még soha nem volt ennyire fontos, hogy józan maradjon? Tiszta őrület. Odakint ordítás harsant, amelyet hangos nevetés követett. Tíz után tizenegy perccel felkelt az ágyból és útnak indult. Alig észlelte a fejét áztató esőt, amikor a nyitott ajtó felé tartva keresztülvágott az utcán. Ez alkalommal nem hallott lépéseket maga mögött, mert Kurt Cobain hangja betöltötte a fülét, a zene körülölelte. Belépett, leült az egyik pultnál álló székre és a kezét kinyújtva odakiáltott a csaposnak: – Whisky. Jim-Beam. A csapos abbahagyta a törölgetést, a rongyot a dugóhúzó mellé dobta és leemelte az üveget a tükrös polcról. Töltött, majd a pultra tette a poharat. Harry a pohár mellé helyezte a karját két oldalról, és az aranybarna folyadékra meredt. És ebben a pillanatban semmi más nem létezett. Sem a Nirvana, sem Oleg, sem Rakel, sem Gusto, sem Dubaj. Sem Tord Schultz arca. Sem az az alak, aki a bárba lépve egy pillanatra elfogta a beeső utcai fényeket. Harry nem vette észre sem azt, hogy a férfi mögé lépett, sem a rugó pendülését, amint a késpenge előugrott a markolatból, sem Szergej Ivanov nehéz lélegzetvételét, aki összezárt lábbal, két karját leeresztve állt egy méterrel a háta mögött. Szergej az előtte ülő férfi hátát bámulta. A rendőr két karja a pulton feküdt. Ennél tökéletesebb már nem is lehetne. Eljött az ő ideje. A szíve dübörgött, frissen és féktelenül. Akkor is így dübörgött, amikor az első heroincsomagokat hozta ki a pilótafülkéből. Mintha az összes félelmét elfújták volna. Végre érezni kezdte, hogy él. Él és meg fogja gyilkolni az előtte ülő férfit. Elveszi az életét és a saját élete egy részévé teszi. Már a gondolattól is erősebbnek érezte magát, mintha már el is fogyasztotta volna a legyőzött ellenség szívét. Most. Mozdulj. Szergej nagy levegőt vett, előrelépett és bal kezét Harry fejére tette. Mintha megáldaná. Mintha meg akarná keresztelni.
Huszonnyolcadik fejezet Szergej Ivanov nem talált fogást. Egyszerűen nem tudta megragadni a férfi fejét. Azt a nyomorult, eső áztatta koponyáját. A rövid tüskehaj egyszerűen kicsúszott az ujjai közül, és nem tudta hátrarántani a fejét. Szergej még jobban kinyújtotta bal kezét, a rendőr homlokára tapasztotta tenyerét és hátrahúzta a fejét, miközben jobbjával a torkához nyomta a kést. A férfi teste összerándult. Szergej maga felé húzta a kést, érezte, ahogy átvágja a bőrt. Igen! Hüvelykujjára meleg vér fröccsent. Nem olyan erősen, mint várta, de a harmadik szívverés után úgyis elmúlik majd. A tükörre irányította a pillantását, hogy megnézze, mennyire zubog a vér, de csupán egy vicsorgó fogsort látott és egy tátongó sebet, amelyből a vér a férfi ingére csörgött. És a férfi
pillantását. Ez a jeges, tomboló, vadállati tekintet ébresztette rá, hogy még közel sem végzett a feladattal. Amikor Harry megérezte a kezet a fején, ösztönösen tudta. Tudta, hogy ez nem egy részeg vendég vagy egy régi ismerős, hanem az egyikük. Amikor a kéz lecsúszott a fejéről, Harry egy tizedmásodperce a tükörbe pillantott, s látta megvillanni a kést. Tudta, mi a támadó terve. Azután a férfi keze a homlokára csúszott és hátrarántotta a fejét. Ahhoz már késő volt, hogy a kezét a penge és a nyaka közé tegye, helyette lábát a pult alatti lábtartó rúdhoz feszítette, feljebb lökte a felsőtestét és a mellkasához nyomta az állát. Alig érezte, amikor a penge felhasította a bőrét, csak akkor tört rá a fájdalom, amikor a kés az állcsontjába hatolt és elérte az érzékeny csonthártyát. Azután elkapta a másik pillantását a tükörben. A férfi egészen a sajátja mellé nyomta Harry fejét, amitől úgy festettek, mintha két régi barát pózolt volna egy kép kedvéért. Harry érezte, ahogy a másik minden erejét beleadva a nyaka irányába nyomja a kést, hogy utat találjon az egyik artériához, és tudta, hogy néhány másodpercen belül el is éri a célját. Szergej már a karját is a férfi homloka köré fonta és teljes erőből húzta hátrafelé. A férfi feje egy kissé hátrabillent, és a tükörben látta, ahogy a penge végre az áll és a mellkas közötti résbe csúszik, majd a gégén keresztül elindul a carotis, azaz a nyaki ütőér irányába. Ekkor a férfinak váratlanul sikerült felemelnie a jobb kezét, és az egyik ujját a kés és az ütőér közé csúsztatta. Szergej azonban tudta, hogy a borotvaéles penge, ha alaposan megnyomja, minden további nélkül keresztülvág egy ujjat. Újra hozzáfogott. Majd újra. Harry érezte a nyomást, de tudta, hogy a penge képtelen lesz áthatolni. A titánium az egyik legkeményebb anyag, s még akkor sem vághatja át egy kés, ha hongkongi gyártmány. A fickó azonban erős volt, és mindjárt rájön, hogy a penge ebben az irányban nem jut tovább. Szabad kezével tapogatózni kezdett maga előtt a pulton. Feldöntötte az italt, majd rátalált valamire. Egy T-alakú dugóhúzó volt, a legegyszerűbb fajtából. Harry rámarkolt. Amikor a penge jól hallhatóan megcsúszott a protézisen érezte, ahogy elönti a pánik. Azután megpróbált belepillantani a tükörbe, hogy lássa, hová kell szúrnia. Oldalra emelte a kezét és közvetlenül a saját feje mögé döfött. A másik teste megmerevedett, amikor a dugóhúzó hegye oldalról a nyakába fúródott. Ám a felszínes, nem különösebben veszélyes seb nem tartóztatta fel, újra húzni kezdte a kést. Harry összpontosított. Ez a fajta dugóhúzó biztos, gyakorlott kezet igényel. Cserébe viszont néhány csavarintással mélyen a dugóba hatol. Harry kettőt csavart rajta. Érezte, ahogy a hegy egyre mélyebbre hatol a húsban. Majd ellenállásba ütközött. A nyelőcső. S ekkor minden erejét beleadva kirántotta. Mintha egy vörösborral teli hordó oldalából húzta volna ki a dugót. Szergej Ivanov tudatánál volt, és a tükörben nézte, ahogy az első szívverés vérsugarat lövell a levegőbe.
Az agya elemezte, majd összegezte a látottakat: a férfi, akinek épp a torkát próbálta átmetszeni, egy dugóhúzót nyomott a nyakába, amivel kitépte az ütőerét, és most éppen kifelé pumpálódik belőle az élet. Szergej agyán még három gondolat villant át, mielőtt a második szívverés után elvesztette az öntudatát. Csalódást okozott a bácsikájának. Soha többé nem látja viszont szeretett Szibériáját. Egy hazug tetoválással a testén fogják eltemetni. A harmadik szívverésre összerogyott. És mire Kurt Cobain utoljára elüvöltötte, hogy memória, memória, Szergej Ivanov már halott volt. Harry felállt a bárszékről. A tükörben az állán keresztül húzódó vágásra pillantott. Korántsem volt olyan vészes, mint a nyakán lévő mély seb, amelyből még mindig szivárgott a vér, és már az egész gallérját vörösre festette. A másik három vendég időközben elhagyta a bárt. Harry a földön heverő férfire nézett, akinek a nyakából még mindig folyt a vér, a pumpálás viszont már abbamaradt. Vagyis már nem ver a szíve, úgyhogy felesleges volna az újjáélesztéssel vesződnie. És még ha életet is tudna verni belé, a férfi akkor sem árulná el, ki a megbízója. Ugyanis látta az inge nyaka alól előnyúló tetoválásokat. A szimbólumok jelentését nem ismerte, de azt tudta, hogy ezek orosz minták. Mindenesetre egészen mások voltak, mint a csapos tipikusan nyugati, szöveges tetoválása, aki a tükrös polchoz préselődve, a sokktól hatalmasra tágul pupillákkal meredt maga elé. A Nirvana elhalkult, és a helyiség némaságba burkolózott. Harry a felborult whiskys pohárra nézett. – Elnézést a felfordulásért – mondta. Azzal felmarkolta a rongyot a pultról, és letörölte a bútort ott, ahol a keze feküdt, a poharat és végül a dugóhúzó fogóját. Ellenőrizte, hogy a saját vére nem csöpögött-e a pultra vagy a földre. Azután a halott fölé hajolt, és letörölte annak véres kezét, a kés hosszú, ébenfekete nyelét és a vékony pengét. A fegyver – a kés ugyanis bármi egyéb célra használhatatlan lett volna – nehezebb volt, mint bármelyik kés, amelyet valaha a kezében tartott. A penge olyan éles volt, mint egy japán sushi-késé. Harry habozott. Azután összecsukta a puha kattanással záródó szerszámot, és a zakója zsebébe dugta. – Nem gond, ha dollárban fizetek? – kérdezte Harry, és a rongyot az ujjaira csavarva egy tízdollárost húzott elő a tárcájából. – Az Egyesült Államok jótállásával. A csapos felől halk nyüszítés hallatszott, mintha mondani akarna valamit, de hirtelen elfelejtette volna az anyanyelvét. Harry elindult kifelé, de azután hirtelen megtorpant. Megfordult és a tükrös polcon álló üvegre nézett. Megnedvesítette az ajkát és egy pillanatra megmerevedett. Azután egy rándulás futott keresztül a testén, és elhagyta a bárt. Harry átvágott az utcán a szakadó esőben. Észrevétlenül a szobájába juthatott volna a hátsó udvaron keresztül, ám az a kapu zárva volt, így kénytelen volt a főbejáratot használni. A recepció mindenesetre üres volt, amikor belépett az előtérbe. A lépcsőket és a folyosót borító világoskék linóleumon vörös morzejeleknek beillő nyomokat hagyott maga után. A szobában magához vette az éjjeliszekrény fiókjában lévő varrókészletet és bement a fürdőszobába. Levetkőzött és a mosdókagyló fölé hajolt, amely azonnal vörösre színeződött a vértől. Megnedvesített egy törülközőt, lemosta a nyakát és az állát, ám a nyakán lévő vágásokat ettől rögtön elöntötte a vér. Azután a hideg, fehér fényben befűzte a cérnát, majd a tűt a nyakán
lévő fehér bőrlebenybe szúrta, először a seb alsó, majd a felső szélén. Öltögetett, s közben törölgette a vért. Amikor már majdnem elkészült, elszakadt a cérna. Káromkodva kihúzta, majd dupla szállal újrakezdte az egészet. Azután az állán lévő sebet is összevarrta, lemosta a felsőtestét, elővette a tiszta inget a kofferből és az ágyra rogyott. Szédült. Pedig sietnie kell, hiszen nem lehetnek messze, addig kell cselekednie, amíg rá nem jönnek, hogy életben van. Végül beütögette a telefonjába Hans Christian Simonsen számát. A negyedik csengetés után egy álomittas hang válaszolt: – Hans Christian. – Itt Harry. Hol van Gusto Hanssen sírja? – A Vestre temetőben. – Összeszedte a felszerelést? – Igen. – Ma éjszaka csináljuk. Találkozzunk egy óra múlva a keleti oldalon lévő útnál. – Most? – Igen. És hozzon magával ragtapaszt is. – Ragtapaszt? – Egy kétbalkezes borbéllyal hozott össze a balsors. Akkor innentől kezdve hatvan perc, oké? Rövid szünet, majd egy mély sóhaj következett: – Oké. Mielőtt Harry letette volna, mintha egy másik álmos hangot vélt volna hallani a háttérből. De mire felöltözött, sikerült meggyőznie magát arról, hogy tévedett.
Huszonkilencedik fejezet Harry már húsz perce várakozott a magányos utcai lámpa fényében, amikor a fekete melegítőbe öltözött Hans Christian sietősen felbukkant a járdán. – A Monolittveien parkoltam le – lihegte. – Tényleg a vászonöltöny a legmegfelelőbb viselet a sírgyalázáshoz? Harry felemelte a fejét, mire Hans Christiannak elkerekedett a szeme. – Atyaég, maga meg hogy néz ki? Az a borbély... – Most voltam nála utoljára – mondta Harry. – Jöjjön, menjünk odébb a fényből. Amikor kiértek a sötétbe, Harry megtorpant.
– A ragtapasz? – Tessék. Mialatt Harry óvatosan a nyakán és az állán lévő sebre illesztette a tapaszt, Hans Christian a mögöttük lévő dombon álló házak sötét ablakai felé pislogott. – Nyugalom, itt senki sem láthat meg bennünket – mondta Harry. Kivette a férfi kezéből az egyik ásót és elindult. Hans Christian sietősen követte, s menet közben előszedte a zseblámpát és felkattintotta. – Most viszont biztosan látnak – jegyezte meg Harry. Hans Christian lekapcsolta a lámpát. Átvágtak a háborús emlékparkon, elhaladtak a brit haditengerészek sírkövei mellett, majd beértek a temető kavicsos ösvényeire, ahol Harry arra a megállapításra jutott, hogy egy szó sem igaz a mondásból, miszerint a halál minden különbséget elsimít: itt, a nyugati városrészben sokkal nagyobbak és fényűzőbbek a sírkövek, mint a város keleti felén. A kavicsok minden lépésnél hangosan csikorogtak, és ahogy egyre jobban szaporázták a lépteiket, a csikorgásból végül egyenletes, halk zizegés lett. A cigánykirálynő sírjánál megtorpantak. – A második út balra – suttogta Hans Christian, és megpróbálta a hold gyér fénye felé tartani a kinyomtatott térképet. Harry abba az irányba meresztette a szemét, amerről jöttek. – Valami baj van? – suttogta Hans Christian. – Mintha lépéseket hallottam volna. De amikor megálltunk, abbamaradt. Harry felemelte a fejét, mintha szagot fogott volna. – Visszhang – mondta. – Gyerünk! Két perccel később egy szerény, fekete kő előtt álltak. Harry közvetlenül a tövébe – s a kő felé fordítva – tette le a zseblámpát, s csak ezután kapcsolta fel. A sírkövön aranyszínű felirat állt: Gusto Hanssen 1991.03. 14.-2011.07. 12. Nyugodj békében! – Bingó – suttogta Harry szárazon. – Hogyan csi... – kezdte Hans Christian, de Harry ekkorra már bele is döfte a földbe az ásót. Az ügyvéd megragadta a másik szerszámot és ásni kezdett. A hold épp egy felhő mögé bújt, amikor hajnali fél négykor Harry ásójának a hegye valami keménybe ütközött. Tizenöt perccel később már le is tisztították a fehér koporsó tetejét. Elővették a csavarhúzókat, és a koporsón térdelve kitekerték a fedelet lezáró csavarokat. – Úgy nem tudjuk kinyitni, ha mindketten a tetején vagyunk – mondta Harry. – Az egyikünknek fel kell másznia, hogy a másik kinyithassa. Egy önként jelentkező?
Hans Christian már indult is fölfelé. Harry egyik lábát a koporsó mellé préselte, a másikat a gödör falához feszítette és a koporsófedél alá dugta az ujjait. Azután felemelte és a régi rutin szerint a száján keresztül kezdett lélegezni. Még le sem pillantott, máris érezte a koporsóból felcsapó meleget. A holttest oszlása során felszabaduló hő. Amitől a tarkóján mégis égnek meredt a haj, az a húsban hemzsegő légylárvák keltette recsegő hang volt. Térdével a falhoz szorította a koporsó fedelét. – Világítson ide! – mondta. A csillogó, fehér lárvák a holttest szája és orra körül tekeregtek. A szemhéj be volt süppedve, mivel a szemgolyót mindig elsőként zabálják fel. Harry szinte nem is gáz halmazállapotúnak érzékelte a szagot, sokkal inkább folyékonynak, sőt, szilárdnak. Igyekezett figyelmen kívül hagyni Hans Christian öklendezését, és koncentrált. Az arc sötétre színeződött, nem lehetett megállapítani, hogy az illető Gusto Hanssen volt-e, a hajszín és az arcforma mindenesetre erre engedett következtetni. Harry lélegzete hirtelen elakadt. Gusto vérzett. A fehér halotti ingen egy vörös vérfolt növekedett. Két másodpercbe telt, mire Harry rájött, hogy a vér tőle származik. Amikor a nyakához nyúlt, az ujjai ragacsosak lettek. A varrócérna megint elszakadt. – A pólóját – szólt fel Hans Christiannak. – Mi? – Akadt egy kis kötöznivalóm. Harry egy leszaladó cipzár hangját hallotta, néhány másodperccel később pedig egy póló vitorlázott le a fényben. Harry megragadta és az emblémára pillantott. „Egyetemi Jogsegély Szolgálat”. Egek, micsoda idealista, gondolta Harry. A nyaka köré tekerte a pólót, bár fogalma sem volt róla, sikerül-e így megállítani a vérzést, de jelen pillanatban ennél többet nem tehetett. Azután Gusto fölé hajolt, két kézzel megragadta az ingét és feltépte. A test sötét volt, enyhén püffedt, s a mellkasán lévő, golyó ütötte sebekből lárvák másztak elő. Harry megállapította, hogy a sebek megegyeznek a jelentésben foglaltakkal. – Kérem az ollót! – Az ollót? – A körömvágó ollót. – Ó, a pokolba – köhögte Hans Christian. – Azt elfelejtettem. Talán van valami az autóban, megné... – Nem szükséges – mondta Harry és előhúzta a hosszú rugós kést a zakója zsebéből. Félretolta a pengebiztosítót és benyomta a nyitógombot. A penge olyan brutális erővel ugrott elő, hogy az egész markolat megremegett. Érezte a fegyver tökéletes egyensúlyát. – Hallok valamit – szólalt meg Hans Christian.
– Ez egy Slipknot-szám – felelte Harry. Pulse of the Maggots. Halkan dúdolt. – A fenébe is, nem érti? Jön valaki! – Fektesse úgy a lámpát, hogy lássak idelent, aztán lépjen le – mondta Harry, majd felemelte Gusto jobb kezét és tanulmányozni kezdte a körmeit. – De maga... – Lelépni – szólt rá Harry. – Most! Harry hallotta Hans Christian távolodó, szapora lépteit. Gusto középső ujján rövidebb volt a köröm, mint a többin. Komótosan tanulmányozni kezdte a mutató – és a gyűrűsujjat, és így szólt: – A temetkezési vállalattól jöttem, el kell végeznünk egy kis utómunkálatot. Azután a pimaszul fiatal, egyenruhás őr felé fordította az arcát, aki a sír széléről bámult le rá. – A család kissé elégedetlen volt a manikűrrel. – Azonnal jöjjön ki onnan! – utasította az őr, kissé remegő hangon. – Miért? – tudakolta Harry, majd előhalászott egy kis műanyag tasakot a zakója zsebéből, a holttest gyűrűsujja alá tartotta és nagy műgonddal vágni kezdett. A kés úgy siklott bele a körömbe, akár a vajba. Tényleg fantasztikus darab. – Sajnos, a munkaköri leírása szerint a hatásköre nem terjed ki arra, hogy közvetlenül felléphessen a behatolók ellen. Harry a kés hegyével kapirgálni kezdte a levágott körömre száradt vér maradványait. – Ha túllépi a hatáskörét, elbocsátják, és soha az életben nem kerül be a rendőrtiszti főiskolára, nem hordhat fegyvert és egy árva lelket sem lőhet le önvédelemből. – Harry áttért a mutatóujjra. – Tartsa magát az előírásokhoz, fiam, és hívjon fel valami felnőttet a rendőrségnél. Ha szerencséje van, akár fél órán belül ki is érhetnek. Nagy reményeket azonban ne fűzzön hozzá, valószínűleg meg kell várnia a reggeli műszakot. Ezzel meg is volnánk. Harry lezárta a tasakokat, a zakója zsebébe tette őket, visszazárta a koporsó fedelét és kimászott a sírból. Leporolta magát és éppen lehajolt, hogy összeszedje az ásót és a zseblámpát, amikor egy autó fényszóróját pillantotta meg, amely épp akkor kanyarodott a kápolna elé. – Igazság szerint azt mondták, hogy azonnal jönnek – mondta a fiatal őr és biztonságos távolságba hátrált Harrytól. – Ugyanis megmondtam nekik, hogy a lelőtt fiú sírjáról van szó. Ki maga? Harry lekapcsolta a zseblámpát, mire koromsötét lett. – Az, akinek szurkolnia kell – mondta és futásnak eredt. Kelet felé rohant, a kápolnával ellentétes irányba, arra, amerről Hans Christiannal jöttek.
Egy fénypont felé tartott, amelyről úgy sejtette, hogy a Frogner-park egy utcai lámpája. Tudta, ha sikerül eljutnia a parkig, nagy valószínűséggel le tudja rázni őket, végül is soha nem volt ilyen jó formában, mint most. Csak abban reménykedett, hogy nincsenek kutyáik. Gyűlölte a kutyákat. Próbált a kavicsos úton maradni, nehogy elbotoljék a sírkövekben meg a koszorúkban, viszont így, a saját lépteinek zaja miatt nem hallotta rendesen, követik-e. A háborús emlékparknál végre gyepen futott. Semmit sem hallott maga mögött, de azután megpillantotta őket. A feje fölött remegő fényfolt táncolt a fák lombján. Valaki égő elemlámpával rohant utána. Harry kijutott az útra és a park irányába rohant. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a nyakában érzett fájdalmat, és a légzésre koncentrálva lazán és jó technikával futni. Azzal biztatta magát, hogy egyre nő az előnye. A Monolitt felé tartott, tudta, hogy a magaslaton biztosan meglátják majd az utcai lámpák fényében, és remélhetőleg azt fogják hinni, hogy a park keleti főbejárata felé fut. Miután a dombot maga mögött hagyva eltűnt a szemük elől, délnyugat felé fordult, a Madserud allé irányába. Az adrenalin eddig elnyomta a fáradtságot, most azonban érezni kezdte, ahogy az izmai lassan megmerevednek. Egy pillanatra minden elsötétült a szeme előtt, és attól tartott, hogy elveszíti az eszméletét. Ez nem történt meg, ám hirtelen émelyegés lett úrrá rajta, majd szédülni kezdett. Lepillantott a földre. A vér nyúlósan folyt elő a zakója ujja alól, majd ragacsosan végigcsorgott az ujjai között, ahogy a nagyapja frissen főzött eperlekvárja csöpögött le annak idején a kenyérről. Nem fogja bírni. Túl messze van. Megfordult. A lámpák fényében egy rohanó alakot pillantott meg a dombtetőn. Magas férfi volt, de könnyedén szedte a lábát. Szűk, fekete öltönyt viselt. Nem rendőregyenruha volt. A Delta egyik embere lenne? Ilyen gyorsan itt teremnének az éjszaka közepén, csak mert valaki ásott egy temetőben? Harry imbolyogva oldalra lépett. Ebben az állapotban képtelen elmenekülni bárki elől. El kell rejtőznie valahol. A Madserud allé egyik háza felé vette az irányt. Letért az útról, és hajrázni kezdett lefelé a füves töltésen. Ki kellett lépnie, nehogy elvágódjon. Keresztülrohant az aszfaltúton, átugrott az alacsony léckerítés fölött, majd az almafák között a ház háta mögé került, s ott elterült a nedves fűben. Mélyeket lélegzett, érezte, ahogy összeszorul a gyomra és felkészült a hányásra. A levegővételre összpontosított és közben hallgatózott. Semmi. Csak idő kérdése, hogy a nyomára akadjanak. Neki pedig valami tisztességes kötés kell a nyakára. Harry talpra kászálódott, a teraszajtóhoz ment és bekukucskált. A nappaliban teljes sötétség honolt. Berúgta az üveget és benyúlt a lyukon. A jó öreg, naiv Norvégia. A kulcs a zárban volt. Besurrant a sötétbe. Visszafojtotta a lélegzetét. A hálószoba alighanem az emeleten van. Felkapcsolta az egyik asztali lámpát. Plüssfotelek, egy régi tévékészülék, társalgási lexikon, egy családi fotókkal teli asztalka, kötés. Idős emberek otthona. És az öregek jól alusznak. Vagy épp fordítva? Harry megtalálta a konyhát és felkapcsolta a villanyt. Elkezdte átkutatni a fiókokat. Evőeszközök, terítők. Megpróbálta felidézni, hol tartották az ilyesmit gyerekkorában. Kihúzta alulról a második fiókot, és meg is találta, amit keresett. Egy közönséges cellux, egy krepp – és egy széles, ezüstszínű ragasztószalag. Felmarkolta a csillogó ezüstszalagot, majd két ajtón is benyitott, mire ráakadt a fürdőszobára. Levette a zakót és az inget, a fürdőkád fölé hajolt és a nyaka fölé emelte a kézi zuhanyt. A fehér zománc azonnal vörösre színeződött.
Megtörülközött a pólóval, majd megpróbálta a seb széleit összecsippenteni az ujjával, és közben többször is körbetekerte a ragasztószalagot a nyakán. Megtapogatta, hogy nem szoros-e túlságosan, hiszen az agyának azért szüksége volna némi vérre. Azután visszavette az inget. Újabb szédülés vett erőt rajta, és leült a kád szélére. Ekkor valami mozgást érzékelt. Felemelte a fejét. Az ajtónyílásban egy sápadt, idős nő állt, és a rémülettől tágra nyílt szemekkel meredt rá. A hálóinge fölött vatelinnel bélelt, piros köntöst viselt, amely furcsán csillogott, és mintha zizegett volna a statikus elektromosságtól, amikor megmozdult. Harrynak az villant át az agyán, hogy valószínűleg valami olyan műanyagból készült, amelyet már rég kivontak a forgalomból, mert rákot okozott, azbesztet tartalmazott vagy valami ilyesmi. – Rendőr vagyok – szólalt meg. Majd megköszörülte a torkát. – Voltam. És pillanatnyilag egy kisebb bajba keveredtem. A nő nem válaszolt, továbbra is csak meredten bámult rá. – A betört üveget természetesen megtérítem. – Harry felemelte a zakót a földről és előhúzta a tárcáját. Néhány bankjegyet tett a mosdókagyló szélére. – Hongkongi dollár. Jobb... jobb, mint ahogy hangzik. Megpróbált az asszonyra mosolyogni, akinek ráncos arcán két könnycsepp csordult végig. – De, kedvesem – mondta Harry és érezte, ahogy egyre nő benne a pánik, és hogy lassan kicsúszik a kezéből az irányítás. – Ne féljen! Tényleg nem akarom bántani. Azonnal el is tűnök, rendben? Harry felvette a zakót és az idős nő felé indult, aki apró, csoszogó lépésekkel hátrált, anélkül hogy levette volna róla a pillantását. Harry felemelte a tenyerét és gyorsan a teraszajtóhoz ment. – Köszönöm – mondta. – És bocsánat. Azzal kinyitotta a tolóajtót és kilépett a teraszra. A lövedék olyan erővel csapódott a falba, hogy abból csak nagy kaliberű fegyverre lehetett következtetni. Azután a lövés zaja is elért hozzá, ami megerősítette a gyanúját. Harry térdre esett. A következő lövés ripityára törte a mellette álló kerti szék hátát. Egy nagyon nagy kaliber. Harry négykézláb visszahátrált a házba. – A földre! – kiáltotta, amikor a nappali ablaka berobbant. A padlóra, a tévére és a családi fotókkal zsúfolt asztalra üvegszilánkok záporoztak. Harry összegörnyedt és a nappaliból a folyosón keresztül az utcára nyíló bejárati ajtóhoz szaladt. Kinyitotta. Az egyik utcai lámpa alatt egy fekete limuzin állt, amelynek nyitott ajtajában torkolattűz villant. Égő fájdalom hasított az arcába és hirtelen hangos, fémes rikoltás harsant. Harry automatikusan megfordult és látta, hogy a csengőt találták telibe. Az épület deszkafalából nagy, fehér szilánkok meredeztek.
Visszahátrált és lefeküdt a padlóra. A rendőrségnél nem használnak ilyen nagy kalibert. Harry a dombon futó hatalmas alakra gondolt. Biztosan nem rendőr volt. – Van valami az arcában... A nő volt az, aki most Harry mögött állt a folyosó végén. Kiabálnia kellett, hogy túlharsogja a csengő visítását, amely alighanem beragadt. Harry megtapogatta az arcát. Egy faszilánk volt. Kirántotta. Végigfutott az agyán, hogy a szilánk szerencsére ugyanazon az oldalon sebezte meg, amelyen a forradás is volt, így legalább nem csökken drámaian a piaci értéke. Azután egy újabb robaj hallatszott. Ezúttal a konyhaablak tört be. Lassan kifogy a hongkongi dollárból. A távoli szirénákat a csengő visításán keresztül is meghallotta. Harry felemelte a fejét. A folyosón és a nappalin keresztül látta, ahogy a környékbeli házak teraszán egymás után kapcsolják fel a lámpákat és az utca lassan karácsonyi fényben úszik. Teljesen mindegy, melyik irányba indul, ebben a díszkivilágításban egészen biztosan élő céltáblát csinál magából. Két választása van: lelövik vagy letartóztatják. Bár jobban belegondolva, még csak választása sincs. Mert azok ott kint szintén hallják a szirénákat, és tudják, hogy kifutnak az időből. És miután a lövéseket nem viszonozta, nyilván arra is rájöttek, hogy alighanem fegyvertelen. Be fognak törni a házba. El kell tűnnie innen. Harry előhúzta a telefonját. A rohadt életbe, mi a fenéért nem volt képes beírni a számot az F alá? Hiszen bőven van hely a névjegyzékében. – Mi a tudakozó száma? – ordította túl a csengőt. – A... tudakozó... száma? – Igen! – Lássuk csak. – A nő elgondolkodva a szájába dugta az egyik ujját, majd az azbesztköntöst maga alá simítva az egyik székre telepedett. – Ott az 1880, de én az 1881-et sokkal barátságosabbnak találom. Nem kapkodnak annyira, sőt, még egy kicsit csevegni is szoktak, ha... – 1880, tudakozó – szólt bele egy orrhang a készülékbe. – Asbjørn Treschow – mondta Harry. – Ch-val. – Van egy Asbjørn Berthold Treschow Oppsalban, Oslóban és egy Asbjø... – Ő lesz az! Tudná kapcsolni a mobiltelefonját? Három, soha véget érni nem akaró másodperc múlva egy jól ismert, kásás hang válaszolt. – Nem veszek semmit. – Facipő? – Hosszú szünet következett. Harry szinte látta maga előtt az elképedést, ami kövér gyerekkori barátjának arcára kiült.
– Harry? Rég nem hallottam felőled. – Legfeljebb hat-hét éve. Dolgozol? – Igen. – A hangsúly, amellyel a férfi az i-t ejtette, arra engedett következtetni, hogy már gyanút is fogott. Facipőt senki nem hívja fel csak úgy ok nélkül. – Villámgyors segítségre lenne szükségem. – Azt mindjárt gondoltam. Jut eszembe, mi van azzal a százassal, amit kölcsönadtam? Azt mondtad... – Le kellene kapcsolnod az áramot a Frognerpark és a Madserud allé környékén. – Hogy micsoda? – Épp egy rendőrségi akciót hajtunk végre, egy állig felfegyverkezett fickót üldözünk. El kell vennünk tőle a fényt. Még mindig a montebellói üzemközpontban vagy? Újabb csend következett. – Igen, de te még mindig zsaru vagy? – Persze. Figyelj csak, ez tényleg elég sürgős lenne. – Teszek rá. Nincs felhatalmazásom ilyesmire. Ez ügyben Henmóval kell beszélned, ő pedig... – Most alszik, tudom. Nekünk viszont nincs vesztegetni való időnk! – ordította Harry. Ebben a pillanatban újabb lövés dördült és ripityára törte a konyhaszekrényt. A tányérok és csészék csörömpölve zuhantak a padlóra. – Mi az ördög volt ez? – kérdezte Facipő. – Mégis mit gondolsz? Választhatsz egy negyven másodperces áramkimaradás vagy egy rakás hulla között. A vonal másik végén néhány másodpercnyi csend támadt. Azután lassan megérkezett a válasz: – Még ilyet, Harry. Hirtelen nálam van a labda. Sosem hitted volna, mi? Harry nagy levegőt vett. A következő pillanatban egy árnyék suhant át a teraszon. – Nem, Facipő, nem hittem volna. Megtennéd... – Te és Øystein sosem hittétek, hogy egyszer lesz belőlem valami, nem igaz? – Nem, de ebben jócskán tévedtünk.
– Esetleg, ha annyit mondanál, hogy: légy szí... – Kapcsold le azt a kurva áramot! – bömbölte Harry, majd megállapította, hogy a kapcsolat megszakadt. Felállt, megragadta az idős hölgyet és a fürdőszobába vonszolta. – Maradjon itt! – suttogta, majd rácsapta az ajtót és a bejárat felé robogott. Kirontott a fénybe és felkészült a golyózáporra. Azután minden elsötétült. Olyan sötét lett, hogy amikor landolás után az oldalára gurult a járdán, egy tétova másodpercig azt hitte, hogy meghalt. Csak azután fogta fel, hogy Asbjørn „Facipő” Treschow csapta le a főkapcsolót, nyomkodott el valamit a billentyűzetén vagy az ég tudja, mit csinált odafent az áramszolgáltató központban. Továbbá azt is, hogy negyven másodperce van. Harry vakon rohant bele a sötétségbe. Átzuhant az alacsony fakerítésen, majd felpattant és továbblódult. Kiáltásokat és közeledő szirénázást hallott, de egy autó motorja is felzúgott a közelben. Jobbra fordult. Még éppen látott annyit, hogy sikerüljön az úton maradnia. A Frognerpark déli oldalán járt, és hirtelen felcsillant előtte a remény, hogy sikerül elmenekülnie. Sötétbe burkolódzó villák és fák mellett haladt el. A környék még mindig koromfekete volt, az autózúgás azonban közeledett. Átcsapott balra, a teniszpályák melletti parkoló felé. A kavicsos talajon megbotlott valami gödörben vagy pocsolyában, de sikerült talpon maradnia. A sötétben mindössze a teniszpályák széleit jelölő, fehér mészcsíkok vertek vissza valamennyi fényt a drótkerítés mögött. Harry megpillantotta az oslói teniszklub épületét. Az öltöző ajtaja előtti kőkerítéshez sprintelt, és még sikerült levetnie magát a földre, mielőtt az autó fényszórója végigpásztázta az épület falát. Az oldalára gördült a betonon. A viszonylag puha landolás ellenére egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Mozdulatlanul feküdt és várt. Nem hallott semmit. A sötétbe bámult. Azután, minden átmenet nélkül elvakította a fény. A veranda külső lámpája közvetlenül a feje fölött kapcsolódott fel. Visszatért az áram. Harry még két percen keresztül a földön fekve hallgatta a szirénákat. A klubház előtti úton autók hajtottak el. Úgy tűnik, a keresőcsapat is akcióba lendült. Valószínűleg már az egész környéket körülzárták. Hamarosan a kutyák is felbukkannak. Elmenekülni úgysem tud, be kell jutnia az épületbe. Felállt és átkukucskált a kőkerítés fölött. Az az év, amikor a király született. A fene tudja. Egy pletykalap fotója villant az eszébe, és megpróbálkozott az 1941-gyel. Az ajtó sípolt egyet. Harry lenyomta a kilincset, de zárva volt. Várjunk csak, a király még szinte csecsemő volt, amikor a család 1940-ben Londonba menekült, nem? 1939. Vagy valamivel idősebb. Harry attól félt, hogy a rendszer legfeljebb három próbálkozást enged. 1938. Lenyomta a kilincset. A fenébe! 1937? Zöld fény. Az ajtó kinyílt. Harry becsusszant, és az ajtó becsapódott mögötte. Csend lett. Biztonságban volt. Felkapcsolta a villanyt. Öltöző. Keskeny padok, acélszekrények. Csak most érezte, mennyire kimerült. Itt maradhat, amíg kivilágosodik és le nem fújják az üldözést. Feltérképezte az öltözőt. A fal közepén egy mosdókagyló állt, fölötte egy tükör. Négy zuhanyfülke. Egy vécé. Kinyitotta az öltöző végében lévő nehéz faajtót. Egy szauna.
Belépett és hagyta, hogy az ajtó lassan bezáruljon mögötte. Odabent faillat volt. Azután az egyik széles padra heveredett a hideg kályha előtt és behunyta a szemét.
Harmincadik fejezet Hárman voltak. Egymás kezét fogva rohantak egy folyosón, és Harry azt kiabálta, hogy erősen kapaszkodjanak, nehogy elsodorja őket egymástól a lavina. Azután már hallotta is a közeledő hótömeget, a morajlásból bömbölés lett, és már ott is volt, a fehér sötétség, a fekete káosz. Kapaszkodott, ahogy csak tudott, mégis érezte, ahogy a kezük kicsúszik az övéből. Harry felriadt. Az órájára nézett és megállapította, hogy három órát aludt. Hosszan kifújta a levegőt. Úgy érezte magát, mint akit agyonvertek. Fájt a nyaka, a feje hasogatott. És úszott a verejtékben. Annyira izzadt, hogy a zakóján foltokban kiütközött a nedvesség. Meg sem kellett fordulnia ahhoz, hogy tudja: valaki bekapcsolta a kályhát. Feltápászkodott és kibotorkált az öltözőbe. A padon ruhák hevertek, kintről teniszlabda pattogása szűrődött be. A szauna külső kapcsolója valóban fel volt kattintva. Edzés után alighanem ott akarnak majd lazítani. A mosdókagylóhoz lépett és a tükörbe pillantott. Véreres szempár, vörös, püffedt arc és egy röhejes, ezüstszínű nyakörv, amelynek a széle mélyen a nyaka puha bőrébe vágott. Vizet locsolt az arcába, majd kilépett a reggeli napsütésbe. A három, barnára sült, cingár lábú, nyugdíjasforma férfi abbahagyta a játékot és rábámult. Az egyikük megigazította a szemüvegét. – Szükségünk lenne még egy főre a pároshoz, fiatalember. Ha van kedve... Harry maga elé meredt és igyekezett nyugodtan válaszolni. – Bocs, fiúk, teniszkönyököm van. A hátában érezte a tekintetüket, amikor elindult a Skøyen irányába. Csak jár erre valami busz. Truls Berntsen bekopogott az osztályvezető ajtaján. – Szabad! Bellman éppen telefonált. Nyugodtnak tűnt, Truls azonban elég jól ismerte Mikaelt ahhoz, hogy tudja, jólfésült hajához kapkodó keze, enyhe hadarása és a homlokára kiülő ránc másra utal. Bellman letette a kagylót. – Zűrös reggel? – érdeklődött Truls egy csésze gőzölgő kávét nyújtva Bellmannak. Az osztályvezető meglepődve bámult a csészére, de elfogadta. – A bűnügyi igazgató – intett Bellman a telefon felé. – A lapok a nyakán vannak amiatt a Madserud alléi öreg hölgy miatt. A házat félig szétlőtték, és az igazgató tőlem követel magyarázatot a történtekre. – És mit mondtál neki?
– Hogy a központ kiküldött egy járőrkocsit, miután a temető őrétől az a bejelentés érkezett, hogy Gusto Hanssen sírját kiásták. És hogy a sírgyalázónak sikerült elmenekülnie, még mielőtt a járőr kiért. Azután elkezdődött a lövöldözés a Madserud allén. Valaki lőni kezdett egy személyre, aki előzőleg benyomult az idős asszony házába. A nő sokkot kapott, és csak azt hajtogatja, hogy a behatoló egy két és fél méteres, udvarias fiatalember volt, akinek az arcán egy forradás futott végig. – Szerinted a lövöldözés kapcsolatba hozható a sírgyalázással? Bellman bólintott. – A nappali padlóján agyagmaradványokat találtunk, amelyek egészen biztosan a sírból származnak. A bűnügyi igazgató meg persze azt akarja tudni, hogy az ügy összefüggésbe hozható-e a kábítószerrel, és hogy esetleg nem újabb bandaháborúról van-e szó. Kételkedik benne, hogy kézben tartom a dolgokat. – Bellman az ablakhoz lépett és ujjával végigsimított keskeny orrnyergén. – Ezért hívattál be? – kérdezte Truls és óvatosan a kávéjába kortyolt. – Nem – válaszolta Bellman háttal állva Trulsnek. – Arról az estéről lenne szó, amelyen azt a névtelen bejelentést kaptuk, hogy a komplett Los Lobos-banda a McDonald’s-ban lesz majd. Te nem voltál ott a letartóztatáskor, ugye? – Nem – felelte Berntsen és köhögni kezdett. – Nem tudtam elmenni. Beteg voltam aznap este. – Ugyanaz volt a bajod, mint ami most is épp elhatalmasodik rajtad? – kérdezte Bellman továbbra is az ablak felé fordulva. – Mi? – Néhány rendőr rendkívül különösnek találja, hogy a motorosklub ajtaja nem volt bezárva, amikor kiérkeztek a helyszínre. És azon töprengenek, hogy annak a Tutunak, aki Odin szerint ott őrködött, hogyan sikerült elmenekülnie. Hiszen senki sem tudott róla, hogy ki fogunk szállni. Vagy…? – Tudomásom szerint csak mi tudtunk róla – válaszolta Truls. Bellman a talpán hintázva bámult ki az ablakon. Összekulcsolta a kezét a háta mögött és csak billegett, föl és le. Truls megtörölte a felső ajkát. Bízott benne, hogy nem látszik az izzadság. – Van valami más is? Föl és le. Mint egy kisfiú, aki egy nála magasabb korlát fölött próbál átlesni. – Ez minden, Truls. És... köszönöm a kávét. Amikor Truls visszaért a saját irodájába, az ablakhoz lépett és a fán lógó, vörös plakátra esett a pillantása, amelyet minden bizonnyal Bellman is látott. Tizenkét óra volt. A Schrøder étterem előtt néhány szomjas lélek arra várt, hogy Nina végre beengedje őket. – A mindenit! – mondta, amikor megpillantotta Harryt.
– Nyugalom, nem sört kérek, csak reggelit – mondta Harry. – És egy szívességet. – A nyakadra értettem – felelte Nina és kitárta előtte az ajtót. – Egészen kék. És mi ez az... – Ragasztószalag – mondta Harry. Nina bólintott és elindult, hogy felvegye a rendeléseket. A Schrøder filozófiája az volt, hogy mindenki csak a maga dolgával foglalkozzon. Harry lezökkent a régi törzshelyére a sarokban álló asztalhoz és felhívta Beatét. Az üzenetrögzítő jelentkezett. Megvárta a jelzést. – Itt Harry. Néhány órával ezelőtt megismerkedtem egy idős asszonnyal, akiben, úgy vélem, maradandó emléket sikerült hagynom, úgyhogy feltehetőleg jobb, ha egy ideig távol tartom magam a rendőrőrsöktől és hasonló létesítményektől. Ezért a Schrøderben hagyok két tasakot, amelyek vért tartalmaznak. Személyesen jöjjön el értük, Ninánál lesznek. Kérnék egy másik szívességet is. Bellman elkezdett összegyűjtetni egy sor blinderni címet. Megtenné, hogy amilyen diszkréten csak lehet, másolatot készít az egyes keresőcsapatok listáiról, mielőtt az adatok átkerülnek a SZBEO-ra? Harry letette, majd felhívta Rakelt. Itt is az üzenetrögzítő válaszolt – Szia, itt Harry. Szükségem lenne néhány tiszta ruhára, és ha minden igaz, még maradt nálad néhány holmim... öhm, régről. Egy kicsit emelek a színvonalon és bejelentkezem a Plazába, szóval, ha megtennéd, hogy egy taxival leküldöd nekem a ruhákat, amikor hazaérsz, az nagyon... – Észrevette, hogy ösztönösen olyan szót keres, amellyel megnevettethetné a nőt. Mint a kúl, a zsír vagy a király. Végül mégis beérte ennyivel: – ...jó lenne. Miközben Harry bepötyögte Hans Christian számát, Nina megérkezett a kávéval meg a tükörtojással és figyelmeztető pillantást vetett rá. A Schrøderben többé-kevésbé kimondatlan szabályok uralkodtak a laptopok, a társasjátékok és a mobiltelefonok használatára vonatkozóan. A hely ivásra, azon belül is elsősorban sörözésre, evésre és beszélgetésre rendeltetett, esetleg tartalmas hallgatásra, vagy végső esetben újságolvasásra. Ha valaki itt könyvet vett a kezébe, gyaníthatóan már a szürke zónában mozgott. Harry jelezte, hogy a hívás legfeljebb néhány másodpercig tart, amire Nina kegyesen rábólintott. Hans Christian hangja egyszerre volt rémült és megkönnyebbült: – Harry? Atyaég, ember, hogy sikerült? – Nos, egy tízes skálán... – Igen? – Hallott a Madserud allén történt lövöldözésről? – Ó, az ég szerelmére! Maga volt? – Van fegyvere, Hans Christian? Harry hallotta, ahogy a másik nagyot nyel.
