Jason M. Hardy - A Romlás Cseppjei - Shadowrun_A6

A MAGYARUL EDDIG MEGJELENT SHADOWRUN REGÉNYEK: Carl Sargent & Marc Gascoigne: Véres utcák Carl Sargent & Marc Gascoigne: Fekete Madonna Carl Sargent & Marc Gascoigne: Nosferatu Robert N. Charrette: Sose kezdj sárkánnyal Robert N. Charrette: Jól válaszd meg az ellenségeidet Robert N. Charrette: Keresd a magad igazát Robert N. Charrette: Sose bízz tündében Nigel D. Findley: LX-IR Nigel D. Findley: Árnyjáték Nigel D. Findley: Magányos farkas Nigel D. Findley: A nap háza Mel Odom: Fejvadászok Mel Odom: Hajtóvadászat Mel Odom: A múlt csapdájában Nyx Smith: Elsötétedés Nyx Smith: Csíkos vadász Nyx Smith: Ki űzi a vadászt? Jak Koke: Üres éter Jak Koke: Idegen lelkek (Sárkányszív I.) Jak Koke: Krómba zárva (Sárkányszív II.) Jak Koke: Minden határon túl (Sárkányszív III.) Lisa Smedman: Pszichotróp Lisa Smedman: A Lucifer-játszma Lisa Smedman: Véres sport Christopher Kubasik: Átváltozva Tom Dowd: Vakító fény Robin Mash: Cyberkommandó Caroline Spector: Végtelen világok Stephen Kenson: Technobábel Stephen Kenson: Keresztutak Stephen Kenson: Ragnarok Stephen Kenson: Lángoló idő Stephen Kenson: Született vadász Stephen Kenson: Mérgek könyve Stephen Kenson: Bukott angyalok Robert N. Charrette: Jogos kárpótlás Michael A. Stackpole: Farkas és Holló

Környezetbarát termék

JASON M. HARDY

BEHOLDER KIADÓ BUDAPEST, 2007

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Jason M. Hardy: DROPS OF CORRUPTION Copyright © 2006, WK GAMES All rights reserved. ☺ Fordította: Gábor Emma Hungarian translation © 2007, Beholder Kft. Borítófestmény: Marc Sasso ISSN 1218-7585 ISBN 978 963 8428 61 5 Kiadja a Beholder Kft. Levélcím: 1680 Budapest, Pf. 134 Felelős kiadó: Tihor Miklós Felelős szerkesztő: Dani Zoltán Korrektor: Szakál Marianna, Lexa Klára Borítóterv: Dikó István Tördelés: Dikó István Készítette az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Készült 2007-ben. e-book ver: v1.0 - Akarki

Anyámnak, mert már jövök neki eggyel, és mert ez a könyv éppen az ellentéte a szokásos olvasmányainak.

SHADOWRUN Könyvek

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Míg öntelt énem szeretné azt állítani, hogy mindent egyedül értem el, tehát mindenért csak nekem lehet köszönetet mondani (vagy szemrehányást tenni), becsületes énem arra kényszerít, hogy említést tegyek arról a rengeteg emberről, akik különböző módokon a segítségemre voltak. Anyám és apám bámulatos könyvgyűjteményének és esti meséinek köszönhető, hogy gyógyíthatatlan olvasó lettem. Ezenkívül sok más jó dolgot is tettek, de ezek felsorolásához itt kevés lenne a hely. Legyen elég annyi, hogy megérdemelten foglalják el a lista legelső helyét. Meg kell említenem két fivéremet és hat nővéremet is, főleg azért, mert szeretem, és

jó embernek tartom őket. Mellesleg a családomban mindaz, amit most elmondtam, hihetetlenül giccsesnek minősülne. Elképzelni sem tudnék segítőkészebb kiadót Sharon Turner Mulvihillnél. Még akkor is bátorító és optimista volt, amikor arra kért, hogy írjam át teljesen ezt vagy azt a részt. Mi, törékeny lelkűek értékeljük az ilyesmit. Borzasztó sokat segített, hogy Mike Mulvihill széles körű Shadowrun-ismereteire támaszkodhattam. Amikor öt évvel ezelőtt felvetettem neki, hogy szívesen írnék Shadowrun témában, nagylelkűen megosztotta velem a tudását, és ugyanez történt ennél a könyvnél. Mellette soha nem éreztem magam kellemetlenül amiatt, hogy olyan sok mindent nem tudok. Amikor néhány évvel ezelőtt bezárt a FASA, és Randall Bills elköltözött a város-

ból, rám sózott egy nagy köteg Shadowrunkiegészítőt. Hihetetlenül hasznosnak bizonyultak a könyv írásakor. Ráadásul Randall, egy isten a szememben, úgyhogy ezt az invokációt már csak ezért sem hagyhattam ki. Meg kell említenem azt is, hogy amikor évekkel ezelőtt besétáltam a FASA standjára a GenConon, és elmondtam nekik, hogy gondolkodom az íráson, Dan Grendell ellátott néhány alapvető könyvvel, amelyek sokat segítettek a Shadowrun-világának megismerésében. Kösz, Flake! Rob Boyle a FanPróból az elmúlt évben többféle módon is bevont a kiegészítők gyártásába. Ennek köszönhetően egyre mélyebbre és mélyebbre merülhettem el ebben a világban. Ez sokat számított. Miután megírtam két Crimson Skiesregényt a FASA-nak, Donna Ippolito báto-

rított, hogy nézzek körül a többi részlegükben is, hátha kedvem támad írni valamelyik témában. Elmondtam neki, hogy a Shadowrunt nagyon izgalmasnak találom. Azután még jó időnek kellett eltelnie, de végül valóban megírhattam egy Shadowrun-regényt. És tényleg olyan izgalmas volt, amilyennek gondoltam. A The Scorpion Jar minden olvasójának üzenem: csodálatosak vagytok! Külön elismerésem Meredith Evertonnak, aki állítása szerint annak ellenére élvezte az olvasást, hogy a politika sosem érdekelte különösebben. Bízom benne, hogy ez most az ő ízlésének is jobban megfelel. Végül pedig köszönök mindent kis családomnak: feleségemnek, Kathynek és fiamnak, Finn-nek. A szó itt már nem elég: ezért inkább más módokon próbálom meg kimutatni, mit érzek irántatok.

1 Quinn Bailey előtt soha nem vált ketté a tömeg. Sok embert ismert, aki egy pillantásával vagy döngő léptével is elérte, hogy az emberek utat adjanak neki. Az ő láttára viszont senki nem ijedt meg – ő ehhez túl alacsony, túl csenevész és túl bizalomgerjesztő volt. Bailey már megtanult együtt élni az adottságaival: ügyesen siklott át a kaszinóban kavargó embertömegen. Bárkivel találkozott, mindenkire rámosolygott. Válaszul többnyire ellenséges pillantásokat, lesütött szemeket, megrökönyödött tekinteteket kapott; nagy ritkán mosolygott rá vissza valaki. Ő mégis derűs arccal biccentett oda mindenkinek. Szerette őket nézni, ahogy veszítenek.

Imádta a szerencsejátékot. Ő maga soha nem vett részt benne, mert akárhányszor játszott, mindig veszített. Magát az eszmét szerette: kiraksz egy neonfeliratot, erre emberek százai, ezrei állnak sorba, hogy pénzt adhassanak neked; csak annyit kell tenned, hogy a pénz egy részét odaadod valamelyiküknek, és ettől máris boldogok lesznek. Ez aztán a tökéletes üzlet! Nem kell semmit gyártani, nem kell semmit eladni. Mindöszsze a pénzt kell újraosztani az emberek között – persze úgy, hogy a java azért megmaradjon. Ekkor kicsivel arrébb csengés-bongás hallatszott, színes fények villództak, és egy whisky marta torokból ujjongás tört fel. Egy tucatnyi érme hullott ki csörömpölve az automatából. A legtöbb persze csak zseton volt; ezeket újra be lehet dobni a gépbe, vagy valamelyik másik játékban fel lehet

tenni. De azért csak nyeremény volt. Ennek megfelelően legalább száz irigykedő szempár figyelte, ahogy a boldog nyertes felmarkolja az érméket. Azután visszafordultak a saját nyerőgépeikhez, és még dühödtebben rántották meg a kart. Ezek között nem volt egy sem, aki Baileyt érdekelte volna. Ha bármit is elintéz ma éjszaka, az csakis az asztalok mellett lehet. Azok, akik egyszerűen a szerencse kényérekedvére bízzák magukat, számára nem jelenthettek semmit. De akik kiállnak ellenfeleik ellen, vagy saját maguk által kidolgozott rendszerrel akarják kijátszani a házat, vagy legalább megpróbálják asztal alá inni a barátaikat – nos, ezeket talán lehet használni valamire. Persze garancia erre sincs; de meg kell játszani a tétet, bármilyen kicsi is az esély a nyerésre.

De máris akadályba ütközött, s az úgy tornyosult előtte, akár egy kőszirt. Kék zakóban. Bailey tett egy lépést oldalra – a szikladarab vele mozdult. Azután megszólalt: – Hogy van ma este, Mr. Bailey? Bailey megadóan sóhajtott. – Köszönöm, remekül. Ami azt illeti, csodásan érzem magam. Na de képzelje, az imént Gertie nénikémet láttam a rulett asztal mellett sündörögni. Nem hagyhatom, hogy eljátssza a gyógyszerre félretett pénzét. Ha megengedi… A biztonsági őr ezt valamiért nem találta mulatságosnak. Kifejezéstelen arca meg se rezzent. – Feletteseim megkértek, hogy közöljem önnel a következőket: Üzletpolitikánk alapja, hogy a Gates Casino a városi körzet csaknem minden lakója előtt nyitva áll.

– Nagyszerű gondolat. – Emellett természetesen meg is kell védenünk magunkat. Bizonyos egyéneket – olyan egyénekről van szó, akik a vezetőség megítélése szerint veszélyt jelenthetnek – nem engedhetünk be a kaszinó területére, mindannyiunk biztonsága érdekében. – Rémesen hangzik. Mennyivel jobban érzem magam, hogy nem jöhetnek be ezek az alakok! Köszönöm önöknek. További jó munkát! – Közölnöm kell továbbá önnel, hogy ön nem szerepel ezen a listán. Egyelőre. Néhány ismerőse viszont igen. Ha ön továbbra is látogatja az intézményt, emellett pedig nem szakítja meg a kapcsolatot ezekkel az illetőkkel, kénytelenek leszünk az ön nevét is felvenni a listára.

– Hát ez borzasztó lenne. Mindent meg fogok tenni, hogy megóvjam önöket ettől a drasztikus lépéstől. – A vezetőség nagy súlyt fektet a kaszinó biztonságára. – Efelől nincs kétségem. Bailey időközben előkészítette a mondókáját, ezért nem is hagyta többet szóhoz jutni az őrt. – A vezetőségnek persze még soha, de soha nem volt dolga kétes elemekkel. Különösen szennyes pénzek megtisztogatásáról nem volt szó. Na most az a helyzet, hogy én komolyan veszem, amit csinálok, és azok, akikkel kapcsolatban állok, szintén komolyan veszik, amit csinálnak. Mi mindannyian komoly emberek vagyunk. Nézze, még komoly arcot is tudok vágni. Látja? – Bailey összehúzta a szemöldökét, és elvékonyította a száját. – Egyszóval tegye a dolgát, én is

teszem a dolgomat, és a vezetőség is teszi a dolgát, és ha az, amit tesznek, túlságosan is feldühít, akkor az én dolgom az, hogy lelőjem őket, de itt még nem tartunk, úgyhogy minek is aggódjunk emiatt? Egyszerűen élvezzük ezt a kellemes estét, nem igaz? Szerette volna azt hinni, hogy sziporkázóan logikus gondolatmenete fegyverezte le az őrt, de az igazság inkább az lehetett, hogy a férfit, miután a rábízott üzenetet továbbította, ő többé nem érdekelte. A szikla tehát elgördült az útból, és Bailey folytatta útját. A nyerőautomaták sora után filcborítású asztalok következtek. Itt más ritmus szerint zajlottak az események. Amott a játékosok az egyik pénzérmét a másik után izzadták ki magukból, az itteniek viszont meg-megálltak, számoltak, latolgattak; először kisebb téteket tettek fel, nyertek is valamics-

két; majd elérkezett az a pillanat, amikor feltettek egy jelentősebb összeget, amelytől azon nyomban megszabadította őket egy ügyesebb játékos (egy másik törzsvendég vagy maga a ház); így aztán egy pillanat alatt kétszer-háromszor annyit vesztettek, mint amazok egész éjjel. Bailey megjegyezte magának azokat az arcokat, akik a legnagyobb kupac zsetont halmozták fel maguk előtt: alkalomadtán majd megkeresi őket, ha már otthagyták az asztalokat. Ezután még legalább három őrt vett észre, akik árgus szemekkel figyelték, amint keresztülvitorlázott a tömegen. Szinte szégyellte is magát, hogy nem követ el semmit. Talán elemelhetne néhány zsetont az egyik asztalról – vagy kést döfhetne valaki hátába –, esetleg visszafuthatna a nyerőautomatákhoz, és valami öregasszonynak jól bemos-

hatna egyet… Hiába, a jó hírnévért meg kell dolgozni. Hát igen, néha jó szórakozást jelent kidobatni magunkat egy kaszinóból (vagy bármi más intézményből), de most első az üzlet. Ha minden jól megy, néhány óra múlva már egy jó kis verekedésre is sor kerülhet. A játékasztalok mögött széles boltív villogott bíborvörös fényben. A mögötte levő homályos helyiség UV-fényében fel-felvillantak az arcokat díszítő ultraibolya tetoválások. A mögött a boltív mögött lehetett hozzájutni a létező legjobb virtuális világ cuccokhoz. Ott voltak a híres-hírhedt hátsó termek, amelyekről a vezetőség váltig állította, hogy soha nem is léteztek – egészen addig, amíg valaki elég pénzt nem tett le eléjük, és teljes diszkréciót nem fogadott. Azokban a termekben bárki, akinek egy va-

lamirevaló adatjackje is volt, átélhetett bármit, ami csak átélhető a világegyetemben. Bailey messziről elkerülte a boltívet. A céges léhűtőknek, akik itt lézengtek, nem vehette hasznát, nem is beszélve a műérzetszobák rabjává vált függőkről. Legalább arra jók ezek a termek, gondolta, hogy egy kupacban tartják azokat az alakokat, akiket jobb elkerülni. Végre elérte célját: ott állt a kaszinó fél tucat bárjának egyike előtt. A közönség fele izgatottan itta az első pohár italokat, hogy felkészüljön az előtte álló küzdelmekre. A másik fele már visszatért az asztaloktól; ők szesztől eltompult idegeik segítségével mostanáig az összes feltett pénzüktől megszabadultak, és céljuk már csak a teljes lerészegedés volt. Bailey tekintete végigpásztázta az asztalokat. Rögtön meg is pillantotta két embe-

rét, Shiverst és Boone-t, akik egy-egy népes asztaltársaság közepén ültek. Jól végezték a feladatukat. Persze ha az utasítás tartalmazta az „ivás" szót, ezek mindig sokkal lelkesebben dolgoztak, mint ha, mondjuk, orkokról volt szó. Bailey úgy választotta meg az útirányt, hogy látszólag céltalan lézengése közben a lehető legközelebb kerüljön Boone társaságához. Megállt az asztaltól egy kissé jobbra, és várta, hogy Boone észrevegye. – El nem tudom képzelni, mennyi anyagot tömött magába, de meg se tudta mozdítani a lábát, a felsőteste pedig, hogy is mondjam, pörgött, mindenfelé csapkodott maga körül, azután a földön még vagy fél métert előrearaszolt, azt nézte, kit üthetne még meg. Amikor már senki nem volt kéznél, akkor magát gyomrozta meg még egyszer-kétszer. Én mondom, teljesen kész

volt, aztán meg… nahát, itt van Bailey! Quinn! Ide gyere! Bailey meglepetést színlelt, és Boone felé fordult. – Te vagy az, Cal? Örülök, hogy látlak. Mi a helyzet? Ami most következett, azt Bailey már legalább százszor eljátszotta. Boone bemutatta őt a haverjainak. Bailey mindenkit meghívott egy körre, néhány percre bekapcsolódott a beszélgetésbe, azután pedig csak csendben ült, és figyelt. Mindenkit jól megnézett: figyelte a testbeszédüket, fellépésük magabiztosságát, azt, hogy ki szeret a figyelem középpontjában lenni, és hogy ki mennyire bírja az italt. Persze hallgatta a beszélgetést is, de az távolról sem volt olyan lényeges, mint hogy ki hogyan viselkedik. De azért az sem volt haszontalan: gyakran elég volt egy-két

mondat, hogy felismerje, ki a nyálgép, ki a kis visszahúzódó. Az ilyen beszélgetések az esetek többségében nem hoztak eredményt Bailey számára. Egy-egy sötét alak olykor horogra akadt; ezeknek még hasznát lehet venni, ha nyers erőre lenne szükség egyik-másik munkához. De a legtöbbször csak feltörekvő senkik és ócska élősködők voltak itt, az ilyenek pedig nem sokat érnek. Most sem volt ez másképp. Boone nyilván mindent megpróbált, hogy egy épkézláb társaságot hozzon össze, de hiába, igazi tehetségre ritkán bukkan az ember. Harminc perc alatt Bailey végzett a szemlével; még öt perc elteltével ügyesen ki is vonta magát a beszélgetésből. Elindult Shivers asztala felé. Itt reménykeltőbb volt a helyzet. Shivers kényelmesen terpeszkedett a székén, egyik

kezében a poharát tartotta, a másikat lazán átvetette a szék támláján, és szerencsére megtartotta magának a háborús történeteit. Vékony ajkán mosoly játszadozott, amelyen átsejlett a gúnyos lenézés. Hullámos, világospiros haja a szemébe hullott. Az asztalánál ülő öt ember hangos beszéde és még hangosabb nevetése messzire elhallatszott: Bailey már Boone asztala mellett is hallotta őket. Ahogy közeledett hozzájuk, éppen egy kaszinói alkalmazott távozott az asztaltól a fejét csóválva. Nyilván már vagy négyszer-ötször ideküldték azzal az üzenettel, hogy fogja vissza magát a tisztelt társaság, amire mind a négy-öt alkalommal elküldték melegebb éghajlatra. Bailey csak remélni merte, hogy a társaság tagjai még nem ütötték ki magukat túlságosan ahhoz, hogy rendesen fel tudja mérni őket.

Shivers nem törte magát azzal, hogy olyan jó kis színjátékot rögtönözzön, mint az imént Boone. Már akkor kiszúrta Baileyt, amikor az felállt Boone asztala mellől, és amikor néhány méter távolságba ért, odaintett neki. – Szevasz, Jimmy – fordult felé Bailey. – Üdv – bólintott kimérten Shivers. – Nyertél valamit? – Nem játszom. – Iszol? – Csak vizet. Shivers felvonta a szemöldökét. – Még dolgom van ma éjszaka – mondta Bailey egy darabig még nem lazíthatok. – Kár. Bailey megvonta a vállát. – Nem ülsz le? – Beférek még?

Shivers rábökött két társára, mire azok helyet szorítottak kettejük közt. – Egy hely mindig akad. Bailey leült, és munkához látott. A Shivers mellett ülő dekás kölyök, fején a tátongó jackkel, hamar kiesett. A fiú a borotvált fejbőrére egy vörös-fehér célkeresztet festett, amely éppen a koponyája jobb oldalán levő adatjacket jelölte ki. A tekintete homályos volt: vagy csinált valamit a szemével, vagy mást is bevetett ma este az alkoholon kívül. Gyorsan, magas hangon beszélt, minden második szavát a legújabb szlengből merítette. Talán használhatná is valamire, ha nem lenne olyan túlbuzgó és kötekedő – Bailey-nek már épp elég forrófejű alakkal kellett nyűglődnie. A többieket nem tudta ilyen gyorsan megítélni, úgyhogy kényelmesen elhelyezkedett, és figyelni kezdett..

– Az csak egy bánya. Egy rohadt szénbánya – mondta éppen Shivers egyik asztaltársa, egy kövérkés ember, fekete-fehér csíkos kecskeszakállal. – Nem az! – tiltakozott a Bailey jobbján ülő vörös hajú nő. – A bánya már teljesen kimerült. Most már csak egy csendes falucska, tényleg aranyos. – Ha a bánya már nem működik, akkor pedig egy szellemváros. Egy rakás salak, semmi más. – Az előbb még valami sztoriról volt szó, nem? – szólt közbe egy idősebb tünde, akinek bozontos barkója majdnem az álláig ért. – A földrajzórát később is megtarthatjátok. A nő rámosolygott a tündére, a kövérkés vállat vont. De mindketten hallgattak a szavára. Ezt Bailey megjegyezte. A nő folytatta:

– Ahogy az előbb mondtam, elugrattam Sandburnbe, a szülővárosomba, hogy meglátogassam néhány régi barátomat. Ők mesélték, hogy valamelyik cég szaglászik a környéken, mert szerintük maradt még szén vagy valami más a föld alatt. Azt rebesgetik, hogy az egész rohadt várost fel akarják vásárolni. Persze végigmentünk a szokásos ötleteken: mint például, hogy vegyünk meg minél több földterületet, hogy majd jó borsos áron eladhassuk a cégnek, vagy hogy égessük fel az egész várost, hogy a cég hoppon maradjon –, azután megszállt minket az ihlet. Az asztalnál ülők megértően bólogattak. – Nem kell nekünk a cég nyamvadt pénze, és inkább a várost sem gyújtjuk fel, ha nem feltétlenül szükséges. Nos, mit is akarunk tulajdonképpen? Azt akarjuk, hogy a cég eltűnjön a városból, mégpedig örökre.

Ez persze esélytelen. Hát akkor nézzük a második lehetőséget: ijesszük meg őket! – Melyik cég volt ez? – A közbeszóló izmos férfi koponyáját bal felől fémlemez borította. – A McKinney Bányavállalat. A nevet minden jelenlevő jól ismerte. – A rohadékok! – A férfi dühében még erősebb skót akcentussal beszélt. – Azok. Ezért is kellett tennünk valamit. Egy egyszerű rontással dolgoztunk, a füstfelhővarázzsal. A kioldót a bányába tettük, aztán vártuk, hogy beinduljon az exkavátor. És most figyeljetek: a lényeg, hogy nem mindegy, milyen felhőt használunk. A tünde rögtön átlátta a dolgot. – Gáz kellett nektek, mi? A nő elvigyorodott. – Hát igen, beletrafáltál. Jó esetben felrobban az egész bagázs. Rosszabb esetben

megölnek egy kanárit, és bepánikolnak egy időre. Nekünk mindkettő megfelel. – Na és hogy sikerült? – kérdezte az izmos. – A McKinney megvette az egész várost, mindenkit kitelepített, aztán elkezdte az ásást – folytatta a nő, és gonosz vigyor jelent meg az arcán –, aztán pedig felrobbantották az egész rohadt várost! A legtöbben nevettek. A tünde és a kövérkés fickó viszont szkeptikusnak tűnt. – A füstfelhővarázsotokkal annyi gázt idéztetek elő, hogy egy egész város felrobbant? – kérdezte az utóbbi. – Mondjuk inkább, egy kis falu. – Nekem aztán édes mindegy, mekkora ez a te híres falud. Az ilyen varázslatokkal egy nyomorult házat se lehet felrobbantani, nemhogy egy egész várost.

– Csak azért, mert neked még soha nem sikerült, azt hiszed, hogy senki nem lehet képes rá, mi? – kapta fel a vizet a nő. – Ahá, értem. Te és a kisvárosi haverjaid, ti vagytok Európa leghatalmasabb mágusai. Ez aztán marha érdekes: csináljátok itt a kis piszlicsáré hecceket, amikor bármelyik kisebb országot kormányozhatnátok! Kitört a káosz. Az asztalnál ülők is bekapcsolódtak a veszekedésbe. Mindenki ahhoz csatlakozott, aki hozzá közelebb ült; a logikus érvek itt nem sokat számítottak. Az alkohol erőt ad, a helyszín tökéletes; mi kell még egy jó kis verekedéshez? Egyedül a tünde gondolta másképp. Bailey már azóta figyelte, mióta a nő belekezdett a történetébe. A tünde már rögtön az elején látta, hogy az egész sztori óriási kamu. De nem szólalt meg, úgy tűnt, nem

akar bekapcsolódni a veszekedésbe. A számára céltalan verekedés sem izgatta. Jó ítélőképesség és megfontoltság: két olyan erény, amit Bailey nagyra tartott. Ezt a tündét érdemes lesz szemmel tartani. Shivers a tisztesség kedvéért bele-belekurjantott a csetepatéba, méghozzá a nő oldalán. Bailey odahajolt hozzá. – Te nem hiszed el a meséjét, ugye? – Mit számít – vetette oda Shivers –, értékelni fogja a támogatásomat. Bailey végigmérte a szűk, fekete ruhát viselő nőt. A bár félhomályában is jól látszott, hogy hajlatokkal, domborulatokkal megfelelően el van látva. – És mennyire fogja értékelni? – fordult vissza Shivershez. – Eléggé. – Shivers szája sarka hajszálnyit megrándult, ezt akár mosolynak is lehetett tekinteni.

Bailey elismerően bólintott. – Ez igen! Most már legalább tudom, hogy miért hoztad őt is ide. – Hát nem is neked – rándult még egyet Shivers ajka. – Na persze. És mit van a tündével? – Ő Bannickburn. – Tudsz róla valamit? – Nem sokat. A Skót Kerületből jött, nemrég bukkant fel a környéken. Úgy tűnik, senkije sincs. Nem tudni, miért jött, és mit akar itt. – Menekül valami elől – vonta le a következtetést Bailey –, akárcsak itt a fél város. – Ennek már semmi sem számít, tette hozzá magában. Az ilyennel még lehet valamit kezdeni. – Nekem hoztad? – folytatta hangosan. Shivers felhorkant.

– Nem szívesen mondom ezt éppen neked, de az estéim az enyémek. Még akkor is, ha kapok tőled olykor-olykor egy kis házi feladatot. Ez a tünde azért van itt, mert a haverom. Persze, ha óhajtod, megnézheted magadnak. – Igazán kedves. – Bailey eleresztette a füle mellett Shivers burkolt célzását, hogy talán több is járna neki. Shivers minden alkalommal igyekezett kimutatni, hogy lázadó szelleme nem tűr meg semmiféle felsőbb hatalmat, Bailey pedig elnézte ezt neki, mint megértő szülő kamasz gyermeke szeszélyeit. Bailey újra a társaság felé fordult. Ha skótról volt szó, szerette a jól bevált módszereket követni. Tudta, hogy el fog érkezni az a pillanat, amikor kedvező színben tüntetheti fel magát és az ajánlatát, méghozzá nem is sokára.

Bannickburn felhajtotta az italát, azután belepislantott a pohárba. Kicsit meg is rázta a jégkockákat, hátha még ki tud préselni egy cseppet valahogy. Arcára kiült a mélységes csalódottság. Bailey még néhány pillanatig várt, hogy fokozódjon a hatás, aztán felállt, megfogta a saját üres poharát, és megszólította Bannickburnt. – Még egy kört? A tünde kesernyésen elmosolyodott. – Köszönöm, elfogadom. – Mit iszik? – Whiskyt és tequilát. – Egyszerre? Bannickburn bólintott. – Máris hozom. Whisky és tequila. – Bailey-nek végigfutott az agyán, hogy ha még ma este értelmes be-

szélgetést akar folytatni a tündével, akkor igencsak sietnie kell.

2 Úgy saccolta, hogy már a Bel Red Roadon jár, de a feliratok elég zavarosak voltak, ahogy Bannickburn látása is. Kancsalul pislogott, aztán kimeresztette a szemét; majd megint pislogott. B-vel kezdődik, d-re végződik, és van benne még egy nagybetű – ez csak a Bel Red lehet. Rohadtul itt az ideje: már vagy fél órája gyalogol. Bannickburn mindig büszkén hangoztatta, hogy tetszőleges mennyiségű ital után is képes szilárdan, egyenes vonalban haladni. Aki látta öt-tíz lépést megtenni, valóban józannak gondolhatta; de ha valaki véletlenül úgy döntött volna, hogy követi legalább egy félsaroknyi távolságra, hamar észrevette volna, hogy fogalma sincs, merre tart.

Gyakran előfordult, hogy a járda szélére érve 180 fokos fordulatot vett, és egy háztömbnyit megtett ugyanarra, amerről jött. Máskor következetesen minden saroknál jobbra fordult, így körbe-körbe haladt. Így aztán egy jól sikerült ivászat után a hazaút ötször-tízszer tovább tartott, mint egyébként. De ezt nem is bánta. Szeretett kint lenni az utcán. Szerette, ha látják, különösen azok az alakok, akik az éjszaka – vagy mondjuk inkább, a hajnal – ezen óráiban az utcákat rótták. Azt akarta, hogy lássák, hogy tudják, kivel van dolguk. Végigment az utcán, amely reményei szerint a Bel Red volt. Úgy saccolta, északkelet felé tart. Mellette kültelki punkok tűntek fel whiskyfoltos, szakadt dzsekiben, aztán tüskehajú bandatagok és persze ittastársak szép számmal. Ott volt még a maroknyi tu-

rista is, akiket Touristville-be vonzott a lehetőség, hogy megbámulhatják az imént említett sötét alakokat. Bannickburn mindenkire vetett egy fensőbbséges pillantást – különösen azokra, akik szemmel láthatóan nagyon kemény legénynek tartották magukat, ezzel mintegy biztatva őket, hogy kössenek csak belé bátran. Tudod te, mi mindent láttam már? gondolta minden egyes esetben. Tudod te, kikkel harcoltam? Tudod te, kiket öltem meg? Ki vagy te azokhoz képest? Ki vagy te hozzám képest? Jól érezte magát. Nagyon, nagyon jól érezte magát – soha azóta ilyen jól nem érezte magát, mióta megérkezett ebbe a városba, a nyugati félteke, sőt talán a világ leghatalmasabb patkányfészkébe. A korábban ismeretlen érzés, az önbizalomhiány az utóbbi időben súlyos takaróként terült a lelkére; de most egyszerre lehullott – nagyjá-

ból akkor, amikor Bailey a hatodik pohár italt hozta neki. Hát igen, Bailey. Igazán derék legény. Az éjszaka nagy részét arra áldozta, hogy oltsa Bannickburn szomját, és táplálja az egóját. A múltjáról is kérdezte, és bár a tünde persze nem mondott el mindent arról, kicsoda is ő – kicsoda volt valaha –, azért elhintett annyit, hogy Bailey a háborús élményeiről érdeklődjön, így hát el kellett mesélnie néhány igazán jó sztorit. Hamarosan az egész társaság csüggött a szavain; hol nevettek, hol visszafojtották a lélegzetüket, ahogy a történet menete diktálta. Jól szórakoztak, és le voltak nyűgözve, épp ahogy kellett. Még Jimmy is, aki maga is rendes ír fiú, egészen fellelkesült – Bannickburn még nem is látta ilyen energikusnak. De mindez még nem lett volna elég ahhoz, hogy jobb kedvre derítse őt. Ehhez az

kellett, amit Bailey ezután tett. A szó más témákra terelődött, ahogy az már lenni szokott, de ekkor Bailey közelebb húzta a székét Bannickburnéhez, és halkan beszélni kezdett. Egy igazán kellemetlen tárgyat érintett, amelyre Bannickburn még gondolni sem szeretett, nemhogy beszélni róla: a jelent. Érdekelte, mit csinál mostanában, kinek dolgozik. Nyilván feltételezte, hogy vállal munkákat, sőt a munkaadók egyenesen versengenek a szolgálataiért. Bannickburn ezalatt lassan úgy érezte, megfordul körülötte a világ. Már nem temeti maga alá, mint eddig, hanem éppenséggel ő áll a világ tetején – vagy legalábbis egy kis részének a tetején. Segített a játék is. Miután Bailey felpumpálta az önbizalmát, Bannickburn egy időre visszakanyarodott a BlackJack-asztalokhoz. (Ami ennél több figyelmet igényelt, ahhoz

már nem volt elég józan, de ott még azért nem tartott, hogy a játékgépek torkán öntse le a pénzét.) Úgy hullottak a kártyák, mint az égi manna. A végén két négyes volt a kezében, amit megosztott; az egyik húsz lett, a másik huszonegy. Túl sok extra nujent számára persze ez sem jelentett, mivel eleve nem tudott nagy tétet megtenni; de abból a néhány száz nujen nyereményből is telik némi luxusra magának és Jackie-nek. Majd meghívja egy jó vacsorára. Mindent összevéve a jó cimborák, a nyereség, az áhítatos tisztelet, amellyel Shivers és a barátai körülvették, mind ugyanazt az érzést táplálta: az erő érzését. Erősnek érezte magát! Nem olyan értelemben, mint annak idején, de mostanság az erő, bármiféle erő is az, már önmagában újszerűen hatott. Nem áradt szét egész testében, mint régen,

de legalább az ujjhegyeiben érezte. Ez is valami. A Touristville-nek ezen a szakaszán minden üzlet rég bezárt. A kirakatok üvegtáblái mögött csak a legmodernebb riasztórendszerek fel-felvillanó lámpái látszottak. A boltok téglahomlokzata fölött sötétbe borult lakások sorakoztak. Bannickburn a Pusztulat szélén járt: ahhoz már eléggé megközelítette a mélységet, hogy bűnözők sokaságát vonzza magához, de még nem járt annyira messze a pénztől és a civilizáció infrastruktúrájától, hogy ne számíthasson az intézményes biztonság maradványaira. Seattle néhány tehetősebb bűnözője itt telepedett le, mivel így a Pusztulatot is könnyen elérhette, de nem kellett nélkülöznie a Mátrix-elérhetőséget és a kényelmes élet más kellékeit sem. Ezeknek a menő cuccoknak a nagy része az övék volt.

Errefelé nem járt senki. Bannickburn így hirtelenjében nem tudott senkit lenézni. Megpróbált gyorsabban menni, hogy népesebb környékre jusson, de ekkor kissé megingott, úgyhogy le kellett lassítania. A sarkon egy chopper fordult be morgó motorral, amely szinte toporzékolt a visszafogott lendülettől. A két Lone Star járőr csillogott-villogott tükröződő napszemüvegében és fényezett sisakjában, és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy puszta jelenlétükkel megfélemlítsék a bajkeverőket. A hátul ülő járőr Bannickburnre szegezte tekintetét – vagy legalábbis a szemüveg lencséit –, míg társa az utca többi részét pásztázta. Bannickburn kihúzta magát, és jobb híján egy rég elsajátított trükkre hagyatkozott: a napszemüvegben a saját visszatükröződését kereste. Ez a meredt bámulásnak némi intenzitást és célirányt kölcsönzött.

A Lone Star járőr nem fordult el, de nem is állt meg. Bannickburn nyilvánvalóan megsértette a kijárási tilalmat, mégsem álltak meg. Tudták – gondolta Bannickburn –, hogy egy ilyen kemény fickót nem érdemes olyan apró-cseprő ügyekkel zaklatni, mint a kijárási tilalom, különösen nem egy ilyen bizonytalan környéken, mint Touristville. Vagy esetleg az is lehet, hogy Bannickburn túlságosan kis hal volt az ő szemükben. Továbbhajtottak. Bannickburn utánuk kiáltott valami érthetetlen szómasszát, amely reményei szerint roppant kihívóan hangzott. De bármit is mondott, az elveszett a felbőgő motor dübörgésében, amely tovaröpítette az őröket olyan célok felé, amelyek fontosabbak egy magányos részeg hőzöngésénél. Bannickburn még néhányszor hátrapillantott, hátha a járőrök mégis megfordul-

nak, és visszatérnek. Régen számtalan módon el tudta volna intézni őket, akár mindkettőt egyszerre. Két utcai zsaru neki nem jelentett többet, mint néhány kósza légy. De ebben az átkozott városban már akadnak gondjai. Először is a fegyverek – a fegyverekre azelőtt is gondolni kellett. De most már afféle ostobaságoktól is tartania kellett, hogy például az egyik behúz neki egyet. Egy ütéstől kellett tartania! Egy biztonsági őr – egy egyenruhába bújtatott utcai punk – kifektethetné puszta kézzel! Ez a gondolat már túlságosan megalázó volt Bannickburnnek. Na de nem ma éjjel. Ma éjjel senki sem nyúlhat hozzá. Újra van ereje. Persze semmi ahhoz képest, mint amennyi régen volt, de több, mint bármikor, mióta először betette a lábát erre a kontinensre.

Peckesen vonult be a raktárépület alagsorába. – Visszatértem – jelentette be. Jackie a gépen volt. Testi szemével látta Bannickburnt, de nem talált rajta semmi említésre méltót. – Nagyszerű – felelte szórakozottan. – Kislány, úgy látom, nem értettél meg. Visszatértem! Újra én vagyok én. – Csodás. Ma éjjelig ki voltál? – Egy reménytelen, névtelen marha. Egy nagy semmi. De ennek már végleg vége! Leült a szakadt bársonyhuzatú székre, és feltette a lábát a zsámolyként szolgáló ládára. Talán erre kéne felhasználni a ma esti nyereményét: vehetne egy új széket Jackie

odújába. Egy trónust, amely illenék új hangulatához. Jackie kihúzta a dugót a homlokából, kényelmesen megdörzsölte rövid szőke haját, és Bannickburn felé fordult. Éles arcvonásai és sötét szeme láttán a tünde elmosolyodott. – Halljuk, mi történt? – kérdezte a lány. – Kiderült, hogy királyi vér folyik az ereidben? – Eh – legyintett Bannickburn –, az efféle adatbányászat a te reszortod. Nem arról van szó, hogy valami történt. Ez csak egy érzés. Az utóbbi időszak számomra a finomhangolás ideje volt, és mára behangolódtam. Most következik a felemelkedés és a hódítás. – Te jó ég, mit csináltál az éjjel? Ültél egy sarokban, és beszippantottál egy kiló blisst?

– Nincs ebben semmi mesterséges, édes lányom – felelte megbántottan Bannickburn. – Az este eseményei által kiváltott természetes reakcióról van szó. Jól töltöttem az időt a Blackjack-asztaloknál, nagyszerűen szórakoztattam kedves kelta barátaimat, és megismerkedtem valakivel, aki befolyásos embernek tűnik. Egészen elkápráztattam. Egyszóval csodás éjszakám volt. – Remek. Nyertél pár nujent, és elmeséltél néhány jó sztorit. Most aztán te vagy az élet császára. Jackie-nek az a szerencséje, gondolta Bannickburn, hogy a jelentős alkoholmennyiség, amit benyelt, elhomályosította az érzelmeit. Máskülönben talán kissé bántaná, hogy ilyen kitartóan igyekszik tönkretenni a hangulatát. Úgy látta, akkor őrizheti meg leginkább a jóindulatát, ha sürgősen témát

vált. Körbejártatta tekintetét a sötét pincében. – Arra gondoltam, beszerzek valamit neked – szólt. – Egy bútordarabot. Talán egy széket. Emelné a színvonalat. Alighanem rosszat mondott. Még nem tudta, mi volt a hiba, de Jackie szeme hirtelen vízszintes résekké szűkült. A szája sarkában rángatózni kezdtek az izmok. Bannickburn tudta, hogy a lány mondani akar valamit, de először gondosan megfogalmazza magában a mondatokat. – Azt akarod mondani – szólalt meg végül –, hogy az otthonom segítségre szorul? Hogy nem tettem érte eleget? Mindaz az erő, amit Bannickburn az éjjel felgyűlni érzett magában, láthatóan teljesen hatástalan volt Jackie-re. – Természetesen nem.

– Úgy gondolod, egy elhagyatott raktár nem elég jó szállás? Van róla elképzelésed, mi mindent kellett megtennem csak azért, hogy egyáltalán kényelmesen alhass itt? Amikor idejöttem, szökésben voltam, nem emlékszel? Tudod, volt az a kis zűr a volt munkaadómmal. Vagyis miközben igyekszem lerázni a rossz arcokat, mellesleg megoldottam azt is, hogy legyen víz, villany, fűtés. Kijavítottam a falakat, a plafont – fogalmad sincs róla, mi mindent csináltam. És most azt gondolod, hogy neked kell venned egy széket, hogy „emelje a színvonalat"? Az otthonom köszöni, megvan a segítséged nélkül is. Bannickburn tisztában volt vele, hogy ez már vesztett csata, amelyet jelenlegi ittas állapotában amúgy sem lenne képes rendesen megvívni. Megadta magát. – Ne haragudj! Nem úgy gondoltam.

Nézte Jackie arcát. Látta, hogy azon töpreng, dühös legyen-e még rá, majd úgy dönt, túl későre jár ahhoz, hogy ezzel vacakoljon. – Na, jó – zárta le a témát, és az ágyához sétált. Bannickburn, mint minden este, most is reménykedett benne, hogy áthívja magához. Mint mindig, most is csalódnia kellett. – Örülök, hogy jó éjszakád volt – mondta Jackie. Kinyújtóztatta a lábát, és karját keresztbe fonta a mellén. A férfi azt hitte, lehunyja a szemét, és a szokásos háromórás álomba merül, de Jackie szeme még nyitva maradt. – Vigyázol magadra, ugye? – szólt. Ezúttal Bannickburn érezte sértve magát. – Micsoda kérdés ez? Nem vagyok én csecsemő! A lány sóhajtott.

– Nem, persze, hogy nem. Csak… ott az a barátod. Shivers. Nem igazán bízom benne. Bannickburn széles kézmozdulattal legyintett. – Ne vedd magadra, kedvesem, de te mintha senkiben sem bíznál meg. Nem kell aggódnod: James derék fiú. – Hm. – Tényleg az. Jackie csendben, az ajkát rágcsálva ült. Aztán újból megszólalt: – Azt tudod, hogy ő… Hogy az emberek őt minek… Tudsz róla mindent? Valamit nem mondott ki, ezt Bannickburn még így, részegen és egyre fáradtabban is világosan látta. Majd holnap kitalálja, mi lehet az. Ma inkább csak megnyugtatja a lányt. – Természetesen nem tudok róla mindent. De mindig rendes volt velem, és ez sokat

számít. Mint ahogy te is mindig rendes voltál hozzám. Egy csomó dolgot nem tudok rólad se. De rendes vagy hozzám. Jackie-nek nem nagyon tetszett ez az öszszehasonlítás, ezt Bannickburn rögtön leolvasta az arcáról. Viszont megértette, mit akart mondani a férfi, és a további közlendőit inkább későbbre halasztotta. – Azért… vigyázz magadra! Jó, jó, tudom, tudsz vigyázni magadra, és tudod, hogy mit csinálsz. Hát csak így tovább! Ha Shivers a közelben van. Bannickburn szeme már félig lecsukódott. Kihúzta magát a széken, aztán lejjebb süllyedt, majd újra kihúzta magát. Biztos, hogy venni fog Jackie-nek néhány új bútort. – Vigyázni fogok – szólt. A hangja távoli visszhangként csengett a fejében.

3 Bannickburn tűzről és elektromosságról álmodott. Álmában vihar vonult át a felföld felett, és villámok ragyogták be a síkságokat. Zuhogott az eső; úgy öntözte őt, mint egy növényt, és ő egyre csak nőtt. De nem a magassága növekedett. Magába fogadta a vihart, az pedig megtöltötte, és erő futott át az erein. Övé volt a világ. Ezek után némi csalódást érzett, amikor felébredt egy raktárépületben. A tágas helyiség három ablakán át beszivárgó fényt sötét műanyag táblák szűrték meg. Bannickburn megdörzsölte a szemét, és hunyorogva kereste Jackie-t. A lány természetesen a dekkje mellett ült, becsatlakozva. Majd gondoskodnia kell róla, hogy

egy kis napfény is érje ma, ha egyáltalán át tud törni valamennyi az Avondale fölött szinte állandóan gomolygó felhőkön és mocskos ködön. Megpróbált felegyenesedni a székben, de a háta nem engedelmeskedett. Miközben a fájó pontot dörzsölte, azon gondolkozott, hogy talán mégis egy ágyat kéne vennie. De a legkevésbé sem akart ilyen kézenfekvő érvet adni Jackie kezébe, hogy miért tiltja ki őt az ágyából. Általában nem szerette, ha sajnálják, de ha a helyzet azt kívánja, hogy a lány bűnösnek érezze magát, amiért arra kényszeríti őt, hogy egy széken aludjon – nos, akkor eszerint fog cselekedni. Minél többet mozgolódott, annál több testrésze kezdett sajogni. A térde, a csuklója és főképpen a feje. Hiába, öreg már. Pedig nem kellene annak lennie – középkorúnak talán, de nem öregnek. Szebb napjaiban a

korral járó változások nagy részét kordában tudta tartani. Akkor még mindenféle sajgást, fájdalmat különösebb fejtörés nélkül el tudott mulasztani. De mára a néhány évtizednyi veszélyes élet utolérte őt, és megbosszulta magát, ő pedig semmit sem tehet ez ellen. Itt legalábbis nem. Néhányan, többek közt jó barátja, James, már felvilágosították arról, hogyan lehet más módszerekkel is legyőzni a fájdalmat és a levertséget. Bannickburn óvatos volt – látta már ezeknek az anyagoknak a hosszú távú hatásait, és tudta, hogy nem szabad könnyelműen használni őket –, de nehéz volt ellenállni a lehetőségnek, hogy újraéljen néhány olyan érzést, amelyet a Scotsprawlban még maga is képes volt elérni. Választhatna persze tartósabb megoldást is. Szervhelyettesítést, testmegerősítést. Ha

eleget alkalmazna ezekből, szinte mágus lenne újra. De csak szinte – és soha többet nem nyerhetné vissza régi erejét. Az átalakítás egyenlő lenne a vereség beismerésével, és itt még nem tartott. Itt és most viszont mindene fájt. Talán meg kéne keresnie Jamest. Jackie-t már korábban kérdezte, hogy tud-e szerezni valahonnan ilyen anyagokat, de ő kereken viszszautasította. James viszont mindig megértő volt. – Jackie – szólalt meg. A lány oda se nézett. – Jackie! Hallotta őt, ebben biztos volt. Látta már Jackie-t beszélgetést folytatni a való életben, miközben a perszónája valaki mással beszélt a Mátrixban. A francba is, még az is előfordult, hogy a valós beszélgetés közben egy makacsabb JG feltörésével foglalatoskodott.

Bannickburn felkapott egy fémzsetont a földről, két ujja közé fogta, és elpöccintette. Az érme átpörgött a szobán, és vállon találta Jackie-t. A lány néma maradt, de megrándult, és megdörzsölte a pontot, ahol a tárgy megütötte. – Jackie! A lány rá meredt, és egy ujját felemelte. Bannickburn már hajszál híján megsértődött, de aztán látta, hogy a mutatóujja az. Megfordult a fejében, hogy újabb érmét keres, de aztán meggondolta, és visszahuppant a székbe. Pontosan egy perccel később Jackie megfordult és ránézett, de nem húzta ki a kábelt. – Mi van? – Jó reggelt – duruzsolta Bannickburn. – Jó reggelt. Mi van? – Fel kell hívnom Jamest.

Jackie égnek emelte a tekintetét. – Mi vagy te, csecsemő? Hát hívd fel! A mobil ott van az asztalon. – Csak gondoltam, hogyha már úgyis a rendszerben vagy… – Hívd fel magad! – A lány tekintete üvegessé vált, szeme kifordult. Már nem az előtte levő dolgokra fókuszált. Bannickburn hangos nyögéssel felállt, de senki sem sajnálta meg. Atporoszkált a telefonhoz, és beütötte James számát. James azonnal feltűnt a kis képernyőn. Ugyanolyan éber és higgadt volt, mint előző este. Vörös haját hátrafésülte, és szemernyit sem látszott rajta a tegnap elfogyasztott töméntelen alkohol hatása. – Jó reggelt, Robert. – Szervusz, James. Még egyszer köszönöm a tegnapi kellemes társaságot a kaszinóban. Igazán jól éreztem magam.

Shivers bólintott; Bannickburn szavait inkább puszta ténymegállapításnak tekintette, mint bóknak. – Nehezemre esik tőled szívességet kérni ilyen hamar a kellemes este után, de egy bizonyos ügyben szükségem van a segítségedre. Emlékszel arra az… úriemberre, akit múlt héten bemutattál a kikötőben? Szeretném… felújítani vele az ismeretséget. Shivers hosszú arca és pengevékony ajka kifejezéstelen maradt. – Nem tudom, kiről beszélsz. – Dehogynem! Nagydarab ember, a jobb oldala szinte teljesen fémből van, és a mellkasában van egy rekesz, tele üvegcsékkel. Shivers úgy tett, mint aki gondolkozik. – Nem, nem ismerek ilyet. – Úristen, ember, hiszen csak egy hete volt! Hogy tudtad… – Bannickburn hirtelen felfogta, miről van szó.

– Ne haragudj, James! – mondta. – Sajnálom, hogy így kifakadtam. Korán van még. Kicsit összezavarodtam. Elnézést kérek. – Semmi gond – felelte Shivers. – Tényleg sajnálom, de nem emlékszem. Figyelj, beugorhatnál valamikor ma délután! Személyesen jobban elbeszélgethetnénk. Bannickburn komplett hülyének, szánalmas amatőrnek érezte magát. Hogy lehetett olyan ostoba, hogy mobiltelefonon próbáljon találkozót megbeszélni egy illegális drogkereskedővel? Egy ügyes dekás – mint például az, aki megosztotta vele a szobáját – könnyűszerrel lehallgathatta volna a beszélgetést. Megköszönte Jamesnek a kellemes estét, de még folytatta, ezzel is növelve a kockázatát, hogy Shivers kellemetlen öszszetűzésbe keveredjen az esetlegesen hallgatózó biztonságiakkal.

– Szívesen meglátogatlak. Mehetnék már délelőtt is – szólt reménykedve. – Sajnos a délelőttöm foglalt. Ugorj be Carlyle-hoz három körül! Megebédelhetnénk együtt. A Carlyle's a kikötő közelében volt. Shivers végig pontosan tudta, miről beszél Bannickburn. – Nagyszerű. Köszönöm – fejezte be a hívást a tünde. Most van fél tíz. Háromig még van öt és fél óra, és először majd ennie kell, aztán lemennek a kikötőbe, és elintézik az üzletet. Hét óra is eltelhet, mire megszerzi, amire szüksége van. A büdös életbe! – Vegyél be egy rohadt kodeint! Bannickburn észre se vette, hogy behunyta a szemét, csak most, amikor kinyitotta, hogy Jackie-re nézzen. Minden egyes pislo-

gásnál mintha villám hasított volna a fejébe. – Tessék, szívem? – Vegyél be kodeint! Tartsd magad távol Jimmy barátjától! – Egyáltalán ismered Jimmy barátját? – Ismerem ezt a típust – csattant fel Jackie. – Jobb, ha nagyon messziről elkerülöd. Bannickburn feje újra zakatolni kezdett. Összehúzta a szemét. – Szerintem én is el tudom dönteni, mi a jó nekem. Jackie egy pillanatra rá meredt. Bannickburnnek eszébe jutott, hogy esetleg megemlíti, milyen szép a szeme, amikor dühös, de aztán meggondolta magát. – Ha úgy jössz vissza, hogy a legkisebb nyomát is látom rajtad a blissnek – mondta végül a lány –, a legeslegkisebbet, akkor al-

hatsz a szemetes konténerben. Vagy ahol akarsz. Akárhol, de nem itt. – Hát belőled mikor lett ilyen derék állampolgár? – ironizált Bannickburn. – Akárhol, de nem itt – ismételte Jackie. Bannickburn tudta, hogy nem viccel. És azt is tudta, hogy ha blisst használ, azt előle biztosan nem tudja eltitkolni. Csendben morogva vette a kabátját, és kiment, hogy kodeint szerezzen. Remélhetőleg le tudja annyira csillapítani a fejfájást, hogy nyugodtan lezuhanyozhasson, és ne érezze úgy a vízsugár alatt, hogy milliónyi apró tű böködi a fejét. A nap már vagy három órája felkelt. Az éjszaka folyamán leülepedett por és szenny már felkavarodott, a tiszta kék ég fekete pöttyökkel volt teliszórva. Nem sokan voltak az utcán Avondale-ben ebben az órában, de akik itt voltak, azok is inkább más-

hol szerettek volna lenni. Csendben osontak a sötét zugokban, és sértett pillantást vetettek mindazokra, akik észre merték venni őket. Minek nekem James? gondolta Bannickburn. Körül vagyok véve olyan alakokkal, akik valószínűleg illegális anyagokat árulnak. És a legközelebbi rendészetiek alighanem mérföldekre vannak innen. Csakhogy sajnálatos módon fogalma sincs, hogy közelítsen meg egy potenciális árust bemutatás nélkül. Egy-két dolgot megtanult már, mióta New Seattle-ben tartózkodik, de ezt nem – és Jackie valamiért nem is sietett megtanítani rá. Sóhajtott egyet, és gyalogolt tovább. A Body Mallon megtalálná, amit akar, és talán még blisst is kapna. De az nagyon messze van, és útközben keresztül kéne mennie Glow Cityn, vagy körbekerülni. Va-

lahol Avondale-ben van valaki, akinél kapható az, amit akar. A gond csak az, hogy Avondale gyorsan cserélődő üzletei között – minden héten újabb boltok nyitottak meg, és zártak be, olykor egyetlen nap leforgása alatt – meg kell találni a megfelelőt. A Jackie pincéjétől délre található bolhapiac egy hete zárt be; elvérzett a bandák háborújában, amelyek a piac soványka hasznán marakodtak. A legtöbb árus még nem talált új helyet – jó részük egyébként még mindig az ágyat nyomta. Hallott egy sátorvárosról is, amely az utóbbi időben egyik üres telekről a másikra vándorolt, így eladhatták azokat az áruikat, amelyeket a Pusztulat más lakóitól emeltek el. Mihelyt valamelyik áldozatuk utoléri őket, a piac be fog zárni, de Bannickburn úgy tudta, egyelőre működik.

A szél most másfelől fújt, és magával hozta a betonpor és az égő gumi ismerős szagát, de még valami mást is. Bannickburn beleszimatolt a levegőbe. Pattogatott kukorica! Kezdenek elszemtelenedni, könnyű megtalálni őket. Nyilván mostanában máshonnan lopják az áruikat. Bannickburn meggyorsította lépteit. Az ütött-kopott sátrak omladozó téglafalak között zsúfolódtak; az egész olyan volt, mint egy háborús övezetben felállított cirkusz. A kereskedők rozoga sámlikon ültek, de fél lábukat a földön hagyták, hogy bármelyik pillanatban felszívódhassanak. Néhányan kiterítettek egy gyér kollekciót, de az érdekes és értékes áruk nagy része gondosan becsomagolva várakozott. Így a fontosabb értékeket a kereskedők bármikor a hátukra kaphatták, ha menekülni kellett.

Bannickburn a vörös keresztet kereste, amelyet a gyógyszerárusok nagy része kitett az asztala mellé. De ekkor egy csomó fapálca keltette fel a figyelmét, különösen egy hosszabb darab, amelynek fekete kérgét fehér foltok tarkították. Közelebb lépett. Megpróbált közömbösnek tűnni, de mivel úgy tűnt, közel s távol ő az egyetlen vevő, senkire nem tudta áthárítani a figyelmet. Az árus – egy törp nő, fél koponyáját beborító rücskös égési sebbel – minden mozdulatát követte. – Jó szeme van, cimbora – szólította meg Bannickburnt, amikor látta, hogy a fekete fát bámulja. – A legjobb darabunk. – Megfoghatom? – Csak rajta. Bannickburn felemelte. A kéreg még elég érdes; nem forgatták sokat, ez jó. Ha ez a tárgy valóban az, aminek gondolja, akkor

minél érdesebb a kérge, annál több erő rejtőzhet odabent. Jó kezekben egy ilyen fadarab (ha nem hamis) úgy szippantja magába a varázslatot, mint az elefánt ormánya a vizet. Az esetek többségében egy fókusz – azaz egy olyan tárgy, amely egy későbbi használatra szánt varázslatot tárol – megalkotása jelentős erőfeszítést és áldozatvállalást követel. De az éjfa megművelése Bannickburn tudomása szerint alig nehezebb, mint egy gyufát meggyújtani. Legalábbis számára így volt ez annak idején. De az is valószínű, hogyha ez itt valóban az lenne, aminek látszik, akkor nem figyelne egy asztal tetején a Pusztulat kellős közepén. Hacsak nem olyan ostoba az árus, hogy ne ismerje a valós értékét, ami persze elképzelhető. – Gondolom, nem maga gyűjtötte be – szólt Bannickburn.

– Nem, uram, én nemigen hagyom el ezt a környéket. Van egy ilyen, hogy is szokták mondani, hálózatom. Egy beszerzői hálózat. Hoznak nekem dolgokat. – Jó kis hálózat lehet, hogy ilyen minőségi árukat szállít. – Igen, igen, csúcsminőségi. – Nem sok hálózat jut el ilyen messze Aztlanba – folytatta Bannickburn, és végigsimított az érdes kérgen. – Persze, nem. De hát ezért fizetem meg őket jól, nem? Hogy értékes cikkeket hozzanak az olyan finom népek számára, mint ön. Hamisítvány. Bannickburn most már biztos volt benne. Ha valódi lenne, az árus nem engedné, hogy csak a leghalványabban is megdörzsölje a kérget, nehogy elraboljon egy darabkát az erejéből. És az Éjerdő, ahonnan az ilyen fa származik, nem

Aztlanban van, hanem Amazóniában. Ha egy árus van olyan ügyes, hogy megszerez egy darab valódi éjfát, akkor már biztosan ismeri az eredetét is. Bannickburn csalódottan felsóhajtott, és továbblépett. Miközben a fára figyelt, majdnem megfeledkezett a fejfájásáról, de amint újra megmozdult, a fájdalom visszatért, szaporán lüktetve, mint egy csecsemő szívdobogása. Örömmel fedezte fel kétasztalnyira tőle a vörös keresztet. Gyorsan odasétált, habár ő úgy érezte, alig vonszolja magát. Majd előrebukott, és megkapaszkodott az asztal szélében. – Kodeint! – hörögte. – Nekem úgy tűnik, itt többre van szükség – szólalt meg egy nyúlánk férfi, aki tiszta külseje alapján ítélve még nem sok időt tölthetett el a Pusztulatban.

Bannickburn már majdnem rá förmedt, hogy adja, amit kért, de aztán az agya jelzett egy érdekes árnyalatot a férfi hangjában. – Mit ajánl? – kérdezte hanyagul. A férfi felvonta vékony szemöldökét. – Sok lehetőség van. Nagyon sok lehetőség. Minden attól függ, milyen fokú enyhülésre van szüksége, és mennyit hajlandó rászánni. – Blisst – mondta Bannickburn. Nem volt taktikázós kedvében. – Blisst akarok. – Mint mindannyian – bölcselkedett az árus, de gyorsan a lényegre tért, amikor látta, hogy tréfája teljesen hatástalan marad. – Tudok szerezni – folytatta halkan, pedig ha kiabál, az se igen érdekelt volna senkit hallótávolságon belül –, de időbe telik. Mire visszajön, meglesz. Ötven nujen.

Az árat hallva Bannickburn már majdnem odébbállt, de még tett egy próbát. – Mikorra lesz meg? Ma délután? Még a délelőtt? A kereskedő felemelte a kezét. – Hohó, csodát én sem tehetek. Talán holnap délután. Két nap biztosan kell. – Két nap? Én most vagyok másnapos! Az árus széles mosollyal válaszolt: – Akkor talán ajánlhatom a kodeint? Bannickburn átnyújtott néhány bankjegyet (kártyaleolvasó nem volt), kitépte a tablettákat az árus kezéből, és elvonult. – Tudja, ha egy kis macskajajnál rögtön a bliss jut eszébe, akkor valószínűleg drogproblémái lehetnek – kiáltott utána a kereskedő. Bannickburn megpördült. Az árus arcán vérforralóan leereszkedő kifejezés ült. Azonnal eszébe jutott egy tucat ínyenc

módszer, melyekkel letörölhetné ezt a tekintetet. Különösen a hetes számú tetszett neki – hm, az igazán remek lenne. De ma már egyikre sem képes, és az új módszereket sem tudja használni, amíg a másnaposság el nem múlik. Nem tehetett mást: visszafordult, és eloldalgott, mint egy kutya, amelyikbe belerúgtak. A markába zárta a tablettákat, és megpróbálta eszébe idézni az előző éjszakát. Vissza akarta hozni a fölény, az erő érzését. De az már végképp odalett.

– Itt egy ork – szűrte Jackie a foga között. Bannickburn kinyitotta a szemét, és ámulva tapasztalta, hogy a fény már nem

hasogatja a fejét. Pislogott néhányat. A fájdalom nem tért vissza. Eddig jó. Most még rá kell jönnie, miről beszél Jackie. – Hol? – Itt. Odakint. Keresi az utat befelé. Tudja, hogy valaki lakik itt! – Még nem jött rá, hol kell bejönni, ugye? – Nem. – A lány éles arccsontja alatti mélyedésben vörös foltok jelentek meg. – De már nem sok híja. Menj, beszélj vele! Az épület nyugati oldalán van. – Miért én? – Mert én nem vagyok olyan balfék, hogy egy ork közelébe menjek. Mit gondolsz, hogy tudtam elkerülni a rohadt bérgyilkosokat, akiket kedves volt főnököm rám küldött? Úgy, hogy vigyázok magamra! – Jól van, jól van. Hátsó kijárat? – Hátsó kijárat.

Bannickburn morcosan indult a pince hátulja felé, amikor két kis kéz megragadta, és visszafordította. Az arcán meleg ajkak hagytak maradandó emléket. – Vigyázz magadra! – mondta Jackie. Bannickburn megveregette a kezét. – Mi mást tennék? Azért kedves tőle, gondolta, hogy emlékezteti, miért is van egyáltalán itt. Folytatta útját, és a pince hátuljában kinyitott egy keskeny ajtót, amelyen néhány törött pánt lógott. Földszag csapta meg. A rövid alagút falait és plafonját beton, a padlót a puszta föld alkotta. A járat egy lépcsőbe torkollott. Bannickburn fellépdelt hat lépcsőfokon, és kinyitott egy alig egy méter széles kőajtót. Átcsusszant rajta, megfogta az egyik falba ágyazott fémrudat, és felmászott. Közvetlenül a csatornafedél alatt megállt, és hallgatózott. Úgy hallotta,

senki sem mozog fölötte a sikátorban. Persze lehet, hogy az ork elmozdult azóta, hogy Jackie meglátta, és most éppen ott áll, ahol Bannickburn ki akar mászni, de ennyi kockázatot vállalni kell. Felemelte kissé a csatornafedelet, és végignézett a sikátoron. Semmi. Gyors mozdulatokkal felcsapta a fedelet, kikászálódott, és visszatette a tetőt. Remélhetőleg úgy fog tűnni, mintha a semmiből bukkant volna fel. Leporolta barna skót szoknyáját, és elsimította az árulkodó ráncokat. Nem mintha számítana, de jobb az óvatosság – néha még az orkok is adnak a megjelenésre. Lendületesen kisétált a sikátorból, balra fordult, és azonnal meglátta az idegen orkot. Öltönyt viselt. Elegáns öltönyt. És egyenesen feléje nézett.

– Robert Lionel Bannickburn? – Az ork hangja a mély dörmögés és a finomkodó kiejtés érdekes keverékét alkotta. Bannickburnt annyira összezavarta az ork megjelenése, hogy eszébe sem jutott, hogy esetleg eltitkolja a személyazonosságát. – Igen? – Allan Tiberius Kross. Önt keresem. Ha egy ork keresi az embert, az többnyire semmi jót nem jelent, de Bannickburn elszánta magát, hogy nyugodt marad. – Megtalált – szólt hanyagul. – Úgy tudom, találkozott tegnap este az egyik munkatársammal, Quinn Bailey-vel. – Lehetséges. Kross elmosolyodott. Alsó agyarainak köszönhetően ettől cseppet sem nézett ki barátságosabban.

– Felesleges óvatoskodnia, Mr. Bannickburn. Azért vagyok itt, hogy segítsek. Egészen pontosan azért jöttem, hogy közöljem: Mr. Bailey szeretne önnel találkozni, ha ez megfelel önnek. Bannickburn várt egy másodpercet, nehogy tűnjön, hogy túl mohón válaszol. – Talán megoldható. Mely időpontban szeretne beszélni velem Mr. Bailey? Te jó ég, gondolta. Úgy beszélek, mint ez az idióta ork. – Most rögtön. Azért vagyok itt, hogy odakísérjem. Bannickburnnek csak annyi terve volt a délutánra, hogy kilábaljon a másnaposságból, és ez már teljesült. Ja és Jamesszel is találkozni akart, de ez már nem tűnik olyan égetően szükségesnek, mint korábban. Lemondhatja a találkozót.

Nem repesett az örömtől, hogy kettesben marad egy orkkal, de gyászos lesz az a nap, amikor már egy magányos orktól is megijed. És Bailey-vel is beszélni akart újra. – Mutassa az utat! – szólt, és gyorsan intett abba az irányba, ahol Jackie kameráit sejtette, nehogy a lány azt higgye, erőszakkal viszik el. Aztán elindult.

4 Bannickburn a maga idejében sokféle szépet látott. Volt az ízléses-szép, a fényűző-szép, a hivalkodó-szép meg a körülményeket-figyelembevéve-szép (az utóbbi volt a legelterjedtebb széptípus a Pusztulatban). Bailey irodája abba a kategóriába tartozott, amelyet „pedáns-szépnek" nevezett. A sötét fa íróasztal illett a terjengős könyvespolchoz, a kötetek érintetlennek tűntek – akár mert folyamatosan érkeztek az új beszerzések, akár mert valóban egyiket sem érintette soha senki. Még egy földgömb is állt a polcon (nem kék, hanem barna tengerekkel). Minden egyes szék puha bőrrel volt párnázva, és minden egyes jelenlevő – Bannickburn, Bailey, Kross, Shivers és két név-

telen fegyveres – nyikorgott, amikor leült. Végül úgy alakult, hogy Shivers már azelőtt hívta Bannickburnt, hogy lemondja a délutáni találkát, mint ahogy ő telefonált volna. Mindketten ugyanazt az idézést kapták. – Örülök, hogy látom, Robert – szólalt meg Bailey. Most még inkább úgy festett, mint akit skatulyából húztak ki. Fekete öltönye alól borvörös selyemmellény villant elő. – Meg kell mondanom, lenyűgöz, hogy egyáltalán járni tud. Legutóbb akkor láttam ennyi alkoholt eltűnni egyszerre, amikor Vida barátom szakadékba hajtott egy sörszállító autóval. Bannickburn lazán az asztalra könyökölt, és legyintett.

– Semmiség volt – szerénykedett. A fogdmegek látványa kissé idegesítette, de tapasztaltabb volt annál, hogy ezt kimutassa. – James elmondta nekem, amit tudni kell önről, és a beszámolója közben támadt néhány kikötőn. Ha Bannickburn akarná, valószínűleg könnyűszerrel kitalálná, miféle üzletágban tevékenykedik Bailey, mivelhogy a vállalatok viszonylag szűk köre foglalkozik ilyesmivel. Ha Jackie itt lenne, azon nyomban tájékoztatná is őt erről a listáról. Így egyedül Bannickburn inkább úgy döntött, Bailey ismertetője közben nem terheli magát túl sok gondolkodással. – Mit akar mondani mindezzel? Futárra van szüksége? – Nem, nem. Futárunk már van. De kell valaki, aki a futár után viszi a ötletem. Így hát arra gondoltam, elhívom önt, és előadom ezeket az ötleteket, aztán meglátjuk,

mit szól hozzájuk, és megbeszéljük a továbbiakat. – Jó – mondta Bannickburn, mert ennél megfelelőbb válasz nem jutott eszébe. A helyiségben legalább nyolc fegyver szolgálta Bailey védelmét (Bannickburn fejenként kettőt számolt az inasoknál, kettőt Krossnál, egyet-egyet Bailey-nél és Shivers-nél), de maga az ember úgy beszélt, mint egy B kategóriás trideórendező. Vajon mivel foglalkoznak ezek? – Mármost többnyire nem vagyok abban a helyzetben, hogy a vállalatomon kívülről keressek embereket az efféle feladatok elvégzésére, de tudja, a szállítmányozásban nem mindig mennek menetrendszerűen az ügyek, különösen, ha Ázsiából hozatjuk az árut. Már az ottani vasúti trükközésektől is kiütést kapok. Bizony, olykor csőstül szakad a nyakunkba a munka, a munkaerő pe-

dig véges; ezért keresnem kellett valakit, aki tudja, mi az a szibériai vérjég. – Hm – szólt Bannickburn. – Hm, hm. – Nagyszerű – felelte Bailey. – Látom, hallott már róla. – Én megmondtam – szólt közbe Shivers. – Ugye, megmondtam? – Felteszem, tudja, milyen értékes – folytatta Bailey. Bannickburn tudta. Három éve egy szibériai falucskában egy sámán elvesztette az uralmat az ajamija felett. Az ajami egy erős, de féltékeny – férfi sámán esetében női – szellem, amely ideális körülmények között mindent megtanít a sámánnak, amit tudnia kell. A sámán később észrevette, hogy az ajamija lassan túl erőssé válik, kezd már rátelepedni, és megtörte a kettejük közötti kötést. Az ajami féltékenysége az őrjöngésig fokozódott: megtámadta a sámánt, és apró

darabokra tépte. Aztán ráadásképpen mindenkit megölt a faluban az utolsó emberig. A gonosz támadásra fordított mágikus energia nyomai a mai napig megmaradtak. A mészárlást csak néhány hónap múltán fedezték fel. A falubeliek vére addigra belefagyott a hóval fedett földbe. A többit felfalták a farkasok. A sámán megfagyott vérét magába záró jég hihetetlen erejű talizmán: kristályáért akár háromezer nujent is megadnak. Hozzá képest az éjfa, amelyet Bannickburn a sátorpiacnál nézegetett, nem ér többet egy fröccsöntött négylevelű lóherénél. Csak az a gond, hogy meg kell tudni különböztetni a sámán vérét tartalmazó jeget a közönséges falusiak vérétől vagy egy akárhonnan származó jégdarabtól egy pötty csirkevérrel vagy egyszerű vörös festékkel a közepén. Azután persze biztosítani

kell, hogy a jég ne olvadjon fel – de ha egy mágus felismeri a tárgy erejét, akkor már valószínűleg képes hidegen tartani. – Hozhat egy-két nujent – mondta Bannickburn. – Az egyszer biztos – bólintott Bailey. – És itt van közel. Annyira közel, hogy itt várakozik az egyik hajó belsejében Tacomában, a rakpart mellett. Tehát, mint látja, az orrunk előtt a kiváló üzleti lehetőség. – Igen, látom. – De az efféle lehetőségek többnyire nem akadálymentesek – tárta szét a kezét Bailey. – No de lássuk be, ha könnyű lenne ilyen ügyletekkel pénzt szerezni, már mindenki rég gazdag lenne, nemde? Szóval akadályok, azok vannak. Az első számú akadály a rakpart. Ami… micsoda is, James? – Veszélyes övezet. Bailey az asztalra csapott.

