Harrison Fawcett Jó Nap Ez a Halálra

A Mysterious Universe sorozathoz id rendben kapcsolódó m vek Harrison Fawcett www.harrisonfawcett.com A Katedrális harcosai A Katedrális legendája Ópiumkering Megátkozott, bolond világ A korona hatalma (Turáni legendakör) Jó nap ez a halálra Feketecsuklyások Aranypiramis Sz z infrafényben Hogyan legyünk Sherlock Holmes? Anthony Sheenard www.sheenard.com A hercegn nyakéke A holtak galaxisa Misztériumjáték York napsütése Az Excalibur keresése I. – A Fekete Sárkány Testvériség Az Excalibur keresése II. – A Kard lovagjai

HARRISON FAWCETT

JÓ NAP EZ A HALÁLRA Inomi kiadó Budapest

„Jó nap ez a halálra” © Fonyódi Tibor, 2003 Mysterious Universe-sorozat Sorozatszerkeszt : Szélesi Sándor és Fonyódi Tibor Lektorálta: Szélesi Sándor, tipográfia: Nagy László Címlap: Temesi Péter Bels illusztrációk: Ábrai Barnabás ISBN 963 86435 0 1 ISSN 1785-1963 Kiadja: Inomi Kft Felel s kiadó: Bogdán Miklós www.inomi.hu Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda

Koch Szilviának, aki nélkül nem készült volna el ebben az évszázadban… „A halál pillanata az, amikor a lélek elhagyja az irányító központi er t, de csak azért, hogy újabb kapcsolatokat létesítsen, hiszen természeténél fogva halhatatlan.” Goethe

1. Lehet séget kapott a visszalépésre, ha id közben meggondolná magát. Az utolsó éjszaka el tt a harmadik felvigyázónak hívott férfi átadott neki egy térhatású fotókat tartalmazó vékony albumot; felvételeket azokról, akik mást kaptak, mint amire számítottak… Valójában senki sem tudta, mivel jutalmazzák odaát, legfeljebb reménykedhetett, hogy pozitív szempontból változik a személyisége és a teste. Az esetek többségében így alakult, de az albumban lév fotók arról tanúskodtak, hogy alkalmanként tragédiák is történtek, olyan kiszámíthatatlan és visszafordíthatatlan változások, amelyek mindig halállal végz dtek; ez alól csak az olyan esetek képeztek kivételt (számuk elenyész volt), mikor eleve holtan tért vissza az utazó. Sophia átvette az albumot, a novíciusokkal együtt megvacsorázott, aztán visszament a lakószintjére. Amikor elhaladt a folyosó végén lév üvegfülke el tt, odabiccentett a mogorva arcú szintn vérnek. A n a Bibliát olvasta. Egy pillanatra felnézett a könyvb l, majd odaintett Sophiának, hogy „menjen csak nyugodtan”. Hófehér tollszárnyai alig fértek el a sz k fülkében, egyiket kinyújtotta az ajtón, a csúcstollak felgy rték a folyosó hosszában végigfutó vörös sz nyeget. Sophia lehajolt, a tollakat kihúzta a sz nyeg alól, gondosan eligazította a gy r dést. – Nehogy megbotoljon valaki – magyarázta kedvesen. A szintn vér megköszönte a figyelmességet. Különös hangja volt, mintha parányi fáziskéséssel ketten beszéltek volna, egy id sebb és egy fiatalabb n . Kezével beljebb gy rte a szárnyát, majd határozott kézmozdulattal behúzta a fülke tolóajtaját. Sophia továbbment, a folyosó két oldalán ajtók sorakoztak. Benyitott az egyiken. Bement a szobájába, az ajtót becsukta maga után. A novíciusoknak hagyniuk kellett egy tenyérnyi rést, melyen át bekukucskálva a felvigyázók bármikor ellen rizhették ket. Éjszaka is. Rá nem vonatkoztak a meglep en szigorú rendi szabályzat el írásai – fizetett azért, hogy itt lehessen. Nagyon sok pénzt fizetett… Celláját puritán egyszer séggel rendezték be. Az ajtóval szemközt egy lehajtható asztal a holoterminállal, el tte egy szék, jobbra a keskeny és kényelmetlen ágy, bal kéz fel l a mosdófülke a toalettel. Szekrény nem volt, minden ruháját és személyes holmiját le kellett adnia az els napon; durva anyagból sz tt egyrészes öltözékét – Sophia „zsáknak” titulálta – minden reggel tisztára cserélték, alatta nem hordhatott bugyit, és a novíciusokhoz hasonlóan mezítláb kellett járnia. A fény a mennyezetre szerelt gömbtestb l sugárzott, amelyhez nem tartozott kapcsoló, a világítást központilag szabályozták a szintn vér fülkéjéb l. A bútoroknak kizárólag funkcionális szerepe volt, egy tükört l eltekintve a fal mindenütt csupasz, a k padlót borító gyékénysz nyeget fény zésnek lehetett tekinteni. Sophia leült a kisasztalhoz. Kinyitotta az albumot. Izgatott volt, figyelmeztették, mire számíthat: tizenkét felvételt lát majd, hat sikertelen utazó térhatású képét. Mindenkir l két fotó készült, egy el tte és egy utána állapotban, a felvételek közt lapozni kellett, hadd legyen még nagyobb a meglepetés. Tudomására hozták, hogy a felvételek olyan novíciusokról készültek, akik visszatérésüket követ en perceken belül belehaltak az odaát megtapasztalt élményekbe. Halálukat nem lehetett kegyes halálnak tekinteni. Ezek a szerencsétlenek pokoli kínok közt szenvedve, eleven üvöltéssé változva léptek át az árnyékvilágba, ez alól csak azok képeztek kivételt, akiknek egyáltalán nem volt már szája az üvöltéshez… Az els kép egy húsz év körüli barna lányt ábrázolt. Sugárzott róla a vitalitás. A novíciusok fehér zsákszer ruhájában, mosolyogva állt a kolostor északi bels falánál. Magabiztosnak t nt. Sophia átlapozott a következ oldalra. A lány… Sophia hiába kapta szája elé a kezét, a gyomrából érkez hányadék felböffent a torkán, átfolyt az ujjai közt. Elfordult, az album kicsúszott az öléb l, és nagy puffanással leesett a padlóra. Sophia köhögött és köpködött. A csapnál megmosta és kiöblítette a száját. Remegett a keze. Holtsápadt arc tekintett vissza rá a kagyló fölé szerelt, megfakult tükörb l. Félve nézett az asztal lábánál fekv albumra. Kényszerítenie kellett magát arra, hogy odamenjen, fölvegye, és újra megnézze a lányról készült második felvételt. Nem ült le, állva nézte végig a fotókat.

A lányból torzszülött lett. A kép tanúsága szerint az ártatlan teremtés alászállt a poklokra, de az emberré lett isten fiához hasonlóan nem támadt föl a harmadik napon, s t magával hozta onnan az alvilág egy darabját, annak bizonyítékát, hogy az ember milyen törékeny játékszere a természetfölötti er knek. Sophiát Munch Sikolyára emlékeztette a látvány: az arcvonások eltorzultak, a szemb l rettegés sugárzott, a száj barlangbejáratként sötétlett. A test extrém helyzetbe csavarodott. A lemeztelenített lányt nyilván hanyatt fektették, lábát gyertyatartásba húzták, aztán el re nyomták, a térde a feje fölött érintette a talajt. Eddig el lehetett képzelni, de ami utána történt… Sophia feltételezte, hogy az utazó két kezét áthúzták a lába között, aztán visszafeszítették a föld felé, a mozdulat nyilván még jobban lenyomta a lábát. Ezután a szerencsétlent megfordították, majd valaki (valami?) ráléphetett a hátára, és felfeszítette mindkét kezét; a mozdulat következtében a felkarok mindkét lábát felnyomták a vállára a térdhajlatoknál – alighanem ekkor kezdett üvölteni a fájdalomtól. A testhelyzet csak úgy tartható fenn tartósan, ha az áldozatot a kezénél fogva felhúzzák és rögzítik. Sophia feltételezte, hogy a lány kezét összekötözték a csuklójánál. Legy zte undorát, és közelebb hajolt a képhez. Nem, a lány kezét nem kötözték össze, a kezek összen ttek! A két felkar a csuklónál már egy törzset alkotott, a horgasra görbült ujjakból összesen hetet lehetett megszámolni. A tüzetes vizsgálódás kimutatta, hogy a jobb kéz három ujja egyszer en átn tt a bal kéz tenyerén, körmös végük a kézháton bukkant el . További torzulásokat lehetett felfedezni a testen. A lány jobb lába teljesen elsatnyult, a térdcsont majdnem kiszúrta a b rt, a lábfej nyomoréknak t nt, és bokából teljesen kitekeredett, a talp szinte kilencven fokos szöget zárt be a bokával, a teljes testfelületet tenyérnyi nagyságú, fekélyes foltok borították… Sophia nem bírta tovább nézni. A második el tte fotó egy körszakállas, enyhén köpcös ázsiai férfir l készült. Nem látszott többnek negyvennél. Szimpatikus arca volt, tekintete megnyer . Sophiának olyan benyomása támadt, hogy a férfi amolyan utazóügynök-féle; olyan ember, aki két rrepül téri várócsarnok közt általában azzal tölti az idejét, hogy embereket (és humanoidokat) gy zköd a legújabb biztosítási kötvényr l… A férfit rosszul rakták össze! A test egy hús-vér puzzle egymásra hányt darabkáira emlékeztetett. Az utazóügynök rácseszett az utolsó utazására: ami egykoron a teste volt, mostanra a remeg hús fogantatásává lett. Sophia m vészettörténész volt, ennek köszönhet en jutott eszébe egy újabb fest : Salvador Dali! A férfi a híres fest szürreális alakjaira hasonlított, habár a látottak er sen kérd jelessé tették, hogy férfinek lehet-e még tekinteni, mivel nem volt nemi szerve, vagy ha mégis, akkor olyannyira eltorzult, hogy nem lehetett felismerni. Semmi sem passzolt ezen a testen, mintha találomra hányták volna egymásra a testrészeket és a végtagokat. Az egyik kéz a mellkasból meredt el re, a horgas ujjak a semmit markolták. A másik kéz egyáltalán nem látszott. Lehet, hogy belen tt? – morfondírozott a n . A lábak egymással száznyolcvan fokos szöget bezárva n ttek ki abból a véres hústömegb l, ami az utazás el tt még törzsként funkcionált. A fejet nem lehetett különválasztani a test többi részét l, már csak azért sem, mert semmi értelme fejr l beszélni fül, szem, orr és száj hiányában; ezek a testrészek a torzó különböz pontjain bukkantak fel, az egyik szem például a bal mellbimbó helyén látszott, a fogak nélküli száj pedig a has közepén. – Inkább Picasso. Fokozatosan er söd zaj hallatszott odakintr l; mintha egy légyraj közeledne, s r volt és fekete… Nem emberi hang, az biztos – állapította meg Sophia. Keze megállt a lapozásban. Fülelni kezdett. A zajforrás éles, vakító fényt ontott magából, ami átsugárzott az ajtórésen, végigsöpört a cella gyékénysz nyeggel borított padlóján, aztán lassan halványulni kezdett, majd továbbhaladt a folyosón. Megmondták neki, hogy ne kíváncsiskodjon. Az épen és egészségesen visszatért utazók többsége a többiekt l félrevonultan élt, olyanok is voltak köztük, akik elhagyták a kolostort, és felköltöztek a hegyekbe, hogy életük hátralév részén remeteként szolgálják az odaát démonait. A visszatértek nem keresték a kapcsolatot az átlagos emberekkel. Sophia odalopakodott az ajtóhoz. Kinyitotta, és kikukucskált. Hunyorgásra késztette a szemébe vetül fény.

Titokzatos n i alak suhant a padló fölött, az testéb l áradt a fény; éteri ragyogását uszályként maga után húzva, lassan távolodott a folyosón. Mi a fene lehet ez, angyal, tündér? – töprengett a n . A szemközti falra szerelt hangszóróból a szintn vér hangja hallatszott: – Azonnal térjen vissza a cellájába, Mrs. Rutherfurd! Sophia visszahúzódott, becsukta az ajtót. Hátát az ajtólapnak vetette, és rezzenéstelen arccal nézte az asztalon hever , nyitott albumot. Ördögök és angyalok… Tényleg ezt akarom? Amikor felkelt a rendszer napja, hogy fénye bearanyozza a dzsungel mélyén épült templomkomplexumot, Sophia Rutherfurd már tudta a választ. – Látom a szemén, nem sokat aludt az éjszaka. – Végig fönn voltam. Gondolkodtam. – Tehát meghozta a döntést? – Igen, felvigyázó. – Akkor vágjunk bele! A rendi el írásoknak megfelel en háromszor kell rákérdeznem, hogy akarja-e az utazást, feleljen igennel vagy nemmel! – Értem. – Akarja az utazást? – Igen. – Nem tudhatjuk el re, mi vár ránk! – figyelmeztette a szürke kámzsaruhás férfi. – Tudom – suttogta Sophia. – Ha minden gond nélkül visszatér, különleges képességei lesznek, de lehet, hogy démonná változik, és meghal. Mi fogjuk megölni, hogy ne szenvedjen tovább… és persze a saját biztonságunk érdekében is. – Ez benne van a pakliban. – Kérem? – vonta össze szemöldökét a felvigyázó. – Ez egy archaikus kifejezés, azt jelenti, hogy ez a lehet ség is adott… vagy valami hasonlót – magyarázta fáradt mosollyal a n . – Újra kérdezem: akarja az utazást? – Igen. – A statisztikai adatok szerint százból tíz utazó nem éli túl. – Tisztában vagyok vele. – Egy életen át kötni fogja a némasági fogadalom, senkinek sem beszélhet rólunk, és az odaát tapasztaltakról. Ha megszegi a szavát, komoly bajba sodorja magát és a családját… – Elfogadom a feltételeket, felvigyázó. – Akkor harmadszor is megkérdezem: akarja az utazást? – Igen – mondta határozottan a n . A felvigyázó el relépett, kinyújtotta jobbját, a tenyerét Sophia homlokára tette. – Az jöjjön veled szembe, amit elképzelsz magadnak. A férfi kinyitotta az ajtót, és félreállt. Id sebb n vér lépett a cellába; kezében gondosan összehajtogatott ruhát tartott. – Odakint leszek – mondta a felvigyázó, és kiment a folyosóra. Sophia és a n vér kettesben maradtak. – Mikorra várja a menzeszét? – kérdezte a n . – Úgy két hét múlva. – Akkor most a legtermékenyebb. – Igen. Miért kérdi? – Lehet, hogy teherbe ejtik. Nem egy ilyen esetünk volt már. – Ez csodálatos! – Ha látta volna azokat a gyerekeket, nem mondaná ezt. Vetk zzön le! Sophia kibújt a ruhájából, és az ágyra dobta. Huszonhat éves, kisportolt testalkatú n volt, a férfiak serdül kora óta rajta felejtették a szemüket. Két kezét leengedve, laza testtartásban állt. Arra számított, hogy a n vér odaadja neki a ruhát, de el bb t rnie kellett, hogy a másik tüzetesen megszemlélje, mint

valami vásári portékát. – Sportol? – kérdezte a n vér. – Igen. – Látszik magán. Mit sportol? – Harcm vészetekkel foglalkozom. Ez már nem is annyira sport, mint inkább életfor… A n vér közbevágott: – A test minden esetben megváltozik. Búcsúzzon el a mellét l és a csinos arcától. Ezt vegye fel! – Sophia öltözni kezdett, a n vér folytatta a mondókáját: – Harcm vészet ide vagy oda, ne próbáljon ellenállni, mert nem jön vissza élve. Feltételezem, hogy a felvigyázó minden apró részletre kitért, ennek ellenére, van kérdése? – Egyvalami nem világos el ttem… – Sophia komoly harcba keveredett a ruhával, hirtelen nem tudta, melyik lyukon dugja ki a fejét, melyiken a karját. A n közelebb lépett, segített neki. Sophia folytatta: – Ha magamtól nem térek vissza, akkor mennyi id elteltével sokkolnak? – Maximum öt percig maradhat a klinikai halál állapotában. Ha ennyi id alatt nem küldik vissza, akkor mi próbáljuk kihozni onnan. Odaát másképp fogja megélni az id múlását, úgy érzi majd, órák teltek el. – Tulajdonképpen kikkel fogok találkozni? – Démonokkal és angyalokkal. Ha szerencséje van, találkozhat Luciferrel, a ragyogóval, vagy Rafaellel, a naplélek arkangyalával; tudunk olyan esetr l is, hogy az utazó magával a lángpallosú és fényl szárnyú Mihállyal került kapcsolatba, aki a kiválasztott szellemeket vezeti a fényes túlvilágba. De ezt nyilván elmondták már magának… Sophia pillanatnyi habozás után feltette legutolsó kérdését. – Hallott már a Katedrálisról, n vér? A n hangja szintén csengett: – Nem tudom, mir l beszél. Nem tudtok ti semmit – gondolta Sophia Rutherfurd, és elsimította magán a ruhát. Hirtelen elmosolyodott, nyilván megvolt rá az oka, miért teszi ezt. A n szemébe nézett, aztán ezt mondta: – Mehetünk! A n vér kinyitotta az ajtót. Hármasban folytatták útjukat. H vös volt a hajnal. A dzsungel fölött lebeg , nedvesen tapadó ködpára beszennyezte a leveg t, a kolostor épületeit csak sejteni lehetett a félhomályban. Mérhetetlenül nagy volt a csönd, mintha ezen a hajnalon a madaraknak sem lenne kedve az élethez. Sophia továbbra sem tudta megítélni az épületkomplexum kiterjedését, a fák és a köd sikeresen megakadályozták ebben. Megérkezésekor nem vezették körbe, ideje nagy részét a novíciusok lakrészének mínusz hetedik szintjén töltötte, egy ablaktalan cellában, emberekkel csak a közös étkezések alkalmával találkozott, de akkor sem tudott kapcsolatokat kialakítani; a novíciusok egymással sem nagyon beszélgethettek, nemhogy egy küls ssel, akit nem a hit, hanem a puszta kíváncsiság vonzott erre a távoli holdra. Kizárólag a számára kirendelt felvigyázóval és az egymást váltó szintn vérekkel tartotta a kapcsolatot. Az els nap egy fekete ruhás mesterrel is találkozott, de ez volt az utolsó alkalom, hogy testközelb l láthatta a szekta valamelyik vezet jét. Menet közben hirtelen eszébe jutott a mesterrel folytatott tegnap esti beszélgetése; meghökkent en rövid volt. „– Sophia Rutherfurd? – Az vagyok. – Olvastam a könyvét a halálközeli élményekr l. Nagyjából jók a meglátásai, de a valóság ennél sokkal érdekesebb. – Van egy kínai közmondás: jobb egyszer látni valamit, mint százszor hallani róla… Tulajdonképpen ezért vagyok itt – nevetett a n , de a férfi nem nevetett vele, még csak el sem mosolyodott. Rápillantott a holoképerny re, aztán ujjait összekulcsolva, kezét megtámasztva az íróasztalon, kissé el rehajolt. – A pénz megérkezett a számlánkra… A következ hajnali bolygóárnyéknál részt vesz a rituálén, addig bármikor visszaléphet, de a számunkra átutalt összeget nem áll módunkban visszafizetni.

– Értem. – Fél? – Egy kicsit. – Ne féljen! Nem a halál a félelmetes, hanem a módja; megnyugtatom, semmit sem fog érezni… Ne feledje, maga lesz az els , aki küls sként utazhat, mi több, az els civil, aki egyáltalán láthatja az oltárt! Az ön számára kijelölt felvigyázótól minden tájékoztatást megkap, ha kérdései vannak, azokat neki tegye fel. Azt hiszem, minden lényeges dolgot elmondtam, nincs más hátra, mint sok sikert kívánni a vállalkozásához, Mrs. Rutherfurd. – Köszönöm.” Lementek az udvarra vezet egyik lépcs soron, útjuk a démonfalnak nevezett, domborm vekkel borított k fal mentén haladt tovább. Ezen a ponton a n vér köszönés nélkül elvált t lük, alakját elnyelte a köd. Sophia határozottan fázott, mezítlábasan túl hidegnek találta a követ, és az is bosszantotta, hogy összekoszolja a talpát. Összefonta melle el tt a két karját, ezzel az si módszerrel próbált védekezni a hideg ellen. Szemmel láthatóan didergett. Alig félméteres, t zpiros kígyó siklott át el ttük az úton. Sophia megtorpant, ki nem állhatta a kígyókat. – Kaphatnék egy papucsot? – kérdezte a felvigyázótól. A férfi visszanézett rá a válla fölött. – Hamarosan úgyis meghal… Menjünk tovább! – Mondja, maguknak van valamilyen tankönyve, amivel az extrém válaszok metodikáját oktatják? – Nincs ilyen oktatóprogramunk, de jó ötlet, majd megemlítem a mestereknek! – kuncogott a férfi; amióta Sophia ismerte, ez volt az els emberi megnyilvánulása. Rövid sétát követ en a felvigyázó megállította Sophiát egy finom könyökérintéssel. A démonfal északi végénél álltak. – Várnunk kell a mesterekre – magyarázta a férfi. – Napok óta szeretnék megkérdezni valamit, de nem volt hozzá elég bátorságom. Mivel ajándékozták meg? – Komolyan tudni akarja? – titokzatoskodott a férfi. – Igen. A férfi lopva körülnézett. Miután meggy z dött arról, hogy senki sincs látható közelségben, a bal hóna alá csatolt tokból el húzott egy t rt. A penge formája – mintha acéllá fagyott volna egy hosszúra nyúlt lángnyelv – sejtetni engedte, hogy rituális célokra használják. Ezt követ en olyan gyorsan történt minden, hogy Sophiának meglep dni sem volt ideje: a férfi minden különösebb teketória nélkül levágta a bal kezének mutatóujját, a második ujjperc alatt. Az ujj lehullott a k re, a vér messzire spriccelt a sebb l. A férfinak arcizma sem rezdült. – Nem érez fájdalmat?… – nyögte a n . – Nem igazán… De nem ez a lényeg. Most figyeljen! – A férfi feltartotta megcsonkított kezét, úgy nézett rá, mintha most látná el ször. A vér lefolyt a kézháton és a tenyéren, befolyt a köpeny ujja alá, és átáztatta az anyagot. – Kezd dik! Sophia elh lve látta, hogy a férfinak kin az ujja. Parányi kitüremkedés jelent meg a mutatóujj csonkjának végén, egy szemmel látható sebességgel növeked , véres húsdudor, ami hamarosan felvette az imént lenyisszantott mutatóujj formáját. A felvigyázó megtörölte véres kezét a csuklyaköpeny anyagában. Arca elé emelte, és megmozgatta ujjait. – Jobb, mint az eredeti! Sophia hitetlenkedve pislogott. – Jézusom! Maga komoly gondot jelentene egy középkori hóhérnak; képzelje, a pasas menynyire meglep dne, amikor rájönne, hogy képtelenség lefejezni. – Ezzel inkább nem kísérleteznék. – Megmondaná a nevét? – Ashley… Ha megkérhetném, ez maradjon kett nk között, mások el tt szólítson továbbra is felvigyázónak.

Sophia megígérte, hogy így lesz. Zaj hallatszott a közeli lépcs sor irányából, három közeled alak kavarta fel a ködtakarót. Kivétel nélkül magasak voltak, és fekete csuklyaköpenyt viseltek. Megjöttek a mesterek. A felvigyázó ügyesen elpöccentette lábával a levágott ujjdarabot, ami begurult a démonfal tövéig, odasúgott Sophiának, hogy csak akkor beszéljen, ha kérdezik, aztán illedelmes f hajtással köszöntötte mestereit. Az egyik alakban Sophia ráismert arra az emberre, akivel az els napon találkozott. haladt középen, két társa kissé lemaradva követte. Az egyik egy kissé tömzsi figura volt, tipikus szerzetes alkat; a hatást tovább fokozta a domonkos rendiek kámzsájára emlékeztet ruházat. A másik azonban minden szempontból különbözött a jelenlév kt l, semmi köze nem volt az emberi fajhoz. Kézfejét és arcának nagy részét ezüstösen csillogó pikkelypáncél borította, szemgolyói kidülledtek, és eltávolodtak egymástól, gyakorlatilag a férfi fügét mutatott az evolúciónak – ha van olyan egyáltalán –, létezésével kézzelfoghatóan bizonyította, létezik átmenet a hüll és az ember között. Amikor a keveréklény barátságosan megpaskolta a felvigyázó vállát, Sophia felfigyelt az ujjai közt feszül , áttetsz úszóhártyákra. – Minden rendben van? – kérdezte a hüll ember attól, akit egykoron Ashley-nek hívtak. Normális emberi hangja volt, Sophia nem lep dött volna meg egy kis sziszegés hallatán. – Mrs. Rutherfurd felkészült – felelte egy újabb f hajtás kíséretében a felvigyázó. – Jól van – mondta a hüll . Kezét (végtagját?) nyújtotta a n nek. – Sok sikert! Nyálkás lesz a tenyerem, gondolta a n … De mire ez átfutott az agyán, megesett a hideg kézfogás. A másik kett vel is lekezelt. Automatikus mozdulatok voltak. Az a mester, akivel most találkozott másodszor, felnézett az égre. – Kényelmesen odaérünk bolygóárnyékig. A többiek önkéntelenül emelték fel az arcukat. Rohamsebességgel oszlott a köd. Ahogy a nap fokozatosan megvilágította az ég alját, úgy kaptak er sebb kontúrokat a fák és az épületek hosszan elnyúló árnyékai. Ezalatt nyugatról közeledni látszott valami iszonytatóan hatalmas feketeség, mely halálos nyugalommal vette birtokba az égboltozat egynegyedét, s miközben félköríves határvonala szemmel láthatóan kelet felé tolódott, egy isten sírba tételének nyugalmával falta fel a világosságot. Egy óriás gázbolygó árnyéka vetült rájuk, Sophia tudta, hogy a sötétség hosszú órákon keresztül tart. Pár nappal ezel tt a felvigyázó legalább egy órán keresztül próbálta megértetni vele, hogy milyen bonyolult égi pályán halad lakhelyük, az óriásbolygó negyedik holdja. A férfinak végül rajzolnia kellett, Sophia mégsem értette; intelligens n volt, de olyan távol állt az égi mechanika törvényeinek megértését l, mint tyúk az ábécét l. – És hamarosan az árnyék… Nem tudom, hányszor láttam már ránk borulni a Belzebubot, mégsem tudok betelni a látvánnyal – mondta egy szuszra az els mester. – Szerintem ne várakoztassuk tovább Mrs. Rutherfurdot! Ebben mindannyian egyetértettek. A keskeny ösvény hosszan kanyargott a dzsungelben. A talajt borító rothadó aljnövényzetnek köszönhet en zaj nélkül haladtak. Az ösvényt napi rendszerességgel gondozták a novíciusok; a szektának állandó harcot kellett vívnia az serd vel, amely fáradhatatlanul követelte a jussát, karbantartás hiányában már néhány nap leforgása alatt elborítana mindent a buja aljnövényzet. A csíp s hajnali h vösség után meglep váratlansággal tört rájuk a forróság. A magas páratartalom megnehezítette a légzést, gyorsan testükre tapadt a ruha. A köpcös férfi er sen szuszogott. Sophia feltételezte róla, hogy ha mester lett bel le, nem mindennapi képességeket hozhatott magával odaátról, de az er nlét nem tartozott ezek közé. Némán haladtak, mintha a szavak er szakot tehetnének az erd n. Négy ember, akik hitükt l és filozófiájuktól függetlenül biztos tapasztalatokat szereztek már a túlvilágról, s egy elszánt ötödik, aki tapasztalatlansága ellenére sokkal közelebb járt az igazsághoz, mint bárki az eddigi utazók közül. Ám Sophia Rutherfurd err l nem beszélt senkinek, egyedül csak titkos naplójával osztotta meg gondolatait. Vajon lesz módja folytatni a feljegyzéseket? Hosszú éveken keresztül kutatott egy olyan valami után,

amelynek létezésében jószerivel senki sem hitt a galaxisban, s most itt áll a cél el tt. Tudta, nem démonok és angyalok várnak rá az odaátban. Lángpallosú Michael és Rafael, a naplélek arkangyala?! Ugyan már! Milyen tudatlanok, azt hiszik, hogy színr l-színre látták az Úr szolgálóit, holott csupán zsinóron rángatott bábok egy végtelen színpadon; játszanak velük, és k annyira beleélik magukat ebbe a kozmikus színjátékba, hogy nem veszik észre, milyen rohamsebességgel lesznek okos néz ib l buta szerepel ivé annak a komédiának, amit a világtörténelem legtitkosabb társasága rendez a számukra. Szemfényvesztés! Sophia azért utazott ide, és azért vállalta az ideiglenes halált, hogy megtudja, mi végre az el adás, amely köré egyházat szerveztek a megtévesztett emberek. Húsz percig tartó, nem túl meger ltet séta után, az ösvény lejteni kezdett, majd olyan kanyargós és veszélyes lett, hogy állandóan kapaszkodniuk kellett a magasból alányúló liánokban. Egyes szakaszokon gondos kezek által épített korlátok segítették az ösvényen haladókat, más szakaszon csökkentették a tempót, a felvezet szerepét játszó hüll ember inkább biztonságra törekedett, mint sietségre. Sophia ekkor hallotta el ször a dzsungel jellegzetes hangjait. Láthatatlan madarak trillája visszhangzott az eleven zöld fal mögül, furcsa surrogások, szisszenések, böffenések minden irányból. A hüll ember felemelt kézzel parancsolt megállást a menetnek. Megmerevedett, feszülten figyelt, aztán sajátos módon beleszagolt a páradús leveg be: röpke pillanatra megvillant villás farkú nyelve. – L tojás van a közelben – mondta. Szavait határozott bólogatásokkal er sítette meg. – Ki kell küldenünk az automatákat, miel tt csápot eresztene az ösvényre. – Ahogy visszatértünk, ez lesz az els dolgom – mondta a felvigyázó. Sophia kíváncsi szemeket meresztve nézett a férfira. – Ez egy nagyon kellemetlen húsev növény – magyarázta Ashley. – Inkább állat – gondolkodott hangosan az els mester. Félrehajtott egy terjedelmes páfránylevelet. – Megérkeztünk! Sophia el relépett, és a fák lombsátorának takarásában meglátta az ébenfekete sziklafalat. Nagyjából ötven méter magasra nyúlt, tetején öt sziklacsúcs meredt az égnek. Nézte a függ legesen emelked sziklát… felnyögött, amikor eljutott tudatáig a felismerés: a szikla pontosan úgy nézett ki, mint egy óriási talp. Igen, egy emberi talp emelkedett a dzsungel fölé, és amit sziklacsúcsoknak nézett, valójában a láb öt ujja! A meglepett n eltekintett jobbra. Nem messze t lük, egy másik, az el z höz hasonló sziklaképz dmény emelkedett. Önkéntelen kiáltás hagyta el Sophia ajkát. – Istenem, ez egy szobor! – Pontosan, Mrs. Rutherfurd. Egy háromszázhatvan méter hosszú, tökéletesen arányos, n i alak fekszik a dzsungelben – világosította fel Sophiát az els mester. – Nem tudjuk, kik készítették, nem tudjuk, mikor készült, és nem tudjuk, hogyan került ide. Az emberiség jelenlegi tudományos ismeretei elégtelenek ahhoz, hogy meghatározzuk az anyagát, ami nem ásványi vegyület és nem fém. Ilyen anyag egyszer en nem létezik az általunk ismert univerzumban. Halvány fogalmunk sincs, mib l készült, ellenáll a behatolási kísérleteknek, mintát sem tudunk venni bel le, még a molekuláris savakra sem reagál. M szeres méréseink alapján jó okunk van feltételezni, hogy belül üreges, de képtelenség bejutni a belsejébe, ajtót vagy egyéb bejáratot a leggondosabb kutatás sem tudott felfedezni. Egyetlen ismert nyílás található rajta, a nyitott ajkak közti rés – méreteib l adódóan egy kisebb hasadék –, amelyen át a barlangszer szájüregbe juthatunk, ami a garat irányában lezárt, az alkotók sajnos nem vesz dtek a nyel cs és a légcs kialakításával. A szájüregben állítottuk fel az oltárt. Sophia komolyan meglep dött, eddigi kutatásai során még csak homályos utalást sem talált erre a gigantikus m alkotásra. Alig tudta palástolni az izgalmát, pillanatok alatt feléledt benne a tudományos kutató. – Innen nem tudom megállapítani, de az alakot ruhátlanul ábrázolták? A köpcös férfi el ször szólalt meg a találkozásuk óta. – A szeméremrés csupán stilizált. Az els mester folytatta: – A modellül szolgáló n t mintha vékony b rfonatokba öltöztették volna, ezek nem sokat takarnak.

– B rfonatos ruha egy meztelen n n – suttogta maga elé Sophia. – Istenem, megtaláltam ket! A mesterek összenéztek. – Megmagyarázná? – kérdezte a hüll ember. – Inkább nem. Ne haragudjanak, nekem is lehetnek titkaim. – Mindjárt fölénk ér a Belzebub – mondta idegesen a köpcös. Az óriásbolygó lassan eltakarta az égboltozat felét. Folytatták az ereszkedést. Kisvártatva teljes monumentalitásában megmutatkozott el ttük a titokzatos szobor. A dzsungelt kiirtották körülötte, az ösvény a hanyatt fekv alak jobb oldalán futott tovább, követve a lábszár, a comb, majd a törzs vonalát. Az alak könyökben behajlította a jobb kezét, mi által alkarja függ legesen emelkedett, úgy tartotta a tenyerét, mintha alamizsnát koldulna. Az ábrázolt kéztartás következtében a jobb kéz középs ujja nyúlt legmagasabbra a dzsungel fölé. Az ösvényr l nem lehetett látni, milyen tartásban van a szobor bal keze. Ashley, mintha sejtette volna, hogy Sophiát milyen gondolatok foglalkoztatják, megjegyezte: – A másik kezét függ leges tartásban a feje fölé nyújtja. Ha álló helyzetben lenne, lényegében felmutatna az égre. – Feltételezhetjük, hogy valaha álló helyzetben volt? – kérdezte Sophia. – Igen, de nem ezen a holdon. Mintát vettünk, és megvizsgáltuk az alatta lév talajrétegeket. Amikor fekv helyzetbe került, egyszer en lepréselte maga alatt a fákat, aljnövényzetet. Csakhogy nem d lhetett el, a talprészen a leggondosabb elemzés sem tudott kimutatni talajmaradványokat. Arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hogy a szobrot itt soha nem állították fel, hacsak nem helyezték talapzatra, de annak semmi nyoma. Sophia legszívesebben letért volna az ösvényr l, szerette volna megérinteni, megsimítani a szobrot, de nem akarta húzni az id t; szemmel látható módon er södött a félhomály, a Belzebub ellenállhatatlanul közeledett. Továbbhaladtak a felkar mentén, aztán az ösvény élesen jobbra fordult, és a váll vonalát követve, elvezetett a fej jobb oldalán emelked állványzatig. A könny fém szerkezet állványzatban elektromos lift m ködött, de lépcs kön is fel lehetett menni az arcig. Az ösvény elkanyarodása után Sophia el ször látta meg az arc profilját, az ismeretlen alkotók – nyilván többen voltak – egy arányos vonásokkal megáldott, fiúsan rövidre nyírt hajú, húsz-huszonöt év körüli n t ábrázoltak. – A légifelvételek alapján gyönyör n – jegyezte meg Ashley. A lift gyorsan felrepítette ket a húszemeletnyi magasságba. Az üvegfülke emelkedésével egyenes arányban mutatkoztak meg az arc részletei, a kecsesen ível d szemöldök, az arányos orr és a telt ajak; az ismeretlen alkotók még a szempillákat is megmintázták, Sophiát egy fés tüskéire emlékeztette a látvány. A lift megállt. Kiléptek a fülkéb l, és egy korláttal ellátott, keskeny hídon keresztül eljutottak az alsó ajak fölött kiképzett platóig. A platón sárga ruhás technikus-testvérek ügyködtek. Sophia képerny sorokat és számítógépterminálokat látott, zöldes színben pompáztak a holoképerny k, valóságos lámpaerd világított a pultokon, a vezérl pult fölött hevenyészve kifeszített ponyvát lobogtatott a lassan feltámadó szél, ami tökéletesen szétoszlatta a ködöt: kilométerekre el lehetett látni a dzsungel fölött. Err l a pontról tökéletesen be lehetett látni az egész szobrot. Az ébenfekete testet nyaktól bokáig behálózta a b rfonatos ruha-ábrázolás, a keblek feszesen álltak, a mellbimbók, mint két kisebb sziklacsúcs, a has lapos és kockás az izmoktól, a combok feszesek és arányosak; akárki volt a modell, nem panaszkodhatott az alakjára. Sophia átsétált a plató túloldalára, megtámaszkodott a korlátnál, és lenézett. A kissé nyílt ajkon át le lehetett látni a szájüregbe. Odalent lámpafüzérek világítottak, a „barlang” legalább húsz méter mélyen tátongott, a lámpák valamilyen oltárszer séget világítottak meg. Egy daru emel karja nyúlt az ajkak fölé, az acéldrót végén parányi kosár himbálózott, padozata egy szintben állt a platóval, a kosár el tt fel lehetett nyitni a korlát egy szakaszát. – Kilenc perc – mondta az egyik technikus. Ashley lépett Sophia mellé. – Itt az id , Mrs. Rutherfurd.

Sophia nem tudta palástolni az idegességét. – Félek – nyögte alig hallhatóan; olyan er vel szorította a férfi kezét, hogy belefehéredtek a bütykei. – Bátorság. A köpcös érkezett az irányítópult fel l. – Menjünk le! Sophia megértette, hogy nincs többé visszaút. Egy technikus felnyitotta a korlátot, de a n megmakacsolta magát. – Jaj, istenem… – Jöjjön, nem lesz semmi gond; én már ötször feküdtem azon az oltáron, és láthatja, nincs semmi bajom – nyugtatta Ashley a n t. Rövid noszogatás után Sophia végre átlépett a kosárba. Ashley és a köpcös követték a n t. A technikus lezárta mögöttük a korlátot. Felzümmögött az elektromotor, a kosár elindult lefelé. Valaki utánuk kiáltott: – Hét perc! Ashley végig szóval tartotta Sophiát. A másvilág csodáiról beszélt, aranyszárnyú angyalokról, az ajándékról, mely t sgyökeresen megváltoztatja az ember életét… A n hallgatásba burkolózott, harcot vívott csapongó gondolataival, alig figyelt a lelkendez Ashley-re. A szobor nyugtalanította. Egészen addig a pillanatig határozott elképzelése volt arról, hogy kit ábrázol, amíg az arccal nem szembesült. Ki lehetett a modell? – Figyel rám, Mrs. Rutherfurd? – Hogyne… maga olyan kedves… Túljutottak a fogak vonalán. Egyenletes sebességgel haladtak lefelé. A lámpák bevilágították a teljes szájüreget, odalent egy pult emelkedett, tetejéb l számítógép-vezérelt manipulátor-karok nyúltak el re; féltucatnyi kamera irányult a középen álló oltárra. A kosár megállt az oltár mellett. Ashley szállt ki els nek, kezét nyújtotta a n nek. Sophia meztelen talpa el ször érintette a szobor anyagát. – Langyos a padló. – Ugye, milyen meglep ? A köpcös hangja törte meg a varázst. – Vegye le a ruháját, és feküdjön föl az oltárra, Mrs. Rutherfurd! Sophia kibújt a fehér lepelb l, átadta a ruhát Ashley-nek, és elnyúlt a térdmagasságban húzódó, hosszúkás márványlapon. Ashley közben arról beszélt, hogy az oltár nem képezi a szobor részét, a szektatagok faragták ki egy, a Földr l hozatott márványtömbb l. Ashley a karjára fektette Sophia ruháját. Félreállt a köpcös útjából, aki egy üvegcsével a kezében odalépett az oltárhoz, és intett a n nek. Sophia felkönyökölt. – Három perc – hallatszott egy láthatatlan hangszóróból. – Ezt igya meg! Kellemesen savanykás ízt fog érezni. Sophia átvette az üvegcsét. A benne lév folyadék narancssárga szín volt, ha nem tudná, mi az, narancslének nézné. Sophia Rutherfurd semmire sem gondolt, és semmit sem érzett, amikor az utolsó csöppig lenyelte a halál italát. Visszahanyatlott a márványlapra. Ashley odakuporodott mellé, fölé hajolt, kisimított egy rakoncátlan hajtincset a homlokából. – Csodálatos lesz – mondta kedvesen a férfi. – Remélem, még találkozunk. – Ebben biztos lehet. – Zsibbad a lábam… valami hidegség kúszik fölfelé a lábamon. – Nem tart már sokáig! – Ashley! – Tsss… Az Ashley-re a köpcös odakapta a fejét; rosszallóan nézett a Sophia haját simogató férfira, Sophia

összerándult az oltáron. A zsibbadás fájdalommá változott, a n úgy érezte, mintha ezernyi t vel szurkálnák a testét. – Ashley! – A pántokat! – kiáltotta a köpcös. Sophiát elhagyta minden ereje, nem tudta megakadályozni, hogy széthúzzák a karját és a lábát. Hamarosan b rpántok szorultak meg a csuklóján és a bokáján. Ashley az arca fölé hajolt. – Hallja, amit mondok, Mrs. Rutherfurd? – Ez… ez… nagyon fáj. A köpcös egy fényceruzával megvilágította a pupilláját. – Mindjárt vége lesz, és meglátja a fényt… – Egy perc múlva bolygóárnyék. – Azt mondták… sem… semmit sem fogok… érezni. Ashley nem válaszolt. Csak mosolygott. A technikus-testvérek fokozatosan csökkentették a világítás intenzitását. Sophiából kiszakadt az els sikoly. Teste ívben megfeszült, hánykolódni kezdett az oltáron. Vel trázó kiáltása visszhangot vert a gigantikus szobor szájüregében… Ashleynek arcára fagyott a mosoly. Értetlenkedve bámult a köpcösre. – Ez… ez teljességgel szokatlan. – Induljunk, felvigyázó testvér! – felelt a mester. Ashley úgy lépett be a kosárba, mint az alvajárók. Beindult a csörl , a kosár elindult felfelé. Ashley a korlátba kapaszkodva nézett lefelé. Sophia apokaliptikus rángatózásba kezdett a márványlapon. Már nem hallatott hangokat. Hirtelen elernyedt a teste, ugyanakkor elengedtek a záróizmai. Ashley még látta, amikor Sophia combja közül el tör a vizelet aranysárga zuhataga, aztán már nem látott semmit, mert egyik pillanatról a másikra rájuk borult a sötétség. – Bolygóárnyék. Az utazó kritikus állapotban. Ashley a körmét rágva nézte a monitorokat. Hat különböz szögb l mutatták az oltárt, az egyiken premier plánban látszott Sophia arca… Mintha csak aludna, gondolta Ashley. A harmadik perc elteltével Ashley megnyugodott, úgy érezte, túljutottak a nehezén. Az eddigi tapasztalatok szerint ilyenkor jelentkeztek az els torzulások. Ha a negyedik perc kezdetéig nem változik drasztikus mértékben a test, akkor új szellemi képességek birtokában tér vissza az utazó. A jelek alapján Ashley-nek jó oka volt feltételezni, Sophia Rutherfurdnál ugyancsak belül zajlik a változás. – Enyhén hullik a haja – mondta az egyik technikus. Az információt egy diagramról olvasta le, a n arcát mutató monitor nem árulkodott változásról. – A csontszerkezet, az izmok? – kérdezte az els mester. – Negatív. – Hangszálak? – A m szerek szerint minden rendben – darálta a technikus. – Van már szívhang? – kérdezte Ashley. – Negatív – mondta egy technikusn a vezérl pult túlfelér l. A mesterek és Ashley a monitorokra függesztették tekintetüket. Ólomlábon vánszorogtak a másodpercek. – Mozog a hasfala – jelentette be a hajhullást is jelz technikus. Az automata kamera felülr l mutatta a meztelen n i testet. A technikus ráfókuszált a vénuszdomb fölötti részre; Sophia hasfala ritmikusan lüktetett. – Menjen lejjebb! – utasította a technikust a hüll ember. Az automata kamera megmozdult, az elektro-optika elhaladt a szeméremsz rzet fölött, és megállapodott a hüvelybemenetnél. Az enyhén szétfeszített lábaknak köszönhet en látszottak a nagy szeméremajkak. Aztán történt valami megmagyarázhatatlan… – Látták ezt? – kérdezte a köpcös. – Lehet, hogy képhiba – gondolkodott hangosan a technikus. – Játssza vissza, és lassítsa le! – utasította a hüll ember.

A technikus újrajátszotta a felvételt. Ami lejátszódott a szemük el tt, az túlmutatott minden racionalizmuson. Fekete, olajosan csillogó, ostorszer csáp csapott el Sophia Rutherfurd szeméremajkai közül. A csáp ide-oda csapkodott a combok között, aztán visszasiklott a n hüvelyébe; a jelenség félmásodpercig sem tartott. – Lézervet t készenlétbe! – utasította a technikust az els mester. A technikus beütött egy számsort a billenty zeten. Odalent egy támadó csörg kígyó sebességével mozdult az egyik manipulátor karja, és a célmegjelöl lézersugár ég vörös pöttyöt rajzolt az oltáron fekv halott homlokára. A technikus mutatóujja alig fél centire kopogott egy piros nyomógombtól. – Mester? – Várjunk még! – morogta az els mester. Ashley kiszáradt torokkal állt. Olyan szépen indult minden… Lehet, hogy Sophiából, a b bájos Sophiából, aki annyira emlékeztette az els szerelmére, mégiscsak szörnyeteg lett? Ó, istenem, ne tedd ezt, ne hagyd, hogy így legyen, parancsolj rá lángszárnyú angyalaidra, és fékezd meg ket! Ashley azért imádkozott, hogy a technikus ne jelentsen újabb anomáliát. A következ fél percben nem történt semmi említésre méltó esemény; a halott n mozdulatlanul feküdt az oltáron, az életfunkciókat jelz m szerek képerny in jéggé dermedtek az adatok, a szívritmust jelz monitor egyenes vonalat rajzolva egyenletesen sípolt. – Öt perc – mondta érzelemmentes hangon a technikus. – Ha nem hozzuk vissza, elveszítjük! Az els mester kezében volt a döntés. – Kezdjék a sokkolást! Ashley ajka halk fohászt rebegett. A férfi égnek emelte a tekintetét – még sohasem látta ilyen sötétnek a Belzebubot. A manipulátor-karok kinyúltak a halott felé. Egy perccel kés bb jellegzetes, szaggatott sípolás hallatszott a szívgörbe monitora fel l, a m szerek sorra visszajelezték a m köd pulzust és a légzést – Sophia Rutherfurd visszatért egy kikutathatatlan tartományból; keveseknek adatik meg ez a csoda. A vezérl pultnál oldódott a feszültség. Mosolygós arcok fordultak a monitorok felé. Sophia ernyedt testtartásban feküdt az oltáron. Lassan lélegzett, a szeme továbbra is lehunyva. – Aludna? – húzta fel szemöldökét a köpcös, hangjából sugárzott az értetlenkedés. – Úgy t nik – felelte a technikus. – Menjen le hozzá, Ashley, és keltse fel! Ashley belépett a kosárba. A csörl elindult lefelé. – A lézervet maradjon? – kérdezte a köpcös az els mestert l. A férfi grimaszra húzta a száját. – Ha veszélyes lenne ránk nézve, már tudnánk róla… De azért maradjon a lézer. Odalent felkapcsolták a villanyt. Fénybe borult az oltár. Ashley hevesen kalapáló szívvel lépett ki a kosárból. Odament az oltárhoz. Kibontotta a lábat és a kezet béklyózó pántokat. Sophia fölé hajolt, megsimogatta az arcát. – Jó reggelt, álomszuszék! A n szabályosan lélegzett. Aludt. – Hahó, Csipkerózsika… Ashleyt nem érdekelte, hogy kamerák veszik körül. El rehajolt, és ajkát Sophia Rutherfurd ajkához érintette… Ami ezt követ en történt, annyi ideig sem tartott Ashley, a mesterek és a technikusok számára, mint a felrobbanó vörös óriások utolsó lobbanása, nem tovább, mint egy kósza gondolat a megismerhetetlen világmindenségr l… A robaj elmúltával nem csöndesedett el a dzsungel. Vihart támasztott az isteni színjáték legújabb nyitányaként megdördül ég, és a szobor feje körül kavargó finom hamut gyorsan szétszórta a nyugatról érkez förgeteg.

2. Tizenöt évvel kés bb… Feln tt fejjel nem azért járunk cirkuszba, mert bírjuk az idomított fókákat, vagy hogy lássunk karikákon átugráló oroszlánt, az állatok produkciója kizárólag a gyerekeket érdekli. Mi, feln ttek, azért járunk cirkuszba, mert titkon abban reménykedünk, hogy leesik a légtornász. Persze más oka is van a cirkuszba járásnak. Például, ha megígérjük az alig három éves unokatestvérünknek, hogy ha legközelebb találkozunk, akkor elvisszük egy el adásra. Én ugyanígy jártam. Muszáj vázolnom az el zményeket. Apám születésnapján évente egyszer összejön a család. Nagy a Shaw-família (pökhendi módon klánnak tituláljuk), az összes nagynénivel, nagybácsival, és azok gyermekeivel, unokáival együtt vagyunk vagy kétszázan. Történetünk kezdete el tt egy évvel megígértem Margot nagynéném unokájának, a kis Buddy-nak, hogy jöv re elviszem a császári cirkuszba. Alig pár nappal kés bb már megfeledkeztem az egészr l, aztán apám éppen esedékes születésnapi partijának délel ttjén elém toppant Buddy, és nekem szegezte a kérdést. – Mikoj megyünk a cijkuszba, Bjett báci? – Cirkuszt akarsz? Mindjárt el kapok egy Herdent, és akkora cirkusz lesz, baszics, hogy mindenki megemlegeti. – Nem emlékeztem a tavalyi ígéretemre, ami tökéletesen érthet , elvégre az elmúlt tizenkét hónapban részt vettem öt titkos akcióban, három csillagközi hercegn lett a szeret m, megnyertem két háborút, megtaláltam a turáni koronát, nem találtam meg a Szent Grált, és mindezek tetejébe kiolvastam egy hatszázhetven éve nyomtatott sci-fi magazin els tíz kötetét; fáradt voltam és m ködésképtelen, mint egy szlovák gyártmányú kiborg. Hülye vigyorral néztem a gyerekre. Buddy sírásra görbült szájjal totyogott ki az el térbe. Apám fél füllel hallotta a beszélgetést. Fejcsóválva nézett rám a rexasztal mell l. Miközben a dákót krétázta, kioktatott. Ehhez nagyon értett, kioktatásból tíz perc alatt doktorálhatott volna bármelyik egyetemen, ahol van lehetetlenségi tanszék. – Ha megígérsz valamit a gyereknek, akkor tartsd be a szavad! Gondolj bele, mit érezhet most. Te is voltál gyerek, baszd meg! – Amint a mellékelt ábra mutatja, Peter Shaw szituációs lövészeti versenyeken szokott indulni, a „beszéljünk szépen standard angolul vetélked ket” nagy ívben kerülte. A kandallónál könyököltem, kezemben egy szkaffal, a dákót nekitámasztottam egy fotel háttámlájának. A fotelben egy öregasszony szundikált, távoli rokon lehetett, mert nem emlékeztem, hogy valaha találkoztunk volna. – Koncentrálj a lyukra, fater! – Tavaly megígérted neki. – Lökött, és egyszerre eltett három golyót. Csak a fekete maradt hátra, amit az állás szerint még a vakok intézetének bentlakásos gondnoka is simán lyukba tesz; arra gondoltam, azért tud valamit az öreg, nyilván ezt a partit is megnyeri, ha id közben nem lesz apokalipszis. Ezt nem óhajtottam megvárni. Kiittam a szkaffot, feladtam a partit, rácsaptam az egyik szobalány fenekére, és kimentem a teraszra. Már gy ltek a vendégek, a kertben állófogadás zajlott. Az igazi buli akkor kezd dik, amikor az egész Shaw-família leül vacsorázni, rázendít a szalonzenekar, utána hajnalig megy a tánc, még t zijáték is lesz. Utáltam az egészet. Nem tudom, miért van ez, de az ilyen éjszakába nyúló partikról mindig a Titanic jutott az eszembe. Nem a hajó a huszadik század elejér l, hanem az rhajó a huszonhatodik végér l. De juszt se mesélem el a sztorit, nézzenek utána valamelyik galaktikus könyvtárban! Tartozom egy vallomással: Caroline Blindamoor miatt voltam ilyen morcos. Ha Blinda nem lenne az, aki, egy pofonnal annullálom a problémát, és minden megy tovább a maga útján, de a császár lányát kizárólag a York Ketchikan-típusú akcióh sök szokták felpofozni, ezt a luxust még a praetorianus gárda ezredese sem engedheti meg magának.

