Dr. Máté Gábor a Sóvárgás Démona

A szerző megjegyzései Könyvemben valós személyekről, megtörtént esetekről esik szó, és ténylegesen elhangzott beszélgetéseket idézek fel benne. A részleteket nem színeztem ki, és nem alkottam egyetlen kitalált regényhőst sem. A személyiségi jogok védelme érdekében minden személynek az álnevét használom, kivéve két emberét, akik kifejezetten kérték, hogy a valódi nevükön szerepeljenek. További két esetleírásnál bizonyos jellegzetes részleteket kénytelen voltam megváltoztatni ugyancsak a szereplők magánszférájának védelme miatt. A műben szereplő személyek mindegyikétől engedélyt kértem a története közléséhez, és a könyv rá vonatkozó vagy vele foglalkozó részét minden szereplő elolvasta. Azoktól is hozzájárulást kértem, akik a fényképeken szerepelnek, és végső jóváhagyás céljából nekik is megmutattam a kötet rájuk nézve releváns részeit. A könyv végén, a Jegyzetekben részletesen felsorolom a felhasznált irodalmi és kutatási hivatkozásokat, de terjedelmi okokból sajnos nem tudok megemlíteni minden olyan újságcikket, amelyet feldolgoztam, amikor ennek a könyvnek a megírására készültem fel. A szakembereket pontosabban minden olvasómat - arra kérem, hogy esetleges további információkért bátran lépjenek velem kapcsolatba a honlapomon

8 A SÓVÁRGÁS DÉMONA

- www.drgabormate.com - található elérhetőségeim segítségével. Örömmel fogadok minden megjegyzést, de orvosi tanácsokat sajnos nem adhatok az interneten keresztül. Végezetül néhány szót szeretnék szólni a könyvben található képekről. Egy írónak tudomásul kell vennie, hogy egy fotó néha beszédesebb lehet, mint ezer leírt szó, és ezt ékesen bizonyítják Rod Prestonnak ebben a kötetben látható felvételei. Rod is a Downtown Eastside-on dolgozik; jól ismeri azokat, akikről írtam, és a képei nemcsak a valóságot tükrözik híven, hanem a hozzá kapcsolódó érzéseket is. Rod honlapja a következő internetes címen található: www.rodpreston.com.

Mi valójában az addikció? A függőség a szorongás egyik jele vagy tünete. Egy nyelv, amely olyan állapotról beszél, amelyet feltétlenül meg kell értenünk. Alice Miller: Breaking Down the Wall ofSilence (A csend falának lerombolása) Az igazság keresése közben az emberek kettőt lépnek előre és egyet hátra. Az élet szenvedése, tévedései és fáradalmai visszafelé nyomják őket, ám az igazságra való szomjúhozás és a makacsság előre. Ki tudja? Lehet, hogy végül elérik majd a valódi igazságot. Anton Csehov: A párbaj

Tartalom A szerző megjegyzései 7 Előszó 15 Éhes szellemek: a függőségek birodalma ELSŐ RÉSZ A POKOLBA TARTÓ VONAT

19

25

1.

Csak ez az egy otthona volt 27 2. A drogok halálos szorítása 54 3. A paradicsom kulcsa: a függőség mint a szorongás előli menedék 66 4. Doki, nem hiszi el, milyen életem volt! 5. Angéla nagyapja 99 6. Terhességi napló 105 7. Beethoven szülőszobája 121 8. Fénynek pedig lennie kell! 138 MÁSODIK RÉSZ ORVOS, GYÓGYÍTSD MEG MAGADAT! 9. Hatalmába keríti, hogy megismerje 10. Tizenkét lépéses napló: 2006. április 5.

86

157 159 180

12 A SÓVÁRGÁS DÉMONA HARMADIK RÉSZ MEGVÁLTOZOTT ÁLLAPOT: A FÜGGŐ AGY 191 11 Mi az addikció? 193 12. Vietnamtól a „patkányparkig”: okoznak-e a drogok addikciót? 200 13. Az agy megváltozott állapota 210 14.

Puha, meleg ölelés a tűtől 221 15. Dopamin, kokain és cukorkák: az addikció melegágyai 234 16. A kisgyerek, akit nem hagytak felnőni NEGYEDIK RÉSZ A FÜGGŐ AGY FEJLŐDÉSE 261

244

17.

Az ő agyuknak esélye sem volt 263 18. Trauma, stressz és az addikció biológiája 19. Nem a génekben van 293

275

ÖTÖDIK RÉSZ AZ ADDIKCIÓ FOLYAMATA ÉS AZ ADDIKTÍV SZEMÉLYISÉG 20. Megteszek mindent, hogy elkerüljem a semmit 307 21. Túl sok idő külső dolgokra: az addikcióra hajlamos személyiség 319 22.

Gyenge szeretetpótlékok: a viselkedési addikciók és eredetük 329

HATODIK RÉSZ EGY LEHETSÉGES EMBERI VALÓSÁG: A KÁBÍTÓSZER-ELLENES HARCON TÜL 355 23. A diszlokáció és az addikció társadalmi gyökerei 356 24. Ismerd meg ellenségedet! 380 25. Az elbukott háború 387

305

Tartalom 26. 27. 28.

29. 30. 31. 32. 33. 34.

13

A választás szabadsága és a szabadság választása 403 A felvilágosult drogpolitika körvonalai Egy fontos kis lépés: az ártalomcsökkentés 441 HETEDIK RÉSZ A GYÓGYULÁS ÖKOLÓGIÁJA 463 Az együtt érző kíváncsiság ereje 465 A lelki klíma 480 Négy lépés és még egy 498 A józanság és a külső környezet 512 Néhány szó a családhoz, a barátokhoz és a gondozókhoz 531 Semmi sincs veszve: az addikció és a spiritualitás 545

Epilógus: Emlékek és csodák 561 Utóirat 571 FÜGGELÉK 573 I. Örökbefogadással és ikrekkel kapcsolatos félrevezető tanulmányok 575 II. Egy közeli kapcsolat: a figyelemhiányos szindróma és az addikciók 583 III. Az addikció megelőzése 589 IV. A tizenkét lépés 592 Jegyzetek 597 Köszönetnyilvánítás Engedélyek 630

627

419

.

Előszó Könyvem története Kanada nyugati partján kezdődik, a Föld Magyarországtól csaknem legtávolabbi pontján. Ugyanakkor a kötetben bemutatott függőségek által kísértett lelkek - az eredeti angol cím szerint éhes szellemek - a magyarok számára sem ismeretlenek. Jóllehet, szülőhazámban még nem annyira elterjedt a heroin- és kokainhasználat, mint észak-amerikai új hazámban, de korántsem ismeretlen; sőt a velük rokon, hozzájuk hasonlóan tragikus alkoholizmus tekintetében Magyarország a világ „vezető” országai közé tartozik. Honnan erednek a pillanatnyi fájdalommentességet, örömöt és megkönnyebbülést előidéző kémiai szerek, valamint a különböző viselkedések iránti addikciók? Könyvem egyértelművé teszi, hogy az egyetemleges ok nem az egyén hibáiban, és nem is a genetikai meghatározottságban, hanem a függő személy által átélt szenvedésekben és veszteségekben keresendő. Nem ismerek még egy olyan kultúrát, mint a magyar, amely képes lenne az életnek és örömeinek élvezetére, mégis ennyire borús és pesszimista. Ennek számos oka van, amelyek alapvetően a több évszázados történelmi múltban gyökereznek, de a közelmúlt megrázkódtatásai és a gyors változások is sok ember szociális és családi kapcsolatait tették tönkre,


és új elemekkel járultak hozzá a létbizonytalansághoz. Ilyen körülmények között bármilyen függőség gazdag táptalajra lel az elkeseredett emberek lelkében. Reményeim szerint a kötet hasznos betekintést nyújt az addikció nyugtalanító jelenségébe azoknak a magyar olvasóknak, akiknek barátai, rokonai és ismerősei - esetleg saját maguk valamilyen függőségben szenvednek. Olvasás közben kiderül majd, hogy számomra sem ismeretlen a művemben tárgyalt téma. Fő célom az, hogy a függőségekkel kapcsolatban felkeltsem a tudományosan megalapozott, egyszersmind szánalommal teli tudatosságot, hiszen a tudás együtt érző használata teljességgel elengedhetetlen ahhoz, hogy az addikciókban szenvedő embereket a függőségek rabigájából kivezethessük az igazi, teljes szabadságba. Kanada, Vancouver, 2012. augusztus Dr. Máté Gábor

Éhes szellemek: a függőségek birodalma A Cassius ott sovány, éhes színű. William Shakespeare: Julius Caesar - Vörösmarty Mihály fordítása A mandalának, a buddhizmus életciklusok váltakozását ábrázoló kerekének hat létvilága van. Minden létvilágot az emberi létezés különböző ciklusait reprezentáló lények népesítenek be. A szörnyek birodalmában olyan alapvető túlélési ösztönök és vágyak vezérelnek minket, mint a fizikai éhség vagy a Freud szerint minden cselekedetünk mozgatórugóját jelentő szexualitás. A pokol létvilágában az elviselhetetlen félelem és szorongás foglyai vagyunk. Az istenek birodalmában érzéki, esztétikai vagy vallási élmények segítenek minket abban, hogy felülemelkedjünk problémáinkon és önmagunkon, de csak időlegesen, és a spirituális igazságok mellőzésével. Még ebben az irigylésre méltó állapotban is jelen van a veszteség érzése és a szenvedés. Az éhes szellemek birodalmában vékony nyakkal, kicsinyke szájjal, vézna végtagokkal és nagy, felpuffadt, de üres hassal


ábrázolt figurák lézengenek. Ez az addikciók, azaz a függőségek tartománya, ahol állandóan olyasmi után kutakodunk, ami enyhülést hozna kielégíthetetlen vágyunkra a megköny- nyebbülés vagy a megelégedettség iránt. A sajgó üresség és hiány érzete állandó, mert a hőn áhított szubsztancia, dolog vagy foglalatosság nem pontosan az, amire valóban szükségünk van. Valójában nem tudjuk, hogy mit akarunk, és nem is derül ki egészen addig, amíg éhes szellemként létezünk. Olyan kísértet módjára éljük a saját életünket, aki valójában nem is egészen létezik. Néhány ember az élete nagy részét egyik vagy másik létvilágban éli le. Sokan közülünk egyetlen nap alatt több birodalomban - talán az összesben is - megfordulnak. A vancouveri Downtown Eastside-on a drogfüggőkkel végzett orvosi munkám egyedülálló lehetőséget nyújtott számomra azoknak az embereknek a megismerésére, akik csaknem az egész életüket éhes szellemként élik le. Azt hiszem, így próbálnak megmenekülni a pokol létvilágának mindent legyűrő félelmeitől és kétségbeesésétől. A szívükben lakozó fájdalmas sóvárgást néha azok is érzik, akiknek sokkal jobban megy a sora. Hajlamosak vagyunk elintézni őket azzal, hogy „ez csak egy narkós”, pedig ők valójában nem egy másik világ teremtményei, hanem csak nők és férfiak, akik csapdába kerültek egy olyan szélsőséges helyzetben, amelybe mi is könnyen belecsöppenhetünk. Ezt személyesen is tanúsíthatom. Egy közeli ismerősöm egyszer azt mondta nekem, hogy éhenkórász kinézettel lézengem át az életemet. A pácienseim kényszerbetegségeinek a tükrében kénytelen voltam ráébredni a saját kényszereimre is. Egyetlen társadalom sem képes megismerni magát, ha nem vesz tudomást a saját sötét oldaláról. Hitem szerint a függőség kialakulásának a folyamata mindenkinél ugyan-

Éhes szellemek: a függőségek birodalma 21

az, legyenek azok az én végzetesen drogfüggő Downtown Eastside-i betegeim, vagy a kényszeres nagyevők és vásárlási mániások, a szerencsejátékok rabjai, a szexfüggők, a képernyőik elé lecövekelt szenvedélyes internetezők, vagy a társadalmilag elfogadottabb, sőt néha egyenesen csodált munkamániások. A kábítószereseket legtöbbször figyelemre sem méltatják, mivel azt tartják róluk, hogy nem érdemlik meg az empátiát és a törődést. Történeteik elmesélésekor két szándék vezérelt: egyrészt segíteni akarok nekik abban, hogy meghallják a hangjukat; másrészt be akarom mutatni a természetét és a problémáit annak a küzdelemnek, amelyet az abúzusukon való fájdalmas felülemelkedés érdekében végigszenvednek. Sok dolog közös bennük és az őket kitaszító társadalomban. Látszólag a semmibe vezető utat választották, de így is sokat tanulhatunk tőlük. Életük sötét tükrében felsejlenek a mi életünk körvonalai is. A téma kapcsán több kérdés is felmerül. Ezek közül néhányat említek • Melyek az addikciók okai? • Milyen egy függőségben szenvedő ember személyisége? • Milyen élettani folyamatok játszódnak le egy szenvedélybeteg agyában? • Milyen választási lehetőségei vannak egy addikcióban szenvedőnek? • Mi a „kábítószer elleni háború” sikertelenségének az oka, és mi lehetne a humánus, tudományosan megalapozott módszer a komoly drogfüggők kezelésére? • Melyek a nem kábítószeres szenvedélyek enyhítésének lehetséges módozatai - azaz hogyan lehet segíteni a kultú ránkhoz kötődő számos addiktív magatartásformán? Könyvem azokból a tapasztalatokból merítkezik, amelyeket orvosként szereztem a vancouveri kábítószeres gettóban, és


azokból a hosszú beszélgetésekből, amelyeket a betegeimmel folytattam - ám az összesét képtelenség lenne felidézni. Sokan abban a reményben vállalták az interjúkat, hogy élettörténetükkel segíthetnek más szenvedélybetegeknek, vagy felkeltik a közfigyelmet az addikciókkal élők problémái iránt. Olyan adatokat, véleményeket és ismereteket is bemutatok, amelyek más forrásból származnak - például a saját addiktív viselkedésmintáimból. Végül megpróbálom összefoglalni mindazt, amit a szenvedélybetegségek kutatásaiból és ezzel összefüggésben a saját agyunkról és személyiségünk fejlődéséről tudunk. Az utolsó fejezetekben szerepelnek majd a függőségben szenvedő elme gyógyítására vonatkozó tanácsok és javaslatok is, ám ez a könyv akkor sem egy orvosi rendelvény. Csak arról tudok beszélni, amit személyesen megtudtam, és csak azt tudom elmagyarázni, amihez orvosként értek. Nem minden történet végződik hepienddel, ahogyan azt majd az Olvasó látni fogja, azonban a tudomány felfedezései, a szív szava és az elme megvilágosodása azt bizonyítja, hogy mindig van visszaút. A megújulás lehetősége az egész élet során adott. A nagy kérdés az, hogyan támogathatunk másokat - és saját magunkat - ennek a lehetőségnek a kihasználásában. Művemet az összes éhező szellemtársamnak ajánlom, a HIV-es hajléktalanoknak, a börtönlakóknak és a náluk sokkalta szerencsésebb, otthonnal, családdal, munkával rendelkező, sikeres karriert befutó társaiknak is. Kívánom, hogy valamennyien találjuk meg a saját békénket!

ELSŐ RÉSZ

A POKOLBA TARTÓ VONAT Valójában mitől is lettem ópiumevő? A szenvedés, a teljes üresség, az állandó sötétség vitt rá. Thomas de Quincey Egy angol ópiumevő vallomásai

ELSŐ FEJEZET

Csak ez az egy otthona volt Ahogy kilépek a rácsos fémajtón a napfényre, egy Fellini-jele- netbe csöppenek. A kép egyszerre ismerős és idegen, álom- és valószerű. A harmincas éveiben járó, még mindig kislányos, sötét hajú, barna bőrű Éva bizarr kokainflamencót jár a Hastings Street járdáján. Hajladozik a felsőtestével, riszálja a csípőjét, néha lehajol, majd magasba löki egyik vagy mindkét karját, miközben esetlen, de bonyolult piruettekbe kezd a lábaival. Közben folyamatosan engem néz nagy, fekete szemével. A Downtown Eastside-on az ilyen drogos balettimprovizáció neve „hastingsi lépegetős”, és az ilyesmi errefelé korántsem számít szokatlan látványnak. Az egyik orvosi körutam során láttam egy nőt, aki a Hastings forgataga felett, a magasban adta elő ugyanezt a mutatványt. Egy neonreklám előtt egyensúlyozott a keskeny párkányon, kétemeletnyi magasságban. Egész kis csoport gyűlt össze, hogy megbámulja, de a többi drogos nem rémült meg; inkább szórakoztatta őket a látvány. A balerina néha megpördült, közben kitárta a karját, mint egy kötéltáncos, vagy leguggolt, aztán előre kirúgta a lábát, mint egy légies kozáktáncot járó figura. Mielőtt a tűz-


oltók feltekerték volna a létrájukat hozzá a magasba, a teljesen elszállt akrobata visszamászott az ablakon át a lakásába. Éva áthámozza magát a körülöttem csoportosuló embereken. Időnként eltűnik Randall mögött, aki tolószékkel közlekedik. Tagbaszakadt, komoly ábrázatú fickó, és az elsőre szokatlannak hangzó gondolatairól hamar kiderül, hogy nincs mögöttük igazi intelligencia. Épp előadja nekem kedvenc, egyszersmind nélkülözhetetlen motorizált járgányát dicsőítő tirádáját: - Mit szól hozzá, doki, hát nem elképesztő, hogy Napóleon ágyúit még lovakkal meg ökrökkel ráncigálták át a ruszki pocsolyán és zimankón? Most meg tessék: nekem már ilyen motoros taligám van! Aztán ártatlan mosollyal és megfontolt ábrázattal felsorol egy rakás tényt, történelmi adatot, ennek meg annak a visz- szaemlékezéseit, laza gondolattársításokat, képzelgéseket, sőt olyan blőd dolgokat, amelyek már-már őrültségnek hangzanak - de csak majdnem. - Figyeljen, doki! - emeli fel az ujját. - Napóleon kódexe akkor változtatta meg tökre a közkatonák közlekedését, amikor kellemes bámészkodással teltek a napjaik. Éva kikukkant a férfi bal válla mögül. Bújócskázik velem. Randall mellett Arlene áll csípőre tett kézzel, arcán rosz- szalló kifejezés ül. Filléres farmersortot és szűk blúzt visel, ami ezen a környéken világosan jelzi, hogy mivel keresi meg a kábítószerre valót - és azt is, hogy nagy valószínűséggel már korán a hím ragadozók szexuális zsákmánya lett. Belevág Randall kántáló motyogásába: - Ugye, nem akarja csökkenteni a gyógyszeradagomat, doki? Arlene karjai tele vannak vízszintes, sok kis párhuzamosan lefektetett vasúti sínpárra emlékeztető heggel. A régebbiek

Csak ez az egy otthona volt 29

már kifehéredtek, az újabbak még pirosak. Azért szokta ösz- szevagdosni magát borotvával, mert az így okozott fájdalom - még ha csak időlegesen is - elfedi a mélyen a lelkében hordozott sokkal nagyobb sérülés kínját. A nő egyik gyógyszere arra szolgál, hogy elejét vegye ennek a kényszeres önsebzésnek, és állandóan attól fél, hogy csökkenteni akarom az adagját. Sohasem tennék ilyet. A közelben, a Portland Szálló mellett két zsaru éppen megbilincseli Jenkinst. Jenkins hórihorgas őslakos*, vállára hulló, durva fekete lobonccal. Békésen hagyja, hogy az egyik közeg kiürítse a zsebeit, miközben nyugodtan nekidől a falnak, és eszében sincs tiltakozni. - Igazán békén hagyhatnák! - nyilvánítja ki véleményét hangosan Arlene. - A srác nem árul anyagot! Állandóan cse- szegetik, de sohasem találnak nála semmit. Fényes nappal van; a két rendőr példásan kíméletesen végzi a motozást - bár a pácienseim szerint többnyire nem ilyen következetesek, ami a szelíd bánásmódot illeti. Jenkinst két percen belül elengedik, ő pedig nagy, egyenetlen léptekkel elsiet, és csendesen eltűnik a szállóban. A rendőri akció néhány perce alatt az abszurditások helybéli fűzfapoétája a százéves háborútól már a boszniai harcokig jutott az európai történelem áttekintésében, sőt előadta vallási okfejtését is a Mózes és Mohamed között eltelt időszak kivesézésével. - Doki! - folytatja. - Az első világháborút azért csinálták, hogy elejét vegyék az összes többi csetepaténak. Ha ez így van, akkor miért harcolunk még mindig a rák meg a kábszerek * A szerző politikailag korrekt szóhasználatának megfelelően a fordításban az őslakos, őslakó, bennszülött szavak Amerika őslakóinak leszármazottait jelentik. Természetesen ez nem vonatkozik a párbeszédek szöveghű fordításában előforduló eltérésekre.(Aford.)


ellen? A németeknek ott volt az a monstrum ágyújuk, amit csak Kövér Bertának hívtak, és ami mennydörögve üzengetett a szövetséges hatalmaknak, csakhogy a mondókája egyáltalán nem tetszett a franciáknak és a briteknek. Az ágyúk rosz- szul rappelnek, rossz a reputációjuk... A raputációjuk rossz, hehe... De doki! Ezek viszik előre a történelmet. Már ha a történelem előrehalad, vagy egyáltalán halad valamerre. Maga szerint halad a történelem, doki? A féllábú, pocakos és kopasz, örökké vidám Matthew odadöcög a mankójával, és mosolyogva megszakítja Randall értekezését. \ - Szegény Máté doktor haza szeretne menni! - mondja jellegzetes, egyszerre csúfondáros és túláradóan szívélyes stílusában. Ügy vigyorog, mintha egy jó viccet adott volna elő. A késő délutáni nap aranyló fénye megcsillan a bal fülébe aggatott karikák hosszú során. Éva kitáncol Randall háta mögül. Megfordulok. Mára elegem volt az utcai színielőadásból, és szeretnék elmenekülni. A jó doktor ma már nem akar jó lenni. A Portland Szálló mellett verődtünk össze ezekkel a Fel- lini-figurákkal - vagy mondhatnám úgy is, hogy mi, Fellini- figurák -, ott, ahol ők élnek, és ahol én dolgozom. Az osztályom is ennek az Arthur Erickson kanadai építész által tervezett modern, tágas, ugyanakkor praktikus, csupa üveg és beton épületnek a földszintjén kapott helyet. A látványos létesítményjói szolgálja a lakóit, mióta a századfordulón lecserélték vele a korábban ugyanezen az utcasarkon álló fényűző, előző Portland Szállót. A régi épület kanyargós lépcsőinek, faragott lépcsőkorlátainak, ódivatú lépcsőfordulóinak és hatalmas ablakfülkéinek történelmi hangulata teljességgel eltűnt az új erődítményből. Nekem hiányzik az ódon aura, a hajdani jólét


és a rá következő hanyatlás atmoszférája; az egykori eleganciát már csak nyomaiban idéző sötét, felhólyagzott ablakpárkányok látványa. Azt viszont már erősen kétlem, hogy a mostani lakók nosztalgiát éreznének a szűk szobák, a rozsdás vízvezetékek és a csótányok hada iránt. A régi hotel teteje 1994-ben leégett. A helyi újság egy olyan fényképet mellékelt az erről szóló tudósításhoz, amelyen az egyik lakó, egy nő látható a macskájával. A nagybetűs szalagcím szerint Egy hősies rendőr megmentette Pelyhest. A cikk nyomán valaki azzal a panasszal fordult a szálloda vezetőségéhez, hogy ilyen körülmények között nem lenne szabad állatokat tartani. Ekkor a Portland Hotel Society (PHS - Portland Szálló Társaság), vagyis az épületet fenntartó nonprofit szervezet - amely engem orvosként alkalmaz - úgy döntött, hogy az intézményt átalakítja a hajléktalanok hajlékává. A betegeim nagyrészt drogfüggők, ám némelyiküknek - köztük Randallnek már eléggé lerobbant az agyi kémiája ahhoz, hogy a valóságból drogok nélkül is csak alig fogjon fel valamit. A legtöbben - mint például Arlene - egyszerre szenvednek mentális és szenvedélybetegségben. A PHS ebben a körzetben több hasonló intézményt is fenntart, így én vagyok a Stanley, a Washington, a Regal és a Sunrise Szálló háziorvosa is. Az új Portlanddel szemben, az utca túloldalán van az „Army and Navy” (hadsereg és haditengerészet) áruház. A szüleim az 1950-es évek végén - akkoriban még új bevándorlók voltak ott szoktak ruhát venni. Az áruházban egyébként is előszeretettel vásároltak a kétkezi munkások - és azok a középosztályhoz tartozó szülők, akiknek a csemetéi bolondultak az eredeti katonaruhákért és tengerészdzsekikért. Abban az időben a járdákon olyan egyetemisták nézelődtek, akiknek valamiért érdekes volt a nyomor látványa, de az ut


cán bőven akadtak alkoholisták, zsebtolvajok, zugárusok és önjelölt hittérítők is. Ma már más a helyzet. A diákok már hosszú évek óta máshova járnak. Manapság ezek az utcák és sikátorok alkotják Kanada kábítószer-fővárosát, annak is a kellős közepét. Egy háztömbnyire innen állt a Woordwards Áruház elhagyott épülete, a tetején a kivilágított, hatalmas „W” betűvel, ami akkoriban Vancouver legfontosabb tájékozódási pontja volt. Csövesek és szegénységellenes aktivisták vertek benne tanyát, de nemrégiben lebontották, mert a helyén elegáns lakónegyedet és szociális lakásokat akarnak építeni. 2010-ben a városban rendezik a téli olimpiát, és nyilván tetszetősebbé akarják tenni a sportesemények környezetét. Már el is kezdték a munkálatokat. Sokan attól félnek, hogy a politikusok a világot lenyűgözni akaró nagy igyekezetükben kiseprik a negyedből a szenvedélybetegeket is. Éva összefonja a karját, aztán hátranyújtja, és lehajol, hogy alaposan szemügyre vegye saját, járdára vetett árnyékát. Mat- thew jól elszórakozik a drogtól bekattant lány jógamozdulatain. Randall összefüggéstelenül motyog. Vágyakozva arra gondolok, hogy jó lenne elszabadulni innen, mielőtt beáll a csúcsforgalom. Teljesen váratlanul megérkezik a felmentő sereg. A fiam, Dániel fékez le a járda mellett a kocsijával, és kinyitja az ajtót. - Néha el sem hiszem, hogy ilyen az életem - mondom neki, miközben bekászálódok mellé az ülésre. - Néha én sem hiszem el, hogy ilyen életed van - mondja bólogatva. - Itt aztán keményen zajlik az élet. Elindulunk. A visszapillantó tükörben még látom Éva egyre távolodó alakját, amint furcsán behajlított lábbal, fejét félrehajtva gesztikulál.

*


A Portland és a PHS által fenntartott többi épület egy úttörő szociális modell első építőkockái. A szervezet célja, hogy biztonságot és ellátást nyújtson a társadalom peremére sodródott, megbélyegzett embereknek - annak a sokaságnak, akiket Dosztojevszkij „bántalmazottaknak és sérülteknek” nevezett. A PHS megkísérli kiragadni ezeket az embereket abból a közegből, amelyet egy itteni költő úgy jellemez, hogy „a kitaszítottak utcái és a kirekesztettek épületei”. Az embereknek csak egy hely kell, ahol élhetnek - mondja Liz Evans, aki korábban ápolónőként dolgozott, és akinek a felső osztálybeli társadalmi háttere látszólag összeegyeztethetetlen azzal a szereppel, amelyet a PHS alapítójaként és igazgatójaként vállalt. - Szükségük van egy olyan helyre - folytatja -, ahol úgy is létezhetnek, hogy nem ítélik el, nem üldözik, és nem háborgatják őket. Ezeket az embereket általában koloncnak tekintik a társadalom nyakán, bűnözéssel és szociális devianciákkal vádolják őket, és... azt tartják róluk, hogy kár rájuk időt és energiát pazarolni. Még azok is kemény szavakat használnak velük kapcsolatban, akik sajnálják őket a kisiklott életük miatt. Az 1991-es indulást eleinte meglehetősen szerény anyagi keretek jellemezték, de azóta a PHS komoly intézménnyé nőtte ki magát. Olyan szervezeteket is sikerült bevonnia karitatív tevékenységébe, mint a közeli bankház, a Downtown Eastside-i művészeti galéria, az Insite - ÉszakAmerika első biztonságos injekciózást biztosító intézménye -, a közkórház (ahol az öninjekciózó drogosok mély, szöveti fertőzéseit intravénás antibiotikumkúrával kezelik), egy ingyenes ellátást biztosító fogászati rendelő és a Portland Klinika, ahol az elmúlt nyolc évben dolgoztam. A PHS azt tartja legfőbb küldetésének, hogy tisztességes lakhatást biztosítson a hajléktalanoknak.


A statisztikák kérlelhetetlenek. A nem sokkal a Portland megalapítása után elvégzett adatgyűjtés szerint a lakók háromnegyedének ötnél is több lakcíme volt a beköltözésük előtti évben; 90 százalékuk - többnyire többször is, rendszerint lopás miatt - került már összeütközésbe a törvénnyel. Jelenleg 36 százalékuk HIV-pozitív vagy AIDS-es, és csaknem mindegyikük alkoholista vagy valami másnak a rabja - a „más” lehet rizsbor, szájvíz, kokain vagy heroin. Bármi. A gondozottak több mint felénél állapítottak meg valamilyen mentális problémát. A szállóban lakók között ötször akkora a kanadai őslakosok aránya, mint az ország populációjában. Líz és a PHS többi aktivistája nem tudta elnézni, hogy sok ember egyik krízisből a másikba zuhan, miközben nem létezik számukra szervezett támogatás. - A rendszer elhagyta őket - mondja Liz -, ezért létrehoztuk ezeket a szállásokat, amelyek megfelelő kiindulási alapot jelentenek más szolgáltatásokhoz és programokhoz. Nyolc évig tartott, mire a pénzalapok előteremtésével, négy tartományi minisztérium bevonásával és négy magánalapítvány segítségével végre megvalósíthattuk az elképzeléseinket. Ma már elmondhatjuk, hogy ezeknek az embereknek van saját fürdőszobájuk, mosodájuk, és a rendelkezésükre áll egy tisztességes hely, ahol tisztességes ételeket ehetnek. A Portland-modell annyiban egyedi - és ellentmondásos - más addiktológiai szolgáltatásokhoz képest, hogy úgy fogadja el az embereket, amilyenek. Nem számít, mennyire sérültek, mennyire vannak bajban, és milyen bajokat okozhatnak. A mi „pácienseink” nem hibásak abban, hogy nincstelenek, épp csak szegények - akiket ők maguk és a társadalom is megvet. A szállóban nem várnak tőlük semmilyen ellenszolgáltatást vagy fizetséget, nem támasztanak velük szemben követelményeket, nem szabják feltételül, hogy az állapotukban javu


lásnak kell bekövetkeznie. Próbálnak érzelemmentesen arra koncentrálni, hogy kielégítsék a valódi emberi szükségleteiket azoknak a valódi emberi lényeknek, akiknek sivár jelene a tragikus múltjukban gyökeredzik. Reménykedhetünk benne (és nagyon is bízunk benne), hogy a lakókat megszabadíthatjuk az őket kísértő démonaiktól, és velük együtt mindent el is követünk ennek érdekében. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal is, hogy nem lehet mindenkire ráerőltetni az efféle pszichológiai ördögűzést. Az a szomorú igazság, hogy a gondo- zottaink többsége ugyanolyan, a törvény rossz oldalán álló szenvedélybeteg marad, amilyen a beköltözésekor volt. Ápolónő volt a ma már két művészeti diplomával is rendelkező Kerstin Stuerzbecher is, aki ugyancsak a PHS egyik vezetője. - Nem ismerjük az összes választ - mondja és nem tudjuk az emberek minden lehetséges szükségletét kielégíteni ahhoz, hogy drámai változást idézzünk elő az életükben. A végkimenetel sikere sohasem csak tőlünk függ, hanem attól is, hogy megvan-e bennük az akarat. A szállók lakói annyi segítséget kapnak, amennyit a PHS korlátozott anyagi helyzete megenged. A személyzet kitakarítja a szobákat, és segít a legelesettebbeknek a tisztálkodásban. Elkészítik, és kiosztják az ételt. Ha van rá mód, elküldjük az ápoltakat szakorvosi, képalkotó és laboratóriumi vizsgálatokra, vagy más orvosi beavatkozásokra. A metadont, a pszichiátriai és az AIDSgyógyszereket a személyzet osztja ki. Néhány havonta idejön egy laborasszisztens, aki elvégzi az AIDS- és a hepatitisszűrést, valamint néhány ellenőrző vizsgálatot. Van irodalmi, költészeti és művészeti csoportunk - az irodám falára is fel van akasztva egy tábla, amely tele van a lakók rajzaival. Jár hozzánk akupunktúrás és fodrász; rendezünk mozielőadásokat, és ha sikerül kigazdálkodni, néhanapján kimozdulunk a mocskos Downtown Eastside-ról a

36 ASÓVÁRGÁS DÉMONA

természetbe pár napos kirándulásra. Dániel fiam időnként besegít a Portlandnek, és a szállón élőkkel összehozott egy kis zenekart, amely havonta tart előadásokat. - Néhány évvel ezelőtt rendeztünk egy „Ki mit tud?”-sze- rű vetélkedőt - meséli Kerstin. - A művészeti és az irodalmi csoportok tagjai léptek fel benne, sőt még kabaréjelenetek is voltak. A képeket kitettük a falakra, a lakók meg felolvasták a verseiket. Egyszer csak odaállt a mikrofonhoz egy régebben itt élő ember. Közölte, hogy nem írt verset, és nem hozott össze semmilyen más alkotást... Csak azt akarta elmondani, hogy a Portland az első otthona. Eddig csak ez az egy otthona volt, és nagyon hálás mindenkinek, amiért ennek a közösségnek a tagja lehet. Nagyon büszke rá, és csak azt sajnálja, hogy a szülei ennek már nem lehetnek a tanúi. „Csak ez az egy otthona volt” - ez a mondat sok olyan emberre ráillik, aki a Downtown Eastside-on él, „a világ egyik legélhetőbb városában”.* *

A munkám tartogat számomra sikerélményeket, attól függően, milyen hangulatban vagyok, de lehet nagyon lehangoló is. Lépten-nyomon tapasztalom azoknak az embereknek a makacsságát és kezelhetetlenségét, akik kevesebbre tartják az egészségüket és a jólétüket, mint a drogok iránti pillanatnyi vágyuk gyors kielégítését. Hiába akarom elfogadni őket ilyennek - legalábbis elvben -, néha azon kapom magam, hogy legbelül nem értek velük egyet, elítélem őket, elutasító vagyok velük, és elvárom tőlük, hogy megváltozzanak. Én vagyok ellentmondásos, nem a pácienseim. Bennem van a hiba - még * Legalábbis a nemzetközi sajtó gyakran hivatkozik így Vancouverre - legutóbb aThe New York Times2007. július 8-án. (A szerző)

Csak ez az egy otthona volt

37

akkor is, ha a pozíciómból fakadó nyilvánvaló erőfölény miatt gyarlóságomat könnyű az ő problémájukká tennem. A betegeim addikciói minden terápiával szemben komoly kihívást támasztanak. Nagyon nehezen lehetne hozzájuk hasonló beteg embereket találni, akik ennyire elutasítják az önmagukkal való törődést és mások segíteni akarását. Néha szó szerint úgy kell bevonszolni őket a kórházba. Kai-nek egyszer súlyos fertőzés alakult ki a csípőjében, mozdulni sem tudott, és fennállt a lehetősége annak, hogy örökre lebénul. Hobónak a szegycsontjában keletkezett egy olyan csonthártyagyulladás, amely ráterjedhetett volna a tüdejére. Mind a két férfi annyira várta a következő kokainvagy heroinlöketet vagy a következő „pofát”, azaz kristályos metamfetamint, (,,kristálymet”-et‘) -, hogy teljesen jelentéktelenné vált számukra a saját egészségük. Mások egyszerűen csak félnek minden hatósági vagy hivatalos ügyben eljáró személytől, és/vagy nem bíznak meg az intézményekben, de hogy miért, azt lehetetlen kiszedni belőlük - Azért drogozok, hogy ne érezzem azt a kurva szar érzést, ami akkor jön rám, amikor nem csinálom - közölte velem egyszer sírva Nick, a negyvenéves heroin- és kristálymetfüggő. - Ha nem érzem belül az anyagot, akkor depressziós leszek. Az apja folyamatosan azt sulykolta bele az ikerfiaiba, hogy nem egyebek, mint „egy darab szar”. A testvére még kamaszkorában öngyilkosságot követett el, Nick pedig egész életére drogfüggő lett. A kínzó érzelmek poklának létvilága a legtöbbünk számára ijesztő; a drogosok attól félnek, hogy örökre csapdába kerülnének benne, ha nem jutnának kábítószerhez, ám a „menekülésnek” ezért a módjáért rettenetes árat fizetnek. * Magyarországi szlengnevei még: alfonz, amfecó, amfora, fecske, forró jég, jég, kristály, kristályüveg, kvarc, penge, rezsó, shabu, Tina, üveg.(Aford.)


A Portland Szálló cementlappal borított folyosóit és a liftet rendszeresen takarítják, néha naponta többször is. Szükség is van rá, mert néhány páciens tele van tűszúrásokkal, és az elfertőződött sebeikből időnként bőven szivárog a genny. Gyakran folyik vér, amikor verekszenek, sőt néha meg is késelik egymást, emellett az is előfordul, hogy belőve vagy a kokain kiváltotta paranoia miatt véresre vakarják magukat. Egy férfi a fogaival szokta felmarcangolni a bőrét, hogy kizavarja alóla a képzeletbeli bogarakat. A Downtown Eastside-on természetesen van részünk igazi fertőzésekben is. A rágcsálók átrágják magukat a falakon, hogy ki-be járjanak a szálló és a mocskos hátsó sikátorok között. Sok betegem ágya, ruhája és teste tele van élősködőkkel. Időnként egy-egy szoknyából vagy nadrágszárból a rendelőben is ki-kipottyan néhány csótány, hogy sietve menedéket keressen az asztalom alatt. - Szeretem, ha van mellettem egy-két egérke - mondta egyszer egy fiatalember. - Megeszik a csótányokat meg a poloskákat. Azt már nehezebben viselem, ha az ágybetétembe fészkelnek be a kölykeikkel. Rovarok, gennyes kelevények, vér és halál - csupa olyan csapás, amely egykor Egyiptomot sújtotta. A Downtown Eastside-on megdöbbentő munkakedvvel végzi a dolgát a halál angyala. A harmincöt esztendős heroinista Marcia elköltözött tőlünk, és kibérelt a közelben egy lakást. Nemsokára rémült telefonhívást kaptam: valószínűleg túladagolta magát. Amikor odaértem, a szerencsétlen nő az ágyában feküdt, a szeme kitágult, és láthatóan már órák óta halott volt. Fektében felfelé fordított tenyérrel kitárta a karját, mintha azt mondaná: - Még ne! Korán jöttél el értem, nagyon-nagyon korán!


39

A talpam alatt recsegtek a műanyag fecskendők, ahogy odamentem a holttesthez. Marcia kitágult pupillái és néhány további jel egyértelművé tették, hogy mi történt. Nem túladagolásban halt meg, hanem heroinmegvonásban. Néhány percig elálldogáltam az ágya mellett, és megpróbáltam meglátni benne azt a kedves, bár általában szórakozott emberi lényt, akit megismertem. Amikor elindultam kifelé, akkor érkezett meg nagy szirénázás közepette a sürgősségi mentő. Marcia alig egy héttel korábban járt a rendelőben. Jó kedve volt; segélyért folyamodott, és szüksége volt a segítségemre az orvosi nyomtatványok kitöltéséhez. Előtte fél évig nem láttam. Közönyös beletörődéssel elmagyarázta, hogy az eltelt idő alatt a barátjának, Kyle-nak segített pontosabban Kyle 130 ezer dolláros örökségének az eltapsolásában segédkezett, amiből sok narkós barát és élősdi is jócskán kivette a részét. A nagy népszerűség ellenére teljesen egyedül érte a halál. Másik nagy veszteségünk Frank volt, a visszaeső heroinista, aki csak akkor engedett be mogorván a Regal Szállón levő szűk, rendetlen szobájába, ha nagyon beteg volt. - Kurvára nem akarok kórházban meghalni! - jelentette ki, amikor egyértelműen kiderült, hogy hozzá is bejelentkezett az AIDS. Frank ugyanúgy nem tűrt ellentmondást ebben a témában, ahogyan semmi másban sem. 2002-ben meg is halt rongyos vackán, de az akkor is az ó vacka volt. Jólelkű fickó volt, és ezt a folytonos zsémbelődése és gorombasága sem tudta elrejteni. Az életéről sohasem mondott semmit, de a néhány hónappal a halála előtt írt, Downtown pokolba tartó vonata című verse némi bepillantást nyújt átélt szenvedéseibe. A vers nemcsak Frank gyászhimnusza, hanem azé a több tucat nőé


is - narkósoké, utcalányoké akiket a Vancouver melletti hírhedt Pickton-sertésfarmon meggyilkoltak. Ébren jártam a várost, Hogy gyógyszert leljek a kínra, De nem leltem mást, Csak egy jegyet a pokolba tartó vonatra. Egy farmon, ide nem messze, Barátaim haltak meg ott. Már nem szenvednek, Elérték mind a pokolba tartó vonatot. Adj megnyugvást lelkemnek, Mikor indulok az útra, Add át nekem is A jegyemet a pokolba tartó vonatra. Egy jegyet a pokolba indidó vonatra. Csak egy jegyet a pokolba tartó vonatra. Palliatív orvoslással foglalkozom, így gyakran találkozom gyógyíthatatlan betegekkel és a halállal is. Ha belegondolunk, az addiktológiai betegek gondozása is nagyrészt palliatív, vagyis a szenvedésük enyhítését szolgáló munka. Aligha reménykedhetünk abban, hogy bárkit is meggyógyíthatnánk. Nem tehetünk mást, mint megpróbáljuk elviselhetővé tenni számukra a függőség, a drogok megvonása és a járulékos tünetek hatásait - és azt a szenvedést, amellyel a jogrendszerünk és a kultúránk sújtja a szenvedélybetegeket. A legtöbb páciensem nem éri meg az Öregkort - kivéve azt a néhány


41

szerencsést, akik tényleg képesek maguk mögött hagyni a Downtown Eastside-i kábítószeres kolóniát. A betegeim többnyire viszonylag gyorsan elmennek a HÍV vagy a hepatitis C valamelyik szövődményében, agyhártyagyulladásban, vagy a hosszú ideig tartó öninjekciózás miatt szinte törvényszerűen fellépő súlyos fertőzésekben. Sokan viszonylag fiatalon rákosak lesznek, mert a folyamatos stressznek kitett, legyengült immunrendszerük képtelen felvenni a harcot a korai rosszindulatú daganatos elváltozásokkal. így halt meg a Stevie nevű lány is. Májrákos lett, és csak a végstádiumban fellépő sárgaság tudta eltüntetni az arcán örökké jelenlevő édesbús kifejezést. Persze az is gyakran előfordul, hogy valamit elszúrnak, és egyszerűen túladagolják magukat, mint a Sunrise Hotelben Angel, vagy a felette levő emeleten Trevor, aki mindig úgy mosolygott, mintha soha semmi sem zavarná. Egy februári estén az egyik közeli szállóban lakó Leona arra ébredt, hogy 18 éves fia, Joey élettelenül, mereven fekszik mellette az ágyban. Előző nap az utcán szedte össze a fiút, és hazavitte, nehogy kárt tegyen magában. Egész éjjel virrasztóit mellette, de délelőtt elnyomta az álom. A srác délután felébredt, és az alvó anyja mellett túllőtte magát. - Amikor felébredtem - mesélte Leona -, Joey mozdulatlanul feküdt. Azonnal tudtam, hogy meghalt. Hiába jöttek ki a mentősök, már semmit sem tudtak tenni. A kisfiam már halott volt. A gyásza egy tengert is megtöltene, és egész életében mar- dossa majd az önvád. A Portland Klinika egyik állandó lakója a fájdalom. Az orvosin minden medikus megtanulja, hogy a gyulladás három tünete latinul: calor, rubor és dolor - meleg, (bőr)pír és fájdalom. Betegeimnél gyakran lépnek fel gyulladások a bőrükön, a végtagjaikon, a különféle belső szerveikben, és ezeket


a problémákat üggyel-bajjal - még ha néha csak ideiglenesen is - kezelni tudom. De milyen terápiával segíthetnék rajtuk akkor, ha a gyulladás a lelkűkben van, és már gyermekkorukban elképzelhetetlenül gyötrelmes kínokat éltek át, hogy később gépiesen, újra és újra tovább kínozzák magukat? És hogyan segítsek rajtuk akkor, ha a szenvedéseik napról napra elviselhetetlenebbek lesznek a kirekesztettségük miatt? A tudós és irodalmár Elliot Leyton szerint „a szegények, a szexmunkások, a drogfüggők, az alkoholisták és a bennszülöttek intézményesített megvetését elősegítő rasszista, szexista és osztályelőítéletek bele vannak építve a kanadai társadalomba”1. Itt, a Downtown Eastside-on a fájdalom kinyújtja felénk a kezét, és pénzért könyörög, hogy kábítószert vehessen. A szemekből néz ránk hidegen, keményen, lenézően vagy alázatosan és szégyenkezve. Hízelegve kérlel, vagy erőszakosan üvölt ránk. Minden szó, minden pillantás, minden erőszakos cselekmény vagy kiábrándult gesztus a lealacsonyító gyötrelem története; egy olyan önmagát író regény, amely minden egyes nap újabb fejezettel bővül, de aligha végződik jól. *

Miközben Dániellel hazafelé tartunk, a CBC-t hallgatjuk a kocsi rádióján. A szokásos délutáni egyveleget sugározzák - könnyed csevegés, klasszikusok, jazz. Belém hasít a városi adó és a hátam mögött hagyott zavaros világ hangulata közötti diszharmónia, és eszembe jut az aznapi első páciensem. Madeleine görnyedten ül a széken, keze a combján, sovány, inas teste rázkódik a zokogástól. Előrehajol, tenyerébe hajtja az arcát, időről időre ökölbe szorul a keze, és ritmuso- san ütögeti a halántékát. A szemét és az arcát eltakarja egyenes, barna, előrehulló haja. Az alsó ajka duzzadt, sebes, szivá


43

rog belőle a vér. Erős, fiús hangja remeg a dühtől és a fájdalomtól. - Már megint rábasztam! - kiabálja. - Mindig én szívom meg mások hülyeségét! Ezek a rohadékok pontosan tudják, hogy bármikor megszívathatnak! Köhög, miközben a könnyek végigfolynak a nyakán. Úgy adja elő az eseményeket, mint egy szánalomért esedező, segítségért könyörgő gyerek. A története egy jól ismert Downtown Eastside-i téma egyik variációja: a drogosok egymás közötti kizsákmányolása. Három ismerős nő adott Madeleine-nek egy százdollárost. Az egyezség úgy szólt, hogy a nő egy Spic nevezetű illetőtől vesz tizenkét kavics krekket. Egy adag az övé lesz, valamennyit elfogyaszt a három ismerőse, a maradékot pedig jó pénzért továbbadják. A nők azt mondták, félnek, hogy a rendőrök meglátják őket. Lezajlott az ügylet, a pénz és a kavicsok gazdát cseréltek. Tíz perccel később a „nagy Spic” elkapta Madeleine-t. - Belemarkolt a hajamba, lerántott a földre, és ököllel belevágott a pofámba. A százdolláros hamis volt, a három nőismerős meg persze hogy adta az ártatlant. - Mocskosul rászedtek. Hízelegtek nekem: „Ó, Maddie, haver vagy, a barátnőm.” Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy hamis a százas. A betegeim már máskor is emlegették Spicet, aki számomra már-már mitikus figura volt, mivel még sohasem találkoztam vele. A Portland Szálló körüli utcasarkokon gyakran álldogálnak csapatokba verődött, mélyen az arcukba húzott fekete baseballsapkát viselő, fiatal, olajbarna bőrű közép-amerikai srácok. Amikor elmegyek mellettük, még akkor is elkezdik mély, suttogó hangon kínálni a portékájukat, ha látják, hogy


a sztetoszkópom a nyakamban lóg. Azt mormolják, hogy „fel, le” vagy „jó kavics”. (A „fel” a stimuláns, a feldobó kokaint jelenti; a „le” a nyugtató hatású heroint; a „kavics” pedig a kokain intenzív, de rövid hatású, szabadbázisos formájának, a „krekk”-nek egy adagját.) Néha egyik-másik észbe kap, és elkezd pisszegni: - Hé, nem látjátok, hogy orvos? Lehet, hogy Spic is valamelyik ilyen csoport tagja, de az is előfordulhat, hogy egy általános névről van szó, amely bármely banda bármelyik tagját jelentheti. Nem tudom, kicsoda, és nem tudom, hogyan került ide, Vancouver rossz hírű és szegény külvárosába, ahol kokaint terjeszt, és felpofozza a csontsovány nőket, akik lopnak, csalnak, könyörögnek, és olcsó orális szexet nyújtanak azért, hogy vásárolhassanak tőle. Vajon hol született? Milyen háború, milyen válság miatt hagyták ott szülei a tanyájukat vagy a hegyekben meghúzódó szülőfalujukat, hogy az Egyenlítőtől messze, északon keressenek új életet? Mi lehetett az ok - a hondurasi nyomor, a guatemalai milícia zsarnoksága vagy El Salvador halálosztagai? Hogyan lett Spic gonosztevő abban a történetben, amelyet ez a sovány, zavarodott nő előadott nekem a rendelőben? Madeleine még mindig szipog. Megmutatja a sérüléseit, és arra kér, hogy ne tegyem ki a szűrét, amiért nem jelent meg a múlt héten a metadonos ellenőrzésen. - Már hét napja nem ittam lét sem - mondja. A szlengben a „lé” a narancsízű folyadékban feloldott por alakú metadont jelenti, amelyet az ópiátok megvonási tüneteinek az enyhítésére használnak. A páciensek nem vihetik haza a gyógyszert, hanem rendszeresen vissza kell járniuk az aktuális adagért a kiváltás helyére - a gyógyszertárhoz vagy a metadonos bódéhoz -, és ott, szoros felügyelet alatt kell elfogyasztaniuk.


45

- Az utcán nem akarok segítséget kérni senkitől - folytatja Madeleine mert az egész istenverte életemben az adósuknak tartanának, még akkor is, ha megadnám a tartozásomat. És itt vannak ezek hárman... Azt mondják: „Itt van ez a nyomorult Maddie! Ezt bátran megszívathatjuk.” Tudják, hogy nem vagyok bosszúálló, és ez a szerencséjük, mert ha az lennék, akkor biz’ isten kinyírnám valamelyik kurvát. De én nem akarom az életemet a rácsok mögött tölteni egy hülye picsa miatt, akivel sohasem kellett volna összekeverednem. Szívesen megtenném, de kurvára nem érné meg. Átadom a metadonos receptet, és mondom neki, hogy jöjjön vissza beszélgetni, miután kiváltotta a gyógyszertárban. Madeleine megígéri, hogy visszajön, de aznap már nem látom - mint mindig, most is csak akkor jön majd vissza, ha már nagyon hiányzik neki a következő adag gyógyszer. Aznap délelőtt járt a rendelőben Stan is, egy negyvenöt éves őslakos, aki frissen szabadult a börtönből. Ő is metado- nért jött. A másfél éves elzárás alatt pocakot eresztett, kikerekedett, és ettől megpuhultak a vonásai. Odalett az a kőkemény, macsós aura is, amelyet magas, kisportolt termete, sötét pillantása, apacsos haja és harcsabajsza sugárzott. Lehet, hogy azért látszik puhábbnak, mert a börtönben teljesen leszállt a kokainról. Kinéz az ablakon az utca túloldalára, ahol néhány narkós cimborája lézeng az Army and Navy előtt. Élénken gesztikulálnak, miközben fel és alá mászkálnak láthatóan teljességgel céltalanul. - Nézze meg őket! Ezek örökre ideragadtak - mondja Stan. - Tudja, doki, ezeknek az élete balra a Victory Square-ig, jobbra meg a Fraser Streetig terjed, de ennél tovább sohasem jutnak. Én viszont elmegyek, mert nem akarom itt elvesztegetni az életemet. Kicsit elgondolkozik.


- Bár, a franc tudja - folytatja. - Hiszen nézzen csak ide, még zoknim sincs! Mutatja agyonhasznált edzőcipőjét, majd megrángatja formátlanná buggyosodott, piros melegítőnadrágját, amelynek a szára jó néhány centivel a bokája fölött ér véget. - Ha ebben a szerelésben felszállnék a buszra, mindenki azonnal tudná, mi a dörgés - mondja keserűen. - Elhúzódnának tőlem, vagy megbámulnának, mások meg egyszerűen rám se néznének. Ügy érezném magam, mint egy földönkívüli. Nem lenne egy perc nyugtom se, míg vissza nem térnék. Nem csoda, hogy mindenki örökre itt ragad. Stan tíz nap múlva, egy márciusi napon állított be a következő metadonreceptért, és még mindig az utcán élt. Aznap szürke volt az ég, esett, és az évszakhoz képest nagyon hideg volt. - Ne tudja meg, hol töltöttem az éjszakát, doki! - mondja. A legtöbb vancouveri krónikus, kőkemény függőségek által sújtott embernek szinte szögesdróttal körbevett területnek számít a Main Street és a Hastings Street környéke. Természetesen tudják, hogy ezen a „kerítésen” kívül is van világ, de az már szinte elérhetetlen a számukra, mert az a világ fél tőlük, elutasítja őket, és nem érti meg az itteni embereket, akik valószínűleg nem is tudnának benne életben maradni. Egy történet szerint valaki egyszer megszökött a szovjet Gulág egyik táborából, de miután már egy ideje éhezett, elege lett a viszontagságokból, és önként visszament. - A szabadságot nem nekünk találták ki - mondta rabtársainak. - Örök életünkre ide vagyunk láncolva még akkor is, ha nincsenek rajtunk láncok. Hiába szökünk meg, hiába bolyongunk a kinti világban, a végén úgyis mindig visszajövünk.2


47

A Stanhez hasonlók a legelesettebbek, a legszegényebbek, és az ilyen embereket hanyagolja el legjobban minden közösség. Nem vesznek róluk tudomást, lemondanak róluk, emiatt ők is lemondanak saját magukról, és felmerül a kérdés, miért vannak mégis olyanok, akik megpróbálják felkarolni őket. Az én esetemben az elhivatottság még első éveimből, a nácik által 1944-ben megszállt Budapestről származik. Akkoriban egyszerűen csak egy zsidó kisfiú voltam, ám ez bőven elég volt ahhoz, hogy egész életemre fogékony legyek mások szörnyű sorsa és szenvedései iránt - különösen, ha nem ők tehetnek róla. A betegeim iránti empátia tehát a gyermekkoromban gyökeredzik - bár néha felgyülemlik bennem a szerencsétlen pácienseim iránti megvetés vagy harag, és ilyenkor hajlamos vagyok rá, hogy elítéljem őket. Később elmesélem majd saját addiktív hajlamaim okait, amelyek gyermekkori élményeimmel állnak kapcsolatban. A lelkemben, legbelül nem sokban különbözöm a betegeimtől néha szomorúan veszem tudomásul, hogy pszichológiai értelemben mennyire hasonlítok hozzájuk, és milyen kicsinyke az az isteni kegyelem, amely elválaszt tőlük. Az egyetem utáni első, teljes munkaidős orvosi állást ugyanitt, a Downtown Eastside-on kaptam egy klinikán. Ez még csak egy rövid, mindössze fél éves epizód volt, de már akkor tudtam, hogy később visszajövök ide, amikor másfelé vitt az élet. Amikor húsz évvel később lehetőségem nyílt rá, hogy a régi Portland orvosa legyek, azonnal lecsaptam rá, mert úgy éreztem, hogy így helyes; ez a munka ötvözi azt a kihívást és tartalmat, amelyre életemnek abban a szakaszában szükségem volt nem egyszerűen csak pillanatnyi szeszélyből cseréltem fel a családorvosi praxist egy csótányoktól hemzsegő szállóra.


Hogy mi vonzott ide? Mi, akik itt dolgozunk, mindannyian egy olyan belső késztetésnek engedelmeskedünk, amely ugyanazon a frekvencián rezeg, amelyen a gondjainkra bízott itteni kifacsart, lelkileg és fizikailag elgyötört emberi lények életének a húrja. Természetesen mi naponta hazatérünk az otthonunkba, megvannak a saját odakinti érdekeltségeink és kapcsolataink, míg az itteniek csapdába estek városi Gulágjukban. Vannak emberek, akik azért vonzódnak a szenvedőkhöz, mert azt remélik, hogy mások kínjainak a látványa megszabadítja őket a sajátjuktól. Mások azért jönnek ide, mert szenvedélyesen úgy érzik, hogy itt van a legnagyobb szükség szeretetre. Vannak, akiket a szakmai kihívás vonz, mert ez a munka ebben a tekintetben is emberpróbáló. A csekély önbecsüléssel bírók azért érezhetik magukat jól ebben a környezetben, mert jót tesz az egojuknak az itt élők tehetetlenségének a látványa. Másokat a függőségek ereje csal ide, mert képtelenek kezelni a saját addikcióikat, sőt talán nem is tudnak róluk. Véleményem szerint a legtöbb itteni orvos, ápoló és más Downtown Eastside-on dolgozó egészségügyi és szociális szakember többsége a felsorolt motívumok valamilyen kombinációja miatt választotta ezt a munkát. Liz Evans 26 évesen jött a környékre. - Rengeteg volt a munka - idézi fel. - Akkor már gyakorlott ápolónő voltam, és azt gondoltam, itt majd jól tudom hasznosítani a tapasztalataimat. Ez igaz is volt, de hamar rájöttem, hogy nem sokat tudok nyújtani az itt élőknek, mert nem tudom megmenteni őket a gyötrelemtől és a bánattól. Nem tudtam mást felajánlani nekik, csak azt, hogy sétálgatok velük, és úgy viselkedem, mint egy másik, megértő emberi lény. - Volt itt egy nő - folytatja -, nevezzük Julie-nek. Hétéves korában örökbe fogadták, aztán a mostohaszülei nem enged-


49

ték ki a lakásból, éheztették, és rendszeresen verték. A nyakán volt egy jókora heg, mert tizenhat éves korában késsel megpróbált öngyilkosságot elkövetni. Felnőttként fájdalomcsillapítók, alkohol, kokain és heroin keverékén élt és dolgozott az utcán. Az egyik este megerőszakolták. Amikor visszajött a szállóra, zokogva belekuporodott az ölembe. Egyre csak azt hajtogatta, hogy az ő hibája, mert rossz ember, és nem is érdemel mást. Nagyon rosszul volt, alig lélegzett. Csendesen ringattam, és azon törtem a fejem, hogyan segíthetnék a szenvedésein. Valósággal letaglózott a sorsa. Liz rádöbbent, hogy Julié kínjai benne is mély, sajgó fájdalmat váltanak ki. - Ekkor jöttem rá valamire - teszi hozzá. - Nagyon kell vigyáznunk arra, hogy a saját problémáink ne váljanak a korlátaáinkká. - Hogy miért vagyok még mindig itt? - kérdi elgondolkozva Kerstin Stuerzbecher. - Eredetileg azért jöttem ide, mert segíteni akartam. Most pedig... még mindig segíteni szeretnék, de másképpen. Már tisztában vagyok a képességeimmel, és azok határaival. Tudom, hogy mit tudok megtenni és mit nem. Képes vagyok arra, hogy itt maradjak, bizonyos élethelyzeteikben támasza legyek az ittenieknek, és segítsek nekik abban, hogy azok legyenek, akik. Közösségként pedig kötelességünk... hogy az ittenieket támogassuk, és olyannak tiszteljük őket, amilyenek. Ez az, ami itt tart. Az egyenletben van még egy tényező, és ennek sok Down- lown Eastside-on dolgozó ember is tudatában van: erre a helyre jellemző a valóság érzete, a társadalmi szerepjátékok és trükkök, valamint a színlelés hiánya. Itt az a realitás, hogy ezek az emberek nem tudják másnak láttatni magukat, csak olyannak, amilyenek valójában.


