E.R. Burroughs - (Tarzan 20) - Tarzan és a tiltott város

E. R. BURROUGHS

Tarzan és a tiltott város

 Ashair, ez a külvilágtól teljesen elzárt város őrzi a Gyémántok Atyját, ezt a rendkívüli értékű gyémántot. Kalandorok, sötét lelkű gengszterek próbálnak bejutni a tiltott városba… "Lent egy furcsa öltözetű, fehér bőrű harcost pillantott meg, aki valami soha nem látott  állattal viaskodott. Tarzan minden bizonnyal nem tudta, de a lény a rettenetes Tyrannosaurus  Rex volt, illetve az évmilliókkal ezelőtt élő, húsevő hüllőkirály, kisebb kiadásban. Ez a  példány talán törékenynek tűnt az ősállattal összevetve, de így is hatalmas volt, körülbelül  akkora, mint egy jól megtermett bika." 

InfoGroup Rt. • 1994 A mű eredeti címe: Tarzan and the Forbidden City Fordította: Fordította: Kádár Tamás © 1994 Edgar Rice Burroughs, Inc. A borítót és az illusztrációkat készítette: Sarlós Endre © TARZAN AND THE FORBIDDEN CITY First published serially serially in ARGOSY MAGAZINE March 19 through April, 1938

1.

Az esős évszak véget ért, a dzsungel vadul burjánzó zöldjét csak a trópusi virágok élénk  színei törték meg. Minden zengett a madarak felszabadult, zajos, szerelmes dalától és veszekedésétől, a rovarok zümmögésétől és a majmok fecsegésétől, amely éppoly céltalannak  hangzott, mint szorgos, ám boldogtalan rokonaiké, akik kellemetlen, téglából, márványból és cementből alkotott világban kénytelenek élni. A dzsungel ura éppúgy része volt ennek az ősi és ártatlan világnak, mint maguk a fák. Tantor, az elefánt hátán elnyújtózva kényelmesen sütkérezett a lombokon átszűrődő déli verőfényben. A majomember látszólag mit sem törődött az őt körülvevő világgal, valójában azonban érzékei éberen működtek, hallása és szaglása még arról is tudósította, amit nem láthatott. Érzékeny orra megérezte Usha, a szél figyelmeztetését – egy gomangani közeledett. Tarzan azonnal még jobban kezdett figyelni. Nem kellett sem elbújnia, sem elmenekülnie, hiszen tudta, hogy csak egyetlen bennszülött jár arra. Ha többen lettek volna, valamelyik vén óriásfa lombjai közé rejtőzve várta volna őket, hiszen a dzsungellakót csak örökös elővigyázatossága mentheti meg a létező legnagyobb veszélytől, az embertől. Tarzan csak ritkán gondolt arra, hogy ő is ember lenne. Gyermekkorától fogva állatok  között nőtt fel, állatok nevelték, és jóval túl volt már kamaszkorán, mire először látott embert. Az emberfajt ösztönösen azonosította  Numával, az oroszlánnal, Sitával, a párduccal, párduccal, Bolganival, a gorillával, gorillával, Hisztával, Hisztával, a kígyóval és környezete összes hasonlóan kegyetlen ellenségével. Most Tantor széles hátán kuporogva éberen figyelte a csapást, amelyen az ember  közeledett. Az elefánt is megérezte a szagot, és nyugtalankodni kezdeti, de Tarzan egyetlen szavával lecsillapította, ezért a hatalmas állat engedelmesen, nyugodtan várakozott tovább. A csapás kanyarulatánál egyszer csak feltűnt egy ember, és Tarzan elengedte magát. Ugyanebben a pillanatban a bennszülött is felfedezte őt, megállt, majd előrefutott, hogy térdre roskadjon a dzsungel ura előtt.  – Üdvözlet, Nagy Bwana – kiáltotta.  – Üdvözlet, Ogabi – válaszolta a majomember. – Mit keres itt Ogabi? Miért nincs a saját földjén, hogy csordájával törődjön?  – Ogabi a Nagy Bwanát keresi – felelt a néger.  – Miért? – kérdezte Tarzan.  – Ogabi a fehér bwana szafarijánál van. Ogabi, askari. A fehér bwana Gregory küldi Ogabit megtalálni Tarzant.  – Nem ismerek semmilyen fehér bwana Gregoryt – tiltakozott a majomember. – Miért küldött ide?  – Fehér bwana küldi Ogabi elhozni Tarzant. Akar találkozni Tarzan.  – Hol? – kérdezte Tarzan.  – Loango nagy falu – válaszolt Ogabi.  – Nem – rázta a fejét Tarzan –, Tarzan nem megy.

1.

Az esős évszak véget ért, a dzsungel vadul burjánzó zöldjét csak a trópusi virágok élénk  színei törték meg. Minden zengett a madarak felszabadult, zajos, szerelmes dalától és veszekedésétől, a rovarok zümmögésétől és a majmok fecsegésétől, amely éppoly céltalannak  hangzott, mint szorgos, ám boldogtalan rokonaiké, akik kellemetlen, téglából, márványból és cementből alkotott világban kénytelenek élni. A dzsungel ura éppúgy része volt ennek az ősi és ártatlan világnak, mint maguk a fák. Tantor, az elefánt hátán elnyújtózva kényelmesen sütkérezett a lombokon átszűrődő déli verőfényben. A majomember látszólag mit sem törődött az őt körülvevő világgal, valójában azonban érzékei éberen működtek, hallása és szaglása még arról is tudósította, amit nem láthatott. Érzékeny orra megérezte Usha, a szél figyelmeztetését – egy gomangani közeledett. Tarzan azonnal még jobban kezdett figyelni. Nem kellett sem elbújnia, sem elmenekülnie, hiszen tudta, hogy csak egyetlen bennszülött jár arra. Ha többen lettek volna, valamelyik vén óriásfa lombjai közé rejtőzve várta volna őket, hiszen a dzsungellakót csak örökös elővigyázatossága mentheti meg a létező legnagyobb veszélytől, az embertől. Tarzan csak ritkán gondolt arra, hogy ő is ember lenne. Gyermekkorától fogva állatok  között nőtt fel, állatok nevelték, és jóval túl volt már kamaszkorán, mire először látott embert. Az emberfajt ösztönösen azonosította  Numával, az oroszlánnal, Sitával, a párduccal, párduccal, Bolganival, a gorillával, gorillával, Hisztával, Hisztával, a kígyóval és környezete összes hasonlóan kegyetlen ellenségével. Most Tantor széles hátán kuporogva éberen figyelte a csapást, amelyen az ember  közeledett. Az elefánt is megérezte a szagot, és nyugtalankodni kezdeti, de Tarzan egyetlen szavával lecsillapította, ezért a hatalmas állat engedelmesen, nyugodtan várakozott tovább. A csapás kanyarulatánál egyszer csak feltűnt egy ember, és Tarzan elengedte magát. Ugyanebben a pillanatban a bennszülött is felfedezte őt, megállt, majd előrefutott, hogy térdre roskadjon a dzsungel ura előtt.  – Üdvözlet, Nagy Bwana – kiáltotta.  – Üdvözlet, Ogabi – válaszolta a majomember. – Mit keres itt Ogabi? Miért nincs a saját földjén, hogy csordájával törődjön?  – Ogabi a Nagy Bwanát keresi – felelt a néger.  – Miért? – kérdezte Tarzan.  – Ogabi a fehér bwana szafarijánál van. Ogabi, askari. A fehér bwana Gregory küldi Ogabit megtalálni Tarzant.  – Nem ismerek semmilyen fehér bwana Gregoryt – tiltakozott a majomember. – Miért küldött ide?  – Fehér bwana küldi Ogabi elhozni Tarzant. Akar találkozni Tarzan.  – Hol? – kérdezte Tarzan.  – Loango nagy falu – válaszolt Ogabi.  – Nem – rázta a fejét Tarzan –, Tarzan nem megy.

 – Bwana Gregory mondja Tarzan kell – makacskodott Ogabi. – Egy bwana elveszett, Tarzan megtalálja.

 – Nem – mondta újra a majomember. – Tarzan nem szereti nagy falut. Sok benne a büdös, a betegség, az ember és más gonosz. Tarzan nem megy.  – Bwana d'Arnot mondja Tarzan jön – jutott eszébe váratlanul Ogabinak.  – D'Arnot Loangóban? – csodálkozott csodálkozott el a majomember. – Miért nem ezt mondtad először? Bwana d'Arnot- hoz Tarzan megy. Így történt, hogy Tarzan elbúcsúzott Tantortól, majd a sarkában békésen kocogó Ogabival nekiiramodott a Loango felé vezető csapásnak. *** Loangóban nagyon meleg volt, de ebben nincs semmi különös. A trópusi forróságért az ember jó pár dologgal kárpótolhatja magát, például egy nagy pohár jeges, rumból, cukorból és citromléből kevert koktéllal. A loangói kis hotel teraszán ülő társaság éppen az effajta kárpótlás örömeit élvezte. Paul d'Arnot, a francia tengerészkapitány kényelmesen kinyújtotta hosszú lábait az asztal alatt, és lassan kortyolgatva italát, tovább legeltette tekintetét Helen Gregory profilján.

Helennek nemcsak az arcéle érte meg a tüzetes vizsgálódást – 19 éves volt, szőke, életvidám, tartását és alakját kiemelő divatos sportruhájában éppolyan hűvösnek és kívánatosnak látszott, mint az előtte álló párás pohár.  – Tényleg úgy gondolja, d'Arnot kapitány, hogy ez a Tarzan, akit idehívatott, képes lesz megtalálni Briant? – fordult a férfi felé rövid mélázás után a lány. Szemből még szebb vagy, mint oldalról, gondolta d'Arnot, de jobb szeretem a profilodat, mert akkor úgy bámulhatlak, hogy nem veszed észre. Hangosan viszont ennyit mondott: –  Madmoiselle, nincs ember, aki Tarzannál jobban ismerné Afrikát… de arról sem szabad megfeledkeznie, hogy a bátyja már két éve eltűnt. Talán…  – Persze, kapitány – vágott közbe a társaság harmadik tagja –, elképzelhető, hogy a fiam már nem él, de egészen addig nem adjuk fel a reményt, amíg biztosat nem tudunk.  – De papa, Brian él! Biztosan tudom – makacskodott Helen. – Mindenki másról tudunk. Az expedíció tagjai közül négyen meghaltak, a többiek megmenekültek. Brian egyszerűen csak eltűnt. Furcsa, egész hihetetlen történetek keringtek róluk… Briannel bánni történt is, annyi biztos, hogy nem lehet halott!  – Ez a várakozás egyre elkeserítőbb – mondta Gregory. – Ogabi már egy hete elment, de Tarzannak még semmi nyoma. Lehet, hogy Ogabi meg sem találta. Az az érzésem, jobb lenne, ha azonnal készülődni kezdenénk. Wolff megbízható ember, és úgy ismeri Afrikát, mint a tenyerét.  – Lehet, hogy igaza van – válaszolta d'Arnot –, és nem is áll szándékomban befolyásolni önt. Sokkal jobban járna, ha Tarzan előkerülne, de még ha Ogabi meg is találja, akkor sem  biztos, hogy hajlandó elkísérni önöket.  – Efelől nekem nincsenek kétségeim – jelentette ki Gregory. – Nagyon jól megfizetném.  – Non! Non, mon ami! – emelte fel tiltakozva a kezét d'Arnot. – Eszébe ne jusson pénzt ajánlani Tarzannak. Valószínűleg úgy nézne magára azzal a szürke szemévei, mint egy csúszómászóra, aztán úgy eltűnne a dzsungelben, hogy soha nem látná többé. Tarzan más, mint a többiek, Monsieur Gregory.  – Akkor mit ajánlhatok neki? Mi másért csinálná az egészet, ha nem jutalomért?  – Például az én kedvemért – válaszolta d'Arnot vagy szeszélyből. Ki tudja? Esetleg megkedveli önt… vagy kalandot szimatol… Számtalan oka lehet annak, ha Tarzan vállalja, hogy átkíséri önöket a birodalmán, de ezek között a pénz szóba sem jöhet. *** A terasz túlsó végén álló asztalnál egy sötét bőrű lány a kísérője, egy magas, vékony, rövid, fekete szakállt viselő kelet-indiai felé fordult.  – Lal Taask, egyikünknek valahogy meg kell ismerkednie Gregoryékkal – mondta. – Atan Thome nyilván többet vár tőlünk annál, hogy itt ülünk a teraszon és ültetvényes puncsot iszunk.  – Neked igazán nem lenne nehéz megismerkedni a lánnyal, Magra – javasolta Lal Taask. A hotel bejárata felé pillantott, és szeme hirtelen elkerekedett. – Siva nevére! Nézd csak, ki jön ott! – kiáltotta.  – Ez lehetetlen – kapkodott levegő után a döbbent lány. – Márpedig igaz. Micsoda szerencse! Micsoda elképesztő szerencse. – Szemében mintha az izgatottság mellett valami más is fénylett volna. Gregoryék annyira elmerültek a beszélgetésben, hogy csak akkor figyeltek fel Tarzanra és Ogabira, amikor azok már az asztalukhoz értek. D'Arnot felpillantott és már talpon is volt. –  Üdvözlöm, mon ami! – kiáltotta. Helen Gregory szeme hatalmasra nyílt a megdöbbenéstől és hitetlenkedéstől, amikor a majomember arcába nézett. Gregory mintha megkövült volna.

 – Hívattál, Paul? – kérdezte Tarzan.  – Igen, de hadd mutassam be… De Miss Gregory, mi a baj?  – Ez Brian… és mégsem ő – suttogta izgatottan a lány.  – Hát persze hogy nem a bátyja – nyugtatta meg d'Arnot. – Ő Tarzan, a majomember.  – Döbbenetes a hasonlóság – jegyezte meg Gregory, miközben felállt, és kézfogásra nyújtotta a kezét.  – Lal Taask, ez ő – mondta Magra. – Ez Brian Gregory.  – Pontosan – értett egyet Lal Taask. – Hónapokon át tervezgettük, és most egyszer csak   besétál a karjainkba. Azonnal oda kell vinnünk Atan Thome-hoz! De hogyan?  – Ezt bízd rám – mondta a lány. – Van egy tervem. Szerencsére nem vett még észre minket, mert különben ide sem jött volna. Nincs különösebb oka arra, hogy bízzon bennünk. Gyere! Bemegyünk, aztán az egyik boyjal küldünk neki egy üzenetet. *** Miközben Tarzan, d'Arnot és Gregoryék tovább beszélgettek, megjelent mellettük egy boy, és átadott egy cédulát a majomembernek.  – Ez valami tévedés lehet – mondta az, miután elolvasta az üzenetet. – Valaki másnak szól a levél.  – Nem, bwana – felelte a fiú. – Hölgy mondja, adni át ágyékkötős nagy bwanának. Másik   bwana nem ágyékkötős.  – Az áll benne, hogy a bejárat melletti kis szalonban akar velem találkozni – mondta Tarzan d'Arnot-nak. – Nagyon sürgős az ügy, az aláírás pedig: egy régi barát. Biztosan tévedés. Megyek és tisztázom.  – Légy óvatos, Tarzan – nevetgélt d'Arnot –, az afrikai vadont jól ismered, a nők fortélyait viszont annál kevésbé.  – Márpedig ezek állítólag sokkal veszélyesebbek – tette hozzá mosolyogva Helen. A dzsungel urának arcát lassú mosoly derítette fel, amint belenézett a lány gyönyörű szemébe. – Azt meghiszem – mondta –, úgyhogy figyelmeztetni is fogom d'Arnot-t.  – Aztán miféle francia férfi az, akit ki kell oktatni a nők dolgában? – kérdezte Helen. –  Bennünket kellene inkább megvédeni tőlük.  – Nagyon kedves ember – szólt oda d'Arnot-nak, miután Tarzan eltűnt –, de valahogy az az érzésem, hogy mindenki tart tőle egy kicsit. Van benne valami félelmetes, különösen amikor  mosolyog.  – Márpedig ez nem túl gyakran esik meg vele. Nevetni eddig még sosem láttam – jegyezte meg d'Arnot. – Tisztességes embernek semmi oka nincs arra, hogy rettegjen tőle. *** A kis szalonba lépve Tarzan magas, karcsú, barna nőt látott a fal mellett álló asztalnál.  Nem vette viszont észre, hogy Lal Taask a szoba túloldalán lévő ajtó résén át leskelődik.  – Ezt az üzenetet hozta nekem egy boy – kezdte Tarzan. – Valami tévedés lehet a dologban. Nem ismerem magát és maga sem engem.  – Szó sincs tévedésről, Brian Gregory – szólalt meg Magra. – Olyan régi ismerőst, mint én, maga nem tud lóvá tenni. A majomember komolyan végignézett a lányon, majd megfordult, hogy elhagyja a szobát. Magra szép nő volt, így talán más ott maradt volna, hogy tisztázzon mindent, de ez nem volt  jellemző Tarzanra – ő már elmondta a magáét.  – Álljon meg, Brian Gregory! – csattant fel Magra. – Ne heveskedjen! Még nem mehet el.

 – Aztán miért nem? – kérdezte Tarzan és megfordult, mert megérezte a fenyegetést a nő hangjában.  – Veszélyes mulatság lenne. Lal Taask ott áll maga mögött, a pisztolya majdnem hozzáér a hátához. Most szépen karonfog, ahogy régi barátokhoz illik, és feljön velem az emeletre. Lal Taask maga mögött marad. Egy rossz mozdulat és durr, már meg is halt. Miért ne, gondolta Tarzan, és vállat vont. Ezek ketten nagyon is érdeklődnek Gregoryék  ügyei iránt, márpedig Gregoryék d'Arnot barátai. Ezzel el is dőlt, hogy az ő pártjukon fog állni. – Hová megyünk? – kérdezte fennhangon, és karonfogta Magrát.  – Meglátogatunk egy másik régi barátot, Brian Gregory. – A nő rámosolygott. Át kellett vágniuk a teraszon ahhoz, hogy elérjék a szálloda másik szárnyának emeletére vezető lépcsőt. Magra kacarászva fecsegett, Lal Taask szorosan mögöttük haladt – pisztolyát már zsebre tette. D'Arnot meglepetten nézett végig rajtuk, amint elmentek mellette.  – Szóval tényleg régi barátról van szó – jegyezte meg Helen.  – Nem tetszik nekem ez az egész – csóválta a fejét d'Arnot.  – Brian Gregory, maga aztán tényleg megváltozott – mosolygott a férfira Magra, amint elindultak felfelé a lépcsőn. – Azt hiszem, így még jobban tetszik nekem.  – Miről van szó? – kérdezte Tarzan.  – Hamarosan felfrissítjük az emlékezetét – válaszolta a lány. – A folyosó végén van egy ajtó, mögötte pedig egy férfi vár ránk. Az ajtó előtt megálltak, Magra kopogott.  – Ki az? – hallatszott egy hang a szobából.  – Magra, Lal Taask és egy barátunk – mondta a lány. A hívásra beléptek. Amint az ajtó kinyílt, Tarzan megpillantotta a hang gazdáját. A szállodaszobában az asztal mellett egy kövérkés, olajos bőrű, sima modorú eurázsiai férfi ült, szemei keskeny vágásúak, ajka szinte csak egy vonal. Tarzan egyetlen pillantással felmérte a szobát. Az ablak a szemközti falon volt, a férfitól balra, egy szekrény mellett a zárt ajtó valószínűleg a lakosztály másik szobájába vezetett.  – Végre megtaláltunk téged, Atan Thome – szólalt meg Magra.  – Á, Brian Gregory! – kiáltott fel Thome. – Örülök, hogy újra látom, kedves… hát, mondjuk „barátom”.  – Nem vagyok Brian Gregory, és ezt maga pontosan tudja – válaszolt Tarzan. – Mit akar  tőlem?  – Maga ugyan Brian Gregory, de tökéletesen megértem, hogy le szeretné tagadni előttem –  Thome vicsorított –, és mivel maga Brian Gregory, azt is tudja, hogy mit akarok. Tudni akarom, hol van Ashair, a Tiltott Város. Maga készített egy térképet, láttam, amikor  lejegyezte a pontos adatokat. Ez a térkép megér nekem úgy 10 000 fontot, ez az ajánlatom.  – Nincs térképem, és sosem hallottam Ashairről – válaszolta Tarzan. Atan Thome arcát iszonyú harag torzította el, hadarva szólt valamit Lal Taaskhoz egy olyan nyelven, amit sem Tarzan, sem Magra nem értett. A majomember mögött álló keletindiai hosszú pengéjű kést rántott elő a kabátja alól.  – Atan Thome, ezt ne! – sikoltott fel Magra.  – Miért ne? – kérdezett vissza a férfi. – A pisztoly túl nagy zajt csap, Lal Taask kése viszont nem. Ha már segíteni nem hajlandó nekünk Gregory, élnie sem szabad, mert csak  akadályozna minket. Sújts le rá, Lal Taask!

2.

 – Nem értem, miért ment el Tarzan azzal a férfival meg a nővel – jegyezte meg d'Arnot. –  Ez nem vall rá. Ő aztán igazán óvatos, ha idegenekről van szó.  – Lehet, hogy nem is voltak idegenek – vetette közbe Helen. – Úgy tűnt, nagyon is jól kijönnek. Nem vette észre, hogy mennyire barátságosnak és jókedvűnek látszott a nő?  – De igen – válaszolta d'Arnot –, de Tarzant is láttam. Valami furcsa dolog folyik itt, ami nagyon nem tetszik nekem. Miközben d'Arnot-ék beszélgettek, Tarzan olyan gyorsan csapott le Lal Taaskra, akár Ara, a villám, még mielőtt a kés lesújthatott volna. Majd megragadta a férfit, a feje fölé emelte, és a földhöz vágta. Atan Thome és Magra döbbenten hőköltek hátra a falhoz, levegőt is alig kaptak.  – Maga lesz a következő! – Tarzan Atan Thome-ra szegezte pillantását.  – Kérem, várjon egy kicsit, Brian Gregory – könyörgött Thome, miközben Magrát vonszolva igyekezett egyre távolabb kerülni a majomembertől. – Beszéljük meg a dolgot.  – Nem szoktam gyilkosokkal beszélgetni. Megölöm őket – hangzott Tarzan válasza.

 – Nem megölni akartam, csak magára ijeszteni egy kicsit – magyarázkodott Atan Thome. Szorosan markolva Magra kezét, továbbcsusszant a fal mellett.  – Miért? – kérdezte Tarzan.  – Mert a birtokában van valami, amire szükségem van… az Ashairhez vezető út vázlata –  válaszolta Atan Thome.  – Nincs semmilyen térképem, és újra csak azt mondhatom, hogy soha nem hallottam Ashairről. Mi van ott Ashairben, amire annyira vágyik?  – Miért beszél mellé, Brian Gregory? – csattant fel Atan Thome. – Mindketten pontosan tudjuk, hogy mit akarunk Ashairben. A Gyémántok Atyját. Hajlandó együttműködni velem vagy folytatja a hazudozást?  – Fogalmam sincs róla, hogy miről beszél. – Tarzan vállat vont.  – Bolond! De rendben van, ha nem működik együtt velem, ellenem sem tud majd tenni semmit – mordult fel Thome, s a hóna alatti tartóból egy pisztolyt rántott elő és Tarzanra emelte. – Most megkapja a magáét!  – Ne! – kiáltott fel Magra, és abban a pillanatban ütötte el a fegyvert, amikor Thome meghúzta a ravaszt. – Nem fogja megölni Brian Gregoryt! Tarzan el sem tudta képzelni, hogy miért avatkozik a dologba az ő oldalán ez a furcsa nő, de Atan Thome sem értette az egészet. Vadul káromkodva átrángatta Magrát a szomszéd szobába, még mielőtt Tarzan közbeléphetett volna. A lövés hallatán a teraszon üldögélő d'Arnot talpra ugrott. – Tudtam! Tudtam, hogy valami  baj van! – kiáltotta. Gregory és Helen is felpattant, hogy vele menjen. – Maradj itt, Helen – parancsolta Gregory –, nem tudhatjuk, hogy mi folyik odafent.  –  Ne butáskodj, Papa – válaszolta a lány. – Veletek megyek. Hosszú évek tapasztalatai alapján Gregory tudta, hogy úgy boldogul el a legkönnyebben a lányával, ha ráhagy mindent, mert úgysem tudja lebeszélni semmiről. D'Arnot már az emeleti folyosón kiáltozta Tarzan nevét, mire utolérték. – Nem tudom, melyik szobában lehet – mondta.  – Akkor mindegyikbe be kell nyitnunk – indítványozta Helen. D'Arnot újra elkiáltotta magát, és a majomember ezúttal válaszolt a hívásra. Egy pillanat sem telt bele és már be is léptek abba a baloldali szobába, ahonnan a hang jött.  – Mi történt? – kérdezte izgatottan d'Arnot.  – Egy fickó megpróbált lelőni, de az a nő, aki az üzenetet küldte, elütötte a pisztolyt –  magyarázta Tarzan. – A férfi átvonszolta a másik szobába és bezárta az ajtót.  – Most mit fog csinálni? – érdeklődött Gregory.  – Betöröm az ajtót és utánamegyek – válaszolta a majomember.  – Nem túl veszélyes? – kérdezte Gregory. – Azt mondta, hogy a fickónál fegyver van. Tarzan válaszképpen nekiugrott az ajtónak, amely hatalmas reccsenéssel engedett. Átszökkent a küszöbön. A szoba üres volt. – Eltűntek – mondta.  – Erről a tornácról lépcső vezet a szálloda hátsó feléhez, a személyzeti udvarra – jegyezte meg d'Arnot. – Ma igyekszünk, utolérhetjük őket.  – Nem – mondta Tarzan –, hagyjuk őket. Itt van Lal Taask, tőle megtudhatunk valamit a többiekről. Megfordultak, hogy visszamenjenek a másik szobába. – Kikérdezzük és kénytelen lesz válaszolni. – Tarzan hangja olyan eltökélten csengett, hogy Helennek akarva- akaratlan is egy oroszlán jutott eszébe.  – Kikérdezhetjük, már amennyiben nem ölted meg – pontosított d'Arnot.  – Nyilván nem, hiszen eltűnt – válaszolta a majomember.  – Döbbenetesen rejtélyes! – kiáltott fel Helen.

Visszatérve a teraszra még mindig elég idegesek és izgatottak voltak, kivéve talán Tarzant. Helen Gregory alig kapott levegőt. Itt volt hát a rejtély, a kaland, amit Afrikában remélt megtalálni, bár nem képzelte volna, hogy már a civilizáltabb területeken szembetalálja magát vele. És itt volt a románc lehetősége is – közvetlenül mellette kortyolgatta hűsítő italát, de erről Helen még nem tudott. d'Arnot ezredszer is jól megnézte magának a lány arcélét pohara  pereme fölött.  – Hogy nézett ki a nő? – kérdezte Helen Tarzant.  – Magánál magasabb, nagyon sötét hajú, karcsú volt, egészen csinos – válaszolt a majomember.  – A terasz túlsó végében ült, még mielőtt maga megjött volna – bólintott rá a lány. – Volt vele egy külföldinek kinéző férfi is.  – Az Lal Taask lehetett – nyugtázta Tarzan.  – A lány feltűnően csinos volt – folytatta Helen. – Vajon miért csalta fel magát abba a szobába, és miért mentette meg a végén az életét?  – Hogy miért vitt oda, azt tudom. – Tarzan megvonta a vállát. – De azt nem értem, miért lökte el Atan Thome kezét.  – Mit akartak tőled? – kérdezte d'Arnot.  – Azt hiszik, hogy Brian Gregory vagyok, és egy térkép kell nekik, ami Ashairbe, a Tiltott Városba vezető utat ábrázolja. Szerintük ott van a Gyémántok Atyja. Azt mondták, hogy a  bátyja lerajzolta az odavezető utat. Mit tudnak erről? Azért szervezte ezt a szafarit, hogy megtalálja a Gyémántok Atyját? – fordult Gregoryhoz.  – Nem tudok semmi ilyenről – válaszolta Gregory egyedül az érdekel, hogy megtaláljam a fiamat.  – Nincs a birtokukban egy térkép?  – De van – szólt közbe Helen –, a Briantől kapott utolsó levélben volt egy térképvázlat.  Nem hiszem, hogy azt képzelte volna, bármi hasznunk lesz belőle, inkább csak azt akarta megmutatni, hogy merre jár. Könnyen lehet, hogy nem is pontos, hiszen csak egy durva vázlat az egész. Azért mégis megtartottam, most is itt van, a szobámban.  – Amikor a boy megjelent itt az üzenettel, éppen azt kérdezted, hogy miért hívtalak ide –  szólalt meg D'Arnot.  – Igen.  – Különleges küldetésben jártam itt, Loangóban, így találkoztam Monsieur és Madmoiselle Gregoryval – kezdett bele d'Arnot. – Nagyon is megértem a gondjukat, így aztán, amikor  megkérdezték, hogy tudok-e valakit, aki segíthet megkeresni Ashairt, rögtön rád gondoltam. Persze azt nem merném kérni, hogy magad kísérd el őket, de talán ajánlhatnál valakit. Egész Afrikában nincs még egy ember, akinek az ítéletében úgy megbíznék, mint a tiedben.  – Értem, Paul. – Tarzan arcát halvány mosoly derítette fel. D'Arnot pontosan tudta, mit  jelent az, ha barátjának inkább a tekintete nevet, mint a szája. – Elkísérem a szafarit.  – De ilyet nem kérhetünk magától – kiáltott fel Helen. – Ez túlságosan nagy áldozat lenne.  – Most, hogy találkoztam Magrával, Lal Taaskkal és Atan Thome-mal, nagyon is érdekesnek tűnik. Szeretném újra látni őket. Ha magukkal maradok, biztosan összefutunk még velük.  – Efelől nincsenek kétségeim – jegyezte meg Gregory.  – Eddig milyen előkészületeket tettek? – érdeklődött Tarzan.  – Bongában most szedik össze az embereket a szafarihoz – kezdett bele Gregory – , és feltételesen felbéreltem egy Wolff nevű fehér vadászt is, hogy ő legyen a vezetőnk, de természetesen most, hogy…  – Ha vadászként jön velünk, még hasznát vehetjük – vágott közbe Tarzan.  – Idejön reggel, akkor beszélhetünk vele. Semmit nem tudok róla azon kívül, hogy jó ajánlásokat hozott.

*** Wong Feng boltjának hátsó traktusában van egy elfüggönyözött szoba, benne egy kicsi szentélyben vöröslakk Buddha-szobor pihen, néhány gyönyörű bronztárgy, felbecsülhetetlen értékű paraván és tetszetősen megmunkált váza társaságában, bazári papírmaséból, olcsó rekeszzománcból és zsírkőből készített darabok között. Az indiai tölgyfából faragott kínai  bútorok rozogák, az egyetlen ablakot vastag függöny takarja, a levegő édeskésen fojtogató a  parázsló füstölőrudacskáktól. Ebben a szobában ült Atan Thome Magrával. A férfiból szinte áradt a visszafojtott, hideg düh.  – Miért csináltad? – Hangja követelő volt. – Miért ütötted fel a kezemet?  – Csak… – kezdett bele Magra, majd hirtelen elhallgatott.  – Csak! Csak! – utánozta a férfi. – Ilyenek a nők! Tudod jól, hogy mit csinálok az árulókkal. Szerelmes vagy Gregoryba? – fordult váratlanul a lány felé.  – Talán igen – válaszolta az –, de ez csak rám tartozik. Egyelőre az a legfontosabb, hogy eljussunk Ashair-be, és megszerezzük a Gyémántok Atyját. Gregoryék is oda készülnek, ami azt jelenti, hogy a gyémánt nincs náluk, viszont van térképük. Tudod, hogy Brian lerajzolta az utat, a saját szemeddel láttad. Meg kell szereznünk a térképet. Van egy tervem, figyelj. –  Közelebb hajolt Thome-hoz, és suttogva hadarni kezdett. A férfi figyelmesen hallgatta, arca fokozatosan felderült.  – Nagyszerű, kicsikém! – kiáltott fel egyetértően. – Ez lesz Lal Taask dolga holnap, ha addig felgyógyul. Wong Feng már kezelésbe vette. És ha nem sikerülne, még mindig ott van Wolff.  – Ha egyáltalán megkapja a munkát – jegyezte meg Magra. – Nézzük meg, mi van Lal Taaskkal. Átmentek abba a kis hálóhelységbe, ami a szobából nyílott, Egy olajsütő fölé hajló kínai férfi valami főzetet kevergetett egy kis üstben. Lal Taask egy keskeny ágyon hevert, és felpillantott, amikor beléptek,  – Hogy vagy? – érdeklődött Atan Thome.  – Jobban, uram – hangzott a válasz.  – Holnap lesz még jobb – bizonygatta Wong Feng.  – Hogy a pokolba sikerült megmenekülnöd? – kérdezte Magra.  – Ájultnak tettettem magam, aztán amikor átmentek a szomszéd szobába, bemásztam egy szekrénybe – válaszolta Lal Taask. – Ott rejtőzködtem egész estig, aztán sikerült lejutnom a hátsó udvarra, onnan pedig ide. Azt hittem, hogy belepusztulok. Akár azt is elhinném annak  az embernek, hogy nem Brian Gregory, hacsak nem izmosodott meg szörnyen azóta, hogy utoljára láttuk.  – Márpedig ő Brian Gregory – erősítette meg Thome. Wong pohárba töltötte a főzet egy részét, és Lal Taask felé nyújtotta. – Issza! – mondta. Lal Taask kortyolt egyet, rémes képet vágott és köpött egy nagyot. – Ezt én nem bírom meginni – mondta. – Miből csináltad? Döglött macskából?  – Csak egész picike dögmacska benne – bizonygatta Wong. – Kiissza egészet!  – Nem – jelentette ki Lal Taask –, akkor inkább meghalok.  – Idd ki – zárta le a vitát Atan Thome. Lal Taask fülét-farkát behúzva szájához emelte a poharat és öklendezve-fuldokolva fenékig ürítette. 3.

Másnap Gregoryék, Tarzan és d'Arnot épp a teraszon reggeliztek, amikor Wolff  megérkezett. Bemutatták neki Tarzant.  – Szóval egy vadember – mustrálgatta a fehér vadász Tarzan ágyékkötőjét és primitív fegyvereit. – Láttam már ilyet, de az négykézláb mászkált és vonyított, mint a kutyák. Akkor  hát ezt is magunkkal visszük, Mr. Gregory?  – A szafarit Tarzan vezeti – jelentette ki Gregory.  – Micsoda? – kiáltott fel Wolff. – De hát az az én munkám!  – Csak volt – szólalt meg Tarzan. – De ha vadászként velünk akarsz jönni, azt lehet.  – Rendben – jelentette ki Wolff pillanatnyi habozás után. – Mr. Gregorynak nagyon is szüksége lesz rám.  – Holnap indulunk Bongába hajón – mondta Tarzan. – Gyere időben. Addig nincs rád szükségünk. Wolff zúgolódva ment el.  – Azt hiszem, Tarzan, szerzett magának egy ellenséget – jegyezte meg Gregory.  – Semmi rosszat nem tettem, viszont munkát adtam neki – vonta meg a vállát Tarzan. –  Azért nem árt, ha odafigyelünk rá.  – Nem tetszik nekem ez a fickó – mondta d'Arnot.  – Jó ajánlásai vannak – békítgette őket Gregory.  – Hát az biztos, hogy nem úriember – szólt hozzá Helen is.  – Vadászra szükségünk van – mosolygott elnézően az apja. – Miért, kit béreljek fel a kedvedért, a windsori herceget?  – Nem is lenne rossz – nevette el magát a lány is.  – Wolffnak más dolga sem lesz, csak engedelmeskedni és pontosan célozni – mondta Tarzan.  – Visszafordult – jelentette be d'Arnot, mire a többiek is felnéztek és meglátták a közeledő Wolffot.  – Gondolkodtam a dolgon – szólította meg a vadász Gregoryt. – Tudnom kellene, pontosan hová igyekszünk, hogy megtervezhessem az utat, mert amikor kiérünk a jó vadászterületekről, előrelátóbbnak kell majd lennünk. Van térképük?  – Igen – adta meg a választ Gregory. – Helennél van. Hol is?  – A komódom felső Fiókjában.  – Jöjjön, Wolff, megnézzük. A többiek tovább beszélgettek, míg ők felmentek a lány szobájába. Az idős ember   belekotort a felső Fiókba, végigfutott egy paksaméta papíron, majd kiemelt egyet a kötegből.  – Tessék – mondta, és kiterítette az asztalra. A vadász jó pár percen át tanulmányozta a térképet, aztán megcsóválta a fejét. – Részben ismerem az utat, de olyan helyekről, mint Tuen-Baka meg Ashair még sose hallottam – bökött rá pár pontra vaskos mutatóujjával. – Hadd vigyem el a térképet, hogy holnapig jól átnézhessem.  – Bonga felé a hajón bőven lesz idő arra, hogy Tarzannal együtt áttanulmányozzuk az egészet – mondta Gregory és tagadólag megrázta a fejét. – Ez a darab papír túl értékes nekem ahhoz, hogy kiadjam a kezemből. Túlságosan is sokat jelent számomra. Még valami baj történik vele. – Ezzel visszament a komódhoz, és a felső fiókba tette a térképet.  – Na jó – törődött bele Wolff –, végül is mindegy. Épp csak segíteni akartam.  – Köszönöm, igazán kedves – mondta Gregory.  – Hát akkor mennék is – köszönt el Wolff. – Találkozunk holnap a hajónál. A leleményes Paul d'Arnot kapitány többféle ürügyet is talált arra, hogy Helen Gregory közelében maradjon. Például meghívta mindannyiukat villásreggelizni – csakhogy az étkezés végén a lány elköszönt.

 – Ha holnap tényleg indulunk Bongába, akkor most muszáj vásárolnom egyet s mást –   jelentette be Helen.  – Csak nem egyedül akar menni? – érdeklődött a kapitány.  – De még mennyire hogy egyedül – mondta a lány, és rámosolygott.  – Gondolja, hogy biztonságban lesz? Mégiscsak… egy fehér nő kísérő nélkül… –  makacskodott d'Arnot. – Nagyon szívesen magával mennék.  – Férfinak nincs helye mellettem, amíg vásárolok. Kivéve persze, ha számlákat fizet –  nevetett fel Helen. – Viszontlátásra! A feketéktől, kínaiaktól és kelet-indiaiaktól hemzsegő, poros bazár Loango egyik keskeny, kanyargós utcájában volt. Nem tűnt valami kellemes helynek, egy érzékenyebb, nyugati szaglószerv például kimondottan büdösnek találhatta. A sötét beugrók és árkádok nagyon megkönnyítették Lal Taask dolgát, amikor követni kezdte Helent, aki a nőkre jellemző módon teljesen belefeledkezett a vásárlásba.

A lány éppen Wong Feng boltja felé közeledett, amikor megállt, hogy alaposan szemügyre vegyen pár érdekes csecsebecsét – s ezt használta ki Lal Taask arra, hogy elsurranjon a háta mögött, és beiszkoljon Wong Feng ajtaján.

Helen még eltöltött egy kis időt a standnál, aztán a közelítő veszélyről mit sem tudva, a kínai boltja felé indult. Lal Taask úgy figyelte, mint macska az egeret. A lány gyanútlanul közeledett, teljesen lekötötte a vásárlás és az eltűnt bátyja felkutatására induló expedíció, a kalandok gondolata. Így aztán annyira meglepődött, hogy tehetetlenül tűrte, amikor Taask  megragadta Wong Feng boltja előtt, és berántotta a sötét bejáraton. Dermedtsége csak egy  pillanatig tartott, s mihelyt megérezte a veszélyt, viaskodni kezdett támadójával. Sikoltott volna, de a férfi a szájára tapasztotta tenyerét, hogy elfojtsa a hangot – egyébként sem volt valószínű, hogy ezen a kétes környéken bárki a segítségére sietett volna. Lal Taask erős, inas férfi volt, így miközben a bolt hátsó felé vonszolta a lányt, annak be kellett látnia, hogy minden erőlködés hiábavaló.  – Ha nyugton marad, semmi baja nem esik – szólalt meg a férfi.  – Mit akar tőlem? – kérdezte Helen, amint szóhoz jutott.  – Van itt valaki, aki beszélni szeretne magával – válaszolta Lal Taask. – Az én gazdám majd mindent elmagyaráz. Bármit mond is, a maga érdekében teszi, fogadja hát meg a tanácsát. Ezzel máris kinyitotta az ajtót a bolt végében, és betessékelte Helent abba a félhomályos szobába, amelyet egyszer már leírtunk. Magra a falnál állt – Helen azonnal felismerte a nőt, aki elcsalta Tarzant, és aki nélkül a férfi meg is halhatott volna. Szemben az asztalnál egy kövérkés ázsiai ült, akivel eddig még nem találkozott, és most pillanthatta meg először annak  az arcát is, aki elrabolta. Azonnal tudta, hogy ő volt Magra kísérője a szállodában.  – Maga Helen Gregory? – kérdezte az asztalnál ülő férfi.  – Igen. És maga kicsoda? Mit akarnak tőlem?  – Először is hadd biztosítsam afelől, mennyire őszintén fájlalom, hogy ilyen körülmények  között kellett idehozatnom – kezdett bele gördülékenyen a mondókájába Atan Thome. –  Szükségem van valamire, ami a bátyja birtokában van. Ő nem hajlik a jó szóra, így nem maradt más számomra, mint hogy erőszakot alkalmazzak.  – A bátyám? De hát vele nem beszélhetett. Ő egy ideje eltűnt valahol az ország belsejében.  – Ne hazudjon – csattant fel Thome. – Jól ismerem a maga bátyját, vele voltam az első expedíción is. Eljutott Ashairbe, és térképet is készített az útról, de nem volt hajlandó megengedni, hogy lemásoljam. Egyedül magának akarta a Gyémántok Atyját. A térképet akarom, és addig tartom itt magát, amíg meg nem kapom.  – Semmi szükség nem volt erre a nevetséges cselszövésre – nevetett az arcába Helen. –  Csak meg kellet volna kérnie apámat, egészen biztosan megengedte volna, hogy másolatot készítsen a térképről. Sőt, ha most visszaküldi velem ezt az embert a szállodába, akár azonnal sort is keríthetünk rá. – Fejével Lal Taask felé intett.  – Hát azt hiszi, hogy ilyen könnyen becsaphat? – vicsorított Atan Thome.  – Na jó, ha ennyire fontos magának, játssza csak tovább ezt a kis színjátékot. – Helen lemondóan intett. – Ezzel csak az időt vesztegeti és még több bajt csinál. Mit akar tőlem?  – Lediktálok magának egy levelet, amit alá kell írnia, aztán ezt elküldjük az apjának –  válaszolta Thome. – Ha nem juttatja el hozzám a térképet, soha többé nem fogják viszontlátni egymást, mert azonnal elindulok az ország belseje felé, és maga is velem jön. Van ott jó pár  szultán, aki szép pénzt fizetne magáért.  – Maga teljesen meg van őrülve, ha azt hiszi, hogy az üres fenyegetőzéstől megijedek. Tudja jól, hogy ilyesmi manapság már csak kalandregényekben történhet meg. No, kezdje már el diktálni azt a levelet! Megígérem, hogy olyan hamar a kezében lehet a térkép, amilyen hamar a küldönce megjárja az utat a szállodáig és vissza. Csakhogy maga miféle biztosítékot ad arra, hogy szabadon enged, ha állom a szavam?  – Nem tehet más, mint hogy hisz nekem – hangzott Atan Thome válasza –, de  biztosíthatom, hogy nem akarom bántani magát. Egyedül a térképre van szükségem. Üljön le, hogy diktálhassam a levelet.

*** A magas fák mögött a nap már hanyatlani kezdett, az árnyékok megnyúltak, még a nyomorúságos, szurtos kis falu is rejtelmesen szépnek tűnt. A három férfi annyira belemerült a szafari részleteinek megvitatásába, hogy csak most figyeltek fel a késői órára.  – Nem értem, hol késik Helen – jegyezte meg Gregory –, már majdnem besötétedett. Nem szeretném, ha egyedül mászkálna egy ilyen helyen sötétedés után. Már rég meg kellett volna  jönnie.  – Jobb lett volna, ha nem egyedül megy – mélázott d'Arnot. – Ez a környék nőknek soha nem biztonságos.

 – Nem bizony – helyeselt Tarzan. – Ahová a civilizáció beteszi a lábát, ott soha nincs igazi  biztonság.  – Jobban tennénk, ha elindulnánk megkeresni – indítványozta d'Arnot.

 – Csak te meg én – mondta Tarzan. – Mr. Gregorynak itt kellene maradnia, hátha Helen megjön közben.  – Ne aggódjék, Monsieur Gregory – bátorította az idős férfit d'Arnot, mielőtt Tarzan után indult volna. – Egész biztosan rábukkanunk valami csecsebecséket áruló boltban. – Csak a szavai voltak megnyugtatóak, szíve mélyén maga is félt. Várakozás közben Gregory igyekezett meggyőzni saját magát arról, hogy az aggodalma teljesen alaptalan. Megpróbált olvasni, de képtelen volt a könyvére figyelni, így amikor már  hatodszor olvasta el ugyanazt a mondatot anélkül, hogy felfogta volna, mi van benne, inkább hagyta az egészet, felállt és szivarozva járkált fel-alá. Már éppen arra a pontra jutott, hogy ő is elindul a lánya keresésére, amikor megjelent d'Arnot. Gregory izgatott várakozással fordult felé.  – Nem volt szerencsénk – rázta a fejét d'Arnot. – Egy egész seregnyi árus látta délután, de egyik sem emlékezett arra, hogy kijött volna a bazárból.  – Hol van Tarzan? – kérdezte Gregory.  – A faluba ment. Ő az egyetlen, aki ki tudja szedni a bennszülöttekből, hogy tudnak-e valamit Helenről, mivel tökéletesen beszéli a nyelvüket.  – Megjött – kiáltott fel Gregory, amikor a majomember belépett a szobába. Mind a két férfi várakozóan nézett fel.  – Nincs semmi nyoma? – kérdezte d'Arnot.  – Nincs. – Tarzan a fejét rázta. – A dzsungelban könnyen megtalálnám, de itt, a civilizált világban az ember abban sem lehet biztos, hogy saját maga nem téved el. Épp befejezte a mondatot, amikor betört mögöttük egy ablak, és valami a földre pottyant.  – Mon dieu! – kiáltott fel d'Arnot. – Ez meg micsoda?  – Vigyázzon! – ordított rá Gregory. – Akár bomba is lehet.  – Dehogy – jelentette ki Tarzan ez csak egy papírba burkolt kő. Nézzük meg, mi áll a  papíron.  – Biztos Helennel kapcsolatos – mondta Gregory, s azzal kivette a majomember kezéből a levelet. – Igen, tőle jött. Hallgassák csak: „Drága Apa! A fogvatartóim azt a térképet akarják, amit Brian rajzolt az Ashairbe vezető útról. Azzal fenyegetőznek, hogy ha nem kapják meg, eladnak valahol az ország belsejében. Azt hiszem, nem viccelnek. Kösd a térképet egy kőhöz és dobd ki az ablakon. Ne próbáld meg követni a küldöncüket, mert megölnek. Azt ígérték, hogy sértetlenül visszatérhetek hozzád, mihelyt megkapják a térképet.” Ez Helen írása, biztos, hogy tőle jött a levél. Őrültek! Megkaphatták volna a térképet, csak kérniük kellett volna. Egyedül Briant akarom megtalálni. Megyek és hozom azt a vázlatot. Ezzel felállt, és átment Helen szobájába. A másik két férfi hallotta, amint gyufát gyújt, majd meglepetten felkiált. Egy pillanat alatt a másik szobában teremtek. Gregory halottsápadt arccal állt a nyitott fiók előtt.  – Nincs itt – nyögte –, valaki ellopta a térképet.

4.

Wolff egy nyomorúságos szobában ült az asztalnál, és elszántan dolgozott a  petróleumlámpa fényénél – látszott rajta, hogy nem kenyere a rajzolás. Mielőtt meghúzott volna egy vonalat, mindig gondosan benyálazta a ceruza hegyét – a köztes időszakokban a végét rágcsálta. Végül csak elkészült a mű, amit nem kis elégedettséggel szemlélt meg, majd sóhajtott egy nagyot és felállt.

 – Ha ez nem ér meg egy éjszakai munkát, akkor semmi! – Önelégülten mélázott. – Most aztán mind a két fél fizethet. De még mennyire! Atan Thome egyedül volt Wong Feng üzletének hátsó helységében. Idegességét legfeljebb az jelezte, hogy egymás után szívta a cigarettákat. Magra a szomszédos hálószobába zárt Helent őrizte. Mindhárman arra vártak, hogy Lal Taask meghozza az Ashairbe vezető út vázlatát. Helen biztos volt abban, hogy a férfi megérkezik a térképpel, a többiek csak  remélték.  – Ugye el fog engedni, ha itt lesz a térkép? – kérdezte Helen.  – Lehet, hogy vele kell maradnia még addig, míg biztonságban el nem indulhat, de aztán szabadon engedi – válaszolta Magra.  – Szegény apa! – sóhajtott fel a lány. – Valószínűleg szörnyen ideges. Szeretnék küldeni neki egy üzenetet, ha nem engednek el majd azonnal.  – Megpróbálom elintézni – ígérte Magra. – Miss Gregory, nagyon sajnálom, hogy így esett az egész – tette hozzá kis szünet után. – Nem magyarázhatom el részletesebben, de vannak   bizonyos okok, amelyek miatt nem segíthettem magán. Annyit viszont elmondhatok, hogy Atan Thome valósággal megszállottja a Gyémántok Atyjának. Alapjában véve nem igazán rossz ember, viszont semmi nem állhat az útjába, ha erről van szó. Ezért nagyon remélem, hogy az apja elküldi azt a térképet.  – Maga tényleg úgy gondolja, hogy képes lenne eladni engem, ha nem kapná meg? –  kérdezte az amerikai lány.  – Bizony – hangzott Magra válasza. – Valószínűleg arra is képes lenne, hogy megölje magát, ha úgy hozza a szükség. Helen megborzongott.  – Akkor nagyon örülök, hogy biztosan meg fogja kapni a térképet. Lal Taask kinyitotta Wong Feng szobájának az ajtaját és belépett. Atan Thome felpillantott.  – Nos?  – Ezt dobták ki az ablakon – mondta Taask –, tessék. – Átnyújtotta a papírba burkolt követ Thome-nak, aki kibontotta és elolvasta az üzenetet. Hirtelen elsötétedett az arca.  – Ez az a térkép? – tudakolta Lal Taask.  – Nem – mordult fel a másik. – Azt írják, hogy a térképet ellopták. Hazudoznak! Atan Thome-ot akkor sem lehet átverni. Megtalálom Ashairt térkép nélkül is, ők viszont soha többé nem látják a lányt. Hallgasd csak! Valaki van az ajtónál. Menj, nézd meg, hogy ki az. Lal Taask résnyire nyitotta az ajtót és kikémlelt. – Wolff – szólt hátra.  – Kísérd be.  – Szép esténk van – mondta a belépő Wolff.  – Nyilván nem azért jött ide, hogy ezt közölje velem – jegyezte meg Thome. – Mi van?  – Mennyit ér meg magának az Ashairbe vezető út térképe? – érdeklődött a vadász.  – Ötszáz fontot – hangzott Thome válasza.  – Az kevés. Ezer font meg a gyémánt árának a fele, és a térkép máris a magáé.  – Hogyhogy?  – Már nálam van. Elloptam a lány szobájából.  – Itt van magánál? – tudakolta Thome.  – Igen – válaszolt Wolff de ne próbálkozzon semmivel. Hagytam egy üzenetet a szállásadónőmnél. Ha egy órán belül nem térek vissza, elviszi a rendőrségre.  – Hadd lássam a térképet – kérte Thome. Wolff a zsebébe nyúlt, kivette a papírt, és úgy tartotta a másik férfi elé, hogy az ne tudja kikapni a kezéből. – Máris a magáé, mihelyt előbányássza a pénzt. Atan Thome vaskos pénztárcát húzott elő a belső zsebéből, és kiszámolt belőle ötszáz fontot.

