Flynn Vince a Hatalom Korlatai

VILÁGSIKEREK

Vince Flynn

A HATALOM KORLÁTAI

GENERAL PRESS KIADÓ

ALAPtTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe Term Limits copyright © 1997 by Vince Flynn Orieinally published by Pocket Books, a division of Simon and Schuster, Inc. Hungarian translation © TOKAI ANDRÁS © GENERAL PRESS KIADÓ egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította TOKAI ANDRÁS Szerkesztette TÓTH JUDIT A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1416-7026 ISBN 978 963 643 028 3 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Tel.: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu generalpress©generalpress.hu Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő STIBINGER ÁGNES Készült 27,5 nyomdai ív terjedelemben, 53g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papíron. Kiadói munkaszám 1625-08

Tom Clancynek, Robert Ludlumnak, Leon Urisnak, J. R R. Tolkiennek és Ernest Hemingwaynek, akik arra ösztönöztek, hogy meg is éljem az álmaimat

Köszönetnyilvánítás Amikor hozzáfogtam A hatalom korlátainak a megírásához, még nem is gondoltam volna, hogy mennyien áldoznak majd e könyvre idejükből és tehetségükből. Mindannyiuknak hálás vagyok ezért, de különösen azoknak, akik tudásuk és szakértelmük mellett barátságukkal is megajándékoztak. Dan McQuillannek, Paul Lukasnak, Liz Tracynek, Mike McFaddennek, Kristin O'Garának, Judy O'JonnelInek, Matthew O'TooIe-nak valamint Tom és Valerie Tracynek köszönöm, hogy végig segítettek a helyes úton haladnom. Susie Moncurnek külön köszönet tanácsaiért és remek szerkesztői tevékenységéért. Jeanne Neidenbachnak és testvéremnek, Kevinnek köszönöm, hogy állandóan gondoskodtak a friss kéziratokról. Jóbarátomnak, Dave Warchnak, a humorát és fotós tehetségét köszönöm. Stantonból Mike Andrewsnak, Mike Dicksonnak, Matt Michalskinak, Dave-nek, Donnak és Marynek köszönöm lelkesedésüket és segítségüket. Teresa McFarland-nek és Mareeen Cahillnek hálás vagyok kivételes munkájukért. Rengeteg hálával tartozom Minnesota valamennyi

könyvesboltjának, hírlapárusító helyének és azoknak a minnesotai olvasóknak, akik mindvégig támogattak. A tőlük kapott pozitív visszajelzések arra ösztönöznek, hogy az ezután készülő könyveimben még magasabbra emeljem a lécet. Köszönet mindazoknak a titkos ügynököknek, különleges FBIügynököknek és a Különleges Erők elkötelezett, egykori munkatársainak, akik időt áldoztak arra, hogy beavassanak életük titkaiba, hisz nélkülük nem boldogultam volna. Kiemelt köszönet illeti Dick Marcinkót, a Haditengerészet legendás búvárát, aki időt szakított arra, hogy tanácsokkal lásson el. A New York-i könyvkiadás rendkívül éles versenyében aligha boldogul egy szerző kiváló ügynökök és tökéletes szerkesztők nélkül. Nekem, hál istennek, mindkettő megadatott. Köszönet ügynökömnek, Sloan Harrisnek, valamint Nasoan Sheftel-Gomesnek az International Creative Managementnél. Önök a legjobbak! Emily Bestler és a többiek a Pocket Booksnál: az Önök segítségével váltak valóra álmaim. Végül, de nem utolsósorban Édesanyámat és Édesapámat illeti még köszönet. A ti támogatásotok, szeretetetek és bátorításotok a világon mindennél többet ér nekem.

…az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi Biztonságát, és jobban elősegíti Boldogulását. Thomas Jefferson: A Függetlenségi Nyilatkozat (Fordította: Vecseklőy József)

1. fejezet A régi fakunyhó magányosan állt a fák között. Az alkonyodó estében az árnyak már hosszúra nyúltak. A tornácon egy kutya hevert mozdulatlanul. A kéményből vékony füstcsík emelkedett az ég felé és szállt nyugatra, Maryland falusias lankáin keresztül a főváros, Washington irányába. A kunyhóban egy férfi ült csöndben a kandalló előtt, és papírkötegeket dobált a lobogó lángok közé. A papírokon szereplő rengeteg adat összegyűjtése hónapokig tartó unalmas és aprólékos munka eredménye volt. Ezeken a lapokon óráról órára lebontva rögzítették különböző személyek részletes profilját és megfigyelésük eredményét Egy csomó térkép is volt a papírok közt a főváros különböző pontjain élő megfigyelt személyek lakásának környékéről. A férfi pontosan tudta, mikor jár rendőr arrafelé, mikor hozzák az újságot, melyik megfigyelt személy jár kocogni és általában mikor, és ami a legfontosabb, tudta azt is, mikor fekszenek és mikor kelnek az illetők. Ő meg az emberei már hónapok óta figyeltek. Türelmesen vártak azt latolgatva, hogy kinek, melyik napi elfoglaltságát lehetne kihasználni, és melyek azok a pillanatok, amikor az illető a legvédtelenebb. A tűz felé nyújtotta két erős kezét, egy kicsit melengette őket a lángok közelében, aztán még jobban előretolta és ökölbe szorította őket. Hónapok óta éppen azokat az embereket tartotta szemmel, akik a földkerekség legsötétebb helyeire küldözgették őt, hogy olyan embereket tegyen el láb alól, akiket az Amerikai Egyesült Államok nemzetbiztonságát tekintve veszélyesnek nyilvánítottak. Nem tudta volna pontosan megmondani, hány embert ölt meg eddig a haza szolgálatában. Nem mintha szándékosan törölte volna az emlékezetéből ezt a számot, csak valahogy sosem törődött ilyesmivel. De akárhányan voltak is, az biztos, hogy nem érzett szánalmat az áldozatok iránt. Hisz egytől egyig becstelen, gonosz pszichopaták voltak: ártatlan civilek gyilkosai. A tűz előtt ülő magányos alak a gyilkosok gyilkosa. Az Egyesült

Államok kormánya képezte ki és pénzeli, hogy külföldre vigye a halált. A férfi rövid, szőke haja izzott, ahogy egyre közelebb hajolt a lángokhoz. A ropogó tűz hipnotikus erővel vonzotta tekintetét. Holnap lesz a napja, hogy először fog amerikai földön ölni. Már mindent pontosan előkészítettek. Az időpontokat, a helyszíneket, kiválasztották a célpontokat. Kevesebb mint huszonnégy órán belül örökre megváltoztatják az amerikai politika menetét A Washington fölött éppen megjelenő napsugarak egy hosszú és tevékeny munkanap kezdetét jelezték. Az egész város lázban égett, mert huszonnégy óra sem volt hátra addig, amíg a teljes Ház szavaz az elnök éves költségvetési javaslatáról. A képviselők, a szenátorok, a bürokraták és a lobbisták egyaránt azon dolgoztak, hogy egy utolsó erőfeszítéssel valami még belekerüljön, vagy éppenséggel kimaradjon a költségvetés bizonyos tételeiből. A szavazás nagyon szorosnak ígérkezett, így mindkét párt vezetői óriási nyomás alatt tartották képviselőiket, hogy feltétlenül a párt véleménye szerint szavazzanak. A nyomásgyakorlásban senki sem vetekedhetett Stu Garrettel, az elnöki iroda vezetőjével. Még reggel kilenc sem volt, de Garret már majdnem felrobbant az idegességtől. Az elnököt figyelte a Fehér Ház Kék Termében állva, aki éppen óvodásoknak olvasott föl a Tojásemberkéből, és minden másodperccel egyre idegesebb lett. Annak ellenére, hogy Garret korábban azt mondta az elnöknek, hogy fényképezkedésre semmiképp sem lesz idő, a Fehér Ház sajtótitkárának, Ann Moncurnak mégis sikerült az elnököt rábeszélnie. Pedig Garret nem szokott alulmaradni senkivel szemben sem, még az ilyen apróságokban sem. Moncur azzal tudta meggyőzni az elnököt, hogy a költségvetéssel kapcsolatos ádáz csatározások közepette jó sajtóvisszhangja lehet, ha kimutatja, hogy mennyire fölötte áll Washington mocskos politikai alkudozásainak. Garret már egy hónapja éjjel-nappal azon dolgozott, hogy meglegyenek a költségvetés elfogadtatásához szükséges szavazatok. Ha a költségvetés elbukik, az nagymértékben ronthatja az elnök újraválasztásának esélyeit. Szoros eredményre számítanak, de van még néhány adujuk, hogy javítsanak a pozíciójukon. Csakhogy ahhoz

Garret elképzelése szerint az elnöknek már rég az irodájában kellene telefonálgatnia, nem pedig itt skandálnia a mondókákat a Kék Teremben. A fehér házi szokás szerint a program úgyis késve kezdődött, és már jócskán túlfutott a tervezett félórán. Garret, aki az utóbbi öt percben már legalább tízszer megnézte a karóráját, most úgy döntött, hogy ami sok, az sok. Most merőn a tőle pár méterre balra álló Ann Moncurra szegezte a tekintetét. Majd az ott álldogáló fehér házi alkalmazottak háta és a fal között elkezdett Moncur felé oldalazni. Amikor odaért a nőhöz, kissé hátrább húzta, és kezével eltakarva a száját, a nő fülébe súgta: − Ez a legostobább trükk, amit valaha is csinált! Ha holnap emiatt megtorpedózzák a költségvetést, búcsút mondhat az állásának. Ezzel a cirkusszal már tizenöt perces csúszásban vagyunk. Én most elindulok az Ovális Irodába, és ha az elnök nincs ott öt percen belül, akkor visszajövök és személyesen hajítom ki magát az ablakon. Moncuron látszott, hogy nehezen tudja a lazaságot és a mosolygós álarcot továbbra is tettetni. Körülnézett a teremben, és észrevette, hogy a munkatársai és az újságírók is már fölfigyeltek. Egy párat bólintott, majd megkönnyebbülve nézett Garret után, amikor az végre otthagyta, és elindult az ajtó felé. Moncur egészen nyilvánvaló okokból utálta a nála sokkal öregebb, érdes modorú irodavezetőt. Ő volt a legnagyobb seggfej, akinek valaha is dolgozott. Michael O'Rourke céltudatosan haladt a többségi párt kongresszusi képviselői irodáit is befogadó Cannon House Office Building folyosóján. Kilenc óra múlt néhány perccel, és az épületben nagy volt a forgalom. O'Rourke menet közben mogorván nézett maga elé: el akarta kerülni, hogy megállítsa valaki. O'Rourke nem szerette Washingtont, sőt, igazság szerint inkább gyűlölte. A folyosó közepe táján benyitott az egyik irodába, majd határozottan becsukta maga mögött az ajtót. Odabent öt, sötét öltönyös embert talált, akik éppen kávéztak. O'Rourke sietve a titkárnőjére pillantott, de még mielőtt a nő válaszolni tudott volna, már körbe is vették.

− O'Rourke képviselő úr, tudna egy keveset rám szánni az idejéből? Összesen öt percre volna szükségem − kérlelte az ajtóhoz legközelebb álló férfi. Egy alacsony, kövérkés alak tolakodott előre: − Képviselő úr! Arról szeretnék beszélni magával, milyen hatással lesz a körzetbeli gazdákra az, ha ön nem szavazza meg az elnök költségvetési javaslatát. A harminckét éves, újonc képviselő hirtelen mindkét kezét a magasba emelte. − Uraim, csak az idejüket vesztegetik! Már döntöttem. Nem fogom megszavazni az elnök költségvetését. Most pedig, ha lennének szívesek elhagyni az irodámat. Nagyon sok dolgom van. − A látogatók tiltakozni kezdtek, de O'Rourke kinyitotta az ajtót, és kifelé mutatott Erre sietve összeszedték a táskájukat és leverten távoztak, de lélekben már arra készültek, hogy ki lesz a következő képviselő, akit meg tudnak majd környékezni. Csak a pocakos lobbista nem akarta föladni, és még egyszer belekezdett: − Képviselő úr! Beszéltem az embereimmel az ön választókörzetében, és ők azt mondják, hogy nagyon sok gazda számít arra a terméskiesést pótló támogatásra, amely szerepel az elnök költségvetésében − mondta, és arra várt, hogy erre majd válaszol valamit O'Rourke, de ő egy szót sem szólt. − Ha ez a költségvetés nem megy át, nem szeretnék a maga helyében lenni a következő választás alkalmával. O'Rourke válasz nélkül hagyva a férfit a hüvelykujjával az ajtó felé mutatott. − Mondtam, hogy vár a munka. Mivel a nyakukon volt a szavazás, a lobbista nem akarta ilyen könnyen föladni. − Mr. O'Rourke! Ha maga nemmel szavaz az elnök költségvetésére, a Gazdaszövetségnek nem marad más választása, mint hogy jövőre az ellenfelét támogassák. O'Rourke megrázta a fejét, és így válaszolt: − Megpróbálhatják, csakhogy én nem fogok még egyszer a ringbe lépni. − Ezzel a fiatal kongresszusi képviselő még egyszer búcsút intett, megragadta az ajtót, és becsukta közvetlenül a férfi arca előtt. Aztán odafordult a titkárnőjéhez, Susan Chambershez. Susan elmosolyodott, és így szólt − Nagyon sajnálom, Michael. Mondtam nekik, hogy tele van az előjegyzési naptára, de ragaszkodtak hozzá, hogy megvárják, hátha mégis sorra kerülhetnek.

− Nem kell mentegetőznie, Susan − mondta a férfi, és a várószobán áthaladva bement az irodájába. Letette az aktatáskáját az íróasztal melletti székre, és kézbe vett egy köteg, rózsaszín papírra feljegyzett üzenetet Majd az ajtó felé fordulva kiáltott egyet: − És Tim bejött már? − Még nem. − És legalább telefonált? − Igen. Azt mondta, hogy mivel annak, hogy az elnök kihagyja a Vidék Villamosítása Szervezet támogatását a költségvetésből, körülbelül annyi az esélye, mint egy hógolyónak a pokolban; inkább elintéz még egy pár dolgot, és majd csak egy óra körül fog bejönni. − Tim O'Rourke a képviselő két évvel fiatalabb öccse volt, aki az irodavezetői feladatokat látta el. − Örülök, hogy mindenkinek ilyen pozitív a hozzáállása. Susan erre fölállt az íróasztalától, és odament O'Rourke irodájának az ajtajához. − Michael, mi csak realisták vagyunk. Nagyon tisztelem, hogy maga megpróbálja azt tenni, amit helyesnek tart, csak az a gond, hogy az ilyen viselkedéssel nem jut előbbre Washingtonban. − Hát, köszönöm ezt a bizalmi szavazatot, Susan. Susan belenézett O'Rourke véreres szemébe. − Michael! Maga megint kimaradt az éjjel? − O'Rourke igent bólintott a fejével. − Ez az agglegényélet ki fogja készíteni magát. Miért nem veszi el inkább feleségül a csodálatos kis barátnőjét? O'Rourke mostanában mindenkitől ugyanezt hallgatta, de nem volt olyan helyzetben, hogy nősüljön. Talán majd egy év múlva… mire kikeveredik Washingtonból. Lehajtott fejjel sóhajtotta: − Susan, én ír vagyok, és mi nem szoktunk ilyen korán nősülni. Amellett nem is biztos, hogy hozzám jönne. − Maga is tudja, hogy ez nem igaz. Hisz imádja magát. Egy nőnek igazán elhiheti: én láttam, ahogy magára néz azokkal a nagy barna szemeivel. Higgye el, maga kell neki, úgyhogy nehogy eltolja a dolgot! Még egy ilyen lányt nem egykönnyen talál − mondta Chambers, és játékosan behúzott egyet a férfi gyomrába. − Vagy arra hajt, hogy örök időkre a legígéretesebb férjjelölt maradjon egész Washingtonban? O'Rourke erre megborzongott, és megrázta a fejét. − Ez nagyon

vicces kérdés volt, Susan. Chambers megfordult, és nevetve indult vissza a helyére. − Örülök, hogy ilyen jól szórakozik ezen, Susan. De most ne kapcsoljon be senkit sem. Lesz délben egy találkozóm, és addig nem akarom, hogy zavarjanak. − És mi van, ha a nagyapja vagy Liz keresi? − Senkinek sem vagyok itt Nem akarom, hogy zavarjanak − mondta O'Rourke, majd becsukta az ajtót, és leült az íróasztalához.

2. fejezet Amikor az elnök belépett az irodájába, már ott találta Garretet és költségvetési tanácsadóját, Mark Dicksont, akik az egyik kanapén ültek a kandalló mellett, és a várható igenek és nemek listáját böngészve próbáltak dűlőre jutni, hogy kit lehetne még a maguk oldalára állítani. Stevens látta, hogy az irodavezetője mérges rá, de nem akart erre szót fecsérelni, úgy döntött, azzal üti el a dolgot, ha megadja magát nekik. Menet közben már le is vetette a zakóját, odadobta a másik kanapéra, majd összeütötte a két tenyerét. − Na akkor, Stu, a tietek vagyok a nap hátralevő részében. Mondjátok meg, hogy akkor mit is kell csinálnom. Garret fölnézett, és egy kézmozdulattal intett a főnökének, hogy üljön melléjük. Garret és Dickson már reggel hat óta itt voltak az irodában, hogy végleges listát állítsanak össze a szavazás kilátásairól. Egy nappal az esemény előtt 209 biztos szavazatuk van. Az ellenzéknek 216, viszont tíz kongresszusi képviselő még nem döntött. Garret előtt ott volt egy papírlap, melyen fölül két rovat szerepelt: BIZONYTALAN és VÁRHATÓAN ELLENÜNK. A bizonytalanok listáján tíz név szerepelt, a hűtlenek listája hat nevet tartalmazott. Mindkét lista jelentősen csökkent az elmúlt hét során, ahogy közeledett a szavazás napja. − Nos tessék, Jim, így állunk jelenleg − szólította a keresztnevén Stu Garret az elnököt, amit egyedül ő engedhetett meg magának a munkatársak közül. − Ma estére végére kell járnunk ennek a dolognak. Basset és Koslowski ott vannak a kongresszusi épületben és fölváltva fenyegetik, illetve kecsegtetik a bizonytalankodókat. Ma dél körül megpróbálkozunk egy utolsó nagy rohammal. − Tom Basset volt a képviselőház elnöke, Jack Koslowski pedig a Költségvetési Juttatások Bizottságának elnöke. − És vagyunk olyan helyzetben, hogy ezt nyugodtan megtehetjük? − kérdezte az elnök. Garret hátradőlt a kanapén, összekulcsolta a két kezét a tarkóján, és

mosolyogva így szólt: − Tom Basset tizenegykor találkozik Moore képviselővel, és ha vége a megbeszélésüknek, Frank Moore a költségvetés támogatását fogja bejelenteni. − És mibe fog kerülni nekünk ez a nyilatkozat? − kérdezte Dickson. − Csak körülbelül tízmillióba. − Fiúk, csak nem mondjátok, hogy tízmillióval ki tudjátok szúrni Frank Moore szemét? Frank szemében ez csak egy kis zsebpénz − rázta meg a fejét az elnök. − Hogy képzelitek, hogy ilyen kevéssel ki lehet őt elégíteni? Garret továbbra is magabiztosan vigyorgott. − Külső segítséget vettünk igénybe, hogy a magunk oldalára állítsuk őt. − Miféle segítséget? Garret egy hosszú pillanatig kivárt, majd kertelés nélkül kimondta: − Arthur Higgins elintézte, hogy legyen egy pár fotónk a képviselő úrról egy bizonyos ifjú hölgy társaságában. Arthur Higgins! Egész Washingtonban nincs rejtélyesebb név az övénél. Stevens komolyan gondolkodóba esett, vajon keli-e neki megtudnia az ügy összes részletét. Arthur Higgins hírhedt és legendás alaknak számított nemcsak Washington, de a világ számos más fővárosának vezető köreiben. Negyven éve irányította a CIA legtitkosabb részlegét, bár hivatalosan sem ő, sem a részlege soha nem is létezett. A hidegháborús évek óta Higgins volt a kieszelője és végrehajtója az ügynökség legravaszabb és legveszélyesebb titkos műveleteinek. Jó pár éve aztán, egy heves hatalmi csata végeredményeként mégis erőszakkal távolították el a CIA-tól. Ám hogy azóta mivel töltötte az idejét, és hogyan kamatoztatta tudását, arról csak suttogva és zárt ajtók mögött volt szokás beszélni. Stevens fölnézett a listáról és megkérdezte: − Szóval zsarolni akarjátok Frank Moore-t? Garret mosolyogva válaszolt: − Lényegében igen. − Hát akkor én nem akarom tudni a részleteket, rendben? − Neked nem is kell − ingatta a fejét Garret −, elég, ha elhiszed, hogy Moore-nak nem lesz más választása, mint hogy mellettünk szavazzon. Stevens elkomolyodva bólintott egyet, és ennyit mondott: − Szeretném, ha legközelebb már a dolgok beindulása előtt tudnék az

effélékről. − Értettem − mondta Garret, majd egy kis csönd után visszatért a tennivalókhoz. − Jim, azt szeretném, ha egy kicsit megdolgoznál egy párat a bizonytalankodók közül. A csapatom úgy látja, hogy ők azok, akik kilógnak a sorból, viszont szerintem ebből a hatból ketten hajlandóak lennének mellénk szavazni, ha te megígérnéd nekik, hogy a következő választás alkalmával nem fogod az ellenfelüket támogatni. Ha nem tudunk megnyerni magunknak legalább kilencet a tíz bizonytalan és a hat renitens közül, akkor fuccs a költségvetésnek, és ha ez bekövetkezik, akkor szépen búcsút is mondhatunk a jövő évi választási esélyeinknek. − Nem lehetséges, hogy a mi oldalunkon is lesznek hűtlenkedők? − kérdezte az elnök. Garret előredőlt: − Ez nem gond. Ha valamelyik kis pöcs ki akarna lógni a sorból, Koslowski majd elintézi, hogy ne kapjon a választókerülete egy fillért sem a költségvetési pénzekből. Ne félj, a mi oldalunkon nem lesznek árulók. − Azonfelül, hogy elnöke volt a kongresszus Költségvetési Juttatások Bizottságának, a Capitol Hillen közismert volt, hogy a párt ügyeiben Jack Koslowski szokta az ítéleteket végrehajtani. Úgy tartották, hogy egész Washingtonban nincs nála keményebb játékos. − Jim, amit én kérek tőled ma délelőtt, az egy pár kedves, meleg hangú telefonhívás lenne néhány zöldfülű képviselőnek arról, hogy milyen sokat jelentene az ő szavazatuk neked és az országnak is. És esetleg ebédre is áthívhatnál közülük egy párat. Ezt a javaslatot az elnök fintorogva hallgatta, de még nem volt vége. − Tudom, hogy nem szívesen vegyülsz ilyen közönséges népséggel, de ha nem sikerül közülük néhányat most a mi oldalunkra állítani, a következő választás előtt sokkal több seggnyalásra kell majd sort kerítened − mondta Garret, majd szünetet tartott, hogy az elnöknek maradjon ideje fölidézni magában az előző kampánykörút kellemetlen emlékeit. − Aztán ha minden jól megy Moore-ral, amiben biztos vagyok, szeretnélek rávenni egy sajtótájékoztatóra dél körül, hogy megpróbáljuk a még tétovázókat is rábírni, hogy törődjenek bele. Szeretném, ha a sajtónak elmondanád, hogy nem tudod rendbe hozni az országot, ha a kongresszus állandóan akadékoskodik és nem fogadja el a költségvetésedet. Ebből a célból írtam is az éjjel egy

szöveget neked. Szeretném, hogy ha a telefonokkal végeztél, még azt is átfutnád velem együtt. − Valójában nem is Garret írta a beszédet. Csapatának az egyik tagjával íratta, de Garretnek nem volt szokása másoknak jó pontot szerezni. − És szerinted mit válaszoljon az elnök úr, ha elkezdik arról faggatni, hogy a hírek szerint pénzért vesszük a voksokat? − kérdezte Dickson. − Ezt simán tagadni kell. Azt kell válaszolni, hogy persze sok képviselő van, akik nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a körzetük, ahol sürgős segítségre van szükség, bizonyos gazdasági könnyítéseket kapjon. És tagadni, tagadni, tagadni. Hisz néhány napon belül úgyis túl leszünk az egészen, és a sajtó figyelmét akkor már más dolgok kötik le. Ha pedig bele akarnak kapaszkodni a költségvetés valamelyik kényesebb pontjába, akkor valahogy igyekezz kitérni a kérdés elől, ködösíts, aztán nézz az órádra, és vess véget a sajtótájékoztatónak. Mondd például azt, hogy előre megbeszélt találkozód van egy diplomatával valamelyik korábbi szovjet köztársaságból − javasolta Garret néhány szót firkantva a jegyzetfüzetébe. − Mire kijössz a teremből, már ott is lesz az illető. Az elnök elégedetten bólintott. Profi politikus volt, és jól tudta, hogy Garret az egyik legdörzsöltebb szakmabeli. Abszolút megbízott Garretben, ha a közvélemény manipulálásáról volt szó. Garret most rábökött a mutatóujjával a képviselők listájára. − Na jó, akkor lássunk dologhoz! És szarok rá, mit beszél a sajtó, ha valahogy sikerül elfogadtatnunk ezt a költségvetést. − Ezzel fölkapott egy tollat, és bekarikázott három nevet a „Hűtlenek” rovatban. − Nézd csak, Jim. Itt ez a három vidéki gyerek. Egyik nagyobb fajankó, mint a másik. Tisztára olyanok, mint Jimmy Stewart a Mr. Smith Washingtonba megy című filmben. Mind a hárman most először lettek képviselők, és tele van a fejük szép eszmékkel. Ha fölhívod őket, és megdöngeted nekik az elnöki dobot, azt hiszem, elég gyorsan átallnak a mi oldalunkra. Csak dobd be nekik a jó öreg „Rómát sem egy nap alatt építették, ezt az országot sem egy beszéd fogja megmenteni” kezdetű szövegedet. − Az elnök bólogatott, jelezve, hogy pontosan érti, mit vár tőle az irodavezetője. − Ez a következő kettő az, akikről már az előbb beszéltem. Ha megígérjük nekik, hogy nem támogatjuk

az ellenfeleiket, már meg is kaptuk a szavazataikat. Épp csak személyes garanciát akarnak hallani a te szádból… ugyanis azt mondták, hogy nekem nem hisznek − mondta Garret hangosan felnevetve. − El tudod ezt képzelni? Az elnök és Dickson ugyancsak elmosolyodtak, és kuncogtak egyet-kettőt. Garret folytatta: − Viszont ez az utolsó képviselő itt kemény diónak látszik; nem vagyok biztos benne, hogy belemegy a játékba. Koslowski ragaszkodott hozzá, hogy ideírjuk a listára, mert az ő egyik Chicago környéki választókörzetéből való. Ez a fekete nő is új képviselő, de már tele van vele a tököm. Igazi bajnoka a faji ügyeknek. Bárkit képes rögtön rasszistának bélyegezni, és szó szerint bármilyen apróságért. Magát a pápát is képes volna rasszistának nevezni, ha alkalma adódna rá. Azt hiszem, hogy a szavazatáért cserébe azt szeretné, hogy mindenféle rangos eseményre kapjon meghívást, és bekerüljön néhány fontos bizottságba. És akkor aztán ott majd fölpattanna, és elkezdené a legnagyobb pénzügyi támogatóinkat lerasszistázni. Ha lehetséges, én mindenképp szeretném, ha ezzel a hölggyel egyáltalán nem foglalkoznánk. Az elnök az ujjait dörzsölgetve kérdezte: − És akkor miért van a listán? − Már mondtam, hogy Jack tette a listára arra az esetre, ha az utolsó pillanatban mégis szükségünk lenne még egy szavazatra. Úgyhogy ne foglalkozzunk vele, hacsak végképp rá nem kényszerülünk. Kezdjük a három vidéki újonccal. Az első név a lista tetején Michael O'Rourke neve volt. Az elnök rábökött a tolla hegyével O'Rourke nevére. − Michael O'Rourke… hol hallottam már én ezt a nevet? Garret ránézett a főnökére és megrázta a fejét. − Fogalmam sincs. Ez egy friss, független képviselő Minnesotából. Olson szenátor csapatában dolgozott, mielőtt megválasztották volna. A Minnesotai Egyetemen végzett, ahol benne volt a hokicsapatban. Az egyetem után bevonult a haditengerészethez, és harcolt az öbölháborúban. Azt olvasom itt, hogy éppen egy célfelderítő rajt vezetett a légitámadások idején az ellenséges vonalak mögött, amikor észlelték, hogy egy szövetséges pilótát lelőttek a közelükben. A rajával a pilóta segítségére sietett, és egy egész század iraki katonát tartott föl, míg a helikopteres

mentőcsapat meg nem érkezett. Ezüst Csillag érdemrendet kapott az akcióért. Az elnök továbbra is a nevet bámulva azt motyogta maga elé: − Pedig tudom, hogy már hallottam ezt a nevet valahol. Mark Dickson közbeszólt − Uram, mostanában is olvashatta a lapokban a nevét. Cikkeztek róla, mikor nemrégiben egész Washington legígéretesebb férjjelöltjének választották meg. Stevens egy párszor megütögette a tollával a papírt és azt mondta: − Igaza van. Én is akkor hallottam róla. Rajtakaptam a titkárnőket, mikor ott ájuldoztak a fényképe fölött egy pár héttel ezelőtt. Nagyon jóképű fiatalember. Lehet, hogy ez hasznos is lesz nekünk. És mit tudunk még róla? Garret belepislantott a jegyzeteibe, melyeket az egyik munkatársa készített elő a számára. − Harminckét éves, Grand Rapidsben született. A családnak épületfa-feldolgozó cége van. − Garret szemöldöke magasra szaladt, amikor ránézett az adatra, hogy mennyit ér az O'Rourke Épületfa Társaság. − Komoly anyagi háttere van. A fiú mindenesetre kijelentette, hogy nem fogja megszavazni a költségvetésedet, hacsak teljesen ki nem hagyod belőle a Vidék Villamosítása Szervezet támogatására szánt összegeket. Az elnök hangosan elnevette magát, és azt kérdezte: − És ez az egyetlen dolog, ami nem tetszik neki benne? − Nem − rázta meg a fejét Garett −, azt mondja, hogy úgy szar az egész, ahogy van, de azért megszavazná, ám csak és kizárólag akkor, ha a WSz támogatását kihagyod belőle. Az elnöknek magasra szaladt a szemöldöke, amint a szar szót meghallotta. − Ez nevetséges. Hisz akkor a meglevő szavazataink feléről le kellene mondanunk, és alig néhányat kapnánk csak cserébe. − Pontosan. − Na jó, akkor hívjuk föl, és lássuk, milyen keményen tartja magát, ha az Egyesült Államok elnöke egy kicsit megszorongatja − mondta Stevens, és megnyomott egy gombot a telefonja mellett. − Betty! Legyen szíves, kapcsolja nekem O'Rourke kongresszusi képviselőt. − Máris, uram. Stevens fölnézett a telefon mellől. − Na és mit tudsz még nekem mondani róla?

− Nem sokat. Nem ismeri senki sem. De lefogadom, hogy ha meghallja a hangodat, ijedtében rögtön hátraarcot csinál, mint azok a régi, tisztelettudó, falusi gyerekek. Michael O'Rourke elmélyülten éppen írt valamit, amikor meghallotta, hogy Susan beszél a belső telefonon. Befejezte a megkezdett mondatot, majd lenyomta a gombot − Igen, Susan, mi a helyzet? − Michael, az elnök van az egyes vonalon. − Nagyon vicces, Susan, de mondtam, hogy senki se zavarjon. Mondja meg az elnöknek, hogy egy kis dolgom van, majd talán ebéd után megpróbálom visszahívni. − Michael, nem viccelek. Tényleg az elnök van az egyes vonalon. O'Rourke nevetett egyet magában, és megkérdezte: − Susan, ennyire unatkozik? − Nem. Halálkomoly. Tényleg ő van az egyesen. O'Rourke fölhúzott szemöldökkel nézett a villogó gombra, megnyomta, és beleszólt a kagylóba: − Tessék. O'Rourke képviselő. Az elnök az íróasztalánál ült, Stu Garret és Mark Dickson pedig a szoba másik felében tartott egy-egy telefonkagylót a füléhez. Ahogy O'Rourke hangját meghallotta, az elnök lelkesen üdvözölte: − Halló, O'Rourke képviselő úr? Michael előrehajolt a székében, amikor meghallotta az elnök ismerős hangját, és válaszolt: − Igen, én vagyok. − Itt az elnök. Hogy s mint van ma reggel? − Jól vagyok, uram. Remélem, ön is − mondta O'Rourke, miközben becsukta a szemét, és azt kívánta, bárcsak Susan megfogadta volna a tanácsát. − Nos, a magam részéről sokkal jobban lennék, ha maguk egy páran odaát mellém állnának és támogatnák a költségvetési javaslatomat. − Igen, ezt el tudom képzelni, uram. − Képviselő úr! Maga az ország egyik gyönyörű részéről származik. Mikor a Dartmouth College-ba jártam, az egyik

szobatársamnak volt egy kis kunyhója Grand Rapids közelében. Az egyik nyáron egy egész hetet töltöttem ott. Fantasztikusan jól éreztem magam. Kivéve azokat az istenverte szúnyogokat. Annyi volt belőlük, hogy az ember attól félt, ha nem vigyáz, éjszaka fölkapják, és elviszik valahova máshova. − A szúnyogok tényleg elég szörnyűek tudnak lenni − válaszolta O'Rourke az elvárhatónál kicsit kevesebb lelkesedéssel. Az elnök olyan lendülettel folytatta, mintha ők ketten régi barátok lennének. − Nos, Michael, valójában azért hívom, hogy megmondjam: szükségem lesz a maga szavazatára is holnap. Mielőtt erre igennel vagy nemmel válaszolna, el akarok magának mondani egy-két dolgot. Tudja, én már több mint huszonöt éve csinálom ezt, de jól emlékszem arra, amikor én is újonc voltam a képviselők között. Úgy jöttem ide, hogy csordultig voltam dühvel és epével. Meg akartam egész Washingtont változtatni… nem akartam egy lenni a sok közül. Nos, aztán elég hamar rájöttem, hogy ha nem tanulom meg, hogyan kell a rosszat is elfogadni a jóval együtt, nem jutok semmire. Ugyanabban a cipőben jártam, mint most maga, Michael, úgyhogy tudom, mit érez. Jól emlékszem, amikor először kellett szavaznom egy elnöki költségvetésről. Jó pár olyan dolog volt abban a javaslatban, amitől egyszerűen hánynom kellett. Fogadalmam szerint egész addig harcoltam ellenük, míg egy idősebb képviselő félre nem vont, és meg nem magyarázta, hogy sohasem fogok olyan költségvetést látni, amelynek minden pontjával egyet tudnék érteni. Akkor más szemmel kezdtem nézni azt a büdzsét, és rájöttem, hogy a benne levő dolgoknak körülbelül a nyolcvan százalékával egyet tudok érteni. Michael, ugye négyszázharmincöt képviselő van a kongresszusban. Semmi esély sincs arra, hogy olyan költségvetést tudjak előterjeszteni, melyre mindenki rábólint. Azt is jól tudom, hogy maga azzal nem ért egyet, hogy még mindig támogatom a WSz-t. Elárulom önnek, hogy én már húsz éve próbálom megszüntetni ezt az átkozott szervezetet, de istentelen háború bontakozott ki körülötte, úgyhogy ha megtorpedóznám a WSz-t, az egész költségvetésem gyorsabban süllyedne el, mint annak idején a Titanic. Elméletben tökéletesen egyetértek magával. A WSz-nek el kell tűnnie, a valóságban azonban

ahhoz, hogy ebből az országból egy kicsit élhetőbb helyet tudjak csinálni, néhányszor kompromisszumot kell kötnöm. A WSz pedig pont a közé a néhány kellemetlen dolog közé tartozik, amivel még együtt kell élnünk, ha az ország érdekét tartjuk szem előtt. Az elnök tartott egy kis hatásszünetet, de O'Rourke egyelőre semmit sem válaszolt. − Michael, érti hát a helyzetet, amiben vagyok? Sohasem leszek képes olyan büdzsét összeállítani, amivel mindenkit boldoggá teszek. Arra kérem, kérdezze meg magától, akar-e realista lenni… Nézze, idefönt nekem kell mindenért tartanom a hátamat. Nekem kell levezényelnem a mutatványt, és higgye el, ha nem megy át a költségvetés, akkor nem fogom tudni talpra állítani ezt az országot. Tudom, hogy nagy szívességet kérek magától… hisz valaha én is voltam hasonló helyzetben… azt kérem, ne törődjön azzal a húsz százalékkal, ami nem tetszik magának, és segítsen nekem a költségvetés elfogadtatásában. Ha velünk tart, Michael, akkor kezeskedem érte, hogy szép pályafutás vár magára a politikai életben − fejezte be Stevens, és várt, hogy legyen egy kis ideje O'Rourke-nak elmélázni azon, milyen módon segíthetné az Egyesült Államok elnöke az ő karrierjét. − Nos, mit mond minderre, Michael? Számíthatok holnap a szavazatára? Hosszú, kellemetlen csönd következett, miközben O'Rourke az irodájában ülve átkozta magát, amiért fogadta ezt a hívást. Ebben a pillanatban nem akart vitába bocsátkozni az elnökkel. Így aztán, megszokott modorának megfelelően, rögtön a lényegre tért. − Elnök úr! Én az ön költségvetésében nagyon kevés tetszetős dolgot találtam. Holnap nemmel fogok szavazni, és ezen semmi sem tud változtatni. Nagyon sajnálom, hogy elvesztegettem az idejét azzal, hogy fogadtam a hívását − mondta, s anélkül, hogy megvárta volna a választ, letette a kagylót.

3. fejezet Az elnök nem akart hinni a fülének, és a kagylóra bámulva ült az íróasztalánál. Garretre pillantva megkérdezte: − Ez tényleg letette nekem a telefont? − A fickó nyilvánvalóan nem normális. De nem is hiszem, hogy sokáig húzza ebben a városban. Majd szólok Koslowskinak, hogy vegye kezelésbe. − Ezzel Garret fölállt, és elindult az ajtó felé. − Rögtön jövök. Át kell hoznom valamit az irodámból. Mark, te addig hívasd fel az elnök úrral Dreyert meg Hamptont. Jim, semmi másra nincs szükség, csak hogy a te szádból hallják, hogy nem fogod a jövő évi választáskor az ellenfelüket támogatni, öt perc múlva itt leszek. Garret végiggyalogolt a folyosón anélkül, hogy közben ránézett volna a szembejövőkre. Belépett az irodájába, becsukta az ajtót, és egyenesen az íróasztalához sietett. Mielőtt a telefonhoz nyúlt volna, fölkapott egy csomag Marlborót, egy szálat a szájába vett, meggyújtotta, és két nagy slukkal megtöltötte füsttel a tüdejét. Az elnök nem engedte, hogy az Ovális Irodában rágyújtson, így Garret óránként legalább egyszer keresett valamilyen indokot, hogy átszökjön a saját irodájába cigarettázni. Most megragadta a kagylót, és a készüléken beütötte a Jack Koslowski közvetlen vonalát jelző számot. A vonal másik végén egy mogorva hang szólt a telefonba: − Vagyok. − Jack, itt Stu beszél. Hogy mennek a dolgok? − Tartjuk a frontot. Itt senki sem fog kiállni a sorból. Nem lesz semmi gond, ha ti meg Tom elintézitek, amiben megállapodtunk. − Te is tudod, hogy Tom ma tizenkettőre szállítani fogja Moore-t, de pár embert még így is muszáj rávennünk, hogy szálljon át a mi csónakunkba. − Kikre gondolsz? − Legelőször is meg kellene egy kicsit leckéztetned ezt az O'Rourke nevű pojácát. Az elnök pont most próbált egy kicsit bájologni vele, de ráfaragott. Képzeld, Stevens öt percig győzködte, ez

az O'Rourke meg egyszerűen lecsapta a kagylót. − Ne hülyíts! Végig sem hallgatta az elnököt? − kérdezte Koslowski hahotázva. Garret szerint ez nem volt annyira vicces. − Rá kéne feküdni egy kicsit erre az O'Rourke-ra, és ha találtok még valakit, aki szóba jöhetne, azoknak a neve ma délre kellene nekem. − Rendben, akkor kiküldőm a fiúkat a terepre, és meglátom, tudunk-e még valamit csinálni. Jelentkezem, ha kiderül, mire jutottunk − mondta, majd mindketten egyszerre letették a telefont. Michael O'Rourke képviselő elmélyülten tanulmányozott néhány előtte levő dokumentumot, és éppen megjegyzéseket diktált az iratok kapcsán, amikor hirtelen egy karcsú, jól öltözött fiatalember robbant be az irodába. Az alak, aki Susannek halványan ismerősnek tűnt, elviharzott a titkárnő mellett, és célba vette Michael íróasztalát Susan bosszankodva szólt oda a főnökének: − Bocsánat, uram, próbáltam megmondani, hogy ma délelőtt nem fogad látogatókat. A fiatalember már az asztalnál állt, és megszólalt. − Elnézést, hogy így betörtem önhöz, O'Rourke képviselő úr, de Koslowski elnök úr küldött egy ajánlattal, amellyel kapcsolatban azonnali választ vár öntől. Michael hátradőlt a székében, és eszébe jutott, hogy hol látta már azelőtt ezt a sötét hajú férfit Aztán a titkárnőjéhez fordult − Köszönöm, Susan, fogadom az urat. − Erre Susan kivonult a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Koslowski embere előbbre lépett, és az íróasztal fölött kezet nyújtott. O'Rourke ülve maradt, de azért megszorította a látogató kezét. − O'Rourke képviselő úr! A nevem Anthony Vanelli. O'Rourke még mindig bekapcsolt diktafonját odacsúsztatta egy aktakupac mögé, miközben így felelt: − üljön le, Mr. Vanelli. − O'Rourke-nak addigra eszébe villant jó pár történet ezzel a küldönccel kapcsolatban, és sejteni kezdte, hogy a beszélgetésük nem a legbarátságosabb módon fog lezajlani. Vanelli leült az íróasztal előtt levő székek egyikére, és keresztbe vetette a lábát. − O'Rourke képviselő úr! Azért küldtek, hogy

tisztázzam, vajon még mindig az a szándéka, hogy nemmel szavazzon az elnök költségvetésére, s ha így van, mit tehetnénk azért, hogy megváltoztassa ezt az álláspontját? − Nos, Mr. Vanelli, bizonyára tudja, hogy az elnök fölhívott engem ma reggel. − Igen, teljes mértékben tudatában vagyok, képviselő úr, de sürget az idő bennünket, és tudnunk kell, ki áll mellettünk, és ki az, aki ellenünk van. O'Rourke kissé előredőlt, és rákönyökölt az íróasztalára. − Mr. Vanelli! Én már a kezdet kezdetén nagyon világosan kifejtettem az álláspontomat. Nemmel fogok szavazni a költségvetésre, hacsak az elnök nem törli belőle a Vidék Villamosítása Szervezet részére előirányzott összes támogatást. − Rendben, képviselő úr! Akkor nézzük ezt az ügyet. Ugye a való világban élünk? A való világban a Vidék Villamosítása Szervezet tovább fog létezni. Egyszerűen így mennek a dolgok errefelé. Csakhogy nem kéne törődni az ilyen apróságokkal, hanem a nagy egészet kellene tekinteni. Nem volna szabad az egész költségvetésre nemet mondani csak azért, mert abból egy apróság nem tetszik magának. − Mr. Vanelli! Aligha lehetne félmilliárd dollárt apróságnak nevezni. Tudja, maguk azt nem akarják megérteni, hogy én az elnök költségvetésének a legtöbb tételét pénzkidobásnak tartom. A WSz-re csak azért hegyezem ki a dolgot, mert az könnyű célpont. Mindenki számára világos, hogy ha egy intézményt egy konkrét probléma megoldására hoztak létre, akkor ha a probléma megoldódott, azt az intézményt meg kell szüntetni. Amerika vidéki településein a villamosítás húsz évvel ezelőtt befejeződött, de mi tovább csapoljuk az adófizetők vérét; kiszipolyozunk belőlük évi ötszázmilliót csak azért, hogy a képviselők és a szenátorok küldhessenek egy-egy komatálat a választóiknak. Szerintem az egyszerűen bűn, hogy az elnök százmilliárd dolláros költségvetési deficitet vetít elénk, és közben az ilyen szemét dolgokat pedig nem faragja le − mondta O'Rourke, miközben lepillantott, hogy ellenőrizze, forog-e még a diktafon. Vanelli fölállt a székéből, és az iroda másik vége felé sétált. − Igazuk volt, amikor azt mondták nekem, hogy maga egy ócska kis alak

− mondta a válla fölött. O’Rourke, miközben Vanelli hátát nézte, magában mosolyogva megkérdezte: − Bocsánat. Mit is mondott pontosan? Vanelli megfordult, és odacsörtetett az íróasztalhoz. − Elég a szarakodásból, Mike! Nem azért jöttem, hogy elméleti politikai vitát folytassak veled, vagy hogy azt latolgassuk, mi erkölcsös, mi nem. Ilyesmivel csak te meg a lúzer haverjaid vesztegetitek az időtöket. − Mr. Vanelli, nem emlékszem, hogy fölajánlottam volna a tegeződést. − Hát ide hallgass, te Mike, Mikey, te faszkalap vagy akármi más, aminek csak akarod, hogy szólítsalak! Te csak egy kis újonc képviselő vagy, aki azt képzeli magáról, hogy mindenre tudja a megoldást. Körülbelül egyidősek vagyunk, de két külön világban élünk. Én realista vagyok, te meg idealista. És tudod, mire viszik az idealisták ebben a városban? Semmire. Nem jutnak egyről a kettőre sohasem. Engem azért küldtek, hogy adjunk neked egy utolsó esélyt. Vagy velünk tartasz az elnök költségvetésének megszavazásakor, vagy vége a karrierednek. Nagyon egyszerű a választás. Kisegítesz bennünket, és akkor Koslowski elnök úr gondoskodik arról, hogy egy kis pluszpénz kerüljön vissza a választókörzetedbe. Viszont ha nem, akkor jövőre elkezdhetsz állást keresni. O’Rourke fölnézett az íróasztala fölé tornyosuló alakra, majd csatára készen maga is fölállt. A közel százkilencven centi magas, és több mint százkilós O’Rourke könnyedén mosolyogva kérdezte meg: − Mr. Vanelli, mit ért pontosan azon, hogy vége lesz a karrieremnek? Vanelli egy lépést hátrálva így válaszolt: − Azt, hogy vagy a mi csapatunkban játszik, vagy tönkretesszük a karrierjét. Koslowski elnök úr gondoskodni fog arról, hogy egy fillér se jusson a körzetének. Ezenfelül máris van egy pár emberünk, akik elkezdték nézegetni az előéletét. Ha találunk valami piszkosat, elhíreszteljük városszerte, ha meg nem találunk, akkor majd kitalálunk. Elég sok újságíró van a zsebünkben. Egy hét alatt tönkre tudunk tenni téged. És most vége a finomkodásnak − rázta Vanelli az ujját O’Rourke orra előtt. − Most kimegyek, és pontosan öt percig fogok várni az előszobában. Ajánlom, hogy üljön le, és gondolkozzon el azon, megéri-e odadobni a karrierjét egy ostoba szavazatért. Aztán ha kész, várom a válaszát − mondta

Vanelli, és elindult az ajtó felé. O’Rourke előrenyúlt, és a bal kezével felkapta a diktafont. A hüvelykujjával gyorsan megnyomta a visszapörgető gombot. A kis szerkezet ismerős surrogó hangot adott ki, ahogy a szalag futott visszafelé. Michael fölemelte a diktafont, és megnyomta a lejátszás indítógombját. A szerkezetből Vanelli hangja szólalt meg: − …van egy pár emberünk, akik elkezdték nézegetni az előéletét. Ha találunk valami piszkosat, elhíreszteljük városszerte, ha meg nem találunk, akkor majd kitalálunk. Elég sok újságíró van a zsebünkben. Egy hét alatt tönkre tudunk tenni téged. Vanelli erre visszarohant a szobába, és a diktafon felé kapva ezt kiáltotta: − Mit képzelsz, ki vagy te, hogy ilyesmit mersz csinálni?! O’Rourke kinyújtotta a jobb kezét, és elkapta Vanelli csuklóját. O’Rourke ezt a dzsúdó fogást ezerszer gyakorolta a tengerészgyalogosoknál. Egyetlen gyors mozdulat, és Vanelli tenyere a plafon felé nézett, miközben Michael a kézfejét a könyöke irányába húzta vissza. Vanelli térdre rogyott a fájdalomtól. O’Rourke nem sajnálta, és tovább gyötörve a csuklóját, a földön tartotta a zsarolót. Vanelli eltorzult arccal vinnyogott: − Engedje el azt a kibaszott csuklómat, és adja ide a kazettát! − O’Rourke azonban még egyet szorított a kezén, míg a térdelő alak föl nem jajdult. − Ide figyeljen, Vanelli − mondta neki −, lehet, hogy Chicagóból jön és olasz neve van, de attól még ne higgye azt, hogy megijedek magától. Maga csak egy képviselő segédje, nem pedig verőlegény a maffiától. Vanelli a szabad kezével fölnyúlt az O’Rourke kezében lévő csuklója felé, de még félúton sem tartott, amikor az még egyet szorított a csuklóján, úgyhogy a mozdulat abbamaradt, és a férfi még egy nagyot jajdult. − Figyeljen rám, maga kis mocsok! Nem tudom, mit képzel magáról, hogy csak így beront ide és fenyegetni kezd, de ha akár maga, akár az a szemétláda főnöke még egyszer próbálkozni mer, akkor magukra küldöm az FBI-t meg az ország összes újságíróját, és szét fogják cincálni a seggüket. Megértette? Vanellinek nem akaródzott válaszolnia, úgyhogy O’Rourke szorított még egyet a csuklóján, és megismételte: − Megértett engem?

− Vanelli végre nyöszörögve bólintott egyet. O’Rourke letette a diktafont az asztalra, fél térdre ereszkedett Vanelli mellé, és megfogta az állát. Mélyen a szemébe nézett, és határozottan, tagoltan azt mondta neki: − Ha megpróbálnak még egyszer szórakozni velem, esküszöm, hogy nem csak a csuklóját fogom kitekerni. Garret szinte berobbant az Ovális Irodába. Egész reggel oda-vissza rohangált az elnöki iroda és a saját szobája között, ahol titokban elszívott egy-egy szál cigit, és belekiabált ezt-azt a telefonba. Most peckesen odament a helyiségen keresztül az elnökhöz és Dicksonhoz. − Nagy hírem van. Moore beállt a sorba. − Erre az elnök öklével a levegőbe ütött, és mindhárman egyszerre kiáltottak fel örömükben. − Jim, azt hiszem, át kellene tennünk a sajtótájékoztatót egy órára. − Stu, tudod, hogy utálom halogatni a dolgokat. Az mindig olyan hatást kelt, mintha nem volnánk elég jól szervezettek. Garret tiszta lapot tett maga elé, és odahajolt az asztalra. A papír bal fölső sarkába odaírta a 209-es számot, jobbra felülre meg a 216ost. − Ma reggel még csak 209 szavazatunk volt 216 ellenében. Azóta sikerült megszereznünk Moore-t, Reilinget és a két suttyó közül az egyiket. Mind a három a bizonytalanok közül. Aztán Dreyert és Hamptont is sikerült átállásra bírni. Ez náluk mínusz kettőt, nálunk plusz ötöt jelent. Így most egyformán 214-en állunk. − Garret fölállt és megint fölkiáltott: − Istenem, de szeretem, ha ilyen izgalmas a helyzet! Meg fogjuk nyerni ezt az átkozott dolgot! − Az elnök és Dickson mosolyogva nézett rá. − Már látom, min jár az eszed, Stu − szólalt meg az elnök −, szeretnél ebből egy kis győzelmi bejelentést fabrikálni. − Pontosan. Ha tudnánk várni egy óráig, biztos vagyok benne, hogy Jack és Tom addigra össze tudna szedni még elég szavazatot ahhoz, hogy egy kis levegőhöz jussunk. Tom irodája már kiszivárogtatta, hogy Moore a miénk. A többiek, akik a nyertes oldalán szeretnének lenni, muszáj, hogy rögtön rámozduljanak erre. Az elnök Garretre nézett, és egyetértve megszólalt: − Rendben, Stu, akkor intézkedj, hogy tizenkettő helyett egykor legyen a sajtótájékoztató, de kérlek, légy egy kicsit finomabb ezzel a Moncur

kisasszonnyal. Garret bólintott, aztán elsietett, hogy intézkedjék. Moncurral majd pont olyan finom lesz, amilyenek az ötéves srácok szoktak lenni hároméves öcsikéikkel. Végre a saját pályáján érezte magát. Már szinte a markában volt a győzelem, és ő nem ereszti el! Most igazán nincs ideje kis nebáncsvirágokkal meg politikailag korrekt beosztottakkal vacakolni. Hisz ő van az első vonalban, azok meg csak segéderők. Mindig is csodálkozott, hogy azok panaszkodnak a legjobban, akiknek mindig igazolniuk kell a munkájuk fontosságát. Érdekes, akik a lövészárokban vannak, azok sose panaszkodnak. Koslowski például. Nem törődik azzal, hogy tetszetős módon vagy sem, de mindig elvégzi a feladatát. Új szövetségesük, Arthur Higgins is tevékeny típus. Semmi szarakodás, semmi panasz, csak eredmények. A fejében gyorsan elraktározta, hogy Mike Nancynek, a nemzetbiztonsági tanácsadónak meg kell köszönnie, hogy fölhajtotta ezt a fickót. Istenem, milyen szépen megdolgozta ezt a Frank Moore-t nekik! Innen már el lehet indulni egy újabb rohamra.

4. fejezet Az elnök és kísérete már ott állt a Fehér Ház sajtószobája mögötti előtérben. Hallották, amint Ann Moncur épp azt magyarázza a megjelent tudósítóknak, hogy az elnöknek mozgalmas délutánja lesz, ezért nem fog tudni túl sok kérdésre válaszolni. Stevens kissé ideges volt. Már majdnem négy hónap telt el az utolsó sajtókonferenciája óta. A második hivatali évének a közepén lett vége a sajtóval való boldog mézesheteknek. Mivel a választási hadjárata idején a sajtó teljes támogatását élvezte, elnöksége kezdetén addig példátlan betekintést engedett nekik az ügyeibe. A jó viszony akkor romlott meg kissé, amikor az újságírók ráébredtek, hogy mégiscsak a tények föltárása és a közönség tájékoztatása lenne a dolguk. Akkor elkezdtek néhány botrányosnak ígérkező ügyben kutakodni, de Stu Garret rögtön közbelépett, és sikeres tűzoltómunkába kezdett. Dokumentumokat téptek fecnikre, embereket kezdtek lefizetni, hogy hallgassanak vagy hazudjanak. Minden kellemetlen dolgot letagadtak, vagy úgy állítottak be, mint az ellenzék mesterkedését az elnök lejáratására. Mikor a botrányok elcsendesedtek, Garret a sajtóval való viselkedésre új stratégiát dolgozott ki: viselkedj úgy, mint akit megsértettek és elárultak, és főleg tarts távolságot! Az elnök boldogan alkalmazkodott az irodavezetője elképzeléséhez, és az új stratégia részben be is vált. A sajtó néhány képviselője áhítatosan tisztelte az elnököt, és sóvárogva ragaszkodott az első év során kiépült jó kapcsolathoz, ám a kérgesebb szívűek gyorsan rájöttek, hogy át akarják rázni őket. Túl sok volt már a rejtélyes módon eltűnt dokumentum, és túl sok hírforrás változtatta meg másnapra az előző nap elmondottakat. A sajtósok zöme már túl régóta volt a pályán ahhoz, hogy bedőljön az elnök színlelt elszigetelődésének. A legtöbbjük az évek során cinikussá vált; számukra világos volt, hogy a politikusok minden cselekedete számításból ered. Ha az elnök elzárkózik a sajtótól, annak bizony nem a sértettség az oka. Akkor az elnöknek takargatnivaló dolgai vannak. Garret kissé félrevonta az elnököt a többiektől, és még egyszer

emlékeztette, kik azok a tudósítók, akiktől óvakodnia kell a kérdésfelelet szakaszban. − Jim, kérlek, ne válaszolj négynél több kérdésre, és semmiképp se mutass rá Ray Holtzra a Posttól, vagy Shirley Thomasra a The Timestől! − Az elnök egyetértően bólintott Garret erre vállon ragadta, és elindult vele a pódium irányába. − Itt leszek arra az esetre, ha bárki sarokba szorítana. És kérlek, ne feledd: csak négy kérdés, és aztán el kell menned, hogy fogadd Ukrajna új elnökét. Ha jajgatni kezdenek, hogy túl rövid a tájékoztató, mondd azt, hogy sajnálod, de tele van az előjegyzési naptárad, és máris késésben vagy. Az elnök rámosolygott Garretre. − Nyugi, Stu, nem először csinálom. Garret visszamosolygott. − Tudom, és pont ezért vagyok ideges. Ann Moncur még beszélt a hallgatósághoz, amikor észrevette, hogy már minden tudósító tekintete a jobb oldali ajtó felé irányul, ő is odapillantott, és meglátta, hogy az elnök ott áll a keskeny benyílóban. − Jó napot, elnök úr! Készen áll arra, hogy elkezdje a sajtótájékoztatót? Az elnök lendületesen föllépett a két kis lépcsőfokon, és jobb kezét előrenyújtva odasietett a pódiumhoz. − Köszönöm, Ann! − A kézfogás után Moncur a már a fal mellett álló Stu Garrethez és Mark Dicksonhoz csatlakozott. Míg az elnök a jegyzeteit rendezgette, a fényképészek vakui egyfolytában villogtak. Rövid várakozás után az elnök megköszörülte a torkát, és fölnézett a pulpitusról. Egy kis mosollyal köszöntötte a tudósítókat. − Jó napot kívánok! A közönség hasonlóképpen válaszolt, mire az elnök arcán a mosoly még szélesebb lett. A legtöbb politikushoz hasonlóan Stevens is tudta, hogyan kell megdolgozni a tömeget, és az egyik leghatásosabb eszköze éppen ez a természetesnél szélesebb mosoly volt. A teremben lévők többsége azonban nem tudhatta, hogy ez egy alaposan begyakorolt mosoly. Hisz ebben a gépezetben kevés dolog történhetett véletlenül, erről Stu Garret gondoskodott. A mosoly meg is tette a kívánatos hatást: a teremben ülők többsége visszamosolygott az elnökre. Az elnök az állvány két szélére helyezte két keskeny, szépen manikűrözött kezét, és ismét megköszörülve a torkát, megszólalt: − Azért hívtam össze ezt a tájékoztatót, hogy beszámoljak az amerikai népnek egy győzelemről. Az elmúlt hét során a kormányzat szereplői

sikeresen felvették a harcot a pártoskodás, egymás félretájékoztatása és akadályozása ellen. Egy hete még úgy tűnt, hogy harminckét szavazat hiányzik a költségvetés képviselőházbeli megszavazásához. Ma délre már kétszázhúsz szavazatot szereztünk, ami, ha szűken is, de elegendő a győzelemhez. − Feledékenységre vallana, ha nem ragadnám meg ezt az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a Ház tisztelt elnökének, Mr. Thomas Bassetnek a kemény munkáért, amivel hozzájárult a büdzsé elfogadtatásához. Az ő munkája révén újabb lépést tehetünk annak érdekében, hogy az ország ismét a gyors gazdasági javulás útjára léphessen. − Ezzel az elnök az órájára nézett, majd ismét a tudósítókra emelte tekintetét. − Sajnálom, hogy rövidnek kell lennem, de ma különösen sok a tennivalóm, és máris egy óra késésben vagyok. Csak pár percem lesz arra, hogy néhány rövid kérdésükre válaszolhassak. A kezek rögtön a levegőbe emelkedtek, és legalább egy tucat tudósító kezdte hangosan föltenni a kérdéseit. Az elnök jobbra tekintett, és Jim Lester, az ABC-televízió fehér házi tudósítójának ismerős arcát kereste a tömegben. Lester a szék szélén ült, fölemelt kézzel, és engedelmesen várta, hogy szólítsák. Stevens feléje mutatott, és kimondta a nevét. A többi tudósító erre elcsendesedett, és Lester fölemelkedett a székről. − Uram, egészen ma reggelig arról tájékoztattak bennünket, hogy önnek körülbelül kétszáztíz szavazata van meg. Hogyan sikerült begyűjteniük ilyen gyorsan azt a fennmaradó tízet, és vajon ezek az új szavazatok olyan képviselőktől származnak, akik korábban már elkötelezték magukat az ön költségvetése ellen? − Nos, azért sikerült ezt a tíz újat begyűjtenünk, mert sokan vannak a Capitol Hillen, akik tudják, hogy azzal szemben, amit az ellenzék állít, ez egy jó költségvetés. Nagyon sokan vannak ebben az országban, akiknek szükségük van arra a segítségre, amihez ennek a büdzsének a révén hozzájuthatnak, és több képviselő is, miután újból alaposan áttanulmányozta a javaslatot, rájött, hogy alávaló dolog lenne nemmel szavazni. − Az elnök elfordította a fejét Lestertől, s rögtön újabb kezek emelkedtek a levegőbe. Stevens a tekintetével és a mutatóujjával egy másik barátságos arcot keresett: Usa Williamson, az Associated Press hírügynökség fehér házi tudósítója arcát.

− Elnök úr! Aggódik-e ön amiatt, hogy ha a Képviselőházban is ilyen kicsiny többséggel fogadják el a költségvetést, vajon nem lesz-e még nehezebb majd a Szenátusban, ahol az ellenzék aránylag magasabb számban foglal helyet? Stevens nem vesztegette az időt a gondolkozással. Már várta ezt a kérdést, és a válasza is készen volt rá. − Nem igazán aggódom. Az amerikai embereknek szükségük van erre a költségvetésre, és ezt a szenátoraink is tudják. Azt fogják tenni, ami helyes, és el fogják fogadni a költségvetést. − Stevens még be sem fejezte a választ, de már fordult is, hogy újabb tudósítót keressen. Több kéz is a levegőben volt, és az elnök ezúttal Mick Turnert kereste ki magának, a CNN-től. − Elnök úr, a költségvetés elfogadtatása a Képviselőházban komoly politikai sikernek könyvelhető majd el. Mit gondol, mennyire javítja majd ez az ön pozícióját a japánokkal esedékes kereskedelmi tárgyalásokon a jövő hónapban? − Nos, a japánok hagyományosan kedvezőbb pozícióban fejezik be ezeket a tárgyalásokat, mint ahogy elkezdik. Ez bizonyos fokig ironikus, ha figyelembe vesszük a tényt, hogy az elmúlt tizenöt év során folyamatosan emelkedő ütemben mindig az ő oldalukon volt a kereskedelmi többlet. Pedig az amerikai munkaerőt sérti a részünkről folyamatosan fennálló kereskedelmi deficit. Hiába kínálunk kiváló minőségű termékeket, a japánok nem hajlandóak megnyitni előttünk a piacaikat. Ez a kereskedelmi deficit fojtogatja a gazdaságunkat, amely így nem tud teljes lendülettel működni, és ami a legfontosabb: ennek amerikai munkahelyek esnek áldozatul. Semmi kétség, hogy a költségvetésem elfogadása jelzés lesz a japánoknak, hogy végre képesek leszünk megfordítani egy olyan folyamatot, amelyet az előző kormányzatok kiengedtek a kezükből. − Nos, még egyetlen kérdésre van időm. Miközben ezt mondta, Stevens forgatta a fejét, hogy az egész közönséget át tudja tekinteni. Észrevett egy csinos, barna hajú nőt, aki az általában a külföldi tudósítók számára fenntartott szekcióban ült. Úgy döntött, hogy mivel a szavazói általában kevésbé érdeklődnek a külügyek iránt, biztonságos lesz, ha őt szólítja fel. Odamutatott a terem hátsó részébe. − Az ifjú hölgy a hátsó sorban! − mondta, és azt

várta, hogy a kérdező idegen akcentussal beszél majd, így kissé meglepődött, amikor a nő felállt, és tökéletes angolsággal szólalt meg. − Elnök úr! Liz Scarlatti a Washington Readertől. Michael O’Rourke, minnesotai képviselő azt mondta, hogy bár azt gondolja, hogy az ön költségvetésében, idézem: több a disznóhús, mint a Jimmy Dean-féle kolbászban, mégis hajlandó lenne megszavazni, ha ön megszüntetné a Vidék Villamosítása Szervezetet, azt az intézményt, amely évente hozzávetőleg ötszáz millió dollárjába kerül az amerikai adófizetőknek. Ezt az intézményt 1935-ben hozták létre kizárólag azzal a céllal, hogy eljuttassa az elektromos áramot Amerika falusi körzeteibe… A kérdésem a következő: elnök úr, tudom, hogy országunk vezetői nagyon elfoglaltak, de vajon Washingtonban még nem vette észre ön vagy bárki más sem, hogy Amerika összes falujába már jó húsz éve bevezették az áramot? És most, hogy ön értesült erről, mit készül tenni ennek a pazarló programnak a megszüntetésére? A hallgatóság soraiban ülő újságírók közül sokan kuncogni kezdtek. Az elnök magára erőltetett mosollyal, atyáskodó hangon válaszolt − Nos, Ms. Scarlatti, először is, ez a költségvetés a legtakarékosabb javaslat azok közül, amelyeket az utóbbi húsz évben akármelyik elnök a Ház elé terjesztett. − Ennek hallatán sok újságíró szeme elkerekedett. A sajtó cinikusabb képviselői már kezdtek belebetegedni az elnök tényeket nélkülöző szavalataiba. Az első évben még ravasz dolognak tartották, de mostanra már megunta mindenki. − Másodszor, higgye el, hogy mióta csak megválasztottak, azóta próbálom megszüntetni a WSz-t, de ettől még marad az a tény, hogy ha kihúzom ezt a tételt, a költségvetésem sose jut át a bizottságokon − mondta az elnök, de mielőtt folytathatta volna, a tüzes, barna hajú nő hangosan ezt kérdezte a hátsó sorból: − Nem gondolja, elnök úr, hogy még durvább az a tény, hogy az ön költségvetése százmilliárd dolláros deficittel számol, és ön mégis tovább pénzel elavult szövetségi intézményeket? Nem is említve azt a tényt, hogy ön semmit sem tett a társadalombiztosítás és a gyógyellátás növekedésének ellenőrzése érdekében? Stu Garret látta, hogy az elnök gondban van, ezért előbbre lépett, és megérintette a könyökét. Az elnök erre hátranézett, Garret pedig az órájára mutatott. Stevens visszafordult a tudósítókhoz, és ezt mondta:

− Emberek, sajnos kifutok az időből. Hadd fejezzem be az ifjú hölgy kérdésére a választ, aztán mennem kell… Nos, ez a kormányzat rendkívül nagy hangsúlyt fektet az állami pénzek pazarlásának megakadályozására. Dumont alelnök úr vezetésével jelenleg is működik egy munkacsoport, amely állhatatosan keresi azokat a módszereket, hogy hogyan lehetne kiküszöbölni a fölösleges kiadásokat. Ez kormányzásom alatt már a kezdetektől fogva központi feladat, és a továbbiakban is az marad. Köszönöm a figyelmüket, és mindenkinek kellemes napot kívánok − fejezte be az elnök, és búcsút intve már le is lépett az emelvényről. Néhány tudósító még a távozása közben is próbált neki kiabálva kérdéseket feltenni. Amikor a színfalak mögé ért, Stu Garret megragadta az elnök karját, és közelebb húzta magához. − Mi az ördögnek kellett olyan valakit szólítanod, akit nem is ismersz? − Az a nő ott ült a külföldi tudósítók helyén. Azért szólítottam őt, mert azt hittem, majd a nemzetközi ügyekkel kapcsolatos kérdést fog föltenni. Nyugi, Stu, egész jól megoldottam a helyzetet. Garret rosszallóan nézett az elnökre. − Külügyek?! Egészen másfajta ügyek jártak az eszedben. Pontosan tudod, kiket kell szólítanod, ha külügyi kérdést akarsz kapni. Ez nagy butaság volt. Mostantól kezdve jobb lesz, ha a programunkhoz tartod magadat.

5. fejezet Csütörtök este, 10 óra 40 A kék mikrobusz az aprócska washingtoni Friendship Heights kertváros utcáin gördült. A kocsi oldalán sötétzöld betűkkel ez állt: Johnson dugulás-elhárítás éjjel-nappal. A kocsiban két, rendkívül jó erőben levő, húszas évei végén járó fiatalember ült, akik sötétkék overallt és hozzáillő baseballsapkát viseltek. A mikrobusz lelassított, és befordult egy szűk, rosszul megvilágított keresztutcába. Alig tíz métert haladt, majd megállt. A sofőr üresbe, majd hátramenetbe tette a sebességváltót. Aztán a kocsi kifarolt a mellékutcából, ismét megállt, és elindult ugyanabba az irányba, ahonnan az előbb érkezett. Az esetleges szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy a mikrobuszban ülők egyszerűen a címet keresik, ahova ebben a késői órában kihívták őket. Eközben a kocsi egyik sötét hajú utasa a kis mellékutcában néhány szemeteskuka mögött guggolt, és csöndben figyelte a környéket. Néhány perc múlva fölegyenesedett, és egyik árnyéktól a másikig óvakodva, lassan, lábujjhegyen lépkedve elindult az utcán befelé. Hat házzal odébb megállt egy tőle jobbra eső garázs előtt, amely Harold J. Burmiester házához tartozott. Az egyik zsebéből elővett egy műanyag zacskót, átnyúlt a több mint két méter magas kerítés fölött, és a zacskó tartalmát beszórta a ház hátsó kertjébe. Majd gyorsan behúzódva a kerítés sarka és a garázs közé, bekapcsolta digitális karóráján a világítást. 10 óra 44-et mutatott. Még tizenöt percet kell várnia, hogy biztos legyen: a csalétek célba ért. Burmiester meg volt győződve arról, hogy a modern technológiát felhasználó biztonsági rendszerek fabatkát sem érnek. Így az egész környéken egyedül az ő házában nem volt ilyesmi, de mégis ez volt az egyetlen lakóház, ahová sosem jutott be betörő. Ezt pedig kizárólag a Fritz nevű termetes német juhászkutyának köszönhette. A hívatlan leselkedő csendesen várt az árnyékban rejtőzködve,

ahogy már legalább egy tucatnyi korábbi éjszakán tette ugyanitt. Várt és figyelt, az óráját nézte, jegyzetelt, és közben egyre pontosabban megismerte a nyugalmazott bankár megrögzött szokásait. 10 óra 55-kor ma is fölkapcsolódott a hátsó kertet megvilágító lámpa, és a kerítés árnyéka a szűk utcán keresztül élesen kivetült egészen a szemben levő garázsig. Egy perccel ezután kinyílt a hátsó ajtó, és hallani lehetett a Fritz nyakörvén lógó fémlapocskák csilingelését, amint a kutya levetette magát a lépcsőkön, és átvágott a hátsó kerten. Burmiester ugyanis minden este pontban 10 óra 55-kor engedte ki Fritzet, hogy az elvégezze a dolgát, aztán ismét pontosan öt perc elteltével megint beengedte. Épp időben ahhoz, hogy a gazdája meg tudja nézni a késő esti híradót. A kutya egyenesen a hátsó kerítéshez futott, mert úgy idomították, hogy ott végezze a dolgát. Fritz pössentett egyet a kerítésre, aztán rögtön izgatott szaglászásba kezdett. Hasa alá kapva a lábát, odavágtázott a sarokba, ahol a csali hevert, és már falni is kezdte az apró marhahúsdarabokat. A mozdulatlan leselkedő mereven figyelte a lakmározó kutyát. Néhány perc múlva a hátsó ajtó csikordult egyet, amit jól lehetett hallani a hűvös éjszaka csöndjében, és a kutya, anélkül, hogy szólították volna, fölugrott a kerítés mellől, és visszaloholt a házba.

Péntek hajnal, éjfél után 5 perccel Daniel Fitzgerald szenátor limuzinja a Massachussets Avenue-n gördült északi irányba. Épphogy elmúlt éjfél. A szenátor a hátsó ülésen ülve, a Washington Postot lapozgatva egy pohár skót whiskyt szopogatott. Fitzgerald a szenátus Pénzügyi Bizottságának elnöke és egész Washington egyik legtekintélyesebb embere volt. Sűrű ősz haja, és az italozásnak köszönhetően bibircsókos, nagy, vörös orra volt. A szenátornak két szenvedélye volt: a nők meg az alkohol. Háromszor nősült, de nemrégiben a harmadik feleségétől is elvált. Korábban legalább fél tucat elvonókúrán vett már részt, de egyik sem járt eredménnyel. Aztán jó pár évvel ezelőtt úgy döntött, hogy nem harcol tovább a szenvedélye ellen. Szereti a piát, és akkor mi van? A megromlott házasságok miatti rengeteg magánéleti zűrzavar, a

depresszióval való küzdelem és hat, alig ismert gyereke ellenére a szenátor egyetlen dolog mellett keményen kitartott: ez pedig a munkája volt. Nem is maradt más fontos dolog az egész életében. Fitzgerald már több mint negyven éve tanyázott Washingtonban. A Yale Egyetem jogi karának elvégzése után egy tekintélyes, bostoni ügyvédi irodában kapott állást, majd huszonnyolc éves korában beválasztották a képviselőházba. Miután három ciklust is leszolgált képviselőként, New Hampshire államban, ahonnan származott, megüresedett az egyik szenátori hely. Apjának biztatására és pénzügyi támogatásával Fitzgerald ekkor beindította az addigi legdrágább választási kampányt. Az apja által lendületbe hozott politikai gépezet meg is hozta a várt eredményt, és Fitzgeraldot beválasztották az Egyesült Államok szenátusába. Az azóta eltelt harmincnégy év során botrányt botrány után vészelt át, olyan csökönyösen kapaszkodva szenátori székébe, ahogy a sivalkodó gyerekek kapaszkodnak kedvenc játékszerükbe. Fitzgerald, aki egész felnőtt életét politikusként élte le, nem értett semmi máshoz sem. Az ország fővárosának mindennapos ügyes-bajos dolgai iránt teljesen érzéketlen maradt, ám a több mint negyvenévnyi folyamatos hazudozás, a sorozatos árulások, szerződésszegések, karrierek derékba törése és az egész úgynevezett pártpolitika annyira a vérébe ivódott, hogy már nemcsak képzelte, hogy a viselkedése elfogadható, hanem egyenesen meg is volt győződve arról, hogy ez a normális. Dan Fitzgeraldot beszippantotta a washingtoni politikai élet légüres tere, és mint annyian előtte, egyszerűen leadta a ruhatárban a lelkiismeretét és erkölcsi skrupulusait. Fitzgerald számára egyszerűen nem léteztek azok a fogalmak, hogy tisztesség, kemény munka, magánéleti felelősség, egyéni szabadság vagy akármi más, ami az alkotmányban szerepel. Számára nem arról szólt az ország vezetése, hogy az ember helyes dolgokat igyekszik tenni. Csak arról, hogy muszáj ragaszkodni a megszerzett hatalomhoz. Ragaszkodni, mégpedig bármi áron. Fitzgerald legalább annyira rabjává vált a hatalomnak, mint amennyire egy kábítószeres függ a mindennapi adagjától. Sőt egyre több kell neki belőle, és ez a folyamat megállíthatatlan. Fitzgerald csakis a mának élt, számára a jövő nem létezett. És

egészen mostanáig arra sem vette a fáradságot, hogy visszatekintsen az életére. Most kezdte megtapasztalni, amit pályájuk vége felé előtte sokan mások is érezni kezdtek: azt, hogy eladta a lelkét és a függetlenségét azért, hogy a csúcsra jusson, de most, hogy oda jutott, meg kell tapasztalnia, mennyire magányos is ez a hely. Szemtől szembe az öregséggel most először kényszerült rá, hogy kritikus szemmel tekintsen vissza az életére. Azt mindig is tudta, hogy apaként és férjként is kudarcot vallott, hisz minden erejét a karrierépítésére fordította. Fejét a kocsi ablakának döntve nagyot kortyolt az újabb pohár italból, és lehunyta a szemét. Daniel Fitzgerald szenátort sohasem érdekelte az igazság, ám most, hogy így fogyatkoztak hátralévő évei, már nem bírt menekülni előle. Sohasem szerette az egyedüllétet. Mindig is szüksége volt másokra ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, és ez a szükséglet az évek során egyre csak erősbödött. Egész életében azon dolgozott, hogy fölérjen a csúcsra, s most hogy már ott volt, ráébredt, nincs kivel megossza a sikert. Ám volt egyvalami, ami miatt még ennél is rosszabbul érezte magát. Valahol mélyen olyan érzése támadt, hogy csupa haszontalan dologra vesztegette el az életét. Kihörpintette a Dewar's whiskyt a pohárból, és töltött magának még egyszer. A limuzin most lekanyarodott a Massachusetts sugárútról, és már a Kalorama Hights szűk utcáin kanyargott. Az úti céltól egy saroknyira a limuzin elhaladt egy közönséges, fehér mikrobusz mellett. A kisbuszban két férfi ült, akik már több mint egy éve csak vártak, és készültek erre az éjszakára. A limó megállt Fitzgerald 1,2 millió dolláros, terméskőből épült háza előtt, és a sofőr kiugrott, hogy kinyissa az ajtót a főnökének. Mire a hosszú kocsit megkerülve hátraért, Fitzgerald már kiszállt a hátsó ülésről, és a ház felé botorkált. A szenátor oly fontos személyiségnek tartotta magát, hogy sose bajlódott a kocsik ajtajának becsukásával, s ezt most is a sofőrre hagyta. Így hát a sofőr csukta be a kocsi ajtaját, majd jó éjszakát kívánt a főnökének. Fitzgerald figyelemre sem méltatta a gesztust, és megállás nélkül haladt fölfelé a lépcsőkön. A sofőr visszament a limuzin másik oldalára, és onnan nézte, ahogy Fitzgerald beüti a biztonsági kódot, és

kinyitja magának az ajtót. Amikor az ajtó kinyílt, és Fitzgerald betámolygott az előszobába, a sofőr beszállt a kocsiba és elhajtott. Fitzgerald letette a kulcsait egy asztalra az ajtó bal oldalán, és a villanykapcsoló felé nyúlt. Fölkattintotta, de nem történt semmi sem. Még jó néhányszor megpróbálta, de ugyanaz volt az eredmény. Magában szitkozódva körülnézett a sötét házban. A bejárati ajtó mindkét oldalán majd tizenöt centi széles üvegtáblák futottak a padlótól a mennyezetig. Ezen a két keskeny ablakon keresztül az utcai lámpa fénye bevetült kissé a házba. Onnan, ahol Fitzgerald állt, nagy nehezen tudta csak kivenni az előszoba végén, az úgy tízméternyire levő konyha fehér csempés padlóját. Ahogy elindult a konyha felé, jobb kéz felől elhaladt a nappali előtere, majd utána bal kéz felől az emeletre vezető lépcső mellett. Drága cipője súlyosan koppant minden lépésnél, az egész házban visszhangot verve a keményfa parkettán. A keskeny ablakokon átszivárgó fény a szenátor hosszú árnyékát egészen a konyháig előrevetítette. Ahogy haladt előre, nagy, terebélyes termetével egyre jobban eltakarta az utcáról érkező fényt. Mire elért a konyháig, már tökéletes sötétség vette körül. Balra fordult, hogy megkeresse a villanykapcsolót. Mielőtt azonban megtalálta volna, a sötétségből egy pár kesztyűs kéz bukkant elő, és hátulról megragadta a szenátort. A szőke hajú behatoló ledöntötte a nála sokkal idősebb férfit a lábáról, és lelökte arccal a csempézett padlónak. Ezután a hihetetlen erejű támadó Fitzgerald háta közepére térdelve megragadta áldozata fejét. A gyilkos ezután egyik kezét Fitzgerald tarkóján tartva teljes testsúlyával ránehezedett, majd megragadva a másik kezével az állát, egyetlen hatalmas erőfeszítéssel fölfelé rántotta. A szenátor nyaka által keltett zaj hasonlított a száraz ág reccsenéséhez, csak úgy visszhangzott az üres házban. A reccsenést néma csönd követte, majd kísérteties hörgés szakadt föl Fitzgerald torkából. A haldokló szenátor szeme egyre nagyobbra tágult, mintha ki akarna ugrani a helyéből. Körülbelül harminc másodperc elteltével abbamaradt a hörgés, és a szenátor élettelenül hevert a hideg, csempézett padlón. A gyilkos talpra állt, és mély levegőt vett. Mély megelégedéssel tekintett le a földön heverő holttestre. Végre sikerült megbosszulnia nyolc közeli barátjának a halálát. Nyolc olyan emberét, akik innen

több ezer kilométernyire értelmetlen halált haltak a kietlen sivatagban, csak azért, mert a Fitzgeraldhoz hasonló alakok képtelenek voltak befogni a szájukat. Fitzgerald meggyilkolása személyes ügy volt a számára, a következő két gyilkosság személytelen, profi munka lesz. A gyilkos ridegen szólt bele a szögletes álla előtti mikrofonba: − Egyes a zsákban, vége. − Alig egy másodperccel később recsegve nyugtázták az adást, így nekilátott, hogy befejezze a munkát. A bokájánál fogva megragadta a testet, levonszolta az alagsorba egy tágas raktárfülkébe. A gyilkos ezután még utoljára körülnézett a házban, és összeszedte azokat a lehallgató eszközöket, amelyeket még az előző héten szerelt föl. Távozás előtt egészen az álláig felhúzta a cipzárt a dzsekijén, rövid, szőke hajára pedig szorosan ráhúzta a baseballsapkáját. Egy pillanatra megállva a hátsó kijáratnál kinézett a kisablakon a szűk, hátsó udvarra. Közben föltámadt a szél, és ide-oda ringatta a fákat. Még egyszer halkan beleszólt a mikrofonba: − Indulok, vége. − Becsukta és kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Hanyag testtartással átsétált a hátsóudvaron, majd a kapun, és már kint is volt a mellékutcában. Mire az utca végére ért, a mikrobusz is ott volt. Csak annyi időre állt meg, hogy be tudjon szállni, aztán gyorsított, és el is tűnt az utcán.

Péntek hajnal, 3 óra 45 A kék, Johnson dugulás-elhárítás felirattal ellátott mikrobusz ismét megjelent a Friendship Heights utcáin. Ugyanabba a mellékutcába hajtott be, ahol öt órával azelőtt egyszer már megállt. A mikrobusz még mozgott, mikor az egyik utasa kiugrott a járdára, majd a kocsi ajtajába kapaszkodva, előrehajolva haladt mellette egy darabig. A mikrobusz belső világítását már korábban lekapcsolták. Amikor a kocsi végre megállt, a széles vállú, sötét hajú férfi becsukta a mikrobusz ajtaját, és eliramodott a sötétbe. A hátára dobva ott volt egy hatalmas, fekete vászonzsák. Néhány percig várakozott, majd elindult befelé a mellékutcán. Amint elérte Burmiester házának kerítését, a zsákjából elővett egy flakon WD-40-es kötéslazító sprayt, és ráspriccelt belőle a kapu sarokpántjaira. Várt egy kicsit, amíg az olaj hatni kezdett, majd lenyomva a kilincset, benyitott. A hátsó kertbe

érve levetette magát egy sor bokor mögé, és fölfelé figyelt Burmiester és a szomszédok ablakára, vajon nem jelenik-e meg egy kíváncsi fej valahol, vagy nem gyújtanak-e világosságot. Majdnem öt percig várakozott így a bokor fedezékéből figyelve. Most igazán óvatosnak kell lenni. Jól tudta ezt, és szerette is ezt az állapotot, hisz erre volt kiképezve. A fiatalember ismét benyúlt a zsákba; ezúttal egy drótvágót vett elő. Óvatosan talpra állva végigosont a garázs fala mentén, majd gyorsan átsuhant egy kisebb, nyílt terepen a hátsó bejáratig, ahol ismét lekuporodott. A flakonból most a szúnyoghálós lécajtó zsanérjaira spriccelt egy keveset. Míg a szer hatására várakozott, fogta a drótvágót, és elvágta a ház alagsorába futó telefondrótot. Visszatette a drótvágót a zsákjába, és most egy üvegvágó szerkezetet vett elő. Fölugorva a lépcsőkön, jó hatvan centire kinyitotta a szúnyoghálót, és mögéje csusszanva immár a hátsó ajtót vette kezelésbe. Ez az ajtó fából készült, és a fölső harmadában egy négy részre osztott üvegablak volt. Az üvegvágó kúpját a bal alsó kisablak közepére illesztve, az óramutató járásával megegyező irányban ötször körbehajtotta a kúp körül a vágóélt. Aztán mindkét kezével megnyomta az üvegvágó szerszámot. A frissen vágott üvegkör elvált a többitől, és ott maradt a vágó kúpjához tapadva. Egyik kezét a lyukba bújtatva, belülről kinyitotta az ajtót, majd miután belépett a konyhába, óvatosan becsukta maga mögött. Egy darabig mozdulatlanná dermedve állt, és kifelé nézve az ablakon ellenőrizte, nincs-e kint valami mozgás. A fülével közben a ház belső zajaira figyelt Hallotta, hogy a közvetlen közelében szuszog a kutya, és megfordulva látta is, hogy ott fekszik egy kis szőnyegen a konyhaasztal mellett békésen elnyúlva. A baseballsapkája karimája alól a szája elé húzta a mikrofont, s belesuttogott: − Bent vagyok, vége. Visszatolta a mikrofont a sapkája alá, majd lassan leeresztette a válláról a zsákot, és óvatosan a konyhapadlóra tette. A férfi most egy gázálarcot vett elő, valamint egy kisebb, zöld tartályt, amelynek a végéhez egy átlátszó gumitömlő csatlakozott. A tartállyal és a gázálarccal a kezében a férfi előrement a szőnyeg nélküli előszobában az utcai bejáratig, ahonnan az emeletre vezető lépcső indult. A lépcső aljához érve megállt, előrehajolt és a negyedik lépcsőfokra tette

mindkét kezét. Mozdulatlanná merevedve csak figyelt. Miután meggyőződött arról, hogy Burmiester nem ébredt föl, elkezdett fölfelé óvakodni a lépcsőn. A kezét és a lábát is távol tartotta a lépcsőfokok közepétől, és jól előrehajolva igyekezett a testsúlyát egyenletesen elosztani, nehogy az öreg lépcsőfokok megreccsenjenek, és fölébresszék a ház gazdáját. Mikor fölért az emeletre, térden kúszott tovább a körülbelül hatméternyire levő legnagyobb hálószoba felé. Aztán ismét várakozott és feszülten figyelt. Majd finoman becsúsztatta a gumicsövet az ajtó alatt, fölvette a gázálarcát és elfordította a gáztartály csapját. Majd hátát a falnak támasztva, elindította a stoppert a karóráján. Amikor eltelt a szükséges tizenöt perc, elzárta a csapot, és kihúzta az ajtó alól a gumicsövet. Lassan kinyitotta az ajtót és belesett a szobába. Burmiester háttal feküdt az ajtónak, és nem látszott rajta, hogy mozogna. A behatoló teljesen kinyitotta az ajtót, és odament az ágyhoz. Odanyúlt Burmiester testéhez, és többször is megbökdöste. Az öreg erre sem moccant. Lehúzta a kesztyűt a jobb kezéről, az ujját rátette Burmiester nyakára, és megnézte a pulzusát. Ezt még kétszer megismételte, és megnyugodva állapította meg, hogy az öregembernek normálisan dobog a szíve. A behatoló nem ismerte az embert, akinek az ágyánál állt, és nem akarta azt látni, hogy meghal. Mert nem Harold Burmiester volt az, akire ma éjszaka vadászott. Az ágyat megkerülve odament az utcára néző dupla ablakhoz, és kinézett a pontosan Burmiesterével szemben fekvő házra. Szája elé húzta a mikrofont és beleszólt − Elfoglaltam a pozíciómat, úgy néz ki, minden rendben, vége. − A válasz azonnal reccsent a fülhallgatójában: − Rendben. Ezen a végén is minden nyugis, vége. Nyolc kilométernyire innen, a Potomac folyó túlsó oldalán a másik egység is elfoglalta a pozícióját. A nehezen azonosítható, fehér mikrobusz egy csendes mellékutcában parkolt. A kocsi belsejében a szőke gyilkos külseje éppen átváltozott. Levetette sötét farmernadrágját, dzsekijét és csizmáját, és helyettük szürke melegítőnadrágot, kék felsőt, a lábára pedig Nike futócipőt húzott. Aztán nyugodtan ülve hagyta, hogy a társa fekete festékkel bekenje az

arcát, a nyakát és a két fülét. Az arcfestéssel álcázni akarták a férfit, de nem a szokásos katonai értelemben. Ellenkezőleg, épp az volt vele a cél, hogy feltűnővé tegyék, s nem az, hogy elrejtsék. Mikor az arcával készen voltak, szoros, fekete afroparóka került a fejére, a kék szemeket pedig egy pár barna kontaktlencsével takarták el. Ezután a gyilkos visszatette a fejére a mikrofont és a fülhallgatót, majd egy Michigan Egyetem feliratú baseballsapka alá rejtette ezeket.

Péntek reggel, 5 óra 55 A Burmiester hálószobaablakát fedő szúnyoghálót eltávolították, a ház gazdáját pedig gondosan átvitték a hálószobájából a folyosóról nyíló egyik vendégszobába. A behatoló most egy faszéken ült Burmiester hálószobájában az ablak előtt, és mereven bámulta a szemben lévő ház első emeleti franciaablakát. Egy Remington M-24-es katonai mesterlövészpuska hevert az ölében a csöve végén egy arra rendszeresített hangtompítóval. A puskában benne volt a tár, de egyelőre nem volt kibiztosítva. A behatoló karóráján ezelőtt öt perccel jelzett az ébresztő, és most megpróbált teljesen nyugodt maradni. Az ég most kezdett világosodni, és megszólaltak közben a madarak is. A célszemély bármely percben felébredhetett, ezért igyekezett lassan, mélyeket lélegezni, és olyan alacsonyan tartani az adrenalinszintjét, amennyire csak képes volt rá. Az utca túloldalán most fölkapcsolták a villanyt, és a franciaablakon belüli szürkeség most kivilágosodott. Gyors mozdulattal a tust a válla és a bal arca közé szorítva tüzelőhelyzetbe emelte a puskát. Az egyik ujjával kibiztosította a fegyvert, miközben célba vette az ablak közepét. Továbbra is lassan, nyugodtan lélegzett. A függöny mögött most egy elmosódott árnyék kezdett mozogni. A puskás férfi mélyen beszívta a levegőt, és amikor a tüdeje teljesen megtelt, az utca másik oldalán szélesre tárult a földig érő franciaablak. Ahogy a szárnyai kinyíltak a szoba belseje felé, a nyílásban láthatóvá vált Jack Koslowski kövérkés, fehéresrózsaszín teste. A kongresszusi képviselő, akinek öltözete mindössze egy világoskék boxeralsóból állt, megfordult, és elindult a fürdőszoba felé. A hajszálkereszt most Koslowski szőrös hátának közepén

rajzolódott ki. A gyilkos jobb keze lassan emelkedett, és a puska követte a mozdulatot. A célkereszt fölfelé csúszott a gerincoszlopon, elhagyta a lapockák vonalát, és pontosan a Koslowski feje búbján levő kopasz folt alatt állt meg. A gyilkos felsőteste lassú fordulással követte a célpont mozgását a szemközti szobában. Bal kezének mutatóujjával lassan, egyenletesen elkezdte meghúzni a ravaszt. Egy másodperccel később az ütőszeg előrecsapott. Az üreges hegyű lövedék spirálvonalban elhagyta a csövet és a hangtompítót, hogy belevágódjon a mozdulatlan, hajnali levegőbe. A lövedék behatolt a képviselő koponyájába, és az ütközéstől szétnyílt üreges hegye. Ahelyett, hogy spirális forgással tovább folytatta volna egyenes útját, az eredeti méreténél háromszor szélesebb, ellapult hegyű lövedék szétroncsolta az agyat, mindent maga előtt sodorva, ami az útjába került. A jobb szemgödrön át távozott a koponyából csont- és húsdarabokat, valamint az agy részeit sodorva magával. A behatolás ereje Koslowskit előretaszította, testét kicsavarodva az ágy oldalához szögezte, bár a karjai még rángatóztak. A gyilkos közben újra töltötte fegyverét, és ismét célzott, ezúttal a koponya és a gerincoszlop találkozására. Az újabb találat azonnal véget vetett Koslowski agya és teste közötti minden kapcsolatnak.

Péntek reggel, 6 óra 15 A Potomac túlsó oldalán, a virginiai McLean városkában egy másik brigád ült és várt a következő célpont megjelenésére. A Pimmit Bend Park egyik mellékutcájában parkoltak, orral a Balentrane Lane felé, amely zsákutcaként vezetett a parkhoz. A sofőr rágógumit rágcsálva hallgatta a rendőrségi hullámsávot. A kocsi hátsó részében egy másik férfi a hátsó ablakokon keresztül tartotta szemmel a parkot. Onnan, ahol álltak, jól látta a korábban még szőke gyilkost, aki a kocogóösvény melletti fának támaszkodva lábnyújtó gyakorlatokat végzett várakozás közben, mintha a futáshoz melegítene. Már több hajnali sétáló és kocogó haladt el mellette, akik annyit vettek csak észre, hogy ma egy fekete fickó is az ő liliomfehér parkjukat választotta reggeli kocogásához. A gyilkos most eleresztette a jobb lábát, és a balt kezdte hátra hajlítva nyújtani. A bal kezével közben a fának támaszkodott, és

rápillantott a karórájára. A következő célpont már bármelyik percben feltűnhet. Ez a célpont Robert Downs szenátor volt, a szenátus Bankügyi Bizottságának elnöke. Háromsaroknyira innen lakott, és minden áldott reggel pontosan 6 óra és 6 óra 20 között kijött ide megsétáltatni a collie-ját. Mivel már majdnem negyed hét volt, bármelyik percben megjelenhetett. Ahogy a gyilkos fölpillantott az órájáról, látta Downs ismerős barna, angol autóssapkáját az ösvény kissé emelkedő részén föl-fölbukkanva megjelenni. Úgy ötvenméternyire lehetett, és lassan közeledett feléje szokásos, laza lépteivel. Mire Downs fölért a kis emelkedő tetejére, a bérgyilkos észrevette, hogy a szenátor mögött úgy tízméternyire élénk színű teniszruhában egy nő is közeledik. A nő gyors léptekkel gyalogolt, kétoldalt lengetve a karját, és ide-oda ringatva a csípőjét. A gyilkos azt is észrevette, hogy fülhallgatót visel, és ettől megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Akkor nem kell a nőnek ártatlanul meghalnia. Mikor Downs úgy húszméternyire megközelítette a bérgyilkost, az hátat fordított a célpontnak, fölemelt jobb lábbal ismét nekidőlt a fának, és úgy hajolt előre derékból. Már hallotta a kutya lihegését és körmei kopogását az aszfaltozott ösvényen. Most leengedte a jobb lábát, és a balt emelte föl. Közben belesuttogott a mikrofonba: − Onnan mik az esélyeim? Vége. A mikrobusz hátuljában ülő férfi jobbra és balra is fölmérte a terepet, aztán így felelt: − Senki más sem látszik, csak a célpont és az a nő mögötte, vége. − Akkor okés, vége − felelte a bérgyilkos, és a fejét jobbra fordítva hátranézett a válla fölött. Downs már lőtávolon belül volt, a nő pedig éppen utolérte. A gyilkos most úgy tett, mintha a fa tövébe nézne, de periferikus látása jól működött. Mire mindketten elérték a fa vonalát, a nő épp megelőzte Downst, és látszott, hogy a közte és a szenátor között levő távolság egyre növekedni fog. A bérgyilkos kilépett az ösvényre, és beállt Downs mögé. Mintegy három lépés megtétele után a bal kezével benyúlt bő melegítőfelsője alá, és meglazította nadrágja szűk derekát. Jobb kezével is odanyúlt, és megragadta az övében lapuló 9 milliméteres Berettát. Lépéseit meggyorsítva fölzárkózott a szenátor mögé. Előhúzta a fegyvert,

kinyújtotta a jobb karját, és a hangtompító végét alig tíz centiméterre tartotta a célpont tarkójától. Két gyors golyót eresztett a koponyaalapba, amelyektől Downs azonnal megtántorodott, és fejjel előre az aszfaltra zuhant. A gyilkos megfordult, és a parkon keresztül futva indult a várakozó mikrobusz felé. A gyalogló nő lépéseinek ütemén semmit sem változtatva, rendületlenül folytatta sétáját, az öreg collie pedig a szenátor feje körül lassan kialakuló vértócsát szimatolva haldokló gazdája fölött állt.

6. fejezet A nap fölkelt már ezen az őszi reggelen, és a feltámadó szél által sodort felhők között próbálta felmelegíteni a levegőt. Skip McMahon FBI különleges ügynök ragyogó fekete cipője körül csak úgy kavarogtak az arany- és rőtszínű levelek az avarban, ahogy a bűntény helyszíne felé igyekezett. McMahon az FBI Keleti Parti Gyorsreagálású Csoportjának a tagja volt, amelyet elit ügynökökből állítottak fel. Az volt a feladatuk, hogy terrorista támadás esetén azonnal bizonyítékokat gyűjtve a még forró nyomon az elkövetők után vessék magukat. Az egységnek éjjel-nappal repülőgépek, helikopterek és mozgó bűnügyi laboratóriumok álltak a rendelkezésére, és Chicagóból indulva New Yorktól Miamiig órák alatt bármilyen helyszínre odaértek. McMahon hatalmas testével egy rendőrautónak támaszkodva egy csésze kávét szagolgatott. Még aktív sportolóként szerzett régi térdsérülése újabban egyre több gondot okozott neki. Azzal nyugtatta magát, hogy igazából még nem öregszik, csak a nedves hajnali levegő nem tesz jót a csontjainak. A veterán ügynök szenvtelenül figyelte, ahogy a Fitzgerald szenátor tetemét tartalmazó fekete hullazsákot beemelik egy fekete FBI-mikrobusz hátuljába. Ma reggel ez már a harmadik bűntény helyszíne, és ez a három együtt már kezdett kicsit neki is sok lenni. Kétségtelen volt, hogy a három ügynek köze van egymáshoz. Nem mondtak egy szót sem a sajtónak erről, de nem kellett ahhoz túl sok ész, hogy meglássák köztük a kapcsolatot. McMahon végigjártatta a szemét az utcán, és megrázta a fejét a bűntény hírére a rendőri kordon túloldalán összesereglett riporterek és más nézelődők láttán. A csészét két kezébe fogva behunyta a szemét, és igyekezett kizárni a körülötte kialakult fölfordulást. Megpróbálta maga elé idézni, pontosan hogyan is ölhették meg Fitzgerald szenátort. McMahon nagy híve volt a vizualizálásnak. Megmagyarázhatatlan módon hitt abban, hogy a gyilkos otthagyja az auráját a tetthelyen. McMahon számára egyáltalán nem volt szokatlan, hogy hónapokkal

vagy néha évekkel a bűntény után visszatér arra a helyszínre, ahol valakit megöltek, elüldögél ott, és órákig töpreng a gyilkos helyébe képzelve magát, hogyan is történhetett pontosan az eset. Most is a gyilkos fejével próbált gondolkozni, és agyalt a különböző lehetőségeken, hogy Fitzgeraldot vajon milyen módon ölték meg. Aztán egy idő múlva elkezdte azon törni fejét, hogy mi a közös a Koslowski-, Downs- és Fitzgerald-gyilkosságok körülményeiben. Sorra vette magában a megválaszolandó kérdéseket: hány gyilkos lehet? Miért ölték meg az áldozatokat? Mért éppen ezt a három politikust? Kinek állhatott ez érdekében? Így lassan összeállt, hogy merre kellene a nyomozással elindulni. Mindaz, amit itt elgondolt, később fölkerül egy táblára a taktikai helyzetelemző teremben, és a munkatársainak majd ezek szerint osztja ki a részfeladatokat. Most azonban egy ismerős hang a nevén szólította, és meg kellett szakítania töprengését. Fölnézett, és a főnökét, Brian Roachot pillantotta meg, aki az őt állandóan kísérő testőrök között közeledett feléje. − Skip! Van valami újságod a számomra? − kérdezte Roach, aki már huszonhat éve volt az ügynökségnél, az utóbbi négy évben már mint az FBI igazgatója. Valaha jó ügynök volt. De az már rég a múlté. Ha valaki az FBI igazgatója, akkor hamar elfelejt szinte mindent a törvényvégrehajtással kapcsolatban, mert annyira az előtérbe kerül a munkájában a politika és a kormányzati mesterkedések. McMahon eltávolodott a nyomozók csapatától, és Roach elé ment. − A törvényszéki helyszínelők még dolgoznak a tetthelyeken, de a boncolások egy órán belül megkezdődnek − mondta McMahon, miközben a kezét nyújtotta a főnökének. Roach erősen megrázta a kezét, majd karon fogta a nála testesebb McMahont, és a néhány lépésnyire lévő járdára sétált vele. A testőrei kissé távolabb tőlük kört formáltak körülöttük. − Eldőlt a dolog. Te leszel a nyomozás vezetője. Lesz egy pár ember, aki majd nem örül ennek, de nem törődöm vele. Tény az, hogy te vagy a legjobb nyomozó, akit csak elő tudunk szedni, ráadásul olyan ember kell hogy kézben tartsa a dolgot, akiben meg is bízhatok. − Roach zsebre dugta az egyik kezét, a másikkal pedig kicsit meglazította a nyakkendőjét. − Skip! Irtózatos nyomás lesz rajtunk,

hogy kibogozzuk ezt a zűrzavart. Minden oldalról állandóan sürgetni fognak, leginkább persze a politikusok. Amennyire csak lehet, megpróbállak majd mentesíteni a zaklatásoktól, de ez biztos nem sikerül majd százszázalékosan. McMahon vállat vont: − De hát így szokott lenni, vagy nem? − Hát persze, de most azért más a helyzet. Már most fáj a fejem, ha elgondolom, micsoda politikai nyomás lesz rajtunk, hogy megoldjuk ezt az ügyet. Azonkívül még egy indokom van, hogy pont rád bízzam ezt a nyomozást. Nagyon jól tudom, mennyire utálod a sajtó meg a politikusok kíváncsiskodását. És most aztán tényleg nem szabad, hogy bármi is kiszivárogjon. Gondoskodj arról, hogy az embereid tudják: az állásukkal játszanak, ha a nyomozás menetéről egy szót is mondanak bárkinek is, aki nincs a csapatban. − Értettem! Roach az órájára nézett: − Velem kell jönnöd a Fenét Házba, ahol te fogod tájékoztatni az elnököt. Már kezd kijönni a sodrából, hogy csak a tévéből jutott eddig információhoz. − Roach észrevette, hogy McMahon erre elfintorodik. − Csak azt akarom, hogy az alapvető tényeket ismertesd, hogy mit találtál a három helyszínen. Na gyere, induljunk! − ezzel Roach a várakozó limuzinja felé biccentett, majd elindult McMahonnal együtt a kocsi felé, miközben a testőrei félkörben vonultak utánuk. McMahon és Roach nagyon régóta ismerték egymást. Akkor találkoztak először, amikor McMahon már második éve ügynökösködött, Roach pedig frissen került ki az FBI Akadémiáról. Az elmúlt több mint húsz év alatt valódi barátság alakult ki közöttük annak ellenére, hogy Roach az elejétől kezdve a Cég vezetésébe akart kerülni, McMahon viszont sosem akart többet annál, minthogy jó ügynök legyen. McMahonból két ok miatt is hiányzott az ambíció. Először is azért, mert realista volt. Jól ismerte önmagát, és tudta, hogy nem lenne képes arra, hogy a büszkeségét félretéve, mások seggét nyalva harcoljon az előbbre jutásért. Az igazgatónak értenie kellett a washingtoni játékszabályokat, melyekhez ő, az elit nyomozó, sohasem lett volna képes alkalmazkodni. McMahon nem szerette a köntörfalazást. Ha valaki szerinte hibázott, ezt kerek perec meg is mondta neki, akárki is volt az illető. Az ilyen esetek aztán nem mindig

végződtek simán. Több politikus, és az FBI igazgatói közül is legalább egy azt szerette volna, ha McMahon pályafutása véget érne a Cégnél. Azonban szerencséjére nagyon jó volt a szakmájában. És ez volt a második oka annak, hogy nem voltak vezetői ambíciói. Szerette a munkáját. Az FBI-nál köztudomású volt, hogy ő a legjobb gyilkossági nyomozó. És talán éppen azért, mert sohasem követte gépiesen a Cég által előírt szabályzatot. Egyéni módon szerette végezni a dolgát. Az egész országból jártak hozzá rendszeresen más ügynökök, hogy a tanácsait kérjék. Mióta a Cégnél volt, sok nagy nyomozót látott beleszürkülni kényelmes irodai pozíciójába. Skip McMahonnal nem történhetett meg ez. Négy évvel ezelőtt, amikor a barátját kinevezték főigazgatónak, rögtön megmondta neki: − Abban a percben, hogy be akarsz hozni a terepről, én nyugdíjba megyek. Mielőtt beszállt volna a főigazgató limuzinjába, McMahon odakiáltott Kathy Jenningsnek, a parancsnoksága alatt álló egyik nyomozónak. Jennings éppen magyarázott valamit néhány további ügynöknek, akik mind a terepmunkán használatos kék FBI-feliratú széldzsekiket viselték. Ahogy McMahont meghallotta, félbehagyta az eligazítást, és a főnöke felé sietett. Hosszú, aranybarna haját szoros lófarokba fogta. Előírásszerűen köszöntötte a főigazgatót, majd odalépett McMahonhoz. Ő mély levegőt vett, aztán megnyugtatta a fiatal nőt, hogy igyekszik vissza, ahogy csak tud, majd gyorsan utasításokat adott neki, hogy amíg távol van, mire figyeljen különösen. − Minden rendészeti szerv kapjon utasítást, hogy közel ötszáz kilométeres körzetben figyeljék azokat a közönséges, hazai gyártmányú kocsikat, amelyekben több férfi utazik együtt. − Ezután mutatóujjával a bal tenyerét bökdösve tovább sorolta a teendőket: − Tartóztassanak le mindenkit, aki a legkisebb mértékben is gyanúsnak látszik, és tartsák őrizetben, amíg az embereink odaérkeznek. Győződj meg róla, hogy megértették-e a feladatot, és arról is, hogy a gyanúsítottak leírását mindenki megkapta faxon. Ha ezzel végeztél, nézz utána, hogy rögzítettek-e valamit a két washingtoni repülőtér biztonsági kamerái, és ha igen, azonnal hívj föl engem. Jennings bólintott, és megvárta, míg a főnöke beül a hosszú, sötét limuzin hátsó ülésére.

Miközben a Fehér Ház felé gurultak, McMahon vázolta Roachnak Fitzgerald halálának körülményeit. Korábban az igazgató már telefonon kapott tájékoztatást Koslowski és Downs meggyilkolásáról. A parkból a Fehér Házig tíz percig sem tartott az útjuk. Mikor elérték a bejáratot, Roach megkérdezte: − Mekkora az esélyünk arra, hogy elkapjuk a gyilkosokat, mielőtt felszívódnának? − Ellenőrző pontokat állítottunk fel a fővárosból kivezető összes úton, közel ötszáz kilométeres körzetben minden repülőteret figyelünk, a haditengerészet és a parti őrség pedig figyeli a kifutó hajókat. − Na jó, de milyenek az esélyeink? McMahon keserves képet vágott, és így szólt: − Félek, hogy csak az időnket vesztegetjük. Bárkik is csinálták, profi módon dolgoztak… nagyon profi módon. Vagy máris eltűntek az országból, vagy rég elrejtőztek, és várnak, hogy lecsendesedjenek a dolgok. − Valószínűleg igazad van. De ezúttal nagyon résen kell lennünk. Különben jövőre ott fogok ülni a közös bizottság előtt, és el kell majd tűrnöm, hogy egy csomó vénember faggatózik, csak hogy bebizonyítsák az otthoni választóiknak, hogy több eszük van, mint az FBI igazgatójának − mondta Roach, majd kisvártatva folytatta: − Amellett azért ne felejtsük el azokat a fickókat, akik a World Trade Centerben robbantottak. Ki hitte volna, hogy annyira bénák, hogy megpróbálják fölpakolni a maradék robbanószert a kocsijukra? Ezek a bűnözők nem mindig annyira okosak, mint ahogy feltételezzük róluk. − Brian, az nem igényel túl sok agyi kapacitást, hogy valaki robbanószerrel megrakott mikrobuszt helyezzen el a World Trade Center mélygarázsában. Viszont nem lehet túl sok olyan szervezet, amelyik képes három különböző emberrel végezni egy éjszaka három különböző helyszínen, anélkül, hogy egyetlen nyomot is hagyna. Ez nem olyasmi, mint mikor valaki csőbombát robbant az olimpián. Ahhoz sem kell ész, hogy valaki egy nagy bombát helyezzen el egy parkban. Ennél sokkal bonyolultabb valakivel közelről és személyesen végezni. Roach szótlanul emésztette McMahon megjegyzéseit, míg meg nem állt velük a limuzin. Miközben az igazgató testőrei kinyitották nekik a kocsi ajtaját, Roach még néhány instrukciót adott: − Hadd

figyelmeztesselek pár dologra, mielőtt bemegyünk. Mindenki tisztában lesz azzal, hogy nem volt túl sok időd fölkészülni erre a jelentéstételre, úgyhogy fogd rövidre, és ne nagyon cifrázz semmit sem. Az elnök nemigen fog beszélni, de vigyázz Garretre! − Légy nyugodt, nem foglak kínos helyzetbe hozni… legalábbis nem szándékosan − mondta McMahon nevetve. − Még egy dolog. Ne vonj le egyelőre következtetéseket. Ha a véleményedet kérdezik, amire biztosan sor fog kerülni, feleld azt, hogy még korai volna bármit is mondani. McMahon rábólintva a főnöke szavaira, így szólt: − Brian, már csináltam ilyesmit. − Tudom, Skip, de ezzel a kormányzati csapattal még nem volt dolgod − mondta Roach, és a hangját lehalkítva hozzátette −, higgyél nekem, és figyelj arra, mit beszélsz. Elsőnek az igazgató szállt ki a kocsiból. A testőrei körülvették, majd elkísérték őket a bejáratig. Itt egy titkos ügynök fogadta, majd odakísérte őket a Cabinet Roomhoz, ahol a kormány szokott ülésezni. McMahon már nem először volt a Fehér Házban, de most először a Cabinet Roomban. A korábbi alkalmakkor vagy az Ovális Irodába, vagy valamelyik alagsori terembe rendelték be. McMahon és Roach igazgató éppen el akarták foglalni a kijelölt helyüket, amikor Garrettel az élen az elnök és Mike Nance nemzetbiztonsági tanácsadó lépett be a terembe. Garret rögtön tapsolt egy nagyot, és így sürgette őket: − Gyerünk, uraim, kezdjük el ezt a megbeszélést! Az elnök a hosszú asztal közepén foglalt helyet. Garret leült rögtön jobbra tőle, Nance pedig balra, az elnök mellé. Az elnökkel szemben McMahon, Roach FBI-igazgató, Thomas Stansfield, a CIA igazgatója, valamint dr. Irene Kennedy, a CIA vezető terrorista-szakértője foglalt helyet. Roach és Stansfield bemutatták a beosztottjaikat, aztán Garret megnyitotta az ülést. − Nos, Roach igazgató úr, remélem, tud válaszolni néhány kérdésünkre. Roach az elnökre tekintve belekezdett: − Elnök úr, a kongresszusi telefonközpont és számos helyi rendőrkapitányság bevonásával ellenőriztük mind az ötszázharminckét további szenátor és képviselő

hollétét. Utánanéztünk a Legfelsőbb Bíróság, a kormány és a haderő vezetőinek is. Ebben a pillanatban úgy látszik, hogy csak három személy, Fitzgerald és Downs szenátor, valamint Koslowski képviselő volt a célpontjuk. Ma délután egy órakor találkozom Tracy úrral, a Titkosszolgálat igazgatójával, és egyeztetjük, milyen forrásokkal rendelkezünk a képviselőház és a szenátus tagjainak védelmére. Máris kiküldtem ügynököket mindkét párt felsővezetőinek az őrizetére. Úgy vélem, hogy amíg nem tudjuk pontosan, mi folyik, jobb, ha óvatosak vagyunk − mondta Roach, majd Nance-hez fordulva így folytatta: − Mike, ha majd itt végzünk, szeretném, ha néhány percet szánnál arra, hogy megvitassuk, milyen segítséget tud nyújtani a katonaság. Katonai rendőrökre vagy olyan tengerészgyalogosokra gondolok, akiket nagykövetségek védelmére képeztek ki. − Nance egyetértően bólintott, mire Roach így folytatta: − Most pedig megkérem McMahon különleges ügynököt, hogy vegye át a szót, és adjon önöknek részletes tájékoztatást arról, ami tegnap késő este, illetve ma kora reggel történt. Ha végzett, én szeretném majd önöket tájékoztatni azokról a lépésekről, amelyekkel a képviselők védelmét igyekszünk megerősíteni. McMahon különleges ügynök ma reggel mindhárom bűnügy helyszínét végigjárta − fejezte be, majd McMahon felé bólintott, hogy kezdje el. Ő megköszörülte a torkát, és belekezdett: − Hadd szögezzem le mindenekelőtt, hogy a nyomozás csak néhány órája tart, és még nem rendelkezünk mindenre kiterjedő részletekkel. − McMahon beszéd közben az asztal egyik végétől a másikig végigjártatta a tekintetét, majd folytatta: − Akit elsőként öltek meg, és akinek utoljára bukkantunk a tetemére, az Fitzgerald szenátor. Fitzgerald limuzinjának sofőrje… Itt Garret közbevágott: − Nem készítettek írásos jelentést, hogy követni tudnánk? McMahon Roachra nézett, megadva neki a lehetőséget, hogy ő feleljen, mert tudta, hogy a főnöke diplomatikusabb választ fog adni a kérdésre. Roach, szándékosan figyelmen kívül hagyva Garretet, az elnökhöz fordult: − Uram, nem volt még időnk írásos jelentést készíteni, de ma délután kettőre ott lesz az ön íróasztalán.

− Rendben. Akkor folytassák − mondta az elnök. Garret jobbra-balra ingatta a fejét, majd valamit írt sárga jegyzetfüzetébe. McMahon újra belekezdett: − Mint említettem, Fitzgerald limuzinjának a sofőrje beszámolt arról, hogy közvetlenül éjfél után tette le a szenátort a Kalorama Hightson álló házánál. Első becslésünk szerint Fitzgerald halálának időpontja éjfél és hajnali egy óra harminc közé tehető. Úgy tűnik, kitörték a nyakát. Többet majd a boncolás végeztével mondhatunk. − McMahon egy pillanatnyi szünetet tartott, majd folytatta: − Fitzgerald házának a hátsó ajtaját feltörték, és a biztonsági rendszert hatástalanították. A szenátor testére az alagsor egyik raktárszobájában bukkantak rá. Pillanatnyi elképzelésünk szerint a behatoló vagy behatolók már bent a házban várakoztak, amikor Fitzgerald szenátor megérkezett. Ekkor megölték, és levitték a holttestet az alagsorba. − Végezetül McMahon udvariasan hozzátette: − Jelenleg folyik a szomszédok kikérdezése, hogy láttak-e valamit az éjszaka folyamán, és egy helyszínelő csapat dolgozik az esetleges bizonyítékok felkutatásán. − McMahon ügynök! Amit mond, abból úgy hallom ki, hogy maga szerint nem fognak semmit sem találni − vágott közbe ismét Garret. McMahon keményen Garret szeme közé nézve így válaszolt. − Bárki is ölte meg ezeket az embereket, nagyon profik voltak. Rendkívül valószínűtlen, hogy használható nyomot hagytak volna maguk után. − McMahon továbbra sem vette le a szemét Garretről, de hallgatott, egészen addig, míg az elnöki iroda vezetője el nem fordította róla a tekintetét. − A következő áldozat Koslowski kongresszusi képviselő. Eddigi ismereteink szerint Koslowski reggel hat körül kelt föl az ágyából, és ott rögtön két golyót kapott hátulról a fejébe. A lövéseket egy nagy erejű karabélyból a szemközti házból adták le. Ez a ház Harold Burmiester, nyugalmazott bankár tulajdonában van. Amikor ma reggel behatoltunk ebbe a házba, észrevettük, hogy a telefonvezetéket elvágták, és a hátsó bejárat ajtajából az egyik üvegablak hiányzik. Burmiester német juhászkutyája eszméletlenül feküdt, gyanúnk szerint megmérgezték. Burmiestert összekötözve találtuk meg az egyik emeleti hálószobában, ahová a Koslowski hálószobájára néző, saját,

rendes hálószobájából vitték át. Itt a szúnyoghálót eltávolították, és az ablakkereten puskaportól származó égési nyomok láthatók. Burmiester kihallgatása során a következőket állapítottuk meg: tegnap éjjel tizenegy óra előtt pár perccel Burmiester kiengedte a kertbe a kutyáját. A kutyát feltehetően ekkor etették meg valami altatóval. Burmiester éjfél körül feküdt le abban a szobában, ahonnan a lövéseket leadták. Éjszaka, valamikor fél egy és fél hat között a behatoló vagy behatolók betörtek a házba, elkábították Burmiestert, majd átvitték egy másik hálószobába. Majd az ő hálószobájában várakoztak arra, hogy Koslowski kinyissa az ablakot, és ekkor lelőtték. Burmiestertől és a kutyájától is vettünk vérmintát, és ma kora délutánra meglesz az eredmény, hogy tényleg kábító anyagot használtak-e náluk. A helyszínelő fiúk jelenleg mindkét házat vizsgálják, mások pedig a szomszédokat kérdezik ki. − És vajon mindeközben hol volt Koslowski felesége? − kérdezte gonoszkodva Garret. − Ő másik hálószobában alszik − válaszolta McMahon, tudomást sem véve Garret kekeckedéséről. Mike Nance hűvös elfogulatlansággal figyelte McMahont. Nance, a West Point-i katonai akadémia egykori diákja és a Nemzetbiztonsági Ügynökség korábbi igazgatója általában meg sem szólalt az üléseken. Szeretett inkább a háttérben maradni, és onnan figyelni mi történik. Garrettel ellentétben úgy tartotta, többet tudhat meg az ember, ha jól odafigyel, mintha kérdezősködik. Garret, aki egyre a jegyzetfüzetét nézte, most jó hangosan újabb kérdéssel állt elő: − Hallott valaki a környéken lövéseket? − Nem, a lövés távolsága pedig nem volt több harminc méternél. Ez elég közel van ahhoz, hogy hangtompítóval is pontosan lehessen célozni − vetette oda McMahon, majd folytatta a beszámolóját, esélyt sem adva Garretnek, hogy újabb kérdésekkel szakítsa félbe. − Mint bizonyára már minden jelenlevő tudja, Robert Downst a háza közelében levő parkban ölték meg, McLeanben. Két, kilenc milliméteres lövedéket eresztettek közvetlen közelről hátulról a fejébe. Egy nő, aki minden reggel ebben a parkban gyalogol, le tudta írni nekünk a feltételezett gyilkost Elmondta, hogy körülbelül ott előzte meg az ösvényen Downs szenátort, ahol később a holttestét

megtalálták. A nő több más szemtanúval együtt azt mondja, hogy látott egy melegítőbe öltözött fekete férfit egy fa mellett, alig hatméternyire attól a helytől, ahol Downst meggyilkolták. A szemtanúk közül senki sem látta korábban ezt a férfit a parkban. Egybehangzóan harminc év körülire becsülik az életkorát. Az ügynökeink jelenleg is folytatják a szemtanúk kihallgatását, hogy további részleteket próbáljanak megtudni tőlük. Sajnálom, uraim, hogy több adattal nem szolgálhatok, de mint mondtam, a nyomozás még csak pár órája kezdődött. − Köszönöm, McMahon úr − mondta az elnök −, teljességgel megértem, hogy még igen korai szakaszában vagyunk a nyomozásnak, mégis szeretnék véleményeket hallani. Van valakinek bármilyen elképzelése arról, hogy miért pont ezt a három embert ölték meg, és arról, hogy ki tehette? Szokás szerint Garret volt az első hozzászóló, bár ebben a helyzetben ő volt a legkevésbé hivatott erre. − Én azt hiszem, hogy mindaddig, míg többet nem tudunk, nyugodtan feltételezhetjük, hogy a három gyilkosság egy terrorista csoport műve. Vagy esetleg egy olyan csoporttal van dolgunk, amelyik elégedetlen a közel-keleti békefolyamattal vagy a nyugati parton működő valamelyik félnótás milíciával. Az elnök az FBI igazgatójához fordult: − Brian, magának mi jár a fejében? − Uram, szerintem egyelőre nem lehet megalapozott választ adni. Egyszerűen kevés az adatunk bármilyen ésszerű feltételezéshez. Szinte bármi lehetséges. Akárki lehetett a tettes. Az elnök McMahonra nézett, és megkérdezte − Mr. McMahon, tudom, hogy még nincs meg minden adat, de kérem, mondja el, mi a sejtése. − Nos, elnök úr, van három politikusunk, akiket három különböző helyszínen gyilkoltak meg egy ötórás időtartamon belül. Bárkik is hajtották végre ezt az akciót, már biztos, hogy régóta tervezgették. Hosszasan tanulmányozták a célszemélyeket, és gondosan választották ki az időpontot és a módszert, hogy melyiküket mikor és hogyan öljék meg. Valószínű, hogy nem okozott nekik gondot a pénz, és látszik, hogy profi gyilkosokat tudtak alkalmazni. Ezek a gyilkosok lehetnek

terroristák, egykori kommandósok, de akár bérgyilkosok is. Amennyi információnk van, azokból ki-ki tetszés szerint választhat. Az elnök bólintott, majd hivatalvezetőjére nézett. Garretnek sem kellett jobb végszó, így szólt: − Uraim, az elnöknek kötelessége szólni a nemzethez, és megmagyarázni az embereknek, hogy mi folyik itt. Ez nem az a pillanat, amikor megengedhető, hogy magukban tartsák a véleményüket. − Hosszú csönd következett, majd Garret a CIA vezetőjére nézett, és így szólt − Stansfield igazgató úr! Maga hogy értékeli a történteket? − Én óvatosan állnék ki bármilyen elmélettel, míg McMahon és az emberei elég időt nem kaptak a nyomozáshoz. − Stansfield válaszát ismét kínos csönd követte. Stansfield és Roach egyaránt látta, hogyan próbálja Garret és az elnök manipulálni őket, de egyikük sem érezte, hogy bármelyik lehetőség mellett elkötelezhetnék magukat, míg ennyi kérdés maradt megválaszolatlanul. Mindketten a cégük legalsó szintjén kezdték, és az eltelt hosszú évek alatt már túl sok elnököt, és túl sok általuk politikai megfontolásból kinevezett CIA- és FBIigazgatót láttak fölbukkanni, majd hirtelen eltűnni. Néhány elődjük sokkal lojálisabb volt az őket kinevező elnökhöz, mint ahhoz a céghez, amelyet elvileg irányítaniuk kellett volna. Roach és Stansfield épp ellenkezőleg: számukra mindig a CIA, illetve az FBI volt az első. Mindenáron igyekeztek mindketten kikerülni a politikai haszonlesést és pózolást. Mert bár a politikai megoldások rövid távon hasznosnak bizonyultak − különösen azok számára, akik kieszelték őket −, de hosszú távon általában katasztrofális eredményekkel jártak. Az elnök hátradőlt a székében, és csendesen átkozta magát, hogy nem váltotta le rögtön Roachot és Stansfieldet, amint bekerült a Fehér Házba. Garret kezdettől fogva meg akart szabadulni mindkettejüktől, és Stevens biztos volt abban, hogy ezt majd megint a szemére is veti, amint vége ennek az ülésnek. Csak ne volna olyan nehéz ebben az ügyben a kormánytagokat maga mellé állítania − gondolta Stevens −, már rég egyikük sem jelentene gondot A Stevens-kormányzat első hat hónapja alatt négy kormánytagot lőttek ki egymás után. Háromnak azért kellett lemondania, mert a sajtó keményen kikezdte őket az előéletükben elkövetett kisebb vétségekért. A negyedik már egy bizottsági meghallgatásig is eljutott, de őt meg a

bizottság golyózta ki. Mire a kabinet végre teljes lett, Stevensnek annyi politikai támadást, a sajtó részéről pedig oly sok kérdezősködést kellett kiállnia, hogy inkább békén hagyták Stansfieldet a CIA élén, míg nyugodtabb idők nem jönnek. Az elnök csak most ébredt rá, hogy túl sokáig vártak a dologgal. Stevens most Kennedyre, a CIA terrorizmus-szakértőjére pillantott: − És magának mi a véleménye, dr. Kennedy? Kétségtelenül ennek a hölgynek volt a legmagasabb IQ-ja a teremben. A harmincnyolc éves, egygyerekes nőnek arab nyelvből volt doktorátusa, mellé pedig még hadtörténelmet is tanult. Most előrehajolt és levette a szemüvegét. Vörösesbarna haját lófarokba kötötte föl, és most is az egyik nadrágkosztümjét viselte. Két karját az asztalra helyezve magabiztosan szólalt meg. − Egyet kell értenem McMahon különleges ügynökkel. Vagy terroristákat, vagy bérgyilkosokat, vagy katonai kommandósokat kell keresnünk az akciók hátterében. A magam részéről az utóbbiakra gyanakszom. Garret erre kitört: − És mitől annyira biztos maga ebben? − Azért gondolom, hogy kommandósok voltak, mert Burmiestert életben hagyták. Garret ingerülten ráncolta össze a szemöldökét: kicsodát hagytak életben? − Burmiestert, aki Koslowski képviselő házával szemben lakik. Ha terroristák lettek volna az akció végrehajtói, Burmiester is halott volna. Terroristák sohasem vesződnek azzal, hogy elaltassák azokat, akik az útjukba kerülnek, hanem egyszerűen megölik őket. Ha terroristák lennének a tettesek, Burmiester éppúgy halott lenne, mint az a nő, aki a parkban Downs szenátor mellett gyalogolt. Mindhárom gyilkosságot katonai kiképzést kapott kommandósok követték el. A terroristák és a katonai kommandósok nagyon bonyolult kiképzésben vesznek részt. A technika jobbára azonos: a kézitusa fogásai, robbanószerek, kézifegyverek kezelése satöbbi. A kiképzésük azonban a célokat és az akciók megtervezését illetően alapvetően eltér. A terroristákat arra képezik ki, hogy a célt általában feltűnően erőszakosan semmisítsék meg. Minél erőszakosabb az akció, annál nagyobb fenyegetést jelent. Azzal, ahogy gyilkolnak, a nagy tömeget akarják megfélemlíteni. Épp ezért hívjuk őket terroristáknak. Autókba

rejtett bombákkal dolgoznak, vagy gépfegyverrel kaszálják le az áldozataikat, tekintet nélkül az ártatlanokra. Ezzel szemben a kommandósokat és a bérgyilkosokat, akik maguk is általában volt kommandósok, arra képezik ki, hogy csak azt öljék meg, akit kell, ráadásul olyan gyorsan és csöndesen, amennyire csak lehetséges. A kommandósok bizonyos morális elvek betartásával tevékenykednek. Volt ugyan rá példa, hogy háború vagy az egész országot fenyegető veszély esetén megszegték ezeket az íratlan szabályokat, és a katonai kommandós akcióknak civilek is áldozatul estek, de ezek kivételes alkalmaknak tekinthetők. Terroristák esetében viszont az ártatlan áldozatok megsemmisítése is vele jár a szokásos akciókkal. A kommandósok a tervezéskor így gondolkoznak: − ha megvan a célszemély, azt úgy igyekszünk megsemmisíteni, hogy mást lehetőleg ne öljünk meg, és az eszközeinket is biztonságosan vonjuk ki a terepről. Garretet nagyon idegesítette Kennedy magabiztos hangneme. − Miért olyan rettentően biztos abban, amit előad, dr. Kennedy? Ezek szerint teljesen elképzelhetetlennek tartja, hogy a gyilkosságokat egy terrorista csoport követte el? − Azt nem hiszem, hogy fundamentalista terrorista csoport követte volna el őket. Például egy olyan csoport, amelyik, ahogy ön mondta az előbb, elégedetlen a közel-keleti békefolyamattal. Vagy ha a hazai terrorista csoportokat vesszük, mint például az önök kormányzatának egyik ellenlábasát, az Árja Nemzetet… erősen kétlem, hogy lenne olyan képzett szakembergárdájuk, aki ilyesmire képes. És mellesleg, miért akarnának Downs szenátorhoz hasonló embereket megölni? Hisz ő például támogatta a szabad lőfegyverviselést meg általában a katonai dolgokat, ő azon kevés politikus egyike, akiket kedvelnek a milicisták. Garret elismerő kézmozdulattal gratulált Kennedynek: − Lám csak! Örülök, hogy miután végighallgatott egy tízperces beszámolót, maga már meg is oldotta nekünk az egész ügyet! − Majd gúnyosan kuncogva hozzátette: − Hogy lehet ilyen biztos magában ilyen kevés információ birtokában? McMahon csak bámult Garretre, és magában azt gondolta, hogy a pasas egy ostoba tökfilkó. Roach igazgató észrevette McMahon

arckifejezését, és a barátja karjára tette a kezét. McMahon erre hátradőlt a székében továbbra is elitélő arckifejezéssel bámulva Garretre. Kennedy hozzá volt szokva, hogy a férfiak nem hiszik el, hogy nő létére is lehetnek okos meglátásai, és továbbra is nyugodt, hozzáértő választ adott: − Épp az a munkám, Mr. Garret, hogy tudjam, miféle módon gyilkolnak ezek a csoportok. Ha például az Abu Nidal csoportjához hasonló terroristák követték volna el ezeket a gyilkosságokat, akkor ők egyszerűen kiválasztották volna az egyik belvárosi éttermet, elhelyeztek volna ott egy bombát, és fölrobbantották volna ebédidőben. Úgy könnyen megölhettek volna egy tucat szenátort és képviselőt, esetleg még néhány kormánytagot is. − Jó, és miért nem lehetett valamelyik hazai szélsőjobboldali félkatonai csoport? − Lehettek volna, de mint az előbb mondtam, nekik nincsenek meg a forrásaik egy ilyen művelethez. − Hát akkor, ha olyan biztos, hogy nem lehettek terroristák − ordított most már Garret magából kikelve −, akkor mégis ki tette?! McMahon előrehajolt, és mindkét karját az asztalra tette. A majdnem 190 centi magas, 120 kilós ember most úgy festett, mint egy támadásra készülő medve. Mielőtt Roach meg tudta volna fékezni, már mondta is a magáét: − Mr. Garret! Mi itt mindannyian szakemberek vagyunk. Semmi oka sincs arra, hogy indulatos legyen, és fölemelje a hangját. Ön a véleményünket kérdezte, és dr. Kennedy udvariasan kifejtette a magáét. Néhány nagyon okos megfigyelésével segített bennünket egy olyan ügyben, ahol igen nagy szükségünk van segítségre. Nem azt próbálja megmondani nekünk, hogy pontosan ki volt az elkövető, hanem segít nekünk szűkíteni a kört − mondta McMahon, továbbra is Garretre szegezve tekintetét, aki dühében elvörösödött. Mike Nance nem akart hinni a szemének. Már számtalanszor tapasztalta az elmúlt három évben, hogy Garret így viselkedik. Ám még sohasem látta, hogy valaki így a helyére tette volna, mint ez a lóti-futi FBI-ügynök. A teremben tovább nőtt a feszültség, mert látszott, hogy McMahon nem fog meghátrálni. Roach igazgató a székébe lapulva, kezét a homlokán tartva rettegve várta, hogy most

még mi következik. Végül az elnök vetett véget a szóváltásnak. − Kérem, mindenki nyugodjon meg… Mindannyiunkon nagy a nyomás, és biztos vagyok abban, hogy ez csak még nőni fog. Nyugodjunk meg, és vitassuk meg dr. Kennedy elméletét. Miközben a Fehér Házban még folyt a tanácskozás, Bridgett Ryan a város másik oldalán, az NBC-televízió washingtoni irodájában üldögélt a kuckójában, és úgy tett, mintha nagyon sok dolga lenne. Bridgett újságíró szakra járt a Katolikus Egyetemen, és most egyéves gyakornoki idejének a felénél tartott az NBC-nél. A főnöke Mark Stein volt, a csatorna fővárosi irodájának a vezetője. Bridgett munkabeosztása az egyetemi óráihoz igazodott. Ma reggel kilenckor kelt ki az ágyból, és amikor a hírekben a gyilkosságokról hallott, az esedékes órája helyett egyenesen bement a stúdióba. Már több mint másfél órája benn volt, de nem akadt más munkája, mint hogy egy pár üzenetet átvegyen, és kávét töltögessen Steinnek. Most is parányi íróasztalánál üldögélt Stein irodája előtt, amikor megjelent a kézbesítő, és egy halom levelet dobott az asztalára. A gyakornok napi feladatai közé tartozott, hogy kinyissa és sorba rendezze a főnöke postáját. Lehúzta a gumiszalagot a levélkötegről, és elsőként a köteg alján heverő nagy papírborítékot vette szemügyre. Steinnek volt címezve, de nem volt rajta feladó. Fogta a papírvágó kést, fölszakította vele a boríték oldalát, és kivette a benne levő lapokat. Alighogy az első bekezdést átfutotta, hangosan kezdett dobogni a szíve, újrakezdte a lap tetejéről az olvasást, most meg a keze kezdett remegni. Mély levegőt vett, és tovább olvasott. Mikor befejezte, fölugrott, és belökte Stein irodájának ajtaját. − Mark! − kiáltotta, magasan maga előtt tartva a papírlapokat a levegőben. Stein, aki éppen telefonált, fölnézett ugyan, de intett, hogy nem ér rá. Meg is fordult a székével, és hátat fordított Bridgettnek. Éppen New York-i főnökével beszélt. − Carol, a fenébe is, hát nem érted, hogy több kamera kell! Több riporter. Hogy az ördögbe tudnék akkora terjedelmű anyagot csinálni, amit követelsz? Tiszta őrültek háza, ami itt van. Egymás sarkát tapossuk a többi csatornával, hogy

megszerezzük a sztorit. Ez túl nagy buli, sokkal több ember kell hozzá! − hallotta Bridgett, miközben az asztalt megkerülve a főnöke orra elé tartotta a lapokat. Stein a szabad kezével letakarta a mikrofont, és rászólt: − Bridgett! Nem érek rá! Később! − mondta, majd megpróbálta folytatni a telefonálást, de a gyakornok nem hagyta magát. − Mark! Ez tényleg nagyon fontos − lengette a papírokat maga előtt −, most érkezett a postában. Magának címezték, és szerintem a terroristák üzennek benne! Stein kikapta a kezéből a papírokat, és sebesen olvasni kezdett. A telefonból kihallatszott, ahogy New York-i főnöke bosszúsan érdeklődik, hogy mi történt ideát. Mikor Stein a papírok végére ért, belekiabált a telefonba: − Carol! Rohanj a faxhoz! Küldöm. Ez tényleg nagy durranás lesz! Garret végre megnyugodott, és szemmel láthatóan csöndesebb lett. McMahon és Kennedy még az utóbbinak az elméletén vitatkoztak, amikor kinyílt a terem ajtaja, és Jack Warch lépett be rajta, ő volt az elnök mellé rendelt titkosszolgálati egység parancsnoka. − Elnézést kérek, uraim, de az NBC éppen most jelenti, hogy levelet kaptak egy csoporttól, amely felelősséget vállal a gyilkosságokért. Ezzel Warch odament az elnök mögötti falhoz, elhúzott egy tolóajtót, mely mögül hat televíziós képernyő bukkant elő. Ezeket a legfontosabb hazai csatornákra és a CNN adására állították be. A jobb fölső készüléken ment az NBC adása. Warch fölerősítette a hangot és hátrább lépett. Épp ekkor jelent meg a képernyőn George Blake-nek, az NBC-híradó műsorvezetőjének ismerős arca, aki ezt a hírt közölte: − Ismét szeretném figyelmeztetni önöket, hogy ez a levél egy olyan csoporttól érkezett, amelyik felelősséget vállal Fitzgerald és Downs szenátor, valamint Koslowski kongresszusi képviselő meggyilkolásáért. Egyelőre nincs bizonyíték arra, hogy valóban ez a csoport követte el a gyilkosságokat. A levél alig néhány perccel ezelőtt érkezett postán az NBC washingtoni irodájába. A levél a következőket állítja − mondta Blake, majd olvasni kezdte a kezében levő faxot. − 1776-ban az Amerikai Egyesült Államok alapítói Függetlenségi

Nyilatkozatot küldtek Anglia királyának. Ebben a nyilatkozatban Thomas Jefferson azt írta, hogy „Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik…, a nép joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen”. Erre a jogra hivatkozva fellázadunk, és meg kívánjuk változtatni a kormányzás menetét. Önöknek bőven lett volna lehetőségük helyes irányba vinni az amerikai politika menetét, ám önök ezt elmulasztották. Fitzgerald szenátor, Koslowski képviselő és Downs szenátor halálát figyelmeztetésül szántuk az elnöknek, valamint a képviselőház és a szenátus többi tagjainak. Vége az önök pazarlásának és pártoskodásának! Az utóbbi huszonöt évben önök a nem létező pénzünket költötték olyan szövetségi programokra, amelyekre semmi szükségünk sincsen. Minden évben megígérték az amerikaiaknak, hogy legfontosabb feladatuknak a költekezés csökkentését és a költségvetés kiegyensúlyozását tekintik. Ígéreteikkel ellentétben a szövetségi költségvetés csak egyre növekedett. Lett volna idejük és lehetőségük arra, hogy a kiadásokat csökkentsék, de nem tettek semmit ennek érdekében. Tanúbizonyságát adták annak, hogy személyes mohóságuk és pártcéljaik sokkal fontosabbak önöknek, mint Amerika jövője és gazdasági biztonsága. Önző és szakszerűtlen vezetésük oda vezetett, hogy immár több mint ötezer milliárd dollár államadósság terhel bennünket. Az államadósság napi több mint egymilliárd dollárral növekszik, és az évszázad végére el fogja érni a tízezer milliárd dollárt. Ha nem szállunk szembe a növekvő államadóssággal, az országot gazdasági válságba taszítjuk. Immár cselekedni kell. Azt tanácsoljuk az elnöknek, hogy vonja vissza a képviselőház előtt levő költségvetési javaslatát, majd a pénzügyi szakhatóságok segítségével készítsen új, kiegyensúlyozott költségvetést, zéró deficitet megcélozva. Ez a költségvetés ne tartalmazzon új vagy megemelt adókat, és szüntesse meg az összes szükségtelen szövetségi programot, irányozza elő a társadalombiztosítás és gyógyellátás növekedő költségeinek megállítását célzó vizsgálatokat, és tartalmazza azokat a hadügyi költségcsökkentéseket, amelyeket az Egyesített Vezérkar javasolt politikai nyomás nélkül. E költségvetés elfogadása után az elnök

nyújtson be új szövetségi bűnügyi törvényjavaslatot, amelynek segítségével az erőszakos bűnözőket az utcáról a börtönökbe lehet terelni. Az elnök, a képviselőház és a szenátus ezután vezessen be egy kétszázalékos szövetségi kereskedelmi adót, melyet kizárólag az államadósság csökkentésére lehet majd fordítani. Amennyiben önök képtelenek helyreállítani a kormányzásnak azt az önkorlátozó formáját, amelyet az alkotmány kidolgozói elképzeltek, akkor mondjanak le, és menjenek haza. Mostantól kezdve minden lépésüket szigorúan figyeljük. Részünkről ez az utolsó figyelmeztetés. Ha nem teljesítik e követeléseket, megöljük önöket. Nincs önök közt olyan, akit el ne tudnánk érni, s ezalól az elnök sem kivétel.