– Pontosan! Veszélyes övezet. Ott kell átjuttatnunk az árut, méghozzá tisztán és tehermentesen, úgy, hogy közben ne csökkenjen a haszonkulcs, ha érti, mire gondolok. Igazán nem volt nehéz megérteni. A „veszélyes övezet" annyit jelentett: „ahol nyüzsögnek a kormányzati erők és a szervezett bűnözés képviselői". A „tisztán és tehermentesen" fordítása: „mindenkit, beleértve a vámtisztviselőket is, távol kell tartani az árunktól, mert még a végén eszükbe juthat, hogy egy részét maguknak tartsák meg". Vagy ha a hivatalnokok véletlenül törvénytisztelőnek bizonyulnának, képesek lennének súlyos vámot kiszabni egy ilyen ritka behozatali cikkre, és Bailey „haszonkulcsa csökkenne". A lényeg tehát az, hogy Bailey talizmánokat akar átcsempészni a bőröndöt.

Bannickburn Shiversre nézett, aki a plafont bámulta. Kross egykedvűen várt. Bailey ovális arcán mosoly derengett, de Bannickburn eddigi megfigyelései szerint ez volt az állandó arckifejezése. – Akkor… – kezdte Bannickburn. Bailey felnevetett. Rajta kívül senki még csak el se mosolyodott. – Ugyan, ugyan, csak tréfáltam. Nézze, Jamestől tudom, hogy voltak nehezebb időszakai, de hát kinek nem? Tudok valamennyit arról, hogy ön kicsoda volt – hogy ön kicsoda –, és a világért sem aláznám meg azzal, hogy alantas munkát bízok önre. Nem, itt az ön különleges képességeire lesz szükség, némi varázstudásra, és James biztosított arról, hogy ön ennek birtokában van. Munkaerőben én és társaim nem szűkölködünk, de ami a mágusokat illeti… sajnos ezen a területen folyamatos hiány mu-

tatkozik. Nem mintha kifejezetten mágusra lenne szükségem a munkához, de olyasvalaki kell, aki érti a dolgát, mert hát a lényeg a következő: minden egyes valódi vérjégre ezer hamisítvány jut a piacon. Szükségem van valakire, aki pontosan meg tudja mondani, mi van abban a konténerben, mielőtt az embereim veszik a fáradságot, hogy elhozzák. Hát nem egyszerű?

Igen, eddig elég egyszerűnek tűnt. És Bannickburn utolsó fenntartásai is elenyésztek, amint Bailey rátért a honoráriumra. Az összeg, amelyet voltaképpen egy egyszerű azonosításért kínált, világosan jelezte: Bailey arra számít, hogy rekordárat állíthat be ezzel a rakomány vérjéggel.

Bannickburn egy csöppnyi bűntudatot érzett, amiért félrevezette Bailey-t. Bailey több ízben utalt az ő „képességeire", és a tünde tudta, hogy nem csak a talizmánok ismeretére gondol. Mégsem sietett kiigazítani. Jamesnek részben elmesélte, mi történt vele és Valinscarllal Bűzföldén, de csak részben. Könnyen lehet, hogy James és így Bailey is azt gondolja, hogy ő megőrizte ereje egy részét. Bannickburn pedig hagyta, hadd higgyék ezt; semmi pénzért nem fogja elárulni, milyen mélyre jutott. A taktika a jelek szerint működött: nem mondott semmit, és megkapta a munkát. A tisztességtelenség kifizetődő, ezt már elégszer tapasztalta – még ha hagy is egy kis keserű szájízt maga után. Már a kikötő felé tartott. Vele volt Kross is, hogy mutassa az utat, és csevegésével szórakoztassa. Bannickburn eddigi élmé-

nyei alapján egy orkkal való időtöltés egyenlő volt a hosszú hallgatásokkal, Kross ellenben udvariasnak és meglepően csiszolt modorúnak bizonyult. – A 45-ös sokkal jobb, mint a 44-es. Kifinomultabb – szólt. – Úgy hallottam, a 45-ös minősége nagyban függ a származási helytől. – Melyik évjáraté nem? Mindazonáltal bizonyos területeken (gondolok itt elsősorban Belgiumra) a 45-ös felér bármelyik évjárattal az elmúlt fél évszázadból. – És nem süti át őket? Kross szeme elkerekedett az iszonyattól. – Soha! Lerombolja az aroma finomságait. Egyszerűen agyoncsapja! Nem, a sáskának az a legjobb, ha éppen csak megforgatjuk egy kis olívaolajon. Valódi ínyencfalat.

– Magam is így hallottam – hazudta őszinte arccal Bannickburn. – Egy nap talán alkalmam nyílik megkóstolni. – A Nagy Rinocéroszt ajánlanám. Igaz, az utóbbi időben már-már túl sok ott a turista, de a legjobb rovarokat még mindig ott készítik. – Ezt megjegyeztem. Bannickburn orrát megütötte a só és a hínár szaga. A tünde még nem sok időt töltött el Seattle-ben, de azt már felfedezte, milyen kellemes a kikötőben sétálni. Mindegyik AAA biztonsági szolgálata és sok kisebb cég is járőrözött a területen, de inkább egymást figyelték, mint a kívülállókat. Bannickburn és Kross a cégek által felügyelt kikötőrészben jártak. A Lone Star és más biztonsági magáncégek a kormányzati dokkoknál járőröztek, olyan peckesen, hogy ez egyáltalán nem állt arányban valódi hatal-

mukkal. Mindenfelé matrózok lézengtek, számtalan üres üveget hagyva maguk után. Amikor a biztonságiak éppen nem egymást figyelték, akkor azt nézték, melyik részeg matróznak jut eszébe, hogy jó móka lenne üres üvegeket hozzávagdosni ehhez-ahhoz. A matrózok ezt többnyire nagyszerű szórakozásnak találták. Mindennek a közepén járkált egy csapat ember, akik bűnözőnek néztek ki, és egy hasonló számú csoport, amely igyekezett ártatlannak látszani. Bannickburn úgy képzelte, hogy valamikor a múltban a bűnösnek kinéző emberek mindenben ártatlanok voltak (leszámítva a szegényes genetikai örökséget), míg az ártatlannak látszók kétségtelenül bűnösek voltak valamiben. De aztán a bűnözők rájöttek erre a sémára, és szándékosan bűnösnek kezdtek kinézni, és

ez – bármennyire is ironikusan hangzik – elterelte róluk a figyelmet. De a biztonságiak elég hamar felfigyeltek erre a törekvésre, és így az emberek bűnös fele megint megpróbált ártatlannak látszani. Bannickburn elképzelése szerint manapság a kikötőben beállt egy egészséges egyensúly a bűnösnek látszó bűnösök, az ártatlannak látszó bűnösök, a bűnösnek látszó ártatlanok és az ártatlannak látszó ártatlanok között. Egy egész szórakoztató délutánt el lehetett tölteni azzal, hogy az ember megpróbálja kitalálni, ki kicsoda. A tavaszi nap – szokatlan látvány Seattleben – a raktárakat ellepő több évtizedes mocsoknak sajátos csillogást kölcsönzött. Rozsdás daruk széles raklapnyi árukat lóbáltak nagy csikorgás közepette. A rakomány egy része semmilyen értéket nem képviselt: a kereskedők homokkal teli do-

bozok tucatjait szállították le valamilyen misztikus üzleti svindli részeként, bár ez messze meghaladta Bannickburn értelmét. A szállítmány nagy hányada világi természetű volt, egy kisebb rész pedig messzemenőkig törvénybe ütköző. Mindössze egy konténer tartalmazta azt, amit Bannickburn és Kross keresett, és az a Juniper nevű hajón várakozott. Kross elhallgatott, és begombolta a két felső gombot sötétszürke zakóján. Bannickburn feltételezése szerint ezzel jelezte, hogy készen áll. Ő is végigsimított barkóján, hogy biztosan szalonképes legyen. Megálltak a Juniper előtt. A Juniper kis teherszállító hajó volt, de felépítése azt a szándékot tükrözte, hogy minél nagyobb sebességre legyen képes. Keskeny orrán fekete penész és kagylótömeg tapadt a töredezett fehér festékre.

A parton két csoport álldogált. Az egyik tagjai Lone Star egyenruhát viseltek. Komolynak és türelmesnek látszottak. Lerítt róluk, hogy kivárják, amíg valaki bűntényt merészel elkövetni a közelben. A másik csoport közelebb helyezkedett el a hajóhoz. Ruházatuk elsődleges célja láthatóan az volt, hogy mindig legyen náluk kéztörlő rongy. Nyilvánvalóan ők is elszánták magukat, hogy addig semmit sem tesznek, amíg az első csapat el nem oszlik. Bannickburn már azon gondolkozott, milyen szavakkal vágja át magát ezen a két csoporton, de még mielőtt megszólalhatott volna, mindkettő szétvált Kross előtt. A munkások mintha megkönnyebbültek volna, a biztonságiak közömbösek maradtak. A Lone Star egyik tisztje még egy bizonytalan bólintást is megkockáztatott az ork felé. Nem kapott választ.

– Eddig jó – szólt Bannickburn, amikor felértek a Juniper fedélzetére. – Nem éppen – morrant Kross. – Jobban örülnék, ha senki sem lenne itt. De „ahogy lesz, úgy lesz". Legalább a mieink is köztük vannak. Bannickburn le merte volna fogadni, hogy Kross nem a Lone Starra gondol. A fedélzeten két fegyveres őr állt szürke egyenruhában, vállukon az orosz hadsereg feltűnő jelvényeivel. Vagyis Kross és Bannickburn most a Yamatetsu felségterületére lépett. Bannickburn elgondolkodott azon, vajon a társaság részt vesz-e ebben az ügyletben, vagy az őrök csak a gyanútlan balek szerepét töltik be. Ugyan már, gondolta. Ez nem az én bajom – legalábbis egyelőre nem. Kross szilárd léptekkel az őrökhöz sétált. – Teskiev zászlóst keresem. Allan Kross vagyok.

Az őrök még egy darabig mozdulatlanul álltak, és csendben felmérték a két látogatót. Aztán az egyik bement egy fémátjárón, a másik pedig Krossra emelte Steyr rohampuskáját. Nyilván úgy látta, ő jelenti a nagyobb fenyegetést. Bannickburn fel volt háborodva. Pár másodperc múlva az őr visszatért, nyomában egy borostás, trikót viselő férfival. A tengerész egy almát rágcsált. – Üdvözlöm, Mr. Kross – szólt almadarabkákat köpködve. – Örülök, hogy eljött, de sajnos van egy kis probléma. Néhányan (tett egy laza fejmozdulatot a rakparton csoportosuló emberek felé) a fejükbe vették, hogy a szállítmány egy része illegális, és ideköltöztek a rakpartra, hogy szemmel tartsanak minket. Igazán sajnálom. Kross a szemöldökét ráncolta. – Nem mondhatnám, hogy örülök ennek.

– Természetes. Megértem a bosszúságát. Talán ha bemennénk a tiszti étkezdébe, alaposabban és kényelmesebben megtárgyalhatnánk a dolgot. – Kedves öntől. Kérem, mutassa az utat! Bannickburn türelmesen várta, amíg véget ér a tengerész kis műsorszáma. Bár ugyanolyan jól tudta, mint minden árnyvadász, hogy milyen fontos a letagadhatóság, mégsem bánta volna, ha a férfi csak odavakkantja az őröknek, hogy engedjék át a két idegent, és felejtsék el, hogy valaha is látták őket. De sajnos nem mindenkinek van ekkora hatalma. Teskiev zászlós odabiccentett a biztonsági őröknek. Azok arrébb léptek, de a rend kedvéért felöltötték lehető legszigorúbb arckifejezésüket. A rohampuskás továbbra sem engedte le a fegyvert. Bannickburn

mindkettő felé küldött egy széles mosolyt elhaladtában. Néhány lépésnyire volt a tiszti étkezde, azaz két asztalka, nyolc összecsukható székkel körülvéve. A csupasz széklábak fülsértően csikorogtak a bordázott padlón, ahogy a három férfi hátrahúzta székét, és leült. – Itt nem látok semmilyen árut – mondta Kross. Úgy látszik, gondolta Bannickburn, az ork bűbájos modora nem terjed ki a felvezető csevegésre. – Türelem, barátom, türelem! Ahogy csendben múltak a percek, Bannickburnnek több lehetséges társalgáskezdő mondat is eszébe jutott, pl. „No és Szibériában még mindig nagy a hideg?”, vagy „Hány darabkára fogják széjjelszedni a felettesei, ha tudomást szereznek erről a kis

vállalkozásról?" – de aztán úgy döntött, nem veti be őket. A helyiség ajtaja hamarosan kinyílt, és belépett egy nevetségesen fehér ruhába öltözött alacsony nő, aki egy sildes sapkában végződött. A nő egy fedett tálcát egyensúlyozott; a fedő alól apró páragomolyagok gőzölögtek elő. – Parancsoljanak – helyezte el a tálcát az asztalon, aztán sarkon fordult, és kisétált. Teskiev felemelte a fedőt. A párolgást, mint kiderült, nem forró ételgőz, hanem fagyos levegő okozta. Amint levegő érte a tálcát, rögtön vékony jégréteg képződött rajta. A közepén három jégbriliáns csillogott, belsejükben egy-egy vörös pöttyel. – A darabokat a lehető legtovább a tálcán kell tartanunk – szólt Teskiev –, hogy biztosítsuk az állandó hőmérsékletet. Bizonyára megértik.

– Hát persze – biztosította Kross. – Felteszem, ennél több kristály is van a fedélzeten? – Igen, ez csak egy minta. Természetesen a mintavétel véletlenszerűen történt. – Remek. – Kross Bannickburnre pillantott. – Magán a sor. Régen, a Scotsprawlban, amikor még hatalma teljében volt, az egész művelet nem tartott volna tovább néhány másodpercnél, és a kristályokat meg sem kellett volna érintenie. Most lassabban, módszeresebben kellett dolgoznia. De ha valaminek akkora ereje van, mint állítólag ennek a Vérjégnek, azt nem lehet olyan nehéz kiszúrni. – Úgy értesültem, hogy önök biztosítják a felszerelést – szólt. – Igen, igen. Ne aggódjon, a konyhai személyzet nem csak egy főből áll.

Valóban, kisvártatva belépett még fél tucat fehérruhás, és raktak elé ötkocsinyi felszerelést. A tiszti étkezde egy pillanat alatt egyszerű, de működőképes mágusműhelylyé változott. Teskiev felállt. – Három és fél órájuk van, vacsoraidőre ki kell üríteni az étkezőt. Sok szerencsét. – Három és fél… – hápogta Bannickburn. – Ez időigényes munka ám! – Akkor nem is zavarom tovább a jelenlétemmel. Teskiev már ott sem volt; a hat konyhai dolgozó követte. – Jól van. Kezdjen hozzá, akármire is készül. Tudok valamit segíteni? – kérdezte Kross. Bannickburn előtt ott sorakoztak a kellékek: a kapcsolók, a tárcsák, a mágnesek, az elektródák. Végignézett rajtuk, és érezte,

hogy nem viselné el, ha más is hozzájuk nyúlna. – Megoldom – felelte. Kross bólintott, keresztbe fonta a karját, lecövekelt az étkezde ajtaja mellett, és valamiféle éber kómába merült. A következő két óra maga volt a boldogság. Bannickburn elemében érezte magát, és még fizették is azért, hogy itt legyen. Pontosan tudta, mit keres, hogyan mérje meg, és akár minden percben megállhatott, hogy keresztülpillantson a fagyott kristályokon, és egyesével megcsodálja bennük a kis vörös foltocskát. Végiggondolta, mi mindent tehetne egy ekkora erejű talizmánnal, és nem fárasztotta magát azzal, hogy múlt időbe tegye a gondolatait. > Két óra elteltével már tudta. A zsigereiben tudta. De a teljesség igénye megkövetelte, hogy befejezze a tesztelést, mert bár

tudta, nem érezte. Az agya már felismerte, de a tapintása nem észlelt mást, csak hideg vizet. És most nem hibázhat. A Bailey irodájában látott fegyverek száma erről legalábbis meggyőzte. Még egy óra munka, és meglesz a bizonyosság. Miután az utolsó óra is eltelt, Bannickburn Krosshoz fordult. – Eredetiek – jelentette be. – Mindegyik. Legszívesebben megfogta volna őket, szétmorzsolta volna a tenyerében, hogy a víz és a jég összekeveredjen a bőrén – egészen biztos, hogy ha ilyen hatalmas erőt tartana a kezében, érezne is valamit. De számba véve azt a körülményt, hogy Kross bizonyára abban a pillanatban letépné a karját, hogy a marka a kristályokra zárul, inkább visszafogta magát.

– Jól van – biccentett Kross. Egy pillanat alatt tökéletesen éber lett. – Hívom Teskievet. Bannickburn arra számított, hogy házi telefont használ, vagy legalábbis kidugja a fejét az ajtón, de Kross egyszerűbben oldotta meg a feladatot. Négyszer rácsapott az ajtó melletti falra. A visszhangzó fém döndülésére Bannickburn foga összekoccant, és arra gondolt, hogy most vagy nagyon hamar megérkezik Teskiev, vagy a rezgések okozta repedéseknek köszönhetően az egész hajó elsüllyed az öbölben. Szerencsére Teskiev előbb érkezett. – Kielégítőek voltak az eredmények? – Igen – felelte Kross. – Elvisszük az egész szállítmányt.

A hajó belsejében két fém aktatáska várakozott egy konténer tetején egy másik, nyitott konténer mellett. A tágas raktér falainak mentén legalább egy tucat őr sorakozott. Minden egyes őr a szemébe húzta sapkáját. Úgy tűnt, a komor elszántságon kívül más arckifejezés előállítására nem képesek. – A hajón van az öntőforma ezekhez a fickókhoz, vagy Oroszországban rejtegetik? – kedélyeskedett Bannickburn. Nem kapott választ. – Óhajtja megvizsgálni a táskákat? – kérdezte Teskiev. Kross bólintott. Bannickburn ezt a feladatot ráhagyta, tekintve, hogy neki fogalma sem volt arról, mi az aktatáskák célja, és mi módon szol-

gálják majd ezt a célt. Kross viszont ugyanolyan rutinosan bánt velük, mint az imént Bannickburn az elemző felszereléssel, és egykettőre végzett is. – Úgy látom, kitűnőek. Köszönöm. A mellénye egyik rejtett, begombolható zsebéből kivett három hitelkártyát, és egyenként odalökte őket Teskievnek. – Ezt a jégért. Ezt pedig a táskákért – szólt. – Mindkettő a kapitány számára van kódolva. Ez pedig önnek, hálánk jeléül. Teskiev kissé meghajtotta a fejét, de az arca kifejezéstelen maradt. Kross nem is várt köszönetet. Most a konténerek felé fordult. – Jöjjön! – mondta. Bannickburn feltételezte, hogy hozzá szólt, úgyhogy odalépett. Kross benyúlt a nyitott konténerbe, és előhúzott egy mindössze húsz-harminc centi széles, szögletes dobozt.

– Kaviár. Igazán kitűnő anyag. Ki kell vennünk innen. – Esetleg elfogad egy dobozzal? Megbecsülésünk jeléül? – Igazán kedves öntől – felelte Kross. – Köszönöm. Kross arca eközben ugyanolyan semleges maradt, mint az előbb Teskievé. Kross egy dobozt félretett, aztán a konténer mellé halmozta a többit. Bannickburn segített neki a kirakodásban. Végül Bannickburn és Kross még kiszedett egy nagy rakás csomagolóanyagot is, amely még hideg volt a konténer hűtött falaitól. A konténerről lerítt, hogy duplafenekű. Az alja olyan volt ugyan, mint bármelyik konténeré, de még egy felületes ellenőrzés során is feltűnt volna, hogy jó egy-két deci-

méterrel magasabban van, mint kéne. De azért a célnak megfelelt. Kross és Bannickburn együtt keresték a fogást a konténer alján, míg végül Bannickburn kitapintott négy pontot, amely ugyanúgy nézett ki, mint a többi rész, de puha fából volt. Ezeket benyomva meg tudta emelni a lemezt. Kross megvárta, míg ezzel végez. Együtt felemelték a lapot. A konténer aljába levegő áramlott be, és felkeverte a fagyos párát. Odalent egy fémdoboz pihent, amely majdnem az egész felületet betöltötte. A teteje két oldalán egy-egy fogantyú volt. Bannickburn és Kross ezt is kiemelte. Bannickburn háta belesajdult a mozdulatba, de vigyázott, nehogy a teremben bárki is észrevegye rajta a fájdalomnak akár a legkisebb jelét is.

Letették a dobozt a kaviár mellé, kihajtották rajta a négy kapcsot, és kinyitották. Még több süvítő levegő, még több gomolygó köd. Kross elhessegette a párát. Alatta katonás rendben apró fémfiolák sorakoztak, mint extra nagy lövedékek egy tölténytartó övön. Bannickburn vagy hatvanat számolt össze. Hatvanat! Jó, persze az emberi testbe rengeteg vér belefér, de hatvanegységnyi vérjég egy helyen mégsem mindennapi látvány. Majdnem kétszázezer nujent ér, már ha Bailey ügyesen játssza meg a lapjait. A következő fizetésnapon mindenki örülni fog, vagy az is lehet, hogy a Bailey-vel dolgozó mágusok tölthetik fel a készleteiket. De még így sem biztos, hogy behozza a rá fordított energiát. Kétszázezer nujen nem rossz pénz, de még ki kell fizetni Krosst, Bannickburnt és a Yamatetsu embe-

reit, akikkel Bailey lepaktált, és ez nem lesz olcsó. No de ha Bailey-nek megfelel az alacsony haszonkulcs, akkor Bannickburnnek igazán mindegy. Elrendezték a fiolákat az aktatáskákban. Valamelyik biztosan mágneses volt, mert a fiolák azonnal szépen a táska belső oldalához tapadtak. Amikor már mind a hatvan bent volt, Kross lezárta a táskákat, és mindegyiknek az oldalán megnyomott egy gombot. A táskákból levegő áramlott ki, így lecsökkent a belső nyomás, és az alacsony hőmérséklet megvédte a jeget. – Menjünk! – szólt Kross. – Teskiev zászlós, kérem, adja át tiszteletteljes üdvözletemet a feletteseinek. – Természetesen. A tizedesek majd kikísérik önöket.

Előlépett kettő az egyenőrök közül. Bannickburn és Kross követték őket a fedélzetre. És akkor elkezdődött. A szív szaporábban vert, a száj kiszáradt, a tenyér nyirkossá vált… Kívülről semmi sem változott. Belül viszont Bannickburn valóságos adrenalinbombává alakult át. Nagyon remélte, hogy mindjárt behúzhat egyet valakinek. – Mi a terv további része? – kérdezte. – A hajó túloldalán éjvadászok várnak ránk? Vagy a hajó orrából titkos alagút vezet a kikötőbe? – Kimegyünk ugyanarra, amerről jöttünk – felelte Kross. – Fogja ezeket! Bannickburn elvette a kaviárosdobozt, amelyet Teskiev adott Krossnak, és a két táska vérjeget. Azon töprengett, miért neki kell mindent cipelnie. Úgy látszik, Kross

szerint neki magának mindkét kezére szüksége lesz a közeljövőben. Bannickburn nem tudta, mit gondoljon Kross távozási tervéről. Elég kockázatos dolog a főbejáraton kisétálni az áruval. Sebaj, így legalább nagyobb az esélye, hogy bemoshat egyet valakinek. – Hát jó – felelte Krossnak. Elindultak a part felé. Sajnos a Lone Starosok már elmentek – vagy sikerült lepénzelni őket, vagy elhívták őket valahova, ahol valóban történt is valami. De ott volt helyettük öt figura, akiknek egész megjelenéséről lerítt, hogy verőlegények. Egyikük, akinek szőrös tenyere alig volt kisebb, mint Bannickburn egész mellkasa, gyengéden simogatta szöges boxerét. A kikötőmunkások még mindig ott voltak; óvatosan szemmel tartották az újonnan jötteket, és igyekeztek a legkevésbé sem ijedtnek tűnni.

A Juniper matrózai utat engedtek Bannickburnnek és Krossnak. Az öt bérelt fogdmeg szorosan egymás mellé állt, hogy senki se kerülhesse meg őket a pallón. A két szélső ember fél talpa már a víz felett lebegett. Középen állt a boxeres férfi. Most felemelte vaskos karját, tenyérrel fölfelé. Úgy festett, mint egy öltönybe bújtatott medve. – Állj! – szólt, eléggé feleslegesen. – A játéknak vége. Mély, dörgő hangját Bannickburn inkább a gerincében érezte, mint hallotta. Kross láthatóan sértésnek találta, hogy ilyen elcsépelt klisét használnak a jelenlétében. – Én úgy vélem, nem – szólt. – Nekünk azok a táskák kellenek – folytatta a medve. Kross felhorkant.

– Érdekes, nekem is. És mint látja, nálam vannak. – Szívességet teszünk maguknak. Maga és az emberei nem is tudják, mit csináljanak a cuccal. Mi tudjuk. Ide vele! Bannickburn Krosshoz hajolt. – Ki ez az ember? – Nem kell törődnie vele – mondta Kross olyan hangosan, hogy mindenki meghallhassa. – Csak egy forgalomlassító bucka. ' A nagydarab férfi meglengette öklét Kross és Bannickburn előtt, a boxerén meredő tüskék megcsillantak a napfényben. Bannickburn most vette észre, hogy a fegyver tulajdonképpen a férfi kezéhez tartozik. – Lehet, hogy ennél nagyobb lesz a probléma – dörögte. – Biztos vagyok benne, hogy maga kemény legény. – Kross hangja csöpögött a leereszkedéstől. – De sajnos rossz az időzítés.

– Nahát, tényleg? – Tényleg. Nézze, úgy tudom, néhány őr a hajón lőgyakorlatra készül. És azt is tudom, hogy elég rosszul céloznak. Mindenfelé kóbor lövedékek… ha érti, mire gondolok. A medveember vetett egy gyors pillantást a fedélzetre, ahol tíz őr bukkant fel. Egyikük sem célzott rá vagy a haverjaira, de az egyértelmű volt, hogy akármikor célozhatnak. Kross is arra nézett. – Maguk most könnyűszerrel megölhetnek mindkettőnket. Talán még meg is érinthetik az egyik táskát. De a következő pillanatban a fedélzeti fegyverek darabokra tépik magukat, és az őrök egyszerűen visszaviszik a táskát. Gondolja, hogy megéri? A szőrös aggodalmasan pillantott a fegyverekre.

– Jó – szólt végül –, de nem fedezhetik magukat örökké. Amint lőtávolságon kívül érnek, a két táska a miénk. – Ha maga mondja! Bannickburn higgadt készenlétben várt. Tudta, hogy nem sétálhatnak el csak úgy egyszerűen, nyomukban medvéékkel. Ha le akarják rázni ezt az öt pasast, annak itt kell megtörténnie. Már csak ki kell várnia. Az öt válogatott legénynek nem sok helye volt megfordulni. A két szélsőnek meg kellett várnia, amíg a másik három ügyetlenül hátralép, hogy Kross és Bannickburn átmehessen. Kross csak erre várt. Jobb kezét a feje fölé emelte, mire golyózápor érkezett az orosz őrök felől. Nem a fogdmegekre céloztak, de azért a lövések elég közel csapódtak be ahhoz, hogy megriasszák őket.

Kross támadásba lendült, Bannickburn szorosan a nyomában. A sort a kikötőmunkások zárták. Bannickburn nem tudta, kik ezek a munkások, de az világosan látszott, hogy az ő oldalukon állnak. Kross egy szempillantás alatt a vízbe lökte az egyik fickót, de közben két másik akaszkodott rá. Bannickburn egyenesen a csapat közepébe vágott, és meglengette Kross kaviárosdobozát. A doboz valami szilárd, de rugalmas dolgot ért, és visszacsapódott. A medvét találta gyomorszájon. A behemót Bannickburnre szegezte izzó gombszemeit vastag barna szemöldöke alól. Nem tűnt túl boldognak. Balra a kikötőmunkások – egyet leszámítva, aki az öbölbe esett – az egyik fogdmeggel birkóztak, akinek számos rejtett pengéje óvatosságra kényszerítette őket. Kross még

mindig két támadójával küzdött. Bannickburn tehát most egyedül maradt a medve méretű férfival. És egyszerre rádöbbent, hogy erre nincs felkészülve. Talizmánhasználatra készült, nem pedig kézitusára egy olyan emberrel, aki kétszer akkora, mint ő. Nem volt nála fegyver, bájital, fókusz vagy bármi más használható dolog, az ellenfele pedig akár puszta kézzel is ketté tudja tépni. De azért ő is ütni fog. A medve a derekán lógó fegyver felé nyúlt. Nem jó jel. Bannickburn kaviárt tartó bal keze eltávolodott a férfitól. Bízott benne, hogy a vérjég jól be van csomagolva. Felemelte az acél aktatáskát, gyorsan megforgatta, és olyan gyorsan lökte előre, ahogy csak tudta. A táska keményen a medve alkarjához csapódott.

A medve félrelökte Bannickburn karját, ezzel megcsavarva a tünde törzsét. Bannickburn nem küzdött a lökésből nyert lendület ellen; ehelyett, miközben balra pördült, felemelte a kaviáros dobozt, amely így a medve arcába vágódott. Mindketten hátratántorodtak. Bannickburn csuklója felmondta a szolgálatot, és karja is ernyedten hullott az oldalához. A medve hunyorgott a fájdalomtól, és mintha néhány csepp vér hullott volna sűrű szakállába, de ebben Bannickburn nem volt biztos. – A rossebbe, tünde! Óvatosan azzal a kaviárral! – üvöltötte Kross. A civilizált tónus egyszerre tovatűnt, a hangja durva morgássá vált. – Ez az egyetlen fegyverem! – üvöltött vissza Bannickburn.

– Akkor használja a rohadt lábát! – ordította Kross. Lerázta a második fogdmeget is, a még mindig támolygó medve felé rontott, és megragadta a derekánál. Összeütköztek, és az együttesen több mint 225 kilónyi súly a pallóba csapódott. Az egyik deszka hangosan megreccsent. Bannickburn megmozdult, és elfutott a medve mellett. Nem volt valami nagy taktika, de a közelharcnál még mindig jobbnak tűnt. Már egy lépésre elhagyta a fickót, amikor egy kéz vállon ragadta, és megfordította. Az egyik fogdmeg érte utol, aki korábban Kross-szal harcolt. Bannickburn azonnal reagált. A kaviár a pallóra esett, Bannickburn ökle összezárult, és a pasas állához csapódott. Ujjperceibe fájdalom hasított, miközben a fogdmeg feje hátracsuklott. A férfi nem ájult el, állva is

maradt, de már nem érte el Bannickburnt, és ez elég is volt. Bannickburn futásnak eredt. Amikor súlyos lábdobogást hallott a háta mögül, rémülten fordult hátra, de csak Kross volt az. – Majdnem elvesztette a kaviáromat! Idióta tünde. Bannickburn észrevette, hogy Kross még mindig a durvábbik hangján beszél. – Csak… idióta… meg kellett… a rohadt életbe. Bannickburn olyan szaggatottan vette a levegőt, hogy a résekbe nem fért bele egy egész mondat. Úgy döntött, az lesz a legjobb, ha inkább csak fút. Földrengéshez hasonló léptek adták tudtára, hogy a medve már talpra állt, és a nyomukban van. Bannickburn a láthatatlanság képessége után áhítozott. Majd be

kell szereznie néhányfókuszt, ha lesz egy kis ideje. És sokkal több pénze. – Jobbra! Jobbra! – üvöltötte Kross. Bannickburn jobbra fordult. – A második ajtó balra! Bannickburn ismét engedelmeskedett. Egy homályos raktárba érkezett. Alig látott valamit, de egy fénysugár, amely átdöfte az egyik mocskos ablakot, mindent megmutatott, amit valóban látnia kellett. A sugár áthatolt a porlepte levegőn, és fénybe borította a megváltást. – Ez tényleg egy… – Oldalkocsis motor! – vakkantotta Kross. Harley volt. Egy csodaszép, fekete-króm járgány. Nem volt rajta flancos festés vagy más dizájnelem, csak a puszta izom. A motorja már halkan duruzsolt. Bannickburn azonnal beleszeretett.

Beugrott az oldalkocsiba. Abban a pillanatban az ölébe hullott a kaviáros doboz. – Most már vigyázzon rá! És csak semmi vagdalkozás! – utasította Kross, aztán az aktatáskáját is odaadta. Bannickburn kissé feszengett a két táskával és a dobozzal az ölében, de ez még mindig jobb volt, mint futni. Súlyos léptek hangzottak fel mögöttük. Az épület padlója remegett, rezgő porhullámok emelkedtek a levegőbe. De a medve már elkésett. Kross sebességbe tette a motort, gázt adott, és a járgány egy szempillantás alatt tovaröpítette őket. Jobbra-balra és közöttük is golyók röpködtek, de szerencsére nem értek testet. Időközben már leadták a riasztást. Más biztonságiak is keresni fogják őket. De benn vannak a raktárok között, és gyorsak. A körzet túlságosan kusza ahhoz, hogy bárki

bekeríthessen egyetlen motort. Néhány kört biztosan meg kell tenniük, de ki fognak jutni. Bannickburn az út során szinte végig az ujjízületeit masszírozta. A horzsolások környékén, ahol a keze a fogdmeg arcával találkozott, egyre nagyobb lett a duzzanat. Kross vezetés közben vetett egy fél pillantást Bannickburn kezére. – Az öklével üssön, ne az ujjaival! – üvöltötte túl a motort. – Senki sem tanította meg erre? Nem, gondolta Bannickburn, de csak magában. Eddig még nem sokszor kellett az öklömmel harcolnom.

5 Ha megélne Avondale-ben a galambnál valamivel muzikálisabb madár is, akkor most biztosan teli torokból dalolna, gondolta Bannickburn. A nap ragyogóan süt, Jackie mosolyog, ha ránéz, és rengeteg pénz – pénz! – van a zsebében. Az élet olyan közel járt ahhoz, hogy jó legyen, mint még soha azóta, hogy Valinscarl gyűrött rongycsomóként hagyta ott Bűzfölde sarában. Elkomorult tekintettel ült le ócska székére. Még jól emlékezett rá, milyen volt akkor az ég: bíbor- és narancsszínű, akár egy lángoló szőlőültetvény. Valinscarl addig maradt ott, hogy kiélvezze a helyzetet, amíg csak mert, amíg Bannickburn barátai meg nem érkeztek, hogy kivakarják a sárból. Va-

linscarl jobb karja ernyedten lógott, arca megégett, megfeketült koponyáján egy szál haj sem maradt. Teljesen ki volt merülve, máskülönben végzett volna Bannickburnnel egy utolsó varázslattal. De azért talpon maradt, és nem sok időre volt szüksége ahhoz, hogy meggyógyuljon, és újra varázsolhasson. Tudta a rohadék. Ahogy ott állt Bannickburn fölött, és leforrázott torkából nevetés tört fel, Valinscarl tudta, hogy Bannickburn nem mágus többé. És a méregsámán az utolsó cseppig kiélvezte a pillanatot. Ennek ellenére Bannickburn felépült. Újra élt. Volt pénze. Járt neki egy kevéske tisztelet. Persze senki sem félt tőle… De ez már csak idő kérdése. Belekortyolt a teájába. Ezúttal valódi Earl Grey. A vérjég-vadászat után vett egy egész

dobozzal, és még nem itta meg az összeset. Hébe-hóba még igazi tejért is elzarándokolt, és azt öntötte a teába tejpor helyett. – Az információ eltüntetésében ugyanolyan jó vagyok, mint a felkutatásában – mondta éppen Jackie valakinek a telekomba. – Ennek is megvan a maga művészete. Nem nagy ügy valamit olyan helyre rejteni, ahol senki sem találja meg. Ahhoz viszont már kell egy kis szakértelem, hogy oda rejtsük, ahol csak néhányan találhatják meg. Mégpedig éppen a megfelelő emberek. Elhallgatott, amíg a másik beszélt. Bannickburn mindig jól szórakozott, miközben ezeket a fél beszélgetéseket hallgatta: közben találgathatott, mi lehet a másik fele. – Akkor érthetően is elmondom magának – folytatta Jackie. – Az információ megvan, és valaki meg fogja tudni. A kérdés csak az, hogy ki. Vagy tartja magát a megállapodás-

hoz, ahogy elmondtam (ahogy én elmondtam, nem ahhoz a ködös változathoz, amire állítása szerint emlékszik), vagy az információ olyan helyre kerül, ahol maga nem fogja megtalálni, de bárki, akit maga nem szeretne, az igen. Ennyire egyszerű. Újabb szünet. – Akkor küldöm az útvonalleírást. Örülök, hogy megértettük egymást. – Ezzel Jackie megszakította a kapcsolatot. Bannickburn elismerően mosolygott. A lány alig másfél méter magas, nincs negyvenöt kiló, az arca (Bannickburn szemében legalábbis) akár egy angyalszoboré, a lelke pedig egy cápáé. A Mátrixon Jackie valóságos szamuráj. – Eléggé megijesztetted őket? – kérdezte Bannickburn.

– Azt hiszem – felelte szerény mosollyal Jackie. – Ha sikerült, meghívlak ma este vacsorára. – Nagyszerű. A dolgok egyre jobban mennek. Néhány hónappal ezelőtt, amikor még nem ismerte Jamest, ő és Jackie csak lopva tudtak ételt szerezni. Egyszer még egy kifutófiút is kiraboltak – az eset biztosan dobogós helyen végezne az élete legszánalmasabb pillanataiért folyó versenyben. Most, hála a vérjégvadászatnak és az utána következő alkalmi munkáknak, amelyekkel Bailey megbízta, végre volt pénze vacsorára – de nem is kellett vennie, mert Jackie-t lassan kezdték megfizetni. Szinte érezte a világ ritmusát felbuzogni a föld mélyéből. Régen, a Scotsprawlban mindig érzékelte, hogyan áramlik az erő a lába alatt, hogyan vonzza őt magához. Tud-

ta, mikor szakad meg az áramlás; akár több száz mérföldről is megérzett egy katasztrófát abban a pillanatban, ahogy az megtörtént. Nem egyszerűen ő volt a világ közepe: szerves része volt a világnak. Miután megküzdött Valinscarllal, miután a képességeit kiszipkázták belőle, érzéketlenné vált. Szó szerint botladozott, ha megpróbált néhány lépést megtenni; úgy érezte, mintha a lábai még sohasem érintették volna a talajt. Neki nem az egyik lábát vagy karját amputálták; az egész világot vágták le róla. Mindez alig több mint két éve történt. És most először érezte úgy, hogy visszatér belé az erő. Nem olyan formában, mint régen. Ami kétsaroknyi távolságnál messzebb esett tőle, azt már nem érzékelte. De most már bekapcsolódott a város ritmusába: belevetette magát az áramlatba, engedte,

hogy az magával sodorja, és lassan kezdett boldogulni. Na persze még nem gazdagodott meg – ha a jelenlegi kilátások és tervek dugába dőlnének, legfeljebb egy-két hónapig húzná ki a pénzből –, de úszott előre az áramlatban. Ha hagyja, hogy vigye magával, jut még messzebb is. Úgy néz ki, tényleg egyre inkább ráhangolódik a város ritmusára. Már hallja is a könnyű, gyors dobolást – akár egy kolibri felerősített szívverése. Aztán ránézett Jackie-re. A lány lába úgy ugrándozott fel-alá, mintha rugót hegesztettek volna a sarkába. Ez volt a zaj forrása. Jackie tekintete ide-oda szökkent: ránézett, másfelé nézett, ránézett megint. – Min gondolkozol? A lány tekintete kitisztult. – Mi? Én? A, semmin. Miért? – A lábad.

Jackie csodálkozva lenézett. A lába folytatta az ugrálást. Jackie összehúzott szemmel nézte a lábát, szemmel láthatóan megpróbálta megállítani. Nem sikerült. Inkább feladta. – Ha már így kérdezed, elmondom, hogy találtam valami érdekeset – mondta. – Elég sokat tárgyaltam mostanában, adtam-vettem, ami épp adódott, és közben összefutottam néhány emberrel, akik ismerik James barátodat. – Ehüm. – Tudtad, hogy van egy beceneve? Bannickburn vállat vont. – Majdnem mindenkinek van. Az övét éppen nem ismerem. – Hát, végül is nem is igazán becenév… úgy hívják, hogy Jimmy the Shiv, Bicskás Jimmy.

Egy pillanat csend után Bannickburn elmosolyodott. – Ügyes ötlet. James Shivers, Jimmy the Shiv. Kissé talán túl kézenfekvő, de jól illik egy igazi tökös gyerekhez. Jackie lába abbahagyta az ugrálást. A lány határozottan Bannickburn szemébe nézett. – A nevet nem azért kapta, mert jól hangzik. Kivívta magának. – Mindannyian jártunk már durva helyeken, nem? Hát jó, bicskát használt. Annyi baj legyen. Feltalálja magát. – Nem egészen érted, mit akarok mondani. – Mert nem igazán mondasz semmit, kedvesem. Jackie nagy levegőt vett. Vagy azért, hogy összeszedje a gondolatait, vagy azért,

mert csak nagy nehezen szívott vissza néhány keresetlen szót. – Ilyen beceneveket nem használnak akárhol. A „családon" belül hívják így. Bannickburn pislogott, átismételte magában a hallottakat, és még egyet pislogott. – A maffia tagja? – Szerintem igen. – Szerinted? – Úgy jár, úgy beszél, mint egy gengszter… Bűzlik róla, hogy gengszter. – Bűzlik? Milyen szaga van egy gengszternek? – Nem is tudom, olajozott pisztoly és vér… Ez csak egy kifejezés, jó? Még nem kötöttem egyik csoporthoz sem, de csak azért, mert még nem próbáltam meg. Egykét óra kell csak, és meglesz a bizonyíték. – Ne fáraszd magad! – adta a lazát Bannickburn. – Nem számít. És ha a maffiához

tartozik? Megbízol ebben a városban akárkiben is, aki nem bűnöző? – Nem, de… – Akkor mi a különbség? Ő is bűnöző, mint mindenki más, ő csak valamivel… szervezettebben csinálja. – Szerintem túlságosan könnyen veszed a dolgot. Ne becsüld alá a tevékenységüket! Bannickburn felállt, odasétált Jackie-hez, és vállon veregette. Mozdulata egyszerre volt bensőséges és leereszkedő, bár fő célja az volt, hogy felbosszantsa a lányt. – Találkoztam már az Ares harci mágusaival nyílt terepen, Bűzföldén méregszellemek csaltak csapdába. Néhány hete pedig bemostam egy nagyot egy medve méretű fickónak. Meg fogom oldani. Bannickburn látta, hogy Jackie-t nem sikerült meggyőzni, de örült, hogy a lány legalább egy darabig úgy fog tenni, mintha.

– Jól van – szólt végül Jackie. – Csak vigyázz magadra!

6 Bailey whiskyt akart, de gyorsan. Esetleg egy csésze erős kávé is megtenné. De nem mert inni egyiket sem. Úgy érezte, végre sikerült elérnie egy roppant kényes egyensúlyt, és akár a koffein, akár az alkohol lelökné az ingadozó szikla pereméről. Kézben kell tartania az irányítást, így hát vizet kell innia, bármennyire nincs ínyére a dolog. Szemben vele Shivers az egyik bőrszékben ült, és szórakozottan végigfuttatta ujját egy bourbont tartalmazó pohár karimáján. – A kaszinó – szólt Bailey – saját maga akar vigyázni a területére. Ez eddig rendben is van. Én is vigyázok a sajátomra; mi másért tartanék szőnyeget, nem igaz? De

most veszélyes játékba kezdtek. Ha nem megyünk oda, a könyvelőink sem mennek. Minket nem tilthatnak ki sokáig. – Nem tiltottak ki – emlékeztette Shivers. – Persze. Persze. Csak kértek. És még csak nem is arra kértek, hogy teljes mértékben tartózkodjunk a kaszinótól, ugyebár? – Nem. – Csak árra kértek, hogy korlátozott számban jelenjünk meg, nehogy felkeltsük a hatóságok figyelmét. Így van? – Pontosan így. – Rendben, akkor a következőt fogjuk tenni. Én ott leszek ma este. Te is ott leszel. Boone is ott lesz. Mindenki, akinek nincs más dolga, ott lesz. A fejükre szórunk egy szép kupac nujent. Aztán szólunk nekik, hogy ha panaszkodnak, a könyvelőink eltüntetik a széfből a csinos kis összeget, amit aznap este elvesztettünk; és ez még csak a

kezdet. Ha aztán úgy döntenek, hogy panaszt tesznek, a könyvelőink kiteregetnek mindent, amit tudnak. – Veszteségekről beszélsz? – kérdezte Shivers. – Tehát játszol? – Természetesen nem. Ti viszont fogtok. – Elrendeled, hogy veszítsünk? – Nem, csak tudomásul veszek egy szomorú tényt. A legtöbben közületek olyan rosszul bánnak a kártyával, mint egy tüdőshal. Shivers ujja tett még néhány kört a pohár szélén. – Miért pont tüdőshal? – Mittomén. Az jutott eszembe. No hát… milyen problémánk van még? – Cabel magához tért annyi időre, hogy ki tudjon mondani néhány szót. Bailey rémülten megmerevedett belül. Kívülről kissé mélyebben süppedt a székbe.

– És mit mondott? – Kicsit panaszkodott a fájdalom miatt. Aztán mondott valamit a Finniganekről. – Mit? – Összevissza beszélt. Őket emlegette, és a Tirt. – Valami pontosabbat? – Semmit. Jó is meg nem is, gondolta Bailey. Cabel nem mondott annyit, hogy felkeltse Shivers vagy valaki más figyelmét, aki még nem hallott semmiről, de nem is mondott semmi használhatót arról, hogy mi történt vele. Ez persze bizonyos értelemben megerősítette őt. A folyamat, amelyről hallott, valóban beindult. De még ha a nő tudja is, miről van szó, egy pár napig biztosan nem mond többet. Ha egyáltalán elél addig. Több információra volt szüksége, méghozzá sürgősen. Az a kellemetlen érzés kí-

nozta, hogy Sottocapo Martel az utóbbi időben elégedetlen vele. – Ja és még valami – szólt Shivers mintegy mellékesen, s ebből világosan látszott, hogy valami rossz hírről lesz szó. – Mi az? – Valaki még vár kint az előtérben. – És ezt már akkor tudtad, amikor beléptél – mondta szárazon Bailey. – Igen. – És nem szóltál nekem. – Nem. – Mert így felbosszanthatsz engem is meg a várakozót is. – Így van. Bailey elvigyorodott, és bólintott. – Szép volt – ismerte el. – Idegesítő faszkalap vagy, de te vagy az a fajta gyerek, aki miatt mosollyal az arcomon fogok meghalni. Hívd be azt a valakit!

Shivers a szájába vette a hüvelykujját és a mutatóujját, majd akkorát füttyentett, hogy Bailey egy pillanatra azt hitte, széttörik a pohár. Nyílt az ajtó, és belépett rajta egy halszálkás öltönybe bújtatott ork. Még az átlag orkhoz képest is mogorvának tűnt. – Üdvözlöm, Kross – állt fel Bailey. – Quinn – morrant szokásos udvarias modorában Kross, majd kezet ráztak. – Halszálkás öltöny? – Boldogulok. – Jól van. Mit tehetek önért? – Semmit. Azért jöttem, hogy segítsek. Bailey fejében egyszerre hangos, erőszakos hangon megszólalt a vészcsengő. – Hogy segítsen? De hát már segített. Még meg is köszöntem. – Ezentúl rendszeresebben fogok segíteni önnek. Amiben csak akarja. Sottocapo Martel szeretné, ha minden kezdeményezése si-

keresen haladna, és én azért vagyok itt, hogy ezekben közreműködjek. Remek, gondolta Bailey. Most már saját, külön bejáratú kémem is van. De tud is egy éppen Krossnak való feladatról. – Boldog vagyok, hogy a segítségemre lesz. A legjobbkor jött. Akadt egy kis problémám az aztlani beszállítóimmal, és éppen itt az ideje, hogy valaki lemenjen oda, és rendbe hozza a dolgokat. Úgy nézem, maga tökéletes lenne erre a feladatra. – Örömmel elvégzem – felelte Kross. Ez túl könnyen ment, gyanakodott Bailey. – Nagyszerű. Máris nekiláthat. – Más feladat? – Más? – visszhangozta Bailey. – De hát ön Aztlanban lesz. Ez éppen elég lesz önnek. Kross kacagása túl sokáig tartott, és túl hangos volt ahhoz, hogy őszinte legyen.

– Ö, nem, nem, én nem megyek Aztlanba. Azt mondtam, elintézem a dolgot – no de a munkaszervezés a jó vezetés kulcsa, nemdebár? Nem, én úgy látom, hogy mindent, amit ön rám bíz, tökéletesen kézben fogok tartani úgy is, ha közben végig a városban tartózkodom. – Ez igazán remek. – Bailey nem is próbált úgy tenni, mint aki komolyan beszél. Arra kell majd vigyázni, szögezte le magában, hogy Kross ne találkozzon Cabellel vagy bárkivel, aki esetleg beszélne Cabelről. Nem baj, ha Kross megtud ezt-azt az üzleti tevékenységéről, de ami Cabel küldetését illeti, arról addig nem fog kitudódni semmi, amíg le nem zárta az ügyet. Ma délutánra levakarja magáról Krosst, aztán elintéz pár hívást, és meglátja, mit deríthet még ki Cabel dolgáról. Aztán ő maga

viszi Martel elé az ügyet. Legalább ebben az egy dologban megelőzi a falkát. A sötétzöld tapéta szaténfényben csillant, a réz falikarok lágy fényt árasztottak, a vendégek disztingváltak voltak, a hússzeletek pedig olyan vastagok, mint két egymásra rakott tenyér. És valódi marhából készítették őket, egy deka szója nélkül; megérték a saját súlyukat aranyban (ezt az árlap is tükrözte). Sottocapo Alexei Martelt minden este a Brigham Steakhouse-ban lehetett megtalálni. Bailey végigsimított zakója hajtókáján. A megjelenés sokat számít. A maffia már régen megtanulta, hogy a nyers bűnözés is sokkal simábban megy ápolt külsővel és elegáns öltönyben. Martel úgy fogja kezdeni Bailey munkájának értékelését, hogy végignéz rajta. Ha kócosnak látja, az majdnem akkora hibának számít, mint ha eltüntetett

volna ezer nujent. Így hát Bailey otthon egy fél órán át küszködött hullámos fekete fürtjei megfelelő elrendezésével. Útközben aztán számos nő (és néhány férfi) vetett rá csábos mosolyt, így hát arra következtetett, hogy jó munkát végzett. – Jó estét, Bailey úr – sietett elé a főpincér, egy vékony férfi még vékonyabb bajusszal. A Brigham zaj ellen vívott háborújában ő alkotta az első védvonalat. Cserzett hangján szinte suttogva beszélt. Ártalmatlannak tűnt, de mögötte veszedelmes biztonsági rendszer rejtőzött az előcsarnok zegzugaiban. A Brighambe senki sem juthatott be illetéktelenül. – Jó estét, Főúr úr – viszonozta a köszönést Bailey. Volt jó pár ilyen vicc a tarsolyában, ezeken mindig ő szórakozott a legjobban.

A főpincér nem adta jelét, hogy észlelt volna bármi humorkísérletet. – Kérem, kövessen! – szólt. – A társa már megérkezett. Hát persze, hogy megérkezett, gondolta Bailey. Martel a világ egyik utolsó húsevő ragadozója. Ha több mint két órán keresztül nem lenne húsközeiben, elvonási tünetei lennének. Bailey elindult az asztalok között a peckesen vonuló főpincér nyomában. Az asztalokat elég szellősen helyezték el. A vendégek a tányérok fölé görnyedve összedugták fejüket a pislákoló gyertyák fényében, és úgy duruzsoltak, mintha egy tucat kígyó zörögne a homokban. Bailey sehol nem tudott kivenni egy szót sem, és a beszélgetők éppen ezt akarták elérni. Martel az egyik sarokbokszban ült, főleg azért, mert egy szék el sem bírta volna. Bö-

lényszerű kinézetéről és súlyáról sok viccet elsütöttek az alárendeltjei (a távollétében, természetesen). Néhányan kövérnek tartották, de Bailey soha nem látott rajta semmi mást, csak fémet és izmot. Amikor Bailey az asztalhoz ért, Martel könnyedén felállt, kecsesen hordozva hatalmas testét. – Üdvözlöm, Mr. Bailey. – A hangja úgy szólt, mint amikor hosszan végighúzzák a vonót a gordonka legvastagabb húrján. – Foglaljon helyet! Bailey nem nyújtott kezet Martelnek: a sottocapo nemigen kedvelte a testi érintkezést. Ha jobb kiberkezével mégis megfogta valaki más kezét, az többnyire nem az üdvözlést szolgálta, hanem a roncsolást. – Jó estét, Sottocapo Martel – köszönt vidáman Bailey. – Mely részét fogyasztja a tehénnek ma este?

Martel, mint mindig, amikor Bailey-vel beszélgetett, most sem vett tudomást a jelentéktelennek ítélt mondatokról. Bailey ezt kihasználva mindig igyekezett a lehető legtöbb komolytalan megjegyzést elsütni. – Hallom, fogadta az új asszisztenst, akit magához küldtem – mondta Martel. – Az orkot? Igen, valóban, Sottocapo, és szeretném megköszönni a nagylelkűségét, hogy így gondolt az ízlésemre. Nagydarab és hülye verőlegény rengeteg akad a városban, de a nagydarab és okos verőlegényt meg kell becsülni. És hogy ráadásul ő ilyen piperkőc, az csak még elragadóbbá teszi. Martel a szájába helyezett egy jó darab vörös marhahúst, és lassan rágni kezdte. Bailey úgy tett, mintha belefeledkezne a látványba. Martel lenyelte a falatot.

– Mr. Kross értékes munkaerő – szólt. – Nem szívesen engedtem át magának. Bailey már rég megfigyelte, hogy ha Sottocapo Martellel beszél, mindig ügyelni kell a szavaiba csomagolt többletinformációkra. Bailey-vel ellentétben, aki tökélyre fejlesztette az órákig tartó semmitmondás művészetét, Martel mindig a lehető legkevesebb szóra szorítkozott, és elvárta a hallgatóságától, hogy felfigyeljenek minden apró árnyalatra és hangsúlyra. Az utolsó két rövid mondat tehát sokkal többet mondott a szó szerinti jelentésnél. Bailey a következőképpen fordította le: Sok pénzt fizettem Krossnak, és rengeteg dolgot rábízhatnék, de mindezek közül én éppen magához küldtem. Ne pocsékolja a család pénzét; használja őt fontos feladatokra! Ráadásul részben azért küldtem, hogy kémkedjen maga után. Hogy tehetné ezt meg, ha aljamunkát bíz rá?

A fordítás utolsó mondata nem volt egyértelmű: nem biztos, hogy Martel a beosztottja tudomására akarta hozni, hogy Kross kém. De Bailey ezt rögtön tudta, tehát tudta azt is, miért akarja Martel, hogy az orkot megfelelő módon hasznosítsa, ezért foglalta bele ezt az elemet is a fordításba. – Természetesen, Sottocapo Martel. Csak az én irodámban fog ablakot pucolni. A többi helyiségben az üveghez sem érhet. Martel már újra rágott. Bailey kihasználta az alkalmat, és intett az egyik pincérnek, hogy rendeljen magának is valami ennivalót, ha már csak így foglalhatja el magát Martel táplálkozása közben. – Köszönöm, hogy eljött ma este – szólt Martel, miután szabaddá tette a száját. – Tudom, hogy sok fontos dolga van. Bizonyára alig van ideje.

Bailey ismét fordított: Számos megbízást adtam magának, amelyeket meglehetősen fontosnak tartok. Most ezeken kéne dolgoznia, ehelyett velem találkozott. Most már úgy használhatjuk ki legjobban az időt, ha elmondja, hogy halad a feladataival. – Igen, Sottocapo, és természetesen megtiszteltetés számomra, hogy rám bízta ezeket a feladatokat. A legtöbb szépen halad. Pietro Vacini titkos cannolireceptje várhatóan még ma a kezemben lesz; szakácsaink már a holnapi vacsorához megpróbálhatják reprodukálni az alkotásokat. Martel most sem adta jelét, hogy meghallotta volna Bailey-t. Bailey elvigyorodott, és rátért a komolyabb témákra. – Úgy vélem, a Gates-ügy nemsokára rendeződik. Kétrészes stratégiám alapján először halálra idegesítjük, aztán lenyűgözzük őket. Szerintem működni fog.

– A legerősebb képességeit fogja kamatoztatni – biccentett Martel. Bailey felvonta a szemöldökét. Lehetséges lenne, gondolta, hogy Martel viccelődik rajtam? Martel arca kifejezéstelen maradt, de Bailey mintha nyomokban önelégültséget észlelt volna a termetes férfin. Ha így haladunk, röpke húsz-harminc éven belül már úgy ugratjuk egymást, mint régi haverok. – Még néhány lépés hiányzik a Gates-ügy teljes tisztázásához, de emiatt nem aggódom. Feltéve, hogy igénybe tudom venni néhány rugalmasabb erőforrásunkat. – Azaz: pénz kell a külső munkatársak felbérlésére. – Hogyne. – Egy dolog miatt viszont aggódom, az a tiri ügy. A „többiek" – Martel nem szerette, ha a jelenlétében kimondják a Finnigan család nevét-, attól tartok, nagyon közel járnak

a dologhoz. Az idő fogy, gyorsabban, mint gondoltam, de ez nem fog gondot okozni. Beindítottam néhány új tervet. Könnyedén ki fogjuk siklatni őket. – Már náluk van. Bailey kinyitotta a száját, de érdekes módon szavak nem jöttek ki rajta. Sosem jó, gondolta, ha a felettesed többet tud a projekted állásáról, mint te magad. – Ön… Nekem van egy… forrásom. Akivel folyamatosan próbálok beszélni. Erről semmit nem mondott. – A maga embere ezt nem tudhatja. A röpke hat szóból álló mondat Bailey számára nagyon sokat mondott, és csupa kellemetlen dolgot. Először is Martel már tud Cabel küldetéséről. És ez még nem elég. Jobban tudja, mire jött rá Cabel, és mire nem, mint maga Bailey. Mindennek a tetejébe megvan a maga hírforrása, akitől

többet megtud, mint Bailey – arról az ügyről, amelyik elvileg Bailey legfontosabb projektje. Ez lesújtó volt. De Bailey nem engedhette meg magának, hogy Martel akár csak egy másodperccel tovább lássa rajta az aggodalmat. – Akkor haladunk – szólt derűsen. – Jó, náluk van, de még nem tudják, hogy jöjjenek ki. Ez utóbbi csak találgatás volt, de mindenképpen úgy kellett tűnnie, hogy tisztában van a dolgok állásával. – Az embereim ott lesznek, mielőtt még bármit is kezdhetnének vele. – Az elemzés nem fog sokáig tartani. – Tudom, tudom, nincs szükségük sok időre, de amíg odalenn vannak, folyton mozgásban kell lenniük. Lehet, hogy jobb kapcsolataik vannak a Tirrel, mint nekünk

jelen pillanatban, de ez csak annyit jelent, hogy nem lövik le őket azonnal. Most, hogy náluk van a dolog, a Tir a nyomukban lesz, amíg ki nem jutnak onnan. Márpedig körülbelül ugyanolyan könnyű kijutni Portlandből az áruval a kezükben, mint erről a helyről néhány száz nujen leperkálása nélkül. Még van valamennyi időnk. Az embereim még időben ott lesznek. – Kiválasztotta már őket? – Martel hangjába mintha egy árnyalatnyi elismerés vegyült volna. De lehet, hogy ez csak a steak nyugtató hatása volt. – Igen. A vezető már készen áll. – Ez ugyan ordas hazugság volt, de az előző pillanatban az egész hirtelen összeállt előtte. Hogy ki tegye meg. Hogyan. Hogy mivel veszi rá. És hogyan rázza le Krosst. Ez az. Kell egy kis segítség, de működni fog a dolog. – Kézben tartom a dolgot.

Martel nem szólt semmit. Bailey ezt úgy értelmezte, hogy Martel megbízik benne, de lehet, hogy a hallgatással csak undorát óhajtotta kifejezni. Az este további részében Bailey egymás után mesélte a sztorikat kaszinóbeli nagy fogásairól, csinos fiatal nők meghódításáról és bámulatos mértékű alkoholfogyasztásairól, míg Martel lassan rágta a hússzeletet, aztán rendelt még egyet, majd még egyet.

7 Bannickburn kitárta az ajtókat. Kecses mozdulattal, akár egy balett-táncos, kihúzta a széket a lány előtt. Franciául beszélt a pincérekkel. Mosolygott. Figyelt. Nevetett. És az este előrehaladtával ámulva vette észre, hogy a póz, amelyet már oly sok alkalommal felvett, amikor ifjú hölgyeket akart elkápráztatni, már nem póz többé. Nem azért hallgatta Jackie-t, hogy fitogtassa figyelmes és érzékeny oldalát. Csak hallgatta. Mindig félt, hogy ez egyszer bekövetkezik. Az öregedés legfenyegetőbb réme az – gondolta mindig –, hogy olyankor visszájára fordulnak az ember természetes hajlamai. Akik egész ifjúságukat hamvas ártat-

lanságban töltötték, azon kapják magukat, hogy az évek múlásával egyre cinikusabban gondolkodnak, míg végül keserűek és megcsömörlöttek lesznek – amit egyébként Bannickburn sokkal helyénvalóbbnak is talált. Azoknak viszont, akik korán alkalmazkodtak az élet ritmusához, és már fiatalon epéssé váltak, hogy lépést tarthassanak a kegyetlen világgal, életük derekán gyakran szerencsétlen fordulatot vesz az élete, és egyszerre naivabbak, bizakodóbbak lesznek, és kezdik azt gondolni, hogy az élet szép. Bannickburn annak idején borzadva nézte végig, amikor ez a folyamat az egyik mentoránál játszódott le. Úgy gondolta, ha valaki egyszer csak egy virág szépségén kezd elmélkedni, az már rosszabb, mint maga a halál. Most meg éppen ezt érezte magán: furcsa érzések kezdték lebontani

gondosan felépített páncélzatát. És ami a legrosszabb, a dolog egész kellemes volt. Egész lényének fel kellett volna lázadnia ellene, és nem így történt. Talán addig kéne főbe lőnie magát, amíg még lehet. – … na de ilyen kevés JG-vel, te jó ég, ugye viccelnek? Hát ennyi erővel akár ki is tehetnék a portás asztalára! Vagy miért nem inkább rögtön egy rohadt óriásplakáton hirdetik a város közepén? Ha ennyire nyitva hagyják, azzal mintha könyörögnének nekem, hogy vegyem már el. – Mindez azért volt – folytatta Jackie –, mert nem tudták, mennyit ér igazából. Úgy gondoltak rá, mint egyszerű adathalmazra. Sosem jutott eszükbe, hogy fel is használhatnák valaki ellen. Az hitték, hogy ez… tudomány. Hát nem szánalmas? Egyszerűen

nem hagyhatunk ezeknél ilyen értékes információt. Bannickburn úgy gondolta, talán mégsem kell még lepuffantania magát. Hát már hogyne találna egy ilyen gyönyörű, eszes és cinikus teremtményt vonzónak? Igazán nem az ő kora tehet arról, hogy a lány tökéletes. – És ezeknek az adatoknak az ára fedezi a mai vacsoránkat? – kérdezte. – Ugyan – horkant föl Jackie. – Maga a díjazás még csak most kezd befutni. A vacsorát annak köszönhetjük, hogy az információkat felhasználva némi nyomást gyakoroltam a megfelelő helyeken. – Zsarolás? – Kicsit durva kifejezés, de – vont vállat – mondhatjuk így is.

Egyszerűen elragadó, gondolta Bannickburn. Itt eszem a szarvasgombát, ő meg még meg sem kapta a valódi fizetséget. – Mit gondolsz, meddig fog tartani ez a mostani bevételáradat? – Nem tudom. Még most kezdem kitanulni ezeket a fortélyokat. – Jackie a salátáját bökdöste, de egy darabot sem emelt a szájához. – Az elején még talán kicsit túl nyers voltam, túl közvetlen. Fiatalság, bolondság. Bannickburn elfojtott egy mosolyt. Jackie nem szívesen beszélt a koráról, de Bannickburn szinte biztos volt benne, hogy még nincs húsz. – Mindig gyorsan adtak egy-egy szép összeget – folytatta a lány –, de ennyi volt. Aztán láttam, hogyan csepegtetik mások apránként az információkat. Az első összeg kisebb, de ha elég sokáig fejik a rókát…

– Fejik a rókát? – Oké, bocs a képzavarért. A lényeg, hogy ha elég sokáig kézben tartjuk a gyeplőt, akkor szépen csordogálni fog a pénz. Így az egyszeri nagy kaszálás kimarad, de a végelszámolás kedvezőbb lesz. Azt hiszem, most legalább egy évig el tudnám húzni a dolgot. – És van más hasonló… projekted is? – Nem is egy. – És mit gondolsz, mennyi lesz ebből elég? Ahhoz, hogy, tudod… hogy kiköltözz a Pusztulatból, vegyél egy jobb lakást, hogy rendesebb életet kezdj élni? A lány úgy nézett rá, hogy Bannickburn egyszerre pontosan átérezte a köztük levő korkülönbséget. – Elég? – Elég nujen. Elég hatalom.

Jackie ledobta a villáját, hátradőlt a széken, és elgondolkodva megdörzsölte a halántékát. Szemmel láthatóan ezzel a kérdéssel még nem foglalkozott. – Elég? Baromira nem tudom, Robert. Ez így még sose jutott eszembe. A pénz nyilván kell ahhoz, hogy tartsuk a szintet, vagy hogy együnk egy jót, de… talán vegyek egy RASZ-t? Vagy nyissak bankszámlát? – Megrázta a fejét. – Ilyesmit még jó darabig biztos nem tennék. Miért, te így gondolkodtál a Scotsprawlban? Úgy gondoltad, addig dolgozol, amíg elég nem lesz? Nem, Bannickburn nem gondolta így. Persze, hogy nem. De akkor fiatal volt. Az akkori erejével még a negyvenes éveiben is fiatalnak érezte magát. Soha eszébe sem jutott az „elég" szó. Ilyesmi nem létezett – csak a „még".

Aztán aznap, amikor mindent elveszített, egyszerre húsz évet öregedett. A túlélés többé nem tény volt, hanem nyitott kérdés. Az ébren töltött idő sajnálatosan nagy részét kötötték le nevetséges, bagatell apróságok, mint például, hogy mit eszik legközelebb. Amióta Seattle-be jött, gyakran törte azon a fejét, mi lenne az elég – mi nyújtana neki elegendő biztonságot. Jackie, aki az életkor ártalmaitól még áldott messzeségben volt, és ereje csak most kezdett igazán növekedni (még ha ez az erő teljesen más természetű volt, mint az övé annak idején), most gondolkodott úgy, mint ő egykor. Ez csodálatos volt, de Bannickburn nem volt egészen biztos benne, hogy jól fogja viselni a szembenézést önmaga fiatalabb verziójával.

Igaz, ez a fiatalabb verzió elbűvölően tudott mosolyogni, egyszerre angyali és ördögi mosollyal. Így azért könnyebb volt. – Nem – válaszolta meg végül a még mindig a levegőben lógó kérdést. – Soha nem gondolkodtam így. És neked sem szabad. Jackie újra a salátába döfte a villáját. – Szerintem jobban kéne szeretned, amit csinálsz. Persze, a túlélésért vadásznunk kell, de a hajsza legyen élvezetes is, nem? Ha csak az a célunk, hogy legyen kenyér az asztalon, nem vagyunk jobbak egy bérrabszolgánál. Kinek jó ez? Bannickburnnek eszébe jutott, amit akkor érzett, amikor felugrott Kross motorjára, és eltűntek a kikötőbeli fickók elől. Azt élvezte. – Igazad van – felelte. – Igazad van. És mostanában egyre izgalmasabb a munkám.