Igen, hazudnak, csalnak és manipulálni akarnak másokat, de a magunk módján mi is ezt tesszük. Az itteniek abban különböznek tőlünk, hogy ők nem tudnak úgy tenni, mintha nem lennének hazugok, csalók és manipulátorok. Nyíltan nem tesznek eleget a felelősségvállalási kötelezettségeiknek és a társadalmi elvárásoknak. Nyíltan lemondanak arról, hogy elfogadják őket, és a függőségeik kedvéért lemondanak minden másról is. Ennek semmi köze sincs a normális - kinti - világ szabványaihoz. Paradox módon szenvedélybetegségük kényszeres megtévesztési szándékával leplezik az őszinteségüket. - Mit várt tőlem, doki, hiszen függő vagyok? Ezt egy aprócska, sovány, negyvenhét éves férfi betegem kérdezte tőlem egyszerre cinkos és lefegyverző mosollyal, amikor fondorlatosán ki akart csikarni belőlem egy morfinreceptet sikertelenül. Engem lenyűgöz ez a brutálisan nyílt álságosság. Valószínűleg mindenki kellemesen élné meg, ha fittyet hányhatna a hibáira. - Ezen a környéken őszinték az emberek közti interakciók - mondja Kim Markel, a Porfiand Klinika nővére. - Itt tényleg az lehetek, aki valójában vagyok. Nekem ez jó érzés. Az emberre állandó nyomás nehezedik, hogy alkalmazkodjon a kórház vagy más közösségek normáihoz. Az itteni munka teljesen más. Ezeknek az embereknek egyszerű, nyers szükségletei vannak. Már nincs mit takargatniuk, ezért én is őszinte lehetek abban, amit csinálok. Nem kell teljesen másnak lennem a munkám során, mint amilyen egyébként vagyok. A nyughatatlan, ingerlékeny drogosok erővel vagy csellel mindent elkövetnek a következő „lebegésért”, de nem idegen tőlük az emberi jóság és kölcsönösség érzése sem. - Mindig meglep, hogy mennyire kedvesek tudnak lenni - folytatja Kim. - Általában nagyon erőszakosak, de sokan törődnek egymással - teszi hozzá Bethany Jeal, aki ápolónő az

Csak ez az egy ottiíona volt

51

Insite-nál. - Megosztják az ételüket, a ruháikat és a piperéiket; bármit, amijük van. Az Insite Észak-Amerika első biztonságos injekciózást biztosító intézménye, amely a Portlandtől kétsaroknyira, a Hastingsen található. A drogos ápoltak ott is, és másutt is odafigyelnek beteg társaikra, és néha sokkal többet törődnek velük, mint saját magukkal. - Ahol lakom - mondja Kerstin -, nem ismerem a második szomszédomat. Homályosan rémlik, hogyan néz ki, de fogalmam sincs, mi a neve. Itt nem így van. Itt mindenki ismer mindenkit, és ez jó. Persze hátrányai is vannak, mert ha dühösek, akkor mindenkire dühösek lehetnek; ha meg nem, akkor az utolsó dollárjukat is megosztják a másikkal. Ezek nagyon kemény emberek - folytatja -, és sok a súlyos erőszakos cselekmény, amit előszeretettel világgá kürtői a média. Ám a keménység nagy érzelmeket tud kihozni, sőt örömöt és örömkönnyeket is előcsal. Van az egyik lépcsőfordulóban egy virág, amit észre sem vettem, de a Washington Szálló egyik egyszobásának a lakója észrevette, mert ő mindennap látja. Ez az ő világa, és más dolgokra figyel oda, mint én... Jókedvben és humorban sincs hiány. Amikor a Hastingsen sorra járom a szállókat, az utcán gyakran barátságosan hátba veregetnek, és utánam kurjantanak egy-egy sebtiben faragott, viccesnek szánt dalocskát, mint a minap a Washington kapujából: - Doktor, doktor, a maga szíve hova húz? - Magának kéne egy löket rhythm and blues - énekelem vissza a vállam fölött. Oda se kell néznem; pontosan tudom, kivel adtuk elő az alkalmi duettet. Wayne az, egy napbarnított férfi, koszos, szőke fürtökkel. Olyan lenne a karja, mint Schwarzeneggernek, ha nem borítanák csuklójától a válláig tetoválások.


A múltkor egy útkereszteződésben vártam, hogy fehérre váltson a lámpa', amikor megállt mellettem Laura, a negyvenes éveiben járó, hányatott sorsú kanadai őslakos nő, akinek a kábítószer, az alkohol és a HIV-pozitivitás sem tudja elvenni a jókedvét. Ahogy a lámpa átváltott vörös kézről fehér, gyalogló figurára, Laura csilingelő, kissé gúnyos hangon felkiáltott: - Fehér ember mondja: menj! Egy darabig egyfelé mentünk, közben Laura néha elnevette magát azon, amit mondott, én meg rajta mulattam. A vicces kedv sokaknál gyakran csap át maró öngúnyba. Képzelje, doki, régebben fekvenyomásnál száz kilóval szériáztam - meséli Tony, aki iszonyúan sovány, árnyéka régi önmagának, mert AIDS-ben haldoklik -, most meg már a dákómat is alig bírom felemelni. A betegeimet nagyon érdekli, ki vagyok valójában. A gyerekekhez hasonlóan őket sem nyűgözik le a címek, nem foglalkoznak azzal, hogy mit értem el az életben, vagy milyen hangzatos tudományos fokozataim vannak. Az ő érdeklődésük közvetlenebb, számukra lényegesebb dolgokra szorítkozik. Spontán módon fejezik ki a büszkeségüket azért, mert az orvosuk időnként megszólal a televízióban, vagy könyveket ír, de ezen a ponton túl nem érdekli őket semmi, ami nem velük kapcsolatos. Csakis azzal foglalkoznak, hogy emberként milyen vagyok, és milyen nem vagyok. Minden áldott nap árgus és csalhatatlan szemekkel figyelik, hogy velük együtt létezem-e; hogy magamhoz hasonló érző, reménykedő, vágyakozó embernek tekintem-e őket. Azonnal tudják, mikor érdekelnek valóban a jólétükkel kapcsolatos problémáik, és mikor akarom lerázni őket. Mivel általában képtelenek megfelelően törődni magukkal, ezért rendkívül érzékenyek arra, * Kanadában a gyalogosoknak sok helyütt nem zölden világító, hanem fehér figura jelzi, hogy szabad az áthaladás. (Aford.)


53

hogy mennyire képes gondozni őket az a személy, akinek ez a dolga. Sok erőt ad ehhez a munkához az a légkör, amelynek a hangulata ennyire távol áll a mindennapok világától, és amely ennyire megköveteli a hitelességet. Akár tudatában vagyunk, akár nem, a legtöbbünknek nagyon fontos a hitelesség; a szerepek, a titulusok és a gondosan kimunkált egyéni imázs mögötti valóság. A Downtown Eastside-ot a kínzó problémák, a nyomor, a betegségek és a bűnözés ellenére is az igazság friss levegője uralja még akkor is, ha ez a kétségbeesés megkopott és elgyötört igazsága. Ennek a valóságnak a tükrében mi, emberek - individuumként és kollektív társadalomként is - magunkra ismerhetünk. Az a félelem, gyötrelem és sóvárgás, amit ebben a tükörben látunk, a saját félelmünk, gyötrelmünk és sóvárgásunk. És a miénk mindaz a szépség, szánalom, bátorság vagy puszta eltökéltség is, amelynek itt tanúi lehetünk.

MÁSODIK FEJEZET

A drogok halálos szorítása Semmi sem tükrözi érzékletesebben a szomorú életet, mint az emberi test. Naguib Mahfouz: Palace ofDesire (A vágy palotája) A kelet-hastingsi temető kápolnájában az élemedett korú pap Sharont búcsúztatja. - Sharonban túlcsordult a vidámság - mondja a pulpitus mögül. - Nem bement, hanem berontott egy szobába: „megjöttem, sa-la-la”! Az ember már attól is örült az életnek, ha csak ránézett! Az első sorokban ülő család mögötti sorokban elszórtan helyet foglaló gyászolók messze nem töltik meg a kápolnát. Van itt egy kis csoport a Portland személyzetéből, né- hányan a lakók közül, és még öten vagy hatan, akiket nem ismerek. Mesélik, hogy Sharon fiatalon olyan gyönyörű volt, mint egy manöken. A szépség még akkor is felfedezhető volt a vonásain, amikor hat évvel ezelőtt megismertem, aztán ezeket a nyomokat is eltüntette az egyre nagyobb sápadtság, a beesett arc és az egyre romló fogazat látványa. Utolsó éveiben ren-

ADROGOK HALÁLOS SZORÍTÁSA 55

geteg fájdalma volt. A bal lábáról két jókora foltban le kellett szedni a bőrt, hogy onnan pótolják a testén másutt, az injekciók szövődményeként fellépett bakteriális fertőzések miatt _ kialakult borhiányt. Az újrafertőződések miatti ismételt plasztikai műtétekhez annyi bőrt kellett eltávolítani róla, hogy a végén már kilátszott a húsa. Végül a Szent Pál Kórház sebészei megunták, és kijelentették, hogy minden további beavatkozás értelmetlen lenne. A nő sokat szenvedett a bal térdében keletkezett csonttályog miatt is, amely hol fellángolt, hol elcsitult. Képtelenség volt tisztességesen kikúrálni az oszteomielitiszét, mert egyrészt ez még egészséges embereknél is nagyon nehéz, másrészt Sharon képtelen lett volna hat vagy nyolc hétre kórházba vonulni intravénás antibiotikumkúrára - erre akkor sem .volt hajlandó, amikor elmagyarázták neki, hogy lassan nem marad más hátra, csak az amputáció. A gyulladt térdízület nem bírta el a súlyát, és a harmincas évei elején tolószékbe kényszerült. A Hastings járdáján hihetetlen sebességgel tudott robogni erős karjai és ép jobb lába segítségével. A pap tapintatosan kihagyja a nő életének fájdalmas részleteit. Nem beszél a drogok iránti szenvedélyéről sem, amely visszahozta Sharont a Downtown Eastside-ra; inkább az életerejét magasztalja. - Bocsásd meg, Istenünk, hogy nem tudtuk jobban gondját viselni... Az élet örök, a szeretet halhatatlan... Minden múló öröm valami szépet hagy maga után... Elsőre úgy tűnik, hogy csupa ilyenkor szokásos közhelyet hallok, és bosszús leszek, ám hamar észreveszem magamon, hogy megvigasztalódom. Eszembe jut, hogy az idő előtti halál árnyékában semmi sem közhely. - Mert Sharon hangja és szelleme örökké élni fog... - mondja fennhangon a pap. - ...az örökkévalóság békéjében, a halhatatlan nyugalomban...


A jelen levő nők csendes sírdogálása mintegy zeneileg ellenpontozza a vigaszt nyújtó szavakat. A pap becsukja a könyvet, és komor tekintetét körbehordozza a hallgatóságon. Miközben lejön a szószékről, felcsendül a zene: a felvételen Andrea Bocelli ad elő egy szentimentális olasz áriát. A gyászolók végső búcsút vesznek Sharontól, akit egy nyitott koporsóban ravataloztak fel az oltár előtt. Az emberek sorban odamennek, fejet hajtanak, majd részvétüket nyilvánítják a családtagoknak. Beverly arcát kokainos hegek borítják. Pennyt támogatja, aki csak járókerettel tud menni. Odabotorkálnak a koporsóhoz. Ők ketten jó barátságban voltak Sharonnal. Tómnak mély, reszelés hangja van, amely a férfi alkoholgőzös esti tivornyái alkalmával fel és alá hömpölyög a Hastingsen. A legjobb ruhája van rajta. Színjózan. Nyakkendőt is kötött a fehér ingéhez. Áhítatos csendben fejet hajt a felvirágozott ravatal előtt, majd esetlen léptekkel továbbindul. Sharon fehér púderrel borított arcán naiv, bizonytalan kifejezés ül. Kirúzsozott ajkait összezárták, a szája kicsit elferdült. Arra gondolok, hogy ez a kissé zavarodott, gyerekes arckifejezés valószínűleg jobban tükrözi a nő lelkét, mint az a hetvenkedően kemény karakter, amelyet a rendelőben eljátszott. A holttestére egy áprilisi reggelen találtak rá az ágyában. Ügy feküdt az oldalán, mintha aludna az arca is kisimult, mintha nem fájna semmije, és beteg sem lenne. A halál okával kapcsolatban csak találgathattunk, de a túladagolás látszott a legvalószínűbbnek. Hosszú ideje fennálló HIV-fertőzése és legyengült immunrendszere ellenére mostanában nem volt különösebben rosszul, de tudtuk, hogy a legutóbbi rövid kórházi ápolása óta keményen lövi magát heroinnal. A szobában nem találtunk kábítószerezéshez használatos kellékeket. Valószínűleg valamelyik szomszédjánál adta be magának a szert,


majd visszatért a szobájába - meghalni. A korábbi, félbeszakadt rehabilitációs kísérletek elszomorították azokat, akik a szívükön viselték a nő sorsát. A problémái ellenére Sharon mostanában egészen jól tartotta magát. Újabb négy hét telt el injekció nélkül, Máté doktor - jelentette büszkén, amikor utoljára telefonon beszéltünk. - Ugye elküldi a következő metadonos receptet? Nem akarok odamenni érte. Attól félek, megint megjönne a kedvem a heroinhoz. A személyzet szerint jó színben volt, kedves volt velük, vidáman és optimistán nézett a jövőbe. Heroinos múltja és a mostani visszaesése ellenére váratlan sokként ért minket a halála, ezért még itt a kápolnában, a holtteste előtt sem tudtam napirendre térni felette. Az elevensége, a kedvessége és a kifogyhatatlan energiája szerves része volt az életünknek. Azt vártam, hogy a pap vigasztaló, ünnepélyes szavai után Sharon felkel, és velünk együtt hazamegy. A temetés után a gyászolók még elbeszélgetnek a parkolóban, mielőtt elszélednének. Ragyogóan süt a nap; aznap először bújt elő azon a tavaszon a Vancouver feletti felhők mögül. Ráköszönök Gailre, az őslakos nőre, aki lassan három kokainmentes hónapot tudhat maga mögött. - Nyolcvanhét nap! - mondja sugárzó arccal. - Alig merem elhinni! Gail esetében ez nem egyszerűen az akaraterejének a próbája. Két éve bekerült a kórházba egy súlyos hasi fertőzés miatt, és a belét ideiglenesen kiszájaztatták a hasfalára, hogy az alatta levő gyulladt bélszakaszt tehermentesítsék Azóta meggyógyult a fertőzés, és a beleit is rég újraegyesítették már, de az orvosainak nehéz dolga volt. Többször is el kellett halasztani a korrekciós beavatkozást, mert Gail intravénás kokainozása jelentősen veszélyeztette a gyógyulását. Az első műtétjét


gatív élmények kellenek a kemény leckék megtanulásához! Ha így lenne, akkor a gyorsétteremláncok alapítása biztos módja lenne a csődbe jutásnak, az otthoni tévészobák üresen tátonganának, és a Portland Szálló is átszerveződhetne valamilyen nagyobb hasznot hajtó intézménnyé - talán olyan luxusapartmanokat kínáló lakóházzá, amelyben hivalkodó mediterrán környezetet alakítanának ki a belvárosi juppiknak; valami olyasmit, mint a városban másutt épülő Firenze- és Espana-házak. *

A kábítószerfüggés fiziológiai értelemben azt jelenti, hogy valamilyen vegyület hatására rossz útra téved az agy biokémiája. Elmagyarázom majd, hogy ez már jóval a tudatmódosító szer használata előtt is bekövetkezhet. Ám az emberi lényeket nem redukálhatjuk az idegrendszerük kémiai folyamatainak a szintjére, de még ha megtehetnénk is, az agy fiziológiája akkor is az ember életének eseményeivel és érzéseivel ösz- szefüggésben formálódik. Ezt a függő személyek is érzik. Az egyik legkönnyebb megoldás lenne kémiai folyamatokra fogni az önpusztító szokásokat, és néhányan élnek is ezzel a lehetőséggel. Mások az orvosi értelemben szőkébb kategóriát jelentő betegségként fogják fel az addikciót. Mitől olyan végzetesen vonzó a kábítószerek élvezete? Ezt a kérdést számos páciensemnek tettem már fel a rendelőben. - Magának szinte állandó szenvedést okoz a feldagadt, be- vörösödött, kifekélyesedett lába mondtam Halnék, a negyvenes éveiben járó, derűs férfinak, aki a férfi betegeim között ritka kivételnek számít azzal, hogy büntetlen előéletű. - Mindennap el kell vánszorognia a sürgősségi osztályra intravénás antibiotikum-kezelésre, és nemrég azt is megállapították,


hogy HIV-pozitív. A problémái ellenére sem hagy fel azzal, hogy szpíddel lője magát. Mit gondol, mi készteti erre? - Nem is tudom - motyogja Hal. Fogatlan szájából tompán hangzanak a szavak. - Kérdezzen csak meg bárkit... bárkit, beleértve engem is, hogy miért adunk be magunknak valamit, amitől öt percen belül elkezdünk hablatyolni, és hülyén érzelgősek leszünk! Tudja, az agyhullámaink olyan mintázatba rendeződnek, hogy képtelenek leszünk normálisan gondolkodni és beszélni... Aztán amikor elmúlik, akkor egyszerűen újra akarjuk. - És közben tályogos lesz a lába - mondom szelíden, hogy tovább beszéltessem. - Igen, tályogos... Nem is tudom, miért csinálom. 2005 márciusában volt egy hasonló beszélgetésem Allannel is, aki akkor ugyancsak a negyvenes éveiben járt, ő is HIV-pozitív volt, és néhány nappal korábban éles mellkasi fájdalom miatt be kellett vinni a vancouveri városi kórházba. Az orvosok azt mondták, valószínűleg akut endokarditisze - heveny szívbelhártya- és szívbillentyű-gyulladása - van. Allan nem akart befeküdni a kórházba, ezért elment a Szent Pál Kórház sürgősségi osztályára egy másik szakorvoshoz, aki megnyugtatta, hogy nincs semmi baja. Most engem is felkeresett a harmadik szakvéleményért. A vizsgálatnál azt tapasztaltam, hogy semmilyen hirtelen kialakult új betegsége sincs, de az általános egészségi állapota nagyon leromlott. - Mit csináljak, doki? - kérdezi, és tanácstalanul széttárja a karját. - Oké - mondom, miközben lapozgatom a kartonját. - Az apja szívproblémában halt meg, a bátyja úgyszintén. Maga erős dohányos, és volt már vénásan adott kábítószer miatt szívbelhártyagyulladása. Szívelégtelenséggel kezelem, már


csak azért is, mert mindkét lába bedagadt, ami azt jelenti, hogy nem elég hatékony a szíve pumpaműködése. Az AIDS- ét csak az erős gyógyszerek tartják kordában, a mája pedig napról napra sorvad a hepatitis C-fertőzés miatt. Maga viszont mindezek ellenére rendületlenül lövi magát, sőt ártatlan képpel azt kérdi, hogy mit csináljon. Jól foglaltam össze a dolgokat? - Azt reméltem, valamit azért csak mond - vakarja meg a fejét. - Valami olyasmit, hogy bunkó faszfej vagyok. Csak ilyesmiből értek. - Oké - mondom engedelmesen. - Maga egy bunkó faszfej! - Kösz, doki! - Csak az a gond, hogy maga valójában se nem bunkó, se nem faszfej, hanem egy szerencsétlen kábítószerfüggő. Na, ez hogy tetszett? Allan négy hónap múlva halt meg egy éjszaka a hidegtől elkékülve az egyik közeli szállóban. A szóbeszéd szerint valaki kirabolta az egyik helyi gyógyszertárat, és az így szerzett metadont összekeverte kristálymettel, vagy az ördög tudja, mivel, és Allan is vett tőle az anyagból. A halottkém később azt mondta, hogy legalább nyolc ember halt meg ugyanettől a keveréktől. - Nem félek a haláltól - mondta egy másik betegem. - Néha sokkal félelmetesebb az, ahogyan élek. Az élettől való félelem átélésének hangsúlyos szerepe lehet a pácienseim tántoríthatatlan drogozásában. - Ha utazom, nincs semmi problémám - mondta valaki. - Sehol semmi stressz. Ugyanezt más betegeimtől is többször hallottam. - Mindent elfelejtek - mesélte Dóra, a megrögzött kokainista. - A problémáimat is elfelejtem, és semmi sem látszik


olyan rossznak, mint amilyen valójában... egészen addig, míg másnap reggel fel nem ébredek, akkor meg mindért csak még rosszabb... Dóra 2006 nyarán otthagyta a Portlandet, és visszament az utcára kábítószerért strichelni, majd 2007 januárjában többszörös agytályogban halt meg a Szent Pálban.* Az ötvenes éveiben járó Alvin pocakos, jó vastag karokkal megáldott fickó. Valamikor kamionsofőr volt, aztán rászokott a heroinra, és metadonnal próbált leszokni róla, de mostanában rákapott a kristálymetre. - Minden nap pocsékul indul. Akkora okádhatnékom van, mint egy ház - mondja. - Aztán szívok nyolc vagy kilenc slukkot a pipából... Hogy milyen érzés? Az biztos, hogy elég bolond, de nem is tudom... Asszem, ez valami szertartásféle. Tehát most azt mondja - veszem át a szót -, havi ezer dollárt költ el azért az óriási megtiszteltetésért, hogy reggelente hányingere lehessen, és bolondnak érezhesse magát. Ugye, jól értem? Alvin nevet. - Az okádhatnék csak az első löket előtt van. Utána jön az a kellemes érzés, de csak három vagy öt percig lebegek, aztán... megkérdezem magamtól, hogy ennek meg mi értelme volt, de akkor már késő. Valami miatt muszáj csinálni, és asszem, ez jelenti azt, hogy addikció. Nem tudom visszatartani magam, pedig Isten a tanúm rá, hogy utálom. Rühellem az egész szart! - De valami jó csak van benne! * A drogosok általában többször is használják - néha többen is - ugyanazt a fecskendőt és tűt. Ilyen körülmények között törvényszerű, hogy az eszközök elfertőződnek, és baktériumokat is juttatnak a szövetekbe, amelyeket a véráram továbbvisz a belső szervekbe, például a tüdőbe, a májba, a szívbe, a gerincvelőbe vagy az agyba.(Aford.)


- Hát, ja. Máskülönben miért csinálnám? Asszem, ez is olyasmi, mint az orgazmus. A kábítószerek az azonnali, a közvetlen szexuális élvezethez hasonló kielégültségérzés mellett elviselhetőbbé teszik a fájdalmat és az élet egyhangúságát. Stephen Reid író - korábban bankrabló, majd börtönlakó, és bevallottan drogfüggő - tizenegy esztendős kora óta kábítószeres. Ö írta a következő sorokat: Olyan mélyen rögzült és életszerű emlékeim vannak, amelyek néha egész nap fogva tartják az agyamat; másra nem is tudok figyelni. Közben mély, félelemmel vegyes ámulat tölt el attól, amit látok: bámulom a sápadt eget, a kék fenyőfát, a rozsdás szögesdrót kerítést, és azokat a haldokló, sárga leveleket. Lebegek. Tizenegy éves vagyok, és bensőséges kapcsolatban állok ezzel a világgal. Teljesen ártatlanul lépek be a tudatlanság szívébe.3 Leonard Cohen is nagyjából hasonlóan írt erről: „az ígéret, a szépség, a cigaretták megváltó ereje...” A szenvedélybetegekkel folytatott beszélgetésekből a tapéta ábráihoz hasonlóan ismétlődő mintázat rajzolódik ki: a drog mint emocionális érzéstelenítő; mint az üresség rémületes érzetének ellenszere; mint a fáradtság elleni erősítőszer; mint az unalom, az elidegenedés és a személyes alkalmatlanság érzésének enyhítője; mint stresszoldó és a társadalmi kapcsolatokat rendező kenőanyag. Stephen Reid leírásából az is kiderül, hogy a kábítószer - ha csak rövid időre is megnyithatja a spirituális felsőbbrendűség kapuját. Lényegében mindenütt ugyanezek a motívumok keserítik meg a szegény és gazdag éhes szellemek életét. Halálos szorítással tartják markukban a Downtown Eastside kokain-, heroin- és kris-


tálymetfüggő rabjait. A következő fejezetben ismét találkozunk velük. *

A Portland Szállón van egy Sharont ábrázoló fényképünk, amelyen a nő fekete fürdőruhában ül egy napsütéses strandon, és a lábát belelógatja a kék csempés medence tiszta, csillogó vizébe. Gondtalanul mosolyog a fényképezőgép lencséjébe; láthatóan teljesen összeszedett. Valószínűleg erről a fiatalasszonyról beszélt az idős pap a temetésen. A kép néhány hónappal a halála előtt készült egy kiránduláson, amelyet a Twelve-Step (tizenkét lépés [a leszokás felé]) nevű, kábító- szereseket támogató szervezet szponzorált. A Downtown Eastside-on töltött tizenkét év alatt Sharon nem tudta megtenni a tizenkét lépést*. Annyira szétesett a személyisége, és annyira agresszív lett a kokaintól, hogy látogatóként be se tehette a lábát a Portlandbe addig, míg végül be nem fogadták. - így megy ez - mondja Kerstin Stuerzbecher a temetésen, a kápolna előcsarnokában. - Csak ez a két lehetőség van: valaki annyi bajt okoz, hogy kitiltják, vagy már annyi baj van vele, hogy csak a szállón tud megélni. Kilépünk a napfényre, Kerstin megáll, és hozzáteszi: - És meghalni. * A tizenkét lépéses programról többször is esik még szó a szövegben és a Függelékben is.(Aford.)

HARMADIK FEJEZET

A paradicsom kulcsa: a függőség mint a szorongás előli menedék Nem lehet azzal elintézni az addikciókat, hogy „rossz szokások’’ vagy „önpusztító viselkedésformák”, mert ezzel csak kényelmesen elsiklunk az életben betöltött szerepük felett} Dr. Vincent Felitti, orvos és kutató Lehetetlen úgy megértenünk a függőséget, hogy nem vizsgáljuk meg, milyen megkönnyebbülést találnak - vagy remélnek találni - a szenvedélybetegek a drogokban vagy az addiktív viselkedésformákban. Thomas de Quincey XIX. századi irodalmár ópiumfogyasztó volt. A következőt írta: E nagyszerű porban lakozó titokzatos erő csillapítja az idegrendszer összes izgalmát... huszonnégy órán át fenntartja a máskülönben lankadó állati energiákat... Ó, igazságos, hatalmas, mégis végtelenül gyengéd ópium... Egyedül tőled kap-

APARADICSOM KULCSA: A FÜGGŐSÉG MINT... 67

ja ezt az ajándékot az emberiség, s te őrződ a paradicsom kulcsát... de Quincey így önti szavakba mindazt, amit az összes drogfüggő átél - és ahogyan azt majd a későbbiekben látjuk, lényegében ugyanez áll minden kábítószeres és nem kábítószeres függőségre. Az örömkeresésen jóval túlmutat, hogy a tudatmódosító szereket hosszú ideig használók a szorongás elől akarnak elmenekülni. A szenvedélybetegek orvosi szemmel nézve olyan öngyógyszerezők, akik a depressziójukat, az izgalmi állapotukat, a poszttraumás stresszt vagy adott esetben akár a fennálló figyelemhiányos hiperaktív zavarukat (attention deficit hyperactivity disorder - ADHD - lásd a II. függeléket) próbálják ilyen módon kezelni. Az addikciók kiváltó oka mindig a fájdalom, amely lehet nyílt vagy rejtett, esetleg nem is tudatosul, sőt lehet érzelmi is. A heroin és a kokain kiválóan csillapítják a fizikai fájdalmat, és rendkívül jól oldják a pszichológiai nyomást. Az anyjuktól elvett nagyon fiatal állatok nyugtalanságát ugyanolyan köny- nyen meg lehet szüntetni kis adag narkotikummal, mint a fizikai fájdalmukat'5. Élettanilag az emberek is ugyanígy érzik a fájdalmat. A fizikai fájdalmat ugyanazok az agyterületek értelmezik, amelyek a negatív emóciókat is. Az agy különféle műszeres vizsgálatai során könnyen meg lehet állapítani, hogy ugyanúgy „ragyognak fel” - vagy jönnek izgalomba - például kelH Köznapi értelemben a „narkotikum” szó nem feltétlenül jelent tiltott kábítószert. A könyvben - hacsak külön nem jelzem - narkotikumon, kábítószeren, drogon és hasonlókon általában ópiátokat értek, azaz a mákból előállított természetes készítményeket, azok származékait, vagy az oxikodonhoz hasonló, szintetikusan gyártott ópiátokat - és ugyanez vonatkozik a drogfüggőkre is.(A szerző)

68

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

lemetlen társadalmi megbélyegzés hatására, mint károsító fizikai stimulusra6. Ha az emberek azt mondják, hogy lelki vagy érzelmi fájdalmat éreznek, az korántsem absztrakció vagy költői túlzás, mert tudományos értelemben is precízen fogalmaznak. A súlyosan drogfüggők élete tele van fájdalommal, ezért nem meglepő, ha kétségbeesetten keresik rá az enyhülést. - A gyötrelem és sebezhetőség egyik pillanatról a másikra átalakul teljes sebezhetetlenséggé mondja a harminchat éves kokain- és heroinfüggő Judy, aki nagyon szeretne megszabadulni a két évtizede tartó szenvedélyétől. - Rengeteg problémám van, és rengeteg okom is arra, hogy megszabaduljak a rossz gondolatoktól és a fájdalmas érzelmektől, vagy valahogyan elfojtsam őket. A kérdés sohasem az, hogy miért a függőség, hanem mindig az, hogy miért a fájdalom. A tudományos szakirodalom egyöntetűen azt állítja, hogy a keményen drogozóknak már a családi háttere is kegyetlen és durva volt.7 A kisiklott életű betegeim nagy része szenvedett élete korai szakaszában azért, mert elhanyagolták őket, vagy rosszul bántak velük. A Downtown Eastside-on élő szenvedélybeteg nők szinte mindegyikét szexuálisan is zaklatták kislánykorában, sőt számos férfit is. A Portland lakóinak életrajzi adataiban vagy kórelőzményében lépten-nyomon felbukkan a fájdalom: (szexuális) erőszak, verés, megalázás, elutasítás, gondatlanság, rendszeres megalázás. Gyermekként kénytelenek voltak elviselni az erőszak látványát, a szüleik önpusztító életmódját vagy öngyilkos addikcióit - sőt gyakran nekik kellett a szüleiknek gondját viselniük. Vagy nekik kellett ellátniuk a fiatalabb testvéreiket, esetleg megvédeniük mindattól a kíntól, amiből az ő saját testüknek és lelkűknek már bőven kijutott. Egy férfi úgy nőtt fel a szállón, hogy prosti


tuált anyja éjszakánként a szobájukban „dolgozott” az ágyon, míg a fia aludt - vagy próbált aludni - a földre terített matracon. Cári harminchat éves őslakos férfi. Gyermekkorában rengeteg nevelőcsaládnál* megfordult. Ötéves korában az aktuális mostohái lekötötték egy székre, és beállították egy sötét szobába, hogy megfékezzék a hiperaktivitását. Néhány ostoba, csúnya szó miatt pedig mosogatószert itattak vele, hogy „kimossák” a száját. Ha valamiért mérges magára - általában kokainos állapotban, ennek egyszer én is a tanúja voltam -, akkor ő is nekiáll büntetni magát úgy, hogy a késével felvagdossa a lábát. Olyan arckifejezéssel az arcán „gyónta meg” nekem, hogy vétkezett, mintha felaprította volna a családja összes bútorát, és a legkeményebb büntetéstől rettegne. Egy másik férfi elmesélte, hogyan gondoskodott a biztonsagáról az anyja hároméves korában. - Elment a kocsmába inni, és pasikat felszedni. Az az ötlete támadt, hogy belerak a ruhaszárítóba, a tetejére meg rátesz egy nehéz ládát, hogy biztosan ne tudjak kiszökni, és galibát okozni. Még a ventilátort is bekapcsolta, nehogy megfulladjak. Képtelen vagyok szavakba önteni, mit érzek egy ilyen hihetetlen traumát okozó szörnyűség hallatán. Primo Levi auschwitzi túlélő ezt írta: Annál nagyobb nehézséget jelent számunkra, vagy egyenesen lehetetlen mások élményeinek a megértése... minél messzebbre vannak tőlünk ezek az élmények térben, időben vagy jellegükben.6 * Hivatásos, szerződéses nevelőszülőkről van szó - mint a könyvben általában.(Aford.)


Elszomorodunk, amikor azt halljuk, hogy valamelyik távoli kontinensen tömegek éheznek, hiszen mindannyian ismerjük a fizikai éhséget, de a szánalom csak időleges. Ám még ennél is sokkal nagyobb emocionális erőfeszítést igényel egy függő személy helyzetébe beleélni magunkat. Nyomban együtt érzünk egy szenvedő gyermekkel, azonban képtelenek vagyunk meglátni ugyanezt a gyermeket abban a felnőttben, akinek darabokra tört a lelke, és elszigetelten vívja mindennapi harcát a túlélésért mindössze néhány saroknyira attól az üzlettől, ahová vásárolni járunk. Levi idézi Jean Améryt, az osztrák zsidó családból származó filozófust és ellenállót, akit elfogott a Gestapo: Örökké szenved, akinek szenvedést okoztak... Aki valaha is szenvedett, többé sohasem tud kibékülni a világgal... Az emberiségbe vetett hitet már az első pofon összetörheti, majd a kínzás elpusztítja, és többé már vissza sem tér.9 Améry már felnőtt volt, amikor a háború alatt elfogták. Talán el tudjuk képzelni ezek után, milyen sokk éri azt a hitét elveszítő, mélyen elkeseredett gyermeket, akit nem a gyűlölt háborús ellenségek kínoznak meg, hanem a saját szerettei traumatizálják. Nem minden függőség kiváltó oka bántalmazás vagy trauma, de meg vagyok győződve arról, hogy minden esetben ki lehet mutatni valamilyen gyötrelmes élményt, ami meghúzódik a káros szenvedély mögött. A szenvedés megtalálható minden addiktív viselkedési forma középpontjában. Jelen van a szerencsejátékosoknál, az internetfüggőknél, a kényszeres vásárlóknál és a munkamániásoknál. Lehet, hogy a seb nem mély, és nem okoz állandó fájdalmat, sőt teljesen láthatatlan, rejtett is lehet - de akkor is ott van a háttétben. Látjuk majd,


hogy a korai stressz vagy a kellemetlen tapasztalatok közvetlen hatást gyakorolnak az agy függőségének pszichológiájára és neurobiológiai történéseire is. * Megkérdeztem a tizenéves kora óta drogozó, ötvenhét esztendős Richardot, hogy miért csinálja. - Nem is tudom, csak próbálom kitölteni valamivel az ürességet - mondja. - Az életem sivárságát. Az unalmat. A ki- látástalanságot. Pontosan tudom, hogy mire gondol. Lassan hatvan leszek - folytatja. - Nincs feleségem, nincsenek gyerekeim. Egy rakás szerencsétlenség vagyok. A társadalom azt várja, hogy megnősüljek, családom legyen, tisztességes munkám, ilyesmi... A kokain mellett elbütyköl- getek. Ha megjavítok egy kenyérpirítót, legalább nem érzem azt, hogy az életben mindenben vesztes vagyok Richardot néhány hónap múlva elvitték a tüdőproblémái, a veserákja és a túladagolás. - Hat évig nem drogoztam - meséli Cathy. A negyvenkét éves heroinista és kokainista nő hosszú időre eltűnt, és most visszatért az egyik lepusztult Downtown East- side-i szállóba, majd hamarosan HIV-pozitív lett. - A hat év alatt végig hiányzott valami - folytatja. - Talán az itteni életforma. Úgy éreztem, hogy elmulasztok valamit. Most, hogy itt vagyok, egyszerűen nem tudom megérteni, mi a búbánatos franc vonzott annyira. A nő elmeséli, hogy a hatéves tiszta időszakában nemcsak a szerek hatása hiányzott neki, hanem a megszerzésükkel járó izgalom és a használatukhoz kötődő rituálék is.


- Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. Minden olyan üres volt. A hiány és az üresség érzése átitatja az egész kultúránkat. A kábítószeresek sokkal fájdalmasabbnak élik meg ezt az űrt, mint a legtöbb ember, és sokkal kevesebb lehetőségük van elmenekülni előle. Mi, többiek, más lehetőségeket találunk az ürességtől való félelmünk leküzdésére vagy arra, hogy eltereljük róla a figyelmünket. Ha semmink sincs, amivel lefoglalhatnánk az elménket, elhessegethetnénk a rossz emlékeket, a zavaró gondolatokat, a nyugtalanságot vagy a mentális tehetetlenséget, akkor tör ránk az unalom. A drogosok mindent elkövetnek azért, hogy ne maradjanak ilyen módon egyedül bezárva a saját elméjükbe. A különféle tevékenységek szenvedélybetegeinél ugyanez történik, csak náluk kevésbé erőteljes a késztetés, hogy elkerüljék az üresség rémét. *

Thomas de Quincey szerint az ópium nagy hatású „ellenszer a taedium vitae [az élet gyötrelme, unalma] rettenetes átkára”. Az emberi lények nem egyszerűen csak fennmaradni akarnak, hanem élni is. Az életet a maga teljességében, elevenségében, teljes szívvel szeretnénk megtapasztalni. A felnőttek gyakran irigylik a gyermekek mindenre kitárt, mindent felfedezni akaró lelkét, elméjét és szívét. Az ő örömük és kíváncsiságuk láttán sajnálkozva ébredünk rá, hogy elvesztettük az élet csodái iránti fogékonyságunkat. Az önmagunkkal való elégedetlenségből kialakuló unalom az egyik legkevésbé elviselhető mentális állapot. A kábítószeresek számára a drog azt a lehetőséget kínálja, hogy ismét elevennek érezzék magukat, még ha csak ideig-óráig is. „Rendkívüli csodálat tölt el a szokványos dolgok

A PARADICSOM KULCSA: A FÜGGŐSÉG MINT...

73

iránt”; így írja le Stephen Reid - a bankrabló író - a morfium hatására kialakuló érzéseit. Thomas de Quincey magasztaló szavai szerint az ópium „fokozza az öröm átélésének képességét”. Carol a PHS Stanley Szállójának huszonhárom éves lakója. Az orrában és az ajkaiban testékszerek díszelegnek. A nyakában lógó láncon fekete fémkeresztet visel. Rózsaszínre festett, felálló haját hosszanti csíkban hordja; a varkocs végéről lelógó szőke csík a válla alá ér. Az okos, érdeklődő lány azóta él kristálymeten és heroinon, mióta tizenöt éves korában elmenekült otthonról. A Stanley lett az első stabil otthona, miután öt esztendőt az utcán töltött. Mostanában aktívan kiveszi a részét a drogos társai érdekében rendezett kampányokban, és tevőlegesen is támogatja őket. Nemzetközi konferenciákra jár; a témáról írt cikkeit több addiktológus is gyakran idézi. Metadonos ellenőrzésre jött, és elmagyarázza, miért kellemes neki a kristálymet hatása. Idegesen, kapkodva beszél, izeg-mozog a széken, ami a stimulánsok hosszú ideje tartó használatának a következménye - és valószínűleg része van benne az ADHD-nak is, amely már jóval a drogok használata előtt jelentkezett Carolnál. Generációjának utcán felnőtt tagjaihoz hasonlóan a lány sűrűn és szükségtelenül használja a „tehát” és az „ilyesmi” szavakat. - Tehát amikor az ember benyom egy jó löketet vagy ilyesmi, az tehát olyan, mintha köhögne vagy ilyesmi. Tehát meleg érzés, érzem, hogy ez tényleg jó, nagyokat sóhajtok, meg ilyesmi - mondja. - Tehát aki szereti a szexet, annak olyan, mint egy jó orgazmus. Én nem éreztem így soha, de a szervezetem körülbelül úgy viselkedik. Tehát közben nem a szexre vagy ilyesmire asszociálok. Tehát tökre fel vagyok dobva... - folytatja. - Szeretek öltözködni, tehát szeretek este végigmenni a West Enden,


amikor nincsenek sokan. Elsétálgatok a kis utcákban, közben elénekelgetek magamban. Az emberek mindenfélét kiraknak a járdára, én meg körülnézek, hátha találok magamnak valamit, tehát így egész jól elvagyok, meg ilyesmi. Az addikt - függő - személy nem kamaszos fellángolásból ragaszkodik a droghoz; az ő számára a kábítószer az elsiváro- sodó, kihunyó érzések visszaszerzésének az eszköze, a sivárság pedig egy olyan érzelmi működési zavar következménye, amelyről aligha tehet: a vulnerabilitások kikapcsolására irányuló belső folyamatoké. A latin vulnerare szó jelentése: megsebezni, sérülést okozni. A vulnerabilitás azt jelenti: sebezhetőség, sérülékenység, azaz fogékonyság az ártalmakra. Agyunk nem tehet mást, mint kikapcsolja a folyamatos készültséget és éberséget, az érzelmek tudatosulásának lehetőségét akkor, amikor a fájdalom olyan mértékűvé - elviselhetetlenné - válik, hogy már a működőképességünket veszélyezteti. A kínzó emóciók automatikus elnyomása a reménytelen helyzetben levő gyermekek legfőbb védelmi mechanizmusa; ez teszi lehetővé azoknak a traumáknak az elviselését, amelyek egyébként katasztrofális következményekkel járnának. Ennek azonban van egy szerencsétlen következménye: a teljes érzelmi tudatosság jelentős csökkenése. Saul Bellow amerikai regényíró a következőt írta Augie March kalandjai című könyvében: Mindenki tudja, hogy az elfojtásban nincs finomság vagy pontosság, ha az ember kordában tartja valamelyik emócióját, akkor a kapcsolódó érzéseit is elnyomja.10 Ösztönösen tudjuk, hogy jobb érezni, mint nem érezni. Az érzelmek nemcsak szubjektív energetizáló hatással bírnak, hanem a túlélésben is rendkívül fontos szerepet játszanak.

APARADICSOM KULCSA. A FÜGGŐSÉG MINT... 75

Segítenek az eligazodásban, értelmezik nekünk a világot, és életfontos információkat közvetítenek. Megmondják, hogy mi veszélyes és mi kedvező számunkra; mi fenyegeti a létezésünket; és mi tesz jót a fejlődésünknek. Képzeljük el, milyen lehetetlenek lennénk, ha nem látnánk, nem hallanánk, nem éreznénk ízeket, hideget, meleget vagy fizikai fájdalmat! Ehhez hasonló az érzelmek elnyomása is. Az érzelmek az érzőszerveink rendszerének elválaszthatatlan részei, egyszersmind elengedhetetlen részei a személyiségünknek is. Élhetővé teszik az életet, nekik köszönhetjük az izgalmat, a kihívásokat, a szépséget, valamint azt, hogy a dolgoknak értelme és jelentősége van. Ha kikapcsoljuk a sérülékenységeinket, akkor elveszítjük az emóciók teljes átélésének a lehetőségét is. Akár olyan érzelmi amnéziában is szenvedhetünk, amelyben képtelenek vagyunk visszaemlékezni arra, hogy milyen érzés igazán jókedvűnek vagy igazán szomorúnak lenni. Megnyílik a kínzó üresség, amit a hiányzó vagy elégtelenné tompult érzelmeink miatt elidegenedésként és mérhetetlen unalomként élünk meg. A drogok hihetetlen erővel képesek megvédeni a szenvedélybetegeket a fájdalomtól, miközben lehetővé teszik számukra, hogy átérezzék a világ izgalmát és fontosságát. - Egyáltalán nem tompulnak el az érzéseim - meséli egy kokainon és marihuánán élő fiatalasszony. - Éppen ellenkezőleg! Minden kinyílik, és kitágul előttük, elmúlik a szorongás és a bűntudat. Méghozzá tökéletesen! A kábítószer visszahozza a drogfüggő számára azt a gyermekkori vidámságot, amelyet már réges-rég elfojtott magában.


Az emocionálisan kiüresedett emberek - a depressziósokhoz hasonlóan - gyakran szenvednek a fizikai energia hiányától, és ez a fő oka annak, hogy a drogfüggők testi fáradtságra panaszkodnak. Persze vannak más, az energiaszintet kedvezőtlenül befolyásoló tényezők is: ilyen az elégtelen táplálkozás, az egészségtelen életmód, a betegségek - köztük az AIDS, a hepatitis és ezek szövődményei. És ott van az álmatlanság is, amelynek a gyökerei legtöbbször a gyermekkorba nyúlnak vissza - a bántalmazásra és az elhanyagoltságra. Egyszerűen képtelen voltam aludni - mondja Maureen, a heroinista szexmunkás. Huszonkilenc éves koromig fogalmam sem volt, milyen egy jó alvás. Thomas de Quinceyhez hasonlóan, aki, mint írta, többek között azért használta az ópiumot, mert az „huszonnégy órán át fenntartja a máskülönben lankadó állati energiákat”, napjaink szenvedélybetegei is tekintélyes energialöketnek tartják a kábítószert. - Nem tudok leállni a kokainnal - mesélte Celia nevű terhes betegem. - AIDS-es vagyok, emiatt semmire sincs energiám. A kavicsokból merítek erőt. Úgy hangzott a mondókája, mint egy zsoltár szavai: Győzhetetlen én kószálom, Védelmezőm és kővárom... Oltalmamat tőled várom. - Élvezem, ahogy hirtelen elönt, meg a szagát és az ízét is imádom - meséli a régóta kokainozó és heroinozó Charlotte, aki nem veti meg a marihuánát és saját bevallása szerint a szpídet sem. Szerintem ezért használok olyan régóta drogokat, vagy nem is tudom... Hogy abbahagyjam? Ugyan miért, hiszen ettől van energiám. - Ember, bele sem merek gondolni, hogy kavics nélkül milyen nap várna ráfn! - mondja a negyvenes évei elején járó


(Greg, aki többféle kábítószerrel is él. - Most is meg tudnék halni egy lökétért! - Nem érte halna meg - mondok ellent neki -, hanem miatta hal meg nemsokára. - Na, én aztán nem - vigyorodik el Greg mert én félig ir vagyok, félig indián. - Persze! Mert errefelé sem az írek, sem az indiánok nem szoktak meghalni! - Mindenkinek el kell mennie egyszer - válaszolja Greg még vidámabban. - Ha kihúzzák a nevemet, menni kell. Ez van. Beszélgetőpartnereim nem tudják, de a betegségen vagy az emocionális és fizikai kimerültség sivárságán túl az agyuk fiziológiai folyamatai is megsínylik a függőséget. Ahogyan azt a későbbiekben látjuk majd, a kokain elsősorban úgy vált ki eufóriát, hogy jelentős mennyiségű dopamint szabadít fel. Ennek a vegyületnek fontos szerepe van a mentális és pszichikai motivációs energiaszint fenntartásában. Amikor a drogok mesterségesen megnövelik a dopaminszintet, az agy saját dopamintermelő mechanizmusa ellustul, löbbé nem hajlandó teljes kapacitással működni, és az elménk a mesterséges serkentőkre hagyatkozik. A dopamintermelő mechanizmusnak hosszú hónapokig tartó absztinenciára - drogmentességre - van szüksége ahhoz, hogy regenerálódjon, és ebben az időszakban a függő személy extrém fizikai és érzelmi kimerültségnek van kitéve. *

A középkorú Aubrey magas, jó kiállású, zárkózott férfi. Ő is kokainista. Az arcán mindig szomorúság tükröződik, és a hangja is általában szomorkásán, lemondóan kong. Kábí


tószer nélkül tökéletlennek és tehetetlennek érzi magát, de ennek semmi köze sincs a tényleges képességeihez, viszont nagyon is sok köze van a gyermekkorához. A csekély önértékelése, az elégtelenség és tökéletlenség átélése olyan személyiségjegyek következményei, amelyek már jóval a drogok használata előtt megvoltak nála. - Nyolcadiktól kezdve drogokon éltem - meséli. - Amikor kábítószert vettem be, egyenrangúnak éreztem magam a többi kölyökkel. Na ja, akkor nagyon fontos volt, hogy olyan legyek, mint ők. Amikor a srácok összeállították a grundon a focicsapatot, engem mindig utoljára választottak be. Rengeteg időt töltöttem intézetben. Sokáig éltem szűk szobákban, és sokat voltam egyedül. De ez így volt már az intézet előtt is. Kemény gyerekkorom volt, és rengeteg nevelőszülőm. - Mikor adták először nevelőszülőkhöz? - kérdezem. Úgy tizenegy éves lehettem. Az apámat halálra gázolta egy teherautó. Anyám nem tudott minket eltartani, ezért kijöttek hozzánk a Childrens Aidtől (Gyermeksegítő Szolgálat). Én voltam a legidősebb; engem vittek el. Volt két öcsém is, akik otthon maradtak. Aubrey úgy véli, azért őt választották, mert „túl aktív” volt, és az anyja nem bírt vele. - Öt évig voltam nevelőcsaládoknál. Persze nem egy helyen. Ide-oda rakosgattak. Elvoltam mondjuk egy évig, aztán. .. mennem kellett a következőhöz. - Milyen érzés volt, amikor elvitték? - Nagyon bántott. Úgy éreztem, nem akarnak. Csak egy kölyök voltam... Szóval úgy éreztem magam, mint egy kölyök, akit senki sem akar. Az iskolában sem. Az apácák ta- nítgattak, de igazából nem tanultam meg írni-olvasni, és valójában mást sem. Aztán valahogyan mindig áttoltak a következő osztályba... Mire valami rám ragadt volna a nagy


vándorlásban, kivettek az iskolából. Olyan is volt, hogy négyvagy ötéves kölykök mellé dugtak be. Nagyon nehéz volt. Hülyének éreztem magam. Csak ültem, a kiskölykök meg bámultak rám. A tanár tanítgatta nekünk a betűket... A többiek megtanulták, de nekem nem ment... de titkoltam. Nagyon sokáig még beszélni se akartam... de nem is tudtam volna. Később is csak dadogtam, és nagyon nehezen tudtam megértetni magam. Sokáig mindent magamban tartottam. Amikor pörgők, egyébként sem tudok rendesen beszélni... - Érdekes, hogy a kokain lenyugtat* - folytatja -, meg a fű is. Napi öt vagy hat marihuánás cigit szívok el, és egész jól ellazulok tőlük. Elveszik a dolgok élét. Este, lefekvés előtt is elpöfékelek egyet. így mennek el a napjaim. Rágyújtok egy utolsóra, aztán lefekszem. A negyvenes éveiben járó Shirley ópiátokat és stimulánsokat is használ. A szokásos betegségek által sújtott nő kábí- loszer nélkül értéktelennek érzi magát, és életszükségletének lekinti a kokaint. Tizenhárom éves koromban használtam először - mondja. - Szinte az összes gátlásom megszűnt tőle, aztán ezzel együtt a szorongásaim és a kisebbrendűségi érzésem is elil lantak. A lényeg az, hogy sokkal jobban éreztem magam. - Mit ért gátlásokon? - kérdezem. - Gátlások... ahhoz a sutasághoz hasonlítanak, amit egy férfi és egy nő érez az első találkozás alkalmával, amikor nem tudják, megcsókolhatják-e egymást. Csakhogy az a helyzet, hogy én állandóan így éreztem magam. Aztán minden köny- nyebb lett... nyugodtabbak a mozdulataim, és nem érzem magam ügyefogyottnak. 4 Ha egy beteg azt mondja, hogy a kokainhoz és a kristálymethez hasonló sliinulánsok nyugtatóan hatnak rá, az lényegében egyenlő az ADHD diagnózisával. Lásd a Függelék II. pontját.(A szerző)


Ugyanígy volt ezzel fiatal korában a nagy Sigmund Freud is, aki egy ideig a kokain rabja volt, mert a szer, mint írta, „kontrollálja a visszatérő depresszív hangulatokat, javítja a közérzetet, nyugodttá tesz a társasági érintkezésben, és egyszerűen férfiasabbnak érzi magát tőle az ember” “u. Freud csak lassan ismerte fel, és fogadta el azt a tényt, hogy a kokain használata addiktív problémákat eredményezhet. A drog tehát nemcsak a személyiséget teszi markánsabbá és erősebbé, hanem megkönnyíti a társadalmi interakciókat is, mint arról Aubrey és Shirley is beszámolt. - Általában magam alatt vagyok - mondja Aubrey. - Viszont amikor kokózom, teljesen más ember leszek. Most is sokkal összeszedettebben tudnék beszélni, ha lenne bennem anyag. Nem kenném el a szavakat. A szer felébreszt. Megkönnyíti a kapcsolataimat. Szeretek dumálni, de nem vagyok valami jó beszélgetőpartner... így aztán többnyire kerülöm a társaságot. Nincs hozzá kedvem; inkább egyedül maradok a szobámban. Sok függő említi meg a szociális képességek javulását droghatás alatt, ami szöges ellentétben áll azzal az elviselhetetlen magányossággal, amelyet tiszta állapotban éreznek. - Beszéltet, kinyitja az elmémet, és barátságossá tesz - meséli egy kristálymetfüggő fiatalember -, pedig normálisan teljesen más vagyok. Nem szabad alábecsülnünk azt az erőt, amelynek a hatására a krónikus magányosságtól szenvedő személy menekülni szeretne az egyedüllét börtönéből. Nem egyszerűen a köznapi értelemben vett szégyenlősségről van szó, hanem arról a pszichológiai értelemben vett nagyfokú elszigeteltségről, amelyet az emberek kora gyermekkorukban éltek át mások miatt, akik elutasították őket, vagy nem viselték gondjukat. * A kötetben a dőlt betűs kiemelés mindig tőlem származik - hacsak nem jelzem másképpen.(A szerző.)

APARADICSOM kulcsa: a függőség mint. .. 81

Nicole az ötvenes évei elején jár. Öt éve a betegem, és az eltelt idő alatt megtudtam tőle, hogy kamaszkorában többször is megerőszakolta az apja. A HIV-pozitivitás mellett egy régi csípőízületi fertőzés is kínozza, és csak bottal tud járni. - Jobb közösségi ember vagyok a drogtól - mondja. - Könnyebben megy a beszéd, és több az önbizalmam. Egyébként szégyenlős vagyok, visszahúzódó, és eléggé érdektelen; inkább hagyom, hogy mások beszéljenek. *

Egy további nagyon fontos tényező is segíti az amúgy rengeteg káros következménnyel járó addikciók rögzülését: a függő személy nem lát más lehetőséget a létezésre. A jövőbeni kilátásait nagyban korlátozza a szenvedélye miatt jelentősen beszűkült énképe. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy felismeri-e, milyen káros következményekkel jár a függősége, mert attól fél, ami a drog nélkül hiányozna az életéből. Meg van róla győződve, hogy a drog nélküli énje megszűnne létezni. Carol azt mondja, hogy kristálymet hatása alatt teljesen másképpen, sokkal pozitívabban látja magát. - Okosabbnak érzem magam tőle - mondja - Tehát mintha egy információs gát vagy ilyesmi nyílna meg az elmémben. .. Előjön a kreativitásom, vagy ilyesmi. Megkérdem, hogy nem sajnálja-e azt a nyolc évet, amíg amfetaminfüggő volt. Azonnal válaszol: - Nem igazán, mert az az időszak segített olyanná lennem, amilyen most vagyok. Bizarrul hangzó állítás, de érthetővé válik, ha belegondolunk, hogy a kábítószerezés segített Carolnak abban, hogy megszökjön a vele ellenséges, bántalmazó családi környeze


téből, túlélje az utcán töltött éveket, és csatlakozzon egy olyan közösséghez, amelynek a tagjaival megoszthatták, megbeszélhették az élményeiket. Egyébként sok más kristálymetezőnek is az a véleménye, hogy az utcán élő fiatalok számára előnyös ennek a drognak a használata. Bármilyen furcsa, de rövid távon tényleg elviselhetőbbé teszi számukra az életet. Nehéz egy jót aludni az utcán? Semmi gond, mert a kristálymet elfújja a fáradtságot! Nincs pénz kajára? Nem probléma; a kristálymet az étvágyat is elnyomja! Enerváltság gyötör? A kristálymet robbanásig tölt energiával! A jóképű Chris szereti a vaskos tréfákat. Kigyúrt karja tele van tetoválásokkal. Néhány hónapja töltötte le egyéves börtönbüntetését, és most folytatja a metadonos programot. A Downtown Eastsideon mindenki csak úgy ismeri, hogy „Lábujjas”, mert a helybéli legendárium szerint egyszer egy jókora hentesbárddal lecsapta valakinek a lábujjait. A kristálymetezést mindenesetre töretlen eltökéltséggel folytatja. - Segít koncentrálni - mondja. Nem kérdés, hogy ADD-ben szenved (Attention Deficit Disorder - figyelemhiányos rendellenesség), és el is fogadja a diagnózist, de a kezelést már elutasítja. - Egy jó fej doki egyszer azt mondta, hogy én egy ön- gyógyszerező vagyok. - Az egy évvel korábbi beszélgetésünk felidézésétől elmosolyodik. Nemrégiben azért járt a rendelőben, mert eltört az arccsontja egy „papírnyi” (adagnyi) heroin miatt kitört utcai verekedésben. Ha két centiméterrel feljebb éri az ütés, kiverik a bal szemét. - Nem akarok leszokni - válaszolja, amikor megkérdem tőle, hogy megéri-e. - Tudom, hogy kurvára hülyén hangzik, de úgy szeretem magam, amilyen most vagyok.

APARADICSOM kulcsa: a függőség mint. .. 83

- Most törték össze az arcát egy vascsővel, és azt mondja, hogy ilyennek szereti magát? - Igen, mert nekem az tetszik, aki ÉN vagyok. Én vagyok l.ábujjas, aki függő és jópofa srác. *

)ake a harmincas évei derekán jár, metadonkezelést kap az ópiátaddikciójára, de most is keményen kokainozik. Gyér, szőke borostája, élénk mozdulatai, csibészesen fejére csapott fekete baseballsapkája miatt tíz évet simán letagadhatna. - Mostanában mintha túlzásba vinné a kokaininjekciókat mondom. - Nehéz elmenekülni előle - válaszolja, és foghíjas vigyorra húzódik a szája. - Ez úgy hangzik, mintha a kokó üldözné magát, pedig valójában maga vadászik a kokainra. Miért teszi? - Elsimítja az itteni mindennapok göröngyeit. Mindent elrendez. - Mi az a minden? - A felelősség. Azt hiszem, nevezhetjük felelősségnek. Amíg kokózom, nem foglalkozom a felelősségeimmel... Ha megöregszem, akkor valahogyan gondoskodni kellene majd a nyugdíjamról is. De most nem törődöm semmivel, csak az öreg hölgyemmel. - Az öreg hölgyével? - Hát ez úgy van, hogy a kokain az én családom, ő az én öreg hölgyem, a társam. Az igazi családomat már vagy egy éve nem láttam, de nem gond, mert itt van az én jó kis öreg hölgyecském. - Tehát a kokain az élete?