7. fejezet Amikor a műsorvezető ezekhez a szavakhoz ért: „Nincs önök közt olyan, akit el ne tudnánk érni, s ezalól az elnök sem kivétel”, a teremben mindenki az elnökre nézett… mindenki, McMahon különleges ügynök kivételével. McMahon elfordult a többiektől, és a mobilját kézbe kapva azt várta, hogy valaki felvegye a telefont. − Jennings különleges ügynök. − Kathy, Skip beszél. Valakit futólépésben azonnal küldjetek az NBC-stúdióba. De máris szóljatok oda, hogy le akarjuk foglalni a levelet bűnjelként, és míg oda nem érünk, ne nyúljon hozzá senki sem. Attól félek, hogy a fél híradóstáb már így is összefogdosta. − Nyugi, főnök, már el is indítottam Phillipset és Rynoldsot, Troy pedig a telefonon lóg, hogy elérje az ügyeletesüket. − Akkor jó − mondta McMahon, majd egy pillanatnyi szünet után így folytatta −, figyelj csak, hátha küldtek további példányokat máshová is. Hívjátok a postát, és tudjátok meg, hogy a többi tévécsatorna és a nagyobb újságok mikor kapják meg az aznapi leveleket. Küldjetek embereket a CBS, az ABC és a CNN irodáihoz. Talán sikerül olyan példányt szereznünk, amit mi nyithatunk ki elsőnek. − Van még valami? − Nincs, de hívj, ha valami eszetekbe jut. Máris indulok vissza a Céghez. − McMahon kinyomta a telefont, zsebre tette, és visszafordult a többiekhez. − Maga miért telefonált? − kérdezte az elnök. − Csak megpróbáltam szerezni egy példányt ebből a levélből, mielőtt még egy tucatnyi különböző ujjlenyomat kerülne rá. − Komolyan kell vennünk ezt a dolgot? Úgy értem, nem lehetséges, hogy olyan valaki próbálja meg vállalni a felelősséget, akinek semmi köze sincs a gyilkosságokhoz? Hisz ez gyakran előfordul az ilyen esetekben − kérdezte az elnök, akit szemmel láthatóan megrendített a levél, illetve pontosabban az, hogy az ő személyét is emlegették.

− Valóban, uram, gyakran előfordul, hogy olyan csoportok küldenek levelet vagy telefonálnak, akiknek semmi közük a bűnözőkhöz, csakhogy nem ilyen hamar a tett után. Ez általában csak napokkal vagy hetekkel az eset után történik. Ezeket a gyilkosságokat azonban nyolc órája vagy még rövidebb ideje követték el. Garret, aki most elégtételt akart venni, miután korábban McMahon úgy helyretette, sietve a főnöke mellé állt. − Ez még nem jelenti azt, hogy ne írhatta volna meg bárki és küldhette volna el ezt a levelet, miután ma reggel meghallotta a gyilkosságok hírét. Úgy értem, Mr. McMahon, nem árt, ha nyitva tartjuk a szemünket. McMahon már rettentően szeretett volna szabadulni innen. Mindenáron a Hoover Building-beli központban akart lenni, hogy kézbe vegye a nyomozás irányítását. − Valóban, Mr. Garret, ebben a pillanatban még minden lehetséges − mondta, és az elnök felé fordulva éppen engedélyt akart kérni a távozásra, de még mielőtt megszólalhatott volna, Garretből újabb kérdés robbant ki: − Honnan tudjuk, hogy nem csak minket akarnak összezavarni ezzel? Lehet, hogy valaki más okból ölte meg őket, nem azért, hogy megfúrja a költségvetést, vagy hogy az elnöki hatalomra támadjon. Lehet, hogy csak azért küldték ezt az üzenetet, hogy rossz helyen keresgéljünk. McMahon egy rövid pillanatra Garretre bámult, és az indulatait fékezve csak ennyit mondott: − Mr. Garret, most még nagyon keveset tudunk. Épp ezért kell nyomoznunk. Számításba fogom venni az önök összes feltételezését, és nyitva fogom tartani a szememet. − Ezzel McMahon Garrettől az elnök felé fordult: − Uram, ha megengedi, nekem feltétlenül vissza kellene térnem a terepre, hogy összehangoljam a nyomozás következő lépéseit. − Miért is ne…? Jó, menjen csak. McMahon erre odafordult a főnökéhez, súgott valamit Roach fülébe, majd fölállt, és kiment az ülésteremből. Michael O’Rourke képviselő kisméretű tanácsterme még ugyanúgy volt berendezve, mint amikor előző évben átvette az elődjétől. O’Rourke szerint semmi értelme sem volt annak az ősrégi washingtoni

szokásnak, hogy az új emberek kidobják a teljesen használható bútorokat, és új cuccokat vesznek helyette az adófizetők pénzén. A teremben O’Rourke-on kívül ott volt a testvére, Tim, aztán Susan, az asszisztense, valamint stábjának néhány embere, és együtt nézték a tévét, amelyben éppen George Blake olvasta fel a Koslowski, Fitzgerald és Downs meggyilkolásáért felelősséget vállaló csoport levelét. O’Rourke mozdulatlanul és érzelmeit palástolva figyelte a tévét, de a többiek hangosan kiabálva különféle megjegyzéseket tettek, ő csak ült, két kezét az arca előtt háromszög alakban egymásnak támasztva. Miután Blake már negyedszer is fölolvasta a levelet, Nick Swenson, O’Rourke egyik fiatal munkatársa odafordult hozzá: − Hát, Michael, neked igazán nem kell félned, hogy ezek téged is megölnek. Az egész pont úgy hangzik, mint ahogy te szoktál beszélni. O’Rourke érzelmeit továbbra is elrejtve a szőke Swensonra nézett. A lelke mélyén nagyon is megrendítették a hallottak. Most Tim O’Rourke, az öccse fordult oda hozzá az asztal másik oldaláról: − Michael, mi a véleményed erről az egészről? O’Rourke lassan leeresztette a kezét. − Szerintem ennek az országnak nem fognak hiányozni az olyanok, mint Fitzgerald, Downs és Koslowski. Tim összevonta a szemöldökét, és így szólt: − Michael, lehet, hogy ez igaz, de kérlek, ezt ne mondogasd nyilvánosan. Ezek az emberek szenátorok és képviselők voltak, és bármit is gondolsz a politikájukról, mégsem híresztelheted, hogy megérdemelték, hogy megölték őket. − Nem azt mondtam, hogy megérdemelték a halált. Csak annyit mondtam, hogy nem fognak hiányozni senkinek sem. − A sajtó nem fog törődni ilyen apró különbségekkel. Minden újság a címlapján hozza majd, hogy O’Rourke képviselő szerint Koslowski, Downs és Fitzgerald megérdemelték a halált − mondta Tim, kezével a levegőben hangsúlyozva minden egyes szót. − Nem érdekel, hogy mit művel a sajtó. − Tudom, hogy nem érdekel, mit csinálnak, Michael, de vannak itt még egy páran rajtad kívül is az irodádban, akiknek fontos az állásuk és a további politikai karrierjük is. Michael közelebb hajolt az öccséhez, és halkan ezt mondta: −

Nekem sem nagyon tetszik, ha orgyilkosok mászkálnak Washingtonban, de ha a dolgok megváltoztatásához az kell, hogy megöljenek egy pár ilyen korrupt dinoszauruszt, mint Koslowski, Fitzgerald és Downs, hát benne vagyok. Tim O’Rourke hátradőlt, és meghökkenve bámult a bátyjára. Mély gyökerei voltak annak, hogy Michael annyira utálta a legfelsőbb washingtoni politikusokat. Tíz évvel ezelőtt, amikor Michael utolsó éves volt a Minnesotai Egyetemen, még úgy tűnt, nincsen nála szerencsésebb fickó, ő volt a kapitánya az egyetem országos hírű hokicsapatának, rengeteg jó barátja és egy csodás barátnője volt, és nem volt semmi akadálya sem annak, hogy hamarosan megkapja a diplomáját történelemből. Életére semmi sem vetett árnyékot. És akkor, életében először, de nem utoljára, Michael kénytelen volt szembesülni vele, milyen gyorsan meg tud változni minden. Egy hideg téli éjszakán, épp az ő egyik jéghokimeccse után, a szülei bepakolták a nagy családi autóba Michael húgát és két öccsét, majd elindultak a kétórás útra O’Rourke-ék észak-minnesotai, Grand Rapidsban levő háza felé. Grand Rapidstól negyvenpercnyire frontálisan belerohant egy ittas vezető a nagy Suburban kocsijukba, mert a kanyarban képtelen volt a kocsiját a záróvonal másik oldalán megtartani. Michael húga, Katie meg a két öccse, Tommy és a kis Seamus túlélték a balesetet, de a szüleik nem. Az öt gyerek édesapja és édesanyja azonnal meghalt, csak azért, mert a harmincnégy éves sofőr hat korábbi ittas vezetés miatt kapott büntetése ellenére is szabadlábon garázdálkodhatott. Szülei halála teljesen fölkavarta O’Rourke életét. Miután tavasszal megkapta a diplomáját, Michael apja és nagyapja nyomdokán bevonult a tengerészgyalogsághoz. Az öbölháborúból visszatérve, felderítőszakaszával egy kis magasságból végrehajtott éjszakai gyakorlóugrás során tönkrement a térde. Az ejtőernyőjének több zsinórja beakadt, és már nem volt ideje a póternyőt kinyitni, így kétszer olyan gyorsan ért földet, mint ahogy kellett volna. Az a térde, amelyik már a jéghokizás közben is többször megsérült, a nagy igénybevételtől teljesen szétroncsolódott. Az újonc hadnagy térdét ugyan sikerült egy hosszabb kezeléssel teljesen rendbe hozni, de a tengerészetnél ezzel vége szakadt pályafutásának. Otthagyva a

szolgálatot, O’Rourke Washingtonba ment, és beállt Olson szenátor csapatába. Erik Olson szenátor Michael elhunyt szüleinek az egyik legjobb barátja volt. Michael akkor még idealista szemmel tekintett a fővárosra, és új állásában lehetőséget látott arra, hogy kiemelkedjen a többiek közül. Az elkövetkező öt év során Michael a szenátor egyik legeredményesebb segítőjévé vált. Keményen dolgozott, miközben igyekezett elkerülni a washingtoni fásultság csapdáit. Ahogy azonban telt az idő, a hatalommal üzérkedők színfalak mögötti játszmái az ő idegeit is kikezdték. A washingtoni politikai élet olyan piszkos meccsekből áll, amelyekhez erős gyomrú játékosok kellenek. Akiben még van egy cseppnyi becsület és önérzet, azt hamar felőrli és kiköpi magából a pártpolitika könyörtelen gépezete. Épp akkoriban, amikor elhatározta, hogy abbahagyja ezt az életet, és visszatér Minnesotába, megüresedett egy kongresszusi képviselői hely otthoni választókörzetében. Olson szenátor arra biztatta, hogy ha valóban annyira idegesíti ez a politikai berendezkedés, akkor próbáljon tenni valamit, és jelöltesse magát képviselőnek. Michael elvállalta a kihívást, és a nagyapja meg Olson szenátor támogatásával az ifjú O’Rourke, nem is túl nagy csatában, könnyedén megszerezte a képviselői mandátumot. Azon a télen, épp mielőtt Michaelt beiktatták volna, ismét tragikus csapás érte. Egy újabb, hozzá igen közel álló ember halála miatt végképp arra kényszerült, hogy más szemmel nézze Washingtont, s minden öröme, amelyet friss győzelme okozott neki, egy csapásra elenyészett. Újonc képviselőként eltöltendő két esztendeje egyre inkább kétéves börtönbüntetésként tűnt föl előtte egy olyan városban, amelyet megvetett. Megszólalt a telefon, és Susan kiment, hogy fölvegye. Egy perc múlva bedugta a fejét az ajtón: − Michael, a nagyapja van az egyesen! − Majd az irodámban fölveszem − felelte, majd átment a szobájába, és fölkapta a kagylót: − Szervusz, Seamus! Seamus O’Rourke az O’Rourke Faipari Vállalat cég elnöke és kizárólagos tulajdonosa volt. A céget még az ő apja alapította kis fűrészmalomként 1918-ban. Amikor Seamus hazatért a második világháborúból, átvette az apjától a céget, és a kis fűrészmalmot hamarosan Közép-Nyugat egyik leghatalmasabb fafeldolgozó cégévé

fejlesztette. Seamus O’Rourke Grand Rapids-i házának gyönyörű kilátást nyújtó teraszáról telefonált. A ház a ragyogó, kis szigetekkel tarkított, majdnem tizenöt kilométer hosszú Pokegama-tó mellett feküdt. A ház egy nagyszerű, modern gerendaépület volt a tóba nyúló földnyelv csúcsán, ahonnan a Pokegama legnagyobb öblét széltében-hosszában be lehetett látni. Michael hetvenkét éves nagyapja, kezében a telefonnal, az égszínkék tó és a színpompás őszi lombok panorámájában gyönyörködve, ezt kérdezte: − Minden rendben van, Michael? − Igen, minden a legnagyobb rendben. Seamus a terasz korlátjának dőlve állt. O’Rourke nagypapa egy nappal sem látszott többnek hatvannál. Minden reggel öt-hat kilométert sétált a kutyafalkájával, amiben két labrador és egy husky mellett volt még néhány szép keverékkutya is. De nem csak a reggeli kutyasétáltatás tartotta őt ilyen fiatalon. Tíz évvel ezelőtt a fiának és a menyének szerencsétlen halálakor kényszerűségből ő lett az apja egy tizenkét éves kislánynak, két tizenhat éves ikerfiúnak és Michael-nek meg Timnek, akik akkor már egyetemre jártak. Seamus kortyolt egyet a kávéjából, és megkérdezte: − Na és mit szólsz a merényletekhez? Michael egy ceruzával ütögette az asztali naptárát, miközben a megfelelő választ igyekezett megfogalmazni magában. − Vegyes érzelmeim vannak. Egyik részem azt gondolja, pont ez az, amire szükségünk van, a másik részem viszont berzenkedik ellene. − Szerintem ez teljesen érthető − hallatszott Seamus mély hangja. − Milyen véleménnyel voltál azokról az emberekről, akiket megöltek? − Hát nem hiszem, hogy a demokrácia kitalálói szomorkodnának, hogy nincsenek már hatalmon. Seamus csendesen nevetett: − Az az egy biztos. Michael fordított egyet a székén, és kinézett az ablakon. Éppen a távolban magasló Washington-emlékműre látott. − Seamus − mondta kicsit feszengve −, van valami, amit meg kellene beszélnünk. Még mindig úgy van, hogy hétvégén idejössz? − Igen − felelte a nagyapja, kicsit rosszat sejtve −, miért, mi a baj? − Nem is tudom. Lehet, hogy kellene tennem valamit azzal

kapcsolatban, ami az éjszaka történt − mondta, majd kisvártatva hozzátette: − Legjobb lenne, ha személyesen beszélnénk meg. Seamus egyből rájött, mire céloz a fiú. Washingtonban jobb, ha az ember számít arra, hogy ha valamit mond a telefonban, akkor azt valószínűleg valaki valahol szalagra veszi, de azért megkérdezte: − Na de valami kis támpontot mégis adhatnál, mivel kapcsolatban szeretnél beszélni velem! Michael a székében előre-hátra hintázva csak ennyit mondott: − Egy közös barátunkkal kapcsolatos a dolog. Minnesotában erre Seamus, aki közben egy halászhajót figyelt, amely épp elhagyta az öböl torkolatát, rögtön rájött, kiről beszél Michael. − Értem. De másnak ne szólj a dologról, míg a városba nem érek! − Rendben. − Akkor viszlát egy pár nap múlva. − A saját gépeddel jössz? − Igen. − Akkor majd hívj föl, és mondd meg, mikor szállsz le. − Majd hívlak. És mondd meg Timnek és Liznek is, hogy minden jót! − Megmondom − fejezte be Michael, és arra az illetőre gondolt, akire az előbb mindketten céloztak. Neki aztán lett volna oka a merényletekre, gondolta Michael magában. Oka is lett volna rá, és véghez is tudta volna vinni. A levél híre futótűzként terjedt el az egész országban. Az ország fővárosában kibontakozó dráma minden amerikai érdeklődését felébresztette. Az elnök magas támlájú bőr karosszékében ült, és az Ovális Irodában levő íróasztala mögötti ablakon keresztül nézett kifelé. Már tíz perce ült így, anélkül, hogy egyszer is megmoccant volna. Elnöki pozíciójának elszigeteltségén tűnődött… arról a tagadhatatlan tényről, hogy hiába ő az Egyesült Államok elnöke, semmivel sem tud többet arról, mi is történik valójában, mint bármely közönséges amerikai állampolgár. Eszébe jutott, milyen rövid ideig is tartott, míg örülhetett, hogy sikerül megszavaztatnia a költségvetést.

Ma lett volna a napja, hogy megünnepelheti ezt a győzelmet, majd büszkén feszített volna a kamerák kereszttüzében annak tudatában, hogy újabb döntő lépést tett a következő elnöki ciklus felé. Ehelyett olyan dolog történt, amire gondolni sem akart. Jack Koslowski nélkül sohasem fogja a képviselőház megszavazni a költségvetést, ráadásul bárki is felelős a gyilkosságokért, még őt is halálosan megfenyegette. Elgondolkozott azon a lehetőségen, hogy a gyilkosok esetleg őt is megközelíthetik, de aztán megnyugodva megállapította, hogy erre mégsem lesznek képesek… nem, hisz itt van ez a sok titkos ügynök és a korszerű technológia körülötte. Tudta, hogy szólnia kellene a nemzethez, de fogalma sem volt, mit fog mondani. Már majdnem délután két óra felé járt, és ő egyre politikustársai halálán és a hátrahagyott szeretteik sorsán tűnődött. Mélyen elmerült a gondolataiban. Elsősorban az foglalkoztatta, hogyan fogják a mai nap eseményei a pályafutását és a történelemben elfoglalt helyét befolyásolni. Az Ovális Iroda előtti folyosón Ann Moncur várakozott arra, hogy az elnök elé juthasson. Az elnök elé senki sem kerülhetett be az irodavezető engedélye nélkül, Moncur pedig már abba is belebetegedett, ha Garret csak az eszébe jutott. Moncurt már reggel óta nyúzta a média: mindenki a Fehér Ház állásfoglalására várt a gyilkosságokkal kapcsolatban. Mindenki sejtette, hogy az elnök szólni fog a nemzethez, és a sajtó Moncurtól várta, hogy megmondja nekik, mikor. Stu Garret közeledett nagy hanggal a fordulóban, mellette Mike Nance és a Fehér Ház kommunikációs igazgatója, Ted Hopkinson. Hopkinsont a házban csak sajtósámánként emlegették. Garret támogatásával lassacskán már szinte minden jelentősebb feladatot átvett Moncurtól, akit Garret csak azért tartott meg, hogy a feministákat boldogítsa. Hadd higgyék csak, hogy a nő még mindig fontos posztot tölt be! Sajtótitkárként ő tájékoztathatja a médiát a Fehér Ház mindennapi ügyeiről, de semmi több. A stratégiai tervezés, a médiának történő szándékos kiszivárogtatások, a közvéleménykutatási adatok kiértékelése, továbbá a négyszemközti interjúk ügyei

már mind Hopkinsonhoz tartoztak. Moncur megállt Garret előtt, úgyhogy az nem tudott belépni az Ovális Irodába. Moncur egész éjjel azon agyalt, milyen gorombán bánt vele Garret az előző nap, és eldöntötte magában, hogy ezt többet semmiképp sem fogja engedni. Határozottan szólt oda neki: − Stu, muszáj látnom az elnököt! − Jaj, ne most, Ann, igazán nem érünk rá! − hárította el Garret, és egy lépést tett oldalra, hogy kikerülje, a nő azonban megint elé állt: − Stu, az egész média az én ajtómon dörömböl. Mindenáron tudni akarják, mikor szól az amerikaiakhoz. − Majd megmondom, ha eldöntöttük a dolgot − csattant föl Garret. − Csak nem éppen ezt készülnek most megbeszélni vele? A bejelentés sajtóstratégiáját? Akkor nekem is jelen kell lennem − mondta Moncur, majd szünetet tartott, miközben Garret egyre csak rázta a fejét. − Elegem van abból, Stu, hogy engem mindenből kihagynak. Hisz én vagyok a Fehér Ház sajtótitkára, nem pedig ő − mutatott az ujjával Hopkinsonra. − Nekem igenis ott kell lennem. Garret erre megragadta a nő karját, odébb tolta, és közben az arcát az övéhez közelítve ráförmedt: − Ann, most semmi szükség sincs arra, hogy itt szarakodjon. Egy krízis kellős közepén vagyunk. Menjen az irodájába, és amint vége lesz ennek a megbeszélésnek, tudatni fogom magával, mikor kíván az elnök szólni a nemzethez. Most pedig tűnjön el az utamból! − Ezzel Garret megfordult, majd Nance-szel és Hopkinsonnal a sarkában bement az Ovális Irodába. Az elnök az ajtónyitás hangjára székestől feléjük fordult. Garret mindkét karját a levegőbe emelve színpadiasan felkiáltott: − Hát lehet ennél szerencsétlenebb egy nap?! A nyelvünk is lóg, hogy összehozzuk a költségvetést, erre mikor megvagyunk vele, kihúzzák a lábunk alól a szőnyeget. És ráadásul − mutatott az ajtó felé −, ma minden bohóc velem akar kikezdeni. Reggel az az idióta az FBI-tól, most meg ez a kis pimasz, aki sajtótitkárként szaladgál föl-alá. Az elnök fölkelt az íróasztala mögül, és odajött a többiekhez a kandalló elé. Leült egy karosszékbe a tűznek háttal. Stevenstől balra az egyik kanapén Garret, a másikon pedig az elnöktől jobbra Nance és Hopkinson foglalt helyet. − Nos, uraim, mire jutottak? − kérdezte az elnök.

− Megvan az időpont. Ma este nyolckor kellene szólnod a nemzethez. Ezzel egyrészt adva van a minél nagyobb nyilvánosság, másrészt pedig − itt várt egy kicsit Nance-re és Hopkinsonra tekintve − nyerünk egy kis időt, és rá tudunk jönni, mi az ördög is folyik itt. Ebben a pillanatban azt súgják az ösztöneim, hogy a legjobb, ha keményen lépünk fel. A gyilkosságokat az Amerikai Egyesült Államok nemzetbiztonságát közvetlenül fenyegető veszélyként állítjuk be, és terroristának bélyegezzük a levél feladóit, bárkik is legyenek azok. − Gyorsan el is kell kezdenünk pörgetni ezt a dolgot, mert az egész média itt dörömböl − mondta Garret, ismét sárga jegyzetblokkját böngészve. − Ted emberei reggel óta figyelik az adásokat, és azt mondják, hogy a levél küldőit egyelőre a legszélesebb skálán hol bérgyilkosként, hol terroristaként, hol forradalmárként, hol sima gyilkosokként, hol egyszerűen elkövetőkként emlegetik. Most azt kell eldöntenünk, hogyan tudjuk ezt a javunkra fordítani, és aztán rávezetni a sajtót a sztorira, úgy ahogy kell. Először is, kézbe kell vennünk a dolgot, és a levélben szereplő követelések mindenféle társadalmi támogatását le kell szerelnünk. Nehogy már mi csináljunk forradalmárokat ezekből a fickókból! Garret megállt egy pillanatra, és idegesen rázta a fejét. − A rádiók betelefonálós műsoraiban mindenféle szarzsákok arról dumálnak, hogy már tényleg ideje volt komolyan kézbe venni a dolgokat, és megszabadulni az olyan szemét alakoktól, mint Fitzgerald. Addig kell kezelni ezt a dolgot, amíg még egyáltalán lehet, és a beszéded lesz az első dobásunk − mondta Garret, és az elnök felé hajolva folytatta. − Jim, ha sikerül ma este határozottan szerepelned és erőt sugároznod, akkor máris szereztünk egy jó pontot, és nyerésben vagyunk, hiába vesztettük el Koslowskit. Ma este aki csak él és mozog ebben az országban, mind téged fog nézni, és tőled várja majd, hogy mutasd az irányt. Garret hátradőlt, és folytatta: − Persze Mike és Ted egy kicsit más véleményen van. Ted szokása szerint meg akar várni egy pár közvélemény-kutatási adatot, hogy eldönthessük, mennyire lehetünk kemények, és Mike is óvatosságra int. Az elnök elfordult Garrettől és Nance-re nézett. Az óvatosság szó

most nagyon megtetszett neki. − Mit ért ezen pontosabban, Mike? − Nos, uram, szerintem bölcsebb, ha kicsit több információt igyekszünk begyűjteni, mielőtt elsietnénk a keménykedést. Most van három halott politikusunk, akiket szemmel láthatóan azért öltek meg, hogy önre és a kongresszusra nyomást gyakoroljanak néhány radikális reform bevezetése érdekében. Na most, lehet, hogy a dolog ilyen egyszerű, de lehet, hogy százszor bonyolultabb. Még azt sem tudjuk, hogy a levél nem hamis-e. Lehet, hogy a megfogalmazói csak úgy tesznek, mintha sima forradalmat akarnának csinálni, ám valójában más céljaik vannak az üzenettel − mondta Nance, és most ő hajolt közelebb az elnökhöz. − Nem gondolja, elnök úr, hogy a levél időzítése kissé különös? Hisz épp ma lenne a napja a költségvetés elfogadtatásának a képviselőházban. Mindenki tudta, hogy ha ez sikerül önnek, sokat nőnek az újraválasztási esélyei. Mi van akkor, ha valaki nem akarta, hogy önt újraválasszák, vagy valaki más, aki elnök akar lenni, rájött, hogy így el lehet vágni az ön útját az újraválasztás elől? Nance azzal, hogy szándékosan összezavarta az elnököt, egyszerre két dolgot is el akart érni. Először is, tényleg nem akart fejjel belerohanni egy bonyolult helyzetbe azzal, hogy bekeményítenek, mielőtt az összes tényt megismernék. A pályája során már túl sokszor kellett pont neki rendet teremtenie azt követően, hogy bizonyos emberek tájékozatlanságukban kiálltak valamilyen ügy mellett, aztán később rájöttek, hogy mégis a rossz oldalra álltak. A másik oka annak, hogy Stevenst meg akarta zavarni, az a számítása volt, hogy ha az elnök bizonytalan, akkor ismét hozzá, a nemzetbiztonsági tanácsadójához kell hogy forduljon tanácsokért. − Elnök úr! Fölösleges kockázat lenne, ha most azonnal állást foglalna. Emlékezzék csak arra az esetre, amikor a Vincennes hadihajónk lelőtte az irániak Airbusát! Reagan elnök megjelent a televízióban, és bejelentette az egész világnak, hogy a Vincennes-t iráni naszádok támadták, amikor a repülőre lőtt. Határozottan kiállt amellett, hogy az egész az irániak hibájából történt. Teljesen a sarokba szorult, és hónapokon keresztül kitartott hamis álláspontja mellett, pedig a mi oldalunkon követtek el hibát, és mi öltünk meg háromszáz ártatlan embert. Mi lett a vége? Mindenki hülyének nézett bennünket!

Természetesen a mostani helyzet különbözik ettől, de mégis arra kérem, várjunk, amíg az FBI nem talál valamilyen megbízható információt − mondta Nance, majd tovább folytatta monotonon, ebben az óvatoskodó hangnemben −, és akkor majd tényleg képesek leszünk kialakítani egy átfogó tervet, hogy mit kell csinálunk… Azt képzelni pedig, hogy egyből le tudnánk szerelni a dolog társadalmi támogatását, az épp olyan, mintha azt hinnénk, hogy vissza lehet fordítani a tengert dagálykor. Még sohasem mértünk ekkora bizalmatlanságot a politikusokkal szemben. A levél követelései megegyeznek azokkal a változást sürgető véleményekkel, melyeket a választók már régóta hangoztatnak. Ha ebből a helyzetből győztesként akarunk kijönni, kicsit trükkösebbeknek kell lennünk. Hopkinson egyetértően bólogatott, de ahelyett, hogy az elnökhöz intézte volna a szavait, Garretre nézve mondta: − Egyetértek. Én is megvárnám, amíg megkapjuk a közvélemény-kutatási adatokat. Semmi értelme kapkodni, míg nem tudjuk, hogyan is állunk. És azt hiszem, Mike-nak abban is igaza van, hogy olyan ez a helyzet, mint amikor elindul felénk a dagály hatalmas hulláma. A legokosabb olyankor félreállni az útjából, és megvárni, míg lecsendesül a tenger. Garret hátradőlt a kanapén, és a mellette levő kisasztalon kezdett dobolni az ujjával. Keresztbe vetett lába föl-alá járt közben. Az elnök, Nance és Hopkinson már megszokták, hogy Garret ilyenkor valami új megoldáson töri a fejét. Egy teljes percnyi csönd után az elnök türelmetlenül kérdezte tőle: − Stu, te mit gondolsz? Garret néhányat cuppantott a szájával, aztán így válaszolt: − Rendben, fiúk, győztetek. A ma esti beszédnél a biztonságra játszunk. Komorra és gyászosra vesszük a hangnemet. − Garret gyorsan firkált valamit sárga jegyzetfüzetébe, majd az elnök felé fordulva folytatta: − Jim, beszélhetnél a fájdalomról, amely eltöltött, amikor ezeket a jó barátokat elveszítetted. Majd úgy intézzük, hogy igazán szívből jövő legyen. Aztán fölsorolhatod néhány nagyszerű tettüket, úgy, hogy a demokrácia igazi hőseinek látsszanak. − Azért túlságosan fölmagasztalni sem kellene őket − mondta Nance óvatosan −, hisz az egyik elhunyt barátunknál például épp elég hulla maradt a szekrényben, akik könnyen visszajöhetnek kísérteni.

Hagyjuk, hogy a sajtó tegye meg az első lépéseket… Mi csak hagyatkozzunk a tényekre, és mondjuk azt, hogy a gyilkosságok a nemzetbiztonságot veszélyeztetik. Ezután jöhet egy-két utalás arra, hogy mindhárman egész életüket az ország szolgálatának szentelték. De a legfontosabb szerintem az, hogy rövidek legyünk. Garret egyetértően bólogatott. − Igazad van. Ők már meghaltak. Minek udvarolnánk nekik ezek után? Ha a sajtó majd mártírt akar csinálni belőlük, ráérünk mi is fölülni arra a szekérre a jövő héten, a temetési szertartások alkalmával. Mindenki bólogatott, Garret pedig további följegyzéseket készített magának. Mikor végzett, fölnézett Hopkinsonra. − Ted, miért nem indulsz, és mondod meg Moncurnek, hogy mikor szólal meg az elnök? Aztán be kellene indítanod a beszédírókat is, hogy kezdjék el szövegezni azon szempontok szerint, melyeket itt megbeszéltünk. Ha végeztem, majd beugrók az irodádba, hogy kidolgozzuk a részleteket. − Erre Hopkinson fölállt, és elindult az ajtó felé. Ahogy Hopkinson elment, Garret előrehajolt, és halkan ezt mondta: − Tényleg nagyon dühös vagyok a reggeli értekezlet miatt, és nem csak azért, mert az a senkiházi FBI-os nekem támadt. Azért vagyok dühös, mert itt vagyunk egy válság kellős közepén, és még azokban az emberekben sem bízhatunk, akiktől függ, hogy milyen és mennyi információt kapunk. Nem akarom megint azt hajtogatni, hogy miért nem került sor Roach és Stansfield leváltására, amikor hivatalba kerültünk. Mindannyian tudjuk, hogy miért nem, és akkor is egyet értettünk, hogy maradniuk kell. Hisz nélkülük még nagyobb nehézségeink támadtak volna a kormány megalakításakor, úgyhogy helyes volt, hogy meghagytuk őket az FBI és a CIA élén − mondta Garret, és közben ide-oda forgatta kopaszodó fejét, az arca meg egyre feszültebb lett. − De most, hogy itt vagyunk egy komoly válság kellős közepén, én úgy látom, hogy egyikükben sem lehet megbízni. Mit tudunk tenni ebben az esetben? Az elnök eltűnődött a kérdésen, majd így válaszolt. − Nos, egyikük sem szándékozik lemondani, erre a válságra való tekintettel pedig azt hiszem, most nem is volna bölcs dolog megpróbálni lemondásra kényszeríteni őket. Nance mozdulatlanul ült, miközben a két másik őt nézte, hogy mi

lesz a véleménye, ő volt köztük az egyetlen profi a csoportban, miután még pályája kezdetén először a hadseregnél hírszerzőként, utána pedig a Nemzetbiztonsági Ügynökségnél dolgozott. Jól vágott az esze, és képes volt mozgásba hozni az ügyeket. Az ő ötlete volt az is, ahogy Moore képviselőt megzsarolták. − Ha komolyan gondolják, hogy megszabaduljanak tőlük − bökte ki végül −, azt csak a nyilvánosság hatására és a Capitol Hill testületeinek nyomására lehet megtenni. Kínos helyzetbe kell hozni őket ahhoz, hogy maguktól lemondjanak. − Itt megállt egy pillanatra már a következő húzáson törve a fejét. − A gyilkosságok felderítésének minden terhe az FBI vállán lesz. Ha Roach nem tud eredményt fölmutatni, könnyű lesz ráuszítani a kutyákat − mondta Nance, ujját a levegőbe emelve −, és már van is néhány ötletem, hogyan lehetne meggyorsítani ezt a folyamatot.

8. fejezet A nap most nyugodott le, és hirtelen hűvösödni kezdett. O’Rourke zsebre dugott kézzel haladt az utcán. Farmernadrágot, flanelinget és sötétbarna bőrdzsekit viselt. Bal ökle egy .45-ös Combatmaster pisztoly markolatára kulcsolódott. Ez a fegyver a méretével ellentétben jókora tűzerővel rendelkezik. O’Rourke-nak képviselőként megvolt hozzá a fegyverviselési engedélye. Nemcsak most, a gyilkosságok miatt volt nála a pisztoly, már évekkel ezelőtt elkezdte hordani, hogy megvédje magát a főváros utcáin garázdálkodó bűnbandák támadásai ellen. O’Rourke egykor az egyik legrámenősebb védőjátékosa volt a Minnesota Egyetem jéghoki-csapatának. Méretei és gyorsasága miatt a jégen nemigen mert senki sem kikezdeni vele, de Washington piti bűnözői nem tisztelték a méreteket. Michael életének második legnagyobb traumája jó bizonyíték volt erre. Ahogy most megint eszébe jutott a barátját ért rablótámadás, O’Rourke erősebben markolta a pisztolyt Egy évvel ezelőtt a legjobb barátját alig két háztömbnyire a Capitoliumtól egyszerűen agyonlőtték. Mark Coleman és O’Rourke együtt dolgoztak Olson stábjában, és közös lakást is béreltek. Egyik éjszaka Coleman hazafelé tartott a munkából, amikor megállította egy huszonkét éves kábítószeres. Egy tanú látta, amint a reszkető fiatalember odamegy Colemanhez, szó nélkül mellbe lövi, kikapja a zsebéből a tárcáját, majd elrohan. Másnap a rendőrség elfogta a srácot. A gyilkost már kétszer elítélték fegyveres rablásért, de mind a kétszer korábban szabadult a washingtoni börtönökben uralkodó helyhiány miatt O’Rourke először nem aggódott, hogy a lakótársa kimarad, mert Coleman vőlegény volt, és majdnem minden estéjét a menyasszonya lakásán töltötte. Michael másnap reggel mit sem sejtve ment be a munkahelyére. Előző héten választották be a kongresszusba, és most is azért jött, hogy Olson szenátorral az átmeneti állapottal kapcsolatos ügyeit megbeszélje. Amikor belépett az irodába, még nem tudta, hogy a barátját megölték. Csak azt látta, hogy mindenki kint van az

előtérben, és egymást ölelgetik zokogva. Meghökkenten állt ott, míg az egyik titkárnő el nem mondta neki, mi történt. Michael egy darabig nézte, ahogy mindenki egymást próbálja vigasztalni, aztán ösztönösen visszahúzódott. Kiment az irodából, majd az épületből is. Odakint elindult a Mail felé, majd nyugati irányba fordulva elhaladt a Smithsonian Múzeum és a Washington-emlékmű mellett. Miközben lassan ballagott, egyre a barátjával és annak szüleivel kapcsolatos emlékek jártak a fejében. Mikor a nagy vízmedencét is elhagyta, elérte a Lincoln-emlékművet, és ott megállt. Csak állt ott, és sokáig nézett vissza a Capitoliumra. Csak bámulta a hatalmas, kupolás épületet, és megpróbálta értelmezni, hogyan is lehetséges, hogy valakit az Amerikai Egyesült Államok kormányának közvetlen közelében egyszerűen agyon lehet lőni? A Capitoliumra bámulva csak üldögélt a Lincoln-emlékmű talapzatán, és megpróbálta megérteni ezt az értelmetlen halált, megérteni, hogy mi is zajlik Amerikában, hogyan lehetséges, hogy olyasvalakit, mint Mark Coleman, aki olyan keményen dolgozott, oly becsületesen élt, akinek az élete nyitott könyv volt előtte, egy semmirevaló kábítószerfüggő egyszerűen lepuffant? O’Rourke-nak eszébe jutott az az általa is végigült sok tanácskozás, ahol túlsúlyos szenátorok és kongresszusi képviselők úgy dobálóztak az adódollárok milliárdjaival, mintha csak monopoliznának. És a pénzek érdekes módon mindig olyan érdekcsoportok kasszáiba kerültek, amelyeknek a támogatása nélkül a következő választáson nem maradhatnának hatalmon. Ha ilyenkor egyáltalán terítékre is került a bűnözés témája, és ha netán a sajtó is jelen volt, akkor mindig nagy volt a nekibuzdulás, de aztán a zárt ajtók mögött lefolytatott bizottsági üléseken a bűnüldözés helyett mindig szívesebben adtak pénzt különféle mezőgazdasági kompenzációkra vagy a hadikiadásokra. Azon a reggelen csattanós pofonként érte O’Rourke-ot a washingtoni élet rideg valósága. Csak nézte ezt a várost, és már tudta, hogy itt ő sohasem fog tudni csodát művelni. Itt már annyira beette magát az egész rendszerbe a korrupció, hogy annak a sáncain még akár harminc másik hozzá hasonló képviselővel együtt sem volna képes rést vágni. Minden bizottságot az öregfiúk irányítanak, csakis ők

döntenek a törvényjavaslatok sorsáról, és náluk van a kassza kulcsa is. O’Rourke akkor, egy évvel ezelőtt, a Capitolium hatalmas kupoláját nézve döntötte el véglegesen, hogy elege volt Washingtonból. Ha nem tud semmin sem változtatni, akkor tanúként és bűnsegédként nem akar része lenni a korrupt washingtoni politikának. Vigye el őt az ördög, ha itt marad, és olyan lesz, mint a többiek! Washington egykor mocsárra épült. Michael úgy látta, ma sem más, mint egy nagy mocsár. Ahogy kiért a Wisconsin Avenue-ra, gondolatai visszatértek a jelenbe. Mióta megválasztották képviselőnek, ma érezte először úgy, hogy talán mégis lehetséges igazi változás. Washington három politikus szörnyének ma reggeli legyilkolása biztosan lendületet ad az elkerülhetetlen reformoknak. A sugárút túloldalán meglátta Blacky kocsmáját; átkelt az úton és benyitott. Körülnézve a zsúfolt helyiségben az ismerős, dús fekete hajú lányfejet kereste, és mire másodszor végigjáratta a vendégsereg fölött a tekintetét, már meg is látta. Ott ült a bár hátsó sarkában egy csoport öltönyös férfival körülvéve. A látvány mosolyra késztette. Egy vonzó nő lépett oda Michaelhoz, és megragadta a karját. − Gyere, gyere, hol voltál eddig? Menj és mentsd meg a kicsikét. Már körülvették a keselyűk. O’Rourke a hátsó sarokba nézve így válaszolt − Én is látom − mondta, majd arcon csókolta a nőt. − Szia, Meredith. Szerinted nagyon dühös rám? − Michael, tudod, hogy ha éjfélig nem jössz meg, akkor sem haragszik rád. Ideadod a kabátodat? O’Rourke-nak eszébe jutott, hogy ott a pisztoly a zsebében, úgyhogy udvariasan visszautasította az ajánlatot. − Köszönöm, nem. − Elég nagy lehetett a fölfordulás ma nálatok! − Ja, egy csomó új biztonsági intézkedés. − Akkor csak vigyázz magadra − mondta a tulaj, megszorítva Michael karját. − Most igyekezz, mentsd ki onnan. Hagytam nektek egy üres boxot, csak szóljatok. O’Rourke utat tört magának a tömegen keresztül, és megállt a férfiak fölött, akik a nyálukat csurgatva hemzsegték körül a barátnőjét. Mély levegőt vett, nézte őket egy kis ideig, majd a két legközelebbi

vállára téve a kezét, megszólalt: − Bocsánat, uraim! Mindketten megfordultak erre, és helyet csináltak maguk mellett Michaelnak. Liz fehér blúzban és rövid, fekete szoknyában volt, a lábán fekete harisnya és magas sarkú, fekete szarvasbőr cipő. O’Rourke mosolygó arccal hajolt oda hozzá, és szájon csókolta. Aztán az arcához dörgölve az orrát, a fülébe súgta: − Fantasztikusan nézel ki! Liz szintén mosolyogva átölelte Michael derekát, és magához húzva most ő adott neki egy másik puszit. O’Rourke karon fogta, és így szólt: − Meredith azt mondja, megvan az asztalunk. Gyere, legyünk kettesben egy kicsit. Odamentek a nyitott boxhoz, és leültek egymással szemben. O’Rourke megfogta a lány kezét, és a szemébe nézett. Imádta Liz szemeit. Imádta, úgy ahogy van… a sűrű, fekete haját, olajbarna bőrét, éles eszét, kitűnő humorérzékét, de legfőképpen mégis a szemét imádta. Abban a Washingtonban, ahol semmi sem tetszett neki, a lánynak sikerült a szívébe férkőznie. Azzal, hogy olyan okos, hogy olyan rámenős, hogy olyan gondoskodó, és hogy annyira szereti a gyerekeket. Minden porcikájával kívánta őt. Liz Scarlatti egy éve lépett az életébe, és bár eszébe sem jutott, hogy komolyabb kapcsolatot kössön bárkivel is, neki nem tudott ellenállni. Egy kis blues-kocsmában ismerkedtek össze Georgetownban. Pörgős hétvégi éjszaka volt, és épp akkor kerültek egymás mellé a bárban, amikor a zenekar belevágott az Allman Brothers „Sweet Melissa” című számának egy érzéki változatába. Az énekesnő lassú, csábító hangon kezdte, amitől az egész tömeg egyszerre kezdte ringatni magát. A táncparkett szélén álló O’Rourke nekiütközött egy mellette álló alaknak, és mikor odafordult, hogy elnézést kérjen, meglátta Lizt. A mentegetőző szavak sose hagyták el a száját. Csak állt ott, és néma ámulattal, tágra nyílt szemmel bámult a legszebb nőre, aki valaha a szeme elé került. Liz fölnézett rá nagy, barna szemével, és ettől Michael teljesen kész lett. Úgy érezte, a szíve a gyomrában kalapál. Mozdulni sem tudott. Szerencsére Liz egyáltalán nem bénult le. Lassan kivette a sört Michael kezéből, letette oldalt egy pultra, aztán megfogta a férfi kezét, és magával húzta a táncolók közé. Az elkövetkező év folyamán a kezdeti vonzalom olyan komoly

szerelemmé fejlődött közöttük, hogy már a házasság is szóba került. Ezzel azonban jelenleg baj volt: Michael elvágyódott Washingtonból, Liz viszont nem tudott dönteni. Igaz, ő is egyre kevésbé szerette a munkáját, de még nem gyűlölte meg egészen. Keményen megdolgozott a mostani pozíciójáért, és nem tudta eldönteni, föladja-e azért, hogy Minnesotába költözzenek. Scarlatti most mosolyogva kérdezte O’Rourke-tól: − Na, láttál tegnap a tévében? O’Rourke arcáról lefagyott a mosoly. − Láttalak, de mi volt az az egész? Tudod, mennyire utálom, ha a sajtó velem foglalkozik − csattant föl O’Rourke, és elváltoztatott hangon Liz kérdését kezdte utánozni: − Elnök úr! Michael O’Rourke képviselő azt mondta, hogy az ön költségvetésében, idézem: több a disznóhús, mint a Jimmy Dean-féle kolbászban… Gyerünk, Liz, mire volt ez jó? Hogy tegnap egész délután újságírók hívogassanak az irodámban? − Igaz, hogy O’Rourke előző nap majd szétrobbant a méregtől, amikor látta a tévében, hogy Liz fölpattan a sajtótájékoztatón, és elkezdi az ő szavait idézni, de most, hogy itt ült vele szemben, már minden dühe elpárolgott. − Na ne haragudj, Michael, de te mégiscsak közszereplő vagy, ne csodálkozz hát, ha hír lesz abból, amit mondasz vagy csinálsz. − Hát először is: nem vagyok ígéretes férjjelölt, és nem bírom megakadályozni, hogy hülyeségeket írjanak rólam a bulvárlapokban. Viszont veled más a helyzet. Arra kérlek, hogy ezután bizalmasan bánj azzal az információval, amit tőlem hallasz. Maradjon köztünk, amit akkor mesélek, amikor együtt vagyunk az ágyban. Scarlatti közelebb hajolva ezt válaszolta: − Ha igazán ezt akarod, megígérem, de akkor sem értem a sajtó iránti ellenszenvedet. Rajtad kívül még sohasem láttam politikust, aki szándékosan ennyire kerülné a reflektorfényt. − Liz, ezt már megbeszéltük párszor. Ne kezdjük megint elölről − mondta Michael egy kissé erőltetett mosollyal, aztán így folytatta: − Egyébként gratulálok! Nagyon jól néztél ki tegnap. Ráadásul te voltál az egyetlen, aki egy kicsit nekiment. Azok a piperkőcök csak hajbókoltak, és csupa szép, könnyű kérdést tettek föl az elnöknek. − Persze, ezért szólítják pont őket. Minden sajtótájékoztató egy

nagy csalás. Az elnök állandóan ugyanazokat hívja meg, mert jól tudja róluk, hogy tőlük mindig megkapja a legfinomabb falatokat. Az elnök sötét öltönyben ült az Ovális Irodában az íróasztala mögött. Fehér ingéhez csíkos nyakkendőt adtak rá. Egy nő föléje hajolva papír zsebkendőket dugott a gallérja és a nyaka közé, és javában sminkelte. A másik oldalán Stu Garret magasodott, és az utolsó pillanatokban még a beszéd előtt emlékeztetőként néhány megjegyzést sorolt neki egy listáról. Ted Hopkinson is ott sürgölődött azt figyelve, hogy minden a helyén van-e az öt perc múlva kezdődő élő adáshoz. Garret intett a sminkesnek. − Elég lesz. Most már nagyon jól néz ki − majd az elnökhöz fordulva így szólt: − Jim, akkor emlékszel, induláskor legyél nagyon komor. Azt akarjuk megmutatni nekik, hogy tele vagy fájdalommal. Az első részben, ahogy az utolsó próbán nagyon jól csináltad, legyél lesújtott. Mikor viszont a végéhez érünk, ahol a demokrácia jön meg az ország alapítói, akkor keményíts be. ülj peckesen, de nehogy elkezdd ököllel verni az asztalt, mint legutóbb! Az azért egy kicsit erős lenne. Csak mint aki résen van! Feszítsd meg a karod, és lassan, céltudatosan a kamera felé rázd az öklöd, mintha minden szavadat külön ki akarnád hangsúlyozni a mozdulattal. − Garret még egyszer el is játszotta a mozdulatot az elnöknek. Hopkinson is odament az elnökhöz, és kivette a papírokat az elnök gallérja mögül. − Elnök úr, tudja a szabályt. Mostantól ne érintse meg se az arcát, se az ingét vagy a nyakkendőjét. El ne maszatolja a sminket, mert perceken beül adásban vagyunk. Scarlatti és O’Rourke még mindig a gyilkosságokat tárgyalták a vacsorájuk fölött, mikor arra figyeltek föl, hogy a péntek esti tömeg moraja néhány pisszegést követően hirtelen elcsöndesedik. Mire fölnéztek, a bár minden tévékészülékén az elnök arcát lehetett látni. Páran rögtön gúnyos megjegyzéseket kezdtek tenni, de a többiek lehurrogták őket. Az elnök elkezdett beszélni. − Jó estét kívánok! Ezúttal nagyon rövid és tényszerű leszek. Mély fájdalommal állok önök elé, hogy bejelentsem az országunkat ért

hatalmas veszteséget…, Koslowski kongresszusi képviselő, Fitzgerald szenátor és Downs szenátor tragikus halálát. Ez a három nagy államférfi együtt több mint nyolcvan évet töltött el Amerika népének szolgálatában. Mindvégig szenvedélyesen harcoltak azokért az eszmékért, amelyekben hittek: a szabadságért, a demokráciáért és minden amerikai férfi, nő és gyermek jólétéért. Hosszú és figyelemre méltó pályájuk során száz és száz olyan törvényt alkottak, amelyektől Amerikában javult az élet és könnyebbé vált a munka. Vezetői képességeik, iránymutatásuk és bölcsességük hiányozni fog a nélkülük szinte üres Kongresszusból. Én magam pedig a barátságukat is nagyon fogom hiányolni − mondta ez elnök, és lefelé tekintve rövid szünetet tartott − Arra kérem önöket, amerikai honfitársaim, hogy emlékezzenek meg Koslowski képviselőről, Fitzgerald és Downs szenátorról és családjaikról az imáikban. Nem voltak hibátlanok, hisz egyikünk sem az. De le tudták győzni a hibáikat, és mindenüket ennek az országnak és önöknek, honfitársaiknak áldozták. Ezért örökké hálával tartozunk nekik − mondta az elnök, majd ismét szünetet tartott, miközben megnyúlt arccal nézett a kamerába. Mi itt az ország fővárosában megrendülve értesültünk a mára virradóra elkövetett értelmetlen, brutális gyilkosságokról. Mi mindig szorosan összetartoztunk. Közülünk sokan már évtizedek óta dolgozunk egymás mellett. Én magam több mint harminc éve ismertem Koslowski képviselőt, valamint Fitzgerald meg Downs szenátort. Többször volt alkalmam találkozni a feleségükkel és gyerekeikkel is. Láttam felnőni és megházasodni a gyerekeiket, láttam az unokáik születését. Számunkra szörnyű fájdalmat okoz, hogy ez a három férfi, akik oly sokat adtak nekünk, most az értelmetlen erőszak áldozata lett. − Az elnök ismét lehajtotta a fejét, egy kis szünetet tartott, majd fölvett egy papírlapot és a kamera elé tartotta. Önök közül már sokan ismerik ezt a levelet, mely a nap folyamán érkezett a médiához. Az FBI arról tájékoztatott, hogy a levél nagy valószínűséggel attól a csoporttól származik, akik elkövették a gyilkosságokat. Az FBI szerint ugyanakkor nagyon valószínű, hogy a levél hamis információkat tartalmaz, azzal a szándékkal, hogy a nyomozást tévútra vezesse. A még folyamatban levő nyomozásra való tekintettel ennél többet nem mondhatok. Azt azonban közölhetem,

hogy Roach úr, az FBI igazgatója biztosított arról, hogy le fogják tartóztatni, és a törvény elé viszik azokat a terroristákat, akik ezeket a védtelen embereket megölték. Az elnök meglengette a papírt a levegőben, és még jobban kihúzta magát ültében. − Akik ezt a bűnt elkövették, a demokrácia ellenében cselekedtek, ők a zsarnokság megtestesítői. Ami ma reggel történt, az nem egyszerűen három fontos politikus meggyilkolása. Ez támadás volt az Amerikai Egyesült Államok ellen. Támadás a demokrácia eszménye ellen. Ezt az országot olyan férfiak és nők hozták létre annak idején, akik a világ minden részéről ide menekültek a zsarnokság és a diktatúrák elől. Ők tették olyanná Amerikát, ahol mindenki kifejtheti a véleményét, hogy hogyan irányítsuk az országot, ahol a kormány az emberekért és az emberek által működik. Az évek során számtalan háborút vívtunk azért, hogy megvédjük a szabadságunkat és a demokráciát. Amerikaiak milliói haltak meg azért, hogy továbbra is szabadon éljünk, hogy beleszólhassunk abba, ahogy a kormány működik, egyszóval azért, hogy virágozzék a demokrácia − szavalta az elnök egyre lelkesebben. − A ma reggel elkövetett embertelen gyilkosságok épp azokat az eszméket képviselik, mely ellen küzdve amerikaiak milliói adták az életüket. A zsarnokságot, a kevesek kíméletlen és erőszakos uralmát a többség fölött. Amerikát a demokrácia és a sokszínűség tette naggyá. Azért vagyunk hatalmasak, mert mindenki hozzátette a magáét, és nem azért, mert egy harcias kisebbség ráerőltette a maga hitét és eszméit a többségre. Én akkor sem tudnék az ebben a levélben szereplő követeléseknek engedni, ha hitelesek lennének, amiről pedig egyáltalán nem vagyunk meggyőződve. Ha önök, amerikaiak meg akarják változtatni a kormányzati módszereket, ezeknek a változásoknak békés és demokratikus módon kell bekövetkezniük a meglévő jogalkotási és törvénykezési rendszerünk keretein belül. Önök megválasztottak engem elnöküknek, én pedig megesküdtem, hogy megóvom ennek a földnek a törvényeit, és megvédem az amerikai nemzet biztonságát. Azok az emberek, akik e bűnöket elkövették, terroristák és gyáva gazemberek. Én nem térek le az elődeim által kitaposott útról. Nem tárgyalok terroristákkal. Az FBI a többi végrehajtó és hírszerző

ügynökséggel együttműködve meg fogja találni, és rácsok mögé fogja juttatni ezeket a vadállatokat. Sok amerikai halt meg a demokráciáért. Koslowski képviselő, Fitzgerald és Downs szenátor neve három újabb név lesz ezen a hosszú és tiszteletre méltó listán. Ők olyan hazafiak voltak, akik nemcsak, hogy hittek a demokráciában és a szabadságban, nemcsak élvezték ezek gyümölcseit, de harcoltak is értük azért, hogy mi többiek is tovább élvezhessük a demokrácia és a szabadság áldásait. − E három nagy amerikai hazafi halála az egész ország számára tragédia és veszteség, de ne felejtsük, hogy Amerika már sok veszteséget szenvedett a szabadság fenntartásáért folytatott hosszú és dicsőséges történelme folyamán. Történelmünk során már sok nagy megpróbáltatással és veszedelemmel kellett szembeszállnunk. Mi egy nemzetként mindig fölébe kerekedtünk a nehézségeknek, és megerősödve kerültünk ki a bajból! A jövő hét folyamán egy nemzetként fogjuk eltemetni e három dicső férfit. Egy nemzetként fogjuk meggyászolni őket, s azután meg fogjuk tenni, amit ők is megtettek volna! − mondta az elnök, majd fölemelve jobb kezét az íróasztalról, összeszorította az öklét, majd a beszédet folytatva, lassan a magasba emelte, és a kamera felé közelített vele. − Amerika és a demokrácia túl hatalmas és túl értékes ahhoz, hogy legyőzhesse a zsarnokság. Nekilátunk, állhatatosan kitartunk, és úrrá leszünk a helyzeten! − mondta, majd hagyva, hogy utolsó szavai tovább csengjenek a fülekben, hosszú szünetet tartva a kamerába nézett. Befejezésül még ennyit mondott: − Jó éjszakát, és Isten áldása legyen mindannyiukon!

9. fejezet Az elnök egészen addig meredt feszülten a kamerába, míg Hopkinson ezekkel a figyelmeztető szavakkal oda nem lépett hozzá, és ki nem húzta a székéből: − Elnök úr! A mikrofonok még élnek, és a kamera is ad a stúdiónak. Az elnök bólintott: tudta, mire céloz a kommunikációs igazgató. Alig egy éve, hogy Stevens néhány régi viccet sütött el az egyik szombat délutáni rádiós szereplése végeztével. Azt hitte, már ki vannak kapcsolva a mikrofonok, de a helyzet nem ez volt. A sajtó persze rögtön fölkapta a dolgot, de mivel a viccek eléggé ártatlanok voltak, nem lett belőle túl nagy kalamajka. Hopkinson és Garret viszont azóta mindig résen volt, nehogy hasonló bakit kövessenek el. Garret is odajött hozzájuk, és az ajtó felé intve a fejével így szólt: − Jöjjenek át, uraim, az én irodámba! Ahogy Garret szobájába értek, az elnök Hopkinsonhoz fordulva megkérdezte: − Hogy mutattam a képernyőn? − Jól mutatott, elnök úr. − Elég hiteles és szívből jövő volt? − Szerintem igen, de majd egy óra múlva már sokkal többet tudunk. A közvélemény-kutató csapatom most felhív körülbelül ötszáz nézőt, és abból már elég jó előzetes képet kapunk arról, hogyan fogadták az emberek a beszédet. Stu Garret leült az íróasztalához, a szájába tett egy cigarettát, és bekapcsolta a hamutartója mellett a kis füstelszívót. Egy nagyot szívott a cigarettából, majd elvette a szájától, és beszélni kezdett, bár a tüdeje még tele volt füsttel: − Jól csináltad, Jim! Ha ügyesen kezeljük a dolgot, a tetszési indexeden biztos ugrás várható. − A füst kifelé áradt az orrlyukain, és hátradőlve nagy, szürke füstfelhőt bocsátott ki a mennyezet felé. − Mindig is mondtam, hogy akkor figyelnek ránk igazán, ha nagy szarban vagyunk.

Blacky kocsmájában ismét megélénkült a beszélgetés. A törzsvendégek a nap eseményeit és az elnök beszédét kezdték taglalni. O’Rourke szándékosan nem szólt semmit sem, hiába meredt rá Liz olyan kíváncsian. A kezében tartott étlap fölött csak nézett a lány nagy, barna szemébe. − Michael, ne csináld. Tudod, hogy majd megöl a kíváncsiság, hogy mit gondolsz erről az egészről. − Milyen egészről? Scarlatti kivette a férfi kezéből az étlapot. − Ne játszd nekem a kukát, Michael. Komolyan beszélek. Tényleg szeretném tudni, mi a véleményed. Mégsem lőnek le mindennap két szenátort meg egy képviselőt. Michael először úgy gondolta, hogy tompítja válaszának az élét, de aztán mégis úgy döntött, kertelés nélkül megmondja a véleményét Liznek. − Hát egész röviden, Liz, szerintem Koslowski, Fitzgerald meg Downs jó nagy szemét volt. Ami aljasság csak van ebben a városban, abban mind a hárman nyakig benne voltak. − Gyerünk, Michael, mondd csak, de mi a véleményed a gyilkosságokról? − Figyelj rám, nem vagyok oda azért, hogy politikai vezetőket puffantsanak le a sötétség leple alatt, de ha azt nézzük, milyen irányban haladunk, nem vagyok biztos benne, hogy a merénylők nem tettek-e mégis nagy szívességet nekünk. Scarlatti maga elé nézve így szólt: − Attól félek, hogy ezzel a véleményeddel egyáltalán nem vagy egyedül. De mégis, mivel te is képviselő vagy…, nem félsz egy kicsit attól, hogy te is a merénylők célpontjává válhatsz? − Nem − rázta meg Michael a fejét −, ők sokkal nagyobb halakra vetették ki a hálójukat. Aztán meg nem is vagyok benne biztos, hogy terroristák lettek volna. − Szerinted nem terroristák tették? − kérdezte Liz incselkedő kifejezéssel az arcán. − Nem. Ez csak egy unalmas klisé. Lehet, hogy akit egyesek terroristának tartanak, az mások szemében szabadságharcos. Ezek a fickók nem öltek meg ártatlan civileket – mondta O’Rourke, majd kis szünet után szinte suttogva tette hozzá −, és ha senki más sem fog

meghalni, és ennek a csoportnak sikerül elérnie, hogy követeléseiknek engedjen a kormány, akkor nem történt ennél jobb dolog az országban a polgárjogi mozgalom óta. − De hisz abból, amit az elnök az előbb mondott, az derült ki, hogy a levél hamisítvány. − Folytasd csak, Liz. Te vagy a riporter! − mondta Michael összevonva a szemöldökét − Szerinted akár egy szót is el lehet hinni abból, ami kijön ennek a Stevensnek a száján? A Fehér Házban már elkezdték a csűrés-csavarást, pedig még azt sem tudják, mi történik. Ott ülnek most is, és be vannak szarva. Hisz a mai napra úgy készültek, mint valami fesztiválra. Az elnök meg volt győződve róla, hogy megszavazzák a költségvetését, ehelyett arra ébredt, hogy kinyírtak két szenátort meg a saját kongresszusi nagykutyáját. Aztán kap egy levelet, melyben az áll, hogy szedje össze magát, különben ő lesz a következő. Liz! Az történik, amitől a legjobban féltek. Nemcsak az elnök, hanem mindannyian. Hosszú évek óta játsszák a kis pártpolitikai játékaikat. Ha jön a választás, mindig azt ígérik, hogy véget vetnek a pazarlásnak, csökkentik a középosztály adóit, és egyensúlyba hozzák a költségvetést. Fűt-fát megígérnek, csak hogy megválasszák őket, aztán mikor megint hivatalba kerülnek, kezdődik a régi szarság elölről: még több költekezés, semmi adókedvezmény, még több deficit. Liz mosolyogva ingatta a fejét. O’Rourke ránézett és megkérdezte: − Na mi van? − Csak az, hogy egy kicsit meglepődtem. Azt hittem, hogyha más nem is, majd te, a törvény és a rend őre, elítéled azt, ami történt. Hisz eddig én voltam kettőnk közül a liberális. Nekem kéne védenem az anarchiát, nem neked. − Csakhogy ez nem anarchia, Liz. Lehet, hogy lázadás. De nem anarchia − mondta, majd mosolyogva hozzátette: − Ráadásul úgy tudom, a sajtónak dolgozol. Neked pártatlannak kellene maradnod… nem így van? McMahon különleges ügynök a szobájától nem messze lévő nagy tárgyalóteremben ült az asztalfőn, úgy alakult, hogy ez a terem lett a

nyomozás parancsnoki központja. McMahon hitetlenkedve bámult a tévé képernyőjére. Az elnök épp most fejezte be nyilvános bejelentését, és McMahon nem akart hinni a fülének. Fölkapta a hozzá legközelebb eső telefont, és Roach irodájának közvetlen számát tárcsázta. Néhány csöngés után maga az igazgató szólt bele a kagylóba: − Igen! − Mi az ördögről szólt ez az egész? − Fogalmam sincs − vallotta be Roach őszintén. − Mondta nekik valaki is a Cégtől, hogy szerintünk hamis a levél? − Nem − sóhajtotta Roach. − És nyilván azt sem ígérted meg neki, hogy biztosan el tudjuk fogni a fickókat. − Skip, nálam is jobban tudod, hogy nem. − Akkor mi folyik itt? Fogalmam sincs, mi az ördögnek mond ilyesmiket! − Nekem azért van. Skip, legjobb lenne, ha holnap reggel nyolckor itt kezdenél nálam. Az elnök holnap délben látni akar minket. Addig lesz időnk átfutni néhány dolgot. − Ott leszek nyolckor. − És ti jutottatok már valamire? − A boncolási előzetesektől nem lettünk okosabbak, és az eddig megtalált leveleken sincs egyetlen ujjlenyomat sem. Most még jobban darabokra szednek minden példányt, de szerintem akkor sem találunk semmilyen nyomot. − És tudtatok már személyleírást szerezni azoktól, akik a parkban látták Downs gyilkosát? − Persze, hárman is vannak, akik azt mondják, látták az elkövetőt. Külön-külön dolgoznak három rajzolóval. Ha kész vannak, megpróbálunk a három rajzból egy véglegeset csinálni. − Rendben. És nyilván külön figyeltek arra, nehogy kiszivárogjon a tanúk neve. − A sajtó mindeddig úgy tudja, hogy egyáltalán nem volt szemtanú a három gyilkosság egyikénél sem. − De gondoskodtatok már a megfelelő védelemről? − Természetesen, a szokásosnál is körültekintőbbek voltunk. − Jó, akkor keressük egymást, ha kell. Én körülbelül tízig bent

leszek. McMahon letette a kagylót, és a két kezébe temette az arcát. Legalább öt percig meg sem mozdult. Azt próbálta így maga elé képzelni, mi lehetett az elnök indoka, hogy azt mondja: hamisítvány a levél. Aztán fölállt, és a tőle balra ülő két ügynökhöz fordult: − Kathy, Dan, induljunk, gyertek velem! McMahon kilépett a teremből, és a szobája felé indult. A különleges ügynökök követték. Mikor a szobájába értek, becsukta maguk mögött az ajtót, és a kanapéra mutatott. A két ügynök leült, McMahon még járkált egy darabig, aztán megállt velük szemben. − Azt hiszem, abban egyetértünk, hogy az NBC-televíziónak az a csoport küldte a levelet, amelyik felelős a gyilkosságokért. Akinek egy csöpp esze van, az ebben nem kételkedik. Hisz a levelet azelőtt adták föl, hogy a gyilkosságokra sor került volna, de már megnevezi az áldozatokat. Ezt ugye elfogadhatjuk? Jennings és Wardwell igent bólintottak. McMahon most elébük tartotta a levél egyik példányát: − Most szeretném hallani a véleményeteket, hogy szerintetek ez a levél valóban az-e, aminek látszik, vagy pedig valamilyen „félrevezető információ”, ahogy az elnöktől hallottuk? A két ügynök segélykérően nézett egymásra, mert egyikük sem tudta, mit is szeretne hallani a főnökük. Aztán először Wardwell szólalt meg: − Ki mondta a Cégtől az elnöknek, hogy szerintünk félrevezető szándékkal íródott? − Tudomásom szerint senki sem mondott tőlünk ilyesmit, de most nem ez érdekel. Nem is akarom, hogy ezen járjon az eszetek. Kizárólag azt akarom, mondjátok meg nekem, hogy a bizonyítékok alapján, amelyeket láttatok, szerintetek félrevezetés-e ez a levél? − Annak alapján, amit tudunk: nem. Én nem gondolom, hogy a levelet félrevezető információnak tekinthetnénk − mondta Wardwell. − Jó, akkor azt mondd meg, miért gondolod, hogy eredeti? − kérdezte most McMahon. − De miért kellene mást gondolnom róla? − Várj csak, szeretném ha nem így fognál hozzá − mondta neki McMahon, élénken gesztikulálva mind a két kezével. Próbáljuk másképpen. Dan, szeretném, ha te lennél az ördög ügyvédje, és mégis

azt feltételeznéd, hogy bárki is gyilkolta meg ezeket a fickókat, valamilyen hátsó szándékkal tette. Kathy! Tőled meg azt kérem, érvelj úgy, hogy nem voltak hátsó szándékaik. Na most, Dan, ha föltesszük, hogy a három gyilkosságot nem azért követték el, hogy rábírja a politikusokat arra, amit a levél követel, akkor mi más lehetett az indítéka? Hosszú csönd következett, miközben Wardwell fontolgatta magában a választ. Aztán hirtelen a combjára csapott a kezével: − Jézusom! Erre nem is gondoltam! Úgy volt, hogy az elnök költségvetéséről ma szavaznak. Ha ezek a fickók kiesnek, a költségvetésnek annyi! − Ha a költségvetés kisiklatása volt a cél, akkor minek megölni mind a hármat? Koslowski irányította a Költségvetési Juttatások Bizottságát. Elég lett volna őt egyedül megölni, és a költségvetés halott. Minek megölni még két szenátort? − bökött feléje az ujjával McMahon. − Nos… ha el akarták tüntetni a nyomokat, és nem akarták, hogy úgy nézzen ki, mintha csak a költségvetést akarnák megbuktatni, akkor többeket kellett megölniük, nem csak Koslowskit. − Ez elég logikusnak látszik − tűnődött McMahon, az ujjával ütögetve az állát −, viszont ha igazad van, akkor mondd meg, miért vállalna bárki ekkora rizikót azért, hogy megbuktassa a költségvetést? − Annak millió egyéb oka is lehet, és valószínűleg mindnek köze kell hogy legyen a pénzhez. Talán volt benne egy olyan új elem, mely valakinek túl sokba került volna. Vagy pedig valamilyen eddigi program finanszírozását állította volna le, és azok, akik eddig kapták ezt a pénzt, most kétségbeestek. A költségvetési javaslat hatalmas törvénycsomag. Lehet, hogy ezer olyan új elemet is tartalmaz, amelyek egyesek vagy egyes csoportok pénzügyeit brutálisan befolyásolják − mondta Wardwell. Rövid csönd következett, miközben Wardwell fejtegetésén töprengtek, majd Jennings szólalt meg: − No és az is lehet, hogy egy csoport amerikainak végleg elege lett abból, ahogyan ezek a semmirekellők kormányozzák az országot. McMahon Jennings felé fordulva biztatta: − Rajta, nagyokos, mondjad csak. Te jössz!

Jennings előbbre ült a kanapén. A mozdulat közben megvillant a fegyvere a bal hóna alatt. − Van odakint egy csomó amerikai, akik már belebetegedtek abba, ahogyan ennek az országnak az irányítása folyik. Tudjátok, hogy a saját Antiterrorizmus Részlegünk is azt jelenti, hogy az utóbbi tizennyolc hónapban riasztóan nőtt a politikusok elleni fenyegetések száma. Viszont ha olyasvalaki lennék, aki aggódik, mert egy új törvény következtében esetleg elveszíti a pénzét, Fitzgerald, Koslowski és Downs lenne az utolsó, akit megölnék. Hisz pont ők hárman voltak a legnagyobb pénzosztogatók a Capitol Hillen… Hacsak az elnöknek nincs komoly bizonyítéka arra, hogy hátsó szándékok állnak a gyilkosságok hátterében, akkor szerintem az egész nem más, mint politikai szólamok fölböfögése. − Nem gondolod, hogy az időzítés egy kicsit különös? − kérdezte McMahon. − Milyen időzítés? Az, hogy közvetlenül a kitűzött költségvetési szavazás előtt ölték meg őket? − ingatta jobbra-balra a fejét Jennings. − Nem, nem gondolom. Ma délután épp te mondtad, hogy annak a CIA-s Kennedy nevű nőnek a véleménye szerint a gyilkosságokat valószínűleg katonai kiképzést kapott kommandósok követték el. Ezen én is törtem egy darabig a fejemet, aztán fölhívtam az FBI Akadémián az egykori tűzfegyveroktatómat. Gus Mitchellnek hívják. Ismeri őt valamelyikőtök? − Ó, nagyon is jól ismerem − mondta McMahon. Wardwell megrázta a fejét, hogy ő nem ismeri. − Nos, ez a Mitchell a Delta Force egységénél szolgált. Megkérdeztem őt Kennedy feltételezésével kapcsolatban. Csak néhány percig tudtunk beszélni, mert órára sietett, de mondott nekem valamit, ami csak most jutott eszembe, hogy a költségvetést emlegetitek. Gus azt mondta, hogy a kommandós műveletek egyik legnehezebb eleme a megfelelő időzítés: annak a biztosítása, hogy a célpont megfelelő időben a megfelelő helyen legyen. Ha a gyilkosságokat a merénylők szempontjából nézzük, a költségvetési szavazást megelőző reggel tökéletesen megfelelő időpont a művelethez. A szavazáskor minden kongresszusi képviselőnek itt kell lennie a fővárosban, és a szenátoroknak is, hogy latba vethessék a befolyásukat a szavazás kimenetelének érdekében. Ezek a fickók minden más napon előzetes

figyelmeztetés nélkül összevissza szoktak röpködni az országban. McMahon figyelmesen bólogatva hallgatta Jenningstől ezt az új meglátást. Lehet, hogy neki is érdemes lenne mielőbb beszélnie Gus Mitchell-lel. Michael O’Rourke és Scarlatti hazafelé sétáltak az utcán. Liz mindkét karjával átkulcsolta Michael derekát, a férfi meg a lány vállát ölelte át. A hűvös levegő jólesően simogatta az arcukat. Liz fölágaskodott, és adott egy puszit a férfi állára. O’Rourke mosolyogva nyugtázta: napok óta először történt meg ismét. Minden annyira feszült és komor volt körülöttük már jó pár hete. Jólesett neki Lizt ölelnie, de közben valami azt súgta neki, hogy kemény napok várnak rájuk itt Washingtonban, mielőtt nyugodtan kiélvezhetnék egymás társaságát. Mikor O’Rourke lakásához értek, fölsétáltak a bejárati ajtóhoz. A barna homokkőből épült ház földszintjét egy dupla garázs foglalta el. Az utcának ugyanezen az oldalán vagy három házzal lejjebb egy sötétített ablaküvegű, diplomata rendszámos fekete Mercedes várakozott. A kormánya mögött egy férfi ült, és figyelte, ahogy a csinos fiatal pár belép a házba. A kocsiban ülő férfi körülnézett, hogy nem követte-e őket valaki. Alighogy Michael és Liz belépett az ajtón, O’Rourke zsömleszínű labradorja, Duke fölugrott a konyhakőről, és elébük rohant végig az előszobán. Liz levette a karját Michael derekáról, hogy üdvözölni tudja az izgatott kutyát. − Hogy vagy Duke, rég nem láttalak − paskolta meg az oldalát, majd megvakarta kicsit a kutya nyakát, miközben a jó negyvenkilós állat sebesen csóválta a farkát örömében, O’Rourke is megsimogatta a már hét éve vele éldegélő labrador fejét. Liz rászólt a kutyára: − Hol a labdád, Duke? Gyerünk, hozd ide a labdádat! − Erre Duke megiramodott a keményfa parkettán, és mint a villám, kezdte keresni a lasztit. O’Rourke elvette Liz kabátját, fölakasztotta, és így szólt: − Ne húzd most föl annyira. Szerintem van fontosabb tennivalónk is most, mint hogy Duke-kal labdázzunk. − Ugyan, Michael, szegény egész nap be volt zárva ide. Hadd

engedje kicsit ki a gőzt magából. − Nem egészen így volt, Tim eljött ebédidőben, és kivitte sétálni. Különben is, nekem még nagyobb szükségem van rá, hogy kiengedjem a gőzt. − Ezzel mosolyogva most ő ölelte át Liz derekát. − Nyugi, nagyfiú. Várj csak, majd te is rögtön sorra kerülsz. − Akkor ez ígéret volt! Számon fogom kérni. − Nem kell semmit sem számon kérned − mondta Liz, majd lábujjhegyre állva megcsókolta. Duke viszont már ott is volt, és a lábuk mellé ejtette kék labdáját. Egyelőre nem figyeltek rá, hanem tovább csókolóztak, de Duke erre már ugatni kezdett. Scarlatti elengedte a férfit, és fölkapta a labdát. Párszor elhúzta Duke orra előtt, aztán végiggurította az előszobán. O’Rourke egyet paskolt Liz fenekére, és elindult fölfelé a lépcsőn. − Fölmegyek, megtöltöm a kádat. Ha eleget szórakoztál Duke-kal, keress egy üveg bort, és gyere föl te is. − Scarlatti mosolyogva bólintott, hogy úgy lesz. O’Rourke, amint fölért az emeletre, a kis előtérből bement a dolgozószobájába. CD-állványa előtt megállva keresgélt a vékony műanyag tokok közt, és hamar megtalálta Liz egyik kedvencét. Betette a lejátszóba ezt a Shawn Colvin-válogatást, és elindította a CD-t. Az ablak melletti lámpa fényében állt, és a redőny sem volt lehúzva. Odament az ablakhoz, leoltotta a lámpát, és rövid ideig kinézett a sötét utcára. A fiatal képviselőnek hirtelen eszébe jutott egy majdnem egy évvel ezelőtti vadászkirándulás. Egy hétvége, amikor valakinek elmondott egy sötét és veszedelmes titkot Fitzgerald szenátorral kapcsolatban. Michael a gyilkosságok óta először engedte meg magának, hogy eltűnődjön, vajon az, akinek a titkot elmondta, képes lehetett-e arra, hogy kioltsa Fitzgerald, Koslowski és Downs életét? O’Rourke-nak nem kellett sokáig törnie ezen a fejét. Az igenlő válasz hangosan visszhangzott benne. A gyilkos fölnézett az emeleti ablak mögött álló árnyra. Az autó ablakát kissé leengedte, hogy hallja a zajokat kívülről. Jó pár percig szemmel tartotta az utcát, különösen azt figyelve, lát-e olyan autót vagy járókelőt, akik az előző éjszakákon még nem jártak erre. Mindezt

szinte mozdulatlanul végezte. Csak a szeme járt előre-hátra, és igénybe vette a visszapillantó tükröket is. Egy idő elteltével beindította az autót, és elhajtott megfigyelőhelyéről. Látta, amit látni akart.

10. fejezet Roach és McMahon az Ovális Irodában ülve várták az elnököt, Garretet, illetve a megbeszélés többi résztvevőjét. Már majdnem negyed egy volt, de senki sem bukkant föl az irodában tizenkét óra óta, amikor a titkos ügynök bevezette őket. A két FBI-os a kandalló előtti két kanapén ült. Az elnöknek és Garretnek úgy látszik, még valami más dolga is akadt. Roach nem tudta, mi lehet az, és amíg meg nem tudja, még az eddigieknél is óvatosabbnak kell lennie. Eközben az elnök, Garret, Hopkinson, Basset, a képviselőház elnöke, Lloyd Hellerman szenátor és még vagy fél tucat asszisztens és tanácsadó ült a kabinet üléstermének nagy tárgyalóasztala körül, és buzgólkodott egy médiastratégia kialakításán, hogy ebből a szörnyű helyzetből jól tudjanak kikerülni. A jelenlevők szinte mind tudatában voltak annak, milyen általános bizalmatlanság uralkodik országszerte a politikusokkal szemben, de egyikük sem tudta még, hogy valójában még annál is rosszabb a helyzet. Hopkinsonhoz most kezdtek befutni az első mellbevágó közvélemény-kutatási adatok. Az USA Today által végzett felmérés szerint a megkérdezettek negyven százaléka vélekedett úgy, hogy az országnak sokkal jobb lesz Fitzgerald, Koslowski és Downs nélkül. Garret már korábban megkapta az adatokat Hopkinsontól, de csak kuncogott magában: − Nézzük csak meg ugyanezeket a számokat majd hétfőn! − Annak, hogy ennyire bizakodott, az volt az oka, hogy az elnök beszéde óta egyfolytában csöngött a telefonja. Hisz az amerikaiak annyira szeretnek konspirálni! Egyből bevették, hogy a levelekkel az FBI-t akarták félrevezetni, és hogy a gyilkosságokat valójában egy sötét összeesküvés részeként kell tekinteni. Garreték elvetették a magot; a többit pedig elvégzi majd helyettük a főváros hírhedt pletykagépezete meg persze a sajtó. A legjobban Basset elnök úr és Hellerman szenátor harapott rá a csalira. Mindketten korábban

érkeztek ma reggel, és beugrottak Garret irodájába, hogy megtudakolják mi is pontosan a helyzet a levél eredetével kapcsolatban. Garret azt mondta nekik, hogy ugyan még ő maga sincs egészen képben, az ügynökség, ahonnan az információ származik, nagyon körültekintően keresi a levél tényleges forrását Aztán megígérte nekik, hogy amint hozzájut valami újabb információhoz, velük fogja tudatni legelőször. Egy titkárnő lépett oda az asztalfőhöz, ahol az elnök és Garret foglalt helyet, és immár harmadszor emlékeztette őket, hogy Roach igazgató vár rájuk az Ovális Irodában. Az elnök az órájára pillantott, mely már 12 óra 20-at mutatott. − Stu − mondta −, azért húsz perc elég lesz már, épp eleget várakoztattuk őket. Garret bólintott − Jó, azt hiszem, igazad van. − Ezzel odaszólt a többieknek, hogy nemsokára visszajönnek, addig csak folytassák nélkülük. Majd az elnökkel együtt kimentek az ülésteremből, és Nance irodája felé kanyarodva őt is magukkal hívták az Ovális Irodába. Elsőként az elnök lépett be, Garret és Nance a nyomában. Roach és McMahon fölállva katonásan jelentkeztek az elnöknél, mint főparancsnokuknál. Az elnök odament hozzájuk, és kezet fogott velük. − Uraim, elnézésüket kérem a késésért, de itt ma irtózatos a nyugtalanság. − Mind az öten leültek, majd az elnök föltette a kérdést: − Nos, rájött valamire az FBI tegnap óta? − Elkészültek az előzetes boncolási jelentések mindhárom holttestről − mondta Roach. − McMahon ügynöknél van belőlük néhány példány, és ha kívánják, szívesen kommentálja őket, ha önök belenéznek. Garret hátradőlt, és keresztbe tette a lábát. − Rendben van, hagyják csak itt, később is meg tudjuk nézni őket. − Garret McMahonra nézett, és kinyújtotta a kezét, mert arra számított, hogy McMahon majd kiosztja a jelentéseket mindenkinek. McMahon ránézett, de nem neki, hanem a mellette ülő Nance-nek adta oda az összes példányt, aki elvett magának egyet, és a maradék kettőt átadta az elnöknek. Az elnök is megtartott magának egyet, és az utolsót odanyújtotta Garretnek. Garret kikapta a főnöke kezéből a jelentést, és betette az irattartójába. Majd anélkül, hogy akár Roachra, akár McMahonra nézett volna, megkérdezte: − Na jó, és ezenkívül mit

tudnak mondani nekünk? Roach igazgató intett a fejével McMahonnak, aki három további összefoglalót adott át Nance-nek. Roach megjegyezte ezekkel kapcsolatban: − Három tanúnk van, akik látták azt a férfit, aki szerintünk Downs szenátort megölte a parkban. Ha a harmadik oldalra lapoznak, ott megtalálják az elkövető fantomképét. Mint látják, sajnos eléggé átlagos arc. Egyik tanúnk sem tudta igazán jól szemügyre venni a férfit, akinek ráadásul baseballsapka volt a fején. − Mi a szándékuk ezzel a fantomképpel? − kérdezte az elnök. − Nos, dr. Kennedy feltevéséből kiindulva szeretném megkezdeni a Különleges Erők személyi dossziéinak az ellenőrzését. Az általában visszahúzódó Nance most előbbre csúszott a kanapén, és megköszörülte a torkát. − A magam részéről azt tanácsolom, hogy dr. Kennedy elméletét kezeljük nagyon bizalmasan. Hisz azt egyelőre semmi sem támasztja alá, nem is beszélve arról, mekkora hűhót csapna a sajtó, ha megtudnák, hogy az FBI a hadsereg soraiban keresi az elkövetőket. Ezenfelül ott vannak azok, a nemzetbiztonsági előírások, amelyek tiltják a szigorúan titkos személyi dossziékhoz történő hozzáférést. − De ugye maguk nem veszik egészen komolyan annak a nőnek a feltevését? − kérdezte Garret. − A nyomozásnak ebben a szakaszában minden egyes feltételezést komolyan veszünk. És természetesen értem, hogy dr. Kennedy elmélete veszélyes lehet, ha kiszivárog a sajtóhoz − mondta Roach Nance-re tekintve. − És azt sem hiszem, hogy a katonák egyszerűen átadnák nekünk a szigorúan titkos dossziéikat. Inkább arra gondoltam, hogy talán oda tudnák adni nekünk a már leszerelt egykori kommandósok fotóit. Megígérnénk nekik, hogy Mr. McMahonon és a szemtanúkon kívül senki más nem láthatná őket. Látszott, hogy Nance ettől kissé kevésbé érzi kellemetlenül magát, de még így sem volt egészen nyugodt. − Nem kellene mást odaadniuk, csakis a fotókat. A tanúknak még azt sem kellene tudniuk, hogy honnan származnak a képek, amelyeket mutatunk nekik − próbálta leszerelni Roach. − Hát esetleg ezen a vonalon elindulhatnánk, de szerintem az aranygallérosoknak akkor sem tetszene az ötlet − mondta erre Nance.

− Várjunk csak egy percet! − szólt közbe Garret. − Mielőtt elkezdenénk ezt a hajtóvadászatot, mégiscsak több bizonyítékra lenne szükségünk, mint egy könyvmoly légből kapott elméletére. McMahon keményen Garretre nézett. Megígérte ugyan Roachnak, hogy megőrzi a hidegvérét, és befogja a száját ezen a megbeszélésen, de újból felmerült benne a kérdés, hogy miként lehet egy ilyen pimasz tökfilkó az elnök irodavezetője? McMahon köhintett egyet, és mégis megszólalt. − Elnök úr, mivel ön vetette föl, hogy ki is állhat valójában a levél mögött, megmondaná nekem, honnan kapta ön azt az információt, hogy az egész levelet félrevezető szándékkal írták? Mielőtt az elnök válaszolhatott volna, Nance szólalt meg: − Egyelőre nem áll módunkban megvitatni az információ forrását. Folyik a vizsgálat, hogy ki állhat mögötte. McMahon erre nem válaszolt semmit sem, csak hitetlenkedve bámult az elnökre, és azon törte a fejét, hogy vajon mire készülnek. Nance így folytatta: − Meg fogja ön is tudni, amint megerősítik. Azok, akik ezzel foglalkoznak, nem akarnak semmit sem elkapkodni, nehogy minden eddigi fáradozásuk kárba vesszen. Roach azt gondolta magában, miközben az elnökre nézett: Lefogadom, hogy meg fogom tudni, és ha magadtól nem mondod el, egyszer csak ott lesz a hivatalos idézés az asztalodon! − Majd ismét keményen Nance-re nézve megkérdezte: − Kik foglalkoznak ezzel? − Erről egyelőre semmit sem mondhatok. Tulajdonképpen elég különös helyzetben vagyunk, és egyelőre nem mondhatok részleteket. Roach erre McMahonra nézett, és mindketten ugyanarra gondoltak. Emlegethet valamit az elnök az egész országnak a tévében, de nem vitathatja meg az FBI igazgatójával? Garret észrevette, hogy nem fogadják el Nance kitérő magyarázatát, ezért most ő vetette be magát: − Roach igazgató úr! Úgy tűnik, ön nem akar hinni nekünk. Nem akarja elhinni, hogy az a tény, hogy ezeket az embereket éppen a költségvetési szavazás napjára virradóan ölték meg, több merő véletlenségnél? − A legnagyobb mértékig meg vagyok győződve arról, hogy a gyilkosságok közvetlenül kapcsolódnak az elnök úr költségvetéséhez − felelte Roach, s ezzel teljesen kibillentette Garretet az

egyensúlyából. − Akkor tehát azt is gondolja, hogy a levél nagy valószínűséggel félre akar vezetni bennünket? − kérdezte tovább Garret. − Én csak azt gondolom, hogy ebben a pillanatban még bármi lehetséges. McMahon ügynök jelenleg is több szálat vizsgál, amelyek mindegyikének köze lehet a gyilkosságok időzítéséhez. Garret előrehajolt, és McMahonhoz fordulva kérdezte: − Milyen irányba indult el? − Egyelőre nem áll módomban megvitatni ezeket a szálakat Még az ellenőrzésük nagyon korai fázisában tartunk. Garret bólintott, majd hátradőlt ültében, és csendben átkozta magát, hogy így belelépett ebbe a csapdába. − McMahon különleges ügynök, megértem, hogy a nyomokat, amelyekre bukkant, még nem eléggé lehet bebizonyítani, mégis szeretném hallani, mire jutott − mondta az elnök McMahonnak, aki tanácsot várva Roachhoz fordult. − Rajta, uraim. Ami ebben az irodában elhangzik, az nem juthat ki innen − folytatta az elnök. McMahonból erre majdnem kibuggyant a nevetés, de aztán összeszedve magát ezt felelte: − Elnök úr! Bocsássa meg, hogy ilyen nyíltan beszélek, de ön tegnap este szerepelt a televízióban, és azt mondta az egész ország színe előtt, hogy jó oka van azt gyanítani, hogy a levelet félrevezetésnek szánták. Feltételezem, ahhoz, hogy ezt kimondja, önnek nagyon kemény bizonyítékai kellett hogy legyenek a levél eredetiségével kapcsolatban… olyan bizonyítékai, melyeket nem kíván megosztani velünk, pedig mi e gyilkosságok ügyében nyomozunk. Remélni szeretném, hogy ön is megérti a mi álláspontunkat, és enged még egy kis időt, hogy lefuttassuk ezeket a szálakat, mielőtt rendelkezésére bocsátjuk az új információkat. Mindenki némaságba burkolózott mindkét oldalon, és azon gondolkodtak, mennyit érnek azok a lapok, melyeket McMahon kijátszott. Garret gurult dühbe először. Mit gondol ez az ismeretlen kis faszkalap, hogy idejön az Ovális Irodába, és meg meri tagadni az elnöktől az információt? Nance-nek épp ellenkezőleg, tetszett McMahon lépése. Ebben a helyzetben tényleg nem volt más választásuk, mint hogy elfogadják

McMahon mentségét. Ezt a tervet Roach és McMahon már azelőtt kitervelték, hogy eljöttek volna a Hoover Buildingből. A következő lépés Roaché volt. − Elnök úr, jól tudom, hogy tegnap este rendkívül feszült és zavaros volt a helyzet, de ön azt mondta a beszédében, hogy a mi Cégünk mondta önnek, hogy a levél nagy valószínűséggel félrevezetés. − Ezért én vállalom a felelősséget! − tört ki Garret. − Én szerkesztettem a beszédet, és ezek szerint tévedtem. Sajnálom. − Garret bocsánatkérése bizonytalanságról árulkodott. Roach egy ideig Garretet nézte, aztán ismét odafordult az elnökhöz: − Ön azt is rám hivatkozva ígérte meg, hogy az elkövetőket biztosan letartóztatjuk, és bíróság elé állítjuk. Ismét Garret reagált Roach szavaira: − Ez is az én hibám. Észre kellett volna vennem. Sokkal általánosabban akartunk fogalmazni, de valóban úgy hangzott el, mintha az ön szavai lettek volna. Elnézést kérek. Roach úgy bólogatott, mint aki hajlandó elfogadni Garret mentségeit. Tudta, hogy hazudni fognak. Csak azt akarta látni, hogyan csinálják. Roach levette a tekintetét Garretről. Ideje komolyabb dolgokkal törődni. − Elnök úr! Jelenleg szerintem nem a levél eredetisége a legnagyobb gond, hanem a többi ötszázharminckét szenátor és képviselő biztonsága. A levél világosan kimondja, hogy ha a követelt reformokat nem hajtják végre, a csoport újabb politikusokat fog megölni. Ön ellen is közvetlen fenyegetést intéztek, uram. Egyelőre el kell fogadnunk, hogy a levél eredeti, és hogy ismét le fognak csapni. Óvintézkedéseket kell bevezetnünk. − Az elnök, Nance és Garret egyetértően bólintottak. − Beszéltem a Titkosszolgálat igazgatójával, Mr. Tracyvel, és fölhívtam szinte az összes fővárosi kerületi rendőrkapitányt Ma délután fogunk találkozni, hogy megbeszéljük a további biztonsági intézkedéseket Ennek a védelemnek a számlája elég magasra fog rúgni. Szükség lesz arra, hogy ön jóváhagyja ezeket az extra költségeket. − Ne törődjön a költségekkel. Ez rendben lesz, bármennyibe is kerül − mondta az elnök egyet legyintve, ezzel is kihangsúlyozva, hogy most nem a pénz a lényeg. − És hogyan tervezik a biztonság megerősítését?

− Nos, Tracy igazgató úrral először is abban egyeztünk meg, hogy a legerősebb védelmet a képviselőház és a szenátus vezető tagjainak kell biztosítani. Most hívjuk vissza az ügynökeinket a terepről, hogy őket állítsuk be a legrangosabb képviselők és szenátorok személyi védelmére. Ehhez természetesen nem lesz szükség az ön elnöki védelmére rendelt létszám csökkentésére, sőt Tracy igazgató úr még ide is több ügynököt akar küldeni. Ma délután fogjuk meghatározni, hogy az FBI és a Titkosszolgálat állománya pontosan hány vezető védelmére lesz majd elegendő. A fennmaradó politikusok védelmét helyi rendőrtisztek vezénylésével oldjuk meg. De számítunk a szövetségi rendőrbírói és a kincstári ügynöki állományra is, továbbá egyes katonai alakulatokra is. Tracy igazgató azt ajánlja, hogy zárjuk le a Lafayette Parkot, valamint a szenátus és a képviselőház védelme érdekében az összes utcát a Capitol Hill körül. Maga a Fehér Ház rendkívül biztonságos, de ez nem igaz a képviselői és szenátusi épületekre. Azok biztonságának növelésére felmerült az ötlet, hogy telepítsük köréjük a hadsereg egyik könnyűfegyverzetű hadosztályát. Garret erre gúnyosan felkacagott: − Egy könnyűfegyverzetű hadosztályt? Csak az állományra gondol, vagy a fegyverzetükre is? − Az összes járművükkel és fegyverzetükkel együtt − felelte Roach nyugodtan. − Azt akarja mondani, hogy tankokkal veszik körül a Capitoliumot? − Nem, csak dzsipekkel, páncélkocsikkal és páncélozott szállító járművekkel. − Azaz, ahogy mondom, tankokkal veszik körül a Capitoliumot. − Nem, a könnyűhadosztályoknak nincsenek tankjaik, csak a páncélos hadosztályoknak/ − Én is tudom a különbséget − mondta Garret gunyorosan −, csakhogy az átlagamerikai nem tudja. − Majd az elnökre nézve így folytatta: − Nem szabad túlzásokba esnünk. Még hogy tankokat hozni be Washington utcáira! Csak nem akarunk úgy kinézni, mint azok a kibaszott kínaiak? Az elnök elgondolkozva hallgatta Garret kifogásait, majd így szólt: − Stunak igaza van. Egyelőre hagyjunk mindent úgy, ahogy normális időkben szoktunk kinézni. Nem akarom, hogy a sajtó vagy az amerikaiak azt képzeljék rólunk, hogy pánikba estünk. És ezek a

merénylők csak nem akarnak öngyilkosok lenni, hogy a Capitolium körül próbálkozzanak? Roach bólintott, hogy megértette, aztán még néhány részletet ismertetett. A megbeszélés még tíz percig tartott. Mikor végeztek, az elnök az ajtóig kísérte őket, és megköszönte jelenlétüket. Roach és McMahon nem szóltak egymáshoz egy szót sem, míg be nem ültek az igazgatói limuzinba. Ám ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, Roach fölháborodottan kezdte rázni a fejét. Nem káromkodott, pedig igazán jólesett volna neki. Ő mindig tartotta magát szokásos nyugodt tempójához, de McMahon korántsem volt ilyen fegyelmezett. − Ennyi seggfejet egy rakáson! − Úgy láttam, hogy egy szavukat sem hiszed el. − Te viccelsz? Megjelenik a tévé képernyőjén, és bejelenti az egész országnak, hogy szerinte a levél hamisítvány, de nem akarja megmondani az FBI igazgatójának vagy a nyomozást vezető ügynöknek, hogy honnan veszi ezt az információt? Ilyen szar alakot! − Minek ragozza, ha mindenki tudja, hogy hazudik? Majd ha lesz valami igazi híre, légy nyugodt, elő fog jönni vele. − Nyugodj bele, hogy elő fog! Vagy ha nem, akkor majd beidézzük az igazságszolgáltatás akadályozásáért. Ebben mi vagyunk az illetékesek, nem a Titkosszolgálat és nem is a CIA. Ez teljes egészében hazai dolog, az pedig a mi területünk − mondta McMahon dühösen. − Csakhogy engem pont ez idegesít. Az, hogy jól tudják, nem titkolhatják el előlünk, amit tudnak − mondta Roach, majd hosszan kinézett az ablakon. − De akkor mire készülnek? − Fogalmam sincs. A politika a te asztalod. De abban biztos lehetsz, hogy ha még két napig kitartanak amellett, hogy a levél hamisítvány, de nem adják át nekünk a bizonyítékot, akkor rájuk uszítom az Igazságügyi Minisztériumot.

11. fejezet A fehér házi találkozó után McMahon kiautózott a virginiai Langleybe a CIA főparancsnokságára, hogy fölvegye dr. Kennedyt. McMahon még előző este kérte meg a nőt, hogy kísérje el a Delta Force-tól leszerelt Gus Mitchell-lel megbeszélt találkozóra. Útban az FBI Akadémia felé, először a nyomozásról és Kennedynek a gyilkosok kilétével kapcsolatos feltételezéséről beszélgettek. Miközben Kennedy fejtegette az elméletét alátámasztó érveit, McMahon azon tűnődött, vajon hogyan került ide ez a nő? Mi bírhatta rá, hogy a kormányzatnak épp ezt a legzártabb közösségét válassza munkahelyéül? Hisz nyilvánvaló, hogy esze, hivalkodástól mentes hozzáértése és egyáltalán, egész viselkedése alapján bármilyen más pályán is kimagasló sikereket érhetett volna el. McMahon kivárta, míg egy kis szünet áll be a beszélgetésben, aztán így szólt: − Remélem, nem haragszik, ha megkérdezem, de hogyan került ide a CIA-hez? Kennedy kinézett a hivatali Ford ablakán, és így válaszolt − Az apám a Külügyben dolgozott. A pályája legnagyobb részét a KözelKeleten töltötte. Ott is nősült meg. Ott vette el jordán származású anyámat, és így én kétnyelvű környezetben nőttem föl. Aztán tudja, kevés olyan amerikai van, aki folyékonyan beszélne arabul, és alaposan ismerné annak a világrésznek a szokásait meg történelmét. McMahon most már kezdte érteni, és bólintott. − így aztán maga tényleg nagyon kapós lehetett egyeseknek. − Azt hiszem, így is lehet mondani. McMahon belenézett a visszapillantó tükörbe, és sávot váltott − Azt mondja, az apja a Külügyminisztériumban dolgozott. Már nyugdíjas? − Nem, meghalt szegény. − Részvétem. Kennedy mindkét kezével magához szorította a retiküljét. − Köszönöm − mondta, majd McMahonra nézett. − De az már rég volt, majdnem húsz éve. − Fejét félrebillentette, míg eltűnődött, milyen

régen is volt már. − Pedig mintha csak most történt volna. − Akkor elég fiatalon halt meg az édesapja. Nem haragszik, ha megkérdem, hány éves is volt? Kennedy intett a fejével, hogy nem bántó a kérdés. − A bejrúti követségünkön dolgozott akkor, és egy kocsiba helyezett bomba ölte meg. McMahon fújt egyet: milyen egy rohadt halálnem. − Hát nem lehetett valami könnyű maguknak. És akkor még csak tinédzser lehetett. − Bizony, elég rettenetes szakasza volt az életemnek, de volt benne szép is. Anyámmal nagyon közel kerültünk egymáshoz. Aztán ott van a bátyám is, meg a négyéves fiam, akiket egyszerűen imádok − nézett a nő McMahonra a büszke szülő tekintetével. McMahon visszamosolygott, és immár összeállt a fejében a kép Kennedy pályaválasztásáról. Aki terroristák támadása következtében veszíti el az apját, annak ez nyilvánvalóan elég indíték ahhoz, hogy egész élete céljául a terrorizmus elleni harcot válassza. − És hogy hívják a kisfiát? − Tommynak − mondta Kennedy, és már halászta is elő a gyerek képét a táskájából. − Hú, de helyes kis srác! Gondolom, az apjára hasonlít − Sajnos igen. − Miért, ezt kár volt mondanom? − Már több mint fél éve kimondták a válást. Beszéljünk másról! Maga nős, és vannak gyerekei? − Egy sincs, akiről tudnék − felelte McMahon, elhúzva a száját. − De voltam már nős, csak az tévedés volt. Túl fiatal voltam, túl sokat ittam, és a munkám volt az igazi feleségem. − A Cég? − kérdezte Kennedy, mire McMahon bólintott. − És aztán már nem volt ideje újra nősülni? − Ilyen munka mellett? Még magamra is alig jut időm. − Elolvastam a dossziéját. Hát tényleg elég sok munkája adódott az utóbbi években. McMahon a szeme sarkából a nőre pislantott. − Elolvasta a személyi lapomat? Kennedy megvonta a vállát. − Tudja, én elég sokféle dolgot

olvasok. − Éppenséggel én is. No majd akkor én is elolvasom a magáét, ha lesz rá alkalom. Kennedy nevetett. − Kár volna időt pocsékolni rá. Nem valami szórakoztató olvasmány. − Azt lefogadnám − vigyorgott McMahon. Kicsivel ezután meg is érkeztek az FBI Akadémia jól őrzött kapujához. Megmutatták az igazolványaikat, és bebocsátást nyertek. McMahon végighajtott a hatalmas campuson, ahogy a szép, régi latin szóval szokás szerint a főiskolák, egyetemek épületeit befogadó parkos területet nevezik, és megálltak a lőtér melletti kis irodaépületnél. Mitchell irodája rögtön a földszinten volt. Ott találták az egykori kommandóst, amint lábát az íróasztalon pihentetve egy képes újságot olvasgatott. Fekete gyakorlócsizma és sötétkék overall volt az öltözéke. Az overall mellére sárgával az Oktató feliratot, a hátára pedig nagy betűkkel azt, hogy FBI − a Cég kezdőbetűit hímezték. Mitchell talpra ugrott a jöttükre, és örömmel harsogta: − Skip! De jó újra látni téged! Mióta olyan nagyágyú lettél, alig lehet látni már errefelé! McMahon megrázta Mitchell kezét, és nem válaszolt semmit sem a csipkelődésére. Kennedyhez fordulva így szólt: − Gus, bemutatom neked dr. Irene Kennedyt. − Örülök, hogy megismerhetem, dr. Kennedy. Maga Langleyben dolgozik, ha jól tudom. − Úgy van − mosolygott a nő −, szólítson csak Irene-nek. − Akkor Irene lesz − mondta Mitchell, és intett a vendégeinek, hogy kövessék. − Van egy kis tárgyaló a folyosón, menjünk inkább oda, mert az én szobám kicsi lenne hármunknak. Hozhatok egy kávét valamelyiküknek? − kérdezte, először Kennedyhez fordulva még délvidéki fiatalemberként tanult udvariassággal. − Igen, kérek − felelte a nő, kisimítva egy kis tincset a homlokából. − És neked, Skip? − Naná. Ahogy Mitchell eltűnt, Kennedy jelentőségteljes pillantást vetett McMahonra.

A férfi észrevette a pillantást, és megkérdezte: − Mi van? − Maga szerint is jellegzetes fazonok ezek? − Kicsodák? − Ezek a kommandósok − mondta Kennedy. − Már messziről meg lehet ismerni őket. Valami van a szemükben. − Tényleg? Én sohasem vettem észre. − De igen. Alighogy kiválogatták őket, az első, hogy megtanítják nekik, legyenek állandóan résen, de úgy, hogy látszódni nem látszódhat rajtuk! McMahon még a nő megjegyzésén tűnődött, mikor Mitchell már vissza is ért a három csésze kávéval. Leültek, és McMahon rögtön a tárgyra tért: − Mennyit tudsz arról, ami tegnap történt? − Csak annyit, amennyit az újságok írtak. Meg persze Irene elméletéről is tudok. − És mi a véleményed erről az elméletről? − Mielőtt abba belemennénk, szeretném, ha elmondanátok a részleteket. Az ember nem nagyon hisz manapság az újságoknak. − Ezzel én is így vagyok − mondta McMahon, letéve a kávéját. − Nos, Fitzgerald szenátorral kezdődött. Neki valaki puszta kézzel kitekerte a nyakát. De nem volt nyoma semmiféle dulakodásnak, és nem volt se a nyakán, se máshol rajta egy karcolás sem. A kórboncnokunk szerint hátulról csinálták, balról jobbra, úgy gondoljuk, hogy az elkövető már várta bent a házában, és megtámadta, amint hazaérkezett. A holttestet az egyik alagsori raktárhelyiségben találták meg. − McMahon szünetet tartott, mert Mitchell közben jegyzetelt. − A ház hátsó ajtaját feltörték. A halál beállta körülbelül 0 óra 50-re tehető. A következő eset szövevényesebb. Ott az elkövetők a Koslowski képviselő házával szembeni házba törtek be, és ott várakoztak. Koslowski hajnalban fölkelt, fölhúzta a rolót, és akkor kétszer hátulról fejbe lőtték. A halál legvalószínűbb időpontja reggel 6 óra 5 perc. Amikor a szemben levő házba bejutottunk, ott egy elaltatott német juhászkutyát és elkábított gazdáját találtuk. Mindkettejük vérében nagy mennyiségű nyugtatót lehetett kimutatni. A kutya gyomrát kimosva, abban félig megemésztett, gyógyszernyomokat tartalmazó húst találtunk. A ház gazdájának testén nem voltak tűnyomok, úgyhogy az ő esetében valószínűleg kloroformot

használtak. − Ki szokta engedni ez a tulaj a kutyáját esténként, lefekvés előtt? − kérdezte Mitchell. − Igen, minden este, a híradó előtt − mondta McMahon. Mitchell erre nyugtázva bólintott, mint aki már előre ismerte a választ. − A következő gyilkosságot körülbelül reggel 6 óra 25-kor követték el, a Downs szenátor házához közeli parkban. Több tanúnk is van, akik láttak egy férfit bemelegíteni, közel a szenátor meggyilkolásának helyszínéhez. Downs szenátort közvetlen közelről a koponya hátsó részébe küldött két kilencmilliméteres golyóval ölték meg. Mitchell rövid ideig nézegette a jegyzeteit, aztán fölállt, és a falra szerelt tábla fölső sarkába egy vastag, zöld filctollal fölírt egy nagy 1est, és melléje azt, hogy 0 óra 15. Aztán egy 2-es számot írt, a mellé azt, hogy 6 óra 5. Majd egy 3-as számot, és melléje a 6 óra 25-ös időpontot. Mikor ezzel végzett, hátrább lépett, és egy percen keresztül nézte a táblát, majd megszólalt: − Három gyilkosságunk van egy hatórás időszakon belül − mondta Mitchell, visszatéve a kupakot a filctollra, majd megütögette a táblát az írószerszám végével. − Minden titkos akciónak a kulcsa az, hogy észrevétlenül és meglepetésszerűen kell végrehajtani. Akkor sikeres a művelet, ha bejutsz és el is tűnsz, mielőtt felfedeznének. Ezt sikeresen megvalósították az embereink. Az ilyen akciók tervezésekor először ki kell választani a célszemélyeket. Ha ez megvan, akkor a felderítés szakasza következik. Ráállsz a célpontra, követed őket folyamatosan, és megpróbálod feltérképezni a szokásaikat Egyik fickó a kutyáját sétáltatja ugyanabban az időpontban minden áldott reggel, a másik pontosan ugyanabban a percben kel föl minden áldott nap. Amikor a Delta Force-nál voltam, egy célpontot úgy sikerült elintéznünk − nos, nem mondhatom meg, hogy hol és kicsodát −, hogy a hírszerzőink megmondták nekünk a pasas egyik állandó szokását. Azt, hogy amikor fölkel, az első dolga az, hogy fölhúzza a redőnyt a hálószobája ablakán. Az emberek, különösen a sikeres emberek, a szokásaik rabjává válnak. Olyan jól szervezettek. Mert ettől lesznek hatékonyabbak. Szívesen fogadnék magukkal abban, hogy ez a Koslowski is minden áldott reggel fölhúzta a rolókat. Arra is mérget vennék, hogy Downs minden reggel megsétáltatta a kutyáját.

− Igen, ez volt a szokásuk − mondta McMahon. − Nos, ha megvan a célpont, akkor az a legnehezebb feladat, hogy megtaláljuk a rést, ahol le lehet csapni rájuk. Három ilyen nagyágyú esetében, mint ezek a politikusok, ez elég kemény dió. Hisz gyakran utaznak el minden előzetes készülődés nélkül, és millió különféle irány jöhet számításba. Lehet, hogy Downs minden reggel megsétáltatja a kutyáját, de csak akkor, ha Washingtonban van. Fitzgerald hiába alszik ugyanabban a házban, de ő is csak akkor, ha épp a fővárosban marad. Ha te vagy a gyilkos, akkor muszáj tudnod, hogy minden célpontod ott lesz, ahol neked megfelelő, ráadásul ezt jó előre kell tudnod, és halálbiztosan. Az a nap, amikor az elnök költségvetése a Ház elé kerül szavazásra, tökéletesen alkalmas időpontnak tekinthető. Ilyenkor egyikük sem utazik el. Biztos, hogy a városban maradnak, hogy a szavazáskor a tűz közelében legyenek. McMahon bólintott. Érthető. Másképp hogyan lehettek volna biztosak abban, hogy mind a három ott lesz, ahol nekik pont megfelelő? Mitchell levette a kupakot a filctollról, és bekarikázta a három haláleset időpontját. − Megmondom, mi hogyan csinálnánk, ha nekünk kellene végrehajtani ezt az akciót. Ugye azt mondtátok, hogy a tévéhíradó este tizenegykor van? Nos, akkor tíz óra körül elindítanám az első csoportot, akik bedobnák a kutyának szánt, altatót tartalmazó csalit a hátsó udvarba. Aztán vagy még azelőtt, vagy rögtön utána beküldenék egy vagy két srácot Fitzgerald házába, hogy ott legyenek, mire hazaér. Egy másik csoportom is lenne, amelyik a környéken fedezi őket. Nyilván egy kocsiban ülnének pár sarokkal odébb, és hallgatnák a járőröző rendőrkocsik rádióadását. Akkor Fitzgerald hazaérkezik, és a fiaim elintézik őt. Aztán kilopóznak a házból, és csendben fölveszi őket a fedezet. Kicsit még lapulnak, és megvárják, hátha meglátta őket valaki, és kihívta a rendőrséget. Ha minden jól megy, és nem bukkan fel egy rendőr sem Fitzgerald házánál, indítanám a második fázist. Valamikor éjjel egy és hajnali négy között a másik csoport behatol a Koslowski házával szemben levő házba. Gondjaikba veszik az öregembert, de sem őt, sem a kutyát nem ölik meg. Hogy tényleg így történt, az elég értékes adalék a gyilkosok személyiségjegyeihez. De hadd fejezzem be, erre majd még

visszatérünk. Szóval, akik bent vannak az öregnél, megkeresik a lőállást, és várnak. Lehet, hogy ez a csoport azonos lenne azzal, amelyik Fitzgeraldot elintézte, de nem ez a legjobb megoldás. Ha nincs elég emberem, őket Fitzgerald kiiktatása után Downsra állítanám rá, a második csoport csak Koslowskival foglalkozna. − És itt az időzítés nagyon lényeges. Ezek a srácok tudják, hogy ha Koslowskinak vége, akkor csak húsz vagy legfeljebb negyven percük van, mielőtt a hír elterjed az egész városban, úgyhogy a kettes csoportnak el kell tűnnie a környékről, amint végeztek Koslowskival. Az egyes vagy a hármas csoport, attól függ, mennyi emberünk van, már ki van téve annak, hogy őket is fölfedezik. Ott várnak Downsra, de tudják, hogy ketyeg az óra. A gyilkos valószínűleg az a fickó, akit a tanúk a parkban láttak ácsorogni. Ott vár Downsra, és akik fedezik, azok sincsenek messze. Downs fölbukkan, és a gyilkos két golyót ereszt hátulról a fejébe. Aztán elhagyja a terepet, és mielőtt bárki rájönne, mi történt, már minden emberünk el is tűnt. Sima munka. Én is csak egyvalamit csináltam volna másképp.− Távolabbról lövettem volna le Downst. Semmi értelme így megmutatni az egyik emberünket. Volt olyan tanú, amelyik alaposan meg tudta nézni? − Nem igazán. Minden tanú csak felületes leírást tudott adni róla. Abban megegyeztek, hogy fekete férfi volt, úgy 175-180 centi magas, és körülbelül százkilós. A kora harminc körül. De az arcát senki sem látta tisztán. − Nos, mivel az akció tervezője minden egyebet helyesen csinált, azt kell gondolnom, szándékosan végeztek Downsszal az adott módon. Mindent összevetve, minimum négy, de attól függően, hogy hány embert kellett használnia, fedezni a tetteseket, legfeljebb tíz, tizennégy embere lehetett neki. − Szóval szerinted is kommandósok csinálták? − Százszázalékosan nem lehet megmondani, de az ösztöneim azt súgják, igen. Ha terroristák lettek volna, megölik az öregembert is, ráadásul miért küldenének terroristák olyan levelet, amiben az áll, hogy hozzá kell fogni a kormányzat megreformálásához, különben folytatódnak a gyilkosságok? Aztán meg ki tudja megmondani, ki a terrorista, ki pedig kommandós? Ezek a címkék nagyon ragadósak. Az IRA-t például évekig félkatonai szervezetként tartották számon; sokan

még máig is így vélekednek róluk. Azzal érdemelték ki ezt a jelzőt, hogy kizárólag katonai és kormányzati célpontokat támadtak. Aztán mikor elkezdték a bombamerényleteket, és ártatlan civileket is megöltek, terrorista lett belőlük. − Ezek a fickók nem öltek meg egyetlen civilt sem. Három politikust gyilkoltak le. Vették maguknak a fáradságot, hogy elkábítsák azt az öregembert, hogy ne kelljen megölniük. Szerintem tehát kommandósok, hisz nem öltek meg civileket. Az viszont biztos, hogy nem közel-keleti vagy európai értelemben vett terroristák. Irenenek ebben igaza van. Mikor azok az elmebetegek kiszemelnek valakit, rettentő gorombán támadnak, és nincsenek tekintettel a civilekre. − De akkor szerinted kik követték el? Egy hazai félkatonai szervezet? − Úgy érted, azok az idióta vadnyugati, fajgyűlölő fehérek? − Mitchell rázta a fejét. − Azok a bohócok nem elég ügyesek egy ilyen akcióhoz. Egy vagy két embert esetleg le tudtak volna teríteni a puskáikkal, de ahhoz nincs meg a tehetségük, hogy valakinek puszta kézzel kitörjék a nyakát. El tudod képzelni, milyen nehéz ezt megcsinálni? Nehogy azt hidd, hogy úgy megy, mint a moziban. McMahon és Kennedy egyetértően bólintott. − Hadd mondjak el egy kis történetet − folytatta Mitchell mosolyogva. − Igazán nem kéne nevetnem az ilyesmin, de ez tényleg vicces. A Delta kommandósokat a kiképzés során jó pár dologra megtanítják, köztük a puszta kézzel történő harcra is. A legtöbb dolgot persze amit ott tanulsz, sose tudod élesben gyakorolni, mint az ilyesmit például, hogy törd ki valakinek a nyakát. Hogy is lehetne ezt igazából végrehajtani? Mindegy, az egyik első bevetésem során egy őrjáraton lévő őrszemet kellett kiiktatnom. Ott lapulok a társammal. Majdnem ötven métert kúsztunk egy megfelelő bokorig, és várjuk, hogy jöjjön. Mikor odaér, kiugrok, és megragadom a fickót. Csinálom a fogást, amire az oktató tanított, és az égvilágon semmi sem történik. Még az volt a szerencse, hogy a társam ott volt, és a késével végzett vele, mielőtt zajt tudott volna csapni. Az a vicc az egészben, hogy az egész egységben én voltam kikiáltva a legmenőbbnek. Delta kommandós voltam, de ezt nem tudtam megcsinálni. Ne értsenek félre, több olyan srácot ismerek, akiknek már sikerült ez a módszer, de ezért ez nagy ritkaság. Egyszerűen túl nehéz

megtanulni. Az átlagos gyilkos vagy elvágta volna Fitzgerald torkát, vagy küld egy golyót a tarkójába. Kennedy latolgatta egy kicsit Mitchell megjegyzéseit, majd megkérdezte: − Annak alapján, amit eddig hallott a három esetről, maga szerint ki tette? Mitchell sokáig tűnődött a válaszon: − Az ösztöneim azt súgják… − kezdte, és kinézett az ablakon −, hogy a mi Különleges Erőink valamelyik kommandós alakulata tehette. McMahon mély levegőt vett, és így szólt: − Ezt fejtsd ki bővebben! − Én több mint tizenöt évet öltöttem a Különleges Erőknél… Dolgoztam a Haditengerészet SEAL-kommandósaival, akiket tengeri, légi és szárazföldi harcra egyaránt kiképeztek, a Zöldsapkásokkal, a Rangerekkel, a Tengerészeti Felderítőkkel, mind ismerem őket. Tudják-e, mi a közös mindannyiukban? − Nem. − Az, hogy egytől egyig torkig vannak a politikusokkal. Nincs még két olyan foglalkozás, amely ennyire különbözne egymástól. A kommandósok egyfajta harci kódex alapján élnek, amiben a becsület és a szavahihetőség az első. Tedd azt, amit mondasz, és vállald a tetteidért a felelősséget. A politikusok viszont csak olyanokat mondanak, amitől benn maradhatnak a bársonyszékeikben. A probléma abból adódik, hogy a fegyelmezetlen és becstelen politikusok mondják meg a fegyelmezett és becsületes harcosoknak, hogy mit csináljanak. Amíg a politikusok vannak döntési helyzetben, addig a katonák soraiban az undor és a gyűlölködés irántuk mindig megmarad. − Nem ismerek egy lelket sem a Különleges Erőknél, akinek ne az lenne a véleménye, hogy Washingtont egy rakás idióta irányítja. Nem egy akciónk lepleződött le csak azért, mert azok a marhák nem tudták tartani a szájukat. Az ember hónapokig tervez egy akciót, aztán a végén le kell fújni az egészet, mert néhány politikusnak nincs elég vér a pucájában, hogy kiadja rá az engedélyt. Meg kell hogy értsék a kommandósok mentalitását. Mindenüket föláldozzák ezért az országért, és cserébe azt látják, hogy azok a mocskok kiárusítják és beszennyezik Amerikát. Azért persze nem mindegyik politikus ilyen. Van egy-kettő becsületes ember is köztük, de az a ritkább. A

legtöbbjük hazudozó, eltévelyedett egoista. Azt hiszik, csak játék az egész − mondta Mitchell, majd kis szünet után folytatta: − A katonák és Washington között ott feszül az a sok gyűlölködés és bizalmatlanság. Persze mindig is volt ilyesmi, de ez mindig a Különleges Erőknél a legnagyobb. − Akkor szerinted valódi a levél? − Ki tudja? − nézett ki megint Mitchell az ablakon. − Én le merném fogadni, hogy valódi. A francba is, hát elég bekapcsolni a rádiót, vagy elmenni egy kocsmába, és mindenhol azt hallani, hogy az emberek torkig vannak azzal, ahogy ezt az országot vezetik… De ezeket a gyilkosságokat mégsem kell egy olyan összeesküvés kezdetének felfogni, amelyik le akarná váltani a Stevens-kormányzatot. Azért a szavazás reggelén követték el őket, mert a gyilkosok biztosak voltak, hogy a célpontjaik ott lesznek, ahol nekik az a gyilkosságok szempontjából megfelelő. Az a véleményem, hogy a fickók, akik gyilkoltak, a Különleges Erők kommandósai, és pontosan azt akarják, amit a levélben leírtak. Amiből persze egyenesen következik, hogy hacsak nem veszik komolyan a fenyegetéseiket azok az idióták, akkor hamarosan újabb halott politikusok után kell majd nyomozni.

12. fejezet Roach igazgató a marylandi házának konyhájában álldogált. A vasárnap délelőtti mise fél tizenkettőkor kezdődik, hamarosan indulniuk kell, de előtte még gyorsan bele akart nézni a híradók reggeli sajtószemléjébe, hogy lássa, milyen irányban kezd lavírozni a kormányzat A Washingtoni intimitásoknak, ennek a heti politikai show-nak Basset, a képviselőház elnöke volt a meghívott vendége. Roach most ezt nézte a konyhai pultnak támaszkodva a kisképernyős színes tévén. Közben beszaladt a legkisebb gyereke, és kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját. Roach odahajolt hozzá, és adott egy puszit a feje búbjára: − Jó reggelt, Katie! − Szia, papa − felelte a tizenkét éves Katie Roach, aki egy nem tervezett terhesség gyümölcse volt. A négy gyerek közül korban a következő nyolc évvel idősebb volt nála. Patty Roach negyvenéves korában szülte a legifjabb Roach csemetét. Két bátyja egyetemre járt, a legnagyobbik pedig már végzett is. Roach gyakran kapta magát rajta, hogy mosolyogva bámulja Katie-t, és eltűnődik, mekkora áldás ez a csodás kislány az ő meg a felesége életében. A Roach-klánnak ez a legifjabb tagja mozdulatlanul állt a hűtő nyitott ajtaja előtt, nézegetve, hogy tulajdonképpen mihez is lenne kedve. − Papa, kapok egy dobozos kólát? − Papa, kérhetek egy dobozos kólát? − javította ki Roach, majd megpaskolta a gyerek arcát. − Persze hogy ihatsz egy dobozos kólát. − Erre Katie kikapott egy dobozzal a hűtő ajtajából, és kiiramodott a konyhából. Egy perccel később Patty Roach jött be a konyhába. − Brian, én nem engedem, hogy a gyerek egy egész doboz folyadékot igyon a mise előtt. Le sem véve a szemét a tévéről, Roach odavetette a feleségének: − Szívecském, már tizenkét éves, egy kis cukros víz nem árt meg neki. − Jó, majd jusson eszedbe, amikor húsz perc múlva ott fog fészkelődni a padban mellettünk. Na, gyere már, kapcsold ki a tévét!

Nem akarok elkésni. − Várj egy kicsit, ezt még szeretném megnézni. − Brian, mondtam, hogy nem akarok ezen a héten is elkésni. − Szívem, menjetek előre Katie-vel, és szálljatok be a kocsiba. És szólj a fiúknak, hogy ők is szedelőzködjenek. Ott leszek egy perc múlva. − A szedelőzködésre biztatott fiúk a Roach védelmére kirendelt egység tagjai voltak: a testőrei. Patty erre sarkon fordult, és Roach figyelme megint a tévére irányult. A műsorban három riporter, egyikük házigazdaként, éppen Thomas Basset házelnököt faggatta egy patkó alakú asztal mellett ülve. Roach közelebb ment, és fölhangosította a tévét. − Basset elnök úr, az elmúlt hét rendkívül nehéz időszaknak bizonyult sokunk számára itt a fővárosban… önnek viszont talán még nehezebb volt, hiszen ön mindhárom áldozatot nagyon közelről ismerte. Együtt dolgoztak… mióta is? Mindenesetre felnőtt férfikoruk nagyobb részében. Ha nem is mindig értettek egyet, de általában megtalálták a közös nevezőt. Hogy érintették önt az elmúlt néhány nap eseményei? Basset kicsit előbbre húzódott a székén, és így kezdte: − Valóban, ezek a napok, hogy finoman fogalmazzak, tényleg nagyon nehezek voltak… Legtöbben nem is tudják, hogy mennyire szoros közösségben élünk itt Washingtonban. Ismerik egymást a feleségeink is, a gyerekeink ugyanazokba az iskolákba járnak, találkozunk vasárnapi istentiszteleteken, egyszóval egy csapat vagyunk. Az elmúlt három nap rettentően fájdalmas volt nekem − mondta Basset, és elfordította a fejét a kamerától. − Hogyan élte meg ön személyesen kollégái halálát? − Gyászolom őket, nagy a fájdalom bennem. Az ember este lefekszik, és másnap reggel arra ébred, hogy brutálisan meggyilkolnak három embert azok közül, akikkel már több mint harminc éve együtt dolgozott. Ez nagyon megrendítő. Nagyon fájdalmas. − Tudom, hogy a jövő hét nagyon nehéz lesz önnek, de szeretnénk tudni, milyen tervei vannak annak érdekében, hogy a képviselőházban újból elinduljon a törvénykezési munka? − Nos, először is, az alkalomhoz illően időt fogunk szánni a gyászra és ezekről a nagy államférfiakról történő megemlékezésre,

azután az elnökhöz fogunk fordulni tanácsokért. Stevens elnök úr nagyon erős vezető, és az ő segítségével majd hozzáfogunk, és folytatni fogjuk az ország irányítása érdekében folyó törvénykezést. − Házelnök úr! Mindenki számára közismert már az a levél, amelyet a gyilkosságokért felelősséget vállaló csoport juttatott el a sajtónak. A városban ugyanakkor találgatások indultak meg a levél eredetiségéről. Maga az elnök is célzott erre a tegnap esti nyilvános megszólalásakor. Tudna ön valami közelebbit mondani ezekkel a találgatásokkal kapcsolatban? − Legjobb tudomásunk szerint a levelet az a csoport küldte, amelyik a gyilkosságokat is elkövette. A levelet a gyilkosságokat megelőző napon adták postára, de megnevezik benne mind a három áldozatot. Jelenleg az a fő kérdés a számunkra, hogy mi lehetett a tényleges oka a gyilkosságok elkövetésének. Most a műsorvezető hajolt előre, és kérdezte meg: − Ezzel arra kíván utalni, hogy a gyilkosságokat nem a levélben megjelölt okokból követték el? − Éppen ezt próbáljuk kideríteni. − És mi alapján feltételezi ön, hogy a levél nem az, aminek látszik? − Nos, abból, hogy az FBI nagyon gyanúsnak tartja a levél időzítését. − Miért? Basset egy kis habozás után így felelt: − Afelől vannak kétségeik, hogy vajon a gyilkosságokat kizárólag a levélben megjelölt okokból követték-e el. A műsorvezető szemmel látható izgalommal tette föl a következő kérdését: − Milyen bizonyítékokat tártak fel ennek alátámasztására? − Az FBI egyelőre nem szívesen nyilatkozna erről, biztosan ön is megérti, miért. Eddig annyit tudok a dologról, hogy olyan információhoz jutottak, amelyből arra következtetnek, hogy a gyilkosságokat más okokból követték el, mint amelyek a levélben szerepelnek. Roach a tévére bámulva ingatta a fejét. − Mi a fenére készülnek ezek? A műsorvezető folytatta: − Pontosan milyen információhoz jutott az FBI?

Basset a homlokát ráncolva ezt felelte: − Erről jelenleg nem mondhatok többet. Erre már egy másik újságíró is bekapcsolódott a kérdezősködésbe: − Ha nem mondhatja el nekünk, mit tudott meg az FBI, azt megkérdezhetnénk, hogy szerintük mi a gyilkosságok valódi indítéka? Basset kényelmetlenül feszengett a széken. Garret és az elnök már röviden elmondták neki, mit terveznek, ő maga úgy tartotta, nem kizárt az a feltételezés, hogy a gyilkosságokat a kormányzat és a Stevenst elnökké emelő párt megbuktatása érdekében követték el. Manapság ebben a városban minden lehetséges. Viszont nagyon is kellemetlennek érezte volna, hogy szándékosan hazudjon arról, mit is tart az FBI a gyilkosságok valódi okának. Ám Basset már rég megtanulta, hogy fölöslegesen ne kutakodjék. Sokkal könnyebb a lelkiismeretének, ha lazábban veszi a dolgokat. Basset így minden észrevehető bűntudat vagy ügyetlenkedés nélkül mondta ki előre eltervezett válaszát: − Az FBI úgy gondolja, hogy a gyilkosságokat azért követték el, hogy megpróbálják megakadályozni az elnök költségvetésének megszavazását. Roach ennek hallatára, hogy lehiggadjon, egyre erősebben szorította az orrnyergét. A csatorna hirtelen hirdetésre váltott, ő pedig kikapcsolta a készüléket. Mikor a kijárat felé indult, ismét megkérdezte magától: − Mi a fenére készülnek ezek? Alig tizenöt-húsz kilométernyire Roach házától, Michael O’Rourke a nappalijában ült Lizzel és Seamusszal. Seamus aznap korán reggel érkezett. Michael és Seamus bosszankodva figyelték a képernyőt, miközben Liz buzgón jegyzeteket írt a laptopjába. A szokásos rovatának mai cikkét délután ötre kellett elküldenie a szerkesztőjének. Vége volt a hirdetésnek, és most a kerekasztal-beszélgetés egyik női résztvevője kezdett kérdezni: − Házelnök úr! Tudom, hogy most ön és a kollégái nagyon nehéz időket élnek át, és egy pillanatra sem szeretném, ha ön azt gondolná, hogy elnéző vagyok a gyilkosokkal szemben, de ezek a merényletek most ismét reflektorfénybe hoztak néhány olyan reformot, amelyeket az amerikaiak többsége már jó ideje szorgalmaz. A képviselői ciklusok korlátozásának ötletével a

megkérdezett lakosok majdnem kilencven százaléka egyetért, a költségvetési egyensúllyal kapcsolatos törvénykiegészítésnek pedig nyolcvanszázalékos a támogatottsága. Mindenki egyetért abban is, hogy csökkenteni kell az államadósságot, a levél pedig előhoz egy olyan témát is, amit Washingtonban senki sem hajlandó felvetni: a társadalombiztosítás és a gyógyellátás támogatásának csökkentését. Szörnyű tragédia az, hogy országunk három tekintélyes politikusát meggyilkolták, de talán mégis származik ebből valami jó. Az, ha ettől ön és a politikuskollégái végre rákényszerülnek néhány rég esedékes és szükséges reform bevezetésére. Basset mély levegőt vett. Számítottak efféle kérdésre, és Garret segítségével kész is volt rá a válasza. Úgyhogy az újságírónő szemébe nézve, egy pillanatnyi szünet után rávágta: − Hát akkor próbálja elmesélni e három férfi feleségének, gyerekeinek és unokáinak, hogy mi jó sülhet ki ebből. − Majd undorodva megrázta a fejét. − Házelnök úr! Nem azt mondom, hogy ez ne lenne szörnyű tragédia a megölt emberek családjainak. Csak azt kérdezem, mi bírhatná rá ennek az országnak a vezetőit arra, hogy végre bevezessék az amerikaiak által kívánt reformokat? Úgy értem, mi fogja önöket végre cselekvésre késztetni, ha még ezek a szörnyű gyilkosságok sem? − Egyelőre még azt sem tudjuk, hogy ezek a követelések valódiake. Mint mondtam önöknek, az FBI hamisítványnak tartja a levelet… ezenkívül fájlalom, hogy mikor még arra sem volt időnk, hogy eltemessük ezeket a tiszteletreméltó embereket, maguk már azt akarják, hogy behódoljunk ezeknek a gyilkosoknak. − Elnök úr, nem arról beszélek, hogy be kellene hódolnunk bárki előtt is, csak azt kérdem, tervezik-e bizonyos, az amerikaiak által kívánt reformok bevezetését? − Erre határozottan és nyomatékosan azt kell válaszolnom, hogy nem! Az Amerikai Egyesült Államok kormánya soha, ismétlem: soha nem fog terroristákkal tárgyalni. − Senki sem várja önöktől, elnök úr, hogy terroristákkal tárgyaljanak. Csak néhány egyszerű, rég esedékes reform bevezetéséről beszélünk. Basset erre kétkedően rázta meg a fejét. − Az ön mondatának a kulcsszava az volt, hogy egyszerű. Csakhogy egy ország kormányzása

nagyon komplex és nehéz feladat. Néhány egyszerű reform, ahogy maga fogalmaz, még az országunkban meglevő legkisebb gondokat sem tudná megoldani − mondta Basset, majd a műsorvezetőhöz fordulva így folytatta: − És hozzá szeretném tenni, hogy a helyzet egyáltalán nem olyan szörnyű, mint ahogy néhányan szeretnék velünk elhitetni. Az elnök már eddig is kitűnő munkát végzett. A gazdaság erős, a költségvetési deficit pedig alacsonyabb, mint az előző kormány idején. Ettől az olcsó politikai halandzsától az újságírónő nem hátrált meg, hanem megkérdezte: − Szóval azt tervezik, elnök úr, hogy nem tesznek semmit sem? − Nem. Én azt tervezem, hogy újraindítom a képviselőházban a törvénykezési munkát, rögtön, ahogy megadtuk a végtisztességet elhunyt kollégáinknak. Az elnök költségvetésének megszavazásával fogjuk kezdeni. Ez pedig éppen olyan költségvetés lesz, tehetem nyugodtan hozzá, amilyet az amerikaiak kívánnak. O’Rourke, a távirányítót Liz ölébe dobva, fölkelt a kanapéról. − Hát már semmitől sem jön meg az eszük ezeknek a marháknak? Seamus, nincs kedved egy kicsit sétálni? − Michael nagyapja igenlően bólintott, és ő is fölállt. Michael erre kiment, majd nemsokára visszajött két kabáttal meg Duke pórázával a kezében. Az egyik kabátot odaadta Seamusnak, majd lehajolt, hogy fölcsatolja a kutya nyakára a pórázt. Odaállt Liz elé, aki továbbra is a tévét nézte. − Szívem, körülbelül egy óra múlva itt leszünk. Liz föl sem nézve így válaszolt: − Jó, én itt leszek. Érezzétek jól magatokat. Michael nézte a nőt, aki fél szemmel a képernyőt figyelve szorgalmasan gépelt. Odament a kanapé mögé, lehajolt, és adott egy puszit az arcára. − Csak szőrmentén, szívecském, ne írj vadakat. − Tudod, hogy mindig finom vagyok − mondta Scarlatti elmosolyodva. − Ezért is vagy a kedvenc újságíróm. − Remélem, hogy nem csak azért. Ezen Seamus is elvigyorodott, majd a két férfi a kutyával együtt útnak indult. Seamus már kint a járdán megjegyezte: − Örülök, hogy ilyen jól megvagytok Lizzel.