– Ez Shiversnek köszönhető, ugye? – És a főnökének. Bailey-nek. – Na igen. A keresztneve Quinn, ugye? Bannickburn bólintott, és szinte látta, ahogy Jackie iktatja az agyában az információt, hogy később majd feldolgozhassa. – Jó munkákat adtak nekem. Időnként nagyon jól szórakoztam. – Jól van – mondta a lány. – Még mindig nem vagyok oda ezekért a figurákért, de ha a munka jó, akkor rendben. Csak légy résen! Bannickburn széles mosolyt villantott rá, és erős akcentussal válaszolt: – Hogy legyek résen? Kislány, anélkül az ember el se jut odáig, ameddig én. Elég sok fickót hagytam már helyben magam is; nem kell engem félteni. Magasságos ég, mintha csak egy csecsemőhöz beszélnél!

– Jól van, jól van! – nevetett Jackie. – Tudom, te vagy a mindenható Robert Lionel Bannickburn. Tudsz vigyázni magadra. – És ezt jobb, ha észben tartod! – szögezte le Bannickburn, de továbbra is játékos hangon. – Ha akarnám, se felejthetném el. Főleg, ha meglátom azt a rémületes barkót. Bannickburn tettetett dühvel csapott az asztalra. – Ez hiba volt, kislány! Két dolog van, amiből soha nem űzhetsz gúnyt egy skót előtt: a klán és a barkó. Most már nincs más választásom: haggis elfogyasztására kell kényszerítselek! – Jó estét, Robert. Van valami gondja ezzel a fiatal hölggyel? – csendült ekkor egy barátságos hang. Jackie felnézett; az arcán nem látszott a bosszúság, de a nyílt, derűs kifejezés is eltűnt róla. Bannickburn jobbra

csavarodott, és Quinn Bailey-t látta maga mögött. – Quinn! Micsoda véletlen! – Igen, imádom a szerencsés egybeeséseket. Ez, azt hiszem, elkerülhetetlen is volt, hiszen egyezik az ízlésünk. – Olyan tekintetet vetett Jackie-re, hogy akár sértő is lehetett volna, ha nem lett volna annyira színpadias. – Több szempontból is. Bannickburn kuncogott. Jackie közönyös maradt. Bannickburn fél évszázadnyi élettapasztalattal a háta mögött már tudta, mit kell tennie a következőkben. A fiatalsággal talán odalett a lendület és az erő, de cserébe legalább tanult valamelyes társasági modort. – Ezer örömmel meghívnám az asztalunkhoz, Quinn, de bizonyára belátja, hogy vannak olyan esték, amelyeket nem szabad

félbeszakítani. – Rámosolygott Jackie-re, és a lány visszavigyorgott rá. Ezúttal őszintén. – Hát persze, persze. Mindössze jó szórakozást szeretnék kívánni ma estére. Holnap délelőtt ellenben, ha esetleg ráér, beszélhetnénk. Tetszik majd magának, amit mondani fogok – nagyon fog tetszeni. – Kétségkívül – felelte Bannickburn. Megbeszélték, mikor és hol találkoznak, Bailey udvariasan elköszönt, és Bannickburn újra teljes figyelmét Jackie-re fordíthatta. – A te felfogásod szerint – kérdezte – mi a különbség a megvesztegetés és a zsarolás között? Jackie újra belelendült a magyarázatba, Bannickburn pedig újra átadta magát a csodálatnak, miközben azon gondolkodott, mennyi időbe fog telni a lánynak, hogy túlszárnyalja, és maga mögött hagyja őt.

A randevú úgy végződött, ahogy Bannickburn szerint minden randevúnak végződnie kell. Az este minden részletét alaposan végiggondolta az ágyon heverve, és közben kiélvezte az értékes pillanatokat, amelyeket ezen a kitűnő bútordarabon tölthet. Örült volna, ha Jackie még vele van, hogy biztosítsa a közelmúlt emlékeinek vizuális megerősítését, de ő már felkelt, és belépett a Mátrixba. Bannickburn nem tudta, hogy a lány találkozik valakivel, vagy adatokra vadászik, vagy mindkettő; de az biztos, hogy a művelet minden figyelmét lekötötte. Bannickburn az álom és az ébrenlét határán sodródott, de akárhányszor kinyitotta a

szemét, az eléje táruló kép mindig ugyanaz maradt. A keskeny, hajlított hátú fekete szék, a Jackie számtalan elektromos készülékén vibráló lágy, kék fények, a falikarok árasztotta halvány megvilágítás – minden változatlan maradt, és mindennek a közepén ott ült Jackie, változatlan testtartásban. Aztán még egyszer kinyitotta a szemét, és Jackie már nem volt ott. Nem látta sehol, de az alagsori lakás fele koromsötét volt. Ha felkelne, valószínűleg ott találná, de nemigen volt kedve felkelni. Majd Jackie előjött a sötétből; a fény olyan szögben esett hosszú fehér pólójára, hogy Bannickburn még egy kicsivel éberebb lett. De a lány komolynak tűnt, ez alighanem azt jelenti, hogy beszélgetés következik, és nem valami más. Jackie szeme ideoda ugrált, és meg-megrándult a válla. Valamit mondani akart, de még mindig félig-

meddig a hálózaton volt. Valószínűleg nem bánta volna, ha ott is maradhat. – Ébren vagy? – kérdezte. – Ha óhajtod – szólt Bannickburn a tőle jelenleg telhető leglovagiasabban. – Tudod, kicsoda Bailey, ugye? A kérdés meglepte Bannickburnt. Azóta eszébe se jutott Bailey, hogy tegnap otthagyta az asztalukat. – Mire gondolsz? – Tudod te azt jól. Bannickburn félig felemelkedett fektéből. – Nem, még kicsit nehéz a fejem. Ha vársz egy pillanatot, talán rájövök. Ez hazugság volt. Pontosan tudta, mire gondol Jackie. És igaza is van. Már a Krossféle vadászat óta elég világos volt előtte, kicsoda Bailey, és milyen pozíciót tölt be. Végtére is nem sokan vannak, akik orkokat fogadnak fel, hogy talizmánok után szalad-

gáljanak Tacoma kikötőjében. De Bannickburn arról győzködte magát, hogy ha soha nem ismeri be, kicsoda is Bailey, akkor semmi köze nem lesz azokhoz az emberekhez, akikhez Bailey tartozik. – A rohadt büdös életbe, Robert, tudod, hogy a maffia tagja. Nagyon is jól tudod. Egészen pontosan a Bigio családhoz tartozik, és caporegime. Valamivel jobb a modora az átlagosnál, de az udvariasság máza alatt ugyanolyan kegyetlen és aljas, mint a többi. És ez ad neked napiparancsokat. – Senki sem ad nekem parancsokat – vetette ellen Bannickburn. Mostanra egészen felébredt. – De rajta kívül munkát sem ad neked senki. Lassan beszippant téged a család, márpedig az nem egy biztonságos hely. – Ezzel foglalkoztál egész éjjel? Hogy kiderítsd, kicsoda Bailey, és összeállítsd a be-

szédedet? Nem lett volna sokkal kellemesebb az ágyban maradni? Jackie felhorkant. – Az egész nyomozást vagy tíz perc alatt intéztem el, miközben bevásároltam a Hacker House-ban; ez egy volt a kábé tizenöt dolog közül, amit az éjjel csináltam a Mátrixon, köszönöm szépen. Még te is kideríthetted volna, ha akarod. Bannickburn úgy döntött, hogy – tekintettel az éjszaka további részére – nem sértődik meg ezen a megjegyzésen. De a Jackie szavaiból áradó magabiztosság kissé csípte a csőrét: a Mátrixon a lány duzzad az erőtől, míg ő ugyanolyan gyenge a hálózaton, mint akárhol máshol. Tudta, milyen érzés lehet Jackie-nek, amikor be van kötve, és irigyelte érte. – Hát jó – mondta. – Igen. Bailey a maffia tagja, és úgy néz ki, a maffia elég jól fizet.

Ne mondd, hogy te még soha nem dolgoztál bűnszövetkezetekkel. – Nem. Vagyis igen, dolgoztam már bűnszövetkezetekkel. – És erősebbek a cégeknél? Kegyetlenebbek? – Néha. – Néha meg nem. Úgyhogy nem egészen értem, mi miatt kéne szerinted aggódnom. Jackie tett néhány lépést fel s alá, Bannickburn pedig hagyta, hogy a lábai látványa elterelje a figyelmét egy pillanatra. De a lány máris beszélni kezdett: – Mindezt neked is tudnod kéne. Majdnem harminc évvel idősebb vagy nálam, és talán te sem egy másik bolygón éltél egészen idáig. De valamiért mégis ezt akarod elhitetni, úgyhogy elmondom. Mindegyik Johnson veszélyes, akármelyik Johnson becsaphat, és megpróbálhat megölni, ez egy-

értelmű. De a végén a cégeknek – és a kormánynak –, ha nem is akarnak tiszteletre méltóak lenni, tiszteletre méltónak kell látszani. Tehát egy jelképes erőfeszítést meg kell tenniük ezért. A maffia viszont nem foglalkozik azzal, hogy tiszteletre méltó legyen. Sőt, az akar lenni a legkevésbé. Ők félelmetesnek akarnak látszani, keménynek-gonosznak. Tehát míg a cégek időről időre akaratuk ellenére kénytelenek rendes, becsületes dolgokat is megtenni a hírnév érdekében, a maffia soha. Éppen ellenkezőleg: ha a maffia tagjai brutális állatok akarnak lenni, semmi sem tartja őket vissza, és még ha időnként nem is akarnának brutális állatok lenni, akkor is azoknak kell lenniük a hírnév érdekében. Akármelyikkel van dolgunk, egyiknek sincs lelkiismerete – de a maffia nem is próbál úgy tenni, mintha lenne neki.

– Jó. Tehát. Ők rossz fiúk. Még ha kedvelem is őket, ők rossz fiúk. Majd óvatos leszek. – Ahhoz már késő – emelte fel egyszerre aggódó és dühös hangját Jackie. – Már benne vagy. Már beléd akasztották a horgot. Te talán nem vetted észre, de ők igen. Óvatos már nem lehetsz. Már csak menekülhetsz. Ilyen az, amikor egy csepegő csap mindent eláraszt. – Tessék? Hogy? – Cseppenként. Ezek elhasználnak téged. Ők türelmesek, és tudják, hogy jussanak előre. A csap még csak szivárog, és te addig nem is veszed észre, mit művelnek, amíg el nem nyel az ár. Amíg teljesen el nem merülsz. Bannickburnnek nem tűnt fel, hogy bármi is csepegne. Egyszerűen elvégzett néhány munkát, és akkor sétál el, amikor csak

akar. Ami őt illeti, ennyi éppen elég volt az óvatosságból, és nyugodtan folytathatja, ahogy tervezte. De mindenképpen szerette volna békésen lezárni a beszélgetést. – Jól van – szólt. – Jól van. Holnap még azért találkozom Quinn-nel. Majd megmondom neki, hogy nagyon el vagyok foglalva, és egy darabig nem tudok új munkát vállalni. Visszalépek néhány lépést. Jó lesz így? Jackie megállt, és a szemébe nézett. A pillantása mindig ugyanolyan biztonsággal kiszűrte a süketelést, mint Bannickburn bármelyik régi varázslata. Bannickburn nem tudta, milyen eredménnyel járt az elemzés, de végül a lány úgy tett, mintha hinne neki, akár valóban így volt, akár nem. – Jó – felelte, és visszatért az ágyba. Így Bannickburn meg úgy tehetett, mintha az egész párbeszéd meg sem történt volna, és

az éjszaka – vagyis most már inkább a reggel – továbbra is tökéletesen alakulhatott.

8 Bailey-nek volt néhány barátja, akik a női test valamelyik részének szakértőjeként tartották magukat számon. Ismert egy lábszakértőt, egy mellszakértőt, egy nyakszakértőt, sőt még egy hátsó derékhajlatszakértőt is. Bailey meghallgatta hosszadalmas monológjaikat kedvenc témájukról, és el kellett ismernie, hogy mindegyik álláspontban van igazság. Viszont egyikük sem értett úgy a szemekhez, mint ő, és itt követték el a hibát. Minél jobban tud valaki olvasni a szemekben, annál jobb eséllyel tanulmányozhatja bármelyik vizsgálni kívánt elemet. A minap is volt vagy tíz másodperce, hogy felmérje Bannickburn hölgytársaságá-

nak tekintetét, és semmi jót nem látott. Bizalmatlanságot, ellenségességet és élénk, ragadozó intelligenciát olvasott ki azokból a szemekből. Kellemetlen kombináció. El tudta képzelni, mi mindent mondhatott a lány Bannickburnnek, miután ő otthagyta őket, és most egész délelőtt az ellentámadás tervezetén dolgozott. A terv része volt az is, hogy Bannickburnnél előbb kell a Placcsba érnie. Ez az étterem aligha fogja néhány hónapnál tovább húzni: ekkora népszerűséggel és haszonnal nem sokáig maradhat fenn a Pusztulat szélén. Hamarosan jön az elmaradhatatlan betöréssorozat, a rablások, a vandalizmus, és a vége az lesz, hogy vagy be kell zárnia, vagy felvásárolja a Bigio vagy a Finnigan család, akik értenek hozzá, hogyan kell a védelmüket felajánlva kitágítani birodalmuk határait. Ha már az övék,

akkor vagy tovább üzemeltetik – ez a kevésbé valószínű –, vagy bezárják, hogy ne versenyezhessen a saját, jó hasznot hozó kocsmáikkal. És Redmond visszatér szokásos pusztulati rutinjához. De most még, ebben a röpke pillanatban az étterem hívogatóan meleg, nyüzsgő életet élt, és az omlettjei egyszerűen isteniek voltak. A göcsörtös falak hézagainak nagy részét elfedte a skót kockás tapéta, és a lámpák is csak néha-néha hunyorogtak a gyenge áramszolgáltatás miatt. Az ablakok tisztán csillogtak, a tányérok már kevésbé. A vendégkör nagyrészt még alig néhány órája ébredt, és még túl nyomottak voltak ahhoz, hogy egymáshoz vagdossák a terítéket. Így a tányéroknak meghosszabbodott életük során volt idejük begyűjteni néhány foltot. Bannickburn feltűnő éberséggel lépett be a terembe. Bailey tudta, hogy sokáig volt

fenn – de ez is természetes Redmondban, ezért szolgáltak fel egész nap reggelit a Placcsban. Bailey meglátta Bannickburnt a tömeg feje fölött, és intett neki. A tünde átküzdötte magát az asztalhoz, és Bailey azonnal látta rajta, hogy a barátnője már megdolgozta. De ő maga is jó előre felkészült. – Jó reggelt, Robert. – Jó reggelt, Quinn. Vagy inkább jó napot? Bailey mosolygott, aztán máris belevágott előre elkészített beszédébe, még mielőtt Bannickburn kinyithatta volna az étlapját. – Mindenekelőtt el kell önnek mondanom valamit. Robert, ön az utóbbi időben a Bigio családnak dolgozott. Igen, a maffiának. Én egy gengszter vagyok. Hu-hu-hú! – mozgatta az ujjait játékos ijesztgetéssel. –

Biztosan hallott róla, milyen rémisztőek vagyunk, és ez igaz is. Mi nagyon, nagyon rosszak vagyunk. Ha lenne sült csecsemő az étlapon, biztosan azt kérnék. Bannickburn arca közömbös maradt. Bailey folytatta: – Mi nem vagyunk rendes emberek. Nem is állítanék ilyesmit. Én már öltem embereket, és volt, aki valószínűleg nem érdemelte volna meg, de az adott pillanatban erre volt szükség. Ha ez megnyugtatja, akkor biztosíthatom arról, hogy kissé vérzett a szívem, mielőtt golyót eresztettem volna szegény agyukba. Nem fogom arról győzködni, hogy bár a maffia tagjai vagyunk, azért nem vagyunk olyan rosszak, hanem kedves emberek vagyunk! Mert nem vagyunk azok. – Rohadt jó kis propagandabeszédet vágott le nekem eddig – szólalt meg Ban-

nickburn. – Rendelünk valamit, mielőtt tovább ecseteli, micsoda egy rohadék maga? – Ó, maga már rengeteget tanult az életben. Biztos vagyok benne, hogy azt is tudja, milyen széles skála húzódik a rendes emberek és a rohadékok között. Én ezen a skálán vagyok valahol, és maga is, és szerintem nem esünk nagyon messze egymástól. Bailey intett egy pincérnek, aki először nem vett róla tudomást, aztán amikor meglátta, ki integet neki, észbe kapott, és elindult feléjük. – Mindig imádtam ezt a beszédet – mondta Bannickburn. – Ez van minden akciótrideó végén: amikor a rossz fiú megáll egy pillanatra, és elmondja a jó fiúnak, mennyire hasonlítanak ők egymásra. – Én is. Most jön az, hogy maga azt mondja: „De most vége a játéknak!"

Bannickburn előrehajolt, szürke szeme parázsként izzott. – Mire kellett ez a beszéd, Quinn? Bailey nem jött zavarba. – Mert teljesen ki akartam teríteni a lapjaimat, mielőtt megkérném, hogy végezze el a feladatot, amit magának szántam. Ezeket tudnia kell, ha vállalja a munkát. Gondoltam, jobb, ha most azonnal kipakolok. Mindketten leadták a rendelést a feltűnően türelmessé vált pincérnek, mire az sürgősen sietett teljesíteni a vendégek óhajait. Bannickburn csak egy perc múltán válaszolt. Bailey ez alatt az idő alatt magában végigfutott még néhány szélsőséges meggyőzési módszeren, és kiválasztott egyet arra az esetre, ha Bannickburn továbbra is ellenállna. Azonban nem volt rá szükség. A stratégia bevált.

– Mit kell tudni erről a munkáról? – kérdezte a tünde. – Egy olyan embernek teszünk szívességet, akit mindannyian nagyra becsülünk. Victor Krebnek hívják. – Sosem hallottam róla. – Az a jó. Kreb könyvelő, és egy könyvelő akkor dolgozik jól, ha teljesen láthatatlan marad. – Magukhoz tartozik? – Számos alkalommal segített már nekünk. Sok pénzt takarított meg a családnak, és sok esetben neki köszönhetjük, hogy elkerültük a hatóságok és a cégek zaklatásait. Szeretnénk, ha továbbra is a barátunk maradna. – Értem. És most van valami gond? Bailey halványan elmosolyodott.

– Van. Krebnek van egy lánya, Angeline, aki az utóbbi időben meglehetősen sokat tartózkodott Murson Kader társaságában. – Kader? – füttyentett Bannickburn. – Te jóságos sárkánytrágya! Ezt a nevet még én is ismerem. – Igen. Ha valaki ennyi embert belez ki ekkora nyilvánosság előtt, azt gyorsan felkapja a hírnév. Én, mint vén romantikus, reméltem, hogy ők ketten most már boldogan élnek, míg meg nem halnak, de sajnos nem egészen így zajlanak a dolgok, ha valaki egy pszichopatával jár. – Azt gondolom. – A kapcsolat nemrég… véget ért. Csúnyán. Nagyon csúnyán. Bannickburn felvonta a szemöldökét. Bailey-nek úgy tűnt, hogy a tünde őszintén aggódik, de ilyesmit elég ritkán látott, úgyhogy nem volt benne biztos.

– Hogy van a lány? – kérdezte Bannickburn. – Nem… a belsőségei még… belül vannak? – Nem halt meg, és reménykedünk benne, hogy egy napon majd teljesen rendbe jön, de egész életében viselni fogja a testi és lelki sérülések nyomait. Bannickburn szánakozva ingatta a fejét. Basszus, gondolta Bailey, ez könnyebb lesz, mint hittem. Folytatta a beszámolót – addig kell ütni a vasat, amíg meleg. – Érthető módon Mr. Kreb bosszút akar állni, és ránk gondolt először. Nem kertelt: vagy segítünk neki, vagy búcsút mondhatunk egymásnak. Tekintve, hogy az ő képességeit nehéz lenne mással pótolni, nem örülnénk neki, ha máshol kamatoztatná a tehetségét. De egy Murson Kader kaliberű fickót nem könnyű elintézni. Ha valaki ilyen magas szinten áll a Finnigan család-

ban, az csak hangos, pusztító robajjal bukhat el. Bannickburn ennél azért ravaszabb volt. Átlátott a szitán, és elkezdett visszatáncolni. – Ha maguk, az egész arzenáljukkal együtt, nem vállalkoznak a támadásra, nem értem, mit tehetnék én az ügyben. – Bannickburn ajka megrándult, mintha még mondani akarna valamit, és Bailey ösztönösen megérezte, miért. Bannickburn esze azt sugallta: Ez a munka túl nehéz nekem, de a büszkesége megtiltotta, hogy kiejtse ezeket a szavakat. Bailey gyorsan átvette a szót, hogy még egy csalit bedobjon Bannickburn elé, mielőtt még a tünde végképp kihátrálna a feladat elől. – Bárcsak mi intézhetnénk el a dolgot! Én magam égek a vágytól, hogy személyesen kézbesíthessek Kadernek valamennyit a

tartozásból. De mint tudja, az én családom és az említett család között kissé feszült a viszony. Ha bárkit a Bigio családból rajtakapnak, hogy egy ilyen magas rangú Finnigan-tag ellen tör, mindannyian bajba kerülünk. Súlyos, kellemetlen, az egész várost érintő bajba. – Hála istennek, Mr. Krebet nem vakította el a harag, és továbbra is ésszerűen gondolkodik – folytatta Bailey. Bannickburn már nyitotta volna a száját, hogy magához ragadja a szót, de Bailey nem hagyott neki időt. – Tudja, hogy nem ölhetjük meg Kadert, de még az is túl kockázatos lenne, ha valaki mást bérelnénk fel erre. Mr. Kreb beéri azzal is, ha megszégyenítjük, és megalázzuk a fickót. A történet előrehaladtával Bannickburn egyre merevebben ült a széken. Már-már úgy tűnt, rögtön feláll. De Bailey utolsó

mondata és az azzal egyidejűleg érkező reggeli kissé megenyhítette. Lassan visszaereszkedett a helyére. Beleharapott az angol módra elkészített tocsogós szalonnába, és elgondolkodva rágni kezdte. – Megszégyeníteni és megalázni – visszhangozta gőzölgő lehelettel – egy lány becsületéért. – Rágott még egy darabig. – Ez nem tűnik brutális állatoknak való munkának. Bailey széttárta a kezét. – Ó, hát éppen ez a szép benne. Mi mindenkihez brutális állatok vagyunk, kivéve a sajátjainkat. A sajátjainkat úgy védjük, mint… a francba is, mint a családunk tagjait, természetesen. Bailey talán még sosem ejtett ki a száján ekkora és ilyen nevetséges hazugságot. A maffia valahogy úgy gondoskodott a sajátjairól, mint egy galambcsaládban a frissen

kikelt fiókák: kirugdostak, kilökdöstek a fészekből mindenkit, aki gyengének bizonyult, hogy az utcán haljon meg. De a tridimek régóta sikeresen életben tartották a mítoszt a maffián belüli hűségről, és Bailey a világért sem tette volna tönkre a kemény munkával elért eredményeket. Bannickburn még mindig gondolataiba merült, Bailey pedig most csendben maradt. Felesleges tovább ecsetelni a dolgot; a következtetést Bannickburn már könnyedén levonhatja. Tedd meg, és te is, mint Kreb, elnyered a barátságunkat. Tedd meg, és gondoskodunk rólad. Bailey remélte, hogy nem kell mindezt így kimondania, és ezzel együtt egyre súlyosabb hazugságok spiráljába sodródnia. De úgy vélte, a horogra eddig is olyan ínycsiklandóan húsos csalétket sikerült elhe-

lyeznie, hogy Bannickburn biztosan rá fog harapni. – Tehát ez lenne az, amit akar – szólt végül Bannickburn. – De a hogyanról még semmit sem mondott. Gondolkodott már ezen egyáltalán, vagy ezt ráhagyja arra a szerencsétlenre, akit bele akar rángatni a dologba? Bailey elmosolyodott; szinte látta maga előtt, amint berántja a botot. – Ó, gondolkodtam én már ezen – szólt. – Nem is keveset.

9 A bőrkabátos figura nagyon kemény legénynek tűnt. A csuklója nagyjából olyan vastag volt, mint Bannickburn nyaka. A napszemüvege koromfeketén sötétlett, kihegyezett agyarai fehéren ragyogtak. Az előnyös benyomást az is erősítette, hogy éppen egy még nála is magasabb orkot szorított a földre, és szapora ütlegeket zúdított a fejére. Bannickburnnek éppen ilyen fickókra volt szüksége. De még nem szólíthatja meg. Előbb tájékozódnia kell róla, tudnia kell, hogy megbízhat-e benne, és meg kell várnia, hogy az orkverejték bűze valamelyest eloszoljon, mielőtt bármennyire is megközelítené a pasast.

De már az is izgalmas volt, hogy egyáltalán gondolkozhat azon, hogyan sorozhatná be ezt a különleges példányt. A bűzföldei borzasztó nap óta senkinek sem adott utasításokat – legalábbis olyat nem, amire bárki is odafigyelt volna. De most van pénze, és egy várhatóan szórakoztató munkája. Válogatott csapatot fog toborozni. Már csak azt kell kigondolnia, hogy lépjen velük kapcsolatba. Az lett volna a legkönnyebb, ha Jackie-re támaszkodik, de éppen ezt akarta leginkább elkerülni. A lánynak egészen biztosan csak néhány percet kellene eltöltenie a Mátrixon, és már elő is állna egy hosszú listával az alkalmas jelöltekről, de talán még fejből is menne neki. De ez az ő küldetése volt, és ő maga akart gondoskodni mindenről. Ráadásul bele se akart gondolni, hogyan rea-

gálna Jackie a hírre, hogy még inkább erősödik a kapcsolata a Bigio családdal. Nem kérhetett segítséget Bailey-től vagy Shiverstől sem, hiszen a vadászat egyik fő célja volt, hogy a Bigiók kimaradjanak az egész ügyből. Így hát magára volt utalva. Tudta, hogyan kell az ilyet elintézni: meg kell mozgatni a kapcsolatait. Sajnálatos módon neki nemigen voltak kapcsolatai ebben a városban, de mostantól ez másképp lesz.

Bannickburn vagy fél tucat alkalmi ismerőssel tárgyalt a Pusztulatban. A beszélgetések minden esetben így zajlottak le: lazán, békés szándékát hangsúlyozva hozzájuk

sétált, tett néhány megjegyzést az időjárásról, aztán a lényegre tért. – Te, emlékszel arra a fickóra/nőre, akiről a múltkor beszéltél? Aki munkát keresett? Az ismerős minden esetben gyanakvó, bizonytalan tekintettel válaszolt. – Ki lehetett az? – Akinek mostanában semmi sem jött össze. Azt mondtad, nagyon érti a dolgát. Még egy pillanatnyi zavar, aztán a felismerés fénye derült fel az arcokon. – Á, igen, X-re gondolsz. – Igen, igen. Ő az! Hogy van mostanában? – Ugyanúgy. Nem könnyű neki. Nemigen lehet munkát találni. – Hát igen. Én aztán tudom. Az ember csak csipegeti a morzsákat, amit a fejesek elszórnak, nem igaz?

Az ismerős ezután előállt valami védőbeszéddel a barátja mellett. Elmondta, hogy az illető borzasztóan érti a szakmáját, és az utóbbi idők pechsorozata sokkal inkább az ellenséges, érzéketlen világnak köszönhető, mint a képességek akár csak legcsekélyebb hiányának. – Igen? – kérdezett vissza ilyenkor Bannickburn. – Mi történt? És akkor mindent megtudott a célszemélyről. Mire az ismerős befejezte a beszédet, Bannickburn elég jó rálátást nyert az illető képességeire, megbízhatóságára és múltjára. A hat esetből két olyan nevet nyert, akit érdemes volt felkeresni. Az egyikről némi utánajárás árán kiderült, hogy a Washington-tó fenekén tartózkodik, és feltehetően részben a testében elszórt ólom súlya tartja odalenn. A másik, egy nyughatatlan, patkányarcú férfi, Steel-

toe, már kezdett ráhangolódni a vadászatra, amikor Bannickburn kiejtett két végzetes szót. – Murson Kader. – Murson Kader? Mi a rohadt életbe akar belerángatni? Kader? És ezért akar – nézett Steeltoe a számra, amelyet Bannickburn az előbb írt le – ennyit adni? Ha egy ilyen Kader-félével akarsz kikezdeni, utána jó, ha egy időre eltűnsz, nem? Át kell költözni valahova, ahol nem találhat meg, nem? Én legalábbis ezt tenném. És ha megpróbálsz észrevéden maradni, nem vállalhatsz túl sok munkát. A fizetségnek ezt a kiesett időt is pótolnia kell. Elégnek kell lennie ahhoz, hogy egy ideig kihúzzam belőle. És ez nem elég. Távolról sem elég. Akkor jöjjön vissza Murson Kaderről beszélgetni, ha szerez még pénzt.

Bannickburn megpróbálkozott a közvetlen megközelítéssel. – Nézze, nem akarom megsérteni, de akármennyi is ez a pénz, biztos, hogy több, mint amit jó ideje keresett. Talán nem most kéne válogatósnak lenni. – Mindig annak kell lenni. Ha olyasmire akar rávenni engem, amit talán nem úszók meg élve, akkor fizessen annyit, hogy élvezhessem az életet, amíg még tart! Ez a pénz nincs annyi, úgyhogy azt hiszem, inkább maradok egyelőre szegény élő, mint kicsivel kevésbé szegény halott. Végül eltelt a nap, és Bannickburn, miután megmozgatta egész kapcsolati hálóját ebben a nyomorult városban, nem jutott az égvilágon semmire. Amikor látta, hogyan reagál Steeltoe Kader nevére, egy pillanatra elgondolkodott azon, érdemes-e egyáltalán belevágni a munkába. De aztán meggyőzte

magát, hogy Steeltoe nem azért ijedt meg, mert Kader annyira veszedelmes, hanem mert ő maga túlságosan alul helyezkedik el a táplálékláncban. Mint amikor egy csótány felnéz a macskára. A macska is csak annak ijesztő, aki könnyedén belefér a szájába. Olyan embereket kell tehát keresnie, akik néhány fokkal magasabban állnak a ranglétrán. Annak, aki kicsivel közelebb van a csúcshoz, Kader sem fog olyan borzasztónak tűnni. De ahhoz, hogy ezeket az embereket megszerezze, valamivel több pénzt kell erre szánni, és a saját részét csökkenteni. Ez a döntés valóságos fizikai fájdalmat okozott a gyomrában. De a gondolat, hogy nemes célért küzd (már ha a célnak egy hölgy tisztességének megbosszulását, nem pedig a maffia könyvelőjének tett szívességet tekintette), egy hajszálnyit enyhítette a görcsöt.

De még ha csökkenti is a saját nyereségét, akkor sem biztos, hogy ki tudja fizetni a szükséges munkaerőt. Rájött, hogy olyan embereket kell keresnie, mint amilyen ő maga: akik ilyen vagy olyan okból hajlandóak kevesebb pénzért is vállalni a munkát, mint amennyit normális esetben kapnának. Vagy azért, mert vonzza őket az ügy, vagy mert sürgősen pénzt akarnak, vagy esetleg mert egykor a csúcson voltak a saját területükön, de valamilyen balszerencse folytán elbuktak. Bannickburn bízott benne, hogy a harmadik csoportból senkit sem kell felvennie – egy csapatban egy éppen elég lesz. Ez már sokkal nehezebb feladat volt, mint amit reggel kitervelt. A Scotsprawlban az utolsó években kissé elkényelmesedett. Nagyjából mindenkit felvett a csapatába, aki elfogadta a pénzét, és nem törődött a

szokásos óvintézkedésekkel, amelyekkel biztosíthatta volna, hogy megfelelő munkaerőt kap. Már beleunt az ismétlődő toborzásokba, a balekok és törtetők végtelen felvonulásába. Ha kellett egy csapat, a lehető leggyorsabban összeszedte az embereket. Olykor egyszerűen felhívott ezt-azt telekomon, és gyakorlatilag mindenkit felbérelt, aki egyáltalán felvette. Ez a nemtörődöm módszer természetesen néha harmatgyenge csapatokat eredményezett, de ezzel sose foglalkozott. Már az kellemes meglepetésként érte, ha a felfogadott emberek egyáltalán teljesítették a feladatukat. Ha nem így volt, akkor egyszerűen felhasznált egy kis többletenergiát, hogy elfedje a hiányosságaikat – és annak idején energiából mindig volt feleslege. Egészen Bűzföldéig. Akkor teljesen egyedül maradt. Barátait elcsábította a pénz és a

hatalom, amelyet Valinscarl ígért nekik, bérgyilkosokból álló csapata pedig magával volt elfoglalva – fogalmuk sem volt róla, hogy főnökük éppen élete legveszélyesebb mágikus csapdájába botlott. Ezért a hibáért élete végéig fizetni fog, és esze ágában sincs újra elkövetni. Ezúttal minőségi csapatot állít össze. Ha mást nem is, azt megtanulta a mai napon, hogy egyedül nem képes ilyen csapatot összeszedni – legalábbis nem olyan hamar, hogy Bailey-nek is megfeleljen. Segítséghez fog folyamodni… már ha a tervezett segítség hajlandó barátságosan viselkedni vele. Először az jutott eszébe, hogy virágot vesz neki, de ezt elvetette. Az túl szokványos, túl közönséges lenne. Itt olyasvalamire lesz szükség, ami igazán szívből jön; ami nem egyszerűen egy gépies bocsánatkérés, hanem a tisztelet, a vonzalom őszinte jele.

Ha szükséges, egész éjszaka a piacokat fogja róni, de megtalálja, amit keres.

10 – Virág? – Nyíló pompájában, természetesen. Jóllehet sugárzóan szép a maga módján, de ragyogása melletted semmivé foszlik. Tudom, tökéletlen ez az ajándék, de lehet-e bármit is nyújtani, ami megállná a helyét egy ilyen szépséggel szemben? Jackie eligazította hátát a széktámlán, hátradőlt, és egy asztalnak támasztotta a lábát. – Elbűvölő. Vajon mennyit kell még fényezned engem, mielőtt kilyukadsz a valódi mondanivalódra? Bannickburn egy félmosollyal nyugtázta, hogy a lány, ahogy erre számított is, rögtön átlátott rajta.

– Nagy szívesség kérésére készülök. Úgy becsültem, hogy teljes tíz percnyi alapozásra lesz szükség, mielőtt egyáltalán szóba hoznám a témát. – „Alapozás"? De romantikus. Mit akarsz, szívességet kérni, vagy falat rakni? – Elnézésedet kérem. Hogyan is ejthettem ki ilyen közönséges kifejezést, amikor ilyen rendkívüli hölgyről beszélek? De a legegyszerűbb szavak is cserbenhagynak jelenléted légies sugárzásában. Jackie horkant egyet. – Jól van. Bármennyire is szeretném látni, ahogy további tíz percen át csomót kötsz a nyelvedre, sok dolgom van még ma éjszaka. Tegyünk úgy, mintha már tíz percig hízelegtél volna! Rátérhetsz a következő pontra, és elmondhatod, amit valóban mondani akarsz.

Bannickburn tett egy hosszú lépést előre, mintha csak siklott volna a padlón, és az asztalon Jackie lába közelébe csúsztatta a virággal teli vázát, hogy a lány szemszögéből éppen az ő arca mellett legyen. Halvány színeket választott – fehéret, sárgát, kéket – kifejezetten azért, hogy előnyösen mutasson mellettük. – Egy szívességet szeretnék kérni. – Ezt már mondtad. – Szükségem lenne a segítségedre. – Hányféleképpen fogod még ezt közölni? Gyerünk, sok a dolgom. Térj a lényegre! – Ó, igazán semmiség. Csak elvállaltam egy kis munkát, és nem tudom egyedül megcsinálni. Kell egy csapat. – Csak elvállaltál egy kis munkát? Gondolom, Bailey-től.

– Igen – ismerte be Bannickburn, és felkészült az elkerülhetetlen prédikációra a maffia működéséről. – Jó – mondta Jackie. – Itt vagy te, és itt vagyok én, ez már kettő. Mi kell még? Bannickburn megdörzsölte a szemét. Aztán beletúrt sűrű, szélkócolta fekete hajába. Végül észrevette, hogy nyitva maradt a szája. – Te? Ketten? Mit… Ugye hallottad, hogy „igent" mondtam, amikor Bailey-ről kérdeztél? – Hallottam. Ide figyelj, Robert, te már nagyfiú vagy. Meghoztad a döntésedet. Biztos vagyok benne, hogy figyelembe vetted minden tanácsomat, és feltételezem, jó okod van arra, hogy továbbra is Bailey-vel dolgozz. Kedvellek téged, szinte bármilyen vadászatban a segítségedre lehetek, és ha én is a csapatban vagyok, akkor legalább

szemmel tarthatlak. Úgyhogy benne vagyok. – Aha – nyögte ki Bannickburn. Még mindig nem tért magához a megdöbbenésből. – Rendben. Csak nehogy a látványom eltérítsen a feladattól. – Igenis, uram. Na szóval, mi kell még? – Izomerő, szállítóeszköz és egy arc. – Milyen arc? – Ártatlan, naiv. Olyasvalaki, aki tud egykét trükköt. – Jó. – Jackie elhallgatott,, vett egy mély levegőt, és újra beszélni kezdett: – Kell egy mágus is. Bannickburn majdnem felpattant a székről. – Az nem kell! – Robert… – Ezt a szükségletet ki tudom elégíteni. – Nem.

– De igen. Kit találhatnánk, aki van olyan jó, mint én? – Robert, ne kényszeríts, hogy kimondjam. – Mit? – Robert… – A hangja szinte esdekelt. Bannickburn tudta, mit nem akar Jackie kimondani. Mivel ő sem szívesen hallgatta volna végig, egészen pontosan hány mágus hatalmasabb jelenleg nála, inkább megadta magát. – Jól van, jól van, talán szükségem lesz egy kis mágikus segítségre. De csak egy ellátóra, érthető? Néhány anyagra, amit felhasználhatok. Nem kell senki magához a vadászathoz. A lány sóhajtott. – Jól van, Robert. Jól van. Mennyit tudsz fizetni?

– Fejenként valamivel több, mint egy rugót. – Hm. Nem sok, de ha a munka gyorsan megvan… – Meg kell lennie. – Jó. – Jackie összeráncolta a szemöldökét, és a padló felé bámult; vagy egy fekete foltot nézett, vagy a semmit, Bannickburn nem tudta eldönteni. – Tehát értékes munkaerőt akarunk, kevés pénzért. Ez kissé leszűkíti a kört. – Én is pont erre gondoltam. Jackie még egy darabig a semmibe bámult, aztán hirtelen felemelte a fejét, és újra Bannickburnre nézett. – Megvan – jelentette be. – Cayman. – Megyünk a Kajmán-szigetekre? Istenien hangzik. De talán jobb lenne megvárni vele a munka végét.

– Haha. Várj csak, összehozom a találkozót. Rákötötte magát a gépre minden további magyarázat nélkül – ez egyébként szokatlan is lett volna tőle.

Bannickburn úgy hitte, volt idő, amikor a gazdag emberek olyan helyeken találkoztak másokkal, amelyekről lerítt a gazdagság, a szegény emberek pedig olyan helyeken, amelyek szegénységtől fuldokoltak. Aztán az emberek a fejükbe vették, hogy elrejtik személyes vagyonukat (vagy annak hiányát). A gazdagok ezután elkezdtek patkánylyukakban csövezni, a szegények pedig egy hónapnyi keresetüket is odadobták,

csak hogy egy divatos étteremben szervezhessenek találkát. Aztán persze az emberek kiismerték ezt a sémát is. A helyzet újra változott, és mindenki visszatért szokásos törzshelyére. Aztán újra váltottak. És újra. Manapság, ha találkozód van valakivel, rohadtul nem tudsz meg róla semmit a környezet alapján. Bannickburn ezt a folyamatot elkeserítőnek találta. Éppen egy bellevue-i könyvtárban voltak, ütött-kopott dekkek és homályos trideoképernyők között – akadt néhány valódi könyv is. Bannickburn követte Jackie-t egy üvegfalú tárgyalóterembe, ahol már várt rájuk egy nagydarab, olajzöld zakós férfi. El kellett ismerni, jó kis helyiség volt. Bérleti díj valószínűleg nincs, a beszélgetést senki nem hallja, de mindannyian láthatóak maradnak, s ez jól jöhet, ha a találkozó

rossz véget érne. Csak egyvalami okozhat gondot: ha valaki a könyvtárban kapcsolatban áll a Finniganekkel, és netán visszaemlékszik, hogy együtt látta ezeket az arcokat. Ezért aztán Kross, akit Bailey kiutalt Bannickburn mellé, néhány sarokkal arrébb egy furgonban ült, és a Jackie bal füle mellé helyezett kamerán keresztül követte az eseményeket. Jackie ügyelt arra, hogy időről időre lassan végigpásztázza a helyiséget. Ha Kross gyanús jelet észlel, azonnal leléphetnek. Bannickburn arról azért gondoskodott, hogy hangfelvevőt ne kössenek Jackiere. Ha Kross tudni akarja, miről beszélnek, szájról kell olvasnia – márpedig ő nem fogja sokat mozgatni a száját beszéd közben. A linóleumpadlón végigcsikorogtak a fémlábú székek, amelyekről rég lekopott a védőborítás. A nagydarab férfinak (Ban-

nickburn feltételezte, hogy ő Cayman) megrándult az arca. – Gyűlölöm ezt a hangot – szólalt meg. – Talán egyszer ez is eszembe fog jutni, mielőtt lefoglalnám ezt a termet. Hogy vagyunk, angyalom? – biccentett Jackie felé. – Kösz, jól – ült le Jackie is, de nem nyújtott kezet Cayman-nek. Bannickburn követte a példáját. – Hát te? – Csak úgy, mint mindig, ami elég gáz, ha azt vesszük, hogy mostanra sokkal jobban kéne állnom. Hogy van a troll? Bannickburn ekkor véletlenül éppen Jackie-re nézett, és ennek nagyon örült, mert különben lemaradt volna arról az egészen érdekes arckifejezésről, amely egy pillanatra átsuhant a lány arcán. A szemöldökei összerándultak, és V-alakot formáztak, ajkait hátrahúzva kivillantotta agyarait (ha egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni az ő

esetében), orrlyukai kitágultak. A következő pillanatban újra a régi volt. Az arckifejezésből áradó figyelmeztetést senki sem téveszthette szem elől. – Á. Értem – mondta Cayman. – Mindegy is. Miben segíthetek? – Szeretném, ha megismerkednél Bannickburn barátommal. Van számodra egy javaslata. Cayman Bannickburn felé fordította tekintetét, és elkomorult. A változás egészen finoman történt: széles állkapcsa kissé megmerevedett, szürke szemöldökei lejjebb ereszkedtek, állát kissé leszegte. A nyájas férfi, aki belépésükkor barátságosan üdvözölte Jackie-t, most úgy festett, mint egy útonálló, aki rögvest Bannickburn pénzét fogja követelni. – Üdvözlöm. – A szó úgy hullott ki a szájából, mint egy betontégla.

– Örvendek a szerencsének – köszöntötte Bannickburn a legbarátságosabb hangján. Már milliónyi ellenséges pillantást látott életében, és semmi okát nem látta, miért pont most kezdenék befolyásolni. – Azt hallottam, maga érti a dolgát. – Aha. – A férfi tekintete nem enyhült. – Felajánlanék önnek egy viszonylag kis összeget, ha részt vesz a Finnigan család egyik nagy hatalmú és ingerlékeny tagjának feldühítésében. Cayman megint Jackie-re nézett, de ezúttal komor maradt. – Azért jöttem el, mert megbízom benned, Jackie, bár már nem emlékszem, miért. De alig két perce vagyunk itt, és a haverod villámgyorsan rombolja a rólad alkotott képemet.

– Nyugalom – szólt Jackie. – Mondunk két szót, és máris más színben látod az egészet. Robert, állj elő azzal a két szóval. Bannickburn engedelmeskedett. – Murson Kader. Ki gondolta volna, hogy Cayman még dühösebb arcot is tud vágni? A férfi először felállt. Morgott valamit, ami nem biztos, hogy szavakat is tartalmazott. Lépett hármat jobbra, végrehajtott egy gyors hátraarcot – úgy látszik, valamikor katonai szolgálatban is állt –, aztán visszasétált a székhez, de nem ült le. Néhány ütemnyit csendben álldogált, aztán tenyerével váratlanul a teremben elhelyezett barna műanyag asztalra csapott. Bannickburn nem csodálkozott volna, ha az asztal rögtön kettéhasad. Mindenesetre a művelet elég zajos volt: odakint többen felugrottak, és mérges tekintetet ve-

tettek Caymanre, egy könyvtáros pedig szigorú arccal az ajka elé emelte mutatóujját. – Rohadtélet – mondta Cayman. – Rohadtélet, rohadtélet! Bannickburn néhány másodpercet várt, hogy a név még mélyebbre süllyedjen Cayman agyában. – Arról volt szó, hogy az én feltételeim szerint csináljuk – szólalt meg végül Cayman, miután még néhányszor végighasított a kis helyiségen. – Akkor akartam erre rátérni, amikor már készen állok. – Az a nap azóta sem került közelebb – szólt halkan Jackie, de Bannickburn látta, hogy a szavak így is Cayman elevenébe vágnak. – Készültem rá – erősködött a férfi. – De nem könnyű megfelelő időpontot találni, tudod?

– Tudom – felelte Jackie. – Hamlet is így volt ezzel. Bannickburn elvigyorodott, Cayman pedig összevonta a szemöldökét. – Jól van. Érdekel az ügy – adta meg magát a férfi. – De előtte egy-két dolgot még mondanod kell a te kis haverodról. Bannickburn tudta, hogy a beetetés sikeres volt. De Cayman még nem harapott rá a horogra. A tünde ismét Jackie-re hagyta a beszédet. – Nemcsak hogy érdekel az ügy – mondta a lány –, de már benne is vagy. Elkapjuk Kadert, és te segíteni fogsz. – Felvázolta a feladatot Caymannek, aki továbbra is a szemöldökét ráncolta. – Ti csak bosszantani akarjátok Kadert – szólt rosszalló hangon az eligazítás végén. – Én pedig holtan szeretném látni.

– Hát persze. De most éppen erre van lehetőség. Tudod, hogy meg akarod csinálni, de nem akarsz túl lelkesnek tűnni, tehát nem egyezel bele rögtön. Ez rendben is van, halogathatod egy darabig, ha attól jobban érzed magad. De már benne vagy. Cayman először még mogorvábban nézett, aztán az arca egyszerre kisimult. Váratlanul elmosolyodott. – Hát, leányzó, téged aranyba kéne foglalni. A legtöbb ruhám öregebb nálad, a fél karom többet nyom, mint te, és te mégis azt gondolod, hogy mindenki megijed tőled, csak mert olyan sokat tudsz. Téged aranyba kéne foglalni, az biztos. Miközben Cayman kiengedett, Bannickburnt új aggodalom kezdte gyötörni. – Várjunk csak! Mielőtt bármiben is megegyezünk, tudni akarom, hogy maga nem fog magánakcióba kezdeni. Ha kedve tá-

madna a vadászat kellős közepén megölni Kadert, azzal az egész Finnigan családot ránk szabadítaná. Ha velünk tart, követnie kell a tervet. Bannickburn meglepetésére Cayman most nem ráncolta a homlokát, hanem kurtán biccentett, mintegy elismerve, hogy ezt tisztázni kell. – Profi vagyok – szögezte le. Ezzel Bannickburn nem elégedett meg, ezt bárki mondhatja. De ezért volt itt Jackie. – Az adatok alátámasztják az állítását? – kérdezte tőle. Ez csúnya erőfitogtatás volt: Caymant bizonyára idegesítette, hogy úgy beszélnek róla, mintha ott se lenne. De szükség volt rá, hogv Cayman lássa, ki a főnök a csapatban. – Igen – felelte Jackie. – Úgy tudom, Caymannek több kilométernyi listája van a ha-

ragosairól, de ezt sosem keverte össze a munkával. – A saját szakállára megtorolja a sérelmeket? – Persze. – Remek. – Bannickburn újra Caymanhez fordult, aki közönyös arccal ülte végig a megbeszélést. – Hadd mondjak el néhány dolgot! Az egész ügyet gyorsan, futtában szeretném elintézni, vagyis nem vállalok garanciát. A munkában addig vesz részt, amíg azt nem mondom, hogy vége. Ezt én döntöm el. – Ha így akarja csinálni, akkor adjon előleget. Hogy lássam, érdemes-e részt venni a játékban. – Minden nap kezdetén fizetni fogok. Ha megválunk egymástól, az aznapi pénz a magáé. Ha végig marad, kap ötszáz nujen prémiumot. Megfelel?

Cayman felhorkant. – A prémium az lesz, hogy láthatom Kadert, amint hülyét csinál magából. Ez sokkal inspirálóbb, mint a pénze. De egyébként megfelel, igen. – Rendben. – Bannickburn elővett egy fekete hitelkártyát. – Fel van véve. A mai nap feladata: szedje össze a csapat többi tagját! – Mi kell még? – Egy rigó, aki lehetőleg ért a kisebb robotokhoz is, és egy arc. – És egy mágus – tette hozzá Jackie. – Legalábbis a beszerzésekhez. Bannickburn arca elborult. – Igen. Ahogy Jackie mondja. De Cayman még egy korábbi szónál akadt el. – Arc? – kérdezte, furcsán aggodalmas tekintettel. – Miféle arc?

– Naiv, nyílt. Az a fajta figura, aki a csapat védjegye lehet. Cayman arcára visszatért a már jól ismert mogorva kifejezés. – Francba! – mondta.

Egyszer a tacomai kikötő mellett Bannickburn tanúja volt, amint öt koszlott egyén között verekedés tör ki. Éppen egy régi barátját, a nehézkes Claymore-t kísérte el egy közelebbről meg nem határozott megbízásra. Az öt illető egy jókora, több mint ötven köbméteres fatartály körül harcolt. Az egyik fickó kést kapott a torkába, és sokáig feküdt bugyborékolva a parton, mielőtt elhallgatott. Egy nő a vízbe esett, és ügyetlenül csapkodott maga körül, míg

végre egyik ellenfele észrevette, milyen könnyű célpontot nyújt, és lelőtte. A másik három még mindig harcolt, amikor Claymore szólt, hogy most már induljanak. – Mi lehetett a konténerben? – kérdezte Bannickburn. Claymore felhorkant. – A konténer üres. A Pusztulat nagy részében még jó kis ház lehet belőle. Ezért küzdenek érte. Bannickburn most egy ilyen helyen volt, nem messze a Paradise Lake-től, és egy nagyon hasonló konténer előtt állt. Egyszerre hiányozni kezdett neki Claymore. Ha tovább élt volna, majdnem olyan sokat taníthatott volna neki a városról, mint Jackie. Cayman a konténer elé ballagott, és bekopogott a hevenyészve belevágott görbe ajtón. – Prime! – üvöltötte. – Prime! Gyere elő!

Az ajtó kivágódott, de senki sem állt a másik oldalon. Cayman dörömbölésétől nyílt ki. – A francba, Prime, jó kis biztonsági rendszer! – ordította Cayman. – Bárki bejöhet és lelőhet, ha akar. Egy Bannickburnnél jó húsz évvel fiatalabb férfi támolygott a bejárathoz, szaporán pislogva a vakító napsütésben. Szakadt, nyűtt zöld fürdőköpenyén látszott, hogy valaha jobb napokat is látott. A férfi összekötötte magán a köpenyt, és megpróbált méltóságában megsértett arcot vágni. – Engem senki sem akar lelőni – morogta. – Épp ez a te bajod – mondta Cayman. – Ha használható munkát végeznél, az emberek sorban állnának, hogy beléd lőhessenek. – Aha. – A férfi könnyedén lerázta magáról Cayman sértegetését. – Köszönöm, hogy

beugrattál szólni, hogy amatőr vagyok. Tehetek még valamit érted? – Igen. Öltözz fel! A köpenyed büdös. Aztán ez a tünde beszélni szeretne veled. – Aha – ismételte a férfi, aztán lustán visszahúzta az ajtót, és bement. – Ez itt X-Prime – fordult Cayman Bannickburnhöz. – Teljesen hülye, de éppen olyan feje van, amilyet keres. – Teljesen hülye? – visszhangozta Bannickburn. – Nem vagyok benne biztos, hogy ilyenre van szükségünk. Cayman körbenézett, és intett Bannickburnnek, hogy jöjjön közelebb. – Na jó, köztünk maradjon, nem teljesen hülye. Már maga mögött tud néhány évnyi vadászéletet, és néhány dologban elég ügyes. De nem tudhatja meg, hogy ezt gondolom róla. Érti? – Nem.

– Még zöldfülű korában ismertem meg, éppen csak kilépett a céges robotok sorából. Akkor még tényleg teljesen használhatatlan volt, és ez jellemzi a köztünk levő viszonyt. Én tudok mindent, ő nem tud semmit. A mi csapatunk így működik, és én nem fogom ezt megváltoztatni. Mindez elég értelmetlennek tűnt Bannickburn előtt, de nem kívánt beleavatkozni. – Aha. Egy-két percig némán álltak, aztán X-Prime újra kilökte az ajtót. Tekintete mostanra teljesen kitisztult, megfésülte barna haját, és felvett egy fekete pólót meg egy rozsdabarna nadrágot. Most, hogy valamivel rendezettebb arcvonásokkal látta, Bannickburn már értette, miért hozta őt ide Cayman. XPrime úgy nézett ki, mint aki most jött a tanyáról. Tágra nyílt szeme, enyhén szeplős

orra és apró, sírásra álló szája láttán Bannickburn sürgető kényszert érzett, hogy itt helyben átverje. – Mi az? – kérdezte X-Prime, kinézetét meghazudtolóan kemény és megfáradt hangon. – Újra lesz munkád. Ez a tünde felbérel. Útközben majd részletesebben is elmondom. – Útközben hova? – Spindle-höz. – Ő is benne van? – Remélem. X-Prime elnézett a messzeségbe, aztán ránézett az órájára, aztán megint a messzeségbe. Végül vállat vont. – Jó. Becsukta konténere ajtaját, és rádobott egy lakatot a kilincsre. Cayman felvont szemöldökkel nézett a lakatra.

– Ugye tudod, hogy ez a zár csak arra jó, hogy a helyén tartsa az ajtót, amíg valaki be nem rúgja? – Vizuális riasztó – vont vállat X-Prime. Cayman égnek emelte tekintetét. – Remek. Akkor menjünk! – Elindult, Bannickburn és X-Prime pedig követte. Miután így elindultak, Bannickburn aggódni kezdett. X-Prime úgy festett, mint egy sok rúgást elszenvedett kutya, amely mindennek ellenére követi gazdáját, és szánalmas konténere sem keltette azt a benyomást, mintha ő lenne a Pusztulat legvagyonosabb vagy legeszesebb lakója. Az első benyomás fényében Bannickburn érthetetlennek találta, hogy tudott ez a suttyó egy hétnél tovább életben maradni Redmondban. De életben maradt. Ha hihet Caymannek, több évig is. Nyilván több van benne, mint amit az első benyomás mutat.

Kissé lemaradt Caymantől, és halkan megszólította X-Prime-ot. Nem tudta, mennyi ideje van, úgyhogy rögtön belevágott. – Nézze! Maga azért van itt, mert Cayman ajánlotta, de én nem fogadok fel bárkit, akire ő rámutat. Eddig egyikük sem győzött meg arról, hogy megbízhatok a maga képességeiben. – Ezen a megjegyzésen szinte minden vadász azonnal berágott volna, de X-Prime alázatos arckifejezése egy szemernyit sem változott. – Jó lenne, ha meg tudná valamivel indokolni, miért vegyem fel magát. A férfi arca továbbra is változatlan maradt – a szemét leszámítva. Ott hátul mintha egy kis láng táncolt volna, az élet és az intelligencia jele. – Törjön be a házamba! – mondta. – Tessék?

– Törjön be a házamba! Látta a zárat. Látta a falakat. Gyerekjáték, ugye? Menjen, törjön be! Aztán majd beszélhetünk. Bannickburn egy percnyi töprengés után elővette a telefont. – Szia. Hiányoztam az elmúlt órában? Nem? Kár. Figyelj, tudom, hogy azt ígértem, békén hagylak ma délután, de sajnos hazudtam. Szükségem van a segítségedre. Kérlek, törj be egy konténerbe!

– Mivel oldaná ezt meg? – Renraku pókrobottal. – Miért? – Jobban fel tud mászni a falon, mint a többi robot.

– Felmászik a falon? Nem lesz ettől feltűnőbb? – Attól függ, milyen falról van szó. A kaszinókon sokszor vannak alkalmas sarkak és buta díszoszlopok, ahol el lehet rejtőzni úgy, hogy ne látsszon a robot. Hasznos kis opció. Ráadásul jól néz ki, és csak néhány centi hosszú. – És van magának? Vagy tud szerezni? A karcsú tünde megállt vele szemben a rozoga asztalka túloldalán, és nem szólt semmit. Fél lábán hintázott, mire az asztal lába nyikorogni kezdett. Spindle-nek hívták, és elég izgatottnak tűnt, amikor Cayman bemutatta őt Bannickburn-nek: csupa ideges energia és arcrángatózás. De minél többet kérdezett tőle Bannickburn az esetleges munkával kapcsolatban, annál nyugodtabb lett – a rángatózás megszűnt, keskeny, háromszögletű arca kisimult. De még min-

dig folyton hintázott. Most éppen elég bosszúsnak tűnt: látszott rajta, hogy sérti Bannickburn arcátlansága. Hogy feltételezheti, hogy nem lenne képes megszerezni a felszerelést, amit használni akar? – Jó, bocsánat – visszakozott Bannickburn. – Gondolom, tud szerezni. Hogy jut be egy olyan helyre, mint a Gates? – A szennyvízcsatornán. Még egy jó érv a pókrobot mellett: vízálló, és jól manőverezik a csövekben. – Rendszeresen átfésülik a kaszinó területét. – Én mindig be tudok vetni újabb olyan elektronikus módszereket, amilyenekre nem számítanak. De a legkönnyebb, ha nem is látják az embert – ha jól értelmezem a feladatot, nem kell folyton figyelnem. Minél kevesebbet közvetítek, annál kisebb az esélye, hogy felfedezik a robotomat.

A nő értette a szakmáját. És már a sarka sem kopogott a padlón. Bannickburn jobban bízott benne, mint X-Prime-ban vagy akár Caymanben. Azok ketten a Spindlenél töltött idő nagy részét azzal ütötték el, hogy egymást cukkolták az egyik sarokban. – Jó. Azt hiszem, nem lesz gond. Ha csatlakozni akar a csapathoz, már benne is van. Spindle nyúzott arca egy pillanatra újra megrándult, így akaratlanul is becsukta a jobb szemét. Igyekezett úrrá lenni a reflexen. – Benne vagyok – szólt. – Az nem… nem túl jó nekem, ha túl sok idő telik el két munka között. – Mikor dolgozott utoljára? Spindle egy pillanatra a padlóra nézett, majd újra felemelte a tekintetét.

– Két napja – ismerte be. – A feszültség egyre gyorsabban utolér. Jobb, ha folyamatos a munka. – Megértem. – Bannickburn elmosolyodott. Határozottan tetszett neki ez a nő. Talán csak ezt kéne megtartania, és dobni a másik kettőt. Ekkor a derekán rezegni kezdett a telefon. Elnézést kért, elvonult az egyik sarokba, és felvette. – Itt Jackie – hallotta. – Meg akarsz ölni? – Nem, dehogy… Hogy? Úgy értem, mi olyat teszek szerinted, ami megölhetne? – Ez a konténer! Ez a rohadt konténer! A lakat egy rohadt akna, és felrobbanna a rezgéstől, ha túl erősen ütnék azokra a rohadt falakra. És a falba beépített valamilyen elektromos kerítést is. És ez még csak a kezdet. Ki van zárva, hogy egyedül megpróbáljak betörni.

– Persze, persze. Ne is törődj vele! Megtetted, amit kell. Menj haza! – Á, köszönöm. A lakásomba is telepítettél aknákat, amíg nem voltam ott, vagy esetleg számíthatok rá, hogy még nem életveszélyes? – Nem életveszélyes. Szia. Becsukta a telefont, és odafordult XPrime-hoz. – A rohadt mindenit, ember! – szólt. – Mit tart abban a konténerben? X-Prime csak mosolygott, Cayman pedig úgy nézett rá, akár egy büszke apa. Végül is talán ez a kettő szintén megteszi, gondolta Bannickburn. Már vagy kétszáz métert megtett, amikor rájött: elfelejtette megkérni Jackie-t, hogy keressen neki egy mágust, aki ellátná anyagokkal. De annyi baj legyen, gondolta. Ez igazán ráér.

11 Mindig élvezd ki a pillanatot! Ez volt Bannickburn alapszabálya. A vadászatok előkészítése általában idegbajos, feszült időszak – folyton vigyázni kell, nehogy valami kiderüljön, és szembe kell nézni a halál lehetőségével –, de ezzel együtt kevés ilyen szórakoztató esemény akad az ember életében. Először is van a kezedben egy rendes köteg pénz, hogy új játékokat vegyél rajta. Aztán ott van a hatalom mámorító érzése: te vagy az egyetlen ember a világon (na jó, egyike a keveseknek), aki tudja, mire készülsz. Hamarosan tudni fognak még néhányan a munkádról, és a többségük nem fog örülni neki. De most még egyedül a tiéd a tudás és az édes készülődés.

Bannickburn tehát ügyelt arra, hogy az utolsó napon mindig legyen legalább egy olyan pillanat, amikor kiélvezi a helyzetet; amikor megáll, és magába szívja mindezt. Ma akkor érkezett el ez a pillanat, amikor megnézte magát a tükörben. Az utóbbi két óra hihetetlenül ügyetlen és alacsony hatásfokú munkával telt. Parókára és ragasztóra volt szüksége ahhoz, amit régen varázslattal egy szempillantás alatt elintézhetett. De a végeredmény megfelelt az elvárásainak. Barkója eltűnt (természetesen nem borotva által), és világosbarna haj keretezte immár kerekebb, lágyabb arcát. Nem ismerte fel a tükörben önmagát, és ezzel el is érte a célját. Most már csak nézte a képmását, és élvezte a látványt. Azért nem volt tökéletes. A borosta, amelyet feltett, itt-ott nem egészen stimmelt, néhány hajszál sem tűnt természetesnek, és a

füle mellett dudorodó bőrtől úgy nézett ki, mintha valami furcsa betegségben szenvedne. De összességében eredményes volt, és ez örömmel töltötte el. Remélte, hogy a csapat többi tagja is ugyanolyan jól szórakozik, mint ő.

Jackie természetesen a Mátrixon volt. Úgy áramlott keresztül a hálózaton, mint egy magányos sejt az egyetemes véráramban – már ha a vér a gondolat sebességével áramlana. Nem korlátozták a test kötöttségei. Puszta érzésből állt; látványból és hangból, de főképp erőből. Az erő úgy hatolt keresztül rajta, mint prizmán a fény: változatlan sebességgel, de érintésétől mó-

dosulva. Jackie ezt az érzést szerette a legjobban a világon. A csatlakozás utáni első pillanatokat mindig a tiszta élvezetnek szentelte, mielőtt rátért volna az üzletre. Még egyszer mélyen a tüdejébe szívta a levegőt – és ez a tüdő kimondhatatlan messzeségben volt Jackie mostani tartózkodási helyétől –, majd az adott feladatra összpontosított. Első állomás: Gates Kaszinó. Nem a csilli-villi kaszinóutánzat, amelyet a legtöbb Mátrix-vendég látott, hanem az irodák. Az online irodák ikonja elég prózai benyomást tett: unalmas, szürke irodaépület húzódott meg a kaszinó terjedelmes neonpalotája mögött. Biztos nem rossz a JG itt hátul, de valószínűleg távolról sem olyan kemény, mint ha a kaszinó nagy rakás pénzéhez próbálna hozzáférni.

Az első akadály szinte kiszúrta az ember szemét. Az irodákhoz vezető főbejárat előtti föld feketén fénylett. A Gates alkalmazottai nem vacakoltak azzal, hogy megváltoztassák a kátránygödör kincstári megjelenését. Ha megpróbálna behatolni a csomópontba, a kátránygödör bizonyára gondot okozna. Ha valamilyen megtévesztő alkalmazást használna, az alighanem riasztaná a gödröt, a kátrányból fekete kezek nyúlnának ki, és megpróbálnák őt kivetni a hálózatból. De erre az esetre már jó előre felkészült, és egy sor lopott jelszó volt a tarsolyában. A kátránygödör abban a pillanatban eltűnt, hogy kimondta a megfelelő szót, és ő már bent is volt. Ez túl könnyen ment. Egy rendszer feltörése akkor igazán szórakoztató, ha le kell törni az ellenállását, és kényszeríteni, hogy az akaratod szerint működjön. Jelszóval be-

lépni túlságosan… törvényes. De most szorít az idő, és a munka akkor lesz a leghatékonyabb, ha a Gatesből senki sem sejti, hogy valami készül. Jó móka alaposan meggyomrozni egy rendszert, de nyomokat hagyhat. Ezúttal a diszkréció cél. Amint beléphetett a csomópontba, bepillantott az irodaépület fő csarnokába. Nem hallott riasztót, őrkutyák sem rohantak rá, és a JG más formáját sem észlelte. Nem kell tehát széttépnie a fickót, akitől a jelszavakat vette. A tágas terem szinte üres volt. A szürke gránithatású padlóra a magas mennyezet felé törő néhány gránitoszlop válaszolt. Nem voltak bútorok, se díszítés, se ajtók. Az oszlopokon kívül semmi sem törte meg a sima felületeket. Egyszerű helyiség volt azzal az egyszerű céllal, hogy a csomópontba terelje a személyzetet.

Hébe-hóba feltűnt néhány ikon, többnyire a céges felhasználók piszkosszürke színében. Jackie gondosan választotta meg a betörés időpontját. Este hét óra volt: a munkaidő már véget ért, de a kaszinó szokásos esti nyüzsgése még nem kezdődött meg. Látott néhány gondnoknak tűnő ikont is. Feltételezte, hogy ezek alkalmazások, és nem emberek. Alaposan megnézte őket, amikor feltűntek a közelében – sokan közülük valószínűleg a kaszinó Mátrixának rendes karbantartását végzik, de nem egy olyan rendszert látott már, ahol előszeretettel álcáztak gondnoknak néhány különösen csúnya típusú, pusztító JG-t. A pusztító JG egyáltalán nem vicces: megpróbálja szétszaggatni a betolakodó ikonját, kilökni a hálózatból, és közben tönkretenni a dekkjét. Roppant udvariatlan JG tehát – jobb, ha távol tartja tőle magát az ember.

A központi teremben semmi nem igazította el a látogatókat, minthogy a látogatókat nem is látták szívesen errefelé. Jackie sokáig csak bóklászott fel-alá a csomópontban, hátha megtalálja a megfelelő termet, de ez reménytelennek tűnt. Megpróbálhatna megkérdezni valakit a többiek közül, de úgy nézte, kevés közöttük az emberi lény, és valószínűleg amúgy sem állna meg senki, hogy segítsen neki. Ráadásul aki egy ilyen épületben tudakozódik a helyes irány felől, az ne csodálkozzon, ha beindul a riasztó. Egyedül volt – jobban mondva egyedül voltak, ő meg a kutyája. – Ide, Fickó! – mormolta, mire felbukkant előtte egy apró, viháncoló skót terrier. Bár a szája mozgott, mintha vakkantana, hang nem jött ki rajta – Jackie már az első használatkor így állította be az alkalmazást. A

megjelenítés elég amatőr volt: a terrier bundája inkább műanyagra emlékeztetett, mint szőrre, és a lila szín is kissé szokatlan egy kutyánál – de így is nagyon édes volt. Jackie felkapta a kutyát, és a fülébe duruzsolt. – Vendégek adatai. Murson Kader. Aztán beleejtette a kutyát egy jókora vászonszatyorba, amely kitűnően illett ikonja hullámzó fehér ruhájához. Az alkalmazás kidugta fekete orrát a táskából. Ez tulajdonképpen felesleges volt, hiszen valójában nem érzékelt szagokat, de Jackie aranyosnak találta. És azt már régen felismerte, milyen fontos a látvány és a megjelenés a Mátrixban. Fickó jelzett, és ő követte az irányt. Az előcsarnok a semmibe tűnt, és a helyén felbukkant egy kisebb terem. A tér itt még az eredeti csarnoknál is sivárabb volt, legin-

kább egy páncélszekrény belsejére emlékeztetett. Jackie semmiféle fájlt nem látott, de észrevett egy folyosót bal kéz felől. Hát persze. A Gates főnökei nem akarják, hogy akárki belenézzen az aktáikba, ezért nyilván tilos közvetlenül a fájlokhoz ugrani. Még egy próbán át kell mennie, mielőtt megszerezhetné, amit akar. Semmi gond. Vannak hozzá jelszavai. Nézte még vagy két percig a folyosót, és látta, hogy ugyanazok az emberek jönnek ki-be a különböző ajtókon újra meg újra; sokan ugyanazt a tekervényes útvonalat tették meg többször is ez alatt a rövid idő alatt. Keretprogramok lehetnek. Méghozzá olyan keretprogramok, amelyek jól el vannak látva munkával. Ebben az órában, amikor nincs sok teendő, a vendégek adatainak frissítése lehet az egyik fő elfoglaltságuk. Fickó, miközben folyamatosan izgett-moz-

gott a szatyorban, a megfelelő helyre vezette. Számára most vége a munkának. – Helyedre, Fickó! – szólt, majd hívta a következő alkalmazást. – Ide, Bodri! Most egy másik terriert tartott a kezében, amely ugyanolyan volt, mint az első, csak a bundája volt lila helyett piros. Jackie a folyosó felé fordította Bodrit. – JG, Bodri! – utasította. A kutya úgy reagált, mint egy terrierbőrbe bújt basset hound. Amint Jackie a földre ejtette, begörbített lábakkal elindult, és orrával a szőnyeg minden egyes centiméterét végigszimatolta. Valami volt a folyosón. Jackie ezt rögtön tudta: Bodri csak akkor viselkedett ilyen óvatosan, ha JG-t érzett a környéken. Ha nem volt semmi, azt többnyire másodpercek alatt kiderítette.