- Igen, a kokó az életem... Jobban érdekel a cucc, mint a családom vagy bárki más. Az elmúlt tizenöt évben... szinte a részemmé lett. A mindennapjaim részévé... Nem is tudom, milyen lenne nélküle. Ha elvennék, nem tudnék mihez kezdeni. .. Ha meg akarnának változtatni, hogy normális életet éljek, nem találnám a helyem. Onnan jöttem, de úgy érzem, nem tudnék visszamenni... Nem mintha nem lenne meg hozzá az akaraterőm; egyszerűen nem tudom, miért. - Mi a helyzet a vággyal? Vágyott valaha is arra a normális életre? - Nem, nem igazán - mondja Jaké halkan és szomorúan. Nem hiszek neki. Szerintem a lelke mélyén igenis vágyik a teljes életre és a sikeres beilleszkedésre, ám túl fájdalmas lenne beismernie - fájdalmas, mert az ő számára ez elérhetetlen. Jaké olyan mértékben azonosítja magát a függőségével, hogy el sem meri képzelni magát tisztán. - Nekem ez a normális - mondja. - Nem hinném, hogy különbözne bárki másnak az életétől. Az enyém így normális. Elmesélem Jake-nek, hogy a béka esete jut róla az eszembe: - Azt mondják, ha egy békát forró vízbe raknak, azonnal kiugrik belőle. De ha ugyanezt a békát szobahőmérsékletű vízbe teszik bele, és a vizet lassan melegítik fel, akkor állítólag halálra lehet főzni, mert lassan, fokozatosan hozzászokik, és normálisnak érzékeli a helyzetet. - Képzelje el, Jaké, hogy maga normális életet él, és egy fickó azt mondja, menjen vissza a Downtown Eastside-ra - folytatom -, hogy egész nap gyötrődjön, és napi 300-400 dollárt verjen el kavicsra. Maga azt hinné, hogy a pasas megőrült. Most viszont már olyan régóta itt él, hogy maga is normálisnak érzi a saját helyzetét.

APARADICSOM kulcsa: a függőség MINT... 85

Megmutatja a kezét és karját. A gyulladt, piros bőr tele van ezüstösen hámló pikkelyekkel. Mintha nem lenne elég baja, még a pikkelysömöre is fellángolt. - Mit gondol, doki? - kérdi. - Nem kéne elmennem bőrgyógyászhoz? ' - De kellene! Csak éppen az a helyzet, hogy legutóbb, amikor előjegyeztettem magát, nem ment el a megbeszélt időpontra. Ha most sem megy el, többé nem intézek el semmit. Elmegyek, doki! Ne féljen, nem lesz semmi gond! Felírom neki a metadont és egy kenőcsöt a psoriasisára. Kicsit még elbeszélgetünk, aztán elmegy. Aznap ő volt az utolsó páciensem. Néhány perccel később épp a hangpostámat hallgatom vissza, amikor kopognak az ajtón. Odamegyek és kinyitom. )ake jött vissza: a Portland Szálló főbejáratától fordult vissza, mert eszébe jutott, hogy még mondani akar valamit. Magának igaza van, doki - vigyorog megint. Éspedig miben? - Abban, amit arról a békáról mondott. Az a béka tényleg én vagyok!

NEGYEDIK FEJEZET

Doki, nem hiszi el, milyen életem volt! - Máté doktor, nem hiszi el, milyen életem volt, pedig amit mesélek, az utolsó szóig igaz! - Szóval úgy gondolja, hogy nem hiszem el? Serena pillantása egyszerre lemondó és kihívó. Magas, fekete hajú, kanadai őslakos asszony, akinek vékony arcát állandó világfájdalom nyújtja meg még jobban. Egyszeregyszer vidámnak is láttam már, sőt olykor még nevetni is, de a szeme akkor is szomorú maradt. Alig múlt harminc, és csaknem az élete felét drogfüggőként élte le a Downtown Eastside- on. Ugyan mit tudna mondani nekem, amit nem hallottam még? - morfondírozok magamban. Később, a szavai hallatán egyre jobban magamba szállók. Serena általában nem beszél magáról. Rendszeresen eljár a metadonos ellenőrzésekre; néha megpróbál kicsalni tőlem recepteket másféle narkotikumra is, mondván, hogy fáj a feje vagy a dereka, de sohasem vitatkozik, amikor elutasítom. - Oké - mondja csendesen, és vállat von. Két éve azzal állított be az egyik reggel, hogy „elvitelre” írjam fel a metadonját - azaz hadd vigye haza, hogy ne kelljen

Doki, nem hiszi el, milyen életem volt!

87

minden reggel elmennie az adagjáért, amelyet a gyógyszerész vagy a szociális munkás felügyelete alatt kell meginnia. - Kelownában meghalt a nagyanyám - mondja színtelen hangon. - Muszáj hazamennem a temetésre. A Downtown Eastside-i drogosok gyakran kérik elvitelre a gyógyszert, hogy tiltott célokra használják, például hogy eladják - vagy injekcióban adják be maguknak, mert így intenzívebb a hatása. Mások nem nyelik le az egész adagot, hanem egy részét kiköpik egy kávéscsészébe, összegyűjtik, és úgy adják el. A „visszaköhögött” métádon így válik árucikké. A fertőzés- veszéllyel mindenki tisztában van, de szívbaj nélkül képesek megvenni mások nyállal kevert metadonját. A gyógyszerészek árgus szemekkel figyelnek, de a drogosok valahogyan kijátsszák őket, és szinte mindig hozzá lehet jutni az utcán egy kis „léhez”. - Ellenőriznem kell, amit mondott, mielőtt felírom magának a metadont elvitelre - mondom Serenának. - Ki volt a nagyanyja orvosa? Közönyösen közli velem a doktor nevét. Nyugodtan várakozva ül a széken, amíg kikeresem a kelownai doktor telefonszámát, és felhívom. - Mrs. B.... után érdeklődik? - kérdez vissza a kolléga a telefonban. - A, dehogy halt meg. Történetesen éppen ma volt ellenőrzésen, és meglehetősen elevennek tűnt. - Hallotta? - kérdem Serenától, miután letettem a kagylót. Egy kicsit sem jön zavarba; meg sem rezzen az arca. - Hát... - vállat von, és feláll, hogy induljon. - Nekem azt mondták, meghalt. Mindig elcsodálkozom azon, hogy a pácienseim milyen gyerekes trükkökkel próbálkoznak. A Serenáéhoz hasonló naiv megvezetési kísérletek errefelé az orvos-beteg játék részei, és a lebukást még annyira sem szégyellik, mintha azon kapnák őket, hogy bújócskát játszanak.

88


A nő AIDS-kezelése számos vita forrása, mert nagyon nehéz rávenni a rendszeres vérképellenőrzésre. - Nem tudom, hogyan kezeljem - magyarázom -, ha nem vagyok tisztában az immunrendszere állapotával. Egyszer úgy próbáltam rávenni a vérvételre, hogy azt mondtam neki, elveszem a metadonját. Egy hétre rá meggondoltam magam. - Nincs jogom hozzá, hogy bármit is ráerőszakoljak magára - mondtam bocsánatkérően. - A metadonnak semmi köze az AIDS-hez. A maga dolga, hogy belemegy-e a vérvételbe, vagy sem, de ha nem, akkor csak tanácsokkal szolgálhatok. Sajnálom. Köszönöm, Máté doktor! - válaszolja. - Egyszerűen csak nem akarom, hogy bárki is ellenőrizgessen. Hamarosan magától visszajön, és hagyja, hogy vért vegyünk tőle. Szerencsére eddig még minden eredménye elég jó volt, így nem kellett elkezdeni nála a vírusellenes kezeléseket. A kontroll, az ellenőrzés, a felügyelet meglehetősen érzékeny téma. A kanadai lakosságban senki sem éli át annyira mélyen a tehetetlenség érzését, mint a Downtown Eastside kábítószeresei. Egy sor kulturális és pszichológiai ok miatt még az átlagpolgárok is ösztönösen elutasítják az orvos fennhatóságát. A doktori tekintély sokunkban idézi fel a gyermekkorunkban mélyen belénk rögzült tehetetlenség érzését. Jómagam is ugyanígy voltam ezzel, amikor sok évvel az egyetemi tanulmányaim befejezése után valamelyik kollégámhoz kellett fordulnom egy egészségügyi problémámmal. A drogfüggőknél azonban a gyengeség valós, szinte tapintható, különösen napjainkban. Törvénytelen dolgokra kényszerülnek a szenvedélyük érdekében - sőt a szenvedélyük már önmagában is törvénytelen -, miközben minden oldalról törvények, szabályok és előírások kerítik be őket. Néha úgy érzem, hogy


89

orvosként olyan lehetek a szemükben, mintha rendőr, ügyész és bíró lennék egy személyben. Itt nemcsak gyógyító vagyok, hanem végrehajtó hatalom is. A Downtown Eastside-i kábítószeresek többsége szociálisan hátrányos környezetből érkezik, és többször is megfordul a bíróságokon, illetve a börtönökben, ezért hozzászoktak, hogy kerüljék a nyílt összetűzést a hatóságokkal. Élethosszig szükségük van a metadonra, ezért függenek az orvosuktól, és nincs rá módjuk, hogy bármit is megköveteljenek maguknak. Akkor sincs sok lehetőségük máshoz fordulni egészségügyi ellátásért, ha valamiért nem tetszik nekik a doktoruk - a városi klinikákon nem kapkodnak a „problémás” páciensekért. Sok drogos emlegeti keserűen azokat az érzéketlen egészségügyi dolgozókat, akik ellentmondást nem tűrően, megfellebbezhetetlen tekintéllyel és arroganciával próbálják rájuk kényszeríteni az akaratukat. A hatósággal - nővérrel, orvossal, rendőrrel, kórházi biztonsági őrrel - szemben reménytelen minden ellenállás. Vitás esetben sohasem a drogosok szava a döntő - vagy ha mégis figyelembe veszik, amit mondanak, akkor sem ennek megfelelően járnak el. A hatalom territoriális és korrumpál. A Portlanden néha rádöbbenek, hogy itt úgy viselkedem, ahogyan más környezetben nem mernék. Nemrég járt a rendelőben egy másik bennszülött asszony. Ő is metadonos és HIV-pozitív; nevezzük Cindynek. Miután végeztünk, kinyitottam az ajtót, és hangosan átszóltam a szomszéd szobába Kimnek, az asszisztensnőmnek: - Legyen szíves, vegyen vért Cindytől! A szokásos AIDS-es laborvizsgálatok kellenek, és meg kellene nézni a vizeletét is! Több páciens is volt a váróban, és mindenki tisztán hallotta a szavaimat. Cindy megbántott arccal nézett rám a székéről, és halkan, panaszosan megszólalt:


- Nem kellett volna ilyen hangosan mondania. Megrémültem. Szégyenkezve arra gondoltam, hogy a „tiszteletre méltó” családorvosi praxisom húsz éve alatt egyetlenegyszer sem jutott volna eszembe, hogy ilyen otromba merényletet kövessek el valakinek a bizalma, a személyiségi jogai és az emberi méltósága ellen. Becsuktam az ajtót, és elnézést kértem. - Tényleg hangos voltam - bólintottam szégyenkezve. - Nagy hülyeség volt. - Igen, az volt! - csattant fel Cindy, de már kezdett megenyhülni. Megköszöntem, hogy őszinte volt hozzám. - Belefáradtam már a sok durvaságba - mondta, majd elköszönt. A Downtown Eastside-on van egy másik ok is, amely növeli az orvos-beteg kapcsolat erőviszonyaiban az egyenlőtlenséget - és ez nemcsak erre a környékre jellemző, de itt szinte általános jelenség. A gyermekkorukban bántalmazott vagy mellőzött gyermekek agyába mélyen beleivódik, hogy nem szabad megbízni a felettük állókban - különösen nem a gondozóikban. Ezt a bevésődést a későbbiekben csak megerősítik azok a negatív élmények, amelyeket másféle, ugyancsak a tekintélyt képviselő entitások - pedagógusok, nevelőszülők, illetve a jogrendszer vagy az orvosi szakma idéznek elő. Ha felemelem a hangomat valamelyik betegemmel szemben, esetleg közömbösnek látszom előtte, vagy merő jóakaratból rá akarok valamit kényszeríteni, akaratlanul is olyan figura leszek a szemében, amilyentől esetleg a korábbi lelki sérüléseit elszenvedte - akár évtizedekkel azelőtt. Bármilyen nemesek a szándékaim, fájdalmat okozok, és félelmet idézek elő. Valószínűleg a felsorolt okok miatt - és nyilván másért is - vont maga köré ösztönösen védőbástyát Serena is. Ma

Doki, nem hiszi el, milyen életem volt;

91

viszont segítséget kér, és ez vagy azért van, mert bizalmasabb lett a viszonyunk, vagy pedig azért - és ez a valószínűbb -, mert valamiért nagyon kétségbe van esve. Tudna adni valamit depresszióra? - kezdi. - Három hónapja Kelownában meghalt a nagyanyám. Azon gondolkozom, jó lenne utána menni. - Meg akaija ölni magát? - Nem megölni, csak bevenni néhány tablettát... - Ezt nevezik öngyilkosságnak. - Én nem annak hívom. Csak elalszom... és nem ébredek fel. Serena összetört, teljességgel vigasztalhatatlan. Most nem hazudik; tényleg meghalt a nagyanyja. - Mesélne róla? - kérdezem. - Hatvanöt éves volt. Ő nevelt fel. Az anyám csak megszült, aztán otthagyott a kórházban. A szociális munkás felhívta a nagyanyámat, hogy ha nem jön, és nem írja alá a megfelelő papírokat, akkor nevelőszülőkhöz adnak. A beszélgetés közben Serena hangja végig bánatos, időnként megbicsaklik. Folyamatosan sír; csak pillanatokra állnak el a könnyei. - Egyéves korától ő nevelte a kislányomat is. A lánya most tizennégy éves. Serena tizenöt volt, amikor világra hozta. A negyvenes éveiben járó anyja is a betegem; ő tizenhat évesen szülte Serenát. Most ugyanazon a szállón lakik a barátjával, ahol a lánya. - A maga lánya most hol van? A nagynénémnél, Gladysnél. Azt hiszem, jól van. A nagy- anyám halála után elkezdett szpídezni, meg ilyesmi... Ő nevelt fel engem, az öcsémet, Calebet és a húgomat, Devonát is... Igazából az unokatestvéreim, de úgy nőttünk fel, mint a testvérek.


- Milyen otthonuk volt? - A nagyi otthona tökéletes volt... egészen addig, amíg el nem indultam, hogy megkeressem anyámat. így kerültem ide. Hogy mi volt olyan „tökéletes”, az megsemmisítő erővel világlik majd ki a szerencsétlen asszony által előadott történetből. - Korábban nem találkozott az anyjával? - Soha. - Előtte drogozott? - Addig nem, amíg ide nem jöttem, és rá nem találtam az anyámra. Jobb kezével időnkét letörli a könnyeit, de ettől eltekintve mozdulatlanul ül. A mögötte levő ablakon betóduló napfény aranyló glóriájában csak homályosan látszanak a vonásai. - Tizenöt éves koromban született meg a lányom. A nénikém barátja volt az... izé... Molesztált, és azt mondta, ha meg merek szólalni, megveri a nagynénémet. - Értem. - Máté doktor, nem hiszi el, milyen életem volt, pedig amit mesélek, az utolsó szóig igaz! - Szóval úgy gondolja, hogy nem hiszem el? A rövid csendben eszembe jut a két évvel ezelőtti kitalált meséje a nagyanyja haláláról, amely után magamban úgy könyveltem el Serenát, hogy ő is csak egy ügyeskedő drogos. Hajlamos vagyok beleesni abba az emberi - de korántsem humánus - hibába, hogy a viselkedésük egyszeri értelmezése alapján ítéljem meg, és kategorizáljam a pácienseimet. Egy személlyel kapcsolatos gondolataink és érzéseink arra a kevéske tapasztalati tényre támaszkodnak, amit megtudunk róla - és persze az előítéleteinkre. Két éve Serena a szememben egy olyan kábítószeressé alacsonyodon, aki felbosszantott azzal, hogy több drogot akart kicsikarni belőlem. Nem úgy

Doki, nem hiszi el, milyen életem volt:

93

tekintettem rá, mint elképzelhetetlen kínokat átélő emberi lényre, aki az általa ismert egyetlen lehetséges módon keres enyhülést a gyötrelmeire. Nem mindig vagyok ennyire vak. Néha igen, néha nem, áltól függően, hogy a saját életem hogyan alakul. Akkor vagyok a leginkább hajlamos a mások megértését korlátozó hibás értelmezésekre és ítéletekre, ha fáradt vagyok, vagy túl sok stressz ér, de még ennél is fontosabb, hogy különösen olyankor fordul ez elő velem, amikor veszélyben érzem a saját integritásomat - és ekkor érzik meg a betegeim a leginkább a köztünk levő hatalmi egyenlőtlenséget. - Tizenöt éves koromban jöttem ide, a Hastingsre. Ötszáz dollár volt a zsebemben. Azért tettem félre, hogy legyen mit ennem, amíg megtalálom az anyámat. Egy hétig tartott, mire rábukkantam. Akkor még volt nagyjából négyszáz dollárom. Amikor anyám megtudta, azonnal beledöfött egy injekciót a karomba. Négy óra múlva nyoma sem volt a négyszáz dollárnak. - Ez volt az első találkozása a heroinnal? - Igen. A hosszúra nyúlt csendben csak a nő néha-néha feltörő fájdalmas zokogása hallatszik. - Amíg aludtam, eladott egy nagydarab, mocskos, szemét tetűládának. - A szavai egy gyermek panaszos, reménytelen hangján törnek elő. - Ilyen anyám van. Szeretem, de nem állunk közel egymáshoz. A nagyanyámat tekintettem az anyámnak, de most ő is elment. Ő volt az egyetlen, akit érdekelt, hogy mi van velem. Ha meghalnék, senki sem szólna értem egy kurva szót se... Most pedig őt is el kell engednem. Nem Iarthatom vissza. Serena látja rajtam, hogy nem értem. - Eddig nem hagytam, hogy elmenjen - magyarázza. - A törzsem hagyományai szerint el kell engednünk a halottak


szellemeit, hogy békében nyugodjanak, különben itt maradnak velünk. Érzésem szerint szinte lehetetlen megvigasztalni, mert a nagyanyja volt az egyetlen, aki valaha is szerette, elfogadta, és foglalkozott vele. - Tényleg nem talál senkit, aki magát igazán szeretné, és a gondját viselné? - Nincs más. Nincs senki. - Biztos benne? - Ugyan, ki lenne? Én? Vagy Isten? - Nem tudom. Talán maga is, és Isten is. Serena hangja elcsuklik a bánattól. - Tudja, mit gondolok Istenről? Azt, hogy miféle Isten az, amelyik itt hagyja a rosszakat, és elviszi a jókat. - És magáról mit gondol? - Ha elég erős lennék, hagynám elmenni a nagyanyámat. Problémáim vannak a droggal, és nem tudok segíteni magamon, pedig higgye el, sokszor megpróbáltam. Csak próbálkoztam és próbálkoztam. Elmentem innen négy, öt, hat hónapra, egyszer egy évre is, de a végén mindig visszajöttem. Csak itt érzem magam biztonságban. Az a szomorú valóság, hogy itt, Kanadában, a „mi otthonunkban és szülőföldünkön” az addikciókkal, betegségekkel, erőszakkal, nyomorral és szexuális kizsákmányolással sújtott Downtown Eastside az egyetlen hely, ahol Serena valamelyest biztonságban tudhatja magát. A nőnek összesen két vagy három otthona volt életében: a nagyanyja kelownai háza és egy vagy két lepusztult szálló a Hastings keleti részén. Kelownában nem vagyok biztonságban - mondja. - A nagybátyám és a nagyapám is megerőszakolt, és itt a drog segít abban, hogy ne gondoljak bele ezekbe a dolgokba.

Doki, nem hiszi el, milyen életem volt:

95

A nagyapám azt mondta a nagyanyámnak, hívjanak haza, bocsássák meg, és felejtsük el a múltat. Azt üzente, nyugodtan menjek haza, és ha akarom, az egész család előtt elmondhatom, mit tett velem. Hát nekem ehhez rohadtul nincs kedvem! Mit mondjak el? Ami történt, megtörtént. Nem lehet visszafordítani. Ő sem tudja visszacsinálni, amit velem művelt, és.1 nagybátyám sem tud változtatni azon, amit már megtett. Serena szexuális kizsákmányolása hétéves korában kezdődött, és akkor ért véget, amikor tizenöt éves korában megszületett a lánya. Közben egész idő alatt gondját viselte fiatalabb u nokatestvéreinek. - Az öcsémet és a húgomat is meg kellett védenem. A pincében bújtattam el őket, és levittem nekik négy vagy öt doboz bébiételt. Akkoriban még pelenkások voltak. Tizenegy éves koromban már elég nagy voltam ahhoz, hogy megpróbáljam visszautasítani a nagyapámat, de azt mondta, ha nem teszek a kedvére, akkor majd Calebbel csinálja, aki akkor még csak nyolcéves volt. - Jézusom! - szalad ki a számon. Arra gondolok, hogy szerencsésnek mondhatom magam, amiért már ennyi ideje itt dolgozom a Downtown Eastside- on, és még mindig képes vagyok megdöbbenni a hallottakon. - A nagyanyja nem védte meg magukat? Nem tudott. Mindennap eszméletlenre itta magát. Már reggel elkezdte. Csak akkor hagyta abba, amikor megszületett a kislányom. Néhány évvel később Caleb meghalt. Három másik unokatestvérével részegen összevesztek, aztán addig verték és fojtogatták a fiút, míg a végén már nem mozdult többé. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ő sem él már - mondja Serena. - Gyerekkorunkban nagyon közel álltunk egymáshoz.


Ez volt tehát az a „tökéletes otthon”, amelyben felnőtt a nagyanyjánál, aki kétségtelenül szerette az unokáit, de nem tudta megvédeni őket a család férfi tagjainak állatias hajlamaitól és a saját alkoholizmusától. És a nagymama most meghalt, pedig ebben a világban ő volt Serena utolsó kapcsolata, támasza és az egyetlen lehetősége arra, hogy valakitől szeretetet kapjon. - Ezekről a dolgokról beszélt már mással is? - A Downtown Eastside-on ez a kérdés szinte szónokian hangzik. - Nem. Senkiben sem tudok megbízni... Az anyámban sem. Nem olyan vele a kapcsolatom, mint egy normális anyalánya viszony. Ugyanabban az épületben élünk, de még csak nem is látjuk egymást, vagy ha igen, akkor szó nélkül elmegy mellettem, és ez nagyon fáj. Mindent megpróbáltam - folytatja de nincs értelme. Évekig erőlködtem, hogy valahogyan közelebb kerüljek hozzá, de csak akkor sikerül, ha van egy kis anyag vagy pénz a zsebemben. Csak ilyenkor mondja azt, hogy „szeretlek, lányom”. Elképedten nézek rá. - Higgye el, Máté doktor, csak akkor szeret. Biztos vagyok benne, hogy ha Serena anyja mesélné el az életét, ugyanilyen fájdalmas történetet hallanék. Errefelé többgenerációs a gyötrelem. A betegeim - nők és férfiak - általában nem az általuk elszenvedett bántalmazásokra panaszkodnak elsősorban, hanem arra a fájdalomra, amit amiatt éreztek, hogy ők voltak kénytelenek otthagyni a saját gyermekeiket. Sohasem tudnak megbocsátani maguknak. A puszta emlékek felidézése is könnyeket csal a szemükbe, és a kábítószerezésük fő oka az, hogy valahogyan eltompítsák magukban ezeket az emlékeket. Serena magáról beszél, és a gyermekkori sebeiről, de hallgat a lánya - aki egyébként kristálymetfüggő -


97

miatti bűntudatáról. A fájdalom fájdalmat szül. Aki elítélően gondol ezekre a nőkre, annak feltétlenül érdemes önvizsgálatot tartania. Közben a váróban egyre hangosabban zúgolódnak - mint mindig, amikor túl sok ideje van bent egy beteg a rendelőben. - Siessenek már! - hallatszik be egy rekedtes hang. - Nekünk is kell a lé! Serenából egyetlen hangos kiáltásban tör ki az összes kínja és dühe: - Fogd be a mocskos pofádat! - ordítja az ajtó felé. Kinézek a váróba, hogy megnyugtassam az elégedetlenkedőket, majd visszamegyek az asztalomhoz. Felírom Serenának az antidepresszánst, és elmagyarázom, hogy vagy segít, vagy nem, vagy lesznek mellékhatásai, vagy nem, attól függően, hogyan reagál rá a szervezete. Megmondom, hogy ha valami problémája lenne a gyógyszerrel, kipróbálhatunk másikat is. Átadom a recepteket, és keresem a megnyugtató szavakat, amelyekkel valamelyest csillapíthatnám a Serena lelkében lakozó szenvedést, de azok csak akadozva jönnek a nyelvemre. Valóban szörnyű dolgokon ment át. Nem találok szavakat, amelyekkel kifejezhetném, mennyire elképesztő és igazságtalan, hogy gyermekként ilyen dolgokat kellett átélnie. Ezzel együtt sem tudom elfogadni azt, hogy egy emberi lény számára a legrosszabb helyzetben sem lenne remény. Hiszem, hogy mindenkiben ott lakozik a természetes erő és a veleszületett tökéletesség. Még akkor is ott van, ha elfedik a szörnyűségek és a lelki sebek. Bárcsak megtalálnám magamban - mondja Serena olyan halkan, hogy a szájáról kell leolvasnom a szavakat. - Higgye el, hogy ott van. Tudom. Bebizonyítani nem tudom, de látom magában. - Én már megpróbáltam bebizonyítani, de nem sikerült.


- Tudom. Megpróbálta, de nem ment, és most ismét itt van. Nagyon nehéz. Több segítség kellene hozzá. Végül elmondom még, hogy a depressziósok számára minden reménytelennek látszik. Pontosan emiatt nevezik őket depressziósoknak. Meglátjuk, mennyire segít majd az új gyógyszer. Jó lenne, ha visz- szajönne két hét múlva. Magamban szégyenkezem. Szégyellem, hogy nem tudok többet segíteni. Szégyellem, amiért nagyképűen azt gondoltam, hogy nekem itt már nem tudnak újat mondani, mert mindent hallottam. Hiába hiszi azt az ember, hogy itt már nem érheti meglepetés, a Downtown Eastside-i történetek minden hasonlóságuk ellenére az egyedi emberi lények létezéséről szólnak. A legeslegjobban pedig azért szégyellem magam, mert azt mertem gondolni Serenáról, hogy sokkalta kevésbé bonyolult és érzékeny személyiség. Hogy jövök én ahhoz, hogy kétségbe merjem vonni azt a hitét, amely szerint csak a drogok nyújthatnak enyhülést a gyötrelmeire? A különféle vallások spirituális útmutatásai arra buzdítanak minket, hogy fedezzük fel egymásban az isteni szikrát. A szent szanszkrit köszöntés, a Namaszté jelentése: „a bennem lakozó istenség köszönti a benned lakozó istenséget”. Még hogy istenséget! Néha még az is nehezünkre esik, hogy a másikban az egyszerű embert meglássuk! Ugyan mit tudnék én nyújtani ennek a fiatal bennszülött nőnek, akinek alig három évtizede tartó élete több generáció kínját hordozza? Csak egy antidepresszánst adhatok neki azzal a tanáccsal, hogy vegye be a reggeli metadonja mellé, és havonta egyszer vagy kétszer fél órát szakíthatok rá a rendelési időmből.

.v->

ÖTÖDIK FEJEZET

Angéla nagyapja Ingyenes tartásával, ovális arcával, sötét szemével és vállára omló, hullámos, fekete hajával Angéla McDowell akkor is igazi coast salish hercegnő*, ha a Downtown Eastside-i számkivetettek életét éli. Arcának bal felén hosszú, vízszintes heg húzódik. - Egy hülye tyúk megkéselt, mikor beköltöztem a Sunrise- ba - közli tényszerűen. Mindig lekési a megbeszélt időpontot; néha el sem jön. Néhány napig el szokott lenni métádon nélkül is, vagy szerez helyette heroint, míg ide nem ér a receptjéért. Angéla verseket ír. A szatyrában mindig magával hordja rózsaszín borítójú spirálfüzetét, amelynek oldalain szép kézírással írt, reményről, veszteségről, sivárságról és a lehetőségekről szóló gyerekes versikék sorakoznak. Szerintem találóak és hitelesek. Egy nap legyűrjük függőségünket, És végre meglátjuk sugárzó fényünket. 'Coast salish, röviden salish: több egymáshoz hasonló kultúrájú és nyelvű észak-amerikai bennszülött törzs gyűjtőneve.(A ford.)


Ezzel a fogadalommal fejeződik be a nyomorúságos kábítószeres életről szóló egyik költeménye. Ám én erősen kétlem, hogy így lesz. Vajon ezek a szavak a valódi érzéseit és szándékait tükrözik, vagy csak azért írja le őket, mert úgy ítéli meg, hogy így kellőképpen szentimentális lesz a költeménye hangulata? A versei ezzel együtt is realisták, és nagyon is sokra értékelem a bennük felcsillanó igazságot. A nő mosolyában még mindig megvillan régi élete boldogsága. Amikor nevet, kilátszik tökéletes, hófehér fogsora - feltűnő jelenség ez a világnak ebben a szegletében. Ilyenkor felragyog a szeme, arcán elsimulnak a feszültség ráncai, és még a heg is elhalványul rajta. - Én is gyógyító vagyok - mondta egyszer. - Hallottam az ősök hangját. Már gyerekkoromban kiderült, hogy erős lelkem van. Angélát és a testvéreit a nagyapja, a törzsük nagy varázslója nevelte fel. - Ő volt a McDowell család utolsó sarja - meséli Angéla. - Minden testvérét, unokatestvérét, nagybátyját és nagynénjét meggyilkolták, őt pedig kisfiú korában elküldték egy bentlakásos iskolába. Felnőtt, elvette a nagyanyámat, és felneveltek tizenegy lányt meg három fiút. - Magában hordozta a törzs összes ősének a szellemét - folytatja. - Minden itteni törzsnek megvannak a saját spirituális képességei és szellemei. A coast salish törzsek bennszülöttei... hű, ezt nem is tudom, hogy mondjam... szóval olyasmi, mintha előre látnánk a halált. Látjuk a szellemeket, a másik oldalt, a túlvilágot. Megrázza a fejét, mintha úgy érezné, hogy nem értem, majd folytatja: - Ez nem olyan, mint egy tiszta kép, hanem inkább olyasmi, mintha a szemünk sarkából pillantanánk meg valamit. Ezt a képességet örököltem én is.

Angéla nagyapja

101

Nagyapja a halála előtt egy évvel - Angéla ekkor hétéves volt - nekilátott, hogy kiderítse, melyik leszármazottja hordozza magában a törzs spirituális örökségét. - Fel kellett készülnie a halálra, és meg kellett tudnia, melyikünk a kiválasztott. Egy évig minden egyes nap kijártunk a folyóhoz, mindig ugyanarra a helyre, és minden alkalommal az összes gyerek cédrusfürdőt vett a hideg vízben. Egyszer Stephen Reid elmagyarázta nekem, hogy ez a salishok egyik szent szertartása. Mióta kijött a börtönből, Stephen a kanadai bennszülötteket tanulmányozza, és abban az óriási megtiszteltetésben volt része, hogy részt vehetett a szent cédrusfürdőzésben. Stephen és Angéla elbeszéléséből kiderül, hogy az emberpróbáló szertartás célja a lélek megtisztulása. Az öreg varázsló és a felesége minden reggel hajnali ötkor felébresztette az összes gyereket, és kivitte őket a folyó melletti cédrusfaligethez. A gyerekeknek nyáron és télen is teljesen meztelenre kellett vetkőzniük, majd le kellett feküdniük a partra. Az öreg sámán varázsénekeket adott elő, közben a felesége elkezdte letördelni a fákról azokat a kisebb ágakat, amelyeken megcsillant a kelő nap fénye. A levelek zizegésétől, a folyó csobogásától és a varázsló halk mormogásától eltekintve teljes volt a csend. Végül az asszony belemártotta a gallyakat a sebesen folyó, hideg vízbe, aztán az összes gyereket megfürdette, és erőteljesen végigdörzsölte a testüket a cédruságakkal. - Lecsutakolt és alaposan megtisztított minket, hogy erősek legyünk felnőttkorunkban - meséli Angéla -, ne törjenek el a csontjaink, és ne tartsanak sokáig a betegségeink. Más- lészt a nagyapám is így tudta kideríteni, melyikünk alkalmas.u ra, hogy továbbvigye a képességet. Az összes ős szelleme a kiválasztottba kerül. - Hogyan tudta meg, ki az?


- A víz jéghideg volt, és úgy éreztük, hogy a nagyanyám ledörzsöli rólunk a bőrt, ami nem valami jó móka egy kisgyereknek. Nem hittük el, amit a nagyapám mondott, de egyszer csak meghallottam a dobokat; az ősök dobjainak a hangját, és ettől megnyugodtam. Míg a nagyapám imádkozott, a nagyanyám pedig fürdetett minket, én hallgattam a dobszót. Nagyon hideg volt, és mozdulatlanul kellett feküdnünk. Rájöttem, hogy csak úgy tudom ezt a megpróbáltatást elviselni, ha nem figyelek oda arra, amit a testem érez, hanem csak fekszem, hallgatom a dobokat, és hagyom, hogy a nagyszüleim tegyék a dolgukat. Aztán beköszöntött a tél, elkezdett esni a hó, és meghallottam az énekszót is. Valaki halkan, nyugodtan egy gyönyörű bennszülött dalt dúdolgatott olyan nyelven, amelyet korábban sohasem hallottam. A dologban az volt a furcsa, hogy nem tudtam salishul, de én is belekapcsolódtam az éneklésbe. Elbűvölten hallgatom Angélát, és közben bizonytalan vágyakozást érzek, mert szinte semmit sem tudok a családom letűnt, számomra nagyrészt ismeretlen generációiról. Még a nagyszüleimet sem ismertem, Angélába pedig belecsepegtették a törzse hagyományait és hitvilágát. Hallotta az ősei hangját. Én csak olvastam valamennyit az enyémekről, de sohasem hallottam őket. Egy napon a varázsló észrevette, hogy a kislány nem szenved, miközben a felesége ledörzsöli a durva cédrusággal. Azonnal tudta, hogy a lány transzba esett, és megkérdezte Angélát, hogy honnan hallotta a dalt. Angéla megfogta a nagyapja kezét, és elindult vele a folyó mellett a víz folyásának irányába. Mindenki mást otthagytak; teljesen egyedül voltak. Végül leültek egy tisztáson. Az öreg varázsló és az unokája csendben hallgatta a törzs halottainak a hangját. A kakofóniában számtalan korábbi generáció lelkendezett vagy

Angéla nagyapja

103

siránkozott. Minden halott elénekelte az élete történetét az ősi nyelven. Elmondták, mit csináltak; azt is, hogy mennyit szenvedtek, és hogyan haltak meg, mióta idejöttek a fehérek, sőt már azelőtt is. Angéla megértette a történeteiket és a tanulságukat is. Csendben hallgatom a nőt, és közben eszembe jut, hogy minden szenvedélybeteg társához szokott lenni néhány szánakozó, vigasztaló szava. Nagyon jó benyomást tett rám nyugodt önbizalma, amikor velem együtt fellépett a vancouveri városi könyvtár egyik rendezvényén. Meghívtak egy függőségekről szóló beszélgetésre, én pedig megkértem Angélát, hogy jöjjön el, és olvassa fel néhány versét. Szokás szerint késett. Leült a hátsó sorokban, és amikor színpadra szólítottam, fejedelmi méltósággal vonult át a termen. Nyugodtan végighordozta a tekintetét a háromszáz főnyi hallgatóságon, majd úgy adta elő tiszta, zengő hangján a költeményeit, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. A megindító előadást a közönség hosszan tartó tapssal jutalmazta. A folyó melletti megtisztulás Angéla számára a nagyszerűséget jelentette, és az emlékét még most is magában hordozza, pedig később nagyon rosszul alakult az élete: már gyermekkorában bántalmazták. Nagyon messze menekült attól a helytől, és nem tudja, visszatér-e valaha. Már nem a törzs titkainak a hordozója. Ma már ő is csak egy a Downtown Eastside kokain istái és a szűk sikátorok kurtizánjai közül. Rá is igaz, ami az egyik versében áll: Oboázz a dohányért, Dolgozz meg a pénzedért!


Örömteli mosolya és a lényéből áradó fennköltség abból a nyugodt tudatból származik, hogy van számára egy hely, ahol már járt, és hallotta a hangokat. Még most, minden megpróbáltatása és nyomorúsága ellenére is hallja őket. Ezek a hangok segítik abban, hogy megtalálja önmagát. Mint egy költeményében írja: Lelkem tükréből Mit látnak mások? Szívem igazságát, Vagy csak gyarlóságot? És én mit láthatok?

HATODIK FEJEZET

Terhességi napló Ebben a fejezetben röviden beszámolok egy terhességről - és egy ópiátfüggő anya ópiátfüggő gyermekének a születéséről. Az anya szilárdan eltökélte, hogy megküzd a démonaival, ennek ellenére nem tarthatja meg a gyermeket, mert nem megfelelők a körülményei, mert hiába könyörgött az istenéhez - és mert mi sem tudjuk megfelelően támogatni itt a Port- landen abban, hogy valóra váltsa szent akaratát, és igazi szülő lehessen. 2004

júniusa

Felrohanok a negyedikre, ahol Celia teljesen kivetkőzött magából, és azzal fenyegetőzik, hogy kiugrik az ablakon. Muszáj komolyan venni a szavait - hasonló helyzetben mások már sokszor megtették. Még két emelet hátravan, de már a lépcső- házban hallom az éktelen ordítozást, és futok tovább a lárma irányába. Celia mezítláb tombol a szobájában. A földön mindenütt üvegcserepek. A nő több kis sebből vérzik. A padlót beborítják a televízió összetört képernyőjének, az üvegpoharaknak és a cserépedényeknek a szilánkjai, amik élesen verik vissza a déli nap sugarait. A falon csak a kibelezett televízió tartókonzolja maradt. A falakról és az összetört faszékek marad-

106


ványairól szétfröccsent étel csordogál. Mindenütt szétdobált ruhák hevernek. A konyhaszekrényen kis kávéfőző kotyog és sistereg; a levegő tele van az odaégett kávé orrfacsaró bűzével. Az asztalon - az egyetlen ép bútordarabon - néhány véres fecskendőt pillantok meg. Celia toporzékol, és olyan érdesen nyikorgó hangon bömböl, amit már alig lehet emberinek nevezni. Kivörösödött szeméből patakokban folyik a könny, összegyűlik az állán, és a remegő cseppek onnan potyognak tovább a padlóra. A nő koszos flanel hálóinget visel, és szinte földöntúli látványt nyújt. - Kurvára utálom ezt a kibaszott, szar, szemét gecit! - kiabálja. Amikor meglát, ledobja magát a sarokban fekvő rongyos matracra. Félrerúgok egy kupac törülközőt, és becsukom az erkélyajtót. Pillanatnyilag értelmetlen lenne bármit is mondani. Várom, hogy beszélőképes állapotba kerüljön, és közben elolvasom a feje felett a falra írt imát: Ó, Nagyszellem, akinek hangját hallom a szélben, és aki a leheletével életet adott a világ összes teremtményének, hallgass meg minket, halld meg a kicsi és gyenge emberek fohászát... Az ima vége is egy könyörgés: Segíts megbékélni a legnagyobb ellenségemmel - önmagámmal! 2004

júniusa: a következő nap

Celia nyugodt, sőt vidám, amikor másnap a metadonrecept- jére várakozik. Láthatóan nem érti, miért nézek rá olyan meglepetten. - Azt mondja, hogy már rend van a szobában? - kérdem. - Bizony! Makulátlan rend. - Az meg hogy lehet? - Az emberemmel rendet csináltunk - Azzal, akire azt mondta, hogy utálja? - Csak mondtam, de nem igaz.

Terhességi napló

107

A harmincéves Celia vonzó jelenség lágy vonásaival, tiszta szemével, egyenes szálú, barna hajával és összeszedett viselkedésével. Ha nem tudnám, el sem hinném, hogy ő volt az a tomboló fúria, aki nem egészen huszonnégy órája még ön- gyilkossággal fenyegetőzött. - Mit gondol, tegnap mitől szállt el annyira? - kérdezem. - Rendben van, hogy mérges volt, de biztos volt ott a környéken némi drog is, mert teljesen begőzölt. Valamitől nagyon hetépett. - Hát, izé... kokó. Jó ütős anyag volt. Minél kevesebbet hernyózok [heroinozikj, annál több dolog jön elő a múltból, és nem tudom kezelni az érzéseimet. A kavics meg jól felhúz, és érzékenyebb - sokkal érzékenyebb - leszek az életem megoldatlan problémáira. Aztán egyszer csak annyira elegem lesz.1 kellemetlen, fájó gondolatokból, hogy a teljes megsemmisülés érzése átmegy mély kétségbeesésbe, hogy majd’ szétrobbanok tőle - és ez elborzaszt. - Tehát rátöltött a metadonjára egy kis heroint. Miért? - Mert akarom azt a kómát, amiben semmit sem érzek. A megfontolt, meggyőző és érthető Celia lassan, már-már hivatalosan beszél mély, fátyolos hangján. Az elülső fogai közötti hézagtól egy kicsit selypít. - Mit nem akar érezni? Egész életemben mindenki belém rúgott, akiben megpróbáltam megbízni. Ricket tényleg nagyon szeretem, de a tapasztalataim miatt képtelen vagyok elhinni, hogy sohasem árul el. Biztos a gyerekkori szexuális bántalmazás miatt. Celia felidézi, hogy ötéves korában megerőszakolta a mostohaapja. - Nyolc évig tartott - meséli. - Álmomban néha még mostanában is átélem. A rémálmokat átitatja a mostohaapja nyála.


- Ez egy szertartásféle volt - mondja majdnem teljesen tényszerű hangon. - Kislány koromban odaállt az ágyam mellé, és tetőtől talpig végigköpködött. Megborzongok. Az orvosi pályán eltöltött három évtized után úgy gondolom, mindent hallottam már, amit torz lelkű felnőttek művelhetnek védtelen gyermekekkel, de a Downtown Eastside-on mindig fény derül valamilyen újabb szörnyűségre. Celia szempillája megremeg; egy bólintással nyugtázza a megdöbbenésemet, majd folytatja: - Rick, az emberem Szarajevóban volt katona, és poszttra- umás stresszben szenved. Aztán itt vagyok én az elszenvedett szexuális bántalmazásomról szóló rémálmommal, amiből arra ébredek, hogy ő mellettem fegyverekről és halálról ordítozik az ő rémálmában, és őt is fel kell ébresztenem... - Azért drogozik, hogy elűzze a fájdalmat - mondom rövid csend után -, azonban a drogok csak újabb fájdalmakat teremtenek. Az ópiátéhségét kordában tudjuk tartani a metadonnal, de csak akkor tud megállni a lejtőn, ha erősen eltökéli magában, hogy a kokaint is abbahagyja. - Higgye el, hogy ezt mindennél jobban szeretném. A váróból behallatszik, hogy a pácienseim egyre türelmetlenebbek. Valaki felsikolt. Celia úgy legyint, mintha el akarná hessegetni a hangot. Rámosolygok. - A maga tegnapi hangja is körülbelül ilyen volt. - Á, nem! Az enyém sokkal rosszabb volt! Teljesen meg- tébolyodtam. Ismét felhangzik az iménti sikoly, ezúttal hangosabban. Celia hirtelen bedühödik. - Fogd be a mocskos pofádat, te hülye állat! - kiabálja dühösen az ajtó felé. - Nem látod, hogy beszélgetek a doktorral?!

Terhességi napló

109

2004

augusztusa

A hátam mögötti kisasztalon van egy hifiberendezés. A betegeim közül csak kevesen ismerik a klasszikusokat, de általában szívesen hallgatják a dallamos melódiákat. Most éppen Bruch Kol Nidrei című szerzeménye van soron; a cselló hangja a zsidó előimádkozó hangját utánozza, aki békéért, megbocsátásért és harmóniárt könyörög Istenhez. Celia lehunyt szemmel hallgatja. - Ez nagyon szép - sóhajtja. Amikor a zene elhallgat, és elmúlik az iménti áhítata, megrázkódik, majd közli velem, hogy már a jövőt tervezgetik az élettársával. - És mi a helyzet a maga függőségével? Nem okoz majd problémát magának vagy a barátjának? Hát az a helyzet, hogy így tényleg nem egészen magamat adom... Mert, ugye, egy szenvedélybeteg nem mindig hozza a legjobb formáját, jól mondom? - így van - bólintok - Ezt pontosan tudom magamról is. 2004 októbere Celia várandós - márpedig errefelé legalábbis kérdéses, hogy tényleg áldás-e a gyermek. Sokan hiszik azt, hogy amikor egy drogfüggő nő teherbe esik az orvos első gondolatai az abortusz körül kezdenek forogni. Ám az orvosnak nem ez a dolga, hanem mindenekelőtt - itt is és másutt is - tisztába kell jönnie a nő szándékaival, majd el kell magyaráznia a lehetőségeket úgy, hogy csak a tényeket közölje, de lehetőleg ne befolyásolja .i döntésben a kismamát. Sok drogfüggő nő dönt úgy, hogy megtartja a babát. Celia is eltökélte magát, hogy újra át akarja élni a terhesség szépségeit, és nagyon szeretné megtartani a gyermeket is.


- Az első két babámat elvették, de ezt nem adom! - fogadkozik. A nő utolsó négy évéről készült orvosi feljegyzések nem sok jóval kecsegtetnek. Többször fenyegetőzött öngyilkossággal. Egyszer sürgősséggel be kellett utalni a pszichiátriára, mert amikor kigyulladt a Washington Szálló, ő elkezdett hisztizni, teljesen kivetkőzött magából, és nem akarta hagyni, hogy kivigyék a vészkijáraton. Számos fizikai sérülése volt: csonttörések, horzsolások, monoklik. Előfordultak nála sebészi beavatkozást igénylő tályogok, fogászati fertőzések, több alkalommal kezelték kórházban tüdőgyulladás miatt, többször lépett fel nála övsömör, visszatérő gombás szájüregi fertőzései és egészségeseknél csak ritkán előforduló hematológiai fertőzései voltak - mindez annak a jele, hogy a HIV-vírus folyamatos ostrom alatt tartja a nő immunrendszerét, amelyet amúgy is megterhelnek a gyakori kábítószeres injekciók. Celia hosszú ideig nem vetette alá magát az előírt vírusellenes kezelésnek. A hepatitis C tönkretette a máját. Az egyetlen biztató fejlemény az, hogy mióta az aktuális „embere”, Rick megjelent a színen, azóta elfogadja az AIDS-ellenes terápiát, és a fehérvérsejtszáma visszakapaszkodott a biztonságos tartományba. Ha folytatjuk a kezelést, a babája talán nem lesz fertőzött. Ma Rickkel együtt érkeznek. Míg várnak, kart karba öltve üldögélnek, és szeretetteljes pillantásokat váltanak. Ez az első terhességi vizsgálat; Celia az előző gyermekeiről beszél: - Az első fiamat kilenc hónapig én neveltem. Végül az apja ott hagyott minket... jó apa volt... Injekcióztam magam. Nagyon felelőtlen voltam. - Tehát tudja, hogy ezt a babát is el kell majd vennünk, ha tovább drogozik? Persze, tökéletesen tisztában vagyok vele - mondja lelkesen. - Nem akarom, hogy a gyermekem szenvedjen a

Terhességi napló

111 függőségem miatt... csak éppen könnyebb mondani, mint csinálni... de... Elnézem a párt. Érzem rajtuk, hogy nagyon akarják a gyermeket. Lehet, hogy a megmentőjüknek tekintik; olyan erőnek, amely egyben tudja tartani az életüket. Attól félek, hogy csak vágyálmokat kergetnek - a gyerekekhez hasonlóan azt hiszik, hogy elég csak akarni valamit, és az megtörténik. A nő mélyen beásta magát az addikciójába. Sem ő, sem Rick nem lesz képes elviselni azokat a traumákat és pszichológiai terheket, amelyek megronthatják a kapcsolatukat. Nem hiszem, hogy a Celia méhében növekvő kis életnek sikerül majd megvalósítania azt, amire ők maguk képtelenek voltak. A szabadságnak nagy ára van. Megtartom magamnak a kételyeimet. Teljes szívemből kívánom, hogy sikerüljön nekik Néhány szenvedélybetegnek segített már a terhesség a függősége levetkőzésében, ezért ennek a nőnek is van némi esélye. A harmadik fejezetben volt szó a kristálymet- és ópiátfüggő Carolról. Ő is egészséges babát szült, majd elköltözött Brit Columbia szívébe, a nagyszüleihez. Az évek során más pácienseim sikereinek is tanúja voltam. - Megadok minden tőlem telhető segítséget - mondom. - Ez esély egy új életre. Nemcsak a babának, hanem maguknak is, de tudniuk kell, hogy van néhány probléma. Celia addikciójával kezdem. Az ópiátfüggősége metadonnal uralható. A nő várakozásával ellentétben a gyógyszer bevitelét nemhogy csökkenteni kell, hanem a terhesség előrehaladtával valószínűleg növelem majd az adagját. Az in tilero [anyaméhben] ópiátmegvonást elszenvedő magzat idegrendszere károsodhat, ezért jobban jár, ha a dependenciával együtt jön világra, és postpartum [szülés után], gondosan ellenőrzött körülmények között szoktatják le. A kokain más


lapra tartozik. Ettől a szertől Celia teljesen bevadul, és egyénként működésképtelenné válik, ezért valószínűtlen, hogy végig tudja csinálni a terhességet, ha nem hagyja abba teljesen a használatát. Mindezt elmondom neki is, és javaslom, hogy vonuljon be egy leszoktatóközpontba, amely messze, a város másik részében található. - Rick nélkül nem lennék meg - válaszolja a nő. - Most nem rólam van szó - mondja Rick -, hanem arról, hogy rendbe kell jönnöd, és stabil körülmények között kell élned. - Nem is olyan régen még azt mondta, hogy senkiben sem tud megbízni - szólok közbe. - Ezek szerint javult a helyzet, mert Rickben már megbízik. - Igen, mert látom, hogy mennyire eltökélt, de... - nagyot sóhajt, és mélyen belenéz a férfi szemébe. - Nagyon félek, mert amikor korábban valakiben megbíztam, mindig... mindig csalódtam. Tehát félek, de szeretnék bízni. - Ebben az esetben - válaszolom - Rick fizikai közelsége... - Rick fizikai közelsége semmin sem változtat - fejezi be helyettem Celia. Mint mindig, úgy most is egyre hangosabban zúgolódnak a váróban a pácienseim. Megígérem, hogy utánanézek a gondozóközponti elhelyezésnek, majd megírom a beutalót a vérvételre és a terhességi ultrahangvizsgálatra. Felállók, hogy kinyissam az ajtót, de Celia nem mozdul. Habozik, és Rickre pillant, mielőtt megszólalna. - Meg kell nyugtatnod! - mondja a férfinak. - Tudom, hogy nagyon fáj a szíved, amikor látod, hogy terhesen dro- gozom... Elakad, és a padlót bámulja. Biztatom, hogy folytassa. - Bátorításra van szükségem, és szép, szelíd szavakra. Rick pedig néha nagyon durva és sértő tud lenni... - Ismét felnéz

Terhességi napló

113

a férfira, és egyenesen hozzá intézi a szavait. - Minden rosz- szat felhánytorgatsz, amit mások mondanak rólam... Persze sok igazság van benne, de egy csomó dolog szemenszedett hazugság is. Nem fekszem le válogatás nélkül mindenkivel, nem vagyok kurva... Rick nyugtalanul mocorog. A lábát bámulja zavarában. - Nagyon sok dolgot el kell még rendezni a viszonyunkban - mondja -, de most már vannak céljaink. - Zavarja magát, hogy Celia drogozik? - kérdem. - Rettenetesen, de ez az én problémám és az én felelősségem. Rick alkoholista, és megpróbálkozott a tizenkét lépéses programmal. Világosan gondolkozik. Celiához hasonlóan határozott és céltudatos. - Van egy vékony vonal az egészséges önállóság és a kölcsönös egymásrautaltság között, amit meg kell találnom - folytatja. - A pillanat hevében néha hajlamos vagyok elfeledkezni erről. Megengedek magamnak némi optimizmust. Bízom benne, hogy sikerül nekik. 2004 októbere, valamivel később Nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan Celia fogadkozott. A következő metadonrecept felírásakor bevallja, hogy még mindig kavicsozik. - Szinte biztos, hogy elveszik majd a babát - emlékeztetem. - Ha kokainozik, alkalmatlannak nyilvánítják az anyaságra. - Nagyon le akarok szokni. Mindent megpróbálok. Tényleg abbahagyom. Muszáj. - Csak így tarthatja meg a gyermeket. Ez az egyetlen esélye. - Tudom.


2004 novembere Jobb szeme felett jókora dudor. Celia azt tapogatja, miközben fel és alá járkál az ajtó és az ablak között. - Összeverekedtem egy csajjal, semmi komoly. - Hirtelen felcsillan a szeme. - Hű, megvolt az ultrahang! Láttam az egyik kis kezét! Olyan picike volt. Elmagyarázom, hogy nem láthatta, mert a terhesség hetedik hetére még nem alakulnak ki a végtagok. Celia lelkesedésétől és a szíve alatt hordott magzata iránti szeretetétől azonban meghatódom. Elmondja, hogy egy hete nem nyúlt kokainhoz. 2004 novembere, valamivel később Nem tudom, láttam-e már életemben szomorúbb arcot, mint ma Celiáét. Hosszú, dús hajzata az arcába lóg, miközben lehajtja a fejét, és a hajfátyol mögül fájdalmasan lassan ejti ki a szavakat. Gyötrelmes dörmögése olyan, mint egy siratóének. - Azt mondta, hagyjam békén, mert ő elhúz a búsba... Világosan közölte velem, hogy köszöni, de többé nem kér belőlem. Megdöbbenek, sőt bosszús vagyok; Celia mintha nekem tulajdonítaná, hogy semmivé foszlanak a megváltásról szőtt álmai. - Rick ezeket a szavakat használta, vagy maga adja így elő? - Nem. Egyszerűen elhurcolkodott. Közben ahhoz se vette a fáradságot, hogy megmondja, mi baja, vagy mi történt. Elment. Reggel összefutottam vele az utcán. Elkezdett ordítozni velem. Mindenfélét összezagyvált arról, hogy folyamatosan fűvel-fával csalom, ami úgy baromság, ahogy van. Sohasem csaltam meg, de ő csak mondta a magáét. Szóval most ez a helyzet. - És maga^szenved.

Terhességi napló

115

Megsemmisültem. Az egész kicseszett életemben nem éreztem még ilyen feleslegesnek magam. Dehogyisnem - gondolom magamban ez a szegény nő mindig is úgy érezte, hogy senkinek sem kell. Most pedig kétségbeesetten próbálja megadni a babájának mindazt, ami neki magának sohasem adatott meg: egy szerető világot - és sajnos a kisbabának ettől a világtól végül ugyanolyan elutasításban lesz része, mint az anyjának. Celia mintha a gondolataimban olvasna. - Akkor is végig akarom csinálni - mondja összeszorított szájjal. - Elvetethetném, de nem! Az én gyermekem; az én részem! Nem érdekel az sem, ha magamra maradok. Mindennek oka van. Isten nem büntet meg úgy, hogy ne tudjam elviselni. Nem kell más, csak egy kis hit abban, hogy a dolgok rendbe jönnek majd, ha eljön az ideje, és pontosan úgy rendeződik majd el minden, ahogyan kell. Celia mélyen vallásos. Vajon átsegíti-e a hite a nehézségeken? - El akarok menni abba a leszoktatóközpontba. Azonnal ki kell kerülnöm ebből a pokolból, még akkor is, ha csak a sürgősségi osztályra, különben a végén még kinyírok valakit. El akarok innen tűnni... Több intézményt is felhívok - végül sikerül beutalnom. Délután Celia két háztömbnyire a Portlandtől kiugrik a taxiból, ami a menedék felé vitte volna Másnap reggel megjelenik a Portland Szállón - tombol a kokaintól. 2004 decembere Celia egy hete nem kokózott, és eltökélte, hogy tiszta marad. Egyszerűen csak nem akarom, hogy megint bezárjanak egy leszoktatóközpontba - magyarázza. - Ha meg tudom állni, hogy ne nyúljak a kavicshoz, minden rendben lesz.


A nő jókedvű, élénk és optimista. A magzat szépen fejlődik. Celia kicsit kikerekedett, elsimultak a vonásai, és láthatóan jól érzi magát. Elintézzük, hogy a terhes- és a HIV- gondozását a British Columbia Womens Hospitallel (brit columbiai női kórház) együttműködő Oak Tree Klinikán végezzék. Ha ilyennek látom, eszembe jut, mennyire erős tud lenni. Az intelligenciája és a meleg szíve mellett jó adag művészi érzékkel is rendelkezik. Verseket ír, festeget, és szépen énekel mezzoszoprán hangján. A Portland személyzete teljesen ellágyul, amikor Bob Dylan- és Eagles-dalokat ad elő a szálló együttesében vagy a rendelő szintjén kialakított fürdőrészleg meleg vizes medencéjében. Bárcsak életereje felülkerekedne a merev, nehezen kezelhető szorongásának emocionális mechanizmusain! - Doktor, nem tudna véletlenül megdobni egy dolcsival? Szeretnék venni néhány szál cigit. - Tudja mit? - mondom. - Lemegyünk a sarokra, és veszek magának egy csomaggal. A nikotinnal nehezebb megbirkózni, mint a kokainnal. - Ezt el se hiszem! - Celia egészen odavan az örömtől. - Vegye úgy, hogy ajándék a babának. Az igazat megvallva sohasem jutott volna eszembe cigarettát venni egy terhes nőnek. Fizetek, és átadom Celiának a doboz cigarettát, miközben az eladó mindentudó pillantással végigmér. - Maga nagyon rendes! - lelkendezik Celia. - Nem is tudom, hogyan köszönjem meg! Kimegyünk a boltból, közben meghallom az eladó gúnyos, mély dörmögését: - Még hogy rendes! Még hogy nem tudja, hogyan köszöni je meg!