– Kell ez nekem, Harry? – Nem magának. Nekem. – Harry... – Csak önvédelemre. A biztonság kedvéért. Szünet. – Csak egy régi vadászpuskám van, amelyet még az apámtól örököltem. Szarvasvadászatra használta. – Jól hangzik. El tudná hozni nekem háromnegyed órán belül a Schrøderbe? Csavarja bele valamibe. – Megpróbálhatom. M-mire készül? – Nos – mondta Harry elcsípve Nina fenyegető pillantását. – Reggelizni fogok. Truls Berntsen már közeledett a Gamlebyen temetőhöz, amikor észrevette, hogy a kapu előtt, amelyet használni szokott, egy fekete limuzin parkol. Mielőtt az autó mellé ért volna, az utasülés ajtaja kinyílt, és egy fekete öltönyös férfi szállt ki a kocsiból. Jóval két méter fölött járhatott, erős állkapcsa és szögegyenes frufruja volt. Meghatározhatatlan ázsiai vonásairól Trulsnek a lappok, a finnek és az oroszok jutottak az eszébe. A férfi zakója alighanem méretre készült, vállban mégis kifejezetten szűknek tűnt. A férfi oldalra lépett és egy kézmozdulattal jelezte Trulsnek, hogy foglalja el a sofőr melletti ülést. Truls meglassította a lépteit. Ha a férfi Dubaj embere, akkor ez az esemény annak a szabálynak a váratlan megtörése, hogy nem kerülhetnek közvetlen kapcsolatba. Körülnézett. Nem látott senkit. Habozott. És mi van, ha úgy döntöttek, hogy megszabadulnak a takarítótól? A nagydarab férfit méregette. Az arckifejezése kifürkészhetetlen volt, Truls hirtelenjében azt sem tudta eldönteni, hogy jó vagy rossz jelnek tekintse, hogy a férfi még azzal sem törődött, hogy feltegyen egy napszemüveget. Természetesen akár sarkon is fordulhatna, hogy lelépjen. De akkor mi van? Q5, mormolta Truls halkan maga elé, és beszállt az autóba. Az ajtó azonnal becsukódott mögötte. Az autóban homály volt biztosan a sötétített ablakok miatt. A klímaberendezés be volt kapcsolva, s ezért jó néhány fokkal hűvösebb volt, mint odakint. A volán mögött egy rozsomákarcú férfi ült. Ő is fekete öltönyt viselt szögegyenes frufruval. Biztosan orosz. – Örülök, hogy el tudott jönni – szólalt meg egy hang Truls háta mögött. Nem kellett megfordulnia. Az akcentus. Ő volt az. Dubaj. A férfi, akit senki nem ismer. Akit senki más nem ismer. De mi haszna van Trulsnek abból, hogy ismer egy nevet és egy arcot? Az ember
különben sem harap bele abba a kézbe, amelyik eteti. – Azt szeretném, ha előkerítene nekünk valakit. – Előkeríteni? – Találja meg, és adja át nekünk. A többi nem a maga dolga. – Már mondtam, hogy nem tudok semmit Oleg Faukéről. – Nem Oleg Faukéről beszélek, Berntsen. Harry Hole-ról. Truls Berntsen nem hitt a fülének. – Harry Hole? – Nem tudja, ki ő? – Már hogy a fenébe ne tudnám. A gyilkosságiaknál dolgozott. Teljesen őrült a pasas. Alkoholista. De megoldott jó néhány ügyet. A városban van? – A Leonban lakik. A 301-es szobában. Hozza el ma este pontban éjfélkor. – És mégis hogy kellene elhoznom? – Vegye őrizetbe. Üsse le. Mondja azt, hogy meg akarja mutatni neki a hajóját. Bánom is én, hogy csinálja, csak hozza le a Kongen jachtkikötőbe. Onnantól mi átvesszük. Ötvenezer. Onnantól átvesszük. Arról beszél, hogy megölik Hole-t. Egy gyilkosságról. Egy rendőr meggyilkolásáról. Truls már nyitotta a száját, hogy elutasítsa az ajánlatot, de a hang a hátsó ülésről megelőzte: – Euró. Truls Berntsen nemleges válasza megrekedt valahol az agya és a hangszalagja között, helyette megismételte a szavakat, amelyeket hallani vélt, ám képtelen volt elhinni: – Ötvenezer euró? – Nos? Truls az órájára nézett. Valamivel több, mint tizenegy órája maradt. Megköszörülte a torkát. – Miből gondolják, hogy éjfél körül a szobájában lesz? – Mert tudja, hogy jövünk. – Mi? – kérdezett vissza Truls. – Mármint úgy érti, hogy nem tudja, hogy jövünk, nem? A hang nevetni kezdett mögötte. Úgy hangzott, mint egy halászbárka motorjának pöfögése. Dunk, dunk...
6
/ 10 Kisertet - Jo Nesbo.epub
Harmincegyedik fejezet Négy óra volt. Harry a Radisson Plaza tizenkilencedik emeletén, a zuhany alatt állt. Bízott benne, hogy a ragasztószalag bírja a meleg vizet, amelynek sugara enyhítette kissé a fájdalmat. Az 1937-es szobát kapta, és ez a véletlen egybeesés egy pillanatra végigsuhant az agyán, miközben átvette a kulcsot. A király születésének éve, Koestler, szinkronicitás és a többi. Harry nem hitt benne. Ő az emberi agynak abban a képességében hitt, hogy mintákat tud találni. Még ha nem is létezik valódi minta. Nyomozóként ezért is kételkedett mindenben. Kételkedett és kutatott. Kutatott és kételkedett. Mintákat látott, de a bűnösség kérdését nyitva hagyta. Vagy fordítva. Hallotta, hogy megszólal a telefon. Diszkréten, kellemesen, de azért hallhatóan. Egy drága szálloda hangján. Elzárta a vizet és az ágyhoz ment. Felemelte a kagylót. – Egy hölgy van itt – mondta a recepciós. – Rakel Fauske. Elnézést, azt mondja, Fauke. Hozott önnek valamit, és szívesen felvinné a szobájába. – Adjon neki egy liftkulcsot és küldje fel – kérte Harry. Megszemlélte szekrénybe akasztott öltönyét, amely úgy festett, mintha legalább két világháborút túlélt volna. Kinyitotta az ajtót és néhány négyzetméternyi fürdőlepedőt tekert a csípője köré. Azután leült az ágyra és hallgatózott. A felérkező lift jelzése után felhangoztak Rakel léptei, Még mindig felismerte őket. Rövid, erőteljes, magas frekvenciájú lépések, mintha mindig szűk szoknyát viselne. Egy pillanatra behunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, a nő már előtte állt. – Helló, meztelen fiú – mosolygott. A szatyrokat a földre pottyantotta és Harry mellé huppant az ágyra. – Ez meg mi? – simított végig ujjával a ragasztószalagon. – Rögtönzött ragtapasz – felelte Harry. – Nem kellett volna személyesen jönnöd. – Tudom – mondta Rakel. – De nem találtam egyetlen ruhádat sem. Még az amszterdami költözéskor eltűntek. Kukába kerültek, gondolta Harry. Jogos. – De azután beszéltem Hans Christiannal, akinek van egy szekrénnyi használaton kívüli ruhája. Nem egészen a te stílusod, de méretben biztosan jó lesz. Kinyitotta a zacskókat, és Harry elborzadva nézte, ahogy sorra előhúz egy Lacoste inget, négy frissen vasalt alsónadrágot, egy élére vasalt, Armani farmervászon nadrágot, egy V-nyakú
pulóvert, egy Timberland kabátot, két pólójátékossal hímzett inget, továbbá egy puha, barna bőrcipőt. Rakel elkezdte beakasztani a holmikat a szekrénybe, de Harry felállt és átvette a feladatot. A nő mosolyogva figyelte oldalról, miközben a füle mögé simított egy hajtincset. – Eszedben sincs új holmit vásárolni, amíg az öltöny szó szerint le nem szakad rólad, igaz? – Nos – mondta Harry és odébb tolta a vállfákat. A ruhák idegenek voltak, de az illatuk ismerősnek tűnt. – Ha őszinte akarok lenni, már felmerült bennem egy új ing és esetleg néhány alsónadrág beszerzése. – Tiszta alsónadrágod sincs? Harry Rakelre pillantott. – Definiáld, mit értesz tiszta alatt. – Harry! – A nő nevetve a vállára csapott. Harry mosolygott. Rakel keze továbbra is a vállán pihent. – Meleg vagy – mondta Rakel. – Nincs lázad? Biztos vagy benne hogy nem fertőződött el a seb az úgynevezett ragtapaszod alatt? Harry mosolyogva rázta a fejét. A lüktető, tompa fájdalom egyértelműen jelezte, hogy a seb gyulladt. Ám a gyilkossági csoportnál töltött évek tapasztalatai alapján azzal is tisztában volt, hogy a rendőrség már minden bizonnyal kihallgatta a Nirvana kocsma csaposát és vendégeit, vagyis tudnak arról, hogy a késes férfi gyilkosa maga is mély sebekkel a nyakán hagyta el a helyiséget. Tehát riadóztatták a város összes orvosi ügyeletét és megfigyelés alatt tartják a kórházak sürgősségi osztályait is. És azt is pontosan tudta, hogy pillanatnyilag nincs idő arra, hogy vizsgálati fogságban ücsörögjön. Rakel végigsimított a vállán, fel a nyakáig, majd vissza. A mellkasán. Harry arra gondolt, hogy most biztosan érzi a szívverését, és hogy Rakel olyan, mint a Pioneer plazmatévé, amelynek azért állították le a gyártását, mert túlságosan jó volt. Mert csak ennek a készüléknek a képe tudta valóban feketeként visszaadni a fekete színt. Amikor Harry elfoglalta a szobát, kinyitotta az egyik billenőablakot. Rendesen kitárható ablak nem is volt, mivel a szálloda nem kívánt lehetőséget adni az öngyilkosjelölteknek. A tizenkilencedik emeletig felkúszó délutáni forgalom egyenletes zajába, amelyet csak egyegy dudaszó tört meg, egy eltévedt, megkésett nyári sláger dallama keveredett, valószínűleg az egyik szomszédos szobából jött. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Harry anélkül, hogy leplezni próbálta volna rekedtségét. Egymással szemben álltak, Rakel keze ott volt a vállán, a pillantása pedig úgy mélyült Harryéba, mint egy nagy összpontosítással táncolt tangó közben. Rakel bólintott. Olyan végtelenül és intenzíven fekete, hogy teljesen magába szippantja az embert. Harry nem is látta, ahogy Rakel a lábával behajtotta az ajtót. Csak a puha kattanást hallotta, egy drága szálloda diszkrét hangját. És miközben szeretkeztek, csak a feketeségre gondolt és az illatra. Rakel hajának, szemöldökének és szemének feketeségére. És a parfüm illatára, amelynek sosem kérdezte meg a nevét, de mindig is őt jelentette.
Megbújt a ruháiban, a ruhásszekrényében és Harry saját ruháiba is beférkőzött, amikor azok Rakel szekrényében lógtak. És ezeken is érződött, amelyeket most akasztottak fel az imént. Ezek a ruhadarabok is Rakel ruhásszekrényéből származtak. Onnan hozta őket, és nem Hans Christian lakásából, még az is lehet, hogy nem is a férfiéi voltak, egyszerűen csak kivette a szekrényéből, és magával hozta őket. De Harry nem mondott semmit. Mert pontosan tudta, hogy Rakelt csak kölcsönbe kapta. Csak erre a kis időre, ennyivel kell beérnie. Úgyhogy tartotta a száját. Úgy szeretkezett vele, ahogy mindig is, lassan és intenzíven. Nem engedte, hogy a nő vágya és türelmetlensége rajta is eluralkodjon, olyan lassan és mélyen csinálta, hogy Rakel felváltva hol átkozta, hol levegő után kapkodott. Nem azért volt, mert úgy hitte, Rakel ezt akarja, hanem mert ő maga akarta így. Mert csak kölcsönbe kapta, csak erre a néhány órára. És amikor Rakel elélvezett és dermedten, különös, megbántott tekintettel rámeredt, Harryt elöntötte az összes együtt töltött éjszakájuk emléke, és a legszívesebben sírva fakadt volna. Azután megosztoztak egy cigarettán. – Miért nem akartad elmondani, hogy együtt vagytok? – kérdezte Harry. Mélyen leszívta a füstöt és Rakelnek nyújtotta a cigarettát. – Mert nem vagyunk együtt. Ez csak... átmeneti szükségmegoldás. – Rakel a fejét ingatta. – Nem tudom. Már semmit sem tudok. Távol kellene tartanom magamat mindentől és mindenkitől. – Jó ember. – Épp ez az. Nekem egy jó emberre van szükségem, de akkor miért nem akarok egy jó embert? Miért vagyunk olyan átkozottul irracionálisak, amikor pontosan tudjuk, mi a jó nekünk? – Az emberiség egy elfajzott, beteg faj – mondta Harry. – Gyógyulás nincs, csak enyhülés. Rakel hozzásimult. – Ezt szeretem benned. A rendíthetetlen optimizmusodat. – Magaménak érzem a feladatot, hogy napfényt szórjak mindenfelé, édes. – Harry? – Hm… – Van visszaút? Úgy értem, kettőnknek? Harry behunyta a szemét. A szívveréseket hallgatta. A sajátját és Rakelét. – Visszafelé nincs. – Rakel felé fordult. – De ha úgy érzed, hogy vár még rád egy kevés az életből... – Komolyan gondolod? – Miért, szerinted ez csak üres duma?
– Te idétlen. – Rakel arcon csókolta Harryt, visszaadta neki a cigarettát és felkelt. Öltözködni kezdett. – Nálam is lakhatsz, ugye, tudod? – mondta. Harry megrázta a fejét. – Nem, pillanatnyilag jobb ez így. – Ne felejtsd el, hogy szeretlek – mondta Rakel. – Ezt soha ne felejtsd el. Történjen bármi. Megígéred? Harry bólintott. Lehunyta a szemét. Az ajtó épp olyan puhán záródott be, mint az előző alkalommal. Azután kinyitotta a szemét. Az órára pillantott. Pillanatnyilag jobb ez így. Mit kellett volna tennie? Menjen fel vele a Holmenkollenre, hogy odavezesse Dubajt, és újra egy leszámolás közepébe rángassa a nőt, mint annak idején a Hóemberrel? Mert egyvalami egészen biztos volt: azóta követték, hogy belépett az országba. Teljesen felesleges volt azokkal a dílerekkel meghívót küldeni Dubajnak. Még azelőtt megtalálják, hogy ő a nyomukra akadna. És akkor Oleget is megtalálják. Harry egyetlen előnye az volt, hogy ő határozhatta meg a helyet. A tetthelyet. Ő pedig döntött. Nem itt lesz a Plazában, ez csupán rövid időkérés volt, néhány óra alvás, hogy egy kicsit összeszedje magát. A Leon mellett döntött. Harry azon tűnődött, hogy felvegye-e a kapcsolatot Hagennel. Vagy Bellmannal. Hogy esetleg felvázolja-e nekik a helyzetet. Ez esetben viszont kénytelenek lennének letartóztatni őt. Csak idő kérdése, és a rendőrség összekapcsolja a Kvadraturenbeli csapos, a Vestre temető őre és a Madserud allén lakó idős asszony által adott személyleírásokat. Egy vászonöltönyt viselő, százkilencvenhárom centiméter magas férfi, forradással az arca egyik oldalán, leragasztott nyakkal és állal. Hamarosan körözést adnak ki ellene. Nem késlekedhet. Nyögve kikászálódott az ágyból és kinyitotta a ruhásszekrényt. Magára húzott egy frissen vasalt alsónadrágot és kiválasztotta az egyik pólójátékossal díszített inget. Gyors pillantást vetett az Armani nadrágra, majd halk káromkodások közepette megrázta a fejét és inkább visszavette a vászonöltönyt. Azután leemelte a kalaptartóról a tenisztáskát. Hans Christian azt mondta, hogy ez volt az egyetlen, amelybe belefért a puska. Harry a vállára dobta a táskát és kilépett a szálloda folyosójára. Az ajtó puha kattanással zárult be mögötte.
Harminckettedik fejezet Nem tudom, meg lehet-e pontosan határozni, hogy mikor billent meg az egész. Hogy mikor vette át a violin a hatalmat, és kezdett egyre inkább ő uralni bennünket, s nem fordítva. Minden befuccsolt: az üzlet, amelyet Ibsennel próbáltam nyélbe ütni és az alnabrui akció. Ráadásul Oleg is folyton azzal az orosz búvalbaszottsággal az arcán járkált és azon siránkozott, hogy milyen értelmetlen az élet Irene nélkül. Három hét múlva már több anyagot nyomtunk, mint amennyit megengedhettünk volna magunknak, ráadásul munka közben is be voltunk lőve. Pedig pontosan tudtuk, hogy kezd nagyon félrecsúszni a dolog. De ennek
valahogy már nem volt olyan nagy jelentősége, mint a következő lövésnek. Lehet, hogy elcseszett közhelynek hangzik, sőt, talán az is, de pontosan így volt. Ilyen átkozottul egyszerű volt. És teljesen őrült. Azt hiszem, teljes biztonsággal kijelenthetem magamról, hogy soha egyetlen embert sem szerettem. Mármint úgy igazán. A violinba viszont reménytelenül szerelmes voltam. Mert amíg Oleg szívgyógyszerként, a fájdalma enyhítésére alkalmazta a violint, én arra használtam, amire kellett. Hogy boldog legyek. Kicseszett boldog. Jobb volt, mint az étel, a szex, az alvás, igen, a lélegzésnél is jobb. Ezért nem ért váratlanul, amikor Andrej az egyik esti elszámolás után félrevont és azt mondta, hogy az öreg aggódik. – It’s OK – válaszoltam. Az értésemre adta, hogy ha nem szedem össze magamat és mostantól kezdve nem leszek józan munka közben, az öreg kényszergyógykezelésre fog küldeni. Nevettem. Azt feleltem, hogy nem is tudtam, hogy ez a munka olyan extrákkal jár, mint a szociális gondozás és a betegbiztosítás. Megkérdeztem, hogy akkor Oleggel fogorvosi ellátásra és nyugdíjra is jogosultak vagyunk-e. – Not Oleg. A tekintetéből nagyjából sejtettem, hogy ez mit jelent. De őszintén szólva, egyelőre nem szándékoztam kijózanodni. És Oleg sem. Úgyhogy tettünk az egészre, és a következő este megint teljesen elszálltunk. Eladtuk az anyag felét, a maradékot zsebre vágtuk, kölcsönöztünk egy autót és elhajtottunk Kristiansandba. Az úton Sinatrát hallgattunk teljes hangerővel, I Got Plenty Of Nothing. És így is volt. Nem volt semmink, de a miénk volt minden. Még csak jogosítványunk sem volt. Végül Oleg is énekelni kezdett, de állítása szerint csak azért, hogy elnyomjon engem és Sinatrát. Nevettünk, langyos sört ittunk, és az egész pont olyan volt, amint annak idején. Bejelentkeztünk az Ernst Hotelbe, ami nem is volt olyan gáz, mint ahogy hangzik, bár amikor a recepción megkérdeztük, hogy merre találunk a városban drogdílereket, csak ostoba arccal bámultak ránk. Oleg mesélt nekem egy itteni fesztiválról, ami valami önjelölt guru miatt teljesen befuccsolt, mert a tag annyira cool együtteseket szerződtetett, amilyeneket egyáltalán nem engedhetett volna meg magának. Ennek ellenére a város jámbor keresztényei azt állították, hogy a tizennyolc és huszonöt év közötti lakosság fele drogfüggővé vált a fesztivál miatt. Mi viszont egyetlen drogossal sem találkoztunk, ellenben összefutottunk egy – egyetlenegy – részeggel, valamint tizennégy keresztény fiatallal, akik mind azt firtatták, hogy szeretnénk-e találkozni Jézussal. – Ha violint akar, miért is ne? – válaszoltam. De Jézus valószínűleg nem akart violint, úgyhogy visszamentünk a szállodába és lőttünk még egy-egy jó éjt-adagot. Fogalmam sincs miért, de itt maradtunk ebben a porfészekben. Nem csináltunk semmit, csak lőttük magunkat és Sinatrát énekeltünk. Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy Oleg egy kicseszett kutyával a karjában áll fölöttem. Azt mondta, hogy egy hangos fékezésre riadt fel, és amikor kinézett az ablakon, az állat az utcán hevert. Megnéztem a kutyát, de nem festett valami jól. Arra jutottunk, hogy alighanem eltört a gerince. Rühes volt és számtalan régi sebhely borította. Szerencsétlen láthatólag sok verést kapott élete során, csak az ég tudja, hogy a gazdájától vagy a többi kutyától. De nagyon helyes jószág volt. Úgy bámult rám nyugodt, barna szemével, mintha azt hitte volna, hogy mindent helyre
tudok hozni. így aztán megpróbáltam. Megetettük, megitattuk, a fejét simogatva beszéltünk hozzá. Oleg azt mondta, hogy állatorvoshoz kellene vinnünk, de én tudtam, hogy mit tennének ott vele, úgyhogy kiakasztottuk az ajtóra a „ne zavarj” táblát és befektettük az ágyba. Felváltva aludtunk, hogy figyelni tudjuk a légzését. Csak feküdt ott, a teste egyre melegebb lett, a pulzusa pedig egyre gyengébb. A harmadik napon elneveztem Rufusnak. Végül is, miért ne? Attól, hogy meg kell halnia, még lehet neve. – Szenved – mondta Oleg. – Az állatorvos egy injekcióval elaltatja. Egyáltalán nem fog fájni neki. – Senki ne injekciózzon valami olcsó állatdrogot Rufusba – mondtam és megpöcköltem a fecskendőt. – Megőrültél? – bámult rám Oleg. – Az kétezer koronányi violin! – Az lehet. Rufus mindenesetre legalább nem valami kicseszett turistaosztályon hagyta el ezt az árnyékvilágot. Úgy rémlik, a hazaút elég felhős volt. Legalábbis Sinatra nem énekelt. Miután visszatértünk Oslóba, Oleg teljesen beparázott attól, hogy mi lesz. Én viszont feltűnően nyugodt maradtam. Mintha tudtam volna, hogy az öreg egy ujjal sem fog hozzánk nyúlni. Két ártalmatlan narkós voltunk, útban lefelé. Leégett, munkanélküli drogosok, ráadásul egy szem violin nélkül. Oleg kiderítette, hogy a „junkie” kifejezés több mint százéves, és abból az időből származik, amikor az első heroinisták hajóroncsokat loptak Philadelphia kikötőjéből, hogy finanszírozni tudják maguknak az anyagot. Pontosan ezt csináltuk mi is. Éjszakánként bemásztunk a Bjørvikån lévő építkezésre, és elloptunk mindent, amit csak értünk. A réz és a szerszámok olyan kelendőek voltak, akár az arany. A rezet egy ócskásnak adtuk el a Kalbakkenen, a szerszámokat pedig néhány litván mesterembernek. De minél többen kaptak rá az ötletünkre, annál magasabbak lettek a kerítések, és úgy szaporodott az éjjeliőrök száma. Végül a zsaruk is szaglászni kezdtek, a vásárlók pedig felszívódtak. Aztán megint egyik napról a másikra tengődtünk, miközben a drog utáni sóvárgás úgy korbácsolt bennünket, mint valami dühöngő rabszolgahajcsár. Tudtam, hogy valami átkozottul nagy ötlettel kell előállnom, egy végleges megoldással. így is tettem. Olegnek természetesen egy szót sem szóltam róla. Egy teljes napon keresztül készültem a beszédre. Azután felhívtam. Irene éppen akkor ért haza az edzésről. Szinte boldognak tűnt, amikor meghallotta a hangomat. Egy órán keresztül beszéltem megszakítás nélkül. Mire befejeztem, teljesen meggyőztem. A következő este kimenten a központi pályaudvarra és a peronon vártam a trondheimi vonat érkezését. Potyogtak a könnyei, amikor átölelt.
Olyan fiatal. Olyan gondoskodó. Olyan értékes. Ahogy már mondtam, soha nem szerettem senkit. De nem hiányzott sok hozzá, hogy magam is sírva fakadjak.
Harmincharmadik fejezet Harry a 301-es szoba résnyire nyitott ablakán keresztül hallotta, amint odakint a sötétben egy toronyóra tizenegyet üt. Lüktető nyaka és álla legalább annyiban hasznos volt, hogy ébren tartották. Felállt az ágyról, leült az ablak mellett álló székre és a puskával az ölében az ajtó felé fordulva a falhoz dőlt. Amikor megérkezett, a recepción kért egy erős villanykörtét és egy kalapácsot. Azt mondta, hogy majd saját kezűleg kicseréli az égőt és visszakalapál néhány kiálló szöget a küszöbbe. Miután felment, a folyosón kicserélte a szobája előtti gyenge villanykörtét, majd a kalapács segítségével felfeszítette és eltávolította a küszöböt. Arról a helyről, ahol most ül, azonnal észreveszi az árnyékukat, ha megérkeznek. Meggyújtott egy újabb cigarettát. Ellenőrizte a fegyvert. Elszívta a doboz maradékát. Odakint a templom órája elütötte a tizenkettőt. Megszólalt a telefon. Beate volt az, aki arról számolt be, hogy időközben sikerült négyet felhajtania az öt listából, amelyeket a járőrök állítottak össze a blinderni kutatás során. – Az ötödik csapat már leadta a listáját a SZBEO-n – mondta. – Köszönöm – felelte Harry. – Megkapta a tasakokat Ninától a Schrøderben? – Igen. Szóltam az igazságügyi szakértőnek, hogy elsőbbséget élvez a dolog. Most elemzik a vért. Szünet. – És? – kérdezte Harry. – Mi és? – Ismerem ezt a hangot, Beate. Van még valami. – A DNS-vizsgálat nem készül el néhány óra alatt, Harry, annak... – Tudom, hogy napokig is eltarthat, amíg a végleges eredmény meglesz – mondta Harry. – Igen. Ami van, az egyelőre nem biztos. – Mennyire nem az? – Harry lépéseket hallott a folyosón. – Nos, legalább öt százalék az esélye annak, hogy nem ez a helyes eredmény. – Ha jól sejtem, van egy ideiglenes DNS-profilja és egy találata az adatbázisban?
– Az ideiglenes eredményeket csak arra használjuk, hogy bizonyos embereket kizárjunk. – És ki a találat? – Inkább nem mondanék semmit, mielőtt... – Gyerünk már! – Nem. De annyit elárulhatok, hogy nem Gusto saját vére. – És? – És nem is Olegtől származik. Rendben? – Nagyon is – válaszolta Harry és kifújta a levegőt. – De... Az ajtó alatt egy árnyék tűnt fel. – Harry? Harry letette. A puskát az ajtó felé irányította. Várt. Három gyors koppanás. Várt. Hallgatózott. Az árnyék nem mozdult. Harry a fal mentén az ajtóhoz lopakodott, hogy kikerüljön az esetleges lővonalból. A szemét az ajtón lévő kémlelőnyíláshoz illesztette. Egy férfi hátát pillantotta meg. A kabátja a testére simult és olyan rövid volt, hogy kilátszott a nadrágja dereka. A hátsó zsebéből valami fekete textil lógott ki, talán egy sapka lehetett. Övet viszont nem viselt. A karja leeresztve az oldala mellett. Ha a férfinak volt fegyvere, akkor azt vagy egy vállra erősíthető pisztolytáskában hordta, vagy valahol a nadrágja belső szárán. Egyik sem volt túlságosan gyakori. A férfi az ajtó felé fordult, és kétszer megkopogtatta, ezúttal erősebben. Harry visszafojtott lélegzettel tanulmányozta a látogató arcát. De bármennyire torzított is a kémlelő, az a bulldogharapás összetéveszthetetlen volt. A férfi megvakarta az állát egy kártyával, amely a nyakában lógott. A rendőrök általában akkor hordták a nyakukba akasztva az igazolványukat, amikor letartóztatásra készültek. A fenébe! A rendőrség gyorsabb volt, mint Dubaj. Harry habozott. Ha a pasasnak letartóztatási parancsa van, akkor házkutatási engedélye is lesz, amelyet már minden bizonnyal bemutatott a recepciósnak is, akitől megkapta a főkulcsot. Harry agya gyors számításokat végzett. Visszalopakodott a szobába és a ruhás-szekrény mögé dugta a puskát. Azután visszatért az ajtóhoz, kinyitotta és így szólt: – Ki maga és mit akar? – miközben gyors pillantást vetett a folyosó mindkét vége felé. A férfi rámeredt.
– Egek, maga meg hogy néz ki, Hole? Bejöhetek? – emelte fel az igazolványt. Harry az igazolványt tanulmányozta. – Truls Berntsen. Bellmannak dolgozott, nem igaz? – Még mindig neki dolgozom. Üdvözletét küldi. Harry oldalra lépett és beengedte Berntsent. – Kellemes – jegyezte meg Berntsen körbepillantva. – Üljön le! – intett Harry az ágy felé. Ő maga az ablak melletti székre zökkent. – Rágógumit? – kérdezte Berntsen Harry felé nyújtva a csomagot. – Kiszedi a fogtömésemet. Mit akar? – Barátságos, mint mindig. – Berntsen bemutatta szokásos röfögő nevetését, majd az összehajtogatott rágógumicsíkot a szájába dobta és leült. Harry agya sorban elemezte a hanglejtést, a testbeszédet, a szemmozgást és a szagot. A férfi nyugodtnak látszott, de volt benne valami fenyegető is. Nyitott tenyér, semmi kapkodó mozdulat, a szeme azonban folyamatosan járt, gyűjtötte az információkat, mintha készülne valamire. Harry már megbánta, hogy eldugta a puskát. Nem valószínű, hogy a hiányzó fegyvertartási engedély lesz a legnagyobb probléma. – Az a helyzet, hogy a tegnap este történt Vestre temetőbeli sírgyalázás után vért találtunk Gusto Hanssen ingén. A DNS-vizsgálat szerint a maga vére volt. Harry nézte, ahogy Berntsen gondosan összehajtogatja a rágógumi ezüstpapírját. Most már kezdett emlékezni rá. Beavisnek hívták és Bellman kifutófiúja volt. Ostoba, de minden hájjal megkent. És veszélyes. Forrest Gump gone bad.[17] – Fogalmam sincs, miről beszél – mondta Harry. – Persze, hogy nincs – sóhajtotta Berntsen. – Talán valami hiba van az adatbázisban, nem igaz? – Akkor öltözzön, elviszem a rendőr-főkapitányságra, hogy vért vegyenek magától egy új teszthez. – Egy lányt keresek – mondta Harry. – Irene Hanssent. – A Vestre temetőben fekszik? – Azt nem tudom, mindenesetre a nyáron tűnt el. Gusto Hanssen mostohatestvére. – Ez új a számomra. Ettől függetlenül velem kell jönnie...
– Erről a lányról van szó, itt középen – folytatta Harry. Előhúzta a Hanssen család fotóját a zakója zsebéből és odanyújtotta Berntsen-nek. – Még egy kis időre van szükségem. Tényleg nem sokra, és utána megértik majd, hogy miért volt szükség minderre. Megígérem, hogy negyvennyolc órán belül feladom magam. – Negyvennyolc óra? – kérdezte Berntsen a képet tanulmányozva. – Az egy jó film. Nolte meg az a néger. McMurphy? – Murphy. – Az. Már nem olyan vicces a fickó. Nem különös? Az embernek van valamije, aztán egyik napról a másikra csak úgy eltűnik. Milyen érzés, Hole? Harry Truls Berntsent méregette. Már nem volt olyan biztos benne, hogy a Forrest Gump-analógia valóban stimmel. Berntsen a fény felé fordította a képet és hunyorogva koncentrált. – Felismeri a lányt? – Nem – válaszolta Berntsen, visszaadta Harrynak a képet és fészkelődni kezdett. Valószínűleg kényelmetlenül ült a farzsebébe gyűrt textil miatt, mert gyors mozdulattal átrakta a kabátzsebébe. – Menjünk be a főkapitányságra, azután megnézzük, mit tehetünk a negyvennyolc órája érdekében. A hanglejtése könnyed volt. Túlságosan is könnyed. Harrynak pedig szöget ütött a fejébe valami. Beate megkérte az igazságügyi szakértőt, hogy vegyék előre az általa kért DNSvizsgálatot, és ennek ellenére még mindig nem készült el a végleges eredmény. Akkor hogy lehetséges, hogy Berntsen már megkapta a Gusto ingén talált vér elemzésének az eredményét? És volt még valami. Berntsen mozdulata nem volt elég gyors, amikor azt a textildarabot a kabátzsebébe rejtette. Nem sapka volt, hanem egy balaclava. Az a fajta símaszk, amelyet Oleg szerint Gusto gyilkosa viselt. És már jött is a harmadik gondolat. A takarító. Mégsem a rendőrség bukkant elsőként a nyomára, hanem Dubaj talpnyalója? Harry a ruhásszekrény mögött lapuló puskára gondolt. De már elkésett, a folyosón újabb lépések közeledtek. Két személy. Egyikük olyan nagydarab, hogy a padlódeszkák nyöszörögtek a léptei alatt. A lépések az ajtó előtt elhallgattak. Két pár, széles terpeszben álló láb árnyéka vetült az ajtó alatt a padlóra. Persze, abban is reménykedhetett volna, hogy Berntsen két kollégája futott be, és valóban őrizetbe vételről van szó. De hallotta a padló nyikorgását. Ez a férfi hatalmas lehet, legalább akkora, mint az az alak, amelyik a Frogner-parkon keresztül rohant utána. – Na, jöjjön – mondta Berntsen, felállt és Harry elé lépett. Azután mintegy véletlenül megvakarta a mellkasát a kabátja hajtókája alatt. – Egy kis kirándulás, csak maga meg én. – Nem hinném – felelte Harry. – Ahogy nézem, erősítést kapott.
Harry az ajtó alatti árnyékok felé biccentett, ahová időközben két láb közé egy ötödik árny is csatlakozott. Egy hosszúkás, egyenes árnyék. Truls követte a pillantását. Harry pedig őszinte elképedést látott Berntsen arcán. Ezt a megnyúlt pofát aligha képes eljátszani. Nem Berntsen emberei voltak. – Lépjen el az ajtótól – suttogta Harry. Truls állkapcsa abbahagyta a rágógumi csócsálását és Harryra bámult. Truls Berntsen a Steyr pisztolyt legszívesebben egy válltokban hordta úgy, hogy a fegyver a mellkasára simuljon. Így ugyanis sokkal nehezebben lehetett észrevenni, ha szemtől szemben állt valakivel. És mivel tudta, hogy Harry Hole rutinos nyomozó, aki többek között az FBI chicagói továbbképzésén is részt vett, biztos volt benne, hogy a férfi ki fogja szúrni, ha a ruhája a szokásos helyeken kidudorodik. Nem mintha Truls arra számított volna, hogy használnia kell majd a Steyrt, de azért mindenre felkészült. Amennyiben Harry ellenállást tanúsít, a balaclavát a fejére húzva és a Steyrt a hátába nyomva vezeti ki a szállodából, hogy később senki ne tudja azonosítani, kivel látták Hole-t utoljára, mielőtt végképp eltűnt a föld színéről. A Saab az egyik mellékutcában áll, még az egyetlen közeli utcai lámpát is összezúzta, hogy ne lehessen kivenni a rendszámtáblát. Ötvenezer euró. Türelmesnek kell lennie, lépésről lépésre kell haladnia. Vesz majd egy házat valamivel feljebb a Høyenhallon, ahonnan kilátás nyílik feléjük. A nő felé. Harry Hole kisebbnek tűnt, mint ahogyan az emlékezetében élt. És csúnyábbnak is. Sápadt volt, csúf, koszos és kimerült. Csüggedt és dekoncentrált. Egyszerűbb dolga lesz, mint gondolta. Ezért amikor Hole suttogva arra utasította, hogy húzódjon el az ajtó elől, Truls első reakciója a bosszúság volt. Most komolyan ilyen gyerekes trükkel próbálkozik a pasas, amikor minden ilyen jól alakul? De azután rögtön leesett neki, hogy ezt a hangnemet a rendőrök csak valóban kritikus helyzetben szokták használni. Semmi cifrázás vagy dráma, csak egy semleges, hideg, félreérthetetlen kijelentés. Amely jelentősen megnöveli a túlélés esélyeit. Így aztán Truls Berntsen – anélkül, hogy különösebben sokat gondolkodott volna – oldalra lépett. A következő pillanatban az ajtó felső része a szobába robbant. Miközben Truls Berntsen megpördült, ösztönösen megállapította, hogy a sörétes puska csöve minden bizonnyal le van fűrészelve, csak így lehetett ilyen rövid lőtávolságon ekkora szórása. A keze már a kabátja alatt volt. Ha a válltokot normál pozícióban és kabát nélkül viseli, gyorsabban boldogult volna, mivel akkor a fegyver markolata egyenesen előre mutatna. Így viszont könnyebben meg tudta ragadni a pisztolyt, amely közvetlenül a kabátja nyílása alatt simult a mellkasára. Truls Berntsen háttal az ágyra vetette magát, közben kiszabadította a pisztolyt, és mire az ajtó maradéka egy reccsenéssel feltárult, már előrenyújtott kezében szorította a fegyvert. A háta mögül üvegcsörömpölést hallott, azután a következő lövés robaja minden egyéb zajt elnyomott. A csattanástól eldugult a füle, a szobán pedig hóvihar söpört keresztül. Az ajtónyílásban két férfi körvonala rajzolódott ki. A nagyobbik felemelte a pisztolyt. Feje csaknem az ajtókeret tetejét verdeste, jóval magasabb lehetett két méternél. Truls elsütötte a pisztolyt. Majd még egyszer. Érezte, ahogy a fegyver jólesően visszarúg, és a még kellemesebb tudatot, hogy ez most élesben megy. Ebben a pillanatban nem törődött azzal sem, ami ezután jön majd.
A nagyobbik férfi összerándult, fejével olyan mozdulatot tett, mintha hátra akarná dobni frufruját, majd hátrálni kezdett és eltűnt. Truls odébb mozdította a pisztolyt és a másik felé pillantott, aki még mindig az ajtónyílásban szobrozott mozdulatlanul. Fehér tollak kavarogtak körülötte. Truls célba vette. De nem húzta meg a ravaszt, ugyanis lassan kivehetővé váltak számára a férfi rozsomákra hajazó vonásai. Azok a vonások, amelyekről Trulsnek a lappok, a finnek és az oroszok jutottak az eszébe. A pasas most nyugodtan maga elé emelte a pisztolyt. Az ujja a ravaszra görbült. – Easy, Berntsen[18] – mondta. Truls Berntsen ordításának nem akart vége szakadni. Harry zuhant. Amikor az első sörétzápor elhúzott a feje fölött, behúzott nyakkal és görnyedt háttal az ablak irányába hátrált. Az ablaktábla először némi ellenállást tanúsított, majd, mintha eszébe jutott volna, hogy üvegből van, megadta magát. Ezután szabadesés következett. Az idő hirtelen lelassult, mintha vízen siklott volna keresztül. Karjai és lábai úgy kalimpáltak, akár egy-egy lassú hajólapát, és ösztönösen igyekeztek megakadályozni, hogy a teste hátraszaltóba forduljon. Az agya szinapszisai között gondolattöredékek cikáztak ide-oda. Például az, hogy a fejére fog zuhanni. Hogy micsoda mázli, hogy nem volt függönye. Hogy a szemben lévő lakásban a meztelen nő fejjel lefelé nyitotta ki az ablakot. Azután valami puha fogta fel a zuhanását. Üres kartondobozok, régi újságok, használt pelenkák, tejesdobozok, valamint a szálloda konyhájáról származó száraz kenyércsücskök és kávéfilterek. A hátán feküdt a nyitott szemetes konténerben, és üvegszilánkok záporoztak körülötte. A fölötte lévő ablakból mintha vaku villant volna. Torkolattűz. Azonban feltűnően nagy volt a csend, mintha a lövések egy elnémított tévékészülékből érkeztek volna. A nyaka köré tekert ragasztószalag felszakadt, és a seb újra vérezni kezdett. Egy őrült másodpercig fontolóra vette, hogy egyszerűen fekve marad. Behunyja a szemét, és hagyja, hogy magával sodorja az álom. Olyan volt, mintha kívülről figyelte volna magát, amint felpattan, átugrik a konténer pereme fölött és a hátsó udvar végében lévő kapu felé iramodik. Amikor feltépte a kijáratot, az ablakból egy hosszú, tomboló üvöltés hallatszott, aztán már kint is volt az utcán. Megcsúszott egy csatornafedélen, de sikerült talpon maradnia. Látta, ahogy egy szűk nadrágot viselő, fekete nő automatikusan rámosolyog, és felé csücsörít a szájával, majd miután felmérte a helyzetet, gyorsan elfordítja a fejét. Harry rohanni kezdett. És úgy döntött, hogy ezúttal egyszerűen csak futni fog. Amíg csak bír. Amíg véget nem ér ez az egész, amíg el nem kapják. Bízott benne, hogy nem fog túl sokáig tartani.
Közben pedig azt teszi, amire a zsákmányállatokat programozták: menekül, megpróbálja elkerülni, hogy elkapják, igyekszik még néhány órán, percen, másodpercen keresztül életben maradni. A szíve valósággal dörömbölt a tiltakozástól, és elnevette magát, amikor egy éjszakai busz előtt keresztülvágva az úton továbbnyargalt a pályaudvar irányába.
Harmincnegyedik fejezet Harrynak semmi kétsége nem volt afelől, hogy fogságba esett. Az imént ébredt. A feje fölött egy kép függött a falon, amely egy megnyúzott emberi testet ábrázolt. A kép mellett egy aprólékos gondossággal megmunkált fa figura lógott, amely egy megfeszített férfit örökített meg, aki éppen elvérzett. Mellette pedig gyógyszeres szekrények sora következett. Megfordult a priccsen és megpróbálta ott folytatni, ahol az előző nap abbahagyta. Megpróbálta egyben látni a képet. A nagy egészet, még ha több pontot egyelőre nem is sikerült összekötnie egymással. Ráadásul ezen pontok némelyike nem volt több puszta feltételezésnél. Első számú feltételezés: Truls Berntsen a takarító. A SZBEO munkatársaként valószínűleg tökéletes helyen ül ahhoz, hogy Dubajt kiszolgálja. Kettes számú feltételezés: A DNS, amelyre Beate rábukkant az adatbázisban, Berntsené. Azért nem akart semmit mondani, amíg nem száz százalékos az eredmény, mert az eddigi vizsgálatok alapján a Gusto körme alatt talált vér az egyik kollégájuktól származik. Ha ez tényleg így van, Gusto Truls Berntsent karmolta meg a halála napján. De most jön a neheze. Ha Berntsen valóban Dubajnak dolgozik és azt volt a feladata, hogy megölje Harryt, akkor miért bukkant fel ez a két Blues Brothers-figura, hogy kicsinálja mindkettőjüket? És ha Dubaj emberei voltak, hogyan lehetséges az, hogy így keresztbe tettek egymásnak? Nem ugyanabban a csapatban játszottak, vagy csak egy kivételesen rosszul megtervezett akcióról volt szó? Talán nem is volt összehangolva semmi, mert Truls Berntsen a saját szakállára dolgozott és meg akarta akadályozni, hogy Harry továbbadja a Gusto sírjából származó, rá nézve terhelő bizonyítékokat? Odakintről kulcszörgés hallatszott, majd kinyílt az ajtó. – Jó reggelt! – csicseregte Martine. – Hogy érzed magad? – Jobban – hazudta Harry és az órájára pillantott. Hajnali hat volt. Ledobta magáról a takarót és lendületből lerakta a lábát a padlóra. – A betegszoba nem éjszakai szállásra van kitalálva – figyelmeztette Martine. – Maradj fekve, hogy kicserélhessem a kötést a nyakadon. – Köszönöm, hogy befogadtál tegnap este – mondta Harry. – De mint már említettem, pillanatnyilag elég veszélyes rejtegetni engem, úgyhogy jobb, ha mielőbb eltűnök innen. – Lefeküdni! Harry a nőre pillantott, és nagyot sóhajtva engedelmeskedett. Behunyt szemmel hallgatta a fiókok nyikorgását, egy olló csörömpölését az üvegasztalon és az első vendégek dübörgését, akik reggelire érkeztek a Fyrlyset alattuk lévő kávézójába.
Miközben Martine lefejtette az előző esti kötést a nyakáról, Harry felhívta Beatét. Csak az üzenetrögzítőt érte el, amely felszólította, hogy a sípszó után röviden foglalja össze mondanivalóját. – Tudom, hogy a vér a Kripos egyik korábbi gyilkossági nyomozójától származik – mondta Harry. – De azt kérném, hogy ha a nap folyamán az igazságügyiek megerősítik az eredményt, várjon még az információ továbbadásával. Ez önmagában még nem elég egy letartóztatási parancshoz, és ha túlságosan nagy nyomás alá helyezzük félő, hogy minden nyomot eltakarít és eltűnik. Ezért valami más miatt kell őrizetbe vennünk, hogy azután nyugodtan dolgozhassunk. Ott az alnabrui motorosklubban történt betörés és gyilkosság. Ha nem tévedek, ugyanez a személy próbálta meg Olegékkel kirámolni a klubot. És Oleg kész tanúskodni. Ezért azt kérném, hogy faxolja át Hans Christian Simonsen ügyvédi irodájába a SZBEO nyomozójának, Truls Berntsennek a fotóját, hogy Oleg azonosítani tudja a férfit. Harry letette, visszafojtotta a lélegzetét és érezte, hogy jön. Olyan hirtelen és olyan erővel tört rá, hogy zihálni kezdett. Elfordult és érezte, ahogy a gyomra felkavarodik és a tartalma hevesen kikívánkozik. – Fáj? – kérdezte Martine, miközben egy alkoholba áztatott vattapamaccsal tisztogatta az állát és a nyakát. Harry megrázta a fejét és a nyitott alkoholos üveg felé intett. – Ó, persze – mondta Martine, és visszanyomta a dugót az üvegbe. Harry szórakozottan elmosolyodott. A homlokán gyöngyözni kezdett a verejték. – Sosem lesz jobb? – kérdezte Martine halkan. – Micsoda? – kérdezett vissza Harry rekedten. Martine nem válaszolt. Harry pillantása a priccsek között ugrált, hogy találjon valamit, ami elvonja a figyelmét, másfelé tereli a gondolatait. Bármit. A pillantása a nő gyűrűjére esett, amelyet lehúzott és az asztalra tett, amikor elkezdte ellátni a sérülését. Rikarddal már néhány éve házasok voltak, a gyűrűt karcolások borították, közel sem volt olyan új és fényes, mint Torkildsené a Telenorban. Harry hirtelen megborzongott és viszketni kezdett a fejbőre. Persze az izzadság miatt is lehetett. – Valódi arany? – kérdezte. Martine elkezdte a nyaka köré tekerni a kötést. – Ez egy jegygyűrű, Harry. – Igen, és? – Persze, hogy aranyból van. Bármilyen szegény vagy zsugori is valaki, nem fog olyan jegygyűrűt venni, ami nem aranyból van. Harry bólintott. Egyre vadabbul viszketett, és most már a haja is az égnek meredt a tarkóján. – Én azt tettem – mondta. Martine nevetett. – Ez esetben te vagy az egyetlen az egész világon, Harry.
Harry a gyűrűre meredt. – De még mennyire, hogy én vagyok az egyetlen... – mondta lassan. A tarkóján lévő hajszálak soha nem tévednek. – Hé, várj már, még nem végeztem! – Jó lesz így is – mondta Harry és már fel is pattant. – Legalább hadd adjak neked néhány tiszta ruhadarabot. Csak úgy bűzlesz a szeméttől, a vértől és az izzadságtól. – A mongolok állati ürülékkel dörzsölték be magukat a nagyobb csaták előtt – mondta Harry, miközben begombolta az ingét. – De ha már mindenképpen adni akarsz nekem valamit, akkor egy csésze kávé... Martine rezignált pillantást vetett rá, majd a fejét csóválva elindult lefelé a lépcsőn. Harry gyorsan előhalászta a mobiltelefonját. – Igen? – Klaus Torkildsen olyan hangon szólt bele, mint egy zombi. A háttérben felharsanó gyermeksírás azonnal meg is magyarázta, miért. – Itt Harry Hole. Ha megtesz nekem még egy utolsó szívességet, soha többé nem zaklatom magát, Torkildsen. Ellenőriznie kell néhány bázisállomást. Tudnom kell az összes helyet, ahol Truls Berntsen mobiltelefonja július tizenkettedikén megfordult. Berntsen valahol Manglerudon lakik. – Nem tudjuk négyzetméterre pontosan meghatározni, sem... – ...percről percre lekövetni a mozgását, tudom. Csak tegye meg amit lehet. Szünet. – Ez minden? – Nem, lenne még egy név. – Harry behunyta a szemét és igyekezett az emlékezetébe idézni. Felidézte a Radiumhospital ajtaján lévő táblát. Halkan maga elé mormolta, majd hangosan megismételte a telefonba. – Feljegyeztem. És ez a soha többé mit is jelent pontosan? – Soha többé. – Értem – mondta Torkildsen. – Még valami. – Igen? – A rendőrség tegnap a telefonszáma után érdeklődött. De nincs regisztrált száma. – Egy regisztrálatlan kínai telefonom van. Miért? – Minden valószínűség szerint fel akarták kutatni magát. Miről van szó tulajdonképpen?
