Oriana Fallaci Ha Meghal a Nap

ORIANA FALLACI

HA MEGHAL A NAP

KOZMOSZ KÖNYVEK • BUDAPEST, 1971

A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT ORIANA FALLACI: SE IL SOLE MUORE RIZZOLI, 4. KIADÁS, 1965

FORDÍTOTTA KARSAI LUCIA

A FEDÉLTERV ZSOLDOS VERA MUNKÁJA

© 1965 BY RIZZOLI EDITORE, MILANO

Apámnak, aki nem akar a Holdra menni, mert a Holdon nincsenek virágo k, se halak, se madarak. Theodor Freemannak , aki meghalt, megölte egy liba, miközben repült, h ogy a Holdra jusson. Űrhajós bar átaimnak, ak ik a Holdr a akarnak menni, mert talán meghal a Nap.

ELSŐ RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

A kő nem látszott, annyira buján sűrű volt a fű, megbotlottam benne, és elvágódtam az út mentén. Senki nem jött a segítségemre. De ki is jött volna? Nem járt senki az úton, talán a város többi útjain sem. Senki rajtam kívül. Senki nem volt, senki, akinek két lábfeje és két lábszára lett volna, teste a két lábszárán és feje a testén; csak olajozottan, rendben, állandóan egyforma sebességgel és egyforma távolságban tovasikló de olyan nem mozdulatlanul, ült bennük egyetlen férfi, egyetlen asszony sem. volánnál ugyan emberi autók alakokvoltak, ültek, de olyan mereven, hogy bizonyára nem A emberek voltak, hanem automaták, robotok. Vajon nem tud-e a modern technika velünk teljesen azonos robotokat gyártani? S a robotgépeknek vajon nem az-e a legfőbb törvényük: „mindig tudd, hogy nem szabad az emberek cselekvéseibe avatkoznod, hacsak az emberek nem kérik beleavatkozásodat”? Talán kértem én valamiféle beavatkozást? Ellenkezőleg. Feküdtem az út mentén húzódó gyepsávon, kínomban lángolt az arcom, és csak abban reménykedtem, hogy senki nem vesz észre, hogy nem nevetnek ki. És a robotok engedelmeskedtek: olajozottan, rendben, állandóan egyforma sebességgel és egyforma távolságban siklottak el, elektronikus számítóberendezésüktől meg sem kérdezték, hogy az a nő ott néhány lépésnyire tőlük vajon meghalt, vagy él, és ha él, miért nem kel fel. Nem keltem fel, mert valami képtelen, iszonyatos dolgot vettem észre: annak a fűnek nem volt fűillata. Belefúrtam az orrom, szagoltam. Nem, nem volt fűillata, semmilyen illata nem volt. Hüvelykujjam és mutatóujjam közé fogtam egy szálat, meghúztam. Nem szakadt ki gyökerestül, egyáltalán el sem szakadt. A tövénél turkáltam ujjaimmal, a földet kerestem. Nem, egyetlen rögöcskét sem érinthettem: milyen furcsa. Pedig föld volt ott, földszínű és földnemű anyag. És az odaültetett fű is fű volt, fűszín és fűnemű, lágy, friss fű, meg is locsolták valami ügyes öntözőszerkezettel, hogy zöld maradjon, növekedjék, uramisten, csak nem lázálom ez, álmodom, ez a gyep itt gyep, igen, bizonyosan az… Gyep volna? Ismét belefúrtam az orrom, szagoltam. Ismét hüvelykujjam és mutatóujjam közé fogtam egy szálat, meghúztam. Ismét tövénél turkáltam az ujjammal, a földet kerestem, aztán, mintha késszúrás az agyamba, bizonyossággá vált. Plasztikból a gyep. Igen, aplasztikból. És a rétek,hatolna amelyeket azokbana gyanú a napokban láttam, minden gyepsáv volt az utak mentén, mezők az autóutak szélén, a virágágyak a házak, templomok, iskolák előtt, a gyepszőnyegek, melyeket kertészek gondoztak, öntöztek, ápoltak, akár az eleven füvet, az igazi füvet, a füvet, amely születik és meghal – mind plasztikból volt. Hatalmas plasztiktakaró, sosem született és sosem meghaló fűből – ro ssz tréfa! Mint akit ezer darázs csípett meg, úgy ugrottam fel, visszafutottam a szállodába, feltéptem a szobám ajtaját, és majdnem ráestem az előtérben díszelgő kaktuszra. Hatalmas kaktusz volt: zöld, nedvdús, tele tüskékkel, s a csúcsán egy virággal. Először a virágot tapogattam meg, hajlítgattam, nyomorgattam: épségben maradt. Ujjamat a tüskék közé dugtam, a húsát nyomkodtam, könyörögve, hogy bocsásson ki egy cseppet a nedvéből; válaszul a gumi rugalmasságát érezhettem. Mindkét kezemmel belemarkoltam a tüskéibe, kétségbeesetten rimánkodtam, hogy szúrjanak meg, mondják, hogy tévedtem: csak lágyan megcsiklandoztak, alumíniumból voltak a tüskék, hegyük tompa. És a

fikusz a folyosón? Természetesen hamis. És a sövény ott a kertben? Természetesen az is hamis. És talán hamisak a fák is, amelyek körül sosem szálldostak muslincarajok, sem madarak: minden fűszál, minden faág, minden levél hamis volt ebben a városban, ahol semmi sem született, nőtt, halt meg zölden. Hamisak a margaréták, azáleák, rododendronok. Hamisak a rózsák abban a vázában, hamisak… A váza a televízió tetején állt, s amikor odaléptem, már nem volt bennem remény, sem kétség. Lassan kihúztam egy rózsaszálat, arcomhoz emeltem, majd visszaejtettem, és a rózsa azt mondta: krakk! és ezernyi hajszálvékony üvegdarabkára hullott. Jeges dér feküdt a padlón, és egy cseppnyi fény. Megér keztem Los Angelesbe, az első állom ásra utamon a jö vő és ö nmagam felé.

Egyébként az egész egy cseppnyi fény miatt kezdődött: emlékszel, apám? A fénycsepp a televízió képernyőjén szaladt, olyan apró és olyan súlytalan volt, hogy a kisujjam hegyével felfoghattam volna, hogy rátegyem a tenyeremre, és ellopjam. Nem is volt túlságosan fényes, emlékszel? Inkább egészen halványan pislákolt, mint a szentjánosbogarak, amelyek augusztusi éjszakákon felgyulladnak, majd kihunynak a bokrok között, s a gyerekek összeszedik, és letakart pohárba rejtik őket. Ez a csepp fény is gyakran eltűnt, elmerült a sötétben, pontosan úgy, mint a szentjánosbogarak, s a televízió szerettem bokorrá vált, elnyelte, többé nefélrelökni adja nekem vissza. Izgatottan és haragosan volnaamely beletúrni abba hogy a simasoha üveglapba, a huzalokat, a leveleket, visszakapni a fénycseppet és bezárni egy pohárba. De íme, visszatért, makacsul újra meg újra kigyulladt a semmiből, és sokkal több volt, mint egy fénycsepp: csillag volt. Az első ember-készítette csillag. Kezdetleges, ha közelről néztük volna, apám, akkora, mint egy demizson, nem nagyobb, s a neve mulatságos, bosszantó: Szputnyik. De csillag volt, csillag, és az emberek egymilliárd évet for dítottak rá, ho gy meg építsék azt a csillago t, és abból a csillag ból majd m ás csillago k is szület nek, nagyobbak, erősebbek, amelyek magasabbra tudnak szállni, és minket is magukkal visznek: mígnem majd mi is elindulhatunk a Földről, belevethetjük magunkat a végtelenbe, szentjánosbogárkákká változhatunk, súlytalanná: – Papa! Nem csodálato s, papa? – kiáltottam. Te újságot olvastál. Kétségbeejtő lassúsággal engedted az öledbe az újságot, felbukkant azúrkék és ősö reg , földi szemed, szk eptikus és ősör eg, földi ar cod, ezt mor ogtad: – Halljuk, mi a csodálat os.

–

De hát a Holdra menni, papa! Nem érted, mit jelent az a kis fénycsepp? Hogy felmegyünk a Holdra, a többi bolygóra! Még kétségbeejtőbb lassúsággal összehajtogattad az újságot, az asztalra tetted. – Már az ötlet maga is felbosszant. A Holdra menni, ugyan minek. Az emberek problémái mindig ugyanazok maradnak, a Földön vagy a Holdon; betegek és gonoszak lesznek a Földön éppúgy, mint a Holdon. Aztán meg azt hallottam, hogy a Holdon nincsenek tengerek, sem folyók, sem halak, nincsenek erdők, sem mezők, sem madarak: ott még vadászni vagy horgászni sem mehetnék.

Hát igen: te csak az olyan dolgokat szereted, amelyeknek ezen a földön van a gyökerük, és nem érted meg a hernyó történetét, amint arr a vár, hog y pillangóvá változzék. Sosem tudtam elér ni, hog y felülj egy repülőgépre, csak egyszer történt, hogy majdnem meggyőztelek: amikor a londoni Botanikus Kertet akartad látni. Elhoztam neked a Botanikus Kert prospektusát a repülőjeggyel együtt, boldogan lapozg attad a könyvet, a repülő jegyet visszaadtad: – Hát vonattal, vonattal nem lehet?

– Túlságosan sokáig tart az út, apám. – Akkor nem megyek. – A mama jött el helyetted, egész úton magára csatolva tartotta a biztonsági övet, azt hitte, az az ejtőernyő, és időnként ezt mondta: – Apádnak igaza van, mire való ez a nagy sietség? – A sebesség számotokra sietség, és nem szeretitek a repülőgépet. szívetek mélyén azt gondoljátok, amit aelkergetni. nagypapa,Amikor akinek szemében repülőgépek Fogadnék, kártékony hogy madarak voltak, melyeket bottal kellene bombáztaka minket, emlékszel, a nagypapa nem bújt a pincébe. Feltette a kalapját, kiment az utcára, és botjával az égre fenyegetve kiabálta: – Pimaszok! Pimaszok! – Így hát nem feleltem neked, néztem az én fénycseppecskémet, mely egyszerre csak kimúlt, bekapta egy arc, leírta a röppályáját, az útvonalát, s olyan csalódást éreztem, mint reggelenként gyermekkoromban, amikor felébredtem, és rohantam a pohárba zárt szentjánosbogárkámhoz, de a szentjánosbogárka nem volt ott többé, egy pénzdarabka feküdt a helyén, egy hang pedig azt mondta, látod, a szentjánosbogárka pénzecskévé változott, én pedig haragudtam, azt kiabáltam, nekem a szentjánosbogárka kell, nem a pénzecske, és mindenki nevetett. Mintha a pénzdarabka is nevetett volna, amikor földhöz vágtam, gúnyosan csilingelt, én pedig éreztem, hogy nem értenek meg, nevetséges vagyok, szavakat kerestem, de nem találtam, ha pedig megtaláltam mégis, szégyelltem kimondani. Vajon nem szégyelltem-e kimondani őket ezekben az években is, valahányszor egy új csillag elhagyta a Földet egy emberrel, akinek a neve Gagarin vagy Shepard, vagy Tyitov vagy Glenn, vagy Popovics vagy Cooper? Ő elindult, és én elindultam vele. Ő a világűrben lebegett, és én a világűrben lebegtem vele. Ő visszatért, és én visszatértem vele. De hogy lehet bizonyos dolgokat kimondani, apám? Semmi nem olyan fékező, mint a szemérem, a félelem, hogy fellengős szavakat mondunk. A gúny könnyű, a hit nehéz, és senki nem csúfol ki, ha gúnyolódsz, de mindenki kész gúnyolódni rajtad, ha hitvallást teszel. Egyik oldalon ott álltam én, a kislány, aki hisz a csillagokban, a másik oldalon te, a felnőtt, aki a Földben hisz.

– Ó! Eltűnt, apám! – Micsoda? – A Szputnyik. – Ne légy nevetséges. Hagyjál békén. – De apám… – Már mondtam, h og y nem érdekel, semmi közöm

hozzá.

– Hogy nem érdekel, azt még hajlandó vagyok megérteni. De hogy ne lenne közöd hozzá, nem: van közö d hozzá, nag yon is van, apám. Köze van hozzá annak is, aki vak, aki süket, aki…

– Mit vak, mit süket! Én a Föl det szeretem, ér ted? A leveleket szeretem és a m adarakat, a halakat és a tengert, a havat és a szelet! És szeretem a zöldet és a kéket, a színeket és az illatokat, és semmi más nincs, érted? Nincs semmi másunk, és én ezt nem akarom elveszíteni a rakétáitok miatt, érted? Haragudtál, sápadt lettél. Minden arcizmod arra intett, hogy hallgassak, ne makacskodjam az ostobaságaimmal. De én nem tudtam többé hallgatni: mintha szakadék nyílt volna kettőnk között, harc kezdődött volna. És megmondtam neked, nem tudom, pontosan ezekkel a szavakkal-e, én is szeretem a Földet, apám. Ez az otthonom, és szeretem. De az otthon, amelyből sosem lehet kimenni, nem otthon, hanem börtön: és te magyaráztad nekem mindig, hogy az ember nem arra való, hogy börtönben üljön, arra való, hogy kiszökjön belőle, és még az sem baj, ha kockáztatja, hogy szökés közben megölik. Azt mondtam, ha igaz a mese, hogy az ember a tengerből jött, ahol azelőtt hal volt, akkor a tenger is börtön volt, s őrültségnek tűnhetett megszökni belőle. De mégis megszökött, és lassan, türelmesen, fájdalmasan partra küzdötte magát, a levegőre. Nem tudott lélegzeni a levegőben, apám. Kopoltyúi vizet, vizet, vizet kívántak, és abban a folyadék nélküli űrben ő elmerült, fuldoklott, meghalt, a Föld pokol volt a számára, a vakító fény fehér lidércnyomás, amely rátapadt, mint a szívókorong, de lassan, türelmesen és fájdalmasan, újra próbálkozva, ismét meghalva, újra próbálkozva, és millió éven át, sikerült nem megfulladnia a levegőben, megvakulnia fehér fényben,millió nem odatapadnia a parthoz. Megfelelő tüdőt fabrikált magának, ésnem sikerült lélegezniea a levegőben. Megfelelő szemeket fabrikált, és bele tudott nézni a levegőbe. Megfelelő lábakat fabrikált, és sikerült elindulnia a földön. Megfelelő gerincet fabrikált, és sikerült két lábra emelkednie. Megfelelő kezeket fabrikált, ujjakkal, és sikerült a tárgyakat megragadnia. És így egy napon észrevette, hogy többet is tehet: gondolkodni tud. S mikor gondolkodott, megtudta, hogy ő: ember. És annyira tetszett neki az emberlét, hogy emberként feltalálta azt, amit a természet nem talált fel. Ügyesen egymáshoz dörzsölt két követ, és tüzet gyújtott. Darabokra szelt egy fát, és megépítette a kereket. Egymáshoz illesztette a tüzet és a kereket, és megcsinálta a vonatot. A vonaton felfedezte, hogy gyor san és messzire tud menn i, r epülni tud, mint a madarak: megir igyelte a madarakat , ellopta a szárnyuka t, ráillesztet te a vonatra, és r epült. Magasabbra, egyr e mag asabbra, mígnem megir igyelte a csillagokat, és kezdetleges másolatot készített róluk, majd azokon száguldott tovább: hogy belásson az ég zárt kapuján. De hát az isten szerelmére, ha zárt kaput látsz, nem támad fel benned a vágy, hogy kinyisd, és megnézd, mi van mögötte, apám? Az ember története vajon nem a zárt és feltárt ajtók története? Felelj, apám. A fejedet ráztad. – Kinyithatod, hogyne. Ki tudod nyitni és kinyitod. De ha az már az utolsó ajtó, ugyan hová vezet? Majd én megmondom neked, hová: fejest bele az ürességbe. A jövő, amelyről ti álmodtok, nem más, mint fejesugrás az űrbe. Lezuhantok az első lépésnél, és csak annak örülök, hogy én nem leszek ott , hogy lássam és megsir assalak. Pontosan ezt mondtad, aztán felálltál, és a folyosó elnyelte csoszogó lépteidet. Őszi délután volt, emlékszel, vidéki házunkban voltunk. Az ablakon gomba és gyanta illata szállt be, az erdő a vörös és lila hanga ragyogó színeiben pompázott, a szőlőtöveken nedvtől duzzadt fürtök csüngtek. Közeledett

a szüret, a szőlőlé forrásnak indul az erjesztőkádakban, és abban a részegítő békében apró, kerek puffanásokkal hullani kezdenek a vadgesztenyék, a konyhában a mama szederlekvárt főz. – Jaj istenem, odaég, leragad! – Mama, megkóstolhatom? – Menj innen, azt mondtam! – Észrevetted, milyen szépek a ciprusfáink a konyhaablakból? Szeretném megsimogatni őket, ha kinyújtom az ujjamat, mintha érezném ecset-puha leveleiket, bársonysimaságukat. Igazán nem tudom, miért éppen azon a napon határoztam el ezt az utazást az emberek közé, akik jövőnket készítik. Talán a mondatod miatt az ürességről: „fejesugrás az űrbe”. Az űr mindig rendkívül vonzó. Minél mélyebb, annál sötétebb, annál jobban vonz: mint valami titokzatos szerelmi vágyódás. Nem ér semmit, ha halogatjuk az indulást: én évekig halasztgattam, és most itt vagyok, a plasztik-gyepágyak, guminövények, üvegrózsák, robotok között, egy test két lábon, fej a testen, hogy megkeressem válaszodra a választ, apám. Nyugodt, határozott mozdulatokkal lehajoltam, hogy összeszedjem a hideg dércsillámot, ami egy rózsa volt. De a vékony üvegszilánk azonnal megszúrt, ujjamból vércsepp buggyant, s mint a gyereket, aki arról álmodozik, hogy megszökik otthonról, de amikor valóban megszökik, arra vágyik, hogy bár ne tette volna, nagy ijedség fogott el. Szép dolog elszökni, amikor úgy látod, hogy ez a helyes, és ezt akarod: miközben becsukod magad mögött az ajtót, elevenebbnek érzed magad, az utca végtelen mezőségnek látszik, és a vonat maga a hosszú ígéret. De amikor a mozdony elindul, a vagon levegőtlen kalitkává változik, a holnap pedig alagúttá, amely, ki tudja, hová vezet. Máris úgy érzed, beteg vagy, ezer fenyegető veszély mered rád, visszasírod lágy, meleg ágyadat, otthonodat, mely kényelmes és jó volt,a múltat, s magadéssem tudod már,bizonytalanul mit akarsz. Mindannyian félünk apám. a jövőtől, és mindannyian visszasírjuk mindannyian állunk a kezdetnél, Látod, ezért lesz ez a könyv gyakran olyan, mint egy nyomasztóan imbolygó hinta a tegnap és a ma között: a két világ között, amely immár elválaszt minket egy időtlen időben. Ez az oka, hogy gyakran hozzád fordulok ebben a könyvben. Akár szórakozol, akár bosszankodsz majd, olvasd el, és gondolkozz rajta, apám: ami benne áll, az első oldaltól az utolsóig, valóban megtörtént velem, vagy valóban láttam, valóban hallottam, vagy valóban gondoltam. Igazi a szereplők neve és a színhelyeké is. Igazak a dátumok és a beszélgetések, amelyeket idézek. Igazak a kételyeim, lelkesedéseim és megfutamodásaim: semmit sem találtam ki ebben a könyvben, és csak nagyon keveset hallgattam el. Napló ez a könyv, apám, életem egy évének naplója: átadom neked, hogy folytassuk a beszélgetést, amit arr ól a fénycseppről kezdtünk el.

Los Angeles fölé sűrű köd borult, a nap homályos, sárga foltnak látszott. Az égnek iszapszíne volt a nagy forróságban. Telefonáltam a Meteorológiai Információs Központba, és megkérdeztem, mikorra várható egy kis eső. Fémes csengésű hang válaszolt, hogy a következő hetvenkét órában és ötvenhat percben nem várható semmiféle változás. Nem, nincs sűrű köd: a hölgy nyilvánvalóan külföldi, a hölgy nem tudja, hogy a köd Los Angelesben nem köd, hanem füst, az autók kipufogójából származik. Nem, nincs semmiféle sárga folt: a hölgy nyilvánvalóan rendkívül műveletlen, a hölgy nem tudja, hogy Lossokkal Angelesben nap… tudja, milyen lehetaki a nap túl, amit égnek neveznek. Bizonyára szebb, ahisz eztKikiabálja mindenki, odaa kékségen felmegy. Oroszul, amerikaiul: „Idivitelni! Wonderful! Csodálatos!” Ki tudja, milyen érzés lebegni az űrben, súlytalanul: Edward White semmiképpen nem akart visszatérni az űrkabinba, amikor megérezte. Most

már elég, mondta neki McDivitt, elég már, Eddie, gyere vissza. Még egy kicsit, felelte Edward White, még egy kicsit, olyan mulatságos, tetszik nekem. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki először fickándozik a tengerben, a tenger olyasféle közeg, amelyben teljesen elengedhetjük magunkat, nem süllyedünk el. Harmincnégy évig, sokmillió évig, egész eddigi életében, egész eddigi életünkben az ember kődarab volt, amely a legkisebb ugrás után visszazuhan, ólomtest, mely amint leesik, eltörik: most viszont ott maradt, ólomtalanul, testetlenül, félelem nélkül, tollpehelyként, ezüstös csillámként, amely gyorsabban száll, mint a gondolataink, olyan gyorsan, hogy már-már állni látszik, de ez nem varázslat, ez valóság, és ebből a valóságból lehet nézni a Napot, amely idivitelni, wonderful, csodálatos. De annak, hogy ezt megtudjuk, hogy ezt meglássuk, hogy ezt átéljük, vajon mi az ára? Az az ára, amit máris fizetek: plasztikmezők, guminövények, üvegrózsák? Vagy ennél is több? És mennyivel több? Mivel, mivel kell még fizetni érte? Ujjamat szopogatva, mert olykor még kibuggyant rajta egy vércsepp, letettem a kagylót, és elindultam Cesare elé. Emlékszel Cesaréra, ugye? Igen, Los Angelesben él már sok éve, színész lett itt, és felvette az állampolgárságot is. Hogy megváltozott-e? Nézd, ha a Holdról vagy a Marsról beszélnek neki, a vállát vonogatja. Azt mondja, hogy a Mars egy görög isten, a Hold pedig szép lampion, fényénél könnyebb elcsábítani és ágyba vinni a butuska lányo kat.

MÁSODIK FEJEZET

– Hát te is. Mindenki ezér t jön. A kutya se jö nne már értünk, színészekér t manapság. Valamiko r ha azt mondtad: Kalifornia, Hollywoodra gondoltál. Ma azt mondod, Kalifornia, és az Apollo űrhajóra gondolsz. Természetes! Ugyan mi egy film egy rakéta fellövéséhez képest? Mi Darryl Zanuck, von Braunhoz képest? Vagy Doris Day, John Glennhez képest? Kimentünk a divatból, ránk se néznek többé.

– Ne vedd a szívedr e, Cesare. Tudjuk, változik a világ . – Könnyű azt mondani, ne vegyem a szívemre. De amikor egy lány azt kiáltja, tetszel nekem, mert Gordon Cooperhez hasonlítasz, az már azért mégiscsak szíven üthet, nem? Én nem is értem: manapság ha az ember nőt akar, legjobb, ha elmegy űrhajósnak. Aztán meg nézd: szerinted ez itt Los Angeles? Vidám, bizarr város volt azelőtt, tele fényreklámokkal és night-clubokkal: most olyan, mint egy elektronikus agy előszobája. Sötét, unalmas, ha valami eleven helyet akarsz találni, el kell menned Downeyig, ahol az állnak. az átkozott űrhajó helyes születik. Vagy Redondo Beachbe, ahol az Űrtechnológiai Laboratóriumok Hát szerinted ez, helyes?

– Hát, nem. Türelem kell hozzá, türelem. – Jó, hát az nekem nincs. Itt mindenki a technika, a haladás betege: én régimódi maradok. Olasz vagyok én, milánói: vannak dolgok, amik egyszerűen meg sem érintenek. Nézd, milyen csodálatos az új autópálya. Hat hónappal ezel őtt még nem vo lt itt, tudod? Hegyek em elkedtek a helyén. De ideho ztuk a szeletelőkerekeket, és pak-pak-pak! feldaraboltuk, akár a kenyeret. Hát nem grandiózus, nem csodálatos? A kenyér módjára felszeletelt, majd kátránnyal leöntött hegyekből émelyítő szurokbűz áradt. Még a megkínzott és sértődött föld illata is m egváltozott .

– Grandiózus, Cesare. Csodálatos. –

Aztán ez a mánia, hogy a Holdra, a Marsra menjenek. Hogy mindenáron automatákat csináljanak magukból. De én nem hagyom magam korrumpálni, nem én. Olasz vagyok, milánói: bizonyos dolgok meg sem érintenek. Hogy valóban ne változzam, idehívtam a nagynénémet; emlékszel a nagynénémre? No, nem való az nekem, mondta, én háziasszony vagyok, aki csak papucsban érzi jól magát, nem tudok nyelveket, sose bírtam a konzervételeket, a frisset szeretem, amit magam főzök. Hisz az kell nekem, néni, épp az kell nekem. Áh, én nem hagyom magam korrumpálni, nem én. Néni! Nézd csak, ki van itt, néni!

Elegáns, kifestett hölgy, a néni jött elém halványkék műanyag szandálban imbolyogva. Szív alakú, műanyag kötény védte a r uháját.

–

Darling! Sweety! How do you do? Nem, dehogy fáradság, egy perc alatt megvan. 1964-ben vagyunk, ar e we not? Mit enne szívesebben? Toastot? Hamburg ert? Hasét?

– Hasét? Ne tessék fár adni, ugyan! – De hisz egy perc alatt megvan, mondom. – Egy perc alatt?! – Természetesen, frissen, a konyhában. Come on, children. Gyertek a konyhába. A halványkék műanyag szandálban imbolyogva, a néni belépett egy űrlaboratóriumba, vagy inkább sebészeti műtőbe. Automata sterilizált mosógép. Automata sterilizált szárítógép. Automata sterilizált vasalógép. Automata sterilizált folttalanító gép… Megnyomott egy gombot, kinyitott egy ajtót, amely nem de ottfehérek volt, elővett egy dobozt, melyen felirat állt: Ready to use, használatra kész, kivettlátszott hat kisugyan, kődarabkát: voltak, hófehérek.

– Néni, mik ezek? – Hasé. Nem akart hasét? – Igen… vagyis… jó ez? Nem r égi? – Régi?! Ez régi? My God! What do you say? Nézzen ide, mi van ráírva: 1995-ig fogyasztható. Ezt, my dear, harminc év múlva is felhasználhatja még. – Harminc év… múlva?! De… – Meglátja, milyen finom. Most beteszem a sütőbe, és harminc perc múlva készen van. A kockákat belökte a sütőbe, amel y magától bezár ult. Cesare fi gyelm eztetett rá, igen büszkén.

–

Gyakorlatilag mindent magától csinál: begyullad, kialszik, kinyílik, és a sütési időt is számon tartja. Ha reggel nyolckor elmégy itthonról, és este nyolckor jössz haza, de amint hazaértél, már

készen akarod találni a sültet, csak meg kell mondanod neki: pontosan nyolckor készen van a sült. Ha késel, melegen tartja. Ha megfeledkezel róla, emlékeztet rá.

– Uramisten, Cesare! Beszél?! – Persze, hogy beszél: egy kis csengővel. A csengetés után pedig azt mondja: It’s ready, it’s ready. Egy lemez, természetesen, amit elektronikus rendszer hoz működésbe.

– Uramisten! – Ó, ez semmi, látnád a rádiómat. Annak csak azt kell megmondani, hányra kéred az ébresztőt. Mondjuk, hétre. Hétkor az órák szokásos komisz sivítása helyett lágy zenét hallasz. Vagyis zenére nyitod ki a szemedet. Áh, már nem tudnék lemondani az ilyesfajta csodákról. Gondold el, hogy a barátnőm, szegényke egyedül él, a lakásában tart egy szerkezetet, amely – ha ő kinyitja az ajtót – meggyújtja valamennyi villanyát, és egy hang azt kiáltja: isten hozott, szervusz, isten hozott! A sütő csengetett, majd kinyílt, elősiklott egy tálca és rajta hat hasé: szépek, dagadtak, tökéletesek. Még jók is, elismerem. De valahogy furcsa érzés volt megenni. Olyan volt, mintha, nem is tudom, azokból a búzasze mekből falatozt am volna, amelyek olykor előkerülnek a háro mezer éves egyiptomi sírokból, és ha elültetik, kikelnek. Az íze valahogy, igen, halott íz. Ha újjászületnek, akkor is halottak. És a konyha, a lakás… Bradburynek van egy iszonyatos elbeszélése, a főszereplő egy ház Los Angeles domboldalán: azt hiszem, te olvastad, apám. 2026-ban játszódik, a Bomba már felrobbant, és a Föld meghalt: a falon, mely körülöleli a kertet, négy árnyék látható. Egy férfi árnyéka, aki a füvet öntözi, egy asszony árnyéka, aki virágot szed, egy kisfiú árnyéka, aki labdát dob, s egy kislány árnyéka, aki karját tárja a labda felé, amely soha nem fog leszállni: Mac Clellan úr, Mac Clellanné asszony, a Mac Clellan gyerekek, akik egyetlen titáni pillanatban dermedtek mozdulatlanná. Nem élnek már, meghaltak, de a Ház él: üresen, magányosan, mert automatizált ház ez, ahol minden úgy megy tovább, mintha semmi sem történt volna. Napról napra, hónapról hónapra, évről évre, könyörtelenül. A Ház beszél, ainni.” Ház A mozog, a Házműködni pihen, akezdenek, Ház felébred. „Tik„-tak, tik-tak: negyed nyolc van, gyertek tejeskávét tűzhelyek a kávé forr, a robotszolgák az asztalra tesznek négy adag rántottát, nyolc szelet pirított kenyeret, egy kancsó tejet, amit senki nem fog meginni. „Tik-tak, tik-tak: háromnegyed nyolc, gyorsan az iskolába, gyorsan munkába.” A garázs kitárul, egy autónak, amelyet senki nem fog használni, begyullad a motorja, egy alumínium kar a szemétbe löki az el nem fogyasztott kenyérszeleteket, a tányéron maradt tojást, egy másik alumínium kar fogja a piszkos edényeket, elhelyezi a tartályban, ahol forró vízsugár automatikusan elmossa őket, friss lég áramlat aut omatikusa n megszárí tja, a ro botgépek p edig a helyükre r akják. Így meg y ez estig. És este: „Tik-t ak, tik-tak: Fél kilenc. Gyerekek, al udni.” A gyer ekek szobáj ában kialszik a fény, a nappaliban forogni kezd egy lemezjátszó. Meggyújtott szivar kínálkozik Mac Clellan úr karosszéke irányába. „Mac Clellan úr szivarja. Mac Clellan úr szivarja. Mac Clellan úr szivarja. Mac Clel…

– Mi baj? Nem vagy jól?

– De nagyon j ól vagyok, Cesa re. Köszönöm. – Még egy hasét? – Nem, nem, Cesare. Köszönöm. –

A néni szeretné felszereltetni azt a készüléket, amelyik azt mondja szervusz, isten hozott – folytatta Cesare. – Szerinte kellemesen pótolja a társaságomat, ha majd úton leszek. De én nem akartam. Olasz vagyok én, milánói: nem hagyom magam korrumpálni, nem én. Szívesebben alkalmaznám Jayne módszerét, ismered Jayne Mansfieldet? No, hát az ő háza egy kicsit nagy, két emelet, tizennyolc szoba, nehéz ott mindenre felügyelni. Jayne azonban minden szobába beépíttetett egy mikrofont, és így mindent tud akkor is, ha egyetlen lépést sem tesz. Vagyis: elég megnyomni egy gombot, mondjuk az A szobáét, és máris hallani lehet, mi történik az A szobában, vagy a B szobáét, és hallható, ami a B szobában történik. Hall mindent, és őt is hallják: a gyerekek, ha éppen veszekednek, a titkárnő, amint telefonál, a szakácsnő, aki süt… De ez semmi: amikor rájött, hogy mindenki szándékosan hallgat, Jayne elhatározta, hogy a rádióberendezést televízióra cseréli át: tizennyolc csatornát építtetett a tizennyolc szobához. Igen, mindenhová, a fürdőszobákat kivéve. Így láthat is és… No, miért vágsz ilyen arcot?

–

Semmi, Cesare. Semmi. Csak annyira megváltoztatok. Mi történt veletek, Cesare, mondd meg: annyira megváltoztatok.

– Nem változtunk meg, drágám: alkalmazkodtunk. Itt az ember vagy alkalmazkodik, vagy meghal. És én nem aka rok meg halni. Aztán hir telen mozdulattal bekapcsolta a televízió t.

–

Hát te, kisfiú, te sem szereted a westernfilmeket? Undor-fintor a kisfiú arcán: úgy kilencéves

lehet.

–

Természetesen nem. A westernfilmek nektek, öregeknek való buta mesék. Már csak az öregek szórakoznak azon, hogy néznek egy hülye alakot, aki lovon menekül. Nekünk inkább mutassatok többet az űrhajózásból.

– Kicsit többet az űrhajózásból?! Hát neked mi erről a véleményed, kislány? Te is több űrhajózást szeretnél?

Vállvono gatás, fö lötte két copf: tízéves lehet.

– Természetesen. És asztrofizikát. Szerintem felfoghatatlan, hogy az NBC-ben eddig még senkinek nem jutott eszébe egy adást a bolygóközi plazmának szentelni.

–

A bolygóközi plazmának?! Te is egyetértesz ezzel, kicsike? Szánakozó villanás a kicsike szemében: nyolcéves, nem több. ki ne értene egyet? Még a LEM vezénylési rendszerét se magyaráztátok meg nekünk: – Hátautomatikus teljesen r endszer, vagy kézi működtetésű is?

– LEM? Miféle LEM? – Gyerekek! Ez még azt sem tudja, mi az a LEM! A Lunar Excursion Modulé! Az űrhajó, amely majd leszáll a Holdra! Ba rom! Cesare elfordította a gombot, másik csatornát keresett. Megjelent egy lány, egyik kezében egy szelepet, a másikban egy rakéta modelljét tartotta.

–

ITT! Minden elektronikus berendezéssel forduljon az ITT-hez! Az ITT készítette a kétszázötvenezer dolláros meteorológiai bolygót, melyet a múlt héten lőttek fel New Mexicóban! ITT! ITT! Ismét elfordította a gombot, másik csatornát keresett. A bemondó híreket olvasott.

„A

Venus irányában fellőtt szonda nem ért el a bolygóra, de viszonylag közeli pályán történt elhaladása sor án a közölt adatokb ól megállapítha tjuk, hogy semmi féle mágneses tér nem védelmezi a Venus felszínét a kozmikus sugaraktól… A rendkívül magas hőmérséklet lehetetlenné teszi a tengerek létezését.

– Menjünk egy kicsit a levegőre, Cesare? – Menjünk. – Sétáljunk egyet, jó? – Sétálni Los Angelesben?!

– Igen. Miért? Sétálni Lo s Angelesben. – De Los Angelesben senki nem sétál. – Majd mi sétálunk. – Próbáljuk meg. – Próbáljuk meg?! – Igen, próbáljuk meg. És elindultunk. Elindultunk, és nem csináltunk mást, mint ezt, sétáltunk, semmi mást, amikor egy rendőrautó megállt mellettünk, egyenruhás fiatalember hajolt ki az ablakon, és máris benne voltam Bradbury egy másik elbeszélésében. A bal oldali mondatok azok, amelyeket mi mondtunk. A jobb oldalo n, zárójelben, az áll, amit B radbury szereplő i mo ndanak.

– Segítsünk valamiben? („Mit csinál mag a ott?”) – Nem, köszönjük. („Valamit, amit úgy neveznek: sétálni.”) – Elro mlott a ko csijuk? („M iért?”) – Nem, köszönjük. („Hogy levegőzzem.”) – Akarnak egy taxit? („Nincs légkondicionálója?”) – Nem, köszö njük. („Van, de én nézelődni szeretnék.”) – Valamit elvesztettek? („Nincs otthon televízió ja?”) – Nem, köszönjük. („Van, de…”) – Az ir atokat. („Az ir atokat.”)

– Tessék. („Tessék.”) – Reszket a keze? („Reszket a keze?”) – Egy cseppet sem. („Egy

cseppet sem.”)

– Szálljanak be a kocsijukba. („Jöjjön velünk.”) – Rendben van, kö szönjük. („Neeem! Segí tség! Neeeem!”)

Bradbury hősét egy robot-rendőrautóba teszik, és kórházba viszik pszichiátriai vizsgálatra, mert rajtakapták, hogy a lábát használja egy olyan társadalomban, ahol a lábakat kerekek helyettesítik, rajtakapták, hogy a szemét használja egy olyan társadalomban, ahol a szemeket a televízió helyettesíti, rajtakapták, hogy a Jóisten oxigénjét lélegzi egy olyan társadalomban, ahol a Jóisten oxigénjét a kondicionált levegő helyettesíti. Nekünk nagyobb szerencsénk volt: a mi rendőrünk megelégedett azzal, hogy szigorúan végigmért, aztán hagyta, hogy elmenjünk. De vajon meddig enged még el? Milyen messze van még az a nap, amikor letartóztatnak majd minket is azzal a váddal, hogy a lábunkat használjuk a kerekek helyett, a szemünket a televízió helyett, és a Jóisten oxigénjét a kondicionált levegő helyett? Hát bizony: közel, nagyon közel. Nem változtunk meg, drágám, alkalmazkodtunk. Itt az ember vagy alkalmazkodik, vagy meghal. És én nem akarok meghalni. Visszamentünk az autóhoz.

– Bocsáss meg, Cesare. – Én megmondtam. – Igen. Bocsáss meg. Nagyon harago san nézett rám.

– És most mit akarsz csinálni? – Semmit. El akarok menni Bradburyhoz. – Hol lakik az a Bradbury?

– Cheviot Drive, Cheviot Hills. –

Tessék, itt van Cheviot Drive, Cheviot Hills – mondta Cesare egy kétemeletes kis villa kárminpiros kapuja előtt. Aztán hűvös mozdulattal kinyitotta a kocsi ajtaját, és azt morogta: – Ciao.

– Ciao, Cesare. És ne haragudj, igazán. Bocsáss meg. A kárminpiros ajtón csengő volt. A csengő alatt cédula: „Ezt a csengőt ugyanabból a célból készítették, mint a többi csengőt, vagyis hogy megnyomják. De ha nem nyomja meg, nagy szívességet tesz vele, mert a csengő hangja iszonyúan zavar minket. Köszönjük.” Lágyan kopogtattam.

Óriási lárma hallatszott: kiabálás, visítás, utasítások, papa, te nyitsz ajtót, nem, papa, majd én kinyitom, nem, a mama nyitja ki, nem, a mama nem nyitja ki, akkor ki nyit ajtót: a kárminpiros ajtó kitárult, és ott állt ő. Mezítlábas, barnára sült óriás, haja szőke, mint az érett búzakalász és a szeme kék, mint a tiszta égbolt: talán hogy be ne piszkolódjék, vastag rövidlátó szemüveg védte. Puszta látványa jobban átforrósított, mint a fűtött kályha télen, s miközben melegített, gyógyította a keserűségeket, s gyógyítás közben ezernyi valósággá válható mesét mondott, ezüst hegyekről és smaragd égboltokról, halványkék dombokról és holdkő-völgyekről, egyszóval a Marsról, ahogy az ő képzeletében él. Nevetett, hogyan is? mint egy boldog kisfiú, akinek semmi sem hiányzik; sem az anyja, sem az apja, sem a játékok, sem a bizonyosság, hogy holnap vasárnap lesz, a vasárnap pedig napfénnyel teli nap, és holnap úgyis mindig vasárnap van.

– Hohó! Itt van! Hohó! Hajfürtök és szemüvegek örvénylő forgatagában, mint az elszakadt nyaklánc gyöngyszemei, gurult elő a konyhából a négy kislánya: a legnagyobb tizennégy éves lehetett, a legkisebb hat. Mögöttük egy ötödik szőke lány: a felesége. A nyaklánc ismét összeállt az öt teljesen egyforma színű, de különböző nagyságú gyö ngyszemből, és patt og tak felém az üdvözlések.

– Hohó! – mondta az első szőke. – Hohó! – mondta a második szőke. – Hohó! – mondta a harmadik szőke. – Hohó! – mondta a negyedik szőke.

–

Hohó! – mondta az ötödik szőke. És beszippantottak egy könyvekkel körültapétázott nappali szobába.

– Telefonálnom kellett volna, tudom. – Isten őrizz! Papa gyűlöli a telefont. – Halálosan gyűlöli . – Nem bír ja elviselni. – Mindig összetöri,

képzeld.

–

Ray csak nemrégiben engedte bevezetni a telefont – magyarázta a feleség, akit Marjorie-nak hívtak –, és lelkiismeret-furdalásában, amiért engedett a csábításának, folyton összetöri. Ma például éppen összetörte.

– Ugyan már, ő a r epülőgépet is gyű löli – mondta az e lső sző ke. – Igen, sosem ült még r epülőgépen – mondta a második szőke. – És autót sem vezet – mo ndta a harmadik sző ke. –

Hogy vezetne! Harmincháromszor buktatták meg az autóvezetői vizsgán – mondta a negyedik szőke.

– Ray kerékpáron közlekedik – magyarázta Marjorie, kicsit szégyenkezve. – Negyvennégy éves, és még mindig csak kerékpáro n jár. Bradbury közben elterült egy karosszékben, és türelmesen várta, hogy a szőkék mind kifejtsék a véleményüket. Mikor ez megtörtént, maga tárta fel a legsúlyosabb vétkét.

– Televíziókészülékem sincs. – Minden gyereknek van a kör nyéken, de nekünk nincs. – Neki csak a Verne-könyvek szám ítanak.

– Úgy növünk fel, hogy buták maradunk. – Tudatlanul nö vünk fel. – Olyano k leszünk, mint te, papa. – Buta vagyok? Tudatlan vagyok? – Bradbury felvonta a szemöldökét. – Buta nem vagy. A papa sok könyve isko lai tananyag, tudja? – ismer te el az egyik sző ke. –

Elbeszélései százharminc antológiában jelentek meg; Steinbeck, Saroyan, Hemingway, Poe művei mellett. Igazán nem buta – ismerte el eg y másik sző ke is.

– De az ig az, hog y tudatlan. A könyvei tele vannak hibákkal. – Papa: megint felfedeztem egy hibát, papa – közölte a legkisebb. – Igen – mo ndta Bradbur y. – A Marsbé li krónik ák cím ű könyvedben. – Igen – mo ndta Bradbur y. – A 194. oldalon. – Igen – mo ndta Bradbur y. – Ahol azt íro d, hogy a Mars

holdjai kelete n kelnek fe l.

– Igen – mo ndta Bradbur y. – Nem – mo ndta a kisl ány. – Hogyhogy nem? – kérdezte Bradbury.

– A Mars ho ldjai nyug aton kelnek fel, papa. – Ugyan, én nagyobb hibát is felfedeztem – közölte a legidősebb kislány. – Igen – mo ndta Bradbur y. – Emlékszel ar ra a földműve lőr e, papa, aki almamago kat ültet el a Marson? – Igen – mo ndta Bradbur y. – Aztán várj a az esőt. – Igen – mo ndta Bradbur y. – A Marso n nem esik az eső , papa. –

Undokok vagytok. Én azt sem tudom, hogy a víz oxigénből és hidrogénből áll, ezek meg szemrehányást tesznek nekem a keleten felkelő holdak miatt. Hát mit érdekel engem, hogy a Mars holdjai nyugaton kelnek-e fel, vagy keleten, hogy esik-e az eső a Marson, vagy nem esik? Nem matematikusok és fizikusok számára írok én kézikönyveket. De az írónak, aki tudományosfantasztikus könyveket ír, mondják erre ők, bizonyos dolgokat tudnia kell. Nos, engem egész életemben tudományos-fantasztikus írónak neveztek, de máig sem tudom, mit jelent ez. Egy idő óta az űrkorszak írójának mondanak; ez már tekintélyesebben hangzik, de erről sem tudom, mit jelent. Csak azt tudom, hogy húsz évvel ezelőtt még mindenki gúnyolt: nevetséges vagy, mondták, abszurd dolgok ezek. Mi az, hogy űrhajós, mi az, hogy űrállomás, Holdra szállás, hülye vagy te? Aztán egyszerre csak hohó! kitört az űrkorszak, és megvalósítja mindazt, amiről írtam. De semmi bűnbánat, nem kérnek tőlem bocsánatot. Továbbra is azt mondják: nem művészet ez, amit csinál, hanem mozi, cineráma. Nos, hát mi az a cineráma? És köztünk szólva, ki találta fel a cinerámát, nem az öreg Mike talán, vagyis Michelangelo? Nem ő csinálta a Sixtusi Kápolnát? És mi más a Sixtusi Kápolna, ha nem festészeti cineráma? Ha tehát az öreg Mike, aki ugyebár nagyon ügyes fickó volt, cinerámát festhetett, miért ne írhatnám én le a jö vőt tudományos-fant asztikus könyvek ben? Számomr a ez az eszköz, amellyel magyar ázom a kor t, amelyben élek, amelyben a gyermekeim gyermekei élnek majd, hogy megmagyarázzam a fenyegető veszélyeit… A szőkék kunco gni kezdtek, én döbbenten néztem r á.

– A fenyegető veszélyeit? – Természetesen. A tévét például.

– A tévét? –

Bizony. Mit gondol, hol vannak ebben a percben az amerikaiak, olaszok, franciák, japánok és más népek milliói? Nézik a televíziót. Ülnek és ostobán rámerednek. Nem gondolkodnak. Nem mozdulnak. Nem élnek. Néznek, és kész. A televízió gondolkozik, mozog helyettük. Él helyettük. Él? Megmérgezi őket az ostobaságával, de ők erről sem tudnak. Bamba semmittevésre szoktatja őket: de ezt sem tudják. Mert csak néznek, néznek, néznek , és kész. A világ minden veszedelme ott van bezárva abba az átkozott skatulyába, amely a lakás közepén áll, mint valami oltár: ők azonban némán térdre borulnak előtte, akár az oltár előtt. A tévén keresztül bármiféle Hitler három nap alatt gyökerében átalakíthatna egy békés nemzetet, vadállatok tömegévé változtathatná: gyűlései, szemei minden ebédlőbe, minden hálószobába behatolhatnának, nem lenne szükséges elmozdulni otthonról, hogy hallják, lássák. De ezt nem tudják, nem gyanítják, nem is gondolnak rá, mert csak néznek, néznek, néznek, és kész. És ha valaki…

– És ha valaki sétálni szeretne a járdán, de nem teheti meg, mert a rendőr megállítja, és őrültnek tartja… – elmondtam neki, mi történt velem, megismétlődött, amit ő az elbeszélésében leírt.

– Velem is megtörtént. Az az elbeszélés valóságos napihír-anyag. –

És ha valaki elvágódik a gyepen, és rájön, hogy a fű nem fűből van… – elmondtam neki a gyepsáv tör ténetét.

– Tudom, tudom. –

És ha egy vázában van egy szál rózsa, amelynek a szirmai nem szirmok, hanem üvegszilánkok… – elmondtam neki a rózsa történetét,

– Tudom, tudom. –

És ha valaki felhívja a barátját, és azt mondja neki, felmegyek hozzád ebédre, az pedig olyan haséval kínálja, amely 1995-ig fogyasztható, aztán azt mondja… – elmondtam neki Cesare ebédjének történetét.

– Tudom, tudom. És ez a rengeteg gép mindenütt. Gépek, örökké csak a gépek… Olyan voltam, mint a beteg, aki elpanaszolja a bajait az or vosnak, itt is fáj, meg itt is, meg itt is, és r eméli, hog y az or vos azt mondja, – ugyan, ez semmiség, de az orvos azt mondja, bizony ez súlyos, halálos baj. A harmadik „tudom, tudom” után még dö bbentebben néztem r á.

– Tudja?! Azt mondja, ho gy tudja?! –

Tudom, hát aztán? Mit számít az? Ha egy plasztikdarab alkalmas arra, hogy jó esőkabátot készítsenek belőle, és a lányom nem kap tüdőgyulladást, az nekem már elég ahhoz, hogy elfogadjam a plasztik létezését. Elég, ha a telefon alkalmas arra, hogy a tűzoltókat hívjam, már el is fogadom a telefont. Ha a tévé jó filmet közvetít, elfogadom a tévét. Ha egy mikrofon alkalmas rá, hogy rögzítse azt, amit mondok, mikor az agyam éppen működik, már elfogadom a mikrofont. Hogy a mikrofonba fasiszták is beszélnek? Nyugalom! A tévében ostoba alakok is szerepelnek? Nem baj. Telefonon hülyék is hívnak, és akkor dühöngök, és összetöröm a készüléket? Az sem baj. A plasztikkal a rét füvét helyettesítik? Nem baj. Tudom, hogy Los Angelesben a kipufogók füstje miatt szürke a nap. Tudom, hogy az autó az impotensek eszköze arra, hogy férfiasabbnak érezzék magukat. De ha ezer hülye között akad egyetlen ember, aki azt mondja: nem attól leszek férfias, ha kétszáz kilométeres sebességgel hajtok óránként, nem kell egész nap férfiasnak látszanom, elég, ha egyszer vagyok férfias a nap huszonnégy órájában, és gyalog járok, nos ebben az esetben én felkiáltok, hogy csodálatos az ember, és azért csodálatos, mert megteremtette a gépeket. Nem félek a gépektől: a gépek által válik halhatatlanná a halandó ember. A lemezek közvetítik hozzánk a zenét. A linotype-gépek nyomják a könyveinket. A mágneses szalagok rögzítik a gondolatainkat. Az ember drámája az, hogy nem csak ő maga hal meg, hanem az agya is megöregszik és meghal: és vele mindaz az adomány, amit számunkra tartogatott. De az általa épített gépek megtartják, megállítják az agyát, mielőtt meghalna, kulcsra zárják a gondolatot a pillanatban, amikor szavakattartogatott, öltött, kristályosan rögzítik és érintetlenül visszaadják, így azabban adomány, amit az ember számunkra nem vész el vele együtt. Ó, ha Krisztusnak magnetofonja lett volna! Bizonyíték lenne a kezemben, amit a hamis keresztények arcába vághatnék, hogy Krisztusé volt az igazság, nem az övék. Ó, ha Buddhának rádiója lett volna! Ó, ha Homérosznak lehetett volna linotype-gépe! Ó, ha Leonardo elektronikus számítógéppel rendelkezhet! Ó, ha Szapphó éghetetlen anyagra vésheti költeményeit! Ó, ha Shakespeare filmet készíthetett volna! Soha senki nem győzhet meg engem arról, hogy a gépek veszedelmesek, gonoszak: az emberek veszedelmesek, gonoszak. A film elködösíti az agyat? Igen, de fel is ébresztheti. Ezért szeretem Vernét: mert moralista, mint én, optimista, mint én. Olyan korszakban élt ő is, amikor úgy látszott, hogy mindenki elvesztette az akaratát, a merészségét a cselekvésre: és ő visszaadta a cselekedni akarását, merészségét. Készítsünk egy szép rakétát, a mindenségit neki, és menjünk a Holdra, a mindenségit, kiáltotta Utazás a Holdba című könyvében. Készítsünk egy szép tengeralattjárót, a mindenségit neki, menjünk a víz alá, a mindenségit, kiáltotta Utazás a tenger alatt című könyvében. De gondoljon Nemo kapitányra, aki démoni szenvedéllyel így kiált: „Legyetek jobbak egymáshoz, ne az Istennel való kapcsolatotokkal törődjetek, törődjetek inkább az egymás közötti kapcsolataitokkal!” Gondoljon Robinson Crusoe-ra, aki azt mondja: „Igen, egyedül vagyok. Ellenem van a Föld, ellenem van a Világegyetem, de van fejem, hohó! Van két kezem, hohó! Én életben tudok maradni, élni tudok, hohó! Hohó!” így hát én mindent szeretek, ami segít abban, hogy tökéletesebbé váljunk: a plasztiktól a rakétákig, mindent. És elegem van az elégedetlenkedésből. Rendben van, Bradbury úr, de az író feladata nem az, hogy dicsőítse azt a kevéske szépséget, ami– körülöttünk van: hanem hogy megkeresse a bajt, a rosszat, aztán leleplezze. Az ember feladata

nem az, hogy elégedett legyen, hanem hogy fellázadjon. Csak a lázadás útján kereshetjük meg az igazságot.

– De egy bizonyos ponton azután meg is kell találni ezt az igazságot. Eljön a pillanat, amikor a társadalom azt mondja az írónak, oké, fiú, mindez rendben van, a legnagyobb rendben. De miután olyan ügyes vagy, és ilyen remekül tudsz rombolni, miután mindent szétromboltál, reményeinket, illúzióinkat, most magyarázd meg szépen, hogyan kell mindezt újra felépíteni. Ilyenkor aztán, drágaságom, az ember vagy befogja a száját, vagy megmondja, hogyan kell újjáépíteni. A társadalomhoz én nagyon ragaszkodom, valósággal egy első éves egyetemi hallgató lelkesedésével. De az ember nemlehet maradhat ökké első egyetemi hallg Az egyetemi atók m indig lázban égnek, és nem örökkéörlázban égni.éves A láz betegség, ésató. a betegség nem hallg tart örökké. Amikor a hőmérő negyvenegy fokot mutat, az ember vagy meghal, vagy meggyógyul. Én már átestem a negyvenegy fokos lázon, és a betegségemet azzal zártam, hogy megtanultam becsülni az egészséget. Elégedetlenkedni, az az öregeknek való, a reménykedés a fiataloké, és lehet, hogy én örök gyerek maradok, de az űrkorszakot a gyermekeink lelkesedésével nézem: ártatlan, elszánt lelkesedés ez, amitől kiabálnom kell: mit érdekel en gem, hog y az első űrr akéta or osz volt-e vagy amerikai, hogy az első embert, aki a Holdra, a Marsra lép, Popovicsnak, vagy Smith-nek hívják-e? Az a fontos, hogy meglegyen az a rakéta, az a fontos, hogy felküldjük azt az embert!

BradburyJól úr.csináljuk-e? De azért talán csak szabadAegy kicsit félni: csak egészen kicsit. Hováa – Egyetértek, megyünk? Mit csinálunk? Vagy rosszul? plasztikréteket, üvegrózsákat felvisszük Marsra is? Bennem van lelkesedés a rakéták iránt: nagyon tetszenek nekem is. De amikor már fent vannak, ki állítja majd meg őket? Maguktól haladnak tovább; mert az ember valami olyasmit készített, ami kisiklik a kezéből, és nélküle önálló életre kel. A lábujja hegyéig elvörösödött. Remegett, mint a nyárfalevél. A világ minden szenvedélyével fortyogva mondta:

–

Félni?!? Látott maga valaha felszállni egy rakétát?! Amint ott áll, olyan hatalmas, hogy az

emberek körülötte egészen aprócskák, semmi kis moszkitók, és azok az aprócska emberek, semmi kis moszkitók meggyújtanak a semmiből egy lángot, üvöltő moraj tépi darabokra a levegőt, fehér füstfelhő bontakozik ki, a rakéta felrepül, száll a végtelenbe, és az ember káromkodik: Isten, elkaptuk a frakkodat, Isten! És miközben ezt a jól nevelt káromkodást hallatjuk, már nem félünk a rakétától, mert eszünkbe jut, hogy az Ember építette a rakétát, az Ember gyújtotta meg a rakéta szikráját, az Ember tépte darabokra a levegőt: a rakéta az Ember nélkül olyan, mint a kesztyű, amelyben nincsen kéz. Félni?!? De hisz ez a legszebb korszak, amit az ember megérni szerencsés lehetett, a legmerészebb, a legkivételesebb, a legcsodálatosabban istenkáromló, a történelem legnagyobb korszaka! Ha nekem azt mondják: nézd, nem csodálatos az a rakéta? Azt felelem: nem, az Ember csodálatos, aki megépítette, az én korszakom a csodálatos, a mi gondolataink a csodálatosak, a mi gondolataink, amelyek immár nem mozdulatlanok, elvontak, bejegecesedettek, hanem olyan gondolatok, amelyek mozognak, égnek, szárnyalnak! Igen, azelőtt azt gondoltuk: Szépség, és szobrokat faragtunk, képeket festettünk, palotákat építettünk. Azt gondoltuk: Isten, és templomokat, harangtornyokat emeltünk, imákat küldtünk az ég felé. Most azt gondoljuk: Szépség, azt gondoljuk:

Isten, és hiszünk valamiben, ami mozog, ami ég, ami felszárnyal: ezek a motorok, a gépek. Félni?!? De hisz mindmáig aludtunk, mint a télbe dermedt teknősbékák! Aludtunk, de íme, felébredünk, és frissen, kipihenten, okosan feltaláljuk a rakétáinkat, elszabadulunk a Földről, széttörjük a láncokat, amelyek a Földhöz kötöztek, magunk mögött hagyjuk börtönünket…

–

Igen, de az apám erre azt válaszolja, mi arra születtünk, hogy itt éljünk. Levegőre van szükségünk, hogy lélegezzünk, vízre, hogy ihassunk, megfulladunk levegő és víz nélkül: akkor hát minek elmenni, minek?

– Ugyanaz az oka, amiért gyermekeket hozunk a világra. Mert félünk a haláltól, a sötétségtől, és látni akarjuk saját képmásunkat megismétlődve, halhatatlanul. Szeretnénk nem meghalni: de a halál létezik, és mert létezik, gyermekeket hozunk a világra, akik majd szintén gyermekeket hoznak a világra, akik majd ugyancsak gyermekeket hoznak a világra, a végtelenségig, és ez az örökkévalóságnak ad minket. Ne feledjük: a Föld meghalhat, felrobbanhat, a Nap kialudhat, ki is alszik majd. És ha a Nap meghal, ha a Föld meghal, ha a mi fajunk meghal a Földdel és a Nappal, akkor meghal abban a pillanatban mindaz, amit addig alkottunk. És meghal Homérosz és meghal Michelangelo is, meghal Galileo és meghal Leonardo, meghal Shakespeare és meghal Einstein és meghalnak mindazok, akik nem haltak meg, mert mi élünk, mert mi gondolunk rájuk, mert magunkban és magunkon hordozzuk őket. És akkor minden tárgy, minden emlék a sötétségbe hullik velünk. Mentsük megaző életet ket tehát, meg építsük magunkat. felmás a menekülésr e, meneküljünk, hogy folytathassuk másmentsük bolygókon, újjáKészüljünk városainkat bolygókon: már nem leszünk sokáig földlakók! És ha valóban felünk a sötétségtől, ha valóban harcolunk ellene, akkor mindannyiunk érdekéb en fog juk a r akétáinkat, szokjunk hozzá a nagy hideghez, a nagy for ró sághoz, hogy nincs víz, ninc s oxigén, legyünk marslakók a Marson, venusla kók a Venuson, és amikor majd a Mars is meghal, amikor a Venus is meghal, menjünk át más naprendszerekbe, az Alfa Centaurira, bárhová, ahová mehetünk, és feledjük el a Földet. Feledjük el a mi naprendszerünket, felejtsük el a testünket, azt, hogy milyen formája volt, ezeket a karokat, lábakat, szemeket, legyünk másmilyenek, bármilyenek, zuzmók, bogarak, tűzgömbök, mindegy, hogy mik, csak az a fontos, hogy az élet valamilyen módon folytatódjék, és az élettel folytatódjék annak tudata, hogy mik voltunk, mit csináltunk, mit tanultunk meg: Homérosz tudata, Michelangelo tudata, Galileo, Leonardo, Shakespeare, Einstein tudata! És akkor az élet adománya örökké folytatódni fog. Íme. Ez volt a válasz a te válaszodra, apám. Nekem olyannak tetszett, mint egy gyönyörű imádság. Most is, amikor megpr óbálom ismételni hasonló szavakkal, ahog y ő mo ndta, és nem sikerült, sa jnos, egészen megtalálni a szavakat, most is gyönyörű imádságnak érzem: sokkal szentebbnek, mint azokat, amelyekre a mama tanított, amikor kislány voltam, és keresztet vetettem. Talán mert nagyon halkan mondta, félig lehunyt szemmel: ez az ember, aki kerékpáron jár, és nincs televíziója. Talán mert furdalt a lelkiismeret veled kapcsolatban, nagyon furdalt, és valamiféle alapvető önigazolást kerestem, bocsánatot: hiszen ha elfogadom ennek az embernek az eszméit, ezzel már elárullak, apám. Később már sokkal nehezebben fogadtam el: olyan voltam, mint az inga, amelyik soha nem jut egyensúlyba, és állandóan ingadozik jobbról balra, balról jobbra, egyik kételyből a másik kételybe, olykor határozottan meg is tagadtam ezeket az eszméket, és visszatértem hozzád többször is. De ennek az imának az íze mindig bennem maradt. Mindig bennem van. Talán mert lehajtotta a fejét, és

már nem is önmagához hasonlított, hanem egy paphoz, aki úgy mondja a Miatyánkot, hogy hisz is benne.

HARMADIK FEJEZET

Nem tudtam aludni. Az az ártatlan tekintetű ördög úgy játszott az idegeimmel, mint a parittya gumiszalagjával: húzogatta őket, próbálgatta, mennyire rugalmasak, pattanásig feszítette. Most aztán valamennyi idegszálam csomóban hevert, mint az összegubancolódott spárga, kimerülten ahhoz is, hogy a pihenés fáradságát elviseljék, képtelenül arra, hogy az agynak megparancsolják, most már elég,robogtak ne gondolkodj hagyd békén szerencsétlent. Mint a lemeredekről legördülő vonat, úgy továbbtovább, a gondolataim, csak ezt egya egészen kicsit fékezte az egyik szőke, amint azt or dította: – Éhes vagyok, papa. A szőke berontott, és az ima végszavára hajította az ordítását. Miután miszticizmusából kiragadták, Bradbury nem volt pap többé, hanem amerikai apa, engedelmesen felkelt, megjegyezte, hogy ő is éhes, én is éhes vagyok, valamennyi szőke éhes, tehát együnk. A vacsora nyugodtan folyt le, elentéktelen fecsegés élénkítette kizárólag olyan témákról, amelyekben valamennyien vígan egyetértettünk: hogy szeretjük a régi könyveket, ellenszenvesnek találjuk a kritikusokat, és képtelenek vagyunk méltányolni Pablo Picassót. Bradbury a régi könyvekről azt mondta, hogy a borhoz hasonlatosak, az idő múlásával változtatják ízüket és illatukat, annyira, hogy ő képes megállapítani egy kötet nyomtatási évét, ha megnyalogatja és megszaglássza. A kritikusokról azt mondta, hogy szinte valamennyien sikertelen írók, következésképpen indulatosak, csak olyankor lehet velük fegyverszünetet kötni, ha rossz tanácsaikat megfogadjuk: ő nem fogadja meg, tehát agyonhallgatják. Picassóról azt mondta, hogy minél öregebb lesz, annál rosszabbul fest, bizonyos képei igazán gyalázatosak: de ezt senki nem mondja ki, mert fél, hogy tudatlannak tartják, és a világ továbbra is abban az illúzióban él, hogy Picasso képei valóban gyönyörűek. Egyszóval nyugodt vacsora volt, célzás sem esett a zuzmókra vagy tűzgömbökre. Az ajtóban azonban, amikor Marjorie vissza akart kísérni a szállodába (ő vezet kocsit!), újra kezdődött a beszélgetés.

– Szép dolgokat mondtunk azért, ugye, Miss Fallaci? – Igen, Mister Bradbury. Kicsit úgy érzem magam, mint akit megvertek. – Ugyan miért? Inkább felvidíthatnák ezek a dolgok, erősebbnek és merészebbnek kell magunkat éreznünk tőlük.

– Hogyan? Amikor arra gondolunk, hogy nekünk, éppen nekünk jut az a kivételes szerencse, hogy folytassuk a létezés csodáját? Amennyiben ez valóban kivételes szerencse, akkor ugyancsak tragikus szerencsének mondható. Meglehetősen drámai felelősség.

– Dicsőséges, nem drámai.

– Drámai, Mister Bradbury. A legdrámaibb, amit az emberi faj elképzelhet. Uramisten! Lemondani a testről, mai formánkról, hogy olyan testet és formát öltsünk magunkra, amelyet elképzelni sem tudunk…

– Nézze, a mostani sem olyan különleges, ha jól belegondolunk. Gondolt valaha arra, milyennek találna minket egy to jás, ha vélem ényt tudna alkotni? Vagy eg y madár ?

–

Gondoltam rá. És arra a megállapításra jutottam, hogy nem vagyunk különösebben vonzó

látvány: valószínűleg meglehetősen gusztustalannak vélnék ezt amely végtagokkal és lyukakkal. Egy madár sokkal kecsesebb, minta függőleges mi, sőt egypolipot, tojás is. De tele mi van már megszoktuk, nem? hogy ilyenek vagyunk. És nem érzem kellőképpen felkészültnek magam arra, hogy madárr á, tojássá, zu zmóvá változzam.

–

Egyikünk sem eléggé felkészült erre. Sőt, soha nem is lesz az. De mégis ez a sorsunk: hogy megváltozzunk. Máris változunk: fizikai, lélektani, vallási szempontból egyaránt, akár akarja, akár nem, akár tetszik ez magának, akár nem. Lassan változunk, olyan lassan, ahogy a tavasz nyárba, a nyár őszbe, az ősz télbe fordul. Sosem vesszük észre, melyik pillanatban válik nyárrá a tavasz: egy reggel felkelünk, és meleg van, a nyár beköszöntött, miközben aludtunk.

– Ray! Kérlek, Ray! Éjfél van – mo ndta panaszosan a feleség e. – Oké, Marjorie. Oké. Tudja, mit csinálunk, Miss Fallaci? Jöjjön vissza holnap, és beszélgessünk még egy kicsit. Reggel kilenckor, nyolckor : mielőtt kimegyün k a tenger re.

– Ray! Ó, nem! Neeem! Rokonszenves nő Marjorie. Rokonszenves, és végtelenül türelmes: rengeteg türelem kell ahhoz, hogy eg y értelmes embert szeressen va laki. És bátor ság is. Az úton er ről is megg yőzött.

– Miss Fallaci, szeretnék valamit mondani. – Igen, Mrs. Bradbur y. – Amíg maguk beszélgettek, én figyeltem. Én soha nem hallottam még Raytől ezeket a dolgokat. Soha, a húsz éve alatt, amióta ismerjük egymást. Többé-kevésbé hasonló dolgokat olvastam a könyveiben: de hallani még soha nem hallottam őket. Nagy hatással volt rám.

– Rám is, Mrs . Bradbury.

– Kicsit meg i s ijesztett. – Engem is, Mrs. Bradbury. – De hát maga szerint van valami igazság ezekben a dolgokban? – Szerintem van. – A mindenségit. És zuzmó vá válunk? – Ha a dolgo k úgy mennek, ah og yan ő mo ndja, azt hiszem, ig en. – No, márpedig nekem ez az egész nem tetszik. Hogy egy napon valamennyiünket útnak indítanak, gyorsan, gyerünk, a Föld felrobban, el kell menni, és elvisznek, ki tudja, hová. És egy napon megérkezünk, ki tudja, hová, és hogy ezt megússzuk, zuzmóvá változunk. Aztán amikor zuzmók lettünk… Aztán én nem aludtam. A zuzmók jártak a fejemben, és nem tudtam elaludni. Az a mondat járt a fejemben, és nem aludtam. „És ha a Nap meghal, ha a Föld meghal, és ha a mi fajunk meghal a Földdel és a Nappal… Furcsa, de a Föld, a Nap halálára soha nem gondoltam, apám. Gondoltam a saját halálomra, az emberekére, akiket szeretek, de a Föld és a Nap halálára nem. Mindig halhatatlannak hittem a Napot és a Földet, mert léteztek évmilliárdokkal előttem, és létezniük kell évmilliárdokkal utánam is. Pedig hát ők sem halhatatlanok, ők is meghalnak egyszer. Hamarosan, nagyon hamar, hiszen évek milliárdja a Nap és a Föld számára semmi, ugyanolyan kapcsolatban vannak az évmilliárdokkal, mint én egy pillangóval: nekem huszonnégy óra semmi kis idő, a pillangó számára, amely egyik hajnaltól a másik hajnalig él, huszonnégy óra az egész élet. Hamar osan, nagyon hamar … a hegyekkel és a tengerekkel, a völ gyekkel és sivat ago kkal, zajokkal és színekkel, nappalokkal és éjszakákkal, mindazzal, amit te a világ leltárának nevezel, és én arra a gondolatra, hogy a Nap meghal hat, a Föld meghalhat a világ leltárával együtt, olyan üresnek és tébolyultan dühösnek éreztem magam, apám, mint amikor arra gondolok, hogy te meghalsz, a mama meghal, én is meghalok egyszer. Sosem értettem meg a halált. Sosem értettem azokat, akik azt mondják, a halál normális, a halál logikus dolog, minden véget ér, hát nekem is végem lesz. Mindig úgy g ondoltam, hogy a halál ig azságtalan, a halál illo gikus, és nem lenne szaba d meghalnunk , hiszen megszülettünk. Sosem értettem azokat sem, akik azt mondják: valójában nem halunk meg, valami mássá válunk, fűcsomóvá, levegővé, víztócsává, s fű, levegő, víz minőségünkben táplálunk egy halat, madarat, egy másik embert, azután általuk élünk tovább. Sosem értettem ezt, mert élni számomra azt elenti, hogy mozoghatok ebben a testben, ebben a gondolatban: hát akkor miért érdekeljen az engem, hogy marslakó lehetek a Marson, venuslakó a Venuson, andromedalakó az Andromedán? Ezek a végtagok, melyeket karnak, lábnak, ujjaknak hívunk, talán csúnyák? És mit számít az, ha csúnyák? Csupán ezeket ismerem, csak ez van nekem, és nem akarok mást helyettük. Ezeket a karokat, lábakat, ujjakat akarom, ezt a Földet akarom! Börtön ez a Föld? Rendben van. Kényelmesen megvagyok

ebben a börtönben, meleg és biztonságos, mint az anyaöl, az én anyám öle és… És igazad volt, apám. Igazad? De hisz az an yaöl sem ő riz ám ö rökké. Ha örö kké őr izne, meghalná l, és meghalna az anyaöl is. Az anyaöl csak addig tart, amíg ki nem fejlődsz, és amikor kifejlődtél, kiköp, erőszakkal kiokád egy világba, amit el sem tudtál képzelni addig. Lehet, hogy nem is akartad látni azt a világot: jól érezted magad az anyaölben összekuporodva, a jó melegben. Nem került fáradságodba az evés, nem került fáradságodba az alvás, anyád mindent elvégzett helyetted. Bőre, szövetei jobban védelmeztek az erős páncélnál, az atmoszféránál is, ami a Földet körülveszi, és visszalöki a meteoritokat és más veszedelmeket. Mégis kénytelen voltál elhagyni azt az anyaölet, kénytelen voltál felvenni egy test for máit, amelye krő l fo galmad sem volt, elkezd tél másképp táplálkozni, anny i fár adság ár án aludni, s fáradságosan védelmezni magadat. És mégsem nevezhető gonoszságnak ez a rád kényszerített változás, kegyetlenségnek sem mondható: ez az egyetlen módja, hogy folytathassuk az életet. És a Földnek is az egyetlen módja arra, hogy éljen, ha kiköpi az embert, beleokádja az égbe, túl az atmoszférán, azokba a világokba, amelyeket el sem tud képzelni, és amelyek egykoron majd szintén kiköpik más világokba… De hiszen ezt mondta Ray Bradbury. Tehát Ray Bradburynek volt igaza: nem neked, apám. És ebben a végkövetkeztetésben végre nyugalmat leltem, elaludtam végre, és kíváncsiságtól duzzadó reggelre ébredtem, aztán egy taxiban találtam magam, amely hozzá rohant: ahogy a tű száguld a mágnes felé.

– Mama, megint itt van az-aki-beszélteti-és-ő-hajlandó! – Mama, azért elindulunk délben, mer thogy itt van? – Mama, nézd, a papa már hegyezi a nyelvét, mama! – Jó napot, Miss Fallaci. – Jó napot, Mrs. Bradbury. – Marjo rie dr ágám, csinálnál nekün k egy kávét ? – Kávét a nagydumásoknaaaak! – Pimasz kölyök! R ög tön megpofo zlak! – Papaaaaa! A mama m egpo fozott! – Nem lehet egy perc nyugalmat találni ebben a házban?

A ház üvöltözés, ugrándozás, kiabálás, vidámság, ifjúság bombazáporában remegett, a szőkék mind indulásra készen álltak, kivéve Marjorie-t, aki még hajcsavarókkal a fején járkált, „én-márnem-bírom-tovább-mondom-hogy-megbolondulok” arckifejezéssel. A tengerparti vakációt már jó ideje tervezgették, és a nappali szobában szerteszét heverő tárgyakból, több tucat nyakkendőből, napozóruhából, cipőből, kilónyi krémből és napolajból ítélve, inkább azt lehetett volna hinni, hogy Bradburyék nem Palms Springsbe, hanem a Marsra készülnek, ahol majd örökkévalóvá teszik a teremtés csodáját, ámen. Mindebből nyilvánvalóvá vált, hogy nincs egyetlen sarok, ahol beszélgetni lehetne. A pincébe menekültün k, és mil yen nehéz bizonyos súl yoktól megszabadulni, apám. Én amíg élek, nem szabadulok meg azoktól a nyomasztó márványbronz-fa-vászon angyaloktól, amelyeket szoborban, rajzon, festményen láttam, megmerevedve, pufókra fújt arccal, trombitálva; azoktól a szomorkás, elkeseredett, dühös szentektől, akiket a mártírium leghátborzongatóbb pillanatában ábrázolnak, Szent Sebestyén nyílvesszővel a nyakában, Szent Lucia, amint tálcán tartja a szemeit: azoktól a kékbe és fehérbe öltözött Madonnáktól, akiket örökösen a Gyermek szoptatása közben ábrázolnak; a keresztre feszített és meztelen, vagy akár felöltözött Krisztusoktól, amint bal kezükben tartják a szívüket. Kislány koromban, valahányszor beléptem a templomba, és a nyirkos levegővel, hideggel, izzadság- és tömjénbűzzel, a bűnbánók susogásával együtt – akiknek a pap harminc Miatyánkot, negyven Üdvözlégyet, ötven Hiszekegyet szabott ki penitenciának, kérd az Úr bocsánatát, szégyelld magad, szégyelld magad – mindezzel együtt rám nehezedett a szentek és az angyalok, Jézus és a Madonnák lidércnyomása, hipnotizáltan álltam meg, és rámeredtem arra a szívre, azokra aszakította szemekre,kidea hát hogyan csinálta ki aés szívét, hogy a tenyerén tartsa, hogyan szemeit Szent Luciaezt és Jézus, hogyanhogyan tette avette tálcára, egy elhibázott vallás pogánysága minden erkölcsi súlyával rám nehezedett. Odaszöktem az oltárhoz, és letérdeltem a gyertyák, csipkék, ékkövek, hímzett terítők, arany és ezüst csillogás alá, a virágok alá, amelyeket szerettem volna ello pni, hogy elvig yem a mamának, és megpr óbáltam hinn i a szép legendák ban és én is Miatyánkokat, Üdvözlégyeket, Hiszekegyeket, Requiemeket morzsolgattam, hamis hálával eltelve a Mi Urunk iránt, aki hét nap alatt megteremtette a világot, először a vizeket, azután a növényeket, aztán az állatokat, majd a férfit, aztán az asszonyt: de mindig volt egy pillanat, amikor a hitetlenség újraéledt, a kételkedés a nagy varázslatban, s vele együtt feltámadt a félelem is. A rettegés, hogy megbüntetnek, a Pokolba kerülök, ott fogok égni, és izzadt a kezem, iszonyúan remegett a térdem, bocsáss meg, Isten, de hát hogyan csináltad, hogy hét nap alatt teremtetted, hogyan csináltad: és ezekbe a képtelenségekbe valósággal belebolondultam. Sosem mondtam meg senkinek, neked sem. Sosem volt hozzá bátorságom. Így nőttem fel tehát, megfélemlítettek az angyalok, a szentek, a Szűz Mária, a Gyermek Jézus és a Keresztre feszített Jézus, a Paradicsom, a Pokol, a Purgatórium, és az, amit Jónak hívunk és amit Rossznak, és ezek a súlyok rajtam maradnak, rám ragadtak, pedig szerettem volna elkergetni, ledobni őket, de nem hagytak el, mint a levágott köröm, mely újra nő, újra nő, újra nő halálunk napjáig: vajon így van ezzel mindenki? Így vagy vele te is? A mozaik az egyik hobbyd. De mit látsz azokban a sárga vörös zöld és kék üvegdarabkákban, apám? Mindig angyalokat, szenteket, Gyermek Jézusokat és Keresztre feszített Jézusokat, Madonnákat. Nekik adod minden erőfeszítésedet, nem egy felhőnek, virágnak, madárnak. Cheviot Drive, Cheviot Hills pincéjében végre valaki elé odahányhattam ezt a kegyetlen lidércnyomást és a megszabadulás álmát. A rakéták, az űrhajók, nevetségesnek találod? Íme, erre is jók.

– Kezdhetjük, Mister Bradbur y? – Hogyne. –

Akkor kezdem, Mr. Bradbury. Az űrkorszak kétségkívül eltávolít minket a vallás régi struktúráitól. Ádám és Éva gyönyörű meséje ma már egy gyermeket sem elégíthet ki. Az Ótestamentumnak az az állítása, hogy Isten az embert a maga képmására és hasonlatosságára teremtette, de facto cáfolatot kap abban a pillanatban, amikor szembekerülünk olyan értelmes lényekkel, fizikailag teljesenvagy mása felépítésűek, mintvégül mi. Ais nagy kaland, amelybe belevetettük magunkat, akik szabad akaratunkból sors akaratából, nyíltan veti fel a kérdést, vajon a gr avitációs er ő bilincseive l eg yütt széttörjük-e a vallás láncait is. Nekiiramodott, mint egy rakéta.

– Nem az űrkorszak, drágám, hanem a vonat kezdett eltávolítani minket a vallás régi struktúráitól. A vonat, a vasbeton, a daruk, azok a csodálatos eretnekségek, amelyeket például akkor követtünk el, amikor ide jöttünk Amerikába, és nem tetszett nekünk a hegyek és a folyók elhelyezése, így hát lenyir báltuk a hegyeket, és eltérí tettük útjukból a fo lyókat; nem tetszett az űr, ami a heg yek és a fol yók helyén maradt, és felhőkarcolókat emeltünk oda; nem tetszett az idő és a tér úgy, ahogy azt a természet adta, és megépítettük a szuperszonikus repülőgépeket, megtanultuk ledönteni a hang korlátait. Istenkáromló cselekedetek ezek, és mi abban a pillanatban váltunk istenkáromlókká, amikor megtanultunk csodákat művelni. Természetes, hogy átalakul minden! Gondoljon csak arra a csodálatos eretnekségre, amit mindig elkövetünk, elkapva Isten frakkját, valahányszor felrepül egy rakéta! Hohó! Játszadozunk a Világegyetem elemeivel, akár Frankenstein doktor, de senki, még maga a katolikus egyház sem meri azt mondani, amit Frankenstein doktor asszisztense mondott: „Olyan dolg okba avatkozol, amelyeket jobb r áhagyni Istenre.” Amikor Galileo azt mondta, „mozog a Föld”, a katolikus egyház börtönbe vetette: évszázadoknak kellett eltelni, míg a papok elismerték, hogy hát igen, valóban, egyszóval mozogni éppen mozog. Ma viszont a pápák jelentik ki: „Isten nem tiltja meg az Embernek, hogy a világűrbe menjen. Istennek tetszik, hogy más világokat meglátogassunk.” Vajon ez nem istenkáromlás? A múltban egy ilyen mondat kiejtéséért bármelyik pápa fél órán belül elvesztette volna a hivatalát. És magától értetődik, hogy mindez még csak egészen apró engedmény, gyenge kísérlet arra, hogy a valóságot ügyesen összeegyeztessék a dogmákkal. Felesleges mondani, hogy amennyiben nem változtatnak érveiken, valamennyi egyház hivatása elvész. És ostobán vész el, mert a hitről mi nem mondunk le, ha holnapra valamennyi vallás eltűnne a föld színéről, újat találnánk ki, vagy az újabbak maguktól is kifejlődnének az új magyarázatára. Jól mondom? A tudósok is csak a tényeket tárják elénk a miértek nélkül. Márpedig mi nem tudunk létezni miértek nélkül. Amikor egy ember gyógyíthatatlan betegségben haldoklik, és nem tudjuk, mit csináljunk, gyógyítsuk, hogy tovább szenvedjen, vagy öljük meg, hogy ne szenvedjen tovább, a tudósok ilyenkor nem sugalmaznak semmiféle döntést: csak eszközöket adnak ahhoz, hogy gyógyítsunk, vagy öljünk. Én tudom, mert ilyen dilemmám volt hat évvel ezelőttnekem az apámmal, és kegyetlen volt, életem legkegyetlenebb dilemmája. A tudomány megadta az eszközt, hogy dolog fájdalommentesen megöljem, hogy fájdalommal gyógyítsam, de semmi mást nem adott, és én nem tudtam, mit tegyek. Nem, hit nélkül nem lehetünk meg, de a hiten én nem azt értem, amit az egyházak adnak: az mát nem

elég. Már nem elégségesek egyébként a Darwinok sem, a csillagászok sem, a dolgoknak új szerkezetet és formát kell adni, egyeztetve az új időkkel, szélesebb távlatokkal. Kérem, ne szakítson félbe. Tehát: szerintem ma már nem elég megmagyarázni a Föld eredetét, naprendszerünk, galaxisunk eredetét: a Világegyetemnek ezt az elhanyagolható kis forgácsát. Tovább kell menni, az eredetek eredetének eredet éig, a világegyetem t ör ténetének egy olyan pillanat áig, amely m illiár d és milli árd és milliárd évvel ezelőtt volt, amikor az anyag megszülte önmagát, és megtanult szagolni, tapintani, látni, ízlelni: hogy szagolja, lássa, ízlelje önmaga megszülésének csodáját. Nem, nem elég már a Földdel foglalkozni, azzal a kérdéssel, hogy ki teremtette a Földet: mi az űrben élünk, nem csak a Földön. Nem, nem elég ma már azt mondani, hogy a mindenség Isten: a levegő, a kövek, az űr. Isten kíváncsivá vált, és megtör ve a hallgatást , meg akarja ismer ni önmag át, ér inteni és tudni akarja, hog y honnan jön. És így nem elég immár azt mondani, hogy Isten teremtette a Világegyetemet. Azt kell megkérdeznünk, ki teremtette Istent. Ki, ki teremtette az Istent? Fentről, az emeletről óriási robaj hallatszott, mintha felrobbant volna valami, és a ház beleremegett. Gondolatom Charlie Chaplinhez röppent, aki egy éjszaka kitárta egy londoni szalon ablakát, és azt kiáltotta az ég felé: „Isten! Te nem létezel!”; és válaszként villám csapott be az ablako n, és nagyot csattant a szobában. Aztán lehunytam a szemem, fejemet vállam közé húztam: a villámnak szüksége lesz egy kis időre, míg lejut a pincébe. Egy… kettő… három… Háromra az egyik szőke szívszagg ató sí rása har sant fel.

– Papaaa! Susan leesett a szekrényrőőől! Bradbury felugrott, Susanhoz rohant. Az üvöltések és elcsukló zokogások közepette az isteni büntetés oko zta szóváltás hall atszott.

– Hányszor mondtam nek ed, hogy ne mássz fel a szekrényre! – Miért szidod most? Nem látod, hogy meghalt? – Dehogy halt meg ! Csak elájult. – El sem ájult, csak színlel i a képmutató. – Susan! Ó! Susan! Édes kislányom ! – Az édes kislányod inkább ne mászna a szekrényre, te meg inkább vigyáznál rá. – Te meg ne vonulnál vissza folyton a pincébe magasröptű beszélgetésre!

– Azért meg yek a pincébe, mert nem hag ytok nekem egy talpalatnyi helyet! – Nem igaz! Azért vagy a pincében, hogy Istenről csevegj! – Susan! – Papa! – Kinyitja a szemét! – Csoda történt! Feltámadt! Bradbury sóhajtozva jött vissza.

– Hol is tartottunk? – Egy nagyon meggondolatlan, vigyázatlan pillanatnál, Mister Bradbury. Nevetett, valódi vasárnapi nevetéssel. Hogy jobban tudjon nevetni, fel is ugrott, és beverte a fejét a melegvíz-csőbe.

– Itt a második! – Talán helyes lenne témát változtatni, Mister Bradbury. Nálunk, olaszoknál van egy közmondás; nincsen kettő három nélkül.

– Ezt mi amerikaiak is ismerjük – mondta panaszosan, és a fejét tapogatta. – És a harmadik villám már

talán belém csap.

– Maga ár tatlan – mo ndta, és tovább tapog atta a fejét. – Nem, mer t éppen válaszolni akartam a kér

désére.

– Melyik kérdésemre? – mondta a fejét tapogatva.

– Arr a, hog y ki terem tette az Istent? – Ah! – mondta különö sebb érdeklő dés nélkül. Alaposan bevágta a fejét. –

Azt akartam mondani, Mister Bradbury: az Ember, az Ember teremtette. Vagy pontosabban: megteremtette az eszméjét. Nem tudunk mit kezdeni Isten nélkül, s ha nincs, hát feltaláljuk. Igen, Mister Bradbury. Az Ember teremtette Istent. Megindult ismét, mint a rakéta, teljesen és tökéletesen megfeledkezett a fájó fejéről.

– Nem! Én ennél tovább megyek. És azt mondom, hogy mi vagyunk az Isten. Mi, a Világegyetem ürüléke, a Végtelenség szikrái. És semmi értelme máshol keresni Istent, mert Isten mi vagyunk: a kutatás ezzel véget ér. Nem, én nem fogadom el Istent, mint valami emberfeletti lényt, transzcendentális, anyagtalan jelenséget, amely az ő materiális játékszereivel játszadozik: a csillagokkal és az emberekkel. Nem fogadom el Istent olyasminek, ami távol áll ezektől a térdektől, hajfürtöktől, ettől az agyvelőtől. Istent én olyasminek látom, ami az érzékek és eszmék által növekszik és kiterjed, és halandó szeretne lenni, hogy meghaljon és újjászülessék, aztán újra meghaljon és ismét újjászülessék, mozogni szeretne, és makacsul foglalkozni az emberi fajjal elszórni és elterjeszteni mindenütt a kozmoszban! Isten ez a hús, Isten ez a hang: íme, ezt akarom mondani, amikor azt állítom, hogy Isten kíváncsi lett. amikor azt mondom az anyagról, hogy megszülte önmagát. És ha az egyházak nem jutnak el odáig, hogy ezt kimondják, vagy valami ehhez hasonlót, akkor nem maradhatnak fenn tovább: elbuknak a szép mesékkel együtt Ádámról és Éváról, az „Isten képére és hasonlatosságára” teremtett emberről, s a hét nap alatt teremtett Földről! Tehát kimondják majd, előbb-utóbb kimondják, s akkor meg kell hogy határozzák majd újra a Jó és a Rossz fogalmát is: meg kell magyarázzák, hogy miért Rossz a Földön az, ami a Marson talán Jó, és miért Jó a Földön az, ami a Marson talán Rossz. Meg kell mondják, hogy miért nincs esetleg a Venuson se Jó , se Rossz. S zólniuk kell ar ró l is, ho gy más napr endszerek Földjein, ahol ember létezik, vagy létezett, vagy létezik majdan, elkövette-e az Eredendő Bűnt, és szüksége van-e a megváltásra. Ki kell mondják, hogy Krisztus értük is eljött-e a Földre, vagy eljön-e majdan: és ez nem tudományosfantasztikus regény. Ez morál. Vagy tudományos-fantasztikus regény is lehet, ki tudja: a múltban ez a műfaj megelőzte a tudósokat, ma megelőzi a teológusokat. A múltban felismerte az igazat, ma megérezheti a helyeset. Gyorsan, nagyon gyorsan kihasználtam a pillanatnyi szünetet.

– Mister Bradbury, b eszélt Ön már ezekről a dolg okr ól papokkal és teológ usokkal? –

Egyszer, évekkel ezelőtt, amikor a Mars béli króni kák-at írtam, és a tűzgömböknél tartottam,

vagyis az ősi marslakóknál, akik könnyed, halványkék tűzgömb formájúak. Emlékszik Stone atya történetére, aki a bűnt keresi a Marson? Makacsul keresi és nem találja, Peregrine atya azonban nem keresi, hanem azt állítja, hogy a Marson nincs jelen a Rossz, nincs bűn sem, a marslakók jók,

emlékszik? Peregrine atya, hogy bebizonyítsa tézisét Stone atyának, leveti magát egy hegycsúcsról, mondván: a tűzgömbök majd megmentenek engem, és valóban meg is mentik. Helyes. Engem gyermekkoromban a baptisták neveltek, sajnos, és az Eredendő Bűn szörnyűsége mindig megfeküdte a gyomromat, pedig nem sokat értettem belőle. Maga értette ezt, hogy miért születik a Földön mindenki, a katolikusok szerint, az Eredendő Bűn bélyegével? Nem? Én sem, ez annyira illogikus: Éva letépi az almát, megeszi, és ezért én elkárhozottan születek. Hát mi közöm nekem az almához? Mindenesetre szerettem volna megismerni egy katolikus ember nézőpontját azzal a problémával kapcsolatban: elkövett ék-e az Eredendő Bűnt a marsl akók, vag y sem? Telefonáltam Beverly Hillsbe egy papnak; kedves tisztelendő úr, jó napot, hogy van, én jól, ön is ól, elmehetnék önhöz egy kissé szokatlan kérdéssel? Azt mondta: hogyne, természetesen, így odamentem, és megkérdeztem: ide hallgasson tisztelendő úr, maga mit csinálna, ha megérkezne a Marsra, és ott tűzgömb formájú értelmes lényeket találna? Arra gondolna, hogy meg kell őket váltania, vagy arra, hogy ezek már megváltattak? Hohó! Ördög és pokol, ez aztán szép kérdés! kiáltott fel a tisztelendő. És megmondta, mit tenne ő, vagyis azt, amit a könyvemben Peregrine atya tesz. Fiatal, intelligens pap volt, nagyszerű pap. Egy egész napon át beszélgettünk, bezárkózva a sekrestyébe, és egyetlenegyszer sem fenyegetett meg, hogy máglyán égettet el a Szent Péter téren.

–

Mondja, Mister Bradbury: és beszéltek a kereszténységről, mint az élet szabályzójáról? Érintették azt a kérdést, hogy függetlenül a teológiáktól, a kereszténység lényege vajon helytálló-e odafönt? Alkalmazható-e ott is? Hogy az a parancsolat, amelyik azt mondja „Ne ölj”, érvényes-e más bolygókon, a következő évmilliók során? Beszéltek arról, hogy a szeretet, a megbocsátás, a könyörület érvényes fogalmak-e a Venuson, Marson és az Alfa Centaurin? Akkor ő elszomorodott, ez az örökké vasárnapi mosolyú gyermek. Megfeledkezett a húsvéti harangokról, ezernyi tűzijátékszikraként robbanó kohóiról, megfeledkezett humorérzékéről és nevetéseiről, és egyszeriben öregemberré változott, aki eleve csalódott féktelen optimizmusában, az emberekbe vetett vak hitében.

erről fel, is. tisztelendő Természetesen. És megállapítottuk, hogy vagy, ez nehéz, nagyon nehéz.Tehát Sőt, lehetetlen. Tételezzük úr, mondtam, hogy te földlakó én meg venuslakó. – Beszéltünk venuslakó vagyok, gondolkodó, jóságos, igazságos teremtmény és sokkal intelligensebb nálad: meg sem érint a gondolat, hogy esetleg rosszat is tehetnék neked. De külső alakzatom olyan, mint egy óriási békáé: három méter magas, koromfekete, szőrös béka vagyok, rengeteg lábbal és három szemmel. Íme, tisztelendő uram: leszálltál a Venusra, és én nézek rád a három szememmel. Egyszerűen csak nézlek. Te mit csinálsz? Azt felelte, amit én magam is feleltem volna: „Hát azt hiszed, Bradbury, hogy várok, amíg valamiféle jelét adod, hogy szívesen, barátsággal fogadsz? Azt hiszed, Bradbury, hogy elviselem kíváncsiságodat és gyanakvásodat? Azt hiszed, Bradbury, hogy hiszek az emberségedben? És ezért nem sütöm el rád a radioaktív pisztolyomat? És aztán nem kezdem üldözni a testvéreidet és a gyermekeidet, hogy kiirtsam őket, mielőtt azok is megijesztenek?” És igaza volt, az istenfáját, igaza volt! Hiszen egy néger ember voltát sem tudjuk elfogadni! Még azt sem fogtuk fel, hogy abba a fekete bőrbe pontosan olyan lény van bezárva, amilyenek mi vagyunk! Hagyjuk elégni a buddhistákat! Ugyan! Hiszen kiirtottuk az indiánokat Amerikában, és még ma is

készülnek westernfilmek, amelyekben egyetlen jóravaló indián sem látható, aki megérdemelné, hogy ne nyúzzák meg elevenen! Hiszen megöljük a delfineket, miközben jól tudjuk, hogy agyuk a miénkhez teljesen hasonló, a nyelvük is a miénkhez hasonló, és csak a lábuk hiányzik ahhoz, hogy megszökjenek, a karjuk ahhoz, hogy védekezzenek, az ujjuk, hogy a szigonyt elhajítsák! Hát maga arról ábrándozik, hogy keresztény módra viselkedünk majd rovar vagy kígyó formájú, pikkellyel borított szörnyetegekkel?!? Nem, nem, nem. Csak egyetlen mód van arra, hogy szilárdan érvényesítsük a kereszténység koncepcióját.

– Mi az, Mister Br adbury? Mi az? – Amit az előbb mondtam: meggyőzni magunkat arról, hogy az emberség nem forma, két karral, két lábbal, egy törzzsel, egy fejjel. Az emberség egy eszme, cselekvési mód, valami, ami mozog és gondolkodik, bármilyen is a formája: béka, zuzmó vagy tűzgömb. Az istenit ezeknek a szúnyogoknak! Agyoncsapott a karján egy szúnyogot. Ez igazán nem baj, apám, elismerem: mindig meggyőződésem volt, hogy Éliás nem azért kergette el gyengéden a legyet, mert hitt a légy ember voltában, hanem mert undorodott volna agyoncsapni egy legyet. De ő most agyoncsapta azt a szegény szúnyogot, amelyik csak nézett rá, és semmiféle mennybéli villám nem sújtott a fejére, sem az én fejemre, büntetésül. A Paradicsom bármelyik angyala kész lelökni egy kisgyereket, aki felmászott a szekrény tetejére, ha két bűnös hiábavalóan kiejti az Isten nevét: de a Paradicsom egyetlen angyala sem veri a fejedet a melegvíz-csőbe, mert agyoncsaptál egy szúnyogot. Vagy talán Isten megértette: nem vagyunk mi rosszak, én meg ez a Bradbury, csak megpróbáltunk egy kicsit róla gondolkodni. Aztán elköszöntem Marjorie-tól, elköszöntem a szőkéktől, elköszöntem Bradburytől, fogtam egy taxit, és elmentem: bele a füstködbe. Beverly Hills és Cheviot Hills útkereszteződésénél állt egy templom, nem tudom, katolikus, metodista vagy baptista-e, és a templom előtti virágágyon kis tábla:

HASZNÁLATON KÍVÜLI TEMPLOM – ELADÓ VAGY BÉRBE ADÓ

Megkérdeztem a taxisofőrt, vajon ez valami ízléstelen tréfa-e, és a taxisofőr azt felelte, nem, nem tréfa: hajdani templomo kban lakni nagyon divatos dolo g Los Angelesbe n és Amerika más vár osaiban is, mindenfelé láthatók még ehhez hasonló kis táblácskák. Ő is szívesen lakna templomban, ha tehetné: csak az a helyzet, hog y nagyo n drág ák, aztán meg egy cso mó pénz kell a fűtésükhöz telente.

NEGYEDIK FEJEZET

– A nevem Herb Rosen. Szólíts nyugodtan HR-nek. Sőt R-nek. – Oké, R. Szólíts OF-nek. Sőt F-nek. – Helyes, F. Mit tudsz az ÜT-ről? – Semmit, R. Az ÜT sosem volt az erős oldalam. – Nem helyes, F. Nagyo n nem hel yes. Kénytelen leszek neked egy kics it elmag yarázni az ÜT-t. – Eszedbe ne jusson, R. N e fár adj. – Hát akkor hogy érted meg az ÜTL-et? – Igazad van, R. Mondd, kaphatnék egy kis HO-t? – Úgy érted, h og y H2O-t? – A HO-t rö videbbnek találo m. – Jól van, F! Szintetizálni, ez a fontos. Szintetizálni. Lányok, hozzatok eg y kis HO-t. Erre nagy zűrzavar keletkezett. A lányok megszokták, hogy vesztegessék az időt azzal, hogy H 2O-t mondjanak, és nem értették, mi a HO. R kénytelen volt megmagyarázni, hogy a HO nem más, mint szintetizált víz, és akkor a lányok azt mondták, hogy szintetizált víz nincs, csak normális víz: több időt vesztettünk, mintha azt mondtuk volna: „Kérek szépen egy pohár vizet.” Végül mégis megkaptam a pohár vizemet, sőt H 2O-mat, sőt HO-mat, és készen álltam, hogy oktatásban részesüljek az ÜT-ről (vagyis az Űrkutatás Technológiájáról), talán nem tudod, apám, ez az a tudomány, amely arra szolgál, hogy egy járművet fellőjünk az űrbe, röppályán tartsuk, majd visszahozzuk a Földre. Jóakaratú érdeklődéssel vártam: Bradbury belém injekciózta már a második adagot is a hitből, és bizonytalanságaim ingája ezen a reggelen inkább felé lendült, mint feléd. Képes voltam szembenézni HR-rel is, gonosz arcával, jeges tekintetével, kefebajuszával, mely még egy nácit is megrettentett

volna. Képes voltam tetszéssel szemlélni még az ÜTL-t is (az Űrkutatási Technológia Laboratóriumait), ezt a lidérces, fekete üveghasábot, amelyhez viszonyítva Montecatini milánói székháza tiszta rokokó stílusúnak tűnik; a fekete üveg helyettesíti a téglákat, a cementet, az acélt, és az ÜTL-ben nincsenek sem falak, sem ablakok, sem tetők. Csak az a fekete üveg, amit semmiféle villám nem tudna megrepeszteni, semmi tűz meggyújtani, és egyetlen kém sem tudna rajta behatolni. Magába zárja a Hold-utazás titkait, és ami odabent történik, az a legmélységesebb titok. Technikusok, hivatalnokok évek hosszú sora óta úgy dolgoznak, hogy sejtelmük sincs, mire szolgál a munkájuk: aki tudja, a legártatlanabb indiszkréció elkövetésével kockáztatja, hogy árulással vádolják, és a villanyszékbe jut. Fegyveres rendőrök követnek mindenüvé, elállják az utat: látni legfeljebb az elektronikus agyakat lehet, amelyek fél perc alatt adnak választ olyan kérdésekre, melyekre ötezer matematikus együttvéve, harminc év alatt nem volna képes válaszolni. És az emberek itt úgy beszélnek, mint az elektronikus gépek: kezdőbetűkből összeállított rejtjelekkel szavak helyett. A szavak időbe kerülnek, apám, és az idő pénz. Milliónyi dollárba kerül minden perc.

– … és végül, a röppályák. Világos, F? A röppályákat természetesen az elektronikus agy adja meg.

– Láthatnék egyet, R? – De hisz benne vagy, F! – Benne, R?!? – Benne, F. Ez a szoba egy elektronikus agy: a falak, a padló, a mennyezet a koponyafalai. Azok a fémdobozok ott: a membrán, amely a szürkeállományát tartalmazza. Az elemek, a fogaskerékrendszerek, dugattyúk, elektromos szálak, kapcsolókarok pedig a vérerei és az idegei. Nem hallod a zajt? Ez ő, amint gondolkodik, dolg ozik.

– A mindenségit, R. Apró féregnek érzem magam. –

Az vagy, F. Hozzá képest az vagy: nyomorult kis féreg, ő bármilyen differenciál- vagy integrálszámítási műveletet képes megoldani: te is képes vagy? Ő ki tudja javítani egy űrhajó téves irányát, ráállítja a helyes pályára, megállíthatja: te képes vagy rá? Betéve meg tud tanulni sok száz matematikai, fizikai, asztrofizikai, kémiai, meteor oló giai könyvet: te képes vagy er re? Tud szimultán fordítani bármilyen nyelvre, tud zenét szerezni, verset írni: te tudsz? Nem gép ez, hanem élőlény. És annyival okosabb nálunk, hogy ha nyelve és nyála volna, szemen köpne minket, valahányszor meglát, és teljes jo gg al r abszolgáivá ten ne. A jég felolvadt, R szeme vad, érzéki szenvedélyben égett, úgy nézett a fogaskerék-rendszerek, dugattyúk, elektromos szálak, kapcsolókarok szövevényére, mintha a világ legszebb asszonya feküdt volna előtte meztelenül egy ágyon.

–

Mondd, R: és ha megkérném ezt az Agyat, hogy tanulja meg betéve a washingtoni könyvtár teljes anyagát, megcsinálná?

– Persze hogy m egcsinálná. – És mennyi idő alatt tudná betéve meg tanulni az Ili ászt és az Odüsszeiá t? – Tíz, tizenöt perc alatt. – És az Ist eni Sz ínj átékot? – Tizenöt, húsz perc

alatt.

– És Shakespeare ö sszes műveit? – Körülbelül ugyanannyi idő alatt. Miért? –

Mert a Washingtoni Nemzeti Könyvtár gyúlékony és szétrombolható, és különben sem fér el benne minden, még mikrofilmen sem, érdemes lenne az Agyat felhasználni, hogy megmentsünk bizonyos kincseket.

– Kincseket, F? Ostobaságokat, azt akartad mondani. És a javaslatod is óriási ostobaság. – Óriási o stobaság, R?!? –

Nyilvánvaló: nem gazdaságos. Tudod, mennyibe kerül, hogy megtanuljon egy fizikai kézikönyvet?

– Shakespeare talán nem ér annyit, mint egy fizikai kézikönyv? – Egy fizikai kézikönyv hasznos, sőt nélkülözhetetlen. Shakespeare nem az. – Nem?!? – Nem. Felesleges, akár a Parthenon, a Sixtusi Kápolna, vagy Giotto tornya, Ramszesz temploma, és mindaz, ami az új technika elő tt keletkezett.

– Felesleges?!? – Felesleges, felesleges. D e ne agg ódj: a techn ika már felkészült rá, ho gy elsö pör jön mindent. – Mindent?! – Mindent: törvényeket, rendszereket, városokat. Talán azt hiszed, még sokáig lehet ragaszkodni bizonyos kísértetekhez? Megtisztítjuk a világot úgy, ahogy egy lábast megtisztít az ember. Így bizony. Ledöntünk mindent és újraépítjük: így. Elég az őrültekből, akik múzeumot akarnak csinálni a Földből! Elég a múzeumokból! Elég az ócskaságok mániájából! Fertőtleníteni, fertőtleníteni! Irtani, irtani! Lerombolni, lerombolni! Ha nem gyújtották volna fel Rómát, ma nem lenne Róma. Ha nem rombo ljuk porr á Hirosimát, ma n em volna Hirosima. Elég a por ból, a ro thadásból, a bűzből!

– R! HR! Rosen! Mister Rosen! De hát mit beszél? – Rombolunk, újjáépítünk. A halált hozzuk, hogy feltámasszuk az életet: a lét feltétele a halál, az emberek meghalnak, hogy helyet adjanak más embereknek, a tárgyak is meghalnak, hogy helyet adjanak új Párizs, tárgyaknak, ha Firenze. nem vágjuk ki gyökerestül a fákat,paloták, ma nem léteznék New Francisco, London, Nem volnának templomok, felhőkarcolók. Igaz,York, hogy San a felhőkarcolók is elavultak: Manhattan függőleges irányú fejlesztése egyre elavultabb és felesleges. Lerombolni! Lerombolni!

– Mister Rosen! De hát mit beszél, Mister Ros en!? Földig romboljuk New Yorkot. Praktikusabban építjük újjá.

– De hát mit beszél?! – Földig ro mboljuk San Fr anciscót. Logikusabban építjük újjá. – De hát mit beszél?! – Földig ro mboljuk Párizst: ké nyelmesebbé tesszük. – De hát mit beszél?! – Földig romboljuk Londont. Tisztábban építjük újjá.

– De hát mit beszél?! – Földig ro mboljuk Firenzét. Racionálisabba n építjük újjá. – Nem! Firenzét nem, az i stenfáját! –

Csak nem akarod megtartani azokat a szűk utcákat, azokat a ferde házakat? Új utcákat! Új házakat! Új templomokat! Ez kell nekünk! Dinamittölteteket, az istenfáját! Hogy ez… Dinamittölteteket: emlékszel, apám? A Róma felől vezető úton az éjszakában egy fehér ló közeledett: patkói úgy csusszantak az aszfalton, mint vízcseppek az üvegen, amikor egy pillanatra ellenállnak a simaságának, aztán gyorsan lesiklanak egy pontra, ahonnan majd újra tovább csusszannak. A lovon egy német tiszt ült, és a feje úgy lógott, mintha nagyon álmos lenne. Csak amikor a ló majdnem összeroskadt, akkor emelte fel a fejét fenyegető és merev tartásban, mintha elezné, mire készül. A ló mögött öszvér poroszkált, egy kis ágyút húzott, a járdán pedig szorosan a fal mellett katonák vonultak tömött tarisznyákkal, géppisztoly a vállukon, bakancsaik ütemesen csosszantak. Sár és szégyen borította őket, szomjasak voltak és minden ablak alatt kiáltozni kezdtek: „Wasser! Vizet! Wasser!” Az ablakok nem nyíltak ki, hát a géppisztolyok agyával beverték őket, azután folytatták útjukat: az ütemes bakancs-csoss zanás távolo dott lefelé, a híd i rányába. A mi hidunk, a világ legszebb hídja felé.

–…

mire való a köveknek, ócskaságoknak, kivénhedt gyűjteményeknek ez a kultusza? Tisztaságot, tisztaságot! Logika, gyakorlati értelem, higiéné, racionalitás! Dinamittölteteket, az istenfáját! Hogy ez… Egy nappal előbb, te tudtad, aláaknázták. A környező házakból kikergették az embereket, azt sem engedték meg, hogy a holmijukat összeszedjék, aztán aláaknázták a hidat. A fehér lovas tiszt vezette a hátvédek utolsó csapatát, amikor ő elhaladt, elhaladt az öszvér a kis ágyúval, elhaladtak a katonák, akik azt kiabálták: „Wasser! Vizet! Wasser!” – egy kéz, két kéz, három kéz meggyújtja majd a kanócokat, és a mi hidunk felrobban. A mi szép hidunk, a világ legszebb hídja. Augusztus 10-ről 11re virradó éjszaka volt, és a város hamarosan gazdát cserélt. Délután öt órakor kezdődött a kijárási tilalom, és mi órák óta, évszázadok óta ott voltunk bezárva az ablakok mögött, melyek épp erre az utcára nyíltak, nem messze a hídtól. A mama imádkozott, te csendben cigarettáztál. Amikor az első dinamittöltet felrobbant, egy tükör leesett és összetört. De a robbanás zaja akkora volt, hogy a tükör némán tör t össze.

–… erre

valók a háborúk is. Mi volt Coventry mielőtt coventrizálódott? Rideg tetűfészek. Az apátságnak, miután újjáépítették, még központi fűtése is van. Dinamittöltetek, azokra van szükség! Dinamittöltetekre! Azok ho zzák a tavaszt, azok hozzák…

Nem is zaj volt az, inkább hatalmas dörgés: száz villám együttes morajlása, amint felvillannak, eltávolodnak, újra visszatérnek, hogy ismét robbanjanak. Gomez, a barátod felvette hanglemezre, és kísérőszöveget mondott hozzá, még ma is sírok, amikor ezt a lemezt hallgatom, apám. „Minden zaj közül a legtragikusabb az aknáé. Mikrofonunk nem mindig képes befogadni, és a lemezt karcoló tű is rémülten ugrándozik… Dörgés. „Melyik híd robbant fel vajon az éjszakában? Az ég vörös az Arno felett… Újabb dörej. És még egy. És még egy, és megint és megint, aztán a londoni rádió hangja. „Tegnap hajnalban amerikai egységek, angol gárdaosztagok támogatásával behatoltak Firenze külvárosaiba. A felderítő csapatok előrenyomultak, hogy érintkezésbe lépjenek az ellenséggel, és megállapították, hogy az Arno hat hídja közül ötöt szétrobbantottak. Ezek egyike, a Szentháromság hídja a renaissance építőművészetének egyik legtökéletesebb alkotása volt…” A mi szép hidunk, a világ legszebb hídja. Törmelékben hevert immár, és az Évszakok szobrai a folyó mélyén pihentek a halak és iszap között. Kihalászták őket egy napon, de a Tavasznak hiányzott a feje, és soha többé nem találták meg, nincs többé. A hidat újjáépítettük; vadonatúj, tiszta, mintha fertőtlenítették volna. De a Tavasz feje, az nincs már meg. És nincs meg a mi hidunk sem, a világ legszebb hídja.

– … a jólétet, egészség et, az életet hozzák. – Bocsáss meg, R. Nem figyeltem. – Azt mondtam, hog y a dinamittöltetek h ozzák a jó létet, egészséget, az életet . – Tréfálsz, ugye, R? –

Egy cseppet sem tréfálok: ha nem rombolnánk le a hidakat, palotákat, templomokat, hogyan építenénk újakat? Hol találnánk helyet számukra? Volt egy házam, olyan, amilyen neked tetszenék: cukorsüveg formájú, kis oszlopos verandával, kandallókkal, amelyekben lobog a fa. A nagyanyám hagyta rám örökségül. Felrobbantottam, és a helyén most japán-svéd stílusban épült modern ház áll.

– Te teljesen hülye vagy, HR. –

Te vagy hülye, kedves F. Te, aki a múltban élsz, és vak vagy. Én a jövőben élek, és messzire tekintek. Én az elithez tartozo m, leader vagyok.

–

A leaderek, a vezetők sokszor csúnyán végzik, HR. Fehér lovon átvonulnak a hídon, de aztán gyakran vereség éri őket, olykor az akasztófár a jutnak.

fognakmert felakasztani, kedves F. És nekik, éppen én azok akasztanak majd, akikről azt hiszed, melletted te költészetet kínálsz kényelmet, te fel álmokat, én valóságot, te a – Tégedvannak, feleslegeset, én pedig a hasznosat. Te vagy a vesztes, én vagyok a győztes. Ha nem így volna, miért hozna anny ira lázba a g ondolat, hogy a Holdr a mehetünk?

Körülöttünk az Agy gondolkodott, gondolkodott, dugattyúk, fogaskerék-rendszerek, elektromos szálak, kap csoló karok zümmögése közepette, és hirtelen úgy ér eztem, hallgat mi nket: haragszik.

– Menjünk ki – suttog tam HR-nek nagyo n halkan. – Zavarjuk, elvo njuk a fig yelmét. Már készen álltam, hogy belépjek a jö vőbe, az Apollo űrhajó ba.

ÖTÖDIK FEJEZET

Én, amikor oda bezártak, reszkettem. Úgy éreztem, csapdába jutottam, beletörődtem a halálba, mint amikor az ember egy műtő asztalán fekszik, gézzel fedett arcok hajolnak föléje, valaki tűt döf a karjába, hogy átsegítse egy narkotikus álomba, amelyből talán nem ébred fel soha többé, feje felett eges, hófehér, vakító lámpa ég. Itt is jeges, hófehér, vakító világosság volt, és minden erőfeszítésem ellenére űrhajó sem sikerült meggyőznöm arról,Downey, hogy a Földön vagyok, a hangárban, aholvolt az a Apollo áll, egymagam városban, melynek neve Kalifornia államban. Alattam ott rakéta, és az űrhajót annak a rakétának a tetejére erősítették; érted, apám? Megkezdődött a visszafelészámolás, és a számok gyorsan, könyörtelenül fogyatkoztak. A zéróra óriási tűz gyulladt ki, a rakéta és az űrhajó őrülten vibrálni, lengeni, imbolyogni kezdett, majd egy apokaliptikus lökés az égbe hajított, és szálltam, szálltam felfelé, miközben ólomlemez fullasztó nyomását éreztem, behorpasztotta a tüdőmet, és a Föld távolivá vált, egyre távolibbá, immár az űrben voltam, ahol nincs fent és nincs lent, nincsenek nappalok, sem éjszakák, nincsenek zajok, sem csendek, sem kezdet, sem vég, fel, fel, vagy le, le, a távoli bolygó felé, ahol nincs levegő, sem víz, nincs zöld, sem kék, nincsenek állatok, sem növények, nincsen semmi abból, ami számunkra az élet, és ami kell nekünk, hogy az életet adja. Három hosszú napon, három hosszú éjszakán, amelyek nem voltak sem nappalok, sem éjszakák, haladtam a semmiben, s ez olyan volt, mintha álltam volna, mindaddig, amíg a Föld Holddá vált, és a Hold Földdé, közelebb jött, egyre közelebb, olyan közel már, hogy láthattam a kérgét, sima síkságait, üres krátereit, csúcsos hegyeit, és nem volt ott senki, hogy segítsen. Egyetlen ember, egyetlen szörnyeteg sem, senki.

– Nyissák ki! – kiáltottam. – N yissák ki, az istenér t! Nevetve nyitották ki az ajtót, és kívül voltam: a hangárban, ahol az Apollo űrhajó áll, egy városban, melynek a neve Downey, Kalifornia államban. Az Apollo űrhajó, vagyis az űrhajó, mely magába fogadja a három embert, aki a Holdra indul, itt épül: ebben a kaszárnyában, amely elveszetten áll a hatalmas mezőségen, ahová csak helikopterrel lehet eljutni. Az óriási fehér kúp – porcelánnal fedett acélból, hogy ellenálljon a nagy melegnek és a nagy hidegnek – meglehetősen hasonlít a marslakók űrhajóihoz, melyeket a tudományos-fantasztikus filmekben láthatunk. Négy méter az átmérője, a magassága két méter, van egy ajtaja, ahol be lehet menni, két nyílása, ahol ki lehet nézni. A Mercury űrhajónak kényelmesebb, tágasabb változata, három irányítópulttal és ülőhellyel. A kormánypultok a sugárhajtású repülőgépekéhez hasonlók. Az ülőhelyek félbevágott egyiptomi szarkofágokra emlékeztetnek, vagy ha úgy j obban tetszik, egy ember i test lenyomatára: van benne egy mélyedés a fej megtámasztására, vájat a hát megtámasztására, és két hosszúkás vájat a lábak számára térdig, másik kettő ugyancsak a lábszárnak térdtől lefelé. A mélyedés vízszintesen helyezkedik el a törzs számára, függőlegesen a felső lábszárnak, és ismét vízszintesen az alsó lábszárnak térdtől lábfejig. Hogy obban megértsd, képzeld el, karod apám,szintén hogy aegy székben támlájávalhelyzetbe a földre támasztottál: a hátad és a két földön van, ülsz, lábad melyet viszont azonban térdig függőleges kerül, térdtől a lábfejig pedig ugyancsak a földdel párhuzamosan helyezkedik el. Ezekbe az ülőhelyekbe szorítva, űrruhájukba zárva az asztronauták tehát a kúp orrát szemlélhetik: ez a

testhelyzet az indulás lökésének csökkentésére szolgál, enyhíti a láthatatlan ólomlap nyomását, amely összezúzhatná a testet, amikor a rakéta áttöri az atmoszférát, és a gravitációs erő a normálisnak hatszorosára növekedik. Az űrben viszont úgy ülnek az asztronauták, mint egy természetes helyzetben levő székben: az Apollo ugyanis a kúp orrát menetirányban tartva repül. Az Apollo űrhajósai hárman vannak. Székeik egymás mellett helyezkednek el. A harmadik szék mozgatható, és fekvőhellyé lehet átalakítani. Ha elteszik az útból, akkor az űrhajóban elég hely van egy álló ember számára. Hely ugyanis rendkívül kevés van benne, alig valamivel több, mint egy koporsóban. De ezt nem szabad hangosan kimondani. Tény az, hogy a szovjet űrhajók sokkal tágasabbak és kényelmesebbek, márpedig az amerikaiaknak valóságos komplexusuk van a tágasabb és kényelmesebb dolgok iránt. Utaik a legtágasabbak és a legkényelmesebbek. Házaik is a legtágasabbak és legkényelmesebbek. Autóik a legtágasabbak és a legkényelmesebbek. Cipőik a legszélesebbek és a legkényelmesebbek. Eszméik a legrugalmasabbak és a legkényelmesebbek. De űrhajóik se nem tágasak, se nem kényelmesek, és ez kétségbeejtően megalázó számukra. Ugyanakkor nem tudják őket kényelmesebbre és tágasabbra építeni, mert akkor sokkal, végtelenül sokkal súlyosabbak lennének, felemelésükhöz obb üzemanyag kellene, és ilyen üzemanyaguk nincs. A kaszárnya, ahol az Apollo épül, egy vállalat tulajdona, a vállalat neve North American Aviation, azelőtt fegyvereket és repülőgépeket gyártott. Amikor a háborús termelés felére csökkent, a vállalat majdnem tönkrement, de az űrkaland visszaadta neki a jólétet. A North American dicsekedhet a legnagyobb összegű szerződéssel, amit valaha egy kormány kötött egy vállalattal: kilencszázharmincnégy fél mill űrhajón: ió dollár röpke ró l szólkis . Tizenegyez er munkást tisztviselőt fogbüszkén, lalkoztat, 1961 óta dolgoznak azésApollo idő, mondta nekem és egy tisztviselő gondoljak csak arra, hogy az atombomba megépítéséhez több mint hat év kellett, a televízió kifejlesztéséhez tizenkettő, a radar tökéletesítéséhez tizenöt, harmincöt a rádióhoz, ötvenhat a telefonhoz, száztizenkettő a fényképhez. Bizonyára tudom, hogy a North Americanben az Apollót építik és nem a Saturnus rakétát. Bizonyára tudom, hogy az Apollo csak kis része annak a gigászi építménynek, amely Cape Kennedyből elindul, s ez az egyetlen részecske, amely visszatér a Földre. Hogyhogy, nem tudtam!? De hiszen ez megbocsájthatatlan, botrányos, nevetséges, nem is lehet igaz! Sápadtan, a felháborodástól feldúltan úgy nézett rám a tisztviselő, ahogy én néztem HR-re, amikor szét akarta rombolni Firenzét, Párizst, Londont, New Yorkot. Nyilvánvaló, szögezte le, hogy akkor a nulláról kell kezdeni: kövessem a vetítőterembe, megmutatja nekem az Apollo Küldeté s című, rajzokból összeállított filmet. Követtem, és most figyelj, apám. Nem könnyű a fil m! Felkészültél? Igen? Akkor kezdjük. Hajnal van egy eljövendő napon, és a három ember ott van bezárva a kúpba, mozdulatlanul, fegyvertelenül. A rettenetes nagyságú rakéta, a Saturnus, a kilövőpadon áll, teljes százharminc méteres nagyságában felmagasodva. Kerek, sima, fehérre festett felhőkarcoló. Első pillantásra azt hinnéd, egyetlen darabból készült: pedig három különböző fokozatból áll, mindegyikben motorok és üzemanyag, és minden fokozat egy-egy lökés céljaira szolgál. A harmadik fokozat tetejére erősítve áll az űrhajó a három emberrel. Mozdulatlanok, fegyvertelenek. Hajnal van egy eljövendő napon, mely már eljött. Látod? Hallod? Hideg van. Afrikában, Ausztráliában, a Hawaii-szigeteken, az Egyesült Államokban, mindenütt, ahol csak ellenőrző bázis áll, mindenki sápadtan ül az elektronikus számítógépek, televíziókészülékek, rádiók előtt. A visszafelé-számolás a végéhez közeledik: hat… öt… négy… három… kettő… egy… start! Mint egy hirtelen felébredő, pokollángokat lövellő vulkán, ciklopszi lángtenger csap ki az öt

motorból, megrázza az eget és a földet, forró gőzzel öleli körül a rakétát. A felhőkarcoló lassan elszakad a kilövőpadtól, felemelkedik, gyorsít, belefúródik az égbe. Az első fokozat motorjaival halad előre, öt tüzet okádó torok ég két és fél percig: mire az utolsó csepp üzemanyagot is felszippantotta, eltelt a két és fél perc, az első fokozat leválik, és begyullad a második. Újabb öt tüzet okádó száj, ezek hat és fél percig égnek, és az immár megfelezett rakétát a helyes pályára juttatják, hogy keringjen a Föld körül. A Föld körül keringve kapja meg a kellő sebességet, és most íme, már meg is kapta, eltelt a hat és fél perc is, kimerült a második fokozat üzemanyaga is, a második fokozat leválik, elmerül a végtelenben, és begyullad a harmadik fokozat. A megrövidült rakéta (láttad, amint darabokr a hullott az égen? ) immár készen áll, hog y elinduljon az azúrkék folyosó n, amely egyene sen a Holdr a vezet. Az Apollo űrhajóban az asztr onauták feszültek, mint a kifeszítet t acélhuzal: az azúrkék folyosó alig negyven mérföld széles. Egyetlen pontatlan számítás, egyetlen elhibázott mozdulat, és nem érkeznek meg a Holdra, nem érkeznek meg soha sehová, elvesznek az űrben, amely csak az űrbe vezet. Aggasztó párbeszédet folytat a három ember a Földön odalent maradt társaikkal. Emlékszel Schirr a és Glenn bes zélgetésére, azokra a csonka, ideges mondatokra? Glenn: – Rog er. Itt Roger. Válaszo ljatok, i tt Roger. Schirra: – Roger. Hívom Rogert. Roger. Hallasz engem, fiú? Glenn: – Rog er. Itt Roger. A hátsó so rozat zö ld, a… Schirr a: – Igazítsd a… igazítsd a .. . Glenn: – Mondd újr a, Rog er. Itt Rog er. Mondd… Schirra: –…másodikat. Glenn: – Rog er. Itt Roger. Nem hall ok! Schirra: – …öt, négy, három, kettő, egy, gyújtsd be! Glenn: – Begyújtottam, begyújtottam. D e olyan, mi ntha visszafel é mennék. Schirr a: – Ne csináld, ne csi náld! Keletnek tartasz. Glenn: – Rog er. Itt Roger. A hátsó fény zö ld. Schirra: – Igen, mind a háro m zöld. Próbáld újr a. Pró báld újra. Glenn: – Igenis, rendben van, Wally. Rendben van, Wally. Schirra: – Roger. Roger. Roger. Oké, Roger. Oké, fiú: jól csináltad.

Íme: bejutottak az azúrkék folyosóra. Sikerült, eddig még. És sosem próbált sebességgel utaznak: huszonötezer mérföldet tesznek meg óránként. Könnyedén repülnek, mint a pillangók, aprócska láng a nagy feketeségben, de most valami nagyon nehézre készülnek, olyasmire, amihez viszonyítva Glenn zöld hátsó fényei gyermekjátéknak tűnhetnek, apám. Öt perc múlva, amikor a harmadik fokozat üzemany aga is teljesen kimerül, a harmadik fo kozat leválik , hog y kinyíljon, mint egy kö nyv, és kiszabaduljon a LEM: vagyis a komp, ami majd földet ér a Holdon. Akkor az Apollo űrhajónak meg kell fordulnia a saját tengelye körül, hogy elkapja: hogy magával vigye, a kúp orrához erősítve. Íme, a harmadik fokozat levált, szétnyílt. A kitárt ajtószárnyak közül furcsa tákolmány kúszik elő, dobozféle, négy lábbal, melyek egy-egy kerek lemezben v égződnek, olyanok, mint a szívókor ongo k. Az űrhajósok Bogárnak hívják, sohasem LEM-nek: talán a lábai miatt valóban olyan, mint egy hatalmas pók. A pók fején lyuk van. Abba a lyukba kell az Apollo űrhajónak az orrával belefúródnia, így ragadja meg és viszi magával. Vajon sikerült? A Földről egyre halkabban érkeznek az utasítások, parancsok. Értékes mondatok morzsolódnak szét a sötétségben, a három űrhajós hiába siet utánuk. Bátorság, Mister Schirra. Bátorság, Mister Cooper. Bátorság, Mister Carpenter. Bátorság, Mister X, Mister Y, bárki is legyen. Mi imádkozunk magukért. Sosem tudtunk nagyon ügyesen imádkozni, igaz, apám? Amikor azok a hidak a levegőbe repültek, nem tudtunk imádkozni: ajkunk olyan néma maradt, mint a g ondolataink . Ezúttal azonban próbáljuk meg . Én leg alábbis m egpró bálom. Anélkül, hogy az iránytól eltérne, az Apollo űrhajó megfordul. A Bogár felé megy, mely várja. Befúródik abba a lyukba, összekapcsolódik vele. Újra megfordul, és továbbhalad azzal a furcsa dobozzal, lefelé, felfelé, felfelé,sem három nap és háromazéjszaka. Háromésföldi napon három földilefelé, éjszakán át: vagy ott nincs se nappal, éjszaka, a fekete fekete nappal éjszaka is, sésha felgyullad valami fény, rettenetes fenyegető veszélyeket rejthet. Meteoritokat például. Ha csak egy borsó-szemnyi meteorit ütődik az űrhajóra, az is elegendő lehet ahhoz, hogy megsérüljön. És a három ember nem tehet semmit: ha ez megtörténik, legfeljebb kiugorhatnak az űrbe, hogy megpróbálják a sérülést kijavítani. Nézzük tehát, amint kiugranak az űrbe, ezek az ezüst kezeslábasba öltözött emberek, oxigénnel teli tartályokkal a vállukon, plexiüveg sisakba zárt fejjel. Olyanok, mint a búvárok, amint egy hajó oldalán a léket javítják, úgy is lebegnek, mintha vízben volnának, és annyira bátrak, uramisten! Annyira bátrak akkor is, amikor visszatérnek s egymás után vetik le a kezeslábasukat, és a priccsre dobják magukat, apám. Igen, tudom: szörnyű volt a priccs a börtönben, szörnyű volt az éjszaka, a hajnalra várakozva, amely talán nem jön el soha. Ott feküdtél a priccsen, és az ajtót nézted: ha az ajtó kinyílik, számodra már nem jön el a hajnal. Sokak számára nem jött el: éppen leheveredtek, hogy megpróbáljanak aludni, amikor az ajtó kinyílt, és mikor arccal a fal felé állították őket, a puskagolyók úgy röpdöstek, mint a meteoritok a kozmoszban. Tudom. Hanem azért itt is szörnyű ez a priccs: mert ők is halálraítéltek lehetnek. Ők is börtönben vannak. Vajon nappal van épp, vagy éjszaka azon a távoli labdán, amit Földnek neveznek? Az egyik oldalán nappal van, a másikon éjszaka: de az éjszaka azután nappallá változik, és a nappal éjszakává. Itt viszont az éjszaka mindig éjszaka. Nincs tegnap és nincs holnap. Az ember lefekszik a priccsre, mit mond a társainak, akik a kormánypultoknál maradnak? Jó éjszakát? Jó reggelt? Jó napot? Jó semmit? Jó semmit. Az ember elnyújtózik a priccsen, csendben fekszik. Lehunyja a szemét, a t egnapokró l és a holnapokró l álmo dik. Otthonáró l, asszonyáró l a puha ágyban, a Földrő l.

Nem mintha helyes, sőt ésszerű dolog volna álmodni. Az agy elfárad, miközben álmodik, a fáradtság pedig az öngyilkossággal egyenlő: túlságosan sok itt a munka. Az első napon a Föld gravitációs ereje lelassítja a repülés sebességét óránként 6500 mérföldre: gyorsítani kell, anélkül, hogy túlságosan sok üzemanyagot veszítenének. A második napon a Föld csak 1500 mérfölddel csökkenti az óránkénti sebességet: ám a harmadik napon a Hold gravitációs ereje kezdi őket magához szippantani, és lassítani kell, hogy bele ne zuhanjanak. Lassan, lassan kell fölé csusszanni, így, rátérni a pályára, így, hatvan mérföldnyire a Hold fölött, nem előbb és nem később, elválasztani a Bogarat. Eljött a pillanat, hogy elköszönjenek, elszakadjanak egymástól: egy űrhajós az Apollóban marad, a másik kettő leereszkedik a Bogárba, a LEM-be. Jó szerencsét, bajtárs. Jó szerencsét, bajtársak! A csapóajtó, amelyen keresztül bejutnak, becsukódik, a két ember elhelyezkedik az új börtönben, az új kormánypultnál. Lassan elválasztják magukat az Apollo űrhajótól, aztán tíz mérföldnyire megközelítik a Hold felszínét, hogy meghatározzák a leereszkedés pontját. Az a kráter odalent. Mintha megfelelő, biztonságos lenne. Mintha kiégett volna. A furcsa jármű zümmögve felé indul, az imént még tíz mérföldnyire volt, és most már csak öt mérföldnyire, négy, három, kettő, egy mérföldnyire van, leereszkedik, mint egy helikopter, elhelyezkedik a kráter közepén, és a furcsa ármű, amit LEM-nek neveznek, olyan, mint egy szék, vagy még inkább igazán olyan, mint egy bogár. Megvagyunk? Megvagyunk. A motorok leállnak. Két szempár néz kifelé a nyílásokon. A nyílásokon túl sivatag terül el, melyből még a szél is hiányzik, és ez a Hold. A Hold? Nem látni mást, csak lávaszerű talajt, meg sziklákat, s az égbolt fényekkel pettyezett tinta, és minden mozdulatlan, a halál nyugalma ez. A plexiüveg sisakon keresztül egymásra néznek az űrhajósok, hogy egymás tekintetében felleljék az minden életet. Mennyi erőtésadhat egy szempillarebbenés, egy tekintet villanása. Benne lehet újra az egész Föld, zöldjével kékjével, egyetlen szempillarebbenésben, egyetlen tekintetben. A bajtárs hangja pedig, amint odafent repül, hirtelen egyben az apa hangja is, az anyáé és szeretett asszonyé, a leg szebb zene, amit valaha hallottak.

– LEM. Itt LEM. LEM hívja Apollót. Hallasz minket? – Apollo. Itt Apollo. Apollo hívja LEM-et. Hallak benneteket. – LEM. Itt LEM. Sikerült, itt vagyunk. – Apollo. Itt Apollo. Ellenőrizzétek a visszarepüléshez a műszereket. – LEM. Itt LEM. Visszarepüléshez mindent ellenőriztünk. – Apollo . Itt Apollo . Jó szer encsét, fiúk. – LEM. Itt LEM. Jó szerencsét neked is. Viszontlátásra. Ne mondd, hogy ez közönyösen hagy, apám. Nem hiszem el. Te is voltál magányos, és nagyon jól tudod, mit jelent ez. Féltél te is, és nagyon jól tudod, mit jelent ez. De az ő félelmük, az ő

magányosságuk valami olyasmi, ami túl megy a te tapasztalataidon, a mi tapasztalatainkon. Nincs velük semmi, érted? Semmi, csak az ennivaló, a szerszámok és a reménység. Neked nem volt ennivalód, nem voltak szerszámaid, nem volt reménységed sem, amikor abban a börtönben voltál: tudom. De a tiéd volt a Föld. Ha esetleg megölnek, akkor is veled van a Föld. De velük nincs. A Földből nem maradt más, csak két szem, egy hang. És semmi másnak nincs jelentősége. Ha az a micsoda újra fel tud szállni, ha az a másik micsoda vissza tud térni az azúrkékségbe, és le tud szállni, az újságok fülsiketítő károgásba kezdenek majd, akár a varjak, az első emberről, aki leszállt, az elsőről, aki a lábát a Holdra tette. De nekik most ez sem számít. Én te vagyok és te én vagy. Ha én élek, te is élsz. Ha te élsz, én is élek. Ha én meghalok, te meghalsz. Ha én szállok le elsőnek, te szállsz le elsőnek. Bátorság, testvér. Isten óvjon, testvér. Egy ajtó kinyílik, alumínium létra nyúlik le, míg eléri a talajt. Egy ember leereszkedik, szerszámainak és oxigénkészletének minden terhével: furcsa teremtmény, szkafanderbe zárva. Nézd meg őt jól, apám. Nézd, amint leteszi egyik lábát, aztán a másikat, és megáll. Nézd, amint felemeli a fejét, jár. Lassan ár, lassan, lágyan, lágyan, nem emeli a cipőjét a talajon, inkább szinte csúszkál velük, bizalmatlanul, óvatosan: a gravitációs erő egyhatoda hat csak a Holdon, ha egy valóságos földi lépést tenne, felröppenne, mint a labda, aztán lepottyanna, mint a labda, de az esés újra visszalökné, mint a labdát, és ő újra repülne, mint a labda, groteszk mozdulatokkal, egyszer fel, egyszer le, megint fel, megint le, a végtelenségig, és senki nem tudná többé megállítani. Nézd meg jól: talán benne van a kísértés, hogy ellökje magát, és labdává változzék. Annyira könnyűnek érzi magát, szinte tollpehelynek. A kezeslábas, ami a Földön nehéz volt, könnyű, itt könnyű, könnyű, mint aszerszámok tollpehely. A amelybe az oxigént zárták,olyan szintén könnyű, mintnagyon a tollpehely. A nehéz is, tartály, amiket magával cipel: úgy érzi, mintha a víz alatt lenne, a tengerben, gyermekkori álmaiban. Ha megbolondulna, felmászhatna arra a hegycsúcsra, és levethetné magát, mint az angyalok. Érzi, hogy szárnyai nőttek. Fél, és érzi a szárnyait. Hirtelen megfájdul a szíve harmadik társáért, aki odafent maradt, hogy várja őket. Ha visszatér a Földre, őt is kérdezgetni fogják: milyen a Hold? Hasonlít a Földhöz? Szebb? Csúnyább? Milyen érzés lépkedni rajta? És ő nem tudja majd, azt kell mondania: nem láttam a Holdat. Odaértem, de nem láttam. Tantaluszként kinyújtottam a kezemet, és nem sikerült megérintenem, nem tudtam megérinteni. Körülötte repültem. Körülötte repültem, és kész. Repültem és repültem és repültem: Káinként, vagy nagyon szerencsétlen Ábel módjára. Tehát irigyelnünk kell azt az embert, aki viszont fel-alá sétálgat a Holdon, apám? Ezt a könnyű, könnyű embert, aki felmászhatna arra a hegycsúcsra, és levethetné róla magát, mint egy angyal? Nézzük meg, amint lépked, minden lépését gondosan mérlegelve. A Holdon nincs földi atmoszféra, tudod: enélkül a meteoritok állandó, szünet nélküli bombazáporban tartják. Üstökösként lángolva zuhannak alá, és ez ugyanolyan, mint kilépni a lövészárokból, és támadásra indulni. Távol minden költészettől: ebben a tájban kell az embernek hosszú órákat eltöltenie. És tudod, hogyan? Kemény munkában. Ha a kozmosz lövedékei nem terítik le, ha a por nem nyeli el, akkor el kell helyeznie a készülékeket, amelyek érintkezésbe hozzák a Földdel, a teleszkópot, amely híreket közvetít a Földre, mintákat kell gyűjtenie a kövekből , homokbó l, és fényképeket készítenie. Sok fényképet. Aztán két ór a múltán visszatér a Bogárba, és leváltja a társát, aki ekkor a helyébe kilép, és folytatja a munkát újabb két órán át: a váltás ismétlődik, és ez így megy nyolc órán át. Nem szabad, hogy előre nem látott események jöjjenek közbe, nem szabad változtatniuk a programon: a tudósok megmondták, hogy

nyolc óra múlva be kell zárkózniuk a Bogárba, meg kell enniük a meghatározott ételt, aztán meghatározott ideig alszanak, majd felébrednek a meghatározott percben, és visszaindulnak. Visszaindulnak. De vajon sikerül-e? Sikerül. Az álmok mindig sikerülnek, apám, és a filmek is. Én most egy filmet mesélek. Harminc… húsz… tíz… négy… három… kettő… egy… indulás! Láng csap fel, ég hat perc húsz másodpercig, a Bogár elválik az üzemanyagtárolótól, a kráter közepén hagyja Egy azt adoboz, szék vagy béka formájú tárgyat, és óránként négyezer mérföldes sebességgel felemelkedik. nincs se szárnya, se propellere, benne két fáradt ember elindul, hogy megkeresse harmadik társát az égben. Járművüknek immár nincs motorja, csak a lökés viszi, amellyel felröppent, nem lehet kormányozni sem: az Apolló nak kell őt beérnie, hozzá kor mányoznia magát. Az Apollo egy ó ra alatt áll be a helyes irányba. A Hold körül repül, repül és újra repül, és minden kör jobb az előzőnél, mindegyikkel egy kicsit közelebb ér. Alig hetven mérfö ldes ór ánkénti sebességgel r epül, alig háro m mér földnyire van a Holdtól, amikor az összekapcsolási művelet megkezdődik. Ugyanaz a művelet, mint amikor a Saturnus harmadik fokozata szétnyílt, akár egy könyv, és kiszabadult a Bogár; csakhogy akkor hárman voltak egymás segítségére, és agyuk pihent volt a földi álomtól, és a Földről közvetítették a pontos számításokat. És akkor üres volt a Bogár: ha elveszítik, legfeljebb hibát követnek el. Most azonban két ember van benne, két bajtárs, két fivér, és nem szabad tévedni. A tévedés egyenlő volna a gyilkossággal. Azt jelentené, hogy örökre odafent hagynák őket. Bátorság. Az Apollo már milliméterekre megközelítette, orrával behatol a lyukon, összekapcsolódik vele. Megkönnyebbült sóhaj, majd a két asztronauta a szűk nyíláson át visszatér az anya-űrhajóba, három kéz összefonódik: sikerült, fiúk. Sikerült, és most próbáljunk visszatérni: valamennyien újra együtt. Az Apollo lekapcsolja magáról az immár üres Bogarat, elhagyja az égben, aztán begyújtja a rakétáját, és visszatér a Földre vezető azúrkék folyosóra. És most nem segíthet a Föld – egyedül vannak, egyedül, egyedül, és egyedül behatolni abba a tűbe sokkal merészebb vállalkozás. Ezúttal olyan ez, mint egy futballpálya kapujában ülni egy himbálózó, vibráló alkalmatosságon, és ócska, régi puskával célba lőni egy pénzdarabra a túlsó oldal kapujában, mely ráadásul mozog is. Pontosan, szilárdan kell célozni. céloznak pontosan, szilárdan,válik, egy sokmillió centiméterből egy métervégtelen lesz, a lesz, méterből kilométer,Haa nem kilométer sokmillió kilométerré kilométerből az emberből pedig meteorit, mely a Nap körül kering, mígnem egy napon belehullik a Napba. Segítsd őket, istenem, kérlek. Segítsd őket, mert olyan védtelenek, olyanok, mint a mély kútba hajított gyermekek, gyermekek, akik a fényt keresték, de helyette egy kútba zuhantak. A zöld rétek helyére plasztikréteket ültettek, igazi rózsák helyébe üvegrózsákat, valódi növények helyett guminövényeket: de csak azért tették, mert gyermekek, és a gyermekeknek nem szabad meghalni. Élni kell a gyermekeknek, eltalálni a pénzdarabot a pálya túlsó kapujában. Egy százharminc méter magas felhőkarcoló csúcsáról indult el ez a fehér kúp, és magányosan tér vissza: az a sokmilliárd dollár, hosszú évek bravúros munkája ott veszett a kozmoszban, mint a száraz kenyérmorzsa. És a három ember odabent? Nézd meg őket, apám. Erősek voltak és most kimerültek. Izgatottak voltak és most csüggedtek. Szemük vörös, szakálluk megnőtt. Nincs kedvük enni, inni, aludni, álmodni. Csak egy vágyuk van: hazatérni, és

ebben az egyetlen vágyban töltik a napokat és az éjszakákat, a napokat, amelyek nem napok, és az éjszakákat, amelyek nem éjszakák, miközben a Föld magához szívja, vonzza, hívja őket, és immár az atmoszféra határához érkeztek, belevetik magukat elszántan. A fehéren izzó bomba már egészen vörös, amikor megjelenik az ég kékjében és zuhan lefelé, akár egy kődarab. Aztán a kúp orra kinyílik, három sárga és narancs-csíkos ejtőernyő terül szét. Majd újabb három jön elő belőlük. És azokból újabb három, mint tűzijáték a nyári égbolton: amikor a tűzlegyező újabb tűzlegyezőt szül, aztán egy harmadikat, negyediket, míg az ég színek őrjöngő forgatagává változik, s aki nézi, gyermek lesz újra és szeretne ordítani, akár csak most, lelkesülten és boldogan. Hazaértek, megmenekültek! Várják őket a rétek és asszonyaik a puha ágyban, várja őket a Föld. Köszönöm, úristen. Valaki meggyújtotta a vi llanyt.

Az előbbi tisztviselő volt. Kérdezte, tetszett-e a film .

–

Érdekes, ugye? – és közölte, hogy találkozót beszélt meg számomra Celentano doktorral a Tahitian Village vendéglőben.

– Érdekes. Igen, hogyne. A köd egy kicsit felszállt, Celentano doktor csinos fiatalember volt, szakmája az űrorvostudomány, a Tahitian Village pedig kagylókkal és kenukkal zsúfolt helyiség. Többek között valami vad italt tettek az asztalra, alapanyaga rum lehetett, ettől csak fokozódott, nemhogy csökkent volna bennem a titokzatos szomorúság. Miközben bifszteket és babsalátát ettünk, manekenek járkáltak az asztalok között, valamilyen szintetikus anyagból készült ruhákat bemutatni. Celentano doktor előtt csivitelve megtorpantak, karjukat, derekukat nyújtották felé, hogy fogja meg a szövetet, és bemondták az árakat. – Tizenöt dollár negyvenhat cent. Harminckét dollár és nyolcvankét cent. – Celentano doktor elpirult, tekintetét a bifsztekre szegezte, és egyre csak a Holdról beszélt. Azt mondta, ott élni nem jelent problémát: a holdkolónián plasztikbunkereket lehet építeni, és nyilván megértem, milyen előny származnék ebből a szívbetegekre. – Soha senki nem tudhatja előre, mi születik egy tudományos vállalkozásból. Az orvostudományban nagyon sok felfedezés a véletlenből adódott. Nem csodálkoznék, ha húsz év múlva a Hold óriási szanatóriummá válnék szívbetegek számára. Gondolja csak el, milyen megkönnyebbülést jelentene számukra már az egyhatodára csökkent gravitációs erő is. – Celentano doktor nagyon optimista volt, mosolya pedig rendkívül meggyőző. A holdutazást Kolumbusz Kristóf útjával hasonlította össze, és azt hangoztatta, ostoba dolog azt kérdezni, miért: miért kell elindulni, miért kell leszállni, mire jó az. Amikor Kolumbusz elindult, az emberek feltették a miérteket: miért kell elindulni, miért kell partra szállni, mire jó az. Még a tengerészei is morogtak: „mi célból, hát aztán?” A kutatások területén sokszor nincs határozott arra,szomorúság amit csinálunk, mert a cél közvetlen. ittam, hallgattam, és a indok titokzatos szertefoszlott. De soha aztán nem valami történt, Én nemettem, emlékszem, melyik pillanatban, hogyan, de a szomorúság visszatért. A beszélgetés, azt hiszem, az asztronautákra terelődött, és Celentano doktor megkérdezte, mi a véleményem róluk. Azt feleltem, hogy nem

ismerem őket, néhány nap múlva épp azért megyek Texasba, hogy megismerkedjem velük, egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy sok mindent gondolok róluk: olykor hősöknek látom őket, máskor robotoknak, néha pedig mártíroknak. Egy bizonyos azonban, hogy nem akármilyen emberek lehetnek: átlagember nem kerülhet ki épségben és egészségben ilyen élményekből. Celentano doktor türelmetlenül legyintett:

–

Ostobaság! Az asztronauták nem hősök, nem mártírok, nem robotgépek. Emberek, mint mindenki más. Esetleg atléták, de nem abban az értelemben, mint egy futballista vagy tornászbajnok. Esetleg értelmesek, de nem annyira, mint egy tudós vagy filozófus. Kalifornia tengerpartjain találhatunk sokkal izmo sabb testeket, és az egyetemeken sokkal ki fino multabb fejeket. Egyébként nem is kell, hogy zsenik legyenek: elég, ha jó pilóták és jó mérnökök, esetleg rendelkezzenek némi geológiai ismeretekkel is.

– És a bátor ságuk, dokt or ? – Mese! Az is teljesen normális. Katonák, szinte valamennyien voltak háborúban. A Holdra menni számukra annyi, mint háborúba menni. Aztán meg ne felejtse el, hogy tanult mesterségük szerint berepülő pilóták. Acélidegek kellenek egy olyan repülőgép vezetéséhez, amelyen előttük még soha senki nem ült, nézni az égő motort és megpróbálni megérteni, mi az ördögtől ég, s egy perccel, mielőtt felrobban, kiugrani az ejtőernyővel. Repülőgépeket berepülni sokkal veszedelmesebb, mint a Mercury vagy az Apollo űrhajóban utazni. Ezekkel végtelen sok óvintézkedést tesznek, a repülőgépekk el semmit.

– És a magánytól nem szenvednek a hatalmas világűrben, doktor? –

Mese ez is! Semmivel se lehet súlyosabb, mint amit az ember a sivatagban vagy egy tenger alattjáróban ér ezhet. A tengeralatt járó tenger észei talán ne m töltenek el sokszor három hónapot is a víz alatt? Magam is próbáltam egy szimulátorban. Nem olyan rettenetes.

– Igazán, doktor? Mesélje el. – No, hát nem mondom éppen, hogy olyan nagyon egyszerű. Sőt, ha egészen pontos akarok lenni, egy kicsit kényelmetlen valóban. A kísérlet nyolc napig tartott, a szimulátorban két asztronautával voltam, és a harmadik napon mindannyian kicsit idegesek lettünk. Pontosan tudtuk, hogy itt vagyunk ezen a Földön, de nem felejtettük el, hogy mi odabent voltunk, a többiek pedig kint. Egy percre sem szabadultunk a gyanútól, hogy esetleg ott hagynak minket. Így aztán a negyedik napon elkezdtük rángatni műszereket, Az egyikünk ötödik napon egymást meg, nem tudtuk elviselni aa másik szagát,vadul zajait.káromkodtunk. A hatodik napon tiltakozott, ki gyűlöltük akart menni. A hetediken a másik hallucinálni kezdett: hatalmas rést látott megnyílni a lába előtt, be akarta tömni, de nem tudta betömni, a harmadik tűzvészt vélt látni, el akarta oltani, de nem tudta eloltani, mindhárman emberi

arcokat láttunk az emelőkarok és gombok helyén. Igen, egészen pontosan szólva egy kicsit kényelmetlen, valóban. E gy bö rtön leg szűkebb cellája ehhez képest p aradicso mnak r émlett. Hát aztán? A manekenek felvonulása folytatódott, kicsit abszurd látvány volt. Véget ért a koktélruha modellek bemutatása, estélyi ruhák következtek, agyamban lidérces vegyes salátává álltak össze az űrruhák és a szemérmetlen kivágások, a tűz eloltására kinyújtott kezek és a Celentano doktor elé táruló keblek. Celentano doktor különösen nagy sikert aratott a legszőkébb szőkénél, aki pontosan akkor állt meg előtte, amikor az elbeszélés a legdrámaibb, legszomorúbb fordulatához ért. Például ezt mondta Celentano doktor: „Hatalmas rést látott megnyílni a lába előtt, be akarta tömni, de nem tudta betömni”, és a szőke a farát riszálta előtte, és azt mondta: „Báli ruha kerek kivágással, negyvenkét dollár és ötven cent.” A rés helyén báli ruha táncolt, és az eg ész valahog y nagyo n bántónak tetszett.

– Mindenesetre – folytatta Celentano doktor – bizonyos áldozatokra még feltétlenül szükség van, hogy a holdutazásokat normális rutinmunkává alakítsuk. Nem csak asztronautákat akarunk felküldeni. Szeretnénk felküldeni a legjobb tudósokat, orvosokat, csillagászokat, geológusokat. A létrejövő űrállomást például velük kell benépesíteni, nem a pilótákkal. Akkor megkérdeztem tőle, hogy az első expedícióval miért nem küldenek fel két űrhajóst és egy tudóst, három űrhajós helyett, és Celentano doktor a következőket válaszolta.

–

Tudósokat? Most?!? De hisz az Apollo űrhajó bizonytalan, primitív eszköz, az Apollo űrhajó veszedelmes. Legfeljebb Kolumbusz vitorlás hajói voltak olyan veszedelmesek, mint az Apollo űrhajó. Azt kockáztatnánk, hogy elveszítjük a tudósainkat. Csak akkor utaztathatjuk őket, ha bizonyosak leszünk benne, hogy életben maradnak, nem?

– És az asztronauták, doktor ? Nekik nin cs szükségük err e a bizo nyosságr a? –

Az asztronauták… drágám, vésse jól az eszébe, az asztronauták gladiátorok; az űrkorszak

gladiátorai. A gladiátorokat pedig a halálba küldik. Így válaszolt, és pontosan abban a pillanatban a szőke megállt az asztalunknál, hogy megkezdje a pongyolák sorozatának bemutatását. Az ő pongyolája fekete volt, nagyon átlátszó, és három apró darabból állt: egy melltartóból, egy kis nadrágból és egy köntösből, mely láthatatlan volt, akár a szemérme. A szőke úgy nézett Celentano doktorra, mint ha azt mondaná, igen, tetszel nekem, fiú, találkozzunk ma este, közben ezt kotkodácsolta: „Mindössze huszonkét dollár és tizenöt cent.” Aztán lassan, nagyon lassan levetette a köntösét, és előtűnt sápadt, a kondicionált levegő hűvösétől borzongó teste. A melltartó nem volt elég nagy, keble diadalmasan kibuggyant belőle. A kis nadrág a lehető legkisebb volt, ágyékán szép piros szív rajzolódott ki. Celentano doktor elragadtatással pislogott. Csak gl adiátor ok, dr ágám. Az űrkor szak gladiátorai. A gladiátoro kat pedig a halálba kü ldik.

HATODIK FEJEZET

A helikopter repült az ezüstös porszemecskék tengerében, és alattam a város egyhangúan terült el, nem volt sem eleje, sem vége. A kis villák úgy sorakoztak egymás mellett, mint a méhkas sejtjei. Kék vízzel csillogó medencék. Végtelen utak, egyenesek, mint a puska csöve. Lemetszett, kihegyezett, kúp formájúvá alakított hegyek. Autóparkoló helyek. Autótemetők. Nyugatra pedig a tarajos hullámokkal haragvó óceán. Hamarosan belefáradtam a nézelődésbe, kinyitottam az volt. ölemben kivettem négy átlátszó plasztikzacskócskát: látszatra négy cuclisüveg Az fekvő elsőbencsomagot, zöld por, púderfinomságú. A másodikban száraz morzsák, homokszemcséhez hasonlók. A harmadikban hófehér, kemény kődarabkák, mint a zúzalék. A negyedikben sárga, könnyű szálak, hajhoz hasonlók. Döbbent ujjakkal megtap og attam ő ket, pró báltam magam megg yőzni, hogy az a hajcsomó valójában spagetti, a kőzúzalék languszta, a homok tulajdonképpen kenyér, a púder pedig leves. Spagetti, languszta, kenyér, leves, amit az asztronauták esznek majd a Holdra vezető utazás folyamán, odavissza. Az űrélelem. Jövőnk élelmiszere. Az ennivaló, amellyel majd táplálkozunk a Marson, a Venuson, m indenütt, ahol új o tthono kat keresünk, apám. A Tahitian Village-beli furcsa ebéd után adta nekem a North American egy másik orvosa: az élelmezéstudományi szakértő. És ami nagyobb baj: meg is kóstoltatta velem, bebizonyítandó, hogy az űrélelem elméletileg ugyanazokból az alkotóelemekből áll, mint az, amit ezen a bolygón eszünk, gyakorlatilag azonban valami ocsmány dolog. Először megfőzik, mint a normális ételt, aztán víztelenítik és szublimációs eljárással megfagyasztják, végül porrá törik vagy feldarabolják, mintha gyermek vagy fogatlan vénember részére készülne, s a súlya az eredetinek mindössze egytizede; azután átlátszó plasztikzacskókba zárják, ezeknek az az előnye, hogy nem nagyok, és nincs súlyuk. Nyilván tisztában vagyok vele, mondta az élelmezéstudományi szakértő, hogy az űrhajó csak egy bizonyos súlyt szállíthat, és azzal is tisztában vagyok, hogy az űrhajósokat nem tanácsos pasztillákkal táplálni. A szublimációs eljárás tehát megold bizonyos problémákat: egy cipőskatulya nagyságú dobozba belefér mindaz az enniv aló, ami elég két hétig háro m személy r észére. Rendkívül változat os és gazdag csokoládé, menü: van kávé, bennetej, bifsztek is, burgonyapüré, tyúksaláta, gyümölcs, italok, sajt, narancslé, limonádé, tejeskávé, csak a bor hiányzik, mertbab, az alkoholos akár a dohány és a nők, tiltott luxuscikkek a holdutazás alatt. Értem, doktor. De mivel eszik meg ezt a micsodát, és mit isznak? A jóember meglepetten nézett rám: ugyan, hát nem tudom elképzelni? Vesznek egy kis vizet, így, injekciós tűvel beleinjekciózzák a zacskóba, így, megrázzák és összenyomkodják, hogy az egész összekeveredjék, így, és néhány perc alatt az étel visszanyeri normális terjedelmét és sűrűségét: a leves levessé válik ismét, a kenyér kenyérré, a languszta langusztává, a spagetti spagettivé. És aztán? És aztán szájába veszi a cuclit, és kiszopogatja, pontosan úgy, mint az újszülött az anyatejet. És aztán? És aztán megrágja, a mindenségit, másképp a torkára szalad az eg ész. Gyor san! Egy kis vizet! Tüdőm tele lett víztelenítet t, majd újr a vizesített langusztáva l, kidülledt szemekkel és lilavörösre gyulladt arccal köhögtem rá a jóemberre minden űrdolgokban való tapasztalatlanságomat, és: hát nem értem, hogy kanállal, villával enni lehetetlen? Gravitációs erő hiányában az étel is röpködni kezd, repülés közben libeg, és a legelképesztőbb helyekre hatol be: mi történne, ha az asztronauta kénytelen volna úgy kergetni a borsószemeket, mint a legyeket? Ha a

mártással leöntött spagetti rászállna egy elektronikus számítógépre? Igen, doktor. Természetesen, doktor. Aztán a köhögési roham csillapostával arra kértem, ajándékozza nekem ezeket a csomagokat, amelyeket most nézegetek, arra gondolva, milyen arcot vágsz majd, amikor elviszem neked, apám: „Az emberek bolondok, bolondok! Lehetséges, lehetséges, hogy te lelkesedni tudsz az őrültségnek ilyen bizo nyítékai láttán?” Visszacsomagoltam a zacskókat és becsatoltam a biztonsági övemet: a helikopter ereszkedni kezdett a Garrett vállalat területére. Ez a vállalat gyártja az űrhajók ellenőrzési berendezéseit, egyszerűbb szavakkal: azokat az eszközöket, amelyek arra szolgálnak, hogy életben tartsák az űrhajóst. Fűtési és hűtési berendezéseket, gépeket az oxigénellátás és légszűrés, a légnyomásszabályozás és páratartalommal való ellátás céljaira, tehát mindazt, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az űrhajóban és az űrruhában megteremtsék a földi atmoszférát, ahogy később a zord vezető megmagyarázta. A zord vezető a bejáratnál várt rám. Először is, mondta valami megfellebbezhetetlen ítéletet hirdető hangon, tudnom kell, kicsoda Cliff Garrett: nagyon nagy ember. Cliff Garrett, és nem más alapította a Garrett műveket, a pionírok üzemét, az aeronautika és űrkutatás egyik legfontosabb iparvállalatát; Garrettnek, nem másnak köszönhető, ha az Egyesült Államokban felbocsátott űrhajósok közül még egyetlenegy sem halt meg eddig. Miután ezt tisztázta, felszólított, hogy készüljek fel a Garr ett legutolsó csodájának megte kintésére: ez az az eljár ás, amely az izzadságot és a vizeletet tiszta iható vízzé alakítja át. Figyeljem meg a csövek és gömbök eme gépezetét: igen, ez alakítja át az izzadságot és a vizeletet tiszta, iható vízzé. Természetesen nem vesztegeti arra az idejét, hogy megmagyarázza nekem a működését, úgysem belőletudományokhoz semmit, ő viszont fél másodperc alatt képes megállapítani, hogy egy látogató ért-eértenék a mérnöki vagy sem. Inkább szíveskedjek néhány kérdésre válaszolni. És mutatóujját nekem szegezte.