 – Ha annyi pénzem lenne, mint magának, tudja mikor kockáztatnám a bőrömet azért a Gyémántok Atyjáért – jegyezte meg Wolff, zsebre gyűrve a bankjegyeket.  – A Gregory-szafarival tart? – kérdezte Thome.  – Naná – hangzott Wolff válasza –, a szegény embernek dolgoznia kell. De meg fogom találni magát, mihelyt megszerezte a gyémántot, aztán felezünk.

 – Ha a segítségemre lesz, biztosabban eljutok a gyémánthoz – mondta Thome.  – Miről van szó? – kérdezte gyanakodva Wolff.  – Azt akarom, hogy Magra is Gregoryékkal utazzon. Lehet, hogy ebben maga is tud segíteni. Azt akarom, hogy a lány megbarátkozzon velük, udvaroltasson magának Brian Gregoryval, hogy hatással legyen rájuk… hátha nem minden sikerül úgy, ahogy terveztem. Én nem akarok lógni, de gondolom, maga sem.  – És mi lesz az én dolgom? – kérdezte Wolff.  – Vezesse őket félre, és amikor már alaposan eltévedtek, induljon el Magrával Ashair felé. Látta a térképet, úgyhogy tudja, merre kell jönnie. Keresse meg az egyik régi táborhelyemet, és várjanak rám ott. Érti?  – Igen.  – Hajlandó megcsinálni?  – Naná. Miért ne?

 – Rendben van, most menjen. Pár hónapon belül Ashair környékén találkozunk. Miután Wolff elment, Thome Lal Taaskhoz fordult. – Még ma éjjel el kell tűnnünk innen. Menj le a folyóhoz, és vesztegesd meg a kapitányt, hogy indítsa be a gépeket. Bongába megyünk.  – Gazdám nagyon okos – mondta Lal Taask. – Most, hogy kezében van a térkép, ugye elengedi a hölgyet.  – Nem. Nem Gregoryéktól kaptam a térképet. Meg az is megeshet, hogy a nyomomra  bukkannak… akkor pedig túszként használhatom majd a lányt.  – Gazdám újra csak bölcsen döntött. *** Már elmúlt éjfél, amikor Atan Thome, Lal Taask és Helen hajóra szállt. Thome a hajófeljárón elköszönt Magrától.  – Találj ki valamilyen ürügyet, hogy a Gregory-szafarival mehess – utasította a nőt. –  Megeshet, hogy ólt is eljutnak Ashairbe, úgyhogy velük kell lennie valakinek, akiben megbízhatok. Minden eshetőségre felkészültem. Ha valami véletlen folytán előttem érnének  oda, mindenképpen találj módot arra, hogy üzenetet küldj. Még az is lehet, hogy el tudod lopni a gyémántot. Tartsd szemmel Wolffot, ne bízz meg benne! Azt ígérte, hogy rossz útra vezeti őket, téged meg elhoz Ashair környékére. Nem is rossz dolog, hogy szerelmes vagy Brian Gregoryba, ez még segítségünkre lehet. Próbáld meg kihasználni! Eleinte nem igazán tetszett a dolog, de most, hogy belegondoltam, azt hiszem, még jó lesz valamire. Akkor hát, isten áldjon, és ne feledd, amit mondtam. Lal Taask úgy kísérte fel a hajóra Helent, hogy szorosan mögötte haladt a pisztolyával, nehogy az kiáltani merjen.  – Azt hiszem, ostobaság volt, hogy nem engedted szabadon – jegyezte meg Magra.  – Már nem tehetem – válaszolta Thome. – Amíg Gregoryékkal vagy, velünk kell maradnia. Most már érted?  – No, mindegy, de vigyázz, hogy ne essen bántódása. Az angol törvény karja hosszú, idáig is elérhet – emlékeztette őt Magra, majd megfordult, és visszaindult a faluba. *** Gregory, Tarzan és d'Arnot az egész éjszakát Helen keresésével töltötte. Reggel összeültek, hogy kidolgozzák tervüket.  – Attól tartok, nem maradt más, mint értesíteni a hatóságokat – mondta d'Arnot.  – Azt hiszem, igaza van – törődött bele Gregory. – Annyira féltem, hogy megölik, ha értesítjük a rendőrséget… Azt hiszem, nem tehetünk mást. Kopogtak az ajtón, s a három férfi egyszerre nézett fel.  – Szabad – szólt ki Gregory. Az ajtó lassan kitárult, és belépett Magra.  – Maga?! – kiáltott fel d'Arnot. A nő ügyet sem vetett rá, pillantását Tarzanra szegezte. – Brian Gregory, azért jöttem, hogy segítsek megtalálni a húgát – szólalt meg.  – Mit tud róla? Hol van? – kérdezte Gregory.  – Atan Thome elindult vele az ország belseje felé. Múlt éjjel szálltak fel a Bongába tartó hajóra.

 – Az lehetetlen! Az a hajó ma indul – vetette közbe d'Arnot.  – Atan Thome megvesztegette a kapitányt – magyarázta Magra. – Nekem is velük kellett volna tartanom, de… mindegy, hogy miért nem mentem el.  – Ebben a nőben nem szabad megbízni – szólalt meg Tarzan.  – Brian Gregory, bennem megbízhat… mindig. – A nő Gregoryhoz fordult. – Ha kételkedik a szavamban, vigyen magával… mondjuk túszként. Megeshet, hogy a segítségükre leszek. Gregory mintha meg sem hallotta volna, döbbenten meredt maga elé. – Mindkét gyermekem… Előbb Brian, aztán most Helen… Miért ők az áldozatok?  – Fel a fejjel, Monsieur Gregory – bíztatta d'Arnot. – Minden jóra fordul.  – De hogy? – kérdezte az idős ember. – Thome négy napon belül Bongában lesz, a hajó ott tölt még egy napot, aztán visszafelé ugyan az áramlattal jön, de így is beletelik az út kettő, kettő és fél napba. Még ha rá is tudjuk venni a kapitányt, hogy azonnal visszaforduljon, Thome-nak akkor is 6-7 napnyi előnye lesz, és már rég az ország belsejében jár. Valószínűleg nála van a térkép is, amit Helen szobájából loptak el. Nekünk semmink nincs, azt sem tudjuk, hol keressük.  – Emiatt ne fájjon a feje – vigasztalta d'Arnot. – Ha Thome Afrikában van, Tarzan, a majomember meg fogja találni.  – Persze – bólintott rá közömbösen Gregory –, de mi történik addig az én szegény kislányommal?  – Várjon csak! – kiáltott fel d'Arnot. – Lenne egy ötletem. Van itt egy biplánunk, és  parancsot adhatok arra, hogy azonnal vigyen el minket Bongába. Mire Monsieur Thome  partra száll, mi már rég ott leszünk. Ez aztán a meglepetés, mi?  – Csodálatos! – Gregory megörült. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg magának, kapitány úr! Bármi is járt Magra fejében, az arcán annak semmi jele nem mutatkozott. D'Arnot-nak csak kérnie kellett, és a hatóságok örömmel álltak szolgálatára. Pár órával később a kis csoport már be is szállt a folyónál lehorgonyzott biplánba. Magra arcán mélységes nyugalom ült, amint d'Arnot segített neki átmászni a bennszülött kenuból a gép fedélzetére. Wolff, aki még soha nem repült, túlzott magabiztossággal igyekezett leplezni viszolygását. Ogabi rémülten forgatta a szemét.  – Látják, milyen egyszerű volt az egész?! – örvendezett d'Arnot.  – Hála magának – vetette közbe Gregory.  – Mennyi idő alatt érünk Bongába, hadnagy úr? – kérdezte Tarzan a pilótától.  – Két-három óra az út – válaszolta Lavac.  – A gőzös az áramlattal szemben négy nap alatt teszi meg az utat – mondta d'Arnot. –  Valóságos kis fogadóbizottság vár majd Atan Thome-ra a kikötőben. A gép megindult a folyón felfelé, hogy a szél szárnyán a magasba emelkedjen. Ogabi lehunyta a szemét, és mindkét kezével megmarkolta az ülést. Mire újra kinyitotta a szemét, már csak a fák koronáját láthatta, amitől sötét arca betegesen hamuszínűvé vált.  – Ó, Nagy Bwana, nem való embernek madár hasában utazni – mondta Tarzannak.  – De hát te férfi vagy, Ogabi, úgyhogy méltatlan lenne hozzád a félelem. Erről akkor se feledkezz meg, amikor utolér minket a vihar – biztatta Tarzan.  – Miféle vihar? – érdeklődött Gregory.  – Vihar közeleg – közölte Tarzan.  – Honnan tudja? – kérdezte Gregory. – Egyetlen felhő sincs az égen.  – Tarzan mindig tudja – szögezte le d'Arnot.

Tarzan maga sem lett volna képes megmagyarázni, mitől volt biztos a dolgában. Valószínűleg a dzsungeltól, a vadállatoktól, akik között felnőtt, tőlük tanulhatta el azt az érzékenységet, ami az emberekre nem jellemző. Lavacnak volt valamelyes tapasztalata a hirtelen támadó trópusi viharokról, ezért feltételezte, hogy rövid időn belül át tudnak repülni rajta. Gyakorlott pilóta volt, a biplán műszereivel akár vakon is repülhetett, így aztán felemelte a gépet, és egyenesen a viharfelhők  közepébe irányította. A biplán megbillent, hánykolódott egy kicsit, amitől Ogabi még pár  árnyalattal sápadtabb lett. Wolff öklén az ízületek kifehéredtek. Egy óra elteltével Lavac megfordult, és magához intette d'Arnot-t. – Kapitány úr, ez rázósabb, mint képzeltem volna. Nem lenne jobb, ha visszafordulnánk?  – Elegendő az üzemanyagunk? – kérdezte d'Arnot.  – Bőven – bólintott rá Lavac.  – A műszerek rendben vannak?  – Az iránytű elég bizonytalanul működik.  – Akkor viszont nem nyerünk semmit azzal, ha megfordulunk – jelentette ki d'Arnot. –  Menjünk csak tovább. Előbb-utóbb csak kimászunk belőle. Lavac még további két órán át birkózott a viharral, aztán a motor köhögni kezdett. D'Arnot gyorsan előrement a pilótához, de mire odaért, a gép újra simán dohogott. Mindketten megkönnyebbültek a feszült pillanatok után, s d'Arnot épp egy mélyet sóhajtott, amikor a motor megint akadozni kezdett, majd leállt. Lavac vadul pumpált egy kézi emelővel, d'Arnot  pedig a gép belseje felé fordult.  – Csatolják be a biztonsági öveket. Lehet, hogy le kell szállnunk.  – Eldugult a vezeték – szólalt meg Lavac. – Nem tudom megtisztítani. D'Arnot a magasságmérőre pillantott. – Háromezer méter magasan vagyunk. Bonga környékén a tengerszint feletti magasság körülbelül kétszáz méter. Kezdjen el lefelé siklani, közben próbáljon meg leszállásra alkalmas helyet keresni.  – És ha nem találok? – kérdezte Lavac. D'Arnot megvonta a vállát és elhúzta a száját. – Maga a pilóta, mégpedig értesüléseim szerint a jobbak közül való.  – Köszönöm szépen – mordult fel Lavac –, de ahhoz nagyon-nagyon jó pilótának kell lenni, hogy ezt a gépet az erdő közepén le lehessen hozni. Én nem vagyok ennyire jó. Ezt most elmondja a többieknek?  – Mi értelme lenne? – kérdezte d'Arnot.  – Lehet, hogy rendezni szeretnék pár függő ügyüket az úristennel.  – Mi a baj? – akarta tudni Wolff. – Nem jár a motor.  – Ezzel már meg is válaszolta a saját kérdését – világosította fel d'Arnot, visszatérve a helyére.  – Zuhanunk – rémüldözött Wolff. – A pilóta nem képes leszállni, össze fogja törni a gépet.  – Maradjon már nyugton – szólt rá d'Arnot még nem zuhantunk le. Az utasok feszülten várakoztak, miközben a gép nyílegyenesen suhant lefelé a viharfelhők  között.  – Magasság, Lavac? – kérdezte d'Arnot.  – Háromszáz méter.  – Ez azt jelenti, hogy a legjobb esetben is háromszáz lábnyira vagyunk a földtől – szólalt meg Gregory. – A múltkor megnéztem a térképet. Itt az egész vidék tengerszint feletti magassága körülbelül hatszáz láb.  – Én ezt nem bírom ki! – Wolff hirtelen talpra ugrott. – Ki fogok ugrani! Tarzan elkapta és visszanyomta a székbe, – Maradj a fenekeden – szólt rá.  – Pontosan. Maradjon a fenekén! – dörrent rá d'Arnot is. – Nincs amúgy is épp elég  bajunk?

 – Mindjárt kijutunk a bajból, víz van alattunk – kiáltott fel megkönnyebbülten Lavac. A gép pár pillanattal később simán leszállt a kis tóra. Amerre néztek, csak a dzsungelt látták. Ha figyelte is őket valaki, azt a lombok eltakarták. Minden nagyon csöndes volt körülöttük, csak az eső és a távolodó szél hangja hallatszott. Ogabi volt az egyetlen, aki sem erről, sem a csodába illő megmenekülésről nem tudott, mivel már korábban elájult.  – Hol lehetünk, hadnagy úr? – kérdezte d'Arnot.  – Fogalmam sincs róla, ezt a tavat még sosem láttam – válaszolt Lavac.  – Ezek szerint eltévedtünk? – érdeklődött Gregory.  – Tartok tőle, uram – helyeselt Lavac. – Az iránytűm hol működött, hol nem, és persze közben a szél is sodort bennünket.  – Micsoda zordon és letörő látvány. – Magra körülnézett.  – Ez a dzsungel. – Tarzan sóhajtott, mintha ezt mondta volna: „Ez az otthonom.”  – Kétségbeejtő – mondta Gregory. – Már olyan biztosnak tűnt, hogy sikerül leküzdenünk  minden akadályt, túljárunk Thome eszén és megmentjük Helent, és akkor ez történik! Most már minden reménytelen… Szegény kicsikém, soha nem érjük már utol.  – Non! Non! Kedves Monsieur Gregory, nem szabad feladnia – vágott közbe d'Arnot. –  Épp csak egy kicsit később érünk oda. Lavac hadnagy pillanatok alatt megtisztítja a vezetéket, és azonnal felszállunk, mihelyt az idő megengedi. Ráérünk, Thome-ék csak három nap múlva lesznek Bongában. Mihelyt kitisztul az idő a hadnagy iránytű nélkül, szabad szemmel is elboldogul. Lavac fél órán át foglalatoskodott a vezetékkel, majd magához hívta d'Arnot-t. – A vezeték  nincs eldugulva, uram – mondta aggodalmas képpel.  – Akkor mi volt a baj? – értetlenkedett d'Arnot.  – Kifogyott az üzemanyag. A tank szörnyen folyhatott, hiszen tele volt, amikor  felszálltunk.  – És a tartaléktank? Azzal mi van?  – A tartaléktank lyukadt ki, a másikból pedig elhasználtuk az üzemanyagot.  – Szegény kislány! – ingatta a fejét d'Arnot. 6.

Ogabi dudorászva sütögette a tűz fölött az antiloppecsenyét. Az állat teteme mellette hevert. A bennszülöttnek egyre jobb és jobb kedve lett, hiszen már négynapi járóföldre volt a rémes gépmadártól, aminek a hasában majdnem utolérte a végzet. Rettentően félt, hogy a fehér emberek még meggondolják magukat és újra repülni akarnak vele. Ebben az esetben  persze bemenekült volna a dzsungelba, hogy ott rejtőzzön el. A fehérek a tűz körül ültek, és Ogabit nézték.  – Egész biztos vagy abban, hogy tudod, hol vagyunk? – kérdezte d'Arnot Tarzant.  – Igen. Keletre, kicsit talán délkeletre Bongától. Ezen a vidéken él az az antilopbak, amit elejtettem.  – Thome valószínűleg ma indult tovább – gondolkodott Gregory. – Mire Bongába érünk, már messze jár majd. Soha nem érjük utol.  – Nem kell Bongába mennünk – jegyezte meg Tarzan. – Elég, ha elindulunk északkelet felé, akkor biztos összeakadunk. Ráadásul mi gyorsabbak is vagyunk, őt lassítják a teherhordók csomagjai. Nekünk ilyen gondunk nincs.  – Úgy érti, hogy képesek lennénk teherhordók és felszerelés nélkül utazni? –.kérdezte Gregory.

 – Már négy napja ezt tesszük – emlékeztette Tarzan. Körbehordozta a tekintetét a táboron.  – Hol van Magra? Megmondtam neki, hogy ne hagyja el a tábor területét. Ezen a környéken őshonosak az oroszlánok, de ha pontosan határoztam meg a területet, akkor kannibálok is élnek itt. Magra nem szándékozott messzire elkóborolni, de az erdő olyan érdekes, annyira csöndes és békés volt. Lassan sétált, élvezte a virágok látványát, hallgatta a madarakat. Megállt egy gyönyörű orchidea előtt, ami annak az óriásfának az életerejéből élt, amin tenyészett. Akárcsak egy szép nő. Váratlanul eszébe jutott Tarzan intése, ezért megfordult, hogy visszasiessen a táborba. Nem vette észre a hatalmas oroszlánt, amely már régen szagot fogott, és most párnázott talpain osonva nesztelenül cserkészte be. A többiek a táborban egyszer csak azt látták, hogy Tarzan feláll, fejét a magasba emeli, orrlyukai kitágulnak, majd legnagyobb meglepetésükre futva nekiindul, fellendül egy fa lombjai közé és nyoma vész. Nem tudták, hogy Usha, a szél a majomember érzékeny orrához sodorta Numa, az oroszlán csípős szagát, ami Magra finom illatával keveredett – így figyelt fel Tarzan a közelítő veszélyre, és elindult a fák között, hátha sikerül időben érkeznie. Magra már javában a tábor felé tartott, amikor az állatok királyának dühös morgása figyelmeztette a veszélyre. Egy pillanat alatt átlátta, hogy mennyire reménytelen a helyzete, mennyire hiábavaló lenne segítségért kiáltani, hiszen az úgysem érhet el hozzá időben. A tőle megszokott szilárdsággal készült a halálra. Még ennek fenyegető közelsége sem dermesztette meg annyira, hogy ne kiáltson fel elragadtatásában a fenséges állat láttán. Minden idegszálával csodálta a hatalmas oroszlán termetét, nemes tartását, vadul acsargó pofáját.  Nem akart meghalni, de azt is tudta, hogy kevés halál lehet nemesebb, mint az, ami az állatok  királyának félelmetes fogai és karmai között vár rá. Az oroszlán a hasán kúszott felé, farka vége izgatottan verdesett. Egy métert haladhatott így, aztán kicsit felemelkedett, majd egetverő ordítással támadásba lendült. Ebben a  pillanatban a fák koronái közül egy férfi vetette magát a hátára.  – Brian! – kiáltott fel döbbenten a nő. A férfi a ragadozó hátán éppúgy hörgött, mint a hatalmas macska, miközben újra és újra a vergődő, küzdő állat sárgásbarna oldalába merítette vadászkését. A felajzott, meghökkent Magra izgatottan figyelte, ahogy az átszúrt szívű, megtermett állatból elszáll az élet. Aztán viszont istenigazából megrettent, amikor a dzsungel ura egyik lábát áldozata tetemére helyezve a vezérmajmok győzelmi kiáltását hallatta. A nő új életre kelt figyelemmel nézte azt a férfit, akiről most már biztosan tudta, hogy nem lehet azonos Brian Gregoryval. Wolff, Gregory és Lavac egyszerre ugrottak talpra, amikor a nyugtalanító diadalordítás megtörte a dzsungel csöndjét.  – Szent isten! Ez meg mi volt? – kiáltotta Wolff, és felkapta a puskáját.  – Tarzan ölt – magyarázta d'Arnot.  – Nagy Bwana megölni Simba – szólt hozzá Ogabi is. – Fehér ember süket, nem hallja Simba ordítani?  – Dehogynem – mondta Wolff –, na de az a vadember semmiféle oroszlánt nem bírna megölni. Egy szál kés volt csak nála. Jobb, ha megyek és körülnézek. – Puskáját megmarkolva a fenyegető hang irányába indult, Gregory és Lavac követte. – Azért ordibált, mert elkapta az oroszlán. Mostanra már akár ki is hűlhetett – magyarázta Wolff.  – Nekem egész elevennek tűnik – jegyezte meg Lavac, amikor megpillantották Magrát és Tarzant.  – Attól tartok, annyira megfeledkeztem magamról, hogy… nos hát, nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő kifejezés az adott helyzetben… de azért szeretném megköszönni, hogy megmentette az életemet. Szörnyen ostobán hangozhat, de biztosan megérti, hogy mit szeretnék kifejezni. Maga csodálatos volt… és egy kicsit ijesztő is. Már tudom, hogy maga

nem Brian Gregory. Ő soha nem lett volna képes arra, hogy így ölje meg az oroszlánt. Nem hiszem hogy van ember, aki ezt maga után csinálná. – Egy pillanatra elhallgatott. – Alig valamivel ezelőtt még azt hittem, hogy szerelmes vagyok Brianbe. Magra szavainak és hangsúlyának jelentése teljesen egyértelmű volt, de Tarzan úgy döntött, hogy nem vesz tudomást róla. – Mindent megteszünk azért, hogy megtaláljuk, nemcsak Mr. Gregory, hanem a maga kedvéért is – mondta végül. Magra csak megrántotta a vállát. Visszautasították ugyan, de ő tudott várni. – És a gyémánt? – kérdezte.  – Az engem nem érdekel – hangzott Tarzan válasza. *** A jól felszerelt szafari már jó tíznapi járóföldre volt Bongától északkeletre. A társaságban csak a lány és a két férfi volt fehér, s a teherhordók annyi élelmet cipeltek, hogy az ennél kétszer-háromszor több embernek is elég lett volna.  – Azt hiszem, bölcsen tettem, hogy elhoztam az apja felszerelését és embereit – mondta az egyik férfi a lánynak. – Legalább egy hétbe telik, míg újakat toboroz és felszereli. Akkorra mi már olyan messze járunk, hogy soha nem ér utol bennünket. Szeretném látni, hogy milyen arcot vág, amikor eljut Bongába, és megtudja az igazságot.  – Maga körülbelül pont annyira bölcs, mint a néhai Mr.Dillinger és Babapofi Nelson –  vágott vissza Helen. – Valószínűleg pontosan úgy is fogja végezni.  – Hát ők meg kik voltak? – érdeklődött Thome.  – Emberrablók és gyilkosok, akik egyébként attól sem riadtak vissza, hogy hatalmas összegeket lopjanak el. Ha lenne esze, most azonnal szabadon engedne és visszaküldeni Bongába. A térkép már magánál van, nekem semmi hasznomat nem veszi. Apám egészen addig nem hagy fel a kereséssel, míg meg nem talál. Semmi értelme, hogy továbbra is itt tartson magánál.  – És mi van akkor, ha közben maga megtetszett nekem, kicsikém? – hangzott Thome válasza. Ezektől a szavaktól a lányon végigfutott a hideg. A nap hátralévő részében hallgatagon haladt a szafarival, de közben folyton arra várt, hogy mikor nyílik lehetősége a szökésre. Atan Thome vagy Lal Taask azonban mindig a sarkában volt. Mire tábort vertek, már szörnyen kimerült volt, de fáradtságát és feszültségét leginkább Atan Thome szavainak lehetett tulajdonítani. Vacsora után a sátrába ment, ami a tábor legtávolabbi szögletében állt, Thome sátrával szemben, mivel a férfi úgy gondolta, hogy Helen napközben talán még megkísérelheti a szökést, de éjszaka semmiképpen nem merészkedne ki a dzsungelba. A két férfi a főnöki sátor előtt állva figyelte, hogyan vonul vissza a lány lakhelyére. Beszélgetés közben Lal Taask nagyon is szemmel tartotta az urát.  – A gazdám vagy, Atan Thome, de hűséges szolgádnak mindenképpen figyelmeztetnie kell téged – mondta végül. – A lány a fehér emberekhez tartozik, és a fehér ember hatalmának  hosszú a karja, a sarkok fagyos hómezőire éppúgy elér, mint a dzsungel mélyére, és bárhol számadásra kényszeríthet.  – Törődj a magad dolgával – reccsent rá Thome. – Nem akarok a lánynak semmi rosszat.  – Nagy örömömre szolgál ezt hallani, mert nem kívánom magamra vonni a fehér ember  haragját. Ha gazdám elég bölcs, úgy tesz, ahogy azt a lány kívánta és holnap visszaküldi Bongába.

Atan Thome egy pillanatra elgondolkodott, majd rábólintott. – Lehet, hogy igazad van –  mondta. – Ha ő is úgy akarja, holnap visszamehet Bongába. Ezzel a két férfi elvált, és a sátrába ment. A táborra csönd borult, az élet egyetlen jeleként egy bóbiskoló askari ült a tábortűz mellett, amellyel a ragadozókat szándékoztak távol tartani. Aztán váratlanul újra feltűnt Atan Thome a sátra bejáratánál. Tekintete végigpásztázta a tábort, de csak az askarit látta, aki a főnök láttán úgy tett, mintha nagyon éber lenne – ez, tekintetbe véve az askari hajlamait és a kései órát, igencsak hamisnak mutatkozott. Nagyon is felébredt azonban akkor, amikor végignézte, hogyan oson végig a fehér ember a táboron, és elvigyorodott, amikor megértette a settenkedés célját. A távolban egy oroszlán bömbölt. Az éjszaka csöndjét csak ez és a kabócák ciripelése, törte meg. Helen annyira feszült volt, hogy nem tudott elaludni. Rossz előérzetei voltak, félt. Leginkább Atan Thome megváltozott viselkedése aggasztotta. Éberen figyelt, a legkisebb zajban is veszélyt sejtett. Végül kibújt az ágyából, és kinézett a sátorponyva résén. Dermedten látta, hogy Atan Thome a sátra felé lopakodik. A dzsungel sötétjének rejtelmes mélyén újra elbömbölte magát az oroszlán,

de ennél sokkal fenyegetőbbnek tűnt az az olajos bőrű ember, aki éppen ezekben a  pillanatokban választotta szét Helen sátrának két szárnyát. Thome olyan taszító volt, hogy azt szinte tapintani lehetett – a lány ezt mindig is érezte, mintha egy kobra társaságában lett volna. Atan Thome belépett a sátorba. Mihelyt rájött arra, hogy nincs ott senki, a fensőbbséges, zsíros mosoly eltűnt a képéről. Fogalma sem lehetett arról, hogy a lány a belépése előtt egy  pillanattal csusszant ki a hátsó ponyva alatt, azt sem tudhatta, hogy egy órája vagy régebben tűnhetett-e el. Viszont biztos volt abban, hogy valahol a táboron belül kell lennie, hiszen nem kockáztathatta meg, hogy egyedül vágjon neki a dzsungel vészterhes sötétjének. Márpedig Helen pontosan ezt tette. Ijedten botorkált éppen a sötétben, amit csak részben oszlatott szét a hold fénye. Újra az oroszlán üvöltését hallotta, de ezúttal sokkal közelebbről. Megrettent, de összeszedte magát és ment tovább – sokkal inkább tartott az őt üldöző férfitól, mint a valahol előtte várakozó oroszlántól. Nagyon remélte, hogy a vadállat továbbra is bömbölni fog, mert akkor a hang alapján tudhatja, hogy merre járhat. Ha viszont elhallgat, akkor lehet, hogy megérezte a szagát, és már felé is tart. Egészen véletlenül rátévedt a vadállatok egyik csapására, és ezen haladt tovább. Azt képzelte, hogy az ösvény Bonga felé viszi – ez persze nem volt igaz, mert inkább dél felé vezetett. Ami tulajdonképpen nagy szerencse volt, mivel az oroszlán a bongai úton járt éppen, és a hangja úgy távolodott, ahogy a lány egyre mélyebbre jutott a dzsungel belsejében. A rettenetes éjszaka után kora hajnalban végre egy nagyobb tisztásra ért. Mihelyt megpillantotta, már tudta, hogy nem a Bonga felé vezető úton van, mivel szafarijuk nem haladt át ehhez hasonló helyen a folyóparti városból idejövet. Tudta, hogy eltévedt, de semmi egyéb terve nem volt, mint az, hogy Thome-tól megmeneküljön. Egész^élete, jövője a szeszélyes sors kezében volt, amit e vad környezetben csak végzetesen kegyetlennek tudott elképzelni, de semmi mást nem tehetett, mint hogy továbbra is reménykedjék. Annyira örült, hogy kijutott a dzsungelből, hogy nekivágott egyenesen egy dombvonulat irányába. Elfelejtette, hogy komor és fenyegető természete ellenére a dzsungel még mindig rejteket biztosít a százféle veszéllyel szemben, ami fái között meglapulhat. Maga mögött hagyta Thome és a vadászó oroszlán emlékét. Lelki békéjének talán kifejezetten jót is tett, hogy nem tudta, mi vár rá.

7.

A buirák főnökének, Mpingunak a fia, Chemungo három másik harcossal arra az emberevő oroszlánra vadászott, amelyik félelemben tartotta falujuk népét. A dombvonulaton át egészen addig a tisztásig követték a nyomát, amely a dzsungel szélénél terült el. Mikor azonban feljutottak egy kisded emelkedőre, ahonnan szemügyre vehették a terepet, váratlanul egy másik zsákmányt is megpillantottak.  – Fehér nő – mondta Chemungo. – Elvisszük apámhoz.  – Várj csak – vágott közbe egy társa lehet, hogy vannak a környéken fehér emberek is  puskával.  – Majd meglátjuk – bólintott rá Chemungo –, a nő úgyis errefelé jön. Megeshet, hogy nincsenek vele fehér férfiak.  – A fehér nők nem járnak erre fehér férfiak nélkül – ragaszkodott az igazához a másik  harcos.

 – Lehet, hogy elkószált a táborból és nem talál vissza – vitatkozott Chemungo. – Az ilyen fehér nők nagyon gyengék és nagyon ostobák. Nézzétek csak meg, nincs nála fegyver, nem vadászhat, úgyhogy egészen biztosan eltévedt.  – Lehet, hogy Chemungónak igaza van – ismerte be a másik. Megvárták, míg Helen kijut a tisztás közepére, aztán Chemungo talpra ugrott, és jelt adott a többieknek, hogy kövessék. Lándzsáikkal hadonászva, ordítozva rohantak a lány felé. A három harcos képében jelentkező új veszedelem olyan váratlanul érte Helent, hogy egy  pillanatra szinte kővé dermedt. Szinte már megbánta, hogy sikerült megmenekülnie Thometól és az oroszlántól, de aztán magához tért, megfordult, és a dzsungel felé futott. Karcsú, kisportolt teremtés volt, így könnyen lehagyhatta üldözőit. Úgy gondolta, ha sikerül elérnie a dzsungelt, meg is szabadulhat tőlük teljesen. Háta mögött Chemungo és társai már nagyon dühösen és ijesztően rikoltoztak, és megszaporázták lépteiket, hogy beérjék  zsákmányukat. A rémület mintha szárnyakat adott volna a lánynak – a lándzsát és pajzsot cipelő harcosok egyre inkább lemaradtak. Válla fölött hátrapillantva Helen már biztosra vette megmenekülését, amikor a dzsungelből váratlanul előbukkanó oroszlán elvágta a menekülés útját. Hatalmas állat volt, emberevő. Az üldözők még hangosabban ordítoztak, amitől az oroszlán egy pillanatra elbizonytalanodott és megtorpant. A lánynak olyan problémával kellett szembenéznie, aminek  egyszerűen nem volt jó megoldása. Hirtelen jobbra fordult, hátha így mindkét veszélytől megszabadulhat, de bátor, ám hiábavaló igyekezete csak még inkább magára vonta az oroszlán figyelmét. Az állat üldözőbe vette, miközben a szemmel láthatólag cseppet sem ijedt harcosok az ő nyomába szegődtek. Talán idejében utol is érik, ha Helen nem botlik meg és esik el. Mihelyt a lány a földre került, az oroszlán ráugrott, de az üldözők közelsége és ordítozása megakadályozta abban, hogy nekilásson szétmarcangolni. A négy harcos már egészen közel volt, Chemungo elhajította lándzsáját. Inkább vakmerőnek tűnt, mint bátornak, de hát híres oroszlánvadász törzs sarja volt, így jól ismerte e veszélyes mulatság minden csínját-bínját. A lándzsa mélyen az oroszlán testébe fúródott, de ezzel egyidejűleg két másik harcos is elhajította a fegyverét. A negyedik még mindig várt valamire. Az oroszlán vérfagyasztó ordítással otthagyta a lányt, és Chemungo felé indult. A férfi hanyatt vetette magát, hatalmas  pajzsa teljes testét befedte – a többi harcos torkaszakadtából énekelve táncolta körül őket. Az oroszlán megzavarodott, de a negyedik harcos csak erre várt, s halálos csapásra emelte fegyverét. A lándzsa pontosan az állat vad szívébe fúródott. Chemungo talpra ugrott, és felrángatta a földről a magatehetetlen lányt is. Helen annyira dermedt volt mindattól, amin keresztülment, hogy sem félelmet, sem megkönnyebbülést nem érzett. Élt! Később jó párszor felötlött benne, hogy nem lett volna-e jobb, ha meghal. A férfiak órákon át vonszolták magukkal tisztásokon és dombokon át egy völgybe, ahol cölöpökkel körbevett kunyhók álltak. Miközben végighurcolták a falu utcáján, dühös asszonyok gyűltek köréjük, akik ütlegelték és leköpködték a lányt. Helen nem mutatta a félelem jeleit, magában tulajdonképpen majdnem elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy az irigy vénasszonyok pontosan így viselkednének bármely civilizáltabb helyen, ha nem lennének gátlásaik. Chemungo odarángatta a lányt apja, a törzsfőnök elé. – Egyedül volt – mondta –, a fehér  emberek sosem tudják meg, hogy mit csinálunk vele. Az asszonyok kívánsága az, hogy azon nyomban öljük meg.  – Én vagyok a főnök – vágott vissza Mpingu. – Ma este öljük meg – tette hozzá gyorsan, amikor elkapta egyik felesége pillantását. – Ma este táncolni és ünnepelni fogunk. ***

Gregoryék szafarija kiért a dzsungelből. Hatalmas, fákkal pöttyözött tisztás terült el előttük, egészen egy tölcsér alakú hegy lábáig.  – Tudom, hogy hol vagyunk – mondta Tarzan a hegy felé intve. – Északnyugati irányba kell továbbmennünk, ha el akarjuk érni Bongát.  – Nem kellene visszamennünk, ha lenne mit zabálnunk és lennének teherhordóink – szájalt Wolff.  – El kell jutnunk Bongába, ha Thome nyomára akarunk bukkanni, és megtaláljuk Helent –  vágott közbe Gregory. – Ha meglenne a térkép, semmi gondunk nem lenne.  – Semmi szükségünk térképre, ismerem az Ashairbe vezető utat – ajánlkozott Wolff.  – Különös… Loangóban még azt mondtad, hogy nem ismered – jegyezte meg Tarzan.  – Hát most meg már igen – dörmögte Wolff –, és el is viszem Gregoryt Ashairbe, ha hajlandó ezer fontot fizetni és megfelezni velem a gyémánt értékét.  – Szerintem te egy nyavalyás csirkefogó vagy, de ha Gregory hajlandó téged megfizetni, akkor én teherhordók nélkül is elkalauzolom odáig – mondta a majomember. Wolff minden figyelmeztetés nélkül leütötte a mit sem sejtő Tarzant. – Egy ilyen majom csak ne nevezzen engem csirkefogónak – üvöltötte, és előrántotta a pisztolyát. Még mielőtt lőhetett volna, Magra megragadta a karját.  – Monsieur Wolff, ha a maga helyében lennék, most elfutnék, méghozzá nagyon is gyorsan, mielőtt Tarzan felkel a földről – figyelmeztette d'Arnot. De Tarzan már talpon volt, és még mielőtt Wolff megléphetett volna, torkon ragadta a fehér vadászt, és a feje fölé emelte, hogy a földhöz vágja.  – Ne ölje meg! – lépett közbe Gregory. – Ő az egyetlen, aki el tud vinni minket Ashairbe. Megfizetem, bármennyit kér. Övé lehet a gyémánt is, ha egyáltalán létezik. Nekem csak a lányomra és a fiamra van szükségem. Thome már útban van Ashair felé. Ha magával hurcolta Helent, akkor Wolff az egyetlen reményünk arra, hogy megmenthessük.  – Ahogy óhajtja – nyugodott bele a majomember, és a földre pottyantotta Wolffot. A szafari áthaladt a tisztáson, és megkerülve a tölcsér alakú hegy lábát, újra betértek a dzsungelbe, ahol egy kis forrás mellett letáboroztak. Felszerelés híján csak nagyon egyszerű tábort verhettek – épp hogy volt valami a fejük felett, kezdetleges tűzhelyet építettek a tábortűzhöz. A társaság egyetlen nőtagja, Magra járt a legjobban, ő kapta a legnagyobb és legbiztonságosabb hajlékot, amit védelmezőleg vettek körül a férfiak hálóhelyei. Amikor  Wolff éppen elhaladt előtte, a nő megállította. A Tarzannal való összetűzés óta ez volt az első  beszélgetésük.  – Wolff, maga aztán egy valódi gazember – mondta Magra. – Azt ígérte Atan Thome-nak, hogy tévútra vezeti Gregoryt. Ehelyett azonban maga pénzért elárulta, és most Ashair felé akarja vinni a szafarit. Hát, ha ezt elmesélem Atan Thome-nak… – Ezzel megvonta a vállát. –  Maga persze nem ismeri őt úgy, ahogy én.  – Lehet, hogy nem mond majd el semmit Thome-nak – válaszolta jelentőségteljesen Wolff.  – Maga csak ne fenyegessen engem – figyelmeztette a lány. – Nem fogok megijedni. Ha csak egy szót szólok, a két férfi közül az egyik biztosan megöli. Tarzan a többiek előtt tekerné ki a nyakát, Thome viszont valószínűleg felbérelne valakit, hogy leszúrja.  – És ugyanez történhet magával is, ha én meg elmesélem neki, hogy fülig beleesett ebbe a majomba – vágott vissza Wolff, amitől Magra elpirult.  – Ne legyen ostoba – szólalt meg újra. – Mindenképpen be kell férkőznöm ezeknek az embereknek a bizalmába. Ha egy csipetnyi esze lenne, maga is ezt tenné.  – Nekem aztán semmi közöm nem lesz a majomfajzathoz – morogta Wolff. – Ő meg én egyszerűen nem tartozunk ugyanabba a súlycsoportba.  – Ez teljesen nyilvánvaló – jegyezte meg Magra.

 – De maga meg én… az egy teljesen más dolog – folytatta Wolff, ügyet sem vetve a gúnyolódásra. – Nekünk össze kellene tartanunk. Nagyon is jól eltölthetnénk az időt, ha csak  egy kicsit kedvesebb lenne hozzám. Ha jobban megismernek, kiderül, hogy nem vagyok  olyan rossz ember.  – Ennek nagyon örülök. Már attól tartottam, hogy tényleg az. Wolff homlokát ráncolva próbálta éppen megemészteni a szavak jelentését, amikor  felfigyelt Tarzanra. – Ott megy a majomfajzat – mondta. – Nézze csak, hogyan lendül át egyik fáról a másikra. Ne mondják nekem, hogy legalább félig nem majomból van. Magrának éppen elege lett Wolffból, ezért d'Arnot felé vette az útját.  – Hová megy Tarzan? – kérdezte az időközben odaérő Gregory is.  – Körül akar nézni, hogy nincs-e a közelben olyan bennszülött falu, ahol esetleg élelmiszert vehetnénk és teherhordókat, askarikat, esetleg egy szakácsot bérelhetnénk –  válaszolta d'Arnot. – Akkor itt hagyhatna minket egy időre, hogy Helen keresésére indulhasson. A dzsungel ura egyik fakoronától a másikig lendülve figyelte, nem akad-e bennszülöttek  nyomára, agyában azonban közben végigfutott az eltelt pár hét eseményein is. Tudta, hogy három gazemberrel áll szemben, Thome- mal, Taaskkal és Wolffal. Velük még csak  megbirkózik, de vajon mi lesz Magrával? Egyáltalán nem értette a lány viselkedését. Kétszer  is megmentette az életét a gyilkos golyóktól, közben viszont tudni lehetett, hogy szövetségese, sőt, talán bűntársa Thome-nak. Lehet, hogy először azért lépett közbe, mert összetévesztette Brian Gregoryval, másodszorra azonban már nem lehetett ez az indítéka. Tarzan sehogy nem értette a nőt, de aztán egy hanyag gesztussal le is tett arról, hogy tovább törje a fejét, és megelégedett azzal, hogy minden eshetőségre felkészült. A nap már nyugovóra járt, amikor felhagyott a bennszülött falu keresésével, és úgy döntött, hogy visszatér a táborba. Egy fa ágán hirtelen megtorpant, felegyenesedett és nyakát kinyújtva éberen figyelni kezdett. Egy kósza szellő Wappi, az antilop szagát hozta felé, mintegy azt sugallva, hogy akár vacsorának valót is vihetne magával vissza a táborba, de miközben felkészült arra, hogy becserkéssze áldozatát, a távolból meghallotta a bennszülött dobok halk hangját.

8.

Leszállt az éj. Helen egy mocskos kunyhóban hevert összekötözve és hallgatta a falu utcájáról beszűrődő dobszót. Különös és fenyegető hang volt, titokzatos és ijesztő. Tudta, hogy miatta dobolják kitartóan a vad gyászdalt, ami a halálát jelenti. Eltűnődött azon, hogy vajon milyen véget szántak neki. Érezte, hogy bármi következzék is, jobb lesz, mint az őt körülvevő megnevezhetetlen rettegés. Aztán harcosok jöttek érte, levették a lábáról a köteleket és durván talpra rángatták, majd végighurcolták a falu utcáján Mpingu, a törzsfőnök  kunyhója elé, ahol az asszonyok visítozása és a harcosok üvöltései közepette egy oszlophoz kötötték. A tábortüzek fényében az egész jelenet olyan rémálomszerű volt, hogy a kétségbeesett lány úgy érezte, mindjárt felébred, hiszen ez csak egy rossz álom lehet. A valóságtól minden túlságosan távol állt ahhoz, hogy igaz legyen, amikor azonban egy lándzsa megsebezte, és forró patakban folyni kezdett a vére, már pontosan tudta, hogy nem álmodik. ***

A jól felszerelt szafari letáborozott. A teherhordók és askarik a kis tábortüzek körül guggoltak, a központi nagy tűzrakás mellett Mbuli, a teherhordók vezére beszélgetett két férfival, akik nem voltak bennszülöttek. A távolban halkan, visszafogottan szóltak a törzsi dobok.  – Nagyon belemelegedtek – mondta Atan Thome. – Mbuli szerint erre kannibálok laknak, úgyhogy jobban tennénk, ha minél előbb eltűnnénk a környékről. Holnap jókora út áll előttünk. A lány eltűnt. Lehet, hogy őérte szólnak a dobok.  – A vére a fejedre száll majd, gazdám – szólalt meg Lal Taask.  – Fogd be a szád! – dörrent rá Thome. – A lány ostoba volt. Ha lenne esze, boldogan élhetne és élvezhetné mindazokat az örömöket, amikhez a Gyémántok Atyja hozzásegít minket.  – A nők gondolatainak kifürkészése meghaladja az erődet, gazdám. – Lal Taask a fejét csóválta. – A lány nagyon fiatal volt és nagyon szép. Szerette az életet és te megfosztottad ettől. Figyelmeztettelek, de nem hallgattál rám. A vére a fejedre száll. Atan Thome idegesen sarkon fordult, de a dobok hangja a sátrába is elkísérte, és nem hagyta nyugodni. ***  – Ezek a dobok! – kiáltott fel d'Arnot. – Nem tetszik az egész. Általában azt jelenti, hogy valami szegény ördögnek meg kell halnia. Amikor először hallottam ezt a hangot, egy oszlophoz voltam kötözve, egy sereg kimázolt vadember táncolt körülöttem és szurkált felém a lándzsájával. Nem akarják rögtön megölni az embert, csak addig kínozni, amíg lehet, mert mások gyötrelmében lelik örömüket.  – Hogy menekült meg? – kérdezte Lavac.  – Megjött Tarzan – hangzott d'Arnot válasza.  – Már régóta odavan – jutott eszébe Magrának. – Féltem őt. A dobok akár érte is szólhatnak.  – Gondolja, hogy elkapták? – nyugtalankodott Gregory.  – Nincs olyan szerencsénk – acsarkodott Wolff. – Annak a nyavalyás majomfajzatnak  annyi élete van, mint a macskának. D'Arnot dühösen sarkon fordult, Gregory, Lavac és Magra követték. Otthagyták Wolffot, hogy egyedül hallgassa tovább a távoli dobokat. *** A dobok teljesen egyértelműen adták Tarzan tudtára, hogy valakit a faluban meg fognak  kínozni, hogy aztán feláldozzák és megöljék. Idegenek halála a majomember számára nem sokat jelentett, világéletében együtt élt a gondolattal. A halál egyszer mindenkit utolér. Mástól sem félt, miért éppen ettől riadt volna meg. Kijátszani a halált olyan érzés volt, ami miatt érdemes volt élni, megnyugtató volt tudnia, hogy össze tudja szedni a bátorságát, erejét, ügyességét, hogy ravaszul szembeszálljon a fenyegetéssel és nyerjen. Eljön az a nap, amikor a halál lesz a győztes, de Tarzant ez nem foglalkoztatta. Képes volt harcolni, de futni is tudott –  ettől még nem becsülte magát kevésbé, hiszen csak egy bolond hajítja el magától az életet. Tarzan megvetette a bolondokat, de ha a szükség úgy hozta, nem riadt vissza attól, hogy akár  a legnagyobb kockázatot is vállalja. Ahogy a leszálló éjszakában hallgatta a dobokat, nem sokat törődött azzal, hogy milyen  baljós eseményről adnak hírt, sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy a hang elvezetheti egy faluhoz, ahol talán szerezhet pár teherhordót. Először azonban ki kell derítenie, hogy

milyenek a bennszülöttek. Ha kiderül, hogy vadak és vérszomjasak, jobb, ha kis csapatával együtt messze elkerülik ezt a vidékét. A dobok tanúsága szerint inkább erre kellett számítania. A búira dobok hangja úgy vezette Tarzant, mint pilótát a rádiósugarak. A fák koronái között, gyorsan mozogva közelítette meg a falut. Óvatos volt, mivel már sejtette, hogy újra része lesz vadon töltött élete egyik kedvelt tréfájában, újra megzavarhatja a gomanganikat akkor, amikor éppen fura és gyötrelmes halálrítusaikat végzik. A dobok elmondták neki, hogy az áldozatnak meg kell majd halnia, de egyelőre még életben van. Tarzan számára nem bírt túlzott fontossággal az, hogy ki lehet az áldozat. Csak az számított, hogy megfossza a törzset a kínzás felett érzett örömétől. Talán időben érkezik, talán nem. És még ha idejében odaér, akkor sem biztos, hogy végre tudja hajtani tervét. De hát ez mind csak érdekesebbé tette veszélyes játékát. *** Miközben Tarzan Mpingu falujához közeledett, Atan Thome és Lal Taask a tűz mellett dohányzott, amit azért gyújtottak, hogy távol tartsák a tábortól a ragadozókat.  – Az isten verje meg azokat a dobokat! – átkozódott Lal Taask. – Frászt kapok tőlük, teljesen felidegesítenek.  – Holnap éjjel már nem halljuk őket – válaszolta Atan Thome. – Akkorra már rég az Ashair és a Gyémántok Atyja felé vezető úton járunk majd.  – Wolffnak nem lesz könnyű utolérnie bennünket – jegyezte meg Lal Taask. – Sőt, teljesen el is kerülhetjük egymást, ha Ashairből egy másik úton térünk vissza.  – Ne feledkezz meg Magráról – intette Thome.  – Nem feledkeztem meg róla – válaszolta Lal Taask –, de ő olyan biztosan el fog jutni Párizsba, ahogy a postagalambok is mindig hazatalálnak.  – Egy kicsit alábecsülöd Wolff kapzsiságát – mondta Thome. – Egy pillanatig ne gondold, hogy nem jelentkezik majd a részéért.  – És akkor meg is kapja! – Lal Taask a késére tette a kezét.  – Csak nem látsz a jövőbe? – kacagott fel Thome.  – Ezek a dobok! – jajdult fel újra Lal Taask. ***  – Ezek a dobok! – kiáltotta Magra. – Maguk hallottak már valaha ilyen kitartó dobolást?  – Mint a rádióhallgató rémálma, aki szörnyen unalmas adást fog és nem tud állomást változtatni – mondta Gregory.  – Aggódom Tarzan miatt is. Ott van valahol abban a rémes erdőben, teljesen egyedül –  folytatta a nő.  – Miatta aztán nem kell izgulnia – nyugtatta meg d'Arnot –, az egész életét abban a rémes erdőben töltötte, és tud vigyázni magára.  – Nincsen is rája szükségünk – röfögte Wolff. – El tudom én vinni magukat Ashairbe. Jó, ha megszabadulunk a majomfajzattól.  – Ezt nem akarom többet hallani, Wolff – csattant fel d'Arnot. – Tarzan az egyetlen reményünk, akár arról van szó, hogy elérjük Ashairt, akár arról, hogy kikeveredjünk erről a helyről. Magát azért hoztuk, hogy vadásszon, bár ebben eddig nem jeleskedett. A húst is mindig Tarzan szerezte.  – Figyeljék csak! – kiáltott fel Lavac. – Elhallgattak a dobok! *** Az üvöltöző horda körülvette a védekezni képtelen lányt. Időnként meg-megérintette egy lándzsa hegye, amitől önkéntelenül is megborzongott. Később valószínűleg komolyabban

megkínozzák, egész addig, amíg valamelyik vadember olyan izgatottá nem válik az őrült tánctól, hogy szíven szúrja a fegyverével, így akaratlanul is megmenti a további szenvedésektől. Tarzan eljutott a tisztásig, amely a falut körülvette, a földre ugrott, és a cölöpkerítés felé iramodott. Ez a rész sötét volt, de tudta, hogy a törzs a hatalmas tűz körül gyűlt össze, amelynek lángjai még a falut körülvevő fák koronáját is megvilágítja. Senki nem láthatta, azt a kicsi zajt pedig, amit ütött, elnyomta a dobok puffogása. Olyan ügyesen, mint Sita, a párduc, átjutott a cölöpökön, a kunyhók árnyékában rejtőzve, nesztelenül osont tovább. A törzsfőnök kunyhója mellett hatalmas fa állt, amiről kitűnően lehetett látni az utcát, ahol a táncosok üvöltözve táncolták körül a tüzet. Tarzan fellendült az ágak közé, átmászott a fa túlsó oldalára, és szemügyre vette az elétáruló vad jelenetet. Döbbenten ismert rá a cölöphöz kötözött áldozatra. Észrevette, hogy a felfegyverzett harcosok  már szinte teljesen megittasultak a dobok hangjától, a tánctól és az emberhús ígéretétől. Elővett egy nyílvesszőt és az íjára helyezte. Az egyik táncoló vadember a pillanat hatása alatt megállt a lány előtt, és rövid lándzsáját feje fölé emelve készült a gyilkos csapásra. A többiek elcsendesültek, Helen lehunyta a szemét. Hát eljött a vég. Magában csöndes imába kezdett. A fenyegető csöndet a dobok őrjítő hangja törte meg újra, majd egy halálsikolyt hallott. A vadak önbizalma egyetlen pillanat alatt semmivé foszlott, amikor egy rejtélyes irányból érkező nyílvessző átsuhant köztük és szíven találta a kivégzésre készülődő férfit.