Terhességi napló

117

Megfordulok, és elkapom a pillantását. Önelégülten vigyorog. Pontosan tudja, hogy a KeletHastingsen mire megy ki a játék, amikor egy jól szituált, középkorú pasas cigarettát vesz egy elhanyagolt fiatalasszonynak. 2005

januárja

Celia ismét Rickkel az oldalán érkezik ellenőrzésre. Úgy tűnik, jól elvannak egymással. - Elég nehezen követem a szappanoperájukat - veszem tréfára a dolgot. - Hát, asszem, ezzel én is így vagyok - mondja Rick, miközben Celia mosolyogva dudorászik. Járt az Oak Tree Klinikán. A baba szépen fejlődik, a laboreredmények pedig azt mutatják, hogy a nő immunrendszere rendesen teszi a dolgát. Júniusra van kiírva, de négy hónappal korábban be kell feküdnie a Fir Square-re, a brit columbiai Women’s Hospital speciális részlegére, ahol az addikció miatt veszélyeztetett terhesként kezelt kismamákat gondozzák. Metadonreceptért jöttek, és ha már itt vannak, elkérik néhány kokainról leszoktató intézmény telefonszámát is. Megkapják, amit kérnek, és távoznak. Az ajtóból látom, amint kimennek a hátsó kijáraton a szálló napsütötte belső udvarára. Békésen, kéz a kézben sétálgatnak, szeretettel nézik egymást. Később kiderül, hogy a nő terhessége alatt most látom őket együtt utoljára. 2005

januárja, valamivel később

A hónap vége felé Celia önként vállalja, hogy bemegy az elvo- nóba, ami a teljes leszoktató program első lépése. Be is megy, majd este már távozik is az intézetből. Rémálmában csapdába esik a gyötrelmek mocsarában, ahol nincs számára segítség, és magányosan bűnhődik. Állandóan ezt hajtogatja:


- Sohasem éreztem ilyen elárvultnak magam egész kurva életemben. - Pillantása fátyolos, révedező, tőlem balra, valahova a falra irányul. - Hogyan gondolhatja bárki is, hogy ezt egy hegynyi anyag nélkül elviselem? Nem tudok válaszolni, és Celia sem tudja kigyötörni magából a választ, mert nincs jó válasz. A terhesség hátralevő része így összegezhető: rövid epizódokban kórházi felvétel, majd menekülés a kórházból; folyamatos kábítószerezés; kokainos dührohamok; letartóztatások. Egyszer azért vitték el a rendőrök, mert leköpte a kórház felvételi irodáján a nővérpultot. Eszembe jut, hogy a köpködés talán a gyermekkori élményeinek a következménye. Végül megszületett a baba: egy teljesen egészséges kislány, akit könnyedén leszoktattak az ópiátfüggőségről, és aki egyébként is minden tekintetben tökéletesen rendben volt. A heroinnal és a metadonnal ellentétben a kokain olyan ópiumszármazék, amelynek a megvonása nem jár veszélyes fiziológiai reakciókkal. Rick, az apa nagyszerűen viselkedett. Celia a szülés utáni napon kijött a kórházból - a drog iránti vágy legyőzte benne az anyaság ösztönét ám a szabályok mindaddig példátlan megszegésével megengedték a férfinak, hogy ott maradjon helyette az osztályon. A személyzet komoly támogatása mellett ő cumiztatta a kisbabát, ő is pelenkázta, és ő viselte a gondját a nap minden percében két hétig, amikor végre hazavihette magához. A továbbiakban rendszeresen látogatták őket a védőnők, akiket elbűvölt Rick lánya iránti gyöngédsége, odaadása és szeretete. A kábítószerektől teljesen megvadult Celiát bírósági végzéssel tiltották el a látogatásuktól. A fajdalomtól félőrült nővel alig lehetett bírni. Meg volt győződve róla, hogy szándékos összeesküvés áldozata lett.

Terhességi napló

119

- Ez szemétség! Az a kurva gyerek az enyém! - ordította a rendelőben. - Az én saját kislányom! Elrabolták tőlem a legdrágább kincsemet! 2005

decembere

Rick benéz a rendelőbe egy gyors ellenőrzésre. Megkérdem, hogy van a baba. - Az a helyzet, hogy most nevelőszülőknél van - válaszolja. - Egy darabig jól elvoltunk, de a házban rosszabbra fordultak a dolgok a kábítószeresek miatt. Ők is visszaestek, én is megint a pohár után nyúltam, ezért elvették a gyereket, és hoztak egy gyermekvédelmi határozatot. Remeg a válla, miközben visszanyeli a könnyeit. Felnéz. - A múlt hónapban meglátogattam. Már keresem az új lakást, és elhatároztam, hogy eljárok önsegélyző szülői összejövetelekre, alkoholos és drogos tanácsadásokra, meg ilyenekre. Egészen jól alakulnak a dolgok. 2006

januárja

(lelia érkezik meg a havi metadonreceptjéért. A féléves gyermek még mindig a nevelőszülőknél van. A nő változatlanul reménykedik benne, hogy visszaszerezheti a lányát, és normális családi életet élhetnek, ám a kokaint képtelen abbahagyni. - Ha tényleg szereti a gyermekét - mondom el ismét, ki tudja, hányadszor -, és ha azt akarja, hogy ő is szeresse magát, akkor be kell látnia, hogy a krekk és az anyaság nem egyeztethető össze egymással. Maga mondta egyszer, hogy az addikciója mellett nem tudja kihozni magából a legjobbat. Márpedig a gyereknek a legjobb Celiára van szüksége, aki érzelmileg stabil, akire bármikor számíthat. Magától függ a biztonságérzete, attól pedig a mentális fejlődése. Értse meg, hogy addig nem lehet az anyja, amíg a függőségei irányítják!


Kemény, feszült hangon beszélek, és én magam is feszült vagyok. Haragszom az asszonyra. Magamra is mérges vagyok, mert olyan dolgokat próbálok ráerőltetni, amelyeket munkamániás orvosként - és más szenvedélyek rabjaként - a saját életemben hajlamos vagyok figyelmen kívül hagyni. Celia dacosan, keményen állja a tekintetemet. Nem mondtam neki semmi újat; mindezt már ő is számtalanszor elmondta magának. * Mint az élet oly sok emberi drámájának, úgy ennek a történetnek sem jó a vége - pontosabban zavaros volt a kezdete, és nem belátható a vége. Ha belegondolok, voltaképpen győzelemnek tekinthetem, mert kiderül belőle, hogyan akarja az élet az új életet, hogyan vágyik a szeretet szeretetre, és hogy mindenkiben ott pislákol legbelül az isteni szikra még akkor is, ha nem mindig kap nyílt, lobogó lángra. Hogy a baba sorsa miként alakul, nagyon nehéz lenne megmondani. A sötét kezdetet tekintve valószínű, hogy a folytatás sem lesz szívderítőbb, ám nem biztos, hogy a történtek határozzák meg a sorsát. Rengeteg múlik azon, hogyan viseli majd gondját a világ. Lehet, hogy ez a világ majd szerető gondoskodással veszi körül - elegendő „vihar előli menedék” lesz majd a számára, mint ahogy Bob Dylan egyik dalában elhangzik. Talán anyjával ellentétben a kislány nem úgy ismeri majd meg saját magát, mint önmaga legnagyobb ellenségét.

5

p

*■» •<•>

HETEDIK FEJEZET

Beethoven szülőszobája Ralph nevű páciensemmel már az első találkozásunkkor belebonyolódtunk egy történelmi vitába, bár a témáról keveset tudok. A vékony, magas, középkorú, beesett arcú férfi bottal sántikál be a rendelőbe. A feje nagy része le van borotválva, de elég ügyetlenül, mert rendszertelenül kisebbnagyobb hajcsomók és vágásnyomok tarkítják, és ugyanilyen egyenetlen és rendezetlen az a hosszanti, feketére festett hajcsík is, amit koronaként otthagytak. Mint hamarosan kiderül, a férfi nem puszta divathóbortból visel az orra alatt Hitler-bajuszt. Azért jött a rendelőbe, hogy megismerkedjünk, elmondja a korábbi egészségügyi problémáit, felírjam a gyógyszereit, és kitöltsem azt a hivatalos formulát, amelyre Ralphnak szüksége van a havi, rendszeres élelmiszersegélyhez. A bal bokája megsérült egy üzemi balesetben, később szövődményként ízületi gyulladása lett, amelyet nem lehetett rendesen kikezelni a férfi drogfüggősége miatt. Tudom, hogy nagy fájdalmai vannak, ezért tényleg szüksége van fájdalomcsillapítókra, és a dependenciája ellenére nem tagadom meg tőle a morfium- receptet. Ralph egyébként is stimulánsokat használ, elsősorban kokaint. Hamarosan rájövök, hogy ő az egyik legintelligensebb ember, akivel életemben találkoztam. Óriási bánatot hordoz a


lelkében, amelyben költői, reménytelen és soha be nem teljesült vágyódás él az emberi kapcsolatok iránt. Ralph mindenre nyitott, és noha képzetlen intellektusa hajlamos a pillanatnyi indulatok hatalmába kerülni, a férfinak jól működik az önreflexiója: maró gúnnyal beszél magáról. Ha bekokszol, teljesen szabadjára engedi agresszív, nemritkán erőszakos indulatait. - Én egy skizoaffektív, obszesszív-kompulzív, hiperaktív, kényszeresen hazudozó depressziós vagyok bipoláris tendenciákkal, amelyeket antiszociális személyiségzavarok tarkítanak, emellett olyan hallucinációs epizódokban is szenvedek, amelyek kiváltói a drogok és különösen a nyakam csókolga- tása - közli bemutatkozás gyanánt. - Az összes felsorolt diagnózist pszichiáterek állították fel - magyarázza tovább. - Jó sokkal volt már dolgom. Ralph az élelmiszer-támogatás ügyében is minden irányból körbebástyázta magát. - Szükségem van friss húsra, zöldségfélékre és halra, palackozott vízre, vitaminokra. Hepatitis C-m van, és cukorbeteg vagyok. Minél több egészségügyi indoka van valakinek, annál nagyobb pénzügyi támogatásban részesül. Azok a kábítószeresek, akik naponta több száz dollárt költenek tiltott drogokra, és nem jelennek meg időben a megbeszélt orvosi ellenőrzéseken, csak ritkán hagyják ki a lehetőséget a havi 20,40 vagy 50 dolláros élelmezési segély igénylésére. Kötelességszerűen, de vegyes érzések kíséretében töltöm ki a nyomtatványaikat, mert tudom, mire fordítják a pénzt. Szerintem biztosan lenne jobb módszer is ezeknek az alultáplált embereknek a tisztességes ellátására. Egy alternatív rendszer felállításához csak némi szánalomra, képzelőerőre és rugalmasságra lenne szükség - olyan minőségekre, amelyeket a társadalmi apparátusnak nem igazán ajtaródzik kiterjesztenie a keménydrogosokra.

Beethoven szülőszobája

123

- Ja, és még alacsony nátriumtartalmú diétára szorulok! - mondja Ralph. - Merthogy? - Nem fogyasztok sót. Nem szeretem. Mindig sómentes vajat vásárolok... Mit jelent az a szó, hogy düszfágia? - kérdezi, miközben a formula végén azokat az állapotokat böngészi, amelyek indokolják a segély megadását. - A görög fág szóból származik, ami azt jelenti, enni - magyarázom. - A düsz-szel együtt azt jelenti, hogy valakinek nyelési problémái vannak. - Ja persze! Tényleg! Gondjaim vannak a nyeléssel is! És még gluténmentes ételeket is kell fogyasztanom. - Ez így nem megy. Egyetlen orvosi lelete sem támasztja alá, hogy diabéteszes vagy düszfágiás lenne, sem azt, hogy problémái lennének a sóval vagy a gluténnel. Ralph ezt követő, gyors, méltatlankodó motyogását nehéz pontosan megérteni. A mondókája elejét nem is értem, csak a végét kapom el: - ... a gazdag amerikai turisták jól kiröhögnek minket... az amerikai zsidók... Amerikai micsodák? Amerikai zsidók. Meglepődöm a beszélgetés váratlan fordulatán. Mi van velük? - Kiröhögnek minket. Kibaszott geci egy népség... felzabálják az egész kurva világot. - Az amerikai zsidók ilyenek lennének?... Maga most egy kanadai zsidóval beszélget. - Ügy hallottam, magyar zsidóval. - Ralph homályos szeméből rosszindulatú pillantást lövell felém, mogorva arcán gúnyos vigyor jelenik meg. Kanadai és magyar zsidó - pontosítok engedékenyen.


- Magyar zsidó! - jelenti ki ellentmondást nem tűrően. - Arbeit machtfrei... Hehe... Tudja, mit jelent? - Igen. Maga szerint vicces? - Persze hogy nem. - Tudja, hogy a nagyszüleimet Auschwitzban ölték meg? Abban a koncentrációs táborban, amelynek a kapuja felett ez a felirat díszelgett. A nagyapám is orvos volt... És halálra éheztette a németeket - fejezi be helyettem a mondatot Ralph egy általa nyilvánvalóan megmásíthatatlan- nak tartott tény közlésével. Ezen a ponton be kellene szüntetnem az eszmecserét. Mégsem teszem, mert eltökéltem magamban, hogy nem hagyom magam kizökkenteni a nyugalmamból, és ragaszkodom a pácienssel létesített szakmai kapcsolat fenntartásához. Emellett furdal a kíváncsiság, hogy miről szól ez az egész. - A nagyapám Szlovákiában volt orvos - mondom. - Ott hogyan tudta halálra éheztetni a németeket? Ralph lekezelő álracionalitása pillanatok alatt semmivé foszlik. Sárgás arca reszket a dühtől, felemeli a hangját, és egyre gyorsabban peregnek szájából a szavak. - A zsidóké volt minden arany! Összeszedtek minden festményt. .. rátették a kezüket minden műalkotásra... ők voltak a rendőrök, a bírók, az ügyvédek... és mocskosul kiéheztették a németeket! Az a tetves zsidó Sztálin 90 millió németet mészárolt le... létámadta a kibaszott országunkat... kurvára megnyomorította, és halálra éheztette! Maga is ugyanolyan jól tudja, mint én! Cseppet sem sajnálom magukat... rohadtul megérdemelték! Zsidó származású vagyok, gyermekfejjel éltem túl a népirtást, mégis nyugodtan hallgatom az őrjöngését, mert tudom, hogy nem rólam szól, nem is a nagyszüleimről, de még csak nem is a második világháborúról, a nácikról vagy a zsidókról,


125

hanem ez a kirohanás a Ralph lelkében uralkodó szörnyűséges érzések kirakata. A szenvedő németekről és a harácsoló zsidókról szóló tombolás a férfi saját fantomjainak kivetülése. Meg van győződve róla, hogy alaposak a történelmi ismeretei, de az egész csak egy nagy katyvasz, ami a lelkében uralkodó káoszt, zavarodottságot és félelmet tükrözi. Éheztem Németországban, amikor gyerek voltam, és kurva sokat koplaltam ebben az országban is... 1961-ben jöttünk ide. - Ralph akkor még tizenéves volt. - Fasz kanadaiak, de utálom őket! Ideje, hogy lezárjuk az etnikai viszonyok és a történelem témakörét. - Oké - mondom. - Meglátjuk, mennyire lesz jó magának a morfium. - Mennyit írt fel? - Négy vagy öt napra lesz elég, akkor vissza kell jönnie ellenőrzésre. Utálom, hogy állandóan orvoshoz kell mászkálnom! Utálom a rendelőket! Merő időpocsékolás! - Én se szeretem a benzinkutat - mondom békítőén -, de muszáj odamennem, különben kifogy a kocsimból a benzin. Ralph elfogadja a verbális békejobbot. - Danke, mein Herr... Ugye, nincs harag? - Nincs. Első találkozásunk kölcsönös, szívélyesnek hangzó aufWie- dersehen-ekkel zárul. Később többször is elhangzik a köszönés, sőt Ralph néhányszor a nácik tisztelgésével köszön el. Általában akkor ordítja el magát, amikor dühös lesz, ha nem írom fel neki ezt vagy azt a gyógyszert: ilyenkor azt üvöltözi, hogy Heil Hitler!, vagy Arbeit machtfrei!, de talán a legnagyobb előszeretettel a Schmutzige Jude! kifejezést használja.


Nem mondhatnám, hogy a végtelenségig el bírnám viselni a férfi jellegzetes tájszólásában rám záporozó náci szólamait. Amikor rákezdi, általában azonnal felállók, és azzal jelzem, hogy lejárt a neki járó időkeret, hogy kinyitom az ajtót. Általában veszi az adást, de egy alkalommal muszáj volt megfenyegetnem, hogy rendőrt hívok, ha nem távozik rövid úton a rendelőből. * Ralph nemcsak szitokszavakat tud németül, hanem német verseket és az Iliászból hosszú versszakokat, amelyek az előadásában csaknem ugyanolyan kellemesen hangzanak, mintha ógörögül szavalna. A második találkozásunk alkalmával olyan német idézetvihart zúdított rám, amelyből csak egyetlen szót értettem: Zarathustra. - Ez Nietzschétől volt - magyarázza. - Amikor Zarathustra harmincéves lett, felkerekedett, maga mögött hagyta a tavat, amelynek a partján éldegélt, és felment a hegyekbe... Az iménti Nietzsche-idézetet ugyanolyan könnyedén és folyékonyan adta elő, mint a szülőföldje más klasszikusaitól származó sorokat. Nem tudom megítélni, mennyi lehet az igazság sajátságos történeteiben, de a kulturális tárgyi tudása lenyűgöző - annál is inkább, mert úgy tűnik, autodidakta módon tett rá szert. Néha azt mondja, hogy itt vagy ott egyetemre járt, de ezeket a bejelentéseket kételkedve fogadom. Mindenesetre akár diplomás, akár nem, az biztos, hogy sokat olvasott. - Imádom Dosztojevszkijt - mondja az egyik alkalommal. Elhatározom, hogy próbára teszem. - Talán a legkedvesebb íróm - mondom. - Mit olvasott tőle?


127

Elég sokat - mondja Ralph, és elkezdi sorolni az orosz író regényeit, novelláit. - A félkegyelmű t, a Bűn és bűnhődést, A játékost. .. ezt különösen szeretem, mert én is függő vagyok és a Feljegyzések a holtak házábólt. A Karamazov testvéreken nem tudtam átrágni magam, mert túl hosszú. Egy másik alkalommal elmeséli azt a kalandját, amelynek során fiatalemberként hazalátogatott Németországba. - Egy lánnyal elmentünk Beethoven Geburtszimmerébe. Összekaparom megkopott gyerekkori némettudásom maradványait - geboren: születni; Zimmer: szoba. - Beethoven szülőszobájába? - Vittem némi bort, sajtot, szalámit és egy kis marihuánát. Igen, megnéztük a szobát, ahol született. Betörtünk. Kifeszí- lettem a zárat, bevittem a csajt, és játszottam neki a zongorán. Házi jó kis buli volt. - Aha. - Kételkedve felhúzom a szemöldökömet; újabb próba következik - Milyen városban történt ez? - Bonnban. - Igaz - mormogom magam elé -, Beethoven tényleg ott született. Ralph, a sokoldalú kokainista gyors váltással váratlan előadásba kezd. - írtam egy verset. Azt hiszem, magának is tetszik majd. Azt a címet adtam neki, hogy Prelűd. Mély, reszelős hangon előadja a költeményét. Olyan gyorsan szaval, hogy úgy tűnik, közben levegőt sem vesz. Maga a vers kifogástalanul rímelő, tökéletes pentameterekben íródott, és a magányról, a veszteségről, a fatalizmusról szól. - Ezt maga írta? - Igen. Ötszáz oldalt írtam tele versekkel. Még a régi életemben. Fogalmam sincs, hol lehetnek. Öt évig hajléktalan voltam. Egyszer ottfelejtettem a füzeteimet egy szállón, ahol


egy hétig laktam. Száz dollárt kértek, hogy visszaadják a cuccomat, de nem volt annyi pénzem. Lehet, hogy eladták. Lehet, hogy a biztonsági őré lett, de az is megeshetett, hogy kihajították a szemétbe. Nem tudom. Csak néhány töredékre emlékszem. Az összes versem ott volt; mindenemet elvesztettem. Rá egyáltalán nem jellemző módon csendesen eltűnődik. Hirtelen felderül az arca, majd ritmusos, német nyelvű szavalásba kezd. Nem beszélem jól a nyelvet, és alig értek belőle valamit, de megpróbálkozom egy - mint kiderül, szerencsés - tippel. - Inkább hangzik Goethének, mint Göbbelsnek. - Úgy van! - vágja rá Ralph győzedelmesen. - A Faust utolsó sorai. Megtorpanás nélkül azonnal előadja angolul is: Csak földi példakép minden múlandó; itt lesz a csonka ép s megbámulandó; mit nincs szó mondani, itt végbe ment; az Örök Asszonyi vonz odafent. (Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása) A verset ezúttal a rá egyébként jellemző kapkodó hév nélkül, szokatlanul halkan és lassan, mély átéléssel adta elő. Aznap este levettem otthon a könyvespolcról a Faustot, és a végére lapoztam. Ott volt: Goethe hálaéneke a lélek megvilágosodásáért, az emberi lélek és asszonyiság áldott egyesüléséért az isteni szeretetben. Dante Isteni színjátékéhoz hasonlóan


129

Goethe is feminin entitást lát az isteni fensőbbségben. Nem emlékszem Ralph szavaira, ezért nem tudom, pontosan idé- zett-e, de az ő szájából sokkal megindítóbb volt hallani ezeket a sorokat, mint a kezemben tartott könyvből olvasni őket. Olvasgatom kényelmes, vancouveri zöldövezeti otthonomban a német költőfejedelem verseit, és arra gondolok, hogy Ralph közben valószínűleg botjára támaszkodva őgyeleg a piszkos, poros Hastings Streeten, miközben azon ügyeskedik, hogy valahogyan hozzájusson a következő kokainadagjához. Valószínűleg az ő lelke is legalább annyira vágyik a szépségre és a szeretetre, mint az enyém. Ha jól értem a férfit, mindennél jobban vágyik a harmóniára az örökkévaló, feminin caritasszaX - a lelkeket megmentő, áldott, isteni gondviseléssel. Az isteni jelző ebben az esetben nem egy természetfeletti hatalomra vonatkozik, hanem a létnek arra a halhatatlan esszenciájára, amely bennünk vagy velünk él, és túlmutat rajtunk. A vallások ezt az istenhittel azonosítják, ám az örökkévaló entitás koncepciója és keresése jócskán meghaladja a formális vallásos kereteket A lelki hiányérzet egyik következménye a függőség, és nem leltétlenül csak a drogos függőség. Mostanában az addikció orvosi vonatkozásaival foglalkozó konferenciákon egyre több előadó taglalja a dependenciák spirituális aspektusait, és azok terápiás vonatkozásait. Az addikciók tárgyát, konkrét megnyilvánulásait és súlyosságát több tényező befolyásolja a társadalmi, politikai és gazdasági helyzet a személyes és a családi előélet; élettani és genetikai hajlamosító faktorok -, de alapvetően minden függőség magva a spirituális üresség érzete. A sivárság, amit Serena, a kelownai őslakos családból származó asszony a lelkében érzett, a gyermekkorában elszenvedett kibírhatatlan bántalmazások következménye. Ezzel a témával később még foglalkozom. Most legyen elég annyi,


hogy ha a Goethe-idézetekből nem jöttem volna rá Ralph titkos istenvágyára, akkor Ralph előbb vagy utóbb mindenképpen értésemre adta volna magától is - a szokásos locsogásával és többszöri körülírásokkal. A lelke mélyén pontosan ugyanazzal a feminin kvalitással akar eggyé válni, amelyet zabolátlanul vad, agresszív kitörései alkalmával beletipor a földbe. Hamarosan, emlékeim szerint már a következő ellenőrzésen ismét felhangzik az Arbeit machtfrei, a schmutzige fude, és szaporán záporoznak a Heil Hitlerek is. - Dugja fel a valagába a morfinját! - ordítja reszelős hangján. - Ritalint akarok, kokaint vagy xilokaint! Ez gyakorlatilag egyet jelent azzal, hogy „szabadságot vagy halált!”. Ralph csak a kábítószer szabadságát ismeri. *

A kábítószerezés gyakori szövődményei a szervezetre a vérárammal ráterjedő bakteriális fertőzések - és a rossz higiénés viszonyok miatt ez különösen igaz sok Downtown Eastside-i páciensemre. Tavaly Ralphnak is be kellett feküdnie a kórházba, mert egy rendkívül súlyos, életveszélyes szepszis miatt intravénás antibiotikum-kezelésre szorult. Már gyógyulóban volt, amikor meglátogattam a vancouveri városi kórházban. A kórházi ágyon mintha nem is ugyanaz az ember, az a dühöngő álnáci feküdt volna, aki a rendelőben őrjöngeni szokott. Nyugodtan fekszik a megemelt támlájú kórházi ágyon; a hasa felső részéig betakarták egy fehér takaróval, amely felett kilátszik a csontos mellkasa és a sovány karja. Szürkésfehér haját most mindenütt egyforma hosszúra nyírva viseli, ami így egyfajta tonzúraféleséget alkot kiborotvált halántéka felett. Üdvözlésre emeli bal kezét.


131

Megtárgyaljuk az egészségi állapotát és a kórház utáni terveit. Reménykedem benne, hogy sikerül neki tisztességes, drogmentes környéken lakást találni. Ralphnak eleinte vegyes érzései vannak, aztán belátja, hogy tényleg jobb lenne, ha tá- vol tartaná magát a Downtown Eastside-tól. - Örülök, hogy meglátogatott - mondja. - Dániel is járt itt. Jól elbeszélgettünk. Akkoriban Dániel fiam a Portland Szálló mentálhigiéniá- saként tevékenykedett. A munkája mellett zenél, dalokat szerez. Amikor Ralphot meglátogatta, csaknem egy óra hosszat Bob Dylandalokat énekelgettek. Felvették a produkciójukat, amely nagyrészt abból állt, hogy a fiam nyekergette a gitárját, amellyel Ralph reszelős baritonját kísérte. Elég nehezen sikerült eltalálnia a megfelelő hangmagasságot, de jól hallhatóan mélyen beleélte magát Dylan szerzeményeibe. - Elnézést kérek azért, ahogyan Dániellel és magával beszéltem. .. azért az Arbeit machtfrei marhaságért! - Nofene! Mi ez a nagy változás? - Az a helyzet, hogy én egyáltalán nem gondolom komolyan ezt a német felsőbbrendűségi dolgot. Egyetlen rassz sem különb a másiknál. Vagy mindenki Isten felett áll, vagy senki... Egyébként is teljesen mindegy. Egyszerűen az a helyzet, hogy ezek a dolgok néha elöntik az agyamat. Nekem gyerekként ott volt a nemzeti nacionalizmus, és magának is megvolt a maga valamije ott, ahol felnőtt, csak éppen az asztal álellenes oldalán. Szerencsétlen tökkelütött voltam, és kérem, bocsásson meg azért, ahogyan a fiával és magával viselkedtem! Nagyon szeretnék mihamarabb kikerülni, hogy Dániellel megint egy jót nótázzunk. - Tudja, én legjobban a maga elszigetelődésétől tartok. Szerintem úgy tanult meg élni a világban, hogy ellenséges közegnek tartotta, emiatt maga is túlságosan elvadult.


- Azt hiszem, nagyjából ez a helyzet. - Amikor Ralphot elöntik az érzelmek, mint most is, az alkarján bonyolult táncba kezdenek a bőre alatt az izmok. - Mert rosszul bántak velem, és cserébe én is rosszul bántam másokkal. így is lehet élni... De nem csak így... - Sokan vannak így ezzel - mondom. - Néha magam is meglehetősen arrogáns tudok lenni. - Helyes! Azt szeretném... szóval, minden a drogok miatt volt. Nem akartam a morfint... nekem xilokain kellett. Az megoldotta volna minden problémámat. Nem hiányzott volna semmi, és nem lettem volna agresszív sem. Minden rendbe jött volna. Ralph belefog egy rendkívül szövevényes magyarázatba arról, hogy az eredetileg helyi érzéstelenítőként használt xilokaint hogyan lehet belélegzésre alkalmassá tenni forró desztillált vízben oldott szódapor segítségével. A meleg gőzt egy minden háztartási boltban kapható impregnált mosogatószivacson át kell beszippantani. A férfi hosszan részletezi az inhaláció mikéntjét, végül kitér arra is, hogy nagyon oda kell figyelni a gőz kifújására, aminek nagyon-nagyon lassan, az orron keresztül kell történnie. Valósággal lenyűgöz ez a rendkívüli alkalmazott pszichofarmakológiai előadás. - A Hastings Streeten, a Pender Streeten és a Downtown Eastside nagy részén az emberek a szájukon át lélegzik ki, ami röhejes, mert úgy nincs semmilyen hatása. A megfelelő metabolizációjához az kell, hogy a szaglóhámon keresztül egyenesen az agyba jusson, ahol leállítja az agysejtekhez vezető kapillárisok működését. - És az milyen érzés? - Elmúlik a fájdalom és a nyugtalanság. Eltűnik a zavarodottság, és átadja a helyét Homunculus tiszta esszenciájának... tudja, Homunculus a Faustban.


133

Goethe Homunculusa kicsinyke tűzlény, amelyet egy labo- ratóriumi üvegedényben hoztak létre. Maszkulin figura, aki ónként egyesül a hatalmas óceánnal, a lélek isteni nőiségével, és így kialszik. Több vallás és filozófiai rendszer szerint ez a fajta önmegsemmisítő alázat elengedhetetlen a lélek megvilágosodásához. „Vezekléssel szerezzünk lelki békét” - Ralph is erre vágyik. - Homunculus pontosan olyan, amilyen lenni szeretnék, ha megválaszthatnám, és lehetőségem nyílna rá, de sajnos nem vagyok olyan. így aztán nekem az marad, hogy ha tehetem, xilokainozok, ha pedig nem tudok szerezni, akkor ott a kokain. Ralph úgy érzi, hogy az üvegpipából békés öntudatlanságot szív magába. Mint mondja, mivel nem válhat Homuncu- lusszá, ezért marad neki az addikció. - Meddig tart a hatása? - Öt percig. Igazán nem szép dolog, hogy negyven dolcsiba kerül öt fájdalommentes perc. Meg abba a rengeteg időbe és vesződségbe, hogy a belem is kidolgozzam érte azzal, hogy fel és alá sántikálok a Hastingsen, megállítom minden cimborámat, hogy egy kis pénzt csikarjak ki tőlük: „nézd haver, dobj meg egy-két dolcsival, mert különben jól megdolgozom a pofádat a botommal!” Kéthónapnyi pihenés és kórházi ápolás után Ralph pocakja kissé kerekebbnek látszik a takaró alatt, és most rugalmasan megremeg, amint a férfi jót nevet ügyetlen banditáskodása lel idézésén. - Általában elröhögik magukat, és megdobnak egy kis pénzzel. Sok barátom van. Egyébként kéregetni is szoktam, Csak az a baj, hogy mindenképpen órákig tartó macerába kerül, hogy arra a kis öt percre el tudjam nyomni a fájdalmat. - Szóval órákat „dolgozik” ötpercnyi megkönnyebbülésért.


- Igen, aztán megint ki kell menni az utcára. Aztán megint és megint, és újra és újra. - Pontosan milyen fájdalom az, amit el akar eltüntetni? - Kicsit fizikai, kicsit érzelmi. A fizikai kézzelfoghatóbb. Ha lenne kokainom, most nem itt feküdnék, hanem odakint cigarettáznék. Elfogadom, hogy Ralph múlékony előnyhöz jut a kábítószerezéstől, és ezt meg is mondom, ám úgy látom, hogy a férfi nem ismerte fel, hogy a drog milyen negatív hatást gyakorol az életére. Tessék, most is itt van, kéthavi kórházi kezelést követően, miután fél lábbal a sírban volt, és eszébe sem jut, milyen sokszor került összeütközésbe a törvénnyel, más problémákról nem is beszélve. - Maga szerint megéri az a rengeteg idő és energia, amit annak az öt elillanó percnek a hajkurászásába beleöl? Figyeljen rám! Most teljesen másképpen beszél, mint akkor, amikor a Downtown Eastside-on előadja magát. Ott boldogtalan, szenved és agresszív, ezzel pedig kiprovokálja, hogy az ottaniak is agresszívek legyenek magával. Lehet, hogy nem ezt akarja, de mindenképpen ez a vége, és ez óriási probléma. Biztos, hogy megéri ennyi bajt a nyakába venni azért az öt percért? Jelenlegi drogmentes állapotában és jó hangulatában Ralph nem vitatkozik. Értem, amit mond, és száz százalékig igazat is adok magának. Tulajdonképpen eléggé bárdolatlanul álltam hozzá a dolgokhoz... - Még csak azt sem mondanám, pontosabban nem akarom a szemére vetni, hogy néha faragatlan - válaszolom. - Úgy viselkedett, ahogy másoktól tanulta. Azt hiszem, magával már egészen kicsi korában sem bántak valami jól. Mi történt? Miért növesztett ekkora tüskéket?


135

- Nem is tudom... Az apám... Szóval az apám egy középszerű, kellemetlen pasas. Nagyon nem bírom elviselni. - Ralph szinte köpködi a szavakat; a takaró alatt vadul remegnek a lábai. - Ha meg kellene mondanom, kit gyűlölök legjobban ezen a világon, hát azt az embert választanám, aki valamiért a... tnein Vater. Bár igazából már nem számít. Megvénült, és sokszorosan megszenvedett a bűneiért. Talán ezerszeresen is. - Szerintem mindenki megfizet értük. - Tudom - dörmögi. - Én is megbűnhődtem. Nézzen rám! Menni se tudnék a rohadt botom nélkül! Repülni akarok, de ideragadtam a földhöz, mert... egyszer majd elmesélem... Másfelé terelődik a beszélgetés. Ralph értelmesen előadja ösztönös, ugyanakkor helytállónak tűnő bíráló nézeteit a köznapi emberi létről, a célok rögeszméjében vergődő társadalomról. Úgy érzi, hogy mindez nem sokban különbözik az ő drogfüggőségétől. Elemzésében akkor is látom a kényelmetlen igazságot, ha nem tud mindent pontosan szavakba önteni. Későre jár, felcihelődöm. - Jó lenne, ha Dániel vissza tudna jönni - mondja Ralph. - Esetleg hozhatna egy videokamerát. Összerakhatna egy demófélét... esetleg össze is állhatnánk zenélni. Tudja, én jobban énekelek nála. Előadnánk egy kis Dylant, Simon és Garfunkelt. Ezek mind zsidók. Ez az a pont, ahol semmivé foszlik az antiszemitizmusom: Bob Dylan, Paul Simon, John l.ennon... csupa olyan ember, akik nélkül sokkal rosszabb lenne a világ. Nem szívesen közlöm vele, hogy John Lennon nem volt zsidó.


Az új lakás tervei kudarcba fulladtak. Nem sokkal a civilizált légkörben folytatott kórházi eszmecserénk után Ralph ismét felvette korábbi Downtown Eastside-i élete fonalát. A drogokkal a szervezetében visszaváltozott ugyanazzá a megkeseredett emberré, aki muszájból hébe-hóba eljár a rendelőbe is. Ismét itt van, és verseket mond. - Szerintem ez tetszik magának - mondja, és gyors, mechanikus szavalásba kezd. Azon kapom magam, hogy tényleg tetszik Ralph költeményeinek keresetlen őszintesége. A kínos pontossággal megszerkesztett rímek jól érzékeltetik a férfi világának herme- tikus, fullasztó logikáját. Minden tökéletesen passzol egymáshoz: a társ iránti kielégítetlen vágy, a szexuális frusztráció, az elidegenedés, a menekülés a kábítószerhez, a bánat, a sivárság és a cinizmus. - Még mindig ír? - kérdezem. - Már nem - lemondóan legyint. - Régóta nem írtam. Sok-sok éve. De előtte: mindent leírtam, amit akartam. Minden gondolatomat és érzésemet versbe öntöttem. Tekintettel akarok lenni a váróban türelmetlenkedő pácienseimre; az órámra pillantok. - Várjon! - szólal meg hirtelen Ralph. - Van még egy versem, egyenesen magának..Az a címe, hogy... Erősen gondolkozik„közben elmélyülten vakargatja kétoldalt ismét kopaszra nyírt fejét. A körmei sötét, bíborba hajló kék körömlakkal vannak kifestve. Alkarján az izmok izgatott táncukat járják. - Megvan! Az a címe, hogy Téli napforduló. Felhangzik Ralph utánozhatatlanul egyedi, reszelős hangon előadott, hadaró szavalata. Közben mereven a szemembe néz, mintha így akarna meggyőződni arról, hogy egyetlen szót sem mulasztok el. A vers azzal végződik, hogy egy sas


137

meghalrepülés közben, és lezuhan az égből. Eszembe jut, amit a kórházban mondott: „repülni akarok, de ideragadtamaföldhöz”. Két nap múlva tér vissza, és teljesen irreálisan olyan gyógyszereket követel, amelyek nem járnak neki, továbbá olyan ellátást és segélyt akar kicsikarni tőlem, amelyet ebbenamunkakörömben nem áll módomban megadni neki. Menetrendszerűen meg is érkezik Ralph cenzúrázatlan teuton szitokszavakkal tarkított dühkitörése. - Később még számolunk! - ordítja. Nagy dérrel-dúrral kidübörög a rendelőből a váróba, ahol a sorstársai értetlenül és rosszallóan csóválják a fejüket. - Ahogy elnézem, magának sem mindig fenékig tejfel az élete - mondja a soron következő betegem. Aznap a munka végeztével elindulok hazafelé. Kilépek az utcára, és látom, hogy a Portland Szálló egyik alkalmazottja tisztítószerrel, kefével felszerelkezve igyekszik mihamarabb eltüntetni a bejárat fölé pingált jókora, girbegurba horogke- lesztet.

NYOLCADIK FEJEZET

Fénynek pedig lennie kell! Ha az ember az éhes szellemek komor birodalmának elhagyatott sarkában megbújó drogos gettóról ír, nyilvánvalóan a szembeötlő negatív dolgokat hangsúlyozza, pedig mi, az itt dolgozó kiváltságosok szép dolgoknak is tanúi vagyunk: bátorságnak, értékes emberi kapcsolatoknak, állhatatos küzdelemnek a létért, sőt az emberi méltóság megőrzéséért. A kábítószerek Gulágján nemcsak a szenvedés lehet rendkívüli, hanem az emberség is. Primo Levi Auschwitzról végtelenül nyomorúságos képet festő, ugyanakkor lebilincselő krónikájában a kegyelem pillanatának nevezi azokat a váratlan epizódokat, amelyekben néha még a mesterséges pokolban is felszínre tör az „elnyomott identitás”, a lélek legmélyén lakozó jóság. A Downtown Eastside-on gyakran lehetünk tanúi a kegyelem pillanatának - azoknak a perceknek, amelyekben az igaz emberség felülkerekedik a nyomorúságos múlton és a sötét jelenen. *

Josh körülbelül két éve él a Portland Szállón. A jó felépítésű, kék szemű fiatalember szabályos arcát szőke szakáll és hosz- szú, szőke haj keretezi. Mentális labilitása és kábítószerezése

FÉNYNEK PEDIG LENNIE KELL!

139

miatt csak kevesen veszik észre veleszületett kedvességét és értékes emberi tulajdonságait. Hihetetlen pontossággal képes megérezni mások sebezhetőségeit, és intelligenciájának köszönhetően ugyanilyen pontosan, élesen, gyakran kegyetlenül durván használja ki ezeket a gyengeségeket. Pénteken bejött a rendelőbe, hogy kitisztítsam a lábán levő jókora tályogot, és közben tett rám egy tőle megszokott, kellemetlenkedő megjegyzést. Akkor épp nem volt jó napom. Fáradt és ingerlékeny voltam, ezért cseppet sem fogtam vissza első, vad reakciómat. Nem szépítem a dolgot: nagyon kikeltem magamból, és alaposan leteremtettem. Délutánra megbántam a hevességemet, és felcaplattam Josh szobájába, hogy kiengeszteljem. Rezzenéstelen, szúrós tekintettel hallgatta végig a bocsánatkérésemet, de a végére kedvesség csillant a szemében. Ez a fiatal férfi néha annyira ellenséges tud lenni, hogy mások moccanás nélkül lapulnak meg a jelenlétében, mert a kábítószer miatti paranoiás rohamaiban mindenkiben csak a rosszat látja, de most kellemesen meglepett. - Köszönöm, doktor, de én tartozom magának bocsánatkéréssel. Tudom, hogy magának sincs könnyű dolga. Amikor múlt héten meglátogatott a kórházban, nyugodt és figyelmes volt; maga volt a megtestesült „jó doktor”. Itt viszont nehéz a helyzete, mert minden tele van negatív energiákkal, és ennek egy része tőlem származik. Tudom, hogy maga ebből sokat képes magába szívni, és nem győzöm csodálkozni azon, hogyan tudja úgy tenni a dolgát, hogy magában is tartja. Maga is ember, és néha magából is kirobbannak a dolgok. Az egyik itteni nővér, a kefefrizurás Kim Markel szerint a drogosoknak is vannak érzéseik, ő mégis mindig meglepődik akkor, amikor ezeket ki is mutatják. Az ember azt gondolná, hogy annyira el vannak foglalva magukkal, a kábítószerrel és a betegségeikkel, hogy észre sem veszik azokat, akik


gondozzák őket. Kimnek néhány hónapig elég sok otthoni problémája volt. Egyszer odament hozzá az egyik betegünk, Larry. - Mi a baj, nővér? - kérdezte Kimtől. - Valami gondja van, abban biztos vagyok. (A narkotikum- és kokainfüggő Larrynek limfómája van, amit meg lehetett volna gyógyítani, ha a drogozása nem le- hetetlenítette volna el a kezelést. Most már gyógyíthatatlan.) - Igaza van, Larry - válaszolta a nő. - Nem mennek jól a dolgaim, de valahogyan majdcsak megoldom. - Oké... Nincs kedve elmesélni egy sör mellett? Kim nemet mondott, de meghatódott, mert ebből az esetből is kiderült, hogy a drogosok a saját bajaik mellett azokra is odafigyelnek, akik törődnek velük. A nővér egyébként nagyon jól végzi a dolgát, nincs híján humorérzéknek sem, emellett gyakorlatias, és nyitott minden újdonságra és érdekességre. Ráadásul kedves is. Ő is bent volt a rendelőben, amikor ösz- szezördültem Joshsal, és nagyon jólesett, amikor az incidens után gyengéden megmasszírozta a vállamat. Mielőtt beköltözött a Portlandbe, Josh három évig az utcán élt. A paranoiája, az erőszakos kitörései és a kábítószerfüggősége miatt sehol sem akarták befogadni. A PHS és más karitatív szervezetek segítsége nélkül a Downtown Eastside szenvedélybetegei és mentális sérültjei csak az utca nomádjai lennének, vagy a legjobb esetben állandóan egyik ütött-ko- pott bérlakásból a másikba költöznének - néha ötször vagy hatszor is évente. Ezen a környéken sok száz hajléktalan él. A város vezetése azt várta, hogy a 2010-es téli olimpia előtt tovább nő a számuk - és ez a kilátás sokkal jobban aggasztotta a döntéshozókat, mint egy esetleges kínos, őket is rossz színben feltüntető humanitárius válság lehetősége.


141

- Amikor Josh ideköltözött, és először felmentem hozzá, be sem engedett a szobájába - meséli Kim. - Most meg akárhányszor összefutunk, barátságosan meghív, hogy megmutassa, mennyire kicsinosította az odúját. Múlt héten elhívott pizzázni. Képzelje, ő akart nekem pizzát venni! Mondtam neki, hogy nem, majd én veszek mindkettőnknek, mert nekem több pénzem van. Nem hagyta magát, mondván, hogy ő hívott meg. Az volt életem legnagyobb pizzája, de az utolsó morzsáig megettem, és nagyon hálás voltam érte Joshnak. Ettől persze még mindig nem hagyja kezelni magát, és sohasem lesz teljesen stabil, de már sokkal elviselhetőbb. *

A Portland Szállón a kegyelem pillanatai nem feltétlenül akkor következnek be, amikor drámai dolgokat akarunk elérni - segítünk valakinek levetkőzni a függőséget, vagy meggyógyítunk egy súlyos betegséget -, hanem akkor, amikor a gondozottjaink megengedik, hogy elérjük őket, és megnyitják valamelyest azt a kemény, tüskés páncélt, amelyet maguk köré vontak. Ehhez mindenekelőtt érezniük kell, hogy tényleg olyannak fogadjuk el őket, amilyenek. Ez elengedhetetlenül fontos a károk csökkentése érdekében, de ugyanígy fontos a gyógyításhoz és a gondozáshoz is. A nagyszerű amerikai pszichológus, Cári Rogers Valakivé válni című könyvében ezt a gondoskodó attitűdöt feltétel nélküli pozitív törődésnek nevezte, és így jellemezte: ... nem társul hozzá értékhez vagy érdekhez kötött feltétel. Ez a fajta gondoskodás nem akar birtokolni, és nem vár személyes elismerést. Ez olyan kapcsolat, amelyben világosan érződik,


hogy én gondoskodom [rólad], nem pedig az, hogy én akkor gondoskodom [rólad], ha te ezt és ezt teszed.12 Nekünk, embereknek az egyik legnagyobb kihívás, hogy feltétel nélkül elfogadjuk egymást. Kevesen vagyunk, akik folyamatosan képesek rá, a drogosok pedig szinte sohasem - a legkevésbé saját erejükből. - Én ezt úgy oldom meg - mondja Kim Markel -, hogy nem a nagy, zajos sikereket keresem, hanem már a kis dolgokat is értékelem. Például, ha a megbeszélt időpontban jelenik meg valaki, aki általában el se szokott jönni... az hihetetlenül jó érzés. A Washingtonban lakik egy ápolt, akit hat hónapig hiába nyaggattam, hogy hadd nézzem meg a lábszárán lévő tályogot. Ezen a héten végre megengedte, ami nagyszerű sikerélmény volt. Én nem akarom mérlegelni - folytatja Kim -, hogy valami jó-e vagy rossz, hanem megpróbálom beleélni magam a páciens helyzetébe. Azt kérdezem, hogy „két napig bent volt az elvonóban - jól érezte magát?” nem pedig azt, hogy „csak két napig bírta ki odabent?” Megpróbálom kikapcsolni a saját értékrendemet, és azt nézni, mi lehet értékes az ő számukra. Amikor az emberek a legrosszabb helyzetben vannak, és úgy érzik, hogy nincs tovább lefelé, még akkor is lehet részünk ilyen pillanatokban. Ezért van az, hogy mindennap csak a kis sikereket keresem. Kimnek rengeteg vesződséget okozott Ceha terhessége - csakúgy, mint sok más itt dolgozó nőnek. - Szörnyű volt - idézi fel Susan Craigie, a Portland egészségügyi vezetője -, amikor a szülés előtti napon ellátták a baját az utcán. Ült a járdán, vérzett az orra, és mindkét szemén volt egy-egy jókora monokli. Azt ordítozta, hogy a Portland nem ad neki pénzt, hogy be tudjon menni taxival a kórházba.


143

Mondtam, hogy beviszem a kocsimmal. Nem akart velem jönni, hanem könyörgött, hogy adjak tíz dollárt; nyilván azért, hogy taxi helyett belője magát. Természetesen nem adtam, de közben majdnem megszakadt a szívem. Susannel és Kimmel egy esős novemberi reggelen beszélgetünk a rendelőben. Ma van a „szociális szerda” - minden hónap második szerdáján osztják ki a segélyutalványokat. A Portlandben csend és nyugalom van - és ez így lesz még két napig, mert eddig tart a pénz. Szombatra a szálló tele lesz másnapos, elvonási tünetekben szenvedő betegekkel, akik ordítozva vitatkoznak, veszekszenek, és dühösen egymás torkának esnek. - Celia és a babája... - szólal meg Kim szomorúan. - Életem egyik legszebb pillanata volt, amikor egyszer énekelni hallottam. Azon az emeleten volt dolgom, ahol lakik. Éppen zuhanyozott, és közben egy giccses countryt énekelt, amelyet még sohasem hallottam, de akármilyen szirupos volt, muszáj volt megállnom hallgatózni. Celia hangjába rengeteg ártatlanság szorult. Tiszta, lágy énekhangja van, amely körülöleü az embert. Abban a pillanatban világosan éreztem, hogy ez a tiszta hangon daloló nő az igazi Celia. Tizenöt vagy húsz percig énekelt, én pedig közben elgondolkoztam azon, hogy a betegeinkben hogyan fér meg ennyi egymástól gyökeresen különböző tulajdonság, miközben mi a napi munka során ezt szinte észre sem vesszük. - Boldog voltam, de kicsit szomorú is - folytatja Kim -, mert eszembe jutott, mennyire más lehetne az élete. Munka közben megpróbálok nem gondolni ilyesmire... Olyannak szeretném elfogadni az embereket, amilyenek az adott pillanatban lenni tudnak, és ennek megfelelően igyekszem támogatni őket. Nem akarok ítélkezni felettük, és nem akarok arra az alternatív valóságra gondolni, amelyben élhetnének.


Nekünk is megvannak az alternatív valóságaink, és próbálom nem elképzelni, hogy mi lenne, ha velem itt és itt, ez és ez történne. Ugyanígy nem akarok az ő lehetséges sorsukon sem merengeni. Csak éppen... akkor egy töredék másodpercre két kép villant fel bennem: Celia a legrosszabb állapotában, amelyben láttam, és egy másik Celia, aki egy farmon éldegél a családjával, és énekel a gyermekeinek... Aztán gyorsan elhessegettem magamtól a képeket, és csak hallgattam a lakásából kiszűrődő angyali éneket. *

Annak, akire tartozik: Maga nem ismer engem, de lehet, hogy a borítékra írt névtől megszólal a fejében a vészcsengő. Én vagyok az, aki 1994. május 14-én elvette a fia életét... Remy hangja remeg az izgatottságtól - vagy talán inkább az idegességtől és a szorongástól. Az alacsony, sovány férfi sápadt arcán a borosta ugyanolyan szürkés színű, mint a korán őszbe fordult haja. A Hastings Streetre néző nyitott ablaknál áll. A kinti forgalom beszüremlő zajában olvassa fel hangosan a foltos és gyűrött kockás papírra írt szavakat. - Ember, maga nem tudja, milyen fontos nekem - mondja -, hogy ezt képes voltam leírni, és felolvasni magának! Még akkor is, ha lehet, hogy sohasem küldöm el. Egy Ritalin-recepttől villámgyorsan megkönnyebbül. Súlyos ADHD-ban szenved. A betegségét korábban nem vették észre, és nagyon meglepődött, amikor elmondtam, hogy a tünetcsoport legfontosabb jellemzői az élethosszig tartó fizikai nyugtalanság, a mentális labilitás és az impulzív érzelmek kezelésének zavara.


145

- Jé, ez egy az egyben én vagyok! - hajtogatta, miközben nyitott tenyérrel csapkodta a homlokát. - Honnan tud maga ilyen sokat rólam? Pontosan ilyen vagyok mákszemnyi korom óta! Remy rengeteget locsog feleslegesen, ezért sok türelem kell hozzá. Hosszasan elkezd fejtegetni valamit, miközben elfelejti, honnan keveredett oda, és hová akar kilyukadni. Ide-oda csapong, amitől egy-egy gondolatba annyira belebonyolódik, hogy nem tud továbblépni a következőre. Képtelen véget vetni a szóáradatnak. Néhány szakember szerint az ADHD veleszületett neuropszichológiai működési zavar, de nekem az a véleményem, hogy a kialakulásában komolyabb szerepe lehet a pszichológiai agitációnak. Remy csapongó beszéde kísérlet arra, hogy a férfi megszabaduljon saját magával kapcsolatos gyötrő kényelmetlenségeitől. A harmincöt esztendős fiatalember tizenéves korában vált függővé. Kokainnal kezdte, majd börtönbe került, ahol rákapott a heroinra. Ebből a drogból a métadon segítségével kikúrálták, de a szabadulása óta szinte folyamatosan kokainozott. Miután diagnosztizáltam nála az ADHD-t, rábeszéltem, hogy álljon le vele - legalább ideiglenesen, hogy kipróbálhassuk nála a metilfenidátot, azaz kereskedelmi nevén Ritalint. A kezelés első napján döbbenten jelent meg a rendelőben ellenőrzésen. - Megnyugodtam! - közölte. - Nem kattog az agyam, mint egy géppuska. Nem pörgők, hanem rendesen gondolkozom! Végre nem olyan, mintha óránként hatvan kurva mérföldet rohannék végig húsz különböző irányba! Most már képes leszek egyszerre csak egy dologgal foglalkozni, csak egy kicsit még lassulnom kell. Néhány nappal később elcsitultak a kokain agitatív hatásai, és a férfi agya még nyugodtabb lett a metilfenidáttól. Elgondolkozva lép be a rendelőbe. - Valamit meg kell beszélnünk, doktor - mondta.


Várok. Remy hosszú ideig hallgat, végül kiböki: - Az a helyzet, hogy egyszer leszúrtam egy pasast. Akkor már négy napja pörögtem a kokaintól, aztán jól rápiáltam, és ettől kurvára kész lettem. Olyan rohadt állapotban voltam, amelyben előbbutóbb be kell következnie valamilyen szörnyűségnek. - Majdnem tíz évet ültem - folytatja. - Tíz év, csakis a drogok miatt! Mindennap eszembe jut. Képzelje, doki, nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá! Másnak még sohasem mondtam el. Megpróbálok úgy tenni, mintha semmit sem jelentene, pedig igenis, jelent... Elvettem az életét egy olyan srácnak, aki piszokul nem szolgált rá. Mindez csak azért, mert tele voltam kokainnal, gyógyszerekkel meg azzal a kibaszott pálinkával. Az orvost semmilyen képzés, semmilyen szakmai gyakorlat nem tudja felkészíteni egy ilyen vallomásra. Remy úgy kereste a feloldozást a rendelőben, mintha gyónni jött volna, én pedig papi gallért viselnék. - Az életében mindenkinek vannak olyan pillanatai, amelyeket szeretne ismét átélni, hogy másképpen alakítsa a dolgokat - mondom. - Egy ilyen pillanat volt az is, amelyik most a maga legnagyobb keresztje. - Tudja, az anyám mondott nekem valamit. Azt, hogy csak akkor lesz belőlem normális ember, ha odafigyelek arra, amit a szívem mond. Én most kezdek odafigyelni. Szörnyű volt az, amit tettem, de ez az egyetlen bűnöm. Ez a valóság. Ez az én valóságom. Most kezdem elfogadni. - Meg tud bocsátani magának? - Ja, asszem, igen - bólint. - Hogy hogyan, azt nem tudom, de képes vagyok rá. Viszont a fickó családja sohasem bocsát meg nekem. Ők ki akarnak nyírni, de magammal el tudom rendezni a dolgot Képes vagyok cipelni ezt a terhet. Mindig


147

rajtam lesz, de megpróbálok pozitív maradni, és igyekszem az életre koncentrálni. Muszáj! Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz, de nem élhetek a múltban. Nem hagyhatom, hogy magával rántson, mert különben bazira megszívom. - Beszélt már az áldozata családjával? - Nagyon mély előítéletek élnek bennük a fehérek iránt. A srác indián volt, és családja eleve tart mindentől, ami a fehérektől jön... Elnyomom magamban a késztetést, hogy közöljem: ilyen körülmények között előítéletektől függetlenül is tökéletesen érthető a család gyásza, haragja, sőt bosszúszomja is. - Az őslakosok általában nagyra értékelik a megbocsátás erényét. - De nem ezek... Ezért is jöttem el Saskatchewanból. Keresnek. - Adnék egy tanácsot. - Ugye, azt akarja, hogy írjak nekik? Tudom, hogy ezt akarja mondani! - Pontosan ezt akarom mondani. Látja? Már hallgat a szívére! - Lehet benne valami - mondja Remy lelkesen. - Már csak azért is megpróbálnám, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen érzés. Megírom, visszahozom, elolvassuk, és megbeszéljük... Addig is szedem a gyógyszereimet Holnap reggel megírom. Addig megrágom a dolgot... Abban a pillanatban tudtam, hogy mit akart mondani, amikor megszólalt. Talán így egy kicsit tisztább lesz az elmém is... Nem vagyok született gyilkos. Tudja, ennek is már tizenegy éve. Sokszor láttam már hiperaktívnak Remyt, de konkrét cél elérése érdekében még soha. Néhány nappal később megjelenik a rendelőben, hogy felolvassa a művét. Egyszerre ideges és büszke. Apró szemével


minduntalan rám pillant a két kézzel görcsösen szorongatott papírról, és lesi minden reakciómat. Beszéd közben előre- hátra dülöngél, egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. Annak, akire tartozik: Maguk nem ismernek engem, de lehet, hogy a borítékra írt névtől megszólal a fejükben a vészcsengő. Én vagyok az, aki 1994. május 14-én elvette a fiuk életét. Ezt a levelet azért írom, mert szeretném, ha tudnák, hogy az óta a szörnyű éjszaka óta nem múlt el egyetlen nap sem úgy, hogy ne gondoltam volna arra a borzalmas cselekedetre, amit elkövettem. Nem várom, hogy a családjuk megbocsásson nekem, azonban úgy érzem, muszáj megírnom, hogy tudják: rettenetesen sajnálom, és szégyellem, ami történt. Tizenegy éve mardos a lelkiismeret, és biztos vagyok benne, hogy a tizenkilenc éves fiuk ellen elkövetett bűnömet sohasem leszek képes elfelejteni. Reménykedem benne, hogy már nem olyan erős Önökben az a gyűlölet, amelyet 1994-ben éreztek irántam. Ha mégis, azt is tökéletesen megértem, és nem neheztelek érte Önökre. Higgyék el, hogy igazán, teljes szívemből megbántam, amit tettem. Már nem iszom alkoholt, és nem vagyok gyógyszerfüggő. Régóta nem heroinozom, és most végül abbahagytam a kokaint is, amely minden gonosz dolog forrása volt. Elsősorban azért írok, hogy elmondjam, mennyire sajnálom, amit Önök és a családjuk ellen elkövettem, és remélem, hogy egy napon megtalálják a lelki békéjüket. Remy sohasem adta fel a levelet. Nekem adta emlékbe. Örülnék, ha most leírhatnám, hogy sikeresen lerázta magáról a kokain rabigáját. Sajnos képtelen volt rá, ezért abba kellett


149 hagyatni vele a metilfenidát szedését is. Elhatározása akkor futott zátonyra, amikor összejött egy mentálisan labilis nővel, aki még nála is jobban függött a kokaintól. Remy kiolthatatlan optimizmussal és természetes humorérzékkel rendelkezik. A lehetőség még most is adott a számára, csak éppen nagy a bizonytalanság, de reményeim szerint ez a szikra sohasem alszik ki. A vallomás és a levél - még akkor is, ha nem küldte el - nagy megkönnyebbülést hozott a számára. Ez meglátszik az állapotán és a kedvén is. Kokaino- zik, de azt mondja, sokkal kevesebbet, mint korábban. Hiszek neki. Talán egy újabb beszélgetés, vagy a szoros lelki kapcsolat egy következő pillanata velem vagy mással ismét segíthet majd rajta.' *

- Anyám szerint én vagyok Kanada leghíresebb narkósa - mondja Dean Wilson keserű öngúnnyal. Lehet benne valami. Dean politikai rendezvények és nemzetközi kábítószeres konferenciák közismert figurája. Ő a VANDU (Vancouver A reá NetWork of Drug Users - a vancouveri térség kábító- szereseinek hálózata) egyik társalapítója; a drogozás kriminalizálása ellen és káros hatásainak csökkentése érdekében harcoló aktivista; a biztonságos injekciózást lehetővé tevő SIS (Supervised Injection Site - felügyelt injekciózó hely) létrehozásának legfőbb kezdeményezője. Egyszer olyan beszédet mondott egy szenátusi bizottsági meghallgatáson, amelyről az 11 Boldogan jelenthetem, hogy amikor 2007-ben utoljára átolvasom a kézirat- mik ezt a részét, Remy már két hónapja leállt a kokainnal, és a metilfenidát szedése mellett tökéletesen jól van.(A szerző)


egybegyűltek azt mondták, hogy az volt életük egyik legmeghatározóbb élménye. A vékony, örökmozgó férfiban annyi energia buzog, hogy még akkor is jár a keze-lába, amikor ül vagy áll. Gyorsan beszél, egyik témáról a másikra vált, és csak azért áll meg időnként egy-egy pillanatra, hogy a saját sziporkáin elnevesse magát. Ötvenéves, de más ADD-sekhez hasonlóan ő is fiatalabbnak látszik a koránál. Tudja, hogy nálam is megállapították ugyanezt a diagnózist, és hangos nevetéssel díjazza, amikor kifejtem neki azt a - természetesen nem komoly - teóriámat, hogy mi, ADD-sek azért nem öregszünk, mert nem adódik hozzá az éveinkhez az az időszak, amelyben képtelenek vagyunk valamire odafigyelni. Deant akkor kapta szárnyára a hírnév, amikor a nemzetközi porondon bemutatták Nettie Wild Fix: The Story of an Addicted City (Fixáció: Egy függő város története) című dokumentumfilmjét, ami több díjat is elnyert. A nyitó képsorokon Dean látható, amint elegáns öltönyben, gyors léptekkel megy valahová a Hastingsen, és közben előadja, hogy valamikor kapott egy díjat az IBM-től, mert mindenki másnál több számítógépet adott el Kanadában. A következő jelenetben deréktól felfelé meztelenre vetkőzik, majd megmutatja teletetovált felsőtestét és karjait, aztán beinjekciózza magát tiszta heroinnal. - Egyszer, talán már akkor, amikor önök ezt a filmet látják, én is ugyanolyan normális leszek, mint bárki más - mondja a kamerába. Nem így lett. Dean időnként azóta - 2002 óta - is heroi- nozik, és szinte folyamatosan kokainozik. Metadont szed, és néha megpróbálja elhitetni velem, hogy tiszta. Hébe-hóba talán sikerül is átvernie, azonban most teljesen őszintén beszél a kábítószer-használatáról.