– Miből áll az űrutazások céljaira felhasznált üzemanyag? – Oxigénből és folyékony hidrogénből, uram. – Mi a hátránya ennek az üzemanyagnak? – Hogy nagyon súlyos, u ram. – Mi az űrhajó első

számú problémája?

– Hogy ne legyen benne túl sok súly, uram. – Miért nem visz magával vizet az űrhajó? – Mert nagyon nehéz, és az üzemanyagból készül, uram.

–

Mi történik, amikor az Apollo űrhajó immár üzemanyag nélkül, a tehetetlenségi erő hatására repül?

– Víz nélkül mar ad, uram. – Akkor hogyan szerezhetünk ivóvizet? – Úgy, hogy izzadunk és pipilünk, uram. – Kitűnő. Ez a bonyolult gépezet pontosan erre a célra szolgál: megszűri, desztillálja, tisztítja és hűti az izzadságot és a vizeletet, ezek ily módon a legtisztább vízzé változnak: sokkal tisztább és higiénikusabb vízzé, mint amit otthon használunk. Egyébként a víz, amit mi iszunk, voltaképpen micsoda? Az égből vagy a tengerből származó víz, piszkos víz, amit a természet tisztít meg. A természet végső soron maga végzi el azt a munkát, amit mi itt a Garrett művekben végzünk.

– Tehát plágium, uram. – Mit mondott?!? –

Azt, hogy ez a takarékosság rendkívül dicséretre méltó, uram. Ha nem tévedek, az Amerikai Egyesült Államok történetében ez az első eset, hogy nem pazarolnak, uram. Bocsásson meg, uram: és a… egyszóval… a többivel mit csinálnak?

– A többivel?!? Miféle többivel? – Igen… egyszóval… hát… a többivel, uram. Nem tudom, hogy magyarázzam meg. Azt akarom mondani, hogy… az a három ember nem csak iszik. Eszik is. Tudom, hogy esznek zöldséget, húst, spagettit, és… hát azzal ? A vezető nag yon gő gö s volt, de végső so ron jó l nevelt. És talán még félszeg is, a nő kkel szemb en. Hirtelen elpirult, és zavartan nézett rám. Kénytelen voltam nem is tudom, hányszor elismételni neki, hogy nincs abban semmi rossz, amit kérdeztem tőle: valamennyien használjuk a mellékhelyiséget, hát, istenem, és ez a való tény legfeljebb csak súlyosbítja az űrutazás nagy és nehéz vállalkozását. No, gyerünk, bátorság: a többit is megszűrik, desztillálják, tisztítják, hűtik, átalakítják valami ehető anyaggá? A vezető kínosan nyelt, sóhajtott, majd megvallotta:

– Nem. Gondoltunk rá. Meg is próbáltuk. De a dolog lehetetlennek látszik, legalábbis egyelőre. És a probléma súlyos: az Apollo űrhajóban természetesen van egy higiéniai sarok, de mit lehet tenni a hulladékanyaggal? Üzemanyagot pazarolni arra, hogy hamuvá változtassák, őrültség lenne: az

üzemanyagnak minden cseppjére szükség van. Az űrbe vetni, ez technikailag nehéz: bizonyára tudja, hogy eg y repülő tárg yból kidobott d olo g tovább repül, ugyan azzal a seb ességgel, mint maga a r epülő tárgy. Hogy elveszítsük tehát, gyorsítani kellene, ez viszont ugyancsak üzemanyag pazarlással jár. Akkor hát mit tegyünk?

– Igen, mit tegyünk? – Egyesek azt tanácsolják, előzzük meg oly módon, hogy folyékony ételt adjunk az űrhajósoknak, amely nem terheli a szervezetet. A kísérleteket San Francisco egyik börtönében végezzük, és az önkéntes vállalkozók kitűnő egészségnek örvendenek. Van azonban egy kellemetlen mellékkörülmény: egyebet sem tesznek, mint rágcsálnak. Megrágnak mindent, amit csak találnak, és ha nem találnak semmit, a ruhájukat, cipőjüket rágják. Az űrhajósoknak erősebb az akaratuk, ez igaz: de ha mégsem bír ják ki? Ha elke zdik rág csálni az űrruhájukat? Ez egyenlő lenne a végg el, akkor már obb a szilárd étel. De a maradványokkal mit csináljunk?

– Igen, mit csináljunk? –

Vannak, akik azt mondják: majd hagyjuk a Holdon. Áh! Lehet, hogy tévedek, de szerintem a

Holdon hagyni nagy neveletlenség, udvariatlanság lenne: a Hold nem fürdőszoba. Eltekintve attól, hogy ez a durva eljárás veszélyt is rejt magában: megfertőzhetjük a Holdat. És a Garrett művek egyik feladata éppen annak megelőzése, nehogy megfertőzzük a Holdat.

– Nehogy megfertőzzük a Holdat?!? – Természetesen. Kérem, kövessen.

Cleaning Roomnak, a Tisztaság Szobájának nevezik, s hogy beléphessünk, plasztik-kezeslábast kell felvenni, plasztikcipőt és plasztikkesztyűt húzni, aztán áthaladni egy folyosón, ahol légáramlat áraszt el minket, és leszippantja a legapróbb hajszálakat, a legártatlanabb porszemecskét rólunk. Odabent mély csend honol, és ebben a csendben fehér kísértetek dolgoznak, testüket plasztik-kezeslábasokba zárták, lábukat plasztikcipőkbe, kezüket plasztikkesztyűkbe, hajukat plasztiksapkába, a nők pontosan olyanok, mint a férfiak, a fiatalok pontosan olyanok, mint az öregek, a szépek pontosan olyanok, mint a csúnyák, egymás mellett, egymás mögött: a Tisztítók. A Tisztítók speciális anyagokkal tisztítják azokat a különféle gépalkatrészeket, amelyekből majd az űrhajó összeáll, és miután megtisztították őket, sterilizálás céljából átküldik egy másik szobába, hogy minden mikroba, mindenfajta fertőzéshogy eltűnjék a legfantasztikusabb aggodalommal együtt, az törődik, űrkorszak embereit gyötörheti: megfertőzhetjük a Holdat és más bolygókat. Az ember,amely aki azzal hogy ne fertőzzük meg a Holdat, olasz nevet visel: Orsininak hívják. Firenzében született, biológiából

szerzett diplomát: sok évvel ezelőtt. Most hatvanéves, a ráncok mély sebhelyek módjára szántják végig az ar cát.

– Megfer tőzhetjük a Holdat, professzor

úr?

– Ez lehetséges. Tételezzük fel akár ad absurdum, hogy a Hold az élet nyomainak múzeuma, hogy érintetlenül őriz valamit, ami életben maradt évmilliókon át. Valamit, ami mozog, ami lélegzik, egy zuzmó, mag, spóra, tíz zuzmó, tíz mag, tíz spóra: vajon nem találtunk-e baktériumokat száznyolcvan millió éves sószilánkokba n? Helyes; hát mi t ör ténik, amikor egy űrhajó leszáll a Holdo n, és magával hurcolja azt a sokmilliárd mikroorganizmust, amely velünk együtt boldogan éldegél? Az űrhajó külsejét sterilizálta a hő, amely égette az atmoszférán történt áthaladás pillanatában, de a belsejét nem: és ezzel megfertőződik, és elpusztul az a tíz zuzmó, az a tíz mag, az a tíz spóra, az egyetlen zuzmó, egyetlen mag, egyetlen spóra. Ezért kell tehát sterilizálni minden alkatrészt, abban a halvány reményben, hog y nem fertőzik meg a Holdat s a többi bolygót.

– Abban a halvány reménybe n, pro fesszor úr? –

Több, mint halvány, talán teljesen reménytelen. Mert nézze, az alkatrészeket sterilizálni

gyerekjáték, de az embert sterilizálni lehetetlen, főként, miután a baktériumok, mikrobák, az ezerféle méreg, amit az ember magával hurcol, nélkülözhetetlen az egészségéhez. Így tehát kiszáll majd az űrhajóból azzal az ezernyi méreggel együtt, és az első lélegzete már halálos fertőzést jelent az élet bármiféle más formájára. Mi fertőtlenítünk, fertőtlenítünk, de ne adj isten, hogy a Holdon élet legyen, mert amennyiben van, azt bizonyosan megsemmisítenénk.

– És ha a Hold fertőzne meg minket , pro fesszor úr? –

Ez is lehetséges. Mi fertőtlenítjük a gépeket, amikor elindulnak, de nem fertőtlenítjük, amikor visszatérnek. Fertőtlenítjük az űrruhákat, amikor az asztronauták magukra öltik, de akkor nem, amikor visszatérnek. Így minden méreg, minden mikroorganizmus, amely valamilyen lehetséges életet tartalmaz a Marson, a Venuson, ki tudja… talán a Holdon, végzetessé válhat a Földön: megsemmisítheti. A veszély nyilvánvalóan kölcsönös. Rád gondoltam, apám: bűntudattal és egy kevés szégyenérzettel. Bradbury imája abban a pillanatban olyan messze volt tőlem: eltemette a te néma szemrehányásod. Ha velem lettél volna, bocsánatodat kérem. Vagy segítségedet. De nem voltál velem: hihetetlen, hogy egy-egy ember éppen azokban a pillanatokban nincs velünk, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá: napokat, hónapokat, hosszú éveket töltünk valakivel, és nincs számára semmi mondanivalónk, és abban a pillanatban, amikor akarnánk mondani neki valamit, esetleg azt, hogy bocsáss meg, segíts, akkor nincs ott, és egyedül vagyunk. Így hát folytattam a nézelődést, bementem a hangárokba, ahol a világ legszerencsésebb munkásai, a Garrett művek alkalmazottai dolgoznak, és úgy éreztem, valami abszurd bűntény, értelmetlen öngyilkosság részesévé válok. A Garrett valamennyi gépe

automatikusan működik. A munkások kényelmes székeken ülve, mozdulatlanul nézték az emeltyűk, dugattyúk, vasrudak mozgását, karjuk tétlenül csüngött, mint a szárításra kiakasztott ing ujjai, arcuk nem volt egyéb, mint alázatos profil, és fehér, alázatos cigaretta lógott belőle. Elmentem mellettük, és meg sem láttak, mondhattam valamit, és meg sem hallották. Az ember szeretett volna mindegyik előtt felkiáltani, mozdulj meg, ébredj fel, dolgozz: ne engedd, hogy így elkábítsanak! Van két kezed és tíz ujjad és értelmed, használd hát őket, mutasd meg annak az undorító gépnek, hogy nem vagy ostobább nála, szedd darabjaira, rombold szét! De az ember természetesen nem kiabál, továbblép: ott hagyja őket hamisan csodálatos jólétükben, hamisan csodálatos civilizációjukban, amely életet lehel a gépekbe és álmosságot az emberekbe. A „munka”-nap hamarosan véget ér, a szirénák ennek az üveges tespedtségnek végét üvöltik, és láthatjuk, amint automaták módjára kijönnek, nyájba verődve mennek a kapukhoz, beszállnak a szép autókba, és mindegyik elindul a maga pohár whiskyje, bifsztekje, televíziója felé. Adjatok nekem egy whiskyt, egy bifszteket, egy televíziót, és boldog leszek, hogy rabszolga módjára élhetek. Valóban semmi sem terhesebb, mint a szabadság: a szabadság, hogy fáradozhatunk, a szabadság, hogy nem kell halottan élni. Apránként én is meghaltam. Csatlakoztam én is apránként az automatáknak ehhez a nyájához. Elég volt néhány nap, és már én is hasonultam, korrumpálódtam: öt órakor, amikor a többiek munkaideje véget ért, hirtelen álmos lettem, és nem tudtam magam felrázni ebből az engedelmes lustaságból. Akárcsak ők, én i s valami innivalór a vágytam, arr a, hogy agyam és test em semmitte vésben elterüljö n a televízió valamelyik mű sor a előtt, ez előtt a ny omo rúságo s kis isten előtt , aki a világ ot a lakásodba hozza, mint valami postát, és a vacsora óráit ostoba találkává alakítja. A NASA, a kormányszervezet, amely az űrversenyt kézben tartja, megszervezte találkozóimat, és rendelkezésemre bocsátott egy helikoptert. Helikoptert használni autó helyett természetessé vált számomr a, és ha néha egy kifut ópályán kellet t felszállni rá, s ehhez egy kis g yalogl ásra vo lt szükség, úgy ér eztem, ár ulás történt ; ha a helikopter motor ja még nem volt begyújtv a ér kezésem pillanat ában, ezt személyes sérelemnek tekintettem. A lapátok forgása, mely első nap még óriási guillotine-nak tetszett, most már megszokottan zsongott a fülemben; könnyedén ültem be a pilóta mögé, könnyedén szálltam le Santa Monicában, a Pico Boulevard-on. A NASA központja Santa Monicában volt, a Pico Boulevard-on, a sajtóosztályt két egykori tengerésztiszt vezette: Stan Miller és Bob Button. Amikor a helikopter leszállt, Bob micsoda elém jöttek, és elvittekestünk inni avolna szemközti bárba,a gépek ahol kimerülten leroskadtunk, minthaStan istenéstudja, fáradalmakon túl, és nem dolgoztak volna helyettünk. Hogy interjúimat rögzítsem, ott volt a magnetofon; hogy bármilyen írást lemásoljak, ott volt a fénymásológép; hogy járjak, ott voltak a kerekek. De mi kimerülten ültünk, szótlanul, mint az öregek, akik téli estéken a kályha körül ülnek, és gesztenyét esznek. Erőfeszítésünkbe került, hogy felálljunk és haza, vagy a szállodába menjünk. A szállodába rendszerint Bob kísért el. Mindenesetre azon az estén Bob volt velem. Szomorú és lágy este volt, olyan, amikor az ember szereti a Földet. Az autó lágyan siklott a Wilshire Boulevard pálmafasorában, a szél besurrant az ablakon, és simogatta szemünket, hajunkat. Egyszerre csak Bob felé fordultam, és mert bizonyos voltam benne, hogy szövetségesem, talán félszeg arca, kicsit angolos, Chaplin-bajuszkája miatt, meggyóntam neki bizonytalanságomat.

– Mondd csak, Bob, szerinted valóban fontos a Holdra menni?

– Micsoda?!? – kiáltott fel Bo b döbbenten. – Igen. Mi az ö rdö gnek kell a Holdr a menni? – Hát mi az ör dögnek kellene nem menni? – válaszolta mélységes sértődö

ttséggel Bob.

– Nem tudom. Az a víztelenített étel. Az a vizeletből nyert víz. Az a félelem, hogy megfertőzzük a Holdat, és megfertőződünk… Nem tudom.

– Azt hittem, tetszik neked az ötlet – jegyezte meg

Bob egyr e sértődöttebben.

–

Tetszett, tetszik: de ma olyan dolgokat láttam, amelyek megdöbbentettek. Tudod, úgy vagyok vele, mint a gyerek, aki vágyakozó kíváncsisággal közelít egy biztosítékhoz, hogy lássa, hogyan működik, aztán az megrázza.

– Valamelyik nap – mondta Bob békülékenyen – olvastam Arthur Clarke egyik tanulmányát. Azt magyarázza, hogy a világtörténelem folyamán az emberi energia legnagyobb része arra ment el, hogy a tárgyakat egyik helyről a másikra helyezték. Egyszóval, amint valami mozdulatlanul áll, az ember tovább teszi. Ha ő maga áll, maga megy tovább. A mozgás bennünk rejlő tulajdonság: sőt az is, hogy egyre gyorsabban mozogjunk. Évezredeken át, írja Clarke, óránként két-három mérföldes sebességgel mozogtunk: a gyalogló ember sebességével. Évszázadokon át óránként tíz mérföldes sebességgel mozogtunk: egy szekér sebességével. Most óránként huszonötezer mérföld sebességgel mozgunk: a Saturnus rakéta sebességével. Ahhoz azonban, hogy ilyen sebességgel mozoghassunk, a Föld már nem elég: túlságosan kicsi. Nincs meg a kellő tér, érted? Kiesünk. Tehát tovább kell mennünk, más bolygó kra, első lépésként éppen a Holdra.

– Meglehetősen abszurd kö vetkeztetésnek találom. – Szerintem lo gikus. – Nem elég nekem, hog y log ikus, ha egysze r haszontalan! – Haszontalan! A Wright fivérek első repülőgépét is haszontalannak találták. Azt mondták, senki sem használja m ajd. Én minden este használom.

– Olyan messze laksz, Bob? – Ugyan, dehogy! Mindössze félórányira innen.

– De Bob, hát akkor miér t jársz r epülőgépen minden e ste? – Csak. Mert nekem úg y tetszik. Semmiér t. – Semmiért? – Semmiért. Csak hogy eljussak egyik helyrő

l a másikr a. Hogy g yor san jussak el.

Akkor eszembe jutott a mese, amit kislány koromban meséltél nekem, apám. És elmondtam Bobnak. Vagyis nem az egészet: csak a végét. A mese végén, emlékszel, volt egy ember, valószínűleg gonosz ember, vagy feltehetően csak ostoba, aki egy fa körül futott. Gyorsan, egyre gyorsabban. Amíg annyira g yor san nem futott, hog y or rával beleüt között a saját hátába. És betör t az or ra. Bob megsértődött, és másnap nem adott nekem helikoptert. Világosan emlékszem kétségbeesésemre, apám. Úgy kétségbeestem, mint amikor hirtelen kialszik a villanyfény, és kénytelen vagyo k gyer tyát használni.

– Bob, megbolo ndultál. Hát akkor hogy megyek oda?! – Taxival. Kerékpáron. Gyalog. Rohanás nélkül. Így nem kockáztatod, hogy betöröd az orrodat. – Taxival, ol yan messzire! Tréfálsz? –

Taxival egy óra, másfél óra az út, kilencven perc. Mi kilencven perc az örökkévalósághoz képest? Mi ez az örökös vágy, hogy gyorsan haladjunk, egyre gyorsabban, míg aztán végül már nem is tudjuk, hová menjünk? Taxiba ültem, apám. És soha jármű nem rémlett lassúbbnak, mint ez a kocsi egy óra és tíz percen át, hetven percig, amíg száguldott a Redondo Beach felé vezető úton. Éveken át, életem valamennyi évében helikopter nélkül éltem: de most kipróbáltam, és már nem tudtam meglenni nélküle, az autót végtelenül lassú, kényelmetlen járműnek találtam. Úgy éreztem, sosem érek oda, unatkoztam, mintha nagyapám utazásainak ideje tért volna vissza, amikor mesélte, hogy Firenzéből Mercataléba, alig harminc kilométernyire, hajnalban indultak el szekérrel, és délután érkeztek meg. Nem sok kellett volna, s én is futni ke zdek egy fa kör ül: gyor san, egyre g yor sabban, amíg a saját hát amba nem verem az orromat, hogy betörjön. Emlékszel Bradbury Barnák voltak és aranyszeműek című elbeszélésére? Arra, amelyik telepesekről akik miután elfogyott földi tartalék élelmük, azt eszik, ami aa Marsra Marsonkivándorolt terem. Amikor a Marsraszól, értek, fehér bőrűek voltak,a szemük kék vagy fekete vagy barna. Miután áttérnek a marsbéli táplálékra, bőrük megbarnul, és a szemük aranyszínűvé válik. Egyetlen embernek marad kék a szeme közöttük: annak, aki, akárcsak én, örökké kételyek hatalmába

kerül, habozik, egyszer akar, máskor nem akar valamit, s hogy megmeneküljön, elhatározza, hogy megjavítja a rakétáját, és visszatér a Földre. Aztán lassan-lassan elmúlik a vágya, hogy megjavítsa a rakétáját, lassanként ő is azt az ételt eszi, amit a többiek, és egy reggel felkel, belenéz a tükörbe, és a bőre barna, a szeme pedig aranyszínű, ő is marslakóvá vált, mint a többiek.

HETEDIK FEJEZET

Tulajdonképpen nem szálloda volt. Hanem motel. Vagyis szálloda ember és autó részére. Sőt: autós és autója r észére.

–

De nekem nincs autóm – mondtam. – Tehát nincs szükségem motelra. Nem értem, miért motelban fog laltattak szobát számomra.

–

Itt minden szálloda motel – vicsorogta egy alak, aki Jack Rubyhoz hasonlított. Aztán megvetéssel elém hajította találomra az egyik szoba kulcsát.

– Oké. Felvitethetné a bőröndjeimet a szobámba, kérem? – Ha a szobájába kívánja a bőröndjeit, majd én megmondom, mit csináljon. Fogja meg és vigye fel – vicsorogta az alak, aki Jack Rubyhoz hasonlított.

– Oké. Kaphatnék még elalvás el őtt egy csésze teát? –

Ha teát akar, majd én megmondom, mit csináljon. Bedobja a pénzt abba az automatába, és megissza – vicsorogta az alak, aki Jack Rubyhoz hasonlított.

–

Oké – mondtam és megmarkoltam a kulcsot. Aztán azonnal hátraugrottam: egy pillanatig azt hittem, le akar lőni. Pedig csak egy tollat nyújtott felém.

– Nyolc dollár kilencvenöt cent egy éjszakára. Reggeli és kiszolgálás nincs. Itt írja alá.

Te mit csinálnál hajnali egy órakor, négy órai utazás után, amikor annyi szem mered rád ellenségesen, és ha kimégy, csak éjszakát és pusztaságot találsz? Texasban vagy, kedvesem. Azon a vidéken, amely megölte John Kennedyt. Ott, ahol iskolás gyerekek azt kiabálták: „Hurrá, meghalt! Szabadok vagyunk, meghalt!” Houstonban vagy, kedvesem. És Dallas nincs is olyan messze. Háromszáz mérföldnyire, mondjuk. Háromszáz mérföldnyi korlátoltság és kegyetlenség, fajgyűlölet és ostobaság. T e ilyenkor mit csinálsz? A láír od a papírt és hallgatsz. Aztán megfo go d a bőr öndjeidet és rohansz, hogy bezárkózhass a szobádban. Ott legalább biztonságban érzed magad. Azt mondtam, biztonságban? Tréfáltam, apám. Kezdjük azon, hogy egy motel szobái közvetlenül az utcára nyílnak: akár az üzletek. Bárki, aki arra jár, beléphet és meggyilkolhat. A jobbik esetben, elrabolhat. Ha kimondottan szerencsés vagy, kirabolhat. Másodszor, az utcára néző fal nem is fal: csupán üveg. Törhetetlen, ezt esküvel állítják. De én láttam törötteket is. Harmadszor, az üveg és az idegességed között mindössze egy függöny húzódik. Ha elfelejted leereszteni, bárki láthat, miközben vetkőzöl és mosakszol. A mosdó ugyanis a szobában van, a kád és a zuhany a fürdőszobában. Szobát mondtam? Tréfáltam, apám. Nem szoba ez tulajdonképpen, nézd: valójában automatikus cella, amely magába foglal egy televíziókészüléket, egy széket, egy asztalt, egy kerevetet és tízesével gombokat, amelyekről fogalmad sincs, hogy mire szolgálnak. Eloltani a villanyt? Nem, egy másikat meggyújtani. Elzárni a rádiót? Nem, felerősíteni a hangját. Csökkenteni a légkondicionáló működését? Nem, fokozni. Hívni azt az alakot, aki Jack Rubyhoz hasonlít? Nem, kávét főzni. Cserébe viszont mindenfelé gyufaskatulyák hevernek, no meg propagandafüzetecskék, amelyek megmagyarázzák ezeknek a moteloknak a hatalmas fejlődését, továbbá néhány szövetdarabka felirattal: „Akarsz cipőt tisztítani? magad.” és Rendben és hol róla, az ágy? Dühösen, reménykedve keresed a falak mentén,Csináld a mennyezeten, már éppvan, lemondanál hajlandó vagy ruhástul lefeküdni a kerevetre, amikor valaki kopogtat az ajtón.

– Ki az?!? – Az ágy. Óvatosan elhúzod a függönyt. Fekete arc néz rád egy pincérkabát fölött.

– Maga hozza az ágyamat? – Gyerünk, nyissa ki. Ajtót nyitsz, belép. Gőgösen, megvetően megnyom egy gombot. A kerevet hirtelen megnyúlik, kiszélesedik és voilà: íme, az ágy.

– Ó, köszönö m! Nagyon kedves, k öszönö m! – Borravalót, kérem.

– Hogy m ondta? – Mondom bo rravalót. Borravalót! Borravalót. – Rózsaszínű tenyere fenyegetően nyúl feléd. – Ó, természetesen! Hogyne! – Adsz neki fél dollárt. – Ennyi az egész? – A rózsaszínű tenyér ott marad, és tálcaként tartja a fél dollárt. – Oké – s adsz n eki még eg y féldollár ost. – ‘szakát. – Zsebre teszi a dollárt, annyit se mond, köszönöm és elmegy. Kimerülten zuhansz az ágyr a, és azonnal elalszol. Alszol. És talán hajnali három óra lehet, amikor valami borzalmas dolog történik. Az ágy, ami ágynak lát szott, nem ágy többé, hanem eleven szörnyet eg, amely felemelkedik, hajladozik, for og , r áz, ide-oda csapkod és beszél hozzád! Beszél hozzád? Beszél hozzád! Álmodban valószínűleg megnyomtál egy gombot: a masszírozó gépét. És ő elkezdett masszírozni. Miközben masszírozott, nyilvánvalóan megnyomtál egy másik gombot: az altatógépét. Ekkor megállt, abbahagyta a rázásodat, ide-oda csapkodásodat, forgatásodat: beszélni kezdett. És azt mondja, uramisten, azt mondja: „Aludj. Miért ébredtél fel? Fáradt vagy. Gyerünk, aludj.” Mire ordítani kezdesz, rémülten, őrjöngve, és kinyújtod az ujjaidat, megnyomod valamennyi gombot, a meleg levegő gombját, a hideg levegő gombját, a rádió gombját, a televízió gombját, a masszírozó gép gombját, a gomb gombját, míg valamennyi gomb letörik, és a rádió elhallgat, a televízió kialszik, a meleg levegő leáll, a hideg levegő leáll, az ágy ismét ágy, amely nem mozog és hallgat. Uramisten, köszönöm, dadogod. És ugyanabban a pillanatban, kifulladva, izzadtan visszaemlékszel rá, hogy kiabáltál, és szégyenkezve fülelni kezde sz, majd felkelsz, lábujjhegyen a függö nyhöz lépsz, lassan , nagyon lassan elhúz od, mer t azt hiszed, hogy az egész város összeszaladt az ordításodra, és ott állsz: szemed zavarodottan kutat a sötétben, de nem lát senkit. Nincs senki ott a járdán. Nincs senki a szemközti járdán sem. Nincs senki sehol, egyedül vagy . Egyedül a go mbjaiddal, a meleg levegő go mbjával, a hid eg levegő go mbjával, a rádió gombjával, a televízió gombjával, a masszírozó gép gombjával, a gomb gombjával, és az egész go mbbá vált város nem vesz tu domást ró lad. Azon az éjszakán telefonáltam nektek, apám. Álmosságom már elpárolgott, és Olaszországban már órák óta nappal volt. Megkérdeztem a telefonos kisasszonytól, sokáig kell-e várnom, és ő azt mondta: egy másodperc, aztán a kagyló azt mondta tu-tu, és édes balzsam surrant a fülembe: a mama hangja, am int azt sivította: – Ciao, ho l vagy?

– Texasban, mama. Ahol az űrhajó sok vannak. – Ó, szegény drága fiúcskák! Szegény drága teremtések! Láttad őket?

– Még nem. Csak nemrég érkeztem, mama. Egy motelban vagyok. – Ó, mennyire irigyellek! Mondd, szép ott? – Gyönyörű, mama. Csodaszép. – Micsoda er dők, micsoda

rétek lehet nek arr afelé.

– Gyönyör ű erdők, gyö nyörű rétek . – És a cowboyok? Láttál már cowboyokat? – Hogyne. Rengeteg co wboyt láttam. – Milyenek? Mondd el, milyenek? – Mint a moziban. Sarkantyú van a csizmájukon… széles karimájú a kalapjuk… és mindig lovon

árnak…

– Ó, mennyire ir igyellek! A z a r engeteg l ó! Tudod, hog y szeretem a lovakat . – Bizony! Temérdek ló van er refelé! – És tehenek? Igaz, ho gy nag yon so k a tehén is? – Bizony igaz. Legelők, legelők, tele tehenekkel. Aztán veled beszéltem, vadászatról jöttél meg éppen, nagyon jól szórakoztál, és egyáltalán nem érdekelt Texas.

–

A fenyőrigók csapatostul repülnek a domboldalon. Kár, hogy nem vagy itt: minden lövésre fürtökben hullanak le.

– Hol, a cseresznyésben?

–

A cseresznyésben leginkább. A száraz ágakra zuhannak. Melengetnem kell a kezem, mielőtt lövök. Ször nyű hideg van a vadászkunyhóban. H át ott?

– Itt meleg van, apu. Pokoli meleg van: elrontottam a légkondicionáló gombját. Ciao, apu. Mennyire irigyeltelek, apám, miközben a hajnalt vártam. A vadászkunyhóban a hajnal kékes színben játszó tányér volt, közepén arany golyóval. Az arany golyó felfelé szállt, elhozta nekünk a nappalt, és a levegő fűtől illatozott, a falevelek úgy susogtak, mint a szél simogatása. Puskánkat a kémlelőnyílásokba támasztva, az eget lestük, az ágak tisztán kirajzolódtak a kékes színben játszó égbolton, suttogva beszélgettünk. „Ha balról jön, az enyém. Ha jobbról, a tiéd. Ha csapatosan jönnek, egyszerre lövünk. Egy, kettő s háromra lövés.” „Jó, apu.” A vadászkunyhóban a hajnal megfeszült idegcsomóvá, figyelmes szemekké, hallgatózó fülekké vált. Egyszerre csak a csalimadarak a kalitkában csapkodni kezdtek szárnyukkal, majd elénekelték csalóka dalukat társaiknak, s te azt suttogtad: „Készülj, jönnek.” Fürgén megragadtam a puskát, céloztam, és amikor cikázó villámként siklottak rá a cseresznyefa csúcsára, „Egy, kettő… lövés!” Érett fenyőtobozként hullottak le; halk tollpuffanások. Akkor váratlanul bűntudatos szívvel, immár hiábavaló megbánással szétnyitottam a puskát, kivettem az üres, füstölgő tárat, csendben újra megtöltöttem, és a következő csapatra várakozás már gyengéd borzongás volt a hűvösben, békés unalom, erdősusogás, szép volt a hajnal a vadászkunyhóban. Itt azonban szürke fény szűrődött be a függönyön, szürke árny állt a járdán. Ki lehet mit akarhat? A lovak, a tehenek, a legelők, a cowboyok csak az én képzeletemben léteztek: csomóaz,hazugságo t meséltem a mamának. Kimentem. A félrehúzott függönyök mögül a motel szobái szétdúlt ágyakat, összenyomorgatott párnákat, halomba hányt törülközőket, egy bordély obszcén látványát okádták az utcára. A szobák üresek, mégis szemérmetlenek voltak. Láttad, ha nem is akartad látni, a szemed sarkából. Elképzelted titkaikat, a kellemetlen szagokat, melyek a hálószobákat reggel átitatják. Ami Houstont illeti, cement- és aszfalt-sírboltnak rémlett, amely a NASA Manned Spacecraft szervezetéhez vezetett. A NASA civil ruhás katonák épülete, ahonnan csak a hajtókádra tűzött igazolvánnyal léphetsz ki ki.vagy Hogy az igazolványt megkapd, ezer éskérdésre kell ellen. válaszolnod, ezredszer elismételned, és ezt mit akarsz, védekezned a kelepcék ravaszságok Az én ellenőröm a Külkapcsolatok Hivatalát vezette, a neve Paul Haney, és sohasem lehetett megérteni, mennyire csinálja komolyan, amit csinál, vagy mikor tréfál, s fenyegető veszélynek tart-e, vagy átékszernek.

– Tehát Oroszo rszágban maga nem vo lt. – Nem, még nem. – Furcsa, mi? Hog y lehetséges ez?

– Valamil yen okbó l késett a vízum. – Eszerint kért vízumot. – Igen, hogyne, kértem. – És miért kérte? – Hogy Oroszországba menjek. – És miért ak art Oro szor szágba menn i? – Hogy cikkeket írjak. – Milyen jelleg ű cikkeket? – Cikkeket. – Kedvezőeket, vagy nem? – Honnan tudjam? Hisz nem voltam o tt. – Igaz, nem vol t ott. – Nem, nem voltam o tt. – Kár, mi? – Igen, kár. – Annál is inkább, miután maga tagja a – Pártnak?!? Miféle pártnak? – A pártnak.

pártnak…

– Nézze, én semmilyen pártnak nem vagyok a tagja. – Igazán? – Igazán. – Olaszor szágban sokan pá rttagok. – Én nem vagyok az. – Hogy l ehetséges? Bocsásson meg , kíváncsi vagyok. – Egyik párt sem felel meg

nekem.

– De valamiféle meg győző dése csak va n. – Hogyne, nem vagyok reakciós. Még kevésbé fasiszta. – Oh! Ah! Eh! Nézze, minket ez nem érdekel. Szívesen látunk mindenkit. – Akkor miér t kérdezte? –

Csak. Úgy értem: maga lehetne esetleg orosz is, párttag, és mégis láthatná az asztronautákat, beléphetne ide.

– Tudom. De nem vagyok orosz. És nem vagyok kommunista. – Oké. Készen van már az az igazolvány? Odaadjátok neki végre az igazolványát? – Köszönöm, és mo st mi a teendőm? – Adunk maga mellé egy kísérőt, aztán kicsit körülnéz. – És az asztro nauták? Megtudhatnám, kivel találkozhatom ?

– Nem, még nem. – Értem. Jó napot. – Elmentem a kísérőmmel, és később ezt írtam fel a jegyzetfüzetembe: „Találkozóm az emberekkel, akik majd a Holdra mennek, a városban volt, melynek neve Houston, délre az államtól, melynek neve Texas, bolygónk harmincadik szélességi fokán, kilencvenötödik délkörén: ott, ahol ők laknak, akácerdőben, várva a Nagy Utazást. A repülőtaxi éjfélkor vitt oda. Telihold volt, és alig kétszáznegyvenezer mérföldnyire lebegett fölöttünk. Nevetséges, szinte abszurd dolog arra gondolni, hogy alig földi évvel ezelőtt, Houston mégszerelmi csak kisdalokat falu volt, a teheneka csordában legeltek rétjein, és aötven cowboyok gitárkísérettel fájdalmas küldöztek közeli égitest felé. A tehenek és a cowboyok eltűntek a plasztikkorszakban, a régi életformákkal együtt, miként a lovak, legyek és a fák. Nincsenek fák ezen a helyen, amit földgömbünk legjelentősebb holdbázisának tekinthetünk. Az űrhajósok erdeje az egyedüli erdő, amely megmaradt sok kilométeres hosszúságban, és csak azért maradnak fenn, hogy ők a lehető legtöbb klorofillt szedhessék magukba az Indulás előtt. Az erdőn túl a föld nagy kiterjedésű rögös síkság, ahol felesleges virágok mesélnek arról, hogy milyen volt a történelem előtti kor. Történelem előtti leletek találhatók az öreg városban is, ahol a felhőkarcolóknak kapuik és ablakaik vannak, és az épületeket nevekkel jelölik, és az emberek a meteoritok ellen védő sisak nélkül járnak. De ez már nem tart sokáig. Az új Houstonban ugyanis az épületeket számokkal jelölik (Egyes Számú Épület, Kettes Számú Épület, Hármas Számú Épület), és minden építmény olyan, amilyennek a jövő városában lennie kell. Vagyis hatalmas kocka vagy hasáb, kapuk nélkül, ablakok nélkül: az előbbiek nem láthatók, az utóbbiak feleslegesek. Megszüntették a járdákat is: a régi módszert, a lábbal való helyváltoztatást, sőt magukat a lábakat is kiiktatták, sok évtizede már – akinek nincs autója, nem is igazi ember. Az autótulajdonosok, vagyis hát az emberek, mindig sisakot viselnek, és plasztikigazolványlapot, amelyen ott a fényképük, nevük, keresztnevük, címük, telefonszámuk, a vállalat neve, ahol dolgoznak. (Mindenki valamilyen vállalatnak dolgozik, senki nem dolgozik a saját tulajdonában, nem dolgozni pedig egyszerűen elképzelhetetlen.) Ez nemcsak azért szükséges, mert a sisakban mindenki egyforma, és nem lehet senkit felismerni, hanem azért is, mert mindenkit figyelni és lajstromozni kell, s ha szükséges, meg is kell feddeni és letartóztatni. Ez a helyi kormányzat feladata, a neve NASA: jövő városába ugyanis belépni. Tilos belépni erdőbe is, ahol azokmelynek az emberek élnek, akika előbb vagy utóbb majd tilos a Holdra mennek. Szürke, azegyemeletes villákban laknak, egyik éppen olyan, mint a másik, és egymás mellett állnak, mint valami abszurd kolostor cellái. És tilos végül a szomorúság is, amit mindez magából áraszt, tilos a félelem és a múlt visszakívánása.” Még mindig úg y ér zem, ezek a legig azabb szavak, amelye ket Houstonró l el lehet monda ni.

Kísérőm egy fiatal lány volt, akit Katherine-nek nevezek, annak ellenére, hogy nem így hívják. Kiváló vezető, négy éve a NASA alkalmazottja. Katherine úgy tükrözte ezt a világot, ahogy a tiszta tó visszatükrözi a fellegeket; és a félelem, a szomorúság, a múlt visszakívánása úgy égette a szemét,

mint a sokáig visszatartott könny ek. Nem tudott már lemondani err ől a világr ól, ez nyilván való vo lt, ennek ellenére gyűlölte: szerelmes és g onosz gyűlölettel.

–

Tedd fel ezt az ocsmányságot – mondta, gyengéd mozdulattal fejére téve a sisakot. – Nézd, milyen undorító – mondta, büszkén egy házra mutatva. Bármiféle, űrutazással kapcsolatos tárgy, bármilyen célzás a jövőre megoldotta a nyelvét, lelkesedés és undor, védekezés és szidalom ömlött belőle. Aztán az űrhajósok házai előtt elnémult: csak az ujjával mutatott rájuk. – Glenn, Carpenter, Schirra, Grissom, Slayton, Shepard, Cooper. – Egy időben követte őket útjaikon Kaliforniában vagy Floridában, és valamelyikük, aki nem volt közömbös egy szép arcocska és egy csinos test iránt, bizonyára nagytőle, sebet ütöttemberek a szívén: még mindig Ugyanis amikor– megkérdeztem milyen ezek aaz sebhely űrhajósok, a foga közöttlátható szűrte avolt. választ: – Romeók. Ezt a jelzőt Amerikában akkor használják, amikor donjuant, szoknyavadászt akarnak mondani.

– Ej, hát ez rokonszenves vonás, nem? – Semmi rokonszenveset nem találok benne, igazán. – Ugyan, Katherine. Fiatalok, egészségesek. Természetes, hogy szeretik a nőket. –

Romeók – ismételte Katherine. És kifejtette, hogy az egyetlen, aki egyáltalán nem Romeó, az John Glenn; a legromeóbb viszont Scott Carpenter. Ami pedig a feleségeket illeti, hát azok szörnyen magasan hordják az orrukat; kivétel Ann Glenn. Ahogy elnézi őket az ember, azt mondhatná, hogy ők mennek a Holdra, a mindenségit, egy hollywoodi sztár nem mozog ilyen dölyfösen. Az első időben ezek a feleségek még köszöntek neki, de mennyire, meghívták az ünnepnapokon; ma viszont már annyit se mondanak, jó napot. A Hold a fejükbe szállt. – Hát az űrhajósok? Ők még köszönnek? – Ó, igen. Ők igen. – Hiszen mondta: az űrhajósoknak egyetlen hibájuk van, az, hogy romeók. Aztán akkorát sóhajtott, hogy csöpp levegő sem maradt a tüdejében, és visszavezetett a hivatalba. A hivatalt egy szigorú és mogorva úr vezette, Howard Gibbons, az a fajta ember, aki első pillantásra arra késztet, hogy felkiál ts: „Jaj, istenem! Elveszt ette a sisakját!” Kopasznak, ső t meztelennek látszott a feje sisak nélkül, az embernek kedve támadt rá, hogy azonnal szerezzen neki egyet, ahogy parókát szeretnénk szer ezni annak, akinek meg nyúzták a fejét. Egyébként odabent mindenki ol yan volt, mi ntha elvesztette volna a sisakját; kivéve a sarokban ülő két férfit, akik láthatóan remekül érezték magukat úgy, hogy a fejükön a hajuk van, és semmi más, róluk azonban kiderült, hogy csak átutazóban vannak itt, és svédek. Az egyik neve Stig Nordfeldt, a másiké Björn Larsson, az előbbi újságíró, az utóbbi fényképész, mondta Katherine. Aztán odavitt hozzájuk, és talán valami elárulta rólam, hogy én is sisak nélkül születtem, mert azonnal olyan barátság tört ki köztünk, mint a hajótöröttek között. Stig és Björn ugyanabban a motelban laktak, ahol én. Habár nem rontottak el egyetlen gombot sem, és kevésbé hevesen gyűlölték azt a helyet, mint én, mégis végtelen kellemetlenül érezték ott magukat; kölcsönösen vigasztaltuk egymást, és attól a naptól kezdve mindig együtt voltunk: a leganarchistább tercett, amit a NASA valaha megtűrt. Egyik oldalon Stig, a langaléta, szórakozott fiú, James Stewart svéd kiadásban. A másikon Björn, a vidám, atlétatermetű tornászbajnok, orrán szemüveggel, nyakában a Leicával. Középen én, Pinocchio a Macska és a Róka között. Mint valami pimasz, sértő

magatartást, úgy viseltük magunkon azt az Európát, amely odaát régmúlttá, miocén korivá vált. Howard Gibbons, ha csak meglátta, hogy közeledünk, még szigorúbb és mogorvább lett, Katherine pedig még boldog talanabb és idegesebb.

– Szó se lehet ró la, nem mo ndhatjuk meg, kikkel fog nak találkozni az ű rhajósok kö zül. – De nekünk tudnunk kell, ho gy felkészüljünk. – Lehetetlen. – Katherine! Mister Gibbo ns! – Sajnáljuk, ez a szabály. Az amerikai asztronauták abban az időben harmincan voltak. Számunkra fontosnak látszott előre tudni, hogy a harminc közül melyikkel találkozhatunk, az ő militarizmusuk azonban ezt elhanyagolhatónak, ostobaságnak tartotta, és mindössze annyi látszott valószínűnek, hogy az első Hét csopor tjából ő ket, vagyis Shepard, Gr issom,mint Glenn, Carpenter, Sc hirr a, Cooper, Slaytaon közül. Így hátválasztják vártunk, ki elégedetlenkedve, türelmetlenül, a gyerekek, akik a kezükben tartják húsvéti tojást, és szeretnék tudni, milyen meglepetés van benne. Egész régmúltunk tele volt forró kíváncsisággal az ő jövőjük iránt. Az űrhajósok kétségkívül a Holdra készülő expedíció legelbűvölőbb, legemberibb, legmegfoghatóbb oldalát képviselték, és kérdéseink izgatottan törtek elő: milyen emberek vajon ezek a férfiak, akiket arra szánnak, hogy eljussanak a Holdra, és más bolygókra? Nagyon különbözőek tőlünk? Intelligensek? Középszerűek? Vagy egyenesen buták? Rokonszenvesek? Ellenszenvesek? Közönyösök? Bátrak? Kétkedők? Automaták, melyek még bátorságra vagy félelemre is képtelenek? Jók? Rosszak? Ilyenek és ilyenek? Milyen embereknek látjuk majd ezeket a férfiakat, akik egyszerre kísérleti nyulak, pilóták, felfedezők, mérnökök, tudósok, mártírok, sztárok és hősök? Vajon milyen emberek ezek a férfiak, akiknek teste elmondhatatlan kínzásokat áll ki, értelmük pedig elviseli a világméretű bálványozást? 1958-ban, amikor a NASA önkénteseket keresett az új mesterség megtanulására, egy tábornok így kiáltott fel: „Normális szuperemberekre van szükségünk!” Komolyan mondta, vagy tréfált? És amennyiben komolyan beszélt, valóban szuperemberek ezek, vagy sem? A bátorság nem elég, ez nyilvánvaló – mondta Stig. – Egy emberben meglehet a világ minden bátorsága, ugyanakkor hiányozhat belőle az a fajta idegrendszer, amely szükséges az űrrepüléshez. Más szavakkal, lehet valaki hős a csatában, és semmirekellő a Holdon vagy a Marson. Kell, hogy valami legyen bennük, ami felülmúlja még a bátorságot is: a ridegség talán, nem tudom, a képesség, hogy a legszokatlanabb helyzetekre is reagálni tudjanak? Nem tudom. Semmi kétség, acélidegzetük lehet. De ezhogy mégnem nembírja elég.a Lehet valaki a világ Az legridegebb embere, mégis olyan a szervezete, megpróbáltatásokat. kell, hogy izmai és és lehet szervei felérjenek ridegségével, vasegészsége legyen. De ez sem elég. Lehet valaki olyan egészséges, mint egy atlétaolimpikon, ugyanakkor olyan buta, mint egy tyúk; alapvető felkészültség kell, gondos tanulás,

máskülönben egyáltalán minek indul el? Hogy bebizonyítsa, hogy ő erős, mi pedig gyengék vagyunk? De a felkészültség sem elég, nyilvánvaló. Lehet, hogy valaki annyit tud, mint tíz asztrofizikus vagy matematikus vagy geológus vagy orvos együttvéve, mégsem rendelkezik azzal a morális felépítéssel, amely bizonyos dolgokkal való szembenézéshez szükséges: mondjuk, nincs benne kellő érettség és értelem. Ezek az adottságok általában csak az öregkorral bontakoznak ki, az űrhajósok viszont szükségszerűen fiatalok. Bizonyára erre is gondoltak, amikor kiválasztották őket. Te mit tudsz errő l? Én azt tudtam, amit abban a könyvben olvastam, amelyben az aláírásuk megtalálható, címe: Mi heten. Azt, amit John Dille, a Life riportere írt, ragyogó józan előszavában a könyvhöz, A titkos felhívás, amelyet a NASA tett közzé 1958-ban, elsősorban bizonyos fizikai adottságokat követelt. Az életkor harminc és negyven között ingadozhatott: ez az az időszak, amikor az ember teste a legnagyobb hatékonyságot élvezi, és már elvesztette az ifjúság túlzott impulzusait. Magasságuk nem lehet kevesebb, mint egy méter hetven, és nem haladhatja meg az egy méter nyolcvankettőt. A Mercury űrhajókat ugyanis már megrajzolták az Atlas és Redstone rakétákkal azonos méretekben: két méter húsz a magasságuk, s mivel az űrr uha és a sisak kör ülbelül tíz centimétert emel a mag asságon, az űrhajós nem érheti el a két métert. A súlya nem lehet több, mint nyolcvanhárom, nyolcvannégy kiló: ez szükséges a mozgékonyság, valamint a túlsúly elkerülése miatt is. Ennek a nyolcvanhárom kilónak, megfelelő en elosztva az egy méter nyolcvankét centi magasságban, rendelkezn ie kell még a legjobb osztályzatokkal ellátott aeronautikai diplomával, mérnöki ismeretekkel, bátorsággal, hidegvérrel, egészséggel: egyszóval azokkal azkellett adottságokkal, amelyeket Stigmegszokták elsorolt. Világos tehát,értelemmel, hogy az embereket a berepülő pilóták között keresni: ezek a férfiak a repülést, jól ismerik a motorokat, nyugodtan képesek a váratlan elhatározásokra, bebizonyították, hogy remek r eflexeik va nnak. A felhívásra több mint ezren válaszoltak: ötszáznyolcan rendelkeztek – legalább papíron – a kívánt tulajdonságokkal. M iután infor mációkat szerezt ek r óluk a repülőinstruktor októl és a vállalatokt ól, az ötszáznyolcbó l azonnal csak száztíz mar adt. A száztíz pedig hatvankilencre fo gyatkozo tt, hatvankilenc a csaknem kétszázmillió lakost számláló népessé gből , melyből kilencvenöt millió férfi. Ezek azután orvosok, Washingtonba mentek, hogy kihallgassák őket.előtt A kihallgatáson a NASA tisztjei vettek részt, valamint politikusok és katonák. A kihallgatás minden önkéntest felvilágosítottak a veszedelmekről, áldozatokról, nehézségekről, amelyek ezzel a hivatással együtt járnak. Az egyik felvilágosító mondat így hangzott: ,,Az űrhajós nem egér, nem macska, nem kutya, nem majom, amelyet bezárnak egy űrhajóba és vidáman fellőnek az égbe. Az űrhajós gondolkodó lény, aki döntő szerepet játszik űrhajója sorsában, és kockáztatja, hogy megdöglik, mint egy egér, macska, kutya vagy majom – amennyiben nincs tudatában a szerepének. Ha félsz ettől, vagy nem tetszik, állj fel és menj innen. Még idejében teszed.” Harm incheten felálltak és hazaszaladtak, abb an a meg győ ződésben, hogy nagy veszedelemtől menekültek meg. Harmincketten maradtak és alávetették magukat a vizsgálatoknak, amelyeket sem többhöz, sem kevesebbhez nem lehet hasonlítani, mint azokhoz a kínzásokhoz, amelyeknek a Szent Inkvizíció vetette alá a boszorkányokat és az eretnekeket. Az egyetlen különbség, mondjuk, az, hogy az érsekek helyén fehér köpenyes urak álltak, és a végén nem égették meg elevenen a jel ölteket, hanem kór házba utalták.

Azzal kezdték, hogy vízzel telt medencébe dobták őket: hogy lássák, hol van a testükön túl sok, eltávolítható zsiradék. A ztán tizennyolcféle különböző elektrokardio gr amot és elektro enkefalog ráfiai vizsgálatot végeztek el rajtuk. De nemcsak úgy egyszerűen, ezt tisztázzuk. Hanem így: kényszerítették őket, hogy körülbelül egy kilométert fussanak, aztán hirtelen kellett megállniuk fél méteren belül. Vagy: kötelezték őket, hogy kerék nélküli kerékpárokat hajtsanak nagy erővel, aztán hirtelen rögzítették a pedálokat. Vagy: sínekre rögzített székféleségbe ültették őket, a széket elröpítették, mint egy lövedéket, majd hirtelen lefékezték. Vagy: centrifugába helyezték őket, aztán gyorsan, egyre gyorsabban forgatták, ás amikor a gravitációs erő a normálisnak hússzorosára növekedett, a hajszálereik megpattantak, a fogaik szinte kiugrottak a szájukból, akkor megállították a centrifugát: egyetlen fo rdulattal. Miután ezek a játékok ki merültek, következett a nehezebb szakasz. Forró kamrákba zárták őket, nem kevesebb, mint hatvan fok melegbe, s ott kellett tartózkodniuk körülbelül két óra hosszat (sokan égési sebeket szenvedtek a kezükön, térdükön, néhányan az orrukon is), aztán kiengedték és azon forrón jég közé vetették őket, tíz percig kellett jégben állniuk (sokan majdnem odafagytak). Ezután elszigetelték őket a szimulátorokban, amelyek a huszonkétezer méter magasságban levő körülményeket teremtik meg, és itt maradtak egy napig, két napig. A szimulátor teljesen sötét, nincs benne semmi zaj; kizárólag egy ágy meg egy szék van benne. A parancs úgy szólt, hogy nem csinálhatnak semmit, és amennyiben belebotlanának az ágyba, akkor se feküdhetnek rá. Ezzel szemben engedélyt kaptak az alvásra, de csak a széken. A legenyhébb kínzásokat magyarázom, hallgatok a kellemetlenebbekről: elvégre talán nem is szívesen olvasnád. Befejezésül még csak annyit vér teszek hogy olyan kínzásoknak nem vetették eredményeképpen folyt hozzá, volna: de minden másnak igen. Néhányan jó ideig alá nemőket, tértekamelyeknek magukhoz. Néhányan nem jutottak el a pszichológiai vizsgálatokig. Amelyek szintén nem voltak sokkal különbek. Nem korlátozódtak ugyanis a szokásos tintafoltra, amelyet a képzelőerő szabadon bocsátásával értelmezni kell. Ott volt az Idióta Doboza is például: elektronikus szerszám, amelyet apró darabokra szedve hoztak be. Harminc percnél rövidebb idő alatt kellett újra összeállítani. Ott volt a hatszáz kérdés, amely az agy minden sarkába beleturkál, kifordította az emlékezetet, mint egy kesztyűt, minden titkát szinte mikroszkóp alatt vizsgálta meg, és arra ösztönözték az áldozatot, hogy felkiáltson: „Elég! Elég! Elég!” Felhasználták valamennyi tesztet, amit a modern pszichiátria ismer, beleértve azt is, amelynél hússzor egymás után és röviden felelni kell arra a kérdésre: „Ki vagyok én?” (Az első menetben mind, kivétel nélkül mind azt válaszolta: „Ember vagyok.” A másodikban majdnem mind azt felelte: „Pilóta vagyok.” A harmadikban nagy százalékban azt felelték: „Apa vagyok.” A negyedikben: „Férj vagyok.” Az utolsóban: „Űrhajós-jelölt vagyok.”) És végül amikor már a lelküket is felülvizsgálták, kikémlelték, mártírrá változtatták, egyenként megkérdezték tőlük, még mindig ragaszkodnak-e hozzá, hogy űrhajósok legyenek. Tizennégyen azt felelték: „Nem, köszönöm, eszem ágában sincs.” Tizennyolcan továbbra is rendelkezésre álltak. Ebből a tizennyolcból választották ki azt a hetet, akik 1959. április 9-én Washingtonban, egy rögtönzött színpadon fogadták a világ minden tájáról összesereglett újságírókat. Glenn abban az időben harminchét éves volt. Schirra harminchat. Shepard és Slayton harmincöt. Carpenter harmincnégy. Grissom harminchárom. Cooper harminckettő. Az újságírók újoncok voltak az űrkutatás szakterületén, és nem tudták, mit kérdezzenek: a bemutatkozás a kölcsönös zavarral teli csendben folyt le. fel Aztán valaki megkérdezte, ki lenne hajlandó elsőnek elindulni, és ők heten mind egyszerre emelték a kezüket.

– Egy dolg ot szeretnék n agyon tudn i – szó lt Björn vajon valamenn yien egyfor mák-e, mint a cocacolás üvegek. Nálam van a NASA egy kiadványa, abban az áll, hogy valamennyien házasemberek, valamennyinek gyerekei vannak, mind kis vidéki városokból jöttek, mind gesztenyebarna hajúak, kivéve Glennt, aki vörös, valamennyinek a termete az egy méter hetvenkilenc és egy méter nyolcvankettő között van, súlyuk hetvennyolc és nyolcvan kiló között. Nincs semmi más különbség köztük, csak a szemük színe: Cooper, Shepard és Slayton kék szemű, Glenn és Carpenter szeme zöld, Grissom és Schirra szeme barna. Valamennyien azonos pontszámmal végeztek a washingtoni próbatételeknél. Szerintem olyan egyformák lehetnek, mint a coca-colás palackok. Mit törődtök vele, ti ketten, hogy melyikkel csinálhattok interjút? Állítsátok össze a kérdések listáját és meglátjátok, megfelel m ind a hét sz ámára. Nem go ndolod? Vállat vontam és azt feleltem: nem tudom. Azonos véleményen voltam Björnnel, amíg nem olvastam a Mi heten-t, de most már számos kételyem támadt. „Hét teljesen különböző egyéniségről van szó – jelenti ki John Dille –, hét, egymástól teljes mértékben különböző személyiségről. Különböző eszmék, különböző ér zelmek, kü lönböző szokások, különböző ízlések. S emmi más kö zös nincs bennük, csak a minden űrhajós számára szükséges adottságok, és rengeteg büszkeségből, túlérzékenységből, rögeszmékből összetevődő, robbanó energia, no meg a mániákus versengés, hogy mindegyik az első akar lenni. Már magyarázták nekik, hogy mindenki lehet első valamiben, az első, akit a Redstone rakétával lőnek fel, az első, aki eljut a Föld körüli pályára, az első, aki majd a Hold körül repül, az első, aki kiszáll a Holdon. De mindegyik arról álmodik mégis, hogy mindenben első lesz.” Elmondtam és hozzátettem, hogy mindez emberibbé teszi őket: vajon a hibák nem teszneke mindenkit szeretetreméltóbbá, emberibbé?

– Meggyőződésem, hogy a húsvéti tojás sok meglepetést tartogat számunkra – szögezte le Stig a találkozás előestéjén. – Ha éppen tudni akarjátok, úgy érzem magam, mint a gimnazista az érettségi előtt.

Én és Björn is egy kicsit úgy éreztük magunkat, mint két gimnazista az érettségi vizsga előtt, így hát lemondtuk az esti ünnepségek programját, és bezárkóztunk automatikus celláinkba, hogy reggel kíváncsisággal, idegességgel telve ébredjünk. A találkozás reggel nyolckor volt: az űrhajósok korán ébrednek. Pontosan nyolckor ott voltunk, de Howard Gibbons közölte, hogy tizenegyig várnunk kell, ha addig esetleg megtekintenénk a Mercury űrhajót. Morogva indultunk, hogy megtekintsük a Mercury űrhajót, amely egy vastölcsér, ajtaja éppen csak megfelelhet egy rendkívül sovány kisgyereknek. Björn azt mondta, ő nem fér be, bár sovány, és szinte azonnal lemondott róla, hogy belépjen. Stig azt mondta, meg sem próbálja: amilyen hosszú, félig se férne be. Én kitűnően befértem, és ha az Apollo űrhajó félelemmel töltött el, a Mercuryban valósággal pánikba estem. Nekem, aki kicsi vagyok, és jogom lenne akár gyerekjeggyel utazni, ez a tölcsér nem adott több teret, mint amennyit a dióhéj ad a dióbélnek. Egyetlen apró kis mozdulat, és már bevertem a fejemet, könyökömet, térdemet; arcom és a műszerfal között legfeljebb ha ötven centiméter lehetett a távolság.

– Csak azt szeretném tudni – kiáltottam fel ho gyan vette fel Car penter azokat a fényképfelvételeket . – Abban a pillanatban a kis ajtó elfordult és bezárult: elevenen kopor sóba kerültem. Hát igen, valóban borzalmas dolog elevenen koporsóban lenni, akkor is, ha a koporsó tölcsérből van. Ebben a nevetséges helyzetben összegörnyedve, fekvő törzzsel, derékszögben emelkedő lábszárral, úgy éreztem, valami rettenetes félreértés áldozata vagyok, és egy gondolatot sehogy se tudtam kiűzni a fejemből: esetleg megfeledkeznek róla, hogy idebent vagyok, és hagyják, hogy megfulladjak. De hát azok az emberek ig azán ide volta k bezárva hosszú ór ákra a világ űrben!? Aztán visszamentünk Gibbonshoz, és ő megismételte, hogy még mindig várni kell: délig a főnök sem tudja, ki csak állhatShepard, rendelkezésre és őkimaga; nem. tehát A főnök és aznap más nem állhatott rendelkezésre, Glenn és abbanSlayton, bízott, hogy megérkezik Cooper és Schirr a is, ho gy ő ket is átadhassa nekünk. Cooper nem érkezett meg, Flo ridában volt, és Schirr a sem, ő Louisianába ment. Pontosan délben a húsvéti tojás összetört, és megtudtuk, hogy nekem jut Glenn, Shepard és a Fő nök, Stig kapja a Főnököt és az újak eg yikét, Mac Divittet. Az interjúkat természetesen külön-külön kell elkészítenünk. És ne gondoljuk, hogy túl soká cseveghetünk: egy-egy beszélgetés normális időtartama tizenöt, legfeljebb harminc perc lehet. Rögtön ezután kinyílt egy ajtó, és beléptem egy hivatali helyiségbe: dísztelen szoba volt, berendezése mindössze egy asztal, három vagy négy szék, néhány rakéta- és repülőgépmodell. A rakéta- és repülőgépmodellek között egy férfi állt, akit még soha sem láttam, fényképen sem. Magas volt és szikár, vonzó, civil ruhában: kockás zakója egymagában is elárulta, hogy egyenruha után sóvárog, és sötétkék nyakkendője önmagában arról árulkodott, hogy utálja a nyakkendőket. Ez volt, emlékszem, az első, ami megragadott. A második a férfi keserű, kemény, fér fias ar ca volt, a kat ona ar ca, aki megszokta, hogy szemr ebbenés nélkül állja, ha veri az eső meg a szél, vagy a filmszínész arca, aki a háborús filmekben csak a rettenthetetlen hős szerepét alakítja. A harmadik a szeme volt: rendkívül átható és világoskék, ugyanakkor tele iróniával és szomorúsággal. Lassan felemelte erős, ápolt kezét, és megszorította az enyémet. Majd teljesen mozdulatlan szemmel nézve r ám, azt mo ndta: – Jó napo t. A nevem Deke Slayton. Ismertem ezt a hango t: otthoni hang vo lt. A tiéd pontosan ilyen, apám: mély, dallamo s, csodaszép.

NYOLCADIK FEJEZET

Itt van tehát Donald K. Slayton, a barátai számára Deke, az asztronauták főnöke, és áldozata a legrettenetesebb balszerencsének, ami csak az ő mesterségében embert érhet. Ugyanis Slaytonnak és nem Glenn-nek kellett volna az első amerikainak lennie, aki a Földet körülrepüli, s a hős szerepét magára ölti. Őt választották, mert a csoportban a legkiválóbb volt: társai maguk is állítják, hogy a legalaposabb felkészültséggel, a legnagyobb hidegvérrel rendelkezett. És már csak hét hiányzott nagy ugráshoz, amikor a légierő orvosai megmondták neki, hogy nem indulhat el: hét a szíve nem a tökéletes. Ismeretlen eredetű szívpitvar-r emegése van, s a hirtelen felgyor sulás, a meghatszoro zódott légnyomás agyvérszegénységet idézhet elő nála. „Nevetséges. Tökéletesen kiálltam a próbákat. Sokkal jobb formában vagyok most, mint akkor. Remekül érzem magam, és nem történhet semmi”, tiltakozott Slayton, megőrizve a nyugalmát. „Abszurdum; szívhibáját már 1959 augusztusa óta ismerték. Apró hiba, egyáltalán nem zavarja a repülésben. Akkor is megvolt már, amikor Deke még berepülő pilóta volt”, tiltakoztak társai. A légierő orvosai makacsul hajtogatták, hogy nem, nem, s ekkor megkezdődött a legelkeseredettebb harc, amire az ember vállalkozhat, amikor látja, hogy kisiklik kezéből az álma, a cél, amelynek az életét szentelte. Orvostól orvosig járt, újra végigcsinált minden vizsgálatot, a centrifugakereket, a Forró Kamrát, a jégben állást, a kínzásokat, amelyeken egyikük sem szeretne ismét keresztülmenni, és inkább bármit odaadna, csak elfelejthetné. Slayton megpróbálta bebizonyítani, hogy szívhibája teljesen ártalmatlan, jelentéktelen, csak tizenöt naponként mutatkozik, néha csak havonként egyszer és akkor sem mindig, csak ha három vagy négy mérföldet futott. Ugyan kinek nincs egy kis légszomja, ha megállás nélkül szalad három vagy négy mérföldet? Higgyenek neki, az istenfáját, higgyenek neki, ennek sincs több jelentősége, mint ha az egyik szeme zöld, a másik kék lenne, hát nem mondták meg világosan ezt a NASA kardiológusai is? Megmondták, de még mennyire: „Nem súlyos bajról van szó, még a legakutabb fázisában is alig hallható, veszedelmessé csak hipochondriár a hajlamos embernél válhat , ő azonban a hipochondernek pontosan az ellentéte: egészen kivételes önfegyelem jellemzi.” De mást is mondtak, miközben a vita fellángolt a Kongresszusban és az szemben?” újságokban„Nem, is: „Nem, szabad felmennie. Ha meghal, milyen helyzetbe kerülünk, az oroszokkal nem nem kell őt felengedni. Ha meghal, mindenki az űrutazás ellen fordul;” Csak nagyon, kevesen jegyezték meg: „Mi szüksége van a NASA-nak annyi engedélyre; vajon nem a NASA választotta ki őt, hogy űrhajós legyen?” Kiválasztották, igen: de mint a légierő őrnagya, Slayton a légierő orvosaitól függött, és mégiscsak Glenn indult el helyette. Glenn után elindult helyette Carpenter is. Carpenter után elindult helyette Schirra is. Schirra után elindult helyette Cooper is. És ő: minden alkalommal látta őket elindulni, minden alkalommal sok szerencsét kívánt nekik, minden alkalommal figyelte repülésüket a Földről, az ellenőrző-teremből, a televízió képernyőjén. „Őrnagy úr, mit érez, mikor látja, hogy elindulnak?” kérdezték könyörtelenül a riporterek. „Azt, amit ön érezne a helyemben”, válaszolta. „Átkozottul csalódott vagyok, átkozottul fáj. Átkozottul elszánt vagyok, hogy elérjem: megváltoztassák a véleményüket.” Hogy megkerülje a légierő kardiológusait, kérte felmentését a hadsereg kötelékéből, vissza akart térni a civil életbe, tisztviselő akart lenni a NASA szervezetében, semmi más. De a tábornokok válasza egyre késett, és amikor végre megjött, a Mercury programot már befejezték; ha repülni akar, várja meg a Gemini-

tervet: ez sokkal megfelelőbb. „A Gemini-tervben, tudják, két asztronauta szerepel, s az űrhajó milliárdokba kerül. Amennyiben vele történik valami, a másik legalább az űrhajót megmentheti.” Ennyi röviden Slayton drámája: az űrhajósé, aki az űrrepülés kedvéért kétszeresen kockáztatta az életét. És az az ember, aki a rakéta- és repülőgépmodellek között átható, kék szemekkel vizsgálgatott engem, tekintete iróniával és szomorúsággal volt teli, aztán azt mondta: ,,Jó napot, a nevem Deke Slayton.”

Slayton Spartában született, Wisconsin államban, Északon, erdők és hegyi patakok zöldjében, az államban, amelyet „férfias államnak” neveznek, és azzal dicsekszik, hogy lakói között találhatók „a legalacsonyabb százalékarányban betegek, de a legmagasabb százalékarányban liberálisok”, Wisconsin törvényei valóban a leghaladóbbak közül valók: a wisconsinbelieknek volt először mozgókönyvtáruk, ők létesítettek először biztosítási rendszert a munkanélküliek számára. Talán mert szinte teljes egészében északiak gyarmatosították: finnek, norvégek, dánok, s legfeljebb néhány svájci volt köztük. 1840 körül jöttek ide, nem zavarták túlságosan az indiánokat, és letelepedtek, hogy megműveljék a földet. A mezőgazdasági nagybirtokok legnagyobb része a norvégek kezében van: mintegy kilencven százalékuk földművelő. Slayton norvég származású és földművelő volt, apja és anyja ma is földművelők a gazdaságban, amelyet dédapja alapított. ,,Ha nem tört volna ki a háború – mondja –, meg se fordul a fejemben a gondolatnak akár az árnyéka se, hogy elhagyjam apám mesterségét. Folytattam volna a földművelést. Szeretem a földet, a fákat és mindent, ami zöld. Horgászni is jobban szeretek a folyókban és patakokban: a tengerben nincsenek falevelek.” A véletlenről vagy sorsról, amely ennyire falevélmentes világba vezette, ezt meséli: „Tizennyolc éves voltam, úgy éreztem, helyes, ha önkéntesként bevonulok. A légierőhöz helyeztek, és halvány fogalmam sem volt, mit jelent repülőgépet vezetni. Hogy pontosan fejezzem ki magam, sosem utaztam még repülőgépen. Tehát kértem, hadd szálljak fel egy repülőgépre, és véletlenül egy hidroplánra kerültem, amely öt perc alatt repülte körül a Michigan-tavat. Az öt perc múltán, sőt még előbb, elhatároztam, hogy ez lesz az életem.” Valóban, azonnal mindent megtanult, és a háborúba a B 25-ös bombázók pilótájaként küldték: annak ellenére, hogy csak tizennyolc éves volt, nem több. Abban az időben Olaszországot bombázta. És bár paradoxonnak tűnhet, beszélgetésünk pontosan ezért bontakozott ki. Eleinte ugyanis meglehetősen nehezen indult beszélgetésünk. Száraz, rendkívül rövid mondatokkal válaszolt, nem volt nehéz megérteni, hogy a magnetofon és én hoztuk zavarba: sokért nem adta volna, ha ezer mérfölddel távolabb lehet, a csillagok vagy az erdői között. Aztán felfedeztük, hogy B 25-ösével bombázta Firenzét, az én otthonomat és engem is. Ezt annyira sajnálta, hogy hirtelen feloldódott, kinyílt, mint a napfény melegében a ködfüggöny. És beszélt, beszélt, azon a mély és dallamos, csodaszép hangján; magyarázott, magyarázott, mintha csak ez segítene neki elfelejteni a megfélemlített kislányt, aki rohan a bombái elől, és mintha semmit sem törődne azzal, hogy lágyszívűnek vagy éppen gyengének tarthatják. Sparta lakóinak, ezt megértettem, egyetlen komplexusuk van: az, ha spartainak hívják őket. Mintha a név állandó buzdításként nehezednék rájuk, és abban az nak: örök „Sok félelemben nem érdemlik meg. esznek, soha nem sír gyenge élnének, szív csat hogy lakozik a kétk edőkhöz – ír Keveset ta Slaytonalszanak, vár osa pokeveset lgár mesterének azokban a napokban, amikor lángolt a vita a NASA és a légierő között –, de nem közülünk, spartaiak közül kerülnek ki.”

Miután szétrombolta az otthonomat, a fiatal Slayton Japánba ment hajigálni a bombáit, és Okinawánál harcolt. Huszonhárom éves volt, amikor leszerelték, és rádöbbent, hogy a háborúban elvesztette azokat az éveket, amikor az ember pályát választ magának. Akkor beiratkozott a minnesotai egyetemre, és két év alatt elvégezte mindazt, amihez másoknak legalább négy kell: diplomát szerzett aeronautikai mérnökként, és mint mérnök elhelyezkedett a Boeing Aircraft Companynál, ahol 1951-ig dolgozott, ekkor másodszor is behívták katonának, és egyenesen Németországba küldték. Itt találkozott Marjorie Lunneyvel, azzal a nővel, aki 1954 óta a felesége. Erről az epizódról mindössze ennyit mond: „Ő is az Air Force-nál dolgozott. Párizsban házasodtunk össze.” Az asszony hozzáteszi: „Az a fajta norvég lutheránus ő, aki minden idejét azzal tölti, hogy érzelmeit elrejtse, vagy úgy tegyen, mintha egyáltalán nem is volnának neki. Pedig annyi érzelem van benne, hogy amikor kitör, mindent eláraszt. És egyszer még könnyet is láttam a szemében. Amikor megszületett Kent, a fiunk.” A fiú Kaliforniában született, ahová Slaytont mint berepülő pilótát helyezték az edwardsi támaszpontra. És Edwardsban tudta meg, hogy a NASA űrhajósokat keres; erről a témáról egy kicsit bőbeszédűbben szól: „Megtudtam, és arra gondoltam, hogy az én állásom kitűnő állás, tehát jobban tenném, ha csöndben maradnék, és nem keverednék új vállalkozásokba. Aztán arra gondoltam, hogy talán nem is tapasztalt pilótát keresnek, csak egy emberi testet, hogy bezárják egy rakétába és fellőjék, mint egy majmot. De kíváncsi természetű vagyok, hát Washingtonba repültem és kértem, magyar ázzák meg egy kicsit jobban, mir ől van szó. Mikor megmag yarázták, felkiált ottam: gyerekek, ha valaki ezt meg tudja csinálni, akkor az csak egy tapasztalt pilóta lehet. Aztán a tizennyolc kiválasztott közé kerültem. A tizennyolc közül is kiválasztottak. Egy reggel telefonon közölték velem, s hozzátették: feltéve, ha még érdekel a dolog. Azt feleltem: természetesen, hogyne érdekelne. Egy pénteki nap reggel volt ez, s azt mondták, hétfő reggel Washingtonban kell lennem. Így hát csomagoltam.” Washingtonban a sajtókonferencia várta a színpadon, az elmondhatatlan kín, ahogy érezte, kíváncsi szemek figyelik. John Dille ezt írja: „Érezni, hogy figyelik, ez számára sokkal gyötrőbb, mint főni a Forró Kamrában, gurultak vagy 26 alá g-t tenni a centrifugában. Amikorhaa nem sajtókonferencia ért,a sápadt volt:a izzadságcseppek a homlokán. Azt mormolta: álltam volnavéget már ki próbákat, pokolba küldenék mindenkit: úgy remegett a térdem, mint a kocsonya.” Megőrizte magában a földművelő emberek védtelen félszegséget, lefegyverző egyszerűségét. És annak az emberfajtának hallgatag csökönyösségét is, aki nem szokta meg, hogy belebonyolódjon a szavakba, hanem mindent néhány összefoglaló mondatra szeret egyszerűsíteni. Végül benne van a konok bizalmatlanság is. Mennél inkább próbáltam eleinte megnyerni a barátságát, pillantásommal megmagyarázni neki, hogy nem, nem úgy tekintek rá, ahogy egy állatkertbeli különleges lényre szokás, úgy nézem, ahogy emberi teremtményt néznek, ő egyre jobban, egyre makacsabbul bezárkózott. Úgy éreztem, a tengeri sünök egyike ül előttem, amely, amíg az ember nem vesz róla tudomást, addig követi is, de amikor hozzáér, teljesen összegömbölyödik, tüskés labdává változik.

Összekulcsolt karját az asztalon nyugtatta, nyakát válla közé húzta, mosolygott olyan mosollyal, amely inkább csak ajkának lebiggyesztéséből állt, az egész ember olyan volt, mint védekezésbe merevedett tüske. Arca mozdulatlan: orrát, száját, fejét mintha bárddal faragták volna. Nem is embernek, inkább egy ember szobrának tetszett, szép fa-mellszobornak, amelynek valami bizarr tündér, ki tudja, miért, két pupillát ajándékozott. A pupillái mindent elbeszéltek: az elszenvedett keserűségeket, azt, hogy közönyösen hagyja a hírnév, szenvedélyesen szereti az eget, örökölte apái konok hitét, akik egy napon elhagyták a fjordokat, az otthoni nyugalmas vizeket, és nekivágva a hatalmas tengernek, partra szálltak a földön, melyet Wisconsinnek neveznek. Minden másról hallgatott. És ami még rosszabb, hallgatásra ösztönzött. Udvariasan, nem szemtelenül. Valóban nem tudom, hog yan sikerült végr e előmer észkednem az első kérdéssel.

– Bizonyára… nagyon fájdalmas lehetett, őrnagy úr, ott állni és nézni, hogy szállnak fel a többiek. Hogyhogy nem sikerült megg yőznie őket, maga is képes lett volna rá, tévednek…

– Nem volt kellemes, valóban. Nagyon kellemetlen volt, igen. – Bocsásson meg, ha

err ől beszélek, őr nagy úr.

Mind erről beszélnek. De mi mást lehet mondani? Az ember ott áll, egyik lába a földön, a másik az –űrhajóban. Erre a pillanatra várt négy évig. És akkor azt mondják neki, szállj le, a szíved nem megfelelő. Mit csinál akkor az ember? Elvégre nem orvos. Nem tudja bebizonyítani nekik, hogy nincs igazuk. Ott áll és csak gondol rá, hogy nincs igazuk. És nem tehet semmit. Semmit.

– De hát hogyan történt akkor, hogy… –

Úgy történt, hogy egyesek biztosak voltak a dolgukban, mások nem. Így aztán elkezdtek vitatkozni. Megpróbáltak megegyezésre jutni. Nem sikerült, és azt mondták, jobb nem kockáztatni. Tudja, milyen konformisták az emberek. Gyávák. Elég egy kicsike kétely. És már úgy döntenek, hogy nem kockáztatnak. Jól érzem magam, mondom nekik. Átkozottul jól. Észrevehetetlen dolog ez, épp csak egy lehelet. Szinte észre sem veszem, amikor erősebben ver. Ha meg kellene mondanom, mi is ez tulajdonképpen, nem tudnám megmondani. Semmiképpen nem befolyásol.

– A repülés alatt b efolyásolhatn á, őr nagy úr. A h irtelen felgyo rsulás, a meghatszor ozó dó nyomás, a meger őltetés… Bocsásson meg, ho gy kimo ndom, őr nagy úr: végzet es lehetne.

–

Nem. Egyáltalán nem. Ez csak egy minimális kis hiba. Megmondtam és ezt ismétlem. Olyan, mintha az egyik szemem zöld lenne, a másik meg kék. Csak az ultrakonformisták, a túlzottan óvatosak beszélnek így, mint maga. És miután félnek, hogy nem mondhatják abszolút biztonsággal: igen, menj, hát inkább azt mondják: nem, ne menj. A világ tele van emberekkel, akik nemet mondanak. Mindig olyan nehéznek látszik igent mondani. Mert félnek, hogy vége a tekintélyüknek.

Nem engem féltenek. Hanem a reputációt. Egyetlen nem, és már meg is mentették. Elvégre ha a Földön maradok, nem történik semmi, ami bebizonyítaná, hogy tévedtek. De ha elindulok, és történik valami… ah! akkor vége a reputációjuknak. A szobor megelevenedett: emberré vált. Meggyötört emberré, aki lehajtja a fejét. Már a szemét sem láttam. Csak a homlokát láttam, meg a haját. A haja egészen rövidre volt vágva, és egyenesen meredezett felfelé, mint a kefe szőre. Gesztenyebarna volt, és kedvem lett volna megsimogatni, mert úgy rémlett, minden haja szála is vele szenved. sohasem volt különösebb mázlim. Úgy érteni, nem voltam soha valami nagyon – Látja… szerencsés ember. Ha elértem valamit, az azért történt, mert sokat fáradoztam érte. Pedig annyira biztos voltam, hogy én leszek majd az első. Tévedtem, nyilvánvalóan.

– Ne vegye a szívére, őrnagy úr. Mindenki tudja, hogy a következő, aki fölmegy, maga lesz. Azt is mondják, hogy maga fogja vezetni a Holdra induló expedíciót. Most, hogy minden tekintetben civil lett újra, azt csinálhat, amit akar.

– Hm. Igen. Ezúttal valóban úg y látszik, hog y megyek. Hm. Igen. Alig vár om, hog y indulhassak. – Abban a vasdióban, őrnagy úr ? Tudja, ma r egg el… – Vasból van vagy papírból , mit számít az? A lkalmas arr a, hogy repüljön. És bármi l egyen az, ami alkalmas a repülésre, én felhasználom. Ha elég volna hozzá egy esernyő, az esernyőt használnám. Húsz éve repülök. Tiz enkilenc éves kor omban egy bo mbázógép piló tája volta m, és Olaszor szág felett repültem. Most harmi nckilenc éves vagyo k. Számol jon utána, bizony, ez húsz év.

– Ó, komo lyan? Olasz or szág felett?! Zavarom egy csapásra elmúlt. Elmúlt a vágy is, hogy megsimogassam a kefefrizuráját: elhiszed, apám? Mint ökölcsapás, mint egy pofon, úgy tért vissza bennem azoknak a szirénáknak az üvöltése, azoknak a tücsköknek cirpelése, amelyek nem tücskök voltak, hanem repülőgépek, tíz repülőgép, húsz repülőgép, száz repülőgép, egyik a másik mellett, egyik a másik mögött, az egész égboltot repülőgépek borították, könyörtelenül jöttek, közelebb, egyre közelebb, alacsonyabban, egyre alacsonyabban, tisztán láthatóan, egyre tisztábban láthatóan, emlékszel, apám, már világosan látni lehetett a feliratokat, az üvegfülkéket, az embereket az üvegfülkékben, sisakot viseltek, mint a motorkerékpárosok, és mindenki menekült, mint a hangyák, én is menekültem, mint a hangya, egyedül, teljesen egyedül azon a napon, kerékpáron menekültem, a kerékpárra egy fazekat akasztottunk, a fazék tele volt levessel, a levest neked szántuk, aki börtönben voltál, a fasiszták zártak börtönbe, én a kormányra kötöztem a fazekat, hogy elvigyem neked a levest a börtönbe, a tücskök fölöttem szálltak, és nem tudtam leakasztani a fazekat, és hajtottam a kerékpárt, hajtottam, hajtottam, a fazék a kormányrúdhoz csapódott, mint egy inga, tik-tak, tik-tak, tik-tak, minden ütődésnél

kifröccsent egy kis leves, benedvesítette a lábamat, a ruhámat, a vállamat, az emberek kiáltoztak, hívták egymást, sírtak, egy bomba zuhant le, majd egy másik, majd egy másik, dörrenés, majd még egy dörrenés, majd még egy dörrenés, az emberek kiabáltak, hívták egymást, sírtak, a leves benedvesítette a lábamat, a ruhámat, a vállamat, a fazék oda-oda csapódott, tik-tak, tik-tak. A menekülést egy híd jelentette, a hídon túl már nem volt vasútvonal, uramisten, könyörgök, engedd, hogy elérjem azt a hidat, csak a hidat, a híd messze volt, messze, messze, újabb bomba zuhant le, egészen közel ezúttal, kődarabok röpködtek, fröcsköltek fel és zuhantak le, az út porfelhőbe burkolózott, és ebben a felhőben én hajtottam a kerékpárt, kétségbeesetten, egyre kétségbeesettebben, egyedül, egyre magányosabban, védtelenül, egyre védtelenebbül, a híd húsz méternyire volt, tizenöt méternyire, tíz méternyire, köszönöm, úristen, sikerült, sikerült, és az utolsó bomba zuhant alá, kirobbanó vulkán, megnyíló pokol, vakító fény, üvöltés, óriási ökölcsapás, szörnyűséges pofon, és most a földön gurultam, omladékok, füstfelhő közepette, és felettem ott volt a kerékpár, az üres fazék, mely továbbra is oda-oda csapódott, tik-tak, az egyik lábam nagyon fájt, nagyon fájt, egy felborult szekér előtt hanyatt feküdt egy ló; hosszú fogait összeszorítva, lábait a porban úszó ég felé emelve, mintha segítséget kérne, és…

– Ó, komo lyan? Olas zor szág felett?! És merr e bombázott, őr nagy úr? – Hát mindenfelé. Nápolyban. Toscanában. Firenzében, arr a emlékszem . 1943 október ében. – Firenzében? 1943 októberében…? – Igen. Azt az átkozott vasutat. –

Azt az átkozott vasutat. – És talán, valószínűleg, libabőrös lettem. Lehet, hogy ostobaság, de mindig libabőr ös leszek, h a arr a a napra go ndolok, apám.

– Miért?… Maga hol volt? – Odalent. Pontosan odalent, őrnagy úr. – És talán, valószínűleg megnedvesedett a szemem. Lehet, hogy o stobaság, de mindig m egnedvesedik a sze mem, ha arr a a napra go ndolok, apám.

– Nem! Ó, nem! Eltévesztettünk… sok célpontot eltévesztettünk, emlékszem. És… – Ugyan. Csak kificamodott a lábam, őrnagy úr, apró kis sérülést szenvedtem. Csak az otthonom repült a levegőbe, őrnagy úr. De közvetlenül a vasút mellett volt, közvetlenül mellette. Nem kerülhette volna ki, őrnagy úr.

– Sajnálom. Nagyon sajnálom. Ez volt a mesterségem.

– Hábor ú volt, őrnagy úr. Háború volt, és a barátaink voltak azok az emberek a tücskökben. Te azt mondtad, hogy ők a barátaink, apám, és én engedelmesen ismételtem, hogy ők a barátaink. De kislány voltam, és nem értettem, miért bombáznak minket, ha a barátaink: és gyűlöltem őket. Gyűlölködve azon gondolkoztam, milyen lehet az arcuk, és íme: Deke Slayton tizenkilenc éves kori arcát viselték, kellemes arcot.

– Cigarettát, őrnagy úr? Ó, persze. Elfelejtettem, hogy az asztronauták nem dohányoznak. – Adjon egyet, adjon egyet. Nem lenne szabad, nem lenne szabad dohányoznunk. De azért adjon egyet. Megragadta: ahogy a kötelet ragadja meg egy ember, aki sokáig úszott és elfáradt. Aztán a kötéllel a kezében, elkezdett gyufát keresni. Mindenütt kereste, zakója, nadrágja zsebeiben, és minden mozdulatnál egy kicsit kificamította a végtagjait, szinte hallani lehetett, ahogy az ízületei ropognak, krak-krak: végül nem hallatszott többé egyetlen krak sem, és a krakok helyén egy férfi volt, akinek meggyújtottam a cigarettáját.

–

Köszönöm. Ó, köszönöm. Egészen elront. Mindig maguk, lányok rontanak el minket, fiúkat. Miről is beszéltünk?

– A vasdióról, őrnagy úr. Amelyben maga majd felrepül. Én bementem az Apollo űrhajóba néhány nappal ezelőtt, és ma reggel beléptem a Mercury űrhajóba is. Őszintén szólva alig vártam, hogy kiker üljek. Kicsit kényelmetlen, nem?

– Ugyan dehogy, rengeteg hely van benne: pontosan annyi, amennyi kell. Igazán. Nem látom be, mi különbség, hogy ember egy repülőgépbe zárkózik be, vagy űrhajóban repülni egy csaka annyit jelent, hogaz y gyo rsabban és magasabban repülünk , egy egy bizoűrhajóba: nyos r endszerr ől áttérünk másik rendszerre. Az űrhajókat maga, ma lidércnyomásnak tekinti, húsz év múlva normális közlekedési eszköznek tartja majd, amellyel ilyen emberek, mint én, sétára viszik azokat, akik más bolygókon kívánják tölteni vakációjukat. Amikor a város gazdát cserélt, és megérkeztek az amerikaiak, a lábam még mindig fájt. Nem kezeltem rendesen azokban a hónapokban, mit számít egy éppen csak kicsit törött láb, voltak napok, amikor sántikáltam egy kicsit, ugrándozva, és minden ugrásnál az új katonák szemét kutattam, mintha azt kérdezném: „Te voltál?” A katonák nézték ezt a kislányt, aki úgy nézett rájuk, mintha kérdezne valamit, és adtak neki egy darabka csokoládét, olykor a copfját is meghúzták, és…

–

Tisztában vagyok vele, őrnagy úr, hogy húsz év múlva, vagy akár hamarább is, az űrhajósmesterség éppolyan foglalkozás lesz, mint annyi más, mint a lökhajtásos gépek pilótáinak

mestersége, például. De egyelőre még nem az, és az a vasdió számomra olyan, mint egy csapda; nagyon veszedelmes csapda, amely egy kicsit túlságosan eltávolodik a Földtől. Elvégre, amikor odabent vannak, szükségük van oxigénre.

– És ha a víz alá megyünk, nincs szükségünk rá? Rengeteg ember van, akik szeretnek víz alatt élni, s hogy ott élhessenek, felszerelik magukat oxigéntartályokkal meg más ilyesmivel. Az ember semmivel sem inkább született arra, hogy a víz alatt éljen, mint arra, hogy a levegőben, vagy a levegőn kívül. És mégis megyünk a víz alá, a levegőbe, a levegőn kívülre, és ez már nem is természetellenes attól a pillanattól fogva, hogy lehetségessé válik. Még csak a próba időszakánál tartunk, rendben van: ez a apróbaidőszak hoz majd bukásokat, sikertelenségeket, halottakat, van: de meghalni, ez része mesterségünknek, és engem egyáltalán nem aggaszt. Ahogy nemrendben aggaszt vezetés közben az autósztrádán az a tény, hogy emberek százai halnak meg autóvezetés közben az autósztrádán. Nem is g ondolo k rá. Maga g ondol r á?

–

Én igen, de mennyire. És amikor repülőgépen ülök, arra gondolok, hogy a repülőgépek lezuhanhatnak. És amikor a vízben vagyok, arra gondolok, hogy a vízbe bele lehet fulladni. Mert félek, őrnagy úr.

–

Nem hiszem el, tekintve, hogy repül és úszik. Nem hiszem el. Nézze: ha valaki mindig arra a kockázatra gondolna, ami a különböző dolgokkal vele jár, akkor soha nem léphetne ki a házából. És ha otthon van, akkor nem lenne szabad megmozdulnia, mert ott is érhetné valami baj. Hány ember hal meg áramütéstől a fürdőszobában, vagy töri ki a lábát megcsúszva a lépcsőn, vagy vágja el az ujját szalámiszeletelés közben? De ha erre gondolnánk, akkor ott kellene gubbasztanunk örök mozdulatlanságban mindig az alsó lépcsőfokon, mint megfélemlített lárvák, amelyek kizárólag egyetlen dologra gondolnak: a különböző módokra, ahogy a halál elérheti őket. Összekuporodva, némán, feszülten reménykedve, hogy a lámpa nem esik a fejünkre, a tető nem szakad le, egy villám nem csap be az ablakon: de hát miféle élet lenne ez? Ez már maga lenne a halál. A halál, amely lélegzik. Nézze: aki a haláltól fél, nem méltó rá, hogy éljen, szerintem. Szégyelltem elfogadni azt a darabka csokoládét, a mama azt mondta, hogy rendes kislány nem fogad el csokoládét senkitől, legkevésbé a katonáktól, de szégyelltem visszautasítani is, a mama azt mondta, nem szabad udvariatlannak lenni azzal, akitől ajándékot kapunk: tehát ott álltam a csokoládéval a kezemben, pirosan, zavartan, és néztem a katonát, aki távolodott, és sohasem az volt, aki megsebesítette a lábamat. Amikor az ember keres valakit, megérzi, ha ő az.

– Igen, szép ez, amit mond, őrnagy úr. Valószínűleg igaz is. De mégis marad a tény, hogy én félek. Évszázadok választanak el minket egymástól, látja, őrnagy úr. Maga most született, én néhány évszázaddal ezelő tt.

–

Ó, nem. Csak maga nem az én mesterségemet folytatja, ennyi az egész. Mások mesterségét mindig nehéznek találjuk: mert nem ismerjük. Számomra például fantasztikus, hogy maga teleírt papírokra tudja áttenni ezeket a beszélgetéseket. A maga számára fantasztikus, hogy én képes vagyok

bezárni magam egy űrhajóba és felrepülni. Nincs más különbség. És ezért még én nem tartozom a övőhöz, és maga nem tartozik a múlthoz. Mindketten ugyanahhoz az évszázadhoz tartozunk, és különben se higgye, hogy maga az egyetlen, aki így beszél. Amerika tele van olyan emberekkel, akik az én munká mra úgy g ondolnak, mint vala mi különleg es dolo gr a, és félnek t őle. De ez ne m félelem: ez bizalmatlanság, habozás. Mindig habozóak, vagy bizalmatlanok vagyunk olyan dolgokkal szemben, amelyeket nem ismerünk, amikhez nem értünk.

– Nem elég érteni valamihez, őrnagy úr. Azon kívül, hogy csinálni tudjuk, kell még valami más is: a bátorság.

–

Akkor majd én megmagyarázom magának, mi ez a híres bátorság. Mondjunk egy példát. Ha magának részt kell vennie egy autóversenyen, kiválaszt egy jó versenyzőt… Nem, ez nem jó. Várjon… hadd gondolkozzam, megvan. Ha nehéz operációnak kell alávetnie magát, kiválaszt egy jó orvost. Igen, ez jó, ez már helyes: mert ha egy orvosi műtétet kellene elvégeznem, halálosan megijednék. És miért ijednék meg halálosan? Mert semmit sem értek az orvostudományhoz, mert tökéletesen idegen nekem ez a mesterség. Képzelje el, hogy remegnék, ha belöknének egy műtőbe, és azt mondanák: nézd, annak a lánynak meg kell operálni a szívét. Uramisten! Elfogna a pánik, ájultan esnék össze. Mintha azt mondanám, először lebombázni, aztán megölni, feldarabolni az operálókéssel? Segítség, segítség! Ugyanez azonban nem ijesztené meg az orvost, aki tudja, hogyan kell használni operálókést, hogyan meggyógyítani a beteg szívet.gyújtson Most képzeljen el egy orvost, aki soseazvolt pilóta, dobja be azkell űrhajóba, zárja be hermetikusan, óriási tüzet a feneke alatt és küldje fel. Halálosan megrémül, világos És miért? Mert semmit sem tud arról, ami történik. Én nem ijedek meg, mert tudom, mi történik. A legapróbb részét is ismerem annak az űrhajónak: pontosan úgy, ahogy az orvos ismeri a legapróbb részét is a beteg szívének, érrendszerének, szervezetének. Évek óta használom azt az űrhajót, beszélek hozzá, megértem, szeretem. És így visszatérhetünk oda, ahonnan kiindultunk: mindig félünk attól, amit nem ismerünk, és nem értünk. Furcsán hallgat engem: miért?

– Úgy hallgatom, ahogy azt az embert szokás, akiről éveken át töprengtünk: vajon milyen lehet? Mit fog mondani? aga azazt első űrhajó s akivel ta lálkozom, úr, lehetnek és attól a ezek napt az ól asztronauták. fog va, amikor Gagarin felment, énMegyre kérdezgetem magamtól, milyenő rnagy emberek Jobban érdekel, hogy megértsem őket, mint amennyire az érdekel, hogy lássam az első űrhajót a Marsra szállni.

–

Nézze: szerintem nem érdemelnek ennyi kíváncsiságot. Mindössze jó pilóták, akiknek olyan szerencséjük volt, hogy kiválasztották őket, mert rendelkeztek a megkövetelt adottságokkal: a megfelelő magassággal, megfelelő súllyal, megfelelő korral, jó egészséggel, egészséges tüdővel, egészséges aggyal, szívvel… egészséges szívvel… egészséges szívvel. Aztán megvolt a minimális kétezerötszáz órás repülési idejük, mint berepülő pilótáknak. Továbbá mérnökök voltak. Azok az új katonák kövérek, barátságos képűek voltak, és mindig nevettek. Nevettek akkor is, * amikor lerészegedtek, és más katonák, sisakban, sisakjukon MP betűkkel felrakták őket az olajzöld

kis teherautókra; gondolom azért, hogy zárkába vigyék őket. Valóban nem látszott rajtuk, hogy háborúban lennének, inkább mintha vakációznának, olyanok voltak, mint akik soha nem halnak meg, és nem ölnek meg másokat sem. Számomra lehetetlennek tetszett, hogy ilyen emberek bombákat dobáljanak, hogy lovakat öljenek meg és eltörjék a gyerekek lábát. Aztán meg, valamennyien a gyalogsághoz tartoztak: te azt mondtad, apám, hogy a megszálló csapatoknak semmi közük a repülőgépekhez. És lassacskán beletörődtem, hogy nem találom meg soha azt, amelyik megsebesítette a lábamat. Aztán a lábam meggyógyult, és megfeledkeztem róla.

– Mondja csak, őr nagy úr: maga

igazán egészen bizt os benne, hogy eljut a Holdr a?

– Egészen biztos. Term észetesen. Csodálkozva nézett rám, mintha azt kérdeztem volna: maga egészen biztos benne, hogy van orra?

–

És hogy vissza is tér, őrnagy úr, ez is biztos? Visszatérni annak a tizenkétezer embernek a segítsége nélkü l, akik ellenőrzik indulásuk at a Földr ől, kö vetik percr ől percr e, irányítják … Most úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna: egészen biztos benne, hogy felállhat erről a székről?

–

Természetesen. Értse már meg: ha arra gondolnánk, hogy nem sikerülhet, el sem indulnánk. Egyikünk sem vágyik rá, hogy csak odafelé tegye meg az utat, itt nem valami átkozott odafelé szóló egyről van szó, ahol a visszautat nem fizetik. A Holdról elindulni valamivel nehezebb lesz, nyilvánvalóan, mint a Földről. De mi arra készültünk, hogy elinduljunk és megérkezzünk, és megcsináljuk azt, amit mondanak, aztán visszatérjünk, hogy másokat küldjünk fel magunk után. Főként azért, hogy másokat felküldjünk. – Visszatért arcára az a konok kifejezés: a dühös duzzogás. De szinte azonnal eltűnt. – Nem értem. Sokan úgy gondolnak erre az utazásra, hogy leszállunk a Nyugalom Tengerére, vagy a Viharok Tengerére, vagy hogy az ördögbe hívják azokat a síkságokat, aztán azt mondjuk, íme, ittHé, vagyunk; utána Meg visszatérünk a Földre boldogan, Nosza, mint aki végre megszabadult egy gondjától. baba, láttad? tudtuk csinálni, megcsináltuk. gyerünk, igyunk rá egyet. Ez meglehetősen hülye dolog lenne, nem gondolja? A mi utazásunk tudományos utazás, és arra kell szolgálnia, hogy valamivel többet ismerjünk meg egy olyan világegyetemből, amelyről szinte semmit nem tudunk.

– Semmit. A tájat sem ismerjük, amely majd a szemük elé tárul. Még ez sem, a mindenségit, még ez sem ag gasztja egy kicsit?

– Nem. Nem ag gaszt. –

Nem hiszem el, nem hiszem el! Tudjuk, hogy a látóhatár sokkal szűkebb a Holdon: a Hold sokkal kisebb a Földnél. Miután szűkebb, közel van. És mert közel van, olyan, mint egy közeli

szakadék széle, és az ég van mögötte. Fekete, sokkal hatalmasabb égbolt: a Földdel, amely hatalmasan merül fel belőle, mintha összenyomná a Holdat… Ez nem mond magának semmit?!

– Annyit mond, mint egy gyönyörű fénykép, valóban nagyon érdekes fénykép. Gondolja csak el: ott ülni a Holdo n és nézni a Földet. F eltehetően jo bb lehet, mint ülni a Fö ldön és a Holdat nézni.

– Maga gúnyoló dik velem, őr nagy úr. – Esküszöm, hogy nem. Nem! – Jó. És ha nem tudná elviselni azt az érzést, hogy a Földet nézi a Holdról? –

Már miért ne tudnám elviselni? Mert előttem még senki nem érezte? Mert senki nem látta a Földet a Holdr ól énelőttem? Valakinek csak kell els őnek lennie. Mások m ajd később látják ug yanezt. Ha ez regény volna, nem pedig utazásom naplója, olyan nagy élvezettel írnék le egy ilyen embert; elhiszed, apám? Teljesen valószínűtlen személyiség alakulna ki belőle: még így is, hogy pontosan, szó szervalóban int beszámolo k neked minduntalan megállo és azt kérdezem magamtól: de hát így beszélt, vagya besz csak élgetésünkről, álmodtam? Valóban így beszélt: nemkálmodtam én semmit. Még azt a tényt sem, hogy egy jó ór án át egyfolytá ban szónokolt: ő, aki háro m-négy mo ndat után már úgy érzi, kiszáradt a torka. Azt a tényt sem, hogy Björn és Stig gyakran türelmetlenül, féltékenyen benyitottak: az ő interjújuk Mac Divitt-tel már jó ideje véget ért, és rajtuk volt a sor, hogy találkozzanak Slaytonnal. Azt a tényt sem, hogy a NASA emberei csodálkozva vonták fel a vállukat, és azt dadogták: ,,Jézus! Láttad valaha, hogy Deke ennyit fecsegjen?” Azt a tényt sem, hogy az egész valahogy túl tökéletesnek látszott, semhogy igaz lehessen. Elismerem. Az a kétely is elfogott, hogy az egész ember mesterkélt. Vagy inkább a gondolat, hogy nem ember ez, csak egy ember utánzata: vagyis robot. Pontosan egy azok közül, akiket Asimov leír, amikor Stephen Byerleyről beszél, aki 2032-ben jelölteti magát New York polgármesterévé. Byerley negyven év körüli férfi, akár Slayton. Szép, derék, jó, intelligens, következetes, igazságos, bátor, szerény: akár Slayton. Olyannyira bővelkedik erényekben, hogy a másik jelöltben, Francis Quinnben feltámad a gyanú: Byerley nem ember, han em ember i struktúrájú r obot, o lyan elektro nikus agyberende zéssel, amely különösen képes etikai problémák megoldására. Ha ezt Quinn-nek sikerül bebizonyítania, ő lesz a polgármester. Kibontakozik a választási harc. Quinn legfőbb fegyvere, hogy azt állítja: Byerley robot, és Byerley védekezik a vád ellen. Quinn például felfedezte, hogy Byerley soha nem eszik: Byerley, hogy megcáfolja, megeszik egy almát. Quinn felfedezte, hogy Byerley soha nem alszik: Byerley, hogy megcáfolja, nyilvánosan szundít egyet. És eljutnak az utolsó fordulóhoz: a nagygyűléshez, amely majd eldönti Quinn vagy Byerley vereségét. Egy ember felugrik Byerley emelvényére és azt kiáltja: „Egy robot nem támadhat meg emberi lényt. Ez az első számú törvénye. Ha nem vagy robot, csapj az öklöddel rá, hogy megüssem önt, uram”, mondja „NemMásnap tudsz megütni, az ez arcomba.” az igazság”,„Semmi ordítja okom az ember. Ekkor Byerley felemeli az öklét, és Byerley. kiveri a fogát. ő a polgármester. Öt évvel később ő a Területi Koordinátor. Tíz évvel később Világ Koordinátor. Meg kell semmisülnie ahhoz, hogy kiderüljön az igazság: az ember, akinek Byerley kiverte a fogát,

szintén robot volt. A jelenetet Byerley maga rendezte, a törvénnyel összhangban: „Egy robot csak egy másik robotot üthet meg.” A gyanú feltámadt bennem, elismerem. Sőt a kísértés is, hogy azt mondjam neki: „Ha nem vagy robot, csapj az arcomba.” De azokban a szemekben valami azt mondta, hogy valóban belecsapna: „Nesze, buta liba!” És én, aki annyira féltem a fogaimat, lemondtam erről. Egyébként világosan megfig yelheted majd, hog y egyáltalán n em r obot ez a Slayton. Találkozol vele gyakran majd később is, és egyre inkább látni fogod: van benne valami, ami ritkán található azokban, akik fizikai bátorsággal rendelkeznek, s ez az a valami, amit morális bátorságnak nevezel. A két tulajdonság nincs különösebb összhangban, azt tudod. Az egyik például képes egyedül szembeszállni tíz géppisztollyal, vagy felmegy a Holdra és elkezdi nyugodtan fényképezni a Földet, ugyanakkor valami apró szerencsétlenség, semmi kis probléma elől gyáván megfutamodik. Emlékszel a barátodra, aki elviselte a kínzásokat, kapott érte egy medáliát is, aztán tíz évvel később, mikor színházban találkozott az egyik börtönőrrel, nem volt annyi bátorsága, morális bátorsága, hogy legalább ne szorítson kezet vele? Mondd – kiáltottál te –, megbocsátottál neki? Ugyan, dehogy, válaszolta. Hát talán félszegségből tetted? Tréfálsz, válaszolta. Hát akkor miért csináltad, miért!? Tudod, mondta, most ő nagyon tekintélyes ember, egy nagy iparvállalat vezetője, és szeretnék velük üzleti kapcsolatra lépni. – Mennél inkább benő a fejem lágya, mennél inkább öregszem, apám, annál inkább azon kapom magam, hogy igazat adok neked, amikor azt mondod, több bátorság kell ahhoz, hogy ne szorítsunk kezet egy mocskos féreggel, akinek sok a pénze, mint hogy hagyjuk kitépni a körmeinket a halál küszöbén.

– Értem. És mi mással fog lalkozik még, ő rnagy úr, azon kívü l, hog y a Holdra készül? – Ha azt akarja kérdezni, mit olvasok, és maga az a fajta, aki ezt megkérdezi, azonnal válaszolok, hogy amikor épp nem vagyok úton, valóban olvasással rontom a szememet. De ha látná, hogy miket olvasok, azt mondaná, hogy ez nem olvasás. A könyveket, amikre maga céloz, nekem nincs időm a kezembe venni. Moziban már majdnem két éve nem voltam; estére olyan fáradt vagyok, hogy csak aludni akarok. Nyilvános helyekre sem járok: ez az életmód nem enged semmi kikapcsolódást. Mindössze két dolog van, amit, ha időm akad, igyekszem csinálni: vadászni és horgászni járok. Semmi nem tesz olyan boldoggá és nyugodttá, mint ha puskával mászkálok egy erdőben, vagy egy folyóparton üldögélek horoggal és csalétekkel. Egyedül. Csendben. Maga nem így van vele?

–

De ugyanígy, ugyanígy. – És hálásan néztem rá. Kár ugye, apám, hogy a Holdon nincsenek halak, sem madarak.

–

És hogyan tölti a napjait, őrnagy úr? Vagyis tulajdonképpen mi az ördögből áll ez az űrhajósmeste rség? Abból, ho gy várj ák, hogy a Holdra m enjenek?

–

Bárcsak úgy lenne! Dolgozunk, mint a rabszolgák, úgy dolgozunk. Itt Houstonban például mindannyiunknak van egy hivatala: minden reggel pontosan nyolcra a hivatalban kell lennünk, akár a banktisztviselőknek. Nyolc óra tizenöt perckor értekezletet kell tartani: ezen az átkozott értekezleten

vitatjuk meg , pontosan, kinek mi a feladata. Van, aki egy új rakéta fellövésén vesz r észt, mit tudom én, egy másik felülvizsgál egy újfajta űrruhát, és így tovább. Az értekezlet után következik az iskola: úgy tanulunk, mint a gyerekek. Fizikát, asztrofizikát, csillagászatot, biológiát, geológiát, ilyesmit. Iskola után következnek az edzések: a centrifugakerék, hogy formában maradjunk, meg más ehhez hasonló. Aki azt hiszi, hogy nem csinálunk semmit, vagy repüléssel töltjük az időnket, nagyon téved. A repülés csak egy kis része a munkánknak: a végső fázisa. A többi technika, technika, technika. Sokkal inkább mérnökök vagyunk, mint pilóták, inkább diákok, mint asztronauták. És Houstonban keveset vagyunk: időnk leg nagyo bb részét utazással tö ltjük. Cape Kennedy, Washington, San Antonio , Pennsylvania, Új Mexikó, Kalifornia, Arizona, New York. Egyszer egy rakéta építésének ellenőrzésére, máskor egy sivatagi zóna geológiai struktúrájának vizsgálatára, vagy a dzsungelbe megyünk, hogy megtanuljuk, mit kell ott csinálni, esetleg valami rendkívül forró, lávával elárasztott területre, s előfordul, hogy utasításokért megyünk a kormány embereihez. Soha nem maradunk egy helyben: soha, soha. Én az év háromszázhatvanöt napjából legalább kétszázat az otthonomtól távol töltök; a feleségem egyebet sem tesz, csak zsörtölődik, azt mondja, nem tudja egyedül fenntartani az egész házat.

– És azért, mert fél: talán t ör ténik valami mag ával, azért nem zsör tölődik? – Nem, azért nem. Csak azért az egyért zsörtölődik, hogy az egész ház a nyakán van, egyedül. A többihez már hozzászokott .

– Értem. – Igen, hát elég pocsék mesterség az enyém. –

Ezzel tisztában vagyok, őrnagy úr. És azon gondolkozom: mi a véleménye az orosz asztronautákról, hogy tekinti őket: kollégáknak vagy ellenfeleknek?

– Hát hogy kellene vélek ednem r óluk? Mint egy másik csopor tról így g ondolo m, akik ugyane zt a pocsék mesterséget folytatják, amit én. Kollégának tekintem őket: akkor is, ha versenyben állnak velem. Az orosz asztronauták… hát milyenek lennének? Mint mi, biztosan éppen olyanok. Én még soha nem találkoztam velük: de Shepard és Glenn megismerték Tyitovot, és ha nem tévedek, azt mondták, átkozottul rendes fickónak látszik. Az egyetértés magától kialakul, amikor ugyanazt a mesterséget folytató emberek találkoznak: a nemzetiség nem okoz túl nagy különbséget. Ez az én véleményem.

– Mégis fennáll a rivalizálás. Vállat vont. Ugyan!… Az oroszok más nézőpontból indulnak ki: az asztronauták kiválasztásánál nem követik azt–a kritériumot, hogy pilóták közül válogassanak. Egyáltalán nem érdekli őket, hogy a jelöltek jó pilóták legyenek, hiszen az ő űrhajóik olyan tökéletesek, hogy egy rossz pilóta vagy akármilyen

ejtőernyős elvezetheti őket. Egyszóval inkább fiziológiai kutatás céljait szolgáló tárgyakat kívánnak felküldeni, semmint technikusokat, inkább utasokat, mint mérnököket. – Ismét vállat vont. – Mindenkinek megvan a maga módszere és a maga jó oka, hogy azt a módszert használja, és az én véleményem az, hog y az or osz űrhajók j obbak, mint az amerikaiak, az amerikai asztronautá k jobbak, mint az oroszok. Mi soha nem választottuk volna ki azokat az embereket, akiket az oroszok kiválasztottak. Mi mindig úgy gondoltuk, hogy egy űrrepülés sikere attól az embertől függ, aki bent ül az űrhajóban, annak az embernek a munkájától, aki az űrhajóban ül. Nagyon nehéz tökéletesen automatikus gépeket készíteni: a gépek hajlamosak arra, hogy megolvadjon egy szelep bennük, önálló an elinduljanak ro ssz ir ányba, a gépek nem lehet nek meg az ember nélkül. És akkor már jobb, ha az ember olyan valaki, aki ért hozzájuk. Hófehér fogait villogtatva mosolygott. – Elvben mi is felküldhetnénk a legelső személyt, aki az utunkba ker ül. Magát például.

– Engem?!? –

Igen. Magát. Ha az orvosi vizsgálatok eredményeképpen kiderül, hogy az egészsége jó, elvihetném magát Cape Kennedybe, adhatnék magára egy űrruhát, becsukhatnám egy űrhajóba és fellőhetnem. Rettentő jól szórakozna, és amikor visszajönne, azt mondaná: „Ej, Deke, igazán remek ajándékot kaptam tőled, fiú.” De azon kívül, hogy magát megajándékozom, mit bizonyítanék ezzel?

– Azt, hogy még én is felmehetek, és sokak nagy bánatára, vissza is térhetek. –

Hát miért ne tehetné, akár bánatot okoz ezzel, akár nem. De mire való? Hogy egy szép elbeszélést írjon legfeljebb, de arra nem, hogy nekem technikai információkat hozzon. Nekem meg azokra van szükségem, semmi másra. Az irodalommal, tudja… bármennyire is tisztelem az irodalmat… az ir odalomm al nem tudok leszálln i a Holdra. nem magyarázat arra, hogy az Egyesült Államokban miért nincsenek űrhajós nők. – Ez még Rengeteg nő van ebben az országban, akik állítják, hogy rendelkeznek minden szükséges képességgel, hogy űrhajósok l egyenek: még sincs eg yetlen űrhajós nő sem. Miér t zárják ki a nőket a Holdra és más bolygókra induló versenyből?

–

Én megmondom, miért. Mert a nők fecsegnek, ennyi az egész. Mert nem rendelkeznek a megfelelő képességekkel. Nincs kétezerötszáz repülésben töltött órájuk, nem voltak berepülő pilóták, nincs meg a technikai felkészültségük egy gép vagy egy űrhajó berepüléséhez. Legalább kétezer pilóta van Amerikában, akinek magasabb a képzettsége, mint a legképzettebb pilótanőé: pontosan ezt a kétezeregyediket kellene választanom csak azért, mert nő, és jó reklám lenne? Az oroszok felküldtek Tyereskovát. Én nem küldtem volna fel. Még csak nem is pilóta, hanem ejtőernyős. Mire való ez, technikai szempontból? Majd felmennek a nők is, hogyne. Például, ha szükségünk lesz a legkiválóbb geológusra, és a legkiválóbb geológus történetesen nő, akkor felküldjük a nőt. Nem

azért, mert nő: azért, mert kiváló geológus. Nőnek lenni nem ok arra, hogy valaki a Holdra menjen, de kizáró ok se. Nem vagyunk a nemek szerinti megkülönböztetés hívei; sem pozitív, sem negatív értelemben. Mindenkit a maga érdemei szerint kell kiválasztani, nem pedig azért, mert férfi vagy nő, fehér, fekete, sárga vagy lila. Az érdemek számítanak, semmi más.

–

Az érdemek, ez helyes. Kár. Minden bizonytalanságom, túlzott félelmem ellenére, én szívesen felmennék a H oldr a.

– Majd felmegy. Majd felmegy: higgye el nekem. Én magam viszem fel, amikor a Holdra repülés már természetes r utinmunka lesz, és az űrhajóso k taxisofő rö kké válnak.

– Kifutunk az időből, ő rnag y úr. Túlságo san ör egek leszünk . – Szó sincs róla. Nem hiszem, hogy túlságosan öregek lennénk, amikor már utasokat viszek fel. Mert nem hiszem, hogy túl sok idő telik el addig. Ha valakinek hatvanéves korában jó az egészsége, éppúgy repülhet, mint negyvenévesen. Felmegyünk és visszajövünk, újra felmegyünk, újra visszajövünk: mert ezt tartogatja számunkra a jövő. És akkor majd meggyőződik arról, hogy mindez nagyon egyszerű, nagyon log ikus, nagyon helyes, és semmi ér telme félni. Magnetofonomon végéhez közeledett a második tekercs. Björn és Stig már dühöngve készülődtek, hogy betörik az ajtót: követelik a saját interjújukat. Howard Gibbons bejött, és a fülembe súgta, hogy Shepard m ár kétszer megkérdezte, ak aro m, vagy nem akar om látni; ug yanezt kérdezte Glenn is, és az ezredesnek nincs vesztegetni való ideje: tehát szíveskedjem elhatározni magam.

– Igen, hogyne – feleltem Gibbonsnak. – Mi van? – kér dezte Slayton. – Azt mondja, visszaélek a türelmével, őrnagy úr. – Hülyeség. –

Ó, nem! Igaz. – Felálltam. Szerettem volna valami kedveset mondani neki. – Igaz. Viszont megg yőzött, őrnagy úr. Felmegyünk és visszajövün k és…

– Így már

jól van! Nagyszerű! Így m ár jól van! – kiáltott fel. Olyan volt, mint egy boldog gyerek, aki már napok óta próbál felereszteni egy sárkányt, de a sárkány nem akar felrepülni, mindig visszaesik, aztán egyszerre csak elindul és repül, repül, repül. Felemelkedett, s abban a kicsit merev vigyázzállásban kiegyenesedve úgy nézett rám, m intha én volnék a sár kány. Én viszont úgy néztem r á,

apám, hogy közben azon go ndolkoztam, milyen k icsi a világ, milyen furcsa: ez az embe r, aki majd a Holdra megy, ugyanaz, aki miatt húsz évvel ezelőtt majd meghaltam a félelemtől. Akkor gyűlöltem, azt kívántam, bár zuhanna le a bombáival együtt, most szerettem, és úgy éreztem, a barátja vagyok. Kezet nyújtottam. Megszo rítottam a kezét.

–

De vigyázzon magára, őrnagy úr, amikor majd felmegy. Most, hogy megismertem, aggódni fogo k magáé rt.

–

Nem kell aggódnia. Mert visszajövök. Azért, hogy újra felmehessek, aztán megint lejöjjek, megint felmenjek, amíg csak ez az átkozott szívem bírja. Kinyújtotta a karját, és nagyot csapott a vállamra, úgy, hogy meginogtam, így fejezte ki azt az érzést, amivel mások esetleg köszönetet mormognak, vagy azt mondják: ,,Ej, nagyon meghatottál, fiú.” Úgy fejezte ki az érzését, ahogy Spartában, Wisconsinban és a mi vidékünkön szokás. Ahogy te szoktad, apám. Valamikor, egy hajnalon néhány év múlva, egy sárkány felrepül és eltűnik az égben. A kék ég hamarosan elfeketedett. A sárkány eltűnt a feketeségben, mint felgyulladó és újra kialvó fénycsepp, s én elzártam a televíziót. Emlékszel ugye, arra az elbeszélésre, címe A r akéta embere. A rakéta embere furcsa mesterséget folytat: fel-alá repül a bolygók között. Nincs a Földön, nincs otthon. Amikor néha rövid szabadságra hazajön, azt mondja, az újabb indulás előtt: Hat hónap múlva, két év múlva találkozunk. A Jupiterre kell mennem. Vagy a Marsra. Vagy a Neptunra. Vagy a Venusra. A felesége sóhajt, a fia csak ennyit mond: „Papa, vigyázz magadra, papa. Vigyázz magadra, amikor felrepülsz.” A rakéta embere rácsap a vállára, és azt mondja neki: „Nem szabad aggódnod, fiam. Mert visszajövök. Hogy újra felmenjek és újra visszajöjjek.” A fiú meginog és arra gondol, mi történne, ha a papa meghalna a Jupiteren vagy a Marson vagy a Neptunon vagy a Venuson. Éjszakánként, amikor azok a csillagok láthatók, nem tudna rájuk nézni. „Igen. Hát nem a Mars volt”, meséli a fiú. „Nem a Venus volt. Nem a Neptun volt. Űrhajója belezuhant a Napba. Azóta én és az anyám nappal alszunk. Éjfélkor reggelizünk, és hajnali három órakor ebédelünk. Akkor vacsorázunk, amikor már virrad. Nappal csak olyankor lépünk ki a házból, amikor esik az eső, és nem látszik a Nap. Nem tudunk többé a Napra nézni.” Elindultam Al Shepard irodája felé.

KILENCEDIK FEJEZET

Ő volt az első, azon az 1961. május 5-i hajnalon. Az első az amerikaiak közül, rendben van. Rövid repülés volt, mindössze tizenöt perc, szerény magasságban, csak száztizenöt mérföldnyire: de az első mégiscsak ő volt. Az első, aki bemászott abba a tölcsér alakú űrhajóba, az első, aki ott feküdt, miközben a nagy tüzet meggyújtották, az első, aki érezte, hogy kilövik az űrbe, s ő maga olyan, mint egy kísérleti nyúl, kísérleti egér, nem tudja,Azon mi atörténik; környezetéből nem tapasztalta még, őmozdulatlan az első, aki fadarab, számukraaki is kipróbálja. hajnalonsenki a Lakea Champlainen, az egyik hajón, amelyet a Csendes-óceánra küldtek az űrhajó kihalászására, az egész legénység mozdulatlanná merevedett, leálltak a motorok is, és a csendben, mely olyan súlyos volt, akár az aggodalom, a káplán a megafonba a következő imát mondta: „Jó Isten, aki hallgatsz minket, most, amikor egy értékes emberi élet repül majd fel az Egekbe, elfog minket a félelem, félünk a közeli veszélytől. Jó Isten, aki hallgatsz minket, mi köszönjük neked, hogy olyan embereket küldesz közénk, akik készek feláldozni létüket, hogy megnyissák előttünk a világűr kapuit. Add, hogy sikerrel árjon, és ne veszítse el életét. Add, hogy siker koronázza az erőfeszítéseket, mellyel felfedező útra indul a tudás ösvényein: nem csupán azért, hogy kiterjeszkedjünk a világegyetemben, hanem hogy ez a világ egyetem békés leg yen, ahol eg ymással és vel ed élhetünk. Ámen.” A késő tavasz ellenére szürke volt a hajnal: hideg és fenyegetéssel terhes. Floridát három napon át heves vihar rázta, villámok és mennydörgések szaggatták a levegőt, mint télen, fákat tördeltek derékba. A tengerparton az emberek esőkabátba, köpenybe burkolózva, borzongva várakoztak, álmosan, kimerülten: az előző éjszaka is várakozással telt el, de 7.25-kor a rádió bemondta, hogy a repülésre nem kerül sor a rossz időjárás következtében. Az esőben eltöltött órák mindössze annyi eredményt hoztak, hogy megtudták: Shepard a kiválasztott. A NASA az utolsó percig megtartotta a titkot, csupán annyit közöltek, hogy Shepard, Grissom vagy Glenn indul. Shepardet Douglas doktor, az asztronauták orvosa ébresztette, pontosan egy órakor: „Gyerünk, Al. Már töltik a tartályokat.” Alig három órát aludt, tízkor feküdt le, de azonnal kinyitotta a szemét és válaszolt: „Készen vagyok. John már felébredt?” John, az John mehetne. Glenn volt, a tartalék pilóta, vagyis az az erre ember, aki helyette ha az utolsó percben ő mégsem Hónapokon át együtt edzettek a repülésre, az elindul, utolsó két héten egyetlen pillanatra sem hagyták el egymást, előző este együtt voltak rákhalászaton a tengerparton, és ugyanabban a szobában aludtak három órát, egymás mellett álló ágyakban. A szoba egyike a repülés előestéjére az űrhajósok számára fenntartott szobáknak, az S hangárban, nem messze a kilövőtértől.

– John ébren van. Mindnyájan ébren vagyunk. Jól aludtál? – kérdezte Douglas doktor. – Jól, és nem álmodtam semmit – válaszolta Shepard. – Csak egyszer ébredtem fel, éjféltájban. Az ablakhoz mentem, megnéztem, esik-e még, vagy már csillagos az ég. Láttam a csillagokat, hát visszafeküdtem aludni. – Aztán fütyörészve bement a fürdőszobába és lezuhanyozott. Aztán kijött a

fürdőszobából, és a reggelijét kérte. Olyan volt, meséli doktor Douglas, mint a vadász, aki azért kelt fel, hog y szárcsavadás zatra induljon. A reggelit azonnal hozták: véres bifsztek volt, tojásrántotta, sonka, narancslé, egyenlő adagokban Shepard, Douglas doktor és Glenn részére. Douglas doktornak és Glenn-nek nem volt nagy étvágya. Shepard-nek viszont volt, és mindent megevett: a véres bifszteket is, amely ugyanolyan volt, mint tizenöt nap óta minden reggel, a diéta miatt. Reggeli után Glenn kiment, hogy ellenőrizze az űrhajót, és bejött Grissom, aki egy év múlva majd megi smétli Shepard r epülését. Grissom és Douglas doktor társaságában indult Shepard az orvosi vizsgálatokra. A vizsgálatok több mint két órán át tartottak, és megállapították, hogy Shepard nagyszerű formában van: mindössze kicsit felégett a háta, mert túl sokat napozott a fürdőmedencénél, továbbá az egyik körme fekete a bal lábán, mert Grissom véletlenül rálépett. A szíve nagyszerűen működik, pulzusa hatvanötöt ver percenként, idegrendszere tökéletes. „Tisztában volt a veszedelmekkel, amelyeknek elébe menni készült, de nem látszott rajta félelem”, mondja a pszichiáter, aki majdnem egy órát töltött vele. „Soha nem láttam még ilyen nyugodt embert. Próbáltam őt a repüléstől független dolgokról beszéltetni, a családjáról például, hogy lássam, ez nyugtalanítja-e, de nem sikerült. Egész agyberendezése, minden idegszála a repülés irányában feszült: semmi más nem érdekelte. Miközben megindult a szoba felé, ahol majd felöltöztetik, már az űrhajó egy alkatrésze volt.” Az öltöztetés sokáig tartott. „Nem tudom, miért – mondja Douglas doktor –, felrémlett bennem, hogy ez a szertartás ahhoz hasonlít, amikor egy torreádort öltöztetnek a viadal előtt. Nincs semmi közös vonás egy torreádor és egy űrhajós között, sem a viadal és az űrrepülés között, de egyszer ártam Spanyolországban, és részt vettem egy torreádor öltöztetésén, a hangulat valahogy ugyanaz volt: ünnepélyes feszültség, vallásos csend, körös-körül rengeteg ember. És az egész felett ott lebeg a halál lehelete.” Az orvosok mindenekelőtt a szenzorokat helyezték el a testén: vagyis azokat az elemmel működő eszközöket, amelyek a repülés alatt közvetítik a földre fizikai állapotát. Három szenzor a mellén a szív és az artériák ellenőrzésér e, egy szen zor a hasán a hőmér séklet ellenőr zésére, egy az orrlyukánál, a lélegzetvétel ellenőrzésére. Aztán Shepard belebújt a bokáig érő hosszú nadrágba, felhúzta a zokniját, és készen állt az űrruha felöltésére: ez a feladat a szakértő Joe Schmittre várt. űrruha után fejére helyezték a sisakot, ráhúzták a kesztyűt, a cipőt, bepumpálták az oxigént, hogy Az a megfelelő légnyomást ellenőrizzék. Ebben a furcsa ezüstburokban valóban olyan volt, mint egy torreádor, vagy valamilyen tudományos-fantasztikus regényből előlépett teremtmény. Csak mikrofon segítségével lehetett vele beszélni.

–

Hogy érzed magad, Al? – mondta Douglas doktor a mikrofonba. Mintha nagyon messziről érkezett volna a válasz.

– Lepkék libegnek a gyomr omban, Bill. – Boldog lepkék, Al?

– Rendkívül boldogok, Bill. – Akkor Joe Schmitt kieresztette az oxigént a felpumpált űrruhából, amelyet majd kevéssel az indulás előtt újra felpumpálnak, Shepard felcsapta a sisakrostélyát, és Grissom és Glenn társaságában elindult az S hangár kijárata felé. Shepard jókedvű volt, tréfálkozott két társával. Kedvenc szórakozása hónapok óta az volt, hogy hallgatta Bill Dana műsorait. Bill Dana a TV komikusa, kitalált egy gyáva űrhajós-figurát, akinek a neve José Jimenez. És Shepard két társa most vele játszott.

– José, mit csinálsz majd e

legendás repülés alatt ? – kér dezte Gr issom.

– Sokat fogok sírdogálni – nyöszörögte Shepard. – José, nem akarsz valamit üzenni az Egyesült Államok népének? – kérdezte Glenn. –

Egyesült Államok népe! – makogta Shepard. – Ne küldjetek fel engem, éppen engem! – De a rakéta előtt elkomolyodott, és mintegy felsorolandó azokat a szükséges erényeket, amelyek a kiváló űrhajóst jellemzik, ezt mondta: – Bátorság, alacsony vérnyomás és négy láb.

– Négy láb? Miért? – kérdezte Grissom meglepetten. – Nem tudod? – mondta Shepard. – Tulajdonképpen egy kutyát akartak felküldeni. De nem tették, mert úgy gondolták, ez kegyetlenség lenne. – Aztán nézte a rakétát, mintha örökre az emlékezetébe kívánná vésni. – Szép, mi? Olyan hosszú, karcsú, és mintha ő is várakozna. Kár, hogy megsemmisül. Már kezdtem megszeretni, a mindenségit. A rakéta alól fehér füstgomolyok szálltak fel, és lágy simogatással körülfogták. Az égbolt sötét volt, a szürke fellegek közül kikandikált a Hold egy szeletkéje. Shepard, Grissom, Glenn és Douglas doktor együtt szálltak a felvonóba, amely az űrhajóba visz. Az utolsó emeleten a technikusok újra felpumpálták az űrruhát, Shepard leengedte a sisakrostélyát, aztán bebújt az űrkabinba: és hanyatt fekve elhelyezkedett. Már hanyatt feküdt, amikor Douglas doktor átnyújtott neki egy kis dobozt, és Shepard a sisakrostély mögött harsányan nevetni kezdett. A doboz egy skatulya színes ceruza volt: az űrrepülések alatt José Jimenez mindig visz magával színes ceruzát, mert ahelyett, hogy a gépeket ellenőrizné, azzal szórakozik, hogy házikókat és nőcskéket rajzolgat: egyszer José Jimenez elfelejtette magához venni a színes ceruzáit, és nem akart elindulni, von Braun megszemélyesítője kénytelen volt elrohanni, ceruzákat venni és elhozni neki.

– Köszönöm – mondta Shepard, és visszaadta a dobozt Douglas doktornak. – Josénak ezúttal sok dolg a van. De jól vigyázz r á. Douglas doktor a fehér köpenye zsebébe tette, és meghatottan állt. Grissom is meghatott volt, annyit sem tudott mondani, emlékezz a szerencsekívánatra, amit a berepülő pilóták mondanak

egymásnak a start előtt: „Menj és törd ki a nyakad.” Meghatott volt Glenn is, csak egy kis papírlapra tudott mutatni, amit a műszerek közé helyezett, oda, ahol senki nem vehette észre. A lapon ez állt: „Ezen a területen labdázni tilos.” Glenn az egyik ellenőrzés során helyezte el. Shepard ismét nevetett, és visszaadta Glenn-nek: „A tévé-kamerák még megmutatnák.” Aztán kezet szorított mindenkivel, és készen állt. Valaki bezárta az űrkabin ajtaját. Ez kevéssel öt óra előtt történt, a holdkaréj már eltűnt, felkelőben volt a nap. A felvonó mindenkit leszállított, a támasztó torony lassan eltávolodott, míg a rakéta ott maradt támaszték nélkül: fényesen, törékenyen, egyenesen, mint egy jól kihegyezett, palaszürke színes ceruza.

– José. Jól hallasz, José? – mondta egy mély, nyugodt hang. Slayton hangja. – Nagyszer űen hallak, Deke – mo ndta Shepard. – Ne sírdog álj nagyon, Jo sé – mo ndta Slayton. – All right – mondta Shepard. A hallgatóval a fülén, szemét a vörös és zöld lámpákra szegezve, melyek a szabad vagy tilos utat elezték, Slayton tartotta a közvetlen kapcsolatot Sheparddel ettől a pillanattól a repülés végéig. Mellette, az Ellenőrző Központban, ott ült Grissom és Glenn. Schirra és Carpenter a Patricki Repülőtámaszponton voltak, készen rá, hogy lökhajtásos gépre szállva kövessék az űrkabin visszaérkezését. Cooper a block-house-ban volt, a rakéta közvetlen közelében álló bunkerban, hogy a légköri körülményeket vizsgálja. Most már megfeledkeztek minden féltékenységről, minden irigységről, minden régmúlt veszekedésről, már csak hat testvér volt együtt, hogy figyelemmel kísérjék, segítsék, védelmezzék hetedik testvérüket, aki elindul a legmegfelelőbb pillanatban. A legmegfelelőbb pillanat négyórás várakozás után érkezett el: eddig tartottak a késedelmek és a halasztások. És négy óra nagyon sok, amikor az embert bezárják egy vasdióba, amely imbolyog és vibrál harminc méter magasságban, és nem lehet tudni, mi történik, mert a hat testvér közül egyik sem próbálta kifeszíti előtte, és a forróságtól izzadságban fürdik, az idegesség a torkát türelmetlenség a szívét. Deke, mi van? Az van, hogy a látási körülmények nemszorongatja, megfelelőek,a az Ellenőrző Központ nem tudja követni a repülés fázisát a felhők miatt, fél óra múlva kisüt a nap. Nos, a fél óra eltelt, Deke, most mi van? Az van. hogy egy áramátalakító túlforrósodott, Al, ki kell cserélni, hogy érzed magad? Jól érzem magam, Deke, nem telefonálnád meg Louise-nak. hogy jól vagyok? Rendben van, Al. Mennyi ideig tart, amíg kicserélik az áramátalakítót, Deke? Harminc percig, Al, legfeljebb negyvenig Oké, Deke. Tíz perc, húsz perc, harminc perc, negyven perc, ötven perc hatvan, hetven, nyolcvan, nyolcvanegy, nyolcvankettő, nyolcvanhárom nyolcvannégy, nyolcvanöt, nyolcvanhat perc egy áramátalakító kicserélésére, nos, készen vagyunk, Deke? Igen, Al, újra kezdik a visszaszámolást. Deke, megint leállt a számolás, mi van már megint, Deke? Az van, hogy a technikusok ellenőrizni akarnak egy elektronikus számítógépet, a röppálya miatt, Al. No, megtörtént, ezúttal megvagyunk, dehogy vagyunk meg, már megint megálltak, és most, Deke, most mi van? Az van, hogy túl nagy a nyomás az üzemanyagban, légy nyugodt, Al. Én nyugodtabb vagyok,

mint ti, a mi ndenségit, miért nem o ldjátok m ár meg ezeket az apró pro blémákat, miért nem g yújtjátok már meg ezt a gyertyát, a mindenségit?!? Újrakezdték a visszaszámolást, 9 óra 23 perckor. A nap felszárította az utolsó esőcseppet is.

– Megvagyunk, Deke? – Megvagyunk, Al. – Itt Freedom Hét. Az üzemanyag „Go”… – Az oxigén „Go”. – Egy-po nt-kettő. Űrkabin tizennégy psi. – Go! Go! Go! Go! Go! Go! – Számolás, indul! Tíz… kilenc… nyolc… hét… hat… öt… négy… három… kettő… egy… zéró… begyújtani!

– Teljes begyújtás! Indul! – Repülsz, José – mondta Slayton mély és nyugodt hangja.

Nagyon rövid repülés volt, rendben van. 9.34-kor kezdődött és 9.50-kor már be is fejeződött, rendben van. Tíz órakor a Freedom Hét már a tengeren himbálózott, a visszatéréshez kijelölt ponton, és a Tengerészet egyik helikoptere már fölötte szállt, készen arra, hogy kihalássza Alan Shepardet. Mégis ekkor repült valaki először a hét ember közül. És ezt soha senki nem felejtette el. Nem felejtette el, és épp ez a baj, ő maga sem. Mondják, akkor kezdődött benne az a folyamat, amellyel tudatába jutott, hogy magasabb a többieknél (négy hüvelykkel magasabb, mint Grissom, két hüvelykkel magasabb, mint Schirra, egy hüvelykkel magasabb, mint Cooper, fél hüvelykkel magasabb, mint Glenn, Slayton és Carpenter), ekkor vette fel azt a szokást, hogy kicsit túlságosan hátrafeszíti a vállát, kicsit túlságosan a mellkasát, kicsit túlságosan magasan tartja az orrát, hogy érezze dicsőség illatát. Azt kidülleszti mondják, akkor kezdődött túlérzékenysége meg az a keménység, amely egy anapon egyik elkeseredett kollégájából ezt a felkiáltást váltotta ki: „De hát mit képzelsz, ki vagy te? Nem bújtál ám ki a bőrödből, mit gondolsz, az istenfáját, attól, hogy felmentél! Éppen olyan vagy, pontosan olyan,

mint mielőtt felmásztál arra az izére.” Gyanítom, hogy akkoriban kezdődött egy bizonyos fajta ingerlékenység, vagy a kedvesség hiánya, amit sokan tanúsítanak vele szemben: újságírók, sajtófőnökök, saját környezetének tagjai is. ,,Alan rendkívüli pilóta és nagyon intelligens ember, talán a legintelligensebb a hét között”, suttogják ezek. „Nem téved, aki őt a csoport intellektueljének tartja. Tudod, az a fajta, aki mindennap elolvassa a New York Timest, mindent tud Vietnamról és Kongóról, és addig nem nyugszik, amíg van valami, amit nem ért. Éles eszű, minden miértnek a miértjét is akarja tudni. De azért megvannak a hibái: csuda nagy természetű, ez sokszor veszekedésekbe keveri, megszokta, hogy mindent és mindenkit állandóan kritizál, végül pedig az a mániája, hogy mindig ő akar az első lenni. Ha valamiben nem első, dühöng, féltékeny és boldogtalan; például, amikor Glennt választották az első Föld körüli repülésre, akkor egyszerűen nem lehetett bírni vele. Azt állította, hogy sokkal képzettebb, mint Glenn, és napokig nem szólt senkihez. Nem tud beletörődni, hogy mindössze negyedórát r epült, a fö ld légkö rén belül, és abb an a félelemben él, hogy többé nem mehet fel. Ugyanakkor azonban nem felejti el, hogy elsőnek ő repült, és görcsösen tudatában van annak, hogy milyen helyet foglal el az emberiség történetében. Egyszóval, rendkívül komolyan veszi önmagát. Hogy ez igaz-e, nem tudom: én ellentétes benyomásokat szereztem róla. Olykor tetszik nekem, máskor nem. Az interjú után, amit az alábbiakban leírok, még máskor is láttam, és soha nem tűnt ugyanolyannak egyszer kedves volt, máskor gőgös, néha bizalmas, máskor bizalmatlan: bármiféle véleményalkotás elől úgy siklott el, mint a macska farka. De lehetséges, hogy van valami igazság ezekben a véleményekben: nem könnyű lenni. fiúnak Ezt Gagarin is bizonyította, akit nagyon félszeg, méltóságteljes magatartást magára elsőnek ölteni képtelen mondtak, repülés után pedig olyan, mint ha Mózessé vált volna, kritizál dolgokat és embereket. Bebizonyították már előtte mások is sokan, olimpiai bajnokok és hősök: a hírnév nagy átok, mindig hagy valami nyomot, szentnek kell lenni, hogy ne perzselje meg az embert. És Alan Shepard itt felmentést érdemel: soha nem játszotta a szent komédiáját. Szereti a nőket, a pénzt, a versenyautókat, a tapsot. És úgy látszik, szeret nevetni is: ebben az erényben nem nagyon bővelkednek a szentek. Shepard East Derryben, New Hampshire kis városkájában született. Erről az államról azt mondják, hogy a legkisebb, de a legszellemesebb Amerikában. New Hampshire északon van. Maine, Massachusetts és Connecticut mellett része Új Angliának, ahol a brit humor még érintetlenül él. Jó példát mond erre John Gunther, amikor beszámol arról, hogyan hallgattak ki egy Bert Sinnett nevű halászt a bíróságon. „Neve Bert Sinnett?” „Igen.” „Bayley Islanden lakik?” „Igen.” „Ott lakott egész életében?” „Még nem.” Bizonyos dolgok legalább részben megmagyarázzák, apám, a furcsa légkört, ami Shepard repülése körül kialakult, ahogy keveri a drámát és a tréfát, ahogy képes volt rávenni a játékra még egy olyan komoly embert is, mint Deke Slayton. Az igazság az, hogy José Jimenezt kivéve, én nem találom Alan Shepardben a bizarr magatartás nyomát sem. Nyugalmazott ezredes fia, apja most biztosítási ügynök, polgári környezetben nőtt fel, és semmiben nem szenvedett hiányt: egyetlen különc cselekedete az volt, hogy kerékpáron elment a repülőtérre, és bevásárolt a pilótáknak, hogy néha elvigyék repülni. Így beleszeretett a repülőgépekbe, és beiratkozott a Derryi Pinkerton Akadémiára, majd a Tengerészeti Akadémiára: tudta, hogy a Tengerészetben, azaz a repülőgép-anyahajókon szolgálnak a legképzettebb pilóták. Mi mást mondjak róla? A második világháborúban a Csendes-óceánon harcolt, a koreai háború idején Koreában, huszonnyolc korában berepülőpályafutásának. pilóta lett, jelentkezett kicsit habozva: félt, hogy ez árthat éves tengerészparancsnoki Mikor űrhajósjelöltnek, megtudta, hogy kiválasztották, óriási hurrában tört ki: „Tehát megüresedett egy hivatal.” Aztán autóba ugrott és „anélkül, hogy bárkit elütött volna, vagy vörös szemafornál vágott volna át az utcákon”, hazament,

hogy megmondja Louise-nak, a feleségének. Tizenhat éve házasok ezzel a Louise-zal, és két nagy lánya van. Van egy farmja is, nyolcszáz tehénnel és ötvennégy lóval, ezekhez nem kevésbé ragaszkodik, mint a Holdhoz és a csillagokhoz; és az a gyanúm, hogy a Holdhoz és a csillagokhoz igen kevéssé r agaszkodik, dicsőségszomj a eszközének t ekinti mindössze őket. Ez jutott az eszembe, máig sem tudom, miért, amint beléptem az irodájába, és megláttam: nagy száját, széles és mohó, a négerekéhez hasonlóan kissé duzzadt ajkait, hegyes, hófehér fogait, melyek vámpírszerűen harapásra termettek, kerek, ravasz, éhes szemét, mely szintén oly nagy, hogy szinte kilép üregéből, hogy jobban megragadhassa, ami csak megragadható. Mindezt dicsfénybe vonta hatalmas homl oka és két elálló, hat almas r adarkagylókr a emlékeztető füle. Nagyon m agas és karcsú, nem lehet csúnya embernek nevezni: épp ellenkezőleg. Olyan férfiasság áradt belőle, amely egyszerre volt vonzó és agresszív; mégis, igen, valahogy az embernek nehezére esett megindulni felé, és kezet nyújtani neki. Épp ezért megpróbáltam tisztázni, emlékeztet-e engem valakire: valakire például, akivel nem vag yok jó ban. Nem emlékeztetett senkir e: ez a száj, ezek a fog ak, ezek a szemek – egyedülállóak voltak. Megpróbáltam tisztázni, vajon nem ő utasít-e vissza engem dölyfös vagy pöffeszkedő magatartásával: hát egyáltalán nem utasított vissza. Ellenkezőleg, hívogatóan nyújtotta felém jobbját, és olyan forrón mosolygott rám, hogy mosolyának tüzén megfőzhettem volna egy tojást: amit azonban ő kebelezett volna be a kezemmel, a karommal, mindazzal együtt, amim csak van. Hasonlított, megvan, mihez hasonlított, apám, a húsevő növényhez, amit Londonban a Botanikus Kertben láttam: ott, ahová nem akartál eljönni a repülőgép miatt. Érezte az ember a veszélyt, amikor a közelébe ment, és levelei ha simogatni a kézegy ujját hívogatták. Az ember odanyújtotta az ujját,úgy és remegtek, a levélkékmint megragadták, hogyakarnának: felfalják, mint legyet. Ez a férfi ravasz, meg kell támad ni.

– Úgy tudom, önnek van egy komplexusa, parancsnok úr. Az a komplexus, hogy az első volt. Kiéhezett szeméből villám csapott ki. Inas és gondozott kezén az ingerültség észrevehetetlen remegése cikázott át. Hangja rozsdásan reccsent.

nincs volt ilyenszámomra, komplexusom. Van bennem, mondjuk, bizonyos diadalérzet. Az a repülés személyesnem, győzelem egy élet munkájának megkoronázása, kihívás a többiek – Tudtommal számára. Ugyanakkor nagy szerencse is volt, elismerem. Grissom nem volt olyan szerencsés, mint én. Neki máso diknak kellett repülnie.

–

Maga is második volt, parancsnok úr: Jurij Gagarin már végrehajtott egy űrrepülést, amikor maga felment arr a a tizenöt percr e. Féltékeny volt, amikor Gagar in felment? Ismét villám csapott felém kiéhezett szeméből. Kezein ismét átcikázott az. ingerültség észrevehetetlen remegése.

–

Hogyne lettem volna féltékeny, még most is féltékeny vagyok. Az azonban tény, hogy nem csekély elégtétel jutott nekem is: hogy én voltam az első amerikai. És az is, hogy egyedül repültem.

Elsőnek, egyedül. Mostantól fogva senki sem repül egyedül. A Gemini Tervben ketten repülnek, az Apollo Tervben hárman. Nekem még idejében sikerült egyedül repülnöm, és én voltam az első. Természetesen nem számítottam rá, hogy első leszek. Tudtam, hogy megérdemlem, de nem számítottam r á. Amikor megmo ndták nekem, hog y az első leszek, legalább hú sz másodpercig csak a padlót bámultam megdöbbenésemben. Aztán felpillantottam, és mindenki engem nézett. Hetünk közül mindenki első szeretett volna lenni, mind a heten két éve ebben reménykedtünk, és íme, eljött a perc, két év után, és a lehetőség mindegyik számára szertefoszlott, kivéve engem. Megköszöntem a bizalmat, és a többiek a csalódottságukat leplező fintorral odajöttek hozzám és gratuláltak. Valami nagyon zavart abban a húsevő növényben ott a londoni Botanikus Kertben. Nem az a tény, hogy lenyeli a legyeket, vagy megpróbálja beszopni az ujjamat, sokkal inkább az a mód, ahogy felborzolta a leveleit, miután a legyet bekapta: mintha tapsra várna. Lehetséges, hogy ez ugyanaz az ember, aki annyira szereti José Jimenezt? Hogy José Jimenez volna az ő alteregója, az ő önvallomása?

– Most mit akar kérdezni tőlem? – mosolygott. Mintha kitalálta volna. – José Jimenezr e go ndoltam. – És mélyen a szemébe néztem. D e az ő szeme elnyelte az enyémet. – Ah! José Jimenez. –

Azon töprengtem, maga miért szereti. Úgy vélem, néha egy tréfa önvallomássá válhat, megszabadít valami nyomasztó súlytól.

– Nem, az csak szórakozás volt. A televízióban volt ez a műsor, és én beleszerettem. Olyan közel állt ahhoz a világhoz, amelyben a jókedvű percekben mi is így láttuk a dolgokat. Nagy ember az a Jimenez. Például megérkezik az űrruhában, és a riporter azt kérdezi tőle: „No, milyen?” ,,Hát, kényelmetlen – mondja Jimenez. – Igazán kényelmetlen.” „És az ott micsoda?”, kérdezi a riporter, a törött sisakra mutatva. „Az egy törött sisak”, feleli Jimenez. „És használni fogod?”, kérdezi a riporter. „Remélem, nem”, feleli Jimenez. „És hogy töltöd majd az órákat az űrben?”, kérdezi a riporter. „Sokat fogok sírdogálni’ mondja Jimenez. „Jó – mondja a riporter. – Miután te vagy a Bolygóközi Erők főasztronautája az Egyesült Államokban, és utazás előtt állsz: bizonyára van valami üzeneted, amit az amerikai néphez kívánsz intézni.” És Jimenez: „Igen, van.” „Kérem”, mondja a riporter. Erre Jimenez: „Egyesült Államok népe, ne tegyétek ezt velem! Ne küldjetek fel engem, éppen engem!” Egyszóval nekem annyira tetszett, hogy az egészet felvettem magnetofonra, aztán a szalagot elvittem Cape Canaveralbe és egy Ranger fellövésének alkalmával, abban a pillanatban, amikor meg kellett állítani a számolást, mert valami nem volt rendben, feltettem a magnetofonra, és a legnagyobb hangerővel beindítottam: ott Központi Ellenőrzőteremben. Természetesen óriási botrány tört ki. Ki tette a szalagot? ordította irányítója, Walváltam, Williams. És mindenki szidott:akimicsoda dologfelez,aztmilyen szégyen, ugyan,a művelet és így híres emberré én vagyok az a fickó, José Jimenez hangszalagját elviszi a Központi Ellenőrzőterembe: elkezdtek Josénak hívni. A repülés alatt

is, Slayton Josénak nevezett. A repülés idején a beszélgetéseink nem mindig drámaiak: néha ilyesmivel is szór akozunk. Hog y csökkenjen a feszült ség.

– Vagy a félelem, parancsnok úr? – Félelem? Nem. Nem féltem. Az emberek gyakran használják velünk kapcsolatban a félelem szót, de én azt hiszem, a félelem csak olyan dolgoktól támadhat, amelyeket nem ismerünk, és nem tudjuk, hogy működnek. Én viszont nagyon jól tudom, hogyan működik az én űrhajóm: nincs egyetlen részecskéje, amit ne ismernék. Mikor az ember hónapokon, éveken át tanulmányoz valamit, és már mindent tud arr ól a valamirő l, akkor nem félhet tőle.

– Ezt mondja Slayton is. Ezt mondják mindannyian, gondolom. És ha mondják, akkor így is van. De a pulzusa normális körülmények között hatvanötöt ver, parancsnok úr, így mondják: és a számolás alatt felszökött nyolcvanra. Amikor az áramátalakító elromlott, akkor a pulzusa kilencvenötöt vert. Fél perccel a tüzek begyújtása előtt pedig száznyolcat. Amikor a számolásban a zéróhoz értek, felszökött százhuszonhatra. És amikor a rakéta felrepült, százharmincnyolcra. És százharminc körül maradt a repülés tizenöt perce alatt mindvégig. Ez, bocsásson meg, nem a félelem? Fejét rázta, türelmesen, elnézően.

– Nem nevezném félelemnek. Vagy ha mégis, akkor attól félhettem, hogy a dolgok nem mennek rendben, és kudarcot vallok, legfeljebb attól. Más szóval: aggódtam, hogy a repülés sikerüljön. Aztán izgatott voltam, természetes, hogy izgatott voltam, és amikor az ember nagyon izgatott, az adrenalin megváltoztatja az idegrendszer működését, a szív erősebben ver, a pulzus kétszeresére gyorsul, a lélegzetvétel lihegőbbé válik: de a halálfélelemnek ehhez semmi köze. Mondok egy példát: ha egy Ferrari kocsival rohan az amalfi autósztrádán, amely tele van kanyarokkal, nem gondol arra, hogy meg is halhat. Csak arra gondol, hogy vezessen, kézben tartsa a volánt, jól vegye a kanyarokat, és amikor épségben az egyenes útra ér, azt mondja: az istenfáját, meg is halhattam volna. Akkor mondja, nem előbb. aAkkor jut eznem a tudatáig, nem el előbb. előbbnem gondolt veszi olyan sebességgel kanyarokat, is indult volna azon Ha az úton, is szálltvolna volnará, be nem abba az autóba… Ah! Én bolondulok a Ferrariért, csak egy kicsit kerülne kevesebbe. Bolondulok minden autóért. Van egy Chevro let Cor vette versenykocsim, és o lykor szinte a r epülőgépnél is jo bban szeretem. Érdekes dolog volt viszont annál a húsevő növénynél az, hogy mindent megevett: hangyákat, muslincákat, kukacokat, és egyszerre csak azt láttam, hogy lenyelt egy darazsat. A darázs dühödt kétségbeeséssel védekezett, maga is harapott, szurkálta a virágot, igyekezett nagy szárnycsapkodással utat törni magának a szirmok között: de a húsevő növény képes volt neki ellenállni, és így győzött. Mindig a húsevő növény győzött, bármit evett meg, bármit csinált. Shepard is legyőzött lassacskán engem.

– Akkor hát úgy látom, par ancsnok úr, tökélet esen készen áll arr a, hogy a Holdra menjen.

–

Ki tudja, ki tudja, megyek-e. Készen vagyok, természetesen, több tapasztalatom van, mint a többieknek, és azt hiszem, jól tennék, ha engem küldenének: nekem kellene elsőnek felmennem. De már nem vagyok nagyon fiatal, és ahogy telnek az évek, egyre kevésbé reménykedem.

– Természetesen nem lehet örökké űrhajósnak maradni. Mint a labdarúgók vagy a kerékpározók, az önök mestersége is csak korlátozott ideig folytatható: egy adott időpontban nyilván vissza kell vonulnia. Err e is gondol?

Gondolok, de azért nem betegszem bele. Aki az életet, minta én, nem hal– meg attól, sokat hogygondolok, elhagy egy mesterséget. Számomra az úgy űrbeszereti repülni kihívás, siker megszerzésének egyik módja: és minden válhat kihívássá, a siker megszerzésének módjává. Megtalálom a sikert valami más mesterségben: olyan ember vagyo k, akit sok minden érdekel. A légy, a darázs, a hangyák, a muslincák, a kukacok. Igazán mindent lenyelt, mindent megemésztett. És arra sem volt szüksége, hogy öntözzék: a kertész elmondta nekem, nem emlékszik rá, hogy eg yszer is megö ntözte volna. Hát igen, parancsnok úr.

– És mi minden érdekli? –

Mindenekelőtt a bank. A Houstoni Kereskedelmi Bank tanácsának elnöke vagyok és a bank társtulajdonosa. Ez nagyon sok időmet elveszi, például havonta kétszer részt kell vennem a Végrehajtó Bizottság ülésein, vannak munkák, amiket telefonon kell elintéznem, de megéri. Aztán itt a ranch, a lótenyészetem és a tehénfarmom. Csak tehénből nyolcszáz darab van jelenleg a birtokomon, egészséges, tiszta tehenek, vágóhídra valók, jól jövedelmeznek. Bár nem adnak annyi örömet, mint a lovak: lovam csak ötvennégy van: de valamennyi versenyló. Vagy húszat már úgy neveltünk, hogy egy negyed mérföldet tudjon futni, de egy tucatnyi fél mérföldet fut, és van köztük egy, hát az egyenesen fantasztikus: tud ügetni, galoppban vágtázni, mindent megcsinál. Legalább tizenötezer dollárt ér, de nem adom el. A többit viszont eladom: általában háromezer dollárnál magasabb áron. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek kétezer vagy ezerdolláros lovaim is: azok is nagyon jók, elhiheti. Erős a lábuk, vasból van a bokájuk, kiváló a fogazatuk. Akar venni egyet?

– Ugyan dehog y, parancsno k úr. Hová tegyek én egy lo vat? – Odaadom csekély ezer dollár ért. – De nem, mit képzel. – Tisztázzuk: olyat, ami háromezer dollárt ér. Vigyázzon, ez jó üzlet.

– Ebben nem kételkedem, parancsnok úr. De komolyan: hová tegyek egy lovat? A bőröndömbe? – Micsoda beszéd ez, hazaküldi. Mennyibe ker ülhet hazaküldeni? – Hát ami a költségeket illeti, sokba. De nem is ez a baj: hanem hogy utána azon a lovon lovagolni kell, gondozni kell, én örökösen úton vagyok. Igazán, parancsnok úr, szívesen megvenném a lovát, de nem tudnám ellátni.

– Akkor vegyen eg y tehenet. Vidéken szükség van tehénre. Nem tar t egy tehenet se? – Nem, de van két hízóm. – Ugyan, ugyan, hízók. Egy szép tehén, az kell. Odaadom potom ötszáz dollárért. Még néhány perc, és elad nekem egy tehenet. Eladott volna egy lovat is, meg a Kereskedelmi Bank néhány részvényét, és kiüríti a pénztárcám at. Megdöbbenve, zavartan néztem, és nem értett em, hog yan csinálja, hogy egyezteti össze a tehénfarmot a bankársággal, a bankárságot űrhajós hivatalával, a csillagokat a lovakkal, a Holdat a bankjegyekkel, a banktanács elnökének szürke mellényét a farmernadrággal, a farmernadrágot az űrruhával, az űrruhát a szürke mellénnyel. Csak azt értettem meg, hogy minden jó neki, ami kielégíti az étvágyát, ezt a nagyon is földi étvágyát, amelynek semmi köze ahhoz az éhséghez, amely Slaytont a kozmoszba űzi. Nem, nem ez az a hős, akitől meghatódom. Igazán nem ő az.

–

Ötszáz dollár végül is nem sok. Az a baj, hogy nincsen annyi pénzem, mint magának, parancsnok úr. Maga nagyon gazdag, parancsnok úr.

– Gazdag? Ne m, még nem. De egyszer majd nagyon meg gazdagszom. – A tehenekből? A lovakból? – Inkább a bankból . –

Bocsásson meg, talán indiszkrétnek talál. De hogyan csinálta ezt, hogy megvette a fél bankot? Az űrhajósok nem kapnak valami túl magas fizetést.

– Nem, de van egy szerződésünk a Life-fal, és a pénz befektetéséhez érteni kell. Egyszóval elég, ha az ember ambiciózus.

– És ön az. Isten a tanúm, hog y az. De hát mit akar elérni, par ancsnok űr? – Csak várjo n, majd meglátja. – Most a csillago kró l, a bankró l vagy a tehe nekről beszél? – Mindenről, mindenről beszélek. – De a csillagok nélkül nem lenne a bank, a bank nélkül nem lennének a tehenek. Tehát állítsuk fel ily módon egy ambiciózus ember genezisét: kezdetben valának a csillagok, aztán jött a bank, és a bankból j öttek a tehenek. Kiéhezett kerek világoskék szemei ezúttal a haragtól villámlottak. Izmos és g ondozott kezei pofono kra vágyva remeg tek. Hangja r ozsdásabb an r eccsent, mint valaha.

– Maga nagyon romantikus nő – mondta. – Nagyon – feleltem. – Túlságo san – mondta . – Soha nem lehetünk eléggé romantikusak – mondtam –, ha a csillagokra nézünk. –

Ah! Maga tréfál? – mondta. – Nincs abban semmi romantikus, hogy felmegyünk a csillagok

közé, higgye el. V égső sor on ez is csak kereskede lmi vállalkozás. Kereskedelmi vállalkozás. Kereskedelmi vállalkozás. Kereskedelmi vállalkozás. Milyen nevetségesnek találom, parancsnok úr, a gondolatot, hogy egy napon majd az unokáink unokái úgy beszélnek önről, mint romantikus hősről, nevéről talán elkeresztelnek egy hegycsúcsot, síkságot, sivatagot a Holdon vagy a Marson. Shepard-csúcs. Shepard-sivatag. Elvégre nem maga volt az első, az első, az első, az első? Talán soha nem lenne szabad közelről megnéznünk a hősöket. A hősök, mondotta La Rochefoucauld, olyanok, mint a képek: hogy kellően élvezni tudjuk őket, ahhoz távlat kell.