Egy tálca haladt el el ttem a hozzá tartozó pincérrel együtt. Magamhoz vettem egy újabb szkaffot, nekitámaszkodtam a márványkorlátnak, és néztem a vendégeket. Többen rám köszöntek, én visszabólintottam, ahhoz jól ismertek a rokonok, hogy tudják, semmi értelme beszélgetést kezdeményezni velem. Szemem Buddy után kutatott a tömegben. A srác Margot mellett állt, és egy öngyújtóval – fogalmam sincs, hogyan került hozzá – éppen felgyújtani készült az asztalterít t. Ez tetszett. Volt élet a gyerekben, mintha Paul Wittgent láttam volna kiskorában. Apropó Wittgen! Kedvenc századosunk hiányozni fog ebb l a sztoriból, de nézzék el neki! Wittgen a Rigel-rendszerben makettkodott, ahol egy titkos akcióban vett részt, amit ha sikerül túlélnie – ebben biztos voltam –, akkor von Anstettent l megkapja az rnagyi rangot. Buddynak sikerült tüzet csiholnia; a terít lángra lobbant. Nagy sivalkodás támadt, végül egy szalonkabátos pincér oldotta meg a dolgot: kibontott egy üveg francia pezsg t, és a háromezer talléros itallal megfékezte a lángokat. Taps és nevetés, a b nös sosem került el . Füttyentettem a gyereknek. Buddy észrevett, és odafutott hozzám. – Ugye elviszel a cijkuszba, Bjett báci? Hihetetlen kiscsávó ez a Buddy gyerek! – El bb kérem azt az öngyújtót, tökös! Benyúlt a zsebébe, és odaadta. Egy arany Ronson volt. – Hol találtad? – Loptam. – Sirály! Szólj anyádnak, adjon rád valami tisztességes kabátot, ebben a pulóverben a sarokig sem megyek el veled. Az öngyújtót azért eltettem. Az embernek nem tapsolnia és nevetnie, hanem sajnálkoznia kellene, amikor artistákat lát. Hajdanán hasonlóan fürgének és ügyesnek teremtett minket az Úristen, aztán valahogy eltunyultunk az évezredek (évmilliók?) során. Most azt mondják, ne kongassam a vészharangot, elvégre a csúcsra járatott atléták nyolc másodperc alatt futják a százat – a gepárd bekaphatja! Igen ám, csakhogy ezeknek a sportolóknak annyi közük van a valós emberi teljesítményekhez, mint pollenallergiásnak a virágkarneválhoz; azok a mixek, amelyeket ezekkel a szerencsétlenekkel megitatnak, egy halottat is kiugrasztanának a sírból. Még jó, hogy a teljesítményfokozó implantokat betiltották az élsportolóknál; mit ne mondjak, elég hülyén nézne ki, ha az eldobott gerelyt állandóan a biztonságiak hoznák vissza a közeli rrepül térr l. – A néni tényleg elt nt, Bjett báci? A porondon egy illuzionista pakolta magát – hihetetlenül unalmas volt a mutatvány. A harmadik sorban ültünk, a szektor legszélén, és szezámmagos perecet rágtunk; ha kívülr l látom magamat, biztosan röhög görcsöt kapok. – A néni a legalsó dobozban van – világosítottam fel a gyereket. – Te is b vész vagy? – Infravörösben látok. Buddy elhallgatott, jól megrágta a perecet és magában a mondanivalóját, aztán terített, mint a pókerjátékosok. – Mi az az infjavöjös? – Nézd csak, ott a bohóc! – Mi az az infjavöjös? Ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy a világ legnehezebb mestersége gyakorló szül nek lenni. Próbáltam makogni valamit azon a szinten, amit egy hároméves gyerek is megért, a helyzetet végül is a bohócok oldották meg – ketten voltak –, akik kifejezetten szórakoztatónak bizonyultak, még én is röhögtem rajtuk, nem is beszélve Buddyról, aki úgy visított, hogy majdnem leesett a székr l. Szünet. – Iszol egy narancslét, Buddy?

– Igen. – Menj, igyál egyet! – Fogalmam sem volt a gyereknevelésr l, de úgy gondoltam, hogy az a hároméves kiscsávó, aki képes ellopni egy öngyújtót, felgyújtani egy hidegtálakkal teli asztalt, be tud állni a sorba, hogy kérjen magának egy ücsit. Adtam neki egy tallért, és rágyújtottam. Egy oszlopnak d lve vizslattam az el csarnokban állókat, közben fél szemem azért rajtatartottam a gyereken, nehogy letapossák nekem. Azokban a napokban valósággal elárasztottak minket a turisták. IV. von Anstetten rkastélya alig hat fényévnyire volt a Földt l, és hemzsegett a kínaiaktól. Ezek a ferdeszem ek annyian voltak, hogy minden csillagra három jutott bel lük a galaxisban. Kezdtem arra gondolni, valahol biztosan van egy bolygó, ahol futószalagon gyártják a Cseng és a Csing nev embereket. Ekkor szúrtam ki a n t. Nem volt nehéz. Talán tizenöt lépésnyire állt t lem az el csarnok egyik oszlopa mellett, és egyenesen rám bámult. Nagyjából húszévesnek néztem. Szép arca volt, Brendára emlékeztetett… Halványzöld nadrágkosztümöt viselt, fekete, magas sarkú cip t, kezében jellegzetes formájú Dournil márkájú táska (egy vagyon), míg legnagyobb ékessége, csigákba bodorított, bronzvörös haja, hosszan omlott a vállára. Nem állok messze az igazságtól, ha azt mondom, egzotikus szépség volt, a férfiak megelevenedett álma, az ilyen n k miatt szoktak a tengerészek ultrahangkés-párbajokat vívni az rvárosok koszos csehóiban, vagy megkergülni a kispolgári létbe beleunt férjek, hogy aztán anyut és a kölyköket maguk mögött hagyva, egy vörös démon karjaiba hullva álmodják újra ifjúságukat. A cicababa pofátlanul nézett. Elhatároztam, végére járok a dolognak, de miel tt nekilódultam volna, vetettem egy futó pillantást a pult el tt sorakozó emberekre és humanoidokra. Nem fogják kitalálni, Buddy sz rén-szálán elt nt! Nem estem pánikba, ha el kapom a komomat, és bepötyögök egy tucat számot, a fél kozmikus teret lezárják, még a leveg t is jegyre árulják a lakott világokon, de azért elmozdultam a faltól, és nyújtogatni kezdtem a nyakamat. Kisvártatva megláttam Buddyt. Az egyik jegyszed vel dumált (vagy inkább a n dumált hozzá), jobb kezében üdít , a másikban annyi perec, hogy karácsonyig nem esszük meg. Miután megvolt a Buddy gyerek, visszafordultam a vörös bombázó felé… A csaj azonban már nem állt az oszlop mellett, tekintetem hiába kutatott utána, nem láttam t sehol. Talán csak álmodtam az egészet. Na, ezt is elszúrtam – hát akkor folytatódjon a m sor! Tíz perc sem telt el az el adás második részéb l, amikor meghalt az egyik légtornász. Ha felidézem magamban a történteket, minden mozzanatát úgy látom magam el tt, mintha lassított filmet néznék. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy el re megéreztem valamit. Van ilyen képességem, de azon a napon valahogy cserben hagyott; engem is meglepett, ami történt, pedig a halál látványa olyan természetes számomra, mint filatelistának az airmail felirat az srégi borítékokon. Hárman lengedeztek a kupolában, két leheletkarcsú, emberszabású ikerlány, és egy négykez zoorhami, ugye mondanom sem kell, hogy volt a kapóember. Eleinte minden rendben ment, a légtornászok rutinból dolgoztak, aztán elérkezett az el adás csúcspontja. Bejött a porondra egy cilinderes, piros frakkos faszi, és bejelentette, „három és fél szaltó” következik a kupolában úgy, hogy kikapcsolják a gravitációs hálót. Világszenzáció! Na, adj egy perecet, Buddy! A gyakorlott cirkuszba járók zsongani kezdtek, mint a méhkas, a gyerekek tátott szájjal figyeltek, mi lesz ebb l, a fél sebbek közelebb húzódtak az anyjukhoz. Nekem nem sok tapasztalatom volt légtornász mutatványok megtekintésében, de biztos voltam benne, ha probléma adódik, a számítógép úgyis felkapcsolja alattuk a hálót; s mivel a gép sokkal gyorsabban reagál, mint ahogy az ember zuhan, csöppet sem izgultam. Dobszó pergett – fokozódott a feszültség. Az egyik ikerlány megfogta a rudat, és kilendült a semmibe. Szinkronban mozgott a kapóemberrel, lengedezés közben egyre magasabbra került a holtpontja, még egy méter, és fenekével érinti a kupolát. Feler södött a dobszó, és a megfelel pillanatban a lány elengedte a rudat…

Nem tudom, ki hibázott, nem értek hozzá, laikusként csupán annyit láttam, hogy a fogás bizonytalanra sikerült… A lány lezuhant. A számítógép baszta felkapcsolni a hálót… A lány nagyon szerencsétlenül esett, tisztán hallottam a nyakcsigolya reccsenését… A közönség bepánikolt. Egy emberként ugrott talpra mindenki, elfojtott sikolyok hallatszottak. „Úristen!”, kiáltotta egy n valahonnan a hátam mögül, úgy zsongott az ezerkétszáz ember, mint a bottal megpiszkált darázsfészek. Felkapcsolták a fényeket. Önkéntelenül cselekedtem. Ráparancsoltam Buddyra, hogy maradjon veszteg, lerohantam a lépcs n, átlendültem a néz teret a porondtól elválasztó emelvényen, és odafutottam a széttárt kézzel, hanyatt fekv lányhoz. Nem én voltam az egyetlen, aki így tett. A cirkuszosok közül többen berohantak a porondra, legalább öten tülekedtünk a szerencsétlenül járt légtornász körül, a piros frakkos idegesen beszélt a komjába, a ment ket hívta, aztán mutattam neki, hogy fölösleges, a lány abban a pillanatban szörnyet halt, amikor becsapódott a tizenöt méteres zuhanás után. Nem vagyok orvos, katona vagyok, de egy halott felismeréséhez nem kell kitapintanom a pulzust. Nagyot sóhajtva, fejemet rázva guggoltam a holtában is szép légtornászlány mellett. A társai egy kötélen csúsztak le odafentr l. Az ikertestvér reakcióját nehéz szavakba öntenem. Meg sem próbálom, amíg élek, nem felejtem el azt a megrendít zokogást… Felálltam, és otthagytam ket – az élet megy tovább. Buddy az egyik jegyszed kezét fogva állt a szektorkijárat el tt. – Mi töjtént a nénivel? – Egy kicsit megütötte magát. – De meg fog gyógyulni, ugye? – Igen. Karomba kaptam a gyereket, és elindultunk kifelé. Az el csarnokban alig lehetett megmozdulni, mindenki a történteket tárgyalta, az utca fel l szirénaszó hallatszott. Úgy éreztem, végtelenül sokáig tartott, mire eljutottam a gravomobilomig. A fedélzeti komputer kinyitotta az ajtókat, beraktam hátra a gyereket, megvártam, míg az automatika becsatolja, aztán beszálltam a volán mögé. Nem éreztem ingerenciát a vezetéshez, inkább a komputerre bíztam a dolgot. Bemondtam a címet, és hátrad ltem. A kocsi felemelkedett a parkolóból, száznyolcvan fokos fordulatot tett, bedöntötte az orrát, és nekilódult; egy perccel kés bb már a központi sztrádán suhantunk. Buddy nem szólalt meg a cirkusz óta, akkor értettem meg, milyen kifinomult m szer a gyermeki lélek; a gyerek érezhette, valami visszafordíthatatlan történt, talán azt is, hogy nem mondtam neki igazat. Már egy mellékvonalon haladtunk a császári szektor mellett, amikor el ször megszólalt. – A néni meghalt? Váratlanul ért a kérdés. – Ööö… Margot elmondta neked, mi történik, ha az ember meghal? – nem Majgot, hanem a nagymamám! – nyafogott Buddy, és a pereccel rávágott az ülésemre. – A nagymamád beszélt neked a halálról? – A nagymamám azt mondta, hogy akkoj elalszunk. A néni most alszik? – Így van, Buddy, a néni most alszik. – És szépeket álmodik. – Buddy ezt nem kérdezte, hanem kijelentette. – Nagyon szépeket. Mivel nem rakodómunkás vagyok az rkastély valamelyik teherdokkjában, a kocsimba beszereltettem pár extrát. Az egyik szolgáltatás hasznossá tette magát, és a tudomásomra hozta, hogy a központi sztrádavonal óta követnek minket. Pusztán reflexb l, hátratekeredtem az ülésben: egy fehér gravomobil repült utánunk. Ha a komputer

nem riaszt, nem t nt volna fel. Lekértem az adatokat. A kocsit alig huszonnégy órával ezel tt bérelték a császári rrepül téren, a bérl t Will Braxtonnak hívták. Egy pillanat múlva mindent tudtam Mr. Braxtonról. Nem volt éppen bizalomgerjeszt arca. Képzeljenek el egy buldogot, aki szürke tweedzakót és fekete pólót hord; nyilván is biztonsági rnek született, mint minden férfi, csak nem tanult tovább. Ha nincs velem a gyerek, biztosan elbeszélgetek a taggal, mégis mi a ferde faxért tapad rá egy praetorianus ezredes gravójára. Így viszont a békésebb megoldást választottam: beütöttem a személyi kódomat, és átálltam az egyik belbiztonsági pályavonalra – polgári gravomobilok ide nem követhetnek minket. Elkanyarodtunk balra, és berepültünk a császári palotakomplexum fölé, a titokzatos Braxton bérgravója pedig továbbsuhant az Orange-szektor irányába. Röpke pillanatra láthattam az utastérben ül ket. Ketten voltak. A kormánym mögött ül tagbaszakadt férfi utasában arra a szépségre ismertem, aki olyan felt n en szemezett velem a cirkusz el csarnokában… A vacsora el tt sikerült végérvényesen összevesznem az apámmal. Ugyanazon kaptunk össze, mint tavaly és tavaly el tt… és az azt megel z évben. Ezek az évi rendszerességgel ismétl d balhék tizenhat éve tartanak, amióta Brendának nyoma veszett. A húgom, két héttel a tizenkilencedik születésnapja után, egy ígéretes szerz dés miatt elrepült a Terfolánra, akkoriban holomodellként dolgozott, akik értenek ehhez, máig azt állítják, ígéretes karrier el tt állt. Elutazott, és soha többé nem láttuk t. A Terfolánra még megérkezett, a szállodájába is bejelentkezett, aztán sz rén-szálán elt nt. Az apám kapcsolatainak köszönhet en azóta sem zárták le a nyomozást, még a titkosszolgálatok is odatették magukat, de tapodtat nem jutottak el bbre. Több elmélet született. Máig az a verzió a leghihet bb, hogy Brendát elrabolták a váltságdíj reményében, de az akció közben, vagy utána meghalhatott szegény; az emberrablók eltüntették a holttestét, és felszívódtak. Mit tehettem volna, elfogadtam ezt a verziót, próbáltam feldolgozni magamban a történteket. Nekem sikerült, az apámnak viszont nem. Hosszú éveken át azzal áltatta magát, hogy Britney él – szüleim, velem ellentétben, mindig az els keresztnevén szólították a húgomat, amit én ki nem állhattam, nekem a második tetszett, így számomra Brenda volt, és az is maradt –, és egyszer hírt ad magáról: holofonál, vagy becsönget az ajtón, mit tudom én! Apám valami sötét összeesküvést sejtett a háttérben, amelybe a szabadk m vesekt l kezdve az évszázadok óta nem létez Novus Ordo Seclorumon át, a mesebeli Katedrálisig bezárólag mindenkit belekevert. Természetesen senki sem vette t komolyan – még megboldogult anyám sem –, de mivel nem akartunk állandó veszekedéseket, mindig végighallgattuk a legújabb verzióit, és úgy tettünk, mintha minden szavát elhinnénk. Sopánkodtunk és reménykedtünk. Valahol a lelkem mélyén megértettem apámat. Eltekintve attól, hogy a születésnapi partikon mi az istenért kell kitenni Brenda névkártyáját, és megteríteni egy olyan valakinek, aki nagy valószín ség szerint már évekkel ezel tt meghalt. Ezt nem tudtam megérteni. Azt még elfogadtam, hogy jószerivel múzeumot csinált a húgom szobájából, ahol a legapróbb tárgy is ugyanúgy állt, mint elutazása napján: az asztalon még ott a fés je, a ruhái szanaszét az ágyon, a szekrényajtó behajtva… De az kifejezetten idegesített, hogy a fürd szobában a fogkeféje még évek múltán is ott porosodik a pohárban… A születésnapi partikon pedig egy szellemnek terítenek! Bármennyire is dühös voltam, arra azért vigyáztam, ne a vendégek el tt csesztessem. Behívtam a könyvtárszobába, és kategorikusan tudomására hoztam, hogyha megint egy üres szék lesz közte és köztem, ha újra egy halottnak terítenek az asztalnál, akkor számítson arra, hogy felállok és elmegyek… ugyanúgy ahogy tavaly, és az azt megel z években. Hat éve alkalmaztam ezt a drasztikus módszert, ez idáig eredménytelenül; a konok embert egyszer en nem lehetett megtörni, mindenesetre reménykedtem, úgy voltam ezzel, mint a rulettel. Apám széttárta a karját. – Hát akkor elmész, kisfiam. Még valami? Ne haragudj, de biztosan hiányolnak odakint… – Barbarának miért nem terítesz meg?

– Isten nyugosztalja szegény anyádat! – Igen? – Ne légy cinikus. – Én vagyok a cinikus? Én vagyok a cinikus? Rendesen felhúztam magam. Rágyújtottam. Erre az apám: – Hogy került hozzád Marcus bácsi Ronsonja, egész délután ezt kereste? Már lopsz is, édes fiam? Kezébe nyomtam az öngyújtót. – Akkor dumáljunk az anyámról. – Nem. Fejezzük be ezt a beszélgetést! – csattant fel az apám. – Ha elmész, elmész, ha maradsz, maradsz! Végeztem! Ott álltunk egymással szemben. Talán arra várt, hogy elköszönjek, én talán arra vártam, hogy mondjon valamit, hogy az mondja: ne menj el. Fejemet rázva néztem ki a panorámaablakon. Az alacsonyra nyírt sövény fölött látni lehetett az utca egyik szakaszát. Braxton bérgravója éppen elgurult a hátsó kapu el tt… Halvány elképzelésem sem volt, hogyan kerültek ezek ide, honnan tudhatták meg az apám címét, ami a hozzátartozó számmal együtt a kozmosz összes holofonkönyvéb l hiányzik. Egyáltalán, honnan tudják, hogy az apámnál vagyok? – Tudsz arról, hogy rám álltak a bels elhárítástól? – kérdeztem az ablakon kitekintve. – Tudnék róla. – Jó… Vigyázz egy kicsit! Félretoltam az öregemet, és odamentem az oldalsó könyvespolchoz. Az alsó öt sorban muzeális érték , még nyomtatással el állított könyvek sorakoztak, kivétel nélkül habkönny irodalom, ponyvának való, de roppant szórakoztató SF dögivel, kis srác koromban ebben a könyvtárszobában szerettem meg a m fajt. Apámon és rajtam kívül senki sem tudta ebben a házban, hogy alulról az ötödik polcon virít egy könyv, ami kamuból van ott. Odanyúltam, és kattanásig benyomtam Brandon Hackett Száztizenötödik gyarmatát. A könyvespolc elfordult – beléptem apám fegyverszobájába. Most kérném szépen a békeharcosokat, hogy lapozzanak, a militaristák pedig d ljenek hátra, mert a k baltától az antianyag-gránátig az összes létez szart meg lehetett találni odabent, és kivétel nélkül mindegyik fegyver m köd képes állapotban volt. Levettem az állványról a Herden legújabb típusát, helyére löktem a külön tárolt telepet, aktivizáltam a fegyvert. – Pardon – mondtam a hökkenten álló apámnak. Félrehúztam a hátsó teraszra nyíló ajtót, és kiléptem a kertbe. – Hova mész azzal a hetvennyolcassal? – mordult rám az öregem. – Lelövöm a rokonokat. Szerintem elhitte. Nem fogok fegyvertechnikai kisel adást tartani, elégedjenek meg annyival, hogy mire eljutottam a rózsakert közepéig, a Herden és köztem felállt a mentális kapcsolat. Magamra dobtam egy optikai pajzsot – ez tökéletes védelmet nyújt az infra- és ultrarendszer megfigyelések ellen is –, a menüsorból kiválasztottam az „energiafegyverek” almenüt, azon belül a „lézervet t”, majd aktivizáltam egy közepes teljesítmény védelmi pajzsot, mert minek felgyújtani a bazsarózsákat, ha nem muszáj. A kertet az utcától elválasztó sövényt er s csúsztatással sem lehetett kerítésnek nevezni, mert nem az, ha valami ugyan hosszú, de legfeljebb a hét törpének jelenthet akadályt. Eldobtam a cigit, átléptem a sövényen, és a fegyvert célra tartva megközelítettem az utca túloldalán parkoló gravomobilt. A Herden analizálta a célpontokat. Némi meglepetést okozott számomra, hogy a harcászati komputer szerint a kocsi utasai fegyvertelenek voltak. Lehet, hogy békés szándékkal tapadtak rám? Jó, de akkor miért nem csengetnek be a nagykapun? A járdával párhuzamosan haladva közelítettem meg a parkoló járm vet. Legutolsó találkozásunk óta a

bérgravó megállhatott, mert utasai helyet cseréltek. A cirkuszból jól ismert vörös hajú bombázó ült a kormánym mögött, Braxton az anyósülésen terpeszkedett, és a lehúzott ablakon kikönyökölve nézel dött, ujjai ritmikusan doboltak a karosszérián. Buldog kép barátunk s r n pislogott a sövény felé: onnan, ahol ült, szép kilátás nyílt a ház hátsó homlokzatára. A kertben rázendített a szalonzenekar – elkezd dött a vacsora. – Szép napunk van, nem igaz? – köszöntem rá Braxtonra, amikor az optikai pajzsot lekapcsolva egyszer en kiléptem a semmib l. A fegyver csövét odanyomtam a férfi halántékához, lehajoltam, és dobtam egy mosolyt az utastérbe. Rémületet sugárzó szempár nézett vissza rám a botkormány mögül, ám Braxton meg sem rezdült – nem hülye a pasas. – Megmagyarázom, Mr. Shaw – mondta idegesen a n . – Éppen erre vágyom. Nyissa ki az ajtót, szálljon ki, és sétáljon szépen a kocsi elé! Csak semmi hirtelen mozdulat, tudja, mint a holofilmekben. A n kinyitotta az ajtót – eszméletlenül jó combjai voltak. – Fölösleges idegeskednie, ezredes úr. – Én nem vagyok ideges, a fegyver az ideges, baby. Braxton továbbra sem mozdult. Mereven nézett el re, és ritmikusan mozgatta az állát. Rágógumizott a lelkem, a Herden csövével a halántékánál. A csaj kiszállt, és odaállt a kocsi orrához, a fegyver kijelölte t másodlagos célpontnak. Következett Braxton. – Cukormenteset rágsz, baszics? Nem válaszolt. Szóltam neki, hogy szálljon ki. Halkan kattant a zár, hátraléptem, az ajtó kinyílt. Braxton kiszállt. Én sem vagyok egy pigmeus, de ez a Braxton gyerek még nálam is magasabb volt egy fejjel. Tudják, az a díjbirkózó-féle, aki a súlyzót két ujjal pörgeti a feje fölött. Mit ne mondjak, ritka szép példány volt, az ilyenek szoktak marha nagyot puffanni, ha egy cingár manus álcsúcson vágja ket; ott ugyanis nincs izom, ezért van az, hogy gyakorlatilag mindenki kiüthet . – Rágó kiköp, ajtó becsuk, és odaállunk a barátn nk mellé! – a f nököm – mondta nagy nyugalommal Braxton. Olyan hangja volt, mintha vödröt húzott volna a fejére, és az alól beszélne. Braxton elkövette azt a hibát, hogy tett egy ártalmatlan, ámde hirtelen mozdulatot. Ilyenkor nem mérlegel az ember, hogy a másik darazsat hesseget-e, vagy valami ismeretlen és bemérhetetlen fegyvert akar el venni. Els lecke: ilyenkor gondolkodás nélkül ütni kell! Puff – Braxton kapott egy akkorát a hetvennyolcas könny fém tusával, hogy el rebukdácsolt, mint a kezd m jégtáncos, akit ha nem állít meg a palánk, egészen a büféig siklik. Megbotlott, és hasra esett a kerámián, biztos voltam benne, hogy ijedtében lenyelte a rágóját. De nem! Ez az állat tovább rölte a cukormentest, maga alá húzta a lábait, és nekikészült a feltápászkodásnak, jobb kezével úgy matatott maga körül, mintha a láthatatlan embert akarná kitapogatni, másikkal az úttesten támaszkodott. Jól ismert hang csattant a sövény irányából. – Ne tapogassál, baszd meg, ne tapogassál, mert a fejedb l csak egy folt lesz a nyakadon! – Fater, menj vissza, mert kih l a leves! Apám a sövény túloldalán állt, és egy másik hetvennyolcassal célozta Braxtont; ezek szerint kett t tartott otthon. – Hagyják békén a test römet! – kiáltotta elkeseredetten a vörös hajú n . – Ja, hogy a test re, azt hittem egy kiugrott úszómester – fanyalogtam. – Megtudhatnám, hogy kegyed kicsoda? Braxton közben feltápászkodott, és tarkóját tapogatva odaállt a n mellé. Külön tanulmányt lehetett volna írni a pillantásáról. – Anne Rutherfurdnak hívnak – sóhajtotta a n . Gyors és roppant beszédes pillantást váltottunk apámmal. – Az a Rutherfurd? – kérdezte az öregem. – Igen. – Huh… – nyögte az apám. Földnek fordította a Herden csövét.

Másoltam a mozdulatát. IV. von Anstetten uralkodásának idején Rutherfurdnak lenni nagyjából ugyanazt jelentette, mint Rockefellernek vagy Rotschildnak lenni az elmúlt évszázadok valamelyikében. A Rutherfurdok nem az egyik leggazdagabb, hanem a leggazdagabb família volt a huszonhetedik század közepén. Mesés vagyonukat még a jó öreg Földön alapozták meg, amikor az energiaháborúkat követ en rátették kezüket a kimerül ben lév k olaj- és földgázkészletekre; ezt a monopóliumukat sikerült meg rizniük a rohamosan terjed csillagközi kolóniákon is. A huszonötödik század derekától k uralták az urán és euticcnium kitermelés közel nyolcvan százalékát, a világ rben vég nélkül száguldozó ércszállító anyahajók majdnem mind az tulajdonukban voltak. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy fél zsebb l megvásárolhatták volna a galaxist, és még így is maradt volna elég zsozsójuk, hogy az összes lakott bolygót beterítsék perzsasz nyeggel. Illett valamit reagálnom a dologra. – Úgy hírlik, maguk huszonnégy karátos gravókkal járnak. – Nem akartam felt nést – felelt halkan a n . – Elárulná, miért követtek a cirkusz óta? – Beszélni szeretnék magával, Mr. Shaw. – Mir l akar velem beszélni? Rövid szünet. – Talán a húgáról… Apám túl messze állt, és nem kapcsolta be a Herden audio er sít jét, szerencsére nem sokat hallott ebb l a beszélgetésb l. Pillanatok alatt kellett döntenem. – Braxton, szálljon be a kocsiba, maga vezet! Kegyed is üljön be! Miss Rutherfurd és Braxton szó nélkül engedelmeskedtek. Kinyitottam a hátsó ajtót. – Most mi van? – értetlenkedett apám a sövény mögül. – Majd jövök – mondtam. Nem vártam az automatikára, gyorsan behúztam az ajtót. – Hova megyünk? – kérdezte kissé hátrafordulva Braxton. – Tudja, hol van a Fire & Water? – Nem, de a kompu… – Majd mutatom. Emelkedjen fel, és álljon rá a kék vonalra! Elindultunk. A Fire & Water még mindig a legjobb étterem volt e széles nagy galaxisban. Miután az OPOS rohamosztagosai a leveg be röpítették, az új tulajdonos mindent elkövetett, hogy eredeti állapotában építtesse újjá, egyedül a megsárgult fotók hiányoztak a falakról, Wyatt Earpöt kifejezetten hiányoltam. Az étterem dugig volt, de a bokszomban nem ült senki. Tudják, azért az én bokszom, hogy ne üljön benne senki, amikor az étterem dugig van… Braxton, a test rök test re, bekapott egy újabb rágót, és odakint maradt a kocsi mellett. Helyet foglaltunk az asztalomnál, a Herden 78-ast elfektettem a b rülésen. – Fogadjunk, hogy pillanatokon belül megjelenik a tulajdonos, és tiltakozni fog a rohamfegyvere miatt – élcel dött Miss Rutherfurd. – Az marha nagy tudathasadás lenne, mivel én vagyok a tulajdonos. Megérkezett a hatlábú pincér és két étlap. A pincér kiszúrta a fegyvert. – Jó estét, f nök. A múltkor ennyire rossz lett volna a steak? – Ezentúl én fogom átsütni… Velem vacsorázik? – fordultam a n höz. – Köszönöm, nem vagyok éhes. – Akkor én sem. Mit iszik? Inni azért szokott, nem? – Ásványvizet kérek. – Olyan itt nincs. – Tudja mit, iszom egy szkaffot, de lightot, pók nélkül. – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy

szépséges partneremnek enyhén remegett a keze. – Ez a beszéd! Én is szkaffot kértem, de a túlérett változatát. A pincér térült-fordult, és hozta az italokat. A beszélgetés nehezen indult (a kocsiban alig szóltunk egymáshoz). – Beszéljen a húgomról! – Nézze, Mr. Shaw… el ször az anyámról kellene beszélnem, ami vele történt, nem lehetetlen, hogy szorosan kapcsolódik Britney titokzatos elt néséhez… – Brenda, ha kérhetném. Bólintással jelezte, hogy tudomásul vette a dolgot. Sokáig hallgatott, összeszedte a gondolatait, aztán el adott egy teljességgel hihetetlen történetet. A leghihetetlenebb sztorit, amit valaha hallottam. – Az anyám, Sophia, tudós volt. Kulturális antropológiával foglalkozott, számtalan tanulmánykötetet és publikációt írt a témakörben, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a szakma legjobbjai közt tartották számon, több tudományos akadémiának volt a tagja. Tizenöt évvel ezel tt elutazott a Xanadura, ahol egy k korszaki szinten álló humanoid fajt akart tanulmányozni, azt mondta, az új könyvéhez gy jt adatokat. De soha többe nem láttuk. Én négy éves voltam akkor. – Kedves magától, hogy elárulta a korát. – …a szabályosan lezárt fotonjachtját megtalálták a bolygó egyetlen rkiköt jében. Akkoriban szórványos telepes-kolóniák voltak a Xanadun, talán ha kétezer ember élt ott. A nyomozás során megállapították, hogy az anyám felbérelt valakit, egy nevenincs teherhajó kapitányát, és annak a hajóján elhagyta a bolygót. – És többé senki sem látta. Sajnos ismer s a sztori… – Várjon! A nyomozás során sikerült megtalálni a teherhajó kapitányát. A férfi egy rosani rállomásra vitte az anyámat, aki a teherkiköt ben rhajót váltott, és továbbutazott az ismeretlenbe. A Kozmoszpol és az apám által felbérelt magánkopók itt cs döt mondtak. Feltételezhet en az anyám többször rhajót váltott, talán minden nyomot el akart t ntetni maga után. Egy szónak is száz a vége, soha senki nem látta többé, és nem hallott róla. – Ivott egy korty szkaffot. Láthatóan beleborzongott. – Fél évvel ezel tt az apám megbízott egy bútor-restaurátort, hogy konzerváljon egy srégi komódot, amit egy párizsi aukción vásárolt az egyik ügynökünk. A restaurátor egy füst alatt átnézte az apám összes bútorát. Tudja, nekünk, Rutherfurdoknak hobbink a barokk és rokokó lakberendezés, a családi kastélyunkat kizárólag ilyen bútorokkal rendeztük be, mindegyik eredeti, szinte minden pénzünket erre költjük. – Ne vicceljen! Maguk a Földön élnek, jól tudom? – Ott is… Az apám felépítette a skóciai Glamis kastély másolatát… illetve tízszer nagyobb… si fészkünk a Mars pályavonalán kering a Föld körül, általában ott lakunk. – si fészkünk… ez jó. Folytassa, Anne! Nem baj, hogy így szólítom? – Akartam is kérni… Brett. A restaurátor talált egy titkos rekeszt az anyám íróasztalában, az ilyen tizennyolcadik századi bútorok gyakran okoznak meglepetést az embernek. Legnagyobb megdöbbenésünkre a titkos rekeszb l az anyám kézzel írt naplója került el … Mindent lejegyzett abba a naplóba, azt is, hogy akkor hova akart utazni, és miért. Megrázó olvasmány volt mind az apám, mind az én számomra. A naplót elhoztam magammal, kívánod megtekinteni? – Kívánom. – Frászt kaptam ett l a választékos szóhasználattól. – A táskámban van – mondta Anne félénken. – Az isten szerelmére, akkor nyisd ki azt a táskát, és vedd ki onnan! – Igen, csak nehogy ideges legyen a fegyvered, amiért ott matatni kezdek… Felnevettem. Ez a csaj szép és aranyos – tökéletes konstelláció. A Dournil-ridikülb l kivett egy materializációs dekódert, letette az asztalra, és bekapcsolta. Pillanatok alatt felépült a rendszer, egy lapos dosszié és egy b rkötés napló jelent meg el ttem. Anne odaadta a naplót. Átvettem, és belelapoztam. Sophia Rutherfurdnak gyöngyírása volt. – Beleolvashatok? – Természetesen. Az utolsó bejegyzéshez lapoztam. Ezt olvastam: „Lehet, hogy nem térek vissza abból a tartományból, lehet, hogy torzszülöttként fogom leélni egész életemet, lehet, hogy angyallá változom. Nem tudhatom, de

ha megtalálom a… – hogy Sophia minek, vagy kinek a megtalálásában reménykedett, nem lehetett megtudni, ezen a szakaszon kitöröltek a mondatból, csak a fehér papír látszott… – akkor büszkén mondhatom, nem éltem hiába. Igen, holnap indulok! Isten veled, drága naplóm, remélem, látjuk még egymást ebben az életben.” Hümmögtem egy sort. Ez a n elbúcsúzott a naplójától, de a kislányát és a férjét egy szóval sem említette. Átpörgettem a naplót. Számtalan törlés volt a szövegben, laponként legalább kett -három. Ez felkeltette az érdekl désemet. – Tudsz valamit mondani ezekr l a javításokról? – Semmit. Így találtuk, azokat ott az anyám törölte ki a szövegb l. – Vajon miért? – Talán titkolni akarta mások el tt az igazi céljait. – Ennek semmi értelme, Anne. A titkos napló, éppen azért titkos napló, mert nem szoktuk megmutatni másoknak, ezért is dugjuk el barokk íróasztalokba. Önmagunk el tt pedig miért titkolóznánk, nem igaz? Anne megrázta a fejét. – Anyám talán arra gondolt, hogy mások kezébe kerülhet… Nem tudom. Rejtély! – Az. Látták ezt a naplót szakemberek? – Sejtem, mire akarsz kilyukadni. Az a helyzet, hogy az anyám molekuláris szinten törölte a szöveget, és az írásnál alátétet használt. Fogalmunk sincs, mit akart eltitkolni az esetleges olvasók el l. A szövegkörnyezet analízise alapján úgy t nik, valamilyen titkos társaság nevét törölte ki. Örültem, hogy nem ül itt velünk az apám. – Valami olyat említettél az el bb, hogy a naplóból kiderült Sophia úti célja és elutazásának oka. – Igen. A Xanadu csak félrevezetés volt, valójában egy Belzebubnak hívott gázbolygó negyedik holdja volt az utazás igazi célpontja. A napló szerint az anyám egy titokban m köd halálszekta rituáléját akarta tanulmányozni. A szektatagok azt állították, hogy a megfelel rituális el készületek után átlépnek a klinikai halál állapotába, ahol természetfölötti lényekkel találkoznak. Ezek a lények, a napló angyalokként említi ket, megajándékozzák a hozzájuk látogatókat, meggyógyítják a betegségeiket, különleges képességekkel ruházzák fel ket, aztán visszaküldik az életbe. Anyám leírása szerint a szektatagok közt akadtak olyanok, akik százhúsz évesen is makk-egészségesek voltak, mások megfiatalodtak, de volt köztük olyan, akinek szárnya n tt, és tudott repülni, míg egynémely visszatér hihetetlen paranormál képességekkel rendelkezett; ezek az emberek mind fizikai, mind pedig szellemi valójukat tekintve tökéletes metamorfózison estek át. A csodálatos változásokat el idéz lények kizárólag emberekkel léptek kapcsolatba, humanoidoknak és más földön kívülinek nem sikerülhetett az utazás, a szekta nem is fogadott sorai közé ilyeneket. – Ne igyál több szkaffot, Anne! – Ez mind benne van anyám naplójában. – Én meg olvastam egy olyan könyvet, amelyikben vízen jár egy ács fia, akit kés bb letartóztatnak, koholt vádak alapján elítélnek, keresztre szögezve meggyilkolnak, harmadnapon mégis ott kavar a jeruzsálemi úton. Hugó-díjat a szerz nek, de ízibe! Anne, nem kell mindent elhinni, ami le van írva. – Azért folytathatom? – Persze. – Apám felbérelt egy specialistát, aki rövid két hónap leforgása alatt nagyon szép eredményeket ért el. Kezdte azzal, hogy elrepült a Luciferre, anyám a naplójában így emlegeti a Belzebub negyedik holdját, ahol megtalálta a kolostor maradványait. Még számtalan érdekességre bukkant, ezeket mind meg tudom mutatni neked, aztán hosszas kutatás után rábukkant egy em… – Álljunk meg! Ha jól veszem ki a szavaidból, tizenöt évvel Sophia elt nése után a szekta már nem létezett? – A szekta azt követ en sz nt meg, hogy az anyám ott járt, erre nézve számtalan bizonyítékot szedtünk össze; és az anyám biztosan részt vett a rituálén. – És milyen képességekkel tért vissza? – Vigyáztam, hogy semmi ne látszódjék az arcomon, nem akartam megbántani Anne-t.

– Azt nem tudni. A megbízottunk viszont rábukkant egy n re a legközelebbi lakott bolygó f városának elmegyógyintézetében… Annak a n nek szárnyai n ttek, Brett! Azt állítja magáról, hogy az egyetlen túlél , a szektatagokat ugyanis alig három nap leforgása alatt szabályosan lemészárolták! Ez nagyjából akkor történhetett, amikor az anyám a Luciferen járt. Fél , hogy is az áldozatok közt volt, de hát az ember mindig remél… Egyedül ennek a szárnyas n nek sikerült elmenekülnie egy teherhajóval. Azt állította magáról, hogy miel tt belépett volna a szektába, pilóta volt. – De most a „ketteske” a gyogyón. Anne-t nem lehetett kizökkenteni. – A n azt állította magáról, hogy valamilyen „szintn vér” volt a kolostorban, és határozottan emlékezett az anyámra; tizenöt év után is felismerte a holoképr l. Azt állítja, Sophia háromnapos el készítés után, önként vállalta a halált, de hogy azután mi történt, képtelenség rekonstruálni. A n jószerivel nem emlékszik semmire, annyi bizonyos, hogy borzalmas dolgok történtek azon a holdon. – Kinyitotta a dossziét, és kivett bel le egy halom térhatású fotót. Sorra elém tette ket. – Ez az a n . A felvétel egy átlagos arcú, nagyjából negyvenéves n r l készült. Semmi különös nem látszott rajta, eltekintve piszkosszürke szárnyaitól… A géntechnológia mai állása mellett a fotó számomra semmit sem bizonyított. Anne mintha kitalálta volna a gondolataimat. – Megszereztük a n kórházi zárójelentését. Az a helyzet, hogy semmi nyoma géntechnológiai beavatkozásnak, a csont és az izomrendszer teljesen átalakult. A n alkalmas a repülésre. – És ezt hogy állapították meg, kilökték az ablakon? – Igen – mondta a lehet legkomolyabban Anne Rutherfurd. – Tessék? – Nem hittem a fülemnek, azt hittem, ugyanúgy viccel dik, mint én. – Az emberünk felvitte a kórház tetejére, és lelökte onnan. Meg tudom mutatni a felvételt – bólogatott an . – Ahogy elnézem, az apja kizárólag profikkal dolgoztat. – Ezért vagyok itt. Ezt a megjegyzését elengedtem a fülem mellett. – Azon kívül, hogy a n tollfosztás nélkül nehezen ölhet meg, ha lehajítják egy magaslatról, még mit sikerült kiszedni bel le? – Nagyjából ismerjük a rituálé lényegét… – Hamarosan megtudtam, hogy valamilyen ismeretlen eredet szert kellett meginni, aztán a bátor vállalkozókat elnyelte egy óriási szobor, ami egyaránt osztogatott életet és halált, kinek mit, érdemei szerint… Ekkor jutottam el arra a pontra, hogy felállok, és otthagyom a n t. Aznap tényleg összejöttek a dolgok. De miel tt megmozdulhattam volna, elém hullott egy újabb felvétel. – Ezt egy robotszonda készítette egy kilométeres magasságból a kolostortól északra. Egy hatalmas alakzat hevert az serd ben. Teljesen ben tte a dzsungel, ennek ellenére világosan látszott, hogy az a valami egy óriási szobor. Anne további felvételeket rakott elém, azt mondta, nagyítások. Egy fekete k b l faragott n i alak feküdt a Lucifer egyik serdejében. Sok érdekes dolgot láttam már életemben, de ez a megalomán alkotás mindegyiken túltett. Legalább tucatnyi kérdésem lett volna, de fékeztem magam, olyan sejtésem támadt, hogy a java még hátravan. Anne folytatta. – Ez a valami, állítólag, belül üreges, de képtelenség bejutni. A szintn vér elmondása alapján a rituálé a szobor szájüregében zajlott, más nyílás nem található rajta. A szekta hitének alapja, hogy az utazók a klinikai halál állapotában a szobor belsejébe jutnak, ahol találkoznak a csodatév angyalokkal. Természetesen ezen az utazáson csak a lélek vesz részt, miközben a delikvens teste a szájüregben felépített oltáron fekszik. A robotszondákkal tüzetesen megvizsgáltuk a szobrot, az eredmény negatív volt; képtelenség bejutni. – Pedig maguk birtokolják a világ legjobb fúrófejeit. A szondák próbálkoztak térdezintegrációval, antianyaggal? – Igen, de eredménytelenül. – Mit gondolsz, mi lehet odabenn?

Hallgatott egy sort, aztán ezt mondta: – Valami olyan, amit mi, emberek, istennek hívunk. A tízezer talléros, kötelez kérdést megel z szabvány hallgatás következett. – Mit akartok t lem? – Az apám szervezett egy tudósokból és katonákból álló expedíciót, a legjobb embereket bérelte fel. Az expedíciónak az lenne a feladata, hogy kiderítse, mi történt tizenöt évvel ezel tt a Luciferen, egyszer s mindenkorra le akarjuk zárni magunkban a múltat. Pillanatig sem reménykedünk abban, hogy rábukkanunk az anyámra, Sophia minden bizonnyal meghalt, számunkra már az is óriási elégtétel lenne, ha legalább a sírját megtalálnánk, hogy tisztességgel eltemethessük t Glamisben. – Akkor még egyszer szaladjunk neki: mit akartok t lem? – Az apám szeretné, ha te lennél az expedíció parancsnoka. – Megtisztel , de nem fogadhatom el a megbízatást. – Miért nem? – Mert nem zsoldos vagyok, hanem a császár test rezredese. Azért. – Megkérdezhetem, hogy mennyi az éves fizetésed? – Kérdezd meg! – Mennyit keresel évente, Brett? – Kétszázmilliót. – Figyeltem, hogyan reagál. Szeme sem rebbent, mi több, megadta a kegyelemdöfést: – Ha a Rutherfurdok csupán ennyit keresnének a jöv héten, akkor az egy nagyon rossz hét lenne, Brett. – Ühüm… nem hinném, hogy alkalmas lennék a feladatra. – Kapcsolataink révén sok mindent tudunk Brett Shaw ezredesr l. Hidd el, te vagy a megfelel ember, keresve sem találnánk jobbat. – Jaj, dehogynem, dugig van velünk a galaxis! Soroljam ket? Mike Bara, Gabriel Herites tábornok, a GAMMA parancsnoka, az SLA1, Szlobodan és Dana Djokics, az AshapSLA: Shark & Lez Agency. A legismertebb és leghatékonyabb terrorelhárító és fejvadász szervezet Brett Shaw korában. A SLA együttm ködik a császári titkosszolgálatokkal és a Birodalombiztonsági Hivatal GAMMA kommandójával, de független megbízásokat is elvállal.

Baday n vérek, James Walther Shackleton; mondjuk egy utolsó gazember, de el kell ismerni, vérprofi… Ezek a n k és férfiak él legendák, miért nem próbálkoztok velük? – Éppen Shackleton javasolt téged. Meresztettem a szemem. – Ezt nem hiszem el! Az elmúlt öt évben kétszer próbáltuk kinyírni egymást, egyszer került kórházba, egyszer meg én. – Megtudhatnám, miért utáljátok egymást ennyire? – Ez magánügy. – Merthogy James szuperlatívuszokban beszél rólad. – James? Ilyen jól ismered? – az az ember, akit apám a Luciferre küldött. James Shackleton hónapok óta nekünk dolgozik. Boldogult leánykoromban biztosan felugrok az asztaltól, hogy hol ez a kurva Shackleton, hadd nyuvasszam ki menten! Azóta sikerült lehiggadnom. Hátrad ltem, és elképzeltem magam el tt, amint James egyszer en lehajítja azt a szerencsétlen n t a tet r l, hogy bizonyosságot szerezzen a képességeir l… A jó öreg James tehát semmit sem változott, a stílusa még mindig a régi; mennyi is lehet mostanában? Ahogy utánaszámoltam, hatvan is elmúlhatott… Öreg, rafinált róka. – Ennek az egésznek mi köze van Brendához? – A szekta alig öt éven át m ködött, de úgy vonzotta magához a próbálkozókat, mint mágnes a vasreszeléket, híre szájhagyomány útján terjedt, általában spirituális körökben. Korra és vallási hovatartozástól függetlenül számtalan férfi és n , fiatal és id s utazott a Luciferre, hogy részt vegyen a szertartáson. Talán érdemes lenne elgondolkodni azon az alternatíván, hogy Brenda Shaw esetleg a Luciferre ment, nyilván nem akarta a családja orrára kötni, hogy mire készül. A szintn vér emlegetett egy

gyönyör holomodellt, még az anyám megjelenése el tt, a nevére már nem emlékezett, de arra igen, hogy nagyon csúnyán járt szegény, elégedjek meg ennyivel… – A húgom a Terfolánon t nt el. – Én tizenöt évig éltem abban a hitben, hogy az anyám azon a rosani rállomáson t nt el. Hm? Elgondolkodtam. Szoktam. – Egy kicsit hasonlítasz Brendára… A szemed, a szád. F leg a szemed. Zavartan lesütötte a szemét. – Mikor ke€ll választ adnom? – kérdeztem, és felhajtottam a szkaff maradékát. A második pohárnál tartottam a beszélgetés kezdete óta. – Holnap délig, aztán elrepülök innen – válaszolta. Összeszedte a fotókat. – De azért a hajód aranyból van. Végre küldött felém egy mosolyt. Aznap éjjel nehezen jött álom a szememre. Feküdtem az ágyamban, és átgondoltam a hallottakat. A világ leggazdagabb n je bepattan az rhajójába, amit nagy titokban egy rozoga teherhajóra cserél, és miközben a családja azt hiszi, hogy a Xanadu valamelyik serdejében kujtorog, a legnagyobb titokban elutazik a galaxis peremére, hogy részt vegyen egy rült szertartáson, amelynek abszolút bizonytalan a kimenetele. Tudtam, hogy a fanatikus tudósok nem normálisak, na de ennyire? Sophia Rutherfurd tehát elrepül arra a holdra, tudatosan vállalja a halált, aztán úgy elt nik, mintha sosem létezett volna, nem marad utána más, csak egy szárnyaival verdes , fél rült n , és egy tizenöt évvel kés bb megtalált napló, ami még inkább összekuszálja ennek a lehetetlen történetnek a szálait. Brenda is kapcsolatba került volna ezzel a szektával? lenne az a holomodell? Nem, ez képtelenség! A húgomat olyan embernek ismertem, akinek határozott elképzelése volt a világról, és a spiritualitás összeegyeztethetetlen fogalmak voltak. Brenda kizárólag a kézzelfogható dolgokban hitt – ebben apámra ütött –, az ilyen emberekre mondták hajdanán, hogy materialisták. Megalkuvást nem t r , k kemény csaj volt, olyan kemény, mint a Rutherfurdok gyémánt-ultrahang fúrófejei. Sosem titkolóztunk egymás el tt; ha el akart volna utazni a Luciferre, én vagyok az els , akit beavat. Mi van, ha mégis?… James Walther Shackleton pedig hab a tortán. Talán így kellett történnie, nyilván az a sorsunk, hogy lépten-nyomon egymásba botoljunk, ha a tendencia folytatódik, tényleg ki fogjuk nyírni egymást! Nem tudom, mikor sikerült elaludnom, de hosszú id után megint Brendáról álmodtam… Felébredtem. A kijelz n az rkastély helyi ideje szerint alig múlt hajnali fél öt. Arra gondoltam, ha én nem alszom, akkor más se aludjon. El kotortam a zsebemb l Anne névjegyét, és felhívtam a Rutherfurd vagyon örökösét. A tizedik csöngésre vette föl, de nem adott magáról képet, valahol olvastam, hogy a komon felhívott n k éjfél után ritkán adnak magukról képet. Álmosan szólt bele a kagylóba, alig ismertem meg a hangját. – Shaw, maga az? Érdekes, este még Brett voltam, és tegezett. – Én vagyok az. Vállalom! – Köszönöm… Holnap délel tt tízkor várlak az rkiköt ben, a kétszáztizennégyes dokkban. Nem neheztelsz rám, ha most visszaájulok? – Nem. Letette. Bambán néztem a kom képerny jére. Az ágyra dobtam a készüléket, aztán szóltam a komputernek, hogy elektronikus levelet akarok diktálni. Hagytam egy üzenetet az apámnak, összesen két mondat volt az egész. Utasítottam a komputert, hogy az üzenetet százhatvannyolc standard óra múlva helyezze el az öregem postafiókjában, aztán hanyatt dobtam magam az ágyon, és néztem a mennyezetet… Reggel nem emlékeztem arra, hogy álmodtam volna.