− Szerintem is jól megvagyunk. Ha nem volna ez a munka neki is meg nekem is, már biztos rég megkértem volna a kezét. Seamus higgadtan megjegyezte: − Vedd úgy, hogy beleegyezem − majd még hozzátette: − már ha számít a véleményem. Michael az egyik karjával átölelte a nagyapja vállát, és széles vigyorral mondta neki: − Hát persze hogy számít! Nagyon is! Duke szimatolva húzta Michaelt maga után, ide-oda szaglászva az út mindkét oldalán, ő hátrafordulva a nagyapjához, komolyan megszólalt: − Van egy fontos dolog, amit meg akarok veled beszélni. − Van valami köze ahhoz, amit tegnap mondtál a telefonban? − Igen. Emlékszel, amikor tavaly vadászni voltunk azzal a… Seamus fölemelte a kezét, félbeszakítva ezzel Michaelt. − Ne említs neveket! − Majd előre is, hátrafelé is végignézett az utcán. Washingtontól az öreget mindig kirázta a hideg. − Ezzel a rengeteg követséggel, az FBI-jal, a CIA-vel, a Nemzetbiztonsággal meg egyéb hírszerző céggel kész csoda, ha ebben a városban nem veszik fel, akármit is ejt ki a száján az ember. Michael bólintott. − Hát úgyis tudod, kiről beszélek − mondta az ifjabb O’Rourke halkan. − Azon a vadászaton elmondtam neki egy szigorúan bizalmas információt egy szenátorról, aki a fél kommandós egységének a halálát okozta. − Emlékszem. − Nos − mondta Michael egy ki szünet után −, azt hiszem, neki valószínűleg köze lehet ezekhez a gyilkosságokhoz. − És akkor? − rántotta meg a vállát az öreg, mint akit igazából nem is igen érdekel a vallomás. − Miért, szerinted ez egyáltalán nem is fontos? Seamus elővette a zsebéből a pipáját. − De, szerintem is elég fontos − mondta, megtömködve és meggyújtva a pipát −, de tudod, Michael, ebben az országban mindig is voltak pártok, és azokon keresztül politizáltak. Nincs benne semmi egészségtelen. A pártok is segítenek az egyensúlyt megtartani. Amikor én fiatal voltam, akkor is ugyanez a szarakodás zajlott. Annyi a különbség, hogy akkor, ha elszaladt velük a ló, volt bennük annyi becsület, hogy rendbe tegyék a mérleget. Ma az a baj, hogy az olyanok, mint Koslowski, Fitzgerald és Downs, szóval a régi gárda tartja a kezében az egészet. A szemük előtt ment

szarrá minden, és nem tettek semmit sem ellene. Minden alkalommal ellenálltak akármilyen ésszerű változtatásnak. Ők az okai annak, hogy ötezer milliárd dollár adósságunk van, és én őszintén örülök, hogy meghaltak. Michael kicsit meghúzta Duke pórázát, mert nagyon előreszaladt. − Én sem bánkódom különösebben azon, hogy meghaltak. Közelről és a saját szememmel láttam, hogyan intézik az ügyeket, és mondhatom, nem is lehetnék ennél boldogabb, most, hogy végre letűntek a színről. Csak azért érzem mégis egy kicsit kényelmetlenül magamat, mert lehet, hogy én indítottam el ezt az egész lavinát azzal, hogy elmondtam egy olyan szupertitkos információt valakinek, amiről még nekem sem lett volna szabad tudnom. Seamus megvárta, míg egy járókelő elhalad mellettük, és csak aztán válaszolt: − De hisz megbeszéltük, mielőtt elmondtad neki. Te is vezettél egy felderítőegységet a seregben. Te nem szeretted volna mindenáron megtudni, hogy a fél egységednek miért kellett valójában meghalnia? Azért, mert valami léhűtő milliomos politikus eggyel több martinit ivott a kelleténél, és nem tudta tartani a száját? Michael mélyet sóhajtott: − Dehogynem! − Hát akkor ezt miért nem veszed figyelembe, Michael? − kérdezte Seamus, nagyokat pöfékelve a pipájából séta közben. − De beszéltél valaki másnak is a dologról? − Nem. − Még Liznek sem mondtad el? − Nem. − Jó. Akkor továbbra is tartsd a szád. Ha a barátunk van az ügy hátterében, szerencsénk van. Harminc éve nem volt ilyen jó esélyünk arra, hogy megváltozzanak a dolgok. − Szerintem sem. Csak attól félek, hogy most hamar elszabadulhatnak a dolgok, és azt semmiképp sem akarom, hogy őt elkapják. − Emiatt ne aggódj. Nem fogják elkapni. Hisz nagy gyakorlata van: évek óta csinálja már, és ezerszer veszélyesebb helyszíneken, mint az Egyesült Államok.

Thomas Stansfield igazgató az irodájában ült, ahol csak az íróasztali lámpa égett. Sarokszobája ablakából kinézve szeme elé tárult a Központi Hírszerző Ügynökség, a CIA egész hatalmas irodaegyüttese. Három évvel ezelőtt még nem fordult volna elő, hogy a vasárnap este az irodájában találja. Akkoriban minden vasárnap estét a feleségével töltött. Felelősségteljes pozíciója miatt minden nap jó sokáig, néha egészen furcsa időpontokban is bent kellett lennie, de hacsak ki nem tört valamilyen nemzetközi vészhelyzet, vasárnap esténként mindent félretéve biztos, hogy hazakerült. Ilyenkor vacsorakészítés közben általában a 60 percet nézték, aztán a kandalló előtt üldögéltek vagy megnéztek egy filmet a tévében. Később aztán fölhívták a nyugati parton élő lányaikat. Két lányuk volt, az egyik Sacramentóban, a másik San Diegóban élt a férjével. Thomas Stansfieldnek ez a nyugalmas, biztonságot és szeretetet sugárzó élete egy szempillantás alatt szertefoszlott. Sara Stansfield túl korán hagyta itt őt. Egy szokásos rutinvizsgálat alkalmával daganatot fedeztek föl nála. Mire műtőbe került, már több mirigyére is átterjedt a rák. Két hónappal később Sara már meg is halt. Ez a két hónap volt Stansfield életének legszörnyűbb időszaka. Az sem segített rajta, hogy olyan munkája volt, ahol az érzelmeket kockázati tényezőnek tekintik, ahol kőkemény, érzelmektől mentes emberek vívják veszélyes csatáikat. Amikor Sara meghalt, Stansfield már egy éve a CIA igazgatója volt. Akkor kellett élete legfontosabb társát elvesztenie, amikor a csúcsra jutott. Közeli barátai együtt éreztek vele, és ez jól is esett neki. Páran fölajánlották, hogy a munka egy részét elvégzik helyette, de ezt Stansfield köszönettel elhárította. Sara temetése után néhány napot a lányaival és a három lányunokájával töltött: közösen idézték föl, milyen gyönyörű feleség, szerető anya és unokáiért rajongó nagymama volt. A vejei tiszteletben tartották kívánságát, és nem zavarták az emlékezőket Mikor a hétvége véget ért, föltette a szeretteit egy repülőre, és belevetette magát a munkába. Sara hiányába még három év elteltével is belesajdult a szíve. A nagy fájdalom elmúlt, és átadta helyét a szép emlékeknek meg a kemény munkának. Néha repülőre ült, és meglátogatta a lányait és az unokáit. Stansfield a CIA eddigi igazgatói közül az első olyan volt, aki nem

járt katonaiskolába, nem volt sem jogász, sem politikus, és nem is a legjobb tíz egyetem egyikén szerezte a diplomáját. Az ötvenes évek közepén került a Céghez, alighogy megkapta a diplomáját a DélDakotai Állami Egyetemen. Olyasminek volt a birtokában, amire a Cégnél igen nagy volt a kereslet: három nyelven beszélt folyékonyan, az angol mellett németül és oroszul is. A dél-dakotai farmon, még a televízió előtti időkben német bevándorló apjának és orosz születésű édesanyjának volt ideje mindkét nyelvre, s mindkét ország viselkedési és népszokásaira is megtanítani a gyerekeiket. Az ötvenes és hatvanas években Stansfield fokozatosan a CIA egyik legeredményesebb ügynökévé vált. A hetvenes években már több ügynököt irányított, a nyolcvanas években pedig a Cég moszkvai kirendeltségét vezette, majd az évtized végére kinevezték a CIA műveleti igazgatójává. Akkor úgy képzelte, ennél magasabbra már nem juthat a ranglétrán. Ez így is maradt egészen addig, míg az előző igazgató valami mindenki számára meglepő dolgot nem művelt. Utasítására a CIA a Szovjetunió összeomlásának idején egyszer csak átváltott az elektronikus adatgyűjtésre. A forrásaik nagy részét átcsoportosították a high-tech hírszerzés eszközeire: minden információt műholdak és egyéb újsütetű ketyerék útján akartak beszerezni a Cégnél. Persze értékes volt ez az elektronikus úton begyűjthető adatmennyiség, de nem pótolhatta a jól elhelyezett ügynökök munkáját Az akkori elnök második hivatali évében bekövetkezett nemzetbiztonsági válság hatására az elnöknek rá kellett ébrednie, hogy a hírszerző szolgálatok képtelenné váltak a megfelelő adatszolgáltatásra. Az a rengeteg milliárd dollár értékű műhold meg sokmilliós költséggel épített kémrepülő sem tudta begyűjteni, amire szüksége lett volna. Szüksége lett volna egy mindkét lábával a földön álló emberre, valakire, aki belülről ismeri az ügyeket. Egy kémre. Az esetet követően az elnök egy felelős bizottságot hozott létre, hogy dolgozzanak ki javaslatot a probléma megoldására. Stansfieldet nevezték ki a bizottság élére, ő először azt gondolta, ez is merő idő- és energiapocsékolás. Jó pár hónapnyi estébe nyúló ülésezés és hosszadalmas vitatkozás után a bizottság az elnök elé tárta javaslatait. Arra a következtetésre jutottak, hogy Amerikának világszerte növelnie kell az emberi erőforrásokra alapozott hírszerzői tevékenyégét. Azt is

elmondták, hogy ez hosszú folyamat lesz, és hat vagy esetleg tíz év múlva fog majd látható eredményeket hozni. Stansfield meglepetésére az elnök nemcsak hogy egyetértett a javaslattal, hanem úgy döntött, hogy mivel az akkori igazgató már nyugdíj előtt állt, olyan embert helyez a CIA élére, aki ért a tevékenység emberi oldalához. Néhányan fölháborodtak azon, hogy az új igazgató kinevezésekor őket kihagyták a számításból, de kénytelenek voltak beletörődni az elnök döntésébe. Stansfield pedig igazi legenda volt, a tökéletes kém megtestesítője. Hírnevét annak a számtalan, vasfüggöny mögötti sikeres akciónak köszönhette, amelyekben kockára tette az életét. Alulról végigjárta a teljes ranglétrát, és rátette az ügyre egész életét. Megszólalt a telefon Stansfield íróasztalán, s ő a szemüvege fölött kipillantva nézte, melyik vonalon keresik. A jobb oldali legszélső lámpa pislogott: a közvetlen magánvonala. Fölkapta a kagylót, és beleszólt, hogy tessék. − Tom, itt Brian Roach beszél. Bocsánat, hogy vasárnap este zavarlak, de szeretnék egyeztetni veled néhány dolgot. − Nem volt szokatlan, hogy Roach fölhívja CIA-beli kollégáját, de ma kicsit kényelmetlenül érezte magát. − Csak tessék, Brian. Pont a jövő hetet igyekszem összerakni. Miben segíthetek? Roach egy kicsit várt, aztán belekezdett.− − Tom, szeretnék egy pár kérdést föltenni, de ha nem akarsz rájuk válaszolni, kérlek, mondd meg nekem nyugodtan. − Rajta, mondjad csak. − Tom, arra vagyok kíváncsi, hogy te vagy bárki más nálatok rendelkezik-e olyan információval, amiből arra a következtetésre lehetne jutni, hogy a gyilkosságokat más okból követték el, mint ami a levélben szerepel? Stansfield összevonta a szemöldökét a kérdés hallatán. − Nem, legalábbis én nem tudok róla. − Senki sem mondott olyasmit tőletek a Fehér Háznak, amit úgy lehetett volna értelmezni, hogy a gyilkosságoknak más indítéka lehetett, mint amit a levélben közöltek? − Nem. Eddig én azt hittem, ti voltatok azok, akik fölvetették ezt a lehetőséget.

Roach nagy levegőt vett, majd idegesen kifújta: − Nem, mi nem mondtunk semmi ilyesmit a Fehér Háznak. − Hát akkor miért híreszteli az elnök meg az összes embere, hogy ti mondtátok? − Pont erre vagyok kíváncsi én is. − Ezek szerint nyilván készülnek valamire − töprengett Stansfield, miközben hátradőlt a székében, és a falon lógó világtérképre nézett. − Hát, nekem is ilyen érzésem van − mondta Roach egy újabb mély sóhajjal. És te mit tanácsolnál? Stansfield gondolkodott a kérdésen. Jobb szerette megtartani magának a véleményét, de Roach sorsát mindig is a szívén viselte. Lehet, hogy pont Roach lesz az, akit majd kinyírnak a jövő héten, de az sincs kizárva, hogy utána meg rögtön őrá kerül a sor. − Lehet, hogy okos lenne kicsit célozgatni a médiának arra, hogy nektek fogalmatok sincs, miről beszél a Fehér Ház. Roach eltűnődött ezen a tanácson, ő jobban szerette az egyenes beszédet. − Köszönöm, Tom, hálás vagyok a tanácsért. És kérlek, szólj, ha meghallasz valamit. − Szólok − mondta Stansfield, és miközben letette a kagylót, behunyta a szemét. Ez a Nance már kezd az idegeire menni. Mike Nance, az egyszemélyes agytröszt, odaát a Fehér Házban. Nance, akinek mindenhol megvannak a megfelelő emberei. Garret az íróasztalra föltett lábbal üldögélt az irodájában, és a bekészített friss újságokat tanulmányozta. Hétfő reggel volt, alig múlt el hat óra, és ő élvezte, hogy a tervei ilyen jól alakulnak. A szájában ott lógott a cigaretta, és ő azon nevetgélt magában, milyen könnyű is a sajtót manipulálni. A Washington Post első oldalán ez állt: „Sötét összeesküvés sejlik a gyilkosságok hátterében.” A New York Times szalagcímében ez állt: „Az FBI szerint a gyilkosságokkal az elnöki költségvetés elfogadását akarták megakadályozni.” A Washington Reader így kezdi: „Az FBI hamisnak tartja a levelet.” Garret hangosan fölkacagott. Nem mindegy, hogy hogyan? A csel sikerült. A sok derék amerikai elolvassa a szalagcímeket, és el is hiszi őket. Visszatér az elnök népszerűsége, és biztosítva van az újraválasztása. Garret úgy

élvezte a kezében levő hatalom erejét, hogy a fejét fölvetve hangosan kacagott. Pedig a terve igazán egyszerű volt. Nem kell mást tennie, csak továbbra is áldozatként feltüntetni az elnököt, és bízni abban, hogy az idióta FBI-osok majd csak el tudják kapni a gyilkosokat. Ismét mosolygott, most azon, hogy milyen könnyű is átrázni az ilyen Roachhoz hasonló fegyelmezett embereket. Míg ők azon tökölnek, hogy akcióikkal tiszteletben tartsák a törvényt, neki csak arra kell vigyáznia, hogy rajta ne kapják. Neki nincs ideje ostoba törvényekkel vagy technikai apróságokkal foglalkoznia, és főleg nem érdeklik mások erkölcsi fenntartásai. Azért van itt, hogy pörgesse a dolgokat, és ez csak úgy megy, ha nem törődik mással, csak a saját szabályaival. Roach igazgató limuzinja 6 óra 55-kor gördült a Hyatt Hotel elé. A Rendőrfőnökök Országos Közgyűlése előtt kellett beszédet tartania. Megfordult a fejében, hogy a gyilkosságok miatt valamelyik helyettesére bízza ezt a feladatot, de a Stansfielddel folytatott telefonbeszélgetése után mégis úgy döntött, hogy ő maga megy. Épp sikerült átfutnia a Washington Reader cikkét, amelyik azt elemezgette, hogy az FBI szerint valamilyen összeesküvés állhatott a gyilkosságok mögött. Amint a testőrei kinyitották a kocsi ajtaját, egy körülbelül nyolc újságíróból álló kisebb csoport rohant oda. Roach kilépett a limuzinból, és egy bólintással üdvözölte a sajtót. Először egy magas, szőke nő szólította meg: − Roach igazgató úr, meg tudná mondani, milyen információ alapján döntötte el az FBI, hogy a merényletek után érkezett levélben nem a valódi okát írták Downs és Fitzgerald szenátor, valamint Koslowski képviselő meggyilkolásának? A testőrök meglepetésére Roach megállt, és látszott rajta, hogy válaszolni készül a kérdésre. A riporterek egymást lökdösve igyekeztek a mikrofonjaikat minél közelebb tartani az igazgató arcához. − Ebben a pillanatban meg vagyunk győződve róla, hogy a levélben az igazi indokot írták, ezért nagyon tartunk attól, hogy újabb merényletek vannak készülőben. A következő kérdést egy langaléta férfi tudósító vetette oda: −

Igazgató úr, gondolja, hogy a gyilkosságokat azért követték el, hogy kisiklassák Stevens elnök költségvetésének megszavazását? − Nem, nem gondolom. Mi azt feltételezzük, hogy a gyilkosságokra csak azért került sor a szavazás előtti éjszakán, mert a merénylők így biztosak lehettek, hogy mindhárom áldozat biztosan itt lesz Washingtonban. − Akkor nem értem. A Fehér Ház azt nyilatkozta, hogy az FBI szerint a gyilkosságokat azért követték el, hogy kisiklassák az elnök költségvetésének a megszavazását − mondta a kissé összezavarodott riporter. − Az az állítás nem helytálló − mondta Roach, és mielőtt újabb kérdésre kerülhetett volna sor, otthagyta az újságírókat, és bevonult a szállodába. Alig néhány percnek kellett csak eltelnie, hogy ez a megjegyzése vezető hírként terjedjen el valamennyi reggeli híradóműsorban. Garret kopogás nélkül rontott be Nance irodájába. Nance a tévétől, amely éppen Roach előbbi szavait ismételte, fordult az ajtó felé. − Ez meg mi az ördögöt csinál? − kérdezte Garret a tévére mutatva. − Nyugi, Stu, hisz számítottunk erre. Csak nem gondoltad, hogy hagyni fogja, hogy mi simán rákenjük az egészet? − Persze hogy nem. De azt hittem, hogy majd nekünk panaszkodik először és nem rögtön a sajtónak. − Akkor se izgulj. Már megvan, amit akartunk. Máris tíz százalékot ugrott az elnök népszerűsége. Az emberek már elhiszik, hogy valami nagy összeesküvés fenyegeti szegényt. A sajtó fölkapta ezt a témát, és nem fognak leszállni róla, beszélhet Roach akármit. Moncurral majd lehozatunk egy nyilatkozatot, amiben az lesz, hogy pontatlanul utaltunk arra, hogy az FBI-tól származik az információ, melyet valójában egy másik kormányügynökség szolgáltatott. Akkor majd mindenki azt fogja hinni, hogy a CIA volt, ettől meg csak még érdekesebbé válik az egész sztori. Ezt a „Roach-ügyet” még a javunkra is fordíthatjuk. Pár dolgot megszellőztetünk a megfelelő embereknek, és akkor a sajtó majd tele lesz azzal, hogy megromlott a viszony Roach és a Fehér Ház között, így ha ő nem lesz képes

eredményt fölmutatni a gyilkosságok kinyomozásában, nagyon kellemetlen helyzetbe kerül. Add még hozzá ehhez, hogy mennyire szereti a sajtó az ilyen Roach-hoz hasonló szenteket marcangolni, és lefogadom, hogy egy hónapon belül a kezünkben lesz a lemondó nyilatkozata. − Nance, akitől szokatlanok voltak az ilyen érzelmi megnyilvánulások, Garretre vigyorgott, ő meg viszonozta a gesztusát.

13. fejezet A Bell Atlantic feliratú mikrobusz a New Hampshire sugárúton parkolt, fél háztömbnyire a Dupont körtértől. A kocsi hátuljában ülő két férfi még egyszer ellenőrizte felszerelését és az arcukra kent festéket. Afroparókáik fölött sárga, műanyag kobakot viseltek. Kék overalljaik bal mellén ott volt a Bell Atlantic embléma. Bólintottak a sofőrnek, aztán a zsákjaikat fölkapva kiszálltak a mikrobuszból. Lazán sétálva lementek a földalatti Dupont körtéri lépcsőjén a peronra. Itt beszálltak a piros vonalon a Union pályaudvar felé közlekedő metrókocsiba. Öt perc múlva meg is érkeztek és kiszálltak. A kifelé igyekvő utasok közt utat törve maguknak a peron végéig mentek, majd ott kiléptek az alagút oldalában futó keskeny szegélyre. Úgy tizenöt méter után egy ajtó előtt találták magukat. Az alacsonyabb férfi odaadta zsákját a társának, és kezelésbe vette az ajtó zárját. Húsz másodperc múlva már kész is volt vele. Beléptek a félköríves ajtón, amely a főváros alatt futó egyik föld alatti alagútrendszerbe nyílt. Ezekben az alagutakban jobbára telefonkábeleket és egyéb közüzemi vezetékeket helyeztek el. A város szennyvizét elvezető csatornák egy másik, még mélyebben fekvő alagútban futottak. A négyszögletes alagútban a magasabb férfinak félre kellett hajtania a fejét, hogy bele ne üsse a körülbelül húsz méterenként elhelyezett mennyezeti lámpákba. Többször is ide-oda kanyarodtak az alagútban, majd körülbelül három perc elteltével megálltak egy újabb ajtó előtt. Itt az alacsonyabb ismét kezelésbe vette a zárat. Mikor sikerült kinyitnia, benyitott az ajtón, és egy darab szigetelőszalaggal leragasztotta a zárat. Azután mindketten beléptek egy tizenkét emeletes irodaépület alagsorába, és behúzták maguk mögött az ajtót. Ismét az alacsonyabb ment előre egy lépcsőhöz, ahol el is tűnt. A másik bebújt a különböző csövek és tartóelemek közé, és addig keresgélt, míg meg nem találta, amit keresett. Leemelte az épület központi szellőztetőrendszerét irányító kapcsolótáblának az

acélfedelét, és letette maga mellé a földre. A társa addigra már fölért a különféle irodáknak helyet adó épület hatodik emeletére. Az épületet már hónapokkal ezelőtt alaposan becserkészték. Az épület fölső öt emeletét egy ügyvédi iroda bérelte, az alsóbb emeleteken az irodák fele volt csak használatban. Itt lobbicégek, különféle üzleti és egyéb vállalkozások irodái sorakoztak, de a legfölső öt emelet kivételével mindenhol akadtak üres irodák is. Kinyitotta a lépcsőház ajtaját, és végignézett a folyosón. Nem látott senkit sem, így nyugodtan elsétált a folyosón a harmadik ajtóig. Itt letette a zsákját, és ezt a zárat is kezelésbe vette. A gyorsaság nem volt elengedhetetlen, annál fontosabb volt viszont az, hogy ne legyen feltűnő. Egyáltalán nem zavarta, hogy esetleg meglátja valamelyik alkalmazott. Nem lepődnének meg akkor sem: mi szokatlan van abban, ha egy üres irodába éppen bemegy a telefontársaság szerelője? Mikor kinyitotta a zárat, bement az irodába, és odasétált a füstüveggel beüvegezett ablakhoz. Itt fél térdre ereszkedve letette a zsákját, és akkurátusan kipakolta maga mellé a zsák tartalmát. Majd kevesebb, mint egy perc alatt összerakta a puskát, és betöltötte a tölténytárba a speciális lövedéket, melynek hegyébe nitroglicerint helyeztek. Újabb húsz másodperc, és a mesterlövészfegyver már föl is került egy háromlábú állványra. A merénylő odaillesztette bal szemét a távcsőhöz, és lenézett, pontosan a szemben levő épület bejáratára. Ezután bekapcsolta a puska lézerirányzékát, mire egy kis vörös pont jelent meg az ablaküvegen. A háromlábú állvány csavarjait megfelelően rögzítve beállította és rögzítette a fegyvert, majd a zsákjából elővett egy üvegvágó szerkezetet. Az üvegvágó kúpját a vörös pont közepére illesztve, az óramutató járásával megegyező irányban körbehajtotta a kúp körül a vágóélt. Nem emelte azonban ki a kivágott részt az ablakból, hanem egy zsinór egyik végét az üvegvágóhoz, másik végét a háromlábú állványhoz kötözte. Előhúzva a mikrofont a védősisak alól, beleszólt: − Chuck, itt Sam, jelentkezz, vége. Az alagsorban elhelyezett gépek zaja ellenére a másik merénylő tisztán hallotta a társát, és rögtön válaszolt: − Itt Chuck, vége. − Itt minden beállítva, vége. − Oké, itt lenn is kész, vége.

Harry Dorle különleges ügynököt visszahívták a terepmunkáról, és kinevezték a Thomas Basset képviselő védelmére rendelt osztag parancsnokának. Bassetet a képviselőház elnökeként az FBI és a Titkosszolgálat is különösen veszélyeztetett célpontnak tekintette. Dorle az előző kormányzat idején az elnök védelmére rendelt különítmény parancsnoka volt. Mikor a főnöke vesztett Stevensszel szemben, Dorle megbízatásának is vége szakadt. A legtöbb korábbi elnökhöz hasonlóan Stevens is ragaszkodott a testőrség cseréjéhez. A Titkosszolgálatnak nem volt kifogása a váltás ellen, mert szerette, ha ügynökei időről időre váltanak. Ez jót tesz mind az önelégültség, mind az unalom ellen. Dorle ott ült Basset Capitol Building-beli irodájának előterében, és várta, mikor szól a főnöke, hogy indulhatnak. A magas, középkorú ügynök kívülről teljesen nyugodtnak látszott, belülről viszont kétségek gyötörték. Elolvasta a Koslowski, Fitzgerald és Downs elleni merényletekről készült jelentést, amitől rátört a pánik. A merénylők nyilvánvalóan profik voltak. Háromszor csaptak le egyetlen éjszaka alatt. Egyiknek a nyakát tekerték ki, egyet mesterlövész intézett el, a harmadik golyót kapott a tarkójába. Ezek aztán nem azok a nyamvadt „árja nacionalisták”. Vérprofik, akiknek egy olyan célpont, mint Basset, aki városszerte szoknyák után futkos, szinte meg se kottyan. Annyi képviselőt és szenátort kellett most védelemmel ellátni, hogy a Titkosszolgálat nem tudott annyi embert adni Dorle-nak, amennyit kért. Összesen öt embert kapott, plusz a házelnök védelmére kirendelt, újabban nyolcfősre bővült éjjel-nappali gárdát. Dorle futólag megpróbálta ugyan megkérni Bassetet, hogy mondja le nyilvános szerepléseit, amíg le nem csillapodnak a dolgok, de mint sejtette is, Basset nem volt erre hajlandó. Ez természetesen nagyon megnehezítette Dorle dolgát. Tudta, hogy csak akkor tudná igazán megvédeni a házelnököt, ha lakat alatt tudná tartani az irodájában, a házában vagy a golyóálló limuzinjában. Amint ezek egyikét elhagyja, Dorle lehetősége, hogy megvédje őt, alaposan lecsökken. Már csak alig néhány percük maradt, hogy útra keljenek a CNN-nél rögzítendő interjúhoz. Dorle megmondta új főnökének, hogy ellenzi az

ötletet, de Basset udvariasan leszerelte. A CNN már vasárnap délután óta hirdette a házelnök közelgő megjelenését, és ha felvételről megy is majd az interjú, nem kellett túl sok ész ahhoz, hogy kiderítsék, mikor készítik majd a felvételt. Dorle nem emlékezett rá, hogy életében valaha még ennyire tartott volna bármelyik megbízatásától. Hisz a merénylők, bárkik is legyenek, már hónapok óta szemmel tartották és tanulmányozták az áldozataikat, így ha a levél valódi, biztos, hogy ismét le fognak sújtani. Dorle-nak egyszerűen nem volt elég embere ahhoz, hogy rendesen ellássa a feladatát, így kockáztatott. Négy titkos ügynököt meg két egyenruhás beosztottját előreküldte, hogy ellenőrizzék a CNNépületet. Az volt a dolguk, hogy végezzenek el egy gyors szemlét az utcán, a kijáratoknál meg a háztetőkön. Négy egyenruhás rendőrből közvetlen testi őrizetet adó egységet képzett. Közöttük fog majd kiszállni Basset a limuzinból, és szorosan körülveszik majd, míg bemegy az épületbe. Dorle fontolgatta, hogy az ebben a feladatban jártasabb titkosszolgálatiakkal adatja a testi fedezéket, de őket egyéb, értékesebb feladatokra tartalékolta. Most megjelent a folyosón Basset elnök és Matthew Schwab, a segédje. Dorle felállt, és megkérdezte: − Indulhatunk, uram? − Mehetünk − mondta Basset. Dorle a szájához emelte bal csuklóját, és beleszólt az aprócska mikrofonba. − Art, itt Harry, vége. Az ajtó külső oldalánál posztoló titkos ügynök visszajelzett: − Art jelentkezik, vége. − Hiúz indulásra kész, vége. − Hiúz volt a kódnév, melyet Bassetnek adtak a védőcsapat tagjai. Erre a külső ember még egyszer körülnézett az előcsarnokban, és figyelmeztetésképpen bólintott a rendőrnek, aki a liftet tartotta. − Előcsarnok rendben, vége. − Oké, lenti fiúknak szóljatok, hogy elindultunk, vége − mondta a mikrofonba Dorle, majd Bassethez fordult: − Ha készen áll, uram, mehetünk. − Erre megindult az egész csapat a lift felé: Basset, Schwab, Dorle, egy másik titkos ügynök és két rendőr. Dorle hátra maradt, három embere körülvette Bassetet és Schwabot. Beléptek a liftbe, amellyel a garázsszintig vezető rövid utat megtették.

Mikor az ajtó kinyílt, ott már egy másik rendőrtiszt várta őket, és kiléptek a garázsba. Dorle nem tartott különösen attól, hogy magában a Capitol Buildingben történne bármi is. Ha nem akarnak öngyilkosok lenni, nem itt fognak akcióba lépni a tömérdek rendőr és egyéb fegyveres szeme láttára. A limuzin már ott várta őket, egy felvezető és egy kísérő rendőrautó között. Schwabot és Bassetet gyorsan betessékelték a hátsó ülésre. Dorle még rövid eligazítást tartott a két rendőrautó személyzetének, mi lesz a dolguk, amikor megérkeznek az úti céljukhoz. Ezután a rendőrök beszálltak a kocsijukba. A kormány mögé Art Jones ügynök ült, Dorle pedig hátra, Basset és Schwab mellé. Mielőtt megadta volna a parancsot az indulásra, még egyszer beleszólt a mikrofonba: − „B” előőrs, itt Alfa, hallotok? Vége. A CNN épületénél levő előőrs vezetője jól hallotta a fülhallgatójában a kérdést, és a stúdió saját őrségének egyik tagjával folytatott beszélgetését megszakítva beleszólt a mikrofonjába. − ,,B” jelentkezem, vége. − Gurulunk Hiúzzál. Helyszínt kérek, vége. − Megnéztünk mindent, Harry, amennyire ilyen rövid idő alatt meg lehetett, vége. − Oké, érkezés kábé két perc múlva. Ha változás van, jelzést kérek, vége − mondta Dorle, majd a kormánynál ülő emberéhez szólt: − Induljunk, Art! − Erre Jones villantott egyet a limuzin reflektorával, és a rendőrkocsi vezetésével a menet egyre gyorsulva kigördült a garázsból. A merénylő az ablakon át ismét lenézett a CNN-stúdió előtt posztoló két egyenruhás rendőrre. Épp leléptek a járdáról, és az úttestre álltak, sorban továbbintve az érkező kocsikat, hogy itt most nem lehet megállni. Ezt észrevéve a merénylő beleszólt a szája elé nyúló mikrofonba: − Chuck, készenlét! Rögtön itt lesznek, vége. Azonnal érkezett a válasz: − Oké, itt minden kész, vége. A szellőztető kapcsolószekrénye előtt álló ember levette a védősisakot, betette a zsákjába, és elővett helyette egy gázálarcot. Két szürke

flakont is elővett a zsákból, és a kapcsolószekrény tetejére helyezte őket. A kocsisor odahúzott a CNN épülete elé, és megállt. Dorle rögtön látta, hogy bár megmondta a kísérőkocsiknak, hogy elől-hátul legalább tíz méter távolságot hagyjanak, ezt elfelejtették, és a limuzin szorosan beékelődött közéjük. − Art, hívd a két rendőrkocsit, és mondd meg nekik, hogy távolodjanak el a limótól. − Majd Bassethez fordult: − Uram, kérem, maradjon még egy percig a kocsiban, míg mindent ellenőrzök. − Ezzel kiszállt, és odament az előőrs egyik tagjához, aki a járdán állt és figyelt. − Na, hogy állunk? − kérdezte a fiatal ügynököt. − Minden klappol. Kijáratok biztosítva, a liftet tartjuk, Alan a tetőről figyel. A bérgyilkos figyelte a járdán beszélgető két embert, és megállapította, hogy vagy titkos ügynökök, vagy az FBI emberei. Erre azonban számítottak is. Beleszólt a mikrofonba: − Chuck, készülj, mindjárt engedheted! Az alagsorban levő társa erre fölhúzta az arcára a gázálarcot, és kezébe vette az egyik flakont. Föntről, a hatodikról a bérgyilkos azt figyelte, ahogy az ügynök, aki kiszállt a limóból, most odainti a kísérőkocsikból a rendőröket, és fölállítja őket a limuzin hátsó ajtaja köré. Csakhogy hiába erőlködnek. Épp azért választotta a hatodik emeletet, hogy még a két méternél magasabb testőrök feje fölött is jó szögből tudjon célozni. Hisz nem akarja egyik rendőrt sem megölni, csak Basset a célpont. És ezért választottak nitroglicerines lövedéket is. A többi golyótól eltérően ez érintésre azonnal robban, és nem hatol túl a célponton. Bármilyen más puskalövedék pörögve hatol át a célon, és még ekkor is olyan sebességei halad tovább, hogy sérülést, esetleg halált is okozhat annak, akit az áldozat másik oldalán eltalál. A merénylő látta, hogy az az ember, aki kiszállt a limóból, most bedugja a fejét a kocsi nyitott ajtaján, majd hátralép, hogy kisegítse Bassetet a hátsó ülésről. Erre erősebben megszorította a puskatust, ráhelyezte a jobb kezét az üvegvágóhoz vezető zsinórra, és beleszólt a

mikrofonba: − Chuck, mehet a füst! Az alagsori ember föltépte az első flakon zárószelepét, és bedobta a sistergő flakont a nyitott szellőzőcsőbe, majd a másodikat is gyorsan kinyitotta, és utánahajította az elsőnek. A kapcsolószekrény fedelét a helyére téve elzárta a füst útját kifelé. A rendszerben fölfelé áramló forró levegő azonnal elkezdte szétvinni a füstöt az egész szellőztetőhálózatban. Emberünk most hátrament a falhoz, nekidőlt, és várt. A hatodikon a puskás ember összpontosított, nagy, mély levegőket vett. Mikor meglátta, hogy Basset feje kibukkan a limuzinból, jobb kezével meghúzta a zsinórt, mire a korábban kivágott kerek üvegdarab leesett a padlóra. Basset a négy rendőr karéjában elindult a bejárat felé. A merénylő beleszólt a mikrofonba. − Most mehet a riasztó! − Erre az alagsorban várakozó társa megrántotta egy tűzjelző készülék fogantyúját. A vészjelző készülékek hangos sivítása azonnal betöltötte az egész épületet, és kihallatszott az utcára is. Dorle és az emberei a riasztó zaját meghallva, ösztönösen elkezdtek körbenézelődni, épp csak Bassetre nem figyelt senki sem. Ledermedve álltak, és figyelték, honnan jöhet a hang. Persze aztán a rendőrök szakmai ösztöne is működni kezdett, de Dorle volt az első, aki fölébredt: − Nem megállni, tovább befelé! − kiáltotta előrelendülve. De alighogy a hozzá legközelebb álló rendőr hátát megérintette a tenyerével, hogy noszogassa, meghallotta egy puskalövés ismerős zaját. − Tovább, tovább! − ordította, de alig tett két lépést, látta, hogy a rendőr megbotlik, és rázuhan a már a földön heverő Bassetre. Dorlenak a rendőrre támaszkodva sikerült elkerülnie, hogy ő is elessen, de lehajolva rögtön azt kezdte vizsgálni, hogy eltalálta-e Bassetet a golyó. Nyilvánvaló volt a helyzet. Vér és vér mindenütt. A nitroglicerines golyó Basset fejének hátuljában robbant, amitől vér és a házelnök agyának foszlányai fröcskölték tele a rendőrök fehér egyenruháját. Dorle odatérdelt az áldozat mellé, és beleszólt a mikrofonba: − Hiúzt meglőtték, ismétlem, Hiúzt meglőtték. − Két előreküldött titkos ügynök már ott állt az utcán a bejárat és az áldozat meg a körülötte térdelő, fekvő testek között, és kezükben az előkerült Uzi

géppisztolyokkal az utca másik oldalát pásztázták. A merénylő gyorsan darabokra szedte a puskáját, és az alkatrészeket visszarakta a zsákba. A füst kezdte már ezt a szobát is megtölteni, ezért gyorsan ő is gázmaszkot vett föl. Majd fölkapva a zsákját végigszaladt a folyosón a lépcsőház felé. Itt aztán utat tört magának a riadtan menekülő alkalmazottak tömegében, akik mind azt hitték, hogy kigyulladt az irodaház. Dorle csak nézte Basset fejének maradványait, és magában megállapította, hogy a házelnök halott. Ugyanebben a pillanatban a CNN-épület tetején figyelő titkos ügynök hangja szólalt meg recsegve a fülhallgatójában: − Szerintem a szemben levő házból adták le a lövést! Dorle talpra ugrott, és ordítva kezdett parancsokat osztogatni: − Art, hívj erősítést, biztosítsuk azt az épületet! − Majd az egyik rendőrhöz fordulva, rákiáltott: − Fogjon két embert, és foglalják el a hátsó bejáratot! Senki sem hagyhatja el a környéket. Csak óvatosan! − majd karon ragadva a két géppisztolyos ügynököt, átrohant az utcán a szemben levő épülethez. Ott cikáztak a kíváncsiságból megálló és összetorlódott autók között. Ám alighogy elérték az irodaház bejáratát, szembetalálkoztak a rémülten menekülő irodai dolgozók áradatával. Semmiképp sem tudtak a tömeggel szemben az épületbe bejutni. Három háztömbnyire tőlük, az Union metróállomásnál, a hosszú szőke hajú merénylő lötyögős farmert és bő pulóvert viselt. Odasétált a sorban elhelyezett utcai telefonokhoz. Ennél a metróállomásnál, mint minden más nagy vasúti vagy földalatti megállónál százszámra vannak ilyen készülékek elhelyezve. Itt könnyű észrevétlennek maradni. A férfi belenyúlt a bal zsebébe, és elővett egy negyeddollárost. A baseballsapka alól a válláig lógó koszos, szőke haj nem a saját haja volt. És nem is a saját testtartásának megfelelően mozgott. Ahelyett, hogy kihúzta volna magát, megmutatva több mint száznyolcvan centis, kisportolt alakját, lomhán csoszogott oda az egyik telefonhoz. A felületes megfigyelő számára úgy tűnhetett, hogy egy kicsit túlsúlyos,

százhetvenöt centi körüli alakot lát. Beütött hét számot a telefonba, majd elővett egy kis diktafont a zsebéből. A vonal másik végéről női hang hallatszott: − Jó napot kívánok, itt az ABC-televízió központja, kivel szeretne beszélni? A férfi megnyomta a „lejátszás” gombot a diktafonon, amelynek a hangszórójából monoton gépi hang szólalt meg: − „Kérem, ne tegye le. Ez az üzenet attól a csoporttól származik, amelyik felelősséget vállal Fitzgerald és Downs szenátor, valamint Koslowski és Basset képviselők meggyilkolásáért.” A mindössze huszonhárom éves telefonközpontos lánynak ettől majdnem kiugrott a helyéből a szíve. Egy pillanatra elvesztette az önuralmát, de aztán eszébe jutott, hogy úgyis rögzítenek minden beérkező hívást. Rövid szünet után így folytatódott a felvétel a diktafonról: − Basset kongresszusi elnököt azért kellett megölnünk, mert sem ő, sem a kollégái nem vették komolyan a követeléseinket. Mi nem vagyunk terroristák. Nem öltünk meg egyetlen ártatlan civilt sem, sőt inkább óvintézkedéseket tettünk ennek elkerülésére. Nem vagyunk részesei − ahogy a Fehér Ház szeretné a média útján elhitetni rólunk − semmiféle összeesküvésnek, amely a Stevens-kormány megdöntésére törne. Egyszerűen olyan amerikaiak csoportja vagyunk, akiknek elegük lett a korrupcióból, és abból, hogy Washingtonból teljességgel eltűnt a politikai hozzáértés. Megadtuk a lehetőséget önöknek, hogy békés és demokratikus úton hajtsák végre a reformokat, amelyeket megígértek. Azért léptünk közbe, mert mindez elmaradt. Ne tegyék ismét próbára a türelmünket, mert akkor kénytelenek leszünk rövidebb határidőket szabni. Bőven megvannak a lehetőségeink ahhoz, hogy bármelyik képviselőt, szenátort vagy még akár az elnököt is meg tudjuk ölni. Mostantól kezdve tűzszünetet hirdetünk, hogy a hét hátralevő részében tisztességesen el tudják temetni Koslowskit, Fitzgeraldot, Downst és Bassetet. Ezt követően azonban azonnali lépéseket várunk a kormányzattól az általunk javasolt reformok érdekében!

14. fejezet Már sötét este volt, amikor Harry Dorle áthajtott a titkosszolgálati ellenőrző ponton, majd leparkolta a kocsiját a Fehér Ház nyugati szárnyának szolgálati bejárata előtt. A kocsiból kifelé szállva már századszor tette föl magának ugyanazt a kérdést: hogy tudott meglépni a merénylő a lövések után. A rendőrség már percekkel a támadást követően lezárta az egész háztömböt. A füsttel elárasztott épületből kifelé menekülő embereket mind megállították, és háromszor-négyszer is kikérdezték az FBI és a Titkosszolgálat ügynökei. Ám eddig még egyet sem találtak közöttük, aki ne lett volna az irodaház valamelyik cégének a hivatalos alkalmazottja. Mikor az épületet kutyákkal is végigkutatták, akkor sem találtak már bent senkit sem. Micsoda őrület! − gondolta. − Volt huszonhárom jó évem, és most itt van ez. Az ajtóban már Jack Warch várt rá, és így köszöntötte: − Harry, micsoda pech! Nagyon sajnálom, ami történt veled. − Warch volt az, aki Dorle utódja lett az elnök védelmére rendelt biztonsági egység élén, és a két férfi azóta ismerte egymást, mióta mindketten évtizedekkel ezelőtt beálltak a titkosszolgálathoz. Dorle bólogatva fogadta a vigasztaló szavakat, de azért nyitva tartotta a szemét. Szótlanul haladtak a hivatali szobák felé. Mikor odaértek a Roosevelt Terem ajtajához, Dorle megállt, és megkérdezte: − Jack, itt van már az elnök? − Nem, még a rezidencián van, Basset felesége van nála. Dorle maga elé nézett a földre, és szótlanul csak megrázta a fejét. Warch barátja vállára téve a kezét, így szólt: − Harry, tudod, hogy nem a te hibád volt. Dorle fölnézett. − Tudom, tudom, de akkor is. Beléptek a terembe, és meglátták Stu Garretet, aki föl-alá járkálva Alex Tracyvel, a Titkosszolgálat igazgatójával beszélgetett. Mike Nance egymagában üldögélt a tárgyalóasztal túlsó végén, onnan figyelte, miről folyik a beszélgetés Garret és Tracy között. Garret megállt, amint észrevette a két belépő ügynököt. Hirtelen elnémult a

terem. Végül Tracy törte meg a csendet. − Foglaljanak helyet, uraim. − Garret kivételével mindenki leült. Tracy Dorle-hoz fordult: − Harry, minden rendben van? − Dorle bólintott, de nem válaszolt. Erre Tracy még egy darabig figyelmesen tanulmányozta a beosztottját, majd megkérdezte: − Harry, ismered Stu Garretet és Mike Nance-t? − Még nem. Megint kellemetlen csend támadt, miközben Dorle azt várta, hogy Nance vagy Garret mond majd valamit, de egyikük sem vette magának a fáradságot, hogy üdvözöljék. Aztán Garret odalépett az asztalhoz, és a tőle megszokott támadó hangnemben megkérdezte: − Dorle ügynök, tegnap délután egyfolytában érkeztek a jelentések arról, hogy mi történt, így azt nagyjából már tudjuk. Amit viszont még mindig nem tudunk, bár nagyon kíváncsiak lennénk rá, az az, hogy hogyan kerülhetett sor a merényletre? − Mit ért azon, hogy „hogyan”? − kérdezte Dorle. − Megmondom, mit értek a hogyanon. Azt akarom tudni, hogyan fordulhatott elő, hogy fényes nappal megölhették a képviselőház elnökét, az ország harmadik közjogi méltóságát, akit egy tucat titkos ügynök és rendőr védelmezett? − mondta Garret, majd előrehajolva mindkét tenyerével az asztalra támaszkodott, és türelmetlenül várta Dorle válaszát. Dorle ránézett Garretre, és hirtelen rájött, hogy ilyen hangnemben fog az egész megbeszélés lezajlani. Már eleget hallott Garretről és a stílusáról, úgyhogy kihúzta magát a széken, mint aki nem egykönnyen fogja hagyni magát. Fárasztó nap állt mögötte, és Dorle igazán nem volt olyan kedvében, hogy könnyen hagyta volna magát ledorongolni, így kissé feszült arckifejezéssel válaszolt: − Basset elnök urat azért ölték meg, mert nem volt hajlandó lemondani a nyilvános szereplését. Pedig figyelmeztettük, hogy nem tudjuk garantálni a biztonságát, de nem fogadta meg a tanácsunkat. − Ne beszéljen mellé, Dorle! Szerintem azért ölték meg, mert maga és az emberei nem végezték rendesen a munkájukat! Ilyen egyszerű − csapott az öklével Garret az asztalra. Dorle erre fölpattant a székről, és dühösen Garret szemébe vágta: − Na nem! − Majd az ujjával Garret felé mutatva hozzátette: − Ne

higgye, hogy nyugodtan ülök itt, és hagyom, hogy az egész szart rám kenjék! Garret nem hagyta végigmondani, hanem ráordított: − Dorle ügynök! Maga itt a Fehér Házban van, ahol én osztom a kártyát. Maga leteszi szépen a valagát, és csöndben marad! − Leszarom, ha maga akár a sziámi király is! Megmondtam neki, hogy ne mutogassa magát, de nem hallgatott rám. Elvégeztem a munkámat rendesen, és Basset még mindig élne, ha rám hallgatott volna! Garret Tracyre nézve rikácsolta: − Azt akarom, hogy ezt az embert azonnal rúgják ki! − Majd meg sem várva Tracy válaszát, Warch felé fordította a fejét, és Dorle-ra mutatva neki is megismételte: − Dobják ki innen ezt a pasast! Penderítsék ki az utcára azonnal! Dorle már fölállt, és Garret felé lépett, de Warch is fölpattant a székről, és elébe állt: − Harry, nem éri meg! − Ne hidd, hogy hagyni fogom! Kicsit túl régen vagyok a pályán ahhoz, hogy ilyen kis hitlerek szarakodjanak velem. Garret most megint Tracyre nézett. − Ragaszkodom ahhoz, hogy rúgják ki most rögtön! És tegye ide le a jelvényét, mielőtt kimegy a házból! Warch kituszkolta Dorle-t a teremből, és becsukta maguk mögött az ajtót. Dorle reszketett a dühtől, és a képe még vörös volt a kiabálástól. − Jack, nem vagyok hajlandó vállalni, hogy én vagyok felelős azért, ami Bassettel történt! − Tudom, Harry, tudom. Csak most nyugi! Dorle vett egy pár mély levegőt, és a fejét rázva mondta: − Évek óta nem fordult elő, hogy így kiborultam volna. − Jól van, fárasztó napod volt. És Garret sem a legjobb dolgokat tudja kihozni az emberből. − Ez a fickó egyszerűen hihetetlen. És az elnök meg hallgat rá? − Sajnos hallgat. Bent a Roosevelt Teremben Mike Nance most fölállt, és intett Garretnek, hogy jöjjön vele. Kinyitott egy ajtót a terem túlsó végén,

kimentek a folyosóra, és a folyosón át az Ovális Iroda felé indultak. Nance kinyitotta az ajtót Garret előtt, majd belépve magukra csukta az Ovális Iroda ajtaját. Teljes fél percig állt szótlanul, várva, hogy Garret egy kissé lecsillapodjon. Aztán nagyon nyugodtan csak ennyit mondott neki: − Stu, már megtanulhatnál uralkodni magadon. − De hát Mike, nem látod, hogy kezd szétesni minden? Koslowskinak és most Bassetnek is vége. Szerinted hogy ezek ketten meghaltak, mennyi esélyünk maradt egy következő elnöki futamra? Nulla! − mutatta Garret az egyik levegőbe emelt kezével. − Ezeket kinyírták, Mike. Mi ketten meg állás nélkül leszünk egy éven belül. Ez az egész kezd szétesni, és csak azért, mert az ilyen idióták, mint Dorle nem képesek elvégezni a munkájukat. Nance ránézett Garretre, és egy pillanatra az jutott az eszébe, hogy ennek tényleg elment az esze. − Stu, szedd már össze magadat! Még rengeteg minden történhet a választásokig. Egyáltalán nem használ nekünk, ha így kijössz a sodrodból. Sok dolgunk van még ma este, úgyhogy nyugi! Most az a fontos, hogy magunk mögé állítsuk a közvéleményt. Meg kell találnunk a módját, hogy mindent visszacsináljunk. Nem lesz könnyű, de föl a fejjel! Garret egyetértően bólintott, és Nance ezt mondta: − Na, akkor menjünk vissza, és csak hidegvér! Még huszonnégy órája sincs, hogy Basset házelnök fekete limuzinjában elhagyta a Capitol Building alagsori garázsát. Most pedig, fekete halottaskocsiban hozzák vissza ugyanoda. Ahogy a kocsi megállt, kinyitották a hátsó ajtaját, és egy hat főből álló katonai díszegység tagjai kiemelték a zászlóval leterített koporsót, és áttették egy kerekes targoncára. A Basset képviselő családjával történt egyeztetés után Stevens elnök elrendelte, hogy az ő búcsúztatása is együtt történjen Fitzgerald, Koslowski és Downs már előkészített szertartásával. Mind a négyüknek az állt a végrendeletében, hogy majd a saját államukban földeljék el őket. A merényletek miatt elrendelt fokozott biztonsági intézkedések is azt indokolták, hogy Bassetet három kollégájával

együtt búcsúztassák a fővárosban, s ne rendezzenek neki egy-két nap múlva külön ceremóniát. A földszintig tartó rövid liftezés után a díszegység leemelte a koporsót a targoncáról, majd a hideg kőpadlón lépdelve őt is odahelyezték a társai mellé a négyszögletes, fekete ravatalra. A négy, zászlóval borított koporsó csillag alakban pontosan a Capitol Building hatalmas kupolacsarnokának közepére került, mintha az égtájakat mutatnák. Még nem volt tíz óra, és a katonai díszőrségtől eltekintve az előcsarnok üresen kongott. Ezután mind a négy családnak egymás után lehetősége volt elveszített családtagjától elbúcsúzni. Mindegyikük körülbelül fél órát időzött ott, majd tizenkét órakor beengedték a média embereit, hogy előkészíthessék az esemény közvetítését. Forogni kezdtek a kamerák, majd hosszú sorban a képviselők és szenátorok járultak először a koporsókhoz leróni végső tiszteletüket. Néhány perccel két óra után a törvényhozókat biztonságos helyre irányították, majd megnyitották a kapukat a nagyközönségnek. Washington lakosai egészen éjfélig áradtak a Capitoliumba, aztán lassan elfogytak a részvétlátogatók. Erik Olson szenátor otthoni dolgozószobájában ült, és azon törte a fejét, hogy tényleg érdemes-e kockáztatnia, és megtennie, amitől egyaránt óvta az elnök, az FBI, a Titkosszolgálat meg a saját felesége is. Már majdnem hajnali egy óra volt, de nem bírt aludni. Túl sok minden járt az eszében. Meg volt győződve arról, hogy az lenne az egyedüli becsületes és helyes dolog, ha ott ballagna az ágyútalpak mögött, amelyek a koporsókkal a Capitoliumtól a Fehér Házig gördülnek. Ám Basset fényes nappal történt meggyilkolása minden szenátor és képviselő számára egyértelművé tette, hogy ők is könnyen célponttá válhatnak. Bassetnek valamennyiüknél komolyabb védelmet biztosítottak, mégis milyen könnyen elbántak vele. És nemcsak hogy el tudtak bánni vele, de nyomtalanul el is tudtak tűnni. Sem az FBI, sem a Titkosszolgálat nem akart ismét kockáztatni, és a még élő politikusok a legutóbbi események fényében teljesen egyetértettek velük. Amikor napközben megvitatták a temetési menet biztonsági kérdéseit, véglegesen eldőlt, hogy senki, még a közvetlen

családtagok sem mehetnek a szabadban, a koporsók mögött. És a rangosabb képviselők vagy szenátorok közül egy sem tiltakozott: nem akartak négy társuk sorsára jutni. Olson azonban különböző okokból úgy érezte, hogy neki mindenképp ott a helye a koporsók mögött. Először is, ez egy olyan hagyomány, melyet nem szabad megszakítani, másrészt meg úgy érezte, valakinek mégiscsak meg kell mutatnia, hogy az Egyesült Államok kormánya senkitől sem fél. Valakinek muszáj vezetőként viselkednie. Most az ország minden politikusa testőrök védelmében, zárt ajtók mögött kuksol. Olson nem ítélte el őket, különösen azokat nem, akik Washingtonban töltött politikai pályájuk során nem voltak túl lelkiismeretesek. A Minnesotából származó szenátor a négy legyilkolt politikussal is elég jól kijött, bár nem voltak hamis illúziói az ő jellemükkel kapcsolatban sem. Szerinte mind a négyen a legerkölcstelenebb washingtoni politikusok közé tartoztak. Olson egykor történelmet tanított, így sok társánál jobban aggódott amiatt, hogy a gyilkosságoknak milyen következményei lehetnek az amerikai politika jövőjét illetően. A történelem nagy tanítómester, szokta mondani a tanítványainak. És különböző okokból sokszor ismétli önmagát. Leginkább azért, mert az újkori történelem folyamán az emberek alig változtak, de főleg azért, mert a történelem példákat és ideálokat szolgáltat nekünk. És Olson nem akarta, hogy az, ami most történt, követendő példává váljon a hazájában. Az elmúlt pénteken kezdődött események sorozatát mindenképp meg kell állítani, méghozzá kemény, de igazságos eszközökkel. Demokráciában nincs helye a terrorizmusnak. Valakinek ki kell állnia ezért; valakinek vezetőként kell fellépnie. Valakinek ott kell mennie holnap a koporsók mögött, és meg kell mutatnia, hogy nem fél. Az ezüsthajú svéd már el is képzelte, hogy ott megy egyedül a lassú, kétkilométeres menetben, és nagyon szerette volna tudni, lesz-e valakinek bátorsága csatlakozni hozzá. A fejében végigvette a lehetséges neveket. Vajon kinek lesz majd bátorsága a dologhoz? Aztán hirtelen eszébe jutott egy név, és nem is törte tovább a fejét. Odanyúlt a telefonhoz, és elkezdett tárcsázni egy számot.

Michael megveregette Duke fejét, és ledobta a kulcscsomóját az egyik konyhai polcra. Miközben a kezébe vette a reggeli postáját, megnyugvással tapasztalta, hogy Liz kistáskája még ott van a telefon mellett. Gyorsan átlapozta a levél- és küldeménykupacot, majd visszadobta az egészet a polcra. Miközben a lépcső felé indult, meglazította a nyakkendőjét, és gombolni kezdte az inge nyakát. Duke megindult a sarkában, de Michael megállt a lépcső alján, és jó éjszakát kívánt hűséges lakótársának. Késő volt már, fáradt is volt, de mindenképp szeretett volna valamit elmondani Liznek. A bűntudat túl nagy súlyként kezdett nehezedni a vállára. Dobogó léptekkel fölment a lépcsőn, és benyitott a hálószobába. Liz ott ült az ágynak azon az oldalán, ahol aludni szokott, ha itt van. Kezében könyvet tartott, és Michael egyik szürke, Minnesotai Egyetem feliratú pólója volt rajta. A fiatal kongresszusi képviselő rámosolygott a lányra, és leült melléje az ágy szélére. Erre Liz letette a könyvet és a szemüvegét, majd így szólt: − Elég pocsékul nézel ki, drágám! − Köszönöm − mondta O’Rourke elfintorodva, majd a két tenyerébe temette az arcát, és sóhajtott egy nagyot. Liz megdörzsölte a férfi hátát, és megkérdezte: − Na, min rágódsz? A férfi, anélkül, hogy a fejét fölemelte volna, így szólt: − Szeretnék elmondani neked valamit, csak félek, hogy nem szabadna. Liz erre ledobta magáról a takarót, és meztelen lábbal kilépett az ágyból. Fölállította maga mellé Michaelt is, és lefejtette a férfi kezét az arcáról. O’Rourke közben már átkozni kezdte magát, hogy milyen ügyetlenül fogalmazott. Van annál nagyobb butaság, mint azt mondani egy riporternek, hogy tudsz valamit, amiről nem szabad beszélni? − Na mondd el, mi bánt? − biztatta Liz. Michael erre megcsókolta. Liz viszonozta a csókot, de aztán elhúzódott, megfogta a férfi állát, és a tőle telhető legnagyobb komolysággal ismét megkérdezte: − Mondd, mi bánt? A lelke mélyén Michael tudta, hogy el kellene mondania Liznek, de azt is tudta, hogy nagyon vigyáznia kell. Jobb lesz, ha csak fokozatosan avatja be, gondolta, majd így kezdte: − Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy tudom, kik a gyilkosok? Liznek nagyra kerekedett a szeme. − Ezt ugye nem mondod

komolyan? − Michael viszont bólintott, hogy igenis komolyan mondja. Erre Liz föltette az egyik lábát az ágyra, és eltolta magától Michaelt. − Szóval komolyan? − Mire Michael ismét bólintott. − Kik azok? − Félek, hogy nem kéne neked megmondanom. − De hát miért nem? − kérdezte hitetlenkedve Scarlatti. − Mert ha megtudod, hogy kik azok, azzal félek, téged is belerángatlak valamibe, aminek még nem tudom, mi lesz a vége. − De akkor legalább az FBI-nak elmondod, ugye? Michael a padlót nézve válaszolt: − Nem. Liz erre az ágyra térdelt, és fölnézett rá: − Ezt nem hiszem el. − Pedig elhiheted. − El kell menned az FBI-hoz, Michael. Képviselő vagy. − Drágám! Nem fogok elmenni az FBI-hoz… legalábbis egyelőre még nem. És nem szeretném, ha erről bárkinek is szólnál akár egy szót is. − Erre Scarlatti megdermedt, de Michael így folytatta: − Liz, azért mondtam el neked, mert bízom benned. Kérlek, ne beszélj erről semmit, senkinek se! Liz vonakodva egyezett bele: − Rendben, rendben… én nem fogok róla beszélni senkinek sem. − Majd fölnyúlt, és beletúrt a férfi hajába. − De hát kik azok? Michael belenézett a lány barna szemébe, és azt mondta: − Legjobb lesz a te érdekedben, ha mégsem mondom el. Liz éppen tiltakozni kezdett volna, de a telefoncsörgés megtörte a bizalmas hangulatot. Michael elkezdte keresni a vezeték nélküli készüléket, de aztán rájött, hogy a dolgozószobában lesz, mert föl kellett tölteni. Ha valaki ilyen későn hívja, az nyilván fontos. Így átszaladt a folyosón a másik helyiségbe, és fölkapta a telefont: − Halló. − Michael, ne haragudj, hogy ilyen későn hívlak, remélem, még nem aludtál − hallotta meg egykori főnöke, Olson szenátor hangját. − Nem, még fönn voltam. Miről van szó? Egy kis habozás után, melyből nyilvánvalóvá vált Michael számára, hogy nem egyszerű a dolog, Olson így szólt: − Michael, egy nagy szívességre akarlak kérni. − Tessék, mi lenne az?

− Én úgy döntöttem, hogy holnap beállok a menetbe a Capitoliumtól a Fehér Házig… és eszembe jutott… hogy esetleg te is velem tarthatnál. − Azt hittem, hogy senkit sem engednek a menetbe − csodálkozott O’Rourke, mert eszébe jutott az az irodájában olvasott emlékeztető, melyben az állt, hogy a szenátoroknak és a képviselőknek nem engedélyezik, hogy beálljanak a gyászmenetbe az ágyútalpakon szállított holttestek mögé. − Michael! Én az Egyesült Államok egyik szenátora vagyok. Nincs ember, aki megtilthatná, hogy beálljak abba a menetbe. Hidd el, alaposan átgondoltam ezt a dolgot. Én harminc évig dolgoztam együtt ezekkel az emberekkel, és bár sohasem tartottam túlságosan nagyra őket, úgy érzem, kötelességem, hogy velük legyek az utolsó útjukon. Muszáj, hogy valaki egy kis bátorságot mutasson ebben a városban. − Miért kellene kockáztatnod az életedet azért, hogy tiszteletet mutass a négy legalávalóbb embernek, akit valaha is politikai tisztségbe választottak? Szégyen volt minden, amit csináltak. Nem is tudom, hogy jutott eszedbe ez az ötlet. Olson ettől a választól teljesen kiborult. − Sajnálom, hogy így gondolod. Ha tudom, hogy ennyire utáltad őket, akkor nem kértelek volna, hogy gyere velem − mondta, és el sem búcsúzva lecsapta a telefont. A vonal néma volt, és O’Rourke egy darabig a készüléket bámulva tanakodott magában, hogy visszahívja-e Olsont. Aztán úgy döntött, hogy mégsem, és letette ő is. Két érzés küzdött benne: Olson iránti lojalitása és az undor, amit Koslowskinak és a hozzá hasonlóknak Amerika és az amerikai politikai élet kárára elkövetett bűnei iránt érzett. Dühbe jött, ha arra gondolt, hogy bárki is tiszteletet akar mutatni irántuk. De nehéz volt a döntés, mert ugyanakkor az egész világon senkit sem tisztelt jobban, mint Erik Olsont. Erik és a felesége, Alice, a szülei legjobb barátai voltak. Mikor a szülők meghaltak, Olson megpróbálta pótolni a hiányukat Michael, a két öccse és a húga életében. Michael tekintete a falon levő egyik fényképre esett. Ez a kép az egyetemi diplomaosztón készült, és ott állt rajta Erik és Alice között. De az Olson házaspár a dolgozószoba falán függő többi kép közül is nagyon sokon szerepelt. Az utóbbi tíz évben minden

születésnapon és más fontos eseményen ott voltak, hogy a szülők nélkül maradt O’Rourke családban pótolják a szülőket. A tekintete megpihent az egyik nagyobb méretű, fekete-fehér képen. Ezen nem voltak emberek; az édesanyja készítette nem sokkal a halála előtt. Csak a tó meg az erdő volt rajta a család északminnesotai erdei háza előtt. Friss hóréteg borította a befagyott tavat, és a hó súlyától roskadoztak a hatalmas fenyők ágai. Ez a hóvihar utáni felvétel mindig élete legszomorúbb eseményére emlékeztette. A szülei halála után sokszor érzett késztetést, hogy levegye ezt a képet a falról, mert túl fájdalmas emlékeket ébresztett benne, de aztán mégis elöl hagyta. Egyrészt az irántuk érzett tisztelet miatt, másrészt pedig azért, mert tudta, hogy jobb szembenézni a fájdalommal és a félelemmel, mint elfutni előlük. Ahogy a fotót nézte, a szülei temetése járt az eszében. Ahogy ott állt a hóval borított, hideg temetőben a csípős északi szélben, a sötétszürke felhőktől súlyos égbolt alatt. A többiek már a kocsiban ültek, és várták, hogy ő egyedül is elbúcsúzhasson a szüleitől. Nem emlékszik, meddig állt ott magában, csak arra, hogy rettentő hideg volt, és hogy alig látta a sírt a könnyeitől. Ez a sok emlék most mind előjött, és velük az is, hogy végül Erik Olson jött oda hozzá és vezette el a sírtól, vissza a testvéreihez. Mikor végre elfordult a képtől, meglátta, hogy Liz áll az ajtóban. Kinyújtotta feléje a karját, és elindultak egymás felé. Michael erősen megölelte a lányt, megcsókolta, és azt suttogta neki: − Sohasem akarlak elveszíteni.

15. fejezet Reggel 10 óra 30-tól majdnem 11 óra 30-ig a titkárnőjétől kezdve az Egyesült Államok elnökéig mindenki arról győzködte Olson szenátort, hogy nem volna szabad részt vennie a temetési menetben. De őt már semmiképp sem lehetett az elhatározásáról lebeszélni. Az elnök még egyszer rátelefonált, közvetlenül a menet indulása előtt, aztán mikor neki sem sikerült lebeszélnie, ráhagyták, hogy akkor hát csináljon, amit akar. 11 óra 55-kor megérkezett a Capitolium lépcsőinek aljához a négy ágyútalp, melyek mindegyikét három pár fehér ló húzta. Olson szenátor a kupolacsarnok oldalában állt, és elismerően figyelte a fiatal katonákat, hogy milyen fegyelmezetten emelik le a koporsókat a ravatalról, és milyen méltóságteljesen haladnak velük a kijárat felé. Amikor odalépett az utolsó koporsó mögé, hirtelen egy meleg kéz nehezedett a vállára. Az alacsony, szikár szenátor megfordult, és meglátta Michael O’Rourke mentegetőzve mosolygó arcát. − Erik, ne haragudj a tegnap esti dolgokért − mondta a fiatalember. Olson megveregette O’Rourke karját. − Köszönöm, hogy mégis eljöttél, Michael. Ez nekem sokat jelent. − Ezzel mindketten elindultak, kifelé a nagy ajtón, és lelépkedtek a Capitolium lépcsősorán. A koporsókat az egyes díszegységek sorban föltették a kétkerekű, fekete ágyútalpakra. Mikor az utolsó koporsó is fölkerült a helyére, parancsszó hangzott, és egyetlen dob kezdte el az előírt gyászütemet. A katonai hagyományokhoz illően minden ágyútalp mögött egy lovat vezetett kantárszáron egy katona. O’Rourke, Olson és a szenátor négy testőre besoroltak közvetlenül az utolsó ló után. Újabb parancsszó hangzott el, és a menet elindult a dob ütemére. Az utca mindkét oldalán sok nézelődő volt kíváncsi az eseményre, és sok tévékamera is közvetítette a Pennsylvania sugárúton méltóságteljes tempóban a Fehér Ház felé haladó menetet. Valamennyi tévécsatorna kommentátora hosszasan taglalta, hogy az

életben maradt 531 képviselő és szenátor közül egyes-egyedül Olson szenátor döntött úgy, hogy részt vesz a temetési menetben. O’Rourkeról nem tettek említést, mert őt mindenki Olson egyik testőrének nézte. A marylandi Chesapeake-öbölre néző lankák egyik félreeső, négyholdnyi telkén tekintélyes méretű, vöröstéglás, gyarmati stílusban épült lakóház emelkedett. A Chesapeake partján több hasonló kisebbnagyobb épület emelkedett, de egyiket sem védte ennyi biztonsági berendezés. Már jó néhány éve annak, hogy a tulajdonos közel egymillió dolláros költséggel erőddé alakíttatta át ezt a századfordulós építményt. A külső biztonsági rendszer éjjellátó kamerákból, föld alatti mozgásérzékelők és lézersugaras csapdák tömegéből volt kialakítva. A következő biztonsági rendszert maga a ház különleges kialakítása képezte. Az ablakok mind kettős, golyóálló Plexiglas üvegből készültek, az ajtók egy vasbetonkeretbe három erős sarokpánttal felfüggesztett, öt centinél is vastagabb acéllemezből álltak; s ezekre jött csak a faborítás. Ezenkívül éjjel-nappal négy testőr állt készenlétben. Arthur Higgins volt az erőd tulajdonosa. Azoknak, akik ismerték, vagy már hallottak róla: egyszerűen Arthur. Mióta csak a CIA működött, immár jóval több mint negyven éve, Arthur volt az, aki nem hivatalosan elvégezte számukra a legtöbb piszkos munkát. Amikor Stansfield lett a CIA igazgatója, parancsba adta Arthurnak, hogy szakítson meg minden kapcsolatot nemcsak a Céget, de az USA minden egyéb kormányügynökségét is beleértve. Ő azonban egyszerűen figyelmen kívül hagyta ezt a parancsot. Arthur most a tekintélyes méretű könyvtárszobában ült az íróasztal mellett, és a temetési menet közvetítését nézte a televízión. Ismerte mind a négy meggyilkolt férfit, egyik-másikukat egészen közelről. Nem érzett semmi szomorúságot a haláluk miatt, amin egyébként nem is csodálkozott. Arthur azzal büszkélkedett, hogy neki nincsenek érzelmei. Úgy vélte, az érzelmek csak ártanak a józan ítélőképességnek. Amikor azonban Olson szenátor arcát meglátta a képernyőn, úgy összeszűkült a szeme, mintha nagyon is nehezére esne

elnyomni hirtelen föltörő dühét. Kevés ember volt a világon, akinek a láttán Arthurból ilyen érzelmek voltak képesek kitörni, de Olson szenátor kétségtelenül közéjük tartozott. Nem sokkal azelőtt, hogy a menet elérte volna a Fehér Házat, a CBStelevízió egyik kommentátora rájött, hogy az Olson szenátor mellett haladó férfi nem a testőrök jellegzetes ballonkabátját és napszemüvegét viseli, hanem elegáns sötét öltönyben van, ráadásul drága selyem nyakkendőt kötött hozzá. Gyorsan jelentette a producerének, hogy mi szúrt neki szemet, a producer pedig ugrasztotta az embereit, hogy derítsék ki, ki az illető. Mire a menet elérte a Fehér Házat, a CBS már be is jelentette, hogy Olson szenátor társaságában ott lépdel a menetben Michael O’Rourke képviselő is, ugyancsak Minnesota államból. A kamerák erre mind a jóképű, fiatal képviselőt mutatták, és a különböző csatornák egymással versengve próbáltak minél többet megtudni az ismeretlen képviselőről. A menet végül megállt a Fehér Ház előtt, és a négy koporsót a díszegységek a Keleti Teremben felállított ravatalhoz vitték. A terem addigra már zsúfolásig megtelt külföldi látogatókkal, nagykövetekkel, a Legfelsőbb Bíróság vezetőivel, néhány kiválasztott szenátorral és képviselővel, és persze az első sorokban az elhunyt politikusok családtagjai foglaltak helyet. Mire Olson és O’Rourke a terembe értek, már nem maradt üres szék, úgyhogy megálltak hátul néhány egyéb, már ott álldogáló résztvevő mellett. Miután az utolsó díszegység is letette terhét és elvonult, a kongresszus lelkésze hosszú imát olvasott fel a négy áldozat lelki nyugodalmáért könyörögve. Ezután Stevens elnök emelkedett szólásra, és meglepően rövid, komoly és minden politikától mentes beszédet mondott. Csak az idő előtt lesújtó halált, az imák fontosságát és a hátramaradottak megfelelő lelki vigasztalását emlegette. Őt azután több szenátor és képviselő követte, akik mind csak néhány megható személyes emléket idéztek, s feltűnően tartózkodtak bármilyen vitatható kijelentéstől. A szólásra emelkedő politikusok közül egy sem hozta szóba azt a témát, amely pedig mindenkinek ott motoszkált a fejében, s amit senki sem mert még említeni sem, nehogy ő is az előttük heverő négy társuk

sorsára jusson. Olson szólalt meg utolsóként, de ő is kizárólag az elhunytak családtagjaival kapcsolatban beszélt. A zászlóval letakart koporsókat ezután ismét felemelték, majd kivitték a Keleti Teremből, ezúttal fekete halottaskocsikba téve őket, amelyek az Andrews Légitámaszpontra szállítják majd a holttesteket. Onnan aztán majd C-141B típusú Starlifter csapatszállítók indulnak velük az elhunytak születési helye szerinti különböző államokba. Stevens elnök búcsúzóul hosszasan elidőzve részvétét nyilvánította mind a négy család tagjainak. Mikor a tömeg kezdett kifelé szállingózni az előcsarnokba, Olson így fordult O’Rourke-hoz: − Michael, kell még néhány szót váltanom az elnökkel. Szeretnél vele te is találkozni? O’Rourke lenézett a magasból öreg barátjára, majd a terem túlsó végében álló elnökre pillantott, és így szólt: − Nem, inkább megvárlak itt. Olson, mint korábban is már oly sokszor, csodálkozva nézett a fiatal ORourk-ra, és azon tűnődve magában, vajon miért lett egyáltalán ez a fiú politikus, megkérdezte: − Egyáltalán, találkoztál már az elnökkel? − Még nem. − Na akkor gyere − mondta Olson indulás közben, és az elnök felé mutatott. − Egy porcikám sem kívánja, hogy találkozzak vele. Inkább megvárlak odakint. Olson látta O’Rourke makacs tekintetéből, hogy fölösleges volna harmadszor is noszogatnia. Bólintott egyet a fejével, és Michaelt magára hagyva elindult az elnök felé.

16. fejezet Már jócskán besötétedett, mire O’Rourke leparkolt sötétzöld Chevy Tahoe-jával Scarlatti háza előtt. Harminc percet késett. Már nagyon várta, hogy egy kis időt kettesben töltsön Lizzel, így kettesével vette a lépcsőket fölfelé. Mikor vele lehetett, minden mást elfelejtett, és minden leegyszerűsödött. Kopogott az ajtón, ami egy pillanat múlva ki is nyílt. Ahelyett azonban, hogy Scarlatti a szokásos puszival fogadta volna, a lány rögtön elfordult, és visszasietett a lakásba. O’Rourke el sem tudta képzelni, mivel haragíthatta magára. Nem szokott pontosan érkezni, de ezért Liz sosem haragudott. A lány után nyomulva a konyhába, megkérdezte: − Liz, minden rendben van? De Scarlatti nem válaszolt, hanem odament a tűzhelyhez, és kavart egyet a tésztán. Michael odalépett, és a vállánál fogva maga felé fordította. Látta, hogy könnyes a szeme. Megpróbálta megölelni, de Liz kicsusszant a kezéből. − Na, mi a baj? − Fogalmad sincs, hogy mi a baj, ugye? − kérdezte a lány zaklatottan. O’Rourke csak nézett rá, és megrázta a fejét. − Nem akarom elhinni, hogy nem tudod − ingatta a fejét a lány, és közben a könnyeket törölgette a szeméből. − De jó, akkor megmondom neked, Michael, hogy mi a baj. Képviselő vagy, ha nem vetted volna észre. Na most, van egy pár ember, aki politikusokat gyilkol mostanában, és te véletlenül tudod, hogy kik azok − mondta a férfinak a fejét rázva, majd nagy levegőt véve folytatta: − De annak ellenére, hogy jól tudod, vannak, akik téged is szívesen megölnének, úgy döntesz, hogy kisétálsz a Pennsylvania sugárút kellős közepére, hadd lásson jó pár ezer ember. És nemcsak hogy ilyesmit csinálsz, de eszedbe sem jut, hogy előtte legalább fölhívj, hogy a dolog ne érjen váratlanul.

O’Rourke belenézett a lány nagy, barna szemébe, és közben azt gondolta, hogy ez most igazán nem hiányzott neki. Csak azt tartotta vissza attól, hogy ezt meg is mondja Liznek, hogy tudta, teljesen igaza van. − Ott ülök nyugodtan a szerkesztőségben, mikor valaki odarohan hozzám azzal, hogy ott vagy a tévében. Persze jól tudtam, hogy az FBI szerint senkinek sem szabadna ott lenni a temetési menetben, mert túl veszélyes. Michael, azt a húsz percet senkinek sem kívánom! − mondta Scarlatti, még mindig a könnyeivel küszködve. − O’Rourke megpróbálta megölelni, de a lány eltolta a kezét. − Még nem fejeztem be. Ott ültem, és imádkoztam, nehogy valami történjen veled. És közben állandóan Basset szétlőtt fejének a képe lebegett előttem. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy most foglak elveszíteni − mondta, és zokogva a kezébe temette az arcát. O’Rourke megint meg akarta ölelni, de a lány ismét ellökte a kezét, majd átment a konyha másik oldalára, és megpróbálta kissé összeszedni magát. − Michael, elképzelni sem tudod, hogy mennyire szeretlek − mondta a mennyezetre nézve −, éppen tegnap este te magad mondtad nekem, hogy soha nem akarsz elveszíteni. Mit gondolsz, hogy a fenébe érzem magam?! Azt hiszed, el akarlak veszíteni? Eszedbe jutott akár csak egy pillanatra is, hogy telefonálnod kellene nekem? Egyáltalán eszedbe jutott egész nap akár egyszer is, vajon mi lehet velem… hogy mennyire aggódom, hogy valaki esetleg le akar lőni téged? Te mit éreztél volna, ha rólam van szó? Ha arról van sző, hogy én halok meg? Hát ez az, Michael. Mert akkor vége a jövőnknek, minden közös álmunknak egyszerre vége, érted? Akkor nem születnének gyerekeink, és nem látnánk őket felnőni. Nem érted, Michael, hogy ez az én életem is? O’Rourke odament a lányhoz, és átölelte. Liz megint el akart húzódni, de ő erősen tartotta, és odahúzta a fejét a mellére. Aztán halkan a fülébe súgva vigasztalni kezdte: − Kedvesem, úgy sajnálom! Tényleg hívnom kellett volna téged, de hidd el, egy pillanatig sem voltam veszélyben. − Hogy mondhatod, hogy nem voltál veszélyben? Egész héten politikusokra vadásztak! Hisz téged is nagyon könnyen… Michael rátette az ujját a lány szájára. − Mert tudom, hogy

kicsodák, Liz… és azt is, hogy engem sohase akarnának bántani. Ismét elkezdődött egy új nap, és a Fehér Ház alagsorában egy titkos ügynök épp egy eldugott helyen lévő ajtót nyitott ki Stu Garret előtt. Az elnök hivatalvezetője bement, és helyet foglalt egy másik titkos ügynök mellett. Majd az előttük levő számos monitor egyikére nézve, a fülébe illesztett egy pár fülhallgatót. Az egyik monitoron Stevens elnök az Ovális Irodában állt a kandalló előtt a mai első, reggelivel egybekötött kihallgatására várva. Egy pillanat múlva nyílt az ajtó, és Olson szenátor lépett be az irodába. Az elnök odament hozzá, és megrázta vendége kezét: − Jó reggelt, Erik. − Garret olyan tisztán hallott minden szót, mintha közvetlenül ott állna kettejük mellett. Stevens elnök odavezette Olsont egy reggelihez terített kisasztal mellé, majd mindketten leültek. Egy komornyik lépett az irodába, és elkezdte felszolgálni a reggelit. Olson zabkását kapott nádcukorral meg egy félbevágott grépfrútot, az elnök pedig szokásos gabonapelyhét fölözött tejjel és gyümölcssalátával. A komornyik kitöltötte a kávét, majd magukra hagyta őket. Az elnök megtörölte a száját egy kendővel, és így szólt: − Erik, szeretném, ha tudná, mennyire örülök, hogy ezt a találkozót kezdeményezte, különösen most, hogy ilyen helyzetbe kerültünk, és hogy az utóbbi időben pártjaink között gyalázatos a munkakapcsolat. Olson bólintott, jelezve, hogy szerinte is kellemetlen ez az állapot. − Örülök, hogy elfogadta az ajánlatomat erre a találkozóra, elnök úr. Hisz tudom, hogy ön most nehéz időket él. − Mindannyian nehéz időket élünk. − Igen, azt hiszem, igaza van − sóhajtott Olson. − Azért is vagyok most itt. A kialakult helyzetben fölül kellene emelkednünk a pártérdekeken − mondta Olson, majd mint aki a megfelelő kifejezést keresi, szünetet tartott. − Nagyon aggaszt az a lehetőség, hogy pártom egyes tagjai netán azt javasolnák, hogy teljesítsünk néhány olyan dolgot, melyet ez a csoport követel. Az elnök erre a megjegyzésre kissé fölvonta a szemöldökét. −

Pártjuk elveit ismerve és a jelenlegi nagy nyomás alatt ezt el is tudom képzelni, csak persze nem szeretném, ha bekövetkezne. − Én sem szeretném, uram − mondta Olson előbb a zabkására, majd ez elnökre nézve. Az elnök bólogatott, mintegy jelezve Olsonnak, hogy figyeli, mit akar mondani. − Múlt pénteken új fejezet kezdődött az ország történelmében, méghozzá egy nagyon veszélyesnek ígérkező fejezet. Az az ötlet, hogy egyetlen kis csoport, ráadásul erőszakos úton, elkezdené diktálni, hogy mit kell csinálnunk ebben az országban, teljesen ellentétes azokkal a demokratikus elvekkel, amelyek alapján ez az ország felépült. Ezeket a terrorista cselekedeteket tökéletesen, sőt szenvedélyesen el kell utasítanunk, ha azt akarjuk, hogy Amerika jövendő nemzedékei is civilizált és demokratikus módon éljenek. A szenátor megállt, majd rövid szünet után folytatta: − Ahogy ön is mondta, az utóbbi időben a pártjaink közötti kapcsolatok gyalázatosak. Persze leginkább az ön költségvetési javaslatával kapcsolatos vitáink miatt. De nekem az az érzésem, hogy most félre kellene tennünk ezeket az ellentéteket, és tovább kellene lépnünk, hogy egységes frontot tudjunk létrehozni. Persze ehhez mindkét oldalról kompromisszumokra volna szükség, de most az a fontos, hogy egy pillanatra se merülhessen fel annak a lehetősége, hogy beadjuk a derekunkat a terroristáknak. Stevens elnök hátradőlt a székében. − Egyetértek. Szó sem lehet arról, hogy beadjuk a derekunkat. Nekem az első pillanattól fogva ez volt az álláspontom. Amiatt viszont aggódom, hogy maga szerint a pártjában vannak olyanok, akik személyes vagy politikai előnyök céljából ki akarják használni ezt a helyzetet. Mit javasol, milyen útonmódon kellene most lépnünk? − Szerintem össze kellene hozni a két párt vezetőit, hogy megvitassák, mit kellene ahhoz megváltoztatni az ön költségvetésében, hogy az simán, sőt zajos sikerrel menjen át a képviselőházban és a szenátusban is − mondta Olson, majd rákönyökölt az asztalra, és úgy várta az elnök válaszát. − Erik, mielőtt ez az egész kalamajka elkezdődött, nekem épp elég szavazatom volt a büdzsé elfogadtatásához. Szerintem nem kell benne

változtatni semmit sem. Olson szúrós szemmel nézett Stevens szemébe. − Elnök úr, ha ma lenne a szavazás, semmi esélye sem volna, hogy megkapja a szükséges számú szavazatot Koslowski és Basset kiesett, és a merényletektől a megmaradt képviselők rettentően beijedtek. Már arról kezdenek pletykálni, hogy néhányan a legszívesebben lemondanának. − Olson megállt, hadd eméssze meg az elnök a hallottakat. − Egyetlen dolog fogja az ön költségvetési javaslatát átsegíteni: egy erős, egységes kétpárti vélemény, amely pedig nem alakulhat ki engedmények nélkül. Nem mondom, hogy drasztikus engedmények kellenek, csak azt, hogy az elképzeléseinknek félúton kellene találkozniuk. Az elnök igenlően bólintott. Ennek a javaslatnak már kezdte látni az értelmét. így a két államférfi tovább beszélgetett újfajta szövetségük lehetőségeiről, több emelettel alattuk pedig Garret fejében már pörögni is kezdtek a kerekek. Ez tényleg a legjobb kivezető út, gondolta magában. Egységbe fogni össze a két pártot, középen az elnökkel. Ezt egyből megkajálja a közvélemény, Stevens pedig még erősebbnek látszik majd, mint valaha. Népszerűségi mutatói a plafonig szöknek, és nem lesz senki az egyik pártból sem, akinek esélyei lennének vele szemben a következő elnökválasztáskor. Akkor pedig Garret is megszerezheti bármelyik pozíciót: külügyminiszter, hadügyminiszter, vagy bármi lehet, amire csak kedve támad. McMahon tíz perc késéssel érkezett Roach igazgató irodájába a félnyolcas megbeszélésre. − Elnézést, Brian, de egy olyan vitába bonyolódtam, amihez most csak az időm, az energiám és különösképpen a politikai dörzsöltségem hiányzik. Roach irodájában a tárgyalóasztalnál ült. Katonás rendben álltak előtte a hatalmas asztalon a különféle ügyek dossziéinak kupacai. Sokkal jobban szeretett itt dolgozni, mint a sokkal kisebb íróasztalánál. McMahon lehuppant egy székre, közel az asztalfőhöz, ahol Roach helyet foglalt. Roach már előre tudta, hogy bármi is bosszantja McMahont, azért hamarosan az ő feje is fájni fog, de azért megkérdezte: − És min vitáztatok, Skip?

− Azon, hogy az elnöktől kezdve Nance-ig, a hadügyminisztertől a közös vezérkari főnökig senki, de komolyan mondom, az égvilágon senki sem akar együttműködni abban, hogy belenézhessünk a Különleges Erők személyi anyagaiba. − De hát miért? − Röviden azért, Brian… mert pont abból élnek, hogy nem szabad megbízni senkiben sem. − McMahon hitetlenkedve ingatta a fejét. − Szerintem azt hiszik, hogy legalább száz ügynökkel akarunk fölvonulni a Pentagon kapujához, hogy elkezdjük átnyálazni az összes titkos aktájukat. De nem érdekel, mit gondolnak. Mindenáron bele kell néznem azokba az aktákba, ha üldözési mániájuk van, ha nem. Jó, majd egyeztetek velük állandóan, és megpróbálok tapintatos lenni, de muszáj megkapnunk a betekintési engedélyt. Roach bólintott. − Jó, majd foglalkozom ezzel is ma délelőtt, és délutánra megmondom, mit tehetünk. Mi egyebet hoztál még nekem? McMahon két dossziét nyújtott oda a főnökének. − Ezek a Bassetgyilkosság ballisztikai és boncolási jelentései. Tegnap késő este kaptam meg mind a kettőt. − Van bennük valami különleges? − Hát, van egy érdekesség. A fiúk a lenti laborban meg vannak győződve arról, hogy a lövedékben nitroglicerin volt. − Na ne mondd! − De igen. Szerintem azért, mert ez a legbiztosabb módja annak, hogy egy golyóval is biztosra mehessenek. − Ezt értem. Csakhogy hogyan jut hozzá valaki egy nitroglicerin hegyű lövedékhez? − Ennek épp most nézünk utána. Meghagytam a ballisztikusainknak, hogy beszéljenek a hadsereg szakértőivel, akik talán tudják, ki szokott szórakozni ilyesmivel. Nálunk ez természetesen be van tiltva, de a laborban azt mondják, valószínűleg van néhány kisebb cég külföldön, ahol az effajta lövedékek mégis beszerezhetők. Roach becsukta a ballisztikai jelentést, és rátette a később elolvasandó dossziék tetejére. − Érdekes − mondta −, lehet, hogy talán be kellene vonni a CIA-t is, legalábbis ebben az ügyben. Nekik mégis nagyobb külföldi kitekintésük van, mint az egyszerű katonáknak.

− Tulajdonképpen már nekem is eszembe jutott, és van is ezzel kapcsolatban egy kérésem − mondta McMahon egy kis szünetet tartva −, szeretném egy időre kölcsönkapni Irene Kennedyt a CIA-től. − Stansfield terrorizmus-szakértőjére gondolsz? − Pontosan. Roach röviden feljegyezte a dolgot magának. − Rendben, föl fogom hívni Stansfieldet, ahogy itt végeztünk. Szerintem nem lesz vele probléma. − Akkor köszönöm. Már majdnem dél volt, amikor Garret kilépett az Ovális Irodából, mert „valamiért át kellett mennie a szobájába”. Nagyon eredményes volt ez a délelőtt, és Olson segítségével az új koalíció sokkal hamarabb kezdett összejönni, mint gondolták volna. Hisz pártállástól függetlenül az összes politikus egyformán be volt rezelve, így a számokban mérhető erő mindenki számára vonzónak tűnt. Garret belépett az irodájába, és mohón rágyújtott. Néhány perc és egy újabb cigaretta múltán Nance kukkantott be, majd becsukta maga mögött az ajtót. Mikor meglátta Garret arcán az elégedett mosolyt, megkérdezte: − Na, mitől vagy így földobva? − Mindjárt elmondom. De te miért jöttél? − Tegnap este fölhívott egy… barátom, aki azt mondja, le kéne ülnünk vele, hogy megvitassunk egy-két kínálkozó lehetőséget. − És mégis, ki lenne az a barát? − Arthur − mondta Nance az előzőeknél jóval halkabban. Garret egy kicsi elgondolkodott. − És mondott is valamit azokról a lehetőségekről? − Ő nem nagyon szeret telefonon tárgyalni ilyesmiről. Csak annyit mondott, hogy szívesen látna bennünket ma este vacsorára a birtokán. Garret megrázta a fejét. Szívesen találkozna Arthurral, de a ma este nem alkalmas. − Ma nem megy, és szerintem neked sem. Az elnök Olson szenátorral együtt egy előre elkészített nyilatkozatot készül fölolvasni ma este nyolckor, mindkét párt nagyágyúinak a jelenlétében − mondta Garret, és várta, hogy ez a hír vajon kivált-e valamilyen érzelmi megnyilvánulást mindig hűvös barátjából. Nem nagyon

csodálkozott, amikor látta, hogy Nance-nek a szeme sem rebben. − Az elnök azt fogja bejelenteni, hogy a hétvégén Camp Davidben zárt ajtók mögötti csúcstalálkozót tart, amelyre mindkét párt vezetőit meghívta. Olson szenátor ugyanis ma reggel békejobbot ajánlott, és mi kész örömmel fogadtuk, ők is hajlandóak lesznek nagy csinnadrattával demonstrálni, hogy az elnököt támogatják a terroristákkal szemben, sőt együtt kívánnak dolgozni velünk azért, hogy mielőbb megszavazza az új költségvetést a képviselőház és a szenátus is. − Na és mit kérnek mindezért cserébe? − Jó, hát fognak néhány kisebb változtatást kérni a költségvetési tervezetben, de a dolognak az a lényege, hogy kívülről ebből majd főleg az fog látszani, milyen ügyesen össze tudunk fogni, ha baj van. Stevens tetszési indexe megint a plafonon lesz! − És azt képzeled, hogy ezt a sok önző nagyfejűt mind sikerül egyformán boldoggá tenni? − Jó, jó, tudom, hogy nem lesz könnyű, de ahhoz képest, hogy huszonnégy órával ezelőtt hol tartottunk, mégiscsak isteni ajándék − mondta Garret, és szigorúan nézett Nance-re. − úgyhogy ne akard elrontani az örömömet, minden energiámra szükségem lesz, és még hosszú nap áll előttünk. Nance egy kis mosolyt erőltetett magára. − Rendben. És mit akarsz, mit mondjak a barátunknak? Garret gondolkodott egy darabig. − Mondd azt, hogy megpróbáljuk összehozni vasárnap estére. Van egy kis esély rá, hogy addigra meg tudunk lógni Camp Davidból, de ne ígérd azért száz százalékra. Ann Moncur kicsivel déli egy óra után bejelentette a sajtónak, hogy az elnök a képviselőház és a szenátus többségi és kisebbségi pártjának vezetői jelenlétében este nyilvános bejelentést kíván tenni. Hopkinsonnak sikerült meggyőznie Garretet és az elnököt is, hogy a sivár fehér házi sajtószoba helyett a díszes és méltóságteljes Keleti Teremben gyűljenek össze. Az elnök pontosan ott fog állni, ahol egy nappal korábban a koporsók voltak felravatalozva. Hopkinson szerint a sajtó nem fogja kihagyni a dologban rejlő jelképességet, különösen, ha ő majd jó előre fel is hívja erre néhány neki lekötelezett tudósító

figyelmét. Az elnök úgy fog itt megjelenni, mint egy főnix, a mesebeli madár, amelyik a korábbinál erősebben és tisztábban kel életre a hamvaiból. Mindenki érteni fogja a hasonlóságot, hogy az elnök az elmúlt hét megpróbáltatásai után, íme a korábbinál is erősebb és alkalmasabb vezetőként kel új életre. Hopkinsonra rájött a kuncogás, olyan izgatott lett az új lehetőségtől, hogy megint ő befolyásolhatja a tömeget. A média máris türelmetlenül készülődött az új koalíció bejelentésére. Már ki is osztották a sajtónak az elnök esti bejelentésének a szövegét, és a legtöbb tudósító most ismerkedett vele. Hopkinson az ajtófélfának támaszkodva várakozott, és pontban este nyolc órakor megadta a jelet a kameráknak, hogy kezdődhet az élő adás. Egy pillanattal később az elnök belépett a Keleti Terembe, nyomában a két párt több, vezető képviselőjével. Miután Stevens elfoglalta a helyét a pódiumon, a pártvezetők a háta mögé sorakoztak, megfelelően hangsúlyos hátteret alkotva a bejelentéshez. Stevens olyan arckifejezéssel kezdte a beszédét, mint egy csatába induló tábornok. − Jó estét, amerikai honfitársaim! Az elmúlt hét nehéz időszak volt hazánk életében. Elveszítettük néhány legjobb vezetőnket. Négy embert, akik mindenüket feláldozták hazájukért… a mi hazánkért. Meg szeretném kérni önöket még egyszer, hogy emlékezzenek meg róluk imáikban. − Ezzel az elnök rövid szünetet tartva, ünnepélyesen meghajtotta a fejét. Hopkinson kissé oldalt állt, s jobban hasonlított egy színházi rendezőre, mint a Fehér Ház kommunikációs igazgatójára. Most is elismerően bólintott, hogy az elnök nem felejtette el, amit néhányszor elpróbáltak: az imához hasonló főhajtást. Stevensszel kilencszer egymás után próbálták végig a beszédet. Hopkinson mind a kilencszer aprólékosan elemzett minden egyes gesztust és mozdulatot, míg úgy nem látta, hogy már tökéletes. Most ott állt, és figyelte, jönnek-e egymás után a fejbólintások, kézmozdulatok, arckifejezések, s társul-e hozzájuk a megfelelő elnöki hanglejtés. Stevens ismét fölemelte a fejét, és a tőle balra elhelyezett súgógépről olvasta tovább mondandóját: − Nemzeti történelmünk során sokszor kerültünk már nehéz helyzetbe. De erőnknek és

sokszínűségünknek hála, mindig sikerült túlélnünk őket. Túléltük őket, mert országunk vezetőiben mindig volt erő ahhoz, hogy ilyenkor személyes becsvágyaikat félretéve összefogjanak, és azt tegyék, ami egész Amerika javát szolgálja. Ma este is ezért vagyunk itt − mondta az elnök, majd a mögötte álló csoportra mutatott: − Ezek a férfiak annak a két pártnak a vezetői, amelyeknek a segítségével Amerika naggyá tudott válni. Közönséges hétköznapok során a legtöbb kérdésben nehezen tudunk megegyezni, ám amikor legbecsesebb tulajdonunknak, a demokráciának a szövete kezd fölfesleni, mindenki kivétel nélkül ismét összefog. Ezért gyűltünk össze itt ma este. Hogy közösen kijelentsük: félreteszünk minden véleménykülönbséget, hogy egyesítsük erőinket. Nem fogunk meghunyászkodni a terroristák követelései előtt. Országunk demokratikus alapelvei sokkalta fontosabbak, mint bármelyikünk egyéni elvei. Holnap délután Camp Davidbe fogok repülni a képviselőház és a szenátus vezetőinek társaságában. A hét végén közösen át fogjuk ismét nézni költségvetési törvényjavaslatomat, és kidolgozzuk a két párt közös munkaprogramját az elkövetkező évre. Hisz azért választottak meg minket, hogy így együttesen − mutatott ismét Stevens a mögötte állókra − helyes úton kormányozzuk ezt az országot, nem pedig azért, hogy terroristák zsarolásainak engedelmeskedjünk! A szőke merénylő az elnök beszédét figyelte a tévében, de közben azt vette át magában még egyszer, hogy mi mindent kell még elintéznie, mielőtt ismét fölkel a nap. Föl is állt a díványról, és lement a társasház közös pincéjébe. Megállt a saját rekeszénél, és ellenőrizte, hogy sértetlen-e a tároló ajtajának alsó sarokpántjára cseppentett viasz. Mikor meggyőződött arról, hogy senki sem nyitotta ki az ajtót, mióta lezárta, négy ajtóval továbbment a ház egyik idősebb lakójának a pincerekeszéhez. Itt ismét ellenőrizte a viaszpecsétet, majd kinyitotta az ajtót. Belépve a háromszor háromméteres helyiségbe, odébb tolt a hátsó falnál néhány dobozt, míg elő nem került egy méretes, rozsdamentes acélból készült láda. Megvolt vagy huszonöt kiló, de a bérgyilkos könnyedén fölkapta, és fölvitte a lakásába. Letette a hálószobája padlójára a ládát, kinyitotta a zárat, és fölhajtotta a fedelét. A ládában

volt egy piros sídzseki, egy pár erős bakancs, egy Chicago Cubs baseballsapka, egy hosszú barna hajból készült paróka, egy különleges szemüveg, egy nagy videokamera, egy kis, piros szerszámosdoboz, és egy jó nagy, fekete hátizsák. A férfi beletett a hátizsákba egy pár futócipőt, egy futónadrágot, egy sötétkék melegítőnadrágot és felsőt, meg egy felirat nélküli, sötét baseballsapkát, majd visszacsomagolta a többi fölszerelést. Amikor végzett, kitépett egy hajszálat a feje tetejéről, és odahelyezte a kisasztalon levő könyv mellé. Körülnézett a lakásban, hogy jól megjegyezze, pontosan mit, hol hagyott, fölkapta a fémládát és a hátizsákot. Jól bezárva maga mögött a lakás ajtaját, ismét lement a pincébe, és visszavitte a ládát az öregúr rekeszébe. Bezárta az ajtót, majd egy darab fekete gyertyát halászott elő a zsebéből, meggyújtotta, letérdelt vele, és a folyékony viaszból egy cseppet odacsöppentett az alsó sarokpántra. Mikor meggyőződött róla, hogy a viasz megszilárdult, följebb ment a lépcsőn egy szinttel, és a nem túl nagy földszinti előtérből kilépett a járdára. Valójában ugyan nem dohányzott, de most elővett egy csomag Marlborót a zsebéből, és rágyújtott. Lazán pöfékelt a cigarettából, bár nem szívta le tüdőre a füstöt. Közben összehúzott szemmel módszeresen végigpásztázta a szemben levő lakóház minden egyes ablakát, hogy nem áll-e valaki az elhúzott függönyök mögött, vagy nem látja-e valahol egy ráirányuló kamera kerek lencséjét. Ha már nyomába ért az FBI, akkor ott kell lenniük valahol. Nem hitte, hogy már ideértek volna, de arra is figyelmeztette magát, hogy a megfigyelésnek épp az a lényege, hogy észrevétlenül kell végrehajtani. Amikor átnézte a közvetlen környéket, kipöckölte a csikket az úttestre, és elsétált. Hét-nyolc háztömbnyit is haladt itt-ott véletlenszerűen irányt váltva, és figyelte, követik-e. Mikor már biztonságban érezte magát, befordult egy keskeny sikátorba, és leguggolt két szemetestartály mögé. Gyorsan föltette a parókát, a sapkát, a szemüveget, és magára húzta a piros dzsekit is. A keskeny kis utca túloldalán már másik emberként lépett elő. Az előzőekhez képest nagyobbakat és lassabban is lépett, és a testtartása sem volt már olyan sportos. Három újabb háztömböt haladt, aztán megállt egy telefonnál, és beütött egy telefonszámot. Alighogy egyet

csörrent, letette, majd várt harminc másodpercet, és tárcsázta ugyanazt a számot. Most öt csöngés után tette le. Két háztömbbel odébb beszállt egy ott álló krémszínű Ford Taurusba, és elhajtott vele. A két férfi egy annapolisi kocsma biliárdtermében a dákóira támaszkodva Coors Light sört iszogatott. Egyikük sem szerette különösebben ezt a fajta sört, csak alacsonyabb alkoholtartalma miatt választották ezt. A magasabb éppen a biliárdgolyókat állította fel újra, amikor egyet csörgött az övére tűzött mobiltelefon. Mindketten az órájukra néztek, és elkezdték számolni a másodperceket. Pontosan harminc másodperccel később ötöt csengett a telefon. A két férfi még nem indult sehová sem, továbbjátszottak, de most már csak kávét ittak közben, mert tudták, hogy hosszú éjszaka előtt állnak. Ted Hopkinson örömtől sugárzó arccal csörtetett be az Ovális Irodába. Az elnökön még javában dolgozott Hopkinson egyik munkatársa: épp a sminket mosta le az arcáról. − Elnök úr! Kitűnően csinálta! Időtlen idők óta nem láttam ilyen lelkesnek a sajtót. Megették az egész beszédet, mindenestől. Stevens maga is kissé elvigyorodott. − Igen, azt hiszem én is, hogy bejött − mondta, és fejével a négy bekapcsolt tévé felé intett. Csak az ABC-csatoma hangját hallották. A három országos csatorna meg a CNN fővárosi tudósítói a Fehér Ház körül négy különböző helyszínen állva foglalták össze az elnök beszédét a nézőknek. Majd sorban átadták a szót a stúdiókban ülő műsorvezetőknek, akik a behívott politikai elemzőket faggatták a véleményükről. Az egész média lelkesedett, a sztori tálalása megtette a magáét, és az egekbe szöktek a nézettségi adatok. A nagyközönség étvágya úgy látszik, kielégíthetetlen, ha ilyen drámai eseményeket tálalnak nekik élőben. Mikor a sminkes végzett, az elnök visszagombolta az inge legfölső gombját, és helyére igazította meglazított nyakkendőjét is. Hopkinson most a tévéről az elnökre nézett, és így szólt. − Biztos vagyok benne, elnök úr, hogy holnapra a népszerűségi mutatói is új csúcsokat döngetnek.

Garret és Nance lépett a szobába. Garret elismerően veregette meg Hopkinson hátát, majd az ajtó felé intett a szemével. Erre Hopkinson a sminkessel együtt csendesen kiment az Ovális Irodából. Garret fülig érő szájjal mosolygott az elnökre: − Szép munka volt, Jim! Stevens mosolyogva nézett vissza: − Köszönöm. Garret alig bírta visszafogni kitörő lelkesedését: − El sem akarom hinni, milyen jól összeáll ez a dolog. Zabálja a sajtó. Ha el tudjuk fogadtatni a költségvetést, nem is kell már jövőre választásokat tartani. − Garret alig tudott betelni örömével, hogy ilyen hamar sikerült bebiztosítani a második elnöki ciklust Már előre örült, hogy nem kell neki megint hónapokig összevissza kampányolnia országszerte. Azért lesz elég munka így is, de nem lesz az az őrült rohanás, mint a múltkor. Ahelyett, hogy naponta három államot is bejárnának, és kétóránként a tömeg elé állva kéne robotolniuk, nyugisan lehet majd csinálni. Elég lesz innen a Fehér Házból egy jól irányított tévékampány is. Nem kell minden jöttmenttel állandóan az a rengeteg kézfogás és ölelkezés − gondolta Garret magában elégedetten. Nance egy kicsit távolabbról figyelte az elnököt és Garretet. Hagyta még őket, hogy egy kicsit ábrándozzanak a második menetről, de aztán közbelépett. − Sajnálom, hogy meg kell zavarnom ezt a kis ünnepséget, de azok a választások azért még messze vannak, és nagyon is sok minden történhet addig. − Erre a megjegyzésre az elnök is, meg Garret is fölkapta a fejét, és kissé elkomolyodtak. − Tényleg nagy munka volt ilyen hamar összekovácsolni ezt a koalíciót, és remélem, ha minden jól megy, ki is tart majd egy darabig… De azért ne feledjük, hogy ez az új szövetség épp olyan gyorsan szét is eshet, mint amilyen gyorsan összejött − mondta Nance, majd kis hatásszünetet tartva folytatta: − A New York Times mai fölmérése szerint az országszerte megkérdezett emberek harminchét százaléka egyáltalán nem sajnálja, hogy Bassettel, Koslowskival, Fitzgeralddal és Downsszal leszámoltak. Az az érzésem támadt, hogy az átlagember együtt érez a merénylőkkel. Az embereknek, mint általában, elegük van már a politikából, és ha nem vigyázunk, még a végén mi csinálunk holmi hős sárkányölőket ezekből a gyilkosokból. Pedig vigyáznunk kell velük. Nem fognak nekünk békét hagyni. − Nance most odasétált a kandallóhoz, elgondolkozva ütögette az egyik ujjával a szája szélét.

− Újból le fognak csapni, és egész addig folytatják, amíg vagy meg nem tesszük, amit követelnek, vagy amíg el nem kapjuk őket. − Nance most megfordult, az elnökre és Garretre nézett. − Inkább reménykedjünk abban, hogy valamit elügyetlenkednek, mert ha nem, fuccs az egész koalíciónak. Mert nem lesz senki sem, aki kockára akarná tenni az életét, ha tovább forrósodik a helyzet. A merénylő a helyi ABC-tévéstúdióval szemben parkoló kocsiban ült. Nem ez volt az első eset, hogy itt várta a Fehér Háztól visszaérkező közvetítőkocsit, de tudta, hogy ez lesz az utolsó. A kocsi nem sokkal éjfél után meg is érkezett, és behajtott a föld alatti parkolóba. Várt még vagy húsz percet, aztán kiszállt a kocsijából, vállára vett egy kamerát, és jól lehajtotta a fejét. A sapkaellenző és a kamera eltakarta az egész arcát. Ahogy belépett a bejárati ajtón, egy riporternő és egy operatőr jött éppen kifelé. Mindketten piros sídzsekit viseltek, bal mellükön a nagy ABC-felirattal. A merénylő továbbra is jól lehajtotta a fejét, és a föld alatti garázs felé igyekezett. Mikor beért a garázsba, a szabad kezével intett egyet a nagy üvegablak mögött üldögélő biztonsági őrnek, aki az asztalra föltett lábbal a tévét bámulta. Az őr fölpislantott, de mikor meglátta a jól ismert piros dzsekit és a kamerát, már vissza is fordította a tekintetét a tévére. A merénylő végigment a személyautók és mikrobuszok hosszú sora mellett, míg meg nem találta a piros rendszámú közvetítőkocsit. Harminc másodpercbe sem telt, és már ki is nyitotta a zárat. Nagy nyugalommal elhúzta az oldalajtót, beszállt, majd behúzta maga mögött. Letette a kamerát, elővett a hátizsákjából egy elektromos csavarhúzót, és hozzáfogott a munkához. Egy perc múlva már le is emelte a központi kapcsolószekrény fedelét, és keresni kezdte a megfelelő kábeleket. Mikor megtalálta őket, gondosan beszerelt egy magával hozott transzpondert. Mikor ez megvolt, néhányszor kipróbálta az elektronikus távkapcsolót, majd visszacsavarozta a kapcsolószekrény fedelét. A szerszámait összeszedve kilépett a közvetítőkocsiból, és visszazárta az ajtót. Kifelé menet ismét elhaladt az őr ablaka előtt, de vigyázott, hogy a sapkaellenző és a kamera jól takarja az arcát.

Kint beszállt a Ford Taurusba és a K utcán nyugat felé végighajtott a belvároson. Már majdnem éjjel egy óra volt, így alig volt forgalom. Jó pár kilométerrel később rákanyarodott a Wisconsin sugárútra, és észak felé indult. Georgetownban már sokkal élénkebb volt a gyalogosforgalom, mert a fővárosi munkaerő fiatalabbjai meg az egyetemi hallgatók már elkezdték a hétvégi bulikat. A Wisconsin sugárút és a Harmincnegyedik utca sarkán beállt a Safeway parkolójába. Még ezen a késői órán is félig tele volt a parkoló. Pont ez volt az, amit akart. Ha jön is errefelé rendőrautó, nem érdekli őket az éjjel-nappali üzlet parkolójában egy kocsiban üldögélő férfi. Azt hiszik, a feleségére vár, aki bement venni valamit. Egy mellékutcában sokkal feltűnőbb lenne így várakozni. Behúzódott a kocsival a parkoló hátuljába, és fölhajtotta a kormányt, amennyire csak lehetett. Előszedett egy nagy, zöld szemeteszsákot, és vetkőzni kezdett. Sorban beledobálta a zsákba a sapkát, a parókát és a szemüveget. Majd kibújt a dzsekiből, azt is beletette a zsákba, utána meg a kamerát és a kis, szerszámos ládikót. Gyorsan kibújt a bakancsból, és levetette a nadrágját, de még az alsónadrágját is, így most már deréktól lefelé meztelen volt Elkezdte fölhúzni a futónadrágot és a sötétkék melegítőnadrágot. Most a flanelingét vetette le és cserélte át melegítőfelsőre, fölhúzta a viseltes futócipőt, majd ellenőrizte, hogy minden, még a fekete hátizsákja is bent van-e a szemeteszsákban. Megfordult a kocsival, áthajtott a parkolón, és visszafelé indult a Wisconsin sugárúton. A szemeteszsákot beledobhatta volna a bevásárlóközpont valamelyik nagy szeméttartályába is, de ott könnyen megtalálhatták volna a hajléktalanok, azok pedig gyakran fecsegnek a rendőröknek. Már korábban kinézett magának egy kisebb irodaépületet, ahonnan általában péntek reggelenként viszik el a szemetet. Öt perc múlva el is érte a vörös téglából épült irodaházat, behajtott a mögötte lévő kis utcába, és megállt. Kiugrott a kocsiból, fölhajtotta az egyik kuka tetejét, odébb lökdösött néhány nejlonzsákot, betette a magáét, majd befedte ismét a többivel, óvatosan visszaengedte a szemetes tetejét, hogy ne csapjon zajt vele, és visszaült a kocsiba. Pillanatokon belül ismét a Wisconsinon volt, s most déli irányba indult. Néhány perc múlva már a Potomac Palisades lakónegyedben

kanyargott. Amikor elérte a Potomac sugárút és a Manning Place Lane kereszteződését, leparkolt, kiszállt az autóból, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót. A hőmérséklet négy-öt fokra hűlt, és könnyű szél kergette a földön a száraz, őszi leveleket. Az időjárás-előrejelzés ma reggelre ködöt ígért, de még nyoma sem volt; talán csak a Potomac folyó fölötti meredélyeken volt még kialakulóban. Az utca másik oldalán egy keskenyebb fűsáv szegélyezte az úttestet, azután azonban sűrű erdő következett, mely lefelé nyúlt végig a Potomac Parkon majd a Palisades Parkon át egészen a folyóig. A merénylő átvágott az utcán, majd a füves sávon, és behatolt a fák közé. Itt hamar megtalálta a keskeny ösvényt, amelyen már járt korábban, és tudta róla, hogy kanyarogva vezet lefelé a lejtős, sűrű fákkal borított domboldalon. Figyelve, hogy nem veszik-e észre egy arra járó autóból, bevetette magát egy kisebb, lefelé vezető szurdokba. Mikor elérte a folyót, egy nagyobb fa fedezékéből fölnézett a Washingtonból Virginiába vezető Lánchíd oldalára. A híd lámpái halványsárga fénybe borították a fák tetejét, de nem értek el a sűrű mélyére, ahol ő leskelődött. A Palisades Park nem olyan, mint a szokásos fővárosi parkok. Itt nincsenek sem softball-, sem focipályák. Néhány ösvényen kívül, amit a futók használnak, az egész sűrűn be van nőve fákkal, ahol pedig tágasabb tér nyílik, ott folyóparti mocsár van. A merénylő megnézte digitális óráján a pontos időt. Közeledett hajnali két óra, amikor a társainak meg kell jelenniük. A folyó irányába nézve látta, hogy közvetlenül a felszín fölött alacsony ködpászma terjeszkedik az erdő felé. A szurdok vége felől most murván csikorgó kocsikerekek zaja hallatszott. Már látta is a Washington Post feliratú mikrobuszt, amint épp megállt a meredek szélén. Egy sötétkék overallos ember szállt ki belőle, és gyorsan fölnyitotta a csomagteret. Benyúlt, és két nagy, fekete vászonzsákot emelt ki a mikrobuszból. A zsákokkal a fák közé szaladt, majd letette őket alig ötméternyire attól a helytől, ahol a merénylő rejtőzött. Három rövidet füttyentve várt a válaszjelre. A merénylő is füttyentett három rövidet, mire a zsákos ember visszament a mikrobuszhoz, és beszállt. A két nagy zsákot a merénylő egy pánttal összekötve a vállára emelte, hogy a súlyuk jobban eloszoljon a hátán és a csípőjén. Majd

nekivágott a sűrűnek, és a folyó partjához érve elindult, befelé a Lánchíd alá. A Potomac itt nem hajózható, olyan sekély, hogy legfeljebb csak kajakozni lehet rajta. Most ráadásul olyan alacsony volt a folyó szintje, hogy csak a híd nyugati végénél folydogált valami víz. Mire elérte a meder és a híd közepét, már a melléig ért a köd. Most dél felé fordult, és elért egy kisebb, sima területre. Letéve a zsákokat, kinyitotta a jobb oldalit. A köd és a sötétség megnehezítette a dolgát, de hozzá volt szokva, hogy nehéz körülmények közt dolgozzon. A zsákban egy kis szürke radarernyő volt, amit egy kocka alakú fémdobozra erősítettek. Volt még hozzá egy autóakkumulátor, néhány kábel és egy megfelelő méretű álcázóháló. A merénylő hozzákapcsolta a radart az akkumulátorhoz, és megnézte, kap-e áramot. Mikor látta, hogy ez rendben van, betakarta az egészet a hálóval. Ezután a másik zsákból elővett egy körülbelül kilencven centi hosszú deszkát. Ennek az egyik oldalára merőlegesen hat darab két és fél centi vastag, és mintegy hatvan centiméter hosszú műanyag csövet erősített. A tompazöld színűre festett csövek foszforrakétákkal voltak megtöltve. A merénylő néhány kisebb bokrot tövestől kihúzott a földből, és az egyenesen az ég felé meredő kis rakétavető csövek köré halmozta őket. A csövek tövébe elhelyezett még egy kilencvoltos akkumulátort és egy távkapcsolót is, majd mindent még egyszer alaposan leellenőrzött, hogy működik-e. Mikor úgy látta, hogy rendben van minden, fölvette a két üres zsákot, és megindult visszafelé a híd keleti hídfőjéhez.

17. fejezet A keleti égboltról fölkelő napot nem lehetett látni, mert vastag köd borította be az ország fővárosát. Az utcák még csendesek voltak, de már látszottak az első jelei annak, hogy hamarosan megkezdődik a munkába indulók okozta reggeli csúcsforgalom. Egy kék-fehér, Washington Post feliratú mikrobusz a Maryland és Massachusetts államok határán fekvő Stanton Park északi sarkánál odahajtott a járda szélén egy közlekedési lámpa oszlopához láncolt Washington Post újságosládához. A sofőr kinyitotta az ajtót, a társával együtt kiszállt, odament a ládához, fél térdre ereszkedett, és kinyitotta a láncon levő lakatot. A lánc leesett a járdára. Fölkapta az üres újságosládát, és odavitte a mikrobusz hátuljához. Eközben a társa egy megtévesztésig hasonló Washington Post ládát vett elő a kocsi rakteréből, letette az előző helyére, és odaláncolta az oszlophoz. Többször is ellenőrizte, hogy jól le van-e zárva a láda. Aztán elővett egy távirányítót, és beütött valami kódot. A távirányító tetején fölvillanó piros lámpa jelezte, hogy az új újságosládában lapuló radaregység megfelelően kapja a jelzéseket Ekkor bólintott a társának, és mindketten visszaszálltak a mikrobuszba. Örültek a munkájukat megkönnyítő ködtakarónak, de kissé idegesek is voltak. Korábban szerették volna az akciójuknak ezt a szakaszát lebonyolítani, de meg kellett várniuk, míg a valódi terjesztők kiszállítják a helyszínekre a Washington Post péntek reggeli kiadását. Még egy utolsó helyszínük maradt, amikor a Stanton Park déli sarkát megkerülve a Maryland Avenue-ra kanyarodtak. Itt egy háztömbnyi utat megtéve ráfordultak a Constitution Avenue-ra, és elindultak rajta nyugat felé. Minél jobban megközelítették a Fehér Házat, annál szaporábbá kezdett válni a mikrobuszban ülő mindkét merénylő szívverése. A Titkosszolgálat mindig is különös figyelmet szentelt a Fehér Ház körüli utcákra, s ők jól tudták, hogy a mostani, megerősített biztonsági intézkedések mellett, sok szem figyeli, mit is csinálnak arrafelé. Ha nem segített volna nekik a hajnali köd, nem merték volna

megkockáztatni, hogy az egyik ládájukat ilyen közel próbálják meg elhelyezni a Fehér Házhoz. A vezető most a Tizennegyedik utca sarkához ért, és a járda mellé húzódott. A Constitution Avenue-nak ez a kereszteződése már csak két háztömbnyire esik a Fehér Háztól. Még jobban a szemükbe húzták a baseballsapkájuk ellenzőjét, és kiszálltak, hogy itt is kicseréljék az újságosládát egy olyanra, amilyet magukkal hoztak. Ez volt az ötödik, s egyben utolsó radar. Az első kettőt a virginiai Arlingtonban helyezték el, a Potomac folyó túlsó oldalán, a Fehér Háztól nyugatra. A harmadik a Fehér Háztól északra, Rhode Island és Massachusetts állam találkozásánál, a Fehér Háztól északra lapult, s most ezzel a két utolsóval délen és keleten a csapda teljessé vált. A Quanticói Tengerészeti Légibázis Washingtontól közel ötven kilométerre délnyugatra található. A légibázisnak két része van, az ún. Zöld és a Fehér repülőtér. A Zöldet a haditengerészet mindennapos repülőszázadai használják, míg a Fehér a haditengerészet különleges HMX-1 repülőszázada részére van fenntartva. A HMX-1 fő feladata az elnök és néhány más vezető kormánytisztviselő helikopteres szállításának a biztosítása. A század VH-3 helikopterekkel van felszerelve. Ezeket a helikoptereket azonban nem a szokásos szürkészöld színűre festették. Alsó részük csillogó zöld, felül pedig ragyogó fehérek. Mindkét oldalukon ott pompázik az elnöki címer, a kabinjuk pedig kényelmes ülésekkel, modern kommunikációs berendezésekkel, sőt minibárral is föl van szerelve. Ezek a hatalmas helikopterek szoktak landolni a Fehér Házat körülvevő pázsit déli oldalán, ahonnan az elnököt rendszerint az Andrews Légibázisra vagy Camp Davidbe szállítják. Az elnöki helikoptert, hasonlóan a Légierő 1-es gépének nevezett elnöki repülőgéphez, az Air Force 1-hoz, a Haditengerészet 1-es helikoptereként, Marine 1-ként emlegetik. Első pillantásra úgy tűnik, hogy egy helikopterpilóta számára alig van nyugisabb állás, mint a HMX-1-nél szolgálatot teljesíteni: mintha limuzint vezetne, épp csak a levegőben. A valóságban azonban másképp áll a dolog. A feladatra mindig a Haditengerészet legjobb helikopterpilótáit választják ki, akik állandó továbbképzések és tesztek során rendszeresen gyakorolják a kitérő manővereket, a kötelékrepülést és a különböző vakrepülési feladatokat. Ha ugyanis

vészhelyzetben kell eljuttatni az elnököt bárhová is, nem érheti őket váratlanul a legnagyobb hóvihar vagy a szakadó eső sem. A HMX-1 század pilótáinak bármilyen időjárási viszonyok közt biztonságosan kell repülnie. A helikopterszázad tizenkét egyforma VH-3 helikopterből áll. A tizenkét madár közül kettő teljes legénységgel huszonnégy órás készenlétben áll a Fehér Háztól mindössze három kilométerre délre fekvő Anacosta tengerészeti légikikötőben. Ez az elővigyázatossági rendszabály még a hidegháborús időkből maradt meg. Az előírás szerint nukleáris támadás veszélye vagy tényleges nukleáris támadás esetén az elnököt a Marine 1-nal azonnal az Andrews Légibázisra kell menekíteni, ott be kell szállnia az Air Force 1 gépébe, amelynek azonnal a levegőbe kell emelkednie. Az ország közvéleménye úgy tudja, hogy amerikai elnök még sohasem tette meg ezt az apokaliptikus utazást, kizárólag csak gyakorlásképpen. És hiába omlott le a vasfüggöny, a Marine 1 és az Air Force 1 pilótái változatlanul rendszeresen gyakorolják ezt a mentési feladatot. A HMX-1 századnak a mai akcióra kirendelt mind a tíz VH-3 helikopteréhez tartozó személyzete javában folytatta a gépek aprólékos ellenőrzését, és a szükséges előkészületeket a mai feladathoz. Az Anacostián készenlétben álló két helikopter tartalékban lesz, csak akkor veszik őket igénybe, ha a többi tíz közül valamelyik műszaki okok miatt kiesne. Reggel 8 múlt néhány perccel, és a fölkelő nap sugarai már eloszlatták a hajnali köd nagyobb részét. Csak a legmélyebben fekvő területeken maradt még néhány kisebb ködfolt. A látási viszonyok annyira megjavultak, hogy az irányítótorony úgy döntött, átirányíthatják a CH-53 Super Stallion helikoptereket a New River bázisról Quanticóba. Ezekből a szürkészöld monstrumokból negyvenet kellett az észak-karolinai Jacksonville-ből ide rendelni: minden VH-3 védelmére négyet-négyet. Ezek fogják majd az elnök és a vendégek helikoptereit a Fehér Háztól Camp Davidig kísérni. A hangár nyitott ajtaján keresztül már behallatszott a közeledő monstrumok fülsiketítő zaja. Erre a hangra sok szerelő a szabadba tódult a hangárból, hogy tanúja legyen a látványnak, amit egyszerűen nem lehet megunni. Ezek a karcsú, mégis rendkívül erős Super Stallionok a világ legsokoldalúbb helikopterei közé tartoznak.

A negyven CH-53 jó százhúsz csomós sebességgel, közvetlenül a fenyőfák fölött egyvonalban közeledett, alig százméteres közöket hagyva egymás után, így az alakzat majdnem négy kilométer hosszan nyúlt el. Hatalmas gázturbináik irtózatos zajt csaptak a hűvös reggeli levegőben. Egymás után landoltak a betonon, ahol azonnal zöld gyakorlóruhájuk fölött rikító sárga mellényt viselő, fülvédős kiszolgálószemélyzet vette őket körül. Az irányítók narancssárga világító pálcákkal irányították a helikoptereket kijelölt helyükre. Ahogy egy-egy Stallion a helyére került, leállította a motorjait, a személyzet pedig sárga ékekkel támasztotta ki a kerekeiket. Georgetown és a Capitol Hill között általában akadozik a forgalom, de ma reggel különösen nagy volt a dugó. O’Rourke megpróbált lazítani döcögve haladó Chevy Tahoe-jában, és annak örült, hogy a kocsija elég magas, így nem érezte magát annyira beszorítva, mint a többi vezető. Michael aggodalmasan szemlélte az Olson szenátor és az elnök közt hirtelen kialakult koalíciót. Mindenáron beszélni akart egykori főnökével, mielőtt az elindul Camp Davidbe. Most fölkapta a mobilját, beütötte Eric Olson közvetlen számát, és két csöngés után már meg is hallotta a szenátor hangját: − Halló. − Erik, Michael vagyok. Nincs változás a hétfői ebéddel kapcsolatban? − Nincs. Be vagy írva háromnegyed tizenkettőre. − Köszönöm − mondta O’Rourke, majd mély levegőt véve így folytatta −, Erik, egy kicsit aggódom a koalíció miatt, amit úgy vettem észre, hogy te is szorgalmazol. Pontosan mit szeretnétek elérni ezen a hétvégén? − Ezt meg hogy érted? − Egyáltalán törekszik-e még valaki a fiúk közül arra, hogy a költségvetést lefaragjátok, vagy csak bratyizni akartok Stevensékkel, és hagyni, hogy újabb félbillió dollár adósságot vegyünk magunkra? Olsont meglepetésként érte ez a kemény hangnem. − Michael, most rettentő bonyolult a helyzet, és bevallom neked, hogy ebben a jelenlegi

nemzetbiztonsági krízisben nem a költségvetési egyensúly miatt fáj a fejem a legjobban. − Erik! Szerintem pedig a nemzeti adósság a legnagyobb veszedelem, nem pedig az, hogy néhány korrupt és a saját zsebére dolgozó egocentrikus alakot lepuffantottak. Olson kivárt a válasszal. Nem akart most O’Rourke-kal veszekedésbe bonyolódni. − Michael, értem az aggodalmadat, de Amerikának most az a legfontosabb, hogy megállítsa ezeket a terroristákat, ehhez meg az az első lépés, hogy megmutassuk: egységesek vagyunk. Nem lehet bennünket fenyegetésekkel reformokra kényszeríteni. Ez itt egy demokrácia. − Ezek szerint nem fogtok semmiféle költségvetési csökkentést javasolni − állapította meg O’Rourke anélkül, hogy igyekezett volna tompítani a hangjában rejlő utálkozást. − Michael, most sokkal fontosabb dolgok miatt kell résen lennünk, mint a költségvetési egyensúly. − Ez csak duma, Erik, te is tudod, és én is. Ismered azokat a rohadt számokat. Most lenne esélyünk tenni is valamit ellenük. − Michael, az államadósság pillanatnyilag másodlagos kérdés. Most az a fontos, hogy ne hagyjuk, hogy a terroristák diktáljanak. − Miért vagy olyan halálbiztos abban, hogy ezek terroristák? Hisz nem öltek meg ártatlan civileket! Megöltek négy korrupt politikust, akik csaltak, és visszaéltek hivatali hatalmukkal, akik áruba bocsátották az ország jövőjét pusztán azért, hogy a saját érdekcsoportjukat boldoggá tegyék, és minden újabb választáskor biztosítsák maguknak a széküket. − Michael − vágott közbe Olson felháborodástól remegő hangon −, nem tűröm, hogy így beszélj azokról a férfiakról! − Pedig igazat beszélek, Erik. Ne akarj derék férfiakat faragni ezekből az alakokból, csak azért, mert megölték őket. − Várj csak, hadd mondjak neked valamit Michael, én saját fiamként szeretlek téged, de még sok a tanulnivalód. Én már több mint harminc éve gyűröm itt az ipart; nekem elhiheted, hogy egyáltalán nem olyan egyszerűek a dolgok, mint ahogy te szeretnéd beállítani őket. Ettől aztán O’Rourke már tényleg felhúzta magát, és fölemelte a hangját: − Ha egyszerűen akarod hallani, elmondom egyszerűen. Az

elmúlt húsz év során te meg a kollégáid egy ötbillió dolláros fekete lyukba kormányoztátok ezt az országot. Pedig sem komolyabb gazdasági válság, sem nagyobb háború nem zajlott ezalatt az idő alatt. Semmiféle elfogadható okotok nem volt ilyen rengeteg pénzt elkölteni… Tudom, hogy te nem voltál ezekben az ügyekben kezdeményező, de az a kíméletlen igazság, hogy mégiscsak jelen voltál, és nem akadályoztad meg a dolgot. Ti csináltátok azt az ötbillió dolláros számlát, erre fogjátok magatokat, nyugdíjba vonultok, mi meg fizessük a cechet. Ilyen örökséget hagytok a gyerekeitekre. − O’Rourke egy kis szünetet tartott, majd még dühösebben folytatta: − És a francba, még most, amikor az életeteket fenyegetik, akkor sem akarjátok megtenni, amit kellene. Pedig ez az utolsó esélyetek, hogy eltakarítsátok a sok szemetet, amit csináltatok. Ne hagyjátok ki ezt a lehetőséget! − ezzel megnyomta a „vége” gombot a mobilján, majd nagyot káromkodva fékezett, hogy el ne üsse a biciklis futárt, aki meggondolatlanul bevágott eléje. A kocsija olyan hirtelen blokkolt, hogy mindkét kézzel erősen kellett markolnia a kormányt, hogy előre ne bukjon. O’Rourke összeszorított fogai közt hangosan sziszegte maga elé: − Hát még mi kell ezeknek a marháknak, hogy végre rendesen elvégezzék a dolgukat? Olson egy darabig csak bámult a levegőbe, aztán nyugodtan letette a hallgatót. Istenem, miért ilyen lobbanékonyak ezek az írek, kérdezte magában. Nagyon jól tudta, hogy O’Rourke-nak igaza van az államadóssággal kapcsolatban, de az erőszak mégsem jó megoldás. Időt kell hagyni a rendszernek, hogy korrigálja magát. Nem szabad rögtön engedni a fenyegetéseknek. Fenn kell tartani a törvényt és a rendet. Tíz-tizenkét másodperc elteltével mégiscsak kihúzta az alsó fiókját, és elővette belőle az „államadósság” feliratú dossziét. A stábjának egyik tagjától havonta kapott friss adatokat az államadósság állásáról és ennek várható hatásairól. Olson az összefoglaló adatokat tartalmazó oldalra lapozott. A Stevens-kormány által közzétett hivatalos adatok 5,2 billió dolláros államadósságról szóltak. Olson azonban tudta, hogy ezek a számok nem tükrözik a teljes államadósságot. Jókora pénzeket

vettek kölcsön a társadalombiztosítási alapból is, és ismerve a kormány gyakorlatát, amellyel az egyes programok költségeit mindig alábecsülték, a teljes adósság szerinte is közelebb járt a 6 billióhoz. Most gyorsan belepillantott az előrejelzésekbe, hogy ez az adósság milyen terheket fog majd jelenteni öt, tíz, tizenöt és húsz év múlva. A számok nagysága tényleg ijesztő volt. O’Rourke-nak igaza van. Ha nem teszünk valamit, az ország előbb-utóbb tényleg térdre kényszerül. Nem akart csődbe jutott Amerikát hagyni örökül az unokáinak, de olyan Amerikát sem, amelyik eltűri a terrorizmust. Jack Warch megmászott még néhány lépcsőfokot, és kilépett a Fehér Ház tetejére vezető ajtón. Sally Manly és Joe Stiener különleges ügynökök ott jöttek a nyomában, miközben Warch ellenőrizte a helyzetet a háztetőn, örömmel nyugtázta, hogy mind a hat mesterlövész elfoglalta kijelölt posztját a tetőn, és gondosan szemmel tartja a kijelölt területet. Warch, bár igen nagy nyomás nehezedett rá, igyekezett rendkívül nyugodtnak és magabiztosnak látszani. Joe Stiener belépett a tetőn elhelyezett kis őrbódéba, és kitöltött három pohár kávét. Egyet a főnökének, egyet Manlynek nyújtott, egyet pedig megtartott magának. Warch odament a tető déli széléhez, és fölnézett a szürke égre. Stiener és Manly néhány lépéssel hátrább álltak szótlanul. Miután a nap fölszárította a hajnali ködöt, úgy tűnt, hogy verőfényes napjuk lesz, de aztán közvetlenül tíz óra előtt vastag szürke felhők kezdtek gyülekezni az égen. Délnyugat felől könnyű, alig öt-tíz csomós szél fújdogált. Warch az égről most lejjebb, a fák csúcsára nézett, és még ebben a zaklatott állapotban is egy pillanatra elgyönyörködött a hullani készülő levelek ragyogó színeiben. A kávéját kortyolgatva eszébe jutott, milyen keveset aludt egész múlt héten. Úgy érezte, már a végére jár az erejének, és alig várta, hogy átadhassa az elnök őrizetét a Camp David-i csapatnak, hogy végre kialhassa magát. De ahhoz az kell, hogy sikerüljön az elnököt sértetlenül Camp Davidbe juttatnia. Előző este, amikor jó későn tartottak egy megbeszélést a biztonsági intézkedésekről, Warch azt ajánlotta az elnöknek, hogy Camp David helyett inkább a Fehér Házban tartsák meg a találkozót. Garret még

azelőtt lelőtte az ötletet, hogy az elnöknek ideje lett volna átgondolni a dolgot. Ezt mondta neki: − Jim, meg kell mutatni az embereknek, hogy nem vagy beszorítva a Fehér Házba. Azt akarják látni, hogy a Marine 1-on nyugodtan elrepülsz a hétvégére Camp Davidbe. Ebből is látszik majd, hogy igazi vezető vagy, nem is beszélve arról, hogy Camp David biztonságosabb, mint maga a Fehér Ház. Azon ugyan lehetett volna vitatkozni, hogy Camp David vagy a Fehér Ház a biztonságosabb, de nem is ez volt a kérdés. A biztosítás igazán gyenge pontját a két helyszín közti légi szállítás jelentette. Warch alapos tájékoztatást kapott McMahontól a gyilkosságokról, és azóta is azon ámult, hogyan tudtak négy vezető politikust is megölni úgy, hogy a legkisebb nyomot sem hagyták maguk után. Lenyűgözte őt a gyilkosok profizmusa, ám ugyanakkor attól félt, hogy az elnök lesz a következő célpontjuk. A merénylők megmutatták, milyen jól tudnak előre gondolkozni és tervezni. Warch számára ez azért volt riasztó, mert mint általában, az elnöki út előkészületei most is nyilvánosak voltak. Így a merénylők máris tudták, hogy körülbelül mikor hagyja majd el az elnök a Fehér Házat, és mikor érkezik Camp Davidbe. Warch munkájának alapelve az volt, hogy mindig a legrosszabbra kell fölkészülnie. Így ma a szokásosnál is szigorúbb elővigyázatossági intézkedéseket tett. Most lenézett a tetőről a kertbe, ahol a riporterek és a fényképészek már éppen kezdték elfoglalni helyüket a helikopterleszálló nyugati oldalán. Warch idegességében ingatta a fejét. Gyűlölte a sajtót. Ha rajta múlna, mindenestől kitiltaná őket a Fehér Ház egész területéről. Semmi másra nem jók, csak hogy az ő munkáját megnehezítsék. 10 óra 48 perc volt, és az elnök meghívott vendégei kezdtek megérkezni a tizenegy órára meghirdetett villásreggelire és a közös fényképezkedésre. Hatalmas fekete limuzin gördült be a kapun, és fölhajtott a vendégek számára fenntartott kocsifelhajtóra. Warch elégedetten figyelte, ahogy az emberei a szokásos precizitással végzik a dolgukat a bejáratnál. Körülnézett a tetőn is, ellenőrizve, hogy a mesterlövészek a saját kijelölt szektorukat ellenőrzik-e, és nem pedig a beérkező limuzint bámulják. Rendben volt ez is. Odalent kinyílt a limó hátsó ajtaja, és Lloyd Hellerman szenátor szállt ki a kocsiból. Warch

négy legmagasabb ügynöke azonnal körbevette, és a bejárat felé kísérte. A szenátor meglátta a sajtót, és egy pillanatra lelassított. A két oldalán haladó ügynökök azonban azonnal megragadták a felsőkarjánál fogva, és megállás nélkül bekísérték az ajtón. Warch erre különösen felhívta az emberei figyelmét: − Senkit sem akarok látni kint álldogálni. Ahogy megjöttek, kiveszitek őket a limuzinokból, és gyorsan befelé a házba! − A Fehér Háznak ez a déli oldala, az úgynevezett South Lawn biztonságosnak számított ugyan, de Warch nem akart fölösleges kockázatot vállalni. Most az egyik segítőjéhez fordult: − Jack, hogy állnak a dolgok Quanticóban? A mellette álló ügynök a fülhallgatójára tette a kezét, és így válaszolt: − Most tartják a repülés előtti eligazítást, uram. Warch bólintott, majd elkérte Sallytől a távcsövét. Elkezdte végigpásztázni a tőlük keletre eső háztetőket. − Mi van a mesterlövész csapatokkal? − kérdezte közben Stienertől. − Minden csapat a helyén. Warch most észak felé fordult a messzelátóval, és az ottani háztetőket pásztázta. − És a földi egységek? − Készenlétben. Az ön parancsára várnak. Warch leeresztette a messzelátót, és egy pillanatig gondolkodott. − Akkor tizenegy ötvenkor foglalják el a pozícióikat. Emlékeztesd őket, ha bárkinél egy levéltárcánál nagyobb csomag van, motozzák meg. És figyelmeztesd őket, ne bámuljanak fölfelé a szecskavágókra. Mindig az utcán és a talajon legyen a szemük − mondta, majd ismét lefelé nézett, ahol a kapun egy újabb limuzin gördült át. A fotósok elkezdtek kattogtatni, a riporterek pedig beszélni kezdtek a rájuk irányuló kamerákba. Warch most a közvetítőkocsikra nézett, amelyek oldalt parkoltak, majd rájuk mutatott. − Joe, szólj Kathynek és Jacknek, hogy zárják körül azokat a kocsikat, és mondják meg nekik még egyszer, hogy mielőtt az első helikopter leszáll, minden stúdióval vége az élő kapcsolatnak! Előtte, ahogy megbeszéltük, nem pedig leszállás közben! − Azután Manly ügynökhöz fordult: − Sally, hogy áll az előőrs Camp Davidben? − Eddig minden terv szerint. A hat Quanticóból odarendelt tengerészgyalogos felderítőegység két órája megérkezett. Elfoglalták a megközelítési útvonalon lévő magaslatokat, és most fésülik át a

környező völgyeket, hogy lekapcsolják az esetleges illetékteleneket. Warch bólintott. − Eddig szép munka volt. Mostantól nagyon figyeljünk! A HMX-1 reptéren nem volt elég nagy helyiség ahhoz, hogy a mai bevetésen részt vevő több mint száz pilótát le tudják ültetni, így a nagy hangár sarkába tettek le nekik összecsukható székeket, és a karbantartóknak szóltak, hogy az eligazítás idejére hagyjanak abba minden zajos munkát. Az eligazítás első néhány percében a műveleti tiszt adott tájékoztatást a meteorológiai viszonyokról. A pilóták kávéspoharakkal a kezükben figyelmesen hallgatták. Volt, aki jegyzeteket készített magának, de legtöbben csak memorizálták a hallottakat. A vállról indítható föld-levegő rakéták − mint az éppen amerikai gyártmányú Stinger − megjelenésével a Titkosszolgálat arra kényszerült, hogy még jobban figyeljenek a biztonságra, miközben az elnököt a Marine 1-on szállítják. A magasabb biztonsági fokozatok esetén általában azt a módszert alkalmazták, amit a haditengerészeti pilóták „szélrózsajátéknak” neveztek el. Ezt a taktikát a HMX-1 helikopterszázad még a Reagan-kormány első éveiben fejlesztette ki. Az volt a lényege, hogy egymás után több, teljesen azonos Marine 1nal szállt le a Fehér Háznál vagy egy másik helyszínen, ahol az elnök éppen tartózkodott, majd különböző irányban indultak útnak. Ezzel igyekeztek megtéveszteni bármely lehetséges terroristát vagy merénylőt, akik így nem tudhatták, hogy pontosan melyik helikopter is viszi az elnököt. Ezt a játékot néha két-három VH-3-vel is eljátszották. Abban az esetben azonban, ha az elnök mozgása előre nyilvánosságra került, és nagy volt a valószínűsége egy terrortámadásnak, a HMX-1 odarendelte a CH-53-ket is az elnök „kíséretéül”. A Super Stallionoknak erre a feladatára aligha illett ez a szépítő kifejezés. Valójában nagyon is jól tudták a szürkészöld helikopterek pilótái, hogy őket az elnöki gép pajzsául használják az esetleges rakéták ellen. Ilyenkor a Marine 1-t a négy Super Stallion négy oldalról szoros kötelékben vette körül. Az ilyen szoros kötelékben történő manőverezés nem volt könnyű az olyan hatalmas

helikopterek esetében, mint a VH-3 és a CH-53. Így azután a Haditengerészet az ilyen repüléseket rendszeresen gyakoroltatta a legjobb pilótáival. Arra már ezeket a képzett harcosokat nem is kellett figyelmeztetni, hogy nehogy ahelyett, hogy védenék az elnököt, ők okozzák a halálát azzal, hogy a túl szoros kíséret miatt a levegőben összeütköznek az elnöki helikopterrel. Az időjárási eligazítás után egy ezredes, a légiszázad parancsnoka vette át a szót. Kiosztotta a repülési terveket, és még egyszer végigvette a feladat legapróbb részleteit is. Ma tíz VH-3 fog repülni, amelyeket a felszállás sorrendjében Marine l, 2, 3 stb. kóddal jelölnek. A kísérő CH-53-ket már a korábbi gyakorlatok alkalmával négyes rajokba osztották be. A ma reggel elsőnek érkező raj a Marine 1 kísérője lesz, a második négy a 2-esé, és így tovább. Így, miután mint a baseballmeccseken, mindenki tudta, hányadikként kerül játékba, minden öt helikopterből álló egység megkapta a saját irányszögét, amellyel a Fehér Házból majd el kell indulnia. Mivel alig húsz percig fog majd tartani, hogy az összes VH-3 is elhagyja a Fehér Ház South Lawnját, minden egység más útvonalon fog a Fehér Háztól Camp Davidig repülni. Ha mindannyian ugyanazt az útvonalat követnék, a terroristáknak volna idejük alkalmas pozíciót keresni, és lelőni az utolsó egységek valamelyikét. A szőke merénylő kontaktlencsét viselt, amelytől kék szemei barnának látszottak. Az arca, a nyaka és a két keze ismét barna festékkel volt bekenve, a hajára pedig rövid afroparóka került. Gesztenyebarna mikrobuszával kihajtott a George Washington-emlékműnél levő parkolóból, és a Glebe Természetvédelmi Park felé vette az irányt. A folyóparthoz minél közelebb eső helyet keresve, megállt a mikrobusszal egy alacsony kőfal menedékében. A Key Bridge mintegy másfél kilométernyire délre volt innen, közvetlenül alatta pedig, rögtön északra ott volt a Lánchíd. Bemászott a mikrobusz hátuljába, és bekapcsolta a monitorokat, valamint a hozzájuk tartozó irányítópult berendezését. A mikrobuszt négy hónappal ezelőtt készpénzért vették meg egy tönkrement clevelandi tévécsatornától. A kocsi tetején elhelyezett kis műholdvevő antenna a három országos

tévécsatorna és a CNN adását vette. A merénylőt csak az ABC és a CNN adása érdekelte. Ezt a két adást állította be a két fölső monitoron. A CNN már élőben mutatta a Fehér Ház helikopter-leszállóként használt, füves déli kertjét, a South Lawnt, az ABC-n még valami egyéb programot adtak. A kapcsolótábla jobb oldalán azonban be tudta állítani az ABC élő közvetítéseinek hullámhosszát is. A jel először elég kásásán jött be, de a finomhangolóval sikerült kiélesítenie a képet. A CNN fehér házi tudósítója a South Lawnon állva mondott valamit, úgyhogy a merénylő kihangosította az adást, hogy hallja: − Az elnök vendégei már körülbelül egy negyedórája érkeznek egymás után − mondta a riporternő hátranézve, és oda is mutatott egy éppen begördülő újabb limuzinra −, a biztonsági intézkedések ma nagyon szigorúak, és érezhető a feszültség a helyszínen. Az elnök hamarosan elfogyasztja villásreggelijét a két párt meghívott vezetőivel. A késői reggeli után, előreláthatólag dél körül, valamennyien helikopterekre szállnak, és Camp Davidbe repülnek a hétvégére. − A CNN atlantai műsorvezetője megköszönte a helyszíni beszámolót, és a csatorna hirdetésre váltott. A merénylő ránézett az órájára, és hátradőlt a vezérlőpult mellett álló kényelmetlen széken. Még egy jó óra van hátra az akcióig. Az elnök a két párt vezetőivel a Roosevelt Terem hatalmas konferenciaasztalánál ült, ahol a haditengerészet elegáns stewardjai szolgálták föl nekik a villásreggelit. A sajtófotósoknak megengedték, hogy egy rövid ideig fényképeket készítsenek az eseményről. A vendégeket alapos megfontolás után úgy ültették, hogy minden republikánus mellé egy demokrata párti résztvevő került: ellenfelek az ellenfelek mellé. Ezzel akarták jelezni, hogy a csapatban teljes az egység. A fotósokon kívül tudósítók is álltak a sarokban, és megpróbáltak kérdéseket bekiabálni, ezekre azonban senki sem válaszolt. Az eseményt kizárólag fotózási lehetőségként hirdették meg, de a dörzsölt fehér házi tudósítók szokás szerint semmibe vették az intelmeket. A bekiabált hangos kérdések és a politikusok rövid, elutasító válaszai elég zavaros hangulatot teremtettek, melyet folyamatosan vettek a kamerák.