A JG persze semmit sem változtatott, tekintve, hogy Jackie nem készült a stratégiák széles választékával. De azért jó tudni, hogy milyen akadályokra kell számítania, ha véletlenül valami rosszul sülne el. Bodri szagot fogott. A kutya türelmesen állt, egyik lábát felemelte, és orrával büszkén előremutatott. Jackie egyszerűen imádta, milyen viccesen utánozza az aprócska kutya a vizsla testtartását. Ezért is programozta így. Felemelte a terriert, és már birtokában is volt az információ. A helyiségben szonda JG-t helyeztek el, amely biztosította, hogy semmi ne zavarja meg a csomópontnak ezt a szakaszát, emellett pedig egy elég jó pusztítót, hogy rögtön működésbe lépjen, havaiami rosszul sül el .Jó tudni, gondolta Jackie, hogy a kaszinó valóban figyel az adatvédelemre.

Ha minden jól megy, a pusztítóval nem fog találkozni. Végigpásztázta a folyosót – bízott benne, hogy a jelszavai továbbra is teszik a dolgukat. A padló sötétszürkéből finoman világosszürkébe váltott, amint Jackie belépett a folyosóra – és ezzel bent is volt. Semmi riasztó. Semmi gond. Azt leszámítva, hogy nem volt egyedül. A folyosó bejáratánál egy állig felfegyverzett, bíborvörös ruhában pompázó szamuráj állt. Gyönyörű volt, a kard élén csillanó fénytől kezdve egészen míves sisaktaréjáig. A programozó igazán mindent beleadott. Sajnos a részletes kidolgozás nem terjedt ki a JG hangjára. A szamuráj kinyitotta a száját, és udvarias hangon, jellegtelen nyugati UCAS dialektusban szólalt meg. – Üdvözlöm. – Tekintete a semmibe meredt, de kétségkívül Jackie-hez beszélt. –

Sajnos figyelmeztetnem kell, hogy rossz irányba indult. Kérem, távozzon ezen a folyosón, és térjen vissza az épület azon részeibe, amelyekhez megfelelő hozzáféréssel rendelkezik. Jackie elképzelte, hogyan folytatódna a beszélgetés kettejük között – ő nem menne sehova, a szamuráj egyre veszítene udvariasságából, ő talán megpróbálná kimagyarázni magát, de persze egy agyatlan JG-t lehetetlen megtéveszteni, tehát végül harcolnának. A beszélgetés összességében unalmasnak és feleslegesnek ígérkezett. Ideje segédprogramot váltani. Elküldte Bodrit, és magához hívta kutyaflottája következő tagját. A sárga Lédi egy Ares Crusaderrel a szájában bukkant fel Jackie kezében. A lány megragadta a fegyvert, fél térdre vetette magát, és a tár felét a szamurájba eresztette.

A szamuráj megpörgette két katanáját, és mindegyik golyót kivédte. Ez a Mátrix hátidütője, gondolta Jackie. Minden vacak kóddarab szuperhősnek képzeli magát. A szamuráj most támadásba lendült. Az acélpengék lehetetlenül messzire csaptak ki. Jackie arrébb gurult, továbbra is vadul tüzelve – itt nem kellett attól tartania, hogy ártatlan emberek kerülnek a tűzvonalba. Ez meg a Mátrix jó oldala, gondolta. Feltornázta magát álló helyzetbe, és máris hátraszökkent, amint a második penge elsuhant az arca előtt. A célpont most tiszta volt: Jackie néhányszor közvetlenül a szamuráj arcába lőtt. A szamuráj kardja megint csak mindet félreütötte. Aztán a harcos megindult feléje. Jackie hátrahőkölt a pörgő acélpengék elmosódó kavalkádja előtt. Megtántorodott, alig tudta megtartani a fegyvert, és képtelen volt lőni.

A kardok egyre közelebb értek. Kétszer is érezte a hideg fém borzongató érintését a bőrén. Az ütések persze csak súrolták. Egyelőre. Ha a pengék valóban lecsapnak, az ikonja szenvedni fog, és valószínűleg rögtön kilöki a rendszer. Ezt pedig nem engedheti meg. Miközben egyre hátrált a szamuráj elől, látta, hogy néhány szürke ikon halad el közvetlenül mellettük, de észre sem veszik őket. A szamurájjal vívott harca messze meghaladta programozott viselkedésük határait, vagyis számukra egyszerűen nem létezett. Jackie kiszaladt a helyiségből. Persze bármelyik pillanatban eltűnhetne a folyosóról, és így megmenekülhetne a JG elől, de ettől semmivel sem jutna előbbre. A JG rendületlenül várna rá, amíg vissza nem tér, sőt talán néhány biztonsági protokollt is hozna

erősítésül. Most kell elintéznie. A következő lépés kissé elszomorította. De már csak egy fegyvere van, és használni fogja. – Lédi! – ordította, miközben előredőlt. – Támadj! A terrier kecsesen felszökkent, és némán ugatva a szamuráj arcának ugrott. A harcos nem mutatott meglepetést, miközben gyors mozdulattal felemelte a pengéket, és apró darabokra vágta a kutyát. Az egész csak egy másodperc töredékéig tartott, de nem is kellett több. Jackie már lőtt is. A szamuráj nem tudta egyszerre a kutyát aprítani és Jackie összes lövését kivédeni. Két lövés sikeresen átjutott a védelmen. Az egyik a szamuráj homlokát horzsolta: feltépte a húst, de vér nem folyt (Jackie ezt már ismerte: a legtöbb JG-programozó szerint a vér látványa csak felbátorítaná a támadót). A másik a nyakán érte, ahol az ütő-

érnek kellett volna lennie. A szamuráj öszszeesett. Jackie feléje vetődött, és bár csak öt lépést kellett megtennie, így is majdnem elkésett. A szamuráj, tudván, hogy neki vége, eldobta az egyik kardot, és a hasának szegezte a másikat. Készen állt a harakirire. Ne! gondolta Jackie. Még ne! Kirúgta a harcos kezéből a kardot, aztán feltöltött egy egyszerű orvosi alkalmazást. Arra nem volt szükség, hogy a szamuráj megmeneküljön, de még egy darabig élnie kellett. Kérésének megfelelően az ápolóprogram hozott magával köteleket is, amelyek Jackie legjobb lekötési alkalmazását jelenítették meg. Ezekkel megkötözte a szamurájt. A csomók nem voltak valami fényesek – a szamuráj valószínűleg hamarosan ki fog szabadulni –, de ha Jackie számításai helye-

sek, éppen akkorra szabadul meg a kötelékektől, amikor a nyaksebe végez vele. Abban a pillanatban természetesen az egész Gates Mátrixban elszabadul a pokol – de addigra Jackie már rég nem lesz itt. Sajnálta Lédi elvesztését – jó néhány óra programozásba kerül majd újraépíteni az alkalmazást – de a kutya elvégezte a feladatát. Jackie visszahívta Fickót, és a lila kutya elvezette őt a megfelelő helyre. A terrier egy szobába irányította, amely leginkább egy irattárra hasonlított – minthogy az is volt: a fájlokat őrizték itt. A falak mentén magas szürke szekrények sorakoztak. Fickó elvezette Jackie-t a megfelelő fiókhoz, melyet a lány ki is nyitott. A szoba kinézetéhez híven a fiókban számos ikon sorakozott, amelyek épp úgy néztek ki, mint a poros irattároló mappák. Még

ábécérendbe is tették őket. Az egyiken meglátta Kader nevét. Kihúzta a mappát. Nem nyitotta ki, hanem előhívta Bodrit, hogy segítsen neki. A piros kutya alaposan megszimatolta a mappát, és Jackie már tudta is az eredményt: radír JG. Az adatok titkosítva vannak, és amint a JG észleli a betörést, rögtön kitörli őket. Egy jó jelszó átsegítené az akadályon, de a folyosón fekvő szamuráj már ékesen bizonyította, hogy a rendszernek ezen a részén nem működnek a jelszavai. De kutya minden alkalomra akad. Jackienek most a kék színű Buksira volt szüksége, és a kutya már a kezében is volt. A lány a mappa felé fordította Buksit, aztán egy nagyon is kutyaszerűtlen dolgot művelt vele. Előretolta, amíg az orra már érintette a mappát, és aztán csak tolta tovább. Az eb virgoncan csóválta a farkát, mi-

közben a feje eltűnt a mappában. Jackie addig tolta, amíg a teljes fej el nem merült, aztán megállt. Tiszta kód áramlott keresztül rajta, eltorzított számok és betűk sora, melyet kevesen értettek volna meg. Jackie nem tudta volna pontosan elmondani, hogyan fogadta a kódot; nem látta, nem hallotta, még csak nem is érezte. Csak volt. Jackie-t most már csak saját agyának sebessége korlátozhatta, de ezt – amikor a Mátrixban volt – soha nem érezte igazán korlátnak. Nem olvasta le a kódot, nem írt be új utasításokat, csak húzott egyet itt, tolt egyet ott, ösztönszerűen, ahogy a kisbaba a fény után nyúl; csak éppen az egész a fejében zajlott le. A kutya megmutatta, hogyan nyissa ki a mappát, és adott neki néhány hasznos tippet, de a java Jackie munkája

volt. Ezt a fajta munkát már ezerszer megcsinálta, és minden alkalommal élvezte. Nem tudta pontosan, hogy a milliónyi apró műveletből melyik vezetett eredményre, de az biztos, hogy egy ezredmásodperc leforgása alatt a csukott mappa kinyílt. Kader adataihoz egy rövid, szűk, átmeneti alagút vezetett, de Jackie-nek nem volt szüksége sok időre. A fájl összes adatát kivette, és lemásolta két helyre: az otthoni dekkjére és egy titkos adatrévbe. Azok a kevesek, akik tudtak erről a révről, Seattle legértékesebb adatgyűjteményeként tartották számon. Az alagút aztán bezárult, de az adatok már megvoltak. Kihúzta Buksit a mappából. A pillanatnyi szívrohamszerű érzés után, amelyet a kód elvesztésének sokkja okozott, lazán áthajította a mappát a válla fölött. Az keresztülröppent a szobán, és pontosan a megfelelő

fiókba hullott. A fiók a helyére csusszant, Jackie pedig már ott sem volt. Az előtérben egy pillanatra megállt, aztán kilépett a csomópont főbejáratán. El akarta kerülni, hogy a rendszer indokolatlanul hosszú tartózkodást észleljen. A folyosón csend volt. A haldokló szamuráj még nem tudta beindítani a riasztót. Jackie kicsatlakozott, és ernyedten süppedt a székébe, ahogy súlyos gravitációjával, csigalassú tempójával újra birtokba vette a valóság.

Cayman többször is felajánlotta X-Primenak, hogy behúz neki egyet. Természetesen kizárólag a küldetés érdekében.

– Az arckifejezésed akkor pont a megfelelő lenne – győzködte Cayman. – Az üresség és a sértett büszkeség ideális keveréke. – Nem beszélve néhány ronda zúzódásról – vetette ellen X-Prime. – Kérlek! Tudod, hogy folyamatosan tudnálak püfölni anélkül, hogy nyomot hagynék. Na, csak néhány ütést! – Nem. Szerintem a segítséged nélkül is elég hülyének nézek ki. Cayman ezzel már nem tudott vitatkozni, így elküldte X-Prime-ot, ő pedig leült a Gates Casino számos bárpultjának egyikéhez, és nézte, mire jut Prime. X-Prime lassan keresztülsétált a tömegen, néhány asztalnál megállt, és tágra nyílt szemmel, őszintének tűnő csodálattal bámulta a hatalmas téteket, a ragyogó színeket és a forgó kerekeket. Ő maga azonban

egyelőre semmit sem játszott. Ehhez még szüksége lesz egy kis pénzre. Amíg X-Prime felkészült a saját feladatára, Cayman a bár többi vendégét kezdte figyelni, és a megfelelő amatőrt kereste. Amatőrt találni a Gates Casinóban körülbelül annyi nehézséget jelent, mint kiszúrni egy bűnözőt San Quentinben, de a megfelelő amatőr felkutatása már más tészta. Olyasvalaki kell, aki elég befolyásolható és elég önhitt: aki meghallgatja, amit mondani akar, és aszerint cselekszik. Talált is egyet. Az egyszerű fekete ruhát viselő nő a pulthoz támaszkodott, és úgy hessegette el az arra tévedő pasasok ócskábbnál ócskább próbálkozásait, mint a legyeket. Majdnem úgy nézett ki, mint egy profi; csak éppen ha az lenne, valószínűleg már régen megunta volna a flörtölő amatő-

rök felvonulását, és egy másik bárpultnál folytatta volna az ivást. Cayman nem próbált megnyerő lenni, amikor odasétált mellé; azt a nő rögtön kiszúrta volna. Egyszerűen odaballagott; bár arra azért ügyelt, hogy az állát kissé felemelje, hogy a felülről beeső fényben a szemöldöke ne vessen mély árnyékokat az arcára. Nem mosolygott, de nem is vágott marcona képet. A nő még így is bizalmatlanul nézte, ahogy közeledik. – Üdv – szólította meg Cayman. – Ha elmondom, hogy a legkevésbé sem akarom meghívni egy italra, leülhetek erre a székre? A nő nem mosolyodott éppen el, de Cayman nyersesége szórakoztatta, így kissé lazított a védelmi rendszerén. – Rajta!

– Kösz – ült le a férfi. – Nem maga miatt jöttem. Csak éppen most adtam oda az öszszes pénzem a BlackJack-osztónak. – Akkor miért van a bárban? – Szomjas vagyok. Ha nézem, ahogy mások isznak, kicsivel talán jobban fogom érezni magam. A nő most már nevetett. – Te jó ég. Maga aztán szánalmas alak, mi? Cayman küldött felé egy kesernyés félmosolyt. – Aha. Kösz, hogy emlékeztet rá. – Ide figyeljen, a legkevésbé sem akarom meghívni két italra. De úgy nézem, egy nem ártana magának. Mit iszik? – Nagyon kedves. Gintonikot, köszönöm. – A világ legbiztonságosabb rendelése, gondolta Cayman. Aki ilyet kér, azon látszik, hogy kulturált, de nem sznob; hogy szíve-

sen inna, de a célja nem a durva lerészegedés. Férfiasabb, mint a daiquiri, de nem olyan agresszív, mint a bourbon. A tökéletes, ártalmatlan rendelés. A pohár máris ott volt Cayman előtt. Elismerő arccal belekortyolt. – Köszönöm – szólt, miután lenyelte. – Ez tényleg sokkal jobb, mint ha csak nézném. – Remélem is. Cayman egy pillanatig csendben ült, és közben igyekezett lazának és nyugodtnak tűnni. A következő rész nem lesz könnyű. – Amit most fogok mondani, az borzasztóan nyálasan fog hangzani, de legyen elnéző egy percre. Gyakran jár ide? A fekete ruhás nő az égre emelte tekintetét. – Jaj, ne már. – Tudom, tudom. De nem így értettem. Én, kimondom kereken, sokszor vagyok itt.

De most egy-két hétig biztos nemigen jövök. – Miért? – A nő hangja még mindig gyanakvó volt, de még szóba állt vele. – Látja azt a fickót? A Bigio családba való. Meg az is ott. Meg az a nő. A törp. A fekete kalapos csávó. A maffiában vannak mind. Úgy látszott, a nő bevette. – A város már csak ilyen – mondta. – Mit akar csinálni? – Tudom, tudom, de azt hittem, itt komolyabbak az elvárások. Én legalábbis nem vagyok oda azért, hogy a maffia lesegessen a vállam fölött, amikor épp egy nagy halom zseton hever előttem az asztalon. Feszültté tesz, és ha feszülten játszom, többet veszítek. A nő még mindig az embereket nézte, akikre Cayman rámutatott.

– Úgy látom, elég sokan vannak. – Igen. Gondoltam rá, hogy szólok valakinek, de hát kinek? Mit tehetnének egyáltalán? – Szólhatna a biztonságiaknak – javasolta a nő. – Vegye rá őket, hogy kicsit erősítsék meg a szolgálatot! Ha maga emiatt nem játszik, az biztos meghatja őket. – Gondolja? A, én egyedül vagyok, szemben egy csapatnyi gengszterrel. Egyetlen panasszal nem fognak törődni. – Akkor magával megyek – jelentette ki a nő. – Nekem se tetszik, hogy itt vannak. Mindketten felálltak, és elindultak a kaszinóban, hogy keressenek egy biztonsági őrt. Útközben Cayman elemelt néhány zsetont a nőtől, és átpasszolta őket X-Primenak, hogy a fiú most már belevághasson feladata második részébe: a játékba.

Amint felvették a panaszukat, Cayman áradozva köszönetet mondott a nőnek, aztán azzal lepte meg, hogy az est további részére magára hagyta. Mire ezzel megvolt, a Gates Kaszinó biztonsági őreihez tucatnyi panasz érkezett a kaszinó területén tartózkodó nemkívánatos egyénekről. A biztonságiak főnöke erre úgy döntött, hogy néhány hétre megnöveli az őrök létszámát a teremben. Jobb, ha több szem figyel a zökkenőmentes működésre.

Pontban 12.35-kor Bannickburn elsétált Cayman orra előtt. Egy pillanatra megállt, hogy a nagydarab férfi biztosan meglássa

az arcát. Cayman látta is, de nem ismerte fel, Bannickburn pedig továbbment. Elmosolyodott, miközben kissé izzadt az álöltözet rétegei alatt. Tökéletes, gondolta. Tovább időzött a kaszinóban, mint kellett volna. Nem szórakozott valami jól: a jelmez egyre jobban rá melegedett, és nem volt nála pluszpénz, hogy játszhasson. De még verejtékezve álldogálni a kaszinóban is jobb volt, mint amit majd ezután kell megtennie. Addig halogatja, amíg csak lehet, de aztán nem várhat tovább. Amint kilép a kaszinóból, összeszedi magát, és meglátogatja a Twitch nevű varázslót. Meg fogja kérni ezt a pitiáner utcai mágust, hogy segítse ki őt, a hatalmas Robert Lionel Bannickburnt mágiával. Egész nap nyomasztotta ez a végletekig megalázó helyzet. Újra és újra áttekintette a vadászat tervezetét, hátha teljesen kiiktat-

hatná belőle a varázslást. Majdnem sikerült is. Egy hajszál választotta el attól, hogy lemondhassa ezt az ostoba találkozót. De volt még egy-két említésre se méltó apróság – mellékes dolgok, tényleg csak vészhelyzet esetére –, amire a mágián kívül nem tudott más megoldást találni. Félre kell tennie a büszkeségét, és lenyelni a pirulát – de úgy érezte, ez a pirula túl nagy és túl keserű ahhoz, hogy lenyomja a torkán.

12 A palack édesen dalolt. Szavak nélkül énekelt, vidáman és csábítón, és a dallamhoz a konyak gazdag vörösbarna színe adta a kíséretet. Bailey feltette az üveget egy magasabb polcra, hátha ezzel elhallgattathatja, de nem ért el vele számottevő hatást. Csak egy dolgot tehetett: igyekezett nem odafigyelni rá. Türelmesen ki kell várnia az időt, amikor végre megadhatja magát a szirén csábításának. Talán jót tenne, ha kimenne az irodájából. Ártani legalábbis nem árthat. Kinyitotta az ajtót, végigsétált a sötét, homályos előcsarnokon, és kilépett a csendes tacomai éjszakába. A csend már-már zavarta: a fülében

még mindig visszhangzott a konyak kísértése. Csak egy rövid séta lesz. Élete folyamán sokan mondták már neki, hogy felesleges annyit járkálnia. Itt van ez a Mátrix nevű dolog – mondták –, ezzel gyakorlatilag bárkit, bárhol és azonnal felkereshet. Ha akar, dolgozhat dekásokkal New Yorkból, Németországból, a Fülöp-szigetekről. Semmi értelme azért ragaszkodni egy dekáshoz, mert itt lakik a sarkon. De Bailey nagyra becsülte a személyes kontaktust. Egy ikonon soha nem láthatsz úgy át, mint egy emberen. Ezért kerüli el a világon minden komoly játékos a Mátrix-alapú kaszinókat. Még a balekokkal sincs értelme játszani, ha ikonok mögé rejtőzhetnek. Volt egy maréknyi különböző képességű dekás, akiket időnként felbérelt, de a komo-

lyabb feladatokra mindig Slidestreamet vette igénybe, s ez azért is praktikus volt, mert csak kétutcányira székelt Bailey irodájától. A házat úgy építették meg, hogy ne vonja magára senki figyelmét – se az építészetet tanulmányozó járókelőkét, se a felderítő egységekét, amelyek esetleg megpróbálnák kideríteni, mi folyik odabenn. Minden ablakon behúzták a függönyt, és Bailey azt is tudta, hogy minden egyes ablak mögé ólomtáblákat helyeztek. A sárga téglafalakba is ólmot építettek be. A sima, szögletes, barna tetős épület ajtajai acélból készültek, és egész megjelenése halálosan unalmas volt. A kapu halkan kinyílt, amikor Bailey odaért. Bailey-t folyamatosan figyelték; nyilván fel is ismerték, mert nem szólalt meg a riasztó. Belépett, mire az ajtó becsapódott mögötte. Bent biztonsági rendszerek

követték minden lépését. A folyosók egy elhanyagolt gimnáziumra emlékeztettek: a padlót töredezett, megsárgult linóleum borította, az ajtókra dróthálós ablakokat vágtak, és mindent elöntött az éles neonfény. Bailey-n kívül senki sem tartózkodott idekint; a ház lakói egész biztosan nem osztották a helyváltoztatás fontosságáról alkotott véleményét. Slidestream irodája a földszinten, az épület hátuljában volt, a hátsó vészkijárat közelében. A kapuhoz hasonlóan az iroda sárga műanyag ajtaja is automatikusan kinyílt Bailey előtt. Slidestream természetesen be volt csatlakozva. Állítása szerint háton fekve tudott a legjobban dolgozni; most is a jókora ágyon terpeszkedett, amely szinte betöltötte az irodát. A látogatók számára egyáltalán nem

volt ülőhely – Slidestream nem szokott hozzá, hogy más is legyen az irodájában. – Felesleges itt lennie – szólalt meg. A szeme alig tudott Bailey-re fókuszálni. – Nincs mit mutatnom. – Ez azt jelenti, hogy nem jutott semmire, vagy azt, hogy nem akarja megmutatni, mire jutott? Slidestreamből hullámokban áradt a megvetés. A dekás alacsony volt, nem több 130 centinél, mokány, de nem kövér testalkatú, és arcát mindig simára borotválta – főleg azért, hogy senki ne nézze törpnek. A legnevezetesebb szakértelme – a dekázáson kívül – az volt, hogy méretét messze meghaladó mértékű gúnyos lenézés folyamatos sugárzására volt képes. – Megmutatnám, ha tudnám, de sajnos lehetetlen. Először is nincs adatjack-beültetése, úgyhogy a gépeimet nem tudja hasz-

nálni. Másodszor még ha láthatná is, amin dolgozom, jelenleg akkor sem lenne mit megmutatnom. A rutin csak egy rövid időre biztosítja a hozzáférést a Gates felügyeleti rendszeréhez, méghozzá holnap este. Ha túl hamar mennék rá, csak hogy mutathassak magának egy mintát, megnövekedne az esélye, hogy felfedezik a behatolást, és holnapra a teljes hozzáférési struktúra megváltozna. Az egészet tönkrevágnám, csak hogy maga egy pillanatra betekinthessen. És ezt nem akarom. – Jól van – felelte Bailey. – Akkor a következőt fogjuk tenni. Én kérdezek valamit, maga meg őszintén válaszol. De még mielőtt válaszolna, el kell mondanom, hogy nagyra becsülöm az őszinteséget és a tisztességet a munkatársaimban, és hogy én jól viselkedem mindenkivel, aki velem is jól viselkedik. És ha még ez sem lenne elég

ösztönzés, akkor talán azt is megemlítem, hogy itt ez az ügyes kis chip, ami éppen egy koponyajack-be illik, és annyi ampert bocsát ki, amennyitől egy elefánt is egy perc alatt elfüstölögne. El sem tudja képzelni, mit művelne a homloklebenyével. Hagyott egy pillanatot Slidestreamnek, hogy eldönthesse, komolyan veszi-e a fenyegetést, aztán még egy információval megfejelte a közlést. – És borzasztó büdös. Mintha kátrányban megpácolnánk a szalonnát, aztán grillsütőn kisütnénk. Beláthatja, hogy nem szívesen használnám. Slidestream bólintott; kissé riadtnak tűnt. A szag leírása szinte mindig elérte a kívánt hatást. – Remek. Szerencséje van, a kérdés egyszerű: látni fogom holnap este az irodámból, mi történik a Gates Kaszinóban?

– Igen. – A dekás feje mintha egy szemernyit megrezdült volna, de a hangja szilárdan csengett. – Nagyon jó. Nagyon jó. Csak ennyit akartam tudni. További kellemes estét. – Minden további udvariaskodást mellőzött; úgy tapasztalta, hogy az agykisütéssel frissen megfenyegetett emberek nemigen hajlanak a bájcsevegésre. A hűvös éjszaka felfrissítette, de az még inkább, hogy megkapta a kívánt választ. Eddig minden rendben. Bizonyos mértékig megbízott Bannickburnben, de a legjobb, ha az ember maga is követni tudja a fejleményeket. Az irodája előtt ott találta James Shiverst, aki a zárt ajtó előtt sétált fel és alá. Fekete bőr viharkabátja mellett még inkább világított vörös – ma éppen tüskés – haja. Rögtön rámeredt a belépő Bailey-re.

– Azt mondtad, kilenckor itt találkozzunk – szólt. – És itt is vagyok. – Kilenc húszkor. – Ugyan, James. Nem is tudtam, hogy ennyire szíveden viseled a pontosságot. – Az éjszaka közepén vagyunk. Bárhol szívesebben lennék, mint épp egy rohadt irodában. – Jól van, jól van. Nem tartalak fel sokáig. Találkoztál ma Robert barátunkkal? – Igen. Jó ideig üldögélt egy sminkasztalnál, és már unatkozott, úgyhogy mellette maradtam. Beszélgetni akart. – Mármint a holnapi tervekről? – Nem, a glasgow-i focicsapatról – mondta Shivers. – Még szép, hogy a holnapról. Szinte mindent elmondott. – Akkor gyere be, és mesélj el szépen mindent, aztán már mehetsz is.

Shivers, továbbra is elég türelmetlenül, besétált az irodába Bailey nyomában, majd bevágta maga mögött az ajtót. Tíz perc múlva az ajtó kitárult, és Shivers kisétált. Semmivel sem volt vidámabb, mint amikor megérkezett. Bailey ellenben kényelmesen hátradőlt bőr karosszékében, kezét összekulcsolta a tarkóján, lábát pedig az asztalra helyezte. Alakulnak a dolgok. Hirtelen eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett. – Jimmy! Shivers megpördült, és eltorzult arccal indult vissza; látszott rajta, hogy ha Bailey valami idétien viccel próbálkozik, tombolni fog. De Bailey csak egy egyszerű utasítást közölt.

– Holnap ne menj a Gates-be! Bármennyire is szeretné Bannickburn, hogy lásd, milyen ügyes. Ne menj el! – Jó, jó. És ma elmehetek, apu? Bailey igazán értékelte volna, ha Shivers legalább tettet egy kis tiszteletet néha-néha. De tekintve, hogy maga sem becsülte sokra a hamis látszatot, igazságosabbnak vélte, ha Shiversnek sem rója fel, hogy őszintén fejezi ki magát. – Igen. Szeretném, ha ma jó sokan ott lennének közülünk. Menj, szabadíts meg néhány amatőrt arcuk verejtékével szerzett dohányuktól. Shivers szó nélkül távozott. Az iroda újra elcsendesedett, csak a magas, tiszta dallam szólt halkan a polc felől. Bailey most már letudta a teendőket holnapra. Ma már nem kell tiszta fejjel gondolkoznia. Beadhatja a derekát.

13 – A vadászatban elsősorban nem is a rossz fizetést és az életveszélyes helyzeteket szeretem – szólt Jackie – hanem a kalandot, a csillogást. A lány egy elnyűtt kempingszéken ült, amely valószínűleg összeroskadt volna, ha Jackie akár csak öt kilóval is nehezebb. Az előtte álló trideoképernyőn egy szennyvízcsatorna látszott a maga teljes, szutykos szépségében. Az apró padlásszobára sötétség borult, és a legsötétebb sarkokban kicsiny emlősök és nagyobbacska ízeltlábúak motoztak. A Gates Kaszinó mindössze pár száz méterre volt innen, de mintha egy másik világban lettek volna.

– Egy-két csótányt talán megehetne az ork – mondta Spindle. – Takarításnak is elmenne. Kross, az ork csendben ült mögöttük, és válaszra sem méltatta Spindle-t. Karját keresztbe fonta, lábait átvetette egymáson, és meglehetősen rosszul viselte a türelmetlenséget. Láthatóan nem az volt a kedvenc időtöltése, hogy egy egész vadászatot nézőként üljön végig. Jackie a trideót nézte, miközben Spindle előreküldte a robotját. Sietni kellett: a robotot még azelőtt a helyére kell juttatni, mielőtt X-Prime játszani kezd, hogy minél több használható felvételt készíthessenek. Sajnos azt nem tehették meg, hogy végig megfigyeltessék a robottal az eseményeket, és így az egész cselekmény a szemük előtt bontakozzon ki – túl nagy volt a veszélye, hogy felfedezik őket. Be kellett érniük apró

töredékekkel: egy perc itt, egy másik perc ott. Cayman időnként tud néhány jelzést küldeni, hogy mikor érdemes elkezdeni a filmezést, és mikor kell abbahagyni az egész műveletet. A csatornában, a robot előtt ekkor fény tűnt fel, amelyet valami rácsozat keskeny csíkokra vágott. – Ez az – jelentette ki Spindle. – Itt átcsusszanunk, és mehet a műsor. Jackie hátradőlt, és megszemlélte a lábujjainál osonó ismeretlen fajtájú bogarat. Az ő része később következik. Egyelőre nincs más dolga, mint kivárni, hogy Spindle öszszegyűjtse az adatokat, amelyekre szüksége lesz.

A nyolcas asztalnál ülő csávónak folyton rángatózott az arca, és minden egyes mozdulata a lapjairól árulkodott. Bármit meg lehetett tenni vele: csak úgy szórta a pénzt. És amint kifogyott a zsetonból, már intett is az egyik arra járó pénztárosnak, és vett egy rakás újat. A játékosok legszívesebben sorba álltak volna, hogy tehessenek vele egy próbát, de ezzel túl sok embernek adtak volna ötletet. Ehelyett azok, akiknek nem jutott hely, néhány asztallal arrébb lézengtek, vagy szabálytalan köröket tettek meg a kaszinóban, azt figyelve, mikor keletkezik üresedés. Az ügyesebbek pedig fizettek az osztónak, hogy tartson fenn nekik egy széket erre az esetre. Így jutott Murson Kader is ülőhelyhez. Persze nem személyesen fizette le az osztót. Érkezése előtt egy órával néhány asszisztense mindig a pókerasztalok körül járőrö-

zött: megkeresték a legjobb asztalt, és ott biztosították a helyet a főnöküknek. Érkezése után nyolc perccel Kader kétszéknyi távolságban foglalt helyet a lenyalt hajú fiatalembertől, aki előtt méretes, de gyorsan fogyó zsetonhalom tornyosult. Kader feje félig emberi húsból, félig vigyorgó fémkoponyából állt. Furcsa módon a két félteke nem sokban különbözött egymástól. A hús ráfeszült széles, merev arccsontjára, és valódi szeme kidülledt üregében. Örökös vigyorában nyoma sem volt a jókedvnek. Hosszú, vékony, csontos ujjai leginkább a römihez voltak alkalmasak, amelyben sok kártyalapot kellett egyszerre kézben tartani. A Texas Two-Step ellenben, ahol olyan zsonglőrképességekre volt szükség, mint két lap egyidejű megfogása, számára puszta erőpocsékolásnak számított.

Kader – egyéniségéhez illően – úgy öltözött, mint egy temetkezési vállalkozó, beleértve kopaszon fénylő, félig élő, félig fém fejét fedő fekete kalapját is. Pókerezésnél mindig pontosan öt másodperc alatt döntött, akár megadta, akár emelt, akár bedobta. A nyolcas asztalnál ülő célponthoz – vagy akár egy jó pókerjátékoshoz – képest valóságos pókerrobot volt: egy hatékony zsetonbegereblyéző gép. A célpont mintha nem örült volna Kader megjelenésének. Neki alighanem az felelt volna meg leginkább, ha az osztóval kettesben ülnek az asztalnál. De talán még akkor is megtalálta volna a módját, hogy veszítsen. Kader nem azért jött, hogy finomkodjon. Nem mutatkozott be senkinek, és nem szólt senkihez egy szót sem. A többiek beszélgetéséből kiderült, hogy a célpontot Alexnek

hívják, de ez őt nem érdekelte. A célpontnak csak a zsetonjai számítottak, a neve nem. A többi játékos megpróbálta kideríteni, mi Alex stratégiája. A fiú lejátszott néhány rossz kört; közben megpróbált blöffölni, de olyan félénken licitált, hogy egyik játékost sem ijesztette el. Ezután természetesen kiderült, hogy jobbak a lapjaik, és Alex veszített. Néha bedobás közben Alex felfordította a lapjait. Egy vérbeli játékossal ez soha nem fordulhatott elő. Egyszer rajtakapták, hogy bedob két bubit. Máskor meg kidobott egy treff dámát és egy treff ászt. Ez már valósággal fájt a többieknek: mi mindent megtehettek volna azzal a két elvesztegetett lappal! No de így, hogy nem játszotta ki őket, Alex további szép pénzösszegeknek mon-

dott búcsút, és ez némiképp csökkentette a szenvedést. Végül mindenki inkább Kader stratégiáját választotta: többé nem töprengtek azon, mit miért tesz Alex. Egyszerűen elfogadták – tegyen csak bármit, amíg veszít –, és a többi, tehetségesebb játékosra irányították figyelmüket. Kader már több gondot okozott. A viselkedése, a döntései kiszámíthatóak voltak, de folyton változtatta a licitsorrendet, úgyhogy nemigen lehetett kiismerni a szándékait. Asztaltársait csak az mentette meg, hogy volt néhány peches húzása, és az is meggondolatlan lépés volt, amikor becserélte két lapját az ötödik megosztott lap leosztása után. A többiek megpróbáltak öszszejátszani, hogy lelassítsák Kadert, de mivel a póker nem csapatjáték, inkább csak

egymás között passzolgatták a zsetonokat ahelyett, hogy nyertek volna valamit. Aztán egyszer csak, amikor már azt várták, hogy Alex megint a pénztárost szólítja, egyikük rápillantott a zsetonjaira. Már az meglepő volt, hogy egyáltalán vannak még: a többi játékos arra számított, hogy legfeljebb egy tucat zseton van előtte, nem pedig egy ilyen tisztességes kupac. És itt jött a második meglepetés: lehetséges lenne, hogy az utóbbi órában növelte a zsetonjai számát? Az asztalnál senki nem tudta felidézni, hogyan történhetett a dolog. Talán az utolsó körökben csak Alex tett meg tétet, és így lassan, de biztosan egy szerényebb összeghez jutott? Vagy vett még zsetonokat, amíg nem figyeltek oda? Mindkét lehetőség olyan figyelemhiányt feltételezett, hogy az egyikük esetében sem volt valószínű. A

zsetonok márpedig ott voltak: tehát valaminek történnie kellett. A zsetonok egyébként egy cseppet sem nyugtatták meg Alexet. Az egész asztal azt figyelte, milyen arcot vág, amikor a lapjaira néz. Ha a bal szeme alatti arcizmok felfelé rándulnak, akkor jó lapjai vannak. Minél jobb a lapjárás, annál nagyobb a rándulás. Az egyik emlékezetes körben nyugodt maradt az arca, mégis bedobott tizenöt nujent. Asztaltársai rezzenéstelen arccal ültek tovább, de lélekben kétkedve felvonták a szemöldöküket. Egyértelműen blöfföl a fiú. A hét többi játékos közül négy kelletlenül bedobta, és magukban azt remélték, hogy majd ők fedik fel Alex trükkjét. A három másik, köztük Kader, benn maradt. Néhányan még emeltek, és Alex mindet megadta. Végül jöhetett a flop.

Egy pikk dáma, egy treff nyolcas és egy kőr hatos került középre. Alex és Kader játékban maradtak, a másik kettő kiszállt. Kader úgy érezte, hogy eljött az ő ideje. Előtte kétszer annyi zseton volt, mint Alex előtt. Már csak annyi a teendő, hogy akkora tétet tegyen meg, mint Alex maradék zsetonja. Ha csak egy csepp esze is van, Alex bedobja – ezzel jelentős összeget veszít, de játékban marad. Ha tényleg nem normális, vagy egyszerűen szeret veszíteni, akkor megadja a tétet, leleplezi a blöffjét, és kiesik a játékból – vagy még több zsetont vesz. Kader tétje több mint elég volt ahhoz, hogy betegye a kaput Alexnek, ha megadja. Mindenki felkészült az elkerülhetetlen bedobásra. De az nem történt meg. Alex megadta Kader tétjét: az all-int választotta. A játékosok többsége önkéntelenül felsóhajtott. Ennyi volt. Kader elszedi a célpont

összes pénzét, és nekik semmi nem marad. Kár. Kader egy treff ász, treff dáma párost fordított fel. Erős lapok, még ha Alex nem is blöffölt. Alex felfordította a másik két dámát. Kader rezzenéstelen arccal ült, de a többiek akaratlanul is elakadt lélegzettel pislogtak. Úgy látszik, Alex most az egyszer elfojtotta az arcrángást. Az utolsó két lap már semmit sem változtatott: egy négyes és egy nyolcas volt, ezzel kijött a full house Alexnek, de neki erre már nem volt szüksége. Besöpörte a jelentős mennyiségű zsetont a tetemesre nőtt kupacba. Most már vége a játszadozásnak. Akár most érzett rá a dologra Alex, akár végig az orruknál fogva vezette őket, a pénzét mostantól valamivel nehezebb lesz elszedni. A

többiek elhatározták, hogy ezután komolyan veszik a játékot. A csata egyenletesebbé vált. Több körön át előfordult, hogy csak egy játékos tett fel tétet. Ha néha-néha rá is licitáltak, az összegek alacsonyak maradtak. Senki sem szenvedett nagy károkat, senki sem tört nagyon előre. Újra megpróbálták kiismerni egymást. Alexet, miután újraértékelték, most már csak gyenge játékosnak tartották, és nem látványosan rossznak. Már kevesebbet lehetett leolvasni a mimikájáról, és az arca sem rángatózott úgy, mint eddig, de még mindig nem egészen érzett rá, mikor játszszon, mikor dobja be a lapjait, és hogyan húzza be a csőbe a többi játékost. Amikor azok már nem az arcára, hanem a taktikájára figyeltek, kezdték újra elszippantani tőle a zsetont.

Aztán egyszer csak beütött a szerencse. Az egyik játszmában Alexnél tízes-hatos volt, egy másik játékos kezében pedig bubibubi. Alex már majdnem nagyot bukott, de az utolsó kártya, egy hetes, éppen kitöltötte a nála levő lyukas sort, és Alex felvette a kasszát. Egy másik körben azonos színű kilencese és tízese lenyomott egy ászt és egy bubit, amikor az utolsó lappal kijött neki a treff flöss. Nem minden játszma ment így, de túl sok. A játékosok egyre nagyobb téteket tettek fel Alex ellen: tudták, hogy hosszú távon az ész szinte mindig legyőzi a szerencsét. Alex pedig egyre csak kapta a lapokat, és vitte a kasszát. Az utolsó csepp a pohárban egy Kaderrel vívott párharc volt. Kader, még mindig fagyos arccal, behívta Alexet egy viszonylag alacsony, nyolcszáz nujenes kasszába. Alex

benn maradt. A háromlapos flop után (kilences-hatos-kettes) a két játékos egy darabig még kóstolgatta egymást, egyre emelték a tétet, de sohasem nagy összegekkel. A kassza lassan nőtt, de nőtt. A negyedik megosztott lap, a káró bubi, annak adta az előnyt, akinél volt még egy káró. Sem Kader, sem Alex nem látszott idegesnek vagy vidámnak. Újabb lanyha licitkör következett. Az ötödik lap egy dáma volt. A két játékos most már úgy döntött, leszámol az ellenfelével. A tét felment huszonötezer nujenig, és még mindig nem állt meg. Még egyikük sem szánta el magát a végső csapásra, de mindketten arra törtek, hogy a másik nagyot bukjon. Végül Kader betette utolsó zsetonjait is a kasszába. Szerencsesorozatának köszönhetően Alex előtt még mindig ott maradt a zsetonjai fele.

Kader már arra készült, hogy felfordítja a lapjait, de Alex gyors intése megállította. Alexnek volt még egy lehetősége: megduplázhatta a tétet, és kicserélhette a kezében tartott lapokat. Megtette. Most már minden zsetonját feltette, és teljesen rábízta magát a következő húzásra, amely a csúcsra röpíthette őt. Nevetséges lépés volt, de az utóbbi időben az ilyesmi már többször bejött Alexnek. Úgy dobta el a lapokat, hogy azok felfordítva essenek le – szokatlan húzás. Ászkirály. Jó kis lapok, de tekintve a megosztott lapokat, valószínűleg nem a győztes kombináció. Az asztalnál ülők néma egyetértésben állapították meg, hogy az ötödik megosztott lap után be kellett volna dobnia. Alex két új lapot kapott. Kader megmutatta a lapjait: dáma-bubi. Két pár, mindkettő magas értékű. Elsőrangú hand.

Most Alex fordította fel a kártyáit. Először egy tízest. Aztán egy nyolcast. Kader már ösztönösen nyúlt a kassza után, de akkor rádöbbent – 8-9-10-bubi-dáma. Egy sor. A nyerő lapok. Kader és Alex egyszerre álltak föl. Alex nem volt olyan ütődött, hogy kezet nyújtson Kadernek, aki már indult is. Alex egy pillanatra rámeredt nagy halom zsetonjára, aztán úgy döntött, ma már épp eleget kísértette a szerencséjét. Besöpörte a zsetonjait, hogy kiválthassa őket. Mire mindet begyűjtötte, Kader már messze járt.

Bannickburn nem is tudta eldönteni, mi volt a legszebb X-Prime produkciójában –

az, ahogy a terveknek megfelelően kifosztotta Kadert, vagy, hogy közben a többiektől is nyert egy rakás pénzt. Tekintve, hogy X-Prime kezdőtőkéje egy az egyben Cayman zsebmetsző tevékenységéből származott, a végső nyereség tiszta haszon volt. Szép kis prémiumot kap majd a csapat. Először persze le kell zárni a küldetést. Kader dühöng, de még nem alázták meg. Távolról sem. A maffiózó, szokásaihoz híven – ahogy az a Jackie által ellopott fájl alapján várható volt (ez a fájl szolgáltatta X-Prime számára az alapvető információkat arról, hogyan győzheti le Kadert) – betért a bárba, hogy enyhítse a veszteség fájdalmát. Kader, ha nyert, bort ivott, ha veszített, whiskyt. Mindkettőt jól bírta, így Bannickburnnek szerencsére nem kellett elkapkodnia a dol-

got – ha túl korán lép színre, az gyanús lehetett volna. Kader a kaszinó huszadik századi termében volt, ahol uszonyos automobilok hátsó lámpái álltak ki a falból, és merev műanyag bútorok várták a betérőket. Bannickburn nem messze, a Old West Saloonban várakozott; itt néhány cowboykalapot aggattak a falakra, de máskülönben nem sok emlékeztetett a vadnyugati hangulatra. Bannickburn ezenkívül úgy tudta, hogy itt sarsaparillát is felszolgálnak, de még sosem ellenőrizte az információt. Mindegy, a ma esti programot figyelembe véve inkább maradt a víznél. Kivárta, amíg Kader dühe jeges gyűlöletté szilárdul – számítása szerint ez tizenöt-húsz percet vett igénybe –, aztán átsétált. Lassan, de határozottan lépkedett,

mint aki tudja, hova megy, de nem siet különösebben. Kader látta, ahogy közeledik, és olyan pillantást vetett felé, mintha máris szemmértéket venne a koporsómérethez. Az ember, akit látott, egyáltalán nem hasonlított Bannickburnhöz: elfedett barkója helyén vaskos arc és állkapocs látszott, haja fakóbarna volt, orra széles és ferde, homloka akár egy ősemberé. Úgy festett, mint egy verőlegény, aki már maga is túl sok ütést kapott. Kader nem látta szívesen, de őt ez nem tántorította el. Mivel tudta, hogy a csevegésnek most igazán semmi értelme, rögtön a tárgyra tért. – Kemény vereség – szólt. – Ki a fene maga? – sziszegte Kader. – A maga új barátja. Van egy perce? – Nincs.

– Vissza akarja kapni a pénzét? Kader most már elhatározta, hogy szembenéz Bannickburn-nel. Úgy fordult a tünde felé, mint lassan körbeforgó bábu egy ócska szellemvasúton. – Nem tudom, mit akar eladni nekem. Nem is érdekel. Menjen máshova a trükkjeivel! Mára végeztem a pénzszórással. – Ezzel visszafordult a whiskyjéhez, biztosra véve, hogy Bannickburn követi az utasítást. – Magát átverték – folytatta makacsul Bannickburn. – Bizonyítani tudom. Gondoltam, esetleg érdekli. – Tudom, hogy átvertek. De nem bízom magában, akárki is maga. – Hívjon Millernek! Legyen elég annyi, hogy szimpatizáns vagyok. – Mivel? – Az olyanokkal, akik a maga szakmájában dolgoznak.

Kader nem válaszolt, nem is bólintott; mintha tudomást sem vett volna Bannickburnről. A tünde nem sokat haladt előre. Kader túl sok figyelmet szentelt a poharának, és semmi érdeklődést nem tanúsított a beszélgetés iránt. Azért továbbra is ott maradt, és egyelőre nem kényszerítette Bannickburnt sem, hogy elmenjen. Már ez is valami. Bannickburn tovább ütötte a vasat. – Nem tudok magáról mindent, de egyet igen: maga nem tűrheti el, hogy becsapják. Márpedig most átverték. Az a csávó felállt az asztalától, és most a maga pénzén veszi magának a nőket meg a skót whiskyt. Szerintem ezt nem hagyhatja annyiban. Én segíthetek, hogy véget vessen a dolognak. – Van bizonyítéka a csalásról? – Van.

– Akkor miért nem viszi el a biztonságiaknak? – Maga megbízik bennük? – Jobban, mint magában – felelte Kader. – Pedig nem kéne. Mert éppen ők azok, akik átverik. Kader megpróbált érdektelenséget tettetni, de sikertelenül. Állkapcsa megfeszült, keze ökölbe szorult. Egyre dühösebb lett, tehát egyre jobban érdekli a dolog. Már pedzi a csalit. – Bizony – folytatta Bannickburn. – Tudja, mit gondolnak a Gatesben a maffiáról. – És mi közöm nekem ehhez? – kérdezte Kader, szinte önkéntelenül. – Ó, semmi. Egyáltalán semmi. De talán valahogy valaki a Gates biztonsági személyzetéből a fejébe vette, hogy maga is a maffiához tartozik. És mivel nem akarják, hogy ideszokjon a maffia, inkább elintézik,

hogy veszítsen. Ha csak úgy megy, hogy ideküldenek egy balekot, aki először hülyének tetteti magát, aztán elcsalja a pénzét, hát megteszik azt is. Vagy jobban mondva: megtették. Mielőtt válaszolt volna, Kader csak zihálva ült egy darabig. – Ez nagyon komoly vád. – Bizony, kemény vád – bólintott Bannickburn. – Az ilyesmi semmit sem ér kőkemény bizonyíték nélkül. – És? – És a bizonyíték itt van nálam.

14 Húzós hamisítási feladat volt. Az egyszerű trideómanipuláció Jackie-nek könnyen ment. Ha elég ideje volt dolgozni, a módosításnak nyoma sem maradt. Az utóbbi időben még fejlődött is. Egyre kevesebb időre volt szüksége, hogy elfogadható munkát végezzen – de még mindig többre, mint amennyi ma este a rendelkezésére áll. Ez azt jelenti, hogy maradnak majd nyomok. Szerencsére most ez nem lesz gond. Sőt, éppen ez a lényeg. A manipulációnak elég jónak kell lennie ahhoz, hogy megtévesszen egy amatőr, bár figyelmes szemlélőt; egy profinak viszont gyorsan észre kell vennie, hogy hamisítás történt.

Remélte, hogy Kader beszédes kedvében van, vagy legalább Bannickburn jártatja addig a száját, hogy nyerjen még néhány másodpercet. Most minden pillanat számít. Spindle mellette ült a szűk padláson, a kaszinótól pár száz méterre, és a felderítőrobot mozgását követte nyomon. Közvetítés jelen pillanatban nem volt, ezért Spindle-nek vakon kellett kijuttatnia a gépet. Babramunka volt. Jackie agya vadul dolgozott, miközben beállításokat változtatott meg, felvételeket kombinált össze, és megpróbálta elérni, hogy a módosított trideofelvétel nagyjából valóságosnak tűnjön, és Kader meg legyen győződve róla, hogy megtörtént az, ami a valóságban nem történt meg. Cayman nemsokára itt lesz a felvételért, és neki át kell adnia, akármit is végzett. Ezután lesz még egy kis feladata – ekkor újra próbára teheti

a jelszavait és utána pihenhet. Becsatlakozik a Mátrixba, és szórakozik egy kicsit, ahelyett, hogy efféle kivágás-beillesztés munkákkal nyűglődne. Oda se nézett, mit csinál Kross. Feltételezte, hogy továbbra is Spindle mögött ül harapós arccal, keresztbe font karral, selyemöltönye könyökét gyűrögetve, és továbbra is nehezen tűri a dologtalanságot. Spindle szűk zöld trikója ugyan nyújtott számára egy kis látványosságot, de úgy tűnt, ez sem képes felvidítani. De Jackie nem is törődött Kross hangulatával. Örült, hogy tudomást sem kell róla vennie. Ekkor súlyos lépteket hallott a lépcső felől. Kross eljátszotta a biztonsági őrt, és készenlétbe ugrott, de Spindle és Jackie meg se fordultak. Jackie tudta, hogy Cayman közeledik, tehát rögvest készen kell lennie.

Éppen olyan volt az egész, mint a marlinhorgászat, és azt Bannickburn mindig is gyűlölte. Inkább egyszerűen kiment a vízre, bevágott egy jó adag áramot, és a végén megnézte, mi jött fel. Egyszer néhányan meggyőzték, hogy töltsön egy egész gyötrelmes délutánt azzal, hogy őket nézi, amint megpróbálnak kifogni egyetlen árva halat. Egy kicsit behúzták, aztán fárasztották, még egy kicsit húzták, és így tovább, és így tovább. A végén pedig volt egy nagy, lucskos haluk, amelynek még át kellett esnie egy különösen gusztustalan folyamaton, mielőtt fogyasztható állapotba került volna.

A ma esti munka épp ilyen nehéz volt: Kader mindig újra és újra visszakozott, amikor ő már azt hitte, végre felkeltette az érdeklődését. De végül sikerült, és az eredmény messze felülmúl majd egy döglött halat. Cayman tíz perce járt erre – vagyis inkább botladozott; kiválóan játszotta a részeget. Amikor Bannickburnnek ütközött, odacsúsztatott neki egy kis lemezt. Ez a lemez már egy hordozható trideolejátszóban várta, hogy Bannickburn megmutassa Kadernek. – Csak nézze – szólt Bannickburn, és felnyitotta a monitort. – Egyes számú példa. A végén az a hand, amikor Alex kifosztotta magát. Nézze ezt a húzást! A trideó egy felülnézeti képpel kezdődött: Alexet láthatták, amint esetlenül kotorászott a zsetonjai között, és a következő lé-

pésén töprengett. Ez volt az utolsó licitkör, közvetlenül azelőtt, hogy bedobta az összes zsetonját, és felvett két új lapot. Emelt, és most Kadernek kellett elgondolkodnia. Bannickburn egy pillanatra megállította a felvételt, és gondosan ráközelített az osztó kezére és a lapokra, aztán folytatta a lejátszást. Alex, akit most nem láttak, megtette nyaktörő tétjét. Az osztó előhúzott két lapot. És a tenyerébe rejtette őket. A mozdulat hihetetlenül gyors volt. Bannickburnnek négyszeresére kellett lassítania a bejátszást, mire Kadernek egyáltalán feltűnt, hogy valami nem stimmel. Nyolcszoros lassításnál a maffiózónak már derengett, mi történik. Tizenhatszorosnál már biztos volt benne. A két lap valahol eltűnt – talán az osztó ruhaujjában, talán egy gyors varázslat kö-

vetkeztében –, és a helyükben megjelent két másik lap, amelyeket a nő ügyesen elrejtett széles tenyerében. Ezeket a lapokat kapta meg Alex. Ezek biztosították számára a végső győzelmet Kader ellen. Kader összeszorította az állkapcsát, de megvárta, amíg a felvétel a végéhez ér. – Mutassa még egyszer! – szólt. Bannickburn engedelmeskedett. A mozdulat villámgyors volt: két lap beröppent az egyik ruhaujjba, kettő kiugrott a másikból. Az osztó keze részben takarta a műveletet, így nem volt könnyű világos képet nyerni a kamerával sem, a többi játékos pedig még ennyit sem láthatott. De ilyen közelről, lassításban, a felvétel egyértelműen bizonyította a történteket. Az osztó csalt, és Alex járt jól.

Kader ötször végignézte a lejátszást, végig rezzenetlen arccal. Aztán felállt, és tett egy gyors lépést előre. – Rossz gondolat – jegyezte meg Bannickburn. Kader úgy előrefeszült, akár egy láncra vert rottweiler. – Ez az egyetlen lehetséges gondolat. Itt már nincs más választás. – Ők épp ezt akarják. – A pénzemet akarták. Megkapták. Most majd egy kicsit visszaveszek belőle. – Ha megöli őt a kaszinóban, azzal a kezükre játszik. Ha kirúgják, sose jön ide viszsza. Kader abba az irányba bámult, ahol legutóbb látta Alexet. A szeme majd kiugrott a koponyájából, de nem mozdult. Ezúttal is bekapta a horgot.

– Nem hagyom, hogy csak úgy elvegye a pénzemet – szólt. – Nem hagyom, hogy csak úgy elsétáljon. – Nem, hát persze, hogy nem. De járja végig a hivatalos utat! Jelentse fel a biztonságiaknak! Majd ők ellátják a baját. – Ők aztán nem. Éppen most mondta, hogy ők húztak be a csőbe. El fogják engedni. – Akkor nem, ha nyilvánosan kér elégtételt. Sokan emlékeznek a pasasra, sokan látták, hogy mi történt. Ha nyilvánosan leplezi le, a kaszinónak muszáj lesz lépnie. Nem sumákolhatnak, ha elővesszük a bizonyítékot. Tenniük kell valamit. És ha nyilvánosan lép fel, azzal nekik is megfizet: mindenki megtudja, hogy a kaszinó hagyja szabadon garázdálkodni a csalókat. A NewsNet majd nyilván felkapja az ügyet. Amíg a ka-

szinó nem tesz valamit ezzel a rohadt Alexszel, addig a hiénák le nem szállnak róluk. Kader szeme lassan visszaereszkedett az üregébe. Figyelt Bannickburn szavaira. – Persze elhiszem, hogy jólesne megölni Alexet – folytatta Bannickburn –, de ha őt és a Gateset egyszerre leplezi le, az még jobb, nem? – Jól van – egyezett bele Kader. – Jól van. De maga segít nekem, hogy a dolog a lehető legnagyobb nyilvánosságot kapja. Bannickburnnek ez ellen semmi kifogása nem volt.

Bannickburn nagyban handabandázott; hamis állkapcsa minden dühös szóra megrezdült.

– Nem kellenek nyimnyám biztonsági őrök, sem semmilyen buzi kisfőnök lentről. A biztonságiak rohadt nagyfőnökével akarok beszélni, méghozzá itt, nem valami nyomorult irodában, ahol jól a szőnyeg alá söpörhet mindent. Szépen válaszolni fog a kérdéseimre, mégpedig most. Kader egy szót sem szólt, csak ott álldogált Bannickburn mögött, jelenlétével adva nyomatékot az elhangzottaknak. Bannickburn teli torokból üvöltött, és hosszú évek tapasztalatából tudta, hogy ha kell, órákig is tudná folytatni. A főnöknek egyszer csak ki kell jönnie. És így is lett végül, bár inkább a morajló tömeg, mint Bannickburn szavai hatására. Még mielőtt odaért, az őrök háromszor is megindultak Bannickburn felé, hogy azon nyomban kidobják őt a kaszinóból. Mindhárom alkalommal kénytelenek voltak

megállni a fenyegető pillantások láttán, amelyeket részben Kader, részben a Bannickburnnel egyre inkább együtt érző többi játékos vetett feléjük. Egy hasznos dolgot azért tettek az őrök: megtalálták Alexet, és előcipelték.. Alex ideges és sértődött arccal állt két őr között. De amikor megérkezett a biztonságiak főnöke, megpróbálta a lehető legkisebbre öszszehúzni magát. A nő magas és vékony volt, akár egy ostor. Éles arcvonásai nem árulkodtak arról, hogy aggódna a kaszinóban kialakuló felfordulás miatt. – Jó estét, uram. Liselle Byatt vagyok, a biztonsági szolgálat vezetője. Szívesen segítek önnek, de először is megkérném, hogy halkítsa le a hangját, hogy szót érthessünk egymással. Bannickburn szúrós pillantással teljesítette a kérést.

– Nincs miről beszélni – mondta. – Csak nézzen meg egy trideofelvételt. Byatt elmosolyodott. – Ez talán nem lesz nehéz. Mit kellene megnéznem? A mosolya egy pillanat alatt eltűnt, ahogy elindult a felvétel. Az arca megkeményedett, mint a hideg vízbe mártott izzó fém. Dühös pillantást vetett Alexre. – Ne engedjék sehová! – vetette oda az őröknek. Azok engedelmesen karon ragadták Alexet. De aztán Byatt még egyszer végignézte a képeket, és megváltozott az arca. Semmivel sem lett kevésbé mérges, de mintha már nem lett volna biztos benne, merre irányítsa a dühét. Sorban ránézett az előtte lepergett dráma részvevőire, de egyelőre egyikhez sem szólt.

– Tartsák itt mindegyiküket! – szólt az egyik őrnek. – Biztos benne? – kérdezte az őr. – Talán jobb lenne, ha egy… nyugodtabb helyen zárná le az ügyet. – Nem. Egyelőre jobb szeretném, ha egyikük sem tenne egy lépést sem a kaszinómban. Itt kezdték az ügyet, akkor várjanak is addig itt, amíg rá nem jövök, hogyan fog lezárulni! Tartsák itt őket! És ne hagyják őket semmiféle ketyerével játszadozni! Mindegyiknek legyen szem előtt mindkét keze! – Igenis! – felelte az őr, és Byatt elsietett. Kader tett egy óvatos lépést oldalra; úgy lebbent Bannickburn mellé, akár egy kísértet. – Most meg hova megy? – Nem tudom. – Már intézkednie kellett volna. Itt helyben. Azonnal.

– Egyetértek. – Nem tetszik ez nekem. – Nekem sem. De ez van. Kader Bannickburn füléhez közelítette az arcát. – Maga közelebb van hozzám, mint ő – sziszegte. – Megölhetném először magát, vele meg majd ráérek azután foglalkozni. Bannickburn megfordult. Műorra majdnem beleütközött Kader valódi orrába. Egyikük sem húzta el a fejét. – Igaza van – mondta Bannickburn. – Csakhogy ha megteszi, az őrök még azelőtt megölik, mielőtt őt elkaphatná. És nem őt akarja igazából elintézni? Kader ezt fontolóra vette. – Nem vagyok egyedül – jegyezte meg végül. Bannickburn ezt nagyon is jól tudta. Kader gorillái nem sokkal mögöttük húzódtak

meg, készen arra, hogy az első köhintésre kiszabadítsák főnöküket a biztonsági szolgálat markából. Kader tisztában volt vele, hogy egyelőre el kell viselnie a biztonságiakat, úgyhogy hátraparancsolta az embereit. De azok nem mentek messzire, és jelentős méretüknek köszönhetően könnyen ki lehetett szúrni őket a tömegben. Bannickburn nem szólt semmit. Mindöszsze enyhe félmosolyra ferdítette az ajkát, és Kaderre bízta, hogy megfejtse a vigyor jelentését. Aztán Byatt újra felbukkant, egy idegesnek tűnő törppel a nyomában. A törp nő a markába szorította a kis lejátszót. Szőke hajfonatai a készüléket söpörték, miközben keresztül-kasul végigpásztázta a tömeget. Kerek arca morcos ráncokba rendeződött. Bannickburn szinte látni vélte a Byatt fülein kicsapó gőzt. Megállapította, hogy a nő

látta, amit látnia kellett. Most kezdődik az igazi móka. – Georgia – fordult Byatt a törphöz. – Mondd el nekik! Georgia morgott valamit. Talán azt mondta: „nem is", de ebben Bannickburn nem volt biztos, mert nagyon halkan beszélt, a tömeg moraja pedig egyre hangosabb lett. – Hangosabban, Georgia! – sürgette Byatt. – Ez hamis – mondta Georgia. – A felvétel. Módosították. Az osztónk nem tett ilyet. – Mi a franc… – üvöltött fel valaki, de nem Kader volt az, hanem az egyik embere. Kader néma maradt. A szemében gyilkos fény égett, de még nem tudta eldönteni, kire irányítsa halálos tekintetét. – Nem tudom, hogy maguk itt miféle játékot játszanak, de nem is akarom tudni.

Csak annyit akarok, hogy mindhárman azonnal távozzanak. Vigyék Mr. Primust, Mr. Millert és Mr. Kadert… Itt új hang kapcsolódott be a beszélgetésbe. – Kadert? Ez Murson Kader? – A megszólaló egy szmokingos férfi volt, aki a Gates Kaszinó hivatalos zöld-arany övsálját viselte. Egy újabb magas rangú hivatalnok. Jackie-nek köszönhetően tökéletes időzítéssel. – Igen – felelte Byatt. – Az a magas, hullaszerű pasas. A szmokingos Kaderhez fordult. – Mr. Kader, Tyrone Lawton vagyok a kifizetési osztályról. Szeretném, ha velem jönne egy pillanatra, hogy megbeszéljünk egy… ügyet.

– Kader nem megy sehova – szólt közbe Byatt. – Csakis kifelé. Az embereim már éppen ki akarták kísérni. Lawton idegesen mocorgott, és megtörölte a homlokát egy patyolatfehér zsebkendővel. – Sajnos meg kell kérnem, hogy maradjon, mert tisztáznunk kell ezt az ügyet. – Miről beszél, Lawton? Mi folyik itt? Lawton Kaderre nézett – figyelmét nem kerülték el az izmos verőlegények sem –, aztán Byattre. A szeme mintha ki akart volna ugrani a fejéből. Közelebb hajolt Byatthez, és a fülébe súgott valamit. Kader pechjére Byatt viszont egy cseppet sem volt tapintatos kedvében. – Pénzhamisítás! – kiáltott. – Mi a fenéről beszél? – Csak arról – hebegte Lawton –, hogy nincs fedezet a hitelkártyákon. Mindegyik

egy számlához tartozik, és a számlákon elvileg kéne lenni pénznek, de valójában nincs. Üres trükk az egész. A pénz nem valódi. – Mennyi volt? – Mr. Kader húszezer nujennyi zsetont vásárolt ma este ezekkel a kártyákkal. Byatt a szája elé emelte mindkét kezét, és rámeredt Kaderre. – Hamis videók és hamisított hitelkártyák. Mozgalmas esténk van, mi? És ekkor Kader végre robbant. A szája rángatózni kezdett, és a torkából formátlan hörgés kúszott elő. Verejtékben úszó, vöröslő homlokát ráncok szabdalták. Kezével Bannickburn nyaka után kapott, hogy egyetlen csavarintással kitörje. De Bannickburn nem volt ott mellette. Ő már hanyatt-homlok rohant Byatt felé, aki

éppen a pisztolyát húzta elő. Bízott benne, hogy még elég ideje lesz. A háta mögött Kader gorillái egy fokkal hangosabb változatban visszhangozták főnökük morgását, majd előretörtek. Az útjukba kerülő nyerőautomatát félrelökték. Az üveg csörömpölt, az érmék zörögtek. A vendégek egy része eltakarodott az útból, míg mások egymást taposva igyekeztek elcsípni a kihulló pénzt. Ekkor eldördültek az első lövések. Nem Byatt lőtt – ő még mindig felemelt fegyverrel kereste a Bannickburn szemei közti biztos célpontot –, hanem Bannickburn mögött valaki. A tünde leszegte a fejét, és remélte, hogy a ruhájába varrt páncélozott anyag teszi a dolgát. Byatt egy lépést hátrált, már-már rálőtt Bannickburnre, de az irányt változtatott, és helyette Georgiának ment neki. A törp nem

érte el a másfél métert, de elég tömör volt, és nem lehetett egykönnyen leteperni. Mivel Bannickburnt a lendület is segítette, így mindketten a földre zuhantak, és gurultak, és gurultak. Byatt nem lőtt: nem akarta megsebesíteni Georgiát. Bannickburn éppen erre számított. Georgia egy árva hangot nem adott ki, mióta Bannickburn leütötte; a pániktól levegőt is alig kapott. Bannickburn egy leheletnyi bűntudatot érzett, de aztán véget ért a nyerőgépek sora, és neki már azon kellett gondolkoznia, hogyan szökik meg. Még odalehelt Georgiának egy gyors bocsánatkérést, aztán a vendégek közé vetette magát, akik közül a legtöbben igyekeztek fedezékbe vonulni, néhányan viszont éppen csak rá pillantottak a kar rángatása közben.

Bannickburn mozgásba lendült. A terv többi részének gyorsan kell lezajlania. A lehető legközelebb maradt a többi vendéghez, egyrészt hogy a biztonságiaknak ne nyújtson tiszta célpontot, másrészt hogy az esetleges megfigyelő mágusok ne lássák jól az auráját. Ha kellett, cikcakkban futott a nyerőgépek között, de többnyire egyenes vonalban haladt. Tudta, hova tart. Izzadság csorgott le valódi és hamis arca között. Hirtelen úgy érezte, nem kap levegőt az álruhájában. De csak loholt tovább. Minden lélegzetvételnél az oldalába nyilallt a fájdalom. Jó tíz méter előnye volt a legközelebbi őrökkel szemben; de ezzel csak egy-két másodpercnyi időt nyer. Ezt kell kihasználnia. Berohant egy zsúfolt mosdóba, előhúzott a zsebéből egy bombát, és eldobta. A hangos villanásra mindenki összerezzent, majd

a füst láttán kitört a pánik. Szerencsére a sűrű füst gyorsan terjedt, így a legtöbben nem találták meg az ajtót. Bannickburnnek éppen erre volt szüksége: ha még egy darabig itt maradnak, a természetes zűrzavar segíteni fogja őt. Belépett a harmadik fülkébe, és a hátsó sarokhoz préselődött. Így most azon ritka helyek egyikén tartózkodott, ahova nem láttak be a biztonsági kamerák. Ha mágusok is dolgoznak a kaszinónak, azok persze láthatják az auráját, de mivel ebben a szűk helyiségben az aurája összekeveredik a többiekével, nehéz lenne rendesen elkülöníteni. Így aztán most már felkötheti a gatyáját, aki a titokzatos Mr. Miller nyomára akar bukkanni. Bannickburn meggyújtott egy apró cigarettát, és nagyot szívott rajta. Mindössze három slukk után végzett az egész szállal.

