Gerlinde Ortner
Gyógyító mesék A gyermeki agresszió és félelem ellen És mindaz, amit meséléskor a szülonek tudnia kell (3 – 7 éves korú gyermekeknek)
Néhány szó a szülokhöz Munkám során sokat foglalkoztam gyerekek úgynevezett magatartászavaraival – innen eredt az ötlet, hogy „terápiás” meséket írjak gyerekeknek és felnotteknek. Sokkal kevesebb gyereket kellene pszichológiai tanácsadásra hordozni, ha a szülok idejében tudomásul vennék, miféle törvényszeruségek mutatkoznak csemetéik fejlodésükben. A tudatlanság az oka, hogy gyakran elsiklanak gyermekeik alapveto lelki szükségletei fölött, és édeskevés megértést tanúsítanak a fejlodéssel járó problémák és magatartásformák iránt. Sok szülonél meg az a baj, hogy nem tudja kelloen ösztönözni a gyerekét. Ahelyett, hogy buzdítaná, akaratlanul is arra hajlik, hogy elkedvetlenítse. A helyes ösztönzés alapfeltétele, hogy a szülo csupa olyan követelményt támasszon, ami megfelel a gyerek pillanatnyi lehetoségeinek és képességeinek – és mindezt a gyerek számára értheto nyelven. A mese mindennél alkalmasabb rá, hogy a gyerek és felnott között ledöntse a nyelvi és szellemi korlátokat. Számtalanszor tapasztaltam, mennyire igénylik ezt a gyerekek. Gyermekpszichológusi munkám során sokszor és sikerrel alkalmaztam terápiás segédeszközként az itt következo meséket. A gyerekek azonosulnak a mesehosökkel, és lelkesen fogadják a problémamegoldáshoz kínált ötleteket, javaslatokat: varázsigék, a párna alá rejtett kis meglepetések, a titkos indiánjelek arra ösztönzik a gyereket, hogy játékos módon foglalkozzék problémáival, és igyekezzék megváltoztatni magatartását. A mesék egyaránt szólnak gyerekeknek, felnotteknek. Ne mérgelodjenek, kedves szülok, ha a gyerek a legnagyobb dologidoben tétlenül maga elé réved, vagy ha a rendetlenségben nem találja kedvenc játékszerét. Ha van önökben kello türelem, empátia, és jó adag önkritika, ezek a mesék bízvást segítenek, hogy leszoktassák gyereküket ezekrol az apró bogarakról. Súlyosabb magatartászavarok esetén – ágybavizelés, dadogás, eros szorongás, vagy ha például a gyerek igen nehezen illeszkedik be az óvodába vagy az iskolába – a pszichológiai tanácsadást és az esetleg szükséges terápiát nem pótolja ez a könyv, de jól kiegészítheti. A könyv elméleti részei a felnotteknek szólnak. Az általános bevezetés az egy es történetek élén, és a magyarázó megjegyzések a végén, útmutatásul szolgálnak a nevelés és a magatartás-módosítás témájában, és elmagyarázzák a helyes ösztönzés alapjait. Gyakorlati tanácsokat is találnak a szülok ahhoz, hogyan bánjanak a gyerekükkel és a problémáival. Igen fontosnak tartom az elméleti fejtegetésekhez az elokészíto olvasmányokat: eloször is, a legtöbb szülo „képzetlen” nevelo, vagyis a gyermeknevelés fontos kérdésében semmiféle rendszeres képzésben vagy irányításban nem részesült. Ebbol aztán sok szülonél bizonytalanság és ügyetlenség fakad. No meg aztán ha a gyerek problémákkal szolgál a szüloknek, ez legtöbb esetben arra vall, hogy a gyereknek vannak problémái a szüleivel. Ez a mesekönyv nem akar a „szülok tankönyvei” sorozat x-edik kötete lenni. Nem tanít új nevelési stratégiára, nem kéri, hogy felejtsük el a már megtanultakat. Nem akar mást, mint hogy jobban figyeljenek a gyerekükre. A könyv célja tehát, hogy segítse a szüloket, hogyan ösztönözzék helyesen a gyereket, hogyan értsék meg jobban a problémáit, és hogy jó szándékú, de téves módon ne erosítsék gyerekük helytelen magatartásformáját. HOGYAN ÖSZTÖNZI HELYESEN A GYEREKET A SZÜLO Bizonyos nevelési normák a gyerek egész fejlodése során érvényben maradnak. Az itt következo ötletek és irányvonalak segítenek elkerülni a nevelési hibákat és megelozni gyermekük magatartásbeli problémáit. A gyerek fejlodése nem egyenletes. A viszonylag nyugodt idoszakokat, amikor az újonnan tanultakat gyakorolja és erot gyújt a következo fejlodési szakaszra, válságos idoszakok követik, amikor a gyerek újat tanul, és magasabb fejlodési fokra lép. Az ilyen szakaszokban óriási lelki és testi teher nehezedik rá. Labilis lesz, különlegesen érzékeny, és a szülok bizony sokszor értetlenül állnak a 2
magatartásával szemben. Éppen ezekben a szakaszokban következnek be a legsúlyosabb nevelési hibák. Okuk egyrészt a megértés hiánya – másrészt viszont a szülok kötelességüknek érzik, hogy mindenestül a „nehéz” gyereknek szenteljék magukat. A gyerek persze igényli a szülok fokozott törodését. Ha zavaró magatartása miatt gyakran kerül a figyelem középpontjába, ezt a „rosszaságot” a felkeltett figyelem csak erosíti, következésképpen akkor is jelentkezik, amikor már nem írható a fejlodés válságos szakaszának számlájára. A legfontosabb válságos szakaszok: Nyolc hónapos kor (ekkor kezdi megkülönböztetni az „ismertet” az „ismeretlentol”; ebbol idegenkedés, bizonytalanság fakad) Két-és hároméves kor között („dackorszak”, az önálló tervezés kezdete, én-tudat, átmenet a jelen ideju spontán gondolkodásból a célzott jövo ideju gondolkodásba, a fantázia kialakulása). Öt-és hatéves kor között (elso alakváltozás, kisgyerek-alakból iskolásgyerek-alakra, ez megzavarja a lelki és a testi egyensúlyt, a gyerek rosszul alszik, jobban szorong, könnyebben megbetegszik, „szeszélyes”, rendetlenebb) Pubertás (befelé fordulás; a serdülo nem tud egyenesbe jönni önmagával, magányosnak és megnemértettnek érzi magát, óriási a bizonytalanságérzete, magatartása egyetlen nagy tiltakozás). A gyerek valamennyi fejlodési szakaszban változik. A szülok dolga, hogy viselkedésüket ehhez a természet adta fejlodési folyamathoz igazítsák. Másfél esztendos gyereknél például ajánlatos szigorú irányvonalakat húzni, a legnagyobb következetességet gyakorolni. Mire azonban a gyerek két és fél éves lesz, és a lélektanilag terhelo „dackorszakba” lép, nem árt, ha a szülo egy s más fölött szemet huny. Hasonlóképpen a gyerek szorongását és mindeddig rendszeresen gyakorolt tevékenységében jelentkezo hirtelen teljesítménycsökkenést másképpen kell értékelni a válságszakaszba lépett hatéves gyereknél, mint ha a nyugodt fejlodési szakaszban lévo nyolcesztendos tanúsít hasonló magatartást. Akár nyugodt, akár válságszakaszban van azonban a gyerek, mindenképpen az alapelv: Minden magatartás megtanulható – a kívánatos és a nemkívánatos magatartás egyaránt. Megkülönböztetheto: - a minta utáni tanulás: megfigyelés és utánzás révén. A minta vagy egy úgynevezett „presztízshordozó”, azaz példakép, vagy pedig egy személy, aki bizonyos magatartás révén ér el olyan elonyt, amely vonzó a gyerek szemében, amelyet mint fölöttébb kellemeset él meg, és ezért maga is át akar venni; - a sikerbol való tanulás: ha a gyerek bizonyos magatartás révén közvetlenül nyer pozitív megerosítést, akkor ismételni fogja ezt a magatartást, hogy megint ugyanabban az elonyben részesüljön. Példa: Egy hat gyerekbol álló csoport minden délelott együtt van, hetenként váltakozó „pótmama” felügyelete alatt. Az egyik pótmama utasítása így hangzik: - Tele szájjal nem beszélünk. – Péter igyekszik lenyomni a falatot, mert nagyon szeretne valamit közölni a pótmamával. Petra azonban megelozi. Péter megpróbálja félbeszakítani Petrát, de senki sem figyel rá. A következo falatnál kitör belole a mondanivaló, meg sem próbálja lenyelni az ételt, ami még a szájában van. Sikerül magára vonnia a figyelmet, és sikerélményt jelent az is hogy nem kell tovább fegyelmeznie magát. A pótmama dorgálása sokkal kevesebbet nyom a latban, mint a pillanatnyi sikerélmény, hogy mégis elmondhatta a mondókáját. Következésképpen Péter legközelebb megint tele szájjal fog beszélni (sikerbol való tanulás). Palkó ugyanolyan türelmetlen, mint barátja, Péter. Nyomban el is tanulja Pétertol, hogy hamarabb és könnyebben jut eredményre, ha teli szájjal mondja el a mondókáját, mint ha kivárná, míg lenyeli a falatot. Egyénenként változó és az adott helyzettol függ, mit él meg a gyerek mint sikert, jutalmat, igazolást vagy
3
megerosítést. Figyelemfelkeltés: minden embernek alapszükséglete, hogy figyeljenek rá. Ha nem figyelnem az emberre, ha valaki „nulla”, ha észre sem veszi senki, az büntetéssel ér fel. Így aztán még a figyelem negatív formája is (bírálat, ellentmondás, intés) sikerélmény. Kivált, ha a gyerek gyakrabban éli meg, mint a pozitív értékelést. Érvényes itt a mondás: „A negatív figyelem is többet ér, mint a semmilyen.” Dicséret, elismerés: fontos életelixír: ösztökél a gyereket és erosíti öntudatát (lásd 88-89., 123., 137.o.). Elojogok: (például: tovább fennmaradhat, vagy o határozhatja meg a család vasárnapi programját). Anyagi megerosítés: (édesség, ajándék, pénz…): Vigyázat! Az anyagi megerosítés mindig másodrendu legyen, vagyis másodsorban következzék a „társadalmi megerosítés” (dicséret, elismerés, figyelem) után! Nem szabad a gyereket arra nevelni, hogy csak akkor vigye ki a szemetet, ha pénzt kap érte. Anyagi megerosítéssel csak különleges teljesítményt jutalmazzunk, kiegészíto ösztönzésül. Példa: A pótmamát bosszantja, hogy Péter nem engedelmeskedik, de nem akarja büntetni. Inkább Péter lelkére beszél. A szavait Péter dicséretnek éli meg. Mégsem hatnak megerosítésként, hiszen Péter a dicséretet a figyelem kellemes formájának érzi, és azon igyekszik, hogy továbbra is elnyerje. Legközelebb tehát ebédnél fegyelmezi magát, és nem beszél tele szájjal. Mivel azonban Palkó továbbra is jártatja a száját, akkor is, ha még nem nyelte le a falatot, a pótmama minduntalan rászól, Péter pedig nem részesül figyelemben. Palkó viselkedésével tehát foglalkoznak, Péter fegyelmezett magatartását viszont nem veszik észre, következésképpen úgy érzi, „büntetik” jóságáért. Ezek után persze o is tele szájjal fog beszélni. A pótmama megint szép szóval próbálkozik, figyelmeztet, magyaráz. Péter is, Palkó is a figyelem középpontjába került. Most már a többi gyerek sem törodik a tilalommal. Ebéd közben teljes a zurzavar, a pótmama nem bír a lármázó gyerekekkel. Hatástalan marad még a büntetés is (hogy például ebéd után eltilt valakit a játéktól). A büntetés ugyanis nem követte azon nyomban a nemkívánatos magatartást, a figyelmezetés közvetett dicséretnek tunik fel. Péter egy kevésbé fogad szót a pótmamának, aki ezek után „nehéz” gyereknek minosíti Pétert. Péter tehát új szerepre kényszerül. Beleéli magát a „nehéz” gyerek szerepkörbe, és ezáltal vonja magára a figyelmet. Palkó pedig egyre féktelenebbül bohóckodik, hogy a többieket megnevettesse. O is nagyon élvezi, hogy a középpontban lehet. A pótmama tehát a rosszul alkalmazott figyelem révén a két gyereket a csoport „fontos” tagjává avatta. És errol a szereprol senki sem mond le szívesen! A figyelemnek minden formája (legyen az szép szó, figyelmeztetés vagy bírálat), amely közvetlenül követ bizonyos magatartást, megerosítésként hat. Ha a gyerek egy bizonyos magatartásforma alapján részesül figyelemben, gyakrabban fog élni vele. Példa: A következo héten másik anya lesz ugyanannak a csoportnak a pótmamája. O is figyelmezteti a gyerekeket: - Ne beszéljetek tele szájjal! – Péter hadar, és közben köpködi az ételmaradékot, Palkó bohóckodik, Petra kineveti és kigúnyolja kettejüket. A pótmama nem veszi tudomásul, hogy a három gyerek fütyült a figyelmeztetésre, és a többi gyerekhez fordul, akik eloször nyelnek, és csak aztán beszélnek: - Örülök, hogy ilyen türelmesen kivárjátok, amíg le nem nyeltétek a falatot. – (Megerosítés leíró dicsérettel.) – Tudom, ha mondani szeretnétek valamit, nehéz kivárni, míg üres nem lesz a szájatok. – (Megértést mutatni.) – persze, mindnyájatoknak lesz is alkalma elmondani a mondókáját, de csak ha már lenyeltétek a falatot. Igyekszem, hogy meg is hallgassak mindenkit. Ha észreveszem, hogy valamelyikotök nyelés után mondani szeretne majd valamit, odabólintok, miközben még rág. Ezért hát ne legyetek türelmetlenek, ne féljetek, mindannyian szóhoz fogtok jutni! Mindenkire büszke vagyok, aki fegyelmezi
4
magát az alatt a rövid ido alatt, amíg rág. – (Ösztönzés és útmutatás, hogyan kell továbbra is a kívánt magatartást tanúsítani.) Miközben a pótmama a gyerekekhez beszél, lopva figyeli Pétert, Palkót és Petrát. Mihelyt észreveszi, hogy valamelyikük elhallgat és tovább rág, hozzáfordul és megdicséri: - Büszke vagyok rád, hogy ilyen szépen fegyelmezed magadat. – (Jutalmazás azonnali figyelemmel.) – Ha valaki tele szájjal beszél, könnyen félrenyelhet vagy kiköpködi a maradék ételt. Ilyen ízléstelen viselkedésre oda sem figyelünk, egyszeruen nem is nézünk oda. – (Megmagyarázza, mi a nemkívánatos magatartás következménye, anélkül, hogy közvetett figyelemmel erosítené.) A pótmamának persze nem kell állandóan dicsérgetni a gyerekeket, szüntelenül barátságosan bólogatni. Csak addig kell azonnal megerosíteni a gyerekek kívánatos magatartását, amíg el nem sajátítják. De nem szabad elmulasztani, hogy az újonnan elsajátított magatartást idonként megdicsérjük, és ezzel stabilizálhatjuk. Példa: Miska a gyerekszobában játszik. Édesanyja örül, hogy a gyerek elfoglalja magát, és nem zavarja ot. De ezt nem közli, nehogy elvonja a gyerek figyelmét a játékról. Miska azonban kezd nyugösködni. Édesanyja figyelmezteti és kéri, hogy játsszék szépen tovább. Miska egy darabig játszik, de hamarosan megint nyaggatni kezdi édesanyját. Anyja most már élesebb hangon szól rá. Miska észreveszi, hogy gyakrabban felkeltheti anyja figyelmét, ha nem játszik szépen nyugodtan, hanem nyugösködik. A kívánt siker érdekében tehát zaklatnia kell édesanyját. Miska negatív magatartással kényszeríti ki a figyelmet, amelyben nem volt része, amikor „jól” viselkedett. Anyja tehát a helytelen reakcióval épp a kívánt eredmény ellenkezojét éri el. Gyakrabban kellett volna bemennie a gyerekszobába, és konkrét dicsérettel kifejeznie örömét, amiért ilyen jó a gyereke. Semmi sem magától értetodo – kivált a „jóság” nem! A gyereknek minden kívánatos tevékenységét (még az olyan rutinszeru cselekedetet is, mint az evés, a mosakodás, az öltözködés…) azonnal meg kell dicsérni, amíg csak szokássá nem válik. Még ezután sem mondhatunk le teljesen a dicséretrol, mert ezzel tartjuk szinten az elsajátított magatartásmódot. A nemkívánatos magatartásra viszont ne reagáljunk azonnali figyelemmel! Várjuk meg, amíg lecseng a negatív viselkedés, és csak azután beszéljünk róla a gyerekkel. Hogyan reagáljunk, ha a gyerek azt vette a fejébe, hogy o most „rossz” lesz? - Utaljunk vissza egy hasonló szituációra, amelyben a gyerek pozitív magatartást tanúsított; - Ne vegyük tudomásul a negatív magatartást, - Hidaljuk át a nemkívánatos és a kívánatos magatartás közötti távolságot. Mindez gyakorlatban valahogy így fest: - Tegnap nagyon örültem, hogy olyan gyorsan felöltöztél. Igazán büszke voltam, milyen ügyes voltál. Tudom, hogy most éppen úgy fog sikerülni. Ugyanilyen lelkesíto elismeréssel kell élnünk, amikor a gyerek már láthatóan helytelen magatartást tanúsít. Ebben az esetben azonban ne címezzük közvetlenül a gyereknek, hanem intézzük egy harmadikhoz. Még ha félhangos monologizálásképpen adjuk is elo, akkor sem téveszti el a hatását. Közben figyeljük meg a gyereket, és forduljunk azonnal feléje, mihelyt a kívánatos magatartást tanúsítja. Kényes téma a büntetés. Elvben minden szülo és minden pedagógus célja a lehetoleg büntetésmentes nevelés. Ez persze nem jelenti azt, hogy a gyerek azt csinál, amit akar. A büntetésnek akkor van értelme, ha bizonyos presztízsvesztéssel sújtja a nemkívánatos magatartást. Tökéletesen elvetendo a büntetés, ha a szüloi tekintély bizonyítékaként a gyerek elítélésére vagy 5
megalázására szolgál, ha szorongást vagy vezeklést igényel. Csak akkor elturheto, ha mint elore bejelentett következmény jelentkezik, például kedvezmények megvonásában. A büntetés egymagában sohasem vezet belátásra, legfeljebb szorongó vagy ravasz kibúvókra késztet. Büntetést csak szükség esetén alkalmazzunk, a gyerek bizonyos nemkívánatos magatartásformáinak korlátozására, de nem a gyerek megbüntetésére! Képzeljük el a nevelést mint lépcsot, amely sok kis fokból áll. A cél itt a gyereket a legalsó lépcsofokról, a „Van-állapotból” a legfelso lépcsofokra, a „Legyen-állapotba” eljuttatni. Útközben tekintettel kell lennünk a gyerek hajlamaira, kívánságaira és szükségleteire. Egyetlen lépcsofokot sem hagyhatunk ki, és a részcélokat mindig meg kell beszélnünk a gyerekkel. Ennek a nevelési módszernek roppant fontos alkotóeleme a dicséret, amely ösztönzi a gyereket, hogy lépjen a következo lépcsofokra. - a dicséret ne tartalmazzon bírálatot (- Na látod, miért nem csinálod mindig így?). a dicséret soha ne legyen általános (- Te vagy a világ legjobb gyereke!) - a dicséret vegye figyelembe a gyerek helyzetét. Vagyis méltányolja a gyerek erofeszítését, igyekezetét, teljesítményét és érzéseit, és fejezze ki a mi örömünket, a gyerek iránti érdeklodésünket, s átérzett, konkrét elismerésünket. Dicsérettel gyereknek-felnottnek hatásosabban mutathatunk utat a helyes magatartáshoz, mint bírálattal! A dicséret bátorít, a bírálat elkedvetlenít. Példa: Andris megmutatja édesanyjának az írásfeladatát. Néhány szót szépen írt, néhányat hanyagul. A szokásos szüloi reakció: - Azonnal írd le még egyszer az egészet! – A gyerek kelletlenül, esetleg heves tiltakozás közepette és óriási idoráfordítással leírja még egyszer a szavakat, de egyáltalán nem erolteti meg magát, hogy szépen írjon. A helyes reakció: - Ezeket a szavakat itt nagyon szépen írtad. Igazán jól sikerültek. Még a pontot is feltetted az i-re! A többi szónak is nagyon fogok örülni, ha még egyszer leírod oket, és azok is éppilyen szépen sikerülnek. – Ezzel a dicsérettel az anya kifejezi, mit vár gyerekétol, célt tuz ki eléje, és nem terheli túl a gyereket. Andris kedvvel és buzgón lát hozzá, hogy kibontakoztassa képességeit. A konkrét és leíró dicséret nemcsak buzdít: biztosítja is a gyereket afelol, hogy komolyan veszik, megértik. Nem dédelgeti-kényezteti a gyereket, hanem erot ad neki. Az a gyerek, aki elegendo dicséretben részesül, könnyebben talál rá a helyes útra. Már nincs rá szüksége, hogy helytelenkedéssel kerüljön a középpontba, hogy legalább azzal kényszerítse ki környezete figyelmét. Sok szülo közös hibája, hogy gyereküknek csak a problematikus magatartását veszik észre. Gyakran nehezükre esik a gyerek pozitív vonásait méltányolni. Ilyenkor van egy egyszeru eszköz, amely egyfelol a szüloket szorítja rá, hogy gyerekük erosségeivel és adottságaival foglalkozzanak, másfelol a gyereknek adja meg a szükséges figyelmet és elismerést: a „dicsérofüzet” (lásd még 87-88, és 136. oldal). Akárhogy viselkedett is aznap a gyerek (nincs olyan gyerek, aki egész álló nap rémesen viselkedik), a füzetbe csak pozitív megjegyzések kerüljenek. Semmiféle bírálatot ne tartalmazzon! Ilyesféle lehet például egy bejegyzés: „Örülök, hogy ma segítettél nekem a vásárlásnál. Nagyon ügyes és megbízható vagy. Örülök, hogy meséltél az iskoláról. Szeretek veled beszélgetni. Büszke vagyok rád, mert egész nap nem dühöngtél. Nagy ero kellett, hogy így fegyelmezd magad, bravó!” A szülok minden este, elalvás elott olvassák fel a gyereknek, mi van a dicsérofüzetben. Ezek a percek legyenek tökéletesen konfliktusmentesek. Elmélyítik a szülok és a gyerek közti kapcsolatot, és a biztonság és bizalom érzetét közvetítik a gyereknek. A nevelés „technikai” irányvonalain kívül mindenekelott arra ügyeljünk, hogy a családban elso helyen álljon a megértés és a biztonságérzet. A partnerkapcsolat példája iránymutató. Ez nem jelenti azt, hogy a szülok 6
minden nézeteltérését el kell titkolni a gyerek elol. Amíg a szülok közötti vita nem fajul gyulölködéssé, amíg a szülok a veszekedés közepette sem tekintik egymást ellenségnek, amíg a gyerek tanúja lehet a kibékülésnek, addig a házastársak közötti konfliktus nem okoz kárt. Annál inkább az állandó veszekedés, szeretetlenség légköre! Az érzéseket pedig meg kell beszélni – és ki kell beszélni: ezzel az egyszeru lépéssel tanulhatjuk meg, hogyan mutassunk megértést; hogyan juttassuk a gyerek tudomására, hogy komolyan vesszük; mi a módja, hogy másokra befolyást gyakorolhassunk. Fontos nevelési cél az érzések és érzelmek kölcsönös elfogadása és tisztelete. Vélhetoleg minden felnott megélte már a következo helyzetet: az embernek nagy a gondja-baja, igen szomorú. A külvilág erre különbözoképpen reagál: „Ne fogd fel tragikusan. Az ido minden sebet begyógyít.” „Uralkodj magadon! Ne hagyd el magad!” „Egy ilyen csekélység miatt izgatod magadat? Másnak sokkal nagyobb a baja, több oka volna panaszkodni!” „Ismerem a problémát. Én is éppen így voltam, mikor…” „Tereld el a gondolataidat. Hallottam egy remek viccet, ha elmondom, mindjárt jobb kedved lesz!” „Ne légy már olyan érzékeny mimóza!” „Ó, te szegény! Borzasztó! Nem szeretnék a helyedben lenni!” A fenti jó szándékú, ám a megértés tökéletes hiányát tükrözo reakciók nem szolgálnak az illetonek azzal a vigasztaló érzéssel: „Íme, ez az ember igazán megért, komolyan vesz.” Amikor még heves a fájdalom, az ember nem kívánja, hogy eltereljék a figyelmét, nem óhajt semmiféle tanácsot elfogadni; egész egyszeruen csak arra vágyik, hogy megértsék, hogy az érzéseit komolyan vegyék. Néhány ilyenféle mondat: „Ugye, ez nagyon nyomaszt?”, „El tudom képzelni, micsoda csalódás lehetett”, „Tudom, hogy nagyon fáj” – vagyis az egyenes beszéd, és mindenekelott az érzések elismerése pillanatnyilag többet segít minden ésszeru javaslatnál. Kiváltképpen gyerekeknél, akik még nem tanulták meg, hogyan leplezzék érzéseiket, különösen fontos, hogy a felnott ne érzékeltesse: ódzkodik az érzelmi megnyilvánulásoktól. Ne csak a gyereknek engedjék tehát, hogy kinyilvánítsa érzéseit – tanulják meg önök is, hogy erre megfeleloen reagáljanak. Példa: Petra megütötte magát, sír. A szülok vigasztalják. Az együttérzo sajnálkozás („Szegény kicsikém! Hogy történt a baj?”) csak hevesebb sírást vált ki, és a gyerekben hamarosan kifejlodik a kényeskedés. Ha azon igyekszünk, hogy a gyerek figyelmét eltereljük, hogy érzéseit semmibe vegyük („Ugyan, katonadolog; gyere, kapsz egy fagyit.”), azt a meggyozodést kelti benne, hogy nem értik meg, hogy magára hagyják. Sokkal célravezetobb nyugodtan, megértoen így szólni: - igen, ez biztosan nagyon fáj. – Ne féljen a szülo gyermeke érzéseihez szólni. Ha a gyerek érzi, hogy komolyan veszik, nem lovalja bele magát a fájdalmába, és hamarosan megnyugszik. Ezt az általános bevezetést az egyes mesék és történetetek bevezeto megjegyzései követik – vegyék azonban figyelembe, hogy az ösztönzés fajtáit csupán javaslatnak szántam. Természetesen esetrol esetre változik, hogyan beszéljenek valóságos helyzetekben a gyerekükkel. Mindenesetre tartsák szem elott a lélektani ösztönzo technikáknak és az ábrázolt nevelési irányvonalaknak a „vörös fonalát”. A program csak akkor lesz sikeres, ha önök, kedves szülok, még mielott megkezdenék a tréninget, átélten és önkritikusan igyekeznek felismerni a helytelen gyermeki magatartás okait.
NEM AKAROK MÉG LEFEKÜDNI
7
- Ha a gyerek nem akar elaludni –
Andris, itt az ideje, hogy végre lefeküdj! – figyelmezteti kisfiát édesanya. Andris azonban épp az autóival van elfoglalva, és esze ágában sincs abbahagyni a játékot. - Hadd játsszam még egy kicsit! – kérleli édesanyját. - Szó sem lehet róla! Így is tovább maradtál fenn, mint máskor. Na, gyere gyorsan. A gyerek protestál, de végül sikerül édesanyjának lefektetnie. Gyors jójcakátpuszi, villanyoltás, ajtóbecsukás. Pár perc sem telik el, Andris már dugja is ki a fejét az ajtón: - Szomjas vagyok! - Jól van – mondja édesanya -, szaladj, igyál valamit, de gyorsan. Andris egyre lassuló léptekkel vonul át a nappali szobán. Lehetoleg minél többet szeretne elcsípni a tévé musorából. - Minden este ugyanez a cirkusz! – mordul rá az édesapa. Andris hosszas huzavona után elégedetlenül visszakullog a szobájába. Ugyanezen az estén történt, messze-messze Andristól, meg a szüleitol, hogy Álommanó megint a Földre készült. Mint tudjátok, Álommanó álomport szór a gyerekek szemébe, hogy ha tetszik, ha nem, elaludjanak. Csak azt az egyet nem tudjátok talán, hogy Álommanónak is van egy sereg gyereke. A nagyobb manógyerekek már segíthetnek édesapjuknak a munkában. A legkisebb manógyerek pedig, a kis kíváncsi gézengúz, legszívesebben mindenbe beleütné az orrát! Állandóan unszolja édesapját, Álommanót, hogy vigye magával ot is a Földre. De hiába. Ezen az estén aztán elhatározza, hogy titokban mégiscsak édesapjával tart. Mint tudjátok, Álommanó nagy zsák álomport cipel a hátán. Manócska kiönt egy kevés álomport a zsákból, maga pedig belebújik. Indulás a Földre! Hú, ez aztán a repülés! Manócska egészen beleszédül. Mihelyt megérkeznek a Földre, észrevétlenül kibújik zsákból. De még most is szédül. Lehunyja hát a szemét, és a falnak támaszkodik. Amikor pedig megint felpillant – jó, jaj! -, Álommanó már messze jár, nem látja sehol! De Manócska nem búsul sokáig: Megnézem magamnak a Földet, aztán még mindig lesz elég idom, hogy apámat megkeressem – gondolja elégedetten. – Mindjárt be is kukkantok ebbe a szobába. És tudjátok, kinek a szobájába kukucskál be Manócska? Bizony: az Andriséba!
8
- hát ez meg miféle szerzet? – kiált fel meglepetten Andris. – Ki vagy te? Nem ismerlek! De mókás képed van! Szerencsére a szülei a televízió elott ülnek, különben meghallották volna Andris szavait. - Persze, hogy nem ismersz – mondja Manócska. – Most járok eloször a Földön. Az én papám az Álommanó. - Akkor te biztosan Mankócska vagy, ugye? – bámul Andris. - Igen, azért jöttem, hogy segítsek apámnak – henceg Manócska. - Tudod mit? – kiált fel Andris. – Tehetnél nekem egy nagy-nagy szívességet! Úgy unatkozom itt az ágyban. Legszívesebben sose aludnék. Ha nem volna az a buta elalvás, sokkal többet játszhatnék. Te biztosan tudsz nekem segíteni, hogy az Álommanó ne jöjjön be a szobámba! Manócska nagyon büszke, hogy Andris ilyesmit tételez fel róla. - Na jó, segítek – mondja kegyesen. – Apámtól tudom, hogy ahol már elvégezte az aznap esti munkáját, leszór az ajtó elé egy marék álomport, amit ti nem láthattok, csak mi. Ha nem szórná az ajtó elé az álomport, még utóbb újra belehintene egy adagot valakinek a szemébe, az meg kétszer olyan sokáig aludna – máshol pedig esetleg elfelejtené, és az a gyerek reggelig is ébren maradna. Itt van az én zsebemben egy marék álompor – tudod, mit? – ideszórom az ajtód elé. - Szuper! Örvendezik Andris. – Akkor játszhatom, ameddig csak akarok! Köszönöm szépen aranyos Manócska! - No, megyek világot látni – szedelozködik a manógyerek. – Holnap este megint meglátogatlak. Mulass jól! Andris pedig boldogan játszik az autóival. Legszívesebben felállítaná az autóversenypályát, de fél, hogy arra mégiscsak felfigyelnek a szülei. Ásítozik, a szeme könnyezik, de ügyet sem vet rá. Másnap reggel Andris bizony igen sápadt, és fekete karikák vannak a szeme alatt. Barátai beszólnak érte, és játszani hívják. - Rendezzünk versenyfutást! – ajánlja Miki. Andris örül, mert nagyon szeret futni. Különben is meg akarja mutatni annak a pimasz Mikinek, aki mindig csúfolja a lemaradókat. Ha pedig Andris gyoz, akkor mérgelodik. - Elkészülni – vigyázz – rajta! Nekilódul az egész csapat. De mi történt? Az egyik fiú hátul kullog! Egyre no a távolság közte meg a többi futó között! Ki az? Hát bizony – Andris! Annyira fáradt, hogy nem is fut – inkább csak vánszorog csigalassúsággal a többiek után. Miki a gyoztes. Ki is neveti Andrist.
9
Andris úgy érzi, mintha szivacsból lenne a lába. Bosszankodik. Nem is játszik tovább a barátaival, mérgesen hazabaktat. De otthon sincs kedve semmihez. Délután megnézheti a televízióban a gyerekmusort – de még az érdekes kalandfilm sem köti le az érdeklodését. Fáj a feje, alig tudja nyitva tartani a szemét. Este ezért a szokásosnál sokkal hamarabb bújik ágyba. Villanyoltás után megint betoppan Manócska. - Na, mi van? Most se akarsz aludni? Andris legszívesebben azt válaszolná, hogy inkább elalszik, de meggondolja: - Hát persze, hogy nem akarok aludni! Olyan jó volt tegnap éjjel! Légy szíves, szórj megint egy kis álomport az ajtónk elé. És Andris megint ébren tölti az éjszakát. De most már nem sok öröme telik benne, ha az autóival játszik. Kotorászik a játékai között, de valójában semmi sem érdekli. Unatkozom! Nem is érzem jól magam, mindenem fáj! Igazából nem is olyan rossz az az alvás! – gondolja magában. Reggelire édesanya a kedvenc ételét teszi elébe: zabpelyhes müzlit. Csakhogy Andrist a fáradtság annyira elgyengítette, hogy meg sem bírja fogni a kanalat. Kénytelen lemondani kedvenc ételérol. Reggeli után kimegy a parkba a gyerekekhez. Összehúzza a szemét, mert kiszúrja a fény. Labdázzunk? – kérdik a gyerekek. De Andrisnak olyan nehéz a karja, a lába, mintha jókora vasgolyók lógnának rajta. -
Ma sincs hozzá kedvem – mondja elhaló hangon. – Játsszatok nélkülem.
-
De unalmas vagy! – vágja oda a többi gyerek, és faképnél hagyják. Rá se néz senki egész délelott.
Andris alvás után vágyódik. – De buta voltam! Csak akkor van az embernek kedve mindenhez, ha alaposan kialudta magát. Csak akkor esik jól a játék, a tévézés. Csak akkor ízlik a kedvenc étele. Csak akkor tud játszani a barátaival. Idoközben Álommanó megtudta, hogy suttyomban Manócska is vele tartott a Földre. Mindenütt keresi, de sehol sem találja. Remélhetoleg nem követett el valami csínyt a kis haszontalan! – gondolja rosszat sejtve Álommanó. Aznap este Andris megkéri Manócskát: Ma ne szórj álomport az ajtónk elé. Nem szeretnék éjszaka ébren maradni. Mindenem fáj, a gyerekek meg nem akarnak velem játszani, olyan fáradt vagyok.