TIZEDIK FEJEZET Azon a napon, amikor kiléptem Shepard irodájából, hogy hozzá menjek, ő nem volt „elhasznált űrhajós”, sem „bukott politikus”, fáradt, beteg kiábrándult ember, aki azt mondja: „nem történik meg gyakran, hogy negyvenhárom éves korban mindent elölről kell kezdeni”. Egészségtől, lelkesedéstől, dicsőségtől duzzadó ember volt: és az övé volt a jövő. Igazán nem képzelte, hogy ez a jövő a fejére zuhan egy tél végi reggelen, méghozzá gyógyszeres szekrényke képében. Belépett a fürdőszobába, hogy megborotválkozzék, és a szekrényke ott volt, erős kampósszegen függve. Szappan volt benne, ecset és minden, ami még kell. Kinyitotta és a szeg kiesett, fejére zuhant a világ. Ő maga is elesett, megsérült halántékán és az egyik fülén. A fal és a kád közé esett ez a test, amelyet annyit edzett, gondozott, óvott, és közben egy kis vérpatak elragadta minden álmát. Ő, a bajnok, aki háromszor körülrepülte a Földet, szembeszállt veszedelmekkel és meteorokkal, leküzdötte a legdöbbenetesebb veszélyeket: az átlépést az űrbe, a súlytalanság állapotát, a visszatérést a levegő közegébe, miközben az űrhajó tűzlabdává változik. Leütötte egy szekrényke a fürdőszobában, mert egy szeg kiesett. Mint egy gyereket, egy rokkantat, egy öregembert. Sokan kinevették. Mindenféle tréfás rajzok jelentek meg Glennről, aki a fürdőszobában betöri a fejét. A legmulatságosabb az volt, ahol űrhajósruhában ábrázolták, jobb kezében a szappannal, bal kezében a fogkefével; vele szemben egy tábornok áll, az amerikai zászlót lengeti, és ezt mondja: „Nagyon veszedelmes feladatot bízok magára, ezredes…Én nem nevettem rajta. Vannak esetek, amikor nem illik nevetni, a humor közönségessé válik, inkább arra a kegyetlen perzsa mesére gondoltam: Szamarkandban a címe. királya kertjében szolga előtt megjelenik a Halál. „Holnap – Találkozás mondja neki – eljövök érted…” A Aszolga királyhozegy rohan, elkéri tőle a legg yor sabb lovát, hog y messzire szökjék: S zamarkandb a. Odaérkezik másnap , és a Halál ott van már, vár rá. „Ez nem igazság – kiáltja a szolga –, nem jogos.” „Miért? – válaszolja a Halál. – Elrohantál, nem hagytad, hogy befejezzem, amit mondani akartam. Azért mentem oda hozzád a kertben, hogy megmondjam: holnap érted jövök Szamarkandba.” Amikor a szeg kiesett, nem gondolt többé az űrrepülésekre, ez bizony igaz. Amikor lemondott az űrhajózásról, szenátor akart lenni Ohióban, mint a demokrata párt jelöltje. A politikát mindig kedvelte, az űrrepülés után nem maradtak titokban kapcsolatai a köztársasági párttal. A köztársasági pártiak nem bővelkedtek reprezentatív emberekben, akiket John Kennedyvel szemben felléptethettek, így mérlegelték a lehetőséget, hogy az Egyesült Államok elnökéül is jelöltetik, ő maga csak akkor mondott erre nemet, amikor a Kennedy család elrabolta, hogy felajánlja neki a demokrata párt kebelében a vendégszeretetét. Bob Kennedy benne látta az egyetlen kártyát, amit kijátszhatnak, hogy megakadályozzák a republikánus jelölt, ifj. Robert Taft győzelmét, aki maga is ohiói, és habár néhányan irigykedve megjegyezték, „ugyan, ki ez a Glenn, mit csinált, semmi egyebet, mint hogy egy gépben keringett a Föld körül”, Kennedy esküdött rá, hogy sikere lesz. Egyébként minden szükséges tulajdonsága meg is volt hozzá, hogy tetszést arasson a választók körében: szimpatikus arc, híres név, a hős védjegye. És egy néptribun magatartása, aki hatni tud a tömegekre, valósággal görcsös igyekezete, hogy jó példát mutasson a fiataloknak. „John mindig úgy viselkedik, mintha cserkészek vagy kiskorúak egész hadserege nézné – mondta Alan Shepard. – Még akkor is, amikor az orrát vakarja vagy nem pipil.” Magánélete tiszta akár egy szenté, aki nem iszik, nem dohányzik, nem káromkodik, jár vadászni, mert nemvolt, szereti megölni a madarakat, nem jár horgászni, mert nem szereti meggyilkolni a halakat, nem lusta, nem gőgös, nem csalja meg a feleségét. Ezt az erényét azóta sem vesztette el, és nem veszíti el a jövőben sem: mindenki meggyőződéssel vallja, hogy

születése perce óta kizárólag egyetlen nőt szeretett, Anne Castort, akit feleségül vett. Szerelmi idilljük akkor bontakozott ki, amikor mindketten hatévesek voltak, és még nem ért véget; a világ minden Elizabeth Taylore sem tudná még véletlenül sem elcsábítani. Mondják, hogy ha szükséges, végtele nül önmegtartóztat ó is tud lenn i. Amikor a Mercury pr og ram edzésein vett részt a Langley Air Force Támaszponton Virginiában, azt kívánta, hogy Anne maradjon Washingtonban, és ne látogassa meg. A többiek magukkal vitték a családjukat, ő viszont az irodájában lakott, és egy tábori ágyon aludt. Egyedül aludt, nyolc hónapon át: a Tour de France kerékpárosai és a világbajnokságra készülő labdarúgók sem képesek ilyen teljesítményre. Aztán Anne utána jött Houstonba a fiaival, Daviddel és Lynn-nel, és el kell mondanom neked, hogyan töltötték a szombat estéket: szent himnuszokat énekelve. Anne ült a harmóniumnál, és John énekelte: „Halleluja! Halleluja!” Daviddel és Lynn-nel együtt. Legbizalmasabb barátjuk Frank Erwin tiszteletes úr volt, akit Franknek hívtak. Frank után Scott Carpenter következett, a romeók legromeóbbika, a csoport fekete báránya. Glenn a fejébe vette, hogy átneveli, meggyőzi, hogy nem helyes minden nő után futni; és társaik gyakran rajtakapták őket az akácerdőben, amint Glenn mutatóujját kinyújtva beszélt és beszélt, Carpenter csendben bólogatva hallgatta. Gyötrelmesen vallásos, nyakas presbiteriánus, egyetlen vasárnap sem mulasztja el az istentiszteletet, és a szerencsétlenség előtt egyebet sem tett, mint prédikált: „Nézzétek a Világegyetemet, testvéreim. Gondoljatok a csillagok millióira, amelyek keringenek, keringenek, és soha nem ütköznek össze. Gondoljatok a rendre, amely a naprendszerekben, a bolygók között uralkodik. Gondoljatok egy égitest pályájának tökéletességére. Lehetséges, ho gy mindez a véletlen műve? Nem, ez a teremtés eredménye, a felsőbb akaraté, Istené. Nem mintha Istent tudományos meghatározásokkal mérni lehetne, de hasonlítsátok össze a mi Mercury tervünket…” Egy ilyen ember a politikát nem művészetnek vagy mesterségnek tekintette, hanem küldetésnek, kötelességnek. És amikor Kennedyt megölték, gyötörni kezdte egy gondolat: most rajta a sor, hogy valamit csináljon. Benyújtotta lemondását a NASA központjában, és gyermeki ártatlansággal vetette magát az új kalandba, olyan gyermekként, aki úgy szereti a hazáját, mint a mamáját, s egy cserkész nemeslelkűségével, aki segít az öregeknek átkelni az úttesten. És csak nagyon kevesen jegyezték meg lenézően: ég Házat nem valamiféle választási fogás volt-e Aszámára, csillagokba„Felvetődik tekintve nema akérdés, Földet,hogy sőt a az Fehér látta-e bennük visszatükröződni?” többség aezt mondta: „Glenn a legjobb dolog, ami az utóbbi években Amerikát érte, csak az a baj, hogy túlságosan ó, semhogy igaz lehessen.” Legfőbb támasztéka mindenekfelett tiszta értelme volt, az alaposan beidegzett fegyelme és fáradhatatlan életereje. Kétségkívül legalább a Szenátusig eljutott volna. De a szeg kiesett , és a politikai álombó l mindössze kilencez ernégyszázhet venháro m do llár maradt, amit ki kellett fizetnie a zanesville-i nyomdának, ahol a propagandaanyagát nyomtatták. És kifizette mind a saját zsebéből, mert a pártban azt mondták: nekünk semmi közünk hozzá. Jelölését ezekkel a szavakkal vonta vissza: „Azt tanácsolják nekem, hogy maradjak továbbra is jelölt, de nem tudom folytatni a választási kampányt, és nem akarok ajándékba kapni szavazatokat. Miután a dolgok így állnak, azért választanának meg, mert akkor lettem népszerű, amikor egy űrhajóval sétálgattam.” De nem maradt semmi abból az álmából sem, hogy a Holdra menjen. Texasban, a Szent Antal űrorvosi klinikára vitték be, és két hónapig mozdulatlanul feküdt: egy milliméternyire sem fordíthatta

el a fejét úgy, hogy ne azt érezze, az egész világ háborgó tengeren hányódó csónakká válik, és a hányinger összehúzza a gyomrát. Aztán felkelt, de minden lépésnél, hirtelen, legkisebb mozdulatnál mintha szakadék szélére került volna, az út a kerevettől a székig hosszabb lett, mint a Venusról a Marsra vezető utazás. „Ó! Istenem! – mondogatta. – Nem kérek semmi mást: csak egy kicsit járkálni szeretnék egy szobában, amit ne éreznék körhintának.” A szekrényke ütése megsértette a füle belsejét, vagyis azt a kényes szerkezetet, amely az egyensúlyunkat szabályozza. Nem tudott többé egyensúlyban maradni, egyenesen állni: ő, aki a centrifugát 20 g-ig bírta. „A gyógyulás hosszadalmasabb és fáradságosabb, mint gondoltuk”, jelentették az orvosok, és valaki előállt azzal a feltételezéssel is, hogy a két évvel korábbi űrrepülésnek is lehet valami köze a betegséghez. (Nem történt valami hasonló Tyitovval is?) A feltételezést nem erősítették meg, a NASA titokzatos okokból teljes zárkózottságot tanúsított, és négy hónappal később, mikor a könyv miatt Amerikába mentem, rosszul leplezett zavarral találkoztam, valahányszor csak célzást tettem Glennre. A határozott kérdésekre a NASA csak annyit felelt, hogy meggyógyul, és valóban, meggyógyulni meggyógyult: még foglalkozást is talált, ami egy halom pénzt jövedelmez, elnöke a Royal Crown Cola vállalatnak, ahol az import üdítő italt gyártják. De élete végéig kerülnie kell a rázkódásokat, a futást, ugrálást, túlzott sebességet, és soha nem remélheti, hogy újra fölmehet. A Földhöz tapad, leláncolva, mint mi, ehhez a súlyhoz, amit gravitációs erőnek hívnak, s nem marad neki más, mint az emlék egy aranyló hajnalról, amikor felment a torony tetejére, és bebújt az űrkabinba, és valaki számolt, tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy, aztán hatalmas lökés repítette ki a kékségbe, majd a nagy feketeségbe, könnyen, egyre könnyedebben, és: „Súlytalannak érezni magam, rendkívül kellemes élmény volt. Nem szédültem, nem fel voltés hányingerem, a fejemet, erősen, előbb az egyik irányban, aztán a másikban, le, forgattam, semmi. hirtelen Ráztam felkaptam, és nagyszerűen éreztem magam, mindent csinálhattam, ettem is, ittam is, úgy éreztem, mindig ilyen voltam, mintha soha nem lett volna súlyom, sosem láttam volna semmit, ami leesik. Hirtelen kedvem támadt a tárgyakat az ürességbe helyezni, és azok ott maradtak. Hihetetlen, hogy az emberi test milyen gyorsan alkalmazkodik mindenhez, hihetetlen, mennyire ellenálló, milyen erős.” Az a csodálatos repülés, az a mesebeli élmény! Perthben, Ausztráliában éjszaka volt, amikor kezdett visszatérni az atmoszférába. Kinyíltak előtte a fények, minden ház, minden hivatal, minden utca, minden gyár fényben ragyogott, fehér lepedőket és ezüstlemezeket helyeztek el mindenfelé, hogy visszatükrözzék a fényeket, segítsék őt a leszállásban: mintha az ég egyik elvesztett csillagát odaejtette volna, és ő az űrkabin kerek ablakából látta a csillagot, és csodálkozva tűnődött, mi lehet az. Hívta Gordon Coopert: „Roger, itt Roger, látok egy nagy fényt az ausztrál parton, de nem tudom, mi az.” És Cooper válaszolt: „Az Perth, az Perth Ausztráliában, neked gyújtották meg a fényeket, hogy megkönnyítsék a leszállást”, és ő azt mondta: „Köszönö m, köszönd meg nekik, Gor don, köszönd meg Perth lakóinak. ” Sokáig haboztam, mielőtt beiktattam visszaemlékezéseim közé találkozásomat Glenn-nel, aki immár a Royal Crown Cola üdítőital-vállalat igazgatója. Sokkal inkább a múlthoz tartozik már, semmint a jövőhöz, és úgy véltem, eltérek a témámtól. Aztán egy napon, miközben egy mesét kerestem a kishúgom számára, apám, eszembe jutott Glenn szomorú meséje: arra gondoltam, jó lenne, ha ismerné, amikor majd nagy lesz, én pedig öreg leszek, és ő úgy megy a Marsra és a Venusra, ahogy én Amerikába megyek. Ha azonban ismernie kell a mesét, akkor azt is tudnia kell, kicsoda Glenn, és mit beszéltünk egymással, amikor találkoztam vele. Tehát, íme.

Glenn New Concordban született, Ohióban: ebben a dúsgazdag államban, amelyet így neveznek: „birodalom a birodalomban”, tele van mezőkkel, gyárakkal, egyetemekkel, ahol mindent oktatnak, a fagylalt-gyártástól Catullusig, az autózás tudományától az ősi provençal nyelvig, a csodagyerekek nevelésétől az egyszikű növények termesztéséig. Az állami egyetem ingyenes, és évente tizenötezer diák látogatja. Az is tény, hogy számos amerikai író – Sherwood Andersontól Louis Bromfieldig – Ohióban született. Ohio művelt és jól nevelt állam. Ugyanakkor meglehetősen bigott állam is: több metodista van Ohióban, mint a világ bármely más pontján, több templom van Ohióban, mint Amerika többi ötven államában együttvéve. Végül olyan állam, amely csak úgy ontja a politikusokat, akik majdnem mind becsületesek. Azért részletezem mindig ennyire ezeket a dolgokat, apám, mert Amerika sokkal nagyobb kontinens, mint Európa, és ha azt írom, Glenn amerikai, annak nincs több értelme, mint ha azt írnám, hogy Gag arin euró pai. Glenn Ohióhoz tartozik: akár az apja és apjának az apja. Az apja a Chevrolet ügynöke volt, kispolgár, ki szenvedélyesen szerette a motorokat. Következésképpen John úgy nőtt fel, mint egy kispolgár, aki szenvedélyesen szereti a motorokat. Tizenhárom éves korában már tudott vezetni, és tizenhat éves korában kapta az első autót: hogy kirándulni vigye Anne Castort. Anne azt mondja, hogy nagyon körültekintően és óvatosan vezetett: soha nem ment óránként negyven kilométeres sebességnél gyorsabban, még akkor sem, ha sietett. Aztán azt is mondja, hogy Johnnak mindig gyengéje volt minden mechanikai tárgy: gyakran ott tartotta őt is a garázsban, hogy repülőgépmodelleket építsenek. Akkor kezdett repülni, amikor kitört a háború, és a kormány pilótatanfolyamot indított a diákok részére: ő műszaki tudományokat tanult a muskingumi presbiteriánus kollégiumban. Jelentkezett a Tengerészetnél, és egy év múlva már alhadnagy volt;tért úgyvissza nevezték: „az a stréber, aki bárhová megy, mindig osztályelsőhűséges lesz”. Alhadnagyként New Concordba, és feleségül vette Anne-t, akihez szigorúan maradt. Anne ezt magyarázza: „Nem tudom megérteni a férfiakat, akik megkövetelik feleségüktől az érintetlenséget, de nem adják cserébe a magukét. John nem tartozik közéjük. Az emberek sokszor megkérdezik, hogyan szerettünk egymásba: igazán nem tudnám megmondani. Mindig szerettük egymást, és szerelmünk soha nem volt drámai, nem zavarta féltékenység, határozatlanság. Én alázatos feleség vagyok, és John engedelmes férj: étkezés után segít elmosni a tányérokat. Ha ő mosogat, én törölgetek. Ha én mosogatok, ő törölget. Segít port törülni és seperni is, kitűnő szakács. Soha nem volt egyetlen nehéz pillanatunk sem, kivéve, amikor elment a háborúba. De Johnnak sikerült ezt is kevésbé nehézzé tenni. Kinyitotta az ajtót, és azt mondta: lemegyek, veszek egy rágógumit. Azt feleltem: ne maradj nagyon soká.” A Marshall-szigeteken szolgált a háború alatt, meg a Csendes-óceánon többfelé. Ötvenkilenc bevetésen volt, nem is tudom, hány kitüntetést és medáliát szerzett ezalatt. Aztán ugyanezt tette Koreában, ahol elnevezték Öreg Mágneses Faroknak: a bombázások közben repülőgépét mindig a farkán találták el a légelhárító lövedékek. De egy napon a benzintartályát találták el, és kénytelen volt ejtőernyővel levetni magát egy észak-koreai mezőre, ahol elfogták, és három hónapig fogoly volt. Hadifogolycsere útján került haza, és berepülő pilóta lett: elsőként repült többek között New Yorkból Los Angelesbe három óra huszonhárom perc alatt. Ezáltal híressé vált, és a washingtoni Navy Bureau of Aeronauticsba került, ahol azt mondják róla, hogy „joviális fiú, aki mindenkivel kész barátságot kötni, és átkozottul szentimentális, különösen, ha zenét hallgat. Minden operát ismer, és bolondul Pucciniért. Puccinitől a Pill angókisas szony t szereti Ha egyaz.bariton hang társalgó dúdolni iskezdte: Eljön az a szép nap, rögtön morogtunk: biztosan az aa legjobban. nyavalyás Glenn De kitűnő volt, és nagyon szórakoztató viccmesélő. Sajnáltuk, amikor elment.” Elment, hogy űrhajós legyen, és itt ismét átadom a szó t Mrs. Glenn-nek.

„John

hallott erről, és megérlelődött benne az elhatározás. Kielégíthetetlen a kíváncsisága, mindent csinálni és mindent látni akar. Aztán kiválasztották, és engem elfogott a félelem: nem attól, hogy történik vele valami, hanem attól, hogy a pokolba kerülünk. Azon töprengtem, helyes-e az űrbe menni, ami Isten birodalma. Így elhívtam Franket, Frank Erwin tiszteletest, és megkérdeztem, jól teszi-e John, hogy az űrbe repül, ami Isten birodalma. Sokáig vitatkoztunk, és Frank azzal nyugtatott meg, hogy Isten nem tiltja az űrutazást, mivelhogy a kormányunk az űrbe kíván menni: így hát Johnnak sem tiltja meg.” John a maga részéről óvakodott kifejteni kételyeit Frank Erwin tiszteletes úrnak; akkor sem mondott volna lemint errőlmegszilárdítani a mesterségről,első ha osztályú halálos bűnt követ el„Glenn vele: asztronautának számára annyit jelentett, pozícióját. sosem tekintettelenni az űrhajósokat egyszerűen csak ügyes pilótáknak és semmi többnek – mondja John Dille –, hanem a jövő szimbolizálására kiválasztott emberek hősi csoportjának.” Valóban, amint kiválasztották az első hét közé, azonnal elkezdett apáskodni közöttük, úgy viselkedett, mint egy politikus, aki gondoskodásával veszi körül választóit. Minden levélre válaszolt, a telefonokra, meghívásokra is. Soha nem hagyta, hogy nem megfelelő viselkedésen kapják. Vidám volt mindenkivel, türelmes mindenkihez, kedves mindenkivel. Ő írta a legtöbb cikket, ő adta a legtöbb interjút. És tartotta a kapcsolatot Washingtonnal (ő beszélt John Kennedyvel, ő járt vízisízni Jacqueline Kennedyvel), szükség esetén tökéletesen színészkedett is. A Kongresszusban olyan intelligens beszéddel rukkolt ki, azt mondják, hogy a legcinikusabb szenátorokat is elfogta a csodálat és az irigység. Kimérte a csendeket, a szüneteket. Nem tévesztett el egyetlen felkiáltójelet, egyetlen vesszőt. Retorikus volt a megfelelő mértékben, szerény a kellő mértékben, barátságos a kellő mértékben. És amikor lesütött szemmel ezt mormolta: „Talán mulatságosnak találják, de amikor meglátom a zászlónkat, valamit érzek itt belül, és elszorul a torkom”, akkor csoda történt: azok az öreg rókák, a politika mesterei, az illúziómentesség hívei, szintén lesütötték a szemüket, és igyekeztek könnyeiket visszatartani. A mindenségit! Nem tudom, mit nem adnék, ha ott lehettem volna, hogy látcsővel figyeljem elrejtett zöld szemeit, és a fülébe súgjam: „Hé, John: ez jobb, mint az űrbe repülni, ugye?” Mert hát bizony: nem lehet nem rokonszenvezni valakivel, aki jól csinálja a dolgait, aki az orránál fogva vezet egy Kongresszust. Akár őszinte, akár komédiás, tapsra késztet, arra, hogy felkiálts: „Ezredes, foglaljon helyet. Azért vagyunk itt, hogy önt szolgáljuk.” Legalábbis így képzeltem, miközben, rögtön a Sheparddal való találkozás után, vártam rá egy irodában.

Glenn szinte azonnal megjött: temérdek, sárgarépa-színű szeplő, fehér fogak, a legjárványosabb és legvidámabb mosolyban felsorakoztatva, amit valaha láttam, és zöld szemek, nem tudom, ravasz vagy ártatlan csillogása. Barna, gyűrött ruhát viselt, és mulatságos csokornyakkendő díszelgett kerek arca alatt, melyet kopaszra nyírt feje még kerekebbé tett: a feje búbja is tele volt sárgarépa-szín * szeplőkkel. Magas, erős, nem szép és mégis szép, azokra a jól táplált GI katonákra emlékeztetett, akik a háború alatt csokoládét és rágógumit dobáltak nekünk; nagy, nyitott tenyere ugyanarról a nagylelkűségr ől beszélt, mintha épp most dobált volna cso koládét és rág óg umit. Kézszor ítása viszont kemény volt: olyan ember kézszorítása, aki nem ismeri a félszegséget, és biztos önmagában. Így hát nem értettem, miért pirul el olykor annyira, hogy még a füle is lángra gyúl, és a halántékán

megvastagodik egy világoskék ér. Igaz, hogy miközben elpirult, nevetett. Bugyogott belőle a nevetés, megrázta a csokornyakkendőjét, a vállát, tudod, kire emlékeztetett, apám? pontosan a barátodra, Ohióra: az őrmesterre, aki a szövetségesek megszállása alatt járt nálunk, és olyan nehéz neve volt, hog y a könnyebbség kedvéért Ohió nak hívtuk. Valóban Ohió ban született. Egyébként Ohiónak épp olyan orra volt: kerek golyó, a hegye egy kicsit felfelé áll. A feje is kopasz volt, olyan kopaszra nyírták, hogy megkérdeztem, emlékszel: „Papa, hány éves Ohio, hogy már minden haja kihullott?” Aztán minden semmiségre elpirult: olyan pirulással, amelytől lángra gyúlt a füle, és halántékán megduzzadt ez a halványkék ér. És miközben elpirult, ő is nevetett. Ohio páncélos volt, de jeepen járt, és te, emlékszel, akkor találkoztál vele, amikor a kerékpároddal nekiütköztél a jeepjének. Ki volt a hibás, nem tudom; Ohio azt mondta, hogy csak te voltál hibás, te természetesen azt mondtad, hogy egyedül Ohio volt hibás. Mindenesetre kibékültetek, és ebből a kibékülésből nagy barátság lett, mely minden este hétkor hágott a tetőfokára, amikor Ohio megérkezett egy nagy fehér kenyérrel, és ártatlan képpel megette mindazt a kevéske zöldséget vagy húst, amink volt. A mamának ez nem tetszett, mindig morgott: „Na tessék, minden amerikai ennivalót ajándékoz az embereknek, ez pedig egy kis kenyérbélért felfalja a miénket is.” Neked viszont, tudom, nagyon tetszett, és élénk mozdulatokkal, rajzokkal, vagy tolmácsként engem szólítva, unalmas háborús történeteket provokáltál ki Ohióból, amelyek addig tartottak, amíg négy gyertya is leégett. A negyedik gyertyánál Ohio az órájára nézett, és visszament a kaszárnyába; mindez addig a napig tartott, amikor a páncélosok elmentek, és Ohio velük tartott, Bolognába. A búcsú, amely ujjongó örömmel töltötte el a vállára, mamát, ésbenneteket mélységesen megsebzett. Az két asztal mellett megtébolyodott állva óriásiakat csapdostatok egymás árnyékotok úgy repdesett a falon, mint hatalmas, pillangó. Aztán Ohio elvörösödött, és levette az óráját a karjáról, átnyújtotta neked, ép ünnepélyesen azt mondta: „Remember Ohio.” „Uramisten! – kiáltott fel a mama. – Most nekiadja a krumplit!” A krumpli a nagypapa órája volt: óriási, mint egy krumpli, rézből, hosszú láncon csüngött, a lánc is rézből volt. A mama azt mondta, hogy gyönyörű szép, és ilyen óra nincs is több: már csak azért is, mert tele volt festett zománcvirágokkal… „Csak nem adod neki a krumplit?!”, ismételgette. De abban a pillanatban te már meg is markoltad a krumplit, és Ohiónak nyújtottad, e szavakkal: „Remember Florence.” Aztán Ohio elment a krumplijával, és köztetek a mamával rettenetes veszekedés tört ki, melynek során te azt mondtad: „Hallgass, a krumpli az enyém volt, és azt csinálok vele, amit akarok.” Ő meg: „Jól van, itt egyesek csupa uraskodásból a cipőjüket is elajándékoznák.” Vagy két napig nem is beszélte tek egymással, emlékszem, és valahán yszor egyikőtök csak célzott Ohiór a, újr a kir obbant a veszekedés, hevesen, mígnem Ohio órája eltört, és a mama udvariasan elhallgatott. De azon a napon, amikor elindultam Amerikába, a mama a fülembe súgta: „Ha esetleg megtalálnád azt az utálatos Ohiót. Esetleg visszaszerezhetnéd a papa krumpliját: pénzért, természetesen.” Azóta valahányszor Amerikába megyek, és találok valakit, aki Ohióhoz hasonlít, kedvem támad megkérdezni tőle: „Bocsásson meg, nem rokona véletlenül Ohiónak, tudja annak, akinél a papa krumplija van?” Glenn éppenséggel Ohióhoz hasonlított, és nagyon szívesen megkérdeztem volna tőle, vajon Ohio nem az unokatestvére vagy a nagybátyja-e, de ennyi jovialitás közepette valami nem engedte meg az ilyesfajta bizalmaskodást. Egy karosszékben ült, keresztbe vetett lábakkal, és úgy nézett rám. mintha azt mondaná: „Ne kezdjük a krumplival, mert nincs nálam. Ezzel szemben rettenetesen sietek. Bizonyos nekivágtam.telefonokat várok Washingtonból.” Magamban bocsánatot kértem a mamától és

–

Van egy kérdés, ezredes úr, amit már nagyon régóta szeretnék magának feltenni: amikor felr epült és azután odafent volt, félt? Magas, harsog ó hangon válaszolt.

– Természetes, hogy féltem. Hát ki ne félne? Vagy inkább: nem tudom, mások hogy vannak vele, én féltem. Szeretném látni, maga mit csinálna annak a rakétának a tetején, amely imbolyog a szélben, miközben pokoli lárma közepette meggyújtják a tüzeket. Valami új dologban vagyunk, olyan árműben, amelyet még senki soha nem használt, talán működik, talán nem. Olyan helyre megyünk, amelyet nem ismerünk: titokzatos, végtelen, tele van teljesen ismeretlen kelepcékkel. Természetes, hogy az ember fél. Emberi, normális dolog. Hát aztán? Mit számít? Csak az számít, hogy ne adjuk át magunkat a félelemnek, az ember ne álljon mozdulatlanul, mint a hülye, hanem rázza fel magát, mozogjon, tegye mindenképpen azt, amit tennie kell. Az a fontos, hogy a félelmén túl is cselekedjék, győzze le, felejtse el. És később valóban el lehet felejteni. Ez csalódást okoz magának? – Így beszélt, ahogy írom. Nem hibázott el egyetlen jelzőt, sem igét.

– Ellenkezőleg, ezredes úr. Megkönnyebbüléssel és megbecsüléssel tölt el. És azt a gyanút ébreszti bennem, hogy az asztronauták valóban olyan hősök, amilyennek tartják őket, szuperemberek, ahogy mondani szokás. Először pirult el.

–

Ugyan, dehogy hősök, dehogy szuperemberek! Igazán normálisnak érzem én magam, tökéletesen közönség es ember nek. Következésképpen…

– Következésképpen, ezredes úr? egyáltalán nem értem, érdekeset találnak az emberek. Például, mikor megkérdezik: mondja, John Glenn, milyenmiérzés sztárnak lenni?bennem Igazán nem érzem magam – Következésképpen sztárnak: mégis, úgy látszik, elkerülhetetlen, hogy sztárnak tartsanak, szuperembernek, hősnek. – Szünet, épp csak egy kis önelégültséggel. – A tény az, hogy az embereket mindig megbűvölik az új dolgok, az új munkák, az új felfedezések: különösen, ha ezek által valaki az életét kockáztatja. A kockázat mindig felpiszkálja a fantáziát, a lelkesedést. Márpedig így vagy úgy, az űrrepülések kockázatosak. – Újabb szünet, ez is önelégült. – Aztán itt az a tény, hogy szembe kell nézni a titokkal, az ismeretlennel, olyan tapasztalatokat kell szerezni, amilyeneket előttünk senki soha nem szerzett. Úgy értem: amikor az ember az első vagy egyike az elsőknek, akik egy darab csokoládét a semmibe helyeznek, és látják, h ogy nem esik le, hane m meg áll o tt az űrben, akkor úgy néznek err e az emberr e is, mint a csokoládéra.

– És ez zavarja, ezredes úr? Más szóval: szórakoztatja, vagy untatja ez a világméretű reklám, az a tény, hog y én itt vagyo k, és interj út készítek mag ával?

Másodszor pirult el.

– Ó, nem! Egyáltalán nem untat. Sőt, tetszik nekem: nagyon kellemesnek találom. Ha maga interjút készít velem például, ez azt jelenti, hogy a közönség, amely számára ír, érdeklődik az űrrepülések iránt, és az iránt, amit mi csinálunk: ennek úgy örülök, mint mindazoknak, akik gratulálnak, levelet írnak, tapsolnak nekünk. Értsük meg egymást: olykor esetleg kellemetlen lehet felvenni a telefont az éjszaka kellős közepén, érezni, hogy a tömeg majdnem összenyom, vagy túlságosan figyel, les minket. Ez problémákat okoz. De soha nem leküzdhetetlen problémákat. Nem tehetünk szemrehányást embertársunknak, mert ügyesnek, rokonszenvesnek talál. Magamról beszélek, természetesen. Nem a társaimról. Végül is kellemes, hogy a tömeg példaképnek tekint, igyekszik utánozni, követni…

– Ennek ön nagyon is a tudatában van, tudom. Nem emlékszem rá, ki mondta, hogy még amikor borotválkozik, ön akkor is úgy viselkedik, mint ha cserkészeknek kellene jó példát mutatnia. Harmadszor pirult el.

– Ne túlozzunk. Tudatában vagyok, igen, a felelősségnek, mely azzal jár, hogy valaki híres ember. Vagy talán ez nem felelősség? Gondoljon csak a fiatalokra, akik engem valóban hősnek tartanak, a gyerekekre, a cserkészekre. Mit gondolnának, ha rosszul viselkednék, hibákat követnék el? Engem nagyon érdekelnek a fiatalok, a cserkészek például, ők azok, akik logikusnak találják, hogy más bolygókra menjünk, akik valóban az űrkorszakban élnek. Vegye figyelembe, hogy valamennyien asztronauták szeretnének lenni. Azt is meg kell magyarázni nekik, hogy az űrrepülések a jövőben nem képezik a társadalom egyedüli érdekét, hogy van és lesz szükségünk fiatalokra a politikában, a ogtudományban, az oktatásban is, nem csak az asztronautika területén. Meg kell magyarázni nekik, hogy nem mindenki született arra, hogy űrhajós legyen, és kellenek orvosok, földművelők, képviselők, írók, gyógyszerészek, munkások is. Mindenfelé elmegyek, hogy ezt elmondjam. Aztán sokat foglalkozom vallásos csoportokkal is… Ön nagyon vallásos, tudom.

– – Igen, nagyon. – Mindig érdekelt, vajon az asztronauták vallásosak-e. – Miért ne lennének vallásosak? – Igaz. És ön, ezredes úr, vallásos volt, mielőtt az űrbe ment volna? –

Hogyne, természetesen. Igazan nem hiszem, hogy vallásosabb lennék, amióta kirepültem az atmoszférán túlra. De… igen… talán… határozottan, most vallásosabb vagyok. – Könyökét a

karosszék karfájára támasztotta, kezét halántékához emelte. – Ezt meg kell magyaráznom. Természetesen nem vártam, hogy Istent ott találom az űrben, sem azt, hogy valamiféle különleges vallási élményben lesz részem, mivel a világűrben vagyok; az Istenben való hit azonos, akárhová megy az ember: a Földön, a víz alatt, az űrben. Mégis, minél több dolgot látok az űrrepülések során, minél többet tanulok és tapasztalok, annál inkább meggyőződöm arról, hogy a mi vallásunk minden valószínűség szerint érvényes. Más szavakkal, nem hiszem, hogy többet tanulva képesek leszünk helyettesíteni Istent. Ellenkezőleg. A dolgok, amiket tanulmányozunk, oly érthetetlenek és szerteágazóak, olyan tit okzatosak , annyi kérdéssel bővülnek az ismer etlen és titokzat os dolg ok, hog y arra a következtetésre vezettek: kell lennie valamilyen teremtési formának a kozmoszban, kell lennie valamiféle r endnek.

– Sokak számára, ezredes úr, ez nem így van. Sokak számára az űrrepülések rettenetes kérdéseket vetnek fel azzal a vallással kapcsolatban, amelybe beleszülettünk. Sokakban felébresztik a kétkedést, ösztönöznek a hit elvesztésére. Felkapta a fejét, mintha megszúrtam volna.

– Mi az, ami f elébreszti a kétkedést? Halljuk. – Ejnye, ezredes úr: go ndoljon ar ra, m it állít a Genezis. Teológ iai szempontb ól, term észetesen. –

Mit állít a Genezis? Tessék, most egy kicsit hadd kérdezzem én magát. Mennyiben indít kétkedésre a Genezis?

– A Genezisben ez áll: És Isten hét nap alatt teremtette a Földet… És a hetedik napon teremtette az embert az ő képére és hasonlatosságára…

ilyesmire. – Ah! Ah, jól van. Azt hittem, valami másra céloz. Arra, hogy láttam-e Istent az űrben, vagy

– Sosem képzeltem Istent szakállas, fehér ruhás alaknak, ezredes úr. Legfeljebb kislány koromban. – Jól van. Hogy a Bibliát szó szer int kell-e ér telmezni, vagy sem, annak semmi köze más bo

lygó k felfedezéséhez. Ez legfeljebb a tudomány és a vallás közötti ősi konfliktust vetheti fel, nem az űrrepülések és a vallás kö zöttit. Vagy tévedek?

ezredes de szerintem bizony.deAaztudomány általában soha nem – Elnézéstbe kérek, bizonyította nekünk, hogy úr: létezik-e élet mástéved, bolygókon: űrrepülések bebizonyíthatják, nagyon is. És azon a napon, amikor maga találkozik egy m ásik bolygó n teremtmén yekkel, amelyeke t

nem tudok elképzelni, nevezzük őket „nem-tudjuk-milyen-lényeknek”, akkor hogyan magyarázható a Genezis, ez redes úr?

–

A Biblia nem tagadja a más világokban létezhető életet. Sőt azt mondhatnám inkább, nagyon meglepődnék, ha nem találnánk más bolygókon olyasmit, amit maga „nem-tudjuk-milyen-lényeknek” nevez. Megtaláljuk őket. Hogy lények vagy kukacok formájában, azt nem tudom elképzelni, bár biztos vagyok benne, hogy egy napon a sok-sok millió égitest között az emberrel is találkozunk. De el tudok képzelni teljesen másfajta lényeket, amelyek nem a mi víz- és szénciklusunkkal fejlődnek ki, teremtményeket, amelyek sziklával táplálkoznak például, amelyekben nincs vér, nincsenek szöveteik, sem szerveik: a teremtette. Biblia nem Nem tagadja ezt. Nem hogy hogy Isten igaz őket keresztények is a saját képére és hasonlatosságára tagadja azt a tagadja, lehetőséget, módjára szeressük őket.

–

És ha szükségesnek mutatkozik megölni, megsemmisíteni őket, ezeket a kukacokat vagy sziklatestvéreket, amelyeknek nincs vérük, sem szöveteik, sem szerveik… ön szenvedne ettől, ezredes úr? Ismét a karosszék karfájára könyökölt. Ismét a halántékához emelte a kezét.

– Nem. Nem hiszem. Sajnálatos lenne, fájdal mas a puszta g ondo lat is. De meg tudnám tenni. Olyan

ember vagyok én, aki nem szeret senkit meghalni látni: még a háborúban sem. De bizonyos expedíciók bizonyára olyanok, mint háborúba menni, és a háború lényege a halál. Aztán pedig, bocsásson meg, miért gondolja, hogy meg kellene semmisítenünk a „nem-tudjuk-milyen-lényeket” más bolygókon?

– Mert ellenségesek lehetnek. Esetleg cseppet sem lesznek boldogok, látván, hogy oda érkezünk, ezredes úr. vagyok: lehetséges, hogy nagyon is barátságosak lesznek. Lehet, hogy jók lesznek, – Én optimista boldogok, hogy látnak minket, és lehetséges, hogy nem leszünk kénytelenek megsemmisíteni őket. Természetesen… természetesen gyanakvóan szemlélném őket, védekezésre készen… Nem tudom… Igen, hát ha a mi naprendszerünkben léteznének… Uramisten… bizonyos, hogy más naprendszerekben léteznek, de amíg mi élünk, én és maga, addig más naprendszerekbe bizonyosan nem jutunk el. Ez legfeljebb száz év múlva következhet be, kétszáz év múlva. Száz vagy kétszáz év nagyon kevés, tudom, de épp elég ahhoz, hogy engem békén hagyjanak ilyen aggasztó kérdésekkel.

– Van egy még aggasztóbb kérdésem is, ezredes úr. A következő: amennyiben a Holdra leszállva észrevennék, hogy nem tudnak visszatérni… megölnék magukat? Más szavakkal: visznek magukkal fegyvert, vagy bizt osan öl ő pirulát?

–

Nem viszünk semmit, nincs szükség rá. Ha valaki meg akar halni, elég, ha leszakítja az oxig éntömlő t vagy a sisakját ma gár ól; és néhány perc múlva vége van. Ha rájönnék, hogy nem tudok visszamenni… ez igazán iszonyatos kérdés volt… nem… nem hiszem, hogy megölném magam. Maga meg tenné?

– Én igen, azonnal. – De miért? Ha úgyis bizt os lenne abban, hog y meghal, miér t ne próbálna meg

a lehető legtovább

élni. Nem,hogy én megpróbálnék hagynám, elpusztuljak. a lehető legtovább életben maradni, és csak a legvégén, a legeslegvégén

– Akkor hát, ezredes úr, ha ilyen kockázat létezik, ha ez a lehetőség létezik, ha űrhajósnak lenni szenvedéssel és fáradsággal és fájdalommal jár, miért csinálja? Mi készteti rá, ezredes úr? A kalandvágy? A kíváncsiság?

– Én pedig kérdéssel felelek. Mit jelent a maga számára írni? – Az életnek, a fennmaradásnak, az önkifejezésnek egy módját, nyilvánvalóan. – Nem elég. Ez nem mi nden. – Miért nem? – Nem, nem minden. Mit go ndol, mit érhet el azzal, hogy ír

? Egy újság fő szerkesztője akar lenni?

– Isten őr izz, álmomban sem. – Olyan író akar lenni, mint Hemingway, Steinbeck? – Azt akarja kiszedn i belől em, hog y ambiciózus vagyok-e, ezredes úr

? Hogy valami vad ambíció

hajt? Elpirult, ahogy még nem láttam elpirulni férfit, sem asszonyt, sem gyermeket. Lila, forró pír öntötte el, elborította mind a szeplőit, aztán kirobbant belőle a vidám, kamaszos, felszabadító nevetés. A halványkék ér szinte szétpattant a halántékán.

–

Nem! Nem! Nem! – A halványkék ér már kevésbé volt duzzadt. – Nem. Azt akarom mondani, hogy írni önmagában, ez nem elég magának: nyilván nem szeretné, ha Senki Asszonynak hívnák.

–

Akár elhiszi, akár nem, ezredes úr, de ha Senki Asszony néven kellene megjelentetni egy könyvet, amely számomr a nagyon fo ntos, akkor ráír nám, hogy Senki Ass zony.

–

Én nem. És most rögtön megmagyarázom, miért nem akarok és nem akarnék soha Senki Úr lenni. Megmagyarázom, mert én is feltettem már magamnak ezt a kérdést. És sokféleképpen feleltem rá: hogy ez az élet, a fennmaradás, az önkifejezés egyik módja. De ez nem elég. És azért nem elég, mert ezzel nem magyarázom meg, mi az oka, amiért ügyesebb akarok lenni, mint a többiek, a legügyesebb akarok lenni valamennyi közül. Akkor aztán azt mondtam magamnak: John, miért akarsz ügyesebb lenni a többieknél, a legügyesebb mind között? Mi ösztönöz erre? Hát, a következő elgondolás ösztönöz: mi valamennyien félünk a jövőtől, nem tudjuk, mit hoz a jövő számunkra. Ha csinálunk valamit, amiben a többiek követnek, és jól csináljuk, eljutunk a csúcsra, de igazán a csúcsok csúcsára, akkor ellenőrizzük a jövőt. Elsőnek lenni, a legügyesebbnek lenni, olyasmit csinálni, amit mások nem csinálnak, számomra a jövő ellenőrzését jelenti, a jövő megelőzését, a jövő befolyásolását. Igen, ez a helyes kifejezés: befolyásolni a jövőt. Megismerni a Holdat, vagy előkészíteni… – egy pillanatig elbizonytalanodott, de azonnal leküzdötte habozását. – …vagy előkészíteni a többieket a Hold megismerésére, számomra ez a jövő befolyásolását jelenti. És a gondolat, hogy befolyásolhatom a jövőt, ugyanolyan boldogságot ad nekem, mint az adhatna, ha Steinbeck vagy Hemingway lennék.

– Ezredes úr: egy régi, elcsépelt kérdést. Feltették már von Braunnak is… Villám sebesen közbevágo tt.

– És maga f eltette már Slaytonnak. – Honnan tudja? – Tudom. – Jó. De azért ez egy kicsi t más lesz. Ha vihetne magával kö nyveket a Holdr a, mit vinne? –

Könyveket? A Holdra? Nem hiszem, hogy szükségünk lenne könyvekre a Holdon. Ha majd odafönt lesznek… leszünk, épp elég tenni-, nézni-, gondolkodnivalónk lesz, semhogy megengedjük magunknak a könyvolvasás luxusát. Bocsásson meg, de ez olyan, mint ha én megkérdezném: milyen könyveket hoz magával ma este, ha eljön vacsorázni velem? Amikor vacsorázni megy valakivel, bizonyára más dolga van, mint könyvet olvasni a partnere társaságában. A könyvet majd később vagy holnap olvassa.

– Nagyon üg yes, nagyon szipor kázó, ezredes úr.

– Nagyon kedves, nagyon szeretetre méltó. Előszedte azt a ragályos mosolyát. Elkerültem. – Másképp teszem fel a kérdést, ezredes úr. Ha valaki, aki befolyásolni akarja a jövőt, elhatározná, hogy felgyújtja a Föld valamennyi könyvét: melyiket mentené meg? Mondjon nekem ötöt, hármat.

– Tudtam, hogy ide lyukad ki. Maga nagyon gonosz. Ismét az a mosoly. – Nos, ezredes úr? – Három könyv… három könyv… Nézzük csak… három könyv… – széttárta a karját, meghatóan, kétségbeesetten. – Nem tudom. Ó, nem tudom.

– De hát ön mit olvas, ezredes úr? És már megint az a mosoly. Nem ismertem senkit, aki olyan jól tudta volna használni a fogait, mint John Glenn. Felhúzza az ajkát, elővillantja őket, szép, hófehér, tiszta fogait és voilà! Csattan a lövés. De én a nyakkendőjét néztem.

–

Sok aktuális politikai, technikai könyvet olvasok. Sok történelmi, felfedezésekről szóló, meg tudományos könyvet is. Tudományos-fantasztikus műveket soha. Nagy újságolvasó is vagyok. Nagyon figyelmesen olvasom az újságokat. Nem olvasok regényeket, se verseket, semmi ehhez hasonlót.

– Hát igen, ezredes úr. Úgy látszik, bizonyos dolgokra nincs szükség immár. A szükséges elvette a helyet a szép elől: a technológia a művészet elől. Mire való Szapphó egy ódája, vagy Ghirlandaio festménye? Lehet a segítségükkel a Holdra menni?

–

Ne legyen ilyen pesszimista, ne gondolja, hogy a hozzám hasonló emberek nem tudják, mit mondott egy Shakespeare nevű úr, ne gondolja, hogy a holdbéli táj vakká tesz minket egy szép katedrális vagy egy szép festmény számára. Én úgy szeretem a múltat, mint maga, nekem a múlt a övőhöz vezet. Nem képzeli, ugyebár, hogy vér helyett benzin folyik az ereinkben, az agyunk helyén pedig elektronikus számítógép van. Emberek vagyunk mi, nem gépek.

–

Emberek, ezredes úr: de annyira új és annyira másfajta emberek… Másfajták. Mondja: képes volna ö n repülőgépek, aut ók, televíziók nélkül élni, vagy…

–

Hogyne volnék képes. Ezek csak eszközök, amelyek könnyebbé teszik az életünket, és az eszközöket értelmesen kell használni, különben épp ellenkezőleg, nehezebbé teszik az életet. De a kérdés másra vonatkozik, tudom: arra, hogy megállapíthassa, hogy a haladás károssá válhat,

következésképpen nincs jogunk olyan messzire menni: egészen a Holdig, a Venusig, a Marsig. De én erre azt felelem, hogy nem, a kérdést nem így kell feltenni. A Holdig, a Venusig, a Marsig eljutni nem ogunk, hanem kötelességünk. A kötelességből születik a jog, hogy megtegyük ezt az erőfeszítést, és elinduljunk. Elindulni… Ha nem léteznék Oroszország, és ha Oroszország nem venne részt ebben a versenyben velünk, akkor is azt kellene tennünk, amit teszünk. Ezt gondolom és ezt is mondom mindig: mindenkinek és bármilyen fórumon, akár folytatom, akár nem folytatom az űrhajósmesterséget. Ezért fogok mindig harcolni, mindenkivel és bármiféle fórum előtt, hogy menjünk a Holdra, a Venusra, a Marsra: bármibe kerül is. Mindmáig nem sokba került: mindössze fáradságba és pénzbe. Ahány ember elindult, annyi ember visszatért. De nem lesz mindig így, ezt tudjuk. Néhányan közülünk meghalnak, ezt bizonyára Slayton is mondta magának, talán egy űrhajó teljes legénysége is meghal: de akkor is megéri, ezt jegyezze meg. És mert megéri, elfogadjuk a veszteségeket, folytatjuk azokkal, akik megmaradnak. Rengeteg pilóta meghalt a repülés története folyamán; azért mégsem állt meg a repülés. Rengeteg alpinista meghalt a hegyek megmászása folyamán: ez mégsem vette el azoknak a bátorságát, akik megmásszák a hegyeket. Annyi hajó elsüllyedt, amióta hajózunk a tengereken: ez azonban nem akadályozta, hogy a hajók tovább járják a vizeket. Igen, fel kell mennünk oda, fel kell mennünk. És egy napon azok, akik most ellenzik, visszatekintenek és örülni fognak annak, amit csináltunk. Nagyon szenvedélyesen mondta mindezt, ugyanakkor néha az órájára pillantott. Nem értem, hogy lehet valamit nagyon szenvedélyesen mondani, és ugyanakkor az órára pillantgatni: mégis, ő ezt tette.

– Mondja, ezredes úr: ön megismerte Tyitovot Amerikában. Hosszan beszélgetett vele, meghívta ebédre is a lakására. Mi a véleménye Tyitovról?

– Emberileg nagyon jól megértettük egymást. Akkor kezdtem magam vele kényelmetlenül érezni, amikor a kommunizmusról beszélt. Politikai téren nézeteink meglehetősen különbözőek. Aztán meg, bántott Tyitovnak az a mondata: „Nem láttam Istent, sem az angyalokat a csillagok között.” Nekem is elismételte, és én megmondtam neki, hogy az az Isten, akiben én hiszek, nem sétálgat a csillagok között, mint valami r epülő ször nyeteg. Ismét az órájára pillantott.

–

Pedig biztos vagyok benne, hogy ön elindulna repülni Tyitovval, vagy bármelyik másik orosszal.

–

Nézze, az a gyanúm, hogy amikor az emberek az űr-együttműködésre gondolnak, azonnal elképzelnek egy orosz asztronautát és egy amerikai asztronautát, akik ugyanabban az űrkabinban utaznak. Ez nem történik meg sokáig, nagyon sokáig. Nem tudunk információkat cserélni a Földön, a legár tatlanabbakat sem, meg kérdeztük az or oszoktól, ho gy szer intük milyen a szívműk ödés a repülés során, Slayton miatt érdekel bennünket, tudja jól, de még nem válaszoltak. Aztán meg hogyan repülhetnék Tyitovval, ha például ő oroszul beszél, és én angolul? Helyezzünk el egy széket kettőnk között, és vigyünk tolmácsot?

Amint ezt kimondta, óriási lárma tört ki. Bejött egy ember és azt mondta, megjött a washingtoni telefon. Aztán bejött egy másik ember és azt mondta, hogy a washingtoni hívás a jobb oldali irodába ött. Aztán bejött egy újabb ember és azt mondta, hogy a washingtoni hívás a bal oldali irodába jött. Aztán mindhárman egyszerre azt mondták, hogy a washingtoni hívást átkapcsoltatták az ezredes úr irodájába, és az ezredes úrnak azonnal rohannia kell. És az ezredes úr sötétvörösre pirult, felugrott, kezet nyújtott s azt mondta: „Viszontlátásra, nagyon örültem”, azzal eltűnt: egy szempillantás alatt, úgy, ahogyan jött.

A nap hátralevő részét egyedül töltöttem: Stig és Björn meghívást kapott a kísérőjük lakására, és nekem semmi kedvem nem volt mások társaságában lenni. Ettem, aztán rohantam bezárkózni automata cellámba, ami a szobám volt. A légkondicionáló gombját megjavították. A cellában rettenetes hideg volt. A hideg fokozta magányérzetemet. Szörnyű dolog, ha az ember magányosnak érzi magát egy olyan helyen, ahol hideg van, tudod, apám? Olyan, mintha az egyetlen hal volnék a tengerben, az egyetlen madár az égen, az egyetlen légy a földön. Forgok magam körül, és nem látok senkit. Hegyezem a fülem, és nem hallok senkit. Kinyújtom a kezem, és nem érintek senkit. Csak a hideg zümmög, és a televízió isten áldásának tetszik. Bekapcsoltam a televíziót, de egy mondat, amelyről nem tudtam eldönteni, szép-e vagy borzalmas, visszhangzott az emlékezetemben. „Bár biztos vagyok benne, hogy egy napon a sok-so k milli ó égitest között az emberr el is találkozunk. Bár biztos vagyok benne, hogy egy napon a sok-so k milli ó égitest között az emberr el is találkozunk. Bár biztos vagyok benne, hogy egy napon a sok-sok millió égitest között az emberrel is találkozunk.” Tehát a hideg, a magány, mindez nem ért véget itt; másutt is folytatódott, apám. Mint valami átok, mint valami bűn. És messze, milliárd mérföldnyi messzeségben, volt egy pontosan olyan nő, mint én: aki a televíziót nézi, azt érzi, hogy ő az egyetlen hal a tengerben, az egyetlen madár az égen, az egyetlen légy a földön, és forog maga körül, és nem lát senkit, hegyezi a fülét, és nem hall senkit, és… Éjszak a rémes álmom volt. Azt álmodtam, hogy meg érkeztem egy másik naprendszerbe, Glenn társaságában, leszálltam egy bolygón, ahol minden ugyanolyan volt, mint a miénken: a férfiak, az asszonyok, öregek, gyerekek, négerek, sárgák, a házak, motelek, utcák, minden. Mindegyikünk újra létezett, mintegy tükörben visszatükröződve, a maga fájdalmaival, szerencsétlenségeivel, félelmeivel. És mindegyikünk újra azt csinálta, amit itt csinál, reménytelenül. A várost, ahol leszálltunk, Houstonnak hívták, délre az államtól, melynek neve Texas, a harmincadik szélességi és kilencvenötödik hosszúsági fokán annak az ikerbolygónak. A szobám melletti helyiségben ült egy * FBI-fickó , aki azt írta „bűnös, bűnös, bűnös”, és akkor én kétségbeesetten Glennhez rohantam és azt mondtam: „Magyarázza meg neki, ezredes úr, hogy nem tettem semmi rosszat. Magyarázza meg neki, kérem.” Glenn nevetett, nevetett azokkal a szép hófehér, vidám fogaival, és csúfondárosan himbálta a kezében a nagypapa krumpliját.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

–

Nem vagyok hajlandó a vasárnapot Houstonban tölteni, még holtan sem – mondta Björn, és az ágyra hajította a Leicáját.

–

Én még elevenen sem – közölte lakonikusan Stig. Aztán kotorászni kezdett a parfümös és körömlakk-üvegcséim között, azzal a kicsit infantilis kíváncsisággal, ami egy nő szobájában mindig hatalmába keríti a férfiakat. A szobám az övék mellett volt, így állandóan bemászkáltak hozzám.

– Láttuk ezeket az átkozo tt asztronautákat, beszéltünk velük, én még

a cipő jüket is l efényképeztem.

Mit akarunk még? – mondta Björn.

–

Visszamenni Svédországba – közölte még lakonikusabban Stig. Elterült egy karosszékben, szemér e húzta a sapkáját: olyan volt, mint eg y unott James Stewart. A motel mellett szorosan húzódó autósztrádáról nyomasztóan, szünet nélkül áradt be az autók lármája. A levegő csupa bűzös benzing őz. Az este az unalom sötét palástja.

– Elegem van eb ből a vár osból. De h át váro s ez egyálta lán? – mor og ta Björ n. – Amikor Troll anyó ágyba dugja a kis Troll babákat és felakasztja őket a farkuknál fogva / Troll anyó / azt énekli a kis Troll babáknak / ajje ajje ajje buff! – dúdolta Stig a sapkája alól.

–

Én San Diegóba akarok menni – jelentette ki Björn. Aztán megmarkolta a karomat. – Gyere velem.

– Nekem Flor idába kell mennem, Cape Kenn edybe. – Ó! Mi már voltunk Cape Kennedyben. Nincs semmi látnivaló Cape Kennedyben. Két vastorony meg egy tengerpart. Mi az ördögnek kell Cape Kennedybe menned?

– Hogy megértsem, kicsoda Glenn, ki Slayton, ki Shepard. Hogy… – Krisztusom! Hát még nem értetted meg? – Nem, nem értettem meg.

– Talán nincs itt semmi megértenivaló – jelentette ki Stig a sapkája alól. –

Meggyőződésem, hogy sok megértenivaló van. Sok – mondtam szinte csak magamnak. – Például, hogy miért…

–

Abbahagynátok végre, hogy folyton róluk beszéltek? – üvöltötte Björn. – Unom már az űrhajósaitokat. Én asztronautákat fényképezek, asztronautákkal álmodom, asztronautákat iszom. Mostantól fog va az első, aki kimo ndja ezt a szót: asztronauta, bírság ot fizet. Tíz do llár bírság ot.

–

Helyes. Van egy javaslatom – mondta Stig, véget nem érő lábaira állva. – San Antonio mindössze négy órányira van ide autón. Szép kis hely, és jól lehet ott enni. Hagyjuk itt Houstont, és töltsük el a vasárnapot San Antonióban. Aztán mi ketten elmegyünk San Diegóba, és ő elmegy Floridába.

– Éljen! – süvítette Bjö rn. És elmentünk San An tonió ba. Zöldellő, vidám reggel volt. Az autópálya mentén tehenek legelésztek, és faházikók álltak, fehérre festve, süveg alakú háztetővel, oszlopos verandákkal, a verandán hintaszékek, melyekben nyáron lustálkodni lehet. Björn vezetett, boldogan, én mellette ültem, nyugodtan, és Stig hátul elnyúlva aludt: sapkáját a szemére húzta. Félúton bölénykoponyákkal kirakott barakk állt, rajta felirat: „Indián Múzeum.” A tulajdonos valódi cseroki indián volt, a leghihetetlenebb dolgokat árulta: mérgezett nyilaktól tollas fejdíszig, harci bárdtól ember i skalpokig . Megkérdezte , akarunk-e venn i eg y skalpot, valódi skalpot valódi hajjal, amit egy asszony fejéről téptek le, a nagyapja ajándékozta neki, és alig harminc dollárért ide is adja, és Björn megvette, bár meglehetősen gusztustalan látvány volt: egy marék fekete, poros haj a múmiaszerű fejbőrön. San Antonióban töretlen étvággyal ettünk, és San Antonióban véget ért egy lidércnyomás. Itt ugyanis voltak fák, meg öreg lovak vontatta durván ácsolt szekerek, és legyek milliár djai, és a g alambok nagy szár nycsapkodással r epültek felénk, és az egészet a piszok enyhe illata lengte körül. Ebben a környezetben a Hold ismét az volt, ami mindig, fehér lámpás a sötétségben, és minden gyönyörűnek tetszett, a folyó, az utcák, a kormányzó palotája, a Villita nevű városnegyed, gyönyörűnek láttuk Fort Alamost is, a kis erődítményt, ahol Davy Crockett kétszáz katonájával elesett, amikor Santa Anna tábornok ötezer emberével megostromolta: nem vettük észre, hogy mindezt mesterségesen csinálták meg újra. Már torkig voltunk az űrkorszakkal, ellenséges érzések feszültek bennünk a jövő iránt, minden porszemet szerettünk. És nem furcsa, apám? Épp ebből a po rbó l vir ágzott ki újra a holnap ir ánti ér deklődése m. A missziós telepeket látogattuk meg, emlékszem, vagyis az erődítményeket, amelyeket a spanyol barátok építettek ezerhatszázban, hogy ellenálljanak az indiánok támadásainak és a természet kelepcéinek: olyanok, mint a kaszárnyák a templom körül. A San José Misszióban voltunk, a kopott kövek közöttezek sétálgattam, amikor gondolat döbbent belém: ezek a falak a hatalmas mezőségben elveszetten, a cellák sok ezeregy kilométer messzeségben Andalúziától és Kasztíliától, ezek voltak az akkori kolóniák az akkori Holdon. Igen, apám, ezek a négyszáz évvel ezelőtti Slaytonok, Tyitovok, Shepardok, Gagarinok páncél-óvóhelyei voltak, és a kolóniák, amelyeket a Gagarinok, Shepardok,

Tyitovok, Slaytonok majd felépítenek a Holdon, olyanok lesznek, mint ezeknek a spanyol barátoknak a Missziói; talán plasztikból, acélból, nem tudom, milyen öntvényből, lehet, hogy csúnyábbak lesznek, pogányabbak, szomorúbbak, de körülbelül ilyenek. Megérkeznek a Holdra a Slaytonok, Tyitovok, Shepardok, Gagarinok, és eleinte egyedül lesznek, amint egyedül voltak a szerzetesek is: tele félelemmel, gyanakvással, reménységgel. Megérkeznek a Holdra a Slaytonok, Tyitovok, Shepardok, Gagarinok, és otthonuktól millió mérföldnyi távolságban felépítik a maguk kis erődítményeit, hogy ajtót nyissanak a később jövők számára, a Nagy Hideghez és a Nagy For ró sághoz ho zzászokott pioníro k számára, akik merészek, hat almasok, hozzájuk has onló k. És ezek a pionír ok m ajd megtöltik a kis er ődítményeket, tökéletesítik ő ket, meg ör egszenek ott és meghalnak , és akkor majd mások érkeznek az Égből, mások, akik kevésbé merészek talán, kevésbé hatalmasok, kevésbé szokták meg talán a Nagy Hideget és a Nagy Forróságot, de immár biztonságot ad nekik a tapasztalat, és készen állnak, hogy megkezdjék a munkát, hogy kilépjenek, s a kietlen völgyeket kevésbé kietlenné tegyék. És így lassacskán átviszik oda az életet, amely ott ötszáz évvel korábban még nem létezett, átviszik hibáinkat és erényeinket, egyre nagyobb létszámban és sűrűbb hullámokban érnek partot az újabb tömegek, az óvatosak, a középszerűek, a gyengék tömegei, azoké, akiknek nincs semmi veszte nivalójuk, de semmi nyernivalójuk sem, a kö zönséges emberek, akik nem mer nek, amíg nem mernek az elsők, és letelepednek ott, mindörökre: mígnem megfeledkeznek a Földről, természetesnek találják, hogy ott legyenek, holdlakók a Holdon, ahogy ma amerikaiak Amerikában, és gyermekeik úgy nézik majd a Gagarinok, Shepardok, Tyitovok, Slaytonok első kolóniáit, ahogy én nézem ezen a vasárnapon 1964-ben a San José Missziót. Pontosan a Misszióval szemben vörös, modern épületek csoportja állt,ahol mintkiválogatják egy falu a városon belül. Megkérdeztem Stigtől, mi lehet azt felelte, hogy ez az a hely, az űrhajósjelölteket. Az Űrorvosi Iskola volt.az, Ő Stig már árt benne, és azt tanácsolta, menjek oda, mielőtt Floridába utaznék. – Elmegyek – válaszoltam. – Igen, azt hiszem, valóban elmegyek. – Björn a borzalomtól ordítani kezdett. Elbúcsúztunk, kölcsönösen ígérve, hogy New Yorkban ismét találkozunk. Ők ketten repülőgéppel folytatták útjukat San Diego felé, én meg San Antonióban maradtam. Stig megadta nekem Turbutton őrnagy nevét, aki az Űrorvosi Iskola sajtóügyeinek intézője. Turbutton őrnagy azonnal értem jött, rokonszenves és kövér óriás, egyenruhába gyömöszölve, és megígérte, hogy mindent megmutat, amit akarok: centrifugákat, szimulátorokat, pszichiátereket, fiziológusokat. Döbbenten meresztette rám szembogarát, amikor megmondtam, hogy szeretnék bemenni egy centrifugába, és alávetni magam azoknak a vizsgálatokna k, amelyekre a Holdra készülő embereket kén yszerítik.

TIZENKETTEDIK FEJEZET A pszichológus, akit 1959 óta azért fizetnek, hogy felmérje a Holdra menni kívánók intelligenciáját, eges szemeket meresztett rám a legjegesebb arcból, amit életemben láttam. Anélkül, hogy tekintetét levette volna rólam, átnyújtott egy papírlapot, melyen ez állt: Wais Record Form, és azt mondta, írjam rá a vezetéknevemet, keresztnevemet, születési dátumomat, nememet, családi állapotomat, hajadon, házas, özvegy, elvált, állampolgárságomat, bőröm színét, mesterségemet, foglalkozásomat, legmagasabb iskolai végzettségemet és a mai nap dátumát; végül késznek mutatkozott, hogy megvizsgáljo n és megállapítsa, int elligens vagyok-e vagy idióta, és amennyiben vé letlenül intelligens volnék, milyen mértékben vagyok az. Az intelligencia elfogadható minimuma, magyarázta, 80. Ha elérem a 100-at, nor mális intelligenciával r endelkezem. Ha 110-ig j utok, a nor málisnál intelligensebb vagyok. Ha a 120-ig, akkor nagyon intelligens vagyok. Ha 130 az eredmény, rendkívüli az intelligenciám. Ha 140, akkor igazán átlagon felüli intelligenciával rendelkezem. Ha elérem a 150-et, szétpattan az agyam. Természetesen, tette hozzá, a kérdések az intelligenciát nem csak úgy tekintik, mint azt a képességet, hogy a dolgokat megértsük, hanem mint asszociációs készséget, képzelő- és következtető erőt, és azt az intelligenciát, amely a kultúrából származik. Hátrányomra szolgál, hogy a kérdések nagyon az amerikai kultúrára és nevelésre támaszkodnak: de tekintve, hogy jól ismerem Amerikát, valahogy megúszhatom. Tehát, készen vagyok? Igen? Akkor kezdjük: az Infor mation (Tájékozottság) feliratú táblázattal.

– Hány csillag van az amerikai

zászlón?

– Ötven. – Milyen formája van a labdának? – Gömbölyű. – Mire való a term ométer? – A hő mér ésére. – Miből nyerjük a gumit? – A kaucsukfa tejszer ű nedvéből. – Mondja meg legalább három

amerikai elnök nevét .

– Kennedy, Eisenho wer, Roo sevelt… – Ki volt Longfellow? – Amerikai költő. – Hány hét van egy évben? – Hm… Tizenkétszer négy… Szigorúan nézett rám. – Ötvenkettő. Hol van Panama? – Közép-Amerikában. – Hol van Brazília? – Dél-Amerikában. – Mennyi az amer ikai nők átlagos m agassága? – Nem tudom. Szigorúan nézett rám. – Öt láb és nyolc hüve lyk. Olaszor szág fő városa? – Róma! – Hol van a Vatikán? – Olaszországban! – Hol van Párizs? – Franciaországban! – Ki volt Hamlet?

– Dán kir ályfi. – Ki volt Yeats? – Ír költő. – Mennyi az Egyesült Államok lakossága? – Körülbelül kétszá zmillió . – Hány amerikai szenátor van? – Nem tudom. Szigo rúan nézett rám, de nem mo ndta, hány van. Talán ő mag a sem tudta.

– Ki írta az Ili ászt? – Homérosz. – Ki írta a Faustot? – Goethe. – Mi a Korán? – A muzulmáno k szent könyve. – Melyek azok a vezetékek, amelyeken keresztül a vér – Az artériák, az er ek, a hajszálerek. – Mi az etnológ ia? – A fajo k vizsg álatának tudománya.

a testben áram lik ?

– Mit jelent ez a szó: apokrif? – Nem valódi, hamis, megmásított. Általában dokumentumokra használják ezt a kifejezést. Tisztelettel nézett rám: ez az utóbbi, mondta, olyan kérdés volt, amit szinte senki nem tudott. Megköszö ntem és nem m ondtam meg neki, hogy idió ta a tesztje, és a kér dések háro mnegyed részér e bármelyik gyerek tudna válaszolni. Vakkantott egyet, aztán elővett egy másik táblázatot, amelyen ez állt: Similarities (Hasonlóságok). Ezúttal egy másodperc alatt kell válaszolnom, milyen analógiák vannak a dolgok között, amelyeket majd idéz. A válasznak egyeznie kell a könyvben megadottakkal. A teszt, mondotta, különösen jelentős azok számára, akik más bolygókra kívánnak menni.

– Narancs, banán. – Két gyümölcs. Utánanézett a könyvben: – Helyes.

– Kabát, r uha. – Két ruhanemű. Utánanézett a könyvben: – Helyes.

– Kutya, oroszlán. – Két állat. Utánanézett a könyvben: – Helyes.

– Észak, nyugat. – Két világ táj. Utánanézett a könyvben: – Helyes.

– Víz, levegő.

– Két földi elem. Utánanézett a könyvben: – Nem helyes.

– Miért nem helyes? – Mert nem. Fa, alkohol. – Mindkettő éghető anyag. Utánanézett a könyvben: – Nem helyes.

– Miért nem helyes? – Mert nem. Dicséret, büntetés. – Az ítéletalkotás két formája. Utánanézett a könyvben: – Nem helyes.

– Miért nem helyes? – Mert nem. Fa, lepke. – Két élőlény. Utánanézett a könyvben: – Nem helyes. Nem tudott válaszolni a legfontosabb kérdésekre. Nincs semmiféle analógia a levegő és a víz, a fa és az alkohol, a dicséret és a büntetés, a fa és a lepke között. Mi közös vonás lehet egy fa és egy lepke között? (Egy évig m agyarázhat nám magának, dokt or : nem értenén k meg egymást. Talán maga nem ismer i a fákat, nem hallotta őket soha lélegezni, nem látta, hogyan szeretkeznek: nem is tudja, hogy lélegeznek és szeretkeznek, akár a lepkék. Van egy ciprusfa, vidéki házam kertjében, egy gyönyör magas ciprusfa: és szerelmes egy gyönyörű magas ciprusfába az út túlsó oldalán, az pedig viszontszereti. Éjszakánként beszélgetnek, könnyű magvakat dobnak át egymásnak, amelyek aztán leesnek az erdőben, a réten, és tavasszal mindig találunk két vagy három kis ciprust, ezek az ő gyermekeik: azokból a szerelmes éjszakákból születtek. Olykor előfordul, hogy egy kis ciprus meghal, komisz és szórakozott járókelők letapossák, és akkor az én ciprusom megrázkódik, hívja az

ő ciprusát, é s újr a szeretkez ni kezd vele, makacsu l új mag okat cserélnek, és amikor eljön a tél… Egy évig m agyarázhat nám magának, doktor úr: nem ér tenénk meg egymást. ) Aztán a doktor elővette a harmadik táblázatot, ezen a Comprehension (Felfogás) felirat állt. Kizáró lag társadalmi kérdésekből tevődött össze, és teljes őszinteséggel kellett rájuk felelnem.

– Mit csinál, ha az utcán t alál eg y felbélyeg zett, de pos tára nem adott levelet? – Lehetséges, hogy felemelem és beteszem a táskámba. – És aztán? – Aztán ott mar ad. A saját felbélyeg zett leveleim is o tt maradnak. Mindig elfelej tem bedobni ő ket. Utánanézett a Könyvben, undor ral csó válta a fejét. A Könyvben ez ál lt: „Felveszem és bedobo m.”

– Mit csinál, ha mo ziban ül, és tűz üt ki? – Elfutok. – Elfut?! – Igen, elfutok. Utánanézett a Könyvben, undorral csóválta a fejét. A Könyvben ez állt: „Feltűnés nélkül felállok és halkan, hogy ne ijesszem meg a többi embert, keresek egy rendőrt és szólok neki, hogy hívja a tűzoltókat.”

– Miért kell adót fizetni? – Adót egyáltalán nem kellene fizetni. – Maga nem fizet adót?! fizetek: még velem, a büntetést is a nyakamba De minden líránál, amit – Dehogynem kifizetek, megátkozom azt,különben aki kifizetteti és remélem, hogy az sózzák. átkom megfogan.

Utánanézett a Könyvben, undorral rázta a fejét. A Könyvben ez állt: – „Azért kell adót fizetni, mert ez a jó állampolg ár első kötelessége.”

– Miért kell elkerülni a r ossz társaságot? – Hát ki kerüli el? – Hogy m ondta? – Mondom, ki ker üli el. – Maga jár r ossz társaságba, ú gy érti? – Természetesen. Az a legér dekesebb. Utánanézett a Könyvben, undorral csóválta a fejét. A Könyvben ez állt: „A rossz társaságot azért kell elkerülni, mer t különben mi is rosszá válunk .”

– Miért kell a gyermekeket a gyermekvédelmi törvényekkel védelmezni? – Hogy ne legyen belőlük űrhajós! – tréfáltam. És ezzel mindennek vége lett. A doktor becsukta a Könyvet, jéghidegen kijelentette, hogy ez a vizsga rendkívül rosszul sikerült, hogy túlzott hajlamom van a gúnyolódásra és arra, hogy aszociális magatartást tanúsítsak, hogy mindez az intelligencia nagyfokú hiányát jelenti, aztán megmutatott egy fehér lapot és megkérdezte, mi az. Óvatosan azt válaszoltam, hogy fehér lap, semmi más. Elégedetten felkiáltott: – Nagyszerű, helyes –, és előhúzta a szokásos tintafoltokat, megkérdezte, mit látok bennük. Mondtam, hogy látok egy sérvkötőt, egy egeret, a nagyapám pipáját, a gyöngy fülbevalót, Párizsban egymegjegyzést, 22-es kaliberés pisztolygolyót, egy szellőrózsát és egy tyúkot. Kicsitamit zavartan nézett elvesztettem, rám, de nem tett megmutatta egy szőke gyermek képét, a gyermek unott képpel hegedült, és von Braunra hasonlított tízéves korában, kérte, mondjak a képről egy mesét. Megmagyaráztam, hogy nem érdemes semmit kitalálni, elég, ha elmo ndom a kr ónikát, ez v on Br aun tízéves korában, amikor édesanyja, Emmy von Braun bárónő kényszeríteni próbálta, hogy hegedüljön, a wirsitzi kastélyban, és ő hegedült, de folyton melléfogott, míg a bárónő azt mondta: elég, az istenért, elég, és leküldte a parkba, ahol ő felgyújtott a a r ózsaágyat, h og y gyakor olja magát, mikén t fogja majd Londont sz étro mbolni a V2-vel. A doktor, aki féktelen csodálattal viseltetik von Braun iránt, kitépte a kezemből a fényképet, azt üvöltötte, hogy intelligenciám messze a középszerű alatt marad, annyira mélyen alatta, hogy akár az intelligencia hiányának is tekinthetjük: 30 pontot ad nekem és még ez is túlzás. De kedve telt benne, hogy elmesélje nekem, hogy az asztronauták átlag 130 pontot értek el, sokan eljutottak 135-ig, sőt 140-ig, a második csoportból valaki 144 pontot szerzett, és mindössze ketten álltak meg 123-nál, ami a pilóták normális szintje, az asztronauták ennél magasabb intelligenciával rendelkeznek. Az emberek

mindig a fizikai felsőbbrendűségüket hangoztatják, de ő az értelmi felsőbbrendűségüket hangoztatja. Más nincs, amit tudni szeretnék? Nincs más. Akkor elmehet? Elmehet. Elvonult, az orrát piszkálva. Emlékszem, kicsit megzavart, hogy azt látom: az ember, akinek nagy rész jut a felelősségből a Holdra készülő pionírok kiválasztásában, az orrát piszkálja. De nincs az sehol megírva, hogy aki az orrát piszkálja, feltétlenül buta.

Egyébként nem buta az a rendszer sem, amellyel érzelmeket és értelmet vizsgálnak: az én tökéletesen tudománytalan, aszociális, tiszteletlen természetem éppolyan nyilvánvalóan előjött, mint az a tény, hogy rendkívül kevés valószínűségem van arra, hogy a Marsra menjek. És a tesztek, amelyeknek alávetettem magam, csak apró kis részét képezték a vizsgálatnak, amely legalább nyolc órán át, olykor több napig is tart, és a végén mindig kiderül az igazság. Nem lehet elmenekülni a Vizsgálat elől: bármilyen ravasz, intelligens, hazug, fegyelmezett vagy, a Vizsgálat végül is megállapítja igazi lényedet. Ez a legkönyörtelenebb, legkegyetlenebb próba, amit ki kell állnod: könyörtelenebb és kegyetlenebb, mint a fizikai tortúrák, amelyeknek alávetnek, amikor a testet tanulmányozzák. Vallatásokkal, írásbeli és szóbeli próbákkal, elektroenkefalogramokkal kifordítják a lelkedet, mint a belet, megvizsgálják, mint csírát a mikroszkóp alatt, kimossák, mint a piszkos ruhát, megszentségtelenítik, levetkőztetik: mígnem minden titoktól megfosztva meztelenül fekszik, akár a meztelen test a hóhérok előtt. Olvasd, apám. Íme, az interjú, amit a vizsgálatom után Fyfe doktorral készítettem: az egyik orvossal, aki a San Antonió-i Űrorvosi Iskolában az asztronautákat kiválasztja.

–

Mindenekelőtt neurológiai vizsgálatnak vetjük alá őket, hogy megkeressük azokat az agybéli rendellenességeket, amelyek csak gépek segítségével észlelhetők. Aztán pszichiátriai vizsgálat következik. Végül pedig pszichológiai vizsgálat. Pszichológiai, ez nagyon sok mindent jelent: értelmi, érzelmi, morális vizsgálatot egyaránt. A kikérdezés tehát nagyon hosszadalmas. Azzal kezdjük, hogy megkérdezzük, miért lettek pilóták, és miért akarnak űrhajósok lenni: hogy matematikai bizonyossággal megtudjuk, valóban azok kívánnak-e lenni, és tudják-e, mi az, ami rájuk vár. Figyelembe vesszük r eális ér zéküket, fantáziájukat is. Semmi kif og ásunk a fantázia ellen, de tudni akarjuk, milyen irányban használják: ijesztgetik vagy segítik vele magukat. A fantázia kétélű fegyver: elveszejthet vagy megmenthet. Tételezzük fel, hogy valaki meglát a Marson egy mozgó tárgyat, és nem tudja, mi az. Rá kell bíznia magát a fantáziájára, természetesen. Mármost: ha az illetőnek pesszimista fantáziája van, elveszti a fejét; ha optimista a fantáziája, akkor nyugodtan cselekszik. Másodsorban azt kívánjuk tudni, hogyan vágták ki magukat megalázó vagy nehéz helyzetekből: nem a győzelmeik, hanem a bukásaik érdekelnek. Személyes bukások, kollektív kudarcok: olyan embereket keresünk, akik tudnak egyedül lenni, ugyanakkor egy csoport tagjaként is megállják a helyüket: ez nagyon nehéz dolog. Harmadsorban ismerni akarjuk érzelmi jelenüket és múltjukat: kapcsolataikat szüleikkel, serdülőkori és érettkori szexuális élményeiket, házasságuk történetét. Természetesen nem akadályozhatjuk meg, hogy legyenek érzelmi problémáik vagy komplikációik, de kívánatos, hogy ne legyenek. Az emocionális konfliktus mindig a sebezhetőség táptalaja, és nélkülözhetetlen feltétel, hogy az űrhajós nyugodt legyen a repülés idején. Tételezzük fel, hogy van egy házasságon kívüli kapcsolata: pontosabban szólva, van egy felesége és egy szeretője. Az esetek kilencven százalékában, még ha az illető ember rendkívül fegyelmezett és hűvös természetű is, fennáll a kockázat, hogy helyzete befolyásolja magatartását a repülés során. Lehet, hogy ő ezt tagadja, de mi

mégis észrevesszük. Természetes, hogy ez az érdeklődésünk sokakat kellemetlenül érint: azt mondják, hogy ellenőrizni akarjuk a magánéletüket. Mi erre azt feleljük, hogy a magánéletük csak ugyanolyan mértékben érdekel minket, amennyire a tüdejük, a májuk, a vérnyomásuk. Gondolom, világos.

–

Tökéletesen világos, doktor úr. Huxley Szép új világ ában, Orwell 1984 című könyvében a dolg ok kör ülbelül ugyan így zajlanak. És a szép új világ már megkezdődött , 1984-ig végső sor on már alig van hátra néhány év.

– Elmondom magának: amikor a NASA asztronautákat kezdett keresni, és véleményt kért tőlünk, hosszasan vitatkoztunk arról, hogy melyek azok a szükséges pszichológiai tulajdonságok, amelyekkel rendelkeznie kell egy űrhajósnak, és vitánk eredménye az volt, hogy a papok között kell őket keresni. Fiatal, egészséges, mérnöki, vegyészi, orvosi, geológiai diplomával rendelkező papok között. Ezt megmondtuk a NASA-nak. A NASA azt válaszolta, hogy nem papokat akarnak, pilótákat akarnak. Mi így válaszoltunk: keressünk pappilótákat. Nem vették komolyan, a NASA bizonyára úgy go ndolta, hog y ez paradoxon, valami tréfa; de mi, amikor megkérdezik tőlünk, milyen nek kell lennie egy asztronautának, továbbra is azt feleljük, hogy papnak kell lennie. Fiatal, egészséges, mérnöki, vegyészi, orvosi, geológiai diplomával rendelkező papnak, aki jól ért a repülőgép vezetéséhez is. Gondolom, világos. – Nagyon vil ágo s, doktor úr. A San José Misszió t szerzetesek építették. –

Erre nem csak szexuális és érzelmi okokból van szükség; bár meggyőződésem, hogy ezek rendkívül, rendkívül fontosak; nem lehetséges ugyanis, hogy egy űrhajós nyugodt, ha nem él jól a feleségével, vagy beleszeretett egy másik nőbe. Lehetnek futó kalandjai, véletlen rövid kapcsolatai: de baj, nagy baj, ha érzelmi téren mélyebben belekeveredik, nagy baj, ha átengedi magát a szenvedélynek. Eljön a pillanat óhatatlanul, amikor elterelődik a figyelme, a pillanat, amikor lelassulnak a reflexei: mint a trapézművész, aki nem számítja ki jól a távolságot és az időt, nem kapja el tehát a trapézt és lezuhan. Egy papnak nincsenek ilyen problémái. És nem csak ez az ok. Vegyük figyelembe azt a fajta együttélést, amelyre az asztronauták kényszerülnek a repülés alatt. A Marsra történő utazás a legjo bb esetben is kétszázhatvan napig tar t oda, és kétszázhatvan napig vissza: nagyo n sok az, ha egy olyan űrhajóban kell eltölteni, ahol a társak egymást érintik a könyökükkel, és nem rendelkeznek egy pap belső fegyelmével, egy pap áldozatokhoz szokottságával, egy pap türelmével. Látjuk ezt a tengeralattjárókban, a sarkvidéki expedícióknál, a szimulátorokban: tíz közül nyolc esetben a csoportban nézeteltérés keletkezik; az izgalmi állapot, a szűk tér, a magány mindig ellentétekhez, ellenségeskedéshez vezet. A NASA úgy döntött, hogy a holdutazáshoz az űrhajó személyzete három emberből álljon: mi ezzel egyáltalán nem értünk egyet. Ketten szövetkezhetnek egymással és kizárhatják a harmadikat, ellene fordulhatnak akkor is, ha az indulásnál még barátok, testvérek voltak. Ugyanakkor a szimulátorokban kísérleteztünk egy négytagú legénységgel, és az eredmény volt jobb. Ketten szövetkeztekleghatalmaskodóbb a másik kettő ellen. A legimpulzívabb, legélénkebbsemmivel egyéniségsem ellentétbe került a legmerevebb, természetű társával, a többiek pedig ahelyett, hogy békítették volna őket, az egyik, illetve a másik pártjára álltak. Mikrofonokon és TV-készülékeken át figyeltük piszkálódásaikat, visszafojtott veszekedéseiket: félbe

kellett szakítani a kísérletet, pedig négy kitűnő ember volt, négy pilóta, akik együtt szolgáltak a háborúban, négy kolléga, akik tulajdonképpen szerették egymást. Papok kellenek, papok kellenek. De vegye figyelembe ezt is: a legénységnek kell egy parancsnok, vagyis olyan ember, aki képzettebb, mint a többiek, hogy parancsolni tudjon. Egyik űrhajós sem képzettebb, mint a többi, s ahhoz, hogy parancsoljon, egyik sem tud többet, mint a társai: mindegyiket egyformán edzették, mindegyik egyformán értékes, és ha kiválasztották a parancsnokot, a többiek azt mondhatják, miért ő, miért nem én? A parancsnokokat nem lehet sorshúzás útján választani, ezt csak a papok tudják megtenni. A pápaválasztó konklávéban bármelyik kardinálisból pápa lehet, és amikor megválasztották a pápát, valamennyi kardinális fejet hajt előtte és megcsókolja a kezét. Az alázatosság és engedelmesség náluk létfeltétel: a laikusok számára viszont súlyos kötelesség. Aztán meg, azt a parancsnokot nem ők maguk választják, az űrhajósok: a NASA kényszeríti rájuk. Maga szerint helyes dolog lázadást kockáztatni a Holdon vagy a Marson? A vita soha nem szűnik meg. A NASA a kemény embereket kedveli, s ez a számtalan pont egyike, ahol nem értünk egyet. Mi arra a következtetésre jutottunk, hogy a nyílt, kifelé forduló egyéniségek megfelelőbbek. Ha nem parancsnoki feladatokkal bízzák meg őket, hajlamosabbak az engedelmességre; amennyiben parancsnoki megbízást kapnak, valószínűbb, hogy a többieket engedelmességre késztetik. Egyszóval kedvesebbek, megnyerőbbek, barátságosabbak. Vajon egy jó pap nem kedves, megnyerő, barátságos? Fyfe doktornak sovány, kedves arca volt, úgy viselte tiszti egyenruháját, mint ha nem kedvelné, és több évtizede nem tette be a lábát egy templomba. Álláspontját tehát nem befolyásolta a gyóntatószék, szigorúan tudományos jellegű volt. Miközben beszélt, végigvezetett az iskolán, és most a szimulátorokat mutatta, amelyek acéldobozok, némelyik kicsi, mint egy vonatfülke, a másik akkora, mint egy szoba, vagy egy kétszobás lakás, benne csak egy tábori ágy, asztal és TV-felvevőgép áll. Ajtajuk szilárd, akár a bank páncélszekrényeié: akit oda bezárnak, annak számára a világ mindössze emlék, melyet talán valaha álmában látott. Ezzel szemben tudhatja, hogy nézik: a televízió minden percben ráirányul, amikor ásít, vakarózik vagy szükségét végzi. Számára a falak körülötte acéllemezből vannak, lángvágóval sem lehetne rajta áthatolni, a többiek számára ez csak üveg. Érzi, hogy figyelik, követik, ugyanakkor kívánja is, hogy figyeljék, kövessék: mert fél, hogy megfeledkeznek róla. Úristen! azonos róla.” hatással van, tudod? Mindez; ugyanazt mondatot mondják: ,,Az ember fél, hogyMindenkire megfeledkeznek Ugyanaz a félelem amely aengem is elfogott, amikor beléptem a Mercury űrkabinba és az Apollo űrkabinba. Celentano doktor félelme. Hányszor, apám, hányszor találtad és találod még ebben a könyvben a félelem szót!!

– Nézze, ebben tizenöt napot töltöttem – mondta Fyfe doktor. Egyebet sem tettem, csak a naptárt lapozgattam, nyomasztott a félelem, hogy megfeledkeznek rólam. A kubai események napjaiban történt, úgy látszott, hogy egyik pillanatról a másikra kitörhet a háború. Ha kitör, gondoltam, mindenki elveszti a fejét, és engem itt felejtenek. Abban viszont csak két napot töltöttem, de éppolyan kellemetlen volt. A szimulátor, amelyre mutatott, átlátszó kocka volt, fedő dugaszolta be, és tele volt vízzel. A pszichikai és fizikai reakció kísérleteire szolgált, a vízben lebegés állapotában; ez az állapot adhat, bár csak megközelítőleg, hű képet a súlytalanságró l.

– És mit csinált , doktor úr? – Semmit. Lebegtem a vízben. Az oxigénpalackokból lélegeztem. – Azt go ndolom. De úgy ér tem: gondolkodott? –

Nem. Eleinte egy egész kicsit gondolkodtam, de aztán teljesen abbahagytam. Nem mintha rosszul lettem volna, vagy ilyesmi: nem tudtam gondolkodni, ennyi az egész: hihetetlen, hogy a test lustasága milyen mértékben vezet az agy ellustulásához: két nap múlva tökéletesen hülye lettem. Íme, ez az oka annak, hogy a repülések idején miért foglalkoztatják örökösen az űrhajósokat, nincs egyetlen pillanatuk sem a lustálkodásra.

– Ez rendben van, amikor a Holdra mennek, doktor úr. De a Venusra és a Marsra vezető utakon? Hogy lehet állandóan foglalkoztatni őket, egy éven, két éven át?

–

Gondoltunk erre, és a legjobb megoldásnak az látszik, hogy váltogassuk a kimerítő cselekvés időszakait a mesterséges alvás időszakaival. Például egy hónap munka, egy hónap alvás. Vagy hat hónap munka hat hónap Egy űrhajó kisebb, mint tengeralattjáró: ki kell küszöbö lni az és unalmat. Vagyalvás. a fantázia túlzott sokkal műk ödtetését. Ez is aveszedelmes l ehetfeltétlenül üresjár atban. Az utolsó szimulátor törhetetlen üvegdoboz volt: a dekompressziós kamra. Arra szolgált, hogy az atmoszféra hiányát kikísérletezzék, a nyomás hirtelen lecsökkentése útján. Odabent egy vízzel teli pohár állt.

–

Most megmutatom magának, mi történnék az űrhajóssal a Holdon, ha elszakadna az űrruha – mondta Fyfe doktor – A légnyomás ott bent a kamrában jelenleg azonos a földivel. Érhető?

– Érthető, doktor úr. – Most hirtelen nullára csökkentem a nyomást. Vagyis egyszerre olyan nyomáshiányt idézek elő, mely azonos a Holdon tapasztalható állapottal. Figyeljen.

– Figyelek, d oktor úr. Működésbe hozott egy műszert, amelyből furcsa zümmögés hallatszott. És amit láttam, egy szempillantás idejéig tartott, vagy addig sem. A víz jégkristály-szilánkokban pattant ki a pohárból és a falakr a, a mennyezetre tapadt .

– Megértette?

– Nem, doktor

úr.

Egy pillanatra zavartnak látszott.

– Nyilvánvalóan jobban megértené, ha a víz helyén egy egér vagy kutya lett volna. De… Az Állatvédő Egyesület Amerikában tiltja, hogy kutyákat és egereket használjanak életveszélyes kísérletekhez. Senki sem rendül meg, ha San Antonióban embereket tízesével vetnek alá az Inkvizíció kínzásainak, de mindenki botrányról kiabál, ha ugyanazoknak a kínzásoknak állatokat próbálnak alávetni. A kísérleti állatokat az Űrorvosi Iskolában rejtegetik, ugyanúgy, ahogy a német megszállás alatt Európában a szabadságot hirdető újságokat rejtegették.

– Nem vagyok tagja az Állatvédő Egyesületnek, doktor úr. Fyfe doktor még habozott.

– Hm… Feltéve, hogy megcsináljuk a kísérletet, mindenesetre… Ugye nem fog sikoltozni? – Nem, doktor

úr. Nem fo gok sikoltozni. Le gfeljebb kellemetlen ül ér zem majd mag am.

– Én is kellemetlenül érzem magam. Minden alkalommal. Levette a sapkáját, megvakarta a fejét, visszatette a sapkáját, o dahívott egy di ákot.

– Hozd az eger et. A diák elment az egérért. Fehér, tiszta kis egér volt, riadt vörös szemekkel. A diák kezében úgy láttam, nem nagyobb egy tojásnál.

– Helyezd be – mondta Fy fe doktor . A diák kinyitotta a dekompressziós kamra ajtaját, és betette az egeret. A jégszilánkok közben újra vízzé változtak, és a kamra közepén kis pocsolya állt. Az egér megkerülte a pocsolyát. Kezdtem rosszul lenni. Mert nekem semmi bajom az eger ekkel, tudod. Sok ember fél az eger ektől, de én nem értem, hog y lehet az egerektől félni, különösen, ha ilyen kicsi, mint ez volt. A mi vidéki házunk tele van egerekkel, és te azt mondod, hogy megeszik a könyveket, megisszák az olajat, felfalják a szalámit, és szombat esténként mindig új csapdával érkezel. Hétfőn reggel, mielőtt visszatérünk a városba, összeszeded a csapdákat, mindig van bennük egér, aztán hívod a macskákat. Ellenszenves szertartás, különösen a

kosárcsapdákkal, amelyeknek a közepén lyuk van, és az egér odabent mindig él még. A mama azt mondja, hogy következetlen vagyok. Hát nem rosszabb lőni egy madárra, amelyik énekel, mondja, mint csapdát állítani egy egérnek? A madár nem zavar senkit, az egér igen. A mamának igaza van, tudom, de a madarak, amikor vadászunk rájuk, már nem madarak többé: hanem célpontok, távolról lövünk rájuk, nem nézünk a szemükbe, és amikor felszedjük őket, már halottak. Az egerek viszont élnek ott bent a csapdában, néznek ránk, igen, és ez az egyetlen dolog, amit nem értek benned, aki a háború alatt egyszer hat napig beteg voltál, mert el kellett vágnod annak a libának a nyakát.

– Írd fel az órát, a napot és a többi adatot – mondta Fyfe doktor a diáknak. Az egér figyelmesen felemelte a fejecskéjét, fájdalmas szemmel nézett. Nagyon jól tudta, hogy hamarosan megölik. Mert az egerek okosak ám, tudod. Szerintem okosabbak, mint a kutyák, mint a lovak. Különösen a kicsi egerek, mint ez itt. Emlékszel arra a napra, amikor észrevettük azt a kettőt, a két kicsike aprócskát, amint felfelé haladtak a hátsó konyha lépcsőjén? Vagy tíz percig néztük őket. A hátsó konyha lépcsője nagyon magas, és ők csak nemrég születhettek, mert úgy vonszolták magukat, mint a néhány napos kölyökkutyák, és amikor nekirugaszkodtak a nagy ugrásnak, visszapottyantak, lábacskáikat az ég felé meresztve. Aztán az egyik a kettő közül nekitámaszkodott a lépcsőfok falának, mintha állna, a másik a hátára mászott és felkúszott a lépcsőre. Amikor felért, letelepedett a szélére, farkát lelógatta, háttal a társának. Társa pedig mancsocskájával belekapaszkodott a farokba, mintha kötél lett volna, és hagyta, hogy a másik felemelje. Emlékszel? Olyan okos, olyan megható látvány volt, hogy te sem emelted fel egy ujjadat sem, hogy megöld őket, sőt, azt mondtad: ezek igazán megérdemlik, hogy éljenek. A parasztasszony ölte meg őket, sikítva: „Egér! Jajistenem, egér!”, és egy seprű villámcsapásával lesújtott rájuk.

– Dekompr esszió – mondta Fyfe doktor. Mindenki megmerevedett, az egér is. Elkezdődött a furcsa zümmögés, az egér engem nézett. Lehajtottam a fejemet. Amikor mint újra afelpillantottam, az egér Csakhogy nem volt többé. Csak egy fehér labda volt. mondjuk, karneváli léggömbök. azok pirosak vagynagy zöldek vagy lilák, ez Akkora, pedig fehér vo lt. Azok sim ák, ennek pedig négy po nton kö rmöcskéi voltak, középen pe dig apró bajuszkája. És a bajuszka fölött borzalommal és váddal tele, a szemei.

– Nem szenvedett ám, tudja? – mondta Fyfe doktor . – Nem vo lt rá ideje. Mintha valóban egy ember lefejezésé ről beszélt volna. Ez vigasztaló – feleltem.

– – Mindenesetre ez történik egy asztronautával a Holdon, ha elszakad az űrruhája.

– Értem, dokt or úr. –

Egy kicsit kevésbé gyorsan, talán. Egy perc leforgása alatt. Nem tudom, világos-e:, először a vére kezdene forrni, aztán felemelkednék a bőre, aztán…

– Igen, igen, értem, d oktor úr. – Nem kellemes beszélni ró la, ugye? – Nem. De szükséges. És meddig mar adna világos az

értelme, doktor úr?

– Harminc másodper cig, talán tovább . – Tehát lenne ideje észrevenni, hogy meghal. – Épp elég ideje lenne. – De annyi nem, hog y megmeneküljön, dokt or úr? – Talán. Ha a lyuk nagyon kicsi, ha nem áll messzebb öt vagy hat méternél az űrhajótól, ha társa képes lenne őt azonnal megragadni, ha idejében bezárná az űrhajóba, ha az űrhajó kellően felszerelt… De a mi űrhajóink egyelőre nagyon kicsik. A LEM-ben alig van elég hely a két asztro nauta és a műszerek r észére.

– Értem, dokt or úr. – No… menjünk innen. Van még sok látnivaló. Így hát kimentünk onnan; az a fehér labda minduntalan megjelent a szemem előtt, az a mondat a fülemben dörömbölt, és nem tudtam, ki is mondta nekem, talán nem mondta senki, én gondoltam abban a pillanatban: „Szerintem az űrhajós automatikusan hős is. Abból az egyszerű tényből következőleg, hogy űrhajós.”

Sok minden mást is láttam aznap: de még az algákról szeretnék neked beszélni, apám: az algákról, amelyekkel doktor Fyfe szerint oxigént lehet biztosítani az űrhajósok részére a hosszú űrutazások

közben. Az algák borsószem átmérőjű kerek levelecskék voltak, szép ragyogó zöld színűek. Fyfe doktor mocsarakban gyűjtötte őket, azután vízmedencébe helyezte, és itt őrült sebességgel szapor odtak. Hat vagy hét nap alatt például két levélkéből egész m edencényi alga lett.

– A folyamat nyilvánvaló – mondta Fyfe doktor. – A. növények szénsavat vesznek magukhoz, és oxigént bocsátanak ki. Szükség esetén még ehetőek is.

– Csak túlságosan el ne szapor odjék – moso lyog tam. – Miért? – Csak úgy. Eszembe jutott egy tudományos-fantasztikus történet. Talán egyszer megírom. – Milyen tör ténet? –

Hát… egy marék algáról, amelyek nem akarják, hogy megegyék őket. Ezért nőnek, nőnek, szaporodnak, szaporodnak, mígnem kiáradnak a medencéből, elborítják az űrhajót, és megeszik az embereket.

– Nem rossz – mondta Fyfe doktor. – Én azonban jobb mesét tudok, mint a magáé, és ez nem is fantasztikus, hanem igaz történet, amely majd valóban megtörténik.

– Az hogy szól, doktor úr? –

Figyeljen. Tudja bizonyára, hogy a Venust teljes egészében felhők borítják, amelyek miatt lehetetlen megtudni, hogy mi van alattuk. Nagyon valószínű, hogy egy olyan bolygó, amely a Földhöz hasonlít, fiatalabb a Földnél, és rendkívül magas hőfok forrósítja. A hő azért ilyen magas fokú, mert a felhőréteg megakadályozza, hogy a forró gőzök elszökjenek: gondoljon csak egy fazékra, amelybe n for r a víz, de hermetiku san lezárja a fedő. Érti?

– Értem, dokt or úr. –

Jó. Okunk van feltételezni, hogy ezek a felhők vizet tartalmaznak: vagyis bizonyos százalék oxigént és hidrogént. Az algáknak van egy jellegzetes tulajdonságuk: bármilyen hőfokon képesek fejlődni, csak vízhez jussanak. Megpróbáltuk kiszárítani, majd nagyon forró vagy nagyon hideg vízbe dobni őket, fejlődésnek indultak. Az elgondolásunk olyanésmódszer, amelyben egyetértenek mindegyformán az orosz, mind az amerikai tudósok: körülrepülni a egy Venust, egy marék algát dobni a felhők közé. Ha úgy van, amint gondoljuk, az algák szaporodni fognak, míg egy nagy lyuk keletkezik a felhőkben, ez pedig olyan, mint ha levennénk a fedőt a fazékról. A forró gőz, amely

megakadályozza az élet keletkezését a Venuson, elszökik, és a Venus lehűl, aztán millió és millió év múlva a miénkhez hasonló klíma alakul ki rajta. Majdnem teljesen bizonyos, hogy így kezdődött az élet a Földön. Uramisten, apám! Uramisten! Ki dobta az algákat a Föld fölé? Honnan jöttek az algák, amelyek levették a fedőt arr ól a fazék forr ó vízr ől, amit Földnek nev eznek?

TIZENHARMADIK FEJEZET Izzadtan, szorongva ébredtem: ma betesznek a centrifugába. Engem, aki nézni sem tudok egy forgó körhintát. Engem, aki nem tudok két fordulat keringőt táncolni anélkül, hogy el ne szédülnék. Engem, aki nem bírom a liftet, a hirtelen zökkenőit, váratlan lefékezéseit, és amikor fel kell mennem a negyvenharmadik emeletre, ájulás kerülget, mikor már fent vagyok, nem merek lejönni, mindenféle ürügyet találok, hogy halogassam, gyomromnak háborgását, a dugót, amely betapasztja a fülemet, torkomat: én kértem, hogy tegyenek a centrifugába. De hát miért? Micsoda ötlet volt ez? Ki kérte, sugalmazta, tanácsolta? Talán meg kell halni ahhoz, hogy elbeszélhessük a halált? Bizonyára meghalok, ennyi az egész. Agyvérzést kapok, vagy szétreped a fejem, a legkevesebb, hogy örökre megvakulok. De most már nincs rá lehetőség, hogy elkerüljem. Hogy végrehajtsam ezt a szép ötletet, még a szállodámat is elhagytam, és átköltöztem a Brooksi Repülőtámaszpontra, ahol Turbutton őrnagy kijelölt számomra egy lakást a tisztek részlegében, Női Körlet. Egy sor orvosi vizsgálaton kellett átesnem előbb: elektrokardiogram, vérnyomásmérés, röntgenátvilágítások. Még ehhez az ártatlan kis sétához is – Fyfe doktor nevezte így a három vagy négy fordulatból álló kísérletet – szükség volt rá, hogy testem kiváló kondícióban legyen. Kétségbeesetten kívántam, hogy derüljön ki: a testem valóságos roncs, a szívem az infarktus küszöbén van. Tántorogva mentem ki a konyhába, hogy egy kávét főzzek magamnak. A kávé bátorságot ad, azt állítja a mama. Nagyon modern konyha volt valóban, űrkonyha. vizet gombokat úgy kellettmegnyomtam megmelegíteni, hogy egy vékony rugós felületre helyeztem a lábaskát, anélkül,A hogy vagy tüzet gyújtottam volna: ha a víz mennyisége megfelelő, a lábaska súlya lenyomja a rugós felületet, és a víz tíz másodperc múlva forrni kezd, egy automata szerkezetből kávé nevű fekete por hull, aztán minden magától megy a továbbiakban. Jó negyedórát töltöttem azzal, hogy eltaláljam, mennyi a megfelelő vízmennyiség, végül azonban sikerült, és megittam a kávét. Nem használt semmit. Egy konyak is kellett. A konyhában konyak is volt, és rengeteg fajta likőr. De minden üveget mágneses eljárással rögzítettek a vaslemez polcra, és hogy leemeljem valamelyiket, egy lyukba féldolláros pénzdarabot kellett bedobni. Kerestem a pénzt. Nem volt nálam. Amerikában az a furcsa, hogy minden ajtó csak akkor nyílik ki, ha pénzdarabot dobunk egy nyílásba, de a pénzdarabnak a megfelelőnek kell lennie, * és az embernél soha nincs épp a megfelelő. Telefonáláshoz például két nickel vagy egy dime kell: nálam soha nincs nickel, sem dime. Egy csomag cigarettához az automatába negyeddollárt kell dobni, vagy egy nickelt vagy egy dime-ot: nálam soha nincs se negyeddollár, se nickel, se dime. Ha pipilni akarok, egy dime kell, egyetlen dime, semmi más, és meg kell mondanom, ez a legborzalmasabb dolo g: ki kell pr óbálni, hogy az ember megtudja, men nyire bor zalmas. Ott állok az átkozott a jtó előtt, amely elzárja előlem a világ legtisztább vécéjét, és semmi mást nem akarok, csak pipilni, de nem lehet, mert nincs egy dime nálam. Szerintem ebben rejlik jövőnk minden drámája, és egyébként, hogy visszatérjek a konyakomhoz, át kellet t mennem a drugstor e-ba, felvált ani egy do llár t, kérni, hog y fél dollárt egy darabban adjanak, bedobni a pénzt a nyíláson, aztán ihattam, de nem használt semmit: csak szédülni kezdtem tőle. Fél dollár ért konyak r eggel nyolckor, nyilván érted. Az orvosi vizsgálatok majdnem két óra hosszat tartottak, és megállapították, hogy az egészség bajnoka vagyok. Irigylésre méltó tüdők, erős gyomor, a szívem pedig úgy működik, mint egy óra, amely éppen most került ki a svájci óragyárból. A vérnyomásom alacsony, de az előnynek számít.

Közlöm, hogy hat évvel ezelőtt eltörtem a lábamat, doktor úr. Nem baj, nem számít. Közlöm, hogy itt a fülem mögött hiányzik egy darab csont: halántékcsontnyúlvány-műtétem volt, Nem fontos, nem számít. Közlöm, hogy néha szédülök. Nem fontos, nem számít. Közlöm, hogy a baricentrumom eltolódott, meglehetősen rossz az egyensúlyérzékem. Nem fontos, nem számít. Közlöm, hogy nem bírom a liftet, a keringőt, a körhintát. Nem fontos, nem számít. Nem számít?! Nem, a centrifugának semmi kö ze a lifthez, ke ringő höz, kör hintához. Maga már is kér vényezhetné, hogy vegyék fel űrhajós elöltnek, mindössze a pilótajogosítványa hiányzik, igazán. Nem, már semmiképpen nem kerülhetem el. Nincs már mentség, kifogás. A centrifuga várt rám, könyörtelenül, mint az istenítélet. Neked most megvallom, hogy még soha nem láttam centrifugát. Nem tudtam elképzelni sem, hogyan működik. Egészen nagy vonalakban mindössze annyit tudtam, hogy valami pörgettyűféle: hatalmas kerék. Mikor a kontrol lteremből m egpillantot tam, r osszabb volt, mint h a fejbe vágtak v olna. A szoba, amelyben állt, kerek volt. Közepén motor, és a motorra vízszintesen vaskart erősítettek: majdnem olyan volt, mint az olajprés rúdja, amelyhez a szamarakat kötözik, hogy az olajbogyókat kisajtolják. A kar vagy tíz méter hosszú lehetett, a végén a sidecarhoz, a motorkerékpár oldalkocsijához hasonló tokkal. Teljesen zárt, és elég nagy, hogy egy fekvő ember beleférhessen. A szoba hófehér volt, a centrifuga kék. Már magában a színek kontrasztjában is volt valami fenyegető, valami tragikus.

– Szép, mi? – kér dezte Fyfe doktor. Nem feleltem. –

Mint látja, ez itt a kontrollterem. Innen működtetjük a centrifugát, íme. Az üvegfal csak arra szolgál, hogy lássuk a centrifugát, minden egyéb televíziós vagy elektronikus rendszerrel működik. Ezt a számítógépet a szenzorokkal kapcsoljuk össze, amelyeket a centrifugába helyezett ember testén rögzítünk, ez egyidejűleg informál mindenről, ami vele történik. Ha a felfelé vagy lefelé haladó grafikonok figyelmeztetnek, hogy valami nincs rendben, azonnal félbeszakítjuk a kísérletet.

– Még szerencse. –

Ez viszont a televízió képernyője; lehetővé teszi, hogy megfigyeljük a vizsgálat alanyát, miközben a centrifuga forog: a felvevőkamera egyenesen rá irányul. Semmi nem kerülheti el a figyelmünket abból, ami vele történik, vagy amit velünk közölni akar. Ha például nem bírja már és túlságosan szenved, felemeli a kezét, és mi leállítjuk a motort.

– Még szerencse. – Fél? – Én?… Nem, nem…

– Három vagy négy g-t kap. Ha bírja, ötöt is. Többet nem. – Nagyon köszönöm. – Megközelítőleg

ez a sebesség.

Felhajlított egy emeltyűt, a fémkar forogni kezdett: előbb lassan, majd gyorsabban, aztán nagyon gyorsan. Nyeltem egyet.

– Nem nagy do log , amint látja. – Nem, nem… Leengedte az emeltyű t, a kar csökkentette a sebesség ét, megál lt.

– Hát akkor lemegyünk? – Jó!… Menjünk le. Keskeny lépcső vezetett a kontrollteremből a centrifuga kerek szobájába. Odafentről rendkívül hosszúnak látszott, pedig rövid kis lépcsősor volt, egy pillanat alatt lent is voltunk a kerek szobában, az alatt a kékre festett micsoda alatt, a ráerősített tok előtt, mely belül kagyló alakú, a kagyló fogadja be a fekvő emberi testet, a lábakat ide, a hátat ide, a fejet ide, a fejet rátámasztani egy olyan fejpárnára, amil yen a fogo rvo si székeken van. A kagyló alakú tok menny ezetérő l ég ő lámpa csüngött. Azon a napon az orvosi műtőben is égő lámpa csüngött, apám. És én ott feküdtem a műtőasztalhoz kötözve, égő alámpát. Körülöttem az aésrengeteg szempár, a gézmaszkok eltakartákésaznéztem arcokat,azcsak szempárok látszottak, egy hang azt mondta, igen, talán,miatt, talánamelyek életben marad. Én azonban élni akartam, élni akartam a talán nélkül, és néztem az égő lámpát…

– Fel tud mászni rá magától? – kérdezte Fyfe doktor. – Igen, hogyne. – Ha esetleg rosszul érezné magát, ne felejtse el felemelni a kezét. – Igen, hogyne.

… néztem az égő lámpát, és nagy fájdalmat éreztem. De nem a fájdalom zavart, tudod, a fizikai fájdalom végső soron nagyon is elviselhető: hanem a gondolat, hogy meghalhatok. Mert meghalni valamilyen célért, az rendben van, meghalni például valakiért, akit szeretek, meghalni egy eszméért, amelyben h iszek, meghalni egy kíváncsiságért, amely gyö tör, a Holdon j árkálni például, de meghalni azért, mert egy része a szervezetemnek elromlott, vagy mert felmásztam egy körhintára, ez túlságosan hülye dolog, az istenfáját!

– Akkor másszon fel – mo ndta Fyfe doktor. – Nem! – ordítottam. És igazán ordítottam, nem szégyelltem magam: elhiszed? Egy cseppet sem érdekelt, hogy nevetségesnek, gyávának tartanak. Egy cseppet sem érdekelt, hogy a szemek odafent a kontrollteremben ironikusan szegeződnek rám. Egy cseppet sem érdekelt, hogy kedvezőtlen színben tűnök fel, pokolba a kedvezőtlen színekkel, a pokolba a Vénusszal, Marssal, Holddal, én arra a micsodára fel nem mászom, nem forgok rajta, legfeljebb soha nem tudom meg, milyen érzés, annyi baj legyen, itt maradok örökre ezen a Földön, annyi baj legyen: hátat fordítottam és elfutottam. A lépcső ezúttal rendkívül hosszúnak rémlett, olyan volt, mint azokban a nyomasztó álmokban, amikor azt álmodod, hogy szeretnél elfutni, de a lába d ólo mból van, és a legfelső lépcső a menedék.

– Sajnálom, Fyfe doktor. – Nincs mit sajnálnia. Sokakkal megesik. – Nem bír tam, ig azán nem bír tam. – Sokan nem bírják. Egyik növendékünk kitörte a lábát, csak hogy ne kelljen bemennie. – De én igazán be akartam menni, doktor úr, igazán akartam. – Ő is akar t. Itt mindenki ö nkéntes. – De azért kellemetlen , ha az ember r ájön, hog y gyáva. –

Ez nem gyávaság, csak védekezési ösztön. Ha kiesik egy ablakból, nem gyávaság, hogy

megpr óbál valamiben megkapaszk odni. Ha ér zi, hog y fuldoklik, nem g yávaság seg ítségért kiabálni. Igazán nagyon kedves ember ez a doktor Fyfe. Hogyan képes megkínozni az asztronautákat, lemezteleníteni a lelküket, kiszedni belőlük minden titkukat, megtiltani nekik, hogy szerelmesek

legyenek, igazán nem tudom. Olyasmi ez, mint a te eseted, apám, aki hat napig beteg voltál, mert elvágtad eg y liba nyakát, aztán odavet ed az eg ereket a macskáknak.

– Maga nagylel kű, Fyfe doktor. – Dehogy vagyo k nagyl elkű! Tudja, mit csinálunk: beküldünk valaki mást. R endben van? – Hát… – Hol van Jackson őr mester? – kér dezte Fyfe doktor. – Labdázik, doktor úr. Pihenőórája van. – Hívjátok ide. – De ha labdázik, doktor úr – kö nyörö gtem. – Hát aztán? – mo ndta a doktor. Jackson őrmester azonnal jött. Huszonkét éves kisfiú, nagyon szőke a haja, nagyon kék a szeme, az arca pufók és rokonszenves. Világoskék melegítőben volt, és nem látszott dühösnek. Csak egy kicsit olyan volt, mint aki mindenbe beletörődött.

– Jó napot, őr mester úr. – Jó napot, asszonyom. Homokos kezét nyújtotta, és bocsánatot kért, hogy ilyen homokos, nem hagytak időt, hogy megmo ssa a kezét, de mo st majd megtiszt álkodik.

– Én kérek bocsánat ot, őr mester úr. – Kérem, asszonyom. Örö mmel teszem. – Én elfutottam, őrmester úr, tudja? – Először

én is elfutot tam, asszonyom.

– De maga helyett nem jött más, őrmester úr. – Nem… valóban nem. – Moso lygo tt. – Megfog tak és bedugtak. – Hány g-t bír sz, őr mester? – kér dezte Fyfe doktor. – Tizenkettőt jól bír ok, doktor

úr – felelte az őr mester.

– Megpróbáljuk tizennéggyel vagy tizenöttel? – kérdezte Fyfe doktor. – Igen, uram, ha akarja. Megmosta a kezét, lement a lépcsőn, felmászott a tokba, és ott elhelyezték az elektromos érintkezőket a szívén, bokáján, halántékán, ajkai alá gumivédőket helyeztek: mint az ökölvívóknak meccs előtt. Aztán bezárták a kis kabin ajtaját, és magára maradt a tévé-felvevőgép előtt. Mozdulatlanul álltam a képernyő előtt, a szemébe néztem, és ő engem nézett. Valahogy úgy, mint az egérrel történt. De nem volt félelem benne, csak várakozás. Várakozás és türelem. Döbbenten azon tűnődtem, miért folytatja ezt a mesterséget, mi az oka, hogy annyi vele egykorú ifjú Amerikában és a Szovjetunióban ezt a mesterséget folytatja. Senki nem kényszeríti őket, amikor önként jelentkeznek, vannak, akik mindent elkövetnek, hogy elvegyék a bátorságukat. Bármelyik percben beadhatják lemondásukat, de ők ott maradnak, mint az egerek, felajánlják szép egészséges testüket a tudomány kíváncsiságának, a cinizmusnak, a gépeknek, amelyek úgy dobálják őket, mint ha szintén gépek volnának. És esetleg r eményük sincs r á, hogy a Holdra, m ás bolygó kra m ehetnek, mert legfeljebb ha kereskede lmi diplomával r endelkeznek, s hogy elvégezzé k az egyete met, arr a nem is g ondolnak.

– Fyfe doktor, m eddig fog

tartani?

– Egy kicsit tovább, mint magával tartott volna. Három vagy négy percig. A kontrollteremben csend lett.

– Készen vagy, őrmester? – Készen vagyok, doktor úr. – Ha valami nincs rendben, emeld fel a kezed, őrmester. – Természetesen, dokt or úr.

– Négy per c, tizenöt g – mondta Fyfe doktor . És felhúzta az emeltyű t. Csengetés hall atszott. A hatalmas kar forogni kezdett. Előbb lassan. Aztán gyorsabban. Egyre gyorsabban, nagyon gyorsan.

– Öt g. Hat g. Hét g. Az őr mester arca a nagy er őlkö désben megfeszült, ny akán az erek megduzzadt ak, és összeszor ított szájában a fogai mintha hosszú jajkiáltást fojtottak volna vissza. Nyolc g. Kilenc g. Tíz g. A sebesség fantasztikussá vált, egyre jobban gyorsult, a duzzadás most már az arcra is átterjedt, mely eltorzult, ugyanakkor össze is húzódott, mintha valami rettenetes szél vagdosná: a bőre hátracsúszott, ráncos iszapként lapult a fülére, és az arca helyén két horpadás volt, akár a kilyukadt labda oldalán. Szeme hatalmasnak látszott, már-már kiugrott üregéből. Tizenegy g. Tizenkét g. Tizenhárom g. A vaskart már nem is lehetett látni, csak sötétkék kör volt a helyén, és az őrmester arca formátlan álarc lett, alig lehetett benne megkülönböztetni az orrát is, világosan csak a fogai látszottak: annyira kiálltak, mint ha kirepülni készülnének a szájából egyenként, pontosan úgy, mint a nyaklánc elszakadt fonaláról a gyöngyszemek. Fátyolosnak tűnő szemei vakon bámulta k r ám.

– Hagyja abba, dokt or úr, kérem. – Miért? Hisz bír ja. – De szenved, nem látja? – Szenved és bírja. Tizennégy g. Tizenöt g. Bocsáss meg nekem, Jackson őrmester. Labdáztál boldogan, és az én bűnöm, hogy oda bedugtak. Ez a mesterséged, tudom, magad választottad, és megfizetnek érte, de én obban szeretném, ha odakint volnál és játszanál a labdáddal. Alig huszonkét éves vagy, őrmester, huszonkét év nagyon kevés, hogy elveszítsd a fogaidat. Elég volt, őrmester. Emeld fel a kezed, őrmester. Ha nem emeled fel a kezed, ezek folytatják, amíg meg nem ölnek: mert a te tested olyan, mint egy egér teste, egy bejáratandó motor; tökéletesítendő gép, abban a meggyőződésben élnek, hogy minden lehetséges, és te meg is dögölhetsz, szempillájuk se rebben, hiszen ha megdöglesz, hoznak egy másik embert, és kezdődik minden elölről. Emeld fel a kezed, őrmester, talán az a szél akadályoz benne, hogy felemeld, hátralöki, talán túlsá go san ro sszul vagy , semhog y akár az ujjaidat is mozdíthatnád, tégy egy kis erőfeszítést, őrmester. Emeld fel a kezed, őrmester.

– Bírja, bír ja, bírja! – mo ndta valaki. – Szerintem nem – mondta Fyfe doktor. – Nem kérte, hogy hagyjuk abba – mondta ugyanaz a hang. – Én kérem – mondta Fyfe doktor. Az elektronikus számítógép valamit jelzett.

– Leállítani. Stop! – mo ndta Fyfe doktor. A sötétkék kör ismét vaskarrá vált, amely gyorsan forog, aztán kevésbé gyorsan, még kevésbé gyorsan, aztán majdnem lassan, majd lassan, végül megállt. Mindenki lerohant a lépcsőn. Maga Fyfe doktor nyitotta ki az ajtót. Jackson őrmester ájultan feküdt. Nem húzták ki azonnal, odabent nyújtottak neki elsősegélyt, és húsz perc telt el, mire Fyfe doktor megker esett engem.

– Akarja látni? – Nem, Fyfe doktor. – Miért nem? – Mert nem, Fyfe doktor. – Azt hiszem, kedves volna, ha meglátogatná. – Én pedig nem hiszem, hogy kedve volna engem látni. –

Ellenkezőleg, nagy örömet szerezne neki. Sokkal kellemesebb egy női arcot látni, amikor kinyitja a szemét, ájulás után. És itt nem tör ténik meg g yakran, ho gy nő t láthatnánk. Fésülködj ék meg. Megfésülködtem, orromat is bepúdereztem. Jackson épp csapkodták akkor tért magához. Arca lilásvörös volt, szemeaztele véraláfutással, körme kék, minthaőrmester kalapáccsal volna egyenként valamennyit. De kezdett magához térni. Boldog, ártatlan mosollyal ajándékozott meg.

– Hogy van, őrmester úr? – Egész jól, asszonyom. – A körmei kékek. – Egy kicsi t túl so káig mentünk, ezúttal. – Bocsásson meg nekem, őrmester úr. – De hisz ez a mesterségem, asszonyom. – Mégis bocsásson meg, őr

mester úr.

– Nincs mit m egbocsátan om, asszonyom. – Köszönöm, őr mester úr. Nagyon köszönö m, őr mester úr. – Én köszönöm, asszonyom. Köszönöm, hog

y eljött.

– Isten vele, őrmester úr. – Isten vele, asszonyom. Megszorította a kezemet kék körmű ujjaival, és én elmentem. Később Fyfe doktor mondta, hogy átvitték a kórházba egy kis belső vérzés miatt.

Még aznap este elhagytam San Antoniót. Nem akartam többé ott maradni, és már épp elég bajt csináltam: egy meggyilkolt egér és egy őrmester a kórházban maradt mögöttem. A fák között repkedő galambok nem jelentettek többé semmit számomra, és Fort Alamos csak egy rom volt, amit moziban már láttam, képeslapokat és Davy Crockett nyestbőr sapkájának utánzatát árulták benne, ronda vadászkések és hatalmas közönséges százdolláros (természetesen hamis) bankjegyek társaságában, melyeken ez állt: „Jelen bizonyítvány igazolja, hogy a forró vendégszeretet a Nagyszerű Texas Állam legnagyobb kincse.” Turbutton őrnagy kikísért a repülőtérre, és emlékül adott egy rendkívül kényelmetlen cowboykalapot: azt, amit neked ajándékoztam, apám. Adott egy

nagy csomag sokszorosított röplapot is, amit azonnal eldobtam, és Kennedy beszédének másolatát, amit a Brooksi Repülőtámaszponton tartott 1963. november 21-én: huszonnégy órával azelőtt, hogy meggyilkolták Dallasban, a Nagyszerű Texas Állam fővárosában, amely a forró vendégszeretet központja. „Azért jöttem ma Texasba – mondotta Kennedy –, hogy köszöntsem a pionírok egy csoportját, a Brooksi Repülőtámaszpont Űrorvosi Iskolájának dolgozóit… Hosszú hónapok és évek nyomasztóan nehéz munkája vár ránk, várnak sérelmek, csalódások, mindenféle szenvedések, de ezeket a kutatásokat folytatni kell, az űrbe el kell jutnunk… O’Connor írországi író mondja egyik könyvében, hogy amikor kisgyerek volt, és vidéken sétált más fiúkkal, útjukat sokszor magas, nehezen megmászható falak zárták el. Akkor a fiúk levették a kalapjukat és átdobták a falon, így nem volt más választásuk, át kellett rajta mászni, hogy kalapjukat visszaszerezzék…” Amikor a repülőgép felemelkedett, homlokomat az ablakhoz támasztottam, és pillantásommal megker estem a San José Missziót, a kat onai kó rházat, ah ol Jackson ő rmester feküdt belső vérzésével. Ki tudja, vajon Jackson őrmester olvasta-e, vagy hallotta-e valaha Kennedynek ezt a beszédét. Ő is áthajította a kalapját a falon, de miközben át akart mászni érte, leesett és megütötte magát. Én viszont átdobtam a kalapomat, de mert féltem, hogy kificamítom a térdemet, eszem ágába sem jutott, hogy érte menjek. Az igazi pionírok és azok között, akik csak álmodoznak róla, hogy pionírok legyenek, ennyi az egész különbség, gondoltam kicsit csüggedten. A repülőgép Orlandóba tartott, Floridába, arr a a helyr e, amely évek óta izgatt a a kíváncsiságomat: b olyg ónk ama po ntjára, ahonnan elind ulnak a Holdra a rakéták, és amelyet valamikor Cape Canaveralnek neveztek, most viszont Cape Kennedy a neve. az embernek nevéről, aki az életével fizetett azért a szokásáért, hogy átdobálja a falako Annak n a kalapját, aztán érteameg y.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Leveled egyenesen a NASA-hoz érkezett, Coco Beachbe: a lakóvároskába, amely Cape Kennedy és a Patricki Repülőtámaszpont között áll. Úgy nyitottam ki, mint ha az otthon egy darabkája volna benne, a jó kedv és a szomo rúság közt ingadozva. B ocsáss meg , hog y felhaszn álom: de nekem nagyon tets zik ez a levél.

„Nem értem, mi ez a Coco Beach, ahová kéred, hogy írjak neked – így kezdődik. – A várost, melyről Verne GyulaFlorida beszéldélnyugati Utazás apartjáról Holdraindul címűel könyvében, hívják, nem Coco Beachnek. Tampából, Barbicane úrTampának rakétája: amely pontosan úgy épült meg, mint von Braun úré, ugyanazzal a sebességgel kell haladnia, mint von Braun úr rakétájának, a kilencvenhét óra és húsz perc időtartamú út során, ez a von Braun által is megállapított idő. Ha meggondolom, hogy a könyv 1865-ben jelent meg, pontosan száz évvel ezelőtt! Amint látod, én megálltam Verne Gyulánál, de ugyanannyit tudok erről az ostoba haszontalan kalandról, mint te: a fantázia mindig a méhében hordozza a valóságot, és Verne még azt is megértette, hogy ezt az óriási átékszert Floridából kell fellőni. Miután szeretem magam abban az illúzióban ringatni, hogy létezik még hála, feltételezem, hogy a Coco Beach-iek emeltek egy szép emlékművet Verne Gyula és Barbicane úr tiszteletére. Téged mindenesetre irigyellek: nagyon szép hely lehet az a Coco BeachTampa. Verne úgy írja le, hogy virágzik ott az édes burgonya és a dohány, az ananász és a narancs: hozzál nekem néhány magot egy olyan növényből, amely kibírja nálunk télen a hideget, az avocado, amit Brazíliában szedtél, elfagyott. Biztosan jó hely vadászat és horgászás szempontjából is az a Florida: tele lehet krokodilokkal, madarakkal, nyulakkal és főként halakkal. Ó, bárcsak magokból lennének a halak is! Kérnélek, hogy azokból is hozzál: tudod, hogy a malom alatt a patakban már nincsenek pisztrángok? Feltételezem, hogy megmérgezték őket. Az emberek igazán gonoszak. Mi örömük telik benne, hogy kiirtják az állatokat, kérdezem. Szeretnék Floridában lenni, csak az élvezetért, hogy annyi állatot lássak, amint szabadon és egészségesen csatangolnak a zöldben. Sok zöld van, ugye? arrafelé. Képzelem, micsoda mezők. Nem szeretnék a szokásos elégedetlen morgolódónak látszani, de a kertben képtelen vagyok megnöveszteni a füvet. A kertész, emlékszel, legalább nyolcvan centiméternyire felszántotta és jól meg is trágyázta a földet: nem kelt ki semmi. Tavasszal újra megpróbáljuk, de amiket azt mondja, hiába, az egyetlen ha már leöntöm kikelt fűkockákatmajd helyezünk bele, azokból, tömbökben árulnak. Áh!megoldás, Akkor inkább cementtel. De jó a Coco Beach-ieknek. Ciao, írjál gyakrabban. Mesélj el mindent Cape Kennedyről és az asztronautákról. Lehet, hogy azok a te gépeid is érdekesek: de az ember számára a legérdekesebb, ezt ne feled d, mindig az ember m arad. Abból, amit elmo ndasz r óluk, derék, r okonszenves fickókna k látszanak. Biztosan nagyo n szer etik őket az am erikaiak. Ciao, aztán jelentkezz. Apád.”

Elővettem egy levélpapírt, hogy azonnal válaszoljak neked, de félbeszakított egy kopogtatás az ajtómo n. Gotha Cottee vol t, a NASA sajtótudósítój a, vagy i nkább azember, őr angyal, akit hiperbola a NASA akasztott nyakamba floridai tartózkodásom idejére. Hatalmas és barátságos arcára alakú a texasi kalap borított árnyékot, csak akkor vette le, mikor védősisakot tett fel helyette, és valósággal elborított sokszorosított lapokkal és hírekkel. Kezében csomagot tartott, ez a Bátor asszonyok cím

interjú volt, és az asztronauták feleségeinek válaszait tartalmazta arra a kérdésre: „Félelemmel tölti el önöket férjük mestersége?” A dossziét az asztalra dobta, és leült az ágyra.

– Napi jelentésedet írod Moszkva számára? – Nem, azt éjszakánként írom, amikor senki se lát. Gotha meg én állandóan tréfálkoztunk, hogy milyen veszedelmes lenne, ha én orosz kém volnék, aki egy könyv megírásának ürügyével Moszkvából érkezett. Mások viszont ezt nem fogták fel ilyen tréfásan. Bizarr népség ez az amerikai: először elmesélnek mindent, amit csinálnak, aztán megijednek, hogy valaki kémkedni talál.

– Most apámnak írok, Ivan a neve, és Kijevben lakik. Mondd csak, Gotha: van valahol errefelé egy Verne-emlékmű?

– Verne? Ki az a Verne? – kérdezte Gotha. – Ejnye, Gotha! Az író! A francia! – Hm. Mintha már hallottam volna beszélni róla. Írt egy könyvet, amiből filmet csináltak. Láttam a *

filmet. Nyolcvanezer mérföld a tenger alatt, vagy valami ilyesmi.

– Húszezer. Írt egy másik könyvet is, annak az a címe, hogy

Utazás a Holdba.

–

Nofene! – mondta Gotha. – Sokan írtak könyvet Utazás a Holdba címmel vagy hasonlókkal. Saidin barátom negyvenet írt, és az egyiket nekem ajánlotta.

– Igen, de Verne ezt a könyvet száz évvel

ezelőtt ír ta.

– Nocsak! – mondta Gotha valamivel több érdeklődéssel. –

És ebben a könyvben a rakéta többé-kevésbé olyan, mint a Saturnus, van benne egy olyan Apollo -szerű űrkabin is, és Flor idából lövik fel.

– Nocsak! – mondta Go tha. – Egy Tampa nevű városból indul.

– Tampa csak kétszáz mérföldnyire van innen – mondta Gotha. – Ha nem volna nagy város egy csomó házzal meg ilyesmivel, meg is felelne, mert a tengerparton áll, egy félsziget közepén. Nincsenek hegyek, és ott van előtte a tenger.

–

Tudod, Gotha, én azt hiszem, igazán kellene csinálnotok egy emlékművet ennek a Verne Gyulának.

–

Ha emlékműveket kellene csinálnunk mindenkinek, aki ír egy könyvet, jól néznénk ki –

kuncogott Gotha. – De ki ültette a fejedbe ezt az ötletet?

– Az apám – mondtam. –

Furcsa fickó lehet az apád – morogta Gotha. Aztán elment, csak még közölte, hogy délután találkozunk a bárban, hogy kimenjünk Metritt Islandre, ahol a Holdra készülő rakéták űrkikötője van. Én újra kezdtem a levelemet neked. Bocsáss meg, hogy ezt is felhasználom. Egyébként kértelek is, hogy engedd meg.

„Nem,

apám, itt nincsenek emlékművek Verne Gyula, még kevésbé Barbicane úr tiszteletére. Megkérdeztem egy szakértőtől, és azt mondta, nincs is szándékukban ilyesmit csinálni. Az a gyanúm, hogy egyáltalán nem is ismerik Verne nevét. Sok más téren is ki kell ábrándítsalak, apám, mindenekelőtt a füvekkel kapcsolatosan. Itt egyáltalán nincsen fű. Vagyis: van, de akár Los Angelesben, szintetikus anyagból. Méterszám árulják a supermarketekben, mint a szövetet. Nincsenek növények sem, apám: kipusztultak a paratölgyek, a pálmák, az orgonák, mind a háro mszázhuszonnyolcféle fa, amelyek oxigénnel ár asztották el a levegőt, nem mar adt más, cs ak egy kevés déligyümölcs. De már azok is fonnyadnak. Valószínűleg a robbantások miatt, amelyek mérgezik a levegőt. A klíma pompás. Floridában örök nyár uralkodik,vele. de aNincsenek levegő mérgezett, tudom, milyen magokat vihetnék neked, csak a járványt terjesztenénk itt állatoknem sem, apám. Kipusztultak a madarak, a krokodilusok, a nyulak, a szúnyogok, az egerek (ennek örülnél), csak a kígyók maradtak életben, ki tudja, miért: talán, hogy egyikük az alma megevésére buzdítson, amikor az emberi faj újrakezdi majd a maga útját. A cápák is életben maradtak: a NASA alkalmazta őket, ezt gyanítom, hogy felfalják a kíváncsiskodókat, akik a tengerben akarnak fürdeni a medencék helyett. Ugyanis senki nem fürdik a tengerben, minden szállodának van úszómedencéje, a luxushoteloknak például Miamiban kettő vagy három is van, az egyik hideg vízzel, a másik meleg vízzel, a harmadik sós vízzel: kezd elterjedni az a divat is, hogy a fürdőzők mesterséges napfénynél barnuljanak le, ne az igazinál; a mesterséges napfény a fedett medencéknél található, és úgy látszik, higiénikusabb, mint a valódi, mert nem lehet tőle leégni. A madarakat illetően pedig, amiket itt madaraknak hívnak, azok nem madarak, hanem rakéták, lövedékek, tehát ha vadászni mégy, és azt mondod: Lelőttem egy madarat, börtönbe vetnek államellenes szabotázs miatt. Igazán nincs itt semmi abból, amit te gondolsz, apám. Két napja vagyok itt, mindenfelé járkáltam már azzal a fickóval, aki

felügyel rám, és bárhová nézek, nem látok mást, csak homok-, aszfalt- és tengerisó-sivatagot, a te Coco Beach-Tampád olyan csúnya, hogy ha látnád, inkább vállalnád, hogy a Holdra menjél, ahol ha nem is jobb, de semmi esetre sem rosszabb. 1950-ben ebben az egész körzetben összesen huszonháromezer ember lakott, ma egyedül Coco Beachnek kétszázezer lakója van: éttermek, bankok, benzinkutak, motelok, bárok, nightclubok valóságos Vidám Park-szerű kavargása; minden gazdag ember ide jön, és azok is, akik remélik, hogy majd meggazdagodnak. Megismétlődik a száz évvel ezelőtti futás az arany után. Nem mintha mindez csak Floridában volna így, mindenütt így van, az egész Délen: Új Mexikóban, Texasban, Alabamában, Louisianában, Mississippiben. Az űrkorszak aranyláza pont osan a legálmo sabb, legelmar adottabb államokra tör t rá, vagyis azokra, ahol a legtöbb rendelkezésre álló terület volt: nem így történik-e mindig? De Florida speciális eset, kicsit ugyanúgy, mint Texas. Vagy még jobban? A vendéglők és a motelok itt olyan neveket viselnek, mint Bolygó, Vanguard, Ranger, Polaris. A night-clubok: „Girls in the Space” – Lányok az Űrben. Még a játékok is, gondold el, olyanok, amilyeneket a kozmosz-pionírok gyerekei használnak majd a holdbéli kolóniákon, amelyek egykor az Örök Fény Völgyében létesülnek: tudod, ott, ahol a mama a Hold szemeit véli látni. Apró űrruhák, oxigénpalackok, plexiüveg-sisakok, űrkabinocskák, melyek napenergiával működő elemekkel repülnek fel; tegnap az ég hirtelen elsötétült, és egy kis űrhajócska a fejemre esett, még most is púp van rajta. Mit mondjak még? A képeslapok, melyeket barátainknak küldhetünk, nem virágokat, tájakat, bikinis lányokat ábrázolnak: hanem rakétákat, petróleumlelőhelyeket, űrhajókban egyiptomi múmiák módjára elnyúló asztronautákat. A Földet, amelyet te szeretsz, it t már jó ideje elfelejte tték, a kietlen síkságon csak a kilövőtor nyok magaso dnak: egy o lyan korszak katedrálisai, amely, igazad a liturgiát technikával helyettesítette. Magasak és karcsúk, maguk módján ünnepélyesek, és a volt, maguk módjána felzaklatják az embert: mert arra gondol, hogy a ezek mindegyikéből elindult valaki. A legtávolabbi, majdnem a tengerpart szélén, az Shepard tornya. Aztán ott van Grisso m, Glenn, Carpent er, Schirr a, Cooper tornya is: már nem használhatók semmir e, de mégis ott tartják, emlékü l. Ez megható, nem g ondolo d? Az űrhajó sokr ól kérdezel. Azért is vagyok itt, hogy megkíséreljem megérteni őket. Ha nem sikerül őket megértenem, nem tudom megérteni a világot sem, amely ránk vár, amely körülveszi őket. Nem ismerem a fiatalokat, vagyis a második és harmadik csoport tagjait, akik teljes bizonyossággal a Holdra készülnek: azt mondják, ők mások. Az első hétről azonban elmondha tom neked, hogy egyáltalán nem szeretik úgy őket Amerikában , ahog y te gondolod. A motel, ahol lakom itt Coco Beachben, az ő tulajdonuk; képeik, melyeken mindegyikük űrruhában áll koromfekete, ragyogó csillagokkal tűzdelt égbolttal a háttérben, a bejáratnál függnek. Cape Colony Inn ennek a motelnak a neve, a Life pénzén vették, tudod, az az amer ikai képeslap, amel y szerződést kötött velük, hogy publikálja az emlékirataikat. Hát én éppen ezért választottam ezt a motelt, mert az ő tulajdonuk, és mert szerintem helyes, hogy az én floridai tartózkodásomon az asztronauták keressenek. Eltekintve attól, hogy gyönyörű szép is, látnod kellene, milyen gonddal bánok a törülközőkkel és a robotokkal: elhatároztam, hogy nem lopok el még egy ruhaakasztót sem. De úgy látszik, a többi vendég nem így viselkedik, és egyetlen szálloda sem okozott még a tulajdonosainak annyi keserűséget, amennyit a hét asztronautának okoz a Cape Colony Inn: olyannyira, hogy el is akarják adni. Természetesen a kormány mindent elkövet, amit csak tud, hogy szeressék, becsüljék őket. Rendkívül ügyes hivatalnokok rekedtre kiabálják a torkukat, hogy megmagyarázzák, milyen tökéletesek, becsületesek, szerények, hogy szeretik a családjukat és a hazájukat, és aegy hallgatás mögé rejtik gondosan a hibáikat. Soha senki nem tudhattarájuk, meg például, hogy űrhajósfüggönyei megcsalja-e a feleségét. De a kelepcék minden sarokból leselkednek és nem múlik el egyetlen nap, hogy meg ne kísértsék őket filmproducerek, fogkrémgyárosok,

erényük feláldozására hajlandó lánykák, reklámot hajhászó színésznők: mennél többet mesélnek nekem róluk, hidd el, annál kevésbé irigylem őket.” Egyáltalán nem tréfáltam. Egyébként mindabból, amit az utazás alatt írtam neked, semmi nem volt paradoxon vagy tréfa eredménye. A motel történetét Gotha Cottee mesélte el nekem, és egymagában ez már bizonyította, hogy hősnek lenni sokkal könnyebb az égben, mint a földön. Egész Amerika felháborodva sápítozott aznap, amikor a Cape Colonyt megnyitották. Szenátorok megállapították, hogy ez botrány, vallásos társaságok mennydörögték, hogy a hét embert meg kell büntetni, a szerződést a Life -fal vissza kell vonni. És ha nincs ott Glenn, aki egy víkenden a tóparton meggyőzte Kennedyt, hogy lépjen közbe, akkor a szerződést valóban vissza is vonják, vagy legalábbis nem újítják meg, és egyikük sem kapta volna meg a fejenként negyvennégymilliót, amit viszont így megkaptak. Glenn tartott egy beszédet Kennedynek, ami körülbelül így hangzott: „Fizetésünk havi nyolcszázharminc és ezeregyszáznegyven dollár között mozog, az adó elviszi ennek több mint egyharmadát: az életmóddal, amit velünk folytattatnak, meghívások a Fehér Házba, utazások, fogadások, ahol a feleség sem jelenhet meg akármilyen rongyban, meg amennyibe az élet Amerikában kerül, ahol hat vagy hét dollárt is kell fizetni egy elsőhetes moziban, ez a pénz nem elég. Ha történik velünk valami odafent, családunkat nyomorban hagyjuk. Tehát amit az emlékirataink eladásából keresünk, az arra kell, hogy biztosítsuk a jövőt a családunk számára. Egyikünk sem azért vállalta, hogy az űrbe megy, hogy milliomos legyen, a harminchárom órás űrutazás után Cooper körülbelül huszonkét dollár külön pénzt kapott. És nagyon jól tudjuk, hogy a Vietnamba harcolni küldött fiúkhoz képest, senkitől.” igazságtalan előnyökkel hát ilyen az élet, Elnöka úr, és mi nem lopunk el semmit John Kennedytrendelkezünk: meggyőzték, de elfogadta. Mégis, amikor Houstoni Építészszövetség felajánlott nekik hét villát, az asztronautáknak azt kellett mondani, nem, köszönjük, és senki nem jegyezte meg, hogy Gagarinnak szabad volt ajándékba elfogadni egy elegáns lakást Moszkva közpo ntjában. Hozsannáztak nekik, diadalmenetben vitt ék kör ül ő ket a Bro adwayn, sztárként ünnepelték őket, úgy, hogy hozzájuk képest elhalványodnak a film vagy a sport sztárjai, az asztronauták azonban minden pillanatban fizetnek ezért. És állandóan abban a lidércnyomásban élnek, hogy hibákat követnek el, megkövezik őket, úgy járnak, mint kollégájuk, akit Jack Smurchnek hívtak… A Dragon Fly III-mal tett legendás repülés után Jack Smurch, a pilóta hőssé változott, de amikor észrevették, hogy csak egy öntelt hülye, akkor kicsit hátba vágták úgy, hogy a szállodai szoba ablakából l ezuhanva szétzúzta magát az aszfalton.

– Gotha, ha ez tör ténnék velük is? Gotha Cottee villámló tekintettel mért végig.

– Közülük egyik sem öntelt hülye. – Gotha, és ha valamelyik azzá válna? Talán Jack Smurch sem volt mindig olyan. – Egyikük sem válik olyanná.

– Gondolo m, hog y őr zitek őket; természetese n. – Ellenkezőleg. A nemhivatalos interjúkat kivéve, azt csinálhatnak, amit akarnak: úgy rontják el a gyomrukat, ahogy nekik tetszik, ihatnak, amit kívánnak, száguldozhatnak az autójukon, amilyen sebességgel óhajtanak. Jobban dolgoznak, ha nem őrizzük őket, sokkal több hasznot hajtanak. Aztán meg, kemény napok várnak rájuk: miért kellene addig úgy élniük, mint a halálraítélteknek egy párnázott cellában?

– Nem az evésre, ivásra, autóvezetésre gondolok, Gotha. A morális, ízlésbeli magatartásukra inkább. – Nos, hát természetesen nem szolgálhatnak spekulációs, vagy reklámcélokat. A szabályzat tiltja. Képzelj el egy reklámplakátot a Times Square-on, Cooper fényképével, aki egy bizonyos cigarettát szív: „Ez az űrcigaretta! A világűrben Gordon Cooper kizárólag ezt szívja… Elképzelhetetlen!

–

És a szabályzat azt is tiltja, hogy megcsalják a feleségüket? Gotha Cottee ismét végigmért villámló tekintetével.

– Egyikük sem csalja meg

a feleségét.

Lezártam a levelet, kimentem a tengerpartra. A Cape Colony két lépésnyire van a tengertől: csak át kell menni az úton, és már a parton lehetek. Mérhetetlen, végtelen ez a part, nedves és érintetlen homoksivatag, melynek láttán az ember szeretne felkiáltani: Úristen, kiszárad a tenger! De csak megindul rajta elbűvölten, megrettenve, senki más nem sétál ott, sem előtte, sem mögötte, sem közel, sem távol, nem látni senkit, csak kagylók hevernek százával, ezrével körülötte, bizarr formájú, csodálatos színekben játszó kagylók, rózsaszín és halványkék medúzák sóhajtoznak, amikor megcsókolja őket egy-egy hullám, mely megpróbálja magával ragadni őket, hogy éljenek: ez a tenger a világ kezdetének tengere, ez a csend is a világ kezdetének csendje, tévedtél abban, amit írtál az apádnak, ezek a nyomok a fövenyen, ugyan micsodák? Furcsa, olyanok, mint az autókerekek szántotta barázdák. Ugyan, ne tréfálj. És ez a zaj, micsoda? Furcsa, azt lehetne hinni, egy autó motorja. Ugyan, ne tréfálj. Aztán hirtelen félre kell ugorni: az autó majdnem elgázol. A tengerpart olyan terület, ahol úgy lehet vezetni, akár az aszfaltos úton, csak nem túl nagy sebességgel. Szegény hősök. Nem nézhetik a kagylókat, medúzákat, hullámokat sem anélkül, hogy kockáztatnák, megöli őket valami, aminek motorja van. Bánatosan visszatértem a Cape Colonyba, és elkezdtem olvasni Gotha Cottee papírjait, az interjút, melynek Bátor asszonyok a címe. „Félelemmel tölti el önöket férj ük mesterség e?” Marjorie Slayton válasza: „Még hogy félelemmel? Engem sosem idegesített Deke mestersége. Az a beállítás, ahogyan Hollywoodban ábrázolják a pilóta feleségét, amint a konyhában mosogatja a tányérokat, és közben sír, mindig bosszantott. Amikor Deke berepülő pilóta volt, én az özvegyek

között éltem. Legtöbbjük azzal töltötte az idejét, hogy vigasztalta az őt vigasztalókat. Talán mi túlságo san közelrő l látjuk a dolgokat: így az egész drámai r észe elkerüli a figyelmünket .” Louise Shepard válasza: „Félelem?! Miért? Gondolom, ugyanúgy hiszek a technológiában, mint a többi amerikai: ugyanolyan bizonyos vagyok benne, hogy a kerekek forognak, amikor az autó zöld elzésnél tovább halad, és a fékek fékeznek, amikor megáll a vörös jelzés előtt. Ha a kerekek nem forognak, és a fékek nem fékeznek, akkor működik valami más.” Betty Grissom válasza: „Gus úgy véli, hogy űrhajón repülni kevésbé veszedelmes, mint autót vezetni, ésa én vele. Mindössze repülőbalesete Gordon Cooperrel, amikor együtt repültek T egyetértek 33-as lökhajtásos gépeken:egy a gép kigyulladt volt, és lezuhant, de mindketten megúszták karcolás nélkül. Mikor megtudtam, meglepődtem, de nem ijedtem meg. Ilyesmi előfordul.” Trudy Cooper válasza: „Nem aggódom a lehetőség miatt, hogy Gordon meghalhat egy űrhajón, semmiképpen nem jobban, mint ahogy azért aggódom, hogy a háztető a fejemre ne essen. Magam is pilóta vagyok, és meglehetősen értek a mesterségemhez, mielőtt Gordont megismertem, repülőgépvezetést tanítottam a Hawaii-szigeteken. Mikor az első kislányunk megszületett, Gordon meg én egy Piperen jártunk vele sétálni.” (Cooperné asszonyé a Hawaii-szigeteken a Piper Club felének tulajdona, azt akarja, hogy lányai még tizennyolc éves koruk előtt tanuljanak meg repülni, és mindenki tudja, hogy amikor a férje majdnem porrá égett, akár egy gyufaszál, az automata irányítók ugyanis elromlottak, és nélkülük kellett visszatérnie az atmoszférába, ő rendíthetetlen nyugalommal ezt mondta: „Sikerülni fog.” Aztán, miközben emberek milliói sírtak, sietett átöltözni, kifesteni magát, előkészülni a sajtókonferenciára, amely majd a leszállást követi. Ami pedig a lányait illeti, Cam és Jan – az egyik tizennégy éves volt abban az időben, a másik tizenhat hát ők a harminchárom óra alatt, amit az apjuk az űrben töltött úgy, hogy egy csepp vizet sem ivott, mert eltört a vízszolgáltató berendezés, ők azt csinálták, amit máskor: ettek, tanultak, játszottak. Este tízkor lefeküdtek, és elaludtak, mint az angyalkák. Mikor reggel hétkor felébredtek, Cam ásított: „Hát az még m indig o dafönt van?”) Bátor asszonyok, apám, bátor asszonyok. De én a földre hullattam azokat a papírlapokat, és azon gondolkoztam, mit jelent a azért bátorság, mitábrándért, értenek ezen bátorság.nevezel, A mamadeis azzal bátor együtt, volt, amikor te az életedet kockáztattad a nagy amita szón: szabadságnak hogy bátor volt, félt is. Valahányszor elmentél otthonról, lehet, hogy utoljára mentél el, és amikor ő azt mondta neked: ciao, annyira bátor volt és annyira félt. Egy reggel elfogtak. A fegyverraktárba mentél, revolvert szegeztek a hátadnak és elfogtak. Még te sem tudod, apám, mennyire bátor volt a mama. Kilenckor mentél el otthonról, és délben még nem jöttél haza. A mama a levest főzte és sírt, sírva mondta: biztosan dolga akadt. Eljött az este, és te nem tértél haza. A mama megágyazott és sírt, sírva mondta: majd holnap hazajön. Nem jöttél haza holnap és még holnapután sem, a holnaputáni újságban ez állt: „Letartóztatták a terroristák egyik vezetőjét.” A mama elolvasta, abbahagyta a sírást, és szép arca márványsima lett: a kétségbeesés márványszobra, a félelem márványszobra. Igen, a félelem márványszobra, Mrs. Cooper, Mrs. Shepard, Mrs. Slayton, és a többi. És azzal a félelemmel a mama felvette az ünneplő ruháját, fogta a kerékpárt és elment a Villa Tristébe *, ahová a letartóztatottakat vitték, hogy megkínozzák őket. A pincékből felhallatszott az ordítás, a mama reszketett félelmében. Reszketett akkor is, amikor azzal a gyilkossal beszélt, egyenesen a szemébe nézve, miközben azt

mondta neki: a férjem ártatlan. A gyilkosnak mulatságos neve volt, cseppet sem illett egy gyilkoshoz: * Caritának * hívták. Könyörtelenül a mama arcába nevetett, és azt mondta: felveheti a gyászruháját, asszonyom. A kkor a mama elment, újra felült a kerékpárr a és elkezdet t kör bejárni a vár osban, hamis tanúkat keresve, akik bizonyíthatják, hogy a férje nem fegyverek után járt azon a napon, hanem or vosságo t keresett számomra. A mama hosszú napokig jár kált a kerékpárjával, a félelmével, és nem talált tanúkat, de talált valami sokkal becsesebbet, megtudta, hogy a kínvallatók egyike egyszer letépte Mussolini képét. Így a mama újra felvette az ünneplő ruháját, és visszatért a Villa Tristébe, megkereste azt a kínvallatót, és azt mondta neki: „Ha nem csinál valamit a férjemért, én elmondom, hogy maga letépte Mussolini képét.” Sosem értettem, honnan vette a bátorságát a mama, mert a Villa Triste nagyobb lánggal égetett, mint egy űrhajó, amely épp az atmoszférát készül átszúrni; talán a félelemből merítette. És a gyilkos kihozott téged a Villa Tristéből, apám, és bezárt egy börtönbe, ahol nagyon sokáig maradtál, az egerek között. Igaz, az egerek. Az egerek. A mama gyereket várt, Mrs. Cooper, Mrs. Shepard, Mrs. Slayton, és a többi. Amikor megtudta, hogy apa a börtönben van, az egerek között, annyira boldog volt, hogy elvetélte a gyereket. Mrs. Cooper, Mrs. Shepard, Mrs. Slayton, és a többi: az anyám is bátor volt, de a bátorságával együtt félt is. Azokban a hónapokban kapott szívbetegséget is, és a szíve azóta nem olyan, mint régen. Mivel a szíve nem olyan, mint régen, mi lehetőleg nem ültetjük őt a televízió elé, amikor az önök férjei felmennek a rakéta tetejére Cape Kennedyben: és ha még is látni akar ja őket, mi ott vagyunk mellette a pir ulákkal. Mert anyám nem hisz úgy a technológiában, mint önök, nem bízik vakon benne, hogy a kerekek forognak, amikor forogniuk kell, és a fékek fékeznek, amikor fékezniük kell. Ezzel szemben rengeteg benne a jóság, és amikor önök száraz szemmel nézik a képernyőt, aztán kifestik magukat az utána következő sajtókonferencia tiszteletére, az én anyám sír és sóhajtozik: „Szegény fiú, szegény teremtés, nézd már, hová teszik, nézd, mit csinál nak vele.” Bátor asszonyok, apám, bátor asszonyok. De én néztem azokat a papírlapokat, Mrs. Cooper, Mrs. Shepard, Mrs. Slayton, és a többi, a papírlapok libegtek a földön, a kondicionált levegő szele lebegtette őket, és arra gondoltam, hogy ez talán nem is bátorság kérdése: inkább a szereteté. Vagy talán, gondoltam, igaza volt Gotha Cottee-nek, amikor azt állította, hogy nem érdemlem meg a kort, amelyben élek, és nincs semmi különleges abban, ha valaki űrhajós: „Meg kell szoknod, hogy úgy tekintsd a Holdat, mint egy gyarmatosítandó szigetet, a holdutazást pedig, mint felavatandó légi utat.” Vagy talán, gondoltam, igazaz az,enyém, hogy azkihalásra emberi faj nem változik: új fajelfeledjék. születik a És világban, olyan faj, amellyel szemben anem miénk, ítéltetett, arra, hogy úgy rémlett, nagy hideg van Cape Kennedyben, ahol soha nincsen tél, és a gazdag földlakók karácsonykor fürdőruhába öltöznek. Éles, komisz hideg volt. Felálltam és elindultam, hogy találkozzam Gotha Cottee-vel. Gotha a bárban ült nagy üveg jeges ital elő tt, fénylett az izzadságtó l.

– Micsoda hőség , ugye? – Hát igen, Gotha. Legkevesebb harminc fok. Egy szelíd fiatal férfi volt vele, akinek a szeme értelmesen, vidáman csillogott. Kicsit emlékeztetett Glennre.

– Bemutatom neked Bill Douglas-t, az űrhajósok orvosát. Velünk jön a kilövőállomásra. – Gotha azt állítja, h og y meg akart ismer ni engem – moso lygo tt Douglas doktor, kicsit gún yosan. – Igen. Ugye, maga kelti fel őket éjszaka, amikor készülniük kell az induláshoz? – Igen, én. –

Nagyon tetszett nekem valami, amit maga mondott: Úgy ébrednek, mint ha nem esetleg meghalni, hanem szárcsára vadászni indulnának. Teli torokból nevetett.

– Ezért akart megismer ni? – Ezért is. Oly ritkán találni költőket az űrkorszakban. Azt kell hinnem, hogy néhány tudományosfantasztikus író n kívül sen ki nem tud semmi szépet mondani err ől az eg ész dolog ról.

–

Még egy kicsit döbbentek, felkészületlenek vagyunk. Minden olyan gyorsan történt – mondta Douglas doktor. – De majd később, majd később.

– No, gyerünk – szakította félbe Gotha. – Egy jó óra kell, amíg Merritt Islandbe érünk.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Elindultunk. Gotha vezetett végig az úton, ahol semmi más nem volt, csak az út, és kétoldalt homoksivatag. Gotha és Douglas doktor között ültem, és a születő új emberi faj gondolata égett bennem. Nincs menekvés, alkalmazkodni kell. Végre is, mi mást csinálunk hosszú évmilliók óta, mint alkalmazkodunk? Meztelenül születünk, nem pedig ruhákban. A ruhákat később húzzuk magunkra. A hangszálak kezdetben nem a beszédre szolgáltak: a levegő útját szabályozták a tüdőkhöz, csak később fedeztük fel, hogy hangokat tudnak adni, és így feltaláltuk a szavakat, a szavakból nyelv lett. A kezek eleinte nem írásra, zongorázásra, ékszerek kifaragására szolgáltak. Arra használtuk őket, hogy a lábunkkal egyszerr e a földr e támaszkodjunk velük , csak később fedezt ük fel, hog y képesek meg fog ni a tárgyakat, így elkezdtük írásra, zongorázásra, ékszerek megragadására használni őket. A testtel alkalmazkodni, ez annyit jelent, mint alkalmazkodni érzelmekkel és értelemmel is.

–

Tudja, Douglas doktor – kiáltottam fel –, mielőtt a bárban találkoztunk, azon gondolkoztam, vajon nem születik-e egy új emberfajta: olyan faj, amellyel szemben a miénk, az enyém, eltűnésre ítéltetik.