A tüdeje fájdalmasan izzott a füsttől, de gyorsan le kellett tudnia az egészet. Már érezte is, ahogy a füst behatol a tüdeje minden apró résébe, majd a teste többi részén keresztül elszivárog. A mellkasát, a karjait, végül a lábait is könnyűnek, anyagtalannak érezte, mintha bármikor felkaphatná a legkisebb fuvallat is. Aztán a helyzet intenzitása mintha eloszlott volna, és Bannickburn úgy érezte, eltávolodott a körülötte kavargó káosztól. Kezei, amelyeket szellő szárnyán libegő fellegeknek érzett, lehántottak róla egy réteg latexet, és letépték az ingét, ezzel a zakót is kifordítva. Most láthatóvá vált a második álarc: ez sokkal keskenyebb volt, és hosszú, szikár arcot kölcsönzött neki. Haja szőke lett. Fehér kabátot és türkizkék inget viselt. De remélhetőleg ez a második álruha teljesen szükségtelennek fog bizonyulni.

A belélegzett Kis Füsttől enyhén szédült. Bizonytalanul támolygott elő a mosdófülkéből. Senki sem nézett rá. A körülötte levő férfiak furcsa módon mintha képtelenek lettek volna megtalálni az ajtót. A falba és egymásba ütköztek, néhány szerencsétlen pára pedig egyenesen beleült a piszoárba. Csak kevesen találták meg a kivezető utat. A Kis Füst zavarodottságot keltő hatása láthatóan jól működött. Bannickburn arra következtetett a saját érzéseiből és abból, hogy senki sem vette észre, hogy az elrejtőzés is sikerült. Néhány őr bejött a mosdóba, de amint beléptek, ugyanúgy megzavarodtak, mint mindenki más. Bannickburn türelmesen sodródott egyik embertől a másikig, míg végre az ajtó közelébe került. Az ajtó kinyílt, és ő kilebegett.

Körülnézett, hol tudna beleolvadni egy újabb tömegbe. Remélte ugyan, hogy a biztonsági mágusok is úgy összezavarodtak, mint a mosdóban levő emberek, de nem akart kockáztatni. A főbejárat környéke tűnt a legígéretesebbnek. A kaszinó biztonsági szolgálata lezárta az egész épületet, és rengeteg vendég kavargott az ajtók körül arra várva, hogy tisztázódjon a helyzet, és ők végre elhúzhassák a csíkot. Bannickburn csatlakozott hozzájuk. Jól szórakozott azon, hogyan válnak egyre esetlenebbé és zavartabbá a közelében. Besiklott az egyik különösen zsúfolt részre, és ott maradt, a sokaság védelmező erejében bízva. A kapu kinyílt, és a tömeg mohó lökdösődésbe kezdett. Az őrök félrelökték őket, és felszabadítottak egy kis helyet két Doc-

Wagon-os ápolónak, akik egy hordágyat toltak. Nem nagyon siettek – a páciens vagy nem volt súlyos állapotban, vagy már halott volt. Valójában az ápolók Bannickburnt leszámítva mindenkinél jobban tudták, mi folyik a kaszinóban. A műtősruha alatt Cayman és Spindle rejtőzött, akik besiettek felszedni a bajtársukat. A hordágy eltűnt a nyerőautomaták sorai között. Bannickburn várt. Néhány perc múlva újra feltűntek az ápolók. Egy lepedővel letakart test feküdt a hordágyon. Az ápolók továbbra sem siettek. Bannickburn végignézett a kaszinón, de nem látta sem Kadert, sem az embereit. Biztosan nem tudtak kiosonni; remélhetőleg a személyzet egy kellemes, biztonságos helyre vitte őket.

A hordágy lassan a bejárathoz ért. A fekvő alak bal vállánál vérfolt festette vörösre a lepedőt. Bannickburn remélte, hogy a vér nem igazi, és Cayman csak a színjátszó hajlamait élte ki, de volt rá esély, hogy XPrime-ot – aki a lepedő alatt feküdt – valóban érte lövés. Mostanra a kaszinó személyzete vélhetőleg abban a hitben volt, hogy X-Prime, azaz Alex, meghalt. X-Prime utolsó feladata az volt, hogy amíg Bannickburn cselekvésre bírja Kadert, vegyen be egy Jeges Érintést. Ezt az érdekes kis kísérleti anyagot ugyanazoktól kapták, akik a hamis DocWagon szerelést is szállították. A szer szinte a nullára ejtette X-Prime pulzusát, légzését pedig kimutathatatlanul lassúvá és felszínessé tette. Egy rendes orvosi vizsgálat persze kiderítette volna, hogy életben van, de a kaszinó nem törődött az ilyesmivel. Úgy nézett ki,

mint egy halott, a marhavagonos dokik azt állították, hogy halott, és ez nekik éppen elég is volt. Spindle és Cayman kivitték X-Prime-ot, Bannickburnre meg rábízták, hogy szökjön, ahogy tud. Ő pedig úgy döntött: most, vagy soha! Átsuhant a tömegen; úgy érezte magát, mint a szélcsatornában áramló gőz. Átcsusszant a kaszinó ajtaján – a következő másodpercben a kapu bezárult Cayman mögött. A kaszinóban senki még csak észre sem vette.

15 Először természetesen a NewsNetet futotta át. Nem ez lett a nap vezető híre, de azért beszéltek róla. A határozott fiatal hírolvasó lehalkította a hangját, hogy érzékeltesse az eset komolyságát. – Káosz tört ki tegnap éjjel a Gates Kaszinóban, miután egy ismert maffiózó és egy titokzatos szélhámos csalással vádolta meg a létesítményt. Murson Kader, aki bizonyos források szerint az alvilághoz tartozó Finnigan család tagja, több mint húszezer nujent veszített az este, majd azzal vádolta meg a kaszinó egyik osztóját, hogy az ellenfele javára csalást követett el. Kader és társa – akit mindeddig csak Mr. Millerként ismerünk – a helyszínen azt állították, hogy az esetről

trideóbizonyíték áll rendelkezésükre, de az utóbbi hamisítványnak bizonyult. Miután a bizonyíték hitelessége megkérdőjeleződött, Mr. Kader dührohamot kapott. Ezt követően a kaszinóban verekedés és lövöldözés tört ki, amely egy emberéletet követelt. Feltételezések szerint a húszezer nujen többségét az elhunyt, egy RASZ-talan férfi nyerte el a pókerasztalnál, akiről egyelőre csak annyit tudni, hogy Alex néven mutatkozott be. – A Lone Star Biztonsági Szolgálat és a Gates Kaszinó vezetősége jelenleg együttesen dolgoznak az ügy megoldásán. Egyelőre nem született döntés abban a kérdésben, hogy milyen intézkedéseket foganatosítsanak Murson Kaderrel szemben. Az esetet tovább bonyolítja, hogy mint kiderült, a Kader által használt hitelkártyák hamisítottak voltak. Az állítólagos Mr. Miller továbbra is

szökésben van. A Lone Star a következő fantomképet készítette el az ismeretlen férfiról. A képernyőn megjelent egy kép, amely nagyjából hasonlított Bannickburn előző esti maszkjára. Bannickburn odasandított, és elmosolyodott. Agyát mintha még mindig áttetsző ködfelhő vette volna körül, és akaraterejéből csak annyira futotta, hogy kapcsolgasson a hálózatok között. A detoxikáció (ezt a kifejezést jobban kedvelte a köznapibb „kijózanodás" szónál) sosem könnyű. Átkapcsolt az INN-re. A hosszabb beszámolóra egy kicsit várnia kellett, de a csatorna nem okozott csalódást. – Liselle Byatt, a Gates Kaszinó biztonsági szolgálatának vezetője ezekben a percekben jelentette be, hogy Murson Kadert örökre kitiltják a Gates Kaszinó összes léte-

sítményéből, mind a valóságban, mind a Mátrixon. Byatt azt is hozzátette, hogy a kaszinó részéről további szankciók is várhatók, bár Mr. Kader kiterjedt kapcsolatai korlátozhatják az ellene hozandó intézkedéseket. Gyönyörű, gondolta Bannickburn. Eddig minden gyönyörűen alakul. Egyik riport a másik után feltételezte – és ez az átlaghallgató számára egyenlő a ténymegállapítással –, hogy Kader egy hamis pénzzel játszó hazudozó. És most örökre kitiltották a Gatesből. Ez már önmagában is elég lett volna, de Bannickburn többet akart. – Mi hír a Mátrixon? Jackie pislogott egyet-kettőt, és megpróbált Bannickburnre nézni, de túlságosan benne volt a Mátrixban. Enyhén kábult tekintettel szólalt meg:

– Ezek itt tudják, mi a dörgés. A legtöbben nem hiszik, hogy Kader hamisított hitelkártyákat használna. Úgy gondolják, hogy balek volt, nem pedig csaló. – Aztán elmosolyodott. – De ez nem érdekli őket. Úgy tűnik, mindenki örül, hogy végre kapott egy pofont, még ha nem is hiszik, hogy ezzel túl sokáig kivonná magát a forgalomból. Az senkit a világon nem izgat – na jó, Kadert és néhány Finnigan-tagot kivéve –, hogy megtalálják ezt a Millert. Ő már most kezd népi hőssé válni. – Gyanakszik valaki a Bigiókra? – Néhányan feltételezik, hogy az ő kezük van a dologban, de ők mindig rögtön a Bigiókra gondolnak, ha a Finnigane-ket támadás éri. Azonban senkinek sincs a legcsekélyebb bizonyítéka sem. Tökéletes. Hogy még jobb legyen, X-Prime még a megrendezett halála előtt kivál-

totta a zsetonjait. A csapat már előre megegyezett, hogy az esetleges nyereményt egyenlően osztják meg maguk között. Az egyes vadászokra eső összeg sokkal nagyobb lett, mint az eredetileg a vadászatért járó fizetség. Teljes, tökéletes, hibátlan sikert arattak. A francba is, ebben jó vagyok, gondolta Bannickburn. – Látogató – szólalt meg Jackie. – Ki? – Shivers. Kint ólálkodik. – A, remek! Megyek, beengedem. Jackie-nek egyszerre kitisztult a tekintete. – Engeded a fenét! Kimész, üdvözlöd, és valahol máshol beszélsz vele. Shivers ide be nem lép. Idáig sem lett volna szabad elengedned. – De ő mutatott be Bailey-nek, aki ezt a csodálatos munkát adta. Már csak megérdemli, hogy behívjuk!

– Azt te csak hiszed. De nincs igazad. Maradjon csak kint! Bannickburn felsóhajtott. Megalázott egy híres maffiózót a legnagyobb nyilvánosság előtt, ez a kis szőke meg kedvére rángathatja. Hiába, a világ nem lehet sokáig tökéletes.

Jimmy motorral jött, úgyhogy átmentek Bellevue-be, hogy jót reggelizzenek egy olyan helyen, ahol nem a zsírt becézik szalonnának. Jót nevettek a robotokon és a bérrabszolgákon, akik sietve belapátolták az ételt, és már indultak is dolgozni. Ők lassan, élvezettel ettek. Bannickburn agyában még mindig szállingózott a köd, de a reggeli és a friss levegő kicsit kitisztította a fejét.

– Bárcsak láthattam volna meghalni – szólt Bannickburn. – Igazán merész legénynek tűnt, és látszott, hogy élvezi az alakítást. Még soha nem láttam ilyen ideges viselkedést kártyaasztal mellett. Biztos, hogy amikor elérkezett a haláljelenet, valódi beleérzéssel csinálta. Nagyon halálhű lehetett. Na persze bevette a Jeges Érintést is, nyilván az is segített. – Jeges Érintés? Az meg mi? – Újdonság. Kísérleti anyag. Aki beszedi, halottnak tettetheti magát. Jimmy le volt nyűgözve. – Kísérleti szerekkel játszadozunk? Ez már valami. Hogy jutottál hozzá? – Bailey szerezte nekünk. Nagyon jó gyógyszeripari ismeretségei lehetnek – felelte Bannickburn, és már meg is bánta a szavait. Jimmy persze jó barát, de ha valaki nem ismeri egy munka részleteit, annak bi-

zonyára oka van. Mindig ezzel a problémával küzdött: ha izgatott és boldog volt, akkor beszédes lett, és általában többet mondott, mint kellett volna. Szerencsére úgy tűnt, Jimmy már nem nagyon érdeklődik a szer iránt. Pillanatnyi hallgatás után ejtette a témát. – A helyedben számítanék rá, hogy Sottocapo Martel magához hív ma délután. Ő nagyon korrekt ember, és szereti kimutatni a háláját azoknak, akik jó munkát végeztek. Szerintem egyelőre ne tervezz semmit vacsorára. Hm, reggelire jóféle szalonna, vacsorára steak, gondolta Bannickburn. Kezd körvonalazódni egy tökéletes nap, különösen, ha még egy jó ebédet is kerít valahonnan. – Úgy látszik, Kader nem jött rá, ki támadta meg – jegyezte meg Jimmy. Bannickburn szerényen bólintott.

– Hát igen, így terveztük. – De azért biztos számított valamire, nem? Ha valaki olyasmit tesz, mint amit ő tett, az után nyilván számít bizonyos következményekre, nem igaz? – Hát, gondolom, igen. – Mintha csak újabb háborút akart volna kirobbantani. Biztosan számított rá, hogy Kader bosszút áll, aztán ők is bosszút állnak rajtunk, és akkor egyszer csak minden robban. – Ezért hagytuk ki a Bigiókat a dologból. – De nyilván lehetnek elképzelései, nem? Azok után, amiket tett? És akkor Bannickburn egyszerre rájött. Az agyát borító felhő nélkül biztosan korábban is észrevette volna. Jimmy ezúttal kimaradt a buliból. Nem tudta, mit követett el Kader, és most próbál információt halászni. Bannickburn el sem tudta képzelni,

miért nem szabad Jimmynek tudnia az ügyről, és azt sem, miért akarja mégis kideríteni. Nagyon nem szívesen tette ezt a barátjával – Jimmy nélkül ez a vadászat meg sem történt volna –, mégis hallgatnia kellett. – Nem tudom – mondta. – Ki tudja, mi jár az emberek fejében. – Hát igen. És biztos valami… alattomosat művelt, nem? Nyilván tisztességtelenül játszott. Máskülönben nem dühítette volna őket ennyire fel. – Ja, biztos. És ez így ment végig a reggeli alatt. Jimmy próbálta kiugrasztani a nyulat a bokorból, de Bannickburn nem adta be a derekát. Az étkezés végén a nyilvánvalóan csalódott Jimmy fel sem ajánlotta, hogy fizet. Szerencsére Bannickburn úgy érezte, elég gazdag ahhoz, hogy állja mindkettejük fogyasztását.

Amikor visszatért Jackie-hez, már várta a Shivers által megjósolt meghívás. Sottocapo Martel személyesen óhajtott gratulálni Bannickburnnek aznap este a Brigham Steakhouse-ban. Shiversszel ellentétben Martel már most felajánlotta, hogy fizeti a vacsorát. – Ne menj el! – mondta rögtön Jackie, amint Bannickburn ismertette a meghívást. – Most vagy a csúcson. Szép sikert értél el. Most kell befejezni. – Na de kedvesem, nem lehetek ilyen udvariatlan. Ez az ember mindössze meghív engem vacsorára. Tegyük hozzá, egy jól megérdemelt vacsorára. Azt nem kérte, hogy merészkedjek be az odújába.

– De még kérheti. Bannickburn agya már önkéntelenül újabb érveken járt, de ekkor eszébe jutott a mai reggeli Jimmyvel, meg a maffia különböző szintjei közötti manőverezések, és kezdett jobban odafigyelni Jackie szavaira. Úgy érezte, teljesen kint van a vízből, de még nem felejtette el, mit mondott Jackie a szivárgó cseppekről. – Jól van – szólt legmegnyugtatóbb hangján. – Jól van. Figyelj ide! El kell mennem. Tudod, hogy el kell mennem. Ha valaki szembeszegül egy Bigio sottocapóval, az számíthat rá, hogy egy-két ujja eltörik. Tehát elmegyek, nagylelkűen elfogadom Martel köszönetnyilvánítását, és ha csak utalást is tesznek egy újabb munkára, akkor sietek jelezni, hogy sajnos elfoglalt vagyok, úgyhogy keressenek mást. Ha kell, minden es-

témet azzal fogom tölteni, hogy kibogozzam magam a társaságukból. Jó lesz így? Jackie megkönnyebbülten elmosolyodott. – Igen. – Akkor jó. Persze azért időnként majd megiszom egy italt Jimmyvel és Quinnnel… Jackie rászegezte a pillantását, mire Bannickburn mindkét kezét a feje fölé kapta. – De ezzel is várok legalább egy hónapot. Rögtön meg is bánta, hogy kimondta ezeket a szavakat. Olyan jól szórakozott mostanában, és most véget kell vetnie az egésznek. De sajnos valóban nem hagyhatja figyelmen kívül azt az igencsak valós veszélyt, hogy esetleg túlságosan belekeveredik Bailey-ék dolgaiba. Jó lesz ez így, állapította meg. Régóta szomjazott egy kis erőre, és egy módot már

sikerült találnia, hogy kielégítse ezt a vágyat. Majd talál mást is.

16 A terv eddig elég simán haladt. Bailey igazán sajnálta, hogy nem dőlhet hátra, és sütkérezhet sikere dicsőségében. De bár az aktuális projekt jól állt, történt egy kis malőr, ami a jövőbeli terveket veszélyeztethette, ezt pedig Bailey nem engedhette meg. Sajnos még egyszer el kell sétálnia Slidestream irodájába. A chipet már beszerezte a nap folyamán. A Jobb Mint az Élet chiphez könnyen hozzájutott: rendszeresen leült egy pohárra Vanessa Yarllal, az egyik Bigio caporegimével, aki segített JMÉ-hez juttatni a reménytelen függésben szenvedő felhasználókat. Yarl meghökkent, amikor elmondta neki, milyen chipet akar (szinte hallotta a gyors

pislogást a telekomon keresztül), de aztán megígérte, hogy megszerzi neki. Hát igen, ez a kis mellékes is a „családi" élet része. Kross már az épületnél várt rá. Előreküldte az orkot, mert ha egyedül érkezik, az embere még a végén elrejtőzne valahol, és akkor még a felkutatásával is menne az idő. De ha Kross is itt van, akkor átugorhatja az unalmas részt, csak megteszi, amit kell, és Krosst is ellátja egy jó kis anekdotával, amelyet az majd elmesélhet Martelnek. Az alacsony dekás mindent megtett, hogy nyugodtnak tűnjön Kross előtt. A mutatvány nemigen működött, tekintve, hogy tizenöt másodpercenként helyet változtatott a széken. – Slide! – köszöntötte vidáman Bailey. – Hogy van? Szeretnék gratulálni a tegnapi szép munkájához. Szép munka. Betört a Ga-

tes biztonsági rendszerébe – ez igazán csúcsteljesítménynek számít. Slidestream kissé kihúzta magát. Egy pillanatra rávicsorgott Krossra, aztán kellemes arcot vágott Bailey felé. Az önbizalma emelkedni kezdett. – Na persze amennyire tudom – és javítson ki, ha tévedek, végtére is én a saját irodámba se tudnék betörni –, a Mátrixon nem az az igazi kihívás, hogy bejussunk valahova, hanem hogy benn maradjunk valahol. Minthogy a protokollok villámgyorsan változnak, éppen azért, hogy a magához hasonlókat kívül tartsák, igazán könnyű bejutni valahova úgy, hogy a következő pillanatban már ki is penderítik az embert. Jól mondom? Slidestream lassan visszasüllyedt a székbe. Az önbizalma ismét elpárolgott. – Igen. Igen, azt hiszem.

– Á, szóval tud erről a problémáról? – folytatta Bailey. – Ebben nem voltam biztos. Ugyanis különös dolog történt, miközben a műsort néztem: egyszer csak elsötétedett előttem a kép. – Igen, nézze, az történt, hogy… – Mármost én semmilyen körülmények között nem örültem volna annak, ha megszakad az adás, de ráadásul épp akkor volt a csúcspont. Azt látta? – Hát, az elejét láttam… – Igen, igen, persze, az elejét látta. Ott volt Kader, az a Miller és az egész Gates-horda. Azon gondolkoztam, vajon hogy birkóznak meg ezzel a helyzettel. Maga is gondolkozott ezen, Slide? – Hát, igen, ja. – Nos, sajnos mindketten gondolkozhatunk tovább. Persze megkérdezhetném a részvevőket is, de sosem zárhatjuk ki, hogy

hazudnának. Már miért is hazudnának? Mert ha van egy zsák trükköd, mint ennek a Mr. Millernek, nem biztos, hogy ki akarod nyitni a zsák száját. De nem is kéne abban bíznom, hogy majd Miller igazat mond, ha láttam volna a rohadt felvételt. Érti, amit mondok? Slidestream nagyon is értette. – Csak harmincöt másodperc volt! Tudja, mi mindennel kellett szembenéznem? Ahhoz, hogy mindezt megcsináljam… tudja, hányan lennének erre képesek rajtam kívül? És hányan tudták volna ennyi ideig benn tartani magát? És csak harmincöt másodpercet veszíteni? A maga kedvéért valóságos csodát tettem! – Azt állította, meg tudja csinálni. És nem tudta. Úgy gondolom, ezek után nincs miről beszélnünk.

Kross felismerte a végszót. Előrelépett, megragadta Slidestream karját, és hátracsavarta. – A gond az, Slide – lépett előre Bailey –, hogy mivel maga nem szavatartó ember, másoktól sem várja, hogy betartják az ígéreteiket. Márpedig én komolyan veszem az ígéreteket, mert az ígéret szép szó, ha megtartják. Jól mondom, Mr. Kross? Kross morgott valamit, ami akár megerősítést is jelenthetett. – Pontosan. Rendkívül fontos, hogy mindvégig tartsuk magunkat saját kimondott szavunkhoz. Tekintsük úgy ezt a dolgot, mint az előbbi állítás demonstrálását! – Egy pillanatra elhallgatott. – Ne nézzen olyan rémülten! Gyerünk, mosolyogjon! Soha nem hallott még arról, micsoda dicsőség mosollyal az arcunkon meghalni? Csak próbálja meg!

Bailey behelyezte a Fekete Halál chipet Slidestream fejébe. Roppant kellemetlen csapkodás és sikoltozás következett. Bailey az órájára nézett. Igazán nem kéne Slidestreamnek húzni az időt. Még sok a dolog mára. Egy perc sem telt el, és már ki is vette a chipet Slidestream jackjéből. Kisétált az ajtón; Kross közvetlenül mögötte lépett ki az orrát fogva. A széken még mindig ott ült tátott szájjal az, ami valaha Slidestream volt. A szemgolyói mögül gomolygott a füst.

– Amikor beszámol Sottocapo Martelnek az este eseményeiről, mit gondol, úgy állít majd be, mint elbűvölő csirkefogót? Vagy

jobban tetszik a könyörtelen zsoldos figurája? Kross nem harapott rá a csalira. – Annyira szeretném, ha belevenné az elbűvölő részt is. Nem csak az az érdekes, hogy hatékonyan végzem a dolgom, hanem hogy mindezt mérhetetlen eleganciával teszem. Kross szokásos mordulását hallatta, amelyet Bailey már jól ismert. – Jól mondja. Kross leparkolta a motort, és szinte futva ment be a Brighambe, csak hogy lerázza végre Bailey-t. Bailey elmosolyodott. Martel igazán kitűnő társat küldött neki. Nem is tudta, hogy boldogulna egyáltalán egy olyan emberrel, akivel tényleg jól kijönnek egymással.

Martel természetesen már az asztalánál ült. Kross is elhelyezkedett mellette, mire Bailey odaért. – Hátszínt. Nagy adagot. Véresen – vakkantotta Kross az odaérkező pincérnek. Bailey mellett lehullott róla az udvariasság máza. Hát igen, ez valóban jól sikerült este volt. – Kérem, foglaljon helyet! – mennydörögte Martel. Bailey leült. – Úgy értesültem, Mr. Bannickburn is hamarosan itt lesz – szólt Bailey, és magában forrón áhította, hogy ez valóban igaz legyen. Nem volt ínyére, hogy akár egy röpke időt is egyedül töltsön Martellel és a talpnyalójával. Szerencsére Bannickburn már ott is volt. Martel meglepő módon felállt, hogy üdvözölje, kinyújtotta karját, és egy csonttörő kézfogással köszöntötte a tündét. Ban-

nickburnt csak a hosszú évek tapasztalata tartotta vissza attól, hogy felszisszenjen a fájdalomtól. – Üdvözlöm, Mr. Bannickburn – szólt Martel, mire az asztalon álló poharakban rezegni kezdett a víz. – Fogadja köszönetünket! – Ezzel leült. – Részemről a szerencse – szerénykedett Bannickburn. – Folytassa, Mr. Bailey! – szólt Martel, és figyelmét újra a vacsorára fordította. – Rendben. Igen. Nos, Robert, Mr. Martel szeretné a maga és társai nevében köszönetét kifejezni legutóbbi munkájáért. Az ön által elvégzett munka minden lehetséges várakozásunkat felülmúlta. – Igazán kedves – felelte Bannickburn. – Nem tesz semmit. És Mr. Martel arról is szeretné biztosítani önt, hogy nemcsak a mostani feladat sikerére figyelt fel, hanem a

korábban elvégzett nagyszámú projektre is. Ha egyszerűen értékes munkaerőnek nevezné önt, az pontos, de nem helyénvaló megfogalmazás lenne. Mr. Martel önt úgy tekinti, mint jó barátunkat. Martel lassan, helyeslően bólintott. – Mr. Martel egy dologra szeretné még felhívni a figyelmét ma este – folytatta Bailey –, arra, hogy milyen értékes lehet a mi barátságunk. Ön bizonyára jól tudja, hogy emberek ezrei, talán milliói lennének boldogan egy olyan ember barátai, mint a sottocapo, és az effélék gyakran az agresszív viselkedéstől sem riadnak vissza, hogy elnyerjék a sottocapo figyelmét, és persze a rokonszenvét. – Bosszantó alakok – dörmögte Martel. A szavak súlyosan hullottak ki a szájából. – Ön a birtokában van annak, amire ezek hiába törekednek – jelentette ki Bailey. –

Természetesen hiszünk benne, hogy ön rászolgál majd a bizalmunkra, melyet baráti kezünk felajánlásával helyezünk önbe; hogy ugyanúgy megbecsüli a sottocapót, ahogy az megbecsüli önt. – Természetesen – mondta Bannickburn, akit láthatóan összezavart Bailey szertartásos modora. – És ennyi lenne nagyjából – fejezte be Bailey. – Mindent elmondtam, Alexei? Martel szemlátomást nem örült, hogy a keresztnevén szólították, de mordult egyet, ezt a többiek értelmezhették úgy is, hogy „ja", és így áttérhettek más témákra. A cél az volt, hogy az este következő része spontán és laza legyen, és Bailey is főként ezért volt itt. Martel szócsövének szerepét Kross is ugyanúgy eljátszhatta volna, mint Bailey, de a könnyed beszélgetés már nem biztos, hogy ugyanolyan jól menne

neki (bár ork létére meglepően ügyes csevegő volt). Bailey viszont elemében érezte magát, és Bannickburnnel ki sem fogytak a háborús történetekből negyvenöt percen keresztül – vagy, ahogy ilyen alkalmakkor Bailey mérte az időt, egy hátszínen és két sertésszeleten keresztül. Aztán eljött az a pillanat, amikor Bannickburn már megnyugodott, Kross kellőképpen spicces állapotba került, Martel pedig épp két fogás közé ért. Ideje volt rátérni az este valódi céljára. Martel az asztalra támaszkodott, amely hangosan tiltakozott a súly ellen. A fülsértő csikorgás hallatán szinte minden fej feléjük fordult. A legtöbben, miután rájöttek, hogy kit bámulnak, gyorsan visszafordultak. Bannickburn, Bailey és Kross viszont Martelre függesztették tekintetüket, mert tudták, hogy éppen ezt akarta elérni. Mar-

tel enyhén előrehajolt, és vastag szemöldöke alól Bannickburnre szegezte gombostűszemét. Aztán lassan kibontakozott a székből, és teljes terjedelmében felállt; jó két méter magas és százötven kilós tömege az asztal fölé tornyosult. – Mr. Bannickburn – dörögte. – Szívességet kérnék. Fontos ügy. Gondolja át alaposan! Bannickburn fészkelődni kezdett – a vacsora kezdete óta most először tűnt idegesnek –, de állta Martel tekintetét. – Nem hinném, hogy… – kezdte volna, de Martel csak azért állt meg, hogy levegőt vegyen, nem azért, hogy Bannickburn bármit is válaszoljon. A sottocapo folytatta a maga mércéje szerint terjedelmes beszédét. – Mr. Bannickburn. Nagyon örülnék, ha hozna nekem egy kis vizet.

Bannickburn ránézett Bailey-re, aztán Krossra, aztán vissza Bailey-re. Bailey minden erejét összeszedte, hogy arca kifejezéstelen maradjon. Kross hasonlóan üres tekintettel nézett előre, de Bailey szerint ez a megjelenés az ork (a francba is, minden ork) részéről természetesnek volt tekinthető. Bannickburn újra Martelre nézett, aki még mindig előtte állt. – Vizet? – visszhangozta. Martel bólintott, és még pontosan öt másodpercig mozdulatlan maradt. Aztán kissé hátradőlt, megtörölte a kezét, és elcammogott a férfimosdó irányába. Bannickburn csak nézett utána. – Vizet? – kérdezte újra. Bailey felállt. – Jöjjön velem, Robert! – szólt. – Hova megyünk?

– A konyhába. – Martel a konyhából kér vizet? – Csak jöjjön! – ismételte Bailey, és mindketten elindultak, egyedül hagyva Krosst az asztalnál.

Mivel Martel olyan gyakran ült a Brighamben, és Bailey Martéi alatt dolgozott, Bailey-nek számos alkalommal kellett az étterem konyhájában intézni a megbeszéléseit. Itt jól lehetett beszélgetni, különösen Bailey kedvenc helyén, a húsraktár ajtaja mellett. Két szék állt itt közvetlenül a hosszú faasztalnál, amelyen a húsokat darabolták. A hűtőkamra nyitott ajtaján túl nagy, hideg kampókon jókora darab marhahúsok lógtak, a szakácsok ördögien

gyors kézzel forgatták a hosszú, éles késeket, és egyre hallatszott az ütemes puffogás, ahogy az acél rendületlenül szeleteli az izmokat. Mindez együtt megadta az alaphangulatot az olyan típusú beszélgetésekhez, amelyeket Bailey itt hátul szokott lefolytatni. Azt tapasztalta, hogy mindaz a célzás, amit ez a környezet a halálra és a csonkításra tesz, önmagában is bőven elég, úgyhogy neki szinte soha nem kell egészen a fenyegetésekig elmennie. Mostanában már ha belépett a konyhába, a mosogatók, pincérek és szakácsok éppen csak odabiccentettek neki, és mentek is a dolgukra. Bailey-t már lassan úgy tekintették, mint a személyzet egy tagját. Mivel főnöke rendszeresen hozzádobott jó száz nujent a számlához, ezzel biztosítva sokuk foglalkoztatását, bármit elnéztek volna neki.

– Hol a mosogató? – kérdezte Bannickburn. – Most miért ül le? – Magának is le kéne ülnie – felelte Bailey. – Egy kicsit el kell beszélgetnünk. – Tényleg? Legutóbb mintha még arról lett volna szó, hogy vizet kell szereznem Martelnek. – Éppen erről kell beszélnünk. Nem arról van szó, amire gondol. Üljön le! Bannickburn szófogadóan letelepedett az egyik magas fa-székre. Egy szakács éppen egy negyed bárányt hozott elő a fagyasztóból, és ledobta az asztalra Bailey mögött. A séf elővett egy kést, és egy gyors nyisszantással lemetszette a bárány lábát, de úgy, hogy a penge majdnem az asztallapban maradt. Bailey elfojtott egy mosolyt. – Idefigyeljen, Robert, maga megfogta az isten lábát. Nem tudtam, hogy Martel erre akarja megkérni, de azért reménykedtem

benne. Ne higgye, hogy valami vacak pohár vizet akar megszerezni! Egy üvegről van szó. Az viszont nem itt van. Hanem Portlandben. Méghozzá olyanok kezei között, akik… annak a másik családnak dolgoznak. Bannickburn azonnal felfogta a lényeget. – A Finniganeknek vannak embereik Tir Tairngire-ban? És van egy üveg vizük, és Martel ezt akarja megszerezni? – Megrázta a fejét. – Miért? – Most teljesen őszinte leszek magához: fogalmam sincs – felelte Bailey. – Csak anynyit tudok, hogy Martelnek szívügye a dolog. Ki tudja, miért, ennek az üveg víznek a megszerzését már valósággal a saját kis Manhattan-tervének tekinti. – Mármint hogy ugyanolyan jó eredményekkel járna? – Gondolom – vont vállat Bailey.

– Miért? Mire kéne neki egy üveg víz? – Már mondtam, hogy nem tudom. És Sottocapo Martel nem az az ember, aki szereti a kérdezősködést. Bannickburn egy pillanatig hallgatott, és nézte az egyre kisebb darabokra szelt bárányt Bailey háta mögött. Végül megrázta a fejét. – Nem hiszem, Quinn. Nem hiszem, hogy ez nekem való lenne. – Hogy érti, hogy nem magának való? – tárta szét a kezét széles mosollyal Bailey. – Hiszen a Tirről van szó! Maga meg tünde. Mintha egyenesen magára szabták volna. – Nem nagyon kedvelem az ottaniakat. – Még jobb! Annál inkább csinálja meg! Adja meg nekik! – Inkább nem is találkoznék velük. Ideje taktikát váltani, gondolta Bailey.

– Nézze, ugye mondtam, milyen fontos ez Martelnek? Biztos lehet benne, hogy ez a díjazásban is tükröződni fog. Emellett a Kader-féle munka nyeresége aprópénznek fog tűnni, és ebbe a zsebtolvajlásból és a játékból nyert részesedését is beleértettem. Bannickburn egy pillanatig hallgatott. Bailey örömmel látta, hogy alakítja át a mohóság a tünde arcvonásait: a szemöldökét megemeli, az orrát összeráncolja, a száját összeszorítja. De aztán – megmagyarázhatatlan módon – a mohóság tovatűnt. – Ha ilyen sokat fizetne, az nyilván azt jelenti, hogy a munka ennyire veszélyes. Sajnálom, Quinn, ebből most kimaradok. Bailey egy darabig nem szólt semmit, aztán biccentett. – Rendben, Robert. Rendben. A maga döntése, ugyebár? Martel nem lesz boldog, de talán nem lesz gyilkos kedvében sem,

úgyhogy semmi gond. Lesznek még más munkák is. Ebben biztos vagyok. Majd értesítem. Előrenyújtotta a kezét. Bannickburn meghökkenve nézett rá. – Nem megyünk vissza a többiekhez? – kérdezte. – Én igen – felelte Bailey. – Maga nem. Amikor az előbb azt mondtam, hogy Martel talán nem lesz gyilkos kedvében, az inkább intelligens tipp volt, mint ténymegállapítás. Jobb lesz, ha maga nem lesz itt, amikor bejelentem neki, hogy visszautasította az ajánlatát. Szépen kisétál itt hátul, és gyorsan hazamegy. – Jól van. Viszlát, Quinn. – Viszlát, Robert. Majd találkozunk.

17 Bannickburnnek voltak más barátai is. Nem voltak sokan, és nem mondhatni, hogy a metroplexum legeszesebb legényei lettek volna, de azért barátok voltak. Bannickburn most arra gondolt, éppen itt az ideje, hogy összejöjjön velük. A Martel-lel, Bailey-vel és Kross-szal elköltött vacsora óta mindössze egy éjszaka telt el, és Bannickburn még legalább egy-két hétig távol akart maradni ettől a csapattól. Shiverstől is. Bellevue-től messze, egy ideiglenes kockázóhelyen ült, a Mastersonban, amely egy kiszáradt csatornajáratban helyezkedett el. A rozzant faasztalokon pattogó kocka hangja visszhangot vert a rozsdás fémfala-

kon. A légkör elég nyomasztó volt (illetve amikor újabb fuvallatok érkeztek a föld alól, meglehetősen orrfacsaró is), a bútorzatot a legjobb indulattal is legfeljebb selejtesnek lehetett nevezni, az ital pedig leginkább a petróleumra emlékeztetett. De itt mindig akadt néhány részeg vagy idióta, akinek váratlanul az ölébe hullott némi pénz. Aki csak egy kicsit is értett a kockavetéshez, könnyedén megkopaszthatta ezeket az alakokat. Bannickburn éppen most szabadított meg egy egyszemű trollt néhány csillogó érmétől, amelyeket azután beváltott egy pohár, üvegmosóhoz hasonló színű és aromájú zöld italra. Azért volt a löttynek egy kis citromíze is. Bannickburn mellett egy G-Dogg nevű rasztafrizurás ork ült, akit Jackie-n keresztül ismert meg. Az ork nem játszott, de szívesen elnézte, ahogy Bannickburn újabb

és újabb áldozatokat szemel ki. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy a tünde folyamatosan ellátta itallal. – Talán a csuklómozdulat? – kérdezte most G-Dogg. – Is. – Talán a cinkelt kocka? – Halkabban! Bannickburn gyorsan körülnézett, nem hallgatózik-e valaki, de nem látott veszélyt. – Nem, nem az – suttogta hangosan. – Túl macerás lenne folyton cserélgetni az igazi és a cinkelt kockát. – Talán varázslat? Fókusz? – Nem – biggyesztette le az ajkát Bannickburn. – Nem fogok egy varázslatot ilyen pitiáner dolgokra pazarolni. – Talán a mozdulat, ahogy kiejted a tenyeredből? – Is.

– Miért nem mondod meg, hogy akkor mi? – morgolódott G-Dogg. – Az maradjon az én titkom! – duruzsolta Bannickburn, felöltve legidegesítőbb, öntelt mosolyát. G-Dogg az égre emelte tekintetét. – Fasza. Akkor váltsunk témát! Hogy van Jackie? – Jól. Gondolom. – Gondolod? – Néhány napja nem láttam. Nem volt otthon. De amikor legutóbb láttam, jól volt. – És ti ketten? Ti ketten hogy vagytok? – Az istenit, Guggenheim, mi közöd hozzá? G-Dogg rövid, ugatásszerű nevetést hallatott. – Nem ezt jelenti a „G". De azért ügyes.

– Legalább megpróbáltam – vont vállat Bannickburn. – Szólsz majd, ha egyszer eltalálom? – Persze. Aztán letépem a karodat. Bannickburn ezen elgondolkodott. – Talán nem is éri meg. – Szerintem se. G-Dogg mosolygott, de hamar elkomorult a tekintete, amikor hirtelen mozgolódás támadt a Mastersonban. A játékterem bejáratát senki sem őrizte, ezért a vendégek hozzászoktak, hogy gyorsan reagáljanak minden betévedő veszélyre. Komoly fenyegetés esetén – pl. fegyveres bandatagok vagy bosszúszomjas gengszterek felbukkanásakor – a jelenlevők többsége a csatornába menekült. Ha a veszély kisebbnek tűnt, akkor csak elrejtették a pénzüket, hogy a belépő ne nézze őket könnyű célpontnak. Most is ez történt. A pénz, a hitelkártyák és

bármi, ami valamelyes értéket képviselhet, villámgyorsan elsüllyedt a zsebekben, zokniszárakban, tárcákban és a legkülönbözőbb lehetséges rejtekhelyeken. Bannickburn a bejárat felé fordult, hogy lássa, miféle veszedelem jelenhetett meg ezúttal. A veszedelem borzas vörös hajat, fekete bőrkabátot és örökös gúnymosolyt viselt. Shivers volt. – Te jó ég! – suttogta Bannickburn. – Mi az? – kérdezte G-Dogg. – Semmi. De talán jobb lesz, ha te most lelépsz. Attól félek, ma estére vége a mulatságnak. – Tényleg? Segíthetek valamiben? Rám számíthatsz. – Tudom, G. – G-Dogg mohó segítőkészsége egyszerre volt barátságos és kissé idegesítő. – De most nem sokat tehetsz. Jobb, ha ebbe nem keveredsz bele.

G-Dogg bólintott, és néhány lépéssel arrébb ment. Bannickburn tudta, hogy az ork továbbra is figyel rá, és ez kissé megnyugtatta. Shivers lassan átvágott a termen, és a játékosok arcát pásztázta. Láthatóan keresett valakit. Bannickburn számára elég világos volt, hogy kit akar Shivers megtalálni, és mivel bujkálásra nem volt oka, úgy döntött, nyugodtan iszik tovább, míg Shivers oda nem ér. Amikor ez megtörtént, különös változás játszódott le Shivers arcán. A gúnymosoly szinte teljesen eltűnt, és a mérges homlokráncolás is enyhült. A férfi már-már úgy festett, mint aki aggódik valami miatt. Ez szokatlan és roppant nyugtalanító jelenség volt.

Shivers Bannickburnhöz sietett, mint aki nem akar feltűnést kelteni azzal, hogy a terem túlsó végéből kiált oda neki. – Gyerünk, Robert! – mondta, amint háromméternyi távolságba ért. – Menjünk innen! – Menjünk? Hova? – Azt nem tudom, ahova akarsz. Csak válassz valami biztonságos helyet! Én majd segítek eljutni oda. – Biztonságos helyet? Miért? Mi a baj? Shivers szeme elkerekedett. – Hogy érted, hogy mi a baj? Te nem is tudod? – Mit nem tudok? – Keresnek téged, Robert. És nem azért, hogy meghívjanak egy italra, ha érted, mire gondolok.

– Kik? – Bannickburn dühösen felemelte a hangját. – Martel? Bailey azt mondta, nem lesz gyilkos kedvében! Shivers még nagyobb meghökkenéssel nézett rá. – Martel? Dehogy! Ő odáig van érted a kaszinóbeli eset óta. Nem, Kader keres. – Kader? Shivers karon ragadta a tündét. – Gyerünk! Tűnjünk el innen! Aztán majd beszélhetünk.

Jackie-hez nem akarta elvinni Shiverst; ez ott helyben véget vetne kettejük kapcsolatának. Megpróbálta rávenni a férfit, hogy javasoljon ő egy helyet, de Shivers ódzkodott

attól, hogy egy megbélyegzett embert vigyen valamelyik rejtekhelyére. Így hát maradt az a kellemetlen lyuk, amely elvileg Bannickburn otthona volt. A tünde legszívesebben azon nyomban otthagyta volna a lakást, amint Jackie felajánlotta, hogy lakhat vele. De azt az egy dolgot nagyon jól megtanulta élete folyamán, hogy rejtekhelyekből sosem lehet túl sokat felhalmozni, így aztán fizette tovább a minimális bérleti díjat a Vico Odújában levő kis szobáért. Vico Odúja egy lakóházzá alakított raktárépület volt. Az „átalakítás" nem tartott sokáig: Vico levette a „raktárhelyiség kiadó” táblát, kitett egy másikat „szoba kiadó" felirattal, és kész. A szobák kicsik voltak, és hidegek, korlátozott áramhasználattal; adatjacknek természetesen nyoma sem volt. Viszont több mint háromszáz szoba volt az épületben; a hatóságoknak és a bűn-

szövetkezeteknek ritkán volt türelmük ahhoz, hogy szobáról szobára átkutassák az egészet – különösen, ha figyelembe vesszük a Pusztulatban található raktárépületek lakóinak kissé nehéz természetét. Bannickburn lehajolt, hogy kinyissa a lakatot, aztán felnyomta az ajtót, amely hangos nyikorgással nyílt ki. Shivers az invitálást meg sem várva belépett. Egy gyors pillantással felmérte az öszszeillő mahagóni tálalót és dohányzóasztalt meg a két egyforma antik bőrfotelt. Különösen a tálaló keltette fel az érdeklődését. – Az egy Morganton? – kérdezte. – Természetesen. – Lenyűgöző. Hogyan szerezted a bútorokat? – Figyelmes vásárlással és guberálással, fiacskám.

Igazság szerint ezek a régiségek jelentették Bannickburn egész megtakarított vagyonát. Mivel bankba nem tehette a pénzét, úgy vélte, akkor már érdemesebb funkcionálisabb formában tárolnia. Ráadásul egy tálalóval sokkal nehezebb kisétálni valahonnan, mint egy rakás pénzzel. Shivers és Bannickburn leültek. Bannickburn szívesen megkínálta volna vendégét teával, de a főzőlapja elromlott. És nem volt teája. – Jól van – szólt. – Mi ez az egész Kaderrel? – Állítólag kiszivárgott valami biztonsági kamera felvétele. A felvételen látszik, hogy kapcsolatban állsz azzal az Alexszel, hogy együtt dolgoztok. – Nem számít – mondta gyorsan Bannickburn. – Kader nem tudja, ki vagyok. Csak Millert ismeri.

– Hát, itt jön a másik probléma. Úgy néz ki, valaki csinált rólad néhány képet, amikor éppen Millerré maszkíroztad magad, és most ezeket át akarja passzolni Kadernek. – Tessék?! – Igen, tudom, hihetetlenül hangzik. De sajnos éppen ez történik. Kader még semmit sem látott az anyagból, de már szimatot fogott. Vérdíjat tűzött ki „annak a fejére, aki a felvételen Alexszel látható". És ha a kezébe kerül a felvétel… – Shivers megrázta a fejét, a homlokába hulló fürtök szelíden lengedeztek. – Akkor nagy bajban leszel. – De hát ez érthetetlen. Ki fényképezett volna, miközben készülődtem? – Azt nem tudom, de mit számít ez most már? A lényeg az, hogy bajban vagy. De szerencséd van: én segíthetek rajtad. Bannickburn előtt kezdett derengeni a dolog. Lassan összeállt a kép, ezzel együtt

kegyetlenül összeszorult a gyomra. Hát ezt rohadtul elszúrta. A cseppek végig egyenletesen hullottak, ő pedig észre se vette. És most szép lassan alámerül. – Ez az egyik profilunk – mondta éppen Shivers. – A védelem. Jobb lesz, ha meghúzod magad. Nálunk elrejtőzhetsz Kader elől. Maffiaháborút ő sem akar, úgyhogy nem fog bántani, amíg közöttünk vagy. Mi megvédhetünk téged. Bannickburn oda se figyelve bólintott. – De még többet is tehetünk ennél – folytatta Shivers. – A felvétel még nincs Kader kezében. Ha gyorsan cselekszünk, nem is lesz. Persze továbbra is dühöngeni fog, de nem fogja megszerezni a bizonyítékot. Így minden rendben lesz. Hát persze, hogy nem fogja, gondolta Bannickburn. Addig nem szerezheti meg, amíg ti nem akarjátok, hogy megszerezze. Merthogy

nálatok van. Csakis olyasvalaki készíthetett róla képeket az átalakulás közben, aki a későbbi zsaroláshoz akarta őket felhasználni. És a készülődés idején nyüzsögtek körülöttük a Bigiók emberei. – Ez szörnyen kedves tőled – mondta fennhangon Bannickburn, és próbálta nem kimutatni a dühét. – Csak menj, és szerezd meg azt a felvételt! Aztán ne add oda senkinek! Egyetértek. Shivers továbbra is csendben ült. Kezét végigfuttatta a karosszék kárpitozásán. Aztán csak ránézett Bannickburnre, és hidegen elmosolyodott. Néhány percig némán bámultak egymásra. Bannickburn várta, hogy Shivers folytassa, és elmondja, amit már ő is tudott, ezzel tisztázva a feltételeket. De persze Shivers nem így gondolta. Neki az a legalkal-

masabb, ha minden további lépést maga Bannickburn kezdeményez. A tünde egyelőre nem aggódott a biztonsága miatt. Igaz, csak itt az épületben is legalább öt bérgyilkost ismert, de Kader információi egyelőre túl bizonytalanok voltak. Afelől sem volt kétsége, hogy Shivers felnagyította a veszélyt, hogy kettesben beszélhessen vele. Sajnos ez a viszonylagos biztonság sajnos törékeny. Ha Shivers elégedetlenül távozik innen, a helyzet drámai fordulatot vehet. Kader valószínűleg egy órán belül megkapja a felvételt, amelynek alapján azonosíthatja őt. Bannickburn pár percig még kivárt, de a maffiózó makacsul hallgatott. Végül Bannickburn megadta magát. – Azt akarod, hogy menjek veled – mondta.

– A saját érdekedben. Igen. – Csak hozzád megyünk? Iszunk valamit, aztán ledőlünk? – Az én lakásom nem elég nagy és nem elég biztonságos – felelte Shivers. – Sajnálom. Bannickburn felsóhajtott. Shivers azt várja, hogy ő lépésről lépésre kitalálja, mit kell tennie. Tett még egy próbát. – Hát Bailey? Mehetnék hozzá is. – Bailey nem nagyon szereti, ha van valaki a lakásában. – Shivers enyhén hangsúlyozta az utolsó szót. Bannickburn ezen a nyomon indult tovább. – Akkor mehetnék az irodájába. Az biztonságos lehet. És van egy jó kis heverője is az előtérben. Shivers a térdére csapott, és előadta „lelkes helyeslés" című műsorát.

– Hát persze! – kiáltott. – Ott mindig van néhány embere is. Ők majd figyelnek rád. Bailey irodája tökéletes lenne. Most jött az a rész, amelyiket Bannickburn a leginkább el akart kerülni. – Bailey-től ez igazán nagylelkű gesztus lenne. Shivers komolyan bólintott. – Bizony, az lenne. – Természetesen szeretném meghálálni a nagylelkűségét – folytatta Bannickburn, és körülpillantott a raktárhelyiségben. – Talán a tálaló tetszene neki. Shivers készséggel vetett egy újabb pillantást a tálalóra. – Biztosan tetszene neki – mondta. – De nem a mostani szívességért cserébe. – Fizethetek bérleti díjat az ott töltött időért. Shivers mosolyogva megrázta a fejét.

– Segíthetnék az irodai munkában. Shivers félrehajtotta a fejét, mintha eltöprengene. – Hm. Ez nem rossz. Feladat mindig akad. – Afféle titkári munkára gondoltam. Iktatás, levelezés… ilyesmi. – Gondold át újra! Jól van, gondolta Bannickburn. Tudom, mire megy ki a játék. Tudom, mibe fog ez kerülni. Jól van. – Esetleg elmehetnék a Tirbe is. Shivers azonnal felállt. – Már rohadtul ideje volt kimondanod. Hát persze, hogy elmehetnél. Hát akkor gyerünk!

18 Bannickburn megfordult. Alatta megnyikordult a bőrkárpit. Már-már sikerült elbóbiskolnia, de a válla valami kényelmetlen szögben alá szorult. Ez így nem ment. A bal oldalára fordult, és arca azonmód tele lett a sima bőrrel, amely összelapította az orrát, őt magát pedig végleg felébresztette. Felült, megdörzsölte a szemét, és körülnézett. Megpróbált visszaemlékezni, hol lehet. Először is van itt egy széles fekete asztal. Az asztal mellett egy fekete szék, a széken pedig egy ork hintázik, lábát az asztalon nyugtatva. Az ork hajszálcsíkos sötét öltönyt visel, fehér zsebkendővel. A lábán hihetetlenül hosszú orrú bőrcipő.

– Jó reggelt – szólalt meg Kross. – Üdv, Kross. – Bannickburn nyújtózkodott, és közben azon gondolkozott, vajon miért alszik valaki más bőrkanapéján. Aztán egyszerre bevillant, mint amikor a másnapos embernek hirtelen a szemébe tűz a nap. – Jó híreim vannak – szólt Kross, bár nemigen látszott rajta a kedvező hírek öröme. – Igen? – Murson Kader egyelőre nem tudta megszerezni a felvételt, amelyen maga is szerepel. Ennek eredményeképp a társai megkérték, hogy vonja vissza a maga megölésére adott utasítását, mert az információ túlságosan bizonytalan. Pillanatnyilag tehát nincs veszélyben.

– Micsoda meglepetés – szólt Bannickburn. – Maga igazán hatékony szervezetnek dolgozik. Kross felállt, és közben kihúzta zakója hajtókáját, hogy az még simábban álljon. – Először is én nem a szervezetnek dolgozom, hanem a szervezette/. Másodszor pedig igen, én egy olyan szervezettel dolgozom, amely tudja, hogyan érje el a célját. – Valóban. – Bannickburn hangja tompán kongott. – És van még egy jó hírem – folytatta még kelletlenebbül Kross. – Sottocapo Martel megkért, hogy kísérjem magát Portlandbe, és én bele is egyeztem. Nagyszerű, gondolta Bannickburn. Megkaptam a saját kis kémemet is, hogy még nehezebb dolgom legyen. – A Tirben egyszerűen imádni fogják magát – mondta hangosan. – Az ottani beván-

dorlási hivatalban rajonganak a szervezett bűnözésért. – Én ork vagyok – jelentette ki Kross. – Vagyis meta. Engem szívesebben látnak, mintha azokkal az emberekkel menne, akikkel a Gates-vadászaton körülvette magát. Bannickburn csettintett. – Tényleg. Kösz, hogy szólt. Ez lesz az első feladat mára: őket felvenni. – Mi a nyavalyának kellenek azok magának? – Egyedül nem megyek a Tirbe. – Bannickburn feltartotta a kezét, mielőtt Kross még válaszolhatott volna. – És maga nem elég. De ezt ne vegye sértésnek! Kross arcát látva úgy tűnt, hogy Bannickburn megnyugtató szavai ellenére valamiért mégiscsak megsértődött. De aztán vállat vont.

– Csak rajta! Próbálja meggyőzni őket! Az emberek közül nem sokan vágynak egy tiri kirándulásra. – Nem mondhatnám, hogy éppen egy tiri kirándulásra vágyom – jegyezte meg Cayman. – Most szép fogást csináltam, és ezer más helyet el tudnék képzelni, ahol elverhetem a pénzt. – Ez még szebb fogás lesz – ígérte Bannickburn. – És még jobb nyaralás. A Pine Lake vize a lábuk előtt nyaldosta a köveket. Amikor a víz visszahúzódott, minden alkalommal foltot hagyott maga után. A sziklákra csillámló nyomot festett az olaj, a higany és még néhány anyag, amelyekről talán jobb nem is tudni. Néhányan a Pusztulatból véget nem érő versengést folytattak, hogy ki bírja tovább élve a tó vizében. A jelenlegi – nyolcvanöt másodperces – csúcsot egy ujjak és lábujjak nélkü-

li férfi tartotta, aki manapság a Body Mall egy kicsiny boltjában tengette napjait, felalá hintázva formátlan lábain. A vélemények megoszlottak a tekintetben, hogy ilyen volt-e a rekord felállítása előtt is, vagy nem. Bannickburn először Spindle-t kereste meg. Azután beszélt X-Prime-mal, aki már teljesen felépült a Jeges Érintés óta, és viszszatért az életbe. A pénz mindkettejüket érdekelte, a Tir egyiküket sem. De Bannickburn úgy látta, hogy mindketten hajlandóak lennének csatlakozni, ha sikerülne egy jó csapatot összeszednie. És úgy tűnt, hogy Cayman valószínűleg a „jó csapat" fontos alkotóelemének számítana. – Egyelőre nincs szükségem többre – mondta éppen Cayman. -Az első munkából bejött pénz bőven elég. Ha túl sok nujennel

mászkál az ember, az olyan, mintha csak könyörögne, hogy rabolják ki. – Ezt könnyen megoldjuk. Jackie remek kis helyeket tud, ahol tárolni lehet a pénzt, még az ilyen szerencsétlen RASZ-on kívülieknek is, mint mi. És most tényleg jó pénz van kilátásban. Abból már fantasztikus nyaralásra futná. – Úgy érzem, ez a dolog mégsem nekem való – szólt Cayman. – De szükségem van magára – kötötte az ebet a karóhoz Bannickburn. Annak idején sok munkájába telt összeállítani ezt a csapatot. Nem hagyhatja, hogy ez most mind veszendőbe menjen, és ő kezdhesse elölről az egészet. – Ha maga beszáll, akkor Spindle és XPrime is jön. Maga a kulcs. Ha maga benne van, más már nem is kell.

-Ja igen, ez a másik dolog. Mire kell magának ez a sok ember? Spindle-t értem: kell egy rigó, hogy elérjen a helyszínre, és aztán vissza is jusson onnan. De én? Izomnak már ott az ork. És Alex? Nagyjából mindent látott, amire a fiú képes, és nem hinném, hogy a Tirben bármi hasznát venné. Bemegy, megszerzi a vizet, kijön. Mire kell magának ennyi ember? Mert a főnökeimben nem bízom, gondolta Bannickburn. Mert nem lehetek biztos benne, hogy nem ültetnek fel útközben. Mert ha bennük nem bízom, akkor abban sem bízhatok, hogy vészhelyzetben a lóti-futi orkjuk fog kihúzni a csávából. De ebből semmit nem mondott ki hangosan. Nem biztos, hogy erős érvnek számítana, hogy a maffia árulásától tart. Lázasan gondolkodott, mivel győzhetné meg Caymant, de semmi nem jutott eszébe.

Csak egyvalami. Mélyen beszívta a levegőt, hátha közben eszébe jut valami más ötlet is, hátha nem kell megtennie, amire készül. De semmi mást nem tudott kitalálni, úgyhogy kénytelen-kelletíen belevágott. – Tudja, hogy semmi kedvem ehhez a küldetéshez, ugye? – szólt. – Igen, említette. – És mondtam azt is, miért csinálom mégis, ugye? – Ja, a maffia mindenható meggyőző erejére hivatkozott. – Mit gondol, mi történik, ha kudarcot vallok? – tette fel a kérdést Bannickburn. – Hm, talán a hullája csendben leúszik a Csendes-óceánba? – Minden bizonnyal. De mi történik magával?

Cayman meghökkenve összevonta a szemöldökét. – Velem? Már mi történne velem? – Mit gondol, mi történik, ha kudarcot vallok? – A maffia kinyírja magát. – Melyik? Cayman már végképp nem értette a dolgot. – Hogy melyik? – Pontosan. Melyik család? – Bailey családja. A Bigiók. Bannickburn megrázta a fejét. – Nem. Mióta piszkolja be a kezét a maffia olyan munkával, amit mással is elvégeztethet? Ha kudarcot vallok, Bailey és Martel mindössze annyit fognak tenni, hogy átpasszolják a felvételeket, amik a kaszinóbeli ténykedésünkről készültek. Aztán szépen

megvárják, hogy Kader és a Finniganek elvégezzék a piszkos munkát. – Értem. És akkor? – És ők alaposan meg fogják nézni azt a felvételt. Vadászni fognak rám, és mindenkire, aki benne volt. Látják majd magát, ahogy kigurítja X-Prime-ot a kaszinóból. Nyilván a kezükbe kerül majd a vadászat előtt készült felvétel is, amelyen X-Primemal látható. Először engem kapnak el, aztán valószínűleg Alexet. Aztán magát és Spindle-t. Itt már nem csak az én bőrömről van szó. Cayman meredt szemmel nézett. Bannickburn émelygett -dühös volt Shiversre, hogy zsarolással ugrasztotta bele ebbe a munkába, és most ő is ugyanezt teszi Caymannel. A romlás olykor lassan kúszik, emberről emberre szivárogva. Máskor egy pillanat alatt áraszt el mindent.

– Velem nem bírnának – szólalt meg végül Cayman. A szemén látszott a benne lezajló küzdelem. – Már rengetegen akartak megölni. Eddig egyiküknek sem sikerült. – Nagy levegőt vett. – De Prime már más tészta. Kader csak adna neki egy kis cukorkát, és ő már menne is utána. Szegény csávóból mutatóba sem maradna semmi. Szóval ha így áll a dolog, akkor azt hiszem, megyek én is. Bannickburn nagy nehezen leküzdötte magában a kényszert, hogy hagyja Caymant kihátrálni az ügyből, és hogy elismerje, nem így kellene elkezdeni egy embert próbáló küldetést. De szüksége volt a segítségre, és már nem volt ideje mást keresni. – Jól van. Remek. Köszönöm. Érdekes módon Cayman nem mondta, hogy nagyon szívesen.

Bannickburn már nem találta olyan izgalmasnak, hogy a maffiának dolgozik, mint először. Az sem lendített a dolgon, hogy éppen most járt Twitchnél, Jackie mágus barátjánál. Az a szemétláda drágábban kínálta neki a cuccait. Szemérmetlenül átvágta. Tudta, hogy Bannickburn kényszerhelyzetben van. A tünde szentül megfogadta, hogy ha lehetséges, ezentúl messziről elkerül minden mágust. Majd talál más megoldást. Ezért jött el ide. Bailey természetesen azt akarta, hogy sikerrel járjon a küldetésük, ezért megadta neki a legjobb gyógyszerésze elérhetőségét. Bannickburn bízott benne, hogy sikerül beszereznie néhány jó cuccot.

Az illető nem az a fajta szakember volt, aki kitesz egy névtáblát, aztán csak várja, hogy jöjjenek az ügyfelek. Inkább ahhoz a típushoz tartozott, aki bent ül egy páncélozott ajtó mögött, amelyet két, hatalmas fegyverekkel és karmokban végződő kibervégtagokkal ellátott biztonsági őr felügyel. Bannickburnnek, hogy ahhoz az ajtóhoz eljusson, be kellett szállnia egy százötven esztendős tacomai irodaépület liftjébe. A fülkébe magának kellett bejutnia. Ez azzal járt, hogy egy darabig kényelmetlenül feszengett a folyosón, miközben borotválatlan, szagló egyének jöttek-mentek körülötte, és kíváncsi pillantásokat vetettek rá. Aztán végre beugorhatott az egyik liftbe. Amint bezárult az ajtó, ez előzetes instrukcióknak megfelelően a körmével elfordított egy kulcslyukat, amely fölött az „A.sor lej.”

felirat volt olvasható. A lift elindult a pince felé. Amikor leért, óvatosan át kellett lépdelnie néhány tekintélyes méretű patkányürülékhalmon, majd át egy szűk, redőnnyel takart ajtón, amely az épület kazánja mögött rejtőzött, azután végig egy hosszú folyosón, amely folyamatosan visszhangzott a plafonról hulló vízcseppek neszétől. Végül ott állt a páncélozott ajtó előtt. Rámosolygott az ajtó két oldalán posztoló gorillákra, de azok semmi jelét nem adták, hogy észrevették volna. Vállat vont, és bekopogott az ajtóba vágott keskeny nyíláson. Egy perc elteltével a rés kinyílt, és egy bevérzett zöld szempár bámult Bannickburnre. Vagy talán nem is rá – nem nagyon látszott, hogy azok a szemek bárhova is néznének.

Bannickburn rosszallóan nézett vissza. Sosem találta összeillőnek a pirosat és a zöldet. – Maga Pharmley? – Nem. Ő a szomszédban lakik – szólt a szemekhez tartozó hang, aztán hosszú, cincogó vihogás következett. Rosszul kezdődik, gondolta Bannickburn. Ha egy gyógyszerész túlságosan kedveli a saját termékeit, az nemigen tartozik a világ legmegbízhatóbb vegyészei közé. A nő végre abbahagyta a nevetést a saját viccén. – Nem, nem, bocs. Én vagyok. Igen. Én vagyok. Magát meg az a hogyishívják, Bailey küldte. Bamszlibum. Barnabang. Boldibár. – Igen. – Van pénze?

Bannickburn meglengetett egy fekete hitelkártyát a nyílás előtt. – Akkor megfogott. Mit adhatok? Bannickburn a lyuk elé emelt egy listát. – Ezeket. A résen kinyúlt két remegő ujj, és behúzta a listát. Pharmley elhallgatott. Bannickburn látta, hogy lefelé néz, és minden erejével megpróbál az írásra fókuszálni. Szerencsére őt már előre figyelmeztették, ezért nagy, jól olvasható, nyomtatott betűkkel írt. De még így is jó ideig eltartott, mire Pharmley átnézte az egész listát. Végül megszólalt: – Hé! Ezek itt majdnem mind illegálisak. – Ezzel ismét kuncogni kezdett. Bannickburn türelmesen várt. Pharmley végre újra elkomolyodott.

– Na jó, az egyes nem lesz gond. A kettesből hiány van – ezért majd egy kis felárat kell kérnem. A hármas lehetetlenség. Épp most kapta fel néhány ork bandatag: gyorsabban veszik, mint ahogy be tudom szerezni. Négyes, ötös rendben, de vigyázzon velük, mert csúnya mellékhatásaik és utóhatásaik lehetnek! Ja és nehogy bármelyiket is összekeverje! Semmivel! – Persze, persze. – A többi meg… álmodik maga, vagy mi? A felét már vagy egy évtizede nem is láttam. A másik fele meg túl új és túl felkapott ahhoz, hogy egy magafajta tróger megvehesse. De azért szép próbálkozás. – Gondoltam, egy próbát megér. Valójában már az, hogy ötöt meg tud szerezni az első hatból a listán, felülmúlta minden várakozását. Most már jól felszerelve vághat neki a vadászatnak. Persze legfel-

jebb tizedannyi hatalma lesz, mint fénykorában volt, de ami a lényeg: a mostaninál lényegesen több trükk lesz a tarsolyában. Azért remélte, hogy nem lesz ezekre szüksége. Adott egy jó csapat, néhány remélhetőleg gyanútlan balek, akik csak arra várnak, hogy elcsaklizzanak tőlük egy üveg vizet, és adott a gyors be- és kijutás módja. Gyerekjáték az egész. Azt leszámítva, hogy Bailey életveszélyes fenyegetéssel vette rá, hogy vállalja a munkát. És hogy jóval többet akar fizetni érte, mint a Kader-munkáért. Bannickburnnek ugyan még mindig nem volt túl sok tapasztalata a maffiával való együttműködésben, de azt azért sejtette, hogy ezek után nem számíthat sétagaloppra.

19 Az utazás első állomása stílusosan Port Gamble volt. Seattle-ből a Puget Soundon átkelve érték el a várost, amely már a szelis-síd területen feküdt, de semmivel sem hívta fel magára a figyelmet. Bremerton nagyobb volt nála, Belfair pedig forgalmasabb, ráadásul az utóbbi jól meg is élt abból a jövedelemből, amely a tőle délre elhelyezkedő ellenőrzési pontnál lefoglalt tárgyakból folyt be. Port Gamble-ben viszont nem sok minden történt. A nevével ellentétben még szerencsejáték sem folyt. Az öblön még hajnal előtt átkeltek, ezúttal is Bailey valamelyik ismeretsége segítségével. Az utazás nem tartott sokáig, de ahhoz elég volt, hogy útközben a kapitány,

Kékszakáll elregélhesse nekik bús történetét. – Kedveltem Bailey-t. Mindig jó pajtásomnak tartottam. Még most is annak tartom. Nézzék, hogy kistaférozott. Itt ez a hajó, és sokszor küld hozzám efféle szárazföldi patkányokat is, mint maguk. Úgyhogy megélek valahogy. De valamikor bizony jobb idők jártak! Quinn akkor még legényke volt, éppen csak bekerült a családba, és gyakran elhívott magával egy-egy vadászatra. Bármit megtettem neki. Általában felderítő voltam: jöttem-mentem, elmondtam neki, amit láttam, és szóltam, ha futni kellett. Mi mindenen mentünk keresztül együtt! Egyszer egy ronda troll mágus orra elől lopott el egy halom orikalkumot. Nélkülem nem ment volna: én szóltam Quinnnek, amikor elbóbiskolt az a mamlasz.

– De aztán egyszer elvitt egy vadászatra. Hajnal három volt, épp, mint most. Én meg éppen nem voltam jó passzban. Bizony, elismerem. Hibáztam. Én voltam az őrszem, miközben Quinn egy széfen dolgozott, és nem vettem észre a fickót. Már csak a hátát láttam, és hogy egyenesen Quinn felé tart. Próbáltam odaérni, hogy figyelmeztessem, de lassú voltam. Az az ember hátba lőtte szegény Quinnt. Még szerencse, hogy Quinn páncélozott ruhát viselt. – Nohát, történt még egy és más, de aztán sikerült eliszkolnunk. Nekem elég volt, hogy élve megúsztam, de Quinn-nek nem. Ahogy kijutottunk, felém fordult. Úgy csapott le, mint a kobra. A hüvelykujját a szemembe döfte. „Ezt azért kaptad, mert nem figyeltél." Aztán előrántotta a pisztolyát, és lőtt egy sorozatot a térdem alá. „Ezt meg

azért, mert lassú voltál." Na persze utána rögtön le kellett vágni az egészet. – Tudom, most haragudnom kéne rá. De hát bajt okoztam neki; joga volt megbüntetni, nem igaz? És nézzék, hogy bánt velem azután. Meglátott egyszer tapasszal a szememen – új szemre nekem nem futotta – és a műlábammal, de az meg olyan volt, mint valami faláb. Elmosolyodott, ahogy mindig szokott, és azt mondta: „Tudod, hogy nézel ki ezekkel, Szakáll? Mint valami kalóz." És abban a minutumban nekem adta ezt a hajót. – Bizony, ő szigorú ember. Maguk biztos kegyetlennek is tartják. De mindig gondoskodik az embereiről, nem igaz? Igen, gondolta Bannickburn, ő aztán mindig gondoskodik az emberről. Bailey, úgy látszik, nem tudott ellenállni a lehetőségnek, hogy szomorú példaként eléjük állítsa ezt a

szánalmas vén tengerészt. Még egy utolsó leckét becsúsztatott nekik, mielőtt nekivágnak az útnak. A hajó pöfögött tovább, és közben akkora habot vert, hogy Bannickburn biztos volt benne: hamarosan az öböl minden határőrcsónakja a nyomukban lesz. De bár folyamatosan figyelt a fedélzet jobb oldalán húzódó rozsdás korlátnak dőlve, hajóknak nyomát sem látta. A horizontot még ebből a távolságból is Seattle villódzó, ragyogó fényei töltötték ki. A város magányosan csillogott a sötét űr közepén, mintha mindenhonnan magába szívta volna fényt. Bannickburnnek furcsán összeszorult a gyomra, miközben az egyre tovatűnő fényeket nézte. Egyszerre ráébredt, hogy bár mindössze egy napra utazik el, hiányozni fog neki a város. Az itt töltött idő nagy részét egy olyan szobában élte le, amelyet nem

emberek, hanem dobozok tárolására terveztek; szegény volt, és gyakran éhes is; nehezen talált minőségi szivart, és még nehezebben fizette meg. De valamiért mégis kezdte megkedvelni ezt a rohadt helyet. Úgy érezte, jobb lesz, ha inkább előrefordul, és Port Gamble-t bámulja. Nem mintha a városon sok néznivaló lett volna. Itt-ott fények szabdalták a sötétséget, de sem közlekedő járművek fényszóróit, sem éttermek vagy bárok villogó fényeit nem lehetett látni. Eszméletlenül unalmasnak nézett ki. Vagyis számukra tökéletes volt. Kékszakáll követte Bannickburn pillantását. – A várostól nyugatra fogunk kikötni. Van ott egy sziklás partszakasz, ahonnan rámpák vezetnek fel egy kis rétre. Onnan indul egy földútféleség, jobban mondva ki

van taposva két párhuzamos keréknyom. Az biztosan elég lesz. – Spindle azt állítja, hogy bármilyen felületen el tud menni, a vizet és talán a lávát leszámítva. Az út tökéletes lesz. – Jó. A partot lassan fogjuk megközelíteni. Lekapcsolom a motort, és a hajó szépen besodródik. Bannickburn bólintott. Hamarosan eltölthet vagy húsz percet egy sötét hajón a szelis járőröket figyelve, miközben lassan beimbolyognak egy használhatatlan, majdnem üres városba. Ah, az élet csupa kaland.