151

- Idő kellett hozzá, hogy megbízzak magában - mondja de most már nagyon csípem, hogy amikor fel vagyok baszva, akkor nyugodtan megmondhatom magának, hogy igenis, most fel vagyok baszva. Korábbi tapasztalataim szerint néha ezzel a kijelentéssel kezdi, amikor át akar ejteni. Mostanában már néhány hónapja leállt az injekciós drogok használatával, és optimistán, energikusan tekint a jövőbe. - A film következő részében remélhetőleg újabb eredményekről is beszámolhatunk - veszi tréfára harcát a kábítószerrel. A férfi a Sunrise Szállón lakik egy egyszobás apartmanban, amely nagyban különbözik egykori lakásától, amit Vancouver déb részén, egy drága lakóházban bérelt, amelyben egyedül nevelte három gyermekét, miközben több százezer dollárt keresett évente. - Volt egy számítógépboltom - meséli -, már akkor, amikor egy mikroszámítógép még borsos 40 ezer dolcsiba került. Reggel és este heroinoztam... tizenkét évig, mindennap. A kölykök minden második hétvégén elmentek az anyjukhoz. Amint felraktam őket a buszra, hazarohantam, behúztam a függönyöket, bezártam ajtót-ablakot, és totálisan belőttem magam... egészen vasárnap estig, mert akkor jöttek haza a srácok. Ezután következtek az öltönyös-nyakkendős hétköznapok, a következő két hétvégén meg a baseball- és focimecs- csek, közben pedig teljesen kikészített a kéthetes folyamatos haldoklás, mire a soros második hétvégén végre ismét bezárkózhattam, hogy jól érezzem magam. - Az évek során egyre nehezebbé vált megőrizni a látszatot - folytatja. - Mindenkinek hazudtam, magamat is beleértve. Aztán eljött a bukás ideje, és én irtózatosan nagyot buktam. A feleségem, aki korábban nálam is keményebben drogozott, addigra teljesen leszokott, és hozzá kerültek a kölykök. Azonnal


a kokainhoz menekültem vissza, pedig akkor már tizenhárom éve nem nyúltam hozzá... fél év alatt 180 ezer dollárt vertem el. Mire észbe kaptam, itt találtam magam, a Cobalt Szállón*. Deant szerető és tehetős nevelőszülők nevelték fel. A szép gyermekkor és az üzletileg rendkívül sikeres évek ellenére hat évet töltött börtönben kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények miatt. - Maga szerint mi volt a legrosszabb, amit elkövetett? - kérdezem. Dean arca megvonaglik, majd elmesél egy esetet a börtönéveiből, amely kegyetlensége és közönségessége miatt még ma is kísérti, és a világ összes kincséért sem követné el újra. - Maga a második ember, akinek elmeséltem. Ann volt az első, aki már jó ideje az élettársam. Odabent sok szörnyű dolgot láttam és műveltem, és úgy éreztem, senkinek sem tudnám elmondani. Ann végül előállt azzal az ötlettel, hogy írjam le. Leültem, és megállás nélkül teleírtam tizenöt oldalt. Három hónappal később megkért, hogy olvassam fel neki. Megtettem. Végre hangosan is elmondtam. Nagyon hálás voltam Ann-nek, amiért kiszedte belőlem. Sokkal jobban éreztem magam. Aztán elégettem az összes lapot. - Miközben az elszenesedett papírdarabokat piszkálgattam - folytatja -, rájöttem, hogy vissza kell hoznom a fényt az életembe. Különben a nagy semmiért éltem volna át az összes szörnyűséget. Fénynek pedig lennie kell! Hiszem, hogy létezik igazság... ha máshol nem, hát egy másik világban. A spirituális igazságra gondolok. Nem Istenre, meg ilyesmire, hanem arra a tényre, hogy a világ jó, mindenki egyformán jó benne, és én azt akarom, hogy ez a jóság bennem is meglegyen... * A Cobalt Szálló is egy, a drogosok számára fenntartott Downtown Eastside-i intézmény, de ez nem a PHS égisze alatt működik.(A szerző)


153

- Ezért lettem aktivista - meséli tovább. - A VANDU alapötlete az volt, hogy bízzunk meg a megbízhatatlanokban, segítsünk az elesetteken. Aztán a dolog egyre komolyabb lett, és politikai jelleget öltött. A szavunk elért a város vezetéséhez, sőt a kormányhoz is. Szenátorokat vezettem körbe a környéken, és megmutattam nekik, hogy itt a drogoknál többről van szó: egy közösségről. Ezért támogat minket egyre több politikus, és ezért értünk el annyi mindent. Nem tudom, mennyire tudható be csak Dean szervezetének a politikai szélirány megváltozása, de az biztos, hogy tényleg büszkék lehetnek a kezdeményezésükre. - Az egyik régebbi, akkor még kemény vonalas polgármester, Philip Owen egyszer azt mondta, hogy az összes kábítószerfüggőt be kellene zsuppolni a chilliwacki katonai bázisra. Két évvel később ő lett a SIS egyik legodaadóbb híve. Akkor is mellénk állt, amikor bevonultunk a városházára egy koporsóval, amely a halottainkat jelképezte, akik túladagolás miatt mentek el. A tanácsnokok ki akartak zavarni minket, de én kértem tőlük öt percet, nem többet, és Owen polgármester ezt meg is adta. Örökké hálás vagyok neki, amiért meghallgatott minket. Most a kábítószeresek megsegítéséért folyó harc világszerte elismert élharcosa, Vancouver pedig ennek a küzdelmes munkának a mintavárosa. És mindezt kik indították el? Mi magunk; egy maroknyi drogos, de ennek a közösségnek a halvány fénysugarai még ma sem kapnak elég nagy publicitást. Dean szállóján él néhány idősebb ember is. Ha nem látja őket huszonnégy óra hosszat, utánanéz a hogylétüknek. A segítségre szorulók között sok a szexmunkás is. Ha egy lány nem megy haza a nap végén, Dean csoportja azonnal elkezdi keresni a környéken. - Amikor a West Enden laktam, beszálltam a liftbe, és nem néztem rá senkire. Csak a padlót, a lift tetejét vagy az


emeleteket jelző számokat bámultam. Nem ismertem a szomszédaimat. Most mindenkit ismerek, és itt mindenütt egyformán jól érzem magam. Dean folyamatosan beszél, mondókáját a hiperaktív gesztusaival és testbeszédével kíséri, amelyek miatt még ülés közben is olyannak látszik, mintha kocogna. - Itt általános a közöny - mondja tovább -, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy mások nem törődnek velünk. Az itteniek többségével egyébként soha nem is törődött senki, ezért nekünk kell törődnünk egymással. Már az is sokat jelent, ha megkérdezzük a másiktól, hogy van, aztán ki-ki megy a dolgára. Az odafigyeléssel valahogyan ellensúlyozzuk azt, hogy különben meg állandóan marjuk egymást. Itt is van kedvesség, és az emberek sokat segítenek egymásnak. Dean pontosan tudja, hogy az addikciók leglényegesebb eleme az izoláció. Az emberek leggyakrabban a pszichológiai elszigeteltség miatt lesznek szenvedélybetegek, és ezután már a függőségük izolálja őket, mert minden másnál - még az emberi kapcsolatoknál is - fontosabbak lesznek számukra a drogokkal kapcsolatos motivációk és viselkedésminták. - Persze hogy vannak csetepaték - mondja -, de tartozni kell valamilyen közösséghez, még akkor is, ha az az ország legszegényebb zugában található legeldugottabb klub is. - És amikor valaki már ehhez sem tartozik - mondom -, akkor kizárt, hogy bármely más klubnak a tagja lehessen. A Downtown Eastside-on sok önkéntes, elkötelezett gondozó és segélycsoport tevékenykedik. Gyakoriak a nevetségesen kicsinyke költségvetéssel elindított innovatív kezdeményezések, amelyekben olyanok vesznek részt, akik korábban maguk is valamilyen függőségben szenvedtek. A harmadik fejezetben volt szó Judyról, aki sikeresen leszokott a kokainról. Más önkéntesekkel együtt rendszeresen részt


155

vesz olyan éjszakai őrjáratokon, amelyek célja a szexmunkások védelme. - Rajtuk tartjuk a szemünket - meséli. - Elbeszélgetünk velük, vagy legalább rájuk köszönünk, és megkérdezzük, nincs-e szükségük segítségre. Ellátjuk őket gumióvszerrel. Szeretnénk, ha éreznék, hogy van kihez fordulniuk a bajban. Judy énképe csodálatos átalakuláson ment át, mióta visz- szatért az önbecsülése attól, hogy másokon segít. A mostani fényképein olyan önbizalom és céltudatosság sugárzik belőle, amilyen alig egy éve még elképzelhetetlen lett volna. Akkoriban intravénás antibiotikumos kezelésben kellett részesíteni egy súlyos, lebénulással fenyegető gerincvelői fertőzés miatt, és annyira gyengék voltak a nyakizmai, hogy a koponyájába fúrt csavarokkal rögzített nyakmerevítőt kellett viselnie. - Sokszor és sokféle fertőzést elkaptam már, de ez tényleg nagyon durva volt - mondta Judy nem sokkal azután, hogy kijött a kórházból. - A fejembe fúrt csavarok, a kényelmetlen fémketrec és a mozgásképtelenség felnyitották a szememet. Na ja... amikor eszembe jut a drog, az utolsó öt hónap szenvedéseire gondolok, és arra, hogy nagyon nem érné meg visszaesni. - Amikor kábítószereztem, csőlátásom volt - emlékezik vissza most, a rendelőben. - Igazából észre se vettem, hogy rajtam kívül is van élet. Csak az én kis világomat ismertem. Mindig egy téma körül forogtak a gondolataim: a következő löket, kavics vagy akármi. Azóta kitárult a világ. Rengeteget sétálok, közben elnézegetem az embereket, a turistákat. Némelyikükre ráköszönök; megkérdem, hogy vannak. Valahogy mintha nem is én lennék... ami elég furcsa... de jó érzés. Tetszik, de szokatlan. Mindig attól félek, hogy vége lesz, és hamarosan megváltozik. Most nem arról van szó, hogy pesszimista lennék, hanem az egész rendkívüli, és kissé még idegen számomra.

MÁSODIK RÉSZ

ORVOS, GYÓGYÍTSD MEG MAGADAT! Az addikció lényegében úgy határozható meg mint olyan erőfeszítés, amelynek során az élet nehézségein külső gyógymódokkal próbálunk meg úrrá lenni... Sajnos ezek a külső eszközök amelyek segítségével kellemes élményeket szeretnénk megtapasztalni - kétélű fegyverek: egyszerre jók és rosszak is. Egyetlen külső gyógymód sem képes úgy javítani az állapotunkon, hogy közben ne rontson rajta. Dr. Thomas Hóra Beyond the Dream: Awakening to Reality (Az álmokon túl: ébredés a valóságra)

KILENCEDIK FEJEZET

Hatalmába keríti, hogy megismerje Nehéz betelni azzal, ami már majdnem működik. Dr. Vincent Felitti Ma otthon maradok, de a munkám itt is utánam nyúl. Susan, az egészségügyi vezetőnk felhív telefonon, szokatlanul ideges a hangja. - Mr. Grant visszajött a szállóra. Mit csináljunk? Nagy nehezen megállóm, hogy ne káromkodjam el magam, mert ma nagyon nincs türelmem hozzá, hogy drogosokkal bajlódjam. A szabadnapomon szerettem volna itthon maradni, és dolgozgatni a könyvemen. „Mr. Grant” - valójában Gary - egy szürke szakállt viselő, hordóhasú, medveszerű férfi, aki nem mellékesen HlV-pozi- tív és cukorbeteg - tehát két komoly rizikófaktorral is rendelkezik, amelyek fertőzésekre hajlamosítanak. Mindazonáltal egyik sem tartja vissza attól, hogy a lábán található összes vénáját széttrancsírozza kokainos injekciókkal. A karján annyira hegesek, és úgy tönkrementek már az erei, hogy teljességgel használhatatlanok. A jobb nagylábujján van egy jókora tá


lyog, amelyből állandóan szivárog az alatta rothadó, feketés hús bűzös váladéka. Két hétig győzködtük, hogy feküdjön be a kórházba, mert már csak az intravénás antibiotikumok segíthettek volna a lábujján. - Na jó. Holnap bemegyek - mondta végül, de semmi sem lett belőle. Négy napja, pénteken, késő este, felmentem hozzá a hetedikre, mert a sebét rendszeresen kezelő nővér kétségbeesetten leszólt a rendelőbe: Doktor úr, szerintem a mentális állapotára hivatkozva el kellene rendelnie a kényszerkezelését. Gary valójában nem pszichotikus, csak szenvedélybeteg, ezért nagyon nem szerettem volna ehhez a végső fegyverhez nyúlni, de megígértem a nővérnek, hogy megteszem, amit tudok. Mindenesetre magamhoz vettem a kényszergyógykezelést elrendelő rózsaszín beutalót, de csak a legeslegvégső esetre. A medveforma Gary éppen akkor tért haza „beszerző körútjáról”. Más Downtown Eastside-i betegeimhez hasonlóan úgy jut hozzá a kokainadagjához, hogy - amint azt régi barátnője, Stevie egyszer gúnyosan megjegyezte - „önkezdeményező, önszervező piaci tevékenységet folytat”. Ezzel a vállalkozással mindenesetre fedezni tudja a mindennapi kábítószeradagjait. Stevie csak két hete halt meg májrákban. Nagyon közel álltak egymáshoz Garyvel - Stevie úgy jellemezte kapcsolatukat, hogy „a szabad kereskedelem híveinek szövetsége”. A nő halála nagyon megviselte a férfit, aki azóta szinte folyamatos kokainmámorban tölti a napjait. - Mindenki nagyon aggódik magáért - mondtam -, és pontosan ezért jöttem fel én is. - Hát, ami azt illeti, én is nagyon aggódom magamért.

Hatalmába keríti, hogy megismerje

161

Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban Kenyon, és botjára támaszkodva bekukkantott a szobába. - Hoztál kristályt, Gary? - kérdezte metsző fejhangján. Engem láthatóan észre sem vett. - Elmész a picsába, te barom! Nem látod, hogy itt a doki?! - Oksa! - válaszolta Kenyon olyan babusgató hangon, mintha egy síró kisgyereket akarna megnyugtatni. - Majd visszajövök! Elsántikált, de botja kopogása még sokáig visszhangzott az épületben. - Az egész lábát elveszítheti - mondtam. - Az üszkösödés gyorsan terjed. - Ja, látom. Nézze, ha azt mondja, be kell mennem a kórházba, hát bemegyek! Mélységes örömmel tölt el, hogy így megbízik a véleményemben. Bárcsak ugyanígy megbízhatnék én is abban, hogy tisztességesen betartja az ígéretét! - mondtam szándékosan élesen. Ugyanezt mondta a múlt héten is, és tessék: azóta kétszeresére nőtt a fekély. Hajlandó ma este bemenni? - Ajjaj! Péntek este inkább ne! Holnap reggelig úgyse csinálnának velem semmit. - Gary, nagyon utálom, hogy ezt kell mondanom, de ha holnap délelőtt 11-ig nem teszi tiszteletét a sürgősségin, akkor kénytelen leszek beszámíthatatlannak nyilvánítani, és önveszélyesség miatt elrendelni a kényszergyógykezelését. Pedig igazság szerint pontosan tudom, hogy maga nem őrült, de akkor is úgy viselkedik, mintha elment volna az esze. Ebben maradtunk. Néhány hónapja ugyanezt mondtam Devonnak is, aki nem engedte kezelni a gerinctályogját, és úgy nézett ki, hogy mind a négy végtagja lebénul. Ritkán nyúlok ehhez az eszközhöz, mert nem tartom etikusnak, emellett nem is mindig


hatásos. Devon esetében kénytelen voltam beváltani a fenyegetőzésemet, és azóta is egyfolytában hálálkodik érte. Másnap Gary bement a kórházba, de felírtak neki egy hatástalan antibiotikumot, és hazaküldték. A szálló személyzete nem szólt időben, ezért nem tudtam az esetről, így nem tudtam beszélni a sürgősségi osztály orvosával sem. Vasárnapra maradt a férfi felvételének elintézése és a megfelelő szakorvos felkérése a kezelésére. Ma, kedden Gary kiszökött az AIDS- osztályról, és hazamenekült a Portlandbe. Az antibiotikumok már hatástalanok; szerdára jegyezték elő amputációra, és a világért sem akar visszamenni. Susan tisztában van azzal, hogy szabadnapom van, azt is tudja, hogy a délelőttöt írással töltöm, de úgy véli, Gary helyzete túl kényes ahhoz, hogy az engem helyettesítő orvosra tukmálja a megoldását. Mondom neki, hogy rendben, benézek, és a legrosszabb esetben kitöltőm az ominózus rózsaszínű beutalót A nő megkönnyebbülten elköszön. Útban a szálló felé felhangzik fejemben saját függőségem csábító hangja, és megpróbál rávenni, hogy álljak meg a Sikora-féle lemezboltnál. Legyűröm magamban az erős kísértést, mert ebben a helyzetben semmi sem igazolhatná a késlekedést. Mikor beérek a Portlandbe, kiderül, hogy Gary az utolsó pillanatban meggondolta magát, visszament a kórházba, és még sikerült megúsznia, hogy egyszer és mindenkorra kitegyék a szűrét. Helyes! Egy bonyodalommal kevesebb, és egyébként sem az a kedvenc foglalatosságom, hogy a grabancuknál fogva rángassam el a betegeimet a kórházba. Bevágom magam a kocsiba, és elindulok hazafelé a Downtown Eastside-ról, a drogfüggők nyomorúságos planétájáról, ahol a kábítószeresek és a dílerek a hét összes napjának minden órájában azzal vannak elfoglalva, hogy szenvedélyük kielégítése céljából át


163

verjék, megzsarolják, manipulálják és agyba-főbe verjék egymást *

A Szent Pál Kórház felé veszem az utam, ahol a Portlanden végzett munka mellett pszichiátriai betegek gondozását végzem. A szokásos úton indulok el: kihajtok a Portland garázsából, a sikátorból balra kifordulok az Abbottre, onnan jobbra a Penderre. Az Abbott-től kétsaroknyira felgyorsul a pulzusom, mert közeledem a Sikorához, amely vitán felül a világ egyik legkiválóbb klasszikus felvételeket forgalmazó szaküzlete. Az elmémet és a testemet marja a vágy, hogy hozzájussak egyik kedvenc operaénekesem, a tenor Rolando Villazón legújabb CD-jéhez. Szerdán voltam itt, hogy kifizessem a legutóbbi rendelésemet, és akkor még sikerült úrrá lennem a vásárlási vágyamon. A bennem lakozó zenebolond most egyre hangosabban követeli, hogy menjek vissza a felvételért. Kell nekem, méghozzá azonnal! A vágy apró gondolatszikra- ként kezdi, majd gyorsan megszilárdul, és teljes súlyával rátelepszik az elmémre. Szinte már tapintható - ellenállhatatlan gravitációs ereje van. A feszültség csak akkor csökken, amikor engedek a kísértésnek. Egy órával később kilépek a Sikorából, kezemben a Villa- zón-lemezzel és több másik CD-vel. Gábor vagyok, kényszeres klasszikus zenei CD-ket vásárló szenvedélybeteg.’ Mielőtt folytatnám, megjegyzem, hogy nem teszek egyenlőségjelet a zenemániám és betegeim életveszélyes szokásai közé. Messze nem ez a helyzet. Az én megszállottságomat is addikciónak nevezem, de fényévnyi távolságra van páciense* Az Anonim Alkoholisták Klubja mintájára szerveződő szenvedélybetegklubok klasszikus bemutatkozó formulája. (Aford.)


im függőségeitől. Nyilvánvaló a különbség az én viselkedésem és az ő önpusztító életvitelük között, ám a hasonlóságok is ugyanilyen nyilvánvalóak - és ugyanilyen lealacsonyítóak. Az addikciót nem egy egységes, szilárd entitásnak tekintem nem egyszerűen van valakinek, vagy nincs -, hanem egy, nagy kiterjedésű kontinuumnak tartom. Meghatározó központi elemei minden függő személynél megtalálhatók - a társadalom csúcsán elhelyezkedő, közmegbecsülésnek örvendő munkamániásoknál ugyanúgy, mint a rossz hírű sikátorokban bóklászó, lerongyolódott és kriminalizált krekkeseknél. Én is valahova ebbe a kontinuumba helyezem magamat. Az elmúlt két hónap során minden héten többször is bementem a Sikorába; és akkor még nem is említettem azt a Varázsfuvola CD-t, amelyet az egyik belvárosi sugárúton vettem; a torontói lemezboltot, ahol a legutóbbi író-olvasó találkozói körutam alkalmával megfordultam; nem is beszélve a New York-i Tower Recordsról. Még csak február közepe van, de idén már 2000 dollárt vertem el klasszikus hangfelvételekre. Többszörösen megszegtem azt a feleségemnek, Rae-nek tett ígéretemet, amely szerint visszafogom magam a karácsony előtti ezerdolláros tobzódás után. Reggeltől estig csak azon jár az eszem, hogy milyen zenét kell megszereznem. Órákat töltök el az interneten a klasszikus zenei honlapok nézegetésével ezt az időt nemcsak a család sínyli meg, hanem ez a könyv is, mert vészesen közeleg a leadás határideje. De mit csináljak akkor, ha az egyik kritikában azt olvasom, hogy „egyetlen magára valamit is adó szimfonikuszene-/kórusmű-/zongo- rarajongó sem engedheti meg magának, hogy ez a darab hiányozzon a gyűjteményéből”? Gyakran tör rám hirtelen az érzés, hogy nem lehetek meg enélkül a Dvorak- szimfóniaciklus vagy anélkül a Bach h-moll mise nélkül, de, itt van ez az érdekes feldolgozása is Haydn


165

Párizsi szimfóniájának. Nem viselhetem el, hogy ne legyenek a birtokomban Rahmanyinov prelűdjei, a Figaro házassága, a Bachianas Brasileiras vagy Sosztakovics kamarazenéinek különböző változatai. Kellenek a Wagner-ciklusok, valamint Bach cselló- és hegedűszólói is. Most, azonnal muszáj megszereznem Locatelli FArte dél Violinóját, egy új Rautavaara CD-t, a Diabellivarációkat, Pierre Hantái Goldberg-varációinak új kiadását, Schnittke, Henze és Mozart összes hegedűversenyét még akkor is, ha két változata már megvan... A fülhallgató evés, írás, sőt alvás közben is rajtam van. Nem tudok kutyát sétáltatni úgy, hogy ne szólna a fülemben egy szonáta, szimfónia vagy ária. Klasszikus zenefelvételeken jár az agyam ébredéskor, egész nap, lefekvéskor, sőt álmomban is. Beethoven harminckét zongoraszonátát komponált. Nekem mindegyik megvan - öt különböző feldolgozásban, de lehetne több változatban is, mert elosztogattam, aztán némelyiket újra megvettem, méghozzá nem is egyszer. A padláson is van két teljes készlet belőlük, de azokért én már fel nem megyek. Beethoven mind a tizenhat vonósnégyese ugyancsak öt példányban van meg, kilenc szimfóniája pedig hat kollekcióban, de mindegyikből akad több is - szintén a padláson. Ha ebben a szent pillanatban elkezdeném lejátszani a csak a polcomon található összes Beethoven-művet, és csak ezzel foglalkoznék, hetekig tartana, mire végighallgatnám. És még csak Beethovennél tartok! Néhány CD-be éppen csak belehallgattam, de van sok olyan is, amely felbontatlanul sorakozik a többi között a polcon. Rae gyanakvó. - Nem lehet, hogy te kényszeres vásárló vagy? A kérdés többször is elhangzott az elmúlt hetekben. Ilyenkor én egyenesen belenézek Rea-nek aki immár harminckilenc éve életem párja - a szemébe, és hazudok. Magamat


azzal nyugtatom, hogy nem akarom megbántani. Butaság, de attól félek, hogy elvesztem a szeretetét. Nem akarok rossz színben feltűnni előtte. Félek a haragjától, és pontosan ez az, amit nem akarok. Néha jeleket adok - majdnem úgy, mintha le akarnék bukni. - Elgyötörtnek látszol - jegyezte meg Rae egy januári estén. - Igen, a CD-k miatt... - kezdtem a választ, mire végigmért, amitől elpirultam zavaromban -, akarom mondani a CV-k miatt. Megígértem a következő író-olvasó találkozók szervezőinek, hogy emailben elküldöm nekik az önéletrajzomat. Elég suta magyarázkodás volt. Gyötör a szégyen és a bűntudat, de ezzel kell élnem. A probléma túlnőtt rajtam, de nem látok kiutat. Ismét - ki tudja, hányadszor - elgondolkozom azon, hogy mindent bevallók. A rá következő héten egyik reggel, kávézás közben felnézek az újságból. - Hű! - mondom Rae-nek. - Márciusban játsszák az operaházban a Don Giovannitl - Azt nem ismerem - húzza fel feleségem a szemöldökét. - Miről szól? Don Jüanról, aki megszállott szoknyabolond volt. Kreatív, energikus és elbűvölő férfi. Merész kalandor, de a lelke legmélyén gyáva, ezért sosem lel rá a lelki békéjére. Kielégíthetetlen az erotika iránti szenvedélye, amelyet egyszerűen képtelen lecsillapítani. Költői vénáját és ékesszólási képességeit kizárólag a szép nem iránti hajsza szolgálatába állítja, de hiába ejti rabul valakinek a szívét, máris a következő asszonyon jár az esze. Egyébként gondosan feljegyzi a hódításait. Többször is megnyílik előtte a kiút; de gorombán elutasít minden


167

lehetőséget a feloldozásra. Nemcsak másokat gyötör, de a saját lelkét is feláldozza. Nem hajlandó lealacsonyodni addig, hogy megbánja a bűneit, és a darab végén a pokolra jut. Rae úgy néz rám, mintha meglepődött volna - vagy ez a mindentudás mosolya lenne? - Olyan szépen mesélted el - mondja hogy szinte magam előtt láttam a szereplőt. Csak nem áll közel a szívedhez? De igen. Mozart mesterművéből már korábban is volt két feldolgozásom, és a múlt hónapban újabb négy változatot vásároltam. Egyiket sem hallgatom végig soha. Rae-nek persze semmit sem árulok el. Valójában én is egy kicsit Don Gio- vanni vagyok, de messze nem olyan elragadó, mint Mozart figurája, viszont én nem nőkkel csalom meg Rae-t, hanem operákkal. *

Nem mindenki érti, miért addikció az, ha valakinek hat különböző változata van a Don Giovanníbó 1, elvégre nincs abban semmi rossz, ha valaki szereti a zenét, bolondul a művészetért, és megtisztulást keres az esztétikai élményben. Az embereknek szükségük van a művészetekre és a szépségre. Ez tesz minket emberré. Képesek vagyunk a szimbolikus önkifejezésre, és arra, hogy élményeinket elvont formában fogalmazzuk meg. Más fajoknak a több millió éves törzsfejlődés ellenére sem alkalmas az agya arra, hogy egy Mozart közéjük születhessen. A szépség imádata emberi sajátosság, sőt követelmény, én pedig imádom a zenét. Ez a legelvontabb művészet, mert szavak és vizuális képek nélküli kommunikációt valósít meg. Számomra mindenképpen a legközvetlenebb, legletisztultabb művészi kifejezési forma. Szavakkal vagy szavak nélkül is ékesszólóan beszél fájdalmakról és örömökről,


kétségekről és bizonyosságokról, letargiáról és lelkesedésről, e világi vágyakról és túlvilági fenségről. A zene provokál, érzelmekkel tölt el, megindít, és megnyugtatja a lelkemet. Olyan emóciókat szabadít fel bennem, amelyeket életemben egyébként háttérbe szorítok. Thomas de Quincey azt írta az Egy angol ópiumevő vallomásaiban, hogy a zenének hatalmában áll, hogy az élet szenvedélyeit „magasztos, légies, fennkölt formában” jelenítse meg - bár neki ópium kellett hozzá, hogy ezt értékelje. Tehát igen: a zene a szenvedélyem - ám ugyanakkor függő is vagyok, ami teljesen más lételméleti kategóriába sorolandó. Az addikciók sokkal inkább szólnak a valami iránti sóvárgásról, mint az adott dolog birtoklásáról - még akkor is, ha normális emberi vágyakra emlékeztetnek. A függő üzemmódban működő emberben nem az óhajtott entitás birtoklása vagy élvezete gerjeszti az emocionális töltést, hanem a felkutatása és a megszerzése. A legnagyobb örömöt a vágyódás csupán pillanatokig tartó beteljesedése jelenti. A vegytiszta addikció az a kérészéletű élmény, amelynek röpke másodpercében a függő személy nem függővé válik. Az addikt személy a hiány állapotának a hiánya után sóvárog. Egy elillanó pillanatra megszabadul az üresség, az unalom, az értelmetlenség, a kínzó vágy, a kiszolgáltatottság és a fájdalom érzésétől. Szabad lesz. Az addikció külső okának - legyen az kábítószer, gyógyszer, tárgyak vagy tevékenység - rabigája azért jön létre, mert elérhetetlen az a nyugodt, sóvárgásmentes állapot, amelyre a függő személy vágyik. Zorba, a görög azt mondta, hogy „semmit sem akarok, és semmitől sem félek; szabad vagyok”. Sajnos csak nagyon kevesek vagyunk Zorbák. Engem a zene akkor is felvillanyoz, amikor függő üzemmódban működöm, de ez nem tart vissza attól, hogy még több felvételt kutassak fel, szerezzek meg, és ennek nem a zenéim boldog élyezete, hanem a kielégületlenség lesz az ered


169

ménye. Minden CD megvásárlásakor megpróbálom elhitetni magammal, hogy most már igazán teljes a gyűjteményem. Na de ha még az is az enyém lenne - csak még egy, tényleg az utolsó! -, akkor tényleg megnyugodnék. Az illúziónak vége. Sakyong Mipham szerzetes, a nagy buddhista tanítómester szerint „a csak még egyet a szenvedés körét egyben tartó tétm\

nyezo . A szabadság pillanata akkor a legkézzelfoghatóbb, amikor leparkolok, odarohanok a Sikorához, a bejárat előtt lelassítok, hatalmasat sóhajtok, és benyitok. Egyetlen nanoszekundumig úgy érzem, hogy az élet tele van határtalan lehetőségekkel. Dániel Barenboim zongoraművész-karmester szerint „a zene végtelenségét csak úgy érzékelhetjük, ha magunkban is keressük ezt a minőséget”2. Tökéletesen igaza van. A függők azonban nem ezt a fajta végtelenséget keresik. Amikor megérintem sóvárgásom tárgyát, először az adrenalinszintem megy fel. Ezután elárasztják agyamat a kellemes érzést előidéző kémiai anyagok, miközben kezemben tartom az új CDt, amely időleges enyhülést hoz felajzott állapotom feszültségére. Fizetek, majd alig lépek ki az üzletből, máris elindul felfelé az adrenalinszintem, mert az elmém már a következő beszerzés körül forog. Bármelyik addiktív tevékenység megszállottja - legyen az a szex, a szerencsejáték vagy a vásárlás - megmondhatja, hogy ő is ugyanígy éli át saját kémiájának változásait. 1

> -

Ugyanez a cselekménysorozat ragad magával évtizedek óta újra és újra, mióta a gyermekeim... Állj! Hiszen valójában nem „a cselekménysorozat ragad magával” - mindenesetre trükkös megfogalmazás azért, hogy


a történést magamon kívülre helyezzem, mintha tőlem független, élő entitás lenne. Nem! Helyesen így hangzik: ezt csinálom évtizedek óta, mióta a gyermekeim még egészen kicsik voltak. Sok-sok év alatt több ezer dollárt költöttem el kompaktlemezekre. Szemrebbenés nélkül képes voltam egy-két óra alatt több száz dollárt is elverni. Az egyéni rekordom nyolcezer dollár volt egyetlen hét alatt. Csak annak a jövedelemnek a révén sikerült elkerülnöm a pénzügyi katasztrófát, amelyre úgy tettem szert, mint a világ szemében önfeláldozó - értsd munkamániás - orvos. Másutt már leírtam, hogy önigazolásul úgy tekintettem a saját költekezésemre, mint a nehéz munkám miatti kárpótlásra: az egyik addikció igazolja a másik alibijét. A probléma a következő volt: mindkét dependens viselkedési formám rám általánosságban jellemző dolgokat reprezentált, és nálam mindkettő aránytalanul eltorzult. A zene és a könyvek iránti függőségeimet nagyszerűen leplezni lehet úgy, mintha valamilyen esztétikai élmény élvezetei lennének, a munkamániámat pedig be lehet állítani humanitárius tevékenységnek - emellett természetesen sok mindenben lelek esztétikai élményt, és tényleg segíteni akarok másokon. A világon nem én vagyok az egyetlen, akit túlzó módon rabul ejtett a klasszikus zene, és nem az egyedüli vagyok, akinek több feldolgozásban is megvannak a muzsika nagyjainak mesterművei. Mi a helyzet másokkal, akik rajonganak valamiért - ők is függők? Nem, nem mindenki, de sokan közülük igen - látom őket az üzletekben, és olvasom a bejegyzéseiket a világhálós fórumokon. A szenvedélybetegek tudnak egymásról. Bármelyik passzió addikcióvá alakulhat, de hogyan lehet ezt felismerni? Igen egyszerűen:^! kell tenni azt az alapvető *Ez a bekezdés, és néhány másik is, aScattered Minds(Szétfoszlott elmék) című könyvemből származik, áiriélyét áz ADHD-ről írtam.(A szerző)


171

kérdést, hogy „ki a főnök, az ember vagy a viselkedése?” Egy szenvedély uralása lehetséges, ám az a megszállott szenvedély már függőség, amelyet egy személy képtelen az ellenőrzése alatt tartani. Az addikció emellett olyan ismétlődő viselkedési forma, amelyhez az egyén még azon az áron is ragaszkodik, hogy tudja, kárt okozhat vele magának vagy másoknak. A kulcsmozzanat az adott személy belső viszonya a szenvedélyéhez és a vele összefüggő magatartáshoz. Aki a leírtakban kételkedik, annak azt javaslom, tegyen fel magának egy egyszerű kérdést! „Ragaszkodom-e olyan mértékben ehhez vagy ahhoz a dologhoz vagy tevékenységhez, hogy akkor sem hagynám abba, ha tudnám: ezzel kárt tehetek magamban vagy másokban?” Ha a válasz igen, az illető addikt. Az is függő, aki még akkor is képtelen lemondani valamiről, ha erősen megfogadja. Persze a dependenciák minden fajtájánál van egy mélyebb, megcsontosodott réteg is: a tagadás állapota, amelyben minden józan érv és bizonyíték ellenére elutasítjuk annak a beismerését, hogy rosszat teszünk magunkkal vagy bárki mással. A tagadás állapotában senki sem képes magának feltenni semmilyen kérdést. Ilyenkor körül kell nézni. Közel állnak-e hozzám a szeretteim most, hogy a vágyam kielégült, vagy elszigeteltebbek lettünk egymástól? Tényleg az lettem-e, aki valójában vagyok, vagy ürességet érzek? Az addikció a mindent felemésztő belső tűz miatt más, mint a nemes szenvedély magasztos tüze. Az a szent tűz, amely a Hóreb hegyén az égő csipkebokorban tudatta Mózessel az Úr jelenlétét, de nem égette porrá a bokrot: ...és megjelenék néki az Úr angyala tűznek lángjában egy csipkebokor közepéből, és látá, hogy ímé a csipkebokor ég vala; de a csipkebokor meg nem emésztetik vala.3


Az egyszerű szenvedély táplálja az életet, megszentel, fényt ad, és lelkesít. Ez a szenvedély nemes, mert az ego irányítja, azonban a függőség már énközpontú, és legyűri az ént. A szenvedély ad, és gazdagít, az addikció pedig meglop. A szenvedély az igazság és a megvilágosodás forrása; a függőség a sötétségbe vezető kapu. Aki szenvedélyes, az sokkal élettelibb, és akkor is győzedelmeskedik, ha nem éri el a célját. Az addikciónál rendkívül fontos, hogy a végkimenetel táplálja az egét; enélkül az ego üres és sivár lesz. Az a mindent felemésztő szenvedély pedig, amelynek képtelenség ellenállni, az a következményeitől függetlenül is már függőségnek minősül. Az ember akár teljes életét egy szenvedélynek szentelheti, és ha ez tényleg szenvedély, és nem addikció, akkor a szabadság, az öröm, a valódi én és az értékek megbecsülésének képessége is megmarad. A függőségben nincs öröm, szabadság és semmiféle megbecsülés. A szenvedélybeteg saját létének sötét, szégyennel terhelt zugaiban tévelyeg. Jómagam is látom Downtown Eastside-i betegeim szemében a szégyen szikráját, és ugyanezt a szikrát látom a tükörben is. Az addikció a szenvedély sötét utánzata, és a csaknem tökéletes hasonlóság könnyen megtévesztheti a naiv megfigyelőt. A sóvárgás és a beteljesülés ígérete itt is megvan, ám az ajándék csak illúzió. A függőség egy fekete lyuk. Minél jobban a hatalmába kerít, annál többet követel. A szenvedéllyel ellentétben nem hoz létre régi dolgokból új értéket, hanem mindent lealacsonyít, amivel csak kapcsolatba kerül, és mindent kevesebbé, értéktelenebbé tesz. Boldogabb leszek attól, ha engedek a kísértésnek, és hazatérek a bevásárlásaimból? Fösvény módjára veszem számba legújabb szerzeményeimet - Harpagon módjára dörzsölöm a markom kapzsi örömömben, de közben a szívem egyre


173

hidegebb. Amikor magamhoz térek a dőzsölés mámorából, rádöbbenek, hogy elégedetlen vagyok. A függőség centrifugális. Elszívja az ember életerejét, aminek a helyén vákuum és tompa sivárság marad. A szenvedély energiával tölt el, és kiteljesíti az emberi kapcsolatokat. Hatalmat ad, másokat pedig megerősít. A szenvedély alkot, a szenvedélybetegség pusztít - először az én jön, és csak utána következik minden más. A Rémségek kicsiny boltja című musical az addikció briliáns ábrázolása. Seymour, a tutyimutyi virágbolti eladó (akit Rick Moranis zseniálisan alakított az 1986-os filmváltozatban) szíve megesik egy furcsa és szokatlan kis növényen, amely már haldoklik a gyengeségtől. A palánta talán fellendíthetné az üzletet, de van egy probléma: senki sem tudja, miféle szerzet. Seymour a kedvese után Audrey II-nek nevezi el, és nem tudja, hogyan gyógyíthatná meg, míg végül az egyik éjjel véletlenül megsebzi az ujját, a növényke pedig mohón magába szívja a sebből csepegő vért. Ám a növény éhsége csak ideiglenesen csillapodott, és több vért akar, ezért a férfi kötelességtudóan újabb adagot ad az értékes nedűből. A film folyamán kibontakozik a fejlődő növény személyisége, sőt elkezd beszélni. Az eleinte még szánalomra méltó, kicsinyke palánta hízelegve bizonygatja, hogy Seymour minden kívánságát teljesíti. Aztán amikor már nagy lesz, egy napon ráparancsol Seymourra, hogy etesse, a megfélemlített férfi pedig engedelmeskedik. A növény szépen gyarapszik, de a méretével együtt az éhsége is nő, Seymour pedig anémiás - vérszegény - lesz: morális és fizikai értelemben is. Amikor odáig fajul a helyzet, hogy a férfi már majdnem meghal, úgy dönt, hogy holttestekkel táplálja a növényt, és új részmunkaidős tevékenységbe kezd: gyilkolásba. A végére ádáz küzdelem bontakozik ki Seymour és a vérszomjas Audrey II között. A hatalmas és erős növény


már a barátság látszatát sem akarja fenntartani. Ugyanilyen a függőség is. Csak néhány csepp vérrel kezdődik, amit az ember készségesen feláldoz, azonban a helyzet hamarosan odáig fajul, hogy rátelepszik az emberre, és uralkodik felette, majd elkezdi felemészteni őt és a környezetét, és ekkor már óriási szenvedés árán lehet csak elfojtani. Amikor bekerülök a függőség forgatagába, teljesen elveszítem az önkontrollomat. Egyre jobban érzem, hogy csökken bennem a morális tartás, miközben fokozatosan kiürülök. Üresség néz vissza rám a tükörben a szememből. Félek, hogy a Sikorában már barátommá lett eladó is átlát a vékony álarcomon. A külszín mögött nincs más, mint az azonnali, pillanatnyi öröm iránt remegő organizmus. Nem egy zeneimádó áll a pultnál, hanem egy szánalmas puhány. Érzem, hogy sajnálnak. Bárhova megyek, mindenütt szerepet játszok. - Hogy van, doktor úr? - kérdezik a Szent Pál Kórházban a nővérek. - Köszönöm - válaszolom -, nagyszerűen. Ám azt nem mondom el, hogy mániás vagyok, aki most jött a zeneboltból, és aki alig várja, hogy munkaidő után bevágja magát az autóba, hogy meghallgassa az új operáját vagy szimfóniáját. Azt sem mondom el, hogy - hacsak nem megyek vissza ismét a CD-üzletbe vásárolni - hazamegyek, és hazudok a feleségemnek. Persze mardos a bűntudat is. Önmagamat elítélő, pesszimista vagy negatív megjegyzéseket fűzök a beszélgetéseimbe. Valaki az osztályon dicséri a munkámat. Megpróbálom tréfával elütni a dolgot: - Hát igen, néha bolonddá lehet tenni az embereket. Nem is vicces. Furcsán néznek rám, és bizonygatják, hogy szerintük tényleg jó, amit csinálok. Szerintük persze hogy az, ám én szégyellem magam, mert nem hinném, hogy megérdemlem a dicséretüket. A titkos addikció szégyene elhárítja a méltatást.


175

Egyre kiábrándultabban szemlélem a világot - a politikát, az embereket, a lehetőségeket és a jövőt. Minden reggel mérgelődök az újságokon, mert nem tetszik, amit írnak, és az sem, amiről nem írnak. A Globe and Mail (Glóbusz és Posta - országos kanadai napilap) hírösszeállítása, szerkesztőségi cikkei és általában az összes újságírója a nagyvállalatok, a mérvadó politikai pártok és a neokonzervatív külpolitika-csi- uálók kegyeit keresi, de így legalább hű marad régi, kékvérű, kapitalista önmagához. Még mindig Kanada legjobb lapja, ezért magam is támogatom előfizetői dollárjaimmal. Akkor miért szidom fennhangon a kávé mellett? Megmondom: a belső kielégületlenségem és nyers önkritikám miatt! Hogy szerintem a Globe nem az igazságról ír? Nos, én sem mondok igazat. Hogy véleményem szerint a Globe előfizetőket akar összeharácsolni, és ennek érdekében akár tisztességtelenségre is hajlandó? Bagoly mondja verébnek! A negatív hozzáállás korántsem korlátozódik a zsurnalisztikái véleményemre. Egyre kritikusabb, ingerlékenyebb és követelőzőbb vagyok kamaszkorú lányommal. Magammal egyre elnézőbb vagyok, miközben vele egyre szigorúbb. Nem lehetek optimista a fejlődését és a jövőjét illetően, ha a sajátomat elszabotálom. Hogyan vegyem észre benne a jót, ha a saját legrosszabb tulajdonságaimat sem vagyok képes meglátni? Nincs mit szépíteni, feszült a viszonyunk. Lányom tizenhét éves, és egy pillanatra sem fogja vissza magát, hogy szavakkal vagy testbeszéddel kifejezze a nemtetszését. Egyre egyhangúbb a kapcsolatom Rae-vel. Mivel az én bensőmet a mániáim uralják, ezért alig van mit mondanom, és üresen kong az a kevés is, amit kiejtek a számon. A figyelmem befelé irányul, ezért az ő dolgai iránti érdeklődésem sem hiteles, inkább kötelességszerű. Addiktív ciklusaim tetőpontján a megszállottságom, a hazugságaim és a manipulációim


miatt szinte úgy érzem magam, mintha szexuális értelemben megcsalnám. Mindennek a tetejébe hiányzóm; nem vagyok jelen. Lehetetlen teljes értékűen jelen lenni valahol úgy, hogy láthatatlanná tevő falakat emelek magam köré, ami az intimitás és a spontaneitás rovására megy. Az addikciót valaminek meg kell szenvednie, és az esetemben ez így is van - néha napokon, heteken, sőt hónapokon át is. Amikor még sokkal kisebbek voltak a gyermekeim, néha jócskán megvárakoztattam őket a függőségem miatt. Szívesen meg nem történtté tenném például az olyan alkalmakat, amikor focimeccs után kiraktam a tizenegy éves fiamat egy képregényboltnál az egyik csapattársával és azzal az ígérettel, hogy negyedórán belül visszajövök. A negyedórából majdnem egy óra lett. Nem egyszerűen csak átszaladtam egy boltba az utca túloldalára, hanem kocsival bementem a belvárosba, hogy felhajtsam azt a zenét, amelyet aktuálisan azonnal be kellett szereznem. A fiam belesápadt az izgalomba és a félelembe, mire visszaértem. Heteken, hónapokon át hazudok a feleségemnek. Berohanok a házba, gyorsan eldugom a legújabb szerzeményeimet, majd külsőleg átvedlek szerető hitvessé és gondos családapává, belül azonban másra sem tudok gondolni, csak a zenére. Amikor kiderülnek a dolgaim - márpedig mindig kiderülnek -, akkor következnek a töredelmes gyónások és a hamarosan úgyis megszegésre kerülő fogadkozások. Gyűlöltem magam, és ez az önutálat abban a kemény, zsarnokian szigorú bánásmódban manifesztálódott, amelyet a fiaim és a lányom iránt tanúsítottam. Amikor az ember minden gondolatát az tölti be, hogy saját hamis szükségleteit kiszolgálja, akkor képtelen észrevenni mások valós szükségleteit - még akkor is, ha azok a mások a saját gyermekei.


177

Addiktív hajlamaim mélypontja - de bizonyosan nem a vége - valószínűleg akkor következett be, amikor otthagytam a klinikán egy vajúdó nőbetegemet, mert minden másnál fontosabb volt számomra, hogy bevágjam magam a kocsimba, és a csúcsforgalomban elmenjek a folyó túlpartján lévő Sikorába. Még így is bőven lett volna időm, hogy odaérjek a szülésre, ha nem kezdek el tobzódni a lemezboltban. Amikor visszaértem, jól-rosszul elnézést kértem, de nem magyarázkodtam. Mindenki, még a legelégedetlenebb páciensem is nagyon megértő volt. Elvégre Máté doktor elfoglalt ember; nem lehet mindenütt jelen. Vancouverben köztisztelet övez amiatt, hogy komolyan kiveszem a részem a terhes betegeim gondozásából, és a szülésüknél is jelen vagyok. Most nem így történt. Ez a baba nélkülem jött a világra. Carmelának hívják; ma huszonegy éves, ragyogó szépségű ifjú hölgy; tehetséges táncosnak tartják, és egyetemre jár. Az anyjának, Joyce-nak már sok éve meggyóntam a történteket. Nem ez volt az első ilyen gyónásom. Korábban is írtam, és nyilvánosan beszéltem is már a függőségeimről. Sajnos az a szomorú igazság, hogy sem az írásaim, sem a nyilvános és a családi gyónásaim nem akadályozzák meg a függőségi ciklusaim ismétlődéseit. Három könyvet írtam, a világ minden tájáról érkeznek levelek és e-mailek, amelyek írói hálás köszönetét mondanak, amiért megváltoztattam az életüket. Közben én továbbra is azon az úton járok, amely megmételyezi a lelkemet, elidegenít a hozzám közelállóktól, és felemészti az életerőmet.* * *Ezt a fejezetet 2006 januárjában írtam. Azóta komoly változásokat értem el addiktív szokásaimmal kapcsolatban. A későbbiekben erről még lesz szó.(A szerző)


2006 januárjában, a CD-mániám tetőpontjának egyik délelőttjén nagy nyögdécselések közepette megjelenik a rendelőben Sean. Totál kész vagyok - nyöszörgi. - Okádok és fosok. Jól telenyomtam magam heroinnal... a bánatos francba! A férfi korábban több hónapos elvonókúrán vett részt. Régóta nem láttam, de rendszeresen felhívott, és a telefon- beszélgetések alkalmával büszkén mesélte, mennyire eltökélte magában, hogy tiszta marad. Egyszer hagyott egy üzenetet: - Csak azt akartam elmondani, hogy rengeteget segített rajtam, és ezért nagyon hálás vagyok. Köszönöm, doktor! Most ismét itt van a Downtown Eastside-on. Sápadt, koszos, sovány és rendezetlen. Hetek óta az utcán él, de be akar vonulni egy keresztény rehabilitációs táborba. - Nem gondolja, hogy megint el kellene kezdenie a metadonkúrát? - kérdezem. Sean beleegyezik. Mohón ledönti az első adagot, mielőtt belekezdene mostani visszaesésének a történetébe. Nem is igazán tudom, mi jött rám, doki. Arra gondoltam, benyomok egy adagot... csak egyetlenegyet. Ezzel gyakorlatilag mindent elmondtam. - Tényleg be akar vonulni a táborba? - A család nagyon erőlteti, de nekem nem akaródzik. - Mondta nekik? - Nem. - Miért nem mondja meg nekik kerek perec? Mert fájdalmat okoznék. Nagyon sokat segítettek, én meg hátat fordítottam nekik, aztán csúfosan elbuktam. Magamban azonnal ítélkezem felette. Bosszant a nyomorúsága és az akaratgyengesége - ami nem mellékesen ugyanolyan, mint az enyém -, és meg akarom leckéztetni.


179

- Nem hiszek magának - jelentem ki. - Nem azt nem hiszem el, amit mond, hanem szerintem saját magával szemben sem őszinte. Nem amiatt aggódik, hogy fájna a családjának, mert maga már így is sok fájdalmat okozott nekik. Igen, tudom, de akkor sem akarok odamenni a keresztényekhez. Pontosan tudom, mire számíthatok. Nagyon kemény hely, kötött a program, és szigorúan betartják. - Még csak nem is így értettem, hanem úgy, hogy ugyanezt a családjának is el kell mondania. El kell mondania az igazat az érzéseiről, és arról, hogy mit akar, és mit nem. Maga fél attól, hogy elítélik, és saját magától is fél. Túl majrés ahhoz, hogy őszinte legyen. Sean rám néz, zavarodottan vigyorog. - Ez tényleg így van, doki. Akkor tegyen ellene! Mondja ki nyíltan, hogy mit akar, és mit nem! Ennyivel tartozik a családjának! A „doki” jól kioktatta a páciensét arról, hogy vállalni kell az igazságot, most pedig hazamegy, és a táskájában egy újabb kazalnyi Sikorából származó CD-vel ismét átveri majd a feleségét.

TIZEDIK FEJEZET

Tizenkét lépéses napló: 2006. április 5. Ma megyek először tizenkét lépéses csoportba. Tépelődöm. Tényleg ide tartozom? Mit mondok majd? „Jó napot, Gábor vagyok, és...” Micsoda? Függő... vagy kukkoló? Sohasem voltam különféle vegyületek rabja. Sohasem próbáltam ki a kokaint vagy az ópiátokat főleg azért, mert féltem, hogy megtetszenek. Életemben összesen kétszer ittam alkoholt, még az egyetemi éveim alatt. Mindkét eset kiadós hányással végződött. Az első adagot Jeunesse hadnagy járgányába sikerült „elhelyeznem”. A hadnagy volt a parancsnokunk egy nyári kiképző táborozáson az Ontario állambeli Bordenben. Felszedett néhány társamat és engem, hogy hazavigyen minket a barakkjainkba egy, a helybéli tiszti klubban tartott tivornya után. - Hihetetlen, mekkora disznóólát csinált az autómban - ordított rám a hadnagy a másnap reggeli sorakozónál a gyakorlótéren. - Nagyon sajnálom, uram - nyögtem ki nagy nehezen a kárörvendő tekintetek kereszttüzében. Nem akartam. Azt várom, hogy olyan emberekkel találkozom, mint az Anonim Alkoholistáknál, akiknek az életét tönkretette az ital vagy a drogok, amelyek a hónapok vagy évek során eltorzí-

Tizenkét lépéses napló:2006. április5. 181

tották az elméjüket és a testüket. Az időszakos megvonási tünetektől lepusztultak, kiszáradt a torkuk, az agyukat állandó felelem és hallucinációk gyötrik. Hogy hasonlíthatnám magamat hozzájuk? Nekem is ilyen nyomorultul kellene éreznem magam? Miként említhetném egy lapon az én jelentéktelen működési zavaraimat olyan mérhetetlen szenvedésekkel, amelyeket vélhetően mások ma este elmondanak? Milyen jogon fogom rá ezekre, hogy tényleg függő vagyok miattuk? Ha egy ilyen társaságban addiktnak nevezem ki magam, az nem más, mint mentségek keresése az önzésemre és a hozzáértésem hiányára. Félek, hogy felismernek. Láthattak a tévében vagy olvasgatták valamelyik írásomat. Addig semmi baj sincs, amíg úgy állok fel a színpadra, mint elismert szakértő, aki a stresszről, az ADHDról, a szülői gondoskodásról vagy a gyermekek fejlődéséről tart előadást. Viszont teljesen más az, amikor arra készülök, hogy beismerjem évek óta tartó impulzuskontroll- zavaraimat. Ebben a kontextusban a nyilvános gyónásom lehetne akár őszinte, hiteles, sőt bátor tett is. Ám most arra készülök, hogy egy csoport - amelyben sokan közelebbi ismeretségben vannak a komor valósággal, mint jómagam - tagjaként valljam be „gyengeségeimet”, és azt, hogy az addikcióm gyakran legyűr engem. Meg azt is, hogy boldogtalan vagyok. Mélyen, legbelül természetesen vágyom rá, hogy elfogadjanak, de nem közszereplőként, orvosként vagy íróként. Sajnos attól tartok, hogy a munkásságom, a társadalmi státuszom, valamint az intelligenciám és értelmem megcsillogtatá- sa nélkül nem lehetek különösebben figyelemreméltó figura. Szomorúan jövök rá, hogy az egóm vad ugrándozásba kezdett, mert egyszerűen nem nyerhet kielégülést. Az összejövetelt egy templom alagsorában tartják. Nagy meglepetésemre zsúfolásig megtelt a helyiség. A hallgatóság


előtti asztal mögött egy középkorú nő ül, akinek kedves arcvonásai egyszerre tükröznek szégyenlősséget és némi fensőbbséget, amely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy rendet tartson a faragott faszékeken helyet foglaló, reszelős hangú, soknyelvű társaságban. A csillapodó zsibongásban szemügyre veszem a többieket: kérges tenyereket, cowboycsizmákat, barázdált arcokat, kemény tekinteteket, nikotintól megsárgult fogakat látok, és whiskytől durva hangokat hallok. Az otromba viccelődés gyors barátságokat eredményez. Kemény életű, kétkezi, kelet-vancouveri munkások tipikusnak mondható gyülekezete. Vannak itt fiatal nők is, akik neonszerű zöld és rózsaszín csíkokat festettek punkfrizurájukba. Vannak itt középkorú férfiak is, akiknek fogatlan vigyorra húzódik a szája egy-egy vicc hallatán. Az előttem ülő férfi fején a takarosán fésült gyér, fehéres haj olyan benyomást kelt, mint a téli, hóborította szántóföld barázdái. Azonnal otthon érzem magam, és tudom is, hogy miért: a társaság hiperkinetikus, ADD-szerű energiája szinkronban van a sajátommal. - Sziasztok! Maureen vagyok, alkoholista - kezdi az asztalnál ülő asszony. - Szia, Maureen! - hallatszik minden irányból. Hasonló bemutatkozások következnek: - Elaine vagyok, alkoholista... - George vagyok, alkoholista... Mindenkit szívélyes zsivaj fogad, és egyre biztatják az újoncokat, hogy ők is mutatkozzanak be, de én csendben maradok. - Szeretettel üdvözlök mindenkit! - veszi vissza a szót a nő az asztalnál, majd kijelenti: - A tagság egyetlen feltétele az italozás abbahagyása. Arra gondolok, hogy nekem előbb el kellene kezdenem inni, hogy abba tudjam hagyni. Hagyományos értelemben

Tizenkét lépéses napló:2006. április5. 183

nincs miről leszoknom, és abban sem vagyok biztos, mit jelent pontosan a leszokás. Mintha a tépelődésemre válaszolna, magas, nagydarab férfi megy ki az asztalhoz. Jókora orra van, olajosán csillogó haját lófarokban hordja. Olyan megkérdőjelezhetetlen fensőbbség- gel beszél, mint az az ember, aki bátran szembenézhet magával. - Sziasztok! Peter vagyok, alkoholista. - Szia, Peter! - hangzik kórusban a válasz. - Azért jöttem ide, hogy elmondjam, hogyan hagytam abba - kezdi a férfi. - Hogy elmeséljem, mennyire kemény, csavaros eszű, jó svádájú fickó voltam, mielőtt eljöttem az Anonim Alkoholistákhoz. El sem hiszitek, milyen beszélőkém volt. Körben kuncogás, vihorászás. - Mindent el tudtam érni a dumámmal, amit csak akartam, vagy ha mégsem, hát az öklömmel folytatja. - Egyszer inég a saját anyámat is kiraboltam. Még most is nagyon fáj, ha rágondolok. Amikor először idejöttem, akkor még csak any- nyira akartam kijózanodni, hogy kicsit fel tudjamvirágoztat-11 i a drogbizniszemet. Aztán hat éve az utolsó ivászatom úgy végződött, hogy három napot töltöttem el a fürdőszobában, mert végig annyira kellett okádnom és fosnom, hogy nem mertem távolabb menni a klotyótól. A teremben kitör a röhögés. - Három nap fürdőszobai lét után meghallgattam a rögzítőmön az üzeneteket - meséli tovább. Az elsőben a háziúr közölte, hogy fel is út, le is út. A másodikban az anyám azt üzente, liisz benne, hogy meg tudok gyógyulni. A harmadik a haveromtól jött, aki azt mondta, hogy ő már abbahagyta, neki sikerült, így, egymás után, pont a megfelelő sorrendben. Nekem ebből az jött le, hogy ha ennek a balféknek sikerült, akkor én is meg tudom csinálni. Akkor még a „ki ha én nem” fázisban voltam.