10
Nem értem – mondja Manócska. – Mi, álommanócskák sosem alszunk, mégsem vagyunk fáradtak. De különösek vagytok ti, emberek! No, azért még itt maradok nálad egy kicsit, szeretném látni, amint elalszol. – De Andrisnak már le is csukódott a szeme. Mivel Manócska ezúttal nem szórt láthatatlan álomport az ajtó elé, Álommanó hamarosan betoppan. Boldog, amikor rátalál Manócskára. Igaz, meg is szidja, de nem nagyon. Hanem amikor megtudja, hogy Manócska két éjjel is segített Andrisnak ébren maradni, komolyan eloveszi fiacskáját: Mi elboldogulunk alvás nélkül, de az embereknél másképpen van. Ha egy ember nem alszik eleget, még meg is betegedhet. Te segíteni akartál Andrisnak, de kis híja, hogy kárt nem tettél benne. Ezért most megörvendeztetjük. Mától fogva, ha elso szóra lefekszik, reggel jutalmul valami meglepetést talál a párnája alatt. No de most már szedelozködjünk. Sok gyerek vár még az egészséges álomra! Andris sokáig aluszik, átalussza majdnem az egész délelottöt. -
De jót aludtam! És milyen éhes vagyok! Nagyszeru, süt a nap, mehetek a strandra a barátaimmal!
Amikor Andris be akarja vetni az ágyát, csudaszép tarka álomporgolyót talál a párnája alatt. -
De gyönyöruen csillog! Ezt biztos Álommanócskától kaptam! – örvendezik Andris.
És ezentúl valahányszor elso szóra, morgás nélkül lefekszik, reggel valami meglepetést talál a párnája alatt. Már egész gyujteményre való álomgolyója van, és mindig o nyer, valahányszor golyózik a barátaival. Amit a szüloknek tudniuk kell Ha a gyereket – mint legtöbb ideges szülonek szokása – ágyba „toloncolják”, feledésbe merül az alvás természetes igénye. A gyerek az eljárást úgy éli meg, hogy semmibe veszik, és mindenáron figyelmet akar kikényszeríteni. Persze nem teszi fel magában célzottan, hogy „ha többször felkelek, megkapom szüleimtol a figyelmet, amire szükségem van”. Ezt a magatartást a szülok figyelme váltja ki, és a következokben már automatikusan jelentkezik. A „Nem akarok aludni!” több figyelmet biztosít a gyereknek, mint ha szó nélkül, azonnal lefeküdne. Ehhez járul még a lehetoség, hogy elcsíphet valamicskét a televíziómusorból, vagy hogy tovább játszhat. Hogyan viselkedjünk? A gyereket elsosorban ösztönözni kell, hogy maga is meg akarja változtatni magatartását. Ha azonban meg akarjuk neki magyarázni, miért van szükség arra, hogy magatartását megváltoztassa, várunk, amíg fel nem hagy a nemkívánatos viselkedéssel. A magyarázat vagy elozze meg, vagy kövesse az efféle szituációt, ugyanis ha közben próbálunk a lelkére beszélni, csak megerosítjük a helytelen viselkedésformát. A nemkívánatos magatartás helyett kínáljunk a gyereknek olyasmit, ami legalább annyira vagy még inkább vonzó, mint a figyelem, amelyet mostanáig elért (hogy törodnek vele, hogy o áll a középpontban…), és ezt alkalmazzuk következetesen. A hibás magatartásra viszont ne reagáljunk. Gyakorlatban ez valahogy így festhet:
11
Tudom, nem valami vidám dolog, hogy le kell feküdnöd, amikor mi még fent vagyunk. Nem is mindig könnyu ágyban maradni, miközben a másik szobában megy a televízió. (Beszélgetés a nemkívánatos magatartás bekövetkezése elott. Az ösztönzés elso lépése: A gyerek megértése, belehelyezkedés a gondolkodásába.) Amikor rendesen kialszod magadat, reggel szívesen beszélgetsz velem. Ennek mindig annyira örülök. De ha még fáradt vagy reggelinél, nem tudunk olyan jól beszélgetni. (Magyarázat: mi az oka a kívánt magatartásváltozásnak.) Felolvastam neked Andris történetét, aki sohasem akart lefeküdni. Én is szívesen játszanék veled ilyen „párna-meglepetést”. Szeretnéd? Ezt a játékot mind a ketten élveznénk! (Az ösztönzés második lépése: a felnott érdeklodése, a közös gondolkodás hangsúlyozása. A gyereket a kívánt magatartásváltozás felé tereljük.) Tudod, minden játéknak vannak szabályai. Milyen szabályai lehetnek a mi játékunknak? Gondoljunk ki mind a ketten szabályokat, és ígérjük meg, hogy be is tartjuk oket. (Játékszabályok, megannyi utasítás a magatartás-változtatás módjához.) Ha gyorsan lefekszel, nemcsak jójcakátpuszit adok, hanem néhány percig itt ülök melletted. (Újabb megerosítés kilátásba helyezése.) -
De ha megint felkelsz, úgy teszek, mintha láthatatlan volnál. (Az eredeti megerosítés visszavonása.)
Ám ha szépen ágyban maradsz, amiben egészen biztos vagyok, nemsokára megint bejövök a szobádba. Ha már alszol, megsimogatlak és adok még egy puszit. Másnap reggel pedig, amikor felébredsz, a párnád alatt valami meglepetést találsz. Lehet, hogy olyan golyót, amilyen a mesében van, vagy egy matricát, vagy valami más kedves apróságot. Fontos, hogy kelloen vonzó színben ábrázoljuk a gyereknek az új helyzetet, és hogy következetesen betartsuk a játékszabályokat. A „párna-meglepetés” formájában bekövetkezo anyagi megerosítés ne álljon az elotérben. Legfontosabb, hogy a kívánatos magatartás megjelenésére azonnal figyeljünk. Az anyagi ösztönzésrol lassan, fokozatosan lemondhatunk, mihelyt a kívánt magatartás már nem okoz nehézséget a gyereknek. Ha azonban szorongás az oka, hogy a gyerek nem akar elaludni, ezt a programot ne eroltessük! Eloször fel kell deríteni, mibol ered a szorongás. A tüneti kezelés önmagában nem elég. Adott esetben forduljunk pszichológushoz. Vegyük komolyan gyermekünk szorongását, ne próbáljuk eroszakkal kibeszélni belole. Beszéljük meg a gyerekkel a különbözo lehetoségeket, amelyek segíthetnek, hogy biztonságban érezze magát, és megszabaduljon a szorongásától.
EGY-KÉT-HÁR, NEM FÉLSZ MÁR - Ha a gyerek rosszat álmodik –
12
Anyu! Anyu! – kiabál riadtan Klaudia. – Gyere be! Félek! Olyan rosszat álmodtam! – édesanya megnyugtatja, Klaudia pedig kérdezosködni kezd: - Miért álmodom mindig ilyen rosszat? Mitol vannak a rossz gondolatok? Igazából mi is az, hogy gondolat? Honnan jön az álom? Miért nem álmodhatok mindig szépeket? A felnottek is álmodnak rossz dolgokról, anyu? Te meg apu mért nem szoktatok félni éjszaka? Mennyi kérdés! – mosolyog édesanya. – Egyszerre nem is tudok ennyire válaszolni. Persze, hogy a felnottek is szoktak rosszat álmodni. Ilyesmi mindenkivel elofordul. A gondolat – az már nehezebb dolog. Talán jobban megérted, ha mesélek neked valamit. Képzeld el, hogy a gondolatok apró kis emberkék. Valójában persze nem azok, de hát ez most mese lesz. Nos, ezek az gondolatemberkék eleinte nagy békességben éltek, és szorgalmasan dolgoztak. Minden egyes gondolatemberkének megvan a feladata. Az egyik gondolat például el tudja neked újra mesélni azt a mesét, amit anyu felolvasott. A másik újra megmutatja a sok szép játékot, amivel a barátnodnél játszottatok. Némelyik gondolat segít emlékezned arra, amire a szüleid tanítottak, amit mutattak, vagy amit az óvodában vagy az iskolában gyakoroltál. Egyik gondolat nagyon jól számol, más gondolatok segítenek megtanulnod a verset. Történt egy napon, hogy a gondolatemberkék összevesztek. Hogy hogyan is kezdodött a csetepaté, arra már senki sem emlékszik – csak annyi biztos, hogy a békességnek befellegzett. Az egyik gondolatemberke egyszeriben fontosabbnak képzelte magát a többinél. – Én igen fontos gondolat vagyok. Fel sem tudná építeni a gyerekünk a várat, ha én nem súgnám meg neki, hogyan folytassa. Egyszóval: sokkal fontosabb vagyok, mint te! – vágta oda ez a gondolatemberke a számológondolatnak. – Láttál már olyan gyereket, aki örül, ha számolnia kell? Lehet, hogy nem örül – vágott vissza mérgesen a számológondolat -, csakhogy én segítem hozzá a gyerekünket, hogy jó tanuló legyen, hogy egyedül tudjon vásárolni, hogy megtanulja beosztani a zsebpénzét! Ugyan, mit vitatkoztok – szólt közbe egy harmadik gondolat. – Hisz mindenki tudja, hogy én vagyok a legfontosabb, engem illet a dicsoség. Abból a sok szépbol, amit a gyerekünk átél, én barkácsolom össze számára a leggyönyörubb álmokat. Ugyan, van-e annál jobb, mint szépeket álmodni? Az álomgondolat pöffeszkedése láttán a többi gondolatemberke majd megpukkadt mérgében. De minél dühösebbek lettek, annál jobban örvednezett az álomgondolat. Felfuvalkodott, lábujjhegyre állt, hogy megmutassa a többi gondolatemberkének: csakugyan o a legnagyobb, legfontosabb minden gondolat közt. Egyre több és több gondolatemberke gyult a fontoskodó gondolat köré. Eloször megpróbáltak a lelkére beszélni: ne legyen már olyan fennhéjázó, hisz ok valamennyiren együtt fontosak és jelnetosek a gyerekünknek – mindegyik gondolatemberke a maga módján. Csakhogy az álomgondolat nem volt hajlandó egyikükkel sem összemérni magát. No, akkor támadt csak haddelhadd! Egymás szavába vágtak, ordítoztak, hadonásztak, de egyiknek sem sikerült letromfolnia az álomgondolatot. Kénytelenek voltak belátni, hogy szavakkal nem mennek semmire. Összedugták hát a fejüket a gondolatemberkék, és azon tanakodtak, hogyan gyozhetnék le a pöffeszkedo álomgondolatot. -
Majd mi megmutatjuk, hogy egy gyereknek egyáltalán nincs szükséges álmokra! Na várj csak!
13
Mérgükben nem sokáig gondolkodtak-fontolgattak: eltökélték, hogy majd jól megtréfálják a hetvenkedo frátert! Eszükbe sem jutott, hogy a tréfa talán balul sülhet el. Ugyan, mit foztek ki a gondolatemberkék? Elhatározták, hogy jól összekavarják az álomgondolat szép álmait. Olyan buzgón törték a fejüket újabb és újabb tréfákon, annyira örvendeztek, hogy milyen jól felbosszantják majd az álomgondolatot, hogy közben egészen megfeledkeztek szegény gyerekükrol, akinek meg kell szenvednie a sok rossz álmot. Nagy sokára azután elült a nagy huhó, és elolépett a legértelmesebb gondolat. Ne légy annyira elbizakodott – tanácsolta az álomgondolatnak. – Mindannyian egyformán fontosak vagyunk. Mindegyikünkre szükség van, de egyikünknek sem szabad azt hinnie, hogy o a legfontosabb. Csak akkor segíthetünk a gyerekünknek, ha összefogunk, ha sutba vágjuk a vitát. Az álomgondolat megfogadta a legértelmesebb gondolat jó tanácsát. A többi gondolatemberke is megbocsátott neki, és több nem ártotta magát a munkájába. Így aztán az álomgondolat megint szép, derus álmokkal ajándékozta meg a gyereket. Hanem, mivelhogy igencsak hiú volt okelme, néha bizony megfeledkezett jó szándékáról. Hencegett, hetvenkedett, mindenáron le akarta tromfolni a többieket. Csakhogy a gondolatemberkék résen voltak. Már aznap éjjel jól összezavarták az álmokat, egészen addig, amíg az álomgondolat megint meg nem juhászodott. Ezért aztán még manapság is megtörténik, hogy a gondolatok összekapnak, te pedig rosszat álmodsz. Rossz szellemekrol, rablókról, gonosz emberekrol – de ha így van, az csak a gondolatemberkék veszekedésének köszönheto, akik máskor anyu aranyos meséit mondják el neked újra meg újra. Ha már iskolába jársz, és azt álmodod, hogy hosszú-hosszú számoszlopot kell összeadnod, de sehogy sem érsz a végére – hát ebben a számológondolat a ludas. Ha álmodban fenyegeto csatasorba fejlodnek a játékaid, vagy pedig felkerekednek és világgá mennek – nos, ennek az a gondolat az oka, amelyik máskor segít neked várat építeni. Most pedig elárulom, hogyan teremthetsz rendet a buta gondolatok között, hogyan bírhatod rá oket, hogy mindegyik szép rendesen végezze a dolgát. Meglátod, sikerül – hiszen te vagy a gondolataid kapitánya! Ugye, hallottál már a vidám varázslóinasról? Te is lehetnél ám varázslóinas! De bizony eleinte a varázslóinasoknak sem sikerül mindig a varázslás a varázsigékkel. Még a hatalmas, jóságos varázslómester sem járt különbül hajdanában. Neked is gyakorolnod kell egy kicsit, hogy nagyra növekedjen a varázserod. Mi az a három fontosa dolgo, amikre minden varázslóinasnak szüksége van? Vaárzsig, varázsvesszo – és, TÜRELEM! A varázsigét könnyu megjegyezni: „egy-két-hár, nem félsz már.” Következik a varázsvesszo, ami talán még a varázsigénél is fontosabb. A varázsvesszot helyettesítheti a legkedvesebb játékod. Ugyan, mi az? Talán a maci? Vagy a kutyus? Vagy a nyuszi? Lehet persze a kedvenc babád is. Fogd meg, szorítsd jól magadhoz, és úgy mondd el a varázsigét. Most pedig igen fontos mozzanat következik. Miután elmondtad a varázsigét, gondolj valami nagyon szépre vagy nagyon mókásra. Képzeld el például, milyen aranyos képe van a macidnak, és milyen puha a bundája. Vagy
14
gondold el, milyen jól fogsz holnap játszani vele. Szorítsd jól magadhoz a kedvenc játékodat, és nagyon erosen gondolj a sok szép dologra. De ha még most sem hagynak békén a buta gondolatok, ha még most is ijesztgetnek, próbáld elölrol kezdeni az egészet. Mindjárt jobban és biztonságosabban érzed magadat. Segít ebben a kedvenc játékod is. Ha sikeres volt a varázsige, másnap reggel mesélj róla a szüleidnek, hadd örüljenek ok is, hogy az o kis varázslóinasuk milyen ügyes. Amit a szüloknek tudniuk kell Ha gyermekük rosszat álmodik vagy fél – melegségre, törodésre van szüksége. Hogy a szülo ebben a helyzetben alkalmasan viselkedjék, ahhoz megfelelo érzék kell: a szorongásra válaszoló azonnali törodés önbizalmat ad a gyereknek, de a helytelen reakció esetleg még jobban elbizonytalanítja, szorongását megerosíti, elmélyíti. Jellegzetes megerosítés például a következo reakció: Mi a bajod? Mitol félsz? Nem kell félned semmitol, hiszen mama és papa itt van melletted! No, nyugodj meg végre! Nincs itt senki, aki bánthatna. Ugyan, ne félj már! Na, ugye, minden rendben van? Akkor aludj szépen! Ezzel talán sikerül egy idore megnyugtatni a gyereket, de az is lehet, hogy megköveteli, szülei maradjanak bent a szobában. Az efféle helyzet azonban többnyire úgy végzodik, hogy a szorongó gyerek bebújik a szülei ágyába. Ami pedig azzal a veszéllyel jár, hogy gyerek szeretné újra átélni ezt a kellemes érzést, és szokásává válik, hogy a szüleivel alszik. Azonkívül a szülok még nem is erosíthetik a gyerek szorongását, mert csakis szorongó magatartásával törodnek. Valóságos segítséget nem adnak. Helyes reakció lenne: -
a gyerek érzéseihez szólni, szorongását tényként elfogadni;
-
biztonságot adni;
-
a gyereket kellemes gondolatok felé terelni;
-
megoldási lehetoségeket kínálni, és ösztönözni a gyereket, hogy ezeket alkalmazza;
-
elismeréssel jutalmazni az eredményt.
Beszélgetésben ez valahogy így hangzik: Félsz, mert rosszat álmodtál. Megértelek. Kellemetlen, ha az ember fél. Tudod, mit? Segítek neked, hogy ezt a buta félelmet ripsz-ropsz elkergesd. Ketten együtt fogjuk megpróbálni. Egész biztosan sikerül. Tudod, mi mindig itt vagyunk a közeledben, és vigyázunk! Emlékszel, mit csinált Klaudia a mesében? Mondd csak, igazából melyik is a kedvenc játékod? Gyere, megkeressük. Itt van, fogd meg, és jól szorítsd magadhoz. Csinálj mindent úgy, ahogyan Kaludia csinálta a mesében. Még egyszer elmagyarázom. Késobb bejövök néhányszor a szobádba, és egy kicsit itt maradok. Akkor majd meglátom, milyen jól magtanultad, hogyan kell elkergetni a félelmet. Ha még nem aludtál el, légy szíves, meséld el, milyen
15
sikerrel jártál. Már nagyon kíváncsi vagyok rá, és örülök. Reggel pedig mindjárt felkelés után megint beszélgetünk róla. Jó lesz? A kedvenc játék magához ölelése biztonságot ad a gyereknek, és így könnyebben tud kellemes dolgokat elképzelni. Azonkívül segít a biztos tudat is, hogy a szülei, ha nincsenek a szobában, de a közelben vannak. Kellemes a koncentrálás a kedvenc játékszerre; megkönnyíti, hogy hamarabb eltunjön a félelem. A „varázsige” és a szülok ösztönzése segít a gyereknek, hogy bízzék a sikerben. Ha a gyerek mindezen kísérletek ellenére sem nyugszik meg, akkor hagyatkozzanak ere az eljárásra. Ne oltsák el a villanyt a gyerekszobában, és hagyják nyitva az ajtót. Ha ez sem segít, kivételesen engedjék meg a gyereknek, hogy bebújjon az ágyukba. De ezt a fajta segítséget a leheto leghamarabb le kell építeni! MARCI ÉS A TÖRPEKUTYÁK -
Ha a gyerek fél a kutyától –
Marci szülei egész nap dolgoznak, jóformán reggeltol estig nincsenek otthon. Marci ezért sokat van a nagymamájánál. Borzasztóan szereti Nagyit! Marci jó eszu, és igen-igen eleven kisgyerek. Nagyi gyakran inti, hogy legyen óvatosabb. Mivelhogy Marci mindenre kíváncsi, mindent ki is akar próbálni. Gyávának igazán nem nevezheto – de azért egyvalamitol mégiscsak fél: a kutyától. Legyen az a kutya kicsi vagy nagy, fekete vagy fehér – ha Marci kutyát lát, már kapja is a nyaka közé a lábát, és elszalad. Jó ideje él már benne ez a félelem. Maga sem emlékszik, hogyan kezdodött az egész – mert volt ido, amikor Marci ahány kutyával találkozott, mindegyiket megsimogatta. Figyelmeztették is a szülei: -
Idegen állathoz ne nyúlj. Nem ismer téged; lehet, hogy megijed, védekezni akar, és utánad kap.
Marci azonban nem hallgatott szülei tanácsára. Nagyi into szavait is elengedte a füle mellett, pedig Nagyi szüntelenül mondogatta: -
Marci, ne nyúlj a kutyához! Mindjárt megharap!
Mi tagadás, Nagyi mindig is félt a kutyáktól… Történt egy napon, amikor Marci sétálni ment Nagyival, hogy meglátott egy kutyát, amelyik ABC-áruház elott hevert: szép nyugodtan várt a gazdájára. Marci odaszaladt a kutya mögé, és meg akarta simogatni. A kutya nagyon megijedt. Mivel nyilván azt hitte, bántani akarják, Marci keze után kapott. Marci elso ijedtségében még sírni is elfelejtett. Nagymamája halálra rémült, odarohant Marcihoz, magához ölelte, babusgatta, gügyögve vigasztalta. Marci erre sírni kezdett, mint a záporeso, holott a kezén épp csak egy kis horzsolás látszott. Nagymamája egészen hazáig kesergett, Marci pedig bogött, bogött, bogött. Nagyi minduntalan a karculást nézegette, és figyelte, nem kezd-e vérezni. Azóta aztán Nagyi különlegesen vigyáz Marcira, Marci pedig egyre jobban fél a kutyától.
16
Marcinak van egy jó barátja, Miki. Marci szülei bizonyára megengednék, hogy elmenjen Mikivel a játszótérre – csakhogy Marci erre nem hajlandó. Ugyan, miért? A magyarázat roppant egyszeru: Mikinek van egy nagy kutyája, amit nagyon szeret, és ami mindenhová elkíséri. Ráadásul ennek a kutyának, illetve kutyahölgynek nemsokára kölykei lesznek. Miki felajánlotta Marcinak, hogy nekiadja majd az egyik kiskutyát, de Marci hallani sem akar róla. Azt viszont nem vallja be barátjának, hogy fél a kutyától, mert Miki biztosan kinevetné. Mit csináljak, hogy Miki gyakrabban jöjjön el velem a játszótérre, de a kutyáját ne hozza magával? Milyen jó lenne, ha nem félnék a kutyától! De sehogy se tudok szabadulni ettol a buta félelemtol! – gondolja egyik este szomorúan Marci. Még haragszik is magára egy kicsit, mielott elaludna. Aznap éjjel különöset álmodik: óriási urhajó röpíti rohanó folyók, égbe nyúló hegycsúcsok, tág völgyek fölött, majd egyre gyorsabban távolodik a Földtol, és most már az ég csillagmiriádja között suhan. Egyszer szörnyen meleg van, másszor csontig ható hideg, aszerint, milyen messze vagy milyen közel kerülnek a csillagokhoz. Végre kiköt Marci egy kis bolygón, egy hegy tetején. A hegy kopár, sehol egy fa, egy bokor, Marci alig tudja emelni a lábát, mozdulni is alig bír. Az urhajó felé fordul segítségéret, ám ekkor látja – ó, borazalom! -, hogy az urhajó eltunt! Mit csináljak urhajó nélkül ebben a hidegben? – gondolja kétségbeesetten Marci. Egyszer csak megpillantja egy barlang bejáratát a hegyoldalban. Utolsó erejével nagy nehezen bemászik a sötét üregbe. Alig került be a barlangba, mindjárt könnyebben érzi magát. De azért még nem igazán otthonosan. Egyszer csak szép muzsika és valami zümmögésféle üti meg a fülét. Mintha óriási szúnyograj közeledne. Kíváncsian hatol beljebb, és hamarosan a barlang túlsó végére ér. Itt fényes napvilágra bukkan. Eltart egy darabig, mire a szeme megszokja a fényt. Zöld dombok, dús mezok tárulnak fel elotte. Nagyszeru! – kiált fel elragadtatva Marci. – Se hó, se hideg; meleg van, szép ido van. De honnan ered ez a muzsika? Mit jelentsen ez? – Egyszer csak zizegést-surrogást hall a fubol. – Bogarak volnának? Ezeke a muris kis kúszó-mászó lények inkább emberhez hasonlítanak, csak éppen irinyó-pirinyók! Marci hangja hallatán elhallgat a muzsika, a kúszó-mászó, irinyó-pirinyó kis emberkék pedig hanyatthomlok menekülnek. Ne féljetek! Nem bántalak benneteket! – kiabál utánuk Marci. – Kik vagytok? Én a barátotok leszek! Gyertek elo bátran! Lassan, óvatosan elomerészkednek az emberkék. Egyikük – bizonyára a legbátrabb – halk, finom kis hangon megszólal: Ha csakugyan nem akarsz bántani bennünket, szeretettel üdvözlünk körünkben. Mi vagyunk az iripirinyók. Nálunk parányibb lakója nincs is a bolygónknak. De te biztosan megéheztél! Szívesen látunk irinyó-pirinyó lakománkra!
17
És íme: száz meg száz iripirinyó nekiveselkedik egy irinyó-pirinyó kötélnek. Az irinyó-pirinyó kötél végén pedig egy szép, piros alma himbálózik! Mi tagadás, Marci csakugyan megéhezett, és örül az édes, piros almának. Csak az iripirinyókat sajnálja a keserves erofeszítésért. -
Hát ez meg micsoda? – kiált fel egyszerre Marci, amikor irinyó-pirinyó állatkák ugrálják körül.
Ezek a mi leghuségesebb barátaink és védelmezoink. Látjuk, hogy szeretnek téged, úgyhogy biztosan jó embergyerek vagy –válaszolnak az iripirinyók. Az irinyó-pirinyó kutyák vidáman csóválják parányi farkincájukat, és pinduri rózsaszín nyelvecskéjükkel barátságosan nyalogatják Marci kezét. Marci hamarosan megbarátkozik az irinyó-pirinyó kutyákkal. Egészen megfeledkezik róla, hogy máskor fél a kutyától. – De ezek egészen mások! Hiszen olyan picikék! Marci nagyon jól érzi magát az iripirinyóknál. Legszívesebben tovább játszana az aranyos, irinyó-pirinyó kutyákkal, de nem akar tovább az iripirinyók terhére lenni, hát folytatja vándorútját. Hamarosan egy város kapujához érkezik. Csakhogy az a város olyan kicsike, hogy mindenestül elférne a szobádban! A város utcáin icipici emberkék sétálnak. Ezek ugyan sokkal nagyobbak, mint az iripirinyók – gondolja Marci -, de azért még ezek is nagyon picik. – Ekkor megpillant egy táblát. Elolvassa a feliratát: „Piciriváros”. Itt alighanem az iciripicirik laknak – gondolja Marci. Ekkor odaszökdécsel hozzá egy kis pamutgombolyag. Amikor jobban megnézi, látja már, hogy nem pamutgombolyag az, hanem egy icipici kutya. Fényes, fekete orrocskája hetykén égnek mered a gombolyagból, csillogó barna szeme vígan néz Marcira. Jaj, de aranyos vagy! – kiált fel Marci. – Te biztosan nem fogsz megharapni! – Azzal felemeli az icipici kutyát, óvatosan, hogy hirtelen mozdulattal meg ne ijessze, és a tenyerére ülteti. Bizony, az icipici kutya akkorka, hogy éppen elfér Marci tenyerén! Az icipici kutya kinyújtja rózsaszín nyelvecskéjét, és nyalogatni kezdi Marcit. – Hihihi! Hagyd abba! – kacag Marci. – Csikis vagyok! Hihihi, ne csikizz! Olyan aranyos vagy, hogy legszívesebben magammal vinnélek. Csakhogy otthon mindenki ürgének nézne! Sajnos itt kell hogy hagyjalak. – És óvatosan leteszi a földre a pici jószágot. De már köréje is gyult egy sereg icipici kutya. Óvatosan, kicsit félve megszaglásszák a nagydarab embergyereket – Marci valóságos óriásnak látszik közöttük. Halkan, gyengéden szól hozzájuk, hogy meg ne ijedjenek. Óvatosan megsimogatja oket, azután elbúcsúzik. Érdekes – gondolja távozóban -, ok féltek tolem, pedig máskor épp fordítva áll a dolog. Vagy talán a nagy kutyák is megijednek, ha váratlanul hozzájuk érek? Az iciri-piciri kutyák nagyobbak, mint az irinyópirinyók, de én mégsem félek tolük egy icipicit sem! Tovább vándorol, egyik dombról a másikra. Hirtelen ugatás üti meg a fülét. Megijed, és legszívesebben elszaladna. Csakhogy másfele nem vezet út – tovább kell mennie arrafelé, ahonnan az ugatás hallatszik. Néhány lépés után meg is pillant egy kutyát. Ez már sokkal nagyobb az irinyó-pirinyó kutyáknál, de még az iciri-piciriknél is, ha még nem is akkora, amint amilyenek az embereknél élnek. Minél jobban közeledik Marci az ugató kutyához, annál jobban úrrá lesz rajta a félelem. Egyre lassabban
18
jár, már-már megáll, de hirtelen eszébe jut szép vándorútja az iripirinyók földjén, meg az iciri-picirik városában. Nevetséges! – gondolja Marci. – Nem féltem az irinyó-pirinyó kutyáktól, az iciri-piciri kutyákat még meg is simogattam, és most megijedek egy ilyen kiskutyától? Hiszen ez is csak olyan, mint az irinyó-pirinyó kutyák meg az iciri-piciri kutyák! Kutya az kutya! – És Marci bátran folytatja útját. Egyszer csak megpillant egy emberkét, aki sokkal nagyobb, mint az iripirinyók, nagyobb még az iciripiciriknél is, de kisebb, mint az emberek. Az emberke magához füttyenti a kutyát. Hallgass, Cézár! Már jelentetted, hogy idegen közeledik városunkhoz! - Azután Marcihoz fordul: Átvágtál az iripirinyók földjén, áthaladtál az iciri-picirik országán, légy üdvözölve a törpék országában! Ez itt a kutyám, Cézár. O a legéberebb orünk. Nagyon büszkék vagyunk rá. Sokat segít nekünk. Derék kutya, nem bánt senkit, ha ot is békében hagyják. Nem tud beszélgetni, hát ugat, ha közölnivalója van. Az ugatás, amitol úgy megijedtél, nem egyéb, mint a kutyák beszéde. Eljössz hozzám vendégségbe? Marci örömmel elfogadja a meghívást. Már nem fél a kutyától, az pedig barátságosan csóválja a farkát. Igen takaros a törpeház. Magad is tudod, milyen: hiszen ismered a hét törpe házát a Hófehérke meséjébol! A törpeasszonyka pompás vacsorát foz. Marci kétszeres adagot kap. Felemel a tányérjáról egy falat húst: szeretné búcsúzóul Cézárnak adni. Köszönöm a vendéglátást! Sajnos mennem kell, mert a szüleim már biztosan aggódnak miattam – szedelozködik a vacsora után Marci. Ne felejtsd el törpeországbeli barátaidat! – búcsúzkodik a törpeemberke és a törpeasszonyka. A törpekutya meg ugat hozzá. Marci újból valami zizegést, zümmögést érez a lába alatt – és lássatok csudát: ott ül megint az urhajóban! Száll, száll, száll, és – Bumm! – leesett az ágyáról! De szépet álmodtam! Kár, hogy nem játszhatom igaziból azokkal az aranyos kutyákkal – gondolja Marci, aztán a fal felé fordul, és megint elalszik. Másnap találkozik Mikivel. – Ide nézz! – kiált Miki. – Hát nem aranyos? – Marci közelebb lép, és látja, hogy Miki egy kutyakölyköt tart a karjában. Marci szép álmára gondol, és már egyáltalán nem fél. Megsimogatja a kiskutyát, és megkéri Mikit, adja oda egy kicsit, hadd tartsa most o. Milyen puha a kutyus bundája! És hogy harapdálja parányi, hegyes fogacskáival Marci kezét! Csípos érzés, de Marci egyáltalán nem bánja. Gyere át hozzánk! – hívja Miki. – Megmutatom a többi kiskutyát is. A kosárban feküsznek a kutyamamával. Marci habozik egy kicsit. Menjek oda a nagy kutyához? – gondolja. – Ugyan miért is ne? Az a kutya se más, mint az irinyó-pirinyó kutyák, meg az iciri-piciri kutyák, meg a törpekutya, meg mint ez a kis kutyakölyök! Csak éppen sokkal nagyobb. – Jó – mondja fennhangon. – Megyek.
19
És csakugyan, amikor megérkezik Mikiékhez, szinte már nem is fél. Azért még egy kicsit messzebbrol veszi szemügyre a kiskutyákat. Parányit tart a kutyamamától – de szerencsére Miki ebbol semmit sem vez észre. Nemsokára biztosan egyáltalán nem fogok félni a kutyától – gondolja elégedetten Marci. – Hiszen nem kell hozzányúlnom! Idegen kutyához nem is szabad hozzányúlni. Annyi biztos: most már bátran átjöhetek Mikihez, annyira már nem félek a kutyától! Talán te is félsz egy kicsit a kutyától? Akkor kövesd Marci példáját: biztosan te is éppen olyan bátor vagy, mint o. Képzeld el, milyenek lehetnek az irinyó-pirinyó kutyák, meg az iciri-piciri kutyák. És ha megint félnél, próbálj nagyon erosen rájuk gondolni – majd meglátod, a félelmed még náluk is kisebbre zsugorodik! Amit a szüloknek tudniuk kell Ilyen és hasonló szorongást válthat ki egy megrázkódtatás, egy eros negatív élmény vagy egy modellként szolgáló személy szorongása. A mesében szereplo Marcit kisebb megrázkódtatás érte, aminek a hatása csakhamar elmúlt volna, ha a nagymama beéri annyival, hogy nyugodt higgadt hangon beszéli el és értékeli a történteket: Igen, most megijedtél. A kezeden kellemetlen a karcolás, biztosan csíp és éget. Otthon majd teszek rá tapaszt, ha még akkor is érzed. Tudod, megijedt ám a kutya is. Az efféle kellemetlen élményt nem felejti el egyhamar a gyerek, és ha legközelebb megint kutyát lát, ez automatikusan eláhrító vagy szorngó reaakciót vált ki belole. Erre helytelen lenne szóban reagálni. Érzékeltessék azonban világosan (például azzal, hogy szorosan fogják a kezét), hogy nincs egyedül, és nem érheti baj. Amint elhaladtak a kutya mellett, dicsérjék meg a gyereket: Nagyon bátor voltál. Eleinte féltél, mert eszedbe jutott az a másik kutya. De látod, ha az ember békében hagyja a kutyát, nem történik semmi. Némileg bonyolultabb az eset, ha a gyerekben már kifejlodött a kutyától való félelem. Jól alkalmazható a mesében leírt módszer: irinyó-pirinyó kutya helyett megmutathatjuk például messzirol egy kiskutya képét. A gyerek közeledjen lépésrol lépésre a képhez. Minden egyes lépésnél dicsérjük meg. Ha a gyerek mégis fél, lépjen egyet vissza. Addig ismételjük ezt az eljárást, míg a gyerek szorongás vagy félénkség nélkül hozzá tud nyúlni a képhez. Ezután mutassuk neki mindig nagyobb és nagyobb kutyák képét. Ugyanilyen lépésenkénti közeledést próbáljunk plüsskutyával vagy felhúzható játékkutyával, amelyik mozog és ugat. A gyereket minden lépésnél bátorítsuk és dicsérjük. A következo lépés – ami a kutyától való enyhébb félelem esetén elso lépés lehet -, hogy a gyerekkel menjünk el állatkereskedésbe, ahol kölyökkutyákat árulnak. Ott is próbáljon a gyerek lépésenként közeledni a kölykökhöz, míg végre bátran meg meri oket érinteni. Mielott ilyen módon nagyobb kutyákkal szembesítenénk a gyereket, beszélgessünk vele a már elért eredményrol. Segít, ha felszólítjuk, hogy gondoljon nagyon erosen Marcira, meg az irinyó-pirinyó
20
kutyákra. A gyakorlás folyamán még egyszer elmesélhetjük neki a történetet. A gyakorlást addig folytassuk, amíg a gyerek magabiztosan, szorongó reakció nélkül mer nagy kutyák mellett elmenni. Hasonlóan alakított programot lehet folytatni egyéb szorongások kezelésénél. De ne feledjük a tréning kezdete elott tisztázni a szorongás okát!