3. Anne parányi fotonjachtja nem aranyból készült, de így is egy vagyonba került. A hajótest kriolitkerámiából és sugárkezelt titánból épült, belül minden csupa marhab r, króm és molekulárisan stabilizált üveg – képzeljék el maguknak! Braxton új oldaláról mutatkozott be, mert el ször a pilótafülkében futottunk össze, ahogy elnéztem, értett ahhoz, amit csinált. – Remélem, nem haragszik a tockos miatt? – kérdeztem t le, és nyújtottam a kezem. Jattoltunk. – Jó, ha az ember megismeri a korlátait, uram. Tetszett a válasz. A kabinom alig volt nagyobb, mint egy négyszemélyes jakuzi, nem tudom, ki lakhatott benne, miel tt beköltöztem, méretei alapján a takarító automatákra tippeltem. Anne kabinja persze felért egy lakosztállyal a Hiltonból, a berendezés természetesen barokk, akár a Glamisben; a Rutherfurd lány baldachinos ágyban aludt, én legfeljebb álmodozhattam róla, hogy egyhamar odakerülök a selyempaplanjára… Ennyit a szexr l. Alighogy felszálltunk, és berobbantunk a hipertérbe, Anne máris elkezdte a menteget zést. – Elnézést kérek a sz kös helyért, de a hajó tervez i nem számoltak utasokkal, tulajdonképpen egyetlen lakókabin van, ha pilótával repülök, már kerülgetnünk kell egymást, Will például ki sem dugja az orrát a fülkéb l. A papától azért kaptam a hajót, hogy ide-oda röpködhessek, lényegében egyszemélyes a járgány. – Tudsz rhajót vezetni? – Inkább háztartást. – Ezen elnevette magát, aztán hozzátette. – Borzalmasan rossz pilóta vagyok, totál hülye a m szaki dolgokhoz. – Szerintem nincs benne semmi ördöngösség: landolásra és felszállásra ott a fedélzeti komputer, az rben pedig kurva kevés a keresztez dés. – Hát, igen… Ha gondolod, a csomagjaidat berakhatod a kabinomba. – A csomagok ott maradnak, ahol én vagyok. Egy utazótáskával és két könny fém b rönddel érkeztem. A táskában ruhák voltak, a b röndökben pedig olyan csúnya dolgok, amelyeket csak akkor cipelhet magával az ember, ha el tte nagyon sok engedélyt sikerült kitaposnia az illetékes hatóságoknál. Persze cipekedhetünk engedély nélkül is, de akkor ne csodálkozzunk, ha napokon belül nyomunkban a fél császári rflotta. El ször azt hittem, Glamisbe megyünk, de Will felvilágosított, hogy hosszabb útra számítsak. – Mr. Rutherfurd magánhadserege a Lucifert l négy fényévnyire állomásozik, az expedíció onnan indul. Három standard nap alatt odaérünk. – Maga is velünk jön a holdra? – Én mindig oda megyek, ahova Miss Rutherfurd megy. – Nem a kérdésemre válaszol. – De igen. Ekkor és így tudtam meg, hogy Anne velünk tart a halálszekta holdjára. Nem lep dtem meg, számítottam erre. Huszonnégy órája tartózkodtunk a hipertérben, amikor a kapcsolatom váratlan fordulatot vett Will Braxtonnal. A kabinomban ültem, és a nagyobbik fémtáskából el kapott Herdent baszkuráltam, amikor fél szemmel láttam, hogy Anne test re megáll a nyitott ajtóban. A kabinomban nem volt légkondicionálás – a felmosórongy nem igazán igényli –, és nyitva hagytam a lapajtót, hadd szell zzön a helyiség. Braxton a zuhanyfülkéb l jött, széles vállával alig fért el a sz kös folyosón. Derekára törülköz t szorított, testén még gyöngyözött a víz, Praxitelész ott helyben beájult volna a látványtól. – Az ott egy Herden? – kérdezte az ajtókeretnek támaszkodva. – Ez itt a Herden.

Homlokát ráncolva nézte a fegyvert. – Csak nem a hetvennyolcas típus? – De igen. – Mikor hozták ki? – Idén. Ha lesz unokája, talán megveheti kereskedelmi forgalomban. – A hetvenötöst elég jól ismerem, évekig használtam, szerintem nagyon pöpec, egyedül a materializációs rendszerével nem vagyok kibékülve. – Mutassa a bal felkarját! Vigyorogva fordult el, mutatta a karját: jól tippeltem, ott virított rajta a tengerészgyalogság emblémája; minden újonc azzal kezdte, hogy magára tetováltatta a Föld ábráját keresztez villám-jelet. Én ugyanígy voltam ezzel, de amikor felvettek a praetorianusokhoz, el z katonai pályafutásom minden áruló jelét eltüntették rólam a plasztikai sebészek. – Mikor szerelt le? – kérdeztem. – Három hónapja. – Melyik ezrednél szolgált? – Mély ri felderítésnél. Törzs rmesterként szereltem. – A jó öreg Yuri Gorsan ott van még? – Az sose fog nyugdíjba menni! – röhögött Braxton. Beszélgetni kezdtünk. Fél óra múlva Braxton hozott egy karton dobozos sört és két szivart. Igazi szivarok voltak, semmi m dohány, meg hasonló gagyik, azt mondta, egy egész dobozzal kapott Rutherfurdtól. – Milliárdos létére, jó fej ez a Rutherfurd – jegyeztem meg. Megvonta a vállát. – A lánya az. Két hónapja kísérte Anne-t, szerinte volt legrendesebb csajszi, akivel valaha találkozott, és élete során nem egy n vel összefutott már. Huszonkilenc éves volt. Nagyon imponált neki, hogy Anne csöppet sem beképzelt, pedig lenne mire. Egész életében ilyen n re vágyott, persze nem ment el a józan esze hogy egyetlen ujjal is hozzáérjen, vagy akár célozgasson rá, másnap már az egész SLA a nyomában lenne, azoknak pedig semmi humorérzékük… Beszélgetésünk akkor vette a legérdekesebb fordulatot, amikor megkérdezte, mi van a kisebbik táskában. Fogtam a táskát, feltettem az ágyra, kinyitottam, és Braxton felé fordítottam. Látni kellett volna az arcát. – Ha ez az, aminek gondolom… – Nem folytatta. – Az. – A picsába, ez tényleg egy Art of Laser?! Kézbe foghatom, ezredes úr? – Csak én érhetek hozzá, az idegeneket azonnal megtámadja. – Azonosítja a gazdáját! – Valahogy úgy. – Tisztára, mint a Stockbauer-romboló. Komoly er feszítésembe került, hogy ne kapjam fel a fejemet erre a kijelentésére. Egy leszerelt tengerészgyalogos rmester nem sokat tudhatott err l a titokzatos fegyverr l, ami – ha jól belegondolunk – nem is annyira fegyver, mint inkább valamilyen gyilkos elágazása az evolúciónak. A Stockbauer hétpecsétes titok volt, a császári titkos szolgálatok még azokat is nyilvántartották, akik tudtak, vagy rendszeresen beszéltek róla. Kett ezer-hatszázhetvenegyben mindössze négy m köd képes példány létezésér l tudtunk biztosan. Ebb l kett t a Birodalombiztonsági Hivatal Nukleáris Csapásmér Rohamosztaga, a GAMMA birtokolt, de Herites tábornok szerint az egyik évek óta dögl dött, hiába „etették” folyékony hidrogénnel. Ez volt a Stockbauer egyetlen gyenge pontja: ha kapott hidrogént, m ködött, ha nem kapott, leállt. A harmadik példány a császári fegyvertárba lett elzárva, speciális hordkonténerének kontrolpanelje szerint m ködött, de a szakért k szerint huszonkilenc éve nem nyitották ki a hordozóegységét. A negyedik bizonyíthatóan az rtemplomos Lovagrend tulajdonában volt, de köszönhet en a von Anstetten uralkodóház és a kozmokatolikus egyház látványosan rossz kapcsolatának, jóformán semmit sem tudtunk róla.

– Hogy micsoda? – játszottam a tudatlant. – Én is csak Shackletontól hallottam róla el ször. A tököm tele volt már James Shackletonnal. – Konkrétan mit hallott róla? – Á, az a manus mindenféle hülyeséget beszélt, a felét sem hittem el – legyintett Braxton. Kifinomult érzékeim riadót fújtak: vigyázzak, Will Braxton hazudik, vagy nem meri megmondani az igazat… E kett nem ugyanaz, akik éveken keresztül éltek párkapcsolatban, tudják, mir l beszélek! Elhatároztam, hogy vigyázni fogok. A Rutherfurd flotta egy Szaturnuszhoz hasonló, gy r s bolygó körüli pályán keringett. Már nem emlékszem a bolygó nevére. Akkor nem néztem meg a jacht intergalaktikus csillagtérképén, Braxton pedig hiába dumált róla, csak fél füllel figyeltem a tagbaszakadt ex-tengerészre. A bolygó nem igazán érdekelt, a flotta annál inkább. Tudtam, hogy a galaxisban számtalan, korszer en felszerelt csatahajó van magánkézen, arra viszont nem számítottam, hogy hatalmas vagyon ide vagy oda, Anne papájának komplett hadsereg áll a rendelkezésére. Hat fregatt és három romboló csoportosult egy rosani építés cirkáló körül, bármerre tekintettem az rben, minden irányában kiszolgálóhajók és csapatszállítók tömkelegét láttam; Jonathan Rutherfurd legkevesebb húszezer katonát állomásoztatott a Lucifert l négy fényévnyire. Alapvet en két kérdésre kerestem magamban a választ: a) ha ez egy hétköznapi expedíció egy tizenöt éve minden bizonnyal meghalt n sírjának felkutatására, akkor a Rutherfurdok miért készülnek invázióra? Egyesek kapásból felismernek egy eredeti Holbeint, én az inváziós hadseregekkel vagyok így… b) Ha Jonathan Rutherfurd a negyedik hold megszállására készül, akkor miért itt állomásoztatja a flottáját? Négy fényév! Most ennyire hülyék a Rutherfurd-flotta katonai vezet i, vagy ennyire félnek valamit l? – Hogy tetszik? – lépett mellém Anne. Nem tudom, milyen parfümöt használt, de nagyon kellemes illata volt. A pilótafülke sztázisablakain nézel dtünk kifelé. Lassan beúsztunk a cirkáló alá. Akkora ionágyú-tornyok lógtak a fejem fölött, mint egy kisebb kertes ház. Elhúzott mellettünk egy vadászkötelék… – Nem semmi a cucc – jegyeztem meg lakonikusan. – Ez a kedvenc hadihajónk. Erre inkább nem mondtam semmit. Braxton átkapcsolt automatikára. A jacht belavírozott egy közepes méret dokk tátongó szája alá, a gravosugarak megfogtak, és felhúztak minket a hajótestbe, kisvártatva lezárták mögöttünk a pajzsokat, és elkezd dött a nyomáskiegyenlítés. Megremegett a luxusjacht, fém csattan fémen, jajongott egy darabig a hidraulikus rendszer, aztán csönd lett; megérkeztünk. – Shackleton itt van? – Ó, nagyon vár téged. Azt el tudtam képzelni. Amikor kiléptem a zsilipen, a derekamon ott lógott az Art of Laser, kezemben a Herden 78-as, táskám a vállamra kanyarítva. James Shackleton bekaphatja! A fedélzeti videofon ciripelése betöltötte a kabinomat. Ültem az ágy szélén, és néztem a készüléket. Egykedv en dohányoztam, hagytam, hadd csöngjön. A hívó végre feladta, a készülék elhallgatott… Öt perccel kés bb megint ciripelni kezdett. Essünk túl rajta! Odahajoltam, fogadtam a hívást. szes halántékú, acélkék szem , hatvan körüli férfi jelent meg a képerny n. Drága halidori szarvasb r zakót és márkás selyeminget hordott az elmaradhatatlan csokornyakkend vel, amit egyszer úgyis letépek a

gallérjáról, és beletömök a szájába. Jobb kezében füstölg pipa, a balban egy könyv, amelynek borítóját kell en elkoptatták az évszázadok. Köszönés helyett azzal indított, hogy felolvasott egy részletet a könyvb l: – „Sötétségbe tévednek azok, akik csak a végest akarják megismerni, de még nagyobb sötétségbe tévednek azok, akik csak a végtelent. Sötétségbe tévednek, akik csak a mulandót hajszolják. De még nagyobb sötétségbe, akik csak a múlhatatlant. Aki pedig tudja, hogy mulandó és múlhatatlan egy, az átlépi a halál szakadékát… Isha-Upanishad.” – Felnézett a könyvb l. – Most mondja, hát nem gyönyör ? – Anyád, hogy van? – Azóta nem láttam, hogy benyomtam egy szociális otthonba a Merkúron. – Hol vannak a gyémántok, maga szemétláda? – Ezt már megbeszéltük a múltkor. – Becsukta a könyvet. – Csakhogy nem jutottunk d l re, mert felrobbant az rállomás! – Tehetek én arról, hogy maga képtelen tisztességesen beállítani egy id zít -szerkezetet? – Térjünk a lényegre! Hol és mikor?! – Már megint párbajozni akar? Biztosan azért viszket annyira a mutatóujja, mert még mindig százszámra nézi azokat az srégi, degenerált western-filmeket. A h s bejön a városba, és bosszút áll? Ugyan, hol van már Hollywood megkopott dics sége, mostanában a h söket az els tíz percben a takarítón k fejbe lövik egy nukleáris rakétával. Nem vette még észre, hogy a kisemberek korában élünk? Figyeljen ide! Legalább két hétig próbáljunk meg együttm ködni, ebb l bármi lehet; megeshet, id közben összehaverkodunk, számtalan példát tudnék sorolni erre a világirodalomból. Ott van például D'Artagnan és Rochefort, akik… – Fejezze be, Shackleton! Jó, dumáljunk! Hol és mikor? A tiszti társalgóban adtunk egymásnak randevút. El zetes megállapodásunknak megfelel en fegyvertelenül ékeztem. Shackleton hasonló ígéretet tett. Arra gondoltam, muszáj megbíznunk egymásban, különben tapodtat sem jutunk el bbre. Shackleton a bejárattól legtávolabbra es asztalnál ült. A cirkálón t zvédelmi gyakorlatot tartottak, alig lézengtek odabent csodálkoztam is, hogy nem zárják be a társalgót. Pincér nem volt, a pultnál kellett rendelni. Nagy megrökönyödésemre nem volt szkaffjuk – na, ide se jövök többet! –, be kellett érnem egy korsó sörrel. Odamentem a kalandor asztalához. Leültem. Nem fogtunk egymással kezet. Shackleton a pipáját tömködte, ennek a gazembernek az volt az egyetlen pozitívuma, hogy nagyon finom dohányokat szívott. Fél perc alatt megdumáltuk, hogy ideiglenesen elássuk a csatabárdot. Megállapodtunk, hogy els sorban a melóra koncentrálunk, aztán – ha nem mozdul el jó irányba a kapcsolatunk – visszatérünk a köztünk lév feloldhatatlan ellentétek „egyszer s mindenkorra történ lerendezésére”. Shackleton fogalmazott ilyen bonyolult módon… Ehhez nagyon értett. Megállapodásunkat söröskorsóink összecsapásával pecsételtük meg. Miután lerendeztük személyes dolgainkat, ezzel indítottam: – Szerintem Rutherfurd invázióra készül. – Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával konkrétan rákérdeztem erre, de kategorikusan tagadott – mondta Shackleton. – Megmondtam neki, nem szeretem, ha hülyének néznek; nincs annyi pénz a világon! Aztán vettem a kalapom, és otthagytam, hadd f jön egy kicsit a levében. Azóta nem dumáltunk egymással… illetve három nappal ezel tt idekúrta nekem a hologramját, de nem beszéltünk konkrétumokról, az expedíció fontosságát ecsetelte, ezzel az er vel a földi id járásról is bájcseveghettünk volna. – Egyáltalán, itt van a hajón? – Még nincs. – Mi van a Luciferen, hogy a Rutherfurdok ennyire berezeltek t le? – Visszadobom a kérdést: mi van Sophia Rutherfurd naplójában? – Maga olvasta?

– Igen. – Akkor tudnia kell a választ. – Olyan érzésem van, hogy a válaszokat a mi b bájos Sophiánk kitörölte a naplójából… Mellesleg a szobron kívül semmi különös nincs azon a holdon, a Lucifer annyira jelentéktelen, hogy az rszolgálat akkor sem venné észre, ha elhaladna egy kurva nagy, hófehér kartonpapír el tt. Hetvenhárom százalékát víz borítja, a többi jórészt összefügg , buja serd , a klíma tropikus, a flórát és a faunát mintha idült alkoholizmusban szenved grafikusok tervezték volna, a pályája pedig olyan érthetetlen, mint a svéd m vészfilmek: egy standard nap nappal, egy standard nap éjszaka, közben hol ekkor, hol akkor, belép a Belzebub árnyékába… Iszik még egy sört? – Iszom. Felállt, és hozott két korsóval. Ittunk. – Az energiapajzsuk elég szar, de jó a sörük – jegyezte meg Shackleton. – Mit gondol, mi történt tizenöt évvel ezel tt a Luciferen? – kérdeztem, miután letöröltem a habot a számról. – Anne beszélt magának a szintn vérr l? – kérdezett vissza Shackleton. – Igen. – Három napon át faggattam azt a n t. Teljesen bekattant, nem csoda, hogy élete végéig bezárták a viccesházba. Most elmondok magának valamit, amit Anne el l eltitkoltam, elvégre az anyjáról van szó. A szintn vér állítása szerint, azután kezd dtek a borzalmak, hogy Sophia visszatért a klinikai halál állapotából: Sophia Rutherfurd valamit magával hozott odaátról. – Már úgy érti, hogy a n szörnyeteggé alakult? – Ez is lehetséges, ahogy az sem lehetetlen, hogy vele együtt megérkezett odaátról egy… ööö, fogalmazzunk úgy: paradimenzionális lény… – Shackleton közelebb hajolt hozzám. – Talán maga a tagadás angyala, az elbukott sötét herceg… – Az ördögre gondol? – Nevezzük annak. – Maga elhiszi ezt a sületlenséget? – Én bármit elhiszek, ha a folyószámlámra megérkezik az el leg. – Mióta ilyen anyagias? – Gondolni kell az öregkorra is, az olyan emberek, mint maga vagy én, nem igazán hisznek a nyugdíjbiztosításban… – Rövid szünet után folytatta. – Akármi volt a Luciferen, már nincs ott! Tizenhat robotszondát l ttem ki a légkörbe, a kontinens minden négyzetméterét átvizsgáltuk, még a legkisebb üregeket is. Semmit sem találtunk, állatokon és növényeken kívül nincs odalent más él lény… hacsak az a szobor nem él lény, amit azért er sen kétlek. Itt szeretnék kitérni arra, hogy odalent nagyon kell vigyáznunk egy növényre, ami az utóbbi id ben teljesen elterjedt. A kozmobiológusok l tojásnak hívják, és növény létére körülbelül annyira barátságos, mint egy fogfájós rinocérosz. Egy kifejlett példány kéthárom méter magasra n , nevéb l adódóan tojás formájú, de tele van lyukakkal. Ezekben a lyukakban hordja a mérgezett tüskéit. Ha egy ilyen tüske eltalálja, két percen belül feldobja a talpát, és húsz fényéves körzetben nincs ellenméreg. A l tojás csápokat ereszt szét a földön, ha rálép valamelyikre, akkor a megfelel lyukából máris röpíti az ajándékcsomagot, és ötvenlépésnyi távolságon belül kurva pontosan céloz. Miután megpadlózott, elindít a hullája felé egy fogócsápot, ami behúzza a gumóba, és kezdetét veszi a megcsócsálás… Isten marha rossz kedvében lehetett, amikor a l tojást teremtette. – Hogy lövi ki a tüskéket? – A testében fejlesztett gázzal. – Szét kell l ni, és annyi! – Hogy aztán százezer tüske repüljön szét a tér minden irányába. Gratulálok! – Hallott már a személyi pajzsról? – Valami rémlik. A helyzet azért ennél sokkal bonyolultabb. A robotszondák mérései szerint a szobor közvetlen környezetében az EMP-hez hasonló jelenséggel kell számolnunk, attól tartok, hogy esetleg nem fognak m ködni a pajzsok!

– A szobor okolható az elektromágneses anomáliákért? – Szerintem igen. Ezen illett eltöprengenem egy sort. – Mit gondol, megtaláljuk azt a sírt? – Nem hinném. Sírok csak ott vannak, ahol temetés is volt… A szintn vér szerint erre már nem maradt id , alig hetvenkét óra leforgása alatt mind az ezerkétszázukat lemészárolták. – Hogyan? – Elevenen felfalták ket, de volt, akit szénné égettek, vagy megnyúztak, másokat kibeleztek. Nem semmi, mi? Shackleton szemébe néztem – szintén beszélt. Állta a pillantásomat. Pöfékelt egy darabig, aztán ezt mondta: – Nem Sophia sírjának felkutatása végett jött létre ez a lehetetlen expedíció. – Hanem? – A megbízónk azt akarja, hogy jussunk be abba a szoborba. Nem hiszem, hogy láthatott változást az arcomon. – Idefelé jövet áttanulmányoztam a Rutherfurdnak küldött jelentéseit. Magának ugyanúgy illene tudnia, hogy nincs a kezünkben olyan technológia, amivel kivitelezhet lenne a feladat. Talán majd kétszáz év múlva… Kiverte a pipáját az asztallapba épített hamutartóba. – Nem kell addig várni. Jöjjön, megmutatom magának Jonathan Rutherfurd legújabb fúrófejét! Shackleton rhajója a cirkáló legnagyobb dokkjában parkolt. Egy automata fegyvertornyokkal felszerelt, Swallow-osztályú fregatt nyújtózott el ttem, els ránézésre nem túl korszer technológia, de megbízható és csataálló, mint a tengerészgyalogság rmesterei. A hajót az utóbbi egy évben szerezhette valahonnan, amikor legutóbb találkoztunk, egy hetvenéves fény-klipperrel száguldozott. Szerintem a fregattot megszerezte, és nem megvásárolta, ez az ember ugyanis ritkán fizetett valami olyanért – értem ez alatt a fegyvereket, az rhajókat és a n ket –, amit el lehetett venni valakit l. A vaskos tartólábak között apokaliptikus állapotok uralkodtak: láda, láda hátán, konténer, konténer tetején, úgy gondoltam, ha valaki kiismeri magát ebben az összevisszaságban, annak jár egy karton cseh sör. Három ember pályázott a Budweiserre. Egy n és két férfi rendezkedett a fregatt gyomrába vezet rakodórámpa közelében. Terepszín , katonai gyakorlóruhába öltöztek, hajukat milliméteresre nyírták – a n is –, sütött róluk hogy nem csak a holofilmekben láttak eddig energiafegyvert. – Az embereim – jegyezte meg teljesen fölöslegesen Shackleton, tisztában voltam azzal, hogy a három rohamosztagos kinézet ember nem egy humanitárius alapítványtól érkezett, hogy besegítsenek a pakolásnál. Shackleton éles füttyszavára gyorsan abbahagyták, amit csináltak. Sorra odajöttek hozzánk. A kalandor nyilván jó el re szólt, kire számíthatnak, mert kapkodva igazították a ruhájukat, és tisztelegtek, miel tt kezet fogtunk, holott a nevemen kívül többet nem árultam el magamról. Amikor farmer és b rdzseki van rajtam, a Brett Shaw-hoz ritkán teszem hozzá, hogy ezredes. A n t Kimberley Ioriónak, a magasabbik, színes b r férfit David Hamiltonnak, harmadik társukat Dan Gunnak hívták; Iorio arra kért, hogy szólítsam Kimnek… Ott, a fregatt hasa alatt, a nevükön kívül többet nem akartam megtudni róluk, az el ttünk álló utazás során úgyis rengeteg id nk lesz az ismerkedésre. – Megnéznénk – mondta Shackleton a n nek. Kim féltenyérnyire lehúzta a zubbonya villámzárját, és a pólója alól el halászott egy láncon fityeg mágneses kulcsot. Kibújt a nyakláncából. – A magáé megvan? – kérdezte fintorogva Shackletontól. – Úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére. Kim vezetésével felmentünk a rámpán. A hajó élszektora felé mentünk, a csökkentett világítás miatt félhomályos folyosókon. A fregatt bels kialakítása semmiben sem különbözött az átlagostól. A jelz fények a közleked kétméterenként

következ bordázatának oldalában és tetején világítottak, lábunk alatt gumírozott padlórácsok, mindenütt csövek, m szerblokkok, kékes színben pompázó monitorsorok, különböz ritmusban felvillanó jelz lámpák, és azok a jellegzetes hangok, amelyeket kizárólag mély ri hajók fedélzetén hallani. Kiöblösödött a tér – bejutottunk a harci irányítóba. Sötétek voltak a képerny k, a harcászati konzolok el tt üresen árválkodtak a párnázott b rfotelek. Az orrom hegyéig sem láttam, csak a konzolok narancssárga-kék alapfényei világítottak odabent. Kim odalépett az egyik konzolhoz. Bedugta a kulcsát. Shackleton megérintett egy panelt a falon. A bordázott lapajtó felsüvített a mennyezetbe. Fényárba borult a mögötte feltáruló, sz k folyosó. Shackleton belépett, én szorosan mögötte. A kalandor végigment a folyosószakaszon, és megállt egy sugárkezelt zsiliplap el tt. Kivette zsebéb l a kulcsát, és bedugta a falon lév panelbe. – Odabent kurva hideg lesz – mondta, aztán kikiáltott Kimnek a vezérl be: – Fordítsa el! A panel tetején zöldre váltott a piros jelz fény. Shackleton elfordította a kulcsot. A zsiliplap oldalra csúszott. Úgy vágott arcomba a hideg, mintha rám nyitották volna egy h t ház ajtaját. Shackleton belépett a kékes fény derengésbe. Gallérig húztam a b rdzsekim cipzárját, és követtem t. A négyszer négy méteres helyiségben mindössze egyetlen konténert tároltak, amit pántokkal szorítottak a padlóra. A konténer nem volt nagyobb, mint az utazótáskám – el nem tudtam képzelni, milyen drága fúrófej lehet benne, hogy ennyire vigyáznak rá. Shackleton intett, hogy álljak meg ott, ahol vagyok. Odalépett a ládához, kikapcsolta a pántokat, elfektette ket a padlón, kezével eltakarította a láda tetejét elborító jégszemcséket. Egy feliratot láttam a megtisztított részen, de onnan, ahol álltam, nem tudtam kibet zni… – Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo… Tud latinul, Shaw? – Julius Caesarnak köszönhet en igen: veni, vidi, vici, jöttem, láttam, gy ztem! De itt megáll a tudományom. – Akkor lefordítom magának: „Ha nem sikerül megindítanom az isteneket, a poklot is mozgásba hozom.” – Shackleton a konténer tetején matatott. – Nem mond ez magának semmit? – Nem. De nagyon kifejez – jegyeztem meg. – Akárcsak az, ami most következik. Ne mozduljon, ha kedves az élete! Felállt, odahátrált mellém. – Shackle… – Nézze! – mondta a kalandor csillogó szemmel. – Ott a mi fúrófejünk! Vakító, kék fény tört el a konténer oldalából, átható szisszenés hallatszott, és bokamagasságig mindent elborított a jéghideg párafelh – a láda teteje lassan felemelkedett. Nem felnyílt, hanem felemelte egy láthatatlan er . Gravosugárra tippeltem, aztán a következ pillanattól kezdve már nem tippeltem, és nem gondoltam semmire, mert a ládából el mászott valami meghatározhatatlan… Robbanásszer hirtelenséggel tört rám a fejfájás. A jeges párafelh ben megjelent egy színét változtató csáp… Aztán a másik, egy hatalmas rovar ízelt lábai… Shackleton gyengéden megérintette a karomat. Sejtette, hogy mondani akarok valamit, ezzel a mozdulattal figyelmeztetett, nehogy pisszenni merészeljek. A lény – nem gépezetet láttam – mérhetetlen lassúsággal felemelkedett, aztán lecsorgott az egy méter magasan lebeg konténertet oldalain, és lefolyt a mennyezetre, ahol szétterült… – Magasról tojik a gravitációra – suttogta Shackleton. – Ha ez… A lény felsikoltott, és rám vetette magát. Egy keskeny priccsen tértem magamhoz. Egy szál gatyában feküdtem, testemen könny Felültem; velem együtt mozdult a szemközti falra szerelt automatikus kamera. Rettenetes fejfájás gyötört.

takaró.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Shackleton dédelgetett vadállata rám ugrott, nem emlékeztem semmire. Amikor átgondoltam a történteket, szörny sejtésem támadt. Nyílt az ajtó. Kim Iorio érkezett. Utolsó találkozásunk óta levette a zubbonyát. Fehér köpenyt viselt, amit kigombolva hordott, alóla kivillant fekete toppja. Szép mellei voltak. Csupán egyetlen dolog zavart: a nyakában ott lógott az a kulcs… – Hogy érzi magát? – kérdezte a n . – Mindjárt szétrobban a fejem. Maga orvos? – Katonaorvos. A köpeny bal zsebéb l kivett egy kapszulát, jobb zsebéb l egy pneuma-t pisztolyt. Betöltötte a kapszulát, és a pisztoly tompa csövét odanyomta a felkaromhoz. Egy szisszenés – semmit sem éreztem. – Mindjárt elmúlik a fejfájása… Emlékszik valamire? – Arra, hogy rám ugrik az a szar. Kim, nézzen a szemembe! Ugye tudja, mi van abban a konténerben? – Tudom – felelt csöndesen. – Én sem hittem a létezésében, amíg nem láttam a két szememmel. Kifordultam a priccsen, letettem a meztelen talpamat a m anyag padlóra. Fáztam. – Hol van a ruhám? Kim elhúzta egy beépített szekrény ajtaját. Fogasokra akasztva odabent lógott az összes ruhám, a táska begy rve alulra. Rossz sejtésem támadt. – Mennyit aludtam? – Kisebb-nagyobb megszakításokkal tizennyolc órát. Felugrottam. – Felszálltunk? – Öt standard órája. Belém költözött az ideg. Megragadtam Kim karját. – Hol vannak a… volt velem két szállítótáska! – Shackletont kérdezze. Visszarogytam az ágyra. Kész, a pasas gallyra vágott! Rám uszított egy Stockbauer-rombolót, és miután megpadlóztam, lenyúlta a Herdent és az Art of Lasert. Kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, ráadásul azt a szemétládát a kozmosz legborzalmasabb fegyvere védelmezte… Az ötödik m köd képes példány! Honnan a büdös francból szerezte?! Azonnal riadóztatnom kell a praetorianus gárdát! – Rosszul van, uram? – lépett közelebb Kim. – Semmi… – Elhárítottam magamtól a segíteni próbáló kezet. Felálltam, kapkodva öltöztem. Kim elindult kifelé, de megtorpant az ajtóban. – Miss Rutherfurd és Braxton kivételével Shackleton mindenkivel eljátszotta ezt a kisded színjátékot, szerintem élvezi, hogy az emberek összecsinálják magukat a félelemt l. Azt hiszem, ez az ember beteg… – Jól hiszi. A romboló magára is ráugrott? Nem válaszolt. Megremegett az ajka. Magamra kanyarítottam a dzsekit. – Mit csinált magával a Stockbauer? Kim szó nélkül otthagyott. Utána mentem, a nevét kiáltottam, de meggyorsította a lépteit, és elt nt az egyik oldalfolyosóban. Jellegzetes zajok hallatszottak: a testi szerelem hangjai, kéjes sikolyok és ziháló légzés. Elindultam a zajforrás irányába. A folyosó végén szemembe vetült a fény. Valamelyik lézerüteg harcálláspontján álltam. Érdekes dolgok történtek a padlón. Egy tetovált test , kopasz férfi hátulról kefélt egy hosszú hajú, sz ke bigét. Az er teljes löketek közben a csaj vadul lefetyelte egy másik n hüvelyét, körmeit a partnern je combjába vájta. A n k marhára élveztek, a kopasz úgy fújtatott, mint egy atomkor el tti

g zgép. Dan Gun egy b rfotelben ült, lába a vezérl pulton, ölében a holovetít távirányítója… és aludt. Rákiáltottam. A zsoldos felriadt. Villámsebesen kikapcsolta a felvételt, és felpattant. A távirányító kiesett a kezéb l, de nem nyúlt érte. – Uram! – Gun összecsapta a bokáját. – Mi maga, néptáncos? Hol van az a geci? – Shackleton? – Nem lep meg, hogy ilyen kevés információ alapján is tudja, kit keresek. Hol találom t? Gun a háta mögé bökött a hüvelykujjával. A pult mellett újabb folyosószakasz kezd dött. Olyan érzésem támadt, hogy a pokol bejárata tátong el ttem… Shackleton egy halom könyv és film kell s közepén ült egy túlméretezett íróasztal mögött. Kabinja dugig volt holokazettákkal, mindenütt snyomtatványok hevertek, a falak mentén sorakozó kisasztalokon üvegcsöveket, lombikokat, titokzatos tégelyeket láttam, az indiai füstöl k és a pipafüst keverékének bódító illata szabályosan fejbe kólintott, Drusst márkájú katonai bakancsommal vagyont ér perzsasz nyegen tapodtam. A Stockbauer urának – magamban így neveztem el ezt a majmot – privát fészke különös átmenetet képezett a keleti budoárok és a középkori alkimisták laboratóriuma között. Shackleton pipájából úgy gomolygott a füst, mint egy gyárkéményb l – ha nem ismerik a „gyárkémény” szó jelentését, gyorsan nézzenek utána a Galaktikus Enciklopédiában –, ugye, milyen undorító?! A kalandor nem volt egyedül. Baloldalán Anne Rutherfurd ült a széke karfáján. Elmélyülten tanulmányozták Sophia naplóját. Amikor beléptem az ajtón, egyszerre néztek fel a könyvecskéb l. Egyszerre mosolyodtak el, mintha valaki megnyomta volna a jókedv-gombot. Az asztal mellett egy éjfekete masztif nyújtózkodott. A kabinba lépésem els pillanatától kezdve követte minden mozdulatomat. A kutya bionikus volt, feltételeztem, rzés-védelemre programozták, és a gazdi parancsszavára seperc alatt bárkinek átharapja a torkát. Nem féltem t le, húsz éves aikidos múlttal a hátam mögött bármikor leszerelek egy robotkutyát. Ha Shackleton rám uszítaná, azonnal felütöm rántottának. – Mi a helyzet, Shaw, jól aludt? – rikkantotta Shackleton. Becsukta a kezében tartott naplót, és letette az asztalra. Akkor most elmagyarázom, hogy a kutyától függetlenül, miért nem rúgtam le a fejét, miért nem szúrtam hátába a kezét, és miért nem tikitakiztam a heregolyóival. Id közben átgondoltam a történteket. Mire eljutottam a kabinjáig, sikerült teljesen lehiggadnom; átláttam helyzetem kilátástalanságát: Shackleton gyakorlatilag úgy ült a fegyvereimen, mint tyúk a tojásain… ha sokat ugrálok, még a végén képes lezárni a Brett Shaw-sorozatot egy húsztalléros sugárpisztollyal. Nem a császár parancsára vettem részt ezen a küldetésen, a PHR-t (Praetorianus Harcászati Rendszer) nem hozhattam magammal, ha így lett volna, Shackletonból már koromfolt lett volna a falon; még a Rutherfurd cirkáló tiszti társalgójában kinyuvasztom. Csupán egyet tehettem: eljátszottam, milyen laza vagyok, arra számítottam, ez talán eltereli a figyelmét… – Fantasztikus álmom volt, láttam magát tisztességes emberként. – Tiszta fantasztikum! Dobja le magát valahova! – Egy kicsit aggódtam – susogta felém Anne, én pedig ellenállhatatlan kényszert éreztem arra, hogy megszorítsam azt a gyönyör nyakát… – Nem kell aggódni, bírom a gy r dést. Kipakoltam egy polcra való könyvet egy fotelb l. Leültem. A kutya nézett. – Mi van, blöki? – Sajnálom, ami történt – mondta Shackleton. Nem lett volna az, aki, ha nem teszi hozzá: – Megmondtam magának, hogy fogja be a száját, a romboló nehezen köt barátságot az idegenekkel… Mellesleg megmentettem az életét. – Az legyen a maga Stockbauerjének a barátja, akinek hat anyja van!

– Á, tehát tudja, mivel találkozott? – lelkendezett Shackleton. – Ne nézzen hülyének! Elárulná, hogyan jutott hozzá? De kíméljen meg az ilyen „vettem egy illegális fegyverárverésen” dumától, mert úgysem hiszem el. – Mi találtunk rá – szólalt meg Anne. – Pontosabban szólva az egyik mély ri felderít nk. Az apám tudta Jamesr l, hogy szakért je a biotechnológiai fegyverrendszereknek, ezért felkérte az együttm ködésre. James az egyik legismertebb Stockbauer-kutató… Nagyon sajnálom, hogy nem találkoztál a papával, biztosan tájékoztatott volna. Én egy pillanatig sem bántam, hogy nem sikerült találkoznom Jonathan Rutherfurddal; nem vagyok kíváncsi azokra az emberekre, akik halálos fegyvereket adnak az idült elmebetegek kezébe… Nem sok hiányzott ahhoz, hogy ezt Anne tudomására hozzam, de nem akartam megbántani. – Egyébként lemaradtam valamir l? – kérdeztem Shackletontól. – Kimt l tudom, hogy öt órája startoltunk. – Nem maradt le semmir l. Tartjuk magunkat az eddigi tervhez: a kolostor közelében landolunk, átvizsgáljuk a romokat, aztán meglátogatjuk a szobrot. Élmény lesz. – Semmi kétség. Hányan vagyunk? – Axel, a f pilótám, Anne és Braxton, a három rohamosztagos, aztán mi ketten, és a Stocki… B ven elegen vagyunk egy serdei expedícióhoz, félmeztelen teherhordók csak a régi Tarzan-filmekben vannak. Tudja, ki volt Tarzan? – Az angolszász rasszizmus szülte Maugli. Figyeljen ide, Shackleton, ha közénk számolja a Stockbauert, komolyan mondom, kizsilipelek a mély rbe. – Szép halál. Egy Stockbauert nem lehet használni, együttm ködni lehet vele, ezért nyugodt szívvel számoljuk csak közénk. Ez egy mesterséges intelligencia; a harmadik generációs modelleknek már önálló személyiségük van, mi több, nemi jelleggel bírnak, a miénk például hímnem , nyugodtan szólítsa t Maxnek, erre a névre hallgat, ami persze nem jelenti azt, hogy engedelmeskedik is magának, hehehe… Miss Rutherfurdhoz fordultam. – Anne, megtenné nekem azt a szívességet, hogy magunkra hagy minket? Anne felemelkedett a karfáról, megkerülte az asztalt. Kifelé menet megsimította a karomat. Kettesben maradtunk Shackletonnal. A kutyát ne számoljuk ide. – szinte választ várok! Miért jött létre ez az expedíció? – szegeztem neki a kérdést. – Már megmondtam: be kell jutnunk a szoborba. – Miért? – adta magát a kérdés. – Jonathan Rutherfurd úgy gondolja, hogy a legyilkolt szektatagok lelke még mindig odabent bolyong… most abba ne menjünk bele, hogy ez mekkora baromság. Ilyen értelemben véve valóban Sophia megtalálása a cél, csakhogy a lelkét keressük Shaw, a romlatlan tiszta lelkét… Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de ez az igazság. – Na és hogyan lehet kapcsolatba kerülni a halottakkal, felhívjuk ket a nagy katolikus komon? Tudja mit? Ne válaszoljon, a tököm tele van már ezzel az egész baromsággal! Shackleton ártatlanul széttárta a kezét. – Anne tud err l? – kérdeztem mérgesen. – Igen. – A kis piszok… – Fejemet rázva néztem magam elé. – Ne haragudjon rá – vigyorgott Shackleton –, ha ezzel a felütéssel indít az rkastélyban, maga árkot röhög a Rutherfurdok köré. – Így is komoly fenntartásaim vannak. – Ne izguljon, jó kis csapat ez! – Bizony, hogy izgulok, zabszem nem fér a seggembe! Példának okáért komoly fenntartásaim vannak a rohamosztagosaival kapcsolatban… – Elhallgattam, mert a kutya feltápászkodott, és odajött hozzám. Megállt a fotel mellett, és nézett. Egy életem, egy halálom, megvakargattam a füle között. Shackleton mosolyogva nézte a jelenetet. A kutya otthagyott, és lefeküdt az íróasztal elé, nagy busa fejét ráhajtotta mells lábára, és nem mozdult. Rövid szünet után folytattam a mondókámat: – Hamiltont ugyan még nem ismerem közelebbr l, de a másik kett t igen… Kim rettenetesen fél a Stockbauert l, hogy miért, ezt maga

biztosan tudja, nem hajlandó elmondani, Danról pedig bármit el tudok képzelni a profizmus kivételével. Ezek ketten sosem voltak kommandósok. – Mindhárman hivatásos katonák voltak, amíg nem kaptak t lem egy jobb ajánlatot. De nem azért fizetem ket, hogy bárkit l is megvédjenek minket. Ennek a három embernek viszont van egy közös vonása… De minek tépem itt a számat, nyugodtan kérdezzen rá náluk, el fogják mondani, és egy füst alatt egy rakás dolgot megért majd. – Akkor kik adják a katonai biztosítást, ha nem k? – Braxton és maga… és természetesen Max. Egy elitkommandós rmester, egy császári test r és egy Stockbauer romboló! Vaugh, tíz perc alatt megnyerünk bármilyen háborút! Témánál voltunk. – OK, mondjuk én megyek elöl, és kerülgetem a maga kibaszott l tojásait. Na és mi lesz a kezemben egy marék kavicson kívül, vagy Tarzanhoz hasonlóan faragjak magamnak egy dárdát, és azzal rémisztgessem a dzsungelt? – Az Robinson volt. Eltöprengett valamin, aztán lehajolt, és az asztal mell l felvette az Art of Laser konténerét, letette maga elé, és kitolta az asztal végéig. – A rozoga Herdenje is itt van valahol, nézze meg ott, annál a kupacnál, azt hiszem, valahova oda tettem. – Mutatta merre. Ez a meglepetések perce volt. Shackleton valószín leg látta rajtam, hogy nem hiszek a szememnek és a fülemnek, mert ezzel folytatta: – Azért javasoltam Mr. Rutherfurdnak, mert ismerem, a leglehetetlenebb helyzetekb l is kivágja magát. Jók a hírforrásaim. Tudom, mit csinált az oroszokkal a Roxolánon, tudok az összes titkos küldetésér l. Maga egy specialista! A bonyolult helyzetek megoldásának specialistája. Ezért van itt, és én tényleg komolyan gondoltam azt az együttm ködést. Erre nehéz volt mit mondani – legyen így, ha így gondolja. Felálltam. Felnyitottam az Art of Laser konténerét. Kivettem a fegyvert, és tokkal vonóval együtt felcsatoltam a derekamra; mindjárt jobban éreztem magam. Ott hevert az asztalon Sophia naplója. Eltettem a dzsekim zsebébe. Shackleton nem tiltakozott a lenyúlás ellen, pöfékelt rendületlenül. Körülnéztem. Elindultam a földre pakolt könyvek között, amerre Shackleton legyintett az el bb. – Langyos – mondta a kalandor, erre másik irányban kutakodtam tovább. – Melegszik… – vakkantotta kisvártatva a fotel mélyér l. Félrehajtottam egy leped nyi, szakadozott Föld-világtérképet. Alatta volt a Herden 78-as konténere. – Forró! Kinyitottam a hordozóegységet. Kivettem a fegyvert, és aktivizáltam… A kutya felült az asztal el tt. – Most, hogy Shackleton bácsi visszaadta a kisded játékait, remélem, jobban érzi magát? – tudakolta az rkalandor. Nyugszik! – mondta a bionikus ebnek. Megálltam az asztalától háromlépésnyire, a Herdent elfektettem a karomon. – Azért eljátszadozok a gondolattal, mi történne, ha most Shackleton bácsiba és ölebébe beleeresztenék, mondjuk, egymillió kilowattot? – Szerintem kurvára meglep dne. Nem igaz, Max? A kutya morogni kezdett, engem pedig kivert a víz. Shackleton sunyi mosollyal az arcán d lt hátra. Szavai felértek egy krédóval. – Egy korszer Stockbauer számtalan meglepetést okozhat az embernek. Ha akarja, láthatatlanná válik, és nem létezik olyan harcászati rendszer, ami kimutathatná a jelenlétét. Lehet, hogy maga mögött áll, az is lehet, hogy éppen a feje fölött mászik a mennyezeten, vagy az a térkép, amit odébb gy rt az el bb, ahogy az sem lehetetlen, hogy masztifnak álcázza magát… Doktor Kleinnek köszönhet en, egyes modellek már képesek a szerves struktúrák kezdetleges szint leképzésére. Még száz év, és jönnek a tökéletesen emberszabású stockik. Gyanútlanul elmegy a diszkóba, felszed egy dögös bulát, hazaviszi, megdugja, aztán a csaj gondol egyet, és a másodperc törtrésze alatt kifordítja magát a húgycsövén

keresztül, mint valami téli keszty t. – Látja, ezért nem járok diszkóba! Kihátráltam a nyitva hagyott kabinajtón. Még láttam, ahogy Max újra elnyúlik a sz nyegen. – Azt hiszem, meg fogok rülni. – Ne tegye, inkább igyon egy kávét! – mondta Kim. Az élszektor mögött kialakított konyhában beszélgettünk. Kim a mikró körül ügyködött, kávét készített Dannak és magának. Dan a beépített asztalnál ült, idegesít en kopogott egy m anyag kanállal, nem sok hiányzott hozzá, hogy kikapjam a kezéb l, és behajítsam az automata mosogatóba. Hamiltonra vártunk, Kim alig egy perce hívta t a komon. A vezérl b l kisz r d információk szerint két standard óra volt hátra a Lucifer körüli pálya eléréséig. Még a landolás el tt beszélni akartam ezekkel az emberekkel. Kim elém tett egy bögre kávét. – Ott a cukor – mondta. Megérkezett Hamilton. Id közben annyit sikerült megtudnom róla, hogy négy évet húzott le a császári rflotta hadtápszolgálatánál. A fekete srác is kapott egy kávét, aztán leült Gunnal szemben, Kim nekitámaszkodott a pultnak. Kérd n néztek rám. Egy katonaorvos, egy hadtápos rmester és egy lövész közlegény; minden ez, csak nem rohamosztag! Rácsaptam a panelre. Zártam az ajtót. Rádobtam négyünkre egy interferencia-pajzsot, nem akartam, hogy rajtunk kívül mások is tudjanak err l a beszélgetésr l. – Nem kenyerem a sok beszéd: kik maguk? A három ember egymástól várta a választ. Kim látszott a legközlékenyebbnek: – Van olyan nap az életében, amelyiknek részletesen emlékszik a legapróbb mozzanatára is? – kérdezte egy szuszra. – Az a nap, amikor találkoztam Miss Rutherfurddal, képben van. – Kérdezzen valamit, arról a napról – szürcsölte t zforró kávéját a n . – Kérdezzen rá bármelyik apró momentumára! – OK, hol voltam aznap délel tt? – A császári cirkuszban – felelt Kim. – Ezt tudhatja Anne-t l is – akadékoskodtam. – De nem t le tudom. – Hány perecet vett Buddy a szünetben? – majdnem elröhögtem magam. – Nem tudjuk, mert maga sem tudja – jegyezte meg Gun. –… és arra gondolt, hogy karácsonyig sem fogják megenni… – tette hozzá Hamilton. Hoppá! Kezdett a dolog érdekes lenni. Ezek az emberek nem akármilyen parafenomének voltak, és a jelek szerint képességeik gyakorlásához nem kellett mentáler sít t használniuk, ezt jelezte volna a Herden. Faggatni kezdtem ket err l. Legérthet bben Hamilton foglalta össze a lényeget. – Nagyon fejlett clairvoyance képességeink vannak, tisztánlátóknak is neveznek minket. Kapcsolatba tudunk kerülni a túlvilág szellemeivel, a halottak lelkével, úgy olvasunk mások elméjéb l, mint egy nyitott könyvb l. Kevesen vannak azok, akik tökéletesen birtokolják ezeket a képességeket, mi hárman bizonyíthatóan közéjük tartozunk. – Mindent értek. Tudják, miért megyünk a Luciferre?… Kim? – Igen – felelt a n . – Mit gondolnak, kapcsolatba tudnak kerülni Sophia Rutherfurddal? – Talán. – A húgommal, ha is ott halt meg? – Ezt csak ott tudjuk megmondani. A konyhafülkében tapinthatóvá vált a feszültség. Kimondtam, amire gondoltam. – Mégis, mit l rettegnek ennyire? Gyors pillantást váltottak egymással. David Hamilton mondta ki: – Ez az expedíció a pokolba tart, uram.

Szaggatott hangjelzés hallatszott; a fregatt kilépni készült a hiper rb l.