Egyetértő mormogás és bólogatás, helyenként taps fogadja a szavait. - Eltöprengtem azon, tulajdonképpen hogyan is kellene leszokni. Az én esetemben az látszott a legjobbnak, ha az ösz- szes piás és drogos cuccomat, köztük az „üzleti kapcsolataim” telefonszámait is belepakolom egy jó nagy szemeteszsákba. Úgy is lett, aztán a batyut belevágtam egy utcai kukába. „Nekem ezekre már nem lesz szükségem” - mondtam magamban vigyorogva a hátsó udvaron. Elgondolkozom a hallottakon. Ezek szerint a leszokás nemcsak egy légből kapott, elvont, spirituális valami, hanem személyes, egyszersmind gyakorlati dolog is. Ezzel együtt is még mindig csak egy kukkolónak éreztem magam. Az én életem és ennek a férfinak a szenvedései között óriási a különbség. Irigylem a nyugalmát, a szilárdságát, az eltökélt szavait - mintha a saját elmémben szólalt volna meg a felettem ítélő bíró. - Most az egyetlen célom az - folytatja a nagydarab pasas -, hogy mindennap közelebb kerüljek az általam megismert Istenhez. Számomra annak a megértése a legfontosabb, hogy nem kényszeríthetem rá az akaratomat senkire, még akkor sem, ha nagyon szeretném. Lehet, hogy valaki úgy érzi, képtelen abbahagyni, de ha mégis megpróbálja, nagyot fordul a világ. Az ember tudja, hogy minden megváltozik, mert a lelke is más lesz. Elkezdi olvasgatni a Nagykönyvet*, megnyílik másoknak, segít rajtuk, elkezd dolgozni a közösségért, és közben megenyhül a szíve. Ez a létező legnagyobb ajándék Korábban én sem gondoltam volna, hogy milyen nagy. Ez az, a jó szív! Milyen gyorsan tudom megkeményíteni a sajátomat. És a kemény szív milyen törékeny tud lenni! Elaine következik, aki ugyancsak alkoholista. Az Anonim Alkoholisták alapvető könyve.(A ford.)

Tizenkét lépéses napló: 2006. április 5.

185

- Szia, Elaine! - Az új tagok szemében - kezdi a nő - bánatot, lemondást és kétségbeesést látok: Hogyan éljek újra normális életet? Hogyan szerezzek pénzt? Hogyan lesznek barátaim? Szerintem nekem nem ilyen problémáim vannak, de furdal a kíváncsiság, hogy az én szememben mit látna. - A legtöbbünk esetében semmi sem egyik pillanatról a másikra történik - folytatja Elaine. Hosszú ideig tartott, mire rászántam magam, hogy idejöjjek, mert először még a gondolata sem tetszett. Az alkoholisták két dolgot utálnak a legjobban: a munkát és az időt. Nem tetszik nekik az, ami erőfeszítésbe kerül, és mindent azonnal akarnak. Zajos tetszésnyilvánítás következik. Ugyanígy vagyok én is. Félek az érzelmi megpróbáltatástól, és azonnali eredményeket akarok. A Scattered Minds (Szétfoszlott elmék) című könyvemben erről ezt írtam: Az ADD-t a sürgősség érzése jellemzi. Kétségbeesett vágy valaminek az azonnali megszerzésére, legyen az a dolog egy tárgy, tevékenység vagy viszony. Ha nem történik meg gyorsan velem is, akkor úgy érzem, mintha börtönbe kerültem volna, és hacsak nem vagyok különösen motivált, eluralkodik rajtam a kétségbeesés. - Keményen buliztam - folytatja Lauren Bacalléra emlékeztető mély, fátyolos hangján Elaine, miközben félrehúzza homlokára hulló aranybarna tincseit, hogy kilásson mögülük erősen kifestett szemével. - Semmit sem vettem komolyan, kivéve azt, hogy jól akartam érezni magam... ami az én esetemben a merev részegséget jelentette. Három dolog biztosan nem segített az állapotomon: a szerelem, a tanulás és a büntetés. Akkor sem tanultam, ha valaki nagyon szeretett, és az


sem számított, milyen kemény leckékben részesített az élet. Nem tanultam, de egyszer csak felfigyeltem valamire. Akkor történt, amikor Torontóban részt vettem egy Anonim Alkoholista összejövetelen. Egy, a hatvanas éveiben járó bennszülött emelkedett szólásra. Azt mondta, hogy két éve józan, és fél éve munkát is kapott. Elmesélte, hogyha korábban is tudta volna, hogy ilyen jó dolgozni, már réges-rég letette volna a poharat. Öt hónapja a saját lakásában élt, és ennek is nagyon örült. Hosszú idő után három hónapja összejött egy nővel, ez pedig egyenesen nagyszerű volt a számára. Ha tudta volna, hogy ilyen jó érzés így élni, sohasem ivott volna. Nagy taps a válasz a közönség soraiban. - A férfi azt mondta, hogy hatvannégy éves - meséli az asszony -, de nemrég közölték vele, hogy rákos, és már csak hat hónapja van hátra. Elaine körülnéz, hogy megemésztettük-e a hallottakat, majd folytatja: - Azt hittem, ezen a ponton bejelenti, hogy az elképzelhető legnagyobb hat hónapos ivászatára készül, és mindenki menjen a francba. Egy halálos ítélettel én legalábbis ezt tettem volna, de ez az őslakos nem. Azt mondta, annyira örül, és annyira hálás a kétéves józansága’ miatt, hogy az élete hátralevő részét is józanul akarja eltölteni. Én pedig ekkor értettem meg, hogy a józanság több, mint az, hogy valaki nem fogyaszt alkoholt. A józanság életforma: ez maga a teljes élet. Vajon alkoholistává kell-e lennem, először el kell-e veszítenem mindent, a beleimet is ki kell hánynom, majd vallásossá kell válnom ahhoz, hogy megtapasztaljam a teljes életet, akármit is jelentsen a kifejezés? Kétlem, és attól tartok, velem sohasemfordulhat elő ilyesmi. És valószínűleg Elaine is ezt látná a * A könyvben a józanság olyan értelemben használatos, mint bármilyen addikció/függőség - tehát nem csak az alkoholizmus - ellentéte.(Aford.)

Tizenkét lépéses napló:

2006.április 5.

187

szememben. Talán már meg is látta. Lehet, hogy én vagyok az az új tag, akiről beszélt. Elaine már indulna a helyére nagy helyeslés közepette, de még visszalép a mikrofonhoz. Mindez nem jelenti azt - mondja hogy tökéletes az élelem. Néha úgy érzem, minden tönkremegy körülöttem. Ez a hetem is ilyen. Ám az biztos, hogy most már nem zavarodom össze a világ dolgaitól. Pillanatnyilag minden rendben van, még akkor is, ha mostanában nagyon rosszul megy a sorom. Itt és most, ebben a szent pillanatban minden rendben van. Egy lelki tanítómester, Eckhart Tolle ezt írta: Egy időre feledkezzünk meg az adott élethelyzetről, és fordítsuk a figyelmünket magára az életre. Az adott élethelyzet az időben létezik - az életünk viszont most. A könyvet többször is elolvastam, a fenti sorokat pedig aláhúztam, és pontosan tisztában vagyok az intellektuális jelentésükkel Elaine nemcsak a jelentésével van tisztában, hanem birtokosa is ennek az igazságnak, és ezt ő fedezte fel saját magának. - A leállás a kulcsmozzanat - jelenti ki. - Számomra még most is óriási a kísértés. Ilyenkor kell odafigyelni Istenre. A francba. Már megint Isten. Ki ez az Isten? Kicsi gyerekkorom óta csak az öklömet ráztam az ég felé. Amióta csak az eszemet tudom, biztos vagyok benne, hogy nem létezik a mindentudó, mindenek feletti hatalommal bíró és mindenkit szerető Isten. Kelet-Európa sztálinista rezsimjeiben mindenki ahhoz az elvhez tartotta magát, hogy „légy becsületes vagy okos, vagy lépj be a kommunista pártba vagy a háromból kettő bármilyen kombinációja megfelel, de semmi esetre sem egyszerre a három”. Tudom, hogy Isten lehet mindentudó és mindenható, de akkor nem szerethet mindenkit. Nincs más


magyarázat arra, hogy a nagyszüleiül Auschwitz gázkamráiban végezték, és arra sem, hogy csaknem én is odavesztem a budapesti gettóban. Ám Isten szerethet is mindenkit, emellett lehet mindentudó, de akkor nem lehet mindenható, csak pipogya anyámasszony katonája. Mi lehet tehát ez az Isten, akinek az iránymutatásához feltétlenül igazodnom kellene? Lázadó kedvem alábbhagy, és eszembe jutnak Peter szavai: „most az egyetlen célom az, hogy mindennap közelebb kerüljek az általam megismert Istenhez”. Az őáltala megismert Isten? Aki nyilván nem azonos azzal az akaratos égi öregemberrel, akire egész életemben haragudtam. Az igazság. A lényeg. A belső hang, amely elől szeretnék elmenekülni. Ez az az Isten, akinek nem akarok behódolni. Ha Jónáshoz hasonlóan én is elbújnék egy cethal büdös gyomrába az igazság elől, amelyet nagyon is jól ismerek, azt nem az intelligenciám miatt tenném, hanem azért, hogy ne kelljen leszoknom. A leszokás megfoszt valamitől, ezért nem vagyok rá hajlandó. Monda ismét az Úr Mózesnek: Látom ezt a népet, bizony keménynyakú nép.4 Már csak a takarítás van hátra, majd a székek összesze- dése, aztán véget ér az összejövetel. Meglepődöm azon, hogy a többség milyen gyorsan indul el a kijárat felé. Amint kilépek az ajtón, rájövök, miért: a parkolóban az emberek kis csoportokba verődve vadul pöfékelnek, miközben élénk eszmecserébe bonyolódnak. A cigaretták füstje kékesen dereng a templom ablakaiból kiszűrődő fényben, majd lassan eloszlik felettünk a levegőben. Meg akarom keresni Pétért, az egykori nagyivó drogdílert. Ösztönös vonzódást érzek a nagydarab férfi iránt, és azt hiszem, tanulhatnék tőle. Meglátom, amint két vagy három másik férfival beszélget, és az arcát megvilágítja a cigaretta felizzó parazsa. Végül mégsem merek odamenni. Habozva álldogálok, amikor egyszer csak valaki megérinti a vállamat.

Tizenkét lépéses napló: 2006. április 5.

189 - Máté doktor! Tudtam, hogy maga az! Engem Sophie-nak hívnak. Tizenkilenc évvel ezelőtt magánál szültem, de szerintem maga már nem emlékszik rá. - Tényleg nem, de attól még jó érzés, és örülök, hogy találkoztunk. A nő elmeséli, hogy akkoriban huszonegy éves volt. Cseppet sem érzem zavarban magam azért, mert egy volt páciensemmel az Anonim Alkoholisták rendezvényén futok össze. Kifejezetten örülök, hogy ilyen barátságosan köszönt rám. Áruljon el nekem valamit! Tényleg ide való vagyok én? - kérdem, majd gyorsan összefoglalom a jövetelem okát. - Pontosan ide! - Majd Sophie elmagyarázza, hogy a kapuik mindenki előtt nyitva állnak. - Ha van valamilyen függősége, akkor ez az önnek való hely. Ha nem zárt összejövetelt tartanak, akkor az Anonim Alkoholisták mindenkit szívesen látnak. A zárt rendezvényeket kifejezetten alkoholistáknak tartják. Elhatározom magamban, hogy később még visszajövök. Itt olyan minőségeket tapasztaltam meg alázatosság, hála, elkötelezettség, befogadás, segítőkészség és hitelesség -, amelyeknek magam is szeretnék a birtokában lenni. Egy barátom, egy írónő egyszer azt mondta, sehol sem látott annyi energiát és kedvességet, mint ezeken a találkozókon. Mániás depressziója mellett régóta alkoholista volt. Tizenöt éve járt az Anonim Alkoholistákhoz, és gyakran mondogatta, hogy nekem is érdemes lenne elmennem az összejöveteleikre, ezért végül engedtem a noszogatásának, és most már tudom, hogy mire gondolt. Megyek az autóm felé, és Sophie is elindul a barátaihoz. - Nem hiszitek el, kivel futottam össze - kiabálja feléjük. Egóm először kaján mosollyal nyugtázza, hogy felismertek, aztán az utolsó pillanatban rátör a pánik.

HARMADIK RÉSZ

MEGVÁLTOZOTT ÁLLAPOT: A FÜGGŐ AGY A legújabb képalkotó eljárások kiderítették, hogy a függő személyeknél eltérések mutathatók ki azokban az agyi régiókban, amelyek a motiváció, a jutalmazás- és a gátláskontroll normális folyamataiban szerepet játszanak. Az új ismeretek alapvetően változtatják meg a korábbi nézőpontot. Most már tudjuk, hogy a drogfüggőség az agy betegsége, a társuló abnormális működési zavar pedig az agyszövet károsodásának az eredménye - ahogyan a szívelégtelenség is a szív valamely betegségének a következménye. Dr. Nóra Volkow, az Egyesült Államok drogfüggőséggel foglalkozó nemzeti intézetének igazgatója

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Mi az addikció? Az addikt személyek és az addikciók kulturális mindennapjaink és ismereteink részét képezik. Valamennyien tudjuk, hogy kik ők és mik ezek - legalábbis azt hisszük. Ebben a fejezetben a tudomány szemüvegén át tekintjük át a kérdéskört, amit a függőség fogalmának a meghatározásával kezdünk. El kell oszlatnunk néhány általános félreértést is. Nyelvi értelemben & függőség szónak két, egymást átfedő, de határozottan elkülönülő jelentése van. Napjainkban elsősorban olyan működési zavarokra utal, amelyek a kábítószerekhez vagy a szerencsejátékokhoz, a szexhez és az evéshez kapcsolódnak. Meglepő, de ez a jelentés csak mintegy százéves múltra tekint vissza. Az ennél korábbi évszázadokban, egészen Shakespeare-ig a függőséget egyszerűen olyan tevékenységnek tartották, amelyet valaki szenvedélyesen űz, vagy valamilyen okból elkötelezett iránta, és ideje tetemes részét áldozza rá. Cervantes Don Quijotéjának tizennyolcadik századi angol fordításában valaki azzal a kérdéssel fordul a bús képű lovaghoz, hogy Sir, what Sciences have you addicted yourself to? (Uram, ön mely tudományokhoz kötődik?) A tizenkilencedik században, az Egy angol ópiumevő vallomásaiban de Quincey egyetlenegyszer sem említi addikcióként a saját kábítószerezését, pedig jelenlegi definíciónk szerint bizony,


hogy az volt. A szó patológiás jelentése a huszadik század elején alakult ki. A szó a latin addiceréből származik", és eredetileg azt jelenti, hogy hozzárendel, elkötelez, ami nagyjából megfelel a hagyományos - ártalmatlan - értelmezésnek: érdeklődési kör iránti vonzódás, kötődés, önkéntes hozzárendelődés/elkötele- ződés, és ennek megfelelő fokozott aktivitás, többnyire pozitív céllal. A viktoriánus korban William Gladstone brit politikus egyik írásában azt olvashatjuk: „addikció a mezőgazdasági ügyek iránt” - azaz elkötelezettség az agrárágazat iránt, ami voltaképpen becsülendő elhivatottság. Ám jóval korábban, már a rómaiaknál fellelhető a szó negatív jelentése is, ami közelebb áll a mai értelmezéshez: náluk az addictus olyan személy volt, aki nem tudta visszafizetni a kölcsönkapott pénzt, ezért kötelezték rá, hogy rabszolgaként szolgálja hitelezőjét, és innen származik az addikció mai jelentése is: valamilyen szokás rabja, de Quincey mintegy előre megjósolta a szó ilyen értelmű használatát akkor, amikor beismerte, hogy a „nyomorult rabszolgalánc” béklyózza a narkotikumhoz. Akkor mi valójában az addikció? A terület szakértői 2001-ben a következő hivatalos megfogalmazásban egyeztek meg: ... krónikus neurobiológiai kórkép... olyan viselkedési jellemzőkkel, amelyek között a következő felsorolásból egy vagy több megtalálható: valamilyen vegyidet (narkotikum, alkohol) feletti kontroll elvesztése, annak kényszeres tartós és folyamatos használata annak ellenére, hogy az károsodással és gyötrelemmel jár.1 * Adicere(mond, szól, beszél) szóból és az elé tettad részes elöljáróból. (A szerző) -■***'

Ml

AZ ADDIKCIÓ?

195

libben a kontextusban a kulcs a kábítószer vagy az ital iránti függőség, a negatív következmények ellenére. Ismerek olyan embereket, akik káros szenvedélyeik ellenére vállat vonnak, mondván, hogy „én nem vagyok alkoholista, mert nem iszom annyit”, vagy „azért nem vagyok az alkohol rabja, mert csak alkalomszerűen iszom”. Ám a lényeg nem a mennyiség, még csak nem is a gyakoriság, hanem a hatás. Az addikt személy akkor sem hagy fel a káros szer használatával, ha egyértelmű bizonyítékok igazolják annak jelentős egészségkárosító hatását... Ha valaki szenvedélyesen, tartósan és ismétlődően használja az adott szert, és abbahagyásakor esetleg többször is visszaesővé válik, akkor addikcióról beszélünk.2 Az iménti hasznos definíciók lehetővé teszik az addikciók pontos áttekintését és megértését. Minden eset egy alapvető addikciós folyamattal kezdődik, amely többféleképpen, több különböző szokás formájában is megnyilvánulhat. A legkézenfekvőbb példákat az olyan vegyületek használata jelenti, mint a heroin, a kokain, a nikotin és az alkohol. Számos, nem vegyületekhez kötődő függőség is jelentősen károsíthatja az egészséget, a pszichológiai egyensúlyt, valamint a személyes és a társadalmi kapcsolatokat. Az addikció olyan ismételt viselkedési forma - akár ve- gyülettel összefüggő, akár nem -, amelyhez az adott személy kényszeresen ragaszkodik, függetlenül annak negatív, az ő vagy a mások életét veszélyeztető hatásaitól. Az addikcióra jellemző: • a kényszeres ragaszkodás az adott viselkedéshez vagy elkötelezettség iránta; • az adott viselkedés feletti ellenőrzés elégtelensége;


• a tartósság és a visszaesés - a károsító hatások bizonyítékai ellenére; • a kielégületlenség, az ingerlékenység vagy a gyötrelmes sóvárgás, amikor a tárgy - legyen az drog, viselkedés, tevékenység vagy más cél - azonnal elérhetetlen vagy kivitelezhetetlen. Az addikció - bármilyen addikció - ismertetőjegyei tehát a kényszeresség, az ellenőrzés elégtelensége, a zavartság vagy ingerlékenység, a visszaesések és a szenvedés. Nem minden káros kényszeres viselkedési forma minősül addikciónak. A rögeszmés jelenségekre is jellemző lehet a meggyengült kontroll, emellett egyfajta ritualizáció, ami tovább rontja a pszichológiai gyengeséget erre lehet példa a kényszeres kézmosás. Fontos különbség azonban, hogy ezek a személyek nem - vagy jóval kevésbé - szenvednek. Honnan tudhatja egy függő személy, hogy problémája van a viselkedése ellenőrzésével? Onnan, hogy az adott viselkedést a káros hatásai ellenére sem képes abbahagyni. Önmagának és másoknak is fogadkozik, hogy abbahagyja, de erre a fájdalom, a veszélyek és az ígéretek ellenére sem képes, hanem újra és újra visszaesik. Persze vannak kivételek. Néhány addikt sohasem ismeri fel a veszélyeket, és meg sem próbál felhagyni káros szokásaival. Az ő fegyverük a tagadás és a tetteik indoklására adott racionalizáló magyarázatok. Mások nyíltan vállalják a kockázatokat, mondván, hogy ez az ő dolguk. Hamarosan látjuk majd, hogy minden függőség - drogos és nem drogos viselkedési formák ugyanazokhoz az agyi folyamatokhoz és kémiai vegyületekhez kötődnek. Biokémiáikig minden addikció célja egy sajátos módon megváltozott pszichológiai állapot elérése. Erre többféle módszer is létezik, amelyek közül a legközvetlenebb lehetőség a kábítószerek

Ml

AZ ADDIKCIÓ?

197

használata. Ebből az következik, hogy egy függőség sohasem lehet tisztán pszichológiai, mert mindig vannak biológiai dimenziói is. Hadd ejtsek néhány szót ezekről a dimenziókról! A tudományos eredmények láttán még véletlenül se essünk abba a tévhitbe, hogy az addikciók ellen hatékonyan felvehetjük a küzdelmet, ha pusztán az agy biokémiájába, az idegrendszeri folyamatokba avatkozunk be, illetve ha csak a neurobiológiai, pszichológiai vagy szociológiai kutatásokra támaszkodunk. A kérdéskört több szinten kell vizsgálni, mert bármilyen pontos a függőségekről alkotott kép, egyetlen perspektívából lehetetlen teljesen megérteni őket. Az addikció komplex viszonyrendszer; emberek egymás közötti és környezetükkel alkotott komplex interakciós struktúrája. Több különböző szempontból kell egyszerre vizsgálni - vagy legalábbis addig, amíg csak egy aspektusát nézzük, áddig gondolni kell a többire is. A függőségeknek biológiai, kémiai, neurológiai, pszichológiai, orvosi, emocionális, szociális, politikai, gazdasági és spirituális alapjai vannak - és nyilván még egy sor olyan, ami most nem jut eszembe. A komplex kép kialakításához többször is össze kell ráznunk a kaleidoszkópot, és meg kell figyelnünk az újonnan kialakuló mintákat. * Mivel az addikciós folyamat túlzottan sokrétű ahhoz, hogy bármilyen korlátozott keretrendszerben tökéletesen vizsgálható legyen, ezért a függőségre vonatkozó meghatározásomban kerülöm a betegség szót. Ezt azért teszem, mert ha szerzett vagy örökletes kórképnek tekintjük, akkor a vizsgált terület beszűkül az orvosi vonatkozásaira. Természetesen fellelhetjük a betegségekre jellemző minőségeket - legkifejezetteb-

198 A

SÓVÁRGÁS DÉMONA

ben a Downtown Eastside-i betegeimnél. Ám határozottan Leszögezem, hogy önmagában a betegségmodell elégtelen az addikciók értelmezéséhez, sőt még csak vezető szereppel sem bír. A függőség rengeteg dolog együttese. Vegyük figyelembe azt is, hogy sem a tankönyvi definíciók, sem az általunk használt szélesebb látószög nem foglalja magába kritériumként a fizikai függőség vagy tolerancia kialakulását, azaz a hozzászokás jelenségét. A tolerancia itt ahhoz hasonlítható, amikor valaki az ujját nyújtja, de az egész karja kell. Az addikt személynek egyre több kell a függőséget okozó szubsztanciából vagy cselekménysorozatból a kívánt hatás eléréséhez. Noha a tolerancia sok addikció általános velejárója, nem feltétlenül alakul ki minden formájánál. Egy másik dolog a fizikai dependencia, amely orvosi értelemben úgy manifesztálódik, hogy a függőséget okozó dolog hiánya az agyra vagy a szervezet más részeire gyakorolt eddigi hatásainak elmúltával - megvonási tüneteket okoz. Ez a kábító- szeres addikcióra természetesen feltétlenül jellemző lehet, ám függőség nélkül is jelentkezhet. A megvonási tünetek minden kábítószerosztály esetében mások. Az ópiátoknál például a morfinnál és a heroinnál - hányinger, hasmenés, verítékezés, fájdalom, gyengeség lép fel, emellett izgatottság, ingerlékenység és depresszió alakulhat ki. Ugyanakkor az elvonás akkor is jelentkezhet valakinél, ha az illető nem addikt - például hosszabb ideig szedett valamilyen gyógyszert.3 Mint azt már sokan megtapasztalták, számos nem addiktív gyógyszer bevitelének hirtelen leállítása is járhat kellemetlenségekkel - ilyenek például a paroxetint (Paxil) és venlafaxint (Effexor) tartalmazó antidepresszánsok. Ezek a kellemetlenségek azonban nem jelentenek függőséget, mert hiányzik a kín, és nincs visszaesés sem. -#

..

Jtr

Ml AZ ADDIKCIÓ? 199

Ügy tűnik, hogy a kábítószerek esetében más agyterületek felelősek a fizikai függőség kialakulásáért. Amikor kísérletekben patkányok agyának izoláltan csak a „jutalomközpontját” áramoltatták át morfinnal, sikerült fizikai addikciót előidézni, de nem alakult ki fizikai dependencia, és nem jelentkezett a megvonási tünetegyüttes sem.4 A „dependenciát” felfoghatjuk a káros vegyületekhez vagy tevékenységekhez való rendkívül erős ragaszkodásnak, és ezzel tovább tisztul a függőségek képe. Az addikt személy tlependenciája arra szolgál, hogy az illető pillanatnyilag megnyugodjék, vagy feldobódjon, vagy megszüntesse a kielégít letlenség érzését. Az addikció szót a továbbiakban ebben az értelemben használom, kivéve azokat az eseteket, amelyeknél kifejezetten a szőkébb orvosi értelemben vett fizikai dcpendenciára utalok. Sam Portato atya - író, korábban a Uni- versity of Chicago episzkopális káplánja - a következő zseniális megfogalmazást használta nemrégiben egyik előadásában: A függőség lényege a dependencia; a kínzó, egészségtelen dependencia - egészségtelen, mert fizikailag vagy erkölcsileg bomlaszt, és rombol.5

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Vietnamtól a „patkányparkig”: okoznak-e a drogok addikciót? A megtévesztő, egymásnak ellentmondó ötletek homályos ka- valkádjából kiemelkedik egy, amely szerint a drogok használata önmagában is függőséget okoz - azaz a kábítószerek már önmagukban is képesek rá, hogy leigázzák az emberi agyat, és addikciót idézzenek elő. Ez a hiedelem a drogellenes keresztes hadjárat egyik fő mozgatórugója, és elfedi azt a tényt, hogy a kábítószer csak egy a számos lehetséges ok közül. A sokak életét romba döntő szerencsejátékokat is függőségnek tartják, mégsem mondja senki, hogy azt a kártyák látványa váltja ki. A kábítószerek oki szerepe gyakran kerül előtérbe. A hírességek sem restek azzal takarózni, amikor bevonulnak az elvonóra, hogy azért szoktak rá erre vagy arra a drogra, mert eredetileg fájdalomcsillapítóként kapták valamilyen egészség- ügyi problémájukra. Az Associated Press egyik 2005. ápriüsi írása szerint például Jerry Lewis karrierjét is a gyógyszerként használt kábítószerek sodorták a tönk szélére: Az ABC hetente jelentkező magazinműsorában az ismert szórakoztatóművész elmondta, hogy már harminchét éve állandó fájdalomban szenved, és emiatt alakult ki a függősége. 1965-

Vietnamtól a „patkányparkig” ..

201

ben napi egyetlen szem Percodant írtak fel neki, és az akkoriban még elég volt neki egy egész napra. 1978-ban már 13-15 tabletta kellett naponta. Az addikció később megsemmisítő erejűnek bizonyult, mert a művész már nem tudott létezni a gyógyszer nélkül. Más lehetőségek kezdték foglalkoztatni a gondolatait, amelyek között az öngyilkosság ötlete is felmerült. Valamikor néhány napig én is szedtem Percodant. Az egyik bölcsességfogam eltávolítása csonthártyagyulladással végződött, és ez iszonyatos fájdalommal járt. Úgyannyira, hogy az előírtnál többször és nagyobb dózisban szedtem a gyógyszert. Végül a harmadik szájsebész állította fel a helyes diagnózist, majd kitisztította a gyulladt fogmedret, amely szerencsésen begyógyult, aztán a fájdalom is megszűnt, és én azóta sem szedtem sem Percodant, sem másmilyen kábító fájdalomcsillapítót. Világos, hogy ha a drogok önmagukban addikciót idéznének elő, akkor egy sor gyógyszert senkinek sem írhatnánk fel. A kísérletek egyértelműen igazolták, hogy még a rákos betegek nagy fájdalmaira hosszú időn át megfelelően használt kábító fájdalomcsillapítók sem okoznak függőséget.6 Évek óta részesítek palliatív ellátásban különféle betegeket. Terminális stádiumban levő rákbetegeknek néha rendkívül nagy adagban írok fel kábító fájdalomcsillapító-szereket - olyan löketekben, hogy a legkeményebb drogosaim álla is leesne tőle. Ha a fájdalom más módon is kiküszöbölhető - például, ha egy daganat gerincvelői áttétei miatt blokkolják a területet ellátó idegeket -, akkor a morfin adagolását egyik pillanatról a másikra fel lehet függeszteni. Márpedig ha ilyen módon függővé lehetne válni, akkor ezek közül a végstádiumban levő betegek közül kerülne ki a legtöbb addikt. 2006-ban a Canadian Journal ofMedicine-ben tettek közzé egy nemzetközi tanulmányt, amely hatezer krónikus fájda

202

A

SÓVÁRGÁS DÉMONA

lomban szenvedő nem rákos beteg kábító fájdalomcsillapítókkal végzett kezelését dolgozta fel. Kiderült, hogy körükben nem nőtt a függőség kockázata, és lényegében ugyanez derül ki minden más, hasonló kísérletsorozatból is.7 Egy krónikus fájdalomban szenvedő reumatológiai betegek fájdalmainak enyhítéséről szóló nagyszabású tanulmányban ez olvasható: Nem helytállóak az ópiátok hatékonyságával, toxicitásával, toleranciájával és esetleges túlzott használatához vagy függőséghez vezető hatásaikkal kapcsolatos nézetek, ezért semmi sem indokolja az ópiátok megvonását,8 Képtelenség megérteni az addikciókat úgy, ha a gyökerüket kizárólag kémiai vegyületekben keressük, és ez akkor is igaz, ha tényleg rendkívül hatásos molekulákról van szó. A Harvard orvosi karán függőségekkel foglalkozó Láncé Dodes ezt írja: Az addikció olyan emberi probléma, amelynek okát nem a drogokban vagy azok fizikai hatékonyságában kell keresnünk.9 Való igaz, hogy vannak emberek, akik már a drogok né- hányszori használata után is függővé válnak, és ennek nyilvánvalóak az esetleges tragikus következményei, de ennek a jelenségnek a megértéséhez azt is tudnunk kell, hogy ezek a szerencsétlenek miért olyan sérülékenyek a kábítószerekkel szemben. Valamely „gyorsító”, „lassító”, illetve más módon ható vegyület néhányszori használatától még senki sem lesz fogékony. Ehhez másfajta kockázati tényezők is kellenek. A heroint az egyik legaddiktívabb kábítószernek tartják - és ez igaz is, de csak az emberek csekély hányadánál, mint azt


203

ii következő példa is szemlélteti. Köztudott, hogy a vietnami háborúban, az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején sok katona rendszeresen használta. Az Archives of General Psychiatryben (Általános pszichiátriai archívum) 1975-ben publikáltak egy tanulmányt, amely szerint a délkeletázsiai térségből hazatért harcosok körében 20 százalék volt a definíció kritériuma szerint is a heroinfüggők aránya - miközben kiutazás előtt 1 százalékuk volt ópiátfüggő. A kutatók hitetlenkedve vették tudomásul, hogy a hazatérők hamarosan felhagytak a kábítószerek és kombinációik használatával, majd a 20 százalék a kiutazás előtti egy százalékra csökkent. A „re- missziós arány”* 95 százalékos volt, ami mindaddig példátlan esetnek számított az Egyesült Államokban kezelt kábítószer- függők körében. A kutatók szerint... ...a katonák között példátlanul magas volt a kábítószer-élvezők aránya. És ugyanígy példátlanul magas volt a remissziós arány is, miután visszatértek az Egyesült Államokba.10 Az eredmények megerősítik azt a tényt, hogy az addikció oka nem a heroin maga, hanem azoknak az embereknek a szükségletei, akik használják. Ha nem így lenne, akkor a többségük továbbra is függő maradt volna. Nemcsak az ópiátokkal ez a helyzet, hanem más, általánosan használt drogokkal is. Sok ember akkor sem lesz függő, ha már sokszor használta őket.** Az Egyesült Államokban végzett * Remisszió: betegség vagy függőség tüneteinek enyhülése, illetve megszűnése.(A szerző) Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy azok az emberek, akik nem válnak függővé, biztonsággal használhatják ezeket a drogokat. Egyszerűen csak az addikciókra vonatkozó tudományos tényeket közlök.(A szerző)


vizsgálatok szerint a leghatékonyabb dependenciát kialakító tényező a dohányzás: akik csak egyszer is dohányoztak, azoknak 32 százaléka válik hosszú távon nikotinistává. Ugyanez az arány az alkohol, a marihuána és a kokain esetében 15, a heroinnál pedig 23 százalék.11 Kanadát is beleértve az észak-amerikai populációra vonatkozó tapasztalatok szerint a kokain többszöri használata után sem nő 10 százalék fölé az addikciós arány.12 Ez természetesen nem bizonyíték arra, hogy a nikotin „jobban addiktív”, mint mondjuk a kokain. Ezt nem jelenthetjük ki, tekintve, hogy a kokainnal ellentétben a nikotin legálisan elérhető, sőt reklámozzák is; társadalmilag nyilvánvalóan elfogadottabb, és ez várhatóan így is marad. A statisztikák ellenben azt bizonyítják, hogy bármilyen komoly hatásai legyenek egy vegyületnek, az nem lehet semmilyen függőség egyedüli oka. * Ami azt illeti, vannak olyan tények, amelyek igazolják, hogy bizonyos drogok igenis kérlelhetetlenül addiktívak: az emberek egy viszonylag jelentéktelen kisebbségénél nagy a kockázata annak, hogy bizonyos vegyületektől függőkké válnak. Ezeknél az egyéneknél a kábítószerek tényleg kiválthatják az addikciót, az egyre mélyülő drogos dependenciát, és rendkívül nehéz őket leszoktatni. Az Egyesült Államokban az ópiátfüggők körében 80-90 százalékos a visszaesés akkor, amikor megpróbálnak maguktól felhagyni a szenvedélyükkel, és a kórházi kezeléssel elérhető 70 százalékos arány sem mondható sokkal jobbnak.13 Valószínűleg ezek a kiábrándító adatok vezettek ahhoz az elképzeléshez, hogy ez a kábítószercsoport nagyon erőteljes hatással van az emberekre. Nyilván ugyanez okozza azt a

Vietnamtól a „patkányparkig ...

205

mái iában elterjedt vélekedést is, hogy „a kokain a legaddik- livabb drog”, amely „azonnali függőséget okoz”. Újabban a kristályos metamfetamint (kristálymetet) tartják a leghatékonyabb, azonnali addikciót kiváltó kábítószernek - és a szer rá is szolgálhatna erre a kétes dicsőségre, ha nem vennénk figyelembe, hogy a használóinak túlnyomó többsége nem lesz liiggő. 2005-ös kanadai adatok szerint például a népesség 4,6 százaléka próbálta már ki a kristálymetet, ám az elmúlt évben inár csak a lakosság 0,5 százaléka használta.14 Egy sajátságos értelmezés szerint bizonyos anyagok, köz- lük a nyugtatok és izgatok, az alkohol, a nikotin vagy a marihuána és mások is addiktívnak nevezhetők, és én is ebben az értelemben használom a kifejezést: ezek azok az anyagok, amelyek emberekben és állatokban kínzó vágyat okoznak, és amelyeket az emberek és állatok is kényszeresen keresnek. Ám még ez is távol áll attól, hogy ezek a vegyületek az elérhetőségükkel közvetlen függőséget okoznának. Később megvizsgáljuk majd addiktív potenciáljukat, és kiderül, hogy az ok az érzelmek neurobiológiájában és pszichológiájában rejtőzik. Mivel szinte az összes laboratóriumi állatnál előidézhető az alkohol, a narkotikumok, a stimulánsok és más vegyületek kényszeres élvezete, ezért a kutatások megerősíteni látszottak azt a tényt, hogy a puszta hozzáférhetőségük biztosítása kivétel nélkül minden esetben addikcióhoz vezet. Ezzel a ránézésre evidens feltételezéssel az a gond, hogy az állatkísérletek alkalmatlanok a bizonyításra. A ketrecben élő szerencsétlen jószágok közel sem olyanok, mint a szabadon élő társaik és a szabad emberi lények. Sokat tanulhatunk tőlük, ám ehhez a körülményeiket is számításba kell vennünk. Hozzátenném azt is, hogy figyelemmel kell lennünk arra a töméntelen szenvedésre, aminek ezek a korántsem önkéntes kísérleti „alanyok” ki vannak téve.

206

A

SÓVÁRGÁS DÉMONA

Sok anekdota szól olyan állatokról, amelyek természetes élőhelyükön „intoxikálódtak” - ki ne hallott volna már elefántokról és majmokról, amelyek olyan gyümölcsöket fogyasztottak, amelyekben már elkezdődtek a természetes erjedési folyamatok. A természet világában azonban nem léteznek állandósult addiktív viselkedési formák. Persze hogy képtelenség megmondani, mi történne azokkal a vadon élő állatokkal, amelyek szabadon hozzáférhetnének a laboratóriumi társaiknak felkínált szubsztanciákhoz. Azt azonban tudjuk, hogy a laboratóriumok világában mely egyedek a legfogékonyabbak a függőséget kiváltó szerekre. A majmok esetében például a kokainra azok az alárendelt szerepet játszó hímek a legfogékonyabbak, amelyek egyrészt állandó elnyomásnak vannak kitéve, másfelől bizonyos elszigeteltség lett az osztályrészük. Később majd megmutatom, hogy a dominancia állapota olyan agyi változásokat idéz elő, amelyek valamelyest védettséget teremtenek a kokainnal szemben.15 A brit columbiai Simon Fraser Egyetem pszichológusa, Bruce Alexander hívta fel a figyelmet arra a lényeges mozzanatra, hogy a laboratóriumi állatok esetében különösen hatékonyak lehetnek az addiktív készítmények, mert ezek a természetestől jelentősen eltérő stresszes körülmények között élnek a fogságban. Alexander más szakemberekhez hasonlóan azzal érvel, hogy ezeknél az állatoknál a drogok élvezete „a szenzoros izoláció kezelésének módszere”, amely azért különösen fontos, mert a kísérleti alanyok nem mozoghatnak szabadon.16 A későbbiekben látjuk majd, hogy az emocionális izoláció, a tehetetlenség és a stressz pontosan olyan viszonyokat idéznek elő, amelyek az emberek esetében is kedveznek a függőség neurobiológiájának. Dr. Alexander azt is bebizonyította, hogy a normálishoz nagyon hasonló helyzetekben a laboratóriumi patkányok is képesek ellenállni a drogok csáberejének:


207

Kollégáimmal elkészítettük patkányok számára a természetes élőhelyükhöz lehető legjobban hasonlító laboratóriumi környezetet. Az általunk „patkányparknak” nevezett doboz egy tágas és levegős, a normál patkányketreceknél 200-szor nagyobb alapterületű zárt helyiség volt. A látványt is otthonosabbá tettük a számukra (a falakra festett brit columbiai erdők békés képével), gondoskodtunk a kényelmükről (üres konzervdobozokkal, fűrészporral, apadión természetes szerves törmelékkel) és a természeteshez közeli szociális viszonyokról is (azzal, hogy egyszerre legfeljebb 16-20 mindkét nembéli patkány élt a helyiségben). A patkányparkból nyílt egy alagút, amelyen egyszerre csak egyetlen példány mehetett át. A külső nyílásához két adagolót állítottunk. Az egyikben morfinos folyadék volt, a másikban pedig semleges oldat. Kiderült, hogy a patkányparkban élő állatokra nem tett mély benyomást a morfinos folyadék. A helyzet akkor sem változott, amikor émelyítően édessé tették, pedig az ilyen elegy ellenállhatatlan vonzerőt jelent a rágcsálók számára. Azokkal az állatokkal is ugyanez volt a helyzet, amelyeket előtte olyan morfinfogyasztásra kényszerítettek, amelynek már komoly megvonási tüneteket kellett volna előidéznie. Mindez azt jelenti, hogy ebben a „természetes környezetben” a patkányok akkor is távol tartják magukat a drogtól, ha szabadon választhatják, sőt akkor is, ha már kialakult a fizikai dependenciájuk. Bruce Alexander beszámolója szerint: Bármit próbáltunk, semmivel sem tudtunk erős vágyat csepegtetni a patkányokba a morfium iránt, vagy addikcióra emlékeztetőjelenséget kiváltani a viszonylag normális körülmények között élő állatokban.

208

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Ezzel szemben a szűk ketrecekben élő rágcsálók csaknem húszszor annyi kábítószert fogyasztottak, mint relatíve szabad társaik. Alexander 1981-ben közölte első eredményeit17, de már egy 1980-as publikációból is tudjuk, hogy a szociális elszigeteltség fokozza az állatok morfiumfogyasztását18. Azóta más kutatások is igazolták, hogy bizonyos környezeti viszonyok fokozhatják a drogfogyasztást, míg más körülmények között még a fogságban tartott állatoknál is csökkenhet a kábítószer-élvezet mértéke. A vietnami veteránokkal végzett megfigyelések is hasonló eredményekkel zárultak: bizonyos környezeti viszonyok mellett a stressz fogékonyabbá teheti az embereket a függőségekre, ám a viszonyok jobbra fordulásával jelentősen csökken az addikciós hajlam. A Vietnamban szolgált amerikai heroinfogyasztó katonák felénél alakult ki függőség. Amikor a brutális harcoknak vége lett, és megszűnt a stressz, az esetek túlnyomó többségében az addikció is eltűnt. Akiknél megmaradt a függőség, azoknál szinte minden esetben ki lehetett mutatni valamilyen családi vagy gyermekkori defektust, illetve magát a drogos előéletet.19 A Vietnam előtti katonai konfliktusokban viszonylag kevés katona vált függővé. Mi lehetett a különbség Délkelet-Ázsiá- ban? A heroin és más vegyületek szabad hozzáférhetősége csak részben ad magyarázatot a helyzetre. Ez a háború teljesen más volt, mint az, amelyekbe korábban másokat vezényeltek. A vietnami dzsungelben tátongó szakadék volt aközött, amit a katonáknak előzőleg mondtak, illetve amit a valóságban tapasztaltak és átéltek, így jelentősen csökkent a motivációjuk. Nem a háború veszélyei, hanem a harc jelentőségének elvesztése lett a legfőbb forrása annak a stressznek, amely miatt a katonák a jótékony felejtés eszközeihez menekültek.

Vietnamtól a „patkányparkig ...

209

Ha röviden összefoglaljuk, kijelenthetjük, hogy a drogok semmivel sem teszik jobban függővé az élvezőiket, mint amennyire az ételek felelősek a kényszeres evésért. Ehhez szükség van egy már meglévő sérülékenységre, emellett jelentős stressznek kell kialakulnia. Ezt láttuk a vietnami katonáknál is, azonban a stresszt kiváltó külső tényezők sem elegendők önmagukban. Sok katona vált heroinistává, ám a többséggel nem ez volt a helyzet. Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy egy vegyület iránti függőség kialakulásához három faktor szükséges: fogékonyszervezet, addiktív potenciállal rendelkező drog és stressz. A kábítószerek elérhetőségének biztosításakor az egyéni fogékonyság határozza meg, hogy ki válik függővé, és ki nem - azaz tíz, találomra kiválasztott kiskatona közül melyik kettő lesz a heroinaddikció rabja. Ennek a résznek a következő fejezeteiben a fogékonysággal foglalkozunk.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Az agy megváltozott állapota „Az addikció titokzatos és irracionális” - ezt az a Róbert Dupon pszichiáter írta20, aki az Egyesült Államok nemzeti kábítószerélvezetet-kutatóintézetét vezette, illetve Nixon és Ford elnöksége alatt a kérdéskör mindenható ura volt a Fehér Házban. Létezik egy másik szemlélet is. Eszerint a függőség valóban irracionális, és az addikt személyek néha annyira furcsán viselkednek, hogy az már saját maguk számára is felfoghatatlan. Igen ám, de érdemes odafigyelni arra is, amit saját magukról és életük korábbi szakaszairól elmesélnek. A kiváló és rendkívül szerteágazó, az addikciót minden lehetséges aspektusából áttekintő szakirodalomból is rengeteget megtudhatunk. Ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy ha nyitottak vagyunk a függőség jelenségére, akkor a rejtelmes és titokzatos ködöt fellebbentheti a kérdéskör komplexitásának elfogadása. És az is, ha félelemmel vegyes tisztelettel adózunk az emberi agy előtt, és könyörülettel viseltetünk azok iránt, akiket rabul ejtettek a dorgok. Mit mond erről a tudomány? *

-"4T

5^. ^ rt***

Az

AGY MEGVÁLTOZOTT ÁLLAPOTA

211

Mint már láttuk, laboratóriumi állatoknál ki lehet alakítani drog és alkoholfüggőséget. Megfelelő körülmények és korlátlan elérhetőség mellett a patkányoknál olyan intravénás kokainaddikciót lehet kiváltani, amely teljes leromláshoz, majd pusztuláshoz vezet. A kutatók ma már azt is tudják, liogyan lehet néhány laboratóriumi állatnál - patkányoknál, egereknél, alsórendű és emberszabású majmoknál - növelni a fogékonyságot: akár genetikai manipulációkkal, akár a méhen belüli és a szülés utáni egyedfejlődés befolyásolásával. Néhány zavaró körülménytől eltekintve az állatkísérletek kiváló betekintést nyújtanak az agyműködés, a viselkedés és a függőségek összefüggéseibe. Az új képalkotó eljárásokkal az emberi agy „akció közben” is vizsgálható, ezért tanulmányozni lehet a drogok rövid és hosszú távú hatásait. A radioaktív módszerekkel és a mágneses magrezonanciás (MRI) berendezésekkel különböző körülmények között is mérhető a különféle agyterületek vérátáramlása és energiafelhasználása. Az elektroencefalográf (EEG) segítségével azonosíthatók az egyes agyközpontok normálistól eltérő elektromos agyhullámmintái, és így kiszűrhetők például az alkoholizmus kockázatának kitett fiatal egyének. A tudósok részletesen tanulmányozták az addikt személyek agyának kémiai folyamatait, illetve azok összefüggéseit a neurológiai történésekkel és az anatómiai struktúrákkal. Elemezték a működésért felelős molekulákat, feltérképezték a membránokat és a genetikai információk öröklődését. Fényt derítettek arra is, milyen folyamatokat indít el a stressz a függőségben szenvedők agyában. Széles körben végzett tanulmányok során napvilágra kerültek azok az örökletes hajlamosító tényezők, amelyek miatt az élet korai történései addikcióhoz vezethetnek. A későbbiekben látjuk majd, hogy a vizsgálati eredmények között lehetnek ellentmondások, ám abban mindenki


egyetért, hogy a függőségek fiziológiai értelemben az „agy megváltozott állapotát” tükrözik - a kifejezés Charles O’Brian kutatófizikustól származik21. A vita mostanában már arról szól, miképpen alakul ki ez a normálistól eltérő állapot. Az addikt agy elváltozásai vajon tisztán a kábítószerek használatának következményei, avagy valamilyen mértékben már eleve megvoltak, és a függő személy miattuk lett fogékonyabb az adott drogra? Léteznek-e olyan agyi állapotok, amelyek hajlamossá tesznek a drogozásra vagy olyan viselkedési mintákra, mint a szexualitás hajhászása, illetve a kényszeres evés? És ha így lenne, akkor ezeket a változásokat mik idézik elő, genetikai okok vagy az életben jelentkező hatások? A kérdésekre adandó válaszok rendkívüli fontossággal bírnak az addikciók kezelésében és a leszoktatásban. A drogfüggő agy a normálistól eltérően működik, és ez a változás jól megfigyelhető PET-, illetve MRI-vizsgálatokkal* is. 2002-ben végeztek el egy részletes MRI-kutatást, amelynek során több tucatnyi különböző korú kokainfüggő személy fehérállományát hasonlították össze a nem kokainistákéval. A külső (kérgi) szürkeállományban vannak az idegsejtek, a neuronok, amelyeket egymással a támasztószövet lipidmembránjaival borított nyúlványaik kötik ösz- sze - utóbbiak alkotják együttesen a fehérállományt. A kor előrehaladtával az idegsejtek között egyre több aktív kapcsolat fejlődik ki, azért a fehérállomány tömege is egyre nagyobb lesz. A kutatók rájöttek, hogy a kokainistáknál kevesebb a fehérállomány.22 Funkcionális értelemben ez azt jelenti, hogy az ő agyuk elveszítette a tanulás képességét - nincs lehetőségük * PÉT: pozitronemissziós tomográf; MRI: magrezonanciás képalkotás - az elmúlt néhány évtizedben kifejlesztett és munkába állított két kifinomult képalkotó-eljárás, amelyekkel rengeteg új információt szereztünk többek között az agy szerkezetéről és működéséről.(A szerző)

AZAGY MEGVÁLTOZOTT ÁLLAPOTA 213

uj választási lehetőségek elsajátítására, új ismeretek szerzésére és az új körülményekhez való alkalmazkodásra. A helyzet azonban még ennél is rosszabb. Más tanulmányok kimutatták, hogy a kokainisták szürkeállománya is sor- vadtabb - azaz kevesebb vagy kisebb idegsejtjeik vannak, mint kellene. A szürkeállomány megfogyatkozása alkoholistáknál és heroinistáknál is észlelhető, és ez a folyamat az életkor előrehaladtával egyre erőteljesebb lesz. Minél hosszabb ideje addikt valaki, annál kifejezettebb a jelenség.23 PET-es vizsgálatok során bebizonyosodott, hogy a kábítószereket régóta élvező személyeknél ugyanezeknek az agyi struktúráknak az energiafelhasználása is csökken, ami azt jelenti, hogy az érin- lett idegsejtek és agyi „áramkörök” kevesebb munkát végeznek. Ugyanezeknek az egyéneknek a pszichológiai vizsgálata során kiderült, hogy elégtelenül működik agyuk preffontális - a fő „adminisztratív” vagy „igazgatási” funkciókért felelős - régiója. Mindez összefoglalva azt jelenti, hogy a pszichológiai és képalkotó eljárások is igazolták a racionális gondolkodás képességének beszűkülését. Állatkísérletekben bebizonyosodott, hogy krónikus kokainfogyasztást követően jelentősen csökken az idegsejtek száma, ugyanakkor megszaporodik az idegsejtek közötti abnormális kapcsolatok mennyisége, illetve megváltozik az érintett agyterületek elektromos aktivitása is.24 Ugyanezeket az elváltozásokat lehet megfigyelni hosszú ideig tartó ópiátfogyasztás, illetve dohányzás után is.25 Az észlelt eltérések néha visszafordíthatok, de a drogfogyasztás jellemzőitől és intenzitásától függően sokáig - néha élethosszig - megmaradnak. *


Amikor az addikció biológiájáról van szó, feltétlenül meg kell említenünk a dopamint. Ez a kulcsfontosságú agyi „hírvivő molekula” a függőség minden formájában központi szerepet játszik. 2006-ban írták le azt a makákókkal végzett kísérletsorozatot, amelynek az eredményei korábbi tanulmányokhoz hasonlóan ismételten igazolták, hogy a kokainistáknál jelentősen csökken a dopaminreceptorok száma.26 Ezek a receptorok olyan, a sejtek felszíni membránjába ágyazott molekulák, amelyekhez a hírnökvegyületek hozzá tudnak kapcsolódni, és így befolyásolni tudják a sejtek működését. Minden sejtmembránon több ezer receptormolekula található a rengetegféle hírvivő molekula számára. A hírnökreceptor- interakciók biztosítják azt, hogy a sejtek információhoz jussanak az agy más területeiről, a szervezetből és a külvilágból. Ha nem létezne egy ilyen kommunikációs rendszer, akkor a sejtek nem is működhetnének. A kokain és a stimulánsokhoz tartozó másfajta drogok úgy fejtik ki a hatásukat, hogy a létfontosságú agyi központokban jelentősen növelik a dopamin mennyiségét. A molekula szintjének hirtelen növekedése az egyik lehetőség arra, hogy agyunk „nagyon jól érezze magát”, és az egyik fontos komponense annak az érzésnek, amely miatt a stimulánsok élvezőit eleinte határtalan energia tölti el. Már említettem, hogy a kokainistáknál a normálisnál jóval kevesebb dopaminreceptor található. Minél kisebb a receptorszám, az agy annál jobban „örül” azoknak a kívülről bevitt vegyületeknek, amelyek fokozzák a dopamin mennyiségét. Főemlősökkel végzett vizsgálatok során kimutatták, hogy azok a majmok, amelyek hajlamosabbak voltak önként rászokni a kokainra, már azelőtt is kevesebb dopaminreceptorral rendelkeztek, mielőtt kokaint kaptak volna. Ebből a meglepő megfigyelésből egyenesen következik,


hogy az emberekhez nagyon hasonló, ezért modellkísérletekben nagyszerű alanyoknak számító makákók némelyike eleve logékonyabb lehet a kábítószerekre, mint a társai. A kokainhoz és a kristályos metamfetaminhoz (kristály- methez) hasonló stimulánsok több dopamint biztosítanak .izoknak a sejteknek, amelyeket a molekula aktiválni képes. Mivel a dopamin nagyon fontos motiváló, serkentő és energetizáló molekula, ezért a rá fogékony receptorok számának csökkenése az adott személy motiváltságának és aktivitási szintjének a csökkenését vonja maga után, amikor az illető nem használja a drogot. Hamarosan létrejön az ördögi kör, amelyben a kokainista egyre több kokaint fogyaszt, ezért csökken a dopaminreceptorainak a mennyisége, emiatt kompenzációként még több dopamint fogyaszt, amitől még kisebb lesz a receptorszám, ezért erőteljesebben kell pótolni a hiányt... A receptormolekulák csökkenésének egyszerű magyarázata az agy ökonómiájában rejlik. Gondolkodásunk szerve az életünk során hozzászokik bizonyos mértékű dopaminakti- vitáshoz. Ha a vegyület mennyiségét mesterségesen növeljük, akkor agyunk megpróbálja helyreállítani az ekvilibriumot, ezért csökkenti a receptorok számát. Ez a jelenség a magyarázat a toleranciára, azaz a hozzászokásra is, amely miatt a kábítószer-fogyasztók egyre nagyobb adagokat kénytelenek a szervezetükbe juttatni ugyanannak a hatásnak az eléréséhez. Ha a drog mennyisége csökken, akkor a megvonási tüneteket részben az okozza, hogy a kisebb receptorszám messze nem képes biztosítani a normális dopaminaktivitást. Ekkor következik be az ingerlékenység, a rosszkedv, az elidegenedés és a fizikai fáradtság érzete, mivel a drogfogyasztó már túlzottan hozzászokott a kábítószerhez. Ezen a ponton beszélünk fizikai dependenciáról, amelyről részletesen a tizenegyedik fejezetben


volt szó. Hosszú hónapokba vagy még annál is több időbe telhet, mire az agyi receptorszám ismét elérheti a drogfogyasztás előtti szintet. * Az addikciók sejtszintű magyarázata a neurotranszmitterek- ben (idegrendszeri ingerületközvetítő/ingerületátvivő vegyü- letek) és receptoraikban keresendő. Az általánosan használt (túlzottan használt) drogok mindegyike más és más módon, de a dopaminhoz kapcsolódó folyamatokra hat. Az alkohol, a marihuána, a heroin, a morfin, a nikotin, a koffein, a kokain és a kristálymet is ebbe a folyamatba nyúl bele. A kokain például a már felszabadult dopamin visszajutását gátolja azokba az idegsejtekbe, amelyek eredetileg kibocsátották. Más neurotranszmitterekhez hasonlóan a dopamin is a sejtek kapcsolódásai közötti szűk térben, az úgynevezett szinaptikus résben fejti ki a hatását. A szinapszison azt a struktúrát értjük, amelyben az idegsejtek nyúlványai egymáshoz „kapcsolódnak” úgy, hogy nagyon megközelítik egymást, de valójában nem érnek teljesen össze azért, hogy a köztük levő kicsinyke üres helyen felszabaduló neurotranszmitterek át tudják vinni az ingerületet egyik sejtről a másikra. Ezért van az agyunknak is szüksége kémiai hírvivőkre - az ingerületátvivőkre - a működéséhez. Az egyik neuronból kibocsátott hírnökmolekula - például a dopamin - a szinaptikus résben „átlebeg” a másik idegsejtre, és hozzákapcsolódik a membránjába ágyazott receptorhoz. Miután ilyen módon sikeresen átvitte az ingerületet a célsejtre, leválik a receptorról, majd visszalebeg a szinaptikus résen át az őt eredetileg kibocsátó idegsejthez, amely felveszi, és későbbi használat céljára elraktározza. Minél nagyobb a visszavétel mértéke a kibocsátó


neuronban, annál kevesebb aktív közvetítőmolekula marad a szinaptikus résben. A kokainhoz hasonlóan működik az egyik közismert antidepresszáns, a fluoxetin, vagy ismerősebb kereskedelmi nevén a Prozac is. Ez a készítmény ahhoz a gyógyszercsaládhoz tartozik, amely úgy növeli a hangulatot befolyásoló szerotonin nevű neurotranszmitter mennyiségét, hogy gátolja a visszavételét a kiindulási idegsejtbe. A fluoxetint és rokonve- gyületeit angol nevük (selective serotonin reuptake inhibitor szelektív szerotonin-újrafelvételt gátlók) után röviden SSRIoknak nevezzük. A kokaint tehát hívhatnánk akár „dopamin újrafelvételét gátlónak” is, mert ahhoz a receptorhoz kötődik a kiindulási neuron sejtmembránján, amely elindítaná a dopaminnak a sejtbe visszafelé irányuló transzportmechanizmusát. Minél több kokain kötődik a kiindulási sejt receptoraihoz, annál több dopamin marad a szinaptikus résben, és annál nagyobb lesz a kokainista eufóriája.27 A Prozackal ellentétben azonban a kokain nem szelektív, mert más neurotranszmitterek köztük a szerotonin - újrafelvételét is gátolja. A kristálymet a dopamin felszabadulását is serkenti (ilyen egyébként a nikotin is), és a kokainhoz hasonlóan gátolja az újrafelvételét is, és a kettős hatásmechanizmus miatt rendkívül intenzív az eufórikus hatása. Az eddig említett vegyületek közvetlenül növelik a dopaminmennyiséget, azonban másféle molekulák hathatnak közvetetten is. Az egyik ilyen az alkohol, amely a dopaminkibocsátó sejtekre ható gátló mechanizmusokat gyengíti. A morfinhoz hasonló narkotikumok a sejtfelszíni természetes ópiátreceptorokhoz kapcsolódnak, és így idézik elő a dopaminaktivitás fokozódását.28 Az evés és a szexuális aktus ugyancsak növeli a szinaptikus résben levő dopaminmennyiséget. Dr. Richard Rawson, az


UCLA drogszakértője egy közleményben arról számolt be, hogy ínycsiklandó ételek hatására a kulcsfontosságú agyi központok szabad dopaminaktivitása akár 50 százalékkal is megemelkedhet. A szexuális izgalomnál a növekedés már 100 százalékos, csakúgy, mint a nikotinnál vagy az alkoholnál. Ám ezek egyike sem ér fel a kokainnal, amely minimum megháromszorozza a szintet. Ugyanakkor a kokain is csak nyeretlen kezdő a kristálymethez képest, utóbbi ugyanis a tizenkétszeresére, azaz 1200 százalékra tudja növelni a dopaminaktivi- tást.29 így már könnyebb megérteni, hogy a kristálymetfüggő Carol miért mondta azt a kábítószer hatásáról, hogy olyan, mint a „szex nélküli orgazmus”. Ám a sokadik adag után ugyanúgy csökken az agyban a dopaminreceptorok száma, mint a kokain esetében. Mindezt röviden úgy foglalhatjuk össze, hogy a kábítószer-élvezet ideiglenes változásokat okoz az agyi környezetben: a feldobottságot a kémiai viszonyok gyors megváltozása váltja ki. Vannak azonban hosszú távú következmények is: a tartós használat átformálja az agy kémiai szerkezetét, szövettanát és működését. Még a gének is másképpen viselkednek az átalakult agy sejtjeiben. Egy pszichiátriai szaklapban erről a következőt írták: A legalattomosabb drogos elváltozások közé tartozik a szenvedés iránti fogékonyság növekedése, és az, hogy hosszú absztinencia után is fennáll a visszaesés lehetősége. Ennek a viselkedésre ható sérülékenységnek a tartóssága az agyban bekövetkezett, hosszú ideig megmaradó elváltozások következménye.30 Mivel agyunk határozza meg a viselkedésünket, ezért a biológiai változások a viselkedésünket is átalakítják. Ebben a vonatkozásában a függőség orvosi értelemben krónikus be

AZ AGY MEGVÁLTOZOTT ÁLLAPOTA

219

tegségnek számít, és azt kell mondanom, hogy ha figyelembe vesszük a drogos agyban lezajló változásokat, akkor ez a vélemény tökéletesen igaz. Az addikció pontos definiálására nem alkalmas, de sokat segít a legalapvetőbb jellemzőinek megértésében. * Minden betegségnél, például a dohányzás által okozott tüdővagy szívproblémáknál is kóros elváltozások jelentkeznek a szervekben és a szövetekben. Amikor az abnormis átalakulás helye az agy, akkor a következmények az adott személy emocionális és viselkedési mintáinak átalakulásában nyilvánulnak meg. Ezzel elérkeztünk az addikciók központi dilemmájához: a gyógyuláshoz az kell, hogy agyunk, az egyedüli döntéshozó szervünk saját maga kezdeményezze saját megjavulásának a folyamatát. Egy megváltozott, a normálistól eltérően működő agynak kell legyűrnie a saját problémáit, hogy ismét normális legyen - vagy ismét normálisan kell működnie, hogy legyűrhesse a problémákat. Minél rosszabb a függőség, annál súlyosabb az agyi anomália, és annál nagyobb akadályok tornyosulnak a gyógyulás előtt. A tudományos irodalom egyöntetűen kijelenti, hogy a drogaddikció krónikus agyi állapot, azaz betegség, és ez eleve kizárja a kábítószerfüggők büntethetőségét, sőt azt is, hogy szemrehányást tegyünk nekik a függőségük miatt. Elvégre egyetlen beteg sem hibáztatható a reumás sokízületi gyulladásáért és a betegsége fellángolásaiért, hiszen a visszaesés a krónikus kórképek egyik fontos jellemzője. A drogosok választási lehetősége azonban még ennél is szűkebb, hiszen pont ez az, ami jelentősen beszűkül, sőt néha meg is szűnik náluk. Dr. Charles O’Brien erről ezt írta:


Az addikciónál bizonyíthatóan megváltozik az agy állapota, és ennek fontos, a kezeléssel kapcsolatos következményei vannak. Ennek ellenére sajnos a legtöbb egészségügyi ellátórendszer továbbra is úgy kezeli a függőséget, mint akut kórképet - már ha egyáltalán kezeli.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Puha, meleg ölelés a tűtől A jelenleg kábítószerként használt vegyületek szinte mindegyike a természetben megtalálható növényekből származik, és az emberiség már több ezer éve ismeri őket. A heroin bázisaként szolgáló ópium az Ázsiából származó mák, a Papaver somniferum kivonata. A sumerek és az egyiptomiak számára már réges-rég ismert volt, hogy nagyon hatékony a fájdalom és a hasmenés csillapításában, emellett azt is tudták, hogy képes a betegek pszichológiai állapotának megváltoztatására. A kokain az Erythroxyolon coca nevű cserje leveleinek kivonata; ez egy alacsony, fás szárú növény, amely a dél-amerikai Andok-hegység nyugati lejtőin őshonos. Amazónia indiánjai már jóval a spanyol hódítás előtt is rágcsálták a leveleket, mert rájöttek, hogy jelentősen csökkentik a fáradtságot, és hosszú időre megszüntetik az éhségérzetet napokig tartó hegyi vándorlásaik során. A kokalevélnek fontos szerepe volt a spirituális eseményeiknél is; az inkák egyenesen isteni ajándéknak tartották. Az Újvilág első drogellenes háborúja minden bizonnyal akkor zajlott le, amikor a spanyol hódítók kíméletlen irtóhadjáratot indítottak kokalevél által kiváltott „ördögi látomások” ellen.