A KIS HABLEÁNY Ha a gyerek fél a fogorvostól – Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis hableány. A tenger mélyén élt pompás korallpalotában, óriási kert közepén. A tengeri állatok mind szerették, mert a kis hableány nagyon aranyos volt, mindenkinek segített, soha senkit sem bántott. Most biztosan azt gondoljátok, hogy a kis hableány nagyon boldogan élt sok barátja körében, a gyönyöruszép palotában. Nos, ha ezt hiszitek – tévedtek. A kis hableány nagyon is elégedetlen volt a sorsával, mert egyáltalán nem szeretett hableány lenni. Az volt a leghobb kívánsága, hogy bárcsak embergyerek lehetne. Bánatában akkorákat sóhajtozott, hogy valósággal visszhangzott tole a tenger. Sajnálták is a tengeri állatok, a tintahal, a tengeri sün, a medúza, a hatalmas cethal, az okos delfin, sot még a falánk cápa is – és mind, egytol egyig szerettek volna segíteni rajta. Történt egy napon, amikor a kis hableány a szokásosnál is keservesebben sóhajtozott, hogy egyszer csak megjelent elotte egy szépséges tündér, és így szólt: - Teljesítem három kívánságodat. Gondold meg jól, mit kívánsz, mert ha kimondtad a kívánságot, már nem vonhatod vissza. - Nem kell sokat gondolkoznom – vágta rá a kis hableány. – Hisz már évek óta az a vágyam, hogy embergyerek legyek! Halld hát elso kívánságomat: halfarkam helyébe legyen két lábam, hogy igazi embergyerek lehessek. Második kívánságom: éljek messze-messze a tengertol, hogy ne támadjon honvágyam. Utolsó kívánságom pedig: szeressenek az emberek is annyira, mint a tengeri állatok. - Mind a három kívánságod teljesül. Csak az a kár, hogy nem kívántál magadnak egészséget. Az egészség a legnagyobb kincs a földön. De azért sok szerencsét kívánok! Légy olyan jó embergyerek, mint amilyen jó kis hableány vagy! – szólt a tündér, és eltunt. Egyszeriben hatalmas zúgás-búgás támadt, zizegés, zümmögés, surrogás töltötte be a tengert. Aztán minden elsötétedett. A kis hableány el sem búcsúzhatott barátaitól, a tengeri állatoktól, mert máris egy városszéli házikóban találta magát. - De szép itt minden! – kiáltott fel boldogan. – Milyen gyorsan teljesült a kívánságom! De jó is embernek lenni!
21
Mivel igen okos kis teremtés volt, egykettore megtanulta az emberek szokásait. És hamarosan teljesült harmadik kívánsága is: mindenki szívébe fogadta a messzi idegenbol jött szép kislányt, és a házikóba sereglettek a jó barátok. Egyik este a kis hableánynak, aki soha életében nem érzett még fájdalmat, szörnyu fogfájása támadt. - Ó, bárcsak maradtam volna hableány! – kesergett. – Jaj nekem, jaj nekem! Embergyereknek lenni jó dolog – ha az ember egészséges. Jaj nekem, jaj nekem! Bárcsak most is a tenger mélyén élhetnék! Miért is nem maradtam hableány! – És nagy sokára álomba sírdogálta magát. Másnap reggelre eltunt a fájdalom. A kis hableány elmesélte Krisztina barátnojének, mennyire fájt elozo este a foga. - El kell menned a fogorvoshoz! – jelentette ki Krisztina. – Még ha most éppen nem fáj a fogad, akkor is. Mert késobb sokkal erosebben tér majd vissza a fájdalom! A kis hableány elsápadt. - Micsoda? Fogorvoshoz?! Dehogyis merek én oda elmenni! Különben nem is tudom, milyen az a fogorvos! Hogyan is tudhatta volna, hiszen hableány korában sohasem volt szüksége semmilyen orvosra! - Tudod, mit? – kérdezte Krisztina. – Játsszunk fogorvost! Akkor majd el tudod képzelni, milyen az. És nem fogsz félni tole. Ha az ember megismer valamit, az mindjárt nem is olyan félelmetes. Na gyere, játsszuk el, milyen is lesz az igaziból! - Én már a puszta gondolattól is félek, hogy el kell indulnom a fogorvoshoz! És még bele is üljek a fogorvosi székbe, és nyissam ki a számat…Nem, nem, nem! Vissza akarok menni a tengerbe! Bárcsak hableány maradtam volna! - Hogy te milyen gyáva vagy! Nem mondom, én is izgulok egy picit, ha fogorvoshoz kell mennem. Kellemesnek éppenséggel nem mondható, de nem is annyira félelmetes, hogy így kellene rettegni tole! Gyere, kezdjük a fogorvososdit! Ülj le ebbe a kényelmes karosszékbe, és gondolj valami szépre. Például a kedvenc társasjátékodra, vagy valakire, akit nagyon szeretsz. - Jó! Mindjárt kigondolok magamnak valami szépet – örvendezett a kis hableány. - Most pedig képzeld el, hogy már megyünk is a fogorvoshoz. Ha elfog a félelem, nézz csak rám, és próbálj megint vidám dolgokra gondolni. - Brr! – rázkódott össze a kis hableány. – Ilyesmit nem szeretek elképzelni! - Majd megszokod! – nevetett Krisztina. – Na gyere, próbáljuk meg még egyszer.
22
Most már könnyebben tudott a kis hableány a fogorvoshoz vezeto útra gondolni. És harmadszorra már meg se kottyant neki! A következo lépések – becsöngetni a fogorvoshoz, belépni a várószobába, bemenni a rendelobe, leülni a fogorvosi székbe – már mentek, mint a karikacsapás. - Most nyisd ki a szádat. Én meg majd berregek, mint a fúró. - Juj! - kiáltott fel a kis hableány, és rémülten kinyitotta a szemét. - Gondold, hogy legyek zümmögnek körülötted, vagy egy motorkerékpár berreg az utcán. Mindjárt nem lesz olyan kellemetlen a fúró hangja. Hallod, hogy kerengnek körülötted a legyek? Bravó! Nagyon bátor vagy! Mi tagadás, a kis hableánynak nem nagyon tetszett a fogorvososdi. De miután néhányszor eljátszották, már jót nevetett a gondolatra, hogy motorkerékpár hajtott be a szájába, és az berreg odabent. - Folytassuk a fogorvososdit – közölte Krisztina. – Szó ami szó, a kezelés néha fáj egy kicsit. De sokkalsokkal kevésbé, mint ahogyan tegnap fájt a fogad. Most megint körülberregi a motorkerékpár a fogadat. Zzzz-zzzz: már el is robogott. Bravó! Bravó! Nagyon-nagyon bátor vagy! Tudod, mit? Ma délután el kell mennem a fogorvoshoz. Eljöhetsz velem, és megnézheted, milyen is a kezelés. El is ment a két barátno a fogorvoshoz. Az asszisztensno megkérdezte a nevüket, és ok helyet foglaltak a várószobában. A kis hableány mindent alaposan megnézett. Furcsa! – gondolta magában. – Nem is olyan félelmetes itt! Még tarkabarka folyóiratokban is lapozgathatok! – Fel is vett egyet, és nézegette az érdekes képeket. Közben egészen elfelejtette, hogy fogorvosnál van. Ekkor kinyílt az ajtó, és a doktor néni kiszólt: Krisztinát hívta. Krisztina megkérte, kivételesen hadd menjen be vele a barátnoje is. Így aztán a kis hableány is bement a rendelobe. Sokféle muszert látott, a szoba közepén pedig ott állt a fogorvosi szék. Krisztina beleült, és nagyra tátotta a száját. A doktor néni sorra kocogtatta a fogait. - Megvan a bunös! – szólt tréfásan, és kézbe vette a fúrót. Az asszisztensno hajlított csövet helyezett Krisztina szájába. – Ez a nyálelszívó – magyarázta a kis hableánynak. A fúró hangja bizony nem volt valami kellemes muzsika. De a kis hableánynak eszébe jutott a fogorvososdi, és elmosolyodott. Krisztina kezelés közben szorosan lehunyta a szemét, de mire a fúró nagyobb fájdalmat okozhatott volna, már abba is maradt a berregés. A fogorvos néni ezüstös kenocsöt nyomott a kifúrt lyukba. – Öblítsd ki a szádat, és két óra hosszat ne harapj rá a betömött fogadra! Viszontlátásra! – mondta a fogorvos néni. - Ez gyorsan ment! – sóhajtott megkönnyebbülten Krisztina. – Nem a legkellemesebb mulatság, de félni igazán nem kell tole.
23
- De azért mielott eljönnék, otthon szeretném még egyszer eljátszani veled a fogorvososdit! – mondta a kis hableány. És amikor o is elment a fogorvoshoz, útközben a játékra gondolt, és mindenféle más vidám dologra. Így aztán nem is esett nehezére, hogy nagyon bátor legyen. És mert elmúlt a fogfájás, a kis hableány megint örült, hogy embergyerek lehetett. Amit a szüloknek tudniuk kell Könnyen elkerülheto, hogy a gyerek féljen a fogorvostól, ha magunkkal visszük, amikor kezelésre megyünk (rutinkezelés legyen, ne fájdalmas beavatkozás!). A gyerek számára ne legyen ismeretlen az orvosi rendelo, mire neki magának is el kell mennie a fogorvoshoz. A gyereknek megmutathatjuk, hogy a kezelés ugyan nem kellemes, de mindennapos dolog, hozzátartozik az ember életéhez. Ha a gyerek félénk, de nem szorong kifejezetten a fogorvosi kezelés elott, ne kövessük el azt a hibát, hogy állandó nyugtatgatással próbáljuk kibeszélni belole a félelmet – ezzel csak elbizonytalanítjuk. A gyerek ösztönösen megérzi, hogy a fogorvosi kezelés még a felnott számára is kellemetlen, és hamarosan fellép nála a szorongás. Nyugodtan, nyíltan szóljunk hozzá, amikor a félelem elso jelét tanúsítja: - Igazad van, kellemetlen dolog fogorvoshoz menni. Ha az ember fél egy kicsit, az még nem jelenti azt, hogy gyáva. Melletted maradok, és egész ido alatt nézni fogjuk egymást, meglátod, ez segít. És amikor a kezelésnek vége – majd meglátod, hamarabb, mint gondolnád -, elmegyünk, és keresünk neked valami meglepetést. A gyerek félelmét elfogadjuk, de nem értékeljük túl a helyzetet. Támogatást nyújtunk, és gondolatait kellemes dolgokra tereljük. Ha a szorongás már erosebb – kellemetlen tapasztalatok következtében, vagy egyszeruen azért, mert a gyerek nagyon szorongó természetu -, több idot és türelmet igényel a leküzdése. Minél jobban ismer valamit a gyerek, annál kevesebb szorongást kelt benne. A „fogorvososdi” ezen alapul. Lépésenként kell megismertetnünk a helyzettel, viszonylag feszültségmentes állapotban, és így leküzdheti a gyerek a szorongást. Mint amikor a filmet jelenetrol jelenetre megállítjuk, a fogorvosnál tett látogatás folyamatát is bontsuk fel kis lépésekre. Kezdjük azzal a lépéssel, amelyik a gyerek szemében a legegyszerubb és a legkevésbé megterhelo. Az elso jelenet lehet például az öltözködés. A gyerek úgy tesz, mintha felvenné a kabátját, mert indul fogorvoshoz. Ez a mozzanat nem kelt félelmet, de ismételjük meg, míg csak a következo, egy árnyalattal nehezebb lépést hasonló módon el nem játszottunk. Így haladjunk lépésrol lépésre, és közben dicsérjük állandóan a gyereket, hogy megerosítsük, és további gyakorlásra ösztönözzük. Utolsó lépésként a gyerek végül a gyerek elkísérhet bennünket, amikor mi magunk megyünk fogorvoshoz. Addigra szinte teljesen meg fog szabadulni a szorongástól. A SUGÁRGYEREK Ha a gyerek húzza az idot – Melinda aranyos, barátságos kislány. Nem is volna rá semmi panasza édesanyjának – ha Melinda nem húzná mindig az idot. - Melinda, gyere, öltözz fel! – szól türelmetlenül édesanya. – Indulnunk kell!
24
Melinda lassan feláll. Útban az eloszoba felé még eszébe jut valami. Például, hogy magával vihetne egy plüssállatot vagy egy babát. – De melyiket? A Zsuzsi babát vagy Pólyicát? Nem; a legjobb lesz mégis a lompos-loncsos Lexi kutya. Vagy mégsem? Talán inkább a kis majmomat vigyem magammal? Vagy egy kisautót? Az a kabátzsebemben is elfér. - Siess Melinda! – szól rá édesanya. Melinda végül elhatározza, hogy legjobb lesz, ha bababoröndöt visz magával. - Öltözz már végre! Mit húzod megint az idot? – Édesanya hangja egyre türelmetlenebb. Az öltözködés sem megy olyan simán. Édesanya nagyon siet, hát elveszíti a türelmét, és inkább maga öltözteti fel kislányát. - Még öltözni se tudsz egyedül! – mondja mérgesen. Melinda nem örül, hogy édesanya mérgelodik, de azt már nagyon is élvezi, hogy öltözteti. Így megy ez ebéd közben is. - Melinda, egyél, ne bámulj! Ne turkálj az ételben, egyél rendesen! Borzasztó lassan megy ma az evés! Nézd, mi már rég készen vagyunk. Csak rád vár mindenki. A hús egészen kihult a tányérodon, annyira húzod az idot! – szól édesanya, és az utolsó néhány falatot gyorsan Melinda szájába tömi. - Ilyen nagy lány, és etetni kell, mint a kishúgát! – mondja gúnyosan édesapa. Csakhogy Melinda nem örül, hogy a „nagy”, és nagyon élvezi, hogy néha etetik, mint egy kisbabát. Egy szép napon Melinda kimegy a parkba. Leül egy padra, és körülnéz a napsütésben. És ebben a pillanatban a Napocska leküldi Melindához számtalan sugárgyerekének egyikét. Méghozzá egyenesen Melinda orra hegyére. - Hapci! Mi csiklandozza az orromat? – csodálkozik Melinda. És egyszer csak finom hangocskát hall: - Sugárgyerek vagyok, szeretnék veled játszani. - Nagyszeru! – mondja Melinda. – Csak… hapci!... Ne ugrálj az orromon, mert csikis vagyok! - Gyere, fussunk egyet a réten. Te vagy a fogó! – rikkant a sugárgyerek, és már ugrik is Melinda orráról egy orgonabokorra. Az orgonabokorról egy százszorszépre, a százszorszéprol egy gesztenyefára, azon pedig ágról ágra. Csudára fürge; Melinda alig ér a nyomába. A vidám hancúrozás közepette észre sem veszik, hogy szalad az ido. - Abba kell hagynunk. Haza kell mennem a Naphoz – sajnálkozik a sugárgyerek. - Maradj még egy kicsit! – kérleli Melinda. – Nézd, ott ül az az unalmas Tomi! Ugyan, csiklandozd már meg!
25
A sugárgyerek Tomi orráról a fülére szökken, aztán az arcára, amjd megint az orra hegyére. Tomi azt hiszi, egy légy szemtelenkedik vele, és nagyot csap – a tulajdon orrára. - Juj! – kiált fel, Melinda pedig jót kacag. Melinda meg a sugárgyerek még jó darabig rakoncátlankodnak, s közben a Nap eltunik a házak mögött, és felbukkan a Hold. - Azt a mindenit! – kiált fel a sugárgyerek. – Most már nem tudok visszamenni a Naphoz. Mit csináljak? Hová legyek? -Sose bánkódj – vigasztalja Melinda. – Szépen hazajössz velem! Melinda édesanyja már aggódik. Amikor a kislány végre hazaér, édesanya alaposan összeszidja. A sugárgyereknek sikerül észrevétlenül besurrannia Melinda szobájába. Aznap este Melinda szokása ellenére nagyon siet mindennel –hogy minél hamarabb együtt lehessen barátjával, a sugárgyerekkel. Édesanya azt hiszi, azért igyekszik annyira a kislánya, mert bántja a lelkiismeret, amiért olyan késon ért haza. Amikor Melinda végre a szobájába lép, szörnyen megijed. - Mi történt itt? A szép, új, virágos párnámon csúnya, nagy, égett folt éktelenkedik! És ez micsoda? A maci bundája egészen megperzselodött! A babafürdokád fele elolvadt! A kedvenc mesekönyvembe nagy lyuk égett! Restelkedve bújik elo a sarokból a sugárgyerek. - Ne haragudj! Ha sokáig muszáj egy helyben kuksolnom, eloször szörnyen meleg lesz körülöttem, aztán még melegebb, a végén már nagy a forróság. Hát így égett el annyi minden. Sokat ugráltam a parkban, és elfáradtam. Szeretném kipihenni magamat. De hol? Jaj, nem akarok itt maradni! Még soha így el nem húztam az idot. Nem lett volna szabad olyan sokáig veled játszanom! Haza akarok menni! Vissza a Naphoz, a többi sugárgyerekhez! – És a sugárgyerek keserves sírásra fakad. Melinda sajnálja, és kicsit ludasnak érzi magát. Aztán pompás ötlete támad: - A kályha! Igen, a kályhában nyugodtan alhatsz, ott nem tehetsz kárt semmiben! - Micsoda? Hogy bemásszam abba a sötét lyukba? – kiált elkeseredve a sugárgyerek. - Igen, igen, nagyon szépen kérlek! Hiszen csak egyetlenegy éjszakáról van szó! Holnap korán reggel visszamehetsz a parkba, a többi sugárgyerekhez! Légy szíves, bújj be gyorsan! – kérleli Melinda. És a sugárgyerek kelletlenül ugyan, de engedelmeskedik. Másnap reggel, amikor Melinda felébred, már nem találja ott a sugárgyereket. Melinda gyorsan megmosakszik. Magára kapkodja a ruháját, és sebtében megreggelizik. Fél, hogy édesanya észre fogja
26
venni az égési nyomokat. Édesanya azonban annyira meglepodik, milyen fürge lett egyszeriben a kislánya, hogy nem vesz észre semmit. Melinda örül. Feledi gondjait, és örül, hogy édesanya megdicséri. A sugárgyereket már majdnem el is felejtette. De amikor az iskola felé menet átvág a parkon, váratlanul elébe toppan a sugárgyerek. - Hogy ne haragudj, amiért a szobádban annyi kárt okoztam, és hogy sose felejtsd el, milyen jól játszottunk együtt, ajándékot kapsz tolem. Ez az ajándék majd abban is segít, hogy többet ne húzd az idot. Nézd: ez itt egy sugárzenéloóra. Egyedül te látod – mindenki más számára láthatatlan. Ha sietsz, az óra villogni kezd, ha pedig gyorsan elkészülsz, fényes sugarat bocsát ki és halkan csilingel. Hát minden jót, a viszontlátásra! Mennem kell. - Viszontlátásra, aranyos sugárgyerek! – kiált utána Melinda. – Nagyon köszönöm az ajándékot! A sugárzenéloórád biztosan mindig segít majd! Melinda még sokáig integet a sugárgyereknek. Aztán nyakába szedi a lábát, és fut az iskolába. Nem szeretne elkésni! Melinda otthon mindjárt szeretné kipróbálni az ajándékot. Ebédnél jól megrágja az elso falatot, gyorsan lenyeli, és már veszi is a szájába a következot. És lássatok csudát: a sugárzenéloóra villan egyet! Melinda majdnem olyan gyorsan fogyasztja el az ebédet, mint a szülei. Az óra pedig fényesen sugárzik, és gyönyöru dallamot játszik. Melinda azt sem tudja, hová legyen boldogságában. A szülok ugyan nem láthatják a csodálatos sugárzenéloórát, de nagyon örülnek, hogy Melinda már húzza az idot. Édesanya este, szokás szerint, figyelmeztetni akarja kislányát, hogy menjen már végre lefeküdni. - De hol van Melinda? – kérdi meglepetten édesapát. - Itt vagyok! – kiabál boldogan Melinda a szobájából. – Már lefeküdtem! - Micsoda? Ilyen ügyes kislány vagy? – bámulnak a szülei. – Akkor ma még jut elég ido, hogy egy extrahosszú mesét olvassunk fel neked! Melinda boldog. Magához szorítja a sugárzenéloórát, és gondolatban még egyszer megköszöni a sugárgyereknek a gyönyöru ajándékot. Amit a szüloknek tudniuk kell A gyerekeknek ez a szülobosszantó tulajdonsága rendszerint két és fél, hároméves korban jelentkezik. A gyerek gondolkodása még nem elég mozgékony, ezért nem tud az egyik gondolattartalomról gyorsan átváltani a másikra, az egyik cselekvésbol a másikba.
27
Ha a szülok nem képesek megfeleloképpen reagálni erre, a fejlodési szakasz által meghatározott magatartásra, a gyereknek szokásává válik, hogy „húzza az idot”. A szülok túlzottan sokat követelnek a gyerektol, ha megkívánják, hogy az éppen végzett cselekvést hirtelen szakítsa félbe, és azonnal teljesítse a felnottek óhaját. Mivel a gyerek csak lassan reagál, a szülok mero türelmetlenségbol gyakran elkövetik a következo hibát: dorgálják a gyereket, bírálják lassúságát, sürgetik. Sok szülo – tévesen – azt hiszi, az ilyenfajta figyelem révén megváltoztatja a gyerek nemkívánatos magatartását. Valójában épp az ellenkezojét érik el. A legnagyobb hiba pedig az, hogy mero idegességbol minden munkát átvesznek a gyerektol. – Még fel sem tudsz öltözni egyedül! – hangzik a bírálat, ami tökéletesen értéktelen, hiszen a gyereket máris megjutalmaztuk a helytelen segítségnyújtással. Az „idohúzó” magatartás leküzdésére szolgáló program a „van-állapot” elemzésével kezdodik: · Mennyi idore van szüksége a gyereknek rendes körülmények közt bizonyos tevékenységhez (evés, öltözködés)? · Miben nyilvánul meg az idohúzás (a gyerek evés közben feláll, maga elé mered, mással foglalkozik…)? · Hogyan reagálnak önök segítségnyújtással…)?
erre
a
magatartásra
(figyelmeztetéssel,
meggyozéssel,
bírálattal,
Ezt követoen kell megállapítani a „legyen-állapot”-ot, pontosan meghatározni a kívánt magatartást. Itt számításba kell vennünk a gyerek képességeit és lehetoségeit. Programunkban lépésrol lépésre vezetjük a gyereket a „van-állapotból” a „legyen-állapot”-ba. Eközben a gyereket mindegyik helyzet elott pontosan tájékoztatnunk kell az egyes lépésekrol. Magát a programot mint játékot magyarázzuk, és ennek megfeleloen ösztönözzük a gyereket, hogy vegyen részt a játékban. A program elso lépése ilyesféle lehet: stopperórán vagy konyhai tojásfozoórán állítsuk be a „van-állapot”ból nyert alapidot, és magyarázzuk meg a gyereknek: - Nézd, rendes körülmények között ennyi idore volt szükséged. Kíváncsi vagyok, vajon a segítségünkkel sikerül-e elkészülnöd, mire az óra megszólal. Boven van idod, csak egy kicsit kell gyorsabban mozognod – de azért ne hajszold magad. Közben én oda-odanézek, és ha sikerült egy résszel elkészülnöd, azt mondom, hogy „Éljen!”. Ha nem készültél még el, akkor gyorsan elfordulok, és nem szólok semmit. Már elore örülök, milyen vicces játék lesz ez, te is biztosan élvezni fogod, én pedig gyakran megdicsérhetlek. Pontosan úgy csináljuk majd, ahogy a mesében van: az én éljeneim helyettesítik Melinda sugárzenéloórájának a villogását. A következo lépésre (amelyhez valamivel rövidebb idot állítunk be) hasonló utasításokat adunk. Miután a gyerek az elozo lépést már biztonságosan elsajátította, minden egyes újabb lépést rövidítsünk meg néhány perccel, és ezt addig ismételjük, amíg a gyerek minden nehézség nélkül a kívánt ido alatt teljesíti a feladatot. Valahányszor rövidebb ido alatt készül el – ha mégoly csekély is a különbség -, megfelelo figyelemben kell részesítenünk és megdicsérnünk (az idohúzást nem vesszük figyelembe!). Minden egyes gyakorlat
28
végeztével érthetoen juttassuk a gyerek tudomására, mennyire örülünk a sikerének. Addig folytassuk a programot, amíg a gyerek le nem szokik az idohúzásról. VERONKA ÖSSZEVISSZA-ORSZÁGBAN Ha a gyerek rendetlen – A dzseki gyurötten hever a széken, a tornazsák a padlón, a cipok szanaszét szórva az eloszobában, a játékok egy része az ágyban, a többi a nappali szobában, sot jut belolük a konyhába is! - Csinálj végre rendet! – szól mérgesen anya. – Rakd el a holmidat! Az ember mindenütt a te dolgaidba botlik, mert mindent széthagysz! Van énnekem éppen elég dolgom, nem fogok utánad rakodni. Turhetetlen ez a rendetlenség! Hányszor mondjam? Égy már egy kicsit tekintettel rám is! Veronka nem érti, mit akar anya. Szerinte elrakodni butaság és teljesen fölösleges. – Minek mindent elrakni, amikor holnap megint szükségem lesz a holmimra? Különben is, rendet csinálni szörnyen unalmas! – gondolja kedvetlenül. – Semmi kedvem elrakodni. Van nekem fontosabb dolgom is! Én nem akarok rendes lenni! És anya többnyire maga teszi helyére Veronka játékait, amikor már nagyon megelégeli a szörnyu rendetlenséget. Egy szép napon, amikor Veronka megint csak nem akar rendet csinálni, különös dolog történik. Valaki vihog! - Hi-hi-hi! Végre valakinek ugyanaz a véleménye, mint nekünk! Nagyszeruen illenél közénk! Gyere velünk Összevissza-országba, ahol mindig minden rendetlen! – szól egy kócos kis lompi. A lompik a Föld legrendetlenebb lakói. Összevissza-országban élnek, a világ végén, ahová nem megy vonat, ahová nem visz hajó, sot még a repülogép se találna oda. Veronka menten felkapja a fejét. - Igazán? Elvisztek Összevissza-országba? Igaz, hogy ott nem muszáj mindig rendet rakni? Hogy az ember szanaszét hagyhatja a holmiját? - Hát persze! – vágja rá büszkén Lompi. – Gyere csak, majd meglátod a tulajdon szemeddel, ha nekünk nem hiszel! Veronka nem sokat tétovázik, hiszen nagyon kíváncsi arra az Összevissza-országra! A lompik szélsebesen elrepítik birodalmukba. Összevissza-országban nem no a réten virág, nincsenek játszóterek, de még forgalmi lámpák sem. A réten üres konzervdobozok hevernek, a játszóterek helyén maszatos földhányás, törött játékszerek. Forgalmi lámpára meg úgysincs szükség, hiszen az autók össze-vissza cikáznak, ahogy a vezetok kedve tartja.
29
- Hoppá! – kiált fel Lompi. – Vigyázz! Nézd, hogy hová lépsz! Veronka észreveszi, hogy a járdán csupa szemét hever. Ha valakinek nincs már szükséges valamire, fogja, és egyszeruen kidobja az utcára. - Megérkeztünk. – áll meg Lompi. – Itt lakom. Veronka belép, de a következo pillanatban már orra bukik. - Juj! Mi ez? – A borsófozelékkel teli fazék a lépcson állt, abba botlott bele. A borsó szétgurul, legtöbb a Lompi lába elé. O meg rálép, és széttapossa a borsót. - Annyi baj legyen! – mondja. – Legfeljebb borsópürét vacsorázunk! Segíts, légy szíves, hozz tányérokat a konyhából. Veronka kinyitja a konyhaszekrényt. De tányérok helyett egy barna cipot talál benne, egy alsónadrágot, egy üres fogkrémes tubust meg egy fejevesztett játék macit. Pfuj! Milyen rémes rendetlenség! – gondolja Veronka. Mivel azonban o se szeret rendet rakni, nem szól, hanem tovább keresi a tányérokat. Végre! A fürdokádban, szétszórt játékkártyák, szakadt füzetek és néhány játékautó társaságában hever két elmosatlan tányér. - Ilyenbol nem vagyok hajlandó enni! Undorító ez a rendetlenség! – És Veronka gyorsan kiszed mindent a fürdokádból, elmossa a két tányért, és …igen, igen, de hova tegye? Az asztalon egy csomó színes ceruza, rajzlap, rágógumipapír hever, egy kirakós játék szétszórt darabjaira félbemaradt nyalóka ragad. Veronka nem sokat töpreng: gyorsan rendet rak az asztalon is. - Hé! Hát te meg mit muvelsz? Nem tudod, hogy Összevissza-országban tilos rendet tartani? Azt hittem, tetszik majd neked itt minálunk, hiszen te se szereted elrakni a holmidat – csóválja Lompi a fejét. - Nem is! – mondja zavartan Veronka. – De ez a rendetlenség már nekem is sok. A szüleim mindig olyan szép rendet csinálnak. Csak én nem szeretem helyretenni a holmimat. A szüleim szoktak elrakodni utánam. Én egy kicsit kényelmes vagyok hozzá. De itt akkora a rendetlenség, hogy semmit sem lehet megtalálni! És minden olyan piszkos! - Szamárság! – mérgelodik Lompi. – Rendet rakni ostobaság. Kár azzal fecsérelni az idonket. Most együnk gyorsan, aztán kezdhetünk végre játszani. Veronka feledi újdonsült rendszeretetét. - Jó! Ne pocsékoljuk az idot takarításra! Mit játsszunk? - Van egy csomó babaházam, azokból várost építhetünk utcákkal, azokon meg majd az autóim közlekednek – ajánlja Lompi. – Jó lesz? De hová lettek a babaházak? Gyere, Veronka, segíts megkeresni.
30
Benéznek a szekrénybe, bekukkantanak minden egyes fiókba, bemásznak az ágy alá, még a kamrában is keresgélnek, de nem találnak mást, csak a kirakós játék néhány darabját, egy legoalkatrészt, egy mesekönyv kitépett lapjait, meg különbözo nagyságú játékautók egy-egy kerekét. - Ide nézz! – örvendezik Lompi. – találtam az ágyban egy barna cipot! - A párja a konyhaszekrényben van – jegyzi meg komoran Veronka. – De hol lehetnek a babaházak? Hogy lehet ilyen rendetlenségben bármit is megtalálni? Veronka elfárad a hosszú, sikertelen kutatásban, és már a játéktól is elment a kedve, inkább lefeküdne, de mindjárt ki is ugrik az ágyból. - Au! Valami megszúrt! Lompi utánanéz, mi lehet az – és elohúz egy villát. Veronka most már végképp elmorcosodik. - Semmi értelme, hogy nem kötelezo rendet rakni, ha az embernek még ideje sincsen a játékra, mert semmit sem talál meg. Egyáltalán nem tetszik nekem ez az összevisszaság! Hol keresztülesik valamin az ember, hol megszúrja az ágyban egy villa. Hogyan csinálhatnék magamnak kedvet a rendrakáshoz, de úgy, hogy ne kelljen annyi idot elvesztegetnem?! – És miközben Veronka ezen töpreng, elnyomja az álom a piszkos, rendetlen ágyban.
Másnap reggel nagyszeru ötlete támad. - Ébredj, Lompi! – kiáltja el magát. – Már tudom, hogyan játszhatunk is, és rendet is tarthatunk! Lompi az asztalterítovel takarózott, mert nem talált ágynemut. Párnának a pulóverét gyömöszölte a feje alá. Rosszul aludt, és rosszkedvuen ébred. - Hagyj békén! Tudd meg, hogy Összevissza-országban nincs rend, nincs takarítás, se kicsi, se nagy. De hiszen tudod magad is. - Ugyan, kelj már fel! – kérleli Veronka. – Rendcsinálást fogunk játszani! Sokáig tart, mire Lompi megtalálja a lakás különbözo helyiségeiben szétszórt ruhadarabjait, és végre felöltözik. Veronka már türelmetlen. Látod, mennyi idot fecsérelsz el? Ilyen rendetlenségben nem csoda, ha nem találod, amire szükséged van. A sok keresgélésben nem lesz idonk játszani! Mondhatom, nagyon nem tetszik nekem ez a ti Összevissza-országotok! Csúnya, barátságtalan és rém unalmas!
31
Lompi persze megsértodik, de szíve mélyén igazat ad Veronkának. O ugyan már hozzászokott a rendetlenséghez, de belátja, hogy épp emiatt nem tud rendesen játszani, mert vagy a játékok mennek tönkre, vagy úgy elbújnak, hogy rájuk sem lehet találni. - Felolem! – vonja meg a vállát. – Na, mutasd, hogy megy a takarítójáték! Veronka örül, és mindjárt el is magyarázza. - Figyelj: mindent összegyujtünk, ami szanaszét hever a lakásban. Idehordjuk az egészet a sarokba. Akkor te lassan húszig számolsz. Azalatt én, amilyen gyorsan csak telik tolem, minél több holmit a helyére rakok. Aztán rajtam a sor: én számolok húszig, és te pakolsz szélsebesen. Aki több holmit takarított el, az nyer. Lompinak tetszik a játék. - Hiszen ez olyan, mint a versenyfutás! Na jó, kezdhetjük. Eloször tehát összegyujtünk mindent, ami szanaszét hever. Tehát: elkészülni – vigyázz – rajta! Lompi és Veronka végigszáguld a lakáson, és villámgyorsan hegyet épít az imént még széjjelszórt holmiból. Közben még az elkeveredett babaházakat is megtalálják! Most következik a játék második része. Lompi számolni kezd: - Egy, ketto, három… Veronka mindenáron nyerni akar, és igyekszik minél több holmit a helyére rakni. A hegy már jócskán leapadt, mire Lompi elkiáltja, hogy – Húsz! Most csere következik: Veronka számol, Lompi pakol. Csakhogy neki sokkal lassabban megy, mint Veronkának. Veronka a gyoztes! - Bravó! Nem is tudtam, hogy rendet rakni ilyen jó mulatság! De legközelebb én fogok nyerni. Milyen gyorsan ment a rendcsinálás –boven van még idonk, hogy mást is játsszunk! – állapítja meg elégedetten Lompi. - Játsszunk most a babaházakkal meg az autókkal, amit tegnap ajánlottál – mondja Veronka. – Most már mindent megtalálunk. Kezdhetjük is! Jó ideig elégedetten játszanak, utána pedig helyre rakják valamennyi játékot. - Így nem veszhetnek el, és nem is fognak elromlani. Holnap meg, ha mást akarunk játszani, nem lesznek útban – mondja Veronka. Azért egyet-mást még kint felejtenek. Nosza, gyorsan még egy forduló takarítójáték, és kész a rend.