4. A Belzebub úgy hatalmasodott el ttünk, mint egy óriási, zöldeskék fal. A gázbolygónak hihetetlen méretei voltak, a csillagkatalógus szerint másfélszer nagyobb volt, mint a Jupiter, légkörében gigantikus viharok dúltak, csöppet sem t nt barátságos helynek. Hat holdja volt – egy ilyen bolygóóriás esetében, ez meglep en kevés – úti célunk, a nagyjából Föld méret Lucifer, éppen kilépett az árnyékából. Amikor beléptem az élszektor vezérl termébe, az optikai sz r k ellenére már szemmel látható közelségben volt, ha nem látom mögötte a zöld óriást, ebb l a távolságból könnyen összetévesztem a Földdel; ugyanolyan kékes fénnyel ragyogott, fél standard óra múlva már a kontinensek is felismerhet k lesznek rajta. Amióta a fedélzetre léptem, el ször találkoztam Shackleton f pilótájával. Axel csontos arcú, szikár ötvenes volt, az a fajta, akinek inkább a keze jár, mint a szája, rpilótában kész áldás az ilyen. is katonai múlttal rendelkezett, hivatásosként huszonöt évet húzott le különböz császári csatahajók parancsnoki hídján – mindent elmondtam róla. A Lucifer hamarosan golflabda nagyságúra n tt a zöld fal el terében. Mire elszívtam egy cigit, akkora lett, mint egy narancs – rohamos sebességgel közeledtünk, pillanatokon belül kezdetét veszi a fékezés… Belzebub és Lucifer… A csillagkatalógusban csak bet k és számok sorozata jelölte a bolygót és holdjait, a szintn vér szerint ezekkel a nevekkel csak a szektatagok illették ket. Még a hipertérben tartózkodtunk, amikor megtudtam Kimt l, hogy az óriásbolygó a pokol fejedelmér l kapta a nevét, Lucifer pedig az ördög közismert elnevezése. Meglep dtem, hogy e kett nem ugyanaz, hát igen, a baseballhoz mindig jobban értettem mint a démonológiához. A fülemben még ott csengett, amit Hamilton mondott; talán nem véletlen, hogy ezekkel a nevekkel illették a bolygót és kísér jét. Lehet, hogy a szekta tagjai tudták, hogy a szer elfogyasztása után a pokol hetedik bugyrában tesznek látogatást? Vajon Sophia Rutherfurd is tudta ezt? Na és Brenda? Merengve néztem a Belzebubot. Nem hittem a pokol létezésében, ahogy a mennyországéban sem, isten és ördög nálam egy m faj: fantasy! Amikor valaki afel l érdekl dött, hogy „miben hiszek”, általában poénnal ütöttem el a dolgot, és ilyeneket feleltem, hogy a „kétnyakú gitárban”, vagy a „m b rgyógyászat töretlen fejl désében”, ilyenkor rendszeresen megkaptam, hogy komolytalan vagyok. Nem tör dtem vele, megszoktam, amióta az eszemet tudom, nyomtam az ilyen dumákat. Gyermekkoromban rendszeresen viccet csináltam a feln ttek által komolynak ítélt dolgokból, jól emlékszem, ha például arról faggattak, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”, mindig azt mondtam, hogy „diafilmszínész”, ami egy általam kreált archaikus kifejezés, és marhára élveztem, hogy nem értik, mir l beszélek. Lehet, hogy még mindig tart a gyermekkorom? Egy jellegzetes basszus hozott vissza a valóságba. – Beszélni szeretnék magával, ezredes úr. Braxton volt az. Amióta magamhoz tértem, csak futólag találkoztunk. Ugyan lett volna számára mondanivalóm, de mindig ott volt vele Anne, és a csajt ki akartam hagyni ebb l… Braxton közben szépen felszerelkezett. A Heckler & Koch gyártotta fegyverekre esküdött, nem is hazudtolta meg magát. A hírneves cég legújabb és legdrágább modelljeit vonultatta fel. Rutherfurd papának bármit megért a lánya biztonsága –, kísértetiesen hasonlított egy olyan valakire, aki egymaga akarja megnyerni a következ csillagközi háborút. Félrevonultunk egy csöndes zugba. Braxton azonnal a lényegre tért, gyorsan és visszafojtott hangon beszélt, mint aki Mások titkait akarja kibeszélni. – Ezredes úr, most biztosan azt hiszi, a jachton direkt hoztam szóba azt a szart, de higgye el, nem tudtam arról, hogy Shackleton egy Stockbauert tart a fedélzeten. Szóltam volna, ha tudom. – OK, Braxton, örülök, hogy elmondta. Éppen err l akartam beszélni magával. – Mit gondol, lenne esélyünk a Stockbauer ellen. így ketten? Magának azért van egy Art of Lasere… – G zöm sincs, ahhoz többet kellene tudnom a fegyverr l. Er ltesse meg az agyát, Shackleton mit mondott még? – Ph … Az els példányt két pasas tervezte, valamikor a huszonharmadik század végén, ha jól

emlékszem, William Stock-nak és Richard Bauernek hívták ket, innen a fegyver elnevezése. Shackleton azt is mondta, hogy ezek ketten beavatottjai voltak a fekete mágiának. Többet nem mondott. Azt hittem, szétrobbanok, Braxton marha sokat segített… – Mi az a fekete mágia, ezredes úr? – kérdezte kisvártatva az ex-kommandós rmester, akit a jelek szerint nem az esze miatt vettek fel a tengerészgyalogsághoz. – Tényleg nem tudja? – Nem, uram. – Az egy kártyajáték – mondtam nagy titokzatosan. – Olyan, mint a Black Jack? – Olyan. – Kérdezhetek valamit, uram? – Kérdezhet, csak hagyja abba ezt az állandó uramozást, már nem a tengerészgyalogságnál van. – Azt szeretném kérdezni, hogy lehet bejutni a praetorianusokhoz? – Nekem kell fizetni egy szkaffot, és akkor felírják a listára. Két-három éven belül kap egy értesítést, eljön a válogatásra, ha szerencséje van, bekerül. Minden kétszázötvenedik jelölt felel meg a követelményeknek, ezt jó, ha tudja. Braxton gyors fejszámolást végzett. – És ha tíz szkaffot fizetek? – Akkor részeg leszek, és elalszom. Be kellett fejeznünk a beszélgetést, mert Axel szólt, hogy hamarosan megkezdi a leszállást. Leültem a pilóták mögött az üléssor végére, Anne mellé. A lány megszorította a kezem. Egymásra néztünk. A szeme árulkodott: félt egy kicsit. Mondtam neki, hogy fölöslegesen izgul, miközben én voltam a legizgatottabb. Ám nem a landolás, vagy a Stockbauer miatt éreztem magamban feszültséget. Továbbra sem tudtam eldönteni hogy bízzak-e az ex-törzs rmesterben, vagy olyannak tekintsem, aki Shackleton oldalán áll? Mihamarabb döntenem kellett. Rettenetesen „egyedül voltam”, és nagyon úgy festett, hogy a csapatban rajtam kívül Braxton az egyetlen profi „túlél ”, ha a kalandort nem számítjuk. Aztán Shackleton hamarosan bebizonyította, hogy muszáj számolni vele. Axel a hangsebesség huszonkétszeresével lépett be a légkörbe. Az elhárítópajzsok jól bírták a strapát, meg sem kottyant nekik az intenzív h mérsékletemelkedés. A hajó viszont er sen rázkódott, ami nagyon nem tetszett nekem. De másnak sem. Az antigravitációs paralloknak a minimálisra kellett volna csökkenteniük a hajótestre áttev d terhelést, de a kijelz k szerint alig negyvenöt százalékon m ködtek, amit egy rozoga holdkompnál még megértettem volna, egy rfregatt esetében azonban mindenképp elgondolkodtatott. Mi jöhet ezek után, a végén még darabokra hullunk, és nesze neked lélekment expedíció! – Shackleton, nem érzi úgy, hogy kiszáradt dióbelek vagyunk? – kérdeztem a kalandortól. A látszólag egyszer mondatból komoly nyelvtör lett, mert közben háromszor haraptam rá a nyelvemre, ráadásul üvöltenem kellett, mert az audiopajzs teljesítménye ugyanúgy zuhant. Kezdett életveszélyessé válni a helyzet, az rhajózás történetében se szeri, se száma azoknak az eseteknek, amikor légkörön át történ landolás közben darabokra hullik a cuccos; nagyon reméltem, hogy nem ez a fregatt fogja tovább rontani a statisztikát. De Shackleton csak röhögött az egészen. A leszállás robaját túlüvöltve fitogtatta klasszikus m veltségét, kedvenc részletemet idézte Shakespeare-t l, „Fújj, szél, szakadj meg, fújj, dühöngj! Vihar, felh , omoljatok le, míg a tornyot, s a szélvitorlát elsüllyesztitek!”, közben egy sétapálcával vadul csapdosta Axel sisakját, míg élek, nem felejtem el a jelenetet. Ahogy átjutottunk a légkör fels bb rétegein, enyhült a rázkódás mértéke, aztán egyik pillanatról a másikra csönd lett. Sokak megkönnyebbülésére a rendszer teljesítménye felkúszott hetvenöt százalékra, visszatért annak reménye, hogy mégis egyben maradunk, és le tudunk szállni. Az srégi bölcsesség, miszerint nyugtával dicsérd a napot, beigazolódni látszott, amikor Axel közölte Shackletonnal, hogy azonnal le kell tennie a hajót, mert komoly problémái támadtak az antigravitációs rendszerrel, a védelmi

pajzsokkal és a pozitronáramlással a mager térben. Összességét tekintve nagyon szépen hangzott, de nem kecsegtetett semmi jóval. – Mégis, hol akarja letenni? – tudakolta a pipáját tömköd kalandor. – Nyilván a szárazföldön! – üvöltötte a pilóta. Lehet, hogy most jött ki rajta a feszültség? A Lucifer legnagyobb óceánja fölött süvítettünk tíz kilométeres magasságban, és még mindig túl gyorsan ahhoz, hogy túléljünk egy becsapódást. – Milyen messze vagyunk a kolostortól? – kérdeztem, hogy kérdezzek valamit. Axel zongorázott egy keveset a m szerpult kapcsolósorán. – Hatszázhúsz kilométer, tizenegy óránál, a szárazföld háromszázötven kilométerrel van el ttünk. Le kell szállnom, különben baj lesz! – Öreg vagyok én már ehhez – mérgel dött Shackleton. Töpreng arcot vágva rágcsálta a pipája szárát, aztán visszafordult felém. – Mit szól mindehhez? Nekem határozott véleményem volt a történtekr l, örültem, hogy ezt megoszthatom a vezérl ben ül kkel: – „Ti gondolatnál gyorsabb kéntüzek, kengyelfutói a tölgyhasogató mennyk nek, hamvasszátok el ez sz fejet.1” Shackleton arca megmerevedett, farkasszemet néztünk. Elunta a dolgot, és visszafordult. – Maga tényleg veszélyes ember – mondta a rohanó felh knek. Elégedett mosollyal az arcomon oldalra néztem, Anne-ra. Számítottam egy elismer pillantásra, nyilván nem várt ilyesmit egy durrbele katonától. Anne Rutherfurd azonban tudomást sem vett rólam. Mereven bámult el re, ajka keskeny vonallá sz kült, és arcáról sugárzott a gy lölet. – L tojás-kolónia a leszállóhelyen – jelentette be Axel. A tengerparttól alig ötszáz méterre terveztük a landolást egy fennsík kell s közepén. Az enyhén dimbes-dombos terepet egy folyócska ezüstszalagja választotta el a végtelenbe nyúló serd t l. Axelnek ordítania kellett. Fülszaggató hangon dübörgött a sugárhajtóm ; az utolsó öt percben minden antigravitációs rendszerünk lepadlózott, és nem voltak pajzsaink, kész csodának számított, hogy még mindig a leveg ben vagyunk. – Kúrjon oda egy rakétát, aztán tegye le ezt a tekn t, fiam! – mondta Shackleton az ötvenéves férfinak. A harcászati rendszer aktivizálta magát, és kil tt egy hagyományos robbanófejjel ellátott MPX 203-ast. BUMM – a fennsíkon szétterült a lökéshullám buborékja. A robbanás mindent eltakarított az útból, arra gondoltam, itt biztosan nem fogok találkozni a híres l tojással, de mással sem, ami nagyobb egy öklömnyi k nél. Axel húszméteres ikerlángoszlopokra ültette a hajót, és megkezdte a leereszkedést. Az automatika kinyújtotta a hidraulikus tartólábakat, és a fregatt minden eresztékében nyikorogva megérintette a talajt. Egy nagy rázkódást követ en elmondhattuk, hogy leszálltunk a Luciferen. Leálltak a hajtóm vek. – Tapsolhatok? – kérdeztem Shackletontól. Nem méltatott válaszra. Lekapcsolta magáról az övet, és sétapálcáját pörgetve, fütyörészve elhagyta a vezérl t. – Hagyják már abba! – közölte velem Anne, és kiviharzott a kalandor után. Braxton rugóként pattant föl, és h séges kopóként követte védencét. – Itt mindenki meghülyült – mondtam Axelnek. A férfi nem reagált a szavaimra. Levette a sisakját, és behajította a másodpilóta üres székébe. Nem kérdeztem rá, hogy ha Hamilton a másodpilóta, akkor miért nem volt jelen a leszállásnál, nem el ször éreztem azt, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel az expedícióval. Axel a m szereket ellen rizte. Hirtelen megfordult, rám függesztette tekintetét, és ezt mondta: – Lehet. 1

Shakespeare: Lear király (részlet). Vörösmarty Mihály fordítása.

De meglehet, hogy mégsem… – Mennyi id alatt tudja elhárítani a hibát? – kérdeztem a körmömet nézegetve. – Ezt csak azután tudom megmondani, hogy egyáltalán megtaláltam a hibát; fogalmam sincs, miért térdelt le a rendszer… Kinyitottam a központi zsilipet, menjen, sétáljon egyet, szépen süt a nap! Arra gondoltam, milyen igaza van Axelnek, megyek, és teszek egy kört, odakint legalább nem feszült ennyire a légkör. Tévedtem. A rendszer napja vakítóan szórta sugarait, aranyfényben fürdött a táj. Feltettem a napszemüvegemet, ami a céltárgy elemz és t zvezet komputer képerny jeként is szolgált, szóltam Braxtonnak, hogy átállok katonai frekvenciára – a tengerészgyalogságnál használt titkos ujj-jelek segítségével mutattam, hogy melyikre; Braxton visszajelzett, hogy OK, és kisétáltam a zsilipen. Odaszóltam Hamiltonéknak, hogy milyen szép az id , de nem válaszoltak semmit. A három parafenomén a rámpa tövében álldogált. Komor arccal szemlélték a robbanástól letarolt tájat. Holdbéli látvány tárult a szemünk elé, elt ntek a fák, a bokrok, a környez dombok felénk es oldalán feketére égett a f ; Shackleton rakétája gondos munkát végzett. Braxton az egyik tartóláb mellett süttette magát. Fölöslegesnek tartotta, hogy Anne nyomában koslasson, nem akárki vigyázott a n biztonságára: Shackleton és Anne az rhajótól alig harminc méterre sétáltak, nyomukban Max csörtetett. A Stockbauer tökéletesen utánozta a zárt helyr l kiengedett kutyákat; körbeugrálta Shackletonékat, vadul rázta a farkát, önfeledten rohangált, megállt, megszaglászott valamit, aztán a gazdi után szaladt. Arra gondoltam, nem lep dnék meg, ha lehugyozná valamelyik tartólábat. Max természetesen nem végezte el a dolgát, Maxnek teljesen más dolga volt… – Menjen, vigyen neki csontot! – röhögött Braxton. Valahogy nem volt kedvem vele röhögni. A Herdent l adatokat kértem a „kutyáról”. Mentális úton aktivizáltam a célkeres -rendszert. Abban a pillanatban Max megállt, és rám nézett, most persze nem csóválta a farkát. Hagytam a fenébe az egészet, inkább rágyújtottam. – Sokat szív – jegyezte meg Gun. – És még milyen sokat fogunk szívni – jegyeztem meg a vállamat vonva. Mindenki gondoljon arra, amire akar… Max megugatott egy madarat. Fölnéztem a kékl égre. A madár röptében lángra lobbant, és finom hamuvá hullt; játszik a kutyus, játszik! Max Shackleton után futott. – Ne bassz… – nyögte Braxton, aki velem együtt végignézte a jelenetet. – Na ez a sátán igazi kutyája, apukám. Connan Doyle-nak annyi! Rámosolyogtam a holtsápadt halottidéz kre, és a hajó hasa alatt elindultam a Shackletonékkal ellentétes irányba, közben azon járattam az agyam, hogy ha Kim ennyire labilis idegzet , akkor miért az nyakában lóg a Stockbauer fegyverszobájának els számú kulcsa. Nem maradt nyoma az életnek, a Herden még egy árva hangyát sem jelzett. Az MPX típusú robbanófejek jellemz je a nagyon er s lökéshullám, a hadseregben általában él er ellen használják; ahol eldurrantanak egy ilyet, ott jó darabig nem kell foglalkozni romeltakarítással. Ötven méterre a fregattól különös formájú növényi kacsokra bukkantam a földön. Zöldes-barna színük volt, leginkább perekre hasonlítottak, és apró tüskékkel kapaszkodtak a picibe. A bakancsom orrával bökdöstem ket. Beer ltettem lábfejemet az egyik alá, hogy feltépjem a talajról. Nem ment könnyen, a kacsok makacs módon ragaszkodtak az anyaföldhöz. Ahogy távolodtam a fregattól, úgy s r södött lábam alatt a kacsokból font, különös háló, némelyik inda csuklóvastagságúra n tt; ezek a törzsszer képz dmények kivétel nélkül egy irányba tartottak. Egy l tojás maradványai látszottak a közeli domb tövében. nem sok maradt a növényb l. A robbanás szabályosan darabokra szaggatta a gumót, csak megcsonkult alja maradt egyben, a többi része egyszer en

felken dött a dombra. A tojás felrobbanhatott, de köszönhet en a lökéshullámnak, veszélyes tüskéib l egyet sem láttam a földön. Na nézzük meg közelebbr l, mi bajunk lehet, nem igaz? – Én a maga helyében nem mennék oda, uram – hallottam Braxton hangját a rádióban. Ezek szerint engem távcsövezett a srác. – Ha nem írok, ne válaszoljon, OK? – válaszoltam vissza. – Nem értem, uram. – Nem baj. A döglött l tojásból tömény metánszag áradt, még egy croll-nak sem kívánom, hogy ilyen legyen a lehelete. Az utolsó métereket nagyon óvatosan tettem meg, lábujjhegyre álltam, és bekukucskáltam a szétroncsolódott gumóba. Már döngtek körülötte a legyek (úristen, hány légy van a galaxisban?), az a takonyszín trutymó, amit odabent láttam, nem árult el sokat a l mechanizmus lényegér l. Azt sikerült megállapítanom, hogy a növénynek „vet csövei” vannak, azokban tárolja a méregtüskéit, a csövek végét látjuk lyukakként a héjon. A Herden csövével belepiszkáltam a növényi nedvek közé, aztán megláttam egy alig tíz centiméter hosszú, fekete szín , csontszilánkhoz hasonlító tárgyat. Találtam egy tüskét! Erre nekem szükségem van! Ahogy Paul Wittgen mondaná: ez nekem nagyon köll, baszics! Kezemmel a tüske felé nyúltam, és kimondtam a szükséges varázsszót: – Egykeszty egy. – Minutummal kés bb mindkét kézfejemen megjelent egy katonai b rkeszty … Akkor ezt elmagyarázom! A hangvezérlés materializációs rendszerek kizárólag a megfelel parancsszavakra m ködnek. A tárolóegységb l csak akkor dobódik ki a kívánt tárgy, ha azt érthet en megnevezzük. Igen ám, de ha keszty t kér az ember, nem elég kimondani a keszty szót, ugyanis a komputer nem tudja analizálni a szövegkörnyezetet – ez túl bonyolulttá tenné a rendszert –, és a „megtanítalak én keszty be dudálni” kifejezésre ugyanúgy reagálna. Ezért a tárolóban lév , maximum húsz kisebb tárgy el hívása, az els használatkor beprogramozható szókombináció alapján történik. Én az „egy” szócskát használom az adott szó elején és a végén. Szerintem logikus, az „egy” gyorsan és tisztán kiejthet , mindamellett biztonságos, mert kizárt, hogy az él beszéd során el forduljon olyan szituáció, amikor számnevet használunk egy tárgy megnevezése el tt és után. Wittgen napokig agyalt a szisztémám megbuktatásán. Gy jtötte az ilyen kifejezéseket, hogy „egyremegy” meg „egyetlenegy”, aztán elmagyaráztam neki, hogy a tárolóban kurva ritkán tartok „re”-t és „etlen”-t. Wittgen okos, ezért sikerült megértenie – két nap alatt. A verbális vezérlésr l át lehet állni mentális irányításra is, ami nagy önuralmat igényel, mert bár a mágnesvasúton utazva ritkán szoktunk arra gondolni, hogy egyélesnukleáristöltetegy, a mai világban bármi megeshet… Kiemeltem a tüskét. Apró fogacskák voltak rajta, ha a tüske él húsba csapódik, onnan nem jön ki egykönnyen… Nagy az isten növényháza! A zsebembe nem akartam elrakni, ciki lett volna, ha átszúrja a dzsekimet, és megkarcolja a b röm. – Egydobozegy. – Elzártam emlékbe a l tojás méregtüskéjét, és eltettem a dobozt: – Ötdobozöt. – Gondolom értik? Éppen visszatérni készültem a hajóhoz az egyszemélyes felfedez utamról, amikor Braxton újra bejelentkezett. – Shackleton szólt, hogy mozgást érzékel a domb mögött… nálam negatív. Úgy t nt, a Stockbauer hasznossá tette magát, mert a Herden fedélzeti komputere továbbra is néma volt. – Shackleton, hall engem? – szóltam a rádióba. A leheletvékony mikrofon a formatervezett „napszemüvegem” szárából kiindulva tapadt az arcomra. Akik sok képregényt olvastak, nagyjából el tudják képzelni, hogy nézett ki a cucc. – Hallom – felelt a kalandor. – Mit lát a blöki? – Egy fegyvertelen ember közeledik felénk. Ha már ott van, menjen, nézze meg, ki az! – Azt mondta, nincsenek telepesek a bolygón. – Éppen ezért nézze meg! A Herden feléledt. Mozgást érzékelt, de nem jelezte, hogy ismert technológia közeledne. Nem kaptam

több információt. Annak tudatában, hogy a titokzatos idegen fegyvertelen, szép nyugodtan elindultam felfelé a dombtet re. Felértem. Ráléptem egy l tojás-indára… Surrr… Surrr… A domb túloldaláról úgy jöttek a méregtüskék, mint az istennyila. Brett Shaw bácsiból mégsem lett egy gumó vacsorája, mert a passzívra kapcsolt harcászati komputere a másodperc századrésze alatt aktivizálta a pajzsot, és a tüskék elhamvadtak a b rdzsekijét l fél méterre. A domb fölfogta a lökéshullám nagy részét, legalább egy tucat l tojás figyelt a túloldalon, „m köd képesen”. – Igeeeen? Odanyomtam három gránátot. A típusukra már nem emlékszem, de volt egy közepes hatású, egy nagy… meg egy nagyon nagy. Átsétáltam a lángtengeren… – Gond van, uram? – kérdezte Braxton. Nem válaszoltam a forgalmazásra. Azért némultam el, mert szabályosan megkukultam a meglepetést l, még a lábam is földbe gyökeredzett; pillanatnyi bénultságomért a szemközti domb tetején álló alakot lehetett okolni. Az elektronikus optikai rendszer közelebb hozta alakját. Fiatal lány volt, els ránézésre nem t nt többnek tizenhét évesnél, de talán még annyi sem lehetett. Hosszú sz ke haja lágyan ringatózott a könny szélben, mélykék szeme szomorúságot sugárzott, ajka, mint az érett cseresznye. Nabokov az i]yen kiscsajok miatt írta meg a Lolitát, ha ismerik az ó-újkori világirodalmat, tudják, mir l beszélek. A lány úgy öltözködött mintha éppen most szökött volna meg egy „B” kategóriás amazon holofilm kosztümös castingjáról. B rfonatos szandált viselt és állatb rb l készült ágyékköt t, korához képest meglep en telt kebleit hasonló anyagból készült, feszes „bikini” takarta Kezében fémes anyagból készült, kampós vég , embermagas botot tartott, bal vállán egy durva anyagból készült zsák lengedezett, melyben (a Herden szerint) három, meghatározhatatlan fajtájú kígyó tekerg zött. Botjára támaszkodva állt a domb tetején, és engem nézett. Kész elméletem volt: apu és anyu elszúrtak valamit leszállás közben, aztán jött a nagy csinnadratta, és csak a kislányuk élte túl a zuhanást, az rhajó egy roncs, az intergalaktikus celluláris-rádiónak annyi. A lány eltemette a szüleit, és reménykedve várta, hogy valaki leszálljon a l tojások bolygójára, mondjuk egy h s. Idáig a mese. Ahol filmgyártás van, ott sorban állnak a sztoriért, ahol filmm vészet, ott csak arra van pénz, hogy apu és anyu elszúrnak valamit… Elindultam a lány felé. Lejött a dombról, megálltunk egymással szemben. – Hello, baby, a McDonalds a másik irányban van. Nem szólt egy kukkot sem. – Beszélsz standard angolul? Csönd. – Ki ez a n ? – kérdezte Shackleton a világ végér l. – A süketnémák intézetének rhajójával érkezett. – Ne szórakozzon, hozza ide! – Várjon, most ismerkedünk! Kérd n néztem a megelevenedett Barbie-babára. – Érted, amit mondok? – Megölték a kígyóimat – szólalt meg váratlanul. Enyhe akcentussal beszélt angolul, ett l még egzotikusabbnak t nt; hihetetlenül er s erotikus kisugárzása volt, az akkori id k leghíresebb holomodellje, Veronica de Mornay, a fasorban sem volt hozzá képest. – Sajnálom. – A rakétájukkal… – Én sem szeretem a rakétákat, nem is hordok magamnál tíznél többet soha… Figyelj ide, kicsim, lezárt katonai területen sétálsz, a domb mögött egy császári hadihajó várakozik, a parancsnok bácsi kutyája pedig harapós. Hajlandó vagy válaszolni a kérdéseimre?

A lány megpiszkálta botja végével a talajt. Alig kéttenyérnyi hosszú, sárga-barna foltos kígyócskát kapart ki egy f csomó alól. Alányúlt a bottal, és elpöccintette. Nem nézett rám, úgy mondta. – Herpetológus vagyok, hüll kutató, ha így érthet bb. Mabell Shirernek hívnak, és két hónapja vagyok ezen a bolygón. Rettenetesen gyorsan beszélt, a szavak úgy pattantak el a szájából, mintha egy l tojás méregtüskét köpdösne. – Miért? – Az el bb mondtam. A ZX2306-on honos kígyófajtákat tanulmányozom, begy jtöm a legérdekesebb példányokat, és a laboratóriumomban tovább tanulmányozom ket. A populáció nagyon változatos. Ezen a fennsíkon nagy számban fordulnak el olyan különle… Kezemmel jeleztem, hogy álljunk meg egy szóra. Elhallgatott a mondat közepén. Értetlenkedve nézett rám azzal a gyönyör szemével. – Beszélj lassabban! – kértem a lánytól. – Hány éves vagy? – Tizenhat. – Hol vannak a társaid? – Nincsenek társaim, egyedül vagyok. – Hol van az rhajód? – Az NGSE kutatóhajójával érkeztem. Az rhajó elstartolt, de a nyár végén visszajön értem; így állapodtam meg a társasággal, évek óta k szponzorálják a kutatásaimat – záporoztak rám a szavak. – Mit kell tudnom az NGSE-r l? – Ez a Nationale Geographic Society of Earth. – Szerinted, én ezt elhiszem? – Nem érdekel. – Ühüm… Shackleton, hallott mindent? – Igen. Kérdezze meg t le, járt-e a kolostor környékén? Tolmácsoltam a kérdést Mabellnek. – Ismerem azt a helyet. Félelmetes… Mivel Shackleton nem reagált, folytattam a faggatózást. – Mi a félelmetes benne? – Van ott egy szobor. Nem tudom, kik készítették, de biztos hogy nem emberi lények. Amikor legutóbb arra jártam, hangok hallatszottak a belsejéb l… Halálsikoly, üvöltés… Borzalmas volt. – Azonnal hozza ide azt a lányt! – csattan fel Shackleton, hangjából kiérz dött, hogy egyszer s mindenkorra befejezte a jópofizást. – Rá tudunk kapcsolódni az intergalaktikus világhálóra? – Nagyon messze vagyunk a reléállomástól, de a Rutherfurd flottán keresztül sikerülhet. Készüljön föl rá, hogy nagyon lassú lesz, és mondjon le a térhatású site-okról – világosított fel Axel. – Lemondtam róluk. – Mire kíváncsi? – kérdezte a szikár férfi. – Mindenre, ami Mabell Shirerrel kapcsolatos, keresse el ször az NGSE címszó alatt, próbáljon letölteni róla pár képet. – Hogy került ide ez a lány? Elmondtam neki. Mabell a fennsík déli, bozótos területeit kutatta, amikor a fregatt kil tte a rakétát. Óriási szerencséje volt, hogy három kilométerre volt a robbanás epicentrumától, ha el bb indul északra, már nem élne. – A hajóval, mi a helyzet? – kérdeztem. – Két órán belül felszállhatunk – felelt a f pilóta. Ciripelni kezdett a komom. Felvettem. Hamilton volt a hívó. – Jöjjön a kettes harcászatiba, Gun transzba esett!

Dan Gun az egyik fotelben ült, kuporgott, vacogott, nem tudom, mi a helyes kifejezés. Braxton tartotta az egyik karjánál, Hamilton a másiknál. A srác el re-hátra ringatta a fels testét, szeme kiakadt, jószerivel csak a fehérje látszott, arcáról patakokban folyt az izzadtság, teste minden ízében remegett. Mozgott az ajka, mintha beszélt volna, de szavaiból – ha azok voltak egyáltalán – nem értettünk egy kukkot sem, a szöveg inkább halandzsának t nt. Ilyet még életemben nem láttam, félrehúzódtam a fal mellé; megmondom az szintét, nagyon félelmetes volt az egész. – Sosem csinált még ilyet – motyogta Kim. Nyílt az ajtó. Shackleton, Anne és Mabell együtt érkeztek. A kígyászlány még mindig kezében tartotta a botját, úgy ragaszkodott hozzá, mintha attól függne az élete. Shackleton szerencsére nem hozta magával Maxet; az már tényleg sok lett volna ehhez a jelenethez. Mabellre pillantottam. A lány arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Nem döbbentette meg a látvány, mi több, közönyös arccal szemlélte a történéseket. Nem lep dtem meg. Ha valaki a serdül kor közepén egy szál b r-bikiniben glasszálva kígyókra vadászik egy ismeretlen bolygón, az, sajátos értékrendem szerint, alapból nem százas. Igen. a lány bolond volt. Sajnos, tettem hozzá gondolatban. Mabell megállt az ajtóban, onnan nézel dött. Ajkát biggyesztve támaszkodott a kígyófogó botjára. Shackleton odalépett Gun foteljéhez. Elgondolkodva nézte a zihálva lélegz férfit. Nem lettünk okosabbak, de sem. – Mióta tart? – kérdezte Hamiltontól. – Öt perce sincs. Gun vel trázó üvöltést hallatott, teste ívben megfeszült, bakancsos lába a padlón rúgkapált. Kitépte magát Braxtonék vasmarkából, és elterült a gumírozott padlórácson. Braxton és Hamilton lendültek, hogy rávessék magukat, de Shackleton közbelépett, és ellökdöste ket Gun közeléb l. – Ne érjenek hozzá! Iorio, a felvev t! Gyorsan! Kim lecsatolta övér l a holokamerát, és elindította, pillanatok alatt átvedlett operat rré; számtalan hasonlóságot tudtam felfedezni a vezérl ben történtek és egy kannibálokról szóló dokumentumfilm forgatása között. Mintha parancsszóra történne, Gun rángatózása megsz nt. Csöndesedett a ziháló légzés… – Megy a felvétel? – kérdezte csillogó szemmel Shackleton. – Igen, uram – felelt Kim. Gun lassan felemelte az arcát… Shackleton kivételével mindenki hökkenten lépett hátrébb. Gunnak megváltoztak a vonásai, a padlóról egy k kemény n i arc nézett vissza ránk. Körbejártatta a tekintetét, aztán megállapodott Shackletonon. …és akkor Gun szóra nyitotta a száját; az egykori lövész közlegény egy n hangján szólt hozzánk: – Asperges me, Societas! – Asperges me, Societas… Adj er t, Társaság! – suttogta Shackleton. – Mégiscsak k lesznek azok! Megtaláltuk ket! Érthetetlen öröm lett úrrá mindenkin, végre megadatott számomra a lehet ség, hogy leteszteljem az embereket. Ezek a férfiak és n k tudnak valamit, amir l nem hajlandók beszélni, ezeknek az embereknek súlyos titkaik vannak… és ezek az emberek kivétel nélkül egy csapatban játszanak! A latin nyelv „köszönés” hallatán Anne kis híján Shackleton nyakába ugrott örömében, a kalandor jóságos nagyapó módjára paskolta a n kezét. Braxton Hamilton kezét rázogatta, a folyton ideges Kim kacagott… – Mit gondolsz, beszélt hozzánk? – kérdezte Anne a kalandortól. Az szes hajú férfi fintorogva rázta a fejét. – Nem hinném. Semmit sem értettem. Shackletonék Sophia Rutherfurdról beszélnek? És kiknek örültek ennyire, miféle társaságot keresnek ezek? Futó pillantást vetettem Mabellre. A lány arcáról semmit nem lehetett leolvasni, lehet, hogy a kiscsaj csak a kígyóktól tud beizgulni? Fene a gusztusát!

Gun újra kántálni kezdett. Shackleton mindenkit csöndre intett, egyetlen szót sem akart elmulasztani a latin nyelv szóáradatból. A férfi ajkáról szózatoló n hihetetlen sebességgel hadarta a szavakat, kétszer olyan gyorsan beszélt, mint Mabell. – Mit mond?… Mit mond? – kérdezte Anne és Hamilton egymás szavába vágva. Shackleton a kezét rázva kérte, hogy maradjanak csöndben. Gun feljajdult, és elnyúlt a padlón. – Nem értettem – bosszankodott Anne. Némi zavar tükröz dött Shackleton arcán; hah, ezek szerint van új a nap alatt! – Ha jól értettem, a halált emlegette – motyogta az eddig oly magabiztos férfiú. Gyermeklány-hang hallatszott a folyosó fel l: – Azt mondta, szép sorjában meg fogja ölni magukat. Egyszerre kaptuk Mabellre a fejünket. – Mit beszél, kislány? – emelte a szemöldökét Shackleton. – Nagyon jó a latinom… a szakirodalom miatt. Jól értem a gyors beszédet, én sem beszélek lassan – hadarta a lány, majd ugyanazzal a lendülettel megadta Shackletonnak a kegyelemdöfést. – Szép sorjában mindenkit meg fog ölni… Shackleton zsebre dugott kézzel sétált el a lányig. Meggörnyedt, és közvetlen közelr l az arcába nézett; Mabell fél fejjel volt alacsonyabb nála. – Hogy? Mabell keskeny vonallá sz kítette a száját. Elnémult. Ehhez nagyon értett. Shackleton méricskélte egy darabig, aztán röhögni kezdett. Hirtelen hagyta abba, elkapta Mabell karját. – Figyelj ide, kis picsa! Azt mondtad, jártál ott, úgyhogy velünk jössz, te leszel a vezet nk! – Nem megyek – makacskodott a lány. Shackleton az állánál fogva lábujjhegyre húzta Mabellt. – Ne merészeld azt mondani nekem, hogy nem! – Álljon le, mert kirúgom a haja alól! – szóltam rá Shackletonra. – Fogja be a száját, Shaw! – üvöltötte Shackleton. Elmozdultam a faltól. Shackleton villámgyorsan megfordult, olyan pillantása volt, mint egy támadó kobrának. Sajnáltam, hogy Mabell nem látja ezt; mert ha látja, biztosan nyakába akasztja a botja kampósabbik végét. A kitörni készül balhét Kim fagyos hangú bejelentése akadályozta meg. A tüsihajú n Gun mozdulatlan teste mellett guggolt, még mindig kezében tartotta a minikamerát. – James, azt hiszem, David meghalt. David Gun infarktust kapott. Pillanatok alatt végzett vele. Kim szerint kettérepedt a szíve, mint a túlérett ringló héja. Shackletonék bénán álltak a hulla mellett, aztán a kalandor utasítására Braxton és Hamilton felnyalábolták a testet, és hát h t házunk nem lévén – elhelyezték a Stockbauer fegyverszobájában. A vállak fölött sikerült bekukkantanom a párálló hidegbe. A konténer lezárt állapotban, lecsatolt pántokkal állt a helyén. Megértettem, hogy Max miért nem loholt Shackleton nyomában. A gazdája visszaparancsolta a folyékony hidrogénbe, nyilván ilyenkor töltekezett fel energiával. Vagy aludt, vagy evett – mit tudom én! Shackleton lezárta a zsiliplapot, és eltette a kulcsot. Kivételesen nem a zsebébe tette, hanem Kimhez hasonlóan a nyakába akasztotta; továbbra sem értettem, hogy miért ennél a labilis idegzet n nél van a másik kulcs, elhatároztam, mihamarább megfejtem a titkot. Végszóra Axel hangja hallatszott a megafonban. A pilótánk tudomásunkra hozta, hogy egy startra kész rfregatton ácsorgunk… – Ezeket a hüll ket tüntesse el innen! – mondta Shackleton Hamiltonnak, aztán sleppjével a nyomában elindult az élszektor felé. Az emberek Gun haláláról beszéltek, részvétük szintének t nt. Kim újfent sajnálkozott, hogy nem tehetett semmit, ezzel együtt olyan érzésem támadt, hogy túl gyorsan, pofátlanul egyszer en leírták a srácot, mintha csak fogyóeszköz lenne…

Mabell zsákja a központi zsilip közelében hevert. Hamiltonnak esze ágában sem volt hozzáérni, inkább az egyszer bb módszert választotta: ki akarta rugdosni a zsilipen. Mabell tiltakozott. Dühösen felkapta a zsákot, megbontotta a száját, és a rámpa szélér l kiszórta tartalmát a földre. Három opálos szín kígyó hullott a porba. A lány a kígyók után dobta a zsákját, aztán duzzogva visszalépett. Hamilton a rádión keresztül kérte Axelt l a zsilip lezárását. Nagy dübbenéssel indult be a hidraulika, a rámpa elindult felfelé. Hamilton otthagyott minket. Illett valamit mondanom ennek a szerencsétlen lánynak, elvégre én kényszerítettem arra, hogy feljöjjön erre az rhajóra. Megel legeztem neki Jonathan Rutherfurd bizalmát. – Ne bánkódj, Mabell, megbízónk busásan megtéríti a károdat. Mabell lassan rám nézett. – Nem megy a barátai után? – Mib l gondolod, hogy k a barátaim? – Szóval, maga csak egy zsoldos. – Így is mondhatjuk. Ha jól belegondolunk, mindannyian zsoldosok vagyunk, te például a NGSE zsoldosa vagy, nem igaz? Nem válaszolt. A kabinomban ültem, hátamat a falnak vetve olvastam Sophia Rutherfurd különös naplóját. Néha felpillantottam a szövegb l, és kinéztem a keskeny kabinablakon. Leszállásunkkor nyitották fel a páncéllapokat. Sebesen rohant alattunk az serd , Axel szinte a fák csúcsát súrolva röpült, az antigravitációs hajtóm veknek köszönhet en hangtalanul suhantunk a táj fölött. Fél óra elteltével már bosszankodtam, hogy miért nem szántam több id t a naplóra. A tenyérnyi könyvecske tömve volt Sophia saját kez rajzaival: a szabadk m vesek jelképe, szem egy háromszögben, a következ oldalon egy piramishoz hasonló építmény skicce, a gúla tetejér l villámok cikáztak alá, aztán egy gótikus katedrális ábrája… nagy bosszúságomra Sophia több nyelven írt, fordítógép kellett volna a tökéletes megértéshez. Oldalakon keresztül latin nyelv bejegyzéseket tett, alig találkoztam standard angol szöveggel. Az egyik lap alján viszont találtam egy számomra is érthet bejegyzést, úgy hangzott, mint valami mottó: „Ezt parancsolom, akaratom legyen az indoklása!”. Utána két bet : SK – nem lettem t le okosabb. Két oldallal odébb ezt olvastam: Az utolsó éjszakán SK maga köré gy jtötte tanítványait – Sophia a „tanítványait” szó után zárójelben odaírta, hogy „a tizenkett t” –, és megkötötte velük új szövetségét… latin nyelv szöveg következett, aztán újra standard angol sorok: Mert a hatalom mámora megrontotta, g gje az égre csapott, s Luciferhez hasonlóan alázuhant a földre, amikor a B letaszította a… – törlés a szövegben – legmagasabb tornyából. – A lányod sem lett sokkal normálisabb, Sophiám – motyogtam magam elé. Elgondolkodva csuktam be a naplót. Ideje volt a számvetésnek. Kett ezer-hatszázötvenhatban Sophia Rutherfurd fogja magát, és családját direkt félretájékoztatva elutazik egy Lucifer nev bolygóra, ahol a klinikai halál állapotában olyan természetfölötti lényekkel akar kapcsolatba kerülni, akiket tizenöt évvel kés bb három parafenomén démonokkal és/vagy a sátán bukott angyalaival azonosít. Sophia semmit sem mond a családjának, de annál többet árul el a naplójának, melyben a blaszfémia fogalmát kimerít ábrák és szöveges idézetek találhatók a saját kez törlései mellett. Ezek a kitörölt szakaszok állítólag megvilágíthatnák a beavatatlanok számára, hogy mi volt kutatásainak igazi célja. Asperges me, Societas!… Lehet, hogy Sophia Shackletonékhoz hasonlóan a titokzatos „Társaság” után kutatott? Olyan sejtésem támadt, hogy a molekuláris szinten törölt szakaszok a „Társaság” közismert elnevezésér l adnának felvilágosítást, Sophia úgy látszik, nagyon nem akarta, hogy mások számára egyértelm legyen, miben sántikál.

De ez egy baromság! Továbbra is ragaszkodtam ahhoz az álláspontomhoz, hogy senki sem szokta kiradírozni a naplója bejegyzéseit! Egyre inkább hittem abban a verzióban, hogy a törlésekért Anne vagy éppen Shackleton a felel s. Vagy ez, vagy az, de mindenképpen összejátszanak! De vajon mit akarnak eltitkolni el lem, mert ezzel az értelmetlennek t n baromsággal nyilván az volt a céljuk. Azt feltételezik rólam, hogy ha tudnám, milyen társaság titkait kutatják, akkor nem vállaltam volna el a megbízatást? Miért vagyok ennyire fontos nekik? Stratégiai szempontból nem érek sokat. A praetorianus rendszert nem hozhattam magammal, a testembe épített csuklyamodult kizárólag a császár aktivizálhatja, egy szál Herdennel nem sokban különbözöm egy átlagos rohamosztagostól, ráadásul Shackletonnak van egy Stockbauere, ami – ha nagyon akarná – keresztben lenyelhetne! Nem értettem… Ahogy az sem volt számomra világos, hogy az expedíció tagjai miért játsszák meg magukat, miért próbálnak hülyére venni? Mindenki látványosan utálta Shackletont, közben a hátam mögött a tenyeréb l ettek. A legrosszabban Braxton és Kim játszották a szerepüket. Az extengerészgyalogosról sugárzott, hogy mindent tud a rombolóról, csak el adja nekem az értetlenked t. Kimt l majdnem frászt kaptam. Túljátszotta a szerepét, amikor el adta, hogy milyen borzalmas trauma érte, amikor el ször találkozott a rombolóval, mindeközben Shackleton vele rizteti a másik kulcsot! Feltételeztem – mi több, biztos voltam benne –, hogy Kim Ioriót tökéletesen kiképezték a Stockbauer használatára… Kezdtem azt hinni, hogy a fokozatos beavatásom zajlik… Ezek az emberek szép lassan csöpögtetik az információkat, nyilván azt akarják, hogy lassan összeálljon bennem egy kép. Magamtól kell rájönnöm valamire. De mire? Újra beleolvastam Sophia naplójába. „Hosszú évek múlva találkoztak újra. T egy évvel volt fiatalabb, mint els találkozásuk alkalmával, és nem emlékezett rá, ami érthet , hisz’ sosem látta addig. Itt vagyon a bölcsesség!” – Nem a bölcsesség van itt, hanem a te full hülyeséged! Megnéztem az órámat, tíz perc volt hátra a leszállásig. Zsebre vágtam a naplót. Felszerelkeztem, és elhagytam a kabinomat. Nem hiányoztak Shackleton baromságai, de a landolásnál illett ott lennem a parancsnoki hídon. Végigmentem a hatos átjárón. Az egyik beugróban Mabell ült. Lábát maga alá húzva kuporgott az ülésen. – Kösd be magad, hamarosan leszállunk! – szóltam oda neki. Megálltam a beugró el tt. Rám emelte a gyönyör , kék szemét. – Mégiscsak a pilótafülkébe megy? – A hadihajókon ezt hídnak mondják. – Nem tudom, miért javítottam ki. Leültem mellé. Még jobban felhúzta a lábát mintha félne az érintésemt l. – Hol hagytad a botodat? – kérdeztem kedvesen. Igen, szoktam kedvesen is kérdezni. – Lenyeltem – mondta a vállát rándítva. Nagyon furcsán nézhettem rá, mert hirtelen kuncogni kezdett. Megpaskoltam csontos térdét. – Sajnálom, ami történt. De tényleg… Adok neked egy jótanácsot, Mabell. Ha leszálltunk, t nj el, minél el bb! Nemrég ugyan azt mondtam, Mr. Rutherfurd busásan megjutalmaz, de tudod mit, majd én megtérítem a károdat! Át fogok utalni egy nagyobb összeget az NGSE számlájára, ha így megfelel. szintén beszélek, nem tudom, hogy ezek az emberek miért jöttek a Luciferre, azt hiszem, elhallgatják el lem az igazságot… mindegy, most nem akarok err l beszélni! – Megszólalt a komom. A kijelz szerint Axel hívott. Nem fogadtam a hívást. – Megegyeztünk? – kérdeztem a szép arcú lánytól. – Nem veszi föl? – nézett Mabell a készülékre. – Szeretném, ha fölvenné. Fogadtam a hívást. – Én vagyok az. – Mabell Shirer valóban herpetológus, és nagyon szép bibliográfiája olvasható az NGSE honlapján, csakhogy tavalyel tt hetvenhét éves korában elhunyt. Most jött le az infó. Megnézi? Szó nélkül bontottam a vonalat. – Hallottad? – kérdeztem a lánytól.

Nem válaszolt. – Figyelj ide! Nem haragszom, csak mondj valamit! – Jó nap ez a halálra – mondta csöndesen. Alighogy kimondta, fölrobbant az antigravitációs hajtóm …

5. Megpróbálom összefoglalni a következ percek történéseit. Mintha Thor isten kalapácsa vágott volna a fregattra. A láncreakciószer en terjed robbanás t zfalat tolt maga el tt, amely pillanatok alatt végigsöpört a folyosókon, kiszakította helyükb l a foteleket, m szerpultokat, kártyavárként omlasztotta össze a közfalakat; minden lángba borult, és az rhajó kormányozhatatlanná válva, lángoló roncsként zuhant a fák közé. A robbanás ereje kihajított a beugróból… nem tudom felidézni magamban azokat a pillanatokat, azt hiszem, megkapaszkodtam valamiben, és üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. A Herden harcászati rendszerének fel kellett volna kapcsolnia a leger sebb er tereimet, de nem történt semmi, a rendszer cs döt mondott. Ez képtelenség! – futott át az agyamon, és abban a pillanatban nekicsapódtunk a földnek… Pokoli robaj hallatszott, és minden a feje tetejére állt. Jajgatott, sírt a fém, ahogy az rhajó letarolta a dzsungelt. A több ezer tonnás rhajó hurkapálcikák gyanánt törte össze a százméteres fákat, morzsolt szét követ, sziklát, mindent, ami az útjába került, mögötte lángba borult az serd . A fregattról sorra leszakadtak a radartányérok, a fegyvertornyok, lángoló roncsdarabok jelezték utunkat… Jól emlékszem, arra gondoltam, mi lehet a többiekkel a parancsnoki hídon. Shackletonék az élszektorban tartózkodtak, lehet, hogy már egyikük sem él? Az rhajó még javában tarolta a dzsungelt, amikor megpróbáltam felállni… A beugró elt nt, a helyén csak egy csipkézett szél lyuk tátongott a falon. És Mabellt nem láttam sehol… Elkeseredetten üvöltöttem, majd egy nagy zökkenést követ en hozzáken dtem a falhoz… …nem emlékszem, kés bb mi történt… …madárcsicsergés… Kinyitottam a szemem. Egy m szerpult alatt feküdtem. Éltem. – Ezt a baszást! Kihúztam a lábam a szikrákat hányó pult alól, megkapaszkodtam egy elgörbült tartórúdban, és nagy nehezen feltápászkodtam. Rettenetesen fájt a bal térdem és a vállam, melegség folyt le a homlokomon. Odanyúltam. Vér… Olyan sötét volt a roncsban, mint a feneketlen kútban. Ha nincs kiszakadva a hajótest, tapogatózhattam volna ítéletnapig, így legalább jött valami fény. A fegyvereim hiánytalanul megvoltak, de a komomat nem találtam sehol; körülöttem mindent elborított a törmelék, ég m anyag szúrós szagú füstje gomolygott felém a közleked r l… Sürg sen ki kell jutnom innen! De miért nem aktivizált er teret a Herden? Elborított a füst… – Egygázálarcegy. A materializációs rendszer tökéletesen m ködött, rajtam volt a gázálarc. Négykézláb másztam a fény felé. Rátenyereltem a komomra. Nem voltam abban a helyzetben, hogy bájcsevelyt folytassak; az úristennek pedig nem tudtam a számát, pedig szívesen köszönetet mondtam volna neki, hogy életben maradtam. A hajó jobb oldala húsz méter hosszan felhasadt, a becsapódás pillanatában nyilván feltépte egy szikla. Nem értek a mineralógiához, nem tudom, miféle ásvány lehet az, amelyik úgy szeli a titán-kriolit ötvözeteket, mint kés a vajat, de nem is érdekelt. Kizárólag azzal foglalkoztam, hogy minél gyorsabban kijussak ebb l a pokolból. Sikerült kimásznom a hajótestb l. Mögöttünk fél kilométer hosszan lángokban állt a dzsungel, a fregatt harminc méter széles sávban mindent letarolt, a területet kisebb-nagyobb roncsdarabok borították. Bárkivel fogadom volna a száz éves fizetésemben (annyi pénz nincs is), hogy James Walther Shackleton rhajója jó darabig nem lesz forgalomban; ne lássam többé részegen gitározni Gabriel Heritest, ha ez a roncs újra felszáll. Lemásztam a fregatt oldalán, a tornamutatvány közben elkeseredetten néztem, amint a tatfúvókáknál – már, ami megmaradt bel lük – tízméteres lángok nyalnak az égre; Herites fog még gitározni!