– Ó, nem! – mormogta Douglas doktor. – Ez még ugyanaz a régi faj, amely egy kicsit átalakul. Átalakul alkalmazkodni egyáltalán nem könnyű. Egytörzsének kicsit hallgatott. 1915-benalkalmazkodás egy ember bújtközben. elő egyDe barlangból, Kalifornia dombjainál. Indián –volt, utolsó – tagja. Harminc-, negyvenévesnek látszott. A Kaliforniai Egyetem Antropológiai Intézete megfogta és bezárta az Egyetemre: ahogy a hálóba akadt madarat, lasszóval elfogott lovat szoktak bezárni. Szegény indián. Mindössze két évig élt. Egészséges, erős volt. A kényelem ölte meg, a higiénia, a melankólia.

–

Kényszerű változás volt, brutális változás. Mintha engem betennének egy űrhajóba és felhajítanának a Marsra minden előkészület nélkül. De a változás, amelyről én beszélek, más, lassúbb, inkább a dolgok hozzák, nem a személyek… A testről beszél, vagy az értelemről? – szakított félbe Douglas doktor.

– Mind a kettőről. Talán nem azonosak? – Nem, egyáltalán ne m vagyok biztos benne, hogy azono sak volnának – mor og ta Douglas doktor. Gotha nagyot fújt.

– Kezdelek unni benneteket. Nem tudtok ezekről a dolgokról később csacsogni, a hivatalban?

Douglas doktor hátravetette a fejét, úgy nevetett, aztán egy kicsit hallgattunk. Az út simán futott, és kétoldalt továbbra sem volt semmi, egyetlen levél, egyetlen virág sem, semmi. Csak fehér homok és fehér kavicsok: kagylók.

–

Tehát beszéljünk a testről – kezdtem újra. – Kezdjük ott. A lehetőségnél, hogy a test maga spontán módon, darwini módon alkalmazkodik mindahhoz, ami történik. Hogy megtanul például lélegezni a levegőn kívül, amint a hal megtanult lélegezni a vízen kívül.

– Lehetetlen, abszurdum. Az élet, abban a formájában, ahogy mi értelmezzük, az oxigéntől függ: Darwin hala a maga oxigénjét előbb a vízből merítette, mielőtt a levegőből merítette volna. Az ember sosem lehet meg oxigén nélkül: amikor képes lesz meglenni nélküle, akkor nem lesz többé ember, valami más lesz, az emberi faj véget ér. Alkalmazkodhat a súlytalansághoz, habár egyikünk sem tudja még, milyen hosszú ideig képes ehhez alkalmazkodni. Két hétig, egy hónapig, ki tudja. Nem vagyunk róla megg yőződve, hog y a súlytalanság állapota ártalmat lan, és hosszú távon is következménymentes lenne. Alkalmazkodhat az ember a nagy felgyorsuláshoz, a mozdulatlansághoz is, de az oxigén hiányához nem. Az ember soha nem fejlődhet ki az űrben; akkor már valószínűbb, hogy a vízben fejlődik ki. Én megpróbáltam egy kutyát helyezni magas nyomás alatt álló vízzel teli edénybe: hét atmoszféra nyomás volt benne, talán több is. Nos, belélegezte a vizet, tökéletesen lélegzett. Nem tudom, érthető-e: ilyen nyomás alatt a vízben az oxigén és a hidrogén különválik, és a kutya az oxigént lélegzi be. Fél órán át lélegzett.

– Aztán meghalt? – Nem, nem halt meg. Mintha ezúttal némi érdeklődés ébr edt volna Go tha Cottee-ben.

– És mire jó

ez, Bill?

–

Arra, hogy a vízbe és az űrbe menjünk. Az űrrel kapcsolatosan kettős haszna is van. Miután a elenleginél sokkal hevesebb felgyor sulásokkal kell haladni, bez árkó zhatunk egy mag as nyomás alatt álló vízzel teli tartályba, és nem törjük össze magunkat. Nézd, elmondom neked a tojáspéldát. Ha ledobsz egy tojást a földre, összetörik. De ha vízzel teli edénybe helyezed a tojást, és az edényt dobod a földre, a tojás nem törik el. Tedd az embert a tojás helyébe, és minden világos lesz.

– Nahát! – mondta Gotha. – Tehát vízzel teli űrhajókat kell építenünk. – Pontosan. Vízzel teli űrhajókat.

–

Nahát! – mondta Gotha. Szájába dugott egy rágógumit nagy izgalmában, lábát a gázpedálra nyomta. Ösztönösen felrémlett előttem Gotha tojássá változva, amint elindul a maga víztartályában, és lezuhan a Marson. Az ütődéstől minden összetörik, kivéve Gothát, aki tojássá változott. A tojás lágyan gurul a Marson, becsúszik egy lyukba, akár egy golflabda. A lyukból egy hang hallatszik, Gotha hangja: „Segítség ! Gazemberek! Nyomo rultak! Hülyék!” Elmo ndtam neki, meg bántódo tt.

–

Van azonban egy másik módszer is, Douglas doktor – makacskodtam. – A cyborgok. A kibernetikai organizmusok. Vagyis mestersége szervekkel kell az űrbe mennünk, nem a magunkéival: mesterséges tüdővel, mesterséges szívvel, mesterséges májjal… Bizonyos értelemben ez ugyanaz a módszer, mint a japán kamikazéké, akiknek térdig levágták a lábát, hogy jól tudják meglovagolni a torpedókat, és kézi irányítással vezethessék őket a célpont ellen.

– Ó, nem! – kiáltott fel Douglas doktor. – A szerveket lehet mesterséges szervekkel helyettesíteni, tudom, egyes kollégáim azt állítják, hogy a mesterséges szerv sokkal jobban működik, hogy az ember silány konstrukció, nincs korlátja az emberen alkalmazható szervátültetéseknek; a cyborgok azonban nem emberi lények, hanem szörnyetegek. És mi embereket akarunk a világűrbe küldeni, nem szörnyetegeket.

– Az ember halandó, a cyborg nem. – Én szívesebben vagyok Bill Douglas,

halandó, mint halhatatlan szörnyeteg. Remélem, hogy ilyen ocsmányság soha nem történik meg, ha pedig mégis megtörténnék, remélem, akkor én már halott leszek.

– Maga ig azán azt hiszi, Douglas doktor, hogy nem

történik meg?

– Nem – mondta gyászos hangon. – Megtörténik. Sajnos, megtörténik. Csak idő kérdése. – No most már aztán igazán unlak benneteket – üvöltötte Gotha Cottee. – Először tojássá akartok engem változtatni, felhajítani a Marsra és begurítani egy lyukba. Aztán ezekkel az átkozott cyborgokkal ijesztgettek, azt mesélitek, hogy már csak idő kérdése. Az ördög vigye el benneteket! – Azzal bekapcsolta a rádiót. – Zenét. Zenét akarok Tessék. Ah! Női hang egy r égi dalt éneke lt. Régi dal volt, a háború idejéből való. 1940 és 1945 között Londonban dúdolták a frontra induló katonák, és egy film, a Doktor Strange love újból divatba hozta. Vera Lynn énekelte a film végén, amikor már felrobbant a Bomba, és a hangja volt az egyetlen kíséret a hatalmas gomba látványához, melyből kibontakozott egy másik gomba, aztán megint egy másik, hogy mindenki meghaljon, minden és mindenki, fák, állatok, emberek és tárgyak. Régi dal volt, és a közönség szerelmes dalnak

vélte, pedig a szer elemhez ne m so k köze volt, legalábbis nem csak ahhoz volt köze, mer t sok minden benne volt a szerelmen kívül, benne volt minden.

Egyszer még t alál kozunk, hogy mikor, nem tudhatom. Jön idő, hogy majd találkozunk egy tündöklő szép nyári napon. Mosol yodat add n ekem, Csalogasd elő a napot felhők mögül édesem. Kérlek, k öszönt sd barát aimat, mondd meg nekik, visszatérek, befejezvén nagy ut am. Mondd neki k, mikor i ndult am, búcsúzóul ezt daloltam. Egyszer még t alál kozunk, hogy mikor, nem tudhatom. Jön idő, hogy majd találkozunk, egy tündöklő szép nyári napon.

Hirtelen mozdulattal elzártam a rádiót.

– Hagyd abba, Gotha. Douglas doktor furcsán mosolygott.

– Hagyd abba, Gotha, vagy hagyd abba, Vera Lynn? Szépen énekel Vera Lynn. – Túlságo san szépen , doktor. – Nagyon szép ez a dal. – Ez a dal csodaszép. – Sok minden van benne, ugye?

Minden benne van.

– Minden, doktor . Minden. vízzel Mi, akik változunk: mesterséges máj. Mi, akik válunk, tojássá változunk: teli cyborgokká tojásokká, hét atmoszféra nyomású tüdő, vízzé.mesterséges Mi, akik szörnyetegekké halhatatlan szörnyetegekké, isten veled, ember. Hamarosan nem marad benned más az emberből, mint az értelmed: a te értékes, intelligens agyad. De maga az agy is megérti majd, amikor szörnyeteg agyává válik, halhatatlan szörnyeteggé, hogy csak a kétségbeesett döbbenet, a szeretet, az íz, az illat utáni vágyakozás teheti megint olyanná az embert, amilyen volt, korlátozottá és halandóvá, ezért hát nem isten veled: viszontlátásra. Egyszer még találkozunk, nem tudom, hol, nem tudom, mikor, de tudom, hogy találkozunk egy szép nyári napon: mi, emberek, mi, kicsinyek, mi, akik az intelligencián kívül hiszünk a szeretetben, az illatban, az ízben, mi akik olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk, tüdővel, májjal, szívvel és ag gyal, amely ko rlátozo tt, halandó.

–

Beszéljünk az agyról, Douglas doktor. Ez az egyetlen szerv, amit nem helyettesíthetünk mesterséges szervvel. Hogyan reagál majd a: agyunk, tehát az idegrendszerünk más bolygók megpillantására?

– Hű! – mondta Gotha. –

Hát hogyan reagálna? Ahogy mindig reagált, amióta az ember faj rendelkezik aggyal. Ahogy akkor reagált, amikor első ízben hatol az óceán mélyére és látott növényeket, amelyek halaknak tetszettek, ha lakat, amelyek növényeknek látszottak, színeket, amelyek más színei voltak, és elképzelhetetlen mélységekre bukkant. A tengeri táj semmivel sem kelt kisebb félelmet, mint a holdbéli. Úgy reagál majd, ahogy akkor tette, amikor szeme megpillantotta az Antarktiszt: jégmezők és jégm ezők, pusztán jégmezők, semmi más, csak jégmezők. Az embe ri agynak mindig hozzá kellett

szoknia új tájakhoz, és az idegrendszer nem szenved többet ettől a jövőben sem, mint amennyit a múltban szenvedett. Hát nem, doktor. Ne tréfáljunk, jó? Az ember kinyit egy űrkabint és kiszáll egy olyan világban, ahol senki még soha nem járt. Egy olyan világban, a mely sokezerszer ezer mérfö ld távolságr a van az ő Földjétől. És ő ezt tudja. Lassan, óvatosan megteszi az első lépést: az egész emberiség, mindazok, akik élnek, és mindazok, akik meghaltak, vele együtt teszik meg ezt a lépést. És ő ezt tudja. Sem szigetnek, sem óceánnak, sem kontinensnek nincs olyan felfedezése az ő saját bolygóján, amelyet hasonlítani lehetne ehhez az első, nagyon lassú, nagyon óvatos lépéshez. És ő ezt tudja. A gép, amelyből kiszállt, esetleg soha többé nem indul vissza, halálra ítéli őt ebben a levegő nélküli világban, sokezerszer ezer mérföldre otthonától. És ő ezt tudja. Doktor, maga igazán azt hiszi, hogy az agy ezt kibírja? Igazán azt hiszi, hogy ember tér majd vissza, nem csupán egy tehetetlen test, amely csak a tehetetlen anyagban él?

– Maga nagyo n bízik az emberi

agyban, dokt or.

– Nagyon. Az embe ri ag y ol yan csoda, amely napról

napra jo bban meglep engem. E lőr e láthatunk mindent az embernek mint állati lénynek a fennmaradásáról: a fizikai és kémiai jelenségek, melyeket nagyon jól ismerünk, megmutatják nekünk biológiai reakcióit. De nem sokat láthatunk előre az embernek mint értelmes állatnak fennmaradásáról: a pszichológiai reakciók erről a bolygóról származó tapasztalatok, hagyományok, érzékelések produktumai is. És mégis, biztos vagyok benne, hogy az agy kibírja.

–

Az űrhajó koporsójába zártan is? San Antonióban elmondták nekem, hogy a szimulátorokban sokan elvesztették a fej üket.

– Huh! – mondta Gotha Cottee. – Azok gyengék voltak. Vannak emberek, akik hosszú évekig éltek egy börtön cellájába zárva, és nem bolondultak meg. Sőt, gyönyörű könyveket írtak. Ezek magasabb rendű emberek természetesen. De az asztronauták éppenséggel magasabb rendű emberek. N em vette észr e?

– Nem, nem vettem észr e. –

Hogyhogy nem vetted észre? – ordította Gotha, halálosan megsértődve. – Ő nem vette észre! Nem vette észr e!

– Mert egy irodában, asztal mellett találkozott velük. Mert nem látta őket úgy, ahogy mi láttuk, az indulás előtti napon például, amikor lefeküdtek és elaludtak, én azt mondtam, az nem lehet, hogy

aludni tudjanak, nem hiszem el, belestem, hogy lássam őket, és aludtak: egészséges, mély álomba merültek. Hajnali egykor vagy kettőkor azután felébresztettem őket. Mind álmosan ébredtek, és azt mondták, gyer ünk, let’s go. Eleinte nem ér tettem, hog yan lehetséges ez. A ztán megér tettem.

– Hogyan lehetséges? – Átélt maga bombázást? – kérdezte Douglas doktor. – Igen. – Előfordult,

hogy úgy feküdt le, hogy arra gondolt: az éjszaka folyamán újabb bombázás

várható?

– Igen. – És mit csinált? – Hadd gondolkozzam… Aludtam. – Ők is. Tudják, hog y bombázás l esz: hát addig m iért ne aludnának. – Ebben nincs semmi magasabbrendűség. – De igen, van. Mert amikor felébrednek, és ismét tudják, hogy bombázás lesz, boldogok. Tudják, hogy esetleg meghalni indulnak, nem mondják, de gondolnak rá, én tudom, hogy gondolnak, és mégis boldogok. Nem állnak készen halálra, áll készen rá?deKétségbeesett élni vágyás van bennük, úgy eszik meg a reggelijüket, minthaaaz utolsókireggeli volna, mégis boldogok. Olyan boldogság ez, amelyben van valami dicsőséges, valami megmagyarázhatatlan. Ugyanez készteti őket, hogy felkiáltsanak, amikor odafönt vannak: „Milyen csodálatos látvány!” Mind ezt kiáltják. Oroszok, amerikaiak, férfi ak, nők, mind.

– És amikor lejönnek? A mikor visszatérnek, bizonyára még –

boldog abbak.

Nem. Ez a furcsa. Boldogok, hogy visszatértek, természetesen. Boldogok, hogy élnek. És alig várják, hogy mesélhessenek. De valami van, ami elfátyolosítja a szemüket. Valami… igen… igen: valami visszavá gyás. Az ember azt mondan á, sajnálják, hogy már nincsenek odafönt. Olykor az égr e pillantanak: mintha keresnének valami t, amit ott felejtett ek.

Talán a békét, doktor. A békét. Ismeri azt a tudományos-fantasztikus elbeszélést, doktor? Az asztronautáról, akit, nem tudom, hová küldenek egy űrkabinban, összekuporodva, mint az embrió az anyaölben. Akár a köldökzsinór, itt is egy cső gondoskodik az életben tartásáról, táplálásáról. Nem kell semmit csinálnia, csak elszakítani azt a csövet a megérkezés pillanatában, azután kilépni az űrkabinból. Az utazás kilenc hónapig tart: a terhességgel azonos ideig. És olyan úton van, amelyet már megtett, kényelmes, kellemes, békés utazás ez, de nem emlékszik rá, mikor tette meg. Csak abban a pillanatban jut eszébe, amikor megérkezik, eltelt a kilenc hónap, és félelemmel emlékezik vissza: ez az út, amelyen születéséig járt. Uramisten! De ő nem akar újra megszületni, nem akar megszületni, ő ól érzi magát odabent . Ha újr a megszületik, h a megszületik, először hosszú sír ásra fakad: és abb ól a sírásból jön majd az evés, az ivás, az alvás fáradsága, az élet fáradsága. Nem, ő nem akarja újra elvágni, nem akarja elvágni a zsinórt, nem akar kilépni a fénybe, nem akar élni, nem akar meghalni. És odabent marad. Halló, halló, halló, szólítják a Földről, halló, halló, hallasz minket? Halló, halló, halló, szakítsd le a csövet, szakítsd le! De ő nem szakítja le, és odabent marad, örökre.

– Sokért nem adnám én is, ha megtudhatnám, mit látnak odafönt – mondtam Douglas doktornak. – Mindennek ellenére, a legerősebb érzés, ami irántuk bennem van, az irigység. Féltékenység és irigység. Ha felmehetnék…

– Hát ki mo ndta, hog y nem mehet fel? –

Egy centrifuga. – Elmondtam neki San Antonió-beli kudarcomat. Douglas doktor nevetve vonogatta a vállát.

–

Nem jelent semmit. Régi dolog ez, hogy valaki megszökik a centrifuga elől, amikor először látja. Én biztosan meg tudnám győzni, hogy menjen bele, és nem kellene hozzá egy hét, elérné a nyolc, kilenc g-t.

– De hiszen láttam benne elájulni egy embert! Elmondtam neki, mi történt Jackson őrmesterrel. – Mert tizennégy g-ig vitték fel. Az asztronauták tizennyolc, húsz, huszonegy g-ig is eljutnak: de ez felesleges kínzás, hülye kegyetlenség. Semmi szükség rá, hogy így meggyötörjék őket. A legnagyobb sebesség, amely a rakéta indulásánál keletkezhet, hat g-nek felel meg. Bárki képes három percen át hat g-t elviselni. Ugyan, nem ez kell ahhoz, hogy valakiből űrhajós legyen. A fizikai felsőbbrendűség nem jelent semmit: csak az a fontos, hogy az embernek ne legyen semmiféle súlyos betegsége. Apróbb betegség sem számít. Grissom szénalázban szenved: tökéletes asztronauta. Schirrának mindig polipok nőnek az orrában, Shepardnek állandóan fáj a torka: tökéletes asztronauták. Ami Slaytont illeti, akinek az a kis szívhibája van, lehet, hogy tévedek: de én akár holnap felszállnék vele.

– Hát akkor mir e van szükség, doktor?

– Nézze: mindenekelőtt nagy kíváncsiságra, féktelen, mindent átfogó kíváncsiságra. Aztán nagyon sok intelligenciára. És végül, bátorságra. Hogyan lehet megállapítani a bátorságot, azt nem tudom. De tudom, hog y szükség van rá.

– És mit jelent a bátorság? Mi a bátorság? –

A bátorság… nézze, a bátorság az a valami, amitől az ember úgy ébred reggel, mintha szárcsavadászatra indulna, nem pedig esetleg meghalni.

– Ámen! – ordította Gotha. – Ha isten is úgy akarja, megérkeztünk Merritt Islandre.

Hihetetlennek tetszett, de itt voltak fák. Hatalmas, eg észségtől és oxigéntől duzzadó fák, az ó riási puha levelek lágy simogatásként ölelték körül ágaikat. Erős, zöld, csodaszép fák. Fák, amelyek évszázadokon át ellenálltak villámoknak, tűznek, rovaroknak, vad esőknek, szárazságnak, a levegőt mérgező petróleumgőzöknek. Úgy bontakoztak ki előttünk, mint a délibáb, és én belekapaszkodtam Gotha karjába.

– A fák! A fák! – Mi? – kér dezte Gotha döbbenten. – A fák! A fák! Nem tudtam mást mondani. Amikor viszontlátom egy jóbarátomat és meghatódom, egy szót sem tudok szólni.

– Azt nézi, hogy itt fák vannak – magyarázta Douglas doktor. – Aha – mondta Gotha. – Még nem vágtuk ki őket. Nem volt még időnk rá. Douglas doktor némán rám nézett. Aztán megkínált cigarettával. A fák faltömörségű sorokban nőttek, a Föld utolsó határaként, mögöttük terült el a Holdra vezető űrkapu: homok és víz mély csendje, egy marékMielőtt szigettel, amit Isten hetedik napon oda, amikor már nem tudott velük mit kezdeni. a NASA odaa települt, a táj hajított a Genezisre emlékeztethetett. Most csak arra emlékeztetett, ami valójában volt: nyolcvanhétezer acre szigettenger, amely várossá változik, a leglidércesebb várossá, amit az emberi fantázia valaha is kitalált. Az ilyen

elzők, mint hatalmas, gigászi, küklopszi, itt jelentéktelenné váltak, New York felhőkarcolói pedig áték-kuglibábukká. A legmagasabb, legnag yobb épület valóban ér intette a felhőket.

– Gotha, mi az? – A Vertical Assembly Building, a vil ág legnag yobb építménye. – És mire való, Go tha? – Az tartja a Holdra induló rakétákat: már felszerelt állapotban természetesen. De nem az egyetlen, persze. Lesznek még helikopterpályák, vasutak, bankok, kórházak, postahivatalok, házak, üzletek, rendőrkapitányságok, és megépül a NASA központja, főhadiszállása is. Cape Kennedyt magunk mögött hagyjuk, mint egy kis vasúti állomást.

– És az az építmény ott azon a kis szig eten, az micsoda? – Az a Saturnus ki lövőhelye. Mozg atható, szétszedhető. A legtávol abbi szig etecskén emelték, hog y ne történjen valami szerencsétlenség a Nagy Robbanás pillanatában. A sziget neve 39. Kombinát, és a Vertical Assembly Building szigetével egy földnyelv köti össze, amely majd hatalmas mólóvá épül ki: körülbelül tíz kilométer hosszú lesz. A kilövőtorony majd ezen a mólón csúszik át innen arra a kilövőhelyre. Természetesen rajta lesz már a rakéta is, és benne az asztronauták.

– Elképesztő. –

Egyedül a 39. Kombinát egymilliárd dollárba kerül – tette hozzá büszkén. – Mennyi az olasz pénzben?

– Több, mint hatszázmilliárd lír a. –

Nem rossz, mi? Az ott viszont az Operations Building lesz, ahová az asztronauták hetekkel a repülés előtt beköltöznek.

–

Afféle lelkigyakorlatra. Akár az apácák, mielőtt letennék a fogadalmat – mosolygott Douglas doktor.

– Micsoda? – kérdezte Gotha. Pislogott a kék szemével: képtelen volt felfogni, hogy itt ironikus megjegyzéseket is lehet tenni. Úgy mutogatta azokat a vas-látomásokat, mintha mindegyik egy-egy Sixtusi Kápolna, Giotto Tornya vagy az Akropolisz lett volna, és büszkeségében valóban Sixtusi

Kápolnának, Giotto Tornyának, Akropolisznak látta őket: remekműveknek, amelyekben egy kis része neki is van. Előző este, amikor fáradtnak és csüggedtnek láttam, megkérdeztem tőle: „De hát miért csinálod, Gotha? Ki kényszerít rá? Miért?” És ő azt felelte: „Hogy elmondhassam: én is ott voltam.” Mind ezt mondják. Újságírók, akiknek cikkeit a New York Times is közölné, reklámfőnökök, akik Hollywoodban diadalokat arathatnának, titkárnők, akiket bármilyen vállalat boldogan alkalmazna, Cape Kennedyben, Houstonban, San Diegóban, Saint Louisban, Huntsville-ban, El Pasóban, Washingtonban, Bostonban, New Orleansban dolgoznak, akár Gotha Cottee, kizsákmányolva, rosszul fizetve, kellően nem megbecsülve, és ha az ember megkérdezi: „Miért, ki kényszerít rá, miért?” Azt felelik, makacsul: „Hogy elmondhassam, én is ott voltam.” Hitük nem tűr kételyeket, lelkesedésük bizonytalanságoktól mentes. Akár a keresztények, a buddhisták, a kommunisták, a muzulmánok, az űremberek is hívő szektát alkotnak: készek minden áldozatra és érzéketlenek az iróniára.

– No? Nem szólsz semmit? – dadogta Gotha csalódottan. Mit kellett volna mondanom neki, apám? Nem jutott eszembe semmi, aminek örülne. Azok a túl magas tornyok, azok a túl hatalmas építmények, mindez nem volt más, mint az emberiség története, a történet, amely úgy haladt előre, ahogy a sors megszabta útját. Évezredekkel korábban hasonló látvány tárulhatott volna elém Egyiptomban, amikor az ór iási kőtömbö ket kézi er ővel emelték, hogy piramisokat, templomokat építsenek, és te ezt így kommentáltad: „Mire való?” Az éghajlat, a homok, az önmaguk és mások megdöbbentésének vágya is ugyanaz volt. És az ok, amely mozgatta őket: nem a hatalomvágy vagy nem csupán az, nem valami sportszerű versengés, vagy nem csak az. Öntudatlanul, g yerekesen, ezek az em berek Istent keresték.

– Igazán nem szólsz semmit? – ismételte Gotha csalódottan. – Nem tudom, Gotha: mindez engem a piramisokra emlékeztet. – A piramisok sokkal alacsonyabbak voltak, aztán meg arra használták őket, hogy beléjük zárják a halottakat – mondta Gotha ingerülten.

– Mégis… – Mégis? – kérdezte Douglas doktor. –

Mégis, igen: eszembe jutott valami… Douglas doktor: ha egy űrhajós meghal útközben, mit csinálnak vele a társai? Ott hagyják a Holdon, visszahozzák, vagy kidobják az űrbe, mint a tengerészek, amikor a tengerben temetik el a holttesteket? Gotha megbánt ottan elfo rdult tőlünk. Douglas doktor komo ly lett, nagyon komo ly.

–

Ezt a problémát még meg kell vizsgálnunk, már gondoltunk rá. De még nem jutottunk semmilyen megoldásra. Szerintem helyes lenne mindegyiküktől megkérdezni, mielőtt elindul: mit kívánsz, eltemessenek egy másik bolygón, kidobjanak az űrbe, vagy hazahozzanak? Ha valaki a Marson vagy a Mars közelében hal meg, az a kívánatos természetesen, hogy a Marson temessék el. Ha a Holdon, akkor nem tudom. A társai biztosan vissza akarnák hozni őt, az ember mindig megpr óbálja hazahozni a halottat: de az űrhajó nem tengeralatt járó , jég mezőkkel és mi nden egyébb el. Az űrhajó és különösen az Apollo űrkabin, rendkívül korlátozott területtel rendelkezik és… Tudja… nemcsak arról van szó, hogy az űrhajóban levegő van, hogy az űrruhában levegő van, és a test bomlásnak indul. Arról is szó van, hogy egy halottal a közelben, ilyen közelségben utazni nagyon veszedelmes az űrbe… lehet pszichológiai szempontból. Azt hiszem, a legjobb megoldás az lenne, ha kivetnék

– És mi történnék vele az űrben, doktor? – Igazán elviseli, ha megtudja? – Igen… vagyis nem… De tudni akarom. – Igen. Hát az űrruha nélkül… mert az űrruhában a test felbomlana… többé-kevésbé az történnék vele, amit a múmiák termében látunk a Kairói Múzeumban. Vagyis olyanná válna, mint a piramisokban eltemetett királyok. – És aztán? – Aztán keringene a Föld kör ül vagy egy másik bolygó

kör ül, azzal a sebességgel, ami az ű rhajóé

volt abban a pillanatban, amikor őt kivetették belőle.

– Örökre? – Megfelelő

távolságban a Földtől, vagy a Holdt ól, vagy eg y másik bolygó tól… vagyis megfelelő távolság ban ahhoz, hog y ne kerüljö n vissza ezek gr avitációs kö rébe… évszáza dokon, évezredeken át keringhet. Addig a pillanatig…

– Addig a pillanatig…? Addig a pillanatig, amikor belezuhan a Napba.

– Gotha hátat fordított nekünk, úgy hallgatta, dühösen, csendben. Most hirtelen megfordult és azt mondta: – De Bill, m i láthatnánk őt?

– Igen, azt hiszem, láthat nánk – válaszolta Dougl as doktor. – És mit látnánk, Bill? Douglas doktor kedvesen mosolyg ott.

– Egy csillagot látnánk.

Így hát mindhárman kicsit feszültek voltunk az úton visszafelé, mintha megbántuk volna, amit beszéltünk, és semmi nem oldotta fel zavarunkat, a csendet, ami leszállt közénk: sem a rádió, sem a cigaretták, amelyekkel kínálgattuk egymást, semmi. Kerestünk beszédtémákat, és nem találtunk, próbálkoztunk néhány megjegyzéssel, de hatástalanul. A két annyira különböző és mégis szorosan összetartozó férfi között ülve úgy éreztem magam, mint egy betolakodó, aki ráadásul ostoba is: végső soron én hoztam szóba azokat az átkozott piramisokat, én kezdtem a halottakról beszélni. Így valami meghatározhatatlan, furcsa szorongás kínozott, mint az előérzet, de nem tudtam, minek az előér zete, apám. Bizonyos, hogy nem függö tt össze a Holddal, amely már látható volt, bár a még kék égen sápadt fehér fénynek látszott csak. Inkább velem volt kapcsolatos, az úttal, melynek nem láttam a végét, és amiről nem tudom, miért, arra gondoltam, félbeszakítom, hogy örömet szerezzek a mamának, aki mikor elindultam, fejét csóválta és azt mondta: micsoda ötletei vannak ennek a lánynak, milyen bolond, most meg a Holdra akar menni csak azért, hogy egy gonddal többet akasszon a nyakamba, nem elég, hogy sosem tudom, hol jár, mit csinál, néha megereszt egy lepedőnyi levelet, aztán hónapokig semmi. Én azt feleltem: dehogy megyek a Holdra, mama, Amerika igazán nem a Hold. Micsoda beszéd ez. – Amerika számomra olyan, mint a Hold, ürügy, hogy a Holdra menj, úgyis tudom, hogy oda mégy a végén, csak tudnám, minek, hogy minek; nem tudod, hogy a Hold csak egy nagy darab sajt? Sajt, mama? Sajt, ementáli. És miért éppen ementáli, mama? Hát nem látod, hogy tele van lyukakkal? A leveledhez a mama hozzáírt egy utóiratot: „Vigyázz magadra és hozzál nekem egy kicsit a l yukas sajtból.” Néztem azt a s ápadt fehér f ényt.

– Már felkel t a sajt. – A sajt? – r ándult össze Go tha. – Miféle sajt? –

Ha nem volnál olyan buta, tudnád, miről beszél – szögezte le megkönnyebbült nevetéssel Douglas doktor.

– Én nem vagyok buta – morogta Gotha sértődötten. – De igen, buta vagy: mert nem tudod, miből van a Hold.

– A Hold nyilván szik lából, lávából

és por ból van.

– Nem – mo ndtam. – Sajtból van. – Ki mondta?? – kuncogott Gotha. – A mamám mondta. A Hold lyukacso s sajtból van. –

A feltevést igen bölcsnek tartom – mondta Douglas doktor –, és egyben felvet egy gazdasági pro blémát is.

– Hogy érted? – kérdezte Gotha. – Úgy, hog y odafönt végtelen gazdagság fo

rrása rejl ik. Hatalmas lelő helye a lyuka csos sajtnak .

– Nahát! – mondta Gotha izgatottan. – Oda kell menni és meg szerezni. Csak az a kér dés, hog yan. – Ellopjuk a Saturnus rakétát és a Apollo űrhajót is – mondtam. De nem mulattatott a játék, őket annál inkább.

– Azt soha – mo ndta Gotha, a NASA iránti minden o daadását fitogtatva. – Jobban szeretnéd, ha a sajtlelőhely az oroszok kezébe kerülne? – kiáltott fel Douglas doktor. észreveszi. – Ó, nem! Azt már nem! – Gotha egy kicsit gondolkozott. – De ha ellopjuk, azt mindenki

– Nyilvánvaló, nagyon ravaszul kell cselekednünk – mondta Douglas doktor. –

Nekem van egy tervem – közöltem. – Akkor kell megtámadni a Holdat, amikor fogyófélben van, mondjuk, úgy háromnegyed nagyságú. Megtámadni a sötét negyedét. Kicsit kényelmetlen, de minden tolvaj éjszaka dolgozik. Aztán meg lesz velünk zseblámpa. De nem szórakoztam közben. Alig figyeltem oda.

– Kék zseblámpák – mondta Douglas doktor. – Én tartom a kék zseblámpákat, és te Gotha, majd ásol.

– Mindjárt gondoltam, hogy ásni nekem kell – mondta panaszosan Gotha. – És a lány mit csinál? –

Én semmit – mondtam. – Irányítom a munkát és figyelek. Amikor az első negyedet kiástuk, rárakjuk a sajtot a LEM-re és lehozzuk a Földre. Időközben a második negyed is elsötétedik, akkor visszamegyünk, hogy azt is kiássuk. Ugyanaz az eljárás, aztán megint vissza, a harmadik negyedhez. Az utolsó negyednél lesz a legnehezebb, mert akkor már világosban kell dolgoznunk, és az emberek idelent a Földön elkezdenek gyanakodni, hogy valami nincs rendben. Most már egész jól szór akoztam. Ők nagyszerűen .

–

Elterjesztjük, hogy holdfogyatkozás van – mondta Douglas doktor. – Van egy csillagász barátom, az megteszi nekünk ezt a szívességet.

– Majd adunk neki valamit. – Adunk neki eg y kis sajto t. – Holdfogyatkozás, kitűnő gondolat. – Az emberek elhiszik a holdfogyatkozást, és eszükbe sem jut, hogy mi lopjuk a sajtot. – Mind ott tolong majd az utcán, és nézi a holdfogyatkozást. – És nem tudják, hogy mi lopjuk a sajtot. – Aztán megi nt várják a Holdat, és a Hold nem kel – Nem kel fel, mert mi elloptuk.

fel.

– Az egészet. – Az egészet. – De mit csinálunk vele, ha már elloptuk? – Szendvicseket, sajtos pudingokat, belereszeljük a levesbe, a többit meg eladjuk.

– Nagyon magas áron! – Nem, rendkívül alacsony áron. Így tönkretesszük Svájcot. Most már igazán remekül szórakoztunk. Elmúlt a zavar, a csend. Még az én aggodalmam is elmúlt. Az utolsó húszperces utat arra használtuk fel, hogy leszögeztük egy hosszú lejáratú szerződés alapjait, meg vitattuk, kit vehetünk be részvényes társ nak, az asztro nautákat például, akik rendes fi ckók és különben meg is érdemlik, elvégr e a célpontot aka rjuk ellopni, amelyre annyit készültek, jár nekik kártérítés: ó, hogy nevetett volna a mama, ha hallja ezt a beszélgetést! Micsoda lány, mondta volna, micsoda bolond lány, sikerült még azoknak a szegénykéknek az orvosát is megrontanod, aztán az a Gotha, hát az igazán rendes ember lehet, lát od, ig azam van, a mikor agg ódom, valahányszor elutazol, most még tönkreteszed Svájcot is, amit pedig én annyira szeretek, mert ott soha nincs háború. Úgy nevetett volna, ahogy csak ő tud nevetni, azzal a fülbemászó nevetéssel, ahogy csak az nevet, aki nagyon sokat sírt: mert csak aki sokat sírt, az tud igazán nevetni. Nevetve vettem át a táviratot, amit a portás nyújtott felém: valami elhalasztott interjú, az istenfáját. Nevetve bontottam fel. A te távir atod vol t, apám, ez állt benne: „ Gyere haza azonnal, a mama súl yosan megbetegedett.”

MÁ SODIK RÉSZ

TIZENHATODIK FEJEZET A mama az ágyban feküdt, és amint rám szegezte a szemét, olyan volt, mint aki már látta a nagy sötétséget, de még sikerült idejében megszöknie előle: tekintetében félelem és megdöbbenés bujkált. Haja, mely eddig kihívóan fekete volt, hirtelen homályos szürkére fakult, örökké izgő-mozgó kezei fehéren, kimerülten, csontt alanná vék onyodva csüngte k, ajka meg pró bált egy kis moso lyra nyílni.

– Hoztál nekem lyukas sajtot? Néztem azokat a kezeket, a haját, a szemeit, fogtam a pulzusát, hogy érezzem, él, él, és a szívem az ő annyira fáradt szívével együtt dobogott. Mit törődtem már a Holddal? Soha nem is létezett a Hold. Soha nem létezett Cape Kennedy, Houston, San Antonio. Los Angeles és a jövendő mind ebben a pulzusban összpontosult. A félbeszakított utazásból nem maradt bennem más, csak valami vak harag, düh.

– Nem, mama, nem hoztam neked lyukas sajtot. N em, mam a. Mama, mam a. Űrhajók, felpumpált űrruhák, centrifugák: de hát miért nem találnak fel inkább valamit, ami megakadályozza az infarktust? Cyborg, tiszta vízzé változó vizelet, súlytalanság: miért nem azt tanulmányozzák inkább, hogyan kell meggyógyítani egy szívet, amely elromlott? Algacsomókat dobnak a Venusra, életet ajándékoznak egy másik bolygónak, és anyám élete minden megpattanó érrel a nagy sötétség kockázatát szenvedi. Segítenek anyámon az algák? Nem. Segítenek anyámon a cyborgok, a tiszta vízzé változó vizelet, a súlytalanság? Nem. Segítenek anyámon az űrhajók, az űrruhák, a centrifugák? Nem, nem, nem! A tudomány csak játékszer, amellyel felnőttnek öltözött gyerekek felesleges játékaikat játsszák. Már csomagolnak azok a gyerekek, hogy induljanak a Holdra és a Marsra, azok a tudós gyerekek, és közben nem tudják még gyógyítani a Föld betegségeit. Hát mit elent az űrkorszak, ha az űrkorszakban összeroppan az anyám szíve?

– Akkor vissza kell menned, hogy elhozd nekem a lyukas sajtot. A nagyképű szónoklataik. Gyerekes hazugságaik. „Ötszáz év múlva az ember megtanulja legyőzni a halált…” „A halál minden oka kiküszöbölhető vagy legalább kezelhető lesz: az öregség okozta halál, a betegség okozta halál, a baleset okozta halál…” „A test újjáéledése lehetséges: újjáélesztettek már kakastól származó spermákat és megszáradt magvakat, mindez csak biokémiai és or vostudományi pro bléma…” „A test még nem hal meg, amiko r a szív megáll, a szívet ped ig pótolni lehet, hamarosan sikerül majd…” Hamarosan? Mikor hamarosan? Mit jelent az, hogy hamarosan? Hamarosan ma, hamarosan holnap, hamarosan ötven év vagy száz év múlva? Hamarosan számomra azt jelenti, hogy azonnal, most, ebben a pillanatban, amíg a pulzusát fogom, amíg kimerült kezét, fénytelen félelemmel telikergessétek szemét nézem. képesek lesztek rá hamarosan? Hát akkor csináljátokhaját, gyorsan, az istenért, el mostIgazán azt a sötétséget, biztosítsátok számára azonnal azt a halhatatlanságo t. Másképp csak hazugok vag ytok, hazug sar latánok.

– Nem, mama. Nincs kedvem visszamenni, ho gy elho zzam neked a lyukas sajtot. A moso ly teljesebb lett.

– Tudom ám, mire gondolsz. – Mire gondolok, mama? – Azokra, akik a Napba mennek, és nem tudják meggyógyítani a szívemet. – A Napba nem mennek, mam a. Ott por rá égnének. – Jó, hát oda föl. – Igen, mama. Kicsit hallg atott, ker este a szavakat. Aztán megtalálta ő ket.

– Egy délután a kertben voltam. Olvastam, és egy galamb a lábam elé hullott. Lezuhant, mint egy kő. Lehajoltam, hogy felemeljem, tátogott és meghalt. Szenvedtem miatta és szerettem volna meggyógyítani. De nem tudtam meggyógyítani. Senki sem tudta volna meggyógyítani.

– Nem, mama. –

Akkor rád gondoltam, arra, amikor orvostudományt tanultál. Kár, hogy abbahagytad. Talán te

meg tudtad volna gyógyítani. Így mondta meg nekem, a maga módján, hogy nincs jogom bizonyos dolgokra gondolni, átkozódni. Nem volt jogom hozzá, mert semmit nem tettem, hogy halhatatlanná tegyem az életet. Mások legalább megpróbálták: én csak kritizálok, semmi több. Ez a mesterségem: elbeszélni és bírálni, bírálni és elbeszélni, semmi több. Tücsök vagyok a hangyák világában. Lemondtam arról, hogy hangya legyek, sok évvel ezelőtt, amikor először ültem le egy írógép elé, és beleszerettem a szavakba, amelyek úgy bújtak elő belőle, mint a vízcseppek, egyik a másik után, aztán ott maradtak a fehér papíron, egyik a másik után, és minden vízcsepp olyasmivé változott, amit ha hangosan kimondanak, elrepül, így viszont összetömörült: akár jó volt, akár rossz. Olyan volt ez, mint beleszeretni valakibe, miközben már egy férfit szeretek,ember, elveszteni érte a fejemet, elhagyni a másikat: annak ellenére, hogy tudom jól,másik a másik a különb komolyabb ember, és olyan, akivel ól tölthetném az életemet. Egyszóval, csalás. És amikor az ember megcsal egy férfit egy másik férfival, aki esetleg silányabb annál, a legkevesebb, amit megtehet, hogy nem bántja meg a

megcsaltat: tiszteletet érez iránta. Ezt akarta mondani a mama. És igaza volt. Azonban maradt a tény, hogy a megcsalt férfi tulajdonképpen nem sokat ért. Maradt a tény, hogy sokkal kevésbé volt komoly, mint amilyennek látszott: az egész tudomány sokkal kevésbé volt komoly, mint amilyennek látszott. És nem mondtam le túl nagy értékről, amikor lemondtam a mikroszkópról, a műtőkésről, a kórtanról.

– Nem, mama. Nem tudtam volna meggyógyítani. Egy pillanatra szeretetteljes gúny villant a szemében.

– Akkor hát, mikor mégy vissza, hogy elhozd a sajtomat? – Nem megyek vissza – mondtam. – Ó, visszamég y. Visszamég y. De bizony négy hónapig nem mentem vissza. És furcsa, hogyan emlékszem ezekre a hónapokra: mint valami unalmas kábulatra, rendkívül hosszú álomra, apám. Bejártam Európát és unatkoztam. Érdekesnek tartott emberekről írtam, és unatkoztam. Ugyanazokkal érintkeztem, akikkel azelőtt, és unatkoztam. Csak olyankor forrósodtam át, amikor félbeszakított utazásomról meséltem, és csak nektek kettőtöknek meséltem róla: a mamának és neked. A mama lassacskán jobban lett: legalábbis meglehetősen jól. Az idő nagy részét vidéken töltötte veled együtt, és én olykor elmentem, hogy meglátogassalak benneteket és elmeséljem, mi mindent láttam, ki mindenkivel ismerkedtem meg. Ezen jól szórakoztam. Jól szórakoztam azon is, ahogy elbeszéléseimet fogadtátok: minden semmiségen összevesztetek közben. A mama például Slaytonnak szurkolt, szerette, mert szívbeteg volt ő is, és vadul védelmezte a te közönyösséged ellen.

– Szegényke, szegény drága teremtés, mennyit bántják. – Szegény drága teremtés, egy fenét! Még bombázott is minket, az a szegény drága teremtés. – Ugyan, micso da beszéd ez! Kényszerí tették rá, nem? – De ha egyszer önkéntes volt, mit beszélsz? – Akár ö nkéntes volt, akár nem, nem kell ene annyit bántani. –

Szerintem a legrokonszenvesebb az, amelyiknek lovai meg tehenei vannak, az a Shepard. Azt, látod, cseppet sem érdekli, hogy felmegy-e. Azt csak a lovak és a tehenek érdeklik.

–

Képzelem! Hiszen még az interjút is ki akarta használni, hogy eladja őket! Elvégre ajándékozhatott volna neked egy állatot, nem i gaz? Amil yen gazdag ! Mennyit veszített volna?

– Azért neveli az állatokat, hogy eladja, nem pedig, hogy odaajándékozza az első jöttmentnek. – Az a szívbeteg odaajándékozta volna, ő jobb ember. – Csak képzelődj. Hanem a lányod, m iért nem vette meg től e az egyik l ovat vagy tehenet? – Ugyan, hát hová tettem volna, apám, a lo vat és a tehenet? A bőr öndö mbe? – Feladhattad volna po stán, nem? – Én vettem volna eg y lovat – mondta a mama. – Ugyan, lo vat! Mit kezdesz egy l óval? Én a tehenet vettem volna m eg. – A lovat. – A tehenet. – A lovat. – A tehenet. A mamának Glenn is tetszett, mert jár misére, és olyan gyönyörű dolgokat mondott Istenről. – Nem beszélve arról, hogy nem csalja meg a feleségét – tette hozzá tömören. Te viszont Douglas doktort becsülted, „az egyetlent, akiben némi értelem is van”, és Fyfe doktort, mert megöli az egereket. Azokban a napokban gyanakodtam, hogy egérvadászatodat nem higiéniai okok diktálják, hanem személyes gyű lölet, ami a bör tönben érl elődött meg: „N em volt senki, akit megharapjon, amikor oda bezárták és felpuffadt a te egered.” Aztán mérgesen hátat fordítottál. Hátat fordítottál más alkalmakkal is: például amikor elmeséltem az Apollo űrhajó csodáit. „Nem tudsz meggyőzni. Nem érdekel.” Hanem elloptad, ugye, elloptad az űrételt, amit Downeyből, Kaliforniából hoztam. Négy kis zacskó volt, az egyikben víztelenített languszta, a másikban víztelenített kenyér, a harmadikban víztelenített édesség, a negyedikben tejeskávépor. Ez volt az egyetlen kézzelfogható bizonyíték, hogy valóban megtettem az utazást, nem álmodtam, ezért jól látható helyen tartottam a

könyvtárszobában, mintha kínai porcelán lett volna, nem törődtem tiltakozásoddal sem. „Mindenkinek mutogatja ezeket a disznóságokat!” Elsőnek a kenyér zacskója tűnt el. Egy napon meg érkeztem, és nem volt o tt többé.

– Ki vette el, az istenfáját?! A mama könyörgő tekintetet vetett rám.

– Ha megígéred, hogy nem haragszol, megmondom. – Ki vette el, mama? – Tudod, a halak… –

Csak nem akarod azt állítani, hogy a halak előmásztak a medencéből, hogy megegyék az űrhajósok kenyerét.

– Nem. A halak nem. A papa. – A papa?!? – Nyugodj meg, nézd, szóval a papa száraz kenyeret keresett, hogy morzsát szórjon a halaknak. És nem volt. Akkor odament és elvette a te kenyeredet. A kalapácsot is hozta, hogy összetörje: de olyan kemény volt, nem tudta összetörni. Én mondtam neki, hogy te haragudni fogsz. De ő csak csapkodott a kalapáccsal, olyan volt, mint ha a Holdat akarná szétverni vele. Másodiknak a víztelenített languszta zacskója tűnt el. Egy napon megérkeztem, és nem volt ott többé.

– Hát ezt meg ki vette el? – kér deztem belenyugvással. – Ugyan, ki vette volna el? Én vettem el – mo ndtad te, rendületlen nyugalo mmal. – Megíg érted, hogy nem

veszel el semmit többé .

– Egyáltalán nem ígér tem meg semmit, és tu dod, hogy között.

nem akarok disznóságokat lát ni a könyvek

– Mit csináltál vele, papa? – Belekevertem a disznók moslékjába. A mama sir ánkozott.

– Egy ilyen szép emléket, a disznók mo slékjába. Én nem akar tam ám, tudod. Nem akartam. – De miér t, papa? Miért? –

Miért, miért, miért! A parasztok nem adnak mást a disznónak, csak korpát meg almát, semmi mást. Úgy híznak meg, hogy ostobák maradnak. A disznóknak is szükségük van foszforra: Benne van a Falusi úriember című könyvben. A langusztában foszfor van, nem? – Bizalmatlanul pislogtál rám. – Az languszta volt, nem?

– Igen. Languszta volt. –

Hm. Hát pedig ahogy elnéztem, mindennek látszott, csak nem langusztának. Vörös kavicsok voltak, semmi eg yéb. Hanem a mosl ékban megduzzadtak, mint a kelő kenyér. Már csak az édesség és a tejeskávépor maradt meg. Elhatároztam, hogy ezt megmentem, odaadtam a mamának.

– Tessék, mama. Neked ajándékozo m. – Igazán?!? – Igazán. – Azt csinálhatok vele, amit akarok? – Azt csinálhatsz vele, amit akar sz. A mama majd megőrzi. Mindenfélét elrak a mama: üres üvegecskéket, furcsa kavicsokat, gyűrött szalagokat, tojásokból előkerülő A két kis plasztikzacskót betette a fiókba, ahola húsvéti az emlékeket tartja, amiket meglepetéseket, minden utamrólmindent. hozok neki: a Parthenonról származó kődarab, a kyotói baba, a Malájföldről való gumi, a Brazíliában vásárolt topáz, a Kalkuttában vett gyűrű mellé. Aztán kulcsra zárta a fiókot: nehogy te kísértésbe essél. Mégis megszerezted a zacskókat.

És valami olyasmit csináltál, amit lehetetlennek hittem: sikerült korrumpálnod a mamát. Lassan, csendben korrumpáltad, nem kértél tőle semmit, nem tettél egyetlen gyanús mozdulatot sem. A történtek krónikáját a mama elbeszélése foglalja magában. Nem bánod, ha ezt is idézem?

– Voltak napok, amikor csak ennyit jegyzett meg: ugyan, vajon milyen ízük lehet, végre is ostoba dolog volt odaadni a kenyeret a halaknak, a langusztát meg a disznóknak, igazán kíváncsi lennék, milyen lehet megkóstolni ezeket a micsodákat, elvégre illenék tudni, mit esznek az űrhajósok, az ember csak beszél és nem tudja, miről. Tudod, talán nem is rossz ételek, lehet, hogy nagyon is jó találmány, nem vagyok én olyan elfogult. Megállt a fiók előtt, nézte, egyszóval a vége az lett, hogy benne kulcsotbüszke, a zárban. őt, hogy milyen: ha azt amondtam volna, tessék, veddésel, sosem hagytam veszi cl, aannyira de Ismered ha nem hagyom, hogy elvegye, végén mégiscsak elveszi, te nekem adtad, azt mondtad, csinálhatok vele, amit akarok, igaz, vagy nem igaz? Benne hagytam a kulcsot a zárban, mielőtt lefeküdtem, ő másnap hajnali ötkor felkelt: vadászni készült. Nem hallottam semmi zajt, amikor megfordította a kulcsot, és kivette a zacskókat. Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar elveszi, tudod. Déltájban jött vissza a vadászatról, és nagyon jókedve volt: még csak nem is mentegetőzött, semmit. Csak azt mondta: tudod, hogy jó volt az az édesség? Tettem bele egy kis vizet, ahogy a lányod mondta, vártam egy kicsit, hát igazán nagyon finom volt: tudod, mik voltak benne azok a magocskák? Mazsolaszemek. Pompás volt a tejeskávé is, volt benne cukor meg minden: egy kis víz kellett abba is, és öt perc múlva készen volt a reggeli. Végső soron nem ostobák ám ezek az amerikaiak, tu dod, meg kell mondani a lányodnak, hogy hozzon m ég ezekből a zacskókból, ha majd visszamegy Amerikába: ott kint a vadászkunyhóban igazán jó szolgálatot tesznek. És én írtam Downeybe, hogy küldjenek még belőlük. Egész csomagot küldtek: vagy negyven zacskót. Volt benne víztelenített őszibarack, víztelenített sült csir ke, víztelenített hagymal eves, és mind a te gyomrodba jutott: miközben puskádat a rigókra és pintyekre szegezted. Szeretném tudni, mit szólna az amerikai Szenátus, ha tudná, hogy az értékes űrételekből, melyeket óriási költséggel és fáradsággal kotyvasztanak a downeybeli tudósok, negyvennégy zacskó a Hold legelszántabb ellenségének gyomrában kötött ki, miközben a vadászkunyhóban kuporgott Greve egyik erdejében, Chianti kör nyékén. Urami sten. Az lenne a legkevesebb, ha megtagadnák tőlem a vízumo t. Ezekben a hónapokban újra találkoztam Stiggel és Björnnel is. A lapom Skandináviába küldött, hogy csináljak egy riportsorozatot a monarchiákról, tehát viszontláttam őket: így valamelyest eleget tettem annak a be nem váltott ígéretemnek is, hogy New Yorkban találkozunk. Mindketten írtak nekem, miután hiába kerestek New Yorkban. Én válaszoltam, megmagyaráztam hirtelen elutazásomat, így kibontakozott közöttünk egy levelezés, amely megerősítette friss barátságunkat. Björn, aki a leveleit mindig így címezte: „To the Girl of the Moon”, A Hold Leányának, a legállhatatosabbnak bizonyult, és vele értettem meg magam a legjobban: mondataiból vágyakozás áradt a világ felé, melyei annak idején ott úgy megvetett. Stockholm repülőterén találkoztunk: változatlanul vidám és vonzó volt, nyakában ott csüngött a fényképezőgépe. A nyakamba ugrott, összeropogtatta a csontjaimat, és közölte, hogy még aznap este vacsorára megyünk Stighez, Stig levetíti a színes képeit. Stig a hegyekben vakációzott hegyekben még hóJames volt Stewarthoz, tehát sítalpakon elénk,A hogy megmutassa a házához vezető éppen, ösvényta jobban hasonlított mintjött valaha. háza barátságos meleg, felesége bűbájos, a lányai nagyon rokonszenvesek voltak: mókái angolsággal kértek, beszéljek nekik arról a Holdról, amelyről Stig soha nem mesél semmit. – Nem érdemes –

mondta ő. És én meséltem: boldogan. A hangulat olyan volt, mint amikor régi hegyivadászok találkoznak, hogy elbeszélgessenek azokról az időkről, amikor együtt voltak a háborúban. És feltámadt bennünk a vágy, hogy visszatérjünk a lövészárokba. Vacsora után levetítettük a színes képeket. San Antonio, Houston, az űrhajósok, az Apollo űrkabin, és miközben Stig lányai ordítottak izgalmukban, Stig olyan volt, mintha aludna, elfogtam Björn pillantását. Szemében azt hiszem, valami olyasmi volt, ami az én gondolatomhoz hasonlított: „Tévedtünk. Stig még mindig téved. Érdemes volt”. Amikor a vetítés véget ért, hangosan kimondtam azt, amit magamban már egy idő óta ismételgettem.

– Én visszamegyek. Vissza akar ok menni. Még valami okozta, hogy így kitört belőlem ez a vallomás: a riportsorozat a monarchiákról. Mennél jobban belevetettem magam a királyok királynék letűnt, rothadt világába, ostoba dinasztikus problémáikba groteszk előjogaikba, annál inkább megértettem Houston, Cape Kennedy, Downey embereit: vágyakoztam utánuk, mint a vigasztalás, a menekvés után. Rendben van, a vén Európa még törődik bizonyos fajta hülyeségekkel, makrancos hercegnőkkel, akik Franco generalisszimusz kegyenceihez mennek feleségül, trónörökösökkel, akiknek nem engedik hogy elvegyék feleségül a suszter leányát, a királynéva l, aki már megint abor tált szegényke, és mo st nincs tró nör ököse; a fiatal népek azonban arra gondolnak, hogy a Marsra repüljenek. Ujjaimban szinte égett a vágy, hogy igazabb, komolyabb, szeb b dolg okat írjak, o lyasmit, a mi kö zelebb van ahhoz, ami r ánk vár; a harag, amely beteg anyám láttán feszített, immár a régmúltba tűnt, kialudt bennem a düh a tudós gyermekek iránt, akik nem tudnak meggyógyítani egy megtört szívet. Mint a hitehagyottak, akik veszedelemben istenhez fohászkodnak, és megígérik, hogy ezentúl jók lesznek, áldozatkészek, gyertyát is gyújtanak, ha sikerül megmenekülniük, és aztán, amikor megmenekülnek, újra olyanok lesznek, mint azelőtt, még gyertyát gyújtani is elfelejtenek – így tagadtam meg én azokat a felkiáltásokat, a tisztánlátás és értelmes gondolkodás perceit, és újraéledt bennem a fénycseppem meséje. Visszatérve Milánóba, dolgozószobámban felakasztottam a falra egy nagy Holdtérképet, amit a Nestlé Tejporgyár reklámirodájától kaptam. Kopernikusz Tengerére ezt írták: „Tápláljátok gyermekeiteket a Nestlé Tejporral”, de nekem gyönyörűnek tűnt. Esténként, a lóversenypályán használt távcsövemmel, a Holdat néztem. Nem láttam sokkal többet, mint szabad szemmel: de elbűvölten néztem. És egy teliholdas éjszakán (milyen gyötrelmes volt az a fehérség, milyen gyötrelmes, apám), írtam Houstonba a NASA központjába, hogy visszatérésemet jelezzem. Felsoroltam, hogy mi mindent szeretnék látni, köztük volt az is, hogy szeretnék részt venni egy rakéta felbocsátásán: soha nem láttam még rakétafelbocsátást, csak a televízióban. Az emberek között, akikkel találkozni kívántam, ott voltak az új asztronauták, a második és harmadik csoportbeliek: azok huszonhárman tehát, akik kétségkívül a Holdra mennek. Paul Haney válaszolt, a Sajtókapcsolatok Irodájának vezetője, az, aki olyan elszántan vallatott, amikor oda érkeztem: két vagy három rakétafellövésre kerül sor május hónapban, ami pedig az asztronautákat illeti, elkövet mindent, amit csak lehet. „Az asztronauták megtudták, hogy el akarod lopni a Holdat Gotha Cottee-vel és Bill Douglasszel együtt, hogy sajtot bányássz belőle: tehát meglehetősen népszerű lettél. Egyesek nagyon szeretnék tudni, részt vehetnek-e az üzletben: azt mondják, hogy Bill és Gotha segítsége nem elég, kell feltétlenül egy asztronauta is, pilótának ajánlkoznak a kozmosz történetének legfantasztikusabb rablásához. Szívesen látunk.” És

akkor olyasmi történt, amit el kell mesélnem, apám, mert meglehetősen jól mutatja, miféle újabb bonyodalmakba keveredtem, s kifejezi annak a világnak az erkölcsi romlottságait, amely után ilyen hevesen vágyakoztam. A történet főhőse egy úr, akit sohasem láttam, de tudom, hogy Washingtonban tartózko dik, és Paul Smith a neve. Menjünk sor jában. Az amerikaiak, ezt mindenki tudja, nagylelkűek: kétségkívül a Föld egyik legnagylelkűbb népe. És egyben az a nép is, amel yik a leg jobban tiszteli a pénzt. Ezt a két erényt egyesítve, és fig yelembe véve, hogy végső so ron eg ész rendes lány vagyok, a New Yor k-i Tudósítók Központja közölte velem, hogy nagy örömükre szolgál, ha szerezhetnek nekem egy ösztöndíjat a második utazásomra: hogy megkönnyítsék számomra a kétségtelenül rendkívül magas költségek viselését. Az ösztöndíjat egy hivatalos fennhatóság alatt álló intézmény nyújtja, a neve Governmental Affairs Institute, és a Ford Alapítványtól kapja a pénzt. Az összeg napi húsz dollár, repülőjegyek, hogy utazhassak egyik államból a másikba, és negyvenöt napra szól: egyetlen nappal sem tovább, sem rövidebb ideig. A Governmental Affairs Institute ugyanis nagyon szívesen támogatja a különböző országok közötti kulturális kapcsolatokat, eddig már négyezer ilyen kapcsolatot támogatott; azok között, akik adományait élvezték, felsorolták a lengyel miniszterelnök-helyettes, Piotr Jaroszewicz, valamint Tanganyika miniszterelnöke, Julius Nyerere nevét. Erre az újságra a csillagokig szárnyalt a boldogságom. Mindenekelőtt nagyon felemelőnek találtam, hogy Washingtonban végre felfigyeltek rám, arra az átütő és hasonlíthatatlan hatásra, amelyet az európai kultúrára, valamint az idegen bolygókra történő utazásokra gyakorolok. Aztán meg igen helyesnek találtam, hogy a Ford család, mely csak úgy a millióktól, a repülőutaimat, a moteljaimat, cigarettámat. Mindent egybevetve, hát duzzad nem Amerikát teszemfizesse elbeszélésem színhelyévé? Nem törődvén riválisokkal, akik pedig az űrkutatás tekintetében, legyünk csak igazságosak, igazán rámenős alakok?! Nem történik más, mint hogy kölcsönös udvarias kapcsolat alakul ki köztem és a Ford család között, Nápolyban ezt úgy mondják: „Én adok neked valamit, te is adsz nekem valamit.” Válaszoltam, hogy rendkívül megtisztelő az ajánlat, köszönöm, habozás nélkül elfogadom. És itt lép színre Paul Smith úr, de bármilyen nevet mondhatnék. Mennél többet gondolok Smith úrra, annál inkább meggyőződésem, hogy a világban ugyanazok a hibák egyenlően bontakoznak ki, apám… Smith úr levele rendkívül ud varias vo lt. Elmondta, milyen boldog , hog y elfog adom az ö sztöndíjat, amelyben már tanganyikai jótékonyan részesítették Piotris,Jaroszewicz miniszterelnök-helyettest, valamint Julius Nyerere miniszterelnököt mellékeltenlengyel pedig elküldött kitöltésre egy kérdőívet. A kérdőív hosszú volt, és egy értelmes ember, ha elolvassa rájön, hogy a legbölcsebb, amit tehet, ha nem tölti ki. Néhány kérdés például ilyesformán hangzott: „Hisz Istenben?” „Milyen templomba jár?” „Diétázik?” „Milyen betegségei voltak?” „Van valamilyen ragályos betegsége?” Tisztázzuk: a meghívott vendégtől megkérdezni, van-e valami járványos betegsége, nem kedves dolog, de bölcs lehet: esetleg meghívsz valakit vacsorára, és az rád ragasztja az influenzát, vagy a tuberkulózist, vagy a leprát. Megkérdezni, hogy diétázik-e, ez egyenesen jogos: esetleg megsütsz a vendégednek egy szép tűzdelt fácánt, ő pedig csak vízben főtt rizst ehet. Bár természetes, hogy Paul Smith úrnak egyáltalán nem kellett az étkezésemről gondoskodnia, csak ideadni a dollárokat, amelyekből olykor két rágógumit és egy szendvicset vehetek magamnak. De megkérdezni a vendégtől, hogy hisz-e Istenben, ez szerintem legalábbis indiszkrét dolog. Megkérdezheted esetleg beszélgetés közben, vagy egy interjú keretében: azt igen, én is megteszem. De kérdőíven feltenni a kérdést, lehet, hogy tévedek: de szerintem ez indiszkréció. Mindenesetre, minden értelmességemet félretéve, válaszoltam a

kérdésekre: nincs járványos betegségem, de kiskoromban volt kanyaróm, mumpszom, skarlátom, felnőttkoromban pedig eltörtem a karomat, a lábamat, a bokámat, továbbá volt egy halántékcsontműtétem is. Templomba nem járok: még vasárnap sem. Hogy hiszek-e istenben, vagy nem, ez egyedül rám tartozik: az ilyen drámai tudományos kutatásoknak pedig semmi közük ahhoz, hogy diétázom-e és csak rizsen élek. Smith úr rendkívül hideg hangú levélben válaszolt, amelyben kérte, soroljam fel mindazokat az embereket, akiket látni kívánok, a városokat, negyedeket, falvakat, ahová látogatni szándékozom, és az előre nem látható eseményeket, amelyekről gondolom, hogy utam során előfordulhatnak. Kicsit bosszankodtam, de elkészítettem a felsorolást. Szeretnék megállni New Yorkban, Houstonban, Texasban, Huntsville-ben Alabama államban, Cape Kennedyben Florida államban, Los Angelesben Kalifornia államban. Szeretnék találkozni az új asztronautákkal, Wernher von Braunnal, Ernst Stuhlingerrel, vagyis azzal az emberrel, aki a Marsra induló űrhajót építi, szeretnék látni egy rakétakilövést. Az előre nem látható eseményeket nem tudom felsorolni: egész életem előre nem látható események könyörtelen sorozatából áll. Smith úr az előbbinél is hidegebb levélben válaszolt, melyben nyugtázta, hogy fentieket kézhez vette, és közölte, hogy szükségem lesz egy tolmácsra az egész utazás folyamán. Hogy a tolmácsot idejében értesíthesse, szeretné, ha tájékoztatnám a napról és óráról, amikor elhagyom Cape Kennedyt, hogy átmenjek például New Orleansba, majd a napról és óráról, amikor elhagyom New Orleansot, hogy átmenjek például Kansas Citybe. Ekkor elfogyott a türelmem. Megírtam Smith úrnak a következő levelet. Nincs meg, sajnos, a másolata, de körülbelül így hangzott:

„Kedves Smith úr: szándéka, hogy tolmácsot ad mellém, valóban elbűvölő, de nekem tolmács nem kell, mert meg lehetősen jó l beszélek és még jobban értek angolul: sőt, amint lát ja, ha szüksé ges, ír ok is ezen a nyelven. Továbbá nem kell tolmács, mert szeretek egyedül lenni: gyűlölöm, ha érzem, hogy megfigyelnek, követnek, lesnek. Amikor ez előfordul, rendkívül ügyes módszerekkel szoktam megszökni. Ugyanezen okból kifolyólag nem közölhetem önnel utazásaim pontos órarendjét: én magam egyébként soha nem tudom, mikor indulok valahonnan, és mikor érkezem valahová. Előfordul például, hogy Saint Louisban vagyok, és egyszerre eszembe jut, hogy Mexico Citybe rohanjak, hogy vegyek magamnak egy sombrerót. Hát kimegyek a repülőtérre, és öt óra múlva Mexico Cityben vagyok. Lehet, hogy ön ezt bizarrnak találja, az apám szerint egy kicsit dilis vagyok. Az FBI azonban, amely rendkívül kiváló szervezet, aprólékos részletességgel tájékoztathatja majd különböző helyváltoztatásaimról… Tisztelő híve, satöbbi, satöbbi.” Halálos csend következett. Mintha Smith úr a semmibe foszlott volna. Vagy még rosszabb: soha nem is létezett volna. Kaptam leveleket egész Amerikából, még Washingtonból is: de Smith úrtól soha. És őszintén megvallom, ez fájt. Nem a napról napra erősödő gyanú miatt, hogy elvesztettem a For d család doll árjait: ha nem mert én most már igazán megszer ettem Smith urat, a z ör dögbe is: hog y nem olvashattam többé a leveleit, úgy éreztem magam, mint egy árva gyerek. Talán csak nem beteg? A végét járja? Meghalt? Április közepén érdeklődtem utána a Külföldi Tudósítók Központjában: a Külföldi Tudósítók azt válaszolta, hogyfejezi Smith kitűnő egészségnek örvend, és a Governmental AffairsKözpontja Institute még mindig örömét ki, úr hogy vendégül láthat engem, amint vendégül látta Piotr Jaroszewicz lengyel miniszterelnök-helyettest és Julius Nyerere tanganyikai miniszterelnököt, készüljek nyugodtan az utazásra. Tehát teli bizakodással, szeretettel Smith úr iránt,

aki nyilván nem akart gyűlöletes vitákkal megzavarni, elterjesztettem a hírt, hogy utazom. Ösztöndíjjal megyek, amit a Ford család fizet: és ez a mondat soha nem hullott a közönybe. Voltak, akik lelkesen gratuláltak, mások féltékenyen irigyeltek, egyesek több tisztelettel néztek rám, mások azt kívánták, dögöljek meg. Ezekben a napokban megtanultam különbséget tenni barátok és ellenségek, igazak és hamisak között: és ez is Smith úr érdeme volt. Egy barátom, aki egyszer legnagyobb megdöbbenésemre azt vallotta: „szeretlek”, többé nem is köszönt: dühében. Egy másik, akit inkább ellenségemnek tartottam, könnyekkel a szemében megölelt. Ami Stig és Björn magatartását illeti, alázatos tisztelettel írták, hogy úgy látszik, valóban fontos személyiség lehetek, a mindenségit, ha úgy bánnak velem, mint Piotr Jaroszewicz lengyel miniszterelnök-helyettessel és Julius Nyerere tanganyikai miniszterelnökkel. Ilyen légkörből táviratoztam az Egyesült Államokba: „Megyek, megyek, megyek.” Aztán becsomagoltam, és a mama a fejét csóválta, elnézően: „Megmondtam én, ugye megmondtam.” Te a szokásos helytelenítő morgásaidat hallattad, apám, de szíved mélyé n büszke voltál r á, hogy a költségeimet a Ford család viseli. *

Az amerikai nagykövetségről, az USIS vonalán a telefon repülőgépem indulása előtt tizenkét órával érkezett. Lakonikusan mindössze annyit mondtak, hogy az ösztöndíjamat visszavonták.

– Lehetetlen! – Úgy látszik, nem. – De én tizenkét óra múlva indulok. – Végtelenül sajnáljuk, ez nagyon kellemetlen. – Nem tudták előbb megmondani? – Ezt mi is észr evételeztük. – Paul Smith döntött így? – Hát, igen. Valóban ő. – És semmi m ást nem üzen? Nos… tulajdonképpen…

– – Halljam csak. Mit üzent?

– Azt üzeni, hogy amennyiben ön azért megy Amerikába, hogy a cseresznyefák virágzását lássa, későn érkezik: a tavasz már véget ért. Ha azért megy Amerikába, hogy rakétakilövést lásson, túl kor án érkezik: a jövő év előtt már nem terveznek kilövések et. Rokonszenves, imádni való Smith úr. Szerencse, hogy a bankok korán nyitnak reggelenként Olaszországban. Talán nem hiszed el, apám, de egyáltalán nem voltam dühös. Sőt, boldog voltam. Az ember úgy érzi, magasabb, szebb, fiatalabb, amikor átveszi a saját pénzéért azt a sok dollárt, és arra gondol, hogy így megtakarítja azt a Ford családnak. Fordabbnak érzi magát, mint Fordék: mellét kidülleszti, léptei könnyedebbé válnak, és útjában a tömeg úgy nyílik ketté, mint a Vörös-tenger Mózes előtt. Rokonszenves, Smith úr. Neki köszönhetem az élményt is: megérdemel egy ajándékot. Amikor New imádni Yorkbavaló értem, telefonáltam a vállalatnak, ezt amelynek a neve: „Mondjátok el vir ággal”, és elküldettem Washingtonba egy nagy csokor virág zó cseresznye faágat.

TIZENHETEDIK FEJEZET A férfi úgy repült New York egén, mint az álomban, amikor boldogan alszunk, és lepkének, madárnak álmodjuk magunkat, úgy érezzük, elég éppen csak megbillenteni az ujjainkat, máris felemelkedünk a földről, könnyedén, és szállunk egyre feljebb, ismered az ilyen álmokat? Olykor mintha úsznánk a levegőben, míg a szellő susogva cirógatja az arcunkat, a karjaink szárnyakká válnak, megérintik a háztetőket, harangtornyokat, fákat; máskor lebegünk, mint a pehely, siklunk a széllel csendesen, mozdulatlanul, s azt szeretnénk, ha ez az álom sosem érne véget. Pedig véget ér. Az ember kinyitja a szemét, visszazuhan földhözragadt állapotába, és nem pehely, nem pillangó, nem madár többé: csupán egy súly, amely azt mondja: „ma éjjel azt álmodtam, hogy repültem”, aztán irigykedve nézi a pelyheket, pillangókat, madarakat. A férfi inkább dongónak látszott: de fehér dongónak. Fehér kezeslábas volt rajta, fehér sisak, a kézikormány is fehér, a mellény is fehér volt, amely a mellére simult, feh érek a g ázpalackok a vállán, fehérek a kipufogócsö vek: vékonyak, lefelé gö rbülök, aká r a dongó csápjai. Állandó er ős zümmö gés hallatszott a csövekből: a dongó zúgása. Mint egy dongó, magányosan és határozottan repült, mintha keresne valami enni- vagy megszúrnivalót: ösztönösen megriadtam, hogy talán épp engem keres, és félve elkaptam a fejem, félve azt gondoltam: már itt is van, megszúr, megesz engem. Sokkal inkább volt bogár, mint ember, idő kellett hozzá, amíg felfogtam, hogy nem dongó, hanem férfi: pontosan olyan mint én, aki úgy is repül, mint álmomban amikor boldogan szundikálok. nem úszott ember, ám a levegőben. És nem vitette magát a széllel.én,Egyenesen állt, egyenesen tartottaDe a fejét, egyenes felsőtesttel, egyenes, összeszorított lábszárakkal, vigyázzállásban. Karját derékszögben meghajlította. Keze a kézikormányhoz kapcsolt két nyelet markolta. Lábai egy kicsit himbálóztak, mert nem támasztotta őket semmihez. Barna csizma volt rajtuk, az egyetlen sötét folt abban a sok fehérségben. A férfi egy tetőről libbent fel, és most a földgömb körül röpült a New York-i Világkiállításon. Hatalmas, vasból készült földgömb volt ez, a délkörök és szélességi körök vasból, a kontinensek is vasból, a tenger helyén semmi, belül üres az egész. A délkörök és szélességi körök kereszteződéseiből keletkezett rácson át tehát látni lehetett őt, amikor alacsonyabban repült: a világ másik felén. Olykor magasabban repült, olykor alacsonyabban, hirtelen megállt és mozdulatlanná merevedett, nézett minket, majd váratlanul újra elindult, mintha nem nagyon tetszettünk volna neki, aztán megint mást gondolt és visszafordult: hogy megajándékozzon egy mosolyával. Így keringett, mosolyokat habozó várakozással váltogatva, három percig: végül leszállt. Nem pottyanva, mint a kő, nem azzal a kicsit tragikus bukfenccel, mint aki ejtőernyőn érkezik a kötelek összegabalyodása közepette: hanem lágyan, kecsesen. Roppant könnyedséggel ereszkedett az aszfaltra, eloltotta a motort, kezet nyújtott és azt mondta: – Robert Courter vagyok. – Ha azt mondta volna: lepke vagyok, madár vagyok, angyal vagyok, a szempillám se rezzen: csak arra gondoltam volna, hogy a mamának igaza van, léteznek angyalok. Hiszen mi más is lehetett volna, ha nem angyal? Angyal volt: a neve Robert Cour ter.

– Láttam magát odaföntről – mondta az angyal.

– Ó! – rebegtem. – És egy kicsit hamarabb leszálltam – mondta az angyal. – Ó! – rebegtem. – Tetszett, ahog y repültem? – mondta az angyal. – Ó, ig en! – kiáltottam. – Kíván valamit, mielő tt beszélgetni kezdünk? – kérdezte az angyal. – Ó, ig en! – kiáltottam. – Mit? – kér dezte az angyal. – Hogy én is kipró bálhassam! – Nem, azt nem lehet – mondta az angyal. – Miért? Veszélyes? – Nem, nem veszélyes – mo ndta az angyal. – Nehéz? – Nem, nem nehéz – mondta az angyal. – Akkor hát mi a baj? – Az, hogy egy csomó átkozott százasba kerül ez az átkozott masina, és ha elrontja nekem, akkor alulírott tarthatja a hátát és a saját zsebéből kell őket előkotornia, mármint a százasokat, világos? Egyáltalán nem volt angyal többé. És pillangó sem volt, sem madár. Már csak Robert Courter volt, amerikai állampolgár, harmincnyolc éves, nős, két gyermek atyja, buffalói lakos, foglalkozására nézve rakétaember. Mielőtt rakétaember lett, pilóta volt. Pilótaként harcolt a második világháborúban

és Koreában. Most azért volt itt, mert a Bell Aerosystem Company bemutatja ezeket az átkozott masinákat az átkozott közönségnek, amelyik megfizeti az átkozott belépőjegyet az átkozott Csodák Pavilonjában az átkozott New York-i Világkiállításon. Ami pedig a Bell Aerosystem Companyt illeti, ez az az átkozott vállalat, amelyik gyártja őket: igen, Buffalóban, a Niagara-vízesés közelében, ők gyár tják az Atlas motor t is, vagyis a G emini űrhajó r akétáját, de ez ő t nem érdekli, ő t csak az érdekli, hogy itt kell lennie, ezen az átkozott Világkiállításon, még szerencse, hogy van két átkozott kollégája is, akik néha az átkozott váltást jelentik: Amerikában három rakétaember van, ami más szavakkal annyit jelent, hogy összesen három van az egész világon, Oroszország egyelőre nem foglalkoztat rakétaembereket. No, és ki a másik kettő? Az a két átkozott fickó, aki épp leveszi most róla a rakétaövet: hogyan, hát nem látom őket? Köszönjetek szépen, fiúcskák.

– Jó napot – mor og ta az egyik és lecsat olta r óla a g ázpalackokat. – Jó napot – mor og ta a másik é s lehúzta róla a m ellényt. Nagyon hasonlítottak hozzá, különösen arcban. Olyan arcuk volt, apám, amit egy perccel azután, hogy megnéztél, már el is felejtesz, s hogy megjegyezd, milyenek, újra meg kell nézned, vagy keresned kell róluk egy fényképet. Én például mindössze arra emlékszem, hogy nagyon hasonlítottak egymáshoz, és nagyon barnára égette őket a nap. Vagy talán nem is voltak barnák. De majdnem minden pilótán ak bro nzbarna az ar ca.

– Szerettem vo lna kipró bálni, milyen ér zés – mo ndtam a rakétaembernek makacsu l. – Mit akar, mil yen érzés l egyen? – felel te. – Azt érzi, amit o dafönt ér ezni lehet, és kész. –

Azon töprengtem, könnyűnek érzi-e magát az ember. Vagyis, hogyan érzi magát könnyűnek – folytattam.

–

Hát könnyűnek éppenséggel érzi magát az ember. Átkozottul könnyűnek. Miért, hát mi mást érezne?

– Nem tudom, nem vagyok képes elképzelni. Csak álmomban. – Csak mikor? – kiáltott fel a rakétaember. – Amikor álmodom . Hog y repülök, péld ául. Maga nem szo kott álmo dni? –

Én mélyen alszom, átkozottul mélyen. Nem álmodom semmit. Ami a repülést illeti, ébren szoktam repülni.

– Értem. – No, hát akarja tudni, hogy működik ez az átkozott masina, vagy nem akarja tudni? – Hogyne aka rnám, Cour ter úr. Köszönö m, Courter úr. Az átkozott masina úgy működött, mint a legnormálisabb rakéta. A begyújtás a kézikormány nyeleinek elfordításával történt. A kézikormány a motorkerékpár kormányához hasonlított, nyeleivel szabályozta a rakétaember a felemelkedést, a leereszkedést, a mozgás minden mozzanatát. Tudott haladni előre, hátra, felfelé, lefelé, tudott megfordulni és megállni. Az üzemanyag, a hidrogénperoxid, a vállára erősített két tartályban volt: ezek akkorák, mint a békaemberek oxigénpalackjai. A kipufogócsövek, melyeket a dongó csápjaihoz hasonlítottam, eléggé távol álltak a testtől, hogy ne sértsék meg. A rakétaöv abból a mellényből állt, amely egy kicsit emlékeztetett a mellkason alkalmazott gipszkötésre, amikor valaki eltöri a bordáit. Két szíj kötözte a testhez, a lábait is átfogta az ágyéka magasságában. Üvegszálakból szőtték. Az önálló repülés ideje három perc volt, de a övőben sokkal hosszabb ideig tarthat majd: órákig is. Ezt állította Wendell Moore doktor, vagyis a mérnök, aki a gépet feltalálta. Természetesen felfogtam, milyen rengetegféleképpen lehet kihasználni a rakétaövet. Hogy csak egyet mondjak: katonai célokra. A rakétaövvel át lehet szelni folyókat, aláaknázott területeket, bármiféle akadályt, a partraszállási hadműveletek során pedig a hajóról a partra l ehet repülni úg y, hog y senki nem lesz vizes. Nem véletlen , hog y a hadsereg már megvásáro lta a találmányt. Megvásárolta a NASA is, hogy a Holdon felhasználja. A Holdon nagyon jó szolgálatot tesz majd, hogy az ember a sziklák, kráterek, lávafolyamok fö lé emelkedjék , átrepüljön por sivatago k fölött, amelyekbe könnyen bele lehet fulladni. Az űrben pedig egyszerűen nélkülözhetetlen: nincs más mód arra, hogy kilépjen az űrhajóból az asztronauta, és elinduljon egy másik űrhajó felé. Amikor kijön az űrhajóból, tehetetlenül lebeg: ott marad, mint egy átkozott körte a tányéron. A rakétaövvel viszont mozogni tud, oda megy, ahová akar. A rakétaember már repült von Braun doktor előtt az átkozott masinával, és az valósággal lelkesedett érte. Lelkesedett az a másik-hogy-is-hívják, aki azt az átkozott űrhajó t csinálja a mar srepüléshez, igen, Stu hlinger doktor.

– És itt a Földön, Courter úr, mire használható? –

Nos, itt a Földön sok mindenre használható, nem? Lehet használni autó helyett, helikopter helyett, kerékpár, autóbusz helyett. Az a hallatlan előnye, hogy bárhol le tud szállni: egy átkozott háztetőn éppúgy; mint az átkozott járdán, egy átkozott teraszon vagy akár egy átkozott ablak párkányán is. Mintha a hangodat is hallottam volna, apám: tessék, ezentúl már nyitott ablaknál sem aludhatunk nyáron: ha a nyolcvanadik emeleten lakunk is, állandóan azzal a lidérces gondolattal kell aludnunk, hogy valaki balkonunkra. Tolvaj, ez elutasított szerelmes, mániákus, mit tudom kicsoda. Hátleszáll még aegy nőnek: szerinted tisztességes dolog?szexuális Nyugodtan szundikál egy nőén,a felhőkarcolója tetején, és egyszerre paff! Már meg is fojtották, kirabolták, kellemetlen vitára

kényszerítették. Igazad van, apám. És ha a cseresznyevirágágakkal megalázott Smith úr tolmácsai ereszkedn ek alá? Mélységes agg odalom mal néztem a rakétaemberr e.

– Ismeri véletlenül Smith urat? Őszinte ámulatában a szája is tátva mar adt.

– Smith? Miféle Smith? Ameri ka tele van átkozo tt Smithekkel. – Paul Smith ur at Washingtonbó l. – Sose l áttam az átkozo tt Paul Smith ur at Washingto nból. Sóhajtottam, megkönnyebbülten, de azért nem egészen.

– Gondolom, maga bárkit megtaníthat rá, hogyan kell használni ezt a gépet. Hogy csak egy példát mondjak: ha Smith úr azt kérné, tanítsa meg rá, maga megtanítaná?

– Miért ne? Nekem elég, ha fizet. E lég, ha van egypár százasa. Reszkettem. Paul Smith úrnak vannak százasai: az övé a Ford Alapítvány minden százasa. Továbbá azok a százasok is, amelyeket tőlem megtagadtak, és most arra is fordíthatják, hogy behatoljanak a szobámba és cseresznye faágakkal megfo jtsanak.

– Mondja csak Courter úr: sok idő kell, hogy valaki megtanulja vezetni ezt az átkozott masinát? – Három nap, nem több. Most már egész testemben reszkettem.

– De talán kellenek bizonyos fizikai adottságok: fiatalság, erős szív, acélos idegek… – Ugyan, dehogy. Elvezetheti akár egy öregember, akár egy gyerek. – Uramisten! És sokat eladnak belőle, Courter úr?

– Egyet sem… Ez az átkozott masina egyáltalán nincs kereskedelmi forgalomban, egyelőre. Csak a katonaság kís érletezhet vele, meg a NASA. Fellángo ltam, mint egy kar ácsonyfa, apá m.

–

Tehát ha egy nagyon fontos személyiség kulturális kapcsolatok céljaira kívánna felhasználni egyet, például, nem adnának neki?

– Kulturáli s… micsoda? – Kulturáli s kapcsolatok céljair a. – Ilyesmirő l sose hallo ttam. – Ez tehát azt jelenti, hogy ilyesmire nem használható. Nem használható semmire, semmiféle átkozott dologra, amit én ne ismernék. Pont és kész.

– – Milyen szerencse, Courter úr. – Mit mond? Semmit, Courter úr.

– No, hát akar még valamit tudni? – Nem, köszönöm , Courter úr. – Felszállhatok? – Hogyne, Cour ter úr. – Fogja, itt van néhány átkozott reklámcédula. Magyarázatokkal és fényképekkel teli borítékot nyújtott át, aztán visszacsatoltatta magára az álombeli övet, felkészült a repülésre az átkozott közönség előtt, amely megfizeti az átkozott belépőjegyet az átkozott Csodák Pavilonjában az átkozott New York-i Világkiállításon A tömeg

izgatottan kiabált. Káromkodások özönét zúdítva rájuk, a rakétaember elfordította a kormányt. Kis pukkanás hallatszott, szinte olyan, mint a hangtompítós pisztoly lövése, aztán átható zümmögés És a rakétaember fellibbent az ég felé. Keringett a hatalmas földgömb fölött, mosolygott, továbbhaladt, visszatért, ismét mosolygott, feljebb repült, egyre feljebb, megint hófehér dongóvá változott, pillangóvá, madárr á. És végül már angyal vo lt.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Az elefántok csoportokban, párosával, hosszú tömött sorokba rendezetten csörtettek előre, és valahányszor elhaladtak mellettem, a halál leheletét éreztem. Félelemtől vakon húztam lábacskáimat a potro hom alá csápjaimat lec süggesztettem, vártam, hog y apró , for mátlan foltocskáv á tiporj anak: egy hangya maradványaivá. Aztán amikor rájöttem, hogy megmenekültem, dermedten figyelni kezdtem őket. Sok elefánt fekete volt, némelyik sárga, némelyik tejeskávészínű, a legtöbb pedig rózsaszín. Nem volt ormányuk, sem elefántcsont agyaruk, két lábon jártak és testüket többé-kevésbé szövet fedte: valaki esetleg férfiaknak, nőknek, gyerekeknek is nézhette volna őket. De elefántok módjára trombitáltak, tiportak, gázoltak, süketen minden iránt, ami kicsi, védtelen, beteg, s részegen a vad izgalomtól, amely idáig elvezette őket. Ez volt az ő vakációjuk, a nagy ünnep, amelynek a kedvéért leereszkedtek falvaikból, a távoli hegyek és erdők vidékéről, ahová eljutott a rakétaember és más hasonló cso dák meséje. Tro mbitáláson, tipráson, g ázoláson kívül az elefántok rág óg umit, pattog atott kukoricát, szendvicseket, csokoládét, fagylaltot, rántott békacombot, főtt rákot, nyalókákat rágcsáltak, sörzuhatagokat, Coca-Cola, Pepsi-Cola, Seven-Up áradatokat zúdítottak le a torkukon, ami egyúttal arra is szolgált, hogy megmossák homlokukat, tarkójukat, fülüket, és amikor úgy látszott, hogy soraik kissé ritkulnak, föld alatti alagútjából azonnal előbújt egy vonat, kitárta automata ajtóit és újabb elefántok jöttek elő csordában, tiporva, gyötörve egymást, egy kis bódé felé törtetve két dollárral a kezükben. Aztán hatalmasan, embertelenül, könyörtelenül újra felém csörtettek, aki egy levélvalami mögét bújva hangyák istenéhez imádkoztam, hogy segítsen, mentsen meg. De nem volt isten, aki tehetetta volna ér tem. Fáradságosan törtem utat magamnak a járda kikövezett szegélye mentén, papírpoharak, üvegek, éppen csak leharapott végű kolbászok, épp csak megkóstolt sütemények halmazában, egy gazdag nép pazarlásának közepette, mert ez a nép csak megszokásból vásárol ennivalót, nem azért, mert éhes, és kerestem a General Motors pavilonját. Nem telt bele sok idő, míg felfogtam, hogy vállalkozásom reménytelen. A Világkiállítás olyan hatalmas, mint egy hatalmas város, két év kellene, hogy az egészet bejárjam, csak az elefántok képesek két nap alatt megtekinteni. És ki tudja, hol a General Motors. Magas rudakon a világ zászlói lengtek, az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Franciaország, Kongó, Német Szövetségi Köztársaság, Ausztrália, Japán, Nigéria, Anglia, India, a Vatikán zászlója, Hollywood zászlója, a NASA zászlója, az IBM, vagyis az Elektromos Számítógépek birodalmának zászlója, a BSC, vagyis az Atomtámadás elleni Óvóhelyek hazájának zászlója, a Ford, a Dupont, a Douglas a Garrett, a North American zászlaja: de a General Motors zászlóját nem sikerült megpillantanom. Ilyen hatalmasságok közt elvész egy hangya. Például elhaladtak mellettem autóbuszok: rendkívül sajátos autóbuszok, elég lett volna valamelyiknek azt mondani, hogy a General Motorsnál szeretnék leszállni. De amikor valamelyik ajtó kinyílt, az elefántok előzúdultak, tömör sorokban zárták el az utat, és amikor végre sor került rám, a busz már tele volt, hatalmas robajjal továbbindult. Furcsa, kerek tárgyak is elhaladtak mellettem például, egyetlen keréken gördülő korongok, amiket taxinak neveztek. De hiábavaló próbálkozás volt megkísérelni valamelyiket megállítani, mert egy héttel korábban, előre kellett megrendelni őket. Voltak elefántrendőrök például. De nem volthallhatták értelme, hogy kérdezzem, merre van a General én hangomhogy vékonyka, és úgysem meg.tőlük Voltak elefántvezetők például. De Motors: nem voltaz tanácsos, karjukat megcsiklandozva szólítsam valamelyiket, apám: egy lavina erejével csapott volna hatalmas tenyerük az én mellső lábacskáimra, péppé morzsolva őket. Tehát álltam egy nagy plexiüveg-tojás előtt,

melyről fogalmam sem volt, mire való, és csak egyetlen megoldás maradt számomra: telefonálni Turton úrnak, hogy j öjjö n elém. De hol találok vajo n egy telefont ? Egy elefánt gyer ekhez fo rdultam, aki fag ylaltot nyalog atva bámult rám.

– Bocsánat, uram, meg tudná mondani, hol van egy telefon, kérem? Az elefántgyerek belenyalt a fagylaltjáb a, aztán megvetően végig mért.

– Ott van a segged mögött, te bamba. – Hogy mondta, bocsánat, uram? – Nem látod, hogy az a tojás ott a telefon? – Az, uram?!? – Uff! Benéztem az átlátszó plexiüveg-tojáshéjon. A tojássárgája helyén elektronikus számítógépre emlékeztető gépezet volt: tökéletesen sima, kivéve az egyik sarkát, ahol harmincnégy világoskék nyomógomb csoportosult, mindegyiken betű vagy szám. A gépezet előtt habgumival párnázott padocska állt. De vajon hol lehet a bejárati ajtó? Ismét az elefántgyerekhez fordultam.

– Bocsánat, uram, az ajtó mer re van? –

Uff! – felelte az elefántgyerek. Aztán lecövekelte magát egy felirat elé, mely így hangzott:

„Entrance”, Bejárat, és mintegy varázsütésre, a tojás kinyílt.

– Gyerünk, mássz be. – Köszönöm, uram. Félszeg lábakkal bementem a tojásba, leültem a pad szélére. És most? Hol van a kagyló, hogy felemeljem és belebeszéljek? H og y kell használni ezeket a nyomóg ombokat? A tojás külső falának támaszkodva, az elefántgyerek csendben szemlélt engem. Könyörgő pillantást vetettem rá. Szólítottam, bár tudtam, hogy nem hallhat meg. A tojás automatikusan bezárult, amint meg érintettem a padot, egyetlen sóhajtás sem hall atszhatott ki.

– Bocsánat, uram, maga tudja, hogyan működik? – Azt kérdezem, hol van a telefonka gylóó óó ó! – Nem lenne szíves bejönniiiii? –… Taglejtésekkel próbáltam segíteni magamon. Megértette. Hegyeset köpött egy virágra. Bejött. Leült mellém a padra.

– Uff. Mi a szám? – 888-4000, uram. Az elefántgyerek mutatóujját a nyomógombok felé nyújtotta, lenyomta a nyolcasokat, a négyest és a három nullát, mintha csengetett volna. Egyébként valóban csengetett is. Valahányszor rányomta az ujját egy gombra, felhangzott egy drin! Aztán mikor valamennyit végigcsöngette, ült és várt. Úgy értem: nem nyúlt semmihez többé, nem szorította száját vagy fülét semmiféle nyílásra. Egyszerűen csak vár t. Csendben. Én is csendben voltam. Csend ben volt a tojás i s. Néhány pillanatig az egész vil ág csendben volt. A hang úgy robbant ki, mint a villám, mint a bibliai mennydörgés. Visszhangozva.

– Halló! Halló! – HALLÓ! HALLÓ! Sinai Hegyén az Úr hangja döröghetett így. És mondd, apám, mit válaszolsz, amikor az Úr hangja szólít? És hog yan válaszolsz?

– No? Hát nem felelsz? – kérdezte az elefántgyerek. – Hová? – kérdeztem kétségbeesetten. – Hogyhogy hová?!? – HALLÓ! HALLÓ!

– Halló – susogtam félszegen, a semmibe. És elpirultam. – Itt Harry Turton, a General Motors Sajtóirodája – mondta türelmetlenül a hang. – Ki beszél? – Én, Turton úr. – Ki az az én? – bosszankodo tt Turton úr. – Én vagyok, Miss Fallaci, Turton úr. – Na, megy már ? – mor ogta az elefántgyer ek. – Igen, uram. Köszönö m, uram. – Szia, bamba. – Viszontlátásra, uram. Köpködve elvonult. Turton úr végre felfogta a helyzetet.

– Zűrben van, Miss Fallaci? – Igen, Turton úr. Rettentő zűrben. – Hol van? – Egy tojásban, Turton úr. – Egy tojásban?! – Igen, Turton úr. E gy tojásban, amely azt

állítja magár ól, ho gy ő egy telefon.

Turton úr nevetett.

– Értem. Egy sztereo fonikus fülkében van. Melyikben?

–

Ó, azt nem tudom, Turton úr. Olyan sok van ezekből a tojásokból De mind egyformák. Kiválasztottam egyet, csak úgy találomra. Most már könnyedén beszéltem a semmibe, és nem pirultam el többé Vagyis kezdtem hozzászokni. Ahogy mindenhez hozzászokunk. Ahhoz is, hogy egy tojásban beszéljünk.

– Nem adhatna meg egy tájékozódási pontot, valami megjelölést? – kérdezte Turton úr. – Semmiképpen nem, Turton úr. – Az ég szerelmére! Hát nézzen körül! Körülnéztem. A tojáson túl ott voltak az elefántok, a zászlók, a Világkiállítás utai, a Világkiállítás pavilonjai, a Világkiállítás borzalmai aztán volt egy hatalmas négyszögletes tábla, amelyen kis villanykörtéből formált számok szédítő sebességgel váltogatták egymást: arról tájékoztattak, mennyi abban a pillanatban az Amerikai Egyesült Államok lakosságának száma. Elektronikus rendszer állt összeköttetésben Amerika ötven államának valamennyi anyakönyvi hivatalával, és közölte a táblán, amint egy új gyermek született, a kis lámpák pedig azonnal felvillantották a számot, ami az eggyel több gyermeket is magában foglalta A rendkívüli az volt benne, hogy a szám minden fél másodpercben növekedett: vagyis Amerika minden fél másodpercben világra hozott egy gyermeket. De hová teszik őket, hol van hely számukra? Meghiszem azt, hogy új bolygókat akarnak gyarmatosítani.

– Nos? Nem talál semmit, amit számomra megjelölhetne? – makacskodott Turton úr. –

Közölhetem önnel, hogy megszületett a kétszázharmincnégy milliomodik amerikai gyermek, Turton úr.

– A fene egye m eg! – kiálto tta Turton úr. – Túlzás, nem? – Én is úgy g ondolo m, Turton úr. – Biztos benne, hogy nem

téved?

– Egészen biztos. Vagyis nem. Megszületett a kétszázharm incnégymi llió -egyedik. – A mindenségi t! – mondta Turto n úr,

– Turton úr! – Mi van? – Ikrek vol tak! Megszületett a kétszázharm incnégymi llió-kettedik is! – Elég – mondta Turton úr. – Már tudom, hol van. Odamegyek magáért. Száraz kattanást hallottam, a telefonkagylóét, amikor letették, a tojásban ismét csend lett. Így hozzákészülő dtem, hog y kimenjek, de nem szívesen: kezdet t már tetszeni nekem az a tojás. Talán mer t megvédelmezett az elefántoktól, nem tudom. Talán mert visszavitt, akár Douglas doktor vízzel teli űrkabinja, anyám méhébe, és úgy éreztem, meg sem születtem, nem tudom. És amikor Turton úr megérkezett a korongok egyikével, amelyet taxinak neveznek, szinte fájdalommal álltam fel. Kegyetlen dolog megszületni. Megszületni annyit jelent, mint belépni a General Motors pavilonjába. Turton úr kedves fiatalember volt, és úgy mosolygott, mintha nyomtatásban közölnék a Life egyik fényes oldalán, amint cigarettákat vagy bizonyos különleges whiskymárkát kínál. Olyan odaadóan tisztelte a General Motors céget, ahogy egy kommunista tiszteli a Kommunista Pártot, és megmagyarázott nekem valami nagyon fontosat: a látvány, amely majd elém tárul, tulajdonképpen a övő előrevetített látomása, a General Motors hozza előre a jövőt, hála az ő hasonlíthatatlan, utánozhatatlan, pótolhatatlan géptermelésének: a látványosság neve „Futurama”. Aztán megmagyarázta, milyen szerencsés vagyok: az emberek hat órát is sorba álltak, hogy láthassák, várakozás közben sokan elájulnak. Olyan emberek is vannak, akik soha nem láthatják, így nem tudják meg, mire képes a General Motors. Ezek után megérkeztünk a General Motors elé, akkora hatalmas építmény volt, mint Ramszesz temploma, spirálvonalban fogta körül sokezernyi elefánt, hajnal óta várakoztak mogyorót rágcsálva és trombitálva, gyereklárma és tranzisztoros rádiókból áramló zene, sporthírek, politikai híradások, reklámhimnuszok bömbölésének kavargásában. Lidérces jelenség volt. És beléptünk a Futuramába.

Első pillantásra olyan volt, mint a Szerelmesek Alagútja: tudod, a Vidám Parkban, ahol a szerelmesek zavartalanul ölelkezhetnek a sötétben. Tökéletesen sötét alagút volt ugyanis, melyben sorba állított székek futottak egy mozgószőnyegen. A látványosság kétoldalt mutatkozott, tehát, hogy követni lehessen, folytonosan forgatni kellett a fejünket, mint a teniszjátszmáknál. Egy hang és valami heroikus zene volt hozzá a kommentár: azt hiszem, Beethoven, Hammond-orgonán. Félóra hosszat tartott, és folytatólagos előadás volt, mint a mi mozijainkban a filmvetítések. Csillagok vakító kozmoszképével kezdődött, miközben a hang meghatottan gurgulázta: „Isten hozta önöket a jövőbe tartó utazáson, ez az utazás elvezet az, mindenhová a holnapban. Fedezzük fel együtt a jövőt, a valóság jövőjét, nem az mindenkit álmokét: hiszen amit látunk majd, semmi a holnap holnapjához viszonyítva. Íme, máris holnap van.” Ezekre a szavakra valóban elindultunk, és azonnal elértük a Holdat, amely jobboldalt a levegőbe felfüggesztett műanyag léggömb volt, balra sziklás táj terült el,

amely fölött űrhajósok repültek, végtelen elővigyázatossággal használván pontosan olyan rakétaövüket, amilyen Robert Courteré volt. Az űrhajósok akkorák voltak, mint a bábszínház bábujai, és nyilvánvalóan mindent kicsinyítve mutattak be; az ember azonban hamarosan megszokta a játékot, és mindent normálisnak látott. Normális volt a könnyedség is, ahogy a Holdról a Földre jutottunk: néhány perc múlva máris leszálltunk. Nem is a Földre, hanem a víz alá, a tengerbe. A tengerben szállodák, báltermek, teniszpályák, vízi kikötők, kórházak, felhőkarcolók voltak, kis villák is, halak úszkáltak körülöttük, hogy ne vágyakozzunk a madarak után, tengeri növények burjánzottak, hogy ne vágyakozzunk a fű után. És közben vonat formájú taxik, versenyautók, autóbusz alakú tengeralattjárók robogtak mindenfelé. Szabályszerű város volt a tenger mélyén. A kommentátor hangja mennyd ör gö tt:

„A tenger. A Föld háromnegyed része a tenger sötét mélyén fekszik. Egész vízi világ, melyet mindmáig nem használtunk ki, de amely végtelen gazdagság, végtelen mennyiségű táplálék forrása, és a földi lakosságnál hétszerte több embert képes magába fogadni. Menjünk tehát oda a tenger alatti vonatokkal, éljünk tehát a tenger alatti házakban, utazzunk a tenger alatti autókkal és taxikkal: víkendjeink számár a íme, i tt az Atlantis Hotel, a tenger i kertekben felépített kényelem cso dája.”

– Mondja: ugye ez tréfál? – kérdeztem Turton úrtól. – A General Motors nem tréfál – mondta Turton úr. – De az Atlantis Hotel… –

Az Atlantis Hotelt Hilton akarja felépíteni, a Hawaii-tengerben. Csodálatosan szép lesz, mint valamennyi Hilton Hotel, majd meglátja maga is, ha odamegy.

– De hát hog yan?! – A tenger alatti vonattal. Már megrendelte tőlünk az a vasúti társaság, amely a Los Angeles-New Yor k vonalat üzemelteti.

– Hagyja abba, Turton úr! – Maga hagyja abba – haragudott meg Turton úr. – A tenger alatti vonat sokkal előbb kezd majd működni, mint ahogy az emberiség leköltözik a vízbe. A tengeralattjáró sokkal hatékonyabb jármű, mint a hajó, sokkal gyorsabb. Rómából New Yorkba az atom-tengeralattjáró annyi idő alatt teszi meg az utat, mint egya sugárhajtásos repülőgép. Vagy maga csak háborúban kívánja felhasználni? Mi? Csak háborúzni akar tenger alattjárókkal?

– Én?! – A tengeralattjárókat mindmáig csak háborús célokra használták fel. A General Motors a civilek számára kívánja megépíteni őket, békeidőben. Higgye el nekem, a hajók hamarosan már csak festői emléktárgyak lesznek, úgy fogjuk őket a gyermekeknek mutogatni, mint a Mississippi bárkáit. Már közel van a végük.

– Maga kom olyan azt gondolja, ho gy az ember iség lakhat a víz alat t, Turton úr ? –

A tengeralattjárók koncepciója szerint épített épületekben, igen, hogyne. Nem lesz más választásunk, ha továbbra is minden fél másodpercben születik egy amerikai. Vagy a tenger, vagy a világűr: a szárazföld már nem elég. És a tenger, bocsásson meg, vajon nem nyújt-e nekünk mindent?

– De. Ezt mondja Nemo kapitány is. – Az ki? Egy r okona? – Nem, a Nautilus parancsno ka. Turton úr úgy nézett rám, mint Gotha Cottee, amikor megkérdeztem tőle, ismeri-e Verne Utazás a Holdba cím ű könyvét.

– Nem ismer em. – Turton úr, olvasott valaha egy könyvet, amelynek a címe

Utazás a tenger alatt?

– Nem – mo ndta. – Mostanában jelent meg ? Kijutottunk a vízből, az egyenlítőn jártunk. Harmatos erdők vettek körül: madarak röpködtek, liánokon függeszkedő majmok rikoltoztak, fű és virágok egészséges illata szállt felénk. Csodálatos orchideák duzzadtak a napfényben, édes banánok érlelődtek aranyfürtökben. És egy irdatlan bulldózer haladt előr e, apokalipt ikus, halált oszt ó sarló csapásokkal vágta ki ezt a paradicsomo t: hogy városo kat építsenek a helyébe. Borzongva rád gondoltam, apám. Aztán Scott Turner jutott eszembe, a San Diegó-i gyermek, aki azt a rettenetes levelet írta John Kennedynek, amelyet Robert Cubbedge idéz Amerika szétrombo lói című szép könyv ében. Kedves Elnö k bácsi „nincs már nekünk helyünk ahová mehetnénk amikor vágyunk ki a kanyonba

mert ők ott is építik a házakat. Kérlek téged Elnök bácsi légy szíves mondd meg azoknak hagyjanak ki egy kevéske földet számunkra ahová majd mi játszani mehetünk. Köszönöm és so k csókot küld a te Scottod.”

Kennedy, Robert Cubbedge szerint, Stewart Udall belügyi államtitkárral íratta meg neki a választ. Hosszú levelet íratott, amely így szól „Kedves Scott, az Elnök azt akarja, hogy te megtudd, egyetért veled, mert ő is szeret gyíkokra vadászni, nézni a hangyákat és magányosan feküdni a fűben, bámulni a formájukat vagy színüket változtató felhőket. Ezért az Elnök megpróbálja megtenni azt, amit mondasz, kihagy egy kevéske földet, hogy legyen hol játszani…” Kennedyésazonban meghalt, meggyilkolták azok, akik nem szeretnek nézni a hangyákat magányosan feküdni a földön, bámulni a formájukat vagygyíkokra színüket vadászni változtatóésfelhőket: és az árva Amerika immár szabadon rákényszerítheti a világra a rágógumi-civilizációját, melyben még legádázabb ellenségei is leutánozzák. Isten veletek, harmatos erdők. Isten veletek, egyenlítő zöld tájai.

–

Az egyenlítő zöld tájai sincsenek még kihasználva – mondta a kommentátor hangja. – De a technika megtalálta a megfelelő eszközt, hogy behatoljunk azokba az őserdőkbe, hogy kiirtsuk őket, és helyükön autósztrádákat, függőhidakat építsünk, amelyek új méltóságot kölcsönöznek a vad dzsungelnek. Íme, a hatalmas bulldózerek munkában, valóságos négy keréken járó gyáregységek, melyek megteremtik a tisztaságot.

– Ezeket a General Motors gyártja – mondta Turton úr büszkén. – Gratulálok, Turton úr. Túljutottunk az egyenlítőn, a sivatagban jártunk. Vagyis ott, ahol valaha a beduinok és költők által szeretett sivatag volt. A homokdűnék, a nagy csend helyén felhőkarcolók, villák emelkedtek, és hosszú gyászos sorokban gombák, melyeket milliószámra vetettek az ipari mezőgazdaság új koncepciói szerint. Napfényhullámokat mesterségesen felhőkből eresztett esőzuhatagokkal váltogattak, s a gombák néhány perc alatt megnőttek.

–

A technika – mondta a kommentátor hangja – eltörli a föld színéről a sivatagokat is. A sótól megtisztított és felhőkbe gyűjtött tengervizet a gépi erejű szél a sivatag fölé hajtja, s ez megtermékenyít i még a ho moko t is.

– Komolyan így van ez, Tu rton úr ? – Na hallja! A General Motors gyártja a sótalanított tengervizet felhőkbe sűrítő gépeket – mondta Turton úr.

– Gratulálok, Turton úr. – A gépi erejű szél berendezéseit is a General Motors gyártja – kiáltott fel Turton úr. – Ismételten gratulálok, Turton úr. És megérkeztünk a Városba, a Futurama utolsó állomására. A város New York volt, 2000-ben. Annyira hasonlított a mai New Yorkhoz, amennyire a mai New York hasonlít egy marokkói faluhoz. Lerombolták az Empire State Buildinget, az ENSZ-palotát, a Rockefeller Center felhőkarcolóit, eltörölték a föld színéről a Fifth Avenue-t, a Park Avenue-t, a Madison Avenue-t, megsemmisítették a Hudson és az East River gyönyörű hídjait, helyükön tudományos-fantasztikus regényekből előlépett háromszáz emeletes tornyok álltak, automatikus utak, tárgyak, amelyekről nem tudtam, micsodák, mindezek fölött azonban rakétanők és rakétaférfiak repültek. És egy mély kút alján, nyomorúságosan, mint egy minden méltóságát elvesztett csirke, ott kuporgott, ki tudja, miért, a Saint Patrick-katedrális. A kommentátor, megrendüléstől elcsukló hangon deklamálta: „Ó, a Jövő Városa! Ó, a mi szépséges Jövőnk Városa, amely azonban nagylelkűen megőrzi hagyományait, keresztény hitét: íme, látják a Saint Patrick-katedrálist. A technika, kereskedelem, sport, gazdagság villámló kavargása – és miért ne? – a kultúráé és a művészeté is. Emberek, asszonyok, gyermekek: utazásunk a jövőbe véget ért A elen mindössze egy pillanat a végtelen múlt és a jövő között, amely rohan, már itt is van.” Jaj! – só hajtottam. – Jaj!

– Rosszul érzi

magát? – kérdezte T urton úr szolgálatkész en.

– Igen, nagyon r osszul. – Hol fáj? Mondja, hol? – Jaj, jaj! Mindenütt.

– Megkínálhatom egy Coca-Colával? Az jót tesz ám, tudja? – mondta Turton úr. – Egy Coca-Colával…? – Vagy jo bban szereti a Pepsi-Col át? – mondta Turton úr. – A Pepsi-Colát. . .? –

Értem. A Seven-Upot szereti – mondta Turton úr. Seven-Upot ittam. Természetes, morogtad volna, apám: mi mást nyújt neked a jövendő, mint Coca-Colát, Pepsi-Colát, Seven-Upot? Hát nézd, egész sereg mást is, apám. Először is a Firebird IV-et, vagyis a Tűzmadár IV-et. Hogy az micsoda? Hát egy autó, apám. És aztán? Aztán a Runaboutot, vagyis a Körbeforgót. Hogy az micsoda? Egy másik autó, apám. És aztán? Aztán a GM Stylinget, vagyis a Stile General Motorst. Egy másik autó?! Igen, apám. De azért ne haragudj. Inkább hallgass meg. Ha nem tudnád, az autókat kitiltják a jövő városaiból. Igen, kitiltják. A parkírozás miatt. Nem tudják már hová tenni őket, úgy szaporodnak, mint Fyfe doktor algái, és a General Motors módszere (vagyis egy kizárólag parkolás céljaira használható felhőkarcoló) sem látszik megfelelőnek. Utánoznunk kell tehát Julius Caesar intézkedését, aki időszámításunk előtt 46-ban megtiltotta, hogy Róma falain belül bármiféle kerekekkel ellátott járművet használjanak, így oldotta meg a közlekedés problémáját. Autókat továbbra is használnak majd hosszú utakra, azután teljesen eltűnnek. Igen, pontosan úgy, ahogy eltűntek a lovas szekerek. Néhány autó látható lesz még természetesen, de a múzeumokban, vagy Róma és Firenze terein: a romantikus élményeket kereső amerikai turisták részére. Autók helyett helikoptereket, rakétaöveket használnak majd, és GEM-et, ezt a kerék nélküli kocsit, amely fantasztikus sebességgel halad, kis légpárnán a föld fölé emelkedve. Vagy a levegőbe libbenve fogunk közlekedni, miként Arthur Clarke mondja: ez akkor lesz lehetséges, amikor már szabályozni tudjuk a gravitációs erőt. Mindenesetre a közeli jövőben az autó még használatban marad. De nem az az autó, amit te ismersz, vagyis az, amit falun használsz, és Mario, a sofőr vezeti. Te nem tudod, hogy a holnap autóját nem vezeti senki. Magától halad. A sebességváltó és a hátsó kisablak már lassan eltűnik: hamarosan eltűnik a volán is. Ezt úgy értem, apám, hogy az autó olyan lénnyé változik, amelyik gondolkodik, és egyáltalán nincs szüksége ránk. Nem lesz más teendőnk, mint megnyomni egy gombot, vagy azt mondani: „Vigyél ide – vigyél oda”: pontosan úgy, ahogy te teszed Marióval, a sofőrrel. Tud majd elindulni és megállni ez az autó, behatolni a forgalomba és kijutni belőle, kiválasztani egy utat a másik helyett: és soha nem lesz balesete, mert acélidegei szilárdabbak lesznek, mint a sofőr Mario idegei. Nem lesz parkolási problémája sem, ami Mariónak, a sofőrnek örökösen van, mert miután letesz minket a hivatalunk, vagy a mozi előtt, ott helyezkedik el, ahol akar, a város másik végén például, aztán majd visszajön értünk. Igen, értem: elképzelni egy autót, amely magától átszeli a várost, ez téged kicsit zavar. De nem kell jobban zavarnia, mint amennyire zavar a rakéta, amely magától felmegy a Holdra, és magad is figyelted a Rangerek útját, amelyek űrhajós nélkül szálltak fel, űrhajós nélkül fényképezték le a Holdat. A gépek ma sokkal, de sokkal ügyesebbek, mint mi. Sokkal intelligensebbek, sokkal bölcsebbek, sokkal mindenfélébbek. Különösen azokon az utakon, amelyek elektronikus automata rendszerrel működnek.

Te nem tudod, hogy az utakat a jövőben nem úgy építik, mint a maiakat. A mai utakat lerombolják: egy jó töltet dinamit, aztán gyerünk. Az utak a jövőben nagyon tiszták és nagyon csöndesek, és végtelen elektronikus számítógépek lesznek, az autók egyenletes gyorsasággal és egyenletes távolságban haladnak majd rajtuk: mint egyetlen vonat vagonjai. Hősködések, előzések, balesetek nem történhetnek: láthatatlan sínpárok tartják majd az autókat, ugyanúgy, ahogy a vassínek tartják a vonatokat, és minden egyéni kezdeményezés megszűnik ily módon. A sínpárok szabják meg a sebességet, nem maguk az autók. A radar dönti el, nem az autó volánjánál ülő ember szeme, mikor kell megállni vagy kanyarodni. Következésképpen a vakok, a nyomorékok, az újszülöttek is autózhatnak, Mario, a sofőr nélkül; aki magányosan utazik, kényelmesen olvasgathatja az újságot, akik csoportosan mennek, vígan lejátszhatnak közben egy kártyapartit. Akár a vonatban, igen, igen. Akkor miért ne mehetnénk vonattal, mondod te. Egyszerűen: mert a vonatok már nem léteznek. Arthur Clarke fejtette ki egy cikkében: a szén fogy, a nukleáris energia felhasználása következtében viszont kedvezőbbé válik a gyáraknak, hogyha az ellátási központok mellé telepü lnek, az ipar decent rali zálódik, így nem lesz szüks ég r á, hogy az árut sokezer mérföldnyire szállítsák. És a vonatok, vajon már ma is nem elsősorban áruszállításra szolgálnak-e? Az emberek repülőgépen, autón utaznak. Én nem, mondod te. De te nem tartozol az átlagemberek közé. Te te vagy. De a General Motors számára a jövőben egyáltalán nem fontos, hogy te te vagy. Ha mégis fontos lesz, akkor azzal csak elszomor ítanak és legyőznek téged. Azért lesz, hogy kivágják az erdőidet, megmérgezzék a levegődet, a kerteddel szemközt felhőkarcolókat építsenek, hogy eltakarják a GM napot, a felhőket, a csillagokat; hogy zavarjanak autóikkal, a Firebird IV-gyel, a Runabouttal, Styling gel.

– Tetszik, ugye? – mo ndta Turton úr. – Igen, Turton úr. – Most mutatok valamit, ami majd még jobban tetszik. – Mit, Turton úr? – A Firebir d IV-et! – ujjong ott Turton úr. – Hunyja le

a szemét.

Lehunytam a szemem és nyeltem a Seven-Upot.

– Most nyissa ki. Kinyitottam. És látod, most meg kell vallanom valamit, amivel sok ellenséget szerzek magamnak. Ha van a világon egy olyan tárgy, ami engem tökéletesen hidegen hagy, az az autó. Mutassanak nekem bármilyen dugóhúzót: megrendíthet. Mutassanak egy biztosítótűt, horgot, varrótűt: felkiáltok a lelkesedéstől. Mutassanak egy autót, és csak állok, mint a hülye. Érdektelenségem az autók iránt olyan

teljes, ösztönös, hogy meg sem tudom különböztetni az egyik típust a másiktól: csak a színűket látom. Valaki ismételten próbálta nekem megmagyarázni, hogy a Ferrarinak semmi köze a Cadillachez, a Hatszázasnak sincs a Thunderbirdhez. De én, esküszöm, nem voltam képes megérteni, és amikor meggondolatlanul felteszik nekem a kérdést: „Milyen kocsija volt, milyen kocsija van”, én csak ennyit tudok felelni: „Sárga kocsim volt, vörös, meg egy kék.” Már elvesztettem barátokat emiatt. Egyszer elvesztettem egy férfit is, aki nem volt közömbös számomra. A férfinak egy nagy erénye volt: mindent tudott az autókról. Elhúzott mellettünk egy fehér kocsi például, és ő, anélkül, hogy megfordult volna, mondta: „Fiat 1100.” Elhaladt egy fekete és ő, még mindig meg sem fordulva, azt mondta: „Alfa Romeo.” Aztán fájt neki, hogy én nem teszem ugyanezt, így egy napon, amikor épp indulni készültem, már nem tudom, melyik utamra, elkapott a gyengédség, kiválasztottam találomra egy autót, mely a közelben állt, ráböktem az ujjammal és felkiáltottam: „Szép!” Nem tudom, milyen autó volt: csak azt tudom, hogy szürke és nagyon nagy. „Szépnek találod?” mondta ő meglepetten. „Gyönyörűnek találom.” „Én sosem szerettem különösebben”, mondta ő, olyan hangon, mint aki nem kíván túl soká a témánál időzni. „Tévedsz. Nézd, micsoda motor, micsoda vonal.” (Nem ezt mondja mindenki?) Mintha villám csapott volna bele: „Igazán tetszik neked?” „Bolondulok érte.” „Akkor megveszem”, mondta ő. A férfinak volt egy hibája is: gazdag volt. Így hát megvette, és amikor visszatértem az utazásból, értem jött a repülőtérre vele. Mondanom sem kell, hogy én semmit nem vettem észre: csak azt vettem észre, hogy ő ideges. Ideges volt egy jó negyedórán át, aztán megszólalt: „Nem látsz semmit?” Döbbenten ki az ablako n. „Látok egy utat”, felel tem,feleltem. „néhány„Nem házat meg egymondta, fasor t.”„Ő, „Nem o tt, itt”, mondtanéztem ő. Levágatta a haját. „Levágattad a hajadat”, én, ő”, ki?” mondtam én. „Mercedes”, mondta ő. „Beleszerettél egy lányba, akit Mercedesnek hívnak?”, mondtam én, kissé megsebzetten. „Megvettem”, mo ndta ő. „Ejha!”, mondtam én. „Megvettem neked”, mo ndta ő. „Nekem?!”, mondtam én. „Tetszett neked”, mondta ő. „Egy lány, akit Mercedesnek hívnak?!”, mondtam én. És megsértődtem, hetedíziglen. Mindig egészséges, tisztességes család volt a miénk. Egyetlen nagyanyámnak, dédanyámnak, ükanyámnak, szépanyámnak, ezt te is tudod, nem tetszett soha lány, se akit Mercedesnek hívnak, se akit Francescának, Giovannának, Carlottának hívtak volna. Az ilyesfajta ferde hajlamok soha nem érintettek minket, hála istennek. Így hát szidalmak, csúf szavak valóságos áradatát zúdítottam rá, és még mielőtt hazaértünk volna, elhatároztuk, hogy soha többé nem látjuk egymást. Szakítottunk tehát, kölcsönös haraggal, és többé nem is találkoztunk. Ő hozzáértőbb autós nőkhöz tért meg, én pedig a g yalog vagy lökhajtás os gépekkel közlekedő úr iembereknek sze nteltem mag am. Gondolom, ezzel lehetővé tettem, hogy elképzeld, milyen képet vágtam, amikor a Firebird IV-re nyitottam a szememet; egy aerodinamikus tárgyra, motorházának teteje hegyes, nem kerek vagy négyszögű, olyan hegyes, hogy az egész autó inkább rakétának látszik. Egyébként ezüstből volt. Ezüstből kívül, ezüstből belül. Ezüst ből volt hátul is, ahol általában az ablak szoko tt lenni.

– Mi a véleménye róla? – kérdezte Turton úr, nem is gyanítva azt, amit ti már tudtok. – Nincs hátsó ablaka – állapítottam meg.

– Miért lenne? – kérdezte Turton úr. – Nem tudom. A többi autónak van. – A többinek. De nem a Firebird IV-nek, a Runaboutnak, a GM Stylingnek. A többi autót az vezeti, aki a kor mánynál ül.

– Ez önmagát vezeti. Elektronikus automata rendszerrel – mondta Turton úr. – Értem – mondtam, mintha valóban érteném. – Következésképpen egyáltalán nincs szüksége hátsó ablakra – mondta Turton úr. – Nyilvánvaló. Egyáltalán nem volt nyilvánvaló, de ezt feleltem.

–

És aki benne utazik, nézheti közben a televíziót, leveleket írhat, sakkozhat: nem kell törődnie semmivel – mondta Turton úr.

– Elképesztő. –

Itt a TV-készülék, a játékasztal, amely íróasztallá is átalakítható, itt a frizsider az italok és az ennivaló számára. A Firebird családi autó. Ez különbözteti meg a Runabouttól, amely viszont kifejezetten családanyák nak való. Maga családanya? – kér dezte Turton úr.

– Nem, én lány vagyok – mondtam. – Kár – mondta Turton úr. – De nagyon jó lány vagyok. Legalábbis igyekszem. –

Ez azt jelenti, hogy azért látni szeretné a Runaboutot – bólintott Turton úr. – Talán megnyeri tetszését az édesanyja számár a.

– Természetesen – hazudtam.

– Hunyja le a szem ét – par ancsolta. Lehunytam. – Nyissa ki – parancsolta. Kinyitottam. És kiszaladt a számon egy sikoly, mert a Körbejáró valóban fantasztikus volt: csak három keréken állt. Egy volt elöl és kettő hátul, mint a kishúgom triciklijén. Csak a kishúgom triciklije pir os, a Körbejár ó pedig sö tétkék.

– Mit szól hozzá? – érdeklődött Turton úr, akit boldoggá tett, hogy felsikoltottam. – Három kereke van! – kiáltottam. –

Pontosan: hogy könnyebb legyen az irányítása, tehát a parkolás is – mondta Turton úr. – A Runabout 180 fokos fordulatot képes tenni saját tengelye körül, és bármilyen helyzetben lehet vele parkolni a piac előtt.

– Miért a piac elő tt? – Mert ez az autó arr a való, hog y a piacra m enjenek vele. – És ha valaki nem jár a piacra, nem használhatja? –

Hát, használni éppen használhatja akkor is – mondta Turton úr elnézően. – De ha megveszi, a piacra kell vele jár nia: másképp mit csinál a shopperr el? A fél autó a shoppert fog lalja mag ában. A shopper az a kerekeken gördülő kocsiféleség, amelyet a supermarketekben használnak, hogy beletegyék az árut, amit egymás után megvásárolnak. Turton úr megnyomott egy gombot, és a Körbejáró megremegett, aztán megszült egy óriási shoppert. A fenekéből szülte meg, és a shopper azonnal elindult egy pult felé, majd visszatért, akár az idomított kutya. Mikor visszatért, újra bement a Körbejár óba, amely befog adta a méhébe.

– Döbbenetes – jelentettem ki. –

Nem tudom, megfigyelte-e, hogy magától jön ki és megy vissza. Ez az elektronikus automata rendszer irányításával történik, amely a Runaboutban nemcsak a vezetésnél használatos. Egészen más a GM Styling, amelyben az automata irányító rendkívül kicsi, amint megfigyelheti.

Megfigyeltem. A Stile General Motors vörös autó volt, rakéta formában megépítve: csak nem függőlegesen, hanem vízszintesen állt ez a rakéta. Hátul nem volt ablaka, de volt egy apró televíziós felvevőgép, amely mindent közvetített a volán melletti televízió-képernyőre. Turton úr megmagyarázta, hogy ez a szerkezet azért szükséges, mert a GM Stylinget gyakorlatilag az ősi módszerr el kell vezet ni: úgy, hog y a sofő r a kor mányon tartja a kezét, satöbbi.

– Miért? – kérdeztem megbotránkozva. –

Mert egyes individualisták még maguk akarnak vezetni – válaszolta Turton úr némi keserűséggel.

– Ki kellene irtani őket – kiáltottam. – Nekem is ez a vélem ényem. Súlyos veszélyt jelentenek az aut omata elektro nikus utakon. – Turton úr… – Tessék. – De azokat az utakat valóban megcs inálják? –

Na hallja! – mondta Turton úr. – A General Motors gondoskodik róla! Természetes, hogy megcsinálják: az eljárást már tökéletesítették, és a közlekedési szakemberek véleménye szerint nagyszerű. Néhány évbe még beletelik persze, amíg a gyakorlatban alkalmazzák: de addig is a függővasutat használjuk majd. És így megláttam az utolsó csodát:futott: a függővasutat, mely magasban lóg isa levegőben. Volt egy vékonyka híd, és a hídon két sínpár egy fent, egy mega lent. A felsőn haladt egy vonat, az alsón is, ez utóbbi azonban tetejével a sínpárhoz volt rögzítve. Amikor találkoztak, egyik fent, a másik l ent, olyan volt, mintha nem is két vonat lenne: csak egy , amely a vízben visszatükrö ződik.

– De mire való ez, Tu rton úr? Mire való? – Hogy teret nyerjünk, nyilvánvalóan. A felfüggesztett vonat nagy zúgással fékezett, egy tetőlaphoz simult, kinyitotta az ajtóit, és az elefántcsor da megr ohanta.

– Akar felszállni r á? – kérdezte Tu rton úr. – Nem! – mondtam. – Miért nem? – Mert félek. – Fél? Mitől fél? – Hogy leszakad, leesik. – Leszakad? Leesik? – kérdezte Turton úr döbbenten. – Már hogy szakadhatna le, hogy eshetne le? A General Motor s gyár tja! Ez meggyőzött, hogy felszállhatok rá, de már késő volt: a vonat indult. Becsukta az ajtóit, megint hosszú zúgással sóhajtott, elindult. Az ablakból az elefántok kezüket lengetve köszöntöttek, boldogan.

Megköszöntem Turton úr szívességét, aztán ismét hangyává változva a Hetes számú kapuhoz botorkáltam, kicsusszantam a rácsok közt, kint voltam: most már megmenekültem. Odakint volt némi problémám, hogy észrevétessem magam egy taxival, de végül az egyik észrevett, és még be is ülhettem: bemásztam az ülés legbelsejébe. A taxi már a Manhattan felé vezető autópályán futott, amikor észrevettem, hog y Turton úr irodájában felejt ettem a rakétaember átkozott r öplapjait. Szóltam a taxisofőrnek, forduljon vissza, vigyen a Hetes számú kapuhoz ismét, a taxisofőr morogva visszafordult, de a Hetes számú kapu nemHármas volt ottszámú, többé. Nem a Hatos számú sem. Nemkapu volt Ötös számú, vagy Négyes számú, vagy vagy volt Kettes számú, vagykapu Egyes számú sem. Az egyirányú közlekedésbe, a forgalom racionális megszervezésébe merevedve, a New York-i Világkiállítás számtalan bejáratához vezető utak mindig helytelen irányba tereltek minket: vagy ki a nyílt mezőre, vagy megint az autósztrádára. Nem mintha a Világkiállítás délibáb módjára eltűnt volna: a Világkiállítás létezett még, láthattuk az óriási földgömböt, a szélcibálta zászlókat, a függővasutat, a Futurama pavilonját. A vaskerítés mellett is elhaladhattunk. De nem tudtunk többé bejutni. Valamennyi út, amely kapuhoz vezetett, ugyanakkor felirattal is el volt látva: „Belépni tilos”, „Jobbra fordulni”, „Balra fordulni”. Fordultunk mi jobbra vagy balra, és kezdődött minden elölről: kész lidércnyomás. Akár Káin a Hold körül, mindig ugyanazon a ponton találtuk újra magunkat, s ez így ment egy és háromnegyed órán át: vagyis amíg a taxisofőr rányomta lábát a fékre, és mindketten az agónia határán áll ó teremtményekké váltan, elveszett en ültünk a taxiban.

– No? Hát mit csináljunk? – kérdezte. Csorgott róla a verejték.

– Nem tudom – válaszoltam. – Nem a röplapok miatt mondom, nem is maga miatt. Csak nem szeretem feladni a küzdelmet – mondta a tax isofő r.

– Nekem is ez a véleményem – válaszoltam. – A puszta gondolata megőrjít. – Nekem is ez a véleményem. – Mintha gúnyt űznének belőlünk, ez r ossz tréfa. – Nekem is ez a véleményem. – Maga egyszer már bent volt, nem? – kérdezte kissé gyanakodva. – Igen, bent voltam. Sőt, ki is

jöttem: hisz l átta.

– Ez igaz – i smer te el. – Kijött. És ha kijö tt, az azt jelenti, hogy be i s ment. – Nekem is ez a véleményem. A taxisofőr a vaskerítésre mutatott.

– Vágjunk egy lyukat rajta? – Ezt ugyan még lángvágóval se lyukaszthatjuk ki. Még hidrogénbombával sem – mondtam. – Bemásszunk? – Nem lehet bemászni r ajta. Magasabb, mint a Mount Ev erest – mondtam. Talán odaát a kerítésen túl valóban délibáb volt. Talán nem is mentem be soha, nem jöttem soha ki. Talán az egész csak egy kicsit abszurd álom volt.

– Hát akkor? – kérdezte a taxisofőr. – Akkor mit csináljunk? – Akkor semmit – feleltem. – Nem csinálunk semmit. – Menjünk Manhattanbe? – mondta ő, csüg gedten. – Hát persze. Menjünk Manhattanbe. Lassan indított, mentünk . És egész úton hallg attunk. Mintha gyűlölnénk egymást. Visszatértem gondolataimban a jövőbe. És már kezdtem sajnálni.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Manhattant öreg felhőkarcolók csipkézték, régmúlt civilizáció emlékének látszott. A Fifth Avenue egyik negyvenh armadik emeletén, iro dámba zárkózva vártam Willy Ley dokt or t, aki tudományos ír ó, és Wernher von Braun barátja. Miközben vártam rá, kinéztem az ablakon: a szem közti felhőkarcoló teraszán egy úr a virágait öntözte függőkertjében, gerániumokat, rododendronokat, azáleákat. Gondos, figyelmes mozdulatokkal öntözte őket. Mindennap ugyanebben az órában, délután öt órakor öntözte függőkertjében a virágokat: és mindig ugyanezekkel a gondos, figyelmes mozdulatokkal. Egyszer találkoztam vele a földalattin, és megszólítottam: „Maga az az úr, aki mindennap öt órakor öntözi a virágokat függőkertjében, gondos, figyelmes mozdulatokkal.” Ő pedig az felelte: „Igen, nagyon szeretem a virágokat.” Hát aztán? Mi ebben a különös, mondod majd. Ó, semmi, majdnem semmi. Olyan ritkán esik New Yorkban: öntözni kell a virágokat. Különösen a gerániumokat, rododendronokat, azáleákat. De az ő virágainak, apám, nem volt szükségük vízre: olyan virágok voltak azok, amelyek sosem születtek és nem halnak meg sohasem. Virágok, melyek nem szomjasak, nem élnek. Plasztikvirágok: akár a Los Angeles-i rétek, emlékszel? Micsoda? Hát bolond volt az az úr? Ő, nem! Egyáltalán nem volt bolond, vagy legalábbis nem bolondabb, mint azok, akik tojásokban telefonálnak. Egy olyan városban, mint New York, lehetetlen valódi virágokat nevelni, és ő, aki szerette a gerániumot, rododendront, azáleát, plasztikból nevelte őket. De épp azért, hogy meg ne bolo nduljon, ig en, hogy ne bolo nduljon meg , azért minde nnap öt ór akor megö ntözte őket. Ettől nem nagyon különböző okból vártam a találkozást Willy Leyvel: az emberrel, akiről mindenki megbecsüléssel és tisztelettel beszél Amerikában, és mindig mindenki tanácsolja, hogy meg kell vele ismerkedni. Willy Ley huszonnyolc éves korában megszökött Németországból, mert nem volt náci, 1935-ben New Yorkban talált menedéket, és azóta is itt él, hatezer kötet könyv és a jövőről szóló fényes jövendölései társaságában. A jövő prófétájának nevezik valóban, és én azért akartam vele találkozni, hogy a segítségét kérjem: hogy kiragadjon minden bizonytalanságomból, mielőtt utamat folytatnám. Így mondtam neki a telefonban is. És ő kedvesen válaszolt: „Rendben van. Én megyek el magához. Holnap öt órakor.” Megérkezett, pontosan öt órakor: súlyos, testes öregúr, asztmás lélegzése emelgette terjedelmes hasát, és szeme a legnyugtalanítóbb szem, amit valaha láttam. Hófehér szemöldöke alatt ugyanis két szeme szinte vak. Úgy düllednek ki, mintha bármelyik percben kipottyanhatnának. És mégis lát velük. Nem tartott soká, amíg felfogtam, hogy nagyon is messzire lát: a kék égbolton és a szavakon messze túlra. Látta a kérdést is, amit némán tettem fel neki: „Vajon jól tettem, hogy visszajöttem, Ley úr? Érdekes a jövő, ami ránk vár?” Nehéz testét egy székre eresztette, amely megnyekkent alatta, rám szegezte azokat a vak szemeit, és azt mondta: „Jól tette, hogy visszajött. Jól teszi, hogy folytatja ezt az utazást, mert rendkívül érdekes jövő vár ránk. Nagyon, nagyon ér dekes jö vő.” ‘ Széttártam a karomat.

– Nem tudom, Ley úr. Olykor elbűvöl, máskor elborzaszt. Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, tele vagyok bátorsággal, máskor meg félelemmel vagyok tele. Olykor nevetni szeretnék, máskor sírni. A múltkor is valami ilyesmi történt.

– De ebben én nem tudok magának segíteni; nem is szabad, hogy a segítségemet kérje. Kételyeire a választ önmagának kell megtalálnia abban, amit lát, és majd idővel megért.

– Maga meg találta a választ, Ley úr? –

Igen, én megtaláltam: az igazsággal együtt. És az igazság nincs sem az egyik, sem a másik végletben. Nincs középen a kettő között sem, ahogy évszázadokon át mondogatták. Inkább az egyik oldalon áll az igazság: a jövő oldalán. Én hiszek a jövőben, harminc éve hiszek, optimizmussal, bizalommal. Hiszek benne, mert tudom, mit hoz számunkra.

– Igen, igen: de azok a rakétaövek, azok az autók, azok a tengeralattjárók a hajók helyén… Fejét ingatva bólogatott, rágyújtott egy szivarra, nevetett ámulatomon.

– Természetes, hogy a tengeralattjárók helyettesítik majd a hajókat. – De… – A gőzhajók vajon nem léptek a vit or lások helyére? – De… – Az autók talán nem helyettesítették a lovakat? – De… –

A másik alapvető változás a légi utazásokban következik be. Nyilvánvaló, hogy rakétákat használnak majd a repülőgépek helyett. Ennek az az oka, hogy a szuperszonikus repülőgépek túlságosan vibrálnak, túl nagy zajt csapnak és nem elég gyorsak. A leggyorsabb lökhajtásos két óra ötven perc alatt teszi meg az utat Rómától New Yorkig. A rakétának ehhez csak negyven, negyvenöt perc kell: mert a sztratoszférában repül. Én és von Braun hat évvel ezelőtt felvázoltuk a Rocketline-t, a Rakétajárat-tervet, és egyetértünk abban, hogy 1990-ben több rakétajárat lesz, mint repülőjárat. Nem, a rakéta utasainak semmiképpen sem kell olyan erőseknek lenniük, mint az asztronautáknak. Jelenleg a felg yor sulás, aminek az ind ulásnál alávetik őket , hat vagy hét g-nek felel meg , és háro m és fél percig tart: de azzal az eljárással, amely von Braun fejében már készen áll, a felgyorsulás mindössze háromjátszania. g-nyi lesz, és egy szállás percig sem tart csak. nélkül, űrhajóst kellene A földre jelentBárki majd elviselheti problémát.űrruha Amikor ma azanélkül, űrkabinhogy földet ér, az drámai esemény: a rakéták azonban ma még primitívek. Azok, amelyek von Braun fejében már készen állnak a rakétajáratok számára, olyan szárnyakkal lesznek ellátva, mint a rendes lökhajtásos,

tehát leszállhatnak a repülőgépek kifutópályáján. Más szóval: rakétarendszerrel indulnak és repülőgépek eljárásával szállnak majd le. A szemközti felhőkarcoló teraszán a kis ember egyre csak öntözgette plasztikvirágait, hogy ne bolonduljon meg.

– Rendben van, Ley úr; de milyen ár at fizetünk majd mi ndezért? – Technológiai társadalom vár ránk, elkerülhetetlenül: a mi korunk a mérnöki tudományok kora. Az ezernyolcszázas években a legfejlettebb tudomány az asztronómia volt, aztán a kémia következett, majd a biológia, aztán a mérnöki tudományok, s egyetlen tudomány sem fejlődött olyan gyorsan, mint az utóbbi. Ez azonban még csak a kezdet, és amikor a mérnöki tudományok minden más tudományág területét is elárasztják… Félbeszakítottam, kétségbeesetten.

– … akkor senki nem mondja többé:

én, mindenki azt mondja: mi. Senki nem gondol az egyénre, mindenki a csoportra gondol. Totális kollektivizmus lesz, Ley úr, és elveszítjük a magány szabadságát. Maga szerint ez rendjén való, Ley úr?

–

Több, mint rendjén való, szerintem logikus – mondta. – Nem tudjuk megengedni, nem engedhetjük meg többé magunknak, hogy magányosak legyünk. A technológiai, vagyis a mérnöki tudományokra alapított társadalomban a munkát sok embernek együttesen kell végeznie, következésképpen minden egyén sorsszerűen kénytelen egy csoport tagja lenni, és mit mondani én helyett. Beethoven lehetett magányos, miközben a szimfóniáit írta, von Braun nem lehet magányos, miközben a rakétáit építi. Nem lehet, mert a Saturnus túlságosan hatalmas, semhogy egyetlen ember felépíthetné. Von Braun sem ismeri a Saturnust az első csavartól az utolsóig: csak egy részét ismeri. És X asszisztense egy másik részét ismeri, Y asszisztense megint egy másikat, s von Braun nem mondhatja: meg építettem a Saturnust; azt kell ndania:én. „MiAztán megépítettük Saturnust”. von Braun isÉnígy beszélt, mint maga: mindig aztmo mondta, elkezdte aúgy mondani:Kezdetben én és az asszisztenseim. Most már azt mondja: mi. Vagyis megértette, hogy ma már egy zseni sem mondhatja, hogy én; ma egy zseninek is a közösség szóhasználatával kell élnie. Mert a közösség nélkül ő nem zseni: csak zsenijelölt.

– És ennek örvendeznünk kell, Ley úr? Gyertyákat kell gyújtanunk az Úrnak, amiért von Braunt küldte el nekünk, nem eg y másik Beethovent?

– Igen, mert Beethovent már elküldte, és ma már nincs szükségünk Beethovenekre: von Braunokra van szükségünk.

– Mi célból, Ley úr?

–

Mindenekelőtt, hogy bázist építsünk a Holdon. Nem elég leszállni a Holdra: bázist kell ott építeni, teleszkóppal, laboratóriumokkal. És Beethoven nem tudna bázist építeni a Holdon, a von Braunok viszont meg tudják építeni. Aztán pedig azért van szükségünk a von Braunokra, hogy eljussunk a Venusra, a Marsra, hogy felkutassuk az égitesteket: nagyon sok dolgunk lesz a következő harminc évben. Végül pedig azért van szükségünk a von Braunokra, hogy eljussunk az Alfa Centaurira. Beethoven nem vihet el mi nket az Alfa Centaurir a. Én szer etem Beethovent. Sokkal j obban szeretem, mint von Braunt. De el akarok jutni az Alfa Centaurira. És nem lehunyt szemmel, egy szimfónia hallgatása közben, hanem nyitott szemmel. Így. A szemközti bolonduljon meg.felhőkarcoló teraszán a kis ember egyre csak öntözte plasztikvirágait, hogy ne

– Az Alfa Centaurira von Braun sem vihet el minket, Ley úr. Négy fényév szükséges, hogy elérjük az Alfa Centaurit, és soha nem fogunk tudni a fény sebességével repülni.

–

Ostobaság. Már miért ne tudnánk; nem az első utazások alkalmával természetesen. Az első utazások az Alfa Centaurira legkevesebb tíz évet vesznek majd igénybe és… – Újra meggyújtotta a szivarját, amely időközben kialudt. Elgondolkodva eregette a füstfelhőket. – Tíz év oda, tíz év vissza. Húsz év csak az utazás. Nagyon sok. Egyetlen hajó sem volt úton húsz évig, itt a Földön. Micsoda probléma, micsoda probléma. Nem technikai szempontból, természetesen: pszichológiai szempontból. Mit csinálnak majd azok az emberek, tíz évre bezárva az űrhajóba, aztán újabb tíz évre? Alszanak, válaszolja von Braun. Alszanak, mesterséges álomban: hat vagy hét évet odafelé, hat vagy hét évet visszafelé. Én ezzel nem értek egyet. Nem lehet egy embertől azt követelni, hogy megszakítás nélkül aludjon át tizenkét évet az életéből. Én azt állítom és fogom mindig állítani, hogy ébren kell lenniük, és élni a maguk normális életét. Férfiakat és nőket kell azokra az űrhajókra küldenünk: aztán hadd szaporodjanak utazás közben, hogy ne unatkozzanak.

–

Szaporodni utazás közben, Ley úr?! Gyerekeket világra hozni egy űrhajóban?! Gyerekeket nevelni egy űrhajóban?

– Igen, természetesen. Gyerekeket, akik tizenöt évesen, tizennyolc évesen, húszévesen térnek majd vissza: tehát edzettebbek lesznek a bolygóközi utazások elviselésére, mint a szüleik. Tökéletes asztronauták.

–

Teremtmények, akik nem látták a fákat, a tengert, a halakat, madarakat, réteket, házakat, a kék égboltot, Ley úr! Elképzeli, mit jelentene megszületni és felnőni egy űrhajóban, az örök sötétségben, az örök ürességben?! Mi történnék az ő szegény szemükkel, mi történnék az ő szegény értelmükkel azon a napon, amikor visszatérnek a Földr e, amelyet nem ismer nek?

–

Nem mi történnék: mi történik majd. Én nem fantáziálok, drágaságom. Ez történik majd: felfedezik a paradicsomot, amit mi már kicsi korunkban látni kezdünk, ezért nem is becsüljük.

Felfedezik és boldogok lesznek, és azt mondják, íme, olyan ez, mintha kétszer születtünk volna. A szemközti felhőkarcoló teraszán a kis ember egyre csak öntözte plasztikvirágait, hogy meg ne bolonduljon.

– Mondja, Ley úr: hát ha olyan szép ez a bolygó, akkor minek menjünk az Alfa Centaurira? – Mert ez a bolygó meghal, kihűl majd pontosan úgy, ahogy felmelegedett, és fel kell készülni rá, hogy elhagyjuk, mielőtt elérkezik az új jégkorszak. A mi naprendszerünk ötmilliárd éves: még eltart vagy újabb ötmilliárd évig. De a Nap már jóval azelőtt kezdi elveszteni a fényét, vagyis kezd kihunyni, és meg kell tanulnunk eljutni más naprendszerekbe. Nem más bolygókra, mint a Venus és a Mars, mert ezek a mi sorsunkhoz kötődnek. Más naprendszerekbe.

–

Vagyis a miénkhez hasonló Földekre. Hány ember beszélt már nekem erről. És ha ez csak fantázia, reménység, semmi más?

–

Ugyan, dehogy fantázia, dehogy reménység. Matematikai bizonyosság, hogy a mi galaktikánk más Földeket is magában foglal, matematikai bizonyosság, hogy a mi galaktikánkat más intelligens lények is lakják, olyanok, mint mi. Talán nem pontosan ugyanolyan felépítésűek, de kétségkívül van agyuk, vagy valami, ami az agyhoz hasonló, a fejükben, vagy valamiben elhelyezve, ami a fejhez hasonlít. Hamarosan megtudjuk.

– Hamarosan, Ley úr?!? –

Én azt hiszem, még életben leszek, amikor megbizonyosodunk róla: kapcsolat létesítésével, természetesen. Már jó ideje próbálunk kapcsolatot találni velük, az Ozma Terv rádiójelzései útján. Az a baj, hogy berendezéseinket állandó interferenciák zavarják, és nem elég érzékenyek. De amikor majd Holdon, nekik… ez az akadály természetesen megszűnik. És azon a napon, amikor majd előttükbázisunk állunk éslesz aztamondjuk

– De hogy m ondjuk nekik, Ley úr?! Hog yan?!? – A matematikával. A matematika nem változik a biológiai ciklusok változásaival: kétszer kettő az egész kozmoszban négy. A kémiával. A kémia nem változik a hőmérséklettel és más hasonlókkal: a reakciók válto znak csak. A… Felállt, menni készült, és rettenetes mosollyal mosolygott. Olyan mosollyal, amely rémülettel töltött el, mert egy gyanúm támadt, egy abszurd, irracionális gyanúm, apám. Így hát őrülten, kétségbeesetten reméltem, hogy elmegy, azonnal, azonnal, azonnal! Túlságosan sok mindent tudott ez az ember, túlságosan biztos volt mindabban, amit állított. Túlságosan különböztek a szemei a mi

szemeinktől. Nem földi szemek voltak. Uramisten! Honnan jött ez az ember? Honnan? És mit akart nekem mo ndani? Mit? Ezt. Felemelte egy ujját. Az égr e mutatott. Belém nézett, az agyam mélyéig. Némán mondta: ne félj. Egy ujjal . Egy ujj ával az égr e mutatva. Mintha azt mondaná: – Testvér, én onnan fentről jövök.

Amikor a felvonó, jeges szelet süvítve, magával ragadta, bénultan álltam, még azt sem vettem észre, hogy már besötétedett, és beszélgetésünk utolsó részét már szinte teljes sötétségben folytattuk. A titkárnők öt órakor elhagyták a hivatalt, kevéssel mielőtt ő megérkezett. A negyvenharmadik emeleten nem maradt más, csak én. És mégis, mégis, a rémület mintegy szertefoszlott valami álomszer döbbenetben. Leültem. Néztem a telefont, amely csengett. Nem vettem fel. Nem kívántam senkivel beszélni, és nem kívántam senkit látni. Nem kívántam szállodába menni, nem kívántam enni. Nem kívántam semmit, egyáltalán semmit, csak ott ülni, egyedül, és gondolkodni. Vagy nem gondolkodni. Ki tudja. New York világos ablakok káprázatos ragyogásában fénylett: sokezernyi négyszögletes csillag a kozmosz feketeségében. A mama, te, az emberek, akiket szeretek, sokezer mérföldnyi távolságban voltak, apám. Minden tegnapom ezerévnyi távolságba veszett. És ez az iroda már egy hosszú útra indult űrhajó volt: távoli bolygó odafönt. „Állítom és mindig is állítani fogom, hogy ébren kell lennetek és normális életet élni: szaporodjatok útközben, hogy ne unatkozzatok.” „Igen, Ley úr.” ,gyermekeket világra hozni, akik majd tizenöt évesen, tizennyolc évesen, húszévesen térnek vissza, tehát szüleiknél edzettebbek lesznek bolygóközi utazások elviselésére. Tökéletes asztronauták.” „Igen, mindegy, Ley úr.” Társaim valamelyik szomszédos cellában alszanak, de valamelyikük hamarosan felébred, melyik, és azon a plasztikkereveten gyermeket nemzünk, szerelem nélkül, Ley úr parancsa szerint, egy fiút, akit majd húszévesen hozunk vissza: az én fiamat. Napról napra, hónapról hónapra, évrő l évre, ebben az ű rhajóban a fiam majd felnő: úgy , hogy so ha nem látja az ég kékjét, semmit, ami a kékhez hasonlít, sosem látja a tengert, vagy valamit, ami a tengerhez hasonlít, sosem látja a fákat, házakat, állatokat, vagy valamit, ami fákhoz, házakhoz, állatokhoz hasonlít, sohasem látja a Földet, vagy valamit, ami a Földhöz hasonlít. Napról napra, hónapról hónapra, évről évre én megpróbálom majd elmesélni neki a Földet, és ez lesz az altatómeséje, amíg kicsike, aztán az oktatás, amikor már nagyobb. Amikor kicsi még, hisz nekem, nevet a hal formájú, légy alakú tündéreken, de nagyobb korában kinevet, azt mondja: kinőttem már a mesékből. Akkor majd könyveket olvastatok el vele, fényképeket és filmeket vetítek neki, azt mondom, nem, fiam, nem hazudok, odalent valóban vannak állatok, házak, fák, tenger, kékség, fény: amíg végül meggyőzöm, s akkor gyűlölettel néz rám, bocsánatot nem ismerő haraggal, és azt válaszolja, akkor miért itt szültél meg engem a sötétben? És komisz lesz. Nem ismeri a könyörületet, az áldozatot, a szeretetet: ez a

szerelem nélkül, az űrhajó plasztikkereveten, Ley úr parancsára fogant fiú. Sem nekem, sem az apjának nem sikerül megér tetni vele, hol van a jó és hol van a rossz, mer t minden jó és mi nden rossz, mint valami szikkadt fügében, abban sűrűsödik össze, ami közöttünk történik, no meg a könyvek steril nyelvezetében. Sem nekem, sem az apjának nem sikerül megértetni vele, mi a szép és mi a rút, mert minden szépség és minden rútság a megsemmisülésig szétfoszlik az űrben és abban, amit az űrből a figyelőnyíláson keresztül lát. Sem nekem, sem az apjának nem sikerül megtanítani neki semmit, egyáltalán semmit, csak a számokat és mindazt, ami a számokból következik, és így mindent tud a matematikából természetesen, és mindent tud kémiából természetesen, feltalál, ki tudja, miféle egyenleteket, ki tudja, milyen reakciókat: de csupán csak ezekre építi fel az életét húszéves koráig. Aztán, húsz év múltán visszahozzuk a Földre, a Földnek ezt a teremtményét, aki nem ismeri a Földet, és a szemébe vágjuk a mesét, amit meséltünk neki, amikor gyermek volt, az állatokat, a házakat, a fákat, a tengert, a kékséget. Fülébe robbantjuk a szél susogását, a hullámok morajlását, a levelek zúgását. Orrába ömlesztjük a virágok illatát, hasára egy ölelés melegét az ágyban, mígnem akár a vihar, akár egy rettenetes katasztrófa, az igazság rárobban, az igazság, amely mindenkinek, a szegényeknek is birtoka: és amiből neki sohasem jutott. Ő pedig megrendülten, felkészületlenül, megfélemlítve egyébre sem vágyik, mint hogy visszautazzék, visszatérjen a sötétségbe, a csöndbe, a semmibe. Így hát el is utazik, itt hagy minket a Földön, mert már túlságosan idősek vagyunk, hogy mi is visszatérjünk, és kezdetben megkönnyebbülést érez, de lassacskán vágyat is mindaz után, amit látott, hallott, szagolt, megértett, s ez boldogtalanná teszi: és napról napra, hónapról hónapra, évről évre tanulja megbánni, hogy nem maradt odalent, szenved ettől, haragos könnyeket sír, és minden kezdődik plasztikkereveten ő is nemzeni fogneki, egy fiút, visszahoz a Földre húszéves elölről. korában,Egy könyvekkel és fényképekkel meséli ami akit egyremajd inkább mesévé válik: a kékséget és a zöldet, a fia sem hisz majd neki, felnő úgy, hogy nem hisz a kékségben és a zöldben, a könyörületben, az áldozatban, a szeretetben: aztán egy napon hirtelen, mint a vihar, mint rettenetes katasztrófa, az igazság őreá is rárobban, és ordítva elátkoz minket. Elátkozza önmagát, az életet, a Földet, a Napot, amely kialvóban van, az átkozott sorsot, hogy menni kell más Napokat keresni, uramisten, nem! Nem! Nem! Nem! Olyan mozdulattal, mintha valamiben megkapaszkodni próbálnék, meggyújtottam a villanyt, hívtam a felvonót, leszöktem az utcára: a fekete lidércnyomás véget ért. Szépen kivirulnak a képzelet virágai, amikor az ember egyedül van, és nem ég a villany. De vajon képzelődés vo lt ez? Valóban az, apám? A tébolyító valóság ezt tagadja és bebizonyítja, hogy lidérces látomásomban nem volt semmi lehetetlen vagy abszurd. Semmi, apám. A gyanú sem (melyet hideg fejjel a maga teljes groteszk voltában végig go ndoltam újr a), hog y Ley úr valahonnan messzirő l jött. Lesznek utazások, melyek tíz évig tartanak oda és tíz évig visszafelé: lesznek ennél hosszabbak is. Hogy férfiakból és nőkből álló legénység szaporodjék az űrhajókban, ezt a tervet sokan felvetik: Ley úr nem őrültségekről képzelődik. Nem képzelődött akkor sem, amikor olyan Földekről beszélt, amelyeken lények laknak, aggyal vagy valamivel, ami az agyhoz hasonlít, a fejükben vagy valami másban elhelyezve, ami fejhez hasonlít. A legegészségesebb, a legjobb emberek ezekből a bizonyosságokból problémákat csinálnak, és visszaemlékezve arra, amit mi az amerikai indiánokkal műveltünk, azt kérdezik: ezt tesszük majd velük is? Elraboljuk tőlük a hegyeiket és völgyeiket, forrásaikat és erdőiket? Kiirtjuk őket is puskagolyókkal és whiskyvel? Rezervátumokba zárjuk,Mi vagy rabszolgákká is? Békében éltek Amerikában az indiánok, boldog nép voltak. partra szálltunk, tesszük abban őket a biztos meggyőződésben, hogy szebbek és kiválóbbak vagyunk, intelligensebbek és műveltebbek, és őket vadaknak, alacsonyabbrendűnek, kiirtandónak minősítettük. Terrakotta színű arcukat csúnyának,

nyelvüket nevetségesnek találtuk, agyukat pedig valami olyasminek, ami hasonlít az agyhoz, belehelyezve valamibe, ami fejhez hasonlít. Így tehát könyörület nélkül, mindenfajta jog iránt süketen elvettük tőlük a zöldet és a kéket, vadásztunk rájuk, mint a nyulakra vagy bölényekre, megmérgeztük őket, mint a svábbogarakat vagy szúnyogokat, és gyilkosságunkból az eposzok leghősiesebbikét alakítottuk ki: a pionírok dicsőséges regényét, akik új Napok keresésére indultak. Sirattuk megskalpolt, jogosan, szent és igazságos módon megskalpolt fejeinket, sírköveket és kereszteket emeltünk hantjainkra: a terrakotta színű testekből viszont trágyát készítettünk a kukoricaföldekre. És gyermekeinknek megmagyaráztuk, hogy ez nekünk szent jogunk, mert mi szebbek, kiválóbbak, műveltebbek, intelligensebbek vagyunk, feltaláltuk a rágógumit, a wurlitzert, a Coca-Colát, a PepsiColát, a Seven-Upot, a plasztikvirágokat, a plasztikagyakat: mert nekünk valódi agyunk van, valódi fejben elhelyezve. Nem, nem volt semmi lehetetlen vagy abszurd mindabban, amit azon a délutánon megtudtam: és Ley úr születhetett akár egy sokkal-sokkal távolabbi országban is, mint Németország. A tébolyító valóság túlhaladta a General Motors és az önműködő autók képét, a rakétajáratokat és az én űrhajóban született fiamat is: voltak emberek például New Yorkban, akik már bolygóközi törvények megalkotását követelték. Már most. Tisza, hideg agyú emberek, akiknek feje szilárdan áll a vállán, bírók, ügyvédek, nem álmodozók, nem költők. Ott van Andrew Haley ügyvéd, az American Rocket Society főtanácsosa, hetvenéves, irodája a Park Avenue-n, ő dolgozza ki a bolygóközi jog törvénykönyvét. Már most. A bolygóközi jog, mondotta, olyan tudomány, melynél tisztában kell lenni mindenekelőtt annaklakóinak sürgősségével: van talán Természetfeletti Törvény, szabályozza a különböző bo lygók kapc solatait, vanvalami talán Bolygókö zi Bíró ság, amelyamely ítélkezik a különféle galaktikák jövőbeni kapcsolatairól? Ilyesmi egyáltalán nincsen. Mindössze egy szabályzat létezik, melyet 1919-ben határozott meg a Párizsi Egyezmény, melynek értelmében ,,minden államhatalom kizárólagosan uralkodik saját területe fölött a légterületen is”. De 1919-ben még nem gondoltak rá, hogy elérhető legyen a Venus, a Mars, az Alfa Centauri, tehát a távolságok fogalma egészen más volt. Meddig terjed a légi terület? Az atmoszféra határáig? A sztratoszférán túl? A végtelenig? Egy űrállomás, amely a Venus és a Föld között forog és lebeg, milyen égi területet foglal el? A Venus egét, a Föld egét, a Föld és a Venus közös területét képező égboltot? Kit illet a jog, hogy gyarmatosítsa ezeket a bolygókat vagy a Holdat? Az első nemzetet, amelyik elhelyezi rajtuk a zászlóját, vagy azt, amelyik a továbbiakban elfoglalja a területet? Kolumbusz olasz ember volt egy spanyol királynő szolgálatában, amikor felfedezte Amerikát: Amerika mégsem tartozik sem Olaszországhoz, sem Spanyolországhoz. Amerigo Vespucci szintén olasz volt, Giovanni da Verrazzano is olasz volt: Amerikában azért mégsem olasz nyelven beszélnek. 1956-ban az első Nemzetközi Asztronautikai Kongresszuson Párizsban Andrew Haley hosszú beszédet tartott arról, hogy milyen hiányosak az űrutazásokat és a bolygók tulajdonát illető törvények. Amennyiben egy ország birtokában van az ég a Föld és az atmoszféra határa között, állapította meg, akkor a sztratoszféra senki fö ldjévé válik, a Hold senki holdjává válik, és bárki kö vetelheti mag ának a birtoklását: mindenekelőtt tehát arra van szükség, hogy a világűrt, a Holdat, a lakatlan bolygókat független területnek nyilvánítsák az ENSZ ellenőrzése alatt, az ENSZ szabályozza majd e területeken a közlekedést, a gyarmatosítást és az elnevezéseket is. Nemrégiben azonban az ügyvéd úr megjelentetett egy kiadványt, amelyben ennél tovább ment: felveti az Ég Indiánjainak problémáját. Jogi téren szabályozni kell az esetleges találkozásokat más bolygók esetleges lakosságával, írja,

legyenek ezek akár intelligensebbek, akár kevésbé intelligensek, mint mi, igazságosabbak vagy kevésbé igazságosak nálunk. Az egyetlen eszköz arra, hogy intelligenciájukat megítéljük, csak a saját intelligenciánk. Az egyetlen eszköz, amivel rendelkezünk, hogy igazságosságukat megítéljük, az a mi igazságosságunk. Mindkettő egy bizonyos fejlődés eredménye, a mi fejlődésünké. Tehát fel kell készülnünk rá, hogy szembekerülünk olyan intelligenciával és igazságossággal, amely másfajta fejlődés eredménye. El kell például felejtenünk azt a normánkat, amely így szól: „Ne tedd másoknak azt, amit nem kívánsz magadnak.” Vagy: „Tedd azt másoknak, amit szeretnéd, ha veled tennének”, s helyükbe olyan normát állítani, ami így szól: „Tedd velük azt, amit ők kívánnak, hogy velük tegyenek.” Az első, amit kívánnak, tekintve, hogy élnek: élni, tehát nem kell őket megölni, nem kell úgy partra szállni földjeiken, hogy ez kárukra váljék, egyáltalán oda sem kell menni, ha nem hívtak. Rendben van: de ezen a ponton jelentkezik a probléma, hogyan létesítsünk kapcsolatot velük, hogy tudjuk meg, akarnak-e minket vagy sem, mondhatnád te. Így van, apám. De a NASA erre is gondolt. Biológiai Program a neve, Dale Jenkins doktor irányítja, tanulmányozza a módját, hogyan lehet beszélni a venuslakókkal, a marslakókkal. Hogy hogyan lehet? Elmondom. Mindenekelőtt, a delfinek. Az első lépés az akváriumban történik, ahol John C. Lilly neurofiziológus, akit a NASA 1962-ben szerződtetett, a Delfin Tervet vezeti. Az emberen kívül, mondja Lilly doktor, a delfinek bolygónk legintelligensebb állatai. Ha volna lábuk és karjuk, vagy legalább kezük és hüvelykujjuk, bizony meggyűlnék a bajunk velük. Mindent megértenek, mindent megtanulnak: legalábbis mindazt, amit lábak és karok nélkül, kéz és hüvelykujj nélkül csinálni lehet. És tökéletes vokális nyelvük van: beszélnek, énekelnek, sírnak, bár olyan sebességgel, amely háromszorosa a miénknek. Magnetofonra rögzítvenevetnek, beszélgetéseiket, majd egyharmadára csökkentve a visszajátszásnál a sebességet, olyan beszélgetéseket vagy veszekedéseket lehet hallani, melyekben az egyetlen titokzatosság az, hogy általunk nem ismert nyelven folytatták. Ha sikerül megfejtenünk a nyelvüket, ugyanezzel a mechanizmussal megfejthetjük más bolygókon élő teremtmények nyelvét is. És természetes, hogy Lilly doktor optimista: módszere (véleményem szerint) csak annyira nem megfelelő a marslakókkal való kapcsolat megteremtéséhez, amennyire Glenn és Cooper űrkabinjai nem megfelelőek a Mars eléréséhez. Tegyük fel például, hogy egy űrhajós, aki az akváriumtémából diplomát szerzett, leszáll a Marson, találkozik egy marslakóval, és azzal a mechanizmussal beszél hozzá, amelyet a delfinekkel való beszédnél használt. A legkevesebb, ami történhet vele, hogy a marslakó horgászbotra fűzi, meghempergeti lisztben és kisüti. Az űrhajósnak és a delfineknek ugyanis van egy közös jellemzőjük: van nyelvük, amely akár a tapintás, a szaglás, a hallás, a látás, a földi fejlődésből ered. Amennyiben a marslakóknak, egy tökéletesen másfajta fejlődés produktumainak, szintén van tapintásuk, szaglásuk, hallásuk, látásuk, tehát nyelvük is, de anélkül, hogy a miénkkel egyetlen közös vonásuk lenne, mi az ördögnek való beszélni hozzájuk a delfinekkel használatos mechanizmus alapján? Akkor már ugyanannyit ér, ha angolul vagy oroszul, vagy hottentottául beszélünk hozzájuk. Vagy telepatikus úton: ennek a tervnek még a neve is titkos, és úgy tűnik, az oroszok komolyan tanulmányozzák már egy idő óta. New Yorkban a kutatómunkát a Columbia Egyetem néhány professzora irányítja, ahol – nekem eskü alatt állították – ilyesféle jeleneteknek lehetünk tanúi: Olykor egy-egy professzor feláll, és mintha valami mágneses erő vonzaná, kimegy a laboratóriumból, odamegy a kollégájához, akinek hívását megérezte, és azt mondja neki: „Nos, mitsikerül akarsz?” Mire egymást, az meglepetten: „Én?akkor Semmit. akarnék?” Máskor viszont, de ez ritkaság, valóban hívniuk és a jelenet mégMit megdöbbentőbb.