32
- Soha még a mi Összevissza-országunkban ennyit nem tudtam játszani – ámul-bámul Lompi. – Úgy látszik, mégiscsak jobb rendet tartani. De furcsa! Sose gondoltam volna! – csóválja a fejét. Veronkának haza kell térnie a szüleihez. Örül, hogy hátat fordíthat a csúnya, piszkos Összevisszaországnak. Amikor hazaér, örül, hogy szép mezoket lát, tele virággal, nem pedig üres konzervdobozokkal. A játszótereken is milyen szép a hinta, a csúszda, nem hevernek törött játékok szanaszét! A járdán sincs hulladék nem botlik meg semmiben. És amikor a forgalmi lámpa zöldet mutat, Veronka nyugodtan átmehet a túlsó oldalra. Milyen egyszeru minden, ha rend van! Furcsa! Veronka egyszeriben jól érzi magát a rendes lakásban. Elmeséli szüleinek, milyen csúf az az Összevissza-ország, és azt is elmondja, milyen jó játékot találtak ki Lompival. - Ezt néha itthon is eljátszhatjuk! – mondja anya. – Jó ötlet! Persze nem kell ám mindig mindent abban a szempillantásban elrakni. A rendet sem jó túlzásba vinni. De ha mindent örökké szanaszét hagynánk, hamarosan olyanok lennénk, mint a lompik. Magad tapasztaltad, milyen kellemetlen is lehet a rendetlenség. Nos, esténként néha játszhatunk mi is takarítójátékot. Jó lesz? - De milyen jó! – kurjant Veronka. – Mit kapok, ha én nyerek? - Ha valamennyien igyekszünk rendet tartani – mosolyog apa -, mindannyian nyerünk: sok idot! És anyának nem kell mindenki után rakodnia. Mit szólnál, ha felolvasnánk neked egy mesét? Megfelel nyereménynek? - Nagyon is! – örvendezik Veronka. – Biztosan én fogok a legtöbbször gyozni, mert ezentúl mindig rendet tartok majd a szobámban, és semmit sem hagyok szanaszét! Brr! Rosszul leszek, ha csak eszembe jut az az Összevissza-ország! Nem szeretnék lompi lenni! Amit a szüloknek tudniuk kell A gyerekek semmi vonzót nem találnak a rendrakásban, és még csak nem is értik, miért van rá szükség. Sok szülo esik abba a hibába, hogy szüntelenül figyelmezteti csemetéjét: takarítsa el végre a szanaszét hevero holmit, vagy pedig a végén maga rak rendet a gyerek után. Ehelyett kíséreljék meg, hogy a gyerek szemében vonzó legyen a rend, és ehhez saját maguk szolgáljanak példával: ez viszont nem fog sikerülni, ha maguk is hajlanak a rendetlenségre – ám a túlzott rendszeretet is kiválthatja a gyerek ellenállását. A mesében ajánlott rendrakó verseny ébressze rá a gyereket a rend értelmére, és ösztönözze a rendrakásra. Egyidejuleg azt is megtanulja, hogyan tud legjobban rendet tartani, és hogy hol van minden egyes holmijának a helye. Kezdetben önök irányítják a játékot, késobb a gyerek már maga alakítja. Mindenesetre tartsák mindvégig szemmel a gyereket, és megfeleloképpen méltányolják a haladását. Így valahogy: - Bravó! Most már sokkal szebb a szobád! Ha legközelebb megint bejövök, biztosan meglepodöm majd, mennyi mindent helyre tettél. Már alig várom! Ha a gyerek végzett a munkával, ismételten fejezzük ki örömünket:
33
- Igazán sokat segítettél! Örülök, hogy a gyerekem már ilyen nagy segítséget jelent. Most sokkal kevesebb a dolgom, hiszen nem kell állandóan rakodnom utánad. Mivel ilyen gyorsan ment, marad egy kis idonk szórakozásra. Olvassak fel neked valamit? A játékot azonban csak néhány napig folytassuk, mielott még a gyerek ráunna, és a játék elveszítené vonzóerejét. Ezután a gyereket rávezetjük, hogy önállóan tartson rendet. Ezt is játékkal érhetjük el legjobban. A gyerek – az önök tudta nélkül – maga takarítson, és ezzel lepje meg önöket. Jutalmul ígérjék meg neki, hogy o is kérhet valami meglepetést. Ha a rendrakás szokássá válik, a megerosítést csak esetlegesen, szabálytalan idoközökben alkalmazzuk. Ha a gyereknél már rutinszeruvé vált is a rendrakás, természetesen olykor-olykor elofordul – akárcsak nálunk, felnotteknél -, hogy nincs kedve rendet csinálni. Ilyen esetben tanúsítsunk megértést, és ösztönözzük a gyereket, valahogy így: - megértem, hogy nincs mindig kedved takarítani. Magam is így vagyok vele néha. Nekem sincs mindig kedvem rendet rakni. Ilyenkor csak nagy nehezen sikerül rávennem magamat, hogy nekilássak. Tudod, mit? Amíg én vasalok, te csinálj rendet. Így mind a ketten gyorsan elvégzünk valamit, amihez pedig semmi kedvünk. Utána pedig együtt fogjuk élvezni, hogy magunk mögött tudjuk a kellemetlen dolgokat. A gyereket tehát játékos formában vezessük rá az önálló takarítás és rendrakás rutinszeru tevékenységére. Ha néha-néha alábbhagy a buzgalma, ne tegyünk úgy, mintha nem vennénk észre, de viseltessünk megértéssel iránta.
AZ IGAZMONDÁS TORNYA Ha a gyerek hazudós – Kati és Zsuzsi ikrek. Egy napon születtek, egy a papájuk, egy a mamájuk, egy házban laknak, egy osztályba járnak. Egyforma a hajuk színe, a szemük színe, egyforma nagyok – hanem aztán itt meg is szunik a hasonlatosság. Mert a tulajdonságaik nagyon is különböznek. Kati félénk, visszahúzódó – Zsuzsi viszont állandóan a középpontban szeretne lenni. Katinál könnyen áll a sírás; fél, hogy rászólnak, hogy megszidják. Zsuzsi meg csak vállat von, ha a szemére vetnek valamit. Hanem egy tulajdonságunk mégiscsak nagyon hasonlít: mind a két kislány hazudós! Mivel azonban a természetük annyira különbözo, hazudni is csak más-más okból szokott mindegyik. Kati félelmében hazudik. Ha például a tanító néni beírja az üzeno füzetébe, hogy a gyerek iskolát került, Kati otthon azt hazudja, hogy elveszítette az üzeno füzetet. Ha eltör valamit, és édesanya mérgesen megkérdezi, ki volt a bunös, Kati kijelenti, hogy fogalma sincs. Néhányszor sikerül így kivágnia magát, de máskor rajtakapják a hazugságon. Akkor aztán van sírás-rívás, és büntetésbol aznap nem nézheti kedvenc musorát a televízióban. Zsuzsi ellenben mindig a középpontban akar állni. Ennek érdekében mindenféle kitalált hostettel henceg. Egyszer például azt meséli az osztálytársainak, hogy észrevette, amint egy fa kidol, és félo volt, hogy egy kis kunyhóra zuhan. O viszont addig tartotta minden erejével a fát, amíg oda nem jött néhány férfi, és kötelet erosítettek a fára, hogy le ne doljön. A kunyhó lakói pedig hálából megajándékozták ot, Zsuzsit egy ozikével, amit azonban sajnos nem vihetett haza. Zsuzsi azt is meséli, hogy az uszodában le tud ugrani a
34
tízméteres toronyból, máskor meg, hogy rémesen unja a televízió buta gyerekmusorait, sokkal izgibb az éjszakai musor, amelyet csak akkor nézhet, amikor éppen kedve tartja. Még szerencse, hogy Kati annyira félénk. Különben megmondaná az osztálytársainak, hogy Zsuzsi felvág. Persze néhány kislány az osztályból már régen rájött, hogy Zsuzsi nem mond igazat. Szerintük butaság ez a hazudozás, és nem is állnak szóba szívesen Zsuzsival. De akad néhány kislány, aki bezzeg bámulva hallgatja Zsuzsi meséit, és ez természetesen nagyon tetszik neki. El is felejtettem mondani, hogy az ikrek vasárnap születtek. Biztosan tudod, hogy a vasárnapi gyerekek sokszor olyasmit is látnak, hallanak, ami mások elott rejtve marad. Egy szép napon a két kislány a réten heverészik, és Kati hirtelen felkiált: Nézd, milyen szép szitaköto! Dehogyis szitaköto – mondja erre Zsuzsi -, ez sokkal nagyobb! És ez a szitakötoforma lény egyenesen odaröppen a két kislányhoz. Akkor látják csak, hogy valójában nem is szitaköto, hanem tündér. Igazi, aranyos kis tündér, aki így szól hozzájuk: Ismerem mindannyiótok, Hisz Tündérországból vagyok. Akarom, ki-ki tudva-tudja: Öröm, ha hazudsz érte, kurta. Keresnetek kell hát sietve Az Igazmondás Tornya merre. Nem mondhatom meg az utat; Eligazít erdei vad. -
Hallottad? – kérdi izgatottan Kati. – Meg kell keresnünk az Igazmondás Tornyát! Ott biztos megtaláljuk az igazságot. De vajon melyik út vezet oda? Kérdezzük meg az erdei állatokat – javasolja Zsuzsi. Épp akkor szalad el mellettük egy kisegér. A két kislány utánakiabál: Egérke, felelj meg erre: az Igazmondás Tornya merre? Kicsike vagyok, nem tudom; a rigó tudja majd, bizony – cincog az egér. A két kislány továbbvándorol. - Rigócska, felelj meg erre – szólnak a rigóhoz -, az Igazmondás Tornya merre? - Parányi vagyok, nem tudom, a sün tudhatja csak, bizony – felel a rigó, és felröppen az égbe. A két kislány megkeresi a sündisznót. - Sünike, felelj meg erre – kérik -, az Igazmondás Tornya merre? - Csöppecske vagyok, nem tudom, a nyuszi tudja majd, bizony – mondja a sündisznó és összegömbölyödik. A két kislány továbbmegy. - Tapsifüles, felelj erre – kérik -, az Igazmondás Tornya merre? - Pirinyó vagyok, nem tudom, az oz tudhatja csak, bizony – válaszol a nyuszi és továbbugrál. A két kislány felkeresi az ozikét. - Ozike, felelj meg erre – kérik -, az Igazmondás Tornya merre? - Nem tudom, bár magas vagyok, a szarvashoz forduljatok – mondja az oz, és beszökken az erdobe. A két kislány hamarosan rátalál a szarvasra. - Kedves szarvas, felelj erre – kérlelik -, az Igazmondás Tornya merre?! - Hogyne tudnám, gyertek nyomomban, nincs messze: a Varázspagonyban – szól a szarvas, megrázza fenséges agancsát, és büszkén üget a két kislány elott. Alig tudnak vele lépést tartani. Az erdo egyre
35
surubb, és a szervas megengedi a két kislánynak, hogy a hátára üljenek. Így ügetnek egy darabig, míg egyszer csak egy csodaszép palotához érnek. Itt a szarvas leteszi a hátáról a két kislányt, és eltunik a suru erdoben. A kislányok ámulva látják, mennyi tornya van a palotának. Vajon melyik lehet az Igazmondás Tornya? Félve körülnéznek, majd belépnek az elso toronyba. Odabent minden csillog-villog, színaranyból van a fal, és a padlón is aranyak hevernek. Ez volna vajon az Igazmondás Tornya? Mindegyik kislány felemel egyegy aranyat, ám alig vették kezükbe, az arany fekete szénné változik. Ez nem lehet az Igazmondás Tornya! Menjünk tovább! Belépnek a második toronyba. Itt már csupa-csupa drágako villog. De alig érnek hozzá valamelyikhez, az porrá válik a kezükben. Ez sem lehet az Igazmondás Tornya! Menjünk tovább. Így járnak toronyról toronyra. Az utolsó toronyban nem csillog-villog sem arany, sem drágako – ez a torony fából épült. Ez az utolsó – vajon ez volna az Igazmondás tornya? Lehetetlen! Biztosan rossz palotába tévedtünk. És a két kislány csalódottan indul tovább. Hanem ekkor hang hallatszik a fatoronyból: Az igazságot, gyerekek, Egyedül itt lelhetitek. Az egyenes, ki sosem henceg, Csak o a nagy tettekre termett. A hazugsággal mit se érsz el, Tégy próbát az oszinteséggel. Csak az a bátor ugyanis, Aki nem volt s nem lesz hamis. A hazug: nyámnyila manó – Tudni való. A kislányok eleinte nemigen értik, mirol is van szó. Hosszasan törik a fejüket. Végül Kati szeme felcsillan: - Én csak azért szoktam hazudni, mert félek a büntetéstol. Édesanya nem mindig kapott rajta a hazugságon, de ha igen, akkor nagyon szomorú volt. És akkor meg is kaptam a büntetést. Ha bátran megmondom az igazat, édesanya biztos megért. Az a baj, hogy szörnyen gyáva voltam. - Én meg azt hittem – mondja bunbánóan Zsuzsi -, a többiek jobban fognak szeretni, ha felvágok. És közben csak nevetséges voltam. Én azt akarom, hogy azért szeressenek az osztálytársaim, mert olyan vagyok, amilyen vagyok. Akinek nem tetszem, ne barátkozzon velem! És a két kislány megkönnyebbülten indult hazafelé. Odahaza édesanya épp azon bosszankodik, hogy a vasárnapi tortából hiányzik egy szelet. Kati összeszedi a bátorságát és megszólal: Én ettem belole. Ne haragudj édesanya, de olyan finom illata volt a tortának, hogy nem tudtam ellenállni! Édesanya eleinte csodálkozik ezen a hirtelen támadt oszinteségen. De aztán megörül: Megesik az ilyesmi – mondja. – De legközelebb azért szólj, hogy kérsz egy szelet tortát! Kati örül, és büszke magára, amiért sikerült igazat mondania. Zsuzsi is összeszedi magát. Amikor az osztálytársai megkérdezik, milyen volt az éjszakai film a televízióban, oszintén megmondja, hogy nem látta. Biztosan valami unalmas, felnottnek való vacak volt, vélik a gyerekek, így hát ok sem mulasztottak semmit. Zsuzsi látja ebbol, hogy hostettek meg kalandok
36
nélkül is figyelnek rá a gyerekek. Sok kislány még jobban is szereti, mint azelott. És hamarosan igaz barátnokre tesz szert. Amit a szüloknek tudniuk kell Meg kell különböztetnünk a látszólagos hazugságot, a képzelet és a valóság összekeverését, a mesemondást (az ilyesmi három-négyéves kor között kezdodik) azoktól a hazugságoktól, amelyekkel a gyerek a figyelmet akarja magára vonni, vagy menekülni próbál a kellemetlen következményektol. Ha pusztán „fantaziálással” van dolguk a szüloknek, emiatt ne aggódjanak, a gyerek ettol még nem veszíti el a kapcsolatát a valósággal. Ilyesmiben ne akadályozzuk a gyereket, hiszen az ilyesfajta mesemondás révén a gyerek az intelligenciáját is fejleszti. Amennyiben a gyerek inkább túlzásnak minosítheto hazugsággal igyekszik fontosságra szert tenni, ez azt jelenti, hogy több figyelmet igényel, akár a szüleitol, akár a pajtásaitól. Az efféle „felvágást” a szülok ne is vegyék tudomásul, de segítsenek a gyereknek, hogy más, kívánatosabb magatartásformával igyekezzen figyelmet kelteni. Ha azonban a gyerek célzottan hazudik, hogy büntetéstol vagy bírálattól meneküljön meg, a szülok elsosorban tulajdon magatartásukat, reakciójukat mérlegeljék gondosan. A gyerek általában nem rosszindulatból feledkezik el valamirol, tesz rossz fát a tuzre, ront el valamit. Ha mégis ezt a látszatot kelti, a „rosszaságnak” bizonyára oka van. Ilyen esetben értelmetlen a bírálat és a büntetés, mert az eredendo magatartást nem változtatja meg, csak bizonytalanságot kelt a gyerekben, és ezáltal további hazugságokra buzdítja. A gyerekkel való kapcsolatban az a legfontosabb, hogy bizalommal viseltessünk iránta. Ez persze nem azt jelenti, hogy „vakok” és „süketek” legyünk a nemkívánatos magatartásra. A bizalom azt jelenti: „Megértelek. Elfogadlak. Tudom, hogy nem rosszindulat diktálja a cselekedeteidet.” Az oszinte bizalomért bizalmat kapunk cserébe. Ideális esetben tehát a gyereknek nincs oka hazudni. Ha olykor mégis hazugságon kapjuk, eloször is ez az alaptétel érvényesüljön: nem szabad azonnal észrevenni. Ne dorgáljuk rögtön, mert hazudott, hanem keressük meg ennek a magatartásnak az okát. Példa: A gyerek nem vette figyelembe szülei tilalmát, és emiatt valamit tönkretett. Bunösnek érzi magát, mert tudja, hogy be kellett volna tartania a tilalmat, és ráadásul még ilyen baleset is történt. Fél a szülok bírálatától vagy büntetésétol, és ezért hazugsághoz folyamodik. Ha a gyereket efféle hazugságon érik, ilyesforma lenne a helyes reagálás: ugye azért nem mered bevallani az igazat, mert félsz, hogy megharagszom? Sajnálom, hogy ezt gondolod. Megesik, hogy elromlik valami, ez kellemetlen véletlen. Tudom, hogy nem szándékosan csináltad. Csak az okoz csalódást, hogy nem tartottad tiszteletben a tilalmat. Pedig magad is tudod, hogy ez így nincs rendjén. Nem hiszem, hogy gyáva vagy. Csak a gyávák hazudnak. Örülök, ha azt látom, hogy bátran bevállalod az igazat. A gyerek érzi, hogy elfogadják, de tudja, hogy hibát követett el. Nem a „baleset” miatt kárhoztatjuk – felnottek keze között is elromlik néha véletlenül egy és más -, és nem is a hazugságot vetjük a szemére, hanem azt a magatartást, amely ehhez a reakcióhoz vezetett. A gyereknek ily módon utat mutatunk, hogyan viselkedjék – hazudozást mellozve – egy kellemetlen helyzetben, anélkül, hogy a szülei haragjától kelljen tartania. A FONTOSKODÓKA Ha a gyerek csúnyán beszél –
37
Vili már nem kisfiú; iskolába jár. De bizony gyakran kissrác módjára viselkedik, hiszen jóformán mindenben a többi gyereket – kivált a nagyobbakat – utánozza, majmolja. Egyik nap szünetben, az iskolaudvaron, egy kislány mond valami csúnyát egy nagyobb fiúnak, amitol az nagyon dühös lesz. A többi gyerek vihog, a tanító – aki véletlenül meghallotta – felháborodik. Vili nem is érti, mit jelent ez a szó. Annyit vesz csak észre, hogy nagyon fontos szó lehet. Ez tetszik neki. O is ilyen szavakat akar tanulni, hogy a nagyobb gyereket, sot a felnotteket is zavarba hozhassa. Vili azóta igencsak hegyezi a fülét az iskolaudvaron meg az utcán – mindenhol, ahol sok a gyerek -, hogy még jó néhány ilyen érdekes szót csíphessen fel magának. Egyszer pirosat mutat a forgalmi lámpa; Vilinek várakoznia kell az útkeresztezodésnél. Egy gyalogos hirtelen átvág az úttesten, ügyet sem vet a forgalomra. Egy autó csikorogva fékez. Az autóvezeto ugyanazt a szót ordítja, amit Vili annak idején a kislánytól hallott az iskolaudvaron. A közelben álló járókelok szakasztott úgy felháborodnak, mint akkor a tanító. A gyalogos a hibás, de azért az autósnak igazán nem kellene ilyen csúnya szót használnia – csóválják a fejüket a járókelok. Bombajó szó ez! Nekem tetszenek a csúnya szavak. Jól fel lehet velük húzni az embereket, és akkor odafigyelnek rám. Klassz játék! Én is megpróbálom! – mondja magában a buta kis Vili. Hazaérve mindjárt ki is próbálja a dolgot. Az ég szerelmére! – kiált anyu. – Honnan szedsz ilyen kifejezéseket? Tolünk aztán biztos nem! Soha többé nem akarok ilyesmit hallani! Mi miden rá nem ragad a gyerekre manapság az iskolában – mondja apu. – Ez az eredménye, hogy olyan engedékeny vagy, anyu. A fiad neveletlen kölykökkel barátkozik. Vili nem sokat ért szülei beszélgetésébol. De pillanatnyilag nem is izgatja különösen a dolog. Azt mindenesetre elégedetten nyugtázza, hogy a „varázsszó” megint megtette hatását, és szüleit is éppen úgy felháborította, mint a tanító bácsit, meg a járókeloket. Vili késobb lemegy a boltba, tejért. Sokáig kell várnia, mert a felnotteket elobb szolgálják ki, mint ot. Nosza, Vili kimondja a „varázsszót”. A felnottek hangosan fordulnak feléje: Nahát! Hallottak már ilyet? Ez a gyerek ki sem látszik a földbol, de káromkodni már tud. Szégyelld magad. Jobban is nevelhetnének a szüleid! Vili nem tudja, miért kellene szégyellnie magát, és mi köze van a szüleinek a dologhoz. De nem sokat törodik azzal, mit beszélnek a felnottek, csak annak örül, hogy o került a figyelem középpontjába, és hogy ezek a felnottek is éppolyan hevesen reagálnak, mint a tanító bácsi, a járókelok az útkeresztezodésnél, meg a szülei. Vili elégedetten megy el nagymamájához.
38
-
Nagyi, tanultam egy fontos szót! – jelenti büszkén.
-
Csakugyan? – kérdi szelíden nagyi. – No, hadd halljam!
Amikor azonban Vili kimondja a szót, nagyi éppúgy felháborodik, mint a tanító bácsi, mint a járókelok az útkeresztezodésnél, mint apu és anyu, és mint a felnottek a boltban. Ejnye, gyermekem, ilyesmit nem mondunk! Jó kisfiú nem használ csúnya szavakat. Soha többé ne mondj ilyet! – oktatja nagyanyja. Vili visszavonul a szobájába. Miért ne használjam ezt a szót? Mások is használják, és különben is: biztosan nagyon fontos szó, ha mindenkit ennyire kihoz a sodrából. Tanultam egy varázsszót, fontos ember vagyok. Szuper! Fontos vagyok, fontos vagyok! – örvendezik Vili. Ebben a pillanatban betoppan Vili szobájába – egy fontoskodóka. A fontoskodóka amolyan manóféle. Csak sokkal csúnyább, komiszabb, és roppant beképzelt. A fontoskodókának szent meggyozodése, hogy o a legeslegfontosabb a világon. Ha egy gyerek szörnyen fontosnak érzi magát, menten ott terem a fontoskodóka, hogy bebizonyítsa a gyereknek: csupán egyetlenegy igazán fontos személy létezik – nevezetesen o maga, a fontoskodóka. Hé, hallod-e! – kiabál repedtfazék-hangján mérgesen a fontoskodóka, és vézna ujjaival megrángatja Vili nadrágját. – Mégis mit gondolsz? Azért mert tudsz egy csúnya szót, még egyáltalán nem vagy fontos! Csúnya szavakat minden hólyag mondhat, attól még nem lesz nagyokos. Most persze boldog vagy, mert a csúnya szavakkal jól felhergeltél mindenkit. De hamarosan megszokják, és legyintenek, hogy te is csak amolyan mocskos szájú kölyök vagy. De fontos ettol nem leszel soha! Nem hiszem egy szavadat sem – vágja oda durcásan Vili. – Te csak féltékenykedsz, mert fontos lettem. Na jó, majd meglátjuk, kinek lesz igaza. Kössünk fogadást! – ajánlja a fontoskodóka. – Megtanítalak a világ valamennyi csúnya szavára. Te pedig újra meg újra elismételed mindet a felnotteknek. Ha azt tapasztalod, hogy ettol mégsem lettél fontos, akkor te vesztettél, és soha többet nem használhatsz csúnya szavakat. Én pedig megmaradok a legeslegfontosabbnak! Egy hónap múlva találkozunk! Majd meglátjuk, melyikünk lesz a nyertes! -
Áll az alku! – kurjantja el magát Vili. A fontoskodóka pedig már el is tunt.
Vili másnap arra ébred, hogy telis-tele van a feje csúnya szavakkal, amiket természetesen fontoskodóka varázsolt oda. Hurrá! – örvendezik Vili. – Én leszek a gyoztes! Most aztán táthatja a száját valamennyi felnott és gyerek! Én leszek a legfontosabb az egész világon!
39
Aznap nincs tanítás, Vili kimegy hát a parkba. A homokozóban néhány kisgyerek játszik, Vilinek pedig akaratlanul kicsúszik egy csúnya szó a száján. A kisgyerekek ijedten, értetlenül néznek fel rá. Vili hallja, amint az anyukák figyelmeztetik oket: -
Oda se hederítsetek rá, ez csak egy csúnya, rossz fiú.
Vili tovább megy, és egy csapat nagyfiúra talál, akik éppen fociznak. Vili mindig is tartott az idosebbektol, és gyorsan odébb akar állni. De mintha megbabonázták volna, megint kicsúszik a száján egy igen csúnya szó. A nagyfiúk megdühödnek a pimasz kis kölyökre. Egy izmos kamasz odaszalad Vilihez, és keményen odébb penderíti. -
Meg ne lássunk itt még egyszer! – rivall rá.
Vili kicsit megzavarodik. Ma valahogy egyáltalán nem olyan muris az egész, mint tegnap volt. De hát nem hagyhatja abba, amit elkezdett. Olyan, mint akit elvarázsoltak. Egy álló hónapig, ha törik, ha szakad, csúnya szavakat kell használnia! Vili mindenáron nyerni akar, tehát összeszedi a bátorságát, és folytatja. A parktól elmegy a kedve, hát hazafelé ballag. Találkozik egy kedves szomszéd nénivel, akitol gyakran kap cukorkát. Vili szépen akar köszönni, de az udvarias üdvözlés helyett megint csak valami ocsmányság szalad ki a száján. A szomszéd néni úgy megy tovább, mintha észre sem vette volna Vilit. Az arca komoly, de nem látszik rajta olyan felháborodás, mint a tanító bácsién, a járókeloén, apuén-anyuén meg a boltbeli felnottekén és a nagyién. Ezúttal bizony elszégyelli magát Vili, és már nem érzi annyira fontosnak magát. Szedi is a lábát, gyorsan hazaszalad. A következo napokon sem történik másképp. Vilinek egyre kevesebb élvezetet szerez, hogy csúnya szavakkal bombázzon másokat. És ahogy a fontoskodóka megjósolta, az emberek megszokják, hogy Vili csúnyaszájú, neveletlen, pimasz kölyök. Rá se néznek, a gyerekeiknek pedig megtiltják, hogy játsszanak vele. Vili tehát magára marad, mindenki hátat fordít neki. Már az osztálytársai sem vihognak, amikor Vili száján kicsúszik egy-egy csúnya szó – ok is elunták a mulatságot. Az örökös csúnyánbeszélhetnék már Vilinek is az idegeire megy: szinte alig várja a napot, amikor a fontoskodóka lesz a nyertes. Már semmi örömét nem leli a csúnya beszédben, és végre rájön, hogy csak a nagyon buta gyerekek használnak minduntalan ilyen szavakat. Most már megpróbálja két kézzel befogni a száját, hogy ki ne csússzanak rajta az ocsmányságok. Te sz… - Puff! És Vili a tulajdon szájára csap. – Le vagy…- Placcs! - És így tovább, és így tovább. Vilinek már egészen feldagadt a szája. Végre elérkezik a nap, amikor megjelenik majd a fontoskodóka, és eldol, melyikük nyerte meg a fogadást. Mivel fontoskodóka nem valami kedves kis manó, majd kiugrik a borébol örömében, amikor meglátja a búbánatos Vilit. Hahaha! – nevet kárörvendon. – Nyertem! Hihihi! Mégiscsak én vagyok a világon a legeslegfontosabb! Ha jól látom, elment a kedved a csúnya beszédtol. Nem kellesz már senkinek. Úgy kell neked! Hogy is lehet valaki olyan buta, hogy azt higgye, ha csúnya szavakat használ, máris fontosnak
40
tartja mindenki! Hahaha! Buta Vili, buta Vili! – gúnyolódik a fontoskodóka, és ahogy jött, éppoly hirtelen el is tunik. Vilit egyáltalán nem bosszantja, hogy elveszítette a fogadást. Boldog és megkönnyebbült, hogy megint helyes kisfiú lehet, udvarias és barátságos mindenkivel. És lássatok csudát: Vilit hamarosan megint szeretik a gyerekek, a felnottek egyaránt. A szomszéd nénitol még több cukorkát kap, mint azelott. Vili észre sem veszi: amióta barátságos mindenkivel, igazán fontos személy lett belole. Az osztálytársai mind vele akarnak barátkozni, a tanító bácsi rábízza a kitünteto feladatokat, a felnottek kirándulni hívják: egyszóval, Vili népszeru ember lett. Igaz, hogy nem nyerte meg a fogadást, de mégis sikerült legyoznie az utálatos, beképzelt fontoskodókát. Az meg mérgében elbujdosik a világ végére. És remélhetoleg vissza sem jön soha, hiszen minálunk senkinek sincs rá szüksége. Igaz? Amit a szüloknek tudniuk kell Az iskolás gyerekek nagyjából ismerik a csúnya szavak jelentését, és nagyon jól tudják, hogy rossz néven veszik tolük az ilyen kifejezéseket. Ha a szülok gyakran használnak csúnya szavakat, a gyerek utánozza oket, a csúnya beszéd szokássá válik. De az is lehetséges, hogy a gyerek felismeri: a felnottek számára az efféle beszéd bizonyos levezeto szerepet jelent. A gyerek ilyenkor ehhez a modellhez igazodik, és megtanulja, hogy o is így reagálja le a dolgokat. Az iskoláskort megelozoen azonban csupán annyit érzékel a gyerek, hogy ilyen módon középpontba kerülhet. Más gyerekrol vesz példát, és – ha a szülok helytelenül reagálnak – a felkeltett figyelem arra készteti, hogy továbbra is csúnya szavakkal éljen. Ilyen esetben legjobb, ha a szülo egyszeruen meg sem hallja a csúnya beszédet. Ez nem jelenti azt, hogy jóvá is hagyja. De ha a csúnya szó nem váltja ki rögtön a remélt reakciót, elveszíti a gyerek számára vonzóerejét és jelentoségét. Ezért csak bizonyos ido elteltével beszéljenek a dologról a gyerekkel: Ma délben egyébként egy csúnya szót használtál. Ezzel megsértesz valakit, sot fájdalmat okozhatsz. Tudom, hogy aranyos gyerek vagy, és nem akarsz senkit elszomorítani vagy megharagítani. Valószínuleg azt gondoltad, hogy ez a szó – fontos. Ha még egyszer kimondod, meg sem fogjuk hallani, mert tudni sem akarunk arról, hogy a mi gyerekünk ilyen csúnya szavakat használ. Az ilyen beszélgetés révén a gyerek megérti, hogy a szó ismételt alkalmazása nem jár nyereséggel. Egyidejuleg arra is felhívjuk a figyelmét, hogy a szó sérto lehet, és kifejezésre juttatjuk meggyozodésünket, hogy a gyereknek alapjában egyáltalán nem ez a célja. INDIÁNOSDI Ha a gyerek engedetlen – Petra és Norbert indiánosdit játszik. Titkos jelbeszédben állapodnak meg, és jeladással érintkeznek, mint a valódi indiánok. Te is tudod, ugye, hogy az indiánok a távolból füstjelekkel értesítik egymást. Vagy
41
állathangokat utánoznak. Így adják tovább a híreket, amelyeket azonban csak a maguk törzsébol valók értenek meg. Petra és Norbert legszívesebben sok gyerekkel játszik. Titkos jeleikkel könnyen tudnak egymással olyasmit közölni, amit csak ok értenek meg, a többiek nem. Petra például figyelmezteti Norbertet, hogy Palkó orvul közeledik hozzá és meg akarja fogni. Vagy Norbert hívja fel Petra figyelmét egy rejtekútra, amire a többi gyerek egész biztosan nem fog gyorsan rátalálni. Természetesen minden gyerekcsoportnak megvannak a titkos jelei, ez a játékhoz tartozik. Ritkán támad veszekedés, mert mindenki követi az indiánosdi szabályait. Petra és Norbert szülei meglepetten állapítják meg, milyen pontosan betartják gyermekeik a játékszabályokat. Odahaza ugyanis nem mindig sikerül engedelmeskedniük. A szüloknek támad egy ötletük. Mindjárt közlik is tervüket a gyerekekkel: - Tudjuk, hogy ne mindig kellemes szót fogadni. Játsszunk itthon is indiánosdit, akkor könnyebb lesz engedelmeskednetek. Az indiánok jóban-rosszban összetartanak, és segítenek egymásnak – akárcsak mi, a családban. Igaz? A törzs szabályai áthághatatlan törvényt jelentenek, és mindenki tiszteletben tartja oket. A törzsfonök, aki a legnagyobb felelosséget viseli, határozza meg a legfontosabb dolgokban, kinek mi a teendoje, de megfogadja a többiek tanácsait is, hogy igazságosan és bölcsen dönthessen. Játsszuk hát azt, hogy indián család vagyunk, és egyezzünk meg titkos jelekben – például, hogy csettintünk, tapsolunk vagy fütyülünk. Ilyen jeladással figyelmeztetjük egymást, ha valaki nem követi a családi szabályokat, amelyekben elozoleg közösen megállapodtunk. Ha egész héten derék indián voltál, vasárnap te lehetsz a fonök. Te határozhatod meg, mi legyen az ebéd, hova menjünk kirándulni, és hogy mit játsszunk. Rendben? Már elore örülünk az indiánosdinak, és hogy milyen engedelmes indiánok lesztek. Amit a szüloknek tudniuk kell A szülok neveloi képességének próbaköve a gyerek engedelmessége, illetve engedetlensége (a válságos idoszakokat leszámítva). Ha a szülo csak parancsokat osztogat, ha következetlenül nevel, ha kedve úgy tartja, hogy egyik nap ezt parancsolja a gyereknek, másik nap épp az ellenkezojét, ha túlságosan sokat tilt, ha szüntelenül gáncsoskodik a gyerekkel, ha a szülok nincsenek egy véleményen a nevelés kérdéseiben, és ezt a gyerek elott sem titkolják – akkor a gyerek aligha tanul meg engedelmeskedni. Az engedetlenség leggyakoribb oka tehát a szülok pedagógiai ügyetlensége, következetlensége. Az engedetlenség, mint sok más magatartászavar, pusztán eszköz a gyerek kezében, hogy kikényszerítse a sóvárgott figyelmet. Egyes esetekben pedig tiltakozás a túlságosan merev normák ellen. Egész könyvet megtölthetnénk, ha összeírnánk valamennyi figyelmeztetést, amely egyetlen napon hangzik el némelyik családban. „Gyere már végre! Nem hallod?! Hányszor hívjalak?! Azonnal hagyd abba! Százszor is elmondtam, hogy ehhez nem szabad hozzányúlni. Rémes vagy! Akármit mondok, egyik füleden be, a másikon ki. Gyere már! Hagyd ezt abba! Elég legyen! Gyere már végre! Halkabban járj, ne nyargalj a lakásban! Halkabban! Süket vagy?! A szomszédok panaszkodni fognak, ha így lármázol. Rakd el a játékaidat. Elraktad végre? A keserves mindenit, nem hallod? Tessék elrakodni! Siess egy kicsit!