– Gázt neki! – szólt X-Prime. – Fogd be! – szólt Spindle. – Gázt neki!

– Kuss! – csattant fel Spindle. -Haladni akarok! – nyafogott X-Prime. Bannickburn összerázkódott. A tünde Spindle mellett ült a furgon első ülésén. Mögötte Kross és Jackie foglaltak helyet, a hátsó sorban pedig X-Prime és Cayman. Valóságos csoda lesz, ha az ork nem tépi le a kölyök fejét, még mielőtt Sheltonba érnek. – Ha nem fogod be, én téplek ketté az ork helyett! – csattant fel Cayman. X-Prime elhallgatott, de amikor Bannickburn hátrapillantott, látta, hogy mosoly játszadozik a szája sarkában. Bannickburn forrón remélte, hogy a fiú később kitalál valami jobb szórakozást is az útra ahelyett, hogy Caymant heccelné. A kocsi átkúszott a laza, köves talajon, és csendben egyre beljebb hatolt a területen. A járgány kívülről csodaszép volt: a fekete festék éjszaka úgy nézett ki, mintha magá-

ba szívná a fényt, így a furgon sötét foltként haladt előre. Napközben viszont a festék visszavert némi fényt, és zöldes árnyalatban játszott, ezért jól beleolvadt az erdő zöldjébe, de akár a magas fűbe is. Már amennyire persze egy Land Rover bárhol is el tud tűnni. Spindle afelől is biztosította Bannickburnt, hogy a furgon rejtőzködő képessége nem merül ki az ügyes festésben; egy egész elektronikus arzenál gondoskodik róla, hogy a vezető sokkal több mindent észleljen, mint amennyien az autót észlelhetnék. A kiváló rejtőzködés kellemetlen velejárója volt az ablakok hiánya. A járművéhez csatlakoztatott Spindle számos apró kamerája segítségével minden irányba ellátott, de az öt utas csak előre nézhetett, vagy pedig be kellett érniük a leharcolt kocsibelső és a szakadt kárpitok látványával.

A furgon belseje meg sem közelítette a hibátlan külsőt. Spindle jó karban levő ülését barna bőr borította, amely egy árnyalattal világosabb volt a többi ülésnél. Látszott rajta, hogy nemrég húzták újra, a többi kárpitot pedig hagyták békében megrohadni. X-Prime például folyamatos izgés-mozgással próbálta elkerülni egy elszabadult rugó támadását. A kocsiban ülők tétlenségre kényszerültek, és hiába X-Prime siránkozása, a furgon továbbra is körülbelül tizenhárom kilométeres óránkénti sebességgel kúszott előre. Bannickburn úgy érezte, elérkezett a szórakoztatás ideje. – Egy kis figyelmet kérek – jelentette be. – Fogadást hirdetek. Ötven nujennel lehet beszállni. A kasszát az nyeri el, aki a legközelebb jut annak megfejtéséhez, hogy mire kell Martelnek egy üveg víz. Egymással

megbeszélhetitek, de mindenki csak egy fogadást tehet. Ha kész vagytok, adjátok ide a pénzt, és mondjátok be a tippeteket! A győztest majd értesítem. – Könnyed nagyúri intéssel zárta le a beszédet. – Ennyi volt. Kross összefonta a karját, és mogorva képet vágott. Láthatóan nem hozta izgalomba a téma. A többiek viszont máris elkezdtek agyalni a kérdésen. X-Prime csettintett egyet. – Hegyi forrásvíz Tir Tairngire-ból – bökte ki. – A világ legfinomabb vize. Eddig senki sem exportálta. Ki ne akarna egy üveggel? – És ezért fizet minket? – torkolta le Cayman. – Ugyan már! – Egy emberalakban megjelent rovarszellem vére – tippelt Jackie. – Ilyen vérrituálés izéhez. Az sok pénzt jelenthet.

– Az víztiszta? – kérdezte X-Prime. – Én azt hittem, a bogárvér fehér és sűrű. – Akkor talán bogárplazma – hagyta rá Jackie. – Fúj, undorító – fanyalgott X-Prime. – De lehetséges – tette hozzá Jackie, és a többiek elgondolkodva bólogattak. Bannickburn úgy döntött, bedobja ő is az egyik ötletét. – Vízminta a Mediterráneumból. Martel csak kihúzza a dugót, és bármikor élvezheti Dél-Itália fűszeres aromáját. Erre a furgon összes utasa – még Spindle is, akit pedig többnyire teljesen lefoglalt a vezetés – tett néhány gúnyos megjegyzést. Bannickburn csak mosolygott. – Talán nem is a víz kell neki – vetette fel Cayman –, hanem az üveg. Mondjuk a talpa valójában egy drágakő. Vagy bele van építve egy mikrochip. Bármi lehet.

– Sajnos a „bármi lehet" állítást nem fogadhatjuk el hivatalos tippként – jegyezte meg Bannickburn. – Túl általános. X-Prime töprengve ütögette egymáshoz a mutatóujjait. – Azt ugye tudjuk, mennyit ér ez a dolog Martelnek. Feltételezhetjük, hogy ha el akarja adni, akkor többet vár érte, mint amennyit nekünk fizet. Azt nem tudjuk, mennyi haszonra számít, de valamennyire kikövetkeztethetjük. Húsz százalék már nem lenne kevés egy átlagos kereskedőnek, de gondolom, Martel legalább ötvenszázalékos haszonkulccsal számol. Bannickburn gyorsan Caymanre pillantott, de az ülésbe préselődött nagydarab férfi csak vállat vont. – Pénzügyek és számolgatás – szólt. – Végre elemében lehet a fiú.

Jackie elgondolkodva nézte X-Prime-ot, bár az is lehet, hogy valójában a háta mögött, a plafonról fityegő koszlott szürke anyagdarabot szemlélte. – Lehet, hogy helyes a számításod, és Martel ennyire tartja az árut – szólalt meg lassan. – De mondok én valamit: az üveg értéke nagyon gyorsan fel fog szökni. – Mire gondolsz? – kérdezte Bannickburn. Jackie vetett egy villámgyors oldalpillantást Kross felé; az ork nem is vette észre. De Bannickburn igen. Értem, gondolta. Nem beszélhetünk szabadon, amíg itt ül mellettünk a kém. Ezzel még várni kell. Bannickburn kivárt egy fél órát, nehogy Kross gyanakodni kezdjen. Éppen délnyugat felől kerültek dél felé keskeny utakon; időnként megelőztek egy-egy autót, de

nagyrészt senkivel sem találkoztak. Vagyis eddig minden a terv szerint haladt. Amikor már úgy számolt, hogy elég idő telt el, Bannickburn nyújtózkodni kezdett, és ásított egyet. – Elegem van – szólt. – Ebben az ülésben nem lehet rendesen aludni. Padot akarok. Ki akar előreülni? – Kross, Cayman és XPrime egyszerre lendítették kezüket a magasba. Cayman olyan gyorsan kapta fel kérges kezét, hogy az nagyot döndülve a plafonnak ütközött. A férfi fejére habosított szigetelőanyag permetezett. Bannickburn hátranézett X-Prime-ra és Caymanre. – Ha közületek jön előre valaki, akkor a másik számíthat rá, hogy az ölébe teszem a lábam. Azok gyors pillantást váltottak. Cayman különösen kedveszegettnek tűnt. Aztán

visszanéztek Bannickburnre, és megrázták a fejüket. – Hát akkor azt hiszem, az ork kapja meg az első ülést. Bannickburn gyorsan elhelyezkedett Jackie mellett, és a vállára hajtotta a fejét – részben a kényelem kedvéért, részben hogy halkan szót válthassanak. – Mondtam már, mekkora csodálattal tölt el két szemed meseszép tava, akárhányszor elmerülök nézésükben? – kérdezte. – Mondtam már, hogy úgy beszélsz, mint egy ócska romantikus tridim? – kérdezett vissza Jackie. – Ó, de hát hogyan máshogy beszélhetnék, amikor ezzel a vakító csodával: Veled állok szemben? – Bannickburn hasonló hangnemben folytatta egy darabig, remélve, hogy végleg elveszi Kross kedvét a hallgatózástól. Úgy látszott, működik a dolog:

jó tíz perc elteltével az ork egyenletesen szuszogva süppedt az ülésbe. Elaludt, vagy legalábbis már félálomban volt. – Jól van – szólt Bannickburn. – Azt hiszem, most már beszélhetünk. Miért fog emelkedni az üveg értéke? – Kitől kell elvennünk az üveget? – kérdezte a lány. – A Finniganektől – felelte Bannickburn. – Vagy legalábbis olyasvalakiktől, akik a Finniganeknek dolgoznak. – Ez az. Tehát bemegyünk, és elvesszük tőlük, ami azt jelenti, hogy nem lesz náluk, bár kellene nekik. És amint nálunk lesz, szépen visszavisszük Seattle-be olyanoknak, akiknek szintén kell. De amíg vissza nem érünk, náluk sem lesz. – Lesz néhány óránk a furgonban – folytatta és ezalatt lesz nálunk valami, ami Seattle két legnagyobb maffiacsaládjának kel-

lene, de nincs egyiknél sem. Úgy vélem, ez jelentősen meg fogja emelni az üveg értékét. Mármost tegyük fel, hogy útközben okosan használjuk ki az időt, beszélünk mindkét család képviselőjével, és elmondjuk nekik, hogy is állnak a dolgok. Bannickburn most már értette. – Tehát értésükre adjuk, hogy tudjuk: mindkettőjüknek kell az üveg. Elmondjuk nekik, hogy az egyik család megszerzi, a másik meg nem. Azé lesz az áru, aki többet ígér érte. A végén jól megszedjük magunkat. – Talán – bólintott Jackie. – De van kockázat is. Azért csináljuk az egészet, hogy a maffia lehetőleg ne öljön meg téged. Ha kijátsszuk egymás ellen a két családot, akkor valószínűleg mindketten el akarnak majd intézni, méghozzá gyorsan. A pluszpénz

mindig jól jön, kivéve, ha halottak vagyunk. – Addig nem ölnek meg minket, amíg nálunk a víz – jelentette ki magabiztosan Bannickburn. – Nem kockáztatnák meg, hogy elveszítik. – És miután eladtuk valamelyiknek? Nem fog ránk vadászni a vesztes? Bannickburn beharapta az ajkát. – Hát igen, ezzel gond lehet – ismerte el. – Igen. Bannickburn megmozdította a fejét, és kinézett az elülső ablakon. Nézte, hogyan suhannak el az út szélén a fekete fák a fekete ég alatt. Biztosan vissza lehet még fordítani valahogy a dolgot. Valahogy visszavenni az irányítást. – Tudnunk kell, mi az a víz – állapította meg. – És hogy miért olyan fontos. Ha ezt

megtudjuk, majd kitaláljuk, hogyan használhatnánk fel legjobban, és hogy miképp rázzuk le mindkét családot. De tudnunk kell, mi az, mielőtt visszaérünk Seattle-be. Van valami ötleted, hogyan készíthetnénk egy gyors elemzést? – Hát persze – horkant fel halkan Jackie. – Már azóta gondolkodom a dolgon, mióta belerángattál ebbe. – Hogy éri belerángattalak? Hát nem önként jelentkeztél? – Csak a szórakoztató részére. Nem pedig a „behatolás a hibbant tündék fészkébe" részre. – Á. Értem. Na mindegy, a lényeg az, hogy gondolkodsz rajta. – Igen. – Jó. Bannickburn lassan elálmosodott. Spindle tökéletesen uralja a járművet, rá semmi

szükség egészen a Tir határáig – feltéve, ha nem találkoznak barátságtalan szelis hatóságokkal. De ha kell, bármikor fel tudják ébreszteni. Most nyugodtan alhat, és ha felébred, majd megteszi az első lépéseket az élete visszaszerzése felé.

20 Szegény Slidestream, gondolta Bailey. A fiú néha tényleg hasznos munkát végzett. Az asztalon kiterített felszerelés nagy része – ezek tették Bailey számára lehetővé, hogy nyomon kövesse azt a kábé tizenötezer ügyet, amivel jelen pillanatban foglalkoznia kellett – tőle származott. Tehetséges volt a kölyök. Csak éppen nem volt elég fegyelmezett. Bailey maga sem volt a világ legfegyelmezettebb embere, de tudta, hogyan kell elvégezni a dolgokat. Tudnia kellett. Semmiféle veleszületett tehetséggel nem rendelkezett – attól eltekintve, hogy igazi kamubajnok volt –, és a hiányt valamivel ellensúlyoznia kellett. Talán ezért bánt el olyan ke-

ményen szegény Slidestreammel: tudta, milyen tehetséges a fiú. Ha neki ennyi tehetsége lenne, bármit el tudna érni, és nem kéne így kaparnia minden vacakságért, nem kéne egyszerre tizenkét tányért pörgetnie, mint annak a szegény flótásnak, akit egyszer egy rémes fekete-fehér, kétdimenziós felvételen látott. Az ilyenek, mint Slidestream, fel sem fogják, mekkora kincs van a kezükben. Csak sodródnak az árral, és azt hiszik, az életben minden úgy az ölükbe hullik majd, mint a tehetségük. Talán fel kellett volna vennie Slidestream elhalálozását. Kiváló tanmese lett volna belőle a hanyagság veszélyeiről. – Mit gondolsz, ösztönzőleg hatna rád egy trideó, amin egy embernek belülről kisütik az agyát? – kérdezte.

Shivers nem mozdult. Összekulcsolt kézzel ült Bailey egyik süppedős székében, jobb lábát átvetve a bal térdén. – Az attól függ – felelte. – Arra talán ösztönözne, hogy bosszút álljak valakin. Arra már nem biztos, hogy vacsorázzak meg. – Arra gondoltam, hogy keményebb munkára ösztönözne-e – magyarázta Bailey. – Hogy többet kihozz magadból. – Csinálni akarsz egy motivációs trideót, ahol egy pasasnak megfőzik az agyát? – érdeklődött Shivers közönyös arccal, de erősen kétkedő hangon. – Hát nem tudom. Az Aztechnology talán használná is. Bailey bólintott. – Lehetséges. Lehetséges. – Aztán legyintett. – Na mindegy. Most már elszalasztottam a lehetőséget, és a közeljövőben nemigen lesz másik. Igazán kár, de hát mit van mit tenni.

Ezután Bailey színpadiasan lassú mozdulattal az asztalán álló óra felé fordult. Megpróbálta elérni, hogy a szeme valahogy úgy guvadjon ki, mint egy rajzfilmfigurának. – Te jó ég! Nahát! Gondoltad volna, hogy így eljárt az idő? Ez aztán a meglepetés! Ideje ledőlni, vagy legalábbis ideje lelépni az irodából, és legurítani egyet, nem gondolod? – Menj csak! – szólt Shivers. – Én inkább maradok. Megvárlak itt. Bailey felsóhajtott. Ez ment egész éjjel. Shivers hat órája érkezett, és hozott magával két jól felfegyverzett, sebhelyekkel borított egyént, akik hatására Bailey recepciósa azonnal hazakéredzkedett. Amennyire Bailey tudta, Shivers haverjai azóta is az előszobában táboroznak, folyamatosan szemmel tartva Bailey testőreit. A két tábor között látszólag patthelyzet alakult ki, miköz-

ben mindkettő árgus szemekkel leste a másikat. De talán mégsem volt ilyen feszült: Bailey körülbelül három órával ezelőtt kockázás hangjaira lett figyelmes. Mindazonáltal a betolakodók megtették, amit kellett: biztosították, hogy Bailey ne dobathassa ki Shiverst. Bármilyen barátian is alakult a türelemjáték, ez akkor is agreszszív húzás volt Shivers részéről. Volt valami Bailey tulajdonában, ami kellett neki, és nem rettent vissza az erőszakkal való fenyegetéstől (vagy végső esetben magától az erőszaktól) sem, hogy megszerezze. Az este folyamán Bailey alaposan meghányta-vetette magában annak előnyeit és hátrányait, hogy egyszerűen főbe lője Shiverst, és így letudja az egész ügyet. Egyelőre a hátrányok álltak nyerésre. Két nagy előnye lett volna a dolognak: először is végre kimehetne az irodából, másodszor pedig

a titkok továbbra is titkok maradnának. A hátrányok a következők voltak: az egyik, hogy Shivers barátai alighanem gyorsan bosszút állnának; a másik, hogy Martel valamiért kedvelte Shiverst, és valószínűleg nem venné jó néven, ha Bailey puszta szeszélyből kiiktatná őt. Ráadásul jeges modora ellenére Bailey is kedvelte a fiút. Felismerte benne a magas szintű rátermettséget és intelligenciát, még ha azt nehezményezte is, hogy sosem nevet a viccein. Így hát most itt álltak egymással szemben; Bailey állandóan utalásokat tett Shivers távozására, amelyek mind visszapattantak Shiversről. Bailey már borzasztóan szeretett volna a dolgai után járni – legalább azt ellenőrizni akarta, hogyan halad Kross és a brigádja –, de amíg Shivers itt volt, addig nem tehette. Nem akarta, hogy Shivers bármit is megtudjon erről a külde-

tésről. Az egy dolog, hogy kedveli a fiút, de attól még látja benne a ragadozót. – Ámbár ha jobban meggondolom – folytatta Bailey –, minek is elmenni, amikor itt is ehetek egy jót? Csak gyorsan odacsörgök a Rivellinek. – Én pármai borjúszeletet kérek – mondta Shivers. – Nem emlékszem, hogy téged is meghívtalak volna. – Tényleg nem. De ha nekem nem rendelsz, akkor utánad én is telefonálok egyet, és leadom a saját rendelésemet. Gondoltam, hatékonyabb lenne egy hívással elintézni a dolgot. Bailey nagyot sóhajtott. Ez már tényleg sok volt. Az első dolga lesz holnap, hogy megváltoztassa a biztonsági rendszabályokat. Legközelebb Shivers be se hozhatja a haverjait a rohadt épületbe. Másodszor pe-

dig ki fog dolgozni egy részletes tervet arról, hogyan fizet meg Shiversnek ezért az arcátlanságért. Holnap estére remélhetőleg Bannickburn is visszaér a vízzel, és Bailey elnyeri Martel jóindulatát. Ez majd egy kicsivel nagyobb mozgásteret biztosít számára Shivers megleckéztetéséhez. – Remélem, nem hátráltatlak a dolgaidban – szólt Shivers, miután a rendelés megtörtént. – Bizonyára azért vagy benn még ilyen későn is, mert sok fontos elintéznivalód van. – Bizonyára – felelt szárazon Bailey. – Sajnos, amit leginkább szeretnék elintézni, az olyasmi, amit lehetőleg nem más emberek jelenlétében kellene megoldani. – Tényleg? De hát miért? – Ugyan, Jimmy. Sokan vannak a világon, akik bátran hülyének tettethetik ma-

gukat, de tőled ez valahogy nem meggyőző. – Rendben. A helyzet a következő, Quinn. Tudom, hogy dolgozol valamin. Tudom, hogy az a valami fontos Martelnek. Tudni akarom, mi az, és ki is fogom deríteni, így vagy úgy. – Valóban? Istenem, annyira csodálom ezt a férfias önbizalmat. Jársz most valakivel? – Fogd be! Most az lesz a legjobb, ha elmondod, amit tudsz. Nemcsak az irodádat kapod vissza, hanem én is a barátod leszek. – A barátom? – kérdezte duzzogó hangon Bailey. – De hát én ennél sokkal többet szeretnék! Shivers eleresztette a megjegyzést a füle mellett.

– Én kisegíthetnélek. Gondoskodnék róla, hogy sikerrel járjon, amit csinálsz. Gondoskodnék róla, hogy Martel elégedett legyen. – Gondoskodnál róla, hogy elég pénzt hasíts ki magadnak – tette hozzá Bailey. – Ez már rajtad múlik. Én utánajárok a dolognak, akár így, akár úgy. És kész vagyok egész éjjel itt dekkolni, ha kell. Válaszd a könnyebbik utat! Csak mondd el, miről van szó! Bailey mosolygott. Nem szólt semmit. Csak vigyorgott. Ez a huzavona igazán sokáig tartott, de végre úgy tűnik, a meccs az ő javára dől el. Nem kellett volna eddig húzódnia a dolognak, de nagy a forgalom, és a pluszmunkaerő nem mindig érkezik azonnal. Most azonban végre megjött. A Rivellihez intézett hívás csak álca volt: Bailey rendelése egy régen megbeszélt kód részét képezte. A válaszból megtudta, hogy

az igényelt segítség jelenleg elérhető. Egy mágust küldtek ki. Egy olyan mágust, aki tudta, hogyan kell gyorsan és hatékonyan elaltatni egy csapatnyi embert. Bailey egyik fele szívesen beszámolt volna Shiversnek a jelzésről, amelyből tudomást szerzett a mágus érkezéséről. Az erősebbik fele viszont úgy döntött, hogy inkább addig ragyogtatja Shiversre idegesítő mosolyát, amíg Shivers végre rá nem jön, miről van szó. Igyekezett szája sarkát még mélyebben az arcába nyomni, hogy kialakítsa azt a vigyort, amelyet még kamaszkorában fejlesztett tökélyre. – Mi van? – kérdezte Shivers. Bailey nem válaszolt. Shivers kihúzta magát a székben, és mindkét lábát a földre helyezte. Óvatosan körülnézett a helyiségben, mintha arra számítana, hogy hirtelen ráveti magát valaki.

De semmi sem történt. Újra Bailey-re nézett, aki gondosan ügyelt rá, hogy vigyora változatlan maradjon. – Mi van? – kérdezte Shivers. Bailey ezúttal sem szólt semmit, de kissé félrehajtotta a fejét, mint aki hallgatózik. Shivers azonnal kapcsolt. – A kockázás! – szólt. Végre észrevette, hogy a fogadótér teljesen elcsendesedett. Talpra ugrott, és az ajtóhoz szaladt, de a kilincs fölött megállt a keze a levegőben. Lassan Bailey felé fordult. – Mi történik, ha kinyitom ezt az ajtót? Bailey a szemöldökét ráncolta. – Lássuk csak… azt hiszem, belépsz a fogadótérbe. Ha nem csal az emlékezetem. Shivers tett egy lépést hátrafelé. – Gyere ide! Nyisd ki te az ajtót! Bailey hátradőlt a székben. Órák óta nem volt ilyen jókedvű.

– James, eddig sem voltál abban a helyzetben, hogy parancsolgass nekem, és most aztán tényleg nem vagy abban a helyzetben. De hogy lásd, nincs harag, megyek, és kinyitom neked az ajtót. Bailey lassan az ajtóhoz sétált, és kinyitotta. Előtte ott állt a két legénye keresztbe font karral, zord tekintettel, de a fegyverüket nem vették elő. – Látod, James? Senki nem akar bántani senkit. Stephen és Bruce csak szeretnének kikísérni téged. Ennyi az egész. Mögöttük üres volt a fogadótér. Shivers barátainak nyoma sem volt. – Hova mentek? – csattant fel Shivers. – Mit csináltak velük? – Ejnye, micsoda vádaskodás. Hiszen már későre jár. A barátaid kifáradtak a hosszú éjszaka után, amelyet végigjátszot-

tak Stephennel és Bruce-szal. Szerintem elmentek szundítani egyet. Shivers közelebb hajolt Bailey-hez. – És hova mentek szerinted? Bailey sóhajtott egyet. – Bizonyára nagyon elfáradtak. Talán kitámolyogtak az épület ajtaján, és rögtön el is aludtak a szomszédos sikátorban. A helyedben én ott keresném őket. Shivers rámeredt Stephenre és Bruce-ra, majd Bailey-re. Azok nyugodtan néztek vissza rá. Látva, hogy ellenfelei túlerőben vannak, Shivers elviharzott. Bailey hallotta lépteinek visszhangját, amíg le nem ért a lépcsőn, és ki nem lépett az épületből. Odafordult Stephenhöz és Bruce-hoz. – Köszönöm, uraim. Holnap majd elbeszélgetünk arról, hogyan kerüljük el legközelebb, hogy engem hat órán keresztül a saját irodámban tartsanak fogva, miközben

maguk kockáznak a fogva tartóimmal, rendben? Bailey mosolygott, annak biztos tudatában, hogy a két férfi átlát a kedélyes hangnemen. Tudják, hogy a holnapi találkozó számukra elég fájdalmasnak ígérkezik. Valószínűleg egyikük sem fog megjelenni, és Bailey soha többet nem is látja őket. És alighanem mindenkinek így lesz a legjobb. Bailey visszatért az irodába. Shivers azóta már biztosan megtalálta barátait egy rusnya verőlegényekből gyúrt idomtalan kupac formájában. Azt tapasztalja majd, hogy legalább három órán keresztül lehetetlen lesz őket felébreszteni. Addigra ő már messze jár. Egyvalamire rájött ma éjjel: a projekthez kapcsolódó feladatokat mostantól kezdve biztosabb helyről kell intéznie.

Most először is az asztali monitorhoz fordult. Amikor legutóbb ránézett, Bannickburn csapata éppen odaért Kékszakáll révéhez. A jó öreg Kékszakáll, gondolta Bailey. Legalább van valaki, aki a sok évvel ezelőtti kellemetlen események óta hihetetlen fegyelemről és hűségről tett tanúbizonyságot. Jó látni, hogy van még, aki tanulni tud a hibáiból. A nyomkövető térképen látta, hogy Bannickburn csapata szépen halad, és egyre közeledik Tir Tairngire határához. Ez majd elszórakoztatja őket, gondolta. Vajon mit csinálnak a furgonban? Nyilván nem sok mindent. Az utazás előkészítésének eufóriája alighanem már elhalványult a Kékszakáll hajóján megtett lassú út alatt. Most biztosan türelmetlenül várják, hogy elkezdődjön az akció – majd amikor elkezdődik az igazán kemény tűzpróba,

vissza fogják még sírni a tétlenséget és az unalmat. Remélte, hogy Kross hamarosan jelentkezik. Jobban érezte magát, ha nyomon követhette az eseményeket, még ha magát a vadászatot nem is tarthatta ellenőrzése alatt. Ha megkapta a rendszeres beszámolót, legalább úgy érezte, hogy ő az, aki irányít, és az érzés néha ér annyit, mint a valóság. De ha hívást vár Krosstól, akkor valahol máshol kell tartózkodnia. Valahol, ahol Shivers nem találja meg. Lekapcsolta az irodai gépet, és kisietett az ajtón. Miután kilépett az épület kapuján, meglátta Shiverst, aki időközben megtalálta az embereit. Bailey ujjongó élvezettel látta, hogyan lógnak Shivers máskor csinosan göndörödő fürtjei izzadtan a férfi arcába, ahogy megpróbálja mozdulatlan barátait egy furgon hátuljába vonszolni.

Elhaladtában Bailey mosolyogva integetett. Mindig nagyszerű érzés, gondolta, ha egy rosszul indult este végül mégis szerencsés véget ér.

21 A szomszéd füve tényleg zöldebb. A fák magasabbak, a virágok tarkábbak, és a Columbia vize, gondolta Bannickburn, tisztább és hűvösebb, mint bármely más folyó a világon. A határ túloldalán lévők tulajdonképpen az övéi voltak. Az ő tünde testvérei. Elvileg volt köztük valami atyafiság vagy mi. Mégis az agyára mentek – legalábbis a tirbeliek. Zavarta, hogy milyen békésen tűrik túlságosan erős uralkodóikat, hogy jobban kedvelik zöld rétjeiket a városi mocsok szépségeinél, és hogy teljesen elkülönülnek a világ többi részétől. Ezért ha csak lehetett, elkerülte őket. Csakis a sors büntetése lehet, hogy most mégis itt van.

Portland még rendben lenne. Végül is város. Nem zárkózik el teljesen a külföldiek elől. A tündéken kívül más fajok is élnek benne. Az igaz, hogy itt is vésztörvényszék működik, de ez a legkevesebb, amit az ember egy tirtől várhat. A Columbia hídja előtti ellenőrzési pontnál, ahogy számítottak is rá, alig volt forgalom ilyen kora reggel. Ahogy Spindle furgonja a kapu felé gördült, Bannickburn egy sor fényt látott felvillanni, és távolról azt is hallotta, hogy a fényeket riasztó hangja kíséri. Ezek szerint már észlelték a rakományukat, amelyben a rengeteg fegyver mellett ott volt Jackie dekkje és még néhány egyéb finomság is. Remélhetőleg néhány perc múlva mindez már mit sem fog számítani. Bannickburn visszamászott az anyósülésbe, így amikor a meglepően barátságos ha-

tárőr benézett a letekert ablakon, két mosolygó tündével találta magát szemközt. – Üdvözlöm önöket Portlandben – szólt az őr. – Sajnos közölnöm kell önökkel, hogy érzékelőink számos korlátozott forgalmú tárgyat észleltek a járműben. Meg kell kérnem önöket, hogy húzódjanak jobbra, a kis szürke épület mellé. Ott majd tájékoztatják önöket a további teendőkről. Ha most lehúzódnak jobbra, akkor az őrök egészen biztosan felfedeznek, és valószínűleg le is foglalnak egy csomó értékes cuccot. Ha a vizsgálatot mellőzve továbbrobognak, akkor pedig azonnali golyózáporra számíthatnak, amelyet a biztonsági mágusok még egy-két járműromboló varázzsal is megtámogatnának. Egyik lehetőség sem túl kedvező. Marad a hármas számú opció. Spindle elmosolyodott – a mosolya egyenesen elbűvölő lett volna, ha Tir Tairngire

határőrei fogékonyak lettek volna az ilyesmire. – Az igazán nem szükséges – szólt. Meglengetett egy hitelkártyát az őr orra előtt. – Csak tekintse meg ezt, ha megkérhetem. Az őr öt másodpercig nézte a kártyát, azután elvette, és eltűnt hátul a bódéjában. Az ellenőrzés alig tartott tovább, mint a kártya bámulására szánt idő. A fülkében végül deréktól felfelé feltűnt az őr. Kihajolt, kinyújtott kezében a kártyával. – Köszönöm szépen, asszonyom – mondta. – További jó utat! Spindle egy biccentéssel megköszönte, és továbbhajtott. A hitelkártya a Mustaffah Cartage céges biztonsági tisztviselőjeként azonosította viselőjét. A Mustaffah Cartage egy kisebb szállítmányozási cég volt, amely értékes

áruit páncélozott járműveken szállította Portlanden keresztül. A vállalat egy kicsiny ékkő volt Kate Mustaffah hatalmas cégbirodalmának kincsestárában. Ennek köszönhető, hogy Spindle furgonja átjutott az ellenőrzésen: a Mustaffah név súlyos érvnek számított Portlandben. A legjobb az egészben az volt, hogy a Jackie által biztosított személyazonosság teljes mértékben legális volt. Jackie még két évvel ezelőtt szerezte; egy tünde – egyéb értékek hiányában – ezzel fizetett bizonyos szívességekért, amelyekre mindenképpen szüksége volt. Annak ellenére, hogy az adatokat csak korlátozottan lehetett felhasználni (a Mustaffah Cartage csak Portlandben működött, így máshol a kártya értéke a nullával volt egyenlő), Jackie nagy becsben tartotta, tudván, hogy bármikor jól jöhet egy belépő Portlandbe. Bannickburn most látatlanban

is el tudta képzelni a lány önelégült mosolyát. Jackie egyik kedvenc szórakozása volt a szigorú biztonsági rendszerek kicselezése. Amint átjutottak a kapun, dél felé vették az irányt. A repülőtér elmaradt mögöttük. Bannickburn közel s távol nem látott élő sofőrt az autópályán. Ehelyett számos robot-teherautó gurult ide-oda a repülőtér és az azt körülvevő raktárak, ipari létesítmények között. A csapat egymás után hagyta maga mögött az ablaktalan épületeket, és hamarosan el is érték a kijáratot, amelyen túl várta őket a kincsekkel teli, ember nem járta vidék. Ahogy elhaladtak az ormótlan raktárépületek mellett, Bannickburn szinte érezte az árukészletet védő mágikus energiát. Még szerencse, hogy az üveg nem egy ilyen ajtó mögött rejtőzik, és neki nem kell kieszelnie, hogyan lehetne kivédeni a védővarázsokat.

Spindle kelet felé fordult a Maywood Park környékének irányába. Maywood Park az autópálya, a repülőtér és a Columbia közé beszorítva teli volt zsúfolva üzemekkel és raktárakkal. A hely magányos, kihalt hangulatot árasztott. Az olyanoknak, mint Bannickburn és csapata, maga volt a tökély. Első pillantásra úgy tűnt, a környék teljesen veszélytelen. A robusztus téglaépületek némán sorakoztak egymás után, néha feltűnt egy-egy teljesen ép ablak. Bannickburn itt-ott látott néhány elhanyagoltabb részt is – a járdákat felpúposító fagyökereket, borostyánnal beborított épületeket, minden szélfuvallatnál a cserepeket hullató tetőket –, de nem ez volt a jellemző. Tulajdonképpen az egész hely túl jól nézett ki, és Bannickburn kezdett aggódni, hogy talán nem

egészen pontosak a környékről szerzett értesülései. Vagy esetleg eltévedtek? Spindle lehúzódott az út szélére, és egy sóhajjal leállította a kocsit. – Ideje pihenni, mi? – kérdezte Bannickburn. – Nem éppen – felelte szürke hangon Spindle. – Én mindig ezt csinálom. Amikor nem csinálom… szóval akkor érzem jól magam, ha ezt csinálom. – Szóval kár, hogy meg kell állnunk – szűrte le Bannickburn. – Hidd el, én megértelek. Ránézett a négy másik utasra. Mindegyik aludt. Nagy kedve lett volna egy vidám rikkantással ébreszteni őket, de egyelőre csak Krossra és Caymanre volt szüksége. Megrázta Krosst, az megrázta Caymant, majd mindhárman kiléptek a furgonból.

– Tartsd szemmel a környéket! – szólt még oda Bannickburn Spindle-nek. – Mint mindig – felelte Spindle, aki továbbra is rá volt kapcsolva a járművére. Bannickburnt kellemes érzés töltötte el, ahogy Kross és Cayman előtt sétált: erősnek érezte magát. Kross magassága nem haladta meg az övét, de emellett vagy huszonöt kilónyi izomtöbblet volt rajta; Cayman pedig egy jó fejjel magasabb volt nála. Amíg ezek ketten a nyomában vannak, addig bárki láthatja, hogy vele nem érdemes kikezdeni. Na persze régen külső támogatás nélkül is elég erős és félelmetes volt, de most már ki kell használnia minden lehetőséget. Elsétáltak egy sárga téglás bérházhoz, a környék kevés lakóépülete közül az egyikhez. Közelről már jobban látszott, milyen lepusztult az épület. A téglák közül darabokban hullott a habarcs, tátongó lyukakat

hagyva maga után. Az ajtó mellett hajdan kaputelefon működött, de a borítást rég leszedték, a gombok többségét kihúzkodták, és a néhány olvasható név tulajdonosa valószínűleg már legalább tíz éve nem lakott az épületben. A kaputelefonra már egyébként sem volt szükség, mivel a horpadt fémkapu nem zárult rendesen. Bannickburn belökte az ajtót, amely nyikorogva-csikorogva nyílt ki, majd belépett, és egyszerre megértette mindazt, amit Maywood Park jelenlegi lakóiról hallott. Friss és állott vizelet szaga csapta meg az orrát. A plafonon zizegő hosszú neoncső bizonytalanul himbálózott foglalatában, és hol felfénylett, hol kialudt. A lépcsőház eredeti festését a több réteg graffiti teljesen elborította. Beljebb egy pimaszul nagy patkány (az állat egész biztosan megállta volna a helyét egy pitbullal szemben is) osont el egé-

szen a folyosó közepéig, ott megállt, hoszszan megbámulta a betolakodókat, majd nyugodtan folytatta útját. Ha netán megéhezett volna, csak ki kellett volna választania a falakon és a padlón kínálkozó rengeteg rovar közül a legínycsiklandóbbat. Kross rálépett az egyik helybeli bogárra. A hangos reccsenés visszhangot vert a folyosón. Ahogy felemelte a lábát, szörcsögő hang hallatszott. Bannickburn összerázkódott. – Hova is kell mennünk? – kérdezte. Cayman ránézett a kezében tartott papírra; mielőtt még elaludt volna az autóban, hosszas előadást tartott Bannickburnnek a kiberdekkek és egyéb elektronikus ketyerék megbízhatatlanságáról. – Második emelet – közölte. – 216. ajtó. – Bízzunk benne, hogy a lépcső nem fából készült – mordult fel Kross. – Akkor

már rég felfalták a termeszek vagy eltüzelték a lakók, mi pedig repülhetünk fel a másodikra. – Majd megfogjuk a tündét, és felhajítjuk – vigyorgott Cayman. Mindketten mosolyogtak. Bannickburnnek, aki nem volt hozzászokva, hogy ő legyen a legkisebb a csapatban, csak egy halvány mosolyra futotta. Szerencsére a lépcsők betonból készültek, és bár csúnyán összetöredeztek, azért még járhatóak voltak. A három férfi felment a második emeletre. A 216. lakás a harmadik ajtó volt jobbra. Bannickburn odament az ajtóhoz, aztán meggondolta magát, és hátralépett. – Talán nem kéne kopognunk – mondta. – Jól mondod – szólt Cayman, majd Krosshoz fordult. – Kérlek, csak utánad. Az ork erre felemelte az öklét, és belevágott az ajtóba. A zsanér állta a sarat, de a fa

egy reccsenéssel darabokra tört, és a lábuk elé hullott. Kross és Cayman berontottak. Az ajtóból ezután csak vékony, száraz lécek maradtak. Kross jobbra indult, Cayman balra. Utánuk Bannickburn is beballagott. A lakás, már amennyire annak lehetett nevezni, egy kiégett romhalmaz volt. Rongyos, megégett függönyök lógtak a nyitott ablakok előtt. Ha feltámadt a szél, újabb elszenesedett darabok hullottak a földre. Bútor egyáltalán nem volt. – Ide, ide! – kiáltott Cayman. Kross elrobogott Bannickburn mögött, és a tünde is megfordult, hogy kövesse. Egy rövid folyosó végén apró szoba bújt meg, amely valamivel kevésbé volt rossz állapotban, mint a nappali. A földre terített csupasz, foltos matrac tanúsága szerint ez lehetett a hálószoba.

Az egyik sarokban egy nő kucorgott, hegyes térdei egy hosszú póló alól meredtek elő. Megpróbált elhátrálni Cayman elől, és ezzel egyidejűleg a saját szemét kikaparni. – Beszedett valamit – állapította meg Cayman. – Nem mondod! – felelte Bannickburn. – Elvegyem a kezét a szemétől? – Csak ha látnia is kell ahhoz, hogy elmondja, amit tudni akarunk. – Egyáltalán mit kell belőle kiszednünk? Az összefüggő beszéd talán most nem az erőssége. – Meg kell tudnunk, hol van Spargoyle. Várj! – Bannickburn odalépett a sovány nőhöz, és a válla felé nyúlt. A nő felsikoltott, mire ő visszarántotta a kezét. – Hol van Spargoyle? – kérdezte. A nő hebegett valamit, de értelmes szavakra emlékeztető hangot nem adott ki.

– Hol van Spargoyle? – tette fel a kérdést újra Bannickburn. – Más ötlete nincs? – kérdezte Kross. – Maga szerint mit kéne csinálnunk? – vetette oda Bannickburn. Kross elgondolkodott. – Nem hoztunk magunkkal valami használható szert? Bannickburn valóban hozott néhány hasznos anyagot, de eddig senkinek sem szólt róluk a csapatban. Vész esetére tartogatta őket, és a mostani helyzetet még nem ítélte annak. Ismét kinyújtotta a kezét, de most vigyázott rá, hogy ne érjen olyan közel a nőhöz, hogy elijeszthesse. – Jöjjön! – szólt. – Jöjjön, hadd segítsek! A nő egy kicsit nyöszörgött, de a szemét nem vette le Bannickburn kezéről. – Jöjjön csak! – erősködött a tünde.

A nő óvatosan, remegve kinyújtotta a kezét. Bannickburn nem mozdult. A nő végül hozzáért a tünde kezéhez. Érintése hideg és bizonytalan volt. Bannickburn szelíden megszorította a kezét, talpra állította, és megtett vele egy lépést. Aztán még egyet. Végül a nő ott állt közvetlenül a matrac előtt. – Üljön le – kérte Bannickburn. A nő újra nyöszörgött egyet, de hallgatott rá. Leült. Bannickburn melléje guggolt. – Jól van. Ügyesen csinálta. Csak egy dolgot szeretnék kérdezni. Hol van Spargoyle? A nő újból felsikoltott, méghozzá olyan erővel, hogy Bannickburn hátratántorodott. A nő talpra ugrott, hátat fordított, és visszarohant a sarokba. A feje nagyot koppant a falon. Aztán remegve összekuporodott. A többiek most látták meg először a pólója hátát. Valaki vastag fekete filctollal a

SPARGOYLE, 315 COMET TRAIL betűket írta fel rá. – Azt hiszem, a Comet Trail 315-ben kell keresnünk a fickót – jegyezte meg Bannickburn. – Spargoyle biztos azt akarta, hogy a nő megtalálja – mondta Kross. – Ő tudja, miért. – Igen – szólt Cayman, amikor már mind a hárman kinn voltak. – Kár, hogy fordítva vette fel azt a pólót.

A teremben legalább ötvenen voltak, de közülük nagyon kevesen voltak valóban jelen. Villództak a fények, a dübörgő zenétől remegett a parketta, és a felvételről egy ork üvöltötte fülsiketítő hangerővel értelmezhe-

tetlen szövegű dalát. De igazából mindez egészen szükségtelen volt. A Hajnalcsillag Bár vendégei már mind megtalálták a módját, hogy néhány órára felfüggesszék a tudatukat: akár kábítószerekkel, akár JMÉ chippel, akár egyszerűen alkohollal. A székeken terpeszkedő alakok vagy a falat nézték, vagy a saját kezüket, vagy csak úgy a levegőbe bámultak. A csapat előzőleg megkereste a pólón olvasható címet, de ott csak egy öregasszonyt találtak, aki kizárólag ordítozva tudott beszélni. A néne jó tíz percig vagdosta hozzájuk válogatott szidalmait, míg végre megnyugodott annyira, hogy hajlandó legyen meghallgatni, miért jöttek. Amint kimondták Spargoyle nevét, előkerült egy újabb készlet nyomdafestéket nem tűrő mocskolódás, végül az asszony elárulta, hogy Spargoyle valószínűleg a Hajnalcsillag Bárban

található. Ekkor Bannickburn és társai azonnal lassú visszavonulásba kezdtek, majd gyorsan elhúzták a csíkot. És most itt voltak a bárban. Annak örültek, hogy ha Spargoyle itt "van, valószínűleg könnyen rátalálnak, és nemigen lesz olyan állapotban, hogy elszökjön előlük. Annak már kevésbé, hogy néhány órán át még aligha lesz képes az összefüggő beszédre. Bannickburn, továbbra is Caymannel és Kross-szal a nyomában, odament a bárban tartózkodó egyetlen viszonylag józan emberhez, a csaposhoz. – Mit adhatok? – kérdezte a csapos. – Csak kérdezni szeretnék valamit – rikoltotta Bannickburn. Igyekezett túlkiabálni a thrash metal zaját. A csapos tekintete megkeményedett. – Mit adhatok? – ismételte.

Bannickburn felsóhajtott. Hát jó, gondolta. Gondolatban hozzácsapta az ital árát a küldetés kiadásaihoz. – Guinnesst kérek. Mindenkinek egy korsóval. – Cayman és Kross elmosolyodtak Bannickburn váratlan nagylelkűségének hallatán, és gyorsan lehuppantak egy-egy bárszékre. A székek ijesztően meginogtak alattuk. A csapos szörnyen amatőr módon töltötte ki a sört, alig képződött hab a tetején. Bannickburn fájdalmas arcot vágott, de aztán megvigasztalta a gondolat, hogy a habtalan Guinness is csak Guinness. Hosszan belekortyolt a korsóba, hogy a csapos lássa, ő nem veszi félvállról a rendelést; aztán visszatért a látogatás eredeti céljára. – Itt van Spargoyle ma este? – üvöltötte. – Ki? – kérdezett vissza a csapos.

– Spargoyle! – rikoltotta Bannickburn. Szinte érezte, ahogy szakadoznak a hangszálai. A csapos megvakarta mutatóujjával a homlokát, melynek következtében kicsiny koszfolt képződött a fején. Bannickburn fintorogva nézett a sörére. Csak remélni merte, hogy az ital nem került közvetlen kapcsolatba a csapos egyik testrészével sem. – Volt itt ma este – érkezett a válasz. – Láttam már. De azt nem tudom, hogy itt van-e még. – Aha. Kösz. – Bannickburn fogta a korsót, és intett két társának, hogy kövessék. Átvágtak a báron, azt nézve, nem látnake valakit, akire illik a Spargoyle-ról kapott személyleírás. Az információt a hölgytől kapták, aki a bárba irányította őket. Az utolsó néhány szót már akkor visította utánuk, amikor kifele hátráltak a szobából.

– Rusnya strici. – közölte. – Pont úgy néz ki, mint a neve. Egy kis idióta köcsög, akinek szarvak állnak ki a fejéből. Ennyi támpontot szereztek a kutatáshoz, de Bannickburn úgy vélte, a leírás utolsó része éppen elég is lesz. Az is volt. A fickó a klub szűkös felső szintjén tartózkodott, és egy korlátra roskadva meredt a földszintre. Ahogy az idős hölgy is mondta, pont úgy nézett ki, mint a neve. Bannickburn feltételezte, hogy eredetileg törp volt, de aztán számtalan műtéten és kezelésen esett át, hogy elérje jelenlegi külsejét. Bőre szürke volt, mint a kő (valószínűleg dermális burkolatnak köszönhetően), vastag homlokából két rövid szarv állt ki, rövidnadrágja pedig látni engedte vaskos, izmos szürke lábait. Jól festene egy párkány szélén guggolva, gondolta Bannickburn.

Spargoyle nyitott szemei kitágult pupillákkal meredtek a semmibe. Száját hol kinyitotta, hol becsukta, de hang nem jött ki rajta – olyan hang legalábbis nem, ami áthatolt volna a bár zaján. Bannickburn odament hozzá, és a vállára tette a kezét. Az kemény és hideg volt, akár a kő. Jó kis cucc, gondolta. – Spargoyle! – szólt, és megrázta a vállát. – Hé, Spargoyle! Nem kapott választ. Ránézett Krossra és Caymanre. Mindkettő bólintott. Tudták, mit kell tenniük.

Ha Bannickburn tudta volna, mit vett be Spargoyle, akkor valamivel pontosabban is összeállíthatta volna az ellenszert. De saj-

nos a törp valószínűleg egyidejűleg élvezte egy valódi alkoholmix és számos különböző kábítószer hatását. Itt átfogóbb kúrára lesz szükség. Abban mindannyian egyetértettek, hogy egy adag jazz nem lesz elég. Az legfeljebb kissé tompítaná a Spargoyle által bevett többi drog hatását, és a törp kellemesen elálmosodna tőle. Bannickburn fájó szívvel használt el ennyi anyagot egyszerre a dugikészletéből, és persze azzal a kockázattal is számolniuk kellett, hogy tönkrevágják Spargoyle szívét. De így volt rá a legnagyobb esély, hogy a kívánt eredménnyel járnak, és Bannickburnnek amúgy sem volt energiája még Spargoyle-lal is törődni. X-Prime húzta a rövidebbet, így hát neki kellett kezelni a jazzampullát. Cayman és Kross kiterítette Spargoyle-t a járdán – a szürke fickó jól beleolvadt a kövezetbe. X-

Prime mellé térdelt, és megfogta az inhalálót. – A szája erős, az állkapcsa meg akár egy acélcsapda – panaszkodott. – Nem tudom beadni. – Egymás után add őket, hülyegyerek – torkolta le Cayman. – Úgy is elérjük ugyanazt a hatást? – Igen, hacsak nem kell neked két rohadt óra, hogy beadd a másodikat. – Jól van, jól van. Már kezdem is. X-Prime berakta az első ampullát a törp szájába, és megnyomta az inhalálót. A hatás azonnali volt. Spargoyle nem nyerte vissza a tudatát, de elkezdett rángatózni. A feje fel-alá ugrált, és X-Prime-nak meggyűlt a baja a második ampullával. – Tudtam, hogy egyszerre kéne beadnom őket – morogta.

– A rohadt életbe! – mondta Cayman. – Odalépett Spargoyle mellé, karajszeletre emlékeztető tenyerei közé fogta a törp fejét, és leszorította. – Na most! X-Prime benyomta a második ampullát, aztán néhány lépést hátrált. – Jól van – szólt. – A műsor elvileg pár perc múlva kezdődik. Vagy a pasas meghal. Valami mindenképpen történni fog. Bannickburn figyelmesen nézte Spargoyle-t. A második adag után a törp abbahagyta a rángatózást. Kifújta a levegőt, valahogy úgy, ahogy egy lyukas autógumi leereszt. Aztán mozdulatlanul feküdt, mint egy darab kő. A tüdeje nem telt meg, a mellkasa nem emelkedett. A csapat tagjai nyugtalan pillantást váltottak, és Bannickburn előrelépett. Egyszer csak Spargoyle hatalmas szippantással levegőt vett. Aztán kifújta. Aztán

egyre gyorsabb tempóban és egyre hangosabb hörgéssel lélegzett tovább. Pislogott egyet, aztán még néhányat. A tekintete kitisztult, és a feje megmozdult – fel-le, fel-le, majd körbe, miközben megpróbált körültekinteni. A vállai rángatóztak, súlyos puffanásokkal ütődve a járdának. – Mi-mi-mi-mi-mi van? – szólalt meg. Felült, miközben a feje továbbra is ideoda forgott. Tenyerével a földre támaszkodott; karjai már ekkora erőfeszítéstől is remegni kezdtek. – Szevasz, Spargoyle – szólt Bannickburn. – Mi újság? – Én nem… én… én nem… mi folyik itt? – kérdezte Spargoyle. – Ez az érzés olyan… olyan… – Furcsa? – érdeklődött Bannickburn. – Kellemetlen? – firtatta X-Prime. Spargoyle talpra ugrott.

– Jó! Én… én… én jól érzem magam! – A törp ugrándozni kezdett a járdán. Kőcipői úgy kopogtak, mintha szteppelne. – Tyűha! Semmi másnaposság! Ez fantasztikus! – Majd abbahagyta a táncot. – Hát ti kik vagytok, fiúk? – Mi vagyunk azok a fiúk, akiknek ezt az érzést köszönheted – felelte Bannickburn. – Az én nevem Miller. Spargoyle hirtelen gyanakodni kezdett. Azt még ő is tudta, hogy idegenek általában nem tesznek jót senkivel ok nélkül. Megpróbálta szilárd vonássá préselni az ajkát, de a jazz hatását nem tudta leküzdeni. Úgy rángott az egész arca, mintha méhek mászkálnának rajta. – Mit akarnak? – kérdezte. Cayman Bannickburn bal oldalán állt őrt, Kross pedig jobb felől. Így Bannickburn nyugodtan beszélhetett.

– Azt hallottuk, új áru érkezését várja. Seattle célállomással. A törp vállat vont, körülbelül olyan hanggal, mintha malomkő csikorogna. – Sok árum megy Seattle-be. – Hát persze. Én egy kisebb szállítmányról beszélek. Egyetlen üvegről. Egy Yeti nevű fickónak megy. – Bailey szerint Yeti volt a Finniganek kézbesítője. Spargoyle szeme fel-alá járt, de többnyire Bannickburnre próbált fókuszálni. Most előrehajolt. – Az üveg? – kérdezte. – Maguknál van? Hallottak róla? Hol van? Ez is a jazz hatása volt: Spargoyle ha akarta volna, sem tudta volna megfékezni a nyelvét. Amint valami az eszébe jutott, már ki is mondta. – Azt hittem, a maga feladata tudni, hol van. Nem vesztette el, ugye?

– Nem! Nem, nem vesztettem el. Nem is volt nálam! Nem érkezett meg hozzám. – Még mindig rángatózó arcán lassan rémület körvonalazódott. – Jaj, ne! A francba! Jól van, tudom, tudom, nem kéne tudnom, hogy a Finniganekről van szó, de tudom, és kész, jó? O'Malley soha nem került elő, értik? És most késik az az idióta üveg, és nincs nálam, és maguk eljöttek, hogy összetörjék az ujjaimat. – Elkerekedett a szeme. – Vagy hogy megöljenek. A rohadt rosseb! Meg fognak ölni, ugye? Egy üveg víz miatt! Mi a búbánat lehet olyan fontos egy üveg vízben? Én nem tehetek róla! Sose találtam meg azt a fickót. Sose láttam! Pedig kerestem, értik? Amikor nem jelentkeztek, próbáltam megtalálni őket, de nem sikerült. De megpróbáltam, értik? Mit tehettem volna még?

Spargoyle kijelölte Bannickburn szerepét a játékban, és emiatt a szerep miatt lett ideges és kezdett heves védekezésbe. Bannickburn nem látta okát, hogy megszakítsa a darabot. – Talán éppen ezzel foglalkozott a bárban, amikor megtaláltuk? – szegezte neki a kérdést. – Éppen az üveget kereste, mi? – Igen! Persze… – Spargoyle hangja elhalt; maga is érezte, hogy ez elég vérszegény állítás. – Jól van. Jól van. Őszinte leszek, fiúk. Nem őket kerestem a bárban. Lazítani mentem oda, jó? De kerestem őket. Tényleg kerestem őket. Talán nem jár nekem is egy kis pihenés? Azt várják, hogy napi huszonnégy órában dolgozzak? Ez lehetetlen! Kell egy kis idő, tudják, a saját dolgaimra is. – Ejnye, ejnye – szólt Bannickburn, majd hátranézett a jobb válla fölött. – Hé, Kross!

Mindannyiuknak megvolt a maga álneve, de Bannickburn szívesen bosszantotta azzal az orkot, hogy a saját nevén szólítja meg. – Mit gondolsz? Egy törött ujj minden mulasztott óráért? Vagy túl hamar elfogynának a percek? – A dermális burkolat megnehezítheti a dolgot – mérlegelte Kross a lehetőséget. – De szívesen megpróbálnám. – Várjunk csak, várjunk, erre semmi szükség, értik? – szólt Spargoyle. – Talán el tudnák törni, talán nem, de minek ezzel bíbelődni? Ugyanazon az oldalon állunk, nem igaz? Én is el akarom juttatni a vizet Yetinek, és maguk is. Keressük meg azt a vizet, jó? Aztán még mindig megbüntethetnek, ha akarnak, és ha úgy látják jónak, nem igaz? A jazz kétségkívül hatással volt Spargoyle-ra, de Bannickburn úgy sejtette, nem

csak amiatt viselkedett így. Természeténél fogva ilyen ideges kis patkány-gargoyle volt. Talán ez magyarázta ezt a sok átalakítást is: ha ijesztőnek tűnik, talán nem kell valóban ijesztőnek is lennie. – Hát legyen! – intett nagylelkűen Bannickburn. – Még adhatok egy kis időt. De mondja, mit csinált, amikor a víz nem került elő? Spargoyle nyugtalanul nézett körül. – Amikor nem került elő? Igen. Nos. Hogy mit csináltam. Hát, először is leültem, és azt mondtam: „Hol az a fránya víz?" És aztán egy darabig gondolkoztam, hogy mi történhetett vele, és egy csomó minden eszembe jutott, hogy hol lehet meg ilyenek. Spargoyle hasonlóképpen folytatta még egy darabig, míg teljesen világossá nem vált mindenki előtt, hogy valójában nagyjából semmit nem tett azért, hogy előkerítse

az elveszett szállítmányt. Bannickburn a fejét ingatta. A Finniganek igazán a végsőkig küzdenek minden apró előrelépésért a Tirben, ha ilyesfajta figurákkal hajlandóak együtt dolgozni.

22 Spargoyle mondott néhány nevet, és volt egy homályos elképzelése arról, kiknek kellett volna eljuttatniuk hozzá a vizet. Bannickburnék mindegyik nyomot végigkövették, és egyik sem volt már élő. Mind ugyanabból az okból haltak meg: a portlandi rendőrség felkutatta őket, a gyanúsított menekült, a rendőrség pedig lelőtte, vagy egyes esetekben tűzgolyót küldött rá. A Finniganek akcióját lassan végképp eltörölték. Mindez persze nem dobta fel Spargoyle hangulatát. A törp minden újabb haláleset felfedezésével zaklatottabb lett. Az utolsót – egy SquidInk nevű fonynyadt, kábítószerfüggő tündét – fél órával

azután találták meg, hogy a rendőrség is rábukkant. Csak annyira mentek közel, hogy lássák a villanásokat és a bűntett színhelye körül elhelyezett jelzéseket. Kiberszeme segítségével Spargoyle megerősítette, hogy valóban SquidInk a térség közepén fekvő áldozat, és a négy férfi gyorsan távozott. – Jajjaj – nyögte Spargoyle, miközben beült Spindle furgonjába. – Jajajaj. Már három óra eltelt, mióta beadták neki a jazzt. A hatás már rég elmúlt, és Spargoyle azóta mélyre süllyedt a mámort követő depresszióba. De a sok haláleset bizonyára akkor is megrémítette volna, ha még mindig be lett volna szívva. – El fognak kapni. – A törp hangja színtelen és élettelen volt, így jól harmonizált szürke kőarcával. – Mindenkit megtalálnak, aki benne van. Jajjaj.

– Nohát legalább most már tudja, hogy ha a rendőrség megérkezik, nem érdemes futni – kedélyeskedett Cayman. – Csak hagyja, hadd vigyék! – Egyik esetben sincs semmi esélyem – felelte Spargoyle. Bannickburn már rég nem vett tudomást Spargoyle siránkozásáról, inkább az adott feladatra koncentrált. – Mindenki, akinek volt valami köze az üveghez, halott. De az üveget nem találtuk meg. Azaz vagy a rendőrség kezében van, vagy soha nem is jutott el a városig. Mivel a rendőrség még mindig az emberekre vadászik, szerintem nincs náluk. – Pontosan. Az üveg nincs itt. – Mintha remény csillant volna Spargoyle szemében. – Vagyis engem nem hibáztathat senki, amiért nem szereztem meg, nem igaz? Nem ért ide ebbe a rohadt városba, nekem meg

nincs vízumom a Tir többi részébe. Az tehet az egészről, aki nem hozta be, akárki is legyen. – Nagyszerű – szólt Bannickburn. – Hát persze. Felmentelek minden felelősség alól. – Spargoyle felé intett, mintha keresztet vetne rá. – Most pedig menj! – Szerinted mennyi idő kell, hogy a rendőrség utolérje? – kérdezte Cayman, miközben a tovabaktató Spargoyle után nézett. – Tizenöt-húsz perc – vélte Bannickburn. – Jobb, ha most kissé eltávolodunk tőle. – Ő az egyetlen élő kapcsolatunk a vízzel – jegyezte meg Kross, miközben a három férfi visszaiszkolt Spindle kocsijához. – És még ő sem tud semmit. Hogy fogjuk megtalálni a vizet, ha még mindig a Tirben van? – Majd a rendőrség segít. Biztos vagyok benne, hogy időközben ők is gyűjtöttek információkat.

– És majd közlik ezeket velünk, mi? – Nem szándékosan – felelte Bannickburn. – De az információ megvan, és fel is van jegyezve valahol. És véleményem szerint meg fogjuk találni. – Na és hogy jutunk be a Tirbe, hogy megkeressük azt a rohadt üveget? – tette fel a kérdést Cayman. – Ezen még dolgozom.

Bannickburn egy kapu előtt állt a fal déli részénél, ahol az I-205-ös keresztezi a Clackamas folyót. Amíg Jackie a rendőrség adatai között kutakodott, ő átrágott minden térképet és leírást, melyet a Portlandi Falról talált. Az elemzés két következtetéshez vezetett. Az egyik az volt, hogy a fal megmá-

szását megkísérelni tökéletesen hiábavaló próbálkozás lenne. Még ha elvileg meg is lehetne csinálni, akkor is sokkal egyszerűbb megpróbálkozni valamelyik kapunál a biztonságiak kijátszásával. A másik következtetés pedig az volt, hogy ha valaki netán ki akarná játszani a biztonsági rendszert, annak a város legkevésbé védett kapujánál kell próbát tennie. És Bannickburn ennél a kapunál állt most. Persze a Portlandből a Tir többi részébe vezető kapukról azt mondani, hogy az egyiket kevésbé őrzik, mint a másikat, körülbelül annyit tesz, mintha azt állítanánk, hogy az egyik vállalat kevésbé mohó a többinél. Ahogy a legnagylelkűbb cég is százszor mohóbb egy átlagos hatévesnél, úgy a Portlandi Fal leggyengébben őrzött kapujánál is van annyi őr, amennyi elég lenne egy kisebb ország teljes haderejének visszaveré-

séhez. Ezért aztán Bannickburn kivételes óvatossággal közelítette meg a kaput. – Legfeljebb tizenöt percet tudok adni – suttogta a fülébe Jackie. – Körülbelül. Bannickburn a szája elé emelt egy kis mikrofont. – Ha csak ennyi van, akkor ennyit fogok felhasználni. – Mi a helyzet a Tir felé haladó sorral? – Elég rövid. Most éppen két emberből áll. Mivel a főútvonal ennél a kapunál lépett be a Tirbe, a forgalom nagy részét az autók tették ki. A gyalogosok számára egyetlen sort tartottak fenn oldalt; itt álltak azok, akik el akarták kerülni a járművek alapos átvizsgálását, mivel az gyakran végtelenül elnyújtotta a várakozási időt. Ezt a sort figyelte Bannickburn.

– Várj, amíg csak egy ember marad! Akkor állj be a sorba, és szólj nekem! – Hogy jutok elég messzire tizenöt perc alatt? – Abból valószínűleg csak tíz lesz, mire átengednek. – Hogy jutok elég messzire tíz perc alatt? – Jó kérdés – szólt Jackie. – Gondolom, majd megoldod valahogy a nagy eszeddel. – Egy pillanatra elhallgatott. – Örülök, hogy megismerhettelek. – Kösz. Figyelj oda, nem jut-e ki a víz a városba, amíg nem vagyok ott, jó? – Persze. – Aztán a lány hangja majdnem komolyan csendült. – Vigyázz magadra! – Még szép, hogy vigyázok – felelte Bannickburn, aztán észrevette, hogy már csak egyvalaki áll a gyalogosok sorában. – Itt az idő – szólt, és odalépett.

Bannickburn csapatának sem annyi ideje, sem annyi pénze nem volt, hogy elég jó hamis iratokat szerezzen be. Márpedig a tiri határőröket közismerten nehéz volt becsapni. Ezért a terv sikere Jackie-n múlott: be kellett hatolnia az ellenőrzési pont dekkjeibe, hogy átengedjék Bannickburnt a nem túl meggyőző álca ellenére. Bármit is végzett Jackie, az nem fog sokáig kitartani. A Tir rendszere túl erős, többszörös ellenőrzési szintek biztosítják, így nem lehet sokáig kijátszani. Alkalmazások százai felügyelik folyamatosan a teljesítményét, és nagyon hamar észre fogják venni Jackie behatolását. Eltüntetnek minden blokkot, amit elhelyezett, megnézik, mit művelt, mialatt a rendszerben garázdálkodott, és elvégeznek minden szükséges javítást – ideértve azt is, hogy Bannickburn személyazonosságát figyelmeztető jelzéssel

látják el, és riasztják a Tir biztonsági rendszerét, hogy behatoló jutott be a területre, akit sürgősen meg kell találni. Akkor kezdődik csak az igazi szórakozás. Persze nem megy be üres kézzel. A túlélése múlhat most azon, hogy a megfelelő időben a megfelelő szert alkalmazza. De a Tir Tairngire Védelmi Erőkkel szemben az ő eszközei nem sokkal többet érnek, mint néhány darab madzag és egy rágógumi. És még egy nehézséggel számolni kell. Bármennyire is szeretne eltűnni a TVE szeme elől, a céljuk megegyezik. Jackie kinyert néhány információt a portlandi rendőrségtől az üveg feltételezett hollétéről. A TVE ugyanezekkel az információkkal rendelkezik, és alighanem ugyanoda tart, ahova ő. Az összeütközés elkerülhetetlen – hacsak nem ő érkezik oda előbb. Tekintve, hogy

gyalog közlekedik, ebben nem volt olyan biztos. Most odalépett a határőrhöz, és elővette ugyanazt a gőgös modort, amelyet a tündéknél már sokszor megfigyelt. A férfi ellenőrizte, nincs-e nála fegyver; Bannickburn ezért nem is hozott magával egyet sem. Egy vegyérzékelővel azt is megvizsgálták, nem hord-e magánál robbanóanyagot vagy más veszélyes vegyszert, de szerencsére nem olyasmit kerestek, ami Bannickburnnél volt: az effélék legfeljebb önveszélyesek lehettek. Bannickburn kurtán válaszolgatott a kérdések véget nem érő sorára, alávetette magát a retinavizsgálatnak, majd várta, hogy Jackie hamis adatai megjelenjenek az őr előtt. A dolog nem tartott tovább néhány másodpercnél. – Rendben, Mr. Cummerbund. Jó utat.

– Köszönöm – szólt Bannickburn, és gyorsan elsietett az őr mellett. A jó öreg Cummerbund, gondolta. Már több mint negyedszázada használta ennek a személyazonosságnak a különböző variációit, és még sosem hagyta cserben. Elnyomta magában a sürgető kényszert, hogy az összes védelmi eszközét most azonnal felhasználja (hogy lenyelje az öszszes anyagot, ami nála van, és minden fókuszt aktiváljon), mert számba vette, hogy ebben az esetben valószínűleg rögtön leállna a szíve, és még a kevésbé éber őrök is felfigyelnének rá (különösen ha valaki az asztrális síkot is figyeli). Ehelyett egy egészen egyszerű akciótervet követett: beugrott az első taxiba, amelyik a kapu túloldalán várakozott. Miután beült, vetett egy pillantást az órájára. Talán hét perce van még, mielőtt Jac-

kie blokkjának vége, és őt körözni kezdik. Még éppen kiérhet Gladstone-ból, elérheti a városi elektromos hálózat szélét, és eltávolodhat a taxitól, mielőtt beérkezik a riasztás. Remélhetőleg. Portland elővárosaiban nem volt nagy forgalom. Akinek a városban volt dolga, az többnyire ott is élt, hogy ne kelljen minden nap megküzdenie a falon való átjutással. Azok a tiri polgárok pedig, akik nem Portlandben dolgoztak, egyáltalán nem óhajtottak a város közelében letelepedni. Így aztán az elővárosok nem voltak valami sűrűn lakottak. A taxi öt kilométert tett meg, mire elfogyott Bannickburn hét perce. Ebben a pillanatban megkezdődött a hajsza. Természetesen a sofőr éppen ezt a pillanatot választotta, hogy beszélgetést kezdeményezzen.

– Biztos, hogy csak a város széléig akar menni? – kérdezte. A sofőr, egy ork nő az ülésbe préselődve görnyedt a volán fölé. – Rengeteg helyre el tudom vinni, ahol kocsit szerezhet. Aztán mehet, amerre akar. Ha a hálózat szélén hagyom, mehet tovább gyalog. – Nem gond – felelte Bannickburn. – Tényleg? Megkérdezhetem, hova megy? És hogy mit csinál? Bannickburn kissé felszegte az állát, és igyekezett a lehető leggőgösebb hangot megütni. – Ami azt illeti, nem kérdezheti meg. A sofőr sajnos már túl sok időt töltött el a tündék között ahhoz, hogy fennakadjon az ilyesmin. – Húúú… titkos küldetés! Talán kormányzati titok? Vagy üzleti titok? Várjon, tudom: varázs-titok. Maga kutatást végez!