– Biztos benne, hogy tudni szeretné, Torkildsen? – Nem – válaszolta a másik egy rövid szünet után. – Hívom, ha sikerült kiderítenem valamit. Harry megszakította a hívást és gondolkodni kezdett. Nyomoznak utána. Ha a rendőrség a száma alapján nem is találja meg a nevét, attól még képesek lesznek összeilleszteni a dolgokat, ha Rakel számának utánanézve felfedezik a kínai számot a híváslistáján. A telefon alapján pedig bemérhetik a tartózkodási helyét, úgyhogy meg kell szabadulnia tőle. Amikor Martine visszatért egy csésze gőzölgő kávéval, Harry két kortyot engedélyezett magának, majd kertelés nélkül megkérdezte a nőt, hogy kölcsönkaphatná-e a telefonját néhány napra. Martine Harryra függesztette egyenes, tiszta pillantását és igent mondott, majd megkérdezte tőle, hogy alaposan végiggondolta-e a dolgot. Harry bólintott, majd miután megkapta Martine kis, piros készülékét, arcon csókolta a nőt és levitte magával a csészét a kávézóba. Odalent öt asztal már foglalt volt, és újabb koránkelők érkeztek. Harry az egyik asztal mellé telepedett és kimásolta a legfontosabb számokat a saját kínai iPhone-utánzatából, és küldött rájuk egy rövid SMS-t az új, ideiglenes telefonszámáról. A drogfüggők épp olyan kiismerhetetlenek, mint a többi ember, de egy vonatkozásban mégis meglehetősen kiszámíthatóak, így aztán Harry egy pillanatig sem kételkedett abban, mi lesz a vége, ha az egyik üres asztalon hagyja a kínai telefont, amíg kimegy a mosdóba. Mire visszatért, a telefon köddé vált. Pontosabban hozzákezdett az utazáshoz, amelyet a rendőrség remélhetőleg az egész városon keresztül követ majd a bázisállomások segítségével. Harry a maga részéről elhagyta a Fyrlysetet és a Tøyengatån Grønland felé indult. Egy járőrkocsi közeledett felé ráérősen. Harry ösztönösen lehajtotta a fejét, előhúzta Martine kis, piros mobilját, és úgy tett, mintha telefonálna, hogy a kezével eltakarhassa az arcát. Az autó elment mellette. A következő órákat rejtőzködéssel kell töltenie. De ennél is fontosabb, hogy tudott valamit. Hogy végre volt valami kiindulópontja. Truls Berntsen két réteg fenyőág alatt feküdt, és majd megvette az isten hidege. Egész éjszaka ugyanazok a képek játszódtak le a szemei előtt. Az óvatosan hátráló rozsomákképű, aki mintha fegyverszünetért könyörgött volna, azt ismételgette, hogy „easy”, miközben folyamatosan egymásra szegezték pisztolyukat. A rozsomákképű. Ő vezette a limuzint a Gamlebyen temetőnél. Dubaj embere. Amikor a férfi lehajolt, hogy elvonszolja nagydarab kollégáját, akit Truls lelőtt, le kellett engednie a pisztolyát. Truls ebben a pillanatban értette meg, hogy a férfi kész volt az életét kockáztatni, hogy ne hagyja hátra a cimboráját. A rozsomákképű valószínűleg katona, rendőr vagy valami hasonló lehetett régen, mindenesetre az tény, hogy tartotta magát valami becsületkódexhez. Abban a pillanatban a nagydarab felnyögött. Életben van, könnyebbült meg Truls, másfelől némi csalódottságot érzett. Hagyta, hogy a rozsomákképű talpra állítsa a nagydarabot, majd végigtámogassa a folyosón a hátsó ajtó felé. Amikor eltűntek, magára húzta a símaszkot és kirontott a szobából. Elrohant a recepció mellett, előkerítette a Saabot és egyenesen ide hajtott. Nem mert hazamenni. Pontosan az ilyen helyzetekre volt ez a titkos rejtekhely, amelyet csak ő ismert. Ahol senki sem látta, Truls viszont idejött, ha látni akarta őt.
A rejtekhely Manglerudon volt, egy közkedvelt kirándulóhelyen, de akik erre jártak, a túraösvényeken maradtak és soha nem jöttek fel ide, az ő sűrű bozótossal körülvett sziklájára. Mikael és Ulla Bellman háza a sziklával szemben lévő hegyoldalban állt, úgyhogy innen tökéletes kilátás nyílt a nappalira, s ő estéken keresztül nézte a nőt, ahogy az a kanapén ül. Bájos arca és vékony alakja szinte semmit sem változott az évek során, még mindig Ulla volt a legszebb lány Manglerudon. Olykor Mikael is ott ült, látta, ahogy csókolóznak, simogatják egymást, de mindig eltűntek a hálószobában, mielőtt több is történt volna. De nem is volt biztos abban, hogy szeretne többet látni. A legjobban azt szerette, amikor a nő egyedül, maga alá húzott lábakkal ült a kanapén egy könyvvel. Olykor egy-egy pillantást vetett a nappali ablaka felé, mintha érezte volna, hogy figyelik. Trulst pedig egészen felizgatta a gondolat, hogy a nő talán tudja, sejti, hogy ő odakint gubbaszt valahol. De a nappali ablaka most sötét volt. Elköltöztek. Elköltözött. És az új ház környékén egyetlen biztonságos leshely sincsen. Alaposan utánajárt. Bár ahogy a dolgok állnak, talán többé nem is lesz szüksége rá. Lehet, hogy semmire sem lesz már szüksége. Mert mostantól meg volt bélyegezve. Rávették, hogy keresse fel Hole-t a Leonban éjfélkor, azután rájuk támadtak. Megpróbáltak megszabadulni tőle, megpróbálták eltakarítani a takarítót. De miért? Mert túl sokat tudott? Hiszen egy takarító a dolog természetéből adódóan mindig túl sokat tud. Egyszerűen nem fért a fejébe. A pokolba! Másfelől az okok keresése innentől kezdve tulajdonképpen teljesen lényegtelen, nem tehet mást, mint hogy megpróbál életben maradni. Kimerült és csontig átjárta a hideg, mégsem mert hazamenni, amíg eléggé ki nem világosodik ahhoz, hogy jól láthassa, tiszta-e a levegő. Csak jusson haza a lakásába, ott olyan fegyverarzenál várja, hogy akár egy ostromot is kibír. Természetesen mindkettőjüket lelőhette volna, amikor lehetősége volt rá, de csak próbálkozzanak még egyszer, megmutatja nekik, hogy Truls Berntsent nem lehet csak úgy térdre kényszeríteni. Truls felállt. Lesöpörte a tűleveleket a ruhájáról, és vacogva csapkodni kezdte magát a karjával, hogy egy kissé átmelegedjen. Átpillantott a házra. Lassan kezdett világosodni. A többi Ullára gondolt. Például arra a kis sötéthajúra a Fyrlysetben. Martinére. Egy ideig tényleg azt gondolta, hogy az övé lehet. A lány veszélyes emberek között dolgozott, ő megvédhette volna. Martine viszont átnézett rajta, neki pedig szokás szerint nem volt mersze odamenni hozzá, hogy újabb vereséget szenvedjen. Akkor már jobb volt várni és reménykedni, elhúzni és azzal kínozni magát, hogy a legkisebb barátságos gesztust is bátorításnak véli. Aztán egy nap egy elcsípett beszélgetésfoszlányból megtudta, hogy a nő terhes. Az az átkozott ribanc. Mind egyformák voltak. Mint az a lány is, akit Gusto Hanssen felderítőnek használt. Kurvák, kurvák. Gyűlölte ezeket a nőket. Ahogy azokat a férfiakat is, akik tudták, hogyan kell megszerezni őket. Ugrándozva csapkodta magát, de tudta, hogy soha többé nem melegszik fel újra. Harry visszament a Kvadraturenbe a Postcaféhoz. Ez nyitott a legkorábban, kereken négy órával a Schrøder előtt, úgyhogy beállt a sörre szomjazó lelkek közé a sorba, hogy valami reggelit szerezzen. Elsőként Rakelt hívta fel, és megkérte, hogy ellenőrizze Oleg e-mail fiókját. – Igen – mondta Rakel. – Van egy leveled Bellmantól. Egy címekből álló listának tűnik.
– Oké – mondta Harry. – Továbbítsd Beate Lønn-nek. Következő lépésként küldött egy SMS-t Beaténak, hogy tájékoztassa a listákról, majd befejezte a reggelijét. Azután áttette a székhelyét a Stortorvets Gjæstgiveribe, ahol épp csak megrendelte az újabb kávét, amikor Beate felhívta. – Összevetettem a listákat, amelyeket közvetlenül a járőrkocsiktól szereztem, azokkal, amelyeket magától kaptam. Miféle lista ez tulajdonképpen? – Az a lista, amelyet Bellman kapott, majd továbbított nekem. Csak tudni akarom, hogy korrekt jelentést kapott-e, vagy esetleg már ott is belenyúlt valaki a dolgokba. – Értem. A saját listámon lévő címek megegyeznek azokkal, amelyek a Bellmantól származó listán szerepeltek. – Hm – mormolta Harry. – Nem úgy volt, hogy az egyik járőrkocsi listáját nem sikerült megszereznie? – Miről van szó tulajdonképpen, Harry? – Csak arról, hogy megpróbálom rábírni a takarítót, hogy segítsen nekünk. – Mégis miben? – Megkeresni a házat, amelyben Dubaj lakik. Szünet. – Megnézem, hogy fel tudom-e hajtani valahogy az utolsó listát is – mondta végül Beate. – Köszönöm. Majd beszélünk. – Várjon! – Igen? – Nem is akarja tudni, mi lett a Gusto körme alatt talált vér DNS-vizsgálatának végleges eredménye?
Harmincötödik fejezet Eljött a nyár, és én voltam Oslo császára. Egy fél kiló violint kaptam Irenéért, aminek a felét eladtam az utcákon. Ez lett volna az alaptőkém valami igazán nagyhoz, egy új bandához, amely lesöpri az öreget a pályáról. De előbb meg akartam ünnepelni az indulást. Az eladásból származó aprópénzből vettem magamnak egy öltönyt, amely passzolt az Isabelle Skøyentől kapott cipőhöz. Úgy festettem, mint valami milliomos, és senkinek a szeme sem rebbent, amikor bevonultam a Grandba és kibéreltem egy lakosztályt. Ott is maradtunk. Huszonnégy órás bulikat nyomtunk. A társaság persze folyamatosan változott, mivel nyár volt. Oslo, csajok, fiúk, épp olyan volt, mint a régi szép időkben, csak valamivel több drogot nyomtunk. Még Oleg is felvillanyozódott, és egy kis időre újra a régi volt.
Kiderült, hogy több barátom van, mint emlékeztem, úgyhogy a drog sokkal gyorsabban fogyott, mint hittem. Amikor kirúgtak bennünket a Grandból, a Christianiába vettük be magunkat. Azután a Holbergs plasson a Radissonba. Persze, nem mehetett így az örökkévalóságig, de mi tart addig? Amikor kijöttem a szállodából, egyszer vagy kétszer ott parkolt egy fekete limuzin az utca túloldalán, de biztosan létezik több ilyen autó is. Amúgy is csak állt ott. Azután elkerülhetetlenül beköszöntött a nap, amikor elfogyott a pénzem, úgyhogy ismét el kellett adnom valamennyit a drogból. Volt egy rejtekhelyem a szállodában, egy emelettel lejjebb, a kamrában, ahol a takarítóeszközöket tárolták. A faburkolat néhány meglazult léce mögött alakítottam ki, egy kábelköteg védelmében. De vagy eljárt a szám, amikor be voltam lőve, vagy kifigyelt valaki, mert a rejtekhely üresen állt. Tartalék helyem pedig nem volt. Hirtelen újra a nullán voltunk. Csak már nem volt olyan, hogy „mi”. Eljött az ideje a kijelentkezésnek. És az aznapi első adag belövésének, ami most már az utcán fog bekövetkezni. De a szoba számlájának a rendezéséhez, amelyben több mint két hétig laktunk, hiányzott tizenötezer korona. Úgyhogy az egyetlen ésszerű megoldást választottam. Elfutottam. Átrohantam az előcsarnokon, ki az utcára, át a parkon a tenger felé. Senki sem követett. Azután lekocogtam a Kvadraturenbe, hogy anyagot vegyek. Egyetlen Arsenal-játékost sem láttam, csak néhány kétségbeesett drogost, akik üres tekintettel próbáltak levadászni valami dílert. Szóba elegyedtem az egyikkel, aki metet akart eladni nekem. Az mondta, hogy már napok óta nem lehet violint felhajtani, mintha egyszerűen nem lenne utánpótlás. De az a pletyka kering, hogy néhány élelmesebb narkós a Platán árulja a maradék készletét, ötezer koronáért negyed grammját, hogy a bevételből meg tudják venni a heti heroinadagjukat. Nekem persze nem volt ötezrem, és kezdtem rájönni, hogy elég nagy bajban vagyok. Három lehetőségem volt. Zaciba adni valamit, lejmolni vagy lopni. Először is, a zaci. Mégis mit zálogosíthatnék el, amikor már a mostohahúgomat is eladtam? Azután mégiscsak eszembe jutott valami. Az Odessza. Még mindig ott volt a próbateremben, a Kvadraturenen lévő pakik pedig szívbaj nélkül kipengetnek ötezret egy mordályért, amivel még sorozatot is lehet lőni. Úgyhogy elkocogtam észak felé, az Operaház és a pályaudvar mellett. A próbaterembe viszont alighanem betörtek időközben, mert az ajtón új lakat lógott. Azért csak bejutottam. A gitárerősítők eltűntek, csak a dobfelszerelés maradt ott. Hiába kerestem az Odesszát, annak is csak hűlt helyét találtam. Mocskos tolvajok. Akkor nézzük a lejmolást. Fogtam egy taxit és elirányítottam nyugat felé, Blindern irányába. A sofőr attól kezdve, hogy beszálltam az autóba, folyamatosan a pénz miatt nyavalygott, úgyhogy alighanem levette a jeleket. Megállítottam ott, ahol az út a síneknél végződik, majd kiugrottam és a gyalogos hídon keresztül kereket oldottam. Átrohantam a Forskningsparkon,
és bár senki sem követett, szedtem a lábam, ahogy csak bírtam. Futottam, mert sürgős volt. Csak éppen azt nem tudtam, mi is olyan sürgős. Kinyitottam a kaput, és a kavicsos feljárón felrohantam a garázshoz. Bekukucskáltam, a limuzin bent állt. Azután bekopogtattam a villa ajtaján. Andrej nyitott ajtót és azt mondta, hogy az öreg nincs otthon. A víztározó mögött álló ház felé intve azt mondtam, hogy akkor minden bizonnyal odaát lesz, mivel a limuzin a garázsban áll. Andrej megismételte, hogy az atamán nincs otthon. Elmondtam neki, hogy pénzre van szükségem, mire elzavart és azt mondta, hogy soha többé ne menjek vissza. Elmagyaráztam neki, hogy violinra van szükségem, csak most az egyszer. Azt válaszolta, hogy pillanatnyilag nincs violin, Ibsen kifogyott az egyik összetevőből, úgyhogy várnom kell néhány hetet. Azt mondtam, hogy néhány hétbe belepusztulok, és hogy pénzre vagy anyagra van szükségem. Andrej be akarta csapni az ajtót, de sikerült az ajtónyílásba dugnom a lábamat, és azzal fenyegetőztem, hogy ha nem kapom meg, amit akarok, kiadom az öreg címét. Andrej a szemembe nézett. – Are you trying to get yourself killed?[19] – kérdezte azzal a röhejes akcentusával. – Remember Bisken?[20] – Széttártam a kezemet. Azt mondtam, hogy a zsaruk biztosan busásan megfizetnének azért, hogy megtudják, hol rejtőzik Dubaj a patkányaival. És azért sem lesznek hálátlanok, ha sztorizok nekik egy kicsit Biskenről. De az igazi nagy pénzt azzal szakítom majd, ha mesélek nekik a halott nyomozóról, akit a pince padlóján láttam. Andrej a fejét ingatta. Nem tehettem mást, mint hogy elküldjem ezt a kozákfajzatot a pokolba és elinduljak. A kapuhoz vezető úton végig a hátamban éreztem a tekintetét. Fogalmam sem volt róla, miért hagyta az öreg, hogy Oleggel megússzuk, hogy csak úgy leléptünk a droggal, de abban egészen biztos voltam, hogy még nincs lezárva a történet. De nem foglalkoztam vele, teljesen kétségbe voltam esve, és csupán egyetlen dologra tudtam figyelni: a vérem éhes sikolyára. Felmentem a Venstre Aker templom mögötti ösvényhez. Egy darabig ott ácsorogtam, miközben egy rakás öregasszony jött-ment körülöttem. A férjük sírjához tartottak, ahol már nekik is le volt foglalva a hely. Apróval teli retiküllel. De erre tényleg nem vitt rá a lélek. Én, a Tolvaj, csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal, szakadt rólam a verejték és halálra rémültem néhány csontritkulásos, nyolcvanéves nyanyától. Kész röhej. Szombat volt. Sorra vettem azt a néhány embert, akit még a barátomnak nevezhettem, és akik esetleg hajlandóak kölcsönadni nekem. Gyorsan végeztem. Nem volt senki. Azután mégis eszembe jutott valaki, akitől esetleg sikerülhet kicsikarnom egy kis kölcsönt. Amennyiben felfogja, hogy ez csak a javát szolgálja. Fellógtam egy buszra, átutaztam a város keleti felére és Manglerudon kiszálltam.
Truls Berntsen ez alkalommal otthon volt. A tömbház hatodik emeletén lévő lakása ajtajában várt és csendben végighallgatta nagyjából ugyanazt az ultimátumot, amellyel a Blinderveien is előálltam. Ha nem szurkol le nekem ötezer koronát, beköpöm, hogy ő ölte meg Tutut, majd elrejtette a hulláját. De Berntsen egész jó fejnek tűnt, még a lakásába is behívott. Azt mondta, hogy biztosan találunk valami megoldást. A tekintete viszont egészen mást sugallt. Ezért aztán nem mozdultam az ajtó elől és azt válaszoltam, hogy ezen nincs mit megvitatni. Fizet, vagy némi pénz fejében mindent elmondok a zsaruknak. Azt mondta, hogy a rendőrség soha nem fizetne effajta besúgásért, az ötezer viszont rendben van, végül is közös a sztori, szinte már cimboráknak számítunk. Azután azzal állt elő, hogy nincs itthon ennyi készpénze, úgyhogy el kell hajtanunk egy bankautomatához, a kocsija lent áll a garázsban. Végiggondoltam a dolgot. A vészcsengő ott vijjogott az agyamban, de a drog utáni sóvárgás már elvette a józan eszemet. És bár tudtam, hogy egyáltalán nincs rendben, végül mégis rábólintottam. – Megvan a teljes DNS-profil? – kérdezte Harry és a pillantása végigsiklott a Postcafe vendégein. Nem látott gyanús személyeket. Jobban mondva, szinte csak azokat látott, de egyikükről sem feltételezte, hogy rendőr volna. – Úgy van – felelte Beate. Harry átvette a másik kezébe a telefont. – Szerintem már tudom, hogy kit karmolt meg Gusto. – Valóban? – kérdezte Beate. – Igen. Végül is olyasvalakiről van szó, akinek a DNS-e szerepel az adatbázisban, tehát csakis egy korábbi gyanúsított, egy elítélt vagy egy olyan rendőr lehet, aki esetleg összebarmolhat egy tetthelyet. Ez esetben az utolsó lehetőségről van szó. A pasast Truls Berntsennek hívják és a SZBEO-n dolgozik. – Miből gondolja, hogy ő az? – Nos... Fogalmazzunk úgy, hogy mindent összevetve jutottam el hozzá. – Most már abbahagyhatja – mondta Beate. – Nem vonom kétségbe, hogy a végkövetkeztetése mögött alapos munka rejlik. – Köszönöm – felelte Harry. – Ennek ellenére téved. – Megismételné? – A Gusto körme alatt talált vér nem Berntsentől származik. De miközben Truls Berntsen ajtaja előtt álltam és arra vártam, hogy kijöjjön a slusszkulccsal, a pillantásom a földre esett. A cipőmre. Arra az átkozottul szép cipőre, és eszembe jutott róla Isabelle Skøyen. Ő nem olyan veszélyes, mint Berntsen. És bolondul értem, ugyebár?
Majd megőrül értem. Így aztán, még mielőtt Berntsen visszaért volna, nekilódultam. Hetesével szedtem a lépcsőfokokat lefelé, miközben az összes emeleten benyomtam a lift hívógombját. Elmetróztam a pályaudvarig. Először arra gondoltam, hogy felhívom, de azután másképp döntöttem. Telefonon biztosan lerázna, de ha saját valómban bukkanok fel előtte, annak úgysem tud ellenállni. Ráadásul szombatonként a lovásza is szabadnapos. Ami azt jelenti, hogy Isabelle otthon lesz, mivel a háznál egyetlen gebe vagy disznó sem tudja kiszolgálni magát a hűtőszekrényből. Így aztán a pályaudvaron felszálltam az østfoldi járatra, és beültem a bérletes utasoknak fenntartott vagonba, mivel Ryggéig az út száznegyvennégy koronába került volna, amire nekem továbbra sem futotta. Az állomástól elgyalogoltam a birtokig, ami elég szép távolság. Különösen, ha közben az eső is elered. És eleredt. Amikor odaértem, az udvaron ott állt a kocsija, egy négykerék-meghajtású dög, az a fajta, amelyet az emberek előszeretettel mutogatnak a városban. Bekopogtattam a házba. Ez volt az egyetlen épület a birtokon, ahol nem laktak állatok. Miután nem jött ki senki, kiabálni kezdtem. A kiáltásomra csak a visszhang válaszolt. Persze, az is lehet, hogy kilovagolt. Semmi gond, végül is tudom, hol tartja a készpénzt, és itt vidéken még nem kezdték el zárni az ajtókat. Lenyomtam a kilincset. Tényleg nyitva volt. Az emeleten lévő hálószobája felé tartottam, amikor hirtelen felbukkant előttem. Terpeszállásban magasodott fölém a lépcső tetején. – Mit akarsz itt, Gusto? – Látni akartalak – mondtam és elmosolyodtam. Olyan megnyerően, ahogyan csak tudtam. – Nem ártana elmenned a fogorvoshoz – jegyezte meg hűvösen. Tudtam, mire céloz, a fogaimon néhány barna folt éktelenkedett. Úgy néztek ki, mintha rohadnának, de nem volt olyan vészes, hogy egy tisztességes drótkefével le ne lehetett volna súrolni. – Mit akarsz itt? – ismételte meg. – Pénzt? Ez annyira jellemző volt Isabelle-re és rám. Egyformák voltunk, nem kellett megjátszanunk magunkat. – Öt lepedő? – kérdeztem. – Nem megy, Gusto. Végeztünk egymással. Visszavigyelek az állomásra? – Hé, ne csináld már, Isabelle! Nem akarsz dugni egyet? – Csitt! Beletelt egy másodpercbe, mire rájöttem, mi a helyzet. Nehezen kapcsoltam, valószínűleg az elvonási tünetek miatt. Miért másért viselt volna köntöst fényes nappal, talpig sminkben? – Vársz valakit? – kérdeztem. Nem válaszolt.
– Új dugópajtid van? – Ez van, ha valaki csak úgy elmarad, Gusto. – Elég jól értek a visszatéréshez – mondtam, majd gyorsan elkaptam a kezét és magamhoz húztam, amitől elvesztette az egyensúlyát. – Nedves vagy – mondta ellenkezve, de nem jobban, mint amikor azt akarta, hogy keményebben csináljam. – Esik – feleltem és a fülcimpájába haraptam. – És te mit tudsz felhozni a mentségedre? – A kezem már utat is talált a köntös alá. – És bűzlesz is! Eressz el! A kezem végigsimított frissen borotvált pináján, majd megtalálta a rést. Nedves volt. Szinte tocsogott. Rögtön két ujjal bejutottam. Túlságosan nedves. Kihúztam a kezem és felemeltem. Az ujjaimat valami fehér nyálka borította. Elképedve bámultam Isabelle-re. Láttam a győzedelmes mosolyt az arcán, miközben felém hajolva azt suttogta: – Mint már mondtam. Ha valaki elmarad... Elvesztettem a fejemet, felemeltem a kezem, hogy megüssem, ő azonban elkapta a karomat és leállított. Átkozottul erős ribanc ez a Skøyen. – És most menj, Gusto. A szememben valami szúrást éreztem. Ha nem lett volna képtelenség, azt gondoltam volna, hogy könnyek. – Ötezer – suttogtam rekedten. – Nem! – vágta rá. – Különben visszajárnál. Abból pedig semmi jó nem származna. Sem neked, sem nekem. – Idióta picsa! – ordítottam. – Elfelejtesz néhány fontos dolgot. Ide a pénzzel, különben elmesélem a sajtónak, hogy miben mesterkedsz! És nem a dugásunkra gondolok, hanem erre a „tisztítsuk meg Oslo utcáit” szarságra, amit az öreggel főztetek ki. Kicseszett álszocialisták, drogpénz és politika egy ágyban. Tudod, mennyit fizet majd ezért a VG? Hallottam, ahogy a hálószoba ajtaja kinyílik. – A helyedben most lelépnék – mondta Isabelle. Mögötte a sötétben megnyikordult a padlódeszka. El akartam futni, tényleg le akartam lépni. Ennek ellenére mégis ott maradtam. A nyikorgás közelebbről hallatszott. A csíkok szinte világítottak az arcán a sötétben. A dugópajti... egy tigris volt. A férfi megköszörülte a torkát.
Azután kilépett a fénybe. Olyan átkozottul szép volt, hogy majd megőrültem azért, hogy megérinthessem. Kedvem lett volna a mellkasára fektetni a kezem, hogy az ujjaim alatt érezhessem izzadt, napmeleg bőrét. Majd a megdöbbenéstől ösztönösen megfeszülő izmait, hogy mi a fenét engedek meg magamnak. – Hogy kicsoda? – kérdezte Harry. Beate megköszörülte a torkát és megismételte: – Mikael Bellman. – Bellman? – Igen. – Gustónak Mikael Bellman vére volt a körme alatt, amikor meghalt? – Úgy tűnik. Harry hátrahajtotta a fejét. Ez mindent megváltoztat. Vagy mégsem? Nem biztos, hogy bármi köze van a gyilkossághoz. Valamihez azonban mégiscsak köze van. Valamihez, amiről Bellman jobbnak látta, ha hallgat. – Takarodj! – mondta Bellman, s nem kellett nyomatékot adnia a szónak azzal, hogy felemeli a hangját. – Szóval, így állunk – mondtam és elengedtem Isabelle-t. – Én meg azt hittem, Truls Berntsent bérelted fel. Okos ötlet volt egy lépéssel feljebb ugrani, Isabelle. És mégis hogy működik? Berntsen is csak az egyik rabszolgád, Mikael? Talán incselkedésből szólítottam a nevén. Végül is annak idején a telkén így mutatkoztunk be egymásnak: Gusto és Mikael. Mint két srác, két potenciális játszótárs. A neve hallatán azonban fellobbant valami a tekintetében. Bellman teljesen meztelen volt, talán emiatt nem hittem, hogy rám fog támadni. Iszonyú gyors volt hozzám képest. Épp csak elengedtem Isabelle-t, már rajtam is volt, és mintha satuba szorította volna a fejemet. – Engedj el! Felrántott a lépcső tetejére. Ahogy az orrom az oldalához szorult, és megéreztem a szagát, az a gondolat cikázott keresztül a fejemen, hogy ha ki akar hajítani, miért felfelé ráncigál a lépcsőn? Nem bírtam kiszabadítani magam, úgyhogy a mellébe vájtam a körmeimet és végigszántottam. Éreztem, ahogy az egyik körmöm beleakad a mellbimbójába. Káromkodott és a fogás meglazult. Kicsúsztam a satuból és ugrottam. A lépcső felénél landoltam, de sikerült talpon maradnom. Azután átszáguldottam a folyosón, felmarkoltam Isabelle kocsikulcsát és kirohantam az udvarra.
A kocsi sem volt bezárva. Amikor fölengedtem a kuplungot és gázt adtam, a kerekek felpörögtek és beleásták magukat a mély kavicsrétegbe. A tükörben láttam, ahogy Mikael Bellman kirohan a házból. Valami megcsillant a kezében. A kerekek végre fogást találtak, és én az ülésbe préselődtem, mert az autó kilőtt az utcára. – Bellman vitte magával Truls Berntsent a SZBEO-ra – mondta Harry. – Elképzelhető, hogy Berntsen Bellman megbízásából dolgozik takarítóként? – Tisztában van azzal, hogy mibe csúszunk éppen bele, Harry? – Igen – válaszolta Harry. – Éppen ezért ettől a pillanattól kezdve magának semmi köze nincs ehhez az ügyhöz, Beate. – Egy fenét nincs! – A telefon megreccsent. Harry nem is emlékezett rá, hogy hallotta-e valaha káromkodni Beatét. – Én a testületbe tartozom, Harry. És egyáltalán nem tetszik, hogy egy ilyen Berntsen-féle bemocskolja a nevünket. – Oké – mondta Harry. – De ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket. Egyelőre csak annyit tudunk bizonyítani, hogy Bellman találkozott Gustóval. Truls Berntsennel kapcsolatban pedig az égvilágon semmi konkrétum nincs a kezünkben. – Akkor mit akar tenni? – A másik végén fogom kezdeni. Amennyiben helyesek a feltevéseim, itt egy dominójátékról van szó, s a dominók igen szorosan sorakoznak egymás mellett. A problémát mindössze az jelenti, hogy szabadlábon kéne maradnom addig, amíg mozgásba nem lendítem a dolgokat. – Úgy érti, van egy terve? – Persze, hogy van. – És jó terv? – Azt nem állítottam. – De egy terv? – Abszolút. – Hazudik, nem igaz? – Nem csak. Már az E18-on robogtam Oslo felé, amikor világossá vált a számomra, hogy mekkora zűrbe is keveredtem. Bellman megpróbált felrángatni a lépcsőn. A hálószobába. Ahol a pisztoly volt, amellyel aztán utánam rohant az udvarra. Képes lett volna kinyírni, csak ne járjon el a szám. Ami csakis azt jelentheti, hogy nyakig ül a szarban.
És vajon mi lesz a következő lépése? Természetesen az, hogy lecsukat. Kocsilopásért, kábítószer-terjesztésért, a kifizetetlen szállodai számla miatt – van miből választania. Lecsukat, mielőtt beszélhetnék bárkivel is. És ha már rács mögött leszek, nem kérdés, mi következik. Vagy öngyilkosságnak lesz beállítva, vagy egy másik elítélt intéz el. Nem is csinálhatnék nagyobb ostobaságot annál, mint hogy egy olyan autóval furikázom a városban, amelyet már minden valószínűség szerint keresnek. Beletapostam a gázba. A város keleti része felé indultam, így legalább nem kell keresztülhajtanom az egészen. Átrobogtam a külső kerület néhány csendesebb lakónegyedén, majd néhány utcányira a céltól leparkoltam. A nap újra előbújt, az emberek kint voltak a szabadban, babakocsit tologattak, a hálós csomagtartókban egyszer használatos grill-tálcák himbálóztak, és mindenki úgy vigyorgott a nap felé, mintha az maga lenne a boldogság. A kocsi kulcsait az egyik kertbe hajítottam és a teraszházak felé indultam. Kikerestem a nevet a kaputelefonon és felcsengettem. – Én vagyok az – mondtam, amikor végre válaszolt. – Most eléggé elfoglalt vagyok – felelte a hang. – Én meg drogfüggő – mondtam. Viccnek szántam, de éreztem, hogy hatással volt rá. Oleg mindig olyan mulatságosnak találta, amikor a függőségükre utaló poénokkal ugrattam a kuncsaftjainkat. – Mit akarsz? – kérdezte a hang. – Violint. És most én is azt válaszoltam, amit a vevőink. Szünet. – Nekem sincs. Eladtam mindet. Hiányzik hozzá a bázis, nem tudok többet előállítani. – A bázis? – A levorfanol. Esetleg a képletet is kéred? Tudtam, hogy igazat mond, azt viszont nem hittem el, hogy egyáltalán nincs nála anyag. Kell, hogy legyen. Gondolkodni kezdtem. A próbaterembe nem mehetek vissza, ott már biztosan várnak rám. Oleg. A jó öreg Oleg majd biztosan beenged. – Két órát kapsz, Ibsen. Ha addigra nem vagy ott a Hausmanns gatén négy darab negyedgrammossal, elmegyek a zsarukhoz és kitálalok nekik. Megértetted? Hausmanns gate 92., második emelet. Megpróbáltam magam elé képzelni az arcát. Halálra vált és úszik az izzadságban. Szerencsétlen, perverz állat.
– Rendben – felelte. No. Csak világossá kell tenni nekik a helyzet komolyságát. Harry felhajtotta a kávé maradékát és kinézett az utcára. Ideje helyet változtatni. A Torggatán lévő kebaboshoz tartott, amikor megszólalt a telefonja. Klaus Torkildsen volt. – Jó híreim vannak – újságolta. – Igen? – A kérdéses időpontban Truls Berntsen telefonját négy, Oslo központjában lévő bázisállomáson regisztrálták, amelyek alapján a Hausmanns gate 92. környékén tartózkodott. – Mekkora területről beszélünk? – Nos… Egy kábé nyolcszáz méter átmérőjű, hatszögű területről. – Oké – mondta Harry és hagyta, hadd ülepedjen le az információ. – És mi a helyzet a másik fickóval? – A saját nevén nem találtam semmit, de van egy céges telefonja a Radiumhospitalnál. – És? – Ez a másik jó hír. Ez a telefon is ugyanazon a környéken tartózkodott a kérdéses időpontban. – Hm. – Harry belépett egy ajtón, majd három roskadásig telt asztal mellett elhaladva a pulthoz lépett, amelynek üvege mögött természetellenesen élénk színekben pompázó kebabok kínálták magukat. – Megvan a címe? Klaus Torkildsen beolvasta neki a címet, amit Harry felfirkantott egy szalvétára. – Van további szám ezen a címen? – Ezt hogy érti? – Az érdekelne, hogy van-e esetleg felesége vagy élettársa. Harry hallotta, ahogy Torkildsen a billentyűzeten kopácsol. – Nem, erre a címre nincs más bejelentve. – Köszönöm. – Akkor letudtuk a megállapodást? Soha többé nem hallunk egymásról? – Igen. Leszámítva még egy dolgot. Szeretném, ha utánanézne Mikael Bellmannak. Kivel beszélt az utóbbi hónapokban és hol tartózkodott a gyilkosság időpontjában.
Torkildsen hangos nevetésre fakadt. – A Szervezett Bűnözés Elleni Osztály főnökének? Felejtse el! Egy egyszerű nyomozó utáni kutatást még ki tudok magyarázni vagy a szőnyeg alá tudom söpörni, de ezért még ma repülnék az állásomból. És tovább nevetett, mintha rendkívül szórakoztatónak találná az ötletet. – Bízom benne, hogy megtartja az ígéretét, Hole. Azzal letette. Amikor a taxi befutott a szalvétán szereplő címre, a ház előtt egy férfi várakozott. Harry kiszállt az autóból és odament hozzá. – Ola Kvernberg házmester? A férfi bólintott. – Harry Hole főtiszt. Velem beszélt telefonon. – Észrevette, hogy a házmester a várakozó taxi felé sandít. – Amikor nincs szabad szolgálati autó, taxizunk. Kvernberg az orra alá dugott igazolványra nézett. – Nem láttam nyomát betörésnek. – Hozzánk viszont befutott egy hívás, úgyhogy nézzünk utána. Magánál van a főkulcs, ugye? Kvernberg felemelte a kulcscsomót. Miközben kinyitotta a ház bejáratát, a rendőr a kaputelefont tanulmányozta. – A tanú arról számolt be, hogy látta, amint valaki felkapaszkodik a teraszokon és a másodikon behatol. – Ki volt a telefonáló? – kérdezte a házmester, amikor felfelé tartottak. – Erről nem adhatok felvilágosítást, Kvernberg. Köt a titoktartási kötelezettség. – Van valami a nadrágján. – Kebabszósz. Be kell adnom a tisztítóba. Ki tudja nekem nyitni ezt az ajtót? – A gyógyszerészét? – Ó, gyógyszerész? – A Radiumhospitalban dolgozik. Nem kellene felhívnom, mielőtt bemegyünk? – Amennyiben nincs ellene kifogása, előbb ellenőrizném, hogy bent van-e még a behatoló. Lehet, hogy rögtön őrizetbe is vehetem. A házmester valami bocsánatfélét mormolt és gyorsan kinyitotta az ajtót. Hole bement a lakásba.
Nyilvánvaló volt, hogy itt egy agglegény él. Mégpedig egy igen pedáns agglegény. Ábécérendbe szedett klasszikus CD-k a saját tokjukban. Kémiai és gyógyszerészeti szaklapok gondos tornyokba rendezve. A könyvespolcon egy bekeretezett fénykép állt, amely két felnőttet és egy kisfiút ábrázolt. Harry felismerte a fiút. Mogorva arccal, kissé oldalra dőlve állt. Nem lehetett több tizenkét-tizenhárom évesnél. A házmester a bejárati ajtóból figyelte, ahogy Harry a látszat kedvéért ellenőrzi a teraszajtót, majd körbejárja a helyiségeket. Benézett a szekrényekbe és a fiókokba, de különösebben kompromittáló dolog nem volt. Gyanús, hogy mennyire nem volt, ahogy a kollégái mondanák. Harry azonban látott már ilyesmit: egyes embereknek egyszerűen nincsenek titkaik. Ritkán, de előfordul. Hallotta, hogy a házmester immár a hálószobaajtóban toporog. – Nincs nyoma betörésnek, és úgy tűnik, hogy nem is hiányzik semmi – jelentette ki Harry, miközben a férfi mellett elhaladva kifelé indult. – Előfordul, hogy téves riasztást kapunk. – Értem – mondta a házmester és behúzta maguk mögött az ajtót. – És mit csinált volna, ha tényleg van odabent egy betörő? Beülteti a taxiba? – Nem, akkor hívtam volna egy járőrkocsit – válaszolta Harry mosolyogva és az ajtó mellett álló cipősszekrényre pillantott. – Mondja csak, a jobbos és a balos cipők maga szerint is különböző méretűek? Kvernberg az állát dörgölgetve méregette Harryt. – Elképzelhető. A férfinak ugyanis olyan... dongalába van. Vethetnék még egy pillantást az igazolványára? Harry odatartotta a házmesternek a kártyát. – Ez már lejárt... – Vár a taxi – vágott közbe Harry, majd zsebre dugta az igazolványt és lekocogott a lépcsőn. – Köszönöm a segítséget, Kvernberg! Amikor megérkeztem a Hausmanns gatéra, egyenesen fel tudtam menni a lakásba, ugyanis a ház kapuja még mindig rossz volt. Oleg nem volt ott. És más sem. Valószínűleg odakint rohangáltak, hogy felhajtsanak valami anyagot. A lakásban öt drogos élt, ezt le sem lehetett volna tagadni. Viszont üres üvegeken, használt fecskendőkön, véres vattapamacsokon és üres cigarettásdobozokon kívül az égvilágon semmit sem találtam. Mintha valami kicseszett, felégetett földön járnék. Amikor káromkodva lehuppantam az egyik mocskos matracra, megpillantottam a patkányt. Az emberek mindig hatalmas dögökként emlegetik őket. Pedig a patkányok nem is nagyok. Sőt, egészen kicsik. Inkább csak a farkuk szokott baromi hosszú lenni. Oké, amikor fenyegetve érzik magukat, és két lábra emelkednek, tényleg nagyobbnak látszanak, de ezt leszámítva egészen nyomorult kis teremtések, akik hozzánk hasonlóan agyonhajszolják magukat a betevőért.
Hallottam a toronyóra ütéseit, és azzal nyugtatgattam magamat, hogy Ibsen úgyis eljön. El kell jönnie. Egek, de pocsékul voltam. Elégszer láttam, hogy a narkósok, akik már ott vártak ránk, amikor megérkeztünk az anyaggal, milyen boldogok voltak, amikor végre megpillantottak bennünket. Remegve nyújtogatták felénk a pénzt, mintha kéregetők lettek volna. És most én is egy vagyok közülük, csak azt várom, hogy meghalljam végre Ibsen sántikálását a lépcsőn és meglássam azt a nyomorult képét. Úgy játszottam ki a kártyáimat, mint valami megveszekedett idióta. Csak egy lövést akartam, de mindössze annyit értem el, hogy most az egész bagázs a nyomomban van. Az öreg és a kozákjai. Truls Berntsen a fúróval és az elmebeteg tekintetével. Isabelle királynő és a főrendőr dugópajtása. A patkány végigosont a szegőléc mentén. Kétségbeesésemben a matracok és a szőnyeg alatt is keresgélni kezdtem. Az egyik matrac alatt egy gyűrött, kifakult igazolványképre bukkantam, és egy L-alakú drótra, amelynek az egyik végét Y-formába hajlították. A fotó Irenét ábrázolta, úgyhogy tudtam, csakis Oleg matraca lehetett. A drótot viszont nem értettem. De azután lassan kapiskálni kezdtem. Nedves lett a tenyerem, a szívem pedig heves vágtázásba kezdett. Végtére is én tanítottam meg Oleget, hogyan kell rendes rejtekhelyet készíteni.
Harminchatodik fejezet Hans Christian Simonsen a turistákat kerülgetve ballagott felfelé az emelkedőn – az olasz fehérmárványból készült emelkedőn, amelytől az új operaház úgy festett, akár egy, a fjord vizéből előbukkanó jéghegy. Amikor felért a tetőre, körülnézett és az egyik márványkiszögellésen megpillantotta a magányosan üldögélő Harry Hole-t. A turisták többnyire a másik oldalon tolongtak, és a fjord felé nyíló kilátást élvezték. Harry viszont a régi, csúnya városrész felé fordult. Hans Christian Harry mellé telepedett. – HC – szólalt meg Harry anélkül, hogy felpillantott volna a brosúrából, amelyet böngészett. – Tudta, hogy ez carrarai fehér márvány, és hogy az Operaház minden egyes norvégnak több mint kétezer koronájába került? – Igen. – Ismeri a Don Giovannit? – Mozart. Két felvonásos opera. Egy fiatal, arrogáns kurafiról szól, aki azt képzeli magáról, hogy ő Isten ajándéka a Föld valamennyi nője és férfija számára, mindenkit elcsábít és átver, mígnem sikerül teljesen meggyűlöltetnie magát. Azt hiszi magáról, hogy halhatatlan, de végül felbukkan egy titokzatos szobor, aki magával ragadja őt, és mindkettejüket elnyeli a föld. – Hm. Néhány nap múlva itt a bemutató. „Ez a vége annak, aki rosszat tesz, a hitszegő halála hasonló az életéhez”[21]. Maga szerint ez így van, HC? – Tudom, hogy nem így van. Sajnos, a halál sem igazságosabb, mint az élet. – Hm. És azt tudta, hogy egy halott rendőrt sodort itt partra a víz? – Igen.
– Létezik egyáltalán olyasmi, amit nem tud? – Például az, hogy ki lőtte le Gusto Hanssent. – Ó, a titokzatos szobor – mondta Harry és letette a brosúrát. – És akarja tudni, ki volt az? – Miért, maga talán nem? – Nem feltétlenül. Én azzal is megelégszem, ha azt sikerül bizonyítani, hogy ki nem volt az. Vagyis, hogy nem Oleg volt. – Egyetértek – mondta Hans Christian Harryt méregetve. – Ám ez, amit mond, egyáltalán nem felel meg a híreknek, amelyek a becsvágyó Harry Hole-ról keringenek. – Talán mégiscsak változnak az emberek. – Harry futólag elmosolyodott. – Sikerült belepillantania az ügyészségen dolgozó cimborájánál, mely fázisban tart a körözés? – Még nem adták ki a nevét a médiának, de a repülőterekre és határátkelőhelyekre már szétküldték. Az útlevele egy lyukas garast sem ér, hogy úgy mondjam. – Akkor ugrott a mallorcai nyaralás. – Tudja, hogy körözést adtak ki maga ellen, mégis Oslo első számú turistalátványosságánál találkozik velem? – Jól bevált kishal-logika, Hans Christian. Csapatban sokkal biztonságosabb. – Azt hittem, maga szerint a magány a biztonságosabb. Harry előhúzta a cigarettáját, megrázta a dobozt és az ügyvéd felé tartotta. – Ezt Rakel mesélte magának? Hans Christian bólintott és elvett egy szálat. – Sokat voltak együtt? – kérdezte Harry egy grimasz kíséretében. – Igen. Fáj? – Csak a nyakam. Lehet, hogy egy kis gyulladás lépett fel. – Harry tüzet adott Hans Christiannak. – Szereti őt, nem igaz? Az alapján, ahogyan az ügyvéd beleszippantott a cigarettába, Harry azt gyanította, hogy az egyetemi jogászbulik óta nemigen gyújtott rá. – Igen, szeretem. Harry biccentett.