42
Csináld már! Folyton a sarkadban kell lennem. Nem tudsz végre szót fogadni?! Mivel érdemeltem én ezt ki?! Az idegeim! Hányszor kell valamit mondanom, hogy szót is fogadj?!” És így tovább, és így tovább. A szülok türelmetlensége, idegessége a gyerekre is átragad. Vagy ugyanúgy reagál, vagy „süketséggel” védekezik. A szüntelen figyelmeztetés hatására a gyerek eltompul a követelések tartalma iránt, viszont fokozott figyelemben részesül, amely, mint már több ízben említettem, csak megerosíti a helytelen magatartást, és a legcsekélyebb mértékben sem ösztönöz engedelmességre. Vegyék tehát önkritikusan nagyító alá tulajdon magatartásukat: milyen idegesek, milyen szeszélyesek, milyen következetlenek, milyen türelmetlenek, milyen hajlíthatatlanok, milyen követelozok, milyen túlzottan igényesek önök? „Engedelmeskedni kell” – ez a követelmény csak akkor érvényes, ha bizonyos normákat a gyermek és környezete védelmére, a rend kedvéért, a jobb együttélés érdekében kell betartani. Érvénytelen azonban akkor, ha azt várjuk el, hogy a gyerek magától, csak azért, mert ezt kérik tole, engedelmeskedjék. A szülok feladata a gyereket helyes belátásra bírni. Méghozzá lehetoleg hosszadalmas tárgyalás nélkül: elegendo a kurta, értheto magyarázat. Ehhez a türelem és következetesség éppúgy elengedhetetlen, mint a gyermeki magatartás iránti megértés. Nem várhatják el, hogy a gyerekük „gombnyomásra” engedelmeskedjék, kiváltképpen akkor nem, ha a szülo követelése kellemes elfoglaltságból ragadja ki. Ha a gyereküknek különösen nehezére esik megtanulni az engedelmeskedést, az elsajátítás folyamatát „indiánosdival” tehetik vidámabbá és rövidebbé. A gyerek választotta „titkos indiánjel” jeladásként, emlékeztetoként szolgál az elozetesen megállapított szabályok betartására. Amíg bizonyos magatartási normák nem váltak vérré, nem szabad elvárni a gyerektol, hogy magától engedelmeskedjék. Ezért értelmesek és szükségesek a segédeszközök. Ugyanakkor ez fordítva is érvényes: a „titkos indiánjelek” a szüloket is ránevelik, hogy ne kezdjenek rá a megszokott dorgatóriumra, és a szüntelen figyelmeztetgetéssel ne keltsék fel a gyerek ösztönös engedetlenségét. A jelet legfeljebb háromszor egymás után használjuk. Mire harmadszor, tehát utoljára alkalmazzuk, a gyerek engedelmeskedjék a szülo követelésének, mert csak akkor o a „gyoztes”. Min a folyamat ellenorzése, mind a gyerek öröme és motiváltsága érdekében ajánlatos a naponta elért sikert elkönyvelni, és elismeréssel, dicsérettel jutalmazni. Pontokat adhatunk, vagy rajzolt indián fejdíszre ragaszthatunk tarka tollakat. A siker mértékét a „van-állapotból” kiindulva állapíthatjuk meg. Vagyis: a program kezdetén ne várjunk nagyszabású eredményt. Minden kis haladást kövessen dicséret. A heti jutalomdíj – hogy a gyoztes egy napig „törzsfonök” lehet – nem csupán kiegészíto buzdítás: segít a gyereknek abban, hogy egyenjogú családtagnak érezze magát. Hogy a „törzsfonök” ne állhasson elo teljesíthetetlen kívánságokkal, kínáljunk három lehetoséget, amelyek közül a gyerek választhat. Önök is „engedelmeskedjenek” a megállapított szabályoknak, és tartsák magukat a leheto legpontosabban az ígéretükhöz – ez magától értetodik. A program sikere azon áll vagy bukik, mennyire helyesen, következésképp önkritikusan mérik fel önök a helyzetet, és mennyire tudják a gyereket a játékra lelkesíteni – vagyis arra, hogy szokjon le a rossz tulajdonságról.
43
CILI, A CICALÁNY Ha a gyerek rágja a körmét Ugye te is tudod, hogy az állatoknak is van lelkük. Akárcsak te, ok is örülnek, máskor meg szomorkodnak. Csintalankodnak, engedetlenek, de ha az állatmama szigorú, szépen szót fogadnak. Az állattestvérek majdnem úgy veszekednek, huzakodnak, mint az embergyerekek, aztán megint békésen összebújnak. Különösen játékosak a cicagyereke. Megfigyeltél már néha kiscicákat? Legvidámabb szórakozásuk a mászóka meg a fogócska. Így tanulnak meg vadászni, ami a felnott macska számára igen fontos. Élelemszerzéshez, védekezéshez karmokra van szüksége. Ezért aztán a macska nagyon vigyáz a karmára, gondosan ápolja – nagyon büszke rá! Minka cicamamának öt gyereke van: Cirmos, Körmös, Morcos, Mici és Cili. Cili aranyos, engedelmes cicalány, csak az a baj, hogy szörnyen ijedos, ideges. Ha a testvéreinek valami nem tetszik, harsány miákolással méltatlankodnak, ha szomorúak, csüggedtek, izgatottak, vagy éppenséggel félnek valamitol, azonmód, jó hangosan elpanaszolják Minka cicamamának. Egyedül Cili nem szól semmit, csak odafut a mamájához, hozzábújik, de egy árva „miau!” nem sok, annyit sem hallat. Persze igazi nagy gondja-baja nincsen Cilinek, rendszerint csupa apróság bántja, aggasztja, rémiszti vagy nyugtalanítja. Minden alkalommal megijed például, ha Körmös fúj, prüszköl; megrándul, ha Morcos meghuzigálja a fülét, vagy ha Cirmos a farka után kap. Elszomorodik, ha Mici szívesebben játszik a fivéreivel, mint vele; elhagyatottnak érzi magát, ha Minka cicamama a többi cicaasszonysággal cseveg, és szörnyen izgatott meg nyugtalan lesz, amikor a cicagyerekek az egérfogást tanulják, és neki kell megbirkóznia a feladattal. És egy szép napon Cili egyszer csak elkezdi a karmát rágni. - Ne rágd a karmodat, kislányom – figyelmezteti Minka cicamama. – A macskának szüksége van a karmaira. Szép, hegyes karmok nélkül nem is macska a macska. Testvérei kinevetik Cilit: - De rondák a karmaid! Ilyen kurta, tömpe karmokkal még a kerítésre se tudsz felkapaszkodni! Ám sem a testvérek gúnyolódása, sem cicamama figyelmeztetése nem használ. Cili szereti a karmát rágni, mert ez megnyugtatja. Így aztán, amikor valami miatt izgatott, nosza, nekilát a karomrágásnak; ha valami gondja-baja van – ott a karma, rágja; de hamarosan rágja már akkor is, ha éppen csak unatkozik. Nonek-növekednek a cicagyerekek, Minka cicamama már egyedül is útjukra ereszti oket. De lelkükre köti, hogy ne vaduljanak, ne száguldozzanak, legyenek óvatosak – a faluban sok kutya szereti megkergetni a macskát! Cili is szívesen indul felfedezoútra. Megszaglász egy finoman illatozó virágot – ám a virág kelyhébol egyszer csak kimászik egy kis hangya, és Cili orrára telepszik. – Hapci! – tüsszent Cili, és a prüsszentéssel
44
felriaszt egy pillangót. Cili nekiiramodik: szeretné megfogni. Utánakap, de a pillangó felröppen a magasba. Cili észre sem veszi, hogy egy tanya közelébe került, ahol Bello, a nagy kutya lakik. Bello nem harapós kutya, sot igen jóindulatú – csakhogy Cili ezt nem tudja. Amikor Bello hirtelen kiugrik a rétre, Cili szörnyen megrémül. Kétségbeesésében befut az erdobe, hogy felmeneküljön Bello elol egy fára. Bello vidáman kergeti Cilit, már ott van a sarkában. Cili végre az erdohöz ér. Most aztán uzsgyi, fel a fára! – gondolja pihegve. Csakhogy… - Segítség! Ugyan, mi történt? Hopp, ugrás a fatörzsre; és srrrr – Cili visszacsúszik. Még egy kétségbeesett kísérlet. Hopp! És puff: Cili hasra pottyan. Lerágott karma annyira tömpe, hogy nem tud megkapaszkodni a fatörzsön. Bello már ott van mögötte. Meg akarja ijeszteni Cilit, fenyegetoen morog. Cili egész testében reszket, behunyja szemét, és rémületében – a karmát rágja. A lehunyt szemu, karmát rágó kiscica láttán Bello elneveti magát: - Hát te miféle csudabogár vagy? Ilyen macskát se láttam! A vérbeli macska villámsebesen felkúszik a fára, fúj-prüszköl, a karmát meresztgeti, hogy elijessze a kutyát. Olyankor persze jó mulatság a macskavadászat! De te?! A földre lapulsz, reszketsz, és a karmodat rágod. Szerencséd, hogy én nem vagyok ellensége a macskáknak, különben már átharaptam volna a torkodat. Cili végre ki meri nyitni a szemét. Bello a farkát csóválja – barátságos szándéka jeléül. Csakhogy macskanyelven a farokcsóválás ennyit jelent: - vigyázz, ne gyere a közelembe! Cili tehát félreérti Bello barátságos közeledését, felpúposítja a hátát, és fúj-prüszköl, mert reméli, hogy ezzel sikerül elijesztenie a kutyát. - Hahaha! Ezzel ugyan meg nem ijesztesz. Hisz nincsen karmod – mivel tudnál megkarmolni? Nem lenne jobb, ha összebarátkoznánk? Akkor megvédenélek a többi kutyától, míg ki nem no a karmod. - Igen, igen, csakhogy az én karmom nem no meg. Annyira megszoktam a karomrágást, hogy néha észre sem veszem, amikor rágom – mondja félénken Cili. - Ejnye, ejnye! – csóválja a fejét Bello. – Ez már öreg hiba. Úgy szép a macska, ha jó hosszú a karma. Hosszú karmok nélkül senki sem fog komolyan venni, és még bajba is kerülhetsz. Csak van erre valami orvosság! Örökösen én sem orizhetlek – morog Bello, és elgondolkodva vakargatja a füle tövét. – Megvan! Karomrágás helyett szopd az ujjadat! Nem, ez sem jó. Attól a fogad ferdül el, az ujjad meg elgörbül, és az legalább olyan csúnya, mint a kurta karom. Hm, nem jut eszembe semmi.
45
- De nekem igen! És segíthetek! – hallatszik egy hangocska Bello bundájából. - Hát te ki vagy? – kérdi meglepetten Cili és Bello. - Én vagyok az, a kis bolha. - Ugyan, te kellemetlen jószág, hogyan tudnál te segíteni? Csiklandozol, csípsz, marsz, folyton vakaróznom kell miattad. - Hisz épp ez az! – vágja rá a bolha. – Pontosan erre a segítségre van Cilinek szüksége! Terólad átszökkennek Cili bundájába. Ha a karmát rágja, nyomban eszébe jut, hogy ki kell kapnia a szájából, hiszen én ott izgek-mozgok a bundájában, és csiklandozom, mint a viszketopor. De ha nem rágja a karmát, én se ugrálok rajta, hanem szép meséket sugdosok a fülébe. Minél tovább tud uralkodni magán, annál többet mesélek neki. - Látod, bolhácska, ez igazán remek gondolat. Szívesen átadlak Cilinek. Akár vissza se gyere hozzám, elegem van a folytonos vakarózásból. - Nekem mindegy! Akkor majd keresek magamnak másik kutyát. Ámbár megvallom, igazán jól éreztem magam a hosszú, loboncos bundádban. No, most ugrom át Cilire. Egy-két, há – hopp! - Hé! – kiabál Cili. – Nem ér! Máris csiklandozol, pedig most nem is rágom a karmomat! - Elnézést! Legeloször is kényelmes helyet kell keresnem magamnak a füled mögött. Máskor nem fog elofordulni. A bolhácska gondosan figyeli, mikor rágja Cili a karmát. Ilyenkor megcsiklandozza Cilit, és annak roppant kellemetlen, hogy a tömpe karmával nem tud rendesen vakarózni. De amikor nem rágja a karmát, a bolhácska csodaszép, mulatságos meséket mond neki, kutyákról, macskákról. Cili sokat tanul a mesékbol, és már nem érzi elhagyatottnak magát; nekibátorodik, kevesebbet szorong, ha pedig valami nyomja a szívét, rögtön elpanaszolja a bolhácskának. Annak meg egyre ritkábban kell Cili bundájában izegni-mozogni, csiklandozni, hiszen Cili már csak nagy néha rágja a karmát. Egy szép napon Cili idegen kutyával találkozik. Hipp-hopp – már fenn is van a fán. A kutya nagyot ugrik utána – Cili azonban jól orrba vágja a mancsával. Vérzo orral menekül el a kutya. Minka cicamama véletlenül éppen arra jár. - Bravó, Cili! – kiáltja. – Igazi bátor macska lett beloled. Na, gyere le szépen arról a fáról. A kutya már túl van árkon-bokron. Cili csak most veszi észre, hogy szép hosszú karmaival milyen erosen kapaszkodik a fán. - Hurrá! Vérbeli macska lettem! Látod, bolhácska, milyen szép hosszú a karmom? Csakhogy bolhácska nem hallja Cilit. Mivel Cili annyira nekibátorodott, már nincs szüksége segítségre, s o csak a kedvezo alkalomra várt, hogy új szállást keressen valamilyen kutyabundában. Most éppen azt a
46
szemtelen kutyát csiklandozza, amelyik az imént megkergette Cilit. Most már nemcsak vérzik az orra a pimasznak, hanem ráadásul bolha is lapul a bundájában! Lehetséges, hogy te is rágod a körmödet, akárcsak Cili? Talán a szüleid eljátszanák a láthatatlan bolha szerepét, aki segít leszoknod a csúnya körömrágásról. A „bolhácskával” meg tudod beszélni, mi nyomaszt, mi nyugtalanít, o pedig viszonzásul szép mesékkel szórakoztat. Hogy a játék még érdekesebb legyen, ráadásul beírhatjátok a napról napra gyarapodó sikert a „dicsérofüzetbe”! Amit a szüloknek tudniuk kell Sokféle oka lehet, ha egy gyerek elkezdi rágni a körmét. Leggyakoribb a lélektani nyomás; ezt okozhatja szorongás, idegesség, sikerkényszer, szellemi vagy testi túlterheltség, az az érzés, hogy a helyzete hátrányos, vagy egyéb megoldatlan probléma. A körömrágás afféle szelep, ezzel oldja a gyerek a belso feszültségét. Sok esetben azután szokássá válik: a gyerek akkor is rágja a körmét, amikor a probléma már megoldódott. A körömrágás lehet egész egyszeruen puszta szokás, amely különösen eros formában jelentkezik, ha a gyerek unatkozik, vagy ha koncentrált szellemi tevékenységet fejt ki. Hogy a körömrágást a lélektani feszültségoldás tünetének kezeljük-e vagy sem, ezt csak empátiás képességu szülok puhatolhatják ki, ha megfigyelik a gyereket, ha kritikusan elemzik a családi helyzetet, ha megbeszélik a dolgot a gyerekkel. Amennyiben a dolog nem tisztázható, feltétlenül pszichológushoz kell fordulni. Ellenorizzék a gyermek iránti magatartásukat: mennyire kényszerítik a gyereket teljesítményre, nincs-e túlterhelve, kello alkalma van-e a megnyilvánulásra, mennyire figyelmes hallgatói önök a gyereküknek, mennyire veszik komolyan? Idegességük megnyilvánul-e reakcióikban? Mennyire türelmesek? Ezután állapítsák meg a kezdeti adatokat: mikor, milyen gyakran, milyen helyzetben, milyen lélektani állapotban kezdi a gyerek a körmét rágni? A programot igazítsák a gyereknek ehhez a „vanállapotához”. Magyarázzák meg a gyereknek, miért fontos leszoknia a körömrágásról. Éreztessék vele: megértik, hogy nem könnyu egy szokástól szabadulni. Hogy ezt a nehéz feladatot megkönnyítsék és kellemesebbé tegyék, kezdetben játékkal segítsenek a gyereknek: állapodjanak meg vele, hogy bizonyos idoközökben, vagyis olyankor, amikor különösen surun rágja a körmét, a szokásos figyelmeztetés helyett jeladást alkalmaznak (tapsot, csettintést, vagy bármilyen, a gyerek által kitalált jelet), ami a gyereket felszólítja, hogy azonnal vegye ki az ujját a szájából. Ha a jeladásra reagál, éljenezzük meg. A program megkezdése elott a gyerek maga választhatja meg, mi lesz a jutalom. Ez azonban lehetoleg csak ritkán legyen anyagi természetu, inkább valamilyen közös tevékenység, mesemondás. Minden kis siker után mutassák ki örömüket. Legyenek önök is részesei a leszokás nehéz folyamatának, buzdítsák a gyereket. Beszélgetéssel teremtsenek meghitt légkört. A gyerek így kibeszéli magából a gondjait. A közös cél: jeladás segítsége nélkül is bizonyos ideig kitartani. A megerosítést mindig ritkábban kell alkalmazni, míg teljesen le nem lehet mondani róla. Ha a gyerekük általában bizonytalan, ha gyakran érez feszültséget, akkor hosszabb idon át vezessenek „dicsérofüzetet”, amelybe naponta írjanak be építo, elismero, szeretetteljes megjegyzéseket a gyerekrol, és ezeket esténként olvassák fel neki. Ha a gyerek nagyon ideges, vigyék el autogén tréningre, vagy végezzenek vele egyéb lazító gyakorlatokat (például E. Jacobson Progresszív izomlazítását).
47
CSURI KIRÁLYKISASSZONY Ha a gyerek éjjel bepisil Évi éjjelente bepisil. Senkinek nem szól errol, mert restelli. Nem minden éjjel történik baj. Néha száraz reggel az ágya, néha csak kicsi folt látszik, de máskor úszik az egész ágy. Anyu már orvoshoz is vitte emiatt. A doktor bácsi azt mondta, Évinek kutya baja. Senki sem tudja megmagyarázni, miért pisil be éjszaka. Egy nap az óvó néni a következo mesét meséli: Valamikor réges-régen pompás palotában élt a király, a királyné, meg a gyönyöruszép, aranyhajú királykisasszony. A kis királylányt mindenki kényeztette, körülötte forgott az egész udvartartás. Hanem ennek egy csapásra vége szakadt, amikor megszületett a királyfi. A királykisasszonnyal már nemigen törodtek, mindenki az újszülött trónörökös felséges popsija körül sürgölodött, amikor tele lett a pelenkája. Mi tagadás, a királykisasszony nem nagyon szerette az öcsikéjét. Igencsak féltékeny volt rá. Egyszer azt álmodta, o is éppen olyan kisbaba, mint a királyfi. Álmában bölcsoben ringatták, cumisüvegbol etették, kényeztették. És reggel arra ébredt, hogy csuromvizes az ágya. Ez volt csak a szenzáció! A komorna elmesélte az udvarhölgynek, az udvarhölgy az apródnak, az apród a lakájnak, a lakáj a miniszternek, a miniszter a királynak, a király pedig a királynénak. Az egész udvartartás izgatottan berohant a királykisasszonyhoz. Nahát, ágyba pisil a királylány! A királykisasszony eleinte szégyenkezett, de aztán már megtetszett neki, hogy megint csak körülötte forog az egész királyi palota. Így ment ez jó néhány éjszaka. A királyné azt sem tudta, hová legyen bánatában. Csak nem beteg a mi kis királylányunk? – kérdezte királyurát. És mivel a királykisasszony selyemágya továbbra is minden reggel úszott a pisiben, a királyi pár hívatta az udvari orvost. A doktor azonban semmiféle betegséget nem talált a királykisasszonynál. A király meg a királyné bizony szégyenkezni kezdett a királykisasszony miatt. Megpróbáltak a lelkére beszélni, intették, dorgálták – mindhiába. Hamarosan megelégelték a hosszú szónoklatokat, elfogadták a dolgot mint leküzdhetetlen bajt, és többet nemigen törték a fejüket miatta. Az udvartartás is hamarosan megszokta, hogy királykisasszonyuk éjjelente bepisil. Csak néha-néha jegyezte meg valaki: - Ágybapipilo királylányt még nem látott a világ. Micsoda szégyen! A királykisasszony eleinte örült, hogy mindenki csak vele törodik, de hamarosan elszomorodott. Mérgelodött a buta szokás miatt, igyekezett felhagyni vele, de nem sikerült. Egy napon megütötte a fülét, hogy egy pimasz kis istállófiú „Csuri királykisasszony” néven emlegeti. Ezt már o is megsokallta. Rajtam nevet az egész palota – gondolta. – Most már nem azt mondják, mint régen, hogy: „Nézzétek, ott a gyönyöru, aranyhajú királykisasszony!” És különben sem sikerül elérnem, hogy száraz maradjon az ágyam. Az lesz a legjobb, ha világgá megyek!
48
El is határozta, hogy megszökik a palotából. Bizony, ez nagy butaság volt. Azt gondolta magában nagy durcásan: - Királyapám, királyanyám most már úgyis csak azt a taknyos kis királyfi öcsémet szeretik, senkinek sem fogok hiányozni. Ebben persze nagyot tévedett. Mert igaz, hogy a királynak meg a királynénak kevesebb ideje jutott a kislányukra, de azért éppen úgy szerették, mint régen. Felkerekedett hát a királykisasszony, és ment, ment, míg egy suru erdohöz nem ért. Egyre mélyebben járt az erdoben, és a végén egészen eltévedt. Bánta már, hogy elszökött hazulról, de nem sikerült visszatalálnia a palotába. Ó, bárcsak hallhatnám megint királyanyám kedves hangját, királyapám dörmögését! – gondolta a királykisasszony. Fáradtan leheveredett a mohára, és elaludt. Ha pedig kíváncsiak vagytok, hogyan alakult a királykisasszony sorsa, legyetek kicsit türelemmel. Van ugyanis ennek a mesének még egy szereploje, akivel eddig még nem találkoztatok.
Nem messze a palotától élt a kis Péter. Nagyon szerette a szüleit, és tudta, hogy apjának-anyjának is o a legdrágább kincse. Csak azon szomorkodott, hogy a szülei olyan sokat dolgoznak, hogy alig van idejük vele foglalkozni. Egy napon Péter megfázott, és hólyaghurutot kapott. Édesanyja nagyon szomorú volt. Különleges teát fozött a kisfiának, és melegíto palackot tett a gyerek hasára. Ez nagyon jólesett Péternek. A megfázás ugyan hamar elmúlt, de azóta Péter minden éjjel bepisilt. Talán a sok tea az oka, gondolta édesanyja, és ezentúl esténként nem adott inni a kisfiának. De ez sem segített. - A hólyaghurut elmúlt – állapította meg a doktor bácsi -, Péter egészséges. Édesanya hamarosan elveszítette a türelmét. -
Épp elég dolgom van enélkül is – zsémbelt -, és most miattad naponta moshatom az ágynemut!
Amikor édesanya egy reggel megint mérgesen ment el otthonról, a csuromvizes ágy miatt, Péter is mérgelodni kezdett. Nem tehetek róla! Nem szándékosan pisilek be! Én is szomorú vagyok miatta! Ha édesanya haragszik, amiért olyan sok dolgot adok neki, legjobb lesz, ha egyszeruen elmegyek hazulról. Szavait tett követte: Péter nyakába vette a világot. Hamarosan az erdobe ért. Ugyanabba az erdobe, amelyikben a kis királylány eltévedt. Péter mérge már elpárolgott.
49
Jaj, de sajnálom – mondta magában -, hogy ilyen meggondolatlanul cselekedtem! Vajon mit csinál most az édesanyám? Hiszen olyan nagyon szeret engem! Annyira elmerült gondolataiban, hogy nem is nézett a lába elé. Hopplá – kis híja, hogy orra nem bukott! Hát ez meg micsoda? – bámult Péter. – Csak nem valamilyen erdei vad? Nem – ez egy kislány! És milyen maszatos. Vajon mit kereshet egy kislány egyedül az erdoben? Csak nem érte baj?
Nem merte felébreszteni a kislányt. De ebben a pillanatban egy kis bogár mászott a királylány orrára. A királylány tüsszentett és felébredt. Nagyon örült, hogy találkozik valakivel, méghozzá egy kisfiúval, aki nagyjából egykorú lehet vele. Már nagyon egyedül érezte magát. Péter nagyon megtetszett a királykisasszonynak, a királykisasszony is Péternek. Hát te mit keresel ilyenkor az erdoben? – kiáltották egyszerre. Ezen persze nagyot kacagtak, és mindjárt jó barátok lettek. A királykisasszony legott elmesélte történetét Péternek. Amikor a fiú megtudta, hogy vérbeli királylánnyal találkozott, el sem akarta hinni. Szépnek szép – gondolta -, de milyen maszatos! Igazi királykisasszonyok nem szoktak ilyen piszkosak lenni! Hát még akkor hogy csodálkozott Péter, amikor megtudta, miért ment világgá a királykisasszony! Mintha magamat hallanám! – kiáltott fel. – És én még azt hittem, hogy én vagyok a világon az egyetlen gyerek, akinek ilyen buta betegsége van, ami igazából nem is betegség! Én is azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen – kacagott a királykisasszony. – Annyira szégyelltem magam, mivel ráadásul még királylány is vagyok! Én ugyan nem vagyok királyfi, de azért én is szégyelltem magam – mondta Péter. De aztán mind a ketten elszomorodtak. Nagyon vágyódtak az otthonuk után, de elegük volt már a szüntelen szégyenkezésbol. – Bárcsak segítene rajtunk valaki! Talán akad valahol csodaszer, ami segít, hogy ne pisiljünk be éjszaka! – És lehajtott fejjel, kéz a kézben továbbvándoroltak.
Egyszer csak egy kis tisztásra értek. Csodálatos illat fogadta oket. Minek van ilyen pompás illata? Mintha ezer rózsa illatozna, száz orgonabokor, és sok-sok édes méz! Gyere, nézzük meg, honnan jön ez a fenséges illat! – mondta Péter. A királykisasszony ámulva követte. De akármennyire fenséges illat vette is oket körül, nem láttak mást, mint néhány szál egyszeru kis virágot. – Ennek volna ilyen pompás illata? Akkor egészen biztosan különleges virág! – kiáltották fel a gyerekek.
50
Lágy szello fújdogált. A virágok bólogattak, és édes hangon dalolni kezdtek:
Azon, ki bánatos nagyon, Segít egy kis virágszirom: Este, míg kerülget az álom, Olvasd el, mi áll a virágon. Varázsige. S mi a varázslat? Hogy szárazon marad az ágyad. S ha arra veted fel szemed Reggel, hogy száraz fekhelyed, Egy illatos szirmot letépve Indulhatsz új nap elébe.
A szél elült, a virágok már nem bólogattak. - Na, de ilyet! – ámult Péter. – Te is hallottad, vagy csak álmodtam? - Nem álmodtál – válaszolt a királykisasszony -, a virágok csakugyan énekeltek. És segítenek nekünk! Hinnünk kell ebben. Gyere, tépjünk le egy varázsvirágot. - Hurrá! – kurjantotta el magát Péter. – Nem lesz többé vizes az ágy! Csak el ne felejtsük elmondani elalvás elott a varázsigét. Hogy is van csak? Hiszen nem is tudjuk! Jaj nekünk! - Ne búsulj! – vigasztalta Pétert a királykisasszony. – A virág biztosan úgy gondolta, hogy majd megtudjuk a varázsigét. Várj csak, amíg hazaérünk. De most siessünk, igyekezzünk hazatalálni. Alig várom, hogy kipróbálhassam ezt a csodálatos illatú varázsvirágot! Egészen biztos vagyok benne, hogy soha többet nem ébredek arra, hogy vizes az ágyam! Hogy fognak örülni a szüleim!
A gyerekek kisvártatva az erdo szélére értek. Az út mentén jelzotábla állt. A jobb felé mutató karján ez állt: „A palotához” – bal felé mutató karján: „A városba”. Elérkezett a búcsú pillanata.
51
- Péter, te olyan jó barát vagy. Találkozzunk gyakran, jó? Különben is kíváncsi vagyok, melyikünknél hatott gyorsabban a varázsige. Isten áldjon, nem akarom vesztegetni az idot. Úgy örülök, hogy hazamehetek! – És a királykisasszony már futott is a jobb felé vezeto úton. Péter még sokáig integetett neki, azután elindult a bal felé vezeto úton. Nagy volt az öröm Péterék otthonában csakúgy, mint a királyi palotában. Mind a két gyereket bántotta a lelkiismeret, amikor látták, mennyire aggódtak miattuk, milyen gondot okoztak szeretteiknek. Amikor a gyerekek este lefeküdtek, a szobát eltöltötte a virág fenséges illata. És egyszeriben eszükbe jutott a varázsige:
Tegyél róla, csodavirág Hogy száraz maradjon az ágy!
Ezt mondogatta, ismételgette a királykisasszony is, Péter is, amíg csak el nem nyomta oket az álom. Másnap reggel boldogan tapasztalta a királykisasszony, hogy csakugyan száraz az ágya. Ezután minden este elmondta a varázsigét, és valahányszor száraz maradt az ágy, letépett egy szirmot, amely fenséges illattal töltötte be a szobát. Egyre gyakrabban maradt száraz az ágy, és a királykisasszony azt sem tudta, hová legyen örömében. Hamarosan letépte a virágnak valamennyi szirmát, és az illat lassan elpárolgott. De már nem is volt szükség a varázsvirág segítségére. A királykisasszony többet nem pisilt be. De büszke is volt rá a király meg a királyasszony meg az egész udvartartás! És a kis istállófiú sem emlegette többé úgy, hogy „Csuri királykisasszony”!
Hasonlóan alakult Péter sorsa is. Eleinte o is elmondta esténként a varázsigét. Amikor reggel száraz volt az ágya, édesanyjával együtt letéptek egy illatos virágszirmot. Ha néha-néha mégis megesett, hogy éjjel az ágyba pisilt, ami természetesen eleinte még elofordult, édesanyja már nem szidta, mert tudta, hogy megindult a javulás. Nem is titkolta, mennyire örül, valahányszor Péternek sikerült száraz ágyban ébrednie. Három-négy hét alatt letépték a virág minden szirmát – de már Péternek sem volt szüksége többé varázsvirágra, varázsigére. És a királykisasszony meg Péter továbbra is jó barátok maradtak.
Évi meghallgatja ezt a mesét, és o is szeretne ilyen varázsvirágot. Fog egy rajzlapot, és zöld szárat fest rá, zöld levelekkel. A szár fölé nagy sárga pettyet – ez lesz a virág közepe. A rajzlapot az ágy fölé akasztja. És valóban – a nedves folt a virág meg a varázsige segítségével egyre kisebb lesz, és egyre ritkábban ébred Évi arra, hogy vizes az ágya. Ahányszor száraz ágyban ébred, új szirmot fest a virágra. És a virág minden egyes szirommal egyre szebb lesz. Évi nagyon büszke magára. Meg is van rá az oka, mondja anyu, aki
52
együtt örül kislányával, és a dicsérettel sem fukarkodik. Mire elkészül a virág, Évi már majdnem mindig száraz ágyban ébred. Csak néha, nagy ritkán kell a mesebeli varázsigékhez folyamodnia. És hamarosan arra sem lesz már szüksége. Amit a szüloknek tudniuk kell Mielott bármihez is kezdenének, feltétlenül vizsgáltassák meg a gyereket szakorvossal és pszichológussal! Történetünkben az ágybavizelés két okával foglalkoztunk – egyiknek sincs szervi oka, és mindegyik igen gyakori. A királykisasszony esetében a bepisilés a figyelem hirtelen elfordulásának a következménye: most már mindenki a kisbabával törodik. De szerepe van a modell elsajátításának is: a királykisasszony felfogja, hogy a kisbaba pelenkázásánál nagy a sürgés-forgás. A szülok és a személyzet ekkor nagy hibát követ el: ismét a királykisasszony kerül a figyelem középpontjába. Mindenki rengeteg figyelmet szentel az ágybavizelésnek, de nem foglalkoznak a gyerek problémájával. Péter esetében a gyengédség és a gondoskodás hiánya az ok: túlterhelt édesanyjától nem telik többre. Amikor a hólyaghurut során Péter mindabban részesül, ami után eddig sóvárgott, gyógyulását követoen is kellemes sikerélmény lesz az ágybavizelés.
A gyerekek természetesen nem céltudatosan élnek ezzel az eszközzel. Sok esetben automatikusan sajátítják el, akár pozitív, akár negatív figyelmet keltettek. Ha a gyerek éjszakánként kezd bepisilni, és a gyermekorvos megállapítja, hogy ennek nincs fiziológiás oka, eloször figyeljék meg: • • • • •
Milyen problémái lehetnek a gyereknek? Hogyan reagálnak önök az ágybavizelésre? Milyen gyakran pisil be a gyerek? Mekkora a nedves folt? Mi történt az ágybavizelést megelozo napon?
A probléma felismerése utána gyereknek elsosorban az önök segítségére van szüksége: beszélgetésekre, közös játékokra, a pozitív figyelem minden fajtájára, de úgy, hogy önök ne reagáljanak közvetlenül a bepisilésre. A gyereket például a következoképpen motiválhatják: - Biztosan szeretnéd, ha száraz volna az ágyad. Nyilván kellemetlen ilyen gyakran pocsolyában feküdni. Próbáljuk meg együtt, hogy neked is éppúgy sikerüljön szárazon maradni, mint a mesebeli gyerekeknek. Mi lenne, ha mi is rajzolnánk egy ilyen „varázsvirágot”? este, elalvás elott , te is gondolj nagyon erosen a varázsigére, úgy, mint a királykisasszony és Péter. Hogyha hat a varázsige, reggel mindjárt fel is festhetjük a „varázsvirág” elso szirmát. Persze megtörténhet, hogy a varázsige nem hat azonnal. Nem baj. Nem is
53
beszélünk a dologról, és gyorsan áthúzzuk az ágyat. Ha elalvás elott minden este elmondod ezután is a varázsigét, biztosan hamar segít. Az is siker, ha a vizes folt az ágyadban kisebb, mint máskor. Akkor egy kis zöld levelet festesz a „varázsvirág” szárára. Akárhányszor ráfestesz egy szirmot vagy egy levelet, büszkén megmutatjuk az egész családnak. Valamennyien együtt fogunk neki örülni.
Tehát minden kis eredménynél részesüljön a gyerek sok figyelemben, lássa, hogy bíznak a sikereiben, és buzdítják. A sikertelenséget pedig észre sem kell venni! A „varázsige” hallatán tudja a gyerek, hogy mindenki bízik a közeli sikerben. A gyermeki agy elraktározza a száraz információt, és az mély álomban is hat rá. Ne feledjük: bár az ajánlott program segíthet, forduljunk tanácsért szakemberhez is!