Levettem a gázálarcot, és visszahívtam az utoljára fogadott számot. Húsz csöngés után vették fel. – Túlélte? Úgy néz ki, mi is… – Kimmel beszéltem. Nem kérdeztem rá, miért veszi fel, miért nem Axel, ha állítólag mindenki egyben van. Elindultam el re a roncs mentén. Próbaképpen felkapcsoltam az egyik védelmi pajzsomat. M ködött. Csak azért nem kérdeztem meg Axel Gombrict l, hogy melyik csehóban nyerte pókeren a pilótaigazolványát, mert csuklóból hiányzott a jobb keze. így nekem se lenne ingerenciám holofonálni. Tudom, hogy morbid, de ez van! Sérülése ellenére Axel plusz bonusz-pontot kapott a nagy égi szerencsekosárból, mert Kim el tudta látni a sérülését. Ahogy a n szavaiból kivettem, minden komolyabb felszerelése odalett lángokban álló kabinjával együtt, ám szerencsére nála volt a legújabb verziójú orvosi alapfelszerelés; ahogy a katonaorvosok általában, is ott hordta a mells zubbonyzsebében. Aki még nem találkozott volna vele, ez egy tollhoz hasonló, ujjnyi vastag készülék, egyik vége diagnosztizál, másik ellátja a roncsolásos sérüléseket. A szerkezetb l kispriccel fert tlenít folyadék segítségével emberi szem számára láthatatlan mikrorobotokat lehet felvinni a sérült területre, amelyek aztán elvégzik az apróbb sebészeti beavatkozásokat – kauterizált ereket operálnak, csontot forrasztanak –, majd munkájuk végeztével megsemmisülnek (feloldódnak a vérben). Két-három spricceléssel vissza lehet varratni egy leszakadt végtagot. Erre most nem volt lehet ség, Axel kézfeje teljesen szétroncsolódott, a mikrorobotok mindössze annyit tehettek, hogy megszüntették az artériás és vénás vérzést, fert tlenítették és beforrasztották a sebet – tették mindezt tíz perc leforgása alatt. Axel hülyén pislogva nézte a csonkját, nyilván már odaképzelte rá az új bionikus kezét, amire azért várnia kell egy darabig; Shackleton sok mindent hozott magával – leginkább rülteket – de a m végtagokat otthon felejtette. A parancsnoki híd túlél i az alaktalanná gy r dött hajóorr közelében gyülekeztek; mindannyian elmondhatták magukról, hogy ezekben a percekben k a világ legszerencsésebb emberei. Aznap a mennyországban nagyon kemény adminisztratív munka folyt, mert kisebb-nagyobb zúzódásoktól eltekintve – Axelt azért ne soroljuk ide – mindenki egyben maradt. Shackleton komor arccal tömte a pipáját. Er s fejfájásra panaszkodott, azt mondta, szép nagy ütést kapott a kobakjára. Nem baj, ett l már úgysem leszel hülyébb, kárörvendtem magamban. Anne-nak több helyen vérzett az arca, és egy éles tárgy feltépte oldalt a zubbonyát. Talán neki volt a legnagyobb mázlija: ha ugyanabban a székben ül, amelyikben általában szokott, most nem áll itt. Braxton karcolás nélkül úszta meg, nem hiába mondják a seregben, hogy a jó rmesternek szerencséje van. Kim és Hamilton apróbb zúzódásokat szenvedtek. Összességét tekintve eszméletlen nagy mázlink volt. – A lány? – tudakolta t lem Shackleton. – Meghalt. A kalandor pöfékelt egy keveset. – Hallottam, amikor Axel beszélt magával… Szóval a csaj hazudott nekünk. Vajon miért? – Talán, mert nem bízott bennünk. Most gondolja magát az helyébe. – Látta a holttestét? – Nem. A becsapódáskor kizuhant az rhajóból. – Megkeressem, James? – ajánlkozott Braxton. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a kiugrott tengerészgyalogos kapásból keresztnevén szólította azt az embert, akit eddig uramozni szokott. Nocsak, ezek szerint igazolódni látszik az elméletem? – Fölösleges – legyintett Shackleton. Odament a földön kuporgó Axelhez, érdekl dött, hogy van. A pasas mutatta, hogy jól, de közben – mikrorobotok ide vagy oda – majdnem elájult a vérveszteségt l. Shackleton mondott pár bíztató szót Axelnek, aztán átvedlett f parancsnokká. – Amíg Axel barátunk itt üldögél, és azon töpreng, mit baszott el, addig Shaw és Braxton felelnek a biztonságunkért. Hogy világos legyek: kapcsoljanak aktív rendszerekre, és l jenek szét mindent, ami

nagyobb egy macskánál, és nem beszél angolul! Hamilton, maga visszamegy a roncsba, és összeszedi a felszerelésünket, Anne, drágám, segíts neki, légy szíves! Kim, maga pedig kapja el a kulcsát, és jöjjön velem, itt az ideje el kaparni a romok alól Max barátunkat! Mindenki érti a feladatát? OK, akkor kapcsoljanak rá! – Lenne azért egy kérdésem – mondtam a Herdent lóbálva. – Ne kíméljen! – rikkantotta Shackleton. – Nem gondolja, hogy a mi kis expedíciónk befuccsolt? – Nem. – Kimmel a nyomában elindult a roncs felé. Hosszan néztem utánuk. Anne lépett mellém. – Brett, beszélni szeretnék veled. Kamatoztattam a kalandortól ellesett legújabb kommunikációs technikát: – Én viszont nem! – Ahogy gondolod – mondta szomorúan a Rutherfurd-lány, majd Hamiltonhoz csatlakozva otthagyott a sápadozó Axellel és Braxtonnal. Braxton valahogy nem óhajtott beszélgetni velem. Se rádión, se face to face. Ólomlábon vánszorogtak a percek. Anne és Hamilton már a második kört tették meg, de Shackletonék még mindig nem tértek vissza. Már arra gondoltam, biztosan megfulladtak a füstt l (adná az isten!), amikor megláttam Kimet, ahogy felénk bukdácsol a fémtörmelék között. Már messzir l integetett. Hamarosan megtudtuk t le, hogy rettenetes dolog történt. Max sz rén-szálán elt nt. Ahhoz három Nabokov sem lenne elég, hogy ábrázolni lehessen, milyen ideges lett James W. Shackleton. Képzelhetik, ha még én sem mertem hozzászólni, pedig a Herden 78-as birtokában egyb l én lettem a nyer ember. Shackleton arra kért mindenkit, hogy „lehet leg ne szóljanak hozzá”, aztán felmászott az rhajóroncs tetejére, és ujjait a feje búbján összefonva mozdulatlanná dermedt. Nézte a semmit… Ha felnéztem, félprofilból láttam az arcát; mintha éveket öregedett volna… Shackleton emberei – közéjük számoltam Anne-t is – egy csoportba ver dve, visszafojtott hangon beszélgettek. A Herden segítségével könnyedén belehallgathattam volna a sutyorgásukba, de abszolút hidegen hagyott a dolog. Kizárólag egyetlen ember véleményére voltam kíváncsi. Ez az ember hamarosan lemászott a magasból, és megpróbálta eljátszani, hogy semmi különös nem történt. – rizzük meg a nyugalmunkat, emberek! Max egyszer en önállósította magát, ami még nem jelenti, hogy ellenségeinek tart minket, ha így lenne, már egyikünk sem élne. Nézzük, mi történhetett! Amikor a hajó lezuhant, a konténer kinyílt, és a hidrogén kifolyt. Mint tudjuk, a szobor közelében mágneses anomáliák tapasztalhatók. Feltételezésem szerint ezek az anomáliák megzavarták Max elméjét, úgy találta, hogy a gazdái meghaltak, ezért egymaga indult a küldetés végrehajtására. Mivel tájékoztattuk, hogy mi az expedíció célja, abban bízik, hogy a szoborban talál magának kell mennyiség abszolút nulla fokos hidrogént. Hölgyeim és uraim, meglátásom szerint Max a szobor felé tart, sebességét ismerve az sem lehetetlen, hogy már b szen dolgozik a bejutáson. – Shackleton körülhordozta tekintetét. – Vélemény? – Haladéktalanul induljunk a szoborhoz! – mondta Anne. Sokak véleményét tolmácsolta ezzel, mert többen bólogattak. Shackleton számára mégis egy ember véleménye volt a mérvadó. – rnagy? – nézett Kim Iorióra. – Induljunk azonnal! – felelt Kim. Ebben a szent pillanatban kit ztem a zászlót: az összes harcászati rendszeremet aktívra kapcsoltam. – Sehova nem megyünk, amíg nem tudom meg, mi folyik itt! – Brett… – kezdte mondani Anne. Közbevágtam. – Most rögtön be is fejezheted, kicsim, mert még a temet is radioaktív lesz a sírod körül, úgy odakúrok valamit. Innent l kezdve IV. von Anstettent képviselem, mint a császári test rség ezredese. Els kérdésem: mi folyik itt? A maga pillanatai következnek, Shackleton! A kalandor két ujjával összecsípte a kabátja jobb szárát, és elhúzta. – Döntetlenre jó vagyok.

Egy sötétkék Art of Laser lógott a csíp jén. Ritkán szokott el fordulni, hogy ebb l a fegyverb l egyszerre kett legyen egy bolygón, az AL-b l összesen húsz számozott darabot gyártottak. – Az persze nem izgatja, hogy a többiekb l pernye lesz. Megvonta a vállát. – Mondja el neki! – szólt közbe Kim. – El bb-utóbb meg kell tudnia az igazságot. – Szívemb l szólt, rnagy – mondtam a n nek gúnyosan. – Nem akarom megbántani, Kim, de ha maga rnagy, akkor én megeszem a sapkámat. – Elég! – kiáltotta Shackleton. – Rendben van, mindent elmondok magának. Amit hallani fog, soha, semmilyen körülmények közt nem adhatja tovább másnak, mert attól a pillanattól kezdve az élete fabatkát sem ér. A Társaság nagyon keményen bünteti azokat, akik beszélnek a titkairól, ez alól maga sem lesz kivétel. Nem érdekli ket, milyen fegyvere van, hány test r vigyáz magára, ahogy az sem jelent számukra akadályt, ha bebújik a császár trónja mögé; ha a Társaság elhatározza, hogy magának meg kell halnia, akkor senki és semmi nem akadályozhatja meg ket a merénylet végrehajtásában. Ha kell, visszamennek az id ben, és a bölcs jében tekerik ki a nyakát. Nem viccelek, Shaw! Nagyon meggy z nek t nt; minden porcikámban éreztem hogy a szavait komolyan kell vennem. – Milyen társaságról beszél? – A Katedrálisról. Fenséges nyugalommal közeledett felénk a Belzebub, hamarosan olyan sötét lesz, mint az óriásbolygó névadójának gatyájában. – A Katedrális az id utazók székesegyháza. Értem… Akkor jól nézzen meg, Shackleton, maga szerint olyan ember vagyok aki feln tt fejjel hisz még a mesékben? A Katedrális sohasem létezett, ez az emberiség egyik modernkori mítosza, amit százan százféleképpen adnak el . Egy ultramodern Grál-mese egy egekbe nyúló neogótikus székesegyházról, ami az Atlanti óceán hullámaiból emelkedett el a huszonharmadik század derekán. Azóta az okkultisták úgy kutatnak utána, ahogy az alkimisták keresték a bölcsek kövét: reménytelenül, ám sohasem múló lelkesedéssel, de persze soha senki nem bukkant még a nyomára! Nem, James, találjon ki valami kézzelfoghatóbb magyarázatot, hogy miért játsszák nekem a titokzatosat. De gyorsan, mert kezdek türelmetlen lenni! – Abban igaza van, hogy az elmúlt kétszázhetven évben nagyon sokan eredménytelenül kutattak a Katedrális után, de higgye el, voltak, akiknek sikerült megtalálniuk. Sophia Rutherfurd volt az egyikük. – Ugye, te törölted ki a Katedrális szót az anyád naplójából? – kérdeztem a lánytól. – Igen. – Miért? – Ha megmondom neked, vagy a naplóból id el tt megtudod, hogy az anyám mi után kutatott, nem vállalod el a megbízatást. Beletrafált. Ha akkor az id utazással indít, azonnal kihívom a ment ket, és elvitetem a bolondokházába. Ezt meg is mondtam neki. – Ha van… volt egy Stockbauerük, akkor mi szükség rám? Ezt meg tudják magyarázni? – kérdeztem Shackletontól. – Ahhoz, hogy ezt megértse, el kellene mesélnem a Katedráig huszonnegyedik századi történetét. De erre most nincs id nk! Sürg sen el kell jutnunk ahhoz a szoborhoz. Ha bejutottunk, ígérem, mindent elmondok magának, és meg fogja érteni, miért ragaszkodtunk a személyéhez. A becsületszavamat adom! James Walther Shackleton becsületszava! Maguk bíznának benne? Álltam és hallgattam. Shackleton nem sürgetett, tudta, most d l el minden. – Mit gondol, mi lehet az a szobor? – kérdeztem. – A Katedrális egyik rhajója. – Ami évszázadok óta parkol ezen a holdon – egészítettem ki iménti szavait némi gúnnyal a hangomban. – Mivel hatalmuk van az id fölött, ezért egyáltalán nem számít nekik a múlása. Akik átléptek a

klinikai halál állapotába, és odabent járt a lelkük, visszatértük után kivétel nélkül azt állították, hogy napokig voltak távol. Azon a helyen másképp folyik az id . – Csakhogy öt percnél tovább egyetlen ember sem tartózkodhat a klinikai halál állapotában, mert az oxigénhiányos agy maradandó károsodást szenved, és beáll a biológiai halál. Idáig orvostudomány, innent l vallás! Azt mondja, hogy az utazók napok múlását érzékelték; ami itt öt perc, az odabent két nap? Számolhatunk így? OK, számoljunk! Igen ám, csakhogy a szintn vér szerint ez a szobor évszázadok óta hever a Luciferen. Nem öt, tíz, száz perce, hanem évszázadok óta. Ha ez igaz, akkor a fedélzetén több tízezer évnek kellett eltelnie… – Itt megálltam, mert halvány segédfogalmam nem volt, mit akarok kihozni ebb l. De nem is kellett, mert Shackleton azonnal kihozta bel le a maximumot. – A szobor nyilván id gépként is funkcionál; de föl sem foghatjuk ép ésszel, hogyan m ködik egy id gép! Hát ez az! Ez volt az én nagy problémám ezzel az egész burgyósággal kapcsolatban. Mi, huszonhetedik századi emberek egyszer en elfelejtettük, hogy évszázadokig birtokában voltunk az id utazás technológiájának? Ezt nem lehet egyik napról a másikra elfelejteni! De évszázadok alatt sem. Az ember azért a világegyetem legcsodálatosabb alkotása, mert nem felejtette el a platóni ideák tanát, Shakespeare drámáit, hogy hogyan kell hajózni a tengeren, hogyan kell repül t építeni és atommagot hasítani, hogyan kell rakétát az égbe l ni. A végtelenségig folytathatnám a sort. – Ez egy baromság! – Jöjjön velünk, és meglátja, hogy igazunk van! Sophia megtette, és most megtehetjük mi is! – Sophia valóban megtette, és utána mindenkit kibeleztek ezen a holdon! – Azért vagyunk itt, hogy kiderítsük, mi történt. Mérhetetlenül nagy csönd telepedett közénk. Én álltam az egyik oldalon, velem szemben hat elszánt, hitét l elvakult ember…. Katedráliskutatók. – Rendben van… próbáljuk meg! Továbbra is Mabellként gondoltam a kígyókutató lányra. Sajnos nem maradt már id arra, hogy megtudjam t le az igazi nevét, ahogy azt sem fogom már megtudni soha, miért hazudott nekünk. Tényleg ennyire félt volna t lünk? Valahol meg tudtam érteni… Azt mondta, szép sorjában meg fogja ölni magukat, fordította Mabell, és pillanatokkal kés bb Gun meghalt… Jó nap ez a halálra, mondta Mabell, és az rhajó felrobbant. Hosszan elnéztem a letarolt sáv irányába. Nem sokat láttam a füstt l… – Shackleton! – Mi van? – Mégiscsak meg kellene keresnünk Mabell holttestét. – Mi az istennek? – értetlenkedett a kalandor. – Hogy biztosak legyünk a halálában. Shackleton furcsán nézett rám, majd felmutatott az égre. A Belzebub ellenállhatatlanul közeledett. – Nincs erre id nk. Sietnünk kell! Rossz érzésekkel szakadtam el a roncs közeléb l. Olyan hülyeségekre gondoltam, hogy Mabell Shirer valahol ott áll a fák között, a nyel csövéb l visszahúzott botjára támaszkodva, és minket néz. Igen, követ a tekintetével, de mi nem láthatjuk t, mert a jelenlétét nem mutatja ki egyetlen m szer sem… Utunk romokon vezetett keresztül. Hajdanán többszintes, modern épületek álltak az serd mélyén, de mára csak omladozó romok, a múlandóság szemmel látható mementói. Düledez falakat és megroggyant lépcs ket láttam, a bakancsom alatt tovább repedtek az id mállasztotta járólapok. Az egykori szektakolostor területén jártunk. Rengeteg l tojás n tt a környéken, az érzékel kacsok behálózták az egész épületkomplexumot.

Braxton és én energiapajzsot kapcsoltunk a csoportra, és kétszáz méter sugarú körben szétl ttük az összes gumót. Szakaszonként toltuk el re a védelmi kör középpontját, a többiek a megtisztított zóna határain belül közlekedtek. Nem haladtunk gyorsan, de mindenki biztonságban érezhette magát. Egyszer en képtelen voltam ép ésszel felfogni, hogy Mabell hogyan tudott energiapajzs nélkül biztonságosan közlekedni ebben a dzsungelben? Mabell nem hagyott nyugton… rendszeresen visszatért hozzám a gondolataimban. Ha közelebb ülök hozzá, én is kizuhanok a lángoló roncsból… Néztem a kolostor romjait. Ha másként alakulnak a dolgok, biztosan ragaszkodom a nyilvántartás felkutatásához. Kizárólag Brenda miatt akartam ezt. Mert mi van akkor, ha mégis a Luciferre jött, hogy megajándékozzák az angyalok? De nem szorgalmaztam a kolostor átkutatását, a történtek tükrében nyilvánvaló, hogy egyedül a szobor bels világában él k adhatnak felvilágosítást a húgomról, s ha k nem tudnak róla, akkor fölösleges utána kutatni a papírok közt. Akkor már csak isten tud róla, a teremt isten, akiben ugye nem hittem; nem hittem, mert eleddig nem mutatkozott meg el ttem, sem borban, sem kenyérben. Vagy a Katedrális! Tételezzük föl, hogy Shackletonnak igaza van, a Katedrális valóban létezik, és a jelek alapján illegalitásban m ködik, amit tökéletesen meg lehetett érteni a von Anstetten-féle dominátus korában. A császár természetfölötti lény, saját bevallása szerint megaira, ami az univerzum leg sibb nyelvén sárkányt jelent. Két kezemen meg tudtam számolni, ezt hányan tudták róla a galaxisban, és egy kezemen meg tudtam számolni, hányan látták t átalakulni eredeti formájába. De ez egy másik történet… Nem kérdés, hogy egy ilyen szuperlény mindenképpen ráteszi a kezét az id utazás technológiájára, ezért a Katedrálisnak a legnagyobb titokban kellene m ködnie, nehogy a von Anstettenek megneszeljenek valamit. Erre mi történik? A Katedrális nyíltan megmutatja a hatalmát az átlagembereknek, kozmikus Monopolyt játszik a testükt l elszakított lelkükkel, és különleges képességekkel ruházza föl ket. Kés bb ezek az emberek szektába tömörülnek, és a hírük szép lassan elterjed… A Katedrális nem tör dik a biztonságával, mi több, botor módon mindent elkövet annak érdekében, hogy a galaxist uraló és gyakorlatilag halhatatlan von Anstetten sárkányok kutató szeme rátaláljon. Nagyon nem értettem ezt az ajándékozás dolgot. Mi az istent csináltak ezek a klinikai halál állapotában lév emberekkel, kísérleteztek? De miért ilyen extrém kísérletekkel akarták felhívni magukra a figyelmet, és miért csak öt év után kaptak észbe, miért vártak ennyit a közösség felszámolásával? Ha túl sok miérttel találkozom, akkor általában iszom, a módszert Mike Barától, a zsoldosok koronázatlan királyától lestem el. – Egybarackpálinkaegy. Nem vagyok smucig, megálltunk és körbekínáltam az üveget. – Honnan van? – kérdezte Braxton. – A cip boltból, baszics. A kerítésszaggatónak is nevezett OPOS-pálinka osztatlan sikert aratott, mindjárt jobb hangulatban indultunk tovább. Braxtonnal hülyére gránátoztuk a dzsungelt, egyikünk sem akarta, hogy a cél el tt pufogtassanak le minket kedvenc húsev növényeink. Szaporáznunk kellett, az eget elborító sötétség ellenállhatatlanul jött a nyomunkban. A fene sem értette a Lucifer árnyék-ciklusait, táblázatok és szakszer magyarázat hiányában nagyjából annyit tudtam fölfogni csöppnyi agyammal, hogy két árnyékciklust lehetett megkülönböztetni egymástól. Az egyik korareggel kezd dik, és a délután közepéig tart, a másik a rákövetkez második nap délutánján indul, és éjszaka ér véget – egy nap szünet után minden kezd dik elölr l. Shackleton diktálta a tempót, amióta magunk mögött hagytuk a kolostort, intenzív haladásra késztetett minket. Láttam rajta, alig bírja palástolni izgatottságát, már-már gyermeki lelkesedés hajtotta a titokzatos szobor ( rhajó, id gép?) felé, én továbbra is megmaradtam szkeptikusnak, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy oldalamat nem furdalta a kíváncsiság. A dzsungelben nehezünkre esett a légzés, a rendkívül magas páratartalom és a dögleszt h ség er s próbatétel volt mindenki számára. Anne-nak szúrt az oldala, komoly nehézségeket élt át, de hiába könyörgött Shackletonnál egy kis szünetért, a kalandor nem kegyelmezett. Érthet okoknál fogva Axel szenvedett a legjobban, de fogát összeszorítva, hihetetlen

akarater vel tört el re a s r aljnövényzetben. Feltételeztem, hogy egykoron ösvény vezetett a rituálé színhelyére, amit mostanra nyomokban sem lehetett felfedezni; a dzsungel visszakövetelte magának a legkisebb területet is, és napok leforgása alatt elborított mindent. Néha megálltam, bevártam a mögöttem haladókat (Braxton hátulról biztosított). N létére Kim meglep en jól bírta a meger ltet túrát. Eszembe jutott, hogy Shackleton rnagynak szólította… Egy katonát ritkán szólítanak a rangján, ha már nem aktív. Megtisztítottam magam el tt a dzsungelt, és hagytam, hogy az élen haladó Shackleton elmenjen mellettem. Bevártam Kimet. – Melyik alakulatnál szolgál, rnagy? – Ha bejutottunk, megmondom – mondta a n . Még csak nem is lihegett közben. Rendületlenül haladt Shackleton nyomában. Bevártam Anne-t. Megfogtam a karját, segítettem neki. Hálásan nézett rám. Zihálva lélegzett, fogta az oldalát, láttam rajta, legszívesebben leülne ott, ahol van. Nem ülhetett le, ha ilyenkor valaki megpihen, hosszú percekig képtelen a továbbhaladásra. – Már nincs messze – bíztattam t. – Haragszol rám? – Nem. – Nem mondhattam meg… – Tudom. Mutattam neki, hogy ne beszéljen többet, majd beszélgethetünk eleget, ha eljutottunk a szoborig. Egyel re nem foglalkoztatott a gondolat, hogyan fogunk bejutni, ezzel a problémával ráérek akkor tör dni, miután leereszkedünk a szájüregbe. Kizárólag Shackleton elméletének m köd képességében bízhattunk: a Stockbauer el re ment, hogy végrehajtsa a küldetést… Én is ebben bíztam, mindamellett komoly fenntartásaim voltak. Ismertem a Császári Nemzetbiztonsági Hivatal és a GAMMA-csoport jelentését a rombolóról. A titkos jelentések egyértelm vé tették, hogy a fegyver hordkonténerét nem lehet er szakos módszerrel felnyitni, ezek a dobozok akkor sem roncsolódnak, ha egy termonukleáris robbanás epicentrumában vannak… A mérési eredmények alapján teljességgel kizárt, hogy a Stockbauer konténere magától kinyíljon egy rhajó lezuhanásakor, ha jól belegondolunk – végignézve a társaságon –, nem is puffantunk akkorát! Egy újabb rejtély… Azt a dobozt kinyitotta valaki! Annak semmi értelmét nem láttam, hogy Shackleton és Kim összejátszottak volna. Ennyire nem lehetnek jó színészek, a kalandor tényleg maga alatt volt a történtek után… Lehet, hogy Mabell Shirer nyitotta ki a konténert? Elhessegettem magamtól az rült gondolatot… Abban bíztam, hogy ha találkozunk Max-szel, erre a kérdésre is megkapjuk a választ. Shackleton megtorpant az élen. Úgy állt ott, mintha is szoborrá változott volna. Kim odaért mellé. A n meglepett kiáltást hallatott. Nem tudom, mit l lep dhettek meg ennyire, az égig ér fáktól nem láttam, a Herden radarja pedig nem mutatott semmit… El rementem. Shackleton falfehér arccal mutatott el re. – Odanézzen, Shaw! Az egymásra hajló ágak és indák szövevényén át ekkor megláttam egy magasba nyúló, éjfekete „sziklafalat”. Még messze voltunk t le, de már ebb l a távolságból is hatást gyakorolt ránk a monumentalitásával. A titokzatos fekete szobor, amelyr l úgy tudtuk, hogy évszázadok óta fekszik a Lucifer serdejében, most ég felé meredve hirdette a Katedrális minden id k fölötti hatalmát, mert jobb kezét el renyújtotta és baljával felmutatott az égre. A rituálé színhelyéül szolgáló m alkotás hatalmasodott el ttünk. A szobrot felállították.

– Lehetetlen! – markolászta csonkolt kezének alkarját Axel. – Száz-százötven méter magasan repültünk, az id tiszta volt, a terep sík… kilométerekre el lehetett látni! Látnunk kellett volna! A szobor jobb lábánál álltunk, a nagylábujj körme teraszként nyúlt a fejünk fölé. Amikor hátraléptem, és felnéztem, valósággal beleszédültem a látványba, úgy t nt, hogy a n i alak feje a felh ket súrolja. De nem ez volt a legmegdöbbent bb. Úgy tudtuk, hogy a szobor évszázadok óta feküdt a dzsungelben. Ennek azonban semmi nyomát nem lehetett látni! Tökéletesen körben tte a dzsungel, környezetében érintetlenek voltak a fák és az aljnövényzet, pedig háromszázhatvan méter hosszan és tekintélyes szélességben látnunk kellett volna lenyomatát a talajon. Ám semmi erre utaló jel; mintha évek óta ilyen helyzetben lenne… – Egyetlen magyarázat lehetséges: azt követ en állították föl, hogy lezuhantunk – gondolkodott hangosan Shackleton. Ezt nem hagyhattam szó nélkül. – A m szereim nem közölnek róla adatokat, de ahogy elnéztem, nem húsz kilós a cucc… Ezt antigravitációs sugarakkal sem lehet csak úgy hipp-hopp talpra állítani, hacsak nem rendelkezik antigravitációs parallokkal. Arra pedig gondolni sem merek, hogy a maga h séges Max-e egyszer en talpra húzta egy karvastagságú liánnal. – Ha ez Katedrális-technológia, akkor bármi elképzelhet . Ez magyarázatot adhat az erd érintetlenségére is. – De ha eddig feküdt, akkor most miért áll? Ezt magyarázza meg! – Talán, hogy biztosan megtaláljuk – okoskodott Axel. Szúrós tekintettel néztem rá. – Eddig úgy tudtam, hogy a keze csonkolódott. nem az agya. Shackleton tapsolni kezdett. – OK, eddig feküdt, most meg áll! Ne nyissunk vitát azon hogy ez miért van, tekintsünk úgy a történtekre, hogy a Katedrális így üdvözöl minket. Inkább foglalkozzunk azzal a problémával, hogy miként fogunk eljutni a szájáig, mivelhogy repülni egyikünk sem tud. Shaw, maga tud repülni? – Miért, tán le akar lökni egy tet r l? – Odafordultam Braxtonhoz. – Tárol a materializációs rendszerében alpinista alapfelszerelést? – Igen. – Nálam is van! Hány beül van magánál? – Egy embernek tudok adni. – Nálam is csak egy fölösleges van… Valakinek nem lesz beül je! – mondtam egy gyors fejszámolás végeztével. Hogy értsék: a combokra és a csíp re feszül alpinista beül nélkül az ember legfeljebb a gomblyukába csatlakoztathatja a karabinert. – Én megvagyok nélküle, profi falmászó vagyok – mondta Kim, aki az rhajó katasztrófája óta futószalagon gyártotta a meglepetéseket. – Nagyon sirály! Akkor most vázolom az elképzelésemet. A fák valamivel a térd fölé érnek, ha fölnéznek, láthatják, hogy több ponton ráhajolnak a testre. Braxton felmászik az egyik fán, és átlép a szoborra, párkányként használja a b rpánt ábrázolásait. Mivel a szobor anyagába nem lehet karabinert verni, ezért molekuláris ragasztóval odaer síti a HK csörl jét, aztán szép sorjában felhúz minket magához. Akit felfelé húznak, az arra ügyeljen, nehogy nekicsapódjon a szobor testének, vagy fennakadjon egy faágban. Ezt követ en már nehezebb dolgunk lesz, de párkányról párkányra haladva el bb-utóbb el fogunk jutni a szájig; aki szédül s, most szóljon! Hogy utána mi lesz, már más lapra tartozik. Shackletonnal együtt reménykedjünk abban, hogy Max ott csücsül az egyik alsó rl fogon, és gyönyörködik a panorámában. Kérdés-hegyek? – Nem lehet bemászni a punciján? – kérdezte Hamilton. – Fúj – könyökölte oldalba Anne. – Pedig jó is az – kacsintottam a Rutherfurd lányra. Érthet okoknál fogva, egyedül Axel nem díjazta az ötletemet.

– Ez nekem nem fog menni… – Magát én fogom cipelni. Szépen felcsatoljuk a hátamra, aztán hajrá! – veregettem meg az rpilóta vállát. – Tudsz így mászni? – Anne látványosan aggódott értem. – Én bárhogy tudok mászni, el z életemben kaszáspók voltam. Shackleton megint tapssal buzdította a társaságot. – Shaw ötlete kurva jó, már megérte magunkkal hozni t! Gyerünk, Braxton, hódítsa meg nekünk az Everestet! Az ex-törzs rmesternek, ha nem is hódította meg a Mount Everestet, azért sikerült meghódítania a szobor térdét, és alig fél óra alatt mindenkit felcsörl zött a HK-hoz rendszeresített atommotor segítségével. A párkány négyszögletes kialakítású volt, szélessége alig haladta meg a fél métert. Egyel re kényelmesen elfértünk rajta egymás mellett, a gondok majd akkor kezd dnek, ha a szobor testvonala kifelé hajlik; tudtuk el re, hogy a vénuszdombot és a melleket el fogjuk kerülni. Felnéztem: akárki is állt modellt, kurva jó melle volt! A lábunk alatt fenséges nyugalommal susogott a dzsungel. Az égre tekintve megpillanthattuk a nyugatról közeled Belzebubot, amely félelmetes látványt nyújtott a maga irdatlan tömegével; a Luciferre vetül árnyékától feneketlen sötétségbe borult a táj. Az ellenkez irányba tekintve kékl hegyeket láttunk a messzeségben, szikrázóan sütött a délutáni napfény. Dögleszt meleg telepedett meg az serd fölött, térdmagasságban viszont kellemes szelet kaptunk, ez némileg jobbított a helyzeten. Braxton mindenkinek felragasztott egy karabinert. Ezekre csatlakozva, nyakunkat nyújtogatva bámultunk felfelé. Ahogy elnéztem, rettenetesen fárasztó út áll el ttünk. Onnan, ahol álltunk, nem lehetett látni a szobor arcát, a vízszintesen kinyújtott tenyér és a keblek eltakarták el lünk. Megkérdeztem Shackletontól, hogy tudja-e, kir l mintázták a szobrot, ha mintázták valakir l egyáltalán. – Ez Tess Gordon – felelt a kalandor. – Az kicsoda? – Ne most, ha kérhetném… – OK, induljunk fölfelé! – tértem a lényegre. – Braxton most maga fogja cipelni Axelt, a csíp fölött újra cserélünk! Én megyek el re, és magam után húzom a biztosítókötelet. Egyszerre öt párkányt megyünk fölfelé, aztán rövid pihen következik. Megszavazták – mégis, mit tehettek volna? Közelr l szemlélve a szobor felszíne tejesen sima volt. Nem tudom, milyen anyagból készülhetett, az analizátorom úgy hallgatott, mint a kuka, aztán kiírta, hogy „nincs elég adat”. A nap melege felforrósította az anyagot, sokáig nem lehetett rajta tartani csupasz tenyerünket. Felhúztam a keszty t, és az egyik függ leges „párkányzat” vonalát követve, kezemben a molekuláris ragasztópisztollyal, elindultam fölfelé. Hálát kellett adnunk az alkotóknak, hogy ezzel a b rfonat-ruhával ábrázolták a modellt. A különös ruha nem sokat takart visel jéb l, látszólag semmilyen funkcionális szerepe nem volt, inkább csak díszítésül szolgált. A méretarányok figyelembe vétele mellett „s r szövés nek” találtam, ennek köszönhet en nagyjából 4x4 méteres négyzetekre osztotta a szobor felszínét a comb elüls részén; láttam, hogy ezek a négyzetek fokozatosan kisebbednek a szeméremtest irányába, és a mellbimbók körül. Ahogy feltekintettem, és ízlelgettem a látványt, ismét arra a megállapításra jutottam, hogy a csajnak nagyon jó alakja volt. A karabinereket a párkány jobb és bal oldalára ragasztottam oda; így a mögöttem haladóknak mintegy lépcs gyanánt szolgáltak. Nagyjából húsz méteres kapaszkodást követ en rögzítettem a kötél végét, és a párkányon áthajolva egy kézjelzéssel megadtam a jelet. Shackleton rácsatlakozott a vezet kötélre, megmarkolta, és egyik karabinerr l a másikra lépve elindult fölfelé. A többiek követték t… Kapaszkodás közben nem változtattunk a sorrenden: én voltam az el mászó, Shackleton jött

másodikként. Nagyjából a hatodik szakaszon lehettünk túl, és közeledtünk a csíp höz, amikor el ször szóba hoztam a Katedrálist; az a perverzióm, hogy százötven méter magasan, harminc centis párkányokon állva mesét hallgassak… – A csillagos égig kellene másznunk ahhoz, hogy a végére érjek. – Er sen lihegett, meger ltet volt számára a mászás. Lenéztem. Anne még csak most készül dött neki. – Akkor minél el bb kezdje el! – A lényeget összefoglalhatom… Úgy tudom, summa cum laude végzett a Laudis Katonai Akadémián. – Piálásban és csajozásban, biztosíthatom, évfolyamels voltam. – Na csak azért, mert akkor illik tudnia valamit az újkori történelemr l. – Fogjuk rá. Kifejezetten kedvelem a huszadik századot. Gondolja végig, volt két világháború, és legalább négyszer majdnem elkezd dött a harmadik. Akkor indultak az els rhajók, az els roperett sorozatok, Flash Gordon, Buck Rogers, az els fantasyk, ezeket egy Lenin nev fickó írta, és akkor volt a mozi fénykora. Ennél több nem is kell egy jó kis századhoz, nem igaz? – Én a huszonkettedik századról mondanék pár szót, pontosabban szólva kett ezer-egyszázkilencvenre szeretném emlékeztetni, amikor átvette a világ fölötti hatalmat az Új Világrend, közismertebb elnevezéssel a Novus Ordo Seclorum. A NOS totális hatalomra tört, és keresztes háborút indított a nyugati demokrácia védelmében. Tudom, hangzatos szavak ezek, s t össze sem lehet ket egyezetni: keresztes háborúk és demokrácia, de hát a történelem már csak ilyen, sohasem a legjobb vagy a legrosszabb történik, hanem a legundorítóbb… Évtizedekkel kés bb a NOS már minden törvény fölött állva gyakorolta a hatalmat, amit fokozatosan kiterjesztett a világ rre is; akkoriban indult a Naprendszer kolonizálása, és hetente startoltak NOS-emblémás rhajók a Földr l… – Anne közben felért mellénk. Érdekl dve hallgatta Shackletont, aki olyan heves kézmozdulatokkal kísérte el adását (közben hol az egyik, hol a másik kezével kapaszkodott), hogy rá kellett szólnom: vigyázzon, mert ha leesik, száz Katedrális sem kapja el. Én biztosan nem. Shackleton hamarosan rátért a lényegre. Csak évekkel kés bb tudtam meg, hogy információi egy évszázadok óta betiltott könyvb l származnak.2 – Ekkor veszi kezdetét az a történet, amit nem tanítanak a Laudison, ahogy az összes történelmi oktatóprogramból is hiányzik! A Föld és a galaxis összes könyvtárát átnézték, minden dokumentumot eltüntettek, minden adatot töröltek, hogy soha ne kerüljön nyilvánosságra, ami a huszonharmadik században történt a hatalom csúcsán. – Kik radíroztak ilyen veszettül? – A maga von Anstetten császárait! De ne szaladjunk ennyire el re… Tehát a NOS hatalma megingathatatlannak látszott, amikor a huszonharmadik század harmincas éveiben, az ismeretlenség homályából felbukkant egy ember, minden id k legnagyobb elméleti fizikusa és matematikus zsenije, úgy hívták, William Suger; volt az els ember, aki m köd képes id gépet tudott építeni. A NOS hatalmasságai felismerték ennek a váratlanul megvalósult utópiának a jelent ségét, és szabadkezet, anyagi támogatást adtak a tudósnak, aki a legnagyobb titokban létrehozta az Id kutatási Intézetet, amit sajátos módon Katedrálisnak nevezett el. A NOS urai nagyon lelkesek voltak, arra gondoltak, hogy hatalmukat az elmúlt évszázadokra is kiterjeszthetik, már tervezgették, hogy átírják az emberiség egész történelmét, amikor Suger visszavonulót fújt, és hatalmas botrányt kavart egy titkos NOS-gy lésen, amikor bejelentette, hogy az id utazást kizárólag tudományos célokra lehet használni, szó sem lehet arról, hogy a Katedrális „bizonyos körök” hatalmi fantazmagóriáinak szolgálatába álljon. Akkoriban már épült a székesegyház az Atlanti Óceán egyik mesterséges szigetén, nem messze a régi USA keleti partjától. Elkészülte után Suger önkéntes szám zetésbe vonult, és bezárkózott e döbbenetes építmény falai közé, majd saját és tudósai védelmére felállította az els Beavatkozó Egységet, vagyis az intervenciót, ez kett ezer-kett száznegyvenötben történt. A NOS megpróbált hatalmat gyakorolni a Katedrális fölött, de a század közepére Sugerék már olyan biztonsággal közlekedtek térben és id ben, hogy a szó klasszikus értelmében véve legy zhetetlenek voltak. Most gondolja el: ki akar nyírni valakit, de miel tt ezt megtehetné, a másik egyszer en hátba lövi, miel tt elindulna a megölésére. – Elgondoltam, és arra a konklúzióra jutottam, hogy ez egy baromság, kedves Shackleton, tudniillik az 2

Harrison Fawcett: A Katedrális harcosai

a másik honnan tudná el re, hogy ki akarom nyírni, hacsak onnan nem, hogy ezt nem sikerült megvalósítanom, mert ha sikerült volna megölnöm, akkor nem jöhetne vissza, hogy hátba l jön, miel tt elindulnék t megölni. Olyan ez, mint a terfoláni holofilm-sorozatok: a végtelenségig folytatható, és a rendez n kívül csak a gyártásvezet érti. – Szerintem most másszunk tovább – krákogott a kalandor. Fölfelé menet még sokat megtudtam Sugerékr l. Többek között azt is, hogy William Stock és Richard Bauer a Katedrális leghíresebb fegyverfejleszt -mérnökei voltak, és az általuk kiagyalt, folyékony hidrogént zabáló, titokzatos „lény” az intervenciós csapatok alapfegyverzetéhez tartozott. Ez tetszett. Ha a Stockbauer min sül alapfelszerelésnek, akkor milyen lehetett a komplett cucc? Valahol a köldök magasságában Shackleton a zsebébe nyúlt, és el húzott egy kopott fedel , vékony könyvecskét. A legendás Arthur király nem mutatta föl olyan lelkesedéssel az Excaliburt, ahogy emelte magasba a könyvet. – Ez a legnagyobb kincsem. k írták. Ebben minden benne van, amit a fegyverr l tudni kell. Ne haragudjon, de nem adhatom oda, az egész galaxisban ez az egyetlen megmaradt példány.3 Nyálamat csorgatva néztem a könyvre, ami visszakerült a férfi zakójának bels zsebébe. Shackleton lényeges részhez ért a meséjében – mesének tartottam, semmi kétség –, amikor komoly nehézségeink támadtak: eljutottunk a mellekig, alpinista szakszóval élve, a világ két legnagyobb áthajlásáig… ezzel mindent elmondtam Tess Gordon mellméretér l… A keblek alatt árnyékba borult a sziklafal, az izzadtság mégis patakokban folyt Shackleton homlokán. Már a csíp nél megszabadult a csokornyakkend jét l, és belegy rte a zsebébe. Egymás mellett álltunk az egyik párkányon, a többiek még fölfelé kapaszkodtak. Hosszú utat tettünk meg a szobor térde óta, a Belzebub lassan beért a fejünk fölé, úgy számoltam, egy órán belül beáll a sötétség. – Elmegyünk a két melle között… Imádnivaló helyzet – mondtam, és patront cseréltem a ragasztópisztolyban. – Semmi kétség – lihegett Shackleton. – Mit szól ehhez a sötétséghez? – Érdekes. Shackleton nem a Belzebub rohamosan közeled árnyékára gondolt, hanem arra a különös feketeségre, ami minden irányból közeledett. Nem tudom máshoz hasonlítani a látványt, mint egy tornádó magjához: körbevesz minket egy földre szakadt felh fal, de az epicentrumban még ragyogóan süt a nap, és látni a kék eget. A köldök óta többször megvizsgáltam a szokatlan légköri jelenséget, de a leger sebb optikai fokozat sem árulkodott a részleteir l. Egy átláthatatlan felh fal közeledett a szoborhoz – a sötétség lassan harapófogóba zárt minket, jobb ötletem nem lévén, arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy nem akármilyen vihar közeleg. A Herden meteorológiai rendszere viszont semmit sem jelzett, a komputer szerint szép, napsütéses id volt, és az átlagnak megfelel légköri nyomás. Abból a magasságból, ahol álltunk, tisztán látszott a fregatt lezuhanásának helye. Magát a roncsot nem lehetett látni, annál inkább a hosszan letarolt erd sávot; azon a szakaszon még mindig vastagon gomolygott a piszkosszürke füst. Valahol ott fekszik Mabell holtteste… Miért gondolok állandóan erre a lányra? Felért mellénk Anne. – Úristen, meddig tart ez még? Felnéztem. – Még jó darabig. Lenéztem… aztán mondtam valami nagyon csúnyát. Nem vagyok az a szédül s fajta (nem is lehetnék katona), de ami sok, az sok: irdatlan magasan voltunk. Megvártam, hogy mindenki felérjen. Braxton rendes volt, mert vállalta, hogy végig hurcolássza Axelt. Ha jól belegondolunk, egy olyan er s embernek, mint , ez nem okozhatott problémát; a pilóta 3

W. Stock & R. Bauer: Hidrogénmisztika – bevezetés a rombolástudományba (el készületben)

összesen, ha hatvan kilót nyomott vasággyal együtt… Hogy villogtassam az intellektusomat: a „vaságy” archaikus kifejezés, amit a filológusokon (és rajtam) kívül már senki sem használ a huszonhetedik század közepén. Képzeljék, egykoron olyan primitív szinten állt az emberiség, hogy mindent vasból készített, ezt hívjuk vaskornak! Példának okáért, ebb l az id b l származik a vas-ágy, és a vas-út kifejezés. Egyedül azt nem értettem, hogy olyan minimális szint tudományos ismeretek mellett, hogyan lehetett mégis robotokat gyártani? Mert készültek robotok, például lovak, kizárólag erre utalhat a vas-a-ló kifejezés… Na kapaszkodjunk tovább! – Az állon még a profi alpinistáknak is nehéz lenne az átjutás, ezért megkerüljük. Most felmegyünk a jobb oldali kulcscsontig, onnan a vállig, aztán a nyakon a fülig, és végül az arcon beoldalazunk a szájig. Nem lesz könny ! – A nyakon és arcon nincsenek párkányok – jegyezte meg Shackleton. – Ezért mondom, hogy nem lesz könny . De ezen ráérünk gondolkodni a szobor vállán, legközelebb ott tartunk pihen t. Ez hosszú szakasz lesz! Kész gyönyör ség volt érezni, ahogy a talpam alatt befelé hajlott a felszín, az utolsó métereken már nem kellett karabinereket használnom, egyszer en felsétáltam a szobor jobb vállára. A karabinereknek egyébként is sz kében voltam. A szobor combja óta Hamilton haladt leghátul, és mindegyiket kiszedte a csoport mögött; megkapta Braxton ragasztópisztolyát egy marékra való leválasztóanyag-kapszulával együtt, és rendületlenül dolgozott. A pihen k alkalmával aztán a kezembe nyomta a frissen leválasztott karabinereket, és ezekkel másztam tovább. Ha nem alkalmazzuk ezt a takarékossági módszert, nem jutunk följebb a köldöknél. Mindenki följutott a vállra. Odafönt er sen fújt a szél, rohamsebességgel közeledett a vihar felh fala, a Belzebub látszólag karnyújtásnyira… A vállon végre lepihenhettünk, többen le is feküdtek. Az enyhén ível szakaszt ugyanúgy beborította a különleges b rfonat ábrázolás, ahogy nyaktól lefelé mindent, de fölötte megsz nt ez a kapaszkodási lehet ség, megmondom szintén, megállt a tudományom… – Kim! – Itt állok maga mögött, ne üvöltsön! – El tud jutni valahogy az ajakig? Azért magától kérdezem, mert azt mondta, profi. A n hosszasan tanulmányozta a fejünk fölött hatalmasodó szoborfejet. Óvatosan lemászott a váll elejére, ahonnan tüzetes vizsgálat alá vette az arc profilját. Nem látszott elérhetetlen messzeségben a száj, de kapaszkodási lehet ség semmi – legalább ragyás lett volna ez a nyavalyás Tess Gordon, vagy ki az isten haragja! – Megpróbálhatom – csücsörített a n . – Csatolják rám a kötelet, kérem az összes karabinert, és mindkét ragasztópisztolyt! Átadtuk neki, amit kért. Felszerelkezett. Ugyanebben a pillanatban kezdetét vette egy megmagyarázhatatlan hangjelenség. A szobor ugyanis megszólalt. A hang korbácsként csapott le ránk, ha nem a vállon állunk, szerintem kell en meglep dünk ahhoz, hogy zuhanjunk vagy háromszáz métert; a hang döbbenetes hatással volt mindenkire, valami ilyesmit érezhet az ember, amikor közvetlenül a füle mellett megszólal a párizsi Notre Dame harangja. – OMMM – hallatszott a szobor szájából. Hogy mi lehetett ez, egy hosszan elnyújtott sóhaj, vagy egy kiáltás, máig nem tudom. A döbbenetes hang szétáradt a táj fölött, úgy t nt, visszhangot ver a dzsungelre szakadt, egyre sötétebb felh falon, mert a távolból visszatért hozzánk… A szobor köszöntött minket. – OMMM… Az ötödik ommm után már tudtuk, hogy a zaj állandó ritmusban ismétl dik, két elnyújtott kiáltás között pontosan tizenkét másodperc telt el. Hitetlenkedve néztünk egymásra. Shackleton megrázta a fejét, halvány fogalma sem volt, mire vélje a jelenséget. Mindamellett a kalandor és csapatának tagjai, a kemény megpróbáltatások ellenére,

elégedettnek látszottak. Bízvást reménykedhettek abban, hogy nagyon közel járnak a céljukhoz. Ott, a szobor jobb vállán állva, hangjának ismeretében én sem kételkedtem tovább, hogy amire sikerült felkapaszkodnunk, sokkal több, mint egy gigantomán m alkotás. Végtelennek t n perceken át hallgattuk a Katedrális furcsa köszönt jét, szinte hiányoltuk, amikor a tizenkettedik ismétlést követ en megsz nt. Csönd lett, csak a szél fütyült. Shackleton szólalt meg el ször. – Meg tudja csinálni, Kim? A n szó nélkül elindult a csuklyásizmon fölfelé, a nyak irányába. Leragasztott egy karabinert a térde magasságában, aztán a következ t, kissé balra, de jóval feljebb. Fellépett rajtuk a bakancsos lábával, és máris ragasztotta a következ kett t. Addig nem t nt túl nehéznek a dolog, amíg el nem érte a nyak vonalát. Itt már nem lehetett csupán támaszkodni a kézzel itt már kapaszkodni kellett valamibe. Kim a feje fölé tapasztotta a következ karabinert, beledugta két ujját… és fél kézzel felhúzta magát! Jobbra-balra ragasztott egyet, és fellépett rájuk… – Látta ezt, a két ujján lógva húzta fel magát! – hitetlenkedett Braxton. – Szóval, ki ez a n ? – kérdeztem a merev nyakkal fölfelé tekint Shackletontól. – Csak egy Katedráliskutató – titokzatoskodott a férfi. Annyiban hagytam. Arra gondoltam, el bb jussunk el a szájig; arra egyáltalán nem gondoltam, hogyan fogunk lejutni innen, ez legyen a holnap gondja. Kim produkciójának legnehezebb szakasza következett, a fül tövét l tartó vízszintes oldalazás az arcon. A n átf zte a kötél végét a fül alá er sített karabineren, és visszacsatolta katonai övére. Amennyire csak tudott, oldalra nyúlt, felragasztott egy karabinert, aztán beakasztotta jobb kezének az ujjait, és kilendült a semmi fölé… Több, mint háromszáz méter magasan lógott, a két ujjával tartotta magát. – Ha leesik, megpróbálom elkapni egy gravosugárral – mondtam Shackletonnak. – Nem fog leesni – válaszolta a kalandor. Kim egy kötélhidat szerkesztett az arcon – fokozatosan haladt a száj sarka felé. Nagyjából félúton járhatott, amikor vészes sípolásba kezdett a harcászati rendszerem kijelz je, pillanatokkal kés bb rázendített Braxton HK-ja is. – Mi ez? – üvöltötte Braxton. – Mozgás! – De hol? Magam körül forgolódtam, néztem a kijelz t… – Nem tudom, talán a Stockbauer lesz az! – Alighogy ezt kimondtam, máris tudtam, hogy megállapításom messzebb jár az igazságtól, mint a Plútó a Vénusztól: a rombolót nem érzékelhették a m szereink. Er södött a jelzés, a t zvezérl rendszerem kilószámra hozta az adatokat. – A szobor szájában! – ordítottam Braxtonnak. Suhogás hallatszott, és valami kirepült a monumentális alak nyitott száján. Soha életemben nem láttam ilyen állatot, de a komputer sem! – Shaaaw! – üvöltötte a semmi fölött csimpaszkodó és fegyvertelen Kim Iorio. A fekete szín , olajosan fényl él lény akkora volt, mint egy megtermett kondorkesely , karmos b rszárnyai leginkább denevérhez tették hasonlóvá, de hosszú nyaka volt és piros cs re, amelyben fél banán nagyságú t hegyes fogak sorakoztak. Széttárt szárnyakkal lavírozott a leveg ben, aztán csapdosni kezdett, és visszakanyarodott a szájnyílás felé. Felgyorsult, és rárepült Kimre… Kim üvöltésével egy id ben tüzeltem a Herdennel. A t zpiros energiazuhatag pillanatok alatt parányi darabokra szaggatta a szörnyeteget, ami megmaradt bel le, az nekivágódott a szobor nyakának, és lezuhant a mélybe. Még át sem futhatott agyamon a gondolat, hogy hál' istennek, vége, amikor kezdetét vette személyes apokalipszisünk: fület bántó rikoltozás kíséretében b rszárnyú madarak százai röpültek ki a szobor száján. Ezek a szörnyetegek – kétségtelen, hogy nem postagalambok voltak – már megkíméltek minket a tiszteletkör látványától, mert szabályos zuhanórepülésben támadtak ránk…

Tüzelni kezdtünk Braxtonnal. Shackleton is el rántotta az Art of Laserét, és elkezd dött a mészárlás. Süvítettek az energiasugarak, t z és véres borította be a szobor jobb vállát és arcát. A rikoltozó, cs rüket csattogtató lények primitív mivolta pillanatokon belül beigazolódott. Ezek a dögök nem ismerték a félelmet. Nem repültek vissza barlangjuk menedékébe, nem szálltak el a szobrot körít felh fal irányába, inkább gyilkos ösztöneiknek engedelmeskedtek: újabb és újabb hullámban repültek ránk. Minden er mmel Kim védelmére koncentráltam. Védtelenül, egy kézzel kapaszkodva lógott t lünk tíz méterre, ha nála van az oldalfegyvere, akkor sem tudja használni, s mivel én álltam hozzá a legközelebb, kizárólag rajtam múlt az élete. Nem egy szörnyeteget alig karnyújtásnyira sikerült leszednem t le. Tet t l talpig elborította a lényekb l kirobbanó véres , megállás nélkül kiáltozott, de az energiafegyverek robajai miatt semmit sem értettem. A szörnyek rohamos sebességgel fogyatkoztak, már-már szánkban éreztük a gy zelem mámorító ízét, amikor bekövetkezett a tragédia… Én a szobor vállától el re és fölfelé tartottam t z alatt a légteret, Shackleton figyelt oldalra és fölfelé, Braxton hátulról biztosított minket. Braxton nem láthatta, amit én. Egy mindegyiknél nagyobb szörnyeteg kapaszkodott a szobor orrán, egy ugrás, és elkapja Kimet! Nem maradt id m arra, hogy nekiálljak vacakolni a karabinerekkel. Oldalra léptem, hogy biztosan célozhassak. Shackleton megragadott a muníciós övemnél fogva. – Tartom! De amíg velem foglalkozott, egy b rszárnyú dög felcsapott a vállig. Nem lecsapott, hanem fölcsapott; alulról érkezett a felkar irányából. Anne vel trázó sikolya hallatán az övemet fél kézzel markoló Shackleton megpördült, és energiazáport zúdított az orvtámadóra. Hirtelen mozdulata kibillentett az egyensúlyomból, mozdulatom visszahatott rá; keze megremegett, és csak a szörny egyik szárnyát sikerült cafatokra l nie. Az állatot tovább vitte a lendület… Braxton felordított, de mire ellökhette volna az útjában álló Hamiltont, a szobor vállán végigszánkázó lény ledöntötte lábáról a szerencsétlen Axelt, és cs rének egyetlen csapásával szabályosan lefejezte. A férfi koponyája lezuhant a mélybe… Shackleton és Braxton egyszerre tüzeltek, és lángoló húscafatokká l tték a férfit lemészároló szörnyeteget; a bels ségekkel egy id ben kirobbanó vér beterített mindenkit. Ugyanebben a pillanatban a szobor orrán kapaszkodó lény leugrott Kimre, aztán felrobbant, én pedig egy hangos „kurva anyád” kíséretében leengedtem a Herdent. Kim az ijedtségt l félholtan lógott a karabineren. Csönd lett, csak a szél sikoltott halotti litániát Axel Gombric lelkéért. Anne remegett az idegességt l, pillanatokra állt az idegösszeroppanástól. – Mit csináljunk a holttesttel, James? – kérdezte fáradt hangon Braxton. – Nem tudom… talán hagyjuk itt – felelt a kalandor. Azt mondta, szép sorjában meg fogja ölni magukat… – Ez meleg volt… Hé, Shaw, hallja egyáltalán, amit mondok? – kérdezte a holttest mellett guggoló Shackleton. – Mi?… Persze. Ja, hagyjuk itt, elvégre nem vihetjük magukkal! Nem foglalkoztam Shackletonnal. Kiüvöltöttem Kimnek: – Nincs semmi baja? – Még élek. – Próbáljon tovább mászni! – Nincs nálam fegyver. Ki tudja, hány ilyen szar van még a szájában! – Bízzon bennem, ha valamelyik kidugja a cs rét, azonnal lekapom! Nem kaptam választ. Kim azonban tovább mászott, és építette a kötélhidat. – Ha rögzítette a kötelet, maga után indulok! Shackleton megkopogtatta a vállam. – Ennyi madár nem férhet el a szobor szájában… Max mégiscsak kaput nyitott nekünk.