– Nos. Mit akar sz? – Semmit. – Hogyhogy semmit? Hívtál. – Igen. Hívtalak, de semm iért. – Semmiért hívtál? – Ó! Csak hívtalak, hog y hívjalak. – Hülye! – Hülye vagy te! Összeverekednek, tiszteletre méltó küllemük ellenére. És ebben az esetben már sokkal jobb az Ozma Terv, amelyről Willy Ley beszélt. Frank D. Drake doktor irányítja, s a NASA kezdeményezte 1960-ban. Az Ozma Terv abban áll, hogy bolygóközi üzeneteket küldenek a Virginia állambeli Greek Bank obszervatóriumának rádióteleszkópjával, de ennek az eljárásnak van egy súlyos hibája: nagyon lassú. Azon a napon, amikor Drake doktor elküldte az első üzenetét, egy újságír ó meg kérdezte tőle, mit gondol, mi kor kap választ. Drake doktor így kiáltott: „Nem kevesebb, mint ötven év múlva, nyilvánvalóan. Az Andromedára küldtem.” És semmit nem érnek néhány tudós tanácsai, mint például Otto Struve angol csillagász intelme: „Egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy jó dolog üzeneteket sürgetni vagy válaszolni. Mi vagyunk galaktikánk legfiatalabbHallgassunk, bolygója, ésaztörténelmünknek éppHa egya rövid azokra pillanata idejére nyertük még csak el a civilizációt. isten szerelmére! földinél fejlettebb civilizációt fedezünk fel, a rezervátumokba mi kerülünk, mert engem senki nem szabadít meg attól a gyanútól, hogy a világűr indiánjai mi vagyunk.” De ezekre a tanácsokra senki nem hallgat, apám. Nem engedhetünk meg magunknak ilyen luxust. Lassítani az űrkutatás versenyét olyan volna, mint megállítani az óceán közepén egy utasokkal és áruval megrakott hajót: bármelyik országot gazdasági katasztrófába döntené. És az indulási pszichózis már mindenkiben benne van. Nemrégiben, nem csupán tréfából, a Newsweek megjelentetett egy Celestial Baedekert, vagyis útikalauzt azok számára, akik száz, kétszáz év múlva naprendszerünk bolygóit kívánják meglátogatni. Én elolvastam, és a hatása döbbenetes. Végre is, gondolja az ember, valóban nevetséges lenne ez? Vagy nem helyesebb inkább elrakni ezeket a papírokat? Még szükség lehet rájuk, egy sereg hasznos hír van bennük. A Merkúrt nem tanácsolják például: „Alig huszonkilencmillió mérföldnyi közelségben van a Naphoz, és az űrhajót esetleg vonzhatja a Nap gravitációs ereje. A Merkúr továbbá

ör ökösen a Nap felé for dítja az egyik felét, a más ik fele pedig ör ökké árnyékba n van, hőmér séklete a 750 Fahrenheit fok és a mínusz 400 fok között ingadozik.” A Plutót még ennél is hevesebben ellenzik: „A Naptól legtávolabb eső bolygó, vagy háromezerhétszázmillió mérföldre van tőle, és túlságosan keveset tudunk róla: mindössze annyit, hogy átkozottul hideg van rajta.” Óvatosan kell megközelíteni a Neptunust és az Uranust is. A Saturnust viszont érdemes volna körülrepülni: „A gyűrűk, amelyek az egyenlítőjénél körülveszik, csodálatos látványt nyújtanak, mint megannyi szivárványkoszorú és nagyon szép a kilenc holdja is. Megfelelő űrállomásokról szemlélve, a Saturnus valóban rendkívüli turistaattrakcióval szolgálhat: ez naprendszerünk Niagara-zuhataga.” A Celestial Baedeker a Jupitert is javasolja: „Lenyűgöző a tizenkét holdjával, és azért is, mert valószínűleg van élet rajta. Az életnek valamilyen formája, amely ammóniákból, hidrogénből és héliumból tevődhet össze. Az út csak tizenkét évet vesz igénybe.” Ami a Venust illeti, csak meg kell szabadítani felhőitől: „Ha a felhőket eloszlatjuk, a Venus csodaszép tájakat tár elénk, kellemes kirándulóhelyeket. Legfeljebb az a hibájuk, hogy túlságosan hasonlítanak a földi tájakhoz.” A Marsot, végezetül, lelkesen tanácsolják. „Talán a legvonzóbb turistaközpont, a Mars az egyenlítőjén tizenegy fokos kellemes hőmérsékletet nyújt, egy nap huszonnégy és fél órából áll, alig fél órával hosszabb a földinél. Tájainak csodái között megtaláljuk a vörös sziklákat, a hófehér sarki mezőket, halványkék erdőket. Az égbolt ott zöld, és a növények kékek. Egyszóval épp az ellenkezője a földi színeknek.” A Földet az útikalauz úgy írja le, mint teljesen jelentéktelen bolygót: távolsági sorrendben a Naptól a harmadik. „Atmoszférának nevezett, oxigénből, széndioxidból, vízgőzből és nitrogénból álló gázréteg kék gyűrűvel veszi körül: meglehetősen kedves látvány, de nem hasonlítható a Saturnus gyűrűihez. Az utazó, aki szeretne ezen a bolygón megállni,amelyek bizonyosalehet benne, hogy nagy forróságot találhat, deaz fehér jégmezőket is, és kék tengereket, felszínének négyötödét borítják.is Találhatja életnek megdöbbentő sokféleségét is, amely a láthatatlan baktériumoktól egy bálnának nevezett állatig terjed. És a nagyon kicsi és a nagyon nagy, vagyis a baktérium és a bálna között elhelyezkedve találunk itt egy fontoskodó, öntelt gerinces zsákot, amely tele van nedvekkel, Embernek nevezik.” Fontoskodó, öntelt gerinces zsák, tele van nedvekkel és Embernek nevezik. Ez a zsák cseppet sem tréfából tanulmányozza a lehetőséget, hogy megkísérelje a legbizarrabb és legfantasztikusabb vállalkozást, amibe intelligens állat valaha bocsátkozott, akár csak gondolatban is: átszállítani az egész földgolyót atmoszféraburkolatával együtt, egy másik naprendszerbe. A számításokat – a tenger ből nyerhető elektro mos energiát véve üzemany ag-bázisnak – elekt ronikus agyakkal végzik az IBM tudósai, Massachusetts állam Cambridge városában. „Amennyiben a Nap előbb kihűlne, mielőtt készen állnánk, hogy űrhajókkal elérjük az Alfa Centaurit, amennyiben túlságosan nehezünkre esnék, hogy elhagyjuk ezt a zöld és kék otthonunkat, talán ily módon is megmenekülhetnénk. És nem is * vennők észr e, hogy elmentünk, ha kozmikus slalo mmal siker ül kikerülnünk a többi bolygó t.” Fontoskodó, öntelt gerinces zsák tele nedvekkel, és Embernek nevezik. Semmi csoda, semmi eretnekség nem tilos számára. Az űrkorszakban talán nem lehetséges életet nemzeni az aktus nélkül, amit az élveszülő állatfajta szerelmi aktusnak nevez? Nem lehet talán megfagyasztani a halált, feltámasztani a testet? Az üvegben történő magzatkihordás, mit Aldous Huxley jövendölt Szép új világ című könyvében, egyre növekvő rokonszenvvel találkozik: nincs már túlságosan távol az a nap, amikor üvegben születünk, előre kiválasztva, bejáratva, szervezetten. Akárcsak az a nap, amikor képesek leszünk feltámadni, fizikailag halhatatlanná válni. A NASA tudósai fedezték ezt fel, amikor keresték a módszert, hogyan küldhetnek asztronautákat sok évszázadnyi távolban levő

naprendszerekbe. Mi történik, ha holtan érkeznek meg? Feltámasztják őket, nyilvánvalóan. Uramisten, meg kell bolondulni, Ley úr. Magára ezek a dolgok nincsenek hatással, tudom. Maga olyan nagyon távolról érkezett, és ott, ahol maga született, ki tudja, hol, ki tudja, merre, ki tudja, hogyan, feltételezem, hogy ilyesféle dolgok már megtörténnek. De mi még csak a kezdetén vagyunk, és így akad, aki fél: ugyanazzal a félelemmel, ami engem elfogott, amikor észrevettem, hogy a maga majdnem vak szemei még a sötétben is látnak engem. Így aztán van, aki fél, hogy megbolondul: ugyanez a félelem fogott el engem a találkozásunk utáni estén New Yorkban, amikor…

Ennek az embernek Costantino Generales volt a neve, és 1935-ben ismerte meg von Braunt Zürichben, ahol egyikük orvosnak, a másik mérnöknek készült. Ugyanabban a penzióban laktak, és kedvenc időtöltésük az volt, hogy tanulmányozták a sebesség felgyorsulásának hatását az emberi testre. Egy egeret kötöztek a kerékpár kerekére, két komisz kölyök, és 21 g-ig forgatták: afféle centrifuga volt tehát. Az egér szétpukkadt, mint egy petárda, vérrel mocskolva be a szoba falát. A szór akozás addig tartott , amíg a penzió tulajd onosnő je, aki különösen kényes volt a ta pétáira, or dítva el nem kergette őket: „Ki innen!” Ennek következtében az űrorvostudomány némi késedelmet szenvedett, de a két diák jó barátságban maradt, és ez annyira igaz, hogy von Braun legkisebb fiát Costantinónak hívják, Generales pedig számos könyvét von Braunnak ajánlotta, és von Braun számos könyvét Generalesnek ajánlotta. Meglehetősen gyakran találkoznak, habár az egyik Huntsville-ben lakik Alabama államban, a másik New Yorkban. Intézete a Central Parkban van. Itt volt alkalmam találkozni vele: szikár ötvenéves férfi, hosszú, határozott orral, hangja vékony, de pimasz, keze között nem tudom, miféle igazolásokat forgatott, hogy bebizonyítsa nekem, intelligenciahányadosa 183, olyasmi tehát, amit Leonar do da Vinci és Einstein együttes hányadosáho z lehetne csak hasonlítani.

–

Meddig működhet egy űrhajó? – támadt rám Generales doktor, amikor úgy vélte, hogy kellőképpe n megg yőzött intelligenciájáró l.

– Nem tudom, doktor úr. – Hogyhogy nem tudja? – Nem, doktor

úr.

– És maga úgy m egy az én von Br aun barátomhoz, ho gy nem tudja, med dig m űködik egy űrhajó?! – Igen, doktor úr.

– Akkor majd én megmondom: egy évszázadig, kettőig is működhet. És egy emberi test meddig működik?

– Nyolcvan évig, kilencvenig. – Mondjuk hetvenig: vegyük figyelembe, hogy az űrhajós ötvenéves korában már semmit sem ér. – Igen, doktor úr. –

Mármost vegyünk egy harminc év körüli űrhajóst, és küldjük az Alfa Centaurira. De nem fénysebességgel, hanem óránként harmincezer, negyvenezer mérföld sebességgel, mondjuk. Mi történik?

– Az tör ténik, hogy az ű rhajó megér kezik, ő nem. –

Nagyszerű. Megérkezik, de hullaként, méghozzá százévesen. Hogy felnőttként érkezzék oda, vagy még értelmi képességei birtokában, ahhoz gyerekkorában kellene elindítani, világos? De hát akkor mit tehetünk, mit tehetünk?

– Semmit, doktor úr. –

Semmit. Nagyszerű. De ha vesszük a harmincéves űrhajóst, és betesszük a hűtőszekrénybe a folyékony hélium hőfokán, látszólagos halál állapotában megfagyasztjuk az egész út folyamára, aztán felolvasztjuk és visszaadjuk őt az életnek az Alfa Centauri közelében, akkor leszállásnál ugyanannyi idős, mint amikor elindult. Világos?

– Világo s, doktor úr. – Akkor hát miért ne alkalmaznánk ugyanezt a módszert itt a Földön? Amit mi halálnak nevezünk, az nem teljes halál, csak a szív áll meg: ezt mindnyájan tudjuk. A sejtek, bár bomlófélben, még jó ideig élnek. Ha tehát megfagyasztjuk a halott testet, mielőtt a sejtek felbomlanak, az a test a végtelenségig konzerválódik, és a halál csak valami időszakos jelenséggé válik: várakozás a feltámadásra. Feltámadni rendkívül egyszerű, ha a sejtek érintetlenül maradnak; állandóan újabb hibernált mikroorganizmusokat keltünk életre, egyelőre az egyetlen akadályt az agyvelő képezi. Az agyvelő ugyanis azonnal tönkremegy: néhány perccel a klinikai halál után. Igaz ugyan, hogy James Connell a Saint Kórházban, itt New biztos hogy öt éven belül képes leszkollégám meg oldani a proVincent blémát. Amennyiben nem oldjaYorkban, meg, csak eg y benne, lehetőség marad.

– Mi az,, dokt or úr? –

Hogyhogy mi az? Rendkívül egyszerű: a fagyasztási szakember ott kell legyen a halott ágya mellett. Vagyis meghalni és azonnal bebújni a folyékony héliumba, ami olyasmi, mint a jégszekrény.

– Értem, dokt or úr. – Végr e is a hűtőszekrény sokkal vonzóbb, mint a k opor só. – Hogyne, dokt or úr. –

Szerintem mindenkinek hűtőszekrénybe kellene tetetnie magát, ahelyett, hogy eltemessék. Hibernációs Bankokat kellene létesíteni, nem temetőket. De lesznek is úgy ötven év múlva, meglátja. Minden kórház, minden rendőrőrszoba rendelkezik majd Hibernációs Bankkal, ahol ingyen tartják a halottat mindaddig, amíg képesek leszünk gyógyítani a betegséget, amely az életet kioltotta.

– Természetesen, dokt or úr. –

De tegyük fel, hogy pénzbe kerül: ezer dollárba, kétezerbe, nem tudom. Részletre is megvehetjük majd a helyet a Hibernációs Bankban. Elvégre lehet részletre vásárolni televíziót, autót, vakációt a Bahama-szigeteken. Annál inkább megvásárolhatjuk részletre a halhatatlanságot.

– Természetesen, dokt or úr. –

Van a módszernek egy másik alkalmazási lehetősége is: hogy még a halál beállta előtt

helyezkedjünk a hűtőszekrényben, határozzuk meg, meddig kívánunk Az benne maradni. Húsz évig,a ötvenig, egy el évszázadig, kettőig. ésAztán felolvasztatjuk magunkat. ember kielégítheti kíváncsiságát, hogy milyen lesz a világ ötven év múlva, száz, kétszáz év múlva, és közben szépen alszik egyet.

– És ha elfelejt ik felolvaszta ni, doktor

úr? Akkor mit ér az egész?

–

Ez a váratlan események közé tartozik. Váratlan események mindig vannak. Az egyetlen bizonyosság az a tény, hogy feltámadni lehetséges, és a jövőben a halál értelmetlen szó lesz csupán.

– Akkor az élet, doktor úr, az is ér telmetlen szó lesz.

– Ostobaság! Annyit fogunk termelni az életből, mesterségesen is, hogy azt sem tudjuk majd, hová tegyük: egy adott időpontban kénytelenek leszünk sterilizálni az embereket, hogy ne termeljenek több életet. Hiszen jobb nem m eghalni , mint születni, igaz?

– Nem tudom, doktor úr. Nem tudom, Generales doktor. Magának, Generales doktor, magának, Ley úr, és még sok más embernek is, az ilyesmi nem jelent semmit, magukat ez hidegen hagyja: de minket nem, apám. És remegtek a lábaim, mikor kiléptem az intézetből a Central Parkba. Mentem és a házak fala helyett égtömböket láttam, egyik a másik mellett állt, egyik olyan volt, mint a másik: és mindegyik tömbben egy sárga holttest várta lehunyt szemmel a Test Feltámadását. A tömbök egyenesen álltak, így a holttestek talpon voltak, fiatalok, öregek, gyerekek, mindegyikük lábánál kartonlap csüngött, rajta a vezetéknév, keresztnév, életkor, a halál éve, 1965, 1978, 1993, 2000, de szabályos időközönként egyegy tömb reccsent, krakk, és apró jégszilánkokra esett szét, egy holttest kinyitotta a szemét, és észrevétlenül, sírva elment. 2000-ben jártunk, és New York olyan város volt, amilyennek most óso lják: az égen rakétafé rfi ak és r akétanők nyüzsög tek, a levegő t kipufog óg ázok mér gezték, és én a mozgójárdán haladtam, mert öreg, öreg, öreg voltam és nagyon fáradt. A fiam, aki az űrhajóban született, visszarepült zöldről és kékről szóló meséjével, döbbenetével és kétségbeesésével: hamarosan újra eljön majd, immár ő is öregen, és én már nem akartam látni, nem akartam látni szemrehányó , és így hagytam, y vigyen a mozgó járda, és csak egyet len dolog vágytam, meghalni. A szemét halál gondolata békévelh og töltött el, sosem érzett boldogságot adott, olyanrapihenést, amelyre szomjaztam: de elég volt azokra a jégtömbökre néznem, hogy újra visszazuhanjak a fáradtságomba, mert tudtam, hogy nem engednek meghalni, életre ítélnek. Bárhová is mennék, hogy elrejtsem a testemet ők megtalálnák: és azonnal, még idejében betennék egy jégtömbbe, a kórházban vagy a rendőrőrszobán. És ott kellene maradnom, mint örökre elátkozottnak, várva a feltámadást, hogy rányissam a szemem a fiamra és a fiam fiára: ellenségeimre. Azon az estén, Generales úr, valóban közel álltam hozzá, hogy megtébolyodjam. Tudja, hogy mi mentett meg, Ley úr? Valami, amivel önök, Wernher von Braun barátai, nem rendelkeznek, azt hiszem: a humorérzék. És tudja, hol találtam rá? Egy ember szavaiban, akinek a neve Frederick Pohl, és tudományos-fantasztikus regényeket ír. Akarja hallani, Ley úr? Nem? Én mégis elmondom. Képzeljétek el, mondja Frederick Pohl, hog y megmér gezitek a nagybá csitokat, azt a gazdag pasast , hog y megszer ezzétek az ör ökséget: aztán éltek száz évig luxusban, majd megfagyasztjátok magatokat újabb száz évre, hogy meglássátok, milyen lesz a világ azután? Jó. De ha valami hülye megfagyasztja a megmérgezett nagybácsikát is, vagy a Halottfagyasztás törvény szerint kötelező, na, mondjátok csak: akkor mi van? Vagyis hogy ússzatok meg azt a napot, amikor feltámadtok, és ott. áll előttetek a vén gazember, feltámadva ő is, aki alig várja, hogy kinyissátok a szemeteket, máris bevág a börtönbe? Kellemetlen, kedveseim. Rendkívül kellemetlen. Rekedtre káromkodjatok majd magatokat annak a címére, aki ezt a jó tréfát feltalálta. Hát azért szellemes ember ek élnek itt New Yor kban. Csomag oltam, hog y Huntsville-be menjek.

HUSZADIK FEJEZET Kicsike zöld város volt, amilyen még akad néhány Alabamában és a Dél más államaiban. Erdőiben nyüzsögtek a szarvasok, rókák, mókusok, legelői teheneket, bikákat, borjakat hizlaltak, földjeit mind gyapottal vetették be. Májusban, amikor a gyapotgumók hófehér pamacsokká bomlottak, olyanok voltak, mint a földre szállott fellegek, lágy gyapottakarók, melyekbe a gyapotszedők belebújtak, majd újra előbukkantak. A gyapotszedők négerek voltak. Vállig merülve abba a fehérségbe, sötéten, mint a fatörzsek ágai emelkedtek ki karjaik, hallatlanul gyors ujjakkal tépdesték a gyapotot és zsákokba dugták. Munka közben bánatos spirituálékat énekeltek, ezektől mozdulataik egy ritmusúvá és egyformává váltak: „Jézus-Jézus, Halleluja! Jézus-Jézus, Halleluja!” És minden hallelujára a fellegek egy kicsit megritkultak, a lágy takaró kisebb lett, a hófehérségen átlátszott a föld. Szeptemberben, amikor leszüretelték mind a gyapotot és elültették a palántákat, akkor kezdődött az állattenyésztők versenye, hogy kiválasszák a tehenet, amelyet majd Saint Louisba, Missouri államba küldenek, ahol minden évben megválasztják Amerika Tehén Bajnoknőjét, a tejhozama alapján. Ezért olykor viszályok, ellenségeskedések törtek ki, amelyek egész évszakokon át tartottak. Szerettél volna Huntsville- ben élni abban az időben, ug ye, apám? A leghosszabbik utat a Tej Útjának nevezték, a fő utat a Gyapot Útjának, itt faházak álltak süveg alakú háztetővel, az ablakokon tüllfüggöny, és hintaszékek a verandán. A verandán esténként az öregek üldögélteksem pipázva, vagy azAasszonyok, kötve. A faházak tulajdonosai voltak sem gazdagok, szegények. gazdagokharisnyát házai egy Snob Hill nevű dombonnem álltak és neoklasszicista stílusban épültek, a homlokzaton görög oszlopokkal, a park körül magas, zöld sövénykerítéssel. A szegények vagyis a négerek, az ültetvények szélén laktak, fémlemezből vagy kövekből épít ett kunyhókban. Olykor -olykor előfo rdult, hog y egy néger megunta, hogy fémlemezből vagy kövekből épült kunyhóban éljen, és inni kezdett, hogy megfeledkezzék róla, így zavarta a Snob Hill valamelyik gazdag lakóját. Vagy az is előfo rdult, hogy a Snob Hill egyik gazdag lakója meg unta, hogy zavarja őt egy néger, és megvesszőztette: de a város azért nem volt boldogtalan. Fehérek és négerek jól tudták, hogy bizonyos dolgok a világ bármely más táján is megtörténnek, sokszor még rosszabb is történik, és nem lehet a földi paradicsomot kívánni. Nem voltak elkerített területek a színesek számára Huntsville-ben: fehérek és négerek, szegények és gazdagok, jók és rosszak mind hasonlítottak egymáshoz, és vasárnaponként bűneik elkeveredtek a szentmisén. Mise után együtt sétálgattak a téren. A téren állt a városháza: kőből és téglából épült, sárga és világoskék, rombusz alakú üvegablakokkal, és széles lépcsősor emelte a tekintélyességét. A lépcsőn mindig galambok turbékoltak, és télen emberek üldögéltek, napoztak rajta, nyáron ott élvezték az árnyék hűvösét. A városháza előtt haragos tekintetű, bajuszos férfi szobra állt, puskával a kezében: a Függetlenségi Háború veteránja, John Hunt, aki 1805-ben a várost megalapította. A hatalmas talapzaton emelkedő szobor alig kilencven centiméter magas volt, a legkevésbé ünnepélyes szobor, amit valaha felállítottak, de nekik megfelelt, és különben is John Huntről nevezték a várost Hunstville-nek. John Hunt harminc évet fordított Huntsville megépítésére: harminc év múlva kitört az Észak-amerikai Polgárháború, és a szövetséges csapatok mindent szétromboltak. De a huntsville-iek mindent újra felépítettek amilyen volt, faházaikat, fémlemezből készült kunyhóikat, ugyanolyanra, és minden ugyanolyan lett,a mint azelőtt:neoklasszicista kicsike zöld, villáikat, nyugalmas, nagyravágyás és kíváncsiság nélküli városka. A nők egyetlen törekvése az volt, hogy férjet találjanak, a férfiak egyetlen kíváncsisága, hogy megtudják, melyik tehén megy Saint Louis-ba. Mind a férfiak, mind a

nők számára a világ vég et ért ott len t, a szarvasokkal, ró kákkal, mókusokkal teli erdő kön túl; a Hold csak egy égő fáklya volt, az utcák megvilágítására, a csillagok az égboltra varrott fényes díszek, hogy szebbé tegyék az éjszakákat. A gyanú, hogy a csillagok olyan bolygók volnának, mint a Föld, a kétely, hogy a Hold olyan hely, ahol le is lehet szállni, nem is érintette őket: nem érintette őket a gondolat sem, hogy a bombák arra valók, hogy az űrben szálljanak. Kitört egy háború 1940-ben, sokkal rettenetesebb, mint az észak-amerikai polgárháború volt. De távol tört ki, Európában, s a Csendes-óceánon, és szinte észre sem vették. Vagyis nem hagyott semmiféle nyomot, csak néhány fiú hiányát, akik nem térnek vissza soha többé. De senki sem látta meghalni őket, senki sem látta, amikor belehelyezték őket a koporsóba: tehát végső soron olyan volt, mintha New Yorkba, vagy Kanadába vándoroltak volna. Jött egy német Amerikába: egy német, aki sok más németet is hozott magával, és Fort Blissben élt, Texasban, ahol, úgy mondták, ördögi rakétákat lődözött a magasba. A neve von Braun. De senki nem l átta ezt a németet, senki nem l átta azokat a r akétákat; tehát végül is o lyan vol t az egész, mintha ő továbbra is Németországban lakna, és a rakéták nem is léteznének. És ebbe a nemtör ődöm ségbe vagy tud atlanságba vagy boldog ságba (talán n em ez a bo ldog ság?) ér kezett el az a nap 1950-ben. Azon a napon Huntsville ünnepet ült a legrendkívülibb eset alkalmából, ami csak a földgolyón történhet: Lily Flagg, Sam H. Moore ezredes tehene harmadszor nyerte el Amerika Bajnoknője címét a tejhozamáért. Harmadszor, mert elnyerte már 1948-ban és 1949-ben is. A versenyen részt vettek ötven állam legkiválóbb tehenei, a mindenségit, tízesével, százával, kövér tehenek, erős tehenek, tehenek olyan duzzadt tőggyel, valamennyit, mint egy-egyegész léggömb, olyan kemény a szalámi; Lily Flagg lesöpörte a pályáról egyszerűen. Ugyan,tőgyekkel, történhet-emint bármi, ami egyde ilyen diadalról elterelje Huntsville figyelmét? Nem, igazán nem. Ezért ez nagy nap, ünnepnap volt. Figyeljük, apám, együtt a jelenetet, amely a főtéren zajlik. Középen, rózsákkal és szalagokkal koszorúzva, megmosva és lecsutakolva különbül, mint egy versenyló, ott áll Lily Flagg: hófehéren, türelmesen. Mögötte, John Hunt szobrától nem messze áll a bronz-szobor. Az övé, Lily Flaggé. A szobor talapzatán emléktábla, belevésett felirattal:

LILY FLAGG AMERIKA BAJNOKNŐJE TISZTELETÉRE A LAKOSSÁG ÉS A VÁROS VEZETŐSÉGE HÁLÁVAL, BÜSZKESÉGGEL, MEGHATOTTAN

A szobor körül sorakozik a városi zenekar, és Huntsville himnuszát játssza: „Huntsville, hősök városa, Huntsville, bátrak városa… Bal oldalon a nép transzparenseket emel magasra: „Lily, szeretünk”, „Lily, mindannyiunké vagy”, és piknikre készülődnek. Jobboldalt zászlókkal díszített emelvényen a város vezetői, az első sorban a polgármester, aki beszédet tart. „Vannak, akik egy nemzet felett aratott győzelmüket vagy egy csata sikerét ünneplik – mondja a polgármester. – Mi a

tejtermelés győzelmét és egy tehén sikerét ünnepeljük… Vannak, akik szép lányokat küldenek a szépségversenyekre vagy erős ifjakat az olimpiákra – mondja a polgármester –, mi Lily Flagget küldjük a szépségversenyekre és Lily Flagget küldjük az olimpiákr a… Elegünk van a bombázásokból és a világi hívságokból – mondja a polgármester –, mi inkább tejjel árasztjuk el magunkat és vajjal hivalkodunk. Éljen Lily Flagg, a mi hősnőnk.” „Éljen Lily Flagg, a mi hősnőnk!” válaszolnak a huntsville-iek, és magasra emelik a transzparenseket. A földeken a gyapotgubók hófehér pamacsokká pattannak, mintha fellegek szálltak volna a földre: lágy gyapottakaró, melybe a gyapotszedők belemerülnek, majd újra felbukkannak. Nyugodt, szelíd tekintetével Lily Flagg nézi a tömeget, és újabb pohárnyi tejet ereszt ki: alatta nagy, fehér, tejszínhab illatú tó van már. Kezdődik a piknik. Nagyszerű piknik: kürtök vidáman rivallnak, cukros perecek sülnek, petárdák robbannak. De egyszerre csak sokkal nagyobb robbanás hallatszik, majd morajlás, aztán süvítés, és miközben mindenki szerteszalad, szanaszét szórva cukros pereceket, transzparenseket, zászlókat, miközben Lily Flagg ájultan roskad össze a rózsák és szalagok között, az ünnep véget ért. Von Braun fellőtte első Redstone rakétáját. Azóta (hány évtized, hány évszázad telt el azóta?) Huntsville nem Huntsville többé, hanem Rocket City, a Rakéta Városa. A Tej Útját Motor Útjának hívják, a Gyapot Útját Acél Útjának, a virágágyakban, ahol Lily Flagg és John Hunt szobra állt, komor kőrakéták emelkednek: az Atlas és 3 Redstone-ok tiszteletére emelt szobrok. Mindenfelé láthatók, olyanok, mint egy űrtemető síremlékei, a látvány, ahogy a galambok lekakálják őket, az egyetlen vigasztalása azoknak, akik szerették Huntsville-t. A galambok, miért,szakállt az egyedüli állatok, amelyek túléltékfellövését), a rombolást; amikor az erdőket leberetválták, mintkia tudja, fölösleges (zavarták ugyanis a rakéták a szarvasok, rókák, mókusok kipusztultak. A tehéntenyésztés véget ért, amint Lily Flagg elpusztult az ijedségtől, és nem adott többé egyetlen csepp tejet, a többinek is üres lett a tőgye. A gyapotmezőkből már csak hófehér emlék maradt: sok ezer hektár területet vásárolt meg a NASA, és aszfaltlepedővel bontotta be. Eltűntek a faházak, a fémlemezkunyhók, a neoklasszicista villák, nem maradt meg más, csak a városháza, de gondolnak rá, hogy lerombolják és célszerűbb, modernebb formában építik fel újra. Minden lakos célszerű és modern épületben él immár: nincs többé különbség szegények és gazdagok, fehérek és négerek között. Az automatizálás vérontás nélkül megvalósította a társadalmi egyenlőség ősi álmait. A Hold már nem fáklya, amelyet az utcák megvilágítására gyújtottak, a csillagok már nem fényes díszek, melyeket azért varrtak az égboltra, hogy megszépítsék az éjszakákat: a Hold gyarmatosítandó terület, a csillagok pedig meghódítandó világok. A huntsville-iek rendkívül tájékozottak a csillagászat és a rakétatudományok terén, dölyfösen beszélnek erről: a Butler High Schoolban a tanítás végét jelző csengőszóra váró gyerekek visszafelé számolva mérik az időt: ,,… négy… három… kettő… egy… driiin! Szabad az út!” Ugyanezek a gyerekek megtanulnak vattát tenni a fülükbe, hogy meg ne süketüljenek, amikor elindul egy rakéta. Rakéták mindig indulnak, éjjel és nappal, a levegőt állandóan robbanások tépázzák, vörös villanások szeldelik: Huntsville-ben, azaz Rocket Cityben állandó bombázás, lármák, üvöltések lidércnyomásában élnek. A legrondább hangja annak a Saturnusnak van, amely a Holdra megy, és másfélszer olyan magas, mint a Szabadság-szobor, nyolcvanszor akkora, mint az űrhajó, ami a világűrbe vitte John Glennt. Egy óriás hangja, mennydörög, akár a Niagara-zuhatag ősszel. Amikor suttogni kezd, a föld dombokon-völgyeken át megremeg, a falak inognak, az üvegek kitörnek, a dobhártyák kínzóan megfájdulnak. Több süket ember van Huntsville-ben, mint a Föld bármely más pontján, és senki nem

hatódik meg rajtuk. Ki a hibás, kérdezik, ha nem tettek vattát a fülükbe? A NASA megmondta: tegyetek vattát a fületekbe, tegyetek bele vattát. Nem engedelmeskedtek, hát most örök csendre kárhoztatták őket. Szegénykék? Ugyan miért? Ha akarnak, állami kártérítéssel kivándorolhatnak. Sokan elvándorolnak. Fel lehet ismerni őket a repülőtér várótermében, mert bonyolult, süketek számára készült szemüvegeket viselnek, és a szemüvegek ellenére nem értenek semmit: amikor a hangosanbeszélő a repülőjáratot jelenti, mozdulatlanul állnak és a mennyezetet bámulják. Akkor valaki szólítja őket, int, hogy menjenek a kifutópályára, és ők azt felelik, köszönöm, nem akarok a napra menni, inkább itt maradok. Így lekésik a repülőgépet. Aki belenyugvásból vagy lustaságból marad, annyira meggyűlöli a Holdat, hogy fel sem pillant rá soha, és ha véletlenül mégis meglátja, leköpi. Sosem láttam még embert, aki a Holdra köp, apám. De akkor este, amikor Huntsville-be megérkeztem, ezt is láttam. Emlékszem, sétálgattam a motelom körül, és a Hold tisztán fénylett. Az autópark közepén egy ember állt, zsebre dugott kézzel. Mozdulatlanul, zsebre dugott kézzel a Holdat bámulta. Egyszerre csak hátrabillentette a fejét és kiköpött! Heves, egyenes köpés volt: mint egy apró nyersolaj-meghajtású rakéta. Valóban rakéta módjára emelkedett a magasba, és bármennyire igyekeztem megfigyelni, hová esik vissza, nem esett le többé. Akkor elbűvölten közelebb léptem és megpróbáltam azzal az emberrel beszélgetésbe kezdeni. Anélkül, hogy hallott volna engem, egy kis várakozás után megszólalt. – Leköpöm – mondta. – Leköpöm, leköpöm! Azt a kurva Holdat! – Kis szünetet tartott. – És azt a hímringyó rakétát, a Saturnust! – Újabb szünet. – És azokat a nácikat, a…

A Saturnus atyjának Wernher von Braun a neve. A Saturnus nagybátyját Ernst Stuhlingernek hívják. Rokonai mind németek, annak ellenére, hogy 1955 óta amerikai állampolgársággal rendelkeznek. Százhúsz, darabos mozgású, durva hangú német, akik csak akkor lágyulnak el, ha a Saturnusról beszélnek: végtelen gyengédséggel our babynek, a mi bébinknek nevezik. Vagy azt mondják: our biggest baby, a mi legnagyobb bébink. A második világháború idején, amikor Peenemündében, Németországban éltek, valóban sokkal kisebb gyermekeket szültek, azokat ugyanilyen gyengédséggel * V2-nek nevezték. V = vendetta, a bosszú szót jelentette: a Bosszú Kettes Számú Fegyvere. A V2-k, mint tudjuk, Londont bombázták. Hét hónap alatt háromezer halott, hatezernyolcszáz sebesült volt. Nem véletlen, hogy Hitler az évszázad legértékesebb tudósának tartotta von Braunt. A holdutazás regényének legparadoxabb fejezete itt és ezzel az emberrel kezdődik, akiről az amerikaiak még nem döntötték el, hogy szeressék-e, vagy gyűlöljék. Igaz, hogy jelentős százalékuk szereti: például a háború után született fiatalok, például a németbarátok, akikből sok van az Egyesült Államokban. Szeretik és úgy tekintenek rá, mint a világűr Kolumbusz Kristófjára, tudományos-fantasztikus regényekből kilépett hősre, és a világ minden erényét tulajdonítják neki: szenvedélyességét, szervező készséget, optimizmust, fantáziát, még annak érdemét is, hogy elégtételt szerzett Amerikának az első Szputnyik alkalmával elszenvedett szégyenért. Egy másik jelentős százalék gyűlöli: például a felnőttek, akik nem tudnak megbocsátani a nácizmusnak, például a zsidó tudósok, akik megúszták a gázkamrákat. És azt hajtogatják, hogy egyáltalán semmit sem talált fel ez a von Braun, aki olyan szívesen szorongatta Hitler kezét, nem tett mást, mint ellopta Robert H. Goddardnak, az amerikai rakétatudományok atyjának eszméit. Igen,

lehet, hogy jó mérnök ez a von Braun, tapasztalt technikus, de ugyanakkor rettenetesen opportunista is. Amikor választania kellett az amerikaiak és az oroszok között, akik két ellentétes irányból Peenemündéhez közeledtek, az amerikaiakat választotta, ez igaz. De csak azért, mert őket tartotta erősebbeknek, és most a körmét rágja aggodalmában, hogy hibát követett el. Nem, egyáltalán nem rokonszenves dolog, hogy ez a von Braun irányítja gyakorlatilag az egész űrkalandot. Egyáltalán nem r okonszenve s dol og , hog y hősként ün neplik, és alkalman ként diadalmene tben kör ülhor dozzák, ő és százhúsz cimborája, akik Huntsville-ben mind ugyanabban a kerületben elsáncolva élnek, mint valami erődítményben, és húsz év alatt nem tanultak meg helyesen angolul beszélni: otthon és egymás között még mindig németül beszélnek. Nagyon sokan, még újságírók is, azzal dicsekednek, hogy köteteket írtak már a holdutazásról anélkül, hogy egyetlenegyszer is idéznék von Braunt, Stuhlingert és barátaikat. Őszintén szólva én ezt nevetségesnek találom, apám. És bár azok egyike vagyok, akik nem felejtenek, nem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem, hogy felfrissítsék a feledékenyek emlékezetét, ezt tudod, mégis becstelenségnek és igazságtalanságnak tartom megtagadni von Brauntól, ami von Brauné, nem venni róla tudomást egy ilyen írásban. Lehet, hogy nem értesz egyet velem, de én ezt így gondolom. Nézzünk egymás szemébe, apám: olyan tisztességes emberek, mint Fermi és Oppenheimer, talán nem alkották meg az atombombát, amely porrá rombolta Nagaszakit és Hirosimát? Tudósok voltak, mondod erre te: és a tudománynak semmi köze az etikához. Tudom. De von Braun, vajon nem tudós-e ő is? Ami von Braunban visszatetsző, apám, ami visszatetsző a százhúsz huntsville-i németben, az a tény,6-án, hogyamikor ők építették hanem az a tény, ahogy húsz évvel később ezt mesélik: „1944.nem szeptember az elsőa V2-ket: V2 lezuhant Chiswickre Temze közelében, mi pezsgővel koccintottunk.” Ez nekem valahogy nem tetszik. Nem hiszem, hogy Fermi és Oppenheimer whiskyvel vagy chiantival lerészegedtek volna azon a napon, amikor a Bomba százezer embert megölt. Ellenkezőleg: lelkiismereti válságaik voltak, szégyenkeztek. De hát ezek a németek sohasem szégyenkeznek? Nekik sohasem támadnak lelkiismereti válságaik? Sosem merül fel bennük a kétely, hogy bár a tudománynak nincs semmi köze az etikához, a tudósnak azért mégiscsak van köze az emberhez, ő maga is ember? Nem tudom, ez nekem valahogy nem tetszik. Nem tetszik nekem az a tény sem, hogy tagjai voltak a náci pártnak, és teljesen hidegen hagy, hogy most azt hangoztatják: igen, párttagok voltunk, de nem szívünk szerint. Ezt Erik Berghaust is megállapítja, egy Wernher von Braunról szóló kitűnő könyv szerzője, a könyv címe: Reaching the star s, Elérve a csillagokat. Most amerikai állampolgár, de huszonnégy évvel ezelőttig norvég állampolgár volt Erik Berghaust, rokonait Németország koncentrációs táboraiban lemészárolták, őt magát letartóztatta a Gestapo, megverték, részt vett az Ellenállási Mozgalomban Norvégiában: meggyőződéses náciellenes ember. De nagyon szereti von Braunt, és von Braun is nagyon szereti őt: a barátság, akár a szerelem, olykor kicsit vakká tesz. Anélkül, hogy bepillanthatnék von Braun szívébe, igazán nagyon szeretném mégis megtudni, vajon ő őszinte náci volt-e, vagy sem. Azért bocsátom előre ezeket az elmélkedéseket, apám, hogy tisztázzam, nem azért írom ezt a fejezetet, hogy bosszantsalak: ellenkezőleg, nagyon sok fenntartással írom. És ez lehetővé teszi, hogy annyi teret és figyelmet szenteljek neki, amennyit megérdemel, sőt azt is leszögezzem, hogy von Braun meglehetősen rokonszenves ember. Ez meglep? Engem is. De íme, ezt írtam egyzetfüzetembe közvetlenül a találkozásunk után: „Interjú von Braunnal. Nagyon magas, erős testalkatú, díjbirkózó vállakkal, erős gyomorral, a sörivókra jellemző viruló arccal. De szép az arca.

Haja nagyon szőke, szeme nagyon kék, fogai nagyon fehérek: nyilvánvaló, hogy tetszett Hitlernek. A tiszta germán fajta tipikus megtestesítője: vajon mi a véleménye a négerekről, akik nyüzsögnek Huntsville-ben. Vitathatatlan porosz akcentussal beszél, sikerül keményen kiejtenie a leglágyabb szavakat is, mint Moon, Hold. Beszéd közben kiegyenesedik, mint egy tábornok, aki egy ostoba újonchoz intézi szavait, és mosolya olyan fagyos, hogy mosoly helyett inkább fenyegetésnek tűnik. Furcsa: minden adottsága megvan ahhoz, hogy ellenszenvesnek találjam, és mégsem ellenszenves. Fél óra hosszat erőlködtem, hogy ellenszenvesnek tarthassam. Legnagyobb megdöbbenésemre pontosan az ellenkező jének találtam.” Az izgalmas az, hogy senki nem tagadhatná: elsodró egyéniség, kegyetlenül intelligens, démoni képessége van rá, hogy lenyűgözze azt, aki nézi és hallgatja. Mindenhez ért, mindennel foglalkozik, pilóta, író, ejtőernyős, futóbajnok, hegedűművész, úszó, hegymászó, síző, zongoraművész, vadász, előadó, ho rg ász, búvár, teniszbajnok, teoló gus és még annyi minden más is, hog y nem lepődnék meg, ha kiderülne: kitűnő szakács, bűbájos csipkéket tud horgolni és remekül énekli: Figaro it t, Figaro ott , továbbá egy szempillantás alatt fordít szanszkrit szövegeket. Lehet olykor ilyen egyéniségeket találni: de azért nem biztos, hogy különbek másoknál. Egy dolog azonban biztos: mások, mint a többiek. Ez az ember nem akárki. Soha nem is volt az, életrajza alapján megítélve. És magától értetődő, hogy az élet mindig nagylelkű volt hozzá: azon túl, hogy robusztus fizikumot és értelmet ajándékozott neki, adott egy apát, akinek a neve Magnus von Braun, báró, bankár, földbirtokos, földművelésügyi miniszter, nekiadta továbbá a csodálatosan szép Wirsitz-kastélyt Kelet-Poroszországban, ahol 1912. március 23án az egész család nagy boldogságára megszületett. Amennyiben egy második Leonardo da Vinci volna (nem az, csak a példa kedvéért mondom), akkor is Leonardo javára szólna az, hogy törvénytelenül szülte egy tudatlan parasztasszony. Wernher von Braun édesanyja nem tudatlan parasztasszony volt: h anem Emmy von Quistorp márkinő , gazdag, energ ikus, ismert csillagász. A zon a napon, amikor Wernhert nyolcéves korában a lutheránus szertartással megkeresztelték, Emmy márkinő nem a hagyományos aranyórát vette neki ajándékba: már csak azért sem, mert aranyórája Wernhernek már volt. Egy teleszkópot ajándékozott neki, hogy tanulmányozza vele a csillagokat. És ő tanulmányozta. Tizenhárom éves korában már annyit tudott róluk, hogy felvetődött benne a kérdés, milyen Rakéta alkalmatosságot kellene amellyel a Holdra lehetne szállni: Hermann Oberth a bolygóköz i távolfeltalálni, ságokra című könyvét, és elkezdte olvasni. Demegvette miután gyenge volt fizikában, rendkívül gyenge matematikában, nem értett belőle semmit. Így hát elment Oberthhez, megmondta, hogy nem ért semmit a könyvéből, és Oberth azt tanácsolta, hogy tanulja szorgalmasabban a matematikát és a fizikát. Hét évvel később már diplomát is szerzett matematikából és fizikából a Charlottenburgi Műszaki Főiskolán. „Eltöltött a romantikus vágy, hogy lebegjek az égen, és felfedezzem a világegyetemet. Esténként elbűvölten bámultam a Holdat, és azt mondogattam magamban, mennyire közel, közel van.” Az a közeli, közeli Hold ösztönözte csillagászati tanulmányainak elmélyítésére: Berlinbe ment és beiratkozott az asztrofizikai fakultásra. Itt azonban rájött, hogy nem az a fő probléma, hogyan lehet feljutni a Holdra, hanem hogy az ember testét és agyát életben tartsák az utazás folyamán. Elhagyta Berlint és átment a zürichi Szövetségi Technológiai Főiskolára, ahol megismerkedett Constantino Generalesszel, és az egérkísérleteket végezte. Aztán visszatért Németországba, és ott a hadsereg civil

alkalmazottja lett, feladata a folyékony üzemanyaggal működő rakéták tervezése volt. Ekkor huszonegy éves. Huszonnégy éves korában Peenemündében kinevezik igazgatónak. Emmy márkinő tanácsára választotta Peenemündét. Wernher vizekben gazdag, lakatlan területet keresett, hogy nyugalmasan lövöldözhesse rakétáit, s a márkinő azt mondta: „Miért ne lenne ez a hely Peenemünde? A nagypapa oda járt vadkacsa vadászatra, ha egyedül akart lenni.” Furcsa, hogy Peenemündében ugyanaz történt, ami tizenöt évvel később Huntsville-ben; sorsszerű ebben az emberben, hogy szétrombol minden nyugodt helyet. Berghaust azt írja, hogy Peenemündében akarta tanulmányozni az űrutazásokat. 1939 tavaszán azonban, amikor Hitler először szorított vele kezet, von Braun halvány célzást sem tett a Holdra. Az A5, a V2 előfutára jellegzetes vonásait magyarázta el a Führernek, elmondta, micsoda nagyszerű fegyver ez, a legjobb fegyver az ellenség megsemmisítésére. (Eléggé csúfondáros dolog ez, ugye, apám, hogy a holdraszállás űrhajói végső soron ugyanazok a rakéták, amelyek Hitler kezében az emberek meggyilkolására szolgáltak.) Elmondta, hogy a repülőbombázások semmiségek ehhez a fegyverhez képest , és meg lehetősen bizar r találkozás zajlo tt le a náci diktátor és az űr Kolumbusz Kristófja között. Hitler harmincöt centiméterrel alacsonyabb volt, mint von Braun, és talán mert zavarta ez az óriás test, igen nagyképűen viselkedett, olyan hangon beszélt, mintha már mindent értene. Egyetlen mondat elég volt azonban, hogy kiderüljön, csak egy pöffeszkedő alak rejtőzik a mögött a bajusz mögött: még azt sem tudta, milyen voltaképpen egy rakéta felépítése, és hogyan működik.

– Jól van, doktor von Braun, jól van. Nem értem azonban, miért van szüksége ennek a folyékony üzemanyaggal működő rakétának két kü lönböző tartályra.

– Führer… A két tartály közül az egyik az oxigént, a másik az üzemanyagot foglalja magában. – És mi szüksé g van az oxig énre? –

De… Führer… Ahol a rakéta működik, ott nincs levegő. Más szóval, hogy üzemanyaga éghessen, ahhoz nem használhatja az atmoszféra oxigénjét.

– Hát aztán? – Führer… aztán… a rakétának saját burkolatában kell magával vinnie mind az oxigént, mind az üzemanyago t. És ezt tartalmazza a két különálló tartály.

– Értem. De miért nem használják a levegő oxigénjét? Verejtékező homlokkal von Braun elölről kezdte: a rakéta nem égetheti a saját üzemanyagát az atmoszféra oxigénjével, mint a repülőgépÉsvagy az autó… Hitler továbbra sem értette, koccintott rakéta sikerére: egy pohár ásványvízzel. elrendelte, hogy doktor von Braun kapjon de meg minden a támogatást, anyagi segítséget, figyelemmel kísérte erőfeszítéseit, amikor az A5-ből kialakította az A4-et, vagyis olyan rakétát, amely képes szuperszonikus sebességgel repülni, és egy szempillantás

alatt eléri a gyűlölt Angliát, ő sugalmazta az ötletet, hogy az A4-et a „Bosszú Fegyverének” nevezzék, sőt a „Bosszú Kettes Számú Fegyverének”: V2-nek. És doktor von Braun készítsen azonnal harmincezer V2-t, amelyekkel szét lehet rombolni Londont, aztán újabb harmincezret, amelyekkel szét lehet rombolni Moszkvát, aztán még harmincezret, amelyekkel szét lehet rombolni New Yorkot. És doktor von Braun hozzálátott a V2-k építéséhez, hogy szétrombolják Londont, Moszkvát, New Yorkot, és az egész világot, a nagy Németország kivételével. De nem épített harmincezret: bármilyen erőfeszí téseket tett is, Peenemündéből nem ker ült ki több, mint harm inc V2 naponta. Tehát háro mezr et készített: és így következett el 1944. szeptember 6-a, amikor az első V2 lezuhant Chiswickre a Temze közelében. Chiswick után ezerszáztizenöt zuhant még le Angliára, ötszáztizennyolc London központjában. Az utolsó 1945. március 27-én, egy hónappal Hitler halála előtt. „Ha a németek hat hónappal korábban vetik be a V2-t – mondta Eisenhower – Európa inváziója nagyon nehéz, talán egyenesen lehetetlen lett volna.” Íme, ez a történet, amit el kell mesélnünk a marslakóknak és a venuslakóknak, amikor csodálattól eltelve látják, hogy leereszkedünk űrhajóinkkal, és megkérdezik: „De hát hogy csináltátok, az ördögbe is? Hogy történhetett?” Úgy történt, hogy 1945 januárjában a nagy Németország immár a vereség szélén állt. Az oroszok kelet felől, az amerikaiak nyugat felől közeledtek, a tüzérség egyre közelebb mennydörgött Peenemündéhez, ahová mindkét fél igyekezett minél hamarabb eljutni a V2 miatt: mindkét fél tudta, hogy von Braun báró kedvenc vadkacsavadászati faluja kincset rejt. Peenemünde körül vasbeton barikádokat emeltek, a dokumentumokat savval teli ládákba zárták, így a fedél felemelésével azonnal automatikusan megsemmisülnek, V2-t biztos barlangokba Brauna összegyűjtötte azokat az embereit, ezer akikben a legjobban megbízott és,kitelepítettek: Erik Berghaustvonszerint, következő beszédet tartotta nekik: „Németország elvesztette a háborút. De álmunk, hogy a Holdra és más bolygókra menjünk, nem halt meg. A V2 nem csak harci fegyverként használható, alkalmas az űrutazásokhoz is. Akár az egyik, akár a másik célból, az oroszok és az amerikaiak tudni akarják majd, amit mi tudunk. Melyikükre hagyjuk inkább örökségünket és álmainkat?” Vagy pontosabban (bocsásson meg, kérem, Berghaust úr): „Németország elvesztette a háborút. Itt minket kinyírnak. Vagy felakasztanak az amerikaiak, vagy agyonlőnek az oroszok. Mit gondoltok, melyiküknél úszhatjuk meg inkább, ha cserében felajánljuk ezeket a rendkívül hatékony rakétákat?” A válasz egységes volt: „Az amerikaiaknál!” Az amerikaiak nem látták saját városaikat lebombázva, falvaikat felgyújtva, gyermekeiket deportálva, férfiakat és asszonyokat kivégezve. Az amerikaiak nem tápláltak gyűlöletet vagy bosszút. Az amerikaiak gazdagok voltak. „Az amerikaiaknak!” Pontosan így gondolta von Braun is: Sigismund, idősebbik bátyja a Vatikán német nagykövetségén szolgált, amikor az Ötödik Hadosztály elfoglalta Rómát, tehát már több mint egy éve az amerikaiakkal élt, és nagyszerűen élt. Magnus, a fiatalabbik bátyja mindig hallgatta a szövetséges rádiót, és azt mondta, ha rajta múlna, az amerikaiak már elfoglalták volna Berlint. „Az amerikaiaknak!” Mindenképpen azon kellett igyekezni, hogy az amerikaiaknak adják meg magukat. És a véletlen a kezükre játszott: februárban Walter Dornberger ezredes, Peenemünde katonai parancsnoka azt az utasítást kapta, hogy telepítse át Bleicherodéba a Peenemündében tartózkodó ötezer embert és a megmaradt rakétákat. A kitelepítés néhány nappal korábban megtörtént, mielőtt az oroszok bevonultak Peenemündébe. Ezen a ponton a holdutazás regényének legparadoxabb fejezete egy szerelmi epizóddal színesedik: ez a búcsújelenet Wernher von Braun és unokahúga, Maria von Quistorp között. Maria Alexander von Quistorp-nak, vagyis Emmy von Braun bátyjának leánya. Wernher abban az időben harminchárom

éves, Maria mindössze tizenöt. De Wernher attól a naptól fogva szerette Mariát, amikor részt vett a kislány keresztelőjén, amely esemény, gondolom, lutheránus szertartással történt, tehát Maria nyolcesztendős lehetett, és azóta egyetlen más nő sem létezett számára, így hát hogy elköszönjön tőle, elment a von Quistorp-kastélyba a Balti-tenger partjára, és létrejött ez a wagneri búcsújelenet. Ő hatalmas és szőke, a lány törékeny és szőke, ő néz rá a kék szemével, a lány néz rá a kék szemével. Ő azt mondja a lánynak: „Auf Wiedersehn, Mar ia”, a l ány azt mondja neki: „Auf Wiedersehn, Wernher.” A háttérben a tenger hullámai a sziklákat csapkodják, távolban ágyú dörög. Aki ezt a jelenetet előttem leírta, gyönyörű oldalakat szerkesztett belőle, igazán meghatóakat. Nekem nem sikerül. Harmadszor próbálkozom, és egyre kevesebb érzelmet tudok belevinni: akiben nálam több van, tegye hozzá a magáét. Tudod jól, apám: ennek nem az az oka, hogy nem tisztelem mások érzelmeit. Csak az, hogy bármennyire is próbálom, nem sikerül meghatódnom Wernher von Braun és az ő szerelmi jelenete fölött a Quistorp-kastélyban. Udvariatlan vagyok, belátom: de ugyanabban a percben, amikor mondom magamnak, udvariatlan vagy, udvariatlan, más búcsúk jutnak eszembe, ugyancsak ágyúdörgés közepette. Például egy olasz kislány búcsúja egy égből pottyant angol férfitól, aki elindul, hogy megpróbálja elérni a frontvonalat. A lány szőke, alig tizennégy éves, az angol az első férfi, aki megsimogatta az arcát. Az angol szőke, alig huszonegy éves, a lányka az első nő, aki őt megsiratta. Véletlenül találkoztak egy ház romjai között, a lány átengedte neki az ágyát és a konyhában aludt, tizenöt napon át. Nem történt semmi, és minden megtörtént a tizenöt nap alatt. Aztán ő azt mondta: „Mennem kell”, és a lány a német ostromzár állásai között elkísérte egészen odáig, ahol az ágyú dörgött. „Akkor ciao”, mondta a lány. „Ciao”, mondta az angol. „Reméljük, nem fog esni”, mondta lányka. „A „Reméljük, nem ér, fogésesni”, mondta az angol. gyere vissza”, mondta aa lányka. háború véget én visszajövök”, mondta„Ha az véget angol.érÉsa aháború, szeme fényes, fényes volt, olyan fényes, mintha vízben úszna. A lányka nézte és látta, hogy egy vízcsepp elindul, legördül az orrán, aztán az ajkán, majd az állán, sosem láthattál még ilyen hosszú könnyet, mint azé az angolé, és a könny végül eltűnik a nyakában: emlékszel, apám? Te is ott voltál, apám. Amikor a könny a nyakához ért, megfordult és elment. Én néztem, amint megy, szőkén, szikáran, védtelenül, szinte gyerek még, akárcsak én, és gyermekkorom egyszeriben véget ért, véget ért tizennégy évem, és az a képességem is, hogy tudok megbocsátani: nem is tért vissza többé, akkor sem, amikor nevettem, átszottam és sírtam férfiakért, másokért, nem érte. Egyetlen pillanat alatt felnőtt lettem, és egyetlen pillanat alatt öreg lettem: két hónappal később elmondták nekünk, hogy meghalt, az erdőben találtak rá, két golyó fúródott a nyakába, megállították a németek, ő megpróbált elmenekülni, és a németek két golyót lőttek a nyakába. Pontosan oda, ahol a könnycsepp eltűnt. Egyszóval más búcsúk jutnak eszembe, amikor megpr óbálom leír ni Wernher és Maria wagneri búcsúját , és egyáltalán n em ér dekel engem az ő szomorúságuk a Balti-tenger partján. Ők viszontlátták egymást, most házasok, és nagyszerűen élnek huntsville-i villájukban. Amennyiben von Braun intelligenciája olyan rendkívüli, amilyennek hiszem, és ha egy napon véletlenül alkalma lesz látni ezt a könyvet, megérti: ezt szívből kívánom. Befejeződik ezzel a romantikus közjáték. Térjünk vissza a peenemündei konvojhoz, amely Bleicherode felé utazik.

Ez aztán ugyancsak drámai jelenet. Bleicherode felé az amerikaiak közelednek, és von Braunt eltölti a megkönnyebbülés. Kocsiját vezetve az éjszakában arra gondol, hogy az aggodalmak hamarosan véget érnek, végre átadhatja önmagát és a V2-t Patton tábornoknak, aki a Harz-hegység felé nyomul

előre, és miközben ezen ábrándozik, nagy álmosság fogja el, ráborul a volánra, az autó egy árokba borul. Gipszbe szorítva ébred fel, rettenetesen fáj a bal válla, amely eltörött, a bal karja, amely szintén eltörött. Kérdezi, hogy Bleicherodéban van-e, és Dornberger ezredes azt mondja, igen, de ismét ki kell települniük: ezúttal Oberammergau egyik táborába, a Bajor Alpok lábánál. Egy óra áll rendelkezésére, hogy kiválasszon a Peenemündéből elhozott ötezer emberből ötszázat, technikusokat és tudósokat, elszakítsa őket a családjuktól, és elinduljon velük, ő, Dornberger időközben felpakolja háro m teheraut ór a a dokumentumokat tartalmazó ládákat és a l egér tékesebb anyagokat, hogy elrejtse a Harz-hegység egy titkos barlangjában. Von Braun felkel az ágyából, kiválasztja az ötszáz embert. Dornberger megrakja a teherautókat, három mérföldnyire a barlangtól eltávolítja a sofőröket és az SS-katonákat, aztán néhány bizalmi emberével elrejti az anyagot és a ládákat, amelyekből előbb kiereszti a savat, amit a dokumentumok megsemmisítésére helyeztek el: az amerikaiak valóban kitűnő állapotban találnak majd mindent. Aztán indulás, Oberammergauba. Itt a tábort SS-ek őrzik, akik már senkiben, még von Br aunban sem bízna k, de Dor nberger nek mégis sikerül kihozni onnan von Braunt : mentőautóval szökteti, és vele együtt fivérét, Magnust is. Oberjochba viszi, egy közeli kis faluba. A tüzérség lángba borítja az eget és a földet, a franciák mindössze egy óra távolságra vannak. Ágyban fekve, fájó vállal és karral, von Braun azt vitatja, mi a módja, hogy ne essék a franciák fogságába. Az iskolában szerette a francia nyelvet, de a háborúban egyáltalán nem kedveli a franciákat. Olyan gyűlölködők, akár az o ro szok. Tudod ugye, hán y huszonegy éves fiú halt meg kö zülük az erdőben két puskagolyóval a nyakában, pontosan ott, ahol a legördülő könnycsepp eltűnik.

– A gyermeket feltétlenül a legmegfelelőbb kezekben kell elhelyezni – mondja von Braun. Gyermeken értsd: a V2-t, a legmegfelelőbb kezeken értsd: az amerikaiakat. 1945. április 30-a van, a rádió bejelenti, hogy „Hitler hősi halált halt a berlini csatában”, és majdnem egész Európa felszabadult már a lidércnyomás alól. Katonai egyenruhába öltözött angyalokként a szövetségesek elvágják a lágerek szögesdrót kerítéseit, és kiéheztetett, megalázott, iszonyatos külsejű eleven kísérteteket szabadítanak ki, és a hurok szorul, szorul, szorul. Mindenfelől jönnek ezek a felszabadítók vagy bosszúállók, bárkik legyenek is, jönnek északról, délről, nyugatról, keletről, amerikaiak, or oszok, fr anciák, angol ok, és kö zépen ott állnak ők, a német ek: mint a csapdába szor ult egerek, belekapaszkodva egy felesleges darabka sajtba. Talán megmenekülhetnek, ha cserébe odaadják azt a sajtot! Von Braun Magnust küldi, hogy beszélje meg az amerikaiakkal a megadás feltételeit. Mindnyájuk között beszél ahat legjobban angolul.Hamarosan Kerékpáron el, és néhány óra múlva visszatér: „Sikerült. EzMagnus itt a menlevél autó számára. ittindul lesz kíséretül a jeep.” Minden rendben ment? „Nagyszerűen. Mintha már mind engem vártak volna, mindenesetre úgy látszott, boldogak, hogy láthatnak.” Aztán a kísérő jeep megérkezik, és von Braun Patton tábornok barakkjaiban találja magát, két tiszttel szemközt, akik nagyon, de nagyon kedvesen kihallgatják. Az egyik Richard W. Porter doktor, aki, akárcsak egy hollywoodi tehetségkutató, „értékes elemeket” keres, hogy Amerikába vigye őket. A másik Hoger Toftoy tábornok, a Technical Intelligence Service európai megbízottja, feladata az, hogy elrekvirálja mindazt, ami az ellenséges hadfelszerelésből megmaradt. Már sok Tigris páncélautót összeszedett, és most a gyermekeket akarja, a V2-ket. Von Braun elmagyarázza neki, hol vannak: egy részük a Harz-hegység titkos barlangjában, a többi Nordhausenben, a gyárban. A tábornok felugrik: Nordhausen hamarosan az oroszok kezébe kerül. Gyorsan félbeszakítja a beszélgetést, és megragadja a telefont: az oroszok megkapják Nordhausent, de nem azt a részét, ahol a gyár áll. Egy napon belül már ki is ürítik a barlangot és a gyárat, a gyermekeket pedig New Orleansba menesztik. Tizenhat Liberty hajóra van szükség, hogy útnak

indítsák ezt az óvodát, és amikor végre az egész óvoda partra száll New Orleansban, majd onnan átviszik Új Mexikóba, To ftoy lesz a Rakéta Részleg vezetőj e. A Rakéta Részleg vezetőjeként az a feladata, hogy kiválasszon száz technikust és tudóst, és Amerikába küldje őket von Braunnal együtt. Tehát hogy kihallgassa őket, elmegy az egykori iskolába Witzenhausenbe, ahol kerékpárok és rádiók javításával foglalatoskodva élnek. Toftoy rendes ember és végtelenül naiv. Azon töpreng, vajon talál-e a peenemündebeli ötszáz között százat, akik Amerikába akarnak menni, és hogy ne kockáztassa esetleg az elutasítást, mindegyiktől megkérdezi: „Maga szívesebben dolgozik az oroszokkal, vagy az amerikaiakkal?” Kivétel nélkül mind így válaszol: „Az amerikaiakkal! Az amerikaiakkal!” Valamennyien oda akarnak menni, abba az Amerikába, amelyet porrá akartak bombázni V2-ikkel, mind úgy menne oda, mint a bibliai zsidók az Ígéret Földjére. Toftoynak ez nagyon hízeleg, de ugyanakkor kétségbeesik, és megdöbben, így hát von Braunhoz fordul, aki javaslatot tesz egy százhuszonnyolc emberből álló csoport kiválasztására. Százhuszonhétben megegyeznek, a hiányzó: Dornberger. Az angolok háborús bűnösnek tekintik és bűnbaknak követelik a Nagy-Britanniára ledobott ezerszáztizenhat V2-ért. Toftoy kiadja őt az angoloknak, és már-már úgy látszik, hogy Peenemünde parancsnoka Nürnbergbe kerül, hurokkal a nyakán. Ehelyett azonban kétévi kényszermunkára ítélik, Londonban végzi a romeltakarítást. Az a sav mentette meg, amit a dokumentumok ládáiból kieresztett, az igyekezet, amellyel segített a gyermekeket Toftoy kezébe juttatni, és von Braun tanúskodása. Tíz évvel később ő is megkapja az amerikai útlevelet, és tudod, mit csinál ma, apám? Rakétaöveket gyárt az Aerobell System vállalatnál, Buffalóban. Igen, igen: aarakétaöveket, amelyek az angyal repült elbeszélésünket a Világkiállításon. Ezt is el kell majd mesélnünk marslakóknak és a egyikével venuslakóknak, amikor dermedten hallgatva, felkiáltanak: „Micsoda furcsa lények vagytok ti odalent a Földön, igazán túlvilági dolgokat műveltek. És mi történt aztán?” Aztán az első csoport, húsz német elindult Amerikába, von Braun vezetésével. 1945 szeptemberét írták. A csoport megállt Bostonban, Boston után Washingtonban, végül vonaton folytatta útját Fort Bliss felé, Texas államba. Von Braun boldog volt: az élet megint egyszer nagylelkű volt hozzá. A többiek alig bírnak az örömükkel. Miközben a vonat erdőkön és pusztaságokon haladt át, egyebet sem tettek, csak bámultak ki az ablakon, és magukban talán ezt mondogatták: „Még szerencse, hogy nem tudtunk„Milyen napi harminc gyermeknél többet megszülni.” Az étkezőkocsiban mintha ezt mondták volna: gyönyörű dolog elveszíteni a háborút!” Természetesenpedig utazásuk titkos volt, és mindegyikre külön őr vigyázott. Toftoy még nem volt biztos benne, hogy a lakosság kedvezően fogadja őket, és vigyázott, nehogy kiderüljön, kik is az utasok tulajdonképpen. A lakosság nem is tudta meg, kivéve azt a titokzatos utast, aki Saint Louistól Texarkanáig megosztotta a hálókocsi fülkéjét von Braunnal. Az epizódot maga Erik Berghaust meséli el. Von Braun őrzője Hamill ezredes volt, Toftoy bizalmi embere, de hogy ez ne legyen szembetűnő, csak étkezéseknél találkoztak. Érthető tehát, hogy a hálókocsiban az útitárs beszélgetésbe elegyedett von Braunnal, és egyszerre csak megkérdezte tőle, honnan jött. „Svájcból”, mondta von Braun. A férfi jól ismerte Svájcot, így megkérdezte, Svájc melyik városából. „Zürichből”, válaszolta von Braun. A férfi jól ismerte Zürichet, megkérdezte, mivel foglalkozott Zürichben. „Acélkereskedelemmel”, válaszolta von Braun. A férfi értett az acélhoz, megkérdezte, milyen ágazatban. „Golyóscsapágyak”, válaszolta von Braun. A férfi értett a golyóscsapágyakhoz is, vitatkozni kezdett von Braunnal, hogyan lehet golyóscsapágyakat eladni Svájcban, különösen pedig Zürichben. Von Braun elhallgatott, és egy

sarokban összekuporodva úgy tett, mintha elaludt volna. Texarkanában arra ébredt, hogy valaki a vállát vereg eti. A férfi volt, aki minden t tudott Svájcró l, Zürichrő l, az acélró l, a g olyó scsapágyakró l, és most leszállni készült. Von Braun kezet szorított vele, a férfi viszonozta a kézszorítást, fogta a bőröndjét, és ocsmány mosollyal odasúgta: „Ha nincsenek maguk, svájciak, nem tudom, hogy sikerült volna nekünk, amerikaiaknak térdre kényszeríteni a németeket.” A második csoport 1946 januárjában érkezett: egyenesen El Pasóba, ennek külvárosa Fort Bliss. El Pasóból mindenekelőtt az élelmiszerüzleteket látták meg, és beleőrültek. Éveken át éheztek, s most a bifsztekek, sült csirkék, krémek Niagara-zuhataga úgy feldúlta őket, mint egy darabka krumpli a lágerbe zárt zsidókat. Követelték, hogy vásárolhassanak valamit, vásárolni nekik tilos volt, amikor végre megadták rá az engedélyt, olyasmi történt, aminek látványához csak a kínai parasztok szoktak hozzá, mikor sáskafelhők zuhannak a búzaföldekre, és felfalják az egészet. Néhány perc alatt kiürítették El Paso minden üzletét, csomagokat készítettek és elküldték a rokonaiknak Németországba. A postahivatal kénytelen volt húsz kisegítő dolgozót alkalmazni. A harmadik és utolsó csoport 1947 áprilisában érkezett, családdal együtt. Ők is katonai őrizet alatt voltak, de egyáltalán nem törődtek vele. Semmi mással nem törődtek, mint hogy megkapják az USA állampolgárságát, és ebben a reményben elfogadtak mindent, utánoztak szokásokat, hagyományokat, rossz szokásokat is. Amerikában mindig r ágóg umit rágnak? H át ők is r ágóg umit rágtak. Amerikában whiskyt isznak? Hát ők is whiskyt ittak. Amerikában jazzt hallgatnak? Hát ők is jazzt hallgattak. Amerika egy polip, amely fojtó ölelésébe ragad mindenkit, aki egy hónapnál tovább lakik itt. Nincs még egy ország, nincs olyan vallás, amely úgy magába szív és átalakít, mint Amerika, tudod-e? Egyhónapi amerikai tartózkodás után még azt hiszed, hogy európai, vagy afrikai, vagy ázsiai vagy, azt hiszed, sikerült ellenállnod, nem hagytad magad beszívni, elnyelni, átalakítani: de egy napon felébredsz és észreveszed, hogy amerikaibb lettél, mint a Chicagóban született amerikai. Megtörtént ez az olaszokkal, megtörtént a kínaiakkal, megtörtént oroszokkal. De mégsem történt meg még sohasem, hogy európaiak egy csoportja olyan könnyedén és olyan gyorsan illeszkedjék az amerikai társadalomba, mint ahogy a peenemündebeli százhuszonhét ember és családja beilleszkedett. A kongresszus tíz évig várakoztatta őket az USA állampolgárságára, de megadhatta volna nekik már hat hónap után is. Ha valaki találkozott egy némettel, aki úgy beszélte az angolt, mint egy német, és megkérdezte csupánhogy szórakozásból: „Bocsánat, maga honnan jött?” Aztöltöttek, így felelt: vagyok.” Nemtőle, véletlen, a hat év alatt, amit a németek Fort Blissben nem„Texasi történt egyetlen incidens, egyetlen kellemetlen összeszólalkozás sem. Legfeljebb az történt meg, hogy egy gyerek, akinek egy másik gyerek azt mondta: „te náci!”, sírva futott haza, és megkérdezte a mamájától: „Mutter, was meinst du mit den Nazi?” De a mama azt felelte: „Semmi, egy szó, amely már régen kiment a divatból.” És a gyerek abbahagyta a sírást. „Azt hittem, valami csúnya szó, Mutter.” „Csúnya szó?! Ugyan miért?” Ezt a csúnya szót azonban soha nem mondták Wernher von Braun leányának. Braun ugyanis ekkor már férj és apa. 1947-ben von Braun írt Mariának, akar-e a felesége lenni. Maria azt felelte, igen, hogyne, von Braun elment Németországba, hogy elvegye, és az új család Fort Blissben már egy Iris nevű lánykával bővült: egy évvel az esküvő után született. Gyönyör ű, szőke, mint a mamája meg a papája. Ennek ellenére von Braun azokban az években meglehetősen boldogtalan volt. Nem akadt sok tennivaló Fort Blissben, csak V2-ket lehetett az égbe lődözni, és engedelmeskedni a tengerészet vagy

a légierő parancsainak. És von Braun unatkozott. Hogy unalmát elűzze, kidolgozott egy Marsexpedíció tervet Ernst Stuhlinger közreműködésével, és írt egy könyvet is ugyanerről a témáról: Mars Terv címmel. Mikor befejezte, elküldte egy New York-i kiadónak, az így utasította vissza: „lehetetlen és valószí nűtlen.” Akkor elküldte egy m ásik kiadó nak, az is így utasította el: „Lehetetlen és valószínűtlen.” Tizennyolc könyvkiadó utasította el, mint „lehetetlen és valószínűtlen” írást: öt vagy hat évnek kellett még eltelnie, míg a könyvet végre kiadták Németországban, majd lefordították Amerikában, ahol máig is bestseller. Viszont ugyanezek a kiadók felkérték von Braunt egy tudományos-fantasztikus regény írására, és ő meg is írta: bizonyos asztronautákról szól a történet, akik leszállnak a Marson, és ott zöld emberek fejlett civilizációját találják. A zöld emberek olyan öltözékeket viselnek, mint a régi rómaiak, és kristályépületekben élnek. Azonnal megtanulnak angolul, és egyikük elutazik az asztronautákkal, amikor azok visszatérnek a Földre, majd letelepedik Amerikában. Von Braun ma már nagyon szégyelli ezt a könyvet. Stuhlinger viszont, aki társszerzője volt, nagyon büszke rá. Stuhlinger egészen különleges ember, majd még meglátjuk. Peenemündében a V2 sebességét mérte, de elkülönülten dolgozott: az egyetlen dolog, ami izgatta, a Marsra utazás lehetősége volt, és ebből a célból kidolgo zott egy elekt romo s r akétameghajtá si r endszert, amelyne k a bombázásoknál nem sok hasznát vehették. Fort Blissben folytatta kutató munkáját: Amerika neki semmivel sem jelentett többet, mint Türingia, ahol született, vagy Pápuaföld vagy akár a Szovjetunió. „A fontos csak az – mondogatta –, hogy felmenjünk a Marsra.” Von Braun a legjobb barátjának tartottá: esténként együtt nézték a csil lagokat. Néha velük volt Emmy von Br aun báró né is. A báró úr és a következtében báróné követtéka fiukat Texasba, amikor elvette feleségül unokahúgát, Mariát. A altai egyezmény Sziléziában elterülő földbirtokaik és a kastély Lengyelország tulajdonába került, a báró úréknak nem maradt egyebük, mint egy ház romjai Berlinben, és a megoldás, hogy Fort Blissbe költözzenek, elfogadhatónak látszott. De Wernher hozzátartozóiként, függő helyzetben éltek itt, különösebb lelkesedés nélkül. Bach és Brahms rajongó létükre elsápadtak a borzadálytól, valahányszor jazz-zenét hallottak, s a jelszó: „Végezz mindent magad”, libabőrössé tette őket, cselédségre vágytak. Fiuk hiába próbálta őket megtéríteni, hogy elfogadják az űrkorszakot és szokásait a nagy országnak, mely bárkit befogad, ők nedves kék szemekkel bámultak rá és azt mondogatták: haza akarok menni. Haza is mentek, 1953-ban. Amerikában von Braunnak nem volt szerencséje az öregekkel. Egyszer közölte, hogy szüksége van Oberthre, a professzorra, aki arra ösztönözte, hogy tanuljon matematikát. A nagy Oberthre, aki az amerikai Goddard és az orosz Ciolkovszkij mellett a rakétatudományok három nagy tudósának egyike. Oberth jött, mély tisztelettel fogadták, és hat hónap múl va kijelentette, hog y visszameg y Németor szágba. Von Br aun alkalmazkodó képessége, kalandos szelleme inkább a fiatalokhoz illett: velük valóban szerencséje is volt. Fivérei, Magnus és Sigismund habozás nélkül követték és maradtak. Magnus mérnök lett a Chrysler cégnél, Sigismund Washingtonban telepedett le, mint Nyugat-Németország nagykövete. És íme, ezzel visszatérünk Hunstville-be, Lily Flagghez, aki elájult a rózsák és szalagok között. Von Braun és a százhuszonhét német titokban költöztek át ide, a koreai háború kitörése után. Amikor az első Redstone felszállt az égre, és azt az óriási kavarodást okozta, a huntsville-iek nem nagyon tudták még, mi is történik tulajdonképpen. Csak annyit tudtak, hogy a városban vannak azok a németek, és bármit is csinálnak, egy cseppet sem kedvelik őket. „Amikor a mi fiaink utoljára látták a németeket, akkor Németországban voltak, és lőttek rájuk, mi egyáltalán nem ragaszkodunk hozzá, hogy itt legyenek”, jelentette ki a polgármester. És a város magáévá tette az ő véleményét. Az ajtók

bezárultak a betolakodók előtt, az utcán elfordultak tőlük, és senki nem akart nekik lakást bérbe adni. A feliratok mintájára, amelyek Dél-Karolinában és Georgiában jelentek meg annak idején, amikor egész falvak omlottak össze a bulldózerek alatt, hogy atomközpontok építésére csináljanak helyet, egy öregasszony, aki már hallott a rakétákról, ezt a szívet tépő feliratot illesztette ablakára: „Nehéz megérteni, miért kell a mi békénket feldúlni ahhoz, hogy feldúlhassák más városok békéjét.” A százhuszonhét embernek szeme sem rebbent. Földeket vásároltak maguknak, egyedül megépítették a házaikat, teuton türelemmel várták az USA állampolgárságát. Öt év az az idő, ami általában elegendő az elérésére: öt év múlva még újabb öt évet várniuk kellett, Washingtonban még nem érezték magukat kellően felkészültnek erre a lépésre. Aztán Washington felkészült, és a szertartás olyan volt, mint egy megadás: megadták magukat mindazok, akik szeretik a zöldet és a teheneket és a madarakat, és ilyesmit tudnak mondani: „Nehéz megérteni, miért kell a mi békénket feldúlni ahhoz, hogy feldúlhassák más városok békéjét.” A Főiskola auditóriumában zajlott le, jelen volt ezerkétszáz huntsville-i lakos, és senki nem sírt, senki nem fütyült. A hangulat olyan volt, mint a Lily Flagg napján félbehagyott pikniké. Zászlók, trombiták, vidámság. A polgármester ott állt az emelvényen. A városi zenekar a Ja-dá t és a Tea kettesben -t játszotta. És Lily Flagg helyén az új polgárok: fehér szegfűvel a gomblyukban. A polgármester már nem haragos, csak úgy dagadozik az elégedettségtől. „Boldog vagyok – mondja –, hogy minket választottak. Nem emlékszem rá, hogy létezett volna valaha csoport, amely azzal, hogy Amerikát választja, ekkora örömet szerzett. Maguk erőt és elevenséget hoznak a mi városkánkba.” Aztán Toftoy vette a szót, ésközösséget, azt mondta,mint hogyez, a katonaság kötelékében töltött harminchat év alatt sohasem ismert mégát kiválóbb amely a százhuszonhét németből áll. Aztán von Braun állt fel, és arisztokratikus testének minden fensőbbrendűsége mintha felszívódott volna a paraszti kedélyességben. Hatalmas volt, bronz barna és kék, azt lehetett volna hinni, hogy baseballmérkőzés megnyitására készül: a nők csak úgy falták tekintetükkel. Az emelvényen széttárta a karját, mosolygott: „Ez életem legszebb napja. Olyan ez, tudják, mint amikor valaki másodszor üli az esküvőjét.” És másnap a Huntsvil le Times vezércikke csepegett a gyengédségtől: „Ne felejtsük el, hogy tíz évvel ezelőtt mi szőnyegbombázással sújtottuk ezeket a szegény németeket.” A Huntsvil le Times főszerkesztője nem volt Londonban a háború alatt. Nem volt Lengyelországban, Csehszlovákiában, Dániában, Norvégiában, Franciaországban, Olaszországban sem. És talán épp ezért érezte magát ennyire igaz kereszténynek. Könnyű azt mondani, ugye, apám, szeressük-egymástvalamennyien-Isten-gyermekei-vagyunk. Könnyű ezt mondani, amikor valaki 1938 és 1946 között Huntsville-ben élt, Alabama államban. Emelvény, két szalagcsokor, zenekar, amely a Ja-dá t, a Tea kettesben -t játssza, és gyerünk, elég a haragból, elég azokból az emlékekből, gondoljunk a Marsra inkább, a Holdra, tartsd oda a másik orcádat is, mondotta Jézus. Hát igen, minden jó, ha a vége jó, igaz, apám, és a holdutazás regényének legparadoxabb fejezete itt véget ér. Én belépek a Marshall Space Flight Center, vagyis az űrrepülési központ hatalmas épületébe, bájos mosollyal bemutatkozom Joe Jo nes publicity-man nek, aki elkísér doktor Wernher von Braunhoz.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Váratlanul robbant be, és a szoba hirtelen olyan tele lett, mint egy töltött tojás, bár meglehetősen nagy szoba volt, középen hosszú asztal az értekezletek számára, falai mégis törékeny tojáshéjjá változtak, amit vállának egyetlen lökésével szétrepeszthet. És nem volt benne levegő, egyetlen lélegzetvétellel kiszippantotta, helyébe enyhe citromillat telepedett. Kissé felzaklatva azon töprengtem, hol éreztem én már ezt a citromillatot: de nem emlékeztem rá. Sok évvel ezelőtti illat volt. Szürke, öves ballonkabátot viselt, hajának egy tincse rendkívül magas homlokába hullott. Talán ez a hajtincs volt az oka, hogy kevesebbnek látszott, mint amennyi; ötvenkét éves. Legfeljebb negyvenöt évesnek néztem volna, nem többnek. Hóna alatt aktatáskát tartott. A táskát letette az asztalra, és nézett rám azokkal a szemekkel, melyek annyira világosak, hogy már-már vaknak tűnnek. Aztán kinyújtotta óriási, fojtogatásra alkalmas kezét, és az enyémet kereste. Hogy megtalálja, kénytelen volt kettégörnyedni: épp csak a gyomráig értem. Hangja távoli, elérhetetlen magasságból érkezett.

– Nem találok szavakat ment ségem re. Tizenegy per cet késtem. – Nem baj. – De baj. És sajnálom: mert nem szentelhetek magának fél óránál több időt. Én soha nem szoktam késni.

– Tudom. – Tudja? Mosolygott akaratlan iróniámon. Levette ballonkabátját, egy székre dobta, úgy fordult ismét hozzám, mintha valamit elfelejtett volna.

– A nevem Wernher von Br aun. – Ezt is tudom. Ismét mosolygott. Karját összefonta, nézett rám.

– És a magáé? Megmondtam neki. Ismételte lágyan kóstolgatva, ahogy a bort kóstolgatják, hogy megítéljék, jó-e.

– Oriana… Szép, prousti név. Fallaci… Fallasci vagy Fallaci? – Ci. Nem sci.* Nem tréfált. A pontosság ot ker este. Megadtam neki a pontos kiejtést.

– Sci-t mondani ci helyett, ez a firenzei nyelvjárásban szokás. Firenzei vagyok. – Florenz! Ah, Florenz! Tehát maga jenki. – Jenki? –

Jenki, északról származik. Ez fontos körülmény. A jenkik mindig büszkék rá, hogy jenkik, vagyis északiak. Az északi o laszo k úgy tekintik a délieket, mint a jenkik a texasiakat. Most sem tréfált. Továbbra is a pontosságot kereste. Megkettőztem a magam pontosságát.

–

Firenze nem északon van és nem is délen. Firenze voltaképpen sziget Olaszország közepén, teljesen önálló birodalom.

– Egy bizonyos fajta arisztokr

ácia, ugye?

– Igen, magunk is úgy véljük. – Ez az oka, hog y mindenkiről

megvetéssel beszélne k.

– De saját magunkró l is. – Csak kacérságbó l, nem meggyőző désből. – Jól i smer minket, von Braun úr. – Természetesen. Minden német ismer i Flo renzet. A németek r omantikusak. Kezdhetjük? Az értekezletek részére fenntartott asztalhoz ment, leült az elnök helyére, vagyis a saját helyére. Abban a pillanatban megjelent egy vörös, alázatos arcú kis ember, hajlott válla is alázatos volt: Bart

Slattery, von Braun sajtótitkára, ő is késett, lihegett. Kétségbeesetten kért bocsánatot, sietve akart minket eg ymásnak bemutatni. Von Braun kezének kur ta mo zdulatával leintette.

–

Már megtörtént, Slattery. Magunktól bemutatkoztunk. A kisasszony egy jenki. Florenzből jött. Már meg történt, Slattery. Slattery egy székbe menekült, amely elnyelte. Egész külseje nyomorúságos, engedelmes lényét tükrözte, arca fakó és aggodalmas volt. Úgy nézett von Braunra, ahogy a rabszolga nézi a gazdáját, mintha örökké ezt kérdezné: „Miben lehetnék szolgálatodra, én uram?” Nos, úgy lehetett szolgálatára, hogy emlékeztetett rá, miszerint Wernher von Braunnak nincs vesztegetni való ideje, Wernher von Braun fél ór át adhat nekem leg feljebb. Von Br aun ismét leintette, kezének kurta mo zdulatával.

– Már meg történt, Slattery. Már meg történt. Slattery hagyta, hogy a szék még jobban elnyelje, saját feleslegességének súlyától összelapítva, és a kronométerre nézett: jelezvén, hogy a fél óra ettől a perctől indul. Aztán von Braunra nézett, aki ezúttal szemöldökének észrevétlen rezdülésével beleegyezően intett. Három… kettő… egy… indulás! Mély léleg zetet vettem és el kezdtem.

–

Von Braun úr, elhagyom a bevezetőt, és máris felteszek egy kérdést – kezdtem. – A kérdés a következő… Fehér papírlapocska siklott elém az asztalon, és kikötött a kezem mellett, megszakítva szavaimat. Slattery küldte, ezt írta rá: „ Doktor von Braun. Nem von Braun úr.” A doktor szót haragos erővel aláhúzta és nagyon nagy betűkkel írta: Doktor. Lángba borult arccal, döbbenten rámeredtem, aztán von Braunra pillantottam abban a titkos reményben, hogy lehülyézi. De von Braun a körmét nézegette, mint aki nem vett észre semm it. Talán nem is vett észre semmi t. a következő, von Braun úr. Itt úgy beszélnek a holdutazásról, mint egy akármilyen – A kérdés utazásról Huntsville-ből New Yorkba, és azt mondogatják, hogy létrejön, legalábbis az amerikaiak megvalósítják még 1970 előtt… Újabb fehér papírlapocska csúszott elém, Slattery küldte. Egy rendkívül dühös Slattery. „ Doktor von Br aun!!!” De von Braun a kö rmét nézegette. Vajon mi lehetett olyan érdekes azo n a kör mén.

–

Valóban megtörténik még 1970 előtt, doktor von Braun? Slattery elégedetten bólintott, és ujjongva elterült székében. Von Braun abbahagyta körme nézegetését: végre meggyőződött róla, hogy nincs semmi érdekes a zon a körm ön.

–

Amennyiben az amerikai nép hajlandó fizetni: igen, semmi kétség. A vállalkozás sokszáz milliárd dollárba kerül, és csak akkor valósulhat meg, ha a Kongresszus továbbra is finanszírozza.

Az én nagy problémám éppen ebben áll. Financiális probléma, nem technikai. Technikai szempontból nem számítok késedelemre. Természetesen vannak bizonyos nehézségek, de valamennyi könnyűszerrel leküzdhető. Az utazás rövid: mindössze nyolc nap oda-vissza. A Holdra menni, ez csak egy kis kir ándulás.

– Kirándulás? – Kirándulás, jelentéktelen semmiség, játék. –

Papíron, a maga számára, ebben nem kételkedem. De az asztronautáknak, akik majd Holdra szállnak, egy kicsit kevésbé lesz az.

– Dehogy! Nagyrészt az a meggyőződésem, hogy majdnem mindenütt le lehet szállni a Holdon, minden különösebb nehézség nélkül. Természetesen lehetnek a mi járműveink számára megközelíthetetlen területek: a Hold meglehetősen nagy, és a holdfelszín nem egyenletes: vannak hegyek a Holdo n, síkságok, por ral bor ított zónák és olyan területe k is, ahol a talaj o lyan síkos, mint a eges hó. De vannak helyek, ahol viszonylag könnyen lehet mozogni. Legalábbis remélem. Majdnem mindent tudunk a Holdról: azonban nem mindent. Tudjuk, hogy a Holdon majdnem egészen bizonyosan nincs élet, néhány spóra legfeljebb, tudjuk, hogy a gravitációs erő egyhatodára csökken, de nem tudunk mindent. Épp ezért meg yünk oda.

–

Értem. És mennyi a veszély százaléka, doktor von Braun? – Bart Slattery ismét ujjongott székében. – A három asztro nauta hány százalék veszélynek van kitéve?

–

Hm… A veszély ötven százaléka abban áll, hogy még indulás előtt meghalnak autóbaleset következtében itt a Földön: mind úgy vezetnek, mint az őrültek. Hm. A másik ötven százalék, hogy a Holdutazás során halnak meg. Hm?

– Azzal a különbséggel, hogy autóbaleset következtében nem feltétlenül kell meghalni, ha viszont valakit a Holdon ér baleset, akkor a halál olyan biztos, mint hogy kétszer kettő négy. Hm? Elég egy lyuk az űrr uhán, és kész. Hm? Bart Slattery izegni-mozogni kezdett. Elővett egy papírlapot, aztán egy ceruzát, és már úgy látszott, újabb üzenetet meneszt hozzám. De nem küldte el, megértette, hogy megértettem. Nem szabad azt mondani hm, amikor doktor von Braun azt mondja hm. Hm, ezt csak doktor von Braun mondhatja, senki más.

– Lyuk az űrruhán, azt mondja. És ha a tengeren úszó hajón keletkezik egy lyuk, akkor az elsüllyed, és az emberek megfulladnak. Ha egy repülőgépen van lyuk, a repülőgép lezuhan. Elméletileg egy repülőgép is lezuhanhat, valahányszor utazik rajta. Igazán nem látok semmiféle

különbséget a repülőgépek vagy az ókori föníciai hajók, meg a mai űrhajók és űrruhák között. A föníciaiak törékeny hadihajóin bejárni a Földközi-tengert sokkal kockázatosabb vállalkozás volt, mint az űrbe szállni a Saturnus rakétával és az Apollo űrhajóval. Ha azoknak a hadihajóknak a tengerészei viharba kerültek vagy nekiütköztek egy sziklának, ugyanúgy meghaltak, mint az űrhajósok, ha csillag közi vihar ba kerülnek vagy a Holdon egy szikla kiszakít ja az űrr uhájukat.

– De maga felmenne a H oldr a, doktor von Braun? – Én igen, azo nnal. Akár azonnal fel mennék. Egyetlen pillanatnyi habozás nélkül. Bart Slattery elragadtatva bólintott. Kezdett már igazán bosszantani ez a Bart Slattery. Komisz oldalpillantást vetettem rá, amit viszonzott. Mereven és mozdulatlanul, összefont karokkal és keresztbe vetett lábakkal, von Br aun fig yelte párbajunkat, de nem vett b enne rés zt.

– Akkor hát furcsa, hogy nem akad egy kis hely a maga számára az Apollo űrhajóban. Nem jönne ott rosszul egy tudós, igaz?

– Ezt mondom én is: erről, hogy vegyenek-e be egy tudóst is, vagy sem, hosszú évek óta heves vita folyik. Én például kész vagyok azt állíta ni, hogy egy jó geo lóg us megfig yelheti a holdfelszínnek olyan jelenségeit, amelyekre egyetlen asztronauta sem figyelhet fel, bármilyen kiváló is legyen. Egy szikla sajátos formáját, például. Tehát egyre azt hajtogatom, hogy tudósokat is be kell venni. De azt felelik, hogy az első utazás célja mindössze annyi, hogy sikerüljön felküldeni három embert és elevenen visszahozni őket a Földre, aztán beszámoltatni ezt a három embert, mi az, ami nem felel meg az űrhajóban, és mi az, ami megfelel. Jó mérnökök kellenek. Elég fiatal és elég hidegvér emberek, akik rendkívüli helyzetben is megállják a helyüket. Berepülő pilóták. Olyan fickók, akik nem félnek kiugrani egy lángoló repülőgépből vagy kilépni az űrhajóból, hogy egy hibát megjavítsanak. Attól tartok, nem rendelkezem a berepülő pilótánál szükséges adottságokkal. Én… Talán majd b evesznek a Tízes számú u tazásba, mint mor go lódó ör egur at, csak hogy ör üljek. Bart Slattery sóhajtott, mintegy bizonyítandó, mennyire együtt érez ura fájdalmával. Von Braun egy pillantásra sem méltatta.

– Esetleg még sikerül a Marsr a szállnia, dokt or von Braun. –

A Mars, az más kérdés. A holdutazás és a marsutazás között a legfőbb különbség az, hogy a Mars sokkal messzebb van: következésképpen nagyon hosszú időt kell a Földtől távol tölteni. Mondjuk, kell hozzá két év oda és vissza. Nem, a marsutazás nem nyolcnapos kirándulás lesz. De amennyiben Stuhlingernek van igaza, amikor azt állítja, hogy elég kilenc hónap oda és kilenc hónap vissza, az is másfél évi utazás. Plusz egy hónap tartózkodás a Marson. Elvégre legalább egy hónapig ott akarunk maradni, ugye? Ehhez rendkívüli felszerelés kell, az űr százszoros ismerete: Stuhlinger majd jobban elmagyarázza magának, mint én, ő csak a Marsért él. Aztán pedig, sok embert kell oda

küldeni: valóságos flottát, orvosokat, tudósokat, archeológusokat. Legalább egy archeológus feltétlenül kell, hátha véletlenül felfedezzük a Marson egy kihalt civilizáció nyomait. Legalább egy orvos kell ahhoz a sok asztronautához: elvégre előfordulhat, hogy egy asztronautának megfájdul a foga vagy a hasa. És hogy vezesse az űrhajót, ha fáj a foga vagy a hasa? Elhagyja az irányítópultokat? Egyszóval ahhoz, hogy a Marsra menjünk, sokkal magasabb technikai színvonalat kell elérnünk, és én attól tartok, hogy ilyen utazás csak tíz vagy tizenkét évvel az első holdutazás után válik majd lehetségessé. Ugyanolyan könnyedén mondta, ahogy azt mondhatta volna: attól tartok, hogy ilyen utazás csak két-három évszázaddal az első holdutazás után válik majd lehetségessé. És már-már azt hittem, tréfál: de egyáltalán nem tréfált, egyetlen mosoly sem suhant át azon a vasból kovácsolt arcon. Hangja oktató, hangsúlyos volt. A tanár hangja, aki egy kicsit buta gyermeknek tart előadást. Mint egy kicsit buta gyermek, meger ősítést kerestem ar ra, amit hallott am.

– Nem tudom, jól értettem-e, doktor von Braun. Úgy érti, hogy 1985 vagy 1990 körül felmehetünk a Marsra?

– Pontosan. 1985 vagy 1990 körül. Túlságosan távoli időpontnak tartja, hm? – Félelmetesen közeli i dőpontnak tartom, do ktor von Br aun. – Én azt mondanám, épp ellenkezőleg. Sokkal hamarabb kellene már készen állnunk rá. Bárcsak hamarabb elszántuk volna magunkat ezeknek a dolgoknak a kutatására… – És mosolygott ezúttal: törhetetlen hittel. Galilei beszélhetett így, amikor azt mondta: „Mozog a Föld. És mégis mozog.” Kolumbusz beszélhetett így, amiko r azt mondta: ,A Föld gömbölyű, és elérjük Indiát.” Azzal a sebességgel, ahogy a fény felgyullad és kialszik egyetlen gombnyomásra, ellenségességem tiszteletté változott. És egy pillanatra, ha mindössze egyetlen pillanatra is, egy cseppet magam sem érdekelt, hogy Hitlernek ajándékozta a V2-t. Semmire sem emlékezve, elbűvölten átengedtem egy gyerekes kíváncsiságnak, kamaszos lelkesedésnek. A Mars a csatornáival, kék dombjaival, gyémánt jégmezőivel. A Mars a titokzatosságával, eltemetett városaival, talán érintetlen városaival. És mi, harminc év múlva, odafent. Ha nem zuhan le velem egy repülőgép, ha nem ér valami baleset, ha véletlenül nem lövöm agyon magamat, harminc év múlva életben leszek, és meglátom az első marsutazást. És úgy halok majd meg, hogy arra gondolok: még megértem az első marsutazást. Hát akkor mit érdekel engem a múlt, igazságtalanságaival, hibáival együtt? Mit érdekel, ha a jövő ilyen rendkívüli álmot ígér? Rázúdítottam a lelkesedésemet.

– Beszéljen, doktor von Braun. Beszéljen. Maga is úgy gondolja, hogy életet találunk a Marson? –

Kétségtelen, hogy a Marson léteznek az életnek legalább bizonyos alacsonyabb rendű formái. Nagyon tekintélyes asztronómusok a tévedés teljes kizárásával állapítják meg, hogy az évszakok

változásával a vegetáció a Marson kivirul vagy elhervad. Van vegetáció a Marson. Hogy milyen vegetáció, azt nem tudom, nem tudjuk: de tavasszal megduzzad, szétterül, ősszel összehúzódik, kiszárad. Bizonyos kísérletek itt a Földön bizonyítják, hogy egyes baktériumok élhetnek és szaporodhatnak olyan ellenséges közegben is, mint amilyen a Marsé. Természetesen amikor a Marson lehetséges életről beszélek, a miénktől különböző életre gondolok, olyan életre, amelynek kétszázmillió év állt r endelkezésére, hogy kifejlődjék vagy elpusztuljon. Lehetséges, ho gy a Marson – egy számunkra rendkívülien régi múltban – magasrendű civilizációk létezhettek. Még az is lehetséges, hogy megtaláljuk ezeknek a nyomait, ha majd leszállunk, amennyiben a sok-sok millió év nem söpörte el azokat is. Meggyőződésem, hogy kétszázmillió év múlva, sőt már százötvenmillió év múlva, a földi élet hozzávet őleg olyan lesz, mint a M arso n ma.

– Vagyis semmi? Többé semmi? –

Egyáltalán semmi, igen. Alacsonyrendű vegetáció, az állati élet alacsonyrendű formái. Utolsó felzokog ásai valaminek , ami kihal.

–

De nem lesz semmi, ami az emberi lényre hasonlít, doktor von Braun? Nem olyasmire gondolok, ami anatómiai, kémiai, fiziológiai téren úgy lenne megépítve, mint az emberi test: valami olyasmire gondolok, ami mozog, értelemmel rendelkezik… A fejét rázta. – Régi vita ez, hogy léteznek-e értelmes teremtmények a Marson, de én makacsul azt hiszem, hogy a Marson ma kizárólag alacsonyrendű vegetációt lehet találni. Nem várom, hogy apró zöld emberkékkel találkozzunk, igazán nem. És mégis… mégis… igen: nem akarok semmit véglegesen kijelenteni ezekről a dolgokról. Senki sem teheti: minden lehetséges, tudja? Fel kell oda menni, hogy megtudjuk. Az is lehetséges…

– Az is lehetséges?… – Nem tudom, nem tudom… – És a repülő csészealjak? Azok a repülő csészealjak, amelyekről éveken át annyit beszéltek? És ha az még sem pusztán fantázia volt? Ha léteznéne k?… Ismét megrázta a fejét. – Olvastam egy hivatalos jelentést arról, amit maga repülő csészealjaknak nevez, és amit mi UFO-nak, Unidentified Flying Objectsnek, fel nem ismert repülő tárgyaknak hívunk. A jelentés hatezer esetről beszélt. Ezekből mindössze két százalék volt nem megmagyarázható.

– Ami azt jelenti, hogy körülbelül százhúsz repülő tárgy nem volt fantázia terméke talán, nem volt optikai csalódás t alán, talán valóban más bolygó kró l ér kező tárgyak voltak.

– Hm! – Miért hm? Van valami más magyarázata, doktor von Braun? –

Nincs, de nem érzek rá hajlandóságot, hogy kételyeim legyenek azt a két százalékot illetően. Rakéták és távirányítású lövedékek tanulmányozásával töltött életem megtanított rá, hogy rendkívül óvatos legyek a látáson alapuló tanúskodásokkal szemben. Ha egy rakéta fellövése után megkérdez három szemtanút, hogyan szállt fel a rakéta, jobbra-e vagy balra, vagy egyenesen felfelé, hármuk közül egyik sem feleli ugyanazt. A szemrepülnek csalóka, és a földön kívüli én tárgyakról, amelyek minduntalan megjelennek és ide-oda a ezekről mi atmoszféránkban, mindössze annyit mondhatok, hogy sohasem láttam őket, és nem hiszek létezésükben mindaddig, amíg meg nem látom valamelyiket.

– Térjünk vissza a kis zöld emberkékhez, doktor von Braun. Amikor Fort Blissben élt, ön írt egy tudományos-fantasztikus regényt, melynek cselekménye éppen a Marson játszódik, ahol apró zöld emberkék laknak.

– Ezt csak szórakozásból csináltam. Nevetséges és ostoba könyv, azóta egyébként már túlhaladta mindaz, amit tudunk. Fiatal koromban nagyon sok fantasztikus regényt olvastam, ma már nem; a tudományos-fantasztikus regényeket már túlszárnyalta a valóság, amit csinálunk, az sokkal izgalmasabb és hihetetlenebb, mint amit a tudományos-fantasztikus regények évekkel ezelőtt jósoltak. A valóság gyorsabban szárnyal, mint a fantázia. 1945-ben, amikor én és Stuhlinger arról beszélgettünk, hogy jó lenne felmenni a Marsra, mindenki kinevetett bennünket. Ma készülünk rá, hogy felmenjünk a Marsra, és a holdutazás már szinte kiment a divatból. Készülünk rá, hogy felmenj ünk a Venusra…

– A Venusra?!? – Igen, feljutunk rá. –

És ha találunk ott valakit, amikor odaérünk? Abszurd feltételezés, tudom, de nem is annyira abszurd, ha a Venusnak valóban van atmoszférája, van ott oxigén és víz, ha a Venus hasonlít a Földhöz.

– Nem annyira abszurd. Jó. És ha találnánk ott valakit, hogyan magyaráznánk meg neki, kik vagyunk és honnan jövünk és – mit akarunk?…

Hirtelen elnémult, és amikor újra beszélni kezdett, mintha csak önmagához szólt volna egy aggasztó problémáról, amelyre sosem találhatunk megoldást. – Beszélni a venuslakókhoz, megmagyarázni nekik, kik vagyunk, honnan jövünk, mit akarunk, uramisten. Válaszolhatnék egy szellemeskedéssel is, azt mondhatnám, hisz egymással is oly nehéz érintkeznünk, hogy nyilvánvalóan könnyebb lehet érintkezni a marslakókkal: de ez nem lenne sem tudományos, sem becsületes válasz. Tehát…

–

Tehát vihetnénk magunkkal fényképeket és azokkal megértethetnénk magunkat – vágott közbe Slattery kellemetlen hangja. – Vagy rajzolgathatnánk a földre. – Szegény Slattery, igen hosszú ideig sikerült jól viselkednie. Olyan jól viselkedett, márelrontott. meg is Mint feledkeztem róla.úgy Desöpört lám, könyörtelenül kilépett esetlenségének ködéből, és hogy mindent a szélvihar, végig a hangja, eltűntek a Mars csatornái, kék dombjai, gyémánt jégmezői, eltűntek a Venus folyói és tengerei, csői és arc nélküli élőlényei, akiknek nem tudjuk majd elmondani, kik vagyunk és honnan övünk és mit akarunk, eltűnt a bűvölet, a költészet, ami pedig benne van ebben a kalandban: és visszatért a Föld, visszatértek a V2-k, még a citromillat is visszatért, meg a kérdésem, hol éreztem már ezt az illatot, és a válaszom, nem emlékszem. A citrom-illatfelhőben von Braun pillantásával megsemmisítette a szegény Slatteryt.

– Nagyszer ű ötlet, Slattery. Nagyszer ű ötlet. Majd számo n tartjuk. Slattery egészen kicsikére összehúzódott, megbocsátást keresve igyekezett hasznossá tenni magát.

– Tehetek egy megjegyzést, uram? – Tegye csak, Slattery, tegye csak. – Tíz per c van hátra a fél ór ából, uram. Sőt, k ilenc. – Jól van, Slattery, jól van. Az a citromillat. Az a kérdés, hol éreztem ezt már. Az a válasz, nem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy sok évvel ezelőtti ez az illat. Sok évvel ezelőtti. De kin érezhettem, de kin? El kell felejtenem. Megpróbáltam elfelejteni.

–

Térjünk vissza a Holdhoz, doktor von Braun. Mondja meg nekem: mennyi a valószínűsége, hogy az amerikaiak előbb érnek fel, mint az oroszok? Egy mondatra utalok, amit ön egyszer egy kollégámnak mondott, aki azt kérdezte, mit találnak majd az amerikaiak a Holdon. „Az oroszokat”, felelte ön.

– Csak szellemeskedés volt: nem tudom, mennyire támogatják az oroszok a holdraszállás tervét. Nekik is vannak anyagi problémáik, és félek, még ők maguk sem tudják, mennyire képes Oroszor szág fedezni egy ilyen vállalkozás költségeit. Tehát nem tudom, vajon nekik olyan sürg ős-e, mint nekünk, hogy hamarosan felszálljanak a Holdra. Egyébként mi azt akarjuk, hogy sikerüljön felszállnunk, nem pedig azt, hogy mindenáron elsőnek érjünk oda: a Hold önmagában nem egyetlen célja a munkánk nak, csak egy állo mása a pr og ramunknak , mintegy gyakor lat. A Hold arr a kell, hog y megtanuljunk egyik bolygóról a másikra repülni, felmenni és visszatérni: semmi többre. Látta már a futballistákat, akik hét közben úgy edzenek a pályán, hogy tor namutatványokat végeznek? Nos, a Hold a mi tornamutatványunk. Ahogy Kennedy mondta, meg kell tanulnunk új óceánokon hajózni, és mindenki úg y tanul meg hajózni, ahogy akar.

– Úgy érti, hogy az oroszok megtanulhatnak anélkül is, hogy a Holdra mennének? Úgy érti, hogy az or oszok átugor ják a Holdat?

– Úgy ér tem, hog y választhatnak más célpo ntokat is, nem a Holdat. Például ha az oroszok azt mondanák: „Hatalmas, lakott űrállomást akarunk építeni, ez a mi programunk fókuszpontja, minket az űrállomás jobban érdekel, mint a holdraszállás”, ez semmivel sem lenne kevésbé jelentős dolog, mint felszállni a Holdra. Láthatja tehát, hogy nincs nagy elentősége, elsőnek ér-e oda valaki, vagy másodiknak. Csak az a fontos, hogy megtanuljunk új óceánokon hajózni. Az űrnek nevezett óceán tele van szigetekkel, és amikor két ember készít két hajót, hogy külön-külön hajózzanak az óceánon, egyáltalán nem bizonyos, hogy mindketten ugyanazt a szigetet akarják elérni. Könnyen lehetséges, hogy egyikük elhatározza, az egyikre megy, másikuk meg egy másikra. Ebben az esetben mi jelentősége lehet annak, hogy az egyik elsőnek érkezik, a másik csak másodiknak? Nem lenne jelentősége akkor sem, ha mindketten ugyanarra a szigetre érkeznének. Az a fontos csak, hogy oda érkezzenek, és elevenen érkezzenek meg. Remélem, világo san beszélte m.

– Rendkívül világosan. Az a citromillat. Istenem, az a citromillat.

–

De fennáll az a tény, hogy ez verseny, doktor von Braun, és hogy a világ szeme ezen a versenyen van, és hogy, mint minden versenyben, aki elsőnek ér célba, az aratja le a tapsokat és a babérokat. Ez tudományos szempontból ostobaságnak tűnhet, tudom, de emberi és politikai szempontból egyáltalán nem az.

– De hiszen éppen ezért választotta Kennedy a Holdat: mert mindenki tudja, hogy mi a Hold és hol van, és mindenki megérti, mit mondunk, amikor arról beszélünk, hogy oda megyünk. Hányan tudják, hogy a Mars egy bolygó? Hányan vannak vele tisztában, hogy mi egy űrállomás? A földi lakosság legnagyobb része még azt sem tudja, hogy az atmoszférán túl a gravitációs erő megszűnik hatni,

legalábbis a földi mértékben, így el sem tudja képzelni az űrállomást, ami fent marad az űrben és nem esik vissza a Földre. Remélem, világosan beszéltem.

– Nagyon világ osan. Az a citromillat. Istenem, az a citromillat.

– És ön szerint mi az oka, hog

y az amerikaiak elmaradtak az or oszok m ög ött az űrversenyben?

Von Br aun mélyet léleg zett, vagy i nkább fújtatott, mint egyes ö kölvívók a csata előtt.

–

Az egyszerű igazság az, hogy az oroszok a hosszú hatósugarú és háborús célokra alkalmas rakéták programját öt évvel korábban kezdték kidolgozni, mint az amerikaiak, és így túlszárnyaltak minket egy nagyon jelentős területen: a súlyos járművek fellövésében. Ez nem olyan terület, ahol a lemaradást reggeltől estig be lehetne hozni, és mi nem is érhetjük őket utol egyik napról a másikra. Öt évet nehéz behozni. Megmagyarázom: a háború még épp csak véget ért, amikor az oroszok elkezdtek a nehéz járművek fellövésével, hosszú hatósugarú rakétákkal s a többivel foglalkozni, az Egyesült Államokban viszont, ahol még hatalmas légierővel rendelkeztek, mely képes volt megvédeni országot, sőt távolban bombatámadásokat is végrehajtani, vélték, nincs szükség túl sok időt ésazpénzt pazarolni nehéz járművek fellövésére vagy hosszú úgy hatósugarú rakétákra. Akár hibáztak, akár igazuk volt, én inkább úgy vélem, hibáztak, mindenesetre beérték azzal, hogy jó karban tartották repülőgépeiket, míg Sztálin kiépített egy olyan rakétaerőt, amely képes az Egyesült Államok fölé vinni rendkívül súlyos nukleáris bombákat is. Ebből következik, hogy azután könnyű volt az oroszoknak ezeket a háborús fegyvereket űrjárművekké átalakítani és felülmúlni minket. Nem mindenben azonban: csak az űrhajók tonnasúlyában és az emberi repülések időtartamában. A tudományos űrkutatás területén például mi járunk az élen: több mesterséges holdat bocsátottunk fel mi, mint az oroszok. Fellőttük a Tyrost, a Relayt, a Syncomot, a Telstart, az Echót, tehát mi sokkal előbbre jár unk a hírkö zlő mesterséges holdak r endszerében, a met eor oló giai műholdak t erén, a… Megvan, mikor éreztem azt a citromillatot: a háború alatt. De hol? De kin? De milyen napon?

– Mondja, doktor von Braun, maga szerint az űrkutatás eredményei növelik egy háború veszélyét, vagy csökkentik? És gondolja, hogy a Holdat katonai célokra fel lehet használni?

–

Nem vagyok a legmegfelelőbb helyzetben ahhoz, hogy a Hold háborús célokra történő felhasználását kommentáljam: de mindenki egyetért abban, hogy a Holdnak önmagában csak nagyon korlátozott, mondhatnám a semmivel egyenlő stratégiai jelentősége van. Egy ember a Holdon nem használható fel másra, mint a Hold tudományos feltárására: csak a Föld közvetlen közelében használható az űr katonai célokra. Ami pedig egy háború megnövekedett vagy csökkent veszélyét illeti, nem tudom: ez rettenetes kérdés, amire egyetlen mérnök vagy filozófus vagy tudós sem tudhat magának soha válaszolni. Az én reményem és egyben meggyőződésem az, hogy az űrhajózás csökkenti egy háború valószínűségét: amennyiben az űrháború csupán kollektív öngyilkosság, teljes

pusztulás volna annak is, aki kirobbantja. Szerintem ezek a rakéták, amelyek rettenetes pusztító fegyverek lehetnek, egyben a béke leghatalmasabb őrei is. Igen… az ugyan igaz, hogy a legnagyobb technikai felfedezésekre háborús okok késztettek, gondoljon csak a nukleáris fizikára, a légierőre, a távirányítású hajózásra és az orvostudományra; háború idején a tudósoktól és az iparágaktól a legnagyobb teljesítményeket követelik… Megvan. Az a júliusi nap. A német katonákon. Az elhagyott kolostorban, ahol rejtőztünk. Megvan, hol éreztem azt a citromillatot. Mind egyforma fertőtlenítő szappannal mosakodtak, amelynek citromillata volt, és amikor valamelyikük elhúzott mellettünk az utcán, rögtön érezni lehetett azt a citromillatot: keserű, szúrós illat, behatolt az orrlyukainkba, és azonnal elért a szívünkig, az agyunkig: mindannyian gyűlöltük a citrom illatát. Rájöhetsz, ki az, aki együttműködik velük, ha citromillata van, mondtad te, apám. Ha citromillatú, az azt jelenti, hogy a németek szappanával mosakodott, ha a németek szappanával mosakodott, az azt elenti, hogy érintkezik a németekkel. Padtársamnak az iskolában citromillata volt, és te azt mondtad, na látod, ezért érdekli annyira, hova költöztünk, amikor kitelepítettek. Azon a júliusi napon az iskola már egy hónapja véget ért. A nap forrón tűzött, és mi a fallal körülkerített kertben voltunk, ahol senki nem láthatott meg. A kertben babot ültettünk, a már learatott búza halomban állt a kút közelében: hamarosan kicsépeljük, aztán elcseréljük lisztre a pékkel. Egy kis zsák búzáért a pék fél zsák lisztet ígért. Azon gondolkodtam, hová rejtjük majd az újságokat, amikor a búzából liszt lesz: a búza alatt voltak azok az újságok, amelyek a szabadságról beszéltek. Forrón tűzött a nap azon a reggelen, a tücskök ciripeltek, és egyszerre teherautók robaja hallatszott. Én felmásztam a falra, németek szálltak le a teherautókról: penészzöld egyenruhába öltözött nagy madarak, vállukon géppisztoly. „Szólj a két ugoszlávnak”, mondtad és elrohantál a földek irányába. Nagyon sok nap telt el, míg újra viszontláttalak, és megtudtam, hogy nem kaptak el. A két jugoszláv a kolostor első emeletén lakott, és már túlságosan késő lett volna elszökniük a földek felé, amikor odaértem hozzájuk és azt mondtam: „A németek.” Követtek le a lépcsőn a kertbe, és belebújtak a kútba. A kútban nem volt víz, és lemászni éppenséggel lehetett benne, mert a kiálló téglák helyettesítették a létrát. Így hát lemásztak a kútba gyorsan, aztán azt mondták nekem, tegyem rá pontosan a tetőt, a vaslemezt, amelyvégre nagyon nehéz volt. Nem is rátenni, volt, hát kínlódtam vele egy kicsit, és amikor mégis ráhelyeztem, aztudtam első német mármert épp nehéz belépett a kertbe. Talán meglátott, és ez okozta a vesztüket. Talán meglátott, de nem szólt semmit, megállt a többiekkel együtt, akik szintén bejöttek és megálltak ott, géppisztolyukat előreszegezve: ahogy egy helyet szoktak kör ülkeríteni, amikor keresnek valak it. For ró n tűzött a nap a zon a r eggelen, de hir telen jeges hideget éreztem, és a jeges hidegben kihúzkodtam az újságokat a búza alól és beletömtem mind az öntözőkannába, amely óriási és zöld volt. Aztán az öntözőkannát bevittem a cellába, ahol hálóhelyünk volt, és a mama kezdte elégetni az újságokat a kemencében, égett benne a tűz, hogy kenyeret süssünk. Elégette mindet, és egy vasrúddal néha megpiszkálta, hogy gyorsabban égjenek: én néztem, amint lángolnak, és úgy éreztem, mintha értékes ennivalót égetnénk el, mikor pedig éhesek vagyunk. Annyi kockázatba, annyi fáradságba került kinyomtatni, elszállítani, elrejteni ezeket az újságokat. Forrón tűzött a nap azon a reggelen, az újságok még nagyobb forróságot okoztak, miközben égtek, a mamáról csorgott a verejték a félelemtől és a forróságtól, én viszont rettenetesen fáztam: a folyosó végéről hallatszottak a lépteik, olyan könyörtelenül és súlyosan, mintha minden egyes lépés helyén

száz lábdobbanás lett volna. Visszhangzottak, mint a vízesés, a zuhatag, és a mama azt mondta, piszkálgatva az újságokat: „Istenem, jönnek. Istenem, reméljük, hamar elégnek. Istenem, jönnek, ó, önnek.” Jöttek, megdöngették a cellák ajtaját, mindegyik zárva volt, és ők fegyverükkel döngették, rekedt hangon kiáltozták: kinyitni, de senki nem nyitotta ki, mert nem volt senki odabent, rajtunk és a ugoszlávokon kívül, így hát betörték az ajtókat, egymás után hallatszott: krakk! Aztán odaértek a mi ajtónkhoz, az újságok már hamuvá váltak, bakancsukkal rugdosták az ajtót és ordítottak, hogy nyissuk ki, és én kinyitottam és a mamát néztem mereven, hogy megnyugodjék. Kinyitottam és elborított a citromillatnak az a bűzhulláma. Keserű, szúrós szag volt, akár a gáz, behatolt az or rlyukakba, és azonnal eljutott a szívü nkig, az ag yunkig…

– … de az is igaz, hogy az űrrepülések tökéletesen pótolják azt a lendítőerőt, ami törvényszerűen következik a háborúkból. Nem is szólva arról, hogy lehetővé teszik az együttműködést: a meteorológiai műholdak területén már létrejött az együttműködés az oroszokkal. A jövőben megegyezhetünk az oroszokkal egy holdállomás kifejlesztésében: te repülsz a te rakétáiddal, és én repülök az enyémekkel, amikor aztán odafent vagyunk, építünk egy állomást. Sokan azt mondják: de hát hogy lehet élni odafent a Holdon, ahol nincs se levegő, se víz, se semmi mindabból, amire az élethez szükségünk van? Ügy, ahogy egy repülőgépben, válaszolom, ahol megesszük a bifsztekünket, megisszuk a pezsgőnket, és egy csinos hostess vigyáz ránk. Ha egyszer megépítettük magunk körül a földi burkolatot, az ember akárhol élhet. És ezt majd meg is építjük. Úgy hozzászokunk a Holdhoz, ahogy megszoktuk a repülőgépeket, és az a régi mese, hogy az ember a Földön eltöltendő életre született, nem érvényes többé. Az ember arra született, hogy ott éljen, ahol akar, és oda menjen, ahová akar.

– Akkor itt jogosan felmerül a kérdés, hová visz minket ez a helyváltoztatás, doktor von Braun. Akár egy kívánc si g yermek, a tu domány csak megy előr e, egyre felfedez olyan dolg okat, amelyekről nem volt tudomásunk, létrehoz dolgokat, amelyeket el sem tudtunk képzelni: de akár a tudatlan kisgyerek, sosem teszi fel a kérdést, hogy amit csinál, jó-e vagy rossz. Hová vezet ez a haladás?

–

Nagyon messzire: aminthogy messzire vezettek minket az új tengerek felfedezései, új

kontinensek új területek És hogy hoz-e számunkra vagy rosszat, azt senki nemfelfedezései, láthatja előre. Az embergyarmatosításai. mindmáig egyebet sem ez tett,jótcsak boldogtalanságot provokált: de éppen ezen a boldogtalanságon keresztül haladt mindig előre, és a szétrombolt civilizációk helyébe mindig újakat alkotott. Így én nem hiszem, hogy amit mi csinálunk, az rossz lenne. Az embereknek mindig messzebbre kell haladniuk, kitágítani távlataikat és érdeklődési körüket: ez Isten akarata. Ha Isten nem ezt akarná, nem adta volna nekünk a tehetséget, a lehetőséget a haladásra, változásra. Ha Isten nem akarná ezt, megállítana minket. Természetes, hogy vallásos vagyok. Nézze, nagyon sok tudóst ismertem, de egyetlenegyet sem, méltót a tudós névre, aki képes lett volna a természet magyarázatára istenismeret nélkül. A tudomány igyekszik megérteni a teremtést, míg a vallás igyekszik megérteni a Teremtőt, és senki sem mondhat le arról, hogy igyekezzék megérteni a Teremtőt. Nagyon sajnálatraméltó az a tudós, aki abban az illúzióban ringatózik, hogy nélkülözheti a vallást és Istent: az ilyen tudós csak a felszínt érinti, és nem néz a dolgok mélyére. Én megpróbálok a dolg ok leg mélyére nézni, és ott jót látok…

Ők pedig lenéztek a mélybe, és meglátták a két jugoszlávot. Könnyedén felemelték a tetőt, amelyet én annyira nehéznek találtam, aztán lenéztek a kútba és meglátták a két jugoszlávot. Én és a mama azonnal rájöttünk, hogy megtalálták őket, abból, ahogyan a németek nevettek. Sohasem felejtem el, doktor von Braun, soha, amíg csak élek, hogyan nevettek a németek, amikor meglátták a két ugoszlávot. Teli torokból nevettek, majd megbolondultak jókedvükben, egyikük leejtette a géppisztolyát, és a hasát fogta, úgy nevetett. Az a két jugoszláv is hitt Istenben, doktor von Braun. Az idősebbiknek egyszer nagy vitája volt az apámmal, és pontosan azt mondta, hogy nem lehet a természetet megmagyarázni Isten ismerete nélkül. És azt mondták, hogy Isten jó, és a jók pártján áll, hogy ha Isten nem akarná, megállítana minket, satöbbi. De Isten nem állította meg azokat a németeket, akik a kút fenekére irányították a fegyvereiket és azt parancsolták a két jugoszlávnak, hogy jöjjenek fel. Isten mindent megengedett azoknak a németeknek, így a két jugoszláv feljött, felkapaszkodtak a kiálló téglákon, amelyek a létrát helyettesítették, és Istenhez fohászkodtak, hogy Isten ne engedje, hogy megöljék őket: de Isten nem hallgatott rájuk, és a németek elvitték mindkettőjüket, a maguk citromillatával együtt.

– … etikát látok. Két ösztönzőerő kell az embernek, hogy elfogadja az etikát: az egyik, hogy higgyen az Utolsó Ítéletben, amikor mindegyikünk meg kell majd mondja Istennek, hogyan használta fel a Földön az élet értékes ajándékát, a másik, hogy higgyen a halhatatlanságban, vagyis abban, hogy szellem i létezésünk fol ytatódik a halál után. Mert lelkünk van… Lelkükön kívül annak a két jugoszlávnak egy kis doboz robbanóanyaga is volt, amit elfelejtettek a kútban hagyni. A dobozka nem volt sokkal nagyobb, mint egy gyertyacsonk, és tőlem lopták, a gödörből, ahová elrejtettem. Az idősebbik zsebében találták meg, ezt később megtudtuk, és másnap már mindketten leplombált vagonba kerültek, ami Németországba vitte őket, és Németországból nem tértek vissza többé, ugye, apám?

– … van tudatunk, és tudjuk, hogy a természetben semmi nem tűnhet el nyomtalanul. A természet nem ismer kipusztulást, csak átalakulást: ha Isten alkalmazza legfőbb alapelvét az egész világegyetemre, márpedig alkalmazza, akkor semmi kétség, hogy a halhatatlanság létezik. És a halhatatlanságnak ebben a tudatában mi dolgozunk, alávetve az élet és halál örök körforgásának, amely a múlt és jelen közötti igazi kötelék. Az elkövetkezendő generációk jövője attól függ, amit mi ma felfedezünk, abban a meggyőződésben, hogy jót cselekszünk, Isten segítségével. Remélem, világo san beszélte m.

– Nagyon világosan, doktor

von Braun. Nagyon világ osan.

– Harmincnyolc per c telt el, nyolccal több, mi nt amennyit beterveztünk – mondta Slattery. Most mennem kell – mondta von Braun.

– – Érdekes volt – mondtam én.

– Nagyon ér dekes – mondta Slattery. – A jövő mindig ér dekes – mo ndta von Braun. – Érdekesebb, mint a múlt – mo ndtam én. – Sokkal ér dekesebb, mint a múlt – mo ndta Slattery. – Természetesen – mondta von Braun. És elment citromillatba burkolózva, a szoba olyan üres lett utána, mint az üres tojáshéj, mint egy üres kút. Soha nem lenne szabad a múltra emlékeznünk: de mindig akad egy citromi llat, amely vissza idézi, felhömpölyög ted a hor dalékkal együtt, akár a tenger hullámai, apám.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Hogy meg szökjem a hor dalékok, a citro millat elől, azér t mentem New Orleansba. Amikor egy emlék ránk nehezedik, nincs jobb, mint a levegőváltozás, és úgy éreztem, nem tudok tovább Huntsville-ben megmaradni, újabb hangokat hallani, melyek csattannak, mint az ostor, szárazak, mint a puskalövés, sok évvel ezelőtti lidércnyomást idéznek. Már elég volt egy rekedt felkiáltás, merev járás, hogy felbőszítsen: Joe Jones szelíd, ijedt szemekkel nézett, nem értette, mi van velem, cukros kávéval kínált. Történt valami Joe Jones irodájában, közvetlenül a Wernher von Braunnal készített interjú után. Egy fér fi belépett, én háttal ültem neki, és Joe azt mondta: – Igen, ő az, o lasz. – Akkor a fér fi eg y kicsit közelebb lépett, én még mindig hátat fordítottam, és örvendező hangon tarkón lövött egy Puon * Ciorno, Zignorina kiáltással. Örvendező hangon: én azonban hátrarántottam a fejemet, a karomat, és egész testemben megdermedtem, a főbelövéssel kivégzettek mozdulatával, akik abban a pillanatban, amikor a golyó hátulról beléjük hatol, mintha hirtelen kisebbé válnának, és képtelen voltam megfordulni, rögtön válaszolni: Buon giorno. Végül mégis válaszoltam, és a férfi, talán csak csodálkozva, de lehet, hogy maga is megbántódva, már kifelé tartott: szürke fejét láttam csak kék zakója föl ött.

– Ki volt ez, Joe? – Ernst Stuhlinger doktor, a tudós, aki a Marsra induló űrhajót építi. De mi történt Veled, mondd? – Elgondo lkoztam, Joe. Sajnálom. – Majd meg kell mo ndanod neki, amikor

találkoztok. H olnap találkozol vele.

– Holnap? –

Igen, holnap. Nagyon rendes ember, tudod? A legkülönb valamennyi közül. Nem kellett volna így bánnod vele.

– Sajnálom, Joe. Nem szándékosan történt. – Nem értem. De hát mit csináltak veled a németek?!? – Semmit, Joe. Semmit. És anélkül, hogy lemondtam volna a találkozót Stuhlingerrel, még aznap este New Orleansba mentem: elhatároztam, hogy ott töltöm azt a néhány napot, ami még Houstontól és az új asztronautáktól elválaszt.

Tetszett nekem New Orleans. Olyan szép, apám. Amerika legszebb városa. Az egyetlen, ahol az idő múlása nem hagyott sérelmeket, sebeket… Tetszettek a kovácsoltvas erkélyek, amelyek áttetsző, finom csipke fátyolba öltöztetik a fehér házakat, a bájos látványt nyújtó oszlopos verandák. Tetszettek a spanyol előkertek, az örökzölddel befuttatott kutak és a tündérrózsával teli medencék, a pihenésre csábító friss levegő. Tetszettek a macskakövekkel kirakott utcák a kétszáz éves lámpákkal és régi francia nevükkel, Rue St. Anne, Vieux Carré, a finom apróságokkal telezsúfolt régiségboltok. Tetszettek a sapkás lovak vontatta szekerek, rojtos baldachin terül föléjük, hogy az utasokat megvédje a naptól. Tetszett a gazdagok lakónegyede a hatalmas villákkal, az Elfúj ta a szél finom, dölyfös villáival, homlokzatukon a neoklasszicista oszlopok, manzárdszoba a tető alatt, a kertekben a kísértetek csendje. Tetszett a szegények lakónegyede, a gyűlöletet és mocskot rejtő kunyhók bejáratánál összecsődülő négerekkel, amint fürtökben szemlélődnek büszkén és ellenségesen. Tetszett a Mississippi, ez a folyam, amely helyenként tó, majd tenger, majd ismét folyam, és lassan, víztől duzzadva hömpölyög, hajók szántják, és alkonyatkor jár még egy Show-Boat, mely lágyan siklik, hatalmas zenélő kísértetként. Tetszettek a tölgyfák, melyeket 1783-ban Denis de la Ronde ezredes ültetett, már hatalmasak, mint egy-egy katedrális, parazita növények fonják be őket keresztülkasul, barna fátyolfoszlányokban csüngnek le róluk, micsoda parkok! Tetszettek a vendéglők, francia és spanyol ételeikkel, a só tányérokon főtt, töltött oszt rigák, a jeg es, gyilkosan er ős, r umos italok, amiket a legfülledtebb forróságban kell szürcsölgetni, miközben legyezővel hűtjük magunkat. Mellettünk csilingelve robog el egy villamos, és ez még mindig a Vágy vill amosa: nyolcvanöt villamos van még New Orleans-ban. Aztán tetszett a Bourbon Street, ahol a Föld utolsó igazi jazzmuzsikáját lehet hallgatni, azt, akarnak amit sohatrombitán, nem hallhatunk színházakban, már kihalófélben mertaza fiatalok nem zongorán, nagybőgőnlemezekről, játszani: a és NASA, mely ide is van, elhozta űripart, jobban fizet, mint a muzsika. A pincekocsmában, ahol reggelig maradtam, a zongorista hetvenegy éves volt, a trombitás hetvenhat, a nagybőgős hetven. Négerek voltak, és azért játszottak, mert ez nekik örömet szerzett, nem pénzt. Aki hallgatni akarta őket, törött székeken, falócákon kuporgott, és nem volt kötelező fizetni. A falon tábla csüngött:

ÖT DOLLÁR ATTÓL, AKI A PARADICSOMBA KERÜL KÉT DOLLÁR ATTÓL, AKI NAGYON GAZDAG EGY DOLLÁR ATTÓL, AKINEK VAN SEMMI ATTÓL, AKINEK SEMMIJE NINCS

elfáradtak, kimentek lerészegedtek vagy kábítószerrel. Amikor úgy trombitás érezték, az Amikor ör dög már beléjük költözö tt, és visszatértek, hogywhiskyvel minket a csillagokig repítsenek. Az öreg vak volt; szemhéjai alatt két lyuk. Csak franciául beszélt, és szerette a kicsit pikáns dalokat. Egyszer csak elhajította a trombitáját, felpattant majd talpra ugrott, mint a majom, és ordítani kezdett: „Le

cochon, hop! Le cochon, hop!” – „A disznó, hop!” Egy öregasszony minduntalan sírva fakadt, ki tudja miért. Igen, tetszett nekem New Orleans. Még a svábbogár is tetszett, amelyet rendkívül drága szállodám fürdőszobájában találtam: fekete volt, kövér és nagyon rokonszenves, amint méltóságteljesen és pimaszul sétálgatott: utat, higiéne őrei, én svábbogár vagyok! Hajlandó lettem volna hosszú hónapokat eltölteni abban az álmos, izzadó városban: ugyanazzal a kéjes lustasággal, amely oly édessé teszi a meleg ágyneműt téli reggeleken, amikor szeretnénk, ha soha nem kellene felkelni. Ennek ellenére már repülőgépen ültem, amely visszavitt Huntsville-be. Így történt. Amint megérkeztem New Orleansba, elfogott a gyanú, hogy gorombán viselkedtem Ernst Stuhlingerrel, és telefonáltam neki, hogy elnézést kérjek: ugyanakkor kitaláltam egy mesét. A barátnőmről, akit évek óta nem láttam, és New Orleansban lakik, és kórházban fekszik, súlyos beteg. Azért jöttem ide, hogy lássam, és úgy gondolom, jövő péntek délutánig maradok vele, aztán folytatom utamat, Houstonba megyek, ahol megbeszélt interjúim lesznek az új asztronautákkal. Végtelenül sajnálom, satöbbi. Stuhlinger türelmes udvariassággal kért, adjam át jó kívánságait a barátnőmnek, majd váratlanul így folytatta: „Rendelkezésére állok péntek délutántól. Ha péntek este érkezik, én és feleségem boldogan látjuk vacsorára otthonunkban. Táviratozzon időben, ha jön.” Isten veled, Bourbon Street, isten veled, Show-Boat, mely a Mississippi vizét szántod. Isten veletek, osztrig ák, sótálon fő ve, fülledt forr óságban szürcsö lgetendő rumos i talok. Isten veled, Rue St. Anne, Vieux Carré, a házakat áttetsző csipkefátyolba öltöztető kovácsoltvas erkélyek. Péntek este volt, és a repülőgép Huntsville fölött ereszkedni kezdett, már látszottak a rakétáktól megperzselt erdők. Azokat az égett,megijesztett már sárga ágakat azon töprengtem, lehetmenekültem, ez a férfi, aki először annyira németesbámulva „puon ciornó”-jával, hogymiféle New ember Orleansig aztán rávett, hogy térjek vissza, mint egy bűnbánó kisgyerek; először tűrte, hogy megsértsem, aztán meghívott vacsorár a. Végső sor on semmit nem tud tam a németről , aki a Marsra induló űrhajót épít i, mindössze csak két dolgo t tudtam r óla, számomr a mindkettő nagyon szép: h og y kerékpáron j ár és nem volt náci. Igen. És sajnáltam, hogy a repülőgépnek késése van: körülbelül egy óra, a mindenségit. A németek annyira pontosak: ez kínos bocsánatkérésekre kényszerít majd. Lementem a lépcsőn, pillantásommal a telefont kerestem, amikor a géppuska-hang eltalált: ezúttal szembe.

– Puona zera, zig nor ina. Zignor ina Fallac i?

Háttal, amint kifelé ment a szobából, magasnak láttam: talán mert mereven, egyenes tartással járt. Pedig alacsony volt. Háttal kövérnek is láttam: pedig sovány volt. Háttal, a haja szürke volt: szemből viszont kopasz, alig néhány hajszállal a halántékán.

– Igen, én vagyok. Ön doktor Stuhlinger, ugyebár? Arcvonásait mintha egy fábólazfejszével faragták csupa váratlan ráncárkolt, és görbe túlzás vagy kevesbítés nélkül, orra nagy, a szájavolna nagy,ki,két szeme mélyen mintvonal, értékes akvamari n kövek, úgy r ejtőznek sze möl döke sűrű bokr ában. A bokor alatt figyelmesen és ir onikusan, olykor a hegesztőláng vill anásaival csillog nak.

– Igen, én vagyok. Hogy van a kedves barátnője? Nem lehet hazudni ezeknek a szemeknek. N em tudtam válaszol ni. Ő válaszo lt helyettem.

– Értem. Csodálatosan játszott trombitán. Aztán nevetett. És úgy éreztem, először hallok nevetni egy németet. Olyan volt, mintha hirtelen kibékülnék egy ellenséggel, akit már több mint húsz éve elszántan, üldözök, akinek nem bocsátok meg, nem akarok megbocsátani, aztán egyszerre csak itt áll, a kezét nyújtja, azt mondja, pihenjünk meg, kössünk legalább fegyverszünetet, és én is kezet nyújtok, vele nevetek. Igen, a szívem mélyén még furdal a lelkiismeret, ne vesd el a haragodat, gondolom, hisz megesküdtél, hogy nem veted el soha, hogy hű maradsz gyűlöletedhez, minden ostorcsapásra ostorcsapással válaszolsz, minden puskalövésre puskalövéssel, nem leszel gyenge, sem feledékeny, sem keresztényi: de a lelkiismeretfurdalással együtt egy gondolat is utat tör, talán ő is ugyanezekre esküdött veled kapcsolatban, talán ő sem akarja elvetni haragját, talán neki is megölte egy testvérét a te testvéred, de mégis kijött ide eléd, több mint egy órát várt rád, pedig rengeteg dolga van, Marsra induló űrhajót kell építenie például, s szobát foglaltatott neked a motelban, és nézd csak, lehajol, még a bőröndödet is felemeli, pedig nehéz, és nevet!

– Csodálatosan j átszott nagybőgőn

is, doktor Stuhlinger.

– És zongor án, nem? – De igen, azon is. – És klarinéton? Hogy játszott a klarinéton? – Azon aztán, akár egy angyal. Már nem hallottam a hibásan ejtett mássalhangzóit sem, nem hallottam meg őket soha többé. Csak egy szellemes, kedves embert láttam, aki felemelte a bőröndömet, elhárítva a hordárt, és indult a Volkswagenje felé, elnézést kért, hogy csak ilyen kicsi kocsija van, kényelmetlen annak, aki nagy autókhoz szokott, most majd a motelban hagyjuk a bőröndöt, ott át is öltözhetem, aztán elmegyünk hozzá, haza, nem lesz valami különleges vacsora, reméli, megelégszem azzal, ami van; hát hogyne, doktor Stuhlinger. Egy cseppet, de egy egészen cseppet sem lehetett rajta érezni azt a szomorú citromillatot.

– És a kerékpá rja, doktor Stuhlinger?

– Otthon van. Előszö r azzal akartam jönni, de aztán gondoltam, bizonyára bő

rö ndje is van.

– Tehát igazán ke rékpárr al jár. –

Persze hogy azzal járok. Néha még a hivatalba is. – Kis szünet. – Fiatal koromban minden nyáron Olaszországba mentem, kerékpárral. Elindultam Tübingenből, a szülővárosomból, áthaladtam Innsbruckon, leszaladtam Milánóba, Milánóból pedig a Riviérára: Santa Margherita, Bordighera, Rapallo. Úgy utaztam, hogy minden holmim egy zsákban volt, és sokszor találkoztam színes-trikós szórakozásból versenyeztünk néhaGiotto én győztem, a hátizsákommal. Rapallo után biciklistákkal, mindig Firenzébe vagy Velencébe mentem:is,ittésvárt és Masaccio, Tiziano, és Raffaello. Hosszú órákon át bámultam a freskókat, képeket és ezek csodálatos nyarak voltak. Giotto és Masaccio, Tiziano és Raffaello … Aztán kitör t a hábor ú, és… nem mentem többet. – Ú jabb szünet. – Hosszú éveken át nagyon hiányoztak, tudja? Nekünk más kincseink vannak, Bach és Brahms és Beethoven, de nincs Giottónk és Masacciónk, Tizianónk és Raffaellónk. Maga firenzei, ugye? Megvan még ugye, Giotto és Masaccio? Most már minden… a helyén van?

– Igen, doktor Stuhlinger, most már… minden a helyén van. – Újra látnom kell őket, előbb vagy utóbb. Csak az a baj, hogy nincs időm. Ez a holdutazás minden időnket elrabolja. A Hold után pedig a Mars jön, hát így… Megérkeztünk a motelhoz. Letettem a bőröndömet, gyorsan átöltöztem, azonnal továbbindultunk a Volkswagenjével.

–

A Holdról jut eszembe: megígértem a gyerekeim néhány iskolatársának, hogy megmutatom nekik a Holdat a teleszkópon át ma este, és már nem tudtam lemo ndani őket. Tehát vacsor a után el kell ugr anom a teleszkóphoz: d e nem tart továb b egy ó ránál. Maga látta már közelrő l a Holdat?

– Nem láttam, doktor Stuhlinger. – Akkor talán nincs ellene kifogása, hogy eljöjjön és megnézze. – Mintha egy asszonyról beszélt volna, akihez elmegyünk látogatóba, és kapunk tőle egy csésze teát. – Természetesen jobban szeretném, ha a Marsot láthatná: a teleszkópon át azonban csalódást okoz. Apró fényes labdának látszik, semmi több. A Hold viszo nt nagyon ér dekes teleszkó pon át.

– Csak teleszkó pon át? –

Én sosem gondoltam a Holdra, mindig a Marsra gondoltam. Már akkor azt forgattam a fejemben, hogy a Marsra kell menni, amikor a kozmikus sugarakat tanulmányoztam Berlinben, az

árt a fejemben, hogy a Marsra kell menni, amikor Peenemündében dolgoztam, és von Braun egyetértett velem. Nyilvánvaló, hogy amikor a Marsra megyünk, megállunk, hogy útközben vessünk egy pillantást a Holdra, mondta, ő azonban most beleszeretett a Hold gondolatába, és én magamra maradtam a Marsról szóló álmaimmal.

– Igen, doktor Stuhlinger, tudom. Befordultunk egy hosszú szerpentin útra, amely kétoldalt erdők sorfala között halad felfelé. Stuhlinger a leg magasabba n fekvő er dőr e mutatott.

– Az ott a Sano-hegy. Mind ott lakunk 1954 óta. – Gyors oldalpillantást vetett rám: – Úgy értem, én, von Braun, meg a többi német.

– Igen, doktor Stuhlinger, tudom. –

A helyet én fedeztem fel. De mind barátok, honfitársak voltunk, hát úgy gondoltuk, együtt maradunk.

– Igen, doktor Stuhlinger, tudom. Viszonoztam az oldalpillantását. Tetszett nekem a dolgoknak ez a tisztázása, ahogy mintha ezt ismételgette volna nekem: nézd, én is közülük való vagyok, a peenemündebeliek egyike. Giotto igen, Masaccio igen, Raffaello igen, Tiziano igen; de én is gyártottam a V2-ket.

– Amint áthelyeztek minket Huntsville-be, fogtam egy kis repülőgépet, és a feleségemmel együtt oda repültünk azokba a hegyekbe, kiválasztottam egy nagy tölgyfát, és azt mondtam: itt, itt akarom felépíteni a házamat. Tíz évvel ezelőtt a terület még lakatlan volt: nem volt ott más, csak kígyók és mókusok. már fel lakónegyed. meg a terveket, négyvágtunk munkáski, segítségévelMa húztam a falakat. Magam Irmgrad, rajzoltam a feleségem segített kivágni három a fákat.vagy Keveset épp csak annyit, hogy hely legyen a háznak és a kertnek. A nagy tölgyfa természetesen megmaradt. Szeretem a fákat. Az egyik ok, ami miatt inkább a Marsra akarok menni, mint a Holdra, az, hogy remélem, a Marson találok fákat, a Holdon tudom, hogy nincsenek. Ismét oldalpillantást vetett rám, miközben a Volkswagen befordult egy kis kavicsos ösvényre, ennek végén tisztás volt, meg egy szép bungalow. Kicsit lelassított, hogy még elmondhassa mindazt, amit el akart mo ndani, mielő tt a bungalowhoz ér ünk. Braun nem hisz benne, hogy fák vannak a Marson: furcsa, hogy ebben mennyire nem – Vonegyetérteni. tudunk Egyébként sok dologban egyezünk. A mód, ahogyan új életet teremtettünk magunknak, például, meg ahogy megházasodtunk. Majdnem egyidőben. Amikor elszántuk rá

magunkat, El Pasóban, ő harminchét éves volt, én harminchat. Ő unokahúgát, Mariát választotta, én egy g yermekkor i bar átnőmet. Irmgr ad a szom szédunkban lakott Tübin genben, szü lei és az én szüleim összejártak, apja a nagybátyám barátja volt: mindketten geológiát tanítottak, Irmgrad is geológiából szerzett diplomát. Irmgrad apja gyakran jött hozzánk látogatóba ezzel a félénk, barna kislánnyal, én már fiatalember voltam, és tréfálkozva mondogattam neki: ha majd megnőttél, feleségül veszlek. El Pasóból írtam neki, azt án egyheti eltávozást ké rtem és Németországba mentem, hog y megl átog assam. Meg sem ismertem: már felnőtt nő volt. Három órával a találkozásunk után megkérdeztem, hajlandó volna-e családot alapítani velem. Meglepődött és azt mondta, gondolkoznia kell rajta. Azt feleltem, nincs idő gondolkodni, és összeházasodtunk. Aztán visszatértem El Pasóba, és Irmgrad később utánam jött. Íme, Irmgrad – fejezte be és az asszonyra mutatott, aki virágos ruhában állt a tisztás szélén. – És íme, a gyerekeim. Stuhlingerné asszony elénk jött, nagyon félszegnek látszott. Rendkívül félszegen rebegett istenhozottat, aztán elmagyarázta, hogy ez Susan, tizenkét éves, ez Chris, nyolcéves, ez pedig Til, négy és fél éves. Amikor véget ért a szertartás, bevezetett a házba, és egész utazásom során ez volt az egyetlen eset, amikor bekerültem egy, a Nagy Kalandban részt vevő férfi családjába. Hónapok óta szerettem volna kielégíteni ezt a kíváncsiságomat: bármilyen naivnak is lássék, sosem értettem, hogyan lehet előkészíteni az utazást a Marsra, és hallgatni a feleséget, aki azt mondja: Chrisnek fáj a hasa, Til nem akar aludni, a tojás megint drágább lesz, a fene egye meg. Hasonló problémái voltak Brahmsnak is, Marxnak is, Tolsztojnak is, nekik is volt feleségük, gyerekeik, de nekem mindig valami hősies együttélés dolognak tetszett, összeegyeztetni hatalmas feladatot ennyire valóságokkal. Nem a családi a probléma, a kifizetendőegy számlák, a zajok, sokkal inkábbföldi a belső magány, a belső csend kérdéses: vajon mire gondol reggelenként Stuhlinger, miközben fogat mos? Arra gondol, hogy Susannak kell venni egy pár új cipőt, vagy arra, hogy az ionizált atomok elpárologtatása kellő sebességet biztosít a Venus körülrepüléséhez, s majd a marsraszálláshoz? Arra gondol: Irmgradnak van egy ősz hajszála a bal halántékán, szegény Irmgrad, ő is öregszik, vagy az alfa per g amma szor ozva ipszilonnal köbgyökére g ondol? Vagy együtt go ndol a kettőre, de akkor…

– Ernst drágám, valami nagyo

n fontosat ke ll mo ndanom neked – mondta Irmgr ad és elpirult.

– Igen, Irmgr ad – felelte St uhlinger, és már

el is tűnt a dolgo zószobájában.

– Mindig ezt csinálja – mondta halkan Irmgrad és összekulcsolta a két kezét. – Azt mondja: igen, Irmgrad, aztán felszívódik abban a dolgozószobában. Képtelenség neki valamit megmondani, csak a Mars jár a fejében.

–

Igen, Irmgrad – ismételte Stuhlinger, amikor újra megjelent, egy rendkívül titokzatos tárgy fényképével a kezében. De ahelyett, hogy Irmgradhoz fordult volna, hozzám lépett, a fényképet lobo gtatva: – Íme, ez az én M arsr a szálló űrhajó m.

– Ernst drágám, nem kapt am sóskát – mor mog ta Irmgr ad, és megint elp irult.

– A képen nem látszik, milyen nagy az űrhajó – magyarázta Stuhlinger. – Teljes hosszúságában, a centrifuga lapátjait is beleértve, több, mint százötven méter.

– Ernst, figyelsz rám? – ismételt e Irmgr ad. –

Igen, drágám. Figyelek. A súlya is küklopszi, nyilvánvalóan. Természetes, hogy ilyen űrhajót nem lehet kémiai meghajtórendszerr el felemelni.

– A sóska, Ernst! A sóska! –

Micsoda?!? – kérdezte Stuhlinger, úgy nézett a feleségére, mintha a semmiből termett volna hirtelen mellette.

–

A sóska – dadogta Irmgrad. – Reggel azt mondtad, hogy sóskát szeretnél, mert az Huntsville ellegzetes növénye, és Miss Fallaci szeretné megkóstolni Huntsville jellegzetes zöldségét.

–

Ó! Ah! Igen. Igaz – jelentette ki Stuhlinger anélkül, hogy egy szót értett volna abból, amit Irmgrad magyarázott.

– Nem lehetett kapni, Ernst. – Ó! Ah! Uh! A sóska. Amíg mi nem jöttünk, Huntsville-ben más se termett, csak sóska. Gyapot és sóska – mondta.

– Nem kaptam, Ernst. Ilyenkor nem terem. – Ah! – Így hát borsót vettem – fejezte be Irmgrad csüggedten. Szegény Irmgrad. Ugyan, mire jó az ő geológiai diplomája. Minek is tanulta meg egy szikla eredetét, ha most abba kell belebolondulnia, hogy sóskát hajkurásszon nekem. Ez is olyasmi, amit soha nem értettem: miért kell egy emberi lénynek legszebb éveit egy szikla, egy folyó eredetének tanulmányozásával eltöltenie, ha azután mással sem fog lalkozhat, mint borsó val és sóskával.

Irmgrad jelentette ki Stuhlinger hogy felesége most jól már tetted, kimegy. Azután– ismét hozzám fordult. – kétségbeesetten Meggyőződésem,reménykedve, hogy ilyen súlyos – Nagyon űrhajót nem lehet nukleáris meghajtóerővel sem felemelni, tehát szilárd meggyőződésem, hogy a másik módszer, az, amiért már évek óta harcolok, az elektromos meghajtás az egyetlen megfelelő.

Az amerikaiak egyre siránkoznak, mert az oroszok jobb üzemanyaggal rendelkeznek, von Braun is folyton ezt mondja: igen, az oroszoknak jobb üzemanyagjuk van. Rendben van, de akkor miért nem alkalmazzuk az elektromos meghajtást, válaszo…

– Papaaaaaa! – or dította Chris. – A mama azt mo ndja, kész a vacsor a ! – Ki van készen? – kérdezte Stuh ling er szinte ijedten. – Hát a vacsor a, papa! – Ó! Ah! Igen. A vacsora. Vacsorázni kell. – Persze, ha rajta állna, még az evés

ről i s megfeledkezn e – sóhajtozott Irmgr ad.

– Azt mondja, neki elég egy banááán! – ordította Chris. De aztán éjszaka meg éhezik, és akkor megy és megeszi a legfino mabb ételeket a fr izsiderből! – elentette – ki Susan.

–

Gyerekek! – tiltakozott Stuhlingerné asszony. Aztán kivezetett minket a kertbe, az asztalt a teraszon terítették meg. Mikor valamennyien leültünk, akkor ült le ő is. Enyhe szellő libegtetett egy ősz haj szálat a bal halántékán .