– De maga mindig ott volt – mondta Hans Christian és a cigarettába szippantott. – Az árnyékban, a szekrényben, az ágy alatt. – Mint valami szörnyeteg – jegyezte meg Harry. – Igen, van benne valami – bólintott Hans Christian. – Próbáltam elűzni magát, de nem ment. – Nem muszáj végigszívnia az egészet, Hans Christian. – Köszönöm. – Az ügyvéd elhajította a cigarettát. – És ezúttal mihez kellek magának? – Egy betöréshez – válaszolta Harry. A sötét beálltával azonnal hozzá is láttak. Hans Christian a Bar Boca előtt vette fel Harryt a Grünerlokkán. – Szép autó – jegyezte meg Harry. Igazi családi járgány. – Volt egy vadászkutyám – mondta Hans Christian. – Vadászat, hütte. Tudja, hogy van ez. Harry biccentett. – A jó élet. – Egy szarvas agyontaposta. Azzal vigasztaltam magam, hogy egy vadászkutya sorsában benne van egy ilyen halál. Úgyszólván szolgálat közben pusztult el. Harry bólintott. Felhajtottak a Ryenhez, s onnan tovább kanyarogtak fölfelé a városnak ahhoz a részéhez, ahonnan a legjobb kilátás nyílik Oslóra. – Itt lesz jobbra – mutatott Harry egy sötétbe burkolódzó házra. – Úgy parkoljon, hogy a kocsi első lámpái az ablakra világítsanak. – Én is...? – Nem – mondta Harry. – Maga itt várakozik. Legyen kéznél a telefonja, és azonnal hívjon, ha jön valaki. Harry magához vette a feszítővasat és elindult fölfelé a házhoz vezető kavicsos úton. A tiszta őszi levegőben almaillat úszott. Hirtelen déjávu-érzés kerítette hatalmába. Øysteinnel belopóznak egy kertbe, Facipő a kerítés előtt őrködik. Azután váratlanul egy indián tollakat viselő, üvöltő alak biceg feléjük a sötétből. Becsengetett. Várt. Nem történt semmi. Harrynak mégis az volt az érzése, hogy vannak odabent. A feszítővas hegyét a zár mellett az ajtórésbe dugta és óvatosan ránehezedett. Puhafából készült, régi ajtó
volt régimódi zárral. Amikor sikerült kissé kifeszítenie a tokot, a másik kezével a csapózár nyelvéhez tette az igazolványát és megnyomta. A zár felpattant. Harry besurrant, és bezárta maga mögött az ajtót. Visszafojtott lélegzettel állt a sötétben. Valami vékony szálat érzett a kezén, egy pókháló maradványa lehetett. Dohos, elhagyatott szag terjengett. És valami szúrós, orrfacsaró. Betegség –, kórház –, pelenka –, és gyógyszerszag. Harry felkattintotta a zseblámpát, és egy üres fogasra esett a pillantása. Elindult befelé. A megfakult falak és bútorok láttán olyan érzése támadt, mintha a nappalit púder borítaná. A lámpa fénye végigsiklott a szobán. Harry szíve egy pillanatra kihagyott, amikor a zseblámpa fénye megcsillant egy szempáron. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor rájött, hogy csak egy kitömött bagolyra akadt. Épp olyan szürke volt, mint maga a helyiség. Harry végigjárta a házat, és ugyanarra jutott, amire a teraszlakásban. Az égvilágon semmi rendkívüli sincs itt. Egészen addig ezen a véleményen volt, amíg fel nem fedezte a konyhaasztalon heverő két útlevelet és a repülőjegyeket. A jó tízéves fotó ellenére Harry felismerte a férfit, akivel a Radiumhospitalban találkozott. A lány útlevele ezzel szemben vadonatúj volt, a fotón viszont alig lehetett ráismerni: sápadt volt, a haja csapzottan lógott. A jegyek Bangkokba szóltak, egy tíz nappal későbbi időpontra. Harry visszament a földszintre. Az egyetlen ajtóhoz lépett, amelyet még nem ellenőrzött. A zárban benne volt a kulcs. Kinyitotta az ajtót. Újra megcsapta a szag, amelyet érkezésekor a folyosón érzett. Felkattintotta az ajtó mögötti villanykapcsolót, és a csupasz villanykörte fényében a pincébe vezető lépcső tűnt fel előtte. Egyre erősebben kínozta az érzés, hogy van valaki a házban. A megérzés, amelyen Bellman csak élcelődött, amikor Harry megkérdezte, utánanézett-e Martin Pran aktájának. A megérzés, amelyről most már tudta, hogy félrevezette. Harry le akart menni, de érezte, hogy valami visszatartja. A pince. Pont olyan, mint amilyen a saját házukban is volt annak idején. Ha az anyja megkérte, hogy menjen le krumpliért, amit nagy zsákokban tartottak odalent a sötétben, Harry mindig úgy rohant le, hogy ha lehet, még a saját gondolatait se hallja. Azzal ámította magát, hogy a hideg miatt szalad annyira. Vagy mert a vacsorának időben el kell készülnie, esetleg egyszerűen, mert szeret futni. És nem a meztelen, sárga ember miatt, aki odalent leselkedik rá, s nevetve, sziszegve öltögeti rá hosszú nyelvét. Most azonban nem miatta torpant meg. Az álom. A pincefolyosón végigzúduló lavina. Harry elhessegette a gondolatot, és rálépett a legfelső lépcsőfokra. Vészjóslóan megcsikordult. Kényszerítette magát, hogy lassan lépkedjen. A feszítővasat még mindig a kezében szorongatta. Odalent a villanykörte gyér fényében furcsán változtak az árnyékok. Harrynak feltűnt, hogy a folyosóból nyíló oldalsó kamrák mindegyikének ajtaján lakat lóg. Mégis ki zárja le egyenként a saját pincéje helyiségeit? Odalépett az egyikhez, beigazította a feszítővas hegyét, és nagy levegőt vett, mert már előre rettegett a zajtól. Egy gyors mozdulat, amit egy rövid csattanás követett. Visszafojtott lélegzettel hallgatózott. De mintha a ház is visszatartotta volna a lélegzetét, egyetlen pisszenés sem hallatszott. Azután óvatosan kinyitotta az ajtót.
A szag orrfacsaró volt. Kitapogatta a villanykapcsolót, és a következő pillanatban a helyiség egy neoncső fényében fürdött. Sokkal nagyobb volt, mint amekkorának kívülről tűnt. Azonnal felismerte. Egy szoba mása volt, amit már korábban is látott. A Radiumhospital laboratóriumának tökéletes másolata. Az üveglombikok a munkaasztalon és a kémcsövekkel teli állványok. Harry az asztalhoz lépett és felemelte egy nagy műanyag doboz tetejét. Fehér por apró, barna szemcsékkel. Harry megnyalta a mutatóujja hegyét, beledugta a porba, és az ínyéhez dörgölte. Keserű volt. Violin. Harry összerezzent. Valami zajt hallott. Újra visszafojtotta a lélegzetét. A zaj megismétlődött. Valami szipogás. Harry gyorsan lekapcsolta a villanyt, összekuporodott a sötétben és készenlétbe helyezte a feszítővasat. Újabb szipogás hallatszott. Várt néhány másodpercet. Azután gyorsan és halkan elhagyta a szobát és elindult balra, oda, ahonnan a szipogást hallotta. A pince végében már csak egy ajtó volt. A feszítővasat a jobb kezébe fogta és az ajtóhoz lopakodott, amelyen egy kis, berácsozott ablak volt. Pont, amilyen az ő pincéjükben is volt odahaza. Azzal a különbséggel, hogy az ő ajtajukon nem volt acélvasalás. Harry a falhoz lapult az ajtó mellett, elszámolt háromig, majd felkattintotta a felemelt lámpát és a rácson keresztül bevilágított a szobába. Várt. Miután három másodperc elteltével sem lőtt senki, és nem is kapcsolta fel a villanyt odabent, Harry a rácshoz szorította az arcát és bekukucskált. A fénycsóva csupasz falakat világított meg, azután megcsillant egy láncon, végigsiklott egy matracon és végül megtalálta, amit keresett. Egy arcot. A szemek csukva voltak. A lány mozdulatlanul ült. Mintha már hozzászokott volna a fénnyel kísért ellenőrzéshez. – Irene? – kérdezte Harry óvatosan. Ebben a pillanatban Harry zsebében rezegni kezdett a telefon.
Harminchetedik fejezet Az órára néztem. Már az egész lakást végigkutattam, de még mindig nem bukkantam rá Oleg rejtekhelyére. Ibsennek pedig már húsz perce itt kellene lennie. Csak próbáljon meg nem eljönni az a perverz disznó! Életfogytiglant kap személyes szabadság megsértéséért és nemi erőszakért. Aznap, amikor Irene megérkezett a pályaudvarra, magammal vittem a próbaterembe. Azt mondtam neki, hogy Oleg ott várja. Természetesen ő nem volt ott. Ibsen viszont annál inkább. Ő fogta le Irenét, amíg beadtam neki az anyagot. Közben Rufusra gondoltam. Hogy így lesz neki a legjobb. Rögtön le is csillapodott, úgyhogy már csak le kellett vinnünk Ibsen kocsijába. A fél kilóm a csomagtartóban várt rám. Hogy megbántam-e? Igen, megbántam, hogy nem követeltem mindjárt egy kilót! Nem, a fenébe is, persze, hogy megbántam egy kicsit. Hiszen
az ember mégsem teljesen érzéketlen. De amikor hatalmába kerített a „fenébe, ezt azért mégsem kellett volna” érzés, mindig azt próbáltam bebeszélni magamnak, hogy Ibsen biztosan nagyon jó hozzá. Végül is szerette őt a maga kissé ferde módján. De már úgyis mindegy, most csak az a fontos, hogy meglegyen az orvosság és visszatérjen az egészség. Teljesen új érzés volt számomra, hogy a testem nem kapja meg, amit követel. Csak most jöttem rá, hogy eddig mindent megkapott. És ha ez nem áll helyre, akkor inkább itt helyben meghalok. Szépen és fiatalon, többé-kevésbé ép fogakkal adom be a kulcsot. Ibsen nem jön. Most már tudtam. A konyhaablakban álltam és az utcát bámultam, de ennek a kicseszett bicebócának nyoma sem volt. Sem neki, sem Olegnek. Mindent megpróbáltam. Már csak egyvalami maradt hátra. Ezt az alternatívát eddig próbáltam figyelmen kívül hagyni. Féltem. Igen, tényleg féltem. De tudtam, hogy a városban van, itt van attól a naptól kezdve, hogy rájött: Irene eltűnt. Stein. A mostohabátyám. Újra az utcát fürkésztem. Nem. Inkább beledöglök, de akkor sem hívom fel. A másodpercek múltak. Ibsen nem jött. A rohadt életbe! Inkább meghalok, mint hogy ilyen pocsékul legyek. Összeszorítottam a szemem, de rovarok másztak elő belőle, előpréselték magukat a szemhéjam alól és már az egész arcomat belepték. A telefonálás még mindig jobb, mint a halál, vagy mint ez a kín. Már csak a finálé maradt hátra. A kurva életbe! Harry lekapcsolta a zseblámpát, amikor a telefon csengeni kezdett. A kijelzőre pillantott. Hans Christian hívta. – Jön valaki – suttogta az ügyvéd. Teljesen berekedt az idegességtől. – Közvetlenül a kapu előtt parkolt le és a házhoz indult. – Oké – mondta Harry. – Nyugalom. Küldjön SMS-t, ha lát valamit. És lépjen le, ha... – Lépjek le? – Hans Christian hangja csaknem sértődötten csengett. – Csak ha azt látja, hogy befuccsolt az egész, oké? – Miért fu...? Harry megszakította a hívást, visszakapcsolta a zseblámpát és a rács felé irányította.
– Irene? – A lány tágra nyílt szemmel meredt a fénybe. – Figyelj rám. Harrynak hívnak, rendőr vagyok és azért jöttem, hogy kivigyelek innen. De jön valaki, és meg kell néznem, ki az. Ha lejönne, tégy úgy, mintha semmi sem történt volna, rendben? Nemsokára kiviszlek innen, Irene. Megígérem. – Van... – motyogta a lány, de nem lehetett érteni a folytatást. – Mit mondtál? – Van... violinja? Harry összeszorította a fogát. – Tarts ki még egy kicsit! – suttogta. Felszaladt a lépcső tetejére és lekapcsolta a villanyt. Résnyire nyitotta az ajtót és kikukucskált. Egyenesen rálátott a bejárati ajtóra. Az udvarról csoszogó léptek hallatszottak. Az egyik láb inkább csak vonszolódott a kavicsokon. Dongaláb. Azután kinyílt az ajtó. Kigyulladt a fény. És ott állt az ajtóban, teljes életnagyságban. Stig Nybakk. A Radiumhospital osztályvezetője, aki még az iskolából emlékszik Harryra. Aki ismeri Facipőt és egy fekete rovátkákkal díszített jegygyűrűt hord. Akinek az agglegénylakásában semmi szokatlanra nem lehetett bukkanni. És aki még nem adott túl a szülői házon. A kabátját a fogasra akasztotta és furcsán, kinyújtott kézzel továbbindult, majd hirtelen megtorpant és hadonászni kezdett maga előtt a levegőben. Homlokára mély ránc ült ki. Azután csak állt és hallgatózott. Harrynak egyszer csak leesett, mi történt. A szál, amelyet a kezén érzett, amikor belépett a házba, és amelyről azt hitte, hogy pókháló, alighanem valami más volt. Valamiféle láthatatlan szál, amelyet Nybakk azért feszített ki a folyosón, hogy azonnal észrevegye, ha kéretlen látogatója érkezett. Nybakk meglepően gyorsan és rugalmasan visszalépett a bejárati ajtó mellett álló szekrényhez, benyúlt, és előhúzott valamit, amin tompán megcsillant a fény. Egy sörétes puskát. A rohadt életbe. Harry gyűlölte a sörétes puskákat. Nybakk azután egy dobozt vett elő a szekrényből. Kiemelt belőle két nagy, piros töltényt. Úgy fogta meg őket, hogy egy mozdulattal meg tudja tölteni a fegyvert. Harry agya lázasan dolgozott, de egyetlen jó ötlete sem támadt, így a rossz mellett döntött. Elővette a telefonját és írni kezdett. D-u-d-a, a-z-t-á-n v-á-r-k-o A francba! Nem jó! Hallotta a fémes kattanást, amikor Nybakk kinyitotta a puskát. Melyik billentyűvel kell törölni? Megvan. Kukába a „k”-val és az „o”-val. Hallotta, ahogy a férfi megtölti a fegyvert. ...v-á-r-j-o-n, a-m-í-g Ezek a nyomorult, apró billentyűk! Gyerünk már! Hallotta, ahogy a fegyver csöve egy kattanással a helyére ugrik.
... a-z a-b-l-a-k-h-o A rohadt életbe! Hallotta, ahogy Nybakk csoszogása közeledik. Nincs több ideje, Hans Christian fantáziájára kell bíznia magát. ...F-é-n-y! Megnyomta a küldés gombot. A sötétből látta, ahogy Nybakk a vállához emeli a fegyvert. Csak ekkor jött rá, hogy a férfi már rég észrevette, hogy a pince ajtaja résnyire nyitva áll. Ebben a pillanatban dudaszó harsant. Hosszan és erőszakosan. Nybakk összerezzent. A nappali felé pillantott, amelynek az ablaka az utcára nézett, ahol Hans Christian parkolt. Habozott. Azután megfordult és a nappali felé bicegett. A kürt újra megszólalt, ezúttal azonban nem hallgatott el. Harry kinyitotta a pinceajtót és Nybakk után indult. Nem kellett óvatoskodnia, tudta, hogy a dudálás elnyomja a léptei zaját. A nappali ajtajából nézte, ahogy Stig Nybakk elhúzza a függönyt. Azután Hans Christian családi autójának xenon fényszórói fénnyel árasztották el a szobát. Harrynak négy hosszú lépésre volt szüksége. Stig Nybakk nem vette észre, hogy közeledik. Egyik kezét épp a szeméhez emelte, hogy árnyékot vessen a fény ellen. Harry karja átnyúlt Nybakk két válla fölött, megragadta a puskát, maga felé rántotta, Nybakk húsos nyakához szorította a csövét, s így kezdte hátrafelé húzni a férfit, amíg az el nem vesztette az egyensúlyát. Térdét a másik térdhajlatába lökte, amitől mindketten térdelésbe csuklottak. A nagydarab Nybakk kétségbeesetten kapálódzott levegőért. Hans Christian valószínűleg megértette, hogy a dudálás elérte a célját, mert a lárma elcsendesült. Harry azonban nem engedett a szorításból, amíg Nybakk mozdulatai le nem lassultak, majd a teste el nem ernyedt. Tudta, hogy Nybakk hamarosan elveszti az eszméletét. Néhány további másodperc oxigén nélkül, és visszavonhatatlan agykárosodást szenved, majd még néhány másodperc, és Stig Nybakk, az emberrabló és a violingyártás császára, máris halott. Harry azon tűnődött, mi játszódhat le most a férfiban. Elszámolt háromig, majd egyik kezével elengedte a puskát. Nybakk hangtalanul a padlóra csúszott. Harry egy székre rogyott és mélyeket lélegzett. Amikor az adrenalinszintje újra süllyedni kezdett, a fájdalom visszatért az állába és a nyakába. Minden órával egyre rosszabb lett. Igyekezett nem törődni vele, és küldött egy „okét” Hans Christiannak. Nybakk halk nyögdécselésbe kezdett és magzatpózba kuporodott. Harry gyorsan átkutatta az elérhető zsebeit. A tárgyakat a dohányzóasztalra pakolta. Pénztárca, mobiltelefon és egy gyógyszeresüveg, amelyen Nybakk és egy orvos neve állt. Zestril. Harry emlékezett rá, hogy a nagyapja is ezt szedte, hogy elkerülje a szívinfarktust. Harry a saját zakója zsebébe dugta a gyógyszeresüveget, majd a puska csövét Nybakk sápadt homlokához szegezte és ráparancsolt, hogy álljon fel. Nybakk Harryra bámult.
Mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát. Nehézkesen felkászálódott és imbolyogva megállt Harry előtt. – Hová megyünk? – kérdezte, amikor Harry kiterelte maga előtt a folyosóra. – A pincelakásba – felelte Harry. Stig Nybakk továbbra is bizonytalanul állt a lábán. Lefelé menet Harrynak az egyik kezét rá kellett tennie a vállára, míg a másikkal a hátába nyomta a fegyvert. Megálltak az ajtó előtt, amely Irenét rejtette. – Miből jött rá, hogy én voltam? – A gyűrűből – felelte Harry. – Nyissa ki! Nybakk egy kulcsot húzott elő a nadrágzsebéből, és kinyitotta a lakatot, majd felkapcsolta odabent a villanyt. Irene felállt és a legtávolabbi sarokba hátrált. Reszketett és az egyik vállát felhúzta, mintha attól rettegne, hogy megütik. A bokáját bilincs fogta körbe, amelyet egy lánccal a plafon egyik gerendájához erősítettek. Harry megállapította, hogy a lánc elég hosszú volt ahhoz, hogy a lány mozoghasson a helyiségben, és ahhoz is, hogy fel tudja kapcsolni a villanyt, de láthatólag jobban kedvelte a sötétséget. – Szabadítsa ki! – utasította Harry a férfit. – És tegye a bilincset saját magára. Nybakk köhögni kezdett. Feltartotta a tenyerét. – Figyeljen, Harry... Harry ütött. Elvesztette a fejét és ütött. Hallotta, ahogy a fém csattan a húson és látta a vörös csíkot, amelyet a puska csöve hagyott Nybakk orrnyergén. – Ha még egyszer kimondja a nevemet – sziszegte Harry és érezte, hogy szinte erőszakkal kell kipréselnie magából a szavakat – a puska rosszabbik végével kenem oda a fejét a falhoz. Nybakk remegő kézzel oldotta ki a lábbilincset, miközben Irene merev, apatikus arccal bámult maga elé, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami körülötte történik. – Irene – mondta Harry. – Irene! A lány úgy nézett Harryra, mint aki most tért magához. – Menj ki – mondta neki Harry. A lány összehúzta a szemét, mintha erős összpontosításra lenne szükség ahhoz, hogy értelmezze, amit Harry mondott neki, majd átültesse cselekvésbe. Azután lassú, merev léptekkel elhagyta a helyiséget. Nybakk leült a matracra és felhúzta a nadrágszárát. Megpróbálta a szűk bilincset saját vaskos, fehér bokája köré erősíteni. – Én... – Tegye a csuklójára! – mondta Harry. A férfi engedelmeskedett, Harry pedig egy rántással ellenőrizte, hogy elég erős-e a lánc.
– Vegye le a gyűrűt és adja ide! – Miért? Ez csak egy olcsó bizs... – Mert nem a magáé. Nybakk lehúzta a gyűrűt és átnyújtotta Harrynak. – Nem tudok semmit – mondta. – Miről? – kérdezte Harry. – Amiről kérdezősködni akar. Dubajról. Kétszer találkoztam vele, de mindkét alkalommal bekötötték a szememet, úgyhogy fogalmam sincs róla, hogy hol jártam. Az a két orosz embere hetente kétszer jött áruért, de soha nem hallottam egyikük nevét sem. Figyeljen, ha pénzt akar, van... – Erről van szó? – Miről? – Csak a pénzről szól? Nybakk pislogott néhányat. A vállát vonogatta. Harry várt. A másik arcán fáradt mosoly suhant keresztül. – Mégis mit gondol, Harry? A lába felé biccentett. Harry nem válaszolt. Nem kell neki mindent tudnia. Talán nem is akarja tudni. Mert esetleg megértené. És nem akarta érteni. Nevezetesen azt, hogy egy látszólag apró, veleszületett rendellenesség milyen drámaian más irányba terelheti két, azonos helyen felnőtt, hasonló körülmények között nevelkedett ember életét. Mindössze néhány másként álló csont, amelyek miatt az egyik lábfej befelé fordul és néhány számmal kisebb lesz, mint a másik. Pes equinovarus. Lólábnak is nevezik, mert járás közben a sarok, akárcsak a lovaknál, nem éri el a földet. Egy elváltozás, amely elég rossz startpozíciót teremt az embernek, s amelyet aztán vagy képes kompenzálni, vagy nem. Mindenesetre sok területen jóval nagyobb erőfeszítésbe kerül érvényesülni: a fiúk között, akik csapatot választanak maguknak, a menő arcok között, akik menő arcokkal akarnak haverkodni, az ablakban dülleszkedő lányoknál, és különösen annál az egynél, akinek a mosolyától majd szétrobban az ember szíve, még ha a mosoly nem is neki szól. Stig Nybakk észrevétlenül lopakodott keresztül az életen dongalábán. Annyira észrevétlenül, hogy Harry még csak nem is emlékezett rá. Ám mégis egészen sikeresen. Elvégezte az egyetemet, keményen dolgozott, s egy vezetői állásig vitte, ahol ő maga gyűjthetett csapatot. De a legfontosabb még mindig hiányzott. A lány az ablakból. Ő még mindig másokra mosolygott. Gazdagság. Meg kellett gazdagodnia. Mert a pénz olyan, mint a smink.
Mindent elfed, mindent meg lehet szerezni vele, azt is, ami állítólag nem megvásárolható: tiszteletet, csodálatot, szerelmet. Elég csak körülnézni: mindenütt a szépség és a pénz házasságába botlik az ember. És most végre ő következett, Stig Nybakk, a dongalábú. Feltalálta a violint, és a világnak a lábai előtt kellene hevernie. Akkor meg miért nem akarja őt a lány, miért fordul el rosszul leplezett undorral az arcán, amikor tudja – pontosan tudta –, hogy már gazdag és hétről hétre csak nő a vagyona. Mert van valaki más, és csak őrá gondol? Az, akitől azt az idióta bizsut kapta, amely az ujján volt? Annyira igazságtalan az egész, ő olyan keményen és fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy szeressék, a lánynak most már igenis szeretnie kell őt. Úgyhogy elvette magának. Elszakította az ablaktól és ideláncolta, hogy soha többé ne tűnhessen el. És hogy teljes legyen a kényszerházasság, elvette tőle a gyűrűt és a saját ujjára húzta. Azt a filléres gyűrűt, amelyet Irene Olegtől kapott, aki az anyjától lopta, aki Harrytól kapta, aki a bolhapiacon vette, ahol... Mint a gyermekdalban: megy a gyűrű vándorútra, egyik kézből a másikba. Harry végigsimított az aranyozott gyűrű egyik fekete rovátkáján. Látott, de mégis vak volt. Látott, mert amikor első alkalommal találkozott Stig Nybakkal, ezt mondta: – A gyűrű. Nekem is volt egy egészen hasonló. És vak volt, mert nem gondolta végig a hasonlóságot. A fekete rovátkák a rézben. Csak akkor kapcsolta össze Oleget Nybakkal, amikor Martine azt mondta, hogy ő az egyetlen az egész világon, aki bizsu jegygyűrűt vásárol. Harry annak ellenére biztos volt a dolgában, hogy az égvilágon semmi gyanúsat nem talált Stig Nybakk teraszlakásában. Sőt, a kompromittáló dolgok teljes hiánya csak még inkább meggyőzte arról, hogy Nybakk valahol máshol tartja a rossz lelkiismeretét. Az üresen álló szülői házban, amelyre még nem talált vevőt. A Hole család egykori otthona fölötti dombon terpeszkedő piros házban. – Maga ölte meg Gustót? – kérdezte Harry. Stig Nybakk megrázta a fejét. A szemhéja nehéz volt, álmosnak tűnt. – Alibi? – folytatta Harry. – Nem, nincsen. – Meséljen! – Ott voltam. – Hol? – A Hausmanns gatén. Oda kellett mennem. Azzal fenyegetett, hogy lebuktat. De amikor a Hausmanns gatéra értem, már ott voltak a rendőrautók. Valaki már megölte Gustót. – Már? Maga is ezt tervezte? – Nem egészen így. Nekem nincs pisztolyom. – Akkor mije van? Nybakk megvonta a vállát. – Gyógyszerészeti ismereteim. Gustó-nak elvonási tünetei voltak. Violint követelt tőlem.
Harry a másik fáradt mosolyát nézte és bólintott. – Vagyis tudta, hogy Gusto bármit hajlandó magába nyomni, elég, ha fehér pornak tűnik. A lánc csörögni kezdett, amikor Nybakk felemelte a kezét és az ajtó felé mutatott. – Irene. Válthatnék vele még néhány szót, mielőtt... Harry habozott. Újra felismert valamit Nybakk tekintetében. Egy sérült embert, egy férfit, aki a végéhez közelít. Aki fellázadt a sors számára kiosztott kártyái ellen és veszített. – Megkérdezem tőle – válaszolta. Harry kiment. Irene eltűnt. Odafent talált rá. A nappaliban ült, az egyik karosszékben, maga alá húzott lábakkal. Harry kivett egy kabátot a folyosón álló szekrényből és a lány vállára terítette. Halk, nyugodt hangon beszélt hozzá. A lány alig hallhatóan válaszolt, mintha félt volna a nappali hideg falainak visszhangzásától. Elmesélte, hogy Gusto és Nybakk, vagy ahogy ő nevezte, Ibsen, közösen csalták csapdába, hogy Gusto fél kiló violint kapott érte és hogy már négy hónapja volt a pincében. Harry hagyta, hadd beszéljen. Csak akkor tette fel a következő kérdést, amikor a lány már mindent elmondott. Gusto meggyilkolásáról csak annyit tudott, amennyit Ibsen elmesélt neki. Ugyanez vonatkozott Dubajra és annak lakóhelyére is. Gusto nem mondott róla semmit, Irene pedig nem is akarta tudni. Mindössze az Oslo-szerte keringő pletykákat ismerte, amelyek szerint Dubaj valamiféle kísértet módjára járja a várost, és senki nem tudja, ki ő vagy hogy néz ki. Olyan, mint a szél, lehetetlen megfogni. Harry bólintott. Túlságosan gyakran hallotta ezt a hasonlatot az utóbbi időben. – Hans Christian elvisz a rendőrségre. Ügyvéd, segít neked feljelentést tenni. Azután elvisz Oleg anyjához, ott maradhatsz egy ideig. Irene megrázta a fejét. – Felhívom Steint, a bátyámat. Lakhatok nála. És... – Igen? – Muszáj feljelentést tennem? Harry a lányt nézte. Olyan fiatal volt. Olyan kicsi. Mint egy madárfióka. Lehetetlen megmondani, milyen rombolást végezhetett benne ez az egész. – Mindenesetre várhat holnapig – válaszolta. Nézte, ahogy a lány szemét elfutják a könnyek és arra gondolt, hogy végre. A vállára akarta tenni a kezét, de még idejében meggondolta magát. Irenének alighanem egy idegen, felnőtt férfi kezére volt a legkevésbé szüksége ebben a pillanatban. A következő másodpercben aztán el is apadtak a lány könnyei. – Nincs... nincs más lehetőség? – kérdezte Irene. – Mire gondolsz? – kérdezett vissza Harry.
– Hogy ne kelljen látnom többé. – A lány pillantása nem eresztette Harryét. – Soha többé – suttogta vékonyka hangon. Azután óvatosan megfogta Harry kezét. – Kérem. Harry megpaskolta a lány kezét, azután felállt. – Gyere, kikísérlek. Miután a kocsi elhajtott, Harry visszament a pincébe. Kötelet nem talált, de a lépcső alatt egy kerti slag lógott. Magával vitte és Nybakk elé dobta a padlóra. Felpillantott a gerendára. Megfelelt a magassága. Előhúzta a Zestrilt, amelyet Nybakk zsebében talált, és a tenyerébe szórta az üveg tartalmát. – Szívbeteg? – kérdezte tőle. Nybakk biccentett. – Mennyit szed belőle naponta? – Kettőt. Harry Nybakk tenyerébe tette a tablettákat, az üres gyógyszeres üveget pedig a saját zakója zsebébe csúsztatta. – Két nap múlva visszajövök. Nem tudom, mennyit számít magának a híre. Ha még élnének a szülei, biztosan nagyobb lenne a szégyen. De arról valószínűleg hallott már, hogyan bánnak a rabtársak az erőszaktevőkkel. Ha, mire visszajövök, már nem lesz belőle, akkor elfelejtik magát, soha többé nem említik a nevét. Ha még lesz, beviszem a rendőrségre. Megértette? Amikor Harry otthagyta, Stig Nybakk üvöltése egészen a bejárati ajtóig elkísérte. Egy olyan ember sikolya volt, aki teljesen magára maradt a bűneivel, a kísérteteivel, a magányával és a döntéseivel. És mégis volt valami ismerős benne. Harry becsapta maga mögött az ajtót. A Vetlandsveien leintett egy taxit és az Urtegatára vitette magát. A nyaka fájdalmasan lüktetett, mintha valami életre kelt, baktériumokból összegyúrt, ketrecbe zárt, sebesült állat volna. Harry megkérdezte a sofőrt, nincs-e egy fájdalomcsillapítója a kocsiban, de az csak a fejét rázta. Amikor Bjørvika irányába kanyarodtak, Harry tűzijátékot pillantott meg az Operaház fölött az égen. Ünnepeltek valamit. Tulajdonképpen neki is ünnepelnie kellene. Sikerült, megtalálta Irenét, Oleg pedig szabad volt. Elvégezte, amiért jött. Akkor meg hol marad az ünnepi hangulat? – Mi az alkalom? – kérdezte Harry. – Ó, csak valamelyik opera bemutatója – mondta a sofőr. – Néhány úri népet már odafuvaroztam az este. – A Don Giovanni – mondta Harry. – Engem is meghívtak.
– És miért nem ment el? Biztosan jó volt. – Mindig elszomorodom a tragédiáktól. A sofőr megütközve nézett rá a tükörből, azután elnevette magát és megismételte: – Elszomorodik a tragédiáktól? Megszólalt Harry telefonja. Klaus Torkildsen volt az. – Azt hittem, soha többé nem hallunk egymásról – mondta Harry. – Én is – felelte Torkildsen. – De... mégiscsak utánanéztem. – Már nem olyan fontos – mondta Harry. – A részemről lezártnak tekintem az ügyet. – Rendben, de talán mégis érdekelni fogja, hogy Bellman, legalábbis a mobiltelefonja, a gyilkosság idején Østfoldban volt. Úgyhogy aligha járhatott a tetthelyen. – Oké, Klaus. Köszönöm! – Oké. Soha többé? – Soha többé. Én most eltűnők. Harry letette. Hátrahajtotta a fejét és behunyta a szemét. Most már örülhet. A szemhéján továbbra is ott szikráztak a tűzijáték fényei.
NEGYEDIK RÉSZ Harmincnyolcadik fejezet – Veled megyek! Megcsinálta. A nő újra az övé volt. Harry előrébb lépett eggyel az oslói repülőtér indulási csarnokának jegykezelő pultja előtt kígyózó sorban. Hirtelen lett egy terve. Egy terv, amely élete hátralévő részére szólt. És valami mámoros érzés kerítette a hatalmába, amelyre hirtelenjében nem talált jobb szót, mint a boldogság. A pult fölötti monitoron ez állt: Thai Air, Business Class. Olyan gyorsan történt az egész. Nybakk házából egyenesen Martinéhez ment, hogy visszaadja a telefonját, de a nő azt mondta, hogy nyugodtan megtarthatja, már szerzett magának egy újat. Harry egy alig használt
kabátot is elfogadott, úgyhogy egészen tűrhetően festett. Továbbá hagyta magát rábeszélni három Paracetamolra, azt viszont nem engedte, hogy Martine megnézze a sebet. Ragaszkodott volna hozzá, hogy kitisztítsa és átkösse, erre viszont nem volt idő. Felhívta a Thai Airt, hogy elintézze a jegyfoglalást. Azután történt. Telefonált Rakelnek, elmondta neki, hogy Irene szabad, és most, hogy Oleg is szabadlábon van, végzett a feladatával. És hogy sürgősen el kell hagynia az országot, mielőtt letartóztatják. És ekkor hangzott el. Harry behunyta a szemét és újra lejátszotta magában Rakel szavait: – Veled megyek, Harry. Veled megyek. Veled megyek. Majd: – Mikor? Mikor? A legszívesebben azt válaszolta volna, hogy most azonnal. Dobáld be a holmidat egy táskába, és gyere! De aztán sikerült józanul átgondolnia a dolgot. – Figyelj, Rakel, engem köröznek, és a rendőrség valószínűleg téged is szemmel tart, hátha elvezetsz hozzám. Érted? Ma este repülök egyedül. A Thai Air holnap esti járatával utánam jöhetsz. Bangkokban várlak, s onnan már együtt mehetünk tovább Hongkongba. – Hans Christian lehetne a védőügyvéded, ha letartóztatnának. A büntetés biztosan nem lesz... – Nem a börtönbüntetés hosszától tartok – szakította félbe Harry. – De ameddig Oslóban vagyok, Dubaj bárhol a nyomomra akad. Biztos vagy benne, hogy Oleg biztonságos helyen van? – Igen. De azt akarom, hogy ő is velünk jöjjön, Harry. Nem utazhatok el nélküle... – Természetesen ő is velünk jön. – Komolyan mondod? – kérdezte Rakel megkönnyebbülten. – Összetartozunk, és Hongkongban Dubaj nem érhet el minket. Oleg utazásával várunk még néhány napot. Azután Oslóba küldöm Herman Kluit néhány emberét, hogy kíséretet adjanak neki. – Megbeszélem Hans Christiannal. Azután lefoglalom magamnak a jegyet holnapra, édesem. – Bangkokban várlak.
Rövid szünet állt be. – De hát téged köröznek, Harry. Hogy akarsz feljutni a repülőgépre anélkül... – Parancsoljon. Harry kinyitotta a szemét, és látta, hogy a pult mögött álló hölgy rámosolyog. – Parancsoljon. Előrelépett és odaadta neki a jegyet és az útlevelet. Nézte, ahogy a nő begépeli a nevet. – Nem találom a nevét, Nybakk úr... Harry igyekezett megnyugtatóan mosolyogni. – Eredetileg a tíz nap múlva induló bangkoki gépre foglaltam jegyet, de másfél órával ezelőtt rám telefonáltak, úgyhogy áttettem a foglalást ma estére. A nő újra gépelni kezdett. Harry a másodperceket számolta. Belégzés. Kilégzés. Be... – Igen, megtaláltam. A későbbi foglalások nem mindig jelennek meg azonnal a rendszerben. De itt az áll, hogy Irene Hanssennel utazik. – Ő az eredeti időpontban utazik – felelte Harry. – Értem. – Van olyan poggyásza, amelyet fel szeretne adni? – Nincs. További gépelés. Azután a nő összeráncolt homlokkal újra kinyitotta az útlevelet. Harry megacélozta magát. A nő beletette a beszállókártyát az útlevélbe és átnyújtotta Harrynak. – Igyekeznie kell, Nybakk úr, már elkezdődött a beszállás. Jó utat! – Köszönöm! – mondta Harry némileg nyomatékosabban, mint tervezte és elsietett a biztonsági ellenőrzés irányába. Amikor az átvilágító-berendezés túloldalán összeszedte a kulcsait és Martine mobiltelefonját, észrevette, hogy SMS-e érkezett. Már majdnem elmentette Martine egyéb üzenetei közé, amikor felfedezte, hogy a feladó neve csak egy rövidítés. B. Beate. Az 54-es kapu felé rohant, Bangkok, final call. Olvasni kezdett. MEGKAPTAM AZ UTOLSÓ LISTÁT. AZ EGYIK CÍM NEM SZEREPEL AZON A LISTÁN, AMELYET BELLMANTÓL KAPOTT. BLINDERNVEIEN 74.
Harry a zsebébe dugta a készüléket. Az útlevél-ellenőrzésnél nem volt sor. Kinyitotta az útlevelet, a pult mögött álló tiszt pedig ellenőrizte a beszállókártyát és az igazolványt. Azután Harryra nézett. – A forradás frissebb, mint a kép – mondta Harry. A tiszt alaposan végigmérte. – Csináltasson új fotót, Nybakk úr – mondta, azzal visszaadta neki az útlevelet és a következő utas felé biccentett. Harry szabad volt. Megváltott. Egy teljesen új élet várt rá. A kapunál még öt másik későn érkező várakozott a sorban. Harry a beszállókártyára pillantott. Business class. Eddig világéletében turistaosztályon utazott, még akkor is, ha Herman Kluit megbízásából volt úton. Stig Nybakk sokra vitte. És Dubaj is sokra vitte. Jó munkát végeztek. Jó munkát végez. Ma este is, ebben a pillanatban is ott állnak és remegve, kiéhezve várják, hogy végre felbukkanjon egy Arsenal-mezes fickó és azt mondja: – Gyertek! Már csak ketten álltak előtte a sorban. Blindernveien 74. Veled megyek. Harry behunyta a szemét, és újra Rakel hangját hallotta: – Te rendőr vagy? Ez lett belőled? Egy robot, a hangyaboly egy rabszolgája, aki mások véleményétől függ? Az volna? Ő következett. A pult mögött álló hölgy szigorú pillantást vetett rá. Nem, ő nem rabszolga. Odaadta a nőnek a beszállókártyát. Azután elindult. Végigment a repülőgéphez vezető folyosón. Az üvegen keresztül egy közeledő gép fényeit látta. Tord Schultz háza fölött repült be. Blindernveien 74. Mikael Bellman vére Gusto körme alatt. A fenébe. A fenébe! Harry felszállt a fedélzetre, megkereste a helyét és belesüppedt a bőrülésbe. Egek, milyen puha. Megnyomott egy gombot, mire az ülés egyre hátrébb ereszkedett, egészen a vízszintesig. Behunyta a szemét. Aludni akart. Aludni. Addig, amíg egy nap arra nem ébred, hogy ő valaki egészen más, és egy egészen másik helyen van. Rakel hangját kereste. De egy teljesen más hangra bukkant helyette: – Én hamis papi gallért viselek, maga pedig hamis seriffjelvényt. Mennyire megingathatatlan valójában az evangéliuma? Bellman vére. – ...Østfoldban volt. Úgyhogy aligha járhatott...
Minden összefügg. Harry egy kezet érzett a karján és kinyitotta a szemét. Egy magas arccsontú, thai stewardess nézett le rá mosolyogva: – l’m sorry, sir, but you must raise your seat to an upright position before take-off.[22] Upright position. Harry nagy levegőt vett és kilendítette magát a székből. Előhúzta a mobiltelefont és kikereste a híváslistát. – Uram, ki kell kapcsolnia... Harry felemelte a kezét és megnyomta a hívás gombot. – Nem úgy volt, hogy soha többé nem hallunk egymásról? – vette fel Torkildsen. – Pontosan hol Østfoldban? – Hogyan? – Bellman. Østfoldon belül hol tartózkodott, amikor Gustót meggyilkolták? – Ryggében, Moss mellett. Harry zsebre vágta a telefont és felállt. – Uram, be kell kapcs... – Elnézést – mondta Harry. – Ez nem az én gépem. – Biztos vagyok benne, ellenőriztük az utasok számát, és... Harry a repülőgép végéhez indult. Hallotta, ahogy az utaskísérő a nyomában tipeg: – Uram, már bezár... – Akkor nyissák ki! Egy férfi kolléga sietett a stewardess segítségére: – Attól tartok, a szabályok nem teszik lehetővé, hogy kinyissuk... – Elfogyott a gyógyszerem – mondta Harry a zakója zsebében kotorászva, majd előhúzta az üres, Zestril feliratú gyógyszeres üvegcsét és a férfi orra alá dugta. – Ez az enyém, látja? Azt akarják, hogy a fedélzeten kapjak szívrohamot... mondjuk, Afganisztán fölött? Tizenegy óra múlt, és az Oslo felé robogó repülőtéri vonat szinte teljesen üres volt. Harry szórakozottan nézte a vagon plafonjára szerelt képernyőn futó szalagcímeket. Volt egy terve. Egy másik életről szőtt terv. Most húsz perce maradt, hogy egy újat ötöljön ki. Őrültség. Egy Bangkokba tartó repülőgépen ülhetne. És mégsem ülhetett ott, egyszerűen nem ment.
Az ő fogyatékossága, az ő dongalába az, hogy soha nem volt képes egyszerűen csak rálegyinteni a dolgokra, elfelejteni őket, lelépni. Ihatott, de mindig kijózanodott. Elhúzhatott Hongkongba, de visszatért. Semmi kétség, súlyosan fogyatékos. Ráadásul Martine tablettáinak hatása is múlóban van, többre van szükség, különben még a fájdalom elveszi az eszét. Harry a tőzsdei beszámolókra és a sporthírekre függesztette pillantását, amikor hirtelen szöget ütött a fejébe a gondolat: mi van, ha pont az ellenkezőjéről van szó, és éppen most lép le? Gyáván, behúzott farokkal. Nem. Ezúttal más a helyzet. Hiszen csak átíratta a jegyét a következő napra, és ugyanazzal a géppel utazik majd, amelyikkel Rakel. Még a maga mellett lévő helyet is lefoglalta neki a business classon, és a Rakel jegyére eső többletköltséget is kifizette. Azon töprengett, hogy szóljon-e neki arról, amire készül, de pontosan tudta, hogyan reagálna. Azt hányná a szemére, hogy semmit sem változott. Hogy még mindig ugyanaz a rögeszme hajtja. Hogy soha semmi nem fog megváltozni. Csak akkor fogja elismerni, hogy maguk mögött hagyták a régit, és elkezdődött a közös utazásuk, amikor mindkettőjüket az ülésbe préseli majd a gyorsulás, és megérzi a gép emelkedését, a könnyedséget, az elkerülhetetlent. Harry behunyta a szemét és kétszer elmormolta a repülőgép számát. Harry leszállt a repülőtéri vonatról és átment az Operaházhoz vezető gyaloghídon. Hosszú léptekkel vágott át a fehér márványon a főbejárat felé. Az üvegen keresztül kiöltözött embereket pillantott meg, akik apró falatkákkal és italokkal a kezükben társalogtak az előcsarnokban. A bejárat előtt egy öltönyös, fülhallgatós biztonsági őr állt, kezét az ágyéka előtt összekulcsolva, mintha szabadrúgásra várna. Széles vállak, de közel sem egy hústorony. Rutinos pillantással mérte végig Harryt, majd a közvetlen környezetét is végigpásztázta. Valószínűleg a Rendészeti Biztonsági Szolgálat embere volt, amiből Harry arra következtetett, hogy a polgármester vagy a kormány egyik tagja is jelen van a bemutatón. A férfi két lépést tett Harry felé. – Sajnálom, zártkörű rendezvény... – kezdte, de Harry rendőrigazolványa láttán megtorpant. – A látogatásomnak semmi köze a polgármesterükhöz, kolléga – mondta Harry. – Hivatalos ügyben kell néhány szót váltanom valakivel. A férfi biccentett, beleszólt a hajtókájára erősített mikrofonba és beengedte maga mellett Harryt. Az előcsarnok egy hatalmas iglut formázott, és olyan arcoktól hemzsegett, amelyeket Harry hosszas száműzetése ellenére is felismert: a nyomtatott sajtó pozőrei, a tévéképernyők megmondóemberei, a sport és a politika szórakoztatóművészei, továbbá a kultúra többékevésbé szürke eminenciásai. Nem volt nehéz kiszúrnia, mivel jócskán a sokaság fölé magasodott. Harrynak eszébe jutott, amikor Isabelle Skøyen azt mondta, hogy képtelenség olyan kísérőt találni, aki elég magas a cipősarkaihoz. Harry sűrű elnézések közepette utat tört magának, miközben mindenfelé fehérbor lötyögött körülötte. Isabelle egy férfival beszélgetett, aki fél fejjel alacsonyabb volt nála, ám a nő lelkes és behízelgő arckifejezése alapján Harry azt gyanította, hogy státusát tekintve a pasas jó néhány fejjel felülmúlja. Amikor már csak három méterre járt a nőtől, hirtelen egy férfi állta el az útját. – Én vagyok az a rendőr, aki az imént beszélt a bejáratnál álló kollégájával – mondta Harry. – A hölggyel kell beszélnem. – Parancsoljon – bólintott a biztonsági őr.
Harry valami felhangot vélt kihallani a tőmondatból. A nőhöz sétált. – Helló, Isabelle – mondta, és látta a meglepetést a nő arcán. – Remélem, nem... a karrierjét töröm derékba? – Harry Hole főtiszt – válaszolta a nő harsány kacagással, mintha valami bennfentes poént hallott volna. A mellette álló férfi azonnal Harry felé nyújtotta a kezét, és csaknem futólag megemlítette a nevét. A városháza legfelső szintjein eltöltött évek feltehetőleg megtanították arra, hogy a köznéppel való parolázás a választások napján nyeri el jutalmát. – Tetszett az előadás, főtiszt? – Igen is, meg nem is – felelte Harry. – Tulajdonképpen örültem, hogy véget ért, és már hazafelé tartottam, amikor rájöttem, hogy néhány dolog még nem világos a számomra. – Mégpedig? – Nos… Mivel Don Giovanni egy tolvaj és szoknyavadász, teljes mértékben helyeselhető és méltányos, hogy az utolsó jelenetben megkapja a büntetését. Azt hiszem, már tudom, ki a szobor, aki eljön Don Giovanniért, hogy magával vigye a pokolba. Ellenben az nem világos, hogy ki mondta neki, hogy találja meg Don Giovannit. Tudna nekem erre válaszolni... – Harry megfordult. – Isabelle? Isabelle ajka merev mosolyra húzódott. – Ha van valami összeesküvés-elmélete, ne tartsa magában, az ilyesmi mindig érdekes. De talán egy másik alkalommal hallgatnám meg, pillanatnyilag épp a... – Nagyon fontos lenne, hogy válthassak néhány szót a hölggyel – fordult vissza Harry a nő beszélgetőpartneréhez. – Természetesen, amennyiben megengedi. Harry látta, hogy Isabelle ellenkezni akar, ám a beszélgetőpartnere megelőzte: – Hogyne. – A férfi mosolyogva biccentett és egy idősebb párhoz fordult, akik szintén audienciára vártak. Harry karon ragadta Isabelle-t és a mosdók irányába húzta. – Maga bűzlik – fújtatta a nő, amikor Harry a vállánál fogva a falhoz nyomta a férfimosdó mellett. – Az öltönyöm megjárta néhányszor a szemeteskonténert – válaszolta Harry és észrevette, hogy a vendégek közül néhányan már figyelik őket. – Figyeljen rám! Intézhetjük civilizált módon és erőszakosan is. Miben áll a Mikael Bellmannal való együttműködése? – Mi? Menjen a pokolba, Hole! Harry berúgta a mosdó ajtaját és maga után húzta a nőt. A mosdókagylók előtt egy szmokingos férfi állt, aki elkerekedett szemmel nézte, ahogy Harry az egyik vécéfülkéhez lökdösi Isabelle-t, miközben alkarját a nő torkához nyomja. – Bellman magánál volt, amikor Gustót meggyilkolták – sziszegte Harry. – A Gusto körme alatti vér Bellmantól származik. Dubaj takarítója Bellman legközelebbi munkatársa és
bizalmas, gyerekkori barátja. Ha nem beszél most, még ma este felhívom az emberemet az Aftenpostennél, és reggelre az egész nyomtatásban lesz. Ezenkívül minden, amit az ügy kapcsán összeszedtem, az államügyész asztalára kerül. Szóval, mi legyen? – Elnézést. – A szmokingos férfi volt az. Valamivel közelebb jött, de azért nem túlságosan: – Segítségre van szüksége, hölgyem? – Tűnjön a pokolba! A férfi rémülten hátrahőkölt. Láthatólag nem a szavak döbbentették meg, hanem az, hogy Isabelle Skøyen szájából hangzottak el. Sietősen kimenekült a helyiségből. – Dugtunk – mondta Isabelle fuldokolva. Harry eleresztette. A nő leheletének pezsgőszaga volt. – Dugott Bellmannal? – Tudom, hogy házas. Csak dugtunk, ez minden – válaszolta a nő a nyakát masszírozva. – Aztán Gusto hirtelen felbukkant, és amikor Bellman kidobta a házból, végigkarmolta őt. Ha be akar róla számolni a sajtónak, csak rajta. Felteszem, maga még soha nem kefélt férjes asszonnyal. És egyetlen gondolatot sem pazarolt még arra, mit csinál majd a sajtó Bellman feleségével és gyerekeivel. – És hogy találkozott Bellmannal? Ugye, nem azt akarja bemesélni nekem, hogy ez a háromszög magukkal és Gustóval pusztán a véletlen műve volt? – Maga szerint mégis hol találkoznak azok az emberek, akik a karrierjük építésén fáradoznak, Harry? Nézzen csak körül. Kik vannak itt ezen a rendezvényen? Mindenki tudja, hogy Bellman lesz Oslo új bűnügyi igazgatója. – És hogy maga az egyik tanácsosi szék várományosa? – Egy megnyitón találkoztunk, egy premieren vagy egy díjátadón, már nem emlékszem. Egyszerűen így alakult. Hívja csak fel Mikaelt és kérdezze meg tőle, hogy mikor történt. De ha lehet, ne ma este, ha jól emlékszem, családi programjuk van. Tényleg... egyszerűen csak így alakult. Így alakult. Harry a nőre meredt. – És mi van Truls Berntsennel? – Kivel? – Ő a takarítójuk, nem igaz? Ki küldte a Leonba, hogy elintézzen engem? Maga? Vagy Dubaj? – Maga meg mi a bánatról beszél? Harry látta a nőn, hogy fogalma sincs arról, ki az a Truls Berntsen. Isabelle Skøyen elnevette magát.