– Titok-titok – felelte Bannickburn. Már nagyon szerette volna lezárni ezt a beszélgetést. Szerencsére a nő ennyivel is beérte. Az út további része csendben telt, így Bannickburn titkon figyelhette, nem jelennek-e meg a biztonsági erők, akiket már nyilván figyelmeztettek az ő behatolására. Amint kiértek a hálózatból, Bannickburn kiszállt a taxiból, és igyekezett a lehető legátlagosabb borravalót adni a sofőrnek, hogy ne maradjon túl emlékezetes utas. Aztán intett, és elindult északi irányba, a Clackamas folyó felé. Elérkezett az idő, hogy bevessen valamit a készletből. Először is itt vannak a drogok. Nem örült, hogy két ampulla jazzt Spargoyle-ra kellett vesztegetnie, de még maradt néhány. A szájába tett egyet, és azonnal érezte, hogy árad szét a lendület a szí-

véből a lábába és a karjába, egészen az ujjai hegyéig. Futni kezdett; gyorsabb tempót vett fel, mint amennyire az anyag nélkül képes lett volna, de valószínűleg még így is sokkal lassabb volt, mint bármilyen jármű, amellyel a TVE a nyomába eredhet. A rendőrség legfrissebb értesülései szerint a Finniganek vízhordói arra készülnek, hogy a Clackamas mentén leereszkedjenek a Willamette felé. Hogy azután mihez kezdenek, azt nem tudni, de az a legvalószínűbb, hogy a Clackamas hídjánál akarnak átjutni a kapun. Bannickburn jó esetben ugyanazt az utat teszi meg, mint a Finniganek, csak visszafelé. Ha szerencséje van, éppen beléjük fut – és mindketten megússzák a találkozást a TVE-vel. Bannickburn úgy vélte, a csempészek számára az lenne a logikus, ha a lehető legközelebb húzódnának a folyóhoz, vagy

akár lehajóznának rajta, amíg el nem érnek a kapuig. De nem valószínű, hogy látótávolságon belül maradnának a folyó partján – az túl evidens lenne; a TVE nyilván közelről figyeli a vizet. A térképek tanulmányozása során Bannickburnben kialakult egy elképzelés arról, hogy mi lehet a Finniganek valódi terve, és ahhoz igazította az útvonalát. Hét kilométerrel a Willamette és a Clackamas összefolyása előtt keletre a Clackamas észak felé fordul. Majdnem két kilométer megtétele után tesz egy rövid kitérőt nyugat felé, aztán visszafordul délre, de aztán újra nyugat felé ível, kevesebb mint egy kilométer távolságra az első kanyartól. Ha Bannickburn menekülne, és nyugati irányba tartana, otthagyná a folyót az első nagy kanyar után, és légvonalban megcélozná a Willamette-et. A távolság körülbelül hét ki-

lométer. Ott jobban el lehet rejtőzni a fák és a hegyek között, mint ha a nyílt víz mellett maradnának. Úgy számolt, nincs sok ideje. A Bailey által diktált tempó (gyakorlatilag kilökte őt Seattle-ből, amint végre elfogadta a küldetést) azt jelezte, hogy a Finniganek bármikor kijuthatnak a Tirből. Tulajdonképpen már napokkal ezelőtt találkozniuk kellett volna Spargoyle-lal. Világos, hogy valami feltartotta őket, de az azért nem valószínű, hogy még mindig messze járnak a céltól – már feltéve, hogy életben vannak. Bannickburn majdnem egyenesen északkeleti irányban futott. A folyó menti hegygerincen maradt, közben jobbra-balra tekingetett; a feje szinte háromszázhatvan fokos fordulatokkal pörgött, hogy mindent szemmel tartson maga körül. A lába úgy járt, mint a motolla. A jazznek köszönhetően az

őrült vágtán kívül bármi más vánszorgásnak hatott volna. Már több mint egy kilométert megtett, és jó időt futott. Réges-régen, még talán az U.S. és az A hajdani kettéválása előtt ez fejlettebb terület volt. Bannickburnt most fák vették körül, de a talaj nemcsak földet, hanem betont is tartalmazott: régi alapozások nyomát, amelyeket csak lassan hódított vissza a természet. Időnként az egykor itt lakók más nyomait is észrevette – egy régi gumiabroncsot, egy zöld fényvisszaverő jelzés letört sarkát, azonosíthatatlan rozsdás vasat –, de nem sok ilyet látott. A tündék rendben tartották országukat; ezek a tárgyak csak azért bukkanhattak elő, mert az eső és a fák gyökerei kiásták őket földsírjukból, amely sok évtizeddel ezelőtt temette be őket. Bannickburntől balra zubogott el a Clackamas. A folyó egyre keskenyebb és gyor-

sabb lett, ahogy a tünde a Willamette felé közeledett. A vízcsobogás akár megnyugtató is lehetett volna, ha nem nyomja el a vér dübörgése Bannickburn fülében. Már csak egy kilométer. Úgy érezte, napokig tudna futni egyfolytában. Csakhogy ez az illúzió már csak egy órán át fog tartani, aztán körülbelül annyi energiája lesz, mint egy kifacsart mosogatórongynak. Kivéve persze, ha újabb adagot varázsol elő a készletből, hogy még egy kicsit tovább bírja. Egyszerre mintha tollal csiklandozták volna meg az agyát. Rögtön tudta, miről van szó, és émelyegni kezdett. Valaki varázslat segítségével tapogatózott a környéken; vagy őt keresik, vagy mást, de keresnek. És most őt találták meg. Annak idején könnyebb dolga lett volna. Annak idején…

Ki a ménkűt érdekel? – üvöltötte egy dühös hang Bannickburn fejében. Most most van, és nem akkor. Találj ki valamit, hogy megúszd élve, mégpedig most azonnal! Megszakította az útját, vett egy mély levegőt, és körülnézett. Dolgozzanak csak meg azok a nyavalyás tündeszemek! A közelben nyomát sem látta értelmes lénynek. Gyakorlatilag bármi lehet. Egy mágus, aki láthatatlanná vált. Esetleg valaki nagyobb távolságból észleli őt. De Bannickburn már jól kitanulmányozta a Tirben dívó legújabb biztonsági eljárásokat, és tudta, mivel próbálkoznak először hasonló helyzetekben: szellemeket küldenek ki. A tirieknek számos szellem állt rendelkezésükre. Ezek bár együgyűek és fantáziátlanok, de megbízhatóak voltak. Ha pontosan megadták nekik a feladatot, azt rendesen megcsinálták – de csak azt, és semmi mást.

Bannickburn tudta, hogy a TVE nem sokat tud róla. Ezek a szellemek legfeljebb annyit tudhatnak, hogy egy szökésben levő tündét kell keresniük. Ő tehát most átalakul helyi tündévé. Megtöltötte a fejét egy tiri tünde gondolataival. Elmerengett a természet dicsőségén, és azok gonosztettein, akik meg akarják fosztani azt kincseitől. Eszébe idézte, hogy ő magasabb rendű a Föld értelmes lényeinek legalább kilencven százalékánál, mert olyan marhára felvilágosult. Otthon érezte magát: itt volt igazán elemében, a folyó partján, ahol már száz és száz alkalommal végigsétált, mert itt elnyugodott a lelke. A tollas szárnyak tapogatták az agyát még néhány másodpercig, aztán tovalibbentek. Az imént nyilvánvalóan észrevették őt, de bárki látta is meg, nem törődött vele tovább. A szellem, ha egyáltalán az volt,

nem érzékelt szökevényt. Egy bennszülött tirit érzékelt. A gondolat, hogy tirbelinek nézték (még ha csak egy egyszerű szellemet csapott is be), Bannickburnben egyszerre keltett diadalmas érzést és undort. A legkevésbé sem akart ezek közé tartozni. Lassan visszaengedte a fejébe a Tirrel szemben érzett ellenérzéseit és a sürgős feladat tudatát. Lábai, amelyek a jazznek köszönhetően időközben remegni kezdtek a mozdulatlanságtól, most futottak vele tovább. Nem sokkal előtte, jobboldalt ekkor új lehetőség kínálkozott egy hegycsúcs formájában, amely kiemelkedett a környező hegyek közül, és sziklás kiszögellése remek kilátást ígért. Most talán végre megtalálja, amit keres. Megmászta a hegyet. A kiszögellés ideálisnak tűnt: közel voltak a fák és a bokrok,

hogy ha kell, mögéjük rejtőzhessen, de éppen elég szabad térség nyílt ahhoz, hogy néhány kilométeres távolságban belássa a tájat. Hátizsákjából elővett egy igen praktikus kis világi eszközt: egy távcsövet. Beállította a legerősebb fokozatra, és körbenézett. Először is nem látott senkit, aki a nyomában lett volna. Annak viszont már nem annyira örült, hogy olyasvalakit sem lát, akinek ő van a nyomában. A portlandi rendőrség adatai között megtalálták a csempészek elnagyolt leírását is. A banda öt főből áll, egy orkot leszámítva csupa tündéből. Mind profik – a Tirbe senki sem merészkedne egy amatőrrel –, tehát valószínűleg idősebbek, és nem feltűnősködnek. Amit tehát Bannickburn keres, az egy átlagos, szokványos kinézetű egyénekből álló csoport, akik nem az úton közleked-

nek, és futnak, ahogy csak bírnak. Fel fogja ismerni őket. Ekkor távoli rotorzúgásra lett figyelmes. Ideje visszahúzódni. A zaj egyre közeledett. Bannickburn néhány pillanatra látta is az alacsonyan szálló autogirót, amint egyre közelebb ér. Akármerre fordult a karcsú, csillogó testű fekete gép, mindenfelől visszatükrözte Bannickburnre a napfényt. Ragyogott, akár egy csiszolt gyémánt, és egyenesen felé tartott. Bannickburnnek eszébe jutott, hogy talán itt lenne az ideje bevetni a hátizsákjában hozott zavarókészüléket, hogy a giró ne vegye észre. Csakhogy az volt a gond, hogy a zavaróból származó zaj különbözik a rendes fehér zajtól. Egy jól felszerelt csapat biztosan felfigyelne a jelenlétére. Valószínűleg több az esélye egy magányos személynek a földön, különösen, ha talál egy

nagy kupac száraz levelet, amely alatt meghúzhatja magát. Bannickburn lába megcsúszott a laza talajon, ahogy a hegyről oldalazott lefelé, és a közeledő repülő hangjára figyelt. Körülnézett néhány alkalmas kő vagy gyökér után, aztán felpillantott az égre; azon gondolkodott, mennyire tudja megközelíteni az autogiró. Úgy hallotta, a gép már majdnem föléje ért. Ekkor végre meglátta, amit keresett: egy gödörben nagy halom falevél gyűlt öszsze. Bannickburn alábukott, és a szerencséjére bízta magát. Az autogiró elhaladt fölötte. Olyan alacsonyan szállt, hogy Bannickburn az azonosító számát is le tudta olvasni. Nézte, ahogy elmegy a feje fölött; egy kellemes, röpke pillanatig nem tűzött a szemébe a felületéről visszatükröződő fény. Aztán a gép továbbrepült.

Bannickburn már éppen készült fellélegezni, amikor az autogiró megállt a levegőben. Egy darabig lebegett, és közben kitartóan pásztázta a felszínt. Aztán elment, ugyanolyan gyorsan, ahogy jött. Bannickburn kissé felemelkedett; a levelek zörögve peregtek le róla. Az autogiró már máshol keresgél. Közel jártak hozzá, de nem elég közel. Ez két dolgot jelenthet: vagy őt keresik, de nem tudják pontosan, hol van, vagy valaki mást keresnek. Bannickburnt most inkább a második lehetőség érdekelte, mivel eléggé pontos elképzelése volt a keresett személyek kilétéről. A fejében egymást kergették a gondolatok. Vajon hogyan fognak reagálni a Finniganek az autogiróra? Talán elbújnak, mint ő – de erre csak akkor van nagyobb esély, ha gyalog járnak, és ez nem valószínű. Ha

van valami a fenekük alatt, akkor alighanem figyelik a gépet, és megpróbálják elkerülni. Ebben az esetben most éppen dél felé kerülnek. Bannickburn felugrott, és a hegy déli oldalához rohant. Ha az autogiró a megfelelő helyen van, akkor neki most nagyon gyorsan kell cselekednie. A giró eleget látott, és most elhúzott észak felé. A csempészek egy pillanatra fellélegezhetnek, és Bannickburn sikere azon múlt, hogyan használják fel ezt a pillanatot. A tünde leszáguldott a hegy déli oldalán, átugrált a kövek fölött, minden második lépésnél megcsúszott, de azért talpon maradt. A jazz szerencsére még működött. Bannickburn úgy érezte, mintha láthatatlan kezek löknék előre. A lejtő háromnegyedét megtéve megpillantott egy ösvényt, amely felülről észreve-

hetetlen volt. Nem volt olyan széles, mint egy út, pláne nem volt lebetonozva, de a növényeket és a köveket valaki eltakarította. Alighanem így akartak a csempészek eljutni a folyóig, és itt kereste őket a TVE autogirója. Ezek szerint most valahol máshol vannak – de remélhetőleg hamarosan viszszatérnek. Bannickburn újra elővette a távcsövet. Anélkül, hogy hátranézett volna, az eszközt beállította valamivel délre az autogiró útvonalától. Ott! A fák között valami mozog. Lassan haladnak előre, Bannickburntől talán egy kilométernyi távolságban. Letértek az útról, és most próbálnak visszajutni. Ha hamarabb visszaérnek, mint ahogy Bannickburn odaér, akkor bottal ütheti a nyomukat. Előreszökkent. Futás közben is megpróbálta szemmel tartani a csempészeket, de a

távcső ugrált a kezében. Nem tudta beállítani, így nem látta, milyen járművel haladnak. Egyre közelebb ért hozzájuk, már csak háromnegyed kilométer választotta el őket egymástól, aztán már csak fél. Mostanra biztosan meghallották, hacsak nem nyomja el léptei hangját járó motor zaja… mondjuk egy motorkerékpáré. Off-roadernek túl hangos – talán egy Growler lesz. Elérkezett a lopakodás ideje. Az egyik fele berzenkedett a következő játékszer ellen – a cucc minden lehetséges felvillanást megjelenít az asztrális síkon –, a másik fele viszont az összes többi varázsszerénél jobban vágyott ezt használni. Egy üvegcse higanyról volt szó, amelyet egy walesi asztrális törés helyszínén bányásztak. Az anyagot Twisttől vásárolta. Már az a gondolat élvezetet okozott, hogy egy kis energiát szívhat

el a nagyképű disznajától. És itt a Tirben egy kis asztrális felvillanás igazán senkinek sem fog feltűnni. Megfogta a fiolát, megdörzsölte, és eltűnt. Nem érzett semmit. Nem látta egyetlen testrészét sem, de nem érzett semmit. Hogy lehet, hogy nem érez semmit? Hiszen ez az élete! Visszatért a pályára, újra mágiát használ – hogy a nyavalyába nem érez valamit legalább? Márpedig nem érzett. Ezt a részét végleg elvesztette. A varázslat hatása stimmelt, de a mágia érzése – nemcsak a kimerülés, hanem a felüdülés is – Twisté volt. Azé a szemétládáé. Bár a friss keserűség lefoglalta a gondolatait, a jazz hatására továbbra is csak rohant a motorosok felé. Már látta is őket. Csak ketten voltak: az egyik a gépen ült, a másik a földön kísérte. Az utóbbi könnyű koco-

gással is lépést tudott tartani a motorossal, aki óvatosan kerülgette a kiálló gyökereket és köveket. Nem látták meg őt, remélhetőleg nem is sejtik, hogy közeledik. Végignézett a célpontokon a feltűnőbb fegyvereket keresve, aztán meg is látott egyet. A gyalogló bal csípőjén lógó pisztolyról nem tudta pontosan megállapítani, mi lehet, de hogy a semminél sokkal többet ér, az biztos. Először ezt a fegyvert kell megszereznie. Ahogy közelebb ért, a két férfi a motorzajon át is felfigyelt az erdei talajon dobbanó léptek zajára. Eszelős tekintettel keresték a hang forrását; végül észrevették a helyet, ahol széttaposott levelek és letört gallyak jelezték Bannickburn vonulását – de akkor már késő volt. Bannickburn bevitt egy gyors bal horgot a futó férfinak. Ahogy az felbukott, Bannickburn kirántotta a fegy-

vert a csípőjén lógó tokból. Csak egy könynyű pisztolyt talált, de a célnak ez is megfelelt. A motoros is előhúzta a fegyverét, és megfordult, hogy megkeresse Bannickburnt, de képtelen volt pontosan meghatározni, hol van. Bannickburn három gyors lövést is leadott, mire a fickó akár célozni tudott volna. Sajnos mind mellément. A motoros most maga is lőtt néhányat a lövések után tájékozódva. De annyira el volt foglalva az irány pontos meghatározásával, hogy elfelejtett figyelni a társára, aki hirtelen felállt, épp amikor a motoros lőtt. A golyó a férfi arcán hatolt be, és ahogy a másik oldalon kijött, a fickó fél feje péppé vált. Ő megpördült, és ernyedten hullott a földre. A motoros káromkodva rúgta be a gépet. A laza földes talaj balra rántotta az első kereket, és ő majdnem leesett az ülésről. De végül sikerült kiegyenesednie, és

Bannickburn most volt csak bajban: ha a motor felgyorsul, ő az istennek se fogja megállítani. De most legalább lőhetett egy sorozatot. Kihúzta magát, jobb karját megtámasztotta a bal kezével, és gyors egymásutánban négyszer lőtt. A férfi megbillent, és leesett a motorról, még mielőtt kettesbe tudta volna tenni a gépet. Bannickburn odafutott. A motor szerencsére még mindig járt. De mielőtt továbbmegy vele, még egy létfontosságú dolgot ellenőriznie kell. Összekuporodva benyúlt az ülés alá. Ott talált egy fogantyút, meghúzta, és felemelte az ülést. Az ülés alatt egy fekete, törülköző vastagságú anyag lapult. Bannickburn gyorsan kibontotta a csomagot, és már meg is volt, amit keresett. A kékes üveg ovális címkéjén a Heart Springs Water felirat állt, az alatta le-

vő kép pedig egy hegyi patakot ábrázolt, amelyik, gondolta szórakozottan Bannickburn, igazából nem is forrás. Visszagöngyölte a ruhába az üveget, lezárta az ülést, felpattant a motorra, és már ott sem volt. Vezetés közben az erdei talaj minden hepehupáját megérezte, és inkább felállt a ülésben, hogy a lábai fogják fel a rázkódást. Nem száguldhatott teljes sebességgel, de fel tudott gyorsulni nagyjából harmincra. Így már elég gyorsan maga mögött hagyhatta a két holttestet. Aztán elérte az ösvényt. A motor feldübörgött, és ő már majdnem százzal robogott. Nem törődött vele, hogy valaki esetleg meglátja, mert remélte, hogy gyorsabban halad, mint lehetséges üldözői. Délnyugat felé száguldott, a Cascade Highway irányába. Azon vissza tud menni

a 205-ösre a hídtól délre. Aztán már csak ki kell találnia, hogy jusson vissza Portlandbe, és utána kijutni onnan északi irányba. Gyerekjáték az egész. Teljes sebességgel fordult rá az útra. Egy percen belül ott lesz a falnál. Bízott benne, hogy a TVE nem tudott ennyi idő alatt rendes útzárat felállítani, hiszen ha minden igaz, nem tudják, hol van a víz. Viszont ha bárki is követi őt, miközben az autópálya felé robog, akkor bajban van: a Tir akármennyi járművet be tud vetni, amelyek mind gyorsabbak egy Growlernél. Ránézett a műszerfalra. Nagyon fapados cuccnak nézett ki, de fürkész volt rajta. Beállította az eszközt Spindle frekvenciájára. – Hol vagy? – kérdezte. – Az autópálya és a fal között – jött az azonnali válasz. – Még nem láttam semmit.

– Megvan az üveg. Menj fel az autópályára a hídtól északra! Kerüld a feltűnést! Mindjárt odaérek. – Nem dekkolhatok csak úgy az úton. A többi autós nem örülne. – Jól van. Akkor menj egy kilométert északi irányba, csak ott menj fel az autópályára, aztán gyere vissza dél felé! De ne túl gyorsan! Motorral vagyok. Aztán csak vegyük észre egymást. – Vettem. Bannickburn belenézett a visszapillantó tükörbe, de biztonságiaknak nyomát sem látta. Egyelőre úgy néz ki, senki sem tudja, hogy nála van az üveg. Akkor pedig a kapuig simán eljuthat. Utána meg… nos, van még egy perce, hogy kitaláljon valamit. Eldobta a Finniganektől szerzett fegyvert. A pisztoly végigpattogott az autópályán. Mostantól kezdve csak hátráltatná: a kapu-

nál biztosan fennakadna miatta az ellenőrzésen. A kapunál nem állt hosszú sor, csak néhány kocsi várakozott előtte. Tudta, hogy már bekerült a különböző detektorok és érzékelők hatókörébe, de úgy gondolta, a nála levő egyetlen jelentékenyebb vegyszer – akármi is ez a víz valójában – elég jól le van zárva ahhoz, hogy ne lehessen észlelni. Bannickburn érezte magán a mágikus letapogatást, ami nem is volt rossz. Számított is rá, hogy errefelé minden teli van mágiával. Amikor az előtte várakozó kocsi átment a kapun, Bannickburn nagyon lassan előbbre ment a motorral. A biztonsági tisztviselő már várta, hogy elvégezze a teljes átvizsgálást, és ellenőrizze Bannickburn személyazonosságát. Bannickburn pimaszul rávigyorgott, és elpöfögött mellette a motorral.

– Álljon meg itt! – szólt az őr. Bannickburn csak mosolygott, és lassan továbbgurult. – Uram, az előírások szerint… Az őr további szavait elnyomta a felbőgő motor. Az abroncsok felsikoltottak, Bannickburn balra rántotta a kormányt, és élesen kanyarodó fekete csíkot hagyott maga után. Az őr elővette a pisztolyát, és lövésre készen megfordult, de saját fülkéjébe ütközött. Az őr ezután riadót jelzett, és futva megkerülte a bódét. A másik oldalon ott állt a lágyan duruzsoló motor, a sofőr pedig sehol. Azt az őr már nem láthatta, ahogy a jármű ülése egy könnyed mozdulattal magától lecsukódik. A férfi lassan, géppisztolyát feltartva előrelépdelt. Már csak öt méter választotta el a

motortól, amikor az felbőgött, és megindult előre. Az őr kilőtt egy sorozatot a gép irányába. Ugyanekkor a környező tüzelőállások is lőni kezdtek. A motorra csak úgy záporozott a golyó és a misztikus energia. A Growler talán ha huszonöt métert tehetett meg, mielőtt füstölgő motorral, szakadt gumikkal és több helyen elgörbült és megrepedt alvázzal végleg megállt. Az őr óvatosan megközelítette a motort. Körülötte bőven látott kiömlött benzint és olajat, de vért egyáltalán nem. Azonnal tudta, miről van szó. Már rohant is vissza a bódéjához. Bannickburn, aki eközben láthatatlanul kocogott az úttest bal oldalán, jól tudta, mi következik most: sietve leállítanak minden mágikus tevékenységet, beleértve az aktív érzékelővarázsokat is. Így kitisztul a kapu

körül az asztrális sík, úgyhogy ha valaki teszem azt láthatatlanság varázst használna, azt bárki könnyűszerrel kiszúrhatná. Másodpercek kérdése, és a biztonsági rendszer előtt ő nagyon is láthatóvá válik. De azt már nem várja meg. Már látta is Spindle furgonját közeledni. Elfutott addig, amíg a kocsi mögé nem került; akkor hatástalanította a fókuszt, és beugrott a furgonba. Spindle megfordult, és elhajtott a kaputól. A portlandi rendőrség tudta, hogy valami nincs rendjén, de nem jött rá az okára. Bannickburn pedig tökéletesen időzített; becsusszant a kocsiba még azelőtt, hogy bárki a biztonságiak közül észrevette volna a varázslat asztrális nyomát. Így aztán a riasztás nem vonatkozott Spindle járművére. Amikor kifelé menet elérték a város kapuját, Spindle egyszerűen felmutatta újra a

Mustaffah Cartage-tól származó kártyát, és a furgon kényelmesen elhagyta a várost, a törülközőbe csavart és óvatosan vasdobozba fektetett értékes üveggel együtt.

23 Az a nyamvadt víz még Portlandig sem jutott el. Bailey szerette volna lesajnálni a Finniganeket, amiért ilyen használhatatlan alakokkal dolgoznak, de igazság szerint az ő saját emberei még annyira sem haladtak. Legalábbis egészen mostanáig. Krossnak épp most sikerült beiktatni még egy utolsó hívást; elmondta, hogy hamarosan találkoznak Bannickburnnel, és távoznak a városból. Kross szinte biztos volt benne, hogy Bannickburn megtalálta a vizet. Bailey-re végre ráköszöntött a szerencse. A Cabel-féle küldetés összeomlása könnyen maga alá temethette volna őt is. A Finniganek már rég kijuttathatták volna a vizet. De ők elszúrták, valami ismeretlen okból lera-

gadtak a Tirben, és neki még arra is volt ideje, hogy leküldjön oda egy másik csapatot. Általában nem szívesen bízta magát a szerencsére, de azért nem volt olyan hülye, hogy ne használja ki, ha így az ölébe hullik. Most már csak várnia kell. Kross valószínűleg nem tud még egyszer telefonálni, és ez nem is baj – csak húzzanak vissza Seattle-be, ahogy tudnak. A gépén ő is követni tudja őket, de elég gyorsan megunja az ember, hogy egy apró pötty vánszorgását lesse a térképen. Valami más elfoglaltságot kell most keresnie, ami már csak azért is jó lesz, mert sok feladatával el van maradva. A legsürgősebb teendő: kitalálni, hogyan használja fel okosan az üveget, miután megérkezik. Telefonált ennek-annak, megmozgatott egy-két szálat, és szinte még le sem tette a

kagylót, már érkezett is a recepciós hívása a házi telefonon. – Willie Snowmaker szeretne beszélni önnel. A recepciós hangja mintha visszhangzott volna, ez nem is volt meglepő, tekintve, hogy egy acélpult mellől beszélt egy hatalmas, kongó, fémfalú repülőtéri hangár kellős közepén. Bailey irodájának ajtaja egy halom fémtartály mögött rejtőzött. Ezt a titkos irodát rendszerint olyankor használta, amikor nem akarta, hogy valaki megtalálja. Csakis azokat engedték be, akikben megbízott. Most például Snowmakert. – Küldje be! – szólt. Snowmaker erre bevonult a maga teljes 130 centis valójában, ébenfa sétapálcával a karján és hasonló színű keménykalappal a fején. Szürke, hajszálcsíkos öltönyt viselt, haja a fejére simult, és folyton úgy hunyorí-

tott, mint aki épp az imént hallott egy kitűnő viccet. Bailey-t mindig felvidította, ha Snowmaker beugrott hozzá látogatóba. – Tiszteletem, Mr. Bailey – szólalt meg Snowmaker előkelőnek szánt hangon, amely mégsem tudta teljesen levetkezni a brooklyni gyökereket. – Örömmel fogadtam a meghívását. Üzleti vagy személyes érdeklődésnek köszönhetem a szerencsét? – Természetesen üzletről van szó – felelte Bailey. – Bármennyire is tisztelem az ön szakmáját, termékei élvezetét túlontúl kockázatosnak találom. – Bailey szokás szerint azon kapta magát, hogy Snowmaker jelenlétében választékosabban kezd beszélni. – Persze, persze. Semmi gond; ön mindig annyi vevőt irányít a hálózatomhoz, hogy felér hárommal is a tíz legkiemeltebb ügyfelem közül. Az, hogy ön személy szerint

nem fogyaszt, az üzletet a lehető legcsekélyebb mértékben befolyásolja. – Igazán lekötelez. – Bailey-nek hirtelen beugrott valami egy régebbi beszélgetésükből. – Árulja el, sikerült megoldani azt a vudu-ügyet? – Ó, hogyne, köszönöm kérdését. Mint kiderült, a kérdéses bokor-pap minden éjjel szétszedte a bábut. Ez némiképp megnehezítette az eszköz felkutatását. A végén mégiscsak rábukkantunk, és annak rendje és módja szerint elbántunk a pappal. Bailey szívesen megkérdezte volna, mit ért Snowmaker az „annak rendje és módja" alatt, de az adott helyzetben sajnos azt követelte az illem, hogy a büntetés részleteiről ne essék szó. – Örömmel hallom, hogy elrendeződött az ügy – szólt. – Bízom benne, hogy az egészsége lassan helyreáll.

– Roppant kedves. – Snowmaker keresztbe vetett lábbal ült, két kezét a sétaboton pihentetve maga előtt. Lába vagy harminc centivel a padló felett lógott, de ez a legkevésbé sem feszélyezte őt. – Nos, tudom, hogy ön elfoglalt ember, és az üzenet tartalmából arra következtettem, hogy igen sürgős ügyről lehet szó. Miben segíthetek önnek? Bailey-nek most ügyesen kellett manővereznie. Egyelőre nagyon kevesen tudták, mi ez az egész vizesüveg-dolog, és ezen nem is kívánt változtatni. Snowmakernek néhány dolgot el kell mondania, hogy választ kaphasson a kérdéseire, de igyekeznie kell a lehető legkevesebbet közölni. – Van egy árum – kezdte. – Afféle önnek való áru, de egy kicsit más. Szeretném megkérdezni, hogy forgalomba tudná-e hozni a terméket.

– Nos, Mr. Bailey, így elsőre az igenlő válasz felé hajlom, mivel úgy vélem, az elosztói hálózatom bármit forgalomba tud hozni. Mindazonáltal az, hogy ezt a kérdést felteszi, érzésem szerint a dolog szokatlan voltát jelzi. Talán ha a kérdéses anyag természetéről több információt is rendelkezésemre bocsátana, alaposabb választ tudnék adni. Snowmaker tehát óvatosan tapogatózni kezdett. Ideális esetben csak azért akar többet tudni, mert csak így tud választ adni a kérdésre, de Bailey tapasztalatai szerint ilyen eset ritkán fordul elő. Mindig mindenki többet akar tudni, mint kéne. A legjobb, ha úgy tesz, mintha nem állna rendelkezésére a kért információ. Remélhetőleg Snowmaker így fel fog hagyni a további próbálkozással. Széttárta a kezét.

– Éppen ez a gondom. Az árut én is úgy kapom fentről, és mindenki nagyon csínján bánik az információkkal. Szinte semmit nem tudok az ügyről, csak annyit, hogy önnel kell beszélnem, és meg kell osztanom önnel azt a keveset, amit tudok. – Ez kissé megnehezíti a dolgot – szögezte le Snowmaker. – De talán ahelyett, hogy azon bánkódunk, mi mindent nem tudunk, arról kellene szót váltanunk, amit tudunk. Célratörő volt a fickó, ezt Bailey-nek el kellett ismernie. – Elmondom, amit tudok: az áru várható vevőköre eltér az ön szokásos vásárlóitól. Nem azért fogják megvenni az anyagot, hogy magukon használják, hanem hogy másoknak adjanak belőle. – Gondolom, nem úgy érti, hogy ajándéknak szánnák az árut – jegyezte meg szárazon Snowmaker.

– Valóban nem – vigyorgott Bailey. – Ezek szerint valami méregféle lenne? – Olyasmi. – Akkor a dolognak részünkről semmi akadálya – intett nagyvonalúan Snowmaker. – A mérgek termékskálánk állandó részét képezik. Egyszerűen átveszem az ön áruját, és bemutatom ugyanannak a vevőkörnek. Biztos vagyok benne, hogy lesz rá kereslet, feltéve, hogy minőségi áruról van szó. – Értem – felelte Bailey, de nem kívánt semmiféle célzást tenni arra vonatkozóan, hogy mit gondol az anyag minőségéről. És csak most jött még a neheze. – Komoly esély van rá, hogy néhány vevő az ön emberein szándékozik majd használni az anyagot. Snowmaker álmélkodó arcot vágott.

– Megölnék a saját ellátóikat? Ez rendkívüli rövidlátásra vallana. Bailey kényelmetlenül fészkelődött. – Nem, nem erről van szó. Az anyag nem ölné meg őket. Csak éppen az életüket meglehetősen… érdekessé tenné. Snowmakert most már valóban izgatni kezdte a téma. Testtartása mit sem változott, de a szemében felvillanó ragadozó kíváncsiságot nem rejthette el. – „Érdekessé"? Hát ezt, hogy érti? Bailey megrázta a fejét, és megpróbált csüggedt arcot vágni. – Bár tudnám. Mint mondtam, azok, akik a szálakat mozgatják, nem óhajtottak többet közölni velem. Legjobb, ha pontosan idézem önnek, amit mondtak, és majd meglátja, tud-e vele kezdeni valamit. Azt mondták: „Snowmakernek oda kell figyelnie, hogy az emberei óvakodjanak az anyagtól,

máskülönben lehet, hogy sokat eladnánk belőle anélkül, hogy egyáltalán tudnánk róla." Snowmaker lassan a sétabot végére hajtotta az állát, és elködösült tekintettel a gondolataiba mélyedt. Bailey reggel kezdte írni ezt a mondatot, aztán újraírta, majd elvégzett még néhány változtatást, aztán kidobta az egészet, és megint újrakezdte. Bízott benne, hogy a végső változat éppen elég információt rejt magában, de egy szemernyivel sem többet. Snowmaker még mindig a szavak értelmét próbálta kibogozni. Végül vagy feladta a találgatást, vagy rájött, miről lehet szó; mindenesetre teljes értetienséget mutatott. – Nem hiszem, hogy ez bármilyen komolyabb nehézséget jelentene – mondta. – Mint tudja, az utcán dolgozó embereim közül sokan az ügyfelektől biztonságosan el-

különítve bonyolítják az üzletet, acélajtók és hasonlók védelmében. Ha ez a… valami megjelenik a piacon, egyszerűen javasolni fogom mindenkinek, hogy szokásos üzletmenetét ilyen óvintézkedések mellett végezze. – Nagyszerű. Akkor ez rendben is lenne – állt fel Bailey. – Boldog vagyok, hogy meglátogatott, Mr. Snowmaker. Snowmaker ügyesen talpra szökkent. – Örömömre szolgált. – Már megfordult, hogy induljon, de egy pillanatra megállt. – Van valami elképzelése arról, hogy amikor ez a termék elérhetővé válik, milyen eladási rátára számíthatok? – ESM – mondta Bailey. Az előállítási sebességet meghaladó eladás, a kábítószer-kereskedelem aranyvalutája. A magas keresletnek és alacsony kínálatnak köszönhetően Snowmaker olyan magasságokba

röpítheti az árat, amilyenről eddig csak álmodott. Snowmaker majdhogynem a kezét dörzsölte mohó elégedettségében, de visszafogta magát. – Kiváló. Egészen kiváló. – Szélesen mosolygott, kivillantva hegyes, éles fogait, melyeket időről időre arra használt, hogy átharapja áruló beosztottai torkát. – Én készen állok, Mr. Bailey. Számíthat rám. Bailey biccentett, és tekintetével követte a távozó Snowma-kert. A forgalmazás ügye akkor rendben is lenne, legalábbis elméletben. Most már csak arról kell gondoskodnia, hogy az üveg épségben elérjen hozzá. Rápillantott a térképre. A csapat majdnem két milliméternyit haladt Snowmaker érkezése óta. Bailey felsóhajtott. Nem kéne folyton ezt nézegetnie. Természetesen minden a legnagyobb rendben lesz, és néhány

óra múlva már Sottocapo Martel kedvenc helyettesének tekintheti magát. Az asztalán ekkor élesen felberregett a telefon, és ugyanebben a pillanatban villogni kezdett egy piros jelzés. Hívás érkezett a titkos vonalon. Bailey elővette a komolyabbik hangját, és felvette a kagylót. – Itt Bailey. – Itt Greenjeans. Baj van. Greenjeans Bailey egyik legértékesebb vagyontárgya volt: a kígyónyelvű fiatal nő a Finnigan család legalább hat tagját tartotta egyszerre abban a hitben, hogy csak egy hajszál választja el őket attól, hogy lefeküdhessenek vele – már csak egy apró ajándék vagy még egy kis információ kell, és a nő megadja magát. Bailey sosem szűnt meg ámulni azon, hogy Greenjeans így késleltetni tudja az igények kielégítését olyan férfi-

aknál, akiknek egész működésük az azonnali kielégülés elvén alapult. És ekkor Greenjeans kimondta azokat a szavakat, amelyeket Bailey a legkevésbé akart hallani. – Valaki tud a maga furgonjáról. – Mi? – Bailey automatikusan felugrott. Senkinek sem kéne tudnia a furgonról. Greenjeans ugyan tudott a létezéséről, de még ő sem ismerte a valódi jelentőségét. És most valaki a Finnigan családból tud róla?! – Biztos benne? – Eléggé. Most beszéltem Reggie Rikóval. Meg akarta nekem mutatni, mennyire tökös csávó. Azt mondta, hogy most pedig indul, és levadászik néhány tündét, akik Portlandből Seattle-be tartanak egy furgonnal. Nekem úgy tűnt, ezek a maga emberei lesznek.

– Azt a rohadt mindenit! – káromkodott Bailey. – Mikor beszélt vele? – Negyedórája sincs. De amint ezt elmondta, beugrott egy terepjáróba, és el is húzott. – Rosseb! Na jó. Köszönöm, Green. – Miközben letette a készüléket, már szaladt is az ajtó felé. – Zárjon be! – üvöltötte oda rohamában a recepciósnak. Aztán ránézett Stellára és Stewartra, akik Stephen és Bruce helyébe léptek, és most egész nap az irodát rejtő fémtartályok mögött gubbasztottak. – Maguk ketten jöjjenek velem! Szüksége lesz még emberekre. Az autóból majd telefonál még egyet-kettőt. Meglátja, hányan vannak éppen úton, akik már indulhatnak is dél felé. Nem kell egy egész hadsereg, de amennyire a Finniganeket ismeri, több autóra is szüksége lesz. El kell

hárítania a veszedelmet, amely most egyenesen az ő drága vize felé tart.

24 Először is szerezni kellett néhány csepp vizet az üvegből anélkül, hogy Kross észrevenné. Jackie-t lenyűgözte, hogy a cél érdekében Bannickburn milyen gyorsan összeszedte magát. Amikor behúzták a furgonba, zihálva rogyott az első ülésre. Úgy öszszegörnyedt, mint aki súlyos gyomorgörcsökben szenved. Aztán vizet kért Jackie-től. A lány adott neki egy üveggel. Bannickburn, még mindig kétrét görnyedve, nagy nehezen ivott néhány kortyot két zihálás között. Aztán először visszaadta az üveget, majd a kupakot. A kupak átadásakor egy leheletnyit megszorította Jackie kezét, és ő rögtön megértette. Ez volt a most kicsempészett üveg kupakja. Bannickburn

felfordítva adta oda, így maradt benne néhány csepp a vízből. Ez lett a minta. A következő lépés már könnyebb volt. Kross kényelmesen elhelyezkedett, és ezután nemigen törődött semmivel (Bannickburn pedig a bevett drogok hatásának elmúltával mély álomba zuhant). Jackie a cseppeket egy éppen e célból magával hozott vegyi elemzőbe csepegtette. Felvillant néhány jelzés, a gép csendben végezte a dolgát, és néhány percen belül a kis képernyőn már meg is jelent egy vegyszerekből álló lista. Jackie átfutotta az eredményt, és sok érdekes dolgot tudott meg: hogy milyen anyagokat tartalmaz a víz (természetesen volt ott egy és más a hidrogénen és az oxigénen kívül), hogy miképp kapcsolódnak össze a különböző elemek, sőt az anyag feltételezett forrás- és fagyáspontjáról is ér-

tesült. Csak egy dolgot nem talált: bármi apró utalást arra, hogy mi is ez. De az adatok a kezében voltak – és ha valamihez értett, hát az adatok kezeléséhez biztosan. Átvitte az eredményeket a dekkjére, aztán a kocsi műholdvevője segítségével becsatlakozott. Mivel ez részéről egyáltalán nem volt meglepő, senki sem figyelt fel a ténykedésére. Jackie szinte zavarban érezte magát attól, amire készült. Nem fog semmi törvénybe ütközőt tenni. Nem fog betörni sehová. Megalázóan egyszerű dolga lesz. Aztán felderült. Ha a szokásos csatornán megy végig, órákba telhet, amíg megkapja a szükséges elemzést. Ráadásul egy sor nehéz kérdésre felelnie kell azzal kapcsolatban, hogy miért kéri, amit kér. Nem, az ilyesmit jobb a szürkepiacon elintézni, vagy

még inkább a feketén. Egy kicsivel máris jobban érezte magát. Elszáguldott egy ártalmatlan kinézetű barna négyzetig, amely egy alacsony bérleti díjú, kevésbé biztosított csomóponton helyezkedett el. A keresett épület ajtaja mindössze egy egyszerű fekete nyílás volt – a rengeteg pénz, amely odabent elfolyt, nem hagyott nyomot az épület külsején. Jackie belépett, és egy váróteremben találta magát. Rajta kívül még négy ikon várakozott itt: egy férfi, akinek legalább egy tucat fémszegecs állt ki az arcából; egy termetes fickó a nyakán csinos lófejjel; egy barna bőrkabátot és puhakalapot viselő zöld folt és egy másfél méteres bagoly, karmaival egy magazint lapozgatva. A fémpult mögött egy ápolónő ült keményre vasalt fehér egyenruhában. Amint Jackie meglátta, az agyában máris megszólalt a vész-

jelző. A nővér, apró termete és látszólagos törékenysége ellenére, meglehetősen erős JG volt. Jackie úgy látta, jobb, ha nem lépi át a határvonalat. – Jó napot. Dr. Strangehooveshoz jöttem. – Igen. – A nő hangja legalább olyan fagyos volt, mint az arckifejezése. – Van időpontja? – Van itt bárkinek is időpontja? – csattant fel Jackie, de nyomban visszavonulót fujt, amikor a nővér arca ingerülten vörösödni kezdett. – Vagyis nem, az éppen nincs, de sürgős ügyben jöttem. – Értem. Sajnos a többieknek is sürgős dolguk van. Ha nem tud valamivel meggyőzni arról, hogy a maga ügye fontosabb az övéknél, várnia kell. Jackie ismerte a játékszabályokat, és nem pazarolta az időt további magyarázkodásra. Ehelyett jobb kezét az ápolónő arca elé

tartotta. A tenyerén egy szám volt, amelyet a nujenjel követett. Úgy nézett ki, mintha fekete filctollal firkálta volna oda. – Ennyire fontos – mondta. – Azt állítja, hogy ennyire fontos – helyesbített a nővér –, de ezt még bizonyítania is kell. Jackie átutalta a pénzt a jó doktornak, és az ápolónő azonnal megváltozott. Az idősebb nő helyén most egy magas, karcsú, hosszú szőke hajú, mosolygó férfi állt. Ezt nevezem én ügyfélszolgálatnak, gondolta Jackie. – Kérem, fáradjon be – szólalt meg behízelgő baritonján az ápoló. – A doktor úr azonnal fogadja. Jackie szívesen megcsiklandozta volna elhaladtában az ápoló állát, de aztán meggondolta magát: a fiú igazán édes, de még-

iscsak egy egyszerű JG, amelyet jobb nem ingerelni. Strangehooves már várt rá az egyik laborjában. A helyiségben mindösszesen két szék volt – ha kell, Strangehooves bármikor bekéri a szükséges felszerelést. A doktor négy lábon állva rágcsált. A szájából néhány szénaszál állt ki, kecskeszakálla lassan mozgott fel-alá. Igazán szép példány volt: szeme tisztán ragyogott, szürke bundája egészségesen fénylett. A mellkasa előtt sztetoszkóp lógott. Amikor meglátta Jackie-t, egy pillanat alatt hátsó lábaira állt, és könnyed léptekkel odasétált hozzá. – Üdvözlöm, Ms. Ozone – mekegte. – Mit tehetek önért? – Vegyi munkáról lenne szó. Minden statisztikám megvan egy bizonyos dologról,

de nem tudom, mi az. Remélem, ön tud nekem segíteni. – Hm. Tudunk valamit erről a „dologról"? – A maffia érdeklődik iránta. – Csodálatos. Mindig szívesen hatolok be a felségterületükre. Mit hozott nekem? – Adatokat. Biztonságos helyen tudja tartani őket? – Természetesen – felelte Strangehooves. Az oldalán megjelent egy barna kisasztal, rajta egy fekete műanyag dobozkával. – Csak küldje őket ide! Jackie végrehajtotta az adatok átviteléhez szükséges műveleteket. Két címkével is ellátta az adatokat: az egyik megakadályozza a másolást, a másik egy órán belül kitörli őket. Kedvelte Strangehoovest, de ez még nem jelenti azt, hogy meg is bízott volna benne.

A doktor odaügetett a dobozhoz, és beletette egyik mellső patáját. Jó két percig mozdulatlanná dermedve állt. Összevonta a szemöldökét; a kifejezés bizarr módon jól is illett egy kecskéhez. – Az adatbázisomból semmivel sem egyezik meg, márpedig az én adatbázisom elég nagy. Hol botlott bele? – Sajnos nem áll módomban erről beszélni – szólt óvatosan Jackie. – Hát persze. – Strangehooves ismét elhallgatott. Jackie remélte, hogy nem hagyja itt az ikonját üresen, miközben ő maga valahol egészen máshol jár, és remekül szórakozik. De valószínűleg nem így történt: amikor újra megmozdult, már eredményekkel is szolgált. – Érdekes – szólt. – Pontos egybeesés nincs, de találtam néhány vegyszert, ame-

lyek kissé hasonlóak. Ismeri a Zeta-Imp Chem legújabb neurokémiai kutatásait? – Persze! Ki ne ismerné? Strangehooves egy másodpercre elhallgatott. – Most hazudik? – Igen. – Jó. Nos, nem akarom untatni a részletekkel, csak annyit mondok, hogy mentális erősítések vegyi úton történő előállításával foglalkoznak: memóriafejlesztő tablettákkal és effélékkel. – Programozott képességekről még nem hallottak? – Szerintük a termékeknek jó piaca lenne azok körében, akik fejleszteni akarják az agyukat, de nem szeretnének chipeket ültetni a fejükbe. Jackie félrebillentette a fejét. – Ebben lehet valami.

– Vannak érdekes egyezések, de… – A doktor végigsimított patájával a szakállán. – Megenged néhány másodpercet? – Ha úgy gondolja, hogy találhat valamit, akkor csak rajta! – Köszönöm. Hamarosan visszatérek. Addig is érezze jól magát! A szoba ekkor hirtelen megtelt. A sarokban trideolejátszó állt egy filmekkel tömött szekrény mellett. A falak mentén könyvek és magazinok halmozódtak. A szoba közepén ott termett négy férfi piros-fehér kockás zakóban, kezükben hangszerrel, természetellenes mozdulatlanságba merevedve. Jackie a zenekarra nézett. – Mit szólnátok a „Célozz rám, édes"hez? – A férfiak nem mozdultak. – Trina és a Toxikus Trió feldolgozásában. A csapat egyszerre életre kelt. Az énekes magas, éles női hangon zengett; a többiek

nyugodtan álldogáltak, de valahogy mégis sikerült közben a hangszert nyúzniuk. Jó kis zenegép volt ez, bár kissé szokatlan. Jackie még öt számot végighallgatott, mire a doktor visszaért, patáit a fülére szorítva. – Állítsák le ezt a macskazenét! – kiáltotta, mire a banda azonnal elhallgatott. A következő pillanatban az egész szórakoztató eszköztár a semmibe tűnt. – Elnézést a hosszas távollétért – szabadkozott Strangehooves. – De néhány dolgot ellenőriznem kellett. Sajnos teljes bizonyossággal semmit sem állíthatok, de érdekes eredményekre jutottam, amikor az anyagot összevetettem néhány ZIC prototípussal. – Vannak adatai ZIC prototípusokról? – Jackie elismerően füttyentett. – Megnézhetem?

– Nem. Az ön birtokában levő vegyszer több dologban hasonlít azokhoz, de vannak jelentős eltérések is. Azt szinte biztosan állíthatom, hogy ez a szer az agy memóriáért felelős részeire hat, méghozzá valószínűleg a rövid távú memóriára. Azt viszont nem tudom, hogyan; az elkészítés módja nagyon különleges. Jackie mosolygott. Lehet, hogy Strangehooves nem tudja, milyen anyagról van szó, de ő már igen. Figyelembe véve az üveg származási helyét, nem kell hozzá nagy ész, hogy rájöjjön, mi van benne. Tulajdonképpen már egy ideje sejtette is. Kár, hogy nem akart tippeket adni Krossnak, különben már rég beszállt volna a fogadásba, és simán meg is nyerte volna. – Köszönöm, doktor úr – szólt, mire Strangehooves szélesen elmosolyodott. Imádta, ha valaki a titulusán szólította, bár

valójában sosem doktorált. – Remélem, nincs ellenére, ha nem követem a kijelentkezés szokásos menetét. – Ugyan, dehogy – felelte a kecske. Jackie ikonja eltűnt, és a lány kicsatlakozott. Az üveg tehát a Laés nevű szer oldatát tartalmazta. Ha valaki bevette ezt az anyagot, tizenkét óra nyomtalanul kitörlődött az emlékezetéből. Most már összeállt a kép. Jackie biztos volt benne, hogy amint Bailey ráteszi a kezét az üvegre, máris átadja a maffiával dolgozó legjobb laboroknak, hogy elemezzék az anyag szerkezetét, és ha lehetséges, dolgozzák ki a sorozatgyártás módszerét. Márpedig ha lehetséges… létezik a Földön olyan bűnöző, aki ne tudná ezer módját elképzelni egy ilyen memóriatörlő szer felhasználásának? És nem is csak a bűnözők. Hűden férjek; alkalmazottak,

akik egy napra szívesen eltűnnének a főnök szeme elől; kicsit nagyobb szabadságra vágyó gyerekek… az áru piaca gyakorlatilag végtelen. Nem csoda, hogy Martel olyan nagylelkű jutalmat ígért a küldetésért. Ha kiszámoljuk a várható hasznot, még mindig óriási üzletet csinált. Nos, ez az üzlet még módosulni fog. Jackie most már teljesen biztos volt benne, hogy darázsfészekbe nyúltak, és hogy a két család kész lesz egymásra licitálni, hogy elhappolják az üveget ellenfelük orra elől. A csapat meg majd besöpri a pénzt. Most már csak el kell mondania mindezt Bannickburnnek anélkül, hogy Kross megtudná. – Hát ez meg mi? – szólalt meg Spindle. Jackie összerezzent a hangjára. A tünde szinte soha nem beszélt, amikor az autójába volt kötve.

– Valami jön – mondta most. Bannickburn álmosan hunyorgott; alig tudta felemelni súlyos szemhéját. – Mi? – nyögte ki nagy nehezen. – Hat jármű. Dél felé mennek. Szorosan egymás mögött. Bannickburn néhányszor kinyitotta a száját, de csak valami mordulásféle jött ki rajta. Helyette Jackie szólalt meg: – Biztos valami konvoj. Emiatt felesleges aggódnunk. – Az északi sávban vannak. És dél felé jönnek, éppen felénk. Senki sincs közöttünk. Ettől Bannickburn is feléledt egy kissé. – Menj le az útról, kerüld meg őket, aztán menj tovább észak felé! Lehagyjuk őket. – A furgon semmit nem hagy le – szögezte le Spindle. – Ezeket egész biztosan nem. Gyorsabbak.

– Csak kerülj a hátuk mögé! – ismételte ingerülten Bannickburn. – Aztán majd meglátjuk. Jackie feltételezése szerint Spindle hallgatása annyit jelentett, hogy mindent megtesz, ami tőle telik. A lány kinézett az ablakon, és látta a feléjük tartó autókon tükröződő napfényt. Ahogy múltak a másodpercek, egyre egyértelműbbé vált, hogy nem véletlenül futottak össze. Spindle várt, amíg csak tudott, aztán félrerántotta a kormányt. A hátsó kerekek kifaroltak, ahogy a kocsi leugrott a füves padkára. Hat jármű fordult meg azonnal, hogy utánuk iramodjon: két motor és négy autó. Irányváltás közben óvatosan ki kellett kerülniük egymást. Spindle visszaért az útra, még mielőtt azok megfordulhattak volna, és teljes gázzal elszáguldott.

A furgonon nem volt hátsó ablak. Ebben a pillanatban csak Spindle tudhatta, hogy üldözőik hogyan boldogulnak. Csak ő tudhatta, milyen hamar érik utol őket.

25 – Menjünk le az autópályáról! – szólt Bannickburn. – Itt nincs esélyünk, biztosan utol fognak érni minket. Menj le a következő lehajtón! Fogalma sem volt, hol a következő lehajtó – a Szelis-síd Tanácsnak nem volt erőssége a rendszeres, megbízható útjelző táblák elhelyezése. Csak abban reménykedhetett, hogy már nem lehet messze. Spindle továbbra is teljes gázzal ment; a furgon motorja kitartóan bömbölt. A hang beburkolta Bannickburn lüktető fejét, mintha össze akarná roppantani. Megpróbálta elhessegetni ezt az érzést. Tudta, hogy öszsze kell szednie magát, de a kábítószer utóhatásaitól nem könnyű megszabadulni.

A furgon hátulja felől öt hangos kondulás hallatszott egymás után. A hátsó ajtókba öt fémlövedék ágyazódott be. – Hátsó fegyverek tekintetében nem állok túl jól – jegyezte meg Spindle ezért megerősítettem a hátsó ajtókat. Ennél sokkal többet is kibírnak. Bannickburn ezt igazán megnyugtatónak találta volna, ha nem lett volna biztos benne, hogy üldözőik még számtalan lövést adnak le a következő percekben. És valóban, négy további golyó csapódott a kocsi hátuljába. És még mindig sehol a kijárat. Ráadásul most már a füves padka is eltűnt, az út két oldalát betonkorlát zárta le. Oldalról hangos, még a furgonénál is hangosabb motor bőgött fel. Bannickburn borzasztóan hiányolta az oldalablakokat, így nem tudhatta, mi a fene folyik odakint. Aztán négy puffanás érte a kocsi oldalát; az

egyik még be is horpasztotta a lemezt. Bannickburn gyorsan felülvizsgálta korábbi nézetét az ablakokról. – Kapaszkodjatok! – szólt Spindle, és keményen jobbra rántotta a furgont. A kocsi teteje vészjóslóan megingott, a földön maradó két kerék felsivított. A motor zaja hirtelen elhalkult, aztán mögéjük került. – Nem kaptam el – mordult fel Spindle. – De azért ráijesztettem. – Újból gázt adott, és a jármű minden erejével megpróbált helytállni. Bannickburn mögött Kross két pisztolyt helyezett a térdére. Az egyik akkora volt, hogy talán egy vágtázó elefántot is megállított volna. A másik valamivel nagyobb. Az ork most felnézett. – Kötelet – mondta.

– Igenis – felelte X-Prime, és benyúlt a furgon hátuljába. Onnan előhúzott egy erős nejlonkötelet. – Hurkot kötünk a derekamra, a kötél másik végét pedig az üléshez kötözzük. Tud csomót kötni? – kérdezte Kross. – Hogyne! Gyerekkoromban én voltam a… – X-Prime elharapta a szót, látva, hogy Cayman máris azt tervezgeti, mivel fogja kigúnyolni tervezett mondandóját. – Nem számít, mi voltam – folytatta. – Sokféle csomókötést megtanultam, és kész. Gyorsan kibiztosította Krosst. Az ork Caymanre pillantott. – Maguk ketten a fiúval álljanak az ajtó mellé! Mit gondol, be tudnák húzni ilyen sebességnél? – Mit gondol, meg tudna enni egy egész csecsemőt egy ültő helyében? Kross csúnyán nézett rá.

– Ilyesmit nagyon kevés ork tenne. Cayman válaszképpen csak vigyorgott, X-Prime pedig megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy mentora új célpontot talált. Kross Spindle-re nézett. – Ha jön még valaki jobbról, szóljon. És ha megkérhetem, ne faroljon ki, amíg kihajolok az ajtón. Spindle kurtán biccentett. A kocsi repesztett tovább. Üldözőik kitartóan tüzeltek, de Spindle védőpáncélja még kitartott. Bannickburn azon gondolkozott, mit lendíthetne ő a helyzeten, de egyelőre mást nemigen tehetett, mint hogy figyelje a kijáratot. – Valaki jön jobb felől – szólt Spindle. – Egy motor. – Hallom – mosolyodott el Kross. Próbaképpen rántott egyet a kötélen, aztán megmarkolta a két pisztolyt.

Most már Bannickburn is hallotta. Ez most halkabb volt az előzőnél, és gyorsan közeledett. – Most – szólt Kross. Cayman elhúzta a reteszt, és az ajtó kinyílt. A résen besüvített a levegő, Kross pedig belefeküdt az áramlatba. A fegyvereket ráemelte a motorosra. Bannickburn látta, hogy a motoros szeme elkerekedik a hajlított szemellenző mögött. Persze nála is volt fegyver, de éppen a kerekekre célzott, és már nem tudta időben felemelni. Kross mindkét pisztollyal lőtt. Az egyik golyó vállon találta a motorost. Vastag fekete ruháján nedves folt terjedt szét, és a férfi elejtette a fegyvert. A második lövés darabokra törte a napszemüvegét, és az arcába fúródott. A motor elülső kereke megtorpant, a hátsó pedig a levegőbe emelkedett. Az élette-

len sofőr lerepült az ülésről, és vagy tizenöt méterrel messzebb az úttestbe csapódott. A motor követte: szikrát hányva szánkázott végig a földön, majd beleütközött korábbi tulajdonosába, aztán átgördült rajta, míg végül mindketten megálltak. – Csukják be! – adta ki az utasítást Kross. Cayman és Alex nekigyürkőzött, és belökték az ajtót. Kross elégedett mosollyal lépett hátra. – Egy kilőve. Ezután kicsivel óvatosabban fognak erről mellénk settenkedni. Bannickburn előremutatott. – Lehajtó a láthatáron! Spindle bólintott, de nem változtatott a tempón, és nem is közelített a szélső sáv felé. Bannickburn már-már újra szólt volna, de aztán ránézett Spindle megfeszült, izzadó homlokára, és belátta, hogy már így is elég baja van.

– Mindenki üljön le, és kösse be magát! – szűrte összeszorított fogai közt Spindle. A kocsi hátulját még legalább tíz lövés rázta meg. A hátsó ajtó több helyen behorpadt. A furgon csak száguldott tovább, a lehajtó pedig egyre közeledett. Már csak ötszáz méter, már csak kétszázötven… Spindle még mindig az autópálya közepén robogott. Már majdnem egy vonalba kerültek a lehajtóval, mire Spindle akcióba lépett. Minden erejével rátiport a fékekre. Az összes utas előrebukott, a biztonsági hevederek mélyen a testükbe vágtak. Mellettük négy autó és egy motoros száguldott el: képtelenek voltak időben reagálni Spindle manőverére. Spindle jobbra fordította a kocsit; az majdhogy fel nem borult. Aztán újra gázt adott, és már suhantak is a kijárat felé.

Csak pár másodpercük volt, mielőtt üldözőik megfordulnak. Ki kellett használni ezt az időt, és közben lehetőleg elkerülni bármi összeütközést a helyi közlekedéssel. A lehajtó egy kelet-nyugati irányú útba torkollott. A stoptáblát figyelmen kívül hagyva Spindle berobbant az útra, és most nyugat felé száguldottak, az autópálya alá. Bannickburn köröskörül egy járművet sem látott. Kietlen pusztaságon hajtottak keresztül. Sehol egy fa, itt-ott elsárgult fűcsomók, dúsan burjánzó dudva, és sok-sok por. – Hol a francban vagyunk? – kérdezte Bannickburn. – Longview-ban – felelte Jackie. – Régen volt itt a Crossnak egy gyára. Annyi nehézfémet engedtek a folyóba, hogy mérföldekről idevonzották a méregszellemeket. Valóságos játszótér volt ez nekik. A lakók mind elmenekültek. A szelisek végül kikergették

a szellemeket, de a terület még mindig olyan, mint egy szeméttelep. Évtizedek telhetnek el, mire újra lakhatóvá válik. Bannickburn ámulva nézett rá. – Hát ezt meg honnan tudod? Jackie a fejére mutatott: még mindig be volt kötve az adatjack. – Van egy-két régi haverom a Crossnál. Bátorkodtam megkérni őket, hogy tartsák távol innen a szelis zsarukat egy ideig. – Csapatszellem és kezdeményezőkészség, ezt már szeretem! – mondta Bannickburn. – Kérj le néhány felülnézeti képet! Nézd meg, nincs-e valami rejtekhely a közelben! – Ezzel már megvagyok – felelte Jackie. – Errefelé szinte mindent letaroltak, de északnyugati irányban van még egy lakópark, Summerdale Glen. Azok a házak eddig va-

lahogy elkerülték a rombolást. Van néhány utca is, ott talán meghúzhatjuk magunkat. – Add meg az irányt Spindle-nek! – mondta Bannickburn. A furgonban megindult az elektronok áramlása, és Spindle bólintott. – Vettem. Először azért tegyünk egy kört! Zavarjuk össze őket! – Rajta! – hagyta jóvá Bannickburn. Dél felé földút vezetett a gaztengeren át. Spindle ráhajtott, mintha a gyomok takarásába akarna húzódni, de Bannickburn látta, hogy a növényzet nem olyan magas. Azt viszont nem tudta, mennyit hoztak be üldözőik a lemaradásukból, mióta letértek az autópályáról. Talán most lerázhatják őket. Ekkor fegyverropogást hallottak, és a furgonba újabb golyók fúródtak. Úgy látszik, mégsem rázták le őket.

– Mi van ott hátul? – kérdezte Kross. – Motor vagy autó? – Autó – felelte Spindle. – Az jó – bólintott Kross. – Nagyobb célpont. Kimegyek. Kivágta az ajtót, és olyan messzire kihajolt, amennyire csak tudott; a lábai remegve feszültek a padlónak. Mindkét pisztolyával háromszor lőtt, és közben túlüvöltötte a zúgó szelet. A mögöttük haladó autó is tüzelni kezdett. Az ork mellett golyók süvítettek el; az egyik golyó szikraeső közepette pattant vissza a kocsi oldaláról. Kross behúzta a fejét. Ebben a pillanatban a furgon egy buckára hajtott a földúton. Kross, aki az előbb már elvesztette az egyensúlyát, most megtántorodott, és kibillent az ajtón.

Cayman kinyúlt, derékon kapta Krosst, aztán egy lendülettel visszarántotta a kocsiba. Mindketten hátraestek; Kross Caymanre zuhant. Az ork gyorsan felállt. Az arcát végigszántó árkokban vékony vérerecske csörgedezett – a kocsi oldaláról elpattanó golyó belőle is magával vihetett egy darabot. Dühösen vicsorgott, de azért a jó modorról ezúttal sem feledkezett el. – Köszönöm – vetette oda Caymannek, aztán újra kihajolt az ajtón, és valóságos golyózáport zúdított az autóra. Egyszerre felrikoltott. Bannickburn rémülten fordult hátra: meg volt róla győződve, hogy eltalálták. De Kross élt és virult, s most éppen a karjait rázta a feje fölött. – Ezt neked, rohadt szemétláda! – ordította, aztán visszalépett a furgonba. Cayman becsukta az ajtót.

– Ez majd feltartja őket egy darabig – szólt az ork. – Sorban egymás után jöttek, én meg leszedtem az elsőt. Most majd meg kell kerülniük, és ha még egyszer a közelünkbe ér valamelyik, azt is leszedem. Addig nem lesz gond, amíg szépen egy vonalban tudjuk őket tartani magunk mögött. Ahogy ezeket kimondta, az út véget ért. Egyszerre egy négysávos út közepén találták magukat. Az üldözőkön kívül továbbra sem volt egy jármű sem a láthatáron. – Keress egy. keskenyebb utat! – üvöltötte Bannickburn. – Nem tudok! Biztos ez volt a belváros – mondta Spindle. – Az összes út széles. Már jönnek is! Kross káromkodva felállt. Cayman már nyitotta is az ajtót, az ork pedig újra kihajolt, kezében a pisztolyokkal. De nem lőtt. – Mi van? – kiáltotta Bannickburn.

– A másik oldalon vannak! – üvöltött hátra Kross. – Nem tudom megcélozni őket. – Gyere vissza! – szólt neki Spindle. – Kanyarodnom kell. Kross engedelmesen visszahuppant az ülésbe. Spindle balra fordította a kocsit. Éles csattanással ütköztek az egyik autónak. Odakint csikorogtak az abroncsok. – Feküdj! – sikoltotta Spindle, és a következő pillanatban balról záporozni kezdtek a lövések. Újabb és újabb sorozat puffant a furgon bal oldalán. Spindle hol erre fordult, hol arra, de az üldözőknek végül sikerült előnyös pozíciót szerezniük, és már folyamatosan lőtték őket. Nemsoká már bekukucskált a fény egy golyó ütötte lyukon át, aztán már két lyukon sütött be a nap, aztán három lyukon. Jackie és X-Prime, akik Spindle mögött ültek, igyekeztek jobbra hú-

zódni, hogy minél messzebb kerüljenek a halálos tűzesőtől. A golyók szünet nélkül érkeztek. Miközben az egyik fegyveres újratöltött, a másik lőtt. A furgon oldala lassan ementáli sajthoz kezdett hasonlítani. – Mi van? – szólalt meg Spindle. Bannickburn körülnézett, de nem tudott rájönni, kinek felelt Spindle. – Bailey! – válaszolt most Spindle a hangra, amit csak ő hallott. – A rohadt életbe, maga meg mit… Mindegy, csak segítsen! Odakint távoli dörej hallatszott, majd robbanás rázta meg a kocsit. – Ezt eltalálta! – rikkantotta Spindle. – Mi történt? – kérdezte Bannickburn. – Itt van Bailey – felelte Spindle. – Lejött egy fél tucat autóval. A Finniganek már menekülnek. – A Finniganek?!

– Azt mondta, ők üldöznek minket. Hát persze, gondolta Bannickburn. Így már értem. Visszadőlt az ülésbe, és minden izmát ellazította, leszámítva a kezét, amelyben az üveget szorongatta. – Menjünk vissza északra! – szólt. – Quinn majd lerendezi a barátainkat. Mi tűnjünk el innen! – Ámen – mondta Spindle. A kocsi bal oldalán ütött lyukakon átfütyült a szél. A járgány rázkódva folytatta útját. Megtettek még vagy öt kilométert. Bannickburn most örült, hogy nem az autópályán mennek, hanem a lehető legtovább a mellékutakon maradnak. Ki tudja, nem találkoznának-e valahol az utánpótlással. Aztán felfigyelt valamire az úttesten. – Mi az a csillogás ott?

– Egy pillanat – szólt Spindle. Bannickburn kivárta, amíg Spindle megvizsgálta a helyzetet. – Autók – mondta végül a nő. – Négy. Az út közepén vannak. – Ül bennük valaki? Mozognak? – Azt nem látom. – Próbáld meg rádión hívni őket! Spindle sorra próbálta a frekvenciákat, de sehol nem kapott választ. Vállat vont. – Vagy nincs ott senki, vagy nem hallanak, vagy szándékosan nem válaszolnak. Bannickburn rásandított az autókra. A négy kocsi elfoglalta az egész úttestet. Az ösztönei azt súgták, hogy ez nincs egészen rendjén. – Mögöttünk mi a helyzet? – A Finniganek tudják, hogy Bailey-ék többen vannak, ezért nem akarnak szembekerülni velük, de minket sem akarnak elen-

gedni. Úgyhogy egy helyben keringenek. Már több mint egy kilométer előnyünk van. – Jó. Akkor lassítsunk le, mielőtt túl közel kerülünk ezekhez! Spindle visszavett a tempóból. Bannickburn le sem vette a szemét az előttük levő autókról: azt nézte, közelednek-e. Izomautó volt mind a négy, négy különböző színben: egy piros, egy fekete, egy sárga, egy kék. Kerek lámpáik voltak, hűtőrácsuk úgy meredt előre, mint egy-egy hajóorr, sötétített szélvédőjükön nem hatolt át a tekintet. Mind a négy a furgon felé fordult, és mozdulatlanul állt. Bannickburnnek egyre kevésbé tetszett a dolog. – Fordulj meg! – szólt. – Mögöttünk ott vannak a Finniganek – emlékeztette Spindle.