A politikai vezetők mind úgy feszítettek az asztal mellett, hogy jól mutassanak majd a képernyőkön. Ahogy egy-egy kérdés elhangzott valamelyikük felé, a résztvevők az elnökre tekintettek, mert az etikett azt követelte, hogy vagy az elnök válaszoljon először, vagy engedélyt adjon valaki másnak a válaszadásra. Az egyik fotós eltávolodott a többitől, és átment az asztal másik oldalára, hogy a szemben ülő férfiakról is tudjon egy-két felvételt készíteni. Stevens felfigyelt erre, és kezdte kényelmetlenül érezni magát Az utóbbi években ugyanis a feje búbján egyre jobban kezdett kopaszodni. Az elnök hiúságát bántotta az öregedésnek ez az egyszerű megnyilvánulása, és újabban nagyon vigyázott arra, nehogy hátulról készítsenek róla felvételt. Mielőtt a fotós beállt volna a képhez, az elnök Moncurra nézett, és megszólalt: − Ann, azt hiszem, most már elég lesz ebből. − Erre a sajtótitkár a készülődő fotós, majd a többi kamera és tudósító elé lépett, és kiterelte őket a teremből. Mikor az ajtó becsukódott, mindenki körülnézett, hogy tényleg nem maradt-e már több illetéktelen a teremben. Mikor meggyőződtek arról, hogy maguk közt vannak, a hangulat azonnal gyökeresen megváltozott. Az arcokról eltűnt az erőltetett mosoly, és megkezdődött a beszélgetés. Hisz jó sok alkut kellett még megkötniük egymással, mielőtt a hétvégének vége lesz. Mintegy húsz perc múltán Jack Warch lépett a terembe, és engedélyt kért az elnöktől, hogy néhány szót szóljon a jelenlevőkhöz. Mindenki abbahagyta a beszélgetést, miközben Manly és Stiener ügynök körbejárt, és egy-egy papírlapot osztott ki minden jelenlevőnek. − Hölgyeim és uraim, az önöknek átadott papírlapon szerepel, hogy ki melyik helikopteren és kinek a társaságában fog majd repülni. Mint látják, az elnök úr nem szerepel a listán, és ugyancsak nincsenek nevek egyelőre az utolsó helikopternél sem. Biztonsági okokból egészen az utolsó pillanatig nem fogjuk bejelenteni, melyik helikopteren foglal majd helyet az elnök úr. Ha úgy döntünk, hogy az elsőn, akkor önök mind a listán megjelöltnél egy helikopterrel később következnek, ha viszont például az ötödikre tesszük az elnök urat, akkor az ötös, hatos, hetes satöbbi helikopterre beosztottak kerülnek majd sorban a következő gépre. − Warch gyorsan körbepillantott a teremben, hogy lássa, mindenki követni tudta-e, majd

így folytatta: − A gépek gyors egymásutánban fognak leszállni, úgyhogy kérem, álljanak készenlétben, mire az önök számára kijelölt helikopter landol. Mikor leszállt a helikopter, titkos ügynökök kísérik önöket a gépekhez, a fedélzeten pedig egy-egy tengerészgyalogos segít elhelyezkedni és becsatolni magukat… Van-e valakinek kérdése? − kérdezte Warch ismét körültekintve, miközben elégedetten állapította meg, hogy a teremben mindenki elkomolyodik. Ezután Stevenshez fordult: − Elnök úr, köszönöm, egyelőre ennyi volt. Az elnök megköszönte Warchnak az eligazítást, ő pedig az ügynökeivel együtt elhagyta a termet. Warch a folyosón haladva újabb feladatokat osztogatott Manly-nek és Stienernek, hogy minek nézzenek még gyorsan utána, amikor Stu Garret jött vele szemben, és megállította: − Eldöntötte már, hogy melyik helikopteren fog utazni az elnök? − Nem, még nem döntöttem el. Garret az órájára nézett. − Alig harminc perc múlva kezdődik a mutatvány, és maga még nem döntötte el? − Nem, Stu, még nem, és ha megbocsát, most még rengeteg elintéznivalóm van − vetette oda az egyre türelmetlenebb Warch, és Garretet kikerülve tovább masírozott a folyosón. Warch már Garret két nappal azelőtti, indokolatlan és gyerekes dührohama után elhatározta, hogy ezentúl sokkal határozottabban fog viselkedni ezzel az izgága elnöki hivatalvezetővel. Az idős úr leparkolt bérelt kocsijával az Arlingtoni Nemzeti Temető előtt, és kiszállt belőle. Kissé viseltes ballonkabátot, ellenzős angol sapkát viselt, a kezében pedig egy bot volt, melyre valójában nem is volt szüksége. A ballonkabátja kihajtójára veteránjelvény és amerikai zászló volt kitűzve. Mosolyogva bólintott a főkapunál álló őrnek, és elkezdett fölfelé kapaszkodni a dombra, melynek tetején a Kennedyemlékmű és a legendás Lee tábornok egykori háza állt. Útközben a rendezett sorokban álló sírköveket nézegette, és elmormolt egy gyors imát elesett bajtársaiért. Erről a nemzeti emlékhelyről, ahol annyi hős nyugszik, az a nem igazán kegyeletes gondolat jutott eszébe, hogy vajon csak azért kellett sok évvel azelőtt

meghalnia a bajtársainak, hogy aztán egy maroknyi önző politikus így tönkretegye Amerikát? Amikor fölért a Lee tábornok háza előtti térségre, megfordult és elnézett kelet felé. Alatta a folyón túl és a Lincoln-emlékmű mögött látta a Fehér Házat. Odament a dombtetőn álló egyik öreg tölgyfához, és nekitámaszkodott a törzsének. Nem sokkal később morajlást hallott a távolból, és odafordult a déli irányból közeledő zaj felé. Látta, hogy a Washingtoni Nemzetközi Repülőtér felől a Potomac folyó fölé érkezik a helikopterek első alakzata. Négy hatalmas, szürkészöld helikopter között egy karcsú, ragyogó zöld-fehérre festett elnöki helikopter közeledett. Ahogy az alakzat elérte a Potomac fölött átívelő vasúti hidat, az öt gép egy kissé magasabbra emelkedett, átrepült a Jefferson-emlékmű fölött, majd megállt a Tidal Basin mesterséges tó fölött. Az idős úr méregetni kezdte a távolságot az öt helikopter és a Fehér Ház között. Aztán újabb mozgást észlelt dél felől, és odakapta a fejét. Két újabb alakzat közeledett a Potomac fölött. Egyikük szintén megállt pontosan a vasúti híd déli oldalánál. A párja a folyó mentén kissé följebb kezdett lebegni. Két további alakzat következett, amelyek odáig repültek, ahol a folyó nyugatnak fordul és eltűnik a távolban. Most mind az öt formáció lebegve állt a levegőben; az egyes gépek közt mindössze húsz méter távolságot tartva. A helikopterek hatalmas ikerturbináinak dohogása és a rotorlapátok süvítő zaja betöltötte az egész Potomac-völgyet. Warch ügynök a Fehér Ház tetején levő megfigyelőhelyéről dél felé tekintve szintén jól látta és hallotta a helikoptereket A Tidal Basin-tó innen úgy hét-nyolcezer méternyire volt, s a vízfelület fölött lebegő gépek ott várták a parancsot, hogy a Fehér Házhoz szálljanak. Távolabb Warch a második helikopteralakzatot is látta. Végignézett a Capitoliumtól a Lincoln-emlékműig terjedő hatalmas területen, és látta, hogy a terület biztosítására kirendelt összes rendőr égre emelt szemekkel bámulja a helikoptereket. A mellette álló Manly ügynökhöz fordulva így szólt: − Sally, fogd a rádiót és szólj az egységeknek, hogy a földön körülöttük zajló dolgokkal foglalkozzanak, és felejtsék el a

helikoptereket! − Az ugyancsak mellette álló Stiener ügynök a környező háztetőket tartotta szemmel távcsövén keresztül. Warch megérintette a vállát, és így szólt hozzá: − Joe, mondd meg Kathynek és Jacknek, hogy minden tévéstáb most hagyja abba az élő közvetítést! − Stiener erre elvette a szemétől a távcsövet, és továbbította az utasítást. Kathy Lageski és Steve Hampson különleges ügynökök a tévés közvetítőkocsik mellett állva beszélgettek egymással, amikor megkapták Stienertől a parancsot. Megszokásból mindketten a fülhallgatójukhoz emelték a kezüket, amikor megszólalt benne Stiener hangja. Aztán azonnal elindultak, hogy végrehajtsák a feladatot. Lageski a CNN kocsijával kezdte. Beszólt az irányítópultnál ülő technikusnak: − Tony, le kell titeket venni az élő adásról! A technikus bólintott Lageskinek, aztán beleszólt a mikrofonjába: − Ann, vége az élőnek, innentől szalagra megy minden. − Ezzel várt még néhány másodpercet, majd elkezdte átállítgatni a kapcsolókat. Mielőtt az élő adást kikapcsolta volna, új szalagot tett be, és ellenőrizte, hogy rendesen rögzít-e mindent. Lageski figyelte, amíg áramtalanítja az élő adást sugárzó adót. Mikor a technikus végzett az átkapcsolással, kiszállt a mikrobuszból, Lageski pedig bezárta a mikrobusz ajtaját. − Tony, ha vissza akarsz szállni, előbb légy szíves, szólj nekem! − mondta, mire a technikus rábólintott, Lageski pedig elindult a következő közvetítőkocsihoz. Stiener jelezte Warchnak, hogy minden csatorna leállította az élő adást, mire a vezető ügynök először lenézett a kertben álló mikrobuszokra, majd a közelben lebegő helikopterekre. − Fölkészültek a vendégeink az indulásra? Stiener a szájához emelte a mikrofont, és továbbította a kérdést a földszinten szolgálatot teljesítő egyik ügynöknek. Egy pillanattal később fölnézett a tetőn álló főnökére: − Megvannak. Mindenki itt várakozik a földszinten. − Rendben, Sally, akkor küldjétek az első csoportot.

Manly ügynök kiadta az utasítást, majd megkérdezte Warchot. − Hányadik madárra akarod tenni Tigrist? − Tigris volt az elnök kódja a titkosszolgálatnál. Warch gondolkodott egy pillanatig. − Tegyük őt a harmadikra. De ne tudjon erről senki sem, amíg a kettes le nem szállt. Az idős úr továbbra is a fának támaszkodva figyelte a Jefferson Memórial mellett elsuhanó öt helikoptert. Nagyon bízott abban, hogy a pilótáik tényleg annyira jók, amennyire dicsérték őket. Nem akarta, hogy akár egyetlen derék haditengerészeti pilóta is áldozatul essen abban az akcióban, mely most következik. A gépek északra tartottak, a Fehér Ház felé. Az öreg elővette a mobilját, beütött egy telefonszámot, és megnyomta a zöld gombot. Hagyta, hogy négyet csengjen, majd kikapcsolta a hívást. A merénylő ránézett a vezérlőpulton csörgő telefonra. Amikor az abbahagyta a negyedik csengés után, beütötte egy frekvencia hullámhosszát a pulton, és elindította. A jelet egy másodpercnél rövidebb időn belül fogta a transzponder, melyet előző éjjel szerelt be a mélygarázsban az ABC-csatorna közvetítőkocsijába. A kikapcsolt élőadás-vezérlő ismét működésbe lépett, és a Fehér Ház kertjében forgató kamera képét kezdte sugározni. Pár pillanat múlva a merénylő előtti monitoron először kásás, szürke kép jelent meg, majd hamarosan kitisztult, és minden láthatóvá vált, ami a South Lawnon zajlott. Warch figyelte, amint a helikopterek megközelítik a Fehér Házat. A rotorok zaja egyre áthatóbbá vált A nyakkendője egyszer csak az arcába csapódott, ő megfogta, és begyűrte a végét az ingén lévő két gomb közötti résbe. Az élen közeledő Super Stallion éppen Warch feje fölött állt meg, és kezdett egy helyben lebegni, az alakzat közepéből pedig kivált a fényes zöld-fehér VH-3, és finoman leereszkedett a fűre. A négy, fenyegetően hangos Super Stallion úgy hatvan méter magasságban lebegve várakozott, hogy fölszállás után majd ismét

körbefogja. Warch lefelé nézve látta, hogy nyolc titkos ügynök odakíséri az első két utast a VH-3-hez. Kiszállt egy tengerész, fölsegítette őket a fedélzetre, majd fölhúzta utánuk a lépcsőt, és behúzta az ajtót mögöttük. Warch még a hatalmas Super Stallionok zajában is hallotta, ahogy a VH-3 motorjai erősebb fokozatra kapcsolnak, majd a fontos utasokat szállító helikopter könnyedén fölemelkedett a kísérőgépek magasságáig. Velük együtt lebegett néhány rövid pillanatig, majd hirtelen mind az öt gép egyszerre jobbra billent, és zárt alakzatban irányt vett északkelet felé. Ahogy a kötelék elhúzott a Fehér Ház fölött, Warch és az ügynökei szélesebb terpeszbe álltak, hogy talpon tudjanak maradni a rotorok keltette léglökésekben. Közben a következő helikopterkötelék már elhagyta a Washingtonemlékművet, és közeledett a Fehér Ház felé. Rövid ideig viszonylag csönd lett, miközben az első alakzat zaja kezdett elhalni a távolban, és a másodiké még csak most kezdett fokozatosan erősödni. Manly odaszólt Warchnak és Stienernek: − Te jó ég, ezek a kísérőhelikopterek rettentő hangosak! Warch és Stiener egyetértően bólogattak, hogy valóban így van. A második kötelék kissé gyorsabban érkezett meg a South Lawn fölé, mint az első, és a középen repülő VH-3 szinte kilőtt közülük, úgy ereszkedett le sietősen, de nagyon pontosan a gyepre. Ennek az utasait ismét titkos ügynökök kísérték és tették föl a helikopterre, majd a zöld-fehér gép visszaemelkedett a rá váró kötelékbe, és minden további várakozás nélkül kétszer balra billenve elhúzott délnyugati irányba. Immár a harmadik kötelék közeledett a Fehér Ház felé. Warch rápillantott Manlyre: − Készen áll a Tigris? Manly csak a fejével bólintott, hogy igen. Stevens elnök halványszürke csíkos, sötét gyapjúzakóban, oxfordi szabású kék nadrágban és vörös nyakkendőben lépdelt a gyepen a helikopter felé. Hat titkos ügynök vette körül. Az utolsó egy golyóálló, drapp ballonkabátot tartott a kezében, készen arra, hogy a legkisebb veszély esetén is az elnökre terítse. Garret az elnök bal oldalán haladt, hogy ne takarja őt a kamerák elől. Stevens szélesen mosolygott a

kamerákba és a tudósítókra. Indulás előtt vitáztak Garrettel, hogy vajon a helikopterre szállás előtt a komoly és határozott vagy pedig a szélesen mosolygó, lelkes arckifejezését vesse-e be. Garret a kettő kombinációját: mosolygó, de határozott fellépést javasolt. Stevens, mint gyakorlott színész, pontosan értette, milyen fontos különbség van a mosolygó és lelkes, illetve a mosolygó, de határozott arckifejezés között. Ahogy odaértek a helikopterhez, Stevens egy pillanatra megállt, és katonásan tisztelgett egyet a lépcső aljában álló díszegyenruhás tengerésznek. A fedélzeti parancsnok, egy már helikoptersisakot, hosszú ujjú drapp inget és piros csíkos, kék nadrágot viselő tizedes a lépcső tetejénél várta az elnököt, és besegítette a szűk ajtónyíláson. Garret, a golyóálló ballonkabátot vivő ügynök és még egy ügynök ugyancsak ezen az ajtón át szállt be. A négy további kísérő ezzel egyidőben a másik ajtón szállt be a helikopterbe. Általában egy titkos ügynök szokta az elnököt kísérni, a többiek pedig egy másik helikopteren követik, de ez az alkalom egyáltalán nem számított megszokottnak. A pilóta gyorsan fölhúzta az ajtókra szerelt lépcsőket, majd bezárta az ajtókat. Mindenki elfoglalta a helyét, a csíkos nadrágos tizedes pedig ellenőrizte, hogy mindenki jól bekötötte-e magát. Mielőtt ő is leült volna, a sisakjába épített mikrofonon jelezte a pilótáknak, hogy minden rendben van, és indulhatnak. A helikopter fölszökkent a levegőbe, és beállt a helyére a kísérő alakzat közepén. Stevens kinézett a mellette levő kis kerek ablakon, és meglepve észlelte, milyen közel vannak hozzájuk a hatalmas, szürkészöld kísérőhelikopterek. A legtöbb katonai helikoptertől eltérően a Marine 1 utasterét hangszigetelték, úgyhogy itt nyugodtan lehetett beszélgetni, nem kellett fejhallgatót használni vagy ordítani, mint általában a helikoptereken. Az elnök Garretre nézett, és kimutatott az ablakon: − Stu, te is látod, milyen közel van ez a masina? Garret megvonta a vállát. − Te is tudod, milyenek ezek a pilótasrácok. Biztos csak villogni akarnak előtted. Az öregúr zsebében megszólalt a mobiltelefon. Neki azonban nem állt

szándékában fölvenni, csak azt számolta, miközben a Fehér Ház fölött egy helyben lebegő négy szürkészöld helikoptert figyelte, hogy hányat csörög a zsebében a telefon. Abból fog kiderülni, hogy az elnök szállte be abba a helikopterbe, amelyik most fog az alakzatához csatlakozni. A harmadik csörgés után kinyitotta a ballonkabátját. Belülre, a kabát bal oldalára ragasztószalaggal erősített oda egy kis, fekete dobozt. A doboz elülső oldalán volt egy számozott billentyűsor, egy startgomb és egy ki-bekapcsoló gomb. Az idős férfi odanyúlt a jobb kezével és bekapcsolta a készüléket. Körülnézett, hogy nem látja-e valaki, aztán ismét a Fehér Ház fölött lebegő helikopterekre pillantott. Mikor meglátta, hogy a zöld-fehér kisebb gép a levegőbe emelkedik, két számot ütött be a billentyűzeten, de még nem nyomta meg a start gombot. Meg kellett várnia, amíg az alakzat mozgásba lendül, különben az elnököt szállító gépnek lenne ideje rögtön visszatérni a Fehér Ház viszonylagos biztonságot jelentő védelmébe. Az öt helikopter orra most egyszerre ereszkedett kissé lejjebb, és az alakzat útnak indult. Ekkor az idős úr megnyomta a fekete dobozon a start gombot, és fohászkodott magában egyet. A jelet egy másodpercen belül vette az a radarkészülék, amelyet a Fehér Háztól alig két háztömbnyire lévő Washington Post újságosládába helyeztek el korán reggel. A radar azonnal elkezdte sugározni szélessávú kereső jeleit a helikopteralakzat felé. A radar két másodpercen belül megtalálta a célt, befogta, és „tüzelésre kész” üzemmódba kapcsolt. Ezzel egyidejűleg mind az öt helikopter pilótafülkéjében elkezdtek villózni a közeledő rakétára figyelmeztető lámpák, és a vészjelzők is életre keltek. Hangos vijjogásuk azt jelezte a pilótáknak, hogy befogta őket egy rakétát irányító radar. Itt már nem volt idő gondolkodásra, azonnal cselekedni kellett a sokszor begyakorolt módon. A pilóták fölgyorsult szívveréssel, fejüket forgatva kutatták a levegőt, honnan érkezik a rájuk irányított rakéta. A vészjelzők azt jelezték, hogy hátulról mérték be őket, így mind az öt helikopter azonnal gyorsított, és előrelódult egyidejűleg olyan alacsonyra bukva, amennyire csak meg merték közelíteni a felszínt. Ahogy elsüvítettek a Fehér Ház teteje fölött, a másodpilóták már be is kapcsolták a helikopterek farkából hőpamacsokat kibocsátó készüléket, hogy azokkal megtévesszék a

hőkereső rakétákat. Jack Warch úgy érezte, a szíve kiugrik a torkán, ahogy meglátta a helikopterek farkánál föllobbanó tűzcsóvákat. A fölgyorsuló hatalmas szecskavágók éppen a feje fölött zúgtak el, a belőlük kirobbanó vörös lángcsóvákat közvetlenül a Fehér Ház tetejére zúdítva. A csuklójába rejtett mikrofont azonnal a szájához kapta, és megpróbálva túlkiabálni a helikopterek fülsiketítő zaját, belekiáltott: − Mesterlövész egységeknek! Keressék, honnan jönnek a rakéták! Aztán tovább figyelte, amint az egyre gyorsuló helikopterek szinte a fák hegyét súrolva átdübörögnek a Lafayette Park fölött, és biztatta őket magában, hogy gyorsabban, gyorsabban! A másodpercek is egyre hosszabbnak tűntek, és egyre attól rettegett, hogy meglátja a rakéták vörös csíkjait, aztán a robbanásokat. A lábához még most is a helikopterekből kilőtt elterelő rakéták maradványai potyogtak a tetőre, de már futott is át a tető északi részére, úgy nézett a távolodó helikopterek után. Majdnem egy kilométernyire a Fehér Háztól az egész alakzat élesen balra vette az irányt, majd eltűnt a szeme elől. Az arlingtoni dombtetőn az öregúr szintén a helikoptereket figyelte, ahogy biztonságot keresve menekültek. Mindjárt be kell ütnie a dobozán azokat a kódokat, amelyek a Fehér Háztól északra és keletre elhelyezett radarokat aktiválják. Néhány másodperc múlva már érzékelték is a gépek az új irányból közeledő fenyegetést, és élesen balra fordultak. Nyugat felé tartva a kertvárosi házak tetőit súrolva menekültek, és továbbra is elterelő rakétákat köpködtek ki magukból. Az öreg most a két legutolsó radar kódjait is beütötte. Azok is azonnal elkezdték a horizontot pásztázni nyugat és délnyugat felől − a csapda így már teljessé vált. Ahogy a pilóták elérték a Potomac folyót, pontosan azt tették, amit az ösztöneik diktáltak nekik, és ami a rengeteg gyakorlás során beléjük idegződött. Kicentizve a Key Bridge pilléreit, alig hatvanméternyire

ereszkedtek a hídpálya fölé, majd veszélyes közelségben a Potomac kékesszürke hullámaihoz észak felé süvítettek immár a fák szintje alatt, így alá tudtak kerülni az őket fenyegető radarhullámoknak. A műszerfalakon kialudtak a vészjelző lámpák, és a vészjelzők vijjogása is elhallgatott. A merénylő, mikrobuszának motorját járatva, a kőfal menedékében várta a közeledő helikoptereket. Még nem látta őket, mikor már hallotta, hogy jönnek. Amikor felbukkantak, nem akart hinni a szemének, hogy milyen alacsonyan, és az alakzatot milyen fegyelmezetten tartva közelednek. Na ez sem marad így sokáig, gondolta. Beütve a rakéták és a radaregység kódjait, rajta tartotta az ujját az indítógombon. Amint a megfigyelőhelye alatt elzúgott az alakzat, a rotorlapátok szélsebes pörgését figyelve így biztatta magában őket: − Na most hidegvér! Ne rohanjatok egymásba. Egy tengerészpilóta halálának az oka sem szeretnék én lenni! A Key Bridge-től eltérően a Lánchíd alig tizenöt méter magasságban ívelt át a Potomac fölött. A merénylő várt még egy-két pillanatot, és amikor az élen repülő Super Stallion már vagy hatvanméternyire megközelítette a hidat, megnyomta az indítógombot. A radar rögtön bekapcsolt, és mivel a gépek már ott is voltak, azonnal tűzkészültségbe is állt. A vészjelzők erre ismét rettentő vijjogásba kezdtek a helikoptereken. Közben a híd alatt elhelyezett műanyag csövekből sisteregve és füstcsíkokat húzva maga után elindult mind a hat, foszforos lángot okádó kis tűzijáték. Amint az élen repülő pilóta meglátta őket, azonnal az vágott belé, hogy föld-levegő rakétákkal támadták meg őket, és megtette, amit az ösztönei diktáltak. Igaz, hogy majdnem ötven alkalommal gyakorolta a szoros formációban történő repülést, de a rakéták elől való menekülést több mint kétszáz órán keresztül szimulálták. Nem csoda, hogy ettől, meg persze attól is, hogy nincs pilóta, aki képes lenne rezzenés nélkül tartani az irányt, ha befogta őt a célkereső radar, a pilóta azonnal balra rántotta a kormányt. Amikor a három másik kísérő Super Stallion pilótája látta és

hallotta, mi történik elöl, már elkezdték föllazítani az alakzatot, s mikor az első gép balra kitört, egyszerre ők is szétrebbentek, egyrészt az összeütközéstől, másrészt a közeledő rakétáktól való félelmükben. A három és hat óra irányban kísérő két gép jobbra lőtt ki, de a magasságukat tartották, mert még mindig jobb nagy sebességgel áttörni a forró zónán, mint fölfelé igyekezni, mert akkor sebességet vesztenek. A kilenc óránál repülő helikopter viszont kénytelen volt a magasba emelkedni, hogy kikerülje a vezérgépet, amelyik elébe vágott. Ettől aztán a Marine 1 ott maradt egyedül a folyó fölött, teljesen védtelenül. Se ideje, se tere nem maradt a cselekvésre. Így az elnököt szállító gép tehetetlenül keresztezte a rakéták füstcsíkjait, miközben a fedélzeti vészjelzők egyre csak villogtak és sivítottak. A gép pilótái szorosan markolva a vezérlőkarokat, már fel is készültek az elkerülhetetlen becsapódásra, és közben káromkodva szidták a kísérőiket, akik így cserbenhagyták őket.

18. fejezet Az idős úr már ismét bérelt kocsija volánjánál ült, s az Arlingtoni Temető hídján hajtott keresztül. Amikor a folyó keleti partját elérte, rákanyarodott a Potomac Parkot átszelő autóútra, a Parkwayre, és észak felé vette az irányt. Egy idő után letért a Parkwayről, és behajtott a Fehér Háztól alig másfél kilométernyire elterülő Foggy Bottom nevű lakónegyedbe. Nem akarta őrzött parkolóban hagyni a kocsit, ahol kamerák és parkolóőrök láthatnák, hanem körözött egy kicsit, míg szabad helyet nem talált az egyik utcában. Fél egy felé járt, és az utcák meg a járdák tele voltak ebédelni igyekvő emberekkel. Kiszállva a kocsiból, otthagyta a már fölöslegessé vált botját a vezetőülésen. Két háztömbnyit sétált a már korábban kiválasztott telefonfülkéig, bedobott egy negyeddollárost, és beütött egy telefonszámot. Jó néhány csengetés után mély hang szólalt meg: − Halló, ez Skip McMahon különleges ügynök vonala. Ha üzenetet kíván hagyni, várja meg a sípszót. Ha valamelyik munkatársammal kíván beszélni, nyomja meg a nullát. Az idős úr egy diktafont húzott elő a zsebéből, odatartotta kagylóhoz, majd elindította a lejátszást: − McMahon különleges ügynök! Jól tudjuk, hogy ön kapott megbízást Fitzgerald és Downs szenátor, Koslowski képviselő és Basset házelnök meggyilkolásának a kinyomozására. Azért önnek küldjük ezt az üzenetet, mert ezt a csatát nem a médián keresztül akarjuk megvívni. Azt javasoljuk, hogy az elnök és az emberei se a médiában próbálkozzanak. Jó néhány Stinger rakéta van a birtokunkban, és ma délben, ha akartuk volna, könnyen szétlőhettük volna a levegőben a Marine 1 helikopterét. Elmondhatja az elnöknek, hogy csak azért van még életben, mert nem akartuk megölni a fedélzeten levő haditengerészeket és titkos ügynököket. Ha továbbra is semmibe veszik a követeléseinket, és a médián keresztül próbálják manipulálni a közvéleményt, akkor nem marad más választásunk, mint hogy szélesebb körben folytassuk a harcot,

melyet elkezdtünk. Eddig csak választott politikusokat öltünk meg, de most fölvettük a listánkra Stu Garret és Ted Hopkinson nevét is. Pontos információink vannak arról, mi folyik a Stevens-kormány berkeiben, és nagyon jól tudjuk, hogy ez a két ember a leginkább felelős azért a sok hazugságért, melyet nagykanállal etetnek velünk az utóbbi pár napban a médián keresztül. Ha továbbra is terroristáknak bélyegeznek bennünket, az elnököt pedig az alkotmány nemes védelmezőjeként próbálják beállítani, a halál fiai. Ez az utolsó figyelmeztetés a részünkről. Bármit is mondanak önnek, elnök úr, a Titkosszolgálat nem képes önt megvédelmezni tőlünk. Meg tudják nehezíteni a munkánkat, de nem tudnak megállítani. Ez az utolsó figyelmeztetés! A Marine 1 végül leszállt a Camp David-i helikopterpályán, és a golyóálló ballonkabátjába burkolt halálsápadt elnököt sietve beültették egy ott várakozó, terjedelmes Suburban hátsó ülésére. Mindkét oldalán egy-egy ügynök foglalt helyet. Senki sem szólt egy szót sem, miközben a kocsi gyorsan elindult a keskeny, fák szegélyezte úton. A Suburban megállt az elnöki faház előtt, és sietve bekísérték Stevens elnököt a házba. Két ügynök ment csak be vele, a négy másik kint foglalta el az őrhelyét. Az elnök a nagy fogadóterembe érve megkérdezte: − Hol van Mr. Garret? − Őt egy következő kocsival hozzák. Kellemetlen csönd állt be, miközben az ügynökök nem mertek az elnökre nézni. De Stevens kiválasztotta magának a két ügynök közül a főnököt, és nekiszegezte a kérdést: − Honnan tudták, hogy melyik helikopterrel jövök? − Ezt nem tudjuk, uram. Stevens nem válaszolt erre semmit sem, és érzelem sem tükröződött rajta. Még egy percig álldogált a testőrei között, majd anélkül, hogy egy szót is szólt volna, elindult a folyosón. A két ügynök követte. Stevens belépett a hálószobájába, és megfordult, hogy becsukja maga mögött az ajtót. A két titkos ügynök erre megállt. Az elnök fölemelte a kezét, és megszólalt: − Egyedül akarok

maradni. A testőrök tisztelettudóan bólintottak, erre Stevens becsukta az ajtót. Átsétált a szobán, kibújt a zakójából, és ledobta az ágyra. Aztán ide-oda huzigálva a nyakkendőjét, végül letépte magáról, és lehajította a padlóra. Nekitámaszkodott egy komódnak, és hosszan nézte magát a mögötte levő nagy falitükörben. Csak most kezdett tudatosulni benne, hogy mi is történt valójában. Úgy érezte, hogy a hideg futkos a hátán, és egész testében remegni kezdett. Kiegyenesedett, gyorsan odament a bárpulthoz, fölkapott egy öblös poharat, egy marék jeget dobott bele, majd színültig megtöltötte vodkával. Nagyot kortyolva a hideg, áttetsző italból a kandallóhoz ment. Látta, hogy gyönyörűen megrakták fahasábokkal, és ügyesen alájuk készítettek aprófát is. Föltette a párkányra a poharát, és elvett egy doboz hosszú gyufát, mely a kandalló előtti kosárban hevert. Kihúzott a dobozból egy jó harminccentis gyufaszálat, és nagy erővel próbálta meggyújtani a doboz érdes oldalán. A szál azonban kettétört, és az elnöknek most egy újabb szálat kellett meggyújtania. Ezt már sokkal közelebb fogta meg a hegyéhez. A gyufaszál piros hegye szikrázott egyet, majd lángra lobbant. Stevens várt egy kicsit, míg megerősödik a láng, majd bedugta a száraz gyújtósok alá. Hamarosan már lobogott is a tűz, ő pedig odahúzott egy széket, és nézte, hogyan terjednek a lángok. A cipőjét lerúgva odatartotta a talpát a tűzhöz, és nagy levegőt vett. A tűz melegétől végre kissé el tudott lazulni, és egy pillanatra elfelejtette a délutáni életveszélyes eseményeket. Bámult a tűzbe, és figyelte, ahogy a nyírfa hasábokról a fehér háncs megpörkölődve lecsavarodik. Aztán előjöttek a helikopterút képei, mire ismét nagyot kortyolt a vodkából. De egyre csak azt látta maga előtt, hogy a szomszéd helikopterből sorra törnek elő a megtévesztésre szánt tűzcsóvák, aztán azt, ahogy a gép, mint egy darab kő, zuhanni kezd, és csak közvetlenül a vízfelszín fölött húz megint kissé magasabbra. Hallotta, ahogy Stu Garret visít, és követeli, mondják meg, mi történt, majd látta, hogyan hagyják őket ott a kísérőgépek, és hogy sisteregnek előttük a földről kilőtt vörös tűzcsíkok. Ismét rátört a nyugtalanság, és megint reszketni kezdett. Mind a két kezével tartania kellett a poharát, hogy ki ne ömöljön az ital, úgy ivott

egymás után négy hosszú kortyot. El is fogyott a vodka, és fölállt, hogy töltsön magának még egy adagot. Ahogy a bárpult felé tartott, Bassetnek és a többieknek a meggyilkolása villant élesen az eszébe, és most először tudatosult benne az, hogy ő maga is mennyire sebezhető. Az elnöki jelvénnyel díszített, vésett kristálypohár kicsúszott a kezéből, és nagyot csattant a kőpadlón. Végül odaért a bárpulthoz, elővett egy másik poharat, de úgy remegett továbbra is a keze, hogy miközben töltött, a vodkásüveg nyaka csak úgy csörömpölt a pohár peremén. Garret alig néhány perccel az elnök után szintén megérkezett a központi faházhoz, és rögtön a konferenciaterembe sietett. Lecsapott a legelső telefonra, és sietve bepötyögte Ted Hopkinson irodájának a számát. Amikor alig néhány csengetés után Hopkinson titkárnője felvette, beleüvöltötte a kagylóba: − Adja nekem Tedet, de azonnal! Ahogy teltek a másodpercek, Garret egyre dühösebb lett a kényszerű várakozástól. Verejték gyöngyözött a homlokán, és úgy szorította a kagylót, hogy belefehéredtek az ujjai. Az órája szerint, melyet minden öt másodpercben újra és újra megnézett, két és fél perc telt el, mire Hopkinson végre beleszólt a telefonba. − Hol a jóistenben voltál? − fröcsögte Garret a telefonba. − Stu, kész állatkert, ami itt van. Elárasztottak bennünket az újságírók. Mind azt akarja megtudni, hogy akkor most mi a fene van. Páran már egyenesen azt kérdezgették tőlem, hogy él-e még az elnök. − A franc egye meg! − Stu, nehogy kicsússzon a kezünkből ez az egész dolog! − Jó, várjál, hadd gondolkozzak egy kicsit, hogyan tudnánk ezt a legjobban kezelni. − Egy jó percnyi csend következett, míg Garret a fejében tolongó gondolatok között próbált rendet teremteni. – Az lesz a legjobb, ha megmutatjuk őt a tévében. Fogj egy kamerás embert meg egy tudósítót, és toljátok ide a seggeteket, amilyen gyorsan csak bírjátok. − Be vagyok zárva. A Titkosszolgálat lezárta az egész Házat. Senkit sem engednek se ki, se be. Garret beleüvöltött a kagylóba: − Szard le az egész

Titkosszolgálatot! Nekik köszönhetjük, hogy húsz perccel ezelőtt majdnem kilőtték a valagam alól a helikoptert! Megkeresed Warchot és megmondod neki, hogy ha meg akarja tartani az állását, szerez nektek egy szecskavágót, de azonnal! Ha szarakodni kezd, megkeresed Mike Nance-t, és vele küldetsz egyet a Pentagonból! Gyerünk, már itt is vagytok! − Jó, de mit mondatunk az elnökkel a tévébe? − Az isten verje meg, Ted, mért nekem kell intéznem mindent egyes-egyedül? Nem te vagy a kommunikációs igazgató? Téged fizetnek azért, hogy kitaláld, mit fog mondani a sajtónak. Na gyerünk! − ezzel Garret lecsapta a kagylót, és elindult az ajtó felé. Miközben a központi nappali szobán haladt keresztül, Terry Andrews különleges ügynökbe futott bele. Ő volt az a testőr, aki az elnök golyóbiztos kabátját tartotta, amikor a helikopterre szálltak. Garret megállította, és így szólt hozzá: − Andrews, semmi mellébeszélés. Mondja meg nekem őszintén, mi történt pontosan velünk a levegőben? És hogy az ördögbe tudták meg, melyik gépen vagyunk? A magas termetű egykori haditengerész lefelé nézve Garretre, ennyit mondott: − Nem tudjuk, uram, honnan tudták meg, melyik gépen vagyunk. − Jó, de a rakétákat kérdezem. Lőttek ki ránk egyáltalán rakétákat? − Jelenleg ez még nem biztos, uram. − Mit akar azzal mondani, hogy nem biztos? Fogja magát, keresse meg a főnökét, és mondja meg neki, hogy rendes válaszokat akarok, méghozzá gyorsan! − Ezzel Garret, választ sem várva, megfordult és otthagyta a titkos ügynököt.

19. fejezet A Lánchíd környéke enyhén szólva is őrültek házához kezdett hasonlítani. Percekkel egymás után érkezett a helyszínre a média, a Metro Police-nak nevezett washingtoni rendőrség, Virginia állam rendőrsége meg persze az FBI. Kisvártatva McMahon is odaérkezett egy különleges FBI rohamcsapattal, és azonnal elrendelte, hogy a médiát minden lehetséges eszközzel (jó, lelőni talán nem kell őket), de el kell távolítani. A virginiai rendőrség a híd nyugati részét, a washingtoniak a keleti hídfő környékét zárták le. Minden forgalmat másfelé tereltek, és az FBI átvette a helyszínt. A természetvédelmiek két helikoptere a híd fölött körözve tartotta távol a média helikoptereit, amelyek sólyomként készültek lecsapni arra, ami ennyire fölkeltette az FBI érdeklődését. Skip McMahon a híd déli pereméről lefelé nézve figyelte, amint Kathy Jennings két másik ügynökkel együtt vizsgálja a száraz mederben talált szerkezeteket. McMahon fontosnak tartotta, hogy míg a különleges felszerelésekkel ellátott helyszínelők meg nem érkeznek, Jenningséken kívül más ne menjen a közelükbe. Minél kevesebben mászkálnak ott, annál jobb. Míg rá nem jönnek, mivel is van dolguk, túl könnyen megrongálhatják a bizonyítékokat. McMahon nézte, ahogy Jennings itt-ott a földre mutat, az egyik embere fényképez, a másik pedig kis sárga zászlókat szúr le a talajba. McMahon fölnézett, mert egy közeledő helikopter zaját hallotta. Az egyik ragyogó zöld-fehérre festett VH-3 elnöki helikopter közeledett. A gép átrepült a híd fölött, majd motollaként forgó rotorjaival a homokot fölkavarva leszállt. McMahonnak el kellett fordulnia, hogy ne menjen a szemébe a levegőben röpdöső törmelék. A pilóta kikapcsolta a motort, és a rotorok zaja elcsendesedett. McMahon a lassan leülepedő porfelhőből Jack Warchot látta közeledni. Kezét nyújtva fiatalabb kollégájának, ezekkel a szavakkal fogadta: − Biztos, hogy volt már kellemesebb napod is, Jack! Warch a fejét rázta, és bosszús képpel válaszolt: − Az életben még

sohasem volt ilyen rohadt napom. McMahon a vállára tette a kezét, és magával vitte: − Gyere, hadd mutassam meg, eddig mit találtunk. − Ezzel odavezette Warchot a korláthoz, és lemutatott Jenningsre és a két társára. − Az ügynökeim egy kis szürke fémdobozt találtak valami kerek tányérral a tetején, meg egy deszkát, függőlegesen ráerősített csövekkel. Mind a kettőhöz akkumulátort és kapcsolókat szereltek, úgyhogy valószínűleg távirányítóval hozták őket működésbe. Amiből persze nyilvánvaló, hogy akiket keresünk, már rég eltűntek innen. − Megnézhetném én is azokat a cuccokat? − kérdezte Warch. − Még nem. Rögtön itt lesz a helyszínelő csapatom meg a mozgólabor. Míg meg nem jönnek, szeretném, ha senki sem zavarná össze a nyomokat. − Warch beleegyezően bólintott, és most McMahon kérdezett tőle. − Jack, szerinted miből tudhatták, melyik helikopteren van az elnök? − Fogalmam sincs. Még mi magunk sem tudtuk egy pár perccel azelőttig, hogy fölszállt. − És azt miből tudták, hogy milyen útvonalon fog Camp Davidbe repülni? Gondolom, különböző útvonalakon kellett volna minden egyes helikopternek repülnie… − Persze mindegyiknek más repülési útvonal volt kijelölve, csakhogy nem arra repültek. McMahon értetlenül nézett Warchra. − De akkor hogyan kerültek pont erre a helyre? − Úgy gondoljuk, hogy muszáj volt nekik lejönni ide a folyóvölgybe. − Miért? − Van nálad egy Washington-térkép? McMahon bólintott, és odahívta Warchot a kocsijához. Elővette a térképet a kesztyűtartóból, kiterítette a motorház fedelén, nehezékként a pisztolyát, a bilincsét és a mobilját tette a térkép sarkaira. Warch a Fehér Házra mutatott, és azt mondta: − A légiszázad parancsnoka azt mondja, hogy amikor elindultak innen a Fehér Háztól, rögtön észlelték, hogy déli irányból befogta őket egy radar. Tíz perccel ezelőtt az embereim találtak is egy Washington Post-os újságosládában egy kis, szürke fémkazettát tányérantennával a tetején,

itt, a Tizennegyedik utca és a Constitution sarkán − bökött az ujjával Warch a pontos helyre, alig egy háztömbnyire a Fehér Háztól. − Erre az elnöki gép és a kísérők elkezdtek észak felé menekülni. De alig tíz másodperccel ezután, északról és keleti irányból is bemérték őket így nem maradt más választásuk, mint hogy nyugat felé, a Potomac irányába meneküljenek. El is húztak arrafelé, de alighogy elérték a folyót, nyugat felől is egy radar hatósugarába kerültek. A századparancsnok elmondta, hogy a fiai arra vannak betanítva, hogy ilyen vészhelyzetben azonnal talajszintre kell ereszkedniük, és a legjobb választás ilyenkor az, ha egy folyóvölgybe húzódnak, mert akkor biztosan a radarjelek és a közeledő rakéta alá tudnak kerülni. Így amint elérték a Potomacot, behúztak a folyóvölgybe, és elindultak az egyetlen olyan irányba, ahonnan még nem mérték be őket: északnyugat felé. − Warch a két kezéből V alakot formált a térképen, aminek a csúcsa a Fehér Háznál volt, a két szára pedig éppen a Lánchidat fogta közre. − Egyszóval csapdát állítottak, és belehajszolták a helikoptereket. − És mi történt, amikor ideértek? Kilőttek egy rakétát? − A pilóták feltehetőleg azt hitték, megmenekültek. A vészjelzők rögtön tudatják velük, mikor fogta be őket egy rakéta, úgy tudom, ilyenkor hangosan vijjognak az érzékelők. Nos, amikor beértek a folyóvölgybe, elhallgattak a vészjelzők, ők pedig már azt hitték, hogy megúszták, de egyszer csak meglátták maguk előtt a piros csíkokat, és a vészjelzők ismét vijjogni kezdtek. A vezérgép rakétáknak nézte ezeket a csíkokat, és pánikszerűen kitört az alakzatból − mondta Warch bosszúsan megrázva a fejét −, amit persze semmiképp sem lett volna szabad megtennie. Hisz ennek a stratégiának épp az a lényege, hogy a kísérőgépeknek mindenáron védelmezniük kell az elnöki helikoptert, és ha szükséges, nekik kell felfogniuk a rakétacsapást. McMahon kifelé fordított tenyérrel az ég felé emelte két kezét. − Várj egy kicsit! A szemtanúk közül néhányan azt mondják, rakétát láttak, de sokan azt, hogy inkább csak lángcsóvák voltak. Én valószínűbbnek tartom az utóbbiak információját, mert senki sem hallott robbanást, viszont az ügynökeim találtak egy pár még meleg, de már kiégett vetőcsövet. De mit mondanak a pilóták? Lőttek ki valódi rakétákat vagy sem?

− A többi pilóta szerint nem. Szerintük csak tűzijátékok voltak. McMahon zavarodottan rázta a fejét. Warch erre azt mondta: − Én sem értem. Az elnöki gépet vezető pilóták már fölkészültek a halálra… Azt mondják, hogy mikor az alakzat éléről eltűnt a nagy helikopter, biztosak voltak benne, hogy nekik annyi. Úgyhogy vagy óriási szerencsénk volt, vagy a terroristák toltak el valamit. McMahon fölnézett a levegőbe, és a száját a mutatóujjával ütögetve próbálta a helyére tenni ezt az új adatot. Aztán egy kicsit később megszólalt: − Innen hiányzik valami… Vagy nem illik bele a képbe. Ennyit vacakolnak, és nem lőnek a végén? − Mind a ketten tűnődtek egy kicsit McMahon kérdésén, de aztán a vezető ügynök egyelőre elhessegette magától ezeket a kétségeket. − Na majd ezen lesz időnk később gondolkozni. Hogy van az elnök? − Az embereim azt mondják, hogy eléggé kiborult. Nem volt valami sima útjuk − mondta Warch összeszorított foggal. − Azt is mondják, hogy az a rohadt Stu Garret megint hisztériázik, üvölt mindenkivel, és válaszokat követel… Pedig az ő ötlete volt ez az egész hülyeség. − Ezt hogy érted? − Én kezdettől fogva azt magyaráztam nekik, hogy nem szabad kockáztatnunk ezzel a Camp David-i úttal meg az elnök mozgatásával. Idáig vagyok ezzel a Garrettel − mutatta, az álláig emelve a kezét. − Jack, hadd adjak neked egy egyszerű kis tanácsot. Az ilyen szarzsákokkal egyetlen módon lehet csak elbánni. Nem hagyod magadat szívatni, hanem keményen lépsz föl vele szemben. Felerészben azok miatt viselkedhet így, akik hagyják, hogy szórakozzon velük. − Hidd el, hogy egy párszor már majdnem nekimentem, csak az a baj, hogy nem szeretném elveszíteni az állásomat. McMahonnak még eszébe jutott egy pár jó tanács Garret kezelésével kapcsolatban, de ebben a pillanatban meghallották, hogy lentről Kathy Jennings kiabál valamit. Az ügynöknő hátrahajtott fejjel nézett fölfelé, és egy mobiltelefont tartott a magasba. − Hé, Skip! Most beszéltem a Légierő embereivel a Pentagonból. Azt mondják, a radar gyári száma alapján, hogy hazai

gyártmány. Egy olyan régi egység, melyet korábban vadászgépek, például az F-4-es Phantom orrába építettek be. Warch és McMahon jelentőségteljes pillantást váltottak egymással, majd McMahon lekiáltott: − Kérdezted őket arról is, hol lehet ilyesmit beszerezni? − Persze, de sajnos azt mondták, hogy ezeket ezrével lehet kapni a kiszolgált katonai cuccokat áruló boltokban. − De csak van valamilyen nyilvántartás arról, hogy ki veszi meg az ilyesmit, és mire használja? − Kérdeztem, és azt mondták, megpróbálják kinyomozni nekünk. − Ügyes! − kiáltott vissza McMahon, aztán gunyorosan még megkérdezte: − És véletlenül egy pár ki nem lőtt rakétát nem találtatok odalenn? − Még nem − kiáltott vissza a nő. − Akkor jó munkát! − bólintott McMahon, és visszafordult Warchhoz. − Legalább valami, amin el tudunk indulni. − Hát köszönöm − mondta Warch. − Nekem most ki kell mennem Camp Davidbe, mert az elnök jelentést vár arról, hogy mi történt. Hívj föl, ha rájöttök valamire, de mindenképp beszéljünk még később. − Rendben, hívlak. A Camp Davidig tartó rövid úton Warch igyekezett fölkészülni a Garrettel biztosan bekövetkező összeütközésre. Eszébe jutott, hogyan esett neki a hivatalvezető Dorle-nak Basset meggyilkolása után, és biztos volt abban, hogy majd neki is ugyanúgy nekitámad. McMahonnak igaza volt abban, amit Garrettel kapcsolatban mondott. Már majdnem három éve tűri egyfolytában Garret piszkos és a hivatali posztjához egyáltalán nem illő packázásait, de most már ideje véget vetni ennek. Pontosan tudta, mit fog csinálni. És azt is, hogy a dolog szigorúan kettejük közt fog maradni, senki másnak nem kell majd tudnia róla. Terry Andrews különleges ügynök ott várta Warchot a központi faépület tornácán, ahogy kiszállt a Suburbanből. Mikor Warch fölért a lépcsőn, Andrews félrevonta magával a tornác szélére, és halkan megkérdezte: − Na, mire jutottatok?

Warch röviden beszámolt neki arról, amit megtudott McMahontól, majd megkérdezte: − Hogy van az elnök? − Megpróbál egy kicsit pihenni. − És hol van Garret? − A konferenciateremben vannak Hopkinsonnal, és azon filóznak, hogyan kellene leadni ezt a sztorit a médiának. Én is ott voltam, mielőtt megérkeztél, és akkor épp azon tanakodtak, hogy nem kellenee egy nagy parádét csinálni, ahol érmeket tűzködnének a hős helikopterpilóták mellére. Mondhatom neked, Jack, hogy legszívesebben szétverném annak az idiótának a fejét Egy teljes órája ordítozik itt, hogy mondjuk meg neki, mi történt. Nekem meg azt üvöltözi a pofámba, hogy a Titkosszolgálat fog megfizetni azért, hogy így elbasztuk. − Azt majd még meglátjuk. Ezután mindketten bementek a nagy faházba, és az előcsarnokon keresztül a konferenciateremhez igyekeztek. Warch nyitotta ki az ajtót, és ő lépett be elsőként. Garret ott állt Hopkinson háta mögött, és valamit diktált neki. Mikor meglátta őket az ajtóban, Warchra nézett, és gúnyosan kijelentette: − Na végre megjött. Ideje, hogy egy pár dologban végre felvilágítson. Warch Garret helyett Hopkinsonra nézett, és azt mondta neki: − Ted, nem haragudnál, ha megkérnélek, egy kicsit hagyj magunkra? Hopkinson először tétovázott, aztán lassan felemelkedett a székéről. De Garret a vállára tette a kezét, és visszanyomta. − Bármit is akar mondani nekem, Ted nyugodtan hallhatja. Warch rezzenéstelenül állta Garret tekintetét, és így felelt: − Nem, amit mondani akarok, az csak a maga fülének szól. − Ezzel a szikár titkos ügynök levette a zakóját, egy szék karfájára terítette, és a hüvelykujjával az ajtó felé mutatott − Ted, légy szíves. Csak egy perc lesz az egész. Terry, kérlek, te is menj ki egy kicsit. Hopkinson erre fölállt, és Andrews ügynökkel együtt elindult az ajtó felé. A jelenetet figyelve Garret fölcsattant: − Remélem, tudja, miért csinálja. Warch Garreten tartva a szemét odaszólt Andrewsnak: − Terry, légy szíves, csukd be az ajtót. − Erre ő behúzta maguk után a súlyos faajtót, és Warch kettesben maradt a teremben Garrettel.

Garret nem mozdulva az asztal túlsó oldaláról, belekezdett: − Na most már jó lenne, ha megkapnám azokat a válaszokat. Először eltolták a dolgot, és hagyták, hogy Bassetet megöljék. Aztán hagyták, hogy kis híján az én seggembe meg az elnök seggébe lőjenek, mikor a levegőben vagyunk. Miközben Garret ezeket a szavakat köpködte, Warch megkerülte az asztalt. Warch egy kicsit volt csak alacsonyabb Garretnél, és jóval vékonyabb is volt nála. Ebből a magassági fölényből meg magasabb hivatali pozíciójából gondolva Garret úgy érezte, egyáltalán nincs mit félnie Warchtól. Nem hátrált meg előle, hanem egy lépéssel előbbre lépett, és az ujjával Warch felé bökve folytatta: − Ezért most fejek fognak hullani, Warch, és lefogadom, hogy a magáé lesz… Mielőtt azonban befejezhette volna a mondatot, Warch elkapta Garret nyakát, és odalökte a falhoz. Az meglepetésében mozdulni sem tudott, csak mindkét kezével Warch csuklóját próbálta lefejteni. Az ügynök, tovább szorítva Garret torkát, egészen odahajolt a képéhez, és feszülten, de csendesen ezt mondta: − Stu, szerintem ideje, hogy férfiak módjára beszéljünk egymással. Elegem lett abból, ahogy engem kezel, meg ahogy az embereimet próbálja kezelni. Tele van a tökünk azzal, ahogy állandóan hisztériázik! Kinek az ötlete volt ez a mai kis Camp David-i kiruccanás? Nem a magáé? És hiába mondtam, hogy fölösleges kockázatot vállalunk vele, magát nem lehetett róla lebeszélni, sőt a saját hülye indokaival az elnököt is meggyőzte, hogy itt legyen a megbeszélés. Az egész a maga ötlete volt, Stu, úgyhogy egy szót sem akarok többet hallani az egészről, különben fogom magam, és megszellőztetem a sajtónak a maga piszkos dolgait. És nem fognak fejek sem hullani. Nem fog kirúgatni sem engem, sem egyetlen emberemet sem. Tudja, mit fog csinálni? Ettől kezdve tisztelettel fog velük beszélni, különben mindenki hallani fog például arról, hogyan zsarolták meg Mike Nance-szel együtt Moore képviselőt. Garretnek tágra nyílt a szeme, Warch pedig mosolygott. − Rendben, Stu? Mert arról a kis mesterkedésükről is tudok mindent, amit Nance-szel együtt Arthur Higginsszel folytatnak. − Warch egy kis szünetet tartott, hadd izzadjon meg Garret még jobban. − Egyszóval azt ajánlom, Stu, hogy mostantól kezdve biztonsági

ügyekben hallgasson rám. Megcsinálja rendesen, amit én mondok, és abbahagyja a gyerekes rikácsolást. Tisztességesen beszél velem és az embereimmel, ahogy megérdemeljük, és akkor ki fogunk jönni egymással. De figyelmeztetem, Stu, ne próbáljon velem kekeckedni még egyszer, mert akkor kipakolok az FBI-nak a dolgairól. És higgye el, épp elegen vannak a Cégnél, akik alig várják, hogy egy kicsit megfingassák magát!

20. fejezet Michael egy vörös téglás lakóépület előtt parkolt a főváros Adams Morgan negyedében. A kormány mögött ülve egy pohár tűzforró kolumbiai kávét szürcsölgetett, melyet egy kétháznyira levő Starbucks kávézóból hozott magának. Kávézás közben hol a mobiltelefonjára, hol a három kocsival előbb parkoló Ford Explorerre pillantott. Ez annak az embernek a kocsija volt, akivel beszélni szeretett volna. O’Rourke már kétszer is hívta a lakását, de mind a kétszer csak az üzenetrögzítő válaszolt. O’Rourke egyre idegesebb lett. Mindenáron beszélni akart azzal a vörös téglás házban lakó férfival. A kormánykeréken dobolva az ujjával azon törte a fejét, hogy biztos csak futni ment a barátja. Tudta, hogy itt van a városban, mert fölhívta a munkahelyén, és azt mondták, hogy nem utazott el sehova sem. Újabb öt perc és a fél pohár kávé elfogyasztása után végre megpillantotta emberét, ahogy sötétkék baseballsapkát húzva a fejére és a hátán egy nagy hátizsákot cipelve épp befordul a sarkon. Letette a kávéspoharat a tartójába, és kiszállt a kocsiból. Nyakkendőjét megigazítva elindult a sarok felé, és barátja szemébe nézve így szólt: − Hát téged nem könnyű megtalálni. A szikár ember csodálkozva nézett vissza rá: − Sajnálom, összevissza rohangáltam. − Nem nézed az üzeneteidet? Az utóbbi három napban legalább tucatszor hívtalak − mondta, majd kinyújtotta a kezét, hogy kezet fogjanak. − Tényleg sajnálom, de nagyon el voltam foglalva. − A Michaelnél hat évvel idősebb férfi megigazította a hátizsák pántját a vállán, és közben ide-oda fürkészte az utcát. Erre Michael is körülnézett. − Föltartalak valamiben? − Jó sok dolgom van mára, de azért az öcsém legjobb barátjára mindig tudok szánni néhány percet. O’Rourke-nak jólesett ez a megjegyzés. Scott Coleman állt vele

szemben, Mark Colemannek, Michael egy évvel ezelőtt megölt legjobb barátjának a bátyja. Scott korábban a SEAL-nél, Amerika legfontosabb terrorizmusellenes katonai szervezeténél volt a 6. Alakulat parancsnoka. Egyben ő volt az is, aki miatt múlt péntek óta Michael egyfolytában aggódott. Coleman majdnem tizenhat évnyi, kitüntetésekkel elismert szolgálat után tavaly szerelt le a fókáktól. Ám bármilyen eredményes is volt a korábbi években, távozása nem volt éppen problémamentes. Az egységének a felét elvesztette egy Líbia északi részében végrehajtott sikertelen akció során. Az akcióról visszatérve Coleman megtudta, hogy a terroristakiképző-központ ellen vezetett támadásuk azért vallott olyan csúfos kudarcot, mert egy magas rangú politikus kifecsegte a készülő akciót. Mikor a felettesei nem voltak hajlandóak megmondani neki, hogy ki volt az illető, Coleman elkeseredésében beadta a lemondását. O’Rourke akkor Olson szenátor révén, aki a kongresszus Hírszerzési Bizottságának az elnöke volt, megtudta, hogy Fitzgerald szenátortól eredt az információ. Michael, akkor sokáig vívódott, megmondja-e Colemannek az igazságot. Nagyon közel kerültek egymáshoz azóta, hogy Coleman öccsét a kábítószeres rabló megölte, úgyhogy tavaly ősszel azon a vadászaton Michael végül elárulta neki Fitzgerald nevét. Seamusnak adott igazat: Coleman tudni akarja, ki volt az, és jár is neki, hogy tudja az igazságot. Mikor Michael megmondta neki, a katona nem szólt egy szót sem, és azóta sem került köztük szóba a dolog. Viszont amióta egy héttel ezelőtt Fitzgeraldot megölték, Michaelnek egyre ezen járt az esze. O’Rourke zsebre dugta a kezét, és kissé feszengve szólalt meg: − Elég érdekes dolgok történtek ma délben az elnök helikopterével. Nem tudsz egész véletlenül valamit arról, kiknek lehet köze ehhez a furcsa dologhoz? − Fogalmam sincs − mondta Coleman rezzenéstelenül nézve Michaelre két, ragyogó kék szemével. − De arra a tavaly őszi vadászatra emlékszel, ahol együtt voltunk? − Persze. − És arra a kis információra is, amit akkor elmondtam neked?

− Arra is. Michael a volt kommandós szemébe nézve bólintott. Aztán egy pár pillanat múlva rájött, hogy másféleképpen kell megközelítenie a dolgot, és megkérdezte tőle: − És ezek után mi a véleményed a gyilkosságokról? Coleman arca továbbra is rezzenéstelen maradt. − Hát, ha arra gondolsz, nem igazán gyászolom őket. − Nem, nem arra gondolok − rázta meg O’Rourke a fejét. − Nyilvánvaló, hogy nem gyászolod őket. De nem tudsz-e valamit arról, hogy ki állhat a gyilkosságok mögött? Coleman erre oldalt billentette a fejét és visszakérdezett: − Miért, te talán tudsz róla valamit? − Lehet, hogy tudok − bökte ki Michael, előre-hátra hintázva a sarkán. − Egyedül jöttél? − Igen. − És véletlenül nem beszélgettél mostanában valakivel az FBI-nál? O’Rourke megrázta a fejét. − Jó. És nem is tervezed azt, hogy beszélgetni fogsz velük? − Nem. Szerintem elég, ha mi ketten egymás közt megbeszéljük. Coleman erre kíváncsian fölhúzta az egyik szemöldökét. − Tegyük föl, hogy ha esetleg tudnád, kik követték el a merényleteket, akkor el tudnál juttatni hozzájuk tőlem egy üzenetet? − Ha ez föltevés − mondta Coleman, összefonva a két karját a mellén −, akkor azt mondom, hogy elvileg szinte minden lehetséges. − Jó, akkor mondd meg nekik − mondta Michael közelebb hajolva −, hogy ennyi gyilkosság elég volt. Mondd meg nekik, hogy adjanak nekünk egy kis időt, hogy végrehajtsuk a reformokat, mielőtt még rohadtabb lesz a helyzet. − Ez nem rossz ötlet, csak abban nem vagyok biztos, hogy az elnök meg az emberei már vették-e a lapot. Ráadásul közös barátunk, Olson szenátor is kezdi eltolni a dolgot − tette hozzá bosszúsan rázva a fejét. − Nem hiszem, hogy abbahagyták volna a fickók a gyilkosságokat. Legalábbis míg az elnök és a többiek észhez nem térnek. − Szóval szerinted lesznek még gyilkosságok? − Azt én honnan tudnám?

Michael forgatta a szemét: − Tegyük föl, hogy tudod… − Jó, tegyük föl… ki tudja, mi mindent tud az ember? Egy darabig még farkasszemet néztek egymással, aztán Coleman az órájára pillantott, és így szólt: − El fogok késni. Tényleg mennem kell, Michael. Ebédeljünk együtt valamikor a jövő héten! O’Rourke megragadta Coleman kezét, és így szólt hozzá: − Scott, megértem, miért csináljátok azt, amit csináltok. Ha Fitzgerald az én meg az embereim biztonságát kockáztatta volna ilyen módon, mikor mi az Öbölnél voltunk, és ha akár csak egy emberem is meghalt volna miatta, akkor hazajövök, és kibelezem, mint egy disznót. Igazán nem akarlak elítélni benneteket, de azt hiszem, kellene egy kis időt hagyni a politikusoknak, hogy befejezzék, amit elkezdtek. − Persze, pont, mint Irakban − rázta Coleman a fejét. − Ezek most is be akarják venni Bagdadot. Nem akarnak félmunkát végezni. Ti politikusok, na jó, rólad most nem beszélve, mindig eltoljátok, pedig a kezetekben van a megoldás. Michael ezzel a történelmi példával nem tudott vitatkozni. − Na hagyjuk − ennyit tudott csak válaszul kibökni. Coleman rábólintott, és elindult a ház felé. Ahogy az első lépcsőre föllépett, még visszaszólt Michaelnek: − Egy dolgot azért megtehetnél. Találkozol mostanában Olson szenátorral? − Igen. − Akkor megmondhatnád neki, hogy nem a legjobb ötlet épp most összebújni az elnökkel. Michaelnek ettől a háta is borsózni kezdett. − Scott! Hagyjátok ki ebből a dologból Eriket! − Eriknek nem lesz semmi baja, ne félj. Csak azt akarom mondani, hogy tegyük föl, esetleg jó lenne mégis figyelmeztetni erre. − Ezzel Coleman hanyagul szalutált egyet, és bement a házba. McMahon a szokásosnál is gyorsabban sietett a folyosón. Rettentő zűrzavaros napja volt. Állandóan sarkában volt a média, hol egy mikrofont dugtak a képe elé, hol kamerák tüzébe került. Az elnök Camp David-i helikopteres útjának részletei kirakójátékként kezdtek összeállni, és McMahon épp most jutott hozzá ennek a puzzle-nak egy

döntő darabkájához. Egész nap nem volt ideje meghallgatnia az üzeneteit, úgyhogy a merénylők által küldött üzenetet is csak egy pár perccel ezelőtt tudta lehallgatni. McMahon bólintott egyet köszönésül Roach titkárnőjének, és megállás nélkül be is nyitott, majd becsukta maga mögött az ajtót. Roach éppen telefonált, és fölnézett McMahonra. McMahon odatornyosult a főnöke asztala fölé, és izgatottan körözött az ujjával, sürgetve, hogy fejezze be a beszélgetést, mert most azonnal sokkal fontosabb dologról kell beszélniük. Roach bólintott, és elnézést kért attól, akivel beszélt, hogy most le kell tennie. Aztán a kagylót letéve megkérdezte: − Na, mi van? − Érkezett egy üzenet a barátainktól. Itt volt az orrunk előtt egész nap, de nem tudtam róla. − Mit értesz azon, hogy a „barátainktól”? − kérdezte Roach értetlenül. − A merénylőktől − mondta McMahon, miközben megkerülte az igazgató asztalát, és gyorsan beütötte a telefonján a saját üzenetrögzítője kódját. Mikor végzett, megnyomta a kihangosító gombot, és azt mondta: − Ezt hallgasd! A hangszóróból megszólalt az üzenetet hagyó számítógép által generált, mesterséges hangja. Roach kővé dermedten hallgatta, ahogy a kora délutáni eseményekre hirtelen fény derült. Mikor vége lett az üzenetnek, megkérte McMahont, hogy játssza le még egyszer. Mikor azzal is megvoltak, McMahon elmentette az üzenetet, majd a főnökére nézett, hogy mit szól hozzá. − Kik az ördögök lehetnek ezek? − kérdezte Roach teljesen tanácstalanul. − Az biztos, hogy nem terroristák, Brian. Ezzel most már remélem, te is egyetértesz, és az is biztos, hogy nem is egy piszlicsáré fajvédő csoport. Ha azok volnának, ténylegesen lelőtték volna az elnök helikopterét. Semmilyen terroristát nem érdekel néhány titkos ügynök vagy tengerészpilóta szaros kis élete. Pontosan azok, akikről a CIA-s Kennedy az első pillanattól fogva beszél: leszerelt kommandósok. − Azt hiszem, igazad van, ráadásul a terroristák nem is nekünk, hanem a médiának küldték volna az üzenetüket. Minél nyilvánosabb, annál jobb nekik… De biztosak lehetünk-e abban, hogy attól a

csoporttól származik, amelyik az előző támadásokért is felelős? − Én kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok ebben. Ezt az üzenetet alig tizenöt perccel azután küldték, hogy az elnök gépe fölszállt a Fehér Háztól, a gépi hang pedig azonosnak tűnik azzal, amit az ABC kapott Basset meggyilkolása után. Rögtön szóltam is a labornak, hogy hasonlítsák össze a két felvételt. − Mennyi ideig tart, míg megcsinálják? − Azt mondták, nem több, mint egy óra. Mikor akarod megmondani az elnöknek? − Harminc perc múlva indulok Camp Davidbe jelentéstételre. Addig várok, és majd személyesen számolok be neki erről − mondta Roach, és egy darabig a levegőbe bámulva törte a fejét az üzeneten. − Neked nem kell jönnöd, ha nem akarsz. Szerintem itt is épp elég dolgod van. És tudom, mennyire utálod ezeket a megbeszéléseket. − Meg vagy őrülve? Semmi pénzért nem hagynám ki, milyen képet vág Garret, mikor meghallja, hogy rá is kivetették a hálójukat. Roach egyetértően bólintott, és az órájára nézett. − Akkor légy itt harminc perc múlva. Már itt van a tetőn a helikopter. − Van még egy dolog. Egész nap szegény titkosszolgálatos srácokat szívatták azért, ami történt. Ha nem bánod, szeretném, ha Jack Warch vinné a szót, és elmondaná az elnöknek, amit a radarokról meg a lángcsóvákról tudunk. Aztán én beszélnék a nyomozás legújabb eredményeiről, téged pedig megkérnélek, hogy ha akarod, add elő ezt az új üzenetet, melyet a merénylőktől kaptunk. − Nem, nem, csináld csak ezt is te, ahogy a legjobbnak látod, és hadd beszéljen Warch legelőször. McMahon elhagyta Roach irodáját, és visszament a helyére. A Hoover Buildingtől Camp Davidig körülbelül huszonöt percig tartott az út a helikopterrel. Roach, McMahon meg az igazgató két testőre hátul ültek a gépben. Roach arra használta az utazás idejét, hogy gyorsan meghallgassa McMahon beszámolóját a nyomozás minden újabb fejleményéről. Leszállás után kocsival vitték őket a főépülethez, és rögtön be is kísérték őket a konferenciaterembe. Este hét múlt néhány perccel, amikor az elnök és Garret belépett a

terembe, és leült az asztalfőhöz. Mike Nance az asztal túlsó végén ült, hogy mindent jól szemmel tarthasson, az asztal két oldalára pedig Stansfieldet, Roachot és McMahont, illetve velük szemben Warchot és Tracy igazgatót ültették. Garret rögtön Roachra nézett, és fáradtan megkérdezte tőle: − Nos, Roach igazgató úr, van-e valami új jelentenivalója azóta, hogy legutóbb beszéltünk? − Igen, ami azt illeti, kaptunk egy üzenetet a merénylőktől. Szeretném, ha McMahon különleges ügynök mondaná el önöknek. A nagy tárgyalóasztal minden ülése előtt ott volt egy-egy telefon. McMahon maga elé húzta a készüléket, és felhívta a hangpostáját, miközben ezt mondta: − Mielőtt ide indultunk volna ma este, találtunk egy üzenetet a merénylőktől. Ha megengedik, lejátszom önöknek. − Ezzel lenyomta a kihangosító gombot, és hátrább tolta a székét. Megszólalt az üzenet. „McMahon különleges ügynök! Jól tudjuk, hogy ön kapott megbízást Fitzgerald és Downs szenátor, Koslowski képviselő és Basset házelnök meggyilkolásának a kinyomozására. Azért önnek küldjük ezt az üzenetet, mert ezt a csatát nem a médián keresztül akarjuk megvívni.” − Az elnök és Garret egyaránt McMahonra nézett, amikor a neve elhangzott az üzenetben. Közben tovább forgott a felvétel, és mindenki feszült figyelemmel hallgatta. Mikor az üzenet ezekkel a szavakkal befejeződött − „Elnök úr, a Titkosszolgálat nem képes önt megvédelmezni tőlünk. Meg tudják nehezíteni a munkánkat, de nem tudnak megállítani. Ez az utolsó figyelmeztetés!” −, az egészen elsápadt Stevens Jack Warchra és Tracy igazgatóra nézett, hogy ez tényleg így van-e, de ők csak szótlanul bámultak vissza rá. Garret hátradőlt a székén, és mindkét kezét a hóna alá szorította, hogy megállítsa a remegésüket. Mivel a csönd még kellemetlenebbül hatott rá, McMahonra nézve fölcsattant: − És honnan tudjuk, hogy egyáltalán eredeti-e ez az üzenet? McMahon nyugodtan válaszolt: − Indulás előtt a laborban kielemezték ezt az anyagot is. Megállapították, hogy ezt a hangot is ugyanazok a technikai paraméterek jellemzik, mint a Basset házelnök meggyilkolása után érkezett hangüzenetet Garret csikorgatni kezdte dühében a fogait. Nem szerette a

meglepetéseket, és nem voltak kétségei afelől, hogy McMahon és Roach egész mostanáig szándékosan titkolták előle ezt az új információt. Most összeszorított fogai közül sziszegte: − És mióta is tudnak maguk erről az üzenetről? − Sajnos csak este hat körül hallgattam le először a ma érkezett üzeneteimet. − És mikor hagyták az üzenetet a merénylők? − Körülbelül délután fél egykor. Garret fölugrott az asztal mellől: − Már fél egy óta ott volt ez az üzenet, és nekünk egy szót sem szóltak róla? − A merénylők valóban 12 óra 30-kor hagyták az üzenetet, de mint említettem, csak hatkor hallgattam meg. És tekintettel arra, hogy hét órára kellett idejönnünk, hogy beszámoljunk a legújabb fejleményekről, Roach igazgató úrral együtt úgy döntöttünk, hogy majd akkor játsszuk le a felvételt, ha ideértünk. − Állj, állj, várjon csak egy percet! Naponta csak egyszer szokta meghallgatni az üzeneteit? − Átlagos napokon természetesen többször is, csakhogy ez túl zűrös nap volt. Garret az ujjával McMahon felé bökött, és fölemelte a hangját: − Ha máskor ilyen fontos dolog kerül a kezébe, azonnal jelenteni fogja! A legmagasabb fokú szakmai alkalmatlanságra vall, hogy nem számolt be erről a felvételről azonnal, ahogy meghallgatta. McMahon túlságosan is jól szórakozott ahhoz, hogy Garretnek ez a kifakadása zavarta volna. Hátradőlt a széken, karba tette a kezét, és mosolygott. Jack Warch, aki Garret mellett ült, most előbbre hajolva visszafordította a fejét, és szigorúan a hivatalvezető szemébe nézett. A jelzést nem lehetett félreérteni. Garret lehajtotta a fejét, mintha a jegyzeteibe nézne, és csak magában mormogott valamit. Egy pillanatra feszült csönd támadt a teremben, aztán a rendkívül ideges Stevens elnök készült mondani valamit. Először nem is jöttek ki rendesen a szavak a torkán, úgyhogy újra kellett kezdenie: − Azt mondják meg, hogy le tudták volna lőni ma a helikopterünket?! Warch egy pillanatnyi habozás nélkül vágta rá: − Igen! Garret erre megköszörülte a torkát, és a tőle telhető legudvariasabb

hangnemben így szólt: − Jack, ne legyünk ilyen önhittek. Míg nincs elég információnk, nem szabad ilyen következtetéseket levonni. − Garret nem szerette, ha mások idegesítik az elnököt; ezt csak a saját előjogának tekintette. Warch megvonta a vállát. − Én csak a tényekre alapozom a véleményemet. A merénylők hihetetlenül ügyesen mindent előre megterveztek. Nemcsak azt derítették ki, melyik gépen van az elnök úr, de képesek voltak arra is, hogy olyan útvonalra kényszerítsék az elnöki gépet és kíséretét, amely nekik megfelelt. Beszéltem a pilótákkal, és nekik is az a véleményük, hogy ha akarják, nyugodtan leszedhették volna a Marine 1-t. Az elnök becsukta a szemét, és úgy ingatta a fejét. Aztán pár pillanattal később Warchra nézett, és megkérdezte tőle: − Akkor meg tud védeni, vagy sem? − Ha továbbra sem fogadja meg a tanácsaimat, akkor nem. − Mit értenek azon, hogy nem fogadom meg a tanácsaikat? − kérdezte az elnök könyörögve ezúttal Warch főnökére nézve, de tőle nem kapott választ. Warch ugyanis meggyőzte a főnökét, hogy maradjon ki ebből, és hagyja őt, hogy elültesse a félelmet az elnökben. Előrehajolva így szólt. − Elnök úr! Mikor ön és Mr. Garret arról tájékoztattak, hogy Camp Davidben akarják megtartani a költségvetési csúcstalálkozót, én rögtön megmondtam, hogy ez rossz ötlet, és inkább a Fehér Házban kellene tanácskozni, önök nem fogadták meg a javaslatomat, ezért történhetett, hogy ma majdnem megölték önöket. − Ezután kissé még hivatalosabb hangnemben folytatta a kioktatást. − Dorle különleges ügynök korábban azt tanácsolta Mr. Bassetnek, hogy mondja le az összes nyilvános szereplését. A házelnök úr nem fogadta meg a tanácsot, és most már halott… Én már két és fél éve mondogatom önöknek, hogy a Fehér Ház körüli biztonsági intézkedések túl lazák, és hogy a sajtó túl könnyen járkál ki- és be az épületben és akörül. Ez az egész lazaság ma hágott a tetőfokára. Rájöttem, hogyan tudták meg a merénylők, hogy ön melyik gépre szállt, uram. Warch az elnökre nézve egy kis hatásszünetet tartott. A kezében levő kártyát szerette volna a leghatásosabban kijátszani. − Az eseményt követően az embereim darabokra szedtek mindent a South

Lawnon lévő felszállóhely körül. Az egyikük egy transzpondert talált az ABC közvetítőkocsijának kapcsolótáblája alá beszerelve, melyet távirányítóval tudtak működésbe hozni. Ennek a Camp David-i hétvégének az előkészítésekor én azt javasoltam, hogy a médiát teljesen ki kell zárni a South Lawnról a helikopterek érkezésekor és indulásakor. Meg voltam győződve arról, hogy ez az elővigyázatosság szükséges, hisz az előző héten négy politikust is meggyilkoltak. Önök azonban nem fogadták el ezt a tanácsomat, mert fontosabbnak ítélték, hogy az eseménynek megfelelő sajtóvisszhangja legyen. Így megengedték, hogy felvegyék az egész eseménysort. Elnök úr! A munkatársai közül többen egyenesen azt akarták, hogy élőben adják, ahogy elindulnak ide, Camp Davidre. Én ezt kizárt dolognak tartottam, és így arra a kompromisszumra jutottunk, hogy megengedjük a médiának, hogy felvegye, de csak később adhatja le az eseményt. − Közvetlenül mielőtt az első helikopter leszállt volna, az embereim minden közvetítőkocsiban kikapcsoltatták az élő adást, és ellenőrizték, hogy a kamerák csak szalagra rögzítenek. Csakhogy valamikor ezután a merénylők aktiválták a transzpondert, amelyet becsempésztek az ABC-tévé kocsijának irányítópultjába. így ők valahol továbbra is élőben látták mindazt, ami a South Lawnon történt. A merénylők tudják, hol vannak a gyönge pontjaink, és tudják azt is, hogy csak olyan mértékben vagyunk képesek megvédeni önt, amilyen mértékben ön védelmet kíván magának. Nyilvánvalóan nagyon jól látják a politikusok és a média közti kapcsolatot. Úgyhogy ha ön továbbra is a média és a nyilvánosság előtt kíván szerepelni, nem leszünk képesek megvédelmezni. Az elnök ránézett arra, aki végső soron a védelméért felelős, és így szólt: − Jack, tegyen meg mindent a nagyobb biztonság érdekében, én hallgatni fogok magára. Roach, észrevéve, hogy az elnök szokatlanul határozott és együttműködő hangulatban van, úgy döntött, itt a jó alkalom előrukkolni a problémájukkal. − Elnök úr! Megakadtunk a nyomozásban. Feltételezésünk szerint a merénylők leszerelt kommandósok. Sajnos azonban McMahon különleges ügynök és a munkatársai nem kapnak elég segítséget a Pentagon Különleges Erők részlegének vezetőitől. Minduntalan akadályozzák a nyomozásunkat.

Az elnök Roach felől hirtelen Nance felé fordult: − Mike, mi itt a gond? − Nos, uram, vannak bizonyos nemzetbiztonsági szabályok. A volt kommandósok dossziéi vagy teljes egészükben államtitoknak minősülnek, vagy részben titkos küldetésekről olyan információkat tartalmaznak, melyek államtitoknak minősülnek. Hivatali kapcsolatuk óta először fordult elő, hogy az elnök ráförmedt Nance-re: − Nem az akadályokról akarok hallani. Eredményeket követelek! − Az elnök ezzel ismét Roachhoz fordult: − Holnap reggelre elkészíttetek egy elnöki parancsot, amellyel McMahon különleges ügynök felhatalmazást kap a betekintésre minden általa igényelt személyi dossziéba. Elegem van a szarakodásból! Azt akarom, hogy elkapják nekem azokat az embereket! Nance az elnököt figyelte az asztal másik végéről, és beharapta a szája szélét. Stevens most túlságosan izgatott volt, így jobbnak tartotta, ha vár, és nem szól semmit sem. Egészen különleges betekintési engedély nélkül senki még csak messziről sem láthatja azokat az aktákat. Különösen akkor nem, ha az FBI-tól jön az illető. Miközben Nance ezen az új problémán törte a fejét, Warch azokról a bizonyítékokról tájékoztatta a jelenlevőket, amelyeket a híd alatt találtak: mint például a radarernyőkről, melyeket most próbálnak azonosítani a gyártási számuk alapján. Eközben Nance-nek feltűnt, hogy Garret szokatlanul csöndes. Nance ezt a merénylők üzenetében Garrettel kapcsolatban is elhangzott fenyegetésnek tulajdonította. A figyelme azután Garretről Stansfieldre irányult. Vajon miért maradt Stansfield annyira csöndben, amikor a Különleges Erők személyi dossziéiról esett szó? Nyilvánvaló, hogy a CIA-nak is különösen fontos, hogy az FBI szeme elől jól elrejtsék azokat az anyagokat. A kihallgatásnak nyolc után pár perccel lett vége, és akkor Garret meg Nance kivételével mindenki el is hagyta a tárgyalótermet. Ahogy az ajtó bezárult, Garret a kezébe temette az arcát, majd a szemét kezdte dörzsölni, és megszólalt: − Micsoda kibaszott egy kupleráj! Nance hátrább tolta a székét, és keresztbe vetette a lábát. Garretre nézett, és próbált rájönni, mi jár a fejében. Aztán hátravetette a fejét, és megkérdezte: − Stu, rettentő csöndben voltál az egész eligazítás

alatt. Az a hangüzenet készített ki ennyire? Garret leejtette mindkét kezét az asztalra, és ránézett Nance-re fáradtságtól véres szemével. − Nem… vagy nem is tudom, talán egy kicsit. − Aztán benyúlt az ingzsebébe: − Istenem, mennyire kell most egy cigaretta! − A szájába vett egyet, és meggyújtotta, aztán nagyot szívott belőle, és megszólalt: − Nem bírnak megölni, ha nem adok nekik rá esélyt. Egy hónapig ki sem fogom tenni a lábamat a Fehér Házból. Beköltözöm az egyik vendégszobába. − Szívott még néhány jó nagyot a cigarettából, majd szemöldökét ráncolva folytatta: − Nem is igazán ezektől a terroristáktól félek. Valami más miatt aggódom. Van egy másik problémánk is. Warch tud arról, hogy megdolgoztuk Frank Moore-t. Azt mondta nekem, hogy tudja, kik voltak benne, és megfenyegetett, hogy ha nem hallgatok rá, ki fog pakolni az FBI-nak. − Garret felállt, és elkezdett járkálni a teremben. − Mindig csőstül jön az áldás. Mintha nem lenne elég problémánk, most még ezzel is foglalkoznunk kell. Nance nem mutatott különösebb fölindulást, csak figyelmesen nézett Garretre. − És az én nevemet is említette? Garret nem nézett Nance-re, de rövid szünet után kibökte: − Igen. − Csak nem említett más neveket is? − Dehogynem. − Kiket? Garret röviden Nance-re nézett, aztán a falon levő képre bámulva kimondta: − Arthurt emlegette. Ettől már Nance-nek is a homlokába nyilallt a fájdalom. − Arthurt? Garret vonakodva bólintott egyet. − Fogalmam sincs, hogyan jöhetett rá. Én nem beszéltem róla senkinek sem. Nance-en kívülről továbbra sem látszott semmi, de belül csak úgy forrt benne a harag. Nem kellett sokat törnie a fejét, hogy rájöjjön, Warch miként jött rá. Ő vagy valamelyik embere meghallotta, mikor Stu isten tudja kinek fecsegett erről a kis zsarolási akciójukról. − Arthur nem fog örülni ennek. És szerintem részletesebben is akar majd hallani tőled erről. Tedd szabaddá magadat holnap estére. Arthur úgyis beszélni akar velünk valami sürgős dologról. Majd én gondoskodom arról, hogy minden feltűnést elkerülve jussunk oda hozzá.

21. fejezet A hold vékony sarlója látszott csak a magasra nőtt fenyőfák fölött. Mikor a négyajtós Crown Victoria odaért Camp David főkapujához, a hátsó ülésen ülők lehúzódtak. Az elektromos vezérlésű kapu kinyílt, és a szedán gyorsulva húzott el egy csoport sajtóriporter előtt, akiket a mellükön tartott M16-os karabélyokkal felszerelt tengerészgyalogosok tartottak távol a kaputól. A riporterek és az operatőrök tolakodtak, hogy megleshessék, ki ül a kocsiban. A szedán tovább gyorsított az úton, míg el nem érte az első kanyart, ott aztán lassított. Az út szélén várakozó két ugyanolyan szedán eléje és mögéje állva közrefogta a biztonsági tanácsadót és az elnöki iroda vezetőjét szállító Crown Victoriát. A szombati Camp David-i költségvetési csúcstalálkozó csak mérsékelt sikert hozott. Garret állt elő először néhány könyvelési trükkel, amelyektől a költségvetési hiányt a ténylegesnél kisebbnek lehetne feltüntetni. Ezzel a politikai vezetés úgy tudná beállítani, mintha húztak volna a büdzséből, anélkül, hogy valódi kemény lépéseket kellett volna tenniük. Abban bíztak, hogy ettől lecsendesednek a merénylők, és az FBI időt nyer a további nyomozáshoz. Mike Nance kétségei az új koalíció törékenységét illetően máris kezdtek bebizonyosodni. Olson morgott a mesterkedések miatt, és megmondta az elnöknek, hogy nem akar részt venni az amerikaiak félrevezetésében. Azt is kijelentette, hogy ha nem lesznek tényleges kiadáscsökkentések, akkor rá többé ne számítsanak. Az ezüsthajú minnesotai szenátor azt mondta, hogy vár még egy hetet, de ha Garret továbbra is trükközni próbál, akkor nyilvánosan meg fogja mondani az új költségvetésről, hogy csalás az egész. Nance és Garret az ötvenperces út nagy részét suttogó beszélgetéssel töltötte. A marylandi mellékutak, ahol haladtak, sötétbe burkolóztak, és gyér volt rajtuk a forgalom. Amikor a konvoj elérte Arthur birtokát, az őket kísérő két szedán levált, és csak az a kocsi

közelítette meg a hatalmas kovácsoltvas kaput, amelyikben ők ketten ültek. A birtok bejáratát két, hatalmas reflektor világította meg. Egy ejtőernyős ruhába öltözött nagydarab őr lépett ki a kapusfülkéből, a mellén keresztbe vetett Uzi géppisztollyal. A géppisztoly csövéhez erős fényű spotlámpa volt erősítve, melyet a közeledő őr bekapcsolt. Bevilágított vele a kocsi hátsó ülésére, Nance-re és Garretre irányítva a kis reflektor fényét. Mikor azonosította a két utast, szólt a sofőrnek, hogy nyissa ki a csomagtartót. A kocsi hátuljához sétálva ellenőrizte azt is, majd visszavonult az őrházba. Arthur a dolgozószobájában az íróasztalánál ülve figyelte a főkapunál zajló jelenetet. Az íróasztalától balra eső falra ugyanis négy biztonsági monitor és két nagy, színes tévéképernyő volt fölszerelve. Az egyik monitoron látta, hogy az őr visszamegy a kis fülkéjébe, aztán kinyílt a kapu. Ahogy a kocsi behajtott, a kapu ismét be is csukódott. Egy másik monitorra nézve Arthur látta, hogy a szedán fölkanyarodik a ház bejáratához, ahol két további őr várja, egyikük egy nagy német juhászt tartva pórázon. Garret és Nance kiszálltak, és nyugodtan megvárták, míg a kutya megszaglássza őket, az egyik őr pedig egy kézi fémkeresővel átvizsgálja őket. Ezek után egy harmadik őr belülről kinyitotta az ajtót, és az előcsarnokon keresztül Arthur dolgozószobájába vezette a két vendéget. Arthur az íróasztala alján megnyomott egy gombot, mire egy régi keretbe foglalt világtérkép ereszkedett le, és eltakarta a monitorokat. Akkor fölállt az íróasztalától, átsétált a kandallóhoz, és egyik kezével a párkányára támaszkodott. Elmúlt ugyan már hetven, de még mindig szálfaegyenes és keménykötésű fickónak látszott. Ezüstös haját, amely hátul az inggallérja fölött két és fél centire föl volt nyírva, gondosan hátrafésülte. Az ujjai gondosan ki voltak manikűrözve, és drága, fésűsgyapjú öltönye kifogástalanul állt karcsú termetén. Kinyílt az ajtó, Nance és Garret belépett. Arthur nem vette le a kezét a kandallópárkányról, mintegy várva, hogy a vendégei járuljanak elébe. Mike Nance megállt tőle jó háromméternyire, és hivatalosan ezt mondta: − Stu Garret, szeretnélek bemutatni Arthurnak. Garret előbbre lépett, és kinyújtotta nyirkos tenyerét. − Örülök,

hogy végre megismerhetem. Már régóta szerettem volna találkozni önnel. Arthur kissé meghajtotta a fejét. − Nagyon örvendek. − Majd a székek felé mutatva folytatta: − Üljünk le. Megkínálhatom önöket valamivel? Nance úgy helyezkedett, hogy ő kerüljön közelebb Arthurhoz, és így szólt. − Mielőtt belekezdünk, szeretnék veled négyszemközt megbeszélni egy-két dolgot. Arthur vette a lapot, és megkérdezte a másik vendégét: − Mr. Garret, nem szivarozik véletlenül? Garretet meglepte a kérdés, és bizonytalanul válaszolt: − De… tulajdonképpen… miért is ne. Arthur a dohányzóasztalhoz lépett, fölvett róla egy cseresznyefából készült szivarosdobozt, és fölemelte a fedelét. Garret kivett egy szivart és megszagolta. Arthur a kezébe adott egy csippentőt, és Garret levágta vele a szivar végét. − Jöjjön, megmutatom az ajtót. − Ezzel Arthur a nagy franciaablakhoz vezette Garretet. − Meg fogja látni, milyen szép kilátás nyílik a verandáról a Chesapeakre! − mondta, miközben kinyitotta az ajtót. − Egy perc múlva mi is kijövünk maga után. − Ezzel becsukta a vendége mögött az ajtót, és visszament Nance-hez. − Mi a gond? − Attól félek, hogy azokon kívül, akik eredetileg benne voltak Moore megdolgozásában, mások is tudomást szereztek a dologról. − És kik lennének azok? − Például Warch, az a különleges ügynök, aki… − Pontosan tudom, hogy ki ez a Warch. De hogy jött rá? Nance a veranda felé pillantott, aztán elmesélte Arthurnak, hogyan támadt neki Warch legutóbb az elnök hivatalvezetőjének. Mikor végzett a történettel, Arthur megkérdezte: − De szerinted Warch honnan jött rá a dologra? − Onnan, hogy szerintem Garretnek eljárt a szája. − Szerintem is. Arthur általában hűvösen viselkedett, de Nance mégiscsak várt volna tőle valami reakciót. Most, hogy nem nyilatkozott, Nance megkérdezte: − Szerinted mit kellene csinálni Warchcsal? Arthur egy rövid ideig gondolkodott, majd így szólt: − Egyelőre

semmit sem. Vagy négy éve láttam a személyi anyagát; nem az a típus, aki a sajtóhoz rohangál. És a Titkosszolgálat tagjaként, gondolom, az elnököt sem nagyon szeretné fölbosszantani ilyesmivel. De azért mondd meg Garretnek, hogy legyen óvatosabb, én meg majd kitalálom, hogy ha ugrálni kezdene, mit fogunk csinálni Warchcsal. − Már mondtam Garretnek, hogy ne piszkálja Warchot, és meg is ígérte. − És mondtál neki már valamit a javaslatomról? − Még nem. Csak annyit mondtam, hogy szeretnél velünk beszélni. Azt hiszi, hogy még én sem tudom, mivel akarsz előállni. − Akkor jó. − És még mindig el akarod mondani neki a javaslatodat? − Igen. − Szerintem nem jó ötlet. Épp te mondtad mindig, hogy nem szabad amatőrökben bízni. − Én mindig azt mondtam, hogy senkiben sem szabad bízni − mondta Arthur sóhajtva, miközben megfordult, és a szoba teljes másik falát elfoglaló hatalmas könyvespolc felé sétált. Nance jó két lépés távolságot tartva szótlanul és alázatosan követte mesterét. − Mr. Garretnek megvannak a maga hibái, de rettentő ambiciózus ember, tehát mindent meg fog tenni a siker érdekében. Azzal a Mooredologgal kapcsolatban csak azért jártatta a száját, mert nem vette észre, hogy bármi veszélyt jelentene, ha egy kicsit fecseg róla. Az ilyen embereknél, mint Garret, a titoktartás mértéke attól függ, mennyire tartanak komolynak egy dolgot. Minél több a vesztenivalója egy ügyben, annál jobban fogja tudni tartani a száját. − Értem a logikát abban, amit mondasz, de tényleg szükségünk van rá? − Igen. Mert lesz egy pár olyan dolog, amit kizárólag csak ő tud majd nekem elintézni. Nance bólogatott. − Hát, ahogy akarod. − Na de menjünk, csatlakozzunk a barátunkhoz − mondta Arthur, és mielőtt kimentek volna a verandára, megkínálta Nance-et is egy szivarral, és magának is vett egyet. Aztán ők is kimentek a sötétbe, az ősz esti levegőre. Garret ott álldogált az erkély korlátjánál, és idegesen várta, hogy

mikor hívják már vissza. Nagyon jól tudta, hogy Nance most meséli el Arthumak, hogy milyen gondok adódtak Warchcsal, és tartott Arthur reakciójától. Épp elég szaftos történetet hallott már az egykori magas beosztású CIA-alkalmazott sötét ügyleteiről. Arthur Higgins majdnem harminc évig irányította az Ügynökség legtitkosabb műveleteit, mielőtt végül megszabadultak tőle. Eltávolításának hivatalos oka az életkora volt, meg az, hogy leomlott a vasfüggöny. De a hírszerző szakmában arról is suttogtak, hogy az volt a fő ok, hogy Arthurt nem tudták kordában tartani: túl sokszor dolgozott a saját szakállára, nemcsak a kongresszus, de a saját főnökei tudta, vagy hozzájárulása nélkül. Garret rögtön visszafordult, amikor meghallotta a téglapadlón Nance és Arthur finom félcipőinek zaját. − Na, hogy teszik a kilátás? − kérdezte Arthur. Pedig Garret az egyedül kint töltött öt perc alatt a legkevésbé sem méltatta figyelemre az előtte fekvő nagy, sötét Chesapeake-tavat. Most, hátrafordulva annyit mondott. − Hát nem is gondoltam, hogy ilyen nagy ez a tó. Arthur mosolygott magában, mert nagyon jól tudta, hogy Garret nem az a típus, aki értékelni tudná a természet fenséges csodáit. Szimpla pasas, nincs benne semmi bonyolult. Nem buta, csak épp mindig egy dimenzióban gondolkodik, egy dologra tud egyszerre koncentrálni. Könnyű kitalálni, mi lesz a következő lépése, és ez nagyon is megfelelt Arthurnak. Így nyugodt és bizalmat sugárzó arckifejezést öltve így szólt hozzá: − Mr. Garret, azt hiszem, lesz valami, amiben tudnék segíteni önöknek.

22. fejezet McMahon az elnökkel történt péntek esti találkozás után még azt hitte, hogy néhány ügynökével együtt az egész hétvégét a Különleges Erők személyi dossziéinak átnézésével fogja tölteni. Az elnök ígérete azonban nem vált valóra. A szombat és a vasárnap is eltelt anélkül, hogy egyetlen dossziéba is belenézhettek volna. Valakinek sikerült lebeszélnie az elnököt, és McMahon sejtette is, ki lehetett az. Vasárnap késő este végre kapott egy üzenetet az Egyesített Vezérkartól, hogy hétfő reggel pontban hétkor jelentkezzék a Pentagonban. Még két embert engedélyeztek, akik segíthetnek neki néhány dossziét átnézni. Hogy milyen módon válogatták ki ezeket a dossziékat, azt nem tudta meg McMahon. Egy biztos: egyre türelmetlenebb lett. Ahogy most a Pentagon alagsorában egy hosszú, sötét folyosón gyalogolt, az járt a fejében, hogy vajon most is csak az idejét vesztegetik, vagy végre felhagynak már a packázással. Úgy döntött, hogy Kennedyt és Jenningset hozza magával, így most hármasban ballagtak fegyelmezetten egy hadnagy mögött, aki a Közös Különleges Hadműveletek Parancsnokságának Pentagon-beli részlege felé vezette őket. A KKHP saját főparancsnoksága az észak-karolinai Pope Légitámaszponton működött. Mire elérték az úti céljukat, három ellenőrző ponton is át kellett haladniuk. A KKHP részleg ajtaja előtt egy golyóbiztos plexifal mögött ülő tengerészgyalogos ismét elkérte az igazolványaikat. Mikor mindent rendben talált, megnyomott egy gombot, mire kinyílt a külső ajtó. A hadnagy odabent egy kényelmes, praktikusan kialakított fogadószobába vezette és leültette őket. Néhány perc múlva egy egycsillagos tábornok jelent meg, egy pohár kávét tartva a bal kezében. A százhetvenöt centi magas katonának sűrű, rövidre nyírt fekete haja volt. A tábornoki csillagját jelző váll-lapok szinte a nyakából nőttek ki. Pontosan olyan volt, mint a plakátokon szereplő tengerészgyalogosok: négyszögletes áll, élesre

vasalt nadrág és ragyogóra glancolt cipők. McMahon azt is észrevette, hogy a tábornok vállban majdnem kétszer olyan széles, mint derékban. A McMahon által ismert generálisok többsége bizony kissé szélesebb zsírpárnát hordott deréktájon… A tábornok kinyújtotta a kezét: − McMahon különleges ügynök! Heaney tábornok vagyok. Örülök, hogy megismerhettem. − Én is örvendek, tábornok úr! − mondta McMahon, majd kissé felszisszent, mert a vele szemben álló, pitbull kinézetű alak tiszta erőből szorította meg a kezét. − Önök pedig bizonyára dr. Kennedy és Jennings különleges ügynökök − mondta, és velük is kezet szorított. McMahon még eközben is rázta a kezét, hogy megszüntesse az égető fájdalmat, amit a tábornok kézfogása okozott neki. − Kérnek egy kis kávét, mielőtt elkezdjük? McMahon és Kennedy igent mondott, erre a tábornok a folyosón át elvezette őket egy aprócska konyhához, és így szólt: − Ha gondolják, tegyenek bele egy kis forró vizet, én a szokásosnál kissé sűrűbben szeretem. − McMahon megkóstolta a kávét, és egyetértően bólintott. − Jennings ügynök, kér egy kis ásványvizet, vagy valami egyebet? − Ha esetleg van diétás kólájuk. − Várjon csak, a szobámban van egy pár doboz abból is eldugva, rögtön jövök! − Ne fáradjon vele, tábornok úr, jó lesz a víz is. − Nem fáradság − mondta a tábornok, és eltűnt a folyosón. Egy perc múlva ismét megjelent két doboz diétás kólával a kezében. − Hoztam még egyet, hátha nagyon szomjas. Jennings a kóláért nyúlt. − Köszönöm, uram. Nem kellett volna ezzel fáradnia. − Ugyan, semmiség. Na jöjjenek velem, be szeretnék valakit mutatni önöknek. − Kijöttek a kis konyhából, majd több ajtó mellett haladtak el a folyosón. Aztán a tábornok megállt, és betessékelte őket egy ultramodern tárgyalóterembe. Az asztal melletti minden üléshez tartozott telefon, kihúzható billentyűzet, és az asztal lapjába süllyesztett, fölhajtható monitor. − Itt fogjuk tölteni a legtöbb időt. Kérem, helyezzék magukat kényelembe. Rögtön jövök.

Mikor néhány perc múlva visszatért, a hóna alatt egy nagy csomó dosszié volt, és jött vele egy haditengerészeti egyenruhát viselő idősebb hölgy is. − Bemutatom önöknek McFarland kapitányt. Ő az egységünk pszichológusa. De várunk még valakit − mondta, megnyomva az egyik interkom gombot, és beleszólt: − Mike, küldje be Delapena urat! − Parancsára − hallatszott az interkomból. A tábornok fölnézett, mindenkit hellyel kínált. Egy perc múlva egy kék öltönyös, csíkos nyakkendős férfi lépett be, és letette a diplomatatáskáját a széke mellé. Átlagos termetű férfi volt, világos arcbőrrel, és már jócskán kopaszodott. A tábornok csak annyit mondott bemutatásakor, hogy ő Mr. Delapena. McMahon egy darabig csak nézte, és azon törte a fejét, hogy vajon mi köze ennek a civilnek a Különleges Erőkhöz. Aztán megkérdezte: − Mr. Delapena, ön még nem mondta meg, hogy melyik ügynökséghez tartozik. − A Nemzetbiztonsági Ügynökségnél dolgozom. − És mi köze van az ügynökségüknek ehhez az esethez? − Az NBÜ felelős az Egyesült Államok nemzetbiztonságát érintő minden információ megfelelő őrzéséért, illetve azok terjesztéséért. − Ezek szerint Mr. Nance küldte ide, hogy szemmel tartson bennünket? Delapena a tábornokra nézett, de nem válaszolt McMahon kérdésére. Néhány pillanatnyi kínos csönd után a tábornok tapsolt egyet, és ezt mondta: − Na jó, fogjunk hozzá! − Ezzel az előtte heverő három iratcsomó közül kettőre rámutatva így szólt: − Ezek itt az összes huszonnégy és harmincnégy év közötti, fekete, korábban a Különleges Erőknél kommandósként szolgált katona személyi dossziéja. Aszerint vannak csoportosítva, hogy melyik alakulatnál szolgáltak. Ezek itt balra a zöldsapkások, középen a Delta Force kommandósai, és jobbra a haditengerészet fókái. Százhuszonegy afroamerikait találtunk a zöldsapkásoknál, harmincnégyet a Deltánál és kettőt a fókáknál. De mielőtt továbbmennénk, lenne egy kérdésem: ha úgy döntenek, hogy megkeresik ezeknek az embereknek a valamelyikét, csatlakozhatunk-e mi is önökhöz? − kérdezte a tábornok, és McMahonra nézve várta a választ.

− Szerintem ennek semmi akadálya. A tábornok bólintott, majd átnyújtott három vékony dossziét az asztal felett. McMahon kinyitotta a borítót, majd nézegetni kezdte a benne levő egyetlen papírlapot. A fölső jobb sarkába odatűztek egy fotót, és ott szerepelt a lapon néhány alapinformáció: a születési dátum, a társadalombiztosítási szám, a létszámba vétel és a leszerelés időpontja. McMahon megfordította a lapot, de a hátoldal üres volt. Csak a szemét emelve föl a tábornokra, megkérdezte: − Hol vannak a pszichológiai vizsgálatok adatai és a szolgálati bejegyzések? A tábornok először Delapenára nézett, majd így szólt McMahonhoz: − A Közös Vezérkar és az NBÜ utasítására azokat az adatokat elhagytuk. McMahon erre visszalökte a tábornok elé a dossziét: − Ez így nekem egyáltalán nem felel meg. Hisz az indítékot kell megtalálnom. Azt pedig hogyan állapítsam meg egy fotóból, a születési időpontból, meg abból, hogy az illető milyen kiképzést kapott? Az elnök úr azt ígérte, hogy önök teljes mértékben együtt fognak működni velünk. − A tábornokról Delapenára nézve megkérdezte: − Tud egyáltalán az elnök erről? − Mike Nance részletesen tájékoztatta. − Lefogadom, hogy nem tette meg… De rendben, emberek, nekem az is jó, ha maguk ilyen nehézkesen állnak a dologhoz. Elegem van ebből a szarakodásból. Van két halott képviselőnk, két halott szenátorunk, és egy gyilkossági kísérlet az elnök ellen − mondta McMahon a fogát csikorgatva, és az asztal túlsó oldalán ülő Delapenára mutatott az ujjával. − Tudja, hogy jelenleg mi jelenti a legnagyobb nemzetbiztonsági kockázatot? Hát nem azok a vacak titkos akciók, melyeket az isten háta mögött, harmadik világbeli országokban hajtottak végre tíz évvel ezelőtt, hanem azok a pasasok, akik ezekért a gyilkosságokért felelősek! − McMahon ezzel fölállt, és odaszólt Kennedynek és Jenningsnek: − Gyerünk, menjünk innen! − Aztán ismét Delapenára nézve így szólt: − Ha maguk így akarják csinálni, akkor holnap reggel már egy csomó tanúidéző végzéssel és ötven ügynökkel fogok visszajönni. Kennedy és Jennings már fölállt, és az ajtó felé indultak. A tábornok Delapenára nézett, hogy mondjon már végre valamit.

Már az ajtóban voltak, mire Delapena megszólalt: − Azt pedig nem teheti meg. − Mit beszél? − kérdezte McMahon hátrafordulva. − Hogy nem hiszem, hogy az jó ötlet volna. − Ide figyeljen, Delapena úr, tisztázzunk valamit. Én az FBI-nak dolgozom, maga a nemzetbiztonságiaknak. Ez egy belföldi nyomozás, és ebben mi vagyunk az illetékesek, nem pedig maguk. A törvény ezt nagyon világosan kimondja, és az ügy rendkívüli veszélyességére való tekintettel nagyon könnyű lesz egy olyan bírót találnom, aki teljes körű és mindenre kiterjedő felhatalmazást ad nekem a nyomozásra és tanúk beidézésére. − Nekem is nagyon könnyű lesz egy másik bírót találnom, aki meg leállítja ezt. Tudja, McMahon úr, a nemzetbiztonsági ügyekkel kapcsolatos törvények is teljes körűek és mindenre kiterjedőek McMahon visszafordult az ajtóból, és két kézzel az asztalra támaszkodott. Egész közel hajolt Delapenához, és ezt mondta neki: − Mondja meg Mike Nance-nek, hogy ha megpróbálja megakadályozni az idézéseimet, akkor beperelem a Nemzetbiztonsági Ügynökséget a törvénykezés akadályozása miatt, és minderről akkora sajtótájékoztatót tartok, amekkorát ez a város még sosem látott. Biztos vagyok abban, hogy a média odalesz, ha megtudják, hogy az FBI szerint a gyilkosságokat olyan volt kommandósok követték el, akik itt, az Egyesült Államokban kaptak kiképzést. És még jobban odalesznek, ha megtudják, hogy a Nemzetbiztonsági Ügynökség meg akarja akadályozni a nyomozást. Azok a cinikus dögök élve fogják magát fölfalni. − McMahon úr! Ha erről egy kukkot is megtud a média, magát kirúgják az állásából. McMahon érezte, hogy el fogja veszíteni a türelmét, de igyekezett visszafogni magát. − Ugyan már, Delapena. Ezt jobban kellene csinálnia! Hisz magának nincs ehhez elég befolyása − mondta, majd a tábornokhoz fordulva így folytatta: − Nem kell mást tennem, csak elejteni egy-két kisebb célzást a sajtónak, hogy itt hiányzik az együttműködési szándék, és meglátja, egy pillanaton belül itt lesz az összes képviselő és szenátor azt követelve, hogy nyissák meg az összes dossziét. És nemcsak a személyi dossziékra lesznek kíváncsiak

ám, hanem mindent látni akarnak majd. Megfenyegetik magukat, hogy ezután egy vasat sem kapnak, és egy csomó bizottságot állítanak fel, hogy megvizsgáljanak minden szabálytalanságot. Két éven keresztül le sem fognak szállni a nyakukról. A teremben egyre nőtt a feszültség, ahogy McMahon nem engedett. Heaney tábornok a homlokát dörzsölgetve ült, Delapena pedig egy tollat húzott elő a zsebéből, és azt pörgette tanácstalanul az ujjai közt. Mind a ketten tudták, hogy McMahonnak igaza van, de nem az ő hatáskörük volt, hogy döntsenek. Jóval fölöttük lévő emberek osztották a lapokat. Delapena végül idegesen megszólalt: − McMahon úr, természetesen önnek végeznie kell a dolgát, de egyelőre nincs egy szikrányi bizonyítéka sem arra nézve, hogy a gyilkosságokat katonák követték volna el. És azt se felejtse, hogy épp elég olyan képviselő és szenátor is akad, akiket ez a feltételezése nagyon is felháborítana. McMahon mintha meg sem hallotta volna Delapena szavait, a tábornokhoz fordult: − Uram, ön ugye látta Fitzgerald, Koslowski, Downs és Basset boncolási jegyzőkönyveit? A tábornok bólintott. − Azt is látta, milyen módszerrel ölték meg Fitzgerald szenátort? − Igen. − Hány olyan embert ismer ön, aki puszta kézzel képes kitekerni egy másik ember nyakát? A tábornok McMahonra nézve így válaszolt: − Keveset. − Tábornok úr, ön ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy egykori kommandósok állnak a háttérben. Rettentő önző célokból tevékenykedő egykori kommandósok. És az indítékok meg a magyarázatok valahol ott rejlenek a dossziék pszichológiai értékeléseiben és az alkalmassági vizsgálatokról szóló bejegyzésekben. A tábornok először Delapenára nézett, aztán így szólt McMahonhoz: − Ezzel egyetértek, de sajnos meg van kötve a kezem. Azt hiszi, nem látom át, milyen csúnya lenne, ha az egész világ azt hinné, hogy ugyan az én volt fiaim csinálnak ilyesmit, de mi megakadályozzuk a nyomozást? − Ezzel a tábornok összeszorította az öklét, és idegesen ütögette vele az asztalt. − Tudja, nem az a gond,

hogy nem akarunk segíteni, hanem az, hogy tényleg féltjük a titkainkat. A Különleges Erők nem egy túl beszédes társaság. Nem szeretjük kifecsegni a dolgainkat. A munkánk sikere, és egyáltalán, a túlélésünk múlik a teljes titoktartáson − mondta a tábornok, és a székét hátralökve az asztal másik végéhez sétált. − Egy-egy kommandós teljes anyaga tartalmazza az összes bevetést, melyben részt vett, a többi résztvevő nevét, az akció értékelését, és még egy egész csomó szigorúan titkos információt. Nagyon kevés embernek van teljes betekintési joga a fiaim komplett személyi anyagaiba. Értse meg, nem mutathatom meg magának azokat a dossziékat. Túl nagy a kockázat. − Értem, amit mond, tábornok úr, de hogyan várhatják tőlem, hogy információk nélkül nyomozzak? Erre Delapena is közbeszólt: − McMahon úr! Nem irigylem a munkáját, de látnia kell, hogy a két cégnek alapvetően más az érdeke. − Igen, értem a biztonsági aggodalmaikat, de… − folytatta McMahon tágra nyílt szemmel ingatva a fejét −, mégiscsak fontosabb az, hogy el tudjuk fogni ezeket a gyilkosokat! − Lehet, hogy ebben a pillanatban ez fontosabbnak látszik, de a biztonsági szempontok hosszabb távon még annál is fontosabbak. − Fontosabbak, mint az Egyesült Államok képviselőinek és szenátorainak meggyilkolása? A gyilkosok mégsem úszhatják meg büntetlenül! Kennedy úgy érezte, hogy ideje az ő kissé finomabb módszereivel megpróbálni beleavatkozni a beszélgetésbe. − Skip, sem a tábornok, sem Delapena úr nem valami beteges csökönyösségből ragaszkodik a biztonsághoz. Ha én lennék a helyükben, én magam sem nyitnám meg a dossziékat az FBI-nak. Másrészről − fordult a két másik férfihoz − önöknek is meg kell érteniük, uraim, hogy az FBI milyen nehéz helyzetbe került. − Levette a szemüvegét, és az ujjai közt forgatva folytatta: − Valahogy mégis kellene találnunk egy köztes megoldást, mely a két ellentétes érdeket közelebb hozná egymáshoz. Az FBI-nak szüksége van az önök segítségére, hogy gyorsan végezhessen a nyomozással, önöknél jobban senki sem ismeri azokat a személyi aktákat, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy a segítségünkre lehetnek annak a kiderítésében, hogy kik lehetnek azok a korábbi

kommandósok, akik esetleg föllázadhattak a saját kormányuk ellen. Másrészről, ha elterjedne a hír, hogy a Nemzetbiztonsági ügynökség akadályozza az FBI nyomozását az egykori kommandósok körében, fölmérhetetlen kár érhetné mind az NBÜ, mind a Különleges Erők tekintélyét. − Úgyhogy egymásra vagyunk utalva ebben a munkában, és lehet, hogy tudok is egy megoldást. Az ebben a teremben ülők alakíthatnának egy közös bizottságot az ügy megoldása érdekében. Cserében az NBÜ és a Különleges Erők nyújtotta teljes együttműködésért McMahon és Jennings különleges ügynökök tehetnének egy olyan nemzetbiztonsági titoktartási nyilatkozatot, amelyben vállalnák, hogy tartózkodnak minden olyan titkos információ megismerésétől és nyilvánosságra hozatalától, amely nem kapcsolódik közvetlenül a gyilkosságokhoz, így önöknek sem kellene attól félniük, hogy több tucat FBI-ügynök kezd el kutakodni az összes dossziéban, az FBI pedig olyan emberek teljes együttműködését élvezné, akik a volt kommandósok észjárását a legjobban ismerik. Az asztal körül ülők elgondolkodtak a javaslaton, majd először Heaney tábornok szólalt meg: − Nekem tetszik ez a javaslat. − Én viszont nem vagyok teljesen biztos benne, hogy menni fog − mondta Delapena. − Magával nincsen semmi probléma, dr. Kennedy. Maga tett már ilyen titoktartási nyilatkozatot a CIA-nál. Ebben a teremben senkinek sincs olyan magas szintű hozzáférése az aktákhoz, mint magának. De végül is, ha McMahon ügynök is hajlandó egy ilyen nyilatkozatot aláírni, esetleg megpróbálhatom meggyőzni a főnökeimet. De Jennings különleges ügynök ki van zárva. − Miért? − kérdezte McMahon. − Mert őelőtte még igen hosszú pályafutás áll az FBI-nál. Az elkövetkező harminc évben legalább három különféle osztályon fog dolgozni, és azalatt a hosszú idő alatt igen nehéz lenne számára minden olyan információt figyelmen kívül hagyni, amelyekhez most hozzájutna. Biztos vagyok benne, hogy a feletteseim neki nem engedélyezik még a titoktartási nyilatkozattal sem a hozzáférést. − Mindezt Delapena úgy adta elő, mintha Jennings nem is lenne ott a teremben.

McMahon Kennedyre nézett, aztán ezt mondta Delapenának: − Rendben, elfogadom ezt a feltételt, ha egyébként mindenre kiterjedően együttműködnek velünk. Delapena bólintott, majd megnézte az óráját. − Talán még el tudok kapni valakit, mielőtt megbeszélésre mennének. Tábornok úr, használhatom a telefonját? − Heaney bólintott, és Delapena kiment a teremből. McMahon ismét nyugodtan leült az asztalhoz, és megkérdezte: − Tábornok úr, komolyan mondta, hogy meg van győződve arról, hogy a gyilkosok a maga korábbi kommandósai közül kerültek ki? A tábornok magabiztosan emelte föl a fejét. − Komolyan, nagyon is komolyan… Tudja, akiket mi magunk közé fölveszünk, az egy nagyon különös emberanyag. Dr. McFarland, lenne olyan szíves, ismertetné a vendégeinkkel egy átlagkommandós pszichológiai profilját? A doktornő tárgyilagosan kezdte sorolni: − Az átlagos kommandós a szokásosnál magasabb IQ-val rendelkezik, és fizikai képességei is kiemelkedőek. Külső szemlélő számára kemény, érzéketlen, érzelmileg szinte közömbös. Valójában azonban rendkívül érzelemgazdag és együttérzésre képes személyiség. Gyakran csak a győzelem lebeg a szeme előtt. Gyűlöl veszíteni, de nagyon ritka, hogy hajlandó lenne csalásra vagy hazugságra a győzelemért. Rendkívül büszke a saját becsületességére és önállóságára, és megveti a jellemtelen vagy hazug embereket. Habozás nélkül kész föláldozni az életét, ha csak ezen az áron tudja egy bajtársa életét megmenteni. A legjobban attól fél, hogy úgy vesztegeti el az életét, hogy nem tette próbára magát. Gyűlöli azokat, akik törvénytelen módon élnek. Nagyon nem szereti a politikusokat és a bürokratákat; velük szemben nyíltan ellenséges. Mivel arra képezik ki, hogy gyorsan és hatékonyan öljön, idővel hozzászokik, hogy ez a problémák megoldásának igazságos és elfogadható módja. Ha alaposan meggyőződött arról, hogy valaki elég rossz ember, tiszta lelkiismerettel húzza meg a ravaszt. Persze vannak a kommandósok közt is kivételek, de ez a leggyakoribb képlet. Heaney tábornok az asztalra ejtette a karját. − Én harminc éve vagyok a Különleges Erőknél, és meg sem tudnám mondani, ezalatt hányszor hallottam egyik vagy másik bajtársamtól, hogy ezt vagy azt a

képviselőt vagy szenátort a legszívesebben megölné. Tudják, bennünket nemcsak ölni tanítanak meg, de a saját lelki békénk érdekében arra is megtanítanak, hogy a gyilkolás igazolható cselekedet egy olyan világban, ahol vannak jó és rossz emberek, és ahol nem akarjuk hagyni, hogy a rosszak győzzenek. − Gondoljanak csak bele, hogy mit várunk el egy kommandóstól. Elküldjük őket, hogy szörnyű dolgokat vigyenek végbe, s azt mondjuk nekik, hogy mindez az Amerikai Egyesült Államok védelmében történik. Mi, kommandósok úgy gondolkodunk, hogy ilyenkor megszabadítjuk a világot egy-két gonosz személytől, és ezzel védjük Amerikát. Ám mi történik akkor, ha ezek közül a magas fokon kiképzett fiúk közül valamelyik rájön, hogy az országot irányító politikusok jobban veszélyeztetik Amerika jövőjét, mint azok a vallási fanatikusok, akiket a fél világon keresztül üldözött és megölt? − kérdezte a tábornok komoran McMahonra tekintve. − Mi lesz, ha ezek szerint a fiúk szerint a legnagyobb veszély belülről fenyegeti Amerikát, hogy az igazi fenyegetést, idézem: „néhány olyan öreg ember jelenti, akik a saját önös érdekük miatt kiárusítják az ország jövőjét”? − A tábornok hagyta, hogy a merénylők üzenetének szavai ott lebegjenek még a levegőben, aztán így szólt: − McMahon úr, bennem alig maradt kétség afelől, hogy a gyilkosságok mögött az Egyesült Államokban kiképzett kommandósok állnak.

23. fejezet A két O’Rourke, Michael és Seamus, belépett az elegáns étterembe, ahol egy apró, szmokingos emberke köszöntötte őket. Az étteremvezető hosszúkás orrát fölemelve végigmérte a két, sötét gyapjúöltönyben érkező vendéget és megkérdezte: − Miben lehetek szolgálatukra? − Hárman szeretnénk ebédelni − mondta Michael. − Van asztalfoglalásuk? − Igen, azt hiszem, Olson névre. A kis szmokingos ember belenézett az előjegyzési naptárba, majd tapsolt egyet, mikor megtalálta a nevet. − Hoppá! Akkor ön lesz O’Rourke képviselő. Ön pedig bizonyára az édesapja. − Nem, a nagyapja vagyok. − Ó, pardon! − mondta a kis ember, majd ismét a naptárba nézve folytatta: − Olson szenátor titkárnője sarokasztalt kért. − A pult alól három étlapot kikapva mondta: − Kérem, jöjjenek utánam, megmutatom az asztalt. Még csak háromnegyed tizenkettő volt, és az étteremben alig volt valaki. Pikolófiúk szaladgáltak egyik asztaltól a másikig, a terítékeket rendezgették a déli csúcsforgalom előtt. A maître d'hotel magasra emelt állal vezette őket az asztalok között egy hátul levő, kerek sarokasztalhoz. Oldalt lépve kihúzott egy széket az idősebb O’Rourkenak. Seamus leült, ő pedig alája csúsztatta a széket. A maître hátralépett, meghajolt, és így szólt: − Érezzék jól magukat. Seamus fölvette a szalvétáját, és rögtön megkérdezte: − Mi hír van erről a Camp David-i költségvetési csúcsról? − A reggeli hírekben azt mondják, lefaragtak százmilliárd dollárt Stevens eredeti törvényjavaslatából − felelte Michael, de fölhúzott szemöldökén látszott, mi a véleménye erről a bejelentésről. − Úgy veszem észre, szerinted nem egészen így van. − Azzal kezdték, hogy egyes vélemények szerint. Ami vagy azt

jelenti, hogy senki sem tudja, mi történt valójában, vagy csak azért szivárogtatták ki, hogy megszondázzák a közvéleményt. − És szerinted melyik? − Nem tudom − mondta Michael, és a bejárat felé nézett, ahol éppen föltűnt Olson a testőreivel. − De rögtön megtudjuk. Itt is van Erik. Olson szenátor négy komor tekintetű gorilla kíséretében, élükön a kis, szmokingos emberrel közeledett az asztalok között. Michael és Seamus fölállt, hogy köszöntsék. Olson a főpincért és a testőröket félretolva kinyújtott kézzel lépett oda az idősebb O’Rourke-hoz. − Seamus, nem is tudtam, hogy idefönt vagy. Mikor érkeztél? − Péntek reggel. Olson kezet fogott vele, majd Michaellel is. Közben a testőröket leültették egy szomszéd asztalhoz. Hárman háttal ültek nekik, egy azonban szemből figyelt. Mikor ők is leültek, Olson a homlokát ráncolva Seamushoz fordult: − Amennyire utálod Washingtont, biztos fontos dolog miatt jöttél ide. − Semmi különösen fontos. Volt egy kis üzleti dolgom, de megragadtam az alkalmat, hogy Michaelt és Timet is meglátogassam. − Minden rendben van az üzemben? − Mivel Grand Rapidsban az O’Rourke Faipari Vállalat volt a legnagyobb munkaadó, Olson a cég ügyeit politikai kérdésként kezelte. − Minden a legnagyobb rendben, kivéve, hogy kicsit sokat járnak a nyakamra a barátaid a környezetvédelemtől meg egyéb hivatalokból. Megérkezett a pincér, és Olson megörült, hogy így nem kell rögtön vitába bocsátkoznia. Nagyon szerette Seamust, de nem mindig tetszett neki az öreg harcias modora. Mostanában azt is észrevette, hogy akárcsak korábban az apja, Michael is kezdi ezt a nem mindig kellemes, túlságosan is szókimondó ír szokást felvenni. A pincér megkérdezte, mit isznak. Erik és Seamus jeges teát, Michael kólát rendelt. Olson azzal kezdte, hogy a Hírszerzési Bizottság egy órakor folytatja az ülését, úgyhogy ha nem bánják, ő már rendel is, míg itt van a pincér. Így mindhárman rögtön rendeltek is. Ahogy a pincér elment, Seamus átnézett a kerek asztal fölött, és így szólt: − Erik, úgy tudom, te is ott voltál a Camp David-i költségvetési

egyeztetésen ezen a hétvégén. Olson maga elé nézett, és mintha morzsák lennének az abroszon, úgy simogatta az asztalt. Szégyenkezés látszott a szemében, ahogy válaszolt: − Igen, én is ott voltam. − Hogy ment a dolog? − Inkább nem beszélnék erről. Seamus összehúzta a szemöldökét, mint aki rossz néven veszi ezt a megjegyzést. Olson behúzta a nyakát, és így folytatta: − Az elnök megkért bennünket, hogy ne beszéljünk a részletekről. − A reggeli hírekben azt mondták, hogy lefaragtatok százmilliárd dollárt a tervezetből. Igaz ez? − kérdezte Michael kissé kételkedve. − Nem úgy tűnik, mintha el akarnád hinni − mondta Olson. − Mert nem is hiszem, hogy csak így összehívjátok a két pártot, és két nap alatt sikerül lefaragni százmilliárdot. − El sem tudjátok képzelni, mire képesek egyesek, ha sarokba vannak szorítva − válaszolta Olson, és kiült az undor az arcára. − De mégis, mi történt odafönt? − kérdezte Seamus. − Ígéretet tettem az elnöknek, hogy nem beszélek róla. Michael közelebb hajolt Olsonhoz, és mélyen a szemébe nézve így szólt: − Erik, ha már bennünk sem bízol, akkor ez a város már tényleg kiölte teljesen a jobbik részedet. Olson Michaelre, majd Seamusra nézett, és elgondolkozott, hogy már régóta milyen szoros barátságban van a két család. Michael apja Erik legjobb barátja volt. Ráadásul az O’Rourke-oknál becsületesebb embereket még sohasem látott. Ezek mindig megtartják az adott szavukat. Fészkelődött egy kicsit a székén, aztán előrehajolt. Seamus és Michael is ugyanazt tette. − Na jó, elmondom nektek, mi történt, de csak ha megígéritek, hogy nem beszéltek róla senkinek sem. − Mindketten rábólintottak. − De szó szerint senkinek sem! Különösen Liznek nem, ugye érted, Michael? − Szavamat adom. Erre Olson szép lassan elmesélte nekik a hétvége eseményeit. Michael és Seamus csendesen és feszült figyelemmel hallgatták. Öt perce beszélt, amikor megjött az étel. Félretolták a tányérokat, és úgy hallgatták a beszámolóját arról, milyen tervet koholt az elnök és Garret

a közvélemény félrevezetésére. Olson egyre ingerültebb lett, ahogy elmondta a részleteit annak a rovatokkal való mesterkedésnek, amellyel, miközben csökkentésekről szavalnak, lényegében még a korábbinál is többet költenek. A két O’Rourke is egyre dühösebb lett. Amikor Olson befejezte, hátradőlt a székén, majd ivott egy hatalmas korty jeges teát. Seamus szólalt meg először. Mély, sok vihart megélt hangján ezt dörmögte: − Ezek a gazemberek is megérdemlik, hogy megdögöljenek Olson ezen annyira meglepődött, hogy majdnem kiköpte a teát. − Ezt te sem gondolod komolyan! − Megnyugodhatsz, teljesen komolyan gondolom. Olson erre Michaelre nézett, de az nem szólt semmit sem. − Seamus, nem gondolod, hogy ezek után a mostani gyilkosságok után egy kicsit kemény dolog ilyeneket mondani? Az idősebb O’Rourke azonban csak megerősítette az előbb hangoztatott véleményét: − Azok a korrupt gazemberek is megérdemelték, hogy végeztek velük. − Ezt nem mondhatod komolyan! − De, komolyan mondom. − Ők taszították ezt az országot ebbe a mély gödörbe, ezért igenis örülök, hogy megölték őket. − És egyáltalán nem zavar, hogy egy terrorista csoport fel akarja forgatni a demokráciát? − Van, aki terroristáknak tartja őket, de van, aki szabadságharcosoknak. − Ezt meg ugyan kitől tanultad? Az IRA-tóI? − vetette oda Olson, de már meg is bánta. Seamus könnyen ugrott, ha piszkálták. De most úgy ült ott, mint egy szikla. A szeme egyre mélyebben fúródott Olsonéba, és hatalmas kezét ökölbe szorítva tartotta az asztalon. − Úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna − mondta végül. Seamus O’Rourke a második világháború utáni években hathatós anyagi támogatást nyújtott az ír Köztársasági Hadseregnek, ő maga is Írországban született, és gyerekkorában jött Amerikába a szüleivel. Meg volt győződve arról, hogy Írországnak jár az önrendelkezés, és hogy a brit uralom ott semmiben sem különbözik India vagy bármely más gyarmat leigázásától. Egészen addig

támogatta az IRA félkatonai mozgalmát, míg el nem kezdtek bombákat robbantani, amelyeknek civil áldozatai is voltak. Ez már túl sok volt neki. Azt el tudta fogadni, hogy fegyelmezett katonaként harcoljanak a függetlenségért, de az olcsó gengszterizmust megvetette. Olson törte meg a csöndet: − Csak nem gondolod tényleg, hogy amit ezek a… merénylők csinálnak, az elfogadható? − Nemcsak hogy elfogadható, de szükséges is. − Nem akarok hinni a fülemnek! Úgy értem, azt tudom, Seamus, hogy utálod a politikusokat, de mégsem gondolhatod komolyan, hogy azok négyen megérdemelték, hogy meghaljanak? − De, komolyan gondolom. − Már egyáltalán nem hiszel a demokráciában, abban, hogy az emberek képesek a szavazataikkal változtatni a dolgokon? − Az egész rendszer túl bonyolulttá és korrupttá vált. Minden jelölt hazudik azért, hogy őt válasszák meg, és eladja a lelkét azoknak az érdekcsoportoknak, akik a kampányát fizetik. Ez a kétpártrendszer lehetetlenné tesz minden változást. Senki sem akar szembenézni a valós problémákkal, senki sem akarja megtenni, amit kellene. − Elismerem, hogy jobban is mehetnének a dolgok, de még mindig nálunk van a legjobb vezetés és politikai rendszer az egész világon. Seamus hangosan felnevetett. − Hát ez vitatható, és még ha igaz is lenne, nem fog valami sokáig tartani. − Ezzel meg mit akarsz mondani? − Nézd meg a számokat, Erik. Azonnal teljes lesz a csőd, erkölcsileg is, pénzügyileg is. Drasztikus változásokra van szükség, különben a világ legerősebb országával az történik, mint ami az ókori Rómával. − És csak erőszak útján lehet azokat a változásokat megvalósítani? Seamus megdörzsölte az állát. − Valószínűleg. Olson rázta a fejét. − Az erőszak nem válasz semmire sem. − A szenátor az ablakon nézett kifelé, mintha Seamus már meg sem érdemelné, hogy becsületesen a szemébe nézzenek. − Az erőszak soha nem válasz semmire sem. Seamusnak egyre jobban elvörösödött az arca, és rávágott öklével az asztalra. Ettől az ezüst evőeszközök, tányérok, poharak olyan csörömpölésbe kezdtek, hogy a szomszéd asztalnál ülő titkos

ügynökök is fölkapták a fejüket. De Seamus velük sem törődött, és közelebb hajolva Olsonhoz, így dohogott: − Erik, nem bánom, ha vitatkozunk, de ne gyere elő nekem még egyszer ilyen olcsó jelszavakkal. Sem az egyetemi hallgatód nem vagyok, sem pedig valamelyik kis talpnyaló politikustanoncod. Láttam elég embert meghalni, és én magam is öltem meg egy párat az országért. Ezek a te idealista filozófus szövegeid lehet, hogy elmennek a Kongresszus megszentelt falai között, de egyáltalán nem működnek a való életben. Az élethez hozzátartozik az erőszak. Van, aki arra használja, hogy megszerezze, amit megkíván. És hogy ezt megakadályozzuk, arra nincs más módszer, mint ugyancsak az erőszak. Ha nincs háború vagy háborús fenyegetés, akkor most olyan emberek irányítanák a világot, mint Hitler vagy Sztálin, téged meg lepuffantanának pusztán azért, mert olyan hülyeségeket hajtogatsz, hogy „az erőszak erőszakot szül”. Olson elképedt. Nem volt hozzászokva, hogy ilyen hangnemben beszéljenek vele. A legöregebb O’Rourke sokkal súlyosabb szavakat használt, mint a legtöbben, és Olsonnak az is kiment a fejéből, hogy a washingtoni berkekben dívó kifinomult vita művészete lepereg azokról, akik nincsenek hozzászokva a politikai színleléshez. Seamus O’Rourke-ot nem lehet atyai hangnemben leszerelni mindenféle politikai vagy filozófiai jelszavakkal. − Seamus, igazán, ne haragudj. Sok teher van rajtam az utóbbi hetekben, és nem is érzem valami jól magamat. Seamus bólintott egyet, jó, elfogadja a mentegetőzést. Olson hátradőlt, és megdörzsölte a szemét. − Ez az egész nagyon kikészít. Michael rátette a kezét a szenátor vállára. − Erik, minden rendben? − Fizikailag semmi baj… de az idegeim, nem is tudom − mondta, és az ölébe ejtette a két kezét. − Az adósságokkal kapcsolatban igazad lett, Michael. Már évek óta mondogatod nekem, és legbelül mindig éreztem is, hogy neked van igazad. Csakhogy azt gondoltam, hogy ha ilyen nagy a baj, akkor a két párt félre tudja tenni az ellentéteit, és megteszi együtt, amit kell. Hát nem lett igazam. Itt vagyunk a legnagyobb békeidőben bekövetkezett krízis kellős közepén. Nem volt ekkora baj Amerikával a nagy válság óta, és mit csinálunk? Előjövünk mindenféle pénztologatási trükkökkel, hogy becsapjuk az amerikaiakat

és a merénylőket is − mondta Olson az ujját rázva a levegőben. − És mindezért az elnök és Stu Garret a felelős. Éppen akkor nincs elhivatott vezetőnk, amikor a legjobban kellene. És el sem hiszitek, de az a két önző idióta közben népszerűségi mutatókról tárgyal. Michael bólogatott. − Én nagyon is elhiszem, őket, Erik, semmi más nem érdekli, csak az, hogyan tudnák megnyerni a következő választást is. − Igazad van. Én meg már nem bírom idegekkel. − És mit fogtok akkor mégis csinálni? − kérdezte Seamus. − Még egy hetet adok az elnöknek, hogy állítson össze egy olyan költségvetést, amelyben tényleg vannak csökkentések, és akkor azt megszavazom. − Jó, és mit csinálsz, ha változtatás nélkül küldi be a tervezetét a Házba? − Akkor mindenkinek elmondom, hogy mi a véleményem róla. Az, hogy az egész egy kalap szar. Michael ettől egy kissé bizakodni kezdett. Ha Erik élére áll ennek a dolognak, az elnök kénytelen lesz valódi takarékosságot hirdetni. Most azonban a szenátor hirtelen az órájára nézett, és elkáromkodta magát: − A fene egye meg! A bizottsági ülés öt perc múlva kezdődik. − Ezzel elkezdte keresni a pincért, aki teljesen eltűnt a szemük elől. Mikor a tárcáját kezdte keresni, Seamus rátette a kezét a karjára és így szólt: − Hagyd csak, Erik. Azok után, amit most hallottunk tőled, nagyon boldog leszek, ha én fizethetem a számlát. Olson elmosolyodott, és fölállt. Vállon veregette Seamust, és azt mondta neki: − Hát elég goromba fráter vagy, Seamus. De szeretem azt, ahogy olyan egyénien és friss szemlélettel tudod a helyükre tenni a dolgokat. Bárcsak volna egy pár ilyen ember itt közöttünk, akkor biztos nem szarakodnánk annyit! Michael is kezet nyújtott Olsonnak, és ezzel búcsúzott tőle-. − Ha kellek valamiért, csak hívj föl! − Olson bólintott, és otthagyta őket. Michael és Seamus utánanéztek, aztán Seamus kifizette a számlát. Ahogy kiléptek az utcára, a nap éppen kibukkant a felhők mögül. Michael már korábban elmondta Seamusnak, hogy találkozott Colemannel. Seamus erre csak annyit mondott: − Ne akarj az útjába állni. Ha ő van a dolgok mögött, azért csak hálásak lehetünk. −

Michael úgy érezte, ezzel a nagyapja ugyan egy kicsit túl messzire megy, de egyelőre elfogadta, hogy békén kell hagyni Colemant. Ha tényleg ő áll a merényletek mögött, amivel kapcsolatban pillanatnyilag Michaelnek nemigen voltak kétségei, akkor azt a színlelt rakétatámadást az elnök helikoptere ellen tényleg zseniálisan csinálta. Világosan tudtára adta mindenkinek, hogy senki sem sérthetetlen. Ha Eriknek is sikerül elég nagy politikai nyomást gyakorolnia a Fehér Házra, minden a helyére kerülhet. Éppen megálltak az első kereszteződésnél, és várták, hogy a lámpa zöldre váltson, amikor Michael meglátta, hogy Olson szenátor limuzinja kihajt egy fél háztömbnyire levő föld alatti garázsból. A nagy, fekete kocsi feléjük indult el, hallotta, ahogy hatalmas motorja felpörög, miközben besorol a forgalomba. Michael egyre figyelte a közeledő limuzint, és közben meghallotta egy felbőgő motorkerékpár éles hangját. A keskeny, fekete motor kibújt a többi jármű közül, és gyorsan süvített feléjük. A vezetője és az utasa is fekete bukósisakot viselt, a bőrnadrágjuk és a dzsekijük is fekete volt. A limuzin közeledett a kereszteződéshez, de megállt, mert a lámpa pirosra váltott. A többi járókelő elindult a zebrán, de megálltak, ahogy meghallották a motorkerékpárnak a falakról visszaverődő éles hangját. Michael gyorsan Seamus elé tette a karját, és szemmel tartotta a robogó motort. A motor a fekete ruhás utasokkal befurakodott az álló autók közé, és tovább gyorsított. Már el is érte a szenátor limuzinját. A hátul ülő férfi hirtelen kinyúlt, és egy sötét zsákot dobott a limuzin tetejére. A motor azután megállás nélkül vett egy éles jobbkanyart, és a forgalmi sávok közt cikázva távolodni kezdett. Michael a zsákra nézett, és ösztönösen megfordult, hogy Seamust megóvja attól, ami következik. Fülsiketítő zajt hallottak. A limuzin tetején történt detonációtól a füstszínű üvegek kirobbantak, és a kocsiból fényes narancsszínű és vörös lángok csaptak elő. A hatalmas robbanás megrázta az egész háztömböt, és a légnyomástól O’Rourkeék a többi járókelővel együtt a földre zuhantak.