– Mindjárt kiderül… Kim jelezte, hogy rögzítette a kötél végét. Megkértem Braxtont, hogy fedezzen, a hátamra kanyarítottam a Herdent, két kézzel megkapaszkodtam a karabinereken átf zött kötélben, és elindultam a fülig. Nagyon gyorsan fölértem. Ott kezd dött a húzós szakasz, ahol derékszögben megtört a kötél, és elindult a száj irányába. Két kézzel markolva a kötelet araszolni kezdtem kifelé; akkor se néztem volna le a mélybe, ha ott helyben fizetnek érte egymillió birodalmi tallért… Csak a kezemet használhattam, a lábam a semmi fölött lógott. Soha életemben nem éreztem magam ilyen kiszolgáltatott helyzetben… Pár perccel kés bb izzadtságtól mocskos arccal érkeztem meg Kim mellé. A n a szobor alsó ajkán feküdt, alig valamivel fölötte futott az alsó fogsor. Kimnek esze ágában sem volt felállni, és átlépni rajta, inkább megvárt engem. Odakúsztam mellé. Illett mondanom valamit. – Maga nagyon bátor teremtés. Felkönyökölt, a szemembe nézett. – Köszönöm. Aztán ajkát az ajkamhoz érintette, és szenvedélyesen megcsókolt. és én! Látják, vannak még csodák!

6. Szegény Axel kivételével mindenki ott állt a boltozatos szájüregben. Shackleton szárazon nyeldekelt a sötét akna láttán; a lejárat azon a helyen nyílt, ahol nagyjából a garat van a torkunkban. Ezek szerint létezett bejárat! – Mit gondol, vajon Max nyitotta fel? – kérdezte t lem Shackleton. – Fogalmam sincs. Az aknanyílás el tt – képtelen voltam nyel cs ként gondolni rá – kékes fényben izzó er tér zümmögött. Az energiamez kisugárzóit én er sítettem a falakra. Miután behatoltam a szájba, gondoskodtam róla, hogy a szobor egyetlen b rmadarat se tudjon felöklendezni. Az interferencia-pajzsot is aktivizáltam, az intenzív hanghatás következtében egyikünk sem szeretett volna kirepülni a száján, ha újra hangokat hallat, arról nem is beszélve, hogy azonnal beszakadna a dobhártyánk. – Valahol ott állhatott az oltár, ahol a nyílás van – suttogta Anne. Halkan beszélt, mintha templomban lenne. Apropó templom! Lett volna okunk az imádkozásra. Ha a szobor Shackleton állításának megfelel en valóban a Katedrális rhajója, akkor a fogadtatás nem sikerült túl szívélyesre; azt a száznyi, nyakunkra küldött b rszárnyú fenevadat mindennek lehetett tekinteni, csak istenhozzádnak nem. Shackletonék zavarban voltak, hozzám hasonlóan ugyanúgy érezhették, hogy valami nem stimmel ezzel az egésszel. Izgatottan sutyorogva álltak a torokba vezet járat el tt; lehet hogy inukba szállt a bátorságuk? Kitekintettem a két fogsor közt… Döbbenetes kép tárult a szemem elé. Úgy t nt, a fekete felh fal karnyújtásnyira van t lünk, teteje elt nt az égben, alja a dzsungelig ért. Teljesen átlátszatlan volt! Leginkább egy red zetlen, gigantikus bársonyfüggönyhöz lehetett hasonlítani, amely a színpadról indulva szép lassan betakarja a közönséget… Újra megpróbálkoztam a m szeres vizsgálatával, de a komputer cserben hagyott, mérései alapján a fal nem létezett. Képzel dnék? Baromság, hiszen mind a hatan látjuk! – Mit szól ehhez, Shackleton? – Mi… hogy? – pördült meg a kalandor. Rámutattam a problémára. Tátott szájjal nézte a feketeséget. Hirtelen összerezzent, mintha belecsíptek volna a karjába. – Ja, az? Ne foglalkozzon vele! Ne foglalkozzak vele? Hülye ez? – Ereszkedjünk le az aknába! – motyogta maga elé Shackleton, aztán a szemembe nézett, felderült az arca, szinte kiáltott: – Shaw, maga megy elöl! Meglep döm, ha nem ezt mondja. – Mit lát? Az istenért, mondja már, mit lát? – hallottam a rádióban Shackleton hangját. A Herdent t zkész állapotban tartva kukucskáltam lefelé… Még várattam ket egy darabig; meglehet, a hangomat kerestem… – Nem fogja elhinni, egy fakorlátos csigalépcs t látok. El re megyek, ha szólok, jöjjenek utánam! Kiléptem a nyílás széléig, és leugrottam a lépcs sor végén kialakított pihen re. Hitetlenkedve néztem körül. A termésk b l faragott csigalépcs egy nagyjából fél méter átmér j bronzoszlop körül kanyarogva haladt lefelé a mélybe, a szélet körít falon, egymástól egyenl távolságban elhelyezve, ódon fáklyák világítottak. Felrémlett bennem egy kép, tizennégy éves koromból. A csajommal meglátogattuk a Földet, pontosabban szólva, többed-magunkkal részt vettünk egy skóciai körutazáson; apám akkoriban került be a praetorianusokhoz, megengedhettük magunknak a luxusutakat. A skót Felföldön meglátogattunk egy ezerakárhány éves várkastélyt, a nevére már nem emlékszem… De az fölsejlik el ttem, hogy anyánk tiltakozása ellenére, Brendával versenyt futottunk fölfelé az egyik toronyszobába vezet csigalépcs n. A húgom két évvel fiatalabb volt nálam, mégis legy zött, az egyik fordulónál egyszer en elgáncsolt a piszok…

Nagyon jól emlékeztem arra a csigalépcs re. Ahol most mentem lefelé, nem csupán hasonlított hozzá… Ez volt az a lépcs ! – Miért állt meg? – Jöjjenek! Bevártam ket. Kibiztosított energiafegyverekkel sorakoztak föl a hátam mögött. Shackleton mellém lépett, hosszasan bámulta az arcomat. – Nem láttam még sápadt praetorianust… – Ismerem ezt a helyet… jártam itt! Shackleton elgondolkodott szavaim értelmén. – Képtelenség. Hacsak… hacsak nem a Katedrális játszik a tudatával. Ismerik a múltját, a jelenét, a jöv jét, úgy olvasnak az elméjében, mint egy nyitott könyvben, és pillanatok alatt felépítették ezt a környezetet… – Kezével óvatosan megérintette a falat, a többiek lélegzetvisszafojtva figyelték. – Ez nem a szobor anyaga. – Wrajk mágia – suttogta Kim. – Biztos vagy abban, hogy ez az a hely? – kérdezte t lem Anne. El refurakodott Braxton mellett, két feln tt embernek nagyon sz kös volt a hely, igazából csak egymás után lehetett kényelmesen haladni. – A következ pihen nél áll egy magas háttámlás szék, kopott bársonyból van az üléshuzata – hallottam a saját hangomat. – Nézzük meg! – mondta rekedten Shackleton. Nagyon lassan indultam el re. Fél percig tartó, állandó balkanyart követ en eljutottunk a következ pihen ig. …és ott állt a szék egy kétszárnyú ajtó mellett, szorosan a falhoz tolva. Pontosan úgy nézett ki, ahogy tizennégy éves koromban. Brenda ennél a pihen nél vetett nekem gáncsot, amikor elhasaltam, ebbe a székbe vertem be az oldalam… Kezdtem ideges lenni. Anne megfogta a karomat, de elrántottam a kezem. – Nyugalom, Shaw! – mondta Shackleton. Egy kislány kacagása hallatszott a fejünk fölül, valahonnan a garat magasságából. Brenda ugyanígy nevetett, amikor felért a toronyszobába. – Brenda! – Félrelökdöstem mindenkit. Rohanni kezdtem fölfelé: – Breeeendaaa! Shackleton kiáltása állított meg. – Shaw, ez csak illúzió! Lassítottam a lépteimen. Hihetetlen akarater kellett a megálláshoz… ott, ahol a lépcs sor kezd dött, végtelen sötétségbe borult minden. Álltam, és néztem a semmit. Lépések hangja mögöttem. Shackleton jött utánam. Elment mellettem, aztán megfordult, és a szemembe nézett, két kézzel fogta a vállamat. – Csak illúzió… – Még a hangját is hallottam. Miért csinálják ezt, James? Nekem fel sem t nt, hogy Jamesnek szólítom, talán neki sem. – Menjünk tovább, találkozzunk velük, és minden kérdésünkre megkapjuk a választ. – A maguk tudatát miért nem próbálják befolyásolni? – Nem tudom… Talán más tervük van velünk. – Az ajtóra emlékszik? – tudakolta t lem Hamilton. – Itt egy fémrácsos ablak volt. Muszáj volt foglalkoznunk az ajtóval, mert a lépcs sor véget ért a pihen nél. A falnak támasztott széken túl sima falszakasz állta el az utunkat. Ha tovább akartunk menni, akkor ezt kizárólag az ajtón keresztül tehettük meg. A kétszárnyú ajtó két méternél is magasabb volt, a jobb oldali szárnyán, mellmagasságban, különös

fémszerkezet látszott, amir l mindannyian tudtuk, hogy évszázadokon keresztül kilincsnek hívták. Stílusát tekintve az ajtó nem illett a tizenötödik századi hangulatot sugárzó csigalépcs höz, csak évszázadokkal kés bb kezdtek használni ilyen finoman kidolgozott nyílászárókat. Fehér színe volt, és aranyozott szín , finom intarziák díszítették. Anne megjegyezte, hogy otthon, Glamisben, sok ilyen ajtójuk van, szerinte rokokó kézimunkával van dolgunk, a kilincs mindenképpen tizennyolcadik századi munka. Az infra- és ultrarendszerek nem jeleztek mozgást az ajtó túloldalán, a komputer szerint egy terjedelmes terem látványára számíthatunk, ha benyitunk rajta. Lenyomtam a kilincset. Benyitottam… Az arányos méretekkel rendelkez terem legalább harminc méter hosszú volt, falain hatalmas tükrök sorakoztak aranyozott fakeretekben, a mennyezetr l három, egymástól egyenl távolságra elhelyezett kristálycsillár lógott, rajtuk gyertyák ezrei világítottak, a tükrök megsokszorozták fényüket. A teremb l nyolc ajtó nyílt. Velünk szemközt egy hasonló, mint amilyenen bejöttünk, és három-három nagyobb mindkét oldalon. A bal oldali középs ajtó szárnyai nyitva voltak. Beléptem, a többiek követtek. Szapora léptekkel el re és balra húzódva biztosítottam ket. Braxton jobbra húzódott – a tükrökb l tucatnyi Katedráliskutató köszönt vissza rám. Hamilton jött be utoljára. Mérhetetlenül nagy csönd települt rám. – Ez lehetetlen – jegyezte meg Kim. – Micsoda? – kérdezte Shackleton. – A méretek. Kimnek tökéletesen igaza volt, legalább megtudtam, mi zavart egész id alatt, a n ténymegállapítása fényt gyújtott az agyamban. Magyarázni kezdtem Shackletonnak. – A lépcs n nagyjából öt métert jöttünk lefelé, de ezt szintkülönbségben értem. Ha jól belegondolunk, még mindig csak a szobor nyakában lehetünk… Számoljanak utána! A nyakában nem lehet egy ekkora terem, ráadásul további ajtók nyílnak különböz irányba… Ez a képtelenség. – Tényleg – bólogatott a kalandor. – Idebent nyilván érvényüket vesztik a háromdimenziójú világ természettörvényei. A szobor bels tere nyilván ugyanolyan végtelen, mint a világegyetem. – Ezt nem mondhatja komolyan. – Miért ne mondhatnám? Ne feledje, ez a Katedrális. – Töprengve nézett rám, aztán Braxtonra, majd vérforraló ötlettel állt el : – Kapcsoljanak passzív rendszerekre! Ha szándékaink békések, akkor nem emelhetünk vendéglátóinkra éles energiafegyvereket. – Tisztázzunk valamit! Döntsük végre el, hogy a szintn vérnek hiszünk, vagy a legendáknak? Az utazók démonokkal találkoztak… Démonokkal, Shackleton, akik megkínozták ket! Ez nem egyeztethet össze azzal a fantazmagóriájával, hogy a Katedrális egy jóságos intézmény, amely kizárólag a tudomány érdekeit szolgálja. Ha megtámad minket valami szarság, akkor másodpercnyi késedelem is tragikus lehet ránk nézve. – Mégis, ki támadna meg minket? – Nem emlékszik azokra a kurva madarakra? – Az félreértés lehetett… Értetlenkedve néztem rá, komolyan azt hittem, megbolondult. Ám a többiekt l sem várhattam semmi jót. – Jamesnek igaza van, le a fegyverekkel! – mondta Anne. Segítségre számítva néztem Braxtonra, aki talpig fegyverben, fél térdre ereszkedve figyelte, mi lesz a bruszt vége. Mozdulata beszédes volt: leengedte a kezében markolt HK-t. Shackleton próbált rávilágítani a döntése okára, meg kell hagyni, szavaiban volt némi logika. – El nem tudja képzelni, ésszel föl nem foghatja, mivel állunk szemben. Ha itt harcra kerül sor, semmi esélyünk, higgye el! Ha felbosszantjuk ket, és a nyakunkra küldenek egy intervenciós alakulatot, maga szerint meddig tartana a harc? Gondolja, hogy van esélye egy Stockbauerrel szemben? Megnyugodhat, ezeknél nem csak egy van! Itt állunk a huszonhetedik század legnagyobb tudományos szenzációjának küszöbén, a legendák homályába vesz Katedrális több száz év után végre megmutatkozik az

emberiségnek, és holnaptól minden más lesz a galaxisban… És maga t zes t zúdítana rájuk?! Gondolkodjon el ezen! Bízzunk Maxben, aki minden bizonnyal találkozott már az id utazókkal, és tájékoztatta ket békés szándékainkról. – Rendben van. Maguk döntöttek így, nem én. Lekapcsoltam az összes támadórendszeremet. Elfektettem jobb vállamon a Herdent, kezemmel teátrális mozdulattal mutattam a nyitott ajtó felé. – Csak önök után! – Bízz bennünk! – súgta a fülembe Anne, amikor elhaladt mellettem. Miel tt rászólhattunk volna, odaszaladt a legközelebbi oldalajtóhoz, és benyitott a szomszédos helyiségbe. – Egy folyosó! – kiáltotta lelkesen. Ahol én álltam, onnan csak egy vörös bársonysz nyeget láttam. Anne azon toporgott. – Nem jönnek? Kihátrált a folyosóra. Elnézett balra. – Jöjjön vissza! – szólt rá Shackleton. Anne tett egy lépést felénk, aztán megtorpant, furcsa szemeket meresztve nézett ránk, majd elindult a folyosón. – Itt is vannak ajtók! – hallottuk a kiáltását. Ajtócsapódás hangja hallatszott a hátam mögül. Semmi különös nem történt, csak becsukódott az a nagy fehér ajtó, amelyiken bejöttünk a tükörterembe. Hamilton elindult feléje, nem tudom, mit akarhatott, talán újra ki akarta nyitni, talán meg akarta vizsgálni, hogy miért csukódott be magától, amikor Shackleton ráförmedt, hogy „hagyja azt az ajtót!”. Hamilton valósággal megmerevedett, keze talán tenyérnyire lehetett a kilincst l. A férfi lassan visszafordult Shackleton felé. Fejemet csóválva néztem ket. Shackleton arra készült, hogy a Rutherfurd-lány után induljon, amikor a n benyitott a bal oldali középs ajtón. – Hahó! – integetett felénk Anne. A sarkig tárt ajtó egy kisebb helyiségbe vezetett. A tükörteremhez hasonlóan itt is fényesre lakkozott parkettán lépdeltünk. A szobában található bútorok legjellemz bb darabja egy tíz méter hosszú, faragott lábú asztal volt, körülötte hasonlóan m vészi mestermunkával készült székek, szám szerint tizenhárom darab. A legszebb szék az asztalf n állt, háttámlájának peremét oroszlánfej faragások díszítették, karfája egy-egy stilizált kígyóalak, a többi, magas támlájú ül alkalmatosságot egymással szemben helyezték el, egyformák voltak, és hat-hat darab állt mindegyik oldalon. Az asztallap mértani középpontjában egy sokágú gyertyatartó állt. A gyertyák meggyújtatlanok voltak, a világítást ugyanúgy a mennyezetre szerelt csillár szolgáltatta, mint a tükörteremben. Az asztal alatt egy gyönyör sz nyeg. A falakon nagy méret festmények sorakoztak, számomra ismeretlen m vészek alkotásai. A helyiségb l további két ajtó nyílt ismeretlen szobákra, termekre. Mi ez, valami útveszt ? – Hát ez nem semmi – morogta Kim. Lepakolta a felszerelését az asztalra. Kihúzta az egyik széket. Megállt a mozdulattal, és Shackletonra nézett. – Most mi van? – Nem kapott választ. Teljesen kihúzta a széket, és leült. Feltette lábát az asztalra. – Nem ülnek le, kurva kényelmes… – Moderálja magát, rnagy – mérgel dött Shackleton. Letettem a Herdent az asztalra. Lecsatoltam a harcászati övemet. Követtem a jó példát, és leültem én is. – Szerintem dumálnunk kellene – mondtam Shackletonnak. A férfi a fejét vakarva állt az asztal mellett. A gyertyatartót nézte. A többiek bénán álltak. – Jól van, pakoljanak le, dumáljunk egy kicsit! – motyogta a kalandor. Végignéztem a társaságon. Nem tudom, mi lelte ezeket az embereket. Amióta bejöttünk a szobor száján, hihetetlenül hülyén viselkedett mindegyikük. Ültömben, csíp b l elfordulva néztem vissza Anne-ra. Látszólag nem figyelt oda az el z beszélgetésre, minden energiájával egy festményre koncentrált. Kinyúlt felé. Megérintette a vásznat. – Valami baj van? – szólt rá Braxton. Most hallottam el ször a hangját, amióta alászálltunk a szoborba. – Ugyanez a Rubens festmény van az apám dolgozószobájában. – A maga tudatát is leszívták – állapította meg a pipáját tömköd Shackleton. – Mindenki üljön le,

beszélgessünk! Anne még mindig a képet nézte. Közelebb hajolt a keretéhez. – Igen, ez az a festmény… van a keretén egy jellegzetes sérülés. – Hagyja már azt a vacak festményt! – szólt a n re Shackleton. Anne felsóhajtott, és visszajött az asztalhoz. Lecsatolta magáról a szerelvényeket, és leült mellém. – Nos? – nézett rám mosolyogva. Shackletonhoz fordultam, t kezdtem el bombázni a kérdéseimmel. – A megnyitott lépcs ház alapján úgy vélem, Max mégiscsak bejutott. De akkor hol van, miért nem siet az üdvözlésünkre? No és hol van a maguk kibaszott Katedrálisa? Vagy ez lenne a Katedrális: üresen kongó termek az elhagyatott versailles-i kastélyban, csillárok, tükrök, támlás-székek és kétszárnyú ajtók, megvalósult emlékképeink a múltból? Mi az isten folyik itt? Shackletont nem lehetett kihozni a sodrából. Illatos füstfelh ket eregetve sétált az asztal körül. Id közben mindenki leült egy-egy székre, egyedül maradt állva. – Fontos tudni, hogy Sugerék nem csupán a technológiában jártak az élen, hanem az okkult tudományokban is, s t Bauerékr l az a hír járta, hogy sátánhív k voltak. Hm… aztán az is lehetséges, hogy Kimnek van igaza, és ez – széttárta karját – csupán wrajk mágia! Ezt már másodszor hallottam. Magyarázatokra vágytam. – Akkor folytatnám a félbehagyott történetemet – mondta Shackleton. – Hajrá! Itt az ideje megtudnom, hogy a von Anstetteneknek mi köze van ehhez az egészhez? – A Katedrális tehát megkezdte áldásos tevékenységét, de az átlagemberek semmir l sem tudtak, Suger társasága a legnagyobb titokban m ködött. A Novus Ordo Seclorum és a Katedrális lényegében megosztották egymás közt a hatalmat. Sugerék elhatárolódtak a napi történésekt l, kizárólag a múlttal foglalkoztak. –… és a jöv vel – vágtam közbe gúnyosan. – Nem. Sugerék nem tudtak felmenni a jöv be, az id utazás kizárólag egy irányba m ködött, vissza a múltba. Hogy miért, azt ne firtassa, mi sem tudjuk, ennek nyilván technikai okai voltak. Egy ilyen volumen vállalkozást nem lehetett titokban tartani, f leg a NOS arisztokrácia körében terjedt a híre. James Burnsnek hívták az els embert, aki a Katedrálistól függetlenül m köd képes id gépet építtetett egy kiugrott id fizikus segítségével, aki állítólag „fels bb sugallatra” dolgozott. Ekkor kiszabadult a szellem a palackból. Világunk népei hamarosan szembesültek azzal a ténnyel, hogy lehet utazni az id ben, ez annak is köszönhet volt, hogy hosszú évtizedek után Suger megmutatkozott a nyilvánosság el tt. Az irányítása alatt került az ókori Rómában kapcsolatba a legendás második intervenció a démoni teremtmények legnagyobbikával, ez volt John Michael Kerwin és Tess Gordon els közös küldetése. Ezt a sztorit most nem mesélem el, csak az a fontos, hogy a Katedrálisnál ennek a küldetésnek köszönhet en tudta meg mindenki: az önmagát Bíboros fed névvel illet igazgató valamilyen kapcsolatban áll az rz kkel, akik az univerzum egyik leg sibb szupercivilizációjának, a wrajkok népének kiválasztott csoportja. A wrajkok a prehistorikus id kt l kezdve óvják a Földet a megairáktól, az id k hajnalán felrobbant Phaeton bolygó uraitól. Példának okáért a von Anstetten császárok megairák. Maga a test rségük egyik parancsnoka, tudnia kell arról, hogy védencei, habár emberi alakban mutatkoznak el ttünk, valójában nem emberi lények! – A von Anstettenek sárkányok. Én tudom – mondtam csöndesen. Shackleton széles mosolyra húzta a száját. – Pedig sárkányok csak a mesékben vannak, nem igaz? Közben történt egy különös momentum, aminek akkor még nem tulajdonítottam jelent séget. Shackleton járkálás közben eljutott addig a kétszárnyú ajtóig, amelyen át beléptünk a vendégszobába. Megállt, és átnézett a tükörterembe. Odaát sötét volt, a csillárokon lév gyertyák elaludtak. A kalandor becsukta az ajtót… Nagyot kattant a kilincs, amikor a két ajtószárny egymásba simult. Shackleton elgondolkodva állt egy darabig, aztán tovább sétált az asztal körül. Tekintetemmel követtem t. – Folytassa! – A huszonnegyedik század elején a Katedrális létezése tehát napi beszédtéma lett a Földön. Akkoriban

kezd dött a kozmosz igazi meghódítása is, ezért hatalmas távlatok nyíltak az emberiség el tt. A Katedrális úgy látta jónak, ha kisebb „leánycégekkel” a gazdagabbak számára elérhet vé teszi az id utazást, így támogatóik száma is megn tt, és kézben is tudták tartani a múltba tett utakat. Mellesleg az id evolvensen való közlekedés technikáját nincs ember, aki érti. Ugyanakkor a Katedrális a tudományos kutatómunka mellett amolyan id rend rségi tevékenységet is folytatott, amely során a wrajkok megérezték, hogy a galaxis peremvidékén lassan összekuszálódnak a mágikus er vonalak; valakik ellenállhatatlanul közelednek, miután felébredtek évezredes álmukból… – Jöttek a von Anstettenek! – Úgy van! Pontosabban szólva a megairákat felébresztették évezredes álmukból, ami egy titokzatos testvérpárnak, Iulius Gilliannak és húgának, a legendás Bowman-repül raj parancsnokainak köszönhet . A Gillian-testvérek intergalaktikus felderít k voltak, és akarva-akaratlan, sikerült átírniuk az emberiség történetét. A találkozást követ en a „Bowman”-testvérek közvetítettek a Föld urának számító Katedrális és a von Anstettenek között. A kapcsolatfelvétel nem volt zökken mentes. A Katedrális a legjobb intervenciósait küldte a megairák ellen, de a vállalkozás tragédiába torkollott, mert a legkorszer bbnek tartott Stockbauerek fellázadtak, és szabályosan lemészárolták az elitkommandósokat, a lázadásért kizárólag egyetlen embert lehetett felel ssé tenni, a fegyverfejlesztési osztály akkori vezet jét, Susie Kleint. – volt a maga által emlegetett doktor Klein. – Pontosan. Máig nem tudjuk, miért állt a megairák oldalára… Az a n bizonyíthatóan rült volt! Zseni és rült, mindennél beszédesebb bizonyítéka annak, hogy e két tudatállapot gyakran egymásba folyik. Stock és Bauer óta t tartották a hidrogénmisztika legkiemelked bb alakjának, nem túlzás azt állítani, hogy évszázadokkal el zte meg a korát. Klein tudatosan tette magáévá a két fegyverfejleszt nyomasztó szellemi hagyatékát, a legenda szerint találkozott is velük, a sokadik generációs és emberi formában is létezni képes Stockbauerek víziója állítólag egy crowley-ista szertartás során ragadta magával. Ezt követ en minden energiájával a forradalmian új fegyverrendszer kifejlesztésére koncentrált, és a huszonnegyedik század végén siker koronázta az er feszítéseit; ekkor tervezte a „kislányt” és a „gepárdot”, majd sorra a többi alakváltót, akiket a francia történelem legkiemelked bb alakjairól nevezett el. – Miért? – Fogalmunk sincs. Annyit tudunk, hogy a megairák ellen induló intervenciósokat egy Richelieu-nek és egy Rousseau-nak hívott alakváltó mészárolta le a Gillian-testvérek segítségével. De a részletek nem ismertek… Ezt követ en Klein maga mellé állított tizenkét Stockbauert, kivétel nélkül a saját modelljeit, mert át akarta venni a Katedrális fölötti irányítást. De az összeesküvést leleplezték, és a legenda szerint a Bíboros lehajította t a Katedrális legmagasabb tornyából. – Err l olvastam Sophia naplójában. – De arról nem olvashatott, hogy mi történt ezután. Susie Klein ugyanis nem halt meg! Akkoriban már keveréklénynek számított, mert génállományát egyesítette Rousseau-éval, félig-meddig démonnak lehetett tekinteni, azt beszélik, Rousseau a szeret je volt… Mellesleg máshonnan is hallhatott Klein-r l. Mond magának valamit az a név, hogy Houderdini? – Nem sokat tudunk róla, de tervezte és építette a von Anstettenek rkastélyát. – Houderdini nem más, mint Susie Klein, a megairák ezen a néven ismerik, wrajk elnevezése pedig Camilla. A Klein által létrehozott lázadó csoport mind a mai napig létezik Societas Klein néven, és évszázadok óta a von Anstettenek legtitkosabb szövetségesének számít. A Societas Klein és a császár között IV. von Anstetten legkisebb lánya, a boszorkány hírében álló hosszúkörm Gwandolyn közvetít. Hiába praetorianus, nem hiszem, hogy közelebbr l ismeri t, Gwandolyn hercegn a külvilágtól teljesen visszavonultan él. – Azt mondják, bolond. – Bolondnak mutatni magunkat a legjobb álcázása a bennünk rejl Tudásnak – mosolygott Shackleton. – Vissza kell kanyarodnunk pár mondat erejéig a Katedrálishoz!… A kudarcba fulladt intervenciós vállalkozást követ en a Katedrális kénytelen volt tárgyalóasztalhoz ülni a von Anstettenekkel. A megairák azt kérték, hogy az intézet számolja fel a magántársaságokat, és az rz k hagyják el a Földet. A Bíboros

kénytelen volt elfogadni az ultimátumot… A rákövetkez évek a káosz jegyében teltek el a Földön, és a galaxis lakott világain. Mágikus hatalmuknál fogva a von Anstettenek mentális törlést hajtottak végre az emberiségen, és megkezdték a Katedrális létezésére utaló dokumentumok megsemmisítését; ezekben az években állították fel a császári praetorianus gárdát, amelynek Gin „Bowman” lett az els parancsnoka, ez az alakulat végezte a munka oroszlánrészét… Két-három generációval kés bb már senki sem emlékezett a Katedrálisra, az oktatóprogramok máig meghamisítva tartalmazzák az elmúlt évszázadok történelmét, attól a pillanattól kezdve, hogy a galaxis a megairák uralma alá került, tonna számra gyártották a hamisítványokat… Innent l számítjuk a Novus Ordo Seclorum végét és a dominátusi kor kezdetét… Nos, most már azok közé tartozik, akik tudják, hogy a von Anstettenek nem egy si bajor család leszármazottai, hanem a csillagok közül pottyantak a nyakunkba. A Katedrális máig létezik, de rejt zködik. Talán az alkalmas pillanatra vár, hogy megmutassa erejét. Nem tudjuk, de annak ténye, hogy itt lehetünk, és kapcsolatba kerülhetünk vele, talán annak a bizonyítéka, hogy rohamosan közeledik az ítélet napja, és a megairák órái megszámláltattak… Ennyi a történet. Sokáig hallgattunk. Anne-ék nyilván ismerték a történetet, számtalanszor hallhatták a sztorit, mégis a hatása alá kerültek. Anne csillogó szemmel nézett maga elé. Kim le sem vette a tekintetét Shackletonról, aki el adás alatt, az izgága tanárokhoz hasonlóan, végig az asztal körül sétált. Hamilton s r bólogatásokkal kísérte az el adást, Braxton szakadatlan fészkel dött a székén, sütött róla, hogy több ponton szeretne beleszólni és kiegészíteni Shackleton szavait. Száz szónak is egy a vége, ez a négy ember maradéktalanul elhitte ezt a logikai hibáktól hemzseg történetet. – Miért kívánja a Katedrális az emberekt l, hogy gyakorlatilag meghaljanak, ha találkozni akarnak vele? A maga történetéb l nem derül ki világosan, hogy a Katedrális miért szervezne maga köré egy ilyen degenerált szektát, miért alakítja át az emberek tudatát és testét, mialatt angyalok és démonok létezésével kábítja ket? Már ne haragudjanak, de ez egy faszság! – Magyarázza el neki, rnagy! – fordult Shackleton Kimhez. – Olyan ez, mint a Krisztus-esemény két és fél ezer évvel ezel tt – mondta a n . – Nem a feltámadás a fontos, hanem a tanítványok húsvéti hite! A Katedrális csodákat tesz, így hívja föl magára a figyelmet. Ez a visszatérés els szakasza, aztán sor kerül a tényleges eljövetelre. – Nem a feltámadás a fontos? Nem tudom, mit szólna ehhez a kozmokatolikus egyház és az rtemplomos Lovagrend. – Az rtemplomosok? Ne nevetesse ki magát, ezekkel a bohócokkal! – mondta gúnyosan a n . Rákönyököltem az asztalra. – Mégis, hol rnagy maga? – A Katedráliskutatók titkos hadseregének tisztje vagyok. Többet nem mondhatok, elégedjen meg ennyivel… – Igen? Akkor beszéljen arról, miért akart dugni Max-szel? Mindenki felkapta a fejét. Shackleton megtorpant, Anne tátott szájjal nézett rám. – Maga nem normális – sz rte fogai közt a szavakat a velem szemben ül Kim. – Márpedig én biztos vagyok ebben! – mondtam nagy nyugalommal. – Magának egyetlen szinte pillanata volt, amióta ismerjük egymást; amikor el ször beszélt nekem a Stockbauer-r l. Akkor nem játszott! Valami történt kettejük között… csak rosszul sült el. Maga gyengédségre vágyott, de Max meger szakolta… Olyan akar lenni, mint Susie Klein! Maga egy beteg em… Nem tudtam befejezni. Kim lekapta a lábát, és az asztal fölött átlendülve rám vetette magát, mint egy felb szült anyatigris. A széken ülve nem sok lehet ségem maradt az elhajlásra, de az egyik kezét sikerült elkapnom. Az aikidóban ez már fél sikernek számít: ha valakit sikerül megfognunk, elméletileg azt csinálunk vele, amit akarunk… Ha mégsem, akkor menjünk vissza edzeni még pár évet. Kicsit rásegítettem, hogy Kimet tovább vigye a lendület, az más kérdés, hogy sikerült felborulnom a székkel. De úgy pattantam fel, mint az acélrugó; ebben mindig nagyon jó voltam. A vadállati üvöltést hallató Kim nekicsapódott a falnak; még azoknak is fájt, akik látták. De ilyen

könnyen nem lehetett leszerelni az rnagy asszonyt. Karate-ütésekb l és rúgásokból álló, nagyon egyedi mixet keverve támadt rám. Néztem, mint Jenci a holomoziban… Elhajoltam egyszer, elhajoltam kétszer… aztán Kim megint repült… Elsodort egy széket, és nekizuhant az asztal oldalának. Amikor megpördült, vérzett az orra. Nekem semmim sem vérzett, hacsak a szívem nem, hogy egy ilyen csinos n , hogy lehet ennyire ostoba. – Hagyják abba! – ordította Shackleton. A többiek is kiabáltak. Anne felugrott a székéb l, és gyorsan odébb ment. Rémülten nézett Braxtonra, aki elhúzta t onnan, és megpróbált szép szóval hatni a felb szült Kimre. Annak ugyan beszélhetett! A n el kapta a kommandós t rét, azzal ugrott nekem… Hát ez nem igaz! – gondoltam magamban, miközben Kim elkövette azt a hibát, hogy szúrni akart… és szépen belecsapta az alkarját egy shihonagének nevezett aikido-fogásba. Mozdulatom lágy volt, mondhatnók, leheletfinom, ezzel együtt a tüsihajú n feljajdult, és kiesett kezéb l a t r. Kicsit ráfeszítettem a megveszekedett fúria alkarjára. Kim lábujjhegyre emelkedett a fájdalomtól, könny csillogott a szemében. – Engedje el! – csattan Shackleton hangja. – Kérem! – Egy laza mozdulattal nekicsaptam a n t az egyik festménynek. Ekkor kezd dött a totális rület! Kim nekicsapódott a megfeszített Krisztust ábrázoló festménynek. Röpke pillanatra rátenyerelt egyik kezével a vászonra… Mozdulatlanná dermedt, csak a válla emelkedett, ahogy zihálva kapkodott leveg után. – Kim, semmi értelme… – kezdte mondani Shackleton, de a n közbevágott. Meghökkenést véltem kihallani a hangjából. – Nem tudom elvenni a kezem… – Kim… – Nem tudom elvenni a kezem! – Kim hangjából kiérz dött a döbbenettel vegyes rémület. A n már üvöltött: – Nem tudom elvenni a kezem! Anne oda akart szaladni Kimhez. Egyszerre kaptuk el Braxtonnal. – Istenem! – üvöltötte Kim. Kim Iorio keze csuklóig merült a vászonba. A festmény röpke másodpercek leforgása alatt átalakult. A kép mozgásba lendült, kontúrjai elmosódtak, és felületén folyni kezdett a festék… Kim vel trázó sikolyokat hallatott. Másik kezével a keretnek támaszkodva próbálta kitépni kezét a festményb l, de hasztalan er lködött, a képen látható Koponya-hegy magának akarta t… Odaugrottam hozzá, elkaptam a derekánál, próbáltam visszarántani, de hasztalan. Már teljes testével ráfeküdt a festményre… Elugrottam onnan, majdnem hanyatt döntöttem a mögöttem álló Braxtont. A folyamat felgyorsult. Kim sikolyai hörgésbe mentek át, a n kapálózni kezdett a lábával, melle és arca elt nt a festményben, bugyborékoló hangot hallottam… Iszonyodva léptem hátrébb, egy pillanattal kés bb Kim elernyedt teste már derékig elt nt a festményben. Még egy pillanatra elkaptam bakancsos lábát, de iszonyú er tépte ki kezemb l… Mindez alig tartott tovább tíz-tizenöt másodpercnél. Mindannyian elég rendesen pánikba estünk. Anne hisztérikusan sikoltozott, Shackleton úgy üvöltött, mint a fába szorult féreg… Köpni-nyelni nem tudtam a döbbenett l, pedig a java még hátra volt, mert a festmény újra átalakult. A festék – fittyet hányva a gravitációra – visszafolyt a helyére, a kontúrok kiélesedtek, a kép kimerevedett; a keresztfán pedig Kim Iorio megfeszített, meztelen teste látszott… Hamilton nem emberi hangon üvöltött, amikor eljutott a tudatáig, hogy mit lát a képen. El rántottam az Art of Lasert… – Neeeeeeeeeeeee! – kiáltott teli torokból Shackleton. Lenyomtam a t zgombot. A szaggatott energiasugarak lángoló darabkákra l tték a festményt. Ugyanekkor visító hang hallatszott, mintha él malacot hajítanánk a t zbe, a festmény – már, ami megmaradt bel le – remegni kezdett, és

különös metamorfózison ment át: keretéb l szürkésbarna csápok robbantak el , és csapkodó ostorszíjakként hasítottak a leveg be. A lángokon át tisztán láttam, hogy a festményen álló egyik római katona hatalmasra tátott szájában agyarszer vámpírfogak n nek, lándzsáját felemeli, és felém hajítja… A lándzsa kirepült a képb l, megpattant az Art of Laser generálta energiapajzson, ett l a hegyét l a végéig lángba borult, majd tüzes istennyilaként átrepült az asztal fölött, és mélyen beleállt a szemközti ajtóba. Aztán csak annyit láttam, hogy felém vágnak a csápok… Hatalmas robbanás történt, amikor összeértek az energiapajzsok. Braxton h siesen rám vetette magát, derékon kapott, az utolsó pillanatban sodort el a csápok útjából, amelyek ripityára törték az egyik széket, és keresztbe hasították az asztallapot… – Kifelé innen! Kifelé! – üvöltötte Shackleton. Egyszerre pattantunk föl Braxtonnal. Nem volt id m köszönetet mondani az egykori tengerészgyalogosnak. Felkaptam a Herdent az asztalról, megpördültem, és mindkét fegyveremb l tüzet nyitottam a falról leugró festményre – ami már halványan sem emlékeztetett egy Botticelli képre. Egy poliphoz, csótányhoz, túlméretezett lótet höz, az evolúció mellékvágányára tévedt Gilgameshez, egy mit tudom én mihez és kihez hasonló lény emelkedett talpra az asztal túloldalán, és ránk villantotta tucatnyi piros szemét. A lényt l pár évszázaddal ezel tt biztosan beájultak volna a klasszikus science-fiction filmek látványtervez i. Még életemben nem láttam ennél borzalmasabb valamit… – Az összes pajzsot! Ez egy Stockbauer! – kiáltottam Braxtonnak. Kékes fényben pompázó energiafalak sorozata csapódott fel köztünk és a lény között. De a Stockbauert nem késztette megtorpanásra az útjába állított többréteg energiafal. Áthasította az els t, száját kitátotta, majd pokoli véres kíséretében ráhányta az útjában álló második energiafalra Kim Iorio meztelen és nyálkától sikamlós holttestét. A n arccal el re csapódott a fényfalnak, és abban a szent pillanatban kigyulladt, végtagjait letépte az energiahullám. A torzó még le sem esett a földre, amikor a Stocki nekilendült, és a testdarabbal együtt átszakította a következ energiamez t. Kim lángoló torzója apró cafatokra szakadt, a füstölg húsdarabok nagy része átfröccsent az utolsó pajzsra, ahol elhamvadt. A Stockbauer egyetlen ugrással az utolsó pajzsfal el tt termett. Én nem tüzeltem – saját energiapajzsára ritkán tüzel az ember… vagy ha mégis, akkor kurva nagy baj van. Itt pediglen az volt, ezért sürg sen ki kellett találnom valamit. – Egyatomgránátegy! – Futááááááááás! – Ez Shackleton volt. – Neeeeeee! – ordította Braxton. Jaj, dehogynem! Shackletonék hanyatt-homlok kimenekültek a hátam mögött lév ajtón. Közben kibiztosítottam a nukleáris gránátot, és felmutattam az energiafal túloldalán visítozó, három méteres borzalomnak. – Ha átjössz, lenyomom a torkodon! Kamuztam, tizenkilencre kértem lapot, mint legutóbb Vegasban. Tudtam, ha áthasítja az utolsó energiafalat, legfeljebb annyit tehetek, hogy felrobbantom a gránátot – magammal együtt! Aztán szevasz, tavasz! Nem tudom, mit féltett, a mocskos kis életét, vagy ezt az egész kócerájt, de megtorpant, csupán a csápjaival teker zött, vadul csapdosta velük a pajzsfalat. Látszólag hidegen hagyta, hogy ett l az önkínzó magatartástól úgy füstöl a teste, mint egy tíz kilóvoltos gy jt sínek közé esett részeg reaktorszerel nek. Megbillegtettem el tte az atomgránátot. – Fél kilótonna. Újabb metamorfózis kezd dött, öt másodpercig, ha tartott a folyamat, s a végeredmény több volt, mint meglep . A Stockbauer visszahúzta testébe a csápjait, átformálta az alakját: alacsonyabb lett és keskenyebb, színe kifakult… Egy emberi alak körvonalazódott el ttem, pillanatok alatt kialakultak a végtagok, a szem, a fül, a száj, az arcvonások… az öltözet. Mire agyilag egyáltalán felfoghattam volna, mi történik, el ttem állt egy korabeli ruhába öltözött, b rpáncélos, alkarvéd s, rövid kardos, sisakos, légiósköpenyes római centurio, aki a jobb kezében tartott lándzsára támaszkodva, közönyös arccal bámult engem.