Ekkor elhallgattak a dobok. A haldokló harcos kiáltására Helen kinyitotta a szemét. A hulla a lábainál hevert, a vad  buirák arcáról szörnyülködést olvashatott le. Egyikük, aki a többinél valamivel bátrabb lehetett, újra megindult felé, a kezében egy hosszú késsel. Ekkor furcsa, szokatlan kiáltás hallatszott. Tarzan, a majomember felegyenesedett, és arcát Goro, a hold felé emelve az öldöklő vezérmajom rémes győzelmi kiáltását hallatta. Hangja erősebb volt, mint a doboké, és messze hangzott az éjszakában. ***  – Igen, tényleg elhallgattak a dobok! – Felfigyelt a csendre d'Arnot is. – Most ölhették  meg. A szegény pára megszabadult a szenvedéseitől.  – Istenem, csak ne Tarzan legyen az! – sikoltotta Magra. Szinte ugyanebben a pillanatban furcsa kiáltás szakította meg az afrikai éjszaka csendjét.  – Mon Dieu! – rettent meg Lavac.  – Ezek szerint Tarzan volt az, aki ölt – jegyezte meg d'Arnot. ***

 – A próféta szakállára! – rezzent össze Lal Taask. – Ronda egy hang!  – Afrikában vagyunk és ez a vezérmajom győzelmi kiáltása – oktatta Atan Thome. –  Egyszer már hallottam ilyet Kongóban.  – Elég messziről jött a hang – mondta Lal Taask.  – De ahhoz túl közelről, hogy ne érezzem biztonságban magam – vágta rá Thome. –  Holnap nagyon korán tábort bontunk.  – Már miért félnénk a majmoktól? – érdeklődött Lal Taask.  – Nem a majmoktól félek – kezdte a magyarázatot Thome. – Én csak annyit mondtam, hogy ez a vezérmajom győzelmi kiáltása, de azt nem állítottam, hogy tényleg egy majom torkából szakadt fel. Beszéltem Mbuli-val. Lehet, hogy az az ember, akit Brian Gregorynak  véltünk, mégsem ő. Megkérdeztem Mbulitól, hogy hallott-e valaha egy Tarzan nevű fehér  emberről. Hallott, azt is mondta, hogy egyesek szerint nem más, mint valami démon, és mindenki retteg tőle, aki rosszban sántikál. Mbuli azt mondja, hogy ha ez a Tarzan öl, akkor  mindig a vezérmajom harci kiáltását hallatja. Szóval, ha most nem valódi vezérmajmot hallottunk, akkor csak Tarzan lehetett az. Ez pedig azt jelenti, hogy keres minket és a kelleténél máris közelebb jutott hozzánk.  – Nincs kedvem megint találkozni azzal az emberrel – szögezte le Lal Taask. *** Amint az éjszaka csendjébe belehasított a vérfagyasztó kiáltás, a Helen felé osonó harcos rémülten megtorpant, felegyenesedett és hátralépett. A többiek is rémülten húzták össze magukat az ijesztő hang hallatán. Tarzan beszélni kezdett.  – A dzsungel démona eljött a fehér memsahibért. Vigyázzatok! – Ezzel az oszlophoz közel a földre szökkent. Abban bízott, hogy merészségétől a vadak megdermednek és az a pár   pillanat elég lesz ahhoz, hogy kiszabadítsa Helent és elmeneküljenek. Nem számolt azonban Mpingu fiának, Chemungónak a merészségével, aki késsel a kezében máris készen állt.  – Chemungo, Mpingu fia nem retteg dzsungel démonától – ordította, és előreugorva sújtásra emelte kését. Helen béklyói ebben a pillanatban lehullottak, Tarzan hüvelyébe csúsztatta kését, és harsány „kre-e-gah!” kiáltással a főnök fia felé fordult. Puszta kézzel várta a felfegyverzett harcost. Chemungo már éppen döfött volna, amikor Tarzan megragadta jobb csuklóját, majd derekánál fogva magasan a feje fölé emelte, mintha kisgyerek lett volna. A kés kipottyant Chemungo kezéből a majomember acélos szorításától. Helen Gregory nem hitt a szemének, döbbenten bámulta a csodálatos férfit, akinek volt mersze egyedül szembeszállni egy egész kannibál-faluval, de már nem reménykedett. Semmi értelme nem volt egy élet helyett kettőt feláldozni. Micsoda gyönyörűségesen merész vállalkozás, és mennyire szánalmasan hiábavaló!  – Nyissátok ki a kapukat! – parancsolt rá Tarzan az elnémult gyülekezetre. – Ha nem teszitek, Chemungo, Mpingu fia meghal. A törzs tétovázott. A harcosok közül néhányan zúgolódtak. Vajon engedelmeskedni fognak  vagy támadnak helyette?

9.

 – Jöjjön! – mondta Helennek Tarzan, és ügyet sem vetve a vadakra, a kapu felé indult. Feje fölé emelve vitte Chemungót, a lány mellette lépkedett.

Pár harcos elindult feléjük. Vészterhes, feszült pillanatok következtek, majd Mpingu törte meg a csendet.  – Állj! – parancsolt rá harcosaira, és Tarzanhoz fordult. – Ha kinyitom a kapukat, sértetlenül elengeded Chemungót?  – Akkor engedem el, ha már egy lándzsahajításnyira vagyok a kaputól – hangzott a válasz.  – És honnan tudjam, hogy tényleg így lesz? – követelőzött Mpingu. – Honnan tudhatom  biztosan, hogy nem fogod továbbvinni az erdőbe, hogy megöld?  – Gomangani, kénytelen vagy hinni nekem – válaszolta Tarzan. – Megígérem, hogy szabadon engedem, ha biztonságban átjutunk a kapun. Ha viszont nem engedsz át, most rögtön megölöm.  – Nyissátok ki a kapukat! – parancsolta Mpingu. Így történt, hogy a fekete afrikai éjszakában Tarzan és Helen sértetlenül kisétálhatott a kannibálok falujából. Amikor túljutottak a kapukon, a majomember elengedte Chemungót.  – Hogyan került ezeknek a kezei közé? – kérdezte Helentől, amikor már a táborhelyük felé igyekeztek.  – Múlt éjjel megszöktem Atan Thome-tól, és megpróbáltam visszajutni Bongába, de eltévedtem. Így találtak rám. Egy oroszlán… már rám ugrott, amikor a vadak megölték. Szörnyű volt. Alig hittem a szememnek, amikor megláttam magát. Hogy került ide? Tarzan beszámolt mindazon eseményekről, amelyek végül elvezették a kannibálok  falujába.  – De jó lesz megint apával lenni – mondta a lány. – Még mindig alig tudom elhinni. És d'Arnot kapitány is eljött… csodálatos!  – Igen, velünk van ő is, meg Lavac, a pilóta, aki iderepített minket Loangóból és Wolff  meg Magra is – sorolta Tarzan.  – Nem tudok kiigazodni Magrán – csóválta a fejét a lány. – Egyáltalán nem értem azt a nőt. Úgy láttam, hogy komolyan sajnált, amikor elraboltak, de hát nem tehetett semmit. Azt hiszem, hogy fél Atan Thome-tól, de valahogy mégis kötődik hozzá. Nagyon rejtélyes teremtés.  – Nem árt szemmel tartani őt is meg Wolffot is – jegyezte meg Tarzan. *** A nap már egy órája felkelt, amikor Magra előjött hálóhelyéről, és csatlakozott a többiekhez. Körülülték a tüzet, ahol Ogabi az előző napról maradt antilophúst sütögette. A nő fáradtnak látszott, a szemhéja is duzzadt volt. A férfiak ugyan jó reggelt kívántak, de arcukról az tükröződött, hogy ez a reggel sok minden lehet, de semmi esetre sem jó. Magra fürkésző  pillantással nézett körül.  – Tarzan nem jött meg? – kérdezte.  – Nem – válaszolta Gregory.  – Elviselhetetlen ez a feszült várakozás. Egész éjjel alig hunytam le a szemem, annyira aggódtam miatta – panaszolta a nő.  – Akkor, Madmoiselle, képzelje csak magát Monsieur Gregory és az én helyembe. Mi nemcsak Tarzan, de Helen… vagyis Miss Gregory miatt is aggódunk – emlékeztette d'Arnot; A szavak hallatán Gregory felkapta a fejét. A csoport nemsokára szétszéledt, Magra és d'Arnot kivételével.  – Maga nagyon kedveli Miss Gregoryt, ugye? – kérdezte a nő.  – Oui – ismerte be d'Arnot. – Ki ne kedvelné őt?  – Nagyon helyes lány. Bárcsak segíthettem volna neki – mondta Magra.  – Segíteni? Ezt meg hogy érti?

 – Nem mondhatok többet, de higgye el, bárhogy fest is kívülről nézve az egész, bármit gondol is rólam, egyszerűen nem tehettem semmit. Ígéretet tettem valakinek, és ez az ígéret kötelez. Nem tehetem szabadon azt, amit szeretnék.  – Megpróbálok hinni magának, bár semmit nem értek az egészből – mondta a férfi.  – Nézze csak! – kiáltott fel váratlanul Magra. – Ott jönnek! Mind a ketten! Lehetséges ez egyáltalán? D'Arnot is megpillantotta a tábor felé közelítő Tarzant és Helent, úgyhogy Gregoryval együtt rohantak feléjük. Gregory szeme könnyes volt, amikor magához ölelhette a lányát, de d'Arnot sem volt képes beszélni. Megérkezett Lavac is, aki – miután bemutatták Helennek –  képtelen volt többé levenni a szemét a lányról. Csak Wolff maradt távol a kis csoporttól, továbbra is a háttérben duzzogott. A nagy öröm elcsitultával Tarzan és Helen nekilátott a maradék antilopsültnek. A lány evés közben elmesélte viszontagságait.  – Thome ezért még megfizet – jegyezte meg az apja.  – Halállal kéne lakolnia érte – csatlakozott d'Arnot.  – Magam szeretnék végezni vele – mormolta maga elé Lavac. Az elkövetkező napokban a kis csapat erdőkön, síkságokon és dombokon vágott át, de sehol nem bukkantak Atan Thome nyomára. Sem Lavac, sem d'Arnot nem tágított Helen mellől. A lány mintha nem vette volna észre a két férfi között kialakuló versengést – de hát a nőknél ezt soha nem lehet tudni. Mindkettővel teljesen egyformán nevetgélt, viccelődött,  beszélgetett. D'Arnot mindig barátságos és jókedvű volt, Lavacnak azonban sokszor borult el a kedélye. Tarzan vadászni járt, mivel Wolff az istennek sem volt képes lőni semmit, viszont időnként elvonult, és végigtanulmányozta az Ashairbe vezető út vázlatát. Ő volt a szafari vezetője. Egy nap kora reggel Tarzan bejelentette Gregorynak, hogy egy napra magukra hagyja őket, de másnapra valószínűleg már visszatér.  – Miért megy el? – kérdezte Gregory.  – Majd elmondom, ha visszajöttem – hangzott a válasz.  – Várjuk meg itt?  – Ahogy akarják. Mindenképpen vissza fogok találni magukhoz. – És már indult is, azzal a ruganyos, könnyű kocogással, amivel akkora utakat volt képes megtenni.  – Hová ment Tarzan? – kérdezte d'Arnot Gregorytól.  – Fogalmam sincs róla. – Az idősebb férfi megvonta a vállát. – Nem mondta meg, csak  annyit tudok, hogy pár napig lesz oda. El sem tudom képzelni, hogy miért ment el.  – Hová tűnt a majomfajzat? – Wolff lépett hozzájuk. – Annyi húsunk van, hogy két napra is elég, többet már nem is tudnánk magunkkal vinni. Gregory neki is elmondta mindazt, amit tudott.  – Most lépett le – vigyorodott el Wolff. – Csak a hülye nem látja. Mi másért menne el? Na, őt sem látják már viszont. D'Arnot-t általában nem lehetett könnyen kihozni a sodrából, de most dühében pofon vágta a vadászt.  – Ezt többet nem akarom hallani – mondta. Wolff a puskája után kapott, de d'Arnot gyorsabb volt. Gregory kettejük közé ugrott.  – Erre aztán semmi szükségünk – jelentette ki. – Épp elég bajunk van, legalább egymást ne marjuk.  – Sajnálom, Monsieur Gregory. – D'Arnot máris eltette a fegyverét. Wolff csak sarkon fordult, és magában morgolódva elment.  – És most mit csináljunk, kapitány? Váljunk itt Tarzanra vagy menjünk tovább? –  tudakolta Gregory.

 – Akár tovább is mehetnénk. Ha maradunk, csak újabb napokat vesztünk – vélekedett d'Arnot.  – De ha továbbindulunk, nem biztos, hogy Tarzan megtalál minket – akadékoskodott Gregory.  – Még mindig nem ismeri eléggé – d'Arnot felnevetett . – Maga előbb téved el a szülővárosában, mint Tarzan Afrikában. Főleg nem egy kétnapi járásnyi területen.  – Na jó, menjünk tovább – nyugodott bele Gregory. Miközben ők Wolff mögött haladtak, Lavac Helenhez csatlakozott.  – Az egész olyan rémes lenne, ha nem lenne… – A mondat végét elharapta.  – Ha nem lenne itt micsoda? – kérdezte a lány.  – Maga – hangzott a válasz.  – Én? Nem értem, hogy mire gondol.  – Azért nem érti, mert még sosem volt szerelmes. – Lavac hangja rekedten szólt.  – Ohó! – nevetett fel Helen. – Csak nem azt akarja mondani, hogy belémszeretett? A magaslati levegő lehet a ludas a dologban.  – Kineveti az érzelmeimet? – A férfi megbántódott.  – Nem az érzelmeit, magát nevetem ki. Magrán és rajtam kívül hetek óta nem látott már  nőt. Maga francia, ezért biztosra lehetett venni, hogy beleszeret egyikünkbe, mivel azonban Magrát Tarzanon kívül oly nyilvánvalóan senki más nem érdekli, rémes időpocsékolás lett volna vele kezdenie. Kérem, hagyjuk az egészet.  –  Nem hagyom annyiban és nem adom fel – makacskodott Lavac. – Megőrülök magáért, Helen. Kérem, hagyjon valami kis reményt. Annyira el vagyok keseredve, hogy nem állok jót magamért, ha megfoszt minden reményemtől.  –  Sajnálom, de én nem vagyok szerelmes magába. – A lány elkomolyodott. – Csak  kellemetlenségek származhatnak abból, ha továbbra is így viselkedik.  –  Milyen kegyetlen – morogta Lavac, és a nap fennmaradó részében magányosan és mogorván szította magában a féltékenységet, amit d'Arnot iránt érzett. Akadt más is, aki nem volt képes visszatartani előtörő érzelmeit. A szóban forgó ember  Wolff volt. Érzeményeit, emberiességet gyakorolva, akár szerelemnek is lehetett nevezni. Amikor olyan ösvényre tértek rá, ahol képtelenség lett volna eltévedni és nem volt szükség az irányítására, hátrament, hogy Magrával beszéljen.  – Figyelj csak rám, gyönyörűm – kezdte a mondókáját. – Sajnálom, amit a múltkor  mondtam. Dehogy bántanálak én téged valaha is. Tudom, hogy nem mindig jöttünk ki egymással, de az biztos, hogy én vagyok a te embered. Bármit megtennék érted. Miért ne lehetnénk barátok? Ha összedolgozunk, nagy dolgokra leszünk képesek,  – Ez meg mit jelent? – kérdezte Magra.  –  Hát azt, hogy megvan mindenem, ami egy nőnek csak kellhet. A nagy gyémántnak  megkapom a felét, akárki is találja meg, és van kétezer fontom is. Gondold csak el, mi mindent csinálhatnánk ezzel a nagyvilágban.  – Hogy én veled!? – A nő elhúzta a száját.  – Igen, velem. Mért, tán nem vagyok elég jó neked? – dühödött meg a férfi. Magra végigmérte és felnevetett.  –  Na, jól figyelj! – Wolff elvörösödött. – Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy így bánhatsz velem. Én felajánlom itten, hogy elveszlek feleségül, de neked nem vagyok elég jó. Hát akkor  most megsúgom, hogy én mindig megkapom azt, amire szükségem van. Téged is megszerezlek, és még csak feleségül sem kell hogy vegyelek. Nagyon odavagy a majomfajzatért, de ő rád se néz… És különben is, egy árva vasa sincs.  – A vezetőnek a szafari élén kell haladnia. Isten áldjon – zárta le a beszélgetést Magra.

Késő délután volt már, amikor Tarzan egy fa koronájából egyenesen a szafari közepébe ugrott, ha a hat fehér emberből és Ogabiból álló csoportot egyáltalán szafarinak lehetett nevezni. Mindannyian köré gyűltek.  – Nagyon örülök, hogy már vissza is jött – mondta Gregory. – Komolyan szoktam aggódni, amikor nincs velünk.  – Elmentem megkeresni Thome nyomát és meg is találtam – jelentette be Tarzan.  – Nagyszerű! – kiáltott fel Gregory.  – Messze előttünk jár, hála a te áldásos közreműködésednek, Wolff – folytatta a majomember.  – Mindenki tévedhet – röffent közbe Wolff.  – Csakhogy te nem tévedtél, hanem szándékosan vezettél rossz útra minket – torkolta le Tarzan. – Gregory, azt hiszem, hogy jobban járnánk Wolff nélkül. Jó lenne, ha elbocsátaná őt.  – Nem hagyhatnak itt egyedül – mondta Wolff.  – Nagyon meglepődne, ha tudná, hogy Tarzan mikre képes – kajánkodott d'Arnot.  – Én is azt hiszem, hogy ez talán túlzás lenne – jegyezte meg Gregory.  – Na jó! – Tarzan megvonta a vállát. – Legyen úgy, ahogy akarják, de mostantól nem ő vezeti a szafarit. *** Atan Thome és Lal Taask a szafari élén éppen kijutott egy sűrű erdőből. Jobbra nyugodt folyót, köröskörül vad, nyílt vidéket láttak. A távolban az alacsony dombok vonulatán túl egy hatalmas, kialudt vulkán körvonalai rajzolódtak ki.  – Nézd csak, Lal Taask! – kiáltott fel Thome. – Az ott a Tuen-Baka. A kráterében fekszik  Ashair, a Tiltott Város.  – És ott a Gyémántok Atyja, gazdám – tette hozzá Lal Taask.  – Igen a Gyémántok Atyja. Bárcsak Magra is itt lehetne. Érdekelne, hogy merre járhatnak. Wolff valószínűleg már útban van erre Magrával. Lehet, hogy mire végzünk odabent, már itt is lesznek. Nem járhatnak előttünk. .. elég gyorsak voltunk.  – Ha nem találkozunk velük, nem kell annyifelé osztanunk a zsákmányt sem –   próbálkozott Lal Taask.  – Megígértem Magra anyjának – mondta Thome.  – Az régen volt, Magra semmit nem tud az egészről, az anyja pedig meghalt.  – Az anyja emléke soha nem hal meg – zárta le a vitát Thome. – Hűséges szolgám voltál mindig, Lal Taask, úgyhogy elmondom neked, miről van szó, hátha akkor megérted.  – Szolgád figyelmesen hallgat.  – Egész életemben egyedül Magra anyját szerettem. A kasztok kérlelhetetlen törvénye miatt azonban soha nem lehetett az enyém, mert én kevert vérű vagyok, ő pedig egy maharadzsa lánya volt. Az apja szolgálatában álltam, így amikor a hercegnő férjhez ment egy angol férfihoz és elindult Angliába, én is a kíséretében voltam. A férj egyszer nagyvadra vadászott Afrikában, és véletlenül rábukkant Ashairre. Három éven át volt fogoly a városban, mindenféle kegyetlenségben és kínzásban volt része, de végül sikerült megszöknie. Hazatért, de már csak azért, hogy otthon haljon bele a megpróbáltatásokba. Még elmondta a Gyémántok Atyjának a történetét, és megeskette a feleségét, hogy expedíciót szervez, visszatér Ashairbe és megbünteti azokat, akik ezt tették vele. A Gyémántok Atyját tulajdonképpen arra használták, hogy önkénteseket toborozzanak a csábításával. Aztán elveszett a térkép, amit a férj készített, és kútba esett a terv. Később a hercegnő is meghalt, és Magrát, aki akkor tízéves volt, a gondjaimra bízta. Az öreg maharadzsa akkorra már rég nem élt, az utódja meg hallani sem akart a félig angol gyerekről. Ashairről soha nem feledkeztem meg. Két évvel ezelőtt próbáltam meg eljutni oda először. Akkor tudtam meg, hogy Brian

Gregory ugyanazt akarja, amit én. ő el is ért Ashairig, de a városba nem jutott be. Csinált viszont egy térképet. Megpróbáltam a nyomában maradni, amikor másodszor is megkísérelte a bejutást, de eltévedtem. Már csak az Ashairből jövő szafarijának a maradványával találkoztam. Gregory eltűnt, az emberei nem akarták nekem adni a térképet, úgyhogy megesküdtem arra, valahogy megszerzem. És most itt van nálam.  – Honnan tudtad, gazdám, hogy készített egy térképet? – kérdezte Lal Taask.  – Az első útja után a szafarijaink egy éjszaka összetalálkoztak. Véletlenül megláttam, hogy térképet rajzol. Ez van most nálam, illetve a másolata, mivel az eredetit hazaküldte egy levelében. Magra apja a Gyémántok Atyja miatt halt meg, úgyhogy a lányának joga van egy részhez a zsákmányból. És van még valami. Még nem vagyok öreg… Magrában az anyját látom, azt a nőt, akit szerettem. Érted már, Lal Taask?  – Igen, gazdám.  – Lehet, hogy csak ostoba álmokat hajszolok – sóhajtott fel Atan Thome. – Majd meglátjuk. Most viszont tovább kell mennünk. Gyerünk, Mbuli, szedd össze az embereket! Mialatt Thome és Taask beszélgettek, a bennszülöttek is sugdolóztak egymás között. Mbuli Atan Thome elé állt.  – Az embereim nem mennek tovább, bwana – jelentette ki.  – Micsoda!? – ordította Thome. – Te megőrültél. Azért fizetlek titeket, hogy Ashairbe menjünk.  – Bongában Ashair messze volt és az embereim bátrak voltak. Most Bonga van messze és Ashair közel. Már emlékeznek arra, hogy Tuen-Baka tabu, és ettől félnek.  – Te vagy a vezetőjük, parancsolj rájuk – csattant fel Thome.  – Nem megy – tartott ki Mbuli.  – Az éjszakát itt töltjük a folyónál. Majd én beszélek velük – mondta Thome. – Holnapra összeszedhetik a bátorságukat. Most már nem hagyhatnak itt.  – Jól van, bwana, lehet, hogy holnap bátrabbak lesznek. Táborozzunk le itt. Atan Thome-ot és Lal Taaskot mély álomba ringatta a folyó duruzsolása. Thome a Gyémántok Atyjáról és Magráról álmodott. Lal Taask viszont azt hitte, hogy álmodik, amikor  az éjszaka csendjét egyszer csak síri hang törte meg, ami valami érthetetlen nyelven beszélt. Csakhogy ez nem álom volt. A nap már magasan járt, amikor Atan Thome felébredt. Hívta a szolgáját, de a fiú nem  jelentkezett, úgyhogy újra elkiáltotta magát, ezúttal hangosabban. Figyelni kezdett. A tábor  gyanúsan csendes volt. Felkelt, a sátor bejáratához lépett, és szétnyitotta a vászonlapokat. A saját és Lal Taask sátrán kívül a tábor teljesen kihalt volt. Átment Lal Taaskhoz, és felébresztette.  – Mi a baj, gazdám? – kérdezte ez.  – Itt hagytak minket a kutyák! – méltatlankodott Atan Thome. Taask talpra ugrott, és kirohant a sátrából.  – Allahra! Magukkal vitték az ennivalónkat és a felszerelésünket is! Itthagytak minket, hogy megdögöljünk. Utánuk kell mennünk. Nem járhatnak még messze.  – Erről szó sem lehet – szólt rá Thome. – Folytatjuk az utunkat! – A szemében valami furcsa fény villant, Lal Taask még soha nem látta ilyennek. – Hát azt képzeled, hogy azért csináltam végig mindezt, hogy most pár gyáva bennszülött miatt vissza kelljen fordulnom?  – De hát gazdám, nem mehetünk tovább ketten – rimánkodott Lal Taask.  – Csönd! – dörrent rá Thome. – Elmegyünk Ashairbe, a Tiltott Városba, a Gyémántok  Atyjáért. A Gyémántok Atyja! – Vad kacagás tört fel belőle. – Magrán csillognak majd a világ legszebb gyémántjai! Gazdagok leszünk, olyan gazdagok, amilyen a legkapzsibb ember  álmaiban sincs! Ő és én… a világ leggazdagabb emberei leszünk!

 – Én, Atan Thome, a félvér, meg fogom szégyenítem az indiai maharadzsákat is! Arannyal szórom tele Párizs utcáit! Én… – Itt hirtelen elhallgatott, és tenyerét a homlokára tapasztotta.  – Gyere! – szólalt meg aztán normális hangján. – A folyó mentén megyünk Ashairbe. Lal Taask némán követte gazdáját a folyó mellett futó keskeny csapáson. A talaj egyenetlen volt, tele üregekkel, kőomlásokkal, az ösvény itt-ott teljesen eltűnt a sziklák  között. Déltájban elértek egy szűk szurdokhoz, amelynek mindkét oldalán olyan hatalmas sziklák magasodtak, hogy liliputi emberkéknek érezték magukat köztük. A folyó ebbe a szurdokba kanyarodott be.  – Sivára! Micsoda egy hely! – kiáltott fel Lal Taask. – Nem tudunk továbbmenni.  – Ez az Ashairbe vezető ösvény – mutatott előre a férfi. – Látod, az, ami a szikla oldalában fut.  – Az?! – Lal Taask kétségbeesett. – De hát az egy zergének is keskeny lenne!  – Az lehet, de akkor is ezen az ösvényen kell továbbmennünk – szögezte le Thome.  – Gazdám, ez őrültség! – siránkozott Lal Taask. – Forduljunk vissza! A világ összes gyémántja nem ér meg ennyit. Száz lépést sem teszünk meg, és belepottyanunk a folyóba… megfulladunk…  – Fogd be a szád! – csattant fel Thome. – Gyerünk! A két férfi a szikla falához tapadva, óvatosan, centiméterenként araszolt előre a keskeny Ösvényen. Alattuk békésen kanyargott a folyó, amely valahol jóval előttük, a rejtélyes földön

eredt. Egyetlen rossz lépés, és már bele is zuhannak. Lal Taask le sem mert nézni. A falra meredt, karjait széttárva próbált fogódzót találni, de annyira reszketett, hogy térde alig tartotta meg. Egyfolytában halálfélelme volt, rettegett, hogy lezuhan, minden pórusából ömlött a verejték, de azért követte a gazdáját.  – Nem fog sikerülni – lihegte.  – Fogd be a szád, és gyere utánam! – mordult rá Thome. – Ha leesek, nyugodtan visszafordulhatsz.  – Jaj, gazdám, mintha az menne. Ezen az ösvényen meg sem lehet fordulni.  – Akkor meg kövess, és ne nyöszörögj! Idegesítesz.  – Ha belegondolok, hogy ezt a veszélyt mind egy gyémánt miatt vállaljuk! Ha akkora lenne, mint egy ház és itt lenne a markomban, akkor se kellene, csak jutnék vissza még egyszer Lahoréba.  – Nyúlszívű vagy, Lal Taask – utálkozott Thome.  – Igenis, gazdám, az vagyok, de még mindig jobb nyúlszívűként élni, mint vakmerően meghalni. Még további két órán át küszködtek az előrejutással, de akkorra annyira kimerültek, hogy még Thome is kezdte megbánni a merészségét. Ekkor az egyik kiugró sziklapárkány mögött feltűnt egy erdős átjáró, amely szelíd ívben vezetett le a folyóhoz. Az ösvény ebbe az átjáróba torkollott. Amikor végre odaértek, teljesen kifulladva levetették magukat a földre, és csak  feküdtek ott, míg rájuk nem alkonyodott. Amikor végre sikerült összeszedniük magukat, tüzet raktak, mert erősen lehűlt a levegő. Egész nap egy falatot sem ettek, éhesek voltak, de nem volt ennivalójuk, ezért aztán be kellett érniük azzal, hogy teleisszák magukat folyóvízzel. Hogy felmelegedjenek, olyan közel húzódtak a kicsi tűzrakáshoz, amennyire csak lehetett.  – Jaj, gazdám, gonosz egy hely ez – sóhajtott fel Lal Taask. – Valahogy olyan érzésem támadt, mintha figyelnének bennünket.  – A gonosz szól belőled, ostoba – mordult rá Thome.  – Allah! Gazdám, nézd! – hebegte elcsukló hangon Lal Taask. – Mi az ott? – A fák felé mutatott, a sötétségbe, majd szó nélkül elájult, amikor egy síri hang valami érthetetlen nyelven megszólalt.

11.

Ungo, a majomkirály épp a törzsével vadászott. Mindannyian feszültek és mogorvák  voltak, mert közelgett a dum-dum ideje és még nem sikerült áldozatot találniuk a rituális tánchoz. A bozontos majomkirály váratlanul felemelte a fejét, és beleszimatolt a levegőbe, majd elégedetlenül felmordult, mintha nem tetszene neki az a szag, amit Usha, a szél feléje sodort. A többiek kérdőn pillantottak rá.  – Gomangani, tarmangani jönnek – közölte a vezér, és népét a bozót felé irányította, hogy ott rejtőzzenek el, a csapás közelében. Gregoryék szafarinak aligha nevezhető kicsi csapata Atan Thome nyomát követte. Tarzan messze előttük vadászott valahol.  – Lehet, hogy nem tudja egykönnyen becserkészni a zsákmányt. Még nem hallottam a győzelmi kiáltását – jegyezte meg d'Arnot.  – Tarzan egyszerűen csodálatos – válaszolta Magra. – Ha ő nincs, már rég éhenhaltunk  volna. Pedig állítólag van velünk egy vadász is…  – Ha nincs vad, nincs mit lőni se – zsörtölődött Wolff.

 – Azért Tarzan még soha nem jött meg üres kézzel, pedig neki puskája sincs – vágott vissza Magra.  – A majmok mindig találnak eleséget. No de ki akarna majom lenni? – vigyorgott Wolff. Ungo már egy ideje szemmel tartotta az ösvényen közeledő csapatot. Egymáshoz közel ülő, véreres szemeiben felizzott a harag, majd váratlanul, minden előkészület nélkül támadásba lendült. A többiek követték. A kis szafari dermedten megtorpant. D'Arnot előkapta a pisztolyát, és tüzelt, egy majom ordítva összeesett, de a többi már elvegyült az emberek  között, így a kapitány nem mert megkockáztatni több lövést. Wolff elszaladt, míg Lavacot és Gregoryt a majmok össze-vissza harapdálták és a földre teperték. A zűrzavar csak pár   pillanatig tartott, de később senki nem volt képes pontosan visszaemlékezni arra, hogy mi is történt. A majmok egyszer csak köztük teremtek, majd pedig már ott sem voltak. Annyi  biztos, hogy visszavonulásukkor Ungo egyik szőrös karja szorításában magával hurcolta Magrát is. A nő addig küszködött vele, míg teljesen ki nem merült, de a hatalmas állat csak vitte, ügyet sem vetve kapálózására. Egyszer dühödött csak fel, de annyira, hogy fejbe kólintotta Magrát, aki ettől majdnem eszméletét vesztette és felhagyott a rugdalózással. Úgy döntött, hogy kivárja az alkalmas pillanatot a menekülésre. Nagyon szerette volna tudni, hogy milyen rémségek várnak rá. A jól megtermett állat annyira emlékeztetett az emberre, hogy a nő  beleborzongott abba, ha elképzelte, mit tartogathat számára a jövő. Ungo félig vitte, félig húzta maga után Magrát, a többi óriási majom pedig követte őket át az erdőn, egészen addig amíg egy kisebb tisztáshoz nem értek. A hely ősi arénára emlékeztetett – a hatalmas majmok az idők kezdetétől fogva mindig itt tartották meg rituális ünnepségüket. A majomkirály durván a földre lökte Magrát, mire két nagytestű nősténymajom rögtön mellékuporodott, hogy ne szökhessen el. A szörnyű élménytől megzavarodott szafari tagjai csak álltak, és azon vitatkoztak, hogy mitévők legyenek.  – Követhetnénk őket, de semmi esélyünk nincs arra, hogy utol is érjük a törzset – mondta d'Arnot. – És ha rájuk is akadnánk, mit tehetnénk ellenük? Még a fegyvereinkkel sem tudnánk  mit kezdeni…  – De hát nem ülhetünk itt ölbetett kézzel! – kiáltotta Helen.  – Na jó, fogom Wolff puskáját és utánuk megyek – jelentette ki d'Arnot. – Talán le tudok  lőni közülük annyit, hogy a többi megijedjen. Meg kell találnom a búvóhelyüket. Küldjék  utánam Tarzant, mihelyt megérkezik.  – Már itt is van – mondta Helen, és a majomember, vállán az elejtett vaddal, valóban feltűnt az ösvényen. Tarzan elképesztően megzavarodott társaságot látott viszont, mindenki nagyon izgatott volt, egymás szavába vágva próbálták meg elmondani, hogy mi is történt.  – Csak akkor vettük észre őket, amikor már itt voltak – mondta Lavac.  – Mint a gorillák, akkorák voltak – tette hozzá Helen.  – Hát gorillák is voltak – vetette közbe Wolff.  – Nem igaz – javította ki d'Arnot –, és maga akkorra már különben is messze járt, úgyhogy nem láthatta őket.  – A legnagyobb a hóna alá csapta Magrát, és elhurcolta – folytatta Gregory.  – Elvitték Magrát? – Tarzan arcán aggodalom tükröződött. – Miért nem ezzel kezdték? Merre mentek? D'Arnot arra mutatott, amerre a majmok eltűntek.  – Kövessék ezt az ösvényt egészen addig, amíg jó táborhelyet nem találnak – adta ki az utasítást Tarzan, és már ott sem volt. A hold lassan a kis aréna fölé emelkedett. Magra a földön hevert, mellette három vén majom egy ősi agyagdobot püfölt, a többi szőrös jószág pedig körbetáncolta őket,

hatalmasakat ugrottak, meg-megpördültek és bunkósbotjukkal időnként a rémült lány felé csaptak. Magrának fogalma sem volt arról, hogy milyen szertartásnak a részese, azt viszont sejtette, hogy nincs már sok ideje hátra. A majomember a sötétségbe burkolózott dzsungelben is tévedhetetlen biztonsággal követte az óriási majmok nyomát. Nem volt szüksége fényre, elég volt az emberszabásúak szaga, amit a fű és bozót még őrzött. Biztos volt abban, hogy rájuk fog találni, de vajon időben érkezik-e? A hold már magasan járt, amikor meghallotta a dobot, és a dum-dum arénája felé vette útját, méghozzá légvonalban, a fák lombjai között. A hangból arra is rájött, hogy miféle veszélynek van kitéve Magra. Tudta azt is, hogy a nő még él, hiszen a dobolás akkor szűnik  meg, amikor az áldozat már meghalt, és a majmok összeverekednek, hogy széttépjék a testet. Mindezt azért tudta ilyen pontosan, mert maga is táncolt már a holdfényben jó pár dum-dum alkalmával, bár ezeken Sita, a párduc vagy Wappi, az antilop volt a kiszemelt áldozat. A hold már majdnem pályája csúcspontjára ért, amikor Tarzan eljutott az arénáig. Még pár   perc, és eljön a halál pillanata. A bozontos majmok tánca a vadászat jellegzetes mozdulatait utánozta. Magra ugyanott feküdt, ahol a földre dobták, teljesen ki volt merülve. Szorongatott helyzetében már felkészült a halálra, mert tudta, hogy semmi nem mentheti meg tőle. Goro, a hold már eljutott pályája csúcspontjára, és eljött a végzetes pillanat, amikor az egyik fa koronájából egy ágyékkötős tarmangani szökkent az aréna közepére. A majmok  felbőszültén, morogva fordultak a betolakodó felé, aki legszentebb szertartásukat meg merte zavarni. A törzs élén a vezérmajom állt, kicsit meghajolva, mintha ugrásra készülne.  – Ungo vagyok. Ölök – morogta. Tarzan is meggörnyedt kicsit, amikor a király elé lépett. – Tarzan vagyok, a majomember –  szólalt meg az emberszabásúak torokhangú nyelvén, azon a nyelven, amelyet élete első 20 évében beszélt. – Tarzan vagyok, a majomember, nagy vadász, nagy harcos. Ölök! A beszédből Magra egyetlen szót vett ki tisztán: Tarzan. Amikor meglepetten kinyitotta a szemét, a majomkirály és Tarzan már egymást kerülgették, várva arra, hogy ki teszi meg az első lépést. Micsoda vakmerő és micsoda hiábavaló lépésre készül ez az ember, már megint az ő, Magra védelmében! A biztos pusztulásba rohant, és az egésznek nincs értelme, hiszen semmi esélye sem lehet Tarzannak a hatalmas vaddal szemben. Tarzan villámgyorsan kinyújtotta a karját, megragadta a majom csuklóját, majd fordult egyet és átdobta a vállán a jól megtermett állatot. Ungo hatalmasat puffant a földön, de azonnal felpattant, és vérfagyasztó üvöltéssel ellenfelére vetette magát. Na, most aztán ad ennek a csenevész emberpalántának, erős karjával szétmorzsolja a csontjait is! Magra szörnyen féltette Tarzant, szinte belesápadt, amikor látta, hogy a férfi nem lép el támadója elől, hanem vicsorogva állja az ostromot. Lehetséges lenne, hogy ez az acsarkodó, üvöltő fenevad ugyanaz a csendes, erős férfi lenne, akit megszeretett? Lehetséges, hogy Tarzan mégiscsak valami primitív Jekyll-Hyde-típus lenne valójában? Lenyűgözve és rettegve figyelte a harcot. Tarzan gyors volt, mint Ara, a villám és ügyes, akár Sita, a párduc. Elhajolt, átbújt Ungo széttárt karjai alatt, s egy szempillantás alatt a hatalmas, szőrös háton termett, és dupla nelzonba fogta az acsarkodó majmot. Addig szorította a vaskos nyakat, míg az állat fájdalmában már sikoltozni kezdett.  – Kreegah! – kiáltott fel Tarzan, és még erősebben markolta Ungót. – Add fel! Gregoryék a tábortűz körül ülve hallgatták a távoli, lüktető dobolást. Maguk sem tudták, hogy mire is várnak olyan feszülten.  – Azt hiszem, dum-dum van az óriásmajmoknál – mondta d'Arnot. – Tarzan mesélt valami ilyenről. Amikor a hold felér pályája csúcspontjára, a vezérmajom megöli az áldozatot. A szertartás valószínűleg régebbről származik, mint az emberi nem. Talán ebből a rítusból ered minden vallási ceremónia.  – Tarzan látott már ilyet közelről? – tudakolta Helen.

 – Az óriás majmok nevelték fel, úgyhogy épp elégszer táncolt ilyen dum-dumok  alkalmával – magyarázta d'Arnot.  – Segített volna nekik férfiakat és nőket darabokra tépni? – Helen hüledezett.  – Nem, dehogy! – D'Arnot sietett megnyugtatni őt. – A majmoknál viszonylag ritka az emberáldozat Amíg Tarzan velük élt, azalatt egyetlen egyszer fordult csak elő ilyesmi, és azt az embert is megmentette a haláltól. Rendszerint a legnagyobb ellenségüket, a párducot választják áldozatnak.  – Gondolják, hogy a dobok Magráért szólnak? – kérdezte Lavac.  – Attól tartok – válaszolta d'Arnot.  – Már bánom, hogy nem én mentem utánuk – szólalt meg Wolff. – Annak a fickónak még  puskája sincs.  – Lehet, hogy nincs puskája, de legalább a jó irányban indult el – torkollta le d'Arnot, mire Wolff durcás hallgatásba temetkezett. – Mindannyian csinálhattunk volna valamit, amikor a majom megmarkolta Magrát, de megvallom, én magam is túl döbbent voltam ahhoz, hogy cselekedjek – folytatta a kapitány.  – Olyan gyorsan történt mindent – csatlakozott Gregory is. – Pillanatok alatt vége volt az egésznek, tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy mi ment végbe ezalatt.  – Hallgassák csak! – kiáltott fel d'Arnot. – Elhallgattak a dobok. – Felpillantott az égre. –  A hold nagyon magasan áll. Azt hiszem, Tarzan elkésett.  – Majd adnak neki azok a gorillák. Széttépik – mondta elégedetten Wolff. – Ha nem Magráról lenne szó, azt mondanám, hogy megérte.  – Fogja be a száját! Tarzan nélkül el vagyunk veszve! – rivallt rá Gregory. Míg ők beszélgettek, Tarzan és Ungo egymással harcolt, Magra pedig félelemmel vegyes döbbenettel figyelte az összecsapást. Alig hitt a szemének, amikor észrevette, hogy a hatalmas termetű majom képtelen kiszabadulni Tarzan szorításából és visít fájdalmában. Nem csoda, hiszen az erős ujjak nekikezdtek lassan, de biztosan szétmorzsolni a nyakát. Amikor már nem  bírta tovább, felüvöltött, hogy megadja magát: Kreegah! Tarzan azonnal elengedte, és talpra ugrott.  – Tarzan a király! – kiáltotta, és szembenézett a törzzsel. Csak állt és várta, hogy előlép-e valami ifjabb majom, aki elvitatná a vezérséghez való jogát. Az állatok azonban látták, hogy mi történt Ungóval, és megrettentek. Így történt, hogy az ősi szokás alapján Tarzan lett a törzs királya. Magra semmit sem értett. Még mindig meg volt rémülve. Felállt, Tarzanhoz rohant és szorosan magához ölelte. – Szörnyen félek – suttogta –, most mindkettőnket meg fognak ölni.  – Nem – rázta meg a fejét a férfi –, nem ölnek meg minket. Ezentúl azt csinálják, amit  parancsolok nekik, mert mostantól én vagyok a király. 12 .

A szörnyű éjszaka után Atan Thome és Lal Taask nekikészült annak, hogy a kora reggeli fényben megtegyék az előző nap annyi küszködés árán megismert utat visszafelé.  – Nagyon örülök, hogy mégis hajlandó vagy visszafordulni, gazdám – örvendezett Lal Taask.  – Askarik és teherhordók nélkül őrültség lenne megpróbálnom bejutni a Tiltott Városba –  zsémbelt Thome. – Visszamegyünk Bongába, és összeszedünk egy csapatnyi embert, olyanokat, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól.  – Ha egyáltalán megérjük azt, hogy visszajutunk Bongába – borongott Lal Taask.  – A nyúlszívűek kihívják maguk ellen a sorsot – csattant fel Thome.

 – De hát ki ne lenne gyáva a múlt éjszaka után ezen az istenverte vidéken? – kérdezte Taask. – Te is láttad, nem? Hallottad a hangot, ugye?  – Igen – ismerte be Thome.  – Mi lehetett az?  – Nem tudom.  – Valami gonosz volt – vélekedett Taask. – A pokol és a sír leheletét hozta magával. A halandó ember nem harcolhat a túlvilági erőkkel.  – Marhaság! – vágott vissza Thome. – Valószínűleg van valami egyszerű és józan magyarázat az egészre, csak mi nem tudjuk, hogy mi az.  – Hát tényleg. De én nem is akarnám megtudni. Ha Allah segít elevenen megmenekülnöm innen, soha többé nem térek vissza.  – Akkor viszont nem kapsz a gyémántból sem – fenyegetőzött Thome.  – Bőven be fogom érni azzal, hogy életben vagyok – mondta Lal Taask. A két férfinak sikerült épségben megtennie a visszafelé vezető utat. Amikor újra ott álltak a torkolatnál, Lal Taask megkönnyebbülten felsóhajtott, és rögvest jobb kedve kerekedett, Atan Thome viszont morcos és ingerlékeny volt. Túlságosan sok reményt fűzött a vállalkozásához, így nem csoda, hogy nagyon nekikeseredett, amikor a siker kapujában meg kellett hátrálnia. Lógó orral igyekezett az erdőszéli, régebbi táborhelyük felé. Épp az egyik kőomláson haladtak át, amikor váratlanul tucatnyi fehérbőrű harcos ugrott elő egy hatalmas szikla mögül, és elállta az útjukat. Jól megtermett férfiak voltak, fejüket fehér  toll díszítette, rövid tunikájuk elejére és hátára stilizált madár volt hímezve. Kezükben lándzsa volt, az övükön tokba bújtatott tőr lógott. A vezetőjük valami ismeretlen nyelven szólította meg Thome-ot, és amikor nem értettek  szót sehogy sem, parancsot adhatott az embereinek, akik a kőomláson át a folyóhoz terelték a két férfit. A vízen nyitott gálya ringott, húsz rabszolga volt az evezőkhöz láncolva. Ilyen hajók járhattak a Níluson a fáraók napjaiban. Thome és Taask a lándzsások ösztökélésére beszállt, és amikor az utolsó harcos is a fedélzeten volt már, a hajó elindult szemben a folyás irányával. Atan Thome nevetésben tört ki. Lal Taask és az őket körülálló harcosok némelyes megdöbbenéssel figyelték.  – Min nevetsz, gazdám? – kérdezte szorongva Taask.  – Hát azon, hogy végül mégiscsak eljutok a Tiltott Városba – adta meg a magyarázatot Thome. *** Amikor Helen kora reggel kilépett a sátrából, észrevette, hogy d'Arnot ott üldögél az aligalig parázsló tábortűznél.  – Őrködik? – kérdezte, amikor odaért a férfi mellé.  – Igen – biccentett d'Arnot –, őrt álltam és gondolkodtam.  – Aztán miről?  – Például magáról, rólunk, arról, hogy most mihez kezdünk.  – Tegnap este, mielőtt lefeküdtünk volna, beszéltem apámmal – mondta a lány. – Úgy döntött, hogy vissza kell térnünk Bongába, hogy ott új szafarit szervezzünk. Tarzan nélkül nem mer továbbmenni.  – Ezt bölcsen teszi – helyeselt d'Arnot. – A maga élete túlságosan is értékes ahhoz, hogy kockázatot vállaljunk. – Elhallgatott, úgy tűnt, mintha zavarban lenne. – Helen, maga nem tudhatja, hogy mindez mit jelent nekem. Tudom, hogy az idő nem alkalmas arra, hogy szerelemről beszéljek… de hát biztosan észrevette… ugye?  – Et tu, Brute! – kiáltott fel a lány.

 – Ezt meg hogy érti? – lepődött meg a férfi.  – Lavac hadnagy szintén azt képzeli, hogy szerelmes belém. Mondja, Paul, hogyhogy nem veszi észre, hogy az egész csak azért van, mert én vagyok a környéken az egyetlen elérhető nő… mivel szegény Magra olyan egyértelműen Tarzanba szerelmes.  – Ez rám nem áll – mondta a férfi. – Egyébként szerintem Lavac esetében sem igaz.  Nagyszerű fickó, igazán nem hibáztathatom azért, mert beleszeretett magába. Teljesen biztos vagyok a saját érzéseimben, Helen. Tudja, már az étvágyamat is elvesztettem, és folyton a holdat bámulom. – Elnevette magát. – Az ilyen jelek nem csalnak. Ha ez így megy tovább, lassan verseket kezdek írni.  – Maga egy tündér. – Most már a lány is nevetett. – Örülök annak, hogy van humora. Tartok tőle, hogy a szegény hadnagynak ebben a szerencsében nincs része… Node neki annyi tapasztalata sincs, mint magának.  – Meg kellene alapítani a SzKET-et – jegyezte meg a férfi.  – Az meg mi?  – Szerelem Kegyetlenségét Enyhítő Társaság.  – Mafla. Érjünk csak vissza valami olyan helyre, ahol szép nőket láthat, és… – Itt váratlanul elhallgatott, az arcából kifutott a vér, szeme elkerekedett.  – Mi a baj?  – Paul… a majmok… visszajöttek! D'Arnot hátranézett, és megpillantotta az ösvényen közeledő állatokat. Azonnal hívta Gregoryt és Lavacot. – A fenébe is! – kiáltott fel egy pillanattal később. – Velük van Tarzan és Magra is!  – Mindketten foglyok! – döbbent meg Helen.  – Non – jelentette ki d'Arnot. – Tarzan a majmok élén halad. Ilyen ember nincs még egy.  – Mindjárt elájulok a megkönnyebbüléstől – mondta Helen. – Nem reméltem, hogy valaha viszontlátjuk őket. Már feladtam minden reményt, különösen ami Magrát illeti. Mintha kísértetet látnék. Hiszen tegnap este percre pontosan tudtuk, hogy mikor halhatott meg… amikor elhallgatott a dob… Kitörő örömmel köszöntötték az érkezőket. Magrának részletesen el kellett mesélnie elraboltatásának és megmenekülésének történetét.  – Tudom, hogy hihetetlen, de hát itt vagyunk és itt vannak a majmok is. Ha nekem nem hisznek, kérdezzék meg tőlük – fejezte be.  – Azok a nyavalyások meg mit keresnek itt? – zsörtölődött Wolff. – Jól el kéne látnunk a  bajukat. Megérdemelnék, mert elrabolták Magrát.  – Az én népem – válaszolta Tarzan –, csak nekem fogadnak szót. Meg ne próbáld bántani őket.  – Az lehet, hogy a te néped, de az enyém aztán nem. Nem vagyok én majom – morogta Wolff.  – Velünk jönnek – közölte Tarzan Gregoryval. – Nem ártanak senkinek, ha nem mennek a közelükbe és nem nyúlnak hozzájuk. Sokat segíthetnek viszont nekünk. Nagyon értelmes emberszabásúak, például még arról is van valami halvány fogalmuk, hogyan lehet segíteni egymáson. Ez a tulajdonság a többi állatban nincs meg, ez segített az embereknek is túlélni mindent. Ha ezeket a majmokat felbőszítik, vérszomjas vadállatokká válnak. A legfontosabb azonban az, hogy nekem engedelmeskedni fognak és megvédenek minket a vadaktól és az emberektől is. Most elküldöm őket, hogy vadászgassanak a környéken, de vissza fognak   jönni, mihelyt hívom őket.  – Úristen, beszél hozzájuk! – döbbent meg Helen, amikor Tarzan Ungóhoz lépett, hogy eligazítsa.  – Naná – mondta d'Arnot. – Az ő nyelvük volt az első, amit megtanult.

 – Ha látták volna, hogyan harcolt a vezérmajommal – mesélte Magra. – Utána egy kicsit féltem is tőle. Este, miután letáboroztak, Lavac megkereste Helent, és leült mellé egy tuskóra. – Telihold van – kezdte a mondókáját.  – Igen, én is észrevettem – bólintott rá a lány. – Valószínűleg a teliholdról ezentúl mindig az az iszonyú dobolás fog eszembe jutni és az, hogy Magra miken mehetett át.

 – Inkább legyenek tőle felhőtlenebb gondolatai – mondta a férfi. – Mint például nekem… szerelmes gondolatok… A telihold szereti a szerelmeseket.  – Meg a holdkórosokat – mondta komoly képpel a lány.  – Bárcsak szeretni tudna engem – sóhajtotta Lavac. – Miért nem lehet? D'Arnot miatt? Vigyázzon vele, nagy nőcsábász hírében áll. A lány viszolyogni kezdett a mellette ülő férfitól. D'Arnot-nak bezzeg egy rossz szava nem volt a vetélytársáról. – Kérem, ne beszéljünk erről – mondta végül. – Nem vagyok magába szerelmes és kész. – Ezzel felkelt, átment a tűzrakáshoz, és leült d'Arnot mellé. Az elborult kedélyű, magában füstölgő Lavac ott maradt, ahol volt.

 Nem a hadnagy volt az egyetlen, akinek vágyakozó gondolatai támadtak a teliholdtól. Úgy tűnt, Wolff is fogékony erre a hatásra. Pokoli önhittségében egy pillanatra sem ötlött fel  benne, hogy ne lenne képes legyőzni Magra vonakodását, hogy a nő ne vágyna arra, hogy a karjaiba omoljon. Annyira elvakította saját nagyszerűsége, hogy mindig olyasmit mondott Magrának, amit nem kellett volna. Nem volt ez másként ezen az estén sem, amikor végre sikerült egyedül maradnia vele.  – Mi a fene tetszik neked a majomfajzaton? – kezdte bűbájos enyelgését. – Az ágyékkötőjén kívül nincs semmije. Nézz meg engem! Kétezer font van a zsebemben és enyém lesz a világ legnagyobb gyémántjának a fele.  – Megnéztelek már nem egyszer – hangzott Magra válasza –, és talán ezért nem tetszel nekem. Tudod, Wolff, elég sok szavunk van arra, hogy a hozzád hasonlókat leírjuk, de én mindegyiket túl enyhének találom. Akkor sem kellenél, ha nemcsak a gyémántok apukája, de a mamája is a tiéd lenne, azonkívül te lennél az egyetlen férfi a földön. Ne is hozd szóba az egészet még egyszer, mert megmondalak a „majomfajzatnak”, ő meg valószínűleg darabokra tör és elfelejt majd összerakni. A helyzet az, hogy épp annyira nem kedvel téged, mint én.  – Azt hiszed, hogy túl jó vagy hozzám, mi? – fújt dühösen Wolff. – Majd én megmutatom neked! Az enyém leszel, de elkapom azt a koszos majomfajzatot is.  – Csak meg ne lássa, hogy miben mesterkedsz! – Magra hahotázott.  – Nem félek tőle. – Wolff kihúzta magát.  – Édes istenem, még hátulról sem mernéd megtámadni. Láttam, hogyan iszkoltál el, amikor jöttek a majmok. Na nem, Wolff, engem nem tudsz megijeszteni. Ebben a társaságban senkinek nincs jó véleménye rólad, én pedig pontosan tudom, hogy micsoda egy tetű vagy. 13 .