24. fejezet Stevens elnök a kabinet ülését vezette, amikor Jack Warch lépett a terembe, odament az elnök háta mögé, lehajolt, és súgott valamit a fülébe. Az elnök hangosan káromkodott egyet, és az öklével hirtelen az asztalra csapott. Aztán olyan gyorsan pattant föl a helyéről, hogy majdnem fölborította a széket. Az asztal túlsó oldalán ülő Mike Nance-re mutatott, és rákiáltott: − Az irodámba! Azonnal! − Aztán az ajtó felé sietve ráütött egyet Garret vállára, és neki is szólt: − Stu, gyere be te is! − Ezzel az elnök, Garret, Nance és Warch kiviharzottak a teremből, a kormány tagjai pedig döbbenten találgattak, hogy mi történhetett. A kabinet üléstermétől az Ovális Irodáig alig tízméteres út vezet. Stevens útközben egyre rázta a fejét. Ahogy odaért az irodához, hirtelen megállt, majd visszafordult az ellenkező irányba. − Csináljuk ezt inkább lent, a Helyzetelemző Teremben! − Mindannyian megfordultak, az elnök pedig odaszólt Nance-nek: − Azonnal hívja ide Stansfieldet, Roachot és Tracyt is! Szótlanul követték Stevenst lefelé az alagsorba. Egy ott őrködő ügynök kinyitotta a Helyzetelemző Terem ajtaját, és mindannyian bementek. Stevens fölvette a hatalmas tárgyalóasztalon heverő távirányítót, és a hátsó fal felé irányítva megnyomta. A faburkolat kinyílt, és az elnök az előbukkanó nyolc televízió képernyőjére meredve ezt motyogta: − Hihetetlen! A nyolc képernyő közül ötön Olson kiégett limuzinjának képeit mutatták. Garret Nance-re nézett, de az mintha észre sem vette volna. Aztán az elnök arcát kezdte vizsgálni, hogy lássa, pontosan milyen érzelmek dúlnak benne. Garret már éppen kérdezni kezdett volna valamit, de az elnök letorkolta: − Csönd! Egy szót sem akarok hallani! Mindannyian szótlanul nézték a tévéadásokat. Alig telt el öt perc, amikor megérkezett Tracy, a Titkosszolgálat igazgatója, aki Warchcsal rögtön a terem hátsó sarkába vonult, hogy néhány szót váltsanak. Az

elnök még közelebb ment a képernyőkhöz, és fölhangosította a tévét, így nem lehetett hallani, hogy Tracy és Warch a háttérben sugdolóznak. Kicsivel később Roach is megérkezett, Stansfield pedig utoljára, húsz perccel azután, hogy az elnök berendelte őket. Stevens tudomást sem vett a három igazgató érkezéséről, így néhány perccel később Garret odament hozzá: − Jim, együtt vagyunk! Az elnök erre odament az asztal végéhez, és a tévéknek háttal megállt. Végignézve a hosszú asztalon, csak ennyit mondott: − Üljenek le! − Mindenki leült, de Stevens még mindig állva szorongatta a szék magas, bőrrel borított támláját, majd elkeseredetten megszólalt: − Meg tudná valamelyikük mondani, hogyan fordulhatott elő, hogy fényes nappal, a Fehér Háztól alig egy kilométernyire csak úgy megölik az Egyesült Államok egyik szenátorát? Senki sem válaszolt a kérdésre. A némaságtól csak nőtt Stevensben a keserűség, és úgy érezte, hogy a tarkótájt keletkező düh lassan kúszik előre a homloka irányában. Élesen és komoran tört ki belőle: − Akarok valamit mondani, és ajánlom, senki se szóljon közbe, míg be nem fejezem. − Vett egy nagy levegőt, becsukta a szemét, majd csípőre tett kézzel folytatta: − Azt akarom, hogy vessenek véget ezeknek a gyilkosságoknak, mégpedig azonnal! Kerül, amibe kerül. Azt se bánom, ha nem törvényes úton csinálják, de kapják el nekem ezeket a rohadékokat! − Kinyitotta a szemét, és Roachra nézett. − Vannak már az FBI-nak gyanúsítottjai? Roach kényelmetlenül fészkelődött a székén. − Elnök úr! Még két hét sem telt el a nyomozás kezdete óta. − És most már közelebb jutottak ahhoz, hogy elfogják ezeket az embereket, mint mondjuk másfél héttel ezelőtt? Roach szótlanul bámult Stevensre. A némaságából világos volt, hogy nem. − Mert szerintem sem − mondta Stevens, aki ismét becsukta a szemét, az arcára pedig még nagyobb csalódottság ült ki. Aztán fölcsattant: − Elegem van a szarakodásból! El kell kapnunk a mocskokat, méghozzá azonnal. Vonják be a CIA-t és a Nemzetbiztonsági Ügynökséget is! Azt akarom, hogy mindenkit hallgassanak le, és figyeljenek állandóan, aki a legkisebb mértékig is gyanús lehet! Az FBI folytathatja a nyomozást a megfelelő jogi

módszerekkel, de azt akarom, hogy az FBI és az NBÜ az összes telefont kezdje lehallgatni innen egészen Seattle-ig! Garret szeme tágra nyílt a lehallgatás szó hallatán. Föltett kézzel igyekezett fölhívni magára az elnök figyelmét, és megszólalt: − Jim, nem kellene ezt előbb megbeszélni az Igazságügyi Minisztériummal…? − Fogd be, Stu! Még nem végeztem. Ez a példátlan letorkolás elnémította Garretet. Visszasüppedt a székébe, Stevens pedig folytatta. − Itt vagyunk egy válság kellős közepén, és nem vagyok hajlandó kivárni, amíg az FBI szép szabályosan kinyomozgatja. A CIA és az NBÜ felszerelésével sokkal gyorsabban kaphatunk eredményeket, ráadásul feltűnés nélkül. Minden telefont le kell hallgatni, és ettől a pillanattól kezdve. Az ország minden kommandós egységét ki kell faggatni. Ha az a gyanúnk, hogy volt kommandósok a merénylők, akkor a hét végéig minden ilyen leszerelt katonát ki kell hallgatni, és amelyik gyanús, annak a telefonhívásait és a mozgását is figyelni kell. A fenébe is, eredményeket akarok! Garret megint megpróbálta leszerelni a főnökét: − Jim, mielőtt meggondolatlanul belekapnánk ebbe, nem ártana azért egy pár komoly jogi kérdést tisztázni. − Ilyesmiről most hallani sem akarok, Stu. Nehogy azt kezdd el magyarázni, hogy miért nem lehet megcsinálni. Ha kell, aláírok egy elnöki parancsot, új nemzetbiztonsági rendeletet, vagy ha muszáj, kihirdetem a hadiállapotot, de ezeket a rohadtakat el kell kapni, mégpedig gyorsan − mondta Stevens az asztalra hajítva a távirányítót. − Találjátok ki, hogyan lehet megcsinálni, aztán lássatok hozzá! Tessék bevonni a CIA-t és a Nemzetbiztonsági Ügynökséget, de a sajtónak ki ne szivárogjon ebből egy szó se! Meg vagyok értve? − A teremben lévők mind szótlanul bólintottak, Stevens pedig az ajtó felé indulva még visszaszólt: − Stu és Mike, ha itt végeztetek, gyertek az irodámba! − Míg egy ügynök kinyitotta neki az ajtót, félig hátrafordulva visszakiáltott: − Holnap reggel hétkor legyen megint itt mindenki, és halljam az első eredményeket!

A városra már kezdett leereszkedni a sötétség. Michael az ablakon át látta, ahogy a háza előtti öreg tölgyfáról hulldogálnak a színes őszi levelek. Michael a díványon ült, a lábát a dohányzóasztalra tette. Egyik kezével Liz sűrű, fekete haját simogatta, a másikkal a saját, merev nyakát dörzsölgette, és közben mélyeket lélegzett. Liz az ölében feküdt, és mindkét karjával átölelve Michael derekát, hallgatta a férfi szívverését. A megnyugtató dobogástól a lány el-elszenderett. Délben épp a szerkesztőjénél ült egy megbeszélésen, amikor az Olson elleni merényletről szóló első híreket bemondták. Mivel tudta, hogy Michael Olsonnal ebédelt, kirohant, hogy megtudja, nem esett-e neki is valami baja. A titkárnője azt mondta, hogy Michael szerencsére sértetlen, és éppen hazafelé tart. Liz rögtön taxiba ült, és Michael lakásához vitette magát. Mikor megérkezett, Michael az öccsével, Timmel beszélgetett az ebédlőasztalnál. Seamust bent tartották a kórházban megfigyelésre, mert amikor a robbanástól a földre kerültek, kisebb agyrázkódást szenvedett. Mikor Liz megjött, Tim rögtön elbúcsúzott, így kettesben maradtak. Már több mint két órája ültek a díványon szinte szótlanul. Csak ölelték egymást. Michael tágra nyitott szemmel egyre csak gondolkodott. Liz megrezzent egy kicsit, és Michael megdörzsölgette a hátát. Erre ő felnyögött egy kicsit, megfordult, és fölnézve Michaelre megkérdezte: − Hány óra lehet? − Öt óra tíz. A lány fölnyúlt, és finoman megérintette Michael homlokán a kötést. − És hogy van a fejed? − Semmi baj. Liz behunyta a szemét, és kicsit fölemelkedett. O’Rourke lehajolt, és röviden megcsókolta. Liz azonban elhúzódott, és ezt kérdezte: − És most mit fogsz csinálni? − Még magam sem tudom. − Szerintem el kell menned az FBI-hoz. − Előbb vele akarok beszélni. Erre Liz fölült − De ki ez az ember? − Nem akarlak még jobban belerángatni ebbe a dologba. − Nem rángatsz bele semmibe sem. Csak tudni akarom.

Michael megrázta a fejét − Hidd el, már így is épp eleget tudsz. − Azt még csak megértem, hogy nekem nem akarod megmondani, de szerintem most rögtön meg kellene mondanod az FBI-nak. Ennyivel tartozol Eriknek. − Előbb találkoznom kell vele. Liz mind a két kezét a férfi mellének feszítve felkiáltott: − Nem fogsz vele találkozni! Azt nem engedem! Michael megfogta Liz két csuklóját − Nyugi, Liz. Nem lesz semmi bajom. Scarlatti erre még dühösebb lett − Ne játszd nekem itt el a hős tengerészgyalogost! Lehet, hogy ismered azt a fickót, de ez egy hidegvérű gyilkos, nem engedem, hogy egyedül menj oda hozzá! − mondta Liz a férfi szemébe nézve, és látszott a tekintetéből, hogy nagyon komolyan beszél. − Ha kilépsz a házból, felhívom az FBI-t! Michael megfogta a lány két kezét, és szelíden a szemébe nézett: − Elizabeth! Ez az ember úgy tekint rám, mint a saját testvérére. Soha egy ujjal sem nyúlna hozzám. Liz kihúzta a két kezét Michael szorításából: − Michael, komolyan mondom, hogy nem tudsz erről lebeszélni. Vagy megmondod nekem, hogy ki az az ember, vagy pedig fölhívom az FBI-t. Michael egy teljes percig gondolkozott, aztán rájött, hogy ebben a patthelyzetben csak egyet mondhat: − Meg kell ígérned, hogy soha, de soha, semmilyen körülmények között nem adod ki senkinek sem a nevét. − Liz megpróbált ellenkezni, de Michael így folytatta: − Ezen nem fogok vitatkozni, Liz. Ha meg akarod tudni a nevét, akkor ezt meg kell ígérned, és ha nem tartod be, akkor tudd meg, hogy veszem a kalapom, és soha többet még csak szóba se állok veled. Scarlatti nagyot nyelt, mert Michael utolsó szavaitól még a gyomra is összeszorult. − Akkor rendben. Megígérem. Michael fölállt, és elkezdett az ablak előtt járkálni föl-alá. − Már te is találkoztál vele, kétszer is. Scott Coleman az illető − mondta, majd megállt, hogy figyelje, mit szól Liz a névhez. − Az egykori SEAL-katona? Az, akivel vadászni szoktatok? − kérdezte Liz tágra nyílt szemmel. Mikor Michael bólintott, csodálkozva kérdezett tovább: − Miért? Miért tenne ő ilyesmit? Hisz olyan normális embernek látszik!

− Normális is. Már amennyire ezek a katonák általában normálisak. És hogy miért? Michael ingatta a fejét. − Nos, ez a dolognak egy még sokkal titkosabb része. Erről halál komolyan nem mondhatok neked egyetlen szót sem. És ha egy évvel ezelőtt is tartani tudtam volna a számat, ez az egész szörnyűség nem következik be… Garret ideges volt. Számára túl gyorsan kezdtek pörögni a dolgok, és Stevensnek ez az új, kezelhetetlen viselkedése még csak nehezítette a helyzetet. Garretnek nem lett volna kifogása a CIA és a Nemzetbiztonsági Ügynökség ellen, ha úgy csinálják, ami később nem üthet majd vissza rájuk. Elnyomta félig elszívott cigarettáját, kiment, és végigsietett a folyosón. Kopogás nélkül nyitott be Ted Hopkinson irodájába, és megállt az íróasztala mellett. Hopkinson éppen telefonált, de Garret mutogatott neki, hogy gyorsan fejezze be. Hopkinson egy nővel beszélt, akinek egy mondat közepén azt mondta, hogy bocsánat, majd visszahívja, és letette a kagylót. Garret azonnal odadugott az orra elé egy darab papírt, melyen négy név állt. Hopkinson ránézett a nevekre, majd a főnökére emelte a tekintetét. − Kellene tudnom, hogy kik ezek az emberek? − Nem, de holnap reggelre azt akarom, hogy mindegyiknek itt legyen az egész élettörténete. − Miért, kik ezek? − Az a négy titkos ügynök, akiket ma Olsonnal együtt fölrobbantottak. − És ha megvan az információ, akkor mit kell vele csinálnom? − Ugye olyan közvélemény-kutatási adataink vannak, amelyek szerint az emberek negyvenkét százaléka úgy érzi, Fitzgerald, Downs, Koslowski és Basset halála megérte, ha csak ezen az áron lehet megfékezni a túlköltekezést. Persze általában azért gondolják így, mert a politikusokat mindenki utálja. Hát akkor nézzük meg, hogy még mindig ez lesz-e a véleményük, ha megismerik ezt a négy embert meg a családjukat! Azt akarom, hogy derítsd ki, melyik iskolába jártak, hol élnek a szüleik, hol házasodtak, hová járnak iskolába a gyerekeik… Deríts ki róluk mindent, amit csak lehet. Ha kész vagy, odaadjuk az anyagot a megfelelő embereknek, és a hét végére minden újság és

minden televízió tele lesz a velük meg a családjukkal foglalkozó cikkekkel és riportokkal. És fogadjunk, hogy jövő hétfőre ahelyett a negyvenkét százalékos adat helyett egy egyszámjegyes adatot kapunk majd! Scott Coleman elindult hazulról, de mielőtt kilépett volna az utcára, megállt a kapuban a ház előtt. Elővett egy csomag cigarettát a zsebéből, és komótosan rágyújtott. Igaziból csak pöfékelt, mint máskor is, nem szívta le a füstöt. A fejét föltartva magasra fújta a füstöt, és közben alaposan szemügyre vette a szemben álló ház tetejét és emeleti ablakait. Aztán gondosan végigjáratta a szemét az összes parkoló autón, főleg azt figyelve, nincs-e köztük olyan mikrobusz, melyet még nem látott azelőtt. Tegnap esti sétájakor kelet felé indult el, ma este nyugat felé fogja venni az irányt. Eldobta a cigarettát, eltaposta a bakancsával, és lazán lezötyögött a lépcsőkön. Külső szemlélő számára csak egy nyugodt, ábrándozó fickó, valójában azonban olyasvalaki, aki módszeresen szemrevételez és elraktároz mindent a környezetében. Tudta, hogy forrósodik a helyzet, és előbbutóbb valaki vagy valamelyik ügynökség megjelenik, és elkezd szaglászni utána. A következő háztömbnél Coleman megállt, és mielőtt átkelt volna az úttesten, várt egy kicsit. Közben itt is járatta a szemét, nem lát-e ismeretlen mikrobuszt vagy kisteherautót. Aztán lassan átment a kereszteződésen, balra fordulva haladt háromsaroknyit, és ott leintett egy taxit. Egy Georgetown közelében fekvő kis bárba vitette magát. Rendelt egy sört, megitta a felét. Aztán elindult hátra a mellékhelyiség felé. De ahelyett, hogy bement volna a vécébe, a folyosó végén levő ajtón kilépett egy szűk kis sikátorba, és ott sietve elindult. Négy sarok után újból taxiba szállt, és egy Chevy Chase-i házig vitette magát. Ebben a házban egy hetvennyolc éves özvegyasszony lakott, aki havi huszonöt dollárért bérbe adta neki a garázsát. A ház mellett elsietve rögtön a garázshoz ment. A kulcsok már a kezében voltak, így rögtön kinyitotta a garázsbejárat lakatját. Föltolva a harmonikaajtót, egy kis fekete szerkezetet vett elő a zsebéből, és csípőmagasságban tartva a fekete dobozt, körbejárta vele a kocsiját, azt figyelve, hogy a szerkezet

oldalán villódzó zöld jelzőfények nem változnak-e pirossá. Minden kislámpa zöld maradt: nincs poloska a kocsiban. Beszállt, kihajtott a garázsból, majd ismét kiszállt, és becsukta maga mögött a garázsajtót. Kényelmesen hátradőlve az elegáns, fekete kocsiban, az első néhány sarkot lassan tette meg, csak később gyorsított fel. Jó ideig találomra szlalomozott a város szűk kis utcáin. A BMW diplomata rendszáma meg a ragasztószalaggal a műszerfal alatt elrejtett dán útlevél elég biztosíték volt ahhoz, hogy a rendőrök ne tudják letartóztatni. Ettől a kis egyszemélyes városi autóversenytől oldódni kezdett benne a feszültség, és még arra is jó volt, hogy lerázza magáról, aki esetleg követni akarta volna. Egy kis idő múlva elérte a 95-ös autópályát, ráhajtott, és beletaposott a gázba. Többször is sávot váltott az Annapolis felé vezető 50-es autóút kijáratáig. Erre rákanyarodva beállt két közepes méretű teherautó közé, és fölvette azok száz kilométer körüli sebességét. Jó tíz percet haladt velük, majd a 424-es úton dél felé kanyarodott. A műszerfalon este 8 óra 10-et mutatott az óra. Immár keskeny helyi utakon haladva többször is a hátsó tükörbe nézett, hogy nem követik-e. Többször is fölgyorsított, majd a lámpáit kikapcsolva behúzódott egy-egy facsoport rejtekébe. Nem követte senki sem. Majdnem egy órával azután, hogy elhagyta a fővárost, rákanyarodott egy jelzés nélküli keskeny földútra. A murva csikorgott a BMW széles túragumijai alatt. Az utat magas aljnövényzet közül égbe törő fák szegélyezték. Először egy kis dombról ereszkedett le két halastó közé. A BMW vékony ködpászmába hajtott bele, majd rövid időre el is tűnt a ködben. Mikor újabb emelkedő következett, a kocsi kijutott a ködből, s a domb tetejére ért. Kissé lejjebb, alig száz méternyire, egy kis faház fényei tűntek elő. A kocsi legurult az enyhe lejtőn, és megállt az öreg kalyiba előtt. Coleman kiszállt, körülnézett, és figyelmesen fülelt. Azt figyelte, nem hallja-e egy őt követő autó kerékcsikorgását a kavicsos úton. Aztán finoman becsukta a kocsi ajtaját, és fellépett a tornácra. Megreccsentek a talpa alatt a tornác padlódeszkái, és a házban fölugatott egy kutya. Kopogás nélkül lépett be a házba. Kék szeme fölcsillant, mikor meglátta a kandalló előtt álló férfit.

25. fejezet Michael O’Rourke egyik kezében a .45-ös kaliberű Combatmasterét, a másikban a mobiltelefonját tartotta. Coleman a pisztolyra nézett, de nyugodt maradt. Közben Duke mint jó ismerőshöz iramodott oda hozzá. Coleman leguggolt a zsemleszínű labradorhoz, majd észrevéve O’Rourke homlokán a kötést, megkérdezte: − Mi történt a fejeddel? Michael összeszorított foga közül vetette oda: − Valami eltalálta, amikor Erik limuzinja fölrobbant. Coleman szeme nagyra nyílt: − Te is ott voltál? − Igen − felelte Michael, majd Coleman ragyogó kék szemébe nézve ráförmedt: − Mondj akár csak egyetlen elfogadható indokot, hogy miért ne hívjam rögtön az FBI-t! − Erre Coleman fölállt a kutya mellől, és Michael felé indult a szobán átvágva. Michael fölemelte a pisztolyt, és rászólt: − Maradj, ahol vagy. Coleman nyugodtan válaszolt: − Tudom, hogy sosem használnád azt a dolgot ellenem, úgyhogy tedd le, és aztán majd beszélgetünk. − Lehet, hogy egészen a mai napig nem használtam volna ellened, de már nem vagyok biztos ebben. Megismétlem, amit az előbb mondtam. Mondj egyetlen elfogadható indokot, hogy miért ne hívjam rögtön az FBI-t! Coleman karba fonta két kezét, és nyugodtan mondta: − Semmi közöm ahhoz, ami ma történt. Michael hitetlenül bámult rá. − Hogy érted azt, hogy semmi közöd ahhoz, ami ma történt? − Én nem öltem meg Eriket. Semmi közöm az egészhez. − Ne hazudj nekem, Scott. Hisz ott voltam. Láttam az egészet. − Ezzel Michael pár lépéssel odébb lépett, és egy karosszéket húzott maga elé. Tudta, hogy közelről semmi esélye sincs Colemannel szemben. Még így, pisztollyal a kezében is volt tőle félnivalója. Hiába számítják a haditengerészeti felderítőket a világ legjobb katonái közé, a fókákkal soha sem vehetik föl a versenyt. Ráadásul Michael már hat éve leszerelt, Coleman viszont szemmel láthatóan továbbra is a

legjobb formában van. − Azt mondtad, figyelmeztessem Eriket, és én meg is tettem. Már épp azon volt, hogy nyilvánosan szemétnek nevezze az elnök költségvetési tervezetét, de nektek muszáj belegázolnotok, és tönkretennetek az egészet! − Tedd le a pisztolyt, Michael. Semmi közöm ahhoz, ami ma történt! − A lószart! Hazudsz! − kiáltott rá Michael. − Csak menteni akarod magadat. Hogy volt képetek azokat az ügynököket kicsinálni? − kérdezte Michael, olyan messze tartva magától a pisztolyt, amennyire csak tudta. A célkereszt egyenest Coleman homlokára irányult. − Öt derék embert öltetek meg ma, és legalább egy tucat civil a kórházba került. Az lenne a legegyszerűbb, ha fejbe lőnélek, és véget vetnék ennek az egésznek. Michael hirtelen zajt hallott, és az ajtó minden további figyelmeztetés nélkül, váratlanul kitárult. Michael gyorsan letérdelt, és miközben Duke hangos ugatásba kezdett, az ajtóra irányította a fegyverét. Coleman, kirántva a dzsekije alól kilenc milliméteres Glockját, ugyanezt tette. Egyik kezével az ajtófélfának támaszkodva Seamus O’Rourke állt az ajtóban. Ugyanaz az öltöny volt rajta, mint délben, csak a nyakkendő hiányzott. − Tegyétek le azokat a marhaságokat, mielőtt kárt tesztek valakiben! − förmedt rájuk. Coleman teljesítette is a parancsot, de Michael még tétovázott. Seamus rosszallóan nézett rá, és most csendesebben megismételte: − Michael, te is tedd el a pisztolyod! Michael leeresztette a pisztolyt, de még nem tette el. − De hisz neked a kórházban kellene lenned! − Azt én is tudom, de mikor megtudtam, hogy találkozni készültök, rájöttem, hogy itt nagyobb szükség lesz rám, mint a kórházi ágyban − mondta Seamus, majd odacsoszogott, és leült a kandalló mellett álló két megviselt bőrfotel egyikébe. Megdörzsölte a homlokát, és így szólt: − Scott, légy szíves, hozz nekem egy kis whiskyt, te meg Michael tényleg tedd már el azt a pisztolyt. Michael lenézett a fotelban ülő nagyapjára. − Nem teszem el egészen addig, míg el nem mondja, mi az ördögöt művelt ma. − Nem művelt semmit sem. Mások ölték meg Eriket. − Micsoda? − kérdezte Michael hitetlenkedve.

− Mások ölték meg Olson szenátort. Scottnak és a barátainak semmi közük hozzá − mondta az öreg, és elvette Colemantől a whiskyspoharat. Coleman leült a díványra. − És ezt te honnan tudod? − kérdezte Michael immár zavarban. Seamus kortyolt egy nagyot a whiskyből, hátradőlt, és ezt mondta: − Onnan, hogy én segítettem Scottnak az első négy gyilkosság kitervelésében. Michaelnek ettől minden erő kiszállt a lábából, és úgy döntött, jobb, ha leül, mielőtt egészen elhagyja az ereje. − Hogy mit csináltál?! − Segítettem Scottnak az első négy gyilkosság kitervelésében. Michael teljesen elképedve kérdezte: − És akkor mért nem szóltál nekem erről legalább a kórházban? − Annyi orvos meg nővér füle hallatára? − csodálkozott Seamus. − Megmondtam világosan, hogy semmit se csinálj, amíg beszélni nem tudunk. − Seamus rázta a fejét: − De hisz tudhattam volna, hogy amilyen heves vérű vagy, rögtön le akarsz majd számolni Scott-tal. Fölhívtalak otthon, Liz pedig elárulta, hogy találkozol valakivel. De olyan ideges és izgatott volt, hogy rögtön tudtam, mindent elmondtál neki. Mi az ördögért kellett ezt csinálnod? Michael életében először lett igazán dühös a nagyapjára. − Nem hiszem, hogy abban a helyzetben lennél, hogy kritizálhass. Nem én kezdtem itt forradalmat csinálni. Seamus elkomorodott. − Nehogy azt hidd, hogy könnyű volt az elhatározás. És téged a saját érdekedben akartalak kihagyni az egészből. − El se akarom hinni, hogy benne vagy a dologban. Tim például tud róla? − Nem! − rázta a fejét Seamus. − Senki sem tud róla, kivéve Scottot és két emberét, meg persze engem, téged és most már Lizt is. Michael most Coleman felé intett a fejével. − Azt megértem, hogy ő miért van benne. Ha az én embereim fele robbant volna föl a levegőben azért, mert Fitzgerald szenátor pofázott, akkor valószínűleg én is megöltem volna… de te, Seamus, az isten szerelmére, azt nem akarom elhinni, hogy te is benne vagy! Seamus letette a poharát. − Azt mondod, megérted, hogy Scott miért van benne. Azért, mert elvesztette nyolc emberét. Mire én

befejeztem a csendes-óceáni ugrabugrálást egyik szigetről a másikra, nekem ötszázharminchat tengerész halt meg a kezem alatt. Ötszázharminchat ember, akik mind a demokrácia és a szabadság nevében másztak le a hajók oldalán azokba a kis konzervdobozokba, hogy megrohamozzák a névtelen homokpadokat. Nem azért néztem végig ennek a rengeteg embernek a halálát, hogy utána nyugodtan hagyjam, hogy ezek a Koslowskihoz és a többiekhez hasonló idióták a gödörbe vigyék az országot! − Seamus előbbre hajolt és folytatta: − Hogy az elefántcsonttornyocskáikban üldögélve ott játsszák szánalmas kis pártpolitikai játékaikat, miközben az olyanokat, mint a te szüleid vagy Scott testvére csak úgy simán megölhetik? Emberek halnak meg, miközben a vezetőinknek nevezett alakok milliárd dollárokat költenek olyan fegyverrendszerekre, amelyek nem is kellenek a katonáknak. Milliárdokat dobnak ki olyan oktatási rendszerre, amelyik nem oktat senkit semmire sem, míg azon vitatkoznak, hogy kell-e az iskolákban imádkozni vagy sem! És azért, mert ezeknek a barmoknak annyi eszük sincs, hogy a bűnözőket rácsok mögött kell tartani. És mindehhez ráadásul tétlenül nézik, hogy egyre növekszik az ország máris ötbillió dollárra rúgó államadóssága! Ők csinálják a számlát, és majd az én unokáim fizessék ki? Valaki már véget kellett hogy vessen ennek a sok bűnnek és erkölcstelenségnek. Michael csak nézte a nagyapját, de nem szólt semmit sem. Miközben a két O’Rourke jeges tekintettel méregette egymást, Coleman fölemelte a fejét. Megköszörülve a torkát így szólt: − Szerintem ezt később is kielemezhetitek. Jelenleg sokkal nagyobb gondunk akadt. Ki dönt úgy, hogy segít nekem az újabb csatában? − kérdezte magasra húzott szemöldöke alól. Nance a dohányzóasztal mellett ült Arthurral szemben. A lobogó tűz a hatalmas dolgozószoba túlsó falára vetítette sötét árnyaikat. Mosolyogva tartották a kezükben a jókora konyakospoharakat. A sarokban álló régi ingaóra épp éjfélt kezdett kongatni. Mindketten a szokásos, sötét Brooks Brother öltönyüket viselték. Nance ismét beleszaglászott az orra alatt lassan forgatott italba, majd kortyolt egyet, de még nem nyelte le, hanem tovább ízlelgette a szájpadlásán. −

Az FBI még tanácstalan − szólalt meg −, erre az elnök elrendelte, hogy a CIA-t és az NBÜ-t is be kell vonni a nyomozásba. Arthur leeresztette a poharát, és fölhúzott szemöldökkel kérdezte: − Tényleg? Ez meglepő. És ti mit mondtatok erre? − Én még semmit. Stu megpróbálta rávenni, hogy gondolja át a dolgot, de újabban egyre nehezebb kordában tartani az öreget. Nagyon berágott Olson miatt. Arthur hátrahajtotta a fejét, és kicsit gondolkozott ezen. − Nem hiszem, hogy ezzel törődnünk kell. Holnaputánra végzünk mindennel. Hogy tartja magát Garret? − Elég ideges. − Csak azt ne mondd, hogy bűntudata van! − felelte Arthur a bal szemöldökét felhúzva. − Nem, azt mondogatja, nem érdekli, mit csinálunk, amíg őt rajta nem kapják. Arthur mosolyogva mondta: − Nagyon jól kiismertem őt már az első perctől kezdve. Tartani fogja a száját. − Hacsak rá nem jön közben megint egy idegroham. − Nyugi! Holnaputántól már ő is nyugodt lehet, és mi is megkapjuk, amit akartunk. Mondogasd csak Mr. Garretnek, hogy a terroristák elleni minél keményebb fellépésre biztassa az elnököt. Attól majd növekszik a népszerűsége. Az emberek máris a biztonságukat féltik. Még egy merénylet, és kész örömmel fogadják el a jogaik felfüggesztését. − Kecses mozdulattal megkínálta Nance-et egy szivarral a cseresznyefa dobozból. − Menjünk ki a verandára, és folytassuk ott a beszélgetést ezzel a finom szivarral, néhány korty konyakkal, és élvezzük a fantasztikus kilátást! − Ezzel mindketten fölálltak, és melengetve kezükben a konyakospoharukat, kiléptek a sötétbe.

Kedd este, a virginiai Fairfaxben Burt Turnquist képviselő jó százéves, gyarmati stílusban épült háza egy csodás, két és fél hektáros, elegáns, de mégsem drága telken állt az erdő közepén. Egyetlen kanyargós, keskeny út vezetett hozzá a lankás dombok között. Az út mentén sehol sem voltak lámpák. Ilyen

késő őszi időben a keleti part mentén este fél hat körül már minden sötétségbe borult. A hold utolsó negyedében volt, épp csak kis sarlóként derengett. A magasra nőtt fák még ezt a gyenge holdfényt is megszűrték. A képviselő egyedül volt emeleti dolgozószobájában, magányosnak és elszigeteltnek érezte magát. A felesége egy másik városban járt valami üzlet miatt, és még két napig biztos nem jön haza. Turnquist legközelebbi kollégáját ma délben robbantották fel, és most négy, teljesen ismeretlen alak őrizte. Az Egyesült Államok kongresszusának képviselőjeként eltöltött sok-sok év alatt még egyszer sem kellett félnie. Még akkor is biztonságban érezte magát, miután Downst, Koslowskit és Fitzgeraldot megölték. Turnquist ugyan a feleségén kívül senkinek sem mondta, de nagyon is megértette, hogy miért juthatott eszébe valakinek megölni pont ezeket. Neki magának is eszébe jutott már néhányszor ugyanez tizennyolc éves washingtoni pályafutása alatt. Ezek egyszerűen nem voltak rendes emberek. Mindig csak a saját kis terveiket dédelgették, és sokkal fontosabb volt nekik, hogy megtartsák posztjaikat, mintsem hogy tisztességesen végezzék a dolgukat. Évről évre mondogatták, hogy hívei a szükséges változásoknak, ám a zárt ajtók mögött folyó bizottsági üléseken sorra akadályozták meg épp azokat a reformokat, amelyeknek a szükségességéről minden újraválasztásuk előtt papoltak. Turnquistnek értük egy csöppet sem fájt a feje, viszont Olson esete egészen más volt. Olson közeli barátjának számított. Sok csatát vívtak meg együtt a színfalak mögött azon munkálkodva, hogy a két párt józanabb elemeit közös nevezőre hozzák: Olson a szenátusban, Turnquist a képviselőházban dolgozott ugyanazért. Olson adta neki mindehhez az erőt. Ő mindig tudta, melyik lesz az aránylag biztonságos út a gyakran veszélyes politikai játszmák idején. Mindig biztatta őt, hogy ne adja föl, és ő volt az, akihez mindig bátran fordulhatott tanácsért akár szakmai, akár magánéleti ügyekben. Turnquist óvta Olsont attól, hogy támogassa az elnök kétpárti koalícióját, melyet a merényletekre válaszul akart kialakítani. Azt mondta neki, hogy ha tragédia is Koslowski, Fitzgerald, Downs és Basset halála, lehet, hogy mégis valami jó sül ki belőlük. Lehet, hogy ezen az áron sikerül majd mégis kiharcolni azokat a reformokat,

amelyekért olyan keményen harcoltak mindketten. A mindig fegyelmezett Olson erre azt felelte, hogy a demokráciában nincs helye az anarchiának. Turnquist akkor arra a történelmi tényre emlékeztette Olsont, hogy maga az Egyesült Államok is egy véres forradalom eredményeként jött létre egykor. Turnquist ezeken vívódva próbálta megfogalmazni a gondolatait. Azon törte a fejét, mit fog mondani Olson temetésén. De sehogyan sem ment a fogalmazás; csak bámult kifelé az ablakon, és azt szerette volna, ha itthon lenne a felesége. Innen nem látta a ház bejárata előtt posztoló helyi rendőrbírót, de tudta, hogy ott áll az őrhelyén. Már egy hete vigyáztak rá éjjel-nappal, s ő azóta nem tudta eldönteni, hogy biztonságot jelent-e a jelenlétük a számára, vagy csak még idegesebb lesz tőlük. Jelenleg is négyen voltak beosztva a Turnquist-ház őrzésére. A délután ötkor kezdődött tizenkét órás szolgálatukból még csak két óra telt el. A négy rendőrből három kint posztolt: egy a hátsó bejáratnál, egy a ház előtti tornácon, a harmadik pedig a kocsijában figyelt a képviselő házához vezető hosszú bekötőút végénél. A negyedik bent volt a házban: az emeletre vezető lépcső aljában állt. Ők is sokkal éberebbek voltak most, mint az előző napokban. Az Olsont kísérő négy titkos ügynök kegyetlen legyilkolása arra figyelmeztette őket, hogy ők is könnyen áldozatokká válhatnak. A környék, ahol a képviselő lakott nemigen változott az elmúlt ötven év során. Az itteni házakat hatalmas, erdős birtokok vették körül. Turnquist és a szomszédja birtokát egy kis patak választotta el egymástól. A kis patak túlsó partján, alig negyven méterre a háztól, egy férfi bukkant ki az egyik fa mögül éjszakai távcsővel a kezében. Az infravörös távcsővel a fák sötétjén keresztül a hátsó bejáratnál álló őrt figyelte. A baljós kinézetű férfi tetőtől talpig feketébe öltözött, az arcát is bemázolta álcázó festékkel. A hátán egy MP-5-ös géppisztoly lógott, a csövén jó harminccentis hangtompítóval, a kezében pedig egy hét milliméteres Magnum mesterlövészpuskát szorított, amelynek a csövére szintén hangtompítót erősített. Suttogva beleszólt a szája előtti mikrofonba: − Omega, itt Alfa. Most foglalom el a pozíciómat. − A csövével fölfelé irányított puskát maga előtt tartva kilépett a fa mögül, és továbbindult előre egy újabb fa mögé, amely közte és a hátsó

bejáratnál posztoló rendőr között állt. Alfa egy macska óvatos lépteivel mozgott a magas aljnövényzetben. Mikor elérte a patakot, egyik lábával óvatosan kitapogatta a medret, mielőtt erre a lábára helyezte volna a testsúlyát. A másik partot elérve, miközben minden lehullott ágat gondosan kikerült, kióvakodott a mederből. Megállt egy fa mögött, ellenőrizte az őrszem pozícióját, majd megnézte az óráját is. Aztán módszeresen osont egyik fától a másikig, míg alig húszméternyire a háztól a földre csusszant, és elkezdett kúszni. Egy ágait egészen a földig lógató fenyőt választott ki magának, és becsúszott alá. Nekidőlt a fa törzsének, és még egyszer megnézte az óráját. 7 óra 19-et mutatott. Készenlétbe helyezte az éjjellátó távcsövét, és figyelt. Ha az őrszemek az eddigiek szerint intézik a váltást, akkor még körülbelül tíz perce maradt A ház elülső frontjánál a merénylő társa a házhoz vezető út túloldalán feküdt az árokban. Fekete ejtőernyős ruhája fölé még egy álcázótakarót is terített. Ennek hálószerű anyagára különböző színű álcázócsíkok voltak erősítve. Majd negyven percig tartott, míg idáig kúszott a magasra nőtt fűben a bokrok között, az MP-5-ösét végig az álla és a két könyöke között tartva. Most ő is fölemelte a fejét, és kilesett egy bokor ágai alól. Neki is zöld-fekete álcázófesték borította az arcát. Résnyire összehúzott szemmel figyelte a bekötőút elejénél posztoló fehér rendőrautót. Visszahúzódva a rejtekhelyére, óvatosan kibújt az álcázótakaró alól, kis labdává gyűrte, és visszarakta a hátizsákjába. Még egyszer utoljára ellenőrizte a felszerelését, és akkor egy-két pillanattal 7:30 után észrevette, hogy az út túloldalán álló kocsi elindul vissza a házhoz. Gyorsan körbepillantva, Omega fölugrott, és átrohant az úton. A másik oldalra érve bevetette magát néhány összeboruló bokor közé, alig három méterre attól a helytől, ahol az előbb a rendőr kocsija állt. Mély levegőket vett, hogy szívdobogását lecsendesítse, majd beleszólt a mikrofonba: − Alfa, itt Omega. A helyemen vagyok, vége. A kocsi alig egy perc múlva már vissza is tért egy másik sofőrrel a volánja mögött. Omega fél térden kuporgott, és egy izzadtságcseppet törült le a homlokáról. A fegyvere csövére szerelt hangtompító vége a bokorból pontosan a kocsiban ülő rendőr fejére irányult. Egyetlen zöld

levél takarta a halált hozó fekete csövet. A sötétzöld levél mögött az arc fekete festékcsíkjai és a szeme fehérje olyan hatást keltett, mintha egy hüllő lesne a bokorból. Hátul a fenyő alatt lapuló Alfa ismét az órájára nézett, aztán előrenyúlva levette a puska távcsövéről a védőkupakot. Arcához szorítva a puskatust, jobb szemével belenézett a távcsőbe. Kezét lassan mozgatva megkereste a célkereszttel a hátsó bejáratnál álló őr fejét. Az volt a terv, hogy körülbelül egy percig várnak, hogy az új őrszemek bejelentkezhessenek, és ellazuljanak egy kicsit. Látta is, hogy az új őr a szájához emeli a rádióját és mond valamit. A mesterlövész túl messze volt ahhoz, hogy hallja is, de tudta, hogy mit mondhatott. Mikor az őr leeresztette a rádiót, a merénylő beleszólt a mikrofonba: − Omega, itt Alfa. Indulhat a játék, vége. Ezzel az Alfa nevű támadó kibiztosította a fegyverét, és kicsit mozdított a ravaszon. A hajszálkereszt a rendőr homlokának kellős közepén nyugodott. Alfa lassan meghúzta a ravaszt, mire a vastag, fekete hangtompító vége halkan pukkant egyet. Meg sem várva a lövés eredményét, a merénylő jobbra gördült, hogy kijusson a fenyő lombjai alól. A mesterlövészpuskát otthagyta a fa alatt. Tudta, hogy a lövése talált. Rohanva indult a ház jobb sarka felé, s közben beleszólt a mikrofonba: − Egy kész, három maradt. − Hátranyúlt az egyik kezével, előrerántotta a hangtompítós MP-5-ös géppisztolyt, és kibiztosította. A ház homlokzatához közeledve egy pillanatra lassított, aztán a sarkon túl a tornác felé rohant. Ott fél térdre ereszkedett, és balról jobbra mozgatva a géppisztolyt, kereste a célpontot. A tornác lépcsőjén álló rendőr fölkapta a fejét, mikor észlelte a sarok mögül fölbukkanó fekete árnyékot, és a pisztolyáért nyúlt. De még el sem ért a kezével a csípőjéig, mikor a merénylő már kilőtt egy rövid sorozatot, amelyből két golyó az arcán, egy pedig a nyakán találta el. Ettől először a feje bicsaklott hátra, majd az egész teste lezuhant. Géppisztolyát a bejárati ajtó felé irányítva a merénylő a lelőtt rendőr felé rohant, s közben belesuttogta a mikrofonba: − Kettő kész, kettő maradt. − Gyorsan lehajolt, benyúlt a rendőr dzsekije alá, és kitépte a rádiót az övéből. Lekuporodva a terasz szélén, füléhez emelte a rendőr rádióját.

A bekötőút végén a bokorban lapuló támadó ekkor kissé előredőlve egymás után négy gyors golyót küldött a rendőrautó volánja mögött ülő rendőr fejébe. A kocsi ablaka ezer szilánkra hullva szóródott szét. A bérgyilkos odaugrott a kocsihoz, bedugta a fegyver csövét az ablakon, és még egy utolsó golyót küldött a rendőr fejébe. Majd lábujjhegyen rohanni kezdett a bekötőúton a ház felé, miközben beleszólt a mikrofonba: − Három kész, egy maradt. Öt másodperccel később csatlakozott a társához a tornác előtt. Nagy levegőket véve igyekezett csillapítani lihegését. Alfa a rádiót fülelte, vajon a bent ülő rendőr észrevett-e akármit is. Az ablak felé mutatva odaküldte Omegát, hogy az ajtótól jobbra próbáljon belesni, ő pedig a bal oldali ablakhoz ugrott. Omega látta meg először: a lépcső aljában ült, és egy újságot lapozgatott. − Megvan a négyes − suttogta a mikrofonjába. A két merénylő összetalálkozott a tornác lépcsőjének az aljában. Omega rámutatott az ablakra. A jobb első ablakból tiszta a célpont. Alfa bólintott: − Oké. Odakúszok az ablak alá és elhelyezkedem. Mikor jelt adok, te két lövéssel kilövöd az ablakot, én meg leszedem. − Omega bólintott, és elindultak a helyükre. Alfa az ablak alá kúszott. Hátrább tolva a fegyverét, fölegyenesedett, és belesett az ablakon, hogy nem mozdult-e el a célpontja. Aztán kissé hátrább lépett, jelt adott a társának, és az arcához emelte a fegyver tusát. Omega hátrább lépett, megcélozta a földig érő, jókora ablak közepét, és kilőtt két golyót. Szinte ugyanabban a pillanatban Alfa odalépett az újonnan támadt nyíláshoz, és ráirányította a fegyverét a meglepetten bámuló rendőrre. Aztán rögtön meg is húzta a ravaszt, és három golyót küldött a fejébe. Ezután mindkét támadó gépiesen új tárat lökött a fegyverébe, és az üresen tátongó ablakkereten át beléptek a hallba. Egymástól ellentétes irányban elfordítva fegyvereik csövét, előreóvakodtak a lépcső aljáig. Fentről lépések zaja hallatszott, majd egy mély hang szólalt meg a lépcső tetejéről: − Minden rendben van odalent? Alfa a legnagyobb természetességgel válaszolta: − Elnézést uram, csak egy üveget ejtettem le. Hozzunk önnek valamit? − Nem, köszönöm. Majd lejövök én magam. Kezdek megéhezni − felelte Turnquist, mire Alfa szótlanul hátrább intette a társát.

Mikor a lépcső közepéig ért, Turnquist meghökkenve vette észre a fekete ruhás alakot. De Alfa már meg is húzta a ravaszt, és három golyó repült ki egymás után a fegyveréből. A golyók a hangtompítón átsüvítve belerobbantak Turnquist képviselő testébe. A golyók behatolásától a képviselő hátrazuhant, és a mellébe hatoló golyók egy pillanatra nekiszegezték a falnak. Mire a merénylő levette az ujját a ravaszról, a képviselő teste csúszni kezdett lefelé, élénkvörös csíkot hagyva a fehér falon.

26. fejezet Este 7 óra 55 körül ért a fairfaxi rendőrség járőrkocsija Turnquist képviselő háza közelébe. Ez máskor is beletartozott szokásos kőrútjába, de most ahelyett, hogy gyorshajtókra vagy ittas vezetőkre vadászott volna, elsősorban a környéken lakó képviselők és szenátorok házait kellett szemmel tartania. A legtöbb rendőrt, akiket Turnquist őrzésére rendeltek ki, személyesen is jól ismerte, így szinte óránként megállt beszélgetni egy kicsit azzal, amelyikük éppen kint posztolt a kocsijában a bekötőút végénél. Ahogy most közelebb ért a fehér szedánhoz, a reflektorai megvilágították a kocsi elejét. Meglepetésére senkit sem látott a kormány mögött, így reflektorával egyet villantott feléje üdvözlésképpen. Semmi válasz. Leparkolt, és kiszállt az autóból. Gondolta, megnézi, hátha elaludt az őrszem. Nem is lenne csoda, hisz ez nagyon fárasztó szolgálat, ő is sokszor majdnem elbóbiskolt még egy egész termosznyi kávé ellenére is, pedig végig mozgásban volt a kocsijával. Ezeknek a szegény fickóknak meg egy helyben kell ülniük egész éjszaka. Odament az ablakhoz és benézett. Igen, pont, mint gondolta, ott feküdt a kollégája az első ülésen. Elővette az elemlámpáját és rávilágított. Aztán egy pillanat alatt ráébredt, mit is lát. A rémülettől tágra nyílt a szeme, amikor meglátta a csurom vér testet. Még állt ott egy pár pillanatig, aztán a helyzet teljes súlyát fölmérve, rohanva igyekezett vissza a kocsijához, hogy értesítse a központot. A hívás után a diszpécser azonnal két másik rendőrkocsit és egy mentőt indított el Turnquist házához. Aztán a fairfaxi rendőrfőnököt értesítette, aki azt mondta, szóljon azonnal az FBI-nak is. Ali két perccel azután, hogy a járőr megtalálta a rendőr holttestét, Skip McMahon már helikopterért telefonált. Aztán átment a nyomozócsoport által elfoglalt nagy tárgyalóterembe, és kiadta az utasításait az ügynökeinek: kit hívjanak, és kinek mi lesz a dolga. Majd Jenningset és Wardwellt maga mellé véve elindult a Hoover Building tetejére.

A liftben Wardwellre mutatott és így szólt: − Te fölhívod a Fairfaxi Rendőrséget, és rajtuk keresztül beszélsz a Turnquist házánál levő járőrrel. Kathy − fordult Jenningshez −, te telefonálsz a rendőrbíró irodájába, és ellenőrzöd, tudnak-e már az esetről… nem is, őket majd később. Először a virginiai autópályásokat hívd, és mondd meg nekik, hogy minden autót, amelyben több, huszonöt és negyvenöt közti férfit látnak, a legnagyobb körültekintéssel tartóztassanak fel és vizsgáljanak meg. És szóljanak az összes rendőrőrsnek is, hogy ugyanígy keressék a gyilkosokat. − Már vette is mind a két ügynök a mobilját, és kezdték hívni a megadott számokat. Mire fölértek a tetőre, a helikopter már beindította a motorját, és a rotorjai forogni kezdtek. Wardwell a nagy zajban elkapta a főnöke kabáthajtókáját, és a fülébe kiabált: − Skip, a járőr még várja az erősítést. Teljes csönd van a háznál, mióta odaérkezett. Azt akarja tudni, most mit csináljon. − Mondd meg neki, hogy várja meg az erősítést, aztán óvatosan menjenek be a házba… De ne nyúljanak semmihez sem! − McMahon már rég érezte, hogy úgysem találnak a házban egyetlen túlélőt sem. A rotorok szele olyan erőssé ált, hogy összevissza lobogott a hajuk meg a nyakkendőjük. Egy narancsszínű ejtőernyőruhás ember integetett nekik, hogy szálljanak be. Behúzott nyakkal szaladtak a forgó lapátok alatt, és elfoglalták a helikopter hátsó üléseit. A kávédaráló rögtön fölemelkedett, és először észak felé véve az irányt, nemsokára délnyugatnak fordult, és gyorsan maga mögött hagyta Washington fényeit. A virginiai Fairfax felé süvítve McMahon Jenningshez fordult: − Milyen időközönként kell a rendőröknek bejelentkezniük? Jennings belekiáltott McMahon fülébe: − Félóránként Fél nyolckor rendesen be is jelentkeztek, a következő nyolckor lett volna esedékes. − Hány rendőrt vezényeltek ki a képviselő házához? − Négyet. − Mikorra érkezhet meg a helyszínre a Gyorsreagálású Egység? − Mikor az előbb riasztottuk őket, legtöbbjük a laborban volt, ahol a tegnapi robbantás bizonyítékait elemezték. Már jönnek a helikopterek értük ide a tetőre, a mozgólabor és a nehezebb felszerelés pedig körülbelül 8 óra 45-re ér oda utánuk. McMahon nem tudta kiverni a fejéből a látványt, ahogy elképzelte,

miként rohanhatták le a kommandósok Turnquist házát. Erről azonnal Irene Kennedy és Heaney tábornok jutott az eszébe. Kikapta a mobilját a dzsekije zsebéből, és benyomta Roach irodájának közvetlen számát. − Brian, szeretném, ha megtennél nekem egy szívességet. Át tudnál küldetni egy helikoptert a Pentagonhoz, hogy hozza el Heaney tábornokot és Irene Kennedyt is a Turnquist-helyszínre? − Vedd úgy, hogy már ott is vannak. Riasztottam a túszmentő kommandót is. Légi úton ők is indulnak oda öt percen belül. Pár perccel utánatok ott lesznek. Ha a legkisebb jel is utal arra, hogy a terroristák még bent vannak, ti ne csináljatok semmit sem, majd ők elintézik a dolgot. McMahon erősen kételkedett abban, hogy a gyilkosok még mindig ott lennének, de tudta, hogy Roach előírásszerűen intézi az ügyeket. − Jó, ha jönnek, de maradjanak a levegőben. Ha szükség lesz rájuk, majd én szólok, hogy szálljanak le. − Rendben, tied a színpad. A fairfaxi rendőrség sem ment még be a házba? − Még nem. Hívlak, ahogy odaértünk. Csak pár perce indultunk − mondta McMahon, majd letette. A következő néhány perc feszült csöndben telt el. A helikopter körülbelül százméteres magasságban érkezett a helyszínre, és körözni kezdett, hogy megfelelő leszállóhelyet találjon. Három, fölkapcsolt reflektorral álló rendőrautó jelezte a Turnquist házához vezető út bejáratát. A pilóta tudta, hogy nem szabad közvetlenül a tetthelyre tennie a gépet, nehogy a rotor szele elsöpörje a nyomokat és a bizonyítékokat. Körülbelül negyvenöt méternyire közelítette meg Turnquist házát, miközben a fényszórójával ellenőrizte, nincsenek-e az útjában veszélyes légvezetékek. Talált egy helyet, ahol a fák sem okoztak gondot, és letette a gépet az útra. McMahonék lekuporodva szálltak ki a helikopterből. Félúton találkoztak egy kézi lámpával közeledő, már őszülő, barna hajú rendőrnővel. A nő megkérdezte: − FBI? Skip kézfogásra nyújtotta a kezét. − Igen. McMahon különleges ügynök, ők meg a társaim: Jennings és Wardwell ügynökök. − Én Barnes rendőrfőnök vagyok. Jöjjenek, mutatom az utat! − mondta, és mind a négyen elindultak az épület felé.

− Volt már odabenn? − kérdezte McMahon. − Nem, csak most értem ide. − És az emberei sem hatoltak még be a házba? − Nem. Ahogy a fehér rendőrautó közelébe értek, Barnes a lámpájával rávilágított néhány fémtárgyra a földön. − Vigyázat, töltényhüvelyek! Rájuk ne lépjenek! − Ezután a kocsi kitört ablakához vezetve őket, rávilágított a rendőr holttestére, aki az első ülések közti karfára dőlve feküdt, és egész testét elborította az üvegtörmelék. A fején jól látszottak a golyó ütötte lyukak. McMahon hátranézett, és fölmérte a töltényhüvelyek és a kocsi közti távolságot, majd a holttest kezére nézett: egyikben sem tartott fegyvert. − Menjünk, vegyük szemügyre a házat! A rendőrfőnöknő két emberét otthagyta az autó őrizetére, majd a ház felé kezdte vezetni McMahont és két társát. Mielőtt a házhoz értek volna, egy újabb holttestet találtak a földön a veranda előtt. Barnes rávilágított. Egy másik rendőr. McMahon széttárt kézzel állította meg a többieket, és így szólt Barneshoz: − Rendőrfőnök! Elkérhetném a lámpáját? − Átvéve a lámpát, közelebb lépett a holttesthez. A hóna alá szorítva a fényforrást, kesztyűt húzott, és az áldozat fölé hajolt. Szemügyre vette a golyó ütötte lyukakat a rendőr arcán, majd meglátta a bemeneti nyílást is a nyakán. Ennek a rendőrnek is üres volt mind a két keze, amelyek a testénél távolabbra nyúlva hevertek a földön. Skip ránézett a rendőr lecsatolt pisztolytáskájára, és nagyot sóhajtva becsukta a szemét. Majd fölegyenesedve így szólt: − Mindenki itt marad. Rögtön jövök. Mikor elindult fölfelé a veranda lépcsőjén, Wardwell rákiáltott: − Skip! Csak nem akarsz egyedül bemenni? − De igen. Legyetek készenlétben! Minél kevesebben császkálunk összevissza, annál jobb. Erre Jennings előhúzta és kibiztosította a pisztolyát: − Én bemegyek veled! McMahon hátra sem fordulva csak ennyit mondott: − Nem, te sem jössz! − De mi van, ha van még bent valaki?

− Csak nem képzeled… hogy akik ezt művelték, odabent várják, hogy elkapjuk őket? Maradjatok a helyeteken, itt leszek egy perc múlva! − McMahon fölment a lépcsőn, és kipróbálta, hogy nyitva vane az ajtó. Nem volt bezárva. Belökte, és rögtön meglátta a következő őrszem holttestét. Egyik lába még fönt volt a széken. Megállt a tetem fölött, és szemügyre vette a három lyukat az arcán, aztán a nála is érintetlen pisztolytáskát. Sóhajtott, fölnézett a fejét ingatva, és akkor észrevette a lépcsőfordulóban a vércsíkot a falon. A lépcsőn csak két cipőtalp látszott. Lassan elindult fölfelé. Látta már néhányszor a képviselőt a tévében, de nem volt egészen biztos benne, hogy Turnquist holtteste hever a lépcsőfordulóban. A többiektől eltérően ebbe az áldozatba több mint egy tucat golyót eresztettek. De mégis úgy gondolta, hogy más nem lehet az. Összerezzent, mert épp ekkor szólalt meg a telefonja. Benyúlt érte a zsebébe, és beleszólt: − Halló. − Na, mit találtál? − hallotta meg Roach hangját a készülékből. − Hát, pont itt állok egy holttest fölött, aki nem lehet más, mint Turnquist. − Nem tudnád kicsit részletesebben? − Fél tucat golyót kapott a fejébe elölről, a többi a mellkasán érte. Szerintem ő kell hogy legyen. − Biztos vagy benne? − Biztos − felelte McMahon, és a lábánál heverő testet nézve várta, mit kérdez még a főnöke. − És nyoma sincs az elkövetőknek? − Eltűntek mind. − Legjobb lesz, ha értesítem az elnököt, mielőtt még ráharapna a dologra a sajtó. Segíthetek valamiben? − Köszönöm, egyelőre megvagyunk. − Rendben. Akkor hívj, ha lesz valami új fejlemény. − Hívlak − fejezte be McMahon még egyre a földön heverő holttestet nézve, és közben azon tűnődött, hogy milyen halálos pontossággal küldték a képviselő koponyájába a golyókat. Scarlatti és O’Rourke egy új és még felfedezésre váró olasz étterem

sarokbokszában ült. Az étterem egy irodaépület földszintjén nyílt nemrégiben, alig kétsaroknyira a Dupont Circle-től. A boksz sötétre pácolt fából készült, az asztalt pedig piros-fehér kockás abrosszal terítették le. Az étteremben nem volt más világítás, mint egy-egy gyertya, amelyek üres chiantisüvegekbe dugva égtek az asztalok közepén. O’Rourke körülnézett, és azt gondolta magában, hogy más körülmények közt egész jól is érezhetné magát itt. A mostaccloi is finom volt, a bor is egészen élvezhető. Michael elmondta Liznek, hogy Colemannek semmi köze Olson szenátor és a négy testőr meggyilkolásához, de azt azért nem árulta el, hogy Seamusnak viszont igencsak volt szerepe az első négy gyilkosságban. Nem nagyon lett volna ínyére, ha Liz megtudja, hogy leendő nagypapa-apósa anarchista vagy forradalmár, vagy nevezzük is bárminek. Liz huszonnégy órán belül immár harmadszorra próbálta meggyőzni Michaelt, hogy muszáj elmennie az FBI-hoz: − Michael, jól tudom, hogy Coleman öccse volt a legeslegjobb barátod, de mégiscsak ez az ember ölte meg a képviselőház elnökét, plusz két szenátort és a költségvetési juttatások bizottságának elnökét is. − Csendesebben! − kérte a férfi. Liz közelebb hajolt hozzá. − El kell mondanod, hogy ő tette. Még akkor is, ha Erik halálához semmi köze sem volt. − Liz, utoljára mondom: nem fogom följelenteni. − Hát, nem értelek. Michael sokáig nézett Lizre, majd így szólt: − Nem is várom, hogy megértsd, miért érzek úgy, ahogy érzek. − Ez meg mit akar jelenteni? − kérdezte Liz támadó hangsúllyal. − Neked semmi okod azt gondolni, hogy azok az emberek megérdemelték a halált. Neked mindig olyan sima életed volt. − Liznek erre dühösen villant a szeme, de Michael folytatta. − Nem azt mondom, hogy ne dolgoztál volna keményen, csak azt mondom, hogy sima életed volt. A szüleid is élnek még. A testvéreid is mind. Semmi olyasmi nem történt veled, ami miatt igazán kritikus szemmel kellene nézned a politikusainkra. − Ezek szerint mivel nekem egyetlen közeli hozzátartozóm sem halt még meg − mondta Liz hirtelen karba téve a kezét −, nekem nincs

is jogom megítélni a politikai képviselőimet? − Nem azt mondtam, hogy nincs jogod megítélni őket. Csak azt, hogy nem hiszem, hogy meg tudnád érteni, miért érzek úgy, ahogy érzek. − Nagyon is értem, miért érzel úgy, ahogy érzel. Mégha nem is akarod, hogy megértsem, miért van így. A szüleid halála meg Mark halála is rettenetes dolog, de akkor sem hiszem, hogy ezek a különös gyilkosságok megoldanának bármit is. El kellene már engedned a múltadat, és hozzá kellene fognod a saját életedhez. Michael igyekezett türtőztetni magát, de így is fölemelte a hangját egy kicsit: − Liz, olyan könnyű azt mondani, hogy értesz valamit, ha soha nem is próbáltad, és még könnyebb azt mondani másnak, hogy legyen túl olyasmin, ami veled sohase történt meg. Mondogathatod, hogy érted, de nem fogod megérteni, míg a magad bőrén nem tapasztalod. − Akkor talán azt szeretnéd, hogy veszítsem el a szüleimet csak azért, hogy meg tudjalak érteni téged? − Dehogyis, kedvesem − mondta a férfi, megfogva Liz kezét. − Hogy is kívánhatnék neked ilyen fájdalmas dolgokat? Mikor a szüleimet meggyilkolták, akkor az egyben rablás is volt a testvéreim számára. Elrabolták tőlük az így valóra nem váltható álmaikat és a közös szép perceket, amelyek még vártak volna rájuk. Sosem tudtak fölnézni a tribünre meccs közben, hogy lássák: a szüleik ott állnak, és drukkolnak nekik. És mikor a meccs után ők egyedül maradtak, pedig az összes többi gyereket várták a szüleik az öltöző előtt. És mikor hazajöttek a suliból, nem volt, aki segítsen nekik a leckében, és az ebédlőben mindig ott volt az a két üres szék. Liz, az én szüleim sosem láthatták felnőni az öt gyereküket, akiket világra hoztak! − tört ki Michael, és elfordította a fejét. Liz a gyertya mellett ránézett, és megkérdezte: − Michael, mi van veled? Ő megrántotta a vállát: − Nincs semmi bajom. − Dehogyis nincs − mondta Liz, megfogva a férfi kezét. − Neked milyen álmod nem vált valóra? Michael nem felelt rögtön. − Tudod, én gyerekkoromban bálványoztam az apámat. Mindenben olyan volt, amilyen én szerettem

volna lenni. Anyám meg… nos ő volt a legjobb barátom. Azóta sem találtam nála kedvesebb és figyelmesebb lényt. Az azóta eltelt tíz évben minden ünnep, minden fontos esemény üres volt nélküle, és ez már így is marad egész életemben − mondta, és elfutotta szemét a könny. − Ha majd összeházasodunk, az lesz életem legboldogabb napja, de akkor is ott fogom őket keresni az első padsorban, és ha meglátom a két üres helyet, eszembejut majd, milyen jó lenne, ha ők is ott lehetnének. − Liz még szorosabban fogta a kezét, és Michael is megpróbálkozott egy mosollyal. − És ha megszületik az első gyerekünk, szegénynek csak egy nagypapája és nagymamája lesz, mert az én szüleimnek nem adatott meg, hogy kezükbe vegyék a kisunokájukat. Ezektől a percektől mind megfosztottak… és miért? Csakis azért, mert valami alkoholista, akiről már ezerszer kiderült, hogy csontrészegen mászik a volán mögé, szabadon garázdálkodott, és nem volt rég rácsok mögött. És miért? Csak azért, mert sosem volt elég pénzünk a börtönökre. − A mellére mutatva folytatta. − Hadd mondjak el egy kis titkot neked. Nem azért ám, mert ne lenne elég pénzünk, csakhogy azt a pénzt azok az egomániások nem a szükséges programokra költik, hanem mindig csak olyasmire, amiért cserébe majd szavazatokat kapnak a következő választásokon. Na ezért mondom, hogy megérdemelték a halált. És azért érzem én ezt személyesebb ügyemnek, mert a tehetetlenségük miatt haltak meg a szüleim és Mark Coleman is, és ez az, amiért sohasem fogok elmenni az FBI-hoz. Nem várom, hogy mindenki egyetértsen velem. A legtöbb embernek épp elég fejfájást okoz a puszta létfenntartás is, de aki elveszíti azokat, akik a legközelebb álltak hozzá, az komolyabban kezdi venni a dolgokat. Liz eldörzsölt egy könnycseppet a szeme alatt, és bólintott. Michael elővette a zsebkendőjét, és megtörölte vele a lány arcát. Pincérnő lépett az asztalukhoz, és megkérdezte. − Elnézést, uram. ön Michael O’Rourke? − Én vagyok. − Telefonon keresik a bejáratnál. − Ki tudja, hogy pont itt vagyunk? − kérdezte Liz. − Seamusnak mondtam, hogy itt talál, ha kellek neki. Rögtön jövök.

Michael fölállt, és ment a pincérnő után a nem túl nagy éttermen keresztül. Liz látta, ahogy Michael telefonál, és aggódni kezdett, mikor meglátta, hogy rázni kezdi a fejét, és összehúzza a szemét attól, amit hall. Alig beszélt többet tíz másodpercnél. Visszaadta a kagylót a pincérnőnek, és sietve tért vissza az asztalukhoz. − Seamus volt az? − kérdezte Liz. Michael bólintott, és elővette a zsebéből a csipesszel összefogott bankjegyköteget. Egy százdollárost letett az asztalra, aztán fölhúzta Lizt a kezénél fogva. − Gyere, menjünk. Most mondják be a tévében, hogy Turnquist képviselőt is meggyilkolták. McMahon egymagában volt Turnquist képviselő emeleti dolgozószobájában. A szemét becsukta, a kezére vékony bőrkesztyűt húzott. Kényelmesen hintáztatta hatalmas termetét egy régi hintaszékben. A hintaszék mozgása hipnotikus hatást gyakorolt rá, és McMahon most azt próbálta magában fölidézni, hogyan mehetett végbe lépésről lépésre Turnquist és a négy rendőr lemészárlása. Szinte maga előtt látta, ahogy egy csapat feketébe öltözött kommandós észrevétlenül elfoglalja a helyét, majd hangtompítós fegyvereikkel egyszerre végez a három kinti őrrel. Hangtompítós fegyverekkel kellett hogy dolgozzanak, mert a bent tartózkodó negyedik társuk észre sem vette, hogy a társait megölték. A nyitott ajtón most egy ügynök dugta be a fejét. − Skip, ketten odalent veled szeretnének beszélni. − Kik azok? − Nem tudom. Az egyikük egy tengerészgyalogos tiszt. Azt mondják, te hívtad ide őket. McMahon előrelendítette a hintaszéket, és nagy nehezen kiszállt belőle. Alig várta, hogy összevesse megfigyeléseit Heaneyvel és Kennedyvel. A hátsó lépcsőt használva lesietett a földszintre, és a konyhán meg az előcsarnokon átvágva ért a bejárathoz. A helyszínelők is megérkeztek közben, és most pakolták ki a felszerelésüket. Turnquist háza egyre inkább hasonlított egy filmstúdióhoz, mint egy bűntény helyszínéhez. Mindenhol reflektorok égtek. A generátorok berregése töltötte be a máskor csendes éjszakát.

Heaney tábornok és Irene Kennedy a lépcső aljában beszélgetve álldogált a gyepen. McMahon odaérve így üdvözölte őket: − Köszönöm, hogy ilyen gyorsan ide jöttek. Látták már a holttesteket? − Láttuk az út elején az autóban lévőt és a lépcső mellettit is − felelte Heaney a tőlük nem messze fekvő halott rendőrre mutatva. − Nos, mielőtt a véleményükről kezdeném magukat faggatni, szeretném, ha mindegyiket megnéznék − ezzel elkezdte őket fölfelé irányítani a lépcsőn. − A rendőrök mind a négyen golyóálló mellényt viseltek, de ez sem segített rajtuk. − Mindenhol fotósok dolgoztak, és egy csomó ügynök szemlélődött jegyzeteket készítve mindenfelé. McMahon megkérte őket, hogy egy kicsit álljanak félre, míg megnézik a lépcső aljánál holtan talált rendőr holttestét. Heaney és Kennedy szemügyre vették a holttestet a lépcső aljában, ők is látták a három golyónyomot az arcon, valamint a rendőr becsatolt pisztolytáskáját és rádióját is. Kennedy benézett az ebédlőbe, és a betört ablakra mutatott. − Nyilván innen jöttek a lövések. McMahon bólintott. − öt töltényhüvelyt találtunk kint a verandán. Heaney fölnézett a lépcsőforduló falán levő vércsíkra. − És ott lesz a képviselő. − Igen. − Fölmehetek? − Persze. Heaney és Kennedy fölmentek a lépcsőn, de McMahon lent maradt. − Jézusom! − hallotta Kennedy hangját −, ezek nem sajnálták a muníciót! − Én is legalább nyolc bemeneti nyílást látok − dünnyögte Heaney. − Maguk szerint mi az oka, hogy ennyi golyót eresztettek bele? − kérdezte McMahon lentről. − Két eset lehetséges − felelte Heaney −, vagy azért, mert abszolút biztosra akartak menni, vagy − mutatott a McMahon lábánál heverő töltényhüvelyekre − két vagy három merénylő is lőtt rá. A ballisztikai szakértők majd megadják a választ erre. − Ezzel Heaney és Kennedy lejöttek a lépcsőfordulóból. − Nézzük meg még egyszer a kinti áldozatot − javasolta McMahon, és kivezette őket az ajtón, majd le a lépcsőkön a ház elé. − Ez szegény kettőt kapott az arcába és egyet a nyakába − mondta, majd lehajolt, és

felemelte kicsit a halott rendőr dzsekijét. − A pisztolytáska csukva van, de a rádiója hiányzik. Ott találtuk meg, fönt a verandán, a betört ablak mellett. Kennedy fölnézett az ablakhoz, majd ismét a lába előtt heverő tetemre. − Elvitték a rádiót, hogy meghallgassák, észrevett-e akármit is a benti őr. Heaney a ház oldala felé nézett: − Onnan jöttek a lövések, ugye? − Igen − mondta McMahon arrafelé indulva. − Ott is találtunk kilőtt töltényhüvelyeket. Hármat. Kettőt az arcába, egyet a nyakába lőtt. − Heaney és Kennedy is odamentek, megnézték a hüvelyeket, és fölmérték a távolságot a holttestig. − Gondolom, a negyedik áldozat a ház mögött lesz − mondta Irene. − Igen. Jöjjenek csak. − Megkerülve a ház sarkát, hátrasiettek. Ahogy odaértek ehhez az áldozathoz, McMahon így szólt: − Egyetlen lövés a fejébe. − Majd lehajolt, fölemelte a dzsekit: − Neki is a táskában van a pisztolya, de itt a rádió a derekán. Heaney és Kennedy csak egy pillantást vetett a holttestre, aztán a ház környezetét kezdték szemügyre venni. Szótlanul forgatták a fejüket jobbra-balra, és megpróbáltak behatolni tekintetükkel a reflektorokkal bevilágított terület mögött lapuló sötétségbe. Heaney, anélkül, hogy megfordult volna, odaszólt McMahonhoz: − Skip, megkérné őket, hogy kapcsolják le a reflektorokat? McMahon odaszólt az egyik emberének, és néhány pillanat múlva elaludtak a reflektorok, csak az az egy kis lámpa égett tovább, amelyik egész este is égett, és közvetlenül a hátsó ajtót világította meg. A tábornok elindult a füvön keresztül a fák felé. McMahon és Kennedy néhány lépéssel lemaradva követték, aztán mindhárman eltűntek a sötétségben. Heaney könnyedén járt a sötét erdőben. Hol egy ág alatt bújt át, hol átlépett a földön heverő száraz ágakon, ami McMahonnak és Kennedynek kissé több gondot okozott. A patakhoz érve megálltak, a ház felé fordultak, és Kennedy megkérdezte: − Mi a véleménye, tábornok úr? Heaney a hátsó bejáratnál álló FBI-ügynökökre nézve így szólt: − ők egész biztosan nem látnak minket, ugye? − Főleg mivel a lámpa alatt állnak − mondta Kennedy. − Pedig

nincs is rajtunk terepszínű ruha. Addig látnak csak, ameddig a lámpa fényköre ér. Heaney megfordult, és fölmérte a patak másik partját. − Szerintem két vagy három ember csinálta. Egynek túl sok lett volna. Egy perc alatt lecsaptak rájuk, és már el is tűntek. A rendőrök nem vettek észre semmit sem, ez egyértelműen látszik abból, hogy egyikük sem vette elő a fegyverét. Egy vagy két ember cserkészte be őket innen az erdő felől, és leszedték a hátsó bejáratnál álló őrt egyetlen puskalövéssel. Aztán az elülső bejáratnál álló rendőrrel végeztek, utoljára pedig az út végén a kocsiban ülővel. − Egyetértek − szólt Kennedy. − Miért éppen ebben a sorrendben? − kérdezte McMahon. − Mert az autóban ülő embert az ablakon keresztül kellett lelőniük. Ha vele kezdik, a főbejáratnál őrködő rendőr meghallja az üvegcsörömpölést, és feltétlenül előkapja a pisztolyát vagy a rádióját, vagy mind a kettőt. De egyiket sem vette elő, következésképpen már halott volt, mikor az autó ablakát kilőtték. A ház melletti két őrrel mindenesetre néhány másodpercen belül végeztek. Nem volt semmi esélyük. A támadók profik voltak. A fejlövések kegyetlenül pontosak, ráadásul kommandós módszerrel csinálták. Három gyors golyó a fejre. − Hogy az ördögben tudták annyira megközelíteni a kocsiban ülő fickót? Közvetlen közelről lőtték le. − Mindenhol könnyen el lehet rejtőzködni errefelé. Megfelelő álcázással egy kommandós akár háromméternyire is meg tudta közelíteni a kocsit. Aztán mikor végeztek a három kinti őrrel, már csak az az egy volt a gond, aki bent ült a házban. Elveszik az egyik halott őr rádióját, és figyelik, észrevett-e valamit… Mivel ki sem csatolta a pisztolytáskáját, nyilvánvaló, hogy nem. Akkor őt is lelövik az ablakon keresztül, Turnquist meg elindul lefelé a zajra. Vagy már más okból jött éppen lefelé. Egy perc alatt készen vannak, és már mennek is. Maximum másfél, és csak az öt holttestet meg a töltényhüvelyeket hagyják hátra. Tiszta munka, teljesen profi módszer. Elnézést, hogy ilyen érzéketlen vagyok az áldozatok iránt; csak a szakmai véleményemet akartam kifejteni. − Nem kell elnézés kérnie, tábornok úr. Pont ezért hívtam ide. És magának mi a véleménye, Irene?

− Ugyanaz, mint a tábornoké. Mindig becsúszhat valami hiba az ilyen akcióknál, de ebben az esetben kész gyerekjáték volt. A rendőrök nem kapnak kiképzést ilyen halálos fenyegetések kivédésére. A kommandósainkat pedig arra képezzük ki, hogy a világ legmodernebb biztonsági rendszereit is le tudják küzdeni, őrkutyákat vagy olyan állig fölfegyverzett terroristákat tesznek el egy hang nélkül láb alól, akik már az első gyanús zajra lőnek… Akik ezt csinálták, nagyon jók voltak, és sokkal nehezebb akadályokat is sikerrel vettek már, mint négy, csak rádióval és pisztollyal rendelkező vidéki zsaru. McMahon beharapta az alsó ajkát, ahogy az a többi képviselő és szenátor jutott erről az eszébe, akiknek még a Turnquisténél is gyengébb védelmet tudtak csak biztosítani. Kennedy megjegyzéséből világossá vált számára, hogy ha ezeket a merénylőket nem tudja elfogni, még sok éjszakát kell majd holttestek fölé görnyedve eltöltenie. − Bárcsak elkövetnének már valami bakit − mormogta maga elé McMahon −, jó lenne egy kicsit pihenni! − A maga helyében nem számítanék most erre − mondta Heaney tábornok.

27. fejezet A sötétzöld Chevy Tahoe kelet felé gurult az 50-es autópályán. Így nem sokkal éjfél után gyér volt a forgalom. Michael száz kilométer alatt tartotta a sebességet, és vigyázott, hogy a kijelölt sávban haladjon. Kényelmesen a karfára támaszkodott, és csak bal kézzel tartotta a kormányt. A rádión az AM-hírcsatorna szólt, de nem nagyon figyelt oda. Egyfolytában azon őrlődött, ki lehet a felelős Turnquist és Olson meggyilkolásáért. Közeledett az erdei ház felé vezető lehajtó, és Michael indexelni kezdett. Jobbra kanyarodva ráhajtott a lehajtóra, majd mikor a stoptáblához ért, lassított, leengedte az ablakot, és hagyta, hogy a hűvös éjszakai levegő érje az arcát. Először jólesett neki a hűvös fuvallat, de ahogy ismét gyorsítani kezdett, már túl sok volt a hidegből, így megnyomott egy gombot, és becsukta az ablakot Öt perc múlva elérte a faházhoz vezető utat, és nagyot fékezett. Csikorgott a kavics a kerekek alatt, ahogy rákanyarodott a keskeny útra. Ismét gyorsított. Hamarosan elérte a faházat, és beállt a már ott parkoló két másik kocsi közé. Hátrament, lenyitotta a kocsi hátsó ajtaját, mire Duke leugrott, és körbekörberohangálva szaglászni kezdte a talajt. A lépcső felé indulva Michael füttyentett egyet, mire a kutya rögtön odajött a lábához. Michael megveregette Duke nyakát, és szólt neki, hogy várjon odakint. Aztán bement a házba, kibújt a dzsekijéből és letette a kanapé háttámlájára. Seamus és Scott Coleman már ott ült a konyhaasztalnál. Kurtán üdvözölték egymást. Michael elnézést kért a késésért, aztán kivett egy bögrét a konyhaszekrényből. Még le sem ült, de már kérdezte is: − Mi az ördögöt tudnánk csinálni, hogy megállítsuk ezt a dolgot? − Miközben egy adag kávét töltött magának, fürkészve várta a választ, de azok ketten csöndben maradtak. Ivott egy korty kávét, és tovább kérdezte őket: − Tudunk valami pontosabbat arról, hogy hogyan ölték meg Turnquistet? Coleman válaszolt: − Körülbelül egy tucat golyót kapott egészen

közelről, és a négy rendőrt is megölték. Úgy hírlik, abszolút profi munka volt. Egyik rendőrnek sem volt ideje elővenni a fegyverét. Michael becsukta a szemét, és megkérdezte: − És arról tudunk valamit, hogy ki csinálta, és milyen okból? Seamus megvonta a vállát, és megszólalt: − Erik és Turnquist már igen régóta voltak Washingtonban. Jó sok ellenséget szerezhettek annyi év alatt. Az az igazi kérdés, hogy kinek vannak olyanfajta kapcsolatai, hogy ennyire rövid idő alatt meg tud szervezni két ilyen profi gyilkosságot. Coleman letette a kávéját, és így szólt: − Egyetértek. Akárki is áll a dolgok mögött, az olyasvalaki, akinek jó kapcsolatai vannak, és olyan hatalma van, hogy egy hét alatt össze tudja hozni az akciótl Ez jelentősen csökkenti azoknak a listáját, akik számításba jöhetnek. Michael elkezdte törni a fejét, kiknek is lehet ekkora hatalma, aztán így szólt. − Sajnos nekünk nemigen vannak kapcsolataink ilyen körökben. − Nekem azért van néhány − mondta Coleman −, csakhogy ha érdeklődni kezdek, az lesz mindenkinek az első kérdése, hogy miért izgat ez a dolog engem annyira. Seamus rázta a fejét. − Ez tényleg nem jó ötlet. Mindenképp el kell kerülnünk, hogy most fölhívjuk magunkra a figyelmet. − Persze − mondta Michael −, de mégiscsak tennünk kell valamit! Seamus eltolta magától a kávésbögréjét. − Nekem van egy nagyon megbízható ismerősöm, akinek jó kapcsolatai vannak, illetve nemrégiben még voltak a hírszerzésnél. − Ki az? − kérdezte Coleman. − Augie Jackson. − Ki ez az Augie Jackson? − Egy nagyon jó… nagyon régi barátom. Együtt voltunk a haditengerészetnél a második világháborúban. A háború után a CIAhoz került, ahol ő lett a Cég egyik vezető európai elemzője. Egy éve ment nyugdíjba. Nála becsületesebb embert alig ismerek. − Milyen rendszeresen szokott találkozni vele? − Havonta legalább egyszer beszélgetünk. Nyaranként pár napra el szoktunk repülni Kanadába pecázni, ősszel meg rendszeresen meglátogatom a vadkacsaszezonban… Georgiában telepedett le.

− Gondolod, hogy meg tudnád kérdezni anélkül, hogy rájöjjön, mennyire benne vagyunk a dologban? − kérdezte Michael. Seamus egy kis gondolkodás után azt felelte: − Szerintem meg. − Jó, próbáld meg, mit tudunk meg tőle, én bízom Augie-ban. De addig is mit tudunk még csinálni? − kérdezte Michael, még egyet kortyolva a kávéból. Coleman hátradőlt, és összefonta a karját a mellén. − Ez így nagyon kemény dolog. Előkészítés közben nem vettük számításba, hogy majd másvalaki is merényletekbe kezd. − Az exkommandós szemét forgatva gondolkodott. − Nem is tudom… az ösztöneim azt súgják, a legjobb, ha most lapulunk és kivárunk. Talán mégis hozzáfognak a reformokhoz. Michael erre azt mondta: − Arról szó sem lehet. Ti kezdtetek el ezt az őrületet, úgyhogy nektek kell megállítani, mielőtt még másokat is megölnek. Seamus hosszan Michaelra nézett: − Nekünk nincs elég kapcsolatunk ahhoz, hogy mi magunk kezdjünk körbeszaglászni. − Az FBI-nak viszont van! − És akkor? − Szerintem riasztanunk kellene őket, hogy valaki más is benne van a dologban. − És ez mit oldana meg? − kérdezte Seamus. − Ha felhívnánk őket, akkor komolyan kezdenének venni bennünket. Muszáj lenne megvizsgálniuk, kinek lehetett indítéka és lehetősége megölni Eriket és Turnquistet. Ha az FBI kezd el kérdezősködni és szaglászni, attól talán beijednek, mielőtt újabb gyilkosságokra vetemednének. Seamus szótlanul ráncolta a homlokát, Coleman pedig csak ennyit mondott: − Szerintem nem jó ötlet. Michael rákönyökölt az asztalra: − Ti ketten kezdtetek ezt a dolgot, és akaratom ellenére én is belekeveredtem. Nem ítéllek el benneteket azért, amit tettetek, de azt nem hagyhatom, hogy ölbe tett kézzel üljetek, míg esetleg más derék embereket is megölnek. Igenis mindent meg fogunk tenni azért, hogy ezt a másik csapatot megakadályozzuk újabb gyilkosságok elkövetésében, még akkor is, ha esetleg mi is lebukunk. Világos, amit mondok?

Coleman és Seamus kissé vonakodva ugyan, de rábólintott. Az íróasztalon álló óra szerda reggel 6 óra 12-t mutatott. McMahon ott ült az íróasztala mellett, a fejét egy aktakupacra fektetve. Éjfél körül jött vissza Turnquist házától a Hoover Building-beli központba, hogy beszámoljon Roachnak. Azóta azzal volt elfoglalva, hogy új ügynököket állítson rá a Turnquist gyilkossági ügyre, és hogy fölkészüljön a reggel 8-kor kezdődő fehér házi meghallgatásra. Öt óra körül aztán egy rövid időre lehajtotta a fejét a papírokra. Még ahhoz is túl fáradt volt, hogy legalább a kanapéig elmenjen. Irene Kennedy és Heaney tábornok jóslata elég riasztó volt. Tényleg újabb politikusok és testőreik holttestei fölött álldogálva fogják ezután tölteni minden estéjüket? Sőt több áldozat is jut egyetlen napra? Ráadásul egyre személyesebbé kezd válni az ügy azzal, hogy ügynökkollégákat kezdenek eltenni láb alól. Míg csak szenátorok és képviselők voltak az áldozatok, tárgyilagosabban tudta szemlélni az eseteket. McMahont hirtelen hangos csörömpölés riasztotta fel rövid, mozgalmas álmából. Legalább egy percig eltartott, míg rájött, hogy ez nem az otthoni ébresztőórája: az irodájában van, és a telefon csörög ilyen kellemetlenül hangosan. Fölemelte a fejét, nagy nehezen megtalálta a kagylót, és beleszólt: − Igen. Michael a BMW hátsó ülésén ült, miközben Coleman Washington spanyolajkú lakosok által lakott Adams Morgan negyedének szűk utcáin hajtott föl-alá. A hátsó ülésen O’Rourke mellett ott hevert egy bőrtáskában az az elektronikusan torzított hívások lebonyolítására alkalmas mobiltelefon, melyet Coleman Taíwanban vásárolt egy harmadik személytől. Az eladó esküdözött, hogy akár egy helyben használva is lenyomozhatatlan a készülék, de ebben O’Rourke és Coleman is kételkedett, úgyhogy inkább menet közben akarták használni. − McMahon különleges ügynök? − kérdezte Michael. McMahon elkomorodott, mikor meghallotta az elektronikusan eltorzított hangot. Mielőtt válaszolt volna, megnyomott egy gombot a telefonja mellett, és az FBI technikai berendezései azonnal keresni kezdték a hívás helyét. − Igen, az vagyok.

− Biztos vagyok abban, hogy rögzíti ezt a hívást, és azt is keresi, honnan beszélek, úgyhogy rövid leszek. Azok, akik megölték Fitzgerald és Downs szenátort, valamint Koslowski és Basset képviselőket, nem ölték meg sem Olson szenátort, sem Turnquist képviselőt és a testőreit. Jó néhány másodperc szünet következett, miközben McMahon próbálta megemészteni, amit hallott. − Nem egészen értem, miről beszél. − Van egy másik csapat is, aki gyilkol. Azok, akik Olsont, Turnquistet és a testőreit megölték. − Miért kellene hinnem magának? Michael föl volt készülve arra, hogy McMahon majd kétkedve fogadja, amit hall tőle, így megbeszélte Colemannel, mivel tudnák alátámasztani a mondandójukat. − Azért, mert mi életben hagytuk Burmiestert. McMahonnak eszébe jutott a Koslowskiéval szemben levő házban lakó öregember. Az, akit az első három gyilkosság reggelén elkábítva és összekötözve találtak a házában. − Elég sokan tudnak Burmiesterről. Ezzel még nem bizonyított semmit sem − mondta McMahon vontatottan, remélve, hogy a számítógépek közben be tudják azonosítani a hívás helyét. − Mr. McMahon! Mi nem ölünk meg sem titkos ügynököket, sem rendőröket. Ahogy az önnek hagyott legutóbbi üzenetünkben is leszögeztük, tiszteletben tartjuk az igazságszolgáltatás szerveit. Mi a politikusok ellen és nem önök ellen harcolunk. − Ezen a ponton tévedésben vannak… Michael közbevágott: − Tegyen föl magának egy kérdést. Ha nyugodtan megöltünk négy titkos ügynököt, hogy elkapjuk Olsont, és négy rendőrt, hogy Turnquisttel végezzünk, miért ne lőttük volna le az elnököt is a levegőben múlt pénteken? − O’Rourke hagyta, hogy a kérdés ott lebegjen a levegőben egy darabig, aztán így szólt: − Azért, mert nem mi öltük meg Olsont és Turnquistet. Ezt valaki más tette. − És miért mondja el nekem mindezt? − Mert nem akarunk ártatlan áldozatokat holtan látni. − Ezek szerint Basset és a többiek bűnösök voltak? O’Rourke az órájára nézett. − Mr. McMahon! Most nincs időm

ezen vitatkozni magával, úgyhogy figyeljen nagyon. Nem tudom, hogy kicsoda és miért akarta megölni Olsont és Turnquistet, és nem is vagyok abban a helyzetben, hogy ezt ki tudnám deríteni. Mindössze annyit tudok, hogy megölték a szövetségi igazságszolgáltatás nyolc emberét is, és ha nem állítják meg őket, valószínűleg még több ilyen áldozatuk is lesz. − Na és maguk? Maguk befejezték a gyilkosságokat? − Igen. McMahon akart még valamit mondani, de a vonal addigra már megszakadt.

28. fejezet Roach limuzinja megérkezett a Fehér Ház nyugati oldalán nyíló szolgálati bejáratához, és az igazgató McMahonnal együtt futva igyekezett befelé. Már majdnem húsz percet késtek, Jack Warch várt rájuk az ajtónál, és a biztonsági őrök mellett elsietve, a Helyzetelemző Terembe kísérte őket. Éppen az elnök beszélt, de megállt, ahogy beléptek. Mindenki Roachra és McMahonra nézett, miközben elfoglalták a helyüket. − Elnézést a késésért, elnök úr − kezdte Roach −, de indulás előtt új fejlemény történt, mellyel feltétlenül foglalkoznunk kellett. Stevens elnök mintha meg sem hallotta volna ezt, visszafordult Mike Nance felé. Rajta kívül jelen volt még Stansfield CIA-igazgató, Tracy titkosszolgálati főnök, Elliot nemzetvédelmi miniszter, Flood tábornok az Egyesített Vezérkartól, valamint Stu Garret. Nance az asztal túlsó oldaláról így folytatta: − Amint ön is mondta, elnök úr… Stevens erre ismét átvette a szót: − Nyilvánvaló, hogy az FBI és a Titkosszolgálat nem tudja garantálni képviselőink és szenátoraink biztonságát. Két napja egyfolytában csöng a telefonom. A város minden politikusa azt követeli, hogy nagyobb védelmet kaphasson, és ebben nincs is semmi kivetnivaló. Elég sajnálatos, hogy nem vagyunk képesek elfogni a terroristákat, az viszont megengedhetetlen, hogy nem tudjuk megakadályozni a gyilkosságokat. − Itt Stevens lesújtó pillantást vetett Roachra, majd folytatta. − A Flood tábornokkal és Elliot miniszter úrral folytatott megbeszélés után elhatároztam, hogy hadiállapotot vezetek be a Capitolium, a Szenátus és a Képviselőház, valamint a Fehér Ház közvetlen környezetében. Ezt a körzetet az I. Tengerészgyalogos Expedíciós Hadtest egységei és a 101. Légideszantos Rangerek fogják biztosítani. Méghozzá teljes harctéri felszerelésben és éles töltényekkel. Flood tábornok úr úgy tájékoztatott, hogy ma naplementére ezek a csapatok teljes létszámban itt lesznek.

E különleges rendszabályokon kívül fölajánlom minden képviselőnek és szenátornak, hogy a válság idejére költözzenek családostól Fort Meade-be. A légiszállítási egységek már meg is kezdték 142 olyan luxus szállítójármű ideirányítását, amelyeket tábornokaink is használnak a csatatereken. A Fort Meade erődben több mint kétszáz használaton kívüli lakosztály áll a rendelkezésükre, s ha ez nem lenne elég, további legalább ezer olyan modern sátorral is rendelkezünk, amelyek villannyal, folyóvízzel és fűtéssel is el vannak látva. A tábornok emberei máris dolgoznak a részleteken, és úgy becsüljük, hogy mindez negyvennyolc órán belül lebonyolítható. Ezzel egyidejűleg Flood tábornok különleges biztonsági egységeket rendel ide a hadseregtől, a haditengerészettől, a légierőtől és a tengerészgyalogosoktól a képviselőház és a szenátus vezetőinek védelmére. A legtöbb egység alapos kiképzést kapott katonai táborok védelmére. Azt a tájékoztatást kaptam, hogy terroristaellenes taktikai kiképzésük is tökéletes. Beszéltem mindkét párt vezetőivel is, és megegyeztünk, hogy ha ezek a biztonsági intézkedések megtörténnek, hétfőn reggeltől folytathatjuk a törvényhozó munkát. Addig minden hivatalos ténykedést felfüggesztünk. − Az elnök most Roachra nézve így folytatta: − Egyáltalán nem örülök, hogy e drasztikus lépésekre kényszerültem, de nem volt más választásom, mivel a rendfenntartással megbízott szövetségi ügynökségek képtelenek voltak megállítani az erőszakhullámot. Stu Garretnek ravasz kis mosoly ömlött el az arcán, mikor hallotta, hogyan teszi az elnök mindenért Roachot felelőssé. És persze azért is elégedett volt, mert az elnök szinte szó szerint fölmondta mindazt, amit egy órával ezelőtt javasolt neki. McMahon viszont annál kevésbé találta viccesnek a helyzetet. Egyáltalán nem örült, hogy a főnökét olyasmi miatt feketítik be, amiért nem is ő volt a felelős. Nem is nézett tovább az elnökre, de közben eszébe jutott, hogy mennyire tiltakozott az elnök is, és Garret is, amikor eredetileg éppen Roach javasolta, hogy hozzák be a katonaságot a Capitolium környékének védelmére. Roachról leperegtek az elnök megjegyzései, és megpróbálta konkrétumokra terelni a szót − Elnök úr, szokatlan dolog történt a nyomozás során. McMahon különleges ügynök ma kora reggel újabb

telefonhívást kapott a terroristáktól. − Ezzel McMahonra nézett, és odaszólt neki: − Tessék, Skip! McMahon megköszörülte a torkát, és megszólalt: − Ma reggel negyed hat körül nagyon érdekes telefonhívást kaptam. − Elővett egy kazettát a zsebéből, és átadta Jack Warchnak. − Jack, betennéd ezt a magnóba? − Ezután jobbra és balra is elkezdett papírlapokat osztogatni: − Ez itt a beszélgetés írásos változata. Azt javaslom, hallgassák meg a felvételt, és utána beszéljük meg. − Warch odament a pulpitushoz az asztal végénél, és betette a szalagot. A falakon körben nyolc kis fekete hangszóró volt fölszerelve. Először egy kis statikus zaj és recsegés hallatszott, majd számítógép által torzított steril hang töltötte be a termet: − McMahon különleges ügynök? Kis szünet után McMahon fáradt hangja hangzott a szalagról: − Igen, az vagyok. Stansfield CIA-igazgató máig sok szokását megőrizte még abból az időszakból, amikor még aktív kémként dolgozott. Az egyik ilyen szokása az volt, hogy képes volt beszéd közben rendkívül alaposan megfigyelni az emberi viselkedés legkisebb rezdüléseit is. Ez a szakmai beidegződés annyira eleven volt, hogy most is ezt tette, miközben a székében hátradőlve, kezében a kiosztott átirattal lassan körbejáratta a szemét a teremben ülőkön. A torzított hang folytatta: − Biztos vagyok abban, hogy rögzíti ezt a hívást, és azt is keresi, honnan beszélek, úgyhogy rövid leszek. Azok, akik megölték Fitzgerald és Downs szenátort, valamint Koslowski és Basset képviselőket, nem ölték meg sem Olson szenátort, sem Turnquist képviselőt és a testőreit. Stansfield észrevette, hogy valaki kissé megmozdítja a fejét. Garret volt az, akinek a tekintetét követve a CIA-igazgató meglátta, hogy az elnöki irodavezető Mike Nance-re pillantott. Ismét Garretre nézve figyelmesen tanulmányozni kezdte az arcát. Látta, hogy mennyire feszülten szorítja össze az állkapcsait, és hogy az orrcimpái pirosodni kezdenek. Egy kis szünet után fölhangzott a hangszóróból McMahon válasza: − Nem egészen értem, miről beszél. − Van egy másik csapat is, aki gyilkol. Azok, akik Olsont, Turnquistet és a testőreit megölték.

Stansfield másodszor is észrevette, hogy Garret a szeme sarkából Nance-re pislant. − Miért kellene hinnem magának? − Azért, mert mi életben hagytuk Burmiestert Míg a felvételen rövid szünet volt, McMahon közbevetette: − Ha valaki nem emlékezne, Burmiester az a nyugalmazott bankár, aki a Koslowskiéval szemben levő házban lakik. Ismét felhangzott McMahon hangja a szalagról: − Elég sokan tudnak Burmiesterről. Ezzel még nem bizonyított semmit sem. − Mr. McMahon! Mi nem ölünk meg sem titkos ügynököket, sem rendőröket. Ahogy az önnek hagyott legutóbbi üzenetünkben is leszögeztük, tiszteletben tartjuk az igazságszolgáltatás szerveit. Mi a politikusok ellen és nem önök ellen harcolunk. − Ezen a ponton tévedésben vannak… A torzított hang közbevágott: − Tegyen föl magának egy kérdést. Ha nyugodtan megöltünk négy titkos ügynököt, hogy elkapjuk Olsont, és négy rendőrt, hogy Turnquisttel végezzünk, miért ne lőttük volna le az elnököt is a levegőben múlt pénteken? − Itt szünet következett a szalagon, és Stansfield szívesen megnézte volna magának az elnök arcát, de túlságosan el volt foglalva Garret megfigyelésével. − Azért, mert nem mi öltük meg Olsont és Turnquistet. Ezt valaki más tette. − Stansfield látta, hogy lassan izzadságcseppek jelennek meg Garret ajka fölött, és megint Mike Nance-re bámul. Mikor Stansfield is ránézett Nance-re, az tágra nyílt szemmel bámult vissza rá. Erre Stansfield levette róla a szemét, és úgy tett, mintha csak a felvétel átiratát olvasná. Amikor a szalag véget ért, az elnök szótlan döbbenettel ült, és a kezében levő átiratot bámulta. − Ez hihetetlen. − Majd McMahonra nézve megkérdezte: − Hiteles ez az üzenet? McMahon megvonta a vállát. − Mivel nem volt időnk elemezni, csak annyit mondhatok, hogy igen nagy valószínűséggel… A múlt pénteki helikoptertámadás után küldtek egy szalagot, melyben azt állították, hogy csak azért nem robbantották föl az ön gépét, mert nem akartak haditengerészeket vagy titkos ügynököket is megölni önnel együtt. Most három nappal később felrobbantják Olson szenátor limuzinját, amelyben négy titkos ügynök is ül, aztán ma éjjel megölik

Turnquist képviselőt négy rendőrrel együtt Ebben nincs semmi logika. Bocsássa meg, uram, a megjegyzést, de én az ő helyükben lelőttem volna a Marine 1-t. Hisz ön sokkal fontosabb célpontnak számít. − Föltéve, ha meglett volna hozzá a megfelelő eszközük − vetette közbe nyugodtan és magabiztosan Mike Nance az asztal másik végéről. − Stinger rakétákhoz nagyon nehéz hozzájutni. Nem hiszem, hogy egészen biztosak lehetünk abban, hogy képesek lettek volna lelőni a Marine 1-t. − Stansfield igazgató nyugtalanul pillantott Nance-re, és azon törte a fejét, miért hazudik. Alig hét hónapja, hogy Nance személyesen számolt be neki arról, hogy a kínaiak piacra dobták a Stinger általuk lekoppintott változatát. McMahon folytatta: − Nos, ez a két mostani gyilkosság feltűnően különbözik az előzőektől. Tegnapig a terroristák nyugodtan viselkedtek… megöltek valakit, aztán vártak, hogy teljesülnek-e a követeléseik. Azt még csak látom, hogy miért akarhatták Olsont megölni. Végül is segített a koalíció létrehozásában, annak azonban semmi értelme, hogy Turnquistet is olyan sietősen megölik, anélkül, hogy lehetőséget adtak volna önöknek, hogy teljesítsék a követeléseiket. − Hol van az megírva, hogy ennek az egésznek bármi értelme is lenne? − csattant föl Garret. McMahon folytatta, mintha meg sem hallotta volna Garret megjegyzését: − Szerintem nincs más választásunk, mint hogy föltételezzük: mégiscsak van egy másik csoport is. − Ez hihetetlen − mondta Garret gúnyosan −, az nem jut eszébe, hogy esetleg csak át akarták magát rázni ezzel az üzenettel? − De igen. − Nos, Mr. McMahon, úgy látom, maga nem valami ügyesen vezeti ezt a nyomozást, ha ilyen könnyen bedől a terroristák egyetlen félrevezető üzenetének. Ha ilyen könnyen bekapja a csalit, akkor nem is csoda, hogy még semmilyen eredményt nem tudott fölmutatni. McMahon elnevette magát, és szótlanul ingatta a fejét Garretre bámulva. − Talán viccesnek találja mindezt, Mr. McMahon? − kérdezte Garret.

− Egyáltalán nem − mondta McMahon továbbra is mosolyogva. − Akkor meg mi a fenét nevet? − Ha nem nevetnék az ön gyerekes viselkedésén, akkor már rég megkapta volna tőlem, ami jár magának − felelte McMahon elkomorodva, és ismét az elnökhöz fordult. − Tehát azt mondtam, elnök úr, hogy komolyan kell vennünk ezt a lehetőséget. Stu Garret arca kezdett még jobban elvörösödni, és már épp úgy tűnt, hogy ismét kirobban, amikor az asztal másik végéről megszólalt Mike Nance: − Én azt hiszem, igaza van McMahon különleges ügynöknek. Nem szabad egyszerűen semmibe vennünk ezt a telefonhívást, de bizonyos elveket szem előtt keli tartanunk − mondta, majd simulékony hangon, nyugodtan fejtegetésbe kezdett, úgy érezve, hogy ezzel sikerült a résztvevők figyelmét végképp elterelni a hisztérikus Garretről. Michael reggel nyolckor érkezett meg az irodájába, és meghagyta Susannek, hogy senki se zavarja, kivéve, ha Seamus vagy Liz keresné. Hétfő óta összesen alig három órát aludt, így most hullaként zuhant a kanapéra. Már félig aludt, de közben egyre az ártatlan áldozatok és s családjuk járt a fejében, és az eltelt két napban immár legalább századszor tette föl magának a kérdést, hogy vajon ki állhat az új gyilkosságok mögött. Nem tudta, mennyi ideje aludt, mikor meghallotta, hogy Susan szólítja a kihangosítón. Ledobta magáról a takarót, fölugrott, és fölkapta a telefont: − Igen. − Seamus az egyesen − mondta Susan, majd egy kis kattanás után már hallotta is a nagyapja hangját: − Michael? O’Rourke a bal karját rázva, amelyik elzsibbadt a kényelmetlen fekhelyen, megszólalt: − Én vagyok. − És hogy vagy? − Egész jól. − Hogy néz ki a mai programod? Michael a szemét dörzsölve mondta: − Nem lesznek ülések egészen hétfőig, úgyhogy elég szabad vagyok. − Akkor jó. Eszembe jutott, hogy neked is meg nekem is jót tenne,

ha lazítanánk egy kicsit, és megnéznénk odafönt a felhőket. Michael törte a fejét, miben mesterkedhet a nagyapja. Valami olyasmin, amit nem akar a telefonban elmondani. − Ez… jól hangzik. Mikor és hol legyek? − Mondjuk otthon, nálad, déli tizenkettőkor. Michael az órájára nézett, és látta, hogy már 11 óra 7 percet mutat. − Rendben, akkor délben nálam − mondta, letette a kagylót, és tovább rázta a karját, hogy elmúljon belőle a zsibbadás. Nyugtázta magában, hogy akkor sikerült aludnia körülbelül három órát; ezzel már kibírja valahogy az előttük álló napot. Amikor véget ért a megbeszélés a Helyzetelemző Teremben, Mike Nance visszament az irodájába, és várt pontosan egy órát. Aztán megnyomta a házitelefon gombját, és szólt a titkárnőjének, hogy próbálja előkeríteni Stu Garretet, és kérje meg, hogy jöjjön a szobájába. Alig telt el egy perc, Garret már be is robbant az irodába, és lendületesen bevágta maga mögött az ajtót. Látszott, hogy csupa feszültség. Föl-alá kezdett járkálni Nance íróasztala előtt, és kitört belőle: − Valamit muszáj csinálnunk ezzel a rohadt McMahonnal. Tudtam, hogy csak bajunk lesz vele. − Stu, ülj le, kérlek! De Garret csak járkált. − Muszáj vele valamit csinálnunk. Csak nem fogjuk hagyni, hogy… Nance fölállt az íróasztala mögül a bőrszékből, és odamutatott az íróasztala előtti egyik karosszékre: − Stu, ülj már le, és fogd be a szádat! − Ez az egyébként mindig udvarias Nance-től származó szokatlan hangnem meglepte Garretet, és leült. − Semmi mást nem fogsz csinálni, Stu, minthogy megpróbálsz megnyugodni, és tartod a szádat. Az FBI kutakodhat, amennyit csak akar, de nem fognak semmit sem találni. Legalábbis addig, míg okot nem adsz rá, hogy elkezdjenek miutánunk szaglászni. − Nance ütögetni kezdte a homlokát az öklével, és egy darabig szótlanul meredt a levegőbe. − Nem vetted észre, hogy mit csinált Stansfield az egész megbeszélés alatt? − Garret csodálkozva nézett Nance-re. − A te reakcióidat figyelte végig, míg forgott a szalag. − Nance utált

amatőrökkel foglalkozni, és minden energiájára szükség volt, hogy ki ne mutassa, mennyire dühös Garretre. − Látta, hogy izzadsz, és azt is, hogy egyfolytában rám bámulsz azzal az ostoba, rémült kifejezéssel az arcodon. Stu, össze kell végre szedned magadat. Ha nem tanulsz meg uralkodni az érzelmeiden, el fogod tolni ezt az egész dolgot! McMahon a Fehér Házból rövid időre visszament az irodájába, mielőtt a Pentagonba vette volna az útját. Kennedy és Heaney tábornok még nem tudtak a merénylőktől érkezett legfrissebb üzenetről. Az elnök szerint ugyan komolyan kell venni, és le kell nyomozni az üzenetet, de nem szabad nyilvánosságra hozni, mert akkor az egész összeesküvéselmélet összeomlik. Elkezdődik a hivatalos intézményekre történő mutogatás, a sajtó pedig csak olajat önt a tűzre. Az elnök arra utasította McMahont, hogy néhány ügynököt bízzon meg a nyomozással: ki akarhatta megölni Turnquistet és Olsont. Ugyanakkor megtiltotta, hogy ezek az ügynökök tudjanak a szalagról, és arról a lehetőségről, hogy egy másik csoport lehet a felelős az utóbbi két gyilkosságért. Mike Nance sürgetésére az elnök listát kért mindazokról, akik tudtak a legújabb üzenetről, és mindegyikük személyes figyelmeztetést kapott, hogy tilos a szalagról bárkivel is beszélniük. McMahon egyáltalán nem örült ennek az értelmetlen és nevetséges tilalomnak. Már tele volt a hócipője, mennyi időt és energiát pazarolnak a médiára és a közvéleményre. És hogy tudnának az emberei rendesen nyomozni, ha eltitkolják előlük az információkat? De miután a helyére tette Garretet, úgy gondolta, nem kísérti tovább a sorsot. Az elnök most nincs olyan kedvében, hogy tűrné, ha ujjat húznak vele, úgyhogy most jobb, ha befogja a száját. Talán majd Roach talál alkalmat arra, hogy kicsit később mégis jobb belátásra bírja az elnököt. Egész úton a Pentagon felé azon törte a fejét, hogyan tudná Kennedyt és Heaneyt kihagyni ebből az egész gubancos ügyből. De nem lehetett. Szüksége volt az ötleteikre, ők nagyon alaposan ismerték azt a területet, amelyről ő nagyon keveset tudott. A ma reggeli hívás viszont fontos darabja a kirakójátéknak.

Nem sokkal dél előtt lépett be a tárgyalóterembe, és meglepődött a látványon. Legutóbb, mikor itt járt, a teremben katonás rend uralkodott. Most viszont mindent aktakupacok borítottak, és a tábla is tele volt írva feljegyzésekkel. Kennedy kimerültnek tűnt, a tábornok azonban frissen borotváltan továbbra is a tökéletes tengerészgyalogos formáját hozta. − Úgy látom, nem lustálkodtak! − köszöntötte őket. − Egész éjszaka itt voltunk, és ezeket a dossziékat hajigáltuk − mutatott Kennedy a rengeteg papírra, majd ásított egyet. McMahon bólogatva nézett körül: − Kérem, avassanak be, mit találtak eddig! Kennedy levette a szemüvegét, és felállt. − Ott az asztal végén vannak a Delta, itt középen a Zöldsapkások, előttünk meg a haditengerészet fókáinak a dossziéi. A fekete bőrű merénylő személyleírásából indultunk ki, aki Downst lelőtte, és megpróbáltunk hozzá hasonlóakat keresni a kupacokban. Ha valaki túl magas volt, vagy nem volt elég sötét a bőre, akkor azokat félretettük. A maradék dossziékat a lakcímek alapján próbáltuk csoportosítani. Abból indultunk ki, hogy a Washington körzetében lakókat könnyű megkérdezni, van-e alibijük. Azok, akik távolabb élnek, mondjuk Los Angelesben, ám az utóbbi két hétben nem tartózkodtak otthon, kicsit gyanúsak. Így aztán azokat, akik megfelelnek a leírásnak, de Washingtontól távolabb élnek, egy „lehetséges” feliratú kupacba tettük. Azokat, akik szintén megfelelnek a személyleírásnak, és itt élnek, a „valószínű” kupacba. McMahon bólintott: − Eddig értem. Mi a következő lépés? − Nos, abban ugye egyetértünk, hogy egy efféle akcióhoz minimum négy volt kommandósra van szükség, ráadásul olyanokra, akik jól ismerik egymást. Ahogy a tábornok úr korábban elmagyarázta, ilyen akcióba azokat veszik be, akikben megbíznak. Így azokat kezdtük vizsgálni, akik korábban azonos egységnél szolgáltak. Tehát vagy mindannyian deltások, vagy zöldsapkások vagy fókák, és a csapat feltehetően nem vegyes összeállítású. Tehát újból végigmentünk minden egyes dosszién, és olyan volt kommandósokat kerestünk, akik valamikor együtt szolgáltak a „valószínű” kupacban lévő fekete kommandósokkal. − És mikorra várható ez a lista?

− A tábornok most futtatja a programot a számítógépen. Meg kell hogy legyen a lista… Mikorra is gondolja, tábornok úr? − Úgy körülbelül hét óra nulla nullakor. − És utána mi a tervük? − kérdezte McMahon. − Ezt nekünk kettőnknek kell még megbeszélnünk egymással. Maga döntse el, hogy mit akar: sorban bekopogni ezekhez a fiúkhoz, és egyenként kihallgatni őket, vagy azt akarja, hogy vonjuk őket megfigyelés alá? − Hány feltételezhető gyanúsítottról beszélünk? − A fővárosban és a közvetlen környezetében tizennégy korábbi fekete kommandós van, akikre ráillik a Downs meggyilkolásával vádolt merénylő személyleírása. McMahon számolni kezdett magában, aztán így szólt: − Tizennégy ember huszonnégy órás megfigyeléséhez rengeteg ügynökre van szükség. És mi van azokkal a kommandósokkal, akik majd rajta lesznek a tábornok listáján? − Szerintem meg kellene osztanunk a feladatot: maguknak kellene a tizennégy fekete kommandós megfigyelését végezni, a CIA pedig foglalkozhatna azokkal, akik a tábornok listájára kerülnek. Mikor a maga emberei is a helyükön vannak, meg az enyémek is, akkor kezdődhet a hajsza. McMahon bólintott. − Azaz ülünk, és várjuk, hogy ki beszél kivel. − Pontosan. − Magának lesz elég embere, hogy azt a sok megfigyelőcsapatot kiállítsa? − kérdezte McMahon. − Hisz körülbelül legalább ötven gyanúsítottról lesz szó. − Nekünk mindig elegendőek a forrásaink − mondta Kennedy egy kis önelégült mosollyal az arcán. − Komolyan? − Tudja, mi egy kissé másképpen végezzük a megfigyelést, mint maguk. McMahon kicsit megrázta a fejét, és így szólt: − Talán jobb, ha nem is tudom, hogyan csinálják. − Aztán Heaney tábornokhoz fordult: − Szeretném megkapni a tizennégy gyanús fickónak a teljes személyi anyagát. A parancsnokuk nevére is szükségem lenne a teljes szolgálati idejük alatt. − Kennedyhez visszafordulva megkérdezte: − Maguk

mennyi idő múlva tudják elkezdeni a megfigyelést? − Attól függően, hogy hány név merül föl, legkésőbb péntek reggel indulhatunk. − Rendben. Felhívom Briant, és megszerzem az engedélyét, hogy mi is felkészüljünk akkorra. Maga pedig, Irene… − McMahon legyintett egyet a levegőbe − jó, nem is akarom tudni, maga mit csinál majd. Csak arra vigyázzon, nehogy a Washington Post címlapjára kerüljenek!

29. fejezet Az apró Cessna az Appalache-hegylánc keleti peremén repült. A lent fekvő hegyek őszi színekben pompáztak. A hatalmas vörös, narancsszínű és sárga foltok közül óriási georgiai fenyők magasodtak elő. Teljesen felhőtlen volt az ég, és a napsütés csak megsokszorozta az alattuk elfutó erdők színpompáját. Egy hegytetőn túljutva az eléjük táruló völgy távolabbi részén egy várost láttak kibontakozni. Seamus odamutatott: − Na, itt is vagyunk! A georgiai Brasstown Atlantától úgy másfél óra távolságra fekvő kisváros volt az Appalache-hegység déli oldalának egyik völgyében. Először csak két templomtornyot meg a víztornyot látták kiemelkedni a fák közül, de ahogy közelebb értek, lassan újabb épületek is kibontakoztak. − A leszállópálya a város túlsó végén van − mondta Seamus, aki most egy kissé délkelet felé távolodott, hogy majd onnan kanyarodjon vissza a landoláshoz. Látták maguk mellett a leszállópályát, egy hosszú tisztást, melyet az erdőből vágtak ki. Seamus figyelte az élénk narancsszínű szélzsákot a pálya végén, és ahhoz alkalmazkodva kanyarodott vissza a leszálláshoz. Az oldalszelet figyelembe véve érkezett, nem sokkal a fák csúcsa fölött. A tisztást elérve levette a sebességet, és hagyta, hogy a gép lassan lebegve ledöccenjen a fűre. Még egyet huppantak, aztán a gép simán gurult a leszállópálya végéig. Az egyszerű kis reptéren egy rozsdás, öreg hangár volt az egyetlen épület, mellette ott állt egy Dodge kisteherautó. Egy férfi támaszkodott a kocsinak csizmában, farmernadrágban, piros-fekete kockás flanelingben és zöld John Deere kalapban. Seamus leállította motort, és kikapcsolt mindent. Kiszálltak mindketten a gépből, miközben a férfi már elindult feléjük a kocsitól. Seamus félúton találkozott vele; megölelték és jól meglapogatták egymást. Seamus hátrafordult: − Michael, ugye emlékszel Augie-ra? − Hát, elég régen találkoztunk. Örülök, hogy megint látom, uram. − Én is − mondta Jackson, aztán szemügyre vette, és így szólt: − Te

jó ég! Hogy hasonlítasz a nagyapádra, fiam! − Michael mosolygott, Augie pedig megjegyezte: − Az utóbbi időben elég zűrösen mennek a dolgok Washingtonban. − Szerintem is. Augie odamutatott a kocsira. − Menjünk, üljünk le inkább. A lábaim vacakolnak mostanában. − Ezzel a kocsi hátuljához kanyarodtak, és az öreg lenyitotta a kocsi hátulját. Ő meg Seamus fölültek a platóra, Michael pedig karba tett kézzel állt velük szemben. Augie előhúzott egy pipát meg egy dohányzacskót. Megtöltötte a pipáját, és odakínálta Seamusnak is a zacskót. Közben így beszélt: − Sokat gondolkoztam a tegnap esti hívásod óta, Seamus. De már azóta is, hogy ezek a gyilkosságok elkezdődtek. Mondhatjuk azt is, hogy egyfajta szakmai kíváncsiságból. − Eltette a pipázáshoz szükséges dolgait, és elővette az öngyújtóját. − Michael, elmondta a nagyapád, mivel foglalkoztam a CIA-nál? − Nagyjából. Augie meggyújtotta az öngyújtót, és odatartotta a pipa fölé a lángot. Addig szívogatta a pipát, míg a dohány meg nem gyulladt. − Na, akkor elmondom én röviden. A háború után bent maradtam a seregben, és Washingtonban kezdtem dolgozni a haditengerészeti hírszerzésnél. Pár évvel később, mikor a CIA megalakult, kikértek onnan, és a párizsi nagykövetségre kerültem. Eltöltöttem vagy tizenöt évet Európában, aztán visszahoztak Langleybe, és egyfajta kóbor elemző lett belőlem az orosz-európai hírszerzési ügyekben. Bekerültem egy speciális csoportba is, amelyik titkos akciók tervezésével foglalkozott − mondta Augie, és szívott néhányat a pipáján. − Azt hiszem, tudnék nektek mondani ezt-azt segítségül, de mielőtt belemennénk, szeretnék kérdezni néhány dolgot. Michael bólintott. − Tessék! − Honnan hallottátok, hogy létezik egy másik csoport, és ők a felelősek Olson és Turnquist haláláért? − Ezt sajnos nem tudom megmondani. − Azaz nem akarod − pontosította Jackson, miközben pöfékelve vizsgálta Michael arckifejezését. − Miért velem akartatok beszélni erről, és nem az FBI-jal? − Az FBI-nak már megvan ez az információja. Én szeretnék egy kis

önálló kutatást végezni. Augie egymás után többször is pöfékelt, úgy gondolkozott ezen a válaszon, aztán megkérdezte: − Miért? − Mert Erik Olson nagyon közeli barátunk volt. − Ez az egyetlen oka? − kérdezte mélyen Michael szemébe nézve. Michael röviden Seamusra pillantott, majd így válaszolt: − Igen. − Ügyetlenül füllentesz, Michael. Akárcsak a nagyapád − nézett Augie mosolyogva Seamusra. Aztán maga elé nézve a földre, így folytatta: − Fölteszem azt is, hogy egyikőtök sem tudja, ki áll az első négy gyilkosság mögött. − Michael megrázta a fejét. Erre Augie cinikusan bólogatva csak ennyit mondott: − Eszembe sem jutott, hogy tudnátok… Nos, én gyanítom ugyan, hogy kik lehettek azok, de mielőtt rátérnénk arra, el szeretnék mondani egy pár dolgot, ami talán érdekel benneteket. Olyasmiről, amiben én is részt vettem, míg a Cégnél dolgoztam, de ehhez először kell egy kis háttér-információ. − Az ötvenes és hatvanas évek fordulóján én voltam a CIA-részleg főnöke a párizsi követségünkön. Rettentően forró volt akkoriban a helyzet köztünk és a Szovjetunió között. Úgy éreztük, hogy növekszik annak a veszélye, hogy a szovjetek el akarják foglalni Nyugat-Európát egy hagyományos fegyverekkel indítandó háború során. Ugyanis a vasfüggöny túloldalán a mi NATO-csapatainkkal szemben ők mindenhol ötször annyi tankot, tüzérséget és katonát sorakoztattak fel. A mi katonai tervezőink úgy gondolták, hogy azzal tudjuk a Szovjetuniót elrettenteni az agresszív lépésektől, ha taktikai nukleáris fegyvereket helyezünk el Nyugat-Európában. A NATOszövetségeseink bele is egyeztek ebbe, és hamarosan fölállítottuk a rakétáinkat. Ez nagyon egyszerű üzenet volt a Szovjetuniónak. Ha bármilyen katonai lépést tesznek Nyugat-Európa ellen, akkor azt taktikai atomcsapásokkal fogjuk megtorolni. Ez az elképzelés egészen a hatvanas évek elejéig tökéletesen működött is, de akkor a franciák elkezdtek kekeckedni velünk. − Kialakult egy csoport a francia parlamentben, amelyik minden amerikai nukleáris fegyvert el akart távolíttatni francia földről. Közülük páran az összes ott állomásozó amerikai csapattól is meg szerettek volna szabadulni. Ezek a hálátlanok egyre nagyobb támogatásra tettek szert, és elkezdtek tüntetéseket szervezni a katonai

táboraink körül, egyre több beszédet tartottak arról, hogy távoznunk kellene. Világos volt az üzenet. Franciaország vált az egyik legingatagabb szövetségesünkké, teljesen megfeledkezve arról, hogy tizenöt évvel azelőtt mi szabadítottuk meg az országukat a náciktól. Az egész politikai vezetés, az elnököt is beleértve, dühöngött, milyen hálátlanok a franciák. Langleyből így végül utasítást kaptunk, hogy elindíthatunk egy titkos akciót ennek az Amerika-ellenes mozgalomnak a vezetői ellen. Nekünk kellett kitalálnunk, mivel tudnánk megváltoztatni a hozzáállásukat. Úgy hat hónapig tartott, míg sikerült közülük egy párat megvesztegetni, másokat pedig zsarolással állítottunk a magunk oldalára. Csakhogy a mozgalom vezetőivel sorra kudarcot vallottunk. Langley akkor odaküldött egy úgynevezett specialistát. Mielőtt továbbmennék, mennyire ismeritek a franciaalgériai konfliktust? − Csak felületesen − mondta Michael. Augie tovább pöfékelt a pipájából. − Nos, az ötvenes évek végén a francia hadsereg háborúban állt azokkal az algériai forradalmi erőkkel, akik a függetlenségért küzdöttek. A háború már hosszú évek óta tartott, és a franciáknak, nagy veszteségek árán ugyan, de sikerült leverni a felkelést. Az egész háború alatt jó páran voltak a francia nemzetgyűlésben, akik Algéria függetlensége mellett érveltek. − Augie megállt, majd a szemöldökét megdörzsölve folytatta: − Érdekes módon ezek a politikusok ugyanazok voltak, akik az amerikai atomfegyvereket sem akarták francia földön látni. A francia hadsereg jól végezte a feladatát. Komoly veszteségeik voltak a lázadókkal folytatott véres háborúban. Ám amire a konfliktusnak már szinte vége lett, és jórészt megfutamították a lázadókat, a francia parlament és de Gaulle elnök elképesztő dolgot művelt. Megadták Algériának a függetlenséget, és hazahívták a francia hadsereget. Csakhogy abban az időben több mint negyedmillió francia állampolgár tartózkodott az országban. Ez a döntés a francia hadsereget teljesen elidegenítette az ország politikai vezetésétől. Sőt az Algériában harcolt parancsnokok egy részét annyira földühítette, hogy ott is hagyták a sereget, és megalakították az OAS nevű félkatonai szervezetet − mondta Augie, figyelve, hogy Michael tudja-e követni. − Az OAS illegalitásba vonult

mind Algériában, mind Franciaországban, és erőteljes gerillaháborúba kezdett a francia politikai vezetés és az algériai felszabadítási mozgalom vezetői ellen. Bombákat kezdtek robbantani, és merényleteket hajtottak végre jobb- és baloldali politikusok ellen egyaránt. Még de Gaulle elnök ellen is több merényletet kíséreltek meg. − A de Gaulle elleni első OAS-merényletkísérlettel egy időben érkezett a szakértőnk Washingtonból. Nekem az volt az utasításom, hogy adjak meg neki minden szükséges segítséget. Egy biztonságos házban találkoztunk, melyet Párizsban tartott fenn a CIA, és megtudtam, hogy az emberünk a titkos műveletek szakértője. Nagyon egyszerű, de briliáns tervvel állt elő. A Franciaországban található nukleáris fegyvereink két leghangosabb ellenzője egyben az algériai függetlenség élharcosa is volt. A specialistánk azt eszelte ki, hogy megöletjük őket, és akkor mindenki azt hiszi majd, hogy biztosan az OAS végzett velük. Körülbelül két hónapig tartott, míg kidolgoztuk a részleteket, és akkor megkaptuk hozzá Washington engedélyét. − És bejött a dolog? Augie bólintott, nagy füstfelhőt bocsátva ki a pipájából. Michael megkérdezte: − A CIA tehát kivégezte egy szövetséges ország két választott politikusát? − Igen. Meg kell értened, Michael, hogy akkoriban egészen másképp zajlottak a dolgok. A kockázat is sokkal nagyobb volt, mint manapság, és a kémkedés világában sokkal halálosabb játszmák zajlottak. Michael megvonta a vállát. − Nem akarok utólag semmit sem felülbírálni, és nem is vagyok abban a helyzetben, hogy elítélhetném önöket. Augie a pipája szárát dörzsölgette az ujjai közt. − Érted már, miért meséltem el ezt a történetet? − Azt hiszem, értem. − Mi volna a reakciód, ha azt mondanám, hogy szerintem én tudom, ki állhat Olson és Turnquist meggyilkolásának hátterében? Michael egyik lábáról a másikra helyezte át a testsúlyát. − Akkor nagyon érdekelne a mondanivalója. − Az az ember, aki előjött azzal, hogy az OAS-ra kellene kenni a

gyilkosságokat, a hatvanas évek közepétől egészen néhány évvel ezelőttig a CIA Titkos Műveletek Részlegének az igazgatója volt Hallottál már valaha egy bizonyos Arthur Higginsről? Michael összehúzta a szemöldökét − Igen… De azt hittem, már nyugdíjba ment. − Nyugdíjba küldték, mondhatnánk helyesebben. − Miért? − Annak különböző okai voltak, de legfőképpen az, hogy néhány ügyben összeütközésbe került Stansfield igazgatóval. Michael erre Seamusra nézett, majd visszafordulva Augie-hoz, megkérdezte: − Hová akar kilyukadni mindezzel? − Oda, hogy szerintem Arthur lehet Turnquist és Olson meggyilkolásának a hátterében. − Remélem, ezt egyéb bizonyítékokra is alapozza, nemcsak az előbb hallott történetre. − Persze. Többre is. Michael leszegte a fejét, és dörzsölgetni kezdte az orrnyergét a hüvelyk- és a mutatóujjával. Anélkül, hogy fölnézett volna, megkérdezte: − Milyen indítékai lehettek Higginsnek Turnquist és Olson megölésére? − Turnquist esetében nem tudok konkrét indítékról, de Olsonnal személyes elszámolnivalója volt. − Éspedig? − Arthur volt a legerősebb esélyes a CIA vezetői posztjára, amikor négy éve Carlyle igazgató leköszönt Mindenki meg volt győződve róla, hogy megkapja az igazgatói kinevezést. Én is. Akkor azonban közbelépett egykori főnököd. − Erik? − Aha. Emlékezned kell rá, hisz akkor már Olson munkatársa voltál. − Emlékszem is a CIA-igazgatóváltásra, de arra nem, hogy Higgins neve akár csak fölmerült volna. Emlékezetem szerint az elnök jelölte Stansfieldet, és mind a két párt támogatásával kapta meg a pozíciót. − Igen. Stansfield volt az egyetlen jelölt, mivel a főnököd, Olson szenátor elment az elnökhöz, és megmondta neki, hogy ha Arthur neve netán a Hírszerzési Bizottság elé kerülne, ő mindent meg fog tenni,

hogy megakadályozza a jelölését. Még azzal is fenyegetőzött, hogy ha a jelölést mégis megszavazná a bizottság, és az a szenátus elé kerülne, ő tiltakozásul lemond a bizottság elnöki tisztéről − mondta Augie, Michael mellére bökve a pipaszárral. − Az elnök nem akarta kitenni magát ennek, és egyedül Stansfieldet jelölte, Arthur pedig elesett attól, hogy megkapja azt az állást, melyre egész életében áhítozott. Michael hitetlenkedve kérdezte: − És azt hiszi, ezért képes volt Eriket megöletni? − Te még nem találkoztál Arthurral, ugye? − Nem. − Hát ő a legnagyobb szemét, akivel valaha is összehozott a rossz sors. Michael tiltakozva rázta a fejét: − Akkor is nehezen akarom elhinni ezt. − Michael, a dolognak még mélyebb gyökerei is vannak. Arthur több mint harminc évig vezette a Cég legtitkosabb részlegét. Senkinek sem tartozott beszámolással. Az igazgatók sorra váltották egymást, és egyikük sem mert neki keresztbe tenni. Mindig el tudott bújni a belső titoktartási szabályok mögé. Az első években teljesen szabad kezet kapott az akcióihoz, de aztán amikor a képviselőház és a szenátus bevezette a beszámoltató bizottságok rendszerét, ő is kénytelen lett volna ismertetni az akcióit, hogy meg ne vonják tőle a támogatásokat. Arthur azonban nem olyan akciókban volt benne, amelyekről nyilvánosan be lehetett volna számolni. Még az ügynökségnél sem mondta el soha senkinek sem, mire készül, és eszébe sem jutott, hogy bemenjen egy terembe, és egy csomó olyan embernek meséljen, akiknek jobban jár a szája, mint a pletykarovatok újságíróinak. Az évek során így aztán egyre csökkentett költségvetési támogatást kapott, valahogy azonban mégis mindig nőtt a kerete. Elkezdte illegális vállalkozásokból finanszírozni titkos tevékenységét. − És hogyhogy nem kapta rajta senki sem? − kérdezte Seamus. − Olson éppenséggel megtette. − Nem akarom elhinni, hogy Erik nekem sohasem beszélt erről. − A főnököd nagyon is okos ember volt, és ismerte a Cég értékét. Realistaként nagyon jól tudta, hogy ha bizottságok elé citálja Arthurt, azzal többet árt, mint használ. Ehelyett inkább ő maga is a színfalak

mögött harcolt azért, hogy Arthur lehetőleg becsületesen intézze a dolgait. − Augie a plató oldalához ütögette a pipáját, amiből a hamu kis csomókban hullott le a földre. − És még valamiről ne feledkezzünk el. Arthurt azért is hagyták békén, mert időnként mégis jó hasznát tudták venni. Ha valamit nagyon elrontottak, Arthur mindig el tudta simítani a dolgokat. És hajlandó volt elvégezni minden olyan feladatot, amelyre nem akadt más vállalkozó. Minden piszkos munkát ő végzett el a Cégnél. Michael kis tűnődés után megkérdezte: − Egészen biztos abban, hogy ezért a két gyilkosságért is ő a felelős? − Száz százalékig nem lehetek benne biztos − mondta Augie, miközben újabb adag dohányt tömött a pipájába. − De még egy csomó egyéb okot is fel tudnék sorolni, amiért azt gondolom, hogy Arthur ölette meg Turnquist képviselőt és Olson szenátort… Viszont ahogy nektek is megvan az okotok, amiért nem adjátok ki a forrásotokat, nekem is jó okom van hallgatni a többi indokokról. − És miért nem megy az FBI-hoz, és mond el nekik mindent? Augie meggyújtotta a pipát, aztán vállát vonva mondta: − Az FBI nem tehet semmit sem. − Miért nem? Nem kell mást tennünk, csak elmondani nekik, amit öntől most hallottunk, és megindítják a nyomozást. Augie mosolygott. − És nem találnak semmit sem, viszont én véletlenül kaphatok egy golyót hátulról a fejembe. Michael, szerintem még mindig nem érted, hogy ki az, akiről beszélünk. Arthur kivételesen eszes, ugyanakkor könyörtelen ember. Tucatszámra gyilkoltatott le embereket világszerte, és soha még a csak gyanú sem merült fel ellene. Egyetlenegyszer sem… Ráadásul nem is mondhatok el semmit az FBI-nak, mert ezt nem engedi a titoktartási törvény szerint vállalt kötelezettségem. − Engem nem köt semmi ilyesmi. − Michael, szerintem még mindig nem érted. Ha elmész az FBIhoz, Arthur azonnal megtudja. Mindenhol ott vannak az emberei. Ha rájön, hogy megkerested az FBI-t, életveszélyesen megfenyeget vagy téged, vagy valaki mást, aki nagyon közel áll hozzád. Vagy simán megölet. Vele nem lehet csak úgy szórakozni. − Miért mondja el mindezt nekem, ha nem akarja, hogy tegyek is

valamit? − De, szeretném, ha megtennél valamit, de mielőtt rátérek arra, hogy mit, fel kell még tennem néhány kérdést − mondta a pipáját szopogatva. − Nem voltam egyáltalán megrendülve, amikor Downst, Fitzgeraldot, Koslowskit és Bassetet megölték. Gyűlölök mindent, amiért ők buzgólkodtak, úgyhogy örültem, hogy már nincsenek itt. Már régóta szerettem volna, hogy végre új szelek kezdjenek fújni Washingtonban. − Augie megállt, és törte a fejét egy darabig, hogyan fogalmazza meg a következő kijelentését. − És körülbelül sejtem is, ki állhatott az első négy gyilkosság mögött. Augie helyezkedett egy kicsit a platón, aztán letette az egyik lábát a földre. Seamusra nézett, és így szólt − Konkrétabban is föltehetném a kérdést, de nem akarom, hogy hazudjatok nekem, ezért csak szőrmentén fogalmazok. Ha nagyon muszáj lenne… kapcsolatba tudnátok kerülni valaki olyannal, akinek köze van az első négy gyilkossághoz? Seamus rövid gondolkodás után kimondta: − Igen. Michael arca rezzenéstelen maradt. − Akkor jó − mondta Augie, majd leszállva a platóról, odasántikált a kisteherautó vezetőüléséhez. − Van itt valami, amit szeretnék eljuttatni hozzájuk. − Benyúlt az ülés mögé, és elővett egy vastag, hivatalos borítékot, majd visszament a kocsi hátuljához, ismét fölült, és rejtélyes tekintettel ezt mondta: − Szerintem kölcsönösen képben vagyunk, de talán jobb, ha pár dologról nem feltétlenül beszélünk. − Ezzel Augie átadta a dossziét Seamusnak. − Szeretném, ha ezt eljuttatnátok forradalmi lelkületű barátaitokhoz. − Mi van benne? − kérdezte Michael. − Emlékszel, fiam, az előbb meséltem, hogy a Cégnél afféle kóbor elemző voltam? De gyakran bíztak rám olyan dolgokat is, amelyeket finoman kellett elsimítani. Nos, épp mielőtt nyugdíjba kerültem volna, Stansfield igazgató még megkért, hogy készítsem el egy nagyon… kényes titkos művelet tervét, arra az esetre, ha hirtelen szükség lenne rá. Seamus nézegette a dossziét, aztán öreg barátja szemébe nézve megkérdezte: − És mivel volt kapcsolatos ez a titkos művelet? − Olyasmivel, amiről Stansfielden és rajtam kívül nem volt szabad

tudnia senkinek sem… Miután Stansfield lett az igazgató, Arthur még az addigiaknál is jobban elzárkózott az együttműködéstől. Stansfield elhatározta, valahogy rábírja, hogy nyugdíjba menjen, de nem tudta, erre Arthur majd hogyan reagál. Attól tartott, hogy ellenünk fordul: információkat ad el külföldön, vagy olyan dolgokkal, amelyekről csak ő tud, zsarolni kezdi Stansfieldet vagy a Céget. Olyan lesz, mint egy elszabadult ágyú a fedélzeten: ki tudja, merre lő majd? Erre Stansfield egyetlen bölcs dolgot tehetett: felkészült arra, hogy kiiktassa, ha kell. − És ennek a tervét tartalmazza a dosszié? − kérdezte Michael. − Jobbára igen. Benne van a chesapeaki házának a tervrajza a biztonsági rendszer részletes elemzésével. Hogy hol vannak a gyenge pontjai, hány őrt alkalmaz, milyen az őrök időbeosztása, satöbbi. Persze ez már több mint másfél éve készült, lehet, hogy azóta vannak bizonyos változások. Azt is tudom, hogy továbbra is a legtöbb idejét ebben a házban tölti. Épp elég ellenséget gyűjtött, úgyhogy betegesen óvatossá vált az utóbbi években. − És miért nem Stansfieldhez megy ezzel az egésszel? − Arthumak még mindig rengeteg kapcsolata van a Cégnél. Senki sem tud erről biztosat, de félő, hogy rögtön megtudná, hogy valami készül ellene. − Szeretném világosan látni, hogy ezzel a Céget védi, vagy egyszerűen azt szeretné, ha valaki már végre elvégezné ezt a piszkos munkát maga helyett? − Butaság. Őszinte leszek veled, Michael. Egyszerűen azt szeretném, ha kinyírnák Arthur Higginst. Volt idő, amikor hasznos volt az országunknak, de az utóbbi tizenöt évben önállósította magát. Mikor nyugdíjba ment, figyelmeztették, hogy hagyjon fel minden hírszerzési tevékenységgel. Azóta is többször megüzente neki Stansfield, hogy ne üsse bele az orrát a Cég ügyeibe. Nos, először is az előbbi indokok miatt nem adom ezt a dossziét Stansfield igazgatónak, másodjára pedig azért nem, mert Arthur mostanában a Nemzeti Biztonsági Ügynökséghez kötődik jobban, úgyhogy ha bármi történik vele, mindenki a CIA-ra gyanakodna − mondta Augie, és egy pillanatra fölnézett. − És hogy miért pont a ti vállatokra rakom ezt a terhet?… Nos, mivel ti voltatok az okai annak, hogy nyugodtan megölethette Olsont és Turnquistet, akkor az én erkölcsi kódexem

szerint az is a ti dolgotok, hogy valahogy megállítsátok Arthurt. Michael rezzenéstelen arccal nézett Augie szemébe, és így szólt: − Én nem csináltam semmit sem. Én csak megpróbálom helyükre tenni a dolgokat. Augie most Seamusra nézett: − Hát akkor te csináltad? − Igen − felelte Seamus. De ugye számíthatok arra, hogy hallgatni fogsz? − Persze. Történetesen az a véleményem, hogy olyasmit csináltok, amit már húsz éve meg kellett volna tenni. − A kiszolgált kém a hóna alá dugta a két kezét. − Politikusokat öldöstünk külföldön, pedig azok sokkal kevésbé voltak veszélyesek ránk nézve, mint a saját politikai vezetőink. Nem gondoljátok, hogy ennyi év alatt a titkos akciók végrehajtása közben nem jutott néha eszembe, hogy ilyesmit itthon is kellene csinálni, nem csak mindig külföldön? Michael bólintott, és eszébe jutott, hogy Scott Coleman szinte szóról szóra ugyanezt mondta neki körülbelül egy évvel ezelőtt. Aztán Arthur Higginsre tértek vissza a gondolatai, és megkérdezte: − Miből gondolja, hogy mi el tudnánk intézni Arthurt? − Abból, hogy szerintem vannak profik, akik nektek dolgoznak. − Augie felemelte a két kezét. − Persze semmi közöm ahhoz, hogy pontosan kik is ők, és mivel foglalkoztak azelőtt. Minél kevesebbet tudok erről, annál jobb. Ha el tudták intézni Fitzgeraldot, Downst, Koslowskit meg Bassetet, és senki sem akadt a nyomukra, akkor profik kell, hogy legyenek. Arthumak van egy szokása, mely által meglehetősen sebezhető. Meg fogjátok találni a papírok közt. Michael magasra emelte a dossziét. − Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz benne. − Csak ne vesztegessétek nagyon az időt! Lehet, hogy Arthur már újabb gyilkosságokra készül.