FLÓRIÁN ÉS A HARKÁLYNYELV Ha a gyerek dadog Flórián ötéves, vagyis pontosabban: hatéves lesz. Jövore iskolába megy. Az óvodában már nagycsoportos. Kisvárosban él, szüleivel és kishúgával. A szobája ablakából nagy erdore látni. Flórián igazán vidám és boldog kisfiú lehetne, akinek sok a barátja. Csakhogy Flórián többnyire magányos és szomorú. Minden az óvodában kezdodött. Flórián eleinte szívesen járt oviba. A sok gyerek, az aranyos óvó néni, a rengeteg szép játék nagyon tetszett neki. De azóta sok minden megváltozott. Flórián alig beszél az óvó nénivel meg a többi gyerekkel, és majdnem mindig szomorú vagy mérges. Vajon miért? Flórián ugyanis dadog. Még nem volt egészen négy éves, amikor egyszer izgatottan el akarta mesélni szüleinek mindazt, ami aznap történt vele. Izgalmában szerette volna minél gyorsabban elmondani valamennyi gondolatát, ezért beszéd közben dadogott, hebegett, és sokszor ki sem tudott ejteni egy-egy szót. De o maga ezt észre sem vette, és nem is zavarta. Nem értette, mit akarnak a szülei, amikor újra meg újra figyelmeztetik: beszéljen lassan, ne hadarjon. A szülok néha elveszítették a türelmüket, és rászóltak Flóriánra: jobban ügyeljen rá, hogyan beszél. Sajnos a szüloknek nincs sok idejük: ott volt a kistestvér, aki akkoriban még semmit sem tudott egyedül csinálni, és a szülok segítségére szorult. Flórián négyéves korában óvodába került. Az óvó néni mindegyik gyereket megkérte, meséljen el egy mesét. Amikor Flóriánra került a sor, a többi gyerek nevetett. Flórián csak akkor vette észre, hogy kinevetik, amikor az óvó néni figyelmeztette a gyerekeket, Flóriánt pedig megkérte, beszéljen lassabban. -
Dadogós! – csúfolódtak a gyerekek. – Nem tud rendesen beszélni!
Azóta Flórián egyre kevesebbet beszél. Nem akarja, hogy kinevessék. Odahaza legszívesebben csak néz ki az ablakon, az erdot bámulja, ahelyett, hogy a szüleivel beszélgetne. A kishúgával nem tud, és nem akar játszani, hiszen azzal még semmit sem lehet kezdeni. Ha vendégek jönnek, mindenki el van ragadtatva az
54
aranyos, okos kislánytól, aki barátságosan cseveg a nénikkel, bácsikkal. Flórián szerint abban semmi érdekes nincsen, hogy az embert tövirol hegyire kikérdezik a felnottek – és legszívesebben nem is válaszol. A szülok ilyenkor kissé zavartan mosolyognak, a vendégek pedig ismét Flórián kishúgához fordulnak. Flórián megint egyszer az ablakon néz ki, az erdot bámulja, amikor hirtelen észreveszi, hogy egészen más lett az erdo. Már nem olyan nagy és titokzatos, mint régebben: a sok nagy fenyo csupa-csupa régi jó barát. Jó barát – gondolja Flórián. – Az kellene nekem! Az erdo mindig itt van, és még sohase nevetett ki. Igen, az erdo az én barátom! Ezután Flórián mindennap meglátogatja barátját, az erdot. Elnevezi a fenyoket: ez itt a dundi Paula, ez meg Rézi néni, amaz a nagy Flóra, és így tovább. Ha azt gondoljátok, az erdoben csend van, tévedtek! Flórián sokféle hangot, sokféle neszt hall: fák susogását, bogarak zümmögését, madarak csicsergését, ágak reccsenését, sot valami kopog is! Nem más az, mint a harkály, amelyik a fiókáinak mutatja, hogyan lehet a fakéregbol a legfinomabb nyüveket, kukacokat kiszedegetni. A fiókák még egy kicsit bátortalanul kopácsolnak. Flóriánnak tetszik a dolog, és utánozza a harkályfiókákat: - Tik-tik-tik, tok-tok-tok. – Ekkor támad egy ötlete: -
Kitalálom a harkálynyelvet!
És ezentúl a fenyoket „harkálynyelven” köszönti. Ütemesen, szótagolva beszél: Jó reg-gelt, ked-ves Pau-la! Jó reg-gelt, Rézi né-ni! Jó reg-gelt, ked-ves Fló-ra! Jó reg-gelt ked-ves ba-rá-ta-im! Me-sé-lek nek-tek va-la-mit. Meg a-kar-já-tok hall-gat-ni? Flórián nagyszeru mulatságnak tartja a harkálybeszédet. El is mesél mindent a fenyoknek. A fenyves erdo figyelmes hallgatóság, mindig ráér, sohasem türelmetlen, nem neveti ki Flóriánt, és nem is figyelmezteti, hogy beszéljen lassabban. Amire egyébként nincs is szükség, hiszen harkálynyelven nem is lehet gyorsan beszélni. Szeretnék neked még valamit elárulni. Flórián harkálynyelvén egyszeruen nem is lehet dadogni, viszont sokat kell gyakorolni, ahogyan Flórián is teszi, aki mindennap mesél a fenyoinek. A „harkálynyelv” meglehetosen nehéz, hiszen mindig lassan, ütemesen kell beszélni. De hát amit Flórián meg tud csinálni, az biztosan megy majd neked is! Kezdetben Flórián még nehezen tudott bizonyos betuket kiejteni. De – mint említettem – a fenyves erdo roppant türelmes, Flóriánt nem javították ki, nem is vágtak a szavába, hát neki is egyre könnyebben ment a beszéd. Otthon nem említi, hogy naponta beszélget a fenyokkel. Az az o titka marad. De néha-néha, amikor megint nehezére esik a beszéd, amikor egy szó sehogy sem sikerül, a titkos nyelven mondja el a mondatot. Nagyon lassan, ütemesen. És ez mindig beválik. A szülok észre sem veszik, hogy Flórián ilyen fortélyokkal él. Csak az tunik fel nekik, hogy a gyerekük sokkal többet beszél, hogy sokkal kevésbé dadog. Nagyon örülnek, és büszkék az o nagy fiukra. Flórián
55
számára igen fontos a szülei dicsérete. Bátorságot merít belole, és most már az ismerosökkel is szóba mer elegyedni. Hiszen tudja, hogy szükség esetén bátran hagyatkozhat a titkos harkálynyelvre. Egy szép napon megszólal a telefon, és Flórián veszi fel a kagylót. Egy szomszéd bácsi üzen valami fontosat Flórián édesapjának. A gyerek lelkére köti: pontosan adja át az üzenetet. Flórián szó szerint elismétli, mit mondott a szomszéd bácsi. Édesapa nagyon elégedett. -
Milyen jó, hogy ilyen okos fiunk van! – mondja. – Nagy segítség vagy már nekünk.
Bezzeg a húgom nem tudta volna ilyen jól átadni az üzenetet! – gondolja elégedetten Flórián. Mivel Flórián huséges jó barát, nem feledkezik meg a fenyokrol. Gyakran meglátogatja oket, és mesél nekik. De már csak néha-néha folyamodik a harkálynyelvhez – ha valami különlegesen nehéz szót kell kimondania. Amit a szüloknek tudniuk kell Három- és négyéves kor között sok gyerek kezd dadogni. Ebben a korban ízlelik meg a beszéd örömét, és sok mindent szeretnének egyszerre kifejezni. Mivel a beszédkészség még nem tud lépést tartani a gondolatgazdagsággal és a beszélhetnékkel, ebben a szakaszban a dadogás fejlodési jelenség, és a szülok helyes magatartása esetén hamarosan megszunik. Alapfeltétel, hogy a dadogó gyereket mindig türelmesen hallgassuk végig, sohase szakítsuk félbe. Helytelen az is, ha a gyerek helyett fejezzük be a mondatot. Hogy megfeleloen irányíthassuk a beszéd iramát, és hogy a gyereknek más beszédmódot kínáljunk, hasznos, ha a gyerekkel együtt rövid verseket mondunk fel, mert ez növeli a biztonságát. Ebben az életkorban a gyerek eleinte észre sem veszi, hogy dadog. Ha a beszédét kifogásoljuk, vagy korholjuk miatta, megérzi a felnottek türelmetlenségét, elbizonytalanodik, és idegességében még jobban dadog. Konfliktushelyzetek – személyes problémák, mint például a féltékenység, az az érzés, hogy hátrányban részesül, vagy túlzott követelményeket támasztanak vele szemben, végül pedig a környezet (óvoda, iskola) elmaradhatatlan reakciói – annyira ingerelhetik a gyereket, hogy a fejlodési szakasszal járó dadogásból maradandó beszédbizonytalanság lesz. Ekkor már nem elegendo a beszédhibát nem tudomásul venni, és közösen gyakorolni a lassú beszédet. Fennáll ugyanis a veszély, hogy a beszédbizonytalanság következtében az iskolás gyerekben szociális szorongás is kialakul, például nem mer bevásárolni menni, fél a telefonhívásoktól, nem szeret távolabbi ismerosökkel vagy idegenekkel szóba állni, és így tovább. A gyereknek meghitt légkörre van szüksége, amelyben érzi, hogy a család a teljes személyiségét elfogadja és elismeri. Gyakran beszéljenek nyíltan a gyerekkel a problémáiról! Megesik, hogy a gyerek látszólag nem veszi észre, vagyis tudatosan tagadja, hogy dadog, vagy azt mondja: - Annyira megszoktam már a dadogást, hogy nem is izgat! – Ilyen esetekben a szülok rendszerint kínos igyekezettel kerülik, hogy beszéljenek a dadogásról, mintha csak bun volna. Beszéljünk inkább oszintén a gyerekkel, például ilyesformán:
56
Gyakran nehezedre esik egy-egy szót kimondani. Gondolom, nagyon zavar téged, ha dadogsz. Biztosan volt már egypár buta gyerek vagy felnott, aki még ki is nevetett miatta. És ez nyilván igen kellemetlen volt neked. Igaz? – (Megértjük a gyerek helyzetét; érzéseihez szólunk.) Ha akarod, együttesen megkeressük a módját, hogyan segíthetnék neked. Ezentúl itthon gyakoroljuk a dadogásmentes beszédet, amíg csak mások elott is nem tudsz éppolyan jól beszélni. Akkor lesz ám nagy csodálkozás! – (Segítséget kínálunk, bizalmat adunk.) Mindennap kiválasztunk egy bizonyos idopontot, amikor nagyon kellemesen érezzük magunkat. Akkor aztán rázendítünk a „harkálynyelvre”. Ha nehezedre esik ütemesen beszélni, a metronómot hívjuk segítségül. Az egy szerkentyu, amit a gyerekek zongoratanulásánál használnak. Biztosan hamar megtanulod a harkálynyelvet! És ha már szép ütemesen beszélsz, megpróbáljuk metronóm nélkül csinálni. Mindennap gyakoroljuk egy kicsit. Jó mulatság lesz. Ha akarod, játékot találunk ki hozzá: minden helyes mondatért kapsz egy játék aranyat. A gyakorlat végén pedig „sikerlistára” írjuk, hány játék aranyat nyertél. Kíváncsi vagyok, mennyit fogsz nyerni! – (Elmagyarázzuk a tréninget, ösztönzést alkalmazunk.) Minden sikert „játék arannyal” jutalmazunk, és azonnali dicséretben részesítünk. Ha a gyerek az ütemes beszéd folyamán már nem dadog, hagyjuk, hogy a gyakorlás során egy vagy néhány mondatot folyamatosan mondjon el. Ez elott a gyakorlat elott a gyerek határozzon meg valamilyen semleges jelet (kopogás, kézjel, de nem szóbeli megnyilvánulás!), amelyet akkor alkalmazunk, amikor a folyamatos beszéd során megint dadogni kezd. A jeladás figyelmezteti a gyereket, hogy a folyamatos beszédrol azonnal térjen vissza az ütemes beszédre, így megakadályozzuk a dadogást. A siker arányában emeljük a mondatok számát és a folyamatos beszéd gyakoriságát, míg a gyakorlás során ütemes beszédre alig lesz szükség. A tréning játékos jellege (játék aranyak, dicséret, a „sikerlista” vezetése) maradjon meg mindvégig. Ha a gyerek a gyakorlatok folyamán már bizonyos beszédbiztonságra és önbizalomra tett szert, a tréningeket elhagyhatjuk. A játékot azonban némileg megváltozott formában még egy darabig folytassuk. A gyakorlás most a nap folyamán több szakaszra oszlik: -
beszélgetés reggeli közben;
-
beszélgetés ebéd közben;
-
beszélgetés délután;
-
beszélgetés vacsora közben.
A gyerek már nem kap játék aranyakat, de a megerosíto dicséret most is éppolyan fontos. Ha pedig megint dadogni kezd, azonnal adjuk meg az egyezményes jelet, hogy a gyerek egy darabig megint ütemesen beszéljen. Ezeket az egyezményes napszakokat vezessük be az új „sikerlistába”. A szakaszok közti szünetek egyre hosszabbak, míg végre az egész nap dadogásmentes lesz. A sikerlista immár feleslegessé válik. A mindenkori dicséret és a tudat, hogy a szülok örülhetnek a jó beszédnek, még sokáig szükséges marad. De a fenti tréningjavaslatok ellenére is ajánlatos szakembert felkeresni!
57
A NAGYÉTKU KISEGÉR Ha a gyerek nem akar enni Bettina turkál az ételben. A szájában ide-oda tologatja a falatot. - Egyél már végre! – biztatta édesanya. - Nem kérek többet – mondja Bettina. - Ami a tányérodon van, azt meg kell enni! – mondja édesanya. - Nem fér már belém! – nyafog Bettina. - Etesselek talán, mint egy kisbabát? Na rajta…Egy falattal az anyu kedvéért…Nyeld már le! - Nem bírom, nem bírom! – bog Bettina, és beszalad a szobájába. Egyszerre valami neszt hall.
Szimat, szimat, cin, cin, cin, Egér-barátod vagyok, ím. Azt kívánom, legyél vidámabb, Ne sírj, ne görbítsd le a szájad.
Bettina el van ragadtatva az aranyos kisegértol. - Hát te honnan kerülsz ide? Itt lakunk régen, veletek: Egérpapa, -mama, -gyerek. Tudjuk, hogy enni nem szeretsz, S hogy szüleid bosszantja ez. Amikor nem ízlik az étel, Rendelkezz velem, kisegérrel,
58
Segítek rajtad, higgy nekem, Ott termek mindig íziben. Szimat, szimat, cin, cin, cin, Egér-barátod vagyok, ím.
S amilyen gyorsan jött az aranyos kisegér, olyan gyorsan el is tunik megint az egérlyukban. Bettina ugyancsak kíváncsi, hogyan fog segíteni rajta a kisegér. Alig várja, hogy édesanya megint asztalhoz hívja. Nem kell sokáig várnia. Az asztalon már ott a vacsora. Nem szeretem a sajtot! – És kezdodik elölrol a cirkusz. Ekkor Bettina megint meghallja azt a hangocskát:
Szimat, szimat, cin, cin, cin, Egér-barátod vagyok, ím. Pfúj! Mondod te a sajtra? Az egércsalád – hamm! – bekapja. Annyira miért csodálkozol? A sajtért az egér bomol. Hajítsd a földre, ide, ni! Hu, illata mily isteni! Tedd szék alá kézen-közön. De jó illatú! Köszönöm! Szimat, szimat, cin, cin, cin, Egér-barátod vagyok, ím. Másnap hal van ebédre. - Pfúj! – húzza el az orrát Bettina. – Nem szeretem a halat!
59
- A hal nagyon egészséges étel – mondja édesanya. – Edd csak meg, attól leszel nagy és eros! - De amikor utálom!
Szimat, szimat, cin, cin, cin, Egér-barátod vagyok, ím. Dobd csak az asztal alá, rajta! Az egér foga fáj a halra. Szimat, szimat, cin, cin, cin, Egér-barátod vagyok, ím.
És így megy ez minden áldott nap. Bettina repes az örömtol, hogy egérke segít neki. Csakhogy most már néha-néha megéhezik! De szerencsére mindig akad csokoládé és sütemény. Ha korog a gyomra, Bettina kioson a konyhába, hogy megdézsmálja a süteményt. De mi ez?! Elfogyott a sütemény. Valaki bizonyára elcsente. Nem baj – gondolja Bettina -, van még csokoládém. De nézzenek oda – ez is eltunt! Bettina csalódottan és igen-igen éhesen fekszik le. Aludni se tud, mert folyton felriad arra, hogy korog a gyomra. Másnap reggel Bettina már egy kicsit többet eszik, de azért most is odadobja a nemszeretem falatokat a kisegérnek. Bettina egyre éhesebb. - Jaj, de jó! Anyu ma kekszet vásárolt. Kiveszek néhány darabot a kekszesdobozból. Ó, jaj! Üres a doboz! – A padlón még néhány morzsa hever. Bettina követi a morzsák nyomát. És lássatok csudát – a nyom egyenesen az egérlyukhoz vezet! - Szégyelld magad! – kiabál dühösen Bettina. – Szép kis segítség! És én még azt hittem, aranyos kisegér vagy! Éhes vagyok, éhes, éhes, éhes!
60
Szimat, szimat, cin, cin, cin, Egér-barátod vagyok, ím. Tán éhes vagy? Ej, mi a ko! Egy egérnek ez értheto. Egérgyomrunk folyton korog. Barátságom mégis nagyobb: Tudd meg, hogy minden falatot Volt eszem neked tenni félre (így nekem is juthat kevéske). A keksz mind a tiéd lehet, De jobb elverni éhedet Sajt, hal, káposzta és spenót, Szebb a világ, ha bekapod. Szakérto ebben az egér. Csak kis falatokat vegyél, S ha valóban megtelt a gyomrod, Nem is kell tovább falatoznod. Csak édességbol nyalakodni Nem bölcs, mert elorozza holmi Egérke, ami jóllakat. Éhkoppon találod magad! Az éhség pedig annyi bajt hoz, Hiszen harmatgyöngére mardos!
61
Lehetsz buzgó, kalandozó, Ha így gondolkodsz: „Vajmi jó, Nem mérgelodik a hasam, Kihúzhatom otthon magam: Amit kellett, szépen megettem. Játszani megyek, mama. Rendben?” S már lépsz is a küszöbön által Játszani egér cimboráddal Megerosödve, jóllakottan, És részt vehetsz akármi jóban. Szimat, szimat, cin, cin, cin, Egér-barátod vagyok, ím.
Bettina elmeséli szüleinek, hogy s mint történt a dolog a kisegérrel. - Tudod, mit? – kérdik boldogan a szülei. – Segítünk neked meg a kisegérnek. Valahányszor még egy falatot eszel, megéljenzünk, és a tányérod mellé teszünk egy szem diót az egérkének. Minél többet eszel, annál több diót vihetsz egér-barátodnak. És ha nem tudsz mindent megenni, nem fogunk zsörtölodni. De torkoskodni, nyalakodni, ahogy az egér mondta, csak akkor lehet, ha eleget tettél az étkezéseknél. No, mit gondolsz? Vihetett-e Bettina diót egér barátjának? Hát persze – méghozzá nem is keveset. Bettina már nem turkál az ételben. Siet megenni, mert tudja, vár rá a játszótársa, a kisegér! Amit a szüloknek tudniuk kell Már a csecsemot kezdjük el a helyes táplálkozásra nevelni. A gyereket rendszeres idoközökben, nyugodt légkörben, tehát sohase sietve, kapkodva etessük. Ismeretlen ételt csak kis adagokban kóstoltassunk meg vele, és csak olyankor, amikor van étvágya, tehát nem akkor, amikor már jóllakott. Ha a gyerek egyszer nem akar enni, ebbol ne csináljunk nagy ügyet. Ne mutassuk, hogy haragszunk, vagy éppenséggel aggódunk. Ha a gyerek ráébred, milyen fontos nekünk, hogy egyék, az étel megtagadása idovel akár a zsarolás eszköze lehet. Az evés legyen természetes folyamat, s ennek megfelelo jelentoséget tulajdonítsunk neki.
62
Az alapelv: enni szabad, de nem muszáj! A gyereknek, akárcsak a felnottnek, jogában áll bizonyos ételeket elutasítani. Ha kényszerítik, hogy ezeket az ételeket magába eroltesse, hamarosan nemcsak az illeto eledel iránt fejlodik ki benne idegenkedés, hanem minden hasonló étel iránt is. Ha a gyerek nem éhes, és kényszerítik, hogy mindent egyen meg, ugyanez a nemkívánatos hatás jöhet létre. Az evés sohase szerepeljen büntetésként!
Ha a gyerek kedvetlenül turkál az ételben, ne siettessük, és ne is dorgáljuk. Csupán tájékozódásul kérdezzük meg, akar-e még enni. Ha azt mondja, hogy nem, vegyük el – a leheto leghiggadtabban – a tányérját. Ha a gyerek kis ido múlva nyafog, hogy éhes, ne adjunk neki soron kívül enni, és torkoskodni se engedjük. Majd legközelebbi étkezésnél, mondjuk. A gyereknek el kell sajátítania az evés ritmusát. Meg kell tanulnia, hogy az étkezések folyamán vegye magához a szükséges táplálékot. Semmiképpen se tüntessük fel negatív következménynek, hogy várnia kell a következo étkezésre, mert nem ette végig az elozot. És büntetésbol soha ne adjuk a gyereknek a megmaradt ételt, amit otthagyott. A pillanatnyi elutasításból itt is idegenkedés fejlodhet ki.
Ha a gyerek étvágytalanságban szenved, természetesen orvoshoz kell fordulnunk. Ha az étvágytalanságnak nincs fiziológiás oka, és a gyerek mégis akadékoskodik az evésnél, akkor beszéljünk meg vele egy programot: - Segítünk neked, úgy, mint a kisegér a mesében. Akárhányszor megeszel egy falatot, valamit a tányérod mellé teszünk. Ha jóllaktál és nem tudsz többet enni, nem muszáj mindent megenned. A következo étkezésnél majd jobban megy. Azt tudod, hogy közben nincs torkoskodás. Nos, mit tegyünk a tányérod mellé? Diónk, mint a mesében, nem lesz mindig. De ha akarod, kaphatsz játékgolyókat. Vagy barkácsolhatunk, rajzolhatunk egy kisegeret, hogy evés közben is melletted legyen az egér-barátod. A megnyert játékgolyókat dióra cseréljük a kisegérnek. Vagy papírból csinálunk diókat, vagy odarajzoljuk oket az egér mellé. Hogy tetszik jobban? Hogy minek ez a felhajtás? A gyerek pozitív élményként élje át az evési szituációt. Ösztönözzük az evésre, de ne kényszerítsük. További ösztönzés, ha a játékot az étkezés után is folytatjuk; ez a család együttes közremuködését igényli.
GYURKA MEG A MACI Ha a gyerek nem akar ottmaradni az óvodában Anyu, ne menj el! - zokog Gyurka. – Nem akarok az oviban maradni!
63
Anyu vigasztalni próbálja. Nemsokára érted jövök! Nézd, milyen szép játékok vannak itt, és milyen aranyosak a gyerekek! Ne sírj. Itt sokkal jobban fogsz mulatni, mint otthon! De Gyurka csak ül a sarokban, és sír. Amikor anyu érte jön, kiderül, hogy Gyurka egyáltalában nem játszott. Másnap már otthon kezdi a sírást, és abba sem hagyja egész úton az óvoda felé. Gyurka még nem tudja, milyen jó az óvodában, és mennyire szeret ott játszani a többi gyerek. Sír, sír, sír és észre sem veszi, hogy az egyik sarokban babakonyha van, a másikban óriási építoszekrény, kicsi, nagy, piros, sárga, zöld és kék építokockákkal, kirakós játékok, versenyautók, teherautók, festékek, tarka képeskönyvek, és még sok minden más. Azt sem látja, milyen vidáman játszanak a gyerekek, és nem hallja, milyen szépeket mesél az óvó néni. Gyurka otthon eloveszi a maciját, és játszani szeretne vele. De a maci mogorva képet vág. Hagyj békén! – brummogja. – Minden olyan unalmas. Mindig ugyanazt játsszuk. Nem tudsz semmi érdekeset kitalálni! Gyurka mérgelodik. De aztán azt gondolja magában: Nem baj, majd az építokockákkal játszom. Csakhogy az építokockák összevissza bukfenceznek, és nem engedik felállítani magukat. Ok sem akarnak már Gyurkával játszani. Jó, akkor eloveszem a színes ceruzákat – gondolja Gyurka -, és rajzolok egy szép képet. – De ez sem sikerül. A színes ceruzák kicsúsznak a kezébol, még irkafirkát sem hagynak csinálni. -
felállítom az autópályát! – határozza el Gyurka.
-
Bzzzz! – zörögnek az autók, de a kerekek nem akarnak forogni.
-
Akkor megyek, megnézem a televízióban a gyerekmusort!
-
Kreccs! – mondja a tévé, és nincs se kép, se hang.
Gyurka meg csak guggol a sarokban, és nem tudja, mit kezdjen magával. – Talán majd anyu mesél valami szépet – gondolja. De anyunak sok a dolga, nem ér rá Gyurkával foglalkozni. Amikor anyu vásárolni megy, megengedi, hogy kisfia is elkísérje – Gyurka ugyanis már rettenetesen unatkozik. A bolt felé menet találkoznak Julcsával. Julcsa már néhány hónapja óvodába jár. -
Miért vágsz ilyen morcos képet? – kérdi Gyurkától Julcsa.
-
Azért, mert szörnyen unatkozom. Nincs semmivel játszanom.
-
Hogyhogy? Nincsenek játékaid?
64
-
Dehogyis nincsenek – válaszol zavartan Gyurka -, csak nem akarnak velem játszani.
Na de ilyet! Ezt nem értem. Velem ez nem fordulhat elo. Mert én óvodába járok! – közli büszkén Julcsa. -
Én nem szeretek óvodába járni – mondja durcásan Gyurka. – Szívesebben vagyok otthon.
Jaj, de buta vagy! Hiszen az oviban olyan jól lehet játszani! Ismered azt, hogy Komámasszony, hol az olló? Vagy azt, hogy Adj, király, katonát? Vagy az ipiapacsot? Vagy a szembekötosdit? -
Nem. Otthon is lehet olyat játszani?
Hahaha! Dehogyis! Éppen az a jó az oviban, hogy ott olyan sok új játékot játszhatunk. Tudod, mit? Gyere el egyszer az oviba – de persze sírni nem szabad. Ha nem tetszik, hazamehetsz.
Másnap Gyurka, karján a macijával, meglátogatja Julcsát az óvodában. Anyu kint vár rá. Gyurka egyáltalán nem fél, inkább kíváncsi. Csodálkozik, amikor megpillantja a sok játékot. Tegnap a könnyein át egyáltalán nem látott semmit. A gyerekek most éppen jópofa bábokat ragasztanak, maradék anyagokból. -
Gyere, csináld te is! – hívja Gyurkát Julcsa. – Ha elkészülünk, az óvó néni mesél valami érdekeset.
Mivel azonban Gyurka csak látogatóba jött, hamar lejár az ideje. Anyu nem tud olyan sokáig várni rá. -
Kár – súgja a macinak Gyurka. – Szívesen maradtam volna. – A maci pedig helyesloen brummog.
Otthon Gyurka a kedves óvó nénire, a sok gyerekre gondol. Mit játsszon a macival? Nem is volt ideje megtanulni a sok új játékot. A maci csalódottan, duzzogva visszavonul a játékpolcra. -
Holnap tovább maradok az oviban – ígéri Gyurka. – Akkor majd megtanítalak új játékokra.
És csakugyan: másnap Gyurka hazaküldi anyut! Tudja, hogy úgyis eljön majd érte. Elég, ha csak egy óra múlva jössz értem. Az óvó néni megígérte, hogy ma jelmezbe öltözhetünk. Szeretnék én is a többiekkel játszani. Már jön is az óvó néni: nagy kazal újságpapírt hoz, tarka szalagokat, egy régi csipkefüggöny darabjait. -
A csipkébol királykisasszony-ruhát csinálok magamnak! – kiált Julcsa.
-
Hát te, Gyurka? – mosolyog a kisfiúra az óvó néni. – Te minek öltözöl?
Tengerésznek! Újságpapírból matrózsapkát csinálok magamnak meg a macimnak. A piros szalagból pedig nyakravalót kötök rá is, magamra is.
65
Buzgón nekilátnak a gyerekek a jelmezesdinek. Gyurka már majdnem elkészült. De most érte jön anyu. Hogyhogy? Máris?! Hadd maradjak itt addig, ameddig a többi gyerek! Olyan jó volt az oviban. Én is igazi óvodás akarok lenni! Anyu örül, hogy Gyurka így megokosodott, és hagyja, hogy tovább játsszék.
Otthon Gyurka megint jelmezesdit játszik a macival. El van foglalva egész este. Mindig új meg új jelmezeket készít. Egyszer Piroskának öltözteti a macit, aztán varázslónak, majd babatündérnek, azután királynak, végül paprikajancsinak. Fáradtan, elégedetten hajtja álomra maci a bohócsipkás fejét.
Másnap versenyfutást rendeznek az óvodában. Ebben maci sajnos nem vehet részt. De nem bánja, hiszen tudja, hogy Gyurka ezentúl mindennap megtanítja valami új játékra. Így hát szívesen vár rá. Maci is, a többi játék is örül, hogy Gyurkának így megjött az esze. Amit a szüloknek tudniuk kell Ha a gyereknél elválási szorongás lép fel, igen fontos, hogy még mielott elkezdene óvodába járni, a szüloktol megkapja a biztonságérzetet, hogy rövid távollét után hamarosan visszatérnek hozzá. Egymagában nem elegendo a kijelentés, hogy anyu mindjárt jön, és addig sem történhet semmi baja. A gyereknek ezt át is kell élnie. Ha szorong, ne próbáljunk a lelkére beszélni. Ne is eroltessük, hogy gyozze le szorongását. Inkább lassan szoktassuk hozzá, hogy kis idoközöket a szülok nélkül töltsön.
A gyakorlás elso lépése például, ha azt mondjuk a gyereknek: - Kimegyek néhány percre az eloszobaajtó elé. Építesz nekem addig egy szép tornyot? Aztán bejövök, és nagyon fogok örülni a meglepetésnek, amit te egyedül csináltál.
A második lépés: - Kiviszem a szemetet, és behozom a postát. Mindjárt visszajövök, és kíváncsian várom, hogy megmutasd, mit játszottál. Az idoközök tehát egyre hosszabbodnak. De iskoláskor elott természetesen ne hagyjuk hosszabb idore felügyelet nélkül a gyereket.
66
Amikor a gyereket beíratjuk az óvodába, mutassuk meg neki futólag a helyiségeket meg a játékokat, de minden huhó nélkül. Azután a gyerekkel együtt látogassuk meg néhányszor rövid idore azt az óvodai csoportot, amelyikbe felvették. Ne eroltessük, hogy a gyerek rögtön játsszék is a többiekkel. Csak amikor észreveheto érdeklodést mutat, akkor kérjük meg, hogy vegyen részt o is a játékban. A gyereknek lassan kell hozzászoknia az új helyzethez. A szülotol való elválás és az ismeretlen környezet ne rójon rá túlságosan nagy terhet.
A beszoktatás elso szakasza után hagyjuk a gyereket egy darabig magára a csoporttal. De elozoleg ezt tudassuk vele! Közben például elbeszélgethetünk a vezeto óvónovel. Utána térjünk vissza a csoporthoz, de üljünk egy kicsit távolabb. Távozásunk lassan történjék. Hirtelen eltunésünk sokkot okozhat a gyereknek. Pedagógiailag helyesen vezetett óvodában elfogadják a gyerek fokozatos hozzászoktatását az új helyzethez. Gyakran elofordul az is, hogy a gyerek már jól érzi magát az óvodában, otthon mégis nyafog, hogy nem akar oviba menni. Ilyen esetben nem kell sokat vitatkozni. Fogadják el a vonakodást, de ne csináljanak belole nagy ügyet. Emlékeztessék a gyereket, mennyi kellemes, szép dolog történt vele ma is meg tegnap is az óvodában. Mondják el neki újra meg újra, mennyire érdekli önöket, amikor az óvodában történtekrol beszél, és hogy már elore örülnek, hogy holnap is ilyen izgalmas történeteket fog elmesélni. Ha a gyerek tovább nyafog, tegyenek úgy, mintha nem is hallanák. Semmiképpen ne engedjenek neki! Hiszen az óvoda roppant fontos elogyakorlat az iskolához. A KRUMPLIORRÚ BOHÓC Ha a gyerek zavarja a tanítást Robi eleinte nemigen szeretett iskolába járni, hiszen egyetlen óvodai barátja sem került az osztályába. Az idegen gyerekek jóformán szóba sem álltak vele, Robi magányos volt, és nem érezte magát biztonságban. Néhány hete azonban egész másképp néznek Robira az osztálytársai. A dolog azzal kezdodött, hogy a tanító néni egyik nap olyasmit kérdezett, amire Robi nem tudott válaszolni. A gyerekek meg bámultak rá. Robi nem tudott válaszolni. A gyerekek meg bámultak rá. Robi zavarában fintorokat vágott, és hogy mégse álljon az osztály elott, mint szamár a hegyen, egyszeruen kibökött valami vicceset. Erre persze hangosan kacagott valamennyi gyerek. A tanító néni ugyan haragudott, de Robit ez nem zavarta. Csak az volt a fontos, hogy a gyerekek nevettek, és ezzel végre – legalábbis úgy gondolta – befogadták. Robi már nem érzi magányosnak magát. A sikerült tréfa óta további bohóckodásokat talál ki, mert mindenáron szeretné megnevettetni a gyerekeket. De most már csak néhány gyerek kuncog, a többiek rég megunták Robi vicceit. Csakhogy Robi ezt nem veszi észre. Változatlanul azt hiszi, o a legviccesebb gyerek az egész osztályban. Pedig egyszeruen csak rendzavaró.
67
A tanító néni egyik nap bejelenti, hogy cirkuszba viszi az osztályt. A gyerekek persze alig várják a nagy eseményt. Végre indulnak a cirkuszba. A tanító néni már jó elore gondoskodott a jegyekrol, az osztály az elso sorban kap helyet. A zenekar rázendít a bevonulási indulóra, kezdodik a parádé. Akrobaták kézen járva jelennek meg a porondon, mások szaltózva vonulnak be, felcicomázott lovak ügetnek körbe, felöltöztetett kutyák tipegnek két lábon, benyargal egy csacsi, mögötte bohócok bukfenceznek, Jancsi bohóc mindenkin keresztülesik a csónak nagyságú cipojében. Ezután az elegáns cirkuszigazgató üdvözli a nagyérdemu közönséget, és bejelenti az elso számot. Az oroszlánszelídíto következik. Robi mozdulatlanul, izgatottan figyeli, hogyan ugrik át a karikákon az oroszlán. Tiszteletet keltenek benne a nagy állatok. Amikor vége a számnak, megkönnyebbül, hogy az oroszlán ilyen szépen szót fogadott idomítójának, és nem történt semmi baj. Az izgalmas mutatvány után a bohócok bukfenceznek a porondra, a gyerekek nagy örömére. Robiban feltámad a fontoskodás kisördöge: utánozni kezdi a bohócokat. A gyerekek oda sem hederítenek Robi bohóckodására, csak azt figyelik, ami a porondon történik. Hanem van ott egy különlegesen mókás bohóc – bozontos, zöld haja van, azon parányi fekete keménykalap ül, az orra pedig óriási piros krumpliorr, s valahányszor a bohóc kifújja, az orra félelmetesen dudál -, nos, ez a bohóc észreveszi Robi bohóckodását!