– Ne vágjon már ilyen csüggedt képet, Harry. Egy Bangkokba tartó repülőgépen ülhetne. Útban egy másik élet felé. Az ajtó felé indult. – Várjon, Harry! Megfordult. A nő a vécéajtónak dőlt és felhúzta a ruháját. Olyan magasra, hogy előbukkant a harisnyatartója. Egy szőke tincs hullott a homlokába. – Ha már úgyis a miénk az egész mosdó... Harry elkapta a nő tekintetét. Fátyolos volt. Nem az alkoholtól és nem is a vágytól, ez valami más volt. Sír? A kemény, magányos, önmagát megvető Isabelle Skøyen? És akkor mi van? Ő is csak egy olyan megkeseredett ember, aki kész romokba dönteni mások életét, hogy megkapja azt, amiről úgy véli, születésénél fogva jár neki: hogy szeressék. Az ajtó hosszasan lengett ki-be, miután Harry elhagyta a helyiséget, s a gumiszegélyhez súrlódva olyan hangot keltett, mint egy utolsó vastaps. Harry visszament a pályaudvarhoz a gyaloghídon át, majd a lépcsőkön lekocogott a Platára. A túloldalon volt ugyan egy nonstop nyitva tartó gyógyszertár, de mindig sor állt odabent, ráadásul a recept nélkül kapható fájdalomcsillapítók nem is tudtak volna elbánni a fájdalommal. Elhaladt a Heroinpark mellett, és továbbindult a Prinsens gatéra. Eleredt az eső. Az utcai lámpák fénye tompán csillogott a nedves villamossíneken. Menet közben újra végigvette a dolgot. Nybakk Oppsalon lévő sörétes puskájához tud a legkönnyebben hozzájutni. Ráadásul annak jó nagy a szórása. Ahhoz, hogy a 301-es szoba ruhásszekrénye mögé rejtett vadászpuskát megszerezze, észrevétlenül kellene bejutnia a Leonba. Ezenkívül az sem kizárt, hogy a fegyvert már rég megtalálták. Viszont az a puska több mint elegendő volna. A Leon hátsó kapuja úgy tűnt, azóta nyitva van, hogy Harry elmenekült rajta a látogatóba érkezett öltönyösök elől. Bizonyára ők törték fel akkor, befelé jövet. Harry belépett és átvágott az udvaron a szálló hátsó bejáratához. Ahogy sejtette, annak a zárja is tönkre volt téve. Felment a vészkijáratként szolgáló szűk lépcsőn. A harmadik emeleten egy árva lelket sem látott. Harry bekopogtatott a 310-es szoba ajtaján, hogy megkérdezze Catót, járt-e a rendőrség a szállodában. Vagy bárki más. És ha igen, mit akartak, és ő mit mesélt nekik. De senki nem nyitott ajtót. Harry az ajtóhoz szorította a fülét. Odabent csend volt. Az ő szobájának ajtaját még csak meg sem próbálták rendbe hozni, úgyhogy nem volt szüksége kulcsra. Bedugta a kezét a lyukon és kinyitotta. A küszöb egykori helyén a vér egészen beitta magát a cementbe. A betört ablakkal sem csináltak semmit. Harry nem kapcsolta fel a villanyt, csak bement a szobába, és bedugta a kezét a ruhásszekrény mögé.
A fegyvernek nyoma veszett. Nem voltak meg a töltények sem, amelyeket az éjjeliszekrény fiókjába, a Biblia mellé dugott. Harry arra jutott, hogy a rendőrség biztosan nem járt a szállodában, mivel a Leon, annak lakói és a szomszédok nyilvánvalóan nem látták értelmét, hogy néhány vacak lövés miatt odarángassák a törvény képviselőit, legalábbis amíg nincsenek hullák. Kinyitotta a szekrényt. A ruhái és a bőrkoffer ott voltak, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. Harry észrevette az udvar túloldalán lakó nőt. Egy tükör előtt ült, háttal Harrynak. Mintha fésülködött volna. Szinte a teljes hátát szabadon hagyó, furcsa, régimódi ruhát viselt. Nem régi volt, csak régimódi, mint egy frissen elkészült kosztüm egy régebbi korból. Anélkül, hogy tudta volna, miért, Harry kikurjantott a bezúzott ablakon. Csak egy rövid kiáltás volt. A nő nem reagált. Amikor Harry már újra odakint állt az utcán, rájött, hogy nem fogja tudni megcsinálni. A nyaka szinte égett, a testében tomboló forróságtól pedig úgy izzadt, hogy a ruhája lassan verejtékben ázott. Rázni kezdte a hideg. A bárban ezen az estén más dal szólt. A nyitott ajtóból az And It Stoned Me hömpölygött ki az utcára, Van Morrisontól. Fájdalomcsillapító. Amikor lelépett az útra, átható, kétségbeesett csengetés hasított a fülébe, a következő pillanatban pedig egy kékesfehér fal ugrott a szeme elé. Néhány másodpercen keresztül földbe gyökerezett lábbal állt az utca közepén. Azután a villamos elhúzott, és újra a bár nyitott ajtaja bukkant fel előtte. A csapos összerándult, amikor az újságból felpillantva Harryval találta szemközt magát. – Jim Beam – mondta Harry. A csapos mozdulatlanul állt és csak pislogott. Újságja a padlóra csúszott. Harry előhalászott néhány euróbankjegyet a tárcájából és a pultra tette. – Adja ide az egész üveget. A csapos szája elnyílt, és a nyakán lévő EAT tetoválás T-jének kalapját egy zsírredő rejtette maga alá. – Most! – szólt rá Harry. – Azután eltűnök. A csapos gyors pillantást vetett a bankjegyekre. Azután szemét Harryn tartva leemelte a Jim Beames üveget a polcról. Harry felsóhajtott, amikor észrevette, hogy az üveg már félig sincsen. Becsúsztatta a kabátja zsebébe, körülnézett és megpróbált kicsikarni magából néhány emlékezetes búcsúszót. Végül lemondott róla és egy rövid biccentéssel távozott. A Prinsens és a Dronningens gate sarkán megállt. Először a tudakozót hívta. Azután kinyitotta az üveget. A bourbon illatától összerándult a gyomra. De tudta, hogy érzéstelenítés nélkül képtelen lenne végigvinni a tervét.
Három év telt el az utolsó korty óta. Talán azóta jobb lett. Az ajkához emelte az üveget. Hátrahajtotta a fejét és meghúzta. Három év józanság. A méreg napalmbomba módjára találta el a rendszert. Nem lett jobb. Rosszabb volt, mint valaha. Harry előrehajolt, kinyújtott karral, széles terpeszben a ház falának támaszkodott, nehogy telibe találja a nadrágját és a cipőjét. A háta mögött magas sarkú cipők kopogása hangzott fel. – Hé, miszter! Tetszem magának? – Bizonyára – sikerült még kinyögnie, mielőtt a torka megtelt. A sárga sugár lenyűgöző erővel csapódott az aszfaltra. Hallotta, ahogy a magas sarkak őrült kasztanyettaként csattogva távolodnak. Kézfejével megtörölte a száját és újra próbálkozott. Hátra a fejet. Whisky és epe lefelé. Majd nyomban vissza. A harmadik próbálkozást többé-kevésbé siker koronázta. A negyediknél úgy érezte, mintha belőtte volna magát. Az ötödik maga volt a mennyország. Harry leintett egy taxit és bemondta a címet a sofőrnek. Truls Berntsen sietősen átvágott a tömbház előtti sötét parkolón. Az emeletes ház ablakai mögül biztonságos, meleg fény áradt. Most lett vége a híradónak, az emberek most kezdenek kávéval és rágcsálnivalóval, esetleg egy sörrel, szórakozásra vágyva a tévékészülékek elé szállingózni. Truls felhívta a rendőr-főkapitányságot és beteget jelentett. Nem firtatták, mi baja, mindössze annyit akartak tudni, hogy mindhárom napra beteget jelent-e, amelyeket orvosi igazolás nélkül igénybe vehet. Truls azt válaszolta, hogy egyelőre fogalma sincs róla, milyen hosszan betegeskedik majd. Ennek az országnak a lógási kultúrája épp olyan rémes, mint az álszent politikusai, akik azt állítják, hogy az emberek voltaképpen szívesen dolgoznak, amennyiben módjuk van rá. A norvégok valójában azért szavaztak a Munkáspártra, mert az alapjoggá emelte a lógást. Hiszen ki ne szavazna egy olyan pártra, amely három szabadnappal ajándékozza meg, amelyről maga dönti el, hogy mire használja: otthon ül és a farkát veri, síelni megy vagy összeszedi magát egy kiadós lerészegedés után. A Munkáspárt természetesen tudta, miféle nyalánkságot kínálgat, mégis igyekeztek egyfajta szociális reformként tálalni a lógáshoz való jogot, és egyre azt hangoztatták, hogy az emberekbe helyezik a bizalmukat. Ennél szinte még a Haladás Párt is őszintébbnek tűnt, akik az adócsökkentés ígéretével vásárolták meg a szavazatokat, és különösebben nem is leplezték a dolgot. Egész nap otthon ült és a fejét törte, miközben megtöltötte és átnézte a fegyvereit, többször is ellenőrizte, hogy bezárta-e a lakás ajtaját és hogy nem érkezett-e idegen autó a parkolóba. Ez utóbbit egy méretes Märklin puska célzó távcsövén keresztül figyelte, amelyet egy tíz évvel korábbi ügy során foglaltak le, és amelyről a K1-en az elkobzott fegyverek
megőrzéséért felelős kolléga azt hitte, hogy még mindig a raktárban pihen. Tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb ki kell mennie élelmiszert vásárolni, de várt, amíg besötétedik és elnéptelenedik a környék. Csak tizenegy előtt kerekedett fel, amikor már közelgett a Rimi zárórája. Magához vette a Steyrt, kiosont a házból és elkocogott a szupermarketbe. Odabent fél szemét a többi vásárlón tartva körbeügetett az üzleten. Vett egy hétre elegendő Fjordland húsgombócot. Kis, átlátszó zacskók kész burgonyával, húsgombóccal, borsópürével és szósszal. A csomagokat néhány percre forrásban lévő vízbe kell dobni, majd felvágni a zacskókat és a tartalmukat a tányérra csúsztatni. Ha az ember behunyja a szemét, az eredmény egészen rendes ételre emlékeztet. Truls Berntsen már a ház kapujában állt és épp a zárba dugta a kulcsot, amikor szapora lépteket hallott maga mögött a sötétben. Kétségbeesetten megpördült és a keze már a kabátja alatt lévő fegyver markolatán volt, amikor Vigdis A. halálra vált arca bukkant fel előtte. – M-megijesztettem? – dadogta a nő. – Nem – válaszolta Truls kurtán, majd bement a házba anélkül, hogy megtartotta volna az ajtót a nőnek, de hallotta, hogy még sikerült bepréselnie rajta hájas testét, mielőtt becsapódott volna. Megnyomta a lift hívógombját. Ennyire fél? Hát hogy a fenébe ne, végül is szibériai kozákok vannak a nyakán! Vigdis A. ott szuszogott a háta mögött. Egyre több túlsúlyos nő van az utóbbi időben. Nem mintha bármi kifogása volna ez ellen, de miért nem mondja ki senki kertelés nélkül, hogy a norvég nők immár olyan hájasak, hogy az lassan a faj szaporodását is akadályozza. Nem csak azért fog elnéptelenedni az ország, mert mindannyian belehalnak az elhízás kísérőbetegségeinek valamelyikébe. Hanem mert nem lesz olyan férfi, aki hajlandó ennyi húson keresztülásni magát. A sajátjától eltekintve, természetesen. Megérkezett a lift. A szerkezet panaszosan feljajdult, amikor beléptek. Valahol azt olvasta, hogy átlagban a férfiaknak is legalább ugyanennyi túlsúlyuk van, de ők csak valahogy nagyobbnak és erősebbnek tűnnek tőle. Ahogy ő maga is. Isten bizony, jobban néz ki, mint amikor tíz kilóval kevesebbet nyomott. A nők viszont ezt a remegő, hullámzó fajta hájat szedik magukra. Amikor meglátja, kedve lenne beletaposni, hogy megnézze, milyen mélyre süpped benne a lába. Mindenki tudja, hogy a zsír az új rák, mégis a karcsúsághisztéria ellen ágálnak és az „igazi” női formákat éltetik. Mintha az edzetlenség és a túltápláltság volna a valódi ideál. Mintha az embernek tényleg meg kellene elégednie a testével. Inkább haljanak meg százan szív – és érrendszeri betegségekben, mint egy anorexiában. És mostanra már Martine is így fest. Persze, ő állapotos, de akkor sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy most ő is egy közülük. – Fázik? Mintha remegne – mosolygott rá Vigdis A. Trulsnek fogalma sem volt róla, hogy mit takar az A. betű, mindenesetre ez állt Vigdis A. csengője alatt.
A legszívesebben behúzott volna neki egyet, egy jobbost, teljes erőből. Ettől a pogácsaképtől kivételesen nem kellett volna féltenie az ízületeit. Vagy megdugta volna. Esetleg mindkettő. Truls pontosan tudta, mitől ilyen dühös. Az egész amiatt a kicseszett mobiltelefon miatt van. Amikor végre sikerült beméretniük a Telenorral Hole telefonjának tartózkodási helyét, a jel a városközpontra mutatott, pontosabban a pályaudvar környékére. Nincs még egy olyan forgalmas hely Oslóban. Egy tucat rendőr kutatott órákon keresztül eredménytelenül Hole után. Aztán az egyik zöldfülű azzal a banális javaslattal állt elő, hogy egyeztessék az óráikat, szóródjanak szét a környéken, és egyikük másodpercre pontosan negyedóránként hívja fel Hole számát. És ha bármelyikük az adott másodpercben telefoncsörgést hall maga körül, vagy csak észreveszi, hogy valaki előhúzza a mobilját, lecsapnak. A felvetést tett követte, és valóban meg is találták a telefont. Egy drogos zsebében, aki a pályaudvar előtti lépcsőn kókadozott és azt állította, hogy a készüléket egy fickótól „kapta” a Fyrlysetben. A lift megállt. – Jó éjszakát – morogta Truls és kiszállt. Hallotta, ahogy az ajtó becsukódik mögötte, és a lift elindul. Most pedig húsgombóc és egy DVD. Mondjuk, a Halálos iramban első része, ami egy rakás szar, viszont van benne néhány eszelősen jó jelenet. Vagy a Transformers, Megan Foxszal és egy kellemesen elnyújtott farokveréssel. Hallotta, ahogy mögötte szuszog. Ez kiszállt vele együtt a liftből. Pina. Akkor Truls Berntsen dugni fog ma este. Elmosolyodott és oldalra fordította a fejét. De valami megállította. Valami kemény. És hideg. Berntsennek kimeredt a szeme. Egy fegyver csöve volt. – Igen, köszönöm – mondta egy jól ismert hang. – Szívesen bemegyek. Truls Berntsen a fotelben ült és a saját pisztolya csövébe bámult. Megtalálta. És Truls is őt. – Nem járja, hogy folyton csak így találkozunk – mondta Harry Hole. A cigarettája egészen a szája sarkában fityegett, amitől az összes füst a szemébe szállt. Truls nem válaszolt. – Tudja, miért használom inkább a maga pisztolyát? – kérdezte Hole és megpaskolta az ölében heverő vadászpuskát. Truls továbbra is hallgatott. – Mert azt akarom, hogy a magában talált golyó a saját fegyveréből származzon. Truls megvonta a vállát. Harry Hole előrehajolt. Truls pedig megérezte a leheletét. Alkohol. A rohadt életbe, a pasas részeg. Az összes sztorit hallotta Hole-ról, tudta, mire képes a férfi józan állapotban. Akkor mi az eget csinál majd ittasan? – Maga egy takarító, Truls Berntsen. És itt a bizonyíték.
Hole előhúzta a rendőrigazolványt Truls tárcájából, amelyet a pisztolyával együtt vett el tőle. – Thomas Lunder? Nem ez a férfi hozta el a drogot a Gardermoenről? – Mit akar? – kérdezte Truls. Behunyta a szemét és hátradőlt a fotelben. Húsgombóc és egy DVD. – Azt akarom tudni, miféle kapcsolat van maga, Dubaj, Isabelle Skøyen és Mikael Bellman között. Truls összerezzent. Mikael? Mi a franc köze van ehhez Mikaelnek? És ennek az Isabelle Skøyennek? Az nem az a politikusnő? – Fogalmam sincs... Látta, ahogy a pisztoly kakasa lassan felemelkedik. – Óvatosan, Hole! A ravasz rövidebb, mint gondolja... A kakas tovább emelkedett. – Várjon! A rohadt életbe, várjon már! – Truls Berntsen szája teljesen kiszáradt. – Bellmanról és Skøyenrol az égvilágon semmit sem tudok, Dubajról viszont... – Igyekezzen. – Róla tudok mesélni magának... – És mit tud mesélni róla? Truls Berntsen nagy levegőt vett, egy hosszú pillanatig bent tartotta, majd nyögve kifújta: – Mindent.
Harminckilencedik fejezet Truls Berntsent három szem figyelte. Két alkoholmosta, világoskék és egy kerek, fekete, a saját Steyr pisztolyának torkolata. A férfi, aki ráfogta a fegyvert, inkább feküdt a fotelben, mint ült, hosszú lábát kinyújtotta a szőnyegen és érdes hangon így szólt: – Beszéljen, Berntsen. Meséljen nekem Dubajról. Truls kétszer is megköszörülte a torkát. Rettenetesen kiszáradt. – Egy este felcsengettek hozzám. Felvettem a kaputelefont, és egy hang azt mondta, hogy néhány szót szeretne váltani velem. Először nem akartam beengedni, de azután megemlített egy nevet, és... nos, igen... – Truls Berntsen hüvelyk – és mutatóujjával végigsimított az állkapcsán. A másik várt. – Egy elég szerencsétlen ügy volt, amelyről úgy véltem, jobb, ha senki nem tud. – Mégpedig?
– Egy őrizetes, akire ráfért némi jó modor. Azt hittem, senki sem tudja, hogy én próbáltam meg... beleverni azt a fejébe. – Súlyos sérülések? – A szülei fel akartak jelenteni, de a fiúnak nem sikerült azonosítania a szembesítéskor. Ugyanis látóidegkárosodást szenvedett. Szerencse a szerencsétlenségben, nem igaz? – Truls ideges röfögésbe kezdett, de rögtön el is hallgatott. – Erre egyszer csak itt áll ez a pasas az ajtóm előtt és tudja. Azt mondta, úgy látja, hogy van tehetségem ahhoz, hogy feltűnés nélkül intézzek el dolgokat, ő pedig tekintélyes összeget tervez fizetni egy olyan embernek, mint én. Norvégul beszélt, valahogy olyan elegánsan. És enyhe akcentussal. Beengedtem. – Maga találkozott Dubajjal? – Ez volt az egyetlen alkalom. Azután még kétszer láttam, de épp csak futólag. Egyedül jött. Egy idős férfi, elegáns, régimódi öltönyben. Mellénye, kalapja és kesztyűje is volt. Elmondta, hogy mit akar tőlem. És hogy mennyit fizet. Óvatos pasas volt. Azt mondta, hogy ez után a találkozó után többé nem kerülünk közvetlen kapcsolatba. Se telefon, se e-mail, semmi, amit vissza lehetne nyomozni. Ezt helyénvalónak találtam. – Akkor milyen úton kapta meg a feladatait? – Egy sírkőre írták fel a megbízásokat. Persze, előtte elmondták, hogy hol van a kő. – És hol van? – A Gamlebyen temetőben. A pénzt is ott kaptam meg. – Meséljen nekem Dubajról. Ki ő? Truls Berntsen szótlanul meredt maga elé. Megpróbálta áttekinteni a számítást. És mérlegelni a lehetséges következményeket. – Mire vár, Berntsen? Azt mondta, hogy mindent elmond Dubajról. – Tisztában van azzal, mit kockáztatok, ha... – Amikor legutóbb találkoztunk, Dubaj két embere megpróbálta szitává lőni magát. Úgyhogy e nélkül a pisztoly nélkül is nyakig ül a szarban, Berntsen. Beszéljen! Ki ő? Truls úgy érezte, hogy Harry Hole pillantása egyenesen átdöfi. Azután a kakas újra emelkedni kezdett, ami nagyban megkönnyítette a döntést. – Oké, oké – mondta Berntsen maga elé emelve a kezét. – Nem Dubajnak hívják. Azért nevezik így, mert a dílerei futballmezén egy arab légitársaság reklámja van. – Tíz másodperce van rá, hogy olyasmit is mondjon, amire nem jöttem rá már magamtól is. – Várjon, várjon, most jön! Rudolf Aszajevnek hívják. Orosz, a szülei értelmiségiek, akik politikai okokból disszidáltak, legalábbis a bíróság előtt ezt állította. Több országban is élt, és vagy hét nyelven beszél. Amikor a hetvenes években Norvégiába érkezett, a hasiscsempészés egyik úttörője volt, hogy úgy mondjam. Mindig ügyelt rá, hogy ne hívja fel magára a
figyelmet, de 1980-ban az egyik embere elárulta. Akkoriban a hasisért nagyjából akkora büntetés járt, mint a hazaárulásért, úgyhogy hosszú időre rács mögé került. A büntetés letelte után Svédországba költözött és heroinra váltott. – Amiért nagyjából ugyanannyi jár, mint a hasisért, csak sokkal nagyobb rajta a haszon. – Pontosan. Kiépített egy kartellt Göteborgban, de azután megöltek egy fedett nyomozót, és onnan is el kellett tűnnie. Úgy két évvel ezelőtt tért vissza Oslóba. – És mindezt ő mesélte el magának? – Nem, dehogy. Ezekre én jöttem rá. – Valóban? És mégis hogyan? Azt hittem, ez a férfi egy kísértet, akiről senki nem tud semmit. Truls Berntsen a kezét nézte. Aztán újra Harry Hole-ra pillantott, és kis híján elnevette magát. Már olyan régen el akarta mesélni valakinek, hogyan sikerült kijátszania Dubajt. De eddig mégsem tehette meg. Truls megnedvesítette az ajkát. – Abban a fotelben ült, amelyikben most maga, és a karfára könyökölt. – És? – A zakója ujja felcsúszott, és onnantól a kesztyűig látni lehetett a karját. Volt rajta néhány fehér forradás. Tudja, az a fajta, amelyik a tetoválások eltávolítása után marad. Amikor ezt megláttam, arra gondoltam... – Hogy börtönben ült. És azért visel kesztyűt, hogy nehogy ujjlenyomatokat hagyjon maga után, amelyek alapján maga megkereshetné az adatbázisban. Truls bólintott. Meg kell hagyni, Hole-nak tényleg elég gyorsan vág az esze. – Pontosan. Mégis, miután elfogadtam a feltételeit, egy kicsit mintha lankadt volna az ébersége. Mert amikor kezet nyújtottam neki a megállapodásra, lehúzta a kesztyűjét. Nekem pedig utóbb néhány egészen tűrhető ujjlenyomatot sikerült levarázsolnom a kézfejemről. A számítógép mindenesetre találatot jelzett. – Rudolf Aszajev. Dubaj. Hogy sikerült ilyen hosszú időn keresztül titokban tartania a személyazonosságát? Truls Berntsen megvonta a vállát: – A SZBEO-n nap mint nap ezzel szembesülünk. Van valami, ami megkülönbözteti azokat a háttérből irányító személyeket, akiket soha nem kapnak el, azoktól, akiket elkapnak. Egészen kis szervezet. Kevés tag. Minimális bizalom. Azokat a drogbárókat, akik csak egy kisebb hadsereggel körülvéve érzik magukat biztonságban, mindig lecsukják. Mindig akad egy-két hűtlen szolga, aki hajlandó vallomást tenni a büntetése csökkentéséért. – Azt mondta, hogy máskor is látta? Truls Berntsen bólintott.
– A Fyrlysetben. Azt hiszem, ő volt. Az ajtóban állt, de amikor meglátott, sarkon fordult és elment. – Ezek szerint igaz a pletyka, hogy kísértet módjára járja a várost? – Ki tudja. – Mit keresett maga a Fyrlysetben? – Én? – Tudomásom szerint rendőrök nem vállalhatnak ott munkát. – Ismertem az egyik ott dolgozó lányt. – Hm. Martinét? – Ismeri? – Gyakran ült ott, hogy bámulja? Truls érezte, hogy a vér az arcába szökik. – Én... – Nyugalom, Berntsen. Épp most menti fel magát. – M-mi? – Maga az, akiről Martine azt hitte, hogy fedett nyomozó. A Fyrlysetben ült, amikor Gustót lelőtték, nem igaz? – A pokolba is, ezek szerint maga azt hitte, hogy én... Miért a fenéért akartam volna megölni Gusto Hanssent? – Mondjuk, mert Aszajev ezzel a feladattal bízta meg – válaszolta Hole. – De személyes indítéka is lett volna. Gusto látta, amikor megölt egy embert az Alnabrun. Egy fúróval. Truls Berntsen végiggondolta Harry Hole szavait. Úgy mérlegelte őket, mint egy nyomozó, akit folyton hazugságokkal bombáznak és abból él, hogy megpróbálja megkülönböztetni a blöfföt az igazságtól. – Ez a gyilkosság arra is indítékot adott magának, hogy megölje Oleg Faukét, aki szintén tanúja volt az eseményeknek. A rab, aki megpróbálta leszúrni Oleget... – Nem nekem dolgozott! Hinnie kell nekem, Hole, semmi közöm hozzá! Én csak nyomokat semmisítettem meg, nem öltem meg senkit. Az az alnabrui dolog egy ostoba véletlen volt. Hole oldalra billentette a fejét. – És amikor eljött hozzám a Leonba, akkor sem azt tervezte, hogy megöl? Truls nyelt egyet.
Ez a Hole tényleg megölheti, komolyan megtenné. Golyót küld a halántékába, eltakarítja az ujjlenyomatokat, és a kezébe teszi a pisztolyt. Betörésnek semmi nyoma, Vigdis A. pedig majd elmeséli, hogy látta, hogy Truls egyedül jött haza, és olyan fázósnak tűnt. Magányosnak. A munkahelyén is beteget jelentett. Deprimált volt. – Ki volt az a másik kettő, aki felbukkant a Leonban? Rudolf emberei? Truls bólintott. – Elmenekültek, de az egyiküket meglőttem. – Mi történt? Truls megvonta a vállát. – Valószínűleg túl sokat tudok. – Nevetni próbált, de úgy hangzott, mint egy száraz köhögés. Egy ideig csendben bámulták egymást. – Mi a terve most? – kérdezte Truls. – Elkapom – felelte Hole. Elkapja. Truls jó ideje nem hallotta ezt a szót. – Vagyis maga szerint kevés ember van körülötte? – Legfeljebb három vagy négy – válaszolta Truls. – De az is lehet, hogy csak ez a kettő. – Hm. Milyen vasáruja van még? – Vasáru? – Ezeken kívül – intett Hole a dohányzóasztal irányába, amelyen két megtöltött pisztoly és egy MP5-ös gépfegyver feküdt. – Úgyis megkötözöm és átkutatom a lakást, úgyhogy nyugodtan elárulhatja. Truls Berntsen elgondolkodott. Azután a hálószoba irányába biccentett. Hole csak a fejét csóválta, mikor Truls kinyitotta a hálószobai szekrény ajtaját és a beépített neoncső kékes fényt vetett a benne rejtező fegyverarzenálra: hat pisztoly, két jókora kés, egy fekete gumibot, egy bokszer, egy gázálarc és egy kézi könnygázgránát-vető. A nagy részére Truls a rendőrség raktárában tett szert, ahol mindig bekalkuláltak némi hiányt. – Maga teljesen őrült, Berntsen. – Miért?
Hole a szekrényre mutatott. Truls szögeket vert a hátfalba, hogy felakaszthassa a fegyvereket, sőt még a kontúrokat is körülrajzolta. Mindennek megvolt a maga helye. – Golyóálló mellény vállfán? Fél, hogy összegyűrődik? Truls Berntsen nem válaszolt. – Oké – mondta Hole és leakasztotta a mellényt a vállfáról. – Kérem a könnygázgránát-vetőt, a gázálarcot és töltényt az MP5-öshöz. Meg egy hátizsákot. Hole felügyelte, ahogy Truls bepakol a hátizsákba. Visszamentek a nappaliba, ahol Harry magához vette az MP5-öst. Azután az ajtóhoz indultak. – Tudom, mi jár a fejében – mondta Harry. – De mielőtt telefont ragadna, vagy egyéb módon próbálna megállítani, tudnia kell, hogy minden, amit magáról és az ügyről tudok, letétbe van helyezve egy ügyvédnél, aki pontosan tudja, mit kell tennie, amennyiben történne velem valami. Megértette? Hazudik, gondolta Truls és bólintott. Hole kurtán felnevetett. – Azt hiszi, hogy hazudok, de nem lehet benne száz százalékig biztos, nem igaz? Trulsben feltolult, hogy mennyire is gyűlöli Hole-t a lekezelő, egykedvű röhögésével együtt. – És mi van akkor, ha túléli, Hole? – Akkor vége a problémáinak. Eltűnök, elrepülök a világ másik felére. És soha nem jövök vissza. Még valami... – Hole begombolta a hosszú kabátot a golyóálló mellény fölött. – Maga húzta ki a Blinderveien 74-et a listáról, amelyet Bellmannal kaptunk, nem igaz? Truls Berntsennek már a nyelvén volt a nemleges válasz. De egy hirtelen sugallat, egy halvány gondolatfoszlány megállította. Igazság szerint soha nem sikerült kiderítenie, hol lakik Rudolf Aszajev. – Igen – válaszolta, miközben az agya megpróbálta kihámozni, mit is jelenthet ez az információ. A lista, amelyet Bellmannal kaptunk. Levonni a következtetést. De az agya nem vágott elég gyorsan, a gondolkodás sosem volt az erőssége. Több időre volt szüksége. – Igen – ismételte meg, és bízott benne, hogy Hole nem vette észre rajta a meglepetést. – Persze, hogy én voltam. – Ezt a puskát itt hagyom – mondta Harry, majd kinyitotta a sörétest és kiszedte belőle a töltényeket. – Ha nem jönnék vissza, adja le a Bach&Simonsen ügyvédi irodában. Hole becsapta maga mögött az ajtót. Truls hallotta, ahogy kettesével szedi a lépcsőfokokat. Várt, amíg egészen meg nem bizonyosodott róla, hogy a férfi nem jön vissza. Hole nem vette észre a Märklint, amely az erkélyajtó mellett, a függöny takarásában állt, a falnak támasztva. Truls megragadta a súlyos fegyvert és feltépte az erkélyajtót. A puska csövét az erkély korlátjára fektette. Hideg volt és az eső is szemerkélt, de ami a legfontosabb: nem fújt a szél.
Látta, ahogy Hole kilép a tömbház ajtaján. A kabát szárnyai a lába körül csapkodtak, miközben a parkolóban várakozó taxi felé ügetett. Azután a fegyver távcsövének keresőjében is megtalálta. Német optika és fegyverművészet. Gond nélkül elintézhetné innen Hole-t, a lövedék a feje búbjától a lábujja hegyéig keresztülszaggatná, vagy ami még jobb, letépné a farkát és ott távozna. Végül is a fegyvert eredetileg elefántvadászatra szánták. Ha megvárná, amíg Hole a parkoló egyik lámpájának fényébe ér, még pontosabban célozhatna. Azután, mivel ebben az időpontban szerencsére nincsen senki a parkolóban, gyorsan az autóhoz vonszolhatná a hullát. Méghogy ügyvéd! Baromság. Másfelől, a biztonság kedvéért nem ártana végiggondolni, hogy nem kellene-e likvidálnia ezt a Hans Christian Simonsent. Hole közeledett. A tarkóján. Vagy a fején. A súlyos golyóálló mellény egészen magasra felnyúlik. Óvatosan elkezdte nyomni a ravaszt. Egy vékonyka, alig hallható hang azt suttogta a fülébe, hogy ne tegye. Mert az gyilkosság lenne. Truls Berntsen még soha nem ölt meg senkit. Legalábbis direkt nem. Tord Schultz nem az ő lelkén száradt, azt Aszajev pokolfajzat kutyái tették. És Gusto? Igen, ki a fene lőtte le Gustót? Ő biztosan nem. Mikael Bellman. Isabelle Skøyen. A halk hang elnémult, és a célkereszt mintha Hole tarkójához tapadt volna. Puff! Elképzelte, ahogy minden szanaszét fröccsen. Tovább nyomta a ravaszt. Hole két másodperc múlva beér a lámpa fényébe. Kár, hogy nem tudja lefilmezni. És kiírni egy DVD-re. Ezerszer jobb lenne, mint Megan Fox, Fjordland húsgombóccal vagy anélkül.
Negyvenedik fejezet Truls Berntsen lassú, mély lélegzetet vett. A pulzusa gyorsulni kezdett. Harry Hole beért a lámpa fénykörébe. És kitöltötte a távcső látómezejét. Tényleg kár, hogy nem tudja lefilmezni... Truls Berntsen habozott. A gyors gondolkodás sosem volt az erőssége. Nem mintha ostoba lett volna, csak néha egy kicsit lassú volt. Gyermekkorukban ez különböztette meg a leginkább Mikaeltől – mindig Mikael gondolkozott és beszélt helyettük. De idővel Trulsnek is leestek a dolgok. Ahogy most is megértette, mi a helyzet a listával, és hogy nem ölheti meg Harry Hole-t. Még nem. Egyszerű matematika, ahogy Mikael mondaná. Hole-nak Rudolf Aszajevre, valamint Trulsre fáj a foga, de szerencsére ebben a sorrendben. Úgyhogy ha Hole elintézi Aszajevet, azzal legalább egyet megszüntet Truls problémái közül. És ugyanez a helyzet, ha Aszajev öli meg Hole-t. Másfelől... Harry Hole még mindig a fényben volt. Truls ujja továbbra is megfeszült. Puskával ő produkálta a második legjobb eredményt a testületben, pisztollyal pedig ő volt a legjobb. Kifújta a levegőt. A teste egészen ellazult, nem lesz több kontrollálatlan rángás. Azután újra belélegzett. És leeresztette a fegyvert. A kivilágított Blindernveien ott nyújtózott Harry előtt. Hullámvasút módjára vezetett végig a régi villákkal, hatalmas kertekkel, egyetemi épületekkel és pázsittal vegyes, dimbes-dombos tájon. A taxisofőrnek a hatvannyolcas számot adta meg. Megvárta, amíg a taxi eltűnik, és elindult.
Éjjeli egy óra volt, az utcán egy lélek sem járt. A hetvennégyes számú ház egy három méter magas kerítés mögött bújt meg, nagyjából ötven méterre az úttól. Az épület mellett egy körülbelül négy méter magas és négy méter átmérőjű, cilinder formájú kőépítmény állt, amely valami víztoronyra emlékeztetett. Harry még soha nem látott Norvégiában hasonlót, de most nyomban észrevett még egy ugyanolyat, a szomszédos ház mellett. A hatalmas favilla lépcsőjéhez tényleg kavicsos felhajtó vezetett, és a sötét, minden bizonnyal masszív bejárati ajtó fölött egy lámpa égett. A két földszinti ablakból fény szűrődött ki, és az egyik emeleti is világos volt. Harry egy tölgyfa árnyékába húzódott az út túloldalán. Levette a hátizsákot és kinyitotta. Előkészítette a könnygázvetőt és a fejére erősítette a gázálarcot úgy, hogy később már csak az arca elé kelljen húznia. Az eső remélhetőleg a segítségére lesz abban, hogy eléggé megközelíthesse a házat. Ellenőrizte, hogy az MP5-ös géppisztoly meg van-e töltve, majd kibiztosította. Eljött az idő. Az érzéstelenítés azonban lassan alábbhagyott. Előhúzta a Jim Beames üveget a kabátja zsebéből és lecsavarta a kupakját. Már alig volt néhány csepp a fenekén. Újra a villa felé nézett. Azután az üvegre. Ha ez sikerül, utána szüksége lesz egy kortyra. Visszacsavarta a kupakot, és a belső zsebébe csúsztatta az üveget az MP5-ös tartalék töltényei mellé. Mélyeket lélegzett, hogy az agya és az izmai elég oxigént kapjanak. Az órájára pillantott. Egy perccel múlt egy. A gépe huszonhárom óra múlva indul. Rakel és az ő gépe. Még két nagy levegő. A kapu alighanem riasztóval védett, de túlságosan fel van pakolva ahhoz, hogy elég gyorsan át tudjon mászni rajta, és nem volt kedve élő céltáblaként felkínálni magát, mint a Madserud allén. Kettő és fél, gondolta Harry. Három. Azután a kapuhoz ment, lenyomta a kilincset és kinyitotta. A könnygázvetőt az egyik, az MP5-öst a másik kezében tartva futni kezdett. Nem a kavicsos úton, hanem a gyepen. A nappali ablakához rohant. Rendőrként elég rajtaütésen vett részt ahhoz, hogy tudja, milyen elképesztő előnyt lehet kovácsolni a meglepetésszerű támadásból. Nemcsak azért, mert ő tüzelhet elsőként, hanem mert a hangok és a fények okozta sokkhatás képes teljesen megbénítani az ellenfelet. De azzal is tisztában volt, hogy milyen rövid életű szokott lenni ez a dermedtség. Ezért magában máris elkezdett visszaszámolni. Tizenöt másodperc. Nincs több ideje. Ha ennyi idő alatt nem ártalmatlanítja őket, összeszedhetik magukat és visszatámadhatnak. Ők ismerik a házat, Harry pedig még csak egy alaprajzot sem látott. Tizennégy, tizenhárom. Attól a pillanattól kezdve, hogy a nappali ablakán belőtt két gázpatron felrobbant és mindent fehér ködbe burkolt, mintha minden lassított felvétellé vált volna egy folyton akadozó
filmben. Érzékelte, hogy mozog, hogy a teste teszi, amit kell, az agya viszont csak töredékeket tudatosított belőle. Tizenkettő. Az arca elé húzta a gázmaszkot és a könnygázgránát-vetőt a nappaliba hajította. Az MP5össel letarolta az ablakkeretből kiálló nagyobb üvegszilánkokat, a hátizsákot ráfektette a keretre, kezével rátámaszkodott és beugrott a gomolygó, fehér füstbe. A golyóálló mellény nehezítette a mozgást, de amikor beért, mégis úgy érezte, mintha egy felhőben vitorlázna. A gázmaszk miatti szűk látótér csak tovább erősítette az érzést, hogy egy filmben mozog. Amikor meghallotta a lövést, a földre vetette magát. Nyolc. Újabb lövések hallatszottak. A parkettaszilánkok száraz kopogással repkedtek körülötte. Egyáltalán nem bénultak meg. Várt. Azután meghallotta a köhögést. Azt a fajta köhögést, amelyet képtelenség elfojtani, amikor a könnygáz égeti az ember szemét, orrát, tüdejét. Öt. Harry a magasba lendítette az MP5-öst és a szürkésfehér ködben a hangok irányába lőtt. Rövid, csoszogó lépteket hallott, amelyek egy lépcsőn dobogva távolodtak tőle. Három. Harry talpra állt és a hang irányába lendült. Kettő. Az emeleten nincs füst. Amennyiben a menekülőnek sikerült lelépnie, Harry esélyei drámaian csökkennek. Egy, zéró. Harry egy lépcső oldalát vette ki maga előtt. Az MP5-öst a korlát lécei közé dugta, majd oldalra és fölfelé irányította. Meghúzta a ravaszt. A fegyver rázkódott a kezében, de erősen tartotta. A teljes tárat kilőtte. Visszahúzta a géppisztolyt, kioldotta a tölténytárat, miközben szabad kezével a kabátja zsebében egy újabb után tapogatózott. Csak az üres üveget találta meg. Biztosan akkor vesztette el, amikor a padlóra vetette magát! A többi pedig a hátizsákban van, amely még mindig az ablakkereten hever. Amikor meghallotta a lépéseket a lépcsőn, Harry tisztában volt azzal, hogy halott. Lefelé tartottak. Először lassan, tétovázva, azután egyre gyorsabban, végül szinte robogva. Látta, ahogy valaki előbotladozik a ködből. Egy fehér ingben és fekete öltönyben támolygó kísértet. A korlátnak ütközött, összecsuklott és élettelenül a legalsó oszlop tövébe csúszott. Harry látta a golyó ütötte, kirojtosodott lyukakat az öltöny hátán. A testhez lépett, a hajába markolt és felemelte a fejét. Fojtogató érzés tört rá, alig bírt ellenállni a késztetésnek, hogy lerántsa magáról a gázálarcot. Az egyik golyó útban kifelé letépte az orr felét. Ennek ellenére felismerte a férfit. A kisebbik alak volt a Leon ajtajából. Aki a Madserud allén rálőtt az autóból.
Harry hallgatózott. Csak a könnygázpatronok sziszegése hallatszott, amelyekből még mindig bugyogott a fehér füst. Visszaosont a nappali ablakához és megkereste a hátizsákot. Új tárat tett a géppisztolyba, egy másikat pedig a kabátja zsebébe dugott. Csak most érezte, mennyire izzad a mellény alatt. Hol lehet a nagyobbik? És hol van Dubaj? Harry újra fülelni kezdett. Sziszegő gáz. De mintha lépéseket hallott volna a feje fölött. A ködön keresztül most sikerült kivennie egy csukott ajtót és egy nyitott átjárót, amely a konyhába vezetett. Az ajtó mellé állt, feltépte, bedugta a könnygázvetőt és belőtt két patront. Visszacsukta az ajtót és elszámolt tízig. Azután kinyitotta, és bement. Üres volt. A füstön keresztül könyvespolcokat, egy fekete bőrfotelt és egy hatalmas kandalló körvonalait vette ki. A kandalló fölött egy festmény lógott, amely egy fekete Gestapo-egyenruhát viselő férfit ábrázolt. Egy régi náci villa? Tudta, hogy a norvég náci vezérőrnagy, Karl Marthinsen, aki a természettudományi kar épülete előtt végezte golyóktól szaggatva, egy elkobzott villában lakott a Blindernveien. Harry visszament a nappaliba, majd a konyhán átvágva egy cselédszobába jutott, ahol megtalálta, amit keresett. A hátsó lépcsőt. Rendszerint ezeket a lépcsőket használták vészkijáratként, ha például tűz volt, ez itt azonban nem egy kijáratoz vezetett, hanem levitt a pincébe. Az egykori hátsó ajtót pedig befalazták. Harry ellenőrizte, hogy valóban maradt-e még egy gázpatron a fegyverben, majd hosszú, hangtalan léptekkel felment az emeletre. A folyosón kilőtte az utolsó patront, elszámolt tízig és elindult. Sorra belökte a szobák ajtaját. A fájdalom belehasított a nyakába, de sikerült úrrá lennie rajta. Az első ajtót zárva találta, a többi helyiség üres volt. A hálószobák közül kettőt láthatólag használtak. Az egyik ágyról hiányzott a lepedő, a matrac pedig el volt színeződve, mintha vérrel lett volna átitatva. A másik hálószoba éjjeliszekrényén egy vaskos, cirill betűs, ortodox Biblia feküdt, és egy előre elkészített zsuk. Egy vörös tégla, amelyből hat szög meredt elő. Nagyjából olyan vaskos volt, mint a Biblia. Harry visszament a zárt ajtóhoz. Annyira izzadt, hogy a maszk üvege egészen bepárásodott. Az ajtóval szemben a folyosó falának vetette a hátát, felemelte a lábát és belerúgott a zárba. Az csak a negyedik rúgás után adta meg magát. Harry leguggolt és egy sorozatot lőtt a szobába. Üvegcsörömpölést hallott. Várt, amíg a füst a folyosóról a szobába húzódik, majd bement. Kitapogatta a villanykapcsolót. A szoba nagyobb volt, mint a többi. A hosszabbik falnál egy bevetetlen mennyezetes ágy állt. Az éjjeliszekrényen egy gyűrű kék köve csillant meg. Harry a paplan alá dugta a kezét. Még meleg volt. Körülnézett. Az illető, aki nem sokkal ezelőtt még az ágyban feküdt, természetesen az ajtón át is elhagyhatta a szobát, és bezárhatta maga mögött. Csakhogy a zárban belülről benne volt egy kulcs. Harry ellenőrizte az ablakokat: az összes be volt reteszelve. Pillantása a rövidebbik falon álló ruhásszekrényre esett. Kinyitotta. Első pillantásra teljesen átlagosnak tűnt. Meglökte a szekrény hátsó falát, mire az megmozdult. Egy menekülőút.