A bárka az áramlattal szemben haladt a folyón felfelé. A foglyul ejtett Atan Thome véletlenül meghallotta, hogy az egyik harcos szuahéli nyelven szól egy fekete gályarabhoz.  – Miért fogtak el bennünket? – érdeklődte meg ugyanezen a nyelven a harcosok  vezetőjétől. – Mik a terveik velünk?  – Azért fogtuk el magukat, mert túl közel merészkedtek a Tiltott Városhoz – hangzott a válasz. – Senki nem térhet vissza a világba azok közül, akik megközelítik Ashairt. Ez a neve annak a helynek, ahová megyünk. Hogy mi történik magukkal, az már Atka királynőtől függ, annyit viszont biztosra vehetnek, hogy soha többé nem hagyhatják el Ashairt. A gálya előtt fenségesen ívelt a kék afrikai ég felé a Tuen-Baka, és Thome észrevette, hogy a hegy oldalában hatalmas átjáró sötétlik. Ezen hömpölygött keresztül a folyó. A gályát óvatosan bekormányozták a természetes csatornába, fáklyát gyújtottak a hajó orrában, és  beeveztek az alvilági sötétségbe. Amikor újra meglátták a napvilágot, már egy tavon ringatóztak a kráter fenekén. A távolban balkéz felől kicsi, fallal körülvett város kupoláit pillantották meg. A tavat sűrű erdőségek és fennsíkok vették körül, a távolabbi végében pedig egy másik város halvány körvonalai derengtek.  – Melyik Ashair? – kérdezte Thome a harcostól. A férfi a közelebbi város felé bökött az ujjával. – Ez. Nézzék meg jól, mert soha többé nem látják viszont kívülről, hacsak Atka úgy nem dönt, hogy gályán kell szolgálniuk.  – És a másik város? – kérdezte Thome. – Annak mi a neve?  – Thobos – hangzott a válasz. – Ha hadigályára kerülnek, közelebbről is megnézhetik, mert ott fognak harcolni.

Egyre közelebb kerültek Ashairhez. Atan Thome a mellette ülő Lal Taaskhoz fordult, aki maga elé bámult, bele a tő kristálytiszta vizébe.  – Nézd! – kiáltott fel Thome. – Mégis valóra vált az álmom! Itt van a Tiltott Város és valahol benne rejtőzik a Gyémántok Atyja. Egyre közelebb jutok hozzá. A Sors akarta így. Tudtam, hogy meg van írva a csillagokban, hogy egyszer az enyém lesz.  – A harcosok lándzsái hegyesek – rázta a fejét lemondóan Lal Taask. – Ashairben valószínűleg még több katona van. Nehogy azt hidd, hogy hagynak majd kisétálni a Gyémántok Atyjával! Hallottam, amikor azt mondták, hogy soha nem engednek el minket. Ne táplálj túlzott reményeket. Nézd inkább a vizet. Olyan tiszta, hogy le lehet látni a fenekéig. Még sosem láttam ennyiféle és ilyen különös formájú halat. Sokkal érdekesebb látvány, mint a város és az is megeshet, hogy soha többé nem nézhetjük meg alaposan. Ó, a próféta szakállára! Nézd csak, gazdám, az ott egy valódi csoda! Thome lenézett a gálya oldala mellett a vízbe, majd a szeme elé táruló látványtól meglepetten felkiáltott. Alig hitte el, de a tó fenekén jól kivehetően egy gyönyörű templom látszott. Az ablakai ki voltak világítva és miközben megbűvölten bámultak, az épület ajtajában megjelent valami groteszk, emberszerű lény, és elindult a tó fenekén. Csak annyit láttak, hogy háromágú szigony van nála, de hogy mit csinál, hová megy, azt már nem tudhatták meg, mert a bárka elsiklott a templom fölött és mire beállt a Tiltott Város kikötőjébe, már szem elől vesztették a lényt.  – Gyerünk! – adta ki a parancsot a harcosok vezetője. Thome-ot és Taaskot átkísérték a kikötőn, át egy kisebb kapun, majd végig a kanyargós, szűk utcákon, míg el nem értek egy hatalmas épülethez a városközpont közelében. Itt a kapuban felfegyverzett harcosok álltak, akik rövid kérdezősködés után továbbengedték a foglyokat és őreiket. Odabent egy magasabb  beosztású harcos fogadta őket, aki először meghallgatta a többiek jelentését, majd szuahéli nyelven kikérdezte a foglyokat. Végighallgatta Thome történetét, aztán megvonta a vállát.  – Lehet, hogy igazat mond, de az is lehet, hogy hazudik. Ez utóbbi a valószínűbb, de ennek  semmi jelentősége. Ashair tiltott város. A Tuen-Baka kráteréből egyetlen idegen sem távozhat élve, az pedig csakis a királynőre tartozik, hogy itt mi történik vele, hogy azonnal megöljük  vagy valami hasznát vesszük, és pár évig még életben hagyjuk. Jelentést teszünk neki magukról, aztán ő majd dönt aszerint, ahogy jónak látja.  – Ha a királynő hajlandó lenne fogadni, azt hiszem, meg tudnám győzni arról, hogy a szándékaim tisztességesek, és még nagy szolgálatot tehetek Ashairnek. Olyan információ van a birtokomban, amelynek Ashair még hasznát veheti.  – Akkor mondja el nekem és én majd továbbítom a királynőnek – bíztatta a katona.  – Személyesen a királynővel kell beszélnem – makacskodott Atan Thome.  – Ashair királynője nem fogad minden jöttment foglyot – jegyezte meg gőgösen a harcos.  – Ha egyáltalán tud valamit, jobban teszi, ha nekem mondja el.  – Tudok valamit, de azt csak a királynővel osztom meg. – Thome megvonta a vállát. – A maga lelkét terheli, ha valami szörnyű nagy baj éri Ashairt. Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem.  – Elég ebből a pimaszságból! – csattant fel a másik. Vigyék el és zárják be őket valahová!  Nem kell túletetni őket!  – Jaj, gazdám, nem kellett volna magadra haragítanod sopánkodott Lal Taask, amikor már  egy sötét cellában ültek a falhoz láncolva. – Allah tudja csak, hogy mit akartál mondani a királynőnek, már amennyiben van egyáltalán mit mondanod, de miért kellett megtagadnod a választ? Az az ember biztos továbbította volna a királynőnek.  – Jó szolga vagy, Lal Taask, és nagy tehetséggel forgatod a kést, de ahhoz nincs elég eszed, hogy bizonyos magasabb szempontokat is megértsél – válaszolta Thome. – Allah nyilván úgy vélte, hogy épp eleget adott neked másból, úgyhogy nem tartotta fontosnak, hogy a fejedet is megtöltse.

 – Gazdám bölcsessége mindenre kiterjed – alázatoskodott Lal Taask. – Kívánom, hogy sikerüljön valahogy kigondolkodnia minket ebből a cellából is.  – Pontosan ezt csinálom. Hát nem veszed észre, hogy semmi értelme holmi alacsonyrangú személyekhez folyamodnunk? A királynő hatalma óriási, ha személyesen vele tudunk   beszélni, akkor a legfőbb döntő hatalom előtt van az ügyünk, és sokkal több jó sülhet ki  belőle, mintha valami érdektelen beosztott foglalkozik vele.  – Újra csak meghajlok nagyszerű elméd előtt – mondta Lal Taask –, de azért még mindig érdekel, hogy vajon miféle információ van a birtokodban.  – Teljesen reménytelen eset vagy. – Thome felsóhajtott. – Ennek olyan világosnak kellene lennie előtted, mint a nap.  Napokon át hevertek a cella hideg kövén. Épp csak annyi ételt kaptak, hogy ne  pusztuljanak el. Az élelmet osztó katona mintha süketnéma lett volna, rá sem hederített Atan Thome rimánkodására az audiencia ügyében.  – Halálra éheztetnek minket – nyöszörögte Lal Taask.  – Épp ellenkezőleg – magyarázta Thome. – Egyszerűen tévedhetetlen biztonsággal  becsülik meg, hogy milyen diétára van szükségünk. Pontosan annyit adnak, hogy ne haljunk  éhen. Nézz csak rám, Lal Taask! Annyiszor fordult már meg a fejemben, hogy fogyókúráznom kéne. Szerintem a kedves ashairiek ezt sejtették meg. Lassan-lassan teljesen szilfid alkat leszek.  – Lehet, hogy ez neked nagyszerű, gazdám, nekem viszont, akinek soha nem volt egy deka feleslegem sem, kimondottan katasztrofálisnak tűnik. Úgy érzem, mintha a csigolyáim máris a köldökömet súrolnák. A cellájukhoz vezető folyosóról lépések hangja szűrődött be hozzájuk.  – Ohó, itt jön őszószátyársága – rikkantott fel Thome.  – Nem tudtam, gazdám, hogy ismered – lepődött meg Lal Taask. – Valaki más is van vele, hallom, hogy beszélgetnek.  – Lehet, hogy segítségre van szüksége, annyi ételt hoz – kajánkodott Thome. – Ha így van, a tied lehet az egész. Remélem, hogy zeller lesz.  – Szereted a zellert, gazdám?  – Nem, arra neked van szükséged. Állítólag fejleszti az agysejteket. A cella ajtajában megcsördült a kulcs. Három harcos lépett be, egyikük levette a láncot a foglyok bokájáról.  – És most mi van? – érdeklődött Atan Thome.  – A királynő látni kíván – hangzott a válasz. A két férfit végigvezették a palotán. Egy hatalmas terembe érve egy emelvényt pillantottak  meg, amelyen egyetlen bazaltsziklából faragott trónus állt. Ezen ült a királynő. Mindkét oldalról harcosok vették körül, háta mögött rabszolgák hada leste parancsait. Amikor a foglyok megálltak az emelvény előtt, közelről is szemügyre vehették a királynőt. Szemrevaló teremtés volt. Haját úgy fésülték, hogy 8-10 hüvelyknyire elálljon a fejétől, a fürtök közé fehér tollakat fontak. Tartásából szinte sugárzott a gőg és erőszak. Miközben hűvös pillantással megszemlélte foglyait, Atan Thome felfigyelt a szája mellett húzódó, kegyetlenségre utaló vonásokra, de a szeme villanásából azt is látta, hogy indulatos teremtés lehet. Ettől a nőtől félni kellett, mert látszott rajta, hogy valóságos emberbőrbe bújt tigris, és  bűntudat nélkül gyilkol. Az önelégült férfit először hagyta cserben az egykedvűsége egy nő  jelenlétében.  – Miért jöttetek Ashairbe? – kérdezte a királynő.  – Egészen véletlenül, felség, ugyanis eltévedtünk. Már fordultunk is vissza, amikor láttuk, hogy nem vezet tovább az út és készültünk elhagyni az országot, de akkor megérkeztek a harcosok és elfogtak minket.

 – Azt állítottad, hogy valamilyen értékes információ van a birtokodban. Mi az? Ha be akartál csapni és csak vesztegeted a drága időmet, akkor nagyon meg fogod bánni.  – Van néhány nagy ellenségem – kezdte Atan Thome. – Előlük menekültem, amikor erre tévedtem. Ők is Ashairbe jönnek, mert meg akarnak szerezni valami hatalmas gyémántot, ami szerintük felségedé. Szerettem volna ezt közölni és segíteni csapdába csalni őket.  – Erős seregük van? – kérdezte Atka.  – Nem tudom, de gondolom, hogy igen – válaszolta Thome. – Megengedhetik maguknak. Atka királynő az udvartartása felé fordult. – Ha ez az ember igazat mondott, semmi baja nem eshet. Akamen, rád bízom a foglyokat. Engedd őket szabadon, persze az ésszerűség határain belül. Menjetek. Te meg gondoskodj arról, hogy jól figyeljék Ashair összes bejáratát  – szólt egy másik udvaroncnak.  – A nemes Akamen egy kellemes lakosztályhoz vezette Thome-ékat, ami a palota távolabbi szárnyában volt.  – Az épületen belül szabadon mehettek akárhová, kivéve persze a királynői lakosztályt. Azonban se az épületen kívülre, se az alá ne kalandozzatok el. Ott őrizzük Ashair titkát, ami az idegeneknek csak halált jelenthet.  – A királynő igen nagylelkű – bókolt Thome. – Nem fogunk visszaélni a jóindulatával. Egy kicsit sajnálom, hogy nem mehetünk ki sem a városba, sem a tóhoz.  – Nem lenne biztonságos – mondta Akamen. – Még véletlenül elfogná magukat egy thobosi gálya legénysége. Ők biztos nem bánnának magukkal úgy, mint Atka.  – Szeretném jól megnézni azt a gyönyörű épületet, ami a tó fenekén van – sopánkodott Thome. – Tulajdonképpen csak ezért szeretnék kimenni a tóhoz. Mi van benne? És mi az a furcsa lény, amit kijönni láttam belőle?  – A kíváncsiság gyakorta halálos méreg – zárta le a vitát Akamen.

14 .

 Nem volt nehéz Atan Thome szafarijának a nyomát követni, és újabb akadályok sem merültek fel, úgyhogy Gregoryék elég gyorsan haladhattak. Útjuk azonban így sem volt könnyű, hiszen Wolffban nem lehetett megbízni, Magra helyzete nem volt egészen tisztázva, és ráadásul Lavac mogorva féltékenysége sem tett jót a veszedelmek miatt amúgy is feszült idegállapotban utazó csapatnak. A kényelmetlen út nehézségei szinte mindannyiukon mutatkoztak, kivéve Tarzant, aki megőrizte komolyságát és lelki békéjét. Dél felé járt az idő, éppen rövid pihenőt tartottak, amikor Tarzan hirtelen figyelni kezdett.  – Bennszülöttek érkeznek – mondta –, elég sokan vannak és már közel járnak. Megfordult a szél és erre hozza a szagukat.  – Már ott is vannak – mondta Gregory. – Nahát, egy másik szafari. Ott vannak a teherhordók, de fehér embert nem látok velük.  – Ez te szafarid, bwana – világosította fel Ogabi. – Ezt szafarit kellett neked találkozni Bonga.  – Akkor ezt lopta el tőlünk Thome, csakhogy őt sehol sem látom – jegyezte meg d'Arnot.  – A fekete Afrika egyik újabb rejtélye. – Helen elmélázott. Mbuli, aki Bonga felé vezette az embereit, meglepetten torpant meg, amikor szembetalálta magát a társasággal, de mivel látta, hogy saját csapatában többen vannak, nyugodtan, sőt, kicsit hetvenkedve lépett elő.  – Ki vagy? – kérdezte Tarzan.  – Mbuli vagyok – válaszolta a főnök.

 – Hol vannak a bwanák? Elhagytad őket.  – És te ki vagy, fehér ember, hogy így beszélsz Mbulival? – tudakolta fennhéjázva a  bennszülött, mivel biztos volt abban, hogy ők az erősebbek.  – Tarzan vagyok – hangzott a majomember válasza. Mbuli szemmel láthatólag lehervadt, egy pillanat alatt eltűnt a hangjából a kérkedés. –  Bocsánat, bwana – motyogta –, nem ismertelek meg, nem láttalak még soha.  – Ismered a szafari törvényét. Megbűnhődnek mindazok, akik elhagyják a gazdájukat –  olvasta a fejére Tarzan.  – De az embereim nem akartak továbbmenni – mentegetőzött Mbuli. – A Tuen-Bakánál senki nem akart továbbmenni. Féltek, mert a Tuen-Baka tabu.  – Elhoztátok a felszerelést is. – A majomember végighordozta pillantását a földre dobott csomagokon. – Sőt, még a bwanák élelmét is.  – Igen, bwana, de arra úgysem volt szükségük. Úgyis meghalnak. A Tuen-Baka tabu. És Bwana Thome hazudott nekünk. Mi Bwana Gregoryval egyeztünk meg, de ő azt mondta, hogy Bwana Gregory azt akarja, hogy őt kísérjük el inkább.  – Mindegy, akkor is az a bűnötök, hogy elhagytátok. Ha meg akarjátok úszni a büntetést, el kell jönnötök velünk a Tuen-Bakához. Szükségünk van askarikra és teherhordókra.  – De az embereim félnek – próbálkozott Mbuli.  – Ahová Tarzan megy, oda az embereid is mehetnek – hangzott a majomember válasza. –   Nem fogom ok nélkül veszélybe sodorni őket.  – De bwana…  – Semmi de! – csattant fel Tarzan, majd a teherhordók felé fordult. – Vegyétek fel a csomagokat. Visszamentek a Tuen-Bakához. A teherhordók morgolódva szót fogadtak, és újra rátértek arra az útra, amelyen jöttek, mert a fehér ember szava parancs volt, ráadásul elterjedt közöttük az a hiedelem is, hogy a híres Tarzan csak félig ember, a másik fele démon. Három napja haladtak már az Ashair felé vezető ösvényen. Déltájban kiértek az erdőből, és letáboroztak egy csendes vizű folyó mellett. Sziklás, komor vidék terült el körülöttük. Messze előttük, egy alacsony dombvonulat mögött sötéten, tiltón emelkedett egy kihalt vulkán.  – Szóval ez a Tuen-Baka – szólalt meg d'Arnot. – De hát ez csak egy vén vulkán.  – Attól a bennszülöttek még félhetnek tőle – válaszolta Tarzan. – Jó lesz ma éjjel szemmel tartani őket, hátha megint szökni próbálnak. Én előremegyek felderíteni a terepet.  – Légy óvatos – figyelmeztette d'Arnot. – Elég rossz híre van a környéknek.  – Mindig óvatos vagyok – mondta Tarzan.  – Gyakran körülbelül annyira vagy óvatos, mint egy felbőszült párizsi taxisofőr – nevette el magát d'Arnot. Tarzan ugyanazon a folyóval párhuzamosan futó, elmosódott csapáson indult el, amin korábban Lal Taask és Atan Thome is járt. Szokás szerint nesztelenül és mindenre figyelve lépkedett. Különös állatok nyomára bukkant, így megállapította, hogy ezen a vidéken olyan veszéllyel is szembetalálhatják magukat, amit még ő sem tapasztalt soha. A sziklák között egy kis földhányáson hatalmas lábnyomot látott, és halványan még az óriáshüllő szagát is megérezte. Sejtette, hogy mekkora lehet az állat, és bizonyos halk, sziszegő hangokból arra is rájött, hogy nem járhat nagyon messzire. Figyelme egy pillanatra sem lankadt, de meggyorsította lépteit, mígnem egy kis vízmosáshoz ért. Lent egy furcsa öltözetű, fehér bőrű harcost pillantott meg, aki valami soha nem látott állattal viaskodott. Tarzan minden  bizonnyal nem tudta, de a lény a rettenetes Tyrannosaurus Rex volt, illetve az évmilliókkal ezelőtt élő, húsevő hüllőkirály, kisebb kiadásban. Ez a példány talán törékenynek tűnt az ősállattal összevetve, de így is hatalmas volt, körülbelül akkora, mint egy jól megtermett bika. Úgy gondolta, hogy a harcosnak hasznát veheti, akár túszként használja, akár arra, hogy információt szerezzen tőle a furcsa országról és lakóiról. Gyorsan kellett azonban cselekednie,

hiszen ha a dinoszaurusz megöli, már semmire sem lesz jó. Épp abban a pillanatban ugrott le a szikláról, amikor az állat támadásba lendült. Ekkora kockázatot csak olyan ember vállal, aki nem ismeri a félelmet. A harcos, akinek a lándzsája fogpiszkálónak tűnt az óriáshüllővel szemben, egy pillanatra megdermedt, amikor valahonnan egy szinte teljesen meztelen, napbarnította óriás ugrott a szörnyeteg hátára. Előtte már minden reményét veszni látta. Figyelte, hogyan kapaszkodik az idegen egyik kezével az állat nyakába, míg a másikban tartott késsel hasztalan döfködi a  páncélozott hátat. A harcos megszökhetett volna, de nem ezt tette, ehelyett a majomember  segítségére sietett, amikor az végre egy sebezhető pontot talált a dinoszaurusz nyakán és újra meg újra lesújtott. A nagytestű, megsebzett állat sziszegve, fújtatva vergődött, és megpróbálta ledobni a hátáról azt a furcsa szerzetet. Mint minden hüllő, nagyon is ragaszkodott az életéhez és még korántsem volt legyőzve. Amikor Tarzan rátalált a nyaki verőérre és lecsapott rá a tőrével, a harcos átdöfte lándzsájával a szörnyeteg szívét.

Az állat utoljára még görcsösen megrázkódott, majd holtan esett össze. A két férfi a hatalmas tetem felett nézett szembe egymással. Egyikük sem volt tisztában a másik szándékaival, ezért nagyon óvatosak voltak, de közben megpróbáltak valami olyan nyelvet találni, amin megértethetik magukat, és nem kell mutogatniuk. Végül a harcos talált rá a szuahélire, amit Tarzan is beszélt és ő is, mert népe megtanulta az elfogott és rabszolgasorba kényszerített feketéktől.  – Thetan vagyok Thobosból – mondta a harcos. – Az életemet köszönhetem neked. De miért keltél a segítségemre? Barátok leszünk vagy ellenségek?  – Tarzan vagyok – felelte a majomember. – Legyünk barátok.  – Legyünk barátok – értett egyet Thetan is. – Hogyan köszönhetem meg azt, amit értem tettél?  – Ashairbe akarok menni – mondta Tarzan.  – Olyasmit kérsz tőlem, amivel nem szolgálhatok – csóválta a fejét a harcos. – Az ashairiek az ellenségeink. Ha odavinnélek, mindkettőnket elfognának és megölnének. De talán rábeszélhetném a királyomat, hogy engedjen téged Thobosba jönni, aztán amikor eljön a győzelmünk napja, velünk együtt vonulhatnál be Ashairbe. Egyáltalán miért akarsz odamenni?  – Nem vagyok egyedül – válaszolta Tarzan. – Velem van egy olyan ember apja és húga is, akit valószínűleg Ashairben tartanak fogva. Miatta vagyunk itt.  – Megeshet, hogy a királyom mindannyiótoknak megengedi, hogy Thobosba jöjjetek –  mondta Thetan kevés meggyőződéssel. – Ilyen eddig még nem történt, de talán most kivételt tesz, mert megmentetted az unokaöccse életét és mert ti is Ashair ellenségei vagytok. Abból nem lehet baj, ha megkérdezem tőle.  – És én hogyan tudom majd meg a válaszát? – tudakolta Tarzan.  – Majd én értesítelek, de az beletelik egy kis időbe. A király megbízott egy feladattal, azért vagyok itt. A Tuen-Baka egyetlen járható ösvényén jöttem, de ezt az utat csak az én népem ismeri. Ma éjjel egy barlangban alszom, aztán holnap indulok vissza Thobosba. Ha Herat megengedi, hogy a városunkba jöjjetek, három napon belül visszatérek. Ha nem jövök meg, abból tudni fogod, hogy elutasította a kérésemet. Ebben az esetben egy napnál tovább ne várj és hagyd el az országot, amilyen gyorsan csak tudod. Biztos halált jelent az idegeneknek, ha a Tuen-Baka környékén tartózkodnak.  – Gyere velem a táboromba, és töltsd ott az éjszakát – hívta Tarzan. – Ott mindent megbeszélhetünk a társaimmal.  – De hát ők idegenek és az idegenek mind ellenségeim – tétovázott Thetan.  – A barátaim nem azok – nyugtatta meg a majomember. – Szavamat adom, hogy nem akarnak rosszat neked. Olyan világból jöttek, ahol senkit nem tartanak ellenségnek egész addig, míg úgy nem kezd viselkedni.  – Fura egy világ lehet – jegyezte meg Thetan. – Rendben van, hiszek neked. Veled megyek. Miközben a két férfi a tábor felé tartott, Ashair kikötőjéből egy gálya futott ki, hogy teljesítse Atka királynő Atan Thome által sugallott parancsát és elkergesse a Gregoryexpedíciót. A ravasz ázsiai nemcsak Tarzant és Gregoryt akarta megakadályozni céljuk  elérésében, de egyúttal a királynő bizalmába is be akart férkőzni, hiszen így Ashairben maradhatott és nyugodtan szövögethette terveit a Gyémántok Atyjának elrablására és a menekülésre. A birtoklásvágy annyira elvakította, hogy észre sem vette, mennyire hiábavaló és sebezhető tervecskét dédelget. Gregoryék igencsak meglepődtek, amikor Tarzan besétált a táborba a kissé különösen öltözött harcossal. Thetan a thobosiak fekete tolldíszét viselte, tunikáját elől is, hátul is egy  belehímzett bika díszítette. A férfi valamelyest megnyugodott, amikor látta, hogy  barátságosan fogadják, és annak ellenére, hogy Gregory, Helen és Lavac nem túl jól beszélte a

szuahélit, végül is sikerült megérteniük egymást. Thetan szívesen beszélt a Tuen-Bakáról, Thobosról és Ashairről, de kerülte a választ, amikor a Gyémántok Atyjára terelődött a szó. Vendéglátói udvariasságból nem is erőltették, kíváncsiságukat azonban fokozta a férfi tartózkodása, mert a mesés kő körül valami rejtélyt szimatoltak. Késő éjjel síri hangok zavarták meg álmukat, amelyek valahonnan az őket körülölelő sötétségből jöttek. Azonnal felébredtek és éppoly megzavarodottan tekingettek körül, mint a  bennszülöttek, akik rémületükben egymást tiporták le és valószínűleg menekülni is kezdtek  volna az erdő felé, ha a tábor körül nem jelennek meg váratlanul fénylő halálfejek a levegőben.  – Forduljatok vissza! Forduljatok vissza! Ashair tiltott városában a halál vár rátok! –  susogták a síri hangok.  – Az ashairiek! – kiáltott fel Thetan. Tarzan úgy próbált rájönni a furcsa jelenés titkára, hogy futva megindult a legközelebbi halálfej felé. D'Arnot megkísérelt lelket önteni az askarikba, de azok épp olyan rémültek  voltak, mint a teherhordók, lekuporodtak és homlokukat a földre szorították vagy reszkető kezükkel eltakarták a szemüket és a fülüket. A kavarodás kellős közepén tört rájuk vagy fél tucat ashairi harcos. A fehér emberek töltött  pisztolyokkal fogadták őket. Wolff lőtt ugyan, de nem talált és a betolakodók épp olyan gyorsan tűntek el, ahogy jöttek. Az általános hangzavarba egy nő rémült sikolya hasított bele. Tarzan egy vigyorgó koponya üldözésére indult a sötétben, de ahogy azt előre sejtette, keze hús-vér embert markolt meg. A fickó küszködött egy kicsit, de nem volt méltó ellenfele a dzsungel fiának, aki gyorsan lefegyverezte és a táborba cipelte magával.  – Nézzétek! – mutatta meg Tarzan a bennszülötteknek foglya foszforeszkáló maszkját. –  Szemfényvesztés volt az egész, nem kell félnetek többé. Ez is csak ember, mint ti vagy én. Elmehetsz – fordult a fogolyhoz. – Mondd el otthon, hogy nem akarunk rosszat, és azonnal elmegyünk innen, mihelyt szabadon engedik Brian Gregoryt.  – Megmondom – ígérte meg a fogoly, de mihelyt biztonságban kijutott a táborból, visszakiabált: – Soha nem látjátok viszont Brian Gregoryt, mert a Tiltott Várost egyetlen idegen sem hagyhatja el élve!  – Hát, ezen túlvagyunk – sóhajtott fel Gregory. – Nem igazán hiszek ennek a fickónak. Valószínűleg csak azért mondta, hogy elijesszen minket. Ugyanezért lehetett az egész támadás, a hangok meg a maszkos trükk is. Azért egy ideig komolyan elhittem, hogy baj van.  – Ki sikoltott? – kérdezte Tarzan.  – Mintha valamelyik nő lett volna, de az is lehet, hogy egy teherhordó volt – találgatta Lavac. – Halálra voltak rémülve. Ekkor érkezett meg hozzájuk rohanva Magra.  – Helen eltűnt! – kiáltotta. – Azt hiszem, elfogták. Helent éppen ezekben a pillanatokban tuszkolták fel az ashairi harcosok a tábor közelében, a folyónál várakozó gályájukra. A szántszándékkal előidézett kavarodásban történt, hogy az egyik harcos megragadta a lányt és már indultak is a hajójuk felé. Helen nem tudott egy hangot sem kiadni, mert befogták a száját, és a túlerővel szemben semmire sem ment.  – Gyerünk! – kiáltott fel Thetan. – A gályának valahol itt kell lennie a közelben, a folyónál. Ha igyekszünk, utolérhetjük őket. Ezzel már indult is. A többiek követték, de mire leértek a folyóhoz, csak a távolodó hajót láthatták.  – Mon Dieu! – fakadt ki d'Arnot. – Muszáj csinálnunk valamit! Nem hagyhatjuk, hogy így elhurcolják!  – Mit tehetnénk? – kérdezte színtelen hangon Gregory.

 – Attól tartok, hogy nem fogják viszontlátni – mondta Thetan. – Nagyon szép lány, úgyhogy valószínűleg elviszik a Gyémántok Atyjának a templomába, hogy a papok  szolgálólánya legyen. Onnan még soha nem jött ki idegen élve. Holnap ez a lány már nem fog létezni a világ számára.  – Sehogy nem lehet utolérni őket? – tudakolta Tarzan.  – Várj csak! – ocsúdott fel Thetan. – Egyetlen halvány lehetőség még van. Talán tehetünk  valamit, ha az ashairiek úgy döntenek, hogy a Horus tóhoz vezető alagút innenső felén töltik  az éjszakát. Az odavezető út nagyon gyötrelmes, csak erős férfiaknak való.  – Elvezetsz oda? – kérdezte Tarzan.  – Igen, de mire megyünk ketten egy hajónyi ashairi harcossal szemben? – hangzott Thetan válasza. Tarzan erre csak az ég felé emelte az arcát és valami furcsa kiáltást hallatott, majd d'Arnothoz fordult. – Te is velünk jössz.  – Én is – csatlakozott Lavac. – Minden erős karra szükség lehet.  – Maga maradjon itt – mondta Tarzan. – Valakinek védenie kell a tábort is. Lavac zsörtölődött ugyan, de tudta, hogy Tarzan nem tűri az ellentmondást, úgyhogy csak  vágott egy fintort d'Arnot felé, és nézte, hogy vész bele a három férfi alakja az éjszakába. Miközben Thetan az ismerős úton vezette a többieket, gondolatai vissza-visszatértek ahhoz a furcsa, fehér bőrű idegenhez, aki oly hirtelen pottyant bele az életébe. Tarzan ereje és merészsége nagyon tetszett a thobosinak, közben azonban kicsit furcsálkodott is. Mi volt  például az a különös kiáltás, mielőtt elhagyták volna a tábort? Azt vajon miért csinálta? Még mindig ezen rágódott, amikor felfigyelt arra, hogy a hátuk mögül mormogó, nyögdécselő hangok hallatszanak. Valaki követi őket. Hátrapillantva Tarzan és d'Arnot mögött hatalmas, sötét árnyakat vett észre.  – Valaki van mögöttetek – figyelmeztette őket.  – Igen – válaszolt Tarzan. – A majmaim is jönnek. Mielőtt elhagytuk volna a tábort, idehívtam őket.  – A majmaid?! – visszhangozta Thetan.  – Persze. Nagy segítségünkre lehetnek a harcban és olyan helyekre is eljutnak, ahová még nagyon erős férfiak sem. Meg fogják lepni az ashairieket.  – Hát persze – értett egyet Thetan, akit már most sikerült meglepni. Rajongása egyre nőtt, no nem a majmok, hanem az őket irányító férfi iránt. Az út egyre meredekebb lett, ahogy beértek a hegyek közé. Valahol erre volt az a kőomlás, ahol az ashairiek letáborozhattak, ha egyáltalán megálltak.  – Milyen messze van? – kérdezte Tarzan.  – Hajnaltájban ott leszünk – mondta Thetan. – Ha itt táboroznak, fontos, hogy meglepjük  őket. Valószínűleg el sem tudják képzelni, hogy valaki itt támadjon rájuk, úgyhogy lehet, hogy őrt sem állítottak.  – Szegény Helen,- sóhajtotta d'Arnot. – Mi történik vele akkor, ha nem álltak meg, hanem egyenesen továbbmentek Ashairbe?  – Akkor soha nem látja viszont – mondta Thetan. – Az én népem nemzedékek óta próbálja legyőzni Ashairt és megszerezni a templomból a Gyémántok Atyját, de eddig még nem sikerült. Hogy is remélhetik, hogy maguknak sikerülni fog az, ami nekünk sosem?  – Helennek itt kell lennie – imádkozott d'Arnot. – Itt kell majd lennie.  – Van rá esély – hagyta rá Thetan. – Van rá egy egész halvány esély. Wolff komolyan meg volt ijedve. A különös jelenések, a támadás és az ashairiek  erőfölénye mind arról győzték meg, hogy kalandja mennyire hiábavaló és milyen veszélyes. Életvágya diadalmaskodott a kapzsiságán és még a Gyémántok Atyjáról is hajlandó volt megfeledkezni, csak megmenekülhessen a haláltól. Abban ugyanis biztos volt, hogy ez a sors vár a kis csapatra, ha be akar jutni a Tiltott Városba.

Amikor a táborban már mindenki aludt, felébresztette Mbulit. – Te meg az embereid itt akarjátok megvárni, hogy mindannyiunkat lemészároljanak vagy eladjanak rabszolgának? –  kérdezte.  – Az embereim nagyon félnek, de hát mit tehetünk? – válaszolta a főnök. – Félünk itt maradni, de félünk megszökni a nagy Bwana Tarzantól is.  – A majomfajzatot ugyan nem látjuk már viszont – biztosította Wolff a bennszülöttet. – Őt is, meg a békaevőt is megölik az ashairiek, de aztán ide fognak jönni, hogy velünk is végezzenek vagy elvigyenek rabszolgának. Szeretnéd az életed hátralevő részét gályapadhoz láncolva tölteni?  – Jaj, nagyon nem, bwana – válaszolta Mbuli.  – Akkor meg figyelj rám. A lány veszélyben van, meg kell mentenem. Úgyhogy én most azt parancsolom neked meg az embereidnek, hogy vigyetek minket vissza Bongába. Szerinted hányan jönnének velünk közülük?  – Az összes, bwana.  – Remek. Akkor most iparkodj. Pakoljatok össze, de ne csapjatok nagy zajt. Ha minden megvan, pár emberrel menjetek el a lányért. Ügyeljetek, hogy ő se csapjon semmi zajt. *** Az álmatlanul töltött, rossz előérzetekkel teli éjszaka után Helen arra riadt, hogy valami halk zajt hall a táborhelyük mögött elnyúló erdő felől. Hajnalodott, a sápadt fény már  enyhített valamit a kőomlás fölött uralkodó sötétségen, így láthatta meg a meglepett lány a hatalmas majmok és az emberek tábor felé lopakodó alakját. Először megijedt a közelítő új veszedelemtől, de amikor felismerte Tarzant és a szorosan mellette haladó d'Arnot-t, a már halott remény újra feltámadt benne, olyannyira, hogy alig tudta megkönnyebbült sikolyát elfojtani. Már biztos volt abban, hogy közel a szabadulás, amikor az egyik ashairi felébredt és ő is felfigyelt a veszélyre. Egy kiáltással felébresztette a többieket, aztán talpra ugrott, és mivel megsejtette a közelgő csapat szándékát, rögtön megragadta a lányt és kezdte a gálya felé hurcolni. D'Arnot bátorítólag odakiáltott Helennek és rögvest üldözőbe vette őket, miközben Tarzan és Thetan két másik harcossal, a majmok pedig az összes többivel voltak elfoglalva. A lányt vonszoló harcos már majdnem elérte a gályát. Odakiáltott a rabszolgáknak, hogy készüljenek  az indulásra, de d'Arnot olyan közel volt hozzá, hogy kénytelen volt megállni és felvenni vele a harcot. A kapitány lövésre emelte a pisztolyát, épp akkor, amikor a harcos már elhajítani készült a lándzsáját. Egy másik katona valahogy megmenekült a majmoktól és társa segítségére sietett. D'Arnot nem lőhetett, mert félt, hogy Helent találja el, azt viszont nem tudta, hogy milyen veszély fenyegeti hátulról. Elmondani hosszadalmas lenne, a valóságban azonban csak pillanatokba telt, hogy Helen, látva d'Arnot szorult helyzetét, oldalt ugrott, így a kapitány lelőhette fogvatartóját. Tarzan, Thetan és a majmok végeztek a többi ashairivel, annak az egynek a kivételével, aki d'Arnot felé lopakodott. A majomember észrevette ugyan, de túl messze volt ahhoz, hogy odaéljen, mielőtt a harcos a barátjába döfi a lándzsát. Helen is felfigyelt a veszélyre és felkiáltott. D'Arnot megfordult és lőni akart, de pisztolya csütörtököt mondott. Tarzan elhajította lándzsáját. Célpontja olyan messze volt, hogy nem érhette el, de a dzsungel ura összeszedte minden erejét, így a lándzsa épp akkor döfte át az ashairit, amikor az már ráugrott volna a kapitányra. Amikor a harcos holtan esett össze d'Arnot lábainál, Helent váratlan gyöngeség fogta el. Össze is esett volna, ha a férfi nem kapja el.  – Hűha! – kiáltott fel Thetan. – Ez nem volt semmiség! Micsoda dobás! Ilyet még az életben nem láttam!  – No de egész életében olyan embert sem látott, mint Tarzan – biztatta d'Arnot.

A majomember elment mellettük és fellépett a gályára A rabszolgák meg voltak zavarodva, nem tudták, hogy mitévők legyenek, legyenek, hát még akkor, amikor Tarzan a majmokat is felhívta a hajóra.  – Nem bántanak – nyugtatgatta őket Tarzan, majd amikor már a többiek is beszálltak, megparancsolta, hogy evezzenek lefelé a folyón egészen a táborhelyig. D'Arnot a hajó hátsó részében ült, karjait Helen köré fonta, akit mintha egyáltalán nem zavart volna ez a bizalmas helyzet. Sőt, kimondottan elégedettnek tűnt.  – Már azt hittem, hogy elvesztettelek, édesem – súgta a fülébe a férfi. A lány nem válaszolt, csak még közelebb bújt, ami d'Arnot szerint annyit biztosan jelentett, hogy elfogadja a szerelmét, még ha ezzel nem vallja is be a magáét. Egyelőre ennyivel is nagyon meg volt elégedve. Gregory, Lavac és Ogabi a folyónál álldogáltak, amikor a kanyarulatnál feltűnt a gálya.  – Az ashairiek visszajönnek! – kiáltotta Gregory. – Gyerünk, bújjunk el gyorsan az erdőben! Semmi esélyünk nincs velük szemben.  – Várjon! – szólalt meg Lavac. – Ez a hajó tele van majmokkal.  – Nahát! Tényleg! – álmélkodott álmélkodott Gregory.  – Ott lenni Bwana Tarzan is – ujjongott Ogabi. Pár perccel később a gálya kikötött, a majmok kiszálltak és végre Gregory is megölelhette a lányát. – Hála istennek, hogy megtalálták – mondta Tarzannak –, de sajnos vannak rossz híreim is.  – Ezúttal micsoda? – kérdezte d'Arnot.  – Magra és Wolff a múlt éjjel eltűntek, magukkal vitték az embereket és a felszerelést is.  – Nem hiszem, hogy Magra ilyesmit tett volna – vélekedett Helen.  – Ne felejtsd el, hogy Thome szövetségese volt – szólt Gregory fejcsóválva.  – Most már mindegy. Elment – mondta Lavac.  – És most mihez kezdünk? – kérdezte Gregory. – Úgy látom, itt véget ér az ösvény.  – Útban ide kikérdeztem kikérdeztem pár rabszolgát. rabszolgát. Azt mesélték, hogy a Gyémántok Atyjának a templomában templomában fogságban tartanak egy fehér embert. Lehet, hogy a maga fiáról van szó. Beszéltem Thetannal is, szerinte elég valószínű, hogy Thobos királya szívesen fogadna  bennünket, sőt, ha valami esély mutatkozik rá, biztosan segítene kiszabadítani a fiát. Az adott körülmények között talán az lenne a legjobb, ha Thobosba mennénk. Van egy gályánk, és ha sötétedés után indulunk el, talán sikerül észrevétlenül elhajóznunk Ashair mellett.  – Tetszik az ötlet, de igazán nem várhatom el, hogy mindannyian kockára tegyék az életüket életüket a kedvemért – mondta Gregory. – Ha tudtam volna, hogy mi vár ránk, valóságos kis hadsereggel indulok el.  – Én magával megyek – jelentkezett d'Arnot.  – Én is – mondta Lavac.  – Én megyek, hová Bwana Tarzan megy – nyilatkozta Ogabi.  – Ezek szerint mindannyian megyünk – foglalta össze az elhangzottakat Tarzan. *** A kimerült harcos valósággal odazuhant Atka királynő elé.  – Éjszakára a kőomlásnál táboroztunk le, az alagút bejáratánál – jelentette. – Volt velünk  egy lány is, akit az idegenek táborában ejtettünk foglyul. Hajnalban ránk támadt három ember  és egy csordányi majom. Az egyik férfi thobosi volt, a vezetőjük pedig egy majdnem meztelen fehér harcos. Engem már a legelején leütöttek, úgyhogy nem tudom, mi történhetett, amíg eszméletlenül feküdtem. Amikor magamhoz tértem, mindenütt hullák hevertek  körülöttem. A gálya eltűnt. Biztos azt hitték, hogy én is meghaltam.  – Merre indultak? – kérdezte Atka.

 – Nem tudom – válaszolta a harcos. – Lehet, hogy visszacsorogtak a táborhelyükhöz.  – Szereljetek fel hat gályát és hozzátok ide azokat az embereket, élve vagy halva –   parancsolt rá az egyik közelben álldogáló nemesre a királynő. – Majd megtudják, hogy milyen Brulor haragja!

16.

Wolff az egész éjszakát talpon töltötte, és kedélyén az sem javított, hogy a vonakodó Magrát valósággal vonszolnia kellett. Megálltak, hogy rövid pihenőt tartsanak. A teherhordók  ledobták csomagjaikat, és maguk is a földre huppantak. Wolff letörölte homlokáról a verejtéket, verejtéket, majd dühösen a lányra meredt.  – Akár abba is hagyhatnád a kapálózást – mondta. – Mindkettőnknek könnyebb dolga lenne. Az enyém vagy és nem foglak elengedni. Jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz.  – Csak az idődet vesztegeted – válaszolta Magra. – Tudod jól, hogy erőszakkal nem lehet…  – Dehogyisnem – szakította félbe Wolff. – Gyere csak közelebb! – Ezzel megragadta és magához húzta a nőt. Magra a jobb kezével megpróbálta ellökni magától, a másikkal azonban a férfi övén lógó  pisztolyhoz kapott.  – Állj. vagy istenemre mondom, lelőlek! Wolff csak hahotázott és nem engedte el. Ezzel a csúnya vigyorgással az arcán halt meg, mert Magra kirántotta kirántotta a pisztolyt pisztolyt az övtáskából és mellbelőtte. Amint Wolff a földre zuhant, Mbuli és az emberei felpattantak. A fehér nő most már egyedül volt, kiszolgáltatva kényüknek-kedvüknek, és Mbuli jól tudta, hol kaphatná érte a legjobb árat. S tudta, hogy a halott férfi zsebében 2000 font lapul. Magra megpördült és farkasszemet nézett Mbulival.  – Szedjétek össze a csomagokat, indulunk vissza a táborba. – Mbuli habozott, majd megindult a nő felé. Nem úgy nézett ki, mintha félne. – Tedd azt, amit mondtam, Mbuli, vagy te is úgy jársz, mint Wolff – reccsent rá Magra.  – Fáradtak vagyunk, hadd pihenjünk kicsit – próbált időt nyerni Mbuli.  – Majd a táborban pihenhettek. pihenhettek. Indulás! Magra a bennszülöttek mögött haladva valósággal hajtotta őket. Zúgolódtak ugyan, de engedelmeskedtek neki, hiszen látták, hogyan ölte meg Wolffot. Mbulit közvetlenül maga előtt terelte, nehogy az egy pillanatra is megfeledkezzen a hátának szegezett pisztolyról. Ha tudta volna, hogy táborbeli társai indulásra készülnek, valószínűleg valószínűleg még gyorsabb iramot diktál, de hát ezt nem tudta. *** Miközben a többiek a terveket beszélték meg, Lavac rosszkedvűen ácsorgott tőlük picit távolabb, és a kéz a kézben sétáló Helent és d'Arnot-t figyelte. Amikor mindenki a sátrába vonult, hogy összeszedje azt a kevés holmit, amit a teherhordók hátrahagytak, úgy érezte, eljött az ideje, hogy beszéljen d'Arnot-val.  – Úgy tűnik, nagyon összemelegedtek Madmoiselle Helennel – kezdett bele –, és ennek  még a gondolatát is gyűlölöm. Gondolom, maga azért tetszik jobban neki, mert kapitány, és mert gazdagabb, mint én.

D'Arnot-t általában általában nem volt könnyű kihozni a sodrából, de most először elvörösödött, aztán elsápadt, majd kiabálni kezdett.  – Én meg ezt gyűlölöm, maga disznó! – Ezzel pofon vágta Lavacot.  – Hogy merészeli! – hörögte Lavac, és előrántotta a pisztolyát. Szerencsére Tarzan épp mellettük haladt el. Odaugrott a két férfi közé, és megragadta a hadnagy fegyvert tartó kezét.  – Na, erről szó sem lehet – csattant fel a hangja. – Épp elég bajunk van, már csak az hiányzik, hogy egymást is marni kezdjük. Szellőztesse ki a fejét és térjen észre. Addig magamnál tartom a pisztolyát. Most pedig, beszállás. Indulunk Thobosba.  – Semmi szükségünk ilyen jelenetekre – avatkozott bele Gregory is. – Ha Lavac hadnagy így érez, akkor talán jobb lenne, ha itt várna meg minket.  – Mit szól hozzá, Lavac? – kérdezte Tarzan.  – Nem fordul elő még egyszer – fogadkozott a férfi. – Elvesztettem a fejemet. Szeretném, ha d'Arnot kapitány elfogadná a bocsánatkérésemet.  – Természetesen – mondta d'Arnot. – Engem is nagyon bánt a dolog és fájlalom, fájlalom, hogy megütöttem. A két férfi futólag kezet fogott, majd hűvösen váltak el. Nyilvánvaló volt, hogy mostantól végképp nem fogják szívelni egymást.  – És mi lesz a majmokkal? – tudakolta Gregory, érezhetően inkább azért, hogy megtörje a csendet.  – Azt mondtam nekik, hogy maradjanak itt körülbelül egy hónapon át és vadászgassanak. Ha nem felejtik el, itt is maradnak. Kivéve persze, ha nem találnak zsákmányt. Tarzan már épp felszállt volna a gályára, amikor érzékeny füle az erdő felől jövő hangokra lett figyelmes.  – Valaki jön. Várjunk egy kicsit és nézzük meg, hogy ki az. Azért készüljenek az indulásra, mert akár ellenség is lehet. Ekkor az erdő fái között feltűnt Mbuli.  – De hát ezek a mi embereink! – kiáltott fel Helen.  – Igen – bólintott bólintott rá a majomember –, és ott jön mögöttük Magra is. Magának volt igaza.  – Biztos voltam abban, hogy nem hagyna el minket csak úgy – nyugtázta Helen. – Nagyon érdekelne viszont, hogy hol van Wolff.  – Magra egy pisztolyt tart Mbuli hátához hátához – jelentette jelentette ki d'Arnot. – Micsoda nő! Magra leterelte a teherhordókat a folyópartra, ahol gyorsan elmesélte, hogyan vette rá Wolff Mbulit és az embereit a szökésre, és azt is elmondta, hogyan halt meg a férfi.  – Ezt találtam nála – fejezte be a történetet. – Az a 2000 font, amit Mr. Gregorytól és Thome-tól csalt ki, meg a térkép, amit Helen szobájából lopott el.  – Legalább megszabadultunk tőle – sóhajtott fel Gregory. Tarzan megparancsolta a bennszülötteknek, hogy rakják a gályára a felszerelést, majd amikor végeztek, elbocsátotta őket.  – Megvárhattok minket itt is, de haza is mehettek – mondta nekik. – így is, úgy is megkapjátok a magatokét azért, amit műveltetek. A rabszolgák szinte belegörnyedtek, úgy eveztek az áramlattal szemben. A társaság tagjai megpróbálták kipihenni az eltelt órák feszültségét. Lavac a hajó elejébe ment, és előremeredt, hogy ne lássa az egymás mellett üldögélő Helent és d'Arnot-t. Magra Tarzan mellé húzódott. Mindenki csöndben volt, hálásak voltak a békéért, a folyó megnyugtató hangjáért. Legalább egy ideig biztonságban lehetnek, hiszen éjjel fognak elhajózni Ashair mellett. Az persze még kérdéses volt, hogy Thobos- ban milyen fogadtatásban részesülnek. Még Thetan sem ígérhetett többet, mint azt, hogy majd közbenjár a nagybátyjánál az érdekükben. Úgy vélte, hogy Herat király csak nem lesz barátságtalan az ashairiek ellenségeivel szemben, főleg, ha van köztük valaki, aki megmentette az unokaöccse életét is.

Magra felsóhajtott és Tarzanhoz fordult. – Maga mindig olyan rendesen viselkedett velem. Még akkor is, amikor tudta hogy Thome szövetségese vagyok. Szeretném, ha tudná, hogy soha nem fogom elárulni magát. Tarzan nem válaszolt. Figyelmét egészen más kötötte le: a gálya túl sok terhet vitt, a hullámok át-átcsaptak a hajó peremén.  – A rakományunk egy részét partra kell tennünk annál a kőomlásnál, ahol ráakadtunk  Helenre – mondta –, különben elsüllyedünk, ha csak egy kicsit is megtáncoltat minket a folyó.  – Nézzék! – kiáltott fel Lavac. – Egy gálya!  – Ashairiek! – ordította Thetan. – És nem is egy!  – Hat hajó – pontosított Lavac.  – Szent egek – sopánkodott Gregory. – Talán vissza kellene fordulnunk.  – Nagyon hamar utolérnének bennünket – mondta Thetan. – Ezt jól megcsináltuk.  – Hát akkor nincs más hátra, mint szembeszállni velük – somolygott Tarzan.  – Ugye semmi esélyünk nincs? – kérdezte Magra.  – Hát… nem úgy néz ki – válaszolt d'Arnot.  – Ha létezik olyan dolog, hogy balszerencse, akkor nekünk sokszoros adag jutott belőle –  szomorkodott Helen. A folyó szűk torkolatának vidéke csak úgy visszhangzott az ashairiek harci kiáltásaitól, amikor gályáik rárontottak áldozataik hajójára. Gregoryék ágyútűzzel és nyílzáporral üdvözölték őket, de körülöttük is csak úgy kopogtak a rövid ashairi lándzsák. Amikor a férfiak talpraugrottak, hogy a rabszolgák feje fölött célba vegyék az ellenséget, a hajó rendszerint veszélyesen megbillent és a lövés nem talált. Az egyik evezős lándzsaütötte sebbel zuhant a padlóra, közben kiverte egy másik társa kezéből az evezőt. A következő pillanatban a hajó keresztbe fordult a vizén, és az élen haladó ashairi gálya orra belefúródott. A fapalánkok megreccsentek, a bárka megingott, forogni kezdett, majd lassan süllyedni is, ahogy a perem fölött egyre több víz áradt belé. Utasai a folyóban kapálóztak, a leláncolt rabszolgák üvöltöttek. Megérkeztek a hátramaradó gályák, hogy felszedjék a túlélőket. Helent és d'Arnot-t egy olyan hajóra húzták fel, amely azonnal indult is Ashairbe. A többieket még egy darabig vitte a víz, Tarzan Magra mellett úszott, hogy segíteni tudjon neki és bátorítsa, de Gregory, Lavac és Ogabi sem volt messze. Már kezdett leszállni az éjszaka, amikor őket is utolérte egy másik gálya. A fedélzeten körülpillantva látták, hogy Thetan már  ott van, Helen és d'Arnot viszont nem. Az ő hajójuk ekkorra már messze járt.  – Ki látta Helent? – kérdezősködött izgatottan Gregory, de nem kapott választ. – Már azt kívánom, hogy bárcsak nyelte volna el a víz – folytatta. – Édes istenem, miért is fogtam bele ebbe az egészbe?  – Mindannyian jobban jártunk volna, ha megfulladunk – borongott Thetan. – Minden remény szertefoszlik. ha az ember az ashairiek kezébe kerül.  – Egyelőre még semmi rémes nem történt, leszámítva, hogy kicsit vizesek lettünk –  készített mérleget Tarzan. – Majd akkor hagyjunk fel a reménykedéssel, ha tényleg történik  valami rossz.  – De hát gondoljon arra, hogy mi vár ránk! – kiáltott fel Lavac.  – Nem tudom, mi vár ránk, de maga sem – torkollta le a majomember. – Úgyhogy egyaránt számíthatunk a legrosszabbra és a legjobbra is.  – Nagyszerű filozófia, csak éppen majd beleszakadok, annyira kell igyekeznem, hogy elhiggyem – mondta Gregory.  – Szerintem nagyon is jó – jelentette ki Magra. Az elől haladó gályán Helen és d'Arnot összébbsimultak, de így is dideregtek.  – Szeretném tudni, hogy mi lett a többiekkel – mondta a lány.  – Nem tudom, édesem, de hála istennek, mi legalább együtt vagyunk – válaszolta d'Arnot.