Egyszer csak odakurjant Robinak: Nini, egy kollega! Uram, meghívhatom a porondra? Ugyan, csatlakozzon hozzánk, hogy valamennyien megcsodálhassuk a mókáit! Robi megijed. Kicsit zavarban van, de azért büszke, hogy a bohóc észrevette. Be is mászik a porondra. Te afféle mókamester vagy, ugye, hát most mutasd meg nekünk, mit tudsz! – unszolja barátságosan a bohóc. Igen ám, de Robinak ezúttal semmiféle igazi móka nem jut az eszébe! Csak azt tudja elismételni, amivel az osztálytársait szokta szórakoztatni: fintorokat vág, szamárfület meg orrot mutat a bohóc háta mögött, mond is valami csacsiságot – de senkit nem sikerül megnevettetnie. Krumpliorrú, folytasd! – kiabál a bohócnak egy kislány. – Ez a fiú egyáltalán nem vicces! Még annyira se, mint Jancsi bohóc! – Sot, néhány gyerek ki is fütyüli Robit. Mások meg rákiabálnak: - Eriggy a helyedre! Ne zavard az eloadást! Robi képe pulykavörös; alig-alig tudja visszafojtani a könnyeit. Áll, áll a porondon, mint aki sóbálvánnyá meredt. A bohóc megsajnálja. Segíteni próbál a gyereknek, eltereli róla a figyelmet. Hölgyeim és uraim! – rikkantja. – Egy kis figyelmet kérek! Én, mint minden idok legnagyobb trombitása, elfújom önöknek a „János bácsi”-t! Szíveskedjenek velem énekelni!
68
Azzal mélyen meghajol, olyan mélyen, hogy krumpliorra a padlót veri, és mindjárt heves dudálásba kezd, amit abba sem tud hagyni. Segítség! Hagyod abba a dudakoncertet, nyavalyás orrom?! Ha így dudálsz, hogy fogok trombitálni? De az orr csak dudál tovább. A bohóc huzigálja, csipkedi, de nem sikerül hallgatásra bírnia –a az orr egyre harsányabban dudál. A jelenet annyira mulatságos, hogy Robi el is felejti, milyen szégyenben maradt az imént, és vidáman nevet a többi gyerekkel. Amikor a bohóc észreveszi, hogy Robinak megjavult a kedve, felszólítja: ugyan, tapsoljon kettot – hátha engedelmeskedik neki az o rémséges orra. Robi hangosan tapsol – és íme: a krumpliorr elnémul. - Hálás köszönetem, kolléga! Végre-valahára elkezdhetjük a trombitahangversenyt! – Azzal a bohóc egy kis trombitát nyom Robi kezébe. – Légy szíves, add meg a hangot. Robi teli tüdobol belefúj a trombitába – hang helyett azonban konfetti zúdul ki belole! Robit tetotol talpig tarkabarka konfettiáradat borítja! A közönség hahotázik, Robit már nem csúfolja senki. Látod, igazi bohóc vagy – súgja mosolyogva a bohóc Robinak -, jókedvuen együtt játszol velünk, és nem akarsz mindenáron az elotérbe tolakodni. Most pedig – fordul a közönséghez – énekeljétek el a „János bácsi”-t, én meg fújom hozzá a kíséretet. A bohóc végigmasírozik a porondon, Robi a nyomában. Ezzel vége a számnak, és mindenki elégedett az eloadással.
Másnap az iskolában, a tanító néni a szünetben magához hívja Robit. Tegnap a cirkuszban, a konfettizápor közben, ami megszabadított téged a kellemetlen helyzetbol, támadt egy ötletem. Minden olyan óra után, amelyben nem bohóckodtál, jutalmul beleragasztok a füzetedbe egy konfettit – vagyis egy színes pontot. Akárhányszor összegyulik tíz jó pontod, választhatsz, melyik osztálytisztséget szeretnéd betölteni. Persze az osztálytársaid is részt vesznek a nyereményjátékban. Ha már nem nevetnek többé a bohóckodásodon, és azért csodálnak, mert jó pajtásuk lettél, és ugyanúgy figyelsz, mint ok, akkor az osztály határozhatja meg például azt, hogy hová menjünk legközelebb kirándulni. Gondolom, te sem akarsz többé szégyenben maradni, mint tegnap a cirkuszban. Majd meglátod, mennyivel kellemesebb, ha a többiek valóban szeretnek, nem pedig kinevetnek. Robi nyomban beleegyezik. Mit gondolsz, hány színes pontot nyert Robi? Elárulom neked. Mivel már nem csinál buta tréfákat, mint azelott, olyan a füzete, mintha konfettieso zuhogott volna rá.
69
Amit a szüloknek tudniuk kell A gyereknek különleges sikerélményt jelent, ha osztálytársai nevetnek valamelyik megjegyzésén. Élvezi, hogy kiemelkedett közülük, és „tekintélyt” szerzett. Pozitív figyelemnek éli meg a nevetést. A tanító korholása korántsem hat rá annyira, mint a közvetlen csoportos reagálás. Ezek az iskolai „paprikajancsik” többnyire olyan gyerekek, akiket nemigen fogadnak el az osztálytársaik, nem akad barátjuk. Az ilyen gyerek számára vélhetoleg a hangoskodás a figyelemfelkeltés egyetlen módja. Osztálytársainak érdeklodését azzal szerzi meg, hogy zavarja a tanítást. Hiába próbálnak önök otthon a gyerek lelkére beszélni, hiába magyarázzák el, mennyire fontos, hogy ne zavarja a tanítást butaságokkal, még ha belátja is mindezt, akkor sem érnek el nála átüto sikert. Az a legfontosabb, hogy együttmuködjenek a tanítóval. A tanító feladata, hogy megbeszélje a gyerekkel a problémát, és – ha a gyerek beleegyezik – elmagyarázza a többi tanulónak, hogyan segíthetnének neki ok is. Például igyekezzenek visszafojtani a nevetést, ha a gyerek zavarja a tanítást. Számításba kell venni, hogy a gyerek nyilván erosen igényli, hogy valamilyen formában elismerjék, hogy az osztályban fontos helyet foglaljon el. A tanító tehát elmondja az osztálynak, hogy o az összes gyereket figyeli: mennyire figyelmesek, mennyire muködnek együtt, és efeletti örömét dicsérettel vagy bólintással fejezi ki (minden kivételezés nélkül). Mivel azonban valamennyien tudják, hogy az illeto osztálytársnak különlegesen nehezére esik uralkodnia magán, sikeres teljesítményként kell megítélni, mennyire figyel tanítás alatt. Ezt pedig ugyanúgy kell értékelni, mint a többi tanuló különleges teljesítményét. A gyerek minden óra után kiviszi az üzenofüzetét (vagy egy jegyzetfüzetet) a tanítónak, aki aláírja, vagy beragaszt egy jó pontot. Ez a figyelem a gyerek elismerése, ugyanakkor tájékoztatás a szüloknek. Lehetoséget ad nekik, hogy otthon is megdicsérjék a gyereket. Ha a gyerek zavarja a tanítást, se a tanító, se a szülok ne reagáljanak semmiféleképpen. A következo órán pedig ismét ösztönözzék a gyereket. A tanító ne felejtse el idonként bólintással vagy dicsérettel jelezni, hogy észrevette a gyerek igyekezetét. Elsosöknek nehéz háromnegyed óra hosszat kitartani, rövidebb idoközökben van szükségük pozitív visszajelzésre! Megalapozatlan némelyik tanítónak az az aggálya, hogy a többi gyerek megirigyelheti egy tanuló különleges programját. Ha a tanító a többi gyerek segítségét kéri, és méltányolja is ezt a segítséget, az osztálytársak készségesen elfogadják, hogy egy társuk átmenetileg elonyben részesül. Tehát nem féltékenységre, hanem éppenséggel bajtársiasságra kell apellálni. A pozitív magatartás megbecsülése révén a gyerekek példát is vesznek társukról, és ok is megemberelik magukat (tanulás minta után). Különösen fontos tehát a tanító elismerése.
70
PÖTTÖM, PUFI, PIPASZÁR Ha a gyereket gúnyolják Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki olyan picike volt, hogy mindenki Pöttömnek hívta. Pöttömnek szólították a szomszédok: Szervusz, Pöttöm! – üdvözölte reggelente a pék, akitol mindennap friss zsemlét vásárolt, a gyerekek utána kiabáltak az utcán: - Hova visz a kurta lábad, Pöttöm? -, de még a tanító bácsi sem szólította másképp, csak Pöttömnek. Amitol a kisfiú igencsak elszomorodott. Egy szép napon Pöttöm kiment a parkba, és meglátott egy fiút, aki egy padon ült, fejét a tenyerébe támasztotta, és nagyokat sóhajtott. Pöttöm megsajnálta az idegen fiút, és elhatározta, hogy megszólítja. Remélhetoleg nem fog mindjárt kinevetni – gondolta. Összeszedte hát a bátorságát, és megkérdezte az idegen fiút: - Mért sóhajtozol olyan keservesen? Honnan jöttél? Még sose láttalak.Az idegen fiú riadtan kapta fel a fejét. - Micsoda? Te szóba állsz velem? Nem is csúfolsz, mert ilyen kövér vagyok? Csak akkor vette észre Pöttöm, hogy az idegen fiúnak kerek holdvilágképe van, és széle-hossza szinte egy. - Á, azt nem is vettem észre – mondta Pöttöm. – Csak azt, hogy olyan szívszaggatóan sóhajtozol. - Hát éppen ezért sóhajtozom. Mert a gyerekek folyton csúfolnak. Még csak nem is szólítanak a nevemen, hanem pufinak hívnak, és ez nagyon elszomorít. Igazán nem tehetek róla, hogy ilyen kövér vagyok! - Hát akkor mit szóljak én? Pontosan úgy vagyok, mint te. Nem tehetek róla, hogy nem nottem nagyobbra. Szerintem a gyerekek borzasztóan buták, ha olyasmi miatt gúnyolnak bennünket, amirol nem tehetünk. - Igen, a gyerekek buták! Tökfejek! Szétkürtöljük mindenfele, tök, tök, tök itt minden gyerek feje! – kacagott immár vidáman a két fiú. - Hát ti meg mit kiabáltok? – toppant elébük hirtelen egy harmadik fiú. Hosszú, vézna lába volt, vékony karja majd a térdéig lógott. Hajlottan tartotta magát, hogy ne lássék annyira hosszúnak. - Igazatok van, szerintem is tökfejek errefelé a gyerekek. Engem például Pipaszárnak csúfolnak. - Micsoda? – kiáltott fel Pöttöm és Pufi. - Bárcsak lehetnék akkora, mint te, egy árva szóval sem panaszkodnék! – sóhajtott Pöttöm. - Ha olyan vékony volnék, mint te, nem keseregnék! – tódította Pufi.
71
- Szamárság – legyintett Pipaszár. – Szívesen cserélnék bármelyikotökkel. Volnék csak pár kilóval több, egy arasszal rövidebb, mindjárt boldog lennék. - Lennék, mint te, olyan, lennél, akárcsak én – nem furcsa tünemény? És még rímel is! – nevette, és ezzel megpecsételték a barátságukat. Pöttöm, Pufi és Pipaszár mindennap találkoztak, és egyikük sem látott a másik kettoben semmi különöset. Ha a többi gyerek gúnyolódott, ok csak elkántálták: - Szétkürtöljük mindenfele: tök, tök, tök itt minden gyerek feje! – és nem búsultak, hiszen már nem voltak egyedül. Amikor a többi gyerek észrevette, hogy a három fiú ügyet sem vet a csúfolódásra, megelégelték ok is, és – lássatok csudát – hamarosan rájöttek, hogy mind a három helyes, mókás pajtás. Pöttöm most sem volt nagyobb, Pufi se soványabb, Pipaszár teltebb vagy kurtább – mégis minden megváltozott. Vajon miért? A három jó barát megmutatta a gyerekeknek, hogy csak buta emberek ítélnek külso után. Természetes, magabiztos vidámságukkal bebizonyították, hogy ok sem mások, mint a többi gyerek, és éppen úgy közéjük tartoznak, mint valamennyien. Amit a szüloknek tudniuk kell Nagyobb, kisebb, kövérebb, soványabb… mindaz, ami a gyereket a kortársi közösségtol látnivalóan megkülönbözteti, nagy problémát jelenthet. Kinevetik, ingerlik, csúfolják. Ráadásul a gyerekek sokszor különlegesen kegyetlenek, ha nem is tudatosan. Minden, ami más, ami eltér a normálistól, feltunik és figyelmet kelt. A gyerekek, de a felnottek is, eloször csak megjegyzéseket tesznek: - Hogy te milyen kicsi vagy! – Ilyenkor az érintett személy reakciójától függ, hogy a megjegyzések gúnyolódássá fajulnak-e. Ha a gyereknek sikerül semmibe vennie az efféle megjegyzéseket, vagy éppenséggel helybenhagynia: - igen, valóban kicsi vagyok -, akkor a provokáció hamarosan abbamarad. Ha azonban sértodöttnek mutatkozik, ha megkísérli a megbántottságát kihívó magatartással leleplezni, ez egyenesen felhívásul szolgál a többieknek, hogy tovább gyötörjék. Hogyan segíthetünk a gyereknek, akit gúnyolnak? Azzal, hogy elfogadjuk a problémáját: Vagyis: ne próbáljuk kibeszélni belole a nehézségeit (-Ugyan, eredj már! Nem olyan nagy baj az! Te különben is…), hanem tanúsítsunk megértést (-Biztosan szégyelled, hogy kisebb/nagyobb/kövérebb stb vagy, mint a többi gyerek, igaz? Tudom, hogy rosszul esik, ha a társaid csúfolnak. Szeretnél te is éppolyan ….lenni, mint ok.). Vezessük rá a gyereket, hogy hogyan küzdheti le a problémát: - Ahány gyereket csak ismersz, mint egyforma? Nincs a csoportodban még kövérebb, haszontalanabb, soványabb, nagyobb, rendetlenebb… gyerek? Gondold csak meg!
72
Képzeld, tegnap láttam egy kislányt, akit a buta gyerekek azért csúfoltak, mert nem szereti a fagylaltot! Te szereted a fagyit. El tudod képzelni, hogy van olyan gyerek, aki nem szereti? Furcsának találod, igaz? De vajon kicsúfolnád emiatt? Biztos, hogy nem. Látod: mindig vannak buta emberek, akik azért nevetnek ki valakit, mert nem értik meg, hogy valamiben más, mint ok, más a külseje, vagy másképp gondolkodik. Az a kislány egyébként, aki nem szereti a fagylaltot, szakasztott úgy viselkedett, mint a mesebeli három jó barát, Pöttöm, Pufi és Pipaszár. Ügyet sem vetett a buta gúnyolódókra, élvezettel beleharapott a sajtos zsemléjébe, és nevetve szaladt labdázni a barátnojével. A többi gyerek pedig abbahagyta a gúnyolódást, mert már nem lelték benne élvezetüket. Alapjában véve mindenki fütyül rá, hogy milyen valakinek a külseje, ha az illeto jókedvu, barátságos, és nem hagyja magát kigúnyolni. Hamarosan észreveszik, milyen jó barát, és nem törodnek a külsejével. Gondoljuk végig együtt, hány gyereket ismerünk, aki valamilyen tekintetben más, mint a többiek. Csodálkozni fogsz: sokkal több van, mint gondolnád. Csak azért nem tunt fel neked, mert vidámak, és ügyet sem vetnek a gúnyolódásra. Segítsünk a gyereknek, hogy megfeleloképpen értékelje önmagát: - Gergo és Saci a barátaid, igaz? Mit gondolsz, miért jönnek el hozzád szívesen? Emlékszem, amikor megosztottad velük a csokoládédat. Jószívu vagy, nem irigykedsz. Erre büszke lehetsz. Még az is eszembe jut, hogy nem árulkodtál Gergore, amikor valami butaságot csinált. Jó pajtás vagy, bízhatnak benned a barátaid. Emlékszel olyasmire, amikor valami aranyosat csináltál, és abból látszik, milyen is vagy igazában, és mennyire szerethetnek a barátaid. TAMÁS ÉS A FEKETE HOLLÓ Ha a gyereknek agresszív hajlamai vannak Tamás zabolátlan, vad fiú. Mindenkivel verekszik, mert bizonyítani akarja, mennyire eros, és hogy nem hagyja magát. A gyerekek félnek a verekedos fiútól, és kitérnek az útjából. Nincs is Tamásnak egyetlen barátja sem. A felnottekkel felesel Tamás, és ha megróják, dacosan visszavonul a szobájába. De elobb még a földhöz csap valamit, ami éppen a keze ügyébe esik, vagy nagy csattanással bevágja maga mögött az ajtót. Egy este egyszer csak beröppen Tamás szobájának nyitott ablakán egy óriási fekete holló: Kár, kár, kár, Segít neked a holló már. Nem bélyegezlek én gonosznak, Biztos nincs senkid s bánatos vagy.
73
Kár, kár, kár, Segít neked a holló már. Vadóc úrfi, állj fel, ahol vagy, S nézd varázs televíziómat. Kár, kár, kár, Segít neked a holló már.
A fekete holló egy parányi tévékészüléket tart a karmában. Szárnyával háromszor csapkod, s máris felbukkan a képernyon a felirat: A kis fekete holló meg a jégemberkék. Mivel te nem láthatod a filmet, elmesélem, mirol szól. Az Óriáshegységben sok-sok holló él. És a sok holló között van egy kis hollógyerek, aki vidáman játszik a többiekkel. Csakhogy egy napon minden megváltozik. A hollószüloknek új fészket kell építeniük, és nagyon sok a dolguk. Segít az egész hollórokonság – hollónagyszülok, hollóbácsikák, hollónénikék. A nagy szorgoskodás, buzgólkodás közepette nemigen jut idejük a kis hollógyerekkel törodni. Ez persze neki nagyon rosszul esik. Hol mérges, hol szomorú, hol csalódott – aztán megint mérgelodik, dühöng, végül már tombol. Ha a szüloknek végre jut rá idejük, hogy kérdezzenek valamit a kis hollótól, az szemtelenül, dacosan válaszol. - De nagyon elpimaszodtál! – csóválják fejüket a hollószülok. – Miért nem tudsz olyan aranyos lenni te is, mint a többi hollógyerek? Végy róluk példát! A kis holló erre azt gondolja, a szülei jobban szeretik a többi hollógyereket, mint ot. Nosza, a csorével odavág a játszótársainak, sot még a farktollaikat is megtépázza. Persze hátat is fordít neki hamarosan valamennyi kis holló, és nem hajlandók többet játszani vele. Most persze azt gondolja a hollógyerek, hogy mindenki ellene van, senki nem szereti. - Nincs szükségem senkire! – gondolja dacosan. – Buták vagytok, csúnyák vagytok valamennyien! Utálatosak vagytok velem, én meg nem szeretlek benneteket. És attól fogva még komiszabb a többi hollógyerekkel, szemtelenebb a felnottekkel, konokabb a szüleivel szemben. Apja, anyja szüntelenül figyelmeztetik, a lelkére beszélnek, büntetik. De semmi nem segít, a hollógyerek továbbra is csak komiszkodik. A szülok nagy gondban vannak miatta, és elrepülnek a hófödte hegyekbe, hogy a bölcs jégemberétol kérjenek tanácsot.
74
A jégemberke – hosszú, osz szakállú, jóságos vén törpe – azt tanácsolja: költöztessék hozzá egy kis idore a kis hollót a havasokba. A jégemberkét jóságosnak, bölcsnek, segítokésznek ismeri az egész állatvilág. Sok állat keresi fel tanácsért, a sebesültek ápolásáért. Így hát a hollógyerek a jégemberkéhez költözik. Szomorúan búcsúznak a szülei, anyjának még a könnye is elered. A jégemberke barátságosan fogadja a hollógyereket, és szinte észre sem veszi a durcás, mérges ábrázatát. - Nagyon örülök, hogy eljöttél. Tudom, hogy megbízhatom benned, és sokat fogsz nekem segíteni. Nagy szívességet kérek toled. Itt fekszik nálam a jegesmedve, szörnyen fáj szegénynek a hasa. Különleges gyógyfure volna szüksége. Nagyon megkönnyítenéd a dolgomat, ha hoznál a hegybol olyan gyógyfüvet. Nem könnyu feladat, megértem, ha a nehezedre esik. De én bízom benned. Szerintem te okos és szorgalmas vagy, és fontos segítotársam leszel. Megteszed, amire kérlek? A hollógyerek nemigen tudja, mit válaszoljon. Nem szokott hozzá, hogy megbízzanak benne, hát még hogy ilyen fontos feladatot adjanak neki. Tétovázik, elbizonytalanodik. De aztán a hangjára talál, és hetykén odavágja: - Felolem! Itt úgyis szörnyen unalmas, a sivár havasok között. A jégemberkét nem izgatja, hogy a hollógyerek ilyen hetykén válaszol, mintha meg sem hallotta volna a szemtelen hangot. - Köszönöm, igazán nagyon örülök. Szívesen segítesz, és ezért nélkülözhetetlen vagy a számunkra. Jó, hogy ennyire megbízhatom benned. A hollógyerek ugyan még a mamájának sem vallja be, de valójában nagyon büszke a jégemberke dicséretére. Gyorsan szárnyra kap, hogy a hatalmas jegesmedvének megkeresse a gyógyfüvet. Nem is olyan egyszeru a sok növény között megtalálni a megfelelot. De a hollógyerek örül, hogy ilyen fontos feladattal bízták meg, és hogy végre szükség van rá. Megkeresi a gyógyfüvet, és visszarepül a havasokba. A jégemberke nagyon elégedett a hollógyerekkel, és nem is fukarkodik a dicsérettel. Hála a hollógyerek segítségének, a hatalmas jegesmedve hamarosan meggyógyul, és erosebb, mint valaha. Most már a többi állat is megbízik a hollógyerekben, és egyre gyakrabban folyamodnak a segítségéért. Hamarosan vetekszik fontosságban a jégemberkével. Elso barátját, a jegesmedvét, követi a havasi nyúl, a pingvin, a fóka – és a végén a hollógyereknek már csupa-csupa jó barátja van. Sokat kell segítenie, de meg is szereti mindenki – hát egészen elfelejti régi, csúnya viselkedését. Kedves és barátságos, és mindenki bátran megbízhat benne. Egy szép napon odaröppennek a szülei. Boldogok, hogy viszontláthatják az o kicsi és ráadásul aranyos hollógyereküket. - Sokat tanultál – mondja búcsúzóul a jégemberke -, tudod hogyan kell másoknak segíteni, barátságos és megbízható lettél. Nagyon fogsz nekünk hiányozni! Gyere el látogatóba, ha majd sikerült a hollók bizalmát is elnyerned, akárcsak a miénket.
75
A hollógyerek nemcsak bátor és jó lett, de meg is okosodott – hát a többi hollóval éppoly barátságos és segítokész, mint a havasi állatokkal. Mind többet adnak a szavára, és valamennyi hollógyerek számára, de mindig büszkén mosolyognak rá. Ebbol tudja, hogy nem is feledkeztek meg róla, és ha nem is érnek rá, hogy sokat foglalkozzanak vele, azért nagyon szeretik. Így végzodik a varázs televízió musora. Tamásnak pedig egyszer csak szöget üt valami a fejébe: - Talán te magad vagy az az egykori hollógyerek? Azért akarsz nekem segíteni, mert én is olyan buta vagyok, mint amilyen te voltál gyerekkorodban? A holló bólint, és ad Tamásnak egy gyógynövényt, amelynek négy kerek levele van. - Mit csináljak ezzel? – bámul Tamás. Kár, kár, kár, Segít neked a holló már. Ha kedved támad zúzni-törni, Netán másokat meggyötörni, A hollófüvet kézbe vedd, Nyomj össze minden levelet, S számolj egytol négyig tagoltan: A dühödnek hult helye nyomban. Ha kedves, készséges leszel, Csak röpke ido telik el, S megszeretnek – akár a hollót – S barát sürög majd körbe, sok-sok. Kár, kár, kár. Búcsúzom. Úgy ám: Két segíto lesz ezután.
- Én is olyan lehetek, mint a kis holló? De hogyan? Nálunk itthon nem gyógyíthatok jegesmedvét! És jégemberke sincs, aki segítene!
76
Reggeli közben Tamás elmeséli a szüleinek, milyen kalandban volt része, és a tanácsukat kéri: hogyan követhetné a hollógyerek példáját. A szülok felajánlják, hogy majd ok játszanak Tamással jégemberkést meg hollógyerekesdit. A szülok a jégemberke szerepében megkérhetik például Tamást, a „hollógyereket”, hogy segítsen a növényeket gondozni, vagy mondja meg, mi legyen a vasárnapi ebéd; más alkalommal menjen el bevásárolni a „jégemberke” helyett. Summa summarum: akárcsak a hollógyerek a jégemberkénél, Tamás a családban legyen fontos személy. Persze csak ha sikerül jól felhasználnia a fekete holló ajándékát, a gyógynövényt. Valahányszor Tamás mérges lesz vagy dühbe gurul, kézbe veszi a gyógyfüvet, sorra megérinti a négy levélkét, és lassan számlál hozzá: - Eeeegy, keeeeetto, hááááárom, nééééégy. Közben pedig a hollógyerek meséjére gondol. És lássatok csudát: a mérgét mintha elfújták volna! Amit a szüloknek tudniuk kell A gyerek agresszivitása megnyilvánulhat szóban (szemtelen, kiabál, csúnya szavakat használ) és tettekben (tönkretesz dolgokat, verekszik). A lereagáláshoz többnyire beéri szóbeli agresszióval. Agresszív magatartást többek között akkor tanúsít, amikor féltékeny, amikor úgy érzi, hátrányban van, nem értik meg, nem részesül kello figyelemben. Ahhoz, hogy megbirkózzunk a gyermeki agresszivitással, nem elegendo megakadályozni a dühkitöréseket. A cél: elhárítani az agresszió okát. Itt a családnak jut a legfontosabb szerep. Mindenekelott: ne legyen a gyereknek agressziós „mintaképe” a családban. Figyeljék meg, milyen gyakran kiabálnak a gyerekkel. Sikerül fegyelmezniük magukat? Fontos, hogy a gyerek számára nyugodt, megérto légkört teremtsenek. Érezze a gyerek, hogy elfogadják, hogy teljes értéku tagja a családnak, hogy szükség van rá, hogy fontos a szüleinek. Hogyan leghelyesebb reagálni a gyerek agresszivitására? Ha szidják, büntetik a gyereket, nem sikerül belátásra bírniuk. Ez csak újabb megerosítés a gyerek számára: - Engem nem szeretnek! Nem értenek meg! – És így épp az ellenkezojét érik el – a gyerek megmakacsolja magát, és csalódottságát agresszió formájában reagálja le. Az sem segít, ha a lelkére beszélnek, ezt ugyanis a gyerek úgy éli meg, hogy agresszív magatartása következtében részesül az igényelt figyelemben – vagyis megjutalmazzák, mert agresszív volt. A szülok érveit, akármilyen formában tálalják, a gyerek nem fogadja megfeleloképpen, és ezért nincs is jelentoségük. A legfontosabb parancs: az agresszív magatartást nem szabad tudomásul venni, azaz nem szabad figyelemben részesíteni. Ha fennáll a veszély, hogy a gyerek magában vagy másban kárt tesz, esetleg tör-zúz, el kell távolítani a „csatatérrol”. Nyugodtan, de határozottan és szótlanul vigyük el a „veszélyzónából”. Ezután röviden megmagyarázhatjuk: - Ha megnyugszol, örülünk, és akkor megint jókedvuek leszünk valamennyien. Semmi esetre sem szabad a gyereket bezárni. Csak éppen el kell távolítani az elozoek színhelyérol. Ha továbbra is tombol, és ezt sikerül nem tudomásul vennünk, kedvezobb lenne vele maradni. Így lehetoségünk nyílik a gyereket,
77
mihelyt felhagy a tombolással, pozitív figyelemben részesíteni. Az ilyenfajta agresszív roham ugyanis viszonylag sokáig tarthat. Orizzék meg acélidegeiket! Szemléltetésül álljon itt egy példa iskolaigazgatói múltamból: A nyolcesztendos Tónit szülei már a harmadik évtol (a „dackorszaktól”) fogva problémás gyereknek minosítették. Anyja nagyon ideges és türelmetlen volt, és állandóan zsörtölodött. Apja látszólag nyugodt volt, de idonként „robbant”, és ordítozott feleségével. A családi élet tehát nem volt harmonikusnak nevezheto. Tóni egyébként még féltékeny is volt négyéves öccsére. Tóni állandóan úgy érezte, megsértették, megtámadták, félreértik. Nem voltak barátai, de dacosan kijelentette, hogy nem is kell neki senki. Elore nem látott semmiségek (ha a tanítóno vagy valamelyik osztálytárs elejtett egy meggondolatlan szót; ha rajzolás közben kitört egy színes ceruza hegye…) rendkívül agresszív cselekedetekre késztették a gyereket. Kirohant a tanterembol, a falat rugdosta, székeket borított fel, kisebb gyerekeket bántalmazott. Amikor Tóni egy alkalommal a szünetben az iskolaudvaron óvodásokat rugdosott meg, be akartam vinni az irodámba. A gyerek vadul hadonászott, a földre vetette magát, úgyhogy kénytelen voltam kivonszolni az udvarról. Az irodában rögtön fenyegetozni kezdett: mindent szétrombol. Nem reagáltam a fenyegetozésre, csak annyit mondtam nyugodtan: - Sajnálom. Látom, nagyon dühös vagy rám. – Egy pillanatra meghökkent, de rögtön összeszedte magát, és az íróasztalomról kezdte a fölre hajigálni az iratokat. Közben szemmel tartott, és várta a reakciómat. Én (akármennyire nehezemre esett) nem vettem tudomásul a provokációt. A gyerek ingerült lett, hogy cselekedete nem váltja ki a szokásos reakciót, de mégsem adta fel. – Széttöröm a telefonodat. – fenyegetozött, és lassan, rám-rám sandítva a telefonhoz ment. Ha akkor közbelépek, csak megerosítettem volna agresszív magatartásában. Fogta a telefont, de elég óvatosan ejtette le. Most már nem volt az a lényeg, hogy agresszióját töréssel-zúzással vezesse le – agresszív cselekvése csupán eszköz volt a provokálásomra, hogy reakciót kényszerítsen ki belolem. Én még akkor is hallgattam, és nem néztem a gyerekre. Elbizonytalanodott, egyszer-kétszer megrugdosta a falat, ledobta a földre a ceruzáimat, aztán durcás képpel az ablakhoz állt. Most jött el a pillanat, amikor figyelemmel kellett feléje fordulnom. Odamentem hozzá, könnyedén a vállára tettem a kezemet, és így szóltam: - Azt hiszem, szomorú voltál, mert valaki megsértett, igaz? A gyerek nem felelt, de nyugodtan maradt. Szelíden megsimogattam és így folytattam: - Az embernek nagyon fáj, ha azt hiszi, hogy a többiek nem szeretik. El tudom képzelni, hogy gyakran egyedül érzed magad. Különben észrevettem, hogy nagyon szívesen és jól rajzolsz. Nagyon tetszenek nekem a rajzaid. Te, igazán örülnék, ha jó barátok lennénk, és ha néha meglepetésül rajzolnál nekem valamit. Itt, az irodámban például nincsenek színes képek. Nézd, itt például milyen szépen mutatna egy rajz. Merevsége lassan felengedett, de még akkor sem válaszolt. Kezdtem összeszedegetni a padlóról az iratokat meg a ceruzákat, és megjegyeztem.
78
- Igazán kedves volna, ha segítenél rendet csinálni. – A gyerek szótlanul segített. – Jól van, köszönöm a segítséget. Igazán jó barát vagy! Másnap megkaptam a rajzot. Azután még sok másik követte. Majd miután több beható beszélgetést folytattuk, gyors ütemben alábbhagytak Tóni iskolai agresszív rohamai. A szüloket felkértem, hogy viselkedjenek megfeleloen, s értsék meg és szüntessék meg a gyerek agresszív magatartásának az okait. Megállapodtunk abban, hogy „sikerfüzetet” vagy „dicsérofüzetet” (leírás a „Nem akarok még lefeküdni” c. részben) fognak vezetni. Az agresszív gyerek természetesen túlnyomóan negatív magatartásával tunik fel. A szülok kényszerítve érzik magukat, hogy szüntelenül figyelmeztessék, hogy „problémás gyerekük” lelkére beszéljenek. Eközben nem veszik észre, hogy a gyereknek számos elismerésre méltó tulajdonsága is van. Ha mindig csak negatív magatartásra érkezik visszajelzés, semmi sem készteti arra, hogy javítson a viselkedésén. A dicsérofüzet a szülok átnevelésére is szolgál: hogy több figyelmet szenteljenek annak, ami a gyerekükben pozitív. A gyereknek segít a dicsérofüzet, hogy biztonságra és önbizalomra tegyen szert. Ezáltal az agresszív cselekedetek eredeti kiváltó okai fokozatosan elveszítik hatásukat. DÖNCI ÉS DORKA, A MEDVEBOCSOK Ha a testvérek marakodnak Megfigyelted-e már az állatkertben a medvebocsokat? Láttad, milyen vígan hancúroznak? De ha a játék elvadul, mackómama belekap csemetéi bundájába, jól megrázza, és odébb viszi oket. Dönci és Dorka is aranyos bocsok. Sajnos oket nem látogathatod meg az állatkertben, mert messze-messze laknak a mamájukkal együtt egy szép, meleg medvebarlangban. Dönci az idosebb, nagyobb is, erosebb is, mint Dorka. Döncinek már szabad egyedül is kijárnia a medvebarlangból – persze nem mehet messzire. Odakint vidáman játszik, átmászik a kidolt fatörzseken, vagy a patakban pocskol. Néha legyeket, pillangókat kerget, és a lehulló falevelek után kapkod. Gyakran meg csak hempereg a fuben, és vígan dörmög hozzá. Szívesen indul felfedezoútra is – de sohasem messzire. Annyira már megokosodott, hogy mindig a barlang közelében marad. Néha nem bánja, ha Dorka is elkíséri. Kettesben olykor vidámabb a játék. De többnyire zavarja a kishúga. Mert Dönci már olyasmit is játszik, amihez Dorka még kicsi, vagy amit egyedül jobb játszani. Dorka ilyenkor mérges, mert azt szeretné, ha Dönci csak vele játszana. Mindent pontosan úgy akar csinálni, mindenbol ugyanolyat szeretne kapni, mint a bátyja. És ha nem játszik éppen a mamájával, Döncit nyaggatja. Belecsíp a hátuljába, elszedi tole az édes bogyókat, vagy mancsával szétrontja a tornyot, amit Dönci rakott kavicsokból. Dönci ilyenkor nagyon mérges, és bumfordi mackóorrával jól megbökdösi Dorkát. Dorka dühösen bömböl, és beszalad mackómamához a barlangba. Mackómama vigasztalja kicsikéjét, Dorka szorosan hozzábújik. Ám csakhamar megint játszani támad kedve. Felmászik mamája hátára, a bundáját tépázza, a fülét harapdálja, a hátán szánkázik. Mackómama mindezt békésen turi. Jó játék, én is ilyet akarok játszani – gondolja Dönci, és közelebb cammog. Felugrik anyja hátára, de akkora lendülettel, hogy letaszítja Dorkát.