Német alaposság. Harry félretolta az ingeket meg zakókat és a hamis hátlap mögé dugta a fejét. Egy sötét aknát látott, amelyből jeges levegő áramlott. Harry kinyújtott kézzel tapogatózott. A falba egy vaslétra volt illesztve, amely lefelé, valószínűleg a pincébe vezetett. Egy kép cikázott át a fején, egy álom foszlánya. Elhessegette a képet, levette a gázálarcot és keresztülpréselte magát a kijáraton. Lábával kitapogatta a fokokat és óvatosan elindult lefelé. Amikor a szeme egy szintbe került a szekrény aljával, észrevett valamit. Egy U-alakú, merev vászondarab volt az. Harry felvette, a kabátja zsebébe dugta, és a lépcsőfokokat számolva folytatta az utat lefelé. Huszonegy fok után a lába szilárd talajt talált. Ám amikor a másik lábát is le akarta tenni a földre, az hirtelen mozogni kezdett alatta. Harry elvesztette az egyensúlyát, de puhán landolt. Gyanúsan puhán. Mozdulatlanul feküdt és hallgatózott. Azután előhúzta az öngyújtóját. Két másodpercig égette, majd lekattintotta. Elég volt ahhoz, hogy lássa, amit látnia kellett. Egy emberen feküdt. Egy rendkívül nagydarab és rendkívül meztelen emberen. A bőre hideg volt, mint a márvány, és sápadt, kékesfehér színben játszott, abban a színben, ami nagyjából egy nappal a halál beállta után szokott jelentkezni. Harry felállt. Odalépett a bunkerajtóhoz, amelyet az öngyújtó fényében látott, s közben a betonfalat végigtapogatva ráakadt a villanykapcsolóra. Öngyújtóval a kezében csak ő volt céltábla, felkapcsolt villany mellett viszont mindenki más is az. Az MP5-öst lövésre készen tartva, bal kezével felkattintotta a kapcsolót. Egy sor lámpa gyulladt fel, végigvezetve a tekintetet egy alacsony, szűk alagúton. Harry megállapította, hogy egyedül van. Lepillantott a holttestre. Egy takarón feküdt, és véres kötés volt a gyomra köré tekerve. A mellén egy Szűz Máriát ábrázoló tetoválás. Harry ismerte a szimbólumot. Azt jelentette, hogy a férfi még gyerekfejjel került kapcsolatba a bűnözéssel. Harry arra jutott, hogy a kötés alatti seb okozta a férfi halálát, mivel a holttesten nem volt egyéb látható sérülés. Az a seb pedig minden valószínűség szerint Truls Berntsen Steyrjének egyik lövedékétől származott. Harry ellenőrizte a bunkerajtót. Zárva volt. Végigpillantott a föld alatti alagúton, amelyet a végén egy fémlemez zárt le. Vagyis Rudolf Aszajev csak egy módon juthatott ki innen. Ezen az alagúton keresztül. Harry tisztában volt vele, miért próbálta végig előbb az egyéb lehetőségeket. Az álom miatt. A szűk járatba meredt. A klausztrofóbia egy akadályozó, hamis vészjelzés, valami, amit le kell küzdeni. Ellenőrizte a tárat az MP5-ösben. A fenébe is. Kísértetek csak akkor vannak, ha az ember hisz bennük. Elindult. Az alagút még annál is szűkösebb volt, mint gondolta. Hiába hajolt le, a feje és a válla így is a mohával borított falakat súrolta. Igyekezett lekötni valamivel a figyelmét, hogy ne a klausztrofóbiára koncentráljon. Arra gondolt, hogy a menekülőút még a németek idejéből származhat, a befalazott hátsó ajtó is erre utalt. Megszokásból igyekezett folyamatosan betájolni a haladási irányát, és ha nem tévedett, a szomszédos ház felé tartott, amely mellett ugyanolyan torony állt, mint Aszajev háza mellett.
A folyosót láthatólag alaposan átgondolták, még lefolyók is voltak a padlóján, ha beázna. Furcsa, hogy az autópálya-építő németek ilyen szűkre szabták. Ennél a gondolatnál a klausztrofóbia újult erővel tört rá. Harry a lépéseire összpontosított, számolni kezdte őket, megpróbálta maga elé képzelni, hol járhat most az alapján, amit a föld felett látott. Odakint, a szabadban, friss levegőt szívva. Számolj már, az ég szerelmére! Amikor a száztízhez ért, egy fehér csíkot pillantott meg talpa alatt a betonon. Látta, hogy egy hosszabb szakaszt követően elfogynak majd a lámpák előtte, és amikor megfordult, arra jutott, hogy a vonal alighanem a járat közepét jelzi. Az apró lépések alapján, amelyekre a folyosó szűkössége kényszerítette, az eddig megtett távot nagyjából hatvan-hetven méterre saccolta. Megpróbált valamivel gyorsabban haladni, és csoszogva kapkodni kezdte a lábait, amikor egy kattanást hallott. Lenézett. A hang az egyik lefolyórács felől érkezett. A fém megmozdult, és egy szerkezet lezárta a rács réseit. Ebben a pillanatban egy másik hang, valami mély morajlás hangzott fel a folyosó vége felől. Látta, ahogy a fény megcsillan egy fémes felületen. A járat végét lezáró fémlemez megmozdult. Lassan leereszkedett, ez okozta a zajt. Harry megállt és készenlétbe helyezte a géppisztolyt, de a lemez mögött túl sötét volt, így nem látott semmit. Azután megcsillant valami, mintha csak a nap fénye szikrázott volna az Oslofjord vizén egy szép őszi délutánon. Egy pillanatig teljes volt a csönd. Harry agya vadul dolgozott. A halott nyomozó az alagút közepén feküdt. Megfulladt. A víztornyok és ez az alulméretezett folyosó, amelynek a tetejét borító moha valójában nem is moha, hanem alga. Azután megpillantotta a közeledő falat. Zöldesfekete fal fehér szélekkel. Megfordult, hogy futásnak eredjen. De a folyosó másik végéről is ugyanaz a fal nyomult felé.
Negyvenegyedik fejezet Mintha két, egymás felé robogó vonat között állt volna. A szembeérkező vízfal találta el elsőként. Hátrarepítette, a homloka a földnek ütődött, majd a víz felkapta és továbblökte. Kétségbeesetten kapálózott, az ujjai és a térde a falnak ütköztek, de hiába próbált fogást találni, teljesen tehetetlen volt a körülötte ható erőkkel szemben. Azután, amilyen hirtelen kezdődött, olyan gyorsan véget is ért. Érezte az egymásnak rohanó hullámokat, amikor a két víztömeg semlegesítette egymást. Azután hirtelen felbukkant valami mögötte. Két fehér, zöldesen csillámló kar ölelte át hátulról, sápadt ujjak emelkedtek az arca felé. Harry elrúgta magát, megfordult és a bekötött gyomrú hullával találta szembe magát, amely súlytalan, meztelen űrhajós módjára lebegett a sötét vízben. Szája nyitva volt, haja és szakálla lassan lobogott. Harry a földhöz nyomta a lábát és fölfelé nyújtotta a nyakát, de a víz egészen a folyosó plafonjáig ért. Leguggolt, megpillantotta a földön az MP5-öst meg a padlón a fehér csíkot és megtette az első karcsapásokat.
Amíg a holttest el nem árulta neki, fogalma sem volt róla, hogy melyik irányból érkezett az alagútba. Erős karcsapásokkal úszott, a lábával is tempózott és igyekezett minden egyéb gondolatot kizárni a fejéből. A golyóálló mellény folyton lefelé húzta. Ennek ellenére nem merte arra pazarolni az időt, hogy leveszi a kabátot, majd a mellényt, főleg, mert eszébe jutott, hogy úgy meg talán túlságosan feldobná a víz, és az alagút tetejének szorulva nem tudna tempózni. Harry megpróbált arra koncentrálni, amit tennie kell. Visszaúszni az aknához, és nem a méterek és a másodpercek számolásával törődni. A nyomás azonban egyre nőtt a fejében, úgy érezte, azonnal felrobban. Akkor hirtelen újra felbukkant a gondolat. Nyár, ötvenméteres medence. Kora reggel, szinte teljesen néptelen, napsütés, Rakel sárga bikiniben. Oleg és Harry el akarták dönteni, ki bír tovább úszni a víz alatt. Oleg a korcsolyaszezon után jó formában volt, Harrynak viszont jobb volt a technikája. A bemelegítés alatt Rakel nevetve biztatta őket. Azzal a csodálatos nevetésével. Mindketten megjátszották magukat előtte, Rakel volt a Frognerbadet királynője, Oleg és Harry pedig az alattvalói, akik egyetlen kegyes pillantásáért küzdenek. Azután belevágtak. És ugyanolyan messzire jutottak. Mindketten negyven méter után törték át a vízfelszínt, fújtatva és győzelmük biztos tudatában. Negyven méter. Tíz méterrel a medence vége előtt. Elrúgva magukat a medence falától és elegendő mozgástérrel a karcsapásokhoz. Valamivel több, mint az aknáig tartó távolság fele. Semmi esélye nincs. Itt fog meghalni. Most, hamarosan. A szemgolyója mintha ki akart volna préselődni a fejéből. A repülőgép éjfélkor indul. Sárga bikini. Tíz méter a medence széléig. Megtett egy újabb karcsapást. Egy még menni fog. De azután, azután meghal. Hajnali fél négy volt. Truls Berntsen Oslo utcáin autózott a szemerkélő esőben, amely suttogva szitált a szélvédőre. Már két órája körözött. Nem keresett semmit, csak ebben talált nyugalmat. Nyugalmat a gondolkodáshoz és ahhoz is, hogy ne gondolkodjon. Valaki kitörölt egy címet a listáról, amelyet Harry Hole kapott. És az a valaki nem ő volt. Talán mégsem minden annyira nyilvánvaló, ahogy gondolta. Még egyszer végiggondolta a gyilkosság estéjét. Gusto elvonási tünetektől reszketve csengetett be hozzá, és azzal fenyegetőzött, hogy elárulja Trulst, ha nem ad neki pénzt violinra. Valamilyen oknál fogva már hetek óta nem lehetett violint felhajtani, ami miatt valóságos pánikhangulat tört ki, a szer negyed grammjának ára háromezer koronára emelkedett, és még onnan is egyre csak kúszott fölfelé. Truls azt mondta neki, hogy el kell hajtaniuk egy bankautomatához, és hogy bemegy a kocsikulcsért. Odabent aztán magához vette a Steyr pisztolyt, mert szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy mit kell tennie. Gusto újra és újra ugyanezzel a fenyegetéssel fog előállni. Ebben a hozzá hasonló drogosok teljesen kiszámíthatóak. De mire Truls visszaért a bejárati ajtóhoz, a fiú eltűnt. Valószínűleg megneszelte a veszélyt. Truls arra gondolt, hogy semmi baj, Gusto úgysem jártatja a száját addig, amíg nem származik haszna belőle, ráadásul ő is részt vett a betörésben. Szombat volt, Truls készenléti szolgálatban volt, vagyis minden pillanatban elérhetőnek kellett lennie, úgyhogy lement a Fyrlysetbe, hogy olvasgasson egy kicsit, Martine Eckhoffot bámulja és igyon egy kávét.
Még azelőtt meghallotta a szirénákat, hogy a telefonja csörögni kezdett volna. A műveleti központ volt. Lövöldözésről kaptak bejelentést a Hausmanns gate 92-ben, és a gyilkossági csoporttól senkit sem sikerült elérniük. Truls futva tette meg az utat odáig, a cím mindössze néhány száz méterre volt a Fyrlysettől. Futás közben, minden rendőri képességét bevetve, igyekezett megfigyelni az embereket az utcán, tisztában volt vele, hogy ez utólag nagyon fontos lehet. Amikor a Hausmanns gatéra ért, egy gyapjúsapkás fiatalemberre lett figyelmes, aki a ház falának dőlve nézte a rendőrautókat, amelyek az előtt a ház előtt parkoltak, ahol a lövöldözés történt. Truls azért szúrta ki, mert a férfi túlságosan mélyre dugta a kezét a Nord-Face kabát zsebébe. A dzseki valahogy túl nagy és túl vastag volt az évszakhoz képest, és a zsebek bármit rejthettek. Az arca komoly volt, de nem tűnt dílernek. Amikor a rendőrök a folyótól a járőrkocsikhoz kísérték Oleg Faukét, a fiatalember hirtelen hátat fordított és szapora léptekkel elindult lefelé a Hausmanns gatén. Természetesen Truls még legalább tíz másik személyt fel tudott volna sorolni a tetthely környékén, akik gyanúsnak voltak mondhatók, erre a fiúra azonban azért emlékezett, mert később újra látta. Azon a családi fotón, amelyet Harry Hole mutatott neki a Leonban. Hole azt tudakolta, hogy ismeri-e Irene Hanssent, amire ő a valóságnak megfelelően nemmel válaszolt. Azt azonban nem kötötte Hole orrára, hogy másvalakit viszont felismert a képen. Természetesen Gustót leszámítva. A másik fiút. A mostohabátyot. Ugyanazok a komoly vonások. Őt látta a tetthelynél. Truls megállt a Prinsens gatén, a Leon közelében. A rendőrségi rádiót hallgatta, ahol végre a műveleti központnak az a jelentése következett, amelyet várt: – Nulla egyesnek. Utánanéztünk a blindernveieni betörésnek. Úgy tűnik, valóban rajtaütés történt. Könnygáz és komoly lövöldözés nyomait találtuk, minden valószínűség szerint automata fegyvert használtak. A házban egy agyonlőtt férfi holttestére bukkantunk. A pincébe is lementünk, de tele van vízzel. Az emelet átvizsgálásához a bevetési egységre lenne szükségünk. – Nem tudnák előbb kideríteni, hogy tartózkodik-e még valaki a házban? – Jöjjön ide és csinálja meg maga! Nem hallotta, amit mondtam? Gáz és automata fegyver! – Oké, oké. Mire van szükségük? – Négy járőrkocsira a környék biztosításához. A Deltára, a helyszínelőkre és... mondjuk, egy vízvezeték-szerelőre. Truls Berntsen lehalkította a rádiót. Csikorgó fékezést hallott, majd egy magas férfit pillantott meg, aki épp egy autó előtt vágott keresztül az utcán. A sofőr dühösen a dudára tenyereit, a férfi azonban nem törődött vele, továbbrohant a Leon irányába. Truls Berntsen hunyorgott. Tényleg ő lenne? Harry Hole? A férfi behúzta a nyakát kopott kabátjában. Truls csak akkor jött rá a tévedésére, amikor a férfi elfordította a fejét, és az utcai lámpa fénye az arcára esett. Ismerősnek tűnt, de nem Hole volt az. Truls hátradőlt az ülésen. Végre tudta, hogy ki győzött. A kocsi ablakán keresztül a városára nézett. Mert most már az övé volt.
Az eső azt dobolta a kocsi tetején, hogy Harry Hole halott, a szélvédőn pedig kövér könnycseppek csorogtak. A legtöbben rendszerint letudták a dugást hajnali kettőre, és a Leon ekkor lassan elcsendesedett. A recepciós pult mögött ülő fiú épp csak felemelte a fejét, amikor a magas férfi belépett az ajtón. A lelkész kabátjából és hajából esővíz csepegett. Kezdetben még megmegkérdezte Catót, hogy mit csinált, amikor többnapos távollétet követően az éjszaka közepén beesett a szállóba, de az idős férfi válaszul mindig olyan hosszan, aprólékosan és fárasztóan ecsetelte vadidegen emberek gyarlóságát, hogy egy idő múlva felhagyott a kérdezősködéssel. Ezen az éjjelen azonban Cato még a szokásosnál is kimerültebbnek tűnt. – Kemény éjszakája volt? – kérdezte abban bízva, hogy a válasz egy igenre vagy nemre korlátozódik majd. – Ó, tudja, hogy van ez – mosolyodott el halványan az idős férfi. – Az emberek már csak emberek. Ráadásul az imént hajszál híján meggyilkoltak. – Micsoda? – kérdezett vissza a fiú, de rögtön meg is bánta. Most biztosan egy hosszas magyarázat következik. – Itt a ház előtt majdnem keresztülhajtott rajtam egy autó – válaszolta Cato és továbbindult a lépcső irányába. A fiú megkönnyebbülten fellélegzett, és visszatemetkezett a Fantom képregénybe. A magas, idős férfi a zárba dugta a kulcsot és elfordította, legnagyobb meglepetésére azonban az ajtó nyitva volt. Belépett a szobába. Felkattintotta a villanykapcsolót, de a plafonon lévő lámpa nem gyulladt ki. Az ágya fölötti lámpa azonban égett. Az ágyon ülő férfi magas volt, hajlott hátú és épp olyan kabátot viselt, mint ő maga. A kabátjából víz csepegett a földre. Ennél jobban nem is különbözhettek volna, az öregnek mégis az volt az első gondolata, hogy a saját tükörképét látja. – Mit keres maga itt? – suttogta. – Természetesen betörtem – felelte a másik. – Hogy megnézzem, van-e valami értéke. – És mit talált? – Értéket? Semmit. Csak ezt itt. Az öreg elkapta, amit a másik feléje dobott, és két ujja közé fogta. Egy U-alakú, merev vászondarab volt. Lassan bólintott. Nem olyan fehér, mint amilyennek lennie kellene. – És ezt nálam találta? – kérdezte az öreg. – Igen. A hálószobájában. A szekrényben. Tegye fel. – Miért? – Mert meg akarom gyónni a bűneimet. És mert meztelennek tűnik nélküle. Cato a másikat nézte, aki előregörnyedve ült az ágyon. A hajából csöpögő víz a forradáson keresztül legördült az álláig, majd onnan lehullt a padlóra. A szoba egyetlen széke a helyiség
közepére volt állítva. Gyóntatószék. Az asztalon egy nyitott doboz Camel hevert, mellette egy öngyújtó és egy összetört, átázott cigaretta. – Ahogy akarja, Harry – válaszolta norvégul. Leült, kigombolta a kabátját és az U-alakú kollárét az inge gallérja alá csúsztatta. A másik összerezzent, amikor a zakója zsebébe dugta a kezét. – Cigaretta – mondta az öreg. – Nekünk. A magáé elég vizesnek tűnik. A rendőr biccentett, az öreg pedig kihúzta a kezét a zsebéből, és egy nyitott doboz cigarettát nyújtott felé. – Norvégul is elég jól beszél. – Egy hangyányival jobban, mint svédül. A norvégok viszont nem hallják az akcentusomat, amikor svédül beszélek. Harry kihúzott a dobozból egy fekete cigarettát és megnézte. – Úgy érti, az orosz akcentust? – Sobranie Black Russian – mondta az öreg. – Az egyetlen jó cigaretta, amely Oroszországban kapható. Bár ma már Ukrajnában gyártják. Andrejtől szoktam lenyúlni. Apropó, hogy van Andrej? – Rosszul – felelte a rendőr és hagyta, hogy az öreg tüzet adjon neki. – Fájdalommal hallom. Apropó, rosszul. Magának halottnak kellene lennie, Harry. Tudom, hogy az alagútban volt, amikor megnyitottam a zsilipeket. – Ott is voltam. – A zsilipek egyszerre nyíltak ki, és a víztornyok tele voltak. A folyosó közepén kellett volna landolnia. – Úgy is volt. – Akkor nem értem. A legtöbben sokkot kapnak, és ott fulladnak meg középen. A rendőr a szája sarkán fújta ki a füstöt. – Mint azok az ellenállók, akik a Gestapo-főnököt keresték? – Nem vagyok benne biztos, hogy a csapdát akkoriban letesztelték éles helyzetben. – Maga viszont megtette. A fedett nyomozóval.
– Ő pont olyan volt, mint maga, Harry. Az olyan férfiak, akik azt hiszik, hogy hivatásuk van, veszélyesek. Saját magukra és a környezetükre is. Magának is meg kellett volna fulladnia, ahogy neki. – Nos, amint látja, még itt vagyok. – Továbbra sem értem, hogyan lehetséges ez. Csak nem azt akarja állítani, hogy miután az alagút közepén kikeveredett az örvényből, még volt elég levegője ahhoz, hogy teljes menetfelszerelésben nyolcvan métert ússzon a jéghideg vízben? – Nem. – Nem? – Az öreg elmosolyodott, és őszinte kíváncsiság jelent meg az arcán. – Nem, ahhoz túl kevés levegő volt a tüdőmben. De negyven méterre elég volt. – És azután? – Azután megmentettek. – Megmentették? Kicsoda? – Az, akiről azt mondta nekem, hogy a lelke mélyén rendes fickó. – Harry felemelte az üres whiskys üveget. – Jim Beam. – A whisky mentette meg? – Egy whiskys üveg. – Egy üres whiskys üveg? – Épp ellenkezőleg. Teli. – Harry a szája sarkába tolta a cigarettát, lecsavarta a kupakot és fejjel lefelé tartotta az üveget. – Levegővel teli. Az öreg hitetlenkedve meredt rá: – Maga... – Miután nem volt levegő a tüdőmben, a legnagyobb nehézség az volt, hogy a számat az üveg nyílásához illesszem, majd úgy fordítsam a palackot, hogy a szája fölfelé mutasson, végül tényleg belélegezzek. Olyan, mint amikor az ember először merül, és a teste ellenkezik. Mert a test nem ért eléggé a fizikához és azt hiszi, hogy vizet fog beszívni és megfullad. Tudta, hogy a tüdőnk négy liter levegőt tud felvenni? Nos, egy fél liter levegő és egy kis akarat épp elég volt a hátralévő negyven méterhez. – A rendőr letette az üveget, és kivette a cigarettát a szája sarkából. – A németeknek valamivel hosszabb alagutat kellett volna építeniük. Harry az öreget figyelte. A vénséges, ráncos arc lassan megnyílt, azután meghallotta a nevetését. Úgy pöfögött, mint egy halászbárka. – Tudtam, hogy maga más, Harry. Azt mondták, hogy vissza fog térni Oslóba, ha megtudja, mi történt Oleggel. Úgyhogy értesítettem róla. Már tudom, hogy a pletykák nem túloztak.
– Nos – mondta Harry, szemét a ráncos kezeken tartva. Ő maga az ágy legszélén ült, szinte ugrásra készen, talpa a padlón, s épp csak annyi súlyt helyezett a lábujjaira, hogy még érezze a vékony nejlonzsinórt az egyik cipőtalpa és a padló között. – És mi a helyzet magával, Rudolf? A magáról szóló hírek túloznak? – Melyik? – Nos. Mondjuk, az, hogy heroinhálózatot működtetett Göteborgban és megöletett ott egy rendőrt. – Akkor most én gyónok vagy maga? – Gondoltam, jólesik a bűnösnek letenni és Jézusra bízni a terhét, mielőtt meghal. Újabb pöfögés hallatszott. – Nagyon jó, Harry! Nagyon jó! Így van, likvidálnunk kellett. A takarítónk volt, de az volt az érzésem, hogy már nem bízhatunk benne. És nem akartam újra börtönbe kerülni. Az a megrekedt nyirkosság ott úgy zabálja fel a lelket, akár a penész a falakat. Minden egyes nappal újabb falatot harap ki belőlünk, míg egészen fel nem falja bennünk az embert. Ilyesmit legfeljebb csak a legrosszabb ellenségemnek kívánnék. – Az öreg Harryra nézett. – Egy olyan ellenségnek, akit mindennél jobban gyűlölök. – Tudja, miért jöttem vissza Oslóba. És mi volt a maga oka? Azt hittem, Svédország legalább olyan jó piac, mint Norvégia. – Ugyanazért, amiért maga. – Ugyanazért? Rudolf Aszajev beleszippantott a fekete cigarettába, mielőtt válaszolt. – Felejtse el! A gyilkosság után a rendőrség a nyomomban volt. És Svédország meglepően messze van innen. – És amikor visszatért, magára öltötte a titokzatos Dubaj alakját. A férfiét, akit még senki sem látott, és akiről mindenki azt tartja, hogy éjszakánként a városban kering. A Kvadraturen kísértete. – Rejtőzködnöm kellett. Nemcsak az üzleti ügyeim miatt, hanem azért is, mert a Rudolf Aszajev név rossz emlékeket ébresztett volna a rendőrségben. – A hetvenes-nyolcvanas évekből – bólintott Harry. – A heroinisták úgy hullottak, mint a legyek. De maga buzgó lelkipásztor módjára bizonyára az imáiba foglalta őket, nem igaz? Az öreg megvonta a vállát. – Az ember nem ítéli el azokat, akik sportautókat, bázisugró ejtőernyőt, kézifegyvert vagy egyéb olyan dolgot gyártanak, amiket az emberek a szórakozás kedvéért vásárolnak meg, és amik aztán a halálba küldik őket. Én olyasmit szállítok, amit akarnak az emberek, méghozzá olyan minőségben és olyan áron, amely versenyképessé tesz. Hogy azután a vevő mihez kezd az áruval, az már nem az én problémám. Felteszem, maga is
tisztában van vele, hogy vannak a társadalmunkban olyan rendes, kötelességtudó polgárok, akik ópiátokkal élnek. – Igen, én is közéjük tartozom. Csak éppen az a különbség maga és egy sportautó-gyártó között, hogy amivel maga foglalatoskodik, azt tiltja a törvény. – A törvény és az erkölcs összemosásával óvatosan kell bánni, Harry. – Vagyis arra számít, hogy az istene majd megbocsát magának? Az öreg a tenyerébe támasztotta az állát. Harry úgy látta, hogy nagyon kimerült, de tisztában volt azzal, hogy csak meg is játszhatja, ezért minden mozdulatát szemmel tartotta. – Tudtam, hogy maga buzgó nyomozó és moralista, Harry. Oleg sokat mesélt magáról Gustónak, tudta ezt? Oleg úgy szerette magát, hogy különbet egy apa sem kívánhat. A magunkfajta buzgó moralistáknak és szeretetéhes apáknak mérhetetlen tetterejük van. A legnagyobb gyengeségünk azonban az, hogy kiszámíthatóak vagyunk. Ezért csak idő kérdése volt, hogy mikor tér vissza, Harry. Van egy összekötőnk az oslói repülőtéren, aki belelát az utaslistákba, így már akkor tudtuk, hogy úton van Oslo felé, mielőtt maga Hongkongban felült volna a gépre. – Hm. A takarító volt az, Truls Berntsen? Az öreg csak mosolygott válaszképpen. – És mi a helyzet Isabelle Skøyennel a városi tanácsból? Vele is együttműködött? Az öreg mélyet sóhajtott. – Úgyis tudja, hogy ezeket a válaszokat magammal viszem a sírba. Inkább haljak meg úgy, mint egy kutya, de ne úgy, mint egy áruló. – Nos – mondta Harry. – És mi történt azután? – Andrej követte magát a repülőtérről a Leonba. Amikor Cató-ként úton vagyok, hasonló szállodákban lakom. A Leonban pedig kifejezetten sokszor megfordultam már. Már a megérkezését követő napon bejelentkeztem ide. – Miért? – Hogy figyelemmel tudjam kísérni, mit csinál. Látni akartam, hogy tényleg közelebb jut-e hozzánk. – Akkor is ugyanezt csinálta, amikor Sixpence lakott itt? Az öreg bólintott. – Rájöttem, hogy maga veszélyes lehet, Harry. Ennek ellenére kedveltem, ezért barátságosan figyelmeztetni próbáltam. – Felsóhajtott. – De maga nem hallgatott rám. Hát, persze, hogy nem. Az olyanok, mint maga meg én, sosem hallgatunk az intő szóra, Harry. Pontosan ezért vagyunk eredményesek. És végül ebbe is bukunk bele. – Hm. Attól félt, hogy rábírom Oleget, hogy beszéljen? – Attól is. Oleg sosem látott engem, de nem tudhattam, hogy Gusto vajon mesélt-e valamit rólam. Sajnálatos módon, Gusto nem volt túlságosan megbízható, különösen azután, hogy ő is
elkezdett violint használni. – Az öreg pillantásában Harry hirtelen olyan fájdalmat látott, amit nem okozhatott a kimerültség. Igazi, gyötrő fájdalmat. – Majd amikor rájött, hogy Oleg beszélni akar velem, megpróbálta megöletni. És amikor nem sikerült, felajánlotta nekem a segítségét. Hogy elvezessem Oleg rejtekhelyéhez. Az öreg lassan bólintott. – Ne vegye személyes ügynek, Harry. Ennek a szakmának egyszerűen ilyenek a szabályai. Az árulót likvidáljuk. De maga tudta ezt, nem igaz? – Igen, tudtam. De ez még nem jelenti azt, hogy nem fogom megölni magát, csak mert a szabályait követte. – Folyton csak a szája jár. – Miért nem tette már meg? Nem bízik magában? – Fél, hogy a pokolban végzi, Harry? Harry elnyomta a cigarettát az asztal lapján. – Mert van még néhány dolog, amit tudni akarok. Miért ölte meg Gustót? Attól félt, hogy elárulja magát? Az öreg hatalmas fülei mögé simította ősz haját. – Gustónak rossz emberek vére folyt az ereiben, épp úgy, mint az enyémben. A természeténél fogva áruló volt. Már jóval korábban feladott volna, ha valami haszna származik belőle. De aztán jött a kétségbeesés. Az elvonási tünetek. A violin utáni hajsza. Ez vegytiszta kémia. A test erősebb, mint a szellem. Mindannyian árulóvá leszünk, ha ránk tör a sóvárgás. – Igen – mondta Harry. – Olyankor mind árulóvá válunk. – Hagynom... – Az öregnek meg kellett köszörülnie a torkát. – Hagynom kellett, hogy elmenjen. – Hagynia kellett, hogy elmenjen? – Igen. Hogy elmenjen. Alámerüljön. Eltűnjön. Be kellett látnom, hogy nem adhatom át neki az üzletet. Az esze megvolt hozzá, azt az apjától örökölte. A gerince viszont hiányzott. Ezt a fogyatékosságot az anyjától örökölte. Igyekeztem megértetni vele, mi a felelősség, de nem állta ki a próbát. – Az öreg egyre erősebb mozdulatokkal simítgatta hátra a haját, mintha valami beleragadt volna, és azt próbálná letisztogatni. – Nem állta ki a próbát. Rossz vér. Ezért úgy döntöttem, hogy valaki másnak adom át az üzletet. Először Andrejre és Pjotrra gondoltam. Találkozott velük? Szibériai kozákok Omszkból. A kozák szó azt jelenti, hogy „szabad ember”, tudta ezt? Andrej és Pjotr voltak az én regimentem. Az én sztánicám[23]. Hűségesek voltak az atamánjukhoz, odaadóan szolgálták egészen a halálukig. De tudja, ők nem voltak üzletemberek. – Az öreg úgy gesztikulált, mintha teljesen elmerült volna a saját eszmefuttatásában. – Nem hagyhattam rájuk az üzletet. Azután úgy döntöttem, hogy Szergej lesz az. Fiatal volt, formálható, előtte állt az élet... – Egyszer azt mondta nekem, hogy talán magának is van egy fia.
– Szergejnek talán nem volt olyan érzéke a számokhoz, mint Gustónak, viszont fegyelmezett volt. Ambiciózus. Kész volt megtenni mindent, ami ahhoz kell, hogy atamán legyen belőle. Ezért adtam végül neki a kést. Már csak egy utolsó próbát kellett kiállnia. A régi időkben ahhoz, hogy egy kozákból atamán lehessen, ki kellett mennie egyedül a tajgára, és egy élő, kipeckelt szájú, megkötözött farkassal visszatérnie. Szergej hajlandó volt rá, de biztosra kellett mennem, hogy valóban megteszi to sto núzsno. – Hogyan? – Amit meg kell tenni. – Gusto a fia volt? Az öreg olyan erővel simította hátra a haját halántékain, hogy a szeme két keskeny csíkká vált. – Gusto hathónapos volt, amikor börtönbe kerültem. Az anyja ott keresett vigasztalást, ahol talált. Bármilyen rövid időre. Nem volt olyan állapotban, hogy gondoskodni tudjon róla. Heroin? A gyermekvédelem elvette tőle Gustót és nevelőszülőkhöz adta. Mindenki egyetértett abban, hogy én, a rab, nem létezem. Kilencvenegy telén túladagolta magát. Korábban meg kellett volna tennie. – Azt mondta, hogy ugyanazért jött vissza Oslóba, amiért én. A fia miatt. – A fülembe jutott, hogy elköltözött a nevelőcsaládjától és elzüllött. Egyébként is terveztem, hogy otthagyom Svédországot, az oslói konkurencia csak fele olyan erős volt. Kiderítettem, merre csavarog Gusto. Először csak messziről figyeltem. Olyan szép volt. Átkozottul szép. Mint az anyja, természetesen. Órákig tudtam volna bámulni. Csak nézni, miközben arra gondolok, hogy ő az én fiam, az én... – Az öreg hangja elcsuklott. Harry lepillantott a nejlonzsinórra, amelyet a karnisrúd helyettesítése céljából kapott. Kicsit jobban rálépett. – Azután bevonta az üzletbe, hogy kiderüljön, méltó utód válna-e belőle. Az öreg bólintott. Suttogott: – De soha nem mondtam neki semmit. Még akkor sem tudta, hogy én vagyok az apja, amikor meghalt. – Miért lett hirtelen ennyire sürgős? – Sürgős? – Miért kellett olyan hirtelen valaki, aki átveszi az üzletét? Először Gusto, azután Szergej. Az öreg bágyadtan elmosolyodott. Előrehajolt a széken, az ágy fölötti lámpa fényébe. – Beteg vagyok. – Hm... Sejtettem, hogy erről lehet szó. Rák?
– Az orvosok egy évet adtak nekem. Hat hónappal ezelőtt. A szent kés, amelyet Szergej használt, a matracom alatt volt. Érzi a fájdalmat a sebében? Az az én szenvedésem, Harry, amelyet a kés továbbadott magának. Harry lassan bólintott. Stimmelt. És mégsem stimmelt. – Ha már csak fél éve van hátra, miért fél annyira, hogy kiderülhet, hogy maga gyilkolta meg a fiát? A maga hosszú élete az ő rövid élete ellenében? Az öreg tompán köhögött. – Az urkák és a kozákok egyszerű katonák, Harry. Felesküszünk egy kódexre, és annak a törvényeit követjük. Nem vakon, hanem nyitott szemmel. Arra nevelnek bennünket, hogy kordában tartsuk az érzelmeinket, és ezáltal urává válunk a saját éltünknek. Ábrahám kész volt feláldozni a fiát, mert... – Isten azt parancsolta neki. Fogalmam sincs róla, miféle kódexről beszél, de komolyan rendben lévőnek találja, hogy egy tizennyolc éves kölyök bűnhődjön a maga tettéért? – Harry, Harry, hát nem érti? Nem én öltem meg Gustót. Harry az öregre meredt. – Nem azt mondta az előbb, hogy a kódexe azt írja elő, hogy ölje meg a saját fiát, ha arra van szükség? – Igen, de azt is mondtam, hogy rossz emberektől származom. Szerettem a fiamat. Soha nem tudtam volna elvenni az életét. Épp ellenkezőleg. Teszek Abrahámra és az istenére. – Az öreg nevetése köhögésbe fulladt. Kezét a mellkasára szorítva előredőlt és egyre csak köhögött. Harry hunyorgott. – Akkor ki ölte meg? Az öreg felegyenesedett. Jobb kezében egy revolvert tartott. Nagy, csúnya darab volt és még a tulajdonosánál is idősebbnek tűnt. – Tudnia kellett volna, hogy nem szabad fegyvertelenül eljönnie hozzám, Harry. Harry nem válaszolt. Az MP5-ös egy vízzel teli pincefolyosó fenekén feküdt, a sörétes puska pedig Truls Berntsennél maradt. – Ki ölte meg Gustót? – ismételte meg Harry. – Bárki tehette. Harry mintha csikorgást hallott volna, amikor az öreg a ravaszra görbítette az ujját. – Mert nem is olyan nehéz ölni, nem igaz, Harry? – Egyetértek – válaszolta Harry és felemelte a lábát.
A vékony nejlonzsinór sziszegve lőtt ki a cipőtalpa alól a karnisrúd irányába. Harry látta az értetlenséget az öreg szemében, nézte, hogyan próbálja az agya villámgyorsan összerakni, mi történik. A nem működő lámpa. A szoba közepén álló szék. Harry nem motozta meg. Sőt, egy tapodtat sem mozdult a helyéről. És talán a nejlonzsinórt is észrevette a félhomályban, amely Harry cipőtalpa alól a karnisrúdig, onnan pedig a mennyezeti lámpát rögzítő kampóig húzódott, és amelyen már nem a lámpa függött, hanem az egyetlen dolog, amit Harry a papi galléron kívül magával hozott a Blindernveienről. Ez az egy gondolat járt a fejében, amikor csuromvizesen, levegő után kapkodva feküdt Rudolf Aszajev mennyezetes ágyán, fekete pöttyök ugráltak a szeme előtt, és görcsösen küzdött azért, hogy ne veszítse el az eszméletét, s a sötétségnek ezen az oldalán maradhasson. Azután felkelt az ágyból, és bement a másik hálószobába a zsukért, amely a Biblia mellett feküdt. Rudolf Aszajev bal oldalra vetődött, még épp időben ahhoz, hogy a téglából kiálló acélszögek ne a fejét találják el, csak a kulcscsontja és a csuklyásizom közötti részt. Ám ott behatoltak a plexus cervicobra-chialisba, a nyakat és a kart ellátó idegfonatba, megbénítva a felkar izmait, s ennek következtében, amikor az öreg két századmásodperccel később meghúzta a ravaszt, a pisztolyt tartó karja már hét centiméterrel lejjebb volt, mint eredetileg. A lőpor sercegve égett, amikor a golyó elhagyta a régi, forgódobos Nagant revolvert. Három ezredmásodperccel később pedig a lövedék az ágykeretbe fúródott Harry lábai között. Harry felállt. Félretolta a pengebiztosítót és benyomta a nyitógombot. A nyél finoman megremegett, amikor a penge előugrott. Harry egyenesen tartotta karját a csípője mellett és alacsonyan lendítette előre, a hosszú, vékony penge pedig a kabát szárnyai között áthatolt a lelkészingen. Érezte az anyag és a bőr ruganyos ellenállását, azután a penge minden további nélkül egészen a markolatig hatolt. Harry elengedte a kést és tudta, hogy Rudolf Aszajev a halál fia. A szék hátrabillent, és az öreg nyögve a földre zuhant. Elrúgta magától a széket és összehúzta magát a padlón, mint egy sebesült, de még mindig veszélyes darázs. Harry terpeszben fölé állt, lehajolt és kihúzta testéből a kést. A sebből kiömlő vér szokatlanul sötét volt. A máját találta el? Az öreg bal keze bénult jobb karja körül tapogatózott a padlón a fegyver után, Harry pedig egy eszelős pillanatig azt kívánta, hogy bár találná meg azt a pisztolyt, hogy ürügyet adjon neki arra, hogy... Harry odébb rúgta a pisztolyt, amely nagy zajjal csapódott a falnak. – Az acél – suttogta az öreg. – Áldj meg engem a saját acélommal, fiam. – Most azonnal. Tegyünk pontot ennek a végére, mindkettőnkért. Harry egy rövid pillanatra lehunyta a szemét.
Érezte, hogy elmúlt, hogy a gyűlölete elszállt. Azt az élvezetes, izzó dühöt, amely egész idő alatt hajtotta, egyszeriben mintha elfújták volna. Teljesen kiürült. – Nem, köszönöm – mondta Harry, majd ellépett az öregtől és begombolta a vizes kabátot. – Most megyek, Rudolf Aszajev. Megkérem a recepcióst, hogy hívja ki a mentőket. Azután felhívom a volt főnökömet és elmondom neki, hogy hol találja magát. Az öreg halkan nevetett, és halványpiros buborékok bukkantak elő a szája sarkán. – A kést, Harry. Ez nem gyilkosság, én már halott vagyok. ígérem, nem jut a pokolba. Szólni fogok odalent, hogy ne engedjék be. – Nem a pokoltól félek. – Harry a kabátja zsebébe dugta az elázott Camelt. – Viszont rendőr vagyok. A mi dolgunk az, hogy a törvényszegőket bíróság elé állítsuk. A buborékok szétpattantak, amikor az öreg köhögni kezdett. – Ugyan már, Harry, a maga seriffjelvénye úgyis műanyagból van. Beteg vagyok, egy bíró is mindössze annyit tehet, hogy ápolást, gyógyszereket és morfiumot rendel nekem. Holott mennyi minden szárad a lelkemen. Versenytársak, akiket a hídról lógattam le. Alkalmazottak, mint az a pilóta, akit a téglával gyilkoltunk meg. És a rendőrök is. Sixpence. Én küldtem Andrejt és Pjotrot a szobájába, hogy lelőjék magát. Magát és Truls Berntsent. És tudja, miért? Hogy úgy tűnjön, mintha egymást ölték volna meg. A kezükbe nyomott fegyver ezt bizonyította volna. Gyerünk már, Harry! Harry a lepedőbe törölte a kés pengéjét. – Miért akarták megölni Berntsent, ha egyszer maguknak dolgozott? Aszajev az oldalára fordult, úgy tűnt, így könnyebben tud lélegezni. Néhány másodpercig csak feküdt, mielőtt válaszolt volna. – Kockázatértékelés, Harry. Berntsen kirabolt egy heroinraktárat a hátam mögött, az Alnabrun. Nem az én heroinom volt, de ha az ember rájön, hogy a takarítója ennyire kapzsi, nem tud többé megbízni benne. És ha ráadásul még olyan sokat is tud, hogy bármikor lebuktathat, akkor túlságosan nagy a rizikó, Harry. A magamfajta üzletemberek pedig inkább megszabadulnak a kockázattól. Ezenkívül a helyzet tökéletes lehetőséget nyújtott arra, hogy egy füst alatt két problémát is letudjunk. Magát és Berntsent. – Halkan nevetett. – Ahogy a kölykét is megpróbáltam eltetetni láb alól a börtönben. Hallotta? Hallgasson a gyűlöletére, Harry. Harry megállt az ajtóban. – Ki ölte meg Gustót? – Az emberek a gyűlölet evangéliuma szerint élnek. Kövesse a gyűlöletet, Harry. – Ki a kapcsolata a rendőrségnél és a városvezetésben? – Ha elárulom, segít nekem itt és most bevégezni? Harry az öregemberre nézett. Biccentett, és bízott benne, hogy nem látszik rajta, hogy hazudik. – Jöjjön közelebb – suttogta az öreg. Harry lehajolt, mire az öreg keze karom módjára megragadta a kabátja gallérját és lehúzta magához. A reszelős hang a fülébe
suttogott. – Lefizettem egy embert azért, hogy vallja be a Gusto elleni gyilkosságot. Ezt maga is tudja, Harry. Viszont azt hitte, azért tettem, hogy kicsalogassam Oleget a rejtekhelyéről. Pedig nem így volt. A rendőrségnél lévő emberemnek hozzáférése van a tanúvédelmi programhoz. Bármikor gond nélkül leszúrathattam volna Oleget. De meggondoltam magam. Nem akartam, hogy ilyen könnyen megússza... – Harry megpróbálta kiszabadítani magát, de az öreg szorosan kapaszkodott a kabátjába. – Fel akartam akasztani fejjel lefelé, és egy műanyag zacskót is kapott volna – károgta a hang. – Egy átlátszó zacskót a fejére. Aztán a talpára vizet öntünk, ami a testén végigcsorogva a zacskóba gyűlik. Le akartam filmezni. Hanggal, hogy az ordítását is hallja. Azután elküldtem volna a filmet magának. És ha most életben hagy, akkor biztos lehet benne, hogy véghezvisszük a tervet. Meg lesz lepve, milyen gyorsan elengednek majd bizonyítékok hiányában. És akkor megtalálom a fiút, Harry. Esküszöm magának, hogy az a DVD ott lesz a postaládájában. Harry ösztönösen cselekedett, meglendítette a kezét. Érezte, ahogy a penge ellenállásba ütközik, majd behatol. Elfordította. Hallotta, ahogy az öreg levegő után kapkod, és ő újra megforgatta a kést. Behunyta a szemét és érezte, ahogy a penge beleket ér és belső szervek között siklik ide-oda. És amikor végre meghallotta az öreg üvöltését, az a saját ordítása volt.
Negyvenkettedik fejezet Harry arra ébred, hogy az arcába süt a nap. Vagy valami zaj ébresztette fel? Óvatosan hunyorogva kinyitotta az egyik szemét. Egy ablakra és a kék égre esett a pillantása. Nem volt zaj, legalábbis most semmit nem hallott. Beszívta a díványhuzat füstszagát és felemelte a fejét. Már emlékezett rá, hol van. Az öreg szobájából átment a sajátjába, kényelmesen összepakolt a bőrkofferbe, majd a hátsó lépcsőn keresztül elhagyta a szállodát. Azután fogott egy taxit és elvitette magát az egyetlen helyre, ahol biztosan tudta, hogy senki nem fog rátalálni, a Nybakk szülők oppsali házába. Úgy tűnt, időközben senki sem járt ott. Legelőször is végigkutatta a konyha és a fürdőszoba összes fiókját fájdalomcsillapítóért. Amikor végre talált egy dobozzal, bevett négy szemet, és csak ezután mosta le a kezéről az öreg vérét, majd lement a pincébe, hogy megnézze, sikerült-e Stig Nybakknak elhatározásra jutnia. Sikerült. Harry azután felment a házba, levetkőzött, ruháit a fürdőszobában lévő szárítóra teregette, majd kerített egy gyapjútakarót, elnyúlt a díványon és azonnal elaludt. Felkelt, felöltözött és kiment a konyhába. Bevett két fájdalomcsillapítót és leöblítette őket egy pohár vízzel. Kinyitotta a hűtőszekrényt és benézett. Tömve volt különleges élelmiszerekkel, Nybakk láthatólag jól tartotta Irenét. Az előző napi émelygés visszatért, és rögtön tudta, hogy képtelen lenne egyetlen falatot is lenyelni.
Visszament a nappaliba, és kinyitotta a bárszekrényt, amelyet előző este nagy ívben elkerült. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a szekrény üres. Amikor a kezét a zsebébe dugta és kitapogatta a hamis jegygyűrűt, újra megütötte a fülét a zaj, amelyet ébredésekor hallani vélt. A nyitott pinceajtóhoz ment és hallgatózni kezdett. Joe Zawinul? Lement a lépcsőn, a kamra ajtajához lépett és benézett a rácson. Stig Nybakk lassan körbefordult, súlytalanul, mint valami asztronauta az űrben. Harry azon tűnődött, hogy vajon a mobiltelefon rezgése hatott-e rá propellerként. A csengőhang – a Weather Report Palladium című számának négy, vagy tulajdonképpen csak három hangja – úgy hangzott, mint valami túlvilági hívás. És miközben Harry kivette Stig Nybakk zsebéből a telefont, nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy Nybakk maga hívja, mert beszélni akart vele. Harry a kijelzőn villogó telefonszámra pillantott, azután benyomta a hívásfogadás gombot. Felismerte a Radiumhospital portásnőjének a hangját. – Stig! Halló! Ott vagy? Hallasz engem? Többször is hívtunk, Stig, hol vagy? Már egy egész sor megbeszélést elszalasztottál, lassan kezdünk aggódni érted. Martin elment hozzád, de ott sem voltál. Stig? Harry megszakította a hívást, és a zsebébe dugta a telefont. Úgyis szüksége volt egyre, Martine készüléke tönkrement a merüléskor. Hozott egy széket a konyhából, kiült a verandára és a reggeli napsütés felé fordította az arcát. Elővette a cigarettásdobozt, egy flancos, fekete cigarettát dugott a szájába és meggyújtotta. Ennél többet úgysem tehet. Bepötyögte a telefonba a számot, amelyet olyan jól ismert. – Rakel. – Szia, én vagyok az. – Harry? Nem ismertem meg a számot. – Új telefonom van. – Ó, annyira örülök, hogy hallom a hangodat. Minden rendben ment? – Igen – válaszolta Harry és elmosolyodott a nő boldog hangja hallatán. – Minden rendben ment. – Meleg van? – Nagyon meleg. Süt a nap, és hamarosan reggelizni fogok. – Reggelizni? Ott most nem négy óra körül van? – Jetlag – mondta Harry. Nem tudtam aludni a gépen. Találtam egy szép szállodát magunknak. A Sukhumvit negyedben van. – Nem is sejted, mennyire örülök, hogy hamarosan újra látlak, Harry.
– Én... – Ne, várj, Harry! Komolyan mondom. Egész éjjel ébren feküdtem és ezen gondolkodtam. Azon, hogy ez így helyes. Úgy értem, hogy együtt megoldjuk. Te meg én. Ó, gondold el, ha nemet mondtam volna, Harry. – Rakel... – Szeretlek, Harry. Szeretlek. Hallod? Hallod, milyen egyszerű, furcsa és fantasztikus ez a szó? Olyan, mint egy élénkpiros ruha, amelyet az embernek tényleg komolyan kell gondolnia, ha felveszi. Szeretlek. Vagy most egy kissé túllőttem a célon? Rakel nevetett. Harry behunyta a szemét és élvezte, ahogy a világ legfinomabb napsütése az arcát simogatja, és a világ legcsodálatosabb nevetése a fülét csiklandozza. – Harry? Ott vagy? – Persze. – Furcsa, annyira közelinek tűnik a hangod. – Hm… Hamarosan még ennél is közelebb leszek, édesem. – Ezt mondd még egyszer! – Mit? – Édesem. – Édesem. – Mmm. Harry érezte, hogy valami nyomja a fenekét. Valami a farzsebében. Kivette. A kopott gyűrű úgy csillogott a napfényben, mintha aranyból lenne. – Rakel – mondta ujjhegyével a fekete rovátkákat simogatva. – Te sosem voltál férjnél, ugye? Rakel nem válaszolt. – Halló? – mondta Harry. – Halló. – Mit gondolsz, milyen lenne? – Harry, ne bolondozz. – Nem bolondozom. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy soha nem mennél hozzá egy hongkongi pénzbehajtóhoz.