 – Igen – suttogta Helen. – Gondolom, ez itt a vége az egésznek. De legalább együtt halunk  meg.  – Tarts ki, szívem. Ne add fel a reményt, egyelőre nem bántottak minket.  – Szegény apa. Gondolod, hogy ő meg a többiek megfulladtak?  – Lehet, hogy őket is felszedte egy hajó – bátorította a férfi.  – Mintha bizony az jó lenne – folytatta a gondolatot a lány. – Nem csoda, hogy szegény Brian nem tudott visszatérni Ashairből. Ez meg mi volt? Az éjszaka csendjét különös kiáltás zavarta meg, ami furcsa visszhangot vert a szűk  átjáróban. 17.

Atan Thome és Lal Taask Atka királynő palotájának egyik tóra néző teraszán pihent. Vendégként kezelték ugyan őket, de azért pontosan lehetett tudni, hogy foglyok inkább. Lal Taask bármit megadott volna azért, hogy elhagyhassa az országot, Atan Thome viszont még mindig a Gyémántok Atyjáról álmodozott, amit jókora focilabda nagyságúnak képzelt el. Azzal töltötte ideje jó részét, hogy megpróbálta átváltani a drágakő értékét fontra, aztán  jachtokat, kastélyokat és birtokokat vásárolt gondolatban a pénzen. Képzeletben őrületes vacsorákat adott Párizsban, a világ legszebb női hízelegték körül, akiket mesés prémekkel és ékszerekkel halmozott el. A valóságban azonban Ashair falai és a Tuen-Baka komor vonulata tartotta fogságában. Miközben a teraszon üldögéltek, megérkezett a nemes Akamen is.  – Mostanra már minden bizonnyal elfogták az ellenségeiket – mondta.  – Milyen sors vár rájuk? – kérdezte Lal Taask. Leginkább azt próbálta megtudni, hogy mi az, ami előbb- utóbb velük is megtörténhet.  – Megismerik Brulor haragját – válaszolta Akamen.  – És kicsoda Brulor? – tudakolta Thome.  – Brulor a mi istenünk, a Gyémántok Atyja – magyarázta a nemes. – A Horus tó fenekén emelt templomát papjai és a szent tó vize őrzik.  – Én azt hittem, hogy a Gyémántok Atyja valóban egy drágakő! – kiáltott fel Atan Thome, aki teljesen elképedt attól, hogy a név valódi embert is takarhat.  – Mit tudnak a Gyémántok Atyjáról? – kérdezte Akamen.  – Semmit, épp csak hallottam emlegetni a nevet – sietett a válasszal Thome.  – Hááát, erről tulajdonképpen nem lenne szabad idegenekkel beszélnem, de nem bánom…  – kezdett bele Akamen. – A név egyaránt jelenti Brulort és azt a drágakövet, ami a templom oltára előtt fekszik egy ládikóban. Atan Thome megkönnyebbülten sóhajtott fel. Szóval a Gyémántok Atyja mégiscsak  létezik. Ekkor furcsa hang ütötte meg a fülüket. Távolról jött, a külvilágba vezető az alagút felől, amin át a tenger felé áramlott a Horus vize.  – Ez meg mi lehet? – tűnődött Akamen. – Valahogy olyan emberi sikoltásnak tűnt.  – Vannak a környéken majmok? – tudakolta Thome.  – Nem. Miért?  – Mert egy kicsit olyan volt, mint a majmok kiáltása – válaszolta Atan Thome. *** A gálya a foglyokkal Ashair alagútja felé úszott.  – Odabent sötét lesz – szólalt meg Tarzan angolul. – Mindenki nézzen ki magának pár  harcost, és ha azt kiáltom, hogy „kreegah”, dobják őket a vízbe. Sikerülni fog, ha elég gyorsak 

vagyunk és meglepjük őket. Annyival kell elbánnunk, amennyivel csak lehet, mert Thetanra és Ogabira a harc elején nem számíthatunk. Ashairben értik a szuahéli nyelvet, úgyhogy most nem mondhatom el nekik is a tervet, majd csak akkor, ha már megadtam a jelet maguknak.  – És aztán mihez kezdünk? – kérdezte Lavac.  – Elfoglaljuk a hajót – válaszolta magától értetődően Gregory.  – Valószínűleg mind meghalunk, de mindegy – törődött bele Lavac. Közeledtek az alagúthoz. A hajó orrában álló harcos fáklyát gyújtott, hogy a kormányos végezhesse a dolgát. Tarzan ennek ugyan nem örült, de a tervét nem változtatta meg. Talán egy kicsit nehezebben megy majd minden, de attól még jó esély van arra, hogy sikerül. Villámgyors mozdulattal talpra ugrott, és mire a kiáltása végigvisszhangzott az alagúton, egy harcost már a vízbe is hajított.  – Kreegah! A vízbe velük! – kiáltotta, és Thetan meg Ogabi pillanatok alatt átlátták, hogy miről van szó. A gálya fedélzetén eluralkodott a káosz. Az öt mindenre elszánt férfi az ashairiekra vetette magát, hogy kilökdösse őket a hajóból. A harcosokat annyira váratlanul érte a támadás, hogy eleinte könnyűszerrel el lehetett boldogulni velük, később azonban, amikor felocsúdtak az első megrázkódtatásból, vadul védekezni kezdtek. Tarzan merész tervének sikere kicsit kétesebbé vált. Magra, aki a hajó derekában ült, a kavarodás középpontjába került. Két gályarab közé bújt el, onnan nézte hatalmasra tágult, érdeklődő szemmel a vad jelenetet. Az alvilági sötétségben csak a fáklya imbolygó fénye világított, hatalmas árnyékok táncoltak a fedélzeten, mintha az elkárhozott lelkek indultak volna támadásra a pokol kapujában. Azonban még az egyforma árnyak közül is kitűnt termetével, ügyességével és tartásával a dzsungel urának fenséges alakja. Magra azt is jól látta, hogy a merész terv kudarcba fog fulladni, de nem tehetett ellene semmit. Ekkor hallotta meg Thetan kiáltását.  – Segítsetek nekünk, rabszolgák, és visszanyeritek a szabadságotokat! A leláncolt gályarabok szinte egyszerre pattantak fel, és öklükkel, evezőikkel csépelni kezdték korábbi uraikat. Újabb üvöltöző, átkozódó harcosok zuhantak a tó fekete vizébe. Egy ashairi hátulról készült nekiugrani Tarzannak a kardjával, de Magra elkapta a bokáját, elbuktatta. A harcos két rabszolga közé esett, akik azon nyomban kihajították a gályából. Az alagút visszhangzott az ordításoktól és sikolyoktól. Helen közelebb húzódott d'Arnothoz.  – Szembeszálltak velük.  – Igen – erősítette meg a francia. – Tarzan kiáltott először, úgyhogy egészen biztosan harcolnak.  – Most legalább azt tudjuk, hogy nem mind fulladtak meg – mondta a lány. – Talán apa is életben van. Vajon mennyi esélyük van az ashairiekkel szemben?  – Mindig van esély azon az oldalon, ahol Tarzan harcol – nyugtatta meg d'Arnot. – Jobban örülnék, ha azon a gályán lennél, ahol ő van.  – De te is, mert különben én sem szeretnék ott lenni – mondta a lány.  – A sors iróniája hogy ilyen körülmények között kellett találkoznunk és egymásba szeretnünk. – Még közelebb húzta magához a kapitány. – Nekem ugyan így is megérte, de ami téged illet… néha azt kívánom, bárcsak sose jöttél volna Afrikába.  – Hát így beszél egy gáláns francia? – csipkelődött a lány.  – Tudod, mire gondolok.  – Persze, de azért te is örülsz annak, hogy idejöttem és én is, függetlenül attól, hogy mi történik. A hátul haladó gályán megszabadultak az utolsó ellenségtől is. A kis csapat felmérte veszteségeit.  – Hol van Ogabi? – kérdezte Tarzan.

 – Szegényemet egy ashairi magával rántotta a vízbe – mondta Magra.  – Bosszút álltunk érte – szólalt meg Lavac is.  – Csak Helen és d'Arnot hiányzik – fejezte be a leltárt Gregory. – Ha nem fulladtak meg, akkor az egyik elöl haladó gályán lehetnek. Nem tudnánk megmenteni őket?  – Öt gálya van előttünk, mi pedig csak négyen vagyunk – válaszolta Thetan. – Semmi esélyünk nem lenne az ashairi harcosokkal szemben. Csak abban reménykedhetünk, hogy királyom segítségével még megmenthetjük őket, de azt is elmondtam, hogy a thobosiaknak  még sosem sikerült bejutni Ashairbe. És még az sem biztos, hogy mi megúsztuk, mert lehet, hogy az elöl haladó gályák lesben állnak és várják, hogy lecsaphassanak ránk. Végre kijutottak az alagútból. A hatalmas tó visszatükrözte a csillagokat, de jól látszott az öt gálya fáklyáinak lángja és balkéz felől Ashair fényei is. Az ashairiek nem állítottak csapdát, a Thobos felé vezető út szabad volt. Már felkelt a nap, amikor befutottak Thobos kikötőjébe. Egy csapat harcos fogadta őket.  Nem tűntek túl barátságosnak, pedig jól láthatták Thetant a fedélzeten.  – Elég mogorvának néznek ki – jegyezte meg Magra. – Lehet, hogy csöbörből vödörbe kerültünk?  – Kik vagytok? – kérdezte az egyik harcos.  – Thetan vagyok, Herat király unokaöccse – sietett válaszolni Thetan.  – Téged megismertünk, megismertünk, a többiek azonban idegenek.  – Ők jó barátok – magyarázta Thetan.  – Idegenek. Idegenek pedig csak fogolyként léphetnek be Thobos kapuján –  csökönyösködött a harcos. – Dobják a fedélzetre a fegyvereiket, ha nem akarnak harcot. Miután ez megtörtént, a kis csapat kiszállhatott, de a szárazföldön azonnal körülvették őket a marcona thobosi harcosok.  – Te is pontosan tudod, Thetan, hogy a törvény szerint tilos idegeneket hozni Thobosba –  mondta a parancsnok. – Téged is le kell tartóztassalak, hogy a többiekkel együtt Herat király elé kísérhesselek, akár az unokaöccse vagy, akár nem. 18.

Helent és d'Arnot-t eleinte Ashair egyik cellájában tartották fogva, de hamarosan értük   jöttek, hogy a királynő elé vigyék őket. Belépve a trónterembe Helen képtelen volt elfojtani meglepett sikolyát.  – De hisz ez Thome és Taask! – súgta a kapitánynak – ott, az emelvény mellett.  – Szóval ez itt maga Atan Thome. – D'Arnot füstölgött. – Nagyon szeretném a kezeim közé kapni. Nem úgy néz ki, mintha foglyok lennének. Ez meg vajon mit jelenthet?  – Csönd! – szólt rájuk az egyik őr. Miközben az emelvény felé vezették a foglyokat, Atka alaposan szemügyre vette őket.  – Miért jöttetek a Tiltott Városba? – követelt magyarázatot.  – A bátyámat, Brian Gregoryt keressük – válaszolta válaszolta Helen.  – Hazudsz! – csattant fel Atka. – Azért jöttetek, hogy ellopjátok a Gyémántok Atyját.  – A lány ártatlan, ó, királynő – szólt közbe Thome. – Nem ő, hanem ez a férfi és a barátai akarják elvinni a Gyémántok Atyját. Felelősséget vállalok a lányért, ha a gondjaimra bízod.  – A lány igazat mond – kiabált közbe d'Arnot. – Tényleg csak a bátyja miatt jött ide. Ez az ember viszont hazudik, mert nem mi, hanem ő akarja ellopni a Gyémántok Atyját. Mi másért lenne itt? Neki senkijét nem tartják fogva Ashairben, úgyhogy miért tette volna meg ezt a veszélyes és költséges utat idáig?

 – Mindannyian hazudtok – zárta le a vitát Atka. – A lányt vigyétek a papokhoz, hogy szolgálja őket. A férfiakat börtönözzétek be. Mielőtt bárki megakadályozhatta volna, d'Arnot kitépte magát az őrök keze közül és Atan Thome torkának ugrott. Ujjai erősen markolták a férfi nyakát.  – Még ha ez az utolsó dolog is az életemben, amit megteszek! – ordította, de az őrök  közbeléptek, így szándékát nem tudta valóra váltani.  – A ketrecbe vele! – adta ki a parancsot Atka. – Az élete hátralevő hátralevő részét töltse azzal, hogy a Gyémántok Atyját bámulja, amit meg akart gyalázni!  – Isten áldjon, Helen – szólt vissza a kapitány, miközben az őrök kihurcolták a trónteremből.  – Isten áldjon, Paul. – A lány ennél többet nem mondott, de szeme megtelt könnyekkel, ahogy a szeretett férfi után nézett. Úgy hitte, hogy utoljára látja. Amikor az őrök megragadták Atan Thome-ot és Lal Taaskot is, Akamen a királynőhöz lépett, és súgott valamit a fülébe. Atka bólintott és megparancsolta a harcosoknak, hogy engedjék el a két férfit.  – Ezeket Akamen gondjaira bízom – mondta. – Felelősséget vállalt értük. Vigyétek a lányt az asszonyokhoz, hogy megtisztuljon, mielőtt a papokhoz kerül. D'Arnot-t két harcos végigvezette egy hosszú folyosón, amelynek a végében rabszolgák  által működtetett kezdetleges lift állt. Beszálltak és elkezdtek leereszkedni a sötét liftaknában.  – Remélem, alaposan megnézted magadnak a világot, mielőtt idekerültél volna, mert soha többé nem látod viszont – mondta az egyik harcos.  – Miért? Hová visznek? – kérdezte d'Arnot.  – Brulor templomába, ami a Szent Horus tó fenekén fekszik – válaszolta a harcos. – Életed hátralévő részét, legyen az hosszú vagy rövid, itt fogod tölteni. Pár hét múlva azért fogsz imádkozni, hogy inkább rövid legyen. D'Arnot nem volt képes megbecsülni, hogy milyen hosszú volt a liftakna, amelyben végzete felé ereszkedtek alá. Lehetett hatvan méter, de akár annál is több. Abban mindenesetre biztos volt, hogy innen nem lesz menekvés. Amikor leértek, a két harcos átadta őt két papnak, akik végigkísérték a tó alatt futó hosszú folyosón, ami téglalap alakú terembe torkollott. Ennek a végében, egy díszes trónuson egy öregember ült. Papok és szolgálólányok  vették körül, előtte, az oltáron nagy, míves ládikó feküdt. A terem mindkét oldalánál ketrecek sorakoztak, olyanok, amilyenekben az oroszlánokat tartják az állatkertben. Oroszlánoknak nyoma sem volt, helyettük soványra aszott, hosszúra nőtt hajú és szakállú férfiak voltak bennük. A papok a trónus elé vezették d'Arnot-t.  – Ez az ember meg akarta gyalázni a Gyémántok Atyját, amit Atka királynő Brulornak  ajánlott fel – jelentette egyikük.  – Már így is túl sok foglyot kell etetnünk – zsémbelt az öregember. – Zytheb, dugd be egy ketrecbe. Egy magas pap lépett elő, akinek az övén nagy kulcscsomó lógott. Az egyik ketrechez vezette és betessékelte a kapitányt. D'Arnot-n végigfutott a hideg, amikor az ajtó fémes döndüléssel becsapódott a háta mögött. Mintha a saját sírjába lépett volna be. A szomszédos ketrecben ülő, kiéhezett külsejű, szakállas férfi kíváncsian méregette a  jövevényt.  – Szerencsétlen! – szólította meg. – Maga is a Gyémántok Atyja miatt jött?  – Nem, én egy férfit keresek – válaszolta d'Arnot.  – Kicsodát?  – Brian Gregorynak hívják, és állítólag itt tartják őt fogva.

 – Roppant érdekes – mélázott a másik. – El nem tudom képzelni, mi oka lehet Brian Gregoryt keresni. Én vagyok ugyanis a szóban forgó úr, de nem emlékszem, emlékszem, hogy találkoztunk volna valaha.  – Szóval maga Brian Gregory! – kiáltott fel d'Amot. d'Amot. – Végre valahára megvan! Bár nem hiszem, hogy ebből bármelyikünknek is haszna származnék. Hadd mutatkozzam be, d'Arnot kapitány vagyok, francia tengerésztiszt.  – Egyre rejtélyesebb a dolog. Mi a fenének keresne engem a francia flotta?  – Nem erről van szó – magyarázta d'Arnot türelmesen. – Véletlenül Véletlenül épp akkor jártam Loangóban, amikor az apja elkezdett expedíciót szervezni a maga felkutatására és csatlakoztam hozzá.  – Szóval a papa értem akart jönni? Remélem, a végén azért meggondolta magát.  – Nem, itt van ő is és Helen is.  – A húgom? Ez nem lehet igaz!  – Sajnos, nagyon is az – rázta a fejét d'Arnot.  – Hol van most? És hol van apa?  – Az apjáról nem tudok semmit, de a húgát velem együtt fogták el. Itt van Ashairben.  – Úristen! – szörnyülködött Gregory. – És ez mind miattam van! Miattam, meg a nyavalyás ládikó miatt!  – Abban van a Gyémántok Atyja? – kérdezte d'Arnot.  – Igen, de Brulort is így hívják. Egyaránt Gyémántok Gyémántok Atyja a nagy gyémánt a ládikóban és az isten, aki őrzi.  – Az öregember a trónuson ezek szerint maga Brulor? – kérdezte a kapitány.  – A vén disznó! – bólintott rá Brian. D'Arnot végighordozta a tekintetét a ketreceken és a foglyokon.  – Itt mindenki idegen?  – Nem, vannak köztük ashairiek is, akik kihívták maguk ellen Atka haragját – válaszolta Brian. – Páran Thobosból valók, őt meg itt, a szomszéd ketrecben Herkufnak hívják. Pap volt, de valamin összekülönbözött a vénemberrel és most itt van.  – Nem lehet megszökni innen? – kérdezte a francia.  – Nem – válaszolta Brian. Miközben ők beszélgettek, az ashairi nők már bekenték Helen testét illatos olajokkal, és éppen ráadták a szolgálólányok vékonyka ruháját.  – Szerencséd, hogy szép vagy, mert így a papok kapnak meg és nem a harcosok vagy a rabszolgák – mondta az egyik asszony. – így csak akkor kerülsz majd hozzájuk, amikor már  öreg vagy és csúnya. Az is lehet, persze, hogy áldozatnak választanak. Amikor végeztek, végigvitték Helent a hosszú folyosón Brulor tróntermébe. A két férfi megpillantotta, és meghűlt bennük a vér. Amikor elvezették a ketrecek mellett, a bátyja a nevén szólította.  – Ó, Brian! – fordult felé döbbenten a lány. – Mit tettek veled? – Ekkor felismerte a szomszéd ketrec foglyát is. – Paul! Hát mindketten itt vagytok?!  – Csönd legyen, asszony! – dörrent rá az egyik pap, majd Brulor elé kísérte. Miközben a vénember alaposan szemügyre vette, Zytheb, a kulcsos pap valamit a fülébe súgott.  – Mi a neved, leányzó? – kérdezte Brulor.  – Helen.  – Honnan jössz?  – Amerikából.  – Ilyen ország nem létezik. – Az isten elgondolkodva elgondolkodva megvakarta a fejét. – Volt már egy foglyunk, aki ugyanezt mondta, de én tudtam, hogy hazudik. Hazudni csúnya dolog, jobban megy majd a sorod, ha ezentúl igazat mondasz. Zytheb, állj a leányzó mellé. Helen, szolgálni

fogod Zythebet, a Kulcsok Őrét. Igyekezz mindenben a kedvét keresni, ismerd meg szent szertartásainkat és tanulj engedelmességet. – Ezzel pár fura mozdulatot tett a ládikó felett, valamit mormogott még maga elé, majd felnézett. – Zytheb és Helen mostantól férj és feleség  – jelentette be.  – Mi folyik itt? – érdeklődött d'Arnot.  – A vén sátán épp most adta hozzá Helent ahhoz az állat Zythebhez – csikorgatta a fogát Brian. – Mi meg itt ülünk, mint a ketrecben tartott vadak, és nem tudunk segíteni rajta. Maga el sem tudja képzelni, hogy mit érzek!  – Maga sem tudja elképzelni, hogy mit érzek, Brian. Ugyanis szerelmes vagyok Helenbe –  mondta d'Arnot. 19.

Tarzanékat erős kísérettel vitték Herat elé. A király a trónusán ült, mellette felesége, Mentheb, körülöttük fekete tolldíszes harcosok. Herat jól megtermett férfi volt, hatalmas, fekete szakállas, bajusz nélküli arcán büszkeség és kegyetlenség tükröződött. Komoran meredt Thetanra.  – Ismered a törvényt – kezdte –, és mégis idegeneket merészeltél hozni Thobosba. Még az unokaöcsém sem szegheti meg a szabályokat büntetlenül. Mit tudsz felhozni mentségedre?  – Megtámadott egy nagy hüllő a Tuen-Baka külső lankáinál – fogott bele a magyarázatba Thetan. – Elpusztultam volna, ha nem jön Tarzan, aki a saját élete kockáztatásával megmentette az enyémet és megölte a fenevadat. Amikor kiderült, hogy a társaival együtt az ashairiek ellensége, úgy döntöttem, hogy megpróbálok segíteni nekik. Sokkal tartozom Tarzannak. Azt hittem, hogy te is így fogsz érezni, királyom. Lehet, hogy idegenek, de nem az ellenségeink. A barátaim, és azt hiszem, hogy népemnek és királyomnak is így kellene gondolnia rájuk. Herat arca kissé megenyhült, miközben fontolóra vette az elhangzottakat.  – Bűnödet enyhíti, amit elmondtál, de a tények attól még tények maradnak. Az idegeneket a törvény szerint el kell pusztítani. A rendkívüli körülményekre való tekintettel azonban kivételt teszek és adok nekik még egy esélyt. Három feltételem van. Először is, egyiküknek ki kell állnia az arénában egy ashairi harcossal és le kell győznie. Másodszor, egyiküknek meg kell ölnie az arénában egy vad oroszlánt. Harmadszor, el kell hozniuk nekem Ashairből a Gyémántok Atyját.  – Sajnálom, barátom – fordult Tarzan felé Thetan. – Mintha csak azért hoztalak volna ide  benneteket, hogy elpusztuljatok. Jobbat érdemelnétek.  – Még élünk – hangzott a majomember válasza.  – A lányt adjátok át az asszonyoknak – szólalt meg újra Herat. – Ők majd gondoskodnak  arról, hogy ne essék baja. A férfiakat börtönözzétek be, amíg el nem küldetek azért, akinek az ashairi harcossal kell megvívnia. Most vigyétek őket. Gregoryt, Lavacot és Tarzant egy cellába kísérték, ahol a falhoz láncolták őket. A várbörtön nyirkos volt és hideg, még szénát sem adtak nekik, hogy arra fekhessenek.  – Vendégszerető népek – jegyezte meg Lavac.  – A királynak legalább van humorérzéke – nyugtázta Tarzan.  – Pontosan, csak úgy süt abból a jóindulatú ábrázatából – helyeselt Gregory.  – Egy ashairi harcost talán még le tudunk győzni, de az oroszlánnal szemben semmi esélyünk nincs – mélázott Lavac. – Hárman maradtunk. Kíváncsi vagyok arra, hogy meddig leszünk ennyien.  – Jó lenne tudni, hogy mi történhetett Magrával – mondta Gregory.

 – A vén Herat alig bírta levenni róla a szemét. Mibe fogadunk, hogy ő aztán pontosan tudja, hol lehet megtalálni Magrát – közölte Lavac.  – Átadták az asszonyoknak. Remélem Thetan tud majd segíteni neki – szólalt meg Tarzan.  – Szüksége is lesz segítségre, de nem hiszem, hogy jut is neki – morogta sötéten Lavac. *** Ashairben Atan Thome és Lal Taask a nemes Akamen otthonában üldögélt. Ha a bűnökért halállal kell bűnhődni, akkor a Nagy Vizsgálóbíró elszunyókálhatott, mert a két férfi fényűző  bánásmódban részesült az utóbbi időben.  – Szerencsétek, hogy van valamennyi befolyásom a királynőnél, különben már rég Brulor  templomának ketreceiben kornyadoznátok. Elárulom nektek, hogy az egy nagyon kellemetlen hely.  – Sokkal tartozunk neked, barátom – biztosította hálájáról Thome.  – Elképzelhető, hogy módotokban áll majd ezt bebizonyítani – mondta Akamen. – Talán még emlékszel arra, amiről beszélgettünk.  – Igen – bólintott Atan Thome. – Arról volt szó, hogy a királynő unokatestvére vagy és ha ő meghal, te leszel a király.  – Pontosan – hagyta helyben Akamen. – Számotokra inkább az fontos ebből, hogy ha én lennék a király, akkor többé nem kellene reszketnetek az életetekért, sőt, akár Ashairt is elhagyhatnátok.  – Biztos vagyok abban, hogy mindezt nagyszerűen nyélbe tudnánk ütni a te bölcs tanácsaiddal, ó, legnemesebb Akamen – udvarolt Thome. *** Másnap reggel Gregory és Lavac sajgó és merev végtagokkal ébredt. Tarzant nem viselte meg az éjszaka különösebben, hiszen hozzá volt szokva a viszontagságokhoz.  – Úristen, micsoda éjszakám volt! – nyögte Gregory. – Ha a világ összes kövét megvizsgálták volna a vár építői, nyilván akkor sem találtak volna ennél a bazaltnál keményebbet.  – De hidegebbet sem – csatlakozott Lavac. – Nem lehetne inkább megszöknünk? Inkább a veszedelmek, mint még egy éjszaka ebben a cellában. Mi lenne, ha elkapnánk azt a harcost, aki az ételt hozza?  – Csönd! – szólt rájuk Tarzan. – Valaki jön. A többiek nem hallottak semmit. Csak Tarzan éles füle lett figyelmes a folyosó kövén közelítő, szandálba bújtatott lábak dobogására. Egy pillanattal később fordult a kulcs a zárban, és három harcos jelent meg az ajtóban.  – Egyikőtöknek meg kell küzdenie egy ashairivel – mondták. – Híres harcos, valóságos óriás, már több embert megölt. Ha ő győz, márpedig ez biztos így lesz, akkor visszanyeri a szabadságát. Melyikőtök szeretne legelőször meghalni?  – Hadd menjek én – legyintett Lavac. – Ebben a cellában éppúgy megdöglenék.  – Nem, nekem kell mennem. Én már öregember vagyok – torkolta le Gregory.  – Én megyek, mert engem nem fognak megölni – zárta le a vitát Tarzan.  – Dicsekedj, amíg csak teheted – hahotáztak a harcosok. Egy kis arénába vezették Tarzant, vagyis inkább egy kicsi udvarra, amit a palota épületei vettek körül. Az egyik oldalon erkélysor húzódott, itt ült Herat király Mentheb királynéval és az udvartartásával. Amikor Tarzan felpillantott, észrevette Thetant. A királyi pár mögött tolldíszes harcosok álltak őrt, az erkély mindkét végében egy-egy trombitás várakozott.

Amikor Tarzan az aréna közepére ért, ajkukhoz emelték a hangszerüket és belefújtak. A királyi erkély alatt kinyílt egy kis ajtó, és megjelent a küszöbön egy hatalmas termetű férfi.  – Sok szerencsét, Tarzan! – kiáltotta Thetan.  – Arra szüksége is lesz – bólintott Herat. – Ezret egy ellen, hogy meg fog halni.  – Tartom – válaszolta Thetan. Az ashairi közelebb ért Tarzanhoz és várva az első lépésre, körözni kezdett körülötte.  – Olyan férfiakkal is végeztem már, mint amilyen Memet volt, nagy örömöm telik majd abban, hogy megöljelek – kérkedett.

Tarzan válaszképpen csak felhorkant, ahogy azt szokta, de a hangtól az ashairi elsápadt, mert ráismert az oroszlán morgására. Kicsit ideges lett, ezért úgy döntött, hogy hamar letudja a dolgot és támadásba lendült. Az volt a terve, hogy erős karjaival összemorzsolja ellenfelét. Így tett Memet esetében is, addig szorította, mígnem az összetört bordák átdöfték a harcos szívét. Tarzant nem zavarta ez a fogás, sőt, örült neki. Az ashairi fokozta a szorítását, de a majomember izmos mellkasa egy jottányit sem engedett. Hihetetlen volt. Tarzan aztán újra felmordult, és fogaival ellenfele nyaki verőerét kezdte keresni, amitől az ekkorra nagyon is meglepett harcos komolyan megrettent, gyorsan kitört a fogásból és hátralépett.  – Hát mi vagy te? Ember vagy állat? – kérdezte.  – Tarzan vagyok, a majomember. – Tarzan vicsorított.

Az ashairi úgy viselkedett, mint a sarokba szorított patkány, leszegte a fejét és újra támadott, Tarzan ellépett előle, de megcsúszott, így a harcos teljes erőből belerohant, a földre terítette, majd felszökkent a levegőbe, hogy ellenfelére zuhanva ízzé-porrá zúzhassa. A királyi páholyban diadalmasan felkiáltott a király.  – Nyertem!  – Lehet – ismerte be Thetan. – Hoppá, figyelj csak! Az ashairi még a levegőben volt, amikor Tarzan már odább gördült, így a harcos hatalmasat puffant a földön. Mindketten azonnal talpra ugrottak, az ashairi tőrt rántott elő az övéből, és a majomember felé sújtott. Ezzel megszegte a szabályokat, de most vajmi kevéssé törődött az egésszel. Egyetlen célja volt: megölni ellenfelét. Tarzan félreszökkent a penge elől, majd villámsebesen megkerülte a harcost, megragadta hátulról, a feje fölé emelte és a földhöz teremtette. Megölhette volna azonnal is, de úgy tűnt, előbb szeretne vele úgy játszani, ahogy a macska szokott az egérrel. Ezt büntetésnek szánta, mert az ashairi elővette a tőrét. Ilyen a dzsungel humora – rettenetes és komor. A harcos valahogy felkecmergett, aztán amikor meglátta, hogy Tarzan újra feléindul, könyörögve menekülni kezdett. A majomember utolérhette volna, de ehelyett pár lépés távolságból követte és a tréfa kedvéért néha állati morgásokat hallatott, amitől áldozata még rémültebb lett.  – Futóversenyre hívtál minket? – kérdezte Thetan nevetve Herattól.  – Úgy tűnik, mintha a híres győzőnek valami gondja lenne. – Herat is elmosolyodott. A kétségbeesett ashairi végül már nem tudott hová menekülni, és megtorpant. Tarzan lassan körözött körülötte, torkából halk horkantások törtek fel. Ekkor a halálra rémült harcos újra előkapta a tőrét, és szíven szúrta magát.  – Vesztettél, Herat – nevetett Thetan.  – De nem a te Tarzanod ölte meg – makacskodott a Király.  – Halálra rémítette.  – Jó, nyertél. – szólt nevetve Herat. – Hívasd ide azt az embert, mondani szeretnék neki valamit.  – Ilyen férfit még nem láttam. Vétek lenne elpusztítani – lehelte Mentheb királyné. Tarzan megállt a királyi pár előtt.  – Becsületes harcban nyerted el a szabadságodat – mondta Herat –, úgyhogy megváltoztatom a feltételeimet. Szabadon engedlek akkor is, ha nem mind a három kikötésem teljesül. A többieknek persze ki kell vívniuk a saját szabadságukat.  – És a lány? Vele mi lesz? – kérdezte Tarzan. Herat kicsit kényelmetlenül érezte magát, vetett egy gyors pillantást a királyné felé és csak  aztán válaszolt.  – A lánynak nem esik bántódása. Ha minden feltételem teljesül, őt is elengedem. Légy Thetan vendége mindaddig, míg a társaidnál elválik, hogy mire jutnak, aztán elhagyhatod az országot. Döntsétek el magatok között, hogy ki száll szembe az oroszlánnal holnap.  – Én – jelentette ki Tarzan.  – De hát te már szabad vagy! – sikoltotta Mentheb királyné. – Ne dobd el magadtól az életet!  – Én ölöm meg az oroszlánt. – Tarzan kitartott. Herat fürkésző tekintettel nézte a feleségét.  – Ha meg akar halni, hát legyen meg az akarata – vágta oda végül.

20.

Brulor templomának trónterme üres volt, csak a foglyok búslakodtak ketreceikben.  – Elmentek mind és magukkal vitték Helent is. Most mit csinálnak vele? – kérdezte d'Arnot  – Nem tudom – válaszolta elkeseredetten Brian. – Az ember itt soha nem tud semmit, csak  él és szenved. Már az is szerencse, ha valakit kiválasztanak áldozatnak, mert azok  meghalhatnak. Néha közülünk szemelnek ki egyet-egyet, máskor a szolgálólányok közül.  Nagyon kegyetlen, véres látvány. Épp elhallgatott, amikor fura figura lépett be a trónterem túloldali ajtaján. Embernek tűnt, de valami különös, testhez simuló ruha volt rajta, sisakja a teljes fejét beborította, a hátára  pedig valami szokatlan kinézetű szerkezetet erősítettek. Kezében háromágú szigonyt hozott, amelynek villás végén egy nagy hal vergődött. Ruhájáról és sisakjáról patakokban folyt a víz.  – Mon Dieu! Ez meg micsoda? – kiáltott fel d'Arnot.  – A ptóm, aki a vacsoránkat hozza – hangzott a válasz. – A ptómok alacsonyabb rangú  papok, de nagyszerű halászok. A vízbiztos kamrán át kimennek a Horus tó fenekére, és a szigonyaikkal halakat fognak. Az az izé a hátukon kivonja a vízből az oxigént, így nem fulladnak meg. Azt mondják, hogy ha biztosítva van a levegő, akkor egy olyan sisakban akármeddig el lehet élni a víz alatt. Figyeld csak meg, hogy a cipője talpa meg van vasalva. Olyan nehéz, hogy nem sodorja fel őket a víz a felszínre.  – Döbbenetes – álmélkodott d'Arnot. – De az a hal is elég különösen néz ki. Ilyen fajtát még sosem láttam.  – Most majd fogsz. Remélem, nincs kifogásod a nyers hal ellen. Jobb, ha hozzászoksz, mást itt úgysem kapunk enni. Viszont végignézhetjük, hogyan tömik meg a papok és a szolgálólányok mindenféle finomsággal a bendőjüket. Időnkét ugyanis bankettet rendeznek, nyilván azért, hogy ezzel is minket kínozzanak. *** Zytheb a templom emeletén, egy hosszú folyosón vezette végig Helent. Egy ajtó előtt megálltak.  – Ez az új otthonod. Hát nem gyönyörű? A szoba zsúfolásig volt fura bútorokkal, különös formájú lámpákkal és súlyos vázákkal. A mennyezet alatt csontokból és koponyákból kialakított fríz futott körbe. Az ablakon át látni lehetett a tóban úszkáló halakat. Helen úgy lépett be a szobába, mintha alvajáró lett volna, és megállt az ablak melletti asztalnál. Ha nem lett volna olyan reménytelenül, rémületesen megzavarodva, biztosan érdekesnek találta volna az asztalon álló, különösen megmunkált, nehéz vázát. Zytheb követte, megállt mögötte és a vállára rakta a kezét.  – Nagyon szép vagy – mondta. A lány összerezzent és elhúzódott tőle, szinte az asztalhoz tapadt.  – Ne nyúljon hozzám! – suttogta.  – Ugyan már! Hallottad, hogy mit mondott Brulor. A feleségem vagy és engedelmességgel tartozol nekem – szólt rá a férfi.  – Nem vagyok a felesége, nem is leszek soha, inkább meghalok. Menjen innen, hallja?! Hagyjon békén!  – Majd szépen megtanulod, hogy engedelmeskedj és jó feleség légy – csattant fel Zytheb.  – Gyerünk, csókolj meg! Megpróbálta magához húzni a lányt, de az megmarkolta az asztalon álló vázát, és fejbe vágta vele. A férfi egyetlen hang nélkül hanyatlott a padlóra. Helen tudta, hogy meghalt. Először mélységesen megkönnyebbült. Ugyan később sem bánta meg azt, amit tett, de most

nem tudta, mihez kezdjen. Mi esély van arra, hogy ebből a rettenetes vízalatti templomból elszökjön? Egy darabig csak állt és a lábainál heverő holttestet bámulta, szinte fogva tartotta saját tettének szörnyűsége. Aztán lassan ráeszmélt arra, hogy tennie kell valamit. Ha elrejti a testet, talán időt nyerhet vele. Körülnézett, beleborzongott a rémes feladatba, majd összeszedte magát, és a szekrényhez cipelte a hullát. A test nagyon nehéz volt, de az ijedtség erőt adott Helennek, úgyhogy sikerült  begyömöszölnie a szekrénybe a holttestet. Mielőtt becsukta volna az ajtót, még magához vette a férfi tőrét és kulcscsomóját. A kulcsokra szüksége lehet, ha alkalom nyílik a menekülésre, abban pedig teljesen biztos volt, hogy a tőrnek jó hasznát veszi majd. Rögtön az jutott eszébe, hogy meg kell keresnie a tróntermet, hogy beszélhessen a  bátyjával és d'Arnot-val. Együtt menekülhetnének, ha ez egyáltalán lehetséges, ha meg nem, legalább látta őket még egyszer, utoljára. Végiglopakodott a kihalt folyosókon, és megtalálta azt a kanyargós lépcsőt, amelyen Zytheb felfelé vezette. Egyfolytában rettegett attól, hogy észreveszik, de végül sikerült rábukkannia egy ajtóra, amely mögött a tróntermet sejtette. De mi van akkor, ha mégsem az, hanem papok vagy őrök laknak a szobában? Csak egy pillanatig habozott, aztán kinyitotta az ajtót és a trónteremben találta magát, ahol a foglyok kivételével más nem volt. Eddig még kedvezett neki a szerencse, de vajon meddig bízhat még a szeszélyes istennőben? Keresztüllopakodott a termen d'Arnot ketrecéig. A foglyok aludtak. A templom kihalt csendjétől új remény költözött a szívébe, hiszen így feltűnés nélkül menekülhetnek el. Az ashairiek oly biztosak voltak magukban, hogy nem állítottak őrt a foglyok mellé. Helen a kapitány ketrecének rácsaihoz dőlt, és halkan a nevét suttogta. A férfi pillanatokon  belül felébredt, de ez az idő örökkévalóságnak tűnt a rémült lánynak.  – Helen! – kiáltott fel meglepetten d'Arnot. – Mi történt? Hogy kerültél ide?  – Csöndesebben – figyelmeztette a lány. – Előbb hadd szabadítsalak ki titeket, aztán eldönthetjük, hogy mihez kezdünk. – Miközben beszélt, belepróbálta a kulcsokat a zárba, és végül sikerült is megtalálnia a megfelelő darabot. Az ajtó kitárult, a férfi kiszökkent a kalitkából és magához ölelte a lányt.  – Édesem – suttogta. – Az életedet kockáztattad ezért, de nem kellett volna. Semmi értelme, innen úgysem tudunk megszökni.  – Lehet, de legalább együtt tölthetünk még egy kis időt – felelte a lány. – Ezt legalább nem vehetik el tőlünk. Egyébként pedig mit számít, hogy kockáztatom az életemet vagy sem. Már  eljátszottam az összes esélyemet.  – Ezt meg hogy érted?  – Megöltem Zythebet. Nem hiszem, hogy sokat teketóriáznának, ha majd megtalálják a holttestet – mondta, s elmesélte, mi minden történt az emeleti lakásban.  – Milyen bátor vagy – mondta elismeréssel a férfi. – Megérdemelnéd, hogy ilyen viszontagságok után szabadon élhess. D'Arnot átvette Helentől a kulcsokat, és kinyitotta Brian ketrecét is. A férfi felrezzent, kinyitotta a szemét, de amikor meglátta Helent és d'Arnot-t, azt hitte, hogy álmodik. Csak  amikor teljesen felébredt és meg is foghatta őket, akkor hitte el, hogy nem csalódik. Gyorsan elmondták neki is a történteket.  – A ketrecből már kint vagyunk, de hogyan menekülhetnénk el? – töprengett d'Arnot.  – Egy lehetőség talán akad – vélekedett Brian. – A papoknak van valahol egy titkos átjárója arra az esetre, ha tönkremenne a lift vagy a víz betörne a templomba.  – Semmi hasznunk belőle, hacsak nem tudod, hogy hol a bejárata ennek a titkos folyosónak.

 – Nekem fogalmam sincs róla, de van itt valaki, aki tudja. A szomszéd ketrecben egy volt  pap raboskodik. Biztos kivezet minket, ha kiszabadítjuk. Tudom, hogy ő is nagyon szeretne kikerülni innen. Felébresztem.  – Engedjünk szabadon mindenkit – kérte Helen.  – Így lesz – nyugtatta meg Brian, majd felkeltette Herkufot, a hajdani papot, és gyorsan elmondta neki, hogy miről van szó. Ezalatt d'Arnot óvatosan felrázta a többieket, csendre intette őket, majd csatlakoztak Brianhez és Herkufhoz.  – Ha elkapnak, szörnyen megkínoznak majd minket és ha sikerül is kikerülnünk innen, ott lesz még a Tuen-Baka, amin már nem jutunk át – mondta Herkuf. – Lehet, hogy egész életünket barlangokban bujkálva kell eltöltenünk.  – Nekem van hová mennem – mondta egy thobosi. – Megmutathatom nektek azt a TuenBakából kivezető utat, amit csak Thobosban ismernek.  – Még a halál is jobb ezeknél a mocskos ketreceknél és az itteni bánásmódnál –  nyilatkozott Brian.  – Akkor meg mit vesztegetjük itt az időt? – kérdezte a thobosi. – Herkuf, vezetsz minket?  – Igen, gyertek velem – mondta a hajdani pap. Végigmentek a tó alatt futó hosszú folyosón a liftaknáig. Ott Herkuf valamit babrált az egyik bazaltfalon, amitől a fal egyik darabja elmozdult. Mögötte sötéten tátongott az átjáró.  – Tapogatóznunk kell – mondta. – Sok a lépcső és elég kanyargós, de legalább üregek és mellékfolyosók nincsenek. Csak lassan! Amikor már mindannyian átlépték a küszöböt, Herkuf óvatosan a helyére húzta a faldarabot, majd az élre állt és elindultak.  – Úgy áll a dolog, mintha éppen sikerülne a lehetetlen – mondta d'Arnot.  – Röviddel ezelőtt még tényleg lehetetlennek tűnt – helyeselt Helen.  – Mindezt neked köszönhetjük, édesem.  – Inkább Zythebnek – helyesbített a lány –, vagy Brulonnak, hogy épp a Kulcsok Őrét szemelte ki férjemül.  – Teljesen mindegy, csak az számít, hogy végre szerencsénk van. Isten látja lelkem, már  nagyon ránk fért – mondta Brian. Még mindig sötét volt, amikor a kilenc szökevény kiért az átjáróból a levegőre.  – Hol vagyunk? – kérdezte Brian.  – Ashair fölött, egy hegyoldalban – válaszolt Herkuf. Legalább pár órán át jó levegőt szívhatunk és élvezhetjük a szabadságot.  – És most merre megyünk?  – A tó felső csücske felé kell indulnunk – mondta a thobosi. – Ott kezdődik a TuenBakából kifelé vezető Ösvény.  – Nagyszerű, induljunk – örült meg Herkuf. – Ismerek egy helyet, ahol elrejtőzhetünk, ha úgy döntenénk, hogy csak éjszaka megyünk tovább. Még napkelte előtt oda is érhetünk. Rögtön a keresésünkre indulnak, mihelyt észreveszik, hogy megszöktünk, úgyhogy annál  jobban járunk, minél messzebbre sikerül eljutnunk és minél korábban étjük el a rejtekhelyünket. 21 .

Magrát nem a várbörtönbe dugták, hanem egy kellemes lakosztályban helyezték el, sőt, még rabszolganőket is bocsátottak a rendelkezésére. Maga sem értette, hogy miért tettek vele kivételt, egész addig, amíg egyszer csak nyílt az ajtaja és a küszöbön ott állt Herat király.

Önelégült mosollyal nézett a lányra, valahogy úgy, ahogy a macska gusztálhatja a sarokba szorított kanárit. Magra rögtön átlátta, hogy miről van szó.  – Tisztességesen a gondodat viselik? – kérdezte Herat.  – Igen, felség.  – Ennek nagyon örülök. Szeretném, ha jól éreznéd magad itt, hiszen a vendégem vagy.  – Nagyon kedves felségedtől. Remélem, hogy a társaimmal szemben is ugyanilyen nagylelkű.  – Na, azt már nem – horkant fel a férfi. – Azért velük is elég elnéző voltam. És azt tudod-e, hogy veled miért bánnak megkülönböztetetten?  – Nyilván azért, mert a thobosiak vendégszerető emberek és királyuk ebben is az élen jár.  – Marhaság! – Kezdte türelmét veszteni Herat. – Ez azért van így, kedvesem, mert gyönyörű vagy és tetszel nekem. A király szívének kedves emberek sosem járnak rosszul. –  Megindult a lány felé és váratlanul magához ölelte. – Olyan pompában fogsz élni, mint egy királynő.  – Ha most rögtön nem takarodik innen, se én nem fogok sokáig tetszeni magának, se maga nem fogja örömét lelni bennem. – A lány megdühödött, és hogy szavainak nyomatékot adjon, kikapta a király övén függő tokból a tőrt és a férfi oldalához nyomta.  – Nőstényördög! – ordította Herat, és hátraugrott. – Ezért még megfizetsz!  – Nem hinném – vágott vissza Magra –, maga viszont rosszul járhat, ha még egyszer  felbőszít vagy megpróbál megbüntetni.  – Fenyegetni merészelsz, rabszolga?!  – Bizony. És ez nem üres fenyegetés – nyugtatta meg a nő.  – Hah! – vicsorított Herat. – Miért, fenyegetőzésen kívül mi mást tudsz tenni?  – Például teszek arról, hogy a királyné tudomást szelezzen az imént történtekről. A rabszolgáim szerint igen heves teremtés.  – Nyertél. Legyünk barátok – adta meg magát gyorsan Herat. Míg a király Magránál járt, Mentheb királyné lakosztálya egyik pamlagán heverészett. Rabszolganők hada sürgött körülötte, ki a körmét lakkozta, ki a fürtjeit rendezgette.  – Ez a történet olyan vén, hogy szakálla van – mondta kényeskedve a királyné.  – Nagyon sajnálom, felség – kért elnézést az a nő, aki mulatságos történetekkel igyekezett szórakoztatni Menthebet. – És a paraszt feleségéről szólót hallotta már?  – Legalább százszor – hördült fel a királyné. – Herat ahányszor csak leissza magát, mindig elmeséli. Én vagyok az egyetlen, akinek nem kötelező nevetni rajta. A királynéságnak is vannak előnyei.  – Én is tudok egy történetet, felség – jelentkezett egy másik nő. – Egyszer két római…  – Fogd már be a szád! – rivallt rá a királynő. – Szörnyen untattok mindannyian.  – Kit hozzunk ide a szórakoztatásodra, felség? – tudakolta valaki. Mentheb egy pillanatra eltűnődött.  – Most, hogy jobban belegondolok, tulajdonképpen van valaki, akivel biztosan szeretnék   beszélgetni. Az az ember, aki az arénában megölte az ashairi harcost… Micsoda férfi! Mesnek, szedd a lábad és hívd ide!  – De felség, mit szól ehhez a király, ha megtudja? Ebbe a lakosztályba rajta kívül férfi nem teheti be a lábát. Mi lesz, ha idejön, mialatt beszélgetnek?  – Herat ma este nem jön, mert a nemeseivel kockázik. Ő maga mondta így. Úgyhogy rohanj, Mesnek, és hozd azt a csodás férfit – zárta le a vitát a királyné. Tarzan és Thetan belemerültek a beszélgetésbe, amikor egy sötét bőrű rabszolga lépett be a lakosztályba.  – Nemes Thetan, őfelsége Mentheb királyné azt parancsolja, hogy az ashairi harcos legyőzőjét kísérjem hozzá azonnal.  – Hová? – kérdezte Thetan.

 – Őfelsége lakosztályába.  – Várakozz az ajtó előtt – utasította Thetan a szolgát, majd mikor az eltűnt, Tarzanhoz fordult. – Oda kell menned, de légy nagyon óvatos. Minél előbb próbálj eljönni onnan, amíg viszont ott vagy, ügyelj nagyon arra, hogy mit teszel. Mentheb valamiféle szirénnek képzeli magát, Herat viszont betegesen féltékeny. Azt hiszem, attól fél, hogy kinevetik.  – Köszönöm, óvatos leszek – ígérte Tarzan. Mentheb királyné győzedelmes mosollyal köszöntötte a majomembert. – Szóval maga ölte meg a híres bajnokot! Nagyon mulatságos volt. Nem is tudom, mikor volt részem utoljára ennyi szórakozásban.  – Felségedet szórakoztatja, ha embereket lát meghalni? – kérdezte Tarzan.  – Ó, de hát csak egy ashairi volt. – A királyné megrántotta a vállát. – Hogy hívnak?  – Tarzan.  – Tarzan! Micsoda szép név! Tetszik. Gyere csak, ülj ide mellém, és ígérd meg, hogy nem állsz ki az oroszlánnal. Azt akarom, hogy életben maradj.  – Megküzdök az oroszlánnal – szögezte le Tarzan.  – De meg fog ölni! Nem akarom, hogy meghalj, Tarzan. – A nő hangja simogatóan lágy lett.  – Az oroszlán nem fog megölni – mondta a majomember. – Ha viszont én ölöm meg, közbenjárna-e felséged a királynál a barátaim érdekében?  – Semmi értelme – válaszolta a királyné. – A törvény az törvény, és Herat igazságos király. A barátaid úgyis meghalnak, neked viszont élned kell. Maradj itt, Thobosban! – Ekkor  Mentheb hirtelen összerezzent. – Isis nevére! A király jön! Bújj el gyorsan! Tarzan nem mozdult egy tapodtat sem, a király ott találta a lakosztály kellős közepén. Herat arca elsötétedett, amikor megpillantotta.  – Ez meg mit jelentsen? – követelt magyarázatot.  – Felségedet akartam megkeresni, de csak a királynét találtam itt – válaszolta Tarzan. –  Épp arra kértem, hogy járjon közbe a barátaim érdekében.  – Azt hiszem, hazudsz – mondta Herat. – Téged ugyan nem ismerlek, de a feleségemet nagyon is jól. Úgy gondolom, megengedem neked, hogy holnap két oroszlánnal küzdjél meg.  – A királyné nem tehet semmiről – makacskodott a majomember. – Nagyon haragudott rám azért, hogy idejöttem.  – Amikor beléptem, nekem inkább rémültnek tűnt, mint dühösnek.  – Igazságtalan vagy, Herat – szólalt meg Mentheb is. – Nem csak velem, de ezzel az emberrel is. Igazat mond.  – Miért vagyok igazságtalan vele szemben? – kérdezte a király.  – Mert megígérted, hogy csak egy oroszlán lesz.  – De meg is gondolhatom magam. – Herat morcos képet vágott. – És téged meg miért izgat annyira az egész? Ettől csak jobban fogok gyanakodni. Sőt, még az a fiatal harcos is eszembe  jut, akit tavaly kénytelen voltam az arénába küldeni. Már reménykedtem, hogy hagyod elfelejtenem. Mentheb lebiggyesztette ajkát, Herat pedig visszaküldte Tarzant a szállására.  – Az oroszlánoknak nem adtunk enni, úgyhogy nagyon éhesek lesznek holnapra.  – Nem lenne szabad éheztetni az oroszlánokat, Herat – vélekedett Tarzan. – Attól nagyon legyengülnek.  – Gondolom, így is hozzák majd a formájukat. Az éhezéstől vérszomjasabbak és kegyetlenebbek lesznek – válaszolta á király. – Most menj! Másnap délben két harcos érkezett, hogy Tarzant az arénába kísérje. Thetan már elment, hogy csatlakozzon a királyhoz és a királynéhoz, de előtte még biztosította a halálra ítélt Tarzant arról, hogy vigasztalhatatlan és nagyon bántja, hogy így végződik a thobosi kaland. Tarzan az aréna közepére ment és ott megállt.