30. fejezet McMahon már visszatért a Pentagon tárgyalótermébe, és éppen egy adag, mikróban melegített, elsózott lasagnát eszegetett. Az egész délutánja ráment egy megbeszélésre Harvey Wilcoxszal, az FBI terrorizmusellenes részlegének igazgatójával, Madeline Nannyvel, az FBI kémelhárító részlegének igazgatóhelyettesével és Roachcsal. Ez a két részleg rendelkezett olyan ügynökökkel és felszereléssel, hogy segíteni tudjanak a tizennégy, a főváros körzetében élő, fekete, egykori kommandós megfigyelésében. Roachnak és McMahonnak nem kellett különösebben győzködnie a két részleg főnökét; mind a ketten átérezték a feladat fontosságát. Nannynek nagyobb csapata volt, úgyhogy ő kilenc gyanúsítottat vállalt, Wilcoxé volt a maradék öt. Mindketten azt mondták, hogy huszonnégy órán belül elkezdik, és az egyes megfigyelendő személyek mozgásától függően újabb hetvenkét óra alatt gondoskodni tudnak, ahogy ők mondták „légmentes” követésükről. Az akcióhoz összesen körülbelül száznegyven ügynököt és rengeteg felszerelést tudtak felajánlani. McMahon körülbelül akkorra fejezte be Kennedy és Heaney tájékoztatását a készülő megfigyelési műveletről, mire a lasagnával is végzett. Érezte, hogy sikerült kikészíteni az étellel a gyomrát. Félretolta a műanyag tányért, és megkérdezte Heaneyt, nincs-e valami gyógyszere. A tábornok elővett a zsebéből egy kerek kis dobozt, és odacsúsztatta neki az asztalon. Közben belépett a terembe a tábornok egyik embere, és átadott neki egy dossziéban egy frissen kinyomtatott számítógépes listát. Heaney megköszönte a fiatal tisztnek a munkát, és ránézett a dosszié külső oldalára írt rövid összefoglalóra. − Azt néztük meg a gépen, hogy Washington százhatvan kilométeres körzetében mi a helyzet a volt kommandósokkal. Kilencvennégy SEALkommandóst, nyolcvanegy zöldsapkást, és hatvannyolc deltást találtunk. McMahon elkeseredett képet vágott. − Ez több mint kétszáz

potenciális gyanúsított. − Igen, de ezek közül a gép csak azokat vette számításba, akik együtt szolgáltak valahol azzal a bizonyos tizennégy feketével. − És így hány gyanúsítottunk maradt? A tábornok nézte a listát. − Huszonnégy zöldsapkás és tizenkilenc Delta-kommandós. Kennedy kinézett a szemüvege fölül: − Mi lett az egykori fókákkal? A tábornok egy kicsit tanulmányozta a listát, aztán így szólt: − Csak két olyan korábbi SEAL-kommandós maradt, aki beleillik a képbe, de mind a ketten San Diegóban élnek. Míg Kennedy ezen az információn törte a fejét, McMahon megkérdezte: − Honnan vesszük azt a rengeteg embert, mely negyvenöt kommandós éjjel-nappal történő megfigyeléséhez szükséges? − Majd Kennedyre nézve megkérdezte: − Irene, maguknak lesz ehhez elég emberük? − Kennedy azonban üres tekintettel bámult a levegőbe. McMahon újból megismételte a kérdést. Kennedy továbbra sem válaszolt, mire McMahon csettintett egyet az ujjával, és hangosabban mondta: − A Föld jelentkezik. Irene űrhajós, válaszoljon! Kennedy végre visszajött közéjük. − Jaj, elnézést kérek! − Tartsunk egy kis szünetet? − Nem, köszönöm, már minden rendben. Csak eszembe jutott valami más is. McMahon megismételte előző kérdését: − Irene, maguknak lesz elegendő forrásuk, mely negyvenöt ember éjjel-nappal történő megfigyeléséhez szükséges? − Lesz. − Hogyan? − kérdezte McMahon hitetlenkedve. Kennedy vett egy nagy levegőt, mint aki válaszolni készül, de aztán csak ennyit mondott: − Jobb, ha azt maga nem tudja. − Hát, én is azt hiszem. − Heaney tábornok − szólalt meg Kennedy −, lehetséges volna, hogy belenézzek annak a kilencvennégy fókának a dossziéjába, akik a főváros körzetében élnek? − Miért? − Úgy érzem, hogy valami nem stimmel. McMahon hegyezni kezdte a fülét az érzem szó hallatán. Ő maga is

nagyon szívesen támaszkodott az előérzetekre és az intuícióra. − Na, halljuk! − Nem szívesen vágnék bele kilencvennégy ember tömeges megfigyelésébe egy olyan információ alapján, melyben nem vagyok száz százalékig biztos. − Melyik információra gondol? − A fekete merénylőre a parkban. Ezek a fiúk mindent rettentő profi módon csináltak, egyetlen dolog kivételével: hagyták, hogy a szemtanúk meglássanak egy fekete fiatalembert a parkban, mikor szerintünk Downs meggyilkolását könnyen megoldhatták volna titokban, egy távolabbról leadott lövéssel is. − Kennedy levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemét. − Mi meg hagytuk, hogy ez az esetleg hamis adat az egész nyomozásunkat más irányba terelje. Ennek az egy információnak az alapján egyszerűen kizártuk mind a kilencvennégy egykori fókát a gyanúsítottak köréből. − De hát minden nyomozás ilyen, Irene! − mondta McMahon. − Elemezzük a bizonyítékokat, és szűkítjük a kört. − Igen, ha az a bizonyíték megingathatatlan − mondta Kennedy, majd fölállt, és járkálni kezdett. − Én egyetlen logikus okot látok arra, hogy a szemünk elé kerülhetett az a fickó a parkban, és nem is értem, miért nem jöttem rá már előbb. Azért láthatták meg a tanúk, hogy figyeljünk föl rá. − De miért akarták volna, hogy fölfigyeljünk rá? − kérdezte Heaney. − Hogy ezzel becsapjanak minket. Mert mi van, ha nem is volt igaziból fekete az az ember? Ha csak azt akarták, hogy feketének látszódjon? − Miért akarták volna, hogy feketének lássuk? − kérdezte ismét Heaney. De McMahon már rájött, mire akar Kennedy kilyukadni. − Persze, ha fókák voltak, ezt akarták volna. − Hirtelen nagy csönd lett a teremben. Kezdte Heaney is megérteni a dolgot. McMahon fölállt, és elkezdte föltűrni az inge ujját. − Tábornok úr, nekem is az a véleményem, hogy meg kellene néznünk azokat a fókás dossziékat. Közben azért szólok az embereimnek, hogy kezdjék el a tizennégy fekete kommandós megfigyelését. Irene, maga is adja ki az utasítást a

többiek megfigyelésére, és javaslom, hogy kezdjük el egyenként átböngészni a volt haditengerészeti fókák anyagait. A hajnali csöndet hirtelen idegesítő zaj törte meg. Egy kéz nyúlt ki a villogó vörös digitális számok irányába, és megtalálta az ébresztőórát. Egy pillanattal később megszűnt a kellemetlen zaj is. O’Rourke odébb gördült az ágyon, és átölelte Lizt. Az előző estéjük szép nyugodtan telt. Liznek sikerült befejeznie a cikkét kilencre, és átjött Michaelhez egy filmmel. Michael szerencséjére a lány eléggé fáradt volt, így nem kezdte el semmiről sem faggatni. Alig egy fél órát nézték a filmet, és már el is aludtak. Michael azon igyekezett, hogy úgy viselkedjék, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ez többé-kevésbé sikerült is neki, főleg azért, mert Liznek sok dolga akadt. Ő viszont sehogy sem tudta kiverni a fejéből azt, amit Arthur Higginsről megtudott. Alighogy visszaértek Georgiából, bevetette magát a kongresszusi könyvtárba, hogy utánanézzen a CIA Arthumak, a legtitkosabb részlegét irányító embernek. De nem talált semmit sem róla, sem a részlegéről. Ez még rejtélyesebbé tette a helyzetet. Michael elsimított egy tincset Liz meztelen válláról, és adott rá egy puszit. Erre ő kicsit megmozdította a fejét. Most az arcára is adott egy másikat, aztán fölkelt az ágyból. Leakasztotta az ajtóról a melegítőnadrágját, fölhúzta, és lement a földszintre. Duke már ott várta a lépcső aljában, és a sarkában volt, ahogy a konyhába ment. Bekészítette a kávét a kávéfőzőbe, majd bekapcsolta a készüléket. A vadászfelszerelését az alagsorban tartotta. Egy szinttel lejjebb menve a lépcsőn, Michael kinyitott egy szekrényt, fölhúzott egy pár gyapjúzoknit, khakinadrágot, egy kék flanelinget, és bakancsba bújt. A többi felszerelését a puskákkal együtt kint tartotta a vadászházban. Mire visszaért a konyhába, elkészült a kávé. Az egész adagot betöltötte egy nagy termoszba, és még az útra is megtöltött magának egy nagy, fedeles bögrét. Duke végig ott sündörgött körülötte, miközben egyfolytában nyújtózkodott és ásítozott. Indulás előtt visszament a hálószobába, beállította a vekkert hét órára, és adott egy búcsúpuszit Liz arcára.

A homokkő ház szűk garázsában Michael először fölküldte Dukeot a platóra, aztán kinyitotta a kaput. Alig öt perc múlva már az öccse lakása előtt volt. Ott gyorsan fölvette Timet, Seamust és Tim Cleo nevű, csokoládészín labradorját, és rögtön el is indultak a vadászház felé. Michaelnek nem nagyon tetszett, de megtudta, hogy Seamus mindent elmondott Timnek is arról, ami az utóbbi két hétben történt. Az úton leginkább arról beszélgettek, amit legutóbb Augie-tól tudtak meg. Coleman már ott volt a kunyhóban, amikor megérkeztek. A konyhában üldögélt az asztal mellett. Az O’Rourke-ok ugyancsak leültek, és Michael mindenkinek színültig töltötte a kávésbögréjét. Mikor mind elhelyezkedtek, Coleman sürgette őket a beszámolóval: − Na, mire jutottatok a barátoddal? − Hallottál már egy Arthur Higgins nevű emberről? Coleman összehúzta a szemét, majd így szólt: − Igen. − Találkoztál vele már személyesen? − Nem. − És mit tudsz róla? − Hogy a CIA egyik legrégebbi spionja. Egy csomó fekete ügyletet intézett, és olyan ember hírében áll, akivel nem érdemes ujjat húzni. − Mit értesz fekete ügyletek alatt? − kérdezte Tim. − Olyan titkos akciókat, amelyeket nem kormányzati forrásokból finanszíroznak, és amelyekről, legalábbis hivatalosan, nem tud sem az elnök, sem a kongresszus hírszerzési bizottsága. − Te vettél részt valaha is ilyen akciókban? − Nem − rázta meg a fejét Coleman. − Az ilyenekhez zsoldosokat használnak… leszerelt kommandósokat. Hogy ne lehessen őket összefüggésbe hozni az amerikai kormánnyal. És azért csinálják az akciókat feketén, mert ezek a spiclik tudják, hogy sosem kapnának hozzájuk hivatalos jóváhagyást. Úgy kell intézniük, hogy mindent letagadhassanak, ha félresikerül a dolog. Sem a pénz amerikai eredetét nem lehet visszanyomozni, sem pedig a zsoldosokat. Mielőtt a SEAL vagy bármelyik másik amerikai kommandó külföldi bevetésre indul, a CIA-nak vagy a Pentagonnak meg kell ehhez szereznie a Hírszerzési Bizottság egyik vezetőjének és az elnöknek is az engedélyét. A fekete ügyek kikerülik a szolgálati utakat. Ez nagyon sötét világ, tele titkokkal és kockázatokkal. Nem hivatalos utakon csinálják, és papíron

semmi nyomuk sem marad. Ezekről a dolgokról csak pletykákból és elsuttogott szavakból lehet néha hallani. De történetesen ismerek néhány olyan korábbi fókát, aki Higginsnek is dolgozott. − Gondolod, hogy tudnál beszélni velük? Kipuhatolnád, mit tudnak róla − javasolta Michael. − Beszélni éppenséggel tudnék némelyikkel, csakhogy Higgins olyasvalaki, hogy ha elkezdesz érdeklődni utána, könnyen cápaeledel lesz belőled. − Azt hittem, ti fókák nagyon összetartotok. Nem tudnál egy pár kérdést mégis föltenni anélkül, hogy fölhívnád magadra a figyelmet? − Vagy igen, vagy nem. Ez nem olyasmi, mint amikor fölhívod egy régi osztálytársadat, hogy megkérdezd, mit tud az egyik lányról, akivel annak idején randizott. Mi fókák komoly emberek vagyunk, és nem szeretjük a kérdezősködést. Szeretünk inkább szépen a háttérben névtelenek maradni. − Akkor hogy az ördögbe lehet, hogy egy-két egykori SEALkatona mégis dolgozott egy ilyen embernek, mint ez a Higgins? − kérdezte Tim. − Mihez fognának szegények leszerelés után? Elkezdjenek használt autókkal üzletelni, vagy legyenek programozók? Minket egy nagyon különleges munkára képeznek ki, és abban jobbak leszünk, mint bárki más a világon. Ha egyszer SEAL-kommandós lettél, jobb vagy, mint az összes olyan fickónak a kilencvenkilenc egész kilenctized százaléka, aki valaha is katonabakancsot húzott. Ott vagy a csúcson, és tudod, hogy mennyi fizetésért? Jó, ha negyven rongyot megkeresel egy évben. Aztán egyszer csak le kell szerelned, és akkor két lehetőség közül választhatsz. Vagy elmész dolgozni a magánszektorba egy unalmas, reggel nyolctól délután ötig tartó munkába, körülbelül ugyanannyiért, mint amennyit a seregben kaptál, vagy elszegődsz egy Higgins-féle emberhez, akitől hat számjegyű fizetést kapsz, amiért évente ötven napot kell dolgoznod. És a Higginshez hasonló embereken kívül vannak még mások is, akik szívesen alkalmaznak. Nagybani drogkereskedők, olajsejkek, a harmadik világ kormányai vagy bankvezérek. Ezek mind szívesen fizetnek nagy köteg pénzeket, csak hogy egy egykori SEAL-kommandós legyen a biztonsági szolgálatuknál. Ismerek olyan egykori fókát, aki félmillió dollárt kap

azért, hogy ott üldögél, és játssza a testőrt. Sok ember számára státuszszimbólum, ha azzal tud dicsekedni, hogy egy SEAL-katona a testőre. A Közel-Keleten olyan hírünk van, hogy mindenki belecsinál a nadrágjába, ha csak meghallja az egységünk nevét. − Értem, amit mondasz, de úgy tudom, van nektek egy becsületkódexetek is − szólt közbe Tim. − Van, de mi sem vagyunk azért teljesen makulátlan társaság. Köztünk is találsz férgeset, mint bármely más társaságban. Tény, hogy vannak olyanok, akik képesek gyilkolni a pénzért. Aki egyszer átlépi ezt a vonalat, az attól fogva már nem tartozik közénk; közönséges merénylő vagy zsoldos válik belőle. − Szóval szerinted nem lenne okos dolog elkezdeni kérdezősködni Higgins után? − kérdezte Michael. − Azok alapján, amiket hallottam róla, semmiképp sem. De miért érdekel ő benneteket annyira? − Seamus meg én tegnap egy kis kiránduláson voltunk Georgiában, hogy Augie Jacksonnal beszéljünk. − Seamusnak azzal a barátjával, aki a CIA-nál dolgozott? − Igen… és Augie jó pár nagyon érdekes dolgot mesélt nekünk Higginsről. Meg van győződve arról, hogy Higgins a felelős Erik és Turnquist szenátor meggyilkolásáért. Coleman fölkapta a fejét. − Ezek szerint Jackson elfogadja azt az elméletet, hogy két különböző csoport követte el a gyilkosságokat? − Igen. − És kérdezősködött arról is, hogy kikből állhat az első csoport? − Igen. Coleman hosszasan meredt Michaelre. − És erre meg is mondtátok neki, ugye? − Coleman most Seamusra fordította a tekintetét, de egyikük sem válaszolt. Az egykori SEAL-katona megrázta a fejét, és elkáromkodta magát. − Csak annyit tud, hogy én benne vagyok − mondta végül Seamus. − Hidd el, Scott, Augie-ban megbízhatunk. Coleman ránézett az órájára. − Hogy bízhatunk-e benne, az hamarosan kiderül. Ha meghalljátok a helikopterek zaját a fejünk fölött, akkor már cseszhetjük. − Scott! Augie a mi oldalunkon áll. Ő jobban utálta Fitzgeraldot és

Koslowskit még nálunk is, és nagyon meggyőző volt mindaz, amit Arthur Higginsről elmondott nekünk. − És miért olyan biztos benne, hogy Higgins gyilkoltatta meg Eriket és Turnquistet? A következő néhány perc alatt Michael részletesen elmondta Colemannek, amit Augie-tól hallottak. Hogy hogyan eszelte ki Arthur a hatvanas évek végén a francia politikusok kiiktatását, meg hogy miért gyűlölte Arthur annyira Olson szenátort. Coleman alig tett föl közben kérdéseket. Michael azt is elmesélte, hogyan ebrudalta ki Stansfield Arthurt a CIA-ból, megtiltva neki, hogy azután bármilyen nemzetbiztonsági vagy hírszerzési ügybe beleüsse az orrát. Mikor mindent elmondott, amit Augie-tól hallottak, megkérdezte, hogy ezek után mi Coleman véleménye. − Biztos, hogy a pasasnak megvan a tekintélye és az eszköztára is ahhoz, hogy meg tudjon ilyesmit csinálni. És emlékeztek, amit akkor mondtam: aki Erik limuzinját fölrobbantotta, annak nem akármilyen kapcsolatai kellenek hogy legyenek. Hisz alig volt egy hetük az egész akcióra. − Coleman megvonta a vállát. − Szóval egyáltalán nem lepődnék meg, ha az ő keze lenne a dologban, de sajnos nekünk nincsenek se hírforrásaink, se elég kapacitásunk ahhoz, hogy ezt be tudnánk bizonyítani. − Tudom, de mégis kell tennünk valamit! Coleman elgondolkodva ütögette a kávésbögréje oldalát. − Szerintem nem lenne jó ötlet tovább kérdezősködni erről a fickóról. Mostanára az FBI-nyomozás nagy lendületet vett. Az a legfontosabb, hogy mi most a leghétköznapibb módon tevékenykedjünk, és ne hívjuk föl magunkra a figyelmet − Coleman sorban rámutatott a három O’Rourke-ra: − Ti, fiúk, könnyebben megúszhatjátok az érdeklődésüket. Utánatok nem fognak szaglászni, de arra mérget veszek, hogy az én ajtómon előbb-utóbb kopogtatni fognak. Seamus, még Coleman előző szavain töprengve, egyszer csak megkérdezte: − Mi lenne, ha kicsinálnánk? − Higginst? − Őt. − Elvileg nincs ellene kifogásom. Abból, amit hallottam róla, látszik, hogy alávaló gazember, de mielőtt még elmennénk a

végletekig, kicsit biztosabb szeretnék lenni abban, hogy tényleg ő csinálta. Meg aztán nem is vagyok meggyőződve arról, hogy el tudnánk kapni. Szerintem ugyancsak komoly riasztórendszerrel vehette körül magát. Michael most odacsúsztatta Colemanhez az asztalon a Jacksontól kapott dossziét. − Ezt Augie-tól kaptuk búcsúzáskor. Benne van minden Arthur mozgásáról és biztonsági rendszeréről. A birtok teljes biztonsági dokumentációja, plusz az összes piszkos próbálkozása azóta, hogy kitették a szűrét a Cégtől. Coleman kinyitotta a dossziét, és lapozgatni kezdett benne. Néhány perc után fölnézett, és megkérdezte Michaelt: − Szóval ezt attól az egykori CIA-stől kaptátok? − Igen. − És ő honnan szerezte? − Ő maga állította össze Stansfield igazgató kívánságára. − Ezek szerint a CIA akart végezni vele? − Igen. − Ez hihetetlen. − Nézd meg hátul − szólt közbe Seamus −, ott megtalálod az üzleti ügyeit és a dokumentumokat arról, hogy folyamatosan beavatkozott a CIA különböző akcióiba. Annak az utolsó résznek a negyedik oldalán találsz egy megjelölt bekezdést, melynek valószínűleg nem nagyon fogsz örülni. Coleman odalapozott, és átfutotta a bejegyzést. Arról volt benne szó, hogy Higgins üzletelni kezdett egy csoporttal, akik a közel-keleti térségben amerikai gyártóktól vagy katonai raktárakból lopott fegyvereket a feketepiacon olyan fegyverkereskedőknek adtak el, akik a fegyvereket Amerika-ellenes rezsimeknek adták tovább. Minden amerikai katona, így Coleman is, attól a gondolattól rettegett a legjobban, hogy őt vagy az embereit amerikai gyártmányú fegyverrel ölik meg. Főleg, ha az a fegyver egy új fejlesztésű, forgalomban még nem lévő fegyver. Coleman befejezte az olvasást, és ránézett az asztal másik oldalán ülő egykori haditengerészeti felderítőre: − Michael, azt hiszem, a legjobb lesz, ha mi ketten ma este kicsit körülnézünk Higgins háza táján.

A Fehér Ház elnöki lakrészének felső emeletén volt egy Solarium nevű, nagy, déli fekvésű szoba. A szobát az Eisenhower-terasz fölött alakították ki, és hatalmas, a padlótól a mennyezetig érő ablakai voltak. Stevens szerette a Fehér Háznak ezt a legvilágosabb szobáját, s mióta kezdte úgy érezni magát, mint egy ketrecbe zárt vadállat, ide hívta ebédvendégeit, ahonnan kilátás nyílt az elnöki palota kerítésén túlra is. Ma pártjának vezetőit várta ide, akikkel az ülésszakot hétfőn ismét megkezdő kongresszus és szenátus napirendjét készültek megvitatni. Stevens az ablakon kinézve a Fehér Ház South Lawnján túl ellátott egészen a Washington-emlékműig. Erről a magasan fekvő helyről jól látszottak a körben elhelyezett nagy, zöld katonai teherautók és a tankok is. − Jézusom, még csak négy napja, hogy visszajöttünk Camp Davidból, és máris úgy érzem magam, mint aki csapdába esett. − Megrázta a fejét, egy négy nehézfegyverzetű Cobra helikopterből álló alakzat láttán. Elhúztak a Mail fölött a Lincoln-emlékmű irányából a Capitolium felé. Mélyen elgondolkozott ennek a Washington kellős közepén felvonuló rengeteg katonai eszköznek a látványán. − Stu, te biztos vagy abban, hogy jó az, amit csinálunk? Garret egy kisebb asztalnál ült, és lázasan körmölt valamit. Föl sem nézve a papírjaiból, megkérdezte: − Tessék? Mi az, amit vajon jól csinálunk? Stevens fölemelt karral körbemutatott az eléje táruló látványra: − Hogy ilyen nagy erőkkel rendeltük ide a katonaságot. Úgy értem, tényleg muszáj tankoknak állni a Washington-emlékmű előtt? Túl kíméletlennek mutat engem ez a dolog, úgy nézek ki, mint a diktátorok. − Pont erre van most szükségünk, Jim. Végigkérdeztem a közvélemény-kutatókat New Yorktól Los Angelesig, és mind egyforma eredményről számolt be. Az amerikaiak azt akarják, hogy végre megint a rend és a törvény uralkodjék a fővárosukban. A szavazók be vannak ijedve, tőled várják a példát és az iránymutatást. Hogy itt van a katonaság, ez éppen a megfelelő üzenet a számukra. Megmutatjuk nekik, hogy erős és határozott vezető vagy.

− Tudom. De először nem épp te mondtad azt, hogy ha iderendeljük a tankokat, úgy fogunk kinézni, mint a kínaiak? − Egy francot. Az még azelőtt volt, hogy fényes nappal lelőtték volna a képviselőház elnökét, és hogy minket is kis híján leszedtek volna a levegőből. Azóta sokkal komolyabbá vált a helyzet. Mondtam, hogy be vannak ijedve a szavazóid. Először csak borzongtak egy kicsit, mikor megtudták, hogy kinyírtak egy pár olyan kivénhedt őslényt, mint Fitzgerald és Koslowski. De már eleget borzongtak, szeretnének megint rendet és nyugalmat. Mikor ma este vacsoránál bekapcsolják a tévét, és azt látják, hogy sziklaszilárd tekintetű katonák ülnek a tankok lövegtornyában, örülni fognak, hogy lám, az ő erős elnökük kezelni tudja a válságot. Hidd el, Jim, tudom, hogy mit csinálok.

31. fejezet Coleman O’Rourke-ékkal együtt délelőtt tízig maradt a vadászházban, és arról beszélgettek, mit lépjenek Arthur ügyében. Miután a három O’Rourke visszaindult Washingtonba, Coleman egész nap azt a környéket tanulmányozta, ahol Arthur háza állt. Aktív kommandós korából még megmaradt Colemannek az a képessége, hogy az eszébe tudta vésni a térképek legapróbb részleteit is. Most az Arthur birtoka körüli nyolckilométeres körzetben többször végighajtott a kocsijával minden úton és utcán, különösen a térképeken jelöletlen és a víz felé vezető kis mellékutak és ösvények után kutatva, s közben elraktározott az agyában minden apró részletet, amely később fontos lehet. Mielőtt bármibe is belekezdenének Arthurral kapcsolatban, tökéletesen meg akart ismerkedni a környezettel. Minél közelebb jutott a birtokhoz, annál alaposabban kémlelt körül: hol vannak biztonsági kamerák, melyik ház kapuján lát „Harapós kutya!” feliratot, melyik birtok bejáratánál lát működő őrházat. Arthur birtokának kapuja előtt csak egyetlenegyszer hajtott el. Ha ennél többször mutatkozik, az már gyanússá válhat. Egyre jobban kezdték izgatni az Arthur birtokával közvetlen szomszédságban lévő házak. Ezekről a dossziéban az állt, hogy egyikben sincs komoly biztonsági rendszer. A bekötőutak elején ugyan mindkét háznál ott volt egy-egy biztonsági cég felirata, de sem kapukat, sem sorompókat nem állítottak fel, ami arra utalt, hogy ha a házakban van is védelmi rendszer, a körülöttük levő telkeket nem védik drótokkal vagy más eszközökkel. Ezután a „városnéző körútja” után Coleman kihajtott a kocsijával a Parrows Point-i ipartelepre, amely Baltimore-tól délre található a Patapsco folyó partján. Valaha az egész telepet a Bethlehem Acélművek használta, de az amerikai acélipar hanyatlásával fölparcellázták, és most olcsó raktárak, áruházak és vízparti dokkok foglalták el a hatalmas területet. A SEAL Bontó- és Hulladékhasznosító Vállalat az egykori acélmű keleti sarkában, az Old Road-öböl felé néző jókora, piszkos és dohos műhelycsarnokban

működött. Itt havi potom ezer dollárért béreltek vagy háromszáz négyzetméternyi irodát és további háromezer négyzetméternyi raktárhelyiséget. Coleman behajtott Ford Explorerével a nagy műhelycsarnokba, és kiszállt a kocsiból. Már napközben felhívta két alkalmazottját, és megmondta nekik, hogy négy órakor akar velük itt beszélni. Ott is voltak mind a ketten az iroda előtt, és búvárfelszelést válogattak. Dan Stroble és Kevin Hackett is egykori fókák voltak. Coleman egységében szolgáltak három évig, és parancsnokuk távozása után hat hónappal ők is leszereltek. A SEAL Bontó- és Hulladékhasznosító Vállalat négy hónappal ezelőtti megalapítása óta egyetlen komolyabb munkájuk volt a British Petroleum megbízásából. A BP arra szerződtette őket, hogy robbantsanak fel egy használaton kívüli olajfúrótornyot az Atlantióceán északi részén. A társaság terve azonban valahogy kiszivárgott, és a Greenpeace szervezet mozgósított egy csoport tüntetőt, akik arra készültek, hogy elfoglalják a tornyot, és megakadályozzák a robbantást. Arra akarták kényszeríteni a British Petróleumot, hogy csavarról csavarra szedjék szét a tornyot, és szállítsák el a hulladékokat. A BP vezetőségének egyszerű kérdésben kellett döntenie: fölrobbantassák a tornyot kétszázezer dollárért, vagy szétszedessék ötmillióért. Nem csoda, hogy a BP úgy döntött: azonnal küldeni kell egy csapatot, hogy robbantsák fel a tornyot, mielőtt még a Greenpeace aktivistái odaérnének, úgy becsülték, hogy negyvennyolc órán belül el lehet helyezni a robbanótölteteket, és akkor vége is a toronynak. Közben azonban értesítést kaptak, hogy egy Greenpeace aktivistákkal megrakott hajó már ott horgonyoz Reykjavík kikötőjében, és másnap reggel készül kihajózni a torony felé. A Greenpeace-esek a következő nap déli óráiban elfoglalják a tornyot, és óriási nemzetközi médiakampányba kezdenek. A BP-nek mindenképpen az volt az érdeke, hogy az aktivisták ne érjenek oda, és még a robbantásra is legyen idejük. A BP egyik elnökhelyettese kapta a cég legfelsőbb vezetésétől azt a feladatot, hogy állíttassa le a Greenpeace-eseket, anélkül azonban, hogy kiderülne, a cég keze van a dologban. Az elnökhelyettes azonnal telefonálni kezdett brit és amerikai ismerőseinek, és hamar kiderítette,

hogy egy most alakult marylandi cég alkalmas lehet a feladatra. Felhívta Colemant, és ismertette vele a helyzetet. Húsz órát tudott adni arra, hogy Reykjavíkba jussanak, és megakadályozzák a hajó kifutását. Az elnökhelyettes azt mondta, nem érdeklik a módszerek, csak az a fontos, hogy nem lehet az akciónak sérültje vagy áldozata. Coleman élénken el tudta képzelni, mibe kerülne a BP-nek, ha a tornyot darabokra kellene szedetni, úgyhogy azt mondta az illetőnek, hogy háromszázezer dollárért elvállalja a munkát. Az elnökhelyettes igent mondott, és Coleman, Stroble meg Hackett a búvárfelszerelésükkel együtt felszálltak a washingtoni Dulles repülőtérről induló első reykjavíki gépre. Naplemente előtt meg is érkeztek az izlandi fővárosba, és este tizenegyre kint voltak a kikötőben. A SEAL-nél töltött éveik alatt számtalan órát töltöttek koszos kikötők vizében azzal, hogy robbanótölteteket helyeztek el hajók fenekén, vagy hajócsavarokat és kormánylapátokat tettek tönkre. Most csak annyi volt a különbség, hogy itt nagyon hideg volt a víz. Kiváló neoprén ruháik ellenére sem tölthettek egyhuzamban több mint tizenöt percet a víz alatt, úgyhogy egymást váltva úsztak ki többször is a Greenpeace-hajóhoz egy körülbelül hatvanméternyire levő mólóról. Acetilénlánggal bemetszést csináltak azon az U alakú tartószerkezeten, amely a hajócsavart meghajtó tengelyt tartotta. Így a hajó képes lesz majd elindulni, és semmi baj sem történik, míg körülbelül tízcsomós sebességre nem gyorsul. Ezután azonban a fizikai törvények veszik át a főszerepet. A hajócsavar erősebb forgásától kialakuló nagyobb forgatónyomaték el kell hogy törje a tengelyt. Másnap reggel egy kikötői kávéházban ülve arról kezdtek fogadásokat kötni egymással, hogy kijut-e egyáltalán a hajó a kikötőből. Colemannek nem volt lelkifurdalása a munka miatt. Egész életét a tengereken töltötte; mélyen tisztelte a nagy vizet, de kissé tartott is tőle. Az volt a véleménye, hogy még néhány tízezer tonna acél meg sem kottyan a tengerfenéknek. Ahogy a kávéjukat iszogatták jóval a nyolc órai washingtoni gép indulása előtt, látták, hogy egy vontatóhajó kezdi kifelé húzni a Greenpeace-hajót a kikötő fő csatornájába. Aztán lekapcsolták a vontatókábeleket, és a hajó elkezdett saját erejéből futni. Fehér tajték jelent meg a hajócska

tatjánál, ahogy elindult a nyílt víz felé. Épphogy elérte a csatorna kijáratát, amikor hirtelen eltűnt a tajték a hajó faránál, aztán a hajó lendülete megtört, és épp, mielőtt elérte volna a nyílt vizet, keresztbe fordult a csatorna közepén. Egy óra múlva Coleman, Stroble és Hackett már a gépükön visszafelé tartottak Washingtonba. Az elmúlt hónap során két újabb megrendelés is érkezett a céghez, de mindkétszer azt mondták az ügyfeleknek, hogy sajnos jelenleg más munkán dolgoznak. Coleman becsapta maga mögött a kocsi ajtaját, és odament Stroblehoz és Hacketthez. − Hogy vagytok, fiúk? − Jól vagyunk, uram. És ön? − Én is. Üzeneteket leellenőriztétek? − Igenis − felelte Stroble. − Nem volt a gépen semmi sem. Coleman ezzel a kérdéssel, hogy volt-e üzenet, valójában azt tudakolta az embereitől, hogy ellenőrizték-e, nincsenek-e poloskák az irodában vagy a telefonokban. Jól tudták, hogy az FBI hamarosan figyelni kezdi őket. Kellett nekik valami alibi, ami megmagyarázza, miért is töltenek együtt annyi időt az akcióik előkészítésekor, és ezért hozták létre a SEAL Bontó- és Hulladékhasznosítót a Seamustól kapott kis indulótőkével. A Washington körzetében élő egykori fókák közül mások is fogtak közös vállalkozásokba. Coleman például tudott két nála kissé idősebb egykori SEAL-kommandósról, akik Annapolisban halászcsónakokat adtak bérbe, bár gyanította róluk, hogy időnkét a CIA-nak is végeznek kisebb feladatokat. Mások biztonsági cégeket üzemeltettek, elsősorban testőröket ajánlva diplomatáknak vagy cégvezetőknek. Coleman és Seamus megegyezett abban, hogy csak úgy tudják elkerülni a lebukást, ha akcióik során semmilyen bizonyítékként felhasználható nyomot nem hagynak. Nem maradhatott ujjlenyomat, nem láthatták meg őket szemtanúk, és nem használhattak olyan fegyvereket, amelyekről a ballisztikai szakértők rájöhetnének, hogy közük van a gyilkosságokhoz. Ezért mindig kesztyűben dolgoztak, és az arcukat is mindig eltakarták. A Koslowski és Basset lelövésekor használt puskák és a Downs elleni merényletnél alkalmazott pisztoly már rég a Chesapeake fenekén pihentek. Semmiféle bizonyíték nem vezethetett hozzájuk. Ha megérkezik az FBI, itt csak három egykori fókát találnak, akik épp megpróbálnak

beindítani egy új üzleti vállalkozást. Coleman bement az irodába, majd mikor ismét megjelent, így szólt: − Szedjük össze a felszerelést! Le akarok menni a hajóval Annapolisba, ahol árajánlatot kell adnom egy feladatra. Ha ilyen jó marad az idő, visszafelé megpróbálhatunk néhány halat is fogni. Pakoljatok be, és harminc perc múlva indulás! Miközben Stroble és Hackett a búvárfelszerelést pakolták, Coleman teletöltötte a hajó üzemanyagtartályait. A harminc perc még le sem telt, és már úton is voltak az öböl felé. Míg Stroble végig nem vizsgálta a hajó minden eresztékét a lehallgató készülékeket jelző érzékelővel, csak közömbös dolgokról váltottak szót. Coleman állt a kormánykeréknél a fölső hídon, és menet közben minden közelükben mozgó csónakot és kishajót alaposan szemügyre vett. Attól is tartott ugyan, hogy az FBI poloskákat helyez el a telephelyükön, a lakásában vagy a kocsijában, de ez ellen tudott védekezni, és ha ilyen ostobák lennének, azzal nem mennének úgysem semmire. Sokkal jobban félt a távolból működő mikrofonpuskáktól. Tudta, hogy a CIA már évek óta használ ilyeneket, és a készülékek egyre jobbak lesznek. Akár száz méter távolságból is egyszerűen csak rád irányítják a mikrofont, és már hallják is, mit mondtok egymásnak. A CIA már olyan technológiával is rendelkezett, melynek a segítségével a falakon vagy más szilárd anyagokon keresztül is hallott mindent, hogy ha nem volt lehetőségük poloskákat elhelyezni. Mikor kiértek az öböl nyílt vizére, Stroble és Hackett fölmásztak a létrán, és odatelepedtek Coleman mellé a hídra. Itt a motorok és a szél erős zajában, legalább két kilométernyire minden más hajótól, Coleman elmondta az embereinek, hogy Seamus és Michael mi mindent tudott meg Augie-től. Egyikük sem lepődött meg a hallottakon. Már korábban is hallottak mindenféle pletykát Higginsről, úgyhogy mindketten elképzelhetőnek tartották, hogy ő a felelős Olson, Turnquist és a testőreik meggyilkolásáért. Mire Annapolist elérték, Coleman a három O’Rourke-kal folytatott megbeszélésének minden részletét elmondta a társainak. Annapolis mellett elhúzva Tolly Pointig hajóztak, ahol Coleman irányt vett a part felé. Stroble-nak és Hackettnek szólt, hogy menjenek le a kabinba, és maradjanak ott, amíg ismét vissza nem érnek az öböl

nyílt vizére. A nap már nyugovóban volt, és az Atlanti-óceán felől szürke felhők gyülekeztek. Nekik épp megfelelne egy kis eső, de az sem baj, ha nem esik. Coleman még mindig a fölső hídon állva bekormányozta a hajót a Tolly Point végénél levő kikötőbe. Látta, hogy valaki ott áll a móló végénél levő üzemanyagtöltő állomásnál, és a kezével napellenzőt formál az alacsonyan álló nap sugarai ellen. Coleman lassított, és odasimult a hajóval a móló mellé. Michael volt az, aki ott várt rá, és kezében egy pecabottal meg egy horgászdobozzal most gyorsan be is ugrott a motorcsónakba. − Üdvözlöm a fedélzeten, képviselő úr! Úgy látom, kellemes éjszakánk ígérkezik egy kis pecázáshoz. Dobd le a cuccodat, és hozz föl ide egy-két sört a hűtőből − mondta Coleman, majd egyet csavarva a kormányon, már indult is kifelé a kikötőből. Michael letette a felszerelését, és kinyitotta a piros hűtőt. Kivett két sört, majd fölmászott a létrán, és az egyiket odaadta Colemannek. Coleman mosolyogva megköszönte. Egy pillanat múlva el is hagyták a nyílt vizet jelző bójákat, mire Coleman gázt adott, és nekilendültek. A motorok dübörgő zajában Michael halkan megkérdezte: − Dan és Kevin is itt vannak? − Igen, lent a kabinban. Mondtam, hogy maradjanak ott, míg látótávolon kívülre nem érünk. Nem volt semmi gond idefelé jövet? − Nem, szerintem nem követett senki sem. Coleman az órájára nézett. Délután 5 óra 21-et mutatott. − Tizenöt perc múlva lemegy a nap, akkor majd megállunk, és fölveszünk egy kis felszerelést… Hét óra felé kellene odaérnünk. − Coleman a partvonalat követve dél felé haladt Thomas Point felé. Az öböl teljesen nyugodt volt. Könnyű szellő fújdogált kelet felől, és alig volt hajóforgalom. A Chesapeake-en használt sporthajók nagyobb része tavaszig már nem jön ki a vízre. A levegő most 14-15 fokos lehetett, de hamarosan még jobban lehűl. Coleman további két kilométert haladt Thomas Point felé, majd hirtelen keletre fordult, átvágva az öböl fő hajózó útján. Eközben Stroble és Hackett fölvették odalent a búvárruhájukat. Michael ott állt Coleman mellett a hídon, és a vizet pásztázta, nem láte hajót közeledni. Ahogy elérték a hajózó útvonal túloldalát jelző egyik nagy, vörös bóját, Coleman odacsúszott a hajóval melléje, majd

horgonyt vetett. Az alsó fedélzeten Stroble és Hackett, akár fölszállás előtt a pilóták, lépésről lépésre végigellenőrizték egymás felszerelését. Coleman és Michael a hídról figyelték, nem jön-e a parti őrség vagy más kíváncsi hajó, aztán a két búvár becsobbant a hajóról a vízbe. Alig telt el öt perc, amikor ismét a felszínre bukkantak egy jó nagy tartállyal. Michael és Coleman segítettek nekik kiemelni a nehéz dobozt a vízből. Jó másfél méterszer százhúsz centi széles, és majdnem egy méter magas, zöld üvegszálas doboz volt. Coleman kinyitotta a kapcsokat a légmentes tartály oldalán, és fölemelte a fedelét. A tartály tetején műanyaghab keretbe mélyesztve hat éjjellátó készülék feküdt. Coleman kivett négyet, és Michael kezébe adta őket. Aztán kiemelte ezt a műanyag tálcát, és akkor előtűntek alóla, ugyancsak habkeretbe ágyazva a fegyverek. Coleman innen három MP-5-ös géppisztolyt és egy mesterlövész-karabélyt emelt ki, hangtompítókkal és tölténytárakkal együtt. Ezután bezárták a tartályt, majd visszaeresztették a vízbe Stroble-nak és Hackettnek, akik visszavitték a fenékre, s ott szikladarabokat halmoztak rá nehezékül. Mikor a két búvár ismét a fedélzeten volt, Coleman fölhúzta a horgonyt, és elindultak délnyugati irányban visszafelé az öblön keresztül. Stroble és Hackett egyenként gondjaikba vették a fegyvereket: megtisztították, ahol kellett, megolajozták, majd vízhatlan hátizsákokba tették őket. Hackett átvette a kormányt, hogy Coleman és Michael is fölkészülhessenek. A búvárruháik kapucnija alá vízhatlan mikrofonokat és rádiókat rejtettek. Curtis Pointtól hathétszáz méternyire Coleman visszavette a kormányt, és tízcsomós sebességre lassította a hajót. Elkezdett lassan a part mentén haladni, alig háromszáz méternyire a vízparti telkek mentén, és számolni kezdte a házakat. Mikor a hatodik házat elhagyták, szólt Stroble-nak és Hackettnek, hogy vegyék föl az éjjellátó készüléket, és figyeljék, nincs-e mozgás a parti sziklákon és a vízbe nyúló stégeken. A partvonalat végig tizenöttől huszonöt méter között váltakozó magasságú sziklafal alkotta. Arthur telkének a vége egy benyúló kis öbölben látszott, ahol a sziklafal középen vagy három méterrel alacsonyabb volt. A két megfigyelő közölte, hogy semmi mozgás a sziklák tetején. Coleman még több mint száz métert haladt a part mentén, majd óvatosan tízméternyire közelítette meg a sziklákat. Itt

leállította a motorokat, és horgonyt vetett. Mielőtt lejött volna a hídról, minden lámpát eloltott. Az éjszaka pont megfelelő volt a felderítéshez. A hold alacsonyan állt, és gyenge fényét még a felhők is el-eltakarták. Coleman mindenkit odahívott magához, és gyors eligazítást tartott, miközben ellenőrizték a rádiókat is. Egészen halkan suttogott, mert tudták, hogy a vízfelszín csalóka módon fölerősíti a hangokat. − Akkor figyelem! Én vagyok Zeusz, Michael hívójele Apolló. Dan lesz Hermész, Kevin pedig a Küklopsz. − Hackett elnevette magát a kódnevén, amit a puskáján levő távcső miatt kapott. − Igazítsuk össze az óráinkat. Nálam rögtön 19 óra 8 perc lesz. − Megvárta, míg a kijelzőn pontosan 19 óra 08 lesz, és megszólalt: − Most! − Mindenki hajszálpontosan ugyanígy állította be az óráját. Coleman ezután folytatta az eligazítást: − Az egész birtok tele van mozgásérzékelőkkel, lézercsapdákkal és lépésérzékelő lapokkal. Ide tehát semmiképp sem tudunk bejutni észrevétlenül. Ma éjjel nem akarok mást, mint hogy a két szomszédos telket felmérjük, és Arthur környezetéről pontos képet szerezzünk kívülről. Kevin, neked Dannel együtt az a feladatotok, hogy az északi telekszomszédot cserkésszétek be. Amennyire tudom, őnáluk csak a házak vannak ellátva biztonsági rendszerrel, a telkeken nincsenek érzékelők. De óvatosan ellenőrizzétek a stéget és a fölvezető lépcsőt! Ha fölértetek a sziklás rész tetejére, elsősorban az Arthur telkével határos kerítést vegyétek szemügyre. Kevin, neked az lesz a dolgod, hogy jó megfigyelőhelyet keresel magadnak a kerítés mellett sorban álló nagy tölgyfák egyikén. Ha úgy alakul, hogy valami miatt gyorsan vissza kell vonulnunk, te fogod fedezni a csapatot. − Mi a szabály a feladat végrehajtása közben? − kérdezte Hackett. − A szabály az, hogy úgy kell kijutnunk, hogy senki se vegye észre, hogy itt jártunk. − És arra az esetre, ha kijön a teraszra a szokásos szivarját elszívni, és a célkeresztem elé kerül? Coleman kissé eltűnődött, aztán így válaszolt: − Nagy a kísértés, de az a parancs, hogy Arthurra ne lőj. Nem akarok fejjel rohanni a falnak. A mai feladat az, hogy körülnézünk, és eltűnünk. − Michael, Hackett és Stroble egyszerre bólintott. − Ha valami mégis rosszul sül el, és az

egyik őr tüzet nyitna, akkor őt leszedheted. Ezenkívül mindenki tartsa távol az ujját a ravasztól… Még egy dolog. Keleti szelünk van. Ezt vegyétek figyelembe, ha kutyás őrök jelennének meg. − Erre is bólintott mindenki. − Akkor rendben. Mindenki legyen óvatos. Stroble és Hackett leültek a fedélzetre, fölcsatolták az uszonyokat, és fölvették a maszkot. Aztán szájukba vették a sznorkelt, csöndesen a vízbe csobbantak és elúsztak a hajótól. Mielőtt Michael és Coleman is követte volna őket, Coleman megkérdezte.− − Tudnak egyáltalán úszni a haditengerészeti felderítők? − Nem − válaszolta Michael nevetve. − Abban reménykedtem, hogy majd te kivontatsz valahogy a partra. − Jó. Akkor induljunk mi is. − Ők is becsusszantak a vízbe, és elindultak a part felé. Lassan hasították a vizet nagy, fekete uszonyaikkal. Más nem látszott belőlük, csak a maszkjuk fölső része, és a vízből kiálló vékony, fekete sznorkelek. Ahogy elérték Arthur déli telekszomszédjánál a móló végét, partra úsztak, levették a maszkjukat és kibújtak a hátizsákjukból. Coleman suttogva beleszólt a szája elé nyúló parányi mikrofonba: − Itt Zeusz. Kint vagyunk a parton. Vége. − Itt Küklopsz. Mi is rögtön kiérünk. Vége. Michael és Coleman ott térdeltek a víz és a sziklafal közti keskeny homokpadon. Michael hátrafeszített nyakkal nézett fölfelé a jó háromemeletes ház magasságú sziklákra. Coleman kicsit rávert a vállára, és ezt mondta: − Szedd össze a cuccodat. Én addig megnézem ezt a mólót, van-e körülötte valamilyen biztonsági berendezés. − Ezzel Coleman a szeme elé húzta az éjjellátó készüléket, és visszaereszkedett a vízbe. Anélkül, hogy az építmény elemeit megérintette volna, alatta vizsgálódott, hogy nem lát-e huzalokat vagy drótokat. Amikor a túlsó végéhez ért, beúszott a hatalmas, sárga és fehér ponyva alá, ahol egy tizenkét méter hosszú Chris-Craft gyártmányú motoros jacht horgonyzott. Mikor végzett a felderítéssel, visszaúszott a partra, és felvette a homokról a hátizsákját. Addigra Michael már betett egy tárat Coleman MP-5-ösébe is, és elhelyezte a cső végén a hangtompítót is. Amikor a kezébe adta a fegyvert, az egykori SEAL-kommandós a biztonság kedvéért ellenőrizte, hogy van-e töltény a helyén, és be van-e a fegyver biztosítva. − Emlékszel még, hogy kellett ezt csinálni? − kérdezte Michaeltől

vigyorogva. − Lassacskán majdcsak eszembe jut. − Jó. Akkor vágjunk neki. − Michael követte Colemant a lépcső felé. A lépcsőt cikk-cakkban vájták a sziklába, és úgy húszméterenként volt egy-egy forduló kis pihenővel. Három ilyen pihenőn jutottak túl, mielőtt felértek a tetejére. Coleman fölemelte ökölbe szorított kezét, jelezve Michaelnak, hogy várjon, míg körülnéz odafönt. Az utolsó előtti lépcsőfokról lekuporodva vette szemügyre a kerítést tartó cölöpök tövét, nem helyeztek-e el mozgásérzékelőt. Hogy lézercsapda nincs, azt már tudta, mert azt látni lehetett volna az éjjellátó készülékén keresztül. Ezután a hatalmas házat és közvetlen környezetét nézte meg alaposan, nem lát-e valami mozgást. Több percig is jártatta a szemét a házon és a ház környékén, aztán intett O’Rourke-nak, hogy jöhet. Fekve maradtak, és kúszva igyekeztek egy sor bokor tövében, amely a sziklapartot elválasztotta a ház előtti gyeptől. A sövény végénél egy kis térséghez értek, ahol egy kisebb, oldalfalak nélküli fedett kilátó emelkedett. A kilátó túloldalán kezdődött a három méter magas téglakerítés, amely elválasztotta Arthur birtokát a szomszédjáétól. Coleman fogta a kilátóban álló székek egyikét, és odavitte az építmény hátsó oldalához. O’Rourke-kal együtt a hátukra vetették a fegyverüket, és fölmásztak a tetőre. Ott hasra feküdtek, és így már átláttak a magas kerítésen. A kilátó nyolcszögletű, enyhén lejtős tetejéről kitűnő kilátás nyílt a ház felé. Arthumak majdnem a teljes kertjét belátták. Coleman halkan, szinte suttogva szólt a mikrofonba: − Küklopsz, itt Zeusz. Találtál már megfelelő helyet? Vége. − Válasz pozitív, Zeusz. Jó kis fészek madártávlatból, vége. − Őrszemek látszanak? Vége. − Pozitív. Egy őrszem kutyával. Két perce végigjárták a ház hátsó frontját, vége. − Vettem. Keress meg bennünket. Délre vagyunk tőled, rögtön a kerítés túloldalán, vége. – O’Rourke és Coleman vagy hatvan másodpercig feküdtek mozdulatlanul a tetőn, mire meghallották Hackett válaszát. − Megvagytok. Alig látszotok; négyszer is végig kellett néznem mindent. Maradjatok fekve. Az ég elég sötét mögöttetek, de ha

fölálltok, látszanak a körvonalaitok, vége. − Milyen magasan vagy, Küklopsz? Vége. − Jó hat méter magasan, vége. − Vettem. Jelezz, ha a kutya a kerítés alá jönne a takarásba, amit innen nem látok, vége. − Vettem, vége. − Hermész, itt Zeusz. Pozíciót kérek, vége. Stroble egy öreg tölgyfa alsó ágán állt. Megfogta a fa törzsét, és átnézett a kerítésen Arthur házának a bejáratához. − Tiszta a kilátás a bejárathoz, vége. − Mi látszik onnan? Vége. − Két őrszem a bejáratnál. Mind a kettő német juhászkutyával, vége. − Felszerelés? Vége. − Fekete ejtőernyős kezeslábas, mellény, ejtőernyős bakancsok. Egyiknél oldalfegyver… korrekció: mind a kettőnél. − Stroble az éjjellátó készülékén keresztül szemlélődött, most a távcsövét is elővette a mellénye zsebéből. Az őrök a bejárati ajtó fölötti lámpa fénykörében álltak. − Uzi géppisztoly mind a kettőnél, és úgy látom, golyóálló mellény is van rajtuk. − Kommunikációs felszerelés? − Mikrofon a válluknál… és úgy látom, rádió mind a kettőnek a hátán, bal oldalt, vége. − Egyikük azonos azzal, aki az előbb végigjárta a ház hátsó frontját? Vége. − Pozitív. Vége. Coleman az órájára pillantott. − Rendben, fiúk, akkor a szokásos. Megfigyelni minden mozgást, megjegyezni az időpontokat. Van még egy őrünk a bejárati kapunál, plusz egy a házban. Meglátjuk, mennyire profik, vége. A következő egy órában figyelték, milyen rendszerességgel járőröznek az őrök a kutyáikkal. Egyikük mindig ott maradt a bejárati kapunál, a másik elindult, és végigjárta a telket. Nem tartottak szabályos időközöket. Amelyik elindult, egyszer a házat járta körül, következő alkalommal vagy tíz percig a telket ellenőrizte a kutyájával. Közönséges megfigyelő számára szervezetlennek tűnt az egész, és az

is volt, csakhogy szándékosan. Ebben a szakmában veszélyesnek számít a kiismerhető rendszeresség. Az őrök ezek szerint jól képzett profik. Stroble közben kezdett fáradni, ezért leült a vastag ágra. Így még épphogy átlátott a kerítés fölött, de azért még jól látta a bejáratnál álló két őrt és a kutyáikat. Egyszer csak mindkét őr odahajolt a vállára erősített mikrofonhoz, és mondott valamit. Aztán mindketten fordultak egyet, és megindultak a ház két különböző sarka irányába. Alighogy Stroble fölfigyelt a váratlan mozgásra, hirtelen reflektorok gyulladtak ki, amelyek végig megvilágították az Arthur birtokának északi és déli kerítése mentén húzódó két fasor fáit. Stroble gyorsan leugrott a fáról, és amilyen hangtalanul csak tudott, elkezdett futni a víz felé. Közben beleszólt a mikrofonjába. − Szerintem megláttak, vége. A fények megjelenésére Coleman és O’Rourke azonnal hátrakúszott a kilátó tetejének árnyékban maradt oldalára, és Coleman beleszólt a mikrofonba: − Hermész, most hol vagy? Vége. − Közeledem a sziklaparthoz, vége. − Vettem, Hermész. Ha odaértél, várd meg Küklopszot, vége. Küklopsz, jelentést kérek. Nálad mi a helyzet? Vége. − Látom mindkét őrt, ahogy a víz felé haladnak a kutyákkal. Fölfelé néznek a fákra, de fegyver nincs készenlétben. Rutinellenőrzésnek látszik, vége. − Takarásod jó? Nem láttak meg? Vége. − Pozitív, vége. − Vettem. Innentől te mondod, mit látsz, mert mi lebújtunk, nem látunk, vége. − Vettem. Csak semmi mozgás, semmi zaj! A déli oldalt vizsgáló őr felétek közelít, innen jól látszik, vége. Hackett még csendesebben informálta őket: − Látom őt. Zeusz, most mind a ketten kijöttek a szikla szélére a vízig… A hozzátok közelebbi őr mond valamit a mikrofonba. Most visszaindul a ház felé − hallották, majd váratlanul kialudtak a reflektorok, és vaksötétség borult a terepre. − Mi a frász lehetett ez? − kérdezte Michael. − Fogalmam sincs − suttogta Coleman, majd beleszólt a mikrofonjába: − Mindenki marad és figyel pár percig, meglátjuk, mi

lesz! Nem beszélünk, csak ha esemény van, vége. − Ezzel Coleman és Michael visszakúszott a tető ház felőli oldalára, és a kerítésen keresztül ismét figyeltek. Még egy perc sem telt el, mikor Hackett megtörte a csendet: − Autót hallok érkezni a ház elé, vége.

32. fejezet Nance kiszállt a limuzin hátsó üléséről, és már emelte is fel mindkét kezét. Az egyik őr odalépett hozzá, és egy érzékelővel végigvizsgálta az egész testét. Mikor végzett, beszólt a vállán levő mikrofonon a házba, hogy a látogató tiszta. Nance sofőrje és testőre a kocsiban maradt, őt pedig bekísérték a házba. Mikor a dolgozószobába lépett, Arthurt szokásos pózában állva a kandalló mellett találta. Nance áthaladt a szobán, és nem messze megállt Arthurtól. A házigazda ajka a legkisebb mosolyra sem húzódott, mikor megszólalt: − Ugye nem haragszol, ha állva maradok? Ültem egész nap. − Nem, nekem így is megfelel. − Akkor jó. Mi lett hirtelen olyan rettentő fontos, hogy föltétlenül személyesen kell megbeszélnünk? − Majd eldöntőd, hogy fontos-e. Csak szeretném, ha bizonyos dolgok nem érnének váratlanul − mondta Nance egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát. − Tegnap reggel McMahon különleges ügynök az FBI-nál üzenetet kapott a terroristáktól arról, hogy nekik semmi közük Olson és Turnquist meggyilkolásához. − Nocsak − mondta Arthur csettintve egyet a szájával −, én azt hittem, a sajtóhoz fognak szaladni ezzel a sztorival, és nem az FBIhoz. − Én is azt hittem. De ezek szerint nem is izgat a dolog? Arthur legyintett egyet. − Nem, nem igazán. Hisz semmiféle szál nem vezet hozzánk. Rajtad, Garreten és rajtam kívül senki sem tudja, ki áll azok mögött a gyilkosságok mögött. Akik véghez vitték, azokat is nagyon diszkréten kértük fel a munkára. Nem volt velük személyes kapcsolatunk. Kaptak egy borítékot, melyben benne volt Olson és Turnquist neve, meg egy szintén nagyon diszkrét bank számlaszáma a Kajmán-szigeteken. Még ha el is kapja az FBI a merénylőket, képtelenek lesznek rajtuk keresztül lenyomozni bennünket. − Hacsak közülünk nem beszél valaki. Arthur szúrósan nézett Nance-re. − Azt nagyon jól tudjuk, hogy

sem én, sem te nem fogunk fecsegni az FBI-nak, úgyhogy feltételezem, Mr. Garret jár az eszedben. − Igen. Arthur mélyet sóhajtott. − Most meg mit csinált az a marha? − Képtelen leplezni az indulatait. A tegnapi elnöki megbeszélésen, amikor McMahon lejátszotta magnóról a merénylők üzenetét. Mr. Garret rettentő izgatott és ideges lett. − Nem hiszem, hogy ez gondot jelentene. Ez az alak állandóan izgatottan és idegesen viselkedik. Nance sóhajtott egyet. Jaj, de nehéz ezt az Arthurt meggyőzni bármiről is! − Mikor elindult a szalag, Garret rögtön izzadni kezdett, és egyfolytában rám bámult. A szokásosnál is sokkal, de sokkal izgatottabban és idegesebben viselkedett. Látszott rajta, hogy beijedt. − Valaki más is észrevette a viselkedését? − Igen. − Kicsoda? − Thomas Stansfield. Arthur erre már fölkapta a fejét. − Biztos vagy ebben? − Abszolút biztos. − Mit láthatott Garret viselkedéséből? − Mindent. Te ismered őt, Arthur. Profi a pasas. Semmi sem kerüli el a figyelmét. − Egész pontosan mondd el, mit látott. − Látta, hogy Garret fészkelődik a székén, hogy patakokban ömlik a víz a homlokáról, és hogy a szeme oda-vissza jár: hol rám néz, hol a telefonüzenet kezében tartott átiratára. Figyeltem Stansfieldet, ahogy Garretre bámul, aztán ahogy mi is csináltuk volna, követi Garret felém irányuló tekintetét az asztal túloldalára. Látta az egészet. Arthur sóhajtott. − Hát, jobb lett volna, ha ez nem következik be, de mégsem hiszem, hogy árthat nekünk. Mondtam az előbb neked, hogy semmiképp sem találnak hozzánk vezető nyomokat. − Egész addig, míg Garret tartani tudja a száját. − Hallgatni fog. Jól működik a túlélési ösztöne. − Tudom, és pont ettől félek. Mi van, ha Stansfield egy kicsit oszt és szoroz, s rájön, hogy más nem rendelhette el Olson fölrobbantását, mint éppen te? Tudja, hogy mennyire gyűlölted − mondta Nance, majd

várt egy kicsit, hogy Arthur összerakhassa magában a képet − Garret túlélési ösztöne ahhoz is elég erős, hogy abban a pillanatban ellenünk forduljon, ha azon az áron saját magát meg tudja menteni. Arthur először Nance-re nézett, majd a kandalló felé fordította a tekintetét. A lobogó lángokat nézve latolgatta magában, hogy akkor Garret pillanatnyilag jelent-e valami fenyegetést, vagy még mindig a hasznukra van. Elképzelte, ahogy Stansfield félrevonja Garretet, és kibillentve az egyensúlyából megmondja neki, hogy mindent tud a vele való kapcsolatáról meg arról, hogy vele együtt ő áll Olson és Turnquist meggyilkolásának hátterében. Stansfield könnyen juthat erre a következtetésre, de addig nincs semmi baj, míg Garret hallgat. Hisz olyan sokféle okból előfordul az, hogy egy profi politikust eltesznek láb alól. Ha egyikük sem beszél, nulla a valószínűsége annak, hogy bármit is rájuk tudnának bizonyítani. Ezt Nance-szel korábban már alaposan megvitatták. Úgyhogy − summázta magában Arthur − ezt mindenképpen meg kell akadályozniuk, mielőtt Stansfield akcióba léphetne. − Azt hiszem, nekünk kell először lépnünk, és meg kell magyaráznunk Garretnek, milyen következményei lesznek annak, ha beszél − mondta végül Arthur, egyik vékony ujjával végigsimítva az alsó ajkát. − Úgyhogy mondd meg Garretnek, megtettem az előkészületeket, hogy megfelelően kezelésbe vegyék, ha csak egyetlen szót is ejt bárkinek erről a dologról… Mondd meg neki, hogy ezt a parancsot akkor is végrehajtják, ha én esetleg közben meghalok. − Szerintem ez a bölcs dolog. És azt is tudom már, hogyan fogom csinálni. − Rendben. A részleteket rád bízom − mondta Arthur, majd odament a dohányzóasztalhoz, és fölvett két szivart. − Menjünk ki egy kicsit. Még valami mást is meg akarok veled beszélni. Nance engedelmesen követte mesterét a szobán keresztül, majd mindketten kiléptek a hűvös éjszakába. Michael O’Rourke és Coleman azt az őrt figyelték, aki a sziklapart szélénél nézelődött, amikor Hackett hangja megreccsent a fülhallgatóikban: − Zeusz, itt Küklopsz. Két öltönyös ember most

lépett ki a házból a teraszra. Van vétel? Vége. O’Rourke infravörös, Coleman normál állásba kapcsolta az éjjellátót. Mindketten a ház irányába néztek. Coleman rögtön meglátta őket, az ő készüléke éles zöld-fekete képpel mutatta a két alakot. O’Rourke csak a szivarok vörösen izzó csúcsát látta. Az alakok körvonalait nem tudta kivenni a sötétben. Coleman beleszólt a mikrofonba: − Veszlek, Küklopsz. Két férfi… úgy látom, az egyik a mi emberünk. A másikat nem ismerem, vége. − Coleman elhajtotta a mikrofont a szája elől, és így szólt Michaelnek − Milyen jó, hogy Augie-nak igaza lett ezzel a szivarozással kapcsolatban. O’Rourke lassan levette a készüléket a szeméről, és a ház felé nézett. Aztán állított egy kicsit a fókuszon, és ő is nagyon halkan mondta: − A jobb oldali biztosan Arthur, de nem látom, ki lehet a bal oldali alak. − Én sem tudom − felelte Coleman. − Küklopsz, nem látjuk, ki a másik ember. Ötlet? Vége. − Ismerősnek tűnik, de nem látom jól, vége. O’Rourke tovább figyelte Arthurt, ahogy mond valamit, s akkor a másik is feléjük fordította az arcát. Épp kifújta a füstöt. O’Rourke hunyorított, aztán megveregette Coleman vállát. − Azt hiszem, Mike Nance lesz a másik. − Biztos vagy benne? − Majdnem száz százalékig − mondta Michael, aztán beleszólt a mikrofonba: − Küklopsz, itt Apolló. Nem az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, Mike Nance a másik? A Küklopsz kódnevű SEAL-kommandós Arthurról a másik alakra irányította a puskája távcsövét. Nance épp akkor vette ki a szivart a szájából, így már jobban látta az arcát. − Helyes. A másik férfi Mike Nance, vége. − Vajon mi az ördögöt keres itt Mike Nance? − kérdezte O’Rourke. − Fogalmam sincs − mondta Coleman, és közben visszafelé lesett a sziklapart irányába, hogy lássa, mit csinál ott a kutyás őr. − Most már biztos vagy benne, hogy ő az? − Igen. O’Rourke tovább figyelte a teraszon álló két embert. − Augie azt mondta, hogy Stansfield parancsba adta Arthurnak, hogy szüntessen

be minden kapcsolatot az egész hírszerző szakmával. − Ezek szerint szemmel láthatóan megszegi a parancsot. − Coleman ismét a szája elé igazította a mikrofont. − Oké, mindenkinek: itt Zeusz. Figyelem! Megvárjuk, míg azok ketten befejezik a szivarjukat, akkor várhatóan bemennek, és a sziklás partnál álldogáló őr is visszamegy a házhoz. Akkor mi is befejezzük a felderítést, és irány a hajó. Addig egy moccanást sem! Nem szeretném, ha észrevennék, hogy itt voltunk. Irene Kennedynek már szinte leragadt a szeme. Az emberi szervezetnek minimum két óra alvásra minden éjszaka szüksége van. Kennedy viszont az utóbbi három éjjel összesen nem aludt két órát, és a teste már nem akart engedelmeskedni. Ott ült egy hatalmas kupac zöld személyi dossziéval körülbástyázva. Pontosabban kilencvennégy köteg irattal. Kennedy elhatározta, hogy módszeresen, sorról sorra haladva végigolvassa a dossziék összes feketével nyomtatott betűjét. Pedig a katonai személyi dossziék nem valami szórakoztató olvasmányok. Eddig ötvenkét dossziéval végzett, és rá kellett hogy jöjjön: ma éjjel nem tud végezni velük. Majdnem tizenegy óra volt, és érezte, hogy egyre kevésbé képes észrevenni az unalmas iratokban a lényeget. Végül elhatározta, hogy még két dossziét elolvas, aztán lehúzza a rolót. Még így is marad negyven dosszié holnap reggelre. Végig nagy elismeréssel állapította meg, hogy a haditengerészeti hírszerzés milyen alapos dokumentációt őriz az egykori SEALkommandósokról, a fókákról. Még a CIA is benne volt a képben. Kennedy öt olyan fókát is talált, akik most a CIA fizetési listáján szerepelnek. Persze a dossziék nem azt írták, hogy CIA-alkalmazottak, csak a munkaadó cégeiket tudta beazonosítani, mert tudta, hogy a CIA fedőcégei, vagy sok megbízást teljesítenek az ügynökségnek. Kennedy kinyitotta a következő dossziét, és jól megnézte magának Scott Coleman igazolványképét. A fotó alatt ott volt a leszerelés dátuma. Alig több mint egy évvel ezelőtt. Olvasni kezdte a paksamétát, és először nem is talált semmi rendkívülit. Egyenként mind a kilencvennégy dosszié nagyon izgalmas lehetett, de ötvenet elolvasva az adatok kezdtek összemosódni, és az emberfeletti hősök

kezdtek közönséges halandóknak látszani. Kennedy felfigyelt arra, hogy Coleman intelligenciahányadosa közel állt a zsenialitás szintjéhez. Hátralapozva a dossziéban elolvasta azoknak a titkos akcióknak a listáját, amelyekben ez a zseni részt vett. Hosszú és figyelemre méltó lista volt, amely a nyolcvanas években kezdődött, és mintegy másfél évvel ezelőtt ért véget. Az egyes akciókat csak kódnévvel említették. Kennedy titkos ügyekre vonatkozó széles betekintési joga és a terrorizmussal kapcsolatos eddigi szakértői munkája révén az akciók legalább felét még ennek ellenére is be tudta azonosítani. Mikor a legutolsó titkos akcióhoz ért, amelyben Coleman részt vett, a gyomra hirtelen összeszorult. Ez a művelet az Ellencsapás fedőnevet kapta. Az Ellencsapás pedig egy olyan akció volt, amelyről nagyon kevesen tudtak, és még kevesebben voltak azok, akik szívesen beszéltek volna róla. Az Ellencsapásban történt részvétele után a dossziéban már csak a leszerelés időpontja volt olvasható. A dátum után pedig idézőjelben ez állt: „Korai leszerelés engedélyezve”. − Ezt a bejegyzést még nem láttam más dossziéban − jegyezte meg magában Kennedy. Hirtelen kíváncsi lett, és mintha a fáradtsága is elröppent volna. A legutolsó oldalra lapozva azt látta, hogy Coleman az Adams Morgan negyedben él, és alapított egy SEAL Bontó- és Hulladékhasznosító Vállalat nevű céget. Kennedy kíváncsi lett volna arra, vajon kik dolgoznak még ennél a cégnél. A dossziét fölkapva Kennedy fölállt, és sebesen elindult a folyosón Heaney tábornok irodája felé. Egy fiatal zászlóst talált az irodában. − Bent van még a tábornok? − kérdezte tőle. − Dr. Kennedy! A tábornok úr elbúcsúzott öntől is úgy három órával ezelőtt… Bizonyára emlékszik, hogy azt mondta, reggel 6:00kor fog visszajönni. Kennedy fölszisszent. − Persze, a francba is… − Asszonyom, ha nem haragszik a megjegyzésért, úgy látom, ráférne önre is egy kis pihenő… Kennedy megrázta a fejét, és a kezében levő dossziéra nézett. Egy percig tanácstalanul álldogált ott. − Segíthetek valamiben, asszonyom? Kennedy ránézett a fiatal tisztre, és kis híján megkérdezte tőle,

milyen betekintési joggal rendelkezik. De a kora és a rangja miatt nyilvánvaló volt, hogy vele nem vitathatja meg, amiért Heaneyhez igyekezett. − Nem… de azért köszönöm a figyelmességét − mondta a csontsovány Kennedy, aztán elindult, végül mégis visszafordult egy pillanatra: − Mondja, zászlós, mennyire megszokott, hogy a különleges erőktől valaki korai leszereléssel távozzék? − Nem túlságosan szokatlan dolog. Rengeteg nálunk a bokaficam és a komolyabb térdsérülés, gyakran előfordul csigolyatörés is, meg mindenféle egyéb sérülés. Különösen a térdsérülések rehabilitációja hosszadalmas, néha egy évig is eltart. Ha egy kommandósnak még egy éve lenne hátra, és ilyen térdsérülést szenved, inkább leszereljük. Kennedy a magyarázatot elfogadva csak ennyit mondott: − Köszönöm. − Megfordult, hogy elinduljon, de ismét megállt. − És az ilyen esetben nem az kerül a dossziéjába, hogy „leszerelés egészségügyi okokból”? − De, ez a szokásos bejegyzés. Kennedy kinyitotta Coleman dossziéját, és megtalálta azt az oldalt, ahová a „korai leszerelés engedélyezve” kifejezést írták. Rámutatott az utolsó sorra, és a zászlós elé tartotta: − Ez itt más bejegyzés, mint a „leszerelés egészségügyi okokból”. − Igen. Én még nem is láttam ilyen bejegyzést. Illetve nem is így mondanám. Az újabb költségvetési megszorítások miatt a haditengerészetnél ez is előfordul, csak a Különleges Erőknél szokatlan. Kennedy azon töprengett, megkérje-e a zászlóst, hogy hívja föl neki otthon Heaneyt, de tudta, hogy a tábornoknak legalább olyan nagy szüksége van egy kis alvásra, mint neki. Inkább vár vele reggelig, így csak egy darab papírt kért az ügyeletestől, és egy rövid üzenetet írva a tábornoknak, rátűzte egy gemkapoccsal a dosszié tetejére. − Odatenné ezt a tábornok úr asztalára? − Ezután összepakolt, beletörődve abba, hogy a többi dosszié már másnapra marad. Reggel nyolcra kellett McMahon irodájában lennie egy újabb megbeszélésen. Arthur és Nance körülbelül negyven percig szivaroztak a teraszon. A kilátó tetejéről őket figyelő O’Rourke és Coleman eközben végig azon

törte a fejét, hogy vajon mi megbeszélni valója lehet a nemzetbiztonsági tanácsadónak Arthurral. Arthur és Nance végül aztán bement a házba, és néhány perccel később hallották, hogy egy autó elindul. Ezután nem sokkal a part menti sziklafalnál álló őr a kutyájával együtt visszament a házba. Coleman még egyszer alaposan végigpásztázta a birtokot, figyelmeztetve az embereit, hogy még pár percig várjanak, nehogy elmulasszanak valamit. Amikor úgy látta, hogy elég lesz, beleszólt a mikrofonba: − Rendben. Menjünk vissza a hajóhoz. Jelzést kérek, ha történik közben valami, vége. Elsőként Coleman csusszan le a tetőről a székre, majd O’Rourke is követte. Michael ezután visszatette a széket az asztal mellé, ahol találták. Hátraosontak a sövényhez, és egymásra néztek. O’Rourke az elmúlt negyven percben legalább tizedszerre ismét megjegyezte: − Istenem, mennyire szeretném tudni, miről beszélhettek! − Azt bizony én is − mondta Coleman, majd körülnézett, és beleszólt a mikrofonba: − Küklopsz és Hermész! Itt Zeusz. Hallotok? Vége. − Tisztán halljuk, vége. − Pozíciót kérek. − Indulunk vissza a vízhez, vége. Coleman átnézett a telek túlsó oldalára. − Van valami, amit még szeretnék ellenőrizni. Nem tart tovább húsz percnél. Találkozunk a hajónál, vége. − Értettük, vége. − Miről van szó? − kérdezte Michael. − Mikor ma körbejártam a kocsival, láttam, hogy pár telekkel odébb van egy jó nagy eladó ház. Teljesen le van pusztulva, mintha senki sem lakna benne. Ha már itt vagyunk, szeretnék ott körülnézni. Ne emelkedj föl, és maradjunk csöndben! − Ezzel a sövény mögött lapulva elkezdtek futni a túlsó telekhatár felé. Nem volt kerítés, csak egy fasor jelezte, hol kezdődik a szomszédos telek, de Coleman és O’Rourke óvatosan megállt. Éjjellátó készülékükkel alaposan szemügyre vették a terepet, nincsenek-e érzékelők. Nem volt semmi ilyesmi, és a hatalmas házban sem égett egyetlen lámpa sem. Egy füves térségen átkelve öreg kovácsoltvas kerítéshez értek. − Ez lesz az − mondta Coleman −, gyerünk a kerítés mellett, előbb-

utóbb keli rajta lenni egy kapunak. − Elindultak a víztől távolodva a ház felé, éjjellátóval vizsgálva maguk előtt a terepet. Alig haladtak tíz métert, amikor már találtak is egy rést a kerítésen. Két, egymás melletti kovácsoltvas kerítésrúd hiányzott, így egy kis nyílás keletkezett. Átléptek rajta, és egy keskeny, alig kitaposott ösvényt találtak, mely a fák alatt a gaz között vezetett, újabb tíz méter után egy hatalmas, futballpálya nagyságú nyílt térségre jutottak. A fű majdnem a derekukig ért. Innen már látszott a nagy, lepusztult kőépület Az ablakai mind be voltak deszkázva, és úgy tűnt, a növényzet lassan kezdi az egészet benőni. − Hát ez a hely jó régóta lakatlan − szólalt meg Coleman. − Lehetetlenség az ilyeneket eladni. Csak az adó elvisz vagy félmilliót. − Gyere utánam, úgy látom, van itt egy út, menjünk azon. − Átláboltak a füvön a fák alatt, aztán elindultak az úton. Látták, hogy a magasra nőtt sövény mögött a ház mellé egy fészert építettek, aztán folytatódott a kerti út. Hamarosan egy belső kapuhoz értek, mely mögött egy méretes épület állt − talán a kertész vagy a személyzet részére épülhetett. Ennek az ablakai is be voltak deszkázva. Hirtelen autót hallottak közeledni, és lebuktak a bokrok mögé. Egyre hangosabb lett az autó, aztán meglátták, ahogy a reflektorai belehasítanak az éjszaka sötétjébe. A magasra nőtt növényzet és sötét öltözékük miatt nem kellett félniük, hogy meglátják őket Egy Mercedes közeledett, de aztán el is tűnt a kanyarban. Coleman előjött a bokrokból, és megvizsgálta a kaput. Ugyanolyan volt, mint a nappal már látott kovácsoltvas főkapu. Középről nyílt volna kétfelé, de most le volt láncolva és lakatolva. Coleman megvizsgálta a lakatot, majd a sarokvasakat is. Aztán O’Rourke-hoz fordulva azt mondta: − Láttam, amit akartam, mehetünk. − Nem akarod elmondani, mi jár az eszedben? − Még magam sem tudom biztosan. Csak szeretem tudni, mire számíthatunk… Na, menjünk. − Ezzel Coleman vezetésével elindultak visszafelé az úton, majd a magas füvön átvágva, vissza Arthur szomszédjának telkéig. Onnan leereszkedtek a lépcsőkön az öbölhöz, aztán visszarakták a felszerelésüket a vízhatlan hátizsákokba, majd visszaúsztak a csónakhoz. Stroble és Hackett ott várta őket. Ahogy

bent voltak a hajóban, horgonyt szedtek, és elindultak az öböl vizén. A túlsó partot elérve Baltimore felé vették az irányt. Mind a négyen fönt voltak a hídon. A nagy szélvédő elég jól megvédte őket a széltől és a vízpermettől, de cudar hideg volt. Hackett elkezdte mondani, hogy szerinte nem lenne túl nehéz elintézni Arthurt. − Hihetetlen, hogy valaki, aki ennyire paranoid módon ügyel a biztonságra, képes kiállni arra a nyílt teraszra szivarozni. − Ezek mind ilyenek… mindenhol, bárhol a világon − dohogott Stroble −, mindnek megvan a gyenge pontja. Valami hülye kis szokás, melyről nem hajlandóak lemondani. − Mit gondoltok, nehéz lenne Arthurt elrabolni? − kérdezte O’Rourke. − Mindenesetre nehezebb, mint negyvenöt méterről egy golyót küldeni a fejébe − válaszolta Hackett. − Csak nem foglalkozik komolyan ezzel a lehetőséggel? − Azért jutott eszembe, mert nagyon szeretnék belekukucskálni a fejébe, és megtudni, miről beszélgettek olyan buzgón Mike Nance-szel − mondta Michael, majd Colemanre nézett, aki a vizet figyelte a kormánykerék mögül. Pontosan tudta, hogy Coleman is ugyanerre gondol. Coleman nem vette le a szemét a vízről, miközben ezt mondta: − Meg lehetne csinálni, de ahhoz ki kell nyírnunk a testőröket. − Miért? − Ezek a fickók nem közönséges őrző-védők. Ha ők vigyáznak Arthurra, nagyon jóknak kell lenniük. − Mennyire jóknak? − Annyira, hogy ha megpróbáljuk meglepni őket, egyikünk biztos ott marad. − És mi lenne, ha kábítólövedékkel tennénk őket ártalmatlanná? Coleman gondolkodott, aztán megkérdezte Hackettet: − Mi az esély, hogy kábítókkal le tudjuk szedni őket? Hackett megrázta a fejét. − Erős a szél a víz felől, és nem tudunk elég közel sem menni. Ráadásul golyóálló mellény van rajtuk, muszáj lenne a nyakukat eltalálni. Abból a távolságból, ahonnan lőhetünk, csak ötvenszázalékos az esély a pontos találatra. O’Rourke az őrök megölésén gondolkodott. Nem egy irakit ölt meg

a háború alatt, de persze ez személyesebb ügy lenne azoknál. − Miféle fickók ezek? A CIA-nak dolgoznak? − Nem. Profi zsoldosok. Olyanok, akik valószínűleg már régóta dolgoznak neki. − Coleman a hajó mindkét oldalán egyre figyelve, nem bukkan-e föl másik vízi jármű, így összegezte a dolgokat: − Michael! Arthurt csak úgy tudjuk elhozni, ha lelőjük az őreit. Vagy csak Arthurt lőjük le, de akkor sosem tudjuk meg, miben mesterkedik. Én amondó vagyok hogy raboljuk el, de ezt neked kell eldöntened.

33. fejezet Irene Kennedy úgy aludt, mint a bunda. Mikor késő éjjel hazaért a Pentagonból, még arra sem volt energiája, hogy levetkőzzön. Ruhástól ledőlt az ágyterítővel letakart ágyra, és pillanatokon belül álomba zuhant. Mély álmában hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül a hálószobában. Valaki nézi. Kinyitotta a szemét, és meglátta a betolakodót. Két apró barna szem nézett vissza rá. A szemek négyéves kisfiának, Tommynak a szemei voltak. A fiúcska ijedten nézett rá, miközben az egyik kezével erősen szorított a szájához egy üdítősdobozt. Irene pislogott egy párat, és igyekezett kidörzsölni a szeméből az álmot. Tommy elvette az üdítőt a szájától és megszólalt: − Mami, mért alszol ruhában? Irene nem válaszolt a kérdésre, hanem kinyújtotta a kezét: − Gyere, öleld meg a mamit! Tommy erre letette az éjjeliszekrényre az innivalót, és fölugrott a széles ágyra, Irene megölelte, és megpuszilta a homlokát. − Na, hogy vagy, kisfiam? − kérdezte, miközben megsimogatta a gyerek szőke haját. − Jól − mondta Tommy, aki szerette az egyszavas válaszokat. − Hogy jöttetek ki Rosensteel nénivel? − Jól. Azt mondta, hagyjalak aludni. − De itt van még? − Aha. Irene föltápászkodott. − Hány óra van? − nézett az éjjeliszekrényen álló órára, és alig tudott magába fojtani egy káromkodást a gyerek előtt. − Édesem, a mami mindjárt elkésik. Szaladj, kérd meg Rosensteel nénit, hogy csináljon nekem kávét − mondta megpaskolva a gyerek fenekét, aztán bevetette magát a fürdőszobába. Három percbe sem telt, mire lezuhanyozott és felöltözött. Nincs idő lábat borotválni, úgyhogy ma nadrágos nap lesz. Behajította a neszesszerét a

kézitáskájába, és még nedves hajjal kiszaladt a konyhába. Tommy bébiszittere odanyújtotta neki a kávét egy hatalmas, termoszosbögrében. Megköszönte, aztán fél térdre ereszkedve adott egy puszit Tommynak. − Fölhívlak majd az irodából, kicsikém! − mondta, majd fölállt, és indulás közben még visszaszólt: − Nagyon szeret a mami! − Én is szeretlek − mondta Tommy integetve, miközben Kennedy kiviharzott az ajtón. Néhány perc múlva már a belváros felé lavírozott a forgalomban. Majd fel kell hívnia az édesanyját, hogy útközben nézzen be Tommyhoz. A merényletek kezdete óta ijesztő mennyiségű munkája volt, amit sajnos megsínylett a gyerek. Legalább fél tucat közlekedési szabályt szegett meg, mire odaért a Hoover Buildinghez, de közben még egy kicsit ki is tudta magát sminkelni. Alig fél órával azután, hogy Tommy fölébresztette, már ott is volt McMahon irodájában, és ő csodálkozott a legjobban, hogy aránylag ilyen gyorsan sikerült összeszednie magát. − Jó reggelt, Skip! − Jó reggelt, Irene! Hogy van? − Egész jól. Végre sikerült egy pár órát aludnom az éjjel. − Az jó, mert rengeteg tennivaló vár ránk. Épp most fejeztem be egy megbeszélést Harvey Wilcoxszal és Madeline Nannyvel. A tizennégy gyanúsítottunkból tízet már szorosan figyelnek, és azt mondják, estére a maradék négyet is gondjaikba veszik. Hogy állnak a maga emberei? − Az is rendben van. Tegnap éjjel tíztől megkezdődött mind a negyvenöt személy videokamerás megfigyelése, és a telefonjaikra is ráálltunk − mondta Kennedy egyet kortyolva a kávéjából. McMahon toppantott egyet a lábával az íróasztal alatt, és Kennedyre nézve azt várta, hogy a doktornő mindjárt elneveti magát, és bevallja, hogy csak viccel. Dr. Kennedy azonban komoly maradt, és McMahonnak rá kellett jönnie, hogy igazat mond. McMahon erősen elgondolkodott, hogy az ördögben képes a CIA kevesebb mint harminchat óra alatt ráállni negyvenöt gyanúsítottra? Az azért valószínű, gondolta, hogy bárhogyan is csinálják, biztos nem épp az emberi jogok maradéktalan betartása lebeg a szemük előtt…

A McMahonban megbúvó nyomozó kíváncsi lett volna arra, hogyan csinálják, törvénytisztelő szövetségi ügynökként azonban azt mondta magának, jobb, ha a dolognak ez a része sötétben marad. Egy kis belső harc után mégis a nyomozó kerekedett fölül, és megkérdezte: − Irene, alig akarom elhinni, hogy elég emberük van ahhoz, hogy negyvenöt személyt éjjel-nappal megfigyelés alatt tudjanak tartani. − Nincs is. − Akkor hogy tudnak ennyi gyanúsítottat szemmel tartani? − Nem emberek kellenek hozzá, Skip. Csak technológia. − Mit ért ebben az esetben a technológián? Kennedy fanyarul mosolygott. − Szívesen elmondanám, de talán az a legjobb, ha még maga sem tudja. De higgye el, hogy képesek vagyunk rá, és azt is, hogy bármit megtudunk, azonnal átadjuk magának. McMahon hátradőlt a székében, és kelletlenül ugyan, de elfogadta Kennedy válaszát. Talán tényleg jobb, ha nem tudja. Aztán így szólt: − Elgondolkodtam az éjjel a maga SEAL-es elméletén. Minél többet rágódtam rajta, annál valószínűbbnek tartom. Ha ezeknek az egykori fókáknak tényleg annyi eszük van, mint gondoljuk, akkor feltehető, hogy megpróbáltak hamis nyomra vezetni bennünket a fekete merénylő felbukkanásával. Kennedy letette a kávéspoharát az íróasztal szélére és fölállt. − Jó, hogy említi, Skip. Föl kell hívnom Heaney tábornokot, hogy megkérdezzek tőle valamit. Megtenné, hogy tárcsázza az irodáját, és kihangosítja? − Míg McMahon tárcsázott, így folytatta: − Tegnap éjjel azokat a személyi dossziékat bogarásztam, és találtam valami szokatlan apróságot. Közben a tábornok egyik embere fölvette a telefont, és egy pillanattal később Heaney szólalt meg a vonalban: − Jó reggelt, Skip. Mit tehetek magáért? − Tábornok úr! Ki van hangosítva. Irene itt van nálam, és volna egy kérdése önhöz − mondta McMahon Kennedyre tekintve. − Jó reggelt, tábornok úr! Volt már ideje megnézni azt a dossziét, melyet tegnap éjjel hagytam az asztalán? − Igen. Azzal kezdtem ma reggel. − Ismerte Coleman parancsnokot?

− Igen. Az egyik legjobb emberünk volt. − Az összes anyag közül, amelyeket átnéztem, egyedül Colemannél szerepelt az, hogy „korai leszerelés engedélyezve”. Ez ugye szokatlan megjegyzés? A tábornok nem válaszolt azonnal. − Nem illik a szokásos gyakorlatba, de rólunk, katonákról ismeretes, hogy néha teszünk szokatlan dolgokat. − De ön természetesen tudja, hogy mi volt az oka ennek a korai leszerelésnek. A tábornok megint hallgatott. Ezúttal olyan hosszú ideig, hogy Kennedy érezte, tényleg érzékeny pontra tapintott rá. Heaney megköszörülte a torkát, és megkérdezte: − Irene, ugye hallott az úgynevezett Ellencsapás akcióról? − Igen, annak idején részt vettem az engedélyeztetéshez szükséges háttéranyag összeállításában. Ismét csend volt egy darabig. McMahonnak fogalma sem volt, miről beszélnek, de mind Heaney, mind Kennedy hanghordozásából észlelte, hogy jobb, ha nem kérdezősködik. − És megkapta az akció után készült jelentést? − Nem kaptam példányt a hivatalos jelentésből. Csak pletykákat hallottam. − Nos, Coleman volt annak a SEAL-kommandónak a parancsnoka, amelyet odaküldtünk. − És a leszerelési engedélyt körülbelül egy hónappal az akció után kapta meg? − Igen. − Idegösszeomlás? − Nem igazán… − Ő maga kérte, hogy szereljék le, vagy maguk küldték el? − Én magam sem ismerem a pontos körülményeket. DeVoe admirális, a SEAL főparancsnoka, és a haditengerészeti miniszter írták alá az engedélyt. − DeVoe admirális volt Coleman közvetlen felettese a szolgálati rend szerint? − Igen. − Gondolja, hogy utol tudná érni az admirálist, és meg tudná kérni,

hogy hívjon vissza bennünket? Szeretnék neki feltenni néhány kérdést Colemannel kapcsolatban. − Rendben. Keresem, és rögtön hívom magukat − felelte Heaney katonásan pattogós hangon. McMahon Kennedyt nézte, aki még mindig ott állt a telefon közelében. − Mi volt ez az egész? Kennedy leült egy székre, és behunyta a szemét. − Emlékszik arra Pan Am járatra, melyet a skóciai Lockerbie fölött robbantottak fel? − Persze. − Úgy tizenöt hónappal ezelőtt a Cég kiderítette, hol bujkál az a két terrorista, akik felelősek voltak azért a robbantásért. Észak-Líbiában találták meg őket, egy kis katonai kiképzőtáborban. Odaküldtünk egy csapat fókát, hogy végezzenek velük… Aztán nem tudom pontosan, mi történt… Csak annyit, hogy a csapat fele ottveszett. − Hányan? − Tíz ember. Megcsörrent a telefon, és McMahon fölkapta. − Halló. − Skip, itt Heaney tábornok. DeVoe admirális van a vonalban. McMahon megnyomta a kihangosító gombot, és visszatette a kagylót a helyére. − Jó reggelt, admirális úr! Itt McMahon különleges ügynök az FBI-tól. Itt van velem Irene Kennedy is a CIA-tól, és szeretnénk önnek néhány kérdést feltenni. Az admirális jól érzékelhetően kissé bosszankodva válaszolt: − Akkor rajta! Kennedy mindkét tenyerével McMahon asztalára támaszkodott, és közel hajolt a telefonhoz: − Admirális úr, elmondta önnek Heaney tábornok, hogy mivel kapcsolatban keressük? − Igen. − Akkor jó… Megvilágítaná nekem egy kicsit az eseményeket, amelyek odavezettek, hogy ön engedélyezte Coleman parancsnok korai leszerelését? − Mielőtt válaszolnék erre, meg kell kérdeznem, miért akarják tudni. Kennedy McMahonra nézett, mire Skip hajolt oda a telefonhoz, és így szólt: − Admirális úr! McMahon különleges ügynök vagyok. Rendkívül fontos nyomozást folytatunk.

− Coleman parancsnok gyanúsítottként szerepel? − Nem − válaszolta McMahon. − Nem, vagy csak még nem? − kérdezte az admirális. − Heaney tábornok − kérte McMahon −, segítene megmagyarázni a helyzetet az admirális úrnak? − Bob! Ez egy elég komoly ügy. Skippel és lrene-nel már öt napja csak ezen dolgozunk. Megbízhatsz bennük. DeVoe rövid gondolkodás után így szólt: − Jó, elmondom, amennyit tudok. Kennedy újrafogalmazta előbbi kérdését. − Admirális úr, Coleman parancsnok kérte a korai leszerelést, vagy pedig ön ajánlotta fel neki? − Ő maga kérte. − Miért? − El volt keseredve egy bizonyos ügy miatt. − És ez az ügy összefüggésben állt az Ellencsapás akcióval? − kérdezte Kennedy. − Ezt a témát nem áll módomban megvitatni. Ezúttal Kennedy kérte Heaney tábornok segítségét: − Tábornok úr! − Bob! Irene maga készítette az Ellencsapás akció engedélyeztetési papírjait. Magasabb betekintési joga van, mint akár neked vagy nekem. Kennedy megismételte a kérdést: − Összefüggésben állt az ügy az Ellencsapás akcióval? − Igen − felelte DeVoe. − És azért akart távozni, mert kudarcot vallott az akció? − Nem egészen. Sokkal jobban izgatta valami, ami az akció után történt… − Hogyan? Egy kis habozás után DeVoe belelendült: − Ide figyeljen! Tudom, hogy hová akar kilyukadni ezzel, és azt is tudom, milyen nyomás nehezedik magukra, hogy végre letartóztassanak valakit Úgyhogy megmondhatom kerek perec, hogy Scott Colemannek semmi köze sincs ezekhez a merényletekhez… Mint ahogy egyetlen más emberemnek sem. Mióta csak maga öt nappal ezelőtt fölbukkant a Különleges Erőknél, tudom, hogy erre megy ki a játék. Ha akarja, persze akár az összes fókámnál találni épp elég indítékot. Egyikük

sincs éppen túlságosan oda azért, ahogyan a Capitol Hillen intézik a dolgokat. A legtöbbjük nyíltan szokott beszélni azokról, akik szerintük sorozatosan elcseszik a dolgokat ebben az országban. Már bocsánat a trágár szavaimért… Ez azonban nem jelenti azt, hogy megöltek volna bárkit is. − Ezt értjük, admirális úr − mondta McMahon −, meg is beszéltük Heaney tábornokkal a kommandósok körében uralkodó politikusokkal szembeni ellenszenvet, és nagyra értékeljük a sok áldozatot, melyet az emberei Amerikáért hoztak. Ennek a nyomozásnak én vagyok a vezetője, és megnyugtatom, hogy nem fogok letartóztatni senkit sem, amíg nincs megcáfolhatatlan bizonyítékom. − McMahon különleges ügynök! Bocsássa meg, ha nyersen fogalmazok, de ne csináljon hülyét magából azzal, hogy azt hiszi, maga fogja kimondani a végső szót ebben a nyomozásban. Egy hónapot sem adok, és azok a pojácák a Capitol Hillen elkezdenek majd meghallgatásokat követelni, és akkor az összes emberemet besározzák, mintha mi csak egy csapat ámokfutó gyilkos lennénk. − Admirális úr! − felelte erre McMahon is hangosabban. − Higgye el, hogy leszarom, mit akarnak a politikusok. Csak ki akarom deríteni, mi áll a gyilkosságok hátterében. És nagyon komoly okuk van feltételezni, hogy a merénylők amerikai kommandósok voltak. Heaney tábornok úr, meg tudná erősíteni ön is ezt a véleményemet? − Igazat beszél, Bob. Kennedy csípőre tette a kezét, és ismét bekapcsolódott ő is a beszélgetésbe. − Admirális úr! Miért kérte Coleman parancsnok a korai leszerelését? − Rögzítik ezt a beszélgetést? − Nem − felelte McMahon. − Akkor megmondom, miért, de szigorúan magunk között. Ha bírósági cirkusz lesz a dologból, le fogom tagadni, hogy én valaha is ilyet mondtam. − Rendben, jegyzőkönyvön kívül, uram. McMahon Kennedyre nézett, és hangtalanul tátogva tiltakozott: nem! De Kennedy csak legyintett rá egyet. − Ugye önök tudják, hogy mi volt az Ellencsapás művelet célja? − Mindketten igent mondtak, mire DeVoe folytatta. − Beküldtünk egy

SEAL-csapatot. Coleman volt a parancsnok, ő ment be először a csapat felével. Ledobták őket körülbelül három kilométernyire a tábortól, ők megközelítették a célpontot, és elfoglalták a pozícióikat. Nekik kellett az őröket likvidálniuk, és fedezniük a csapat második felét, akiket a levegőből vetettünk be helikopterről, hogy a tábor közepét támadják. Ennek a második csoportnak kellett, lehetőleg élve, kihoznia a két terroristát. Coleman el is foglalta a helyét, és behívta a második csoportot. Jött is lassan és alacsonyan a Black Hawk helikopter. Mielőtt elérte volna a célpontot, Coleman és az emberei, ahogy terveztük, végeztek az őrszemekkel. A Black Hawk megállt a tábor fölött, ám mielőtt a fiúk le tudtak volna ereszkedni a földre, rakétameghajtású gránátok zárótüze zúdult rájuk, és a gép szétrobbant a levegőben az emberekkel együtt. Nyolc SEAL-katona és két pilóta, egy pillanat alatt… Colemant és az embereit ki tudtuk hozni, és mikor beszámoltak az akcióról, egybehangzóan azt állították, hogy a líbiaiak felkészülten várták a támadást. Minden nyugodtnak látszott, de aztán egy pillanat alatt egy tucat fejkendős alak ugrott elő rakétavetőkkel a vállukon. Coleman mindannyiunknál jobban a szívére vette a dolgot, hisz ő rendelte be a második csoportot. Önmagát okolta a társai haláláért. A vezetés nem volt meggyőződve arról, hogy tényleg árulás történt, egész addig, míg hetekkel később az FBI ki nem derítette, hogy valaki kiszivárogtatta a tervezett akciót. Rögtön elmondtam Colemannek ezt a hírt abban a hiszemben, hogy majd megkönnyebbül, hisz másé a felelősség. De nem jött be a dolog, mert mindenáron meg akarta tudni, ki fecsegett. Mondtam neki, hogy azt már én sem tudom. Néhány hét múlva Coleman megkeresett, és bejelentette, hogy le akar szerelni. Megkérdeztem, hogy miért, erre azt felelte, hogy elvesztette a hitét. Megpróbáltam lebeszélni a szándékáról, de nem hallgatott rám. Scott nagyon jó parancsnok volt. Már több mint tizenöt éve szolgált a SEAL-nél. Úgy ítéltem meg, hogy épp elég áldozatot hozott a haditengerészetért, így megadtam neki a korai leszerelési engedélyt. − Admirális úr! Ki mondta el önnek, hogy az FBI bizonyítékot talált arra, hogy kiszivárgott az akció terve? − kérdezte McMahon. − Ezt inkább nem mondanám meg.

− És azt megmondta önnek az illető, hogy ki tette? − Csak annyit mondott, hogy egy magas pozícióban levő politikus volt a felelős. − Meg is mondta önnek a nevét? − Nem. − És ön megmondta Colemannek, hogy egy politikus volt a felelős? Az admirális egy kis várakozás után kibökte: − Meg. McMahon és Kennedy egymásra nézett. Mindketten ugyanarra gondoltak. McMahon ismét a készülék felé fordult. − Hogy fogadta Coleman ezt az információt? − Mint mi mindannyian. Nagyon ki volt akadva, de uraim, biztosíthatom önöket, hogy Coleman parancsnok nem a maguk embere. Kennedy kétkedve vonta fel a szemöldökét, McMahon pedig ezt mondta: − Admirális úr! Pillanatnyilag ennyit szerettünk volna kérdezni. De meg szeretném kérni, hogy senkinek, különösen Mr. Colemannek ne említse ezt a beszélgetést. Megígérem, hogy vagy én, vagy Heaney tábornok úr folyamatosan tájékoztatni fogja önt a nyomozásnak minden olyan részletéről, amely önöket érinti. Tábornok úr! Nekünk most lesz egy megbeszélésünk Roach igazgató úrral, amely körülbelül egy óra hosszat fog tartani. Utána találkozhatnánk az irodámban hármasban Irene-nel, mondjuk tíz órakor? − Ott leszek − egyezett bele Heaney. − Akkor köszönöm, uraim − mondta McMahon, és bontotta a vonalat. Kennedyre nézett, aki még mindig ott állt, és megkérdezte: − Körülbelül hány vezető politikus tudhatott előzetesen az Ellencsapás akcióról? Kennedy vállat vont. − Amennyit azok az alakok fecsegnek, sose lehet tudni. Törvényesen csak az elnököt és a szenátus hírszerzési bizottságának egyik vezetőjét kell tájékoztatnunk az ilyen titkos akciók előtt. − Kik voltak a Hírszerzési Bizottság vezetői másfél évvel ezelőtt? − Erik Olson és Daniel Fitzgerald. − Ez nem lehet véletlen. Mind a ketten halottak − mondta McMahon, és fölvette a zakóját. − Na, menjünk, beszéljünk Briannal, és lássuk, megtudjuk-e tőle, ki lehetett az a rejtélyes politikus, akinek

eljárt a szája. − Szerintem én máris tudom, ki volt az − mondta Kennedy komor arckifejezéssel. − Na, ki? − Fitzgerald. − És miért? − Mert ő lépett ki a Hírszerzési Bizottságból körülbelül egy évvel ezelőtt azzal, hogy több energiát kíván fektetni a Költségvetési Bizottság-beli munkájába. McMahon elindult, és mutatta az utat Kennedynek. Fölmentek két emelettel feljebb, ahol Skip köszönt Roach titkárnőjének, és azt mondta, azonnal beszélni szeretne a főnökkel. A nő beszólt Roachnak, és egy perc múlva már be is engedte őket. Roach szokása szerint a nagy tárgyalóasztalnál ült maga előtt egy halom dossziéval és jelentésekkel. Fölállt, köszöntötte a látogatóit, és megkérdezte: − Hogy állnak a nyomozással? − Lehet, hogy egy kicsit megakadtunk − mondta McMahon, majd hátranézve ellenőrizte, hogy be van-e csukva az ajtó, s megkérdezte: − Mit tudsz az Ellencsapás fedőnevű titkos hadműveletről? Roachon látszott, hogy alaposan meglepődik. − Honnan hallottál te az Ellencsapásról? Hisz az hétpecsétes titok. − Kennedyhez fordulva megkérdezte: − Talán maga mondta el neki? − Nem úgy, ahogy ön képzeli. A nyomozás során botlottunk bele az Ellencsapásba. − Miképpen? − Irene egy egykori haditengerészeti SEAL-kommandós személyi anyagát nézte át, amikor előkerült a dolog. − És milyen módon került elő? Erre Kennedy lépett előbbre. − Körülbelül egy hónappal a kommandós akció után az Ellencsapásban részt vevő egyik SEALkommandós idő előtt leszerelt. Beszéltünk a közvetlen parancsnokával, és néhány érdekes összefüggésre bukkantunk. − Folytassa − biztatta Roach. − DeVoe admirális, a SEAL főparancsnoka elmondta, hogy ez a kommandós, egy bizonyos Scott Coleman parancsnok vezette azt a

SEAL-különítményt, amelyet az Ellencsapás akció végrehajtására küldtek ki. A küldetés után Coleman kijelentette, hogy szerinte a líbiaiak csapdát állítottak nekik. Saját magát okolta a veszteségekért, hisz ő küldte be az embereit abba a csapdába. Pár héttel később DeVoe admirális megtudta, hogy az FBI azonosította azt a személyt, aki kiszivárogtatta a titkos akció tervét. Az admirális elárulta Colemannek ezt az információt azzal, hogy nem tudja, ki volt pontosan a tettes, csak annyit, hogy a vezető politikusok egyike kellett hogy legyen. Nem sokkal ezután Coleman idő előtti elbocsátást kérte, és meg is kapta az engedélyt. Ez mind nem lenne különösebben izgalmas, ha nem éppen Daniel Fitzgerald szenátor lett volna az, aki fecsegett, mert így meglenne az indíték az ellene elkövetett merénylethez. Roach ugyancsak meglepve nézett Kennedyre, aztán megkérdezte: − Miből gondolja, hogy pont Fitzgerald volt az? − Ez csak egy logikus következtetés − mondta Kennedy. − Tényleg Fitzgerald volt az? − kérdezte McMahon. − Nos, igen… üljenek le, kérem! Ez sokkal bonyolultabb, mint ahogy első pillantásra látszik. − McMahon és Kennedy leültek az igazgató íróasztala előtti két székre, Roach pedig az asztal szélére ült velük szemben. − Amit most mondani fogok, nem kerülhet ki ebből a szobából… Valóban Fitzgerald szivárogtatta ki a titkos akció előkészületeit. Nem szándékosan tette, ezért nem vonták felelősségre. Mi is egész szokatlan módon jöttünk rá a dologra. A kémelhárításunk rendszeresen ellenőrzi az olyan személyek bankszámláit, akik a munkájukból kifolyólag rendszeresen kapcsolatba kerülnek titkos információk birtokában lévő kormányhivatalnokokkal vagy politikusokkal. Újságírók, ügyvédek, titkárnők, lobbisták, de pincérek vagy bármixerek is lehetnek. Tavaly az egyik ügynökünk a belváros egyik fölkapott éttermének alkalmazottait világította át. Felfedezte, hogy az egyik bárpultos hirtelen vett magának egy kétszázezer dolláros lakást Georgetownban. A fickó alig keres évente harmincezret, úgyhogy gyanússá vált a dolog. Mikor ügynökünk felhívta az ingatlanügynökséget, kiderült, hogy a mixer hatvanezer dollár előleget már ki is fizetett a lakásra. Az is kiderült, hogy a pénzt nem kaphatta a szüleitől. Először arra gondoltunk, hogy kábítószerrel üzletel, de benne volt a képben az is, hogy olyanoknak ad át

információkat, akiknek mi nagyon nem szeretnénk. Jó pár nagyágyú látogatja ezt a helyet, és tudjuk, hogy egy-két ital után a politikusaink meg az embereik gyakran a nyilvánosság elé egyáltalán nem való dolgokról kezdenek fecsegni. Ez elég okot adott a gyanúra, így elhatároztuk, hogy elkezdjük a mixert figyelni. Bepoloskáztuk a bárpultot, a lakását, és ráálltunk a telefonjára is − mondta Roach, bosszúsan rázva a fejét. − Két nappal az Ellencsapás előtt Fitzgerald munka után beugrott egy-két italra. Éppen ment az esti híradó, ahol a Lockerbie fölött felrobbantott Pan Am gép esete került szóba. A riporter azzal fejezte be a tudósítását, hogy a robbantással gyanúsított két terrorista feltételezhetően Líbiában bujkál. Fitzgerald erre jó hangosan megjegyezte: „De már nem sokáig!” A mixer megkérdezte, hogy érti ezt. „Ne mondd meg senkinek öcsi, de én tudom, hogy ez a két gazember negyvennyolc órán belül már itt fog ülni az egyik börtönünkben.” Mikor a mixer megkérdezte, ez hogy lehet, hisz Líbiában vannak, Fitzgerald azt felelte, nem mondhat többet. Akkoriban az ügyön dolgozó embereinknek nem tűnt fel ez a beszélgetés, de az Ellencsapás kudarca után a CIA felhívta a kémelhárításunk figyelmét arra, hogy az akció terve valahogy kiszivárgott a líbiaiakhoz. A listán azoknak a nevei között, akik tudtak a titkos akcióról, ott volt Fitzgerald szenátor neve is. Az ügynökeink rögtön gyanút fogtak, és egy kicsit elbeszélgettek a mixerrel. Azt mondták neki, választhat: vagy lehúz húsz évet egy szövetségi börtönben, vagy szépen elmondja, mit tud a dologról. Nem sokat kellett biztatni. Elmondta, hogy beszélt Fitzgerald megjegyzéséről egy újságírónak. Csakhogy erről a tudósítóról kiderült, hogy egy korábbi KGB-ügynök, aki most a saját szakállára éppen ilyen információkkal üzletel. A történet többi részlete már annyira titkos, hogy nektek sem mondhatok többet… A művelet jelenleg is folyamatban van. − Most megpróbálják a fickót hamis információk továbbítására használni, ugye? − kérdezte Kennedy, és várta a választ. Roach megvonta a vállát. − Stansfield igazgató mindent tud erről. Együtt csináljuk a maguk Cégével − mondta, majd leült az íróasztalához. McMahon előredőlt a székén, és megszólalt: − Én pedig ki fogok

kérdezni mindenkit, akinek köze van ehhez a dologhoz. − Nem fogsz kikérdezni senkit sem − mondta Roach. − Brian, ha ez a Coleman lesz a mi emberünk, akkor ennek az összes, Fitzgeralddal kapcsolatos információnak szerepelnie kell a vádiratában. − Jó, jó. Mindent a maga idejében! Egyelőre megtiltom, hogy Fitzgerald nevét és az Ellencsapás akció kifejezést egy mondaton belül említse bárki is. Tedd meg, amit tenned kell Coleman lenyomozása érdekében, de Fitzgeraldot hagyd ki belőle. Ezt a DeVoe admirálist a Pentagonban találom meg? − Nem, Norfolkban van a székhelye. − Rendben. Személyesen fogok beszélni vele. Tőletek pedig sürgősen kérek egy listát mindazoknak a nevével, akik tudnak arról, hogy az Ellencsapást kiszivárogtatták. Azután pedig majd Madeline Nanny fog beszélgetni veletek erről a dologról. Mike Nance elindult a sarokszobájából Stu Garret nem messze lévő irodájához. Elment Garret titkárnője mellett, és épp csak köszönt neki. Garret ajtaja nyitva volt, Nance belépett, és becsukta maga mögött az ajtót Leült az egyik karosszékbe, és keresztbe tette a lábát. − Na, hogy van ma az elnök? Garret abbahagyta, amit írt, és hátrább lökte magát a kerekes székével. Kivette a szájából a cigarettát, nagy füstpamacsot fújt a mennyezet felé, és így szólt: − Jó formában van. Épp most kaptuk meg a Time és a CNN közvélemény-kutatási adatait, melyben az áll, hogy a megkérdezettek hetven százaléka támogatja a katonaság jelenlétét Washingtonban. − Garret ezzel megint a szájába vette a cigarettát, és szívott belőle egy nagyot. − Föl van dobva. Sokkal nyugodtabbnak látszik. − Jó − mondta Nance, majd lenézett, és lepöckölt valami kis pihét a gyapjúnadrágjáról. − Na, és te hogy vagy? − Én is jól. Nem mondom, hogy nem aludtam volna szívesen egy kicsit többet, de különben egész jól. − Nyugodtabb vagy már egy kicsit a tegnapihoz képest? − Igen − mondta Garret, akit kicsit meglepett ez a kérdés.

− Tegnap este találkoztam régi barátunkkal. − És ő hogy van? − Nem valami jól. Nem tetszik neki, hogy nem tudod fékezni érzelmi megnyilvánulásaidat. Garret erre elvörösödött, elnyomta a cigarettát a hamutartóban, és megkérdezte: − Miért? − Hírét vette a múltkori megbeszélésen tanúsított furcsa viselkedésednek. − Melyik megbeszélésen? − Azon, amikor McMahon különleges ügynök lejátszotta a terrorista üzenetét tartalmazó magnószalagot. − Miért kellett elmondanod neki azt a dolgot? − Nem én mondtam el. Valaki mástól hallotta. − Kitől? − Arthumál azt sosem lehet tudni. Neki mindenfelé vannak fülei. − És mit mondott erre? − Hogy attól fél, te majd nem tudod tartani a szádat. − Kinek mondanám el? Nance széttárta a kezét, és tanácstalan arcot vágott. − Gyerünk, Mike! Nem vagyok hülye. Ha belekezdtél, mondd végig! Nekem ez az elvem. − Csakhogy neki nem. − Miért? Egy kurva lépést nem tettem, melyről azt képzelhetné, hogy bárkinek beszélek róla. Mi az ördögért beszélnék? Saját magam alatt vágnám a fát! − Jó, jó, csak úgy látszik, azt gondolja, hogy nyomás alatt esetleg másképp viselkednél. Szerinte ha valaki megszorongat, inkább beszélsz, csakhogy mentsd a saját bőrödet. − Ez nevetséges − mondta Garret, majd remegő kézzel fölkapta a Marlborós dobozt, és előhalászott belőle egy újabb szál cigarettát. − Arthur megkért, hogy adjak át neked egy üzenetet − mondta Nance, majd fölállt, és odament Garrethez az íróasztal túloldalára. Majd a füléhez hajolva belesúgta: − Arthur azt üzeni, hogy ha egy árva szót el mersz kotyogni bárkinek is, meg fog öletni téged. Garret ledobta a cigarettát, és fölpattant. − De miért? Nance a vállára tette a kezét. − Csak kezdj el szép nyugisan viselkedni, Stu, és

akkor nem kell tartanod semmitől sem.

34. fejezet Michael O’Rourke és Scott Coleman néhány perc késésben volt. A vadászháznál találkoztak, hogy véglegesítsék a rajtaütés tervét. Mivel kevés idejük volt a felkészülésre, úgy döntöttek, hogy a legegyszerűbb megoldást választják. Ha Arthur ma este is kijön a teraszra szivarozni, elkapják. Ha nem, ismét megpróbálják egy nappal később. Kizárták azt a lehetőséget, hogy akkor üssenek rajta, mikor a házban tartózkodik. A nap 5 óra 40 körül ment le, és Maryland útjait elárasztották a munkából hazafelé tartók autói. A fekete BMW jó darabig együtt haladt a forgalommal, aztán Curtis Pointnál lekanyarodott ennek a csendes lakókörzetnek a keskeny utcáira. Coleman vezette a kocsit, és a homlokán már ott volt az éjjellátó készülék. Most a szája elé húzta a mikrofont, és beleszólt: − Hermész és Küklopsz, itt Zeusz, megjöttünk, vége. − Szemét az úton tartva fülelt emberei válaszára. -. Hermész jelentkezik, vége. − Elfoglaltátok a megbeszélt pozíciót? Vége. − Pozitív. Pozíciók elfoglalva, vége. − Öt kilométernyire vagyunk. Kaput készenlétbe, és jelzem, ha a sarokra értünk. Figyeljetek az esetleges gyalogosokra! Szóljatok, ha kocsi jön a másik irányból! − Értettem, vége. Michael kinyitotta a kesztyűtartót, és levette a biztosítékdoboz fedelét. A bal kezében egy kis elemlámpát tartva megkereste a kocsi reflektoraihoz és a féklámpákhoz tartozó biztosítékokat, és készenlétben állt, hogy bármikor kihúzhassa a helyéről. Tovább hajtottak a nagy házak előtt haladó kanyargós úton. Mikor már csak hét-nyolcszáz méternyire jártak az elhagyatott háztól, Coleman ismét beleszólt a mikrofonba. − Hermész, mi most a helyzet? − Minden tiszta, vége. − Kaput kinyitni − szólt a mikrofonba Coleman, és biccentett

O’Rourke-nak. O’Rourke kihúzta a biztosítékot, mire a reflektorok és a hátsó irányjelző azonnal kialudtak. A vastag felhők miatt, és mivel errefelé nem voltak utcai lámpák sem, mindent teljes sötétség borított. Coleman a szemére húzta az éjjellátót, és lassított, míg a szeme alkalmazkodott az új helyzethez. Aztán behajtottak a nyitott kapun, és Coleman lefékezett. Jó negyven méter után elértek egy kisebb hátsó utat, és Coleman élesen bekanyarodott. A fekete kocsi szinte teljesen eltűnt az elvadult aljnövényzetben, a sűrűn nőtt bokrok és fák között. Stroble gyorsan becsukta a kaput, és a helyére rakta a láncot. Egy percig még figyelt a kapunál, és mikor megbizonyosodott, hogy senki sem közeledik az úton, elindult, hogy csatlakozzon a társaihoz. Mire a kis rejtekhelyhez ért, Coleman már meg is fordult a kocsival a magas fűben, és orral a kapu felé állt. Coleman, O’Rourke és Hackett ott állt a nyitott csomagtartónál. Hackett odaadta nekik az MP-5-ösöket, Coleman és O’Rourke pedig ellenőrizték, hogy a fegyverek tüzelésre készen állnak-e. Mikor Stroble is odaért a csoporthoz, Coleman ránézett az órájára, majd egy kis eligazítást tartott. − Mi van a hajónkkal? − Jó másfél kilométernyire a parttól elsüllyesztettük, és úszva jöttünk ide. − Rendben. Vegyünk át még egyszer mindent, aztán ki-ki foglalja el a pozícióját. Nehogy lekéssünk a pasasról. Szóljatok, ha van valami kérdés. De előbb én kérdezek. A szomszéd mólónál talált hajó? − Tankok tele, akkumulátor rendben. − Rövidre zárva tudjátok indítani? − Nem kell, uram, találtunk indítókulcsot az üléspárnák alatt. − Rendben… Na, akkor vegyük át még egyszer! − mondta Coleman, Hackettre és Stroble-ra mutatva. − Ti ketten elfoglaljátok a helyeteket a háztól északra. Kevin, te ugyanazon a fán leszel, ahol tegnap éjjel. Onnan belátod az egész hátsó frontot. Dan, te elöl leszel, mi pedig Michaellel pontosan szemben a terasszal a kerítésnek ezen az oldalán. Ha a helyünkön vagyunk, ellenőrizzük az összeköttetést. Aztán pihenj, őröket figyeljük, várunk. Mi is láttuk, de Michael dossziéjában is az áll, hogy minden este kijön szivarozni, hacsak nem esik az eső. Néha órákig is kint marad, de néha pár perc múlva

bemegy. Tehát a gyorsaság a lényeg. Ahogy jön, elkezdjük. − Coleman fölnézett a sötét égboltra. − Lehet, hogy mindjárt esik. Várunk, és majd meglátjuk. Amint kilép, megvárjuk, míg előrejön a terasz széléig, minél messzebb a háztól, aztán attól függően, hogy mit csinálnak az őrök, indulunk. − Mi van, ha nem lesz egyedül? − kérdezte Hackett. Coleman Michaelre nézett. − Azt majd akkor döntöm el. − Még az őrökkel kapcsolatban valami − folytatta Coleman. − Ha azt csinálják, amit szoktak, az egyik kint lesz a bejáratnál, a másik a kutyával járőrözik a ház mellett és itt hátul. Van egy őr kint a kapunál is, de szerintem nem fog kijönni az őrházból. És akkor maradt még egy a házban, de attól kezdve vak lesz, hogy kilőjük a kamerákat. − Föltéve, hogy minden a terv szerint halad, és Arthur kilép a házból, én megkérdezlek titeket kettőtöket megvannak-e a célpontjaitok. Kevin, tied a hátsó őr, Dan, te az elülső ajtónál álló őrt veszed célba. Ha mind a kettőtöktől megkapom a választ, hogy célkeresztben vannak, azt mondom, hogy „bingó”! Akkor lelövitek az őröket, utána a kutyákat. Ha ez megvan, Michael és én átugrunk a kerítésen itt hátul, Dan pedig elöl. Abban a pillanatban meg fog szólalni a házban a riasztó. Nem száz százalék, de gondolom, hogy a házban maradt őr fölkapcsolja a reflektorokat, mint tegnap éjjel. Nem kell törődni velük. Először ki kell lőni a kamerákat. Dan, tiétek a ház első frontján lévő kamerák, aztán foglalkozz a házhoz legközelebb eső reflektorokkal. Míg a ház egyik oldalától a másikig rohansz, lőj ki pár ablakot. Attól még több riasztó indul be, ami a benti őrnek még több munkát okoz. Coleman most Hacketthez fordult. − A hátsó telken négy nagy reflektor van. Te kilövöd ezt a négyet, aztán bennünket kezdesz fedezni. − Ismét Stroble-hoz fordulva folytatta: − Na, most jön a trükkös része a dolognak. A megszerzett dossziéban az áll, hogy Arthuron állandóan van egy nyomkövető. Túl sok minden van a fejében ahhoz, hogy a CIA megengedhetné magának, hogy nyomát veszítse. Mivel nem tudjuk, hogy a ruhájába varrták, a cipőjében van, vagy az órájában, Michaellel úgy döntöttünk, nem kockáztatunk. Meztelenre vetkőztetjük, és minden cuccát bedobáljuk egy zsákba. Dan, mire te elölről körbefutva eléred a teraszt, mi ezzel végzünk is

Michaellel. Ő odaadja neked a zsákot, te pedig ahogy csak tudod, szeded vele a lábad, le a csónakhoz, és beindítod a motorokat. − Coleman most Hackettre nézett. − Kevin, te fönt maradsz a fán, fedezel engem meg Michaelt, míg át nem jutunk Arthurral a kerítésen. Ahogy átértünk, le a fáról, és rohansz utánunk a csónakhoz. − Mi a teendő, ha a háztulajdonos meghallja a motort, és lejön a vízhez? − kérdezte Hackett. − Elkergeted egy-két riasztólövéssel. − És ha van puskája is? − Ha nem tágít, lődd térden. Ha mind a ketten a csónakban vagytok a zsákkal együtt, azonnal indulás! Nem leszünk ott, hogy fedezzünk benneteket, és nem akarom, hogy az utolsó őr esetleg lövöldözni kezdjen utánatok a sziklafalról. A parttól százméternyire induljatok egyenesen déli irányba. Lámpák leoltva, teljes gőz! Az a csónak körülbelül hetven csomóra képes. Ha a CIA ráharap a dologra, szerintem tizenöt perccel azután, hogy a riasztók megszólalnak, el tudnak indítani egy helikoptert. Kevin, ha végeztél az őrrel, nézd meg az órádat. Hetven csomóval tizenöt perc alatt eléritek Cove Pointot Tizenhét perccel azután, hogy mi átugrottunk a falon, ki kell ugranotok a hajóból! Akkor is hagyjátok el a hajót, ha még nem vagytok Cove Pointnál. Egy pillanattal sem maradhattok tovább. Tim O’Rourke ott lesz a parton, és fölvesz benneteket. Van nála rádió, és infravörös jelzőlámpa. Ha a vízben vagytok, megkéritek, hogy kapcsolja be a jelzőfényt a partról. Coleman mindenkinek egymás után a szemébe nézett, mikor befejezte. − Tudom, hogy nem vagyunk olyan jól fölkészülve, mint szeretnénk, de sürget az idő. Csak nyugodtan, és minden rendben lesz! Van kérdés? Mindenki tagadóan rázta a fejét. Akkor Coleman odament a csomagtartóhoz. Elővett négy kötéltekercset, és mindenkinek adott egyet. − Na, induljunk, és csak hidegvér! − Ezzel mindenkinek meglapogatta a vállát, és elindultak az ösvényen. Az egykori SEALparancsnok a sor végére állt, és fölvette a lépés ütemét. A négy sötét alak libasorban haladt a fekete éjszakában.

Hatemeletnyi mélységben a CIA főépülete alatt van egy helyiség, ahol sohasem alszanak. A CIA-nak ezt a Műveleti Központját úgy kell elképzelni, mint a NASA Központi Irányítótermét, ahonnan az űrhajók indítására ügyelnek. Csakhogy az itt dolgozó emberek a kémek akcióit kísérik figyelemmel. Állandó kapcsolatban vannak világszerte minden amerikai követséggel és konzulátussal. Ide fut be minden információ a terepről, és ők osztják el a Cég különböző részlegei között. Az információk, és azok titokban történő gyors, és megfelelő továbbjuttatása jelenti a Cég hatékonyságát, mely nélkül nem tudja kitűzött feladatait teljesíteni. A Műveleti Központ négy részből áll. A terem közepén, három, közel 4x4 méteres kivetítő előtti asztaloknál ülnek az Európai Részleg munkatársai. A részlegnek van egy főnöke, aki alá három operátor tartozik. Egyikükhöz Nyugat-Európa, másikukhoz Kelet-Európa, a harmadikhoz pedig a volt Szovjetunió köztársaságai tartoznak. A következő részleg Közel-Keletért és Afrikáért felelős. A harmadik részleg figyeli Ázsiát és a Csendes-óceán déli térségét, az utolsó pedig Közép-Amerikát, Dél-Amerikát és az Egyesült Államokat. A terem végében egy emelvényről két ellenőr figyeli a részlegvezetőket és az operátorokat. Mögöttük, még fentebb, egy plexiüvegből készült fal mögött ül a Műveleti Központ ügyeletes parancsnoka. A terem kényelmes, és gyenge fénnyel van megvilágítva. Minden operátor előtt három monitor és jó néhány telefonkészülék helyezkedik el. Hogy az unalmas órákban el ne tompuljon a figyelmük, az operátorokat kifejezetten arra biztatják, hogy szolgálat közben olvassanak vagy játsszanak valamilyen számítógépes játékot. Ha új üzenet érkezik, a számítógépek úgyis csipognak, és figyelmeztetik őket. A felügyelők és az ügyeletes főnök gyakran riasztja ellenőrzésképpen az operátorokat, mert a Műveleti Teremben végzett munka a Cég legunalmasabb tennivalói közé tartozik. Kivéve persze vészhelyzetben, mert olyankor aztán hirtelen nagyon is izgalmassá válik. Charlie Dobbs, a mai ügyeletes parancsnok ott ült a plexifal mögötti irodájában, és a bal kezénél levő monitort figyelte. A képernyőn sakktábla látszott. Charlie, maga is nagymesteri szintű sakkozó, egy mesterjátszma tizenhatodik lépésénél tartott, mikor a

jobb kezénél levő monitor csipogni kezdett. Rutinüzenet jött a tokiói nagykövetségről. Charlie nyugtázta, hogy időben jelentkeztek, majd megint a sakktáblára nézett, és elkezdte törni a fejét következő lépésen. Dobbs előtt összesen öt monitor volt, amelyeken bármikor ellenőrizni tudta, mit csinálnak éppen az operátorai. Automatikusan is futott az ellenőrzés, de kézzel is bármikor be tudott nézni az adatok áramlásába. Folyamatosan érkeztek a műholdas üzenetek, melyekben számkódok jelezték az üzenet fontosságát. A sima üzenetek egyessel kezdődtek, a vészjelzések kódja ötös volt. Az üzeneteket egy központi számítógép állította fontossági sorrendbe. Ötös szintű üzenetek akkor jöttek nagyobb számban, ha egy-egy térségben válság alakult ki. Mivel azonban az elmúlt néhány hétben aránylag nyugodt volt a nemzetközi színtér, Dobbs ma csendes éjszakára számított. Amikor elérték az Arthur birtokától délre eső telek aljában húzódó futballpályányi térséget, Stroble és Hackett elindultak a vízhez vezető lépcső felé. Michael és Coleman a fasortól figyelt az éjjellátó készülékekkel. Michael a házat tartotta szemmel, Coleman pedig távolodó embereit, akik hamarosan eltűntek a szeme elől. Ha leérnek, beereszkednek a vízbe, átúsznak Arthur partszakasza előtt az északi szomszéd mólójához, ahol az elkötni szándékozott gyors, papucs formájú motorcsónak áll. Coleman és Michael átfutottak az üres térségen az Arthur telkét elválasztó téglafalig. Megtalálták az előző este kiválasztott öreg tölgyfát, és csöndben fölmásztak rá. Az első vastagabb ágaknál megálltak, és az éjjellátó készülékkel szemügyre vették Arthur házát és az azt körülvevő jókora földdarabot. A fal három méter magas volt, és a fa alig kétméternyire magasodott tőle. Mivel senkit sem láttak, Coleman még három métert mászott fölfelé, majd kikapaszkodott egy olyan ágra, amelyik éppen a fal fölé nyúlt. A nála levő kötelet az ágra csomózta. Michael a fának ugyancsak a fal fölé nyúló, távolabbi ágán talált egy jó helyet. Már éppen meg akarta jegyezni Colemannek, hogy jó nehéz lesz itt kapaszkodni a fán egész éjjel, mikor egy kutyás őr jelent meg a ház oldalában. Michael és Coleman közelebb húzódtak a

fa törzséhez. A tölgyön még majdnem az összes levél rajta volt, bár már jócskán megbarnultak, és száradni kezdtek ebben az őszi időszakban. Azért elég jól elrejtették őket, hacsak egészen a fa alá nem jön az őrszem, és nem világít rájuk. Az őr egyenesen haladt a víz irányába a terasz oldalán. Coleman beleszólt a mikrofonba. − Hermész és Küklopsz, itt Zeusz, hol vagytok, vége. − Míg a válaszra várt, tovább figyelte az őr mozgását. Hackett és Stroble épp a fegyvereiket csomagolták kifelé a hátizsákból a túlsó szomszéd mólója melletti keskeny partszakaszon. Hackett válaszolt: − Most jöttünk ki a vízből, és rögtön indulunk föl a lépcsőn, vége. − Vigyázat, kutyás őr közelít a szikla széléhez. Tíz másodpercetek sincs, és odaér, siessetek, vége. − A két SEAL-kommandós erre azonnal fölkapta a hátizsákját, és rohanni kezdett fölfelé a meredek, cikkcakkos lépcsőn. A szemüket közben végig a fal tetején tartották, ahol az őrnek ki kellett bukkannia alig harmincméternyire tőlük. De még néhány másodperccel az őr előtt elérték a lépcső tetejét, és el tudtak rejtőzni. Míg Coleman az őrt figyelte, Michael a házat tartotta szemmel. Hallotta, ahogy Coleman közvetíti az őr mozgását két emberének. Néhány másodperccel azután, hogy szólt a fiúknak, az őr odaért a sziklaperemhez. Michael látta, hogy nyílik Arthur dolgozószobájának az ajtaja, és Arthur kilép a téglákkal burkolt teraszra. Michael érezte, hogy fölgyorsul a szívverése, és amilyen halkan csak tudta, beleszólt a mikrofonba: − Célpont megjelent. Ismétlem, célpont megjelent, vége. Coleman épp időben fordult vissza, hogy még ő is lássa, amint Arthur öngyújtójának narancssárga lángja ott lobog a szivar hegyénél. Hackett és Stroble megerősítést kért, és Coleman megadta nekik. − Hermész és Küklopsz, látom a célpontot. Nem tudjuk, meddig marad. Pozíciót fölvenni, szóljatok, ha indulhat a játék, vége. Hackett és Stroble a fához rohant, amelyen előző éjjel Hackett ült, és a fa tövénél Hackett megkérdezte: − Hány őr van a hátsó udvaron? Vége. − Egy őr, vége − válaszolt Coleman, majd a fatörzs mögött áthajolva odasúgta Michaelnek: − Te szemmel tartod Arthurt, én az őrt figyelem. – O’Rourke rábólintott.