222

A

SÓVÁRGÁS DÉMONA

A marihuánát abból a vadon élő kenderféleségből nyerik, amelynek eredeti élőhelye az indiai szubkontinens, és a tudományos elnevezése, a Cannabis sativa Cári Linnétől származik, még 1753ból. Az ázsiai vadkendert már az arabok, a perzsák és a kínaiak is ismerték, és az első orvosi célú felhasználását háromezer évesnél régebbi kínai krónikákban dokumentálták. Ugyancsak a kínaiak más növényi stimulánsokat is használtak például az orr és a tüdő légutainak tágítására. A mikroszkopikus gombák fermentációs folyamatainak felhasználásával készített alkohol olyan kitörölhetetlen része lett az emberi történelemnek és az élvezetek keresésének, hogy számos nép isteni jótéteménynek tartja. A jelenlegi közvélekedéssel ellentétben régebben néha egyenesen a bölcsesség forrásának tekintették. Hérodotosz görög történetíró elbeszéléseiben olvashatunk olyan közel-keleti törzsekről, amelyeknek a bölcsei a józan állapotban hozott döntéseiket addig nem tekintették érvényesnek, míg alaposan meg nem fontolták a dolgokat nagy alkoholtartalmú borok elfogyasztása után. Ha részegen eszükbejutott a dologról más is, akkor kijózanodás után az új ötletet is szívbaj nélkül elfogadták. A felsorolt kémiai anyagok egyike sem hatna ránk, ha nem befolyásolnák természetes módon az emberi agy folyamatait és kémiai apparátusát. A drogok azért képesek megváltoztatni agyunk működését, mert hasonlítanak bizonyos saját, természetes vegyületeinkre. Ez a hasonlóság azt eredményezi, hogy képesek az idegsejtek receptoraihoz kapcsolódni, és így be tudnak avatkozni azok kommunikációs struktúrájának a folyamataiba. Vajon miért hajlamos agyunk a drogok mértéktelen élvezetére? A természet nem azért töltött el több millió évet az agyműködés, az ingerületátvivő anyagok és a receptorok rendszerének a finomhangolásával, hogy a népek „feldobott”

Puha, meleg ölelés a tűtől

223

Állapotukban keressenek menedéket az élet problémái elől, és szombatonként jól kirúgjanak a hámból. Az idegrendszer kutatásában komoly érdemeket szerzett Jaak Panksepp' professzor szerint ezeknek a biológiai rendszereknek ...más kell hogy legyen a szerepe, mint az, hogy elősegítsék azoknak a nagy tisztaságú vegyületeknek a nyakló nélküli élvedét, amelyeket az emberiség csak mostanában fejlesztett ki.31 Az addikció nem lehet természetes állapot, ám a függőségek által megbolygatott agyi régiók központi szerepet játszanak a fennmaradásban. Vigyáznom kell, hogy bele ne sétáljak egy csapdába. A „megbolygatott” szó használata azt érzékeltetheti, mintha az addikcióknak saját életük és akaratuk lenne. Mintha olyanok lennének, mint a szervezetünket letámadó baktériumok, a zsákmányukra leső ragadozók, vagy egy gyanútlan országot a hatalmukba kerítő titkos ügynökök. Valójában a függőségeknek tekintett viselkedésminták együttese olyan komplex idegrendszeri és emocionális mechanizmusok eredménye, amelyek egy személy szervezetén belül alakulnak ki. Ezek a mechanizmusok nem önállóan és elkülönülten létező entitások, és nincs saját akaratuk még akkor sem, ha az addikt személy gyakran úgy érzi, hogy a hatalmukban tartják, uralkodnak felette, és nincs ereje az ellenálláshoz. Talán pontosabb a következő megfogalmazás: a függőség nem lehet természetes állapot, ám azok az agyterületek, amelyekben érvényesülhet, központi szerepet játszanak a fennmaradásban. Pontosan ez az oka az addikciós folyamatok ellenállhatatlanságának. Vegyünk egy analógiát: tegyük fel, * A Northwestern Universily molekuláris terápiái központjában az affektív neurológiai kutatások vezetője.(A szerző)


hogy valakinek károsodott vagy nem megfelelően fejlődött ki az egyik agyi régiója, amely mondjuk a mozgáskészségért felelős. Ez a személy nyilvánvalóan fizikailag korlátozott lesz valamiben. Ha az érintett idegek csupán a láb kisujját látják el, akkor a veszteség szinte nem is érzékelhető. Ha azonban a károsodott vagy rosszul kifejlődött idegpályák a láb mozgásaiért egészében felelősek, akkor jelentős mozgáskorlátozottság lesz az eredmény. Összefoglalva ez azt jelenti, hogy a probléma következménye arányos a jellegével - a fontosságával - és az érintett agyterületek kiterjedésével. Ugyanez a helyzet a függőséggel is. Az agyban nincsenek „addikciós központok”, és nincsenek olyan folyamatok, amelyek az addikciók „kijelölt célpontjai” lennének. A függőségek által befolyásolt rendszerek között megtalálhatók a legfontosabb emberi érzelmi és motivációs mechanizmusok, ezért rendkívül erős hatással bírnak. A három legfontosabb érintett struktúra közül az ópiátapparátust még ebben a fejezetben áttekintjük. A (serkentő és motivációs funkcióval bíró) dopaminrendszerxel a tizenötödik, az önregulációs mechanizmusokkal pedig a tizenhatodik fejezetben foglalkozunk. Most pedig vizsgáljuk meg az ópiátapparátust, amely speciális molekulákat használ, azaz voltaképpen „természetes kábítószereket” - ezek az úgynevezett endorfinok. * Az agy természetes ópiátrendszerét az 1970-es években fedezték fel. Eric Simon amerikai kutató azért nevezte el a rendszerhez tartozó üzenetközvetítő fehérjéket endorfinoknak, mert egyrészt endogének - azaz ugyanarra a szervezetre hatnak, amely termeli őket -, másrészt hasonlítanak a morfin-

Puha, meleg ölelés a tűtől

225

ra. A morfin és rokonvegyületei képesek hozzákapcsolódni iiz. agy endorfinreceptoraihoz, ezért - most egy tankönyvi idézet következik - „a fő endorfinreceptorok jelentik az opiátfüggőség kapumechanizmusát”32. Nem csak az embereknek van természetes ópiátapparátusuk Ebben az örömteli tulajdonságunkban az evolúciós létra közeli és távoli fokain elhelyezkedő rokonainkkal is osztozunk, sőt számos egysejtű élőlény is termel endorfinokat. Ezek után nyilván nem meglepő, hogy az endorfinok pontosan ugyanarra képesek, mint a növényekből kivont ópiátok: hatékony fájdalomcsillapítók, és ez igaz az érzelmi és a fizikai fájdalomra is. Thomas de Quincey lelkes szavaival élve biztosítják „a méltóságot és a nyugalmat... valamint minden mélyen gyökerező nyugtalanság kiküszöbölését”. Egy lelki bánatban szenvedő, zaklatott személynél egy endorfinlöket ugyanazt váltja ki, mint az ópiátfogyasztás: „a zavar forrásánál hat, és elsimítja a problémákat”. Az endorfinok a nyugtató hatásaik mellett más életfontosságú feladatokat is ellátnak. Fontos szabályozó szerepet töltenek be az autonóm idegrendszerben, amely nem áll a tudatunk befolyása alatt. Hatnak a kedélyállapotra, a fizikai aktivitásra, az alvásra, a vérnyomásra, a szívritmusra, a légzésre, a bélmozgásra és a testhőmérsékletre, sőt az immunrendszerre is. Az endorfinok az emberek - és számos állat - esetében rendkívül fontos szerepet töltenek be azoknak az érzelmeknek a megélésében, amelyek miatt maga az élet is lehetséges ebben a formában. Mindenekelőtt ezek teszik lehetővé az anya és a csecsemő közötti erős érzelmi kötődés kialakulását. Amikor újszülött laboratóriumi állatoknál genetikai módszerekkel „kilövik” az endorfinrendszert, akkor a kölykök egyáltalán nem kötődnek az anyjukhoz. Kevésbé rosszul élik meg, ha

226


elveszik őket az anyjuktól, ami evolúciós szempontból azért rossz, mert nem adnak ki olyan jeleket, amelyek észlelésekor anyjuk aktívan keresné őket, így nem tudja betölteni gondozó és védelmező szerepét. Ezek az újszülött állatok sem érzik jól magukat, és ők is félnek - például hidegben vagy idegen hím szagától. Ám az ópiátapparátus nélkül nem kötődnek az anyjukhoz, pedig ettől függ a túlélésük - és ők sem mutatnak érdeklődést az anyjuk jelzései iránt.33 Képzeljük el, milyen veszélynek lennének kitéve ezek a kölykök a vadonban, ha ott is ilyen - vagyis semmilyen - lenne a viszonyuk az anyjukkal. Ezzel ellentétben az anyjuk eltávolítása miatt „szeparációs nyugtalanságnak”, azaz az elkülönítés izgalmának kitett normális fiatal állatokat - kutyákat, csirkéket, patkányokat és majmokat - könnyű megnyugtatni kevés, még csak nem is nyugtató mennyiségben adagolt ópiátokkal.34 Az endorfinokat találóan úgy jellemzik, mint az „érzelmek molekuláit”. Az emberi emóciók közvetítésében játszott szerepüket kiválóan illusztrálja egy tizennégy egészséges önkéntes nővel és a képalkotó módszerekkel végzett tanulmány. Először neutrális körülmények között vizsgálták az agyukat. Ezután megkérték őket, hogy gondoljanak korábban átélt kellemetlen, szomorú élethelyzetekre. Tízen valamelyik rokonuk halálát idézték fel, hárman egy korábbi párkapcsolatuk felbomlását, egy asszony pedig egy veszekedésre gondolt, amely nemrég zajlott le közte és a barátnője között. Speciálisan jelölt molekulákkal sikerült kimutatni az agyi emocionális központok ópiátreceptor-aktivitását. Bánatot okozó emlékek átélése közben ugyanezeknek a központoknak az aktivitása sokkal kisebb volt35. Másrészt a pozitív izgalom bekapcsolja az endorfinrend- szereket. Más kutatások során megfigyelték, hogy amikor az emberek arra várnak, hogy valamilyen fájdalom enyhüljön,

Puha, meleg ölelés a tűtől 227

tikkor nő az ópiátreceptorok aktivitása. Bizonyos esetekben még semleges - biológiailag inakítv - vegyületek adagolása is „begyújtja” az ópiátapparátust.36 Ez az úgynevezett „placebohatás”, ami korántsem a képzelet szülötte, hanem nagyon is létező pszichológiai jelenség. A gyógyszernek nem kell hatékonynak lennie, mert helyette az agyat annak saját lájdalomcsillapítói, az endorfinok nyugtatják le. Az egész szervezetben vannak ópiátreceptorok, és minden szervben megvan a pontos szerepük. Az idegrendszerre nyugtató és fájdalomcsillapító hatásuk van, de például a belekben már mást váltanak ki: a bélfal simaizmainak összehúzódásait lassítják. A szájban a nyálelválasztást csökkentik. Ez a magyarázata annak is, hogy a kábítószerek a szervezetben nem várt mellékhatásokat okoznak - a példáknál maradva: székrekedést és szájszárazságot. Ezen a ponton felmerül a kérdés, hogy egy természetes molekulaféleségnek miért van ilyen sok különböző feladata. A természet takarékos gondviselő, gondosan vigyáz arra, ami jónak bizonyul, és minden üzenetközvetítő proteint annyiféleképpen használ ki, amennyire csak lehetséges. Az evolúció hosszú folyamatában az egyszerűbb élőlények eleinte szűk alkalmazási területtel bíró vegyületei új képességekre tettek szert a magasabb rendű, összetettebb létformákban. Az élőlényekben sok másik molekula is több feladatot lát el - méghozzá minél fejlettebb egy szervezet, annál többet. Ugyanez egyébként a génekre is igaz: egy szerv egyik sejtjének valamelyik génje ellát egy feladatot, miközben egy másik szervben ugyanennek a génnek teljesen más a szerepe. Affective Neuroscience (Affektív idegtudomány) című könyvében dr. Jaak Panksepp kiváló példával mutatja be, hogy a hüllők vazotocin nevű hormonja - az emberi oxitocin primitívváltozata - az emlősöknél mennyire megváltozott szerepet,

228


sőt szerepeket tölt be azzal, hogy szüléskor szabályozza a méh összehúzódásait, illetve szülés után az emlő tejtermelését. ... a vazotocin olyan ősrégi agyi molekula, amely a hüllők szexuális késztetéseit szabályozza. Ugyanez a molekula... segíti a fiatal hüllőket is a világra. Amikor több ezer mérföldes tengeri vándorlás után egy tengeri teknőc eléri az elődei által is használt homokfövenyt, és nekilát kiásni a fészkét, működésbe lép az őseitől származó hormonrendszer... A nőstény vérében ásás közben megemelkedik a vazotocin szintje, majd ennek hatására sorozatban rakja le egyik tojást a másik után. A munka végeztével betakarja a fészket, miközben a hormonmennyiség is jelentéktelen szintre csökken a szervezetében. Miután teljesítette anyai kötelességét, a teknőc ismét elindul hosszú vándorújára.37 Az emlősök nőstényei már nem szabadulnak meg ilyen köny- nyen a kötelmeiktől, mert ők a magatehetetlen fiatalokkal is foglalkoznak. Az oxitocin - a vazotocin kifinomult változata - az ő esetükben más szerepet is betölt. Nemcsak a szülésnél fontos, hanem hatással van a nőstény hangulatára is, és olyan belső érzelmi környezetet teremt, amely elősegíti a törődést a kölykökkel. Az emlősöknél az oxitocin mindkét nemnél hozzájárul a szexuális örömszerzéshez, ezért még az sem túlzás, ha az egyik „szerelemhormonnak” nevezzük. Az ópiátokhoz hasonlóan ez a fehérje is csökkenti a szeparációs szorongást az anyjuktól elválasztott fiatal állatoknál. Fontos körülmény, hogy az oxitocin és az ópiátok között kölcsönhatások állnak fenn. Ez a hormon ugyan nem tartozik az endorfinok közé, de növeli az ópiátrendszer fogékonyságát az endorfinokra - a természet így gondoskodik róla, hogy ne fejlődjön ki bennünk tolerancia a saját endorfinjainkkal szemben. (Emlékezzünk fá, hogy a kábítószerfüggők a to-


lerancia révén „szoknak hozzá” a drogokhoz, azaz a korábbi hatás eléréséhez egyre nagyobb és nagyobb adagokra van szükségük!) Miért olyan fontos, hogy megelőzzük a jó közérzetért felelős természetes molekulák iránti tolerancia kialakulását? Azért, mert az ópiátok kellenek a szülői szeretet kialakulásához. Az újszülöttek jólétét, sőt életét is veszélyezteti, ha az anyjuk érzéketlen lesz a saját maga által termelt ópiátokra. A kölykeit babusgató nőstény idegrendszerében nagy endor- linszint-kiugrások történnek - a természet így jutalmazza az anyaságot. Az utódok gondozása néha meglehetősen hálátlan tevékenység, ezért az evolúció gondoskodott róla, hogy a szülői feladatok ellátása is okozzon némi örömet. A hozzászokás nem egyszerűen csak megfosztaná az anyákat ettől a kellemes érzéstől, hanem egyenesen az utódok életét tenné ki veszélynek. Panksepp professzor szerint „katasztrofális lenne, ha az anyák a gyermekeik egészen kicsi korában elveszítenék az anyaság intenzív szociális örömei iránti fogékonyságot”38. Az oxitocin fokozza az agysejtek ópiátérzékenységét, ezzel gondoskodik róla, hogy az anyák ragaszkodjanak a gyermekeikhez. Az ópiátok alkotják az újszülöttek védelme és gondozása idején az agy emocionális apparátusának a tengelyét. Ezért van az, hogy az ópiátokkal - például a morfinnal kapcsolatosfüggőség komoly hatással van azokra az agyi rendszerekre, amelyek az emberi lét szempontjából legfontosabb érzelmi folyamatokat, elsősorban az összetartozás és a szeretet ösztönét vezérlik. A kötődés iránti vágy a más emberek fizikai és emocionális közelsége iránti igény fő motivációs tényezője. Gondoskodik az újszülöttek túléléséről azzal, hogy elősegíti az anya és gyermeke közötti szoros kapcsolat kialakulását.

230

A SÓVÁRGÁS DÉMONA Ugyanez az ösztön teszi lehetővé, hogy keressük az emberi kapcsolatokat, mások társaságát, hogy megmaradjon a családi összetartozás iránti igény, és kialakuljanak az emberi közösségek. Az ópiátreceptorokhoz kötődő endorfinok indítják el a szeretet és a kapcsolatok kialakulásának kémiai folyamatait, és ezeknek a hormonoknak köszönhetjük, hogy társas lények vagyunk. Első ránézésre furcsának tűnhet, hogy a természet miért ruházott fel egyetlen molekulacsaládot ilyen sok, látszólag különböző funkcióval: fájdalomcsillapítás, anya-gyermek kapcsolat kialakítása, az érzelmi kínok csökkentése, a társadalmi kapcsolatok létrehozása és az örömök intenzívebb megélése. Ám ha belegondolunk, ezek a szerepek szoros kapcsolatban állnak egymással. Az ópiátok nem tüntetik el a fájdalmat, csak csökkentik a kellemetlenségük megélésének a tudatosságát. A fájdalom az agyban manifesztálódó fizikai jelenség, és egy adott pillanatban a tudatában lehetünk vagy nem. Amikor valamink fáj, az azt jelenti, hogy szubjektíve átéljük a fájdalomingert - „Jaj! Ez fáj!” -, és érzelmileg reagálunk rá. Az ópiátok bizonyos fájdalmakat elviselhetőbbekké tesznek. A tudósok feltételezése szerint a magas endorfinszintnek köszönhető, hogy a kisgyermekek viszonylag jól viselik a viszontagságos gyermekkori kalandok kisebb-nagyobb horzsolásait, zúzódásait és kékzöld foltokkal járó sérüléseit. Persze nem arról van szó, hogy a gyerekek nem éreznek fájdalmat, hiszen láthatóan éreznek, azonban az endorfinoknak köszönhetően a fájdalom sem szegi kedvüket a kalandos felfedezések folytatásától, azaz a világ megismerésének fontos folyamatától.39 A legkisebb „bibire” is érzékenyen reagáló, keservesen síró „bőgőmasinák” valószínűleg kevesebb endorfint termelnek, ezért a felfedezőkedvük is kisebb lesz, mint a társaiknak.


A fizikai fájdalomérzet keletkezésének anatómiai helye az agy talamusz nevű területe, de a fájdalom szubjektív megélése egy másik régióhoz, az úgynevezett cingula elülső részéhez köthető. A fájdalomról szóló hír a talamuszba érkezik, de a cingula elülső részén „érződik meg”. Képalkotó eljárásokkal megfigyelhető, hogy az utóbbi kérgi terület (angolul anterior cingulate cortex - ACC) fájdalom hatásra aktiválódik. Az ópiátok ugyancsak az agykéregben - az ACC-ben és másutt - lejtik ki csillapító hatásukat azzal, hogy bár a fájdalomérzetet nem csökkentik, de annak érzelmi hatását igen. Más vizsgálatok arra is fényt derítettek, hogy az ACC elülső része akkor is aktiválódik, ha valakinek kellemetlen szociális élményben van része.40 Olyan egészséges felnőtt önkéntesek agyának reakcióit vizsgálták, akik egy mentális játék résztvevői voltak, és „kiestek” a játékból. Kiderült, hogy még ez a nyilvánvalóan enyhén negatív élmény is aktivizálta az ACC-t, és érzelmi fájdalmat váltott ki. Szükségünk van arra, hogy szorosabbra fűzzük kapcsolatainkat a számunkra fontos emberekkel. Normális körülmények között az elkülönülés negatív emocionális élménye tartja össze azokat, akiknek fontos, hogy közel álljanak egymáshoz. Mi lehet az oka annak, hogy az ópiátrendszer felelős a fizikai és lelki fájdalomért is? A válasz magától értetődik: a fiatal - főleg emlős - egyedek teljes magatehetetlensége és abszolút függése az őket gondozó felnőttektől. A fizikai fájdalom lényegében egy természetes riasztás: ha egy kisgyermek arra ébred, hogy fáj a hasa, az ACC aktivitása fokozódik, a gyermek pedig mindent elkövet annak érdekében, hogy felkeltse gondviselője figyelmét. Az érzelmi fájdalom ugyanilyen fontos, mert figyelmeztet például az elkülönülés veszélyére - azaz arra, hogy nem elérhetők a szülők, akiktől a fiatal egyed élete függ. Az emocionális fájdalom jellegzetes viselkedésmintákat vált

232

A SÓVÁRGÁS DÉMONA ki - a kis denevérek ultrahangrikoltásokat hallatnak, a babák keservesen sírnak amelyek arra szolgálnak, hogy a szülők visszatérjenek csemetéikhez. A felnőttek figyelmes gondoskodása ugyanakkor endorfinfelszabadulást eredményez, ami nyugtatólag hat a fiatalokra. A gyermekek azt is kellemetlen élményként élik meg, ha a szüleik ugyan a közelükben vannak, de emocionálisan elérhetetlenek. Ugyanez a szituáció a felnőtteknél is fájdalmat okoz akkor, amikor egy számukra fontos egyén csak testi valójában van jelen, de pszichológiai értelemben nincs ott. Ezt az állapotot a kiváló kutató és pszichológus, Allan Schore találóan „proximális szeparációnak”, azaz „közeli elkülönülésnek” nevezte el.41 Mivel egy gyermek nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is függ másoktól, ezért az emocionális elkülönülés észlelésekor ismételten megpróbál kapcsolatba lépni szüleivel, akiknek a pozitív reakciója ebben az esetben is felszabadítja az endorfinokat, amelyek megszüntetik a kellemetlen közérzetet. Ha a szülő nem reagál, vagy a reakciója nem kielégítő, akkor az endorfinkibocsátás elmarad, és a gyermek saját in- adekvát védekező mechanizmusaira lesz utalva - ringatja a felsőtestét, vagy szopja az ujját, hogy megnyugtassa magát, és megszabaduljon kellemetlen érzéseitől. Később majd látjuk, hogy a szülők figyelmes gondoskodásában kevésbé részesülő gyermekek jobban ki vannak téve annak a kockázatnak, hogy a kémiai jellegű kielégülést külső forrásokban keressék • későbbi életükben. A természet hatékony és többcélú újrahasznosító mechanizmusai következtében az endorfinok felelősek az örömért és a kellemes izgalomért is. Az anyákhoz és gyermekekhez hasonlóan a szerelmesek, a spiritualitás világában megnyugvást keresők, a kötélugrók - bizony, még ők is! - olyan eufórikus állapotot érnek el, amelyben kulcsszerepet játszanak az


cndorfinok. Egy vizsgálat szerint a kötélugrók endorfinszint- jc az eufória mértékétől függően legalább a háromszorosára emelkedik ugrás után, és mintegy fél óra múlva csökken csak vissza a normálisra.42 Az agy ópiátreceptorai nemcsak az élvezet, a megnyugvás és az összetartozás érzéseiért felelősek, hanem a kábítószerek is képesek aktiválni őket, és fontos szerepet játszanak az addikciókban is. Egy alkoholistákkal végzett vizsgálat során azt tapasztalták, hogy az alanyok számos agyi régiójában csökkent az ópiátreceptoraik mennyisége, és ezzel párhuzamosan több alkoholt igényeltek.43 Az ópiátapparátus aktiválódása és ennek eredményeként a fokozott endorfinkibocsátás a kokain hatásait is fokozza.44 A kisebb endorfinaktivitás nemcsak az alkohol, hanem a kokain utáni vágyat is növeli. Természetesen a marihuána élvezetéhez is hozzájárul az ópiátreceptorok aktivitása.45 Röviden tehát elmondhatjuk, hogy az életfontos funkciókat ellátó, szeretetért/ örömért/fájdalomcsillapításért felelős ópiátapparátus a szervezetünkbe jutó narkotikumok belépési pontja. Minél kevésbé hatékony a pozitív élményekért felelős saját kémiai rendszerünk, annál hajlamosabbak vagyunk a kábítószerekben vagy a kényszeres tevékenységekben keresni az enyhülést. Régebben volt egy huszonhét éves szexmunkás páciensem. A nő HIV-pozitív volt, és már régen meghalt. Mély benyomást tett rám, amikor így foglalta össze az ópiátokkal kapcsolatos első benyomásait: - Amikor először lőttem be magam heroinnal, az olyan volt, mint egy meleg és puha ölelés. Ebbe az egyetlen mondatba nemcsak a nő egész élettörténete volt belesűrítve, hanem a kábítószerfüggők összes pszichológiai és fizikai gyötrelme is.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Dopamin, kokain és cukorkák: az addikció melegágyai Lisa megáll a rendelő közepén, majd felhúzza a blúzát, hogy megmutassa a hasát, a mellét és a hátát borító vörös kiütéseket. Egész teste úgy rángatódzik, mintha egy merev bábfigura lenne. Jobb karjával pedig úgy ölel át egy narancssárga színű folyadékkal teli, jókora palackot, mintha egy csecsemőt babusgatna, miközben bal kezével a haját húzogatja. Huszonnégy éves is elmúlt már, de érzelmileg nagyon éretlen, és a fizikai megjelenése is gyerekes. Amikor megpillantom, mindig úgy érzem, hogy még otthon, a babái között lenne a helye, nem itt a Downtown Eastside-on. Állandóan izeg-mozog, ezért ma még a szokásosnál is gyerekesebbnek látszik. Alacsony termete, nagy szeme és a kerek arcára kent sminkre csíkokban rászáradt könny miatt olyan, mint egy kamaszlány, akit az anyja rajtakapott, hogy a szépítőszereivel játszik. Jelenleg teljes fordulatszámon pörög a kokaintól. - Három napja vettem észre ezeket a kiütéseket. Mi lehet ez, doki?

Dopamin, kokain és cukorkák: az addikció... 235

Megkérem, hogy üljön le, és mutassa meg a kezét és a lábát is. Lehúzza a koszos, fehér zoknit. A tenyere és a talpa is tele van kis, piros foltokkal - Attól tartok, hogy szifilisz - válaszolom. - Vért kell vennünk a további vizsgálatokhoz. Családorvosi gyakorlatom húsz esztendeje alatt egyetlen vérbajos esetet sem diagnosztizáltam, de itt, a Downtown East- side-on rendszeresen találkozom a kórral. Miközben a lány felkászálódik a székről, a műanyag palack leesik a földre, és kifröccsen a tartalma. Már hogyan lenne ez szifilisz? - kérdi gyerekes meglepődéssel. - Hiszen az egy nemi betegség, nem? - Igen, az. - És úgy lehet elkapni, hogy egy pasi rámászik a pinámra? Eláll a szavam ekkora naivitás hallatán, aztán erőt veszek magamon. - Kivel feküdt le? - kérdem. - Őt is meg kell vizsgálnunk. Ha én azt tudnám, doki! Abban a sikátorban nagyon sötét volt. Kellett a pénz kokóra. Szociális szerda előtti nap volt, és már nem bírtam tovább. *

Sok addikttól hallottam már, hogy a kokain keményebb börtönőr, mint a heroin. Nehezebb elmenekülni tőle. Noha közel sem okoz olyan súlyos megvonási tüneteket, hasonló gyötrelmeket vált ki, mert sokkal nehezebb ellenállni a használatát követelő pszichológiai késztetésnek - még akkor is, amikor már nincs benne túl sok élvezet. A kokain úgy növeli az agyban a dopamin nevű ingerületátvivő vegyület mennyiségét, hogy meggátolja a visszajutását azokba a sejtekbe, amelyek kibocsátják. (Emlékezzünk rá,

236

A SÓVÁRGÁS DÉMONA hogy minden drog valamilyen sejtfelszíni receptorhoz kötődik, és így fejti ki a hatását!) A kokainos mámor nagyon gyorsan elmúlik, mert a szer csak rövid ideig kapcsolódik a receptorokhoz. Emiatt hamarabb jelentkezik a késztetés az újabb adagra, azaz az újabb dopamin indukálta mámorra. Más stimulánsokhoz - szpíd, nikotin, koffein - hasonlóan a kokain is egy olyan idegrendszeri apparátus működésébe avatkozik bele közvetlenül, amely a maga módján ugyanolyan erőteljes hatással bír, mint az előző fejezetben tárgyalt, az ópiátokkal kapcsolatos agyi jutalmazó mechanizmus. Ez a rendszer is központi jelentőségű a számos kémiai anyagtól való függőség tekintetében ugyanúgy, mint bizonyos viselkedési addikcióknál. Az agy legősibb, legalsó és leghátsó részén, az agytörzsben van egy terület, amelynek az aktiválása felajzott állapothoz, szinte érzéki izgalomhoz vezet. Ez az agytörzs híd nevű részének elülső régiója (angolul ventral tegmental apparátus - VTA). Amikor patkánykísérletekben elektródákat vezettek ebbe a területbe, és lehetővé tették az állatoknak, hogy egy kar nyomogatásával saját magukat ingereljék, akkor teljes kimerülésig nyomogatták a kapcsolót. Nem érdekelte őket a táplálék, és még fájdalomingerekkel sem lehetett megakadályozni őket abban, hogy a kart nyomogassák. Önkéntesekkel végzett emberkísérletekben ugyanezt tapasztalták: az emberek is képesek veszélybe sodorni magukat azért, hogy folytathassák az öningerlést. Egyszer az egyik alany három óra alatt 1500 stimulust adott magának. Az illető ezen a ponton már önkívületi állapotban volt az eufórikus lelkesedéstől, és heves tiltakozása ellenére meg kellett szakítani a kísérletet.46 A VTA-ban található, egyszersmind a leírt hatásért felelős neurotranszmitter a dopamin. A VTAból induló idegszálak egy olyan agyi központban váltanak ki dopaminfelszabadulást,


;i melynek kulcsszerepe van minden addikciónál. Ez a központ az úgynevezett nucleus accumbens (a latin kifejezés jelentése: „csatlakozó mag”) vagy NA, amely az agy elülső, alsó részénél helyezkedik el. Az NA dopaminszintjének hirtelen megugrása váltja ki a drogosok kezdeti, élvezetes izgalmi állapotát, illetve ugyanez a jelenség eredményezte a kísérletekben a gyakori önstimulusokat a patkányoknál és az embernél is. Az NA do- paminszintjét minden olyan vegyület növeli, amelynek túlzásba lehet vinni a használatát, de a hatás a kokainhoz hasonló stimulánsoknál a legkifejezettebb. *

Az ópiátapparátushoz hasonlóan a természet nem azért „alkotta meg” a VTA-t, az NA-t és a dopaminrendszer más részeit, hogy a világ drogosai boldogabbnak, feldobottabbnak és energikusabbnak érezzék magukat. Agyunk dopaminhoz köthető folyamatai is ugyanolyan fontos szerepet játszanak a túlélésben, mint az ópiátapparátus. Már tudjuk, hogy az ópiátok a jutalmazó rendszer kellemes nyugtató képességeit használják ki. A dopamin az ugyanezeket az állapotokat elősegítő aktivitásokat indítja el, emellett nagy jelentősége van a különböző viselkedésminták elsajátításában, és abban, hogy a tanultakat beillesszük az életünkbe. A VTA számos agyterülettel áll kapcsolatban, és ezekkel a kapcsolatokkal együtt alkotja az addikciók neurológiai alapját, amelyet kezdeményező-motivációs apparátusnak nevezünk. Ennek a rendszernek a fő feladata az energetizálás, a szervezet erőinek és erőforrásainak összpontosítása, illetve serkentése, és ezen a rendszeren keresztül hat minden olyan mechanizmus vagy anyag, amely növeli az energiaszintet azzal, hogy az NA-ban megemeli a dopaminmennyiséget.

238

A SÓVÁRGÁS DÉMONA Képzeljünk el most egy olyan szituációt, amelyben egy hipotetikus „ön” lesz a főszereplő. Ön meglát egy Mikulás-csomagban egy szelet csokoládét, és ellenállhatatlan vágyat érez rá, hogy elmajszolja - ez a pozitívan megerősített viselkedés klasszikus példája. Korábban már evett ugyanilyen csokoládét, és nagyon ízletesnek találta. A Mikulás-csomagban levő szelet megpillantásakor az ön NA-jában dopamin termelődik, amely arra sarkallja önt, hogy harapjon bele. Igen ám, de a csomag az ön négyéves lányának a tulajdona. A kislány észreveszi, hogy hiányzik a csokoládéja, és megvádolja önt azzal, hogy ellopta. - A dopamin miatt volt! - hangzik az ön védekezése. Persze, anyuci/apuci! - válaszolja erre kedvesen a kislány, akinek az értelmi képességei kicsit mintha már túlnőttek volna az óvodás szinten, - Mert a korábbi öröm élménye miatt jól megemelkedett a nucleus accumbensedben a dopaminszint, és ez beindította a csoki elfogyasztására irányuló viselkedési mintát. A csokiszelet látványa volt a jel, és a mege- vése volt az elfogyasztására irányuló viselkedés. Ami azt illeti, neked eléggé buta és kiszámítható a megerősítő rendszered! - Tyűha! - mondja erre ön. - Tökéletesen igazad van, kicsim. És mondd csak! Nem adnál egy kicsit abból a másik csokiból? - Egy nagy fityiszt! A te dopaminrendszered nem az én problémám! A drogozáshoz társuló környezeti jelek, illetve ingerek - • kábítószeres kellékek, meghatározott személyek, helyek és élethelyzetek - hihetetlenül erős kiváltó tényezők, és rendkívül fontos szerepük van a drogosok visszaesésében is, mert egyedül is képesek elindítani a dopaminkibocsátást. A leszokni akaró dohányosoknak például azt tanácsolják, hogy ne kártyázzanak, ha korábban főleg kártyázás közben szoktak cigarettát szívni. Downtown Eastside-i pácienseim akármilyen erősen elhatá-


mzhatják, hogy leszoknak a drogokról, gyakorlatilag száz százalék, hogy nem sikerül nekik a környezet miatt - csak akkor mennének valamire, ha elköltöznének innen a város valamelyik másik részébe, vagy bevonulnának egy leszoktatóközpontba. Itt nemcsak a drog áll a rendelkezésükre, hanem ebben a közegben minden és mindenki a szokásukat juttatja eszükbe. A megerősítés minden - drogos és nem drogos - addik- cióban elsődleges szerepet játszik. Az én függőségemnek sem kifejezetten „kedvez”, hogy a Portland Szállótól mindössze néhány saroknyira van kedvenc kísértőhelyem, a CD-kkel rogyásig teli Sikora-üzletház, és persze az sem, hogy munkába menet és munkából jövet mellette kell elkocsikáznom. Mint korábban már említettem, a bolthoz közeledve egyre izgatot- labbá válók. Ez még akkor is így van, ha nem tervezem, hogy bemegyek. Szinte ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy leparkoljam az autót, és berohanjak. A nucleus accumbensemben túlcsordul a dopamin, ami hihetetlenül erős késztetést okoz. Ezek után nyilván szükségtelen megemlítenem, hogy az életfontosságú - például az evéssel vagy a szexszel kapcsolatos - megerősítések is aktiválják a VTA-t, és így növelik az NA do- paminszintjét. És pontosan ezek a túlélést szolgáló motivációs feladatok jelentik a serkentő-kezdeményező rendszer létének célját. Ez az apparátus meghatározó jelentőséggel bír az olyan - a fennmaradást biztosító tevékenységek elindításában, mint az élelemkeresés, a szexuális partnerek felkutatása vagy a környezet felfedezése. A VTA, az NA és a kapcsolataik által alkotott rendszer akkor is aktivizálódik, amikor új tárgyakkal, helyzetekkel, személyekkel találkozunk, és korábbi, ugyancsak megerősítéssel szerzett tapasztalataink segítségével megpróbáljuk megismerni őket. Másképpen megközelítve ez azt jelenti, hogy a VTA-ból eredő idegrostok dopamint szabadítanak fel az NA-ban, amikor azzal a kérdéssel találjuk

240

A SÓVÁRGÁS DÉMONA szembe magunkat, hogy „Ez a nem-tudom-micsoda jó vagy rossz nekem? Harap vagy én harapjak bele?” A dopaminrendszer újdonságkereső aktivitása a magyarázat arra, hogy miért vállalnak sokan látszólag felesleges kockázatokat: ez is a dopaminszint növelésének egy lehetséges módja. A dopaminaktivitás a felelős egy további érdekes tényért, amelyről számos kábítószerfüggő beszámol: az „anyag” beszerzése és a bíbelődés az előkészítéssel már önmagában kivált náluk egy kellemes, sürgető érzést, amely teljesen független a használatot követő farmakológiai hatástól. - Amikor felszívom a cuccot a fecskendőbe, megszorítom a gumit, és megtisztítom a karomon a bőrt, már akkor érzem a löketet, pedig még be se adtam - mesélte egyszer Celia, a hatodik fejezetben megismert terhes nő. Sok addikt azt mondja, ha megpróbálna leszokni, legalább annyira hiányozna neki a droggal való pepecselés, mint magának a kábítószernek a hatása. *

A dopaminrendszer és a függőségek közti kapcsolatot hihetetlenül érdekes bizonyítékok igazolják. Az állatkísérletek kivitelezői néha elképesztő zsenialitással jutottak el meghökkentő eredményeikhez. A dopaminreceptorok fontosságát például olyan egerekkel mutatták ki, amelyeket alkoholisták-' ká „képeztek át”, majd egyenesen a nucleus accumbensükbe injekciózták be a dopamint. Az injekciózás megkezdése előtt a rágcsálók a már ismert okból a normálisnál kevesebb dopaminreceptorral rendelkeztek. A kutatók ezért trükkös megoldáshoz folyamodtak: laboratóriumi körülmények között dopaminreceptorokat ültettek egy vírusba. Ezután beadták az állatoknak az egyébként teljesen ártalmatlan vírust,


amely szelektíven behatolt az agysejtjeikbe, és így időlegesen vissza lehetett állítani a normális dopaminreceptor-meny- nyiséget. Amíg a mesterségesen előidézett receptortöbblet fennállt, az egerek is kevesebb alkoholt fogyasztottak - aztán lokozatosan visszatértek nagyivó életmódjukhoz, amikor a receptorokat hordozó vírusok kiürültek az agysejtjeikből.47 És ez ugyan miért fontos? Nos, mindenekelőtt azért, mert mint már elmagyaráztam, a tartós kokainélvezet csökkenti a dopaminreceptorok mennyiségét, és ez a kábítószereseket egyre nagyobb adagok fogyasztására ösztönzi, hogy biztosítani tudják az emiatt kieső dopaminaktivitást. Nem csoda, ha szegény Lisa is szifiliszes lett egy sötét sikátorban elkapott fertőzés miatt. Az ő esetében ez volt a szokásos beszerzési módja annak a drognak, amelyért már valósággal sikoltoztak az agyában az idegsejtek. (Ha csak nikotinfüggő lett volna, a cigarettáját tisztességes gyártóktól és terjesztőktől is beszerezhette volna.) A dopaminreceptorok mennyisége ugyanúgy kevesebb lesz az alkoholistáknál, mint a heroinistáknál és a kristálymet-fogyasztóknál.48 A leírtaknál talán még fontosabb, hogy a normálisnál kevesebb dopaminreceptor is az egyik biológiai oka lehet a függőségek kialakulásának.49 Amikor a természetes kezde- ményező-motiváló rendszer elégtelenül működik, annak szinte törvényszerű következménye valamilyen függőség kialakulása. Ezen a ponton felmerül a kérdés, hogy miért van egy élőlénynek - embernek vagy állatnak - viszonylag kevés dopaminreceptora. Más szóval: miért teljesít alul a természetes kezdeményező rendszere. Hamarosan választ adok a kérdésre, és megmutatom, hogy ennek határozott, kiszámítható és megelőzhető - okai vannak.

242

A SÓVÁRGÁS DÉMONA Már láttuk, hogy az addikciók mindenképpen érintik az ópiát- és dopaminapparátust is. Az utóbbi aktivitása a kábítószer-fogyasztás vagy más függőséget okozó viselkedési forma előkészületeinél fokozódik. Ez a lényeges megerősítő mozzanat mindenféle kémiai vegyület - alkohol, stimulánsok, ópiátok és marihuána - túlzott fogyasztásánál megfigyelhető.50 A megkívánás, a sóvárgás és az erős hiányérzet miatti szenvedés erősen motiváló érzések, ezért könnyű belátni, hogy a dopamin a nem drogos addikciókban is fontos oki szerepet tölt be. Másrészt az ópiátok - endogének vagy kívülről bevittek - nagyobb fontossággal bírnak a függőségek örömszerző-jutalmazó dimenziójának a tekintetében.51 Az ópiát- és dopaminfolyamatok az úgynevezett limbikus rendszer fontos részei. Ez a struktúra dolgozza fel az olyan érzelmeket, mint a szeretet, az élvezet, az öröm, a fájdalom, a harag vagy a félelem. Az összes emóció minden bonyolultságával együtt egyetlenegy célt szolgál: azoknak a tevékenységeknek az elindítását és kivitelezését, amelyek a fennmaradáshoz szükségesek. Dióhéjban összefoglalva ez azt jelenti, hogy az emberi és állati élet két abszolút fontosságú mozgatórugóját vezérlik: a rokonszenvet és az ellenszenvet. Mindig szeretnénk közel kerülni ahhoz, ami pozitív, hívogató és valamiképpen az érdekeinket szolgálja, és ugyanígy szeretnénk messze elkerülni azt, ami fenyegető, undort kelt bennünk vagy nem szolgálja a jólétünket. A rokonszenv és az ellenszenv is fizikai és pszichológiai hatások révén alakul ki, és ha ez a rendszer megfelelően működik, akkor az érzelmeket megélő agyunk megbízható útmutatást nyújt az élethez. Ekkor működnek jól az önvédelem, a szeretet, a szánalom és az egészséges társadalmi interakciók mechanizmusai. Ha á rendszerben zavar támad - ami korántsem ritka a „civilizált” társadalom bonyolult és stresszes körülményei között -, akkor


az emóciókat megélő agyunk is csak bajba sodorhat minket. A függőségek jelentik a rendszerben keletkező egyik legnagyobb és legfontosabb ilyen zavart.

TIZENHATODIK FEJEZET

A kisgyerek, akit nem hagytak felnőni Claire tegnap beült a váróba, és elkezdett üvöltözni a többi beteggel. Kígyót-békát kiabált rájuk, megfenyegette őket, hogy mindenkit kinyír, majd amikor kinyitottam az ajtót, hogy beengedjem a következő pácienst, hangosan rám ordított: - Te nem orvos vagy, hanem egy kibaszott maffiózó! - és ez még a legenyhébb volt a szitoközönből, ami utána következett. Senki sem próbálta lecsillapítani. Végül Kim, a Portland egyik nővére rászólt, hogy kihívja a rendőrséget, ha nem megy el azonnal. Erre elkezdett bőgni, és a hátsó ajtón át kiment a Portland belső udvarára, de közben két-három lépésenként megfordult, és folytatta az ordítozást. Ezt az átkozódást már nem címezte különösebben senkinek. A cifra káromkodás közben szabályosan fröcsögött a nyála, és egyébként sem nyújtott valami épületes látványt, mert bömbölés közben kilátszott romlott, hiányos fogazata. Claire mindig ilyen, amikor átbillen a sötét oldalra. Ő a Portland egyik legnagyobb keresztje. Ha a szállóra új dolgozót vesznek fel, általában azzal kezdik az okítását, hogy a nőt sohase engedjék be a recepcióra, akármilyen békésnek lát-

A KISGYEREK, AKIT NEM HAGYTAK FELNŐNI 245

szik. Az egyik, nemrégiben lezajlott „problémás epizódjának” például egy nyomtató látta a kárát, meg a recepciós pulton cl helyezett méregdrága telefonkezelő-rendszer. Ha rendben van - és szerencsére többnyire ez a helyzet -, akkor olyan, mint egy szeretetért sóvárgó, nagyra nőtt gyermek. - Máté doktor, hol marad az ölelés? - kiabálta egyszer utánam, miközben odarohant hozzám az utcán. Nincs ebben semmi személyes, hiszen ugyanígy viselkedik Kimmel és a Portland többi dolgozójával is, ha korábban csak egy kicsit is kedvesek voltak vele. Az endorfinok iránti vágya ugyanolyan nyilvánvaló, mint a dopamin iránti sóvárgása, amelyet kokainlöketekkel próbál kielégíteni. * Ma visszajön, és nyugodtan átbeszéljük az előző nap történteket. - Kétféleképpen kezelhetem magát - mondom. - Vagy úgy, mint olyan mentális beteget, aki nem felelős azért, amit tesz, és kezelhetem úgy is, mint egy ép idegrendszerű embert. Én inkább az utóbbit választanám, de ebben az esetben maga viseli a felelősséget azért, amit művel. Magának melyik szimpatikusabb? - Fogalmam sincs, mit mondjak erre - mondja, és bánatosan elmosolyodik. - Nézze, Claire! Elfogadhatatlan az, ahogyan tegnap kiabált velem. Oka sem volt rá, hiszen semmi sem történt, vagy ha mégis, az csak a maga fejében játszódott le, a valóságban nem. Maga ennek ellenére a sárga földig leteremtett engem és másokat is, akiknek pontosan annyi joga van bejönni a rendelőbe, mint magának.