 – Nagyon jó ízlésed van, Mentheb – fordult a feleségéhez Herat –, ragyogó egy példány. Kár, hogy meg fog halni.  – Én is csak gratulálhatok a te ízlésedhez – vágott vissza a királyné –, a lány is gyönyörű darab. Kár, hogy meg kell halnia. – így legalább Herat is megtudta, hogy Mentheb értesült a Magránál tett látogatásról, és szörnyen érezte magát, mert a királynő csöppet sem halkította le a hangját és a környező nemesek mindent hallhattak. Kimondottan boldog volt, amikor a két oroszlán végre besétált az arénába. Tarzan is meglátta az állatokat. Hatalmasak voltak. Most ötlött csak fel benne, hogy rövidke látogatása Menthebnél akár az életébe is kerülhet. Egy oroszlánnal még csak elbír, de két ilyen fenevaddal? Már tudta, hogy az előadást nem sportversenynek, hanem kivégzésnek  szánták, mégsem látszott rajta a félelem nyoma sem, amikor az oroszlánok megközelítették. Az egyik egyenesen feléje indult, a másik egy darabig még nézelődött az arénában és leszakadt társától. Ez adta azt az egyetlen ötletet Tarzannak, amellyel akár le is győzheti az állatokat. Tudta, hogy ha egyszerre támadnának rá, semmi esélye nem lenne. Az első oroszlán váratlanul futásnak indult, és Tarzanra vetette magát. Herat előrehajolt, szája elnyílt, szeme nagyra tágult. Mindennél jobban szerette az ilyen viadalokat, élvezte a vér  és a szétmarcangolt testek látványát. Mentheb elfojtott egy sikolyt. Tarzan félreugrott, az oroszlán mögé került, megragadta az állatot, a feje fölé emelte, és épp akkor forgatta meg, amikor a második is támadásba lendült.  – Micsoda erő! – álmélkodott Thetan.  – Már bánom, hogy odalökettem a két oroszlán elé – kiáltott fel Herat. – Ennél jobb sorsot érdemelt volna.  – Mit? Talán három oroszlánt? – Mentheb szeme megvillant.  – Nem úgy értettem – magyarázkodott ingerlékenyen a király –, hanem úgy, hogy a halálnál érdemel jobb sorsot.  – Isis nevére! Ezt nézzétek! – ordította Thetan. Tarzan épp odavágta az egyik oroszlánt a másikhoz, amitől mindkettő elterült a földön.  – Hihetetlen! – sikoltotta Mentheb. – Ha túléli, meghagyom a lány életét is.  – Ha túléli, esküszöm, hogy visszakapja a szabadságát – bömbölte Herat –, de félek, hogy nincs remény. Mindjárt mindkét fenevad újra nekitámad. Mentheb izgalmában felállt és áthajolt a korláton.  – Nézzétek! Egymásnak estek az oroszlánok! Minden úgy történt, ahogy Tarzan elképzelte. Az egyik állat azt hitte, hogy a másik  támadta meg, így aztán rémes bömbölés és ordítás közepette ölni kezdték egymást.  – Ez az ember nemcsak őrületesen erős, de esze is van – jelentette ki Herat.  – Kivételes férfi – mondta a királyné. A két oroszlán viaskodás közben olyan közel került a királyi páholyhoz, hogy a bent ülőknek ki kellett hajolniuk, ha látni akartak valamit. Tarzan is közelebb lépett, szinte már az erkély alatt állt. Mentheb izgatottságában elvesztette az egyensúlyát és átbukott a korláton. Rémült sikolyára a majomember felkapta a fejét és épp időben nyújtotta ki a karjait, hogy elkapja a nőt. Tudta, hogy mekkora baj lehet abból, ha valamelyik fenevad végez a másikkal vagy egyszerűen csak abbahagyják a harcot, ezért karjában a királynővel az aréna kapuja felé indult. Menet közben még felordított Heratnak, hogy nyittassa ki a kaput. A királyi páholyon eluralkodott a zűrzavar. Herat parancsokat osztogatott, a katonák az aréna bejárata felé rohantak, de túl késő volt. A győztes oroszlán utoljára még belekapott halott társa testébe, aztán vadul felüvöltött, és Tarzanékra támadt. Nem volt idő arra, hogy eljussanak a kapuig, ezért a majomember letette Menthebet és kivont tőrrel nézett szembe az érkező fenevaddal. Kicsit meggörnyedt és olyan hangot hallatott, amitől Menthebnek  majdnem elállt a szívverése.  – Az oroszlán megöli mindkettejüket! Szörnyen fel van bőszülve! – ordított Herat.

 – Tarzan is – tette hozzá Thetan. Mentheb dermedten nézte a vad jelenetet. A katonák még nem jutottak el a kapuig, amikor  az állat Tarzanra vetette magát. A férfi ügyesen elhajolt a ragadozó mancsa elől, megragadta a fekete sörényt, az állat hátára pattant, és az oldalába merítette a tőrét. Az oroszlán vérfagyasztó üvöltések közepette próbálta levetni a hátáról azt a csenevész emberpalántát, de Tarzan is hörgött, morgott és ordított. Mentheb igazán nem tudta, hogy melyiktől is fél  jobban. A tőr végül rátalált a vad szívre, az állat az oldalára fordult, teste még egyszer  összerándult, majd kimúlt. Tarzan egyik lábát a tetemre helyezte, arcát az ég felé emelte, és a vezérmajom győzelmi kiáltását hallatta. Mentheb csak állt, és erőtlenül figyelte, míg meg nem érkeztek a többiek.  – Ez az ember egy démon – jelentette ki Herat. – Vagy inkább isten. A királynő megkérte Tarzant, hogy kísérje Herat elé. Túlságosan nagy volt a megrázkódtatása ahhoz, hogy rendesen megköszönje, amit érte tett, így csak rebegett valamit és belehanyatlott egy székbe.  – Megmentetted a királynét, így kétszeresen is elnyerted a szabadságodat – szólalt meg Herat. – Maradj Thobosban, vagy menj el… tégy úgy, ahogy kedved tartja.  – Egy feltételt még nem teljesítettem – emlékeztette Tarzan.  – Mi is volt az? – kérdezte a király.  – El kell mennem Ashairbe Brulorért és a ládikóért.  – Te már épp eleget tettél. Ez most legyen a barátaid dolga.  – Nem, nekem kell mennem – válaszolta Tarzan. – A többiek nem tudják végrehajtani a feladatot. Lehet, hogy nekem sem sikerül, de mégiscsak jobbak az esélyeim. Gregory lánya és a legjobb barátom Ashairben van.  – Rendben – egyezett bele Herat. – Amiben csak tudunk, segítünk. Egy ember úgysem megy semmire.

 – De száz sem – tette hozzá Mentheb. – Mi csak tudjuk, hiszen épp elég gyakran próbáltuk  meg.  – Egyedül megyek – mondta Tarzan. – Ha segítségre lesz szükségem, majd visszajövök.

22.

Atan Thome elégedetten heverészett ashairi lakosztályában, Lal Taask azonban idegesen  járt föl s alá a szobában.  – Nem tetszik az egész – zsörtölődött. – A fejünkkel játszunk.  – Teljesen biztonságos terv – nyugtatgatta Thome. – Mindent elrendeztünk, és amikor vége az egésznek, mi leszünk Ashair uralkodójának a kedvencei. Ezzel a Gyémántok Atyjához is közelebb kerülünk.  – Az a rossz előérzetem van, hogy ez nem így lesz – mondta Lal Taask.  – Bízz Akamenben – magyarázta Thome. – El fog vezetni Atka hálószobájához, ott pedig már tudni fogod, hogy mit kell tenned.

 – Miért nem te mész oda, gazdám? – érdeklődött Lal Taask. – Neked kell annyira a Gyémántok Atyja, nem nekem.  – De te sokkal ügyesebben bánsz a tőrrel – mosolygott rá Thome. – Ugyan már! Csak nem gyávultál el?  – Nincs hozzá kedvem – jelentette ki nyomatékkal Lal Taask.  – Azt teszed, amit parancsolok neked! – csattant fel Thome.  – Most az egyszer, de legutoljára. – Lal Taask lesütötte a szemét. – ígérd meg, hogy többé ilyet nem kérsz tőlem.  – Megígérem, hogy a mai éjszaka után soha többé semmit nem kérek tőled – jelentette ki Thome. – Pszt! Valaki jön. Épp befejezte a mondatot, amikor nyílt az ajtó, és Akamen lépett be. Sápadtnak és idegesnek tűnt. Kérdőn nézett Thome-ra, aki megnyugtatólag bólintott.  – Minden rendben – mondta. – Lal Taask megteszi, amit tennie kell.  – Nagyszerű. – Akamen megörült. – Mindent elintéztem. A királynő nyugovóra tért. Az ajtaja előtt nem áll őrség. Öt perc alatt vége az egésznek. A gyanú a testőrség vezetőjére fog terelődni. A királynő nemrégiben nagyon megszidta, és mindenki tudja róla, hogy ezt a szívére vette. Jöjj velem, Lal Taask. Végigmentek a királynő hálószobája felé vezető csendes folyosón. Akamen hang nélkül kinyitotta az ajtót, aztán a bérgyilkos beosont, és tőrrel a kezében lopakodott áldozata felé. Akamen a folyosó falához simulva várt a csapásra, amely egyszeriben Ashair királyává teszi. Lal Taask mintha már órákkal azelőtt belépett volna a szobába. Már biztos elért az ágyig! Most emeli fel a tőrt! Ekkor váratlanul hangzavar tört ki a szobában, mindenhonnan fegyveresek ugrottak elő, és foglyul ejtették az orgyilkost és felbujtóját. Atka királynő diadalmas mosollyal ült fel az ágyában.  – Hívjátok a trónterembe a nemeseket – parancsolta. – Vigyétek oda ezeket és azt a Thome nevű embert is. Amikor megjelent nála egy harcos, és a királynő nevében a trónterembe szólította, a férfi alig tudta leplezni kitörő örömét. Igyekezett úgy tenni, mintha meglepné a kérés ezen a kései órán.  – Akamen – szólalt meg a királynő, amikor már mindhárman előtte álltak. – Összeesküdtél ezzel a két idegennel, és meg akartatok gyilkolni, hogy te lehess a király. A bűntársaid egyike azt remélve, hogy így a bizalmamba férkőzhet, elárulta a tervet. Az én szememben ő, ha lehet még nálatok is aljasabb, ezért ugyanaz lesz a büntetése, mint nektek. Mindhármatokat arra ítéllek, hogy a templom ketreceiben töltsétek életetek hátralevő részét, mert ez sokkal rosszabb, mint ha megöletnélek benneteket. Halmozott büntetésként mindannyian éhezni fogtok, és minden teliholdkor megkínoztatlak titeket. Először az egyik szemeteket égetik ki, aztán a másikat, ezután a jobb, később a bal karotokat vágják le. Aztán következik majd a lábatok. Biztos vagyok abban, hogy még ezek elvesztése után is ki tudok találni nektek olyan kínzást, ami ráébreszt arra, hogy milyen veszélyes dolog is árulónak lenni. Vigyétek őket! –  fordult a nemesek felé. Brulor templomának kalitkáiban hármukon kívül most senki nem lakott. Lal Taask és Akamen egymással versengve átkozták el Thome-ot, aki az egészből semmit sem hallott. Tekintetét az oltár előtt heverő ládikóra szegezte.  – Söpredékek söpredéke! – acsarkodott Akamen. – Elárultál! Ha te nem vagy, Ashair  királya lehetnék.  – Itt van a Gyémántok Atyja – suttogta üdvözülten Thome.  – Rühes kutya! – üvöltötte Lal Taask. – Éveken át hűségesen szolgáltalak, te meg áldozatul odadobtál a királynőnek!  – Itt hever előttem a Gyémántok Atyja – duruzsolta Thome. – Ezért a saját anyámat is elárulnám.

Egy ptóm lépett be a terembe, szigonya végén még rángatózott a zsákmánya.  – Itt a vacsorátok, átkozottak! – kiáltotta.  – Fúj, hiszen ez nyers! Vigye innen! – utálkozott Atan Thome.  – El is viszem, de akkor éhes leszel. Nem főzünk az olyanokra, mint ti vagytok.  – Én kérem azt a halat is – sikoltotta Lal Taask. – Ő csak hadd éhezzen! De vigyázzanak, éhen ne haljon, mert magam akarom ledöfni!  – Én akarom megölni – vicsorogta Akamen. – Megakadályozta, hogy király legyek.  – Mind a ketten bolondok vagytok! – rivallt rájuk Thome. – Semmi más nem számít, csak  a Gyémántok Atyja. Segítsetek megszerezni és gazdaggá teszlek benneteket! Gondold csak el, Taask, egész Európa a lábaink előtt heverne! Akár a lelkemet is eladnám érte!  – Nincs is lelked, te szörnyeteg! – visított válaszképpen Taask. – Csak egyszer döfhessem  beléd a tőrömet! *** Tarzant és Thetant egy harcos ahhoz a cellához kísérte,, ahol Lavacot és Gregoryt tartották  fogva.  – Herat felfüggesztette a büntetésüket egész addig, amíg vissza nem térek Ashairből –  magyarázta Tarzan, miközben a katona megszabadította a bilincseiktől a foglyokat.  – Miért megy Ashairbe? – kérdezte Gregory.  – Meg akarom tudni, hogy az ön lánya és d'Arnot ott vannak-e, és adódik-e lehetőség a kiszabadításukra. Aztán ott van még Brulor és a Gyémántok Atyja. El kell hoznom őket Heratnak, ha azt akarom, hogy mindannyian szabadok legyünk.  – Ezek szerint a többi feltételt mind teljesítette? – Lavac elámult. – Megölte az oroszlánokat?  – Mindkettő meghalt – hangzott Tarzan válasza.  – Én is magával megyek Ashairbe – jelentette ki a hadnagy.  – Jobb, ha egyedül megyek.  – Muszáj – erősködött Lavac. – Tennem kell valamit, ami feledteti d'Arnot-val a rémes viselkedésemet. Kérem, hadd mehessek magával.  – Nekem is mennem kell – szólt Gregory is.  – Egyiküket magammal vihetem, de Herat ragaszkodik ahhoz, hogy valaki itt maradjon túszként. Jöjjön maga, Lavac. Korán reggel Thetan elköszönt az Ashair felé induló Tarzantól és Lavactól.  – Mindent elmondtam, amit Ashairről, Brulor templomáról és a Horus tó fenekéről tudok –  mondta a thobosi. – Az istenek segítsenek utatokon!  – Nekem nincs szükségem rájuk – jegyezte meg Tarzan.  – Nekem meg bőven elég Tarzan – tette hozzá Lavac. A kilenc szökevény egész éjjel gyalogolt. Mire hajnalodni kezdett, már szörnyen fájt a lábuk és nagyon elgyötörtek voltak. Úgy tűnt, nem üldözi őket senki, de Herkuf jobban ismerte a saját népét annál, hogy elhiggye, ilyen egyszerűen kiengedik őket a markukból.  – Világosodik – mondta. – Ideje új búvóhely után néznünk.  – Csak pár órányi járásra vagyunk Thobostól, úgyhogy hamarosan rátérhetünk a titkos ösvényre – ellenkezett a thobosi.  – Én továbbra is úgy gondolom, hogy jobban tennénk, ha a napot rejtőzködve töltenénk –  válaszolta Herkuf. – Semmi kedvem visszamenni a ketrecbe.  – Mit számít még egy nap, ha így biztosan megmenekülünk – állt mellé Brian.  – Szerintem is igaza van Herkufnak – szólalt meg d'Arnot. – Nem érdemes vállalnunk a legkisebb kockázatot sem.  – Pszt! – intette őket csendre Helen. – Hangokat hallok. Valaki jön mögöttünk.

 – Nyilván az ashairiek, akik bennünket keresnek. – Herkuf megijedt. – Gyorsan forduljunk  itt le az ösvényről és rejtőzzünk el. Ne üssetek zajt. Gyertek utánam, ismerem ezt a helyet. Egy jó darabig nesztelenül lopakodtak a keskeny mellékúton, majd kis tisztásra értek.  – Ez az a hely – mondta Herkuf. – Nem hinném, hogy itt keresnének bennünket. Valószínűleg egyenesen továbbmennek a völgy felé.  – Már nem hallom őket.  – A baj csak az, hogy most épp közöttünk és az úticélunk között vannak – hümmögött d'Arnot.  – Nem hiszem, hogy közel merészkednének Thobos-hoz – válaszolta Herkuf. – Ha nem  bukkannak ránk, vissza kell fordulniuk. Később valószínűleg még egyszer elhaladnak  mellettünk, de éjjel már nyugodtan továbbmehetünk.  – Remélem, hogy igaza van – mondta Brian. A szökevényeket követő hat ashairi harcos eljutott oda, ahol a mellékösvény elkanyarodott.  – Tisztán látszanak a nyomaik – szólalt meg a vezetőjük. – Itt kanyarodtak le az útról, méghozzá nem is olyan régen. Hamarosan utolérjük őket. Ne felejtsétek el, hogy a nőt és az idegent élve kell elfognunk. Óvatosan lopakodni kezdtek áldozataik nyomán. Nem beszéltek, mert tudták, hogy a szökevények nem lehetnek messze, lépteik sem ütöttek zajt. Mindegyik arra gondolt, hogy nem kerülhetik el Atka haragját, ha üres kézzel térnek vissza. Tarzan és Lavac az erdei ösvényen haladt Ashair felé, amikor a majomember váratlanul megállt és beleszimatolt a levegőbe.  – Valahol előttünk emberek vannak – mondta. – Maradjon itt, én előremegyek és felderítem a terepet.  – Biztos ashairiek – feltételezte Lavac, mire Tarzan bólintott, és már el is tűnt a fák között. Lavac elgondolkozva bámult utána. Csodálta erejét és ügyességét. Többször is látta már, hogyan lendül fel a fák lombjai közé, de a mutatvány újra meg újra lenyűgözte. Most hogy egyedül maradt, magányosnak és kiszolgáltatottnak érezte magát. Ahogy fáról fára lendült, Tarzan egyre erősebben érezte az emberek szagát amibe valami más is belevegyült. Egy fehér nő illata. Picit ismerős volt de túlságosan gyenge ahhoz, hogy azonosítani tudja. Valamire mégis emlékeztette és ez még nagyobb sebességre sarkallta. Már  a közelben járt, amikor a hat ashairi harcos diadalittasan üvöltözve betört a tisztásra. A szökevények közül páran menekülni próbáltak, mire záporozni kezdtek feléjük a lándzsák. D'Arnot, Helen, Brian és Herkuf meg sem moccantak. Tudták, hogy nincs kiút. Amikor egy lándzsa eltalálta a menekülők egyikét, és az sikoltva összeesett, a többiek is feladták és megálltak. Tarzan egyaránt hallotta az ashairiek ordítozását és a megsebzett ember halálsikolyát. A hangok nagyon közelről szóltak. Még egy pillanat és már oda is ér. A harcosok összeszedték lándzsáikat, és elkezdték összeterelni a foglyokat. Időnként nagyokat húztak rájuk a fegyver boldogabbik felével. Nem nézték, hová ütnek, így mutatták  ki gyűlöletüket. Amikor azonban az egyik Helenre is kezet emelt, d'Arnot nem bírta tovább és leütötte. Egy másik harcos azonnal felkapta a lándzsáját, hogy hátba szúrja vele a kapitányt. Ezt a képet pillantotta meg Tarzan, amikor a tisztás széléhez ért. Helen épp rémülten felsikoltott, hogy figyelmeztesse d'Arnot-t, amikor egy nyílvessző ütötte át a támadó szívét. A többi ashairi körülnézett de nem látták, hogy honnan jöhetett a halálos lövés. Megzavarodtak és meg is rettentek, hiszen a szökevényeket lefegyverezték. D'Arnot volt az egyeden, aki fogadni mert volna a láthatatlan íjász személyét illetően.  – Tudom, hogy hihetetlen, de nincs ember Tarzanon kívül, aki erre képes lenne – súgta oda Helennek.  – Ó, ha valóban így lenne! – sóhajtotta a lány.

Tarzan, a majomember mindenkinél jobban értett ahhoz, hogyan kell az ellenséget megzavarni és elbizonytalanítani. Látta, hogy micsoda meglepetést okozott a tisztáson a halál rejtélyes hírnöke, komoran mosolyra húzta száját, majd újabb nyilat vett elő, másik áldozatot választott magának és lőtt. A titokzatos halálosztó újra lesújtott, egy ashairi ordítva a földre zuhant, a többiek pedig döbbent rémülettel nézegettek maguk köré.  – Ki az? – kiáltotta az egyik. – Nem látok senkit!  – Hol van? – kérdezte egy másik. – Miért nem jön elő?  – Ez az idegenek istene, és mindannyiukat meg fogja ölni – biztosította őket d'Arnot.  – És ha ő nem, hát Atka biztosan – válaszolt az egyik harcos. – Nem térhetünk vissza nélkületek Ashairbe. – Ezzel a négy megmaradt ashairi újra nekiállt összeterelni a foglyokat.  – Próbáljunk meg kitörni most, amikor félnek és meg vannak zavarodva – ajánlotta Brian.  – Nem, még megsebesíthetnek valakit a lándzsáikkal. Most nem próbálhatjuk meg –  vélekedett d'Arnot. Az ashairiek ekkor hallották meg a mély hangot, ami szuahéli nyelven szólt hozzájuk.  – Tarzan vagyok, a majomember. Menjetek, hagyjátok békén a barátaimat!  – Oly mindegy, hogy itt halunk meg vagy Ashairben – kiabált vissza az egyik harcos. – A királynő megöl minket, ha üres kézzel megyünk haza, úgyhogy vagy magunkkal visszük a foglyokat, vagy most rögtön végzünk velük!  – Öljük meg őket most! – zúdult fel egy másik, és már meg is markolta volna a hozzá legközelebb álló Briant, amikor egy nyílvessző átütötte a szívét. Ezután a gépfegyveréhez hasonlatos gyorsasággal három másik nyíl röppent ki. Az ashairiek holtan hevertek a földön, a szökevények döbbenten meredtek rájuk.  – Erre is csak egyeden ember képes, és nagyon szerencsések vagyunk, hogy a barátainak  mondhatjuk magunkat – jegyezte meg d'Arnot. Amikor Tarzan leugrott a fák közül, mind köré gyűltek, hogy köszönetet mondjanak neki, de egy mozdulattal elhallgattatta őket.  – Mit akartatok csinálni? – kérdezte.  – Van köztünk egy thobosi, aki megígérte, hogy megmutatja a Thobosba vezető titkos ösvényt – válaszolta d'Arnot. – Nem tudtuk, hogy rajtunk kívül még ki lehet életben.  – Mi történt apával? Megfulladt? – kérdezte Helen.  – Nem, ő is és Magra is egyelőre biztonságban vannak Thobosban. Lavac egy kicsit távolabb vár rám. Épp Ashairbe tartottunk, hogy megkeressük magukat – mondta Tarzan.  – Akkor most mindannyian visszamehetünk Thobosba – örvendezett Brian.  – Nem egészen. Nekem mindenképpen el kell mennem Ashairbe, hogy elhozzam az istent meg a gyémántot, mert Herat csak így engedi szabadon az apját és Magrát.  – Férfinak való feladat – jegyezte meg d'Arnot bűntudatosan mosolyogva. – Én is veled tartok.  – És én is – csatlakozott Helen.  – Jobban járnátok, ha Thobosba mennétek, de kétlem, hogy vissza tudnátok menni Bongába, még akkor is, ha sikerülne élve átjutnotok a Tuen-Bakán – mondta Tarzan.  – Úgy gondolom, hogy össze kell tartanunk – szólalt meg Brian. – Én is szeretnék  csatlakozni.  – Engem Ashairhez köt a feladatom – mondta Herkuf. – Visszamegyek magukkal. Lehet, hogy még hasznomat veszik.  – Na jó – egyezett bele a majomember. – Akkor megyek és idevezetem Lavacot. Fél óra múlva a kis csapat már újra útban volt Ashair, a Tiltott Város felé. 23.

Magra a lakosztályában ült, és épp azokon a furcsa kalandokon merengett, amik eljuttatták  ebbe a félig civilizált, félig barbár országba, aztán az istenhez hasonlatos férfiról álmodozott, akit úgy megszeretett. Egyszer csak nyílt az ajtó és belépett a király.  – Nem szabad idejönnie – pattant fel Magra. – Magának semmi haszna nem származik   belőle, viszont engem veszélybe sodorhat. A királyné megtudta a múltkor is, meg fogja tudni most is és akkor megölet.  – Ne legyen benned félelem, leányzó, mert én vagyok a király – nyilatkozta Herat.  – Azt maga csak úgy hiszi! – vágott vissza megvetően Magra.  – Herat vagyok, a király! – bömbölte az uralkodó. – Senki nem beszélhet így velem!  – Nahát, tényleg nem? – érdeklődte meg egy dühös hang a háta mögött. Megfordult, és az ajtóban megpillantotta a királynét.  – Most végre elkaptalak! – vijjogta Mentheb. – Szóval senki ne merjen így beszélni veled?  No, várj csak! Nem tudsz te semmit, de várj csak, amíg magunkra maradunk! – E szózat után  parázsló szemmel fordult Magra felé. – Te pedig, ringyó, holnap meghalsz!  – No de édesem! – tiltakozott Herat.  – Csak semmi de! Tűnés innen! – visította Mentheb.  – Mintha azt mondta volna, hogy maga a király – csipkelődött Magra. Amikor azonban magára maradt, tudta hogy még soha életében nem érezte magát ennyire árvának és kiszolgáltatottnak. A pamlagra vetette magát. Más nő a helyében biztosan zokogott volna, de Magra sosem siratta saját magát, az önsajnálat nem volt rá jellemző. Egyszer azt mondta valakinek, hogy olyan ez, mint csalni a pasziánszban – senki nem tud róla, senkit nem érdekel, és csak  önmagát bántja vele. Úgy kívánta, hogy Tarzan ott legyen vele! Ő biztos segítene! No nem vigasztalni… helyette csinálna valamit. Kitalálná, hogyan mentheti meg. Magra eltűnődött azon, hogy a majomember vajon búsulna-e utána, de aztán elmosolyodott, mert tudta, hogy a természetben élő lények ritkán búslakodnak. A vadállatok hozzá vannak szokva a halálhoz, az életet épp annyira becsülik, amennyit ér. Muszáj csinálni valamit! Megszólaltatott egy gongot, mire azonnal előkerült egy rabszolganő.  – Tudod, hol van elszállásolva a Gregory és a Lavac nevű fogoly? – kérdezte Magra.  – Igen, úrnőm.  – Vezess oda! Gregory lakrészében ott találta Thetant is. Először habozott elmondani a baját egy thobosi előtt, de aztán eszébe jutott, hogy a férfi a barátjuk, és mindenről beszámolt.  – Meg kell szöknöm ma éjjel. Tudnak segíteni? – fejezte be a mondókáját.  – Mentheb tulajdonképpen nem gonosz – szólalt meg Thetan. – Holnapra valószínűleg rájön arra, hogy nem magát kell hibáztatnia, de azért túl veszélyes lenne erre alapoznunk. Én tudom, hogy maga nem követett el hibát és azt is tudom, hogy Tarzan barátja. Segítek  megszökni innen.  – Abban is segít, hogy én is vele menjek? – kérdezte Gregory.  – Igen. Én juttattam ide mindannyiukat, úgyhogy nekem is kell kihúznom magukat a  bajból. Segítek, mert maguk Tarzan barátai, és Tarzan megmentette az életemet. De tudniuk  kell, hogy ha most megszöknek, soha többé nem térhetnek vissza Thobosba. Mentheb nem felejt. Dél felé kell elindulniuk, kövessék a tó nyugati partját. Az az út egyenesen Ashairbe, a  biztos halálba viszi el magukat. Ez a Tuen-Baka törvénye. Félóra múlva Thetan elvezette Magrát és Gregoryt a városfalhoz, amibe egy helyen kicsi kaput vágtak, és sok szerencsét kívánt nekik. A két utazó kilépett az éjszakába, és elindult a Tiltott Város felé.

***  – No, akkor most épp ott vagyunk, ahonnan elindultunk – jegyezte meg d'Arnot, amikor a hat emberből átló társaság elért Brulor templomának titkos lejáratához a sziklás hegyoldalban.  – Két éven át próbáltam kikerülni ebből a nyomorúságos lyukból, most pedig itt állok, és mindenáron vissza akarok menni – tréfálkozott Brian. – Ez a Herat igazán nem kíméli magát, Tarzan.  – Jó példája a thobosi humornak. Tulajdonképpen így ítélt halálra bennünket az öregfiú –   jegyezte meg Lavac. – Legalábbis eleinte úgy gondolta, hogy csak egy jó viccet csinált, aztán amikor Tarzan legyőzte az ashairi rosszfiút és a két oroszlánt, kezdte elhinni, hogy akár  Brulort meg a Gyémántok Atyját is meg tudja szerezni neki.  – Miért van rájuk ennyire szüksége? – érdeklődött Helen.  – A Gyémántok Atyja eredetileg a thobosiaké volt – kezdett bele a magyarázatba Herkuf. –  Chon, az igaz isten templomában őrizték. Évekkel ezelőtt Atka harcosai megtámadták és elsüllyesztették Chon gályáját, amin a gyémántot épp egy szertartásra vitték. Brulor hamis isten, Herat ezért akarja elpusztítani.  – Gondolja, hogy van valami esélyünk arra, hogy visszaszerezzük a Gyémántok Atyját és elraboljuk Brulort? – kérdezte d'Arnot.  – Tulajdonképpen van – válaszolta Herkuf. – Nálunk vannak a kulcsok, amiket Helen vett el Zythebtől, és én tudom, hogy mely órákban vonul vissza pihenni Brulor. Ő ezt meditálásnak hívja, de az igazság az, hogy ilyenkor alussza ki annak az italnak a hatását, aminek egyszerűen képtelen ellenállni. Amikor alszik, az egész templom kihalt, mert a  bentlakóknak nem szabad elhagyni a saját lakrészüket. Egyenesen a trónterembe kell mennünk a ládikóért, aztán pedig Brulor szobájába. Ha jól ráijesztünk, egyetlen szó nélkül velünk fog jönni.  – Olyan egyszerűnek tűnik az egész – szólt Brian. – Már-már túl egyszerűnek.  – Szörnyen fogok drukkolni egész idő alatt – ígérte Helen.  – Mikor kezdjük? – kérdezte d'Arnot.  – Most rögtön. – Herkuf a nap állását méregette.  – Akkor hát, Tarzan, indulunk? – érdeklődött Brian.  – Csak Herkuf és én megyünk be – mondta a majomember. – Maguk várjanak ránk idekint. Ha egy órán belül nem térünk vissza, akkor egyértelmű, hogy kudarcot vallottunk és mindenki meneküljön. Keressék meg azt az ösvényt, ami átvezet a peremen. Valahol Thobos vidékén indul el. Hagyják el a Tuen-Bakát, amilyen gyorsan csak tudják. Semmi értelme nem lesz megpróbálkozniuk azzal, hogy megmentsenek minket vagy Magrát és Gregoryt.  – Én sem mehetek veled, Tarzan? – kérdezte d'Arnot.  – Nem. Ha túl sokan vagyunk, könnyebben felfedeznek bennünket. És egyébként is, a te helyed Helen mellett van. Gyerünk, Herkuf, induljunk. Amikor beléptek az átjáróba, az a járőröző pap, aki már jó ideje egy szikla mögül figyelte őket, felpattant, és lóhalálában igyekezett a legközelebbi városkapu felé. Jó pár mérfölddel odébb Ashair felé poroszkált az a két ember, aki miatt ezt a veszélyes és mostanra már fölöslegessé vált feladatot Tarzan elvállalta. Gregorynak fogalma sem volt arról, hogy mi történt Ashairben, és azt sem tudta, hogy fia és lánya él és szabad. Leginkább a tehetetlenség vezette, amikor követte Magrát, no meg annak a tudata, hogy Tarzan és Lavac azért vállalta el az őrült küldetést, hogy őt és a lányt megmentsék. Magrát is az odaadás és a szeretet hajtotta, illetve az a szerelem, ami annyira megváltoztatta őt belülről.

 – Teljesen reménytelennek tűnik az egész – magyarázta Gregory. – Összesen négyen vagyunk két, ellenséggel teli várossal szemben. Ha az egyik kienged a markából, a másik   biztosan elkap.  – Igaza lehet – értett egyet Magra. – Mintha még a természet erői is összeesküdtek volna ellenünk. Nézze csak azt a lávahegyet, mintha mindig figyelne és fenyegetne minket. Minden másként alakulna, ha itt lenne velünk Tarzan..  – Igen, csak úgy árad belőle az erő – mondta Gregory.  – Ha itt lenne, még a Tuen-Baka fala is leküzdhetőnek tűnne. Azt hiszem, elkényeztetett  bennünket. Annyira hozzászoktunk a jelenlétéhez, hogy elveszettnek érezzük magunkat nélküle.  – És most a biztos halálba indult miattunk – szomorkodott Magra. – Thetan elmondta nekem, hogy képtelenség Ashairből élve kijutnia azoknak, akik valahogy bekerültek a városba. Márpedig ahogy én Tarzant ismerem, biztos megtalálja a módját, hogy bejusson. Bárcsak utolérnénk őket, még mielőtt elindulnának!  – Nézze csak! Ott emberek közelednek! – mutatott előre Gregory.  – Megláttak minket, most már nem menekülhetünk el – fontolgatta Magra.  – Szörnyen kimerültnek tűnnek… és nem is fiatalok – jegyezte meg Gregory.  – De lándzsa van náluk. A három ember, aki megtorpant előttük, az a három szökevény volt, akik úgy döntöttek, hogy nem követik Tarzant vissza Ashairbe, Brulor jól ismert ketreceihez, hanem megpróbálnak egyedül kijutni a kráterből.  – Kik vagytok? – kérdezték.  – Idegenek vagyunk, a Tuen-Bakából kifelé vezető utat keressük – válaszolta Gregory. Azok hárman összesúgtak, majd az egyik így szólt.  – Mi is arra tartunk. Akár együtt is mehetnénk, hátha úgy biztonságosabb.  – De nekünk előbb meg kell találnunk a barátainkat – szólt közbe Magra. – Ashair felé indultak.  – Azt hiszem, hogy találkoztunk velük. Az egyiket nem Tarzannak hívják véletlenül?  – De igen. Mikor volt ez? – kérdezte Gregory.  – Tegnap. Ő meg a barátai visszamentek Ashairbe.  – Barátai? De hát csak egy valaki volt vele! – ámult el Magra.  – Nem, öten voltak. Négy férfi és egy nő.  – Kik lehettek? – Gregory Magrára nézett.  – Nem tudják véletlenül, hogy kik voltak ezek az emberek? – kérdezte a lány attól a szökevénytől, aki a többiek szószólójának tűnt.  – De igen. Az egyiket Herkufnak hívták, a másikat Lavacnak, volt még egy d'Arnot nevű is, aztán Brian Gregory meg a Helen nevű lány. Gregory elsápadt. Magra a karja után kapott, mert azt hitte, hogy a férfi összeesik.  – Döbbenetes – suttogta. – El sem tudom hinni, hogy élnek. Mintha a sírból jöttek volna vissza. Annyira biztos voltam abban, hogy meghaltak… Gondolja csak el, Magra! Mindkét gyerekem él! Él és újra útban van a szörnyűséges város felé! Sietnünk kell, hátha be tudjuk  érni őket. Mondják csak, merre találjuk a csapatot? Már amennyiben nem fogták még el őket az ashairiek… – fordult a szökevények felé. A szószóló részletesen elmagyarázta, hogy hol van a templom titkos lejárata.  – Ha még nem léptek be a városba, ott találja őket. De maga a világért se menjen utánuk, ha valamire is tartja az életét. Ha ők bementek, úgy veheti, hogy soha nem térnek vissza, ne is reménykedjen.  – Hát, ez nem volt túl bátorító – jegyezte meg Magra, amikor újra útnak eredtek. –  Reméljük, hogy ezek az emberek azért eltúlozták a veszélyeket.

 – Tartok tőle, hogy nem így van – csóválta a fejét Gregory. – Nem hinném, hogy bármit is el lehetne túlozni azon, ami a Tiltott Városban vár az idegenekre.  – Furcsa egy hely ez a Tuen-Baka. Nem csoda, hogy tabunak tartják – tűnődött Magra.

24.

Tarzan és Herkuf már jó ideje bent jártak a sötét átjáróban. Még pár lépcsőfok, és elérték  azt az elmozdítható faldarabot is, amely a templomba vezetett.  – Itt vagyunk – jelentette ki Herkuf. – Ha az istenek is úgy akarják, nemsokára Brulor  szobájában lehetünk. Én majd elbánok vele, maga menjen a ládikóért. Éveken át vártam arra, hogy megbosszuljam Chont, az igaz istent, és megfizessek Brulornak mindazért a megaláztatásért és kínért, amivel sújtott. Már tudom, hogy csak ezért a percért éltem, csak ez segített elviselni mindazt, amin keresztülmentem. Ha kudarcot vallunk, meg kell halnunk, de ebben az esetben még örülni is fogok a halálnak. A járőröző pap jól végezte a dolgát, mert a titkos átjárót rejtő faldarab mögött egy csapatnyi felfegyverzett ashairi harcos állt készenlétben.  – Nagyon közel járnak már, készüljetek – szólalt meg a vezetőjük. – Ne feledjétek, a királynőnek élve kellenek, hogy még megkínozhassa őket.  – Nagyon nem szeretnék Herkuf helyében lenni, majd amikor Brulor visszadugja a ketrecébe – mondta egy másik harcos.  – Na és a vadember? Ő volt az, aki annyi társunkat megölte az alagútnál. Nem szeretnék a vadember helyében lenni, amikor Atka elkapja. A bazaltdarab vastag volt és olyan mesteri pontossággal illeszkedett a keretébe, hogy Tarzanék nem hallhatták a túloldalon suttogó harcosokat. Épp megálltak, hogy Herkuf  megkereshesse a gombot, amitől kinyílik az ajtó. A csapdáról mit sem sejtettek. Míg ők a gomb után tapogatóztak a falon, egy másik csapat harcos érkezett a titkos átjárónak ahhoz a bejáratához, ahol a négy hátrahagyott ember várakozott. Tarzanékhoz hasonlóan ők sem tudtak semmit a rájuk leselkedő veszélyről.  – Végre látok egy halvány reménysugarat, kedvesem – mondta d'Arnot. – Herkuf jól ismeri a templomi szokásokat, úgyhogy mire a papok elhagyják lakrészeiket, ők már rég visszaértek  ide Brulorral és azzal az istenverte Gyémántok Atyjával egyetemben.  – Már a nevét is utálom annak az átkozott jószágnak – sóhajtotta a lány. – Egészen biztos vagyok abban, hogy valami szörnyű átok ül rajta és mindenen, aminek csak köze van hozzá. Olyan erős bennem ez az érzés, hogy képtelen vagyok elhinni, a gyémánt segítségével megmenthetjük apát és Magrát. Attól tartok, hogy történni fog valami, ami a sikerünket kudarccá változtatja.  – Nem csoda, hogy ilyen borúlátó vagy, de szerintem ezúttal tévedsz.  – Adja isten, hogy úgy legyen. Soha nem kívántam még ilyen erősen azt, hogy ne legyen igazam. Lavac és Brian pár lépésnyire tőlük a földön ült. A hadnagy háttal, hogy ne is lássa a gyöngédségnek mindazon jeleit, amik még mindig nagyon bántották, holott már rég feladta a reményt, hogy Helen valaha is őt választaná. A Tuen-Baka sziklás oldalának egy lejtős szakaszára meredt – így történhetett meg, hogy észrevette a fedezékükből kilépő ashairi harcosokat. Egy figyelmeztető kiáltást hallatva talpra ugrott, mire a többiek megfordultak, és amikor meglátták a feléjük rohanó katonákat, reményeik úgy omlottak össze, mint egy kártyavár. Az ashairiek diadalittas üvöltéssel, lándzsáikat lengetve ügettek feléjük. A három férfi szembeszállt volna velük, bármilyen hiábavaló is lett volna, de féltek attól, hogy Helen

megsebesülhet, ezért mozdulatlanul várták be a harcosokat. Azok körülvették áldozataikat, és  pár perc múlva már a legközelebbi városkapu felé tartottak velük.  – Mégis igazad volt. – D'Arnot a fejét lógatta.  – Igen – bólintott rá elkeseredetten Helen. – A gyémánt átka. Jaj, Paul, inkább meghalnék, csak ne kellene visszamennem arra a szörnyű helyre. Most már biztos nem számíthatunk  kegyelemre. A legjobban attól félek, hogy engem nem fognak megölni. Miközben ők már útban voltak a város felé, Herkuf megtalálta a nyitószerkezet gombját, a  bazaltdarab elmozdult, és a két férfi belépett a gondosan előkészített csapdába. Az ashairiek  alaposan felkészültek, így még a majomembernek sem volt esélye velük szemben. Épp átlépték az átjáró küszöbét, amikor két kuporgó ashairi megragadta a bokájukat, és felbuktatta őket. A többiek azonnal ott termettek, hogy a két földön fekvő férfit megkötözzék.  – Tudtátok, hogy jövünk? – kérdezte Herkuf az egyik harcostól, miközben a trónterem felé vezették őket.  – Naná – hangzott a válasz. – Már korábban állítottunk egy őrt a város fölé, mert Atka attól tartott, hogy visszajöttök és megpróbáltok elkötni egy gályát. A Tuen-Bakából az idegenek  csak a folyón menekülhetnek el. Jobb lett volna, ha megmaradsz a ketrecedben, Herkuf, mert ami most vár rád, az nem lesz tréfadolog. A trónterem üres volt és csendes, csak a három fogoly darvadozott a ketrecében. Még mindig tartott a meditáció ideje, úgyhogy a papok egytől egyig a lakrészükben voltak. Tarzannak és Herkufnak várnia kellett, míg az egyik harcos engedélyt kap Brulortól arra, hogy hívhassa a Kulcsok Őrét és kinyittathassanak két ketrecet az újonnan jötteknek. Herkuf váratlanul megérintette Tarzan vállát.  – Nézz csak oda! A többieket is elfogták. Tarzan épp akkor fordult meg, amikor már Helent, d'Arnot-t, Lavacot és Briant is  betaszigálták a terembe. Az arcán feltűnt ritka mosolyai egyike. Még a halál torkában sem hagyta el a humorérzéke. Ők, akik hódítani jöttek, ilyen könnyűszerrel, harc nélkül győzettek  le. D'Arnot visszamosolygott rá.  – Hát újra találkoztunk, mon ami – mondta. – Valahogy nem így képzeltem el az egészet.  – De ez az utolsó találkozásunk – tette hozzá Lavac. – Legalábbis ebben a földi életben. A magam részéről nem is bánom. Már nincs miért élnem. – Nem nézett ugyan Helenre, de a többiek tudták, hogy mire céloz.  – Mindannyian miattam halnak meg – sopánkodott Brian. – Az az ostoba kapzsiságom! Az  bánt, hogy nincs már időm kiengesztelni mindenkit.

 – Ne beszéljünk róla – kérte Helen. – Épp elég szörnyű a helyzet, legalább ne emlékeztessük rá folyton magunkat. '  – Az embert nem kell emlékeztetni arra, hogy lassú kínhalált fog halni, mert úgyis eluralkodik rajta ennek a gondolata. Néha már az is könnyebbséget jelent, ha beszélhet róla –  mondta Herkuf. Atan Thome ketrecei rácsain át a hat új jövevényre pislogott.  – Szóval megint együtt vagyunk mind, akik a Gyémántok Atyját kerestük – rikácsolta. –  Ott van, ott, abban a ládikóban, de hozzá ne merjenek nyúlni. Az enyém. Egyedül az enyém –   jelentette ki és őrült vihogásban tört ki.  – Fogd be a szád, eszement disznó! – reccsent rá Lal Taask. Megérkezett a Kulcsok Őre és kinyitotta a kalitkákat.  – Befelé az összessel, ennek az egynek a kivételével – bökött Tarzan felé az egyik harcos.  – A királynő látni kívánja. Atka bazalttrónusán ült fehér tolldíszes nemesei gyűrűjében, amikor a dzsungel urát hátrakötött kézzel elévitték. Egy darabig összehúzott szemmel méregette a férfit, de Tarzan sem a meghunyászkodás, sem más érzelem jelét nem mutatta. Úgy nézett vissza a királynőre, ahogy a foglyul ejtett oroszlán figyeli a körésereglett nézőket.

 – Szóval te vagy az, aki annyi harcosomat megölted és egy gályámat elloptad – szólalt meg végül a nő. Tarzan nem válaszolt. Atka türelmetlenül toppantott.  – Miért nem felelsz?  – Nem kérdeztél semmit. Csak azt mondtad el, amit amúgy is tudok – hangzott a válasz.  – Ha Atka megtisztel valakit azzal, hogy szól hozzá, az illetőnek illendő választ kell adnia.  – Nem szeretem a fölösleges beszédet – vonta meg a vállát Tarzan –, de ha neked ez kell, hát legyen. Igen, megöltem pár harcosodat. Többet is megöltem volna, ha többen vannak azon a gályán. Tegnap az erdőben további hat ashairivel végeztem.  – Szóval ezért nem jöttek vissza! – kiáltott fel Atka.  – Gondolom, ezért – bólintott rá Tarzan.  – Miért jöttél Ashairbe? – kérdezte a királynő.  – Ki akartam szabadítani a barátaimat, akiket itt tartottak fogva.  – Miért vagy az ellenségem? – tudakolta Atka.  – Nem vagyok az ellenséged. Mindössze annyit akarok, hogy a barátaim szabadok  legyenek – nyugtatta meg a majomember.  – De a Gyémántok Atyjára is fáj a fogad – jelentette ki Atka.  – Fütyülök rá – válaszolta Tarzan.  – Atan Thome cinkosa vagy, márpedig ő azért jött, hogy ellopja a Gyémántok Atyját.  – Thome az ellenségem. A királynő egy darabig némán szemlélte a férfit. Szemmel láthatólag forgatott valamit a fejében.  – Azt hiszem, hogy te nem szoktál hazudni – szólalt meg végül. – Hiszek neked és felajánlom a barátságomat. Nem minden harcosom fulladt bele a folyóba. A hazatérők  elmondták, hogyan harcoltál a majmaiddal a táborhelyen, aztán az alagútban, a gályán. Jó hasznát venném egy ilyen embernek, feltéve, ha hűségesen szolgál. Esküdj hűséget, és szabadon bocsátalak.  – És mi lesz a barátaimmal? Őket is elengeded? – kérdezte Tarzan.  – Szó sem lehet róla. Nem tudom hasznukat venni, úgyhogy minek szabadítanám fel őket? Brian Gregory azzal a szándékkal jött ide, hogy ellopja a Gyémántok Atyját. Úgy gondolom, hogy a társai segítik ebben a vállalkozásában. Nem, nem, meg kell halniuk.  – Már mondtam, hogy miattuk jöttem ide – közölte Tarzan. – Csak akkor maradok itt, ha cserébe szabadon engeded őket.  – Rabszolgák nem szabhatnak feltételeket Atkának! – csattant fel erőszakosan a királynő. –  Vigyétek! – intett a nemeseinek. Tarzant visszakísérték a templom tróntermébe, de csak akkor merték kioldozni a kötelékeit, amikor már rázárták a ketrec ajtaját. Látszott, hogy az ashairiek egyszerre rettegnek tőle és tisztelik.  – Szerencsével jártál? – tudakolta d'Arnot.  – Láthatod, itt vagyok a ketrecben – válaszolta Tarzan. – A királynő a halálunkat kívánja.  – Gondolom, ez a kívánsága valóra is válik – vélte szomorkásán a kapitány.  – A királynőknek csak a szájukat kell kinyitni és megy minden, mint a karikacsapás –   biccentett Tarzan. A társaság kedveszegetten és fásultan várta, hogy milyen következményei lesznek a katasztrofális kalandnak. Csak ketten voltak köztük, akik nem adták fel teljesen a reményt: a majomember, aki soha nem hagyta, hogy bármi megrendítse és Atan Thome, aki egyfolytában a Gyémántok Atyjáról locsogott. Az elmélkedés ideje letelt, a trónteremben megjelentek a papok és a szolgálólányok. Mindannyian térdre vetették magukat, és fejüket a földhöz verték, amikor belépett Brulor és

elfoglalta trónusát az emelvényen. Rövid vallási ceremónia következett. A szolgálólányok   buja táncba kezdtek, amihez egy idő után néhány pap is csatlakozott. A rítus kellős közepén tolldíszes harcos jelent meg, és közölte, hogy érkezik a királynő. A zenének, táncnak azonnal vége szakadt, és a résztvevők szenteskedő képpel elfoglalták  helyüket Brulor trónusa mellett. A folyosón megszólaltak a fanfárok, és kis idő elteltével megjelent a királynő is teljes kíséretével. Méltóságteljesen végiglépkedett a termen, és elfoglalta helyét a másik trónuson, közvetlenül Brulor mellett. Hosszú, kínos ceremónia vette kezdetét. Atka ítéletet hirdetett az új foglyok ügyében. Alaposan beletiport Brulor jogaiba, de a vénember pontosan tudta, hogy csak a királynő kegye tartja meg isteni státuszában.  – A lány kivételével az összeset feláldozzuk szép sorban – jelentette ki Atka. – Lassú kínhalált fognak halni, hogy szellemük visszavándorolhasson a barbárok honába és mindenkit óva intsen attól, hogy megpróbálja betenni a lábát a Tiltott Városba. Olyan hangosan beszélt, hogy az egész teremben hallani lehetett az ítéletet. D'Arnot szívébe új remény költözött. Helen talán mégis életben marad! A királynő következő szavai azonban csírájában ölték meg ezt a reménysugarat.  – A lány a kis kamrában hal majd lassú halált a Szent Horusnak tiszteletére. Ez a büntetése azért, mert megölte Zythebet, a papot. Vigyétek el most, rögtön. A többiek ítéletének a végrehajtását Brulor belátására bízom. Egy pap elhagyta a tróntermet, hogy rövid idő elteltével három ptómmal térjen vissza. Egyikük vízálló ruhát és sisakot tartott a kezében. A Kulcsok Őre Helen ketrecéhez vezette őket és kinyitotta az ajtót. A ptómok beléptek, levették a lány felsőruháját, és ráadták a vízálló öltözetet. Mielőtt a sisakot a fejére húzhatták volna, Helen d'Arnot felé fordult, aki halálra vált arccal támaszkodott a ketrec rácsának.  – Isten áldjon, még egyszer – mondta a lány. – Már nem tart soká. A férfi képtelen volt megszólalni. Könnyek öntötték el a szemét, amikor a ptómok feladták  a sisakot Helenre és elvezették. Nézte, ahogy a lány eltűnik a templom ajtajában, aztán lassan leereszkedett a ketrec padlójára, és kezébe temette az arcát. Brian Gregory hangosan átkozódott. A pokolra kívánta Atkát, Brulort és a Gyémántok Atyját, de legfőképpen saját magát. A királynő és kísérete elhagyta a templomot, de hamarosan Brulor, a papjai és a szolgálólányok is távoztak. A halálra ítélt emberek magukra maradtak. Atan Thome egyfolytában a Gyémántok Atyjáról fecsegett, Lal Taask és Akamen pedig versengve szidalmazták. Lavac csak guggolt és arra az ajtóra meredt, amelyen át Helent kivitték, tudta, hogy a lány korábban éppoly elérhetetlen volt az ő számára, mint most. Brian magában motyogva járkált fel és alá a ketrecében. Tarzan és Herkuf halkan tanácskoztak. D'Arnot szinte belebetegedett a kétségbeesésbe. Hallotta, hogy miket kérdez Tarzan a hajdani  paptól, de a kérdések jelentése már nem jutott el a tudatáig. Helen végleg eltűnt, és semmi más nem számít. Minek kérdezősködik ennyit Tarzan? Ez nem vall rá. És egyébként is, nemsokára mindahányan elpusztulnak… *** Ungónak és társainak a figurája élesen rajzolódott ki a kék afrikai ég hátterén, ahogy a Tuen-Baka kráterének peremén állva lenéztek a völgybe. Látták, hogy odalent erdők és mezők zöldellnek, ami üdítő változatosságnak ígérkezett a kopár hegyoldal után.  – Megyünk, lefele – jelentette ki Ungo.  – Talán Tarzan odalent – tűnődött egy másik majom.