Ebben a pillanatban a négy pár fényszóró felragyogott, és négy motor dübörgött fel egyszerre. – Fordulj meg! – üvöltötte. Spindle-t már nem kellett győzködni. A furgon kifarolt, majd egy gyors fordulat után megindult dél felé. – Követnek minket – közölte Spindle. Bannickburn ezen egy cseppet sem lepődött meg. Aztán előrenézett, és meglátta Bailey autóját. A fekete Mercedes páncélzata vetekedett egy tankéval. Még behúzható géppuskatorony is volt rajta a más autóknál szokásos napfénytető helyén. A fegyver torkolata lángolt, ahogy a körös-körül feltűnő Finniganekre lövöldözött. Három kisebb autó és egy motor keringett Bailey Mercedese körül, mint megannyi kis műhold. Ezek időn-

ként az egyik Finnigan felé lódultak, de rögtön vissza is tértek a kiindulópontra. – Azt hittem, Bailey-nek hat járműve van – mondta Bannickburn. – Egy motort már az elején elvesztett – tájékoztatta Spindle. Vagyis összesen hat járművük van: egy motor, egy súlyosan bántalmazott furgon, három kis sportkocsi és a Mercedes. A Finniganeknél van egy motor, három szedán, és a négy izomautó a hátuk mögött. Hat a nyolc ellen. Nem túl jó arány, gondolta Bannickburn. A furgon hátuljába golyók repültek. Bannickburn összerezzent. – Utolértek minket? – kérdezte. – Elég gyorsak – felelte Spindle. – Bailey, van itt egy kis gond. Mire Spindle végigmondta a mondatot, a Mercedes már meg is lódult, előreforduló

fegyverállással, és rárontott az izomautókra. – Bailey azt mondja, kövessük, miután elhalad mellettünk – közvetített Spindle. – Akkor kövessük! – mondta Bannickburn. A furgon már fordult is, miközben a Mercedes elszáguldott mellettük. A Mercedest kétoldalt Bailey két emberének sportkocsija kísérte. Mindegyik autóból vakító torkolattűz csapott elő, de ha egy lövedék el is találta valamelyik izomautót, az is ártalmatlanul pattant le a szélvédőről. – Jó kis kocsik – biccentett elismerően a hátsó ülésen X-Prime. – Na de kik ezek? – kérdezte Bannickburn. Senki sem válaszolt. Bailey autója tovább hasított előre, és megtette, amire a golyók nem voltak képesek: az izomautók kettéváltak előtte, hogy elkerüljék az összeütközést a Mercedes ha-

talmas tömegével. Körbeállták Bailey autóit, és a furgon is elsuhant közöttük. Most tehát Bannickburn, Bailey és társaik egyenesen észak felé tartottak, nyolc üldözővel a nyomukban. Bannickburn csak előre nézhetett, így a hátul zajló eseményekből semmit sem látott. Bailey autói közül kettő hátramaradt, hogy szembeszálljon az üldözőkkel, így Bannickburn már őket sem láthatta. Nem bánta volna, ha ő is úgy tudja követni az ütközetet, mint Spindle. – Itt vannak! – szólt Spindle. Bannickburn arra gondolt, ezzel nyilván a többieket akarta figyelmeztetni. Minden irányból fegyverropogás tört ki, de legerősebben hátulról. Gumiabroncsok csikorogtak, emberek sikoltottak, az út meg csak dübörgött tovább alattuk. A furgon folyvást ide-oda lendült, tekergett, kacska-

ringózott, hátha el tudja kerülni a hátulról érkező rettenetes mennyiségű lövést. Egyszerre hangos durranás hallatszott, majd még egy. A kocsi hátulja megzökkent, a sebessége pedig drasztikusan csökkent. – Elvesztettem a két hátsó gumit! – sikoltotta Spindle. – Nem tudok továbbmenni! – Olyan hangon mondta mindezt, mint akinek a lábát vágták le. Jackie előremutatott. – Summerdale Glen! – kiáltotta. Valóban, a gaz és a por közepén vagy ötven ház tűnt fel szorosan egymás mellett. Mind egyformán nézett ki. Mind menedéket kínált. – Odáig jussunk el! – kiáltott Bannickburn. – Mondd meg Bailey-nek, mire készülünk, hogy feltarthassa őket, amíg oda nem érünk. Mindenki fogjon meg egy fegyvert, és töltse meg!

X-Prime előreadogatta a fegyvereket és a lőszert. A pisztolyokat nem volt könnyű megtölteni, mivel a furgon hátsó kerékabroncsai minden egyes huppanót csorbítatlanul közvetítettek az alvázhoz, és ilyenkor mindenki nagyot zökkent. Bannickburn hátulról hol közelebbről, hol távolabbról hallotta a motorok zúgását, ahogy a többiek megpróbálták távol tartani üldözőiket a megrokkant furgontól. Legalább egy alkalommal hallotta azt az összetéveszthetetlen csikorgást is, amikor fém súrlódik fémhez, majd üvegcsörömpölést és az összegyűrődő fém hangját, ahogy egy autó felborul. Azt nem tudta, ki lehetett az. Aztán odaértek a házakhoz. Mindnek bedeszkázták az ajtaját és az ablakait, a kémények széttöredeztek, a burkolat sok helyen meglazult. Valamennyi ház világosbarna volt, sötétbarna redőnyökkel, és valameny-

nyi előtt gaz tenyészett a hajdan gondosan ápolt gyep helyén. A lakópark házai között keskeny utcák húzódtak. Bannickburn bizonytalanul végignézett az épületeken, de még nem nagyon tudta, mit keres. Aztán egyszerre meglátta. – Odanézzetek! A kanyar után, a külső oldalon. Látjátok azt a házat? Ahol a garázskapu nincs teljesen bezárva. – Igen – felelte Spindle. – Az lesz az új otthonunk. Hajts oda, amilyen gyorsan csak tudsz, aztán taposs a fékbe! – Végignézett a csapat többi tagján, és tekintete megakadt Cayman hatalmas géppisztolyán. – Szép darab – jegyezte meg. Aztán kiadta a feladatokat, és reménykedett benne, hogy nem éppen most ítélte halálra a csapatát.

A furgon befordult a kanyarban. A legtöbb autó más utcákba húzódva folytatta egymással vívott csatáját, de Spindle beszámolója szerint két kocsi még mindig követte őket. Bannickburn nagy levegőt vett, aztán Jackie-vel, Kross-szal, Caymannel és XPrime-mal együtt a tolóajtó mellé csoportosult. Spindle az utca bal oldala felé rántotta a kormányt, aztán a fékbe tiport, a többiek pedig előrehajoltak, hogy ne essenek a kocsi hátuljába. De az üldözők ezt a trükköt már ismerték, így nem is érte őket készületlenül. Nem száguldottak el mellettük, hanem lassítani kezdtek, hogy bekerítsék őket. A furgon megállt, az ajtó kinyílt, és kirohant rajta öt ember hét pisztollyal felszerelkezve, aztán lőttek mindennel, ami a kezükbe akadt. A közelebbi autó belseje egyszerre vörös füsttel telt meg. A másik rájött,

hogy ellenfelei túlerőben vannak, és elsöpört. – Fussatok! – üvöltötte Bannickburn. Mindannyian átrohantak az utcán, és egyesével becsusszantak a garázsajtó rése alatt. Spindle érkezett utoljára. Még futtában is szomorú pillantásokat vetett rozzant furgonjára. – Francba! – mondogatta. – Francba! – Most már nem fogják bántani – szólt Bannickburn. – Már nincs benne, ami kell nekik. – Eleget végeztek így is – legyintett Spindle. – Adj csak ide még egy pisztolyt! Bannickburn erre csak elmosolyodott, Spindle pedig kecsesen besiklott a garázsajtó alatt. Bannickburn utána mászott, bár sokkal esetlenebb mozdulatokkal. – Irány a pince! – adta ki az utasítást, és követte csapatát botcsinálta szállásukra:

egy szelis területen fekvő elhagyott, poros elővárosi házba. Közben próbált visszaemlékezni arra az időre, amikor szórakoztató volt Bailey-nek dolgozni – de az már a múlt ködébe veszett.

26 A nap már félig lenyugodott, amikor XPrime előkúszott a hátsó ajtón. Úgy érezte, visszatért a gyerekkora, amikor kilopózott a házból, hogy a szomszéd gyerekekkel bújócskázzon. (X-Prime nagyon jó kisfiú volt, azért soha nem jutott volna eszébe kiszökni, hogy elszívjon egy cigit, vagy hogy megtapizzon egy lányt.) Csak azzal a különbséggel, hogy ezúttal a szobafogságnál kicsivel szigorúbb büntetésre számíthat, ha elfogják. A háta mögül hallotta, ahogy Cayman a helyére rakja a pincében talált fémlemezt. Az ajtó így újra biztonságossá vált. Ha futva érkezne vissza, nyomában barátságtalan üldözőkkel, szépen meg kéne várnia, míg

Cayman vagy valaki más kinyitja az ajtót. Pedig ha ezúttal valaki kergetni kezdené, az aligha elégedne meg egy ipiapaccsal. Elrejtőzött a hátsó udvar kerítése mögött – ez nem volt könnyű, mivel az évek tátongó lyukakat hagytak a léceken –, úgy gázolt át az udvart alkotó dudván és földkupacokon. Aztán átmászott a kerítésen, és már ki is ért a lakóparkból. A másik oldalon nem volt más, csak még több gaz, töredezett beton, néhány patkány és mókusok. De már nem Summerdale Glenben volt, és ettől rögtön nagyobb biztonságban érezte magát. Három feladatot kapott. Az első: ki kell derítenie, hol lehetnek a Finniganek és az izomautók. A második: rá kell jönnie, kik ültek az izomautókban, és mit akartak. A harmadik: maradjon életben.

Az eligazítás hallatán X-Prime reménykedett benne, hogy harmadik feladata elsőbbséget élvez a többivel szemben, de sajnos ebben nem volt egészen biztos. Nála mindenesetre ez állt az első helyen. Futva elindult a kerítés mentén kelet felé, vissza ahhoz az úthoz, amelyen érkeztek. Útközben végignézett a házakon, nem lát-e fényt valahol; vagy ami még fontosabb, parkoló autókat. Ezen az oldalon nem talált semmit. Bailey-t már korábban megtalálták. Spindle kilopózott a furgonjához, és bevitte a rádiót a házba. Váltottak néhány szót Bailey-vel, ügyelve arra, hogy a beszélgetések ne nyúljanak hosszúra, és gyakran váltsanak frekvenciát, hátha figyelik őket. Mint kiderült, a lakóparkot körülvevő külső gyűrű neve Windswept Lane. (A magas póznák és rajtuk az utcaneveket hirdető lila

táblák rendületlenül állták a sarat a területet sújtó pusztulás ellenére.) Bannickburnék a 403. szám alatt tanyáztak, Bailey pedig tőlük mindössze egy tömbbel nyugatra és egy tömbbel délre, a Carnation Drive 209-ben tartózkodott. Bailey nem tudta, hol bujkálnak a Finniganek és a többiek, de úgy saccolta, tőle nyugati irányban lehetnek. A keleti bejárathoz érve tehát X-Prime valószínűleg a lehető legmesszebbre került a többiektől. Elgondolkodott rajta, ne maradjon-e itt, amíg a többiek lövöldöznek, de túlságosan feltűnőnek érezte magát az esti égbolt alatt. És bár a többieket nem nagyon ismerte, Caymant és Spindle-t nem szívesen hagyta volna elesni anélkül, hogy ne lőjön ő is legalább néhányat a védelmükben. Indult tovább. Nyugati irányban haladt, a lakópark főutcájával párhuzamosan. Időnként bekuk-

kantott a kerítések fölött, de nem látott semmit. Már elsétált hat ház mellett, és majdnem elért a létesítmény túlsó végéhez, amikor füttyszót hallott. Megdermedt, aztán kibiztosított Coltjával a kezében lekuporodott. Körülnézett, de nem látott senkit. A fütyörészés valahonnan a feje fölül jött. Óvatosan lépett egyet, aztán még egyet. A füttyszó nem változott; semmi jel nem utalt arra, hogy a fütyülő valaki észrevette volna a közeledését. X-Prime fülelt, mozoge valami a közelben, de csak a dallamot hallotta. Az „I Still Haven't Found What I'm Looking For" kezdetű ír gospel volt. X-Prime még egyet előrelépett. A füttyszó ekkor elhallgatott. X-Prime fél térdre vetette magát, és felemelte a pisztolyt. Nem látott senkit. – Ha ilyen lassan halad, hajnalig itt leszünk. – Az enyhe dublini akcentussal be-

szélő hang a sarok mögül jött. – Talán jobb lesz, ha én is teszek néhány lépést, aztán félúton találkozunk. – Ne mozduljon! – vágta rá X-Prime. – Kérem – felelte a gúnytól csöpögő a hang. – Ha meg akarnám ölni, már vagy három házzal ezelőtt meghalt volna. Fütyülnöm kellett, hogy végre észrevegyen, miután végig követtem a házak másik oldalán. Csak jöjjön közelebb, és beszéljen kulturált ember módjára! – Azt már nem – felelte X-Prime. A sarok mögül mély sóhaj érkezett. – Ó, istenem. Az élet oly nehéz, ha nem bízunk meg egymásban. Akkor megmondom, mit fogok tenni. Lehasalok a földre, és előrekúszom. Maga bármikor szólhat, hogy álljak meg. Ide is jöhet, és ellenőrizheti, hogy elég ártalmatlan vagyok-e az ízlésének. Megfelel?

X-Prime kicsivel lejjebb tartotta a fegyvert. – Jól van. Kússzon! Hallotta, ahogy a sarok túloldalán valaki a földre veti magát, és mászni kezd a porban. A kerítés végén először egy kéz jelent meg, aztán egy világospiros frizura: a haj körbekanyarodott a fejtetőn, és a vége a fej bal oldalán csüngött le. – Álljon meg ott! – utasította X-Prime. A férfi engedelmeskedett. – Hasaljon le, és tárja szét a karját! – Ó, istenem – sóhajtott újra a férfi, de megtette, amit X-Prime mondott. X-Prime lassan odament mellé, de fél szemmel azt leste, nincsenek-e a közelben a földön fekvő férfi társai. Nem látott senkit. A pisztolyt a férfi fejére irányította. Először megtett egy nagy kört a vörös hajú körül, olyan távolságban, hogy a férfi

keze ne érhesse el, aztán gyorsan odalépett hozzá, és egyik lábával a karjára lépett. – Au! – szólt a férfi. – Hallgasson! – X-Prime alaposan végigtapogatta a fickót, de nem talált nála semmit. Még egy kést sem. – Jól van. Felülhet. Tegye a kezét a tarkójára, vagy üljön rá! A férfi felült, és a feneke alá tette a kezét. – Talán ez kényelmesebb – mondta. – Bár ezek a kövek kegyetlenül élesek. – Sajnálom – felelte X-Prime. – Mit akar? – Először is bemutatkoznék. A nevem James Shivers. X-Prime biccentett. Már hallotta ezt a nevet. – Jól van – mondta. – Azután megkérném arra, hogy menjen vissza a házába, és mondja meg Mr. Bannickburnnek, hogy itt vagyok, és az üvegét

akarom. Mr. Kader és én szeretnénk megbizonyosodni róla, hogy az üveg a mi kezünkben távozik, és nem a magukéban. Kader? gondolta X-Prime. Kader itt? Ez nem sok jót jelenthet. – Szerencséje van, hogy én találtam meg először, és nem Kader – folytatta Shivers. – Úgy látszik, Kader néhány órával ezelőtt látott egy elég kellemetlen felvételt, ami kissé felpaprikázta. Ott voltam, amikor látta. Nézni is rossz volt, ahogy elöntötte a düh. Főleg magára és Mr. Bannickburnre haragszik. Nem is tudom, érdekli-e egyáltalán a maguk drágalátos vize. Neki talán már az is elég lenne, ha holtan láthatná magukat. – Azt elhiszem – felelte X-Prime. Úgy vélte, rendkívüli erőfeszítést sikerült végrehajtania, amikor legyűrte a hangja remegését. – Mondja meg Bannickburnnek és Baileynek, hogy túlerőben vagyunk. Innen nem

juthatnak ki. Az lesz a legjobb, ha szépen átadják a vizet. – És miután átadtuk a vizet, Kader majd hagyja, hogy kisétáljunk innen, ugye? – kérdezte X-Prime. – Rá tudom beszélni, igen. Vagy ha más nem, az üvegért várható összeg majd meggyőzi. Szavamat adom, hogy ha ideadják az üveget, sértetlenül távozhatnak. – És mi értelme az üzengetésnek? – kérdezte X-Prime. – Ha többen vannak nálunk, miért nem támadnak le csak úgy? – Puszta udvariasságból. Úgy illik, hogy maguk is tudják, kivel van dolguk. – Aztán vállat vont. – Na meg miközben maguk mind meghalnának a támadásban, néhányan talán közülünk sem élnék túl, és ebben a néhányban esetleg én is benne lennék. Ezt inkább elkerülném, ha lehet. – Ránézett X-Prime-ra. Kényelmetlen helyzete

ellenére hideg fény csillant a szemében. – De ha erre lesz szükség, hát megtesszük. Méghozzá hat órán belül. – És miért ne lőném le most rögtön, hogy ezzel is csökkentsem a létszámkülönbséget? Az utcában felvillant egy pár kerek fényszóró, és motor bőgött fel. Az autó eddig egy garázsban várakozhatott, és csak az imént gurult elő. – Valóban – mondta Shivers –, megölhet, ha akar. Aztán már csak annyi lesz a dolga, hogy gyorsabban fusson egy Mustang-nál. X-Prime gondterhelten pillantott a fényszórókra. Lehet, hogy már csak hat órája maradt az életből, de az máris hat órával több, mint amennyit a lövés után élne. Tudta, mit kell tennie, de még nem eresztette le a fegyvert.

– Rendben. Átadom az üzenetét – szólt, és lassan hátrálni kezdett, a pisztolyt továbbra is Shivers fejének szegezve. Shivers nézte, ahogy távolodik; vigyora szinte világított az éjszaka sötétjében. – Örülök, hogy találkoztunk, Alex. Mondd meg a főnökeidnek, hogy jó munkaerő vagy! X-Prime lejjebb eresztette a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt. A golyó Shivers előtt csapódott a földbe, és beterítette a férfi arcát porral. Shivers hátrakapta a fejét. – Ne játssz a szerencsével! – vetette oda X-Prime. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. – Most Kaderrel dolgozik? Azt hittem, a Bigiókkal van. – Magamnak dolgozom – mondta Shivers. – Most és mindenkor. – Akkor miért hinnék magának?

Shivers talán elmosolyodott, de X-Prime ilyen távolságból már nem látta tisztán. – Mert mást nem tehet. X-Prime ezt fontolóra vette, aztán belátta, hogy Shiversnek igaza van. Még egy darabig a férfira szegezte a fegyvert, aztán megfordult, és elsétált kelet felé az egyre növekvő sötétségben.

– Shivers? – kérdezte Bannickburn. – Shivers itt van? Mit keres itt? – A vizet akarja – felelte X-Prime. – Mint mindenki más. – De hát ő a mi oldalunkon áll! X-Prime vállat vont. – Úgy tűnik, mégsem.

Bannickburn úgy érezte magát, mint akit hasba rúgtak. A legjobbnak hitt barátja meg akarja ölni ebben a rohadt országban. És most úgy néz ki, bármit is tesz, meghal. Ha nem adja oda a vizet, Kader és Shivers fogják megölni. Ha átpasszolja a vizet a Finniganeknek, Martel szinte biztosan végez vele, miután visszatértek Seattle-be. Persze azt is megteheti, hogy átadja az üveget, és soha nem tér vissza Seattle-be, de semmi kedve sincs újból menekülni. És Martel sem adná fel egykönnyen, hogy megtalálja. Csak egy lehetőség maradt: neki kell támadnia először. Ezzel a stratégiával csak az a baj, hogy már Bűzföldén is ezt használta, és már akkor se jött be. Mindezt egy dohos, pókokkal teli pincében gondolta végig. A padlón penészes víztócsák terpeszkedtek, és Bannickburn úgy érezte, még a levegőt is – és most már a tü-

dejét is – penész tölti be. Ő maga egy billegő fa-széken üldögélt. Két téglakupacon keresztbe fektettek egy deszkát, azon ült Jackie és Cayman. Kross választhatott, hogy a földön foglal helyet, vagy inkább állva marad; tekintettel az öltönyére, többnyire az utóbbit választotta. Spindle fent őrködött. X-Prime fel-alá járkált Bannickburn előtt. A pince nem volt valami ragyogó búvóhely; a legnagyobb előnye az volt, hogy nem lehetett egykönnyen belőni. Ennek ellenére hat óra múlva Kader és Shivers tenni fognak egy próbát, és ha sikerül csapdába ejteniük őket, akkor gyorsan lemészárolják az egész csapatot. Egyszóval nem volt egy összkomfortos rejtekhely. Bannickburn legjobban úgy használhatta ki a maradék időt, hogy kieszel valamilyen gyors kijutási lehetőséget. Befogta a rádión Bailey-t, és tájékoztatta őt is Shivers üzenetéről.

– Az a mocskos, gennyes, majomseggen viruló, szajha szülte pattanás! – szitkozódott Bailey. – Az a férgektől nyüzsgő kis darab ürülék! Az a… az a… rohadt szemét! – Ezt megértem – szólt Bannickburn. – És egyet is értek. De most mit tegyünk? – Hogy mit tegyünk? Ízekre szaggatjuk a rohadékot! Elássuk a gennyes fejét egy méter mélyre a föld alá, jövőre pedig visszajövünk, hogy megnézzük, kinőtt-e már egy rakás áruló a helyén. Egyszerűen megöljük! – Az nem biztos, hogy olyan könnyű lesz. – Igaz. – Bailey vett egy nagy levegőt. – Tervet. Kell egy terv. – Ezt már talán nem rádión kéne megbeszélnünk. Még a végén lehallgatnak. – Nekünk nem könnyű kijutni innen – vetette ellen Bailey. – Néhány autó folyamatosan fel-alá jár az utcánkban. Beszorítottak minket.

– Jól van. Hadd gondolkozzam néhány percet! Bannickburn lekapcsolta a rádiót. – Kell egy terv – szólt, aztán csak ült, és gondolkodott. Ránézett a többiekre. Sorra mindenki elkezdte mondani a magáét, aztán sorra mind elhallgatott, amikor rájött, hogy az előadni kívánt terv valahol megfeneklik. Bannickburn a plafonra emelte tekintetét. – Borzasztó sokat segítettetek. Na, jó. Elmondom, mi lesz az első lépés.

27 A Carnation Drive 301. szám alatti ház égett. Előtte legalább fél órán át füstölgött, aztán a Molotov-koktélok, amelyeket Bailey emberei dobtak be (miközben a Violet Cove-on cirkáló autók közé rontottak), végre fellobbantották a parazsat, és felcsaptak a lángok. A szél nyugatra hajtotta a füstöt, remélhetőleg Kader, Shivers és a legényeik felé. Aztán X-Prime és Cayman kijöttek. X-Prime vitte a nagy fémlemezt, amely egészen mostanáig a hátsó ajtót védte. Cayman-nél ott volt fegyvergyűjteménye egyik becses darabja, egy Ingram SuperMach. Bailey emberei fedezték őket, így eljutottak annak a háznak az előkertjéhez, amely éppen észak-

ra feküdt Bailey rejtekhelyétől. Reménykedtek benne, hogy a rozoga kerítés és X-Prime fémlemeze elég védelmet nyújtanak addig, amíg elő nem kerülnek a nagyobb pisztolyok és a gránátvetők. A sárga Mustang befordult a sarkon, és továbbhajtott dél felé. A sofőr jobban figyelt a jobbján égő házra, mint a bal oldalon húzódó sötét kerítésre, így nem is vette észre Caymant, aki felugrott, és negyven lövést a kocsiba eresztett. Az autó tovább gurult: nem csikorgott és nem is csúszott meg, amikor Cayman eltalálta a sofőrt, csak kúszott tovább egyre lassabban és lassabban, míg végül megállt a Violet Cove és a Carnation Drive kereszteződésében. Senki sem szállt ki: Cayman a sofőrt és a lövészt is eltalálta. A visszavágásra nem kellett sokáig várniuk. A Carnation Drive-ra kelet felől berobo-

gott két újabb Mustang, a kék és a fekete, bömbölő motorral, sűrű füstfelhőt vonva maga után. A benn ülők folyamatosan tüzeltek. A lövedékek pontosan abba az irányba mentek, amerre a lövészek éppen néztek: karjukat fegyvercsatoló vezérelte. Kilyuggatták Bailey házát és a Caymant és X-Prime-ot takaró kerítést. De az utóbbi kettő már korábban meglépett: számítottak rá, hogy az ellencsapás erősebb lesz annál, mint amilyet az ő szerény pajzsuk ki tudna védeni. Ezzel véget ért az előző órák éber mozdulatlansága. Cayman lövései nyílt háborút hirdettek, amely addig fog tartani, amíg valamelyik fél meg nem adja magát, vagy meg nem hal. Bailey még a fegyverropogás kezdete előtt elhagyta főhadiszállását. Amikor elkészültek a tervvel, rögtön tisztában volt vele,

mi lesz a szerepe, és nagyon kedvére valónak találta. Azt túlzás lenne állítani, hogy teljesen megfeledkezett az üveg vízről, de most fontosabb ügyek foglalták le a gondolatait. Meggörnyedve végigment a rejtekhelyéül szolgáló ház hátsó udvarán, átmászott néhány kerítés tetején (és egynek a közepén: az annyira ki volt rohadva egy helyen, hogy egyszerűen lyukat ütött rajta), végül odaért annak a tömbnek az északkeleti csücskéhez, ahol az emberei rejtőztek. Bannickburn az egyik szemben levő házban húzta meg magát. Az épületet bárki felismerhette az előtte parkoló, szitává lőtt furgonról. Ő nem akart ilyen messze elmenni keletre; az ideális hely egy-két házzal arrébb lesz nyugat felé. Meg is találta a tökéletes helyszínt a Windswept Lane 411. szám alatt. Itt a kerí-

tésből egy teljes panel kiesett, így jól be lehetett látni a kopár udvarra. Bent ott állt egy a környék néhány megmaradt fája közül, legfeljebb hat méterre a réstől. Néhány ága már elkorhadt, de háromméternyi magasságban még akadt rajta egy lombosabb rész, ahol majd megfelelően elrejtőzhet. Fel is ugrott a fára. Mögötte narancsfényben izzott az égő ház; a füst lassan északnyugat felé sodródott. A puskalövések egyre csattogtak: először egy hosszú sorozatot hallott, aztán egyenletesebb tűzpárbaj következett. Emberek haltak meg mögötte – talán Kader emberei, talán Bannickburn emberei, talán a saját emberei. Nem nagyon érdekelte. Az az egy ember, akit holtan akart látni, szinte biztosan él még. De néhány percen belül kezelésbe veszi az ügyet.

Az éjszakai szellő a füstöt elfújta a megfelelő irányba, de Bailey fáján nem zörgette meg a leveleket. Még szerencse: így semmi nem zavarta meg, miközben a környező hangokra fülelt. Aztán mégis előbb látta meg Jimmyt, mint ahogy meghallotta volna. Csak egy röpke pillanatra látta – a kerítés fölött felvillant egy fekete kötött sapkát viselő fej –, de nem is kellett több. Nem látta Jimmy vörös haját vagy bármi más ismertetőjelet, mégis tudta, hogy ő az. Ismerte Jimmyt: tudta, hogy amint kitör a harc a lakóterület közepén, ő a káoszt kihasználva ki fog surranni a többiek közül, hogy megszerezze a vizet. Bár be kellett látnia, hogy mégsem ismerte teljesen: azt nem feltételezte volna róla, hogy árulóvá válik. De a harci taktikájáról azért már elég jó képet nyert.

Nem lesz könnyű kilőni Shiverst. Jimmy okosabb annál, hogy túl sokat időzzön a kerítés rése előtt. Bailey ujjának meg kell húznia a ravaszt egy másodperccel azelőtt, hogy újra meglátná őt. És akkor egyszerre meghallotta a puha léptek neszét a finoman ropogó porban. Egy-egy sötét pillanatra látta is őt a kerítés deszkái között, de a célzáshoz egyik sem volt elég. A lépések ekkor hirtelen megálltak. Bailey becslése szerint Jimmy mindössze két méterre lehetett a réstől. Bal kezével megfogta jobb csuklóját, és kitámasztott karral várt. Vagy húsz másodperc telt el így. Aztán három gyors, hangos lépés következett, majd újra csend. Egyszer csak Shivers átrepült a rés előtt, legalább egy méter magas-

ságban. Vetődés közben már felkészült rá, hogy a rés túloldalán továbbgurul. Bailey az utolsó lépés pillanatában húzta meg a ravaszt. Örömmel látta Shivers repülő testét: ismét jól számolt. Jimmy nem gurult át egyszerűen a földön, azt túl kiszámíthatónak találta. Nyilván azt remélte, hogy a magas vetődés meglepetésként fog hatni. Tévedett. Bailey egy mordulást hallott rögtön a pisztoly kattanása után. Elmosolyodott, és lemászott a fáról. A rejtekhelye már megtette a magáét; most, hogy felfedte magát, odafent élő céltáblává válna. Jimmy a kerítés másik oldalán mozgolódott – talán valami védelmet keresett, de az is lehet, hogy a fájdalomtól vonaglott. Bailey hőn remélte, hogy az utóbbiról van szó, de nem kockáztathatott. Guggolva ért földet a fa alatt, és a zaj felé tartotta pisztolyát,

hátha Jimmy kidugja valamelyik testrészét a kerítés fölött. De ez nem történt meg. A mozgolódás abbamaradt, és gyors, egyenletes léptek következtek. Jimmy talpon volt, és futott. Bailey utána vetette magát. Átrohant a kerítés résén, és még egyszer rálőtt a menekülő árnyékra. Futás közben lenézett a földre, és mintha csillogó nedvességet látott volna: Jimmy vérét, amely tovább szenynyezte ezt az elátkozott földet. A kerítés ívben elfordult jobbra. A kanyar után Bailey már nem látta Jimmyt. Őrült vágtában rohant utána, amíg még ki tudta venni az alakját, de amikor ellenfelének sikerült eltűnnie előle, lelassított. Minden lehetőségre fel kellett készülni: Jimmy talán átmászott a kerítésen, vagy éppen visszafordult, vagy esetleg meghúzta magát egy

gödörben. Bailey már nem vágtathatott vakon előre. De nem is lopakodhat tovább. Az túl kiszámítható lenne. Ha továbbra is a kerítés mentén halad, miközben Jimmy ügyesen kitér előle, akkor egyenesen belesétál a csapdába, s előbb-utóbb Jimmy ráveti magát. Cél a kiszámíthatatlanság. A legtöbb, rejtőzésre alkalmas hely tőle jobbra volt, a házak udvarán. Arra tehát nem megy. Lehasalt, és előrekúszott a por és gaz között. Lassan haladt előre, ráadásul szinte másodpercenként megállt körülnézni és hallgatózni. Attól tartott, hogy Jimmy egyszerűen lelépett: otthagyta üldözőjét, és elment megkeresni a vizet. De ez nem vallott volna Jimmyre, különösen ha ő már megjelölte egy golyóval. Shivers biztosan le akarja vadászni, mielőtt továbbmegy, hogy ne hagy-

jon maga után elvarratlan szálakat. Egyébként ha mégis a víz után menne, akkor kellemetlen meglepetés érné, ugyanis Bannickburn mostanra már biztosan kimerészkedett a házból. Az épület így üresen maradt, leszámítva talán az orkot, aki csak arra vár, hogy köszönthesse a betolakodókat. Balról mozgást látott a kerítés másik oldalán, Bannickburn korábbi rejtekhelyének hátsó udvarán. Jimmy lassan haladt előre: a támadóját kereste, de nem látta meg. Itt vagyok, gondolta Bailey. Előbb ellenőrizte, hogy tele van-e a tár, aztán felemelte a fegyvert, és négyszer a kerítés felé lőtt. Előtte újabb mozgolódás támadt. Jimmy a ház felé futott. Valószínűleg rémülten, és remélhetőleg sebesülten. Lehet, hogy Bailey-nek nem sok ideje maradt, hogy végezhessen vele.

Felugrott és előrerohant, még néhány lövést az első négy után eresztve – ezzel további lyukakkal díszítette a már amúgy is szellős szürke fakerítést. Mostanra eléggé meggyengülhetett, gondolta. Felemelte a karját, és áttörte a kerítést. A kezébe szálkák fúródtak. Nem törődött vele. Amikor leeresztette a karját, ott állt előtte a meglepett Jimmy, és megpróbálta előkapni a pisztolyát. Bailey lőtt még néhányat. Jimmy elesett, de nem maradt mozdulatlan. Úgy gördült Bailey felé, mint egy farönk. Bailey lejjebb tartotta a pisztolyt, és még egyszer lőtt, de a golyó nem jutott el a célpontig: Bailey arra számított, hogy Jimmy tovább gurul, de ő megállt. Ekkor Jimmy lőtt egyet, egyenesen Bailey alkarjába. Bailey elejtette a fegyvert. Hoppá, gondolta . Jobb lesz, ha felveszem.

A földre vetette magát, épp amikor Jimmy következő lövése elsüvített a feje fölött. Aztán további lövések dördültek a föld felé, és Bailey-nek el kellett gurulnia előlük. Nem érte el a pisztolyt. Sokáig már nem tudja tartani magát fegyvertelenül, a földön fekve. Jimmy valószínűleg épp most emeli a pisztolyát az utolsó, gyilkos lövésre. Ekkor dörrenés hallatszott, és Bailey várta, hogy eljöjjön érte a halál. De amikor semmi új fájdalmat nem érzett, felpillantott. Jimmy a földre dőlt, kezét az arcára szorítva. Bailey észrevett egy kiálló puskacsövet a hátsó ajtót borító deszkák között. Ez Kross lesz, gondolta. Ügyes ork. Sajnos Kross nem látott elég jól az ajtón keresztül, és így nem lőtt egészen pontosan. Aztán a ház elülső része felől fegyverropogás hallatszott, és az ork felordított. A pus-

kacső eltűnt, Bailey pedig egyedül maradt Jimmyvel. A pisztolyát nem találta: valahol a por és a gaz mélyén rejtőzött. De Jimmyt jól látta. Ő éppen most kezdett rájönni, hogy a golyó csak horzsolta az arcát. Bailey rohamra indult. Jobb válla gyomron találta Jimmyt; a férfi karjai oldalra csapódtak. Shivers eleresztette a fegyvert. Most már egyenlő volt a felállás. Jimmy hátraesett a hajdani teraszból maradt betondarabokra. Nem látszott rajta, hogy meglepődött volna támadója kilétén. Hagyta, hogy hátsója felfogja az esés erejét, két karját pedig előrelendítette, hogy Bailey-t püfölje velük. Bailey-t különösen a sebesült jobb karjára mért ütés érte fájdalmasan.

Bailey maga felé húzta Jimmyt, aztán felrántotta a térdét. El is érte a kívánt célpontot, és Jimmy zihálva kétrét görnyedt. Bailey engedett kissé a szorításon, hogy bevihessen néhány ütést Jimmy veséire. Jimmy egy lendülettel a földre vetődött, magával rántva Bailey-t is. Átfordultak egyszer, kétszer, háromszor – mindketten megpróbáltak akkor megállni, amikor ők voltak felül. A harmadik fordulat után Bailey-nek végül sikerült megállnia, fél térdét a földbe mélyesztve. A kövek a húsába vágtak. Kitámasztotta a kezét, így jól látta Jimmy arcát. Egymás után háromszor húzott be neki. Jimmy nem védekezett. Baileyt nem akadályozta semmi. Várjunk csak, jutott eszébe homályosan két öklözés között. Biztos van valami oka, hogy nem védekezik. Valamit elfelejtek…

Jimmy jobb karja ekkor előrelendült, és Bailey bal oldalába jég hatolt. Bailey teste hirtelen elernyedt. Nem fájt nagyon, inkább olyan volt, mintha egy pillanat alatt mindent kiszívtak volna belőle. Bicskás Jimmy pedig kihúzta Bailey oldalából a keskeny fémpengét, és a mellkasába döfte. Bailey mintha lassított felvételen esett volna hátra. Hallotta Jimmy köhögését, és a saját szaggatott lélegzetvételét. Felnézett a csillagokra, és elbűvölte a látvány. Nem is tudtam, hogy ma éjjel csillagos az ég. Nézd csak, hogy ragyognak. Megfogta a melléből kiálló kést. A penge mindenfélét átszúrt odabenn, ami egyáltalán nem arra volt szánva, hogy koszos fémmel érintkezzen. Talán megpróbálhatná kihúzni, de jelen pillanatban ez meglehetősen értelmetlen cselekedet lenne.

Jimmy már felállt Bailey mellett. Egykedvű arccal nézett rá. Nem mondott semmit, de nem is kellett. Nem volt mit megmagyarázni. Bailey most már felszínesebben, fájdalmasabban lélegzett. Megpróbált beszélni, de csak reszelős suttogást sikerült kiadnia. – Jimmy – hörögte. – Jimmy. Jimmy válaszképpen csak felvonta fél szemöldökét. – Én már… én már… régóta csinálom ezt. Sok pénzt szereztem. Egy részét félre is tettem. Készpénz. Elrejtettem, egyedül magamnak. Hogy majd előveszem, ha… ha… visszavonulok. De most már… a tied lehet. A pénz nem… nem rohadhat a földben. Jimmy arcára kiült a szokásos unott kifejezés, de nem ment el.

– Megmondom… megmondom, hol találod. Gyere ide! Közelebb. Alig… alig tudok beszélni. Jimmy jobbra nézett, aztán balra, aztán vállat vont. Közelebb lépett, és fél térdre ereszkedett Bailey mellett. Ekkor minden maradék erejével és nem kis fájdalom árán Bailey felemelkedett, és jó adag vért köpött Jimmy arcába. – Idióta köcsög – szólt rendes hangján. – Soha nem raktam félre pénzt sehova. Mindet elköltöttem ruhára és nőkre. Ez azért sokkal jobb, mint ha odaadnám annak a baromnak, aki meggyilkolt, nem igaz? – És felnevetett. Borzasztóan fájt, de nem törődött vele. Egyre csak nevetett, Jimmy pedig a fejét rázta. Bailey addig nevetett, amíg görcsbe nem rándult a teste, és a görcs ki nem szorította a tüdejéből a levegőt egyszer s mindenkor-

ra. Ekkor holtteste a földre hullott, és Quinn Bailey mosollyal az arcán halt meg, ahogy mindig is ígérte.

28 A terv a következő volt: Bailey emberei, X-Prime-mal és Caymannel kiegészítve, zavart keltenek a lakópark közepén. Bailey megkeresi és kiiktatja Shiverst. Jackie és Spindle megpróbál találni egy vagy két autót, amellyel visszamehetnek Seattle-be. Kross a házban marad, és remélhetőleg lecsap minden ellenségre, aki ott keresné őket. Bannickburn pedig folyamatosan mozgásban marad, igyekszik elkerülni mindenféle akciót, és vigyáz az üvegre. Próbálta meggyőzni magát, hogy fontos feladatot lát el. Végül is ő őrzi a vizet, ami ezt az egész kalamajkát okozta. Csakhogy így nem vesz részt az akcióban. Ott kéne harcolnia a frontvonalon, egész házakat ké-

ne felrobbantania, ő pedig hátul sunnyog, és egyik üres házból a másikba oson. Megalázó. Na persze azzal a fegyverzettel, amit neki hagytak, jobb is, ha kerüli a bajt. A valódi tűzerő mind azokhoz került, akik a dolgok sűrűjében vannak, neki pedig be kell érnie egy vacak Colt Asppel, és a forgótárban levő szánalmas hat golyóval. Jó, van egy doboz tartalék lőszere is, de a gyors újratöltés sosem volt az erőssége. Az biztos, hogy nem egy tűzharc kellős közepén szeretné gyakorolni. Legalább van nála még néhány használható cucc. Mielőtt elhagyta a rejtekhelyet, gondosan kiválogatott, és magához vett egy-két praktikus anyagot. Ezúttal semmi jazz – még nem tudta, meddig kell majd mászkálnia, és nem kockáztathatta meg, hogy még a harc vége előtt összeomlik. A

walesi higanyfókuszt viszont állandóan a kezében tartotta, és abban a pillanatban, hogy a házból kilépett, láthatatlanná vált. Ettől még persze óvatosnak kellett lennie: az átlagos szem számára láthatatlan ugyan, de a technika segítségével bármikor célba vehetik. Kerülte a feltűnést, halkan járt, és minden házba benézett, amely búvóhelyül szolgálhatott. Ha volt egy szabad perce, lefeszegetett néhány meglazult deszkát a házakról, hogy bemenekülhessen, ha szükséges. A nap már lenyugodott, csak a csillagok világítottak, és a lángoló ház Bannickburntől nyugatra. A sötétség ellene dolgozott: a láthatóságát nem befolyásolta – mivelhogy láthatatlan volt –, ő maga viszont nehezen vette volna észre, ha valaki közeledik. Az égő ház mellől fegyverropogás hallatszott, időnként egy-egy nagyobb puska

dörrenésétől tarkítva, de az is lehet, hogy gránátok voltak. Az áldozatok száma egyre emelkedhetett arrafelé – Bannickburn csak abban bízott, hogy a megfelelő oldalon. Talált néhány helyet, ahol elidőzhetett egy pár percre – egy boltozatos pinceablakot az egyik ház hátuljánál, egy kis zugot egy másik ház összeomlott terasztetejének darabjai mögött –, de sehol nem maradt sokáig. Bármelyik rejtekhelyen észrevehetik, ha túl sokáig ül egy helyben. Azt se tudta, honnan fog rájönni, ha vége a bulinak, és abbahagyhatja a céltalan lófrálást. Ha netán véget érne a fegyverropogás, az biztosan jelezne valamit. De akkor sem tudhatná, melyik oldal győzött, és nem ugorhatna elő csak úgy, mint egy idióta. Ha látná Jackie-t és Spindle-t egy autóban, az például már biztosan jó jel lenne. Akkor bepattanhatna az autóba, és már húznák is el

a csíkot. De ezeket a lehetőségeket leszámítva sejtelme sem volt, mit kellene tennie. Talán arra várjon, hogy idetoppanjon egy ismeretien jóakaró, és megmentse? Nagyrészt a Windswept Lane-en maradt. Fel-alá gyalogolt észak-déli irányban, nem messze ahhoz a helyhez, ahol beértek a lakóparkba. Időnként bekukkantott a Serenity Place nevű utcába, de néhány lépés megtétele után mindannyiszor visszariasztotta a lövések zaja. Abban az utcában sose maradt sokáig. Éppen a Serenity Place felől jött, hogy megcélozza a Windswept Lane viszonylagos biztonságát, amikor egy hang állította meg. – Robert Lionel Bannickburn – csikorogta a jéghideg hang. Az utca közepén egy férfi állt. A narancsfényű ragyogás visszatükrö-

ződött sima fémkoponyájáról, csontvázszerű mosolya a sötétben is látszott. Az nem volt kérdéses, hogy vehette észre Kader – kiberszeme nyilván infravörös látással bírt –, Bannickburn csak azt nem értette, hogy tudott így a közelébe lopózni. Eszébe jutott, nem lenne-e jobb láthatóvá válni, hogy teljesen Kaderre összpontosíthasson, de erről inkább letett – ki tudja, nincsenek-e további Finniganek is a környéken, akik így nem látják őt olyan jól, mint Kader. – Mindent tudok – szólt fagyosan Kader. – Tudom, ki maga. Tudom, mit művelt velem a Gatesben. Még azt is tudom, mi van abban az üvegben, amit a kezében tart. Bannickburn el se tudta képzelni, honnan tudhatja ezt is Kader – Jackie csak az imént jött rá, és osztotta meg vele az értesüléseit.

– Maga meg azt tudhatja nagyon is jól – folytatta Kader –, hogy nem fogom innen élve elengedni. Kader egy fegyvert tartott a jobb kezében, nem is kicsit: egy Eichiro Hatamotót, egy hatalmas pisztollyá alakított puskát. Szó nélkül meghúzhatta volna a ravaszt már az első pillanatban. Már rég megölhette volna Bannickburnt. Csakhogy a Hatamoto túl nagyot ütne. Kader nem célozhatott csak úgy Bannickburn fejére: a lövedék valószínűleg nagyobb területet roncsolna szét. Még a végén kilyukadna az a drága palack. Így legalább Bannickburn kiismerhette Kader prioritásait – az üvegtől várható bevétel egyelőre nagyobb értékű lapnak bizonyult, mint a gyors és kegyetlen bosszú vágya. Ez is valami, gondolta. Akármit is tesz, az üveghez ragaszkodnia kell.

Bannickburn tehát rájött, hogy az ő oldalán van az előny. Kader nem akarja lelőni, ő viszont gond nélkül lelőheti Kadert. Célzott és lőtt. Kader a villám sebességével mozdult el. A francba, gondolta Bannickburn, miközben tehetetlenül nézte, hogy süvít el a golyó a levegőbe. Tehát Kader kiberkarjához gépi reflexek is tartoznak. Nem sok emberi maradhatott ebben a testben. Kader megindult Bannickburn jobb oldala felé, és gyorsan közeledett. Bannickburn még egy kétségbeesett lövést eleresztett, aztán eliramodott bal felé. Bármi is fog történni, az inkább ne az utcán történjen. Itt túl könnyen megtalálnák Kader bérencei. Balra, a Windswept és a Serenity sarkán volt egy ház, amelynek a déli ablakán hiányzott az üveg. Bannickburn korábban ki-

szedett ott néhány deszkát. Oda könnyen bejuthat, ha Kader nem éri utol. Utolérte. Úgy gázolt át rajta, mint a gyorsvonat a tízfilléresen. Bannickburn kifeküdt. Estében eldobta a pisztolyt, és mindkét kezét az üvegre kulcsolta. Olyan vigyázva ölelte magához a palackot, ahogy csak tudta, miközben karjai végigcsúsztak a poros udvaron. Ha mindez kint az utcán történik, az üveg talán kinyílt volna, de a föld elég puha volt ahhoz, hogy megvédje, még ha közben össze is karcolta Bannickburnt a ruhán keresztül. Kader rávetette magát, és már-már püfölni kezdte az oldalát, amikor hirtelen megállt. Bannickburn sejtette, mi a habozás oka, de nem állt meg, hogy ezen elgondolkozzon. Mászott tovább, amíg Kader már nem

érhette el, aztán felállt, és az ablak felé rohant. Már majdnem beért, amikor Kader újra elkapta. Szorosan megmarkolta a bokáját, aztán csavarintott rajta egyet. Valami pattant Bannickburn térdében. De aztán Kader szorítása újra meglazult, és Bannickburn bemászott a házba. Kader óvatos léptekkel követte. A mozdulatai mintha kissé akadoztak volna. Pisztolya az oldalán lógott, mesterséges szemének vörös villanása úgy hasított Bannickburnbe, mint a lézerfény. Most kettőt hátralépett, gondosan elhelyezte a fegyvert az ablaknál, aztán megtornáztatta az ujjait (bár ez a jobb kiberkarja esetében teljesen felesleges volt), és előrerontott, hogy puszta kézzel zárja le az ügyet. Bannickburn lassan hátrált. Közelharcban egészen biztosan alulmaradna Kaderrel

szemben. Csak abban bízhatott, hogy elég sokáig ki tudja húzni. Kader egyre közeledett. A léptei alatt felnyögtek a padlódeszkák. Bannickburn csak két méterre állt a hátsó faltól, és nagyon nem szeretett volna hozzá lapulni. Mozdulnia kellett, méghozzá gyorsan. Kader a jobb lábával lépett egyet, Bannickburn pedig előreszökkent. Mélyen lehajolt, a térde szinte a földet érte, és Kader lába után kapott, de a maffiózó gyorsabb volt. Jobb karját meglendítette, és akkora erővel csapott le Bannickburn tarkójára, akár egy vasgolyó. Bannickburn csillagokat látott, de nem állt meg, a karját továbbra is kinyújtotta, és a levegőben súrolta Kader lábait. Kader ütésének ereje megkétszerezte Bannickburn sebességét, aki a következő pillanatban már a szoba túloldalához ért. A falnak ütközött, és megállt. Előtte, tőle

mindössze három méterre ott volt Kader fegyvere. Úgy tett, mintha a fegyverre akarná vetni magát, de Kader sem volt hülye: abban a pillanatban elindult volna a pisztoly felé, ahogy Bannickburn elhalad mellette. Bannickburn biztosan nem érte volna el a fegyvert. Kader hátrahőkölt, amikor Bannickburn megmozdult, aztán Bannickburn irányt változtatott, és Kader jobb oldala felé futott. Nem akart túl közel kerülni hozzá: még mindig csengett a füle a kiberkar csapásától. De be kellett vinnie egy újabb érintést. Kezével súrolta Kader mellkasát, és úgy rohant el mellette, mint egy bika a matador mellett. Aztán megfordult. Alig kapott levegőt. Kader dübörögve közeledett felé, de már valamivel lassabban. Arca jobb fele termé-

szetszerűleg változatlan maradt, de bal felén leheletnyi zavar tükröződött. Tudta, hogy valami történik, de nem jött rá, mi. Bannickburn tisztában volt vele, hogy nem telhet el túl sok idő két érintés között, máskülönben a hatás elmúlik, mielőtt megerősödhetne. Hamarosan kapni fog még néhány pofont, de ezúttal keményebbnek kell lennie. Szétvetette a lábát, és előredőlt. Bal kezét eltartotta magától, jobbjával pedig az üveget szorongatta. Kader nem vacakolt azzal, hogy támadóállást vegyen fel, hanem csak ment előre rendületlenül, hogy végre a lelket is kipofozza Bannickburnből. Bannickburn újra támadásba lendült. Remélte, hogy sikerül ismét súrolnia Kadert, de Kadernek más elképzelései voltak. Valamivel lassabban mozgott, mint odakint, de még mindig elég gyors volt. Ahogy Ban-

nickburn kinyújtotta a karját, Kader megpördült, kiberkarja felemelkedett, és úgy sújtott le Bannickburn hátára, akár egy fejsze. A tünde lerogyott, de jobb karját maga alá szorította, hogy védje a vizet. Kader ütését gyors rúgás követte. Lábával keményen Bannickburn bordái közé vágott. Aztán megcélozta a fejét. Bannickburn maga elé emelte a kezét, és megpróbálta elrántani a fejét. Annyit mindenesetre elért, hogy Kader lába nem a koponyáját találta el. Ehelyett a kezét érte az erős rúgás, és Bannickburn úgy érezte, Kader bakancsának acélhegye átfúrja a tenyerét. A tünde odébb gurult. Fájdalom hasogatta a fejét, a térdét, a kezét és még néhány olyan testrészét, amely útközben érintkezett a fallal vagy a padlóval. Kader már nem volt elég gyors, hogy elkapja, így Bannickburn két teljes fordulatot gurult még,

de aztán Kader csak odaért. Bannickburn kapott egy újabb rúgást a gyomrába, aztán Kader lehajolt, hogy a kezét is hasznossá tegye. Első mozdulatával az üveg felé nyúlt. Bannickburn szorította, amennyire tudta, de Kader könnyedén kiszedte az ujjai közül. Óvatosan elhelyezte maga mögött, aztán visszafordult Bannickburn felé, és munkához látott. Ballal a veséjét. Jobbal a gyomrát. Ballal az állát. Bannickburn már szédelgett, de kitartóan csapkodott tovább, hogy minél többször hozzáérjen Kaderhez. Megérintette a karját, súrolta a lábát, de nem okozott komoly sérülést. Furcsa módon Kader mintha fáradni kezdett volna. Egy pillanatra szüneteltette a Bannickburnre záporozó ütéseket, és értetlenül nézett bal karjára. Mintha tenni akart volna egy lépést előre, de a lába nem emel-

kedett fel a földről, úgy kellett maga után vonszolnia. Aztán vállat vont, és felkészült a következő ütésre. Ezúttal Bannickburn arcát érte a csapás, a halántéka mellett. Ezzel Kader kiütötte a tündét: Bannickburn előtt elsötétedett a világ. De ez nem tartott sokáig. Bannickburn életében már sokszor megtörtént, hogy elvesztette az eszméletét, és többnyire elég jól meg tudta saccolni, mennyi idő telt el az ébredésig. Ezúttal nem lehetett sokkal több egy percnél. Először is megállapította, hogy abbamaradtak az ütések. Sajnos az ezzel járó megkönnyebbülést elnyomta már meglevő vágásainak, horzsolásainak és egyéb sebesüléseinek agresszív bejelentkezése. Mindene fájt, de úgy érezte, létfontosságú szervei nem sérültek túlságosan. Ha így feküdne

még egy darabig, egy percig, kettőig… vagy esetleg húszig… akkor talán meg tudna mozdulni. De nem volt húsz perce. Lassan körülnézett a szobában. Kader mellette feküdt; leginkább egy különös háromlábú állványra emlékeztetett. Az utolsó ökölcsapás megtette a magáét: Kader teste az ütést követő pillanatban teljesen megdermedt. A megmerevedett, egyensúlyát vesztett test tovább dőlt előre, amíg a feje el nem érte a padlót. Törzse furcsán kifacsarodott az ütés lendületétől. Bannickburn feltornászta magát ülő helyzetbe, és sikerült Kader bal szemébe néznie. A szem élt, és éber volt, de értetlen és riadt. – Boszorkánymoha – közölte Bailey. A szája tele volt vérrel. Köpött egyet, aztán folytatta: – Ahányszor magához értem,

vagy maga hozzám ért, valamivel lassabb lett. Míg végül ez történt. Elhátrált a szoba faláig. Nekidőlt a repedezett vakolatnak, és azon gondolkodott, hogyan tovább. Az első gondolata az volt, hogy megöli Kadert. Ez igazán könnyen menne. Lelőheti a Hatamotóval, vagy egyszerűen addig tartja rajta a kezét, amíg a Boszorkánymoha meg nem dermeszti a tüdejét. Végül is Kader nyilvánvalóan ezt tenné vele – erre is készült, mielőtt működésbe nem lépett a Boszorkánymoha. Vagyis számos oka lenne rá, hogy végezzen vele. Aztán Bannickburn felsóhajtott. Ha már csak azért tesz meg valamit, mert éppen megteheti, akkor végképp megszűnik annak lenni, aki valaha volt. Ennyi erővel mindjárt teljes kiberátalakításnak is alávethetné magát, mint Kader. Mert hogyha egyszer hidegvérrel meggyilkol egy embert, le-

gyen bár az egy olyan ellenség, mint Kader, akkor azzal végleg feladja, hogy valaha újra ő lesz Robert Lionel Bannickburn, a legendás harci mágus. Rásandított a háromlábú Kader-állvány mögött várakozó vízre, és támadt egy ötlete. Most már nem fogja elvinni sehova, és nem is próbál senkivel üzletet kötni. Elege van a maffiából. Kader azért eredt a nyomába, hogy megszerezze a vizet. Shivers azért árulta el, hogy megszerezze a vizet. Nincs a világon olyan maffiacsalád, amely eltűrné, hogy árversenyre kényszerítse őket. Addig üldöznék, amíg meg nem ölik, és aztán egyszerűen elvennék az üveget. A legjobb lesz megszabadulni tőle – különösen, hogy itt van előtte a tökéletes célpont. Nagy nehezen feltápászkodott, és előrebicegett. Megpöccintette Kadert, mire a

maffiózó feldőlt. Bannickburn mintha mordulást hallott volna a fekvő alak felől. Némi lökdösés és huzigálás árán sikerült nagyjából ülő testhelyzetbe igazítania Kadert; a férfi feje a falnak dőlt, háta pedig esetlenül görbült a padló felé. Bannickburn néhány percig várt. Amikor Kader egyik ujja megrezdült, akkor úgy gondolta, már megérintheti anélkül, hogy megölné. Kifeszítette Kader száját, aztán elcsoszogott a palackért. Kader minden lépését figyelte, és Bannickburn látta a szemében a felismerést. Kader szeme gyilkos haraggal izzott, de Bannickburn nem törődött vele. Nemsokára ennek az estének még az emléke is elenyészik. Leöntött egy kevés vizet Kader torkán. A reflexek átvették az irányítást Kader testében, és ő nyelt egyet, a gyomrába lökve a vizet. Bannickburn öntött még egy keveset.

Aztán még egy keveset. Aztán az üveg kiürült. Nem maradt ott, hogy tovább nézze Kader szemét, mert nem akarta megkockáztatni, hogy Kader a drog beadása után meglássa, és emlékezzen rá. Pedig igazán sajnálta, hogy nem láthatja, hogyan szivárog el végleg az utolsó tizenkét óra emléke. Na persze Shivers nyugodtan elmondhatna mindent újra Kadernek, de egy kis szerencsével Shivers már halott. Kader bosszúhadjárata pedig feledésbe merül, legalábbis egyelőre. Bannickburn magához vette Kader Hatamotóját, és kicsoszogott. Ahogy áttámolygott az udvaron, egy kék Mustang hajtott mellé. Bannickburn megpróbálta felemelni a pisztolyt, de a karja nem mozdult. A vezető oldali ablak leereszkedett. Ban-

nickburn várta, hogy előbukkanjon a puskacső. Ehelyett Spindle-t pillantotta meg. – Befelé! Gyorsan! Bannickburn elmosolyodott, legalábbis elvileg – arcán annyi volt a duzzanat, hogy nem volt benne biztos, sikerült-e. Előresietett, amilyen gyorsan csak tudott. Érzése szerint valamivel meghaladta egy araszoló baba sebességét. Amikor odaért, Spindle kilépett, felemelte az ülést, és belökte Bannickburnt az autóba. A tünde bezuhant a hátsó ülésre, és nem mozdult. – Robert? – hallotta Jackie hangját. Bannickburn odafordította a fejét. A lány aggodalmas arccal pillantott hátra. – Szia – szólt Bannickburn. – Hol van a víz?

Bannickburn újra megpróbált elmosolyodni. – Már nincs meg. – Kadernél van? Bannickburn egyenesen felkacagott volna, ha ez nem járt volna olyan érzéssel, mintha késsel hasogatnák a tüdejét. – Mondhatjuk. – Köhögött egyet. – A többiek? – Bailey meghalt – közölte Jackie. Nem tűnt túlságosan szomorúnak. – Cayman, XPrime és Kross Bailey egyik kocsijában vannak. Bailey emberei közül egyedül ennek a sofőrje és az egyik motoros maradt életben. – Kaderék? Jimmyék? – Jimmyt nem láttuk – felelte Jackie. – Bailey talán leszámolt vele, mielőtt beadta a kulcsot. Néhány fickó még mászkál a környéken, de nem maradt túl sok járművük. Szerintem nemigen fognak üldözni minket.

Bannickburnnek lett volna még néhány kérdése, de azok várhattak. Az egyenletes kerékzúgás elringatta, a fáradtság és a fájdalmak kimerítették. Öntudatlanságba merült.

29 Ha valaki képtelen használni a karját, annak várhatóan jelentős nehézségekkel és kényelmetlenségekkel kell szembenéznie – legalábbis Bannickburn eddigi élete során ezt tapasztalta. Egy esetben viszont előfordulhat, hogy nem olyan kellemetlen a dolog: ha van az ember mellett egy gyönyörű ifjú hölgy, aki lesi minden kívánságát. – Jackie? Tudnál nekem adni egy korty vizet, ha megkérhetlek? Jackie égnek emelte a tekintetét. – Ez a büntetésem, amiért nem tartok itthon szívószálat. – Odament Bannickburnhöz, és a szájához tartott egy csészét. A tünde hálásan mosolygott.

A Boszorkánymohának köszönhetően nem tudta mozgatni a karját. A törött bordáin levő vastag kötés miatt nem tudta mozgatni a törzsét. Kificamodott térdére nem tudott ráállni, a fejére mért ütések miatt pedig nem tudta sokáig nyitva tartani a szemét, mert bántotta a fény. Ma csak egy dologra volt képes: hogy nyugodtan feküdjön, és hagyja, hogy Jackie kiszolgálja. Ez igazán könnyen ment. Tudta, hogy ki kell élvezni ezt a rendkívüli, ám valószínűleg kevéssé tartós állapotot. Hamarosan mind Kader, mind Martel a keresésére fog indulni. Nemsoká útra kell kelnie. De még nem most. – Ajaj – szólalt meg Jackie. Bannickburn kinyitotta a szemét. Talán máris itt a baj. – Kross van odakint.

Bannickburn felemelkedett kissé, aztán gyorsan vissza is hanyatlott, miután egész testén végighasított a fájdalom. – Mit csinál? – Semmit. A falhoz támaszkodik. A körmeit nézegeti. Vár. Bannickburn felsóhajtott. – Megtennéd, hogy kigurítasz? – Szívesen. Jackie segítségével Bannickburn áttelepedett a kanapéról egy kerekes székbe. A lány kitolta az egyik ide-oda kanyargó járaton át az utcára. Kross nézte, ahogy közelednek. Az előző napi tűzharcnak nyoma sem látszott rajta. Szürke pantallója élére vasalva feszült rajta, nyakkendőjén kifogástalan volt a csomó. Nyugodt volt, és kipihent. Bannickburn most még jobban gyűlölte, mint eddig.

– Üdvözlöm, Mr. Bannickburn – köszöntötte Kross. – Caporegime Shivers szeretne beszélni önnel. – Caporegime? – visszhangozta Bannickburn. Kross bólintott. – Nos. Legyen boldog vele! Mondja meg neki, hogy tisztelettel visszautasítom a meghívást! – Sajnos erre nincs lehetőség – felelte könnyedén Kross. – Nem vagyok olyan állapotban, hogy bárhova is utazgassak, és semmi kedvem bárhol is kettesben maradni Shiversszel. Emlékszik még, mit művelt velünk, nem? Kross hanyagul intett. – Én inkább csak megfigyelőként voltam jelen. Engem nem érintett személyesen a tevékenysége. Bannickburn füttyentett.

– Tyűha, magát aztán jól megfizethetik. Az ilyen vak hűséget nyilván nem adják olcsón. Kross eddigi laza testtartása tovatűnt, és az ork kemény pillantást vetett Bannickburnre. – Maga nincs abban a helyzetben, hogy bárkit is sértegessen – szólt fagyosan. – Jól van. Hiába, a szokás nagy úr. Na, mindegy, mondja meg a főnökének, hogy gratulálok, és menjen a fenébe! Ekkor egy hideg hang szólalt meg Bannickburn mögött. – Ugye nem akarsz magadra haragítani, Robert? Jackie és Bannickburn dühösen megpördültek. – Te kis… – kezdte Bannickburn. Shivers békéltetően emelte fel a kezét.

– Ugyan, ugyan, Robert – szólt. – Ne kezdjük máris ilyen kellemetlen hangnemben! Hiszen nem vagyunk ellenségek. – Tényleg? – szólt közbe Jackie. – Tegnap, amikor megpróbált tőrbe csalni és megölni minket, nem ez volt a benyomásunk. – Az üzlet az üzlet – felelte Shivers. Kross-szal ellentétben rajta hagyott némi nyomot az előző éjszaka: a karja fel volt kötve, az arcát kötés borította, és nehézkesen mozgatta a törzsét. – A víz ügye egyszerű üzlet volt. A feletteseim pedig sajnos nem látták biztosítva a helyzetet. Azért küldtek le, hogy elsimítsam az ügyet. – Küldtek? – hökkent meg Bannickburn. – Martel? – Természetesen. Rajta kívül nem sokan tudtak a dologról.

– Miért küldött le Martel? Kézben tartottuk az ügyet. – Sottocapo Martel ezt másképp látta. Erősen aggasztotta a hír, hogy Kader értesült a küldetésről, valamint a te kilétedről is. Úgy hitte, Bailey figyelmetlenül kezelte az információt, így hát elküldött engem, hogy biztosítsam az ügy megfelelő kimenetelét. – Azért küldött le, hogy semlegesítsd Kadert? De hiszen mellé álltál! Shivers csak megvonta a vállát. – Látszólag – közölte. Bannickburn álmélkodva ingatta a fejét. De aztán végiggondolta mindazt, amit látott, mindazt, amit Jimmy tett, és amit a fickóról tudott. És a kép lassan összeállt. – Te szivárogtattad ki Kadernek az információt rólam – mondta lassan. – Tudom, hogy Martel megtudta. Bailey-re terelted a

gyanút. Aztán amikor Martel rájött, mi történt, Bailey-t okolta helyetted, téged meg elküldött, hogy tegyél rendet. Shivers elvigyorodott. – És én így is tettem. A víz nem került Kader kezébe, te pedig (a mi értékes munkaerőnk) életben maradtál. – De hiszen egyikhez sem volt semmi közöd! – Ezt mondod te. Martel viszont másféle beszámolót hallott, és most annak hisz. – És hősi érdemeidet azzal ismerte el, hogy kinevezett caporegimének. – Bizony, ez a helyzet. – Szóval felnyomtad Bailey-t. Neki így is, úgy is vége volt: vagy Kader kapta volna el, vagy Martel. De bármi is történik, te olyan történetet adtál volna be Martelnek, ami téged jó színben tüntet fel. Már persze ha életben maradsz.

– Ebben jó vagyok. – De hát miért? Mi bajod volt Bailey-vel? – Túlságosan vicces fiúnak tartotta magát – felelte Shivers nyersen. – És én jobban el tudom végezni a munkát, mint ő. Bannickburn erre megint csak a fejét ingatta. Alig tudta elhinni, hogy elmerült ebbe a kígyófészekbe, és még mindig életben van. – Na és most miért jöttél? – kérdezte. – Hogy kinevethess? – Egyáltalán nem – felelte Shivers. – Azért jöttem, hogy egyezséget kössünk. – Mely szerint? – Soha nem próbálod elmondani Martelnek, hogy mit is tartasz te igaznak. Hadd higgye, amit most hisz. – És én mit kapok cserébe? – Murson Kader továbbra sem fog emlékezni rád. Eltűnik a bizonyíték, ami fényt

derítene a Gates-féle csínyben betöltött szerepedre. Senkinek nem lesz oka rá, hogy üldözőbe vegyen, és megöljön, engem is beleértve. Legalábbis senki olyannak, akivel mostanában akadt dolgom, gondolta Bannickburn. Aztán lassan bólintott. – Jól van. De Kader továbbra is bosszút akar majd állni a sérelmeiért. – Nem hiszem. Kapott a Gates Kaszinótól egy szívhez szóló levelet, amelyben bocsánatot kérnek a szerencsétlen események miatt. Egyben kifejezték azt az óhajukat, hogy újra törzsvendégeik között üdvözölhessék. Bannickburnnek tátva maradt a szája. – Hát ezt meg hogy csináltad? – Ejnye, Robert – felelte Shivers. – Ez maradjon az én titkom! Minden jót. Ezzel intett Krossnak, és mindketten elmentek.

Miután eltűntek, Bannickburnnek végre eszébe jutott, hogy becsukja a száját. Aztán lehorgasztotta a fejét. – Kedvesem – szólt –, ezután nyugodtan mondhatod nekem akár egy egész évig is, hogy „én megmondtam". – Nem hinném, hogy élek a lehetőséggel – szólt Jackie. – Na, menjünk be! Jackie a raktár felé gurította Bannickburnt. A tünde némán ült a takaróval az ölében. Ha csak a legkisebb kő került is a kerekek alá, belé hasított a fájdalom. Öregembernek érezte magát. Miközben Jackie szállása felé tartottak, hirtelen eszébe jutott valami. – Emlékszel a vegyi elemzésre az autóban? Mennyi ideig tartott? A lány vállat vont. – Nem sokáig. Legfeljebb néhány percig. – És megtudtad, miből áll a Laés?

– Igen. Miért? – Amikor a Finniganek megszerezték a vizet a Tirben, biztos az volt az első dolguk, hogy elemezzék, nem? így az adatok megmaradtak volna, bármi is történik. Jackie kissé elkerekedett szemekkel válaszolt: – Igen. Valószínűleg. – Visszaküldhették Seattle-be az adatokat? – Nem tudom. Talán. De a tiri hálózatokat nehéz feltörni. Valószínűleg nem tudták volna kiküldeni az adatokat. Amikor otthagytad a Finnigan-fiúkat az erdő közepén, és elvetted az üveget, azzal valószínűleg végleg el is tűntek az adatok. – Többször használtad a „valószínűleg" szót – jegyezte meg Bannickburn. – Vagyis nem lehetetlen, hogy az adatok kijutottak. Jackie félrebillentette a fejét.

– Nem lehetetlen. – Szóval mindaz az erőfeszítés csak azért, hogy a Finniganek ne szerezzék meg az üveget… Jackie megveregette a vállát. – Css! Ezzel most ne foglalkozzunk! Shivers megmondta, hogy jelenleg senki sem akar megölni téged. Ez legyen elég! Ezt Bannickburn is így gondolta. Visszadőlt a székbe. A beszélgetés elszívta minden maradék erejét. Úgy érezte, több napig is tudna aludni egyfolytában. Lecsukta a szemét, és azonnal elbóbiskolt. Már az ébrenlét és az alvás között lebegett, amikor eszébe jutott az előző éjszakai csata. Eszébe idézte Kader tekintetét, amikor a bénulás első jeleit érezte, aztán mikor végül teljesen megdermedt; amikor Bannickburn érintései cseppenként összegyűltek, és megállíthatatlanul rázúdult a merev-

ség hulláma. Nem értette, mi történik vele, és hideg fémarca alatt megkörnyékezte a félelem. Bannickburn már nagyon, nagyon régen nem ijesztett meg senkit, aki ilyen nagy és erős lett volna. Ezért talán már meg is érte ez az egész cécó.

A SZERZŐRŐL Amellett, hogy megírta ezt a könyvet, Jason M. Hardy szeretné egy napon színpadra állítani a Shadowrun: A musical című darabot. Ez lenne az első előadás az Oklahoma! óta, amelyben színpadra lépne egy éneklő troll. A szerző korábbi művei közé tartozik egy Mech Warrior®: Dark Age® regény, a The Scorpion Jar, több történet, amely a BattleCorps weboldalon (www.battlecorps.com) olvasható, egy saját szerepjáték, a The Labyrinth of Oversoul, és minimum egy teljesen kiadhatatlan regény, amelyet egy évtizeddel ezelőtt írt, és amelyet reményei szerint soha senki nem fog elolvasni.