Stroble és Hackett sebesen felszerelték a hangtompítókat a fegyvereik csövére, és visszavették a hátizsákokat a hátukra. Stroble a hátára lendítette az MP-5-ösét, és a hasa előtt összekulcsolt kézzel bakot tartott Hackettnek. Ő fegyverével a hátán föllépett, erre Stroble megemelte, és már fönn is volt az első ágon. Stroble egy pillanatig sem várt, hanem megfordult, és rohanni kezdett a ház első frontja felé. Mikor odaért az előző napi fához, megállt, és hallgatózott. Aztán fölkapaszkodott a fára, és keresni kezdte az őrt a bejáratnál. De hiába lesett át a kerítés fölött, nem látott senkit sem. Káromkodott egyet magában, aztán hívta Colemant. − Zeusz, itt Hermész. Gond van. Hiányzik az őr a bejárat elől, vége. − Nincs valahol az első kertben? Vége. − Negatív, vége. − Nem baj. Kötözd ki magad, és várunk, ameddig lehet, vége. − Coleman nyugodt maradt, hisz ezek az akciók sosem egészen a terv szerint alakulnak. − Uraim, nyugodtan várunk. De mindenki készenlétben van. Elkezdjük, ahogy az elülső őr megjelenik, vége. Most, hogy Hackett elfoglalta a pozícióját, Coleman is Arthurra fordíthatta a figyelmét. Úgy becsülte, körülbelül tizenkét méternyire távolodott el a háztól. Ha nem tudja másképp megakadályozni, hogy visszamenjen a házba, figyelmeztető lövéseket fog leadni a terasz kövére. Arra is gondolt, hogy lábon lövi, de félő, hogy az öreg elvérzik, mielőtt ki tudnák szedni belőle, amire szükségük van. Stroble hangja szólalt meg a fejhallgatókban: − A hiányzó őr most lépett ki a házból, vége. Coleman vett egy mély levegőt, és a komótosan szivarozó Arthurt figyelve még egyszer megkérdezte az embereit: − Egyéb meglepetés? Vége. Sorban mindenki jelezte, hogy készen áll. Coleman fölemelt hüvelykujjal jelzett Michaelnek, mire mindketten elkapták a köteleiket. − Küklopsz? Tiszta a cél? Vége. − Minden oké, vége. − Hermész, tiszta a cél ott is? Vége. − Minden oké, vége. Coleman vett még egy nagy levegőt, és beleszólt a mikrofonba: − Megbeszélt jelre akció indul, fiúk. Három… kettő… egy…

bingó! Hackett meghúzta a ravaszt, és a golyó egy pillanat alatt szétzúzta a sziklánál álló őr fejét. Egy gyors sorozattal a kutyájával is végzett. A ház elülső részénél Stroble eleresztett három csendes golyót a bejárati ajtónál álló őr fejébe. Már az első eltalálta a feje búbját, és azonnal megölte. Stroble akkor rákapaszkodott a kötelére, elrúgta magát a fától, és egy pillanat alatt földet ért a kerítés túlsó oldalán. Térdre ereszkedett, és a fegyverét előretartva a kutyát kereste. Miután egyelőre nem látta sehol sem, habozás nélkül a tető felé fordította a fegyverét, és sorban kieresztett vagy egy tucat golyót. A golyók belecsapódtak a fémdobozokba, és szikrákat hányva szétroncsolták a kamerákat. Jobbról morgást hallott, mire a hangtompító vastag csövét lefelé irányítva célba vette a kutyát. A német juhász vicsorogva és morogva rohant feléje. Stroble célba vette, és eltalálta a pofáját, mire a szegény pára holtan hemperedett a földre. Új tárat lökve a fegyverébe, Stroble fölpattant, és a többi, a ház elején lévő kamera felé rohant, de útközben még néhány golyót eresztett az ablakokba is. Coleman egy pillanattal Michael előtt ért földet, és miközben a terasz felé futott, hallotta Michael fegyverének halk pukkanásait, majd a zajt, ahogy a golyók a terasz fölötti kamerák dobozaiba csapódnak. Arthur is meghallotta a zajt, és hátrafordult, majd feléjük nézett. Coleman először azt hitte, pisztolyt akar előkapni, de aztán látta, hogy csak az órájára néz. Aztán öreges ügyetlenséggel futni kezdett a ház felé. Coleman azonnal egy sorozatot eresztett Arthur lába elé a terasz kövezetébe, amitől az rémülten megtorpant. Arthur felé rohanva Coleman kiáltozni kezdett, hogy kezeket fel, de közben a maradék kamerákat lőtte ki. Épp odaért Athurhoz, amikor kigyulladtak a reflektorok. Magasba lendítette a lábát, és hasba rúgta az öregembert, amitől Arthur a földre zuhant Coleman megpördült, és a ház esőcsatornája alá szerelt reflektorokat vette célba. Michael csatlakozott a golyózáporhoz, és néhány perc múlva megint minden teljes sötétségbe borult. Arthur a földön fekve mindkét kezét a gyomrára szorította, és levegő után kapkodott. Michael egy kloroformos tasakot kapott elő a mellénye zsebéből, föltépte, kesztyűs kezével elkapta Arthur nyakát,

és az orrához szorítva a kábító kötszercsomagot, arra kényszerítette a férfit, hogy belélegezze. Tíz másodperc sem telt el, mire a kloroformot eldobva már vetkőztetni kezdhette az öreget. Alig harminc másodperc telt el azóta, hogy átugrottak a falon. Egy pillanattal később Stroble is fölbukkant, és segített Michaelnek Arthur vetkőztetésében. Aztán ellenőrizte, minden benne van-e a zsákban, majd rohanni kezdett vele a birtok északi oldalán magasodó fal felé. Arthuron csak egy bokszeralsó maradt Michael a vállára emelte az alélt öregember sovány testét, és miközben Coleman fedezte, futni kezdett vele a déli fal felé. Mikor odaértek, Coleman fölugrott a falra, és a két kezénél fogva fölhúzta Arthurt Akkor Michael is fölmászott, leugrott a másik oldalon, Coleman pedig leengedte neki Arthur tehetetlen testét. Aztán Coleman is leugrott a falról, és mind a hárman egy pillanat alatt eltűntek az elhanyagolt szomszéd telek sötétjében. Hackett a fáról figyelte, hogy Coleman és Michael biztonságban átjutnak a falon. Mikor átértek, háromszor belőtt Arthur dolgozószobájának nyitott ajtaján, aztán villámgyorsan lecsúszott a kötélen a fáról. Macskaként ért földet, és azonnal futni kezdett a sziklapart felé. Mire a lépcsők tetejéhez ért, már hallotta, hogy odalent Stroble éppen beindítja a papucshajó motorjait. Hármasával véve a fokokat, lerohant a lépcsőn. A mólóhoz érve még gyorsabb iramban futott a csónak felé. Stroble addigra már meg is fordította a motorcsónakot, így indulásra készen már orral az öböl felé állt. Hackett nagyot ugrott a mólóról, és a motorokat borító kipárnázott fedélen landolt. A két erős motor még jobban fölberregett, amikor Stroble tövig nyomta a két fekete pedált. A papucshajó orra hirtelen kiemelkedett a vízből, ahogy a propellerek forogni kezdtek. Hackett megfordult, és fölnézett a sziklafalra, nem követte-e őket valaki. Aztán a keskeny, hosszú motorcsónak még jobban fölgyorsult, és elsüvített velük. Stroble ránézett az órájára. Mindössze egy perc és negyvenhárom másodperc telt el azóta, hogy átvetették magukat a falon.

35. fejezet Charlie Dobbs a mesterjátszma tizenhatodik lépésénél tartott, mikor a jobb kezénél levő monitor csipogni kezdett. Dobbs a második síphang hallatán a képernyő felé fordult a székével. Még három csipogás, és a következő jelzés villant fel a képernyőn: VÉSZJELZÉS: 5. FOKOZAT RIASZTÁS TÁRGYA: ŐRZÖTT SZEMÉLY VESZÉLYBEN SZEMÉLY KÓDNEVE: PRÉRIFARKAS Dobbs ránézett a kódnévre, és megpróbálta fölidézni magában, kit takarhat, de nem emlékezett rá. Ezek a személyi riasztások már kezdtek a Műveleti Központ munkatársainak az agyára menni. Egyre több hamis riasztás érkezett az utóbbi időben. Dobbs elindított egy programot, és beütötte a jelszavát, hogy megnézze, ki is ez a Prérifarkas. Egy pillanat múlva megjelent a képernyőn Arthur Higgins neve, és az is, hogy az ő esetében ez az első ilyen riasztás. Akkor nem kell nagyon komolyan venni. Talán csak véletlen az egész. Dobbs a plexifalon keresztül odanézett az Államokból bejövő üzeneteket kezelő operátorra. Közben a saját képernyőjén is megjelent a Prérifarkas lakóhelyének telefonszáma. Dobbs bepötyögött néhány karaktert a gépébe, hogy bekapcsolódjon az operátor vonalába, és hallja a telefonhívást. A rendszer jelezte, hogy a vészjelzés a vidéki lakóhelyről érkezett, de senki sem vette fel a telefont. Az operátorral együtt hallgatta az üres csöngéseket. Jó harminc másodperc is eltelt, és ettől Dobbs eléggé ideges lett. Ott volt a képernyőn, hogy Higginst testőrség őrzi éjjel-nappal. Valamelyiküknek már rég fel kellett volna vennie a telefont! Aztán hirtelen egy kétségbeesett hang szólt bele a telefonba. Stansfield igazgató az íróasztalánál ülve éppen egy jelentést olvasott

az észak-koreai politikai vezetők idegállapotáról. A merényletek miatt kialakult kapkodásban kezdett elmaradni a szokásos napi teendőivel. Pedig épp elég potenciális veszélyforrást kellett figyelni világszerte. A Cég igazgatójaként Stansfield kötelességének érezte, hogy naprakész legyen minden olyan ország vezető politikusait illetően, amelyek az Egyesült Államokkal szemben ellenséges érzelmeket táplálnak. Hisz enélkül éles helyzetben nem tudná kiszámítani, milyen viselkedés várható az ellenféltől. Megszólalt a telefonja, erre levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét, fölvette a kagylót, és beleszólt: − Halló. − Thomas, itt Charlie. Vészhelyzet van. Valaki elkapta Arthur Higginst. Stansfield azonnal fölpattant az asztaltól. − Mikor történt pontosan? − A személyi riasztója négy perce jelzett. Hívtuk a vidéki birtokát, ahonnan egy testőre megerősítette a jelzést, és elmondta, hogy megtámadták őket. − Várj, egy perc múlva lenn vagyok nálad! − mondta Stansfield, majd lecsapta a telefont, és indult is kifelé. Odaszólt a külső szobában ülő testőrének: − Gyerünk, lemegyünk! − Ezzel az igazgató már kint is termett a folyosón, lehúzta az azonosítókártyáját a lift melletti készüléken. Öt másodperc múlva jött a lift, és beszálltak. Miközben lefelé suhant velük a fülke, Stansfield alig tudta elfojtani magában a reményt, hogy hátha meg is ölték Arthurt. Két oka is volt, hogy ebben reménykedjék. Az egyik ok teljesen személyes volt. Arthur semmibe vette Stansfield figyelmeztetését, hogy szálljon ki végre a hírszerzési ügyekből, így egyre nagyobb biztonsági kockázatot jelentett; pimaszsága fájó tüske volt Stansfield körme alatt. A másik ok tisztán szakmai volt. Ha végeztek vele, nem tudják kivallatni. Hisz nem volt senki sem a Cég egykori munkatársai közül, aki több veszélyes titkot őrzött volna a fejében. Rengeteg olyan titkos akciót irányított, amelyekről az égvilágon senki sem tudott, de a hivatalos CIAhadműveleteknek is minden részletét jól ismerte. Ha élve kapták el, és kifaggatják, a CIA minden szinten kompromittálódik, és ez felmérhetetlen kárt okozhat. Ahogy a lift ajtaja kinyílt, Stansfield a Műveleti Központ ajtajához lépett, és ráhelyezte a tenyerét egy érzékelőre. Az ajtó azonnal kinyílt,

és az igazgató meglátta Charlie Dobbsot, aki izgatottan tárgyalta részlegvezetőivel a kialakult helyzetet. Stansfield odament hozzájuk: − Gyors jelentést kérek. − Itt követjük a helyzetjelzőjét − mutatott Dobbs a terem végében lévő nagy kivetítőre. A hatalmas képernyőn a Chesapeake-öbölnek és környékének nagy méretarányú térképe látszott, s rajta egy lassan haladó vörös pont. − Úgy látszik, motorcsónakra tették, és a nyílt tenger felé tartanak vele. − Mit tudunk arról, hogy pontosan mi történt? − A benti megfigyelőpultnál szolgálatot teljesítő őrrel beszéltünk. Azt mondja, Arthur kiment a házból, hogy elszívjon egy szivart, és akkor támadták meg, átmászva a birtok téglafalán. Nem tudja, hány támadó volt, mert már rögtön az elején kilőtték az összes kamerát. Két őr halott, és Arthurnak nyoma veszett. − Rendben. Eddig mit intéztetek? − Szereztünk két, gépágyúval felszerelt Cobra helikoptert Quanticóból, és kiderült, hogy egy AWAC légifelderítő gép is járőrözik éppen a terület fölött. Az AWAC visszaigazolta a mi nyomkövetőnk jelzéseit, és beazonosította egy kisebb papucshajóval, mely hatvankét csomós sebességgel halad a jelzett helyen. Szóltam a parti őrségnek is. ők azt ígérték, hogy csapdát állítanak a papucshajónak az öböl kijáratánál. − Mennyi időbe telik, míg a Cobrák odaérnek? − Ha nem változik az útirány, tíz perc múlva ott lesznek fölötte. − Mindannyian a nagy kivetítőn mozgó vörös pontot figyelték. − Mozgósítottam két kommandós osztagunkat is. Az egyik már elindult gépkocsikkal Arthur házához, hogy megkezdje a nyomozást, a másik két percen belül indul helikopterrel. Ezeket a motorcsónak után küldöm. Stansfield egyetértően bólogatott. − Rendben, Charlie, mindenképp vissza kell hoznunk a fickót. Tégy meg mindent ennek érdekében! Stroble éjjellátó készülékkel figyelt a szélvédő mögül, de még ezzel is alig látott valamit. Vastag felhők takarták a holdat meg a csillagokat, és a vízfelszín teljesen fekete volt. Igyekezett a hatvankét csomóval,

óránként közel százhúsz kilométeres sebességgel száguldó papucshajót a vízi utat jelző bóják nyugati oldala mentén tartani. A Chesapeake tele van a térképen nem jelzett homokpadokkal; nem volna valami jó ráfutni az egyikre. Hackett kibújt a kabinból, és közölte társával, hogy elhelyezte és aktiválta a robbanótölteteket. Föltolta az éjjellátót a feje búbjára, és szabad szemmel ellenőrizte az eget és a vizet maguk mögött. Már csak egypercnyi útjuk volt hátra. Hackett kidobta a hajóból a fegyvereket és minden felszerelésüket, kivéve uszonyaikat és maszkjaikat. Stroble két rövid kötéldarabbal rögzítette a kormánykereket, hogy továbbra is egyenes irányban tartsák a csónakot. Ránézett Hackettre, és hüvelykujját föltartva adott jelt neki, hogy ugorhat. Hackett föllépett a motorházfedélre, és ugrás közben összekuporodva, habozás nélkül a vízbe vetette magát a csónak faránál. Mikor Hackett eltűnt, Stroble fölkapcsolta a csónak jelzőfényeit, fölkapta uszonyait és a maszkját, és ő is a csónak tatjába rohant. Vigyázva, hogy a propellerek útjából kikerüljön, összekuporodva ő is a vízbe vetette magát. A teste pattant néhányat a vízen, sőt még meg is pördült maga körül, de aztán lesüllyedt. A víz megcsípte egy kicsit az oldalát, de más baja nem lett. Hackett fölbukkant Stroble mellett, és egy pillanatra mindketten megálltak, figyelték a robogva távolodó papucshajót. Fölvették az uszonyokat és maszkokat, és a tőlük telő legnagyobb gyorsasággal kezdtek a part felé úszni. Jó másfél kilométernyi út állt előttük. Mielőtt elhagyták volna a motorcsónakot, Hackett egy sor kisebb, időzített töltetet helyezett el a hajóban, amelyek lyukakat fognak robbantani a hajófenéken. Erőteljes karcsapásokkal úsztak, de az uszonyaik végezték a munka nagyobb részét. Hamarosan már kétszáz méternyire megközelítették a partot. Hackett most megállt, mire Stroble is abbahagyta a tempózást Búváröltözékének csuklyája alá nyúlva Hackett előhalászta a mikrofont és beleszólt: − Merkúr, itt Küklopsz. Jelentkezz. Vétel. − Küklopsz, itt Merkúr. Tiszta az adás, vége. Hackett és Stroble a vizet taposva kezdte pásztázni a sötét partszakaszt. − Jelzést kérünk, merre vagy, vége. − Hamarosan mindketten meglátták az egymást követő piros villanásokat. Hackett

rögzítette magában, hogy a háttérből kimagasló parti fák közül melyik kettő között látja őket, majd beleszólt a mikrofonba: − Megvagy. Ott leszünk egy-két perc múlva, vége. Hackett visszadugta a mikrofont a csuklya alá, és már épp elindult volna, amikor egy túlságosan is jól ismert, dübörgő zajt hallott. Stroble is meghallotta, és mindketten a lehető legjobban belemerültek a vízbe. A dübörgés erősödött, és visszhangzott a víz felszínén. Lehetetlen volt megmondani, pontosan honnan jön a zaj, de nem lehetett semmi mással összetéveszteni. Mozdulatlanul lebegtek a vízben, és csak fölfelé figyeltek. A zaj egyre erősödött, aztán váratlanul, épp a fölött a pont fölött, ahonnan Tim O’Rourke az előbb jelzett nekik, két hatalmas helikopter zúdult a víz fölé, közvetlenül a fák csúcsa fölül. Egy pillanatig mind a két volt SEAL-kommandós azt hitte, megtalálták őket, de a helikopterek megállás nélkül továbbdübörögtek. A fejük fölött elzúgva befelé tartottak az öbölbe, aztán kisvártatva dél felé kanyarodtak. Stroble és Hackett megkönnyebbülten egymásra nézett, aztán elindultak kifelé a partra. Bent a Műveleti Központban egyre nőtt a feszültség. Stansfield a nagy kivetítőn követte az üldözést. Az AWAC felderítőgép által készített képet vetítették ki a falra. Arthur jeladójának útiránya nem változott. A piros pont egyenesen dél felé tartott. A két Cobra helikopter pozícióját egy-egy zöld nyíl jelezte a képernyőn. A CIA irányítótermében állók a terem hangszórójából hallották az AWAC rádiósa és a két Cobra pilótái közti beszélgetést is. A helikopterek gyorsan közeledtek a piros pont felé. Dobbs odafordult Stansfieldhez: − Meg kell mondanom a pilótáknak, milyen eljárást kövessenek. Stansfield azonnal rávágta: − Ha a legkisebb ellenállással is találkoznak, használják a fegyvereiket a legjobb belátásuk szerint. A csónakot mindenáron meg kell állítani. Az apró robbanótöltetek sorban aktiválódtak, és egyre több lék

keletkezett a motorcsónak fenekén. Az orrnál támadt réseken keresztül víz kezdte megtölteni a kabint, a tatnál keletkezett sérülések miatt pedig a motorokra nehezedett egyre nagyobb teher. A papucshajó először lelassult, a küszködő motorok egyre jobban bőgtek, de nem tudtak elég erőt kifejteni, aztán a drága luxusjármű teljesen megállt, és néhányat billenve, lassan lemerült a sötét víz mélyére. Az AWAC fedélzetéről az operátor már azelőtt jelezte a hajó sebességének csökkenését, hogy látni lehetett volna a kivetítőn. Aztán egyfolytában közvetítette a hajó lassulását, míg egészen meg nem állt. Stansfield a körülötte állókkal együtt jól látta, hogy a helikopterek hamarosan elérik az álló motorcsónakot. A zöld háromszögek egyre jobban megközelítették az álló vörös pontot. Az AWAC irányítója közvetlenül a csónak koordinátái fölé vezérelte a két helikoptert, ám mire a zöld háromszögek fölé érték volna, meglepetésükre azt észlelték, és jelentették is a mikrofonjukba, hogy a motorcsónak nincs sehol. A fekete BMW Georgetown péntek esti zsúfolt forgalmában araszolt. Coleman vezetett, és éppen azt mesélte Michaelnek, hogy volt főnöke, DeVoe admirális telefonált neki, és elmondta, hogy az FBI fölhívta, és éppen felőle érdeklődtek. O’Rourke elgondolkozva kérdezte: − Azt is mondta, hogy miért érdeklődtek utánad? − Csak annyit, hogy arra voltak kíváncsiak, miért szereltem le idő előtt. O’Rourke kinézett az ablakon, és így szólt: − Ez azt jelenti, hogy tudnak az Ellencsapásról. Nem mondta véletlenül, ki volt az, aki hívta? − Nem, csak annyit mondott, hogy valaki az FBI-tól. Michael, ez még szerintem nem vészes. Lehet, hogy csak a korábbi fókák listáján mennek végig. − Hát, én kétlem. Az FBI olyasvalakit keres, akinek volt indítéka a gyilkosságokra, és ha rájönnek, hogy Fitzgerald szivárogtatta ki az Ellencsapás előkészületeit, nyakadra küldik az összes ügynöküket. −

O’Rourke idegesen dobolt ujjaival a műszerfalon. − Aztán ha Mark halálát is megtudják, már tényleg nagyon kíváncsiak lesznek rád. − Hadd szimatoljanak. Az égvilágon semmit sem fognak találni. Azt sem tudják bizonyítani, hogy akár csak egy morzsányi információval is rendelkeztem volna azzal kapcsolatban, hogy ki szivárogtatta ki az Ellencsapást. Hisz az egészet tőled tudtam meg, te pedig nem vagy azok közt, akik egyáltalán tudhattak róla. Michael elgondolkodott ezen. Ha nem tudnak mást, csak Fitzgerald és az Ellencsapás közötti kapcsolatot, illetve az öcséd halálát, az még nem elég a vádemeléshez. De ahhoz igen, hogy pár tucat ügynököt rád állítsanak, hogy éjjel-nappal figyeljék minden lépésedet. Szerintem egy darabig tényleg teljesen ki kellene magadat vonnod a forgalomból. Rakd le ezt a kocsit, ahogy ma este végzünk, és soha ne menj vissza ahhoz a garázshoz. Coleman beleegyezett. Pár perc múlva befordult Michael utcájába. Megálltak Michael barna homokkő háza előtt, és O’Rourke kiugrott a kocsiból. Fölpattintotta a biztonsági gombokat tartalmazó doboz fekete tetejét, beütötte a garázsajtó kódját, mire az kinyílt. Coleman befarolt a szűk garázsba. Michael utánajött, és bezárta a garázsajtót maga után. Először a vadászházba akarták vinni Arthurt, de mivel az csak körülbelül húsz kilométernyire volt a házától, mégis úgy döntöttek, jobb, ha behozzák a városba, ahol a nagy forgalomban a sok ember között jobb el tudnak bújni vele. Mielőtt kinyitották volna a csomagtartót, az arcuk elé húzták hálószerű maszkjukat. Coleman betette a kulcsot a csomagtartó zárjába, és megnyomta, mire az ajtó kinyílt, és előbukkant Arthur csontos, fehér teste. A szeme egészen üveges volt, a csuklóján és a bokáján szorosan feszült a kötél. A szájába korábban egy kék teniszlabdát gyömöszöltek. Michael most kivette a labdát, és Arthur megmozgatta az állkapcsát. Teljesen összezavarodva bámult a két sötét alakra. Michael már majdnem megsajnálta az öregembert, míg eszébe nem jutott, ki is a foglyuk. Coleman Arthur hóna alá nyúlt, Michael pedig megfogta a bokáját. Közös erővel kiemelték a csomagtartóból, és bevitték a házba. O’Rourke házának ebben a részében nem volt más, mint az egyférőhelyes garázs, a másik oldalon pedig egy raktárnak és

mosókonyhának használt másik helyiség. Bevitték Arthurt a mosókonyha sarkába, és leültették a sarokba. Coleman visszament a kocsihoz, és egy kis fekete dobozzal a kezében tért vissza. Rátette a szárítógép tetejére, és kinyitotta. Két, áttetsző folyadékkal teli fiola és több injekciós tű volt benne. Coleman kivette a sodium pentothal feliratú üvegcsét, megfordította, majd beleszúrt a gumifedélbe az egyik fecskendővel. Körülbelül félig töltötte meg a fecskendőt. Miután visszatette a fiolát a dobozba, várt, míg a fecskendőben fölszállnak a buborékok, majd a tűt fölfelé tartva, egy keveset kifecskendezett belőle. Aztán letette a szárítóra. Arthur kezdett magához térni a kloroform okozta kábulatból, és motyogott valamit, de Coleman nem törődött vele. Coleman most egy kis repülősó-rudacskát vett elő a dobozból, és félbetörte. Arthur orra alá dugta a szúrós szagú rudacskát, aki ettől hirtelen félrerántotta a fejét. Többször is megismételte, egészen addig, míg Arthur végre meg nem szólalt. − Mit akarnak tőlem… s hol vagyok? Coleman nem válaszolt neki, hanem kezébe vette a fecskendőt a szárítóról. Arthur ránézett a tűre, és rájött, mi következik. − Mielőtt azt használná, beszélgessünk egy kicsit! Coleman szó nélkül letérdelt, és megragadta Arthur karját. Arthur szeme rémülten ugrált a maszkos férfi arcáról a tűig, majd megint vissza. − Nézzék, én nem tudom, ki fizeti magukat, de szívesen megduplázom, amit tőle kapnak. Coleman közben talált egy megfelelő vénát Arthur vékony, száraz bőre alatt. Beleszúrta az injekciós tűt, és megnyomta a fecskendő dugattyúját. Arthur rémült arccal bámulta, mit tesznek vele. − Maguknak elment az eszük. Az embereim már keresnek, és meg fognak találni… És megtalálnak titeket is, gazemberek! Arthur még kiabált, de Coleman szó nélkül kijött a mosókonyhából, és becsukta maga mögött az ajtót. Michael éppen lefelé jött a lépcsőn egy magnóval, videokamerával és apró hangszórókkal. Átadta a dolgokat Colemannek, és átment a garázsba a zavaróval felszerelt mobiltelefonért. Mikor visszaért, megkérdezte Colemantől, mennyi

idő alatt várható a szérum hatása. Coleman azt felelte, hogy még vagy öt percet kell várniuk. Ezután mind a ketten visszamentek a mosókonyhába. Amint kinyitották az ajtót, Arthur kétségbeesett könyörgésbe fogott, de a hangja egyre jobban halkult. Michael és Coleman a felszerelést készítették elő, és nem szóltak hozzá. O’Rourke csatlakoztatta a két hangszórót a mobilkészülékhez. Közben Coleman fölállította a videokamerát egy háromlábú állványra. Gyorsan ellenőrizték, hogy minden készülék jól működik-e. Michael intett Colemannek, és mindketten kiléptek az előtérbe, majd becsukták maguk mögött az ajtót. − Ide figyelj, én fogok kérdezni. Ha te is akarsz kérdezni valamit, kapcsold ki előbb a magnót és a videokamerát. Ha kész vagyunk a szalaggal, és elküldjük, a CIA és az FBI minden háttérzajt aprólékosan ki fog elemezni − mondta Michael. − Rendben. − Van arra bármi esély, hogy ha a szer benne van, mégis tudjon hazudni? − Semmi esélye. Kipróbáltuk már többször terepen. Nincs ember, aki védekezni tudna ellene. Michael bólintott, aztán visszamentek a mosókonyhába. Arthur a sarokban ült, és a mennyezeten világító lámpába bámult. Coleman odament hozzá, megfogta az állát, belenézett alaposan kitágult szemébe, és azt mondta Michaelnek, hogy kezdheti. Aztán bekapcsolta a kamerát, Michael pedig elindította a magnót. A hangtorzítóba beszélve Michael föltette az első kérdést: − Hogy hívják? Stansfield igazgató továbbra is a Műveleti Központ nagy kivetítőjét figyelte, melyen az egyik számláló azt mutatta, mennyi idő telt el azóta, hogy Arthur riasztója megszólalt. Lassan a negyvenedik perchez ért, és ez nem volt valami jó jel. Minden eltelt perccel romlottak az esélyeik. Még folyamatosan kapták a jelzéseket Arthur nyomkövetőjétől, de a Cobra helikopterek nem találtak semmit sem. A haditengerészet békaemberei már elindultak Norfolkból, hogy megnézzék, mi van a víz alatt. Először azt gondolták, Arthur elrablói bedobták a készüléket a vízbe, aztán az AWAC-ról jelezték, hogy

eltűnt a jel. Közben a másik kommandós csapat megérkezett Arthur birtokára, és elkezdték fölmérni a helyzetet. Csak egy dolog volt már biztos: Arthur nincs sehol sem. Stansfield figyelte a Műveleti Központban dolgozó embereket, miközben azok sorban riasztották a parti őrséget, a helyi rendőri erőket, a közeli repülőtereket és vámellenőröket, hogy figyeljenek minden gyanús fejleményt. Biztonsági okokból egyiküknek sem mondták meg a riasztás valódi okát, csak annyit közültek velük, hogy egy szökevényt keresnek. A CIA nem akarta, hogy a sajtó fölkapja az eseményt. Stansfield tudta, hogyha még el akarják kapni Arthurt, ahhoz óriási szerencse kell, a szerencséhez meg az, hogy igyekezzenek. Minden eltelt perccel csökkent az esélyük. Stansfieldnek viszont közben volt még egy kötelezettsége. Az egyik, lehallgatás ellen védett telefonon tárcsázta a Fehér Ház nemzetbiztonsági ügyeletesét. − Nemzetbiztonság. Maxwell őrnagy beszél. Kérem, azonosítsa magát. − Stansfield igazgató a CIA-tól. Ott tartózkodik az elnök úr a Fehér Házban? − Igen, uram. − Riasszák a Nemzetbiztonsági Tanács tagjait. Vészhelyzet alakult ki. Mondja meg az elnöknek, hogy tizenöt percen belül ott vagyok − Értettem, uram. Stansfield letette a kagylót, és szólt a testőrének, hogy álljon készenlétben a helikoptere. Ezután Dobbshoz fordult: − Charlie, remélem, hogy megtaláljuk Higginst, de a legrosszabbra is fel kell készülnünk. Haladéktalanul kérek kárbecslési összefoglalót. Legyen benne, mely folyamatban levő műveletek kerülhetnek veszélybe, és hány ügynökünk lepleződhet le azzal, ha Arthurt vallatóra fogják. − Értesítsem tengerentúli barátainkat is? − Még nem kell mondani semmit a követségeknek. Azzal még várhatunk egy jó órát. − A briteket sem? Arthur sok közös ügyletben benne volt. Stansfield erre még nem is gondolt. A szövetségesek rettentő idegesek lesznek. − Azzal is várjunk még egy órát. Úgyis személyesen kell felhívnom a partnereket. Hívj azonnal, ha valami új fejlemény

adódik! Arthur válaszolt élete utolsó kérdésére. Michael teljesen elképedve nézett Colemanre, és leállította a magnót. Aztán fölállt, és az ajtóra mutatott. Colemannel együtt kimentek a folyosóra, levették arcukról a maszkokat, és szótlan döbbenettel néztek egymásra. Először Michael szólalt meg, összeszorított fogai közt préselve ki a szavakat: − Hát ez hihetetlen! − Több, mint hihetetlen. Ebbe az egész kormány könnyen belebukhat. Tudod, mi történik, ha odaadjuk a sajtónak ezt a szalagot? − Igen. Amerikát a nemzetközi közösség legnagyobb csirkefogójának fogják nevezni − mondta O’Rourke. − Ettől darabokra eshet szét ez az egész ország. Ha a Watergateügytől az elnöki tekintély beszennyeződött, ettől aztán tényleg befellegzik az elnöknek. − Coleman a mosókonyhára mutatott. − Akarsz még valamit kérdezni? O’Rourke egy pillanatig elgondolkodott, aztán azt felelte: − Nem. Megtudtuk, amit akartunk. − Az órájára nézve így szólt: − Minél hamarabb megszabadulunk tőle, annál jobb. − Rendben. Csinálj egy másolatot a szalagról. Arthurt meg csak bízd rám. Visszamentek a foglyukhoz. Michael kivette a szalagot a magnóból, és fölment a lépcsőn. Coleman elvette az üres fecskendőt a szárítógép tetejéről, végig kihúzta a dugattyút, így a fecskendő megtelt levegővel. Lehajolt, belenézett Arthur üveges szemébe, majd szinte kifejezhetetlen megvetéssel az arcán, beleszúrt a tűvel Arthur karjába. Megnyomta a fecskendőt, amitől egy pillanat alatt ezernyi halálos légbuborék került be Arthur vérkeringésébe. Colemannek semmi kedve sem volt végignézni Higgins haláltusáját, úgyhogy otthagyta áldozatát a földön, és átment a garázsba, hogy keressen valamit, amibe majd becsomagolhatják a tetemet. Michael néhány perc múlva szintén lejött, és segített Colemannek zöld szemeteszsákokba bugyolálni Arthur testét. Visszatették Arthurt a BMW csomagtartójába, és néhány pokrócot dobtak a holttestre. Coleman O’Rourke-ra nézve megkérdezte: − És mi a szándékod a

szalagokkal? − Még nem tudom. − Azon töröd a fejed, hogy odaadod őket a médiának? − Nem vagyok biztos, hogy az jó ötlet lenne. − Szerintem sem. Száz évvel visszavetné az országot. − Egyetértek. − Nos, bárhogy is döntesz, azt már nélkülem kell végigcsinálnod. Azt hiszem, mi most egy jó darabig nemigen fogjuk látni egymást. Ha igazad van abban, amit az FBI-jal kapcsolatban mondtál, akkor jobb, ha teljesen eltűnök a színről. − Közben gondolkoztam ezen is. A szalag ebben még jól jöhet nekünk. − Hogyan? − kérdezte Coleman. Michael meglengette a szalagot Coleman orra előtt. − Ez a kis vallomás képes az egész kormányt megbuktatni, ha nyilvánosságra kerül. És akár benne volt közvetlenül Stevens, akár nem, ő is bajba kerül. Az elnök úr szinte mindent hajlandó lesz megtenni azért, hogy maradjon titokban, nem is beszélve a CIA-ról, akiknek a legtöbb a vesztenivalójuk. Ha a média tudomást szerez róla, az egész boltjukat egy héten belül bezárják, ők is mindent meg fognak tenni azért, hogy ne kerüljön a sajtóhoz ez a felvétel. − Persze, mindent, például azt is, hogy golyót röpítenek a fejünkbe. − Nem fognak, ha ügyesen csináljuk. Beszéljük meg a dolgot a kocsiban. − Csak nem akarsz velem jönni eltakarítani a holttestet? − kérdezte Coleman csodálkozva. − Dehogynem! És tudok is hozzá egy tökéletes helyet.

36. fejezet Stansfield igazgató helikoptere a Potomac fölött repült, és reflektorának fényköre csillogott a folyó sötét vizén. Aztán kelet felé fordult, elszállt a Lincoln-emlékmű, majd tovább a széles Mail fölött. A Fehér Ház közelében villódzó jelzőfény mutatta a pontos helyet a South Lawn közepén, ahol majd le tud szállni. A kis helikopter hamarosan le is ereszkedett, Stansfield kinyitotta az ajtaját, és kiszállt, majd a még forgó lapátok alatt összegörnyedve távolodott a helikoptertől. Két titkos ügynök jött eléje, és a Rózsakerten át a Fehér Ház nyugati szárnyához kísérték, ahol már Stu Garret egyik munkatársa várta őket. Stansfield a jól ismert lépcső felé indult, amelyik a Helyzetelemző Teremhez vezetett lefelé, de az irodavezető embere megállította: − Elnézést, uram, de nekem azt mondták, hogy az Ovális Irodába kísérjem önt. Stansfield csodálkozva kérdezte: − Miért? − Nem tudom, uram. De így szólt az utasítás. Kísérjem önt az Ovális Irodába. Stansfield így hát követte az embert az egyelőre üres elnöki irodába. A kísérő eltűnt, ő pedig feszengve álldogált az Ovális Iroda közepén. Teltek a percek, neki meg egyre emelkedett a vérnyomása. Odafordult az ajtóban posztoló titkos ügynökhöz, és megkérdezte: − Hol van az elnök? − Épp egy hivatalos vacsorát ad, uram. Stansfield először a padlóra bámult, majd megint az ügynökre emelte a tekintetét. Azt hitte, hogy időtlen idők óta először most tényleg ki fog jönni a sodrából. Kezdett elege lenni abból, hogy az egész Stevens-kormányból ennyire hiányzik minden szakértelem. Elnyomva magában a kitörni készülő káromkodást, az elnök íróasztalához ment, és fölvette a telefont. Az azonnal bejelentkező központosnak azt mondta, adja neki a nemzetbiztonsági ügyeletet. Néhány másodperc múlva kattant a vonal, és beleszólt egy hang a

telefonba: − Nemzetbiztonság. Maxwell őrnagy beszél. Kérem, azonosítsa magát. − Stansfield CIA-igazgató. Értesítették a Nemzetbiztonsági Bizottság tagjait, hogy a vészhelyzetre való tekintettel rendkívüli ülést fogunk tartani? − Nem, uram. − Miért? − Azt mondták, várjak ezzel, míg ön megérkezik, uram. − Ki mondta ezt magának? − Garret elnöki irodavezető úr, uram. Stansfield nem kezdett el kiabálni, de metsző hangon folytatta. − Őrnagy, maga szerint Garret irodavezető úr azok közé tartozik, akik nemzetbiztonsági ügyekben kiadhatnak parancsokat? − Nem, uram. − Nagyon figyeljen rám. Négyes fokozatú nemzetbiztonsági vészhelyzet alakult ki. Megparancsolom, hogy azonnal adjon ki riasztást! Tíz percen belül legyen itt a Nemzetbiztonsági Ügynökség vezetője, a védelmi- és a külügyminiszter, valamint az Egyesített Vezérkar elnöke. Megértette a parancsot? − Megértettem, uram. Stansfield letette a kagylót, majd rögtön utána tárcsázta a CIA Műveleti Központjának számát. Charlie Dobbs vette föl, akitől Stansfield jelentést kért a legújabb helyzetről. − A búvárok egy elsüllyesztett motorcsónakot találtak azon a helyen, ahonnan utoljára jelzett a nyomkövetője. A csónakban ott volt egy zsákban Arthur összes ruhája és az órája is… Úgy néz ki, figyelemelterelés volt. − Egyéb? − kérdezte Stansfield, miközben látta, hogy Garret robog be a szobába. Meg sem várva, hogy Dobbs válaszoljon, beleszólt a telefonba: − Most mennem kell, Charlie. Majd visszahívlak. − Letette a kagylót, és a fekete szmokingban közeledő Garretet figyelte. Garret kivette a szájából a cigarettát, és megszólalt. − Ez most nem valami jókor jött. Az elnöknek két hét óta először volna alkalma egy kicsit lazítani. − Hol van Mike Nance? − Otthon. Mi az, ami annyira halaszthatatlan?

Stansfield alig tudta türtőztetni magát, annyira dühös volt Garretre, de az ügy veszélyességére való tekintettel kimérten válaszolt − Elraboltak egy magas beosztású CIA-hivatalnokot. − Milyen magas beosztásút? − kérdezte Garret egykedvűen fújva ki a füstöt. − Meg fogom mondani, amint lehozod az elnököt a Helyzetelemző Terembe, ahol már rég ott kellene lennie − válaszolta Stansfield, akinek a hangján már érződni kezdett, mennyire ingerült. − No! No, Tom! Nem kell izgulni annyira! Csak nem képzeled, hogy mindenki mindent félbeszakít abban a pillanatban, ha kedved támad idelátogatni? Stansfield dühösen megrázta a fejét, és elindult az ajtó felé. − Ez most nem játék, Mr. Garret! Elvárom, hogy az elnök azonnal jöjjön a Helyzetelemző Terembe! Coleman ismét a BMW kormányánál ült, és rettentően kíváncsi volt, miféle helyet eszelt ki Michael Arthur tetemének az elrejtéséhez. Coleman eredetileg úgy tervezte, hogy majd kiviszik a holttestet a nyílt tengerre. Úgy érezte, hogy ma este már épp eleget kísértették a sorsot, és nem tartotta Michael ötletét veszélytelen dolognak. Michael ugyanis olyan helyen akarta hagyni a holttestet, ahol hamarosan megtalálják, és ahol megtalálják vele együtt az üzenetüket is. Michael házától mintegy tíz percet autózva érték el a Burning Tree Country Club nevű golfpályát, és a körülötte álló luxusvillák környékét. Coleman már harmadszor figyelmeztette a barátját: − Ugye tudod, Michael, hogy Garret házát figyeli a Titkosszolgálat? − Tudom. Nem is a főkapunál akarom hagyni a holttestet. A villa saroktelken áll. Otthagyjuk majd közel a kapuhoz, de úgy, hogy azért a kaputól ne lássák. Menjünk csak, és haladjunk el a ház előtt, nézzük meg, milyen a biztonsági védelem! − Te már voltál abban a villában korábban? − Igen. Régebben Muetzl szenátor lakott itt. Aztán mikor vesztett a legutolsó választásokon, akkor vette meg Garret a házat. − Michael Colemanre nézett, és így folytatta: − Rá akarok ijeszteni a rohadtakra, hogy a médiához fordulunk Arthur vallomásával. És ha végül tényleg nyilvánosságra hozzuk az anyagot, akkor mindenki érteni fogja, miért

Garret házánál találták meg Arthur holttestét. Nem is beszélve arról, hogy megrémül majd a dologtól Garret is, meg Nance is! − Ebben igazad van. Nemsokára odaértek a luxusnegyedhez, és Michael odairányította Colemant Garret házához. Hatalmas, Tudor-stílusú épület volt, mely minden oldalról kovácsoltvas kerítéssel vette körül a telket. Lassan elhajtottak a főbejárat előtt, ahol az utat elzárta egy keresztben álló Ford szedán. Két ember ült a kocsiban, és volt egy kamera is a kapu fölött. Coleman balra kanyarodott a telek végénél, és befordult a mellékutcába. A teleknek ezen az oldalán a kerítés mellett végig sűrű bokrok és fák álltak. − Na, mit gondolsz? − kérdezte Michael. − Meg lehet csinálni − mondta Coleman, majd hirtelen visszafordult, és megállt Garret házának kerítése tövében. Lekapcsolta a fényeket, és végignézett a fákkal végig beültetett mellékutcán. Michael fölvette vékony bőrkesztyűjét, és így szólt. − Én kész vagyok, ha te is. Coleman levette a lábát a fékről, és a kocsi lassan gurulni kezdett. Mikor elérték a telek végét, Michael kihúzta az egyik biztosítékot, hogy se a belső világítás, se a féklámpa ne tudjon meggyulladni. Coleman szólt Michaelnek, hogy oldja ki a csomagtartó zárját. Ez is megtörtént. A kocsi továbbra is lassan gurult előre, Michael kiugrott belőle, és kinyitotta a csomagtartó ajtaját. Félrelökte a pokrócokat, és kiemelte a holttestet a csomagtartóból. A kerítés alig ötméternyire volt a járdaszegélytől. Michael futva tette meg a rövid távolságot, ott földre eresztette a testet, és háttal nekidöntötte a kovácsoltvas kerítésnek. Gyorsan lerántotta a tetem fejéről a zöld műanyag zsákot, a földre hajította, majd visszaugrott a kocsiba. Coleman ismét kanyarodott egyet az utcában, majd elviharzottak. Michael fölvette a hátsó ülésről a zavaróval ellátott mobiltelefont, és beütötte az NBC-televíziótársaság helyi stúdiójának számát. Néhány csörgés után valaki felvette, és ennyit mondott: − Híradó, szerkesztőség. − Figyeljen rám nagyon! − kezdte Michael lassan és tagoltan. − Ez nem beugratás. Egy holttest található Stu Garret háza mellett. Az

ember neve Arthur Higgins. Higgins korábban a CIA egyik vezető embere volt. Megtalálják a testét a kerítésnek támasztva Garret villájának északi oldalánál. A cím: Burning Tree Lane 469. − Ki beszél ott? − kérdezte egy rámenős hang. − És honnan tudjuk, hogy nem beugratás? − Sehonnan, de szerintem jobb, ha máris indítja az egyik kocsijukat, mert rögtön hívom a két másik tévécsatornát is. − Ezzel Michael már be is nyomta a beszélgetés végét jelző gombot, és rögtön tárcsázni kezdte a következő számot. A két következő hívás is körülbelül ugyanígy zajlott. Gondolkozóba esett, de egyre biztosabb lett abban, hogy egyik csatorna hírszerkesztője sem lesz képes ellenállni a csábító lehetőségnek. Halott CIA-st találni az elnök irodavezetőjének házánál szaftos hírt jelenthet. A dologban csak annyi rizikó maradt, hogy lehetőleg azelőtt érjenek oda a tévéstábok, mielőtt a titkosszolgálat Garret házát őrző emberei fölfedeznék a holttestet. Ahogy Georgetown felé közeledtek, Michael megszólalt: − Kezd a helyzet egyre kockázatosabb lenni. Lehet, hogy most egy ideig még beszélni sem tudunk majd egymással. Ha az FBI rád állna, hívd a csipogómat, és üsd be a 9-est hétszer. − Tudod már, mit fogsz kezdeni a szalaggal? − Még nem. De majd kitalálok valamit. Most állj meg itt, öregem. Coleman megállt a járda mellett. Michael megrázta Coleman kezét, és így búcsúzott tőle: − Akkor most rejtőzködj el, míg le nem csendesedik a helyzet. − Ezzel Michael becsapta a kocsi ajtaját, Coleman pedig elrobogott. A honvédelmi miniszter és a külügyminiszter is jelen volt az elnöki díszvacsorán. Hogy ne okozzanak nagy feltűnést, kis szünetekkel, sorban hagyták ott a társaságot; utoljára az elnök távozott. Mikor Stevens leért a Helyzetelemző Terembe, Stansfield igazgató még telefonált, a két miniszter pedig oldalt beszélgetett Garrettel. Az elnök odament az irodavezetőjéhez, és megkérdezte: − Stu, miért kellett bennünket összehívni? − Mert Stansfield szerint elraboltak egy magas rangú CIA-

hivatalnokot. − Mennyire magas rangút? − Nem tudom, még nem mondta meg nekünk. Azt mondta, megvár vele téged. Garret fejében föl sem merült, hogy az elrabolt CIA-hivatalnok esetleg Arthur lehetne. Arthur végül is már nyugalomba vonult, és itt élt az Államokban. Garret meg volt győződve arról, hogy valahol külföldön raboltak el egy magas rangú CIA-st. Stansfield végre letette a telefont, és odament a csoporthoz. − Jó estét, elnök úr! Sajnálom, hogy meg kellett zavarnom az összejövetelét, de egy igen komoly esemény történt. − Micsoda? − A Cég korábbi, piszkos ügyekért felelős igazgatóját, Arthur Higginst ma este 7 óra 6 perckor elrabolták marylandi otthonából. Garret kakaskodó viselkedése egy pillanat alatt megváltozott. Leesett az álla, és hirtelen elsápadt. Stansfield észrevette az irodavezető színeváltozását, és rajta tartotta a szemét, miközben folytatta az eset ismertetését: − Egyelőre nem tudjuk, ki rabolta el, és hogy milyen célból, de ha nem sikerül mielőbb megtalálnunk, fel kell készülnünk a legrosszabbra is. Higgins tömérdek, rendkívül érzékeny információ birtokában van, és ha vallatni kezdik, az világméretekben megrendítheti egész hírszerző apparátusunkat. − Garret elképedése annyira szembeötlő volt, hogy Stansfield megállt egy pillanatra, és megjegyezte: − Mr. Garret, nem tudtam, hogy maga ilyen jól ismerte Arthurt. Garret csak annyit tudott hebegni erre: − Én… én tulajdonképpen nem… de hallottam már róla egyszer-kétszer. Stansfield karba tette a kezét. Azt tudta, hogy Mike Nance és Arthur között volt szakmai kapcsolat, de nem akarta komolyan elhinni, hogy Nance beszélt volna Arthurról Garretnek. − És miket hallott róla? − Semmi részleteset. Csak… annyit, hogy korábban a maguk Cégénél dolgozott. Stansfield gyanakodva méregette Garretet. Nyilvánvaló volt, hogy hazudik. Túlságosan furcsán viselkedett egy olyan helyzetben, melyhez állítása szerint semmi köze nem volt. Stansfield hagyta, hogy

az elhúzódó csöndben tovább növekedjen a feszültség, és hogy mindenki Garretre kezdjen figyelni. − Van-e arról elképzelésünk, hogy ki rabolhatta el? − kérdezte az elnök. Anélkül, hogy a tekintetét elfordította volna Garretről, Stansfield így válaszolt: − Most állítanak össze egy listát az embereim azokról, akikre gyanakszunk. Arthur már majdnem két éve nyugdíjba ment a Cégtől, de nemzetközi kapcsolatait felhasználva továbbra sem hagyott fel a korábbiakhoz hasonló tevékenységével. Persze figyeltük, miben mesterkedik, és többször figyelmeztettük is, hogy ne üsse bele az orrát a Cég ügyeibe. − Hogyan próbáljuk kiszabadítani? − kérdezte az elnök. − Megvannak az ilyen esetekre kidolgozott terveink. Elküldtük a fényképét minden repülőtérre, és a keleti parton működő összes rendőrkapitányságra azzal, hogy egy gyilkossági ügyben akarjuk kihallgatni, továbbá hogy különös óvatossággal kell megközelíteni, ha rátalálnak. A légierőnek éppen ott járőrözött egy AWAC felderítőgépe, amikor elrabolták, és azóta még egy gépet fölküldtek. Minden kisrepülőgépet figyelnek, amelyik képes arra, hogy a szokásos radarok sugara alatt repüljön. Ahogy az idő múlik, külföldön is riasztani fogjuk az embereinket, hogy figyeljék az USA-ból érkező utasokat. Ismét megszólalt a telefon, amelyen korábban Stansfield az ügyeletesével, Charlie Dobbsszal beszélt. Stansfield elnézést kért, és fölvette a kagylót. − Halló. − Thomas! Megtaláltuk! − kiáltotta Dobbs a telefonba. Stansfield ajkát hatalmas, megkönnyebbült sóhaj hagyta el. − Hol van? − Nem fogod elhinni. Stu Garret házánál. − Micsoda? − Már halott. Most nézem én is a tévéhíradón. A testét odatámasztották Stu Garret házának a kerítéséhez. Mind a három tévécsatorna élő adásban mutatja. A rendőrség még meg sem érkezett. − Hogyhogy a tévések már ott vannak? − Nem tudjuk. − Úton vannak a mi embereink is?

− Igen. Stansfield agyában csak úgy hemzsegtek a gondolatok. Mindenáron ki akarta deríteni, mi köze van Garretnek Arthurhoz. − Charlie, tartsd a vonalat! − mondta, majd a kagylót leeresztett kezében tartva odafordult a csoporthoz: − Megtaláltuk − mondta, és várt, hogy figyelje Garret reakcióját, aztán hozzátette: − De már halott. Garret olyan képet vágott, mint egy gyilkos, akinek azonban a bíróságon most hirdetik ki, hogy nem bűnös. Nagy levegőt vett, és megkérdezte: − És hol találták meg? − A maga házánál. Garret arcára rögtön visszatért a rettegés. − Micsoda? − Igen. Ott van az egész média a maga házánál, és most hozzák a sztorit élő adásban. − Az én házamnál? − Igen − felelte Stansfield a félholt Garretet figyelve, és megkérdezte: − Kinek állhat érdekében a maga füvére fektetni Arthur holttestét? Míg Garret dadogva próbált válaszolni valamit, az elnök fölkapta a távirányítót, és bekapcsolta a televíziókat. Garret csak annyit tudott kinyögni Stansfield kérdésére, hogy: − Fogalmam sincs… el sem… tudom képzelni. Stansfield kétkedve emelte magasra a fejét, és így szólt. − Pedig attól tartok, magának is jobb lenne, ha gondolkozna rajta egy kicsit. Garret dacos határozottsággal rázta a fejét. − Nem tudok semmit sem. Tényleg még csak nem is ismerem azt a fickót. Stansfield töprengve nézett Garretre. Semmi kétség, hogy rejteget valamit. Ismét a szájához emelte a kagylót: − Charlie, ott leszek körülbelül harminc perc múlva. Ahogy leszálltam, részletes jelentést fogok kérni. − Letette a kagylót, és az órájára nézett. Először arra gondolt, hogy magával viszi Garretet, hogy az emberei kikérdezhessék, de persze tudta, hogy Garret nem állna kötélnek. Azonkívül jobb lesz, ha először ő néz körül. Stansfield most az elnökre tekintett, aki képtelen volt levenni a szemét a tévékészülékekről. − Elnök úr! Ez az ön számára is rendkívül kellemetlen szituáció, de mindent egybevetve szerencsénk volt. Bárki is rabolta el Arthurt, nem volt ideje kivallatni, úgyhogy szerencsére

nem kompromittálódtunk. Most vissza kell mennem Langleybe, hogy felmérjük a károkat. A szövetségeseink is magyarázatokat várnak. Jelentkezni fogok telefonon, ha rájövünk valamire, javaslom, hogy holnap reggel ismét találkozzunk. − Jó, ez megfelelő tervnek tűnik − mondta az elnök kissé zavarodottan. Stansfield egy utolsó, kérdő tekintetet vetett még Garretre, majd távozott. Ahogy kitette a lábát az ajtón, Stevens félrevonta Garretet és megkérdezte tőle: − Stu, mi az ördög folyik itt? Garret szótlanul ingatta a fejét, magában pedig azon mérgelődött, hogy vajon hol lehet ilyenkor az az átkozott Mike Nance.

37. fejezet Coleman talált egy alig megvilágított parkolót a belvárosban, és nyitott ajtókkal, a kulccsal az indítóban otthagyta a BMW-t a parkolóban. Innen már gyalog tette meg a hátralevő három kilométert az Adams Morgan kerületben levő lakásáig, útközben csak úgy járt az agya. A hűvös levegőben kiélesedtek az érzékei. A játéknak vége − ezt nagyon világosan látta. Biztos, hogy már nyomában van az FBI, a kérdés csak az, hogy hol találják meg, és mennyi embert állítottak rá. Ha nagyon akarta volna, el tudott volna tűnni a szemük elől, és el tudott volna rejtőzni valahol, de ezzel csak a bűnösségét igazolná előttük. Mostantól inkább ahhoz a játékszabályhoz tartja magát, hogy igyekszik a lehető legnormálisabban viselkedni. A lakásához közeledve egyre jobban figyelt, olyan dolgokat keresett a szemével, mely addig nem volt ott. DeVoe admirális telefonja óta már minden apró jelre odafigyelt. Persze minél jobban álcázzák magukat és eszközeiket a megfigyelők, annál fontosabbnak tartja őt az FBI. Ha elsötétített ablakú mikrobuszt lát, vagy egy jó nagy szedánt, amiben ott szunyókál valaki a kormány mögött, akkor csak annyira fontos az FBI-nak, mint a százvalahány többi, nemrégiben leszerelt kommandós. Úgy haladt az utcán, mint egy éjszakai ragadozó. A szeme minden apró részletet befogadott. Kívülről lazának tűnt, az agya viszont feszülten dolgozott. Ahogy a saját utcájába ért, sorban végigmustrált minden ott parkoló kocsit. De nem volt sem mikrobusz, sem gyanús szedán. Lehet, hogy valamelyik szomszéd utcából figyelik. Majd jobban körülnéz reggel, amikor futni megy. A házhoz érve fölment a néhány lépcsőn, benyitott a külső ajtón, majd a kulcsával kinyitotta a belső ajtót is. Fölment a lépcsőn az elsőre, és megállt a lakása ajtaja előtt. Odahajolt a zárhoz, és alaposan megvizsgálta, nem talál-e rajta karcolást. Nem talált, de ez nem jelenti azt, hogy nem törtek be hozzá. Vannak profik, akik nyomtalanul be tudnak bárhová hatolni. Kinyitotta az ajtót, és bement. Fölkapcsolta a villanyokat, majd

fölvette a távirányítót a dohányzóasztalról, és bekapcsolta a tévét. Majd a távirányítóval jói fölhangosította a készüléket. Aztán elővett a zsebéből egy kis fekete dobozt, akkorát, mint egy garázskapu távirányítója. A tévénél kezdve végigkutatta ezzel az érzékelővel az egész szobát, lassan elhúzva az érzékelőt minden egyes bútor fölött és alatt. Az érzékelő nem jelzett egyetlen lehallgató készüléket sem a szobájában. Anélkül, hogy meggyújtotta volna a villanyt, ugyanígy végigvizsgálta a konyhát, a fürdőszobát és a hálószobáját is. Ezekben sem talált poloskát. Ettől azonban nemhogy megnyugodott volna; inkább még idegesebb lett. Ha nincs lehallgató készülék, az nem jelenti azt, hogy nem figyelik; azt is jelentheti, hogy akik szemmel tartják, azok nagyon profik. Coleman elővett a gardróbszekrény aljából egy elemlámpát, majd leguggolva előhúzott az ágya alól egy dobozt, amelyben sok érdekes, bár teljesen legális dolgot őrzött. A dobozt mindig pontosan ugyanúgy helyezte el: az egyik élével pontosan az ágy aljának középső deszkájával egy vonalban. Bevilágított az ágy alá az elemlámpával. A dobozt elmozdították. Valaki tehát járt a lakásában. Kibújt az ágy alól, és kihúzta a dobozt. A padlón térdelve a foga közé szorította a kis elemlámpát, és kinyitotta a dobozt. Benne volt a legálisan tartott Glock pisztolya, három tölténytár, egy doboz töltény, egy vadászkés, egy éjjellátó készülék, és még néhány olyan dolog, amely nem is szokatlan egy egykori haditengerészeti SEALkommandós ágya alatt. Coleman vette az éjjellátót, kiment a fürdőszobába, hangosan fütyörészni kezdett, és megnyitotta a zuhanyt. Aztán leült a vécé fedelére, kibújt a bakancsából, majd a bejárati ajtajához lopózkodott. Olyan halkan nyitotta ki az ajtót, ahogy csak tudta, és kiosont a folyosóra. Lábujjhegyen fölszaladt a szőnyeggel borított lépcsőn a legfelső emeletre. Valaki járt a lakásában, és elég okos volt ahhoz, hogy ne hagyjon elektronikus megfigyelő eszközt odabent. Az utcán sem látott megfigyelőket, ez tehát csak egyet jelenthet… ott bujkálnak valamelyik szemben levő házban. Mikor fölért a legfelső szintre, kinyitotta a tető felé vezető ajtót. Mögötte ott volt egy fémlétra, annak a tetején pedig a lapos tetőre nyíló csapóajtó. Fölmászott a létrán, és lassan fölemelte a csapóajtót.

Miközben kimászott a tetőre, vigyázott, hogy ne emelkedjen magasabbra, mint a tető szélén körbefutó, körülbelül kilencven centi magas kőkorlát. Lekuporodva odamászott a korlát utca felőli oldalához, és óvatosan kikukucskált fölötte. Már egy hónappal ezelőtt sorra ellenőrizte, hogy a szemben lévő házakban hol van üres lakás. Most a pontosan szemközti ház második emeletén balról a harmadik ablakot vette először szemügyre. Kicsit jobban fölemelkedve először szabad szemmel vizsgálta a feketén tátongó ablakot, de nem látott semmi mozgást. Olyan sötét volt, hogy félméternyinél jobban nem lehetett belátni, úgyhogy óvatosan fölvette, és a szeme elé illesztette az éjjellátó készüléket. Ami eddig fekete volt, azonnal zöld és fehér fényben kezdett látszódni, majd mikor pontosan beállította a fókuszt, elébe tárult a nagy, üres szoba egész belseje. És ott voltak: egy egész sor hosszú, fekete tárgy. Egészen pontosan látta az ablakpárkányra sorban elhelyezett, távcsőhöz hasonló, irányítható mikrofont, amelyeket az utcán keresztül mind az ő lenti lakására irányítottak. Mögöttük háromlábú állványokon kamerák… és valami mozgást is észrevett, pislogott egyet, és újból látta azt a mozgást. Egy emberalak, jó távol az ablaktól, ahogy éppen iszik valamit. Coleman lebukott a téglakorlát mögé, és visszaaraszolt a csapóajtóhoz. Ahogy visszaért a lakásába, elkezdte magában elemezni a helyzetet. A SEAL-kommandósokat kémelhárításból is alaposan fölkészítették, tehát tudta, milyen a jó megfigyelés. Az utca túloldaláról őt figyelő emberek tökéletes munkát végeznek. Coleman fölkapta a dzsekijét, és vele együtt megint bement a fürdőszobába. A mobiltelefont a zubogó zuhany mellé tartva beütötte Michael csipogójának a számát, majd beírt egymás után hét kilences számot. McMahon az üres lakás közepén álldogált, a fején hatalmas fülhallgatóval. Ivott egy nagy korty kávét, aztán az ebédlőben ülő két másik ügynök felé nézett, akik kis, vörös lámpa mellett kétszemélyes, gin-römit játszottak. Húsz percenként váltották egymást. A Coleman lakásából kiszűrődő minden zajt szalagra vettek, és lefényképeztek mindenkit, aki kilépett a házból, vagy bement oda. Több mint egy

tucat, különböző gyártmányú és színű kocsit állítottak bizonyos szisztéma szerinti hadrendbe a környéken, hogy bárhová követni tudják Colemant, ha elindul. Ezenkívül még egy helikopter is huszonnégy órás készültségben volt, állandóan meleg motorral és készenlétben álló pilótákkal. Michael fönt üldögélt a dolgozószobájában egy nagy bögre kávé mellett, amikor megszólalt a csipogója. Fölvette az asztalról, és ránézett az aprócska kijelzőre. Csupa kilences! Letette a készüléket, és Colemanre gondolt. Aztán megint ráesett a pillantása az Arthurral készült szalagra, és egy terv kezdett megfogalmazódni a fejében. Ha a médiához fordul, abból több baj származhat, mint haszon, de Nancenek és Garretnek meg kell fizetnie a gyilkosságokért! Velük mindenképpen le kell számolnia. Stansfield fáradtan kecmergett vissza a limuzin hátsó ülésére. Az elmúlt éjjel rengeteg új kérdés merült fel, alvásra viszont egyáltalán nem volt lehetősége. Ahogy kinyílt Langleyben a vezetőknek fenntartott garázs hatalmas ajtaja, úgy a szemébe vágott a felkelő nap fénye, hogy Stansfield kénytelen volt becsukni a szemét. Az igazgató az egész éjszakát azzal töltötte, hogy megpróbálta összerakni az Arthur elrablásával kapcsolatos részleteket. Két fontos tény jutott a tudomására. Először az, hogy erős sodium pentothal nyomokat találtak Arthur vérében, majd pedig az, hogy a biztonsági kamerák által fölvett anyagokban rábukkantak a bizonyítékra, hogy Stu Garret és Mike Nance az előző héten meglátogatta Arthurt. Garret tehát tényleg hazudott. Stansfield az igazságszérum nyomairól már egy kicsivel éjfél után értesült, de Garret és Nance látogatásáról csak 6 óra 45 körül. A Fehér Házba reggel nyolcra várták őket. Ahelyett, hogy egyenesen oda indult volna, a kíséretével együtt először tett egy kis kitérőt. Fel akart venni valakit, akit nem hívtak ugyan a reggeli megbeszélésre, és aki nem is lesz nagyon szívesen látott résztvevő. A limuzin, a felvezető és a kísérőautó könnyedén haladt a ritkás szombat reggeli forgalomban. 7

óra 35 körül kanyarodtak Roach FBI-igazgató háza elé. Roach beszállt a limóba, és a kocsisor elhúzott a Fehér Ház felé. Ahogy az FBI-igazgató elhelyezkedett a hátsó ülésen, megkérdezte a CIA-igazgatót: − Feltételezem, annak a javaslatodnak, hogy kísérjelek el, köze van ahhoz, hogy Arthur holttestét véletlenül éppen Stu Garret pázsitján találták meg. Stansfield közelebb fordult Roachhoz, és azt mondta: − Pontosan. − Hogy jutott eszébe Garretnek, hogy egy ilyen Arthur-félével adja össze magát? − Fogalmam sincs − felelte Stansfield a fejét ingatva. − De gondolom, erről az információról hallgatni szeretnél. Stansfield arckifejezésén látszott, hogy vívódik magában e kényelmes megoldás és valami újszerűbb megközelítés között − Egyelőre magam sem tudom. A két Cég közti együttműködésben nem szokatlan, ha az ilyesmit nem szellőztetjük, most mégis azon tűnődöm, nem volna-e jobb, ha ti egy kis zajt csapnátok ebben az egy esetben… Az eset pontosan a ti hatáskörötökbe tartozik. Arthur emberrablás áldozata lett, államhatárokat átlépve hurcolták, és végül megölték − mondta Stansfield, és az ajkába harapott. − Brian! Mindenki tudja, hogy Arthur Cégünknek nem a legtörvénytisztelőbb alkalmazottja volt. Leginkább azért, mert éppen a rázós dolgok megoldása volt a feladata, csakhogy aztán olyan ügyekbe is belekezdett, amelyekre egyáltalán nem adtunk neki engedélyt. Két évvel ezelőtt ezért is rúgtam ki. Már nem tudtuk kordában tartani. Egész őszinte legyek? Megkönnyebbültem, mikor megtudtam, hogy megölték. Hisz egy két lábon járó időzített bomba volt a pasas, annyi titokkal a birtokában, mellyel fölmérhetetlen kárt tudott volna okozni nemcsak a mi országunknak, de jó pár szövetségesünknek is. − Akkor azt akarod tőlem, hogy tartsam a szám? − Igen is, meg nem is. Nem akarom, hogy nyilvánosságra kerüljön, milyen ügyeket intézett Arthur a Cégünk megbízásából, de egy bizonyos ügyet mindenképp tisztázni szeretnék, és ehhez jól jönne, ha ti nyilvános és széleskörű nyomozással kezdenétek fenyegetőzni. − És itt jön a képbe Garret. − Igen, hisz Arthur holttestét nem ok nélkül tették pont az ő kerítéséhez. Garret, Nance-szel összejátszva, valamiben mesterkedett

Arthur segítségével. − Biztos vagy ebben? − Pillanatnyilag semmiben sem lehetnék biztosabb… Tegnap este, azután, hogy Arthurt elrabolták, de még azelőtt, hogy a holttestét felfedezték volna, a Fehér Házban voltam a Nemzetbiztonsági Tanács rendkívüli ülésén. Mikor bejelentettem nekik, hogy Arthurt elrabolták, Garret szemmel láthatóan nagyon izgatott lett. De annyira, hogy a mondat közepén meg kellett állnom, és megkérdeznem őkelmét, hogy vajon személyesen ismerte-e Arthurt, és azért van-e annyira feldúlva. Persze nemmel válaszolt… azt motyogta, hogy csak Mike Nance beszélt neki Arthur Higginsről − mondta Stansfield rosszalló tekintettel. − Te épp olyan jól tudod, mint én, hogy Garret aztán nem aggódik senkiért sem, hacsak neki magának nincs az ügyében vesztenivalója. Mikor pedig később azt is elmondtam a tanács tagjainak, hogy Arthur holttestére éppen Garret házánál találtak rá, a pasas majdnem idegösszeomlást kapott. − És akkor bevallotta, hogy mégis közösködött Higginsszel? − Nem. Továbbra is tagadta. − És mit mondott Nance? − Ő nem volt ott az ülésen. Valami más dolga akadt, úgyhogy alapos gyanakvással jöttem el a Fehér Házból. Biztos voltam benne, hogy Garret titkol valamit, és ezt a gyanúmat gyorsan meg is erősítette két nagyon is idegesítő tény. Arthur vérében a boncoláskor sodium pentothalt találtak. Tehát a halála előtt kivallatták, de aki vallatta, annak csak egy bizonyos információra lehetett szüksége; többet nem is lett volna ideje kicsikarni belőle. Aztán megtaláltuk a biztonsági kamera felvételét arról, hogy Garret és Nance múlt szombaton ott járt Arthumál. Nance aztán még egyszer meglátogatta csütörtökön is, de akkor már egyedül ment oda. Ennél jobb bizonyíték nem kell ahhoz, hogy Garret hazudott, mikor azt mondta, nem ismeri Arthurt. − Na és milyen szerepet szánsz nekem? − Azt kérném tőled, hogy fenyegesd meg őket teljes körű FBInyomozással, így csak két lehetőség közül választhatnak: vagy leülnek az embereimmel és a nemzeti titokvédelmi törvény védelme alatt mindent elmondanak, amit csak tudnak, vagy az FBI-nak tesznek tanúvallomást, de akkor kockáztatják, hogy bűnvádi eljárás alá

helyezitek őket. Roach vagy egy percig gondolkozott, aztán így szólt: − Igazad van, Arthur ügye az FBI hatáskörébe tartozik. Mi van akkor, ha én közben mégis úgy döntök, hogy tekintet nélkül minden alkura, melyet közben esetleg sikerül megkötnöd Garrettel és Nance-szel, mi mégis megindítjuk ellenük az eljárást? − Az már csak rajtad múlik. Stu Garret cigarettával a kezében földúltan járt föl-alá az íróasztala mögött. Mike Nance peckesen és nyugodtan ült Garret kanapéján. Már tíz perce figyelte a handabandázását, várva, hogy végre hat a Valium, melyet bevett, mielőtt idejött, különben attól félt, hogy egy lámpával leüti a pasast. Pedig most az lenne a legfontosabb, hogy higgadt maradjon… egyedül a fapofa menthetné meg őket. Garret megállt, és a cigarettájával Nance felé bökött. − Hogy lehettem ilyen barom, hogy hagytam magam rádumálni erre a dologra? Elment az a maradék eszem is, mikor belementem, hogy azzal a barom Arthurral kezdjünk üzletelni! Nance beleharapott az ajkába, majd ezt mondta: − Stu, szerinted segít most rajtunk, ha idegesen ordítozol itt nekem? − Ide figyelj, ne játszd itt nekem a hidegvérű pojácát! Te úgy viselkedsz, ahogy akarsz, én meg szintén a magam módján, bassza meg! − ordította, majd akkorát szívott a cigarettából, hogy piros lett tőle az egész feje. Erre már Nance is fölpattant, és ő is fölemelte a hangját. − Jó, akkor úgy fogok viselkedni én is, ahogy te csinálod. Ülj le, és fogd be a pofádat! Tíz percen belül megint találkoznunk kell Stansfielddel, és muszáj lesz valamit mondanunk neki azzal kapcsolatban, hogy Arthur holtteste miért pont a te kerítésed mellett landolt. Ha nem tudod addig összeszedni magadat, Stansfield darabokra fog cincálni, meglátod! − kiáltotta, és dühösen meredt Garretre. Garret nagyot sóhajtott, és magába roskadva mondta: − Ne haragudj rám, Mike, csak nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar rájönnek. Most mi az ördögöt csináljunk? Stansfield meg akarja tudni, mért hozták pont hozzám Arthur holttestét. Pontosan tudja, hogy

hazudtam neki tegnap este, mikor azt mondtam, hogy sosem találkoztam Arthurral. Akkor most mi a lófaszt tudok neki mondani? És mit mondok a sajtónak? Vagy a zsaruknak, mert azok is hallani akarnak tőlem valamit. Nance rátette a kezét a vállára. − Nyugi, Stu, egyszerre csak egy problémával foglalkozzunk! Most ne törődj a zsarukkal, se a sajtóval. Most egy óra hosszat próbálj nyugodtan és csendesen viselkedni. Most Stansfield az igazi gondunk. Ülj le szépen, lazíts, és elmondom, mit fogunk csinálni. Garret leült, belesüppedt a kanapéba, és betett a szájába egy újabb cigarettát. Nance lassan járkálni kezdett a szobában. − Van egy jó ötletem, hogyan tudnánk menteni ezt a szar helyzetet − mondta, és Garret felé fordult csípőre tett kézzel. − Meg fogjuk mondani neki az igazságot. Garret hisztérikusan rikácsolni kezdett: − Neked elment az eszed! Oké, oké! Beszarok! Mondjuk neki el az igazságot! Nance Garret felé bökött a mutatóujjával. − Stu, utoljára mondom, hogy maradj veszteg, és próbáld összeszedni magadat. Ne felejtsd el, hogy Arthur a halála előtt vérdíjat tűzött ki a fejedre, és rajtam kívül nem találsz senkit sem, aki azt a parancsot semmissé tudná tenni − mondta Nance olyan fenyegetően, amennyire csak telt tőle. De hiába próbálta komolyan megértetni a helyzetet Garrettel, az megint handabandázni kezdett, de félbeszakította. − Fogd be, Stu! Csak öt percig fogd be, kérlek! Garret összeharapta a száját, és elhallgatott. − El fogjuk mondani Stansfieldnek, hogy csak azért adtunk megbízást Arthurnak, hogy biztosítsuk az elnöki költségvetés megszavazását. Elmondjuk, hogy Arthur segített megzsarolni Moore képviselőt. Ez elég egyszerű, ráadásul igaz is, és Stansfield kénytelen lesz elhinni, mert vannak bizonyítékaink. Így elismerjük, hogy vétkeztünk, és Stansfield elégedetten távozik. − De mi lesz a sajtóval? Nekik ezt mégsem mondhatom el! − Stu, ne kelljen még egyszer mondanom! Most Stansfieldről beszélünk. A sajtóról majd később fogunk beszélni. − Na és az elnök? Jimnek elmondjuk előtte? − Dehogyis! Ezzel ő teljesen ártatlan marad. Az ülés után majd

megmondjuk neki, hogy mindent csak az ő védelmében tettünk. Engedd, hogy mindig én beszéljek. Neked csak az a dolgod, hogy nyugton maradj. Nance még egy kicsit részletezte az elgondolását, aztán mikor befejezte, lementek a Helyzetelemző Terembe. Mikor beléptek az ajtón, Nance azonnal Stansfieldet kereste a szemével, ő még nem volt ott, de a két miniszter és a vezérkari főnökök már megérkeztek. Nance rögtön rájött, hogy nem lesz jó, ha ezek jelen lesznek, amikor Stansfieldnek elmondják a mentségeiket. Gyorsan az asztalfőhöz sietett, ahol már ott ült az elnök, és belesúgta a fülébe: − Elnök úr! Egy olyan okból, melyet most nincs alkalmam részletezni, megkérném, hogy mentse fel a részvétel alól a miniszter urakat és a vezérkari főnököket. − De hát ez nagyon feltűnő lenne. − Kérem, higgyen nekem. Elengedhetetlen, hogy először csak Stansfielddel tárgyaljunk. Ez létkérdés. Később majd megmagyarázom. Stevens egy másodpercnyi habozás után Garretre nézett, aki bólintott egyet biztatásul. Megköszörülte a torkát, és így szólt: − Uraim, egy kis változás a napirendben. Stansfield igazgató úrral külön kell tárgyalnom. Megkérem önöket, várakozzanak a kormány üléstermében, és amint lehet, csatlakozunk mi is. A tábornokok és az admirálisok felálltak, és rosszalló pillantást vetve Garretre, elhagyták a termet. Mind pontosan tudták, ki volt Arthur Higgins, és nagyon szerették volna megtudni, miért éppen az elnöki irodavezető házánál bukkantak a holttestére. Mikor végre kiértek az ajtón, Nance odament, és becsukta utánuk. Stevens azonnal felcsattant: − Megmondanák végre, mi az ördög folyik itt? − Elnök úr! Uram! Ha nem haragszik, inkább megvárnánk, míg Stansfield igazgató úr ideér − mondta Nance hűvösen. − Miért? − Azért, mert ön bizonyára legszívesebben nem is tudna egy bizonyos dologról. Stevens összehúzta a szemöldökét. − Mi az ördögben mesterkedtek ti ketten? − kérdezte az elnök Garretre nézve, de Nance-től kapta meg

a választ. − Uram, ez az ön elnöki pozícióját semmilyen módon nem érinti. Arra kérem, bízzon bennem, és higgye el, hogy az lesz a legjobb, ha ön majd nagyon meglepődik, amikor elmondjuk Stansfield igazgató úrnak, hogy milyen kapcsolatban álltunk Arthur Higginsszel.

38. fejezet Michael zöld Chevrolet Tahoe-ja vezetőfülkéjének a magasából figyelte a reggeli csúcsforgalom többi résztvevőjét, akikkel együtt befelé tartott Washington D.C. központjába. Ideges volt, és fáradt. Napok óta keveset aludt, és túl sok kávét ivott, nem is beszélve az Arthurral kapcsolatos kis kirándulásról. Négy háztömbnyire lehetett a Hoover Buildingtől, mikor tárcsázta az FBI telefonközpontjának számát. Néhány csengetés után kellemes női hang szólalt meg: − Szövetségi Nyomozóiroda. Miben segíthetek? − McMahon különleges ügynököt kérem. − Egy pillanat! Ismét csörögni kezdett a telefon, majd egy másik hangot hallott: − McMahon különleges ügynök irodája. − McMahon különleges ügynökkel szeretnék beszélni. − McMahon különleges ügynök pillanatnyilag nincs a helyén. Megkérdezhetem, ki kereste? − De bent van ma reggel az épületben? − Sajnálom, ezt nem mondhatom meg önnek. Megkérdezhetem, ki keresi? Michael beletaposott a fékbe, hogy bele ne szaladjon egy előtte hirtelen fékező taxiba, majd így válaszolt: − O’Rourke kongresszusi képviselő vagyok, és mindenképp beszélnem kell McMahon ügynökkel… rendkívül sürgős ügyben. − McMahon úr is rendkívül sürgős ügyekben jár el. Hasznos lenne, ha megmondhatnám neki, mit akar tőle. − Nem akarok tőle semmit sem. Én csak oda akarok neki adni valamit, ami szerintem nagyon fogja érdekelni. − Mivel kapcsolatos a dolog? Michael akkorát sóhajtott, hogy hallatszott a telefonban is. − Figyeljen ide! Tudom, hogy maga csak a munkáját végzi, de ez olyasvalami, amit nem mondhatok el telefonon keresztül. − Azt mondta, uram, hogy ön O’Rourke képviselő?

− Igen. − Hát megpróbálhatom megkeresni, de sokat segítene, ha legalább röviden utalna arra, mivel kapcsolatos a dolog. Tudja, McMahon úr mostanában rengeteg hívást kap különféle képviselőktől és szenátoroktól. − Mondtam: nem akarok tőle semmit sem. Oda akarok valamit adni neki. Valamit, ami nagyon szoros kapcsolatban áll a mostani nyomozásával. − Akkor egy kis türelmet, képviselő úr! Megpróbálom megtalálni valahol. − Michael a mobilját a vállával a füléhez szorítva elkezdte megkerülni a Hoover Buildinget. Néhány perc elteltével McMahon beleszólt a telefonba: − O’Rourke képviselő úr, sajnálom, hogy megvárakoztattam. Hogy van ma reggel? − Voltam már jobban is. − Sajnálom. Mit tehetek önért? − Van itt nálam valami, amit szeretnék odaadni önnek. − És mi az? − Nem szeretném telefonon elmondani. − Rendben. Hadd nézzek bele az előjegyzési naptáramba, mikor tudnánk találkozni. − Ez a dolog nem tűr halasztást. − Képviselő úr! El tudja képzelni, mennyi sürgős feladatom van? − El tudom, és nem is akarom vesztegetni az idejét. McMahon elhallgatott, majd megkérdezte. − Mikor lenne jó önnek? − Itt vagyok az épület előtt a kocsimban. − Nos… most épp benne vagyok valamiben. Lehetne mondjuk egy óra múlva? Michael megpróbált a tőle telhető legnyugodtabban válaszolni. − McMahon különleges ügynök! Akarja tudni, ki ölte meg Olson szenátort és Turnquist képviselőt? Néhány másodpercig csend volt a vonalban. Aztán McMahon ezt mondta: − Rendben. Öt perc múlva lent leszek. Hajtson a déli bejárathoz. O’Rourke megtett még egy kört az épület körül, majd a bejárat elé

kanyarodott. McMahon egy perc múlva kilépett az épületből, de valaki jött vele, akit Michael nem ismert. Michael leeresztette a jobb oldali ablakot, mire McMahon lehajolt, és benyújtotta a kezét. Michael kezet fogott vele, és közben megkérdezte: − Kicsoda a hölgy? − Dr. Irene Kennedy. A CIA munkatársa, és most segít nekem ebben a nyomozásban. − Szálljanak be − mondta Michael. McMahon beült melléje az első ülésre, Kennedy pedig mögéjük ült. Michael sebességbe tette a kocsit, és visszasoroltak a forgalomba. A középső visszapillantó tükörbe nézve Michael megkérdezte a hátsó ülésen ülő nőt: − És önnek mi a szakterülete a CIA-nál, dr. Kennedy? − Elemző vagyok. − És miféle dolgokat szokott elemezni? − A terrorizmus a szakterületem. − Ismeri ön azt a nevet, hogy Arthur Higgins? Kennedy előbbre hajolt. − Nagyon is jól. És ön mit tud róla? Michael erre lenyúlt, a két első ülés közötti tartóból elővett egy normál levél méretű borítékot, és odamutatta McMahonnak. − Ezt a benne levő szalaggal együtt ma reggel a küszöbömön találtam. Nem fogják elhinni, mi van rajta. − Ezzel kinyitotta a borítékot, és betette a kis magnókazettát a lejátszóba. Stansfield és Roach belépett a Helyzetelemző Terembe, és leült a tárgyalóasztalhoz Nance-szel és Garrettel szemben. Mindketten köszöntek az elnöknek, de az irodavezetőjét és a nemzetbiztonsági tanácsadóját nem tisztelték meg ezzel. Nance terveiben nem szerepelt, hogy Roach is beállít majd. Finom mosollyal az arcán így szólt hozzá: − Roach igazgató úr, nem tájékoztattak bennünket arról, hogy ön is részt vesz a ma reggeli ülésen. − Én kértem meg, hogy jöjjön el − felelte erre Stansfield −, mivel Arthurt államhatárokon vitték keresztül, és megölték. Így a nyomozás az FBI hatáskörébe tartozik. − Milyen nyomozás? − kérdezte Nance. − A halálával kapcsolatos nyomozás.

− Csak nem gondolja komolyan? Nyilvános vizsgálat keretében akarják megszellőztetni Arthurnak a CIA szolgálatában végzett tevékenységét? − Ezt majd Roach igazgató úrnak kell eldöntenie az Igazságügyi Minisztériummal együttműködve − mondta Stansfield, majd Stevenshez fordulva megkérdezte: − Elnök úr! Fogalmazhatok egészen nyersen? − Kifejezetten megkérem erre! − mondta Stevens elnök komoran. − Arthur Higgins igen nagy mennyiségű szigorúan titkos információ birtokában volt. Most azonban engem elsősorban az érdekel, hogy milyen összefüggés van a birtokáról történt elhurcolása és aközt, hogy a holttestét éppen Garret úr házának a kerítésénél hagyták. Ahhoz, hogy a CIA-t ért károkat fel tudjuk mérni, tudnom kell, pontosan milyen kapcsolatban állt Mr. Garret Arthurral. Ezt kétfajta módon közelíthetjük meg. Mr. Garret vagy elmondja mindazt, amit tud, nekem és az embereimnek a nemzeti titokvédelmi törvény védelme alatt, vagy az FBI nyomozása keretében nekik mondja el a történetét. Az elnök Garretre nézett, és csak annyit kérdezett: − Stu? Garret nem szólt egy szót sem, hanem Nance-hez fordult, hogy most mit tegyen. Nance köhintett egyet, és így szólt: − Roach igazgató úr! Megtenné, hogy magunkra hagy bennünket egy percre? Roach nem válaszolt, hanem Stansfieldre nézett, aki beleegyezésül bólintott egyet. Roach erre fölállt, és kiment a teremből. Alig tette ki a lábát, Stansfield Garretnek szegezte a kérdést: − Nos, milyen kapcsolata volt Arthurral? Garret megint Nance-re nézett támogatásért. Nance az asztal másik oldalán ülő Stansfieldhez fordulva ezt mondta: − Arthur segített nekünk tető alá hozni egy olyan kisebb ügyletet, amelynek semmi köze sincs sem a CIA-hoz, sem más hírszerzési tevékenységhez. − És mi volt ez az ügylet? − Ezt inkább nem fejteném ki bővebben − mondta Nance, aki nem akarta túl könnyen beadni a derekát. − Ez így nem fog menni, Mike! Ha nem mondja meg nekem, akkor majd az FBI fogja kiszedni önökből, azt pedig, ugye, egyikünk sem szeretné?

− Teljességgel belpolitikai természetű dolog volt… egy… politikai húzás. − Eggyel több ok, hogy az FBI-t is bevonjuk − felelte Stansfield. − Thomas! Az igazat mondom. Amit Arthurral csináltunk, annak semmi köze sem volt a Céghez. Egyszerűen megbíztuk, hogy intézzen el nekünk valamit, ami tisztán politikai ügy volt, semmi egyéb. Stansfield az órájára pillantott, majd Garrethez fordult: − Azt akarják, hogy behívjam Roach igazgatót? Garret nem bírt megszólalni sem. A homlokán és a szája fölött izzadságcseppek ütöttek ki. Zavarában csak báván ingatta a fejét. − Mi a fene folyik itt? − szólalt meg az elnök. − Egy korábbi CIAalkalmazottat találnak a házadnál, Stu, amitől te idegösszeroppanást kapsz. Most már válaszokat akarok hallani! − Uram, ahogy korábban mondtam − válaszolt Nance Garret helyett −, saját érdekében jobb, ha ön erről nem tud semmit sem. Stevens elvörösödve förmedt rá: − Épp hogy a saját érdekemben akarom tudni, mi az ördög folyik itt! Nance mély levegőt vett, majd egy kis szünet után, mintha most rendezné a gondolatait, így szólt: − Igénybe vettük Arthur szolgálatait, hogy segítsen megszavaztatni az ön költségvetését a képviselőházban. − Hogyan? − kérdezte az elnök. − Úgy, hogy… egy kis háttérnyomozást végzett néhány képviselőt érintően. Stansfield erre csóválni kezdte a fejét, mert pontosan tudta, mit is jelent igazából ez a kis háttérnyomozás. Az elnök viszont meg is kérdezte: − Mit ért ezalatt a háttérnyomozás alatt? − Arthur olyan információkat gyűjtött a számunkra, amelyek segítségével sikerült meggyőznünk néhány vonakodó képviselőt, hogy szavazza meg a költségvetést. − Mit csináltak? − kérdezte Stevens felbőszülve. − Csak nem a te ötleted volt, Stu? − Nem… azaz, hogy… Stansfield az elnök haragját látva arra jutott magában, hogy Stevens valószínűleg tényleg nem tudott semmit sem a dologról.

Kennedy olyannyira belemélyedt Arthur magnószalagra vett vallomásának hallgatásába, hogy nem is tudott másra figyelni. Csak akkor jutott eszébe, hogy azonnal értesítenie kell róla Stansfield igazgatót, amikor vége lett a felvételnek. Gyorsan előkapta a zsebéből a mobiltelefont, és Stansfield közvetlen számát tárcsázta. Hat csengés után átkapcsolt a titkárnőjéhez, aki beleszólt a vonalba: − Stansfield igazgató úr irodája. Miben segíthetek? − Pat, itt Irene beszél. Azonnal kell beszélnem Thomasszal. Hol van? − A Fehér Házban. − Hívd nekem azonnal − mondta Kennedy kurtán −, rettentő fontos! McMahon az első ülésen ugyanígy keresni kezdte saját igazgatóját, Roachot az FBI-nál. Michael pedig közben hajtott tovább, és lélekben igyekezett felkészülni a rögtön rázúduló kérdésekre. A Helyzetelemző Teremben eközben Stansfield várta, hogy az elnök kidühöngje magát, majd megkérdezte: − Ki végezte a zsarolást? − Szerintem eléggé együttműködtünk már eddig is − felelte Nance −, mért ragaszkodik még a nevekhez is? − Nagyon is ragaszkodom. Mert beszélni fogok mindegyikükkel. − Thomas, jobb szeretném, ha hagynánk ezt az ügyet elaludni − mondta Nance. − Azt meghiszem, csakhogy én nem fogom hagyni elaludni. Aki Arthurt megölte, az előtte ki is vallatta. Boncoláskor kiderült, hogy teletömték sodium pentothallal. Ha azt hiszik, hogy megelégszem azzal, hogy bevallották néhány képviselő zsarolását, nagyon tévednek. Aki elrabolta Arthurt, az kiszedett belőle bizonyos információkat, és azok közül valamelyiknek köze kellett, hogy legyen Mr. Garrethez! Garret arcára ettől jeges rémület ült ki, és megkérdezte, mintha nem jól hallotta volna: − Azt mondja, hogy kivallatták? Nance viszont hűvösen vigyorogva mondta: − Csak blöfföl, Thomas. − Szívesen megmutatom a toxikológiai leletet, ha nem hiszi el.

− Ne szórakozz velem. Olyan leletet produkálnak az emberei, amilyet vár tőlük. − Istenem, Mike! Majd meglátjuk, ki szórakozik kivel. Nézzen csak a barátjára, Mr. Garretre! Olyan ideges, hogy rögtön szétdurran. De mindegy, ha nekem nem akarnak mindent elmondani részletesen arról, hogy mit üzleteltek Arthurral − mondta Stansfield tanácstalanul széttárva a kezét −, akkor majd rábízzuk Roach igazgató úrra és az embereire, hogy nyomozzák ki, mi történt valójában. − Ebből elég! − csattant föl az elnök. − Stu és Mike! Azonnal hallani akarom az egész históriát! Nem szórakozunk tovább! Kopogtak az ajtón, és egy titkos ügynök lépett be. − Stansfield igazgató úr, az irodájából hívják. Halaszthatatlan. Itt is föl tudja venni − mutatott az ajtó melletti kis asztalon lévő készülékre. Stansfield odament, és fölemelte a kagylót. − Halló, Stansfield. Kennedy O’Rourke kisteherautójának hátsó ülésén ülve szinte hadarva mondta: − Thomas, itt Irene. Hol vagy most? − A Helyzetelemző Teremben. − Van itt valami, amiről azonnal értesülnöd kell. − Éspedig? − Nem mondhatom el, de higgy nekem. Azonnal vissza kell jönnöd Langleybe. Stansfield hátranézett az elnökre, aki még mindig hangosan szidalmazta Nance-t és Garretet. − Irene, itt épp valami fontos dolog kellős közepén vagyunk. − Thomas, nálam van Arthur szalagra vett vallomása, melyen hihetetlen dolgok szerepelnek. Stansfield egy másodpernyi habozás után beleegyezett: − Rendben, megyek, ahogy tudok. − Letette a telefont, visszament az asztalhoz, és az elnökre nézett. − Elnézést, uram, de rendkívül fontos dolog történt. Azonnal vissza kell mennem Langleybe. Stevens megrázta a fejét. − Mi lehet most ennél fontosabb? − Még magam sem tudom, de hívni fogom önt, ahogy kiderül. Ezt a megbeszélést későbbre kell halasztanunk.

Közvetlenül Stansfield irodája mellett volt egy hangszigetelt tárgyalóterem. Kennedy, McMahon és Michael a nagy asztal mellé telepedve várta, hogy Stansfield és Roach igazgató urak megérkezzenek. Michael csodálkozott, hogy még nem kezdték el faggatni. Tudta, hogy McMahon előbb-utóbb megkérdezi, hogy vajon miért éppen neki juttatták el a merénylők a hangfelvételt. Elhatározta, hogy a tudatlant fogja játszani, bár bevallja, hogy eléggé ismeretes, mennyire torkig van a washingtoni politikával. A szalag az ő nagy aduja ebben a játszmában. Míg az FBI és a CIA azt hiszi, hogy bármely percben akár százával képes belőle másolatokat küldeni a médiának, nem fognak nagyon kérdezősködni. És még ha találnának is valamit, ugyan hová mennének azzal az információval? Kivágódott az ajtó, és a két igazgató rontott be a terembe lélekszakadva. Stansfield, miközben megszabadult a kabátjától, szigorúan mondta Kennedynek: − Irene, remélem, tényleg komoly az ügy, ha már iderángattál az elnök jelenlétében folyó fontos tárgyalásról. − Ne aggódj, nem volt vaklárma − mondta, majd Michaelre mutatott. − Thomas, ez itt Michael O’Rourke képviselő úr. Nem fogsz hinni a fülednek, olyan információt hozott nekünk! − O’Rourke-ra nézve pedig így folytatta: − Képviselő úr! Bemutatom önt Stansfield és Roach igazgató uraknak. Michael felállt és kezet fogott mindkettejükkel. Ezután McMahon Michaelre mutatva így szólt: − Ma reggel a képviselő úr egy kis csomagot talált az ajtaja előtt, melyet a merénylők tettek oda. Abban megtalálta Arthur Higgins szalagra rögzített vallomását. − McMahon fölmutatta a kazettát. − Rendkívül kellemetlen információkat tartalmaz, és a kazettán kívül még van egy levél is a merénylők követeléseivel. Stansfield egy székre mutatva hellyel kínálta Roachot, és így szólt: − Halljuk a felvételt! McMahon betette a kazettát, és elindította. Kis statikus zörej hallatszott a lejátszóból, majd megszólalt Michael elektronikusan torzított hangja: − Neve? − Micsoda? − hallatszott Arthur kábult hangja.

− Azt kérdeztem, mi a neve. − Arthur… Arthur Higgins. − Stansfield sóhajtott, és behunyta a szemét. − Mikor született? − 1919. február tizenharmadikán. − Szülei neve? − Arthur és Mary Higgins. − Kinek dolgozik? − Nem dolgozom senkinek. Miért nem veszik le azokat a maszkokat? Beszélgessünk normálisan… Nagyon tehetős ember vagyok. − Kinek dolgozott azelőtt, Mr. Higgins? − A CIA-nak. − Miféle munkát végzett? − Ó, sokfélét… De mért nem beszélgetünk arról, hogy elengednek, mielőtt olyasmit hallanak, amit jobb lett volna nem hallani? − Mikor a CIA-nál volt, melyik részlegnél dolgozott? − Műveleti igazgatóság. − Pontosabban, a Műveleti Igazgatóság melyik részlegénél? − A Piszkos Műveleteknél… de sok egyéb munkám is volt. − Mit csinált a Piszkos Műveleteknél? − Én voltam a főnök. − Mért hagyta el a CIA-t? − Kiléptem. − Kilépett, vagy kiléptették? − Kiléptettek. − Miért léptették ki? − Mert féltek tőlem. − Ki félt magától? − Mindenki. − Pontosabban. Személy szerint ki félt magától? − Stansfield és Olson. − Stansfield ennek hallatán sem nézett föl. Továbbra is csukott szemmel hallgatta, mi jöhet még. − Mr. Higgins, maga tervelte ki azt a titkos akciót még a hatvanas évek elején, amely több francia politikus meggyilkolásához vezetett? − Stansfieldnek erre éles fájdalom hasított a homlokába.

− Igen − felelte Arthur rekedten. − És kinek dolgozott abban az időben? − A CIA-nak. − Erre már Irene Kennedy is a főnökére pillantott. Sohasem hallott erről a titkos akcióról, de hát az még jóval az ő ideje előtt történt. − Hány francia politikust öltek meg? − Kettőt. − Kik voltak? − Claude Lapoint és Jean Bastreuo. − Stansfield két kézzel a homlokához nyúlt, és erősen megdörzsölte. El sem tudta képzelni, honnan szerezhettek tudomást Arthur vallatói a Cégnek erről az egykori legtitkosabbak közé tartozó akciójáról. Az eltorzított hangú kérdező tovább folytatta: − Miért ölték meg őket? − Mert hálátlan gazemberek voltak. − Kicsit pontosabban! − A francia parlament egyik olyan csoportosulásának a vezetői voltak, akik azt akarták, hogy távolítsunk el minden amerikai nukleáris fegyvert az országukból. − Tudta a francia kormányból valaki, hogy a CIA ölette meg két választott politikusukat? − Nem. − Hogy tudták őket úgy megölni, hogy nem kerültek gyanúba? − Úgy intéztük, mintha francia elégedetlenkedők ölték volna meg őket. − Amíg a CIA-nál volt, vezetett ehhez hasonló egyéb akciókat is? − Igen. − Mióta kilépett a CIA-tól, vezetett ahhoz hasonló akciókat, mint a franciaországi? − Igen. − Vezetett-e hasonló akciót az Egyesült Államokban is? − Stansfield most hirtelen kinyitotta a szemét, mert kezdte már sejteni, milyen irányt fog venni hamarosan a vallatás. − Igen. − Kihasználták-e a korábbi merényleteket annak álcázására, hogy Olson szenátort és Turnquist képviselőt megöljék?

− Igen. − Roach megcsóválta a fejét, és fölsóhajtott: − Istenem! − Miért ölték meg Olson szenátort és Turnquist képviselőt? − Olsont személyes okokból gyilkoltattam meg, Turnquistet pedig azért… hogy félrevezessük az FBI-t és a CIA-t. − Mi volt az oka Olson szenátor meggyilkolásának? − Gyűlöltem azt a gyenge embert, aki mégis mindig bele akart avatkozni a Cég akcióiba. − Csak ezért gyűlölte? − Nem. Főleg azért, mert ő akadályozta meg, hogy engem jelöljenek a CIA igazgatói posztjára. Nekem kellett volna a következő igazgatónak lennem, de ehelyett Stansfield, az a gyengekezű barom kapta meg a kinevezést, és az egészet Olson intézte el. − Ki vett még részt abban az összeesküvésben, ami Olson szenátor és Turnquist képviselő meggyilkolását eredményezte? − Mike Nance és Stu Garret − Roach ismét megcsóválta a fejét, és így sóhajtott föl: − Ez hihetetlen! − Ők miért akartak Olsonnal végezni? − Olson arra készült, hogy bejelentse: az új koalíció nagy csalás, mert minden általuk javasolt költségvetési módosítás csak szemfényvesztés. − Garret és Nance ezért akarták őt megöletni? − Az egész az én ötletem volt, Nance pedig azért vonta bele Garretet is, mert tudta, hogy mennyire odavan azért, hogy ura legyen a helyzetnek. Azonkívül tudtuk, ha a politikusokkal együtt néhány ártatlan testőrüket is megöljük, az meg fogja rendíteni a közvéleményben a terroristák felé irányuló szimpátiát. − És mit nyerhetett volna maga ezen az üzleten? − Garret megígérte, hogy ráveszi az elnököt Stansfield menesztésére, és engem neveztet ki a helyére. És ha Olson már nincs, akkor nem lesz, aki megakadályozza a jelölésemet. − Tudott-e az elnök a terveikről? − Nem tudom. − Ezek után a szavak után néhány feszült pillanat telt még el, és vége lett a szalagnak. Roach és Stansfield hosszan és megrendülten bámultak egymásra. Michael a tárgyalóasztal másik végéről figyelte őket. O’Rourke tudta, hogy ezek az új információk Stansfieldnek estek a legrosszabbul. Az ő

Cége szenvedi meg elsősorban, ha ez a szalag nyilvánosságra kerül. Roach odahajolt Stansfieldhez, és a fülébe súgva megkérdezte: − Van valami igazság abban, amit a francia parlament két tagja elleni merényletről mondott? Stansfield nem akarta szavakban megfogalmazni a válaszát, úgyhogy csak a fejével bólintva jelezte, hogy sajnos igen. Roach mély levegőt vett, és sóhajtva mondta: − Akkor elég nagy bajban vagyunk. − Van még más is − mondta McMahon egy műanyag fóliába burkolt fehér papírlapot emelve a magasba. − Ez itt önöknek kettejüknek szól − mondta McMahon Roachra és Stansfieldre tekintve, majd elkezdte felolvasni. − A szalagból az önök számára fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, hogy miért Stu Garret házánál hagytuk Higgins úr holttestét. Ha olyan elvetemült terroristák lennénk, mint amilyeneknek az elnök és az emberei szeretnek bennünket beállítani, már a világ minden hírügynöksége megkapta volna ezt az imént hallott szalagot. Ezzel azonban felmérhetetlen kárt okoznánk Amerikának: a világ többi országa kiközösítene bennünket, az elnöki tekintély romokban heverne, az emberek elvesztenék hitüket az államrendben, a CIA-t pedig huszonnégy órán belül egyszerűen bezárnák. − Nem akarjuk, hogy néhány, magát kiváltságosnak tekintő gazember önző és gonosz tettei miatt Amerika darabjaira hulljon, ám Mike Nance és Stu Garret nem úszhatják meg büntetlenül. Cserében azért, hogy nem hozzuk nyilvánosságra Higgins vallomását, az alábbiakat követeljük: Mike Nance holnap délig adja be lemondását, és örökre vonuljon vissza a közéletből. Mától harminc napon belül Stu Garret is jelentse be lemondását azzal, hogy azután semmilyen szinten nem avatkozik bele az amerikai politikába. Nance-től és Garrettől elvárjuk, hogy hat hónapon belül mindketten tegyék pénzzé vagyonuk felét, és névtelenül utalják át a nyolc, általuk megöletett testőr családjának. E követeléseinkről nem tárgyalunk tovább. Amennyiben Nance vagy Garret egyetlen pontban is eltér követeléseinktől, könyörtelenül elfogjuk és megöljük őket. Mivel nem tudtuk kideríteni, hogy maga Stevens elnök menynyire volt részese a gaztetteknek, egyelőre hivatalban maradhat a következő feltételekkel: mindent megtesz a két párt közti normális

együttműködés kialakításáért, és véget vet a pártérdekből folytatott politizálásnak. Egyensúlyra törekvő költségvetési javaslatot terjeszt be a következő pénzügyi évre, és teljesíti korábbi követeléseinket egy új szövetségi bűnügyi törvény és egy olyan országos kereskedelmi adó bevezetésével kapcsolatban, amelyből az államadósságot törleszteni tudjuk. E követelések teljesítése esetén Stevens indulhat a következő elnökválasztáson. Ha azonban az elnök bármely pontban is máshogyan cselekedne, nyilvánosságra hozzuk a szalagot. Követeléseink második része az FBI-ra vonatkozik. Roach igazgató úr, öntől nem várjuk, hogy elnézze eddigi cselekedeteinket, de legalább ismerje el, milyen különbség van a mi tetteink és aközt, ahogyan Higgins, Nance és Garret urak ügyködtek. Mi négy korrupt politikust öltünk meg azzal a szándékkal, hogy visszahozzuk az önbecsülést és a józan észt egy olyan politikai életbe, amelyből ezek már teljesen kivesztek, ők azonban kizárólag saját elkorcsosult, önös érdekük miatt Washington két utolsó becsületes politikusát gyilkoltatták le nyolc, ártatlan kísérőjükkel együtt. Ha ön elfogadhatónak tartja, hogy Nance és Garret urak ellen ne indítsanak bűnvádi eljárást, akkor azt is el kell fogadnia, hogy a Fitzgerald szenátor, Koslowski képviselő, Downs szenátor és Basset házelnök elleni gyilkosságok ügyében se legyen vádemelés. Megértjük, hogy ön ezzel rendkívül nehéz helyzetbe kerül, ám úgy véljük, hogy a szalagon levő, önnek is birtokába került információk megérnek ennyit. Az ön személyes biztonsága és az FBI tekintélyének megőrzése érdekében továbbá javasoljuk, hogy erről az egyezségről se az elnök, se Nance vagy Garret ne értesülhessenek. Mindannyiunk érdekében az volna a leghasznosabb, ha a Fehér Házzal Stansfield CIA-igazgató közölné a feltételeinket, és ő folytatna le minden tárgyalást. Első lépésként most Nance nemzetbiztonsági tanácsadó lemondásának a hírét várjuk. Amennyiben azt holnap délig nem jelentik be, nem marad más választásunk, mint hogy nyilvánosságra hozzuk a szalagot. − A fölolvasást befejezve McMahon letette az asztalra a papírlapot. Stansfield igazgató elgondolkodva hunyta be a szemét, és a fejét csóválta. Mindenki rá nézett, mit fog mondani. Fölállt, és ezt mondta: − Megengednék, hogy Roach úr és én négyszemközt beszéljünk

először? − Ezzel elindult az irodája felé, és Roach követte. Stansfield becsukta a vastag, párnázott ajtót, és a gyönyörű panorámát nyújtó ablakhoz lépett. − Mondhatom, pokoli beismerések. Roach Stansfield hátát nézte, és megkérdezte.− − Szerinted Higgins igazat beszélt? Stansfield bólintott. − Sajnos igen − mondta, majd hosszan hallgatott. Roach megvakarta az állát. − Nem vagyok biztos benne, hogy odaadhatnánk akármelyik bíróságnak is. Stansfield megrázta a fejét, és úgy intett a kezével, mintha ezt az ötletet el akarná hessegetni maga elől a levegőben. − Szerintem ezt a lehetőséget felejtsük el. Ha nyilvánosságra hozzák a szalagot, rettentő bajba kerülünk. Úgy értem, az egész ország. Arthur holttestének megtalálásakor ott voltak a tévécsatornák, és ezer kilométernyi anyaguk van arról, ahogy ott hever Garret házának a kerítésénél. Azt a két francia politikust tényleg megölték a hatvanas évek elején, és tényleg a CIA állt a merényletek mögött. − Stansfield a terem felé mutatott, ahonnan kijöttek: − Brian, minden, amit arra a papírra leírtak, színigaz. Ha kijut a szalag, Amerikának annyi. − Akkor mit csináljunk? − El kell fogadnunk, amit követelnek, ráadásul gyorsan kell cselekednünk. Roach sóhajtott egyet. − Megbízhatunk ezekben, akik négy embert megöltek? Stansfield megfordult, és látszott az undor az arcán. − Mindenesetre jobban, mint a nemzetbiztonsági tanácsadóban és az elnök irodavezetőjében. − Hogy az ördögbe képzelték ezek a barmok? − Fogalmam sincs. − Gondolod, hogy az elnök tudta, miben mesterkednek? − Zsigerből azt mondanám, hogy nem. De hát nem volt elég időm alaposan elemezni a helyzetet. − Stansfield az órájára nézett. − Brian, neki kell fognunk! Rengeteg tennivalónk lesz holnap délig. Meg vagyok győződve, hogy nincs más választásunk: meg kell tennünk mindent azért, hogy a szalag soha ne kerüljön nyilvánosságra. Roach kis szünet után így válaszolt: − Én sem szeretném, ha

nyilvánosságra kerülne, de baromira nincs ínyemre, hogy Nance-t és Garretet így futni hagyjuk… − Nyugi, Brian, nekem az az érzésem, hogy egy év sem telik el, és a barátaink, ezek a merénylők, el fogják kapni mind a kettőt… vagy ha nem… majd én gondoskodom róluk. De ez maradjon szigorúan kettőnk között. Megígérem neked, mint barát a barátnak, igazgató az igazgatónak. Roach mélyen Stansfield szemébe nézett, és eszébe jutott, hogy a barátja és igazgató kollégája kissé más játékszabályok szerint tevékenykedhet, mint ő. − Oké. Hisz úgysincs más választásunk, nem igaz? − Nincs. Ezek szerint belemész, hogy elfogadjuk a követeléseiket? − Bele, bár nem vagyok benne biztos, hogy garantálni tudom, hogy ne legyen vádemelés. Mi van, ha Skip rájön, kik gyilkolták meg az első négy áldozatot? − Jó. Ha ez egyáltalán bekövetkezik, akkor majd én is elkezdek ezzel a problémával foglalkozni. De van egy olyan érzésem, sosem fogjuk megtudni, kik voltak. És egy másik dologban is igazuk van. Jobb lesz, ha te kimaradsz ebből a kalamajkából. Ha mégis kiborul a bili, legalább az FBI maradjon ki a dologból. Hagyjunk szegény amerikaiaknak valamit, amiben még hihetnek. Ha az FBI-ról kiderülne, hogy benne volt bárminek is az eltussolásában, az rettenetes lenne. − Azt hiszem, igazad van − mondta Roach tűnődve azon, hogy mi egyebet tehetne, aztán így szólt: − Menjünk, beszéljük meg a többiekkel. Michael, aki McMahon mellett ült, igyekezett nem kiesni a szerepéből. A bolondot könnyen játssza az ember, de a naivat nehéz. Folyton figyelmeztetnie kellett magát arra, hogy vigyázzon, nehogy elárulja, hogy többet tud a kelleténél. Az volt a szerencséje, hogy mindenki annyira megdöbbent Higgins vallomásától, hogy még kikérdezni is elfelejtették. Mikor a két igazgató visszajött, Roach leült, Stansfield viszont állva maradt. A CIA-igazgató összefonta a két kezét a mellén, és így

kezdte: − Mondanom sem kell, hogy nagyon nehéz helyzetben vagyunk. A mindannyiunk által jól ismert okokból Brian és én megegyeztünk abban, hogy megpróbáljuk teljesíteni a merénylők követeléseit. Akinek valami komoly mondandója van, most szóljon. Először Kennedyre nézett. Kennedy a fejét fölemelve intett, hogy neki nincs. Nagyon jól tudta, hogy kutyaszorítóban vannak. Az egyetlen ésszerű lehetőség az, ha elfogadják az alkut. McMahon következett sorra, aki kényelmetlenül feszengett a székén. − Megértem, hogy nincs sok választásunk, de szerintem Garret és Nance kicsit túl könnyen ússza meg. Én legszívesebben a töküknél fogva lógatnám föl őket, aztán hadd jöjjenek rájuk a keselyűk… − Teljesen megértem, hogy jogos büntetést érdemelnének − mondta Stansfield −, és ahogy mondtam is Briannak az előbb, nagyon csodálkoznék, ha a barátaink egy évnél tovább életben hagynák őket. − És mi lesz az én nyomozásom sorsa? − kérdezte már kissé nyugodtabban McMahon. − Ha el tudja kapni őket, akkor jó. Az ember akkor megy át a hídon, ha odaért. Egyébként maga elengedné őket, ha magán múlna a dolog? McMahon Roach felé nézve gondolkodott a kérdésen. Tulajdonképpen kezdettől fogva motoszkált benne egyfajta tisztelet az ismeretlen merénylők iránt. − Ha tényleg olyanoknak bizonyulnak, ahogy sejtem, és valódi hazafias indítékok vezérelték őket, akkor talán én is behunynám a szemem. − Képviselő úr? − fordult Michaelhez. O’Rourke hátradőlt, és így szólt: − Általában nem szeretem, ha eltussolunk dolgokat, de az adott helyzetben nem látok más lehetőséget. Stansfield bólintott. − Nos, akkor mindannyian egyetértünk. Mielőtt továbbmennénk, szeretném tudni, vajon ki tud még erről a szalagról. Képviselő úr? − nézett Stansfield Michaelra a válaszért. − Én senkinek sem beszéltem róla − felelte Michael nyugodtan. − Skip? − Én sem. Rögtön azután, hogy O’Rourke képviselő úr lejátszotta nekünk a szalagot, mind azonnal idejöttünk. − Irene?

− Én sem. − Akkor jó. − Stansfield az órájára nézett. − Akkor egyedül megyek a Fehér Házba, és tárgyalok velük. Michael köhintett egyet, hogy felhívja magára Stansfield figyelmét. − Uram, én szeretnék önnel tartani. Stansfield egy darabig méregette Michaelt, majd így szólt: − Jobb lenne, ha egymagam intézném el a dolgot. − Elhiszem, hogy jobb szeretné, de Olson szenátor igen közeli barátom volt. Látni akarom, milyen képet vágnak, ha rájönnek, hogy nem ússzák meg, amit tettek.

39. fejezet Most Mike Nance-en volt a sor, hogy ideges legyen, de senki sem vette volna észre rajta. Abszolút nyugalom sugárzott a külsejéből, ahogy ott ült az íróasztala mögött. Belül azonban egyáltalán nem volt ilyen nyugodt. Stu Garret arcán üdvözült mosollyal járkált föl-alá Nance íróasztala előtt, annak ellenére, hogy egy fél óráig hallgatták, hogyan ordítozik velük az elnök. Stevens érthető okokból rettentő dühös volt, hogy a háta mögött olyan akciókba bonyolódtak, amelyek miatt őt is könnyen felelősségre vonhatják, vagy akár még rosszabb is történhet vele. Nance más dolgok miatt volt ideges. Megpróbált oda sem figyelni arra, ahogy Garretből szokása szerint ömlött a szó: − Szerintem most már minden rendben lesz. Sínen vagyunk. Stansfield bevette a zsarolós szövegünket… Jim pedig egy-két hét alatt majdcsak lehiggad, és megérti, hogy csak őt akartuk védelmezni. Mike, tudom, hogy Arthur a barátod volt, de jézusom, néha én nagyon be voltam rezelve tőle. Sokkal jobban érzem magam most, hogy tudom, mindent a sírba vitt magával, amit tudott. Nance, anélkül, hogy fölemelte volna a fejét, a szeme sarkából Garretre nézett, és rászólt: − Hagyd már abba, Stu! − Miért? Csak világosan kibontom a dolgokat, hogy lássuk, hogyan állunk. − Én pontosan tudom, hogyan állok, nem kell, hogy a nyilvánvaló dolgokat hajtogasd, úgyhogy kérlek, egy pár percre fogd be a szádat, szeretnék gondolkozni. Garret leült a kanapéra, és már csak maga elé motyogott tovább. Nance még a székét is elfordította, hogy látnia se kelljen. Vajon miért viharzott el a megbeszélésről Stansfield pont akkor, amikor a dolgok kezdtek fölforrósodni? Még messze nem jutottak a végére a dolgoknak! Először arra gondolt, megosztja ezt az aggodalmát Garrettel, de aztán hagyta. Még mindig jobban szerette ezt a duzzogós állapotát az irodavezetőnek, mint amikor ijedtében hisztériázni kezd.

Michael a páncélozott Cadillacben ült hátul, Stansfield mellett. Megkönnyebbült, mikor rájött, hogy Stansfield nincs igazán beszélgetős kedvében. Jól látta rajta, hogy magában alaposan fölkészül a Nance-szel és Garrettel folytatandó vitára. Induláskor majdnem fölhívta a Fehér Házat, de aztán úgy döntött, jobb lesz, ha váratlanul lepi meg a két gazembert. Mikor már körülbelül csak másfél kilométernyire voltak a Fehér Háztól, Stansfield fölvette a lehallgatás ellen védett telefont, és Jack Warch számát tárcsázta. Mikor Warch felvette, ezt mondta neki: − Jack, itt Stansfield igazgató. Vészhelyzetre való tekintettel sürgős találkozót kérek az elnökkel, Mike Nance-szel és Stu Garrettel. Rögtön leérünk a Kincstár épületének a mélygarázsába. Szólj az embereidnek, hogy onnan jövök az alagúton keresztül. − Stansfield a mellette ülő Michaelre nézett. − Van egy vendégem is. O’Rourke képviselő. Én szavatolok érte… Jack, ez rendkívül komoly dolog, irányítsd őket azonnal a Helyzetelemző Terembe. − Warch nyugtázta az utasításokat, mire Stansfield letette a kagylót. A limuzin behajtott a Kincstár alatti garázsba, és onnan négy titkos ügynök kísérte a keskeny betonalagúton a CIA-igazgatót és O’Rourkeot. Mikor az alagút végéhez értek, megálltak egy vastag acélajtónál, melyet a Fehér Házat jól ismerők csak „Marilyn Monroe-bejáratként” emlegetnek. Odatartották az igazolványaikat egy kamera elé, és Stansfield megkérdezte Michaelt. − Ideges a képviselő úr? − Nem, ahhoz túl őrült a helyzet. − Képviselő úr, megkérhetném egy szívességre? − Michael bólintott, és Stansfield így folytatta: − Mikor lejátszom a felvételt, kérem, figyelje az elnököt. Én nagyon el leszek foglalva azzal, hogy Nance-t és Garretet figyeljem, de szeretném hallani az ön véleményét arról, hogy az elnök vajon őszintén meglepődik-e azon, amit a szalagról hall majd. Michael bólintott, és megkérdezte: − Biztonságos dolog a Fehér Házban lejátszani a szalagot? Úgy értem, nem vesz mindent föl a Titkosszolgálat? − Nem, a Helyzetelemző Terem biztonságos. Azt naponta

ellenőrzik, hogy ne legyenek poloskák, és tökéletesen hangszigetelt. Ráadásul az ott elhangzó államtitkok miatt még a Titkosszolgálatnak is törvény tiltja benne a hangrögzítést. A tizenöt centiméter vastag acélajtó kinyílt, és megpillantották Jack Warchot. Miközben már a Fehér Ház folyosóin haladtak, Stansfield bemutatta Michaelt Warchnak. Elértek egy nagy előteret, ahol Warch átkísérte őket a nemzetbiztonsági őrség ellenőrző pontján, majd az előtér hátuljából nyíló ajtóhoz mentek. Stansfield és Michael beléptek a terembe, és Warch becsukta mögöttük az ajtót. Stevens elnök ingujjban állt a tárgyalóasztal túlsó végénél. A zakóját az előtte álló magas bőrtámlás székre terítette. Nance és Garret az asztal mellett ült. Az elnökön látszott, hogy haragszik két bizalmasára. Stansfield és Michael megkerülte az asztalt, és megállt a két utolsó szék mögött. − Elnök úr − szólt Stansfield −, az úr O’Rourke képviselő. Stevens megszokásból kézfogásra nyújtotta a kezét, de közben különös kifejezés jelent meg az arcán, mert eszébe jutott a fiatal képviselővel két héttel ezelőtt folytatott telefonbeszélgetése. Michael megrázta az elnök kezét, aztán mindhárman leültek. − Gondolom, arról lesz szó, ami miatt olyan sürgősen elhívták magát a reggeli megbeszélésről − szólt Stansfieldhez az elnök. − Igen, elnök úr, rendkívül komoly dolog jutott a tudomásunkra. − De mit keres itt a képviselő úr? − szólt közbe Garret szokásos türelmetlenségével. − Az én kérésemre van jelen − mondta Stansfield. Michael közben Garretről Nance-re emelte a tekintetét, amelyből nyílt gyűlölet sugárzott. Garret nem elégedett meg Stansfield válaszával, úgyhogy Michaelhez fordulva megismételte a kérdést: − O’Rourke képviselő úr, miért van itt? Michael a szemébe nézett, és ennyit mondott: − Rögtön meg fogja tudni. Stansfield elővette a zsebéből a kazettát, és felmutatta, hogy jól lássa mindenki. − Ezt a szalagot ma reggel hagyták ott O’Rourke

épviselő úr küszöbén − mondta, és Garretre nézett. − Mielőtt azonban lejátszanánk, megmondaná nekünk, Mr. Garret, mi lehetett a valódi oka annak, hogy éppen az ön háza mellett hagyták Arthur Higgins holttestét tegnap este? Garret megrázta a fejét, és vállat vonva mondta: − Fogalmam sincs. Mike Nance hátradőlt a székén, és olyan pillantás vetett Stansfieldre, mint a macska, amelyik karmolni készül. − Mi van a szalagon? − kérdezte Stevens. Stansfield az asztal másik végéhez ment, és betette a kazettát a magnóba. − Felvétel Arthur Higgins vallomásáról. Azelőtt készült, hogy megölték − mondta, majd elindította a felvételt, és visszament a helyére. Alig ült le, mikor Michael elektronikusan torzított hangján meghallották a hangszórókból az első kérdést: − Neve? − Micsoda? − Azt kérdeztem, mi a neve. − Arthur… Arthur Higgins. − Garret erre hirtelen az asztalra könyökölt, és az arcát a két kezébe temette. Nance odahajolt hozzá, a karjánál fogva visszahúzta, és közben odasúgta neki: − Csak nyugalom! Miközben Nance Garretet próbálta megnyugtatni, a lejátszás folytatódott, és hallották, hogy az eltorzított hang Arthurt a múltjáról, és arról kérdezi, milyen munkákat végzett a CIA-nál. Stansfield igazgató már nem Garretre figyelt, hanem Nance viselkedését kezdte szúrós szemmel fürkészni. − Mr. Higgins, maga tervelte ki azt a titkos akciót még a hatvanas évek elején, amely több francia politikus meggyilkolásához vezetett? − Igen. − És kinek dolgozott abban az időben? − A CIA-nak. − Hány francia politikust öltek meg? − Kettőt. − Kik voltak? − Claude Lapoint és Jean Bastreuo. Az elnök ennek hallatára izgatottan közbekiáltott: − Micsoda? − Majd teljes harminc másodpercig Nance-re meredt, miközben a

szalagról tovább hallották az Arthur és elrablói közt lezajlott kérdezzfeleleket. Aztán elhangzott a felvételről Higginshez a halála előtt intézett legkényesebb kérdés: − Kihasználták-e a korábbi merényleteket annak álcázására, hogy Olson szenátort és Turnquist képviselőt megöljék? − Igen. Garret közberikácsolt: − Ez nem az én ötletem volt! Esküszöm, hogy ezt nem én találtam ki! Nance megragadta a karját, és közelről a képébe sziszegte: − Fogd be a szád! Az elnök megkövülten bámult két legközelebbi tanácsadójára. Közben azonban még egyet csattant az ostor: − Ki vett még részt abban az összeesküvésben, ami Olson szenátor és Turnquist képviselő meggyilkolását eredményezte? − Mike Nance és Stu Garret. Garret megmozdult, hogy mondjon erre valamit, de Nance visszanyomta a székébe. Stevens elnök becsukta a szemét, és a feje a mellére csuklott, Nance azonban rezzenés nélkül nézett Stansfield szemébe. − Tudott-e az elnök a terveikről? − kérdezte a szalagról a hűvös, személytelen hang. Az elnök Stansfieldre emelte a tekintetét, és megszólalt: − Nekem semmi közöm ehhez! − Stansfield azonban nem reagált az elnök tiltakozására, hanem egyre csak Nance-t tartotta szemmel. A szalagról felhangzott Arthur utolsó válasza: − Nem tudom. Ezzel véget ért a felvétel, és a termet dermesztő csönd töltötte meg. Nance ajkán gúnyos mosoly jelent meg, és ő szólalt meg először: − Ügyes próbálkozás, Thomas! Thomas Stansfield higgadt arccal kérdezett vissza: − Mit ért azon, hogy „ügyes próbálkozás”? − Azt, hogy ez az egész hazugság, úgyhogy szerintem vagy kínzással csikarták ki Arthurból ezeket a furcsa vádakat, vagy számítógéppel vágták össze az egész anyagot… Stansfieldnek a szeme sem rebbent erre a pimaszságra, és csak ennyit válaszolt: − A szalagot O’Rourke képviselő úr kapta ma reggel egy levéllel együtt, melyet a Fitzgerald és Downs szenátor, Koslowski

képviselő és Basset házelnök elleni merényletért felelősséget vállaló csoport fogalmazott. Arthurt is ők kapták el, nem én. − Mi az ördög folyik itt? − kérdezte az elnök. − Magam sem tudom, uram − felelte Nance −, úgy látszik, Stansfield igazgató úr zsarolni akar minket ezzel a szalaggal. Biztosíthatom önt, hogy sem én, sem Stu sohasem tárgyaltunk Arthurral Olson szenátor és Turnquist képviselő meggyilkolásáról. Az egész ötlet merő képtelenség. − Stu? − nézett Garretre az elnök. Garret, mint a sarokba szorított menyét, tett még egy ravasz próbálkozást: − Mike-nak igaza van. Fogalmam sincs, mire megy ki ez az egész. Én Arthurral kizárólag a költségvetési javaslattal kapcsolatos ügyekről beszéltem. Michael előbbre húzódott a székén, és mindkét tenyerét az asztalra tette. Erre a mozdulatára, mely jelezte, hogy ő is ringbe száll, mindenki felfigyelt, csak Nance nem, aki még egyre Stansfielddel nézett farkasszemet. Michael Stansfield arca elé emelte az egyik kezét, és csettintett egyet az ujjával, hogy Nance figyelmét magára vonja. − Olson szenátor túl jó barátom volt ahhoz, hogy eltűrhetném, ha vele kapcsolatban szórakozni akarnak. − Mutatóujjával Nance felé bökött: − Maga, Garret és Arthur Higgins igenis összeesküdtek Olson szenátor és Turnquist képviselő meggyilkolására. Senki sem gyártott hamis hangfelvételt, és Stansfield igazgató úr sem csikart ki hamis vallomást Higginsből. Úgyhogy hagyjuk abba a süket dumát, és térjünk a tárgyra. − Mr. O’Rourke − felelte Nance −, maga még nagyon fiatal ember, és bizonyára még nem tudja, hogy egyesek mi mindenre képesek csak azért, hogy mentsék az irhájukat. Vagy talán azt hiszi, hogy Mr. Stansfieldnek amolyan szűzies kiscserkész módszerekkel sikerült a világ egyes számú kémszervezetének igazgatói székébe kerülnie? Ő bizony sokszor elmegy a végletekig, csakhogy megkapja, amit akar. Képviselő úr! Higgye el, maga még tapasztalatlan ehhez. Talán jobb is lenne, ha kiszállna ebből az egészből, és hagyná, hogy Stansfield igazgató úrral szűk körben rendezzük el ezt a dolgot. Michaelben úgy felgyülemlett a düh, hogy a feje is belefájdult. Fölállt, levette a zakóját, és a szék hátára terítette. Aztán áthajolt az

asztalon, a hüvelyk- és mutatóujját egymáshoz egészen közel tartva mutatta a nemzetbiztonsági tanácsadónak: − Mr. Nance! Már csak ilyen kevés türelmem maradt. Vagy abbahagyja a szarakodást, és bevallja, hogy maguk ölették meg Olson szenátort és Turnquist képviselőt, vagy itt hagyom magukat, és összehívok egy sajtótájékoztatót odakint. − O’Rourke képviselő! Az közvetlen fenyegetést jelentene az Egyesült Államok nemzetbiztonságára, úgyhogy bármi áron, de kénytelen lennék megakadályozni. Most pedig szíveskedjék kifáradni, mert kizárólag Mr. Stansfielddel szeretnénk szót váltani egy percre. Michael levette a karóráját, és letette az asztalra. Aztán betűrte a nyakkendőjét az inge két gombja közötti nyílásba, és rámutatott Nance-re. − Maga most befogja azt a dörzsölt pofáját két percre, míg Mr. Garrettel szót váltok, különben esküszöm, hogy odamegyek, és leszedem a fejét! − mondta, és már oda is fordult Garrethez: − Ide figyeljen, egyetlen választása van. Pontosan tudom, hogy benne volt a dologban, és ezt maga is tudja, és Stansfield igazgató úr is tud mindent magukról. − Michael az asztal végéhez ment, és onnan folytatta: − Tehát vagy bevallja, amit csinált, és akkor az élete hátralevő részében viszonylagos kényelemben élhet, vagy bíróság elé kerül, és akkor az élete hátralévő részében a börtönben fog rohadni. − Az asztalt megkerülve már egészen odaért, ahol Garret és Nance ült. − Föltéve persze, ha a merénylők nem kapják el még azelőtt. − Garret volt közelebb hozzá. Michael megragadta, és elfordította őt székestől, úgyhogy már nem tudott Nance-re nézni segítségért. − Mert tudja, a merénylők levelében az is benne van, hogy ha maga és Mr. Nance megpróbálnának kibújni a felelősség alól, akkor ők fogják elkapni és megölni magukat. − Elnök úr, ez a viselkedés megengedhetetlen! − kiáltott föl Nance. Ám mielőtt még egy szót kiejthetett volna a száján, Michael ráförmedt. − Megmondtam, hogy fogja be a száját! És nem fogom még egyszer mondani! − Garret remegni kezdett, de Michael a széke karfájára támaszkodva még közelebb hajolt hozzá. − Tudja, hogyan fog menni a dolog? Nagyon egyszerű. Bevallja, amit tett, és akkor megmarad az élete. Ha tagad, akkor az egész ország magára fog vadászni. Mert a merénylők nyilvánosságra hozzák a felvételt, ha Mr.

Nance holnap délig nem jelenti be a lemondását. Na most akkor vallja be az igazságot! − Én… én… − kezdett Garret hebegni. − Stu! Ne válaszolj neki! − mondta Nance, és a telefonért nyúlt, hogy behívja a titkos ügynököket, akik az ajtó előtt álltak őrt. − Mit gondol, kicsoda maga, hogy ezt merészeli? − förmedt Michaelre. Michael látta, hogy Nance a telefonért nyúl, erre mind a két kezével, melyek Garret székének karfáit markolták, meglökte az irodavezetőt, aki székestől szánkázni kezdett hátrafelé, és a falnak zökkent. Aztán egy lépéssel Nance előtt termett, és összeszorított öklét a válláig emelte. Nance-nek már a fülénél volt a kagyló, amikor fölnézett, de későn vette észre Michael támadását. Az ököl lecsapott, pontosan az orrnyergét találva el, amitől a feje először a szék támlájának ütődött, majd nagy csattanással a kemény tölgyfa asztalnak csapódott. A hatalmas ütéstől akár a földre is zuhanhatott volna, csak az asztal élének támaszkodó álla tartotta meg. A két karja oldalt lógott, és az asztalon egy kis vértócsa jelent meg az orra előtt. Sem Stansfield, sem az elnök nem tett egy mozdulatot sem. Michael még mindig ökölbe szorított kézzel ekkor Garret felé fordult. Aztán ellazította öklét, megragadta a nyakkendőjénél fogva, és talpra rántotta. A nyakkendőjét eleresztve megmarkolta a torkát. Garret mindkét kezével igyekezett magát kiszabadítani Michael szorításából, de ő olyan erősen tartotta, hogy már fulladozni kezdett. Olyan halkan, hogy csak Garret hallhatta meg, ezt sziszegte neki: − Ha csak rajtam múlna, most megölném magát. Ez az utolsó esélye, hogy bevallja, mit művelt. Ha nem, akkor a hajánál fogva addig püfölöm a fejét az asztalba, míg ketté nem reped! El is engedte a nyakát, és belemarkolt a tarkója fölött megmaradt sűrűbb hajcsomóba, és megpördítve a remegő irodavezetőt, arccal Stansfield és az elnök felé fordította. − Tessék! Mondja meg nekik az igazat! Garret vinnyogni kezdett. − Nem én vagyok a hibás! Az egészet Mike és Arthur eszelte ki! Az elnök mérhetetlen riadalommal bámult Garretre. Nem akarta hinni, hogy ilyesmi egyáltalán előfordulhat.

− Nem én vagyok a hibás, Jim! Esküszöm, nem én − könyörgött Garret az elnöknek. Garret bocsánatkéréssel vegyes tagadása újabb dührohamot váltott ki O’Rourke-ból. Oldalra lökte Garretet, és miközben a falnak csapódott, a másik öklével állon vágta. Garret felsőteste az ütéstől először csavarodott egyet, aztán megroggyant a térde, és nagy zajjal a földre zuhant. Michael még pár másodpercig állt fölötte, és alig tudta türtőztetni magát, hogy ki ne rúgja a fogait. Néhányszor mély levegőt vett, hogy lecsillapodjon, majd az elképedt Stevens elnök felé fordult. Aztán mintha az elnök ott se lenne, fogta magát, visszament a helyére. Az óráját visszacsatolva így szólt Stansfieldhez: − Igazgató úr, itt hagyom önt, hogy az elnök úrral meg tudják beszélni a továbbiakat. Később majd hívjon fel, kérem. − Ezzel fölkapta a zakóját a szék támlájáról, és elindult az ajtó felé. Sem Stansfield, sem az elnök nem szólt egy szót sem.