 – Étel odalent – biztosította Ungo. – Ha Tarzan nem odalent, megyünk vissza régi vadászmező. Manganinak ez rossz hely. *** Figyelemreméltóan szilárd jelleme és kalandvágya ellenére Helen Gregory alapvetően nő volt. A férfiak talán azért akarták védelmezni és dédelgetni, mert szíve mélyén mindig is erre vágyott, bár ezt soha nem ismerte volna be. Vakmerően belevághatott bármibe, ha tudta, hogy  barátai mellette vannak, most viszont, az ellenséges táborban, védelmezőitől elvágva olyan kiszolgáltatottnak érezte magát, hogy elfogta a pánik. Kizárólag erős jellemének köszönhette, hogy nem tört meg látványosan a feszültség súlya alatt. Szilárd léptekkel követte a ptómokat. A trónteremből egy rövid folyosón át abba a szobába mentek, ahol a többi ptóm pihent vagy játékkal múlatta az időt. Vízálló ruháik és sisakjaik a falra akasztva száradtak, háromágú szigonyaikat egy sarokba támasztották. Ebből a szobából átmentek egy másikba. Itt megálltak egy masszív ajtó előtt, amelyre hatalmas tolózárak, kapcsolók és elforgatható kerekek voltak erősítve. Az egyik ptóm működtetni kezdte a szerkentyűket, miközben a többi az ajtó mellé függesztett folyadékszintmérőt figyelte. Ez lehet a kínzókamra ajtaja, gondolta Helen. Eltűnődött azon, hogy mi várhat rá mögötte és mennyi időbe telik majd, míg megváltja a halál. Halál! Amikor minden remény odavan, ez az ember utolsó menedéke, utolsó barátja és végső célja. Apjára, Brianre és Paul d'Arnot-ra gondolt. Nemsokára ők is követik. Szerette volna, ha együtt halhatnak meg d'Arnot-val – talán mindkettejük számára könnyebb lett volna. Az ajtó végre kinyílt, a ptómok áttaszigálták egy henger alakú kamrába, majd ők is  beléptek, becsukták és elreteszelték maguk után az ajtót. Itt is volt egy ajtó, ami a megszólalásig emlékeztetett az előzőre. Kínzóeszköznek nyoma sem volt. Helen képtelen volt rájönni, hogyan szándékoznak végezni vele, miért hozták épp ide és miért viselik  mindannyian azokat a fura sisakokat. Az egyik ptóm elfordított egy kereket és Helennek a lélegzete is elállt, amikor észrevette, hogy a kamrát kezdi elönteni a víz. Nyilván nem vízbe fojtani akarják, hiszen akkor ők is odavesznének, gondolta. Amikor a kamra megtelt, a  ptómok babráltak valamit az ajtón, mire az kitárult, és ott álltak mindannyian a tó fenekének  szűrt fényében. Más körülmények között Helen el lett volna bűvölve az elétáruló gyönyörű képtől. A napsugarak a tó fenekéig lehatoltak, megvilágították a kerteket, amelyekben más ptómok  szorgoskodtak, hogy előteremtsék mindazokat a finomságokat, amelyek Atka királynő asztalára kerülnek majd. Különös, szépséges halak úszkáltak körülöttük, hatalmas teknősök  evickéltek el a fejük fölött, sokszínű rákok iszkoltak el rémülten az útjukból. Itt-ott egy-egy tengeri fa borult föléjük, a koronája lágyan ringatózott a hullámzástól. Az élénk színű halak  úgy játszottak az ágak között, mint a madárkák földi testvéreik lombkoronájában. Minden gyönyörű volt, minden mozgott és minden hallgatott. A lányhoz azonban ez a csönd, a sír  csöndje minden szépségnél ékesszólóbban beszélt. A templomban alig tudta vonszolni magát, olyan súlyos volt a fémtalpú cipő, itt viszont  pihekönnyűnek érezte a testét, és úgy járt, mint az árnyék. Ha az egyik ptóm nem markolja olyan erősen a karját, akár a fák fölé is szökkenhetett volna. A felszabadult öröm azonban csak egy pillanatra feledtette vele a rá váró rettenetet. Egy kis, henger alakú, kupolával megkoronázott építmény felé tartottak. Csak amikor  odaértek, akkor vette észre, hogy sem ajtó, sem ablak nincs rajta. Két ptóm karon ragadta, elrugaszkodtak a földtől és pár tempóval feljutottak a kupolához. A harmadik ptóm utánuk  úszott. Helen egy kör alakú ajtót pillantott meg, amin ugyanolyan szerkentyűk voltak, mint azokon, amiket a templomban látott. Az ajtó mögött megbújó kamra tele volt vízzel, és jó pár   percbe került, míg kiszivattyúzták onnan.

Aztán az egyik ptóm levette a lányról a ruhát és a sisakot, kinyitott egy csapóajtót a padlón, és a létrára bökdösve megérttette vele, hogy le kell másznia. Ahogy a fölső kamrában, itt is volt egy ablak, de mivel más irányból közelítették meg az épületet, Helen nem vehette észre korábban. Az ablakon át halvány fény szűrődött be, így a lány szemügyre vehette börtönét. Kopár falak, egy ablak, egy létra – ez hát minden. A ptómok közben lezárták a csapóajtót, Helen hallotta, hogyan önti el a víz a felső kamrát, és amikor az első patakocska megjeleni  börtöne falán, már azt is tudta, hogy milyen véget szántak neki. A kamra lassan meg fog telni vízzel. Életét és gyötrelmeit meghosszabbíthatja ugyan azzal, hogy egyre feljebb mászik a létrán, de a halál mindenképpen elkerülhetetlen. Hóhérai jól kitalálták, hogy milyen kínzó is az a tudat, hogy az embernek egyedül kell várnia a halálra, mint egy csapdába esett állatnak. Helen azon tűnődött, hogy vajon lesz-e ereje végezni magával, mihelyt a víz elég magasra emelkedik, vagy elnyújtja haldoklását azzal, hogy egyre magasabb lépcsőfokra lép fel. Miközben a víz lassan emelkedett a halálkamrában, Herkuf és Tarzan befejezték a  beszélgetést.  – Lassan itt lesz az ideje.  – Gondolod, hogy képes leszel rá?  – Megteszem, ami tőlem telik – válaszolta a majomember. – Szólj majd, ha eljön az idő. Éjszaka lett, de a csillagok fénye átszűrődött a Horus tó vizén a kamrához, ahol Helen a halálra várt. A csillagfény semmi reményt nem nyújtott a halálraítélt lánynak. A víz már  térdig ért. Egyik kezét a létrán nyugtatva próbálta eldönteni, hogy mitévő legyen, majd másik  kezét is a létrafokra támasztotta és elgyötörten beletemette az arcát. D'Arnot-ra gondolt és arra, hogy milyen boldogok lehettek volna, ha más körülmények  között találkoznak. A férfi emléke még a reménytelen helyzetben is arra késztette, hogy ragaszkodjon az életéhez, mert így legalább átélhette a kétes örömöt, hogy elképzelje azt a  boldogságot, amiben részük lehetett volna. Brian is felködlött dőlte. Minden keserűség nélkül, tárgyilagosan elítélte bátyja kapzsiságát, ami erre a helyre űzte és ami annyi emberéletet követelt. Aztán imádkozni kezdett. Herkuf újra Tarzan felé fordult.  – Most – suttogta. – Már mind alszanak. Vigyázzon, a rácsok nagyon erősek.  – Nem olyan erősek, mint Tarzan – válaszolta a majomember. – Már kipróbáltam. Nézd csak! Beszéd közben megmarkolt két fémrudat. Miközben az érzéketlen anyaggal birkózott, hatalmas izmai hullámzottak a vállán, karján. Herkuf megbűvölten, de kicsit kétkedve figyelte. Egyszer csak azt látta, hogy a vasrudak széthajlanak, Tarzan átbújik köztük, újra összenyomja őket, és már fordul is az ő ketrece felé.  – Olyan erős vagy, mint egy vezérelefánt – hebegte a pap.  – Gyerünk, nincs vesztegetni való időnk – intette Tarzan. – Vezess!  – Bizony, sietnünk kell – értett egyet Herkuf. – Lehet, hogy így is túl későn érünk oda. Átlopakodtak a templomon az ajtó felé, amelyen át Helent kivitték. A többi fogoly aludt, senki nem látta megszökni őket és valószínűleg kevesen hitték volna el a szökés módját, hiszen Tarzan visszahajtogatta a ketrecek vasrúdjait, ami igazán emberfeletti teljesítmény volt. A rövid folyosón át eljutottak a ptómok szobájába. Amikor Herkuf kinyitotta az ajtót, Tarzan látta, hogy az alacsonyrangú papok kemény priccseiken alszanak, a fogasokon lógnak  vízálló ruháik, szigonyaik pedig egy kupacban a sarokba vannak támasztva. Nyugodtan alhattak, hiszen mindenki úgy vélte, hogy a templomból úgysem lehet kijutni. A két férfi nesztelenül magához vett három ruhát, sisakot és szigonyt, majd sikerült úgy áthaladniuk a szobán, hogy senki nem ébredt fel. Az ajtón túl magukra öltötték a felszerelést.

 – Az istenek eddig még velünk voltak – suttogta Herkuf. – Ha sikerül feltűnés nélkül átjutnunk a légkamrán, már kint is vagyunk. De még akkor sem biztos, hogy időben odaérünk. Mire a víz a válláig emelkedett, Helen tökéletesen felhagyott az öngyilkosság gondolatával. Az utolsó pillanatig ragaszkodni fog az életéhez. Megfoszthatják tőle, de ilyen olcsón nem adja. Fellépett a létra legalsó fokára. Várakozás közben keserű és örömteli emlékek viharzottak a fejében. Eltűnődött az emberi gyarlóságon és azon, hogy a szerzésvágy mennyi szenvedést okoz másoknak. Mire is menne most Thome vagy Brian a gyémánttal? Az egyik a húgát és valószínűleg az apját vesztette el, a másik a józan eszét. Újra egy fokkal feljebb kellett lépnie – így haladt fokonként a halállal való találkozás felé. Herkufnak és Tarzannak sikerült biztonságban kijutnia a tó fenekére. Átmentek a ptómok  kertjén, Helen halálkamrája felé. Árnyékuk sötéten imbolygott mögöttük a csönd rejtélyes  birodalmában. Végre eljutottak az építményhez, és Herkuf elkezdte kipumpálni a vizet. A kamra mintha soha nem akart volna kiürülni. Tudták, hogy a víz már órák óta emelkedett és megeshet, hogy Helen már rég halott. Az alattuk lévő helységben a lány az utolsó, értékes pillanatokért harcolt. A létra legfelső fokán ált, feje már a mennyezetet érte, de a víz még mindig kérlelhetetlenül emelkedett. Ennél tovább nem mászhatott. A halál hideg keze már végigsimított az arcán, amikor váratlanul valami zajra lett figyelmes. Mit jelenthet a fenti kamrából leszűrődő hang? Semmi jót nem, az  biztos. Talán valami új kínzást eszeltek ki neki. Végre kiürült a légkamra. Tarzan és Herkuf megkísérelték felemelni a csapóajtót, de az még a dzsungel ura hatalmas erejének is ellenállt. Mi történhet az alsó cellában? Vagy az már  nem is cella, inkább sírkamra? Miközben Tarzanék a csapóajtóval küszködtek, egy ptóm felült a priccsén és megdörzsölte a szemét. Nyugtalanító, különös álma volt. Mintha az ellenség átlopakodott volna a szobájukon. Körülnézett, hogy minden rendben van-e. Ösztönösen ellenőrizte volna a ruháját és sisakját is, de a felszerelés eltűnt, két másikkal egyetemben. Azonnal felrázta társait és  beszámolt nekik a felfedezéséről. Szörnyen megzavarodtak, hiszen ilyesmi még soha nem esett meg a templom történetében. Nyomozásba kezdtek. A trónteremben hamarosan tapasztalhatták, hogy két fogoly hiányzik.  – Eltűnt Herkuf és a Tarzan nevű ember – mondta az egyik.  – De három sisak és szigony hiányzik – akadékoskodott a másik. A foglyok is felébredtek. A ptómok mindenféle fenyegetéssel próbálták kiszedni belőlük, hogy mit tudnak a történtekről, de hamarosan belátták, hogy a ketreclakók éppannyira meg vannak lepődve, mint jómaguk.  – Tudom már! – ordított fel végül egy ptóm. – Hát persze, ilyen egyszerű! A lányhoz mentek, a halálkamrába, azért vitték magukkal a harmadik ruhát. Öltözzetek gyorsan! Atka nevében, igyekezzetek már!  – Néhányunknak itt kellene maradnia, nehogy a többi fogoly is megszökjön – találta ki az egyik, így csak hat ptóm indult a szökevények üldözésére. Bíztak késükben és szigonyukban, árnyalatnyi kétségük sem volt afelől, hogy könnyűszerrel legyőzik és visszatoloncolják  áldozataikat. A csapóajtó már csak egy kis ideig állt ellen Tarzan és Herkuf erejének, majd kinyílt. Ahogy lenéztek a sötétbe, először semmit nem láttak, de aztán Tarzan valami halványan derengő foltra lett figyelmes a víz színén. Lehet, hogy mégis elkéstek, és már csak egy halott arcba nézhetnek? Helen lebegett, orra még épp a víz fölött volt. A zajok egyre erősödtek, majd váratlanul felnyílt a csapóajtó, és két ptóm nézett be rajta. Amikor kirángatták a vízből, a lány szinte  biztosra vette, hogy újabb kínzatásnak nézhet elébe.

A ptómok ráadták a vízálló ruhát és a sisakot, majd kivezették a tófenékre. Nem ismerte fel őket, de mivel kérdezősködésre nem volt lehetőség, szó nélkül velük ment. Vajon mit tartogathat még számára a sors? Igyekeztek minél távolabb kerülni a templomtól, de az üldözésükre induló ptómok  észrevették őket és a nyomukba eredtek. A néma csöndben a szökevények nem figyelhettek  fel rájuk. Egész addig nem tudtak a mögöttük lopakodó veszedelemről, míg Tarzan, a dzsungel mindig éber fia hátra nem pillantott. Megérintette Herkuf és Helen vállát, rámutatott a ptómokra, majd kis csoportot alkotva várták a támadást, hiszen az nyilvánvaló volt, hogy már nem tudnak elmenekülni. Még Tarzan sem tudta, hogyan fog végződni az összecsapás. Sem a vízi harchoz, sem a szigonyhoz nem voltak hozzászokva. Lehet, hogy megfulladnak, ha a ruhájuk megsérül? Biztosra vette, hogy ellenfeleik ügyesebbek lesznek náluk. Nem tudhatta, hogy a ptómoknak még soha nem kellett emberekkel harcolniuk a víz alatt, legfeljebb néhanéha egy víziszömnyel. Így esett, hogy Tarzan és Herkuf sebezte meg először az ellenfelet. Helenben ekkorra kezdett derengeni, hogy kísérői talán jó barátok is lehetnek. De hogy is kerülhettek volna ide a  barátai?! A megmaradt négy ptóm most már óvatosabb volt. Csak köröztek zsákmányuk körül, várva a következő lépést, de nem tudták megbolydítani a háromágú szigonyokkal felfegyverzett egységet. Ekkor az egyik ptóm fellendült a szökevények feje fölé, miközben társai a pillanatnyi zavarodást kihasználva újra támadásba lendültek. Csakhogy túl közel merészkedtek és ez kettő életébe került. A felül úszó ptóm megpróbált lecsapni a majomemberre, de Helen résen volt, felfelé bökött a szigonyával és mellkason találta. A férfi előbb vadul vonaglott, mint a felnyársalt hal, aztán elernyedt a teste. A lánynak össze kellett szednie magát, nehogy elájuljon. Az utolsó ptóm, látva társai vesztét, megfordult és a templom felé menekült. Nem engedhették meg maguknak, hogy a fickó a nyakukra hozza a többieket, ezért Tarzan utánaeredt. Olyan volt az egész, mint egy rossz álom, mert bármennyire is erőlködött, alig  jutott előbbre. A ptómnak ugyanezzel a nehézséggel kellett megküzdenie, de ő nem rendelkezett Tarzan acélos izmaival, így a majomember fokozatosan beérte. Helent és Herkufot az így támadt áramlat segítette abban, hogy lépést tudjon tartani vele. Amikor a ptóm rájött, hogy nem tud elmenekülni, megfordult és felkészült az összecsapásra. Sarokba szorított patkánynak érezhette magát, ezért igen veszélyes ellenfél volt. A majomember ilyen különös párbajt még senkivel sem vívott. Körülvette a csend és a víz, ami minden mozdulatát lelassította. Általában ugyanabban a térben harcolt mindig ellenfeleivel, így meglepődött, amikor a ptóm felszökkent, és felülről próbált csapást mérni rá, azonban gyorsan hárított, majd megragadta ellenfele bokáját. A ptóm vadul küszködött, ki akarta szabadítani magát, de Tarzan már biztos volt a dolgában, és maga felé húzta a férfit. Ilyen közelségben a szigonyokat nem lehetett használni, úgyhogy mindketten megszabadultak tőlük és kést rántottak. A ptóm vadul hadonászott, de nem volt elég ügyes. A majomember igyekezett elkapni azt a kezét, amellyel a kést markolta. Míg ők harcoltak, megjelent egy hatalmas hal a közelben. Helen és Herkuf megindultak, hogy elzavarják onnan; de a vízben olyan nehézkesen mozogtak, mint két nagy robot. Tarzan ujjai már majdnem elérték a ptóm csuklóját, amikor a megzavart hal erősen nekiütközött a lábának és kibillentette az egyensúlyából. A majomember előrezuhant. A ptóm azonnal élt a lehetőséggel, ráugrott, és a szíve felé sújtott. Miközben Tarzan hántotta a csapást, Helenék is odaértek és szigonyukat a ptómba döfték. Miközben Tarzan talpra kecmergett, a lány azon tűnődött, hogy vajon kinek az életét is mentette meg éppen és vajon milyen szándékai vannak ennek az embernek vele.

Brulor templomában tetőpontjára jutott az izgalom és a zűrzavar. A trónteremben harcosok  és papok nyüzsögtek, mindenki magyarázatot próbált találni a két fogoly rejtélyes eltűnésére. A ketrecek záraihoz szemmel láthatóan nem nyúlt senki. D'Arnot volt az egyetlen, aki sejtette, hogy mi történhetett, mert észrevette, hogy Tarzan ketrecének két rácsa enyhén meggörbült.  – Újra remélhetünk – súgta oda fojtott izgalommal Briannek. Ebben a pillanatban egy feldúlt ptóm lépett a trónterembe, letépte sisakját, és Brulor  trónusa elé sietett.  – Ó, Gyémántok Atyja – lihegte –, voltam a halálkamránál. A nő eltűnt!  – Hogyhogy? Hol van? – faggatta Brulor.  – Ki tudja? – hangzott a ptóm válasza. – Csak annyi biztos, hogy most nincs ott és a tó fenekén hat halott ptóm teste hever. Hármukról még a ruhát is letépték! Démon jár közöttünk, ó, Atyám! Brulor dühtől reszketve ugrott talpra.  – Nem démonok járnak közöttünk, hanem halandók, akiket meg lehet ölni – üvöltötte. –  Egyikük Herkuf, az áruló, a másik a Tarzan nevű ember. Aki élve vagy holtan elém hozza őket, bármit kérhet tőlem. Ha lehet, mégis inkább elevenen fogjátok el őket, mert Brulor  templomának meggyalázója halállal kell, hogy lakoljon! Ezt mondja az írás. Miközben Brulor őrjöngött, indulatának tárgyai már messze jártak a Horus tó fenekén. Miután leszedték a ruhát három halott ptómról, Herkuf irányításával elindultak a tófenéken át, ahogy azt a volt pap Tarzannal előzetesen megbeszélte. A jó szerencse tehát a kezükre  játszotta azt a három ruhát, amire elképzelésük megvalósításához szükségük volt. Tervük a valóságtól teljesen elrugaszkodott, de még így is ez volt az egyetlen, amely sikerülhetett. Egyre mélyebb vizekbe értek, majd hatalmas tengeri növények völgyébe tévedtek. Mintha itt gyűlt volna össze a mélység minden lakója – szinte egyfolytában támadásokat kellett elhárítaniuk. Óriási árnyak cirkáltak körülöttük, különös formájú növények lengedeztek a fejük fölött a halványuló csillagok fényében. Helen rettegett. Fogalma sem volt arról, hogy kik a kísérői, nem tudta, hová mennek és mi a szándékuk vele. Mindehhez még az is hozzájárult, hogy nem hitte, valaha is képesek lesznek  kimenekülni azon veszélyek közül, amelyek körülvették őket és a sötétben még fenyegetőbbnek tűntek. Már nem hitte, hogy bármi újat el tudna viselni, amikor az egyik  óriásfáról lecsusszant egy hatalmas tengeri kígyó, és megtámadta őket. A férfiak szigonyai fogpiszkálónak tűntek a hatalmas állkapcsok mellett, a szörnyeteg hosszú, izmos farka úgy fonódott köréjük, mintha a következő pillanatban el akarná pusztítani őket. A kígyó dülledt szeme parázslott, villás nyelve hol előbukkant, hol eltűnt hatalmas fogai közt. A rémség hirtelen Helen köré fonta a farkát és elúszott. Tarzan a földre dobta a sisakot és a ruhát, amit cipelt, és üldözésükre indult. Herkuf tehetetlenül ácsorgott a tó fenekén. A majomember épp hogy meg tudta markolni Helen bokáját, de képtelen volt kirántani a lányt az izmos farok szorításából. Lassan felhúzta magát annyira, hogy hozzáférhessen az állathoz. Közben megpróbálta újra kiemelni Helent, de a hüllő testének gyűrűi megfeszültek, és a feldühödött őslény úgy hányta-vetette magát, hogy Tarzannak kapaszkodnia kellett, ha meg akart maradni rajta. Az otromba vízálló ruha ellenére sikerült nagy ügyesen a szörny hátára másznia, ahol kését újra meg újra a hideg testbe merítette. Helen alig győzött csodálkozni ismeretlen jótevője vakmerőségén és erején. Az őslény megérezte a fájdalmat, s bár komolyan nem sebesült meg, elengedte a lányt és minden dühével a hátán ülő emberpalánta ellen fordult. Valósággal őrjöngött, mintha egyetlen vágya az lett volna, hogy megsemmisítse azt a valamit, ami az életére tört. Tarzan éles késével védte meg magát a fenyegető állkapocstól; a hüllő összerándult fájdalmában, a majomember pedig továbbmászott a torka felé. Feltépte ő már a nyaki verőerét Numának, az

oroszlánnak, Shitának, a leopárdnak, Wappi- nak, az antilopnak, sőt embertársának is, miért ne sebezhetné meg ugyanígy ezt az állatot is? Ebben is csak vér folyik. Lassan elért céljához, megkereste az érzékeny pontot és egyetlen csapással átvágta az eret. Ömlött a vér, a szörny görcsösen csapkodott egy darabig, majd amikor Tarzan lesiklott róla, a hátára fordult és elúszott az áramlattal. A majomember leúszott a tófenékig, ahol a döbbenettől tágra nyílt szemű Helen várt rá.

Hajnalodott, már sokkal messzebb láthattak maguk elé az egyre erősödő fényben. Tarzan körülnézett, és meglátta Herkufot, amint az elhajított vízi felszerelést cipelve igyekszik  feléjük. Innentől kezdve a tófenék meredeken emelkedett és a gyaloglás úgy megviselte Helent, hogy az út végső szakaszán már Tarzannak kellett támogatnia. Herkuf sem érezte jobban magát, de azért sikerült kivonszolnia magát a partra. Egyedül Tarzanon nem látszottak meg az út viszontagságai. A partra érve azonnal megszabadultak sisakjuktól. Helen meglepetten sikoltott fel, amikor  megpillantotta Tarzant.  – Tudhattam volna, hogy maga az! Ki más lett volna még érre képes?  – Paul – mosolygott rá a férfi.

 – Maga olyan kedves – mondta a lány. – Micsoda megkönnyebbülés, ha az ember újra  biztonságban érzi magát! Olyan jó, hogy élek, minden viszontagság, még a szörnyű halálkamra után is! Alig hiszem el, hogy megmenekültem. Egy barlangban pihentek meg. Herkuf a part közelében elejtett egy halat, és elkezdte megsütni.  – És most mik a tervei? – kérdezte Helen Tarzant.  – Herkuf azt mondja hogy ezen a parton van egy elrejtett csónak. Úgy gondoltuk, hogy  biztonságosabb ezt megszerezni, mint lopni egyet az ashairi kikötőben. A szökésünk után nyilván mindenhová őröket állítottak. Ma éjjel átevezünk a tavon, aztán Herkuf meg én újra felöltjük a ruhákat, megpróbálunk átjutni a ptómokon és kihozzuk d'Arnot-t, Briant és Lavacot. Ezért vetkőztettük le a három megölt ptómot is. Eleinte azt hittük, hogy a felszerelést is lopnunk kell majd, de most, hogy itt van, tulajdonképpen be sem kell mennünk a ptómok  szobájába. Herkuf szerint van egy másik út is.  – Most eszünk és pihenünk, aztán elmegyek megkeresni a csónakot – mondta Herkuf. –   Nagyon ügyesen rejtettem el évekkel ezelőtt, és ezen a vidéken egyébként sem járnak sokan. Ott kell lennie valahol, azon a bokrok között, amiknek az ágai a vízbe lógnak.  – Mostanra talán már el is rothadt – aggódott Helen.  – Nem hinném – válaszolta Herkuf. – Akkor rothadt volna el, ha levegő éri. Megették a halat, még egyszer megbeszélték a tervet, és felelevenítették kalandjaikat, majd Helen megkérdezte Herkuftól, hogy hogyan volt lehetséges templomot építeni a tó fenekére.  – Úgy látom, hogy ez a fajta mérnöki tudás messze meghaladja az ashairiek képességeit. Semmi olyat nem láttam náluk, ami ehhez fogható lenne. Kivéve persze a búvársisakokat, aminek a feltalálásához nyilván valami lángelme kellett.  – A templom építését pontosan ez a búvársisak, no meg egy természeti jelenség tette lehetővé – magyarázta Herkuf. – Népünk gyökerei messzire mennek vissza. Körülbelül háromezer éve foglaltuk el a Tuen-Bakát. Ehhez sok legenda is fűződik, azt viszont mindenki komolyan hiszi, hogy északról jövő őseink fejlett civilizációt és komoly mérnöki tudást hoztak magukkal. Népünk két törzsre oszlott, az egyik a mostani Thobosban telepedett le, míg a másik Ashairben.  – A búvársisakot egy ashairi találta fel. Az az ember egyébként is folyton mindenféle fémekkel meg vegyi anyagokkal pepecselt, azt hiszem, aranyat akart csinálni. Egy kísérlete során olyan anyagot fedezett fel, ami vízzel egyesülve belélegezhető levegőt termelt.  – Sajnos, a feltaláló szomorú véget ért, amikor épp valami fekete porból próbált meg aranyat csinálni. Úgy gondolta, hogy az eredményhez már más sem hiányzik, csak az, hogy nagy nyomást alkalmazzon, úgyhogy egy bazaltdarabra öntött egy adagot a porból és rácsapott a kalapácsával. Rémes robbanás következett, ami nagy füsttel is járt. A feltaláló házának a teteje felrobbant, és vele együtt ő maga is. Az egyik segítője a csodával határos módon megmenekült, ő számolt be a történtekről. Lehet, hogy feltalálónknak nem sikerült aranyat csinálnia, de ránkhagyta a sisakot, amit tökéletesítettünk és manapság nem annyira a gyakorlati hasznának örülünk, mint inkább annak, hogy jót lehet vele szórakozni a víz alatt.  – És ennek mi köze a templom építéséhez? – szólt közbe Helen.  – Várjon, mindjárt eljutok oda is. Az ashairi parttól kicsit beljebb, ott, ahol most a templom áll. mindig is örvénylett a víz, olyannyira, hogy nemegyszer harminc méter magas vízsugarak  lövelltek sziszegve az ég felé. Az ashairiek nagyon szerették volna megtudni, hogy ez mitől van így, úgyhogy egy szép napon valami kalandvágyó ifjú magára vette vízálló ruháját és sisakját, és lemerült a tó fenekére, hogy körülnézzen.  – Úgy fél órája bukhatott le, amikor a parton egyszer csak azt vették észre, hogy egy hatalmas örvény a levegőbe repíti a fiatalembert. Szerencsére nem lett semmi baja kikecmergett a partra és elmondta, hogy a tó fenekén egy hatalmas léggejzír van. Csak sok év múlva jutott eszébe valakinek, hogy a szent szertartások számára templomot építsen a gejzír 

köré. Rabszolgák ezrei vágták a bazalttömböket, rengeteg vízálló ruhát és sisakot kellett gyártani. A munka légnehezebb része akkor jött, amikor valahogy el kellett zárni a gejzírt, de végül ez is sikerült nekik. Ekkor kezdődött meg a templom építése, ami vagy ezer évig tartott, és kétszerannyi életet követelt. Amikor készen lett, persze tele volt vízzel, de aztán kinyitották  a gejzírt elzáró szerkezetet, a templomból kiáradt a víz és megtelt levegővel. Még ma is ez a gejzír látja el friss levegővel az épületet, és ez működteti a légkamrák ajtaját is.  – Csodálatos! – álmélkodott Helen. – De honnan van levegő a tó alatt?  – Ez persze csak feltételezés, de többek szerint, amikor a Tuen-Baka még élő vulkán volt, egy robbanás következtében lerepült a teteje, a tóba zuhant és így hatalmas mennyiségű, nagynyomású levegőt rekesztett el.  – No de mi van akkor, ha a levegőkészlet kimerül? – kérdezte a lány.  – Az akkor annyit jelent, hogy Horus magának követeli a templomot – vonta meg a vállát Herkuf. – Van egy másik elmélet is, amely azt állítja, hogy a templom alatt hatalmas mennyiségben található az az anyag, amiből a sisakjaink készülnek. A friss levegő attól keletkezik, hogy ez a bizonyos anyag folyamatosan reakcióba lép a vízzel.  – Hogy ennek a templomnak a felépítése mennyi fejtörésbe, munkába és emberéletbe kerülhetett! – kiáltott fel Helen. – És mi értelme az egésznek? Miért pazarolják az emberek  ilyesmire az erejüket?  – A maguk népe nem épít templomokat az isteneinek? – érdeklődött Herkuf. Magra és Gregory megálltak Ashair felett, a sziklás hegyoldalon. A felhőtlen égből szikrázóan sütött le rájuk a nap, a Tuen-Baka fenyegetően tornyosult föléjük, alattuk békésen csobogott a szent Horus tó vize. A távolból ingerkedően intett feléjük a külvilágba vezető alagút bejárata.  – Hát itt vagyunk – szólalt meg Gregory. – Itt lesz a titkos átjáró bejárata.  – Na jó, itt vagyunk. De most mihez kezdünk? – tudakolta Magra.  – Azok után, amit azok a szerencsétlen szökevények mondtak nekünk, kétlem, hogy be kellene mennünk. Ne dobjuk el fölöslegesen az életet magunktól.  – Egyetértek – válaszolta Magra. – Valószínűleg semmire sem mennénk, ha megpróbálnánk behatolni a templomba. Csak elfognának minket, sőt, talán Tarzan terveit is keresztülhúznánk.  – Csak azt nem értem, hogy mi történhetett Helennel, Lavackal, Briannel és d'Arnot-val –  aggódott Gregory. – Úgy gondolja, mégis bementek, hogy segítsenek Tarzannak?  – Lehet, de az is lehet, hogy újra elfogták őket. Nem tehetünk mást, várnunk kell.  – Mi lenne, ha továbbmennénk Ashair felé és ott keresnénk rejtekhelyet magunknak? Ha Ashair és az alagút bejárata között táborozunk le, biztos, hogy találkozunk velük, hiszen amennyire tudom, más út nem vezet kifelé a völgyből.  – Igaza lehet – helyeselt Gregory. – Abban azonban nem vagyok biztos, hogy bölcs dolog lenne fényes nappal Ashair közelébe merészkednünk.  – Nem veszélyesebb, mint itt maradni a templomba vezető titkos átjáró kapujánál. Itt aztán tényleg akármikor ránk akadhatnak.  – Na jó – egyezett bele Gregory –, próbáljuk meg. Akkorák ezek a bazalttömbök, hogy talán sikerül úgy végigmennünk a takarásukban, hogy senki sem lát meg minket.  – Induljunk – mondta Magra.  Nagy keservesen ereszkedtek lefelé a hatalmas sziklák között, de a gyötrelmes gyaloglás ellenére is nyugodtak lehettek, hiszen valóban senki nem láthatta meg őket a városból. Egy idő után, jóval túl Ashairen, a tó mellett kötöttek ki. Nem láthatták a vizet, mert egy alacsony mészkőgerinc futott legalább mérföldnyi hosszan köztük és a tő között. A tetején gyér cserje és pár göcsörtös fa nőtt, Ashair felől pedig egy domb határolta.  – Az ott nem egy barlang? – mutatott előre Magra.

 – Úgy néz ki – válaszolta Gregory. – Menjünk csak oda! Ha lakható, pár napot eltölthetünk   benne és a tetőről az érkezőket is szemmel tudjuk tartani.  – És mit fogunk enni?  – Gondolom, azoknál a nagy fáknál csak találunk valami gyümölcsöt meg magvakat –  mondta Gregory. – Ha egy kis szerencsénk van, még talán halat is foghatok. Beszélgetés közben eljutottak a barlang bejáratához. Úgy tűnt, pontosan erre a fajta lakhelyre van szükségük, de azért óvatosan léptek beljebb. A beszűrődő napsugarak egy darabon megvilágították a barlang belsejét, azon túl viszont a sötétség uralkodott.  – Körülnéznék egy kicsit, még mielőtt berendezkedünk – mondta Gregory.  – Magával megyek. A barlang egy ponton beszűkült. Egy darabig ezen a sötét folyosón haladtak tapogatózva aztán egy éles kanyar után világosabb lett, és egy olyan nagyobb üregbe jutottak, ahová  besütött a nap. Fenséges látvány tárult a szemük elé. A mennyezetről és a falakról különféle árnyalatú cseppkövek lógtak, a víz groteszk figurákat vájt a mészkőbe – mintha valami őrült szobrász valósította volna meg elképzeléseit.  – Gyönyörű! – kiáltott fel elragadtatottan Magra.  – Valóban, és egész rendkívüliek a színei – bólintott rá Gregory. – Jó lenne egy kicsit továbbmennünk, hadd győződjünk meg arról, hogy ez a hely teljesen biztonságos.  – Igaza van – értett egyet Magra. – Ott szemben látok egy nyílást. Nézzük meg, hátha tovább lehet jutni. A nyílás újabb sötét folyosóba vezette őket, ahol újra csak tapogatózva kellett haladniuk. Magra megborzongott.  – Van ebben a helyben valami nyugtalanító.  – Butaság – nyugtatta meg Gregory. – Egyszerűen csak sötét van. A nők mindig idegesek  lesznek a sötétben.  – Maga nem?  – Nem igazán. Nem hiszem, hogy egy barlang veszélyes lenne attól, hogy nem szűrődik be a fény.  – Valahogy olyan érzésem van, mintha valaki figyelne minket – mondta a lány.  – A képzelete játszik magával, gyermekem – nevetett Gregory. – Az idegei… nem is csoda, azok után, amiken átment. Inkább az a meglepő, hogy nem roppantunk bele mindannyian.  – Nem hiszem, hogy csak képzelődnék. Az az érzésem, hogy nem vagyunk egyedül. Valami van a közelünkben és figyel bennünket. Forduljunk vissza, hagyjuk itt ezt a rémes helyet. Valami rosszat érzek.  – Nyugodjon meg, kedvesem – csitítgatta Gregory. – Nincs itt senki. És egyébként is, jobb, ha biztosan tudjuk, hogy baljóslatú helyen járunk, mert akkor nem maradunk itt egyáltalán.  – Remélem, hogy igaza van. Azért még mindig félek. Pedig maga is tudja, hogy nem ijedek meg egykönnyen. Ott egy újabb nyílás. Valószínűleg egy másik átjáróba vezet. Merre induljunk?  – Talán ebbe az irányba – mutatott előre Gregory. – Úgy néz ki, mintha ez lenne a legszélesebb. Jobb, ha nem kószálunk el, mert a végén még eltévedünk. Hallottam már  olyanról, hogy Kentucky vagy Virginia barlangjaiban emberek úgy elvesztek, hogy soha senki nem talált rájuk. Ebben a pillanatban Magrát megragadta hátulról egy kéz, és átrántotta a nyíláson. Gregory a sikoltásra megpördült, és döbbenten látta, hogy a lány eltűnt. Hangosan szólongatni kezdte, de amikor nem kapott választ, inkább a keresésére indult. Ekkor újra kinyúlt egy kéz az egyik  nyílásból, és őt is berántotta az átjáróba. A férfi hiába küszködött, ismeretlen elrablója magával hurcolta a sötét folyosón.

Magra megpróbálta kiszabadítani magát a szorításból, de semmire sem ment. A lény túl erős volt hozzá képest, szinte nesztelenül cipelte magával a sötétben. A lánynak fogalma sem volt arról, hogy foglyul ejtője ember vagy állat, ami Ungóval történt kalandja után viszonylag érthető is volt. A rövid folyosó nagy barlangüregbe torkollott. Csak itt láthatta, hogy elrablója fehér  csuklyát visel. A kezeiből az is látszott, hogy nem majom, hanem ember. A barlang közepén egy medence volt, körülötte több hasonló alak helyezkedett el. A terem túlsó végében trónus állt egy emelvényen. Előtte oltár, mögötte egy íves nyílás, amin át a tóra lehetett kilátni. A barlang ugyan gyönyörű volt, de a komor külsejű, fehér  csuklyás, néma alakok jelenlététől inkább baljóslatúnak tűnt ez a hely. A férfiak csak álltak és csuklyájuk keskenyre vágott szemrésén át figyelték foglyukat. Magra még alig nézett körül a komor teremben, amikor Gregoryt is bevonszolták. Letörten  pillantott egymásra a két fogoly.  – Na szép – csóválta a fejét a férfi. – Úgy néz ki, mintha a Ku Klux Klan kapott volna el minket. Igaza volt, tényleg figyeltek bennünket.  – Kik lehetnek? És mit akarnak tőlünk? – kérdezte a lány. – Édes istenem, hát nem volt még elég?  – Már egyáltalán nem csodálom, hogy a Tuen-Baka tabu és Ashair tiltott terület. Ha egyszer innen kikerülök, bizony isten nem jövök vissza soha többé – fogadkozott Gregory.  – Ha kikerülünk – mondta sóvárogva Magra.  – Thobosból is megszöktünk – emlékeztette a férfi.  – Tudom, de most sem Tarzan, sem Thetan nincs velünk. Csak magunkra számíthatunk, az meg nem sok.  – Lehet, hogy nem akarnak rosszat nekünk – reménykedett Gregory. – Ha tudnám, hogy milyen nyelvet beszélnek, meg is kérdezném őket. Az biztos, hogy nem némák, mert mióta idehoztak minket, egyfolytában sugdolóznak.  – Próbálkozzon meg a szuahélivel – ajánlotta a lány. – Azt eddig még mindenki beszélte.  – Én viszont csak töröm. Azért talán érdemes lesz tenni egy kísérletet. – A hozzá legközelebb álló csuklyás alak felé fordult és megköszörülte a torkát. – Miért hoztak ide minket? Nem tettünk semmi rosszat.  – Be merészeltetek lépni az igaz isten templomába – hangzott a válasz. – Kik vagytok, idegenek, akik be mertetek lépni Chon szentélyébe?  – Nyilván Atka talpnyalói – vélekedett egy másik.  – Vagy az álságos Brulor kémei ezek – tódította a harmadik.  – Erről szó sincs – jelentette ki Magra. – Idegenek vagyunk, akik eltévedtek. A TuenBakából kifelé vezető utat keressük.  – Miért jöttetek ide?  – Búvóhelyet kerestünk magunknak – magyarázta a lány.  – Azt hiszem, hogy nem mondtok igazat. Itt tartunk titeket, amíg az igaz isten visszatér, aztán tudatjuk veletek, hogy milyen halálmódot választott. *** Herkuf, Helen és Tarzan pihentek egyet, aztán az elrejtett csónak keresésére indultak, hogy azon térjenek vissza megmenteni d'Arnot-t, Briant és Lavacot. A rejtekhely állítólag nem volt messze a barlangjuktól, és erdőben kellett menniük odáig, úgyhogy nem tartottak attól, hogy az időközönként arra úszó ashairi gályákról valaki észreveszi őket. Elérték a rejtekhelyet és Herkuf szétválasztotta a bokor lecsüngő ágait.  – Ez az a hely. Tudom, hogy ez az a hely, nem tévedhetek – mormolta.  – Mi a baj? Nem találod? – kérdezte Tarzan.

 – Ez az a hely, de a csónak nincs itt – válaszolta Herkuf. – Úgy tűnik, hogy bármilyen ügyesen rejtettem is el, valaki rábukkant. Lőttek a tervünknek. Most mit csinálunk?  – Nem gyalogolhatnánk el a tó végéig? – kérdezte Helen. – Ott aztán lemerülhetnénk a vízbe és eljuthatnánk a templomig.  – A tó végén a partszakasz megmászhatatlan – válaszolta Herkuf. – Ha Thobos felé kerülünk, egészen biztos, hogy elfognak minket. Valaha ugyan Chon papja voltam Thobosban, de nem hiszem, hogy emlékeznének még rám.  – És mi lenne, ha tutajt építenénk? – próbálkozott tovább a lány.  – Nincsenek szerszámaink – rázta a fejét a pap. – És egyébként sem lenne érdemes megpróbálni, mert egy tutaj biztosan feltűnne az ashairieknek.  – Fel kell adnunk? – keseredett el Helen. – De hát nem hagyhatjuk, hogy Paulék  meghaljanak.  – Egy lehetőség még van – szólalt meg Tarzan.  – Micsoda? – kérdezte mohón Helen.  – Éjszaka elúszom Ashairig, és lopok egy csónakot a kikötőből.  – Lehetetlen – jelentette ki Herkuf. – Tegnap éjjel is mi mindennel kellett megbirkóznunk. Úszva félútig sem jutnál. Ennél már az is jobb, ha gyalog megyünk.  – Tegnap éjjel is csak nagy szerencsével jutottunk át – emlékeztette Tarzan. – Nem biztos, hogy ma is sikerülne, és ha mégis, akkor is kellene egy csónak, hogy visszatérhessünk  Thobosba vagy átjussunk az alagúton. Te is tudod, hogy az egész tervünket a csónakra építettük. Ma éjjel átúszom a tavat.  – Ne, Tarzan, nagyon kérem, ne tegye – rimánkodott Helen. – Ne rohanjon a halál torkába.  – Nem áll szándékomban – hangzott a válasz. – És egyébként is, nálam lesz a késem. Visszatértek a barlangba, hogy ott várják meg az estét. Tarzant képtelenség volt lebeszélni a tervéről, úgyhogy Helenék beletörődtek a megváltoztathatatlanba. Sötétedés után elkísérték  a partra és nézték, hogyan tűnik el a Horus fekete vizében. Még ezután is ott maradtak egy ideig, és szemüket erőltetve bámultak bele a sötétségbe, Tarzan már félúton volt, amikor a közelében egy gályán fáklyát gyújtottak. Egy darabig figyelte, aztán amikor a fény felé közelített, rájött, hogy felfedezték. Annyi biztos volt, hogy ha most elfogják, az nemcsak az ő halálát jelenti, de azokét az emberekét is, akiket meg akart menteni. Egyetlen lehetősége maradt. Lebukott a víz alá és ott úszott tovább, hogy kikerüljön a fáklya fényköréből. Amikor újra felbukkant és hátrapillantott, a fény már gyengébb volt és azt hitte, hogy ezzel meg is oldódott minden. Amikor azonban nagy levegőt vett, hogy újra lebukjon, észrevette, hogy egy sötét valami közeledik felé. Tudta, hogy megtörtént az, amitől Helenék tartottak. Nálam van a késem – jutott eszébe és elmosolyodott, miközben előhúzta. Az ashairi városfalon egy őr észrevette a fáklya fényét, és odahívott egy tisztet.  – Thobosi gálya lehet csak, mert a mieink ma éjjel nincsenek kint – mondta.  – Nem értem, miért kockáztatták meg, hogy fényt gyújtsanak – töprengett a tiszt. – Máskor  sötétben szoktak idelopakodni. Mindegy, ez csak nekünk szerencse. Ma éjjel zsákmányt ejtünk. Atka és Brulor is megkapják az áldozataikat. A hatalmas cápa épp a hátára fordult, hogy megragadja Tarzant, de a férfi gyorsabb volt, kését az állatba döfte és felhasította a hasát. A nagytestű állat vergődve haldokolt, vére vörösre festette a vizet. Akkora hullámokat csapott, hogy a gályán is felfigyeltek rá. A majomember óvatosan elkerülte a vadul csapkodó farkat és a hatalmasra tátott állkapcsot. Látta a többi sötét és baljós árnyat is közeledni. A mélység tigriseit társukhoz hasonlóan eleinte a fény vonzotta oda, most azonban már a vérszagra gyűltek oda, hogy felfalják a halálosan megsebesült állatot. Tarzannak majd szétpattant a tüdeje, mire felért a víz színére. Biztos volt abban, hogy a sebesült cápa leköti a többi figyelmét. Az áramlásból azt is tudta, hogy a gálya közelében fog felbukkanni, de nem volt más választása.

Aztán amint felért, a gályáról kihajoló harcosok megragadták és a hajóra húzták. Hát így végződik a nagyszerű terv, gondolta, de amikor felnézett, fekete tolldíszes harcosokat  pillantott meg. Egy hang a nevén szólította. Thetan volt az.  – Kivilágítatlanul akartunk elhajózni Ashair mellett, hogy lent a folyónál rabszolgákat fogjunk – magyarázta.  – És te meg mi a fenét művelsz a Horus kellős közepén?  – Ashairbe igyekeztem, hogy elkössek egy csónakot – válaszolta a majomember.  – Megőrültél? – dörrent rá Thetan. – A tóban csak úgy hemzsegnek a ragadozók!  – Azt tapasztaltam – biccentett Tarzan. – Gondoltam, valahogy csak átjutok. Nem az én életem forog veszélyben, hanem azoké, akiket Ashairben tartanak fogva. Szereznem kell egy csónakot. Thetan egy pillanatig gondolkodott.  – Elviszlek. Valahol a város alatt partra tudlak tenni. Azért jobb lenne, ha meggondolnád magad. Nem juthatsz be úgy Ashairbe, hogy ne vegyenek észre. A biztos halálba igyekszel.  – Tulajdonképpen nem is a partra akarok menni – válaszolta Tarzan. – Két társam a tó túlpartján vár rám. Inkább menjünk értük, aztán visszafelé, amikor Brulor temploma fölé értünk, kitehetsz minket. Így nem kellene csónakot lopnom.  – És ez mire lenne jó? – kérdezte Thetan.  – Szereztünk vízálló ruhákat és búvársisakokat. A templomból kiszabadítjuk a barátainkat, fogom Brulort meg a Gyémántok Atyját és elviszem Heratnak Magráért és Gregoryért cserébe.  – Már elmenekültek – közölte Thetan. – Herat szörnyen dühös. – Nem árulta el, hogy a szökésben ő is segédkezett, mert a többi thobosi harcos a közelben volt.  – Nem számít. A Tuen-Bakából úgyis csak Herat segítségével tudunk kijutni – válaszolta Tarzan. – Szükségünk lesz egy gályára és élelmiszerre is. Gondolom, bármit megadna a gyémántért és Brulorért.  – Na persze, de te nem leszel abban a helyzetben, hogy ezt a kettőt megadd neki. Hogy is tudnád egyszál magad megtenni azt, ami a harcosainknak éveken át nem sikerült?  – Meg kell próbálnom – vonta meg a vállát Tarzan. – Segítesz?  – Hát ha már lebeszélni nem tudlak… Hol vannak a barátaid? Tarzan a barlang irányába mutatott, a fáklyát eloltották, és a gálya a part felé fordult. Ashair kikötőjéből hat kivilágítatlan hajó indult az ellenség keresésére. Most, hogy már  nem égett a fény a thobosi hajón, nem láthatták őket, ezért az ashairiek szétszóródtak, hogy átfésüljék a területet. Tarzan csak a körvonalait látta a partnak, ezért kétessé vált, hogy rátalálnának épp arra a részre, ahol Helenéket hagyta. Amikor közel értek a szárazföldhöz, halkan Herkufot szólította. A válasz jobb kéz felől érkezett. Pár pillanat múlva a gálya a kavicsos tófenékhez ért. Tarzan kiugrott és társai felé indult a vízben. Helenék meglepődtek attól, hogy ilyen hamar visszaért, sőt, hogy egyáltalán visszaért, mivel ők is látták a fellobbanó fáklyát és azt hitték, hogy az ashairiek elfogták. A majomember röviden elmesélte, hogy mi történt, megkérte Herkufot, hogy hozza a  búvárfelszerelést, majd Helent a vállára kapva gázolni kezdett a vízben a gálya felé, amely időközben megfordult. Mihelyt Herkuf a fedélzetre lépett, már indultak is. A ruhákat azonnal magukra vették, de a sisakokkal még vártak, hogy beszélgetni tudjanak. A gálya nesztelenül siklott ki a tóra, a harminc ügyes gályarab evezője alig csapott zajt. Saját tapasztalataikon tanulhatták meg, hogy mennyire fontos feltűnés nélkül áthaladni a Horuson, hiszen az ashairiek bármikor rájuk támadhattak. A tó közepén járhattak, amikor tőlük jobbra váratlanul fáklya gyúlt, aztán balra egy másik  is, majd félkörben további négy. Ezzel egyidőben az ashairiek vad harci kiáltása törte meg az éjszaka csendjét. A gályák közeledni kezdtek.