– Miért nem alkalmazzuk az elek tromo s meghajtást , válaszolom

von Braunnak , err e ő azt mondja, nagyon drága. Hát drágának éppen drága; de csak nem ringatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy szerény költséggel is feljuthatunk a Marsra. Ezt Fort Bliss óta ismételgetem: Fort Blissben jutott eszembe az elekt romo s meg hajtás mó dszere. Beszéltem r óla von Braunnal, és…

– Egyél, drágám – könyörgött Irmgrad. – Egyééél, papaaa! – ordította Chris. –… azonnal egyetértettünk: kivéve abban a részletkérdésben, hogy túlságosan sokba kerül. Én és von Braun már Peenemündében valami hasonló módszert kerestünk. De nem foglalkozhattunk vele: ott a V2 állt a középpontban. Aztán már azzal sem foglalkoztunk, a szövetségesek közeledtek, de ez nem adott sem több időt, sem több akaratot ahhoz, hogy a marsutazást tanulmányozzuk. Reménytelenül tengődtünk, hagytuk, hogy sodorjon az áramlat, mint az evező nélküli csónakokat,

ide-oda vetődtünk, egyszerre csak elszakadtam von Brauntól. Mikor a szövetségesek megérkeztek, Tübingenbe menekültem, ott voltak a szüleim, az egyetemem…

– Egyél, papaaa! – ordította Chris. – Hallgass, Chris! – suttog ta Irmgr ad. –

Hiszen te kezdted. Azt mondtad neki, egyél, Ernst. Most én mondom ugyanazt, te meg azt

mondod, hallg assak – tilt akozott Chris, mély lo gikával.

– Lennél szíves elhallgatni, Chris? – Jól van, elhallgatok! E lhallgatok! Susan egy szót sem szólt. Figyelt ránk, vagy talán nem is figyelt, számára Peenemünde távolibb volt, mint a pún hábor úk. Til viszo nt apjára füg gesztette kék és ártatlan szemeit.

– Látja, Miss Fallaci, néhányan nem értették és máig sem értik, miért egyeztünk bele, hogy ide öjjünk: amerikai állampolgárok legyünk, satöbbi. A legszélsőségesebb nácikról beszélek. Mások, mint maga, nyilvánvalóan náciellenesek, azt nem értik, miért voltunk Peenemündében, és ezért van rossz vélemény ük ról unk. – Igen, doktor Stuhlinger. – Igen. De látja: mi ugyanazért voltunk Peenemündében, amiért Amerikába jöttünk, ahol már nem vagyunk németek, hanem amerikaiak. Peenemünde és Amerika nem volt más, nem más ma sem, mint eszközök hogyÉnmegvalósítsuk álmunkat, hogy elérjük Marsot, más von bolygókat. legalábbis arra, így van. nem tudtam, hogy Peenemünde létezik,anem ismertem Braunt Számomra sem, amikor elhoztak az orosz frontról és oda vittek. Azt sem tudtam, miért választottak ki, úgy gondoltam, összegyűjtik a diplomás fizikusokat, és ismerik a kozmikus sugarakról szóló tanulmányaimat. De amint odaértem, azt mondtam: ez az a hely, ami nekem kell. Ugyanaz történt, amikor a háború véget ért, és Tübingenbe jött az az amerikai tiszt, aki megkérdezte, akarok-e az Egyesült Államok szolgálatába állni. Egy szót sem értettem abból, mi a szándéka, de egyet megértettem: az Egyesült Államokban folytathatom félbeszakított munkámat. Az amerikaiakban van kalandszellem, kíváncsiság, nem tartanak bolondnak, ha azt mondjuk, szeretnénk felmenni a Holdra, a Marsra, a Venusra. Az amerikaiak katonai célokra akarják felhasználni a V2-t, de én tudtam, hogy a V2 valami másra is jó : arr a, hogy oda felmenjünk. Ó, Miss Fallac i! Álmom újra éledt, amikor az a tiszt b eszélt! Nem tudom, a többiek miért fogadták el, én mindenesetre ezért foga…

– Egyél, drágám – könyörg ött ismét Irmgr ad.

– Látod? Az előbb én mondtam neki, és te rám szóltál, hogy hallgassak. Most te mondod és csak ismétled, amit én már mondtam – tisztázta Chris egyre logikusabban.

– Chris! Csend legyen! – Van valami igaza – avatkozo tt bele Susan. – Hallgassato k mind a ketten! Stuhlinger engesztelő mozdulattal a szájába tett valamit.

– Így aztán újra összetalálkoztunk mindannyian Fort Blissben, Új Mexikóban. Miss Fallaci: annyi mindent írtak For t Blissr ől, és senki nem ír ta meg azt, ami a legmélyebb igazság. A zok a hónapok o tt a barakkokban életünk legszebb hónapjai voltak, amikor erről beszélünk, úgy ragyog a szemünk, mint a gyerekeknek, amikor látják, hogy kigyullad a karácsonyfa. Nemcsak azért, mert a háború véget ért, nemcsak azért, mert rengeteg ennivalót kaptunk, annyi ennivalót, hogy csomagokat küldhettünk a családunknak Németországba. Nemcsak azért, mert már nem voltak határidőink, sem aggodalmaink, sem kötelezettségeink, és mind gyerekeknek, egyenlőknek és gyerekeknek éreztük magunkat. Hanem mert végre az egyetlen dologgal foglalkozhattunk, ami minket érdekelt. Én és von Braun többet tanulmányoztuk azokban a hónapokban a Marsot, mint a következő években összesen. Akkor vetettük meg munkánk alapjait. És amikor majd fel tudunk menni a Marsra, amikor majd le tudunk telepedni…

– De hát ön valóban azt hiszi, hogy gyarmatosíthatjuk, doktor Stuhlinger? Willy Ley azt állítja… – Nem úgy, ahogy Willy Ley mondja. Igen, jól ismerem Willy Leyt. Amit ő mond, ezt értsük meg ól, megtörténik: de nem olyan hamar. A „Mars gyarmatosításán” én azt értem: „életben maradni a Marson”, vagyis élni úgy, ahogy az Antarktiszon élünk: ezer ember nyaranta, és száznál nem több télen. Szakemberek, megfelelő edzettséggel…

– És bántja önt, ha arra gondol, hogy nem lehet majd az ezer, a száz között? Stuhlinger a feleségét nézte, aki épp a konyha felé indult, hogy behozzon valamit, meggyőződött róla, hogy nem hallja, amit mond. Aztán a gyerekeire nézett, akik, Til kivételével, elmélyülten figyeltek egy mókust. Elővigyázatosan lehalkította a hangját, suttogva beszélt. Mosolygott.

leszek,rájött, Miss Fallaci. Most mondom meg, amíg Irmgrad nem hallja, különben – De én köztük megharagszik. Egyszer hogy készülök a felszállásra, és megharagudott, igazán megharagudott! Most hát megmondom magának: a Marsra nem, sajnos, arra már nem leszek képes. Több mint hetvenéves leszek, és tudja, hogy van ez. De a Holdra felmegyek, egészen biztosan.

Megbocsásson: negyvenkilenc éves vagyok, tíz év múlva ötvenkilenc leszek. Ez igazán nem sok, ha megtartom a formámat, továbbra is kerékpáron járok, és így tovább. Tíz év múlva már nem kell ám asztronautának lenni ahhoz, hogy valaki a Holdra menjen. Tíz év múlva felmegy majd maga is.

– Én?!? – Igen, maga. Nem akar felmenni a Holdra? Szeretnék, de hát nem lesz hely olyan személynek, aki nem technikus, doktor Stuhlinger: látja, ez – ko a mi runk kegyetlensége. Nincs hely annak számár a, aki szavakat haszn ál számo k helyett.

–

Ez a maga véleménye. A világ mindig a technikusoké volt: a politikusoké és a technikusoké. Soha nem azoké, akik verseket írnak, soha nem azoké, akik tiltakoznak. De a világnak mégis mindig szüksége volt azokra, akik költeményeket írnak és akik tiltakoznak. Tudja, miért? Mert egyedül ők tudják megmagyarázni a dolgokat. Én olyan ember vagyok, akinek nincsenek kételyei, de nem tudom megmagyarázni, miért helyes a Marsra repülni. Vagy a Holdra. Vagy az Alfa Centaurira. Maga, akinek valószí nűleg vannak kételyei, meg tudja magyar ázni. A technikus mester sége… Irmgrad visszatért egy epertortával és osztani kezdte. Susan és Chris azonnal megfeledkeztek a mókusról, és mohón vetették magukat az epertortára. Til azonban rá sem nézett, és szemét továbbra is apjára függesztve megtörte mindeddig az egész estén át tartó hallgatását. A hangja olyan volt, mint a kiscsirke pityegése.

– Papa, neked mi a mesterséged? –

Buta kölyök! – morogta Susan eperrel teli szájjal. – Már tegnap is kérdezted tőlem, és én mondtam neked, hogy a papa építi az űrhajót a Marsra repüléshez. Til úgy nézett rá, mintha azt mondta volna, hogy a hegeli metafizika dialektikus szintéziséből az következik, hogy a romanticizmus történelmi, s a valóság bizonyos és bizonyítható. Aztán megismételte a kérdést.

– Papa, neked mi a mesterséged? – A szállítóeszközök iparában dolg ozom , Til – válaszolta Stuhlinger. – Mint az autóbuszvezető, aki az isko lába visz m inket, papa? – kérdezte Til. – Többé-kevésbé – mondta Stuhlinger.

– Miért többé-kevésbé, papa? – Nézd, Til: mo ndjuk, hog y én építem az autóbuszt – mondta Stuhling er. – És ez fontos m unka, papa? – Persze hogy az – mondta Stuhlinger. – Miért, papa? Stuhlinger a térdére ültette Tilt.

– Tudod, Til, a közlekedés mindig az emberi

ség kö zponti pr oblémája volt.

– Csak az emberiségé, és kész, papa? – kérdezte Til. emberiségé, az asszonyoké és a gyerekeké. De mielőtt az autóbuszt feltalálták, rengeteg – Azkellett időnek eltelnie. Tudnod kell, hogy az első ötszázezer évben az emberek, az asszonyok és a gyerekek csak a lábukat használhatták, hogy egyik helyről a másikra menjenek.

– Mennyi az az ötszá… ö t… zerév, papa? – Sok, Til. Nagyon so k. Több mint tízezer. É s csak tízezer évvel

ezelőtt fedezték fel az ember ek, az asszonyok és a gyerekek, hogy lovat is lehet használni, ha valahová menni akarnak. Lovat, szamarat, tevét, elefántot: egyszóval a jó állatokat. Érted, Til? Jó. Körülbelül ugyanabban az időben az emberek, az asszonyok és egyszóval a gyerekekilyesmikkel. felfedezték,Érted, hogy Til? csónakkal a tengeren is lehethétezer közlekedni. tutajjal, hajóval: Jó. Aztán történt valami: évvel Csónakkal, ezelőtt. Az történt, hogy az emberek, az asszonyok és a gyerekek feltalálták a kereket, és így rájöttek, hogy szekérrel is lehet közleked ni. Til döbbenten meredt az apjára.

– Papa! Mi az a szekér, papa? – A szekér – mondta Stuhlinger – olyasmi, mint az autó, amit egy ló húz. – Én olyat még sosem láttam – mondta Til.

– Sosem láttál még szekeret, Til? – kiáltottam. – Én sem – mondta Chris. –

Én sem – mondta Susan. – De a papa megígérte, hogy elvisz egyszer New Orleansba, ahol vannak szekerek. Mondd, milyenek a New Orleans-i szekerek? A mama azt mondja, hogy te New Orleansból j öttél.

– Szépek – mondtam. – Ló húzza őket, és hófehér, rojtos baldachin borítja be. Amint a ló lépked, a rojtok libegnek, mint a falevelek, és a ló patái csattognak, klok! Klok! klok! … Uramisten, apám! Észrevetted? Mesét mondok. A ló húzta szekér már mesévé vált. Til nem is értette, mit beszélek. El sem tudta képzelni, amit meséltem. Egy napon majd felnőttkorában lát egy szekeret valamelyik múzeumban, és ugyanolyan szemekkel nézi, ahogy most rám bámult, mintha azt mondaná: „Ugyan, mit akarsz?! miket beszélsz?!” A z apjához fo rdult.

– Papa! Mondd tovább, papa! Stuhling er olyan pillantást vetett rám, am it nem ér tettem.

–

Aztán hirtelen, hétezer évvel a lóvontatta szekér után az emberek, asszonyok és gyerekek felfedezték a mo tort, és íg y született meg a vonat. A vonat után megszületett az autó és…

– Mondd, papa – szakította félbe Susan –, de hát hog –

y tudtak élni azelőtt, autó nélkül?!?

Jól – mondta Stuhlinger. – Pontosan úgy, ahogy ma is élnek sok-sok országban, távol

Amerikától. Egész sereg ember van a világon, akiknek nincs autójuk.

– Tréfálsz – nevetett Susan. – Ne akarj becsapni, papa! Senki nem élhet autó nélkül. Az autó olyan, mint a lábunk. Stuhlinger megint ugyanúgy pillantott rám. Aztán ismét Tilhez fordult, aki egyetértéssel figyelt a nővérére.

– … és attól a perctől kezdve, mondom, minden nagyon gyorsan történt a továbbiakban. Nagyon, nagyon gyorsan. csak Közvetlenül ezután feltalálták a repülőgépet, ez mindössze ötven évvel ezelőtt történt. Gondold el, Til: mindössze ötven évvel ezelőtt. És Til: a repülőgép után azonnal feltalálták a rakétát. Ez alig húsz évvel ezelőtt tör tént, Til. Tudod, ugye Til , mi a r akéta?

– A rakéta olyan repülőgép, aminek nincsenek szárnyai! – sipította Til. – Te pedig hülye vagy! – mondta Chris. – Hülye! – ismételte Susan . Til sír va fakadt. – A mama mondta nekem, hogy a rakéta repülőgép, szárnyak nélküüüül! Stuhlingerné asszony zavartan izgett-mozgott a székén. Susan és Chris szigorúan néztek rá.

–

Mama! Ó, mama! A kölyöknek négy és fél éves korában már igazán tudnia kellene, hogy a rakétának semmi köze a repülőgéphez! Mama! A repülőgép az atmoszférában repül, a rakéta meg a sztratoszférában! – magyarázta Susan megbotránkozva. Aztán Tilhez fordult, aki az utolsó könnycseppjét nyalogatta a szája szélén. – Hiszen a rakéta hordozza az űrhajót! Most azt ne mondd, hogy nem tudod, mi az űrhajó! Hülye!

–

Az űrhajó az, amivel Glenn repült – sóhajtotta Til félénken. – Hosszúkás, mint az én

ceruzahegyezőm, és Glenn csak összeku por odva fér bele.

– Az űrhajó ezerféle lehet, és lehet olyan óriási nagy is, mint a papáé – mondta Chris. Aztán felállt, elvette a fényképet, amit Stuhlinger akkor kezdett nekem magyarázni, amikor a sóska-incidens közbejö tt, és átnyújtotta az apjának. – Mut asd meg neki, papa. Stuhling er büszkén tartotta a képet Til elé.

– Nézd, Til. Ezt a papa építi fel apr ánként. A képen nem látszik, de nag yon nag y: akkor a, mint a mi házunk, de kétemeletes… Til odahajolt, hogy megnézze a papa űrhajóját. Aztán egyszerre felderült a képe, és azt sipította: – De hiszen ez egy ór iáskeréééék !

–

Nem, Til. Ez nem óriáskerék – felelte Stuhlinger. – Ez egy űrhajó, amivel fel lehet repülni a Marsra.

– A mir e, papa? – A Holdr a – füllentett Stuhlinger .

– Te felmégy a Holdra, papa? Stuhlinger a feleségére pillantott, aki épp Christ szidta valamiért, tehát nem figyelt oda. Aztán gyor san Tilhez hajolt.

– Igen, Til. Felmegyek. Til összeráncolta a homlo kát.

– Miért, papa? – Hogyhogy miért?! – döbbent meg Stuhlinger. –

Igen, papa. Miért akarsz felmenni a Holdra, papa? – Stuhlingerné asszony felkapta a fejét, tökéletesen megfeledkezve Chris vétkeiről.

– Miről beszéltek?! – Csak úgy általában beszélg etünk – mondta Stuhling er. Zavartnak látszott: nem tudom po ntosan, a felesége vagy a fia miatt jött-e inkább zavarba. De inkább a fia miatt, gondolom. Mondd, apám, mit lehet felelni egy négy és fél éves gyereknek, aki azt kérdezi: miért mégy fel a Holdra?

– Ó, Til! Ne avatkozz bele m ég te is, édes fi am! Til azonban makacskodott, könyörtelenül.

– Miért akarsz felmenni a Holdra, papa? –

Ó, az ördög vigye el! Hát te minek akarsz kimenni a rétre, amikor oda akarsz menni? – haragudott meg Stuhlinger. A gyerek egy kicsit hallgatott, gondolkodott. Aztán felcsillant a szeme.

– Hát mert van rét, papa! Egy pill anatra csend lett. Aztán Stuhlinger nek is felcsi llant a szeme.

– Na látod, Til. Én ugyanazért akarok felmenni a Holdra, amiért te a rétre. Mert van. – Nem ér tem – szög ezte le Til, leszállt az apja t érdér ől, és visszamen t a helyére, hog y megegye az epertortáját.

– Szép válasz volt – jegyeztem meg. – Valaki a Mount Everesttel kapcsolatban ugyanezt mondta, azt hiszem. Most mondja meg nekem, doktor Stuhlinger: amikor mások kérdezik ugyanezt, amit Til, mit felel nekik?

– Az attól függ – mondta eltűnődve. – Attól függ, ki kérdezi. Nagyon sok oka van annak, hogy az ember fel akar menni, és igaza van von Braunnak, amikor azt mondja, hogy kevesebb fáradságba kerül megépíteni a rakétákat, mint megmagyarázni az okokat, amiért építjük őket. Nézze, itt van mindjárt a közgazdászok indoka: kezdjük azzal. Az indok, amit a NASA igazgatója mond, aki pedig nem műszaki ember és nem is álmodozó. Az én fő célkitűzésem, mondja ő, az amerikai ipar gazdasági megszilárdítása, és az űrtechnológia meghozza ezt a szilárdságot. Az űrtechnológia felfejleszt más technológiákat, beleértve az orvostudomány és a biológia területeit is, így egyre fejlettebb gépek termelését vonja maga után: jobb repülőgépek, jobb autók, jobb rádiók, jobb tranzisztor os készülékek…

– Igen, de ez azért nem a legjobb indok. – Egyeseknek nagyon is az. – Lehet jó indok, de nem az indok. –

Helyes. Aztán itt van a politikusok indoka: legalábbis azoké, akik hisznek a békében. A fegyverkezési verseny, mondják ők, sok százezer amerikait foglalkoztatott a bombák, ágyúk, harci repülőgépek gyártásában. Mikor a felére csökkentették a fegyvergyártást, ezeknek az amerikaiaknak legalább a fele az űriparba áramlott át. Rendben van. De ha abbahagynánk az űrhajók gyártását, kénytelenek volnának ismét bombákat, ágyúkat, harci repülőgépeket gyártani: mert ez az egyetlen, amihez értenek. Ha pedig ilyesmit gyártanának, azt előbb-utóbb fel kellene használni. És így kitörne a háború. Ugyanez az okfejté s az or oszokr a is vo natkozik.

– Ez jó magyarázat. Nagyon jó magyarázat. De nem az igazi. –

Igaz. Aztán itt van a tudósok indoka, azoké, akik szigorúan tudományos kifejezésekkel

beszélnek, és azt mondják, a Holdra repülni, ez azt jelenti, hogy többet tudunk meg a világegyetem eredetéről és felépítésé ről, a Föld er edetérő l és felépít ésérő l.

– Ez is jó indok. De nem az indok. –

És végül itt van a kalandos szellemű emberek, a romantikusok, az őrültek indoka, olyanoké, mint én, akik oda akarnak menni, ahová mások még sohasem mentek, megismételni az utat, ahová mások súlyos fáradsággal jutottak csak el: és ugyanazért akarják ezt, amiért felmásznak a Mount Everestre, amiért megmásszak a hegyeket, minden lépésnél a lezuhanást kockáztatva, ugyanez az oka, amiért leszállnak a tenger mélyébe vagy a barlangokba akkor is, ha sejtelmük nincs, mi lesz a vége, talán katasztrófa, de mégis menni kell, mert a kalandszellem bennünk van, a kíváncsiság bennünk van, és az emberi lénynek az a sorsa, hogy a lehető legmesszebbre menjen, szétterjedjen, mint a gáz, amely ha kiszökik burkolatából, a lehető legmesszebbre árad… És ez a magyarázat. Az igazi. Az enyém és a magáé is, amikor majd megszabadul minden bizonytalanságtól. Ez az ok, ami lehetővé teszi, hogy eltűrjünk annyi mindent, ami nem tetszik, annyi embert, aki nem tetszik, az ok, amiért maga megbocsátja von Braunnak és nekem, hogy gyártottuk a V2-ket, és én megbocsátom magának, hogy megbocsátja von Braunnak és nekem, hogy a V2-ket gyártottuk…

– Ernst drágám, késő

lesz, ha a H oldat látn i akaro d – mo ndta Irmgr ad.

Stuhlinger az ó rájára nézet t, gyorsan felugr ott.

– Gyerünk, gyer ekek, menjünk: különben lekéssük a Holdat. Gyere, Susan. Susan megvo nta a vállát.

– Annyiszor láttam már a Holdat, papa. Már kívülről tudom. Majd Chris megy veled. Chris is megvonta a vállát.

– Én is kívülr ől tudom – mo ndta. – Majd Til veled meg y. Elindultunk Tillel. Az éjszaka enyhe volt, és Til örült. Én is örültem, hogy láthatom a Holdat, és örült Stuhlinger is. Fenyőfákkal szegélyezett úton vezette a kocsit, aztán a reflektorok megvilágították az átjárást elzáró kötelet, és a kötél körül kilenc gyerek álldogált, négy vagy öt szülő, egy állapotos asszony. Stuhling er kiszállt a ko csibó l, leakasztotta a kötelet, beült ette az állapo tos asszo nyt az autóba. Az asszonyka nagyon csinos volt és azt mondta, szeretné megnézni a Holdat, mert a telihold jót tesz az állapotos asszonyoknak. A többiek gyalog jöttek mögöttünk, és néhány perc múlva mindnyájan összetalálkoztunk egy kis tisztáson, melynek közepén kunyhó formájú cementépítmény emelkedett, tetején magas kupola: a teleszkóp, ő maga, mondta Stuhlinger, von Braun és még néhányan egyedül építették fel a teleszkópot, darabonként szerelték össze, és Irmgrad festette be az ajtaját. Aztán

kinyitotta az ajtót, és beengedte a gyerekeket egy egészen kicsike szobába, melyből falétra vezetett felfelé. A létra törött volt, és az állapotos asszony nyomban sápítozni kezdett, ő fél a törött létráktól, a félelemtől abortálni is lehet, hiába nézi meg a Holdat, bár a telihold jót tesz az állapotos asszonyoknak, satöbbi. Így mind azt reméltük, hogy nem megy fel a létrán, de sajnos, felment, és ott volt velünk: miközben Til segített az apjának elrendezni az embereket és a tárgyakat. Til már máskor is volt a teleszkópnál, és tudta, mit kell csinálni. Felnőttes mozdulattal mászott fel egy zsámolyra, meghúzogatott valami zsinórokat, megforgatott egy fogantyút, kettényitotta a kupolát, és volt abban valami megdöbbentő, amint figyeltem ezt a gyereket, aki el sem tudta képzelni, milyen lehet egy lóvontatta szekér, de ilyen kö nnyedén kezelte egy teleszkóp szer kezetét. Végül, am ikor minden készen állt, Stuhlinger összeterelte a nagyokat és a kicsiket: rövid előadást tartott a Holdról.

–

Amikor ti harminc- vagy negyvenévesek lesztek, gyerekek, az ember már jó ideje feljutott a Marsra. Tehát a Holdra repülni nagyon könnyű lesz, és ha majd visszagondoltok az első holdutazásra, nevetségesnek találjátok. De nem szabad nevetnetek rajta, mert arra kell emlékeznetek, hogy a maga idején nagyon kockázatos vállalkozás volt felmenni a Holdra, nagyon nehéz volt, és a mi asztronautáink tudták, hogy talán a halálba mennek. Emlékeztek majd erre, gyerekek?

– Én fogo k rá eml ékezni – mondta T il komo lyan. – Én is fogok emlékezni – mondta egy másik kisfiú. – Különben is, én űrhajós leszek. – Én is űrhajós leszek – mondta egy kislány. –

Mi lesz, megnézzük már azt a Holdat, vagy nem? – kérdezte az állapotos asszony. – Rosszul érzem magam, nekem kell a Holdat néznem. Stuhlinger azt a bizonyos pillantását vetette rám. Aztán megkérdezte, én hogy érzem magam. Én úgy ér eztem magam, mint azon a napon, amikor a mama elvitt , hog y megnézzem a ten ger t.

– Doktor Stuhlinger, milyen érzés látni a Holdat? – Nem tudom – mondta. – Sosem értettem meg egészen. Egyszer megkérdeztem von Brauntól, mit érez ő, amikor a Holdat nézi. És ő is azt felelte: nem tudom, sosem értettem meg egészen. De mindketten egyetértettünk abban, hogy rossz elszakadni a teleszkóptól. Nagyon rossz. Aztán a közönségéhez fordult.

– Készen vagyunk? Tessék! Először a gyerekek.

– Aztán az állapotos asszonyok – sivította az állapotos asszony. – Aztán a papák és a mamák – jelentett ék ki a gyer ekek és a gyer ekek mamái. –

Legvégül pedig a bolondok, kalandvágyók és romantikusok – fejezte be Stuhlinger. És megmagyarázta, hogy természetesen nem látjuk majd az egész Holdat, csak a Hold egy darabját, mert amikor távcsövön nézünk egy tárgyat, az sokkal nagyobbnak látszik, de nem látszik teljes egészében, mert egészben nem fér be a távcsőbe. – Rendben van?

– Rendben van – mondták kórusban a gyerekek. És elkezdték nézni a Holdat: mindegyikük újabb megpróbáltatásnak tette ki türelmetlenségemet. Ha egyszer a teleszkópra szorították a szemüket, nem vették le többé, és Stuhlinger egyre ismételgette: elég, no, elég, de ők belekapaszkodtak valami kiálló fémdarabba, lábujjhegyre álltak, és még egy kicsit várni kellett. Végül tovább léptek összeráncolt homlokkal, felnőttes döbbenettel, és némán meghúzódtak egy sarokban. Tilt szólítottam.

– Til, te láttad már, ugye? – Láttam. – Mondd, Til. Milyen közelről? – Szép. Nagyon szép – mondta Til. – Jó. És aztán? – Aztán micso da? – kérdezte Til. Aztán micsoda. A mama is így válaszolt azon a napon, amikor elvitt, hogy megismerjem a tengert, és felszálltunk a vonatra, hogy Viareggió-ba menjünk, apám. „Mama, te már láttad, ugye?”, kérdeztem. „Igen,” „Mondd, mama. Milyen közelről?” „Szép. Nagyon szép.” „Jó. És aztán?” „Aztán micsoda?” A vonat soha nem akart megérkezni. Minduntalan megállt egy-egy állomásnál, és csak nagyon sokára indult tovább, mert volt, aki fagylaltot akart venni, más meg újságot, én remegtem a dühtől, szerettem volna a két kezemmel tolni azt a vonatot. „Mama, mikor érünk már oda?” A mama azt mondta: „Hagyd már abba!” Végre megérkeztünk, de az állomás nem a tengerparton állt, és a tenger nem látszott. Csak a hangját lehetett hallani, valósággal bömbölt, és a mama, hogy gyorsabban odaérjünk, kocsit fogadott. A kocsi szénától illatozott, és a lovak patái kalapácsütésként visszhangzottak a fülemben, de a tenger bömbölése egyre harsányabb lett, minden kerékfordulatra

obban elnyomta a kalapácsütéseket, én türelmetlenkedtem, ebben a türelmetlenségben végighajtottunk egy utcán, majd egy másik utcán, még egy másikon is, végre széles útra értünk, és az út végén ott volt a tenger, a tenger váratlanul előttünk volt: mintegy belecsapódott a szemünkbe. Szürkén, végtelenül, nagyon-nagyon simán. Mintha az égbolt zuhant volna le a földre.

–

Maga következik, asszonyom – mondta Stuhlinger, és a teleszkóphoz vezette az állapotos asszonyt.

– Egy pillanat, egy pillanat. Fel kell tennem a szemüvegemet! – sivította az állapotos nő. – Az én Johnnym azt mondta, hogy fel kell tennem a szemüvegemet! Lehajtottam a fejemet, amikor megláttam azt a földre zuhant égboltot. Olyan döbbenetes volt, hogy az ég lezuhanhatott a földre. Akkor a mama a kezét nyújtotta és azt mondta: „Gyere, menjünk le, nézzük meg egészen közelről.” Ott hagytuk a kocsit és megindultunk a tengerparton, mi ketten egyedül, kézen fogva. A tengerpart hatalmas és elhagyott volt, mert októberben jártunk, és októberben nincs ott senki, mondta a mama, hideg van, és senki nem jön a vízhez. Tudod, én még tengerpartot sem láttam soha, mert soha nem láttam a tengert, így alig tudtam rajta járni, és nagyon fáradságos volt: a homok belement a cipőmbe és elnehezítette. Akkor a mama levette a lábamról a cipőt, mezítláb mentem tovább, de nem emeltem fel a fejemet, nem néztem a tengert, mert féltem tőle. A tenger helyett a lábamat néztem, egyre kevésbé süppedt bele a homokba, a homok ugyanis egyre nedvesebb és keményebb lett, s amint keményedett, színét is változtatta, most már szürke volt, egyre sötétebb szürke, és amikor már nagyon sötétszürke lett, akkor újra megpuhult, és a lábaim apró víztócsákban hagyták nyomukat, amelyek azonban rögtön eltűntek, hangtalan bugyborékolással.

– Ó! – sikította az állapotos nő . – Az a Hold? – Igen, asszonyom. Az a Hold – mondta Stuhlinger, nagyon türelmesen. – Olyan, mintha plasztikból volna! – Hogy mo ndta, asszonyom? – Azt mondtam, olyan, mintha plasztikból vo lna. Ugye, azér t jót tesz? –

A plasztik soha nem árt, asszonyom – mondta Stuhlinger. Aztán engem szólított. – Maga következik, Miss Fallaci . Ám egyszerre csak nem tűntek el azok a tócsák, mert a lábam már vízben állt, a tenger vizében. A tenger vize nagyon tiszta volt, és úgy jött a lábaim felé, mintha kíváncsi lenne, mintha szeretné megkóstolni őket, amikor megkóstolta, megriadva visszahúzódott, mintha a lábaim forrók lettek

volna, körülöttük apró örvény maradt, majd az is eltűnt, így összeszedtem a bátorságomat, végre felpillantottam és néztem a tengert, a tengert, amely megszökött előlem, és… nem emlékszem, mennyi ideig álltam ott és csak néztem. Nagyon sokáig állhattam, mert a mama minduntalan megérintette a vállamat, és olyan hangon, mint Stuhlinger, azt mondta: „No elég, most már elég.” De én nem engedelmeskedtem, és azért nem engedelmeskedtem, mert másodszor történt, hogy első ízben láttam a tengert, és nem akartam, hogy megint megszökjék előlem. Hogy mit éreztem, nem tudom, nem értettem egészen, és most sem értem, apám. Stuhlingernek igaza volt, igaza volt von Braunnak is, csak azt tudom neked elmondani, hogy mit láttam, és hogy amit láttam, az a tenger volt. Szürke, végtelen, nagyon sima, kivéve a kerek krátereket, amelyek oly tökéletesen kerekek, mintha körzővel rajzolták volna őket, és azokra a lyukakra emlékeztettek, amelyek egy pillanatra megjelennek a vízen, amikor követ hajítunk bele. De volt valami ebben a tengerben, valami rettenetes: mozdulatlan tenger volt. Olyan tenger, ami nem közeledett, nem húzódott vissza, nem csinált semmit, egyáltalán semmit: tenger volt és mégsem tenger. Nem is annyira a tengerre hasonlított, inkább azt mondhatnám, a tengerpartra, fényes tengerpartra, kemény, száraz zománccal borított partra. A színe szürke volt, de annyira szürke, hogy az már nem is szürke: az már a halál. És már a halál sem: a semmi volt.

– No elég. Most már elég – ismételgette lágyan Stuhlinger. Fájdalommal szakadtam el a semmitől. – Hát milyen? – kérdezte Stuh ling er. – Szürke – válaszo ltam. – Én azt hittem, fehér, pedig szürke. – Nem – mondta Stuhling er. – Nem szür ke. Az a szürke szín csak o ptikai csalódás, a f ény hatása. – Ó! Hát mégis fehér? – Nem – mo ndta Stuhlinger. – Fekete. Feketébb a leg feketébb feketénél, ami t csak el lehet képzelni. Fekete, mint a leg sötétebb sötét, mint… ne m is tudom. Pró bálja elképzelni a fekete feketeséget. És az a Hold.

Mondd, nem esik rosszul, hogy ezt megtudtad, apám? Nekem nagyon rosszul esett. A fehér Hold. Fehér mint a Hold. Sápadt mint a Hold. Pedig fekete. Feketébb a legfeketébb feketénél: próbáld elképzelni a fekete feketeséget, és az a Hold. Nagyon rosszul esett. Arra gondoltam, furcsának találod?, hogy többé képtelen leszek Szapphót vagy Leopardit olvasni anélkül, hogy eszembe ne utna, dehogyis fehér, hiszen fekete. Arra gondoltam, hogy néha jobb nem tudni a dolgokat, tudatlannak maradni, hiszen az igazság m élyén mindig fájdalom rejtőzik.

– Igaza van, doktor Stuhlinger, hogy inkább a Marsra készül, semmint a Holdra.

Stuhlinger széttárta a karját, egy kicsit hallgatott, végül kitöltötte a kávét. Már visszatértünk az otthonába, és Irm gr addal ültünk a verandán, kávéztu nk. A gyer ekek aludtak.

– Természetes. A Mars minden szempontból érdekesebb. Ha rajtam állna, mindenképpen a Marsra összpontosítanék minden figyelmet, nem a Holdra. Habozás nélkül. Elvégre, nézze: ötven év múlva a Hold már csak elhagyott állomás lesz, az emberek úgy mennek majd fel, hogy megnézzék, ahogy a Colosseumot nézegetik. Már ki is számítottuk, mennyibe kerül majd egy privát személynek felmenni a Holdra 1980-ban: oda-vissza húszezer dollár, annyi, mint egy előre gyártott ház ára. De vannak, akik makacskodnak: menjünk a Holdra, én meg vonogatom a vállamat. Legyen. De felemelem az ujjamat hozzáteszem: vigyázzatok, ha majd elintéztük ezt a Hold-ügyet, akkor fel kell készülnünk rá, hogyés a Marsr a repüljünk .

– És ha az is csalódást okozna? – Az egyetlen csalódásról, ami érhet, már tudunk: a Marson az atmoszféra rendkívül alacsony, egy százalék a Föld körüli atmoszférához viszonyítva. Mi azt reméltük, húsz százalékot találunk: azt a fajta ritka levegőt, ami a nagyon magas hegyeken található. Reméltük, hogy lehet majd járkálni a Marson az űrruha, az oxigéntartályok nélkül: de ez a ritkaságú levegő még a bőrünket sem érheti, mert a vérünk azonnal forrni kezdene, majdnem úgy, mint a Holdon. Igaz, hogy ezeket a számításokat spektografikus vizsgálatok alapján végezték, és a számítások tévesek is lehetnek.

– És ha tévesek? –

Ebben az esetben a Mars jó vendéglátó lenne: víz, bár kevés, de van. Sarkvidékeit vékony hótakaró fedi. Oxigén, bár az is kevés, de szintén van. A hőmérséklet az egyenlítőnél mínusz harminc fok éjszaka, de plusz tíz-tizenöt fok nappal.

–

De nincs rajta élet, nincsenek apró zöld emberkék, azt mondja von Braun. Csak valamiféle alacsonyrendű vegetáció bor íthatja eg y ősi civilizáció maradványa it.

–

Az ősi civilizáció maradványaiban magam is hiszek: a Mars sokkal öregebb bolygó, mint a Föld. Amikor azt mondom, öreg, nem úgy értem, hogy régebben alakult ki a Földnél: naprendszerünk bolygói többé-kevésbé egyidejűleg alakultak ki. Azt akarom mondani, hogy gyor sabban ör egedett meg, mint a Föld. Gondoljo n például egy kuty ára és eg y emberr e, mind a ket tő, mondjuk, ugyanazon a napon születik. A kutya legfeljebb tizennégy évig él, az ember élhet száz évig is, vagy tovább: mert a kutya gyorsabban öregszik, mint az ember. Ma létező civilizációban nem hiszek: minden, ami élet, az energia. Minden, ami energia, az mozgás. Mozgásnak nyomait sem látjuk a Marson, csak a növényzet kiterjeszkedését tavasszal és összehúzódását ősszel. Ha volnának városok például, valamilyen módon kivilágítanák őket: tehát láthatnánk. Hacsak nem létesültek föld alatti városok: ez a feltételezés egyáltalán nem ostobaság. De növények vannak, és a mi életről alkotott koncepciónk szerint, ahol növények vannak, ott állatok is vannak, amelyek megeszik a növényeket. És

ahol állatok vannak, amelyek megeszik a növényeket, ott… Miss Fallaci, nagyon óvatosaknak kell lennünk, amikor bizonyos dolgokról beszélünk. Máskülönben azt kockáztatjuk, hogy a fantasztikum területére tévedünk, és őrülteknek, vagy vizionáriusoknak tartanak minket.

– Én nem tartom sem őr ültnek, sem vizionár iusnak, doktor Stuhlinger. – Maga nem. De az olvasói majd annál inkább. – Azért még is kérem, f olytassa. – Rendben van. Még azt akartam

mondani: az élet a mi koncepciónk szerint csak két kémiai cikluson keresztül létezhet: az egyik a miénk, a másik a növényeké. A mi kémiai ciklusunk oxigénnel táplálkozik, és széndioxidot bocsát ki, a növényeké széndioxiddal táplálkozik, és oxigént bocsát ki. Világos? De ha a Marson kevés az oxigén, és kevés a széndioxid is, hogyan élnek a növényei? A semmiből nem, ez nyilvánvaló. Energiát nem lehet a semmiből létrehozni, csak valamiből lehet valamit megteremteni, és ez az elv az egész világegyetemre érvényes A marsbeli növények tehát úgy élhetnek, hogy maguk teremtik meg a saját atmoszférájukat egy burkolaton belül: átlátszó burkolaton belül természetesen, hogy fényhez is jussanak, olyasmi lehet ez, mint a szappanbuborék, üvegszer tojáshéj. De… amennyiben ez a feltételezés el fogadható a növényekkel kapcsolatban, akkor elfogadható az állatokra vonatkozólag is. És ha léteznek állatok a Marson, valószínűleg léteznek… léteznek értelmes állatok is.

– Ó, Jézusom! Emberek a tojásokban? A tojások, a tojások, a tojások! A végén valahogy mindig a tojásokra terelődik a szó, ezekkel az űrkutatókkal. Az ember szinte azt mondaná rögeszméjük a tojás, a tojás formája, egy tojás lidércnyomásos gömbjében élnek. Miért? Vajon miért?

–

Emberek nem. Vagy nem pontosan emberek. Vagy mindenesetre nem a mi bőrünkkel, a mi vérkeringésünkkel, a mi formánkkal felépítet emberek… Nézze, húsz év múlva majd megtudjuk. Von Braun azt mondja, hogy nem jutunk fel a Marsra 1990 előtt, de én fogadtam vele hogy már 1986 előtt felmegyünk. A marsutazásra alkalmas évek, vagyis azok az évek, amikor a Mars a legközelebb van a Földhöz, 1971, 1986, 1990. 1986-ban megtehetjük. Csak egy baj van, hogy – legalábbis Amerikában – mindenki csak a Holddal foglalkozik, és elhanyagolják Marsot. A NASA még határozott Mars Programot sem készített, mindössze csak szerződéses viszonyt létesített bizonyos iparágakkal az én elektromo s meghajtási r endszeremmel kapcsolatban. Maga bizonyára érti, mir ől van szó.

– Nem – mondtam nagyo n őszintén. – Igazán nem. – Akkor elmagyarázo m: ionizált atomok páro log tatásával…

– Nem lényeges, ig azán ne fáradjon. – De, de: elmagyarázo m. Meglátta arckifejezésemet, nevetni kezdett, és hál’ istennek feladta a kísérletet. Aztán megkérdezte Irmgradtól, valóban alszanak-e a gyerekek, és felállt, hogy elhozza űrhajójának egy kis modelljét: napközben Til, Chris és Susan kíváncsiságától ez nincs biztonságban. Dolgozószobájának üvegajtaján át láttuk, hogy kinyit egy nagy szekrényt, aztán gyanakodva körülnéz, majd kivesz egy kis játékszert. Mikor kezében tartotta, eloltotta a villanyt, és lábujjhegyen, egy macska lopakodó lépteivel, játékát a szívéhez szorítva visszatért hozzánk.

–

Szegény Ernst, annyira félti ezt a kis modelljét – súgta Irmgrad. – Mindig kulcsra zárja a szekrényt, mert fél, hogy a gyerekek kiveszik. Egyszer valóban ki is vették és eltörték.

– Itt van – mondta Stuhlinger, miközben az űrhajót a kávéskanna mellé helyezte. – Ezzel megyünk a Marsr a. Nézze meg fi gyelmesen, kérem. Megnéztem, és mindenekelőtt meg kell mondanom, hogy Tilnek igaza volt: valóban pontosan olyan, mint az óriáskerék. Két nagyon hegyes szárnya van, melyek egy közös alapból indulnak ki, és fölöttük függőleges csőre illesztett tárgy helyezkedik el középen. A tárgy a tulajdonképpeni rakéta, vagyis a rakéta, amely a Marsra viszi az űrhajót: elektromos meghajtású eljárással. A hegyes szárnyak mint egy óriási centrifuga, forgás közben olyan gravitációs erőt hoznak létre az űrben, ami azonos a Földével. Az űrhajó coca-colás üveghez hasonlít, vízszintes helyzetben az egyik szárny hegyére illesztették: akár azt a kis kocsit, amit a San Antonió-beli centrifuga rúdjára erősítettek. A rakéta és az óriáskerék egyszerre lépnek működésbe; az egész emlékeztet azokra a repülő csészealjakra, amelyek von Braun szerint nem léteznek, és nem is létezhetnek.

–

Az én űrhajómmal ötszázhetven nap alatt lehet megtenni az utat a Marsra, és vissza.

Kétszáznyolcvanöt nap odafelé, kétszáznyolcvanöt visszafelé – magyarázta Stuhlinger. – Természetesen nem számítom bele a Marson töltendő időt. Ez éppúgy lehet egy hónap, mint két év. Két évnek kell lennie, ha az űrhajósok elvétik a csatlakozást a Földhöz: ugyanis kétévenként adódik alkalom a csatlakozásra, előfordul azonban, hogy csak hatévenként. És épp ezért kell az űrhajót így megépíteni: tudjuk, hogy az emberi test nem lebeghet ötszázhetven napon, vagyis több mint másfél éven át a súlytalanság állapotában. Szükséges, hogy az űrhajósok normális módon éljenek, és súlyuk legyen, mint ha csak a Földön volnának; ez a szerkezet, amit Til óriáskeréknek nevez, pontosan arra szolgál, hogy a földi súlyviszonyokat teremtse meg. Az űrhajó kétemeletes: külön van a vezérlőkabin, a laboratórium, az élelmiszerraktár, satöbbi. Az emberek számára ugyanannyi hely marad, mint ebben a házban: vagyis három hálószoba fürdőszobával, egy konyha, egy nappali, egy tornaterem. Minden szobában van televízió és telefon, a nappaliban fi lmvetítő ber endezés is. Azt hiszem, ez elég.

–

Szerintem nem – mondta Irmgrad. – Ha akkora a hely, mint ebben a házban, akkor az igazán nem elég. Mindig mondom neked, hogy ebbe a házba kell még egy szoba. Meglátod, azoknak a szegénykéknek is szükségük lesz még egy szo bára.

–

Mi öten vagyunk, és ők hárman lesznek – jelentette ki Stuhlinger olyan hangon, mintha már többször is hallotta volna ezt a megjegyzést. Aztán hozzám fordult: – Három ember számára túl sok is a hely: a tengeralattjáróban sokkal szűkebben vannak. A szobák tágasak: azért építettem tágasra őket, hogy ha valami baj történnék, minden űrhajó több embert is befogadhasson. Ötöt például, vagy tízet, akár tizenötöt is…

– Akkor kell még egy szoba. L átod, hog y szükség van r á? – ismételt e Irmg rad m akacsul. Stuhlinger sóhajtott, nem válaszolt neki.

– A flotta öt űrhajóból áll majd, mindegyikben három ember, ez összesen tizenöt űrhajóst jelent. A valószínűségszámítás szerint nemigen fordulhat elő, hogy mind az öt űrhajót baleset érje vagy megsemmisüljön. Legalább egy feltétlenül épségben marad. És ebben az esetben az a feladata, hogy befogadja a túlélőket. Ha négy űrhajó megsemmisül, de a tizenkét ember életben marad, az ötödik űrhajó a maga három emberén kívül őket is befogadhatja. – Félbeszakította önmagát, mert meglátta Irmgrad hirtelen mozdulatát. – Irmgrad, kérlek, ne kezdd újra. Néhányan majd a karosszékekben alszanak, a mindenségit!

– És az enni-innivaló? – makacskodott Irmgrad. – Minden űrhajón van elég tizenöt ember számára! – ordította Stuhlinger. – Jól van, Ernst, jól van. Én csak a te érdekedben szólok: olyan szórakozott vagy, annyira nincs gyakorlati érzéked. Esetleg valahogy elhelyezkednek az alváshoz azok a szegénykék, aztán éhezhetnek. És szomjazhatnak.

– Nem szenvednek hiányt semmiben – sziszeg te Stuhlinger . –

Az örökös bezártságtól is szenvedhetnek – kockáztattam meg. – Két év, majdnem két év, az hosszú.

–

Kijöhetnek – magyarázta Stuhlinger. – Ha felveszik az űrruhát, mozoghatnak az űrben, átmehetnek egyik űrhajóról a másikra. Az űrhajóból ugyanazzal a módszerrel lehet kijönni, mint a tengeralattjárókból: egy fülkén át afféle előszobába jutnak, ezen keresztül egy másikba, és végül kint vannak. Odakint a r akétaövekkel közlekednek. N em tudom, l átott-e már ilyet.

– Igen – mondtam. – Láttam. – Csinosak, ugye? – Igen, csinosak. –

A magam részéről kényelmesebbnek találom a rakétaöveket az űrtaxiknál, és kevesebbe is kerülnek. Mindenesetre építünk űrtaxikat is, és ebből láthatja, hogy igazán nem probléma az űrhajón kívüli közlekedés. Egyetlen probléma maradt: a hőmérséklet. Az űrben nincs hőmérséklet, hogy hány fok van, az csak a fénytől vagy árnyéktól függ. Ha valaki árnyékban lép ki az űrhajóból, azt kockáztatja, hogy jégtömbbé változik. Ha viszont fényben lép ki, esetleg meggyullad, akár a gyufaszál. Olyan űrruhákat kell feltalálni…

– És te még fel akarsz menni! – morogta Irmgrad. – Mindenki fel akar menni ebben a családban, ő menni akar, Chris menni akar, Til menni akar, még Susan is menni akar. Az isten verje meg a Marsot!

– Ne átkozd a Marso t – mondta Stuhlinger . – Az isten verje meg a Venust. – Ne átkozd a Venust – mondta Stuhlinger. – Isten verje meg a Holdat – jelentette ki Irmgrad egyre elszántabban. – Felőlem!? – vonta meg a vállát Stuhlinger.

Hajnali két óráig ültünk ott a teraszon a játékszer előtt, amit Susan, Chris és Til mindig el akarnak lopni a papától. Az űrhajósokról beszélgettünk, Stuhlinger jól ismeri őket, aztán meg távoli dolgokról: más naprendszerekbe irányuló utazásokról például. Stuhlinger nem volt olyan optimista, mint Willy Ley: a fény sebességével repülni, mondta, ez majdnem lehetetlen. A tudósok soha semmit nem zárnak ki tökéletesen, nem használják ezt a szót: lehetetlen, de ebben az esetben bátran használhatnák. Még az elektromos rendszerrel is tízezer évre volna szükség az Alfa Centauri eléréséhez: vagyis nem kevesebb, mint háromszáz generáció élettartamára. Igaz, lehet olyan űrhajókat építeni, tízezer évig működnek. Lehet minket szaporodni az űrhajókban, háromszáz generáció válthatjaamelyek ily módon egymást: de ki biztosíthat arról,is hogy a háromszázadik nemzedéknek éppolyan lelke van, mint a miénk? Ki biztosítja, hogy lelkük lesz, bármilyen lelkük egyáltalán? A

paradoxon éppen ez: nagyon sok mindent tudunk a kozmoszról, a távoli világokról. De nem tudunk semmit arról a kicsike világról, ami itt van a kezünk ügyében, s agynak nevezzük. Így hát felkeltünk, mi, akik a kozmoszba akarunk menni, de nem tudunk semmit a saját agyunkról, és Stuhlinger azt mondta, visszakísér a motelba. Előbb azonban valamit szeretne megmutatni, hát bevezetett a dolgozószobájába: egy íróasztal állt benne, szék, kerevet, néhány könyvespolc tudományos könyvekkel, végül pedig egy alacsony, kerek asztal, barna bársonyterítővel leborítva.

– Valami nagyo n szépet mutatok – mo ndta Stuhling er, és a bár sonyterí tőt kezdte leemel ni. – Valamit, ami t az égben találtak? – kérdeztem. – Nem. – Valamit, ami egy másik bolyg

ór ól származik? – kérdezte m.

– Nem. – Valamit, ami a földön terem? – Nem egészen. – Hát akkor hol? – A tengerben – válaszolta és bűvészmozdulattal leemelte a terítőt. A bársony alatt üveggel védett tárló volt. Az üveg alatt kagylók. Kerek kagylók, laposak, spirál alakúak, gomb formájúak, áttetszőek, foszforeszkálók, sárgák, mint a napraforgó szirma, rózsaszínűek, mint a pólyás gyerek kör me, kékek, mint az égbolt egy dar abja, tengeri csikók, korall ok…

–

Ez a mániája – mondta Irmgrad. – Amikor elvisz minket a tengerre, soha nem marad velünk, csak a kagylói után szaladgál. Vagy minket is kényszerít, hogy kagylókat keressünk. És úgy őrzi őket! Féltékenyebben őrzi a kagylóit, mint az űrhajóját. Stuhlinger a pillantásával simogatta a kincseit. szépek! Szépek, mint a tenger. A bársonyterítő azért kell, hogy sötétben legyenek, és – Milyena színüket, megtartsák olyannak, amilyen a tenger mélyén volt. De néha mégis felemelem a takarót és gyönyörködöm bennük.

Félretolta az üveglapot, kivett egy kagylót, amely olyan volt, mint egy porcelán virág. Felemelte, nagy or ráho z tartotta.

– Micsoda illat! Még mindig tengerillata van. És a belsejében egy szirén énekel. Hallgassa csak. Hallgattam. A szirén énekelt.

– Valóban énekel. – Igen, minden éj szaka. Nappal hallg at. – Drágám, tedd vissz a, drág ám. Még eltör ik – mo ndta Irmg rad. Stuhlinger engedelmeskedett a feleségének. Helyére tette az üveglapot, ismét letakarta a barna bársonnyal, aztán határozott léptekkel indult az ajtó felé.

– No, siessün k. Hamaro san hajnali háro m ór a lesz már. Megköszöntem Irmgradnak a vendéglátást, beszálltam a Volkswagenbe. Az éjszaka lassan halványkékes árnyalatúra kezdett fakulni, és a Hold fehér volt, fehér, fehér. Némán haladtunk lefelé a szerpentinen, elhajtottunk von Braun háza, a tekintélyes nagyságú villa előtt, befordultunk a motelhoz vezető autósztrádára, és ekkor rádöbbentem, hogy nem szívesen válok el ettől a némettől, aki a Marsra akar menni, és közben kagylókat gyűjt. Áthatolhatatlan haragom valami csoda vagy varázslat folytán eltűnt, barátommá lett. Igazán, apám. És elszomorodtam, hogy máris itt a motel, és a Volkswagen fékez. A Volkswagen fékezett. Kiszálltam, és Stuhlinger is kilépett, kezet nyújtottam neki. Abban a pillanatban megéreztem a tenyerem és az ő tenyere között valami simaságot: egy porcelán virág ér intését. Kinyitottam a kezemet, és benne volt a kagyló . Igen. Egy kagyló, csak egy kagyló. Sok-sok kagylót találtam néhány héttel később Cape Kennedy tengerpartján, az űrhajósokkal. Van is belőlük nálam sok, némelyiket ők szedték, egyiket-másikat el is ajándékoztam, mondván: nézd, ezt egy űrhajós találta. De Stuhlinger kagylóját sohase tudnám elajándékozni: mert szebb mindegyiknél. Annak az embernek a kagylója, aki másodszor mutatta meg nekem első ízben a tengert, aztán fájdalmat okozott, mert azt mondta, hogy a Hold nem fehér, hanem fekete.

– Köszönöm – mo ndtam. – Csak egy nagyo n kicsi ke emlék – felelte. Megindította a Volkswagent és eltűnt.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

– De hiszen ebben a szobában nincs világí tás! – Nem, nincsen. – Teljesen sö tét van, el lehet botlani! – Igen, el lehet botlani. – Hát hol vannak a lámpák? – A lámpák eltör tek. – Eltörtek?! – Igen, eltörtek. – És miér t nem hozzák rendbe? – Mert meg kell őket javítani. – Akkor javítsa meg! – Én csak hor dár vagyo k. A hor dár a bőr öndöket hordja, nem javít lámpáka – Vigye vissza a bőröndöket. – Én nem viszek vissza semmi t. – És miért nem visz vissza semmit? – Mert a motel i gazg atója azt mo ndta: 203-as szo ba. És ez a 203-as szoba. – Fogja m eg a bő rö ndöket!!!

t.

Megfogta a bőröndöket, az utca fénye megvilágította fekete, ellenséges arcát. Csoszogva lépkedett, hajlott vállakkal. Mi a fenének cipeltetem vissza vele a bőröndöket a bejárathoz, mi a fenének? Hát mi szükség van éjszaka a lámpákra? Éjszaka aludni szokás, és elvégre az a szoba alvásra megfelelt, talán nem? Azért ordítottam vele, mert ő fekete bőrű, ez nyilvánvaló. Megérkeznek ezek a fehér emberek pöffeszkedve, és máris szaladgálhat fel-le a lépcsőkön a bőröndjeikkel. Nagy sóhajtással letette a földre a bőröndöket, a motel igazgatója elé: a motel a megszokott Holiday Inn of America intézmények egyike volt. Az igazgatója egy asszony: jó negyvenes lehetett, csúnya, sötétkék ruhát viselt. Egy papírlapra hajolva, számokat írt.

– Asszonyom, a szobámban nincs világítás. Nem felelt.

– Asszonyom, a szobámban vaksötét van. Nem felelt.

– Valamennyi lámpa elromlott, asszonyom. Nem felelt.

– Asszonyom, hallja, ami t mondok? Megrándult a szája, miközben tovább írta a számokat.

– Igen? – Azt mondtam, asszonyom, hogy a szobámban nincs világítás. – Igen. – A szobámban vaksötét van. – Igen. – Valamennyi lámpa elromlott. – Igen.

– Mi az, hogy igen?!? – Igen. Összeszorítottam az öklömet, leküzdöttem ellenállhatatlan vágyamat, hogy a képébe másszak, for rón r eméltem, hog y talán süket, és elöl ről kezdtem az eg ész történet et.

– Asszonyom, nyolc nappal ezelőtt szobát foglaltam ebben a motelban. Rendkívül ócska motel, én tudom, mert egyszer már voltam itt. Mégis foglaltam egy szobát: New Yorkból, telefonon. És a szobafog lalást elfogadták .

– Igen. –

Szobán én olyan szobát értek, amelyben lámpák is vannak. A lámpa az olyan valami, amit ha bekapcsolnak, világít. A 203-as szobában a lámpák nem világítanak, mert elromlottak.

– Igen. – Asszonyom, ö n érti, amit mondok? – Igen. –

Érti, hogy egy szobát akarok, amelyben olyan lámpák vannak, hogy ha meggyújtom, világítanak?

– Igen. – Akkor cseréltesse ki a lámpákat, az istenéééért! Akkor adjon egy másik szobááát! – Nincs másik szoba. – Márpedig lennie kell. mer t én fog laltam egy szobát. – Kapott egy szo bát. – Kaptam egy szobát világ ítás nélkül, az tehát nem szo ba.

– De az szoba. – Én világítással akarok szobát. Egy ember lépett közelebb, kissé habozva: a Holiday Inn egy másik vendége.

– Szerintem ennek a lánynak van némi igaza. Szerintem a kérése valóban indokolt. Hallgatás.

– Ha nincs másik szo ba, cserél je ki ebben a lámpákat. Hallgatás. – Amikor elfogadnak egy szobarendelést, abba a lámpák is beletartoznak. – Az nem a maga dolga – mondta az asszony, és tovább írta a számokat. A férfi elvörösödve visszavonult. Én folytattam.

– Asszonyom, éjszaka egy óra van. A repülőtérről jövök, és fáradt vagyok. Szükségem van egy szobára, és olyan szobár a, amelyben világítá s van.

– Fogjo n egy taxit, és menjen egy másik mo telba. –

Asszonyom, nem áll szándékomban másik motelt keresni éjjel egy órakor. Ez a motel iszonyatos hely, és maga szörnyeteg, asszonyom. A legostobább szörnyeteg, akivel valaha találkoztam, a legkor látoltabb. De mégis akar ok eg y szobát, mert kifizett em, és jo go m van hozzá. A nő végre megfeledkezett a számairól, és felemelte csúf, mohó, pattanásokkal borított arcát. Aztán összevihogott egy másik nővel, aki az irodában tartózkodott. Vihogott, semmi mást nem tett. Cseppet sem látszott sértődöttnek, a durva szavak úgy peregtek le róla, mint víz az üvegről. Döbbenten, hitetlenkedve bámultam rá. Aztán segítséget keresve megfordultam, és kétségbeesésem ködhomályából előderengett egy férfi: a Holiday Inn of America egy másik vendége. Kedves, udvarias embernek l átszott. Rám mo solygo tt, én r ámoso lyog tam. Meghajolt, meghajo ltam.

– Aludjunk együtt? – kuncog ta. Sokára ér kezett a taxi, mer t a motel mindig távol van a váro stól, és amikor végre megér kezett, már hajnali két óra volt. Elmagyaráztam a helyzetet a taxisofőrnek, a taxisofőr megjegyezte, hogy nincs ebben semmi fur csa, az emberek manap ság fütyüln ek a másikra, ez m ár így van, végül meg kérdezte,

Houston m elyik részét szánd ékozom látogatni: hogy viszonylag közeli motelt keressen számomr a. A NASA-t, mondtam. A NASA-t? De hisz akkor a Holiday Inn of America igazán nem lett volna megfelelő, mondta. Hogyhogy nem lett volna megfelelő, a NASA itt van két lépésnyire. Itt, két lépésnyire? Mikor voltam itt utoljára? Négy hónappal ezelőtt voltam itt, mindössze négy hónapja. Ó, négy hónap hosszú idő. Hosszú? Hosszú bizony, nagyon hosszú. Egyszóval, a NASA elköltözött, most a NASA már Clear Lake Cityben van. És akkor hová visz? Clear Lake Citybe természetesen. Messze van? Nem, nagyon közel: negyvenöt perc az autósztrádán. De hiszen három órára érünk oda! Hát igen: háromra érünk oda. De az egy másik város! Nem, nem másik város: Houston egyik külvárosa. Szép külváros, egyébként: nincs ott más, csak a NASA és egy motel. Milyen motel? Szép díszes, a Kings Inn: a Királyok Fogadója. Drága? Hát igen, drága: a luxust meg kell fizetni. Mennyi? Húsz dollár, huszonöt, talán több is. Több is? Jó, de akkor azok már lakosztályok. A Kings Inn direktrisze rendkívül elegáns leány volt, mintha varázsütésre lépett volna elő a Harper ’s Bazaar lapjairól, udvariasan és némiképp kritikusan megszemlélt. Miután valóban nyomorúságosan éreztem magam, elfogadtam egy tizennyolc dolláros szobát, és végre ágyba bújhattam. Aranyágy volt egy aranyszobában, és azonnal eszembe jutott a Holiday Inn of America, rájöttem, hogy ott hagytam a neszesszeremet, benne a parfüm, a fürdősó és az a sok felesleges dolog, amit a nők mindig magukkal cipelnek. Dühödten telefonáltam a Holiday Innbe, a telefonos kisasszony azt felelte, hogy nem hagytam ott semmit. De igen, kisasszony, nézze, ott kellett maradjon az ágyon, sötét volt, emlékszem, hogy oda tettem, miközben a villanykapcsolót kerestem, kisasszony, parfümöthameg is tarthatja, de a elvesztettem? fürdősó franciaAzfürdősó és…fürdősók Francia?a Miért nem veszek amerikai afürdősót, a francia fürdősót amerikai világ legkiválóbb fürdősói, és az amerikai parfüm is a világ legjobb parfümje, bármi, amit Amerikában gyár tanak, a legjobb gyár tmány a világo n, igen, kisasszony , maga is a legjo bb telefonos kisasszony a világon, hogy miért? Azért, kisasszony, mert nagyon sokféle módja van annak, hogy az ember a Paradicsomba kerüljön. Egyszer Jeruzsálemben, nem tudom, meséltem-e már ezt neked, apám, láttam egy nagyon kövér asszonyt, aki úgy ment a Paradicsomba, hogy bepréselte magát egy harminc centiméternyinél nem szélesebb, oszlopszegélyezte folyosóra. Vallásának tanítása szerint, akinek sikerül az oszlopok között áthaladni, az a Paradicsomba jut, és ő, nem tudom, hogyan, becsusszant közéjük: azonnal be is szorult. Nem tudott sem előre, sem hátra lépni, visszamenni egyébként azt elentette volna, hogy örökre elfogadja a Poklot, és az oszlopok ott álltak, szorították, harapásukba fogták, összenyomták a mellkasát és a csípőjét, a hasa mintha kettévált volna, egy oszlop pontosan félbehasította, az asszony ordított a fájdalomtól, sírt, csókolgatta az oszlopokat, azt mondogatta: oszlopok, könyörögve kérlek, engedjetek át, oszlopok, a Paradicsomba akarok jutni, oszlopok, és az oszlopok hallgattak, egyre jobban szorították. Mindenki hallgatott. Én szerettem volna rákiáltani: asszonyom, miért akar a Paradicsomba jutni, asszonyom, nem látja, hogy a Paradicsom fájdalmat okoz, menjen vissza a Pokolba, asszonyom, a Pokol sokkal kényelmesebb: ehelyett azonban hallgattam, akár a többiek. Hallgattam és néztem, tisztelettel és sajnálkozással eltelve, és egyszerre csak az asszony felordított, nem a fájdalom kiáltásával, hanem az örömével, és sikerült kiszabadítania a vállát, a válla után sikerült kiszabadítania a hasát is, hogy átjuttassa egy másik oszlophoz, amely félbevágta, és nagyon lassan, nagyon nehezen, csókolgatva, zokogva, imádkozva eljutott az utolsó oszlophoz, folyosó végéhez, végkimerülésben a földre a Paradicsomban Igen,kis sok módja avan annak, hogy aésParadicsomba jussunk. Én zuhant, példáulésmindig megtettem volt. felé egy útszakaszt, valahányszor megérkeztem ide: Houston, Texas. Ez volt tehát : Houston vessző Texas.

És ez volt a NASA vessző Clear Lake City: egy város, amit négy hónap leforgása alatt átszállítottak negyven mérfölddel arrébb. Csak úgy, ahogyan egy batyut felemelnek az egyik asztalról, és áthelyezik egy másik asztalra. Aki nem tudta, észre sem vette, hogy már nem áll ott, ahol azelőtt: az egyetlen különbség a fehér szín volt. Mint a délibáb, teljesen valószerűtlenül, a NASA most egy tökéletesen egyenletes, mészfehér síkságon terült el.

– De hát ez lehetetlen, Paul! – Nagyon is lehetséges: tekintve, hogy megcsináltuk. – És ez a fehérség, Paul, ez mi? –

Kagylók. A Mexikói-öbölből hozzuk őket, építőanyagnak és kavicsnak használjuk. Itt valamennyi fal kagylóval kevert malterbó l készült.

– Kagyló val kevert malte r? – Igen. A kagylókat azonban előbb megdaráljuk. Az űrhajósok épületéhez kilenc tonna kagylót daráltunk meg . Lehajoltam, hog y egyet felemeljek, és közben St uhlingerr e go ndoltam.

– De milyen szépek! Nézd, milyen formás, milyen kecses. – Igen, szépek. – És ti megdarálj átok. – És mi megdaráljuk. Paul Haney büszkén nevetett: döbbenetem, felháborodásom egy cseppet sem bosszantotta. Az amerikaiaknak több sem kell a boldogsághoz, csak megdöbbenteni, felháborítani az embereket. És Paul amerikai, emlékszel a vallatásra, amelynek félig komolyan, félig tréfásan alávetett engem az elején? Magas, vaskos termetében kiegyenesedve, ujjával a hatalmas épületekre mutatott, ezek voltak az ő Paradicsomhoz vezető oszlopai, és minden ámuló sikolyommal távolabbra jutott egy kicsivel a Pokoltól.

– A centrifuga számára viszont még többet megdaráltunk: körülbelül tizenhárom tonnányit. Látod azt a nagy kerek épületet? Az a hármas centrifuga: három embert tud befogadni, nem csak egyet. Az Apollo űrhajó három emberét. Most nézd a motort. Ez a Föld legerősebb motorja. És a legsúlyosabb is. Mikor összeszerelték, meg sem tudtuk mozdítani. Próbálkoztunk teherautókkal: úgy szakadtak szét, mint egy menyasszonyi fátyol. Megpróbáltuk emelődarukkal: kettétörtek, mint a fogpiszkáló. Úgy látszott, semmi er ő nem képes felemelni, elvonszolni, semmi! A Föld legerősebb és legsúlyosabb motorja hatalmas, acélból készült taposókádhoz hasonlított, annyira hasonlított hozzá, hogy az embernek kedve támadt szőlővel teli puttonyokat üríteni belé, hengerszőnyegen állt és várta, hogy besüllyesszék a lyukba a kerek terem, a centrifuga közepén.

– Hát akkor, Paul? Ki vo ntatta el idáig ? –

Ez hihetetlen történet. Egy munkás ötlete volt: szicíliai a fickó, azt hiszem. Azt mondta: miért nem próbálják meg hengerekkel? Csináljanak egy szőnyeget hengerekből, aztán görgessék a hengereket, és a motor majd együtt halad velük. Zseniális. Mérnökeink megpróbálták, és azt mondták, zseniális. Most mi t nevetsz?

– Ó, Paul! Ó…! – Igazán nem találok benne semm i nevetségeset. – Ó, Paul! Ó…! – No, hát megtudhatom végre, mi olyan nevetséges? – De Paul! De hiszen így építették a piram isokat! – A piramisokat? Mi közük ehhez a piramisoknak?! –

A piramisokat, Paul, és az egyiptomi templomokat, a Nagy Kínai Falat és a Colosseumot, a gótikus templomokat, mindent! Készítettek egy hengerszőnyeget és úgy mozgatták a kő- meg a márványtömböket. Valóban egy kis szicíliai munkás kellett hozzá, hogy ezt a mérnökeitek eszébe uttassa?

– Unalmas vagy! Te is, meg az a múlt is. Egy pillanatra szinte láttam beszorulva két oszlop közé, amelyek összenyomják a mellkasát, a hasát. De ő ügyes forgolódással kicsusszant közülük. – Ha rajtad múlna meg az ilyen alakokon,

amilyen te vagy, még ma is kerékpárral közlekednénk, sőt gyalog – én pedig bűnbánóan folytattam zarándokutamat Jeruzsálembe: mindenfelé úgy köszöntöttek, mint a tékozló fiút, aki bocsánatért esedezve visszatér, vagy a lábadozót, aki gyógyulást keres. Rokonok és orvosok jöttek elő a különböző i ro dákból ör ömujjo ngva, és te rmészetes, hogy inkább ők látszott ak betegnek, négy hó nap alatt legalább négy évet öregedtek: a gondoktól, a kellemetlenségektől, ki tudja. Emlékszel Jack Rileyre? Ciao, Jack. Emlékszel Ben Gallespie-re? Ciao, Ben. Emlékszel Howard Gibbonsra? Ciao, Howard. Emlékszel… Katherine-re? Ciao, Katherine. Katherine (ugye, így neveztem?) férjhez ment, és ettől meghízott, de cseppet sem vált boldogabbá: bizonyos, hogy a férje nem asztronauta. Gibbons már nem őrizte annyira sisakja-vesztett őrmesteri merevségét, egy kis erőfeszítéssel még az ajkát is sikerült olyan módon megrezdítenie, ami mosolyra emlékeztetett, ezzel a mosollyal jelentett be nekem eg y meglepetést: elmo ndta, hog y Bob Button itt van, áthelyezték Kalifo rniából . Az az ajtaja o tt, igen. Szélsebesen bevágódtam az ajtón.

– Bob! Mennyire örülök, hogy viszontlátlak, Bob! – Hé – morm olta Bob, de meg sem mozdult. – Bob! Hogy vagy, drága Bob?! – Ühm. – Bob!? Nem ismer sz meg, Bob? – De, hogyne, szervusz. – Hogyhogy szervusz? Sze rvusz és kész?! – Isten hozott. Mintha megfonnyadt volna ő is: akár a fáról leszakított, naptól megszikkadt falevél. Apatikusan nyújtotta a kezét, ujjai bajuszánál is petyhüdtebben csüngtek. Bajuszának erősen megritkult szálai is mintha egyenként lehullani, elhalni készültek volna.

– Ó, Bob! Hát mit csináltak veled, Bob?! – Hogy? – Bob! Mióta vagy itt?

– Három hó napja. – Értem. – Hogy? – Bob, remélem, segítesz majd nekem. Visszajöttem a könyv miatt, nagyon nagy szükségem lesz segítségre.

– Hm. – Figyelsz rám, Bob? Azt

mondom, ho gy segí tségr e van szükségem.

– Itt Howard Gibbons a főnö k. Az ő fő nöke Ben Gallespie. És valamennyiük főnö ke Paul Haney. – De hát mi van veled, Bob?! – Semmi nincs velem. – Hát, ahogy g ondolo d. Ciao. Felálltam. Megindultam az ajtó felé. Riadt , halk hangja ál lított meg.

– Oriana… – Igen?... – Szeretném, ha megértenéd… – Mit kell megértenem?!? –

Szeretném, ha megértenéd, hogy Houston nem Santa Monica, és hogy Houstonban nehezen tudnám összeegyeztetni a barátságunkat a feletteseim iránti becsületességgel.

– Összeegyeztetni? Barátság? Becsületesség?

– Nagyon fontos nekem az új m egbízatásom, és a kötelesség azt parancsolja… – Ugyan menj a pokolba, Bob! Kimentem, bevágtam az ajtót, mindenki sietve a papírlapok fölé hajolt, úgy tettek, mintha nem láttak, nem hallottak volna semmit. Mindenki, kivéve őt. Meglepődtem, hogy nem vettem észre, amikor bejöttem, és azon is meglepődtem, hogy Paul nem mutatott be minket egymásnak, mielőtt kimentem volna. Egyetlen pillantás már meggyőzött arról, hogy ő nem olyan, mint a többiek. Ez elsősorban a szemén látszott: álnok, rendkívül okos, smaragdzöld szeme volt. Aztán az arcán: sovány volt és kemény, répavörös haj keretezte. Végül pedig a mosolyán, mely észrevétlenül fodrozta vékony ajkát. Megvető, ironikus mosoly volt, már egymagában véleményt mondott a dolgokról, és kizárt mindenfajta puhány alkalmazkodást ehhez a világhoz. A mama mosolygott így, amikor még fiatal volt és kevésbé hajlamos a megbocsátásra. És így nyújtotta a kezét is: a magasból, mint egy királynő, szinte kegyképpen. Kezet nyújtott, megmondta a nevét. A neve teljesen hétköznapi, Sally Gates, nekem azonban ez mindörökre egy királynő neve marad: igazán furcsa helyet foglal el ezekben az emlékir atokban Sally, a NASA egy ismer etlen alkalmazo ttja, apám. A jövőbe tett utazásom sor án kevés nővel találkozt am, érdekessel soha: az ember azt hinn é, hogy a jö vő kir ekeszti magából a nőket, csak azért van szüksége rájuk, hogy gyerekeket szüljenek, szoptassanak. De Ray Bradburyn kívül is akadt azért néhány személy, aki elfogadtatta velem a jövőt, s egyikük épp nő volt: Sally. Sok mindent lettemnekem volna aelfogadni, Sally nincsen Sokegyik mindent nem értettem volna ha Sally képtelen nem nyújtja kezét, éshaöntudatlanul a ott. mama mániáját utánozva, azt meg, nem mondja, hogy olyan vagyok, mint akit kiéheztettek, el kell vigyen enni. A vendéglő, ahová vitt, a NASA étterme volt: ide járnak ebédelni az űrhajósok is. Önkiszolgáló rendszerrel működött, amikor beléptünk, el kellett venni egy tálcát, rátenni villát, kést, kanalat, majd odatolni egy pulthoz, amelyen kész ételek kiállítása tárult elénk, rátenni a kiválasztott tányérokat a tálcára, káromkodva felemelni az egészet és elvinni egy asztalhoz, ahol végre hozzá lehetett látni az evéshez. Az egész művelet rendkívül utálatos volt, az önkiszolgáló rendszer útján megvalósítani vélt egyenlőség elvét mindig érthetetlennek találtam, nem látom be, miért ne szolgálhatnának engem a pincérek a maguk mesterségével, amikor én szolgálom őket az enyémmel, de Sally Gates meggyőzött, hogy nem az a fontos, hogyan eszünk, hanem az, hogy mit eszünk. Philadelphiában született, mondta, San Franciscóban nevelkedett: ez Amerika két legkifinomultabb városa. Egy tábor nok felesége vo lt, és évek ig élt Euró pában: az önkiszolgáló rendszer pontosan úgy bosszant otta, ahogyan engem.

–

És te miért élsz ezek között az emberek között, Sally? Philadelphiában születtél, San Franciscóban nevelkedtél, egy tábornok felesége voltál: miért dolgozol a NASA-nál, miért laksz Houstonban?

– Hogy ö reg ko ro mban elmondhas sam, én is itt volta m, hog y részt vehessek ebben az egészben . – Mind ezt mondják.

– Mindnél ez az oka annak, ho gy itt vannak. – Az olyanoknál is, mint Bob? – Az olyanoknál is, mint Bob. – Az olyanoknál is, mint Howard? – Az olyanoknál is, mint Howard. – Akkor miért látszanak olyan boldogtalannak, betegnek, megfélemlítettnek? Sally álnok szemei villámot vetettek.

–

Mindenekelőtt azért, mert amerikai férfiak, és az amerikai férfiak negyvenéves korukban elhaláloznak: a fiatalság itt már húszéves korban véget ér. Öregnek érzik magukat, tehát öregek is, és úgy viselkednek, minttúlazsokat öregek. meg tesznek, azért, mert félnek. kompromittálják magukat, félnek, hogy vagyAztán túl keveset félnek, hogyFélnek, túllépik hogy megbízatásuk határait. Megbízatásuk nem követel hevességet vagy élénkséget: egyedül fegyelmet követel. Semmi mást. És ők nem is adnak mást. Miért adnának? A Hold, drágaságom, nem olyan romantikus kaland, amilyennek te go ndolod: a Hold hatalmas ipari vállalkozás.

– Ipari vállalkozás?!? – Ipari vállalkozás. Miért botránkozol meg rajta? Ez semmit nem von le a varázsából. De miután üzleti vállalkozás, sokkal inkább a fegyelemből táplálkozik, semmint a lelkesedésből: és ahol fegyelem van, ott van félelem is. A félelem nagyon otthonos érzés itt nálunk. Ez vonatkozik rám is, Bobra, Howardra, az űrhajósokra, mindenkire. Houstontól távol mindannyian bátrabbak, elevenebbek vagyunk. Tudunk nevetni, levegőbe hajigálni a kalapunkat, ha egy barátunkkal találkozunk. Houstonban megmerevedünk, mint a katonák a kaszárnyában, a gyerekek az intézetben. Kölcsönösen ellenőrizzük egymást, figyeljük egymást, és a félelem, hogy kirúgnak innen, megdermeszt. Olyan pucéran állnánk, mint Ádám és Éva, ha kidobnának ebből a rettenetes Földi Paradicsomból: mert nem vehetnénk többé r észt ebben a Dolog ban. Természetesen vannak kivételek: de a kivételek r itkák és…

– Rólam beszélsz, Sally? – harsant közbe a hátunk mögül egy vidám hang. A hang egy meglehetősen alacsony, zömök kis emberből jött, aki a délvidékiek nehézkes arcvonásait viselte. Vastag volt a két arca is, az ajka duzzadt. Bozontos szemöldöke a szempilláit érintette, súlyos volt még a bőre színe is: a terrakotta és a rozsda közötti árnyalattal. Mindez a súly

azonban egyáltalán nem volt zavaró, az erő kifejezésévé vált benne, s a férfi valóban erős, vonzó volt: duzzadt izmai kidombor odtak ingének rö vid ujja alól, nagyon er ős nyaka és erős fog ai voltak. A fogait arra használta, hogy rokonszenves mosolyban mutogassa őket, ez a mosoly magával ragadta szénfekete, ékszerként csillogó szemeit is. Gondosan ápolt kezében üres tányérokkal teli tálcát tartott. Mikor megpillantotta, Sally örömében elpirult: annyira, hogy már-már nem lehetett látni, hol végződik az arca, és hol kezdődik répavörös haja. Igazi répává változott: szeme, mint két zöld levélke figyelt a világba.

–

Wally! Ó, Wally, drágám! Hát persze hogy rólad beszéltem: ki másról beszélhettem volna? –

Aztán bemutatta: – Wally Schir ra, Ameri ka leg szebb űrhajósa. Amerika legszebb ű rhajó sa meghajol t, hálásan a bókért, melyrő l tudta, hogy nem egészen érdemli meg. Tetszett nekem, ahogyan meghajolt: mintha nem is volna a kezében a tálca. Aztán tetszett a hangja is: erős, rekedtes, mint azoké a férfiaké, akik sokat dohányoznak, sokat isznak, sokat esznek és sokat szeretkeznek.

–

Olasz? Többször jártam Olaszországban: ismerem Rómát, Nápolyt, Genovát, Velencét. Szicíliában azonban sohasem voltam. – Villant a szeme. – Én is olasz volnék, ha megengedi: apám Szicíliából vánd or olt be.

– Megengedem. –

Sokan azt mondják, az nem ugyanaz. Nem nagyon szeretnek minket Olaszországban, vagy tévedek? Hogy i s neveznek minket Firenzében? Ter… Ter…

– Terroni. *

Én egy vagyok. – Ismét villant menjek-e, a szeme. –vagy SosePisába. voltam Pisát még Firenzében sem. Csak fél napom volt,terrone és haboztam, hogy Firenzébe választottam, a – Terroni. Tor ony mi att. Jól tettem?

– Nagyon rosszul tette. – Hát, mit vár tőlünk… Aztán meg, a Pisai Torony nincs is sajtból. – Miből? – sivította Sally. – Sajtból. Hallottam valamit rebesgetni bizonyos sajtról – magyarázta Schirra. – De a firenzeiek nem akarják terjeszteni. A firenzeiek fukarok, nem olyan bőkezűek, mint mi, szicíliaiak.

– Ki mondta, hogy a firenzeiek fukarok? – kiáltottam. Tetszett nekem ez a szicíliai, akinek az apja eljött szerencsét próbálni Amerikába, és Amerikában világra segített egy fiút, aki majd felrepül az égbe. Ki tudja, hány Schirra él Szicíliában, akik nem is sejtik, hogy a híres asztronauta a rokonuk. Szívesen megkerestem volna őket egyenként, hogy megmondjam nekik: tudjátok? az a Schirra, aki a Holdra m egy, egy r okono tok. – Ki mondta , hog y a fir enzeiek fukarok? – kér deztem.

– Stendhal – vetette oda ez a műszaki szakember. A Holdra megy és Stendhalt is olvasta, mondanám a Schirráknak. Nagy öröm ám, tudjátok-e, hogy a rokonai lehettek. Az amerikaiak bizony nem olvassák Stendhalt. És az ilyen technikai szakemberek, mint ő, éppenséggel nem.

– Stendhal hazug vo lt. –

Minden író az. Én például be tudom bizonyítani magának, hogy a Hold nincs sajtból. Mindenesetre azonban a Sajt Program tetszik nekem. Jobban, mint az Apollo Program. Benne vagyok, ha elfogad.

– Elfogadom. – Én is elfogadom

– szólalt meg eg y másik han g a hátunk mög ött.

Shepard volt, ő is tálcával a kezében. Meghajolt, de egészen másképp, mint Schirra: mintha a tálca lehúzná a kezét. – Hello . Hog y van?

– Jól; és apámnak kell a tehén. – Vegye meg. – Anyám viszont inkább a lovat akarja. – Vegye meg. – És mindketten azt állítják, hog y kedves lenne, ha megajándékozna velük. – Majd ha megbolondultam. Drága jószágok ezek, tudja-e?

– De hát mir ől beszéltek? – mondta pana szosan Sall y. –

Az ő zsugoriságáról – magyarázta Schirra. – Ez a legzsugoribb zsugori, akivel csak találkozhatunk Firenze falain kívül. Shepard elad, és kész. De drágán ad el; ne higgyen neki, ha azt állítja, hogy alacsonyak az árai. Ellenkezőleg, nagyon is magasak. Én tudom, mert velem is próbálkozott. De nálam ugyan hiába. Mi, szicíliaiak amúgy sem tudnánk mit kezdeni az ő lovaival meg teheneivel. Mellkasát kifeszítve, orrával valamiféle szagok után szimatolva, Shepard mintha egy kicsit szenvedett volna ennek a bizalmas hangvételnek a hallatára. És teljes hosszában kiegyenesedve, rendkívül magas lett a zömök Schirra mellett, aki azonban mégis jócskán túlnőtt rajta, és egyre obban tetszett nekem. Az az igazság, hogy senkit se találtam, akinek Schirra ne tetszett volna nagyon: Houstonban és másutt is, mintha mindenki különleges gyengédséggel viseltetnék Schirra iránt, az első hét űrhajós között neki van a legjobb humorérzéke, a legaranyosabb kedélye, feltétlenül ő a legrokonszenvesebb. Szereti az embereket, szereti, ha figyelnek rá, szeret másokat megnevettetni: amikor úton van, gyűjti az anekdotákat, és nem nyugszik, amíg el nem mesélheti őket, az életnek mindig a mókásabb oldalát nézi. Valamennyi között ő a legkevésbé nagyképű, az űrhajósmesterségben számára nincs semmi különleges. Guglielmo Schirra, az édesapja az első világháború alatt lett a légierő kiváló szakembere, és amikor a háború véget ért, továbbra is végzett akrobatamutatványokat kis repülőgépén. Mikorszárnyaira, már az ifjabb Guglielmót, vagyis Wallyt várta, SchirraIlyenkor asszonya felesége felmászottis avele kistartott. repülőgép és csavarokat rögzített, benzint töltögetett, aztán a kormányrúdhoz ült, és hóbortos dolgokat művelt. Mikor Wally megszületett, a Schirra házaspár minden betegségét repülőgéppel gyógyította: nyolcszáz méter magasságba vitték meghűléssel, ezer méterre kanyaróval, ezerkétszázra a skarláttal. Nyilvánvaló, hogy Wally nem veszi komolyan azt, hogy egy kicsivel magasabbra repül. És az is nyilvánvaló, hog y azt sem veszi komo lyan, aki ezért komol yan veszi mag át.

– Azt mondtad, elfogadod. Mit fogadsz el? – Az üzletet. Bármi lyen üzletrő l van is szó – jelentette ki Shepard. – Bármilyen üzletről van is szó, ez olyan üzlet, amihez semmi közöd. Aztán hozzám fordult: – Én időm legnagyobb részét Saint Louisban töltöm: ha segítségre van szüksége, keressen meg. Ne fogadjon be akárkit a Sajt Programba. Különösen ne fogadja be őt: elrabolja a helyünket és az ötletet is, végül cowboyok leszünk a farmján vagy kifutók a bankjában. Ezzel el is köszönök: mély tiszteletem. Ismét meghajolt, azzal a könnyed, tálca nélküli meghajlással, és elment, Shepard követte, és mintha egyszerre száz ember ment volna el vele együtt. Sally imádó szemekkel nézett utána.

– Igen, hát ez ő: a kivétel. A félelem meg sem érinti. Hosszabban kellene beszélgetned vele. Kivel kértél beszélgetést ma délutánra?

– Slaytonnal. – Ah! – Sally szeme fur csán megvi llant. – Azt hittem, őt már ismer ed. – Ismerem. Épp ezért szeretnék újra beszélni vele. – Ah! – Nem értesz velem egyet, Sally? – Dehogynem. Kicsit megváltozott, majd meglátod. – Megváltozott? – Ő Houston legfontosabb embere most már. Sőt, egyike a NASA legfontosabb embereinek. Tőle függnek az űrhajósok, az űrhajósok pro gr amjai, az űrhajóso k áthelyezései, egyáltalán , minden. Senki nem mo zdíthatja a kisujj át sem Deke engedélye nélkül.

– És ettől megváltozott? – Nem, nem ettől. – Sally hangja is furcsa volt. Mintha nem tetszene neki, vagy megriasztaná ez a találkozás, és ezért megpróbál rábeszélni, hogy ne menjek el. De nem értettem, miért. – Hánykor van a találkozód?

– Tíz perc múlva. – Nos, hát akkor mire vársz? Csak nem akarod váratni? Mit képzelsz? Hogy ő várhat rád? Siess, gyor san. Siess, indu lj! Megragadta a karomat, és mint egy kisgyereket, aki elkésik az iskolából, átvonszolt az űrhajósok épületébe, egyenesen Don Green nevű kísérőm kezébe. Ez az ember folyosókon, felvonókon, újabb folyosókon, újabb felvonókon a Főnök irodájába. És nem, sohanem nem kellene újra felkeresnünk azt, aki keresztül jelentett elvezetett számunkra egyszer valamit. Soha,soha, soha kellene megismételnünk valamit, ami egyszer kellemes volt. Ez súlyos hiba: ugye, apám? Mi ketten tudjuk, mert én már elkövettem eg yszer ezt a hibát : gyermekkor om hőseivel.

Gyermekkorom tele volt hősökkel, mert az a kiváltság jutott osztályrészemül, hogy dicsőséges korszakban voltam kislány: te ezt jól tudod. Úgy gyűjtögettem magam körül a hősöket, ahogy más gyerekek bélyegeket gyűjtenek, úgy játszottam velük, ahogy más kislányok babákkal játszanak. A hősök, vagy akiket annak hittem, teljesen betöltöttek tizenegy hónapot az életemből: az 1943. szeptember 8-tól 1944- augusztus 11-ig eltelt tizenegy hónapot, Firenze német megszállásának időszakát. Azt hiszem, abban az időben érlelődött meg bennem a mélységes tisztelet a bátorság iránt, a vallásos áhítat, amit az áldozatot hozók iránt érzek, és a félelem a félelemtől. Te velük harcoltál, apám, velük együtt használtál fel engem apró szolgálatokra, mint például hogy újságokat és üzeneteket vigyek: következésképpen mindennap találkoztam a hőseimmel, otthon, az utcán, falun. Kislány voltam abban az időben, akinek nem voltak illúziói, kemény és tudatos kislány voltam, semmit nem hallgattak el, semmit nem tüntettek fel jelentéktelennek előttem: valahányszor találkoztam a hőseimmel, tudtam, hogy talán utoljára látom őket. Épp ezért annyira szerettem őket, hogy mindegyikükért kész lettem volna akár meghalni: be sem várva a szövetségesek bevonulását, a fehér kenyeret és a csokoládét. Annyira tiszteltem őket, hogy amikor véget ért a háború, továbbra is bennem maradtak, őriztem őket, mint valami értékes ékszert: vagy kábítószert inkább. Kábítószert. Bármit tettem, láttam, hallottam, azt ehhez a mércéhez mértem: még a szerelmet is, uramisten. Mint nő, elvesztegettem fiatalságom első éveit azzal, hogy minden férfit, akit megismertem, összemértem az én hőseimmel: és elutasítottam őket, mert cseppet sem hasonlítottak hozzájuk. Attól tartok, kevés embert üldözött ennyire egy emlék vagy egy félreértés, mint engem. Aztán, tizenhét évvel ama távoli augusztus után eszembe jutott, hogy írok egy könyvet erről: elmesélem az én hőseimet. És elkövettem anem hibát: elindultam, megkeressem mindazokat, akikésnem Hát: írtam még meg hogy azt a könyvet, apám,őket. és teEgyenként, ezt tudod. Nem írtam meg, nem haltak tudom,meg… megírom-e valaha. A könyv készen van, tisztán és világosan a fejemben, oly fényesen, mint kevés dolog, ami velem kapcsolatos: de nincs bátorságom szavakra lefordítani. A szavak olyan súlyosak, súlyosabbak, mint a kövek, és a hősök elsilányodnak: tudod-e? Ha nem lesznek silányabbak, akkor elhíznak. Ha nem híznak el, megöregednek. És amikor felfedezem ezt, az fáj, apám, elmesélni pedig kétszeresen fáj, undorít. Ha nem fáj, akkor meghat, és ez még rosszabb, mert a seb, a fájdalom – az betegség, a meghatottság pedig érzelem. A betegséget gyógyítani lehet, az érzelmeket nem. Ezzel vissza is térhetünk az én leg eslegújabb hősömhö z, ugye?

Sallynak igaza volt. A Főnök valóban nagyon fontos személyiség lett. Hivatali szobája a legfelső emeleten volt (minden fontos személyiség hivatali szobája az utolsó emeleten van Amerikában), két csinos titkárnő őrizte (minden fontos személyiség hivatali szobáját Amerikában két csinos titkárnő őrzi), szép plüss-szőnyeg, négy telefon, egy értekezletek számára szolgáló asztal (minden fontos személyiség hivatali szobáját szép plüss-szőnyeg, négy telefon, egy értekezletek számára szolgáló asztal díszíti Amerikában). Amikor beléptem, olyan érzés fogott el, mintha valami romlott, zsíros közegbe jutottam volna és… Nem, ó, nem: nem volt romlott és nem hízott el. A hősök, akiket felnőttkorunkban kiválasztunk, nem olyan könnyen romlandók: alaposan megrostáljuk, mielőtt elfogadnánk őket, mikroszkóp alatt vizsgáljuk, cinizmusunkkal megszűrjük. De azért mégis, nem volt azonos az én legeslegújabb hősömmel: megöregedett. Valahogy úgy, mintha huszonnégy óra alatt történne az, ami másutt egy hónap alatt történik, négy hónap múlt el fölötte, és négyévnyit rombolt rajta. Teste fáradtnak, elnyűttnek látszott. Vállát mintha ólommal teli zsák húzná le. Egykor ironikus,

szomorú szemeiből hiányzott minden irónia, csak a szomorúságot őrizték meg. Szinte semmi sem emlékeztetett benne arra az életerős, nyers ifjúságra, amelybe áthelyeztem megromlott hőseimet. Még a mozdulat, ahogy kezét nyújtotta, az is megváltozott: a nyílt lendület helyett kelletlenül mozdult, mintha nem bízna bennem. És szorítása sem volt olyan kemény: olyan ember kézszorítása volt, aki már nem tör ődik vele, hog y barátságot, bizalmas hangulat ot, más hasonlókat teremt-e.

– Isten hozta. – Köszönöm… – Meleg van, ugye? – Igen, meleg van… – De itt azért nem annyira… – Itt nem annyira. Szép ez az iro da… – Mondják. Szórakozottan körülpillantott, és nyilvánvaló volt, hogy cseppet sem érdekli a legfelső emelet, a plüss-szőnyeg, az óriási asztal, a telefonok, és ki tudja, talán még a csinos titkárnők sem.

– Sok minden megváltozott idebent… – Semmi nem változott, semmi. Felállt, az íróasztalhoz lépett, megnyomott egy gombot, a mikrofonhoz hajolt: – Szóljanak Grissomnak, hogy legyen itt fél óra múlva. Egy fél óráig most nem érek rá. – Grissom, nem Gus. És a titkárnőit bízta meg, hogy értesítsék. Négy hónappal ezelőtt maga hívta volna fel a barátját: „Hé, Gus, egy félórás dolgom van; fél óra hosszat ne zavarogj itt, rendben?” Grissom a következő ember, aki majd felmegy, a Gemini Program keretében. Ösztönösen Stig és Björn jutott eszembe, amikor Stockholmban találkoztunk: „Látod? Az év végén megindul a Gemini Program: ezúttal Slayton megy fel. Már elkészítettük a címlapot is. Színeset.” A címlap szép volt: Slayton fehér felhők és az égbolt hátterével állt rajta: Björn vidáman lobogtatta az orrom előtt: „Nézd, itt a te hősöd, a te hősöd!” Megnyomta újra a gombot, ellépett az íróasztaltól, visszatért hozzám. Úgy nézett rám, mint aki azt mondja: tessék, lő j. Lőttem.

– Tehát Grissom m egy fel.

– Igen. Grissom. – Mindnyájan nagyo n meg lepődtünk. Mind azt hittük, hog y maga meg y. Nagyo n sajnáltuk. – Köszönöm. – De hát nem mag a választja ki az ember eket, akik felm ennek? – Én is. – És nem választhatta ki ö nmagát? – Megpró báltam. Javasoltam. Nem használt semmit. A végső döntés jo ga Washingto né. Kirobbant, olyan ro bbanással, amit fáradtsá gától nem is vár tam volna. nem változott, semmi! Legkevésbé azok, akik nemet mondanak. Az ember beszél, – Semmi tárgyal, és ők azt felelik, nem. Megyek másokhoz, kérdezem az ő átkozott véleményüket, és ők az átkozott óvatosságukkal azt felelik, nem. Inkább nem. Miért kockáztassunk. Miért játsszunk hazárd átékot. Ez ismeretlen terület. Mindent tudunk, és nem tudunk semmit. Egymagában a tény, hogy ketten vannak, ez nem elég. Ha az az ember meghal odafönt. Micsoda szégyen. Szuperkonzervativizmus! Szuperó vatosság! Szup ero stobaság! Azelőtt csak a légierő or vosai szóltak bele, ma már a politikusok is. Valaki igen magas szinten a fülükbe súghatta azokat a meséket. Inkább nem. Miért kockáztassunk. Miért játsszunk hazárd játékot. Satöbbi, satöbbi, satöbbi! A pokolba is, én jól vagyok, mondom. Nagyszer űen vagyo k. Nézze! Nézze a pulzuso mat. a pulzusát. voltsokat a bőr e, sötétbarna sazzőrirodában zete alatt.azAzt lehetett hinni, hos szúaz idő ótaOdanyújtotta nem látott napot az a Hófehér csukló. Túl tartózkodott a csukló. Két ujjamat ütőerére szorítottam. Bum-bum. Bum-bum. Bum-bum. A világ minden csalódása ott lüktetett abban a pulzusban, abban az ütőérben. Visszaengedtem.

– Rendben van, azt hiszem . Ő is meghallgatt a: összeráncolt homlo kkal. Nagyszerűen van. Remekül! De törődnek ők ezzel? Olyan könnyű azt mondani: nem, és megmar – adni ó vatos szakembernek. Ismeri ezt a filo zófiát?

– Ismerem. – Viszo nt olyan nehéz állást fo glalni, ko ckáztatni. Aki kockáztat, néha elveszítheti a munkakör ét. – Igen, de hát miért mar ad idebent? Miért nincs kint az edzéseken a t öbbiekkel? –

Részt veszek az edzéseken. Mindkét munkát végzem. Persze… a másikat egy kicsit kevésbé. Nincs időm. És minden nappal, ami eltelik, valamivel rosszabb. Most, hogy Glenn elment, huszonkilencen vagyunk. Amikor mind ott ülnek annál az asztalnál, az átkozott értekezleteken… Mindnek vannak javaslatai, sérelmei, problémái. Nekem kell ezeket megoldani. És az edzéshez időt találni egyre nehezebbé válik.

–

Magam is így gondoltam. – Úgy gondoltam, hogy te is hagytad magad becsapni, őrnagy úr: engedted, hogy ide tegyenek, a telefonok, a szép plüss-szőnyeg, a csinos titkárnők közé, és most ugyan ki szabadít ki innét?

– Ugyanakkor valakinek ezt a munkát is el kell végezni, hogy meghallgassa, irányítsa őket. Nem vagyunk már apró baráti csoport: kaszárnya lettünk, kollégium. Nagyon sokan vannak az újak. Miközben beszélt, továbbra is pulzusán tartotta az ujját, számolta a dobbanásokat. Nem tudom, hogy tudta számolni és közben beszélni is: mégis ezt tette. És a cipőjét nézte. Igen: ő, aki azelőtt úgy nézett az ember szemébe, mintha olvasni akarna a gondolataiban. Ugyanez történt Rióval, az egyik hősömmel. Riónak az volt a szokása, hogy úgy nézett az emberek szemébe, mintha olvasni akarna a gondolataikban, de amikor újra megtaláltam azon a tizenhét évvel későbbi napon, szinte mindig csak a cipőjét nézte. Rio sem romlott meg, nem. Nem hízott el, nem lett árulóvá. De az öregség úgy zuhant rá, mint a zápor, tökéletesen eláztatta, siránkozások, keserűségek, sérelmek áradatába borította. És miközben beszélt, majdnem mindig csak a cipőjét nézte.

– Találkoznom kell néhánnyal az újak közül. Ezért jöttem vissza. – Ah! Most egy ki csit élesebben dobbant. D e ez sem miség , szinte észr evehetetlen. – Milyenek az újak? –

Igen, most megint normális. Az újak? Nekem tetszenek. Ügyes fiúk. Talán ha magunkkal hasonlítjuk össze őket, nincs annyi repülős tapasztalatuk: ezzel szemben sokkal kulturáltabbak. Jobb nevelést kaptak, mint mi, nem vesztettek időt a háborúval és más hasonlókkal. És ilyen emberekre van szükségünk.

– Azt akarja mo ndani, hog y ol yan emberekre, akik nem vo

ltak hábor úban?

– Fiatal emberekre: akár voltak háborúban, akár nem. Ó, mire jó az, hogy valaki volt háborúban. Semmire. Ha valaki tanult, az igen. Az újak közül ketten elvégezték a Massachusetts Institute of Technologyt: Schweickart és Scott. Az egyik harmincéves, szakdolgozatát a sztratoszféra sugárzásairól írta. A másik harminckét éves, a diplomamunkája a bolygóközi repülésről szól. Fiatalok, egészségesek, intelligensek. Ez kell nekünk. Hogy tanulmányozták a bolygóközi repülést, az fontosabb, mint ha gyerekeket bombáztak volna, nem? Mélyen a szemembe nézett, mosolygott, egy pillanatra visszaadta nekem azt a különleges, fából faragott arcot. Aztán az egyik csinos titkárnő kopogott, belépett, hogy bejelentse: Grissom itt van; valamivel előbb jö tt.

– Egy pillanat – felelte ő, szárazon. Felálltam. Nem akartam együtt látni Grissommal. Grissommal, aki elvette tőle a reményt. Grissommal, aki aláír atta vele a r emény elvesz tésének okir atát.

– Nem akar om zavarni. Jobb, ha elmegyek. – Egyáltalán nem zavar. Ü ljö n le. – Akkor kérdezek valamit. – Kérdezzen. – Meddig tart ez a játék? Vagyis ez a huzavona. Ez a várakozás, ami t aztán mindig csaló dás követ. – Nem tudom. Nem tudjuk. Várunk, ennyi az egész. És remél jük, meg jön. – Micsoda? – A pozitív válasz. – És ha nem jö nne meg soha? Sokáig hallgatott. Aztán a cipőjét nézte. Aztán a plüss-szőnyeget, majd a telefonokat. Aztán válaszolt.

– Ha nem jönne meg

soha, tovább csinálnám azt, amit csinálok. I tt mar adnék.

– Értem. – Ez nagyon érdekes ám, tudja? És senki nem adja meg magát, senki nem választ más mesterséget egy kis balszerencse miatt. Senki nem maradt ki a programból azért, mert Glenn valaki más helyett ment fel.

– Értem. Ismét felálltam, és ezúttal ő is felállt: fáradtan kísért az ajtóig. Uramisten, nem lenne szabad újra megkeresni azt, aki valamit jelentett számunkra, soha nem volna szabad megismételni valamit, ami egyszer kellemes volt, gondoltam. Fáj. Ha nem fáj, akkor meghat. És ez még rosszabb, mert a seb, a fájdalom – az betegség, a meghatottság pedig érzelem. Az erkölcsi bátorságnak is nagy ára van, apám. Nagyobb ára, mint a másfajta bátorságnak, és egy adott pillanatban azok is fizetnek érte, akik csak szemléli k. Mert végül is szenvedést oko z az is, ha nézzük.

– Hát akkor ciao. Ciao és köszönöm . – Ciao. – Remélem, m ég viszontlátom. – Biztosan. Kinyitotta előttem az ajtót. Az ajtó mögött ott volt Grissom: kicsi, bronzbarna és boldog. Tréfálkozott a titkárnőkkel, ugrándozott, ezer belenyugvó ördög bújt volna belé.amelyben De azonnalegy abbahagyta, amint meghallotta a Főnök hangját: mintha a súlyos, hangot, cseppnyi szemrehányás bujkált.

– Gyere be, Grissom.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Sally úgy hallgatott, mint aki már mindent tud, tehát semmin sem csodálkozik. Szemöldökét felvonva rázta a fejét, és fülbevalói csilingeltek. Két csilingelés között hörpölt a poharából. Nagy ivó Sally. Egy óra leforgása alatt leereszt a torkán hat Martinit, és meg sem kottyan neki: csak a szeme változik egy kicsit, zöldebb lesz és fényesebb. Mikor ez bekövetkezik, megnémul. Sally meggyőződése, hogy az ivás szertartás, és a szertartást nem szabad szavakkal profanizálni. Az is meggyőződése, hogy nem lehet két dolg ot egyazon időben jól csinálni: ha az ember jó l iszik, nem beszél jól; ha jó l beszél, nem iszik jól . Hog y jól beszéljen, ahhoz el kell jutni a har madik Martinihez. És mikor megitta a harmadik Martinit, beszélni kezdett.

–

Nem mondtam el neked, hogy ne befolyásoljalak. Deke gyűlöli, megveti a patetikus személy szerepét. Méltósága nem engedi, hogy patetikus szerepet vállaljon: tehát súlyos hiba, ha a hőseidhez hasonlítod őt. A hőseid elvesztették a méltóságukat, Deke a magáét megkétszerezte. A te hőseid exhősök, Deke most kezd hőssé válni, most kezdi bebizonyítani, hogy a legkülönb mind között. Nem tudom, hányan lettek volna képesek elviselni a vereséget olyan bátran, mint Deke. Nem tudom, hánynak sikerült volna bezárkózni egy irodába és aláírni az engedélyt a társaknak, akik az ő helyét rabolják el. Az istenfáját! Huszonöt éve keresi Deke azzal a kenyerét, hogy berepülő pilóta, kockáztatva, hogy r epülőgépen éri a halál: és most, hogy dicsőségesen halhat na meg, o dakötözik eg y íróasztal mellé, ho gy haljo n meg gutaütésben.

– Nézd, Sally: ő kiégett ember. – Dehogy kiégett! Sértődött, megsebzett ember. Amikor először beszéltél vele, még remélte, hogy felmegy, most már nem reméli, és ez összetörte. Nem gondol semmi másra, nem álmodik egyébről, mint: felmenni. A világon semmi más nem érdekli: akár megválaszthatnák az Amerikai Egyesült Államok elnökévé, ezen az sem változtatna. Dehogyis kiégett! Magányos, ezt akartad mondani: és elhatározta, hogy magányos is marad. Lehetetlenné vált kapcsolatot teremteni vele: falat emelt maga köré, és ez a falszeretne áthatolhatatlan immár. Még annak is, aki jólsajnálom, ismeri hosszú óta. Aza torkán ember odamegy hozzá, valamit mondani, például annyit, hogy Deke, évek és a szavak rekednek: mert ott van az a fal. Ki tudja azt a falat megmászni? Az égig ér, senki nem képes rá. Senki, egyedül ő maga. De ő nem teszi meg; mert a harag megakadályozza. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy a Hold nagyszabású ipari vállalkozás? Nahát: nem romantikus kaland, nem politikai spekuláció, a Hold nagy ipari vállalkozás: és az ipari vállalkozásoknak figyelembe kell venniük a közönséget. Ha Deke felmenne, és infarktusban meghalna, a NASA népszerűtlenné válnék, és a szállító vállalatok nem fogadnák el többé a megrendeléseit. Melyik vállalat merne szembeszállni a pietista és hipokrita közönség or dításával? Gyilkosok, azért g yártjátok a gépeiteket, hog y megö ljétek az asztronautákat, mondanák. Minden évben tízesével halnak meg a berepülő pilóták Amerikában: de erről senki nem tud, és ez még nem állítja meg a repülőgépek gyártását. Ha egy asztronauta meghal, azt az egész világ megtudja, agóniáját percről percre figyelemmel kísérik: és ez veszélyeztetheti az egész holdutazást. Mert ez is pénzkérdés. Ne vásároljátok a Douglas Company, a North American Company, a Garrett Company televízióit, ezek a vállalatok Donald K. Slayton gyilkosai! Deke tudja,

és megbénítja az undor, az undorral a harag, a haraggal a sértődöttség, a sértődöttséggel a ridegség. Uramisten! Mindenemet odaadnám érte, hogy felmehessen: akkor is, ha soha többé nem térne vissza a Földr e. Akkor is meg tenném neki ezt a szívességet. Pincér, kérek még egy Martinit. Duplát. A pincér hozta a Martinit. Sally némán megitta. Hallgattam én is, és körös-körül nem hallatszott más zaj, m int fülbev alóinak csiling elése. Az étteremben még nem volt senki. A vendéglő neve Flintlock Inn, kedves, hangulatos, tele puskákkal és szarvasagancsokkal, az 528-as autósztrádánál épült, nem messze a NASA központjától. De ebben az órában, délután órakor rajtunk a pincér ott: csendesen meghúzódott, mert amikor Sally fülbe valói hat csiling elnek, az aztkívül jelencsak ti, hogy Sallyvolt haragszik, és o lyankor csendben kell maradni.

–

Ő sosem fogja ezt neked megmondani. De az átkozott igazság pontosan ez: tudni akarja, mit láttak a többiek odafent, és kész meghalni, csak hogy megtudhassa. Van valami azokban, akik odafönt voltak, valami, amitől megváltoznak, és amiről felesleges faggatnod őket, mert nem tudják megmagyarázni, nekem sem tudták. Az ember azt hinné, nem is tudom, hogy beleszerettek valamiféle misztikus dologba odafönt, és még nem helyezték vissza a lábukat a Földre, mélységesen megbánták, hogy visszatértek hozzánk, a Földre. Amikor kilépnek az űrkabinból például, ne higgy annak, aki azt mondja, hogy feszültségtől, a fáradtságtól látszanak kábultnak: boldogságtól, hogy sikerült. Ésa dühösek, hogyavissza kellett térniük a Földre. Olyanok, mintha aodafönt nem csak a súlyuktól, gr avitációs er őtől szabadult ak volna meg, hanem mindat tól, ami a súllyal, a gr avitációs er ővel együtt ár: vágyaktól, érzelmektől, szenvedélyektől, ambícióktól, egyszóval a testüktől. Mintha azután fájdalmas volna újra megtalálniuk a testüket. Tudod-e, hogy egy teljes évig mind Gus, mind Wally úgy jártak, hogy közben az eget nézték?! Beszélt hozzájuk az ember, és nem feleltek, megérintette őket, és nem érezték: egyetlen kapcsolatuk a világgal a mosolyuk volt. Egy ostoba, szórakozott, boldog mosoly. Mosolyogtak mindenkire és mindenre, és folytonosan megbotlottak. Megbotlottak, mert soha egyetlen pillanatra sem nézték a földet. Sally rágyújtott és vállat vont.

– Nem tudom, mit nem adnék érte, ha megtudhatnám, mi van odafönt, mi okozza azt az állandó visszavágyódást, amelyben élnek, amelyben megöregszenek, miután odafent voltak. De tudod-e, hogy a félelemtől öregszenek meg, hogy esetleg nem térhetnek oda vissza? Mit gondolsz, Shepard magatartása micsoda? Pöffeszkedés? Ó, dehogy! Félelem. Félelem, hogy ő ment fel elsőnek, és csak olyan rövid ideig repülhetett: túlságosan rövid ideig, semhogy láthatta volna azt, amit a többiek láttak. Gus ugyanettől félt, mielőtt a Gemini Tervhez kiválasztották volna: két év alatt valósággal nagyapává öregedett. Mikor megtudta, hogy újra felmehet, hirtelen visszafiatalodott: tekintete ismét kitisztult, a hangja megint frissen csengett. És Deke ezt észrevette. Észrevette és elkezdte egymásra rakni áthatolhatatlan fala tégláit. Deke nyilvánvalóan közelről figyeli Gus munkáját: és így napról napra szemtanúja lehet Gus megfiatalodásának, látja Gust, aki már megkapta és hamarosan újra megkapja azt, amit ő nem kaphat meg soha, vagy talán soha. Megöregedett, azt mondod. Megőszült, azt mondod. Láttad volna azon a napon, amikor a Hetet bemutatták a sajtónak. Egymás után léptek be,

egymás után léptek az asztalhoz, s ez olyan volt, mintha mindannyiszor ököllel a néző gyomrába vágtak volna, egy asszony felsikoltott: „Uramisten, micsoda remek csődörök!” Ez a hét ember a lakosság színe-vir ága, a leg kiválóbbak k özül a legkiválóbbak, és valamen nyiük közö tt a legkülönb ő volt. Ha azzal a képével hasonlítom össze, a saj át apjának látszik. Aztán Sally megrendelte az ötödik Martinit, vagyis miután az előző dupla volt, a hatodikat. Megfeledkezett Deke Slaytonról és felvidult. Holnap találkozom az új asztronautákkal, a második és a harmadik csoport néhány tagjával; karját és fülbevalóit rázva, Sally azt kiabálta, hogy a világ minden kincséért sem szeretne a helyemben lenni. A kísérő, akit mellém adnak, nem barátságos, az új asztronauták nem olyan közvetlen emberek, mint a régiek, nehéz lesz belőlük valami használhatót kihozni: hacsak nem találok közöttük Teknősbékákat. Ugyan, kik azok a Teknősbékák? Nos, a Teknősbékák azok a személyek, akik a legtisztábban tudnak válaszolni a legpiszkosabb kérdésekre; vagyis a szellemes, rendes emberek. Következésképpen, aki piszkos módon válaszol egy piszkos kérdésre, az nem Teknősbéka, hanem Szamár. Aki pedig Szamár, az nem ember. Amiből viszont az következik, hogy a Teknősbékák végső soron emberek. Természetesen nő is lehet Teknősbéka, de legjobb tudomása szerint Amerikában az egyetlen nőnemű Teknősbéka – ő maga: Sally Gates. Méghozzá Vezető Teknősbéka: ez azt jelenti, hogy képes felismerni, vizsgának alávetni a Teknősbékákat, és ő írja alá az igazolványukat. Ez az igazolvány. Sally kinyitotta a táskáját, és előhúzott egy kis kartonlapot, ez állt rajta: International Association of Turtles, Teknősbékák Nemzetközi Szervezete. És harsány hangon vizsgáztatni kezdett engem. Hát, istenem. Nem mintha valami különleges babérokkalmeg kívánnék dicsekedni, de szerénytelenség nélkül állítom, hogy az egyetlen Teknősbéka sem érdemelte annyira, hogy annak tekintsék, mint ahogy én ezen estén megérdemeltem. A Flintlock Inn időközben megtelt vendégekkel, békés családapák, szemérmes egyespárok, érintetlen szüzek népesítették be: és az ördögi Sally olyan kérdéseket kiabált, amelyeket csak hosszas habo zás után idézek, végtelen zavar ban.

– Mi az, amibő l a tehénnek négy van, és a nő nek csak kettő? A tányérokon megszűnt a villák csörömpölése, halk köhintések törték meg a hirtelen beállt csendet, egy üveg Coca-Cola leeset t a föl dre és akkorát r obbant, akár egy bom ba.

– A lábuk, Sally. – Mi az, amit a nő

ülve csiná l, a fér fi állva és a kutya h áro m lábon?

Ezúttal az egész Flintlock Inn megdermedt egy Északi-sarkról süvítő jeges áramlatban, és mintha mindenki hörghurutot kapott volna. A köhögésekhez tüsszentések, felháborodott és elborzadó kiáltások társultak.

– A kéznyújtás, Sally.

És itt abba is hagyom, mert a Teknősbékákban is van szeméremérzet, és Flintlock Inn emléke még mindig kényelmetlen érzéssel tölt el: a harmadik kérdésre egy szűz elájult. Mindössze annyit teszek még hozzá, dicsekvés nélkül, hogy minden provokációra a legtisztább válaszokat adtam Sallynak, mert megértettem, hogy brutális játékának nagyon is komoly jelentősége van: a leghipokritább konformizmus elleni, vagyis a Szamarak óriási többsége elleni állásfoglalás rejtőzik mögötte. Egy olyan társadalomban, ahol halálos bűnné válik, ha valaki akár jóban, akár rosszban, de kitűnik a többiek közül, ahol az élet normája a legsötétebb puritanizmus, ott bizonyos dolgok kikiabálása ugyanazt jelenti, mint ha valaki azt kiáltja: Éljen a Szabadság, amikor elvonul előtte Franco tábornok. Más szóval ez a játék nem a közönségességből, pimaszságból táplálkozott, hanem eretnekségből és bátorságból. Némi erőfeszítésre volt szükség valóban, hogy a kérdésekre az ember ne a Szamarak válaszát adja: vagyis az első választ, ami az eszébe jut. Mint vizsgálati teszt, végső soron sokkal zseniálisabb volt, mint azok, amelyeknek a San Antonió-beli pszichológusok alávetettek, és egyáltalán nem baj, hogy a hangnem ilyen egyszerű, infantilis volt. Az igazságnak nincs szüksége alexandrinusokr a ahhoz, hog y igazság legyen. Ujjongó kiáltások törtek elő Sally torkából, azonnal sietve aláírta az igazolványomat, melyben közli a nyilvánossággal, hogy immár hivatalosan is Teknősbékává minősít, és az maradok mindaddig, amíg megtartom a titkot: a Teknősbékák jelszavát. Ezt a jelszót akár ki is kiabálhatom, de csak egy másik Teknősbéka jelenlétében, és igen egyszerűen előcsalogathatom bárkiből: elég, ha megkérdezem a gyanús személytől, Are you a Turtle? Teknősbéka vagy? Egyébként, tette hozzá Sally alattomos nyilvánvaló, hogyazezzel az igazolvánnyal hivatalosan részesévé váltam egysmaragd-pillantásával, világnak, amit félig-meddig elutasítok: első hét űrhajós valamennyi Teknősbéka, vagy Vezető Teknősbéka, a NASA számos tudósa és funkcionáriusa szintén Teknősbéka. Továbbá talán vigasztalásomra szolgál, ha tudom, hogy a Teknősbékákat nem mindig látják szívesen az űrkor szakban, olykor valóságg al üldözik őket: – Én mindig mondom, ho gy Deke-nek mindössze egy nagyon egyszerű lépést kellene tennie, hogy felrepülhessen: ne legyen Teknősbéka.

– És az új űrhajósok közül, akikkel majd találkozom, ki a Teknősbéka? – Erre majd magadtól kell rájönnöd – mondta Sally. – És nem lesz könnyű. – Miért, Sally? – Mert a bürokrata, a kísérőd, ellensége a Teknősbékáknak, és mindent elkövet, hogy ne ismerd fel őket, és ők se ismerjenek fel téged. Holnap mindössze annyi lesz a feladata, hogy zavarjon, bosszantson, kétségbe ejtsen. A Sajt Program ügye kiszivárgott, és a Szamarak körében kezdesz népszerűtlenné válni. A becsületemre es küszöm: nem szer etnék a helyedben lenni ho lnap. És mint mind ig, i gaza volt.

A bürokrata, a kísérőm annyira bürokrata volt, hogy nem találok rá más megfelelő elnevezést, ezt az egyet kivéve: Bürokrata. Az első mondata, amit hozzám intézett, így szólt: – Nem értem, miért pazarolják egyesek az idejüket és pénzüket, hogy idáig eljöjjenek, amikor le is írhatnák a kérdéseket, és elküldethetnék maguknak a válaszokat csekély bélyegköltség ellenében. A második mondata így szólt: – Maga a könyveit diktafonba vagy a titkárnőjének diktálja? A harmadik mondata így szólt: – Én televízió nélkül nem tudnék élni. Nem tudom,hangja hogyan írjam le külsejét: kerek barna bürokrata-bajusza volt. a Kotkodácsoló és pillangó-nyakkendője volt.bürokrata-szeme, A NASA iránti alázatos odaadását csak ahhoz mély érzelemhez lehet hasonlítani, amellyel a fekete ingesek viseltettek a Fasiszta Párt iránt. Azonnal elvitt az asztronauták épületébe, és elkezdett velem űrlapokat kitöltetni: ki vagyok, kit képviselek, honnan jöttem, miért jöttem, hány órakor léptem be, hány órakor lépek ki, kit akarok látni, miért, mennyi ideig, kinek az engedélyével. Mármost egy dolgot tisztázzunk: a kérdőívek kitöltését én megszoktam, apám. Azt hiszem, nincs a NASA-nak olyan hivatala, ahol ne lenne elfektetve legalább egy általam kitöltött kérdőív, múltam és jövendőm legőszintébb meggyónásával. Rólam aztán igazán mindent tud a NASA: én, amikor a NASA átnyújt egy kérdőívet, máris fogom és írok, leírok mindent. Annyira belém táplálódott ez a fajta fegyelem, hogy bárhol is vagyok, bármit teszek, ha találok egy papírlapot, amire rányomtatták: NASA, én azt automatikusan kitöltöm és aláírom. De egy kérdőívet, nem nyolcat. Ő pedig azt kívánta, hogy nyolc kérdőívet töltsek ki, csak tudnám, miért. Addig vitatkoztunk, míg végül megegyeztünk négyben, mindegyiket indigóval, tehát végül mégiscsak nyolc lett. Mármost eltekintve attól, hogy nem értettem, miért kell nyolc kérdőívet kitöltenem, újabb vita robbant ki köztünk arról a részletkérdésről, hogy az indigót valamennyi példány között egyidejűleg el lehet helyezni, ami szerintem logikus, őszerinte szabályellenes dolog volt. Mikor ez a vita véget ért, az én ver eségemmel természetes en, elolvasta , amit ír tam, és f elfedezte, hog y er re a kérdésr e: „Kit képvisel?”, azt válaszoltam: „Önmagamat.” És megharagudott. Hogyhogy, mondta, az nem lehetséges, hogy én önmagamat képviselem, mindenki valaki mást képvisel, senki nem képviseli önmagát, aki önmagát képviseli, az anarchista, eretnek, és mivel én erre azt feleltem, hogy anarchista, eretnek is vagyok, még jobban megharagudott, és a rendőr sem tudta megnyugtatni, pedig azzal gyanúsított, tréfáltam. kénytelen voltam és újrakijelenteni, kitölteni az íveket, ezúttal indigó nélkül,hogy merttalán felfedezte, hogyMegnyugtatására indigóval nem eléggé olvashatók, hogy a Rizzoli kiadót, kiadómat képviselem, aki pedig, szegényke, igazán ártatlan volt az egészben. Ezek után egy felvonóba lökött és elszállított az új asztronauták Legszentebb Szentélyébe, ami egy rendkívül hosszú folyosó, rengeteg ajtóval, mindegyik egy-egy új asztronauta irodájába nyílik. Az ajtó a szabályzat értelmében nyitva áll, és így látni lehet az űrhajóst, aki íróasztalánál ül tengernyi papírlap és ceruza társaságában: űrhajósonként legalább húsz ceruzát számíthatunk. Hogy miért van az asztronautáknak ennyi ceruzájuk, ezt senki nem tudta nekem megmagyarázni: mindenesetre van nekik, és én felfedeztem egy fantasztikus dolgot, hogy ceruza van még a trikójukban is, amit tornához öltenek magukra. Ebben a trikóban hat darab ceruza van, kettesével bedöfve a bal karra felvarrt zseb megfelelő réseibe: hogy mindig kéznél legyenek. Kéznél, de minek? Hogy a hátukat vakargassák velük? Elvégre nincs szükség ceruzára a bukfencezéshez, nem gondolod, apám? Én ezt egyszer megmondtam Paul Haneynek is, és hozzátettem: miért nem varrjátok a bal kar helyett a hátukra a

zsebet, hogy a ceruzák kéznél legyenek, ha vakarni akarják a hátukat, és így végre legalább valami hasznukat is vennék? De ő azt felelte, hogy a ceruzák írásra valók, nem hátvakarásra. A folyosón, ahol az új asztronauták irodái állnak, található a Ceremóniamester hivatala is, ő adja meg az engedélyt, hogy beszélni lehessen velük. Ennek a Ceremóniamesternek van kereszt- és vezetékneve: én azonban csak Ceremóniamesternek nevezem, mert szeretnék róla minden lehető rosszat elmondani anélkül, hogy családját és őseit is belekeverném. Látszólag ártalmatlan, sőt kedves ember. Halk, vajpuha hangja van, és ő maga is hatalmas vajkupacra emlékeztet, annyira kövér, ragadós és csepegő. Vajkarjaival hadonászva vajsima bókokat rebeg, és az embernek első ösztönös kívánsága az, hogy bárcsak tojásként megsülhetne benne, aztán becsusszanna a nagy hasába és táplálná őt. A második ösztönös vágy néhány ökölcsapást mérni rá: erről a jogos kívánságáról azonban lemond az ember, mert látni szeretné az asztronautákat, és rájön arra is, hogy a csapások hatástalanul süppednének a vajba, legfeljebb a keze lenne ragacsos. A Ceremóniamester ugyanis gonosz. De nem tudatosan gonosz: sejtelme sincs róla, hogy gonosz, meggyőződése, hogy ő jó, nemes lelkű, jól nevelt, és jól szolgálja a Holdutazás Ügyét. Bizonyos vonásaiban azokra a gyerekekre hasonlít, akik kitépik a hangyák lábát, mert azt hiszik, hogy a hangyák nem érzik a fájdalmat. A maga korlátoltságában a Ceremóniamester még megható is. Bizonyára ellentmondást látsz benne, hogy a gonosz, aki nem tud róla, hogy gonosz, az én szememben megható lehet. A nem egészen két órányi időtartamra, amennyit számomra engedélyeztek, hogy interjút készítsek az asztronautákkal, a Ceremóniamester nyolc űrhajóst készített elő számomra: személyenként tíz percre.

– Nyolcat?!? – Igen, nyolcat. – De meginte rjúvolni valakit na gyon nehéz, ez kölcsö nös vizsgáló dást jelent, a fig yelemnek és az idegeknek rendkívüli erőfeszítését: nem lehet egymás után nyolc személlyel interjút készíteni! Miért?

– –

Hogyhogy miért?!? Már megmondtam, miért. Különben is, bocsásson meg: mit lehet tíz perc alatt megkérdezni egy embertől? Hog y van, hány ór a, legfeljebb ennyit .

– Tíz perc alatt el lehet mesélni egy egész emberélet történetét. – Maga talán elmeséli a magáét: látszik, hogy nem lenne sok mondanivalója. De normális ember nem tudja az életét tíz perc alatt elmesélni, legfeljebb egy kérdőívet tud kitölteni, uram.

– Legyen tizenegy perc.

– Hogyhogy tizenegy! Én nem ismer em ezeket a z asztronautákat, nincs r óluk semmi

írásos anyag,

nem is annyira kérdeznem, inká bb megér tenem, kell ő ket. Hallgasson rám, kérem!

– Tizenkét perc, tö bb semmiképpen. – Uram, én a világ

túlsó felérő l jö ttem, hog y megér tsem ezeket az asztronautákat: Euró pa messze van ám, uram. Uram, én azért vagyok itt, hogy egy könyvet írjak, nem Gallup-vizsgálat a célom. Uram…

– Tizenkét perc a legtöbb, amit engedélyezhetek magának. Nyolcszor tizenkettő, az kilencvenhat, százhúsz mínusz kilencvenhat az huszonnégy, huszonnégy osztva nyolccal, az három: így mindössze háro m perc m arad a bemut atkozásra.

–

Mit beszél?!? Mik ezek a számítások?!? Uram, én nem kértem, hogy nyolc asztronautával találkozhassam. Próbáljunk megegyezésre jutni: nyolc helyett adjon nekem csak négyet, és ezzel a néggyel, a bemutatkozást is mellőzve, én fejenként félórát beszélek. Így jó?

– Félórát?! És csak néggyel?!? Kisasszony, négy nem elég. – Lehet, hogy magának nem elég, nekem elég. – Négy emberrel maga nem kaphat pontos képet a helyzetről. – Hát kit érdekel a pontos kép a helyzetről! – Nyolc. – Négy. – Nyolc. – Öt. – Nyolc. – Hat.

– Nyolc. – Rendben van, r endben van, rendben van! L egyen nyo lc! –

Öröm ilyen értelmes nővel találkozni: a nők között nagyon ritka az értelmes, tudja-e? Nézze, hogy bebizonyítsam, mennyire csodálom magát, azonnal előkerítem magának azt, amelyik kerékpáron j ár: ugye kérte, hogy beszélh essen egy olyan ű rhajó ssal, aki kerékpá ro n jár?

– Igen, uram. Szerettem volna meg ismer ni egy űrhajóst, aki kerékpáron j – Na ugye. Freeman kerékpáro n jár. Vagy nem j ár kerékpáron? –

ár.

for dult a Büro kratához.

– De igen, ke rékpáro n jár – kuncogo tt a Bürokr ata. – Na ugye. És ahhoz, aki kerékpáron jár, adok magának jó tizenöt percet. Örül? – Boldog vagyok. – Azért figyelmeztetem,

hogy maga mindenben és mindenkor a kísérőjének tartozik

engedelmeskedni.

– Igen, uram. – Amikor ő azt mondja, elég, akk or elég. – Igen, uram. – Tessék, itt az anyag, amelybő l való ban pontos képet kapha t a helyzetről. – Igen, uram. Átadott nekem huszonkét papírlapot, amelyekből kiderült, hogy: 1. Az új asztronauták valamennyien a tengerészet vagy a légierő tisztjei, kivéve egyetlen civilt a második csoportban, és a MIT (a Massachusetts Institute of Technology) két diplomását a harmadik csoportban. 2. Az új asztronauták valamennyien házasemberek, egy kivételével, ez Clifton Williams, azonban ő is hamaro san megnősül. 3. Az új asztronauták valamennyien családapák átlag fejenként két vagy három gyerekkel, ez azt jelenti, hogy az új űrhajósoknak összesen ötvenkét gyerekük van, valóban

lenyűgöző szám. 4. Az új asztronauták legtöbbjének kék szeme és szőke haja van. Egészen pontosan: tizennégynek van szőke haja és kék szeme, négynek a haja gesztenyebarna és a szeme kék, négynek fekete haja és fekete szeme van, egynek vörös haja és zöld szeme. 5. Nincs közöttük egy néger sem. De ez régi vita, kár újra elkezdeni az űrszakemberekkel. Én ugyan sokszor megpróbáltam, és ők a legdöbbenetesebb ártatlansággal azt válaszolják, hogy soha egyetlen néger sem jutott át a vizsgákon, aminthogy egyetlen nő sem jutott át a vizsgákon, a NASA azonban nem tesz semmiféle megkülönböztetést a fajok és a nemek között, satöbbi, satöbbi, ámen. Egyébként az oroszoknál sincsenek sárga vagy fekete bőrű űrhajósok. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségében mindenféle színű emberek találhatók, akárcsak az Amerikai Egyesült Államok Szövetségében, de a szovjet asztronauták szigorúan fehér bőrűek. Úgy rémlik, a fehér bőr szinte nélkülözhetetlen tulajdonság ahhoz, hogy az ember felmenjen a Holdra, amely fekete. Ezekkel a gondolatokkal végül készen álltam, hogy találkozzam az én Nyolcammal. Vagyis egyáltalán nem álltam készen. Rendkívül dühös voltam, és sokért nem adtam volna, ha mindnyájukat a pokolba küldhetem. De megismertem Theodor t, és minden megvált ozo tt.

Mert Theodor, hát igen, ő költő volt. Hogy egy költő végül hogyan lesz űrhajós, ezt nem tudom megérteni. Még kevésbé értem, hogy a NASA hogy fogadhatta be őt, egy bizonyos Amerika nev ország hogy hozhatta a világra. Mit kezdhet a technológia egy költővel? Hová teszi? Egy költő manapság mindenképpen veszedelem. Felküldik a Holdra, hogy hozzon mintát egy kőzetből például, és ő elábrándozik egy r ubindarab elő tt: közben kimerül az o xigéntartalékja. Felküldik a Marsr a, hogy adjon róla technikai leírást, és ő visszatér egy szonettel, ami valahogy így szól: „Bájos ezüstös dombok / én emlékezem rátok / a kék színű égbolt / smaragdszínnel borított / halványkék lombok remegtek / és a levegő lágy volt / lágyabb mint egy menyasszonyi fátyol…” Ó, Theodor, mi a fenét elent az, hogy a levegő lágy volt, lágyabb mint egy menyasszonyi fátyol?!? Megtudhatnánk, hány százalék benne a hidrogén? Találtál vizet a Marson, igen vagy nem? Mire Theodor: „Vékony gyémánt jégréteg / tündöklő örömkönnyek / csillogtak a nap bíbor fényében…” Nem értem, nem értem. Két eset van: a NASA vagy szórakozni akart, vagy nem vette észre, micsoda kincs jutott a kezébe. És ebből következik, gondolom, ez nyilvánvaló, apám, hogy féktelen csodálatot, eszeveszett hálát éreztem Theodor iránt, számomra Theodor mindenkinél többet ért, még azoknál is, akiket a legjobban szerettem, akikkel a legmelegebb barátságot kötöttem, a Főnök például, vagy az, akit majd fivéremnek nevezek. A Főnök nagy ember, a fivérem olyasvalaki, mint én, de Theodor olyan, amilyen én szerettem volna lenni, de amilyen nem vagyok: maga a tisztaság, egyszerűség, optimizmus. Én ha látok valamit, vagy nevetek, vagy sírok, a furcsa vagy a csúf oldalát is meglátom: ő csak a szépet látja. Hát ezért nem felejtem el soha Theodort, a félresikerült űrhajóst, ezért nem tudom soha eléggé siratni, hogy megtaláltam és utána azonnal el is vesztettem, mint egy látomást. Theodor Freeman Haverfordban, Pennsylvaniában született 1930. február 18-án. Apja John Freeman földművelő. A Michigani Egyetemen repülőmérnöki diplomát szerzett, az Egyesült Államok Légierejének kapitánya, férje egy asszonynak, akit Hűségnek nevez, és apja egy kislánynak, akit szintén Hűségnek nevez… Belépett azon az ajtón Theodor, és első pillantásra teljesen jelentéktelennek látszott: esetlen volt, csúnyácska, afféle parasztember, aki véletlenül a városba került, ahol végül is csomagkihordással,

ablaktisztítással, más fáradságos mesterséggel foglalkozik. Testalkata hosszú, szikár. Majdnem teljesen kopasz volt, így koránál, harmincnégy évesnél többnek látszott. Az arca, nem is tudom: kisfiús arca volt két ámuló szemmel és félszeg kis mosollyal a közepén. Félszeg volt a keze is, soha nem tudta, mit kezdjen velük, hol az orrát vakarta, hol a füléhez kapott, hol zsebre vágta, hol pedig megkapaszkodott a székben, mintha le akarna billenni. Halk, minduntalan félresikló hangja volt, valahányszor egy kicsit erősebben tört fel a torkából, elpirult. Esztétikai szempontból szerencsétlen elenség. Fonetikai szempontból valóságos katasztrófa: rosszul beszélt, pontok és vesszők nélkül, én itt-ott teszek olykor pontot és vesszőt a mondatai közé, de a valóságban egy sem volt. Diplomák, egyetem, Tengerészeti Akadémia, isten tudja, hány utazás Európában, kapitányi rang, mindez úgy pergett le róla, mint üvegről a víz; egy karcolást sem ejtve paraszti természetén, mely érintetlen, paradox, hihetetlen, mint mákvirág az aszfaltos úttesten. Sokszor azon gondolkodom, hogy tudhatott helytállni a polgári környezetben, amely elnyelte, vajon csúfolták-e: és nem találok rá feleletet. Micsoda furcsa ország Amerika! Mindenesetre az ilyesminek nem volt semmi jelentősége Theodornál. Theodornál csak annak volt jelentősége, amit mondott, érzett, gondolt. Ugye nem bánod, ha elhagyok minden további kommentárt, és csak azt írom le, amit a magnetofonszalag rögzített? – Nagyon ö rülök, hogy megismer hetem, Freeman ú r, mert…

– Ó, nem Freeman úr ! Theodor. A nevem Theodor ! hogy megismerhetem, Theodor, mert aztjelen mondták nekem,kerékpá hogy rozik? maga – Nagyonjár,örülök, kerékpáron és egy űrhajós, aki ker ékpáro n jár, olyan szokatlan ség: valóban

– Ó, ig en! Nagyon szer etek kerékpározni, ker ékpáro n teljesen szabad az embe r, és az ar cán érzi a szelet, nem a rossz szelet, amely süvít, hanem a lágy szelet, amely olyan, mint a simogatás, és illatokat érez, nem a benzinbűzt, hanem illatokat, aztán van ideje megnézni a fákat, felhőket, mókusokat, mindent. Én szeretem ezeket a dolgokat, a lágyan fújdogáló szellőt, a mellettem lassan elmaradó fákat, a madarakat, a mókusokat, igen, én nem vagyok olyan ember, aki bent ül a szobában és nézi a tévét, a tévét csak pénteken nézem, amikor Danny Kaye szerepel, a többi estén fogom a kerékpárt és elmegyek sétálni, viszem magammal Hűséget és a kicsi Hűséget is, akik néha morognak nincs papa,m nincs kedvem de én azt mondom gyerünk, kerékpározás jót ,tesz! Aztán kedvem kerékpározo én r egg el is, félTheodor, hétt ől hétig, amiko r friss a levegő és aza égbolt még tiszta utána azonnal bepiszkolódik, öt mérföldet teszek meg a Nassau-öbölig, ahol a vadlibák vannak, azokat annyira szeretem és teljesen egyedül vagyok mintha az első ember volnék akit isten alkotott, fütyörészve pedálozok és mindenfélét mesélek magamnak, az egyetlen baj, hogy a sztrádán kell mennem, az az egyetlen út és néha elhajt mellettem egy autó, a végén majd az autók elsöpörnek és akkor meghalok, isten veled Hold, kerékpáron járok még a hivatalba is, igen én vagyok az egyetlen aki kerékpáron jár, hogy mondja? Nem, nem csúfolnak, sőt azt mondják ez kellene nekik is, de azért nem teszik, én nem értem, hogy Amerikában miért nem kerékpároznak már az emberek, voltam Norvégiában és az emberek kerékpáron közlekednek, voltam Dániában és ott is kerékpáron közlekednek. Itt nem, de hát mi ez a rohanási kényszer, sietség én nem értem, odafent a levegőben rendben van de a földön!

– Mondja, Theodor: hogy lehet összeegyeztetni ezt a két dolgot, a kerékpárt és az űrhajókat? Hogy lehetséges, hog y magának te tszik a világ odafönt, ha enn yire j ól érzi magát a Földön?

– Nahát, ezen én is gondolkoztam, tudja, de mennyit gondolkoztam: és rájöttem hogy ez attól van mert Delaware-ban nőttem fel. Amikor kisgyerek voltam a szüleim Pennsylvaniából átköltöztek Delaware-ba, ami annyira de annyira csúnya, minden pontosan olyan mint itt, minden lapos, nincsenek falevelek nincsenek pillangók nincsen semmi de semmi, tehát kisfiú koromban csak néztem azt a sok csúfságot és azt gondoltam, ki tudja talán a magasból nézve egy kicsit kevésbé csúnya, aztán egy napon, hatéves lehettem, mondtam papa felviszel repülőgépen papa? Akkor a papa pénzt gyűjtött és felvitt egy repülőgépen és észrevettem hogy a magasból nézve Delaware nem csúnya hanem szép. Így hát látja, én azt mondom a földről nézve a dolgok sokszor nagyon csúnyák, a magasból nézve sokkal kevésbé csúnyák és olykor egyáltalán nem csúnyák, olykor pedig valósággal szépek. Azt mondom hogy a világ többé-kevésbé olyan mint Delaware, ocsmányul csúf világ, de a magasból nézve egyáltalán nem csúnya és messziről pedig gyönyörű szép, mondok egy példát. Egyszer elmentem Hollandiába, és amint megérkeztem Amszterdamba rohantam megnézni az Éjjel i őrjár at-ot mert Rembrandtot annyira de annyira szeretem és egész életemben szerettem volna az Éjjel i őrjár atot látni. Valósággal berontottam, annyira vágytam megnézni azt a képet és rohanva száguldottam át a termen és megérkeztem eléje, ahol ha nem lett volna szőnyeg biztosan elcsúszom és az orromat beleverem a képbe, és… nagyon rosszul esett mert ott nem volt olyan szép amilyennek hittem. Nem volt olyanésszép a fény amilyennekelkezdtem hittem, nem voltakegyre szépekcsak a színek amilyeneknek hittem,valami, csalódást okozott, ebben a csalódásban hátrálni hátrálni, és akkor történt az történt, hogy miközben hátráltam, a kép egyre szebb lett egyre szebb a távolság tette egyre szebbé, míg aztán elérkeztem a terem másik végébe, a hátamat a falnak támaszthattam, a képtől legtávolabbra eső ponton, és a kép csodálatosan szép lett, visszakapta mind a fényt és a színeit: mert távol volt. Igen, a világ távolból nézve sokkal szebb, és én ezért repülök, hogy szebbnek lássam, és azért is, mert a szép dolgok itt a földön vannak, az olyasmik mint az Éjje li őrjár at, és én azért repülök, hogy hamar eljussak hozzájuk, hamar megláthassak mindent. Tehát úgy gondolom…

– Hét perc – mondta a Bürokrata. – Tessék? – mondta Theodor. – Semmi – mondtam én. – Semmi. Folytassa, kérem. –

Tehát úgy gondolom, hogy sokan épp ezért kezdtek repülni, esetleg maguk sem tudják miért, mert nem gondoltak rá, de mégis azért van, ami a Holdat illeti nézze, igen, igaz, hogy szeretem a Földet szeretem a faleveleket és a madarakat és a szelet, de azért ez nem jelenti azt, hogy a szépség mindig zöld, mindig mozgásból és zajokból tevődik össze, a sivatag sárga és mégis szép, a hegyek hallgatnak mégis szépek, amikor aztmondják mondjákmert hogycsak a Hold csúnya, én azt csúnya miért? Mert nincs de rajta semmi más és csak sivatag sziklák vannak és felelem én azt válaszolom hát aztán? Voltam a Mohavy-sivatagban és mindenki azt mondta a Mohavy csúnya, de én csodálatosan szépnek találtam. Gyakran járok White Sandsbe a kilövések miatt és mindenki azt mondja White

Sands csúnya, szerintem viszont csodálatosan szép. De hát nem látod hogy halott, mondják, nincs ott semmi eleven, nos válaszolom, elég ha egy eleven ember nézi és akkor már nem is halott, maga is megelevenedik nem? Aztán ott vannak a rakéták amelyek felszállnak, White Sandsben, és a rakéták elevenek és nem lehet azt mondani hogy nincs semmi eleven White Sandsben. Tehát a Hold olyan mint White Sands, olyan mint a Mohavy-sivatag, és a szépséget meg kell keresni, ha valaki jól keresi megtalálja, mert a szépség mindenütt ott van, esetleg egy férfi vagy egy asszony csúnyának tűnik aztán jobban megnézzük és észrevesszük hogy gyönyörű szép, és a Hold is ilyen. De a Hold szomorú mert ott lakik a magány és semmi más, mondják, és akkor azt felelem hogy a magány szép, a csend szép, a szomor úság sokszor inkább a nagyobb társaságokban és a lármában lakozik. A z apám mindig magában van és mégis boldog, mindig hallgat és mégis boldog, a hallgatag embereknek a magányos embereknek olyan sok mo ndanivalójuk van önmaguk számára.

– Beszéljen nek em az apjáró l, Theodo r. – Az apám telente favágó és nyáro n földműve lő, nem beszél soha és nem tör

ődik máso k ügyeivel, a bátyámmal él, aki telente maga is favágó és nyáron földművelő. A családomnak van egy birtoka és ha nyaranké nt hazamegyek nek em is do lgo znom kell a bir tokon, ami egyébként jó barátom, mer t már nagyon r égen ismer em, kapáltam és műveltem tizenöt év es kor omig . Én tizenöt éves kor omig magam is parasztember voltam és csak nagyon ritkán jártam iskolába akár az apám, tizenöt éves koromban azonban észrevettem, hogyés az azzal hogy valaki paraszt, nem tanulja meg megtanulni, a dolgokat hogy és ezt megmondtam az apámnak apám azt mondta hogy a dolgokat úgy lehet az ember olvas. Így tehát olvasni kezdtem, sokat olvasni és apám nem küldött többet a földekre, és elküldött az iskolába ahol kitűnően megálltam a helyemet. Delaware szenátora megtudta hogy az iskolában kitűnően megállom a helyemet, hogy sokat olvasok és hogy apám már nem küld a földekre, így elhívatta az apámat és azt mondta neki hogy ha akarja mehetek a Tengerészeti Akadémiára és ingyen tanulhatok amíg ilyen jó osztályzatokat kapok. Apám azt válaszolta hogy ezt a fiamnak kell akarnia nem nekem. Én akartam…

– Tizenháro m perc – mo ndta a Bürokr ata. – Tessék? – mondta Theodor. – Semmi – m ondtam én. – Semmi. Folytassa, kérem . Mesélje el, hog yan lett űrhajós. –

Igen, hát mielőtt űrhajós lettem, pilóta lettem: mert éppen ezt kezdtem mondani amikor ő félbeszakított. Én repülőgépekkel akartam foglalkozni semmi mással, de Delaware szenátora megmagyarázta nekem hogy a Tengerészeti Akadémia arra is jó, hogy repülőgépre ülhessek, mert a Tengerészeinek vannak repülőgép-anyahajói. Így beléptem a Tengerészeti Akadémiára, aztán az egyetemre és repülőmérnök lettem, rögtön ezután pedig berepülő pilóta. Kaliforniában az Edwards Támaszponton voltam berepülő pilóta és itt mindenki űrhajós akart lenni, hihetetlen, milyen rengeteg ember akar űrhajós lenni, mindenki kérvényt írt, hogy űrhajós lehessen. Én is írtam, egyszerűen csak azért mert mindenki írt, de nem mintha hittem volna benne, kicsit olyan volt mint a lottózás, a

feleségem, aki nagyon rokonszenves vidám lány és akkor is nevet amikor szomorú, tréfálkozott velem, azt mondta, Theodor, a Holdra akarsz menni, Theodor? Én is tréfálkoztam vele, de legnagyobb meglepetésemre behívtak a vizsgálatokra San Ant onió ba és leg nagyobb meg lepetésemre ól vizsgáztam, talán azért vizsgáztam jól, mert az egész nagyon szórakoztatott. Nagyon szeretem tudni a dolgokat, és minél kevesebbet tudok annál inkább feltámad bennem a vágy, hogy mégis tudjak valamit, így vagyok a festészettel például, az orvostudománnyal például, és az orvosi vizsgálatok San Antonióban valóban fantasztikusak voltak. Egyebet sem tettem csak kérdezősködtem, próbáltam a dolgokat megérteni, őrülten szórakoztam és a doktorok azt mondták, ha tanultam volna orvostudományt, jó orvos lett volna belőlem és ez volt életemben az egyetlen eset, amikor valamit megbántam: meggyógyítani az embereket, ez vajon nem azt jelenti-e, hogy elkergetjük a csúnyát, hogy megkeressük a szépet ?

– Tizennyolc perc! – ordította a Bürokrata. – Tessék? – mondta Theodor. – Semmi – mondtam én. – Semmi. Folytassa, kérem. pszichológiai teszteken már kevésbé szórakoztam. Azt kérdezték tőlem gondoljam csak el – A for milyen mája van egy almának, és majdnem elnevet tem magam m ert ha az apámtól meg kérdeznék milyen formája van egy almának ő szétveri a pofáját a kérdezőnek, sőt egy percig kísértésbe estem hogy magam is ezt tegyem, csúfolódik velem, mondtam magamban, mert Delaware-ból jöttem, de mégis lecsillapodtam és azt feleltem, nézze, az én falumban, Delaware-ban az alma kerek: erre megdühödött és azt morogta, hogy az alma kerek bármelyik faluban. Aztán megkérdezte, mit látok egy papírlapon, ami a kezében van, a papírlap fehér volt, én lehunytam a szememet és azt mondtam, hogy búzaföldet látok amit belepett a hó, de a hó majd elolvad, ha kisüt a nap és a nap átmelegíti majd a gyenge zöld búzakalászokat, és amint átmelegedett a búza növekedni, kezd egyre keményebbé és erősebbé válik, de félbeszakított és azt válaszolta, hogy az egy fehér papírlap és semmi más. Úgy láttam, jobban dühíti a papírlap mint az alma, most megbuktat, gondoltam, de nem buktattak meg és most itt vagyok.

– Stop! – mondta a Bür okr ata. – Stop! Stop! Stop! – Mit mond? – kiáltott fel Theodor. – Azt mondja, stop – suttogtam. – Kár. kár, szívesen beszélgettem magával, nincs sok alkalmunk beszélgetni idebent, tetszett – Igazán nekem ahog y maga hallgatott, úgy hallg atott, hog y attól jobban éreztem magam és…

– Stop! Stop! Stop! – … és ha nem bánja, szeretnék magától egy szívességet kérni. . . – Stop! Stop! Stop! –… adja át az üdvözletemet egy barátomnak, egy olasz pilótának, Italo Tonati a neve, oktatója voltam az Edwards Támaszponton…

– Stop! Stop! Stop! –… mondja meg

neki, hog y emléksze m rá és minden jót kívá nok…

– Stop! Stop! Stop! – Tessék, itt a címe. – Rendben van, Theodor. – Megteszi, igazán? – Megteszem, igazán. – Stooooop! – Akkor hát ciao, Theodor. – Ciao. És köszönö m, hm. Szívből köszö nöm. Meg sem fordult a fejében a gyanú, hogy talán inkább nekem kellene köszönetet mondanom, és hogy fáj, amint eltávolodni látom. Mert ez a csúnya a világban, Theodor: váratlanul, a sötétségből előbukkan egy Theodor, és utána rögtön elveszítjük. Öt hónappal később Theodor meghalt. Felrobbant a repülőgép, ő repült, és meghalt. Aztán egy évvel később, egy év múlva, érted? meghalt Tonati is. Pontosan ugyanúgy, Párizsban. Felrobbant a repülőgépe, ő repült, és meghalt.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Csak amikor Theodor eltűnt, kezdtem megfigyelni, hogyan is zajlik le ez az egész. Így. A találkozások színhelye egy kis szoba a Ceremóniamester irodája mellett. A kis szobában három szék, egy asztal, óriási plakát a Saturnus rakéta képével, alatta felirat: Megyünk az égbe. Semmi más. Én a Megyünk az égbe alatt ültem, a Bürokrata egy kicsit távolabb. Egyszerre csak kinyílt az ajtó, és a Ceremóniamester belépett egy űrhajóssal, bemutatta nekem, felsorolva, hány órát repült, továbbá gyermekeinek számát és számtalan erényét. Én ostoba arccal hallgattam, és olykor így kiáltottam: „Ó! Ó! Ó!” Aztán a Ceremóniamester bemutatott engem az űrhajósnak, felsorolva az aranyos könyveket, amelyeket írtam, a dicsőséges hőstetteket, amiket véghezvittem, a túlságosan is sok kiváló tulajdonságot, ami bennem rejtőzik. Az űrhajós hasonlóan ostoba arccal hallgatta, és olykor így kiáltott: ,,Ó! Ó! Ó!” Aztán a Ceremóniamester felemelte dundi ujjacskáját, mintha a házasság szentségében kívánna minket egyesíteni, és fenyegetően, ámde mézédesen süvítette: „Tizenegy perc! Nem több!”, és hatalmas fenekét riszálva elvonult, ott hagyva minket a legnagyobb zavarban. A Bürokrata jelenléte ellenére az egész szertartásban volt valami obszcén, valami kétértelmű. Aztán én leültem, az űrhajós leült. Én néztem őt, ő nézett engem. Én hallgattam, ő hallgatott. Én megkínáltam őt cigarettával, ő megkínált engem cigarettával. Olykor előfordult, hogy a cigaretták összeütköztek és kettétörtek. Máskor viszont sikerült ajkunkhoz emelnünk, de ebben az esetben én meg akartam gyújtani az övét, ő meg akarta gyújtani az enyémet, és miközben az égő gyufával hadonásztunk, végül megégettük ujjunkat. Ezmagunkat, a kis baleset magát, eh, nem, ön az égette meg magát, igen,a mind a kettenazmegégettük ó, a segített. fene egyeMegégette meg a gyufákat, jobb öngyújtó: megindult beszélgetés. Eleinte félszegen, később óvatosan, amíg megtör t a jég. Amikor azonban megtört a jég, a Bürokrata talpra ugrott és így kiáltott: „Tizenegy perc! Tizenegy perc!” Ugyanabban a pillanatban, mintegy varázsütésre az ajtó kinyílt, a Ceremóniamester ismét megjelent egy másik űrhajóssal és minden kezdődött elölről. Pontosan így történt hatszor egymás után, apám. Nem hétszer, mert a végén minden megváltozott, hála a fivéremnek. De hat is nagyon sok, nem gondolod? Nyilván ez az oka, hogy nem tudok róluk sokat mondani, eltekintve attól, hogy többségük kopasz és valóságos koránál idősebbnek látszik. Amelyik nem kopasz, az úgy beszélt, mintha kopasz volna. Ha nem úgy beszélt, akkor mindig elkövetkezett egy pillanat, amikor úgy viselkedett, mintha kopasz volna. Mindenképpen öregek voltak. Tehát amikor azt kérdezed, milyenek az új asztronauták, én azt felelem, öregek. Egy olyan országban, ahol az ifjúságot valósággal pogány és kegyetlen kultusz övezi, az ifjúság képviselői öregek. Hogy miért, nem tudom. Kezdetben azt gondoltam, azért, mert húszéves koruk óta mind nősek, családapák: a család elfonnyaszt. Egy napon azonban megmutatták nekem az egyetlen agglegényt, azt a bizonyos Clifton Williamst, harminckét éves óriás, és fonnyadtabb volt a többieknél is. Aztán azt gondoltam, azért van ez, mert katonák voltak, és a katonai környezet olyan, hogy abban még egy újszülött is megőszülhet. Egy napon azonban megpillantottam a két civilt, akik a Massachusetts Institute of Technologyban szereztek diplomát, az egyik harmincegy, a másik harminchárom éves, és mindketten legalább negyvennek látszottak. Végül azt gondoltam, hogy a mesterség megkövetelte fegyelem, felelősség és a fáradalmak bármiféle frissességet De ezvan: semmégis helytálló. A fivérem,aakit adoptáltam, szintén űrhajós, ő is katona volt, elhervaszthatnak. és négy apró gyereke olyan, mint egy kisfiú. Hát akkor? Miért? Nem tudom. Te tudod, Chaffee? Te tudod, Gordon? Te tudod, Bean? Te tudod, Armstrong? Te tudod, White? Te tudod, Cernam? Nem, nem tudod. Vagy nem azért

rázod a fejed, mert nem tudod? Ah! Azért rázod, mert azt állítod, tévedek. Rendben van, tévedhetek: tizenegy perc kevés az ig azság kiderítésére. D e Theodo r mégis az első mondatnál feltárta előtt em az igazságot. A fivérem már akkor megajándékozott vele, amikor őt még nem is láttam. Mit mondasz? Hogy mégis tévedek? Rendben van: olvassuk el együtt újra mindazt, amit nekem mondtatok, aztán döntsük el, tévedtem-e. Vagyis nem, ne döntsünk el semmit. Hagyjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak, szögezzük le, hogy nekem ez a véleményem. És térjünk vissza a naplómhoz, lehet?

Az első öreg a legfiatalabb űrhajós volt. Huszonkilenc éves, és fizikumát tekintve tizenkilencnek látszott. Kicsike, soványka, csinos ka, akár eg y feltámadt James Dean : ugyanaz az arc, al ak, mo soly, az embernek megszakad a szíve, ha arra gondol, hogy bezárják abba a tölcsérbe és fellövik mint egy ártatlan kölyökkutyát. Néztem őt, és magamban azt kérdeztem, ugyan mit tudsz te a bolygóközi viharokr ól és a r adioaktív övezete krő l? Mit keresel te a felnőtt emberek között? M i vagy te, a dobos? A zászlós? Menekülj, ostoba, menekülj! Bőre sima volt, a hangja gyerekes. A neve Roger Chaffee: a harmadik csoportba választották ki. Grand Rapidsban született Michigan államban, a tengerészet főhadnagya volt. Leültem, leült. Köhögtem, köhögött. Megkínáltam cigarettával, megkínált cigarettával. Megg yújtottam az ö vét, megg yújtotta az enyémet. A hangszalag :

– Feltételezem, főhadnagy, lelkesíti a gondolat, hogy a Holdra készül. – Egy cseppet sem. Felmegyek, ez nem kétséges. De olyan érzések, mint a türelmetlenség vagy a kíváncsiság, nem g yötör nek. A Hold számomr a nem más, mint a mó d, ahogy hazámat szolgálhatom, és az első holdutazás sem egyéb, mint hogy bebizonyítjuk, hogy a NASA és hazám rendelkeznek azzal a technikai képességgel, ami szükséges a Hold eléréséhez. Minden más csak fantázia. És a felnő tteket nem a fantázia élteti.

– Hogyan?! Nem fo ntos magának leszállni a Holdr

a?

– Vagyis megérinteni a lábammal? – Igen, megérinteni a lábával! –

Technikai szempontból a leszállás nagyon érdekes, amennyiben felvet számos, nem könnyen megoldható problémát: de én egy cseppet sem bánnám, ha a röppályán kellene maradnom az Apollo űrkabinnal, ahelyett, hogy leszállnék a LEM-mel. Kollektív erőfeszítés a miénk, és én ebben a kollektív erőfeszítésben veszek részt.

– Főhadnagy, maga miért lett űrhajós?

–

Ugyanazért, amiért egy jó autóversenyző Ferrari autóval akar futni: egy pilóta automatikusan szeretne űrhajós lenni, feltéve, ha rendelkezik a szükséges adottságokkal. Én rendelkeztem. Megfelelt a korom is: a harmadik csoporthoz olyan emberekre volt szükség, akik 1929. július 1. és 1935. július 1. között születtek. Én 1935 februárjában születtem. Gondolom, felesleges hozzátenni, hogy azért kívántam r észt venni az űrpr og ramban, hog y hasznára legyek hazámna k.

– A Hold nem egyedül az Amerikai Egyesült Államok ügye, főhadnagy. – Én jó hazafi vagyok. – Azt látom. – Igen. – Tehát nyilván nagyon fellelkesítette, mikor megtudta, hogy létezik egy űrprogram. – Egy cseppet sem. A repülőmérnöki szakmában mindenki tudta, hogy ez csak idő kérdése: és én repülőmérnöki tanulmányokkal foglalkoztam tizenhat éves korom óta. Hogy miért? Nyilván nem romantikus hajlamok miatt, soha nem álmodoztam arról, hogy megláthatom a Holdat, vagy más hasonlókr ól, ezt megismétlem.