40. fejezet Mike Nance marylandi birtokán, a ranchon, ahol lovakat is tartott, minden századfordulós, vadnyugati stílusban épült. A legalább tizenkétszer hatméteres nagyszoba falait és mennyezetét sötét tölgyburkolat fedte. A hatalmas szobát a mennyezetre szerelt három, régimódi vörösréz ventilátor három egyenlő részre osztotta. A jobb oldalon álló díszes bárpult úgy nézett ki, mintha egyenesen egy vadnyugati ivóból emelték volna át. A szoba egyik falának közepét egy hatalmas kandalló foglalta el, fölötte óriási bivalyfejet helyeztek el, a másik oldalon pedig biliárdasztal állt. A falakon körben drága olajfestmények lógtak, amelyek vadnyugati tájakat és indiánokkal folytatott véres csatákat ábrázoltak. E drága gyűjtemény tulajdonosa sohasem tanulta meg valójában értékelni a szoba szépségét és történelmi levegőjét, ő csak az ugyancsak drága belsőépítész számláját firkantotta alá. Most ott állt a bárpult előtt egy pohár whiskyvel a kezében. Ez már a harmadik alig egy óra alatt. Nance a bárpult mögötti tükörben nézegette a tükörképét. Az orrán levő fehér kötés még jobban kiemelte, mennyire karikásak a szemei. Most óvatosan odanyúlt az orrához, levette, és a whiskyje mellé, a pultra helyezte a kissé véres kötést, de úgy döntött, hogy a vattacsomókat még az orrlyukában hagyja. A tükörben azt is látta, hogy a háta mögött odakint alacsonyan jár a nap az égen. Megfordult, és odasétált a franciaablakokhoz, amelyek nyugat felé elnyúló birtokára néztek. A hamarosan már exnemzetbiztonsági tanácsadó úgy ítélte, hogy körülbelül egy óra lehet még hátra napnyugtáig. Még egy korty whiskyt ivott, és azon törte a fejét, van-e még kiút. Nem akarta még megadni magát. A lemondását másnap délig nem hozzák nyilvánosságra, addig pedig még nincs egészen vége a játszmának. Hirtelen idegesen kopogó lépteket hallott a hall felől, s egy pillanat múlva kivágódott az ajtó. Stu Garret lépett be, aki ez alkalommal drapp ballonkabátot viselt, és a szájában fölül a szokásosnál kettővel

kevesebb fogat. Mindkét karját mentegetőzve tartotta maga előtt, és rögtön rákezdett: − Ne haragudj, Mike. Nem akartam beszélni, de nem láttam semmi más kiutat. Nance nem látta Garretet, mióta az reggel O’Rourke-tól akkorát kapott, hogy elájult. Egy órával ezelőtt hívta föl, és rendelte ki ide magához a ranchra. Garret továbbra is magyarázkodva közeledett feléje, de Nance nem is figyelt arra, mit beszél. Ahogy azonban odaért hozzá, kinyújtotta és meglendítette a karját, s adott neki egy akkora pofont, hogy a tenyere csattanása csak úgy visszhangzott a terem nagyságú helyiségben. Garret hátrahőkölt, és az arcához kapott. Tágra nyílt szemmel kiáltott föl: − Erre meg mi szükség volt, a francba is?! Nance elégedetten vigyorgott vissza rá. − Csak azért kaptad, mert nem tudtad tartani a lepcses pofádat. Garret fájós arcát tapogatva így próbált visszavágni: − De hát ez az egész kibaszott dolog nem az én ötletem volt! Mi a francért is mentem bele? Nance még egyszer fölemelte a kezét, és előbbre lépett, mint aki újabb pofonra készül. Garret riadtan hátrált, és az arca elé tartotta kezét védekezésképpen, de Nance nem ütötte meg újra. Fölemelt kezét a feje fölé tartva teátrálisan ezt mondta: − Ne feledd, Stu, hogy rajtam múlik az életed. Ugye emlékszel, hogy a halála előtt Arthur kiadta a parancsot, hogy végezzenek veled, és rajtam kívül senkid sincs, aki ezt vissza tudná csinálni? Garret még egy lépést hátrálva megkérdezte: − És akkor mi a francért nem fújod le a parancsot? − Mert az nem olyan egyszerű, Stu. És az a helyzet, hogy nem is vagyok igazán biztos benne, hogy le akarom fújni. − Hogyhogy nem vagy benne biztos? − kérdezte Garret rémülten. Nance erre végre leeresztette a kezét, és mély levegőt vett. – Ha tudtad volna tartani a pofádat, nem lennénk ilyen nagy pácban. − Hát nincs a kezükben az a rohadt szalag? − kérdezte Garret kidülledt szemmel. − Hisz azon Arthur már bevallott mindent! Az pedig nem az én hibám! Nance az égre emelte a szemét, és elkeseredve rázta a fejét: − Tudtam, hogy nem kéne Arthurra hallgatnom! Neki is mondtam, hogy

milyen beszari alak vagy. − Miért? Egy szót sem szóltam, míg az a vadállat O’Rourke nekem nem támadt! − Ugyan már! O’Rourke-ról még szó sem volt, és te már beadtad a kulcsot. − Nance elgondolkodva nézett ki az ablakon. O’Rourke szereplésén törte a fejét. − Szerintem ez az O’Rourke sokkal többet tud, mint amennyit eddig elárult nekünk. − Ezzel meg mit akarsz mondani? − Csak azt, hogy megérné egy kicsit elbeszélgetni ezzel a fiatalemberrel − mondta Nance, és közben Garret mellett elnézve, a saját képét tanulmányozta a bárpult mögötti tükörben. Odanyúlt, és tapogatni kezdte vörösre dagadt orrát. − Nem is beszélve arról, mennyire megérdemelné, hogy valamilyen módon megleckéztessük! − Mike! Neked teljesen elment az eszed? Azt mondják, szép csendben eltűnhetünk. Fogadjuk el az ajánlatukat, és mentsük, ami még menthető. Nance olyan gyorsan fordult vissza Garret felé, hogy az riadtan hátrább lépett. Egyre közeledve feléje, Nance ezt fröcsögte dühösen: − Én egész életemben keményen dolgoztam azért, hogy eljussak idáig. És igenis ki fogom játszani azt az egy adut, hogy O’Rourke többet tud, mint amennyit elárult. Vesztenivalónk már úgysincs, hála neked, és annak, hogy nem tudtál elég tökösen viselkedni. − Nance megfordult, és elindult az ajtó felé. − Várj meg itt. Ne mozdulj. Itt leszek egy perc múlva. Nance átsietett a jó négyszáz négyzetméteres építmény másik oldalán található dolgozószobájához. Megállt az ajtónál, és beütötte a nyolc számjegyű kódot. A lámpa pirosról zöldre váltott, majd benyitott. Mikor bent volt a szobában, az ajtó magától bezáródott mögötte. Az íróasztalához sietve bekapcsolta a számítógépet, majd leült egy régi, fából készült forgószékbe. Előre-hátra hintázott benne, míg várta, hogy a számítógép életre keljen. A jelszó megadása után belépett a saját adatbázisába, elkezdte az egérrel görgetni a listát. Megtalálta, amit keresett, kétszer rákattintott az egérrel, és akkor a gép újabb jelszót kért. Ezt is megadta, és egy perccel később meg is találta a nevet, akit keresett. Ott volt a telefonszám is. Kihúzta az asztal jobb oldali fiókját, ahol egy lehallgatás ellen

védett telefont tartott. Fölkapta a készüléket, és beütötte a számot. Néhány búgó hang után katonásan beleszólt valaki: − Halló. − Jarod, itt Mike. Van egy kis munkám a maga számára. Kis szünet után a hang megkérdezte: − Milyen nehéz a meló? Nance higgadtan mondta: − Egyáltalán nem veszélyes, de kicsit azért kényes a dolog. Mondjuk, hogy benne van kereken… ötvenért? Michael O’Rourke aludt, mint a bunda. Rettentően kifáradt az elmúlt három nap alatt. A reggel Langleyben, majd a Fehér Házban lezajlott két megbeszélés után beugrott még egy rövid, Olson szenátorra emlékező rendezvényre, aztán hazament, és lefeküdt. Addigra már alig volt annyi ereje, hogy fölmenjen a lépcsőn a hálószobába, s ott aztán hasra vetette magát az ágyon, és már aludt is. Mozdulatlanul hevert, és csak aludt, már vagy öt órája. Michael hirtelen kicsit megmoccant, mert álmában úgy érezte, hogy valaki van a szobában. Mélyen benne volt egy álomban, és először bizonytalan volt, tényleg van-e ott valaki, vagy ezt is csak álmodja. Megpróbált megfordulni, de két karja teljesen elzsibbadt. Aztán érezte, hogy egy kéz érinti meg a fejét. A szíve gyorsabban kezdett dobogni, és kinyílt a szeme. De még egy percig tartott legalább, mire kitisztult a látása, és megállapította, hogy Liz Scarlatti hajol föléje aggodalmas arccal. Nagy nehezen oldalra fordult, és kiszabadította két ólomsúlyú karját. Fölnyúlt, és magához húzta a lányt. Scarlatti elmosolyodott, és megcsókolta Michael fülét. − Egész délután hívtalak, és nem vetted föl. Hol voltál? O’Rourke megdörzsölte a szemét, és elnyomott egy nagy ásítást. Aztán az ablak felé nézve megkérdezte: − Hány óra van? − Hat óra tíz. − Jézusom! − nyújtózkodott O’Rourke a tagjait ropogtatva. − Életemben nem aludtam ilyen jót! − Mióta alszol? − kérdezte Scarlatti, beletúrva a férfi sűrű, fekete hajába. − Fogalmam sincs. Úgy egy óra óta − mondta a férfi, majd magához ölelte Lizt, és belecsókolt a nyakába. − Hm! De jó, hogy itt vagy!

− Az is, hogy te is. Keveset látlak mostanában. − Akkor ezen most segíteni kell − mondta Michael, majd megfordult, és maga alá gyűrte a lányt. Liz szorosan átölelte a férfi széles hátát, megcsókolta, és magához szorította Michaelt. Akkor azonban O’Rourke-nak hatalmasat kordult a gyomra, és Liz ijedten abbahagyta a csókot. − Ilyen éhes vagy? − O’Rourke bólintott. − Ettél ma valamit egyáltalán? Michael az ágytámlát bámulta, mintha oda lenne írva a válasz. − Nem is tudom. Elég zűrös volt a ma reggel meg a délelőtt. − Elmeséled nekem? − Drágám, nem fogod elhinni, ha elmondom, mi történt. Liz óvatosan kérdezte: − Csak nem derítetted ki, ki áll Erik halálának a hátterében? − De. − Kicsoda? − Nem vagyok biztos benne, hogy jó, ha tudod. − Én viszont igen − mondta Liz, miközben ellökte magától a férfit, és fölállt. Michael a hátán feküdt, úgy nézett föl Lizre. A lány komoran és követelőzve nézett rá. − Édesem, ez rettentő kemény dolog. Komolyan mondom, hogy szerintem sokkal jobb lenne, ha nem tudnál róla semmit sem − mondta a férfi. Liz a férfi mellére bökött az ujjával. − Emlékszel, a múltkor azt mondtad, ha elfecsegem, hogy Scott Coleman a felelős az első négy merényletért, akkor fogod magad, örökre kisétálsz az életemből, és soha többé szóba sem állsz velem? − Michael bólintott. − Én pedig nem tudom úgy leélni az életemet, hogy ez a nagy titok lebegjen ott kettőnk között. Ha nem hiszel a szavamnak, hogy megőrzöm a titkodat, akkor nekem kell elgondolkoznom arról, hogy én sétáljak ki a te életedből. Ez olyan csípős megjegyzés volt, hogy Michael felkönyökölt. − Nem arról van szó, hogy ne hinnék neked, csak… csak arról, hogy ez az információ veszélyes lehet rád, ha megtudod. − Már elég nagylány vagyok − mondta Liz fölényesen. − Ha nem bízol bennem, akkor gondok vannak köztünk − tette hozzá, farkasszemet nézve Michaellel.

Michael nem tudta eldönteni, mit tegyen. Fáradt volt, elege is volt már az egész kalamajkából, és szeretett volna mielőbb túl lenni az egészen. Még egyszer megdörzsölte a szemét, és fölállt. − Na jó. Akkor elmondom, mi történt, de mondanom sem kell, hogy ezt sem adhatod tovább soha senkinek sem. − Ezzel szép sorjában elmesélte az utóbbi huszonnégy óra eseményeit. Igaz, most is kihagyta Seamus részvételét Coleman akcióiban, és „elfelejtette” megemlíteni, hogyan szedték ki Arthurból az igazságot. Nem mondta meg azt sem Liznek, hogy Stu Garretet szó szerint kiütötte, és hogy Nance is megkapta tőle a magáét. Mikor Michael végére ért a kissé átszerkesztett történetnek, Liz egy darabig csöndben gondolkodott rajta. Komoly aggodalommal a hangjában föltette a Michael számára legkényelmetlenebb kérdést: − Ki ölte meg Arthurt? − Scott. − És szerinted az elnök benne volt a dolgokban? − Nem tudom. Stansfield szerint nem, de megpróbálja pontosabban kideríteni. Liz az ajkába harapott. − Nem akarom elhinni, hogy az FBI együttműködik mindebben. − Nincs más választásuk. Ha Garret és Nance mesterkedései nyilvánosságra kerülnének… − mondta Michael a fejét csóválva −, az egész ország darabokra esne szét. Scarlatti nem válaszolt, csak nézett a semmibe. Michael megfogta a lány arcát, és maga felé fordította. − De ezen kár törnöd a fejedet. Sosem fognak ezek a dolgok nyilvánosságra kerülni. Liz eltolta magától Michael kezét. − De ez így nem helyes. Az embereknek joguk van ismerni a tényeket. Az pedig nem fogadható el, hogy az FBI és a CIA karöltve falaz gyilkosoknak, akik ráadásul az elnök legközelebbi tanácsadói. − Igen, csakhogy ha ez a história kiderül − mondta Michael egyik ujját a levegőbe emelve −, akkor először is elveszítenénk minden szavahihetőségünket a nemzetközi porondon. Másodszor pedig a CIAt örökre be kellene zárni. − Ami nem is volna olyan rossz dolog. O’Rourke megrázta a fejét. − A CIA többet használ ennek az

országnak, mint gondolnád. Persze csak akkor hallunk róluk, ha valamit eltolnak. A sikereikhez képest elenyésző az a néhány melléfogásuk. És arról ugye mégsem tarthatnak sajtókonferenciát, hogy épp most sikerült rávenniük Szaddam Húszéin egyik vezető tábornokát, hogy kémkedjen nekünk? − Nekem akkor sem tetszik ez a sok titkolózás. Ez így nincs rendjén. Az embereknek igenis joguk van ismerni a tényeket! Michael halkan megkérdezte: − Akkor is, ha akkor darabokra esik az ország? Liz magában viaskodott egy darabig a kérdéssel. − Szavamat adtam, és nem veszem vissza. Nagyon nem tetszik nekem ez az egész fölfordulás, de örülök, hogy végre vége van, és nem esett semmi bajod. − Köszönöm. Michaelnek ismét kordult egyet a gyomra, és Liz megjegyezte: − Elég éhes lehet valaki… − Mint a farkas. − Mit szólnál, ha gyorsan csinálnék kettőnknek valami egyszerű vacsorát, aztán visszabújnánk az ágyba? Michael vigyorogva kérdezte: − Gondolod, hogy ezzel jó boltot csinálnék? Scarlatti nevetve válaszolt: − Hát, majd kiderül. − Ezzel megragadta Michael karját, és a fürdőszoba felé irányította. − Zuhanyozz le, és szedd rendbe magad. Közben leugrom, és veszek valami vacsorának valót. − Ráütött a férfi fenekére, az meg engedelmesen elindult zuhanyozni. Scarlatti lement a lépcsőn, és levette a fogasról Duke pórázát. Az ismerős csörgést hallva a sárga labrador izgatottan rohant Lizhez, és egy perc múlva már úton is voltak a legközelebbi georgetowni szupermarket felé. Stansfield igazgató körülnézett a tárgyalóasztal körül ülőkön, és látta, hogy mindenki mennyire fáradt. Roach FBI-igazgató mellére ejtett állal gubbasztott; a szeme nyitva volt ugyan, de csupa vörös. Skip McMahon éppen ásított egyet, Kennedy meg a szemüvegét levéve a

szemét dörzsölgette. Hosszú nap állt mögöttük, és egyikük sem aludt eleget előző éjszaka sem. Belátta, hogy semmi haszna, ha tovább gyötrik magukat. Már neki sem maradt ereje tovább vitatkozni, úgyhogy eldöntötte, mára befejezik. − Skip, sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztuk magát, de nincs más választásunk. Ha lefújjuk a nyomozást, túl sokan kezdenék firtatni, hogy mi késztetett bennünket erre. McMahon ingatta a fejét. − Csakhogy túl sok emberünk van benne. Több mint kétszáz ügynök dolgozik a merényleteken, pedig isten bizony más ügyekben is szükség volna rájuk… olyan ügyekben, amelyekből talán vádemelés is lehet. − Azért nem dolgoznak teljesen fölöslegesen − vigasztalta Stansfield −, hisz akkor is meg kell tudnunk, kik voltak a gyilkosok, ha nem emelhetünk ellenük vádat. − Ezt elismerem. Csak azt nem szeretném, ha ez az embervadászat két évig tartana, aztán mindent szépen eltussolnánk, és több száz ügynök munkája kárba veszne. − Igazad van, Skip − szólt közbe Roach −, de nem tehetünk mást. Az is fontos, hogy megtaláljuk a gyilkosokat, és azért is folytatnunk kell a nyomozást, hogy a sajtó ránk ne szálljon. Ha eljön az ideje, téged majd leveszlek erről az ügyről, és kapsz valami értelmesebb feladatot. McMahon bólintott, hogy megértette. − Tudom, nincs más választásunk, csak azt nem tudom elfogadni, hogy Nance és Garret büntetlenül fog kikeveredni ebből az egészből. Esküszöm, legszívesebben én magam tekerném ki a nyakukat! − Az ügynök arca szinte rángatózott a dühtől. Stansfield elmosolyodott, és fölállt. McMahon az elmúlt hetekben becsületességével a szívébe lopta magát. A CIA első számú vezetője odalépett McMahonhoz, és megveregette a vállát. − Én a maga helyében, Skip, nem félnék attól, hogy megússzák. Ha már nem lesznek a posztjukon, a mi rejtélyes merénylőink biztos meg fogják őket találni. Na, de hosszú napunk volt. Aludjunk egy kicsit, aztán majd reggel megint találkozunk. Mindenki egyetértően bólogatott, és fölálltak. Stansfield kikísérte a társaságot az ajtóig, és közben megkérte Kennedyt, hogy maradjon

még egy percre. Becsukta az ajtót, aztán Kennedyvel együtt odamentek az íróasztalához. Stansfield dossziékat kezdett rakosgatni az aktatáskájába, s közben megkérdezte: − Irene, mi a véleményed O’Rourke képviselőről? − Milyen értelemben? − Nem gondolod, hogy többet tud annál, mint amennyit elmondott nekünk? Irene cuppantott egyet a szájával, miközben a válaszon törte a fejét. − Nem zárnám ki ezt a lehetőséget. Stansfield fölnézett, majd egy dossziét bezárt a páncélszekrényébe. − Azt hiszem, nem ártana utánanéznünk, de persze nagyon óvatosan. Nem az a fajta ember, akit szívesen háborgatnék, de mindenesetre meg kellene tudnunk, van-e bármilyen kapcsolata a merénylőkkel. Kennedy bólintott. − Rendben, személyesen veszem kézbe az ügyet.

41. fejezet A gesztenyebarna Audi lassan gurult Georgetown utcáin. A kormány mögött ülő ötvennégy éves egykori hírszerző mostanában szabadúszóként tevékenykedett; afféle „mindenes” volt, ahogy egykori hírszerző társai nevezték. Nemrég hívást kapott valakitől, akinek az elmúlt évek során számos hasznos, kisebb-nagyobb feladatot végzett már el. Ha öreg barátjának igaza van, és tényleg nincs a megjelölt helyszínen semmilyen biztonsági berendezés, akkor a feladata nagyon egyszerű lesz. Az átlagos külsejű, őszes szakállú férfi kétszer elhajtott a ház előtt, majd leparkolt. Néhány percen keresztül egy mikrofonpuskával megvizsgálta a ház minden szobáját Mikor szinte biztos lett abban, hogy csak egyetlen személy tartózkodik a házban, eltette a mikrofonpuskát, és kiszállt a kocsiból. Hátrament a csomagtartóhoz, ellenőrizte, hogy nyitva van-e rajta a zár, s közben alaposan végigjáratta a szemét az utcán. Még egyszer fölnézett a ház kivilágított ablakaira, megtapogatta a zsebében levő eszközöket, aztán felhúzta vékony, fekete kesztyűjét. Michael a forró fürdő után már ezerszer jobban érezte magát. Alaposan megtörülközött, majd egy kis részen letörölte a párát a tükörről, belenézett, és látta, hogy azért a szeme alatt még jó nagy fekete karikák vannak. Épphogy felhúzta a farmerjét és az egyik kényelmes, szürke pólóját, mikor megszólalt a bejárati csengő. Ahogy lefelé dobogott a lépcsőn, azon törte a fejét, hogy ki lehet, majd rájött, valószínűleg csak Liz jött vissza az itt felejtett kulcsokért. Nagy lendülettel érkezett a földszintre, és miközben fölrántotta az ajtót, már mondta is: − Ugye itt hagytad a kulcsokat, kedvesem? − Ahogy azonban kinyílt az ajtó, egy pillanatra meghökkent, hogy nem Liz áll az ajtóban. Ráadásul nem is ismerte a szakállas férfit, aki zöld ballonkabátban és barna vadászkalapban állt az ajtó előtt. Mielőtt meg tudott volna szólalni, az apja korabeli úr rámosolygott,

és megkérdezte: − O’Rourke képviselő úr? Michael az idősebb embert méregetve válaszolt: − Hm… igen. A látogató még egyre mosolyogva előhúzta a jobb kezét a kabátzsebéből, mintha kezet akarna nyújtani Michaelnek. Lazán mozduló keze azonban nem volt üres, és azonnal meg is húzta a benne levő Tazer kábítópisztoly ravaszát. A pisztolyból kiröppenő apró, fémből és műanyagból készült nyilacska egy pillanat alatt belefúródott Michael hasába, és a kétszázezer volt azonnal meg is tette a hatását. Két lépésnyit hátratántorodott, és egy kis asztalt fölborítva összeesett az előszobában. A kis asztalkáról fényképek potyogtak a földre. Michael a gyomrát szorítva kuporgott, és képtelen volt megmozdulni. A nem egészen ártalmatlan látogató szabatosan tevékenykedett. Michael még le sem zuhant a padlóra, amikor ő már becsukta maga mögött az ajtót. Aztán előhúzott egy fecskendőt a bal zsebéből, és Michael nyakához szorította. Megnyomta a végét, és csak épp annyi izomlazítót fecskendezett be a véráramba, hogy legalább egy óra hosszat szép csendesen viselkedjék. Gyorsan két pár műanyag bilincset kattintott a csuklójára és a bokájára is, majd egy széles ragasztószalaggal leragasztotta a száját. Aztán az ablakhoz lépett, kilesett az utcára, majd eloltotta a bejárat fölötti kinti lámpát, és a bentit is az előszobában. Majd lehajolt a földön fekvő testhez, és meglepő könnyedséggel a vállára emelte. Még egyszer kinézett az utcára, aztán vállán a teherrel már lent is volt a lépcső aljában. Odavitte O’Rourke-ot a kocsi hátuljához, fölpattintotta a csomagtartó tetejét, és akár egy nagy zsák krumplit, behelyezte Michael testét a csomagtartóba. A test nagyot puffant, emberünk pedig ellenőrizte, hogy Michael keze vagy a lába nincs-e útjában a tetőnek, aztán rázárta a csomagtartót. Beszállt a kocsiba, és elhajtott. Egy sarokkal odébb elővette a lehallgatás ellen védett mobiltelefonját, és beütött egy telefonszámot. Mike Nance már egyetlen csengetés után felvette a telefont: − Halló. − Elhoztam a csomagját. Fél órán belül ott leszek magánál. − Nem volt semmi gond? − Abszolút semmi. − Akkor várom.

A volt hírszerző letette a telefont, és elindult Maryland felé. Elégedetten vigyorgott magában, hogy milyen könnyen megkereste ezt az ötvenezer dollárt, aztán eltűnődött, hogy vajon mi szüksége lehet Mike Nance-nek erre a képviselőre itt a csomagtartójában. Scarlatti visszafelé sétált a járda fölé magasodó fák alatt. Egyik kezében a bevásárolt holmit, a másikban Duke pórázát tartotta. Ahogy befordult Michael utcájába, jeges fuvallat csapta meg. Az járt az eszében, milyen kellemes éjszakát fognak Michaellel együtt tölteni, aztán vége is lesz a hétnek. Úgy tervezték, hogy vasárnap délután leutaznak Minnesotába Olson szenátor temetésére. Nem nagyon vágyott ugyan a komor eseményre, de azért örült, hogy egy kicsi itt tudják hagyni Washingtont. Észak-Minnesota az évnek ebben a szakaszában mindig gyönyörű. Duke lendületesen kanyarodott be Michael házának lépcsőjéhez, Liz alig tudta tartani a megnyúlt póráznál fogva. Megkereste a kulcsot, majd kinyitotta az ajtót. Duke berohant az előszobába, Liz meg utána engedte a pórázt, gondolta, majd leveszi róla, ha megszabadult a csomagjától. Fölkapcsolta az előszobában a villanyt, és arra készült, hogy leteszi az asztalra a vásárolt dolgokat, de rémülten megtorpant. A kis asztal darabokban hevert az előszoba közepén. Liz Michael nevét kezdte kiabálni, de semmi válasz. Hangosabban kiabált, de megint semmi eredmény. Duke visszaszaladt hozzá, és a lábszárához törleszkedett. Scarlatti lenyúlt, és megveregette a kutya fejét. Aztán a csomagját a földre téve elindult fölfelé a lépcsőn, tovább szólongatva Michaelt. Gyorsabban kezdett dobogni a szíve, és szólt a kutyának, hogy jöjjön vele. Az emeleten először a még mindig csupa gőz fürdőszobába kukkantott be, majd benézett a dolgozószobába is, aztán egyre hangosabban kiáltozva Michael után, megint leszaladt a lépcsőn, egészen az alagsorig. Ott föltépte a garázs ajtaját, de látta, hogy a kocsi a helyén van. Akkor ismét fölszaladt a konyhába, hogy megnézze: a kulcsai ott vannak-e a kampón, ahová Michael akasztani szokta őket. Ott voltak a kulcsok a helyükön. Liz az ajkába harapott, és hirtelen eszébe jutott mindaz, amit az imént hallott Michaeltől.

Most már kénytelen volt a legrosszabbra gondolni. De hisz csak harminc percre mentem el − gondolta magában. Mély levegőt vett, és törte a fejét, hová mehetett Michael, de egyre csak az előszobában heverő törött asztal járt az eszében. Először a konyhai telefonról a rendőrséget akarta hívni. − Jó lesz a rendőrség? − gondolkodott hangosan. Megpróbált megnyugodni. Csak higgadtan. Először inkább fölhívom Timet Lehet, hogy erre kanyarodtak Seamusszal, és mind a hárman elém jöttek a szupermarkethez… Gyorsan tárcsázta Tim számát, aki néhány csöngés után föl is vette a telefont. − Tim, Liz vagyok. Nem tudod, hol van Michael? − Szerintem otthon − felelte Tim egy kis idő után. − Nem, itt nincs − kiáltotta Liz most már nagyon idegesen. − Hisz épp itt keresem. Idejöttem úgy egy órája, ő aludt, én fölébresztettem, és bement zuhanyozni, én meg átugrottam a boltba. Most értem vissza, és sehol sincs… de az előszobában fölborult és összetört egy asztal, mintha valaki nekiesett volna… Tim, itt valami nagyon nincs rendben! − Nyugodj meg, Liz. A kocsija ott van? − Megnéztem, itt van, és itt vannak a kulcsai is… Csak egy fél órát voltam távol, és ő tudta, hogy rögtön jövök vissza. Valami közben történt vele! Hívom a rendőrséget. − Azt ne! − kiáltotta Tim. − Én öt perc alatt ott vagyok Seamusszal együtt. Addig nyugodj meg, és ne hívd a rendőrséget, míg oda nem érünk! Liz letette a telefont, és járkálni kezdett föl-alá. Azt kérdezgette magában, hogy vajon ki vihette el Michaelt, és miért? Talán Coleman? Ő nem… És mi van, ha Stansfield? Hisz Michael maga mondta, hogyha kiderül, mi történt, a CIA-t azonnal bezárják örök időkre. Liz megint a telefonra nézett, aztán egy másodperc bizonytalanság után már hívta is az információt, és megkapta a CIA központi számát. Annyit mondott a telefonközpontosnak, aki jelentkezett, hogy: − Stansfield igazgató urat kérem! A központos nagyon profi és udvarias módon válaszolt, annak ellenére, hogy szokatlan dolog, ha valaki szombat este a CIA központi számát hívja, és egyenesen a főigazgatót kéri. − Az igazgató úr nincs bent jelenleg. Kíván üzenetet hagyni?

− Igen. És biztos vagyok abban is, hogy sürgős esetben ön meg tudja találni az igazgató urat. Egy kis szünet és tétovázás után a központos így felelt. − Valóban, ha az üzenet olyan, hogy megköveteli a dolgot. − Higgye el, hogy ez olyan üzenet! Mondja meg neki, hogy a Washington Readertől Liz Scarlatti kíván beszélni vele az Arthur Higginst, Mike Nance-t, Stu Garretet és Michael O’Rourke képviselőt érintő ügyben. Adja át neki ezt az üzenetet azonnal, és mondja meg neki, hogy ha öt percen belül nem hív vissza ezen a számon, meg fogja tudni a sajtó mindazt, ami a birtokomban van. − Liz megadta a központosnak Michael számát, és letette a kagylót. A nap már nagyon hosszúra nyúlt, ideje volt hazamenni és aludni egyet. Kennedy és Stansfield kilépett az igazgatói irodából, és az ajtó automatikusan bezáródott mögöttük. Stansfield a jobb kezéből a balba vette át a táskáját, hogy búcsúzóul kezet fogjon Kennedyvel. Mielőtt a kézfogásra sor került volna, az előtérben az íróasztal mögött ülő testőre aggodalmas arccal lépett oda hozzá. − Uram, épp most érkezett egy furcsa üzenet a telefonközpontos útján − mondta, és a kezében levő papírra nézve így folytatta: − Egy Liz Scarlatti nevű hölgy kereste a Washington Readertől. Az Arthur Higgins, Mike Nance, Stu Garret és Michael O’Rourke közti kapcsolatokról szeretne érdeklődni öntől. Hagyott egy telefonszámot, és azt mondta, hogy ha ön nem hívja vissza öt percen belül, a sajtóhoz megy mindazzal, ami nála van. Stansfield fáradt válla még legalább tíz centivel lejjebb roskadt, ahogy a papírért nyúlt. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, elindult vissza az irodájába, Kennedy pedig ment utána. Ledobta a táskáját és a zakóját a legközelebbi székre, és odalépett az íróasztalához. − Hogy az ördögbe tudott ez ilyen hamar kiderülni? − kérdezte Kennedy. Stansfield megvonta a vállát. − Vagy O’Rourke, vagy valaki a Fehér Házból. − Letette a papírlapot az asztalra, és a fal mellett álló szekrényen lévő másik telefonra mutatott. − Irene, légy szíves szólj le Charlie-nak, és mondd meg, álljon rá erre a vonalra. − Azzal elkezdte hívni a Liz által megadott számot.

Liz megrebbent a telefoncsöngéstől. Lekapta a kagylót a falról, és beleszólt: − Halló. − Scarlatti kisasszony? − kérdezte Stansfield. − Igen, az vagyok. − Stansfield igazgató vagyok. Most kaptam meg az üzenetét, de nem egészen értem. Liz szorosan markolta a kagylót, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. − Mindent tudok. Tudom, hogy Higgins, Nance és Garret áll a dolgok mögött… Stansfield közbevágott: − Hagyjuk a részleteket, Scarlatti kisasszony. Honnan hív? − kérdezte, mert nem akaródzott neki nyílt vonalon megvitatni a kényes ügyet. − Hát nem mindegy? − kérdezte Liz, de közben hallotta, hogy a bejárati ajtó kattan, és a torkába ugrott a szíve. Végignézett az előszobán, remélve, hogy Michael bukkan föl, de látta, hogy csak Tim és Seamus lép be az ajtón. − Tudnom kell, hogy biztonságos vonalról hív-e − mondta Stansfield. Liz ránézett a telefonra, és így felelt: − Nem hiszem, de nem is érdekel. − Tim és Seamus belépett a konyhába, és elkezdték hallgatni, ahogy Liz telefonál. − Ugyanis Michael O’Rourke képviselő eltűnt a házából, és ha nem hozzák vissza egy órán belül, akkor szétkürtölöm a világ összes hírszolgálatának az igaz történetét annak, ami ezen a héten itt zajlott Washingtonban. Seamus tágra nyílt szemmel kérdezte Liztől: − Ki az ördöggel beszélsz? Liz azonban hátat fordított Seamusnak és Timnek, és a másik kezével befogta a fülét. − Várjon egy percre! − folytatta Stansfield −, honnan tudja, hogy O’Rourke képviselő eltűnt? − Onnan, hogy itt állok a konyhájában az öccsével és a nagyapjával − kiáltotta bele Liz a kagylóba −, és ha nem hozzák vissza egy órán belül, akkor holnap reggelre az összes újság címlapján ott lesz a maguk kis titka!

− Nekem fogalmam sincs, O’Rourke képviselő hollétéről − tiltakozott Stansfield. − Akkor is jobb lesz, ha megtalálja. Egy órája van rá! − ezzel Liz lecsapta a telefont. Stansfield a fejét rázva bámulta a telefonkagylót. Kennedy lenyomott egy gombot a másik telefonon, és röviden beszélt valakivel. Aztán fölnézett a főnökére, és annyit mondott: − A hívás O’Rourke házából érkezett. Stansfield megdörzsölte az orra tövét − Ez Nance és Garret műve − mondta, és csóválni kezdte a fejét, míg tovább dörzsölte az orrát. − Mi az ördögre készül ez a két idióta? − Nem lehet, hogy csak át akartak rázni a hívással? − Nem hiszem − mondta Stansfield Kennedyre nézve, majd fölkapta a telefonját. − Fölhívom az elnököt, hátha ő tudja, hol van éppen az irodavezetője és a nemzetbiztonsági tanácsadója. − Ezzel Stansfield beütötte a Fehér Ház titkosszolgálati ügyeletének számát. Amikor fölvették, azonosította magát, és így szólt: − Most rögtön beszélnem kell az elnökkel. − Míg várt, egy golyóstollal ütögette egy jegyzettömb tetejét. Néhány kattanás után felvette az elnök.− − Mi a baj, Thomas? − Úgy néz ki, gondunk támadt, elnök úr! − mondta, majd röviden összefoglalta a Scarlattival folytatott beszélgetést, de nem említette a nevét, csak annyit mondott, hogy egy riporter hívta fel. Az elnök nagyot sóhajtott. − Az isten szerelmére! Miért akarná bárki is elrabolni O’Rourke-ot? − Stansfield nem válaszolt. Ha nyomás alatt tartja az elnököt, akkor talán jobban kiderül, mennyire valódiak a reakciói. Stevens így folytatta: − El sem akarom hinni. Azt hittem, már vége ennek a kavarodásnak. De ki vihette el? − kérdezte kimerült hangon. − Nem tudjuk. − Thomas, fölhatalmazom, hogy minden eszközt vessen be azért, hogy megtalálják O’Rourke-ot, és hogy ne kerüljön az a felvétel nyilvánosságra! Stansfield várt egy kicsit, aztán megkérdezte: − Elnök úr, tudja-e,

jelenleg hol van a nemzetbiztonsági tanácsadója és az irodavezetője? Stevens elnök nem válaszolt azonnal. Rögtön kapcsolt, és észrevette az O’Rourke eltűnése és Stansfield kérdése közti kapcsolatot. − Nem tudom, de ne féljen, majd rögtön kiderítem. Várjon, míg visszahívom. − Ezzel az elnök lecsapta a telefont, és kiáltott egyet a legközelebbi titkos ügynöknek. Stansfield visszatette a kagylót a helyére, és megpróbálta értelmezni az elnök reakcióját. Stevens őszintén meglepettnek tűnt, és nem is hitte, hogy ilyesmivel próbálkozna… hacsak Nance valami fenyegetéssel bele nem rángatta a dologba. Mindenesetre, amíg nem tud többet, még az elnökben sem bízik. Fölkapta a telefont, és Charlie Dobbs mellékét tárcsázta a Műveleti Központban. Dobbs elsőre fölvette, és Stansfield türelmetlenül kérdezte tőle: − Milyen műholdunk van ebben a pillanatban Washington fölött? Dobbs néhány gombot megnyomott a bal oldali számítógépén, mire rögtön megjelent egy térkép, amely mutatta a CIA, a Nemzeti Felderítő Hivatal és a Nemzetbiztonsági Ügynökség összes kémholdját. − Ebben a pillanatban… − hajolt közelebb a képernyőhöz Dobbs, hogy leolvassa a Washington fölött lebegő pont jellemzőit −, egy KH-11 van a fejünk fölött. − Ez a föld fölött háromszázharminc kilométer magasságban keringő KH-11 stratégiai válaszadó felderítő műhold képes megkülönböztetni egy futball-labdát egy kosárlabdától. − Állítsátok rá Mike Nance marylandi ranchára, és közben derítsétek ki a címét a nemzetbiztonságiak minden fedett lakásának is a főváros körzetében! − Thomas! A nemzetbiztonságiak összeszarják magukat, ha megtudják, hogy műholddal kezdjük figyelni az elnök nemzetbiztonsági tanácsadóját − Ha megtudják, és érdeklődnek, mondd meg, hogy magától az elnöktől van rá felhatalmazásunk. Mennyi ideig tart, míg valós idejű képet tudtok adni? − Három percig, maximum ötig. − Rendben. És kell nekem két kommandós csapat is, de azonnal. A helikopterek is álljanak indulásra készen. Valószínűleg gyorsan be kell avatkoznunk. − A csapatok civilben legyenek vagy kommandós öltözékben?

Stansfield elgondolkodott a kérdésen. Mivel a CIA-nak nincs felhatalmazása hazai akciókra, ők nem küldhetik ki ugyanúgy a kommandóikat, mint ahogy az FBI indítja a rohamosztagait. Úgy kell dolgozniuk, hogy lehetőleg észrevétlenek maradjanak. − Legyen az egyik csapat civilben, de a másik teljes harci öltözetben. − Rendben. Máris intézkedem. Mi folyik itt, Thomas? − Arthur ügyei még nem zárultak le. Hívj, ha megvan a kép Nance farmjáról. Stansfield letette a kagylót, és egyszerre minden fáradtsága elmúlt. A Mike Nance iránti dühe legyőzte a kimerültségét. Nance-nek pedig elég esélyt adtak, hogy tűnjön el szép csendben. Ha mégis tovább erősködik, akkor el fognak bánni vele, mégpedig az előtt, hogy még több bajt csinálna. Mikor Liz végre letette a telefont, Seamus nagy nehezen rávette, hogy nyugodjon meg egy kicsit, és mondja el végre, mi történt. El is mondta, aztán együtt megvizsgálták a törött asztalt. Egyetértettek Lizzel abban, hogy súlyos a helyzet. Seamus az asztal darabjait nézegette, aztán Lizhez fordult: − Michael mindent elmondott neked? − Igen. Seamus megpróbált a lány rövid válasza mögé látni, de nem érzett benne sem gyűlöletet, sem azt, hogy elítélné a tetteiket. Karba tette a kezét, és ismét Michaelre koncentrált. − Nem hiszem, hogy a CIA tette volna, sem az FBI. Hisz ott volt náluk ma délután; akkor is elkaphatták volna. − Hátha meg akarták vele várni, míg sötét lesz? − tűnődött Liz. Seamus megrázta a fejét. − Miért kockáztattak volna? Ha fölhívják holnap, és azt mondják, menjen be Langleybe, bemegy magától. Nem kell erőszakot alkalmazniuk, és senki sem gyanakszik rájuk. Ha viszont te fölhívnád a rendőrséget, hogy valószínűleg elrabolták a barátodat, aki ráadásul történetesen képviselő, akkor Washington összes rendőre őt kezdené el keresni, és Stansfield ezt miért kockáztatná meg? − Seamus rázta a fejét. − Ráadásul meg is fenyegetted, hogy nyilvánosságra hozod, ami a szalagon van. Nem! Csakis Nance és Garret csinálhatta.

Tim elgondolkozott, majd megszólalt ő is: − Igazad van. Ilyen elkeseredett tettekre csak ők képesek. Most már csak az a kérdés, hogy hová vihették? Seamus a vállát vonogatta. − Fogalmam sincs. Nance-nek rendelkezésére áll legalább egy tucat titkos lakás a főváros környékén. Ezek közül bármelyikbe vihették − mondta, majd az órájára nézett − Sajnos sietnünk kell. Meg kell találnunk, mielőtt Nance ki tudná vallatni. Megyek, és szólok Colemannek, hogy mi történt. Tim, te maradj itt Lizzel. Hívlak benneteket, ha megtudok valamit. − Megölelte Liz vállát: − Ne félj, minden rendbejön! Ha Stansfield visszahív, szóljatok nekem a kocsitelefonon! − Ezzel az ősz hajú O’Rourke elviharzott. Seamus beugrott Tim Cherokee-jába, és nagy sebességgel elhajtott. Mikor már néhány háztömbnyit haladt, bekapcsolta a zavarójeleket adó mobiltelefont. Erősen szorította a kormányt, ahogy a Wisconsin Avenue-ra kanyarodott. Tudta, hogy gyorsan kell cselekedniük, ha Michaelt épségben akarják visszakapni. Nance-ről már kiderült, hogy nem habozik, ha ölni kell, és most, hogy a szalag nyilvánosságra kerülése volt a tét, nyilván elmegy a végsőkig is. Seamusnak erre is gondolnia kellett. De hogy az ördögbe tudnák Michaelt visszaszerezni? Bármi is történt, muszáj Colemant gyorsan értesítenie arról, hogy Michaelt elrabolták. Beütötte a mobilba Coleman csipogójának a számát. Négyszer csengett ki, aztán a számítógépes hang azt mondta, adja meg a számot. Seamus megadta a mobilja számát, de beütött utána még három számjegyet. A felkészülés hónapjai alatt Seamus végig nagyon ügyelt arra, hogy ő és Coleman csak biztonságos vonalakon tartsák a kapcsolatot. Minden elképzelhető veszélyre igyekeztek fölkészülni, s ezek egyike az volt, ha csoportjuk egy vagy több tagját elkezdik figyelni. Erre az eshetőségre dolgozták ki a csipogókon keresztül történő kapcsolattartás módszerét. Hisz mégsem hívhatta Seamus a városi vonalán Colemant, mikor az FBI ott ül a nyakán. Mikor a telefonálással végzett, Seamus átkozódni kezdett magában. Legjobban attól rettegett, hogy a fia után Michaelt, az unokáját is elveszítheti. De ezt a gondolatot nagy nehezen elhessegette magától.

Most nincs idő érzelgősségre. Összpontosítani kell, és meg kell találni a srácot! Átkozta magát, hogy ekkora veszélynek tette ki Michaelt. Sikerült nekik Nance-t sarokba szorítani, de ez az átkozott, ahelyett, hogy bedobta volna a törülközőt, még mindig szemétkedik!

42. fejezet Scott Coleman a kanapéján üldögélt, és megpróbált megfeledkezni arról, hogy fogalma sincs, hány FBI-ügynök lesi és hallgatja minden mozdulatát. Már egy napja törte a fejét különböző terveken, hogyan rázhatná le azokat, akiket ráállítottak. A SEAL katonáit jól megtanították a kémelhárítás és a félrevezetés módszereire is. A SEAL-ek hatos csapatának egykori parancsnokaként már számtalanszor követték életében. Az idegen országok hírszerző szolgálatai oly sok mindent megtudhatnak, ha Amerika egyes számú kommandósainak napi tevékenységét alaposan megfigyelik. Még ennél is veszélyesebb volt azonban az, hogy a bosszúállásra készülő terroristák is gyakran követték. Coleman meglehetősen sok trófeát gyűjtött magának az évtizedek során a nemzetközi terroristák soraiból, nem csoda hát, hogy sokan vadásztak rá közülük is. Sok terrorista szerette volna úgy kiegyenlíteni a számláját, hogy végez Amerika elit terroristaellenes kommandójának egyik vezetőjével. A helyzet azután sem változott sokat, hogy már visszavonult. Neki pedig minden ilyen esetről továbbra is jelentést kellett tennie a Haditengerészeti Nyomozószolgálatnak. Hirtelen rezegni kezdett a csipogója. Ránézett az apró kijelzőre, és látta, hogy Seamus kereste a biztonságos mobiljáról. A hétjegyű szám után ott volt még három számjegy. És ez a három számjegy alapos aggodalomra adott okot. Ez volt a vészjelzésük, és ha ez megjelent, haladéktalanul találkozóra hívták. Még vagy fél percig ült mozdulatlanul, hogy kitalálja, mi lesz a legjobb megoldás. Mikor kialakult a terve, lekapcsolta a tévét, elindult az ajtó felé, közben fölkapta a kulcsait, és vette a sötét bőrdzsekijét. Az alagsor felé tartva azon gondolkodott, mi lehet a baj. Tudott ugyan Michael tervéről, hogy felhasználja a szalagot, de ezentúl semmi információ nem jutott el hozzá az utóbbi tizenhat óra eseményeiről. Az alagsorban a tárolókig ment, de elhaladt a sajátja mellett, és az első emeleten lakó öregúr rekeszénél állt meg. Elővett egy kis elemlámpát,

és először megvizsgálta a viaszcseppeket, amelyekkel megjelölte a rekesz ajtajának sarokpántjait. Mind a kettő sértetlen volt. Az egyszerű kis lakatot egy pillanat alatt kinyitotta. A tárolóban elmozdított néhány öreg papírdobozt, és elővette alóluk a saját, rozsdamentes acélládáját. Úgy döntött, ideje bezárni itt a boltot. Semmi szüksége arra, hogy a szövetségiek bármit is megtaláljanak. Kivitte a dobozát a folyosóra, majd ismét lelakatolta a tároló ajtaját. Aztán lehajolt, kinyitotta az acéldobozt, és kivett belőle egy átalakított mobilt, ugyanolyat, mint amit O’Rourke használt. Ezt a drapp bőrtasakba rejtett telefont az egyik hóna alá vette, majd a másik hóna alatt az acéldobozzal elindult a társasház utcai bejáratához. Az utca másik oldalán levő házban a Coleman lakását figyelő Skip McMahon és FBI-os társai fölélénkültek. Coleman aznap egyszer elment futni, de ezenkívül végig a lakásban maradt. McMahon baseballsapkája fölött egy hatalmas fülhallgatót viselt, és a Coleman lakására irányított mikrofonokon keresztül hallotta, hogy kikapcsolja a tévét, majd a kulcscsörgés és az ajtónyitás zaja is hallatszott. Beleszólt a mikrofonjába: − Emberek, ébresztő! Valahova indul a srác. A két másik ügynök odament McMahon mellé az ablakhoz. Egyikük gyorsan sorra hívta a szomszédos mellékutcákban várakozó három kocsit, akik szabályszerűen bejelentkeztek. Több mint egy perce vártak már, de Coleman még mindig nem lépett ki a főbejáraton. McMahon beleszólt a mikrofonba: − Sam, látsz valamit a hátsó kijáratnál? Vége. A társasház hátsó kijáratánál levő szűk sikátornál álló kocsiból éjjellátóval figyelő ügynök udvariasan visszaszólt: − Negatív, vége. McMahon türelmetlenül topogott a lábával. − Na gyerünk, hová lettél? − Megigazította baseballsapkáját, és feszülten figyelte a bejáratot. − Gyerünk… gyerünk… Alighogy kiejtette az utolsó szót, Coleman megjelent a bejáratnál. − Na, megvan a fiú − mondta McMahon a mikrofonba −, valami tárca van nála, a másik kezében egy nagy fémdoboz… Az autója felé igyekszik. Minden kocsinak: felkészülni! Szólok, ha induljatok. − McMahon nézte, ahogy Coleman beszáll a Ford Explorerbe, és

becsukja az ajtót. Ráütött az egyik embere vállára. − Te itt maradsz, tartod itt a frontot. Szólj a diszpécsernek, hogy legyen készenlétben egy helikopter. Gyere, Peter − mondta a másik emberének, és futva indultak lefelé a ház hátsó kijáratához. A hátsó utcában McMahon beugrott Pete Arley ügynök Chrysler mikrobuszának utasülésére. A mikrobuszban gyerekülés is volt, a műszerfalon pedig kisbabáknak való törlőkendős doboz. Arley bedurrantotta a motort, és végigrobogott a szűk kis utcán, miközben McMahon a másik három közelben tartózkodó kocsi pozícióját és a követés sorrendjét kezdte megszervezni a rádión. A kocsikaraván az Adams Morgan negyedből a Howard Egyetem körüli utcák felé tartott. Coleman Ford Explorerét minden oldalról követték, még előtte is haladt egy megfigyelőkocsi. Az FBI egyik megfigyelő-helikoptere már rá is állt Coleman kocsijára, és a kocsi tetején megállapodott a lézer kis piros pontja. A kocsik rákanyarodtak a Michigan Avenue-ra, és elhaladtak a Trinity College és a Veteránkórház épületei mellett. Coleman nagyon is tudta, mit csinál. Az egyetemi épületeket magában foglaló nagy park mellett elhaladva a kísérőkocsik le kellett hogy szakadjanak róla, hisz a városnak ebben a részében a Michigan Avenue volt az egyetlen szabad közlekedési útvonal. A vele párhuzamos összes utca zsákutcaként ért véget az egyetem kerítésénél. Még nem akart teljesen leszakadni az őt követő kocsikról, csak kissé meg akarta nehezíteni a dolgukat. Az egykori SEAL-katona elővett a zsebéből egy kisméretű poloskadetektort, és először kikapcsolta rajta a hangjelzőt. Aztán a kormánykeréktől kezdve lassan végighúzta a készüléket a műszerfal minden részén, majd hátranyúlt, és ameddig el tudott érni vezetés közben, végigpásztázta vele a hátsó üléseket is. Majd visszatette az érzékelőt a zsebébe, és elővette a mobiltelefont. Bekapcsolta az autórádiót, majd elöl levette, hátul pedig jó erősre állította a hangszórókat. Ha a hátsó üléseken vagy a raktérben lenne lehallgató, a hangos zenétől érthetetlen lenne minden. Még egyszer belenézett a visszapillantó tükörbe, majd tárcsázta a számot. Néhány csengés után Seamus hangját hallotta: − Halló. − Mi a helyzet?

− Michaelt elvitték. − Hogyhogy elvitték? Ki vitte el? − Még nem tudjuk, de az a legvalószínűbb, hogy Nance. Coleman káromkodott magában egyet. − Michael fölhasználta a szalagot Nance megzsarolására? − Igen. − A fenébe! Én tegnap este óta kimaradtam mindenből. El tudnád mondani, mi minden történt azóta? − Coleman figyelmesen hallgatott, amíg Seamus tömören előadta neki, mit csinált Michael az Arthur vallomását tartalmazó szalaggal. Aztán elmondta Michael eltűnését, és Liznek az azt követő telefonbeszélgetését Stansfielddel, végül pedig azt is, hogy egyórányi időt adott a CIA igazgatójának arra, hogy Michaelt előkerítsék. Coleman igyekezett gyorsan megemészteni a sok információt, majd föltett néhány kérdést. Mikor Seamus a vége felé járt a történetnek, Coleman az órájára nézett, és látta, hogy lassan két perce beszélnek már. Bár ezek a kis technikai csodák lenyomozhatatlanként voltak hirdetve, Coleman az évek során megtanulta, hogy egyikben sem lehet száz százalékig megbízni. Mivel a kétperces időtartamot nem akarta túllépni, Coleman gyorsan elkérte Seamustól azt a számot, amin Stansfieldet el lehet érni, majd ígérve, hogy tíz percen belül visszahívja, letette a kagylót. Még egyszer belenézett a tükörbe, hogy lássa, követik-e még. Milyen lehetőségek maradtak nyitva számukra? Ha nem találják meg Michaelt elég gyorsan, irtózatos bajba kerülhetnek. Muszáj csinálni valamit Nance-szel! Coleman alig hallhatóan dünnyögte maga elé: − Csak sikerülne! Majd véget vetnék én az egésznek a magam módján! A drapp Audi megállt a vaskos biztonsági kapunál. Az őrházból golyóbiztos üvegfal mögül vizsla szemek meredtek az Audi vezetőjére. Az őrnek megmondta a főnöke, hogy ezt az egy vendéget beengedheti a szokásos motozás nélkül is. Mike Nance sok mindent megtanult Higginstől az elmúlt évek során, többek közt azt is, hogy saját biztonsági őröket alkalmazzon. A Titkosszolgálat bizonyára nem értene egyet bizonyos akcióival, és ez a ma esti mindenféleképpen egy

ilyen akció volt. A súlyos kapu oldalra gördült a síneken, és az őr bólintott a vezetőnek, hogy behajthat. Az Audi végigsuhant a hosszú, frissen kövezett úton, amely úgy háromszázötven méternyire a háztól nagy ívben jobbra kanyarodott. Jarod odagurult a ház főbejárata elé, megállt, és kinyitotta a csomagtartó zárját. A kulcsot az indítóban hagyva kiszállt, és a kocsi hátuljához lépkedett. Fölemelte a csomagtartó tetejét, és megnézte a magzatpózban fekvő O’Rourke-ot odabent. A képviselő hunyorgó szemmel nézett vissza a különös alakra, aki elrabolta. Még kábának érezte magát, de a beadott szer nem akadályozta a gondolkodását. A sötét csomagtartóban megtett harmincperces út alatt elég ideje volt átgondolni, mi is történt vele. Aránylag biztosan állíthatta, hogy egyetlen ember lehet a dolog mögött. Garret, ez az érzelmeitől vezérelt gyáva alak magától soha sem merne ilyesmibe kezdeni, úgyhogy csakis Nance műve lehet. Egyetlen reménye az volt, hogy Liz, amint visszaért a házba, biztosan értesíti Timet és Seamust. Michaelnek kétsége sem volt afelől, hogy Nance teletömi drogokkal, és ugyanúgy kiszed majd mindent belőle, ahogyan ők tették Arthurral. Ki kell valahogy húznia, míg az övéi meg nem találják! A nagypapakorú alaknak csak az árnyékát látta a háta mögötti két bejárati lámpa fényében. Most előkapott a ballonkabátja alól egy matt fekete kommandóskést, és behajolt a csomagtartóba. A kés becsúszott O’Rourke két bokája közé, és gyors nyisszantással elvágta a műanyag bilincset. A férfi áttette a kést a bal kezébe, és jobbjával kisegítette O’Rourke-ot a csomagtartóból. Bármit is adtak be neki korábban, Michael akkor érezte meg igazán az utóhatását, amikor kitette a lábát a járdára. Alig tudott megállni a lábán, és jobbra-balra dülöngélt. Jarodnak kellett támogatnia, hogy el ne zuhanjon. Elindultak a lépcsőkön fölfelé. Michael csak az ötödik lépés után kezdte érezni, hogy visszanyeri az egyensúlyát, és már egyedül is képes lenne járni. Kinyílt belülről a bejárati ajtó, és sötét gyapjúnadrágban, legombolós gallérú fehér ingéhez húzott kék kardigánban Mike Nance állt ott, az arcán széles vigyorral. − Jó estét, uraim − köszönt. O’Rourke olyan dühös lett ettől az alattomos vigyortól, hogy alig

tudta türtőztetni magát, hogy neki ne ugorjon, és bele ne vágjon a képébe. Már lépett is előre, de a karját tartó idegen visszahúzta. Fájdalmasan összerándult, mikor Jarod a felkarja alatti érzékeny pontba mélyesztette két ujját. Az egész jobb oldalába belenyilallt a fájdalom, és görcsösen összerándult tőle. − Hohó, képviselőkém! Tessék szépen viselkedni − fenyegette meg Nance, mint egy iskolás gyereket −, különben nagyon megharagszik a barátom! − Aztán intett nekik, hogy kövessék, és elindult befelé. Jarod enyhített a szorításán, és betaszította maga előtt Michaelt a házba. Átvágtak a hallon, és bementek a nagy terembe, ahol a biliárdasztal állt. O’Rourke körülnézett, és jobbra meglátta egy bárpult mögött Stu Garretet egy pohár itallal a kezében. Az elnök irodavezetője elfordította a tekintetét. − Jarod! Most már leveheti a szájáról a ragasztószalagot − mondta Nance, mire az elrablója odanyúlt, és letépte a szürke csíkot a szájáról. Michael mit sem törődve a kellemetlenül égető fájdalommal, továbbra is Garretre szegezte a tekintetét. Nance biztonságos távolban állva kezdett beszélni hozzá: − Képviselő úr, nekünk van egy elintézetlen ügyünk ma reggel óta. O’Rourke undorodva válaszolt: − Részemről befejeződött azzal, hogy mint látom, jól betörtem az orrát. Nance megfordult, és sokadjára is belenézett a bárpult mögötti tükörbe, óvatosan megtapogatta az orrát. − Én viszont még úgy érzem, hogy tartozom magának érte − mondta, majd Jarodhoz fordulva így szólt: − Lenne olyan szíves a kedvemért betörni O’Rourke képviselő úr orrát? Michaelnek nem volt ideje védekezni. A mellette álló ember elkapta összebilincselt csuklóját, hogy előre kelljen hajolnia. Aztán a szabad kezét fölemelte, mint egy tomahawkot, és villámgyors karatecsapást mért Michael orrnyergére. O’Rourke orra nagy reccsenéssel legalább két centivel balra csúszott. Hátratántorodott, és irtózatos szédülés tört rá. Hokizás közben régen kétszer is betörték az orrát, de egyszer sem fájt ennyire. Fájdalmában csikorgatta a fogát, és érezte, hogy megindul a vér a szája felé. Nance visszasétált hozzájuk a bárpulttól, és így szólt: − Nem

kenyerem az erőszak alkalmazása, de ezzel tartoztam magának, képviselő úr! Maga is elég civilizálatlanul viselkedett ma reggel. − Mert Erik Olson meggyilkolása olyan civilizált dolog volt?! Kíméljen meg a marhaságaitól! − válaszolta Michael dühösen, miközben megpróbálta szürke pólója vállával letörölni a szája körül csordogáló vért Nance intett Jarodnak, és mielőtt Michael még bármit is tudott volna tenni, olyan irtózatos ütést kapott hátul a derekára, hogy térdre roskadt tőle. A jobb veséjéből kiinduló fájdalommal nem törődve továbbra is fenyegetően bámult fölfelé Nance-re. Nem volt hozzászokva, hogy megadja magát, és úgy okoskodott, hogy minél tovább lesz képes pimaszul viselkedni, annál jobbak maradnak az esélyei. Most meglátta Nance szép fehér ingét. Érezte, hogy sok vér gyűlt össze a szájában. Miközben fölfelé tápászkodott a földről, jó sok nyálat is gyűjtött hozzá, és váratlanul leköpte a nemzetbiztonsági tanácsadót. Nance hátrahőkölt, mikor a nyállal vegyes vércsomó az ingére és az arcára fröccsent. O’Rourke azonban egy másodpercig sem élvezhette ezt a szegényes diadalt. A veséjére mért újabb csapástól megint a földön találta magát, Nance pedig a köpés szégyenétől őrjöngve most saját kezével vágta pofon. Michael a pofontól meg sem rezdült. Csak nyelt egyet, és megint Nance szemébe bámult. Magára erőltetett gúnyos mosollyal kérdezte tőle: − Az anyukája tanította ilyen ügyesen verekedni? Nance ábrázata még jobban elvörösödött, és egész testében remegve a dühtől, odavakkantotta az emberének: − Jarod, tanítsa meg ezt a fickót egy kis tiszteletre! O’Rourke tudta, hogy most újabb kegyetlen fájdalmak várnak rá, ezért összekuporodva igyekezett a földön minél távolabb gurulni a kínzójától. Mikor egy dívány oldalától ismét fölnézett, meglátta, hogy Jarod az elektromos sokkolóval közeledik feléje. Még látta, hogy valami kipattan a szerkezet végéből, aztán az egész teste irtózatos görcsbe rándult, ahogy az áramütés lecsapott rá. Teljes testével a földre zuhanva érezte, hogy kezdi elveszteni az öntudatát. A szeme először káprázni kezdett, aztán hirtelen minden elsötétült előtte. Mielőtt elvesztette volna az eszméletét, mintha telefoncsengést hallott

volna. Stansfield az íróasztala mögött járkált, Kennedy pedig egymás után sorolta föl neki, hogy mit tehetnének, és melyik esetben milyen eredmény várható. Ez volt Irene legnagyobb erőssége. A problémamegoldás képessége, és a fantasztikus kockázatelemzés. Az alagsori Műveleti Központ most úgy festett, mint egy csatába induló anyahajó parancsnoki hídja. Charlie Dobbs kalickájának üvegfala mögül, fülhallgatóval a fején, szája előtt mikrofonnal figyelte a villámgyorsan és fantasztikus pontossággal dolgozó legénységét. Most éppen Stansfield irodáját hívta. Mikor az igazgató fölvette, pattogósán jelentett: − Helikopterek bemelegítve, a két kommandó indulásra kész. A műholdról bejött az infravörös kép. − És mit láttok? Dobbs ránézett a háta mögött lévő, több mint egy méter széles képernyőn megjelent, nagy felbontású képre: − Csak annyit, hogy érkezett a ranchra egy kocsi. Egyébként minden csendes. − Miféle kocsi érkezett? − Ezen a hőkamerás képen nem látszik olyan jói, csak annyi, hogy valamilyen szedán. Az elemzőim most vizsgálják alaposabban. Többet fognak tudni mondani úgy tíz perc múlva. A kocsi akkor érkezett, mikor a kép megjött. Valaki kiszállt belőle, aztán előszedett valamit a csomagtartóból, és bement a házba. Ennyi. Stansfieldnek magasra szaladt a szemöldöke. − Azt mondod, a csomagtartóból? − Ja. − Mit szedett ki a csomagtartóból? − Nem tudom. − Mekkora dolgot? Dobbs mentegetőzve sóhajtott. − Thomas, ezzel az éjszakai hőérzékélő kamerával, mely a KH-11-en van, lehetetlen megmondani. Ha nappal lenne, vagy ha az új KH-12 lenne fönn, nem volna gondunk, de ennek kicsi a képfelbontása. − Mindegy. Akkor is erre állítsd rá a fiúkat, de azonnal. Ne törődjenek azzal, milyen típusú autó. Azt akarom tudni, mekkora

dolgot vettek ki a csomagtartóból, és hívjatok azonnal, ha valaki más érkezne a ranchra, vagy ha valaki indulni készülne. Én a kommandósokkal megyek. Kapják meg a pilóták Nance birtokának koordinátáit, és szálljanak be a gépekbe az emberek. Máris indulok lefelé. − Stansfield letette, és Kennedyre nézett. − Te maradj itt, és tartsd a kezedben a dolgokat. Ha Scarlatti hív, add meg neki a mobilom számát, és mondd, hogy sürgősen hívjon! − Csak nem mész oda Nance-hez? − De igen. Ezt az ügyet személyesen akarom elintézni. − Ezzel Stansfield kisietett az irodájából, szólt a testőrének, hogy hozza a mobilt, és kövesse. Becsúsztatta a kártyáját a lift melletti érzékelőbe, és míg a lift jött, látta, hogy a testőr az övére csatolja a mobiltelefon műanyag tokját. Kopogtak az ajtón, és elfordítva fejüket a földön fekvő O’Rourke-ról, mind a hárman az ajtóra néztek. Nance asszisztensének hangját hallották az ajtó mögül: − Uram, az elnök van a vonalban, és beszélni szeretne önnel. Nance dühösen kiáltotta az ajtó felé: − Mondja azt neki, hogy most nem tudok menni, majd később visszahívom! Az asszisztens megköszörülte a torkát, és még hangosabban kiáltott az ajtó mögül: − Nagyon határozott volt az elnök, azt mondta, most rögtön akar önnel beszélni. Úgy hallatszott, mintha valamiért haragudna magára… Nance rámutatott O’Rourke-ra, aki még eszméletlenül feküdt a földön. − Jarod, vigyázzon, meg ne mukkanjon! Mindjárt jövök. − Ahogy elindult az ajtó felé, Garret is mozdult, hogy vele menjen, de Nance megállította. − Maradj itt, Stu. Egyedül is meg tudom oldani. − Ezzel otthagyta őket, és átment a dolgozószobájába. Megnyomta a készülék mellett villogó gombot, és beleszólt a kagylóba: − Ne haragudjon, hogy megvárakoztattam, Jim. Miért keresett? Az elnök beleüvöltött a telefonba: − Mi a frászkarikában mesterkedik már megint?! − Jim, fogalmam sincs, miről beszél. − Ne akarjon velem szarakodni, Mike! Hol a fenében van

O’Rourke képviselő? − Miért kellene tudnom, hogy hol van? − Valaki elrabolta, és egyáltalán nem vagyok meglepve, hogy magára gondoltak először ezzel kapcsolatban! − Ki mondta, hogy elrabolták? − Stansfield. Nance hallgatott egy kicsit. − Uram, én már reggel óta gyanítom, hogy ennek az egész ügynek Stansfield áll a hátterében. Én már… − Fogja be a száját, Mike! − ordított az elnök. − Hogy hozhattak engem ebbe a helyzetbe? Azt hiszi, nem láttam, hogy kikészült Stu, mikor meghallotta a felvételt? Ne higgye, hogy rá tudják kenni bárkire is azt, amit műveltek! Maguk csinálták az egészet a szadista barátjukkal, Arthurral szövetkezve, és én nem hagyom magamat belekeverni! Most hívta egy riporter Stansfieldet, és azt mondta neki, hogy ha O’Rourke nem kerül elő egy órán belül, akkor nyilvánosságra hozzák Arthur vallomásának a hangfelvételét. Úgyhogy ébresztő, míg nem késő! Ki vele, hol van O’Rourke képviselő! − Fogalmam sincs, elnök úr. − Ne halandzsázzon itt most nekem, akármilyen profi hazudozó legyen is, Mike! Engedjék szabadon, mielőtt mindannyiunkat tönkretesznek az újságírók! − Helyes beszéd, hogy mindannyiunkat, Jim − mondta Nance minden tiszteletet nélkül. − Ha az a szalag nyilvánosságra kerül, mindannyiunknak vége, önnek is! Benne vagyunk mind, és úgy fogunk kikeveredni belőle, ahogy én mondom. Maga le fogja állítani Stansfieldet. Ha annyira kell nekik a drága képviselő úr, akkor muszáj, hogy tudjon valamit. Ha végeztem vele, majd visszakapják. − Nance lecsapta a kagylót, és visszament a ház másik végébe.

43. fejezet Stansfield igazgató és a testőre kilépett a Langleyben levő CIAközpont főépületének hátsó kijáratán, és elindultak a várakozó helikopterek felé. A jobb oldali gép a Sikorsky UH-60-as egy Black Hawk módosított változata volt, ez rögtön látszott a hatalmas motorok fölé szerelt ultramodern hangfogó-berendezésről. Ez a fekete madár óránként több mint százhúsz kilométeres sebességnél alig csap nagyobb zajt, mint egy autó. A Black Hawkban már bent ült a SOGtól, a CIA különleges bevetési csoportjából nyolc, állig fölfegyverzett kommandós. Mindegyikükön fekete Nomex ejtőernyős ruházat, fölötte ugyancsak fekete golyóálló rohammellény volt. Többségük a haditengerészeti felderítőktől vagy a Rangerektől jött át a CIA-hoz. A fejükön matt, fekete Delta Force-sisakok voltak, szuperkönnyű, egyenként alig másfél kilós rohamsisakok, amelyek azonban képesek megállítani egy közvetlen közelről kilőtt .357-es Magnum golyóit is. A sisakok tetején lehúzható éjjellátó készülék. Mind a nyolc férfi 9x19 milliméteres Heckler & Koch MP-5-ös gépkarabélyt tartott az ölében. Kettejüknél ezenfelül még volt egy-egy rövid csövű Remington puska is, amelyek különleges, Shok-Lok töltényeikkel bármilyen vastag eresztéket vagy zárat át tudnak törni. Ha még ez sem volna elég, kis plasztiktöltetek is voltak náluk megerősített ajtók berobbantásához. Egy kommandós még egy ugyancsak Remington gyártmányú távcsöves mesterlövészpuskát is hozott magával. A másik, kék-ezüst kávédaráló felé tartott most Stansfield, melynek két, elhúzható nagy ajtajára a MEDEVAC − helikopteres mentés − feliratot festették. Ebben ült a másik nyolc kommandós. Azonos módon voltak felfegyverkezve, de nem volt rajtuk sisak, és ejtőernyős öltözék helyett ők civilben feszítettek. Négyen öltönyben és ballonkabátban, ketten farmerben és bőrdzsekiben, a hetedik és nyolcadik kommandós, egy férfi és egy nő pedig házaspárnak öltözött be. A fegyvereiket hatalmas Velcro zsebekben rejtették el a ruháik alatt.

Az igazgató bemászott a pilóta melletti első ülésbe, a testőre pedig beült hátra a kommandósok mellé. Stansfield bólintott a pilótának, aki erre fölemelte a gépet, és nyomukban a sötét Black Hawkkal elindultak keleti irányban. A hátul ülő férfiak meg a nő meglepett pillantásokat váltottak egymással. Nem fordult gyakran elő, hogy maga az igazgató kísérte volna őket az ilyen bevetéseken. Stansfield jobb felé figyelt, miközben háromszáz kilométeres sebességgel elszáguldottak a belváros északi része fölött. Egyszer csak érezte, hogy a testőre megérinti a vállát, és a mobilját átnyújtva így szól: − Az elnök van a vonalban. Stansfield átvette a készüléket, és az egyik fülét befogva, mert a hangszigetelés ellenére elég nagy zaj volt a gépben, beleszólt: − Igen, uram. − Thomas, már nem bírok vele − mondta az elnök dühös keserűséggel. − Kivel, uram? − Mike Nance-szel. Most beszéltem vele. Azt mondta, hogy ha a merénylők annyira vissza akarják kapni O’Rourke-ot, akkor a képviselő biztos tud valamit. − Nance kint van a ranchon? − Igen. − Akkor innentől kezdve bízza rám − mondta Stansfield, és visszaadta a telefont a testőrének, aztán csak ült, és maga elé meredve figyelte az alattuk elsuhanó sötét marylandi tájat. Az idegei teljesen kikészültek, fáradt volt, és nem tudta volna megmondani az idejét sem, mikor volt utoljára ennyire dühös. Ideje ezt a Mike Nance-t végre a helyére tenni! Coleman, sarkában az FBI-jal, tovább kanyargott föl-alá a főváros lepusztult Langdon városnegyedében. Langdon alig másfél kilométernyire fekszik a Capitoliumtól, ám ennek ellenére Washington egyik legrosszabb hírű negyedének számított. Kiégett és elhagyott házsorok követték egymást, kiváló búvóhelyet nyújtva a Langdon utcáit uraló, bandákba szerveződött kábítószerkereskedőknek. Coleman azon törte a fejét, vajon mit gondolnak a nyomában járó FBI-

ügynökök, miért jön ebbe a háborús zónába? Az egykori SEAL-kommandós bekapcsolta a hangtorzítót a mobilján, és beütötte Langley központi számát. A telefonközpontos rövid vita után kapcsolta neki Stansfield irodáját. Kennedy vette fel a telefont az igazgató irodájában, aki amint meghallotta az elváltoztatott hangot, azonnal benyomta a hívást lenyomozó rendszer indító gombját. − Ki van a vonalban? − kérdezte. − Az, aki Arthurt elrabolta. Stansfieldet keresem, hol van? − Jelenleg nincs a helyén − felelte Kennedy, és azon törte a fejét, hogy vajon az egykori SEAL-parancsnok hívja-e őket. − Haladéktalanul beszélnem kell vele! Kennedy az órájára nézett. − Ha tartja egy percig, megpróbálom megkeresni magának. − Nem várok! − kiáltotta Coleman. − Adjon egy számot, ahol el tudom érni, különben megy a szalag a sajtónak. Kennedy egy pillanatig mérlegelte a lehetőségeit, aztán úgy döntött, hogy megadja a számot. Mikor letették, azonnal hívta a Műveleti Központ mellékét. Charlie Dobbs vette fel, akitől Kennedy ezt kérdezte: − Rá tudtak állni? − A közelébe sem jutottunk. Mozgásban volt. − Ha még egyszer hív, megtalálják? − Csak ha eléggé hosszan beszél, de nem hiszem, hogy olyan ostoba lenne. − Akkor köszönöm − mondta Kennedy letéve a kagylót, de magában szinte teljesen biztos volt abban, hogy Coleman hívta. A város másik végén rögtön azután, hogy befejezte Kennedyvel a beszélgetést, Coleman már hívta is a kapott számot. Mikor valaki beleszólt a telefonba, Stansfieldet kérte tőle. Mikor az igazgató átvette, rögtön nekiszegezte a kérdést: − Hova az ördögbe vitték O’Rourke-ot? − Ki beszél? − kérdezte Stansfield, akit gyanakvóvá tett az eltorzított hangon feltett kérdés. − Valaki, akinek húsz másolata van egy szalagról, melytől örökre

be fogják zárni a CIA-t. Utoljára kérdezem: hol van O’Rourke szenátor? − Én is éppen őt keresem. Coleman hallotta, hogy Stansfield valamilyen mozgó járműből beszél. − Maga most hol van? Stansfield egy kis habozás után ezt mondta: − A levegőben. − Hová tartanak? − Marylandbe. − Marylandben hová? − kérdezte Coleman, miközben jobbra kanyarodott a South Dakota Avenue-ról, és már irányt is vett az 50-es autópálya felé. − Az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójának birtokára megyünk. − Nála van a képviselő? − Még nem biztos, de hamarosan ki fogom deríteni. − Hol van pontosan Nance birtoka? − Arundel megyében, a 214-es autóút mellett. Coleman ismerte azt a környéket. Nance birtoka nem esett messze Annapolistól. − Azt ajánlom, nagyon gyorsan találják meg a képviselőt! Nance-szel kapcsolatban fogytán a türelmem! − ezzel Coleman letette, és tövig nyomva a gázt, rákanyarodott az 50-es keleti irányba vivő felhajtójára. Oda akart érni, mire Michaelt kiszabadítják, csakhogy előbb még le kell ráznia az FBI őt követő autóit. A SEAL-nél töltött tizenhat év során két alapvető dolgot tanult meg arról, hogyan lehet a követőktől megszabadulni. Az egyik megoldás, ha sűrű forgalomba hajt, ahol nyomát veszíthetik, a másik, hogy olyan helyre megy, ahová nem tudják követni. Coleman elvigyorodott magában. Most jó lehetőség kínálkozik a második módszerre. Besorolt a bal oldali sávba, és száztíz kilométeres sebességgel több kocsit is lehagyott. Kikapcsolta a hangtorzítót a mobilján, és a Haditengerészeti Akadémia központját tárcsázta. Mikor a központos jelentkezett, régi barátját, Sam Jarvit kérte tőle. Skip McMahon távcsővel figyelte Coleman kocsiját a mikrobusz első üléséről. Jól látta a Ford Explorer hátsó irányjelzőit, és időnként fölvillanó féklámpáját. A másik három FBI-os kocsi az ő mikrobusza

mögött jött libasorban. McMahon letette az ölébe a távcsövet, és a szájához emelve a rádiót, beleszólt: − Mindenki nyugiban marad. A helikopter rajta van. Másfél kilométer távolságból váltva követjük. Ha lehajt az autópályáról, mind utánaeredünk, és lekapcsoljuk. Michael O’Rourke pislogott néhányszor egymás után, aztán nagy nehezen kinyitotta a szemét. Jarod elkapta a hóna alatt, és fölemelte a padlóról. Odatámogatta egy fából készült karosszékhez, és egyet lökve rajta, beleültette. Michaelnek meg kellett kapaszkodnia a karfákban. Egyszer-kétszer megrázta a fejét, aztán kezdett világosabban látni. Égő fájdalmat érzett a gyomra táján, és odanyúlt, hogy megtapogassa. Olyan érzése volt, mintha letépték volna a bőrt a hasáról. Az orrából jó néhány vércsepp került a farmernadrágjára. Megint a trikója ujjába törölte az orrát, aztán hátrahajtotta a fejét, hogy elálljon az orrvérzése. A szeme sarkából meglátta a bárpult mögött álldogáló Stu Garretet. Feléje fordult, és megkérdezte: − Mit gondol, mennyi ideje van még, mielőtt rátalálnak magára, és kinyírják? − Garret mintha meg sem hallotta volna, úgyhogy Michael kissé hangosabban még egyszer odaszólt neki: − Hé, Garret! Mit gondol, mikor érnek ide azok a merénylők., hogy leszedjék a fejét? − kérdezte vigyorogva az elnök irodavezetőjétől. − Egy esélye volt, de azt elpackázta. Garret fölnézett a poharából. − Szerintem maga nincs abban a helyzetben, hogy itt pofázzon nekem. − Csak nem? Egyetlenegy oka lesz, hogy a szalagot nyilvánosságra hozzák: az, hogy maga meg a dilis haverja nem akarták belátni, hogy vége mindennek, és el kell tűnniük. Magának vége, Garret. Akárhogy is nézzük, maga egy hulla. Garret fölkapta a poharát, és átment egészen a terem túlsó végébe, hogy ne kelljen tovább hallgatnia O’Rourke-ot. Nance jött vissza, és átcsörtetett a termen. O’Rourke-tól négylépésnyire megállt, és közömbösen így szólt: − Látom, visszanyerte az eszméletét. O’Rourke megkérdezte: − Mit akart magától az elnök? − Úgy látszik, maga nagyon hiányzik a barátainak. O’Rourke csodálkozást mímelve kérdezte: − Miféle barátokról

beszél? − A gyilkos barátairól. − Maga megőrült. Azt sem tudom, kik a gyilkosok. − Na, majd meglátjuk. Szerintem maga hazudik, és most már igazán nincs több vesztenivalóm. Nem igaz? − kérdezte Nance vigyorogva. − Legföljebb csak az élete, maga beteg állat! − Képviselő úr, ne legyen ilyen együgyű! Eleget gürcöltem egész életemben, hogy idáig jussak. Miért hagynám, hogy most egy csapat amatőr egy kis zsarolással véget vessen az egész karrieremnek? − Amatőrök? − kérdezte O’Rourke nevetve. − Nem látta, mire képesek? − Hátrahajolva a székben nagyot kiáltott a terem másik végébe: − Hé, Garret! Mit gondol, magát hogy fogják kinyírni? Belopóznak éjszaka a házába, és kitekerik a nyakát, mint Fitzgeraldnak, vagy pedig egy mesterlövésszel lövetik le a szomszéd ház tetejéről, ahogy Bassettel csinálták? Garret lecsapta a poharát egy asztal végére, és a termen keresztül odacsörtetett hozzájuk. − Mike, ez hülyeség! Minek csináljuk tovább? Eresszük el ezt a pasast, és adjuk be a lemondásunkat! − Fogd be a szádat, Stu! Inkább töltsél magadnak még egy italt, és ülj le valahol. O’Rourke most megtornáztatta a nyakát, és vigyorogva tovább kérdezősködött − Vagy inkább a bombát választja az autója tetejére? Most Garret csattant föl, és kiáltott rá Michaelre: − Fogja már be a száját! − Aztán Nance-hez fordult. − Mike, túl messzire mentünk. Én kiszállok. Most rögtön fölhívom Jimet, és megmondom neki, hogy ez egyes-egyedül a te bulid! − Garret elindult volna az ajtó felé, de Nance elébe állt, és miközben a szemébe nézett, odaszólt a gorillájának: − Jarod, ha Garret úr megpróbálna elmenni, lője le! Michael hangosan nevetni kezdett. − Maga csak blöfföl, Nance. Ne hallgasson rá, Stu! Nincs annyi vér a pucájában, hogy lelövesse magát. Itt Arthur volt a kemény fickó, Mike csak egy bólogatójános. Nem így van, Mike? De ha olyan nagy legény, mért nem lövi le saját maga? Megmondom: azért, mert gyáva még ahhoz is. Nance nem válaszolt O’Rourke-nak, hanem rákiabált Garretre: − Te csak ülj le, és hagyd, hogy én rendezzem ezt a dolgot! − Aztán

O’Rourke felé fordulva rátámadt: − Vége a szórakozásnak! Vagy elmondja azonnal, amit tud, és akkor elmehet innen úgy, hogy nem lesz semmi baja az agyának, vagy telepumpálom drogokkal, és akkor ki tudja, valaha is észhez tér-e még? O’Rourke megint leköpte Nance-t a véres nyálával, és közben dühösen ráordított: − Menjen a francba! Maga is meg fog dögleni, pont úgy, mint a haverja, Arthur. Nance odanézett Jarodra, pattintott az ujjával, majd O’Rourke-ra mutatott: − Adjon neki még egy adagot! Jarod pár lépést előbbre lépett, ám ezúttal elkövette azt a hibát, hogy túl közel került Michaelhez. Abban a pillanatban, ahogy Jarod ráfogta a Tazer sokkolót, Michael nagyot rúgott előre a jobb lábával. Az elektromos nyíl belefúródott ugyan Michael gyomrába, de a lábával kegyetlenül eltalálta Jarod heréit. Így összeköttetésben volt a testük, és a kétszázezer volt egyszerre csapott bele mindkettejükbe.

44. fejezet Az élen haladó helikopter pilótája ránézett a GPS képernyőjére, és beleszólt a mikrofonba, hogy már csak hét és fél kilométernyire vannak a céltól. Erre a jelre ő is, és a mögötte repülő Black Hawk pilótája is eloltotta a helikopterek jelzőfényeit, és szemére húzta az éjjellátó készüléket. Mindketten lassítottak, és leereszkedtek harminc méterre. Alattuk lankás talaj húzódott, itt-ott egy-egy facsoporttal. A pilóták különösen az esetleg felbukkanó villanyvezetékekre figyeltek. Nance birtokának közelébe érve még jobban lassítottak, és lebegve behúzódtak két szomszédos domb tövében nőtt facsoport mögé. Előttük alig egy kilométernyire húzódott Nance lovainak hatalmas karámja. A két helikopter most Nance lakóépületétől pontosan északra lebegett. A mentőhelikopternek álcázott gép pilótája beleszólt a rádióba: − Delta hat! Itt Cherokee egy. Elnézhetnél egy kicsit dél felé, hogy mit látsz a hőérzékelőddel. − Vettem, Cherokee egy! − szólt a Black Hawk pilótája, és eltávolodva a másik géptől, lassan elkezdte pásztázni a birtok határvonalát. Stansfield igazgató is hallotta a pilótákat a fejhallgatón. Gépének pilótája éjjellátóval vizsgálta a terepet Nance háza körül. Hirtelen valamit meglátott, és beleszólt a mikrofonba: − Látok egy cserkészt. Helyesbítek, kettőt. A ház körül szaladgálnak. − Cserkész a kommandósok szóhasználatában őrkutyát jelentett. A kommandósok parancsnoka, aki közvetlenül a pilóta mögött ült, megkérdezte: − A gazdájuk is ott van? − Egyedül vannak − felelte a pilóta, aztán Stansfieldre nézett: − Uram, kívánja, hogy közelebb menjek, és megpróbálkozzak a puskamikrofonokkal? − Nem kell. Elektromágneses tér veszi körbe a házat, nem tudjuk használni a mikrofonokat. Delta hat! − szólította Stansfield a másik gépet − próbálják megállapítani, hányan lehetnek a házban.

− Vettem. Kérek még harminc másodpercet, hogy az ehhez szükséges pozícióba álljak. − A Black Hawk egy másik domb mögött elsuhanva mintegy százötven méternyire közelítette meg Nance házát. A gép óránként negyven-ötven kilométeres sebességgel haladt. A szél kelet felől fújt, így segített elnyomni motorjainak amúgy is letompított zaját. Mikor elérték a domb előtti facsoportot, a pilóta épp csak annyira emelte meg a helikopter orrát, hogy Nance házát teljes hosszában belássák. A másodpilóta a műszerfalon egy apró botkormánnyal irányította a gép orrán levő hőkamerát. Egy alig huszonöt centis képernyőn megjelent a teljes ház hőtérképe. A másodpilóta a ház déli oldalától lassan mozgatta a kamerát az északi felé. Mikor a ház közepéig ért, kis vörös folt jelent meg a képernyőn: az első emberi alak hőképe. A ház északi végéhez közeledve újabb négy alak vörös árnyképét jelentette. − Hogy helyezkedik el az a négy ember egymáshoz képest? − kérdezte az igazgató, aki már járt korábban Nance házában, így tudta, melyik helyiségről van szó. − Mintha egy ülne, kettő pedig mellette állna, a negyedik pedig körülbelül ötméternyire ül tőlük. A parancsnok megérintette Stansfield vállát, és így szólt: − El kell intéznünk a kutyákat, mielőtt megtámadjuk a házat. − Stansfield beleegyezően bólintott, ezután a parancsnok odaszólt a pilótának: − Vigyél a bal oldalt százméternyire levő domb mögé, hogy letegyem a mesterlövészt. A kék-ezüst helikopter orra enyhén lebukott, és a gép a fák csúcsát kicentizve átrepült a domb mögötti kis mélyedésbe, és leereszkedett tizenöt méter magasra. Ott a domboldalhoz simulva megközelítette a talajt egyméternyire, és lebegni kezdett. A parancsnok a gép hátuljában ülő farmeros, bőrdzsekis emberére mutatott. − Tony, pozíciót keresel a dombtetőn, és tiéd a két cserkész, ha szólok. − A kommandós fölkészült a kiszállásra. Egyik társa elhúzta a tolóajtót, ő pedig kiugrott, és eltűnt a sötétben. Stansfield igazított egyet a mikrofonján, majd így szólt bele: − Delta hat! Hogy állnak nálatok a dolgok? − Minden tiszta, kivéve a kutyákat − hallatszott a pilóta recsegő válasza.

− Rendben, odajövünk mellétek. A mentőhelikopter pilótája száznyolcvan fokos fordulatot tett, visszatért előző helyére, majd onnan dél felé vette az irányt a Delta hathoz. Ahogy közeledtek, Stansfield rámutatott egy facsoportra, amelyik alig tizenöt méternyire volt a háztól északra. A pilóta elrejtette a gépet a fák mögé, és szólt a társának. − Delta hat! Száznyolcvan méterre vagyunk mögöttetek hét óra irányban. Visszajelzést kérek, vétel. A Black Hawk pilótája hátranézett, és meglátta a mentőhelikopter hőjelét. − Vettem. Pozíciótok rögzítve, vége. Stansfield egy éjjellátó távcsövön keresztül nézte a házat. Az északi oldalon levő hosszabb szárnyra koncentrált. A házban égtek a lámpák, de a rolók le voltak engedve. − Delta hat − szólt a mikrofonba −, ugye azt mondta, négy jel jött a ház északi végében levő szobából? − Pozitív, uram. − Rendben − mondta Stansfield. − Figyelem mindkét csapatnál! Telefonálok egyszer a házban tartózkodóknak. Nem mondom meg nekik, hogy itt vagyunk. A hívás eredményétől függően fogom megadni a zöld jelzést, vagy annyit mondok: leállunk! Zöld jelzés esetén a következő lesz a menet: elindítom Delta hatot, ezzel egyidőben ki kell lőni a kutyákat. Delta hat akkor lebegni kezd pontosan a ház északi vége fölött. Egyes csapat kötélen leereszkedik a földre, és behatol a házba. Mindenhol nyomásérzékelők és rezgésjelzők vannak, úgyhogy gyorsan kell bejutni. A legjobb behatolási pont az északi szárny déli sarkánál levő teraszajtó. Ismétlem, teraszajtók az északi szárny déli végében! Ezeket korábban én is használtam, és biztosan megfelelnek a célnak. − Feltehetően túsz is van a házban, ezért a következő szabályok érvényesek: csak akkor lehet viszonozni a tüzet, ha lőnek magukra. Ha a szobában levő emberek valamelyike egy másikat meg akar ölni, azt meg kell akadályozni. Van kérdés? Senkinek sem volt kérdése. A kommandósok pontosan tudták, mi a feladatuk. − Rendben. A kettes csapat fedezi az egyest Egyes! Indulásra kész? Az egyes csapat parancsnoka válaszolt: − Harminc másodpercet kérünk, uram! − mondta, majd egymáshoz ütötte a két öklét, és két

előrenyújtott hüvelykujjával az ajtókra mutatott A Black Hawk sötét, széles ajtói hátracsúsztak, és rögzítették őket. A kommandósok az ajtók fölötti horgokba akasztották a köteleik karabinereit, és indulásra készen a nyitott ajtókba térdeltek. Mindkét oldalon a puskás emberek voltak az elsők. Odalent az ő feladatuk volt az ajtók betörése. A bal oldali puskás ráütött a társa vállára, aztán egy ujjal a saját mellére mutatott. Aztán az ujjával fölfelé és előre mutatva jelezte, hogy ő fogja a teraszajtókon a fölső és a középső zárakat elintézni. A társa bólintott, és jelezte, hogy az alsó zár pedig az övé lesz. A következő három ember feladata a szoba elfoglalása. Ahogy bent vannak, mindegyik a szoba egyharmadát pásztázva felel az ott jelen lévő ellenségekért. A hatodik és hetedik ember a rajtaütés két szárnyát biztosítja, a nyolcadik hátulról „fedezi a seggüket”, ahogy a kommandósok mondják. A parancsnok sorban végignézett az emberein, és azok egymás után fölmutatták a hüvelykujjukat. Akkor a főnök rádión odaszólt Stansfieldnek, hogy fölkészültek. Stansfield levette a fejéről a fülhallgatót, és a telefonját fölemelve Nance számát hívta. Néhány csöngés után Nance asszisztense vette fel: − Halló. − Mike Nance-t kérem! − Sajnálom, most nincs bent. Átadhatok neki egy üzenetet? − Nem. Mondja meg neki, hogy Stansfield igazgató van a vonalban, és azonnal beszélni akar vele. − Elnézést, uram. Nem ismertem meg a hangját. Mr. Nance nincs most itt, de ha kívánja, átadom neki az üzenetét. Stansfield a sötétségen keresztül az alig háromszáz méterre álló házra nézett. − Tudom, hogy ott van. Adja nekem azonnal! Michael O’Rourke kapta a sokkoló áramütés nagy részét, de Jarod sem úszta meg sértetlenül. Most nagy nehezen föltápászkodott, és kesztyűs kezével újabb csapást mért O’Rourke törött és vérző orrára. Michael, aki még alig tért magához a sokkból, nem tudott védekezni az ütés ellen. Úgy érezte, hogy még életében nem fájt neki semmi sem ennyire. Hullámokban tört rá az émelygés, és úgy érezte, rögtön újból elájul. Nem tudta, mennyi fájdalmat lesz még képes elviselni, de

mindenképp el akarta kerülni, hogy igazságszérummal szétbombázzák az agyát, úgyhogy feltétlenül húzni akarta az időt. Kicsit kihúzta magát a székében, és dacosan bámult Jarodra, aki nem nézett ki nála sokkal jobban. O’Rourke a gorilla állapotát az előbbi ágyékrúgás sikerének tulajdonította. Michael kiköpte a szájában fölgyülemlett vért a padlóra, és megkérdezte Jarodtól: − Na, hogy vannak a tökei? Jarod egy lépéssel előbbre lépett, és fölemelte az öklét. Michael megpróbálta fölhúzni a két lábát, hogy távol tartsa magától a támadóját. Mike Nance Jarodra kiáltott: − Elég lesz! Csak húzza az időt. De úgysem fogja megúszni! − Jarod vállára tette a kezét, és rászólt, hogy lazítson. Aztán így szólt Michaelhez: − Na, képviselő úr, térjünk a tárgyra. Milyen kapcsolatban áll azokkal, akik zsarolni akarják Mr. Garretet? Meg persze engem is? − Semmilyenben. Mikor ma reggel fölkeltem, ott volt a kis csomag a küszöbömön. Nem tudom, ki a fene lehet az egész dolog mögött. Csak annyit tudok, hogy maga meg az agyalágyult halott barátja ölette meg Olson szenátort és Turnquist képviselőt! Nance megrázta a fejét. − Nem hiszek magának. Nem hiszem el, hogy a merénylők csak úgy véletlenül halászták ki magát a ködből. Szerintem nagyon is tudja, kik ők! − Nance Michaelt vizslatta, mit felel erre. − Vagy nem így van? − Azt se tudom, miről beszél. − Rendben. Akkor azt hiszem, nincs más hátra, mint a szérum. − Nance odament a terem egyik sarkában álló acél fegyverszekrényhez, és beütötte rajta a biztonsági kódot. − Ha nem akar együttműködni, akkor majd egy kicsit segítünk magának. − Kinyitotta a szekrény vaskos ajtaját. Michael látta, hogy a szekrény alsó kétharmadát különböző puskák foglalják el, de a fölső részében egy polcon egy tálca van. Nance elővette a tálcát, és akkor Michael már két áttetsző fiolát és egy injekciós tűt is észrevett. Nance fölvette az egyik fiolát, és odamutatta Michaelnek. − El sem tudja képzelni, milyen érdekes dolgokat kezdenek beszélni azok, akik ebből csak egy icipicit kapnak. Vége minden titoknak. Csak az a baj, hogy nem lehet pontosan tudni, kinek mit csinál az agyával ez a szérum. Van, aki olyan hülye lesz tőle, mint a tök, van aki utána nem

emlékszik már semmire sem, másoknak egyszerűen örök életre kínzó migréneket okoz. Van orvos, aki be tudja adni minden utóhatás nélkül, csakhogy én, ugye, nem vagyok orvos − mondta Nance gúnyosan mosolyogva. − Na, akkor mi legyen, képviselőkém? Elmondja nekünk magától, amit tud, vagy segítsek egy kicsit? − Ezzel fölkapta a fecskendőt, és meglóbálta a levegőben. Michael épp arra készült, hogy kereken megmondja Nance-nek, hova szúrja inkább a rohadt injekcióját, mikor kopogtak az ajtón. Nance odafordult, és kiszólt: − Most meg mi van? Az ajtó túloldaláról tompán hallatszott a válasz: − Stansfield igazgató van a vonalban, és beszélni szeretne önnel. Nance odakiáltott a csukott ajtó felé: − Megmondtam, hogy most ne zavarjanak! Félénk hangon jött a válasz: − De azt mondta, tudja, hogy itt van, és azonnal beszélni akar önnel. Nance dühösen odacsörtetett az ajtóhoz, résnyire kinyitotta, és kiszólt: − Mondja meg neki, hogy most nem érek rá, és hogy tíz perc múlva visszahívom. − Ezzel hangosan bevágta az ajtót. Nance asszisztense visszament a nagy előcsarnokba, megnyomta a telefonon villogó vörös gombot, és beleszólt a telefonba: − Igazgató úr! Mr. Nance azt üzeni, hogy tíz perc múlva tudja visszahívni. Mondana egy számot, amin el tudjuk érni önt? Stansfield a sötét tájat nézte Nance háza körül, és dühösen megszorította a kezében a telefont. Ahelyett, hogy válaszolt volna a kérdésre, hogy milyen számon tudják visszahívni, egyszerűen kinyomta a hívást, és ráhúzta a fülére a helikopter fülhallgatóját. Egy pillanatot sem vesztegetve tovább, beleszólt a mikrofonba: − Delta hat! Készen vannak? − Azonnal megérkezett az igenlő válasz, Stansfield pedig a második csoport parancsnokára nézett. Az fölmutatta a hüvelykujját. Stansfield erre a mikrofonját megigazítva kiadta a parancsot: − Delta hat! Akciót indítsd! A kettes csoport mesterlövésze igazított egyet a célra tartott puskáján, és befogta a távcső hajszálkeresztjével a helikopterekhez közelebb cserkésző rottweiler fejét. A két kutya a ház nyugati oldalától

vagy harminc méterre bóklászott. Meghúzta a ravaszt, és a fegyver gyengén visszarúgva meglökte a vállát. A golyó a kutya fülénél hatolt be a fejébe, amitől az rögtön a földre zuhant. A másik kutya fölkapta a fejét a neszre, de mielőtt még ki tudta volna deríteni, hogy mi történt, egy újabb golyó az ő nagy, kockafejébe fúródott, öt másodperccel később a baljóslatúan sötét helikopter már át is szállt a kutyatetemek fölött, és a házhoz közeledett. A csoport mind a nyolc tagja a helikopter ajtajában állva erősen markolta a leereszkedő köteleket, hogy bármely pillanatban indulhassanak. Fegyvereik a mellükön keresztbe vetve, lövésre készen. A helikopter, mint egy leszállni készülő madár, kissé leengedte a farkát, majd a négy nagy rotorlapát hirtelen megállította a gépet a levegőben. Most alig három méterre voltak az épülettől, és alig hat méterrel magasabban a tető síkjánál. A parancsnok elkiáltotta magát: − Gyerünk, gyerünk, gyerünk/ Erre mind a nyolcan elrúgták magukat a géptől, lazább fogást vettek bőrkesztyűs kezükkel a köteleken. Egy szempillantás alatt vagy tíz métert csusszantak lefelé, és csak közvetlenül a földet érés előtt kapaszkodtak meg ismét, hogy a zuhanás lendületét kissé fékezzék. Macskamódra értek földet, lekapcsolták magukat a kötelekről, és megragadták a fegyvereiket. Mire a ház erős reflektorai kigyulladtak körülöttük, a Black Hawk már el is tűnt a sötétben. A kommandósok a reflektorokkal nem törődve munkához láttak. Két másodperccel a földet érés után a csapat két embere már a teraszajtó előtt állt. A jobb oldali kommandós kezelésbe vette az alsó zárat a Shok-Lokkal, a bal oldali a középső és fölső zárakat lőtte. A hatalmas lövedékek azonnal kiszakították a zárakat az ajtókeretekből. Utána félreálltak, helyet adva társaiknak. Az első kommandós egyik kezében egy hang- és fénygránáttal, másikban az MP-5-össel berúgta a középső teraszajtót, és begurította a gránátot az épületbe. − Vigyázz, gránát! − hallatszott minden fejhallgatóban, mire a kommandósok becsukták a szemüket. Fülsiketítő robbanás hallatszott, és vakító foszforvillanás tört elő a házból. Hárman berontottak a nyíláson, vastag, fekete hangtompítóval ellátott fegyvereiket jobbról balra mozgatták, és hangosan kiabáltak: − Kezeket fel! Kezeket fel!

Nance még a levegőben lóbálta a fecskendőt O’Rourke orra előtt, az utolsó esélyről magyarázva, mikor a fölfordulás elkezdődött. Jarodnak aki Nance mellett állt, még épp elég ideje volt, hogy felkészüljön arra, ami következik. A Shok-Lok lövések hallatára egy karosszék és az asztal vége mögött fél térdre vetette magát. Akkor látta meg a szobába guruló gránátot, mikor a pisztolyát biztosította ki. Tudta, mivel van dolga, ezért behúzta a fejét a bőrhuzatos szék mögé, és becsukta a szemét, de a pisztolyával a teraszajtóra célzott. Ahogy a gránát fölrobbant, rögtön elkezdett tüzelni. Első lövése nem talált, de a második golyója, lepattanva az első kommandós sisakjáról, megsebesítette a másodikként behatoló vállát. A lövések villanására az első kommandós egy öt lövésből álló sorozatot indított Jarod feje felé. Mind az öt golyó célba talált, és Jarod félig lefejezett teste a padlóra zuhant. A füstölgő csövű MP-5-össel pásztázva a szobát, a kommandós megtalálta Nance-t és O’Rourke-ot. − Le a földre! Hasalj! Most rögtön! − ordított rájuk torka szakadtából, és alig háromméternyi távolságból rájuk szögezte fegyverét. A két társa mellette a fegyverrel pásztázta a a szoba két oldalát. Egyikük, akit a vállán ért a golyó, a fájdalmával mit sem törődve végezte tovább a feladatát. Mögöttük további négy kommandós rontott be a szobába, benéztek a bútorok mögé, és a szekrényekbe is. A nyolcadik kint maradt biztosítani. Szakszerű alapossággal és csodálatra méltó gyorsasággal végezték a feladatukat. Húsz másodperc sem telt el, és sorban jelentették: − Tiszta! − A parancsnok négy embert elküldött, hogy vizsgálják át a ház többi részét is, majd jelentette Stansfieldnek, hogy tiszta a terep. A második helikopter odajött, és leszállt a pázsiton a teraszajtók előtt. Stansfield kiszállt a gépből a testőrével együtt. Az igazgató az üvegszilánkokon és faforgácson átlépdelve bejött a szobába. Azonnal meglátta a véres orrú és arcú O’Rourke-ot. A közmondásosán higgadt Stansfield most alig tudta fékezni a Mike Nance-szel szemben föltoluló dühét. Pár lépést előbbre jött, és meglátta a földön heverő holttestet, akinek az arcát a felismerhetetlenségig szétlőtték. Aztán észrevette, hogy a képviselő két keze össze van kötözve. −

Szabadítsák ki − szólt a legközelebbi embernek, aki a késével egy pillanat alatt elvágta a Michael csuklóját szorító kötelet. A parancsnok most odalépett Stansfieldhez. − Uram, egy emberem megsérült a vállán, de nem életveszélyesen. − Köszönöm. Kérem, vigye ki az embereit, és hagyjanak bennünket egy percre magunkra. − A fekete ruhás kommandósok kimentek, de Stansfield testőre ott maradt, kezében a lövésre kész Uzival. Stansfield odament a bárpulthoz, és szemügyre vette a két, áttetsző folyadékkal teli fiolát meg a fecskendőt. − Micsoda zűrzavart csinált! − mondta Nance-nek, miközben visszadobta az injekciós tűt a tálcára. − Mire készült? El akarta kábítani? Nance nem válaszolt a kérdésre. Garret viszont föltápászkodott a kanapéról, és odajött hozzájuk. − Thomas, én megmondtam neki, hogy ez őrültség! Könyörögtem, hogy ne csináljuk, de nem hallgatott rám! Stansfield rámutatott a betört franciaablakra. − Menjen, és várjon odakint. Majd később beszélek magával is. − Garret alázatos pillantást vetett Nance-re, és kiment a kertbe. Stansfield O’Rourke-hoz fordult − És ön hogy van, képviselő úr? Michael fölállt, megtörölte a véres orrát a kézfejével, és ennyit válaszolt − Túl fogom élni. Stansfield elővett egy zsebkendőt, odaadta O’Rourke-nak, majd visszafordult Nance-hez: − Valóban azt képzelte, hogy ezt meg fogja úszni? Nance nem válaszolt a kérdésre, hanem odament a nagy, tölgyfából készült dohányzóasztalhoz, és az asztal közepén álló szivarosdoboz felé nyúlt. Stansfield testőre egy lépéssel közelebb lépett hozzá, és ráfogta a géppisztolyát. A nemzetbiztonsági tanácsadó csúnyán ránézett, és odaszólt Stansfieldnek: − Állítsa már le a gorilláját! Stansfield komoran mondta a testőrének: − Carl, ha egy rossz mozdulatot tesz, lője le! Nance, mintha meg sem hallotta volna a fenyegetést, kivett egy szivart a dobozból, lecsippentette a végét, és rágyújtott. Pöfékelni kezdett, és vigyorgott. − Thomas, a helyemben maga sem tehetett volna mást. − Csakhogy én sosem voltam még a helyében. − Vagy igen, vagy nem.

− Remélem, nem akar még magyarázkodni ebben a helyzetben! Nance megvonta a vállát. − Nem. Belátom, hogy vesztettem. Holnap reggel beadom a lemondásomat. − Az most már nem lesz olyan egyszerű − mondta Stansfield az órájára nézve. − Miért is nem? − kérdezte Nance két szippantás között. Stansfield, akit elképesztett Nance kakaskodó magatartása, kajánul azt felelte: − Nem is tudom. Lehet, hogy attól, hogy elraboltad O’Rourke képviselő urat, a helyzet egy kicsit megváltozott… Coleman megállította a kocsiját a Tengerészeti Akadémia főkapuja előtt. Egy tengerészgyalogos bújt elő az őrbódéból, és odajött hozzá. Letekerte az ablakot, és odaszólt neki: − Jó estét, őrmester úr. Sam Jarvihoz jöttem. Az őrmester kinyújtotta a kezét. − Az igazolványát kérem. − Coleman odaadta neki a jogosítványát. A tengerészgyalogos ránézett, és így szólt: − Sam most telefonált, Mr. Coleman. Tudja, hol találja meg? − Igen. Az őrmester hátrább lépett, és intett, hogy mehet. − Szép estét, uram! − Köszönöm. Magának is. − Ezzel Coleman behajtott az akadémiai campusra, és magában kajánul mosolyogva gondolt arra, milyen jó kis meglepetést okozott a nyomában járó szövetségieknek. Két sarokkal hátrébb Skip McMahonék kihúzódtak az út szélére. A másik három kocsi is megállt pár száz méterrel mögöttük. McMahon figyelte, ahogy Coleman behajt a kapun, aztán megkapta a rossz hírt a rádión keresztül. − Hogyhogy nem tudja tovább követni? − kiabált bele a rádióba a helikopterpilótának. A pilóta megmagyarázta.− − Tiltott repülési övezet, uram. − A fene egye meg! Nem tud fölhívni valakit, hogy engedélyezze? A pilóta azonban nem először találkozott már ezzel a problémával, és tudta, hogy nem könnyű elintézni. − Megpróbálhatom, uram, de

sokáig fog tartani, és több kérdést fognak föltenni, mint amennyire igaziból válaszolni szeretne. − Nem elég, ha azt mondja nekik, hogy hivatalos FBI-ügyben kellene berepülnünk? − Nem érdekli őket. A katonák nagyon szeretnek kekeckedni, ha valaki föléjük akar repülni. Még ha mi is vagyunk azok. Ha engedélyt akar, legjobb fölülről kezdeni. Ha a helyi irányítótornyot kérdezném, tudni akarnák, hogy miért jövünk, és akkor elkezdenének fölfele telefonálgatni az engedélyért. Végig kellene menniük az egész hosszú szolgálati láncon, az meg sok időbe telik. − A fenébe! − ütögette McMahon a fejénél lévő gumiantennát. − Az a parancs, hogy a lehető legnagyobb titokban kövessük. Ha fölhívják a helyi tornyot, akkor egyszerre egy egész sor riasztócsengő szólal meg. Jobb lesz, ha fölhívja az FBI-központot, és tényleg fölülről kezdik. Roach igazgató esetleg meg tudja szerezni az engedélyt valamelyik admirálistól. − McMahon megnyomta az adás gombját, és beleszólt a mikrofonba: − Kettes, hármas, négyes kocsi! Kiderítjük, hány kijárata van ennek a campusnak, és mindegyikhez odamegy valamelyikőtök. Közben én utánanézek, tudok-e szerezni a helikopternek berepülési engedélyt. − Ezzel letette a rádiót a műszerfalra, és a mobiljáért nyúlt. Coleman a szép, régi akadémiai campus útjain kanyargott egy darabig, majd leparkolt az igazgatósági épület mellett egy öreg tölgyfa alatt, és hívni kezdte Stansfield számát. Valaki más vette föl, és megkérte, hogy várjon. Aztán hamarosan Stansfield jelentkezett, és Coleman megkérdezte: − Megtalálták a képviselőt? − Igen. − Nincs semmi baja? Stansfield ránézett O’Rourke-ra, és így válaszolt − Kicsit nyúzott, de különben rendben van. Coleman nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében. − Nance házánál vannak? − Igen. − Szerintem itt az ideje, hogy találkozzunk.

Stansfieldet alaposan meglepte ez a javaslat. Hátat fordított a többieknek, és úgy kérdezte: − Személyesen? − Igen. Magával, Nance-szel és O’Rourke-kal. − Coleman várt egy kicsit, mert Stansfield érezhetően habozott. − Nem kell semmitől sem tartania, uram. De van néhány dolog, amit még meg kellene vitatnunk, és a saját szememmel szeretném látni, hogy a képviselő biztonságban van. − És ha nem fogadom el a javaslatát? − Akkor nyilvánosságra hozom a szalagot. Stansfield hosszabb tűnődés után visszakérdezett: − Mért kellene hinnem magának? − Igazgató úr! Elég sokat fáradoztunk már azért, hogy valahogy kikerüljünk ebből a zűrös helyzetből. Nekem nem magával, hanem Nance-szel van elszámolnivalóm, ugye világos? Stansfield fontolóra vette ezt az utolsó kijelentést. − Világos. És hol akar találkozni velünk? − Ott van még a helikoptere? − Igen. − Akkor szálljon föl rá O’Rourke-kal, Nance-szel és egy pilótával. Ha más is lesz a gépen, nem érvényes az egyezségünk. Mondja a pilótának, hogy repüljön a Dutchman Pointhoz, és onnan be az öbölbe pontosan hét és fél kilométert keleti irányban. Húsz perc múlva megint hívom, és megmondom, hogy onnan hová repüljenek tovább. − Coleman kis szünetet tartott. − De igazgató úr! Semmi meglepetés! Vannak Stinger rakétáink, és ha két kilométeren belül másik helikoptert látok, azt rögtön lelövetem az embereimmel. Megértette? − Igen. Coleman letette, és elindult ismét a kocsijával. A Stingerekkel kapcsolatban hazudott ugyan Stansfieldnek, de azt az igazgató nem tudhatta. Coleman most teljesen egyedül volt, minden fedezet nélkül, de ösztönösen úgy érezte, hogy megbízhat Stansfieldben. A Tengerészeti Akadémiának saját kikötője volt a campus keleti sarkában. Coleman arrafelé tartott a keskeny utakon, és leparkolt a kikötő melletti kis parkolóban. Az egyszerű szürke festékkel bemázolt kikötőmesteri bódé mellett ott állt régi barátja, az ugyancsak egykor a fókáknál szolgált Sam Jarvi. Jarvi most búvárkodást tanított a

tisztiiskolásoknak. Coleman, kezében a telefonnal és a fémdobozzal, kiszállt a kocsiból, és elindult Jarvi felé. Jarvi ledobta a földre a cigarettáját, és eltaposta. A csökönyös kis pitbull, ahogy Coleman szerette nevezni, messze nem volt száznyolcvan centi. Talán ha a dús, rövid, ősz bozontját is beleszámítjuk, nagy nehezen a százhatvanöt centit elérte. Mikor Coleman SEAL-katona akart lenni, Jarvi volt az egyik kiképzőtisztje, akit inkább kínzótisztnek lehetett volna nevezni. A kiképzés legnehezebb részeként egy tizenkét hetes „bakancsos táborozáson”, mely arra szolgál, hogy a kemény legények közül kiválogassák a fókának alkalmas legkeményebbeket, parancsokat ordítozva Jarvi loholt állandóan a sarkában. Jarvi kinyújtotta a kezét. − Hallom, rossz fiúk szaglásznak utánad. − Aha − mondta Coleman, miközben letette a kezéből a dobozt és a telefont, majd alaposan összeölelkeztek. Jarvi fölkapta és a levegőbe emelte a nála jóval testesebb Colemant, aztán mikor letette, ezt harsogta: − Jó megint látni téged, testvér! − Én is örülök, testvér. Jarvi odamutatott a különböző fajtájú motorcsónakokra és kishajókra, amelyek a kikötőben horgonyoztak. − Kéne egy kisteknő, testvér? − Hát, ha lehetséges. − Haveroknak mindent! Már tisztáztam a kikötőmesterrel. Elég mogorva tengeri medve, de azt mondta, a fókáknak nem tud nemet mondani − mondta Jarvi széles vigyorral az arcán. Coleman igyekezett volna szintén felhőtlenül vigyorogni, de nem sikerült neki. Jarvi öreg barátjának komor képét látva megkérdezte: − Mi a gond? − Semmi, csak van egy zűrös ügyem, és most rendbe kell tennem. Jarvi a heccelődésből rögtön komolyra váltott: − Nem kell egy kis segítség? Coleman megrázta a fejét. − Nem, de azért köszönöm. Most szólóban dolgozom. Jarvi összeráncolta a homlokát. A fókák nem szeretik hallani, hogy más fókák szólóban dolgoznak. Hisz úgy képezték ki őket, hogy mindent párban vagy csapatban intézzenek. A magányos munkáktól idegenkedtek. − Scott, egy szót szólsz, és már ott is vagyok.

− Kösz, Sam, de ezt a dolgot egyedül kell elintéznem − mondta Coleman, megveregetve Jarvi vállát. Jarvi lehajolt, és föl akarta kapni Coleman fémdobozát, de elképedt, hogy milyen nehéz. − Ebben meg mi az ördögöt cipelsz magaddal? − Szerszámokat − vigyorodott el Coleman. − Jobb, ha nem tudok semmiről sem, igaz? − Igaz. Jarvi előreindult a móló felé. − Már föltankoltam neked ezt a huszonnyolc láb hosszú Whalert. Százötven lóerős a kicsike, és van rajta mindenféle új navigációs vacak. − Jarvi legyintett egyet. − GPS, mélységmérő, mit tudom én. Ezek a kis szarok számítógép és műholdak nélkül azt sem tudják, merre kóvályognak. Coleman beugrott a kishajóba, és elvette a fémdobozt Jarvitól. Beindította, majd rögtön egy kicsit feltúráztatta a motort. Jarvi kioldotta a kikötőköteleket, és a lábával elrúgta a kishajó orrát a mólótól. − Ha összetöröd, te fizeted a kárt! − Nyugi, egy darabban fogom visszahozni − mondta Coleman, majd sebességbe tette a motort, és elindult. A válla fölött még visszaszólt: − Hé, Sam! Ha az FBI keresne itt, mondd nekik, hogy nem is láttál. − Úgy lesz, ahogy mondod − felelte Jarvi, és búcsúzásul kurtán szalutált egyet régi barátjának. Coleman odaállt a Whaler kis hídjának kormánykereke mögé, és tövig nyomta gázt. A motor felbőgött, és a fehér motorcsónak habos hullámokat kavarva maga mögött, kisüvített a kikötőből a Chesapeake-öbö! tágas vizére. A Greenbury Pointot elhagyva Coleman délkelet felé indult a hajózócsatornán. A víz elég erősen fodrozódott, de aztán elállt a szél, és egész kisimult a tó felszíne. Mikor elérte a hajózócsatorna másik végét, felhívta Stansfieldet, és megadta neki a találkozó végleges helyét. Erre egy olyan kis homokpadot választott ki, nem messze a csatornától, amely csak apálykor emelkedik ki a vízből. Levette a gázt, és lassan közeledett a kis homokturzáshoz. A szigetecske középen kerek dombként emelkedett ki, és észak-dél irányban keskeny homokcsíkban folytatódott. Legszélesebb pontján sem volt tizenöthúsz méternél szélesebb. Odakanyarodott a motorcsónakkal az északi

oldalához, és fölfuttatta a Whalert a homokra. Coleman úgy ismerte a Chesapeake-et, ahogy egy ilyen nagy kiterjedésű vizet egyáltalán ki lehet ismerni. A SEAL hatos kommandójának parancsnokaként számtalan órát töltött csapatával gyakorlatozva a tavon, nappal és éjszaka, rossz időben, jó időben egyaránt Coleman most kinyitotta a fémládáját, elővett belőle egy erős zseblámpát és egy fekete, kommandós csuklyát. Nézegette egy kicsit a csuklyát, de aztán eldöntötte, hogy a következő színházi előadáshoz jó lesz, ha fölveszi. Fölhúzta a fejére, és úgy igazította, hogy épp csak egy kétcentis csík maradt szabadon a két szemének. Ezután elővette kilenc milliméteres Glock pisztolyát, és bedugta hátul az övébe. Nekitámaszkodott a kormányhídnak, és várt a helikopterre. Csak egy-két perc telt ei, amikor meghallotta a rotorok ismerős zaját. Nem sokkal később a helikopter irányfényeit is látta már. Fölkapcsolta a lámpát, és elkezdte előre és fölfelé lengetni, aztán a homokpad tetejére irányította a fénycsóvát. A helikopter tett egy hurkot dél felé, aztán elkezdett leszállni, anélkül, hogy hatalmas reflektorait bekapcsolta volna. Homok kezdett kavarogni a levegőben, ahogy a szélsebesen forgó lapátok közeledtek a földhöz. Coleman eltakarta a szemét, de nem fordított hátat a helikopternek. Meglátta, hogy a pilóta kiereszti és rögzíti a leszállótalpat, és a helikopter puhán a homokra zöttyen. A turbinák zaja lehalkult, a lapátok lelassultak, majd egészen megálltak. Rögtön elült a fölkavart vizes homok, és ahogy a gép motorja leállt, körbevette őket a nyugodt és csendes éjszaka. Coleman kilépett a csónakból a néhány centiméteres vízbe. Egyelőre a csónak oldalánál maradt, és figyelte a helikoptert. Onnan, ahol állt, most csak a pilótát látta. Kinyílt az egyik oldalajtó, és három ember lépett ki a homokra. Coleman azonnal fölismerte mindegyiküket. A lámpáját az egyik hatalmas zsebébe téve előbbre jött, hogy találkozzon velük. A bakancsa az első néhány lépésnél még a vízben tocsogott, aztán ő is kiért a szárazra. A négy ember jó néhány lépésnyire állt egymástól. Nance volt középen, kétoldalt O’Rourke és Stansfield állt. Coleman ránézett a barátja szétroncsolt arcára, és megszólalt: − Michael, rettentően sajnálom, hogy belerángattalak ebbe a dologba. − Az egykori SEAL-

kommandós kicsit megállt, és még egyszer átgondolta a tervét. Lutri volt, de ha jól mérte föl Stansfield jellemét, valószínűleg működni fog a terve. Coleman hirtelen lehúzta a fejéről a fekete csuklyát, és odafordult Stansfield CIA-igazgatóhoz: − Uram, én Scott Coleman vagyok, leszerelt haditengerész. Mr. O’Rourke képviselő ma reggelig semmit sem tudott arról, amibe belekezdtem. Az utóbbi politikai gyilkosságokat én szerveztem meg néhány további emberrel együtt, akiknek a neve azonban titokban fog maradni. O’Rourke képviselő úr azután került bele a dologba, hogy az embereim kifaggatták Higgins urat, és rájöttek, hogy ő meg ez a pojáca itt − mutatott Nance-re −, a felelősek Olson szenátor és Turnquist képviselő meggyilkolásáért. O’Rourke képviselő úr a legjobb barátja volt az öcsémnek, akit megöltek. Szükségünk volt valakire, akiben megbízhatunk, így ma reggel megkerestem Michaelt, és odaadtam neki Arthur vallomását a feltételek listájával együtt. Sajnos nem láttam előre azt a lehetőséget, hogy Nance úr ilyen elkeseredett őrültségre fogja elszánni magát − mondta Coleman, Stansfieldről most O’Rourke-ra nézve. − Michael, nem tudom igazán, milyen módon kérjem elnézésedet, hogy téged vontunk be ebbe a dologba. − Michael csak állt, és szóhoz sem tudott jutni, annyira meghökkent azon, hogy Coleman így felfedte magát. Coleman elhallgatott egy-két pillanatra, aztán lesújtó pillantást vetett Nance-re. Összeszorított fogai közül vetette neki oda: − Na ugye, hogy nem sikerült megúszni a dolgot? Nance egyik lábáról a másikra állt: − Coleman úr! Én felelős vagyok Amerika nemzetbiztonságáért, és ezt a felelősséget mindig is nagyon komolyan vettem. Ha valaki elkezdi zsarolni az elnököt, az közvetlen veszélyt jelent a nemzetbiztonságra. Úgy gondolja, hogy nem kellett volna tennem semmit sem? Coleman szeme résnyire szűkült. − Na várjon! Valamit szerintem kihagyott. Hogy illik bele a maga széplelkű és nemes nemzetbiztonsági tevékenységébe Olson szenátor és Turnquist képviselő meggyilkolása? − Úgy éreztük, hogy tennünk kell valamit a maguk megfékezésére, mégha nem is a legjobb módszert alkalmaztuk. Az akcióik kezdték teljesen destabilizálni a politikai rendszerünket, és…

Coleman közbevágott. − Úgy érezték? Maga egy rakás szar! Ne idegesítsen föl még jobban ezzel a halandzsával! Nem Amerika nemzetbiztonságának érdekében ölték meg Olsont és Turnquistet, hanem saját perverz, önző érdekeik miatt. Nance megvonta a vállát. − És maguk nem a saját önző érdekeik miatt ölték meg Fitzgeraldot és a többieket? Coleman hátrább lépett, és karba fonta a kezét, úgy meredt az előtte álló féregre. − Én azért öltem meg azokat az embereket, mert ők jelképezték leginkább mindazt, ami elromlott az amerikai politikai életben, ők ígérgették évről évre, hogy majd helyesen fognak cselekedni, de végül mindig csak az érdekelte őket, hogy nyerjenek a választáson, és hatalmon maradjanak, Ők vitték ezt az országot a posványba. Ők jelentettek, a maga szavaival szólva, nagyon komoly, közvetlen veszélyt a nemzetbiztonságra. Coleman habozott egy pillanatig, majd így folytatta: − Felnőtt életem javát avval töltöttem, hogy összevissza röpködtem ezen a rohadt földgolyón, hogy olyan embereket öljek meg, akik a mi nemzetünk biztonságát veszélyeztették. De végül rá kellett jönnöm, hogy az ilyen faszkalapok, mint maga − mondta, Nance szegycsontjába bökve az ujjával −, és az összes egocentrikus politikus haverja több kárt okoz Amerikának, mint azok a terroristák és diktátorok, akiket a maguk parancsára nekem kellett megölnöm. A Fitzgeraldhoz és Bassethez hasonló alakok egész életükben az ország szétbomlasztásán dolgoztak. Kijátszották a jobboldalt a bal ellen, a gazdagokat a szegények ellen, minden tettük velejéig hazugság volt − mondta, és most még nagyobbat bökött Nance mellébe. − Messziről szarok az ilyen semmirekellőkre, mint maga! Nekem azért kellett látnom az embereimet meghalni, mert Fitzgerald és a hozzá hasonlók nem tudták befogni a szájukat! Maguk ott üldögélnek a Fehér Házban, és csak játszadoznak velünk. Eldöntik, hogy valakit meg kellene ölni, hopp!, fölkapják a telefont, és huszonnégy órán belül halott a pasas. Volt maga valaha akcióban a terepen? Megölt már a saját kezével bárkit is? Látta már a nyolc legjobb barátját szétégni a levegőben csak azért, mert valami részeg szenátor nem tudta befogni a pofáját? − Coleman elhallgatott, és várta, hogy Nance válaszoljon valamit. De az hallgatott. − Persze hogy nem! Maga egész életében ezüstkanállal a

szájában mászkált, de igazából nem a szájában volt születése óta, magának úgy látszik, a seggébe volt földugva az a kanál! Mondjon csak egyetlen elfogadható okot arra, hogy miért ne lőjem szét a fejét itt azonnal?! Nance féllépésnyit hátralépett, és fölszegte az állát. − Tudom, mikor győztek le. Elfogadom, amit követelnek, és csendben vissza fogok vonulni a közélettől. Coleman gúnyosan kérdezte: − Gondolja, hogy hiszek magának? − Mr. Coleman, én megértem a maga gyűlöletét olyan emberekkel szemben, mint én vagy Stansfield igazgató úr. Nem értek vele egyet, de megértem. − Na, várjon csak! − emelte föl a kezét Coleman. − Őt hagyja ki ebből. Ezt az egész rakás szart maga csinálta, és most maga fog egyedül megfizetni érte! Nance továbbra is bizalmaskodva válaszolt: − Már mondtam, lehet, hogy magának nem tetszik, de én mégis az ország javát tartottam szem előtt. A sok év alatt én is követtem el hibákat, de mindent jó szándékkal tettem. Szerintem igenis megérdemlem, hogy most visszavonuljak, és békében élhessem le az életem hátralevő részét. − Persze, mint Arthur. Ismerem a maguk fajtáját. Képtelenek nyugodtan ülni a partvonalon. Nem fogja abbahagyni a kotnyeleskedést. Megpróbálja majd kitalálni, kik vannak még a csapatomban, és ha módot talál rá, habozás nélkül meg fog öletni engem. Nance tovább csökönyösködött. − Ha tetszik magának, ha nem, ennek az országnak szüksége van a hozzám hasonló emberekre. Sajnálom, ha nem ért egyet velem, de ez a helyzet, és szerintem így is marad örökre. Szavamat adom, hogy távol fogom tartani magam mindentől. − A puszta önteltsége is elég ahhoz, hogy meg akarjam ölni − mondta Coleman, majd a pisztolyáért nyúlt, és előhúzta. − Először azért, mert rászolgált, másodszor meg azért, mert fikarcnyit sem hiszek magának. − Ezzel ráfogta a fegyverét Nance-re. Nance a pisztoly csövébe nézett, majd odafordult Stansfieldhez. − Thomas, elég nehéz lesz majd megmagyaráznod a halálomat. Coleman is a CIA-igazgatóra nézett. Stansfield ezt mondta neki: −

Ha meg tudná ölni úgy, ahogy Fitzgeraldot elintézte, sokkal egyszerűbb dolgunk lenne. Coleman egy pillanat alatt megértette, mire céloz az igazgató, és így felelt: − Kész örömmel. − Visszadugta a pisztolyát az övébe, és megindult Nance felé. Az megpróbált elszaladni, de O’Rourke odaugrott, és elkapta hátul a gallérjánál. Megrázta, mint egy rongybabát, és odalökte Colemannek. Nance magabiztossága egy pillanat alatt semmivé foszlott. Kétségbeesett arccal, könyörögve kiáltotta Stansfieldnek: − Thomas, ezt nem fogod megúszni! Ezt nem teheted velem, Thomas! Coleman azonban gyomorszájon vágta, és ezzel véget is vetett minden további vitatkozásnak. Nance összegörnyedt, és levegőért kapkodott. Coleman megragadta a hajánál fogva, és hasra lökte a homokba. Aztán a gerincére térdelve teljes testsúlyával ránehezedett. Két kezével előrenyúlt Nance állához, aztán irtózatos erővel fölrántotta, és közben villámgyorsan oldalra fordította a fejét. Óriásit reccsent a nyaka, az éjszaka csöndjében még a vízen is visszhangot keltett. Coleman néhány pillanatig még fogva tartotta, s mikor elengedte, Nance élettelen feje belebukott a nyirkos homokba.

45. fejezet Elérkezett a vasárnap reggel, és a nap kikukucskált a felhők közül. A limuzin és két kísérőkocsija behajtott a Washingtoni Nemzetközi Repülőtér VlP-parkolójába, és beállt a szenátorok és képviselők részére fenntartott helyekre. Három férfi szállt ki az utolsó kocsiból, és elindultak a terminál felé. Ketten közülük nagy diplomatatáskákat cipeltek. A limuzinban Irene Kennedy az ölébe ejtve a papírokat egy kis szünetet tartott. Egész éjszaka fönt volt, és a Michael O’Rourke képviselő és Scott Coleman közötti kapcsolatot próbálta tisztázni. Skip McMahon, Roach FBI-igazgató és Stansfield CIA-igazgató figyelmesen hallgatták beszámolóját. − Minden kezd szépen klappolni − kezdte újra Kennedy, a tolla hegyével a kezében tartott papírokat ütögetve. − Arra az egyre nem tudok rájönni, hogy vajon Coleman tudta-e, hogy éppen Fitzgerald szenátor volt az, aki fecsegett az Ellencsapás hadműveletről. Az FBI néhány kémelhárítóján, nagyon kevés Langleyben dolgozó emberünkön kívül alig egy páran szerepelnek a listámon, akik ismerték az Ellencsapás tervét. A lista élén Olson szenátor van, azaz hogy csak volt. Annak idején O’Rourke képviselő éppen otthagyta Olson csapatát, mert akkor kezdte meg az első képviselői évét. Le merném fogadni, hogy csak O’Rourke képviselő lehetett az, aki Fitzgeraldról beszélt neki, és így Coleman megtudta, ki szivárogtatta ki az akció tervét emberei halálát okozva. − Van erre bizonyítékunk? Kennedy ingatta a fejét − Nincs. Ez csak egy logikus következtetés. − Na és hogyan tovább? − kérdezte Roach. − Mindent megteszünk, hogy a dolog soha ne kerüljön nyilvánosságra − mondta Stansfield McMahonra nézve. − Én majd azért szeretném kikérdezni Colemant. Ehhez persze az kellene, hogy a ti megfigyelő csoportotok békén hagyja őt egy-két napig. − Na, ez nem lesz nehéz. Egyszer már úgyis lerázott minket. Kopogtak a limuzin ajtaján, mire Stansfield félig lehúzta az ablakot.

Az egyik testőre hajolt be rajta. − Uram, a torony késlelteti a gépet. A képviselő és Scarlatti kisasszony a váróteremben vannak. A szobát átnéztük. Biztonságos és szabad. − Köszönöm, Alex − mondta Stansfield, és ismét fölhúzta az ablakot. − Irene és Skip, odahívnátok O’Rourke képviselőt és a barátnőjét? Mi majd Briannal a különteremben várunk benneteket. − Mind a négyen kiszálltak a limuzinból. Kennedy és McMahon a várótermek felé indultak. Skip már a bejáratnál meglátta O’Rourke-ot és Scarlattit, ahogy üldögélve várják a gépük indulását. McMahon ment elöl, és kinyújtotta a kezét: − Jó reggelt, képviselő úr! Michael letette az újságját és felállt Megrázta McMahon kezét − Jó reggelt. McMahon hátrafordult, és Irene-re mutatott. − Ugye emlékszik dr. Kennedyre tegnap reggelről? − Természetesen. − Ők is kezet fogtak, aztán Michael Lizhez fordult. − Kedvesem, ez itt McMahon úr az FBI-tól, és dr. Kennedy a… hm… − A CIA-tól − fejezte be Kennedy mosolyogva, és ő is kezet nyújtott Liznek −, nagyon örülök. McMahon Michael orrát vizsgálta fintorogva. − Hallottam, mi történt… Elég siralmasan néz ki… − Ha nem nyúlok hozzá, nem is nagyon fáj. McMahon megértően bólintott, majd ezt mondta: − Stansfield és Roach igazgató urak szeretnének mind a kettőjükkel beszélni egy-két percig. Michael az órájára nézett. − Most sajnos nincs időnk erre, mert rögtön indul a gépünk. − Amiatt ne aggódjon − nyugtatta meg McMahon −, nem fog elmenni önök nélkül. Roach igazgató úr szólt a toronynak, hogy indítsák a gépüket egy kicsit később. Michael egy kissé ijedten nézett Lizre, aztán így szólt. − Rendben, akkor menjünk. McMahon és Kennedy közrefogta őket, és egy, a képviselők és szenátorok részére fönntartott VIP-váróba irányította a képviselőt és a barátnőjét. Az ajtó előtt álló testőr odébb lépett, és beengedte őket.

Roach és Stansfield az ablaktalan szoba sarkában ültek egy kis dohányzóasztalnál. Az asztal közepén ott volt egy hordozható elektronikus zavarókészülék. Ha bárki ki akarná hallgatni, miről beszélnek, csak recsegést és statikus zörejeket fog hallani. A két igazgató fölállt, hogy köszöntse Michaelt és Lizt. Michael bemutatta nekik Lizt, aztán mindannyian leültek. Roach kezdte: − Elnézést, hogy késleltetem a gépüket, de valamit feltétlenül meg kell beszélnünk. − A körülményekre való tekintettel megértjük a dolgot − mondta Michael. − Rendben − bólintott Roach, aztán Stansfieldre nézett. − Thomas, innen talán te folytathatnád. Stansfield keresztbe tette a lábát, és megkérdezte: − O’Rourke képviselő úr, megmondaná, hány embernek beszélt az elmúlt napok eseményeiről? Michael egy kicsit elgondolkodott, majd sorolni kezdte: − Az öcsémnek, Timnek, a nagyapámnak és Liznek. − Ennyi? − kérdezte Stansfield a képviselő arcát tanulmányozva, miközben Michael igent bólintott. Stansfield ebben az ügyben nagyon biztosra akart menni, ezért más formában is megismételte a kérdést. − Tehát az említett három személyen kívül nincsen más, akivel megvitatta volna ezt az ügyet? Michael belenézett a CIA-igazgató sötét szemébe, és megismételte a válaszát. − Igen. Stansfield összekulcsolta a két kezét az álla alatt, és tovább kérdezett: − Biztosak lehetünk-e abban, hogy mind az öccse, mind a nagyapja hallgatni fog a dologról? − Nagyon jól tudják, milyen komoly ez az ügy. Stansfield most Lizához fordult. − Scarlatti kisasszony, beszélt-e ön bárkinek arról, mi történt tegnap este? Liz nagyon határozottan válaszolt − Nem! Tervezi-e, hogy bárkinek beszéljen arról, ami történt? − Nem. Stansfield kétkedő tekintettel fogadta Liz válaszát. − Uram − felelte Liz −, egyáltalán nem vágyom arra, hogy Michael emiatt kerüljön reflektorfénybe, és bár vannak fenntartásaim az eset

eltitkolása miatt, belátom, hogy több kár származna abból, ha nyilvánosságra kerülne. Ha békében hagy bennünket ezzel kapcsolatban, hallgatni fogok az egész ügyről. Stansfield még egy percig vizsgálgatta Michaelt és Lizt, aztán így szólt: − Rendben. Akkor megegyeztünk. − Kinyújtotta a kezét, és először Michael, majd Liz is megszorította. − Ha megjöttek a temetésről, majd szeretnék önökkel még egyszer beszélni a képviselő úr öccsének és nagyapjának a jelenlétében. − Semmi kifogásunk ellene − mondta O’Rourke. − Jó − mondta Stansfield, majd egy kis tűnődés után hozzátette −, és szívesen beszélnék Coleman parancsnok úrral is. − Biztos vagyok benne, hogy ő is szívesen áll a rendelkezésére. Ha megjöttem Minnesotából, szólok neki. − Köszönöm. Kennedy következett. − Képviselő úr, nekem is van egy kérdésem, Ismerős-e ön előtt az a titkos akció, melynek Ellencsapás volt a fedőneve? Michael nem válaszolt, hanem egyenként végignézett a négy jelenlevőn, azon törve a fejét, mi lehetne a legjobb válasz erre a kérdésre. Stansfield törte meg a jeget egy kiegészítő megjegyzéssel. − Kizárólag biztonsági okokból kell ezt tudnunk. Folyamatban vannak bizonyos kémelhárító akciók, amelyekre az Ellencsapással kapcsolatban került sor. Michael érezte, hogy a tenyere izzadni kezd. − Tudtam az Ellencsapás akcióról… igaz, hogy csak utána. − Olson szenátortól értesült róla? − kérdezte Kennedy. − Igen. Kennedy bólogatott, és hagyta, hogy a feszültség még hadd növekedjék tovább, aztán azt kérdezte: − Tudta azt is, hogy Fitzgerald szenátor volt az, aki kiszivárogtatta, hogy ilyen akció készül? Michael bólintott. Kennedy a főnökére nézett, majd előbbre hajolva megkérdezte: − És át is adta ezt az információt Coleman parancsnoknak? Michael egy pillanatra lesütötte a szemét, aztán nyíltan Kennedy szemébe nézve azt mondta: − Igen, átadtam.

A teremben tíz teljes másodpercig csend volt, s közben mindenki azokra az eseményekre gondolt, amelyeket egy több mint egy évvel azelőtti titkos akció kiszivárogtatása indított el. Senkinek sem jutott eszébe megkérdezni Michaelt, miért mondta el a dolgot Colemannek. Mindannyian olvasták a dossziéját, és tudták, hogy egykor tengerészgyalogos volt. És nemcsak a katonák viseltettek ellenérzésekkel a politikusokkal szemben, hanem a hírszerzők és azok is, akik az igazságszolgáltatásban dolgoznak. Stansfield szólalt meg végül: − Köszönjük, hogy őszinte volt hozzánk. Liz most Roachhoz fordult, és megkérdezte tőle: − Mi fog történni Garrettel? Az FBI-igazgató keresztbe vetette a lábát, és ezt mondta: − El fog tűnni a közéletből, és nagyon szigorúan szemmel fogjuk tartani. − És az elnökkel? Mindkét igazgató vállat vont, majd Stansfield válaszolt: − Ez is egy olyan dolog, melyről szeretnék majd Coleman parancsnokkal szót váltani. Michael fejében felmerült, hogy ugyan miféle befolyást tud Stansfield és Coleman az elnökre gyakorolni. Aztán körbetekintett a jelenlevőkön, majd Lizre nézve így szólt: − Ha ennyi volt, akkor talán mehetnénk. − Mivel senki sem válaszolt, Lizzel együtt fölállt. Fölálltak a többiek is, és közben Kennedy még odafordult Michaelhez: − Képviselő úr, lenne egy utolsó kérdésem. Mikor ez az egész elkezdődött, tudta hogy Coleman parancsnoknak köze van hozzá? − Gyanakodtam. − Felelte Michael Lizbe karolva. − Ha ez minden, akkor indulnunk kellene. Stansfield bólintott. − Köszönjük, hogy ránk szánták az idejüket. Kérem, hívjon föl, ha megjött. Michael és Liz kimentek a szobából. Ahogy a várótermen keresztül igyekeztek a gép felé, Michael hetek óta először érzett megkönnyebbülést. Talán végre minden visszatér a normális kerékvágásba. Már a beszállókapunál jártak, mikor meglátták, hogy sokan nézik a híreket a tévén. Liz elindult a készülék felé, és Michael átkarolva a lány vállát vele

tartott. „Gyorshírek” − látták sárga betűkkel a képernyő alján. Aztán a CNN egyik riportere a Bethesda Tengerészeti Kórház épülete előtt állva élőben a következőket mondta: − A kórház-igazgatóság és a Fehér Ház most jelentette be, hogy Mike Nance nemzetbiztonsági tanácsadó ma reggel lovasbalesetet szenvedett marylandi birtokán, és ezt követően elhunyt. Mentőhelikopterrel szállították a Bethesda Kórházba, de nem sokkal ideérkezésük után, ma délelőtt 11 óra 30 perckor bejelentették a halálát. A halál közvetlen oka, egyelőre nem hivatalos források szerint, nyaktörés volt. Egyelőre ennyit sikerült megtudnunk. Megismétlem: Mike Nance nemzetbiztonsági tanácsadó… A riporter még beszélt, mikor Liz izgatottan Michaelhez fordult, és a fejét rázva mondta: − Ez hihetetlen! Hogy tudták meghamisítani a… Michael rátette az ujját Liz szájára, és karon fogva elhúzta a csoporttól. Miközben a beszállókapu felé haladtak, még visszanézett azokra, akik továbbra is kíváncsian figyelték a tévét. Adott egy puszit Liz feje búbjára, és közben ezt súgta neki: − Ne felejtsd, kedvesem, mi semmiről sem tudunk!

Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA ZRT.-ben készült Felelős vezető György Géza vezérigazgató