– Nem is. De akkor mégis kihez mehetnék feleségül? – Nem is tudom. Mit szólnál egy civilhez? Egy volt zsaruhoz, aki a rendőrtiszti főiskolán tart előadásokat gyilkossági nyomozás témakörben. – Egyetlen általam ismert személyre sem illik ez a leírás. – Talán csak ezután fogsz megismerkedni vele. Olyasvalaki lesz, aki meglep majd. Ennél különösebb dolgok is történtek már. – Te mondogatod mindig, hogy az emberek nem változnak. – Ám ha most olyan ember lettem, aki azt állítja, hogy az emberek nagyon is tudnak változni, akkor ez egyben ékesen bizonyítja is az állítást. – Nagyon ravasz. – Tegyük fel, de tényleg csak hipotetikusan, hogy igazam van, és az emberek tényleg képesek a változásra. És hogy képesek vagyunk a hátunk mögött hagyni dolgokat. – Úgy, hogy tönkrenézzük a kísérteteinket? – Szóval, mit gondolsz? – Miről? – A hipotetikus kérdésemről a házasság kapcsán. – Ez most valamiféle házassági ajánlat akar lenni? Hipotetikusan? Telefonon keresztül? – Na, most egy kissé tényleg messzire mentél. Én csak üldögélek a napon és kedvesen cseverészek egy bájos hölggyel. – Én pedig leteszem a kagylót! Rakel letette, Harry pedig széles vigyorral az arcán elterült a konyhaszéken. Süt a nap, és nyoma sincs a fájdalomnak. Tizennégy óra múlva látni fogja Rakelt. Maga elé képzelte az arcát, amikor a Gardermoen beszállókapujához ér, és észreveszi, hogy ő ott várja. A tekintetét, amikor Oslo eltűnik alattuk. A fejét, ahogy Harry vállára billen, amikor elalszik. Csukott szemmel üldögélt egészen addig, amíg a levegő hirtelen le nem hűlt. Fél szemmel felpillantott. Egy felhő siklott a nap elé, de nem tűnt túlságosan vészesnek. Újra behunyta a szemét. Kövesse a gyűlöletet. Ezt mondta az öreg. Harry először azt gondolta, hogy úgy értette, ő kövesse a saját gyűlöletét és végezzen vele. De mi van, ha Aszajev valami másra célzott? Közvetlenül azután mondta,
hogy Harry megkérdezte tőle, ki ölte meg Gustót. Valamiféle válasz lett volna? Talán úgy értette, hogy Harry kövesse a gyűlölet nyomát, mert az elvezeti a gyilkoshoz? Ez esetben több jelölt is van. De melyiküknek volt a legnyomósabb oka gyűlölni Gustót? Eltekintve természetesen Irenétől, aki a gyilkosság idején már fogoly volt. Mire a nap újra előbukkant, Harry úgy döntött, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonít ezeknek a szavaknak. Elvégezte a munkáját, úgyhogy pihennie kell. Hamarosan bevesz még egy tablettát, azután felhívja Hans Christiant és elmondja neki, hogy Oleg már nincs veszélyben. Azután egy másik gondolat ütött szöget a fejébe. Truls Berntsennek, a SZBEO egyszerű nyomozójának aligha lehet hozzáférése a tanúvédelmi program adataihoz. Valaki más az. Egy olyan személy, aki feljebb van a ranglétrán. Elég a gondolkodásból, parancsolt magára. Most már tényleg fejezd be! Hagyd a fenébe, és gondolj a repülésre. Nightflight. A csillagok Oroszország fölött. Végül lement a pincébe. Egy pillanatig eltűnődött azon, hogy levágja-e Nybakkot, de aztán elhessegette a gondolatot és megkereste a feszítővasat, amiért eredetileg indult. A Hausmanns gate 92. kapuja nyitva állt, a lakás ajtaját azonban újból lepecsételték és új zárat szereltek fel. Talán az újabb vallomás miatt, gondolta Harry, majd helyére igazította a feszítővasat. Odabent minden érintetlennek tűnt. A délelőtti napsugarak zongorabillentyüket festettek a nappali padlójára. A kis bőrkoffert a fal mellé állította, és az egyik matracra telepedett. Megtapogatta a repülőjegyet a belső zsebében. Az órájára nézett. Tizenhárom óra a felszállásig. Körülnézett. Azután behunyta a szemét és megpróbálta elképzelni a történteket. Egy símaszkos ember. Valaki, aki egy szót sem szól, mert nem akarja, hogy felismerjék a hangját. Egy személy, akit Gusto itt keresett fel. És aki semmit nem akart elvenni tőle, csak az életét. Valaki, aki tele van gyűlölettel. A golyó egy 9x18 milliméteres Makarov-lőszer, vagyis a tettes nagy valószínűséggel egy Makarov-pisztollyal lőtt. Vagy egy Fort-12-essel. Esetleg egy Odesszával, amennyiben időközben tényleg elterjedt Oslóban. Ott áll. Elsüti a fegyvert, majd távozik. Harry hallgatózott, mintha abban reménykedne, hogy a szoba beszélni kezd hozzá. A másodpercekből percek lettek. Egy toronyóra ütni kezdett. Itt már nincs mi után kutatni. Harry felállt a matracról és elindult. Amikor az ajtóhoz ért, két harangkongás között egy új hangra lett figyelmes. Megvárta, amíg a következő bongás elül. És újra hallotta.
Óvatos kaparászás. Visszalopakodott két lépést és bekukkantott a szobába. A patkány a másik irányba fordulva gubbasztott az ajtó közelében, a szegélylécnél. Barna volt, a farka fényesen csillogott, a füle belseje rózsaszínűén világított. A farka fölött néhány fehér pötty éktelenkedett a bundáján. Harry nem tudta, miért torpant meg. Semmi meglepő nem volt abban, hogy ezen a helyen egy patkánnyal találkozik az ember. A fehér pöttyök. Mintha a patkány mosóporon gázolt volna keresztül. Vagy... Harry körülnézett, és pillantása a matracok között álló, nagy hamutartóra esett. Tudta, hogy csak egy esélye van. Levette a cipőjét és a következő óraütés zengése alatt becsúszott a szobába, felmarkolta a hamutartót és mozdulatlanná dermedve megállt másfél méternyire a patkánytól, amely még mindig nem vette észre. Számolgatott és célzott. Amikor a harang újra megkondult, előrenyújtott karral maga elé ejtette a hamutartót. A patkány csak akkor reagált, amikor már a kerámia foglya volt. Harry hallotta, ahogy fújtat és érezte, amint kétségbeesetten nekiront a hamutartó falának. Az ablak mellett heverő újságrakás közelébe húzta a hamutartót, és a papírokat a rögtönzött csapda tetejére halmozta. Azután hozzálátott a kutatáshoz. Az összes szekrényt és fiókot átfésülte egy darab zsinegért vagy varrócérnáért, de hiába. Végül felemelte a rongyszőnyeget a padlóról, beletépett a szélébe és elkezdte kihúzni belőle a láncfonalat. Amikor már elég hosszúnak találta, hurkot kötött az egyik végére, és felemelte a hamutartót annyira, hogy alá tudja csúsztatni a kezét. Felkészült az elkerülhetetlenre. Amikor a patkányfogak a hüvelyk – és a mutatóujja közötti puha húsba mélyedtek, oldalra lökte a hamutartót és másik kezével gyorsan megmarkolta az állat hátát. A patkány dühösen fújtatott, miközben Harry kiszedte az egyik fehér szemcsét a bundájából. A nyelve hegyére tette és megízlelte. Keserű. Túlérett papaja. Violin. Valakinek a közelben van a rejtekhelye. Harry ráhúzta a hurkot a patkány farkára és a tövénél odaerősítette. Azután a padlóra tette és elengedte az állatot. Az eliszkolt, de a szál, amelynek vége Harry kezében volt, siklott utána. Hazáig. Harry követte a fonalat a konyhába, amely végül a zsíros tűzhely mögött tűnt el. Harry a hátsó kerekeire billentette a rozoga szerkezetet, majd kihúzta. A zsineg egy öklömnyi lyukba vezetett, de már nem mozgott. Harry a már összeharapott kezét dugta a lyukba. Végigtapogatta a fal belsejét. Jobbra és balra szigetelőanyagot érzett, felfelé azonban nem volt semmi. Hiányzott a szigetelés. Harry a tűzhely egyik sarka alá szorította a fonal végét, kiment a fürdőszobába és leemelte a falról a tükröt. A mosdókagyló széléhez csapva összetörte, majd kiválasztott egy megfelelő méretű darabot. Bement az egyik hálószobába, letépte ez egyik felcsavarozott olvasólámpát a falról, és visszament a konyhába. A tükördarabot a padlóra fektette úgy, hogy egy része belógott a lyukba.
Azután bedugta az olvasólámpát a tűzhely melletti konnektorba és a fényét a tükörre irányította. Addig mozgatta a lámpát, amíg el nem találta a megfelelő szöget. És akkor megpillantotta. A rejtekhelyet. Egy vászonzacskó volt, amely a fából készült falszerkezet egyik lécén lógott egy kampóra akasztva, nagyjából fél méterrel a föld felett. A lyuk túl kicsi volt ahhoz, hogy be tudja rajta dugni a karját, és elérje a zacskót. Harry gondolkodni próbált. Miféle eszközt használhatott a rejtekhely tulajdonosa, hogy hozzájusson a dolgaihoz? Már a lakás összes fiókját és szekrényét átkutatta, így most megpróbálta visszapörgetni a látottakat. Az acéldrót. Bement a nappaliba. A drót még mindig ugyanott hevert, ahol az első alkalommal, amikor Beatéval itt jártak. Csak a kilencven fokban meghajlított vége meredt ki a matrac alól. Kétségtelenül csak a drót tulajdonosa tudhatta, mire szolgál az eszköz. Harry bement vele a konyhába, bedugta a lyukba és a drót Y-ba hajlított végének segítségével leakasztotta a zacskót a kampóról. A zacskó nehéz volt. Ahogyan remélte. Most ki kellett ügyeskednie a lyukon. Bár a csomag elég magasan volt ahhoz, hogy a patkányok ne érjék el, úgy tűnt, mégis sikerült egy apró lyukat rágniuk a fenekén. Harry megrázta a zacskót, mire néhány szemcse hullott ki belőle, ami megmagyarázta a patkány bundáján lévő port. Azután kinyitotta és három kis tasak violint vett ki belőle, valószínűleg negyedgrammosak voltak, és az egyik már nyitva volt. Ott volt a felszerelés is. Gumiszalag, öngyújtó, egy hajlított nyelű kanál és egy használt fecskendő. De volt ott még valami. Harry nem akart ujjlenyomatokat hagyni, ezért egy konyharuha segítségével húzta elő. A fegyvert – ahogy mondani szokás – el sem lehetett volna téveszteni. Furcsa volt, csaknem nevetségesen ormótlan. Foo Fighters. Egy Odessza. Harry megszagolta. Egy elsütött fegyveren a lőpor szaga még hosszú hónapokkal később is érezhető, hacsak időközben nem tisztították és olajozták meg. Ezt a pisztolyt nem olyan régen süthették el. Ellenőrizte a tárat. Tizennyolc. Két lőszer hiányzik. Harry biztos volt benne, hogy a gyilkos fegyvert tartja a kezében. Amikor Harry belépett a Storgatán lévő játékboltba, a gép indulásáig még tizenkét óra volt hátra. Az üzletben két különböző ujjlenyomat-rögzítő készletet is árultak. Harry a drágábbat választotta, amely nagyítólencsét, LED-lámpát, puha ecsetet, háromféle színű port, az ujjlenyomatok felemelésére szolgáló ragasztócsíkokat és egy saját katalógust is tartalmazott, amelybe a család ujjlenyomatait lehetett összegyűjteni. – A fiamnak lesz – magyarázta, amikor fizetett. A kasszában álló lány rutinos mosolyt villantott rá. Harry visszament a Hausmanns gatei házba és munkához látott. Először ujjlenyomatokat keresett a nevetségesen kicsi LED-lámpa segítségével, amelyekre aztán az egyik miniatűr dobozból port hintett. Az ecset is olyan apró volt, hogy úgy érezte magát, mint Gulliver Lilliputban. A pisztoly markolatán több ujjlenyomatot is talált. A fecskendő dugattyúján is volt egy igen jól kivehető, alighanem hüvelykujjtól származó nyom, amelyben ráadásul apró, fekete részecskék is voltak. Harry feltételezése szerint lőpor lehetett. Miután az összes ujjlenyomatot átvitte a műanyag fóliára, összehasonlította őket.
Ugyanaz a személy tartotta a kezében a pisztolyt és a fecskendőt. Harry végigvizsgálta a falakat és a padlót is a matrac környékén, és bár talált egy sor ujjlenyomatot, egyik sem egyezett a pisztolyon lévőkkel. Kinyitotta a bőrkoffert, majd a belsejében lévő oldalzsebet. Kivette az ott lapuló tárgyat és a konyhaasztalra tette. Azután újra felkattintotta az aprócska lámpát. Az órára pillantott. Még tizenegy óra. Tengernyi idő. Két óra volt. Hans Christian Simonsen meglehetősen stílusidegenül festett a Schrøder étterem ajtajában. Harry a helyiség végében ült az ablak mellett, a régi törzsasztalánál. Hans Christian odament hozzá és leült. – Jó? – kérdezte a Harry előtt álló kávéskanna felé intve. Harry megrázta a fejét. – Köszönöm, hogy eljött. – Ugyan, nincs mit, hiszen a szombat szabadnap, ilyenkor úgysincs tennivalóm. Mi a helyzet? – Oleg hazajöhet. Az ügyvéd arca felderült. – Ez azt jelenti... – Akik veszélyt jelentettek Olegre nézve, eltűntek. – Eltűntek? – Igen. Messze van? – Nem. Nagyjából húsz percre a városhatártól. Nittedalban. Hogy érti azt, hogy eltűntek? Harry felemelte a kávéscsészét. – Biztos benne, hogy tudni szeretné, Hans Christian? Az ügyvéd Harryra bámult. – Ez azt jelenti, hogy az ügyet is megoldotta? Harry nem válaszolt. Hans Christian előrehajolt. – Tudja, hogy ki ölte meg Gustót, nem igaz? – Hm… – Hogyan? – Csak néhány egyező ujjlenyomat. – És ki...
– Nem fontos. De most újra elutazom, és szívesen elköszönnék Olegtől. Hans Christian elmosolyodott. Elgyötörten ugyan, de mosolygott. – Úgy érti, mielőtt maga és Rakel elutaznak? Harry a kávéscsészét forgatta. – Ezek szerint elmondta magának? – Együtt ebédeltünk. Megígértem neki, hogy vigyázok néhány napig Olegre. Ha jól értettem, valakik eljönnek majd érte Hongkongból és maguk után viszik. A maga emberei. De valamit biztosan félreértettem, mert azt hittem, hogy maga már Bangkokban van. – Lekéstem a gépet. Szeretnék még kérni valamit... – Mást is mondott. Hogy maga megkérte a kezét. – Ó? – Igen. Persze, a maga módján. – Nos... – Ő pedig azt válaszolta, hogy ezt végig kell gondolnia. Harry felemelte a kezét. A többit nem akarta hallani. – A gondolkodás eredménye egy „nem” lett, Harry. Harry kieresztette a levegőt. – Jó. – Majd, ahogy mesélte, ezután abbahagyta a gondolkodást, és helyette az érzéseire hagyatkozott. – Hans Christian... – És a válasza „igen”, Harry. – Figyeljen rám, Hans Christian... – Nem hallotta? Tényleg feleségül akar menni magához, Harry. Maga szerencsés gazfickó. – Hans Christian Simonsen arca fénylett, de Harry tudta, hogy nem az öröm, hanem az elkeseredettség visszfénye tükröződik rajta. – Rakel azt mondta, hogy haláluk napjáig magával akar lenni. – A férfi ádámcsutkája föl-le liftezett, a hangja pedig csúszkált. – Azt mondta, olyan boldogságra vágyik, amelyet eddig csak maga mellett élt meg. Még akkor is, ha közben borzalmas dolgok is történtek. De bármi is történt, tudja, hogy magával csodálatos lesz.
Harry biztos volt benne, hogy a férfi szó szerint idézte Rakelt. Mert a nő minden egyes szava az agyába égett. – Mennyire szereti őt? – kérdezte Harry. – Én... – Szereti annyira, hogy élete végéig gondoskodna róla és Olegről? – Mi? – Válaszoljon! – Igen, természetesen, de... – Esküdjön meg rá! – Harry... – Azt mondtam, esküdjön meg rá. – Én... esküszöm. De ez úgysem változtat semmin. Harry kajánul elmosolyodott. – Igaza van. Semmi sem változik. Semmi sem képes a változásra. Soha nem is volt. A folyó mindig ugyanabban az átkozott mederben folyik. – Ennek semmi értelme. Egy szót sem értek. – Majd megérti – mondta Harry. – És ő is. – De... de maguk szeretik egymást. Rakel egyenesen megmondta. Maga az élete szerelme, Harry. – Ő pedig az enyém. Mindig is az volt. És mindig az lesz. Hans Christian Harryt nézte. Zavarodottságába mintha együttérzés vegyült volna. – És mégsem akarja őt? – Nincs más, amit jobban akarnék nála. De nem biztos, hogy nekem túl sok van még hátra. És ha a gyanúm beigazolódik, maga tett nekem egy ígéretet. Hans Christian horkantott. – Ez most egy hangyányit melodramatikus volt, nem gondolja, Harry? Különben is, még csak azt sem tudom, hogy Rakel akar-e engem. – Győzze meg róla. – Harry nyakába úgy belenyilallt a fájdalom, hogy még a levegővétel is nehezére esett. – Megígéri? Hans Christian bólintott. – Meg fogom próbálni.
Harry habozott. Azután kinyújtotta a kezét. A másik belecsapott. – Maga jó ember, Hans Christian. Elmentettem HC-ként – emelte fel Harry a telefonját. – A H-t Halvorsen már elfoglalta. – Ki? – Csak egy régi kolléga, akit reményeim szerint viszontlátok majd. Most mennem kell. – Mire készül? – Egy találkozóra Gusto gyilkosával. Harry felállt, és a pult felé fordulva szalutált Ninának, aki visszaintett neki. Akkor lett rosszul, amikor épp átvágott az autók között az utcán. A szeme mögötti nyomással kezdődött, a nyaka pedig kis híján szétrobbant a fájdalomtól. A Dovregatán pedig az epe is megérkezett. Összegörnyedt a fal mellett a csendes utcán és kiadta magából a Nina készítette szalonnás tojást meg a kávét. Azután felegyenesedett és továbbindult a Hausmanns gate felé. Végül mégsem volt olyan nehéz a döntés. Miközben hívtam, az egyik mocskos matracon ültem és éreztem, ahogy a szívem dübörög a rettegéstől. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg szeretném, hogy felvegye a telefont. Már majdnem letettem, amikor a mostohabátyám beleszólt a készülékbe. A hangja halál komolyan és határozottan csengett: – Stein. Néha szöget ütött a fejembe, hogy mennyire illik rá a neve. Kő. Kőkemény belső az áthatolhatatlan felszín alatt. Befolyásolhatatlan, komor, súlyos. De a kőnek is van gyenge pontja, egy olyan hely, ahová elég egy könnyed kalapácsütés ahhoz, hogy apró darabokra törjön. És Steinnél nem volt nehéz rábukkanni erre a pontra. Megköszörültem a torkomat. – Itt Gusto. Tudom, hol van Irene. Hallottam azt a könnyed lélegzését. Stein mindig könnyedén lélegzett. Órákig képes volt futni, és szinte nem is volt szüksége oxigénre. Sem okra ahhoz, hogy fusson. – Hol? – Épp ez az – feleltem. – Tudom, hogy hol van, de ez az információ pénzbe kerül. – Miért? – Mert szükségem van rá. Olyan volt, mint egy forró hullám. Nem is, inkább jeges. Éreztem a gyűlöletét. Hallottam, ahogy nyel egyet.
– Menny... – Ötezer. – Rendben. – Úgy értem, tíz. – Ötöt mondtál. A picsába. – De sürgős – tettem hozzá, bár tudtam, hogy már ugrásra készen áll. – Rendben. Hol vagy? – Hausmanns gate 92. A kapu rossz. Második emelet. – Megyek. Ne mozdulj onnan! Ne mozduljak? Kerestem egy öngyújtót, kibányásztam néhányat a hamutartóban lévő csikkek közül, és elszívtam őket a konyha délutáni csendjében. A fenébe, de meleg van itt. Valami zörgést hallottam. A hang irányába fordultam. Megint a patkány volt, végigrohant a fal mentén. A tűzhely háta mögül bukkant elő. Biztosan jó kis búvóhelye lehet. Elszívtam a második csikket. Azután felpattantam. A tűzhely mocskosul nehéz volt, de azután rájöttem, hogy a hátsó részén kerekek vannak. A mögötte lapuló patkánylyuk egyszerűen túl nagy volt. Oleg, Oleg, drága barátom. Okos fickó vagy, de ezt tőlem tanultad. Térdre vetettem magam. Már akkor el voltam szállva, amikor még csak az acéldróttal küzdöttem. Az ujjaim úgy remegtek, hogy a legszívesebben leharaptam volna őket. Éreztem, hogy sikerül beakasztanom, de aztán újra lecsúszott. Biztos, hogy violin lesz. Muszáj annak lennie! Aztán a hal egyszer csak ott ficánkolt a horgon. Kihúztam. Egy nagy, nehéz vászonzacskó volt. Kinyitottam. Annak kell lennie! Muszáj! Egy gumiszalag, egy kanál, egy öngyújtó, egy fecskendő. És három kicsi, átlátszó tasak. A fehér porban apró, barna szemcsék. A szívem ujjongott. Végre újra egyesülhetek egyetlen barátommal és szeretőmmel, akiben mindig is bízhattam. Két tasakot zsebre vágtam, a harmadikat pedig kinyitottam. Ha elég takarékos vagyok, egy hétre el vagyok látva. Most csak az számít, hogy ezt belőjem magamnak és lelépjek, mielőtt Stein vagy bárki más megérkezik. Egy kevés port szórtam a tasakból a kanálba és felkattintottam az öngyújtót. Általában néhány csepp citromlevet is tettem hozzá, azt az üvegeset, amelyiket teába is használnak. A citrom ugyanis gátolta a csomósodási, és így szépen fel lehet szívni az egész cuccot a fecskendőbe. De sem citromom, sem türelmem nem
volt. Csak egyvalami számított: hogy az anyag a vérembe kerüljön. A felkaromra tekertem a gumiszalagot, és a végét meghúztam a fogammal. Vastag, kék véna türemkedett elő a karomon. A megfelelő szögbe állítottam a fecskendőt, de remegtem. Pokolian remegtem. Elhibáztam a vénát. Egyszer. Majd még egyszer. Visszafojtottam a lélegzetemet. Ne gondolkodj, ne örülj, ne ess pánikba. A tű hegye táncolt. A kék véna fölé tartottam. Megint mellélőttem. Kezdtem kétségbeesni. Arra gondoltam, hogy előbb szívnom kellene egy kicsit, hogy megnyugodjak. De teljes bódulatot akartam, eufóriát, amikor az egész adag egyenesen a vérbe jut, egyenesen az agyba, az orgazmust, a szabadesést! Meleg volt, a nap a szemembe tűzött. Bementem a nappaliba, és leültem a fal mellett az árnyékba. A fenébe… így viszont nem látom azt a nyomorult vénát! Nyugalom. Megvártam, amíg a szemem hozzászokik a félhomályhoz, szerencsére az alkarom olyan fehér volt, mint egy üres vetítővászon. A véna úgy festett rajta, mint egy folyó Grönland térképén. Most! Nem talált. Egyszerűen nem volt elég erőm hozzá, éreztem, hogy azonnal sírva fakadok. Azután egy cipő nyikorgása ütötte meg a fülemet. Annyira koncentráltam, hogy nem is hallottam, amikor megjött. És amikor felnéztem, a könnyeim miatt úgy eltorzultak a formák, mint egy kicseszett vásári görbe tükörben. – Szia, Tolvaj! Már hosszú ideje nem szólított így senki. Miután kipislogtam a szememből a könnyeket, a sziluett ismerőssé vált. Igen, felismertem. A pisztolyt is. Szóval mégsem egy betörő nyúlta le a próbateremből, ahogy hittem. Az volt a furcsa, hogy nem ijedtem meg. Épp ellenkezőleg. Egy csapásra teljesen megnyugodtam. A karomon kígyózó vénára néztem. – Meg ne próbáld! – mondta a hang. A kezemre pillantottam. Olyan biztos volt, mint egy zsebtolvajé. Itt volt a lehetőség. – Lelőlek! – Nem hinném – válaszoltam. – Akkor soha nem tudod meg, hol van Irene. – Gusto!
– Csak azt teszem, amit tennem kell – mondtam és szúrtam. Talált. Felemeltem a hüvelykujjamat, hogy a dugattyú végére tegyem. – És te is azt teheted, amit tenned kell. A toronyóra újra ütni kezdett. Harry a fal árnyékában ült. Az utcalámpák fénye a matracokra esett. Az órájára pillantott. Kilenc. Még három óra van a bangkoki gépig. A nyakába hirtelen újult erővel hasított bele a fájdalom. Mint egy erős napsugár, mielőtt eltűnik egy felhő mögött. De a nap hamarosan lemegy, hamarosan elmúlik a fájdalom. Tudta, hogyan fog végződni, épp olyan elkerülhetetlen volt, mint a visszatérése Oslóba. Elkerülhetetlen, mint logikát találni a zűrzavarban. Az ember rend és ok-okozati összefüggések utáni erős vágya az oka annak, hogy könnyebb elviselni akár a legsúlyosabb tragédiát is, ha az érthető, mint elfogadni azt, hogy minden csupa káosz és semminek nincs semmi értelme Ahogy a zakója zsebébe dugta a kezét, hogy cigarettát keressen, a kés markolatára talált. Már rég meg kellett volna szabadulnia tőle, alighanem átok ül a késen, ahogy rajta is. Nem mintha számítana valamit: ez az iga már jóval a kés előtt a nyakán volt. És rosszabb bármilyen pengénél. Az ő átka az, hogy a szerelme olyan, mint a pestis. Ahogy a legenda szerint a kés átadja a tulajdonosa betegségét annak, akit a pengéje megszúr, úgy bűnhődnek meg azok az emberek is, akik hagyják, hogy Harry szeresse őket. Elpusztulnak, elveszik őket tőle. Csak a kísértetek maradnak. Mind. És most már Rakel és Oleg is közéjük tartozott. Kinyitotta a cigarettásdobozt és belepillantott. Tényleg azt képzelte, hogy hirtelen megszabadulhat ettől az átoktól? Hogy csak úgy átköltözik velük a világ másik végébe, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak? És miközben ezen gondolkozott, újra az órára pillantott és azt számolgatta, mikor kell a legkésőbb elindulnia ahhoz, hogy mégis elérje a repülőgépet. A saját telhetetlen, egoista szívére hallgatott. Elővette a gyűrött családi fotót és újra megnézte. Irenét. És a bátyját, Steint. A szürke szemet, amely két dolgot is felidézett Harryban, amikor a fiú szüleinek a házában találkoztak. Az egyik ez a fénykép volt, a másik pedig egy emlék arról az estéről, amikor Oslóba érkezett. Ott volt a Kvadraturenben. A Harryra vetett kutató pillantása miatt először azt gondolta róla, hogy rendőr, de tévedett. Hatalmasat tévedett. Azután meghallotta a lépcsőn közeledő lépteket. A toronyóra ütni kezdett. Vékony és magányos volt a hangja. Truls Berntsen megállt a lépcső tetején és az ajtóra meredt. Érezte, ahogy vágtázni kezd a szíve. Látni fogják egymást. Egyszerre örült neki és rettegett tőle. Vett egy mély levegőt és becsengetett. Megigazította a nyakkendőjét. Kényelmetlenül feszengett az öltönyben.
De miután Mikael felsorolta, ki mindenki lesz ott a házavató bulin, tudta, hogy nincs más választása. Mindenki, aki számít, az éppen leköszönő bünügyi igazgatótól kezdve régi konkurensükig, a gyilkossági csoport vezetőjéig, Gunnar Hagenig. Meg az a szexi tanácsos csaj, akinek annyit bámulta a fotóit, Isabelle Skøyen. Sőt, néhány celeb is. Truls még csak nem is sejtette, hogy Mikael honnan ismerheti őket. Kinyílt az ajtó. Ulla. – Milyen elegáns vagy, Truls – mondta széles mosolyt villantva rá. Ő ennek ellenére rögtön kapcsolt, hogy valószínűleg túl korán érkezett. Csak biccentett, nem sikerült kinyögnie, amit illett volna. Hogy Ulla milyen csinos. A nő gyorsan megölelte, behívta és szabadkozott, hogy még nem töltötte ki a vendégek fogadására szánt pezsgőt. Mosolyogva tördelte a kezét és kétségbeesett pillantást vetett az emeletre vezető lépcső irányába. Bizonyára abban reménykedett, hogy Mikael hamarosan felbukkan és átveszi őt tőle. Mikael azonban még öltözködött, a tükörképét vizsgálgatta és a haját igazgatta, hogy megfelelően álle. Ulla hadart valamit a manglerudi gyermekkoruk szereplőiről, és arról érdeklődött, Truls tud-e róluk valamit. Truls semmit sem tudott. – Már nem vagyok kapcsolatban velük – felelte. És közben biztos volt abban, hogy Ulla tudta, hogy soha nem is állt kapcsolatban velük. Egyikükkel sem, sem Goggennel, sem Jimmyvel, sem Andersszel, sem Krøkkével. Trulsnek csupán egy barátja volt: Mikael. Aki, ahogyan egyre magasabbra került a hivatali ranglétrán, mindig gondoskodott arról, hogy Truls ott legyen, tőle karnyújtásnyi távolságra. Azután kifogytak a témából. Mármint Ulla. Truls az első pillanattól kezdve képtelen volt bármit is felvetni. Végül Ulla ezt kérdezte: – És, mi a helyzet a lányokkal, Truls? Van valakid? – Nem, sajnos nincs. – Truls igyekezett legalább olyan lelkesnek tűnni, mint a nő. Komolyan kezdte azt kívánni, bár lenne egy pohár pezsgő a kezében. – Tényleg nincs senki, aki elnyerhetné a szívedet? Ulla oldalra hajtotta a fejét és nevetve rákacsintott, de Truls látta rajta, hogy máris megbánta a kérdést. Talán mert látta, ahogy Truls arcába szökik a vér. Vagy mert annak ellenére, hogy erről soha egyetlen szó sem esett, pontosan tudta a választ. Azt, hogy de igen, van. Ulla az, aki elnyerhetné a szívét. És hogy csak ezért nem ment soha három lépésnél távolabb az álompártól, Mikaeltől és Ullától, és ezért állt mindig késztn arra, hogy teljesítse, amire utasítják. Megpróbálta leküzdeni a mogorvaságát, igyekezett jó fejnek és közönyösnek tűnni,
de közben a szíve csakis érte égett, és a szeme sarkából követte Ulla minden egyes mozdulatát és lépését. Nem kaphatta meg őt, tisztában volt vele, hogy az lehetetlen. Mégis vágyott rá, úgy, mint ahogy az ember azután sóvárog, hogy repülhessen. Azután Mikael végre levonult a lépcsőn, s közben az ingujját húzogatta a szmoking alól, hogy a mandzsettagombjai jól látsszanak. – Truls! Az a fajta túlzott szívélyesség áradt a hangjából, amelyet az ember általában olyanoknak tartogat, akiket nem ismer igazán. – Mi ez a morcosság, barátom? Itt egy komplett palota a bulizáshoz! – Azt hittem, a bűnügyi igazgatói kinevezésedet ünnepeljük – válaszolta Truls és körülnézett. – Láttam a híradóban. – Az csak kiszivárogtatás, még nem hivatalos a dolog. Ma egyelőre a teraszodat ünnepeljük, Truls! Drágám, mi a helyzet a pezsgővel? – Most készülök kitölteni – válaszolta Ulla, lesöpört egy láthatatlan porszemet a férje válláról és eltűnt. – Ismered Isabelle Skøyent? – kérdezte Truls. – Igen – felelte Mikael továbbra is mosolyogva. – Itt is lesz ma este. Miért? – Semmi, csak kérdeztem. – Truls nagy levegőt vett. Most vagy soha. – Lenne viszont valami más, ami érdekelne. – Igen? – Néhány nappal ezelőtt el kellett mennem a Leonba, hogy őrizetbe vegyek egy fickót. Tudod, abba a szállodába. – Igen, azt hiszem, tudom, melyikről van szó. – De a letartóztatás során felbukkant két számomra ismeretlen rendőr, és a jelek szerint mindkettőnket őrizetbe akartak venni. – Kettős könyvelés? – nevetett Mikael. – Beszélj Finnel, ő koordinálja a letartóztatásokat. Truls a fejét ingatta. – Nem hiszem, hogy tévedésről volt szó. – Nem? – Szerintem valaki szándékosan küldött oda. – Úgy érted, valaki szórakozott veled?
– Igen, valaki szórakozott velem – mondta Truls Mikael tekintetét kutatva, de nem találta semmi jelét annak, hogy a másik értené, miről is beszél valójában. Lehet, hogy téved? Truls nyelt egyet: – Csak arra gondoltam, hogy talán tudsz valamit erről, vagy esetleg neked van valami közöd hozzá. – Nekem? – Mikael hátravetett fejjel hahotázott, Truls belelátott a szájába. Az jutott eszébe, hogy Mikael mindig úgy jött ki az iskolafogászatról, hogy még egy apró lyukat sem találtak nála. Még a fognyüvő manócska sem tudott fogást találni rajta. – De nem is rossz ötlet – vihogta Mikael. – És mondd csak, le is tepertek és meg is bilincseltek? Truls Mikaelt méregette. Ezek szerint tévedett. Úgyhogy megkönnyebbülten vele nevetett. Mikael ragadós nevetése mindig arra csábította, hogy vele tartson. Nem is, sokkal inkább kényszerítette rá. De egyben biztonságosan körül is ölelte, valaminek a részévé, a duójuk tagjává tette. Barátok. Azután már csak saját röfögő vihogását hallotta, mert Mikael nevetése lassan elhalt, és az arca elgondolkodó kifejezést öltött. – Komolyan azt hitted, hogy közöm van ehhez, Truls? Truls mosolyogva nézett rá. Arra gondolt, hogy Dubaj hogyhogy éppen őt találta meg. Ki mesélhetett neki a fiúról, akit Truls csaknem megvakított az őrizetesben? És ott a vérminta, amelyet a technikusok vettek Gusto körme alól a Hausmanns gatén, és amelyet Truls tett tönkre, mielőtt eljutott volna a DNS-vizsgálatra. És amelyik mintából a biztonság kedvéért mégiscsak megőrzött egy keveset. Ami még aranyat érhet, ha netán beütne valami. És miután valóban beütött valami, reggel felvitte a vért az igazságügyi szakértőhöz. És közvetlenül azelőtt kapta meg a választ, hogy elindult volna ide. Nevezetesen azt, hogy a vizsgálat pillanatnyi eredménye arra utal, hogy ugyanarról a vérről és körömről van szó, amelyet Beate Lonn-től kaptak néhány nappal korábban. Hát maguk odalent nem beszélnek egymással? Azt hiszik, nincs elég dolgunk enélkül is? Truls elnézést kért, letette a kagylót és azon töprengett, mit jelenthet az, hogy a Gusto Hanssen körme alatt talált vér Mikael Bellmantól származik. Mikael és Gusto. Mikael és Rudolf Aszajev. Truls ujjai végigsimítottak a nyakkendője csomóján. Nem az apja tanította meg rá, ő még a sajátját sem tudta megkötni. Nem, Mikael mutatta meg neki a fél-Windsor-csomót annak idején a végzős bál előtt. És amikor Truls megkérdezte tőle, hogy az övé miért tűnik sokkal vaskosabbnak, Mikael azt válaszolta, hogy azért, mert az teljes Windsor-csomó, de az aligha állna jól Trulsnek. Mikael őt nézte. Még mindig a válaszra várt. Hogy miért hitte Truls, hogy bármi köze lehet ehhez a tréfához. Megszólalt a csengő, de Mikael nem mozdult. Truls úgy tett, mintha a homlokát vakarná, de valójában megpróbálta ujjai hegyével letörölni az izzadságot. – Á, nem is tudom – hallotta saját röfögő nevetését. – Csak egy kósza gondolat volt. Felejtsd el!
A lépcső megnyikordult Stein Hanssen alatt. Minden egyes lépésnél. A tetején megállt és bekopogtatott az ajtón. – Szabad! – hallatszott bentről. Stein Hanssen bement. Elsőként a koffert vette észre. – Kész? – kérdezte. A másik bólintott. – Az útlevél megvan? – Igen. – Megrendeltem a taxit a repülőtérre. – Jövök. – Oké. – Stein körülnézett. Ahogy a többi szobában is tette. Búcsúzott. Közölte, hogy nem jön többé vissza. És a gyermekkora visszhangjait hallgatta. Az apja bátorító szavait. Az anyja magabiztosságát. Gusto lelkesedését. Irene örömét. Egyedül a saját hangját nem hallotta. Ő mindig hallgatott. – Stein? – Irene egy képet tartott a kezében. Stein tudta, melyik az, Irene azon az estén ragasztotta az ágya fölé, amelyen az ügyvéd, Simonsen hazahozta. A fotó Irenét ábrázolta Gusto és Oleg társaságában. – Igen? – Érezted úgy valaha, hogy szívesen meggyilkolnád Gustót? – Stein nem válaszolt. Helyette arra az estére gondolt. Gusto hívására, aki azt mondta, tudja, hol van Irene. Arra, ahogyan a Hausmanns gate felé rohant. És hogy mire odaért, a ház előtt már rendőrautók álltak. A körülötte kavargó hangokra, amelyek azt suttogták, hogy a fiú meghalt, megölték. És arra az izgatottságra. Igen, csaknem örült. És azután a sokkra. A gyászra. Igen, valamilyen módon meggyászolta Gustót. Másfelől hirtelen felcsillant előtte a remény is, hogy Irene végre jó útra térhet. A remény természetesen néhány nap múlva kihunyt, amikor megértette, hogy Gusto halálával talán az utolsó esély is odaveszett, hogy megtalálja a lányt. Irene sápadt volt. Elvonási tünetektől szenvedett. Kemény menet lesz. De megcsinálják. Együtt menni fog. – Mehetünk? – Igen – felelte Irene és kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. A képet nézte. Egy pillanatra az ajkához szorította, majd lefelé fordítva a fiókba tette.
Harry hallotta az ajtó nyikorgását. Mozdulatlanul ült a sötétben. A másik lépéseit hallgatta a nappali padlóján. Azután a motoszkálást a matracnál. Látta, ahogy az utcai lámpa fénye megcsillant az acéldróton. Azután a lépések eltűntek a konyha irányában, ahol felkapcsolódott a villany. Harry hallotta, ahogy odébb húzzák a tűzhelyet. Felállt és utánament. Az ajtóból nézte, ahogy a másik a patkánylyuk előtt térdel, és remegő kézzel kinyitja a zacskót. Azután egymás mellé pakolja a dolgokat. A fecskendőt, a gumiszalagot, a kanalat, az öngyújtót, a pisztolyt. És a violinos tasakokat. A küszöb megnyikordult, amikor Harry áthelyezte a testsúlyát, a másik azonban nem vette észre. Lázasan folytatta, amibe belekezdett. Harry tudta, hogy ez az elvonási tünetek miatt van. Hogy ilyenkor az agy csak egy dologra képes fókuszálni. Megköszörülte a torkát. A másik megmerevedett, de nem fordult meg. Lehajtott fejjel, mozdulatlanul gubbasztott és a holmikra szegezte a tekintetét. – Számítottam rá, hogy ide jössz majd először – mondta Harry. – Most, hogy a veszély elmúlt. A másik továbbra sem mozdult. – Hans Christian elmondta neked, hogy megtaláltuk Irenét, nem igaz? Mégis ide jöttél először. A másik felállt. És Harry újra meglepődött azon, hogy milyen nagy lett. Szinte felnőtt. – Mit akarsz, Harry? – Azért jöttem, hogy letartóztassalak, Oleg. Oleg a homlokát ráncolta. – Néhány zacskó violin miatt? – Nem a drog miatt, Oleg. Gusto meggyilkolásáért. – Ne! – ismételte meg. De a tűt már mélyen a vénába szúrtam, amely remegett a várakozástól. – Steinre vagy Ibsenre számítottam – mondtam. – Nem rád. Nem is vettem észre, hogy közeledik a lába. Telibe találta a fecskendőt, amely a konyha végében landolt, a csurig lévő mosogató mellett. – Cseszd meg, Oleg! – nyögtem és felnéztem rá. Oleg hosszan nézte Harryt. Komoly és nyugodt volt a pillantása. Nem tűnt különösebben meglepettnek, inkább mintha felmérte volna a helyzetet. És amikor beszélni kezdett, nem dühösnek vagy zavarodottnak tűnt, sokkal inkább kíváncsinak.
– De hittél nekem, Harry. Amikor arról a másik pasasról meséltem neked, a sísapkásról, hittél nekem. – Igen – felelte Harry. – Hittem neked. Mert annyira hinni akartam. – De, Harry… – Oleg halkan beszélt és a nyitott tasakra nézett. – Ha a legjobb barátodnak sem tudsz hinni, akkor kiben bízhatsz? – A bizonyítékokban – válaszolta Harry és érezte, hogy elszorul a torka. – Miféle bizonyítékokban? Hiszen együtt cáfoltuk meg őket, Harry. – Más bizonyítékokban. Az újakban. – Miféle újakban? Harry Oleg elé mutatott a földre. – A pisztoly egy Odessza. Ugyanaz a kaliber, mint amelyikkel Gustót lelőtték, Makarov, 9x18 milliméteres. A ballisztikai vizsgálatok is megerősítik majd, hogy ez a pisztoly a gyilkos fegyver, Oleg. És rajta vannak az ujjlenyomataid. Csak a tieid. Ha valaki más használta volna, majd utána megtörli, akkor a te nyomaidat is eltüntette volna. Oleg a pisztolyra tette egyik ujját, mintha meg akarná erősíteni, hogy arról a fegyverről beszélnek. – Aztán ott a fecskendő is – folytatta Harry. – Azon több nyom van, talán két személyé. De te nyomtad a hüvelykujjadat a dugattyú végére. Ahogy belövéskor kell. És ebben az ujjlenyomatban lőporrészecskék vannak, Oleg. Oleg most a használt fecskendőre tette az ujját. – És ez miért új bizonyíték ellenem? – Mert azt mondtad, hogy be voltál lőve, amikor bejöttél a lakásba. A lőporrészecskék viszont azt bizonyítják, hogy az után lőtted be magad, hogy lőpor került rád. Ez bizonyítja, hogy először lelőtted Gustót, és csak azután nyomtad magadba a szert. Vagyis józan voltál a bűncselekmény időpontjában, Oleg. Szándékos emberölés volt. Oleg lassan bólintott. – És a pisztolyon meg a fecskendőn lévő ujjlenyomatokat a rendőrségi adatbázissal egyeztetted? Akkor már tudják, hogy én... Harry megrázta a fejét. – Nem léptem kapcsolatba a rendőrséggel. Csak én tudom, hogy mi történt. Oleg nyelt egyet. Harry az apró rándulásokat nézte a nyakán. – Honnan tudod, hogy az én ujjlenyomataim, ha nem vetetted össze őket a rendőrség nyilvántartásával? – Voltak ujjlenyomataim, amelyekkel össze tudtam hasonlítani őket.
Harry kihúzta a kezét a kabátja zsebéből és a konyhaasztalra tette a fehér Gameboyt. Oleg a játékra meredt. És csak pislogott, mintha a szemébe ment volna valami. – Mi vitt rá, hogy engem gyanúsíts? – kérdezte szinte suttogva. – A gyűlölet – felelte Harry. – Az öreg. Rudolf Aszajev. Ő mondta, hogy kövessem a gyűlöletet. – Ő meg kicsoda? – Az, akit Dubajnak neveztetek. Eltartott egy kis ideig, mire megértettem, hogy a saját gyűlöletére gondolt. Gyűlölt téged. Gyűlölt, mert megölted a fiát. – A fiát? – Oleg felemelte a fejét és kifejezéstelen tekintettel nézett Harryra. – Igen. Gusto a fia volt. Oleg újra lehorgasztotta a fejét. Összekuporodva bámulta a földet. – Ha... – Megrázta a fejét. Újra kezdte. – Ha tényleg Dubaj volt Gusto apja, és tényleg ennyire gyűlölt engem, akkor miért nem öletett meg azonnal a börtönben? – Mert pontosan azt akarta, hogy ott legyél. Mert számára a börtön rosszabb volt, mint a halál. Az felzabálja a lelket, a halál azonban felszabadítja. A börtön olyasmi volt Rudolf Aszajevnek, amelyet csak annak kívánt, akit mindennél jobban gyűlölt. Neked, Oleg. Természetesen egész idő alatt tájékoztatták arról, hogy mit csinálsz. – Nem vettem észre, de valahogy sejtettem. – Tudta, hogy tisztában vagy azzal, hogy ha elárulod őt, akkor véged. Csak attól fogva jelentettél veszélyt neki, hogy beszéltél velem. Be kellett érnie azzal, hogy meggyilkoltat. De nem sikerült neki. Oleg behunyta a szemét. Még mindig összegörnyedve ült. Mintha egy fontos futamra készülne, amire csendben, együtt kell koncentrálniuk. Odakint a város a maga hangversenyét játszotta: autók, egy távoli hajó kürtje, egy bágyadt sziréna, a hangyaboly zaja, egyenletes, monoton, álmosító és biztonságos, mint egy meleg takaró. Oleg, anélkül hogy a pillantását levette volna Harryról, lassan előrehajolt. Harry megrázta a fejét. De Oleg felemelte a pisztolyt. Óvatosan, mintha attól félne, hogy elsül a kezében.
Negyvenharmadik fejezet Trulst kiűzte a magány a teraszra. Odacsapódott néhány beszélgető társasághoz, de csak fél füllel hallgatta a csevegést. A pezsgőjét kortyolgatta, fogpiszkálóra tűzött falatkákat eszegetett és igyekezett érdeklődést színlelni.