– Főhadnagy, mi a véleménye a fantáziáról? –

A fantázia szükséges ahhoz, hogy az embernek sikerei legyenek, szükséges mindenféle munkához. Fantázia nélkül még egy gépet sem lehet feltalálni: ahhoz éppenséggel sok fantázia kell, tudja, hogy az ember feltaláljon egy gépet. A fantáziát azonban a logika és a hasznosság határai közé kell szor ítani: másképp gyer mekjátékszerré válik. És már egyikünk sem gyerek.

– Főhadnagy, hogyan jutott át a San Antonió-beli vizsgákon? – Nagyszerűen. A fizikai vizsgálatoknál nem volt probléma: kiváló szervezetem van. A centrifugát például 18 g-ig elviselem. Láttam egyeseket a társaim között is, akiknek a centrifuga rendkívül rosszat tesz: némelyek hánynak, satöbbi. Én egy kis nyomást érzek a gyomromban, semmi több. Ami pedig a pszichológiai vizsgálatokat illeti, azok ugyanolyan kitűnően mentek, mert egy cseppet sem izgultam. Nagyon ritkán izgulo k.

– Magának is megmutatták azt a teljesen fehér papírlapot?

– Igen, miért? – Mit mondott ró la? – Semmit nem mondtam. Nem volt mit mondani. Megmutatták azt a fehér lapot, és azt mondták, találjak ki róla egy történetet. Én azt mondtam, nem lehet semmiféle történetet kitalálni, mert az csak egy fehér papírlap, semm i más. Rettenetesen tetszett nekik.

– Megértem. – Volt, aki azt válaszolta, havas táj, frissen meszelt fal, meg más hasonló hülyeségek. Szerintem az fehér papírlap volt, semmi más. Aztán megmutattak egy pornográf fényképet, igazán nagyon pornográf volt, és kérték, találjak ki róla egy történetet. Feltételezem, hogy azt akarták ellenőrizni, vajon beteges fantáziám van-e, vagy ilyesmi. Azt válaszoltam, hogy nem tudok kitalálni semmiféle történetet, mert az egy por nogr áf fénykép, semmi más.

– Főhadnagy, szeret olvasni? –

Meglehetősen. De nincs rá időm. Az én koromban az embernek nincs ideje olvasásra, túl sok dolga van. Ha olvasok, akkor azt olvasom, ami éppen a kezembe kerül: képregényektől történelmi könyvekig mindenfélét. Regényeket soha, ter mészetesen.

– Mit jelent az, hogy regényeket soha, természetesen?! – Azt jelenti, hogy azok nem érdekelnek, mert nem reálisak. A történelmi könyvek a valóságról szólnak. Egy könyv, amit épp most igyekszem végig elolvasni, Amerika története: tele van eseményekkel, tetszik nekem. Tele van tényekkel, tetszik nekem.

– Főhadnagy, hogy tölti a vasárnapját? – Vasárnap mindenekelőtt templomba megyek. Presbiteriánus vagyok, hívő. Aztán hazamegyek és átszom a kutyáimmal és a gyerekeimmel. Két gyerekem van: az egyik hat-, a másik hároméves. Olykor kimegyek a tóra és vízisíelek. De nem szórakozásból, hanem testgyakorlás céljából. Van egy vitorlásom is: de az sem a szórakozást, hanem a testedzést szolgálja. A vasárnap arra való, hogy eddzem magam. Amikor nem edzek, akkor tanulok. Általában tanulásra használom fel a vasárnapot. Elsősor ban geoló giát tanulok. A szakmám a geoló gia.

– Stop! – mondta a Bürokrata.

– Hisz éppen csak most telik le a tizenegy per c – tiltakoztam. – A tizenegy percet attól a pillanattól számítjuk, amikor az űrhajós belép – mondta a Bürokrata. – Mit akar még tudni? Nem mondott el mindent? Vagy megint kezdjük a felesleges időhúzást, mint Freemannel? He? Roger Chaffee főhadnagy felállt: bizonyítandó, hogy tökéletesen egyetért a Bürokratával. Kezet nyújtott, megszorítottam törékeny, finom ujjait, rám mosolygott James Dean mosolyával. Fogai mintha tejfogak lettek volna. Azt mondta, ciao, kiment: kicsike, soványka, csinoska, az embernek megszakadt a szíve, ha arra gondolt, hogy bezárják abba a tölcsérbe és fellövik, mint egy ártatlan kölyökkutyát. Ártatlan? Miközben kilépett az ajtón, hallottam, hogy morog: „Micsoda alak, de unalmas, uramjézus, gyűlölöm, ha ilyenekkel kell vesztegetnem az időmet. Tessék, tizenegy elvesztegetett perc.” És úgy g ondoltam, felesleges meg kérdeznem, vajon Teknősbéka-e .

A második öreg harmincöt éves, rajzolt hat gyereke van. Tetszett Alacsony, zömök, szeme és haja fekete, homlokán ezernyi visszafojtott káromkodás ráncokat. nekem, és úgy rémlett, mintha valahol már láttam volna, mert ez a típus nekem gyerekkoromból ismerős: olyan volt, mint a mindenes partizán, hallgatag, határozott, boldogtalan. Emlékszel Bertóra, apám? Mindig azt mondtad, hogy Berto mindent meg tud csinálni, kivéve a sárkányépítést: képes egyedül felrobbantani egy hidat, ugyanaznap még elvágni hat telefonvonalat, lefegyverezni egy német őrjáratot, sőt rávenni őket, hogy a mi oldalunkon harcoljanak… Én lehetetlennek tartottam, hogy Berto ilyen nehéz dolgokra képes, és ugyanakkor nem tud sárkányt építeni, tehát egy napon megkérdeztem, emlékszel: Berto, csinálnál nekem egy sárkányt? És Berto azt felelte, kislányom, amikor mások sárkányt építeni tanultak, akkor én harcolni tanultam, maradj csendben. Ez volt egyben az egyetlen eset, amikor Berto valamit megtagadott, emlékszel? Mert Berto nagyon engedelmes és nagyon befolyásolható volt: ha mondták, hogy csináljon valamit, ő megcsinálta, gondolkodás nélkül. Nos, a második öreg ilyen volt. A neve Richard Gordon, a harmadik csoportba választották ki, akár az előbbit, és a tengerészet alezredese. Töredezetten, lassan, a szavakkal fukarkodva beszélt, halk hangon. Rokonszenves. Nagyon rokonszenves. Leültem, leült. Köhögtem, köhögött. Megkínáltam cigarettával, megkínált cigarettával. Meggyújtottam az ö vét, megg yújtotta az enyémet. A hangszalag :

–

Mondjon, amit akar, alezredes. Amit a legfontosabbnak tart, vagy amiről a legszívesebben beszél.

favágó amerikaiak nem mindig voltunk. olyan gazdagok, ahogy aaz nagybátyám európaiak hiszik. Az – Apám apám szegény volt.volt. MiAzmindannyian szegények Én nyaranta farmján dolgoztam. A nagybátyám nem volt szegény, ő nem. Farmja volt, igen. Három évig kifutófiú is voltam egy drogériában. Csomagokat hordtam ki, a padlót mostam. Aztán beiratkoztam az

egyetemre, hogy kémiát tanuljak. De közben továbbra is dolgoztam, mert szükségem volt a pénzre. Lányok meg más hasonló miatt. Az apám nem tudott nekem pénzt adni lányokra, más hasonlókra. Kémiát tanultam a washingtoni ál lami egyetemen. Aztán bevonultam a tenger észethez.

– Miért választotta az űrhajósmesterséget? –

Én ugyan semmit sem választottam. Ők választottak engem. Én igazán nem is gondoltam rá, hogy űrhajós legyek. Hagytam, hogy befolyásoljanak. Szerettem volna repülő lenni, így beléptem a tengerészetbe. Repülőgép-anyahajóra. A tengerészetnél lökhajtásos-berepülő-pilótát csináltak belőlem. A berepülő pilóták között sokan kérvényezték, hogy űrhajósok lehessenek. Hagytam magam befolyásolni, és én is kérvényeztem. Nagyon befolyásolható vagyok. Azt mondják, csináljak valamit, megcsinálo m. Aztán, aztán kész. Az tör tént, hogy bevettek.

– Szép mesterség , különleges mesterség. – Magának, talán. Nekem ugyan nem. Én nem találok benne semmi

különleg eset.

– Mi nem tetszik ebben a mester ségben? –

Egyetlen dolog. Nem lehet olvasni, nem lehet operákat hallgatni. Én nagyon sokat olvastam. Főként klasszikusokat. Abbahagytam. Már nem megy. Hiányzik hozzá az idő, hiányzik az akarat. Ez nagyon bánt. Azt mondogatom: bárcsak többet olvastam volna azelőtt. Örök hiányérzetem van. Örökké gyötör, belül. Akár az operák. Azelőtt mindig eljártam az operába: Verdi, Puccini. Amikor a hajóm a Földközi-tengeren úton volt, például. Amikor megérkeztünk Nápolyba vagy Genovába. A hajó még alig ért a kikötőbe, én már egy színházban ültem. És minden este színházba jártam. Minden este, amíg csak a hajó tovább nem indult. Szép volt. Olyan nagyon, nagyon régen volt. Lemondtam róla.

– Miért? Miért mondott le? – Mert műszaki ember vagyok. Az ember vagy technikai szakember, vagy nem az. – És miér t lett technikus? Miért? –

Befolyásoltak. A tanáraim az iskolában. Jól ment nekem a matematika és a kémia. Elkezdték mondogatni, hogy matematikát és kémiát kell tanulnom. Amerikában valóságos kultuszt űznek az ilyesmiből. Mindenki örökösen ezt hajtogatja, tanulj matematikát és kémiát, zenét és irodalmat soha. Soha. Talán ez a helyes. Igen, helyes. Olyan gyorsan haladunk, és szükségünk van a matematikára meg a kémiára. Technikára van szükségünk, nem költészetre. Nekem két fivérem és két nővérem van.

Az egyik fivérem a Seattle-i Boeing Aircraftnél dolgozik, a másik szintén a repülőiparban. Két nővérem közül az egyik egy technikus felesége, a másik kémiát tanít. Ez helyes. A nagyobbik lányom tizenkét éves. Mérnök akar lenni. Azt kérdezte, papa, helyes, hogy mérnök leszek? Azt mondtam, helyes.

– És az operák? A klasszikusok? – Nem baj. – Hogyhogy nem baj?!? Azt mondta, sajnálja. – Igen, de válas ztottam. – Azt mondta, befolyásolták! – Igen. De most már benne vagyok. És senki nem kényszerít, hogy benne is maradjak. Akár holnap elmehetnék. És nem megyek el. Itt akarok maradni. Elmúlt már a nevetés ideje, elmúlt a szórakozás ideje, elmúlt a kedvtelések ideje. Ez már a munka ideje. Nagy felelősségek várnak ránk.

– De hát maga mindig

ilyen komoly?

– Mindig. – Nem nevet soha? – Ritkán. – És nem unatkozik? – Nem, nem unatkozom. Nincs időm unatkozni. Kinek volna ideje unatkozni, idebent? Tudni kell lemondani a dolg okr ól. Tudni kell belenyu go dni.

– Lemondani?! Belenyugodni? A maga korában? – Öreg kor

az már.

– Harmincöt év öreg kor?! j

– Tíz perc! – mondta a Bürokrata. – Sietni! – Hát isten vele, Gordon úr. – Isten vele. Érdekes vo lt. Nincs több kér dése? – De, van egy. Are yo u a… –

Tizenegy perc! – ordította a Bürokrata. – Tizenegy perc! Akkor vigyázzba merevedett, fegyelmezetten, gépiesen, sarkon fordult és kiment. Nem hagyott időt rá, hogy végigmondjam a kérdést.

A harmadik öreg harmincnégy éves volt, és mintha John Glenn kisöccse lett volna: ugyanazok a szeplők, ugyanaz a szőke haj, ugyanaz a könnyedség, még Ohióban is született, akár John Glenn. John Glenn-től azonban néhány dolog mégis megkülönböztette: hiányzott belőle az elevenség, a diplomáciai érzék, és a válla rendkívül hajlott volt erőteljes testéhez képest. Ironikus mosolya volt, de ez az irónia valahogy fénytelennek látszott. Hangja nyugodt, mozgása mértéktartó. A neve Neil Armstrong, a második csoportba választották ki. A legérdekesebb körülmény vele kapcsolatban az, hogy nem katonai környezetből jött. Vagyis civil ember: az egyetlen civil űrhajós, akivel beszéltem. Leültem, leült. Köhögtem, köhögött. Megkínáltam cigarettával, megkínált cigarettával. Meggyújtottam az ö vét, megg yújtotta az enyémet. A hangszalag :

– Milyen szép ez, Armstrong úr! Maga nem katona! NASAnem kötelékében dolgoztam, voltam és berepülő Végső nagy különbség. Úgyelektromérnök értem, hogy fegyelemből legalábbpilóta, annyitlökhajtásos tanultam, gépeken. mint a – A soron többiek, és ahhoz, hogy az ember az űrbe menjen, mindenekelőtt fegyelemre van szükség. Egyébként nem azért választanak katonákat, mert azok alkalmasabbak volnának, mint mi, civilek: azért választják őket, mert már díszcsomagolásban, kiválogatva kapják őket, tehát könnyebb kihalászni a legmegfelelőbbeket. A katonákról mindent tudnak, azt is, hogy milyen mértékben lehet megbízni bennük. De tudtak mindent rólam is: ho sszú évek óta áll ok a NASA szolgálatában.

– Mégis nag y ör öm lehetett az űrhajó sok közé ker ülni. – Nem is tudom. Hadd gondolkodjam… – Még nem g ondolkodo tt rajta?!?

– Számomra ez nem jelentett mást, mint hogy egyszerűen áthelyeztek egyik hivatalból a másikba. Voltam egy hivatalban, és most áthelyeztek egy másikba. No, igen, azt hiszem, azért örültem. Mindig ör öm, amikor az ember eg y fokkal feljebb jut. De egyik hiva tal vagy a m ásik, olyan mindegy: n ekem nincsenek személyes ambícióim. Egyetlen ambícióm, hogy hozzájáruljak ennek a programnak a sikeréhez. Nem vagyok romantikus lélek.

– Tehát nincs mag ában kalandszellem. hiányzik! a veszedelmet, különösen a feleslegeset, veszélylegnormálisabb mesterségünk – Még az oldala. legdühítőbb A Gyűlölöm legostobább. Hogyan lehet kalanddá változtatni ésa alehető technológiai folyamatot? És miért kell az embernek az életét kockáztatni, ha egy űrhajót vezet? Ugyanolyan kevéssé logikus, mintha az élet kockáztatásával járna, hogy villanyturmixgépet használok, amikor gyümölcskoktélt készítek magamnak. Nem szabad, hogy bármi veszedelem legyen abban, ha az ember gyümölcskoktélt kever, és nem szabad, hogy bármi veszedelem legyen abban, ha űrhajót vezet. Ha ezt az alapelvet megvalósítjuk, akkor már felesleges is kalandról beszélni, arról az élvezetről, hogy az ember felmegy csak éppen a zért, hogy f elmenjen… Slaytonr a go ndoltam.

– Én, Armstrong úr, ismerek valakit, aki szívesen felmenne akkor is, ha tudná, hogy nem jöhet le többé. Kizárólag az élvezetért, hogy felmehet.

– Köztünk, űrhajósok között? – Igen, az űrhajósok között. – Kizártnak tartom. Ha valóban ismer ilyesvalakit, az csak kisfiú lehet. – Felnőtt ember, Armstrong úr. – De ki az? – Nem fontos. Beszéljünk magáról. Eltekintve a gyümölcskoktéltól, gondolom sajnálná, hogy ha nem mehetne fel.

Igen, deakik azértannyira nem betegednék bele, nem személyesfel.sértésnek. Látja, én nem értem – azokat, meg reménykednek, hogytekinteném elsőnek mehetnek Ezek ostobaságok, gyerekes dolgok, romantikus maradványok: nem méltók a racionális korhoz, amelyben élünk. És kizártnak tartom, hogy vállalnám a felmenetelt, ha a visszatérés kétséges volna, feltéve, hogy ha ez a kockázat

technikailag elengedhetetlen. Úgy értem: egy lökhajtásos berepülés kockázatos, de technikailag elkerülhetetlen. Meghalni az űrben vagy a Holdon technikailag nem elengedhetetlen, következésképpen ha választani lehet, hogy egy lökhajtásos berepülése közben vagy a Holdon haljake meg, én azt választom, hogy a repülőgép berepülése közben érjen a halál. Maga nem?

–

Én nem. Ha ilyen dilemma elé kerülnék, habozás nélkül azt választom, hogy a Holdon haljak meg: legalább meg nézem magamnak a Holdat.

– Gyerekes dolog, ostobaság. Meghalni a Holdon! Hogy megnézze a Holdat! Még ha arról lenne szó, hogy fent tölthetünk egy évet vagy kettőt… – talán… nem tudom. Nem, nem, akkor is túl magas lenne érte az ár : mert ir racionális. Ó, csak sike rülne megtiszt ítanunk a terepet a fanfáro któl!

– Fiatal éveit mind a NAS A kötelékében töltötte, A rmstrong úr? –

Utazással töltöttem: bejártam Európát, Ázsiát, Dél-Amerikát. Tehát megnéztem mindent, amit meg lehet nézni, megértettem, ami megértenivaló volt, és most itt vagyok. Végre teljesen nyugodtan, leülhettem egy asztal mellé, hogy valami komolyat csináljak.

– Volt háborúban, Armstrong úr? – Hogyne. Kor eában. Hetvennyolc har ci bevetésben. Hazudnék, ha azt állítanám, ho gy ez bárm iben is hasznomr a volt.

– Vannak gyermekei, Armstro ng úr? –

Persze hogy vannak gyermekeim! Az egyik hétéves, a másik kettő. Hát hogyne volnának

gyer mekeim, az én koro mban?

– Tíz perc – mondta a Bürokrata. – Sietni! Felállt. – Jobb, ha most elköszönök. Mennem kell a centrifugába. – Nem irigylem, Armstrong úr. –

Igen, nagyon ellenszenves dolog: talán az, amit a legjobban gyűlölök. De technikailag nélkülözhetetlen.

– Jó napot.

– Jó napot.

A negyedik öreg harminckét éves volt, és teljesen kopasz: a koponyája olyan sima, akár az elefántcsont golyó. Emlékszem, hogy mérhetetlen zavarba jöttem, amikor megláttam: nem tudtam felfogni, hogy egy harminckét éves ember koponyája olyan sima legyen, akár az elefántcsont golyó. De mentségére ott voltak a fülei: rendkívül mókás, hatalmas fülek, sokkal inkább emlékeztettek egy repülőgép csűrőszárnyaira, semmint fülekre. Az ember, miután megnézte azt a koponyát, rögtön utána a füleit nézte, és máris jobban érezte magát, ezt gondolta: aki ilyen füleket kapott istentől, az nem lehet süket, aki pedig nem süket, az nem beszél úgy, mint Neil Armstrong. A fülein kívül azután mentségére szolgálhatott az arca is: kedélyes, rokonszenves, nagy, nevetésre kész szájjal. És a vezetékneve: Bab. Ugyanis Alan Bean a neve, és Bean angolul babot jelent: ehhez a tényhez, úgy látszik, még nem szokott kellőképpen hozzá, mert valahányszor azt mondtam, Bean úr, vagyis Bab úr, * pukkadozott a nevetéstől. Miután az én vezetéknevem sem sokkal szebb, mint az övé, végül is nem szólítottam Bab úrnak,, hanem elkezdtem főhadnagynak szólítani. A tengerészet főhadnagya ő. is, a harmadik csoportba választották. Leültem, leült. Köhögtem, köhögött. Megkínáltam cigarettával, megkínált cigar ettával. Megg yújtottam az ö vét, megg yújtotta az enyémet. A hangszalag :

– Bean úr! Hogy lehet az, hogy ennyire kopasz? – Eh, eh! A gondok, a gondok! Maga is megkopaszodna, ha itt bent kellene élnie, huh! Vagy mit képzelt? Hog y én is csak úgy szór akozom, mi nt maga? Hog y annyi mindenfelé járkálok, mint maga? Hogy annyi rengeteg embert ismerek, mint maga? Itt mi a hivatalnokok életét éljük, mit képzel! Mindig ugyanazok a dolgo k, ugyanaz ok a pofák, ugyanaz ok az i dőbeosztá sok, egy fenét megyünk mi az égbe, a hivatalba megyünk! Huh! Én úgy érzem magam, mintha bankhivatalnok volnék, huh! Hát mit képzel? Polgári élet ez, unalmas élet. Váratlan esemény legfeljebb akkor akad, mikor az edzések miatt kiszállásra megyünk, vagy amikor túlórázunk, késő éjszakáig bent maradunk a hivatalban. Ilyenkor emberésjégg é fagyva találja otth onleves. a levest, ésHa a felesége esetlegelmeg és hivatal,azotthon hivatal. És jégg é fagyott Huh! nem m ennék néha sem a momeleg ziba! íti. Otthon

– Jár moziba, igen? –

Járok bizony. Hát ha nem járnék moziba, mi mást lehetne itt csinálni? Hát mit képzel? Mi itt falun vagyunk. Még az a szerencse, hogy lehet moziba járni. Az első Hét oda sem mehet. Az emberek rájuk rontanak autogramokért, ilyesmiért. Minket viszont ugyan ki ismer, ki ismerne fel? Mi ismeretlen űrhajósok vagyunk, hál’ istennek.

– Tehát maga nem boldog , Bean úr?

–

Eh, eh! Hát boldognak éppen boldog vagyok. Űrhajósnak lenni, hát mit képzel!! De ami a szórakozást illeti, jobban szórakoztam, amikor egyszerű tiszt voltam a tengerészetnél és utazgattam, ah! Nápoly, Pisa, Róma! Mindenfelé utazgattam. De soha nem voltam Velencében.

– Soha nem volt Velencében?! A Holdr a készül és még sosem volt Velencében?! –

Hát mit képzel!! Mit csináljak? A hajóm sosem jutott el Velencébe. Azt mondtam: nem baj, előbb-utóbb majd csak eljut Velencébe. De közben űrhajóst csináltak belőlem, és pontosan abban az évben, űrhajóst csináltak, a hajóm elment Velencébe. Tudom: meglátom a Holdat, és nem látoamikor m megbelőlem Velencét.

– Nézze, Bean úr… – Eh, eh! Eh, eh! – Nézze, főhadnagy, nem t udna elugr ani Velencébe, mielő tt a Holdr a menne? – Nem, mo st már késő. K éső egy eg ész sereg okból, mo st már: nem lát ja, hogy m egkopaszodta m? Most már bezártak ide, és nem jutok ki, csak azért, hogy oda felmenjek. – Azért én nem panaszkodnék. – Ó, mag a!! Remélem, nem ir igyel?! – Dehogynem irigylem, főhadnagy. Irigylem ám, de mennyire. A Hold … A Mars… – A Mars, igen. Engem is izgat a gondolat, hogy a Marsra mehetek. Felmennék akkor is, ha két évet, négyet kellene úton töltenem. De húsz vagy harminc év múlva, amikor eljön a pillanat, én már túlságo san ör eg leszek. Nem látja, hogy már is ör eg vagyok? Ör egnek érzem magam, m it lehet tenni.

–

Így hát marad a Hold. Az sem kevés ám, tudja? Csak az a gondolat, hogy esetleg nincs visszatérés. Nem kis dolog elindulni egy olyan helyre, ahonnan talán lehetséges, hogy nem tér vissza.

– Hogy érti azt, hogy nem térek vissza? – Ahogy mondom, hog y esetleg nem tér vissza.

Maga nem go ndol err e?

– Nem én, soha. Már megbocsásson: ha nem térünk vissza, akkor ez nem küldetés. Hanem áldozat, mártírium. Küldetés, az azt jelenti, elmenni és visszatérni: márpedig a holdutazás küldetés, nem áldozat, már tírium a Tudomány oltárán.

– És magának font os, hog y leszálljon a Holdon? –

Nekem ugyan nem. Nézze: mi pilóták vagyunk, és számunkra ami fontos, az az utazás, egyáltalán nem a leszállás. Gondoljon egy pilótára, aki megteszi a Róma-Tokió utat három óra alatt: azt sem az érdekli,a helyzet. hogy megérkezzék hanem az, hogy óra alatt az utat. A Holddal ugyanez Odarepülni,Tokióba, ez a fontos: odamenni és három visszatérni, nemtegye pedigmeg leszállni.

– De hát miket mo nd, főhadnagy?! – Ezt mondom. – És a kíváncsiság! – Ó, maga!! Kíváncsiság, ugyan mire? Nem vagyok én gyerek, felnőtt vagyok. És utazó ügynök, hivatalos kiküldött vagyok, olyan ember, aki parancsra utazik, és oda megy, ahová küldik. –

Akkor hát Velence, meg amit az utazásról mondott, a hajóról, amely soha nem jutott el Velencébe…

– Velence, Velence! Az én koromban, ugyan mit kezdjek én már Velencével? Velence egy ifjúkori álom: a szűk utcák, a go ndolák, a l ány, akit lefényképezhetnék a galam bokkal… Most már !

– Hogyhogy mo st már?!? – Ó, maga!! Tudja, hány éves vagyok? Harminckettő, majdnem harminchárom! – Ez maga szerint olyan sok? – Nagyon sok. Ezek már nem az illúziók, kalandok évei. – Ej, hát maguk mind egyfor mák, az ördög – Hát, igen. Mind egyformák vagyunk, igen.

vigye el!

–

Főhadnagy! Csak nem szomorodott el most hirtelen?! Fel a fülekkel! Mosolyogjon! Olyan szépen mosolygott, az ördögbe! Ugyan már, beszéljünk másról. Vannak gyermekei?

– Kettő. A nagyobbik hétéves. – Biztosan büszke az űrhajós apjára! –

Ugyan, dehogy. Egyébről sem faggat, mint hogy miért nem vagyok seriff: a barátjának az édesapja seriff. Azt mondja, ha nagy lesz, seriff akar lenni, azt mondja, seriffnek lenni az igen, az szórakoztató, nem úgy, mint űrhajósnak. És köztünk szólva, van benne valami…

– Tizenkét perc! – ordította a Bürokrata. A negyedik öregem felállt. – Jól van. Térjünk vissza a hivatalba. Szegény én. És köszönöm. – Mit köszön? – Stop! – ordí totta a Büro krata. – Stop! – A beszélgetést, a nevetést… – Stop! Stop! – Kérdezhetek még valamit, Bean úr? – Eh, eh! Hát hogyne. – Stop! Stop! Stop! – Are you… – Stooop! Így hát elment. És nem tudtam meg .

Az ötödik ör eg har mincnégy éves volt, és csodálat osan szépséges ör egember, olyan mennyeien sz ép, hogy nem is keltett profán gondolatokat. Az angyaloknak a Paradicsomban lehet ilyen arcuk: hosszúkás, kicsit szenvedő, egyenes orr, lágy vonalú száj; és azok a jóságos, türelmes szemek. Akár az angyalok, rózsaszínű volt és aranyszínű, rózsaszín a bőre, arany a haja, a szemöldöke. Akár az angyalok, magas volt, karcsú, egy kicsit szomorú. Azóta már te is ismered, igen, ő az, aki kilépett a Gemini űrkabinból, lebegett az űrben, súlytalanul, és azt mondta, mulatságos, tetszik nekem. A társa szólította, hogy térjen vissza, de ő azt felelte, nem, még egy kicsit, mulatságos, tetszik nekem. A neve Edward White, s ez az angyal két kisangyal apja, ebbe a Pokolba a második csoporttal került. Ezek után csak néztem őt és nem tudtam megszólalni. Vajon lehet kérdéseket intézni az angyalokhoz? És ha lehet, mit kell kérdezni tőlük? Hogy van Szent János, Szent Márk, Szent Lukács és Szent Máté? Milyen időjárás van odafönt a Paradicsomban? Leültem, leült. Köhögtem, köhögött. Megkínáltam cigarettával, megkínált cigarettával. Meggyújtottam az övét, meggyújtotta az enyémet. És egyszerre csak megszólalt. És mindent magától elmondott.

–

Akkor gondoltam rá, hogy űrhajós leszek, amikor az első Szputnyik felment, és nyilvánvaló volt, hogy hamarosan mesterséggé válik az űrhajózás: beszéltünk erről a családomban is. Én repülősök családjából származom: apám az Air Force tábornoka, én az Air Force kapitánya vagyok, az öcsém nemrég szerzett diplomát az A ir For ce Főiskoláján, és ha sike rül, ő is űrhajós lesz. A mikor az első Szputnyik felment, együtt dolgoztam Deke Slaytonnal a Zérus Gravitációs Terv keretében: a súlytalanság állapotát tanulmányoztuk. Én és Deke voltunk az egyedüliek, akik kizárólag ezzel foglalkoztunk: együtt végeztük a kísérleteket Sonkával, azzal a csimpánzzal, amely azután megelőzte Alan Shepardet az űrrepülésben. Én és Deke vezettük a repülőgépet, és Sonka volt a kísérleti alany a néhány percben, amíg a súlytalanság állapota tartott, a zuhanórepülésnél. Aztán Deke foglalta el Sonka helyét, és önmagán végezte a kísérleteket, én vezettem a repülőgépet. Deke olyan bátor, annyira önzetlen, nem szívesen kísérletezett Sonkával, azt mondta, erre soha senki nem kérte Sonka engedélyét, és Sonka soha nem ajánlotta fel magát önként erre a célra. Deke akkor is dühös volt, amikor Sonkát a Mercury űrkabinba zárták: pontosan ugyanezért. Szegény Sonka. Tudja ugye, hogy meghalt? Washingtonban, tüdőgyulladásban. Berakták az állatkertbe, és azon a télen Washingtonban nagyon hideg vo lt, ő nem szoko tt hozzá a nagy hideghez. Néztem az angyalt, vajon nevet-e. Nem, egyáltalán nem nevetett. Ellenkezőleg, amint Sonkára emlékezett, szomorúsága megkétszereződött. Vagy inkább mondjam, hogy a komolysága? A komolyságnak vajon nem a szomorúság a forrása?

– Én és Deke már Németország óta együtt voltunk, alig hat év korkülönbség van közöttünk. Így amikor az első hangok elhangzottak a Mercury Tervről, 1957-ben, Deke azt mondta: te ne mozdulj, csak tanulj szorgalmasan tovább. Majd én jelentkezem, és ha felvesznek, megnézem, miről van szó. Ha jó dolog, te majd utánam jössz. Természetesen azonnal felvették, gondolkodás nélkül. Ó, Deke csodálatos ember. Mikor átesett a vizsgálatokon, mindent elmondott, elmesélte, milyen szörnyűek a vizsgák, komiszak, az embert bedobják a jég közé, aztán a tűzforróságba, fantasztikus sebességgel forgatják a centrifugában, és rengeteget szenved: de megéri, jelentkezzem én is. Kicsit haboztam: nem vagyok olyan ügyes, mint Deke, és nem akartam felsülni, különösen nem őelőtte. De ő azt mondta: pontosan olyan ügyes vagy, mint én , sőt ügyesebb, elég jó pilótának len ni ahhoz, hog y sikerüljö n, te pedig átkozottul remek pilóta vagy: meglátod, felvesznek. Végül is jelentkeztem. Deke-nek igaza volt:

ami a vizsgákat illeti, azok valóban kemény próbák voltak. És gondolja el, hogy a második csoport vizsgái nem voltak olyan kemények, mint az első csoportéi: a harmadik csoport még enyhébb vizsgákat állt ki; végül is észrevették, hogy bizonyos kínzások teljesen feleslegesek. De nehéznek nehéz volt, mondom. Hanem amikor az embernek van egy célja a lelke mélyén, akkor minden könnyebbé válik, n em go ndolja? Az én c élom az volt, hogy a Holdr a menjek: nagyon boldog voltam, amikor felvettek. És most is nagyon boldog vagyok, mert most már biztos, hog y felmegyek a H oldr a. Annak ellenére, hogy nem nagyon értek egyet a többiekkel bizonyos automata rendszerek tekintetében… És itt elkezdett egy annyira bonyolult fejtegetést, hogy már nem is emlékszem rá, aztán meg volt valami, ami elterelte a figyelmemet: rengeteg apró ránc a szeme körül, pontosan olyanok, mint a te szemed körül, apám. Olyan ri asztó volt felfedezn i ennyi r áncot a sok r ózsaszín és ar anyszín közö tt, és pontosan olyanokat, amilyenek neked vannak, apám: mert te hatvanéves vagy és ő harmincnégy. Nem is tudom, mintha arra döbbentem volna rá, hogy az égben ráncok vésődnek az arcra, hogy az angyalok is megö regszenek, kellemet len ér zés volt: vé gtelenül megdöbbentő.

– … a korszakban, amelyben élek, végső soron csak egy dolog zavar nagyon: a televízió. Volt egy időszak, amikor a feleségem és a gyerekek örökösen a televíziót nézték, és már nem is beszélgettünk egymással. Gyű löltem azt a gépet: én, aki nem gyűlöl ök sem mit és senkit.

–

Stop – ordította a Bürokrata. – Tizenegy perc, stop! – És én éppen azt akartam mondani az angyalnak: bocsásson meg, nem szeretném megsérteni, maga Teknősbéka, igen vagy nem? De nem volt rá időm. Az angyal ijedten felállt, meghajolt és tömjénillat közepette eltűnt.

A hatodik öreg harmincéves volt, és én megidézem az Eget és a Földet, eleveneket és holtakat, tanúsítsák nekem, hogy ez a teremtmény harmincéves. Kimerült, ki tudja, miféle bánatoktól elemésztett ember, olyan fonnyadt, megviselt arccal, hogy úgy látszott, talán soha nem is volt fiatal, ifjú, gyermek. Talán sok, sok évvel ezelőtt lehetett ő is húszéves, volt fiatal, ifjú, gyermek: de ennek a régmúlt ténynek már az emléke is elenyészett. Szomorú ráncok horpasztották be sűrű forradásokkal telehintett arcát, mély vonások görbítették lefelé a száját, és karikás szemei végtelen belenyugvásról, ólo msúlyú szomor úságró l ár ulkodtak. Fáradt voltam én is, kimer ültem az unalomtól, a szünet n élküli erőfeszítéstől, a Ceremóniamester és a Bürokrata iránti haragtól: másra sem áhítoztam, mint hogy a groteszk bohózat véget érjen, szűnjön meg ez a járkálás, és semmit sem tettem, Hogy találjak valamit, ami felrázzon Eugen Cernam belépésének pillanatában. Eugen Cernam a tengerészet főhadnagya, elektromérnöki, aeronautikai és asztronautikai diplomával rendelkezik, Chicagóban született, nős, egy gyermek apja, egy elhibázott rendszer és az én gyáva beletörődésem áldozata. Vajon miért nem állok fel, miér t nem szököm meg? Hisz egyált alán nem érdekelt, amit majd elmesél, egy cseppe t sem izgat, hogy megbarátkozzam vele, nem érdekel, megtudjam, minden Teknősbéka-e vagy Szamár, fáradt voltam, unott, az egyáltalán angyal elvitte minden hogy kíváncsiságom, érdeklődésem maradványait is; gépiesen kérdezgettem, és gépiesen hallgattam: miért lett űrhajós, főhadnagy? Miért… miért… miér t…

– Mert szeretek repülni, nézze, én már kisgyerek koromtól gondoltam rá, hogy repüljek, azután meg nagy öröm részt venni valamiben, ami előkészíti a jövőt, én nem származom gazdag családból, érti, az apám technikus, és pénz dolgában sosem álltunk különösebben jól, mindig nagyon sok fáradságomba került, hogy valahogy boldoguljak, Chicagóban születtem, és Chicago kemény, kegyetlen váro s, apám nagyon so k áldozatot hozott értem, neh éz volt eljutnom a diplo máig… Nem, igazán nem volt ellenszenves. Különben is kedves volt, jó volt, tiszteletet parancsoló, óravaló életről, bátor és tiszta múltról vallott, mindent elkövetett, hogy figyeljek rá, megértsem: de szavai úgy hullottak a fülembe, mint a tenger morajlása, amihez a végén úgy hozzászokunk, hogy már nem is halljuk. hullám, majd másik. Loccsan egy újabb hullám, majdkagylókat. még egy. És minden hullám Loccsan pontosanegy olyan, mint az egy előző. Habzik, moszatot sodor. Parafát, Kagylókat, parafát. Történeteik vajon nem hasonlóak voltak-e mind? Ez várható volt, tudom. De azért lehet ugyanazt a történetet is különböző módon elmondani: amit az én szemem látott, sosem lesz azonos azzal, amit te láttál, mások lesznek a szavak, különbözőek a következtetések. Hát akkor miért, uramisten, miért használják ezek mindig ugyanazokat a szavakat, ugyanazokat a vesszőket, ugyanazokat a jelzőket, mintha csak könyv nélkül megtanultak volna egy indigóval sokszorosított beszédet?!? Miért, uramisten, miért van az, hogy még amikor egy kicsit újat mondtak, az is olyan volt, mintha már hallottam volna?!?

a harmadik csoportból természetesen valamennyi legkevésbétöbbet felkészültek – … mi vagyunk: és nemcsak azért, mert később kezdtük. Hanem mert aközött NASAa kezdetben követelt, azután kicsit lazítottak a kötelékeken. A második csoportbeliek sokkal kiválóbbak, mint mi, az első csoportbéliek pedig mindenkinél kiválóbbak. De nemcsak ez különböztet meg minket egymástól: hanem a népszerűség, ők népszerűek, mi már nem vagyunk azok: ha mégis megszerezzük a népszerűséget, akkor sem olyan mértékben, márpedig egy híres ember sokkal könnyedebben mozog, mint a közönséges ember. Végül pedig, a háború: ők végigcsinálták, mi nem. Igaz, hogy vannak olyan tapasztalatok, amelyek felérnek egy háború tapasztalataival. A munka például. Én mindig keményen dolgoztam, olyan keményen, hogy sokszor úgy érzem, már száz éve dolgozom, márpedig a kemény munkától felnőtt lesz az ember, képes eldönteni, mi a helyes, mi a nem helyes, pontosan úgy, mint azok, akik átélték a drámát, ahol választani kell, hogy öljenek, vagy őket öljék meg… És intelligens is volt: hát hogyne. Nagyon intelligens, intelligensebb, mint a többiek. Mégis, amikor a Bürokrata elordította a „stop”-ját, úgy éreztem, súlytól, lidércnyomástól szabadulok, és szívfájdalom nélkül köszöntem el tőled, Cernam főhadnagy. Ne vedd rossz néven, kérlek; nem szeretnék hálátlannak, gonosznak látszani, esküszöm, hogy felkeltetted bennem a megbecsülés, a rokonszenv érzését, és amit most a szemedre vetek, Cernam, az Chaffee-re, Gordonra, Armstrongra, Beanre, White-ra is vonatkozik, meg a többiekre, akikkel nem ismerkedtem meg, és akik bizonyára pontosan olyanok, mint te. Tehát ne sértődj meg túlságosan, kérlek: de miközben néztem, amint távolodsz, úgy éreztem, hogy a lányod vagyok. Igen, Cernam: a lányod. Igen, White: a lányod. Igen, Bean: a lányod. Igen, Armstrong: a lányod. Igen, Gordon: a lányod. Igen, Chaffee: a lányod. Többet láttam a világból, mint ti, mégis úgy éreztem, hogy a lányotok lehetnék. Fáradtabb vagyok, mint ti, és mégis úgy érzem, a lányotok lehetnék. Annyi idős vagyok, mint ti, és mégis úgy érzem, a lányotok lehetnék. Mert én élvezem, hogy harmincéves vagyok, mint egy likőrt, úgy kortyolgatom a harminc évemet: nem fonnyas ztom el indigó val sokszor osított kor ai ö reg ségben. Figyelj r ám, Cernam, Whit e,

Bean, Armstrong, Gordon, Chaffee: csodaszép a harminc év és a harmincegy is, a harminckettő, a harminchárom, a harmincnégy, a harmincöt! Csodálatos évek, mert szabadok, lázadók, törvényen kívüliek, mert véget ért a várakozás feszültsége, még nem kezdődött meg a hanyatlás melankóliája, mert ér telmünk teljes fény ében ragyo g végre, harmincéves kor unkban! Ha vallásosak vagyunk, akk or meggyőződéses vallásosak lettünk. Ha ateisták vagyunk, akkor meggyőződéses ateisták lettünk. Ha kétkedők vagyunk, akkor szégyenkezés nélkül tesszük. És nem félünk a gyerekek csúfolódásától, mert magunk is fiatalok vagyunk, nem félünk a felnőttek szemrehányásaitól, mert magunk is felnőttek vagyunk. Nem félünk a bűntől, mert már megértettük, hogy a bűn nem más, mint nézőpont, nem félünk az engedetlenségtől, mert felfedeztük, hogy az engedetlenség nemes dolog. Nem félünk a büntetéstől, mert tapasztalataink bizonyítják, hogy semmi rossz nincs abban, ha valakivel találkozunk és szeretjük egymást, vagy szakítunk, ha elveszítjük egymást: már nem kell cselekedeteinkről számot adni a tanító néninek az iskolában, és még nem kell róluk számot adni az utolsó kenettel érkező papnak. Magunkkal végezzük el a számadást, senki mással, a magunk felnőttségének fájdalmával. Érett búzaföld vagyunk harmincéves korunkban, nem vagyunk már nyersek, és még nem vagyunk szikkadtak: a nedvek a megfelelő nyomással, élettől duzzadóan áramlanak bennünk. És éljen minden ör ömünk, éljen minden gyötrelmünk, nev etünk és sírunk, ahogy ezután már so ha többé, és úgy ér tjük egymást, ahogy később már soha többé. Felértünk a hegy csúcsára, és minden világos odafent a csúcson: az út, amelyen feljöttünk, meg az az út is, amelyen majd lefelé haladunk. Kicsit lihegve és mégis frissen, soha többé nem ülhetünk le így az út közepén, hogy hátrapillantsunk és előre is, elmélkedve a szerencsénkről: hát akkor hogyan lehetséges, hogy bennetek ez nem így történik? Hogy lehetséges az, mit hogytettetek apámnak látszotok, Micsoda félelmek,árunalom, kopaszság súlyat?alatt roskadozva? Háttudom. mit tettek veletek, magatokkal? at fizettetek ti a Holdér A Hold ár a mag as, Sokba kerül mindannyiunknak: de semmi ár nem ér fel azzal a búzamezővel, semmi ár nem ér fel azzal a hegycsúccsal. Hiszen ha felérne, felesleges volna a Holdra szállni: akár itt is maradhatnátok. Ébredjetek fel hát, ne legyetek olyan racionálisak, engedelmesek, ráncos képűek! Ne kopaszodjatok tovább, ne sorvadjatok el egyformaságotokban! Tépjétek össze a karbonpapírt. Nevessetek, sírjatok, tévedjetek. Vágjatok ököllel az arcába annak a Bürokratának, aki a kronométerét nézi. Alázatosan, szeretettel mondom ezt nektek, mert tisztellek benneteket, különbnek tartalak magamnál, és szeretném, ha sokkal különbek lennétek, mint amilyen én vagyok. Sokkal: nem csak ilyen kevéssel. Vagy most már késő? A Rendszer már megtört, elnyelt benneteket? Igen, bizonyára így van. Kezdett már megtörni engem is, lassacskán. Ahelyett, hogy felkeltem, megszöktem volna, ülve maradtam a Megyünk az égbe alatt, akár egy hülye, akár egy robotember.

HUSZONHATODIK FEJEZET Tehát ott maradtam ülve annál az asztalnál, mozdulatlanul, mint egy hülye, mint egy robotember, és azon gondolkodtam, hogy a Rendszer olyan, mint a rák, a rák vad burjánzásával falja fel a legegészségesebbeket, fellázadni nem érdemes, az ember eleinte hangosan lázadozik, aztán halkabban, majd csendesen, végül sehogy, és akkor a Rendszert már el is fogadta, te tudod jól, apám, minden diktatúra így működik; és vártam az utolsót. De az utolsó nem jött. A félig nyitva hagyott ajtón át csak izgatott suttogás hallatszott be a dialógusból, amit a Ceremóniamester folytatott, nem tudom, kivel.

– Azt mondja, nem mo zdul, uram. – Nem mozdul?! –

Nem, uram. Azt mondja, mindannyian úgy jönnek-mennek abból a szobából, mint egy fogo rvosi r endelőből, és őne ki a fogor vossal semmi dolga.

– Semmi dolga?! – Igen, uram. A zt mondja, hogy

a fo gait már mind megcsináltat ta, uram.

– Próbálja megg yőzni. – Rendíthetetlen, uram . – Tehát megbolondult?! – Nem, uram. Nagyon nyugodt, uram. Dúdol, fütyörészik. És papír repülőgépet hajtogat. – Papír repülőgépet ?! – Igen, uram. – Mondja meg

neki, hogy egy hö lgy vár ja ebben a szobába n! Mondja meg neki, hogy hölg yekkel nem lehet udvariatlanul viselkedni! Távolodó léptek zaja hallatszott. És amióta idebent voltam, először szólítottam meg a Bürokratát.

– Kiről beszéltek? – Charles Conradról, becenevén Pete. – És ki az a Charles Conrad, becenevén Pete? – Egy űrhajó s a második csoportból. – Rokonszenves ember Charles Conrad, becenevén Pete. – Rokonszenves?!? A léptek közeledtek. Újrakezdő dött a pár beszéd.

– Uram! Mégsem nagyon akar

jönni, uram.

– Hogyhogy nem nagyon akar jönni? – Nem, uram. Azt mondja, elnézést kér, nem tudta, hogy egy asszonyról vagy kisasszonyról van szó: neki azt mondták, valaki várja itt, aki írogat, semmi mást. De azt mondja, ő fütyül azokra az alakokra, akik írogatnak, akár urak, akár hölgyek, kisasszonyok vagy ifiurak, ő ugyanis nem írogat, csak számo l, és kész. Aztán azt mondja…

– Mit mond?… – lihegte a Ceremóniamester reménykedve. – Aztán azt mondja, hogy ez az asszony vagy legyen akár kisasszony, jobban tenné, ha nem írna semmit őróla, mert ő fütyül arra, hogy írjanak róla, és minél kevesebbet írnak, annál jobb. Azonban… – Azonban?… –

Azonban nyomatékosan leszögezi, hogy semmi kifogása ez ellen az asszony vagy kisasszony ellen, mert ő udvarias és jól nevelt ember, neki csak a fogorvosi rendelő ellen van kifogása, ott legutóbb is ször nyen megkínozt ák.

– Aztán?

– Aztán kész. Dúdol, fütyörészik. És a repülőgép elkészült. Zsebre vágta, hogy elvigye a fiának. A mindenit. A dolog kezdett érdekes lenni: volt benne valami Teknősbéka-szerű. Óvatosan kidugtam a fejemet az ajtón, megszólítottam a Ceremóniamestert.

– Uram. Volna két javaslatom. – Halljuk. –

Az első, hogy engedjen elmenni. Forrón ragaszkodom ehhez a javaslatomhoz, uram: egész lelkemmel a figyelmébe ajánlom. Nem kívánom megbántani a NASA-t, sem a Holdat, uram: de nyolc asztronauta egy napra, túl sok. Igazán elfáradtam, uram. És valóban teljesen pontos kép van a kezemben a helyzetről, uram. Teljesítse a kérésemet, uram. Ami a második javaslatomat illeti…

– Mi a második?… – A második, hogy kiléphessek ebből a szobából, és én menjek oda ehhez az űrhajóshoz, akinek, köztünk szólva, van némi igaza.

–

Nem járulok hozzá – közölte a Bürokrata. – Én tiszteletben tartom a Szabályzatot, és a Szabályzat szerint az interjúknak itt kell végbemenni, abban a szobában.

–

A szabályzat csak délután öt óráig érvényes, ameddig le nem jár a hivatali munkaidő – mor molta döbbent en a Ceremóniamester. – És már elmúlt öt ór a.

– Ebben az esetben hazamegyek – mo ndta a Bürokr ata. – Nagyszer ű! – mondtam én. – Helyes – mondta a Ceremóniamester. – Viszontlátásra – mondta a Bürokrata. – Küldje ide Jacket – mondta a Ceremóniamester. A Bürokrata elvonult, üdvözlésképpen csendes átkokat bocsátottam utána. Jack megérkezett. Jack nem volt más, mint Jack Riley, aki négy hónappal korábban jelen volt Glenn-nel, Sheparddel és

Slaytonnal készített interjúimnál. Én nagyon szeretem Jacket, mert olyan az arca, mint egy álmos macskáé, és imádni való módon asszisztál az interjúkhoz: elbújik egy sarokban, és ott mélyen elalszik. Lelkesen üdvözöltem tehát, és szeretném, ha nem értenél félre: őszintén elkeserített a gondolat, hogy még egy asztronautával kell szembenéznem, bármit odaadtam volna, hogy ez ne történjék meg. De miután nyilvánvaló, hogy kényszerítenek rá, akkor már szívesen vetek egy pillantást arra a bolond emberre: visszautasítása túlságosan királyi volt, semhogy meg ne ragadott volna.

– Jack, átkísérnéd a hölgyet Conradhoz? – kérdezte a Ceremóniamester. – Hogyne, hogyne – mondta Jack. – A munkaidő már letelt – mondta a Ceremóniamester. – Na és? – mo ndta Jack. –

Köszönöm mondta a Ceremóniamester, és egy pillanatra megsajnáltam, már-már megbocsátottam volna ennek a zsírpacninak; elhiszed? Szegény Ceremóniamester. Végül is mit tehetett ő a Rendszerről? Nem ő találta fel. Azért fizetik, hog y tiszteletben tartsa, ennyi az egész, mag a is áldozata, nem kevésbé, mint én, mint Eugene Cernam, mint a többiek. Azt látni kellett, hogy beleizzadt, a boldogtalan. Nem bírta már tovább, még a bemutatás szertartásáról is lemondott: annyira kimerült. Deo gratias! Hála legyen az Úr…nem!! Nem mondott le róla mégsem, az átkozott! A bemutatás szövegét felolvasta, ezúttal. Az írott életrajzzal oldotta meg. Kiragadta Jack kezéből a papírlapot, és kövér ujjacskáját úgy mozgatva, mintha zenekart vezényelne, szavalt:

–

Ifjabb Charles Conrad! Űrhajós! Az Amerikai Egyesült Államok tengerészetének alezredese! Philadelphiában született 1930. június 2-án! A Princetoni Egyetemen szerzett diplomát! 1954-től repülőgép-anyahajókon szolgált, pilótaként! 1959-től berepülő pilóta! Nős, négy gyermeke van! Mind fiú! Az Aeronautikai és Asztronautikai Intézet tagja! Hobbyja: a golf, a vízisí, úszás, papírrepülőgépek… Itt döbbenten megtorpant, vörösebb lett, mint a legvörösebb paradicsom.

– Jack! Kitől kaptad ezt az ír ást?! – Tőle, uram – mondta Jack, és az ajkát harapdálta, nehogy elnevesse magát. – Ki ír ta ide a papírr epülőgépeket ?!

– Ő, uram – mondta Jack, és már a nyelvét is harapdálta. És végre találtam még egy fivért, apám.

A fivérem az irodájában, egy kicsike szobában az íróasztalnál ült. De a fivérem is kicsike, tehát az az irodahelyiség nagyon jól illett hozzá. Nadrágjához, melyről rögtön látszott, hogy nincs rajta él, smaragdzöld pulóvert hordott. A pulóver rövid ujjú volt, és lehetővé tette, hogy megcsodáljam a tetovált horgonyt, amelyet fivérem bal alsó karján viselt, és úgy büszkélkedett vele, akár egy zafír karpereccel. A horgonyt Koppenhágában rajzolta rá az a specialista, aki a dán király tetoválásait is készíti, és ő ragaszkodik hozzá, hogy ezt mindenki tudomásul vegye: ebből a célból örökösen vakargatja vagy mozgatja a bal alsó karját, olykor bal kézzel végigsimít a haján is. A haja, hát igen: az utóbbi években a fivérem is elvesztette a haját, vagy legalábbis a nagy részét. Homloka immár szélesen szétterült, elfoglalta koponyájának egyharmadát, kevés helyet hagy a haja számára. De ahol még volt haja, az szőke volt, mint mindnyájunké a családunkban, tudod, és mindenesetre nézd: kopaszsága semmit nem vett el fiatalságából, amely hősiesen szembeszállt a világ minden rendszerével. Harmincnégy éves korában az én fivérem még huszonnégynek sem látszott, és ha a haját nem számítjuk, akkor húsznak vagy tizennyolcnak sem. Fivérem erőteljes testalkatú volt, jól formált, mint az alacsony emberek, amikor jól formáltak, arca napbarnított , közepén nagy or ral és szép kék szemekk el, végül meg lehetősen széles szája is volt, amelyet arra használt, hogy nevessen. Arra is használta, hogy csevegjen, isten a tanúm, hogy csevegni aztán igazán tud, de elsősorban mégis a nevetésre használta: ami nagy szerencse, mert amikor a fivérem nevet, az embernek vele kell nevetni, és nevet még akkor is, ha tulajdonképpen sírni szeretne. Feltételezem, hogy ez főként a fogai miatt van így, ezek a legmulatságosabb fogak a világon: rendkívül r övidek, és olyan táv ol állnak egymást ól, m intha harag ba volnának : legnagyobb a r és a két középső felső foga között, legalább öt milliméter. Bedughat egy cigarettát közéjük, ha akar, és ő meg is teszi: annak ellenére, hogy mindenki azt állítja, ilyesmit nem lehet csinálni sem a földön, sem az égen. Egyébként sok mindent csinál, amit nem lehet csinálni sem a földön, sem az égen. Papírrepülőgépeket csinál, azt állítván, hogy a fia számára készíti, de mindenki tudja, hogy saját magának csinálja. Iszik egy ihatatlan italt, amit rootbeernek hívnak, és az orvosok a gyerekeknek írják fel, hogy a növekedésüket elősegítse: ily módon r eméli, hogy egy kicsit megnőhet ő is. Fiák eres kocsisok kalapjait gyűjti, és ezeket hordja a plexiüveg sisak helyett, amikor repül. Kísérleteket végez a létfenntartásról a dzsungelben, boakígyókat eszik, és azt állítja, hogy a boakígyó főve és sülve kiváló eledel. És ezt boldogan közli, mert ő mindig boldog, és miután mindig boldog, úgy érzi, hogy a boakígyó főve és megsütve kiváló eledel. Végül pedig edzéseket végez, hogy a Holdra mehessen. Nem tudom, mit nem adtam volna, hogy együtt mehessen Theodorral, elhiszed? Nem mintha a fivérem képes volna úgy nézni a Holdat, ahogy egy Rembrandt-festményt néz az ember, még kevésbé képes úgy beszélni a csúf dolgokról, hogy azok megszépüljenek, erre csak Theodor képes, a fivérem matematikus, semmi egyéb, nem ért semmit a festészethez és a költészethez; hanem mert ha együtt mennek fel azok ketten, akkor megtörténhet minden, de minden, és az Új Isteni Színjáték már meg is íródott, apám.

Az ugyanis, hogy a Holdra menjen, régi szenvedélye a fivéremnek, még gyerekkorában tört rá, és az élete árán sem mo ndana le ró la. Ez természet es, és miut án ő az én fivérem, elő for dul olykor, hog y álma nyomasztóan nehezedik rá, felfogja, hogy micsoda zűrbe keveredett: ki az ördög ültette ezt a gondolatot a fejembe, ki az ördög kényszeríthet rá, hát én ezt nem csinálom, satöbbi, satöbbi, ámen. Hanem ez aztán azonnal el is múlik, visszaemlékszik rá, hogy a tengerészetnél szolgált, ahol akármilyen semmiségért vasra verték vagy kikötötték, és közben azt kellett énekelnie: Oh! I love the Navy! Oh! I love the Navy! Szeretem a tengerészetet! és azonnal újra engedelmes, fegyelmezett lesz, mártírhalálra elszánt, mit beszélek? kész bármiféle áldozat, bármiféle rabság elviselésére. Szeret dohányozni például és nem dohányzik. Szeret inni és nem iszik. Szereti a nőket és nem néz a nőkre: hogy ne nézzen rájuk, behunyja a szemét, csukott szemmel jár, és meglátod, egyszer még beleesik valami gödörbe, ha még sokáig így folytatja. Gyűlöli a konferenciákat és rengeteg konferenciát tart: főiskolákon, egyetemeken, az Idős Hölgyek klubjaiban, bárhol, ahová a NASA küldi, hogy megvédelmezze a Holdat, és teljesen nyilvánvaló, hogy őt sehová se kellene küldeni: egyszerűen nem alkalmas rá, világ os? Azt mondják, mindig egy viccel kezdi, amelyne k a Holdhoz semmi köze, aztán hirtelen hátat fordít a közönségnek, és a táblához megy, felír rá matematikai képleteket, amelyekből senki nem ért semmit. A csalódott közönség ásítozik, kicsit morog és elalszik. Amikor azonban ez megtör ténik, ő moso lyog , megmutogatja azokat a fog ait, és aki már alszik (elhiszed?), az is megér zi, hirtelen felriad, meglátja a fogakat, vele nevet, és a konferencia folytatódik. Amikor konferenciákat tart, és akkor is, amikor nem tart, a fivérem utazik: valamennyi űrhajós között ő utazik a legtöbbet, valahová menni kell Amerikában bárhová, biztosrendszerét? lehetsz benne, hogy oda a fivérem megy. ha Ellenőrizni keli például a LEM, a vagy holdkomp-vezérlő A fivérem megy. Meg kell szemlélni egy változtatást, amit a Saturnus rakétán eszközöltek? A fivérem megy. Hét napra be kell zárkózni az Apollo űrkabinba? A fivérem megy. Gyakorlatozni kell az űrhajósok har madik csopor tjával Arizo na valamelyik sivat agában? A fivérem megy. Hogy miér t, azt nem tudom. Ő azt mondja, azért, mert ő a legügyesebb, felülmúlhatatlan az edzések vezetésében, mint mérnök hasonlíthatatlan, mint asztrofizikus utolérhetetlen, elvégre ne feledkezzünk meg arról, igen, csak ne felejtsük el, hogy Princetonban tanult, satöbbi, satöbbi, ámen. Én viszont azt gyanítom, hogy Slayton utaztatja állandóan, hogy ne legyen az útjában, hogy eltávolítsa Houstonból, ahol zűrzavart, lármát csinál, és mindenkinek leköti a figyelmét. Houstonban a fivérem valójában csak a víkendeket tölti; méghozzá családi körben, hogy segítsen a feleségének, aki négy gyereket gondoz, szegény asszony, nagyszerű asszony, magyarázza róla. Hogy miben áll ez a segítség, azt senki nem tudja: az sem világos, hogyan segíthetne a fivérem a feleségének a négy gyerek gondozásában. De ő azt mondja, hogy segít, és ha ő azt mondja, hogy segít, akkor én elhiszem: mindig hiszek a fivéremnek, bármit is m ond, még akkor is, ha hazu dik. Hétfő r eggel azonban a segíté s mindenese tre véget ér, és ő ismét elutazik, miközben a felesége felsóhajt: „Menj, menj csak! Legalább eggyel kevesebben vagytok a nyakamon: Menj, menj!” Tehát valóban csoda, hogy megtaláltam őt ezen a napon, nagy szerencse. Rettenetes lett volna, képzeld csak el! hogy van egy ilyen fivérem, és nem tudok a létezéséről. Szegényebb lettem volna, és ez a könyv is szegényebb lenne, mindannyian szegényebbek lettünk volna nél küle. Igaz ugyan, hogy előbb vagy utóbb valahol, valahogyan bizonyosan megtaláltam volna. Elsősorban, mert előbb vagy utóbb, valahol, valahogyan a testvérek mindig összetalálkoznak: te is ezt szoktad mondani, amikor találkozol egy testvéreddel. Végül pedig, mert bárhová mentem Houston

után, hát ott volt a fivérem is: a fivérem mindenütt ott van. Esküszöm, ha megérkezem valahová, épp csak körülnézek, és máris ott a fivérem. Különösen, ha fellőnek egy rakétát: Las Crucesban például, vagy Cape Kennedyn. Meg se kell kérdezni, ott van-e: az esetek kilencvenkilenc százalékában ott van, az úszómedencében, várja, hogy von Braun megjavítsa a rakétát, amely a fellövés előestéjén, isten tudja, miért, mindig elromlik, ott van tehát, lehunyt szemmel, boldogan, rengeteg nő hemzseg körülötte, és majd felfalják a szemükkel. Az ok, amiért majd felfalják a szemükkel, igen banális: nadrágban és pulóverben a fivérem meglehetősen csúnyácska, fürdőruhában viszont olyan, mint egy színész, mint egy napolaj-reklám: ennek a típusnak pedig Amerikában sikere van. De ezzel ne törődj, ne törő dj azzal sem, hogy ő űrhajó s: sosem szállt a fejébe a dicsőség a mestersége miatt, amit folytat , nincs egyetlen közös vonása Sheparddel vagy azokkal, akik magasra tartott orral járkálnak. A fivérem könnyen kezelhető ember, mindenkivel barátkozik, fiatalokkal és öregekkel, jó emberekkel és rossz emberekkel, ostobákkal és intelligensekkel, és ahogy barátságot köt valakivel, az fantasztikus: először néz, mint aki kísértetet vagy fogorvost lát, aztán kitátja a száját, és kezdi megmutatni a fogait. Legalábbis velem ezt csinálta.

– Tessék, nézze, mondja meg, hogy tévedek-e vagy sem. Nincs egyetlen rossz fogam. Hogy ritkás a fog sor om, na és? Ez nem betegség!

– Nem, nem. – Értsük meg egymást, gyógyítani éppenséggel ezt is lehet. Betesznek egy gépet, az összeszorítja a fogaimat, és azok boldogan közelebb húzódnak egymáshoz: mintha fáznának. Aztán kiveszik a gépet, és hopplá! Ott borzonganak megint külön-külön. Meg akarom csináltatni: csúnyák így, igaz?

– Nem, nem. Fehérek, tiszták. Legfeljebb kicsit furcsa a formájuk. Egy kicsit rövidek. – Ez már semmi. Azelőtt rosszabb volt: nem is látszottak. Csak az ínyem látszott, semmi más. Az ínyemből elő bukkant egy-egy r izsszem, és azok vol tak a fo gaim. Így hát kör ülvágattam ő ket.

– Körülvágatta?! – Körülvágattam. Nem a szépség miatt, értsük meg egymást. Hanem udvariasságból. Nem tudtam nevetni: az emberek megijedtek. Vagy ha nem ijedtek meg, azt mondták: szegényke-nézd-csak-ilyenfiatal-és-már-nincs-foga. Kénytelen voltam mogorván nézni, és mindenki azt hitte, mogorva alak vagyok: végül is meguntam a mogorvaságot, hogy azt hiszik, mogorva vagyok, és elmentem a doktor hoz. És ő cak! cak! cak! kör ülvágta a fo gínyemet. Egyenként. Harmi nckétszer.

– Uramisten! – A nevem Conr ad. Pete Conrad. Nem Uram isten.

– Tudom. Mindent tudok. Tehát: hajlandó kihúzatni azt a fo gát, Pete Conr ad? – Oké. Kitátotta a száj át, megadó an.

– Nem, nem. Úgy értettem, beszélges sünk. – Oké, beszélgessün k. Miről beszélgessünk, mir ől beszélgessünk? –

Nézze, beszéljen, amiről akar: egy dolgot kivéve. Azt ne mondja, hogy gyermekkorától a repülésről álmodott. Ezt már hatan vagy heten elmondták nekem. Ha maga is elmondja, kinyitom azt az ablakot és kiugro m rajta. Macskaugr ással fel pattant, kitárta az ablakot.

– Ugorjon. – Azt nem! Csak ha maga i s! – No bátran, ugorjon. Ugorjon! Jack, aki amió ta belépett, egy sar okban aludt, kinyitott a az egyik szem ét.

– Pete, ha kidobod a lányt az ablakon, ezért nagyon sokan hálásak lesznek neked. Hanem a sajtó ellened fordul, és aludt. hazájának nagykövetsége fog. akár – Ezek után lehunyta szemét, és tovább Vagya úgy tett, mintha biztosan aludnék: kellemetlenkedni ugyanis kétlem, hogy maga Jack is képesa lenne aludni, amikor a fivérem beszél. Pete olyan mulatságos, apám. Visszaadja az embernek a bizalmát, érted? Bebizonyítja, hogy túl lehet élni az űrfertőzést, hogy létezik még reménység, hogy ebben a társadalomban nem feltétlenül kell automatává válni. Világos? Amikor találkoztam ezzel az emberrel, aki hosszú éveken át azt énekelte a tengerészetnél: Oh! I love the Navy! Oh! I l ove the Navy! – aztán további hosszú éveken át elektronikus számítógépek és a LEM társaságában élt, hát nem sokat vártam tőle. Úgy véltem, például azt mondom neki, „Einstein”, és máris elfog a félelem, hogy magyarázni kezdi az átkozott relativitáselméletet, azt, amit én nem értek, és ha megértem, egy órán belül el is felejtem, és kezdhetjük újra elölről: sosem hallgatnak rám, amikor tiltakozom, hogy felesleges, hiszen úgysem értem, úgyis elfelejtem. No, az én fivéremmel, bár isten a tanúm, hogy ahhoz a világhoz tartozik, amelyet te megvetsz és elutasítasz, mindez nem történik meg. Azt mondom „Einstein”, és ő a relativitáselmélet helyett elmeséli Einstein fagylaltjának történetét; amint majd

meghallod. Szerintem ez nagyon fontos, jó lesz, ha megjegyzed, apám. Ezek után visszatérek a fivéremhez, aki megállt Jack előtt.

– Hát ki akarja kidobni? Ő m aga ugr ik ki. De vajon miér t? – Mert maguk unalmas alakok. Mert úgy érzem, szabókkal készítek interjút, nem asztronautákkal. Szabókkal, akik azzal kezdik: ó! én már gyermekkoromban babákat öltöztettem. Újabb macskaugr ás következett.

–

Szabók? Én egyet ismerek. A neve Pierre Balmain, Párizsban lakik. Elmondom a történetét. Tehát tudnia kell. hog y én Pr incetonban tanultam… Lapos pillantást vetett rám, hogy lássa, vajon ez a közlés hatott-e rám. Mélységes ámulatot színleltem.

– Princetonban! Ejha! – Mert sokan azt sem tudják, mi az a Pr inceton – tette hozzá gyanakvással. –

Tréfálsz? Az egyik legkiválóbb amerikai egyetem. Ott tanított Einstein, most ott tanít Oppenheimer – szavalta Jack, de ki sem nyitott a a szemét. Fivérem meg vakarta a tetovált hor gonyt, boldog volt.

–

Én nem jártam Einstein óráira, mert ő az idősebbeket tanította. De azért ismertem. Gyerekek,

micsoda alak! Először is a haja: olyan hosszúegyszerr fürtjei vannak, hogy be lehetne fonni. Aztán a szeme: óságo s komisz szép csúnya szomor ú vidám, e minden. Aztán a trikó ja.

– A trikója? – Igen. Fehér, rövid ujjú, a gyomrán színes nyomásban Popeye képe. Popeye, tudja? Az acélizmú. Az, aki spenótot eszik és att ól erős lesz. Einstein a fagylal tevéshez vette fel ezt a trikó t.

– A fagylal tevéshez? –

Igen, különben bepiszkította volna a szép ingét. Nagyon szereti az eperfagylaltot. Tudja, amelyikben apró eperszemek is vannak. Csakhogy ő nem akarta a fagylaltot pohárból enni, mindig

csak tölcsérből. Aztán miközben ette, sosem állt meg, séta közben ette. De nem normális séta közben, hanem ugrálva. Így. Megkerülte az íróasztalt és elkezdett fél lábon ugrálni.

–

Azért csinálta, mert az egyik lába a járdán volt, a másik meg az úttesten. Gyerekek, micsoda ember! Szerettem azt az embert. Nem a relativitáselméletéért, hanem azért, ahogy a fagylaltot ette. Aztán egyszer leesett a fagylaltja. Megint lapos pillantást vetett rám, hogy lássa, hatott-e rám a közlés.

– Ejha! – ismételtem. – Ejha! Megint megvakarta a tetovált h or go nyt, boldo gan.

–

Leesett a fagylaltja, igen, igen. Gyerekek, micsoda látvány volt! Káromkodott, mint az őrült, nézte a fagylaltját a földön: a közepén ekkora eperszem volt. Tudja, az a nagy, az az igazán nagy. Aztán lecsill apodo tt, ment, vett egy másik f agylal tot. De akkor a szem epr et soha többé nem talált.

– Hát ezt meg honnan tudja? –

A saját szememmel láttam. A nyomában jártam. Hónapokon át jártam Einstein nyomában. Ebédidőben azonnal rohantam, hogy lássam, vesz-e fagylaltot, vagy nem. Gyerekek! Ez volt Einstein! Egy kicsit hallg atott, mintha a tör ténet végét keresné. A maga módján meg is találta.

– Aztán… Aztán meg halt, és én sí rtam. – Most aztán igazán kíváncsi vagyok, hogy kanyarodsz vissza a szabóhoz – jegyezte meg Jack. És a fél szemét is kinyitotta, hogy jobban kiélvezze a saját komiszságát.

– Így kanyarodom vissza: hogy tehát Princetonban tanultam. Nos, és nem tudom, miért jött el ez a Balmain Princetonba. De tény, hogy odajött, és néhány fiúval együtt megismerkedtünk vele, ő meg azt mondta, telefonáljunk neki, ha Párizsba megyünk. Két évvel később Párizsba mentem, akkor már a tenger észet tisztje vol tam. És telefonáltam neki.

– Ennek mi köze a Hol dhoz – mo rog ta Jack. – A lány a Hold mi att van itt. A fivérem azonban ügyet sem vetett rá.

–

Gyerekek, remek dolog volt! Először is megmutatta azokat a ruhákat, amelyek engem egy cseppet sem érdekeltek: a ruhákban azonban a manekenek is benne voltak, és azok viszont nagyon is érdekeltek. Másodszor, mindannyiunknak adott is egy manekent, hogy vezessenek el ide, meg oda a ó helyekre. Gyerekek! Egy kicsit elmerengett.

–

Az én manekenem egy kissé magas volt. Megpróbáltam kicserélni valamelyik társaméval, de mindenkihez túl magas volt: így hát velem maradt. Gyerekek, micsoda hosszú nő volt! Csak tudnám, miért olyan magasak mind ezek a nők? Én öt láb hat hüvelyk vagyok: az annyi mint egy méter hatvan. Maga milyen magas?

– Még annyi sem. Elnéző pil lantást vetett rám.

– Nem baj. Az ember vis elje mél tóságg al a saját testalkatát. – Pete! A Hold! – mor og ta Jack. – Oké. A Hold! A Hold! A lány az előbb azt mondta, beszéljek, amiről akarok. Aztán te a fülemet rágod ezzel a Holddal. Hát jól van: a Hold! Az apám léghajókkal repült.

– Léghajókkal? –

Léghajókkal, ballonokkal. Máig is azt állítja, hogy nincs semmi, amit a ballonokhoz lehetne

hasonlítani, és mélyAztán meggyőződése, hogy a Holdra lehet ballonokkal menni.ésGyerekkoromban én a is hittem ebben. megmagyarázták, hogy isrepülőgép kell hozzá, én beleszerettem repülőgépekb e. Akár kiugr ik az ablakon, aká r nem.

– Jól van, jól –

van. Nem ugr om ki.

Gyerekek! Hát mit csináljak, ha szeretek repülni? Nahát! Én egész életemben másról sem álmodtam, mint erről: repülni. Mindig tudtam, mit akarok: repülni. Princetonban voltam és csak a repülésre gondoltam. A tengerészetnél voltam és a repülésre gondoltam. Az ízlések különbözők, nem? Aztán jött az első válogatás, hogy ki repüljön a Mercury űrhajóban: Jim és Wally Schirra társaságában jelentkeztem. Együtt voltunk a tengerészetnél. Mindhárman a Berepülőpilóta Iskolát végeztük. Gyerekek, micsoda ronda vizsgálatokon estünk át akkor! Jim…

– Ki az a Jim? – Jim Lowell. A barátom. Ki más lehetne? – Lowell az egyik űrhajós a

második csopo rtból – magyar ázta Jack nagylelkű en.

–

Így hát az történt, hogy Wallyt felvették, engem és Jimet pedig nem. Gyerekek, hogy ez mennyire bántott. Úgy történt, hogy eleinte azt hittük, kilenc embert akarnak, nem hetet. És mi az első kilenc között voltunk. Aztán elhatározták, hogy csak hetet vesznek fel, és minket kettőnket kihagytak. Huh! Úgy látszik, nem vo ltunk olyan üg yesek, mint a többiek.

– Lehet, hog y eleve csak hét embert akartak – vigas ztaltam. –

Lehet, ugye? Huh! Mindenesetre amikor újabb embereket kerestek a második csoporthoz, minket azonnal behívtak. – Megvakargatta a horgonyt, hogy kilétére emlékeztessen. – Természetesen egyáltalán nem beszéltek nekünk a Holdról és hasonlókról. A Holdról csak sokkal később esett szó: amikor visszatértem a repülőgép-any ahajómr a, fülem-farkam eleresztve . Nem mintha nem szeretném atávolinak repülőgép-anyahajót: az ember helyet látni, amelyek azelőtt olyan tűntek. Most viszont már utazhatott, nincs más, sok csak szép a Hold, ami lehetett olyan, mintha itt volna kétlépésnyire. Gyerekek! Tudja-e, hogy igazán érdekes, ahogy mi a Holdról beszélünk? Az a szikla itt, az a szikla ott. Te törsz egy darabot ebből a sziklából, én veszek egy darabot a másikból. Aztán szedsz egy marék port itt, én szedek egy marék port ott. Huh! Mintha a piacra készülnénk, szőlőt vagy almát venni. És a végén már olyan közelinek tűnik, mint New York. Nekem is olyan közelinek tetszik, mint New York. De a Hold messze van ám, gyerekek! Nem egyszerű piknik ám odamenni!

– Von Br aun azt mondja, o damenni eg yszerű piknik. – Fenét! Menjen fel ő, ha szer inte piknik! Fenét! – Miért? Maga fél? – Félek, igen! Hallja, micsoda kérdés! Félek, igenis. Néha a repülőgépen is félek. Amikor le kell szállni a repülőgép-anyahajóra például. Elvégre nem tréfadolog leszállni a repülőgép-anyahajóra. Látszólag nagy, de amikor le kell rá szállni, olyan apró lesz, mint egy borsószem. Borsószem a tenger közepén. És le kell szállni arra a borsószemre. Huh! Piknik, egy fenét! Menjenek ők, ha pikniknek tartják, ne m inket küldjenek.

– Na tessék, mag a is minket mond!

–

Nocsak! Amikor kérdeztem a többiektől: micsoda alak ez a nő, aki az űrhajósokról ír, már mondták nekem. Kötözni való bolond alak, válaszolta Dick Gordon: megharagszik, ha az ember többes számban beszél. Gyerekek! De hát tudja, hogy maga valóban kötözni való bolond alak? Bocsásson meg, de hát hogy mondhatnám azt, hogy én? Én mindössze egy kisegér vagyok abban a micsodában, és azt a micsodát valójában sokezer ember irányítja, akik mind ott állnak mögöttem. Felelősségem pontosan ugyanannyi, mint az övék: hogy lehet ént mondani mi helyett? A Holdon ugyanez a helyzet. Hárman megyünk ám fel, nem egyedül. Maga csak nem tartozik azok közé, akik hősöknek tartanak minket? Te tudod,alkalmam mit gondolok erről, apám: szerintem igenis ahősök. De University előző este tanárának a Kings Inn-beli szobámban volt látni John Dodds professzornak, Stanford televíziós konferenciáját. Ez a sápadt, angolos arcú öregúr mondott valamit, ami elgondolkoztató. Manapság, mondotta, nagy zűrzavar uralkodik a nagyságr ól és hősiességr ől alkotott koncepciók terén: a hírnevet sokszor összetévesztik a nagysággal, és a merészséget gyakran összetévesztik a hősiességgel. A valóság az, hogy az emberi nagyságot elérni egyre nehezebb, mert egyre nehezebb valamit egyedül elérni, valamivel egyedül szembenézni. Gandhi önállóan cselekedett és szállt szembe a dolgokkal. Lincoln önállóan cselekedett és szállt szembe a veszedelmekkel. Churchill önállóan cselekedett és önmaga szállt szembe mindennel. Kennedy viszont már nem önmaga alakította ki önmagát, és nem egyedül szállt szembe a dolgokkal: ott állt mögötte a pártapparátus, a Kongresszus és a milliárdjai. Csak a halállal nézett szembe egymaga: ez visszaadta neki az emberi nagyságot. Ugyanezt lehet elmondani a hősiességről is. Nagyon sokan, mondta Dodds professzor, az űrhajósokat jelölik meg a modern hősiesség jelképeiként. Tegyük fel, hogy ez helyes: de milyen következtetést lehet belőle levonni? Hogy a hős ma már nincs egyedül. A hős ma tulajdonképpen hősök csoportja. De a hős szó magában foglalja az egyedüliség fogalmát: a hős éppen annyiban hős, amennyiben egyedüli. Egy hősi csoport nem a hős. De hát ki van egyedül manapság? Senki, legfeljebb a lázadó. Végkövetkeztetés: egyetlen hősi típus létezik manapság, ez pedig a lázadó.

–

Látta Dodds professzort tegnap este a televízióban? – kérdeztem. – Hetedik csatorna, huszonhárom ór a harminc.

–

Én éjszaka alszom – válaszolta. – Kilenckor fekszem le: csak nem képzeli, hogy megnézem Dodds pro fesszort. M iért?

–

Csak úgy. Nem fontos. Tartott egy előadást a hősiesség fogalmáról. Maga szerint ki a hős manapság? A fivérem megint vakarózni kezdett, de ezúttal nem azért, hogy kilétére emlékeztessen. Csak azért, hog y vakaró ddzék, és kész. Ez néha segíti a g ondo lkodásban. Aztán vállat vont, zavartan.

–

Huh! – mondta. – Nézzük csak… Huh! Hős például az, aki megöleti magát inkább, semhogy valaki mást megöljö n. Világo s?

– Világos. – Aztán… no… egyszóval… Hát ha éppen tudni akarja, szerintem az sem hős, aki megöleti magát inkább, semhogy valaki mást megöljön: esetleg azért öleti meg magát, mert szereti azt a másik embert, és mert reméli, hogy így a Paradicsomba kerül, és akkor már nem ér az egész. Egyszóval, akkor már nem hős. Igen… nos…ha mindenképpen tudni akarja, szerintem az a hős, aki kisgatyában megy ki az utcára, mert bizonyítani akar valamit, amiben hisz. Mit szólsz ehhez, apám? Nem volt szükség rá, hogy megkérdezzem, vajon Teknősbéka-e. Igazán felesleges volt. Tudtam a választ már akkor, amikor a füléhez hajoltam.

– Are you a Turtle? –

Leteheted a nagyesküt akár a…– ordította őrült boldogan. Ez a mi eskütételünk, a jelszó közö ttünk, Teknősbékák közö tt.

HUSZONHETEDIK FEJEZET Másnap az Amerikai Anyák Napja volt, és a Kings Inn vendéglőjében csak úgy nyüzsögtek az amerikai anyák, akik idejöttek magukat ünnepelni. Az Amerikai Anyák zárt nyakú, nagyon bő szoknyás selyemruhákat viseltek, a legszemérmesebb színekben: cukorrózsaszín, borsózöld, narancssárga. Továbbá virágokkal és gyümölccsel, apró zászlócskákkal és zöldségfélékkel díszített kalap volt a fejükön, és engedelmes lárvaarcú férj kísérte őket, aki a gyerekekre vigyázott. Az anyák között voltak öregek és fiatalok, csúnyák és csinosak; de kivétel nélkül mindegyiken volt valami elhibázott, valami rossz, és kellemetlen érzést keltett elgondolni, hogy az ő méhükből bújtak elő a övő fiai. Az ő méhükből: szinte sohasem esik szó nőkről ebben a könyvben, apám, a nőket majdhogynem kizár ták az űrkalandb ól, vagy leg alábbis tit kárnői fog lalkozások területére száműzt ék, mint Sally Gatest. Ha azonban megnézed, kikérdezed őket, azonnal megérted, mi az oka ennek: egy cseppet sem érdekli őket mindaz, ami ránk vár. Nem foglalnak állást sem mellette, sem ellene, mozdulatlanul asszisztálnak hozzá, akár a Garrett munkásai: az Ember hódító útja a Kozmoszba számukra arra korlátozódik, hogy új háztartási eszközöket vehetnek birtokukba, automata lábasokat, automata mosógépeket, 1995-ig fogyasztható felfújtat, kényelmet. Semmi mást. E méhek valamelyikéből kerül majd elő az a fiú, aki elindul meghalni a Marsra, az Alfa Centaurira, ki tudja, hová: s az ő hozzájárulásuk kimerül a petefészek megfelelő működésében. Igen, tudom, hogy maid a kellő pillanatban követik a férjüket, elutaznak velük, hogy gyarmatosítsák azokat a távoli világokat, sőt ott az kitűnően fognakHanem viselkedni: tudom. Márazmegtették amikor férjük oldalán lőttek indiánokra. amikoreztmajd eljön a pillanat,Amerikában, rájövünk, hogy kevés kivétellel, eltekintve egy csillagásznőtől itt, egy geológusnőtől ott, az égvilágon semmit nem tettek, hogy megérdemeljék ezt a kiváltságot. Akár a többi nagy vállalkozás, új kontinensek felfedezése, háborúk, úgy a Hold is a férfiak meste rség e marad. Asztalomnál ülve, fekete és meglehetősen kivágott ruhámban tehát ezeken a dolgokon elmélkedtem, és az Amerikai Anya gyűlölettel teli pillantásokkal felelt, aztán kalapját egy másik Amerikai Anya kalapjához közelítve méltatlankodó kézmozdulatokkal kommentálta puszta létezésemet. Vajon miért vagyok egyedül? Miért szentségtelenítem meg botrányos ruhámmal ezt a Napot? Kit keresek? Kire várok? Kit raboltam ki? Aztán nézd csak: dohányzik. Az olyan alakokat, mint én, aki cigarettával lép be egy vendéglőbe, az Amerikai Anya züllött egyénnek, közveszélyesnek tartja.

– Biztos svéd. A svéd nők szo ktak így egyedül j árkálni. – Dehogy svéd: nem látod, milyen alacsony? Francia lehet. –

Azok aztán megérik a pénzüket, a francia nők. Emlékszel George feleségére? No, hát egy francia nő…

– Lehetséges?!

– Hogyne, megeskü szöm r á. És közben valósággal belefullasztottak tejük Niagarájába, arcul csaptak túláradó termékenységükkel, minden elsuttogott szavukkal kőzuhatagként zúdult rám szemrehányásuk ezer meg nem született gyermekért. Ha valamelyikük férje tévedésből vagy véletlenül megpihentette rajtam a szemét, úgy éreztem, elvesztem.

– Kit nézel, drágám? Kit keresel? – Én? Én semmit, senkit. – Papa! Mit csinált az a nő, papa? – Nem csinált semmit, maradj csöndben! – Mammy! Mit csinált az a nő , mamm y? – Ne tör ődj vele, hallgass! – Tehát Georg e felesége… – Sokért nem adnám, ha t udnám, mir e go ndol… A mamára gondoltam. A mamára, aki soha nem öltözött selyemruhába, cukorkarózsaszínbe, bor sózöl dbe, narancssárg ába, és sosem kényszeríted : téged, hog y az ö ledben tartsd a g yerekeit, soha nem élvezte az automata lábasok, automata mosógépek, 1995-ig fogyasztható felfújtak, a kényelmek áldásait, mindig csak dolgozott, és kész, nem viselt kalapot, soha nem mondta neked, vidd el a vendéglőbe, semmit nem tudott a Marsról és az Alfa Centauriról, és azon a napon mégis szemrehányást tett nekem, mert nem tudtam meggyógyítani egy galambot, és nem érdemlem meg álmaimat a Marsról és az Alfa Centauriról. Vajon mit csinál most a mama? Számoljunk, hány óra van: alszik. Olaszországban éjszaka van, és ő alszik. Este vacsoránál lezajlott köztetek a szokásos beszélgetés. „Vajon hol jár a mi lányunk, hová vitte az a sok repülőgép?” Mire te: „Hát hol lenne: mászkál, szokása szerint valami bonyodalomba keveredik.” „Szegényke! Miért beszélsz így róla? Ő, ha legalább telefonálna nekem!” „Ugyan, sokba kerül Amerikából telefonálni; hová gondolsz?” „Tudom, tudom. De hát megígérte. Mondd: vajon eszik rendesen?” „Az, eszik, iszik, mindent csinál. Minek aggódsz?” „Hát aggódom, no. Aggódom! Az anyja vagyok!” „Ő pedig már nem kislány: felnőtt nő.” felhívtam „Nekem örökké Felálltam, szembeszálltam ezernyi tűszúrásával, telefononkislány Sallyt. marad.” Megkértem, jöjjön oda hozzám, mentsen megszempillantás a termékeny méhek mélységes rosszallásától. Sally szinte azonnal megérkezett, fekete kivágott ruhában volt ő is, rettenetes zöld szemei hábo rús tűzben égtek.

– Szervusz, bűnös leányzó. – Ciao, Sall y. – Félsz tőlük, mi? – Igen, Sall y. –

Mindenfelé megtalálod őket manapság: a kalapjukkal, az anyaság fogalmát sértő magatartásukkal. Ők a jövendő rabszolgák, a jövendő hülyék, legjobb esetben a jövendő robotemberek anyái. A Rendszer legvadabb őrzői, a Teknősbékák legádázabb ellenségei. Erről jut eszembe: hog y ment a munka tegnap?

–

Elég jól. Hanem találtam két fivért. És örökbe fogadtam őket. Az egyiket azonnal elragadták tőlem, a másik ott maradt. Mindketten Teknősbékák.

– Pete és Theodor ! – Valóban. –

És Edward nem? Ő az egyik kedvencem. A második válogatás idején dajkáltam azt a kilenc gyereket, és mondhatom, Edward belopta magát a szívembe. Hasonlít a nagyobbik fiamhoz. Bármire megesküdnék, hogy ő is Teknősbéka. Elmagyaráztam, hogy az angyal megjelent előttem, mint alig nyolc percig tartó látomás, aztán tömjénillat közepette eltűnt. Épp meg akartam kérdezni tőle, vajon Teknősbéka-e, de a Bürokrata megakadályozott benne.

– Teknősbéka. És Dick Gordon? Elmagyaráztam, hogy Dick Gordontól, tudod attól, aki Bertóhoz hasonlít, és mindent tud, kivéve sárkányt építeni, tehát hogy tőle sem volt időm semmit kérdezni.

– Pedig Teknősbéka. És a t öbbiek i s azok. –

Mindenesetre két fivér, az nagyon sok. Nem, Sally? Nem mondhatom, hogy második állomásomon, Houstonban, Texas államban ne kaptam volna nagy ajándékot. Aztán megkaptalak téged is.

– Hm. – Sally kicsit mogorva képet vágott, hogy ne vegyem észre meghatottságát. – Két fivért kaptam meg egy nővért. – Hm. Mikor mégy Las Crucesba? – Holnap. És méghozzá örömmel. Gyűlölöm ezt a várost, Sally. Gyűlölöm. –

Én is gyűlölöm. Ne felejtsd el, hogy Philadelphiában születtem és San Franciscóban nevelkedtem. A virágokkal és gyümölcsökkel, apró zászlókkal és zöldségfélékkel díszített kalapok alól megjeg yzések burjánzotta k elő .

– Az idősebbik Philadelphiában született és San Fr anciscóban nevelkedett. Biztosan a nagynénje a mási knak.

– – Dehogy a nag ynénje. Nem látod, hog y cseppet sem hasonlítanak? – De bizony haso nlítanak. Ugyanaz a fajta mind a

kettő.

– Tehát amint mondtam, a végén az történt, hogy George… – Neeeem! – És hozzá még meddő vo lt, képzeld! Meddő! Meddő! –

Menjünk ebből a pöcegödörből – mondta Sally hangosan. Mintha vihar sodort volna végig rajtuk, a kalapokról bársonymargaréták és papíreprek, selyemzászlócskák és plasztik-szilvaszemek gurultak-potyogtak mindenfelé. Egy gyerek sivalkodni kezdett. Egy férj elájult.

A houstoni gyerekek, apám. A jövő férjei. Kevéssel azelőtt, hogy Sally elment, megjelent Bob, hogy elköszönjön tőlem, egy nagyon kövér kisfiú volt vele, a neve Bobby, az ő fia: tizenkét éves. Kibékültem Bobbal, és bár megtartottam róla a véleményemet (megfélemlített, a Rendszert túlságosan

híven szolgáló ember), továbbá ő is megtartotta a véleményét rólam (goromba, követelőző és hálátlan lány), mégis újra találkozgatunk. Ezért látogatott meg most Bob és Bobby; az egyik furcsán sértődött volt, a másik nyilvánvalóan unatkozott.

–

Repülőgéppel hoztam a fiamat, Neil Armstronggal, az űrhajóssal jöttünk – kezdte nekem magyar ázni Bob.

– Pfű! – jegyezte meg Bobby. – Még sosem ült repülőgépen, és sose látott űrhajóst – folytatta Bob. – Neil csodálatosan vezette a gépet. A végén zuhanór epülésben er eszkedtünk le.

– Pfű! – jegyezte meg Bobby. – Én izgatott voltam, boldog voltam. Neki a szeme sem rebbent. Nem csodálkozott, nem hatódott meg, nem félt, semmi. Amikor földet értünk, Neil azt kérdezte: „Jó volt, Bobby?” Tudod, mit válaszol t? „Nem volt ro ssz.” Ezt felelte: Nem volt ro ssz. De hát mi van ezekkel a gyer ekekkel? Bobbyhoz fordult, aki a gyufáimat gyújtotta meg egyenként, aztán eldobálta, az egész dobozt elhasználta.

– He? Mi van veled? Mit akarsz? – Egy fag ylaltot akar ok – sivította Bobby. – Vaníliafag ylaltot. Hozattam egy fagylaltot. Hatalmas adag volt, közepén egy szem cseresznye. Bobby fogta a cseresznyét és beledobta a virágvázába. Aztán újabb gyufákat gyújtott és a fagylaltba nyomkodva oltotta el őket. Bob nem szidta össze, nem is tett megjegyzést. Talán a feleségére gondolt. Egyébként én is a feleségére gondoltam. Soha életemben nem láttam, de ismertem a hangját, el tudtam képzelni a veszekedést, amikor Bob elindult otthonról. „Holnap elutazik, talán meg kellene hívnunk.” „Ah, úgy? Hogy-így-mutatkozzam-előtte-hogy-lássahogy-nincs-mit-felvennem?” „Akkor nincs ellene kifogásod, ha meghívom egy vendéglőbe?” „Áh, úgy?!? Tehát-egyedül-akarsz-hagyni-az-amerikaianyák-napján-hogy-vele-menj-vendéglőbe?” „De hisz jó barátok vagyunk, az istenért! csak jó barátok!” „Barátok! Ismerem-én-a-te-barátságaidat!” „Rendben van. Akkor elmegyek egy kicsit sétálni Bobbyval. Szervusz, nemsokára visszajövünk.” Bobby fogta a hatalmas hamutartóvá változott fagylaltot, gyufaszálak és csikkek úszkáltak a sárga lében, és az egészet beleöntötte a virágvázába: hadd egyesüljön újra azzal a szem cseresznyével.

– Hát akkor ciao, viszontlátásra – állt fel Bob.

– Ciao, Bob. – Sajnálom, hogy ma este egyedül vacsorázol. Szerettelek volna meghívni, de… – Nem fontos, Bob. Nem fontos. – De megkértem egy barátomat, hogy vigyen el vacsorázni helyettem. – Az istenért, Bob! Eszed be ne jusso n! – Nézd: mindent, igazán m indent tud a Marsr ól. A Mars Ter v Hivatalának a vezetője. –

Bob, elegem van a Marsból. Stuhlinger mindent elmesélt a Marsról. Nem akarom látni ezt a barátodat.

– De itt van a bárban, vár

rád.

Bob barátja, aki a Mars Terv Hivatalának a vezetője, Bill névre hallgatott. Harmincöt éves volt, ötvennek látszott, és teljes mértékben a rendelkezésemre állhatott, miután nemrég vált el a feleségétől. Entellektüelnek tartotta magát, és hogy ezt nekem bebizonyítsa, egyenesen az egyetemre vitt, ahol vitaestet tartottak a kommunizmus és a vallás kapcsolatáról. A vita egy előadóteremben zajlott, a résztvevők: egy vörös ruhába öltözött öregúr, egy nő, aki harisnyát kötött, egy másik nő, aki nem csinált semmit, két férfi, csipkét horgoltak, csak tudnám, miért. A szövegük pontosan ugyanaz volt, amit kislány koromban már a líceumban hallottam: azt ismételgették, hogy a kommunisták tulajdonképpen vallásos szekta tagjai, hogy a kommunista szervezetet a katolikusról másolták, meg más ismert vad dolgokat. Számukra azonban mindez újnak tűnt, hihetetlen, hogy az űrkultúra mennyire mindazt, amita mi már a líceumban tudtunk, és valami obszcén onanizáló nem kéjjelismeri kutattak azokban megismert fogalmakban. Ritkán lehettem tanújagyönyörrel, a kulturális maszturbáció ilyen lefegyverző látványának. Mikor az egésznek vége volt, a mi Billünk elhatározta, hogy felajánlja nekem a vacsorát, amire Bob megkérte, és rám támadt a technológiáról alkotott véleményeivel. Elmondta, hogy az egyetlen új a szabadság felé nem jöhet máshonnan, mint egyesegyedül a technológiából: csak az a baj, hogy még nem alkalmazzák kellőképpen. A szabadság mindenekelőtt a munka szabadságát jelenti, és a gépek még nem dolgoznak eleget számunkra. A víkend csak két napig tart, mondta, márpedig legalább négynapos kellene legyen: péntektől keddig. Az igazi szocializmus, mondta, nem származhat másból, mint a technológiából: meg kell tanulnunk, hogy gazdagok legyünk. A gazdagság egyenlő a szabadsággal. A szabadság fogalmán ő valami olyasmit értett, ami ehető: nagyon sokan vannak, akik valami ehető dolognak tartják a szabadságot, igaz, apám? Tehát igen, félelmetesen emlékeztetett engem HR-re. Nem sok hiányzott hozzá, hogy ordítani kezdjen, hogy a földdel kell egyenlővé tenni New Yorkot, San Franciscót, Londont, Párizst, Firenzét, hogy aztán kényelmesebbre, célszerűbbre, tisztábbra építsük újjá. Sőt, hogy egészen pontos

legyek, ezt ordította is: azt hiszem, Londonra haragudott, mert ott egyszer bolhát kapott. London öreg város, az öreg városokban bolhák teremnek, hogy a bolhákat kiirtsuk, le kell rombolni Londont, de én már nem hallgattam rá. Egy történet jutott eszembe, amit gyerekkoromban meséltél: a bűnösről, aki a Par adicsom ba kerül . A Paradics om kényelmes, célszer ű, tiszta: és a bűnös eg yebet sem tesz, csak eszik és alszik, szorgos robotok szolgálják ki. Lassacskán azonban megunja az örökös evést, alvást, hogy örökké kiszolgálják: és dolgozni akar, valamit szeretne csinálni. „Nem lehet”, mondja az angyal. „Kérlek, angyal! Igazán!” „Nem lehet”, mondja az angyal. „Valamit, akármit: például hadd szedjek magam gyümölcsöt arról az almafáról.” „Nem lehet”, mondja az angyal. „De van két kezem, két karom! Hadd használjam őket!” „Nem lehet”, mondja az angyal. „Ejnye, hát hol vagyok én? A Pokolban?” „Persze hogy a Pokolban vagy – mondja neki az angyal. – Miért, hát mi mást gondoltál?” Elmondtam Bilinek ezt a történetet, és azt mondta, reakciós vagyok. Összevesztünk, aztán végre visszavitt a szállodába. Dühösen érkeztem meg, és elfelejtettem felhívni a mamát, pedig megígértem. Reggel hívtam, és a kapcsolás késett. Kértem, hogy ha bejön a hívott szám, kapcsolják a repülőtérre, és valahol elkeveredett. Amikor a mama a vonalban volt és így kiáltott: „Halló, kislányom, hogy vagy, halló”, egy unott hang azt felelte: „Hát ez meg mit akar? Mit beszél?”; repülőgépem épp akkor emelkedett a levegőbe El Paso felé. És a mama sírt.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET *

Kaktuszfák és mesquitocserjék, hófehér homokos síkságok és sivatag, sivatag, sivatag, sivatag. Sehol egy ház, barakk vagy pocsolya; mindenütt csend és pusztaság, pusztaság és csend. Ez Új Mexikó: az űrkorszak laboratóriuma, az új civilizáció bölcsője. Valóban itt zajlottak le a csaták a pionírok és az indiánok között? A szekerek őrült rohanása, az apacsok dühödt vágtája? Valóban itt küzdöttek egymással a seriffek és a banditák, Billy the Kid valóban itt lőtte le Pat Garrett seriffet? Igen, bizonyosan. De az a történelem előtti korban történt. A történelem odalent, Alamagordo dűnéi között kezdődött, ahol 1945. július 16-án kimélyült a Nagy Gödör: a Bomba Napján, emlékszel? Harminchárom méter magas toronyra függesztették, bemenekültek a cement- és acélerődítménybe, fellendítettek egy kis emeltyűt, és az ördög gomba alakjában kirobbant, ebből egy újabb gomba bontakozott ki, majd még egy gomba: a földön kerek forradás maradt, radioaktivitást árasztva. Odalent, Alamagordo dűnéi között. Valami hülye azt akarta, hogy állítsanak oda egy emlékművet. Valami szent ember talán, ezt megakadályozta. A Nagy Gödör gyomszőnyeggel, trinititpikkelyekkel borítva már csak tüskésdróttal körülkerített terület, a semmit zárja körül a semmi közepette. A semmi közepén. Nem láttam és nem is bánom: sok érdemesebb látnivaló volt ott, apám. Ott van Juarez városa, az igazi Mexikó. Sombrerók, sarkantyús csizmák, tequila, az a mocsok, ami annyira tetszik nekünk, akik mosakszunk, az a lustaság, ami annyira tetszik nekünk, akik rohanunk. El Paso és Juarez között a hat ár egy nyitott kerítés: az amerikai állampol gár ok úg y haladnak át rajta, hogy azt mondják, USA, én meg mutattam az útlevelemet, de mo ndták, hog y nincs szükség r á.

– Haga como le gusta a usted, no se incomode, guapa! – Muchas gr acias, señ or ! – De nada, de nada! – Se va por aqui a la Plaza Grandé? – Todo derecho, g uapa.

– Tegyen, ahogy j ónak látja, ne cs ináljon g ondot magának, gyönyör – Nagyon köszönöm, uram! – Nincs mit, nincs mit!

űm!

– Err e kell a Fő térr e menni? – Csak egyenesen, gyönyörűm. Hogy simogatja a szívet minden spanyol szó. Milyen édes érzés járdákon lépkedni, amelyek olyanok, mint a járdák, taknyos gyerekek, csillogó zöld és vörös ruhába öltözött asszonyok között, egy hang azt énekli Hay luna y mi corazón te ll ama: süt a hold, és a szívem téged hív. Milyen vigasztaló beszívni az izzadság és fokhagyma bűzét: pokolba a higiénével, a szagtalanítókkal, rágógumikkal. Ahol mindez nincs, ott senki sem kérdezi, ki vagy, hová mégy, mit csinálsz, diétázol-e vagy nem diétázol, hiszel-e Istenben vagy nem hiszel, senki nem állít meg, mert a lábadat használod kerekek helyett, senki nem ripakodik rád: „Elromlott a kocsija? Segítségre van szüksége?” Azt mondod: azért jöttem, hogy a Kis Joe-t lássam, és ők azt hiszik, azért jöttél, hogy meglátogasd egy kisöcsédet, akinek a neve Joe, Joselito. Elmagyarázod, hogy a Kis Joe nem unokaöcsike, hanem rakéta, és ők nevetni kezdenek: „Le doy a usted el pésame”, fogadja őszinte részvétemet. Kerítés, rokon nyelv, és alig tettem meg néhány métert, lidércnyomásom enyhült: más emberré váltam, apám. Nem emlékszem, meddig üldögéltem a Plaza Grandén, tequilát ittam, hallgattam a hosszú éneket, Hay luna y mi corazón te l lama, néztem egy galambot, amely egy öregember vállára pöttyentett, de az nem kergette el. Talán egy óra, két óra telt el: az idő itt valahogy megváltozik, gyorsabban halad. Megrövidül, mint azok a boldog délutánok, amikor együtt lehetünk azzal, akit szeretünk, és minden rendben van, azt hinnénk, ez örökre így lesz, pedig íme, máris besötétedik: talán egy mondat, egy pillantás okozta. Mielőtt Las Crucesba mennék, látni akartam Fort Blisst, von Braun és Stuhlinger barakkjait. Kedvetlenül álltam fel, és amikor már ott voltam előttük, talán ezért nem mondtak nekem semmit: kunyhók, immár megrohadt fából, kaszárnya a tágas síkságon. Köszönetet mormoltam a sofőrnek, rendben van, menjen tovább, és azonnal elhagytam El Pasót: ezt a sem öreg, sem fiatal, sem tiszta, sem piszkos várost, melynek az a sorsa, hogy eltűnjék, akár a folyója. A Rio Grande évek óta már csalánnal bontott meder, részben eltérítették útját, részben kiszáradt, az élet Las Crucesban zajlik: negyvennégy mérföldnyire El Pasótól, negyvennégyezer lakost zsúfoltak össze arra a területre, ahol a 70-es főút a 80-ast és a 85-öst keresztezi. Las Crucesból lehet eljutni White Sandsbe, a rakéták számára fenntartott homoksivatagba. Las Crucesban gyülekezik mindenki, amikor a NASA White Sandset jelöli ki egy rakéta fellövésének színhelyéül. Egy időben Las Cruces turistaközpont volt, kis falu, amely egy 1848-ban bekövetkezett mészárlás temetője köré épült. Sokan jártak ide, hogy részt vegyenek az ünnepeken júliusban és szeptember közepén, hogy megtekintsék a Carlsbadi barlangokat, amelyek a troglodita korszaknak, a barlanglakó ősembernek nyomait őrzik, és hogy élvezzék a napfényt, amely itt az örök nyárban ragyog, és kellemes, száraz meleget ad, jótétemény a betegeknek. Jöttek a puebloindiánok miatt is, akik dámszarvasbőr öltözéket viselnek, titokzatos tájszólásban beszélnek, amelyben a nem azt jelenti igen , és az igazi nem szó nem is létezik; halottakat és tündéreket idéznek, amikor esőért fohászkodnak, a pénzt pedig valami tisztátalan dolognak tekintik. Jöttek, hogy lássák az Or go na-hegységet, r ózsaszín, hegyes or maival, amelyeke t ember lába sosem érintett; jöttek, hogy szedjenek a sivatag közepén nyíló virágokból, melyek egyetlen éjszakán virítanak csak; jöttek, hogy meghemperegjenek a homokban, amely fehér, mint a hó, finom, akár a púder, és úgy tapad a testre, mint a por. Az ördög azonban nagy robbanással megjelent, otthagyta azt a kerek sebhelyet, és minden megváltozott. A puebloindiánok megfeledkeztek a halottakról és a tündérekről, színes inget és farmernadrágot öltöttek, trinitittörmeléket kezdtek árusítani kis

plasztikzacskókban; a Carlsbadi barlangok felvonókkal és falatozókkal, snack-bárokkal bővültek, ahol főtt kolbászt lehet enni és szénsavas üdítő italokat inni; a katonák teljesen elfoglalták White Sandset, Las Cruces olyanná vált, amilyennek most láttam a taxiból, amint El Pasóból megérkeztem: Florida és Texas piszkozatban bemutatott mása, Off-limits feliratú határtáblák, aszfalt-sávok, motelok. Az én motelom neve The Palms volt, habár egyetlenegy pálma sem látszott a környékén. És pontosan olyan volt, mint a Cape Colony Inn vagy a Kings Inn: szobákból összeállított négyszög egy udvar kör ül, középen úszómeden ce; megannyi aut omatikus cella, bele kell őr ülni. Jack, a reklámfőnök már ott volt: több más, Houstonból, Los Angelesből, Washingtonból érkezett ember társaságában, akiknek az volt a feladatuk, hogy elmagyarázzák a sajtónak, milyen jelentős esemény a Kis Joe fellövése. Fáradt lépteivel elém jött, álmos arccal, azonnal a markomba nyomott egy csomó papírlapot, amelyeken az állt, hogy a Kis Joe ötven tonnát nyom, azért hívják Kis Joe-nak, mert a többi rakétához viszonyítva kicsi, a terület, amelyet a hadsereg a NASA rendelkezésére bocsátott a White Sands-i elkerített területen, kilencven négyzetmérföld nagyságú, a NASA pedig a rendelkezésemre áll, ha bármit megtekinteni kívánnék.

– És mi látnivaló van itt az űrlaboratóriumokon és a rakétákon kívül, Jack? – Huh! – mondta Jack. –

Megnézhetne egy ranchot – mondta egy rendkívül magas, kövér ember, akiről kiderült, hogy Jack kollégája, Ben James. – Új Mexikó a ranchok földje.

– Ugyan, hol vannak itt már ranchok? – kérdezte Jack. – Hat hónappal ezelőtt még volt egy itt, néhány mérföldnyire – kockáztatta meg Ben James. – Na hiszen! Hat hónappal ezelőtt! – mondta Jack. – Nem vol t az olyan nagyon r égen – mo rmolta Ben Jame s döbbenten. –

Szerintem nagyon régen volt – szögezte le Jack. – De nem bánom, el akarod vinni, hogy megnézze a ranchot? Bátran, vidd csak el, nézzétek meg a ranchot. Gyerünk, induljatok. És elindultunk, apám. Első pillantásra szép ranchterület. volt. Szép ház, hogy szép kert, szép medence a kert közepén, és körös-körül tehenek számára elkerített Furcsa, mindössze egyetlen tehén volt benne: rettentőena sovány, csont és bőr. Furcsa, hogy a medencében sem volt víz, hervadt falevelek borították.

– Nincs víz a medencében. Láttad, Ben? – Nem, valóban nincs. – És nincsenek állatok ott, a kerítés mögött. – Nem, valóban nincsenek. – De hát hol lehetnek, Ben? – Mit tudom én, hol lehetnek. – És a parasztok, Ben, hol

lehetnek?

– Sehol nincsenek, nyilvánvaló. – Talán bent vannak a házban. Nézzük meg? – Hát – mondta Ben. Aztán jött velem, szégyenkező, bűnbánó arccal vagy inkább úgy, mint aki azt mondja, uramisten, mi az ördögnek ültettem el a fejében ezt a gondolatot, hogy megnézzen egy ranchot. A ház érintetlenül állt. A konyha ajtaja félig nyitva volt, mintha a tulajdonosok csak nemrég mentek volna ki a mezőre. Az asztalon kockás terítő, a terítőn piszkos lábas, meg néhány tányér és két-három pohár. Tányérok és poharak álltak a kamrában is. A szobában vetetlen volt az ágy. Egy fogason női ruha csüngött.

– Van itt valaki? – kiáltottam. Pohárcsörömpölés volt a válasz. Az ajtó a hirtelen támadt széltől becsapódott, és a poharak megcsendültek.

– Van itt valaki? – ismételtem. – Ugyan, ki volna – morogta Ben kétségbeesetten. – Elhagyott ház ez, nyilvánvaló. Elmentek. Elutaztak.

– Elmentek? Elutaztak? – Nyilvánvaló. Eladták a földet a kormánynak, és beköltöztek a városba. – És mindent így hag ytak?! –

Miért ne hagytak volna? Ingóságokat elszállítani többe kerül, mint helyettük újat venni. Tehát becsomagol tak háro m-négy bőr öndöt, azt án elmentek.

– De Ben! Az ember ragaszkodik a holmijához! – Ostobaság. Az olyan romantikusok, mint te, talán ragaszkodnak. A gyakorlatias emberek nem. Hosszan néztem a női ruhát, aztán egy pár cipőt: a szobában egy pár cipő is volt. Hallgattam azt a lehetetlen csendet: talán nem tűnik lehetetlennek a csend, amikor ott áll egy vetetlen ágy, rajta a lepedők, érted , a lepedők, a cip ő, eg y női r uha? Próbáltam magam megg yőzni arr ól, ho gy Ben téved.

– Ben, mi is mindent így hagytunk, amikor megszólalt a légiriadó, és menekülni kellett: a háború

alatt. De reménykedtünk benne, hogy még visszatérünk. Talán ők is remélik, hogy visszatérnek.

–

Ugyan, mit képzelsz! A terület már a hadsereg kezében van, és előbb vagy utóbb itt mindent lero mbolnak. Két-háro m bulldózer, aztán gyerünk!

– Talán visszajönnek ide víkendre. Esetleg hamarosan látni fogjuk, amint megérkeznek. hogy A Jacknek terület most lövészeté, csak nappal lehet idejönni, hajnalban lövik fel. képzeled! Krisztusom, igazamár volt.a Hat hónap hosszú idő. Nagyon hosszú. a rakétákat – Ugyan, Odakint a tehén egy sáros pocsolyát nyalogatott.

– Menj innen! Menj innen! – or dított rá Ben. És belerúg ott, idegesen r ázta az öklét. – Miért? Hagyd békén!Miért bántod? – Lehet, hog y radioaktív, vagy ilyesm i. Ne nyúlj ho zzá. Menj innen! Menj innen!

A tehén bánattól és szemrehányástól megnedvesedett szemekkel bámult ránk. Aztán elvánszorgott a kerítés felé, szikkadt bőr e libeg ett. Visszatértünk The Palmsbe.

Ezt a napot különben is The Palmsben kellett eltölteni: ami a fellövés előtti napon történik, az két helyre koncentrálódik, a kilövőterületre és a motelra. Miután a Rakéta Társaság gyakorlatilag megszállja, a motel valósággal az űrutazás fellegvárává változik, ahol nagyon mulatságos dolog árkálni, figyelni az ideiglenes lakókat. A NASA embereit például, akik miután kijutottak Houston börtönéből, sokkal felszabadultabbak, vidámabbak, majdnem olyanok, mint a vakációzó iskolás gyerekek: egyszóval elvesztik sisakjukat. Aztán a szállító vállalatok megbízottai: a North American, a Garrett, a Douglas emberei, a vállalatoké, amelyek a rakéta építésében közreműködtek; ők még mulatságosabbak, mert úgy néznek, mintha ezt mondanák: én csináltam ám, ha nem tudnád! Olyanok, mint a férjek, amikor szül a feleségük: vajon fiú lesz, uramisten, vagy lány, kell-e császármetszést alkalmazni, vagy nem kell? Aztán az újságírók. Hát azokat el tudod képzelni, mert ismersz néhányat, ugye? Az újságírók, nézd, mindig rettenetesek, amikor sokan vannak együtt. Semmi nem elég jó nekik, köpnek mindenre, veszekszenek minden ostobaságért, úgy viselkednek, mintha az egész világ lélegzet-visszafojtva várná az ő ítéletüket: hanem az űrújságírók igazán valamennyi között a legrosszabbak. Az első, amire gondolnod kell, ha nézed, sőt hallgatod őket, az, hogy a rakétákat tulajdonképpen ők találták fel: tehát a tudósok nagyon helytelenül teszik, ha nem kérik ki a tanácsaikat. Ah, ha von Braun telefonált volna valamelyiküknek, azt mondta volna: bocsásson meg, kérem, bocsásson meg, ha zavarom, de maga behelyezné ezt a csavarkát? Amikor azután ezek az újságírók nők, nézd: jobb nem találkozni velük. Valami titokzatos okból alaposan belemásznak ebbe az egész dologba, tudják, hogy a folyékony hidrogén üzemanyaggá válik, és ez olyan hatással van rájuk, mint a muzulmán nőkre, hogy levethették a fátylukat: felszabadultak. Egy percig sem maradnak csendben, mindig közlik, hogy mi mindent tudnak, a sajtókonferenciákon dühödten felállnak és megkérdezik az űrhajósoktól: „Miért használtak olyan meghajtó erőt, amely 95 Rehabilitásnál 750 000 tonnájú lökést fejleszt, nem pedig 751 000-est?” Az űrhajósok összenéznek és azt dadogják: „Igaz is. Miért?” Az űrhajósok, remélem, ez világos, ennek a nagy tudásnak első számú áldozatai: ha maga Einstein is jelen volna, az újságír ónők akkor is csak Slayt onhoz, Cooper hez, Schirr ához for dulnának kérdéseikkel. Hogy feltűnést keltsenek, világos? És most beszéljünk az űrhajósokról. Mondanom se kell, hogy ők az egész esemény sztárjai, miattuk a férfiak, nők, gyermekek, akik más motelokban laknak, a fellövés előtti napon bezúdulnak a NASA moteljába: hirtelen gyötörni kezdi őket a leküzdhetetlen vágy, hogy abban az úszómedencében fürödjenek, abban a vendéglőben étkezzenek, abban a bárban igyanak. Az űrhajósok ezt tudják, és ha a rakétának nincs is túl nagy szüksége rájuk, akkor is csak ritkán hiányoznak innen. De az űrhajósok sokan vannak, tudod, abban az időben huszonkilencen voltak: ha valamennyien eljönnének minden fellövéshez, nem maradna idejük az edzésekre, tanulásra, és te meg én mehetnénk a Holdra. Tehát csak öten vagy hatan jönnek el, esetleg heten vagy nyolcan: és ez benne a legszebb. Mondom, a legszebb, mert soha nem lehet tudni, kerül aéshúsvéti kire nem kerülamelyben a sor, és aazmeglepetés emberek olyan figyelnek, akárvan a gyerekek, mikor kire kinyitják tojást, van: képpel mamám, vajon mi a tojásban? Mamám, mikor törhetjük már fel a tojást? A tojást a rakéta indítása előtt néhány órával lehet csak feltörni, amikor az űrhajósok megérkeznek a repülőgépükkel, és aztán egyszerre lépnek be a

motelba: látványos bevonulás. Mondom, látványos, mert valamennyien kivétel nélkül a repülőruhájukat viselik, amely világoskék. Ez nagyon hatásos, ez a világoskék folt, amint közeledik. Ha nem világ oskék, akk or narancssárga, és éppolyan hatá sos, ez a narancssárga folt, amint közeledik . Aztán az öt vagy hat, hét vagy nyolc űrhajósból álló csoportban az én fivérem majdnem mindig ott van: és a fivérem drámai jelenség. Ráadásul ennek a bevonulásnak a színtere gyakran egy koktélparti: a fellövést megelőző napot kivétel nélkül mindig egy koktélparti teszi értékesebbé, a motelban rendezik. Ha nem esik az eső, akkor a kertben. Ezúttal a kertben rendezték: pontosan az úszómedencével szemben. És a közönség már nagyon idegesnek látszott a húsvéti tojás miatt, amikor valaki megjegyezte, hogy sötétedik: furcsa, hogy az űrhajósok még nem érkeztek meg. Houstonból a Las Cruces-i katonai repülőtérre alig három óra az út, onnan The Palmsbe nem egészen húsz perc. Mindenki a saját repülőgépével jön, így hát…

– Mit mond az ir ányítótor ony? – Az irányítótorony azt állítja, hogy látták őket leszállni. – Akkor miér t nem jö nnek? – Mindenki ezt kér dezi. – Csak nem mentek el Juarezbe, Irmához? – Ki az az Irma? – Hát egy hely, nem? Egy hely. – Ugyan, Slaytonnal a nyakukon, – Ő is kö ztük van? – Igen. Legalábbis köztük volt. – Csak nem rabolták el őket? – Lehet, hogy elrabolták.

az lehetetlen.

– Nem tudom, világos-e, amit mondok: Mexikó itt van alig két lépésnyire. – Én sohasem hittem az oroszok békevágyában. – Ugyan, mit kezdenének a mieinkkel az oroszok, a mieink nem beszélnek oroszul! – Majd megtanítják őket, nem? – Jó hazafiak, nem lesznek hajlandók megtanulni. – Powers is j ó hazafi vol t: mégis megtanult. – Ne beszéljünk hülyeségeket. – Inkább azt mondja meg, hogy jönnek ide The Palmsbe? – Hát autón, nem? Micsoda kér dés. – És ki vezet? – Hát egyikük, nem? Ki más

vezetne?

Mindenki mondta a magáét, sokan sápadtak voltak. A gyanú, hogy az oroszok elfogták az űrhajósokat, Mexico Citybe, majd onnan Havannába, végül Moszkvába viszik őket, sokkal gyötrelmesebb volt, mint az a feltevés, hogy talán Irmánál szórakoznak, a mulatóban, ahol egy jó családapának még egy kávét sem illik elfogyasztani. Hiába próbáltam vigasztalni őket, mondván: ugyan, ha elmentek Irmához, hát mi van abban? csak jobb Irmánál, mint Kubában, na nem? Olyan ferde pill antásokkal válaszoltak , hog y úgy ér eztem, én mag am vagyok Irma: eskü szöm, vannak olyan emberek, akik jobban szeretnék az űrhajósokat a kivégzőhelyen látni, semmint egy bordélyházban. Aztán rohanva jött egy fér fi.

– Megtalálták őket! Megtalálták ő ket! – Hol? Uramisten, hol? – Egy árokban! Belezuhantak egy árokba!

– És súlyos? Mondd, súlyos? – Az autó megsemmisült! – Meghaltak? – Nem lehet tudni, nem lehet tudni! – A rendőrséget! H ívjátok a r endőrség et! – Orvost! Hívjatok o rvo st! – Gyorsan! Menjünk oda! Gyorsan! – Én is megyek! Én is megyek! Rengetegen elrohantak. Követtem volna őket, ha lett volna hozzá bátorságom: de nem volt, apám. Bár csak rövid ideje ismertem őket, olyan volt, mintha öröktől fogva ismerném mindannyiukat, és a családom tagjai volnának, apám. Lassan, ellenállhatatlanul besurrantak a családomba, az érzelmeimbe, és néhány pillanatig ugyanazt az aggodalmat éreztem, mint amikor veletek történik valami: baleset vagy betegség. Első gondolatom Theodorhoz szárnyalt, emlékszem. Aztán Pete következett természetesen, majd Slayton, Schirra, még Shepard is: de mindenekelőtt Theodor. Theodort szerettem a legjobban, már akkor, és mit számít, hogy találkozásunk olyan rövid, olyan nagyon rövid volt? Az óra szerint eltelő idő nem számít: élhetünk valakivel húsz évig együtt és mégis idegennek érezzük; mással viszont eltöltünk húsz percet, és velünk marad egész életünkre. Uramisten, Wernher von Braunnak az a mondata! ,,Ötven százalék a valószínűsége, hogy odafent halnak meg a Holdon. ötven százalék, itt halnak meg aami Földön, őrültcsengett. sebességgel vezetnek.” Vajon miMásik történt? Aztán robbant hogy egy hang. Egy hang, nagyonamilyen ismerősen

–

Az a hülye! Az az idióta! Hát látott engem, én láttam! Villogtattam a lámpámat, villogtatta a lámpáját! A jobb oldalra kanyarodtam, ő meg balra kanyarodott. Nekünk jön, mondtam. Nekünk jön, az a rohadt… az a… Pete volt. Mocskosan. Olyan mocskosan, amilyen mocskosnak nem látok életemben többé senkit. Föld, olaj, mindenféle kosz ragadt az arcára, a kezére, világoskék űrruhájára, néhány szál hajára, mely már nem volt szőke, hanem fekete. És mögötte ott jöttek a többiek: Shepard, elképesztően sértődött arccal, Gordon Cooper, Jim Lowell, vagyis Pete legjobb barátja, és végül Slayton. Senki más.

– Hé, Pete! – A hülye! Az idióta! Látott engem, én láttam őt! Villogtattam a lámpámat, villogtatta a lámpáját. Én jobb oldalr a kanyaro dtam, ő balr a kanyaro dott…

– Hé, Pete! – Nekünk jön, mo ndtam. Nekünk jön, az a rohadt… az a… – Pete! – Ó! Ciao. – Pete! Hát Theodor ? – Mi van Theodorral? – Csak nem sebesült meg? – Dehogy sebesült, senki nem sebesült meg. Kikerültem, beugrottam az árokba, vagy a kocsi, vagy mi, mo ndtam mag amban, nekem r emek r eflexeim vann ak. Mit akarsz Theodo rtól?

– Semmit. Csak úgy. Kérdeztem, hog y ott volt-e ő is. elég? – Theodor! Theodor! Mindenki Theodort keresi! Itt vagyok én, az nem elég? Itt van Jim, nem

– De, hogyne. Csak azért mo ndtam, mer t… – Jim! Hé, Jim! Ez itt Oriano, a Sajt Tervtől ! – Oriana, nem Oriano. – Oriano, hát n em vagy az öcsém?

Jim meghajolt. Magas volt, szőke és nagyon jól nevelt. Volt benne valami arisztokratikus, és nem lehetett megérteni, hogy lehet ennyire jó barátságban Pete-tel. Talán felette is uralkodott egy kicsit. Furcsa, hogy a magas emberek sokszor mennyire engedik, hogy egy apró ember uralkodjék fölöttük. Felettem is volt hatalma egyébként, a továbbiakból majd megláthatod. Elmesélem, nem is annyira azért, hogy bemutassam, milyen légkörben kerül sor a híres fellövésekre, hanem hogy megmagyarázzam a változást, ami végbement bennem. Korrumpálódtam, mondod erre. Oké, legyen úgy. Használjuk a „korrupció” szót, ha akarod, és állapítsuk meg, hogy ez meglehetősen lassú folyamat. Akár a meghűlés. Nem lehet soha tudni, hogyan vagy mitől kezdődik a meghűlés. Az ember egyszerre csak prüszkölni kezd, és akkor itt van. Aztán gondolkozik, hol szerezhette, mitől, huzatot kaphatott talán, megcsapta a szél, de nem jön rá mégsem, megállapítja, hogy egyszerűen csak hajlamos volt a meghűlésre, könnyű prédája a bacilusoknak, nem kerülhette el. Ennyi az egész. Slayton bement a vendéglőbe, Shepard és Cooper társaságában. Én, Pete és Jim egy drive-int választottunk. A fivérem szenvedélyesen szereti a drive-int: tudod, azokat a barakkokat, amelyek az autósztrádák mentén bukkannak elő, ahol az ember kérhet egy Coca-Colát, húsos szendvicset, vagy akár komplett vacsorát is anélkül, hogy kiszállna az autóból. Azt állítja, hogy az étel itt jó, ugyanolyan jó véleménye van ezekről a helyekről, mint neked a teherautó-sofőrök kiskocsmáiról. Tehát ettünk, az autóban ülve, és a Sajt Tervről beszélgettünk: a NASA kebelében már mindenki tudomást szerzett róla. Pete valósággal lelkesedett érte: mennél többet gondolkodom rajta, mondta nevetve, annál inkább rájö vök, hog y geo lóg usaink aljas haz ug g azemberek, és a Hold egyálta lán nem sziklákból a lyukas sajt kimeríthetetlen forrásait őrzi. Azonban, kiáltott fel váratlanul, a tervnek vanáll, egyhanem nagy hibája.

– Rájöttetek? – Én nem – mondta Jim jólnevelten. –

Mert lassú a felfogásod. Pedig olyan világos, bocsássatok meg! A Hold utolsó negyedét nem lophatjuk el.

– Miért nem? – kérdezte Jim jólnevelten. – Mert ha ello pjuk, akkor nem tudjuk min meg vetni a lábunkat, sem a LEM-et, ti dilettánsok! Hog y ellopjuk a sajtot és aztán visszarepüljünk vele, ahhoz szükség van egy támaszpontra.

– Rendben van. Akkor mondjunk le a Hold utolsó negyedéről – mondta Jim jólnevelten. szempontból is helyesebb. Nekem a Hold utolsó negyede jobban tetszik, mint a telihol – Esztétikai d – jelentettem ki.

–

Jól van, hülyék. És a gyanú? A negyedhold, ami mindig negyedhold marad, több gyanút kelt, mint a holdfogyatkozás, igaz, vagy nem? Ha a Hold végképp eltűnik, még mindig azt lehet mondani, hogy megunta, hogy örökké a mi bolygónk mellékbolygója legyen, és egy másik bolygóhoz szegődött. De ha megmarad a negyedhold, mindenki észreveszi, hogy a másik háromnegyedet elloptuk.

– Igaz – mondta Jim jólnevelten. majd kitm hibáztatnak? Engem, természetesen. Bármi történik, mindig engem – És akkor hibáztatnak. Engem, senki ást.

–

Ki kell találni valami mást – szögeztük le kórusban, én meg Jim. És elkezdtünk töprengeni valami más megoldáson. Gyönyörű májusi este volt, amilyet te annyira szeretsz, könnyű szél fújt, lebegtette a hajunkat. A Theodor távollétén érzett csalódásom már majdnem elmúlt, Pete és Jim rokonszenvességükkel, vidámságukkal pótolták. Az egyetlen, ami nem tetszett, az ital volt, amit Pete kényszerített ránk: a rootbeer, amelyre a másik fejezetben már céloztam, amikor találkozásunkról írtam. Ez a rootbeer egy fekete folyadék, messziről kávénak látszik, jégkockával isszák: de amikor iszod, nincs kávéillata, orvosságszaga van, köhögés elleni szirupé, nem is tudom. No, hát nézd: én mindent meg tudok inni, még a whiskyt is, teát ami ittam szerintem büdös. és Perzsiában gránátalmabort egy ízben: sikerült. Brazíliában paraguayi egy ízben: sikerült. ittam Japánban rizskonyakotis ittam egy ízben: sikerült. Dakarban kelkáposzta-teát ittam egy ízben, sikerült. De a rootbeert nem tudom meg inni. Pedig éppen ez az ital i ndította el azután a játékot. Meséljem el a játékot is?

–

Megvan – közölte Pete, és rootbeertől nedves száját nyalogatta. – Megalapítjuk az „OrianoPeter-James-Rootbeer-Corporation-Limited” vállalatot, és megkezdjük a rootbeer árusítását más bolygókon. Gazdagabbak leszünk, mint ha a Holdat lopnánk el.

– Hogyan? – kérdezte Jim jólnevelten. – Felépítünk egy drive-in láncolatot, természetesen. – Egy dr ive-in láncolatot? ! – Természetesen: drive-ineknek mindig a lakatlan területeken van sikerük, és nem tagadod, ugye, hog y a Hold lakatlan terület. Valószínűleg lakatlan a többi bol ygó is, tehát… igaz, semmi nem tud olyan kínzó lenni, mint a szomjúság, utazás közben, különösen – Való lakatlan területeken – mondta Jim jólnevelten.

–

A drive-inek láncolata megment a szomjúságtól. A szomjúságtól, éhségtől, mindentől. Nyilvánvaló, hogy rootbeeren kívül árulunk majd főtt kolbászt, süteményeket, forró sülteket is. Csak úgy gyalog, természetesen: nem kell kés, villa. Csak gyalog.

– Késre, villára a pioníroknak nincs semmi szükségük – jelentette ki Jim jólnevelten. –

Néhányan majd húzzák az orrukat, ezt előre látom. A megfelelő pillanatban azonban a legkifinomultabb esztétikai érzékkel megáldott emberek is hálásak lesznek nekünk. Egy dolog bizonyos: valamiittmás, az autóhoz hasonló járműűség. segítségével kell közlekedni a többi bolygón is.autóval, És jó, havagy útközben -ott található néhány büfészer

– Hát igen – mondta Jim jólnevelten. – És tudjátok, mit mondok? Ha nem csináljuk meg mi, majd megcsinálja valaki más. Akkor már obb, ha mi csináljuk meg.

– Ez igaz! – kiálto ttam. Vagy mondjam, hogy csak úgy kiszaladt a számon, apám? Hogy úgy robbant ki belőlem, mint a tüsszentés? Tüsszentés volt, biztosan. Mert félre a szentimentalizmussal: te mit építenél a létfenntartás céljaira ott, ahol nincsen semmi? A Pitti-palotát? A reimsi katedrálist? Erődítményeket építenél, apám, fogadókat, ahol a szomjat olthatjuk: és a mi korunk fogadói a drive-inek. Csúnyák, igen, sértik a táj szépségét, egyetértek. De amikor szomjas vagy, amikor éhes vagy, nem a szépséget keresed: a hasznosat keresed, és kész. Nincs az a Pitti-palota, nincs az a reimsi katedrális, amely a szomjadat olthatná, éhségedet csillapíthatná: csak drive-inek vannak, drive-inek, és kész. Nem? Nézd, apám: a Mars béli króni kákban Ray Bradbury leírt egy nagy embert, Parkhillt, az űrhajóst, aki a negyedik expedícióval érkezik meg a Marsra. Sam Parkhill tudatlan fickó, pontosan az ellentéte Jeff Spendernek: az archeológusnak, aki beleszeret az ezüst- és kristálytornyokba, egy ősi csodálatos civilizáció maradványaiba. Sam Parkhillt egyáltalában nem érdeklik az ezüst- és kristálytornyok, az ősi csodálatos civilizáció maradványai. Állat, szétlövi őket, rombol, akár HR vagy az a houstonbeli Bill. Hanem amikor Spender elgyötörten felkiált: „Bennünk, földi lényekben a rombolás szelleme lakozik, szétrombolunk mindent, ami szép, nevezzük el azt a csatornát Rockefeller-csatornának, azt a tengert Dupont-tengernek, állítsunk fel kolbászsütő pavilonokat az aranyszarkofágok mellett”, akkor Parkhill ajkán rettenetes, ámde nagyon igaz mondat harsan fel: „A pokolba! Hát valahol csak el kell helyezkednünk!” És Spender hal meg, apám, Parkhill életben marad. A rombolásban? A rombolásban. A csúfság közepette? A csúfság közepette. Én mindenesetre nem tudom túlságosan hibáztatni, amikor a kolbászt, süteményt, frissen sült húsokat árusító bódéját felállítja, aztán azt mondja a feleségének, aki sörös hordókkal jött utána: „Keményen dolgoznunk kell, Elma. Elárasztanak majd az emberek, akik enni akarnak, Elma, az emberek, akik inni akarnak.”

– Ez igaz, Pete – ismételtem.

– Nem buta ötlet, mi? – Nem, nem buta ötlet. – Nem lesznek remekművű alkotások, de nagyon jó szolgálatot tesznek, igaz? – Igen, Pete. Jó szolgálatot tesznek. – Elhelyezhetünk azért néhány képet is – mo ndta Jim jólnevelten. – Valamilyen szép festmény reprodukcióját. – A Mona Lisát és a Három Gráciát. – A Mona Lisát egy pohár

roo tbeerr el a kezében .

– A Háro m Gr áciát, amint egy r ootbeerr el teli hor dó kör ül táncot lejtenek. – A szép dolgokat majd azok csinálják meg, akik utánunk jönnek. – Miután ettek és ittak. – Egyikünk sem Sam Parkhill. – Sam-kicsoda? – Egy fickó. Nem fontos. – No? Hát akkor megegyeztünk? – Megegyeztünk. Visszatértünk The Palmsbe, mindhárman, nevetve, mint a gyerekek. De a lelkünk mélyén tudtuk, hogy ez a játék egyáltalán nem volt tréfa, és a tréfa csattanója mindenesetre alapvető igazság. Az alapvető igazságban egyetértettünk, így kitűnően éreztem magam a két fiúval: amikor beléptünk a bárba, még Slayton pillantását is álltam, ez a tekintet a világ minden szemrehányását magában

foglalta, szilárd acélkötelek tartották a belőle sugárzó vádat. Belenéztem az acélkötelek közé, és rájöttem, hogy mindent tudnak: hogy drive-ineket akarunk a Holdra vinni, hogy megfertőzzük a világűrt főtt kolbászokkal és szendvicsekkel. A szemrehányó tekintet tehát belenyugvással várakozott. És nem kért egyebet, csak hogy előbb mehessen fel a tulajdonosa, mielőtt még mi odaérünk. Úgy indultam meg felé, ahogy Sam Parkhill lépett Jeff Spender elé.

– Ciao, dolly. – Ciao, Deke. Mit csinálsz? – Whiskyt iszom. – Nem akarsz az asztalunkhoz ülni? Lassan felállt a bárszékről, amelyen kuporgott, csendesen jött velünk az asztalunkig: whiskys poharával a kezében. a nők mohó nézték, a férfiak kicsit összegörnyedtek volna.Miközben Csak Petelépkedett, látszott ellenállni neki, szemekkel Pete, aki olyan aprócska voltmintha mellette és mégis annyira erős: mert alapjában véve azonos anyagból gyúrták mindkettőjüket, legfeljebb a különböző fajta bölcsességük, az áldozatra való különböző készenlétük tette őket nem teljesen azonossá.

– Hallod-e, Főnök? Megalapít ottuk az „Or iano-Pete-James-Roo tbeer-Cor por ation”-t, ho gy drivein láncolatot épít sünk ki a Holdon, a Ma rso n, meg a többi bolygón.

– Áh, úgy? A Főnök mérhetetlen távolságból fordított egyet azon az acélköteleken függő vádló pillantáson, és Pete-re tekintett, úgy szegezte neki a tekintetét, mint valami fegyvert. Pete magasra tartott orral állta a támadást.

–

Igen. És hogy csinosabbak legyenek, feldíszítjük néhány képpel is: a Mona Lisa egy pohár roo tbeerr el a kezében, meg a Háro m Gr ácia, amint egy hordó ro otbeer kör ül lejtenek táncot.

– Áh, úgy? – Úgy látszik, nem tetszik neki – közö lte Pete Jimm el.

Jim óvatosan hallgatott. Én nem tudtam, mit mondjak: hirtelen elszállt belőlem Parkhill hetykesége.

– Nincs benne üzleti érzék, mert őszül a haja – jelentette ki Pete, még mindig magasra tartott orral. – Nem ig az – mo ndtam. – A haja g esztenyebarna. – Őszül, – Gesztenyebarna. – Őszül. –

Őszülök – morogta a Főnök. És lehajtotta a fejét, hogy megnézhessem. Ujjaim mintha bársonyszőnyeget érintettek volna, mert rendkívül rövidre vágatta a haját. De valóban őszült.

– Megg yőződtél ró la? Most örülsz? – kuncogta Pet e kárö rvendően. – Olyan, amilyen, és így szép, ahogy van. A Főnök könnyedén meghajolt, köszönetképpen. Aztán csendesen visszatért a whiskyjéhez. A bár hátterében a zenegép valami szomorú dalt játszott, két-három pár táncolt. De mindez olyan volt, mintha rá nem tartoznék, mintha nem látna és nem hallana semmit. Egyszerre ugyanis a fülét kezdte hegyezni, valami zaj irányába, amit egyedül ő észlelt, és úgy mozdította a száját, mintha csak önmagának beszélne.

– Ma éjjel feltámad a szél. Pete a táskámban kotorászott, fésűt, rúzst, személyazonossági igazolásokat, hajtűket szedegetett elő, mindent szépen sorba kirakott pepsi-colás pohara köré. Zavartalanul folytatta játékát.

– Nem is vettem észr e. – Én sem – mondta Jim jólnevelten. – Szél lesz. Már fel is támadt – mondta a halk hang.

– Hogy mondhatja meg valaki idebent, ebben a büdös füstben, ebben a lármában, hogy feltámad a szél, ezt csak a nagyanyám tudja – morogta Pete és egy parfümös üveget szaglászott, azt is a táskámból vette ki.

– Feltámad a szél, és hom okvihar lesz. –

Bárcsak! Adná az isten! Akkor még harminchat órát itt maradunk! – ordította Pete és visszahajigálta a holmit a táskámba.

– Miért? Nem indul a r akéta? – kérdeztem. – De indul, de indul – dúdolta Pete. –

Nem indul. De azért hajnali három órakor mégis fel kell kelnünk. Jobban tennétek, ha mindannyian nyugovór a térnétek: már éjfél van. Ellentmondást nem tűrő hangja volt, mint aki megszokta, hogy engedelmeskedjenek neki, és én engedelm eskedtem volna is, ha nincs o tt Pete…

– A twist! Twistet játszanak! – ordította Pete. Hagytam, hogy belerángasson a twistbe, és amikor visszatértünk az asztalhoz, a Főnök már nem volt ott. Odakint feltámadt a szél. A szél zúgását hallgatva aludtam el, és azt álmodtam, hogy én vagyok Elma Parkhill, egy drive-in tulajdonosa a Dupont-tenger partján. A drive-in pontosan olyan volt, mint amelyikben Pete és Jim társaságában jártam, néhány deszkafalból épített barakk, és elrontotta a táj minden szépségét: a halványkék mezőket a hatalmas zöld égbolt alatt, a kristályvárost aranyszarkofágjaival. De én csak sütöttem-főztem, kolbászt, süteményt, sülteket, Pete és Jim is segítettek, és boldog voltam. „Elma, egy halom pénzt keresünk ebben az évben” – mondta. Sam Parkhill, aztán odaállt pipilni egy aranyszarkofág mellé. „Rengeteg pénzt, Sam, rengeteg pénzt. De ne pipilj a szarkofágba”, mondtam én és felkaptam egy rootbeerrel teli hordót. Egyszerre csak megérkezett Jeff Spender, az expedíció archeológusa. Haja őszült, rendkívül rövidre vágatta, mintha bársonyszőnyeget tapintottam volna, amint megsimogattam. Ránk szegezte a szemét, mint valami fegyvert, és pillantásában a világ minden szemrehányása benne égett, acélkötelek tartották a tekintetéből sugárzó vádat. „Egy korsó rootbeert, Spender úr? Egy szép sültet, Főnök?”, kérdeztem. De ő mindent visszautasított egy száraz mozdulattal, és hangján, amely hirtelen olyan lett, mint a tiéd, azt felelte: „Bennünk, földi lényekben mindig ott van a rombolás szelleme. Megmondtam neked, Oriana, hogy az emberek nem változnak: ugyanolyanok maradnak a Földön, a Holdon, a Marson. Csalódtam benned, Oriana. vagyő hallott, többé aéslányom.” Aztán Jeffbeszélne, Spender úgy a fülét hegyezte valamilyen zaj irányába, amitNem egyedül mintha önmagának mondta: „Ma éjszaka feltámad a szél, és elsöpri a ti átkozott drive-in-jeiteket.”

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Hajnali háro m órakor feltámadt a homo kvihar is. Hírét a fivérem or dította bele a telefonba.

–

Ébredj! Ki az ágyból, ébredj! Három óra van, és annak az ördög-fajzatnak igaza volt! Krisztusom! Annak mindig igaza van.

– De kinek, Pete? – A Főnöknek. Deke-nek. Ki másnak? Szél, ho mok, minden. Ha kidugo d a fejedet, meg vakulsz. – Akkor visszafekszem aludni. Hisz úgysem megy fel. – A meteorológiai intézet azt mondja, a szél csökkenni fog. Ha csökken, elindul. Ki az ágyból! Ki az ágyból! Kegyetlen dolog felébredni az éjszaka kellős kö zepén: nem tudom, ho gy bír ják ezek az ű remberek. Felébrednek fél háromkor, háromkor, néha egyáltalán le sem fekszenek: vasból van az egészségük. Semmi kétség, vasból vannak.

– Uramisten, olyan fár adt vagyok. Hol vagy, Pete? –

Ebben az átkozott hallban vagyok. Útra készen. Jimmel együtt. Vacoghatunk egész éjszaka a hidegben, az i stenfáját.

– És miért vacogtok egész éjjel a hidegben, az istenfáját? – Leeresztik az űrkabint, ez a következő feladat. Én ott állok Jimmel és várom, hogy lejöjjön. Amikor lejön, elkapom. H acsak nem esik a fejemr e.

– Kicsoda? – Az űrkabin. Esetleg pontosan a megfelelő helyre esik, én is a megfelelő helyen állok, és akkor összenyom, mint egy l egyet.

– Te meg ugor j félre.

–

Igazad van. Erre nem gondoltam, igazad van. Remek fiú vagy, öcsi. Ciao, he? Ciao. Huh, de hideg van! Hideg van! Én kicsi vagyok, rosszul tűröm a hideget. Valóban hideg volt: sivatagi hideg, ami szúr. Borzongva indultam el és mentem az étterembe, hogy egy kávét ig yam. Az étterem tele vo lt, az asztalok m egter ítve, mint nappal. A pulton fő tt tojás, sült hús, sült krumpli, egyszóval minden épp úgy, mint nappal, és az emberek tányérral a kezükben sorba álltak: hogy kiszolgálják magukat. Én álmos voltam. Az a tartózkodó hang ébresztett fel, ami a hátam mögött megszólalt.

– Ciao, dolly. – Ciao, Deke. – Aludtál? – Nem egész két órát. – A kilö vés elő estéjén az ember l efekszik, nem meg y el twistet táncolni. Egyél. – Nem vagyok éhes. –

Majd leszel, túlságosan is, a hidegben. Egyél. Telerakta a tányéromat, mint egy engedetlen újoncnak.

– Elindul, Deke? – Nem. Nem indul el. – A meteorológiai intézet azt állítja, hogy a szélnek csökkennie kell. – A kisöcséd meteorológiai intézete állítja. A meteorológiai intézet téved. Holnap reggel ugyanitt találkozunk, és húspog ácsát eszünk. Ciao, do lly. Nemsokára el is ment két szenátor társaságában, akik a fellövésre jöttek Las Crucesba, a Kongresszus képviseletében. Shepard és Cooper egy másik autón indultak el. Jack elmagyarázta, hogy Pete-et és Jimet bízták meg egyedül az űrkabin leeresztésével, a többiek mind a bunkerban vannak, a tudósokkal és technikusokkal együtt. A motel körül jöttek-mentek az autóbuszok, teherautók, és mindenki nagyon izgatott volt: a nagy futballmérkőzéseket megelőző izgatott hangulat

uralkodott. Lefojtott hangok hallatszottak a sötétségben, gyorsan suhanó árnyak tűntek fel, majd szétfoszlottak. Amikor már nem volt ott senki, Jack mellé beültem az utolsó autóbuszba: csak mi ketten voltunk benne meg a sofőr, egy fiatal néger. Egykedvűen kapcsolt rá, indított. Jack egy hátsó ülésre húzódott, hog y nyugodtan alud hasson, én előr eültem. Talán mert először készültem rá, hogy egy rakéta fellövésén részt vegyek. Talán mert olyan volt, mintha egyedül ülnék abban az autóbuszban, nem terelték el a figyelmemet arcok vagy hangok. Talán mert eszembe jutott, amit Theodor mondott: „…nem biztos, hogy a szépség mindig zöld, lármás, a sivatag sárga, mégis szép, a hegyek csendesek, mégis szépek, én gyakran megyek White Sandsbe, és nem igaz, hogy csúnya. A szépséget meg kell keresni, ha jól keresed, megtalálod, mert a szépség mindenütt ott van, ott is, ahol nincs más, csak csend, csak magány, a csend szép és a magány szép…” Talán mindez eg yütt tette, nem tudom: tény az, hogy so ha még hajnalt ilyen cso dálatosnak nem láttam, apám. A hajnalok, amelyekre emlékeztem, városi hajnalok voltak: lépések koppanása az aszfalton, egy elhaladó autó fékcsikor gása, valakit szólító hang. V agy er dei hajnalok voltak: e gy m adár dalo lni kezd, megrezdül egy ág, ezernyi láthatatlan lény ébredésének moraja hallatszik. Vagy hajnalok voltak a tengeren: hullámok csobbanása, nedves szél simogató érintése, repülő sirály. A sivatagi hajnal más. Néma, mozdulatlan, kővé dermedt hajnal, amelyben nem lüktet élet, sem hangok, hajnal, amely csak hajnalból áll, semmi másból. Itt nem énekeltek madarak. Nem rezdültek ágak. Nem csobbantak vizek. Nem koppantak lépések. Csak a csend létezett, még az autóbusz sem törte meg, amint némán tovasiklott az aszfalton: csak az a sötétség létezett, amely sötétre festette még a homokot is, meszes hófehérségét, kaktuszait. A sötétség elénk sosem állt, elállta utunkat,összeálló akár a sűrű bokor, de hirtelen áttörtük, és hajnal lett: kizárólag fényből, látott az színekből hajnal, lilásrózsaszín arany, aranyvillanások a rózsaszín és lila közepette, rettenetes és mégis diadalmas, félelmetes és mégis fenséges hajnal. Minden gyengédséget nélkülöző hajnal, a Genezis hajnala. Már az sem számított, hogy egyszerre csak megtört a varázs, és mint durva ütés, csapódtak szemünkbe a rakéták, puskát, revolvert szorongató katonák, „Rakéta Terület Központja”, gyanakvó, csattogó hangok. „Iratokat, engedélyt, igazolványt.” „Tessék.” „Szabad az út.” „Iratokat, engedélyt, igazolványt.” „Tessék.” „Szabad az út. ” „Iratokat, engedélyt, ig azolványt…” A hegyeken túl, amel yek a tiltott terület völgykatlanát körülzárják, újra kezdődött a csoda, és ott állt a rakéta, apám. Ezüstös, karcsú,mondod s hófehér füstölög a hasából, susogás hullámzik ki.gép, a száján. A rakétának nincs hasa, te, gőzfelhő nincs szája. A rakéta az csaklágy rakéta, mondod te, csak nem élőlény. De én azt felelem er re, ho gy a r akéta nem gép imm ár, hanem eleven lény , amelyéi, lélegzik, és az a gő zfelhő az ő lélegzete, az a susogás az ő jajszava. Tudod, miért panaszkodik? Mert rosszul van, amikor égni kezd, és tudja, hogy meg fog halni. Akár az ember, apám. Akár az embernek, neki is van tüdeje, idegei, agya: groteszknek tartod ezt, apám? Igen, persze: groteszknek tartod. Te csak a növényeket, az állatokat, a zöldből és vérből összetett lényeket érted. Nem ismered el, hogy lehet valami élő zöld és vér nélkül is. Nem helyesled, hogy azt írjam: ő. Hát akkor elmondom neked, hogy angolban az ő szó kétféleképpen fordítható: he, ha férfira vonatkozik, és it , ha tárg yra. A rakétáró l szó lva, legtöbben az it szót használják: én a he szót választom. Látni kell ahhoz, hogy ezt megértsd, apám. És ha látja az ember, meghatódik, sajnálja, hogy elindul meghalni. Sajnálja, hogy ott áll teljesen egyedül a sivatag közepén, a halálraítélt, amint az utolsó óráját várja. A kivégzések vajon nem hajnalban történnek?

Nagyon boldog voltam, amikor hallottam, hogy a meteorológiai intézet tévedett, ahogy a Főnök előre látta: a szél nem csendesedik, a homokvihar nem ül el késő éjszakáig. A rakéta szemébe néztem, és csukott szájjal azt mo ndtam neki: Bátor ság, Kis Jo e, a kivégzést eg y nappal elhalasztottá k.

HARMINCADIK FEJEZET Gyakran előfordul: apró szélfuvallat, és a rakéta nem indul. Ha nem szélfuvallat okozza, akkor homokszemecske. Ha nem homokszemecske, akkor egy csepp eső: mintha isten szórakozását lelné benne, hogy megalázzon minket, gúnyt űzzön a teremtményekből, amelyeket azért találunk fel, hogy megöljük őket. És az űrhajósok örülnek ennek, mert a vakáció így meghosszabbodik: nem kell geológiaórákon részt venni, sem a centrifuga kínzásain, helyette édes lustálkodás az úszómedencében, ahol úgy gyülekeznek, mint a dolgozatírás elől megszökött diákok, nézd csak őket. Shepard a ne-nyúlj-hozzám magatartásával, Jim angolosan arisztokratikus bájával, Cooper makacs hallgatásába burkolózva, Slayton a szokásos megközelíthetetlenségével, s végül Pete: a legképtelenebb úszónadrágban, amit csak férfi magára ölthet, vörös és barna csíkos és a térdéig ér. Kísértések ünnepe ez a The Palmsben lakó nők számára. Mint a vajas kenyérre izgatottan lecsapódó légyr aj, úgy ser eglenek elő minden irányból: két ségbeesetten pró bálják felhívn i mag ukra a fi gyelmet. Néhányan sikítoznak, mások a legmagasabb trambulinról vetik vízbe magukat, egyesek elvesztik a harisnyatartójukat, miközben Pete rémülten hunyja le a szemét és kiabál: – Mi történik? Mit csinálnak?

– Ne légy hipokrita, Pete. Nektek udvarolnak. Űrhajósok vagytok. – Te nem udvarolsz nekünk. Hja, igaz: te csak Theodort látod. – Theodor az Theodor. – Hát én ki vagyo k? – Te a fivérem vagy. – Ejnye, hát hány fivéred

van neked tulajdonképpen?

– Kettő. Az egyik Theo dor, a másik te vag y. – És a Főnök nem ? Valld be már, ho gy a Fő nök tetszik neked. – Persze hogy tetszik. De nem a fivérem. – Hát mit jelent az, hogy valaki a fivéred? – Azt jelenti, hog y olyan, mint én.

– Theodor

nem olyan, mint t e.

– Nem, de amikor

még jó voltam, amikor kislány voltam, olyan voltam, mint The odor.

– És Gordon tetszik neked? Ő szép, ő a legszebb mindannyiunk között. – Igen, de mindig hallgat. – Jim is mindig hallg at. – Észrevettem. Vajon miért? – Mert félszeg. Mi mind félszegek vagyunk: különösen a nőkkel szemben. Sokan talán azt hiszik: micsoda hejehujában élnek ezek az űrhajósok, kalandok, nők között, hát ez mese, drágám, mese! Értsük meg egymást, néha az időhiányon múlik, de az esetek többségében egyszerűen a félelem az oka.

– Félelem, mitől? – Uff! Az újságíróktól, akik leskelődnek utánunk, a NASA szemrehányásaitól, a feleségünktől, aki felhúzza az orrát, a lányoktól, akik el akarják vétetni magukat. Uff! Csak erre gondolnak, hogy elvétessék magukat: az ember lehet nős, ők akkor is hozzá akarnak menni feleségül. Mondom, nős vagyok, az istenfáját, nagyon is nős, már kihúzattam ezt a fogamat, jó ez így: erre azért is el akarják vétetni magukat. Egyebet sem látnak, csak a papírt. Papírt, papírt, papírt! Méghozzá aláírásokkal. Gondoltál már arra, hány papírt kell aláírni az űrkorszakban? Akármilyen hülye alakkal akarsz beszélni, előbb aláírsz, hogy beléphess egy irodába, aláírsz, hogy lefekhess egy nővel, aláírsz. És nem csak egy papírt: két papírt, három papírt, négy papírt, hat papírt, mert két papír között ott az indigó is. Belefulladunk a papírokba, belehalunk a papírokba: és amikor meghalunk, papírrá változtatnak minket magunkat is, papírrá, amiből kiderül, hogy a papírokba haltunk bele. Te férjnél vagy? Papírral?

– Nem én. Eszembe se jut. – És nem unod, hogy egyedül légy? – Én mindig eg yedül vagyok: amikor ember ek közé kerülö k, akkor is. – Milyen emberek közé?

– Mindegy: lehet egy férfi, vagy sok ember. – Én nem. Nem tudok egyedül lenni. Az egyetlen, ami nem tetszik nekem azon az átkozott Holdon, hogy amikor az ember mászkál rajta, egyedül van: még egy kutyának se mondhatja, nézd; senki nem löki oldalba, világos? Én akkor érzem jól magam, ha a többiekkel együtt járkálok, beszélgetek, nem is tudom, amikor hazamegyek, és a négy kölyök a nyakamba ugrik, a feleségem morog, tudod, mit műveltek? eltörték a nagypapa képét, letépték a függönyöket a szalonban, világos? Mert az emberek azt mondják: ugyan mit csinálnak ezek az űrhajósok, mit is csinálnak? Semmit nem csinálnak. Semmi olyasmit, ami különböznék attól, amit a többiek művelnek. Gyerekeik vannak, akik a nyakukba ugranak, feleségük, aki morog, látod, eltörték a nagypapa képét, letépték a függönyöket a szalonban, aztán ott vannak a kifizetendő számlák, a lakbér, a részletek, hogyan csináljuk ebben a hónapban, satöbbi, satöbbi, ámen. Néha aztán elegük is van az egészből ezeknek az űrhajósoknak, elátkozzák a Marsot, a Holdat: szeretnének inkább, nem is tudom, diktátorok lenni Portugáliában.

– Diktátor ok Por tugáliában? – Én bizony igen. Ha nem gondolnék arra, hogy a gyerekeim egy napon a szememre vethetnék, papa, miért voltál te diktátor Portugáliában? hát meg is kísérelnék egy államcsínyt. Van egy barátom odalent, miniszter, va gy valami ilyesmi, ő segítene, már csak azért is, hog y viszonozza a Coca-Colát.

– Viszonozza a Coca-Colát?! – Bizony. Mert tudnod kell, hogy én szeretem a bort, és ez a miniszter megajándékozott egy üveg borral. Annyira örültem a bornak, hogy elloptam a tengerészettől, nem is tudom, hány gallon CocaColát: tudod, a koncentrált fajtából. Aztán elvittem a gallonokat a miniszternek, vízzel felhígítottam a koncentrált Coca-Colát, megsokszoroztam, ahogy a Mi Urunk tette a kánaáni menyegzőn. A miniszter annyira hálás volt, hogy azt mondta: nézd, ha akarod, megteszlek Portugáliában diktátornak. Gyerekek! Ha már kell diktátornak lenni, miért ne lehetnék éppen én? Senkit nem zavarnék, egész nap a tengerparton üldögélnék diót rágcsálva, nem lenne semmi problémám a részletekkel, lakbérekkel, satöbbi satöbbi ámen. És a fenébe küldenem az egész átkozott Holdat, ahol majd egyedül kell mászkálnom. Pete formában volt aznap. És éppen aznap történt, hogy ígértem neki egy demizson bort: emlékszel a borhistóriára, apám? A bor utazás közben tönkremegy a demizsonban, azt mondtad. Tegyük üvegekbe, mondtam én. Nekem nincsenek üvegeim, miért vennék üvegeket ezeknek a holdbélieknek, akiket különben is utálok, mondtad. Na és, megveszem én, mit számít. Hát csak vedd meg, vedd meg: Romeo, a termelő, a bort úgysem teszi bele. Hogyhogy nem teszi bele? Nem teszi bele, mert én megparancsolom neki, hogy ne tegye bele. Ugyan, hát mi rosszat tettek neked, tiltakozott a mama, miért haragszol annyira azokra a szegénykékre? Adj már nekik egy kis bort, ugyan adjál már no, az ót tesz szegénykéknek! Azoknak én ugyan nem adok semmit. Mire a mama: rosszul teszed, különben is ráírhatnád az üvegekre Ezt a bort iss zák az égben, tudod, micsoda siker lenne? Miket beszélsz, asszony, ilyesmit én soha nem csinálnék, hová gondolsz, becsületes ember vagyok én, mit képzelsz?

A vége az lett, hogy a bort nekem kellett megvennem, negyvennyolc palack Chiantit, Stefano Zaccone etnológus professzor válogatta Aquiban és Alberto Pizzorni márki csomagolta Alessandriában, huszonnégy palackot Pete, és huszonnégy palackot Jim számára, aki különben megsértődött volna, és akkor tudod, mi történt? No, hát eddig soha nem meséltem el: valahányszor csak érintettem ezt a témát, te hátat fordítottál. De most elmesélem. Az történt, hogy amikor minden készen állt a feladáshoz, kiderült, hogy Amerikába tilos bort exportálni: kivéve, ha a Fehér Ház ad rá külön engedélyt. Írtam Pete-nek és Jim-nek, hogy szerezzék meg a Fehér Ház külön engedélyét, de Pete és Jim er re nem voltak hajlan dók, mondván, Johnson eset leg azt hiszi, hog y alkoholi sták, és elveszt ik az állásukat. Közöltem Pizzorni márkival, hogy Pete és Jim félnek, hogy elvesztik az állásukat, és ő azt tanácsolta, forduljak segítségért a Vöröskereszthez. Írtam Pete-nek és Jimnek, hogy kérjenek segítséget a Vöröskereszttől, ők azt válaszolták: Oriano, nem estünk a fejünkre. Kénytelen voltam a Külügyminisztériumhoz, majd az Amerikai Külügyminisztériumhoz, a Bevándorlási Hivatalhoz, a Bortermelők Szakszervezetéhez fordulni, és a palackok csak három hónap múlva indultak útnak egy hajón, amely az Azori-szigetek, Új-Fundland, Kanada érintésével a Szent Lőrinc-csatornán át jutott el Torontóba, Torontóban aztán vonatra rakták a palackokat, a vonat keresztülhaladt Indiana, Illinois, Missouri és Oklahoma államokon, végül megérkezett Houstonba, Texasba, és mire megérkeztek a texasi Houstonba, a negyvennyolc palack mind összetört, most örülsz?