Nem tudom, meddig álltam ott némán. – Mi a franc vagy te? – néztem gyanakodva a rómaira. – A Lándzsa re – felelt a Stockbauer standard angolul. Hangjával tökéletes szinkronban mozgott a szája. Mestermunka! – Te lennél Max? – Longinusnak hívnak. Az ajtó felé hátráltam, majd… Élt régen egy eml sállat a Földön, tavaszonként tojást rakott, úgy hívták nyúl – na úgy futottam, mint ez az állat! Tucatnyi termen, szobán és folyosón rohantam keresztül. Folyamatosan próbáltam elérni Shackletonékat a rádión, de recsegésen kívül mást nem hallottam; társaimat mintha köd nyelte volna el. Vagy az épület? Id vel lassítottam az iramon. Körülnéztem, és akkor jöttem rá, halvány fogalmam sincs, hol vagyok; nem mintha addig tudtam volna. Társaim sehol… Amikor Shackletonék nyakukba kapták a lábukat, nem engedték maguk után Ariadné fonalát, ki tudja, merre rohantak; ebben az útveszt ben, ebben az értelmetlen szobalabirintusban ítéletnapig kereshetem ket. Utam során legalább kéttucatnyi nyitott ajtóval találkoztam, de egyiknél sem álltam le azon morfondírozni, hogy most melyiket válasszam, ösztönszer en rohantam tovább… Ne színezzük: eltévedtem! – Shackleton, hall engem? – Vártam egy darabig, aztán újra próbálkoztam. Braxtont hívtam, de sem válaszolt. Nem vették az adást, vagy halottak voltak, nem létezett más alternatíva. Amióta bemásztam a szoborba, most éreztem el ször, hogy tényleg nagy bajban vagyok. Nem kell ahhoz katonának menni, hogy tudjuk, milyen szar dolog egyedül lenni az életveszélyes helyzetekben; egy gyalogsági rohamnál csak egy rosszabb van, ha te vagy az egyetlen gyalogos. Ha van társad, mindjárt más a leányzó fekvése. Nem mintha könnyebben elbánhatnál egy Stockival – tudtam, végem van, ha lemerülnek a pajzsaim –, de legalább a hátad egy másik ember hátának tudod vetni, ketten könnyebben kisegíthetitek egymást a bajból, s ami a legfontosabb, nem félsz annyira. Mert, aki azt mondja, hogy nem fél, az hazudik. Nem kamuzok, be voltam szarva rendesen! Shackleton elmélete a végtelenbe tartó szobákról megd lni látszott. Határozottan emlékeztem egy lépcs házra. Futás közben lejjebb keveredtem egy szinttel. Márpedig, ahol végtelen terekkel dolgoznak, totál fölösleges lépcs házakat építeni. Tény, hogy a szobor épít i azt csináltak a dimenziókkal, amit akartak, úgy pakolták ket jobbra-balra, mint egy lakberendez a franciaágyat, ám abban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy e szerkezetnek létezik egy kézzelfogható kiterjedése. A Herden személyi pajzsát magamra kapcsolva jártam szobáról szobára… illetve pontosítanom kell: ahol a fegyveremmel célpontok után kutatva lépésr l-lépésre el rehaladtam, már nem szobák voltak. Magam mögött hagytam a tizennyolcadik századi mili t, s mire észbe kaptam, már a modern korok valamelyikében jártam. Nem lehetett tudni, melyikben, a lepusztult szerel csarnokok évszázadok óta ugyanúgy néznek ki… Egy hatalmas, elhagyatott üzemcsarnok elején álltam. Derékvastagságú oszlopok tartották a fémszerkezet tet t, anyaguk a komputer szerint vasbeton. A magasban daruhidak sötétlettek, fülkéik kibelezve, a nyomorult szerkezeteket jószerivel a rozsda tartotta össze, az elektromos hajtómotorok kábelei úgy lógtak alá, akár liánok a Lucifer serdejében. Amerre a szem ellátott, mindenütt kiselejtezett gépek rozsdásodtak. Nem láttam még ilyen szerkezeteket. Próbáltam analizáltatni ket, de a célkeres úgy hallgatott, mint a kuka, aztán az egyikre azt mondta „sajtológép”… Fingom nem volt, mi az a sajtológép… A töredezett, ugyancsak betonból készült talajt szemét és fémhulladék borította, a világítást srégi neonok szolgáltatták. A Herden mozgást jelzett, az analizátor szerint patkányok surrantak a málladozó falak mentén. Azt hiszem, szólnom kell arról a problémáról, ami egyre komolyabban foglalkoztatott. Az ablakok és az ajtók kérdése. Egyetlen ablakkal sem találkoztam a szoborban, még stilizált állapotban sem. Pedig a

legapróbb részletig minden korh nek látszott, a bútorzat, a festmények a falon; azok az apróságok, melyek alapvet en meghatározóak egy kor, egy évszázad, egy stílus szempontjából, tökéletesen a helyükön voltak, a legrigorózusabb m vészettörténész sem talált volna bennük kivetnivalót. De az ablakokat még jelzésszinten sem ábrázolták, a szerel csarnokból ugyanúgy hiányoztak, az épít k ezen az egy ponton nem ragaszkodtak a valóságnak még a látszatához sem. Leginkább az ajtók miatt voltam kiakadva. Ott, abban a szerel csarnokban még az ezzel kapcsolatos érzéseimet sem tudtam érthet en megfogalmazni, csak annyit tudtam – éreztem minden porcikámmal –, hogy probléma van az ajtókkal. Képek pörögtek a szemem el tt: Hamilton tétovázása a magától becsapódó teremajtóval, Anne furcsa tekintete, amellyel visszanézett ránk a folyosóról, váratlan megtorpanása, amikor vissza akart jönni hozzánk, Shackleton vacakolása a tükörterembe vezet kétszárnyú ajtóval a Longinus-szobában tartott kisel adása alatt – magamban így neveztem el Kim Iorio borzalmas halálának helyszínét. Valami nagyon nem stimmelt a nyílászárókkal! Nem találtam magyarázatot. Elindultam el re a csarnokban. A komputer úgy hallgatott, mint a sír, de jobb félni, mint megijedni alapon aktív rendszeren maradtam. Nem tudhattam, mibe botlok a következ percben; mert mi van akkor, ha a titokzatos „sajtológépet” is Susie Klein tervezte egy rült pillanatában? Oszloptól oszlopig haladtam el re a csarnokban. Céltalan el renyomulás volt, pillanatig sem gondoltam, hogy rábukkanok Shackletonékra, mindazonáltal ellenállhatatlan kényszert éreztem a terület felfedezésére, mintha valakik arra kényszerítenének, hogy megtaláljam ket. Jó, de valójában kiket keresek? Nekem továbbra sem tetszett ez a „hurrá, megtaláltuk a Katedrálist” verzió. Nem, ez nem lehet a Katedrális! Csövek futottak a lapos tet alatt, bonyolult hálózatuk és színük leginkább egy kiomlott bélre hasonlított. Igen, mintha a görög mitológia kibelezett Küklopsza lógna odafenn. A csövekb l víz csöpögött, és terjedelmes, olajosan fényl tócsákban gy lt össze a szerel csarnok padlóján. A tócsák hamarosan összeértek, összefügg vízfelületet képeztek, amely faltól falig elállta az utamat. Ha tovább akartam menni, át kellett gázolnom rajta. Belevágtam, abba még senki sem halt bele, hogy vizes lett a bakancsa. Percekig tapostam a vizet, ami hamarosan bokáig mélyült. Igyekeztem kikerülni a nagyobb vízfolyásokat, nem egy helyen valóságos zuhatagként ömlött a jéghideg víz, máshol alig csordogált. Ezen a szakaszon szabálytalan id közönként villogtak a neoncsövek, sokuk szikrákat hányt, csodálkoztam is, hogy nem történik OBNZ; aki nem tudná, ez egy reaktormérnök-szleng közismert rövidítése az Oltári Baromi Nagy Zárlatra. Hál' istennek, gyorsan kikerültem a zuhéból. Elcsendesült mögöttem a zubogó víz hangja, és újra körülölelt a csönd. Még mindig nem láttam a tavacska végét… A bokámat nyaldosó víz kristálytiszta volt. Valami lebegett a víz tetején, el ször azt hittem, egy tenyérnyi papír. Távolabb még egy… aztán kett három egymáshoz tapadva. Odébb még több. Lehajoltam, és fölvettem az els t, leráztam róla a vizet. Egy holofotót tartottam a kezemben. Rólam készült a felvétel. A holofotót öt évvel ezel tt készítették. Pontosan öt évvel, három hónappal és négy nappal ezel tt… Ezt azért tudtam ilyen pontosan, mert az ember ritkán felejti el azt a napot, amikor kinevezik a praetorianus gárda ezredesévé. A felvételen az apám kertjében álltam, kezemben egy dobozos sör, és elmélyülten hallgattam egy lány gitárjátékát. A gitárnak csak a nyaka látszott a képen, de azonnal beugrott a jelenet. Nem tudom, hogy azon a délutánon ki holofotózott – alighanem mindenki –, ahogy azt sem tudtam, hogyan kerülhetett ide ez a fotó. Ám nem is próbáltam megfejteni a rejtélyt; Longinusnak köszönhet en egyszer s mindenkorra lemondtam arról, hogy a szobor szürrealista világában bármit is megértsek. A fotó kihullott a kezemb l és beletoccsant a vízbe. Továbbmentem. A fotók képpel fölfelé lebegtek a víz tetején, mintha valaki gondosan sorba rakta

volna ket. Egész életem elvonult a szemem el tt. Felvillanások a magánéletemb l, a katonai pályafutásom lényegesebb állomásairól, szeret k és barátok, n k és férfiak, akik fontosak voltak számomra… Úgy bolyongtam a fotók között, mint egy szellem, aki nem találja a helyét abban az ódon házban, amelyben az új tulajdonosok átrendezték a bútorokat. Mindegyik felvétel engem ábrázolt, némelyikr l biztosan tudtam, hogy ki készítette ket, kizárólag ilyenkor néztem az optikába. Brenda és én… Egymást átkarolva álltunk egy k korlát el tt, a kép hátteréül a rozani f város panorámája szolgált. Azon a vasárnapon kimen t kaptam, egész napunkat a városban töltöttük. Alig két hónappal az alapkiképzés után, tizenhét évesen a tengerészgyalogság kimen ruhájában feszítettem és nagyon büszke voltam magamra, a húgomon könny nyári ruha, homlokára tolva a napszemüvege, vállán egy táska… Az a táska, amit aznap este egy rosszarcú manus letépett a válláról, és elrohant vele a tömegben. Utána eredtem, sikerült fülön csípnem, és jól elagyabugyáltam. A táska már régen nálam volt, amikor Brenda utolért miket. Alapjában véve akkor döbbentem rá, hogy a húgom milyen brutális ember; ha nem rángatom el a földön fekv , jajgató ember közeléb l, biztosan halálra tapossa t sarkú cip jével… Nem bírtam tovább nézni a lábam el tt lebeg múltat. Eljutottam arra a pontra, amikor az ember elkeseredése dühbe csap át. Mi ez az egész, mi az isten folyik itt, hogyan fogok én innen kiszabadulni? Minden porcikámban éreztem, hogy szobor világa nem az a hely, ahonnan az ember fogja magát, és egyszer en kisétál. Nem, innen nincs menekvés! Arra eszméltem, hogy a saját üvöltésemet hallom, ami egybefolyik a Herden dörejeivel. Körbefordultam, és folyamatosan tüzelve mindent szétl ttem magam körül. T zrózsák nyíltak a tér minden irányába, magasba szökött, g zzé változott a bakancsomat nyaldosó pocsolya, pillanatok alatt elhamvadtak a vízt l csöpög fotók… Nem tudom, meddig tarthatott rült állapotom, ezek a percek kiestek az emlékezetemb l. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy ültem valami csövön, a fegyver a lábam el tt hevert a felforrósodott vízben, s én sírok és röhögök egyszerre. Aztán olyat tettem, amit életemben még soha, a szavak önkéntelenül tolultak az ajkamra: imádkozni kezdtem… illetve próbáltam. Gyermekkoromból emlékeztem az Úr imádságára, azt mormoltam magam elé. De csak odáig jutottam „legyen meg a te akaratod”, s a többi néma csönd… Képtelen voltam felidézni magamban az imát, nem emlékeztem, hogy van tovább, miként azokat a verseket sem tudjuk felidézni magunkban, amelyeket kiskorunkban szavaltunk a szül k nagy boldogságára. – Ez rosszabb, mint a halál. Ekkor hallottam meg a zenét. Nem messze t lem egy iroda-féleség állt, koszos üvegfalain keresztül szemmel lehetett tartani az üzemcsarnok nagy részét. Lelki szememmel látni véltem az odabent terpeszked , túlsúlyos m vezet t, aki orwelli módon mindent lát, mindent hall, és a legapróbb munkafolyamatot is jobban ismeri, mint az üvegfal túloldalán lótó-futó melósok. Egy n énekelt… Úgy els hallásra modernkori zenét hallottam, amilyenre a tinik ráznak szombat esténként. A muzsika hirtelen áradt szét a csarnokban, minta bekapcsoltak volna egy klipp-csatornát a holovízión. Átgázoltam az elhamvadt fotók tengerén, és lövésre tartott Herdennel a kezemben megközelítettem az irodahelyiséget. Odabent égett a villany, a koszos, helyenként töredezett üvegfalon át már messzir l látni lehetett egy rozoga íróasztalt a hozzá tartozó primitív székkel együtt, a sarokban italautomata. Föl kellett mennem pár lépcs fokot egy korlátos vaslépcs n, hogy eljussak a vaskeretes üvegajtóig. Az ajtó nagy nyikorgást hallatott, amikor beljebb löktem egy gravitációs hullámmal. Odabent kaotikus állapot uralkodott, a vérforralóan mocskos padlón – az analizátor szerint linóleum – egymás hegyén-hátán hevertek a kibelezett dossziék, tervrajzok és prospektusok, több felborult és összetört széket láttam, az italautomata természetesen kibelezve. A zene egy muzeális tárgyból áradt, a szerkezetet évszázadokkal ezel tt még úgy emlegették: televíziókészülék, kelme volt a holovízió se. Egy klip dinamikusan vágott képei pörögtek a 2D-s képerny n. A felvételen egy sz ke liba dobálta magát, mögötte zsinóron rángatott bábuként mozdult a

tánckar. Nem vagyok m szaki ember, ám azzal azért tisztában voltam, hogy ezek a szerkezetek elektromossággal üzemeltek, és ritkán m ködtek, ha szétverték ket. Márpedig a titokzatos televíziót szabályosan kibelezték. Hiányzott a hátulja, a belsejében a feketére égett képcsövön kívül semmi, alul csak egy vezetékcsonk látszott, amely köszön viszonyban sem állt a két méterre lév konnektorral. A készülék mégis m ködött, s t véletlenszer en váltogatta a csatornákat. A televíziót m ködtet szellemek átkapcsoltak egy sportközvetítésre. Futókat láttam… Egy százméteres síkfutás képei pörögtek el ttem. Egy fekete b r srác lett az els , és ugyanazzal a lendülettel, amellyel áthaladt a célon, kiszaladt az önfeledten ünnepl közönséghez, átvett valakit l egy zászlót, azt a feje fölé tartva ünnepeltette magát, így kezdett neki a tiszteletkörnek. – Milyen zászló ez? – kérdeztem a Herdent l. Megtudtam, hogy az atléta az Egyesült Államok zászlaját lobogtatta, az információ alapján arra lehetett következtetni, hogy a felvétel a huszonkettedik század vége el tt készült – az USA akkor sz nt meg hivatalosan létezni. Váltott a csatorna. Egy karcsú sz ke n haladt a pálmafák alatt, kezében mikrofon. Fogalmam sem volt, milyen nyelven beszélt, és a Herden sem tudta lefordítani a szöveget, azt mondta, „holt nyelv”… Megcsapdostam a készülék tetejét – ugyanúgy m ködött tovább, de beugrott egy rajzfilm: egy rózsaszín elefánt pofozott az ormányával egy majmot… Észbe kaptam, úgy ugrottam el a készülék mell l, mintha kígyófészekre leltem volna a képcs alatt. Ha a televízió egy önmagát álcázó Stockbauer, a végén még rossz néven veszi, hogy fikázom itt a m sorpolitikáját. Újabb váltás: kínaiak a Szaturnusznál… ebben nem volt semmi meglep , aki a huszonegyedik század húszas éveit követ en elhagyta a Földet, és körülnézett odafönn, jószerivel csak sárga hátakat látott maga el tt a Naprendszerben. Otthagytam a kibelezetten is m köd televíziót, és körülnéztem a helyiségben. Egyetlen áruló jelet sem találtam az üzemcsarnok létezésének id pontjára vonatkozólag, a padlón hever , összemocskolódott tervrajzokról minden ilyen információ hiányzott. Találtam egy hatalmas alaprajzot, ami az üzemcsarnok egyik részletét ábrázolta. Szétterítettem az asztalon. Megtaláltam rajta azt az irodát, ahol tartózkodtam. Nem messze t le rábukkantam egy lépcs ábrázolásra. Az üvegfalon át elnéztem abba az irányba. Az oldalfal mellett egy lejáratot láttam, ami feltételezhet en az alattam lév szintre vezetett. Elmélyülten tanulmányoztam az alaprajzot, talán ezért nem t nt fel, hogy a rozoga kisasztalon álló televízió közben elhallgatott. Hirtelen jött a felismerés. Odapillantottam… A készülék egy ismeretlen scifi filmb l sugárzott részletet: egy talpig fegyverben álló katona bolyongott egy sötét helyiségben, a mennyezetr l víz csöpögött… Meghökkentem, el ször arra gondoltam, saját magamat látom, én ugyanígy bóklásztam alig fél órával ezel tt. Visszamentem a televízióhoz, leesett állal bámultam a képerny re. Ez a férfi… Braxton! Az ex-törzs rmester szerepelt a kibelezett televízió m során. A beszakadt hangszóróból hallani lehetett a csöpög víz hangját. Ugyanitt bóklászna az üzemcsarnokban? A Herden nem jelzett él lényt a környezetemben, és amikor elnéztem abba az irányba, ahonnan jöttem, semmit sem láttam. A neonok kihunytak, kikutathatatlan sötétségbe borult a csarnok els szakasza. Braxton öltöz szekrények mellett haladt el. Tüzelésre készen tartotta maga elé a HK-t, mozdulatai profira vallottak, úgy haladt el re, mint az ellenségükre vadászó katonák a számukra ismeretlen terepen. A láthatatlan kamera követte t a következ helyiségbe. Ott is lemezszekrények sorakoztak, aztán zuhanyzófülkéket láttam; Braxton egy hatalmas öltöz helyiséget derített föl. Izgatott hangon szóltam a rádióba. Braxtont hívtam, de nem reagált. Megpróbáltam forgalmazni Shackletonnal, ugyanúgy süket maradt. A televíziókészülékb l Shackleton rádióhangja hallatszott. – Jöjjön vissza, túl veszélyes! Braxton válaszolt: – Nincs itt semmi, James! A mennyezetr l folyamatosan csöpög a víz, teljesen átáztak a falak.

Motollaként pörgött az agyam; ha átázott a mennyezet, akkor lehet, hogy Shackletonék az alattam lév szinten vannak? Talán éppen alattam? Újra megpróbálkoztam a rádióval, de Braxton Shackletonon kívül nem hallott senkit. Újra a kalandor hangját hallottam: – Jöjjön ki onnan, a kurva életbe! Ez parancs! Braxton felsóhajtott, és visszafordult. Most szemb l mutatta a kamera. Braxton elindult a láthatatlanságba burkolózó operat r felé, és megtorpant az öltöz be vezet , sarkig tárt lemezajtó el tt. Láttam a pillantását, ugyanaz a tekintet köszönt vissza rám, mint a folyosón álló Anne esetében… Az ajtó! – Mi a gond? – kérdezte idegesen Shackleton. – Keresek egy másik kijáratot, James… – Azt mondtam, azonnal jöjjön vissza! – emelte hangját a kalandor. De Will Braxtont nem lehetett továbbhaladásra bírni. Összezavarodva állt az ajtó el tt, láttam rajta, hogy retteg még annak a gondolatától is, hogy visszamenjen az öltöz be, kezében remegni kezdett a fegyver… Hátrált… S akkor megmutatkozhatott szeme el tt az operat r, mert tátott szájjal nézett a kamerába, lassan leengedte a kezében tartott többfunkciós Heckler & Kochot. A tekintetéb l meglepetés sugárzott… – Te vagy az, Ma… Nem tudta azonban befejezni a mondatot, mert a „kamera” extrémgyors kocsizással rohant felé, valósággal ráugrott. Braxton vel trázó sikolyt hallatott, és elsötétült a kép, én meg akkor érettem meg, hogy az egész jelenetet egy Stockbauer szemével láttam. A férfi nevét üvöltöttem a rádióba. Átgázoltam a padlót borító szeméthalmon, rohantam, ahogy csak a lábam bírta. Gyerünk, Brett, alattad vannak! S akkor utamba állt a nyitott ajtó!

7. Megkísérlem elmondani, mit éreztem abban a szent pillanatban. Úgy hiszem, a semmit láttam az ajtókereten túl! Nem egyszer en sötét volt. Nem, az ajtó túloldalán nem volt semmi, s én tudtam, hogy ha átlépek oda, akkor visszavonhatatlanul megsz nök létezni. Alig fél méterre álltam a… A felh faltól! Szárazon nyeldekelve emeltem a kezem, át akartam nyúlni a nemlétezés kikutathatatlan világába, ahonnan még nem tért vissza utazó… De nem tudtam megtenni, agyamon átfutott a gondolat, hogy a semmi ugyanúgy magához ránthat, ahogy Longinus bekebelezte Kim Ioriót. A homlokomon veríték csillogott, nehezen kaptam leveg t, úgy éreztem, irdatlan súly nehezedik a mellkasomra, a fájdalom érezhet en átsugárzott a bal kezembe és a hátamba. A szívem… Eltántorodtam az ajtó közeléb l. Mentális úton kisebb intenzitásúra kapcsoltam a Herdent, és ripityára l ttem az aszal melletti üvegfal-szakaszt. Kiléptem az irodát körít vaslemez platóra, bakancsom alatt ropogott az üvegtörmelék. Átlendültem a korláton, és rohanni kezdtem a lejárat irányába. Nem néztem hátra… Az alsó szintre vezet lépcs sor lejáratát egy lelakatolt rács zárta el; a Herdennel kábé 0,6 másodperc alatt sikerült átjutnom, hátam mögött vörös színben pompázva olvadozott az acél. Egy lépcs házba jutottam, a falakon kábelek és ismeretlen rendeltetés csövek, a világítást koszos burájú, m anyagráccsal védett lámpatestek szolgáltatták, sápadt fényük legfeljebb arra volt elegend , nehogy orra bukjon az ember. A lépcs ház egy hasonlóan rosszul megvilágított, festetlen falú pincerendszerbe vezetett. Az üzemcsarnokhoz képest dögleszt volt a meleg. Kísérletképpen megérintettem az egyik alacsonyan lév csövet, keszty mön keresztül is éreztem a forróságot. A folyosó mindkét oldalán szürke vasajtók sorakoztak, ezeket kizárólag a rájuk festett számok alapján lehetett megkülönböztetni egymástól. – Shackleton, hall engem? Rövid szünet után jött a válasz, a háttérb l Anne örömteli kiáltása hallatszott. – Shaw? Na végre, már halottnak hittük! Hol a büdös francban volt eddig? – Jártam egyet, szép ez az épület. Figyeljen, valamilyen pincében vagyok, a fejem fölött csöveket és kábeleket látok, a lámpák úgy néznek ki, mint a cserebogarak, és kurva meleg van. – Milyen számot lát a legközelebbi ajtón? Megnéztem. – A harminchetest. – A színe? – Fehér. Van jelent sége? – Bizony van. Keresse a sárga számokat! Itt állunk a sárga hatszázhetvenegyes el tt. – Shackleton… – Mi van? – Amíg nem érek oda, ne menjenek be egyetlen ajtón sem! A folyosó minden rendszer nélkül kanyargott. Többször találkoztam elágazásokkal, ilyenkor megnéztem a sarokhoz legközelebb es ajtó számát. Hosszú percekbe telt, mire megtaláltam az els olyan ajtót, amelyiken sárga számot láttam. A számozás 634-gyel kezd dött. Újabb folyosók, újabb elágazások következtek, majd befordultam egy hosszú, egyenes szakaszra. Az infravörösön már messzir l láttam Shackletonékat, akik a folyosó végén toporogtak. Két perccel kés bb a nyakamba ugrott Anne, arcomon éreztem a könnyeit. Hangtalan zokogás rázta a vállát, az idegkimerültség határán állt. Komoly er feszítésembe került, hogy kibontakozzak az öleléséb l.

A két férfir l sem lehetett volna megmintázni a nyugalom szobrát. Shackleton szinte árnyéka volt korábbi önmagának. Tet t l talpig mocskosan, szakadt ingben állt el ttem, kabátját rég elhagyta valahol. Hamilton keze megállás nélkül remegett, a férfit gyakorlatilag semmire sem lehetett használni Kim halála óta. Záporoztak rám a kérdések; hogy sikerült elmenekülnöm a Stockbauer el l, hogyan találtam rájuk, és így tovább. Longinustól kezd d en mindenr l beszámoltam, de hallgattam Braxtonról, azt mondtam, véletlenül bukkantam erre a szintre, nyilván hallatlan szerencsés fickó vagyok… Ebben mindenki egyetértett. Shackleton próbálta játszani el ttem a keményet. Bejelentette, hogy most, miután nagy sokára méltóztattam el kerülni, sürg sen induljak Braxton után, mert el rement felderíteni a kék számos folyosót, de percek óta nem válaszol a rádióforgalmazásra, talán ugyanúgy leárnyékolja valami, mint engem az elmúlt órák alatt… Én következtem. – Braxton meghalt. Meghökkenve néztek rám. – Ez… ez… – dadogta Anne. Nem tudott többet kinyögni. – Ezt honnan veszi? – tudakolta Shackleton. Megpróbáltam tíz t mondatban összefoglalni a történteket. Természetesen egyikük sem hitt nekem, amit tökéletesen meg tudok érteni. Én sem hinném el a sztorit, ha más mesélné. Egyetlen lehet ség maradt bizonyítani az igazam: – Menjünk, és keressük meg a holttestét! Addig nem mentünk be az öltöz be, amíg meg nem gy z dtem arról, hogy a több száz négyezetméteren elterül , több helyiségb l álló komplexumnak több ajtaja is van, Shackleton rám szólt, hogy ne bolondozzak, erre most nincs id . Nem foglalkoztam az akadékoskodásával, szentül hittem abban, hogy sikerült rájönnöm valami olyanra, amelyr l halvány segédfogalma sincs. Braxton holttestére az egyik zuhanyzófülkében találtunk rá. A férfit megcsonkították és kibelezték, csak reménykedhettünk abban, hogy mindezt a halála után tették vele, habár arca nem err l árulkodott: megüvegesedett szemében még ott ült a rémület. Körülötte az iszonyat terjedelmes tócsájaként sötétlett a megalvadt vér. Anne csak egy pillanatig látta a hullát. Mire észbe kaptunk, hogy illene minél gyorsabban elrángatni onnan, már kés volt. Összegörnyedve okádott a csempézett falnak támaszkodva. Hisztérikusan zokogott. – Ez egy Stocki volt – jelentette ki teljesen feleslegesen Shackleton a megcsonkított holttest fölött. – Méghozzá a maga Max barátja – tettem hozzá nyugodtan. – Nem tudom elhinni. – Tisztán hallottam, amikor Braxton Maxet említette a halála el tt. Felismerte a gyilkosát. Shackleton zavarban volt, minden, amit hitt a szoborról, minden, amit évtizedek óta hitt a Katedrálisról, lépésr l-lépésre összeomlani látszott. Csöppnyi cinizmus sincs bennem, amikor azt mondom, hogy lassan sajnálni kezdtem ezt az embert. A Herdennel szénné égettem Braxton holttestét – soha szebb temetést egy tengerészgyalogosnak –, aztán átmentünk a másik helyiségbe. Az üvegezett leng ajtó magától becsukódott mögöttünk. – Nem találja furcsának, hogy láthatatlan szörnyek vesznek körül minket, és mi mégis nagy nyugalommal sétálunk ebben a labirintusban? Nem kellene inkább keresnünk valami rohadt kijáratot? – Nem tudom, mit higgyek! – mondta furcsa hangon a kalandor. – Legyen meg a Katedrális akarata! Legyen meg a Katedrális akarata? Lehet, hogy James Walther Shackleton tényleg megbolondult. Körbemutattam a Herden csövével. – Ennek a helynek semmi köze a Katedrálishoz! – Nem lehet más – rázta a fejét Shackleton. A másik két ember feszülten figyelt a beszélgetésünkre. További szavaimat mindenkihez intéztem.

– Lehet, hogy Kína a mosoly országa, de akkor ez a hely kész röhej. Ez nem a Katedrális, ez valami él lény, méghozzá egy organikus tudat, ami fokozatosan sz kül, ezért érezzük azt, hogy csökken a mozgásterünk. Úgy néztek rám, ahogy korának fizikusai nézhettek Albert Einsteinre, amikor el ször beszélt nekik a relativitáselméletr l. – Mi az istenr l hadovál itt nekem? – recsegett rám Shackleton. Fejemmel a leng ajtó felé biccentettem. – Menjen ki az ajtón! – Tessék? – Jól hallotta, menjen ki azon az ajtón, amelyiken az el bb bejöttünk! – Miért? – Van egy elméletem, amit az akadékoskodása máris alátámaszt. Azt állítom, ha bejövünk egy ajtón, azon nem tudunk többé kimenni. Menjen ki a leng ajtón, Shackleton! Idegesen rándult a keze. – Ezt a baromságot. Ilyen hülyesé… Nem engedtem befejezni, az arcába üvöltöttem: – Nyisson be azon a kibaszott ajtón! Shackleton villámló szemmel nézett rám, aztán határozott léptekkel elindult az ajtó felé. Kinyújtotta a karját, hogy belökje… ám a keze megállt félúton. Lassan visszafordult felénk, életem végéig emlékezni fogok a tekintetére. – Maga most szórakozik velem? – Nem. Én most bebizonyítok valamit. Na mi lesz, benyit vagy sem? – Nem… – Miért nem? – Mert nincs ott semmi… semmi érdekes. Hagytam t a fenébe. is tudta már… – Anne? – fordultam a kocsonyaként remeg n höz. Válaszul megrázta a fejét. – Hamilton? – Én tudom, mir l beszél, uram… Ismerem ezt az érzést – mondta ideges hangon a fekete b r férfi. – A tükörterem bejárati ajtaja óta érzi? – Igen. – Err l beszélek! Anne, hátát a falnak vetve, lecsúszott a földre. Kivételesen egyikünk sem foglalkozott vele. A n érthetetlen szavakat motyogott. Shackleton keze elindult az Art of Laser markolata felé. Nyilván ripityára akarta l ni az ajtót. Megfogtam a könyökét. – Semmi értelme, James. Úgy reagált az érintésemre, mintha legmélyebb álmából kelteném fel. – Mégis mi… mi van odaát? – Amit mi felh falnak hittünk. – A halál közelít felénk – suttogta Shackleton. Szavai hallatán Anne felnyögött, és elfeküdt a hideg kövön. Elvesztette az eszméletét. Sürg sen ki akartam jutni ebb l a nyomasztó pincelabirintusból, miel tt betévedünk egy olyan helyiségbe, amelynek egyetlen ajtaja van – az, amelyiken bementünk. Gondolni sem mertem a következményekre… Találtunk egy lépcs házat, és lejjebb mentünk három szintet. Ott véget ért a lépcs sor, és kénytelenek voltunk kimenni egy ajtón. Shackletonék hátramaradtak, én pedig el rementem körülnézni. Határozott cél vezetett minket: ki akartunk jutni valahogy a szoborból. Ez látszólag kivitelezhetetlennek t nt. A száján kívül több nyílást nem ismertünk a szobor testén, arra viszont nem mehettünk, mert a nyomunkban loholó

nihil elzárta el lünk a csigalépcs höz vezet visszautat. Egyetlen épkézláb megoldás maradt: megpróbálunk minél lejjebb menni a szoborban, aztán kiokoskodjuk, hol találunk olyan falszakaszt, amelyen áttörve a szabadba juthatunk. Lényegesnek tartottam, hogy az adott területet legkevesebb három különböz irányból lehessen megközelíteni. Az els nek (A) oda kellett vezetnie a falszakaszhoz, a másodiknak (B) el kell vezetnie onnan, míg a harmadiknak (C) lehet séget kellett biztosítania a visszatérésre. A terv egyszer bbnek látszott, mint legyet fogni mézzel, vagy sz ke bulát hitelkártyával: az „A” útvonalon megközelítem az adott falszakaszt, ahol elhelyezek egy nukleáris töltetet. A „B” szakaszon távozom a helyszínr l, közben felpakolom magam mögött az atomtámadás elleni nukleáris pajzsokat. Felrobbantom a töltetet, és a „C” útvonalon visszamegyek a szobor oldalába robbantott lyukhoz. Utána kimászunk a szobor küls felületére és leereszkedünk… Az akció mindössze két banánhéjon csúszhatott el. El ször is nem vagyunk elég gyorsak, és mire visszatérünk a falba robbantott lyukhoz, addigra az „A” útvonalon már odaért a felh fal; másodszor, a szobrot egyszer en nem lehet elhagyni, hiszen eleve körülöleli a semmi… Utóbbira mindannyian felkészültünk, de esélytelenül tenni valamit még mindig jobb, mint nem csinálni semmit. Az ajtó egy totál üres áruház galériájára nyílt. Azt, hogy „üres”, szó szerint tessék érteni! A kirakatokban nem voltak áruk, a mozgólépcs k nem üzemeltek, a kávézók és a gyorséttermek tátongtak az ürességt l, az épületnek jószerivel csak a váza létezett, mintha félbehagyták volna az építését. Miután biztosítottam a terepet, Shackletonék utánam jöttek. Anne Hamiltonra támaszkodva jött fel a lépcs n. Sokkos állapotban volt. Még a pincében elvettünk t le minden fegyvert, nehogy maga ellen fordítsa valamelyiket. Megértettem t. Édesanyja és a Katedrális felkutatására érkezett a Luciferre, azt hitte, sétagalopp lesz az egész, Sugerék majd tárt karokkal várják, erre belecsöppen ebbe a megelevenedett borzalomba. Számtalan kérdés maradt megválaszolatlanul, mindenesetre körvonalazódni látszott bennem egy elmélet. Ennek a nyomorult helynek (vagy tudatnak) semmi köze Suger Katedrálisához! Arra gondoltam, valamilyen szupercivilizációval kerültünk közvetlen kapcsolatba, amely egyetlen, hatalmas tudatként létezve, az emberi elme számára felfoghatatlan mentális hatalma révén egyszer en manifesztálja a félelmeinket. Parancsszavára életre keltek a tudatunk mélyén lapuló szörnyek, hogy szép sorjában felzabáljanak minket. De ha ez egy szupercivilizáció szupertudata, akkor miért zsugorodik, miért viselkedik úgy, mintha ki akarna hunyni? Lehet, hogy haldoklik? Még egy problémám volt az elméletemmel. Longinus minden további nélkül lehetett tudati kivetülés, de Max semmiképp. Max hús-vér (vagy hidrogén-m anyag) valóságában létezve, hozzánk hasonlóan, idebent bolyongott a szobor világában. Semmi kétség, hiszen Braxtont gyilkolta meg, és Max nem lehetett Braxton félelmének a kivetülése, mert Braxton nem félt Shackleton Stockbauerét l. Te vagy az, Ma… – próbálta mondani a férfi. Te vagy az, Max? Te vagy az Ma… bell? Mintha mellbe vágtak volna egy láthatatlan kalapáccsal… Lehet, hogy Mabell jelent meg Braxton el tt? – Bassza meg! – Mégis, min rágódik ennyire? – nézett rám Shackleton. – Elméleteket gyártok. Ez a hobbim, tudja? – Megosztaná velünk? – Hülyeség. A kihalt áruház egyik aulájában tartózkodtunk, felettünk három emeletre nyílt kilátás, körülöttünk formatervezett, könny fém székek és asztalok. Hogy mi van alattunk, rejtély.

– Gyerünk, Shaw, mondja el! – er sködött Shackleton. Tereltem a szót. – Elárulja végre, miért ragaszkodott ahhoz, hogy tagja legyek az expedíciónak? – Az alapján, amit a Katedrálisról és a von Anstettenekr l mondtam, igazán sejthetné. – De én buta vagyok. – Maga volt az én adu ászom. Mint tudjuk, a Katedrális harcban állt a von Anstettenekkel, és mind a mai napig a megairák legnagyobb ellenlábasa. Ide a rozsdás bök t, hogy a Katedrális szívesen látná holtan a jelenlegi császárt, és én tálcán kínálom neki IV. von Anstetten test rezredesét. Na, érti már? Nem sok olyan ember él a galaxisban, aki olyan könnyen a császár közelébe tud férk zni, mint Brett Shaw praetorianus ezredes. A Katedrális biztosan ismer olyan módszereket, amelyekkel egy megairát gyorsan át lehet segíteni az árnyékvilágba… Szerintem érti. Hogyne értettem volna. – Az ott nem egy l tojás-csáp? – mutattam a közeli kávézó felé. Shackleton odakapta a fejét. Ennyi b ven elég volt ahhoz, hogy gond nélkül szájba vágjam a Herden tusával. Shackleton megborult. Mire feleszmélhetett volna, hogy mégis, mi a fittyfasz történt, már ott álltam felette, bakancsom a mellkasán, a Herden csöve a homloka fölött egy ujjnyival. – Na köcsög gyerek, a galaxis császára elleni merényletre való felbujtás büntetési tétele cirka egy standard évezred; de ha jól viseled magad, ötszáz év múlva szabadulhatsz. Lehet, hogy IV. von Anstetten a világegyetem legborzalmasabb teremtménye, az emberiség legnagyobb ellensége, maga a megtestesült Gonosz, igen ám, csakhogy én fölesküdtem a lobogójára. Nem azért lettem a test rgárda ezredese, mert szép a szemem, vagy jól áll a hajam, baszd meg! – Shackleton mocorogni kezdett. Homlokához nyomtam a Herden csövét. – Ne ficánkolj, mert megnyomom a t zgombot, és Tess Gordon puncijáig lyukasztom ezt a kócerájt! Anne és Hamilton úgy ítélhették meg a hangom alapján, hogy komolyan beszélek, mert egyszerre ugrottak fel. Anne sikoltozott, és toporzékolt egyszerre, ez nekem utoljára négy évesen sikerült, amikor az apám nem vette meg a gyémántszem protokollrobotot. – Kérlek, ne bántsd! – könyörgött Shackleton életéért a n . Hamilton sokkal ésszer bb érvekkel hozakodott el . – Nincs jobb dolguk, mint veszekedni, amikor veszélyben forog az életünk? Kurva jó lenne, ha abbahagynák végre ezt az állandó baszakodást! – kiabálta a fekete srác. Dühében odébb rúgott egy széket, és nagy dérrel-dúrral elindult egy beugró felé. – Hova megy? – kiáltottam utána. – Semmi köze hozzá! – felelt vissza sem fordulva. – Ne bomoljon, Hamilton! Hova megy? – Hugyoznom kell! – üvöltött Hamilton. Egy ajtó felé tartott, amelyen a galaxis-szerte ismert jelzés látszott… – Be ne menjen oda, mert soha többé nem tud kijönni! Hamilton már félig kinyitotta a WC el terébe vezet ajtót, amikor a szavak nekicsapódtak a hátának. A legutolsó pillanatban sikerült megállítanom. – Hú, tényleg! Megfordult, hogy visszajöjjön… … amikor a bakancsa orrával megérintett egy zöldes szín nyúlványt az ajtókeret mellett. Sittrr… Sitrrr… A l tojás a WC el terébe fészkelte be magát. Nem tudom, hogyan verhetett gyökeret a keramitba, mivel táplálkozhatott ezen az elhagyatott helyen. Egyvalami bizonyos: régóta várhatott az áldozatára, mert pillanatok alatt öt tüskét l tt ki Hamilton jobb lábára. Ebb l kett eltalálta a férfi combját, egy-egy fúródott a térd alá és a vádliba, az ötödik pedig alig tenyérnyivel kerülte el a húsz méterre álló Anne lábszárát. Mindez nagyon gyorsan játszódott le, mire felfoghattam volna a történteket, Hamilton már elvágódott a földön. Torkaszakadtából üvöltve fetrengett a fal tövében. A legfels tüskét kitépte a combjából. A tüske fogai komoly, másodlagos sérülést okoztak, mert élénkpiros artériás vér robbant a férfihoz szaladó Anne

zubbonyára. – Segítsenek! – kiáltotta a n . Letérdelt Hamilton mellé, próbálta lefogni. – Hány találta el? – kérdezte csöndesen Shackleton. Jobb lábam még mindig a mellkasán volt. – Négy biztosan. – Egy perce van hátra – mondta pofátlan közönnyel a hangjában Shackleton. Hamilton teste apokaliptikus rángatózásba kezdett. Úgy dobálta magát, mint az epilepsziások, elharaphatta a nyelvét, mert véres hab bugyogott a szájából. – Segítsenek rajta! – üvöltötte Anne. – Vegye le rólam a lábát! – mondta Shackleton a bakancsom szárát csapkodva. A gyors döntések embere lévén teljesítettem a kérését. Odamentem Anne-hoz, aki komoly ellenállást tanúsított a talpra rángatásával szemben. Pofon akart ütni. Elhajoltam… Tíz körömmel ugrott nekem. Fél kézzel odébb löktem. – Fejezd be! Anne elsírta magát, az elmúlt órák tapasztalatai alapján mondhatom, ehhez nagyon értett. Megtört emberként tántorgott vissza az asztalokhoz. Szóltam a feltápászkodó Shackletonnak, hogy figyeljen a csajra, ezt követ en tudtam csak foglalkozni Hamiltonnal. A fekete b r srácot pillanatok alatt ragadta magával a halál. Az utolsó roham acélkeménnyé feszítette az izmait. Keze görcsösen markolászta a mellkasát, teste ívben megfeszült, hidat képzett, csak feje és bakancsának két sarka érintette a talajt. Sokáig maradt ebben a kifacsart testhelyzetben, aztán elernyedt, elfeküdt a földön. Elengedtek a záróizmai, mert a bélsár jellegzetes, szúrós szaga áradt felém. Alig ötven másodperccel a méregtüskék becsapódását követ en Hamilton átadta lelkét a teremt jének – vagy a semminek. Hátraléptem négy lépést, és elhamvasztottam. Fél perccel kés bb már csak egy sötét folt árulkodott arról, hogy valaha létezett egy parafenomén képességekkel megáldott David Hamilton. Gun, Iorio és Hamilton… De ha tényleg parafenomének voltak, akkor miért nem gyakorolták a képességeiket idebenn? Miért nem érezték a szoborban lakozó szupertudat létezését, az eleven mér m szerként funkcionáló Kim hogyhogy nem szúrta ki a döbbenetes Longinus-tudat kézzelfogható közelségét? A halottlátók miért csak minket láttak és hallottak? Néztem Anne-t és Shackletont. Magukba roskadtan álltak az asztalok mellett. Bámultunk egymásra szótlanul. – Menjünk, keressük egy kijáratot! – nyöszörögte Anne Rutherfurd. Fejemet rázva tekintettem rá. – Nincs kijárat, Anne. Elnéztem a kávézó pultja mellett. A kávézón túl már nem létezett az áruház. A fák lágyan susogtak a h s szélben – már mindent elhittem, szépen csöndben –, mögöttük felsejlett egy óriáskerék, t lünk jobbra egy céllövöldét láttam. Távolabb a gyöngykaviccsal fedett út mentén szellemvasút csalogatta a látogatókat. Egy ürességt l kongó vidámpark kell s közepén álltunk. – Nem bírom tovább – nyöszörögte Anne. – Meg fogunk halni. Mabell megmondta, hogy sorra meg fogunk halni. Nem emlékszik? Anne két kézzel kapta el Shackleton grabancát. A kalandor könnyedén lefejtette magáról a n kezét. – Ne adja föl, Anne! Ragaszkodjon az élethez! Szomorúan néztem rájuk. Azon töprengtem, hogy most megmondjam-e nekik, vagy sem, amire id közben sikerült rájönnöm. Észrevették, hogy vacillálok. Shackleton rákérdezett a dologra. – Shaw, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy nem osztja meg velünk a gondolatait. Szegény, szerencsétlen Hamiltonnak igaza volt, amikor azt mondta, közösek a problémáink! – Rendben van. Azt hiszem, rájöttem valamire, de nem tudom bizonyítani. Hacsak… Na mindegy, figyeljenek ide! Nemrég még úgy véltem, hogy amit itt látunk és megtapasztalunk magunk körül, az egy

organikus szupertudat terméke. De nem így van. Ha létezik ez a szupertudat, legfeljebb jelátalakítóként funkcionál, értem ez alatt, hogy a t lem kapott, az én tudatomból kiemelt emlékmaradványokkal dolgozik, ezeket a rémképeket manifesztálja. Ilyen értelemben véve én öltem meg a többieket. – Micsoda? – nyögte Anne. Közelebb húzódott Shackletonhoz. – A szobor bels világa a tudatom terméke. A szintn vér vallomása szerint a szekta jelmondata így hangzott: az jöjjön veled szembe, amit elképzelsz magadnak!… Talán nem véletlenül. Amikor az utazók beléptek a klinikai halál állapotába, olyan tudatállapotba kerültek, amelyben elméjük tökéletesen megnyílt a szupertudat számára. Miközben a testük az oltáron feküdt, a lelkük – de nevezhetjük tudatnak is – idebent bolyongott… és kizárólag azzal találkozott, amit az tudatalattijában rejtegetett. Ha az illet az angyalokban hitt, akkor találkozott Szent Mihállyal, ha a démonokban, akkor a Sátántól kapott randevút; ezért voltak akkora lényegi eltérések az utazók beszámolói között. A szupertudat mindenkit érdemei szerint jutalmazott. A hív emberek kézzelfogható bizonyítékát kapták a hitüknek, a hitetleneknek csak a semmi jutott. Nézzék, én materialista vagyok, nem hiszek sem istenben, sem az ördögben… Hát ezért lohol a sarkamban a felh fal. Itt minden az én tudatom terméke, és maguk csupán szenved alanyai az általam akarva-akaratlan manifesztálódó jelenségeknek. Megmondom szintén, hogy beszartam a Stockbauert l, Kim azért lett egy Longinusnak hívott alakváltó modell áldozata. Shackleton, maga beszélt nekem a legújabb Susie Klein modellekr l. Nosza, kiagyaltam egyet, és megteremtettem. Rettenetes b ntudatom volt és van Mabell Shirer miatt, halála óta rengeteget gondolok rá; szörnyen sajnálom, de attól tartok, hogy vele mészároltattam le szegény Braxtont, aki nem azt akarta kiáltani, hogy Max… Nem, Mabellt látta maga el tt! Erre nemrég jöttem rá. – Hamilton? – kérdezte kurtán Shackleton. – Emlékezzen vissza, pár perccel a halála el tt dobtam egy ilyen poént, hogy l tojás-csápot látok a kávézónál. Emlékszik? – Hogyne emlékeznék, még mindig sajog a pofám! – Azt képzeltem, hogy l tojás van a közelünkben… és bassza meg, lett is egy, de rögvest! – Nem tudom, mit higgyek az elméletér l… Szerintem túl sok sci-fit olvas! – Gondolja végig, mi történt eddig. Az eddig elmondottakat egészítse ki azzal, hogy hallani véltem a húgom hangját, a csarnokban az életemet végigkísér fotókkal találkoztam… ezek kivétel nélkül hozzám köthet emlékek. Vagy ott van az ajtók számozása a pincében. Amikor lementem oda, az els szám, amit megláttam a harminchetes volt… Két hónapja volt a harminchetedik születésnapom! Az els ajtószám, amivel a sárga szektorban szembesültem a hatszázharmincnégyes. Mellesleg kett ezerhatszázharmincnégyben születtem. És maguk melyik ajtónál álltak, természetesen a hatszázhetvenegyesnél! Szóval melyik évet írjuk az idén? – Ez véletlen is lehet… – Jaj, ne hülyüljön, ugye maga sem gondolja komolyan? Ezen a helyen nincsenek véletlenek! Kizárólag az én emlékképeim manifesztálódnak. – Az a festmény… – szólt közbe Anne. – Longinusra gondolsz? – Nem. Az a festmény, ami az apám dolgozószobájában áll. Nem tudhattál arról a képr l, tehát nem vetíthetted a falra. – Hoppá – mondta Shackleton. – Kiolvastam elmédb l az információt – mondtam nem túl meggy z en. – Ennek semmi értelme – figyelmeztetett Shackleton. Hirtelen nem tudtam mit mondani erre, ezen a ponton d lni látszott az egész elmélet. – Nem tudom… Talán a szupertudat úgy gondolja, hogy van bennünk valami közös, és kialakított köztünk egy különleges mentális kontaktust, ezért Anne elméje olyan számomra, mint egy nyitott könyv… Tényleg nem tudom. – Attól tartok, hogy ez aztán végérvényesen kimeríti a kozmikus faszság fogalmát – fanyalgott Shackleton. – Egy hangya szorgalmával gy jtögeti a bizonyítéknak vélt momentumokat, jól összerázza ket shake-ként m köd tudatalattijában, majd elénk teszi az asztalra. De ezt a trutyit igya meg az, aki kikeverte!

Csíp snek szánt szavait elengedtem a fülem mellett. – És a test átalakítása, a visszatérteknek adott csodálatos képességek? Azt mivel magyarázod? – kérdezte szipogó hangon Anne. – Szerintem a szupertudat képes átalakítani az anyagi struktúrákat. Képes teremteni és pusztítani… Tudjuk, hogy a tudat hatást gyakorol az anyagra, ennek felismeréséhez nem kell messzire mennünk, elég megvizsgálnunk az úgynevezett tudathasadásos állapotokat. Dokumentált tény, hogy vannak olyan betegek, akiknek a fizikai teste is metamorfózison megy át, amikor személyiséget váltanak. Megváltozik a szemük és a hajuk színe, változik a hangjuk… – Valóban van ilyen… de itt az embereknek szárnya n tt – jegyezte meg az örökös kételked szerepében tetszelg Shackleton. – Csakhogy a Luciferen nem az emberi tudat felel s a végleges változásokért, hanem a szoborban lakozó szupertudat, ami hatalma révén teremt és pusztít! – Akkor ez itt egy isten – jelentette ki Anne. Széttártam a karom. – Lehet, hogy az öregcsávó mégiscsak létezik? Költ i kérdésemre nem vártam választ. Nem is kaptam. – Mi történhetett itt tizenöt évvel ezel tt? – kérdezte Anne. – A jelek alapján úgy néz ki, hogy a szektát egy Stockbauer mészárolta le. Szerintem valamelyik utazó magával hozta az egyik elképzelt manifesztációját. Tudjuk, ki volt ez az ember… mondta ki: – Az anyám. – Így van. Sophia Katedráliskutatóként feküdt föl az oltárra, és a többi utazóhoz hasonlóan azt kapta a szupertudattól, amire számított. Mivel elképzelte magának a Katedrálist, és belelovalta magát abba, hogy odaát Stockbauerekkel fog találkozni, ez ténylegesen bekövetkezett, s miután visszatért a klinikai halál állapotából, valahogy magával hozott egy korszer Stockit… Azt is el tudom képzelni, hogy alakult át Stockbauerré. – Ez lehetetlen – jegyezte meg Shackleton. – Már miért lenne lehetetlen, ha Susie Kleinnek is sikerült. Maga mondta! – Lehet, hogy az anyám még életben van? – lépett közénk Anne. – Tizenöt évig hidrogén nélkül? Nem hiszem. Anne szomorú szemeket meresztett rám, aztán otthagyott minket, és lehuppant egy padra. Elfordította az arcát, és szótlanul nézte a mozdulatlanságában is leny göz óriáskereket. Shackleton szintén hallgatásba burkolózott. Sokáig egyikünk sem szólalt meg. – Ha ez a szupertudat nem a Katedrális, akkor micsoda? – kérdezte végül a kalandor. – Nem tudom – mondtam szintén. – De nem hinném, hogy isten. Szerintem egy több millió éves, idegen civilizációval kerültünk kapcsolatba. – Akkor szaladjunk neki még egyszer: ha ez nem a Katedrális, akkor miért Tess Gordont ábrázolja a szobor? – Talán csak hasonlít a maguk Tess Gordonjára. – De hát nincsenek véletlenek – jegyezte meg gúnyosan a kalandor. Kis szünet után folytatta: – Valami azt súgja, nem fog m ködni, hogy atomrobbanással törjünk utat magunknak. Ez a szupertudat, vagy mi a franc, biztosan nem örülne neki. Nincs valami jobb ötlete? – De van. – Ne kíméljen! – Ha az elméletem helytálló, akkor nagyon egyszer en kijuthatunk innen: csupán el kell képzelni magamnak a kijáratot! – Kényelmesen ül? – Igen. – Ne tegyünk még egy kabátot a háta mögé?

– Nem. – Enne vagy inna valamit meditáció el tt? – Shackleton, húzzon már innen a picsába! Lehet leg menjen minél távolabb! Vegyen el egy könyvet és olvasson, vagy menjen és számoljon hangyákat! Jó darabig nem akarom meglátni a közelemben, mert zavar a koncentrálásban. – OK, csak ne húzza föl magát! Kihúzta a zsebemb l Sophia Rutherfurd naplóját – jé, ez még mindig nálam van? –, és a füvön át elbattyogott a padoktól tízlépésnyire csobogó szök kút peremére. El vette a dohányzacskóját, és megtömte a pipáját. Valahol nagyon leny gözött a nyugalma; hihetetlen önuralma volt. Ekkor jutott eszembe, hogy milyen régóta nem gyújtottam rá. Megkívántam a cigit. Kiforgattam a dzsekim összes zsebét, de egyikben sem találtam a tárcámat. Nagy bosszúságomra az öngyújtóm ugyanúgy elt nt. – A picsába! – Mi a baj? – kérdezte Anne. Megmondtam neki. – Nyilván tudat alatt szeretnél leszokni a cigarettáról, azért nem találod… Elvette t led a szupertudat. – Most már tényleg a kurva anyját ennek a szupertudatnak! Ha kijutok innen, és jelentem a történteket IV. von Anstetten-nek, haladéktalanul ide fogja küldeni a feketecsuklyásokat4; azok fél perc alatt eltakarítják az egész Lucifert! – James azt mondta, te is közéjük tartozol. – Ne haragudj, err l nem mondhatok többet. – Jó, nem kíváncsiskodom. Nem baj, ha itt maradok melletted? – Inkább ülj le arra a padra! – Brett, szeretnék neked mondani valamit… Bocsáss meg, hogy belerángattalak ebbe az rületbe… – Könnyek csillogtak a szemében. – Semmi baj, úgyis szabadságon vagyok. – Ó, istenem… Benned van minden bizodalmunk. – Majd igyekszem, baby. Odahajolt hozzám, és adott egy puszit. Jéghidegnek éreztem az ajkát. Leült két paddal odébb. – Zavar, ha nézlek? – Nem zavar, csak maradj csöndben! Törökülésben ültem a padon, két kezem lazán a térdemen. Lehunytam a szemem, és koncentrálni kezdtem a légzésemre. Az alább következ ket senki ne tekintse a „meditáció gyakorlati kézikönyvének”, nem áll szándékomban (nem is tudnám) leoktatni, hogyan üresítsük ki az elménket, húsz sorban egyébként sem lehet elmagyarázni azt, amit a keleti emberek évezredek alatt fejlesztettek tökélyre. Azoknak, akik konyítanak valamit a harcm vészetekhez, talán nem újdonság, hogy a meditációs metodikáknál minden a légzés szabályozásával kezd dik; aki képes szabályozni és kordában tartani a légzésritmusát, máris hatalmas lépést tett a siker felé. A tökéletes légzés tökéletes energiaáramlást idéz el , ennek hiányában csupán medd kísérlet a tudat kiüresítése. Akik igazán értenek a meditációhoz, pillanatok alatt eljutnak a személyes nirvánáig. Buddha nagyon sirály volt ebben, de az összes vallásalapító mesteri szinten zte az ipart. Amikor kihajítottuk elménkb l az összes fölösleges gondolatot, már nem érezzük a fájdalmat, éhséget, 4

feketecsuklyások: a von Anstetten császárok ..okkult'„ bels test rsége, feladata a császári család tagjainak személyi védelme. A csuklyamodul m ködésekor az okkult test rség tagjai megsz nnek önálló személyiségek lenni, ilyen állapotukban csupán a császár meghosszabbított kezének számítanak. A csuklya-modult kizárólag a császár aktivizálhatja. A feketecsuklyásokat a legkiválóbb praetorianusok közül választják ki, az elitalakulat létszáma III. Nagy Anstetten korában volt a legnagyobb, de akkor sem haladta meg a százötven f t. (lásd Harrison Fawcett korábbi m veit).

szomjúságot, nincsenek többé vágyaink, levetjük magunkról az anyagvilág minden ny gét-terhét, megsz nik számunkra a tér és az id . Tudom, ezek marha nagy közhelyek, de influenzás croll legyek, ha ennél érthet bben össze tudom foglalni a meditáció lényegét. A helyzetem azért t nt különlegesnek, mert nem csupán a tudatom kiüresítésére készültem. Teremteni készültem a gondolataim által! Ha valaki azt állítaná magáról, hogy ennél közelebb került az isteni állapothoz, akkor nyugodtam üssék ki a haja alól, mert vagy hazudik, vagy részeg… De vigyázzanak, lehet, hogy tényleg az isten! Az ötödik perc tájékán már annyira a semmiben lebegve éreztem magam, hogy megpróbálkoztam a dologgal. El ször egy kisebb tárgyat akartam teremteni… Mert, ha azt nem sikerül manifesztálnom, akkor ne akarjak itt kaput nyitni, nem igaz? A kísérlet azért ígérkezett hallatlanul izgalmasnak, mert nem tudhattam el re, hogy a szobor világát átható kozmikus szupertudat hogyan reagál ezekre a tudatos próbálkozásokra. Egy almára gondoltam. Egy szép, piros, és ízletes almára. Elképzeltem, ahogy beleharapok, számban érzem az édes ízét… Odaképzeltem a padra. Kinyitottam a szemem. Lenéztem magam mellé. Egy alma piroslott mellettem a padon – a szupertudat analizálta és feler sítette az agyam közvetítette neurokémiai jeleket, és megtörtént a manifesztáció. Megfogtam az almát, és beleharaptam. Pontosan azt az ízt éreztem, amit elképzeltem magamnak. – Istenem! – nyüszögte Anne. – Hozzám szólsz – mosolyogtam, és újra lehunytam a szemem. Nézzük a kisebb tárgyakat! Brenda egyik játékmackójára gondoltam, ami apámnak köszönhet en még mindig ott figyelt a húgom kispárnájának döntve. Ezt valahogy nehezebben sikerült összehozni, de azért összejött. Azon érdemes volt elgondolkodni egy darabig, hogy Brenda mackója most megkett z dött, vagy elt nt a szobájából… Nem akartam ezen rágódni, elhessegettem magamtól a zavaró gondolatot. Ha hazajutok valaha, úgyis megtudom. Ha hazajutok valaha! – Ez döbbenetes – nyögte Anne. Vetettem egy pillantást Shackletonra. A hátát mutatta nekünk, és el rehajolva olvasott. Na, mindjárt csinálok neki egy olvasólámpát, baszics! Persze nem próbálkoztam a lámpával, hülyéskedésre nem volt id , mert az óriáskerék lassan elt nni látszott a vidámparkon átvonuló sötétségben… Rendületlenül jött utánunk a semmi! Képtelen voltam megváltoztatni a padló vagy a mennyezet anyagi struktúráját. Utóbbi ötven méteres magasságban húzódott a több négyzetkilométeren elterül szórakoztatókombinát fölött. Odafönn mesterséges napokként világítottak a hatalmas reflektorok. Vakított a fényük, csak optikai sz r vel lehetett feléjük tekinteni. Összesen nyolc óriásreflektor volt a park fölött, ezek közül három már nem világított. A vidámparknak azt a részét, ahol el ször jártunk, már a semmi uralta, az óriáskereket teljesen elnyelte a sötétség. A szakadatlan agymunka rettenetesen kifárasztott. Rohamosan csökkent a koncentrálóképességem, nem sikerült kordában tartani az elmém. A vége felé már többször kiestem a nirvána állapotából, gondolataim úgy csapkodtak jobbra-balra, mint egy oroszlánszelídít ostora. A folyamat megfékezhetetlennek t nt, akárhogy er lködtem, nem tudtam kiparancsolni elmémb l az egymást ér , rohamszer en változó képeket. Egy film pörgött bennem, szerepl i azok az emberek, akikkel megmásztam ezt a rohadt szobrot. Úgy vonultak el el ttem, mint olcsó statiszták egy reklámfilmválogatáson. Axelt megint lefejezte a cs rét csattogtató, b rszárnyú szörnyeteg, a lándzsájára támaszkodó Longinus újra felzabálta Kim Ioriót, újra szembesülnöm kellett Braxton rémületet sugárzó tekintetével, és másodszor is végig kellett szenvednem Hamilton balszerencsés elveszítését… Mabell megmondta: – „… szép sorjában meg fogja ölni magukat.”