A thobosiakat csak az menthette meg, ha azonnal elmenekülnek. Miközben a gálya fordulni kezdett, Tarzan odakiáltott Helennek és Herkufnak, hogy vegyék fel a sisakjukat. Miután ő is felkapta a magáét, megragadta a lány kezét, intett a papnak, hogy kövesse őket és a vízbe vetette magát. Thetan noszogatni kezdte a rabszolgákat. Tarzan és Helen kézenfogva ereszkedett le a tó sötét fenekére. Talán Herkuf is a közelükben volt, de nem látták sehol, ezért úgy döntöttek, hogy megvárják, amíg a napsugarak szétoszlatják a homályt a Horus fenekén. Herkuf nélkül vállalkozásuk könnyen kudarcba fulladhatott. Tarzan nem volt biztos abban, hogy ráakadnak a papra, de nem tehettek  mást, mint hogy vártak és reménykedtek. Helen furcsán érezte magát, valószínűleg azért is, mert voltak már tapasztalatai e néma,  borzalmas világról. Hatalmas árnyakat látott elsuhanni a különös, fához hasonló növények  ágai között. Minden pillanatban arra számított, hogy feltűnik valahol egy szörny, de eltelt az éjszaka, hajnalodni kezdett, és újabb veszéllyel nem kellett szembenézniük. Ezt a lány a csodával határos dolognak tartotta, bár valószínűleg inkább arról volt szó, hogy egyikük sem moccant meg egész éjjel. Ha mozgolódni kezdenek, talán minden másképp történik. Mihelyt világosodni kezdett, Tarzan Herkuf keresésére indult. Miután sehol nem találta, vonakodva megindult Brulor temploma felé. Nem tudta, hogy mire lesz képes egyedül, hiszen tervük az volt, hogy meditáció idején hatolnak be a templomba és szabadítják ki a foglyokat. Hogy ez az idő mikor van, azt csak Herkuf tudta, de hármuk közül ő volt az egyetlen, aki ismerte a légkamrák ajtajának működését is. Helen engedelmesen bandukolt Tarzan nyomában, mivel nem tudtak beszélgetni és fogalma sem volt az új tervről. Jobban bízott a férfiban, mint saját magában. Ez a világ annyira különbözött a megszokott dzsungeltól.  Nem jártak messze, amikor rátaláltak Herkufra, aki szintén megvárta a nappalt, mert biztos volt abban, hogy Tarzan is így cselekedne. Azt is tudta, hogy nem lehetnek nagyon távol egymástól, hiszen szinte egyidőben ugrottak ki a hajóból. Most megkönnyebbülve indulhattak  tovább. Herkuf ment az élen. A fáradalmas és veszélyes út, a bizonytalanságban töltött hosszú órák után mindhármuk szívébe új remény költözött. Alig tettek meg egy rövid távolságot, amikor egy hajóroncsra bukkantak. A gálya jó ideje ott heverhetett már, mert félig a homokba ágyazódott, palánkjait és az evezőkhöz láncolt rabszolgák csontvázát tengeri növények futották be. Herkuf nagyon izgatottnak tűnt. Intett, hogy álljanak meg, majd bemászott a roncsba és kisvártatva egy díszes ládikóval tért vissza. Örömét a sisak miatt csak úgy volt képes kimutatni, hogy diadalmasan meglengette az orruk előtt a ládikát és vad táncba kezdett. Tarzanéknak fogalma sem volt arról, hogy minek szólhat ez az egetverő öröm. Úgy gondolták, hogy a pap talán mesés kincsre bukkant. Amikor végre Brulor templomának a közelébe értek, sokkal óvatosabban kezdtek haladni. A ptómok kertjének fái, bokrai között lopakodtak, minden megtett szakasznál meggyőződtek  arról, hogy nem vették észre őket, hiszen bármelyik pillanatban kiléphetett volna egy ptóm a légkamra ajtaján. Végül találtak egy helyet, ahol sem a kertből, sem a légkamrából nem lehetett meglátni őket. Itt kellett várakozniuk addig, míg Herkuf nem jelezte, hogy eljött az idő és  biztonságosan behatolhatnak a templomba. A meditáció idejét a pap nem tudhatta pontosan, csak sejthette. Volt ugyan a közelükben egy ablak, amin át be lehetett kukucskálni a templomba, de fényes nappal ez túl kockázatos lett volna. Így hát fáradtan és éhesen csak  vártak, vártak, hogy besötétedjen. A templomban a foglyok nyers halból álló vacsorájukon rágódtak. Atan Thome éppen festőien ecsetelte, hogy mi mindenhez kezd majd a Gyémántok Atyjával, Lal Taask komor  képpel átkozódott, míg Akamen némán borongott elvesztett szabadságán és összetört álmain.

Brian és d'Arnot halkan beszélgettek, Lavac pedig úgy járt fel és alá a ketrecében, mint egy foglyul ejtett jegesmedve.  – Azt hiszem, hogy a te Tarzan barátod meglógott és sorsunkra hagyott minket – mondta Brian.  – Ezt csak azért hiszed, mert nem ismered olyan jól, mint én – válaszolta d'Arnot. – Amíg csak életben vagyunk, mindent meg fog tenni azért, hogy kiszabadítson innen minket.  – Ahhoz emberfeletti képességek kellenének – kesergett Brian.  – Tarzannak emberfeletti képességei vannak. Lehet, hogy kudarcot vall, de még így is közelebb jut a sikerhez, mint bármely más halandó.  – Mindegy, a lényeg az, hogy kimentette a halálkamrából Helent. Hű, de dühös volt az öreg Brulor! – vigyorodott el Brian. – Tarzannak biztos időre volt szüksége, hogy biztonságba helyezze Helent, és visszatérjen…csak hát minden egyes itt töltött perc egész órának tűnik, mióta elment. Te tudtad, hogy meg fog szökni?  – Azt igen, de én sem vettem észre, hogy mikor mentek el, mert aludtam. Biztosan tudom, hogy kivitte Helent, különben már rég visszajött volna.  – Hacsak meg nem ölték – vélekedett Brian. – Persze, hogy megmentette Helent, hiszen mi másért őrjöngött itt a vén Brulor.  – Úgy értettem, hogy kivitte a tófenékről és biztos helyen hagyta. Majd beleőrülök a  bizonytalanságba.  – Egy bolondunk már van – bökött Thome felé Brian. – Többet ki sem bírnánk. Várj csak, majd ha olyan régen leszel itt, mint én, akkor tényleg minden okod meglesz arra, hogy  becsavarodj.,  – Elmennek – szólalt meg d'Arnot. – Kezdődik a meditáció. Érdekelne, hogy miről elmélkednek.  – Elmélkednek ám a fenét! Kérdezd csak meg a szolgálólányokat. A templom mellett a három fáradt ember még mindig várakozott. Előző este óta egy falatot nem ettek, és meg sem szólalhattak. Herkuf óvatosan az ablak felé indult. Már sötét volt, úgyhogy kevésbé volt veszélyes bekukkantani. A trónteremben csak a foglyokat látta. Visszatért Tarzanékhoz, jelezte, hogy minden rendben van, majd a ládikót Helen lábaihoz tette, és jelbeszéddel megérttette vele, hogy ne mozduljon el a helyéről. Mihelyt a férfiak  elmentek, a lány máris szörnyen magányosnak érezte magát. Eljött hát az idő, amire Herkuf és Tarzan várt. Vajon mit tartogat számukra a jövő? A terv első pontját már teljesítették, szigonyukkal fogtak egy-egy halat, és vergődő zsákmányukkal a légkamrához mentek. Pár pillanat és máris ott álltak a ptómok szobájához vezető folyosón. Herkuf megpróbálta kinyitni azt az ajtót, amely közvetlenül a trónterembe nyílt, de ez nem sikerült. Nem volt mit tenni, meg kellett kísérelniük átmenni az alvó ptómok szobáján. Legalábbis nagyon remélték, hogy alszanak. Herkuf halkan benyitott, körülnézett, majd intett Tarzannak, hogy kövesse. Tervük sikere azon állt vagy bukott, hogy sikerül-e észrevétlenül eljutniuk a trónterembe. Már majdnem átjutottak a szobán, amikor az egyik ptóm felült, és rájuk nézett. A férfiak, kezükben a szigonyon rángatózó hallal, zavartalanul folytatták útjukat. Az álomittas ptóm azt hitte, hogy társait látja, hát visszafeküdt. Miközben Tarzanék biztonságban eljutottak a trónteremig, Helen a sötét tófenéken árválkodott. Már-már elégedett volt, hiszen biztos volt abban, hogy a majomembernek és Herkufnak sikerül kiszabadítani a foglyokat. Talán nem örült volna annyira, ha tudatában van annak a veszélynek, ami fehér búvárruhában közeledett felé hátulról. Bánni volt is, felfedezte Helent és céltudatosan úszott feléje. Tarzanék a halakat a földre dobták, és a ketrecek felé igyekeztek. A foglyok érdeklődéssel figyelték őket, mert ilyen furcsán viselkedő ptómokat még nem láttak. Csak d'Arnot sejtette az igazat. Tarzan izmos karja egymás után bánt el a vasrudakkal. A kiszabaduló foglyokat egy

kézmozdulattal csendre intette, majd levette sisakját, és szólt d'Arnot-nak, Briannek és Lavacnak, hogy bújjanak bele a magukkal hozott ruhákba.  – A többiek próbáljanak a titkos átjárón át megszökni. Tudja valamelyikőtök, hogy hol van? – kérdezte.  – Igen – jelentkezett Akamen.

 – Én is tudom – kotyogta Atan Thome. – Akamen elmondta. Beszéd közben már futott is az oltárhoz, és magához szorította a ládikót, amelyben minden  baj forrása, a Gyémántok Atyja pihent. Helen váratlanul azt érezte, hogy egy kéz megragadja hátulról. Megfordult és amikor  megpillantotta a fehérbe öltözött fura figurát, csak az jutott eszébe, hogy tervük kudarcot vallott. Elkeseredetten próbálta kitépni magát a szorításból, de nem menekülhetett. Tudta, hogy nem foghatják el, hiszen ezzel társai életét és szabadságát veszélyezteti. Elöntötte a harag, és szigonyával fogvatartójára támadt, de a lény éberebb volt, kicsavarta a kezéből a fegyvert és eldobta, majd megmarkolta a csuklóját és megindult vele a víz színe felé. A lány megpróbált ellenállni, de semmire sem ment. Vajon milyen bizonytalan sors felé hurcolják? Most aztán ki menti majd meg? A trónteremben Tarzan és Herkuf nagyszerű terve épp összeomlással fenyegetett, mégpedig három ember kapzsisága miatt, ugyanis mihelyt Atan Thome megragadta a ládikót,

Brian Gregory és Lal Taask azonnal rávetették magukat, és harcolni kezdtek a kincsért, ami miatt már annyiszor került veszélybe az életük. Brianen eluralkodott a szerzésvágy, minden nemes elhatározásáról megfeledkezett, mihelyt a ládikót más kezében látta. Amikor Tarzan feléjük rohant, hogy lecsendesítse őket, mind a hárman azt hitték, hogy ő is a kincset akarja; ezért még hangosabban civakodva menekülni kezdtek előle. És megtörtént az, amitől a majomember tartott – felpattant a trónterem ajtaja, és egy csapat ptóm rontott be rajta. Búvárruha nem volt rajtuk, de mindegyik kést és szigonyt tartott a kezében. Tarzan, Herkuf és a többi fogoly felkészült a harcra. Még Brian és Lal Taask is rádöbbent arra, hogy itt életről és halálról van szó, ezért otthagyták a ládikót és a többiek közé álltak. Csak Atan Thome nem vett tudomást semmiről. A ládikót magához ölelve igyekezett a titkos átjáró ajtaja felé a többiek háta mögött. Egyedül Tarzanra hárult a feladat, hogy komolyan felvegye a harcol a ptómokkal. Rajta kívül csak Herkufnak volt fegyvere, a többiek azonban puszta kézzel is olyan elkeseredetten viaskodtak, hogy a ptómok meghátráltak. Eközben a dzsungel ura eredményesen forgatta a szigonyát, és a felnyársalt ptómokat egyenként társaik közé vágta. A dühtől reszkető, kivörösödött Brulort ez a látvány fogadta. Megállt a lecsupaszított oltár  előtt és úgy üvöltözött, szitkozódott, hogy hangja még a küzdelem zaját is túlszárnyalta.  – Átkozottak, ó, átkozottak legyenek a templom meggyalázói! Halál rájuk! Halál azokra, akik elrabolták a Gyémántok Atyjának ládikóját! Hívjátok a harcosokat, hogy méltó bosszút álljanak a szentségtörésért! Amikor Herkuf észrevette, hogy ősellensége fegyvertelenül áll előtte, a több év alatt felgyülemlett indulattól teljesen megvadult. Az emelvényre szökkent, Brulor segítségért kiáltozva hátrált előle, de a ptómok ügyet sem vetettek rá, mert mostanra már minden fogolynak volt fegyvere.  – Meghalsz, csaló! – ordította Herkuf. – Évek óta várok erre a pillanatra! Jöhetnek az ashairi harcosok, boldogan fogok meghalni! Megbosszulom az igaz istent! A véreddel válthatod csak meg mindazt a szenvedést, amit nekem okoztál! Brulor térdenállva rimánkodott irgalomért, de Herkuf szívében nem volt kegyelem. Magasra emelte szigonyát, és az előtte kúszó-mászó férfi szívébe döfte. Így halt meg Brulor, a hamis isten. Atka épp udvartartásával vacsorázott, amikor betántorgott a terembe egy levegő után kapkodó ptóm.  – Ez meg mit jelentsen? – követelt magyarázatot a királynő.  – Ó, Atka, a foglyok kiszabadultak, és most legyilkolják a ptómokat! – kiáltotta a férfi. –  Küldd a harcosokat vagy mind egy szálig elveszünk! Atka el nem tudta volna képzelni, hogy Brulor templomának tróntermében ilyesmi megeshet, de a ptómon látszott, hogy nem viccel, ezért megparancsolta a katonáknak, hogy fojtsák el a zendülést.  – Mindjárt rend lesz – jegyezte meg, és visszatért vacsorájához. Amikor az utolsó ptóm is kiadta a lelkét, Tarzan körülnézett. Akamen holtan hevert, Taask  és Thome viszont eltűnt valahová a ládikóval.  – Hadd menjenek – mondta. – Az a gyémánt csak bajt hoz mindenkire.  – Na azt már nem! – Brian indulatba jött. – Mit gondolsz, miért szenvedtem ebben a  patkánylyukban? Végre itt az alkalom, hogy megszerezzem azt, amire vágytam, és amikor  ellopják az orrom elől, te csak ennyit tudsz mondani?!  – Tégy úgy, ahogy akarsz – vonta meg a vállát Tarzan, és a többiekhez fordult. – Gyerünk, ki kell jutnunk innen, még mielőtt a nyakunkon lesznek a harcosok. Már mind a négyen búvárruhában voltak, épp a sisakokat vették fel a légkamra felé menet, amikor a trónterem vége felé igyekvő Brian meglátta a harcosokat. A földre vetette és halottnak tettette magát, így azok elrohantak mellette.

A többiek is észrevették a csapatot, és már azt hitték, hogy elvesztek, de Herkuf intett, hogy kövessék, ezért folytatták útjukat a légkamra felé. Tarzannak fogalma sem volt arról, hogy mire készülhet a pap. Csak annyit tudott, hogy nincs elég idejük ahhoz, hogy átmenjenek a légkamrán és bezárják maguk után az ajtót. Csapdába fognak kerülni. Ehhez aztán semmi kedve nem volt, akkor már inkább a falnak vetette volna a hátát, hogy utolsó leheletéig harcoljon. Talán feltarthatná a harcosokat addig, amíg a többiek egérutat nem nyernek. Megfordult hát a trónterem ajtajában, és megvetette a lábát. Amikor d'Arnot észrevette, hogy mire készül, ügyet sem vetve arra, hogy Tarzan el akarja küldeni onnan, melléállt. Herkuf továbbrohant a légkamra felé. Lavac követhette volna őt, hogy biztonságba jusson, de helyette inkább d'Arnot mellett foglalta el a helyét. A harcosok eleinte haboztak, amikor megpillantották az összecsapás szanaszét heverő, véres áldozatait és a velük szembenálló három, ptómnak tűnő férfit, de aztán tisztjük kiadta a  parancsot a támadásra. Herkuf lázasan ügyködött a kapcsolókkal, vadul forgatta el a kerekeket az ajtón. A harcosok kiáltozva nyomultak a hősies kis csapat felé. Biztosan tudták, hogy ezt a csatát már meg is nyerték. Ugyanezt hitték Tarzanék is. Amikor a katonák rájuk zúdultak, a majomember az elöl haladó, lándzsás tisztet nézte ki magának. D'Arnot és Lavac is úgy döntött, hogy nem adják olcsón az életűket. Már javában harcoltak, amikor elkezdett ömleni a víz a terembe. Herkuf a vészhelyzetben gyorsan gondolkodott és cselekedett. Élt az egyetlen olyan lehetőséggel, amely társait megmenthette, a katonákat viszont elpusztította. Kinyitotta a légkamra mindkét ajtaját, hogy a Horus vize elárassza a templomot. A biztonságos vízálló ruhába öltözött Tarzanék csak nézték, hogyan sodorja el az áradat átkozódó, sikoltozó ellenfeleiket. A harcosok egymást tiporva, vad rettegéssel próbáltak  elmenekülni a vízhalál elől, amit Herkuf bocsátott rájuk, de nem volt kegyelem. A szent Horus vize előbb a tróntermet öntötte el, majd elkezdett az emeleti helyiségek felé emelkedni. A három férfi boldogan fordult el a szörnyű látványtól, amikor Tarzan jelt adott az indulásra. Elindultak a légkamrán át a ptómok kertje felé, hogy találkozzanak Helennel.

30.

Helent egyre feljebb és feljebb húzta magával a Horus vizében a kísérteties figura, míg egy kiálló sziklához nem értek. A furcsa lény itt betaszigálta a lányt egy sötét üregbe. Magrát és Gregoryt már egy egész napja tartották fogva a barlangban. Arra vártak, hogy megérkezzen Chon, az igaz isten, és döntsön sorsuk felől. Nem bántak velük rosszul, enni is kaptak, de közben folyton tudatában voltak a fejük felett lógó veszedelemnek. A hangulatukat még nyomottabbá tette fogvatartóik különös öltözéke, suttogásuk és nyomasztó némaságuk. Már huszonnégy órája ültek tétlenül a medence mellett, a csuklyás figurák gyűrűjében, amikor a víz nyugodt tükre megtört, és két furcsa búvársisak jelent meg a felszínen.  – Az igaz isten visszatért! – kiáltott fel az egyik pap. – El fogja ítélni és megbünteti az idegeneket. Amikor a két alak kimászott a medencéből és levette a sisakját, Magrának és Gregorynak  elállt a lélegzete a meglepetéstől.  – Helen! – kiáltott fel a férfi. – Istennek hála, életben vagy! Már minden reménnyel felhagytam.

 – Apám! – Elámult a lány is. – Te mit keresel itt? Tarzan azt mondta, hogy Thobosban tartanak fogva benneteket.  – Megszöktünk – mondta Magra. – Talán jobban jártunk volna, ha ottmaradunk. Helen elrablója is levette a sisakját. Bozontos, fehér szakállú öregember volt. Döbbenten méregette a lányt.  – Egy nő?! Mióta csinál a hamis Brulor ptómot a lányokból?  – Nem vagyok ptóm – válaszolta Helen. – Brulor foglya voltam és ebben a ruhában szöktem meg.  – Lehet, hogy hazudik – jelentette ki egy pap.  – Meg fogom tudni, hogy ellenségek-e, abban a pillanatban, mihelyt kiolvasom a jóslatot a férfi beleiből – nyugtatta meg az öregember. – Ha nem ellenségek, akkor a nők a szolgálólányaim lesznek, ha viszont azok, meg fognak halni az igaz isten, Chon, az elveszett Gyémántok Atyja oltárán.  – És mi haszna lesz abból, hogy megöli ezt a férfit, ha kiderül, hogy nem vagyunk  ellenségek? – kérdezte Magra. – Barátok vagyunk, nem rossz szándékkal jöttünk. Hogy meri azt mondani, hogy ellenségek vagyunk? Kicsoda maga, hogy itt halált osztogat? – A hangja szinte vibrált a dühtől.  – Csönd, asszony! – szólt rá egy pap. – Chonhoz, az igaz istenhez beszélsz.  – Ha Chon isten lenne, magától tudná, hogy mi nem vagyunk ellenségek – veszekedett tovább Magra. – Nem kéne felvágnia senki hasát ahhoz, hogy megtudja az igazságot.  – Nem értesz semmit – mondta leereszkedően Chon – Ha ez az ember valóban ártatlan, mint ahogy azt állítja, akkor nem hal bele abba, hogy kitépem a beleit. Ha viszont belepusztul, akkor bebizonyosodik róla, hogy hazudott.  – Maga nem isten, hanem egy gonosz, vén szadista! – toppantott dühösen Magra. Több pap is fenyegetően közeledett felé, de Chon egy kézmozdulattal megállította őket.  – Ne bántsátok – mondta –, mert nem tudja, hogy mit beszél. Majd megtanítjuk arra, hogyan lehet felismerni az igazságot, és akkor bánni fogja mostani viselkedését. Biztos vagyok abban, hogy jó szolgálóm lesz, mert hűséges és bátor. Viseljétek gondjukat, amíg el nem jön az igazság pillanata. *** Atan Thome, kebléhez szorítva drágalátos ládikóját, menekült fölfelé a titkos átjáró lépcsőin. Mögötte haladt Lal Taask, aki előtt elsősorban az a cél lebegett, hogy megölje korábbi gazdáját. Másodsorban persze a nagy gyémántra is vágyott. Hallotta, hogyan visongat és fecseg magában valahol előtte az eszement Thome, amitől csak még elszántabb lett. Mögöttük szaporázta a lépteit a mostanra minden szép elhatározását elfeledő Brian Gregory. A Gyémántok Atyja már a markában volt. Tudta, hogy talán gyilkolnia kell majd érte, de ez nem térítette el szándékától. Az ő birtoklásvágya is már-már az őrület határát súrolta. Atan Thome kiért a sziklás hegyoldalba, és mire Lal Taask is előbukkant, már vagy százméternyire járt. Mások is felfigyeltek rá. Ungo, a vezérmajom éppen gyíkokra vadászott társaival a sziklák között. Nagyon megtetszett neki a két férfi, különösen a visongató Thome. Nem felejtette el, hogy Tarzan megtiltotta, hogy bárkit is megtámadjon, aki őt nem bántja, de arról nem szólt a parancs, hogy  játszani sem lehet velük, mert Ungo a látványt eképpen értékelte. A majmok is szoktak  kergetőzni. És bár a vezérmajom kicsit öreg és mogorva volt már a játékhoz, az utánzás a vérében volt. Ő is pont azt fogja csinálni, amit a tarmangani. Társai ezzel mélyen egyetértettek.

Amikor Brian Gregory kilépett a napfénybe, hatalmas, izgatottan makogó majmokat látott, akik a domboldalban iramodtak lefelé, Thome és Taask irányába. Azt is látta, hogy a két férfi megáll, majd megfordul és eszeveszett menekülésbe kezd. Lal Taask egy pillanatra elvetette a bosszú gondolatát. Diadalmaskodott a természet első törvénye, az életét kellett mentenie. Atan Thome még mindig ragaszkodott értékes ládikájához. Ungónak nagyon tetszett az új játékban az, ahogy Thome eszementen sikoltozva  bukdácsol. Könnyűszerrel utolérte a férfit, aki halálfélelmében egyik kezével püfölni kezdte a majmot, de a másikkal még mindig a zsákmányát szorongatta. Ungónak eszébe sem jutott, hogy megölje Thome-ot, csak a mulatságra gondolt. Játékosan elmarta a ládikót a vinnyogó embertől, majd elügetett, remélve, hogy most majd őt veszik üldözőbe. Az iszkoló Lal Taask hátrapillantott, és látta, hogy dúsgazdagságra vonatkozó álmának  lőttek. Mása sem maradt az életben, mint Atan Thome iránti gyűlölete és vad bosszúvágya. Visszarohant Thome-hoz, hogy puszta kézzel végezzen a visítozó őrülttel. Már javában fojtogatta és ütlegelte, amikor Brian Gregory beérte és szétválasztotta őket.  – Mi nem jut eszükbe, idióták! – reccsent rájuk dühösen. – Akkora zajt csapnak, hogy a nyakunkra hozzák az összes ashairit. Mindkettejükkel végeznem kellene, de most már  hagyjuk az egészet. Nyugodjunk bele abba, hogy a ládikó elveszett, és mentsük a bőrünket. Lal Taask még csak belátta, hogy ez igaz, Thome azonban nem. Csak arra tudott gondolni, hogy elvesztette a Gyémántok Atyját. Ettől mintha új erőre kapott volna, ellökte Briant, és nyüszítve elrohant arrafelé, ahol Ungo eltűnt a szeme elől. Lal Taask is indult volna, nagy átkozódva, ha Brian nem tartja vissza.  – Hagyja – mondta. – Ungótól aztán soha nem veszi vissza a ládikát úgysem. Annyit érhet csak el, hogy felbőszíti és az végez vele. Az az átkozott gyémánt! Mennyien szenvedtek és haltak meg érte! Ez a vén bolond meg beleőrült.  – Lehet, hogy végül ő járt a legjobban – vélekedett Lal Taask.  – Bár soha ne hallottam volna az egészről – folytatta Brian. – A kapzsiságom miatt elvesztettem az apámat, a húgomat, és valószínűleg valamennyi barátjuk halott már az én őrültségem miatt. Egy perccel ezelőtt még én is bármit megkockáztattam volna azért a kőért, de ez a vinnyogó idióta teljesen kijózanított. Nem vagyok babonás, de akkor sem kéne az az átkozott jószág, ha tálcán kínálnák.  – Talán igaza van – mondta Lal Taask. – Engem nem is annyira a ládikó érdekel, mint inkább az, hogy végezzek a vén eszelőssel. Az istenek másként akarták. Bele kell nyugodnom. Ungo, a majmokra jellemző módon hamarosan ráunt új szerzeményére, hanyagul a földre lökte, és gondolatai visszatértek a gyíkokhoz és egyéb ínyencfalatokhoz. Épp el akarta vezetni népét, hogy táplálékot keressenek, amikor hangos sikoltozást hallottak. Figyelmesen szemlélgették a közeledő Thome-ot. Az ideges, ingerlékeny állatok esetében kérdéses volt, hogy támadnak vagy hagyják az egészet. Thome közéjük rontott, a földre vetette magát és átölelte a ládikót. A majmok parázsló szemmel, tanácstalanul állták körbe, aztán lassan elindultak az erdő felé. A szerencsétlen eszelős meg sem hallotta fenyegető torokhangjukat.  – Az enyém! Az enyém! – hörögte. – Gazdag vagyok! Én vagyok a világ leggazdagabb embere! Miközben az óriásmajmok lefelé ballagtak a domboldalon, komolyan felingerelte őket Thome vinnyogása, úgyhogy Ungo már készült is visszamenni, hogy örökre elhallgattassa. Ekkor figyelt fel Brianre és Taaskra és haragja váratlanul rájuk irányult. Tarmangani. Ungo minden tarmanganit el akart pusztítani. A majmok hangjára a két férfi felkapta a fejét. Látták, hogy a csapat feléjük tart.  – Úristen, ezek komolyan gondolják – kiáltotta Brian. – Tűnjünk innen.

 – Ott van egy barlang – mutatott egy szikla felé Lal Taask. – Ha idejében odaérünk, talán el tudunk rejtőzni benne. Van rá esély, hogy félnek majd utánunk jönni a sötétbe. Lélekszakadva rohantak, s még épp sikerült beugraniuk a barlang bejáratán, mielőtt a majmok utolérték volna őket. Odabent nem volt teljesen sötét, jól látták, hogy a barlang sokkal nagyobb, mint képzelték volna.  – Menjünk beljebb, mert bajban leszünk, ha mégis utánunk jönnek – lihegte Brian. – Ha nem vesznek észre minket rögtön, van rá esélyünk, hogy elmegy a kedvük az üldözéstől.  – Hát… lehet, hogy zsákutca, de nincs más lehetőségünk – látta be Lal Taask. Végigmentek egy sötét átjárón, ami lélegzetelállítóan szép cseppkőterembe torkollott.  – Szűzanyám! – ámult el Brian. – Látott valaha ehhez foghatót?  – Csodálatos – hagyta rá Taask –, de most nem ez a lényeg. Jönnek a majmok! Hallom a horkantásaikat.  – Ott nyílik egy másik üreg. Próbálkozzunk meg azzal – indítványozta Brian.  – Mást nem nagyon tehetünk – mondta ingerlékenyen Lal Taask. A két férfi épp eltűnt a nyílásban, amikor a cseppkőteremben megjelent Ungo és csapata. Őket nem hatotta meg a gyönyörű látvány, egyelőre még mindig a hajsza bűvöletében éltek. Rendszerint rövid ideig tartottak ki egy dolog mellett, egy bogár, denevér bármikor  elterelhette a figyelmüket. Csakhogy itt ezek egyike sem volt honos, úgyhogy végigkutatták a  barlangot. Körbe-körbejártak, benéztek a cseppkőoszlopok mögé és addig szaglásztak, míg a két férfinak sikerült újabb folyosóra akadnia, ami a szikla belsejébe vezetett.

31.

Tarzan, d'Arnot, Herkuf és Lavac végigkutatták a kertet Helen után, de nem bukkantak a nyomára. A ládikó ugyanott hevert, ahová a pap letette. Fogalmuk sem volt arról, hogy hová tűnhetett, nem tudták, merre induljanak. Nem mertek szétválni, ezért Tarzant követték a kert ösvényein. A majomember figyelmét váratlanul furcsa lények keltették fel. Hat jókora tengeri állat közeledett feléjük, a fejük és testük felsőrésze a lóéra emlékeztetett. Látszott, hogy támadásra készülnek. Herkuf már tudta, hogy mennyire veszedelmesek, a többiek pedig hamarosan megtanulhatták, hogy milyen szembeszállni az olyan embernagyságú állatokkal, amelyeknek a pofája alsó részéből hosszú, hegyes szarv áll ki. Kettő közülük Tarzanra támadt, a többieknek egy-egy jutott, a hatodik állat pedig körülöttük körözött, mintha csak az alkalomra várna. A majomember egytől már  megszabadult, d'Arnot-nak sem volt túl sok baja a magáéval, de Lavac szorongatott helyzetben volt. Mégis, amikor észrevette, hogy a hatodik állat épp készül hátulról felnyársalni a kapitányt, odaugrott, hogy megvédje. Ezzel azonban alkalmat adott a saját ellenfelének a támadásra. Hősies tett volt ez attól a férfitől, aki megbántotta d'Arnot-t. Most nyilván minden megbocsáttatott neki, mert a tengeri ló nekilendült, és erős szarvával a lapockái közé döfött. Így halt meg Jacques Lavac hadnagy. Amikor Tarzan szigonyával szíven szúrta másik ellenfelét is, a többi menekülőre fogta. D'Arnot letérdelt Lavac mellé, hátha tud rajta segíteni, aztán csak felállt, és tagadólag intett a fejével. A többiek megértették, hogy mit akar mondani, és szomorúan folytatták az eredménytelen keresést. Megfordulhatott a fejükben az is, hogy vajon melyikük lesz a következő áldozat.

Végül jelekkel megértették egymással, hogy nincs értelme tovább kutatni. D'Arnot biztos volt abban, hogy Helen meghalt. A ládikót cipelő Herkufot követve megindultak a meredek  tófenéken felfelé, hogy valamivel Ashair alatt éljenek partot. D'Arnot kétségbe volt esve, Herkufot mintha új remény töltötte volna el, mert ő tudta, hogy mit tartalmaz a ládikó – csak Tarzanon nem mutatkoztak semmiféle érzelem jelei.  – Brulor meghalt – szólalt meg –, a Gyémántok Atyját pedig elrabolták. Vissza kell mennem Thobosba. Megígértem Heratnak.  – Erre nincs semmi szükség. Jobb volna, ha inkább itt maradnál, hogy folytasd a keresést. Majd én elmondok mindent Heratnak – ajánlotta Herkuf. – Bármit megtesz a kedvedért, ha megpillantja ezt. – Ezzel megsimogatta a ládikó fedelét.  – Mi az? – kérdezte d'Arnot.  – Ez a valódi Gyémántok Atyja – felelte Herkuf. – Évekkel ezelőtt Chon, az igaz isten éves körútját tette a Szent .Horus tavon. Szokás szerint magával vitte a Gyémántok Atyját is. Atka királynő, aki irigyelte Herat hatalmát, megtámadta és elsüllyesztette a gályát. Chon megfulladt, engem pedig elfogtak. Emlékezhetsz rá, Tarzan, hogy a ládikót egy gálya roncsai között találtam meg. Biztos vagyok abban, hogy ha visszavisszük a Gyémántok Atyját Thobosba, Herat bármit megtesz a kedvünkért, hiszen városának annyi év után újra lesz istene.  – Vigyétek el Herkuffal a ládikót Heratnak – mondta d'Arnot. – Én nem mozdulok innen. Lehet, hogy Helen él és valahol partot ért. Képtelen vagyok elhinni, hogy meghalt.  – Herkuf, menj egyedül – szólt Tarzan. – Én is itt maradok. Mondd meg Heratnak, hogy ha úgy kívánja, visszamegyek Thobosba. De lehet, hogy egyébként is oda kell mennem, mert szükségünk van egy gályára, hogy kijussunk a Tuen-Bakából. *** Herkuf gyorsan eljutott Thobosba, ahol Herat pillanatokon belül fogadta, amikor megtudta, hogy a rég eltűntnek hitt pap érkezett meg a Gyémántok Atyjával.  – Íme, Herat, itt a szent ládikó, amelyben a Gyémántok Atyja pihen. A Tarzan nevű férfi segítsége nélkül soha nem kaptuk volna vissza. Tudom, hogy ő és barátai komoly veszélyben forognak Ashair partjainál. Kérlek hát, küldj gályákat és harcosokat a megmentésükre.  – Csapataink nem veszthetnek, ha ez a birtokunkban van. – Herat a ládikóra helyezte a kezét. – Újra velünk van az isten. Készüljön fel az összes harci gálya – adta ki a parancsot. –  Most rögtön megtámadjuk Ashairt. Végre győzedelmeskednek Chon, az igaz isten hívei és elpusztulnak a gonoszok meg az árulók. A teljes győzelemhez már csak maga Chon hiányzik.  – Lélekben velünk lesz – biztosította Herkuf. Így történt, hogy Herat király elindult gályáival, hogy bosszút álljon Atkán a tetteiért és segítséget nyújtson az idegeneknek, akik nélkül a Gyémántok Atyja nem került volna elő. Mentheb királynő és udvarhölgyei elkísérték a kikötőbe és integetve minden jót kívántak  nekik. *** Az igaz isten, Chon és papjai a barlang templomában gyűltek össze. A három foglyot az oltár elé állították. Chon intésére a papok megragadták Gregoryt, letépték róla a ruhát, és az oltárra fektették. Chon felemelkedett trónusáról, és a hanyatt fekvő férfi fölé állt.  – Szóljon a jóslat eme férfi beleiből! – kiáltotta. A papok különös zsolozsmázásba kezdtek. Helen és Magra tehetetlenül, rémülten figyelte az eseményeket.  – Ne! Ne! – tört ki Helen. – Nem szabad! Apám semmi rosszat nem tett.  – Akkor miért jött Tuen-Bakába? – kérdezte Chon.

 – Már ezerszer elmondtuk, hogy az eltűnt bátyám felkutatására jöttünk.  – És a bátyád mit keresett itt?  – Egy tudományos expedícióval jött– mondta a lány.  – Mindenki meghal, aki a külvilágból bemerészkedik a Tuen-Bakába. – Chon a fejét csóválta. – Tudjuk ám, hogy igazából miért jönnek ide! A Gyémántok Atyját akarnák  megszerezni. Számunkra az a kő az isten szimbóluma, az ő, számukra pedig felbecsülhetetlen értékű drágaság. Bármit megtennének azért, hogy megkaparintsák, és megszentségtelenítenék  templomainkat, leöldösnének bennünket. Bűnük nem lesz csekélyebb attól, hogy soha nem kapják meg a gyémántot.  – Apám soha nem tenne ilyet. Ő csak a fiát akarta megkeresni. Egyáltalán nem érdekli a gyémánt.  – A gyémántot senki nem tudja ellopni, mert a Horus tó fenekén hever – folytatta Chon. –  Mindörökre elveszett. Ha rosszul gondolom, hogy a gyémántért jöttetek, szabadon engedlek   benneteket. Igazságos isten vagyok.  – De hát rosszul gondolja – biztosította Helen. – Kérem, higgyen nekem. Ha megöli az apámat… ó, istenem, mi haszna lesz később beismerni azt, hogy tévedett?  – Lehet, hogy igaz, de lehet, hogy nem – felelte Chon. – A jóslat nem hazudik. Szóljon a  jóslat eme férfi beleiből. Igaz isten papjai, készüljetek az áldozatra. A papok valami folyadékot locsoltak Gregoryra, majd újra énekeltek. Helen Chon felé nyújtotta a karját.  – Kérem, nagyon kérem! Ha már fel akar áldozni valakit, hadd legyek én az!  – Csönd! – parancsolt rá Chon. – Ha hazudtál, a te időd is eljön. Hamarosan mindent megtudunk. *** Miután Herkuf elment, Tarzan és d'Arnot elindult vissza Ashairbe. Sem tervük, sem reményeik nem voltak. Ha Helen él, akkor lehet, hogy a városban van. Ha pedig meghalt, akkor d'Arnot-t már igazán nem érdekelte, hogy vele mi történik. Ami Tarzant illette, ő viszonylag ritkán gondolt a jövőre. Hirtelen felfigyelt valamire.  – Ungo egyik majma épp most ment be abba a barlangba – mutatott előre. – Nézzünk  körül. A manganit általában nem érdeklik a barlangok. Valami lehet ott, ha a majmok mégis odamennek. Járjunk utána.  – Mit törődsz vele – legyintett d'Arnot. – Minket meg a majmok nem érdekelnek.  – Engem minden érdekel – válaszolta a majomember. *** Brian és Taask végigbotorkált a sötét folyosón. Épp akkor léptek be a barlangtemplomba, amikor az áldozathozatal megkezdődött volna. Láttukra az igaz isten, Chon összerezzent, kést tartó keze lehullott.  – Isis nevére! – üvöltötte. – Ki merészeli megzavarni szertartásunkat?  – Brian? – kiáltotta Helen.  – Helen! A férfi rohant volna a húgához, de vagy féltucat pap ragadta meg. A többiek Helent tartották vissza.  – Kik ezek a férfiak? – tudakolta Chon.  – Az egyik a bátyám – válaszolta Helen. – Ó, Brian, kérlek, mondd meg neki, hogy nem a gyémántjukat akarjuk.  – Egy szót se! – reccsent rájuk Chon. – Csak a jóslat mond igazat! Folytassuk az áldozathozatalt!

***  – Gyönyörű! Lélegzetelállító! – kiáltotta d'Arnot, amikor beléptek Chon templomának  külső csarnokába.  – Aha – válaszolta Tarzan. – De vajon hol a mangani, akit bejönni láttunk? Érzem a szagukat, többen is jártak itt közülük. Szeretném tudni, hogy miért.  – Hát nincs lelked? – rimánkodott d'Arnot.  – Nem tudom, hogy az mi. – A majomember elmosolyodott. – Eszem viszont van. Keressük csak meg a majmokat, mert enyhe emberszagot is érzek, de az állatok bűze erősebb.  – Én nem érzek semmit – mondta a kapitány, és követte Tarzant. *** Chon őrjöngött.  – Nem tűröm, hogy még egyszer félbeszakítsanak! Több dolgot is meg kell tudnunk. Csönd legyen! – Háromszor a magasba emelte, majd leengedte a kését Gregory fekvő alakja fölött. – Szólj, jóslat, hadd tudjuk meg az igazat! Épp áldozata hasára helyezte a kést, amikor Ungo és majmai elözönlötték a templomot. Az áldozathozatal újra megszakadt, amikor Chon és papjai felpillantottak. Valószínűleg először  láttak ilyen állatokat. A majmokat megzavarta a sok tarmangani és a papok öltözete. Olyan idegesek lettek, hogy megfeledkeztek Tarzan tiltásáról és támadásba lendültek. A meglepett papok elengedték Gregoryt, aki lecsusszant az oltárról, majd nekitámaszkodott, mert az ájulás kerülgette. Chon emelt hangon parancsokat osztogatott, a többiek megpróbáltak szembeszállni az állatokkal. Zu-tho és Ga-un meglátta a két lányt. Zu-thónak eszébe jutott, hogyan rabolta el Ungo a tarmangani nőt, és utánzásból megragadta Magrát. Ga-un társa példáját követve felnyalábolta Helent, majd zsákmányukkal távoztak a barlangból. Annyira össze voltak zavarodva, hogy nem azon a nyíláson mentek ki, amin bejöttek, így egy olyan folyosón találták magukat, ami meredeken emelkedett. Mielőtt a majmok bárkit is komolyan megsebezhettek volna, felharsant a hátuk mögött egy mély hang.  – Dan-do, mangani! – mondta Tarzan. Ezt a nyelvet a majmokon kívül senki nem ismerte, ők azonban azonnal a belépő Tarzan felé fordultak. Még Chon is felhagyott az átkozódással. Tarzan végighordozta tekintetét az összegyűlteken.  – Csak Helen, Magra és Lavac hiányzik – mondta. – De hát Lavac meghalt.  – A lányok egy perce még itt voltak – motyogta Gregory, miközben szélsebesen öltözni kezdett, nehogy Chon és papjai újra a hasához férjenek.  – Lehet, hogy elbújtak a majmok elől – találgatott Brian.  – Helen itt volt? – D'Arnot levegő után kapkodott. – Ezek szerint él?  – Igen – nyugtatta meg Gregory. Brian hangosan szólongatni kezdte a lányokat, de nem érkezett válasz. Chon megpróbált magához térni. *** Zu-tho és Ga-un végighurcolták foglyaikat a folyosón, ami egy harmadik barlangüregbe nyílt. Egy íves nyíláson át a magasból lehetett látni a Horust. Zu-tho a hajánál fogva vonszolta Magrát, Ga-unnak Helen bokája akadt a mancsába. Megálltak a barlang közepén, és

körülnéztek. Fogalmuk sem volt arról, hogy most mihez kezdjenek a zsákmányukkal. Lazítottak a szorításukon és megbeszélték a dolgot. Míg ők fecsegtek, Helen és Magra lassan a tóra néző nyílás felé húzódott.  – Ezek Tarzan nőstényei – mondta Zu-tho. – Tarzan és Ungo megöl minket.  – Nézd, milyen szőrtelen a bőrük és kicsi a szájuk. Csúnyák és semmi hasznuk. Ha megöljük és a vízbe dobjuk őket, Tarzan és Ungo soha nem tudja meg – gondolkodott Gaun. Ezt Zu-tho is jó ötletnek tartotta, úgyhogy a nők felé indultak.  – Ölök! – morogta Zu-tho az óriásmajmok nyelvén.  – Ölök! – vicsorított Ga-un is.  – Azt hiszem, most meg fognak ölni minket – mondta Magra.  – Inkább meghalok – felelte Helen.  – Akkor legalább válasszuk meg mi, hogy hogyan halunk meg – kiáltotta Magra. – Gyere! Megfordultak, és a tóra néző nyílás felé rohantak. Zu- tho és Ga-un utánuk ugrottak, de elkéstek. A két lány átszökkent a nyíláson, bele a Horus szent vizébe. A tavon egy épp arra haladó ashairi gályán a harcosok érdeklődve figyelték a jelenetet.

32.

A barlangtemplomban Chonnak végre sikerült összeszednie magát. Már újra képes volt átkozódni, amit nyomban meg is tett.  – Átok azokra, akik megszentségtelenítik az igaz isten, Chon templomát! – óbégatott.  – Chon? – Tarzan nagyot nézett. – Chon meghalt.  – Chon nem halt meg, mert én vagyok Chon – jelentette ki az isten.  – Chon megfulladt évekkel ezelőtt, amikor a gályája elsüllyedt – csökönyösködött a majomember.  – Mit tudsz erről az egészről? – érdeklődött Chon.  – Csak amit az egyik pap, Herkuf elmesélt.  – Herkuf! Hát él? – tört ki Chonból.  – Igen, és éppen útban van Thobos felé a Gyémántok Atyjával, amit a Horus fenekén, a gálya roncsai között találtunk meg.  – Isisnek legyen hála! – kiáltotta Chon. – Amikor az ashairiek megtámadtak minket, gyorsan felvettem a vízálló ruhát és a sisakot, majd a vízbe ugrottam. Megmenekülésem után  bukkantam rá erre a barlangra. Itt élek évek óta azokkal a ptómokkal, akik Brulort szolgálták  ugyan, de szívükben mindig hűek maradtak az igaz istenhez. Ha igazat szóltál, mindannyian az áldásommal távozhattok.  – Először meg kell találnunk a nőket – mondta Tarzan. – D'Arnot, gyere velem. Ungo, hozd a manganit. A többiek nézzenek körül a főfolyosón. Így indultak a lányok felkutatására, miközben Chon és papjai a Gyémántok Atyjának  szerencsés visszatéréséért imádkoztak. *** Amikor az ashairiek észrevették a tóba ugró lányokat, az egyik tiszt azonnal kiadta a  parancsot, hogy a gálya kanyarodjon feléjük. Helen és Magra észrevették a közelítő hajót. Tudták, hogy csak ellenség lehet rajta, ezért megpróbáltak partra jutni. Ez azonban lehetetlen

volt a hatalmas, belógó sziklák miatt. A gálya utolérte őket, és a harcosok a fedélzetre emelték  a két nőt.  – Brulorra! – kiáltotta az egyik ashairi. – Ez a nő ölte meg Zythebet, a templom kulcsainak  őrét. Atka busásan megjutalmaz ezért a zsákmányért, mert valószínű, hogy a nőnek része volt a templom elárasztásában is, ahol annyi harcosunk pusztult el.  – Mi jöhet még? – Magra elgyötörten nézett Helenre.  – Csak a vég. És remélem, hogy most már tényleg eljön. Fáradt vagyok. Amikor beértek a városba, rögtön a királynő elé vitték őket. Atka csúnyán vicsorgott, majd Helenre mutatott.  – Minden miattad volt! Miattad árasztották el a templomot, hogy a papok és a szolgálólányok megfulladjanak! Most nem jut eszembe a megfelelő büntetés, de ne félj, nem marad el! Vigyétek őket. A várbörtönben, lánccal a lábukon reménytelenül nézett egymásra a két nő.  – Kíváncsi vagyok, hogy mennyi időbe telik, míg kiötli a legmegfelelőbb büntetést –  mondta Helen. – Kár, hogy nem szerződtetheti a feladatra Gilbertet és Sullivant, úgy vidámabb lenne.  – Örülök, hogy még viccelni is tudsz – mosolyodott el Magra. – így minden könnyebb.  – Miért ne tréfálhatnék? Hamarosan meghalunk, márpedig az már nem tréfa. *** A megzavarodott Thome céltalanul bolyongott a Horus partján. Egyfolytában arról kotyogott, hogy mi mindenben lesz része, ha meggazdagodva ellátogat Európába. Már rég fogalma sem volt arról, hogy hol van Európa vagy hogy lehet eljutni oda. Csak annyit tudott, hogy ott aztán minden van. Annyira elmerült az ábrándozásban, hogy nem vette észre a közelgő Taaskot. Az indiai Helent keresve bukkant Thome-ra. Amikor meglátta nála a ládikót, egyetlen gondolat uralkodott el rajta. Meg kell szereznie az átkozott gyémántot. Óvatosan a férfi mögé lopakodott, és rávetette magát. A földön hemperegve csípték, rúgták, marták egymást. Lal Taask fiatalabb és erősebb volt, így hamarosan sikerült megszereznie a ládikát, amivel azonnal futásnak eredt. Az őrült Thome torkaszakadtából visítva felkapott egy követ, és üldözőbe vette. Gyilkos indulatok ültek ki arcára, miközben hajdani szolgáját űzte. Amikor észrevette, hogy nem lesz képes beérni, teljes erejéből elhajította felé a követ. Lal Taask az ütés erejétől felbukott, és Thome rávetette magát. Újra megmarkolva a szikladarabot, addig csépelte Taask fejét, míg csak csontszilánkok és valami véres pép maradt belőle, aztán magához ölelve kincsét, nyüszítve elmenekült. *** A két lány szagát követve Tarzan és d'Arnot eljutott a harmadik barlangba, a két majomhoz.  – Hol vannak a nőstények? – kérdezte Tarzan.  – Beleugrás. Víz – mutatott a nyílás félé Zu-tho. Mire Tarzan kinézett, már csak a távolodó ashairi gályát látta. Visszatértek a trónterembe és elmesélték, hogy mit tapasztaltak.  – Magammal viszem a majmokat Ashairbe – mondta Tarzan. – A segítségükkel talán ki tudom szabadítani a nőket.  – Papjaim elkísérnek – ajánlotta Chon.

A csapat hamarosan elindult, az emberek késekkel és szigonyokkal felfegyverkezve, a majmok szörnyű fogaikat villogtatva. *** Izgatott harcos rontott be Atka tróntermébe, és leborult a királynő elé.  – Ó, királynő, hatalmas flotta közeledik Thobos felől.  – Szereljétek fel az összes gályánkat – fordult szárny- segédjeihez Atka. – Ma van a napja, hogy végleg győzedelmeskedjünk Thobos felett. Tarzan egy dombról nézte, ahogy az ashairiek hajóra szállnak. A távolban Herat hadiflottája is felderengett.  – Itt az idő – szólt szedett-vedett csapatához. – Most kevesebb emberrel kell elbánnunk.  – Nem vallhatunk kudarcot, hiszen Chon megáldott minket – mondta az egyik pap. Pár perccel később már be is léptek a Tiltott Város egyik kapuján. Vakmerő vállalkozásra készültek és a legjobb esetben is csak remélhették, hogy tervük sikerülni, lóg, megmenthetik  Magrát és Helent a haláltól, vagy valami még szörnyűbb sorstól. Mi várhat rájuk? Kudarc vagy győzelem? *** A két flotta találkozásakor izgatott harci kiáltásoktól vibrált a levegő. Mindkét fél tudta, hogy ez az összecsapás dönti el, hogy melyik város fog majd uralkodni a Tuen-Baka völgye fölött.  Nemcsak a Horus tavon folyt a csatározás. Tarzan és csapata átverekedte magát a palota kapuján, és Atka keresésére indult. Tudta, hogy ha őt túszul ejti, a nőket követelheti érte cserébe. Már amennyiben még életben vannak. Kijutottak végre a trónterembe.  – A két nőért jöttem – jelentette ki Tarzan. – Ha szabadon engeded őket, elmegyünk, ha nem, akkor is elmegyünk, de téged is magunkkal viszünk. Atka pár percig némán meredt Tarzanra. Egész testében remegett, látszott rajta, hogy csak  nehezen vesz erőt indulatain.  – Nyertél – mondta végül. – Elküldetek értük. Amikor Tarzan és győztes csapata elhagyta a várost, Magra a karjába kapaszkodott.  – Ó, Tarzan – suttogta. – Tudtam, hogy eljössz. A szerelmem megsúgta nekem.  – Nem szeretem az ilyen beszédet – csóválta meg a fejét türelmetlenül a majomember. –   Nem nekünk való. Hagyd ezt meg szépen Helennek és Paulnak. A győztes Herat bevonult Ashairbe. Ő volt az első thobosi király, aki betehette a lábát a Tiltott Városba. Chon barlangja egyik nyílásából nézte végig az ashairi flotta pusztulását. Amikor Tarzanék visszatértek, és a majomember értesült a csata kimeneteléről, futárt küldetett Chonnal Ashairbe, hogy kísérje Heratot a barlangtemplomba. Herat és az igaz isten üdvözölte egymást, majd Chon megáldott mindenkit, beleértve az idegeneket is, akik sokat tettek azért, hogy a Gyémántok Atyja visszakerüljön a templomba. Herat azzal mutatta ki háláját, hogy felszerelést és gályát ígért Gregoryék társaságának. Úgy tűnt, végre minden bajnak vége szakadt.  – Főleg magának köszönhetjük, Tarzan, hogy újra együtt vagyunk és nem fenyeget minket semmi veszély – mondta Gregory. – Mivel is hálálhatnám meg mindazt, amit értünk tett? A kis beszédet őrült óbégatás zavarta meg. Herat két harcosa lépett a templomba, Atan Thome-ot hurcolták magukkal a karjánál fogva.