– Pete, ha én küldök neked egy demizson bort, mit csinálsz? – Gyerekek! Egy egész demizsont? Tele? – Igen, tele. – Elviszlek Theodorhoz Cape Kennedybe. – Cape Kennedybe? – Bizony. Két hét múlva lö vik fel a Saturnus r akétát. – És te is jössz? – Persze hogy megyek: másképp ki gyújtja be a rakétát? Megyek és elviszlek Theodorhoz. – Megegyeztünk. – Akkor ciao, megyek aludni. Nekem kettőkor fel kell kelnem, mit képzelsz? Telefonálok, jó? Felébresztelek, mielőtt indulok.

A medence körül kiskorú lányok csoportja nyüzsgött: mind roppant csinoskák voltak. Az egyik egészen halvány rózsaszínű jersey-pulóvert és -nadrágot viselt, ebben az öltözékben vízbe vetette magát, majd felmászott a kis létrán és újra beugrott. Vizesen az a jersey-anyag áttetszőbb lett, mint a celofán, és egyszóval, világos? Cooper és Shepard szemei mintha a lánnyal együtt a vízbe ugrottak volna, Jimet heves köhögési roham rázta, csak a Főnök őrizte meg a nyugalmát, de a harmadik ugrásnál meglazította a nyakkendőjét. Ez megrendített, emlékszem, mert olyan volt, mintha a mozdulat zajt csapott volna, és körülöttünk minden mozdulatlanná dermedt: a szél, a homok, még a lélegzetünk is. Valami elfojtott kísértést árult el az a mozdulat, a vágyat, hogy átugorja azt a maga teremtette falat, és felkiáltson: „Halló, gyerekek! Itt vagyok!” Ökölbe szorítottam a kezemet, emlékszem, és magamban így szóltam hozzá: ugord át azt a falat, ugord át, fiatal vagy, erős vagy, eleven vagy, ne légy örökké olyan haragos, az istenfáját, ne gondolj örökké a Holdra és a csillago kra! Ő azonban megigazított a a nyakkendőjét, felállt, az ut olsó go mbig beg ombol ta a zakóját és elm ent: súlyos léptekkel.

– Ciao, dolly. – Ciao, Deke. – Menj korán aludni ma este, jó? – Igen, Deke.

A koktélpartyra nem jött el aznap este, és Pete sem. Jim, Shepard és Cooper eljöttek, és kizárólag a helybeli Missek iránt mutattak érdeklődést, akiknek kokárda díszelgett a mellükön, és a kokárdán „Miss” felirat. A partyt a helybeli Kereskedelmi Kamara rendezte, és nekem arra nyújtott alkalmat, hogy utolsó kísérletet tegyek rá, hogy engedelmes lányod legyek. Megérkezett Houstonba egy leveled, az, amelyben az indiánokról írtál nekem, emlékszel? „Hallom, hogy Új Mexikóba készülsz, és talán nem tudod, hogy ott indián rezervátumok vannak: főként apacs-meszkaleró indiánok számára. Ezeket meglátogatni értelmesebb dolog volna, mint hogy a rakétákkal vesztegeted az idődet, és talán egy kicsit fel is üdítene. Miért nem mégy oda?” Megkérdeztem a helybeli Kereskedelmi Kamara képviselőjétől, hogy láthatnám-e az indiánokat, és ő nagyon vidáman azt felelte, hogy van itt egy személy kifejezetten erre a célra, egy asszony, a neve Jeanette. Mikor távozom Las Crucesból? Rögtön a Kis Joe fellövése után. Oké, Jeanette a Kis Joe fellövése után azonnal odavisz. Oké. Azzal aludni mentem: hogy hajnali háro m órakor Pete telefonjára ébredjek.

– Ki az ágyból! K i az ágyból! Há rom ór a van! – Jaj, istenem, Pete. Elállt a szél?

– Dehogyis állt el, deh og yis állt el! A meteor oló giai intézet azt mondja, nem is fog

elállni.

– Akkor nem megyek. Hisz úgysem indul. – Nem indul, nem indul! De akkor is oda kell menni. Az ördög esetleg mégis úgy határoz, hogy indul, és akkor elindul. Krisztusom! Annak mindig igaza van.

– De kinek? – Hogyhogy kinek? A Főnöknek. Deke-nek. Ki másnak? Ott áll feltartott ujjal, olyan, mint Mózes. Hát akkor ciao, he? Ciao.

– Ciao. Találkozunk az úszó medencénél, délután. – Az úszómendencénél, az úszómedencénél! Az sorba étterem teleérrvolt, mint előző éjszaka. Terítetthang asztalok, a pultokon sültmö húsgöéstt.krumpli, emberek álltak tány al a kezükb en, és a tartózkodó megszó lalt a hátam

– Ciao, dolly. – Ciao, Deke. – Aludtál? – Öt vagy hat órát. – Az több, m int elég. Gyer e, egyél . Elindul, Deke? – Igen. Elindul. – A meteorológiai intézet azt mondja, nem. – Az öcsikéd meteorológiai intézete mondja. A meteorológiai intézet téved. – De a szél még mindig fúj, Deke. És a homokvihar sem ült el.

– Két ór a múlva eláll a szél. És a homokvihar

is eláll.

Két óra múlva valóban nyoma sem volt többé: sem a homokviharnak, sem a szélnek. Én és Jack öt ór akor érkeztünk a kilövési területre, és a visszafelé számolás már a „mínusz hat van perc”-nél ta rtott. A kivégzőhelyen felállítva, immár egyedül a sivatagban, várakozott a Kis Joe: halálraítélt, aki többé már nem remél kegyelmet. Fújtatva, lihegve lélegzett, a gőz sűrűn gomolygott elő a hasából, sivítása idegtépő volt, mint egy segélykiáltás.

– Amint tudod, nyolcezer méter magasságban robban majd – mondta Jack. – A robbanás begyújtja a Menedék Torony rakétáját, és a Torony leszakad, viszi magával az Apollo űrhajót. Látod az Apollo űrhajót o tt fent, a tetején? Hát hogyne;, láttam: olyan volt, mint a kámzsa, amit hajdan a rabok, fejére húztak, amikor az akasztófához kísérték őket, s az Apollo két kerek ablaka volt a lyuk, amit a kámzsán a szemek számára vágtak.

– És a Menedék Tor nyot látod? Ott van az Apollo fölött. Hát hogyne, láttam: olyan volt, mint a játékból fejére csapott cilinder, könyörtelen tréfa.

– De hát miért remeg sz? Miért r emegsz? – Én, Jack? Ki remeg? – Te remeg sz. Fázol? Akarod

a zakómat?

– Nem, nem, Jack. Nem fo ntos. – Mondtam neked, hogy hozzál kabátot. Őrmester, van egy szvetterje a hölgy számára? – Tessék. Itt van az enyém: én nem fázom. – Köszönöm, őrmester. Az elkerített terület tele volt katonákkal. Tábornokokkal, őrmesterekkel, közlegényekkel. Több katona ott, Én mintviszont ahány aújságíró, NASA funkcionárius, képviselő a szállítóvállalatoktól. És volna bezzega ők nemvolt fáztak. szvetterben is reszkettem: mintha a Kis Joe helyett nekem kellett halálba menni. Ki tudja, vajon a Főnök és Cooper és Shepard is remegtek-e egy kicsit az indító

bunkerban, odalent. Ki tudja, vajon Pete is, Jim is éreztek-e egy kis meghatottságot, amint várakoztak a mesquitocserjék és kaktuszbokrok között, odaát.

– Figyelem! Mínusz negyven perc… – Figyelem! Mínusz harminc perc… – Figyelem! Mínusz húsz perc… – Figyelem! Mínusz tíz perc… Uramisten, de hosszú volt ez az agónia, mennyire komisz volt. És milyen jeges volt a megafon hangja. Ugyanolyan, mint a tiszté, aki a kivégzőosztagot vezényli. „Egy, kettő. Egy, kettő. Egy, kettő. Állj! Vi-gyázz!”

– Figyelem! Mínusz kilenc perc… – Figyelem! Mínusz nyolc perc… – Figyelem ! Mínusz hét perc… – Figyelem ! Mínusz hat perc… – Figyelem! Mínusz öt perc… Uramisten, milyen a csend, milyen volt ac,völgykatlan. Az ég fémes kék színt öltött. Itt vagyunk, Kismély Jo e. volt Vége, Kis J oe. Még mozdulatlan néhány másodper és meg ölnek.

– Szakasz! Vi-gyázz! – Mínusz ötven másodperc… – Mínusz negyven másodperc… – Mínusz harminc

másodperc…

– Mínusz húsz másodperc…

– Mínusz tíz másodperc… – Szakasz! Tölts! Isten veled, Kis Jo e. – Cél! – Kilenc… nyolc… hét… hat … öt… négy… hár om… kettő… – Tűz! Az Apokalipszis lángjai. A Genezis morajlása. És a Kis Joe imbolyog, bizonytalanul, majd megremeg, felemelkedik, lassan, lassabban, még lassabban, most gyorsan, gyorsabban, nagyon gyorsan, mint a nyílvessző, amely szárnyalva narancssárga csóvát hagy maga után, szépen száll, elegánsan, kecsesen, méltóságteljesen, szép halált, Kis Joe, fentebb halj meg, egy kicsit fentebb, fent, fent, fent, fent… Váratlanul szakadt darabokra. Váratlanul hullott részeire olyan robajjal, amely kiáltásnak tűnt, fájdalomkiáltásnak: és az ég azon a ponton sokezer szikrává változott, acélszilánkokká, melyek hosszú ezüst esőcseppekben hullottak alá, ékkövekként csillogó könnycseppekben. Néztem az ezüstöt, az ékköveket, és nem láttam a tornyot, amely elsuhant, biztonságba mentve a három embert, akik még nem voltak benne. Akkor láttam meg, amikor már felfelé szárnyalt, újabb nyílvessző újabb fénycsóvával, aztán láttam az űrhajót, amint leszakadt és ólomsúllyal zuhant alá, csak úgy falta a kilométereket, hófehér kőtömb tér vissza a Földre, aztán egyszerre csak hatalmas vörös virágot bontott, a vörös virág kinyílt, és két vörös virág lett belőle, a két vörös virág is kinyílt, és már három vörös virág volt, három ejtőernyő hullott alá immár sietség nélkül, a levegőben lebegve, majd lepottyantak ott a hegy mögött, hogy az űrkabint visszajuttassák Pete kezébe, elképzeltem, hogyan káromkodik, ficánkol, mint a hal: „Hogy az a…”

– Tetszett? – kérdezte Jack. – Igen, Jack. Tetszett. – Nagyon? – Nagyon, Jack. – Hé! Csak nem sír sz? – De bizony síro k.

– A Kis Joe miatt? – Nem. Nem a kis Jo e miatt. – Hát akkor miért? Miért? – Mert… Nem tudtam megmondani, apám. Nem tudtam megmondani, hogy egy pillanatra, egyetlen csodálatos pillanatra békét kötöttem az emberekkel: rájöttem, hogy az emberek valóban nagyok, apám. Nagyok akkor is, amikor a füvet plasztikfűvel helyettesítik, nagyok akkor is, amikor a vizeletet ivóvízzé változtatják, nagyok akkor is, amikor a kerekeket használják a lábuk helyett, nagyok akkor is, amikor megfeledkeznek a zöldről és a kékről, nagyok akkor is, amikor a Paradicsomot Pokollá változtatják, nagyok akkor is, amikor megölik a teremtményeket, amelyeket életre szólítottak. És büszke voltam rá, hogy embernek születtem, nem fának vagy halnak: büszke voltam rá, mert…

–…

mert látod, Jack: egy pillanatra, egyetlen csodálatos pillanatra mintha láttam volna az ember eket, amint társasjátékot játszanak az istennel.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET Ez a nap tehát nem volt a legalkalmasabb arra, hogy az apacs-meszkalerókhoz ellátogassak, apám. Az utazást azonban már megbeszéltük, és az a Jeanette nevű kedves nő egyebet sem akart, mint engem elkísérni, a lehető legg yor sabban elindulni: a rezer vátumhoz majdnem két óra az út. Tizenegy ór akor indultunk: Slayton, Shepard és Cooper még a bunkerban voltak, a kilövés eredményeit tanulmányozták, Jim és Pete még a sivatag kellős közepén voltak, az űrkabint tanulmányozták: isten veled, úszómedence. Forró volt a reggel, és Jeanette nagyon rokonszenves: arcocskája csupa ránc, fején hófehér göndör fürtök, és türkiz meg arany nyakláncokat, karkötőket, fülbevalókat viselt, egykori tanítványai ajándékait, valamikor ugyanis zenére és angol nyelvre tanította az apacsokat. Tizenöt évig tanította és gyengéden szer ette őket.

– Nagyon szívesen kísérek oda embereket. De soha senki nem akarja őket meglátogatni. Maga egy ripor t miatt megy oda?

– Nem, nem. –

Hát akkor? Olyan furcsának találom, hogy oda akar menni. Igen, nem is tudom: láttam, hogy annyira más dolg ok ir ánt érdeklődik: a H old…

– Nos, kíván csi vagyok, mi

az apacs-me szkalerók véleménye a holdutaz ásró l.

–

A lehető legrosszabb: ezt én mondom magának. Sosem kérdeztem tőlük, de biztos vagyok benne: a rezervátumban voltam, amikor Teller, Fermi és Oppenheimer felrobbantották a Bombát. Hajnali öt órakor. Senki nem szólt róla egyetlen szót sem azoknak a szegény indiánoknak, természetesen. Senki nem tudott a világon semmit, amikor a Bomba felrobbant… – Jeanette mélyet sóhajtott: – Előrohantak a kunyhókból és ordítottak, ordítottak, mintha valamennyien megőrültek volna, amikor azt aordítottak, gombát. Összegyűltek a templom előtt, amiNea ordítsatok, magaslatonmondtam, van, de még imádkozni semmeglátták tudtak. Csak ordítottak, akár a prérifarkasok. ne ordítsatok. Hallgassatok a tanárnőtökre, imádkozzatok inkább. De ők csak ordítottak, csak ordítottak: mint a prérifarkasok. Hát mit akar, mi legyen a véleményük a holdutazásról? Rossz a véleményük. A lehető legrosszabb.

– Jeanette, látta a Kis Jo e fellövését? – Igen, láttam. – És tetszett?

–

Engem teljesen hidegen hagyott. Sőt, inkább bosszantott. Átkozott űremberek. Elveszik a földjeinket az ostoba rakéták számára, és még csak engedélyt sem kérnek rá. Csak azt kérdezik: akarsz együtt működni velünk, igen vagy nem? Ha igent mondunk, rövid úton elkergetnek, s a földért kifizetik az árának egyötödét. Ha azt mondjuk: nem, akkor is elkergetnek. Egy barátnőmnek pontosan ott állt a háza és a birtoka, ahol ma voltunk. Lerombolták a házát, szétdúlták a birtokát, és most ott áll egy marék dollárral a kezében. A kormány tulajdonában van ma Új Mexikó háromnegyed része. Földműveléssel, állattenyésztéssel itt már senki nem foglalkozik. A rakéták ezt is eltörölték: elvégre itt van már az iparosított mezőgazdaság, nem? Hát nem termelik meg egy hónap alatt mindazt, amit azelőtt egy év alatt termeltek, egy négyzetkilométeren mindazt, amit azelőtt százon? A Hold, a Hold: ugyan mi jut tartja nekünk a Holdból? A White Sands-i és Hollomani Támaszpontokat a Honvédelmi Minisztérium fenn, az űremberek családjai mindent a katonai boltokból vásárolnak: hát mi jut nekünk a Holdból?

– Igaz. Gyanakvó pil lantást vetett rám.

– Mit jelent az, hog y: igaz? – Hát… azt, hogy ér tem. – Hm. Az állattenyésztőknek sikerült öntözőberendezésekkel ellátni a sivatagot: százával épültek a ranchok itt Új Mexikóban. Ezrével legeltek a lovak, tehenek. Most az öntözőcsövek mind megrozsdásodtak, a karámok fakerítései megrothadtak. Nincs itt többé semmi, semmi, semmi. Csak rakéták, rakéták, rakéták! Mást sem csinálnak, csak rakétákkal lövöldöznek. Dühöngő őrültek vagyunk.

– Igaz. Megint gyanakvó pil lantást vetett rám.

– Az utakon m indenütt ki van ír va: Danger, Peli gro. Veszély. De hát hol ér véget a veszély? Az utak szélén? A vasút hosszú mérföldeken át szegélyezi White Sandset: elég egy milliméternyi eltérés, és a rakéta rázuhan egy vonatra. Az utak mindenütt átszelik White Sandset: elég egy milliméternyi eltérés, és a rakéta rázuhan egy autóra. Elegünk van ezekből az űrerőfeszítésekből. Elegünk van a Holdjukból. Magának nem? Pillantása ezúttal vizsgálódó volt.

– Nézze, Jeanette…

Azt sem engedte, hogy befejezzem.

– Része volt az isteni kinyil atkoztatásban, igaz? Megérintette a Kegyelem. – Honnan veszi ezt, Jeanette? – A szeme elárulja. Az indiánoktól tanultam, hogy megértsem az embereket, ha a szemükbe nézek. És ezekben a szemekben valami árról mesél, hogy maga egészen más lett tegnap óta. Én nem láttam magát tegnap: de biztos vagyok benne, hogy tegnap más volt. Valószínűleg más volt még ma reggel is: négykor, ötkor, fél hatkor. Aztán hat órakor, amikor az a masina felment, minden megváltozott.

– Nem tudom, Jeanette. Nem tudom. Pedig tudtam, apám. És haboztam elismerni, mert nagyon biztos akartam benne lenni. És azért akartam benne nagyon biztos lenni, mert túlságosan fontos volt. Ugyanolyan, mint amikor az ember közel áll egy kétely legyő zéséhez: amely v isszatartja, mikor épp el akar hagyni eg y vallást, hog y egy másikat vegyen fel. A kétely egy kis maradványa még megvolt: Jeanette tartotta életben a hangjával, amely a te hangod volt, szavaival, amelyek a te szavaid voltak. És mert létezett, meg is fékezett: a félelemmel, hogy nem harcoltam ellene eléggé, nem védekeztem eléggé. De hamarosan véget ért, mert láttam az embereket, amint társasjátékot játszanak istennel, és az új vallás már megbabonázott: hogy békét hozzon a szívembe és ta lán boldog ságot.

– Nem tudom, Jeanette. Nem tudom. – Hazudik. A szemei… – Hát mi van a szemei mben? – A csillagok, drágám. A csillagok vannak a szemeiben. Hirtelen lehunytam a szememet kicsit hamis nevetéssel, azt mondtam, inkább az álmosság van benne, és most alszom. És igazán elaludtam. Falevelek rég elfedett illatában ébredtem fel. A sivatag véget ért, egy hegyen kapaszkodtunk felfelé, és itt az egész világ falevelekből állt: fenyőerdők, lóherével borított legelők, friss levegő. Még ciprusok is voltak abban az erdőben: már olyan nagyon rég láttam ciprusokat. A hazai ciprusokat. Olyan láttamnézett madarakat, nyulakat sem.szép. Megállt út szélén a nyúl, és félelemnagyon nélkül, rég csaknem unottan minket.pillangókat, Szép hely, csodálatosan Kicsitazelcsúfították az apró villák, a televízióantennák, az autók, de mégis majdnem tökéletes volt. Különben is hamarosan megér kezünk az apacs-mes zkalerók rezer vátumához, és akkor majd egészen tökélet es lesz.

– Szép ez a hely, Jeanette. – Majd meglátja. – Mikor érünk oda? – Hiszen már odaértünk! – Odaértünk? Alig egy órája vagyunk még csak úton, Jeanette. – Gyorsan hajtottam. Maga úgyis aludt. – Értem. És azok a villák ott micsodák? – Az indiánok házai. Mi mást go ndolt? Terrakottaszínű fiatalember, kockás ingben, farmernadrágban támaszkodott egy kerítésnek, és a tranzisztor os rádió ját hallgat ta.

– És az ott kicsoda? – Egy indián! Ki más lenne? Fiatal lány szűk nadrág ban, szőkített hajjal haladt át az út on, tűsarkain imbo lyog va.

– És az ott kicsoda? – Egy indián lány. Ki más lenne? És ez az elegáns hölgy, aki gőgösen fogadott az irodájában, gőgösen nyújtott át több kilónyi papírlapot, amit úgysem fogok soha elolvasni, az apacs-meszkalerókról szóló tájékoztatást: vajon ő kicsoda? És ez az öregasszony, akitől egy pohár vizet kértem, s azt mondták, ne igyam vizet, mert nincs sterilizálva, jobb lesz egy Seven-Up: ő vajon kicsoda? És ez az átkozott teddy-boy, aki a lábam elé köpte a rágógumiját: vajon ki lehet? És ez a katolikus pap, aki előadást tartott nekem arról, hogy milyen eredménnyelöltözött, tanuljáksátrakban a meszkalerók katekizmust: vajon kicsoda?Valóban Valóbanazt azt vártad, vártad, apám, apám, hogy szarvasbőrbe lakó aindiánokat fogok itt találni? hogy az ő primi tív bölcsességük érzéket len arr a a varázslatra, amely engem megbűvölt? Valóban azt vártad, hogy elég egy Bomba villámfénye, hogy megfélemlítse, bűntelennek hagyja meg őket? Az

apacs-meszkalerókat te jól ismered, apám: ők azok a parasztok, akikkel mindennap beszélsz, Chiantiban, ők, akik már nem tudnak meglenni televízió nélkül, és elvándorolnak, hogy a városba menjenek, ők azok, akik már nem érik be a motorkerékpárral, és Fiat 600-ast vesznek azért, hogy ötkilométeres utat tegyenek meg rajta, ők a Gianni, a Romeo, a Romeo gyermekei, az útkaparó, s a uhász, aki Volkswagenen hozza el nekünk a túrót. Gianni, aki nem hajlandó permetezni a szőlőt, mert permetezni kényelmetlen dolog, és inkább az antikriptogámot használja rézgálic helyett, a fia magyarázta el, hogy így csinálja, a fia, aki nem akart paraszt lenni, munkás Firenzében. Romeo, aki nem veri le a gesztenyét, mert az fárasztó, dehogyis mászik fel a fák tetejére, adjon egy helikoptert, azzal majd felmegyek, elvégre 1964-et írunk, mit képzel. Romeo lánya, aki nem jár ki a földekre, inkább rabszolga a városban, nem hajlandó krumplit hámozni, mert tönkremennének a körmei, a körmeit lakkozza, arra ő sokat ad, különben is követi a divatot, vasárnap nem a jó ruháját veszi fel, hanem farmernadrágot ölt, ahogy Amerikában szokás. Az útkaparó, aki az övére akasztott tranzisztoros rádió hangja mellett sepri az utat, és jobban ismeri a Glasgow Rangers, a Real Madrid eredményeit, mint a Juventusét és a Milanét. A juhász, aki Volkswagen nélkül úgy érzi magát, mintha „levágták volna a lábát”, a motorkerékpár sem elég neki, a bicikli láttán pedig kuncogni kezd. Ismered te az apacs-meszkalerókat, apám.

– Huszonöt évvel ezelőtt, amikor ide jöttem tanítani, minden egészen más volt – mondta Jeanette –, de az öregek meghaltak, a fiatalok pedig ugyanolyanok, mint a Las Cruces-beli és El Pasó-beli ifjúság. Nem is beszélik már a meszkalerók nyelvét: csak angolul beszélnek.

– Igazán? – Egyébként ez helyes is. Elvégre amerikai állampolgárok, nem? Aztán meg, mi változtattuk meg a nyelvüket, a ruházatukat , a tör vényeiket, szokásai kat. Talán elítéljük vag y meg vessük őket ezér t?

– Nem, nem. – Kicsit csalódottnak látom. – Egyáltalán nem, Jeanette. De azért… – De azért? –

De azért mégis szeretnék legalább egyet találni régebbről: úgy értem, egy öreg indiánt. Nem magam miatt: az apámért. Ő szereti a r égi indiánokat. Ha találhatnék egyet… egyetlenegyet…

– Van! – mondta boldo gan Jeanette. – Itt van Gero nimo fia.

– És ki volt Geronimo? –

A rettenthetetlen apacs, aki megskalpolt minden fehér embert, akivel csak találkozott! Harminchatot skalpolt le azon a magaslaton, ahol a templomot emelték.

– Nagyszerű. És hány éves? – Nyolcvanöt, nyol cvanhat. – És igazi indián? – Igazi indián. – Lapos o rra van és terr akottaszínű bőr e? – Lapos o rra van és terr akottaszínű bőr e. – És tollas fejdísze? – És tollas fejdísze. – És azt mondja, hau!? – És azt mondja, hau! Azzal a drága Jeanette beindította az autót, és elrobogtunk az Apacscsúcs, a Sierra Blanca legmagasabb csúcsa felé, Geronimo fiának házához. Az aszfaltos út rendkívül kényelmes, széles volt, fél óra alatt odaértünk. Elbűvölő hely. Uramisten, azok a fenyők, magasak, mint a katedrálisok, az a faágakból szőtt mennyezet, az az ibolyaillat. Uramisten, az az érintetlen, tiszta, lágy levegő. A zöld katedrális kö zepén moder n snack-bár ál lt, neonbetűk hirdették a nevét.

– Hát az ott?! Nem lenne szabad, hogy Geronimo fia megengedje, Jeanette. – Hogyisne: hisz az övé! Meggazdagodott ebből a snack-bárból. – Jeanette…

–

Nem, nem. Legyen nyugodt. Ez pontosan az az indián, akit maga keres: ha nem vigyáz, még megskalpolja. És valóban meg is skalpolt az átokfajzat. Egy képes levelezőlapért, amelyen apja karján volt látható hatéves korában, öt és fél dollárt kért. Egy könyvecskéért, amelyben Geronimo történetét írták le, tíz dollárt kért. Egy tyúktollal díszített kabalatárgyért húsz dollárt kért. Ilyen és hasonló kincsekkel telerakott asztal mellett ült tollas fejdíszében, terrakottaszínű bőrével, lapos orrával, és valahányszor azt mo ndta, hau, a pénztárcám mindig laposabb lett.

– Ide hallgasson, Gero nimo fia: nem gondolja, hog

y kicsit drága ez a levelezőlap?

– Ennyi az ár a, nem lehet alkudni. Hau! – válaszolta tisz ta ango lságg al. –

De ennek a könyvecskének nem annyi az ára, amennyit maga mond. Nézze csak: bele van nyomtatva. Az ára egy dollár tíz cent.

– Az egy dollár tíz centben nincs benne az autogram, és ebbe a könyvecskébe én magam írtam be a nevemet, én, a Rettenetes Geronimo fia. A Rettenetes Geronimo fiának aláírása nyolc dollár kilencven centet ér. Hau!

– Gero nimo fia, tud ja, hogy maga igazán moder

n alak?

– Moder n vagyok, i gen. Hau! – Ha megveszem a tollas kabalatárgyat is, ad nekem ajándékba egy fényképet magáról? – Nem. Hau! Jeanette közbelépett. Szegény Jeanette: könnyes volt a szeme. Milyen furcsa, súgta, milyen furcsa: két évvel ezelő tt egyáltalán nem vo lt ilyen. Az ember azt hinné, hog y a rakéták őt is megvál toztatták.

– Gero nimo fia, ez egy bar átnőm. És tudod, mit csiná l? Azokró l ír, akik a Holdra akarnak menni. – A Holdra? A Holdra? Gero nimo fia felfuvalkodott , akár a pulyka.

– Geronimo fia, én tudom, hogy maga nem akar a Holdra menni. De ha mégis adna nekem egy fényképet… Ha ad nekem egy fényképet, én adok mag ának két dollár t. Meg sem hallgatta alkudozásomat.

–

Ki mondta, hogy én nem akarok a Holdra menni? Hau! Igenis akarok a Holdra menni, de mennyire. Hau! Menni kell a Holdra, a Marsra, mindenhová, menni kell! Hau!

– Hau! – Különben is tudja meg, a fiam a rakétáknál dolgozik. Értette?

Hau! És az unokám is a rakétáknál

dolgozik. Értette? Hau! Meg a vőm is!

– Hau! Odakint arany és vörös lángokkal gyulladt ki az alkony. Hamarosan leszáll az est, és ha nem érem el éjszaka előtt El Pasót, lekésem a repülőgépet. Megérintettem a mélyen megbántott Jeanette vállát és kértem, vigyen el,Semmi legyenkétség, szíves.apám. A repülőgépen összehasonlítottam fényképét Joe fényképével. M ég esztétikai szempo ntból Geronimo is a Kis Jo fiának e volt külö nb. a Kis

HARMINCKETTEDIK FEJEZET Azon gondolkozom, milyen mértékben tudod elképzelni, amit a továbbiakban még mondok neked, apám, milyen mértékben okozhat ez fájdalmat neked. Mások ugyanis entellektüelek játékának tekinthetik vitánkat, mi azonban tudjuk, hogy nem az: a szofizmák minket sosem szórakoztattak. Emlékszel bizonyára, apám, hogy erről a második utazásomról nagyon keveset írtam nektek, még ritkábban telefonáltam: a Las Crucesban töltött héten és a két utána következőn olyan elszántan hallgattam, hogy a mama megrémült és attól félt, talán elrabolt valaki. Azzal mentegetőztem, hogy dolgom volt, hogy egy levelemet nem adtam postára: ez mind hazugság. Az igazság az, hogy nem éreztem elég er őt az ír ásos vagy szó beli dialóg ushoz. Ez egyenlő lett v olna a vitat kozással, és én nem akartam vitatkozni: arra készültem, hogy elhagyjalak benneteket. Nem, ne érts félre: nem érzelmi téren akartalak elhagyni. Érzelmeimben akkor sem hagynálak el, ha az Alfa Centaurira mennék: ti vagytok a legfőbb jó, amim van, az egyetlen emberek, akik nem árultak el, nem bántottak meg, nem adtak el. Értelmi téren, apám. Etikai téren. Egyszerűbb vagy inkább kegyetlen szavakkal szólva, a világ, amelynek szeretetére tanítottatok, nem tetszett nekem többé, nem tűnt igazságosnak. Egy rakéta fellövése miatt, mondod mosolyogva? A Kis Joe miatt? Ugyan, dehogy: a nagy szerelmeket, súlyos metamor fóziso kat sohase m villámcsapások jelzik. A folyamat, amely arr a indított, hog y megsir assam a Kis Joe-t, sokkal korábban kezdődött: és ne kérdezd, hogy mikor. Te talán meg tudod mondani, mikor kezdtél nem hinni többé a Paradicsomban és a Pokolban? Emlékszel arra az évre, az eseményre, az órára? Én hogy csak arra napon,hogy kislány hogy Istennek nincs szakálla, nememlékszem, üldögél egyhogy felhőegy tetején, istenkoromban angyalai rájöttem, egyáltalán nem vigyáznak rám. És ebből a felismerésből bontakozott ki apránként a gondolkodás, ami azután elszakított a miséktől, a lobogó gyertyáktól, a könnyű etikától, amellyel a papok megajándékoznak bennünket: aki jó, a Paradicsomba kerül, és aki rossz, az a Pokolba. Nem, a Kis Joe csak arra volt jó, hogy m egér tsem, elhatáro zzam: jól érzem m agam idelent : a jövőben. Nem mintha elfelejtettem volna kegyetlen hibáit, förtelmes bűneit. A felfedezés, hogy a Paradicsom nincs, a Pokol nincs, hogy velünk születik és hal meg minden, egyáltalán nem jelenti azt, hogy megfeledkezünk a Jóról és a Rosszról: más szavakkal, nem lettem vak, apám. Láttam még HR-t, aki piramisokat akar lerombolni, hogy supermarketeket építsen a helyükbe, még láttam a bulldózereket, amelyek erdőket irtanak ki, hogy cementet vigyenek a helyükbe, láttam még a fiamat, aki úgy nő fel, hogy semmit nem tud a zöldről és a kékről, láttam még a harmincéves korukra megöregedett űrhajósok kopaszságát, láttam még a Bürokrata arcát, azokét, akik a Rendszernek engedelmeskedve követelik a jogot, hogy mindenki egyenlő és boldog legyen. Én nem követeltem ezt a jogot. Ellenkezőleg, azért a jogért lármáztam, hogy más lehessek, szegényebb esetleg, de más, ostobább, igen, de más, boldogtalanabb, igen, de más: nem tudtam, nem tudok, soha nem fogok tudni mit kezdeni a boldogsággal, amit jegyre osztogatnak, mint az élelmiszert. Egyszóval nem csuktam be a szemem az igazságtalanságok előtt. Egyszerűen csak elfogadtam az igazságtalanságot, mintha ez lenne az ár, amit fizetnem kell a jövendőért. Mindennek ára van, apám: te magyaráztad ezt nekem, amikor megkínoztak és vérző sebekkel a börtönbe vetettek. A szabadságnak ára van, az igazságnak ára van, a jövőnek ára van. És pontosan úgy, én is fizettem: fájdalommal, kínlódással. Nagyon súlyos ára voltahogy ennektea megfizetted megértésneka ésmagadét, elhatározásnak. Sokkal nagyobb kín volt, mint amikor, már fiatal lányként megoldottam a Paradicsom és a Pokol problémáját, mert az afféle kamaszkori válság volt, ez viszont az érett kor válsága. És a válságok,

tudod, olyanok, mint a betegségek: fiatalkorban új erőre kapunk utánuk, felnőttkorban azonban nyomorultul legyengülünk. Így hát ilyen gondolatokkal tértem vissza Floridába, Cape Kennedybe: boldogan, apám, hogy láthatom a barátaimat, boldogan, hogy láthatom a Saturnus rakéta fellövését, boldogan, hogy hazamegyek. Floridát, amit leírtam neked a hosszú levélben, mielőtt a mama megbetegedett, most szerettem: az otthonom volt. Vasárnap este tértem vissza: a Saturnus fellövését kedden hajnalra tűzték ki. Cape Colony helyett a Holiday Inn-ben szálltam meg, itt volt a NASA főhadiszállása, és Gotha Cottee várt rám: texasi kalapja olyan mérhetetlen nagy volt, mint Vernét illető tudatlansága. Imádni való Gotha: a nyakába ugrottam annak a hústoronynak, és csüggtem rajta, mint legyecske az elefánt szempilláján.

– Gotha, are you a

Turtle?

– Leteheted a nagyesküt a… – Nyilatkozhatsz más helyett is, Gotha? – Ha van rá felhatalmazásom. Halljuk. – Bill Douglas doktor ? – Van felhatalmazáso m. Császári Teknősbéka. – Ó, köszönöm , Gotha! Köszönöm. – Mi van a Sajt Tervvel? –

Megbukott. Rájöttünk, hogy nem megvalósítható. Most a drive-in vonalra tértünk át. Hatalmas drive-in láncolatot épít ünk ki a Holdo n, a Marson és a többi bol ygón. És ro otbeert fogunk ár ulni.

– Ki az a mi? – Én, Pietro és Giacomo. Angolul én, Pete és Jim. – A mindenit! Ez aztán az ötlet. Engem is bevesztek? – Máris alkalmazunk, mint főélelmezésmestert.

– A mindenit! Beveszitek Doug las do ktort is? – Máris alkalmazzu k, mint űrhajó or vost. – Megyek és azonnal elmo ndom neki. Különben is, ezúttal lesz társaság od. Mindnyájan itt vannak. Ott voltak mindnyájan, valóban: a Holiday Innben csak úgy nyüzsögtek az immár ismerős arcok, ismerős hangok. Stan Miller, HR, Bob Button, Jack Riley, Paul Haney, Joe Jones, Bart Slattery, Ben Gallespie, Ben James, örvendező felkiáltások, vállcsapdosások, forró ölelkezés, koktél mindenféle ürüggyel. ,,Tudod, hogy ez nagyon fontos fellövés, ez nem a Kis Joe ám.” „Évekig építették azt a szörnyeteget: végre felmegy.” „Nagyszerű premier ez, gyerekek: erre koccintani kell.” „Hé, von Braun eljött?” „Természetesen. Három szenátor is itt van Washingtonból.” „Hát az űrhajósok?” „{k egyenként érkeznek. Sokan lesznek.” „Hányan? Legalább egy tucat lesz itt belőlük.” Felvillanyozva, izgatottan, mindenkinek volt valami mondani-, valami kérdeznivalója, még sokkal inkább, mint Las Crucesban, itt is mintha egy kollégium kapuja tárult volna fel. És ebben a kollégiumban én úgy fickándoztam, mint hal a vízben: amikor Pete-tel találkoztam, a fellövés előestéjén, olyan természetesnek tetszett, mintha csak egy hivatali kollégámat látnám. A bárban voltam Ben James társaságában. Pete – természetesen drámai – bevonulása még csak meg sem lepett.

– Három óra van, az istenfáját. Mondom: hol lehet? Azt mondják: eszik. Mondom: az étteremben nincs. Azt mondják: alszik. Mondom: az ágyában nincs. Mondják: iszik. És íme, valóban iszik. De hát mit iszol? Mit iszol? Három óra van, az istenfáját! És még a sötétkék ruhámat is felvettem. Valóban olyan öltözékben volt, mintha most indulna megkérni a felesége kezét: ing, nyakkendő, mandzsettagombok. Szörnyűség. A szörnyűség betetőzésére még választékot is fésült a hajába: a néhány szál közé, ami a fején van.

– Uramisten, Pete! Mit csináltál m agaddal? – Kicsíptem magam. – Uramjézus! És miért csípted ki magad? – Hogy átadjam neked az ajándékot. – Hoztál nekem ajándékot?

– Igeeeen! A Theodorodaaaat! Theodor. Ott áll: esetlen, hosszú, nyurga, az ámuló szemeivel, arca közepén azzal a mosolyfélével, félszeg kezeivel, amelyekkel soha nem tud mit kezdeni, és hol arra használja őket, hogy az orrát vakarja, hol a fülét vak arja, hol zsebre dugja, hol meg belekapaszkodik egy székbe, mintha el akar na esni…

– Theodor! – Jó estét, ciao, hogy van, hogy van? Örülök, hogy látom, mert Pete mondta, hogy szeretne látni, én is szerettem volna látni, mondtam Hűségnek is, tudod, kivel találkozom ma este, azzal az olasz lánnyal, aki majd megkeresi Tonatit, tudod, azzal, aki mindig üdvözleteket küld nekem, szépeket mond r ólam, hog y van, hogy van? Az a rekedtes, folyton kisikló, torka mélyéből előbukó hang, valahányszor élesebben tört fel, elpirult.

– Én jól vagyok, Theodor. – Azt mondja Hűség: elmesélted neki, hogy Tonati ajándékozott nekünk egy csodálatos növényt, nem meséltem el, válaszoltam, de amint találkozom vele, persze hogy elmesélem, tehát akart nekünk egy növényt ajándékozni, tudta, hogy szeretem a növényeket, és elment egy üzletbe; ahol csak plasztiknövényeket árultak. Ugyan, nem, mondta Tonati, én növényt akarok. Hát ez nem növény, kérdezte az elárusító. Ugyan, én igazi növényt akarok, mondta Tonati. Mit jelent az, hogy igazi növényt, mondta az elárusító. Igazi növényt, igazi levelekkel, mondta Tonati. Hát ennek nincsenek igazi levelei, kérdezte az elárusító. Ugyan, én igazi növényt akarok, gyökerekkel, mondta Tonati. Á, értem már, mondta az elárusító, maga olyan növényt akar, amelyik meghal, így hívta ezeket az elárusító, növények, amelyek meghalnak, így aztán hozatott egy növényt egy másik üzletből, és megmondta Tonatinak, figyelmeztetem, hogy ez meghal. Pedig nem is halt meg, gyönyörű virágot hajtott: szeretném, ha Tonati meg tudná.

– Ó, Theodor! Ó, Pete! Pete örvendezett, boldog volt. – Elhoztam, ugye? Elhoztam. Nem akarták ám, tudod-e? Morogtak, túlságosan is sokan vagytok. Kénytelen voltam egy cserébe belemenni.

– Cserébe? –

Cserébe. Vagy Jim, vagy ő, ezt hajtogatták: mit képzelsz, a riói karneválra mégy? Valamennyiüket elviszed táncolni? Őt választottam. Jim ott maradt. Gyerekek, hogy káromkodott!

Most majd kell küldened bort Jimnek is.

– Számíthatsz rá. – Nekem is, neki is. – Neked is, neki is. – No, hát megyünk enni? – Oké. Menjünk enni. Tehát elmentünk enni, és megértesz engem? Olyan szép volt, ott lenni hármasban, én az örökbe fogadott fivéreimmel. Nem volt egymás számára semmi szenzációs mondanivalónk, nem kerestünk semmiféle kalandot, és mégis szép volt: minden mondatnak íze volt, minden mozdulatnak elentősége, minden pillantásunk közelebb hozott minket egymáshoz. Feltételezem, hogy te ugyanezt érzed, amikor együtt vagy két barátoddal, akiket közel érzel magadhoz. És ne mondd, hogy nem, nem igaz, mert te nősem vagy én meg férfi: egyáltalán semmit nem apám? számított, én nő vagyok, ez nem okozott zavart, korlátokat nem emelt közénk. Világos, Ilyenhogy beszélgetéseket folytattunk például:

–… tehát mondom, hogy a bunkerban, ahová bezárnak minket a fellövés pillanatában, van egy festő is, a NASA fizeti, hog y ler ajzol ja az eli nduló r akétát. ..

– Ugyan, mit képzelődsz, Theodor

! Arra is alig van idő, hog y lefényképezzék az elinduló rakétát!

Nem képzelődöm, esküszöm, rakéta nagyonértitek? gyorsanOttindul el, de aő,kis az ablaknál a festő – idejében még le tudja rajzolni, én tudom, láttam ahogy sajáta szememmel, áll annál ceruzával a kezében, ceruzával a kezében, papírlappal a másik kezében, értitek, amikor meggyulladnak a tüzek, elkezd firkálni, vagyis hát rajzolni, én láttam!

– És milyenek a rajzok? Szépek? –

Hát ott a rakéta olyan, mint egy virág bibéje, aztán ott vannak a felhők, virágszirmokhoz hasonlítanak, mondhatnám olyan az egész, mint egy kicsit absztrakt liliom, én nem tudnám megmondani, szép-e, de még ha csúnya, akkor is szép, szép, hogy egyáltalán lerajzolja, értitek? Az a szép, hogy ő rajzol, igen, hogy valaki odahívta azért, hogy rajzoljon, vagyis hogy mi ott vagyunk összezsúfolva, mint egy autóbuszban, a bunkerban rendkívül kevés a hely, kevés a kisablak, és nem mindenki állhat a kisablakoknál, értitek? Nem mindenkinek adnak ott helyet, nekem például még

sohasem adtak. De neki adnak, és szerintem ez nagyon jó dolog, igenis jó, akkor is, ha a rajzok csúnyák.

– Igen, így van, Theodor. – Hogy miér t jó, azt én n em tudom, talán csak n em tudom megmo ndani: de tudom, hog y jó dolo g, nem igaz, Pete? Azt jelenti, hogy azért mégsem vagyunk annyira tudatlanok, van még bennünk tisztelet – Hát, igen. a művészet iránt, satöbbi satöbbi ámen. Engem éktelenül zavar, hogy az a fickó ott áll az ablaknál, miközben én nem állhatok ott: de azért megértem, hogy rá is szükség van, gyerekek. Rá is.

– Miért, Pete? Pete hosszan gondolkozott, aztán elővett egy ceruzát és rajzolt egy félkört a tenyerébe.

– Nézd. Az én repülőgépem törzse ilyen. Uff: körülbelül ilyen, no, én nem tudok rajzolni. Nahát. Ma este, mikor Houstonból teljesen egyedül a mint gépemmel, Hold megjelent itt bent: érted? Megjelent itt bent és aztán ottrepültem is mar adt, mozdulatlanul, valami akeretben. Fehér volt, kerek, tiszta. Gyerekek! Szép volt. Igazán szép volt. Ha festő lennék, lerajzoltam volna. De nem vagyok festő, csak a gépem vezetéséhez értek, a számításokhoz: az a festő meg a bunkerban… satöbbi satöbbi ámen. Gyerekek! Szép volt. Igazán szép volt. Theodor: te írtál volna róla egy költeményt.

– Én nem írok költeményeket. – Ez a lány azt mondja, hogy írsz. Azt mondja, költő vagy. Meséli azt a históriát Rembrandttal és azt, hogy miért szeretsz repülni, satöbbi satöbbi satöbbi ámen.

– Hát te, Pete, miér t szeretsz r epülni? –

Uff. Miért, hát miért. Örökösen azt kérdezed, miért. Olyan vagy, mint a nagyobbik fiam, az kérdezi folyton, miért. Mit tudom én, hogy miért?

– Miért, Pete? – kérdezte Theodor. – Uff, Theodor. Hát mert szeretem az eget. – Miért szer eted, Pete?

– Uff. Most már te is kezded. Mit tudom én, ho gy miért? Mert nagy. Nahát. Nagyo bb, mint a tenger. Nagy, óri ási nagy; én meg o lyan kicsi vagyok. Így beszélgettünk, apám. Aztán nem is tudom: járkáltunk. Csak úgy, mi hárman, a tengerparton, cipőnkkel a kezünkben, közel a vízhez. A víz simogatta a lábunkat, felcsapott a lábszárunkra, és mi nevettünk. Minden semmiségen nevettünk, akár a gyerekek: gyerekek voltunk. De várj csak: történt valami aznap este. Valami, amit nem tudok elfelejteni, amit nem felejtek el, amíg csak élek. Akkor történt, amikor Theodor hirtelen megtor pant, ámuló szemeit a Holdra emelte és csak állt ott, néz te.

– Ott van! Ott van! Akkor megállt Pete is, én is megálltam. És Pete is nézte, én is néztem. És olyan furcsa érzés volt, együtt nézni kettőjükkel, akik majd felmennek oda. Eszembe jutott egy régi kérdés.

–

Tudod, Theodor, tudod, Pete; sokszor töprengek azon, mire gondoltok majd abban a pillanatban, amikor oda felmentek.

–

Én tudom – mondta Pete, és belekezdett hihetetlenül szemléltető előadásai egyikébe. – Ott

fekszem majd abban az izében, izzadok és arra gondolok: ó, minek kellett nekem ez az egész nyavalya, minek? Áh, mi a fenének csinálom, minek? Parancsnok, készen állsz, parancsnok? kérdezik a fö ldrő l. Mire én: neeeeeem!

– Hagyd abba, Pete. – Hogyhogy nem?! Parancsnok! Neeeeem! Azt mondtam, neeem! Parancsnok! Hogy érzi magát, parancsnok? Rosszuuuuul! Parancsnok, tehetünk magáért valamit, parancsnok? Igeeen! Mit kíván, parancsnok, mit kívá n? Le akaro k szállniiiiiiii!

– Hagyd már abba, Pete. – Természetesen azt hiszik majd, hogy tréfálok. Örökké tréfálkozik az az ember, mondják majd, mert bátor. Milyen bátor, gyerekek! És ebben a félreértésben begyújtják azokat az átkozott tüzeket, az az izé őrülten elkezd vibrálni, én üvöltve kapaszkodom a kis székbe, le akarok szállni, de megint azt hiszik, hogy tréfálo k, tehát fellőnek, akár az embert az ágyúból a Vidám Parkban, én meg majd sír ok, sírok, sírok…

– Hagyd abba, Pete.

– Sírok. Három nap és három éjjel sírok: ők meg majd azt hiszik, hogy légköri zavarok vannak a rádióban, és n em hiszik el, hogy sír ok. És így ér kezem fel a Holdr a.

– Hagyd abba, Pete. Összegör nyedtem a nevetéstől. Theodor azonban furcsa mo sollyal hallgatta.

–

Felérkezel a Holdra, és már nem leszel ugyanaz az ember, Pete – mormolta. – Nem leszel

ugyanaz az ember, mert rettentően nagyképű leszel, és azért leszel nagyképű, mert fent vagy a Holdon, és amikor lejössz, vissza se köszönsz majd a rég i barátaidna k.

– Nem igaz! – Nem viszed el többé inni őket, és nem sétálgatsz már velük a tengerparton. – Azt mondod majd, hogy egy cseppet sem féltél, és gyűlöletes hős válik belőled. – Elborítanak a kitüntetések, és nem leszel a fivérem többé. – Nem igaz! Nem igaz! – De igaz. – De igaz. – Akkor nem mondom

meg nektek, mit csiná lok m ajd a Holdon.

– De, mo ndd meg! – Mondd meg! – Megmondom. Megérkezem a Holdra és kiszállok. Aztán a TV-kamera felé nyújtom az ujjamat és azt üvöltöm: Orianooo! Theodooor! Nem változtam meg, nem fogok megváltozni! Oriano, Theodoo or ! Olyan vagyok, mint tegnap , és holnap olyan leszek, amilyen ma vagyok!

– Eredj már!

– És akkor a föl dön ó riási zűrzavar támad: mit mondott ? Mit akar? Gyerekek, Pet e meg bolondult! Megbolondult a Holdon! Azzal telefonálnak a Fehér Házba, hogy közöljék, Pete megbolondult, megbol ondult a Holdon, a Fehér Házba n iszonyúan lármázni fog nak, áruló, az az áruló megbol ondult a Holdon, és telefonálnak a Kongresszusnak, és a Kongresszus is lármázni fog, azt mondják, az az áruló megbol ondult, megbolo ndult a Holdon és…

– Hagyd abba, Pete! tör ki.És A aKremlben azt erről mondják: szép kis embereitek vannak, szép alakok, – És igazi botrány megbolondulnak a Holdon. nagykövetmajd referál a Kongresszusnak. A Kongresszus referál a Fehér Háznak. A Fehér Ház r eferál a NASA-nak. A NASA referál a Fő nöknek, aki beleo rdít a rádi óba: te dög, te átkozott, te dög, satöbbi satöbbi ámen. Egyszóval, lehord. Szemrehányások, szemrehányások, szemrehányások, amelyek fénysebességgel utaznak ezer és ezer mérföldön keresztül: elvégre engem mindig letolnak, akármit mondok, akármit csinálok, én meg halálosan unom majd, és a mikor …

– Hagyd abba, Pete! – … amikor már eléggé meguntam, kinyújtom az ujjamat a TV-kamerák felé és azt mondom: tudjátok mit? Már kellőképpen unlak benneteket. Aztán megszüntetem az összeköttetést és elmegyek sétálgatni a Holdon, mint Hófehérke az erdőben. Így: fütyörészve, dudorászva. Kicsit szomorúan, mert egyedül leszek és én nem szeretek egyedül lenni, de azért majd fütyörészgetek, dudorászom. És fütyörészve, dudorászva felszedek egy maréknyi port itt, egy darabka követ ott, tudod, ahogy Hófehérke szed egeti a virág okat meg a g ombákat, aztán visszamászom vir ágaimmal és g ombáimmal a kosaramban a LEM-re, visszatérek a Földre és itt bezárnak az őrültekházába, akár a hirosimai piló tát. Satöbbi satöbbi ám en. –

Pete, nagy vagy! – lihegtem. A mindenségit, életemben nem nevettem ennyit. És Theodor felé fordultam. De Theodor egyáltalán nem nevetett. Még csak nem is mosolygott.

– Theodor, te mire go ndolsz majd, a mikor elindulsz a Holdr a? – Nem tudom – mondta Theodor. – Hogyho gy nem tudod? – kiabálta Pete. – Nem tudom – ismételte Theodor. – Most is gondolkoztam rajta, de nem jutott eszembe semmi. – Hogyhogy semmi?

– Semmi. Nézzétek, én el sem tudom képzelni a pillanatot, amikor elindulok a Holdra. Nem látom magamat, igen, nem látom mag amat.

–

Nem látod magadat, nem látod magadat! – méltatlankodott Pete. – Űrhajós vagy, és nem látod magadat, amint elindulsz a Holdra. Micsoda űrhajós vagy te?

–

Nem látom magamat, hát mit csináljak? Mindig mondom Hűségnek is: tudod, ez már szinte nevetséges, de én nem látom magamat, amint a H oldr a szállok, amikor az utazásra go ndolok, amely a Holdra visz,sem, én csak látok.ráTalán mert aznem ég fekete de nem tudomkék. jól elképzelni a fekete eget mertfeketeséget az ég, amikor gondolok, fekete,odafönt, hanem kék, egészen És madarak röpködnek benne .

– Csillapodj már! – mor ogta Pete. – Hát mit csináljak? így van. Talán én soha nem is megyek fel a Holdra. A tenger morajlott és apró, kék medúzákat vetett ki a partra: egészen másokat, tudod, mint amilyeneket otthon találunk a parton. A mi medúzáink nagyok, fehérek, gömbölyűek, ezek viszont aprók voltak, kékek, a hátukon valami taréjféle, kis kakastaréj, és én megborzongtam. A medúzáktól? Nem néztem többé a medúzákat, Theodorra néztem, a borzongás megismétlődött: néma csendben, Theodor a Holdat nézte. De nem úgy, ahogy Pete: nem is tudom, valahogy szomorúan nézte, arcocskája fehér volt, hófehér, amilyen fehérek a mi medúzáink. Mintha tudná, mintha érezné, hogy… Az ör dögbe, Pet e miér t nem mond valamit?

– No, hát megyünk? – mor og ta Pete. – Kezd hűvösö dni. – Igen, kezd hűvösö dni. – És holnap hajnalb an háro mkor kelünk. – Igen, háro mkor. De vajon fellövik holnap regg

el?

–

Honnan tudjam? – mondta Pete szokatlanul nyersen. – Kérdezd meg az imádott Főnöködtől. Elvégre ő szokott kártyát vetni, és mindig megmo ndja, mi történik.

– Igaz. Ma este nem is láttuk. Ki tudja, hol lehet. – Biztosan a szobájában. A kozmo sz sorsán tűnődik.

– Igen. A kozmosz sorsán. – Ti mit gondoltok? – mozdult meg Theodor. Kis szócsatánk alatt ő továbbra is a Holdat bámulta, nem nyitotta ki a száját. – Gondoljátok, hogy elindul? Pete a levegőbe szagolt, ahogy a Főnök szokta. Aztán komoly, szakértő arcot vágott.

– Én azt mondom, elindul. – Akkor nem indul – moso lygo tt Theodor

és elpirult.

És nem is indult. Az idő jó volt, a visszafelé számolás eljutott a „tizenöt”-ig, az újságírók elkerített területén mindenki készenlétben állt telefonnal a kezében, szemét a hatalmas felhőkarcolóra függesztve, amely a tengerparton az emelvényen állt: de egy szelep felmondta a szolgálatot, és így a fellövést elhalasztották. A szelep megjavításához két napra volt szükség. Két ünnepnap, lustálkodás az úszómedencében. Egy széles ernyő róluk alatt elterülve néztema azNew űrhajósokat, akik kiküldött boldogan munkatársa. ugráltak a vízbe, és hallgattam, mit beszél John Finney, York Times Mindenkinek megvan a külön véleménye róluk, és az irodalmi és filozófiai diplomával rendelkező, kifinomult go ndolkodású, kissé cin ikus Johné egészen kü lönleges volt: az egész dolog legjelentősebb oldala, mondta, az első Hét korrumpálódása, az, hogy milyen módon forgatta ki őket önmagukból a népszerűség.

–

A második és harmadik csoport fiataljai egy más fajtához tartoznak, ahhoz a generációhoz, amelyik már hozzászokott a go ndolathoz, hog y a Holdra mennek, a legér dekesebb emberek azonban továbbra is az elsők, az első Hét. Látni kellett őket azon a napon, amikor bemutatkoztak a Sajtónak, abban a washingtoni szalonban: mintha fel a régi pionírok idejébe volna avissza, az egyszer emberek mondáihoz, akik úgy építették Amerikát, hogy többettértünk használták revolverüket és az ásójukat, mint a fogkeféjüket. Tiszta idealizmus, végtelen naivság jellemezte őket, az ember megkérdezte például, miért választottak ilyen kockázatos mesterséget, és azt dadogták: „Ez most valami egészen új dolog hogy felmegyünk, és én szeretném megpróbálni.” Nem volt semmiféle intellektuális indokuk, egyedül csak a régi pionírok kalandszelleme fűtötte őket. És jó érzés volt hallgatni, nézni ezeket a fiúkat: olyan korban, amikor mindenkit hatalmába kerít a cinizmus, vitathatóvá válik a morál, az ő tisztaságuk gyógyszerként hatott. No, aztán azonnal megváltoztak. A Washingtoni Sajtókonferencia utáni napon változtak meg. Reklámozták őket undorodásig, elborították hódolattal és kiváltságokkal, hát elfelejtették, hogy azután lesz valakiből hős, ha véghezvisz valami hősi tettet, nem pedig előtte. Kinevezés, nem véghezvitt cselekedet útján váltak hőssé, elvesztették primitív tisztaságukat, egyre követelődzőbbek lettek, önmaguknak gyújtottak gyertyákat. Oroszországban ezt személyi kultusznak nevezték. Hogy leküzdjék a személyi kultuszt,

eloltsák azokat a gyertyákat, azért emelte a NASA harmincra az űrhajósok létszámát. Harminc már túlságo san sok is: de az eg yén könnyebben eltűnik egy har minc főbő l álló csopor tban.

– John, Slaytonr ól is beszélsz? John egy pillanatig habozott, aztán bólintott.

–

Egy időre, bizonyos értelemben ő is megrészegedett. Ha bedugod a fejed egy hordóba, amelyben erjed a szőlő, részeg leszel akkor is, ha nem ittál. Hanem őt nagy szerencse érte: az a szerencsétlenség, hogy nem mehet fel. Ez a dráma segítette, hogy újra megtalálja önmagát, s ismét romlatlanná váljon. Slaytont úgy kell tekinteni, mint egy falu seriffjét, aki egy víkenden elvesztette a fejét, de hétfőn reggel rájön, hogy elvesztette a fejét, és keményebb emberré válik, mint valaha.

– Ő nagy ember, ugye, John? – A legnagyobb valamennyi közül. Nem is ember, kőszikla. És az egyetlen, aki megértette, hogy micsoda viharon esett át a többiekkel együtt: az egyetlen, aki lefegyverez mindenfajta komiszságot. Nincs benne annyi báj, mint Glennben, nincs olyan humorérzéke, mint Schirrának, nem olyan kulturált, mint Shepard, nem olyan szép, mint Cooper: de valami több van benne, a Főnök egyénisége. Azért kapta ezt az állást, hogy a csal ódását kom penzálják, s ezt nagyon jó l tették.

– Azt akarod mondani, azért választották meg Főnöknek, hogy megvigasztalják? – Pontosan így történt. Ezt valamennyien azonnal tudtuk, elsőnek ő maga. De a trükkből olyasmi bontakozott ki, amire senki nem számított. Előszedte minden katonás tulajdonságát, fegyelmét, szigorúságát, ezt tésztává dagasztotta, hagyta megkelni, kisütötte és az így készült kenyeret társai torkába nyomta. Nem akartak hinni neki, úgy vélték, tréfál. Hé, hagyd abba, Deke! kuncogtak. Ő azonban rájuk mint meredt acélosatekintetével, és elhalt szájukon nevetés. Akiaz fellázadt, azt nélkül. ő úgy meghajlította, a kovács vasat az üllőn: ma már semmit asem tesznek ő engedélye Mindent tud, mindent ért, néha úgy rémlik, nem lát valamit, pedig lát mindent: amikor nem szól valamiért, az azért van, mert elhatározta, hogy nem szól, és mert jó. Rettenetes ember, de nagyon jó: el sem tudod képzelni, mennyire szeretik már, még az áldozatai is. Mióta Glenn elment, az űrhajósok huszonkilencen vannak: ha a huszonkilencnek meg kellene választania a legnépszerűbbet, azt, akit a legjobban szeretnek, huszonnyolc szavazatot Deke kapna. A huszonkilencedik, az egyetlen, aki nem rá szavaz, ő mag a lenne.

– És te kit választanál? Úgy ér tem, raj ta kívül. –

Rajta kívül, nem tudom. Nézzük csak: Schirrát, talán. Tetszik nekem. Tetszik nekem, ahogy szereti az életet, ahogy elvesz mindent, amihez hozzájut, a nőktől kezdve a veszedelmekig. És tetszik,

ahogy a halált fogadja: ugyanazzal a könnyedséggel, ahogy elfogadja az életet. A többieknek többékevésbé gondot okoz a halál, hogy özvegyet, árvákat hagyhatnak maguk után: ahogy ezt egyébként a NASA kívánja. Schirrának nem, ő t ez nem bántja: ő fatalista. Beszéltél vele?

– Csak egy per cig. Aztán kit kedvelsz még? –

Nézzük csak: talán Grissomot. Igen, Gus rendes fiú. Slayton után ő az, aki a legkevésbé korrumpálódott a hírnévtől. Tartózkodó ember ő is. Nem sokat lehet kiszedni belőle beszélgetés közben, ha csak nem terelődik a szó technikai kérdésekre. Ő kelti a legkevesebb feltűnést: még a repülése is feltűnés nélkül ment végbe, olyan jól sikerült. Technikus, semmi több, szeret horgászni, elpirul, ha autog ramo t kérsz tőle. Lá ttad már ?

– Igen, láttam. Ma reggel. – Három szenátor társaságában reggelizett. Kurta kis emberke, szürke hajjal, fekete szemüveggel. Az arca humorérzékről tanúskodik, valahogy mégis gondterhelt. Megkértem, írja rá a nevét a Teknősbéka-igazolványomra, s ő ráírta: közben elpirult, így nem is volt számára semmi mondani- vagy kérdeznivalóm. Körülbelül ugyanez történt Carpenterrel is, amikor megpillantottam a NASA egyik folyosóján, Houstonban: mosolygós, eleven kis ember, gyűrött zakóban, szikár arcvonásokkal. Kértem, írja rá a nevét Teknősbéka-igazolványomra, és ő ráírta: közben elpirult. Így nem is volt számára semmi m ondani-, kérdezniva lóm. Elmesélte m Jo hnnak.

–

Abban az esetben tévedtél. Ő rendkívül színes, neked való ember Szenvedélyesen gitározik, nagyszerűen táncol és mindenről beszél, kivéve a technológiát. Mielőtt űrhajós lett. arról álmodozott, hogy állattenyésztő lesz egy ranchon.

– Őt szereted? –

Nem tudom. Olyan, mintha véletlenül került volna a csoportba. Nem találom benne azt a vonzerőt, amit a többiekben. Az a baj, hogy soha nem lehet tudni, vajon azok a dolgok, amiket a kollégáim mesélnek róluk, igazak-e, vagy csak kitalálták. Például a levél, amit Carpenter állítólag a feleségének írt, mielőtt az űrbe repült. ,,Ha nem térnék vissza, három dolgot sajnálnék: hogy nem volt alkalmam megtanítani a gyermekeimnek, hogyan kell ezen a bolygón élni, hogy elvesztettem a gyönyör űséget, hogy szeretkezz em veled, amikor majd nagymama leszel, és hog y nem tanultam meg ól gitározni.” Hát… Hogy az ő fejében született-e, vagy a Life szerkesztőiében? Különben rossz véleménnyel vannak róla, a repülés után félreállították: rendkívül rosszul sikerült a repülése. Egy sereg hibát követett el, túl hamar elhasználta az üzemanyag-tartalékot, és csak valami csoda folytán úszta meg.

– Szimpatikus. – Neked mindegyik szimpatikus. E lbűvöl a mesterség , amit fo lytatnak.

– Nem tagadom. Én is szívesen fo lytatnám. – Ez meglehetősen elterjedt betegség. Gyermekbetegség. Gyermekbetegség. Miért is ne? Gyermekbetegség. Látod, hány ember gondolkodik úgy, mint te, Amerikában is. Ha sikerült volna valamennyit meghallgatnom, ezerszer lett volna alkalmam megváltoztatni a véleményemet, hogy el ne áruljalak. De erre most már képtelen voltam, s újra gyermekké válva a gyermekek között, otthagytam John Finneyt, s a barátaimhoz mentem, akik már nem ugrándoztak a medencébe, feküdtek, napoztak. Ciao, Theodor. Ciao, Pete. Ciao, Gordon. Ciao, Al. Nem hiányzott más, csak Grissom és a főnök. Viszont ott voltak ketten, akiket még sosem láttam: az egyik kövér, kedélyes férfi, olyan kopasz, hogy fénylett a koponyája, a másik merev, szikár, sűr kefehajjal. Ez utóbbi magához vonzotta a tekintetet, a haja miatt, lázban égő, átható pillantású szeme miatt, s végül a forradásaival, amelyek egész testét elcsúfították. A legkevésbé feltűnő egy kanál alakú sebhely volt a szíve fölött: azon kellett gondolkozni, hogy lehet életben, ha ilyen forradás van pontosan a szívén. A leglátványosabbat viszont a mellkasa közepén viselte: élénkvörös volt, négyszögletes, mintha húsfoltot varrtak volna rá, hogy eltakarjanak egy szakadást. Ami azonban megr agadott, az nem a már önmagában is szokatlan form ája volt: sokka l inkább a könny edség, ahogy viselte, szinte méltóság gal. Úgy viselte azt a húsfoltot, mintha táblácska lenne, rajta a neve és a címe, s úgy tárta embertársainak elbor zadó kíváncs isága elé, m intha ezt mondan á: bátorság , hamar meg lehet szokni.

– Koreában szereztem, a borjú viselésétől. Sokáig meneteltünk a hegyekben, a borjú nehéz volt. A szíjak dörzsöltek itt, a mellcsontomon. Egy daganat nőtt itt. Sehogy sem akart gyógyulni, így hát felvág ták. Mikor felvág ták, itt maradt ez a sebhely.

– Bocsásson meg. – Miért? Nincs abban semmi rossz, hogy nézi, nem is lehet nem észrevenni. Gondoltam, szeretné tudni, mitől van, hát elmeséltem.

– Köszönöm. – A nevem Frank Borman. A második csoporthoz tartozom. – Ciao, Frank. – Az én nevem meg Tom Stafford – mondta a kedélyes kopasz. – Ciao, Tom.

– Wally beszélt nekem a Sajt Tervről, de Pete azt állítja, hogy már nem érvényes, most a driveinben dolgoztok. Beléphetek én is? – kérdezte Tom.

– Attól függ. Are you a Turtle? – Leteheted a nagyesküt a… – Helyes, akkor igen. – Akkor én is – mondta Frank. – Én is – mondt a Gor don Cooper. Először hallottam a hangját, és a meglepetés egy pillanatra mozdulatlanná dermesztett. Egészen vékonyka, éles hangja volt: nem is hang, csak hangocska. És rossz érzés volt hallgatni, mert hihetetlennek tűnt, hogy ilyen szép és férfias embernek ilyen kis hangocskája van.

– Igen, hogyne. Bármelyik Teknősbéka részt vehet a drive-in vállalkozásban. – Mi ez a drive-in história, én nem ismerem, a többiek meg igen, megtudhatnám? – szakított félbe Theodor. Én és Pete bűntudattal pil lantottunk egymás ra. Aztán Pete meg köszö rülte a tor kát.

– Olyasmi, amihez neked nincs közöd. –

Hogyhogy nincs közöm, ha van közük hozzá a Teknősbékáknak, nekem is van közöm, én is Teknősbéka vagyok, ne kezdjük megint. Pete szokásos macskaszökkenésével felugrott és gyáván bevetette magát a vízbe. Gordon jött a segítségemre a hango cskájával.

– Arr ól van szó, hog y ő, Jim meg

Pete vállalat ot alapítot tak, hogy drive-in láncolatot épít senek ki a Holdon és a M arso n: roo tbeer ár usítás céljára.

– Ó, nem! – nyöször gö tt méltatlankodva Theodor.

–

Ó, igen! – válaszolta Gordon. És lehunyta a szemét, jelezvén, hogy a vitát a maga részéről lezárta, hisz túlságosan is sokat beszélt már.

– Theodor, próbáld megérteni. Te nem mégy drive-inbe, ha éhes és szomjas vagy? – kockáztattam meg.

–

Megyek, micsoda beszéd ez, persze hogy megyek, de azért rondák, tönkreteszik a tájat, és szeretném tudni, feltétlenül tönkr e kell tennünk a tájat a Holdon és a Marso n? Pete harciasan merült fel a vízből.

–

Nem teszünk tönkre semmit, mert a mi drive-injeink gyönyörű szépek lesznek. Képeket aggatunk fel bennük, és a Három Gráciát, amint egy hordó rootbeer körül táncot lejtenek, satöbbi satöbbi ámen.

– Ó, nem! – nyöszörögte még felháborodottabban Theodor. Pete bukfencet vetett a vízben. – Ha nem tetszik neked a Három Grácia, az – Az Éjjel i őrj árat-ot, nem! Nem! Nem!

Éjjel i őrj árat- ot tesszük fel helyette.

– Utálatos vagy, Theodor. –

Nem vagyok utálatos, igazságos vagyok, esetleg a Marson valóban vannak paloták, tornyok, valami szépnek a maradványai, és ti drive-ineket akartok felállítani. Nem tudlak megérteni benneteket ebben a dologban, azért haragszom, mert látszólag játék, de csak látszólag, és különben is tudom, minden játékból kezdődik, de azután valóban megtörténik. Pete kijött a medencéből, lerázta magáról a vizet.

–

Utálatos vagy, igenis. Átkozottul utálatos. Ha meggondolom, hogy elcseréltelek Jimmel. Nem cseréllek el többet: akkor sem, ha ez a lány térden állva könyörög. Megcsináljuk az átkozott driveinjeinket, akár tetszik neked, akár nem. Elvégre kell majd ennünk, igen, vagy nem? Kell innunk, igen, vagy nem? Fogd be a csőr ödet. Befogom, de nem értelek benneteket – mondta Theodor, és olyan csalódottan nézett rám, hogy – tudtam nem neki válaszolni. Csak lelkiismeret-furdalással eltelve bámultam vissza rá, semmi több. Fürdőruhában volt, és a bőre hófehér, mintha sohasem érintette volna a nap egyetlen sugara, válla hajlott volt, mintha minden rossz érzése ránehezednék: az erőteljes testek, a bronzbarnára sült hátak

között olyan volt, mint a beteg az egészségesek között, s ettől félszeg lettem. Nem tudom, megfigyelted-e már a gyerekeket, amint az utcán játszanak? Mindig van közöttük egy, akinek a bőre fehérebb, mint a többié, aki szomorúbb, ő az, akivel a nagyok kivételesen, de parancsolóan bánnak: te maradj ott, te hallgass, te ne zavarj minket. Aki ezt látja, eltelik gyengédséggel, tisztelettel, szeretné megmondani a gyereknek, hogy gyengédséget, tiszteletet érez iránta, de nem sikerül beszélni vele: legalábbis nem úgy, ahogy akkor beszélne vele az ember, ha egyedül volna, íg y félszeggé válik. Nos, Cape Kennedyben ez történt velem Theodorral kapcsolatban: furcsa, milyen keveset beszéltünk egymással azokban a napokban, mennyire félszeggé tett. Vagy talán a többiek terelték el róla a figyelmemet: T om, G or don, Pete, Frank, a kíván csiságom, hogy m egér tsem, hog y felfedezz em ő ket. Tom azért terelte el a figyelmemet, mert nagyon bőbeszédű, gyorsan barátkozó ember, és csupa olyasmiről fecseg, ami nem ébreszt lelkiismeret-furdalásokat. Például a munkáról, amit Wally Schirra társaságában végzett Saint Louisban, ahol mindketten a Gemini első repülésére készültek, mint Gus Grissom és John Young tartalékai. A két kiválasztott Grissom és Young volt: ő és Schirra azonban szintén készenlétben álltak, hogy útnak induljanak. Ez a színész helyzete, aki pontosan ismeri az egész darabot, bármelyik percben helyettesítheti azt a társát, akinek a nevét a plakátra nyomtatták, de a szerepet végül is ez utóbbi játssza el. A különbség mindössze annyi, hogy egy színdarab szövege nem változik meg: aki egyszer betéve megtanulta, az végül is eljátssza valamelyik színházban: az űrrepülések viszont minden alkalommal alapvetően megváltoznak, és aki nem indul el, annak minden fáradsága kárba veszett. A következő repüléshez kezdheti elölről, mert a következő repülés mindig egészen más.

– És az ember esetleg a követ kező repülésre már

túlságo san ör eg.

– Hány éves vagy, Tom? – Harmincnégy. És úgy érzed, ör eg vagy?

– – Hát, igen. Öreg vagyok. – Nem vagy öreg, kopasz vagy. Miért vagy ilyen kopasz te is? – Te is m egkopaszodnál ennyi várakozásban. – Várakozásban, mir e? – Az alkalomr a. A Holdra.

– Ennyire rag aszkodsz hozzá? –

Megöregszem belé, annyira ragaszkodom. Egyesek számára, tudom, az az utazás csak afféle geológiai expedíció: számomra álom, amely gyermekkorom óta kísér. Toporzékolok a vágytól, hogy felmehesse k.

– És mire g ondolsz, Tom, amikor

nézed a Holdat?

– Elmondom, mire gondolok. Minden este nézem ám, tudod, minden este. Saint Louisban van egy lakásunk, nekem és Wallynak: és a lakásnak van egy terasza. Esténként néha kiülünk a teraszra, én meg Wally, és sokáig nézzük a Holdat. Ez kicsit nevetséges, m egér tem. – Nem, nem nevetséges. Gordon viszont a hallgatásával terelte el a figyelmemet, a békés nyugalommal, ahogyan elaludt. De hát hogy is tudott így aludn i? A repülés ét megelőző hat órában is, amikor már bezárták a Mercury űrkabinba, aludt: ezt mondta Ben James. Egyetlen indulás sem volt olyan drámai, mint Cooperé, egyiket sem gyötörte meg annyi halasztás. Az indító bunkerban, az Ellenőrző Központban, az újságírók elkerített területén, mindenki beleizzadt az aggodalomba, az izgalomba: ő azonban aludt. Aludt és abban a pillanatban ébredt fel, amikor újra kezdték a visszafelé számolást. „Gordon, ezúttal megvagyunk. „Oké, készen állok.” „Mínusz húsz, mínusz tizenkilenc, mínusz tizennyolc, stop! Újabb halasztás.” „Oké, akkor alszom.” Eltelik egy óra, két óra. „Ébredj, Gordon: ezúttal valóban megvagyunk.” „Oké, készen állok.” „Mínusz húsz, mínusz tizenkilenc, mínusz tizennyolc, mínusz tizenhét, stop! Megint halasztás.” „Oké, akkor alszom.” Eltelik két óra, három. „Ébredj, Gordon. Indulás.” „Oké, készen állok.” „Mínusz húsz, mínusz tizenkilenc, mínusz tizennyolc, mínusz tizenhét, mínusz tizenhat, stop! Újabb halasztás.” „Oké, akkor alszom.” Ez így ment négy ízben, jó hat órán át. Hat órát töltött befalazva abba a vaskoporsóba, a vibráló, imbolygó rakéta tetején: de hát hogy tudott, hog y tudott aludni?

– Gor don, te mind ig tudsz aludni, amikor

csak akarsz?

– Persze. –

Úgy érted, hogy bármelyik percben képes vagy becsukni a szemed és azt mondani: most alszom?

– Persze. – Akkor is, ha nem vagy álmos?

– Akkor is, ha nem vagyok álmos. – De amikor odafent voltál, a rakéta tetején, hogy tudtál aludni? – Mi az, hogy hogy tudtam? – Igen, hog y tudtál? – Úgy tudtam, hogy nem volt semmi m ás dolgo m. – Nem volt semmi más dolg od?! – Hát mi a csudát csináltam volna? Olvastam volna újságot? – De hát nem ideg esített az a so k halasztás? – Nem. Miért? – Egyszóval jól

érezted magad.

– Meleg volt. De jól éreztem magam. – Tehát nyugodtan aludtál. – Tehát nyugodtan aludt: és hagyd őt már békén! – kiabált Pete. Pete azon egyszerű oknál fogva terelte el a figyelmemet, mert ő Pete: ő képes lenne egy miséző pap figyelmét is elterelni. És Frank, nos, hát Frank a forradásaival terelte el a figyelmemet. Volt benne valami báj, valami elegancia, ami sehogy sem volt összeegyeztethető az ilyen forradásokkal. Ezek egy gladiátorhoz méltó sebhelyek voltak, hogy a Celentano doktornak kedves kifejezéssel éljek: ő azonban nem volt gladiátor. Ezt elárulták azok az átható, lázban égő szemei, amelyek mindent megfigyeltek, ami körülötte történt: figyelmes csendben, és ez a csend egészen más volt, mint Gordon hallgatása. A koreai borjú története után Frank többé nem szólt semmit. De éreztem, hogy nem hagy figyelmen kívül egyetlen apró részletet sem: figyelmét nem kerüli el sem az én szokatlan félszegségem Theodorral szemben, sem kíváncsiságom a többiek iránt, sem a kérdőjelek, amelyek vele magával kapcsolatban támadnak fel bennem. ugyanis őt fürkésztem, kilesni titkát,elkezdte de az eredmény csak egy Időről magas időre homlok látványa volt, keskenymintegy orráé ésmegpróbálva vékony ajkaié. Aztána Pete szokásos tréfás színjátékai egyikét: ezúttal arról, hogy kétségbeesik egy beszéd miatt, amit Philadelphiában, szülőváro sában kellene megtartania. Előfor dul ilyesmi.

– Gyerekek, hogy kezdjem? Kifogytam minden kis történetemből, gyerekek! És ott lesz az anyám, a nővérem, ott lesznek a volt iskolatársaim satöbbi satöbbi ámen: hát nem szabad szégyent vallanom! Fel kell keltenem a hallgatóság figyelmét! Kell találnom valami jó indítást! A többiek mulattak rajta, nevettek.

– Egy kezdő szó t, adjatok kezdő szót Pete-nek! – Kinek van egy jó bevezetője Pete számára? – Könyörgünk, adjatok egy jó indítást Pete beszédéhez! Ekkor Frank Borman felállt: komoly, nagyon komoly mosollyal. És úgy tett, mintha átvetné a vállán Marcus Antonius tógáját, ugyanakkor ujjaival eltakarta a borzalmas négyszögletes sebhelyet, * és szavalni kezdett:

–

Barátaim, rómaiak, földieim, / Figyeljetek rám. / Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni, / A rossz, mit ember tesz, túléli őt; J A jó gyakorta sírba száll vele. / Ez legyen Caesar sorsa is. A nemes Brutus monda, hogy Caesar ez való,/ (úgy súlyos derék, bűne volt, / És Caesar/érte súlyosan lakolt meg. / Mostnagyra Brutusvágyott: engedvén/ Ha s a többiek S Brutus becsületes férfiú / S a többi is mind, mind becsületes) / Jövök beszélni holt Caesar fölött. / Barátom volt ő, hozzám hű s igaz. / De Brutus mondja, hogy nagyokra tört, / S Brutus derék, becsületes férfiú. / Rómába ő sok fogl yokat hozott ; / Válts águk a közki ncstár t gazdagít á: / Ez nagyravágyás át jel enti -e? / Szegény ha jaj dult , Caesar sír t vele; / A nagyravágyás nak nem ily szel íd / Anyagból kéne szerkesztetve lenni: / De Brutus mondja, hogy nagyokra tört, S Brutus becses, derék egy férfiú.

Itt megállt ez a fürdőgatyás Marcus Antonius, aki kefehajat és Koreában szerzett forradásokat viselt. És anélkül, hogy ujjait elvette volna a sebhelyről, anélkül, hogy abbahagyta volna komoly, nagyon komoly mosolygását, csendben Theodorra nézett, aki szégyenkezve felállt és megköszörülte a torkát.

– Hm, tehát, nézzük csak… Hog y is van, Frank, ho gy is van? – Láttát ok, a Lupercal… – Hm, ig en. Láttát ok, a Lupercal ünnepen / Háromszor ny újtá m a koronát neki, / S ő viss zatol ta. És ez nagyravágyás?

– Gordon! Gordon lustán fekve maradt a matracán és alig mozdította a száját.

– De Brutus mondja, hog y nagyokra t ört, / S bizonny al ő der ék egy f érfi ú. – Tom! Tom behúzta a fejét, r oppant agg odalomm al.

– Hé! Most jön a legnehezebb! Talán segí tenél, nem? –

Nem szól ok én, hogy Brutusnak beszédé t / Cáfolj am: azt mondom csak, mit tudok… Gyerünk, Tom!... Mind kedvel étek őt és volt miért: / Mi til that el most érte sír notok? / Vadálla tokba szökt él, ó, ítélet… Rajta, Tom!

– S az ember ész nélkül maradt!

– mennydörö gte Tom bol dogan.

– Türelmet! / Caesarral szívem ott a gyászpadon van… –

Pihennem kell , míg hozzám viss zaté r – süvítette Pete őr ült boldogan, hog y megtalálta a maga verssorát. – És szerinted így kellene kezdenem Philadelphiában?

– Nagy hatást keltenél – állapította meg Frank. Aztán levetette a tógát, ujjait is elvette a forradásról és visszaü lt a helyére: azz al a komo ly, nagyon kom oly m oso lyával.

– Köszönöm, Frank – kiáltottam. –

Kérem. – Abban a pillanatban talpra ugrott, valamennyien talpra ugrottak: mintha ostorcsapás érte volna őket. A medencére csend borult.

– Jó napot… – mondta a fukar hang. – Dolly… Bezártabban, mint egy bezárt osztrig a, már a halványkék repülőr uhába öl tözve, a Főnö k megállt a vigyázzállásba merevedett közepén. Petehoz viszont a hátaszerint. mögött tartotta a kezeit, középső ujját a mutatóujjára hajlítva, ez acsoport mozdulat szerencsét a babona

– A fellövést két nappal elhalasztották. Holnapután reggelre. Én elutazom. Holnap este visszatérek. Hárman i tt maradnak, a többiek velem jönnek. Ez itt nem vakáció . Oké?

– Oké, Főnök. A Főnök r ámutatott az elsőr e.

– Te, Frank, visszatérsz Houstonba. –

Rendben van – mondta Frank. És csüggedt pillantást vetett rám. Te, Tom, visszatérsz Saint Louisba.

– Rendben van – mo ndta Tom. És ő is csüg gedt pillantást vetett rám. – Ugyanez vonatkozik Alra és Gusra. Velük különben ezt már közöltem. Te…– Pete felé fordult, aki kétségbeesetten szorította középső ujját a mutatóujjára. – Te… maradsz. – Pete ujjai szétváltak, az izgalomtól elernyedve.

– Te…– Theodor hoz fo rdult, aki beleny ugvóan vár akozott. – Te is mar adsz. Theodor arca boldog fintorba rándult.

– Te is maradsz, Gordon. Rendben van? – Rendben. – Rendben, nagyszerűen! Akkor én és Ted megyünk úszkálni egy kicsit, jó? – sivította a fivérem. – Akkor te és Ted elkísértek en gem a repülőgéphez – mondt a a Főnök szár azon. – Kísérjelek el én is? – pityegt e Gor don hangocskája. –

Nem. Te aludj, Gordon, aludj. – Azzal elment, bezártabban, mint egy bezárt osztriga, felfoghatatlan mosolyt vetve felém.

– Ciao, dolly. – Ciao, Deke. A nap tűzött, és Gordon olajjal kezdte kenegetni magát, nehogy leégjen. Aztán átnyújtotta az üveget, és mondta, hogy kenjem be magam én is. Gépiesen engedelmeskedtem neki. És közben a Főnököt néztem, amint távolodott, mint egy király, két csatlósa kíséretében. És tetszett nekem, hogy csatlósai az én két fivérem. Jó volt ottmaradni is, gondolkozni mindazon, amit láttam és hallottam: ezeken a fürdőgatyás gladiátorokon, akik Shakespeare-t szavalnak. Ott, Cape Kennedyben egy úszómedence partján, egy rakéta fellövésének előestéjén. Kár, hogy nem voltál ott te is, hogy láthasd, hallhasd őket. Nagyon szép látvány volt, hidd el, apám. Nagyon szép látvány. Tele voltam bizalommal és büszkeséggel, ha meggondolom, igazán büszke voltam rájuk. És végre megértettem a levelet, amely előző este érkezett Stockholmból, Stigtől: „Itt az öreg Európában, minden a régi. Desirée hercegnő férjhez ment, Margaretha hercegnő hamarosan férjhez megy, Hruscsov nemsokára ellátog at hozzánk. Egyébként minden csendes. ”

HARMINCHARMADIK FEJEZET

– Te mikor

utazol el? – kér dezte Go rdon r övid szunyókálásá ból felébredve. Aztán hasra feküdt , ar cát keresztbe fektetett karjára hajtotta és nézett rám: először mutatkozott hajlandónak, hogy egy kicsit hosszasabban beszélg essen. A medencénél már csak mi ketten mar adtunk.

– A Saturnus fell övése után. – És azonnal visszat érsz Olaszor szágba? – Majdnem azonnal

visszatérek Olaszor szágba.

– És ör ülsz, hogy visszat érsz? – Nem, nem szívesen megyek. Tudod, ez olyan, mint amikor véget ér a nyári vakáció, és vissza kell menni az iskolába. Többé-kevésbé ugyanaz.

– Huh! Ha ez neked vakáció volt! – Az volt, többé-kevésbé. – Hisz egyebet sem tettél, csak morogtál. A többiek azt mondták, örökösen morogtál. – Morogtam, mert lázam volt, rendkívül magas lázam. Bradbury azt mondja, a magas láz után az ember vagy meggyógyul, vagy meghal: nem lehetünk örökké betegek. De én nem haltam meg, így tehát meggyógyultam.

– A gyóg yulással jobb lettél vagy r osszabb? – Az nézőpont kérdése. Apám azt mondaná, hogy rosszabb lettem. Én azt mondom, jobb. – És most, hogy m eggyó gyultál, mihez ke zdesz? – Megír om a könyvet. Gordon az ál lát vakarg atta, kicsit g yanakvóan. Aztán lehunyta a szemét, majd kinyitotta.

– Jézusom! Vajon m it fog sz ír ni. Mit fog sz ír ni? –

Mindent. Azt, amit láttam, azt, amit hallottam, azt, amit gondoltam, azt, amit megszenvedtem. Mindent: többé-kevésbé.

– Azt hiszem, fáradságos munka lehet ez, mi? –

Néha. Leginkább azonban fájdalmas. Nagyon fájdalmas. Mint amikor üti magát az ember. És amikor már kellőképpe n mego storo zta saját magát , akkor jönnek a többiek, és ők üt ik.

– Hát akkor miér t csinálod? – Hát te miért csinálod a mesterségedet? – Mert hiszek benne. – No, hát én is hiszek benne. – Igen, de néha szeretnék odafönt lenni Carbondale-ben és semmit nem csinálni. – Mi az a Carbondale? – Egy hely a Colorado-hegységben: ott él az anyám. Van egy ranchunk Carbondale-ben, nekem és az anyámnak. Szép ám, tudod. Sok szőlő van, és bort csinálunk: mint nálad. De fahordókban, régi módra: mint nálad. Aztán konyakot is gyártunk. És van egy csomó hal is Carbondale-ben. Én szeretek horgászni. Shawnee-ben születtem Oklahomában, és ott mindenki horgászni jár: a tavakra, folyókra. Eleinte itt is jártam horgászni, Grissommal együtt; voltak halak a kilövőtér melletti tócsákban, ma már nincsenek. Biztosan megfőttek ott a lángok közepette. Carbondale-ben viszont egészen apró kis halak vannak, felúsznak a patakban, akár a pisztrángok. Igen, néha szeretnék odafönt lenni Carbondale-ben és semmit nem csinálni.

– Néha én is szeretnék Chiantiban lenni és semmit nem csinálni. Ott is vannak egészen apró halak, amelyek felúsznak a patakban, akár a pisztrángok. De nem lehet az életet horgászással tölteni.

lehet.sem Nem szabad. vége az islenne, hogy az ember ragad Oklahomában, veszi, hogy A Carbondale létezik. Különben is, kiott tudja, hányShawnee-ben Carbondale – Nem, nemés észre van az égben. Meg kell keresni őket: igen, vagy nem?

– Igen, kell. – Ezért, látod, ezért szeretem a mesterségemet. És nem fáj nekem, hogy ez a mesterségem, nem úgy, mint neked. Nem is találom fárasztónak. Számomra olyan… olyan…– Mosolygott azzal a hófehér, hat almas és eg észséges fog akkal teli mo solyával: –… olyan, mint imádk ozni.

– Te vallásos vagy, Gor don? – Én igen, nagyon. M isére is jár ok. – Igaz. Írtál egy imát is, miközben a Mercury űrhajóban repültél. Így volt? – Nem írtam. Magnószalagr a r ög zítettem. – Hogy szólt, Gordon? – Nem emlékszem r á. – Dehogynem eml ékszel. Elmondtad még a Kongr esszuson i s. –

A Kongresszuson, na hiszen. Az a sok ostobaság, hogy bekerültünk a történelembe, meg más hülyeségek. Azt ismételgetik: de ti nem vagytok kellőképpen a tudatában, hogy bekerültetek a történelembe. Azt felelem: mi köze Carbondale-nek a történelemhez. Olyan embernek tartasz engem, aki bekerül a történelembe?

– Hogy szólt az ima, Gor don? Elpirult a naptól vörösre égetett bőre alatt. Fejét egészen behúzta két válla közé, önmagát gúnyolta.

– Így szólt: Uram, köszönöm neked különösképpen azt, hogy megengedted nekem ezt a repülést. És azt, hogy itt lehetek ezen a csodálatos helyen és hogy láthatom ezeket a dolgokat, amelyek elkápráztatnak. Ezeket a csodálatos dolgokat, amiket te teremtettél… satöbbi. Valahogy így. Nem különösebb. De eszembe jutott, és akkor a magnóra rögzítettem. És aztán elmondatták velem a Kongr esszuson, és annyira zavarban voltam, hogy szer ettem volna meg szökni.

–

Ki szökött meg? Ki szökött meg? – sivította Pete a hátunk mögött. Egy órába sem telt, amíg elkísérte a Főnököt és visszatért.

– Te szöktél meg – mosolyg ott Gor don. – Nem szöktem meg. Felraktam az átkozott repülőgépére és ide rohantam, hogy jelentsem a hírt: Gordon, kitoltak velünk. Az az ördögfajzat azért hagyott itt minket, hogy dolgozzunk. Mind a hárman. Ma délután és holnap egész nap. Kilövőterület és aztán Merritt Island. Gyerekek, hát szerencsétlen vagyok, igen, vagy nem? Soha nem lehetek meg békén, hogy megírjak egy szép beszédet. Mondtam neki: Gordonnak és Tednek nem kell beszédet mondaniuk. Nekem kell beszédet mondanom. Még csak nem is felelt. Ismételten kérdezem: ki ad nekem egy jó ötletet, hogy kezdjem a beszédet? Néma ajkakra talált könyörgése.

– Uff! Mi ez a némaság? Megjövök, erre mindenki hallgat. Elmegyek, erre mindenki beszél. – Nem beszélünk. Imádkozunk – j elentette ki Go rdon. – Aztán alszunk. Lehunyta a szemét unottan és aludt. Máris. Pete megbizonyosodott róla, hogy nem színleli (nem színlelt, nem, nem színlelt), aztán ujjával a vállamra koppintott.

– Hé! Valóban imádkoztatok? – Hol van Theodor? – A kilö vőhelyen. Ő küldte oda. – Gazember. – Felelj m ár! Valóban imádkoztatok? – Én nem, ő igen. Elmondott egy részletet az imájából. Megrendültnek látszott. Nagyon megrendültnek. Odalépett Gordonhoz, aki hortyogott, alaposan megnézte, összeráncolt homlokkal, aztán visszatért és még megrendültebbnek látszott.

– Gyerekek! Ki hitte volna? – Miért? Te nem imádkozo l? Megvakargatta a tetovált horgonyát, felfedte ritkás fogait.

– No, hát az uszodákban nem. És a templomokban sem. Úgy értem, hogy nem járok templomba, meg ilyesmi. De hinni azért hiszek, mi mindannyian hiszünk, tudod? Wally is, aki szerint pedig, ha hallgatod, nem létezik semmi: sem Paradicsom, sem Pokol, se semmi. De akkor szeretném látni, amikor fél. Nem lehet ezt a mesterséget úgy űzni, hogy ne ajánljuk magunkat a Mennyei Atya kegyelmébe, meg sem gondolva, hogy a Mennyei Atya létezik-e. Gyerekek! Én legalább három alkalommal kockáztattam már, hogy lezuhanok, és mindannyiszor úgy imádkoztam Istenhez, mint az őrült. Azok az átkozott vezérlőberendezések úgy felmondták a szolgálatot, mint a pinty, és én imádkoztam Istenhez, add, hogy működjenek, Istenem! És akarod tudni? Hiszem, hogy Isten segített nekem, hogy ő hozta újra működésbe azokat az átkozott vezérlőberendezéseket, amelyek nem működtek: mert már igazán majdnem lezuhantam. Amigondol, a Holdat illeti, látod, aaHoldra, helyzet első ugyanaz. ember játszadozik, tréfálkozik vele, hanem amikor arra hogy felmegy dolga,Az hogy segítséget kér Istentől. A második dolga azután, hogy megköszöni.

– És ha nem jön a seg ítség? – Szerencsétlen! Akkor is megköszöni. Ez jó modor kérdése. Ha én kérek tőled egy szál gyufát, és te nem adsz, azért én mégis megköszönöm, igen, vagy nem? Ez jó modor kérdése. Tehát azt szeretném tudni: miér t kell nekem jó lnevelten viselkednem veled, és Ist ennel nem?

Milyen furcsa is volt az a két utolsó nap. Hirtelen mintha lecsillapodtunk volna, úgy beszélgettünk, ahogyan más pillanatokban nem is mertünk volna, nevetségesnek éreztük volna érte magunkat. Vagy talán én indítottam erre őket nyugodt oldottságommal. Az ember mindig a saját lelkiállapota szerint ítél meg m ásokat, az én lelkiállapotom pedig a nagy nyugalom volt, alig színezte át némi melankólia az utazásom immár közeli befejeződése miatt. Amikor éppen nem siklottunk át ilyen bizalmas metafizikai közlések területére, olyankor hallgattam és hagytam, hogy saját dolgaikon vitatkozzanak: majdnem mindig szelepek, üzemanyag, automata rendszerek problémáin. Vacsora közben is, ahová együtt mentünk mi négyen és Ben James, csak ilyesmiről beszéltek. Eldöntötték, hogy közösségük tagja vagyok, tehát egy cseppet sem törődtek azzal, hogy csillogó szellemességekkel szórakoztassanak.

–

Megmondtam neki nem is egyszer, megmondtam neki: egy bombán ülsz, mert a rakéta gyakorlatilag bomba, és az űrkabinban olyan vagy, mintha csapdában lennél. Hogy tudsz védekezni? Mit csinálsz? Nem csinálhatsz semmit, nem érzed magad többé embernek, akinek két keze és értelme van, kísérleti nyúlnak érzed magad: hagyjátok, hogy mi magunk vezessük, szabadon! Mintha a falnak beszélnék. Meg sem hall gatnak. ha rosszul leszel vagy elkövetsz egy hibát, az automata vezérlőrendszer nagy – Ugyanakkor előny: kijavítja a hibádat, és így megment.

– Mi az, hogy hiba, mi az, hogy rosszullét! Azok voltak a szép idők, Lindbergh korában: az ember felszállt olyan gépekre, amelyek lényegében nem sokban különböztek a sárkányoktól, és mindenért ő maga lehetett a hibás, ő maga volt felelős mindenért. Kézi meghajtással repülni, mint régen! Ó, az én ör eg kétszárnyú gépem! A nevetések, ha néha f elhangzo ttak, csak a bánkódást táplálták.

– Tudnod kell, hogy ennek a vezérlőberendezésnek a szelepe… – Gyerekek, hülyék vagytok, az istenfáját? Ez a lány hallgat minket, esetleg koszos kém lehet, csak kitalálta azt a históriát a könyvvel, hogy elrabolja a szelepünket, aztán Milánó helyett egyenesen Moszkvába megy. Minket pedig elbocsátanak az áll ásunkból – sivította Pete.

–

De ha koszos kém, valamit mégiscsak meg kell tudnia, különben üres kézzel tér vissza Moszkvába, és Szedov főbe lövi, mert nem tud semmit, én nem akarom, hogy főbe lőjék, hát adjunk már neki valami kis anya got, jó? – avat kozott bele Theodo r. Aztán Theodor széttépte a papírszalvétáját, ráírta a papírdarabkákra, egy kettő három négy öt hat hét nyolc kilenc tíz, és kedvesen átnyújtott a.

–

Tessék, vidd el ezt Szedovnak, és ha nem tetszik neki, mondd: nem az én hibám, ha ezek az űrhajósok, akik angolul beszélnek, nem érnek semmit, valamennyien állatok, esküszöm. Fájt, hogy el kell őket hagynom, apám. Mert a két nap alatt, látod, megtanultam szeretni őket, azon túl, hogy tiszteletet, irigységet éreztem irántuk. És a szeretet abból keletkezett, hogy megértettem valami nagyon fontosat: azt, hogy nem különböztek, nem különböznek tőlünk. Azonosak velünk. Azonosak velünk, akik egy évszázaddal, két évszázaddal, három évszázaddal ezelőtt elhagytuk az öreg Európát és átköltöztünk oda: új tengerpartokat, új reménységeket keresve. Azonosak velünk, akik elfoglaltuk azokat a partokat, azokból a reményekből táplálkoztunk, és miközben megfiatalodtunk, nem sokat változtunk. Tehát az ő hibáik a mi hibáink, erényeik a mi erényeink: csak más név alá költöztek. Gordon, Pete, Theodor, Frank, Tom, Deke, Wally, Al, Jack, Ben, Sally, Howard, HR, Slattery neve alá, belénk költöztek, belénk, rosszakba és belénk, jókba, belénk, ostobákba és belénk, okosakba, belénk, legkülönbekbe és belénk, legsilányabbakba, belénk, akik mindig egyformák, ugyanazok vagyunk. A választás tehát, amire kényszerültünk, nem így szólt: vagy mi, vagy ők, hanem: vagy mi itt, vagy mi ott, vagy mi tegnap, vagy mi holnap, vagy mi az én kor omban, vagy mi a te kor odban. És ha magunkat választjuk az én koro mban, akkor oda kell m enni: nincs értelme többé itt maradni a csendben. A Saturnus fellövését megelőző estén úgy búcsúztam el tőlük, ahogy tőled búcsúzom, amikor elutazom, de tudom, hogy előbb-utóbb visszatérek. „Ciao, papa. Viszontlátásra.” Gordon. Viszontlátásra.” „Ciao, „Ciao, Deke. Tom. Viszontlátásra.” Viszontlátásra.”‘ Ciao, „Ciao,Frank. Gus. Viszontlátásra.” Viszontlátásra.” „Ciao, Valamennyien megjelentek. S velük újra megjelent az előeste izgatott hangulata is. Nyilvánvaló, hogy maga von Braun sem esküdhetett volna meg rá, hogy a Saturnus felmegy, de Pete azt mondta, hogy nem megy

fel, ennek következtében minden kétely egy csapásra megszűnt. Pete és Theodor volt a két utolsó, akitől el búcsúztam: a medence szélén.

– Hát ciao, Pete. Viszontlátásra. – Ciao. Mikor jössz vissza, mi? Mik or jössz vissza? – Nem tudom. De visszajövö k. – Addig is küldd el a bor t. – Ha megígéred, hogy akkor iszod meg, amikor a Holdra mégy. – Megíg érem: ha eljössz, hogy lásd, hogy indulok el a H – Eljövök, Pet e. De azt hiszem, sír ni fog ok, amikor

oldr a.

nézem, hogy indulsz el a Holdra.

–

Egy fenét fogsz sírni! Örülni fogsz, de mennyire, mert nekem semmi a világon nem olyan fontos, mint oda felmenni. Világos?

– Világos. – És holnap regg el, amikor

az az izé ott süvít az égben, a rr a kell go ndolnod, hogy eg y napon én is

benne leszek. Világ os?

– Világos. –

És azt kell mondanod: ott lesz benne, ott van benne az én fivérem. És büszkének kell lenned. Érted?

– Értem. – És én majd arr a gondol ok, hogy te err e gondol sz, és az egész egy nagy elgondolás lesz, és ez elgo ndolás gyönyör ű szép búcsú.

– Gyönyörű szép búcsú.

az

Aztán elment, aprócska volt és szőke, a furcsa fogaival és furcsa kopaszságával, azzal a furcsa tetovált horgonnyal és furcsa bátorságával, és én úgy láttam, rendkívül magas immár, úgy láttam, nagy immár, nagy, és többé nem is találtam furcsának.

– Hát akkor ciao, Theodor. Viszontlátásra. – Ciao és m indenesetre, ha nem látnánk többé egymást… – Hogyhogy nem látnánk többé egymást?! – No, hát éppen csak úgy szokták mondani, csak úgy mondtam: ha nem látnánk többé egymást, egyikünk itt, másikunk ott, azért vigyázol majd azokkal a csúnya drive-inekkel, ugye?

– Vigyázok, Theodor. –

Mert látod, én megértem, hogy enni kell, meg inni is kell, de az evés és ivás miatt nem kell tönkretenni a do lgo kat, ér ted?

– Megpr óbáljuk nem tönkretenni, Theodor. –

Ha nincsenek is ott falevelek, virágok, madarak, és te tudod, mennyire szeretem a faleveleket, virág okat, mada rakat, a dol go kat akkor is tisztelnünk kell, ér ted?

– Megpr óbáljuk tiszt elni, Theodo r. – Igen, hát azt hiszem, nincs is mit mo ndanunk most már, ciao , jó? – és kezet nyújtott. Kezet nyújtott, és neki nem tudtam a Holdról beszélni, nem tudtam azt mondani, sírni fogok, amikor a Holdra mégy, Theodor: csak tudnám, miért. Neki szerettem volna valami sajátosat mondani, valami szépet, valamit, amiből megértse, mit adott nekem, a bájt, a jóságot, a tisztaságot, igen, az öreg Mózes történetét például, ami Simak egyik elbeszélése, nekem nagyon tetszik, isten tudja, hányszor elolvastam, és majdnem kívülről tudom: de hirtelen mintha elködösödött volna ez is, és többé nem tudtam felidézni. Nézzük csak, ismételgettem magamban, nézzük csak: ott van az öreg Mózes, aki egyedül él egy hegyen, és ott van a zöld lény, aki földöntúli lény, olyan, mint valami növény, és nem lehet tudni, micsoda: ember-e, angyal, vagy fa. Megérkezik ez a teremtmény és nyöszörög, mert eltörött az ezüstkalitkája, amellyel utazik, az emberek azonban nem értik, nem hallgatják meg, sőt kinevetik. Az öreg Mózes azonban meghallgatja ezt a zöld teremtményt, és felszedi a kalitkáját is és… És aztán? Aztán nem emlékeztem többre. Ott a zöld lény, aki nem tudja megér tetni mag át, furcsa hangokat ha llat, semmi mást, a végén azonban mégis m egszólal, és azt kéri

az öreg Mózestől, hozza rendbe a kalitkáját az ezüstpénzeivel. Akkor az öreg Mózes fogja az ezüstpénzeit, egyetlen gazdagságát, megolvasztja a tűzön, és megjavítja a kalitkát és… És aztán? Aztán nem emlékeztem többre. A zöld lény elrejti egy fatörzsbe a zöld kristályt, amely az ő Úti Társa, az ő m agva, és arr a szolg ál, hogy újjászülessék, ha esetleg m eghalna, és mielőtt e lmegy, elkövet egy bolondságot, átadja a kristályt, a Társát az öreg Mózesnek és… És aztán? Aztán nem emlékeztem többre. Csak arra emlékeztem, hogy az öreg Mózes elmegy, magához szorítva azt a kristályt, amely számára mindössze egy kristály, és nem tudja, mire való, de azt érzi, hogy nagy örömet, nagy boldog ságot adott n eki. Nagyon fur csa volt, h og y boldog nak érezte magát, mert a világon semmi oka nem volt a boldogságra: hiszen megöregedett, és a zöld lény örökre elhagyta, s már az ezüstpénzei sem voltak meg. Talán azért vagyok boldog, mondta magában, mert a zöld lény itt járt, és adott nekem egy ajándékot. Végre is ajándék volt, bármilyen felesleges is. És már hosszú évek óta senki nem gondol t rá, hogy megajándékozza.

– Csak ezt akarom

neked mo ndani, T heodor : ajándéknak ér zem, hog y meg ismerhettelek.

– Ó! – mondta Theodor

boldog an.

– Nagy aj ándéknak. – Ó! – mondta Theodor

boldog an.

– Rád is go ndolni fog ok holnap regg el, amikor az az izé felmegy . – Ó! – mondta Theodor

boldog an.

– Arr a fog ok g ondolni, hog y egy napon te is be nne leszel abban az izében és… – Nem szabad így látnod – mondta ő –, annak nincs semmi jelentősége, hogy én felmegyek-e vagy

nem. Úgy kell látnod, mint egy imádságot, mert amikor fellőjük azt a vacakot, az olyan, mintha imádkoznánk.

– Imádkoznánk?! – Igen, mintha imádkoznánk. Ez volt az utolsó szó, amit mondott, és nem láttam viszont soha többé ezt a fivéremet, akit Theodornak hívtak: soha többé e júniusi este után, amit egy medence szélén töltöttünk Cape Kennedyben. Körülöttünk az emberek nevetgéltek, beszélgettek, találgatták, vajon elindul-e a Saturnus.

Elindult, négy óra késéssel. A szokásos lágy szellő, amit Isten csúfondárosan ide hajt, egy apró kis füstfelhőt terelt, nem tudom, melyik képernyőre, és a visszafelé számolás mindig megtorpant a „mínusz tizenöt perc”-nél. A sajtó elkerített területén, három mérföldnyi távolságban a kilövőtoronytól, a füstöt nem lehetett látni: őt azonban lehetett látni, nagyon is jól, hófehéren magasodott a világoskék háttér előtt, s ezúttal nem látszott halálraítéltnek, inkább óriási gyertyának, amely várja, hogy meggyújtsák a magunk és Isten dicsőségére. Nem tesz semmit, ha Isten azzal szórakozik, hogy megalázzon, kigúnyoljon minket: előbb vagy utóbb engedi majd, hogy celebráljuk ezt a minden misénél nagyobb szertartást, mely több, mint az ostyával bemutatott áldozat vagy a templomokban énekelt himnuszok. A templom ez a három négyzetmérföld az ég boltozata alatt. Az oltár az indító bunker, ahol a püspök tartózkodik a papokkal, von Braun az asztronauták és technikusok társaságában. A hívők számára felállított térdeplőket a mező helyettesítette, ahol kétszáz újságíró társaságában várakoztam: kerek mező, fakorláttal elkerítve, s rajta sok-sok fülke, a gyóntatószékek. Minden fülkében volt egy telefon, ahonnan a világ bármelyik városát fel lehet hívni, s egy pillanatra kísértést éreztem, hogy telefonáljak neked, apám, megmondjam, tudod, Cape Kennedyben vagyok, és ott áll a Saturnus, egy hatalmas gyertya, amely arra vár, hogy meggyújtsák a magunk és Isten dicsőségére. Itt állunk három órája, négy órája, és késésben vagyunk, mert Isten szelet bocsátott le, és az füstfelhőt vetett nem tudom milyen képernyőre, de azért nem érezzük megalázottnak magunkat: szép reggel van, a nap melegít, mint valami ígéret, és ha delet harangoznak, meglátod, hogy meggyújtják azt a gyertyát. Nem telefonáltam, mindenki telefonált, hogy híreket közöljön a rádió- és televízióállomásokkal, újságokkal: óriási lárma volt, és nem értetted volna, amit mondok. Csak álltam hát és azon gondolkoztam, hogy anem értenéd, amit mondok, és ígya dél lett, és Isten végre abbahagyta a gúnyolódást: megparancsolta szélnek, hogy haladjon tovább, visszafelé számolás folytatódott, és kezdetét vette az imádságunk. A pap invokációja hallatszott a bunkerból, „mínusz tizenöt… mínusz tizennégy…”, ezt megafon közvetítette a sajtó területére, és az újságírók a telefonok mellett felkapták, kórusban ismételték: „Mínusz tizenöt… mínusz tizennégy… Kórusban, mély hangon, áhítatos arckifejezéssel. Így már nem voltak többé számok, szavakká váltak azok a számok.

– Mínusz öt perc… Te ro gamus, Deu s audi nos…

– Mínusz négy perc… Te ro gamus, Deu s audi nos…

– Mínusz háro m perc… Te ro gamus, Deu s audi nos…

– Mínusz két perc…

Te ro gamus, Deu s audi nos…

– Mínusz egy perc… Te ro gamus, Deu s audi nos…

– Mínusz kilenc másodperc…Te rogamus, Deus audi nos… – Mínusz nyolc másodperc… Te r og amus, Deus audi nos… – Mínusz hét másodperc… Te rogamus, Deus audi nos… – Mínusz hat másodperc… Te rogamus, Deus audi nos… – Mínusz öt másodperc… Te rogamus, Deus, audi nos…Te rogamus, Deus, audi nos…Te rogamus, Deus, audi nos… Kérünk téged, Isten, hallgass meg minket… Kérünk téged, Isten, hallgass meg minket… hallgass meg minket… hallgass meg minket… hallgass meg minket… hallgass meg minket… hallgass meg minket, tűz! Halleluja! Halleluja! A hófehér vulkán kitört, elrabolta az égtől fellegeinek minden szirmát, óriási koronát font belőle és a Saturnus köré helyezte, hófehér gyertya hófehér koronával, egy kicsit még ott maradt, imbolyogva, mint ha nem volna elég bátorsága a vállalkozáshoz, az istenkáromláshoz, hogy felmenjen, aztán emelkedni kezdett kétségbeejtő lassúsággal, elszakadt a koronától, az egészet a földön felejtette, s szállt fel, az ég felé, elsuhant az űrbe, és még a robaja is diadalmas volt, nem robaj immár, hanem húsvéti harangok kongása, a húsvété, amikor boldogok, szabadok, jók vagyunk, a húsvété, amit együtt töltöttünk, amikor véget ért a háború, és te éltél, én éltem, a mama élt, körülöttünk mindenki élt, és a nap meleg volt, a kenyér fehér, fehér, fehér, akár a gyertyánk, amely egyenesen szállt, szilárdan, maga mögött hagyva narancssárga csóváját, már nem gyertya volt, hanem rakéta, és a rakéta nem volt többé üres, benne voltak mindannyian, ott voltak benne a fivéreim, a barátaim, Pete, amint nevet, nevet és boldogan csapkodja Frank, Tom, Gordon, Wally, Jim, Gus, John, Scott, Deke vállát, Deke szemében végre ott ragyognak a csillagok, s Theodor is ott van, azt mondja ó! ó! ó! és milyen boldogok, milyen boldogok, olyan boldogok, hogy meg is feledkeznek rólam, itt hagynak a Földön. Ne hagyjatok itt, szerettem volna felkiáltani, nem szeretek itt lenni, az emberek itt boldogtalanok, rabszolgák, mindent összetörnek, tönkretesznek, mindent bepiszkolnak, vigyetek el, kérlek, rosszak, vigyetek fel oda magatokkal. De mindent ők már túlságosan messze ártak, nem hallhattak engem, és nem térhettek vissza, mert nem lehet visszatérni, apám, ha az ember elindul, akkor előre kell menni, előre, előre, mindig előre, és miközben haladtak előre, eltűntek

csóvájukkal, apró kicsi lánggá váltak, majd akkorák már csak, mint egy gyufaszál égő feje, ezüstös szilánk, amely behatol a sztratoszférába, eltűnik a végtelen sötétségben, és itt hagytak engem a Földön. Szomorúan indultam egy telefonhoz. Feltárcsáztam New York-i irodám számát. Közöltem, hogy este érkezem. Igen, foglaljatok nekem szállodát. Igen, köszönöm.

Viszontláthattam volna őket, természetesen, meggyőződhettem volna róla, hogy nem hagytak magamra idelent. Elég lett volna odasietni valamelyik autóbuszhoz, amely visszaindult Holiday Innbe. De inkább nem akartam viszontlátni őket, szívesebben gondoltam rájuk így, hogy odafönt vannak, és ott maradtam, nézni az embereket, amint távoznak, mint valami kirándulásról. Körülbelül két órát várakoztam az immár kiürült templomban: amíg meg nem jelent von Braun. Von Braun egy kicsit meghízott, nagyon elégedettnek látszott és kidüllesztette a mellkasát, aztán minduntalan kérdő tekinteteket vetett rám: én voltam az egyetlen, aki nem kérdezett tőle semmit. Egyszer még fel is rántotta a szemöldökét, mosolygott, mintha azt mondaná: de hát mit csinálsz, mit akarsz? Nem csinálok semmit, válaszoltam magamban, nem akarok semmit, csak az időt akarom eltölteni. És felálltam, megindultam az utolsó autóbusz felé. Az autóbuszban nem volt senki, csak a katona, aki vezette, a katona ugyanaz volt, aki White Sandsbe vitt. Megkérdezte, szeretek-e egyedül lenni az autóbuszban, és én azt feleltem, hogy nagyon szeretek, mert akkor úgy érzem, én vagyok az autóbusz tulajdonosa, és nyugodtan gondolko dhatom a dolg okon. „Itt, minden a r égi. Desir ée hercegnő férjhez ment, Margaretha hercegnő hamarosan férjhez megy, Hruscsov nemsokára ellátogat hozzánk. Egyébként minden csendes.” Gondolkodás közben érkeztem meg a Holiday Innhez, ahol leszálltam abban a reményben, hogy már mindenki elment. Mindenki elment már, Gordon Cooper kivételével, aki épp a számláját fizette és még űrruháját viselte. Gordon azt mondta, hogy a többiek kerestek, Theodor hagyott egy cédu lát részemr e, Pete meg egy ajándékot , aztán elr ohantak, or dítozva: hol az a koszos kém, ejnye, hát hol lehet?

– Igen, hol voltál? – Ott voltam – mondtam –, gondolkodtam. – Huh! – mondta Gor don. – Miről go ndolkodtá l? – A dolgokról, hogy mik történnek itt, mik nem történnek ott, az életetekről, a csendünkről. – Huh! – mondta Gor don, nem ér tette. – Hát akkor ciao , Gor don. – Ciao, hm? A cédula meg az ajándék itt van.

Átnyújtotta, mosolygott a sokfogú szép mosolyával. Pete ajándéka egy rootbeeres csúf füles pohár volt, rajta rootbeer felirat. Theodor céduláján ez állt: „Koszos kém, ne felejtsd el átadni Tonatinak az üdvözleteket, meg a formulát, amit az oroszok számára kerestél: mínusz öt, mínusz négy, mínusz három, mínusz kettő, mínusz egy…”

– Köszönöm, Go rdon. – Hát akkor megyek. – Menj, menj . Menj, mer t késő van. Az istenfáját, miért vette el tőlem azt az illúziót? De talán nem is Gordon volt, valaki más, aki hasonlított hozzá. Gordon repült a többiekkel, odafönt: ezüstös szilánk, amint kering a Föld körül, kering, kering, miközben én egy csúf rootbeeres poharat szorongatok meg egy cédulát, amely tulajdonképpen imádság. Mínusz öt, mínusz négy, mínusz három, mínusz kettő, mínusz egy…A szobámban leveledet találtam: azt, amelyikben elmeséled, hogy megmentetted egy fa életét, vettél nekem egy fát: „Vettem neked egy fát, tudod: emlékszel arra a tölgyre a forrás fölött? Arra a nagy fára, amelynek kint vannak a gyökerei, mindig felmásztál rá, kislány korodban. No, hát a tulajdonosa ki akarta vágatni: hogy feldolgoztatja tűzifának. Én pedig megvettem: hogy ott maradjon. A mama nem értett velem egyet: ennyi pénz, mondta, egy fáért, ami a más birtokán áll. De én tudtam, hogy téged bántana, ha hagytam volna, hogy megöljék, így hát megvettem és neked ajándékozom. Megtalálod, ha majd hazajössz, ott áll és téged vár. A szokásos helyén, a forrás felett. Kézszorítással – Apád.” Fejcsóválva olvastam a levelet, arra gondoltam, milyen bolond az apám, milyen bolond. Vesz nekem egy fát. Megmenti egy fa életét. Milyen bolond az apám, milyen bolond: én őt már nem tudom megérteni.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET Így tudtam meg, október utolsó napján, és íme, a végleges tanulság, amit nyertem: abból az utolsó októberi napból és az utána következő napokból. Soha nem mondtam el neked. Egy cikkben azt írtam, hogy útközben tudtam meg, miközben a Madison Square Gardenbe rohantam, hogy meghallgassam Lyndon Johnson és Bob Kennedy beszédét: az elnökválasztási kampány a végéhez közeledett Ameri kában. Nos, hát nem így tör tént. Sokkal keg yetlenebb módon tör tént. Visszatértem New Yorkba, természetesen. Tudod, hogy most már több időt töltök ott, mint otthon: választottam. Amint megérkeztem, telefonáltam Robert Smythnek, a pilótának, aki már évek óta dolgozik a LEM-en és a kapcsolatot tartja a Grumman Aircraft meg az űrhajósok között. A LEM-et, tudod, a Grumman Aircraftnál gyártják, a Long Island-i repülőgépgyárban, alig egy órányira New Yorktól. A második utazásom alatt Smyth többször hasznomra volt, gyakran meghívott, nézzem meg közelebbről az űrkompot, amely majd leszáll a Holdon. De valamiféle ürüggyel mindig elhárítottam a meg hívást: elegem vo lt már a gépekkel való ismerkedésből, inkább halogatni akartam a találkozást . És a találkozás végül megtörtént, októbernek ezen az utolsó napján, délután, szombaton. Szombat. Szombaton Amerikában nem dolgoznak. Szombaton pihennek. És én azt hittem, hogy Smyth ezért volt ideges. Pedig ő soha nem ideges. Ezt talán kicsit a mestersége is teszi, amely hidegvért, fegyelmet követel, kicsit pedig angol flegmája, mindig közönyös, jéghideg: olyan ember, aki szempillája rezdülése nélkül fogad bármiféle szerencsétlenséget. Beleértve azt aa szerencsétlenséget is, hogy barátságba keveredett akadályt, egy neveletlen nőszeméllyel, aki nem tiszteli szombatot, sőt a szombat délutánt sem. Ezen a napon azonban valami furcsa nyugtalanság feszítette, izgalom, amely minduntalan a nála rendkívül szokatlan idegeskedésben robbant ki: belerúgott egy földre hullott falevélbe például, odavágott egy ceruzát az asztalra, köhécselt. Kifejezéstelen, szórakozott arca most eleven, kemény volt. Rendkívül világos, álmos szemeit mintha valami elfojtott harag ébresztette volna fel hirtelen. Minden apró semmiségr e ol yan gesztussal r eagált, ahogyan csak azokban a ritka percekben szokott, amikor valami nem sikerül: váratlanul megrázta a fejét, hogy hátravessen egy szőke für töt a homlokából.

– No, hát ekkora szörnyűség, hogy azt kértem, szombaton nézhessem meg a LEM-et? – Ugyan, dehog y. – Történt valami kellemetle nség? – Nem. – Fáj a fogad? – Nem.

– Értsd meg, hogy nem jöhettem el Long Islandbe előbb, csak ma. – Itt van a LEM. Durván feltépte a hangár ajtaját. És ott állt a LEM: fényes alumíniumból készült jószág, négy lábon magasodva, valóban olyan volt, mint egy bogár, sőt pók. Volt feje, potroha, lába. A potroha az üzemanyagtartály, amit a lábaira erősítettek. Feje a doboz, amelyben a két űrhajós elhelyezkedik. És a fején szeme is volt, két kémlelőnyílás, volt szája, a kerek ajtó a kémlelőnyílások alatt, füle, a jobb és bal oldali antennák. Szemeivel nézett ránk, a fülével hallgatott, szája biztosan hamarosan szólásra nyílik: a robotemberek a sci-fi regényekben körülbelül ilyenek. Majdnem felsikoltottam.

– Robert, igazad volt! Eleven, gyönyörű szép! És milyen nagy! Sokkal megrendítőbb az űrhajónál, a rakétánál, mindennél! Ha arra gondolok, hogy leszáll majd a Holdra, és oda visz olyan fickókat, mint Pete és Theodor … Közbevágott, lakonikus hangon.

– Kilenc méter magas, négy méter széles. Súlya tizenöt tonna. Négy éve dolgozunk rajta. Hat éve tanulmányozzuk. Húszmilliárd dollár ba ker ül.

–

Mintha látnám őket odabent, elhiszed? Pete gyanakvóan pislog kifelé és kiabál, gyerekek, az istenfáját, gyerekek! Theodor elbűvölten bámul és azt mondja, szép, ó! milyen szép, milyen gyönyör láva, milyen gyönyör ű homo k, milyen gyönyör ű sziklák…

–

Az alumínium arra való, hogy visszaverje a nap sugarait. Az ablakok ugyanezért ilyen kicsik. Tehát fényesen fog csillogni az űrben.

– Aztán Pete felkiált, ki száll ki először, szállj ki te, Ted, vagy én szálljak ki, de természetes, hogy ő akar kiszállni, és Theodor azt mondja neki, menj, men j… –

A négy láb arra szolgál, hogy a súly eloszoljék, tehát hogy az űrhajó csak fél fontnyi súllyal nehezedjék a talajra négyzethüvelykenként, és ne merüljön mélyre abban az esetben sem, ha magas porrétegben érne le.

–

Belemegyünk, mi? Belemegyünk? Uramisten, olyan boldog vagyok! Belemehetek a LEM-be, akárcs ak ők! Ez kicsit olyan, mintha felr epülnék velük együtt! Menjünk be, igazán!

– Oké…

Felmásztunk egy kis létrán, és belebújtunk a kerek ajtón át. A terület odabent körülbelül akkora volt, mint egy kereskedelmi repülőgép pilótafülkéje. A tetején nyílás, a két űrhajós ezen keresztül uthatott vissza az Apollo űrhajóba. Az ablakocskák alatt voltak a vezérlő berendezések és az elektronikus agy. Nem volt semmiféle alkalmatosság, amire le lehetett volna ülni.

– Szinte látom Theodort, amint… –

Észrevehetted, hogy nincsenek székek. Nincs szükség rájuk. A súlytalanság állapotában nem fárasztó állni, és ugyanez a helyzet a Holdon is, ahol a gravitáció egyhatodára csökken. A székek csak felesleges súlytöbbletet jelentettek volna, és értékes helyet foglalnának el. Ezt az üvegszerű anyagot a padlón Velcrónak hívják, és tapad a cipőhöz, megakadályozza, hogy csúszkáljanak.

– Csodálatos, Robert! Csodálatos! Kedvem volna telefonálni Theodornak. Tudod, hogy ez furcsa? Ma valahogy nem megy ki a fejemből Theodor. Elmeséltem neked, mi történt Cape Kennedyben, amikor Pete azt mondta neki…

– Ez itt a riasztóberendezés. Ridegen megnyomott egy gombot, nagyon lágy, mégis szívet tépő hang hallatszott: bip-bip, belehasított a szívembe és a fülembe. Bip-bip. Bip-bip. Uramisten, micsoda hang! Bip-bip. Soha nem hallott, megmagyarázhatatlan, földön túli hang. Hang, amely a semmiből jön és a semmibe vezet. Hang, amely…

– Zárd el, Robert. Elzárta. És ismét hátravetett e azt a sző ke für töt.

– Ide hallgass… – Bocsáss meg,

kérlek. De ez a hang. Ez a gyászos, rettenetes hang. Mintha valami rosszat elentene, nem tudom.

– Ide hallgass… – Ha arr a go ndolok, hog y vészjelzé st adhatna a fiúkért: Theodorér

t, Pete-ért, Frankért, Gor donért,

a többiekért… Ismét hátravetette szőke für tjét. Aztán fo jtott harag tól el sötétült tekintetét az ar comba szeg ezte.

– Pete felhívott, mielőtt jöttél. – Á, igen? – Mondtam neki, hogy idejössz. – Á, igen? – Közölnöm kell veled egy rossz hírt: Theodor ma reggel meghalt. Egyszerr e mondta ki. Egyszerr e, könyör telenül. Ahog y a doktor ok tépik le a bet eg kö rmöt. Fog ják a csipeszt, és cakk! letépik a körmöt, az egészet egyszerre. Az ember pedig csak áll megdöbbenésével, fájdalmával, nézi a doktort, aki egyszerre tépte le a körmét, az egészet, könyörtelenül, és nincs hangja, nincs lélegzete, ordítani sem tud, azt sem tudja mondani, doktor úr, hát micsoda eljárás ez, doktor úr, előkészíthetett volna, szólhatott volna, adhatott volna egy kis érzéstelen ítőt, csiná lhatta volna egy kicsit finomabban, uramisten , hog y fáj, doktor úr, hogy fáj, hog y éget, uramisten, hogy éget.

– Megölte egy vadliba, mikö zben Houston f elett repült a T-38-ával. –… – Épp leszállni készült az ellingtoni kifutópályán. –… – Szombaton r egg el, ez nagyon furcsa. Szombaton reggel, hát igen, apám, szombaton ő soha nem repült. Fogta a kerékpárját és elment Hűséggel és kicsi Hűséggel egészen a Nassau-öbölig: hogy megnézze a libákat, amikor leszállnak inni. Mindenki tudta ezt, csúfolták érte: mégy megnézni a libákat szombaton reggel, Theodor? Most is, az előző este valaki megkérdezte t őle: mégy meg nézni a li bákat holnap regg el, Theodor ? És ő azt felelte nem, holnap nem, kicsit elmaradtam a repülésben töltött óráimmal, felszállok egy kicsit a T38-ammal. Tíz óra egy perckor indult az ellingtoni kifutópályáról. Az égbolt ködös volt a hőség miatt. Októberben Texasban még meleg van. Hatszáz méter magasságban elszórtan felhők lebegtek: olyan apró felhők, amelyek hópelyheknek vagy madaraknak látszanak. Harminchét percig repült, aztán megkérdezte az irányítótoronytól, leszállhat-e, az irányítótorony azt válaszolta, várj, forgalom van a kifutópályán. Akkor újra feljebb repült. Tíz óra negyvenhatkor megint leereszkedett, és megkérdezte az irányítótoronytól, hogy ezúttal már leszállhat-e. Az irányítótorony azt mondta, igen,

és ő hétszáz méterre ereszkedett, majd hatszázra. Délnyugati irányból jött. Hirtelen irányt változtatott és azt mondta, délkelet felől fog leszállni. Nem mondott mást, és délkeleti irányból kezdett leereszkedni. A liba délnyugatról közeledett felé. Délnyugatról közeledett felé, és éppen hatszáz méter magasságban közeledet t: az ő légifo lyosó ján. Nagyon nagy liba volt. A mikor megmér ték a darabjait, később, megállapították, hogy nem kevesebb, mint tizenkét kiló súlyú lehetett, és két kiterjesztett szárnya legalább egy méter hosszú. Messziről lebegő felhőnek látszhatott. Theodor behatolt a felhőbe, amely azonban a liba volt, és a liba nekiütközött a repülőgép törzsének, a bal oldalon. A T-38 motornyílásai a géptörzs alatt vannak: a liba egyik szárnya becsúszott a bal oldali motor nyílásán. Két egymás utáni robbanás hallatszott, aztán a repülőgép kigyulladt. Kigyulladt, akár a gyufa, de Theodor megőrizte felette az uralmát és megpróbált mégis leereszkedni az ellingtoni kifutópályára. Pilótainstruktor volt Theodor, berepülő pilóta: sokszor szállt le már lángoló motorral. Theodor irányt változtatott, kieresztette a futóművet és szállt lefelé a kifutópálya irányába. A lángok azonban magasra csaptak. Már minden oldalról körülvették a repülőgéptörzset. Eltakarták a kilátást. Theodor megértette, hogy nem tud leszállni. Csak egyet tehet: elhagyja a repülőgépet és kiugrik az ejtőernyővel. Theodor ismét irányt változtatott, eltávolodott a kifutópályától, hogy keressen egy helyet, ahol elhagyhatja a repülőgépet. Kiugorhat az ejtőernyővel. A földön mindenki azt várta, hogy kiugrik. Csak azt remélték, hogy nem ott ugrik ki, ahol a házak vannak. Abban a percben a házak felett volt. Az űrhajóso k házai fö lött. Theodor nem ugr ott ki ott, ahol a házak álltak. N em láthatta őket, de tudta, hog y ott vannak. Egy ló heremező f elé r epült, kör ülbelül három mérf öldnyire a saját ház ától. És így értékes másodperceket vesztett. Értékes másodperceket. A repülőgép ereszkedett, ereszkedett. Amikor tör zs kettényílt, r teste kizuhant, r epülőgép mszáz magasságban volt: mindenkia megértette, hogyésazTheodo ejtőernyőnek nem lett avolna ideje háro kinyílni. Azméter is tény, hogy Theodor rosszul siklott ki a gépből: lefelé, ahelyett hogy felfelé ugrott volna. Az ejtőernyő nem nyílt ki, Theodor egyenesen a lóheremezőre zuhant. És itt talált rá Pete: összetört, akár egy pohár.

– Pete ért oda elsőnek, ő látta meg. – Menjünk ki – mondtam. – Menjünk ki innen. – Összetör t, akár eg y pohár. – Menjünk ki – mondtam. – Menjünk ki innen. –

Pete kapta a feladatot, hogy rekonstruálja a balesetet. Pete és Deke Slayton. Kint vannak a helyszínen.

– Menjünk ki – mondtam. – Menjünk ki innen. – Megkérdeztem Pete-től, hogy meg kell-e mondanom neked.

– Menjünk ki, az istenért! – Azt felelte, mondd meg neki azonnal. – Elég! Menjünk ki, az istenér t! – Azt felelte, mondd meg neki azonnal. – Elég! Menjünk ki, az istenér t! Kimentünk, és az alumínium lény, amelyben Theodor nem tudta elképzelni magát, bámult ránk hatalmas üvegszemeivel. Smyth azonban maga elé bámult, olyan arckifejezéssel, mint aki nagy súlytól szabadult. Már nem volt dermedt, ismét hosszú, laza lépteivel járt és hagyta, hogy a szőke fürt csiklandozza a szemét. Arca ismét kifejezéstelen, közönyös lett. A hangja nyugodt. Jeges. Nyugodt, eges hangon megkérdezte, hány órakor kell a Madison Square Gardenben lennem. Meglepettnek látszott, amikor azt mondtam, már nem akarok o da menni.

– De hát oda kellett menned. – Oda kellett mennem. – Nem változott semmi. Még mindig oda kell menned. – Nem változott semmi ?!? – Nem változott semmi, tekintve, hogy még mindig oda kell menned. – Oda kell mennem?!? De Theodor meghalt, az istenért! – Theodor

meghalt, és neke d mégis a Madison Square Gardenbe kell menned .

–

De hát neked nem fáj, hogy meghalt, az istenért?! Mérhetetlen távolságból nézett rám, szőke fürtje ráborult álmos szemére.

– Megtör ténhetett volna velem is. Megtör ténhetett volna bár melyikünkkel. – Mit beszélsz?!?

– Megtör ténhetett volna velem is. Megtör ténhetett volna bár melyikünkkel. És elvitt a Madison Square Gardenbe. Hogy meghallgassam Lyndon Johnsont és Bob Kennedyt. A Madison Square Gardenben sokezer ember volt. Zászlókat lengettek és konfettit hajigáltak egymáshoz. Johnson széttárja a karját a tömeg felé, és a tömeg ordítással válaszolt „Lyndon! Lyndon!” Bob Kennedy, feleségével az oldalán, integetett. Felesége sötétbarna kabátot viselt, és terhességének nyolcadik hónapjában volt. De én mindezt úgy láttam, mintha a víz alatt lettünk volna, és Theodorra gondoltam, az imádságára „mínusz öt, mínusz négy, mínusz három, mínusz kettő, mínusz egy”, és hirtelen eszembe jutott, hogy nem adtam át az üdvözleteit Tonatinak. A címen, amit Theodor a papírlapr a ír t, nemTonati lehetett már megtalálni, idő kellett az új és címe felkuta tására, amikor végre megszereztem, nászúton volt. Ezt rengeteg megmondtam Smythnek, ő azt mondta, ne s gondolj rá, ne gondolj rá, az istenért.

A temetés négy nappal később volt az arlingtoni nemzeti temetőben, Washingtonban. Előző este érkeztem meg Washingtonba, és akár a rakéta fellövésénél, mindenki együtt volt itt is: ezúttal a George Town Inn Hotelban. Az űrhajósok csoportja teljes létszámban itt volt: mind a huszonnyolcan, és John Glenn, immár a Royal Crown Cola vállalat elnöke. Járkáltak az étterem és a bár között, örvendezve üdvözölték a barátokat, fogadták a gratulációkat és jó kívánságokat: a következő hónapokban White és Mac Divitt, Gordon és Pete, Armstrong és See felmennek majd az űrbe, ők is meglátják, milyen ragyogó a Nap az ég ködfátyolán túl, majd visszatérnek, és ők is megkapják az ünneplést, érmeket, lampionokat és konfettiket a Broadwayn rendezett felvonulásokon, vagy kockáztatják, hogy elér i őket is az a kegyetle n halál, amikor az ember eg yszerr e csak összet ör ik, akár a pohár, habár fiatal, erős és ügyesebb a többieknél. És mintha tudnák ezt, mintha máris erre gondolnának, mintha mindezt természetesnek, nyilvánvalónak találnák, nyugodtan fogadták a gratulációkat, jó kívánságokat. „Gratulálok, Eddie. Gratulálok, Jimmy.” „Köszönöm, igen, köszönöm.” „Sok szerencsét, Gordon. Sok szerencsét, Pete.” „Köszönöm, igen, köszönöm/” „Minden ót, Neil. Minden jót, Elliot.” „Köszönöm, igen, köszönöm.” Mindegyiknek olyan volt az arckifejezése, mint Smythé, amikor azt mondta nekem, „igen, meghalt, és neked a Madison Square Gardenbe kell menned”. Nyugodt, természetes. Mintha nem történt volna semmi. Semmi. Mintha születésnapra gyűltek volna itt össze, vagy nem tudom, bármiféle más alkalomra. Elsőnek a Főnök ött elém. Mosol ygo tt. Pohár volt a kezében. Benne whisky, azt hiszem.

– Ciao, dolly! H og y vagy? – Ciao, Deke. Hamarosan megtudjuk a választások eredményeit, mi? Úgy látszik, Johnson majdnem minden államban befutott. –

– Igen. – Talán még Arizonában is. – Igen. – A választások m iatt jöttél Washingtonba, ugye? – Nem. Ted temetésére jöttem Washingtonba. – Értem. – Ez iszo nyatos, Deke. – Az ejtőernyő rosszul csúszott ki. Másképp megmenekült volna. Nézd: így csúszott ki, pedig így kellett volna. Bezárt arccal beszélt, a megszokott arcával.

– Iszonyatos, Deke. – Megtör ténhetett volna velem is. Megtör ténhetett volna bár melyikünkkel. Másodiknak Frank jött oda hozzám. Sötét öltönyben, szépen megborotválva olyan volt, mint egy diák, aki boldog, hogy sikerültek a vizsgái. Aki ránézett, nem képzelte volna, hogy meghalt egy társa.

– Nicsak, ki van itt! Ciao! Gr atulálok! – Mihez gratulálsz? –

Láttam egy könyvedet angolul. A feleségem épp most olvassa. Azt mondja, szidod benne az amerikai nőket. Mikor jössz Houstonba? Nem megyek Houstonba.

–

– El kell jönnöd. Feltétlenül. A feleségem meg akar hívni vacsorára, hogy bebizonyítsa neked, az amerikai nő k nem olyan ször nyetegek, mint ah og y te mondod.

– Oké, Frank. – Figyelmeztetlek, hogy várunk. A számom benne van a telefonkönyvben. Felhívsz, aztán beülsz egy taxiba.

– Oké, Frank. – És az új könyv edet a Holdró l, már megír tad? – Dolgozom rajta. De néhány napja most nem dolgozom. Ted halála… – Megtör ténhetett volna velem i s. Bármelyikünkkel meg történhetett volna, A harmadik, búbja is nevetett.akivel találkoztam, Tom volt. Még lármásabban üdvözölt, mint a többiek. Kopasz feje

–

Ez aztán igen, ez aztán a meglepetés! Tehát itt vagy! Pete mondta: valahol itt mászkálhat az a koszo s kém, de hol lehet, hol lehet? Mire én: nem láttam. Err e ő: itt van! Itt van! Hogy vag y?

– Te hogy vagy, Tom? – Jól! Nagyszerűen! – Én nem. – Miért? Mi tör tént? Mit csináltál? – Nagyon fáj a szívem, Tom. – Megtör ténhetett volna velem i s. Bármelyikünkkel meg történhetett volna. Sorban egymás után. Valamennyien. Valamennyien ezt mondták. Mint valami jelszót, előre meghatározott kommentárt. S nem volt a fájdalomnak egyetlen jele, a bánatnak egyetlen fél szava sem. Tehát nem értettem őket: ugyanúgy, ahogy nem értettem Smytht sem. Nem értettem meg őket és

felháborodtam: ugyanúgy, ahogy felháborított Smyth is. Uramisten! De hát mi van ezeknek az embereknek a szívük helyén? Nem értik meg, hogy társuk meghalt és koporsóban fekszik, törötten, mint egy pohár? Egyetlenegy sincs közöttük, aki képes lenne egy könnycseppet áldozni neki? Ezek hát azok az emberek, akiket annyira becsültem, csodáltam, irigyeltem? Ezek az én hőseim, a hősök, akikre átruháztam gyermekkorom álmait a dicsőségről, a hősök, akikkel még téged is elcseréltelek, apám? És Pete? Pete is így válaszo l? Pete éppen belépett a bárba az el választhatatlan Jim tár saságában. Meglátott. A szokásos macskaszökkenés, szokásos ellenállhatatlan mosolya.

– Koszos kém! H og y vagy, koszos kém? Err ől jut eszembe: a bor

nem érkezett ám meg ! Te aljas!

Te hazug! Mondd meg neki te is, Jim, hogy nem érkezett meg!

– Nem érkezett meg – mondta Jim engedelmesen. – Pete… – Gyerekek, iszunk egy Martinit? – Pete… – Mi van, nem szer eted a Martinit? – De Pete… – Én szeretem. És szükségem is van rá. Négy napig, négy átkozott napig kellett ott maradnom azon a lóherem ezőn. Ital nélkül, étel nélkül. Akarok eg y Martinit. Talán annak a négy napnak a feszültségemodortalanság. tört ki így belőlük. így nevelték fájdalom kimutatása egyesek szerint udvariatlanság, TalánTalán mindannyian ittak,őket: és eza felizgatta őket. És mégis…

– Pete, te találtad meg ő t elsőnek, ugye? – Igen, én találtam meg. – Te szeretted őt, ugye? –

Hogy érted ezt, hogy én szerettem őt? Mindannyian szerettük. Lehetett nem szeretni egy ilyen fickót?

– Igaz. – De hát mi van veled? Mit ak arsz? – Én… semmit, Pete. Csak azt mondo m… – Csak azt mondod? – Uramisten, Pete! Milyen r ettenetes, milyen ig azságtalan ez! – Megtör ténhetett volna velem i s. Bármelyikünkkel meg történhetett volna. – De vele történt meg, Pete! Vele történt meg! Hát akkor mondd meg, Pete, mondd meg: mit érzel te a go ndolatra, hogy ő m eghalt? Iszonyatosan elsápadt. A mindenit, apám: sosem láttam még ilyen bronzbarnára sült arcot ennyire elsápadni. Hófehér lett, mint a már vány. És a hang ja csattant, mint a po fon.

– Ha meghal az apád, én megkérdezem tőled, mit érzel? – Nem, de… – Számodra egy könyv szereplője volt, de nekünk valamivel több. Igazán azt hiszed, hidegen hagy minket, hogy ott fekszik örökre bezárva a koporsóban? Holnap reggel abba a sírba engem is leereszthettek volna. Ha cserélhetnék vele, talán megtenném. Sosem gondolkodtam rajta: de talán megtenném. DeÉs mivel nem lehet cserélni a mint halállal, én élek. És mivel mint a görög kórusok. mivel nem siránkozom, a görög kórusok, mostélek, iszomnem egysiránkozom, Martinit: duplát. Igyál te is, és nevess, az istenfáját! Nevess, mert szer encséd volt, és élsz! Szép fehér ruhás nő haladt el mellettünk, fekete kalapján fekete fátyol, arca gondosan kifestve, száraz, könnytelen. Néhány ember mellett megállt, bájosan mosolygott, a kezét nyújtotta. Aztán továbblépett nagy nyugalommal, leült egy hallgatag idős házaspár mellé, és enni kezdett. Hűség volt, Theodor felesége, az idős házasp ár pedig Theodo r szülei.

– No, hát akaro d azt a Martinit, igen, vagy nem? – i smételte meg Pete. – Igen, akarom .

– Oké! Egészségedre, vagyis az enyémre: nem tudod, hogy felmegyek Gordonnal? Felmegyünk, felmegyünk! Hét nap odafönt, lebegünk majd, egészen aprócskának, aprócskának látunk majd titeket, apróbbak lesztek még nálam is! Nem mondták neked?

– De mondták, Pete. – Mondták, és annyit se mo ndasz, hog y tör d ki a nyakad, Pete?! Menj és tö rd ki a nyakad, Pete?! – Törd ki a nyakad, Pete. Menj és törd ki a nyakad, Pete. – Így már tetszel nekem! Így már igen! Még egy Martinit, az istenfáját! A televízióban a választási eredményeket ismertették. Whiskyt és Martinit kortyolgatva, a huszonkilenc űrhajós nézte az adást, vitatkoztak, minduntalan felharsant egy-egy túl hangos nevetés. Ott maradtak hajnali három óráig, mintha ébren akarnának maradni, erőfeszítéseket tennének, hogy ébren maradjanak, nem is tudom, mintha a tény, hogy ébren vannak, azt jelentené, hogy élőbbnek érzik magukat: és Theodor nevét egyetlenegyszer sem említették. Nem esett róla egyetlen célzás, egyetlen szó sem. Csak Jim mondta egyszerre, jaj, de rémes, holnap reggel egyenruhába kell vágnunk magunkat. És Pete hozzátette, az semmi, az egyenruha, hanem a kalap. Láttál már minket kalapban, Oriano? Később majd felteszem a kalapomat, hogy nevess egy kicsit. És akkor megértettem, hogy ez nem közöny volt bennük, nem ridegség volt. Még csak nem is szemérem: az élet egyfajta elfogadása. Mert csak az élet elfogadásával lehet elfogadni a halált, és a halált el kell fog adni, bárhogyan is j ön, bárm elyik pillanat ban jön is, a halál része az életnek , a halál az ár, amit az életért fizetünk, és siránkozni ezen gyerekes dolog. Gyengékhez méltó. És irracionális emberekhez. Öregekhez. És jó emberekhez méltó, ha akarod, de a jövőnek nincs szüksége jó emberekre, akik megvásáro lnak egy fát , hogy ki ne vágják: „ Emlékszel a tölgyfára o tt a for rás fölö tt, arr a a nagy fára, amelynek kint vannak a gyökerei, mindig felmásztál rá kislány korodban.” A jövőnek erős, racionális, fiatal emberekre van szüksége, gonosz emberekre, ha akarod: mert a világ tele van tölgyfákkal, és minden kivágott tölgyfa helyében ott a másik, amelyik születik, vagy már megszületett, vagy majd meg fog születni. Egy fa önmagában nem számít. Vésd jól a fejedbe, hogy egy fa ö nmagában ne m számít, és akk or megér ted, hogy a halál nem léte zik, apám. Íme, ez a végleges tanulság, amit ezektől az erős, a holnaptól duzzadó emberektől kaptam. És amíg ezt a tanulságot nem tettem magamévá, teljesen felesleges volt, hogy imádkozzam egy induló rakéta előtt. Holnap reggel, ha a temetési menet meg indul, nem lesznek kö nnyek. A temetési menet tíz ó rakor indult meg: lépésbe n haladó aut ók so ra vonult az arlingtoni faso ro kon, és úgy látszott, soha nem érkezik el oda, ahová el kell érkeznie. De végül mégis odaért, és ott volt Theodor: koporsójába zárva. A koporsót az Egyesült Államok lobogója borította, és egy virágágy közepében állt, álltak; egy fa tövében: a fánruhában mókus volt, himbálózott. Hűség, Hűség, a szülők és a mögöttük testvérek az első sorban Hűség fehér mint előző este.kicsi A huszonnyolc űrhajós helyezkedett el John Glenn-nel együtt, aki szintén egyenruhát öltött: tengerész-ezredesi egyenruhát. Nem volt tömeg: a választások véget értek, a város Johnson győzelmén ujjongott, és senkinek sem

volt ideje vagy kedve a temetőbe jönni. Néhány fényképész volt még, és egy-két újságíró. A szertartás röviden lezajlott. A presbiteriánus pap elmondott néhány imát, a katonai díszosztag leadta az utolsó üdvlövést. A puskalövésektől a mókus megriadt. Lecsusszant a fa törzsén és ráugrott a koporsóra, aztán ott maradt, csodálkozó szemecskejével bámult egy kislányt, aki világoskék kabátot viselt, vörös szalagot fontak arany színű hajába, nagyon hasonlított az édesapjához és keservesen zokogott: kicsi Hűség volt az. Addig sírt, amíg valaki rászólt, hogy elég: ezek voltak az egyedüli könnyek, amelyek Theodor Freeman űrhajósért hullott ak. Theodor Freeman űrhajós meg halt harmi ncnégy éves kor ában anélkül, hogy feljutott volna a Holdra, megölte egy vadliba, miközben Houston egén repült, alig három mérföldnyire a házától. Aztán a mókus elfutott, Tom, Frank, Edward és Bean előrelépett, leemelték a koporsóra borított lobogót, ötrétbe hajtották és átnyújtották Hűségnek. A csoport feloszlott, az autók gyorsan elrobogtak, Theodor ott maradt egyedül abban a koporsóban, amely pontosan úgy fénylett, mint a LEM, én kirohantam a repülőtérre, hogy visszatérjek New Yorkba. Isten veled, Theodor. Találkozunk majd, nem tudom, hol, nem tudom, mikor, de tudom, hogy találkozunk, egyszer, amikor szépen süt a Nap. A Nap? Igen, egyik Nap a sok közül: a kozmoszban millió, milliárd Nap van ám, Theodor. A Paradicsom nem létezik, a Pokol nem létezik, a jóság nem létezik, de az élet létezik, és tovább létezik akkor is, ha egy fa meghal, ha egy ember meghal, ha egy Nap meghal. Higgyél ebben te is, kérlek, higgyél ebben velem együtt, apám. Ne hagyj magamra, hogy egyedül én Higgyek benne velük együtt. Meggyőztek, megtörtek, megtérítettek, társukká tettek: és annyira félek tőlük, apám. Mert az értelem velük van. É s az ér telem mindig félelm etes.

– Most már minden világos? – kér dezte a jeg es hang. – Igen – mondtam. – Most már minden világos. – Már érted, miért kellett elmenned a Madison Square Gardenbe? – Igen – mo ndtam. – Már értem. – Ha valaki mással történik, ő ugyanúgy viselkedett volna, mint a többiek mind. Már érted? – Igen – mo ndtam. – Már értem. – Az élet nem ér véget, mert egy ember elmegy. – Igen – mondtam. – De azért én mégis sajnálom. De nem meg azon tűnődni,töprengeni hogy sajnálom. Nem szabad. rá időm. És a többieknek lesz állhatok idejük, hogy megálljanak azon, hogy sajnálják,Nincs amikor majd én – Én is. sem halok meg.

– Ez kegyetlen dolog – mondtam –, embertelen. –

Olyan, mint a háború – válaszolta. – A háborúban sem szokás megállni és elsiratni az elesett bajtársakat. Menni kell előre: igyekezni elkerülni a lövedékeket, és lőni a halottak helyett is.

– De mi nem vagyunk háborúban – mondtam. – De vagyunk – felelte a jeges hang . – Minden nap egy hábor ú. Minden nap egy hábor ú.

– Pontosan így mondta, Mister Bradbury. – Kifogástalan – mosolygott Bradbury. – Banális és kifogástalan. – A nagy ig azságok mi ndig banálisak és kifog ástalanok. – Nem mindig – moso lygo tt Bradbury. Egy kö nyvüzlet megnyitój án találkoztunk, én és Br adbury, New Yor kban, és mo st a Sixth Avenue-n sétálgattunk, elmesél tem neki a történetet.

– Nagy lecke volt mindenesetre, Mister Bradbury. – Nem kerülhette el – mosolygott Bradbury. – Nem akartam elkerülni. Nem próbáltam elkerülni. – És mo st mit csinál itt New Yor kban? – Háborúskodom. – És nem fár ad bele a hábor úskodásba? – Mi, akik a világ túlsó feléről jöttünk, annyira hozzászoktunk a háborúhoz, Mister Bradbury. És amikor háborúskodunk, jobban csináljuk, mint mások. Akkor is, ha azután vesztünk.

– Gondolja, ho gy veszít? – Nem tudom, nem fontos. Az a fontos, hogy higgyek benne. – Miben? –

Abban, amiben maga is hisz. Az életben, a holnapban. A drive-in-ben, amelyet megnyitunk a Holdon, a Marson, az Alfa Centaurin: hogy folytassuk az életet, a holnapot.

– Úgy látom, megváltozott. – Megváltoztam. – Gono sz lett. – Gono sz lettem. – Viszo nt nincsenek többé kételyei. – Nincsenek. – És az édesapja? – Ő egyr e azt reméli, hogy visszavált ozo m: olyan leszek , mint régen. – Olyan lesz? – Nem, nem hiszem. – Nagy árat fizet ezért. Sokat fog szenvedni. Megátkozza önmagát. Csúnyák a drive-inek. Mindig tönkreteszik a tájat, mindent, ami szép.

– Tudom. – De szükségünk lesz r ájuk. Kétségbeejtően nagy szükség ünk.

– Tudom. És miután szükségünk lesz rájuk, kár kételyek között tévelyegni: igaz, vagy nem, Mister Bradbury? Megpróbáljuk a lehető legkevesebb szépséget tönkretenni, nem pipilünk bele az aranyszarkofágokba.

– Micsoda? –

Semmi: különben is, mindig akad valaki, aki belepipil az aranyszarkofágokba. Végre is nem sokkal rosszabb, mint lepipilni a fákat. És tovább sétáltunk a Sixth Avenue-n. A Sixth Avenue és az Ötvenegyedik utca sarkán hatalmas fúrógép nagy lyukat vájt, az emberek pedig kíváncsian néztek egy furcsa, torpedó formájú tárgyat, amely egy daruról csüngött alá, de hamarosan beleeresztik a gödörbe. Megkérdeztem Ray Bradburytől, mi az, és Bradbury azt felelte, hogy Idő Kapszula, úgy készítették el, hogy 6965-ig megmaradjon. Megkérdeztem, mi az Idő Kapszula, és ő azt válaszolta, hogy egy tárgy az utókor számára: az utókorra hagyjuk, hogy tudják, léteztünk és hogyan léteztünk. Megkérdeztem, miből készült, és mi van benne, azt mondta, rezet, krómot és ezüstöt olvasztanak egybe az acélnál erősebb fémmé, amely képes ellenállni bármiféle bomlasztó hatásnak, tűznek, atomrobbanásnak: a neve Cupaloy. Benne elektronikus rendszerektől védve civilizációnk tanúbizonyságai találhatók: jelenlegi állapotában, a Krisztus utáni 1965. év küszöbén, a holdrepülés előestéjén, egy olyan társadalomban, ahol a fájdalom és a halál az élettel egyenlő. Kérdeztem, mik ezek a tanúbizonyságok, és ő azt felelte, mindenféle van köztük: harmincöt közhasználati tárgy, női kalap és ébresztőóra, biztosítótű és fényképezőgép, játék baba és műtőkés. Aztán van hetvenöt mintadarab fémekből, szövetekből, plasztikból, szintetikus anyagokból. Meg tizenkétféle mag, a búzától a rózsáig, ciprusmagtól kávéig. Aztán ezer mikrofénykép autókról, repülőgépe kről, rakétákró l, városokr ól, kerékpá ro król, fürdőruhás lán yokról, anyákró l g yerekkel a karjukon, űrhajósokról űrruhában, mártírokról a kivégzőosztag előtt. Aztán az Encyclopaedia Britannica mikrofilmen. Meg a Biblia, Konfuciusz és Mohamed könyvei. És orvosi, gyógyszerészeti, matematikai, fizikai, asztronautikai, biológiai írások: mikrofilmen. És Shakespeare, Homérosz, Dante, Szapphó művei, mikr ofilm en. És ö tven mikr ofilm en találhatók újságo k, fo lyóir atok, hivatalos körlevelek, katalógusok. Aztán nem gyúlékony filmre fényképezve Giotto, Leonardo, Raffaello, Michelangelo remekművei. Pénzek, cigaretták, rágógumik. Bolygónk utolsó ötven évének története, egészen az Apollo Programig. Végül pedig az Emlékezés Könyve: hatalmas rejtjel-rendszer, hogy ezeket az írásos anyagokat megérthessék a jövőbeli nyelveken, és lefordíthassák, megmenthessék. Akkor döbbenten kérdeztem, ki találta ki a rejtjel-rendszert, kié volt az ötlet, a magasztos munka, és Bradbury azt felelte, hogy a rejtjel-rendszert egy bizonyos Mister John P. Harrington találta fel, az ötlet a Westinghouse Electric and Manufacturing Company egy mérnökcsoportjától származott, a magasztos munkát pedig a Smithsonian Institu tion vég ezte el Washingto nban.

– És most mi tör ténik? – Nagyon szép dolo g tör ténik.

– Micsoda? – Maradjon csak itt, nézze és hallgassa. Így hát ott maradtam, néztem és hallgattam. És láttam egy sötétkék ruhába öltözött urat, állt a gödör szélén más sötétkékbe öltözött urak társaságában, áhítatos csendet hallottam, alig-alig törte meg a földalatti moraja. Az autók csendesen, távol siklottak tova, mert rendőrök terelték el a forgalmat, ujjukat a szájukra téve. Aztán a daru megmozdult, meghajolt, mintha bókolna, és az Idő Kapszulát a nagy gödör felé vezette. A Kapszula lassan, ünnepélyesen ereszkedett a nagy gödörbe, s amikor egészen benne volt, a sötétkékbe öltözött úr előrelépett s e szavakat mondta:

– Te, Idő Kapszula, nyugodjál békében. Ébredjél álmodból mához ötezer évre. Találják meg a te tartalmadat, és legyen ez szép ajándék késői utódaink számára. Elmondta ezeket a szavakat, és a cementhabarcs azonnal lezúdult a Kapszulára: súlyosan, mint a korszak, amelyben élünk, mohón, mint a jövő, amelybe belépünk. Szép este volt New Yorkban, tiszta, friss este, apám. Mi elszakadtunk egymástól, talán el is veszítettük egymást, de úgy éreztem, tele vagyok reménységgel, kétségbeesett optimizmussal. Egy ember, egy fivérem elment; más emberek, más fivéreim is elmennek majd, lehullanak, akár a fa, amelyre rácsap a fejsze; én magam is elmegyek, ki tudja, hová, ki tudja, mikor csap le rám is a fejsze, rám, aki élni akarok, élni, élni: de a világ hatalmas ígéret maradt, és az égen ezernyi otthon fénye világított. És ha a Föld meghal, ha a Nap meghal, majd odafönt élünk. Bármi legyen is az ára. Egy fa, ezer fa, valamennyi fa, amivel az élet megajándékozott.

* Military Police – katonai rendőrség * Government Issue – az amerikai közkatonaság elnevezése * Az USA politikai rendőrsége * nickel = ötcentes, dime = tízcentes pénzdarab * Magyarul Utazás a tenger alatt címmel jelent meg * Szomorú Vill a * * Könyörület * U nited States Information Service – az U SA tájékoztatási hivatala * Lendület, l esiklá s (a sí sportban használatos el nevezés) * Valójában a V-rakétafegyverek elnevezése: Vergeltungswaffe = megtorló fegyverek, s a szerző szellemesen helyettesíti a német elnevezést a hasonló jelentésű vendetta = bo sszú szóval * Kiejtés szerint: ci = csi, sci = si * Buon giorno, signorina = Jó napot, kisasszony

* Terrone: földhözragadt, délvidéki paraszt – sértő szóhasználatban * Fallace (többes számban: Fallaci) – csaló, csalfa * Tropikus hüvelyes növény * Shakespeare: Julius Caesar, III. felvonás – (Vörösmarty Mihály fordítása )