Vajon melyikünk lesz a következ ? Anne… Shackleton… Én? És konkrétan, ki akar minket megölni? Úgy t nt, Mabell arról a n r l beszélt, aki Gunon keresztül szólt hozzánk. De ki ez a n , maga a szupertudat nyilvánult meg el ttünk ebben a formában? Shackletonékat félrevezette az „asperges me, Societas” formula, azt hitték, a Katedrálistól szól hozzájuk valaki, talán éppen az a híres Tess Gordon, akit oly sokszor emlegettek… Beszélnem kell Shackletonnal! Felnyitottam a szemem, letöröltem homlokomról a verítéket. – Nem sikerült? – állt fel a padról Anne. Elkeseredetten ráztam a fejem. Odakiáltottam Shackletonnak. – Hé! Nem reagált. Háttal nekünk, el regörnyedve olvasott. – Ébreszt ! Semmi. Felpattantam a padról. Magamhoz vettem a Herdent, odaintettem Anne-nak, hogy maradjon nyugton, és elindultam a Sophia naplójába mélyedt ember felé. Gondoltam, jól ráijesztek! Hátulról közelítettem. Odahajoltam, hogy belehuhogjak a fülébe, és akkor a válla fölött el repillantva lenéztem a kezére, amir l azt hittem, hogy a naplót tartja. Tévedtem, James Walther Shackleton, korunk legnagyobb rkalandora semmit nem fogott a kezében, csupán a jobb kezével alátámasztotta a másikat, miközben rezzenéstelen arccal nézte bal tenyerét. Pontosabban szólva azt az alig fél tallér nagyságú lyukat, ami a tenyere közepén sötétlett. S a lyukon kimászott egy vöröshangya… „… menjen, és számoljon hangyákat!” Mi ez, ha nem a vég kezdete? Anne közeledett a füvön. – Maradj ott! – kiáltottam rá. – Mi történt? – Ne gyere közelebb! – Mi történt James-szel? – Anne idegesen emelte a hangját. Kezdett bepánikolni. – Nem tudom… Anne felsikoltott, és szaladni kezdett a szök kút felé. Otthagytam a hangyabollyá változott Shackletont, és elcsíptem a csajt. Nem volt könny . Üvöltözött, két kézzel dörömbölt a mellkasomon. Nem érdekelt különösebben. Derékon kaptam, és kivittem a gyöngykavicsig. – Engedj el! – visította. – James-hez akarok menni. – James meghalt. – Leültettem Anne-t egy padra. Két kézzel kapálózott, de visszanyomtam az ülésre. – Neeeeeeeeeeeem! Kényszerítenem kellett, hogy ott maradjon a padon. A Kim-eset és az áruház óta tudnia kellett volna, semmi értelme brusztolni velem, ennek ellenére pofon akart vágni. Már megint… Elkaptam a kezét. – En-gedj el! – Csuklómba vájta a körmeit. Kénytelen voltam alkalmazni a galaxisszerte ismert és mindig hatásos Mike Bara-féle idegnyugtató technikát, és kapott egy akkora pofont, amit l majdnem leszakadt a feje. Megragadtam a zubbonya hajtókájánál fogva. Felállítottam a padról. – Kurva nagy bajban vagyunk! Azt hiszem, beléptünk valamilyen utolsó szakaszba; már nem csak a gondolataimra figyelnek, hanem a szavaimra is! Lehet, hogy már az áruházban is ezért jelent meg a l tojás! Anne, figyelsz rám, hallod, amit mondok? Ne csináld ezt, Buddynak több esze van, mint neked! Anne azonban nem mutatta jelét, hogy szavaim eljutottak a tudatáig. Rongybabaként rázkódott a kezemben, egyetlen emberi reakciója, hogy patakokban folytak a könnyei. – Anne, kell, hogy legyen bennünk valami közös vonás! Talán az sem véletlen, hogy mi ketten maradtunk utoljára! Anne! Hallasz engem? – üvöltöttem a Rutherfurd lány arcába. Imbolyogni kezdett a kezem közt, ha nem tartom er sen, elesik. Énekelni kezdett egy bugyuta dalocskát…

– Egysokkolóegy! Nem tudtam, mi fog történni, még sosem csináltam ilyet, nem is hittem a módszer sikerében, de valamit muszáj volt tennem, hogy visszatérjen a valóságba; a szobor világában bármi elképzelhet . Elfektettem a padon, feltéptem az ingét, és a fedetlen bal melle alá beküldtem pár ezer voltot a minimális teljesítmény re kapcsolt sokkolóval. Összerándult, mint a forró zsírba hajított angolna – szerintem jó a hasonlat! Csapkodott a kezével, teli torokból sikoltozott – de legalább nem énekelte a „Kiskarácsony, Nagykarácsony”-át! – Hallasz engem, Anne? – Igen… igen… – Hála istennek! Ötsokkolóöt… Azonnal el kell mennünk innen, mindjárt ideér a felh fal! – Mi az a felh fal? – nézett rám kikerekedett szemekkel. Ó, hogy az a… – Gyerünk! – Felrántottam a padról. – Mi az a felh fal? Talán nem kellett volna emlegetnem Buddyt. Vigyázz, mit beszélsz, Brett! A vidámparkot elborító sötét felleget leginkább egy vulkánból el tör , sötéten izzó t zfalhoz lehetett hasonlítani, amely a földt l az égig nyúlva rohan keresztül a vidéken, és mindent letarol maga után. A felh fal mintha rákapcsolt volna Shackleton halála után. Sebességét már a legkisebb jóindulattal sem lehetett cammogásnak tekinteni, nem állok messze az igazságtól, amikor azt mondom, hogy az anyagot és a szellemet egyaránt elnyel , zsírosan s r , fekete ködtakaró egy mágnesvasút sebességével haladt el re a vidámpark épületei között. Mégsem a sebessége volt számomra a legrémiszt bb, hanem a kiterjedése és haladási iránya, már nem csupán a sarkunkban loholt, hanem minden irányból közeledett, igen, a biztos halált jelent feketeség határozottan bekerített minket. Megpróbáltam szétl ni a földet, mindenképpen le akartam menni – mert le kellett mennem! – az alattunk lév szintre. Semmire sem jutottam, csak az Art of Laser energiatelepeit sikerült padlóra küldenem, megértettem, hogy az aljzatot a szobor anyaga képezte, azon pedig nem juthatunk át egyetlen ismert technológia segítségével sem. – Kérek egy Stockbauer-rombolót! Természetesen nem történt semmi – ha a szupertudat hülyékb l állna, akkor hülyetudatnak hívnák! Kezénél fogva húztam magam után Anne-t. A n teljesen elhagyta magát… Feladta. Én nem fogom feladni, szaporázni kezdtem a közeli fasor irányába; a fák mögött egy terjedelmes épület körvonalai látszottak. Húsz lépés után önkéntelen kiáltás hagyta el az ajkamat. Ott álltam a császári nagycirkusz el tt, a holografikus reklámok öles bet kkel hirdették azt az el adást, amit együtt néztünk meg Buddyval… Pontosabban szólva néztünk a második rész nyolcadik percéig, amikor leesett az a szerencsétlen lány. Halál… Átrángattam Anne-t az üres parkolón. Nem foglalkoztam a cirkusz f bejáratával, egyszer en darabokra l ttem a forgóajtót. A szerkezet berobbant az el csarnokba, mi mentünk tovább a törmelékfelh után. Egy darabig úgy forgolódtam odabent, mint a tojógalamb. Hol találom itt az alsó szintre vezet lépcs t? Hátranéztem. A felh fal elnyelte a nyárfasort, begördült a parkolóba… Végigrohantunk a körívesen futó el csarnokban. Bal kéz fel l ruhatárak, büfék és toalettek követték egymást, harminclépésenként néz térre vezet szektorbejáratok sötétlettek. Hátunk mögött berobbant az utca fel li oldal panorámaablaka, a zsíros fekete köd gomolyogni kezdett az el csarnok k padlója fölött, hogy velünk együtt felzabálja a cirkusz épületét. Rohamos gyorsasággal kezdtem kibaszott ideges lenni; bármerre néztem, mindenütt a térdmagasságban kavargó és fekete füstköddé szelídült felh falat láttam. Egyetlen lehet ségünk maradt: be kell mennünk a néz térre!

Berántottam Anne-t a legközelebbi szektorbejáraton. Odabent vakítóan égtek a fények, de üres volt a néz tér és a porond. Fölkapcsoltam az optikai sz r imet, és fölnéztem a kupolára. A halott légtornászlány lengett odafönn. Rájöttem, hogy ugyanazt a m sorszámot látom, amit akkor Buddyval. Félreértés ne essék, nem egy hasonlót, hanem ugyanazt, annyi eltérés volt csupán, hogy az elmémet szondázó szupertudat nem vetítette a kupolába a zoorhami kapóembert és a lány ikertestvérét. Így biztosan újra megölöm azt a szegény lányt, ha nem lesz, aki elkapja. Mert azon az el adáson én öltem meg azzal, hogy titkon reménykedtem egy légtornász balesetében. A lány ráfogott a leveg re, és lezuhant; pontosan úgy, ahogy azon a vasárnap délel ttön. A végeredmény sem lett különb: azonnal szörnyethalt eltört nyakcsigolyájának köszönhet en. Hogy miért mutatták meg nekem ezt a jelenetet? Talán, hogy közvetlenül a halálom el tt, alig féllépésnyire a nemlét mocsarától megértsem végre, amit az ember elképzel magának, az megvalósul. Megvalósul, mert az ember arra teremtetett, hogy teremtsen és pusztítson maga körül. Az emberiség ezért fogja meghódítani a titokzatos univerzumot. A halott lány teste köddé vált a cirkuszporond homokjában. Anne-ra mosolyogtam. – Ne félj! Pedig lett volna rá oka. Az éjfekete nyúlványokat ereget felh fal befolyt a néz térre vezet szektorbejáratokon – minden kijárat lezárult! – Fel kell másznunk a kupolába – mondtam Anne-nak. Anne felnézett a magasba. Hunyorognia kellett a szemébe vágó reflektorfény miatt, kezével védekezett ellene. Visszafordult. Éles vonallá sz kített szájjal, t le szokatlan komolysággal nézett rám. – Szóval innent l nincs tovább? – Úgy néz ki. – Akkor menjünk! A porondról l ttem föl a molekuláris ragasztó-patronnal felszerelt titánnyilat. A komputer gond nélkül eltalálta az egyik lámpasort tartó, könny fém szerkezetet. A robbanótöltet bel tte a nyílhegyet a fémbe, és a ragasztóval örökre rögzítette. A nyíl egy speciális euticénium szálat húzott magával, amit rácsatlakoztattam a beül mre szerelt atommotoros csörl re. Magamhoz öleltem Anne-t, és felhúzattam kett nket addig az állásig, ahonnan a légtornászlány rugaszkodott el az utolsó útjára. Mi is onnan fogunk… A szektorkapukon behatoló felh fal befolyt a néz térre. Elnyelte a narancssárga üléseket, átgördült a porondot körít emelvényen, és összefügg felületet alkotva elsimult alattunk. A szektorkapukon keresztül megállás nélkül jött az utánpótlás, úgy saccoltam, hogy a felh fal alig tíz perc alatt feltölti a cirkusz épületét; addig nem nyugodhat, míg elevenen fel nem zabálhat minket. Két kézzel kapaszkodtunk a keskeny álláson, és arcunkra fagyott rémülettel néztük az alattunk kavargó és emelked semmit. Mintha egy óriási búvárharangban lennénk, amelyb l az alulról feltör víz fokozatosan kiszorítja a leveg t a tet n lév lyukon át. – Félek a fájdalomtól – nyöszörögte Anne… Számtalanszor elgondoltam a halálomat… Hát, nem ilyennek képzeltem! Egy katona halála ne legyen jéghideg és fekete; mi a toronymagas lángok közt szeretünk elhamvadni. Hát, akkor hajrá! El vettem kedvenc nukleáris gránátomat. – Semmit sem fogunk érezni, a pillanat törtrésze alatt vége lesz, kicsim. Anne szorosan hozzám bújt. Átkaroltam. – Nézd! – kiáltotta Anne. A lábunk alatt kavargó felh b l nyúlványok emelkedtek a magasba, a mindenséget bekebelez semmi felfelé tapogatózva kereste legújabb áldozatát. Arra számítottam, hogy a felh nyúlványok elvékonyodnak, és felnyúlnak a kupolába – akkor azonnal robbantok, és Brett Shaw kiszáll –, de nem ez történt. A

nyúlványok, szám szerint kilenc darab megmaradt ugyanolyan rövidnek és tömzsinek, mint a folyamat kezdeti szakaszában, s t kezdtek határozott formát ölteni… Emberi formát. Fekete szobrok egy fekete tó felszínén… – Mi lehet ez? – kérdezte Anne. – Vendéglátóink megmutatkoznak. Az emberi alakokra emlékeztet felh szobrok tovább finomodtak, már a kisebb részleteket is látni lehetett, nini, az ott egy n , amott egy férfialak, aztán kialakultak a színek, a ruházat és az arcvonások. El ször azt hittem, hogy színes ruhákba öltöztetett sakkfigurákat látok, aztán megvilágosodott az elmém: ezek nem szobrok vagy játékfigurák – ezek Stockbauerek! Nem tudom, mennyire voltak életh ek, de különböz korokban él embereket mintáztak, ezt az érzésemet tovább er sítette a különös – és minden bizonnyal korh – ruházat és fegyverzet. Egy Nofertitihez hasonló egyiptomi n és a római centurio szerepében tetszelg Longinus képviselte az ókort. Nagy Károly a pallosára támaszkodva figyelt minket, t le balra és mögötte egy viking harcos állt, talán éppen Vörös Erik. Láttam egy bíborba öltözött püspököt is, aki talán a pápát szimbolizálta… Vagy lenne Richelieu? – Sejtem, kik ezek, Anne. A nehéz rokokó ruhába öltözött Marie Antoinette közelében egy fekete hajszalagos, oldalán párbajt rt visel férfi figyelt minket. Ha sejtéseim helytállóak, akkor Rousseau… A kilencedik Stocki kísértetiesen hasonlított egy huszadik századi német hadvezérre. Szürke b rkabátot viselt, a nyakában motoros szemüveg. Igen, a Laudison tanultunk is róla, de olyan ideges voltam, hogy nem ugrott be a neve. A kilenc alakváltó modell térdig merült a lábuk közt kavargó felh falban. Töprengve néztek ránk, úgy vizslattak minket, mint a ponyvára kirakott vásári portékát, biztosan azon járatták a hidrogénben ázó csöppnyi agyukat, hogyan fogyasszák el a májunk, resztelve avagy rántva? De itt nem lesz kibelezés, nem lesz májevés – kibiztosítottam a nukleáris gránátot. Ekkor telepatikus üzenetet kaptam. Egy n szólt hozzám. Ugyanaz a hang, amely Dan Gunon keresztül is szólt hozzánk a fregatt fedélzetén. LONGINUST ÉN ÁLLÍTOTTAM MEG, NEM A GRÁNÁT. – Asperges me, Societas! Velem együtt fog meghalni, doktor Klein! Anne felnyögött a karomban, azt mondta, „jaj istenem”, neki most esett le, hogy a Societas Klein fogságába kerültünk. Szerencsétlen n és szerencsétlen Shackletonék! Hosszú éveken keresztül kutattak a Katedrális után, erre belesétálnak a legnagyobb ellenlábas, a vérben tobzódó Societas Klein karjába. – Ne féljen megmutatni magát, Susie Klein! Vagy hívjam megaira nyelven Houerdininek, esetleg ragaszkodik a wrajk Camillához? Annyira félti a mocskos kis életét, hogy egyszerre kilenc alakváltót küld ránk? Stock és Bauer legjobb tanítványa ennyire gyáva alak lenne? Nem kaptam választ… illetve kaptam, mert a kilenc SK modell elmerült a felh falban, Longinus lándzsahegye volt az utolsó, amit láttam bel lük. AZ A SZEKTOR, AHOL BUDDYVAL ÜLT… FÖLÜL. Susie Klein a két fels szektort elválasztó lépcs sor tetején állt. Klein látszólag nem t nt többnek harminc évesnél. Vakítóan sz ke, csigákba bodorított és vállára omló haja volt, mint a turáni mesék tündérkirályn jének. A csillogó hajkorona ártatlannak t n babaarcot keretezett, csillogó kék szeme, mint a délutáni égbolt a Szahara fölött. Ég vörös szín , gyöngyökkel kivarrt tizenhetedik századi brokátruhát viselt, Báthory Erzsébet valami hasonló hacukában kínozhatta a sz zlányokat a csejtei kastély toronyszobájában. Meghökkent en magas n volt. Két lehet ségem maradt a végjátékra. Könyörgöm az életünkért – tisztában voltam azzal, hogy a Societas Kleint nem tudom eltörölni egy nyamvadt atomgránáttal, legfeljebb megkönnyítem a saját halálunkat –, vagy eljátszom a k kemény roperett h st, tudják, mint a holofilmekben. OK, játsszunk túlélésre! Mi bajunk, legfeljebb nem sikerül. – Miért csinálja ezt velünk, Susie? Ez a szegény lány csak az édesanyját keresi, aki tizenöt évvel ezel tt bizonyíthatóan kapcsolatba került magukkal, én pedig IV. von Anstetten test re vagyok. Úgy tudom, a Klein Társaság az uralkodóház szövetségese, ezek szerint egy oldalon állunk. ÉRTEM – hozta tudomásomra Klein. De többet nem mondott.

Lenéztem a lábunk alatt kavargó felh falra. Alig öt méterre volt t lünk. Klein hallgatása zavarba hozott. Nehéz helyzetben voltam, hisz semmit sem adhatok az életünkért cserébe, legfeljebb a jóindulatára számíthatok. Csak reménykedhettem abban, hogy ismeri a szánalom szó jelentését. Anne ugyanúgy megkapta t le a telepatikus közléseket, de sem lett sokkal okosabb. Szinte egyszerre pillantottunk a kezemben markolt gránátra; lehet, hogy tényleg ez az egyetlen járható út. NOS? Visszabiztosítottam a gránátot. – Miért kísérletezett azokkal a szerencsétlen emberekkel? – kérdeztem a hidrogénsz ke halálangyalt. EZT EGYEDÜL IV. VON ANSTETTEN TUDHATJA A TÁRSASÁGON KÍVÜL. – Fölösleges titkolóznia, ha úgyis meghalunk. ERRE MÁR SEMMI SZÜKSÉG. Nem értettem, miért mondja ezt. – Engem magával ragadhat, de engedje el a lányt! – Anne úgy kapaszkodott belém, hogy alig kaptam leveg t. MABELL SZINTÉN KÖNYÖRGÖTT ANNE RUTHERFURD ÉLETÉÉRT. DE MÉG NEM DÖNTÖTTEM EBBEN A KÉRDÉSBEN. Mabellt említette… Hát persze, hogy lehettem ennyire vak?! A lány sosem dolgozott a NGSE-nek, a Societas Klein h séges szolgálója, akit nem az én képzelgéseim tettek Stockbauerré; Mabell a valóságban is az! Mabell nem zuhant ki az rhajóból, egyszer en lelépett, miután elvégezte a dolgát: Klein parancsára intézte úgy, hogy a fregatt lezuhanjon, a holttestét pedig hiába kerestük volna, a kis kurva pillanatok alatt köddé vált, és rohant jelenteni a Társaságnak! Klein természetesen olvasott a gondolataimban. MABELL AZ ELS VÉDELMI VONALAM. MEG VAGYOK ELÉGEDVE A TELJESÍTMÉNYÉVEL. EGY KICSIT UGYAN ÉRZELG S, MÉG TÚL SOK BENNE AZ EMBERI ÉRZÉS, DE ID VEL IGAZI KLEIN-MODELL LESZ BEL LE. Rövid hatásszünet után folytatta: MAGA OKOS EMBER, SHAW. LÁTTAM, HOGYAN REAGÁL A KRÍZISHELYZETEKBEN, HA HÁROMSZÁZ ÉVVEL EZEL TT SZÜLETIK, INTERVENCIÓS LEHETETT VOLNA. MEGKEDVELTEM E RÖVID NÉGY PERC ALATT, DE LEGNAGYOBB SAJNÁLATOMRA NEM KÜLDHETEM VISSZA. A HALANDÓK SZÁMÁRA A SOCIETAS KLEIN MINDEN TITKA TÚL SÖTÉT, ÉS MAGA MÁR TÖBBET TUD RÓLUNK, MINT KELLENE, MÉG A VÉGÉN VILÁGOSSÁGOT GYÚJT A FEJEKBEN. A LÁNY VISZONT METAMORFÓZIS NÉLKÜL TÁVOZHAT, ÚGY DÖNTÖTTEM, TELJESÍTEM MABELL KÉRÉSÉT. BÚCSÚZZANAK EL EGYMÁSTÓL! – Mit akarnak t lem? – rémüldözött Anne. – Kiküldenek a szoborból – mondtam szárazon nyeldekelve. – Nekem itt kell maradnom… Anne tágra nyílt szemekkel nézett a sz ke démonra. Minden ízében remegett a félelemt l. – Rettenetesen félek! Megszorítottam a kezét. – Bátorság. Klein nyitott tenyérrel fölfelé el renyújtotta a jobb kezét, a ballal felmutatott a kupolára. EZT PARANCSOLOM, ÉS AKARATOM LEGYEN AZ INDOKLÁSA! Pillanatok alatt játszódott le minden. A vízszintesen elterül felh fal szétszaladt a lábunk alatt, és utat nyitott egy irdatlanul mély aknára. Az akna sötét falai a végtelenben találkoztak, ha létezett szemléletesebb lejárata a pokolnak, akkor kalapot emelek az épít je el tt. Emberfeletti er tépte ki Anne-t a karjaim közül. A lány alábukott a mélybe. – Susie Klein úgy hajította le a pokolba, ahogy t vetették le a Katedrális legmagasabb tornyából! A vel trázó üvöltéssel aláhulló, kapálózó n t elnyelte a sötétség. Könnyek gy ltek a szememben. Izmaim megfeszültek…

SEMMI ÉRTELME, SHAW. A MAGA SORSA A SEMMI LESZ! – Inkább a pokol! Anne után ugrottam. Ezek a pillanatok kiestek az emlékezetemb l… A mentális úton szabad futásra állított csörl iszonyú sebességgel hányta ki magából a három milliméter átmér j euticénium fémszálat. Alig öt másodpercig tartó szabadesést követ en a fedélzeti komputer megkezdte a fékezést. Nagy rándítást éreztem a derekamban és a combomon, amikor a csörl nagyobb fékfokozatba kapcsolt, a láthatatlan gravosugarak stabilizálták a pörgésemet; a kijelz szerint ekkor 120km/órás sebességgel téptem lefelé. A Herdennel intenzív t zes t zúdítottam a rohamosan távolodó akna fels vége felé. Nem hittem, hogy ezzel megállíthatom az utánam zúduló Stockbauereket, de lefékezhetem a haladásukat. Igazából az euticénium szálon lógva jöttem rá, mit csináltam: hé, emberek, szembeszálltam a Societas Kleinnel, és pokolra mentem egy olyan n után, akit jószerivel alig ismertem! Minden férfi hülye. Nem maradt id m annak eldöntésére, hogy akkor én most h s vagyok, vagy full elmebeteg, mert félelmetes t zvihar támadt föntr l – látszólag megállíthatatlanul teker zött utánam egy eleven t zb l álló óriáskígyó. Maga Susie Klein! Na most segítsen a Katedrális, ha létezik egyáltalán! Nem történt semmi. Akkor majd én! Mikrohullámmal és ultrahanggal támadtam, de a t zkígyó magasról ejtett a fejemre. Lézeres vel árasztottam el az aknát, repeszgránátokat hajigáltam, kidobtam magam után az összes energiapajzsomat. Mindhiába. A parázspikkelyes, zsarátnoktaréjos Stockbaueren nem lehetett halálos sebet ejteni. Halálos nyugalommal teker zött utánam, már a testéb l áradó forróságot is éreztem az arcomon. Újabb probléma támadt. Nem is kicsi. A komputer tovább fékezett. Lenéztem a csörl kijelz jére, és égnek állt minden hajszálam. Még kétszázötven méter euticéniumszál maradt a dobon. – Ne basszunk ki egymással, gyerekek! A t zkígyó mintha megérezte volna a problémát, mert lassított, nem faragta tovább a köztünk lév távolságot, ki akarta élvezni az utolsó pillanatokat, annál finomabb lesz a vacsora. MEGMONDTAM, HOGY NEM MEHET EL INNEN, SHAW! – Hülye ribanc! Messze alattam valami fényességet láttam. Lángok nyaldosták az akna falát. A pokol tüze! 20… 15…10… fékezés. Egy rándulás – a dob nagy kattanással megállt, ezek szerint három kilométert téptem lefelé. A t zkígyó nagyjából húsz méterre tekergett a fejem fölött. Rátekeredett az euticénium szálra, és csigalassúsággal közeledett. Tátott szájában vakító fénnyel ég t fogakat láttam, torkából a cseppfolyóssá olvadt vas forrósága áradt. Ha odalent van a pokol, akkor ez micsoda a fejem fölött? Megint lenéztem, próbáltam felmérni a távolságot. Mennyi lehet ez, két-háromszáz méter? Egyszer úgyis meg kell halnia az embernek, nem igaz? Utasítottam a komputert, hogy kapcsoljon le. De nem történt semmi. Klein átvette az irányítást a Herden fölött. Ha képes volt befolyásolni az emberek tudatát, akkor egy fegyver fedélzeti komputere nem jelenthetett számára megoldhatatlan problémát. Megpróbáltam mechanikusan kioldani magam. De Klein nem engedte, hogy a préda döntsön a sorsáról, mert a mechanikus lekapcsolás ugyanúgy nem m ködött. Hiába rángattam a beül csatját, meg sem mozdult, egyszer en beragadt. Körülöttem semmi sem m ködött. A Herden és az Art of Laser bemondta az unalmast, utóbbiban úgysem volt sok kakaó. Amíg a csattal küszködtem, odalent a pokolban végleges döntésre juthattak az ördögök, elszánták magukat, hogy közelebb húzódnak hozzám, nyilván érdekelte ket, ki ez a b rdzsekis csávó, aki háromezer méter magasból alálógva, egy t zkígyó szakadatlan sértegetése közben annyit vacakol a beül jével. Történt ugyanis, hogy a lángok feljebb kúsztak odalentr l… Pontosabban szólva egyik

pillanatról a másikra nyaldosni kezdték a talpam. Lenéztem. Ugyanakkor a láthatatlan ember megfogta az ötkilós nagykalapácsot, és mellbe vágott vele; mert amit a lábam alatt láttam… az… az egyszer en lehetetlen volt. Saját magamat láttam feküdni egy m szerpult alatt. Körülöttem minden lángokban állt. Anne térdelt mellettem, két kézzel rázott a dzsekimnél fogva, közben azt kiabálta, „térj magadhoz, ki kell jönnöd innen”. Anne sírt. Megpróbált kirángatni a roncsok alól. De gyenge volt ahhoz, hogy megmozdítson. Teljes er b l nekifeszült a rám borult képerny konzolnak, próbálta leemelni rólam. Én nem mozdultam, úgy feküdtem, mint egy halott… Azt üvöltöttem Anne-nak, hogy nézzen fölfelé, ott lógok a feje fölött, de nem hallott engem. MEGMONDTAM, HOGY NEM MEHET EL INNEN, SHAW! – hallottam a t zkígyó hangját. Akkor már mindent értettem. Életem legmegdöbbent bb pillanatát hozta el számomra a felismerés, különös módon mégis megkönnyebbülést éreztem, mintha mázsás k gördült volna le a mellemr l. Szegény Anne! Nem fog sikerülni, szegény Anne… – Szeretnék találkozni Brendával – mondtam az alig négy méterre teker dz t zkígyónak. MAJD EGYSZER! Éles hang kiáltott. – Praetorianus! Mabell! Susie Klein szolgálója az akna falán kapaszkodott. Fejjel lefelé lógott, mint a horrorfilmek vérszívó szörnyetegei. Váratlan felbukkanása Susie Klein számára is meglepetést okozott. A t zkígyó ideges forgásba kezdett, düht l parázsló tekintettel nézett a sz ke lány alakját magára ölt fegyverre. TAKARODJ INNEN. MABELL! Mabell elrugaszkodott a faltól. Átlendült hozzám. Megkapaszkodott a ruhámban, vékony combját átfonta a derekamon. Lengeni kezdtünk az aknában. Klein összehúzta magát; a t zkígyó ugrani készült. Teli torokból üvöltöttem. Megpróbáltam leszedni magamról a Stockbauert. Hasztalan küzdelem volt. Mabell egyszer en nem érzett fájdalmat. Könnyedén kitépte csuklóját a markomból… szemhunyásnyi id alatt hatalmas, fekete körmök n ttek az ujjain. „Bízz bennem!” – kiáltotta. Villámgyorsan mozdult a keze. A mutatóujj fekete körme könnyedén átszúrta a dzsekimet, és a pólómat, aztán testembe hatolt, átdöfte a szívem… Iszonyú fájdalom hasított belém. Még láttam, ahogy a t zkígyó belemar Mabell testébe, és a sz ke Stockilány felsikoltott, majd kigyulladt; ugyanekkor elpattant az euticéniumszál, s én lezuhantam a lángok közé…

8. Amikor felnyitottam a szemem, Anne hajolt fölém. Könnyek maszatolták az arcát, összekócolódott haja a szemébe lógott, apró ökleivel dörömbölt a mellkasomon, úgy járt a két keze, mint a cséphadaró. – Lélegezz!… Nem halhatsz meg! Lélegezz! Köhögni kezdtem, alig láttam valamit a szememben gyülekez könnyekt l. Amikor Anne rájött, hogy életben maradtam, felsikoltott a boldogságtól. Rám borult, csókolgatott, könnyei sós ízét éreztem a számban. Nem kérdeztem meg, mi történt velem… Nagyon jól tudtam, mi történt! Anne hangja elcsuklott a keserves zokogástól. – A kabinomban voltam, amikor történt… Jaj, édes istenem! Nem tudom, mi történt a többiekkel. Anne életben maradt, ahogy én is. Lehet, hogy ez volt bennünk a közös vonás? Szerencsére tudtam használni a kezem. Együttes er vel sikerült lerángatni rólam a monitorkonzolt, én toltam a m szerfalat, Anne húzta, rángatta. Kihúztam lábam a szikrákat hányó pult alól, megkapaszkodtam egy elgörbült tartórúdban, és nagy nehezen feltápászkodtam. Anne segített. Rettenetesen fájt a bal térdem és a vállam, melegség folyt le a homlokomon. Odanyúltam. Vér… Olyan sötét volt a roncsban, mint a feneketlen kútban, ha nincs kigyulladva a folyosó, és kiszakadva a hajótest, tapogatózhattam volna ítéletnapig, így legalább kaptunk némi fényt. Fölnéztem a mennyezetre. – Mit nézel? – kérdezte Anne. – Semmit. A fegyvereim hiánytalanul megvoltak, de a komomat nem találtam sehol; körülöttem mindent elborított a törmelék, ég m anyag szúrós szagú füstje gomolygott felém a közleked r l… Sürg sen ki kell jutnom innen! De miért nem aktivizált er teret a Herden? Mert Mabell letiltotta a programot! Elborított minket a füst… – Egygázálarcegy. A materializációs rendszer tökéletesen m ködött, rajtam volt a gázálarc, amit azonnal lekaptam, és átadtam Anne-nak. Négykézláb másztunk a fény felé. Anne rátenyerelt a komomra. Odaadta nekem. Másztunk tovább. A hajó jobb oldala a valóságban ugyanúgy felhasadt, a becsapódás pillanatában nyilván feltépte egy szikla… Nem! A zuhanó rhajót elhagyó Mabell ütött magának kijáratot! Sikerült kimásznunk a hajótestb l. Rettenetesen szédültem. – Hol lehet a lány? – kérdezte Anne a gázálarc levétele után. Ekkor értettem meg, hogy nem emlékszik semmire. Vagy eleve nem járt odabent! Nagyon hülyén nézhettem rá, mert átkarolt, és dédelgetni kezdett. – Le kellene feküdnöd, lehet, hogy agyrázkódásod van. – Anne, találkoztam Susie Kleinnel. Te is ott voltál velem. Meghökkenve nézett rám. – Err l, te nem tudhatsz sem… – Anne, az apád dolgozószobájában lóg egy Botticelli a falon… – Ó, édes istenem… – A parancsnoki hídon mindenki meghalt… mert akik odaát meghaltak, a valóságban is meghaltak, Anne! A n szemében a kétségbeesés szikrája gyúlt. Hadarva beszéltem. Elmondtam Anne-nak, hogy a klinikai halál állapotában ugyanazt az utat jártam

végig, mint a szektatagok. Elmondtam, hogy bejutottam a szoborba, beszámoltam a borzalmas élményeimr l, Shackletonnak és társainak haláláról, végül tudomására hoztam, hogy Klein lehajította t az aknába, amit a pokolba vezet útnak hittem… Anne nyilván elájult a lezuhanás pillanatában… S amíg ájultan hevert a lángokban álló kabinjában, addig mellettem volt a szoborban… A többiek? Ahogy véglegesen kihunyt bennük az élet szikrája, úgy „ölték meg ket” a Stockbauerek, szépen sorjában… Igen, így történt, mert máshogy nem történhetett. Anne végigb gte az egészet. A társait örökre elvesztette, sosem találhatja meg a Katedrálist, és minden hitét elveszette azzal kapcsolatban, hogy az édesanyja még életben van. Ezzel csak részben tudtam egyetérteni. Anne kitörölte szeméb l a könnyeket. Próbált keményen viselkedni. – Mabell! – Mabell megmentette az életedet, neki köszönheted a reanimációt, még Kleinnel is szembeszállt miattad, és engem is meg akart menteni… – De miért? Miért hozna ekkora áldozatot értünk, ismeretlen emberekért, egy Stockbauer? – Mert az édesanyád. Ett l a pillanattól kezdve Anne megkukult. Úgy viselkedett, mint egy programhibás szintetikus, mozdulatai automatikusak voltak, tekintete a semmibe révedt, az sem érdekelte volna különösebben, ha megnyílik a lába el tt a föld. Nem noszogattam, nem kérdezgettem – sejtettem, mi játszódik le benne. A parancsnoki hídon mindenki meghalt. A fregatt orra a felismerhetetlenségig összegy r dött, odabent minden egymás hegyén-hátán. Felmásztam a roncs oldalán, és benéztem a megrepedt kriolitüvegen át. Szétroncsolódott testeket láttam, mindent elborított a vér. Axelnek leszakadt mindkét keze és a feje, Kim hasonlóan súlyos sérüléseket szenvedett. Braxtont valósággal kibelezte a m szerpult egyik leszakadt darabja… Shackleton rongybabaként hevert a fémszerkezet roncsai közé szorulva, szeme üvegesre dermedt, vérben ázó lába kilógott a roncsból… és hangyák másztak a bakancsán. Anne nem jött oda. Egy tövestül kiszakadt fatörzsön ülve bámulta a dzsungelt. Shackleton mellett átolvasztottam a roncsot. A felforrósodott titán miatt nagyon kellett vigyáznom, amikor benyúltam, és megpróbáltam elérni a zakóját. Komoly er feszítésembe került, hogy belenyúljak a bels zsebébe. Ott volt a Stock-Bauer szerz páros által írott könyv. Nem lapoztam bele. Gyorsan eltettem. Most jött a neheze. Kiügyeskedtem Shackleton zsebéb l a páncélterem kulcsát. Bemásztam Kimhez, és elvettem t le a másikat. Nagyon jól tudtam, hogy mit csinálok. Maxnek a lezárt konténerében kell lennie; azért nem találkozhattunk vele odaát, mert konténerestül, mindenestül túlélte a lezuhanást, egy karcolás sem esett rajta. Máig ott csücsül a hordkonténerében, és marhára nem érti, hol lehet a gazdi! Negyedóra múlva tértem vissza a magába roskadtan ül Anne-hoz. Lettem a fatörzs mellé Max konténerét. Homlokomon gyöngyözött az izzadság… Anne szótlanul felállt, és elindult a fák közt, arra, ahol a kolostor romjai voltak. A l tojások! – Várj! Felkaptam a konténert, és utána indultam. Tudtam, hova megy. Valaki magához hívta t… Sophia Rutherfurd egy zikkuratszer en emelked épület legfels teraszán feküdt. Végtagjai és az alteste szénné égett, egy emberi lény régen belehalt volna ezekbe a borzalmas sérülésekbe, de még tartotta magát. A fejér l leégett a haj, melle szétroncsolódott, hiányzott az egyik szeme, semmi nem

emlékeztetett arra a lányra, akivel a l tojások fennsíkján találkoztunk. Felkavaró látványt nyújtott. Felkészültem arra, hogy Anne rosszul lesz, de nem így történt. Odatérdelt a Stockbauer mellé, a hólyagosra égett koponyát simogatta. – Anyu? Ami egykoron Sophia Rutherfurd volt, visszamosolygott rá. Nem bírtam tovább nézni. Átmentem a terasz túloldalára, és bámultam a dzsungelt; valahol arra feküdhetett a szobor. Mi zajlott a Luciferen tizenöt évvel ezel tt, és az azt megel z évek során? A Societas Klein talán egyesíteni akarta az ember és a Stockbauer génállományát? Micsoda borzalmas hadsereg lenne az ilyen! Na és kinek a kezében? Lehet, hogy a von Anstettenek az emberi faj teljes átalakítására készülnek? És én képes vagyok szolgálni ezeket a szörnyetegeket? Negyedórával kés bb a hátam mögött magasba tört a gyorsan párálló hidrogén g zfelh je, amikor Mabell elpusztult. Anne odasétált hozzám. Sokáig nem szóltunk egymáshoz. Anne törte át a hallgatás falát. – Tökéletes példány volt, több száz próbálkozóból volt az egyetlen, akit Klein át tudott formálni a saját képére. Ezt követ en a Társaság felszámolta a szektát, egyszer en megsemmisítette a selejtet. Az anyám keveréklénnyé lett, hasonló Kleinhez, de valahol, a lelke legmélyén megmaradt benne egy olyan érzés, ami csak az emberre jellemz , úgy nevezte, lelkiismeret… A Societas Klein parancsára minden idegent meg kellett ölnie, aki a Luciferre tette a lábát, a Társaság nem akart szemtanúkat. Az utóbbi években számtalan hajó szenvedett itt katasztrófát, mindezért t terhelte a felel sség. intézte úgy, hogy leszálljunk a fennsíkon… kíváncsi volt ránk. Tudta, hogy a lánya vagyok… – Elcsuklott a hangja. Átkaroltam… – De engem miért mentett meg? Klein miattam ölte meg! – Nem tudom… Kérdeztem, de nem mondott semmit… Mi, emberek, nem érthetjük meg egy korszer Stockbauer gondolkodásmódját. Ezek a lények hasonlóak a vámpírokhoz: nincsenek érzelmeik, a véren és a hidrogénen kívül más nem élteti ket, és néha már a sebzésük is halálos fert zést okoz. Nem tudom, miért mentett meg. Pedig tudta, csak nem merte elmondani… – Azt hiszem, az rhajó intergalaktikus kommunikációs rendszere nem m ködik – mondta Anne. Nagy sóhajtással folytatta: – Hogyan fogjuk értesíteni a flottát? – Huszonnégy órán belül megérkezik az apám. – Sikerült meglepetést okoznom. Elmagyaráztam. – Az ismeretlenbe indultam a praetorianus harcászati rendszer nélkül, ezért biztosítani kellett a hátam. Elindulásunk el tt egy nappal hagytam egy üzenetet az apámnak, amit úgy id zítetem, hogy hét nappal kés bb kapjon meg. Mindössze két mondat volt az egész: A Luciferen vagyok. Híreket kaptam Brendáról… Az apám azonnal rhajóra száll, amikor elolvassa. Robaj hallatszott a dzsungel fölött. El ször arra gondoltam, vihar közeleg, és égdörgést hallok, ami azért volt fölöttébb meglep , mert a fejünk fölött vakító kéken ragyogott az ég, még felh ket sem láttunk odafönn. Akkor értettük meg, mi ez a zaj, amikor kilométerekre t lünk egy gigantikus tárgy emelkedett a fák fölé. A szobor! Függ leges helyzetbe emelkedett, és átalakult, a folyamat nagyon gyorsan zajlott; a karok beleolvadtak a törzsbe, a lábak összezárultak, a fej szintén átalakult… – Elmennek – mondta Anne teljesen fölöslegesen. Attól tartottam, Klein búcsúzóul még odavág valamit a Luciferhez, amit l száz kilométeres körön belül üvegesre olvadnak a kövek, de hál' istennek, ez nem következett be. A Societas Klein rhajója százméteres lángoszlopra állt, és viharos gyorsasággal tört a sztratoszféra irányába… Ismét Anne szólalt meg el ször. – Az anyámnak volt egy utolsó kívánsága… Beszélnem kell róla. Nem tagadom, kíváncsivá tett.

Felém fordult, a szemembe nézett. – Emlékszel azokra a nevekre, akiket az étteremben soroltál föl? Mike Bara, az SLA, a két Djokics… – Igen. Mi van velük? – Jó kis csapat, nem? Tudtam, mire akar kilyukadni. – Anne, verd ki a fejedb l! – Addig nem fogok meghalni, amíg nem teljesítem anyám utolsó kívánságát, meg kell ölnöd, ha meg akarsz akadályozni ebben. – Anne, térj észhez! – Segítsetek megkeresni a Katedrálist! – Nem, Anne… Nem segíthetek, a császár test rtisztje vagyok! – Csak a Katedrális specialistái tudnak meggyógyítani; a metamorfózis ugyan évekig eltart, de a kezelést mihamarabb el kell kezdeni! Mir l beszél ez? – Tessék? – Az el bb mondtam: a korszer alakváltók hasonlóak a vámpírokhoz. A sebzésük fert z! Szembefordult velem, és felhúzta a pólómat. Bénán álltam. Er sen megnyomta bal mellbimbóm alatt azt a félhold alakú, parányi vágást, ahol Mabell körme behatolt a testembe, hogy bordáim közt átszúrja a szívem. Friss volt még a seb, épp hogy megalvadt benne a vér. Mégsem éreztem fájdalmat… – vége –

Anthony Sheenard és Harrison Fawcett Mysterious Universe világának rövid kronológiája Az srobbanás kora: A világegyetem kialakulását szabályozó kollektív szupertudat (a Láthatatlanok) manifesztálja az anyagvilágot. Kr. e. cca. ötmilliárd évvel: A Naprendszer kialakulása, kés bb életfeltétetek a Phaeton (ma kisbolygóövezet) mágikus, és a Föld anyagi létsíkján. Kr. e. 500000: A kylingek csatát vesztve ún. zsákvilágokba, mögöttes univerzumokba menekülnek, visszavonulásuk id leges. Kr. e. 70000-50000: A von Anstetten és a de Huse dinasztiák uralkodása a Phaetonon. Az uralkodódinasztiák eredetileg okkult hatalommal bíró hüll k (megairák). Az rz k (wrajk kiválasztottak) emberkísérleteket végeznek a Földön. Kr. e. 50000 k.: A Phaeton kozmikus (mágikus) katasztrófáját megel z en az rz k a menekül k egy részét áttelepítik a Földre. Mu és Atlantisz kialakulása, az emberek és a phaetoánok (ejtsd: pétoánok) keveredése, amit az emberiség si mítoszai is megénekelnek. Kr. e. 30000 k.: A megtisztulás kora. Nagy földi kivándorlás, rhajók tízezreivel és wrajk segítséggel mutáns fajok hagyják el a Földet. Kr. e. 9600 k.: A Nagy Okkult Hasadás korszaka. A mitikus „aranykor” vége, a leg sibb folyóvölgyi civilizációk kialakulásának kezdete a Földön. Kr. u. 33: A Krisztus-esemény. A Katedrális lezárja a kort. 2003 után: Már csak egy wrajk megfigyel van a Földön. 2125 után: Az energiaháborúk kora. 2190: Az Új Világrend (Novus Ordo Seclorum) megalakulása. A NOS elnevezés a hatalmas ipari konglomerátumok vezette nemesi beütés politikai szövetségre is átvezet dik (Konföderáció), és a technokrataarisztokratikus hatalom el szeretettel használja magára. 2245: William Suger létrehozza a Katedrálist. 2380-tól: A Novus Ordo Seclorum hanyatlásának kezdete. A Konföderáció küls hódításokban akarja levezetni a bels válságot. Egy fiatal, paranormál képességekkel megáldott vadászpilóta testvérpár (,,Bowman”-testvérek) felbukkanása. 2395: A Katedrális és a von Anstettenek találkozása. A Societas Klein megalakulása és elszakadása a Katedrálistól. 2405: A von Anstettenek nyílt megjelenése a Földön, a NOS bukása, a Dominátus kezdete. A Katedrális illegalitásba vonul. 2410: I. von Anstetten törvényei a legális kivándorlás megfékezésére. Megalakul a Praetoriánus Gárda, az els f parancsnok Gin „Bowman”. 2552: III. Nagy Anstetten a galaxis berillium-achát trónján. A mágikus tudományok betiltása, a feketecsuklyás okkult test rség megalakulása. 2605: IV. von Anstetten a „démoncsászár” kerül a galaxis trónjára. 2634: Brett Shaw, kés bbi praetoriánus gárdaezredes születése. 2674-2680: A Dominátus hanyatlásának kezdete, a megaira von Anstettenek bukása. A Societas Klein utolsó megjelenése a galaxisban. 2680 után: A császárság és a galaxis kisebb-nagyobb birodalmakra hullik. Nathanel népe megjelenik a galaxisban, hogy ellensúlyozza a szupercivilizációkat. 2700-2800: Átmeneti kor I. (a megfigyel k kora) 2749: A Stoicheia születése. Új Alkímia. 2800-2900: Átmeneti kor II. (a kolóniaháborúk kora) 2905: A gilleth-mutáns háború kirobbanása. Pár éven belül az egész galaxisban elharapóznak a harcok, és átterjednek a háttérvilágokra is. 2950 k.: York Ketchikan megszületik egy nemesi családban. 2974: A gilleth-mutáns háború vége. 2997: A Láthatatlanok „lehelete” szétárad a Megrezb l. 3002-3006: York Ketchikan és a Katedrális id utazásai. York és Brett Shaw találkoznak.

3006: A tudás. 3010-t l: A Demiurgoszok legy zése, a Láthatatlanok megnyilatkozása. A villnegronok megpróbálják a tér szövedéke mellett az id szövedékét is meghajlítani, hogy megvalósulhasson az örökkévalóság, s ekkor megnyílik minden kapu és átjáró…

A von Anstettenek kora A 24. század végén legnagyobb válságát éli meg a Földet uraló, arisztokratikus alapokon szervez d Novus Ordo Seclorum. A tényleges gazdasági és politikai hatalmat az id utazás technológiáját birtokló, titokzatos Katedrális gyakorolja; látszólag semmi nem állhat annak útjába, hogy megkezd djön a galaxis meghódítása. Alighogy megjelennek az els hipertér-utazásra alkalmas rhajók, egy parafenomén testvérpár ismeretlen szupercivilizáció nyomaira bukkan a galaxis távoli szegletében. A magukat megairának nevez von Anstettenek szembeszállnak a legy zhetetlennek hitt Katedrálissal, és a „Bowman”-testvérek segítségével gy zelmet aratnak fölötte. Hónapok leforgása alatt megszállják a Földet s a lakott világokat, dics séges hódításukkal kezdetét veszi a dominátus kora, amely egészen a 27. század végéig tart. A Katedrális elhagyja a Földet, és a megairák okkult hatalmának köszönhet en, lassan feledésbe merül; legendája alig három emberölt elteltével mítosszá, majd mesévé szelídül, amit IV. von Anstetten korában már csak a gyerekek és a „megszállottak” hisznek el. A 27. század derekán viszont megszületik egy férfi, aki mindenkinél közelebb kerül ahhoz, hogy lerántsa a leplet a despotaként uralkodó von Anstettenekr l. Brett Shaw, a császár praetorianus gárdájának ezredese kalandos utazásai és izgalmakban b velked küldetései során lépésr l-lépésre ismeri meg a von Anstettenek és az emberi történelem legnagyobb titkait. Életének meghatározó pontján halálmegvet bátorsággal fordul szembe a galaxis császárával, s ezzel akarva-akaratlan olyan világtörténelmi és kozmikus események sorát indítja el, amelyek dönt en befolyásolják a kés bbi századok történéseit, és el készítik a Katedrális dics séges visszatérését… Ez az id azonban még várat magára… Amikor Shaw a Luciferre indul, még a császár legh ségesebb katonáinak egyike.

A szerz r l Harrison Fawcett 1965-ben született. 1998-ban jelent meg els regénye A Katedrális harcosai, amelynek második kötetéért (A Katedrális legendája) 2000-ben SF-díjat kapott. 2001-t l kizárólag regény- és forgatókönyvírásból él, honi és külföldi megrendelésre egyaránt dolgozik, Isten ostorai cím történelmi fantasy regénye megjelenés el tt áll Franciaországban. Három év szünet után a Jó nap ez a halálra cím SF regényével tér vissza a m fajba.

A szerz eddig megjelent regényei A Katedrális harcosai Ópiumkering Sz z infrafényben A Katedrális legendája Feketecsuklyások Aranypiramis A korona hatalma Best of Brett Shaw (antológia)