Néhány jólnevelt vendég megpróbálta bevonni a társalgásba. Bemutatkoztak neki, megtudakolták, hogy ő kicsoda és mi a munkája. Truls szűkszavúan válaszolgatott, és meg sem fordult a fejében, hogy ugyanezeket a kérdéseket ő is feltehetné. Mintha ő kevés lenne ehhez és félne megtudni, hogy kik a többiek, és milyen átkozottul fontos pozícióban tevékenykednek. Ulla a tálalással meg a mosolygással volt elfoglalva, és közben úgy csevegett ezekkel az emberekkel, mintha régi ismerősök volnának. Trulsnek épp csak a szemkontaktust sikerült felvennie vele néhány alkalommal. Ám a nő mosolyogva ezekben a pillanatokban is csak azt üzente, hogy bár szívesen beszélgetne vele, hívják a vendéglátói kötelességek. Úgy tűnt, hogy az önkéntes teraszépítésben részt vevő srácok közül más nem tudott eljönni, és sem az osztályvezetők, sem a bűnügyi igazgató nem ismerte fel Trulst. Kedve lett volna a tudtukra adni, hogy ő az a nyomozó, aki annak idején kis híján megvakította azt az őrizetest. A terasz viszont szép volt. Oslo úgy terült el alatta, mint egy csodálatos, szikrázó ékszer. Az őszi hideg gyorsan érkezett meg. Sőt, a magasabban fekvő területekre éjszakai fagyokat is jeleztek. Távoli szirénázás ütötte meg a fülét. Egy mentő. És legalább egy rendőrautó. A zaj valahonnan a központból hallatszott. Truls a legszívesebben kiosont volna, hogy bekapcsolja a rendőrségi rádiót és megtudja, mi történt. Hogy érezze a városa szívverését. Hogy érezze, hogy odatartozik. Amikor kinyílt a teraszajtó, Truls ösztönösen visszahúzódott az árnyékba, nehogy bevonják egy újabb megalázó csevegésbe. Mikael volt az. És a politikuscsaj, Isabelle Skøyen. A nő szemmel láthatóan ittas volt, ugyanis Mikael támogatta. Izmos, magas nő volt, magasabb, mint Mikael. Trulsnek háttal álltak meg, a terasz szélén a korlátnál, ahol a nappaliból nem láthatták őket. Mikael a nő mögött állt, Truls pedig arra várt, hogy egy felvillanó öngyújtó meggyújtson egy cigarettát, de hiába. És amikor meghallotta az anyag zizegését és Skøyen halk, tiltakozó nevetgélését, már késő volt, hogy felhívja magára a figyelmet. A ruha sötét anyaga alól egy fehér comb villant elő, majd a nő határozott mozdulattal visszarántotta rá a szoknyát. Helyette Mikael felé fordult, és a fejük közös sziluettbe olvadt a város fényei előtt. Truls hallotta a nedves nyelvcsapásokat. A nappali felé fordult. Látta, ahogy Ulla mosolyogva suhan a vendégek között egy újabb tálca falatkával. Truls nem értette. Egyszerűen nem fért a fejébe. Nem mintha meglepődött volna. Nem ez volt az első alkalom, hogy Mikael hűtlenkedett, de azt egyszerűen nem tudta felfogni, hogy hogyan van ehhez gyomra. És szíve. Ha az embernek olyan nője van, mint Ulla, ha volt olyan mázlista, hogy kihúzta a főnyereményt, akkor hogy a fenébe képes kockára tenni az egészet egy kósza dugásért? Csak mert a Teremtő vagy a fene tudja, ki, mindent megadott neki, amire a nők vágynak – külsőt, karizmát, a tehetséget, hogy mindig tudja, mit kell mondania, már kötelességének érzi, hogy kihasználja a potenciálját? Ráadásul ilyen nőkkel, mint ez a kétméteres kosaras. Tényleg nem értette. Csak azt tudta, hogy Ulla ennél sokkal jobbat érdemel. Egy olyan férfit, aki szereti őt. Aki úgy szereti őt, ahogy ő szerette egész életében. És ahogy mindig is szeretni fogja.
Az a dolog Martinével egy átgondolatlan ötlet volt, semmi komoly, ettől függetlenül soha többé nem ismétlődhet meg. Olykor felmerült benne, hogy valamilyen módon Ulla tudtára kellene adnia, hogy ő, Truls akkor is ott lesz neki, ha Mikaelt valami miatt elveszítené. De soha nem talált megfelelő alkalmat arra, hogy elmondja neki. Truls a fülét hegyezte. Beszélgetni kezdtek. – Csak annyit tudok, hogy eltűnt – mondta Mikael kissé elkenve a szavakat, amiből Truls rögtön tudta, hogy ő sem teljesen józan. – De a másik kettőt megtalálták. – A kozákjait? – Én továbbra is meg vagyok győződve arról, hogy csak kérkedésből nevezte őket kozákoknak. De mindegy is, Gunnar Hagen, a gyilkosságiaktól segítséget kért tőlem. Miután könnygázt és automata fegyvert használtak, azt feltételezik, hogy valami bandaháborúról lehet szó. Azt akarta tudni, hogy a SZBEO-nak van-e esetleg gyanúsítottja. Ők maguk teljesen sötétben tapogatóznak. – És mit válaszoltál neki? – Hogy fogalmam sincs róla. És ez így is van. Ha egy bandáról van szó, akkor olyanról, akiknek eddig sikerült kívül maradniuk a látókörünkön. – Mit gondolsz, az öreg el tudott menekülni? – Nem. – Nem? – Szerintem a hullája ott rohad valahol lent. – Truls látta, ahogy Mikael keze a város felé int. – Talán hamarosan megtaláljuk, de az is lehet, hogy soha. – A hullák úgyis mindig felbukkannak, nem igaz? Nem, gondolta Truls. Terpeszben állt a kövön, stabilan, mozdulatlanul. Nem bukkannak fel. – Akárhogy is – mondta Mikael –, valaki elintézte, és ez a valaki új. Hamarosan kiderül, ki az új drogkirály a szemétdombon. – És szerinted mit jelent ez a számunkra? – Semmit, drágám. Truls látta, ahogy Mikael Bellman Isabelle Skøyen tarkójára teszi a kezét. A sziluettjük egészen úgy nézett ki, mintha fojtogatná. Azután Mikael tett egy lépést oldalra, hogy visszanyerje az egyensúlyát. – Már ott vagyunk, ahová kerülni akartunk. Egyszerűen kiszállunk. Számunkra nem is végződhetett volna jobban. Már nincs szükségünk az öregre, és tekintettel mindarra, ami időközben ellened és ellenem... az együttműködésünk kapcsán a kezébe került, nos... – Nos?
– Nos... – Vidd onnan a kezedet, Mikael. Bársonyos, alkohol fűtötte nevetés. – Ha ez az új király nem intézte volna el nekünk a dolgot – mondta Bellman –, lehet, hogy nekem kellett volna akcióba lépnem. – Mármint úgy érted, hogy megcsináltattad volna Beavissel? Truls összerezzent a gyűlölt gúnynév hallatán. Mikael hívta így először, amikor még a manglerudi középiskolába jártak. Azután rajta ragadt, mivel mindenki folyton a bulldogharapásán meg a röfögő nevetésén szórakozott. Mikael egyszer, úgy érettségi környékén azzal vigasztalta, hogy őt sokkal inkább Truls „anarchista világképe” és „nonkonformista gondolkodásmódja” emlékezteti az MTV rajzfilmfigurájára. Az ő szájából ez úgy hangzott, mint valami kitüntetés. – Kizárt. Nem hiszem, hogy Trulst valaha is beavatnám, mi az én szerepem. – Még mindig furcsállom, hogy nem bízol benne. Gyermekkori barátok vagytok. Ő betonozta le ezt a teraszt is, nem? – De igen. Az éjszaka közepén, tökegyedül. Érted? Ez az ember nem száz százalékosan beszámítható. Bármilyen őrültségre képes. – Ennek ellenére mégis azt a tippet adtad az öregnek, hogy Beavist szerezze meg takarítónak? – Igen, mert Trulst gyerekkorunk óta ismerem, és tudom róla, hogy abszolút megbízhatóan korrupt és megvesztegethető. Isabelle Skøyen hangosan felnevetett, mire Mikael gyorsan lepisszegte. Trulsnek elakadt a lélegzete. A torka elszorult, és az az érzése támadt, mintha valami állat fészkelte volna be magát a gyomrába. Egy ide-oda tekergő kis lény, amely a kifelé vezető utat keresi. Most felfelé próbálkozott. Truls mellkasa összeszorult. – Egyébként még nem is mesélted el, miért éppen engem választottál együttmüködő partnernek – mondta Mikael. – Természetesen azért, mert olyan jó farkad van. – De most komolyan. Ha nem fogadtam volna el a veled és az öreggel való együttműködésre tett javaslatodat, le kellett volna tartóztatnom téged. – Letartóztatni? – horkantotta a nő. – Minden, amit tettem, a város javát szolgálja. Az ember legalizálja a marihuánát, metadont osztogat, tűcserepontokat létesít. Vagy szabaddá teszi az utat egy olyan anyag számára, amely sokkal ritkábban vezet túladagoláshoz. Hol a különbség? A drogpolitikának pragmatikusnak kell lennie, Mikael. – Nyugalom, ebben teljesen egyetértünk. Jobb várost csináltunk Oslóból. Erre koccintsunk!
A nő elnézett Mikael magasba emelt pohara fölött. – Különben sem tartóztattál volna le. Mert akkor mindenkinek elmeséltem volna, hogy a bájos kis feleséged háta mögött keféltél velem. – Vihogás. – Sőt, közvetlenül a háta mögött. Emlékszel az első találkozásunkra azon a bemutatón, amikor azt mondtam neked, hogy megdughatsz? A feleséged háttal állt neked, közvetlenül mögötted, s épp csak hallótávolságon kívül. De neked arcizmod sem rándult, csak annyit mondtál, adjak neked tizenöt percet, hogy hazaküldhesd. – Csitt, részeg vagy – mondta Mikael és a nő derekára csúsztatta a kezét. – Abban a pillanatban értettem meg, hogy te pontosan a szívem szerint való férfi vagy. Aztán amikor az öreg azt mondta, hogy keressek egy hozzám hasonlóan ambiciózus szövetségest, rögtön tudtam, kit válasszak. Egészségünkre, Mikael. – Apropó, kiürült a poharunk, nem kellene bemennünk és... – Felejtsd el, amit mondtam. – Egyáltalán nincs szívem szerint való férfi, csak a... – A nő mély, morgó hangon nevetett. – Gyere, menjünk. – De, mégis van. Harry Hole! – Pszt! – Ő egészen a kedvemre való. Egy kissé persze ostoba, de... Ő az. Tényleg, szerinted hol lehet? – Mivel az utána való kutatásunk teljesen eredménytelenül zárult, minden valószínűség szerint elhagyta az országot. Elérte, hogy felmentsék Oleget, úgyhogy nemigen tér már vissza. Isabelle megbillent, de Mikael erősen tartotta. – Te egy igazi szemétláda vagy, Mikael, és mi, szemétládák megérdemeljük egymást. – Az lehet, de most már be kellene mennünk – mondta Mikael az órájára pillantva. – Ne stresszelj már annyira, szépfiú, nem ma kezdtem az ivást. Világos? – Világos, de először te menj be, az nem tűnik olyan... – Malacnak? – Valahogy úgy. A nő kemény nevetését még annál is keményebb cipősarok-kopogás követte. Miután Isabelle Skøyen eltűnt, Mikael a korlátnak dőlt. Truls várt néhány másodpercet, azután előrelépett. – Szia, Mikael.
A gyermekkori barát megfordult. Pillantása fátyolos volt, az arca enyhén püffedt. Truls az alkohol számlájára írta a hosszú reakcióidőt. – Te vagy az, Truls? Nem is hallottam, hogy kijöttél. Mi a helyzet, zajlik a buli odabent? – Persze. Egymásra néztek, Truls pedig azon tűnődött, hogy pontosan mikor felejtettek el beszélgetni. Hová lettek a gondtalan eszmecserék, a közös ábrándozások, amikor tabuk nélkül mindent meg tudtak osztani egymással. Amikor még csaknem egy test, egy lélek voltak. Mint a karrierjük kezdetén, amikor közös erővel látták el a baját annak a férfinak, aki megkörnyékezte Ullát. Meg annak a szánalmas buzinak is a Kriposnál, aki Mikaelnél próbálkozott, és akit a Bryn kazánházában vettek elő. A pasas sírt és azzal védekezett, hogy félreértette Mikael viselkedését. Az arcához nem nyúltak, hogy ne keltsenek feltűnést, de a bőgése annyira feldühítette Trulst, hogy jóval hevesebben használta a gumibotot a kelleténél, és Mikael az utolsó pillanatban állította le. Lehet, hogy ezek nem a legszebb emlékek, de mindenesetre olyasmik, amik összekötik őket. – Csak ácsorgok itt, és a teraszt csodálom – mondta Mikael. – Köszönöm. – Egyébként eszembe jutott valami. Azon az éjszakán, amikor a teraszt betonoztad... – Igen? – Akkoriban azt mondtad, hogy nyugtalan vagy és nem tudsz aludni. De később eszembe jutott, hogy ez ugyanaz az este volt, amikor letartóztattuk Odint, majd razziáztunk az Alnabrun. Ahonnan az a fickó eltűnt, az a... – Tutu. – Igen, Tutu. Neked is ott kellett volna lenned a letartóztatáson, de nem tudtál jönni, mert beteget jelentettél. És helyette mégis a teraszt betonoztad? Truls arcán mosoly suhant keresztül. Azután Mikaelre nézett. Végre sikerült elcsípnie a tekintetét. – Oké, az igazságot szeretnéd hallani? Mikael mintha habozott volna a válasz előtt. – Igen. – Lógtam. Néhány másodpercig csak a város távoli lármája hallatszott. – Lógtál? – nevette el magát Mikael. Hitetlenkedve, de jóízűen. Truls szerette ezt a nevetést. Mindenki szerette, nők és férfiak egyaránt. Az a fajta volt, amelytől azt érzi az ember, hogy ő egy vicces és szimpatikus figura, aki megérdemel egy szívből jövő kacajt.
– Még hogy te lógtál? Te, aki soha egy napot sem hiányoztál, és imádod a letartóztatásokat? – Igen – felelte Truls. Tényleg nem tudtam elmenni. Éppen egy csajt fektettem le. Újra csend támadt. Azután Mikael vad hahotázásba kezdett. Hátravetett fejjel csukladozott. Sehol egy fogtömés. Azután előrehajolt és hátba vágta Trulst. Olyan felszabadultan és szívből nevetett, hogy Truls kénytelen volt csatlakozni hozzá. – Dugás és betonozás – zihálta Mikael. – Te aztán férfi vagy a javából, Truls. Igazi férfi. Truls érezte, ahogy a dicsérettől valamennyire helyreáll az este folyamán megtépázott önbizalma. Sőt egy rövid pillanatra szinte olyan volt az egész, mint a régi szép időkben. Nem, pontosan olyan volt, mint a régi szép időkben. – Tudod – röfögte Truls. – Az embernek néha teljesen egyedül kell elintéznie a dolgokat. Csak akkor lehet biztos benne, hogy rendesen lesznek megcsinálva. – Igaz – bólintott Mikael és Truls vállát átölelve ugrálni kezdett a teraszon. – De ez itt, Truls, ez itt átkozottul sok beton egyetlen férfinak. Igen, gondolta Truls, és érezte, ahogy a nevetés kellemesen felbugyog a torkán. Átkozottul sok beton egyetlen férfinak. – Meg kellett volna tartanom a Gameboyt, amikor felbukkantál vele – mondta Oleg. – Bizony – felelte Harry és az ajtófélfának támaszkodott. – Ráfért volna a technikádra egy kis csiszolás. – Te pedig kivehetted volna a tárat a pisztolyból, mielőtt visszatetted. – Talán. – Harry igyekezett nem az Odesszát bámulni, amely félig a padló felé, félig rá mutatott. Oleg halványan elmosolyodott. – Mindketten hibát követtünk el, nem igaz? – Harry biccentett. Oleg felegyenesedett és a tűzhely mellé állt. – De azért nem szúrtam el mindent, nem igaz? – Dehogy. Sok mindent jól csináltál. – Mint például? Harry megvonta a vállát. – Például, amikor azt állítottad, hogy a nem létező támadó pisztolyt tartó kezére vetetted magadat. Meg hogy símaszkot viselt és egy szót sem szólt, hanem kézjeleket használt.
Hagytad, hogy én vonjam le a nyilvánvaló következtetéseket, amelyek megmagyarázzák a lőport a bőrödön. És azt, hogy a gyilkos azért nem beszélt, mert félt, hogy felismered a hangját, vagyis a drogkereskedőkhöz vagy a rendőrséghez köthető. Gondolom, a símaszk ötlete onnan jött, hogy a rendőr is azt viselt, aki veletek volt Alnabrun. Az általad előadott történet a szomszédos üres iroda felé irányította figyelmemet, amelynek fel volt törve az ajtaja, így azon keresztül, a tűzlétrán át bárki leléphetett a folyó felé. Te tetted ezeket az utalásokat, hogy arra a logikus, végső következtetésre jussak, hogy nem te ölted meg Gustót. Tisztában voltál vele, hogy erre fogok jutni. Mert az agyunk mindig hagyja, hogy az érzéseink irányítsák. Mindig képes megtalálni azokat a vigasztaló válaszokat, amelyekre a szívünknek szüksége van. Oleg lassan bólintott. – De most már a valódi válaszokat is tudod. – Egyet leszámítva – mondta Harry. – Miért? Oleg nem válaszolt. Harry felemelte a jobb kezét, a másikkal pedig lassan előhúzta nadrágzsebéből gyűrött cigisdobozát meg egy öngyújtót. – Miért, Oleg? – Mit gondolsz? – Egy ideig azt gondoltam, hogy Irene miatt. Féltékenységből. Vagy mert tudtad, hogy ő adta el a lányt valakinek. De ha Gusto volt az egyetlen, aki tudta, hol van, akkor nem ölöd meg azelőtt, hogy elárulta volna neked. Úgyhogy valami másról lehetett szó. Olyasmiről, ami legalább olyan erős, mint egy nő iránt érzett szerelem. Mert te valójában nem vagy gyilkos, nem igaz? – Ha te mondod. – Férfi vagy, s olyan klasszikus indítékod van, amely már sok jó embert késztetett borzalmas tettekre. Magamat is beleértve. A nyomozás körbeért és nem vezetett sehová. Újra ott vagyok, ahonnan elindultam. Egy szerelemnél. A legrosszabb szerelemnél. – Mit tudsz te erről? – Nagyon is sokat, mert én is ugyanebbe a nőbe voltam szerelmes. Vagy a nővérébe. Éjszaka lélegzetelállítóan gyönyörű, másnap reggel viszont igazi bányarém. – Harry meggyújtotta az orosz birodalmi sassal díszített, arany füstszűrös, fekete cigarettát. – De amikor este felbukkan, ezt elfelejted és újra fülig szerelmes vagy. És ezzel a szerelemmel senki és semmi sem tudja felvenni a versenyt, még Irene sem. De javíts ki, ha tévedek. Harry letüdőzte a füstöt és Olegre nézett. – Akkor mihez van szükséged rám? – kérdezte Oleg. – Úgyis tudsz mindent. – A te szádból akarom hallani. – Miért?
– Mert azt akarom, hogy te magad is halld a saját szádból. Hogy megértsd, mennyire beteg és értelmetlen az egész. – Micsoda? Szerinted beteg dolog lelőni valakit, aki le akarja nyúlni a drogodat? Amit annyi szenvedés árán sikerült összekaparnod? – Nem hallod, mennyire banális és milyen iszonyatosan szomorú, amit mondasz? – Mondod te! – Igen, én mondom. Elvesztettem a legcsodálatosabb nőt, mert képtelen voltam ellenállni egy sóvárgásnak. Te pedig megölted a legjobb barátodat, Oleg. Mondd ki a nevét! – Minek? – Mondd ki a nevét! – Egyelőre még nálam van a pisztoly. – Mondd ki a nevét! Oleg elvigyorodott. – Gusto. Mi... – Még egyszer! Oleg oldalra hajtott fejjel nézett Harryra. – Gusto. – Még egyszer! – ordította Harry. – Gusto! – üvöltötte vissza Oleg. – Még egy... – Gusto! – Oleg visszafojtotta a lélegzetét. – Gusto! Gusto... A hangja remegni kezdett. – Gusto! – Csaknem elcsuklott. – Gusto. Gus... – Zokogni kezdett. – ...to. Amikor összeszorította a szemét, könnyek csorogtak végig az arcán. – Gusto. Gusto Hanssen... – suttogta. Harry tett egy lépést előre, de Oleg felemelte a pisztolyt. – Még fiatal vagy, Oleg. Még megváltozhatsz. – És veled mi a helyzet, Harry? Te nem tudsz megváltozni? – Bár tudnék, Oleg. Azt kívánom, bár meg tudnék változni annyira, hogy a jövőben jobban vigyázzak rátok. De nekem már túl késő. Én már az maradok, aki vagyok.
– Vagyis? Alkoholista? Valaki, aki cserben hagy? – Rendőr. Oleg nevetett. – Csak ennyi? Rendőr? Még csak nem is ember, vagy ilyesmi? – Elsősorban rendőr. – Elsősorban rendőr – ismételte meg Harry. Oleg és bólintott. – És ez nem banális és iszonyatosan szomorú? – Banális és iszonyatosan szomorú – ismételte Harry, és elégedetlen pillantást vetett a félig szívott cigarettára, mintha az nem úgy viselkedne, ahogy kellene. – Ugyanis azt jelenti, hogy nincs választásom. – Választásod? – Gondoskodnom kell róla, hogy megkapd a büntetésedet. – Már nem dolgozol a rendőrségen, Harry. Itt állsz fegyvertelenül. Ráadásul senki más nem tudja, amit tudsz, és azt sem, hogy itt vagy. Gondolj anyára. Gondolj rám! Most az egyszer gondolj ránk, hármunkra. – Oleg szeme könnybe lábadt, a hangjának éles, fémes árnyalatot kölcsönzött a kétségbeesés. – Miért nem tudsz most az egyszer csak úgy elmenni innen, és aztán elfelejtjük az egészet, mintha meg sem történt volna? – Bár megtehetném – felelte Harry. – De fogságba ejtettél. Tudom, hogy mi történt, és meg kell, hogy állítsalak. – Akkor miért hagytad, hogy elvegyem a pisztolyt? Harry megvonta a vállát. – Nem tudlak letartóztatni. Neked kell feladnod magadat. Ez a te futamod. – Adjam fel magam? Mégis miért tenném? Épp csak hogy elengedtek! – Ha letartóztatlak, azzal téged és az anyádat is elveszítem. Nélkületek pedig semmi vagyok. Nem tudok élni nélkületek. Érted, Oleg? Egy kint rekedt patkány vagyok, amelynek csak egy út van befelé. Az pedig rajtad keresztül vezet. – Akkor hagyj elmenni! Felejtsük el az egészet és kezdjük újra! Harry a fejét rázta. – Szándékos emberölés, Oleg. Nem tehetem. A te kezedben van a döntés és a pisztoly. Most neked kell mindhármunk helyett gondolkodnod. Menjünk el Hans Christianhoz, ő majd mindent elrendez. Ha feladod magad, az jelentősen csökkenti majd a büntetésed. – De még úgy is elég hosszú lesz ahhoz, hogy elveszítsem Irenét.
– Talán. Talán nem. Talán már el is veszítetted. – Hazudsz, folyton hazudsz! Harry nézte, ahogy Oleg szeméből potyognak a könnyek. – Mit teszel, ha nemet mondok arra, hogy feladjam magam? – Akkor most őrizetbe kell, hogy vegyelek. Oleg nyögése átmenet volt a zokogás és a hitetlenkedő nevetés között. – Teljesen őrült vagy, Harry. – Így vagyok összerakva, Oleg. Azt teszem, amit tennem kell. Ahogy te is azt teszed, amit tenned kell. – Kell? A te szádból ez úgy hangzik, mint valami kicseszett átok. – Talán. – De hát ez baromság! – Akkor Törd meg az átkot, Oleg. Mert valójában nem akarsz újra gyilkolni, igaz? – Menj el! – ordította Oleg. A pisztoly megremegett a kezében. – Gyerünk! Már nem vagy rendőr! – Ez így van – mondta Harry. – De, ahogy mondtam... – Mélyen leszívta a fekete cigaretta füstjét. Behunyta a szemét, és két másodpercig úgy tűnt, mintha a nikotint élvezné. – ...rendőr vagyok. – A padlóra dobta a cigarettát. Rátaposott és Oleg felé lépett. Felemelte a fejét. A fiú csaknem olyan magas volt, mint ő. Pillantásuk találkozott a felemelt pisztoly célgömbje fölött. Harry látta, ahogy a kakas felemelkedik. És tudta, hogy mi lesz a vége. Útban van, és a fiúnak sincs választása: olyanok voltak, mint két ismeretlen egy megoldás nélküli egyenletben, mint két összeütközni készülő égitest, mint egy tetrisverseny, amelyben csak az egyikük győzhet. Csak az egyikük akar győzni. Bízott benne, hogy Oleg elég okos lesz majd ahhoz, hogy megszabaduljon a pisztolytól, felüljön a Bangkokba tartó gépre, és hogy soha ne mondja el Rakelnek. Bízott benne, hogy soha nem ébred majd sikoltozva az éjszaka közepén egy kísértetekkel teli szobában, és hogy sikerül olyan életet teremtenie magának, amelyet érdemes élni. Mert az övé nem ilyen volt. Már nem. Megacélozta magát és továbbindult Oleg felé. Érezte a lépteinek súlyát és a pisztoly egyre növekvő, fekete szemét figyelte. Egy őszi nap, Oleg tízéves, a szél a hajába kap, Rakel, Harry, a narancsszínű avar, és a pillanat, ahogy a kis kamerába nézve az önkioldó kattanását várják. Képi bizonyíték arra, milyen magasra jutottak,
hogy ott voltak, elértek a boldogság csúcsáig. Oleg mutatóujja, amelyen egészen kifehéredett az első ízület, amikor meghúzta a ravaszt. Nem volt visszaút oda, ahol egyszer voltak. Sosem volt idő arra, hogy elérje a repülőgépet. Sohasem volt semmiféle repülőgép, sem Hongkong, csak egy terv egy olyan életről, amelyet egyikük sem lett volna képes élni. Harry nem érzett félelmet. Csak gyászt. A rövid sortűz hangja alig különbözött egy magányos lövésétől. Az ablaktáblák megremegtek. Érezte a golyók nyomását a mellkasa közepén. A visszarúgás felrántotta a fegyver csövét, így a harmadik lövedék a fején találta el. Zuhant. Sötétség volt alatta. Ő belezuhant, az pedig elnyelte, és beburkolta a hűvös, fájdalom nélküli semmi. Végre, gondolta. És ez volt Harry Hole utolsó gondolata. Hogy végre, végre szabad. A patkányanya a fülét hegyezte. A kölykök visítása még jobban hallatszott most, hogy a toronyóra elütötte a tízet és az eddig közeledő rendőrautók szirénázása újra távolodni kezdett. Csak a gyenge szívverések maradtak. Valahol a fejében egy másik emlék is megbújt: a lőpor illatáról és egy másik, fiatalabb emberi testről, amely szintén itt hevert és vérzett, ugyanennek a konyhának a padlóján. De akkor nyár volt. Még jóval a kölykök születése előtt történt. És az a test nem a lyuk előtt feküdt, nem zárta el az utat a fészekhez. Rájött, hogy a férfi gyomrán nehezebb átjutni, mint gondolta, így másik utat kellett találnia. Ezért visszament oda, ahol kezdte. Újra a bőrcipőbe harapott. Ismét megnyalta a sós fémet, amely a férfi jobb kezének két ujja közül meredt elő. Felrohant az izzadság –, vér –, és táplálékszagot árasztó zakón. Annyiféle táplálék nyomát érezte, mintha a zakó gazdája egy szemeteskonténerben heverészett volna. És megint ott volt, néhány molekula abból a különös, erős füstszagból, amelyet mintha nem mostak volna ki elég alaposan a ruhájából. És már ez a néhány molekula is elég volt ahhoz, hogy neki égni és könnyezni kezdjen a szeme, és alig kapjon levegőt. Felszaladt a karon, a vállon. A nyakon lévő véres kötés egy pillanatra elterelte a figyelmét. Azután újra felharsant a kölyök visítása, és végigfutott a mellkason. Az öltöny mellén lévő két kerek lyuk erős szagot árasztott. Kén és lőpor szagát. Az egyik lyuk a szív irányába vezetett, legalábbis a patkány érezte a szívverés keltette enyhe rezonanciát. Még ha nagyon gyenge volt is. Továbbindult a homlokához, belenyalt a vérbe, amely egyetlen, vékony csíkban csordult elő a szőke hajvonal alól. Továbbtipegett a húsosabb tájakra: ajak, orrcimpa, szemhéj. Az orcán egy forradás futott végig. Az agya úgy dolgozott, ahogy a kísérleti patkányoké a labirintusban: elképesztően gyakorlatiasan és hatékonyan. Az arc. A szájüreg. A nyak, közvetlenül a tarkó alatt. Akkor átjut a túloldalra. A patkányok élete kemény és egyszerű. Azt teszik, amit tenniük kell.
8
/ 10 Kisertet - Jo Nesbo.epub
ÖTÖDIK RÉSZ Negyvennegyedik fejezet A hold fénye megcsillant az Aker folyó vizén, amitől az olyan lett, mintha egy ezüstlánc kanyarogna keresztül a városon. Nem sok nő merészkedett a folyó menti néptelen ösvényekre, de Martine közéjük tartozott. Hosszú volt a nap a Fyrlysetben, ő pedig elfáradt. De jóleső fáradtság volt. Hosszú, de jó nap volt. Az árnyékból egy fiú lépett felé, de amikor megpillantotta Martine arcát az egyik lámpa fényében, halk köszönést mormolt, azután gyorsan visszahúzódott. Mióta állapotos volt, Rikard néhányszor megkérdezte tőle, hogy legalább most nem választana-e másik útvonalat hazafelé, de Martine azt felelte, hogy így a legrövidebb a Grünerlokka felé. És hogy nem hagyja, hogy elvegyék tőle a városát. Valamint kijelentette, hogy annyi mindenkit ismer azok közül, akik a hidak alatt szoktak tanyázni, hogy nagyobb biztonságban érzi magát itt, mint a nyugati városrész valamelyik felkapott bárjában. Elhagyta az orvosi ügyeletet, a Schous plassot és a Blå jazzklub felé tartott, amikor meghallotta a lépéseket. Egy cipőtalp szapora, kemény csattogását az aszfalton. Egy magas fiatalember közeledett felé futva a gyalogúton, amelyen sötét és kivilágított szakaszok váltakoztak. Amikor Martine mellé ért, egy pillanatra felvillant az arca, de már el is tűnt a háta mögött, s a zihálása is gyorsan elhalt. Ő is az ismerős arcok egyike volt. Már olyan sokan voltak, hogy Martine olykor olyan embereket is látni vélt, akikről a kollégái másnap azt állították, hogy hónapok, sőt akár évek óta halottak. De ez az arc valamilyen oknál fogva megint Harryt juttatta az eszébe. Soha nem beszélt róla senkinek, különösen Rikardnak nem, de fenntartott egy icipici zugot a szívében Harrynek, egy apró szobát, ahol olykor meglátogatta. Lehet, hogy ez Oleg volt? Ezért jutott most az eszébe Harry? Martine megfordult és a fiú hátát nézte. Úgy rohant, mintha üldöznék, mintha menekülne valami elől. De nem látott senkit, aki követte volna. A fiú alakja egyre kisebb lett, és végül teljesen elnyelte a sötétség. Irene az órára pillantott. Öt perccel múlt tizenegy. Hátradőlt a széken és a pult fölötti monitorra nézett. Néhány perc múlva megkezdődik a beszállás. A papa küldött egy SMS-t, hogy a frankfurti repülőtéren fogja várni őket. Irene izzadt, és az egész teste fájt. Nem lesz könnyű. De mennie kell. Stein megszorította a kezét. – Hogy vagy, kicsi?
Irene mosolyogva viszonozta a kézszorítást. – Ismerjük azt a nőt, aki ott ül? – súgta Steinnek. – Kit? – Azt a sötét hajút, aki egyedül van. Amikor megérkeztek, a nő már ott ült a szemben lévő kapu előtt. Egy Lonely Planet útikönyvet böngészett Thaiföldről. Szép volt, az a fajta szépség, akin nem fog az idő. Ráadásul nagyon erős kisugárzása volt, valamiféle csendes boldogságot árasztott. – Nekem nem ismerős. Miért, ki az? – Nem tudom. De emlékeztet valakire. – Kire? – Nem tudom. Stein nevetett. Azzal a nyugodt, biztonságot árasztó nevetésével, és megszorította Irene kezét. Azután megszólalt a hangszóró, és egy fémes hang bemondta, hogy megkezdődött a beszállás a Frankfurtba induló gépre. Az emberek felálltak és a pulthoz áramlottak. Irene visszatartotta Steint, amikor az szintén felpattant. – Mi az, kicsi? – Várjunk, amíg eloszlik a sor. – De... – Nem bírok olyan közel állni... az emberekhez. – Persze. Milyen ostoba vagyok. Hogy érzed magad? – Még mindig jól. – Rendben. – Magányosnak tűnik. – Magányosnak? – kérdezte Stein a nőre pillantva. – Dehogy. Boldognak látszik. – Igen, de magányos. – Boldog és magányos?
Irene nevetett. – Nem, biztosan tévedek. – Lehet, hogy az ilyen, akire emlékeztet. – Irene? – Igen? – Emlékszel, miben egyeztünk meg? – Csak pozitív gondolatok. – Igen, persze. Hiszen mi nem vagyunk magányosak. – Nem, mert mi itt vagyunk egymásnak. – Örökre, igaz? – Örökre. Irene a bátyjába karolt és a vállára hajtotta a fejét. A rendőrre gondolt, aki megtalálta. Azt mondta, Harrynak hívják. Rögtön az a Harry jutott az eszébe, akiről Oleg mesélt mindig, ő is rendőr volt. De azok alapján, amit Oleg mondott, sokkal magasabbnak, fiatalabbnak és talán helyesebbnek képzelte Harryt, mint amilyen az volt, aki kiszabadította. A férfi azonban Steint is meglátogatta, így megtudta, hogy valóban Harry Hole volt az. És azt is tudta, hogy egész életében emlékezni fog rá. A forradásra az arcán, az állán húzódó sebre és a nagy kötésre a nyaka körül. És a hangjára. Oleg nem is mondta, hogy ilyen kellemes hangja van. És hirtelen teljes bizonyossággal érezte. Fogalma sem volt róla, honnan jött, de egyszeriben teljes biztonsággal érezte, hogy menni fog. Hogy meg tudja csinálni. Amikor most elhagyja Oslót, mindent maga mögött fog hagyni. Nem nyúlhat semmihez, sem alkoholhoz, sem droghoz, ezt a papa és az orvos is világosan a tudtára adta. A violin mindig ott lesz, kitörölhetetlenül, de képes lesz kellő távolságot tartani tőle. Ahogy Gusto és Ibsen kísértetétől is, akik biztosan meglátogatják majd. Az összes szerencsétlennel együtt, akiket a pénzükért a halálba küldött. Bármikor felbukkanhatnak, de néhány év múlva talán elhalványulnak majd. És az is lehet, hogy utána visszajön Oslóba. És az is lehet, hogy nem. Az a legfontosabb, hogy rendbe jöjjön. Hogy sikerüljön olyan életet teremtenie magának, amelyet érdemes élni. Az olvasó nőre pillantott, aki hirtelen felemelte a fejét és Irenére nézett, mintha megérezte volna a tekintetét. Rövid, ragyogó mosolyt küldött felé, majd visszatemetkezett a könyvbe. – Menjünk – mondta Stein. – Igen, menjünk – ismételte meg Irene. Truls Berntsen a Kvadraturenben kocsikázott.
Korán otthagyta a partit, beült az autóba és minden különösebb elhatározás nélkül nekivágott a városnak. Hideg volt, de a Kvadraturenben zajlott az élet. Tesztoszteront szimatoló prostik kiabáltak utána, dílerek alkudoztak, egy parkoló Corvette-ből basszus dübörgött. Umpf, umpf. Az egyik villamosmegállóban egy pár csókolózott. Egy férfi boldogan nevetve futott az utcán, kigombolt zakója körülötte repkedett, a nyomában pedig egy pontosan ugyanolyan öltönyt viselő férfi rohant. A Dronningens gate sarkán egy magányos Arsenal-mezes állt. Truls sosem látta azelőtt, minden bizonnyal új volt. Megreccsent a rendőrségi rádió. És Truls különös elégedettséget érzett: az ereiben áramló vér, a basszus, mindannak a ritmusa, ami körülötte zajlik. Élvezettel töltötte el, ahogy a kocsiból az apró fogaskereket nézte, amelyek mit sem sejtettek a többiről, mégis mozgásban tartották egymást. Csak ő látta mindezt, csak ő látta a nagy egészet. És ennek pontosan így kellett lennie. Mert ez most már az ő városa. A Gamlebyen templom lelkésze bezárta maga mögött az ajtót. A temető fáinak zúgását hallgatta és felpillantott a holdra. Igazán szép este volt. A koncert csodálatosan sikerült, és egész sokan eljöttek rá. Biztosan többen, mint amennyien a reggeli istentiszteletre jönnek majd. Felsóhajtott. Az üres padoknak tartott prédikáció a bűnbocsánatról fog szólni. Lement a lépcsőn, és elindult a temetőn keresztül. Úgy döntött, hogy ugyanazt a beszédet fogja elmondani, amelyet a pénteki temetésen. A legközelebbi hozzátartozó – a volt feleség – szerint az elhunyt az utóbbi időben különféle bűntényekbe keveredett, de már azelőtt is olyan bűnös életet élt, amelynek hallatán bármelyik jóravaló hívő lélek csak hápogni tudna. De nem fenyegetett a veszély, hogy bárki is meghallja a részleteket, mivel a temetésre csupán ő jött el a gyerekekkel, valamint egy kolléganő, aki hangosan szipogott. A temetés után a volt feleség bizalmasan odasúgta, hogy alighanem ez a stewardess volt az egyetlen a légitársaságnál, akivel az elhunyt nem feküdt le. Ahogy a lelkész a sírkövek mellett haladt, a hold fénye megvilágított az egyiken valami fehéret. Mintha ráírtak volna valamit krétával, amit azután letöröltek. Askild Cato Rud sírja volt, akit Askild Øregodként is emlegettek. Ha kihalt az a generáció, amely ismerte az elhunytat, a sírhelyeket csak a legritkább esetben és a leggazdagabbak váltották meg újra. De valami ismeretlen oknál fogva a koldus Askild Cato Rud sírja mégis megmaradt, s mivel már nagyon régi volt, védelem alá helyezték. Talán valamiféle nevezetességnek szánták: íme, így festett egy nyughely Oslo legszegényebb keleti negyedében, ahol a szegények legszegényebbjének hozzátartozói csak egy aprócska sírkövet engedhettek meg maguknak, és amelyre – mivel a kőfaragónak betűnként kellett fizetni csak a keresztnév kezdőbetűi, a vezetéknév és az évszámok kerültek fel. Egy régiségkereskedő a tetejébe azt állította, hogy a vezetéknév helyesen Ruud volt, és hogy még ezen is spóroltak egy keveset. Ráadásul ott az a legenda is, mely szerint Askild a mai napig a környéken kísért. Még ha senki nem is hisz már benne. Askild Øregod lassan feledésbe merült és talán így végre békében nyugodhatott. Miközben a lelkész a temető kapuját zárta, a kerítés árnyékából egy alak lépett ki. A lelkész megdermedt. – Legyen könyörületes – mondta az érdes hang, és egy nagy, nyitott tenyér nyúlt felé. A lelkész a kalap alá pillantott.
Idős, mélyen barázdált arc volt, erős orral, hatalmas fülekkel és meglepően tiszta és ártatlan kék szempárral. Igen, ártatlan, gondolta a lelkész, miközben egy húszkoronást nyomott a szerencsétlen kezébe és továbbindult. Egy újszülött ártatlan, kék szeme, aki még nem szorul bűnei megbocsátására. Esetleg erre is ki kellene térnie a holnapi prédikációjában. Lassan a végéhez érek, papa. A földön gubbasztok, Oleg fölöttem áll. Úgy markolja két kézében az Odesszát, mintha egy faágba kapaszkodva lógna egy szakadék fölött. Szorosan fogja és közben teljesen magánkívül ordít: – Hol van? Hol van Irene? Mondd meg, különben... különben... – Különben mi lesz, te hülye drogos? Úgysem lennél képes elsütni. Egyszerűen ez nincs meg benned, Oleg. Te a jó fiúk közé tartozol. Lazíts már, öreg, aztán megfelezzük ezt a lövést, oké? – A francokat, addig nem, amíg meg nem mondod, hol van Irene. – Akkor az egész lövés az enyém lesz? – A fele. – Áll az alku. De előbb tedd le azt a pisztolyt! Az az idióta pedig engedelmeskedett. Mintha az égvilágon semmit sem tanult volna. Pont olyan jóhiszeműen, mint amikor a Judas-koncertről kifelé hülyére vettem. Lehajolt és letette a pisztolyt maga elé a padlóra. Láttam, hogy a kis kar a C-hez van állítva, ami a sorozatlövést jelenti. Elég épp csak meghúzni a ravaszt, és... És most, hogy a pisztoly torkolata már nem szegeződött rám, éreztem, amint elönt a düh. Ez a rohadék tényleg megfenyegetett. Pont, ahogy a mostohaapám. És ha van valami, amit nagyon nem bírok, az az, ha megfenyegetnek. Úgyhogy ahelyett, hogy a finomabbik verziót tálaltam volna neki, azt, hogy Irene valahol Dániában van elvonókúrán, és senkivel sem veheti fel a kapcsolatot azok közül, akik rossz irányba befolyásolhatják, bla-bla-bla, megforgattam benne a kést. Egyszerűen nem tehettem mást. Az én ereimben rossz vér csörgedezik, papa, úgyhogy csak fogd be. Ha csörgedezik még egyáltalán bármi, mert a nagyja már itt van a konyhapadlón. De mint mondtam, amilyen idióta voltam, megforgattam benne a kést. – Eladtam – mondtam. – Néhány gramm violinért. – Mi? – Eladtam Irenét egy németnek a pályaudvaron. Fogalmam sincs, hogy hívják, vagy hol lakik, talán Münchenben. Talán épp egy müncheni lakásban ül a haverjával és Irene pici száját nézik, aki őket szopja, és aki annyira be van lőve, hogy azt sem tudja, melyik farok kié. Mert csak az egyetlen szerelmére képes gondolni. Azt pedig úgy hívják, hogy... Oleg tátott szájjal bámult rám és csak pislogott. Pont olyan bárgyún, mint amikor a koncert után odaadta nekem azt az ötszázast. Széttártam a karom, mint valami elcseszett bűvész: – ...violin!
Oleg tovább pislogott, annyira sokkolta, amit hallott, hogy még csak arra sem reagált, amikor a pisztoly felé vetettem magamat. Legalábbis azt hittem. Mert valamiről megfeledkeztem. Hogy annak idején követett engem a kebabostól, mert már rég sejtette, hogy semmiféle metet nem fog megkóstolni. Nem volt ostoba, és ő is tudott olvasni az emberekben. Legalábbis a tolvajokban. Tudnom kellett volna. Be kellett volna érnem a lövés felével. Elkapta előlem a pisztolyt. Talán csak véletlenül ért hozzá a ravaszhoz. A kar a C-hez volt állítva. Még láttam a döbbenetet az arcán, mielőtt a földre zuhantam. Azután minden elsötétült. Hallottam, ahogy fölém hajol. Halk szűkölést hallatott, mintha valami üresjáratba került volna, mintha sírni akarna, de nem merne. Azután lassan a konyha másik végébe ment. Egy rendes narkós mindig a megfelelő sorrendben teszi a dolgokat. Mellettem lőtte be magát. Még azt is megkérdezte tőlem, hogy elfelezzük-e. Még szép, de ekkor már nem tudtam beszélni. Csak hallottam. Hallottam a lassú, súlyos lépteit a lépcsőn, amikor elment. És egyedül maradtam. Olyan egyedül, mint még soha életemben. A harangszó abbamaradt. Még épp sikerült elmesélnem az egészet. Már nem is fáj annyira. Itt vagy, papa? És te, Rufus? Vártál rám? Eszembe jutott még valami, amit az öreg mondott. Hogy a halál felszabadítja a lelket. Kurvára szabaddá teszi. Tudja a fene. Majd meglátjuk.
Köszönetnyilvánítás Köszönöm Audun Beckstrømnek és Curt A. Liernek az általános rendőrségi munkával, Torgeir Eirának (EB Marine) a búvárkodással, Are Myklebustnek és az oslói rendőrség szervezett bűnözés elleni osztályának a drogkereskedéssel, Dag Fjeldstadnak az orosz nyelvvel, Eva Stenlundnek a svéd nyelvvel, Lars Petter Sveennek a frænai dialektussal, Kjell Erik Strømskagnak a gyógyszerészettel, Tor Honningsvågnak a légiközlekedéssel, Jørgen Viknek a sírhelyekkel. Morten Gåskjønlinek az anatómiával, Øystein Eikelandnak és Thomas Helle-Vallénak az orvostudománnyal, Birgitta Biomennek a pszichológiával, Odd Cato Kristiansennek Oslo éjszakai életével, Kristin Clemetnek a városi politikával, Kristin Gjerdének pedig a lovakkal kapcsolatos segítségéért, tanácsaiért. Nagy hasznomra voltak Pål Kolstø: Russland, Ole Thomas Bjerknes és Ann Kristin Hoff Johansen: Etterforskningsmetoder, Nicolai Lilin: Sibirsk oppdragelse, Berit Nøkleby:
Politigeneral og hirdsjef című könyvei. Köszönet Julie Simonsennek a gépelésért és köszönet mindenkinek az Aschehoug Kiadónál és a Salomonsson Agency-nél.
A gyakrabban előforduló idegen nevek kiejtése Jo Nesbø – Ju Neszbő Harry Hole – Hari Hule Gusto Hanssen – Güszto Hanszen Isabelle Skøyen – lszabell Szköjen Beate Lønn – Beate Lönn Oleg és Rakel Fauke – Oleg és Rakel Feöke Truls Berntsen – Trülsz Berntszen Askild Øregod – Aszkil Öregu Harry Hole korábbi esetei: Denevérember Csótányok Vörösbegy Nemeszisz Boszorkányszög A megváltó Hóember Leopárd
[1]
Vámvizsgálat
[2]
Újra itt vannak a boldog napok.
[3]
Takarítás Tord Schultznál
[4]
Tegyünk valami jót?
[5]
Valaki meg akar ismerni.
[6]
Nem, köszönöm.
[7]
A jó válasz „igen, köszönöm”
[8]
Jól megy az üzlet?
[9]
Milyen üzlet, faszfej?
[10]
Gyere ide, Arsavin!
[11]
Mi történt?
[12]
Beszélt azzal a Sixpence nevű zsaruval.
[13]
Átment az üzenet?
[14]
Ez most már a tiéd.
[15]
European Cities Against Drugs – Európai Városok a Drog Ellen
[16]
Sajnálom, uram, de belépőkártya nélkül nem engedhetem be.
[17]
Forrest Gump rossz útra tér.
[18]
Nyugalom, Berntsen
[19]
Meg akarod öletni magad?
[20]
Emlékszel Biskenre?
[21]
Uhrmann György fordítása
[22]
Sajnálom, uram, de felszállás előtt függőleges helyzetbe kell állítania az ülését.
[23]
Kozák falu
Tartalom
ELSŐ RÉSZ MÁSODIK RÉSZ HARMADIK RÉSZ NEGYEDIK RÉSZ ÖTÖDIK RÉSZ Köszönetnyilvánítás A gyakrabban előforduló idegen nevek kiejtése