79
Most már Dorka haragszik, és belekap Dönci lábába. Dönci felvisít és lepottyan mamája hátáról. De mindjárt talpra vergodik, és jókora pofont ken le a húgának, mert már o is dühbe gurult. Dorka pedig gyorsan kimereszti karmát, és jól megkarmolja Dönci orrát. Aztán… De nincs aztán, mert mackómama fenyegeto brummogással véget vet a csetepaténak. Ha a bocsok összekapnak, mamájuk nem avatkozik be. De ha istenigazában bedühödnek, akkor kénytelen közbelépni. Mit csináljon mackómama a két pukkancs gyerekével? Egyformán szereti mind a kettot, és fáj neki, ha bántják egymást. Végül szomszédjához, a sashoz fordul tanácsért. A sas ott fészkel a közelben egy magas hegyen. Sok mindenrol tud, hiszen o a levego királya, és a magasból látja, mi történik a földön. Mackómama elpanaszolja bánatát. - Adok neked egy hegyikristályt – mondja a sas. – Eredj vissza a barlangodba. Meglátod, a kristály segít. És mielott mackómama bármit is kérdezhetne, a sas már messze száll. Nagy az öröm a barlangban, hogy mackómama hazatért. - Mit hoztál? Hol voltál? Mit csináltál? Mesélj! Nem, elobb nekem mesélj! Én kérdeztem eloször! Nem igaz, mert én! Buta vagy! Mama, azt mondta, hogy buta vagyok! Igenis az vagy! Nem igaz, te vagy a buta! – és már kezdodik is a verekedés. Mackómama elszomorodik, és közbe akar lépni. Ám hirtelen nagyot villan a hegyikristály, hogy mackómama szeme belekáprázik. Lehunyja a szemét – és abban a pillanatban mély álomba merül. - Mama, ébredj fel! Dönci mindig bánt! - Nem igaz! O az oka! Mindig hazudik, mama! De mackómama semmit sem hall a csetepatéból. Alszik, mint a bunda. - Éhes vagyok, mama! – nyafog Dorka. – Ki ad nekem enni? Mama, ébredj fel! - Ugyan, mit bogsz mindjárt. Keress magadnak bogyókat. Talán még méhkast is találunk. Akkor nyalakodhatunk a mézbol. Várj, mindjárt jövök – vigasztalja húgát Dönci. Aztán együtt nekiesnek a finom csemegének. -Unatkozom. Játszani akarok. De mama még mindig alszik. Akkor játsszál velem te, Dönci. - Nem érek rá – mondja Dönci. – Megyek köveket görgetni a folyóba. Neked nem szabad, mert még beleesel a vízbe. - Akkor maradj itt – nyafog Dorka.
80
- Ugyan, ne légy már olyan, mint egy pólyás! Tudsz te egyedül is játszani. Találj ki valamit. Én is mindig kitalálok mindenféle játékot. Meglátod, milyen mókás. Késobb majd játszunk együtt. Dorka persze nem szeretné, ha Dönci pólyásnak tartaná. Ezért o is kitalál magának valami játékot, akárcsak a bátyja. Amikor Dönci visszajön a folyótól, örül, hogy Dorka már olyan szépen tud egyedül játszani. - Tényleg nem vagy már pólyás – dicséri a húgát. Most hancúroznak egy kicsit, már ahogy medvebocsoknál szokás. Csak úgy, mulatságból. Dönci vigyáz, hogy ne legyen goromba, de már Dorka sem annyira kényes. Hemperegnek, kacagnak, és amikor elfáradnak, mind a ketten mackómama mellé kuporodnak, aki még akkor is mélyen alszik.
Másnap reggelre mind a hárman jól kialudták magukat. A bocsok persze boldogok, hogy mackómama megint tud velük beszélni, játszani. Hiszen milyen jó is az, amikor velük foglalkozik, és nem alussza át az egész napot! - Na, de ilyet! Ugyan fura segítséget kaptam a hegyikristálytól! Mit muveltetek? Nagy volt a veszekedés? - Dönci nagyon aranyos volt. Még ennivalót is szerzett. -Dorka pedig, képzeld, mama, egyedül játszott, mint egy nagy medvebocs! Egyáltalán nem veszekedtünk! -No, akkor csakugyan segített a kristály. De igazából azért nem akarok mindig elaludni, valahányszor összekaptok. Ti is biztosan jobban szeretnétek, ha ébren maradnék. Azért talán akkor is tudtok úgy viselkedni, mint tegnap. Ha megint elkezdtek marakodni, ami testvérek között gyakran megesik, a kristály figyelmeztetésül felvillan. Akkor nem fajul el a veszekedés, és én sem alszom el. Jó lesz? - Nagyon jó! – vágják rá vidáman a bocsok. És csakugyan, mackómamának ettol fogva sohasem kell egy teljes napot átaludnia. Néha-néha azért felvillan a kristály. De az igazi nagy veszekedéseknek vége. Amit a szüloknek tudniuk kell A szülok nyilván egyformán szeretik valamennyi gyereküket, de ez még nem jelenti azt, hogy egyformán bánnak mindegyikkel. Gyakran túlzott követeléseket támasztanak a legidosebbel szemben, elvárják tole, hogy o legyen az „okosabb”, hogy engedjen, hogy felelos legyen a kistestvéreiért, hogy viselkedjék önállóan. A legkisebbnél pedig nagyon is könnyen élnek a szülok a mentséggel: - Hiszen még kicsi, nem érti még ezt. – Holott elso-szülöttjüknél, amikor ennyi idos volt, nem éltek volna ezzel az indoklással, hiszen amióta testvérei születtek, orá hárul a „nagy” szerepe. Minden gyereket a korának és fejlodésének megfeleloen kell tehát kezelni, függetlenül a testvérek között elfoglalt helyzetétol.
81
Ha a gyerekek úgy érzik, hogy testvérük a kora miatt elonyben részesül, utánozni kezdik. A nagyobb egyszerre kisgyerek módjára viselkedik, a legkisebb a „nagyot” utánozza. Ha ezt megtiltják nekik, vagy dorgálják miatta, a csalódottságot általában a testvér iránti agresszióba fojtja. Ha a legnagyobb gyerektol azt kell kérnünk, legyen tekintettel a kisebbekre, vagy mondjon le a kedvéért valamirol, ne azzal érveljenek, hogy „mert te vagy a nagyobb”. Ez nem érv a gyerek szemében. Úgy véli, hátárnyba került, és nem érzi át, mi is a valódi értelme annak, hogy tekintettel van a testvéreire. Hangsúlyozzák inkább a kölcsönös segítség jelentoségét a családi kapcsolatban.
A testvérek közötti féltékenységet és veszekedést korlátozhatják, de nem akadályozhatják meg. Egészen természetes a versengés, az erok összemérése. Igyekezzenek távol maradni a testvérek közötti civakodástól. Semmiképpen se játsszák a bíró szerepét. Csak akkor lépjenek közbe, ha valaki vagy valami veszélybe kerül. Utaljanak a marakodók érzéseire („nagyon haragos vagy”, „mérgelodsz”), de ne hirdessenek ítéletet. Azután próbálják meg a gyerekeket szétválasztani, és a figyelmüket másra terelni. Ha a gyerekek az átlagosnál gyakrabban veszekszenek, legeloször is kérdezzék meg oket, kit-kit mi zavar a másikban, és mi az, ami mégis tetszik benne. Közösen állapítsanak meg hatásos rendszabályokat. Ha veszekedés van a levegoben, alkalmazhatnak tréfás jeladást (a gyerekek által kitalált „titkos jelet”), ami a kívánt viselkedésre emlékezteti a gyerekeket. Ha ezután hamarosan sikerül abbahagyni vagy legalábbis tompítani a vitát, választhatnak a gyerekek játékot vagy mesét. Ha a gyerekek nem reagálnak a jelre, rögtönözzenek nekik „párbeszédet” egy babával, plüssállattal arról, hogy milyen jó lesz, ha a gyerekek abbahagyják a veszekedést, milyen jól fognak majd velük játszani. Így a veszekedés közvetlen említése nélkül rávezethetik oket a kívánt magatartásra. Csak ezután említsék a helyzetet, amelybol a veszekedés támadt, és újra beszéljék meg a programot. Ha kevesebb lesz a veszekedés, a programmal fokozatosan fel lehet hagyni.
A MÓKUSGYEREKEK Hogy a gyerek jó partner legyen Berci mindennél jobban szereti az állatokat. Jól ismeri életüket, szokásaikat, és órákig képes állatokat figyelni. De jó barátai a növények is. Berci sohasem tör le egyetlen faágat sem, és virágot sem tép le kedvtelésbol.
82
Berci minden tekintetben kedves, barátságos, szolgálatkész gyerek. Segít édesanyának a házi munkában, és néha már o maga is elkészít egy-egy egyszerubb ételt. Anyukája örül, hogy Berci ennyire szereti az állatokat, a természetet. És büszke a kisfiára, amiért olyan szorgalmasan segít odahaza. Csak az szomorítja el egy kicsit, hogy Berci nemigen játszik a többi gyerekkel. Csakhogy Bercinek semmi kedve más gyerekekkel játszani. A fiúk nagyon is vadak, a játékaik meg unalmasak, az az örökös foci, aztán mindig hencegnek, és folyton azon veszekednek, melyikük a legerosebb. Kislányokkal sem játszik, habár némelyik lányos játék jobban tetszik neki, mint a fiúké. Csakhogy a lányok nem szeretnek fiúkkal játszani. Ezért aztán Berci a parkban többnyire kisgyerekekkel vagy éppenséggel kisbabákkal foglalkozik, akiknek mindegy, hogy o fiú-e vagy lány. A gyerekek hamarosan csúfolni kezdik Bercit. – Gyáva! Anyámasszony katonája! Otthon ül, a mama szoknyáján! Bercit nagyon bántja a dolog, tudja, hogy nincs is igazuk a gyerekeknek – de hát hogyan magyarázhatná meg ezeknek a butáknak, hogy igazságtalanok? Amikor egy különösen pimasz kölyök utánakurjant: -Aztán tudod-e, hogy fiú vagy-e, vagy lány? -, Berci rettenetesen szégyelli magát. Fáj neki, hogy a gyerekek ennyire nem akarják megérteni. Búsan ballag ki a városból a közeli kis erdobe. Leül egy kidolt fa törzsére, és halkan sírdogál. - Miért olyan buták a gyerekek? Csak az a fiú, aki focizik meg verekszik? Egyáltalán mit jelent az, hogy valaki fiú? Én talán kevesebb vagyok, mert szeretem a kisgyerekeket, mert segítek otthon anyunak, és nem töltöm az idomet butaságokkal? Hiszen én is éppolyan gyerek vagyok, mint a többi! - Te különlegesen jó gyerek vagy! – szólal meg egyszerre egy finom kis hang. Berci megretten. Jobbra néz, balra néz, elore és hátra – de sehol nem lát senkit. – Ide nézz, felfelé! A fa tetejére! – szól megint a hangocska. Berci felpillant a fa tetejére, és végre meglátja, ki szólt. - Nini, egy kismókus! Gyakran megfigyeltem, amint vidáman játszotok! Na de ilyet! Mióta tudnak a mókusok beszélni? – ámul Berci. - Minden állatnak megvan a maga nyelve. Csak kevés ember érti meg – magyarázza a mókus, és leszökken a fáról. – Gyere, bemutatom a barátaimat – és a mókus már szökken is be az erdobe. Bercinek ugyancsak szednie kell a lábát, hogy a nyomában maradjon. Bent az erdo mélyén épp gyulést tartanak a mókusgyerekek. Rengetegen vannak – ezren is lehetnek. Bozontos farkuk a magasba mered, és láthatólag roppant fontosnak érzik magukat. - Éppen azt tárgyaljuk, hogyan osszuk be egymás között a munkát meg a játékot – magyarázza a mókus.
83
Egy sötétbarna mókus odakurjant a mókusgyerekseregnek: - Jókora diók vannak az odúmban. Használhatnánk oket futballnak. Ki akar játszani? – És a sötétbarna mókus hamarosan össze is szedi a futballcsapatot. Ezután egy vörösesbarna mókus emelkedik szólásra: - Van nálam jócskán virágnektár meg mogyorólé. Rendezhetnénk fozotanfolyamot. Ki szeretne részt venni? – És mindjárt jelentkezik jó néhány mókusgyerek, akinek kedve támadt megtanulni a fozés csínjátbínját. - Hát egy kézimunkaklubhoz mit szólnátok? – kérdi egy világosbarna mókus. – Hosszú fuszálakból például takarót horgolhatnánk télire, vagy függönyt, az odúnk bejárata elé. - Nagyszeru ötlet! – örvendeznek a mókusgyerekek, és a kézimunkacsoport menten meg is alakul. Ezután javaslatok hangzanak el versenyfutásra, távolugrásra, fogócskára, bújócskára és sok más vidám játékra. Megszervezik a játékcsoportokat, a sportköröket, de a munkacsoportokat is: néhány mókusgyerek jelentkezik, aki a beteg mókusnagypapának segítene szívesen. Mások vállalják, hogy dió- és makkkészletet gyujtenek télire az öreg mókusoknak, akik már nem tudnak könnyen mozogni. Végezetül pedig nagy csoport alakul, amelynek az a célja, hogy az erdobol összeszedje a sok papírt, szemetet, amit az emberek szórtak szét. Ez már igen! – kiált elragadtatva Berci. – Nálatok aztán jó mulatság lehet a játék is, a munka is! Mindenki azt csinálja, amihez kedve van, és mégis nagy a rend, és mindenki szorgalmas! - Te is olyan vagy, mint mi – feleli erre a mókus. – Segítesz anyukádnak, tudsz fozni, takarítani, és szívesen játszanál mindenfélét. - Igen, igen – bólint Berci -, csakhogy itt nálatok nem nevetnének ki, mint otthon a városban a gyerekek. Egyébként, mondd csak: te mókusfiú vagy, vagy pedig lány? És ez a sok mókusgyerek? Kik a fiúk, kik a lányok? - Az egészen mindegy! – kacag a mókus. – De ha mindenáron tudni akarod, ha már érthetetlen módon ez annyira fontos neked – én lány vagyok. A többi mókusgyerekrol most nehéz lenne megmondani, hogy melyik micsoda. De mindegyik játék- és munkacsoportban nagyjából ugyanannyi a fiú, mint a lány. Nem tudom egész pontosan, mennyi, mert erre nem is figyelünk. Csak az a fontos, hogy jó pajtások vagyunk valamennyien. A szüleink is jó barátságban vannak, és minden munkát felosztanak egymás között. Mi is tolük tanultuk. - Micsoda? - Ámul Berci. – azt akarod mondani, hogy az apukák is végeznek házimunkát, hogy a fiúk engedik a lányokat focizni, és hogy a fiúk is jelentkezhetnek a kézimunkaklubba? - Hát persze. Miért ne? Mindegyik mókus azt csinálja, ami érdekli, vagy amihez tehetsége van. Világos, mint a nap! Miért csodálkozol? Hiszen ez magától értetodo! Miért érdekelné más a lányokat, mint a fiúkat, miért lenne máshoz tehetségük? Vagy miért kellene a fiúknak más munkát végezni, más játékot játszani,
84
mint a lányoknak? Hiszen elsosorban valamennyien mókusok vagyunk! Tinektek, embereknek, néha egészen különös gondolataitok vannak! – ingatja a fejét a mókus. – Talán azért voltál annyira szomorú, mert az emberek buta módon megkülönböztetik a lányokat a fiúktól? Neked szíved van, és ez mindennél fontosabb. Büszke lehetsz magadra. Nevesd ki az embergyerekeket, ha butábbak, mint mi, mókusok. Hidd el nekem, nem vagy te gyáva, sem unalmas fickó, amiért nem szeretsz fiús játékokat játszani, és mert néha szívesen játszanál lányokkal. Igazad van, segítsenek csak a fiúk is a háztartásban. Hiszen ezt láthattad nálunk is. Mindannyian boldog, elégedett mókusgyerekek vagyunk. Ha néha összekapunk is valamin, ha néha elered is a könnyünk, azért jó pajtások vagyunk, fiúk, lányok – valamennyien. Isten veled! Gyere el hozzánk máskor is! Ne felejtsd el, amit nálunk láttál! – És a mókus már szökell is vissza a barátaihoz. Berci zavartan üldögél a fatörzsön. - Álmodtam vajon, vagy mindez valóság volt? Igazán láttam a mókusgyerekek gyulését? Hogy is volt csak? Náluk egészen mindegy, ha egy fiú olyan, amilyenek nálunk csak a lányok lehetnek, és egészen mindegy, ha egy lány olyan, mint amilyenek nálunk a fiúk. Okosak ezek a mókusok! Már gyakran megfigyeltem, milyen szorgosan, vígan gyujtik a diót meg a makkot. De azon még sose törtem a fejem, vajon az a mókus, amelyik olyan fürgén ugrik fáról fára, fiú-e vagy lány! Bercire mély hatást tettek a látottak. Igazuk van a mókusoknak – gondolja, míg hazafelé ballag. – Nem hagyom, hogy a buta gyerekek elijesszenek. Utóvégre igazán büszke lehetek magamra, hiszen én is tudok mindent, amit általában a lányok csinálnak, de azt is, amit csak fiúk csinálnak. Sokkal többet tudok, mint a városunk többi gyereke! Berci már sokkal magabiztosabb. Újonnan szerzett önbizalmával felvértezve lép be a parkba. Ott alaposabban megnézi a gyerekeket, és észreveszi, hogy egyáltalán nem olyan boldogok és elégedettek, mint a mókusok. A fiúk összeverekedtek egy labda miatt, három kislány egy padon sugdolózik, de a negyediket nem avatják be a titokba. Egy fiú kedvetlenül, magányosan karikázik kerékpárján a gyepen, egy kislány unott arccal, egyedül ugrókötelezik. A homokozóban sem uralkodik kicsattanó jókedv: a kisfiúk lapátjukkal szétrombolják a kislányok homoktortáit, a kislányok bognek. Ez nem maradhat így! – gondolja Berci. – Nevetséges lenne, ha a gyerekeknek kevesebb volna az esze, mint a mókusoknak! – El is meséli mindjárt a parkban játszó fiúknak-lányoknak, mit tapasztalt az erdoben, a mókusgyerekek gyulésén. - Piha! – húzza el a száját egy nagyobb fiú. – Micsoda hülyeség! Én aztán nem fogok lányos játékokat játszani! - Nem érted, mirol van szó! – mérgelodik Berci. – Mostantól fogva nincs többé fiús játék meg lányos játék. Csak gyerekjáték! Gondoljátok csak el! Mostanáig jóformán többet veszekedtetek, mint játszottatok, mert már rég meguntatok mindent. Próbáljátok csak meg! - Na jó, megpróbálhatjuk – állnak rá a gyerekek.
85
Berci hát megszervezi a különbözo játékcsoportokat, pontosan úgy, ahogyan a mókusoknál látta. És lássatok csudát: a gyerekek nagyszeruen mulatnak! Új meg új játékokat találnak ki, egyik ötlet követi a másikat! A munkamegosztás lányok és fiúk között már nem muködik ilyen gyorsan és simán. Hiszen sok fiú számára kényelmesebb, ha a novére segít anyunak a törölgetésben, o pedig apuval barkácsol, vagy a sportközvetítést nézi a televízióban… Amit a szüloknek tudniuk kell Kicsi korában kezdjük el a gyereket arra nevelni, hogy partner legyen. Ez azt jelenti, hogy méltányoljuk, megbecsüljük tulajdonságait és képességeit. A partnerséghez tartozik az igazságos munkamegosztás is. Mint ahogy az elméleti részekbol leszurhették, legtöbb magatartási forma nevelés eredménye. Lustaság, kényelmesség, uralkodni vágyás, félszegség, önállótlanság – mindezeket a „tulajdonságokat” a neveléssel oltjuk be a gyerekbe. Hasonlóképpen a mások iránti toleranciát, a késobbi életközösségben való viselkedést is tolünk tanulja a gyerek. Ha egy gyereknek például csak azért, mert fiú, kezdettol fogva elojogokat biztosítunk (vadulhat, több szabadságot kap, otthon kevesebbet kell segítenie), ne csodálkozzunk, ha késobb megkívánja, hogy kiszolgálják, és nem lesz képes igazi partnerkapcsolatra. Ha a szüloi ház nem szolgál megfelelo példával, hasztalanul iparkodunk partnerré nevelni a gyereket. Amikor valamelyik házasfél (és nem feltétlenül mindig a férfi szolgál negatív példával) semmilyen módon nem partnercentrikus, aligha éli meg a gyerek az igazi közösség, a tolerancia és a kölcsönös megbecsülés szabályait. Ez a gyerek az után a mintakép után igazodik, amelyik a kedvezobb feltételek között él – vagyis az önzobb szülo után. Legeloször is nekünk, felnotteknek kell megtanulnunk, hogy leküzdjük a férfi és a no közötti szerepmagatartás kliséken alapuló elképzelését, hogy egy személyben elsosorban az embert lássuk, és ne a neme vagy a faja után ítéljük meg. Csakis így sikerülhet utat mutatnunk a gyerekeknek az igazi partnerkapcsolathoz. lap tetejére
A STÁLIKSZOK MEG A GUMMERÁNOK Ha környezetvédelemre akarjuk nevelni a gyereket Van valahol a végtelen világmindenségben egy sivár, kopár bolygó, amely valaha réges-régen egyike volt a legszebb égitesteknek. Ott, ahol ma már nincs más, csak szutykos homok meg kopár sziklaszirtek, valamikor kristálytiszta vizu folyók szelték át a viruló tájat. Az ég lágy kékségét tengerek és tavak tükrözték vissza. Átlátszó mélységükben vígan kergetoztek a vizek lakói. A mezo virágoktól, bogaraktól tarkállott. Voltak ott piros, kék, sárga, fehér, rózsaszín és lila virágok, kicsik és nagyok, hosszú szárúak, rövid szárúak. Emitt pillangók röpködtek, ott katicabogár mászott, amarra szöcske szökkent, itt méhek zümmögtek, amott
86
tücsök ciripelt. Ugyanilyen eleven élet verte fel az erdo csendjét is. Az eroteljes fák suru lombkoronája sok állatnak szolgált otthonul. Számtalan madárfajta fészkelhetett zavartalanul az ágak között, daluk boldogan visszhangzott az erdoben. Nyúl, sündisznó, oz, mókus és az erdonek még sok más lakója surrant, szaladt, repült, kúszott, mászott elégedetten a zöld suruben. Csakhogy állatokon és növényeken kívül egyéb lakói is voltak ennek a csodaszép bolygónak – a stálikszok mega gummeránok. A stálikszok tapintatlan, mohó lények voltak, a gummeránok jóindulatú, de sajnos gyenge, együgyu lakói a bolygónak. A mohó stálikszok nagy mohóságukban gyártottak és gyártottak mindent, amit csak kitalálni meg gyártani lehet, és arra törekedtek, hogy minden az o tulajdonukba kerüljön. Abban még nem volna semmi kivetnivaló, hogy új meg új gépeket, készülékeket találtak fel, új meg új dolgokat gyártottak – ha a stálikszok ésszeruen, célszeruen és mindenekelott értelmesen éltek volna a tehetségükkel. Csakhogy annyira elöntötte oket a kapzsiság, hogy egyre csak gazdagodtak, és nagy boségükben mit sem törodtek a környezetükkel. Irtózatosan sok helyre volt szükségük, hogy minden tulajdonukat, minden javukat, valamennyi masinájukat el tudják helyezni. Ezért aztán nekiálltak és kivágták a fákat, kiirtották az erdoket, lebetonozták a mezoket, kiszárították a patakokat. De még így sem volt elegendo helyük. Elhatározták hát, hogy mindazt, ami nem vadonatúj, és persze a sok masinájuk minden hulladékát belehajigálják a folyókba, tavakba, tengerekbe. A stálikszgyerekek is követték a szüleik példáját, a megunt játékokat, üres üdítos dobozokat, csokoládé- és cukorkapapírt, kartondobozokat, plasztikzacskókat elhajigálták réten, erdoben, folyókba, tavakba, tengerekbe – oda, ahova érték. A gummeránok ugyan nem helyeselték a stálikszok viselkedését, de tenni sem tettek ellene semmit. Eleinte még észre sem vették, hogy minden egyre piszkosabb, hogy a természet lassan megbetegszik – továbbra is örültek a tarka rétnek, a zöld erdonek. Amikor már lehetetlenség volt nem észrevenni, milyen kárt tettek a stálikszok a természetben, a gummeránok szörnyen megrémültek. Sírtak, ha találtak egy állatot, amelyet megsebzett egy elhajított konzervdoboz, ríttak a kiszáradt fák láttán, panaszolták a zavaros vizeket – de ugyanakkor tátott szájjal bámulták a stálikszok fényuzo életét, amibol nekik is le-lepottyant néhány morzsa. Ezért aztán még úgy se mertek ellenszegülni a stálikszoknak. Csak két gummerángyereknek, Tisztácskának és Békécskének volt annyi esze, hogy megpróbáljanak valamit tenni a szennyezés ellen. Eloször is összeszedték az erdon-réten szanaszét hevero játékokat, plasztikzacskókat, dobozokat, papírokat, aztán lebuktak a vizek mélyére, hogy onnan is felhozzák a szemetet. De a bolygót már annyira elárasztotta a hulladék, hogy Tisztácska és Békécske hiába fáradozott. Tanakodtak, töprengtek: mit tehetnének, s végezetül elhatározták, hogy elmennek a bolygó legbölcsebb lakosához, a vén bagolyhoz. A bagoly egy százesztendos tölgyben lakott, de már annak az ágai is betegen kornydoztak. A bagoly elgondolkodva pislogott, tollászkodott, a füle tövét vakarta, aztán végre megszólalt: - Segítek nektek. Ükanyám varázsitalt ásott el ennek a tölgyfának a tövében. Ha növényt, állatot, vagy más élolényt meghintenek a varázsital három cseppjével, egy szempillantás alatt átröppen a szomszédos lakatlan bolygóra. Csak az a veszedelmes, hogy se több, se kevesebb nem lehet három cseppnél. Aki kevesebbet kap, magányosan bolyonghat a világmindenségben, aki többet, az egy messzi, távoli bolygóra
87
kerül. És még valami. Nincs elegendo varázsital valamennyi lakosnak. Ezért a stálikszok nem kaphatnak belole egyetlen cseppet sem. Talán jobb is így, mert a stálikszok nem tanulnak hibáikból, és az új bolygót hamarosan éppen így beszennyeznék. Hát jó, ássatok le a tölgyfa tövébe, és hozzátok fel a varázsitalt. Kérjétek meg a madarakat, hogy segítsenek helyesen elosztani az italt. De gyorsan, mert legfobb ideje megmenteni a természetet. Tisztácskának és Békécskének nem kellett kétszer mondani: a madarak segítségével háromcseppenként elosztották a varázsitalt az állatok és a növények között. Huss, eltuntek az erdok, zsupsz, nyoma se maradt a mezoknek, hujj, röppentek fel az állatok az égbe. Sivár, kopár és szürke lett a bolygó. A gummeránok keseru könnyeket sírtak, de kényelmetlenül érezték magukat még a stálikszok is. Piros virág helyett megannyi rozsdás fém alkatrész, sárga virágok helyett ócska törmelék; hal helyett olajfolt úszott a vízen, fák helyett szemétdombok emelkedtek. Szemét borította az egész bolygót. Tisztácska és Békécske még gyorsan megszórták a siránkozó gummeránokat a varázsitallal, hogy gyorsan megszabaduljanak a piszkos sivatag szomorú látványától. Végül pedig egymást is meghintették háromhárom cseppel. Az utazás mindössze néhány másodpercig tartott, Tisztácska és Békécske mégis úgy érezték, mintha hosszú, gyötrelmes álomból ébrednének, amikor leszálltak az új bolygón. Csodálatos látványt nyújtottak a buja, tarka mezok, tiszta folyók, tavak, tengerek, a pompás állatvilág, a dús erdoségek. Tisztácska és Békécske még a százesztendos tölgyfára is rátalált, amely immár egészséges ágaival nyújtózkodott a meleg napfény felé. A gummeránok új erore kaptak. Nekiláttak, hogy városokat építsenek, sot még gépeket is szerkesztettek, ahogyan a stálikszoktól tanulták. De arra gondosan ügyeltek, hogy okosan helyezzék el és kezeljék a gyáraikat, városaikat, gépeiket, hogy a természetben ne tegyenek kárt. Amikor Tisztácska és Békécske a gummeránok közül utolsónak indult a nagy útra, a varázsital palackja nem ürült ki egészen. Négy stáliksz talált rá, és mohón ki akarták inni a maradék italt. Az elso nagyot hörpintett belole, ugyanúgy a második is, de a harmadiknak meg a negyediknek már csak egy-egy csepp jutott. Nemhiába intett óvatosságra a vén bagoly: a harmadik meg a negyedik stáliksz mind a mai napig magányosan bolyong a világmindenségben, mert egyetlen bolygó sem fogadja be a környezet ellen vétkezoket. Hát az elso meg a második stáliksszal vajon mi történt? Jókora kortyot nyeltek a varázsitalból, hát ahogy a vén bagoly megjósolta, egy messze távoli bolygóra érkeztek: méghozzá a mi Földünkre! Így hát most két stáliksz él közöttünk. Nagyon vigyázzunk, nehogy ezek a megátalkodott lények a mi Földünket is szennyezett, sivár, szomorú bolygóvá változtassák! Ugye, te is segítesz? Amit a szüloknek tudniuk kell A környezetvédelem gondolata már régen nem csupán egy kisebbség ideológiája. A mindennapi élet alapvetoen fontos törvénye, hogy gondunk legyen környezetünkre – következésképpen fontos alkotóeleme a nevelésnek. Hogyan lehet a gyerekeket rávezetni, hogy törodjenek a környezettel, hogyan ébreszthetjük oket a környezet tudatára? Csak ha a szülok értenek hozzá, hogyan részesítsék a gyereket is a természet örömében, hogyan keltsék fel eroltetés nélkül érdeklodését iránta, ha maguk adnak példát a gyereknek,
88
hogy legyen tekintettel a természetre, és cselekedeteivel ne rombolja a környezetet – akkor a minta alapján a gyerek elsajátítja a helyes szemléletet.
Elsosorban tehát a szülok szolgáljanak mintaképül. Így például gyakorolják mindennap együtt a gyerekkel a környezet megérto védelmét (üres tejeskartonokat összehajtogatni, a hulladékot a megfelelo hulladékgyujtobe dobni, semmit nem elszórni, a földrol a szemetet felszedni stb.), és igyekezzenek felébreszteni a gyerekben a természet iránti érzékenységet (elmagyarázni állataink szokásait, szükségleteit, felhívni a gyerek figyelmét a rovarok szépségére és hasznosságára, növényeket gondozni és nem letépni stb.) Ha a gyerek megtanul ügyelni a tiszta környezetre, ha kifejlodik benne a természet iránti érzék, akkor nemcsak a növény- és állatvilág, hanem az emberek iránt is tapintatos, jóérzésu lesz. NAGYI MEGHALT Ha a gyerek találkozik a halállal
Nagyi meghalt. Anna el sem tudja képzelni, hogy Nagyi nincs többé. Anna nagyon szerette Nagyit. – és most már sohasem fogja viszontlátni a nagymamáját? Otthon nyomott a hangulat, minden csendes, a szülok halkan beszélgetnek. Mama néha lopva letörli könnyeit, papa zavartan köhécsel. Annának ennyit mondtak igen komolyan a szülok: - Nagyi a mennyországban van. Ott sokkal jobban érzi magát, már nem fáj neki semmi. - De én úgy szeretem! Miért nincs már itt? Hogyhogy jobban érzi magát? Miért halt meg? – kérdi kétségbeesetten Anna. - Hiszen tudod, hogy nagyon beteg volt. És nagyon öreg is volt már. Olyankor a szív elfárad, és egy napon nem ver tovább – válaszolnak a szülei, és szomorúan elfordítják tekintetüket. - Csak a beteg, öreg emberek halnak meg? Mamának és papának is el fog fáradni a szíve? Azt hiszem, néha a gyerekek is meghalnak. Fáj a meghalás? Mit jelent az, hogy a mennyországban van? Az én tengerimalacom is ott van, amelyik tavaly elpusztult? Nagyi most az én tengerimalacommal játszik? Lát engem most Nagyi? Ezek a kérdések foglalkoztatják Annát, de nem meri gyászoló szüleit zaklatni. Anna nyugtalanul forgolódik az ágyban. Hirtelen maga elott látja Nagyi kedves, ismeros arcát. Emlékszik a sok mesére, gyerekversre, amit olyan gyakran hallott nagymamájától. Nagyi kedvenc versét tudja is kívülrol. Egy
89
kisfiúról szól, aki meghalt, és az égbol küld üdvözletet édesanyjának, hogy megvigasztalja, és hogy édesanya örömmel gondoljon gyermekére:
Angyalsereg este asztal körül Makulátlan, kifésült szárnnyal ül. Cakkos csillagot farag minden angyal, S befesti tiszta, mennyei arannyal. Szent Péter mindre oda-odanézve Jár fel-alá, és nem ül le a székre, Vállacskák felett sorra áthajol, Ha rosszul jár a kéz, javít, s dicsér, ha jól. Az asztal sarkán, hátul egy ficakban Vígan dolgozik egy kis tökmag angyal, Mint o, a csillaga majd’ akkora, Ecsetje rendületlen jár ide-oda. Hirtelen hasít a mennyei csendbe Mennydörgés: „Te mit muvelsz, szedte-vette?!” O így válaszol vígan: „Anyué lesz! Az égszínkéket nagyon szereti, Kék csillagot festek, nem aranyat neki. Majd ha a csillag kéken ragyog fenn az égen, Tudom, így szól anyu: -Kicsim festette nékem.”
90
Az angyalkák ugyan csak a mesében festik a csillagokat, de Anna tudja, hogy néha majd Nagyi is küld neki ilyen „csillagüdvözletet”. És mert Anna nagyon szereti nagyit, mindig örömteli szívvel gondol majd rá. És akkor néhány pillanatig úgy érzi, mintha Nagyi most is ott volna mellette. Annának eszébe jut, hogy van valahol egy rajz, amit Nagyitól kapott. Mindjárt kutatni is kezd a fiókjában, megtalálja, leveszi a falról a Snoopy-posztert, és a helyére akasztja Nagyi rajzát. Ekkor lépnek a szobába a szülok, és a rajz láttán elered a könnyük. Jólesik, ha az ember néha kisírhatja magát. Mindannyian megkönnyebbülnek, sok szépet mesélnek egymásnak Nagyiról, és most végre Anna is elkérdezheti valamennyi kérdését. Amit a szüloknek tudniuk kell Ne tagadják meg se maguktól, se a gyerektol a gyászt! Ne nyomják el érzéseiket, ne kerüljék a szeretett személy halálának témáját. Alaptalan félelem, hogy a gyász szükségtelen terhet ró a gyerekre. Ha az ember oszinte fájdalmat érez, ezt nehezen leplezi. De ha nem adnak hangot az érzéseiknek, a gyerek elbizonytalanodik a gyász jeleinek láttán, amelyeket önök önkéntelenül tanúsítanak. Ha oszintén megvallják érzéseiket, és a gyerektol sem tagadják meg az ilyen érzést, segítenek neki, hogy megnyíljon, és oszintén beszéljen a bánatáról. Ne essenek a szokásos hibába, hogy a gyereknek azonnali vigasztalással próbáljanak szolgálni – vegyék elobb tudomásul az érzéseit. Ne kerülgessék a halál témáját, mint macska a forró kását. De ne is terheljék túl a gyereket hosszú magyarázatokkal. A helyes út: a gyerek kérdéseire rövid, hatásos, egyértelmu válaszokat adni. A családi körben beszélgessenek behatóan az eltávozottról, emlegessék fel szép emlékeiket, meséljenek egymásnak kellemes eseményekrol. Mindez azonban csak akkor hat felszabadítóan, ha önmagunk is, a többi érintettnek is megengedik, hogy szabadon kimutassák fájdalmukat.
91