246

A SÓVÁRGÁS DÉMONA - Igaza van, de a kérdésére akkor sem tudom a választ - mondja lehajtott fejjel. - Előtte kokainozott? - Lehet. Nem tudom. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy igen. - Nem hiszem, hogy tudatában volt annak, amit tett - mondom békülékenyen. - Maga nyilván nem szándékosan viselkedett így. - Persze hogy nem - mondja halkan, miközben egyenesen belenéz a szemembe. - Viszont a kokaint igenis szándékosan használta. - Mert kokainfüggő vagyok. - A választás akkor is a magáé. Amint kimondom, már tudom, hogy feleslegesen koptatom az ilyenkor szokásos közhelyeket. Bizonyos értelemben minden cselekedetünk előtt van választási lehetőségünk. A tudomány azonban ebben az esetben Claire oldalára áll. Neki tényleg szőkébbek a lehetőségei, mert - mint mondta - ő addikt, ezért a drogozása sem átgondolt, tudatos viselkedés. A kutatási eredmények őt igazolják. Bármilyen átlátszóan naiv kifogásnak hangzik a mentegetődzése, tudományos értelemben egyáltalán nem az. * Nemrég olvastam egy cikket, amelynek egyik szerzője dr. Nóra Volkow, az Egyesült Államok Drogfüggőségekkel Foglalkozó Nemzeti Intézetének igazgatója. A közleményben ez állt: A legújabb kutatási eredmények szerint a gyakran ismételt kábítószerbevitel olyan tartós változásokat idéz elő az agyban, amelyek miatt jelentősen csökken az akaratlagos kontroll. A drogokkal végzett első puhatolózó kísérletek, illetve rekreációs


használatuk, még az egyén akaratának befolyása alatt állnak, ,lc az addikció kialakulása után a helyzet gyökeresen megváltozik.52 Más szóval ez azt jelenti, hogy a drogfüggőség károsítja az agy döntésekért felelős területeit. Már láttuk, hogy a motivációs és a jutalmazó mechanizmusok az addikciók szolgálatába állíthatók. Ebben a fejezetben azt mutatom meg, hogyan károsítják a függőségek az önszabályozó folyamatokat - amelyekre pontosan azért lenne szükség, hogy a segítségükkel egy függő személy élhessen azzal a választási lehetőséggel, hogy ne legyen addikt. Tudjuk, hogy melyik agyterület végzi például a hüvelykujj mozgatását. Ha az agynak ez a régiója megsérül, akkor nem ludjuk mozgatni a hüvelykünket. Ugyanez érvényes a döntési lehetőségek megfogalmazására és az impulzuskontrollra is. Ezeket is meghatározott agyterületek meghatározott folyamatai végzik, de sokkal bonyolultabb és interaktívabb módon, mint az egyszerű fizikai mozgások vezérlését. A motoros tevékenységekhez hasonlóan sikerült feltérképezni, hogy mely agyterületek felelősek a szabad akaratért és a választásokért. Ehhez olyan embereket tanulmányoztak, akiknek különböző agyi régiói megsérültek. Ma már tudjuk, hogy egy adott cerebrális sérülés csökkenti-e a racionális döntéshozás, illetve az impulzuskontroll képességét. Az agy képalkotó vizsgálatai és pszichológiai kísérletek igazolták, hogy a drogfüggőknél is változások tapasztalhatók ugyanezekben az agyi régiókban. Már önmagában az is elég lenne, hogy az addikt személyeknél a kezdeményező és a jutalmazó mechanizmusok is a függőséget erősítik. Kiderült azonban, hogy mindennek a tetejébe még azok a folyamatok is rosszul működnek náluk, amelyeknek normális esetben meg kellene

248

A SÓVÁRGÁS DÉMONA gátolniuk a függőségeket. Olyan ez, mintha egy biztonsági őr a tolvajoknak segítene. * A folyamat jobb megértéséhez vessünk egy pillantást az agy anatómiájára és fiziológiájára. Az emberi agy a földkerekség legbonyolultabb biológiai entitása. Becslések szerint 80-100 milliárd idegsejtből áll, amelyek mindegyike több ezer kapcsolatot alakíthat ki más neuronokkál. Az idegrendszert felépítő másik fontos sejtféleség a glia, amelyből körülbelül egybillió van - azaz mintegy tízszer annyi, mint az idegsejtekből. A gliasejtek támogató szerepet töltenek be azzal, hogy gondoskodnak az idegsejtek táplálásáról és működéséről. Ha egy ember összes idegsejtjének összes nyúlványát egymáshoz illesztenénk, akkor egy körülbelül 180 ezer kilométer hosszú szálat kapnánk. A neuronok közti kapcsolatok mennyiségét jelenlegi ismereteinkkel nem tudjuk pontosan megbecsülni több tízbillió lehet -, de annyi bizonyos, hogy életünk minden másodpercében egyszerre több millió különböző agyi áramkör aktív. Tökéletesen érthető, ha az agyat „a rendszerek szuperrendszerének” tartják. Általában elmondhatjuk, hogy a fizikai térben alulról felfelé {és belülről kifelé) haladva evolúciós léptékkel mérve . egyre fiatalabb agyi régiók helyezkednek el, és ezeknek egyre bonyolultabb a szerkezete, illetve a működése. A központi idegrendszer legalsó, legősibb területe az agytörzs, amely olyan automatikus feladatokért felelős, mint a légzés vagy a testhőmérséklet állandó szinten tartása. Ennél jóval feljebb vannak az érzelmekért felelős struktúrák, és legfelül/legkívül van az agy szürkeállománya, azaz a gondolkodást végző agykéreg. Egyik agyterület sem képes önálló működésre; mind


egyik számos közeli és távoli régióval áll kapcsolatban, és mindegyikre számos kémiai hírvivő molekula hat, amelyek a szervezet más részeiben és az agyban termelődnek. Az ember élete során a magasabb agyi rendszerek bizonyos felügyeleti képességekre tesznek szert az alsóbbrendű központok felett. Az „agykéreg” az agy külső, többrétegű burka, és a fa kérgéhez hasonlóan borítja be a fehérállományt és az alsó/belső agyi régiókat. Ebben az átlagosan 2,3-2,8 milliméter vastagságú kéregállományban, a kortexben az idegsejtek olyan központokba szerveződnek, amelyek adott feladat ellátására specializálódtak. Az egyik ilyen jellegzetes működésű terület a látókéreg, amely hátul, a tarkónak megfelelően helyezkedik el a nyakszirti lebenyben. Ha valamiért megsérül - például agyvérzéstől -, akkor elveszítjük a látásunkat. A kéreg legfiatalabb területe az agyunk elülső részén, belül található úgynevezett prefrontális lebeny. Egy hozzávetőleges, de elég pontos leegyszerűsítés szerint a homloklebeny - és legkifejezettebben az annak lefelé görbült belső/alsó részén található prefrontális régió - tekinthető az agy „vezérigazgatóságának”. Ezen a területen történik az érzelmek kiértékelése is, amelyek vagy további cselekmény- sort indítanak el, vagy blokkolódnak. A kéreg egyik legfontosabb feladata Joseph Ledoux neuropszichológus szerint „sokkal inkább az, hogy meggátoljon egy helytelen reakciót, nem pedig az, hogy egy megfelelőt produkáljon”53. Jeffrey Schwartz pszichiáter szerint a prefrontális kéreg „központi szerepet játszik a különböző viselkedési formák látszólag szabad kiválasztásában”. Érdekes módon nem annyira maga a választás az aktív, hanem az a folyamat, amelyik az alternatív választási lehetőségek érvényesülését gátolja, és csak egyetlen cselekvéssort enged elindulni. Ha ez a régió károsodik, akkor a páciensek érthető módon képtelenek lesznek megfelelően reagálni a környezeti hatásokra.54 Vagy másképpen mondva:

250

A SÓVÁRGÁS DÉMONA az elégtelenül működő prefrontális régióval rendelkező személyeknél beszűkül az impulzuskontroll, és mások szemében gyerekes, bizarr lesz a viselkedésük. A társas viselkedést is a frontális kéreg sajátítja el. Amikor ezt az „igazgatóságot” elpusztítják a patkányok agyában, azok továbbra is működőképesek maradnak - de közben a viselkedésük ugyanolyan, mint azoknak a kölyköknek, amelyek nem tanulták meg a szociális érintkezés szabályait. Azokhoz a patkányokhoz hasonlóan viselkednek, amelyeket elszigetelten tartanak, és nem tanulják meg életükben a társas interakciókat.55 Azok a majmok, amelyeknek megsérül a jobb oldali prefrontális lebenye, elvesztik a szociális jelzések - grimaszok, kiáltások - megértésének a képességét, és nem vesznek részt a társas érintkezés elengedhetetlen részét képező közös kur- kászásban sem, ezért a többiek hamarosan kiközösítik őket. A sérült prefrontális területtel rendelkező embereknél is számos szociális képesség elvész, és ennek a régiónak egyébként is fontos szerepe van az addikciókban. A prefrontális kortex irányító szerepe nem korlátozódik meghatározott területekre, és a megfelelő működéséhez fontos, hogy jól működő kommunikációs csatornákon használható jeleket kapjon az agy alsó érzelmi és limbikus központjaiból. És viszont: a prefrontális terület működésének zavara kedvez a függőségek kialakulásának. Most az egyik - nagyon fontos - prefrontális szegmens példáján megnézzük, miként megy végbe ez a folyamat. Számos tanulmány szerint szoros összefüggés áll fenn az addikciók és az orbitofrontális kéreg (OFK) között.56 Ez a prefrontális területhez tartozó szegmens a homloklebeny alsó


lészén, a szemüreg (orbita) felett található, és bebizonyosodna róla, hogy drogfüggőknél akkor sem működik megfelelően, ha éppen nem állnak kábítószer hatása alatt. Az OFK-nak azért van szerepe az addikciókban, mert egyrészt különleges szerepet játszika viselkedés szabályozásában, másrészt gazdagon el van látva ópiát- és dopaminreceptorokkal. Hihetetlenül erősen hatnak rá a kábítószerek, és rendkívüli megerősítő hatással bír a drogozás tekintetében, de ugyanilyen hatékonyan segíti elő a nem drogos függőségek kialakulását is. Természetesen nem önmagában működik (vagy működik rosszul) - és nem is az egyetlen fontos kérgi terület az addikciók szempontjából -, de egy elképesztően bonyolult és kiterjedt, több leiadatot ellátó hálózat fontos részét képezi. Az OFK rengeteg kapcsolattal rendelkezik a limbikus (emocionális) központok felé, és ez a régió az emocionális agyi műveletek legfőbb irányítója, azaz normális körülmények között felnőtteknél ez a terület az érzelmi élet egyik teljhatalmú ura. Minden érzékszervből kap adatokat, ezért a látás, a tapintás, a szaglás és a hallás összes környezeti információját feldolgozza. Ez azért fontos, mert az OFK-nak így lehetősége van arra, hogy valós időben kiértékelhesse a környezeti stimulusok értékét, és összevesse azokat a korábbi tapasztalatokkal. Az OFK ennek érdekében a legkorábbi események adatait is tárolja, és kapcsolatban áll más, az emlékezésért felelős agyi struktúrákkal is. Ha életünk korai szakaszában például egy illat kellemes élményeket váltott ki bennünk, akkor ismételt jelentkezése valószínűleg pozitív elbírálás alá esik az OFK-ban is. A tudatos és tudat alatti emléknyomokhoz való hozzáférés révén tehát az OFK képes „dönteni” egy adott inger értékéről - arról, hogy egy személy, dolog vagy tevékenység pozitív, negatív vagy közömbös-e számunkra. Az OFK minden szituációt folyamatosan monitoroz, elemez,

252

A SÓVÁRGÁS DÉMONA és meghatározza az egyén számára annak értékét - méghozzá villámgyorsan, néhány mikroszekundum alatt, és természetesen úgy, hogy ennek tudatában sem vagyunk. Mivel jelentősen befolyásolja figyelmünk irányultságát, hogy valami tetszik-e vagy sem, rokonszenves avagy ellenszenves, ezért az OFK minden pillanatban meghatározza számunkra, hogy mire kell összpontosítanunk.57 Az OFK - és különösen a jobb agyféltekéi OFK - megkülönböztetett befolyással hat a szociális és érzelmi viselkedésünkre, beleértve a rokonszenvet (szeretet) is. Rengeteg köze van az interperszonális kapcsolatainkhoz, és lényegében egy állandó „szeret-nem szeret” játékot játszik (aminek életfontosságú jelentősége van). Még arra is folyamatosan figyel, hogy egy illető mennyire milyen mértékben - szeret vagy gyűlöl minket. Míg a szavak pontos értelmét a bal agyfélteke erre szakosodott területei dekódolják, addig a jobb oldali OFK értelmezi kommunikációnk érzelmi tartalmát - a másik személy testbeszédét, szemmozgásait, hangszínét és még sok mást. Az OFK számára fontos jel például a másik személy pupillájának a nagysága. A társas érintkezésben - és különösen egy mosolygó arcon - a kitágult pupilla örömre utal. A kisbabák nagyon érzékenyek az ilyen jelekre - és az afáziás felnőttek is (akik valamilyen betegség, például síroké miatt elvesztették a beszéd megértésének képességét). Mivel az afáziásokés a csecsemők nem a kommunikáció verbális tartalmára figyelnek, hanem a fizikai és érzelmi jelekre, ezért az átlagembereknél sokkal könnyebben észreveszik, ha hazudnak nekik. A töredék másodpercekig tartó elemzés teljesen öntudatlanul megy végbe, és csak az eredménye tudatosul. Az OFK részt vesz a döntésekben is, és gátolja azokat az impulzusokat, amelyek egyébként kárt okozhatnak - ilyen


például az értelmetlen düh vagy az indokolatlan erőszak. Végül a kutatók azt is kiderítették, hogy ugyancsak az OFK felel n döntési mechanizmusokban a rövid távú célok és hosszú távú következmények összevetésében. Képalkotó vizsgálatokkal egyértelműen kimutatták, hogy az OFK a kábítószereseknél hibásan működik, és ez megnyilvánul a vérátáramlásában, az energiafelhasználásában, illetve az aktivitásában is.58 így nem csoda, ha pszichológiai vizsgálatok szerint „a drogosok - különösen kockázatos vagy bizonytalan helyzetekben - hajlamosak a hibás rövid és hosszú távú döntésekre”59. Az OFK-t is beleértve rosszul szabályozottak az agyi rendszereik, ezért kiszámíthatóan hajlamosak rövid távú előnyökért - például egy „gyors löketért” - mindent kockára lenni hosszú távon. Nem számolnak a betegségekkel, a gyötrelemmel, a személyes veszteségekkel vagy a törvénnyel való összeütközéssel. A megismételt képalkotó vizsgálatok többszörösen igazolták, hogy az OFK aktivitása jelentősen csökken a kábítószerek megvonása és kiürülése után.60 Természetesen ennek megfelelően a kokainisták pszichológiai vizsgálatai is hibás döntési mechanizmust igazolnak - egy vizsgálat szerint mindössze az esetek felében döntenek jól, és ennél már csak azok teljesítenek rosszabbul, akiknek fizikailag sérült az agyuk elülső lebenye.61 Nyilván paradoxonnak tűnik, hogy az OFK aktivitása megnő közvetlenül a drog megvonása utáni kínzó hiányérzetben. Ennek nem az a magyarázata, hogy jobb döntéseket kellene hozni, és az orbitofrontális terület ezt segítené elő, hanem az, hogy maga a központ kezdeményezi a sóvárgást. Mint kiderült, az OFK különböző részekből áll, ezeknek pedig más és más a feladata: az egyik a döntésekért felel, egy másik pedig például a vágyakozás automatikus és érzelmi aspektu

254

A SÓVÁRGÁS DÉMONA saiért.62 A leképező eljárásoknál egyértelműen látszik, hogy annál aktívabb az OFK, minél többet vagy erősebben gondol az addikt személy a kábítószerre.63 Az OFK-ról az is kiderült, hogy állatkísérletekben és embereknél is abnormálisán működik a különféle kényszeres állapotokban. A központ károsodása esetén egy patkány akkor is folytatja a jutalom keresésére irányuló, addiktív viselkedését, amikor a jutalmazó központot blokkolják. A kutatók szerint ez erősen emlékeztet azokra a beszámolókra, amelyekben kábítószerfüggők arra panaszkodnak, hogy akkor sem tudják abbahagyni a drogfogyasztást, amikor már semmilyen örömet sem lelnek benne.64 * Ha belegondolunk, hogy Claire esetében a racionális döntések és az impulzuskontroll területei és különösen az OFK - nagy valószínűséggel hibásan működnek, akkor érthetővé válik az előző napi agresszivitása, és tökéletesen elfogadható az a magyarázata, hogy ő addikt, elvégre egy függő nem „önként”, nem akaratlagosan kokainozik. Egy rosszul működő OFK-val esélye sincs az impulzusok uralására. Ehelyett mély, kaotikus, örökké forrongó düh hatja át az agyát és a testét. Claire-t kislány korában többször is megerőszakolta az apja, miközben az anyja észre sem vette, vagy ha mégis, akkor nem törődött vele. Szinte teljesen bizonyos, hogy a nő már a születésétől kezdve fizikai és pszichológiai értelemben is magára maradt, és ez emocionális nyomokat hagyott az OFK-jában még akkor is, ha nem emlékszik rájuk.* * A tudatos emlékezés agyi struktúrái az első életévben fejlődnek ki, ugyanakkor a nem tudatosuló emocionális emlékeket tároló rendszer már a születés pillanatában is működik.(A szerző)


A kokain elszabadítja az agressziót. A nő az eleve károsodod impulzuskontrollja mellett a szer hatása alatt nem is leheled más, csak egy dühöngő gépezet - méghozzá szó szerint, meri minden autonóm és automatikus módon történik, és az ilyen pillanatokban nyomokban sincs meg a szabad akarata. Ám mi a helyzet azokkal a „választási lehetőségekkel”, amelyekről másnap beszéltem neki? mindenekelőtt azzal, hogy előző nap szabad választása volt, hogy bevegye a drogot vagy sem. Tekintsük át a dolgot az agy aktivitása szempontjából. Nem túlzás kijelenteni, hogy a kábítószer jelentette a most harmincas éveiben járó Claire számára az egyetlen vigaszt a születése óta. Mióta tizenéves korában elkezdte használni, csak ebben lelt némi gyógyírt érzelmi szenvedéseire, magányára, szorongására és a világtól való, nagyon mélyen gyökerező félelmére. Az OFK-jában mindennek az eredményeként erős érzelmi vonzódás fejlődött ki a drog iránt. Ez nem egyszerű megkedvelés, hanem ilyenkor egy olyan jelenség játszódik le, amelyet az addiktológia jól ismer, és amely valaminek a túlértékelésével jár. Túl nagy jelentőséget kap egy hamis szükséglet, a valódiak pedig leértékelődnek. Mindez teljesen tudattalanul és automatikusan megy végbe. Most már pontosan rekonstruálhatjuk az első nap eseményeit. Claire megpillantja a műanyag zacskóban a fehér kokainport, a tűt és a fecskendőt - vagy csak gondol rájuk -, és az agya azonnal pozitívan reagál rá. Az előző fejezetben leírt serkentő központokban az OFK hatására fokozódik a dopaminaktivitás, és felerősödik a vágyakozás a drog iránt. Az esetleges későbbi negatív következmények lehetőségének a gondolata rövid úton a süllyesztőbe kerül. Szinte megszólalni sem bír az OFK-nak az a része, amely figyelmeztetőleg „felemelhetné a szavát”: „el van némítva és gúzsba van kötve”; így a több évtizedes kábítószerezéstől - vagy már jóval azelőtt -

256

A SÓVÁRGÁS DÉMONA károsodott OFK nemhogy gátlólag hatna, hanem egyenesen bátorítja Claire-t az önkárosító tevékenységre. A nő beadja magának a löketet. Tíz perccel később leül a rendelőm előtti váróban. Valaki mond neki valami rosszat - vagy ő így érzi. OFK-ja ekkor öntudatlanul felidézi a számtalan hasonló alkalmat, amikor megtámadták, belekötöttek, megverték, és ő megsérült, ezért a (vélt) beszólást komoly agresszióként értelmezi, és Claire máris fel van húzva. PET-vizsgálatokból tudjuk, hogy az OFK dühös, ellenszenves, rettegő arcok látványára reagál, de semleges látványra nem.65 Claire valószínűleg úgy érezte, hogy a váróban a többiek kivétel nélkül valahogy így nézhettek rá. Az iménti leírás elolvasása után önök azt gondolhatják, hogy szerintem a drogfüggők nem felelősek a tetteikért, mert nincs választási lehetőségük. Jómagam nem így gondolom, és később el is magyarázom majd, hogy miért. Mindazonáltal úgy vélem, az önök számára is világos, hogy a valóságban a választás, a szabad akarat és a felelősség nem abszolút és egyértelmű fogalmak. Az emberek mindig a körülményektől függően választanak, döntenek és cselekszenek - és ezeket a körülményeket igen nagy mértékben az határozza meg, miként működik az agyuk. Az agyuk, amely maga is a világ valóságában formálódik olyanná, amilyen - és olyan körülmények hatására, amelyekre az egyénnek - mint kisgyermeknek - szinte semmilyen befolyása sincs. * Ebben a fejezetben megtudtuk, hogy az orbitofrontális kéreg fontos szerepet tölt be abban az agyi mechanizmusban, amely feldolgozza az érzelmeket, és meghatározza, hogyan reagáljunk rájuk. Azt is láttuk, hogy az OFK többféle szerepet


is játszik a kémiai anyagok iránti dependecia kialakulásában, először: emocionálisan túlértékeli a drogot, és azt az addikt K/t mély számára elsődleges fontosságúvá - gyakran az egyetlen fontos dologgá - teszi. Más értékeket - ételt, egészséget, emberi kapcsolatokat - teljesen háttérbe szorít. Másodszor: miután az OFK a kábítószer gondolatától (vagy az adott tevékenységtől) aktivizálódik, sóvárgást idéz elő. Harmadszor: nem látja el impulzusgátló feladatát. Összefoglalva: az orbitofrontális kéreg mindenben az ellenség kezére játszik. Mindez érthetővé teszi egy másik beszélgetésemet egy másik páciensemmel, Donnal, aki a szokásos metadonreceptjéért érkezik a rendelőbe. - Ezt miért csinálta? - kérdem, miközben leül. Don látja, hogy hitetlenkedve nézek rá. Olyan kényszeredetten vigyorog, mint egy vásott kölyök, aki éppen most készül bevallani a bácsikájának, hogy rossz fát tett a tűzre. - Szóval már maga is hallotta, hogy lehugyoztam azt a barmot a gyógyszertár előtt. A tahó elkezdett hadoválni, hogy tökre ki van száradva, porzik a veséje meg ilyenek. Csak mondta, mondta, nekem meg elborult a burám. Mondom: „Figyelj, George, elegem van a nyavalygásodból! Nesze, itt van egy kis lé!” Aztán odaeresztettem jó két decit a gatyájára. - Nem hiszem el, hogy képes volt rá. - Elképedve ingatom a fejem. - Hát ja, pedig én tényleg lábon pisáltam szegény George- ot. Don a harmincas éveiben jár. A metadonja mellé nyugtatót is szed, mert gondok voltak az önkontrolljával. Most már nem lenne semmi probléma, ha nem lőné magát kristálymettel is. - Értem - mondom -, és maga szerint jól tette? Donnak ma tiszta napja van, és egy percig elgondolkozik, mielőtt válaszolna.

258


- Hát, nem igazán... elég hülye voltam... deez olyan...Ezolyasmi, mint a függőségem... mint egy kisgyerek, akit nem hagytak felnőni. Kiváló! - az addikció neurobiológiája egyetlen mondatban! A hisztéria vagy agresszió formájában kikívánkozó támadó energia hirtelen kitör a gyermekből, akinek a frusztrációkat korrekt módon kezelő agyi mechanizmusai még nem fejlődtek ki megfelelően. Ebben az esetben sem működik az impulzuskontroll. Don kamaszkora óta drogozik, ezért esélye sincs rá, hogy felnőtté érjen. A több évtizedes függés lényegében befagyasztotta ezt a lehetőséget - az agyát és a viselkedését tekintve is. A férfi esete csak megerősíti azokat a vizsgálatokat, amelyek szerint a drogosok szürke- és fehérállományának a mennyisége az eltelt időtartammal egyenes arányban egyre kevesebb lesz.66 Don éveket töltött el olyan helyeken, amelyeket nem lehetett otthonnak nevezni. Ügyességének, gyors reflexeinek és ösztöneinek köszönhetően életben maradt a város dzsungelében. Kifejlesztett magában valamiféle utcai bölcsességet, de nem tett szert az önkontroll, a normális társas érintkezés képességére, és hírből sem ismeri az érzelmi egyensúlyt. Amikor a fejlődésben megrekedt agyi mechanizmusait elárasztja a drog, akkor - mint találóan megfogalmazta - egy pillanat alatt olyan, nagyon fiatal emberkévé válik, akit nem hagytak felnőni.

Jr

NEGYEDIK RÉSZ

A FÜGGŐ AGY FEJLŐDÉSE Ha a társadalom valóban tisztában lenne azoknak az érzelmi kötelékeknek a fontosságával, amelyekre a gyermeknek első éveiben szüksége van, akkor nem tűrné el, hogy a gyerekek olyan élethelyzetekbe kerüljenek, amelyeket a szülők is megszenvednek, és amelyek egyáltalán nem kedveznek az egészséges fejlődésnek. Dr. Stanley Greenspan, gyermekpszichiáter, az Egyesült Államok mentálhigiénés központjában az újszülöttek fejlődésével foglalkozó program korábbi igazgatója

TIZENHETEDIK FEJEZET

Az ő agyuknak esélye sem volt 2000-ben megjelent első könyvemben, a Szétfoszlott elmékben az ADD-vel, azaz a figyelemhiányos rendellenességgel foglalkoztam - azzal az állapottal, amely nálam is fennáll. Az ADD történetesen az addikció egyik fő kockázati tényezője számos vegyidet - nikotin, kokain, alkohol, marihuána, kristálymet - esetében, valamint a szerencsejátéknál és más viselkedési függőségeknél. Ám nem csak ezért nyúlok vissza a könyvhöz. Elmesélek egy esetet, amely röviddel a kiadása előtt történt. A Szétfoszlott elmékben bemutattam egy sor olyan tudományos bizonyítékot, amelyek azt igazolják, hogy az emlősagy fejlődésére milyen nagy hatással vannak a környezeti tényezők, és nem egyszerűen csak a merev genetikai szabályok alakítják - és hogy pontosan ez a helyzet az emberi aggyal is. Ezek a kutatási eredmények akkoriban még újdonságnak számítottak, és az agykutatók meglehetősen ellentmondásosan ítélték meg őket. Nem azért, mintha elvont akadémiai titkokról lett volna szó: a közérdeklődést híven tükrözték a Time és a Newsweek címlapjai is. Telefonon felhívott egy fiatal torontói producerhölgy, aki meg akart hívni egy beszélgetésre a kanadai nemzeti közszol-

264

A SÓVÁRGÁS DÉMONA gálati televízió egyik csatornájához. Arról beszéltünk, miről legyen szó a műsorban. Lelkesen belekezdtem egy friss, izgalmas tudományos eredmény taglalásába, amikor a nő megállított: Egy pillanat! Ön azt mondja, hogy a baba agyára hatással lehet, hogy az anyjának mekkora a pupillája, és hogyan néz rá? Nem egyszerűen csak hatással lehet, hanem azonnal hat is rá! - mondtam felvillanyozva, mert úgy véltem, hogy a producerhölgyet is lelkesíti a téma. - Aztán egy idő múlva, amikor a viselkedésminták... Ez nevetséges! Ez képtelenség! - szakított félbe másodszor is. - Ilyesmi nálunk nem kerülhet adásba! Mielőtt megkérdezhettem volna, milyen alapon vonja kétségbe több évtizedes kutatások eredményeit, már bontotta is a vonalat. Akkoriban ennek a producerhölgynek - és ami azt illeti, sok más embernek is - még problémát okozott az agykutatás újdonságainak az elfogadása. Kulturálisan meghatározott okok miatt elkülönülten beszéltünk az agyról és testünk többi részéről, és szinte dogmaként verték belénk, hogy csaknem mindent a gének determinálnak: a személyiségjegyeinket, a viselkedésünket, az étkezési szokásainkat és a betegségek-' re való hajlamainkat. Ennél is zavaróbb volt az a tény, hogy akkoriban az új tudásanyag még az orvosok számára is ismeretlen volt. A vezető szaklapokban megjelent több ezer tudományos közlemény, a számtalan monográfia, a konferenciákról szóló beszámolók és a témáról megjelent színvonalas könyvek ellenére a környezet agyi fejlődésre gyakorolt hatásairól még szinte semmit sem tanítottak az orvosi egyetemeken1, és így ez az orvosi munka mindennapjainak sem volt része. Az orvosképzésben nemcsak az agyi, fianem a pszi-

AZ Ő AGYUKNAK ESÉLYE SEM VOLT 265

pszichológiai fejlődés sem kap tág teret - még napjainkban sem. Antonio Damasio ideggyógyász szerint „megdöbbentő, hogy ,i medikusoknak sok egyetemen úgy tanítják a pszichopatológiát, hogy előtte nem részesültek pszichológiai képzésben”2. Ez a hanyagság óriási veszteség az orvosi gyakorlat és a pá- ciensek milliói számára. Ha a környezet agyi és személyiség- fejlődésre gyakorolt hatásaira jobban odafigyelnének, abból a medicina minden területének csak haszna lenne. Ha pedig több orvos lenne tisztában azzal, amit a témáról érdemes tudni, az véleményem szerint elősegítené az addikciók iránti társadalmi attitűd radikális és régóta esedékes megváltozását is. Az agy méhen belüli és gyermekkori fejlődése a legesleg- lontosabb biológiai faktor, amely meghatározza, hogy valaki ki lesz-e téve kémiai anyagok vagy viselkedésminták iránti függőségeknek. Lehet, hogy ez a kijelentés első ránézésre mellbevágó, de a legújabb kutatások egyértelműen - és bőségesen - igazolják. Dr. Vincent Felitti vezette azt a nagyszabású vizsgálatot, amelybe tizenhétezer középosztálybeli amerikai lakost vontak be az Egyesült Államok tisztiorvosi szolgálatának megbízásából. Felitti szerint: A függőség alapvetően és mindenekelőtt a gyermekkor élményeitől függ, és nem a kémiai vegyületektől. Az addikciókra vonatkozó jelenlegi elképzelések tévesek.3 Ha azt állítjuk, hogy a függőségek szempontjából az agy gyermekkori fejlődése a legfontosabb, azzal nem zárjuk ki a genetikai tényezőket. Ugyanakkor a genetika túlzott előtérbe helyezése nemcsak az addikciók orvoslása szempontjából jelent akadályt, hanem általában a medicina számára is.

266


Az emberi agy nem más, mint azoknak az idegsejteknek a bonyolult, másfél kilogrammos szövedéke, amelyek meghatározzák tevékenységeinket. Ez a teremtés egyik legnagyszerűbb - és legtitokzatosabb - csodája. Ez a lenyűgöző szerv az emberi intelligencia székhelye, a külvilág jeleinek értelmezője, minden mozdulatunk irányítója, és még rengeteg titkot tartogat a tudósok, illetve az átlagemberek számára is. George H. W. Bush, az Egyesült Államok elnöke ezekkel a szavakkal nyilvánította az 1990-ben kezdődő évtizedet az agy évtizedévé, amelyben hihetetlen ütemben felgyorsult az agy működésének és fejlődésének a kutatása. A régi és új eredmények összevetésével izgalmas kép kezdett kibontakozni. Régi tézisek sokasága dőlt meg, és új paradigmák alakultak ki Természetesen még mindig rengeteg a felfedeznivaló, de a további kutatások körvonalai már határozottan kirajzolódnak. A géneknek az agyfejlődésre gyakorolt meghatározó szerepére vonatkozó elképzelést radikálisan új nézet váltotta fel, amely szerint a genetikus potenciál érvényesülését elsősorban a környezeti tényezők szabályozzák. A gének felelősek az alapvető szerkezeti tulajdonságokért, a fejlődés időbeli viszonyaiért és a központi idegrendszer anatómiai felépítéséért, de a környezet formálja ki és hangolja finomra azokat a kémiai és élettani folyamatokat, hálózatokat és rendszereket, amelyek együttesen meghatározzák, hogy miként működünk. Születése pillanatában minden emlős agya közül az emberé a legkevésbé fejlett. A legtöbb állatkölyök számos olyan képességgel rendelkezik, amelyektől az emberi újszülöttek még nagyon messze vannak. A csikók például már a születésük után néhány órával futóképesek. Az emberi újszülötteknek* ezzel szemben egy-másfél év kell ahhoz, hogy az izmaik any- nyira megerősödjenek, illetve kifejlődjön náluk az az érzék


szervi és idegrendszeri háttér - percepció, egyensúlyérzék, térbeli orientáció, mozgáskoordináció -, amely a járáshoz szükséges. A csikó tehát úgy jön világra, hogy az agya fejlettségét tekintve egy-másfél évvel - „lóévekben” mérve még annál is többel - megelőzi az emberi babákat. Természetes módon merül fel a kérdés, hogy mi ennek az oka. Nos, itt az evolúció egy kompromisszumos megoldást választott. A két lábon járás és a felegyenesedés képessége emberelődeinknél fejlődött ki, akiknek így felszabadult a mellső végtagja, majd átalakult karrá és kézzé, amely egyre kifinomultabb és bonyolultabb tevékenységekre lett képes. Ám a kézügyesség előnyeinek kiaknázásához jókora agy, és az agyon belül is jól fejlett frontális lebeny szükséges. Valamennyi emlős közül nekünk van a legnagyobb homloklebenyünk, amely a kéz finom mozgatásáért felel - még a legközelebbi evolúciós rokonainknál, a csimpánzoknál is jóval kisebb ugyanez az agyterület. Ez a régió - és különösen a prefrontális része - más feladatokért is felelős: a problémamegoldásért, a szociális és nyelvi képességekért, azaz pontosan azokért a tulajdonságokért, amelyek emberré tesznek minket. Mivel két lábon járó fajjá evolválódtunk, ezért a felegyenesedés statikai okai miatt a medencecsontunk már nem tágulhatott tovább. Ugyanakkor a terhesség végén a kisbabák testének legnagyobb átmérőjű része a koponya. Ez természetesen a viszonylag nagy agy miatt van, amely a méhen belül már egyszerűen nem nőhet tovább, különben beleszorulnánk a szülőcsatornába. A természet itt azt a kompromisszumot választotta, hogy szüléskor - felnőttkori állapotához képest - az agy viszonylag kicsi és éretlen marad (bár testünkhöz képest még így is jóval nagyobb, mint más fajoknál), majd a születés után még további erőteljes fejlődésen megy át. A csimpánz kölykeivel ellentétben agyunk tehát a születés után is tovább nő, méghozzá

268

A SÓVÁRGÁS DÉMONA ugyanolyan ütemben, mint addig, a méhen belül. Az első év során hihetetlenül sok másodpercenként akár több millió - ríj kapcsolat alakul ki az idegsejtek között. Az élet első néhány évében az agy jó négyszeresére nő, aminek köszönhetően egy hároméves gyermek agyának a tömege már eléri a felnőttkorinak a 90 százalékát, miközben a test más részei még csak 18 százaléknál tartanak.4 A méhen kívüli robbanásszerű további növekedés más emlősökhöz képest hatalmas előnyökhöz juttat minket a tanulás és az adaptáció területein. Ha az agyméret örökletesen rögzített lenne, a frontális lebeny mérete is korlátozott lenne, valamint az a képességünk is, hogy a különböző fizikai és szociális környezetekhez adaptálódjunk.* A nagy nyereség több kockázatot von maga után. A méh viszonylagos biztonságán kívül egész szervezetünk - így az agyunk is - ki van téve a mostoha külvilág potenciális károsító hatásainak. Az egyik lehetséges negatív végkifejlet az addikció - bár a genetikai hatások tárgyalásánál látjuk majd, hogy agyunkat, sőt egész szervezetünket már a méhen belül is érhetik függőséget okozó vagy egészségünket veszélyeztető hatások. Azt a dinamikus folyamatot, amelyben az emberi agy áramköreinek 90 százaléka a születés után alakul ki, neurális darwinizmusnak nevezzük, mert ekkor zajlik le azoknak az idegsejteknek, szinapszisoknak és idegi pályarendszereknek a kiválasztódása, amelyeknek köszönhetően agyunk adaptálódik az aktuális környezethez. Az élet korai szakaszában a kisgyermeknek eleve sok milliárddal több neuronja van, majd ezek között sokkal több kapcsolat létesül a szükségesnél. Ebben a hatalmas és kaotikus szinaptikus gubancban muszáj * Természetesen agyunk születés utáni erőteljes növekedése is a genetikai tényezőknek köszönhető, ám az élet első éveiben ezek manifesztálódását már jelentősen befolyásolják a környezeti Ingerek. (Aford.)


rendet tenni ahhoz, hogy agyunkból olyan hatékony szerv legyen, amely a lehető legjobban szabályozza tevékenységeinket, képes gondolkodni, tanulni, társas kapcsolatokat kialakítani, és ezeken kívül még egy sor feladatot el tud végezni. Hogy mely „félkész” rendszerek, illete kapcsolatok maradjanak meg, az nagyrészt a környezeti ingerektől függ. A gyakrabban használt áramkörök megerősödnek, tovább fejlődnek, a ritkábban használtakat pedig szervezetünk lenyesegeti - és a neurális darwinizmus fogalomtárában ezt a folyamatot is pontosan így hívják: szinaptikus nyesés. Két kutató erről ezt írta: A neuronok és a neurális kapcsolatok is versengenek egymással a fennmaradásért, illetve a fejlődésért. A tapasztalat dönti el, hogy mely idegsejtek és szinapszisok (és melyek ne) maradjanak meg, és fejlődjenek tovább.5 A használaton kívüli (=felesleges) sejtek és kapcsolatok meg- ritkításával, a hasznos rendszerek kiválasztásával és újak kialakításával létrejönnek a folyamatos érési folyamaton átmenő emberi agy specializált áramkörei. A fejlődés menete minden egyes személy esetében másképpen zajlik le annyira eltérően, hogy még az egypetéjű ikrek idegrendszere sem egyforma végső állapotában. Mindenesetre döntően a gyermekkor első éveiben dől el, hogyan fejlődjenek ki az idegrendszer struktúrái és azok a neuronhálózatok, amelyek az emberi viselkedést irányítják. Bruce Perry gyermekpszichiáter és kutató szerint a fejlődés során szerzett tapasztalatok határozzák meg az érett emberi agy szerkezeti és működési állapotát6. Az Egyesült Államok Nemzeti Mentálhigiénés Intézetének kutatója, dr. Róbert Post másfajta megfogalmazása szerint a fejlődés bármely pontján fennáll a lehetősége annak, hogy egy jó vagy rossz stimulus bejusson, és átalakítsa az agy mikroszerkezetét7. Ezzel

270

A SÓVÁRGÁS DÉMONA el is jutottunk azoknak a problémáknak a forrásához, amelyek miatt egy gyermek kamaszkorában vagy később, fiatal felnőttként keménydrogossá válhat: a túl sok rossz stimulushoz. Ez főleg azokra az intravénás szereket használókra igaz, akikkel magam is foglalkozom a Downtown Eastside-on. Sok más esetben a bajt nem a „rossz stimulusok” okozzák, hanem a túl kevés „jó stimulus”. Az agy fejlődését vezérlő genetikus kapacitásunk csak akkor lehet elég hatékony, ha a körülmények is kedvezőek. Képzeljünk el egy olyan kisbabát, akinek minden lehetséges szükségletét kielégítik, de egy sötét szobában tartják Teljesen mindegy, hogy a baba milyen géneket örökölt, egy év látásmegvonás után ez a gyermek semmiképpen sem lesz olyan, mint a többi. Hiába volt a születésekor teljesen rendben a szeme, fényingerek hiányában nem fejlődik ki az agyában a jelenlegi ismereteink szerint mintegy harminc-egynéhány, a látás folyamatában részt vevő központ. A születéskor megvan a látáshoz szükséges idegrendszeri apparátus, de teljesen haszontalan lesz, és el is sorvad, ha a gyermek nem kap fényingert. Ennek természetesen a neurális darwinizmus az oka. Adott egy olyan természetes kritikus periódus, amelyben megfelelő vizuális ingerekre van szükség a fejlődéshez, azonban ha a gyermek ebben az időszakban nem kapja meg a látáshoz, és így a fennmaradáshoz szükséges fényingereket, . akkor ennek visszafordíthatatlan vakság lesz az eredménye. Ami igaz a látásra, az igaz a serkentő-motiváló dopamin- rendszerre, az ópiátok jutalmazó apparátusára, a prefrontális kéreg szabályozó központjaira - köztük az orbitofrontális területre - is, azaz minden olyan addikcióval kapcsolatos agyi régióra, amelyeket az előző fejezetekben tekintettünk át. Ezek a központok az érzelmeket dolgozzák fel, és eszerint irányítják viselkedésünket, ezért áz ő szempontjukból az érzelmi kör-


nyezet bír döntő jelentőséggel, ennek pedig a legfontosabb eleme - különösen az élet első éveiben - a gyermeket szerető gondoskodással körülvevő felnőttek. *

Az agy optimális fejlődéséhez három környezeti tényező fel- létlenül szükséges: táplálás, fizikai biztonság és érzelmi gondozás. Az iparilag fejlett világban - a hanyagság és a nagy szegénység eseteit kivéve - a felsoroltak közül a fizikai feltételek általában biztosítottak. A nyugati társadalmakban rendszerint csak a harmadik kívánalommal, az emocionális törődéssel szokott probléma lenni, aminek a fontosságát nem lehet eléggé sokszor hangsúlyozni: az érzelmi törődés abszolút követelmény az agy egészséges neurobiológiai fejlődéséhez! Az UCLA egyik vezető agykutatója, Dániel Siegel szerint „a neuronális kapcsolatokat emberi kapcsolatok építik fel”8. Hamarosan látjuk majd, hogy ez a találó gondolat különösen azoknak az agyi működési rendszereknek az esetében igaz, amelyek az addikciók kialakulásában is érintettek, illetve közreműködnek. A gyermeknek bensőséges kapcsolatban kell állnia legalább egy megbízható, elérhető, védelmező, pszichológiailag is jelenlevő, a lehetőségekhez képest nyugodt felnőttel. Már tudjuk, hogy ennek a kötődésnek a hatására alakul ki a gyermekben az a motiváció, amely lehetővé teszi, hogy később közeli kapcsolatokat létesítsen másokkal. A kapcsolatok iránti ösztönös igény a születésünkkor is bele van programozva az agyunkba az újszülöttek tehetetlensége és másoktól való függése miatt. Enélkül nem tudnánk fennmaradni, és az agyunk sem tudna megfelelően fejlődni. Az egyedfejlődés során a függőség érzése fokozatosan elmúlik, ám az emberi kapcsolatok iránti igény élethosszig megmarad.

i

272


Dániel Siegel ezt írja a fejlődő elméről: A baba és a kisgyerek számára a bensőséges viszony az a legfőbb környezeti tényező, amely az agy fejlődésének teljes időtartama alatt hat... Ez a kötődés teszi lehetővé azokat az interperszonális kapcsolatokat, amelyeken keresztül a fejlődő gyermeki agy igénybe tudja venni a szülő érett agyának segítségét a saját működésének a megszervezéséhez.9 A leírtak fontosságának megértéséhez képzeljünk el egy olyan gyermeket, akire sohasem mosolyogtak, akihez sohasem beszéltek, vagy akit sosem simogattak meg szeretettel, és sohasem játszottak vele, majd próbáljuk meg elképzelni, milyen ember lesz belőle felnőttkorában. Ahogyan a fényingerek feltétlenül szükségesek az agy vizuális központjának a fejlődéséhez, úgy a gyermeki agy emocionális központjainak - és különösen a rendkívül fontos orbitofrontális területnek - egészséges érzelmi ingerek kellenek a gondos szülőktől. A gyermekek figyelnek, reagálnak szüleik pszichológiai állapotára, és a hatása alatt is állnak. Hat rájuk a testbeszéd, az őket tartó karok feszültsége, a hangszín, a szeretetteljes, mosolygó arc, és igen: a pupillák nagysága is! A szülő agya szó szerint beprogramozza a gyermek agyát, és ez az oka annak is, hogy a stresszes szülők gyermekei is stresszesek lesznek . - függetlenül attól, hogy ezek a szülők is nagyon szerethetik a gyermeküket, és mindent megtesznek érte. A csecsemőagy elektromos aktivitása kivételesen és jól mérhetően érzékeny a babát gondozó felnőttre. Seattle-ben, a Washington Egyetemen féléves csecsemők két csoportjának az agyi aktivitását hasonlították össze egy tanulmány keretei között. Az egyik csoportba olyan anyák gyermekeit válogatták be, akik szülés utáni depresszióban szenvedtek,


a másikba pedig egészséges, jókedvű anyák babáit. Az elek- troenkefalográffal végzett vizsgálatok markáns különbségre derítettek fényt a két csoport között. A depressziós anyák gyermekeinek az EEG-je is a depresszió jeleit mutatta még olyan helyzetekben is, amikor anyjuk kedvesen foglalkozott velük, és ennek azEEG-n is látszania kellett volna. Rendkívül fontos, hogy az eltérések kizárólag az agy homloklebenyére korlátozódtak, amely - mint tudjuk - az önszabályozó érzelmi központok székhelye.10 Ennek az a pontos magyarázata, hogy az azonos helyzetekben ismételten izgalomba kerülő agyi rendszerek jellegzetes minta szerint működnek, és ez a működésük rögzül, majd az adott személy szokványos válasz- reakciójává válik bizonyos külvilági ingerekre. A kiváló kanadai neurobiológus, Donald Hebb szavaival élve az „egyszerre felfénylő sejtek egy áramkörön vannak”. A stresszes vagy depressziós szülők gyermekeinek agyában ezek az áramkörök negatív mintát produkálnak, és így rögzülnek. Több vizsgálatsorozat is igazolja a szülő kedélyállapotának hosszú távon a gyermeki agy biológiájára gyakorolt hatását. Ezek kimutatták, hogy a stresszes szülők gyermekeiben is megemelkedik a stresszhormon, a kortizol koncentrációja. Hároméves gyermekeknél azt tapasztalták, hogy akkor a legmagasabb a hormonszint, ha az anya a gyermeke első életévében volt depressziós, és nem később.*11 Agyunk tehát „tapasztalatfüggő” módon működik. A kellemes élményektől egészségesen fejlődik, ezek hiányában, illetve kellemetlen tapasztalatok hatására pedig a kiemelten fontos agyi struktúrák fejlődése is torz irányba fordul. A kaliforniai San Jóséban műm * Ezek az eredmények a szülői munka szociális és kulturális megbecsülésének a fontosságát hangsúlyozzák. Senki sem lesz szándékosan depressziós, és megfigyeléseim szerint a kismamák depressziójának leggyakoribb oka a környezeti támogatás hiánya.(A szerző)

274

A SÓVÁRGÁS DÉMONA ködő agykutatóközpont munkatársa, dr. Rhawn Joseph ezt a következőképpen magyarázza el: Egy abnormális vagy beszűkült támogatást nyújtó környezet az ezredrészére csökkentheti egy axon [az idegsejtek hosszú nyúlványa, amely az ingerületeket egy másik idegsejthez továbbítja] aktív szinapszisainak a számát. Ez visszaveti a fejlődést, és összességében több milliárd, sőt valószínűleg több billió szinapszis megszűnését eredményezi. A végeredmény olyan abnormális hálózatok kialakulása, amelyek normális esetben eltűnnének a szinaptikus nyesés folyamatában.12 Mivel agyunk alakítja a kedélyállapotunkat, az érzelmi önkontrollt és a társas viselkedést, ezért természetes módon azt várjuk, hogy azoknál, akik negatív éhnényeket éltek át a gyermekkorukban, perszonális és interperszonális viselkedési deficit alakul ki. Dr. joseph így folytatja: Csökken a várható következmények felmérésének, illetve a lényegtelen, a nem megfelelő és az önkárosító viselkedésminták gátlásának a képessége. Pontosan ezeket a működési zavarokat figyelhettük meg az előző fejezetben Claire és Don esetében, és ugyanezt látjuk . minden drogfüggőnél. Tudjuk, hogy a kémiai vegyületek rabjai csecsemőként vagy gyermekként többnyire olyan környezetben éltek, amelyekben negatív élmények sokasága érte őket, és ez kitörölhetetlenül rányomta bélyegét a fejlődésükre - ezekbe a szerencsétlenekbe a környezetük már az életük első éveiben beprogramozta a későbbi addikciót. Az ő agyuknak még csak esélye sem volt. ' «*■

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Trauma, stressz és az addikció biológiája A környezeti hatások által formált agyi fejlődésre vonatkozó elképzelés rendkívül egyszerű, ám a részletei már mérhetetlenül bonyolultak. Képzeljünk el egy búzamagot! A genetikájától teljesen függetlenül megfelelő mennyiségű és minőségű napfényre és öntözésre van szüksége ahhoz, hogy kicsírázzon, majd szárba szökkenjen, és egészséges, kifejlett növénnyé cseperedjen. Ugyanakkor két azonos magból, de különböző viszonyok között felnevelt növény már különbözik egymástól. Míg az egyik magas, erőteljes és termékeny lesz, addig a másik csenevész, hervadt és meddő. Utóbbi növény nem beteg, csak nem volt rá lehetősége, hogy elérje lehetőségei határait. Ha az élete során még összeszedne valamilyen növényi betegséget is, akkor a nyomorúságos környezet miatt azt is nagyon megszenvedné. Ugyanez a helyzet az emberi aggyal is. Az addikció által érintett három fő agyi rendszer - az ópiátok jutalmazó apparátusa, a dopaminalapú serkentőmotiváló mechanizmus és a prefrontális kéreg önszabályozó régiói - működése normális körülmények között rendkívül nomra van hangolva. A függő személyeknél ezek a központok valamiben mindenképpen rosszul működnek. Ugyanez igaz

276

A SÓVÁRGÁS DÉMONA szervezetünk negyedik, az addikciókkal összefüggő szisztémájára, a stresszválaszmechanizmusra is. A szülőkkel kialakított boldog, harmonikus viszony természetes ópiátokat szabadít fel a csecsemők agyában. Az endorfinszint megemelkedése elmélyíti a kapcsolatot, és segíti az ópiát-, illetve dopaminapparátus fejlődését.13 Ugyanakkor a stressz mindkét rendszer receptorainak a számát csökkenti. Ezeknek a kitüntetett fontosságú struktúráknak - amelyek olyan alapvető dolgokért felelnek, mint a szeretet, a kapcsolatok, a fájdalomcsillapítás, az öröm, a kezdeményezőkészség, a motiváltság - az egészséges fejlődése tehát a szülő-gyermek kapcsolat minőségétől függ. Ha a körülmények nem teszik lehetővé, hogy a baba vagy a kisgyermek folyamatosan biztonságos interakciókban részesüljön, vagy ami még ennél is rosszabb: sok stressz éri, akkor annak fejlődési zavarok lesznek a következményei. A babák agyában állandóan változik a dopaminszint attól függően, hogy a közelében vannak-e a szülei. Négy hónapos majomkölyköket mindössze hat napra különítettek el az anyjuktól, és már ekkor komoly változásokat figyeltek meg a do- paminrendszerükben és más neurotranszmitterek szintjében is. Dr. Steven Dubovsky szerint: Ezekből a kísérletekből kiderült, hogy egy fontos kapcsolat elvesztése csökkenti az agy fontos ingerületátvivőinek a szintjét. Ahogy a rendszerek működése egyre jobban kiesik, úgy egyre nehezebb lesz a mentális működés is.14 Állatkísérletekből tudjuk, hogy a szociális-emocionális hatásokra szükség van azoknak az idegvégződéseknek a kifejlődéséhez, amelyek dopamint bocsátanak ki, és azoknak a receptoroknak a kialakulásához is, amelyekhez a dopamin-

Trauma, stressz és az addikció biológiája 277

nak kötődnie kell. Még a hosszabb ideig elkülönítetten tar tott felnőtt patkányok dopaminreceptorainak a mennyisége is csökken az alsóbbrendű agyi területeken, és feltűnő módon az addikciókban szerepet játszó frontális területeken is.15 Az életük korai szakaszában anyjuktól elválasztott patkányoknál visszafordíthatatlan működéskiesés alakul ki a kezdemé- nyező-motiváló rendszerükben. Már tudjuk, hogy ennek a mechanizmusnak kulcsszerepe van a függőségek és a rájuk jellemző sóvárgás kialakításában. Mint az várható, ezek az .illatok felnőttkorukban hajlamosabbakká válnak a kokain túlzásba vitt önadagolására.16 Ehhez nem is kell túl sok negatív hatás: egy másik kísérletben mindössze napi egyetlen órára vették el a patkánykölyköktől az anyjukat életük első hetében, és ezeknek a kölyköknek is jóval nagyobb lett a kokainfogyasztása felnőtt korukban, mint a normálisan tartott társaiknak.17 Tehát a konzisztens szülői kontaktus fontos faktor az agy ingerületátvivő rendszerének a helyes fejlődéséhez. Ennek hiányában az utódok később jobban vonzódnak a drogokhoz, mert ezekkel pótolják azt, ami a saját agyukból hiányzik. Egy másik kulcstényező a szülő-gyermek kapcsolat minősége, és ez - mint az előző fejezetben láttuk - a szülő kedélyállapotának, valamint esetleges stresszes állapotának a függvénye. Minden emlős anya - és számos emberapuka is - olyan szenzoros stimulusokat sugároz gyermeke felé, amelyeknek hosszú távú pozitív hatása van az agy biokémiai folyamataira. Ezek a jelzések annyira fontosak az egészséges biológiai fejlődéshez, hogy a babák néha szó szerint belehalhatnak a hiányukba: például azok a csecsemők, akiket sosem vesznek fel - halálba stresszelik magukat. Azoknak a koraszülötteknek gyorsabban fejlődik az agya, akiket életük első néhány napjában vagy hetében, esetleg hónapjában inkubátorba kell

278

A SÓVÁRGÁS DÉMONA helyezni, de naponta legalább 10 percig simogatják őket. Amikor ezekről a tényekről tudomást szereztem a szakirodalomból, eszembe jutottak azok az indokanadai betegeim, akikkel családorvosként találkoztam - és elismeréssel adóztam nekik. A kismamákat rendszeresen látogattam a szülés utáni hetekben, és miközben beszélgettünk, ők masszírozgat- ták a csecsemőiket. Tetőtől talpig finoman gyömöszölgették őket, azok meg elégedetten gőgicséltek. Az emberek felveszik, ringatják, simogatják a kisbabáikat, a patkányok pedig nyaldossák a kölykeiket. Egy 1998-as vizsgálat szerint azoknak a patkánykölyköknek fejlettebbek lettek a nyugtalanságot csillapító agyi mechanizmusai, amelyeket több nyaldosásban és törődésben részesített az anyjuk. Ezeknél az állatoknál megemelkedett a benzodiazepin-receptorok száma is. A benzodiazepinek hatékony nyugtatok, de nemcsak gyógyszerként lehet hozzájuk jutni, hanem természetes formáik az agyban is termelődnek.18 Számos olyan felnőtt páciensem van, aki kokainvagy heroinaddikciója mellett rákapott a „benzókra” is - például a közismert Valiumra - , hogy lecsillapítsa felajzott idegeit. Az egy dollárért kapható tabletta formájában jutnak hozzá ahhoz a benzodiazepin- mennyiséghez, amelyet saját agyuk nem tud megadni nekik. A nyugtatószükségletük rengeteget elárul újszülött- és kisgyermekkorukról. A szülői törődés más, az agyban termelődő vegyületek szintjét is meghatározza - köztük a szerotoninét, amelynek szintjét az olyan hangulatjavítók emelik meg, mint a Prozac. A laboratóriumi körülmények között, anyjuk nélkül felnevelt majmok szerotoninszintje egész életükben alacsonyabb, mint azoké, amelyeket az anyjuk nevelt fel. Ezek az állatok már kamaszkorukban is sokkal agresszívabbak a társaiknál, emellett hajlamosabbak nagy mennyiségű alkohol fogyasztására.19


Hasonlót figyelhetünk meg más, a kedélyállapot és a vi- sclkcdés szabályozásában szerepet játszó neurotranszmitterek - például a norepinefrin - esetében is.20 Ezeknek a vegyüle- teknek az esetében a legkisebb szintbeli ingadozás is aberráns viselkedésben - félelmi reakciókban, hiperaktivitásban, a Mi essz iránti túlzott fogékonyságban - nyilvánul meg. Ez azért fontos, mert ezeknek a szerzett tulajdonságoknak mindegyike növeli az addikciók kockázatát. Az élet korai szakaszában az anya hiánya egy további fontos hatást vált ki: az oxitocin* - amelyre a tizennegyedik fejezetben azt mondtam, hogy ez a „szeretethormon” - tartósan alacsony szintjét.21 Ez a hormon kritikus fontossággal bír a szeretetteljes kapcsolatok kialakításában és az elkötelezettség fenntartásában. A bensőséges kapcsolatok létrehozásában nehézségekkel küszködő embereknél nagyobb a függőségek kockázata; ők a drogokat afféle „szociális síkosítószerként” használják. A kellemetlen gyermekkori élmények nemcsak csökkent- hetik bizonyos vegyületek szintjét, hanem emelhetik is másféle molekulákét. Az anya rosszkedve és más negatív hatások tartósan megemelhetik a stresszhormon, a kortizol mennyiségét. A magas kortizolszint nemcsak a dopaminmechanizmust károsítja, hanem olyan agyi központok megkisebbedését idézheti elő, mint a hippokampusz, amely fontos szerepet játszik az emlékezésben és az érzelmek feldolgozásában. A kortizol többféleképpen is zavart okozhat az agyműködésben, és ennek élethosszig tartó következményei lehetnek.22 Egy további fontos stresszvegyület a vazopresszin, amelynek ugyancsak megemelkedik a szintje az elégtelen anyai kapcsolatokban, és ez magasvérnyomás-betegséget okozhat.23 * Mint már említettem, az oxitocin nem ópiát, ezért semmi köze sincs az olyan kábítószernek minősülő gyógyszerekhez, mint az OxyCet vagy OxyContin; csak névhasonlóságról van szó.(A szerző)

280

A SÓVÁRGÁS DÉMONA Hogy egy gyermek milyen mértékben képes pszichológiai és fiziológiai értelemben kezelni a stresszhelyzeteket, az teljes egészében a szüleihez való viszonyától függ. Az újszülöttek nem tudják szabályozni saját stresszapparátusukat, ezért akár bele is halhatnak a félelembe, ha bizonyos stresszes körülmények között nem foglalkoznak velük a szüleik - például sohasem veszik fel őket. Ez a képesség csak fokozatosan alakul ki az egyedfejlődésünk során - vagy pedig nem alakul ki, gondviselőink velünk való kapcsolatának minőségétől függő- en. Egy felelősségteljes, kiszámíthatóan viselkedő, gondos felnőtt törődése elengedhetetlenül fontos a megfelelő, egészséges stresszválaszmechanizmusok kialakításában.24 Egy kutató szavaival élve „az anyai kapcsolat megváltoztatja a gyermek neurobiológiáját”*2S. Azok a gyermekek, akiknek az érzelmi kötelékeit megszakítják, nem ugyanazzal az agyi miliővel rendelkeznek, mint azok, akik egy szeretett személy gondoskodását élvezik. Ennek eredményeként - az eltérő élmények miatt - a környezet jeleinek értelmezése és az azokra adott reakciók kevésbé lesznek flexibilisek és adaptívak, egészségesek és érettek. Ezek a gyermekek sérülékenyebbek lesznek, jobban hatnak rájuk a drogok kedélyállapotot javító képességei, és ezért dependensebbek lesznek a kábítószerektől. Állatkísérletekből például azt is tudjuk, hogy még a korai elválasztás is befolyásolja a későbbi drogozást: az anyjuktól mindössze kéthetes szoptatás után elválasztott patkányköly- kök felnőttként fogékonyabbak lettek az alkoholra, mint a csupán egy héttel később elválasztott társaik.26 *

* Humán kontextusban az „anyai” nem feltétlenül nőre vagy tényleges anyára vonatkozik. Egyszerűen az elsődleges gondviselőt jelenti, aki mindkét nemhez tartozhat.(A szerző)

Trauma, stressz és az addikció biológiája

281 Széles körben ismertek azok a statisztikák, amelyek bemutatják a tipikus drogfüggők gyermekkorát, de láthatóan mégsem eléggé ismertek ahhoz, hogy komoly hatásuk legyen az addikciókkal kapcsolatban uralkodó orvosi, szociális és törvénykezési szemléletre. Egy kutatócsoport vizsgálata szerint a drogfüggőknél rendkívül sok esetben lelhetők fel gyermekkori - fizikai, szexuális vagy érzelmi - traumák; egy kutatócsoport publikációjában az áll, hogy „becsléseink szerint... olyan nagyságrendben, amelyhez hasonlót ritkán látni más epidemiológiai vagy közegészségügyi beszámolókban”27. Vizsgálatsorozatukban, a nevezetes Adverse Childhood Experiences (ACE - Kedvezőtlen gyermekkori élmények) című tanulmányukban tíz különböző káros gyermekkori körülménycsoportot - köztük a családi erőszakot, a szülők válását, a családi drog- és alkoholfogyasztást, a szülők halálát, fizikai és szexuális bántalmazást - tekintettek át több ezer embernél. Az ezekre vonatkozó statisztikákat összevetették a későbbi kábítószerezés adataival, és számszerűsítették az eredményeket. Kiderült, hogy minden egyes károsító tényező 2-4-szeresére növeli a korai droghasználat valószínűségét. Azok az alanyok, akiknek a történetében 5 vagy annál több faktor szerepelt, 7-10- szer nagyobb addikciós kockázatnak voltak kitéve, mint azok, akiknél egy sem fordult elő. A kutatók szerint az injekciós kábítószerfüggő esetek csaknem kétharmada vezethető vissza erőszakos vagy más miatt traumás gyermekkori eseményekre - miközben a vizsgált populáció viszonylag egészséges, stabil helyzetben élő felnőttekből állt, akik legalább egyharmadának egyetemi végzettsége volt, és szinte mindenki részesült valamilyen felsőfokú képzésben. Az én pácienseimnél a traumákkal terhelt gyermekkor a 100 százalékhoz közelít. Persze nem minden

282


addiktnak volt rossz, traumás gyermekkora - a kemény injekciósok többségének igen és nem minden hányatott sorsú, komolyan bántalmazott gyermekből lesz függő. Az Egyesült Államokban 2002-ben közzétettek egy beszámolót; idézek belőle: Becslések szerint a valamilyen kábítószert túlzott mennyiségben fogyasztó nők 50-100 százaléka lehetett valamilyen erőszakcselekmény áldozata... A drogfogyasztó populáció tagjainál fennállnak a poszttraumás stressz diagnosztikai kritériumai... Akiknek fizikai és szexuális bántalmazásban is volt részük, azoknál legalább kétszeres a kábítószer-használat valószínűsége azokhoz képest, akik ezek közül csak az egyik miatt szenvedtek.28 Nagyjából ugyanez igaz az alkoholfogyasztásra is. A szexuálisan bántalmazott kamaszok háromszor nagyobb eséllyel lesznek alkoholisták, mint a társaik. Minden egyes traumatikus gyermekkori körülmény két vagy háromszorosára növeli a korai italozás elkezdésének valószínűségét. Az ACE- tanulmányban ez áll: Összegezve elmondhatjuk, hogy vizsgálataink alapján a stressz és a trauma általánosan felelőssé tehetők abban, hogy az ala- . nyok a korai alkoholfogyasztáshoz mint a negatív vagy fájdalmas emóciók önregulációs eszközéhez folyamodjanak.29 Rengeteg - kémiai anyagtól - függő mondja azt, hogy ők csak öngyógyítók, mert így akarják enyhíteni az emocionális fájdalmaikat - ennél azonban többről van szó, mert az agyuk fejlődését is megrekesztették a traumatikus élményeik. Aztán az addikció aláaknázta a rendszereiket - a dopaminés


opiátapparátust, a limbikus és emocionális régiókat, a stressz- és impulzuskontrollmechanizmusaikat -, amelyek ilyen kö- r nlmények között nem tudnak normálisan fejlődni. Valamit már tudunk arról, hogy bizonyos gyermekkori traumák hogyan befolyásolják az agy érési folyamatait. Az agy hátsó-alsó részén elhelyezkedő cerebellum [kisagy] vermiss [féreg] nevű része például valószínűleg kulcsszerepet játszik az addikciókban, mert hatással van a középagy dopaminrendszereire. Képalkotó vizsgálatokból kiderült, hogy a gyermekkorukban szexuálisan bántalmazott felnőtteknél olyan abnormitások mutathatók ki a vermis vérátáramlásá- ban, amelyek összefüggésbe hozhatók a függőségek kialakulásának nagyobb kockázatával.30 Egy felnőttekkel végzett EEG-s vizsgálatsorozatból kiderült, hogy a gyermekkorukban szexuálisan bántalmazottak többségének abnormálisak az agyhullámai, sőt, egyharmaduknál a [epilepsziás] görcskészség is kimutatható volt.31 Ezekről az adatokról egy tizenhárom esztendős lány jut az eszembe, még a családorvosi praxisom idejéből. A lánynak korábban semmi problémája sem volt, aztán egyszer csak úgynevezett „szóelakadós” epileptiform epizódok kezdtek jelentkezni nála, amelyekben rövid ideig „nem volt magánál”. Egyszer a baseballpályán lépett fel nála a roham. A lány következett ütésre, amikor hirtelen üveges lett a tekintete, lemerevedett, és láthatóan egyáltalán nem hallotta a csapattársai buzdítását, hogy üssön már. Hasonló 10-20 másodperces görcsök törtek rá tanítás közben, az osztályteremben is. Az EEG- je abnormális volt, és az ideggyógyász kolléga antikonvulzív [epilepszia-/görcsellenes] kezelést rendelt el nála. Amikor a rendelőben ketten voltunk a lánnyal, és diszkréten megkérdeztem tőle, hogy ki van-e téve valamilyen stressznek, akkor kurtán rávágta, hogy nem.

284


Kilenc évvel később már nyoma sem volt az epilepsziájának, amikor bevallotta, hogy a rohamai idejében az egyik családtagja rendszeresen molesztálta szexuálisan. Más, hasonló helyzetbe került gyermekekhez hasonlóan ő is úgy érezte, hogy nincs kihez fordulnia, az agya pedig úgy védekezett, hogy időnként „kivonta őt a forgalomból”. A helyzet azonban általában rosszabb ennél. A bántalmazott gyermekek agyának mérete általában 7-8 százalékkal elmarad a koruknak megfelelő átlagtól. A csökkenés érzékelhető az impulzuskontrollért felelős prefrontális kéregben; a korpusz kallózumban [kérgestestben], amely a két nagyagyféltekét összekötő és a működésüket integráló fehérállományból áll; továbbá a limbikus és az emocionális apparátus több régiójában, amelyeknek bizonyítottan szerepe van a függőségek kialakulásában.32 Egy gyermekkori bántalmazáson átesett, depressziós felnőtt nőkkel készített tanulmányból kiderül, hogy náluk a hippokampusz (amely az emlékezésben és az érzelmek interpretálásában vesz részt) mérete 15 százalékkal kisebb a normálisnál. A kulcstényező a bántalmazás volt, és nem a depresszió, ugyanis más, nem bántalmazott depressziós asszonyoknál ez az agyi régió rendben volt.33 Említettem, hogy anomáliákat találtak a kérgestestben is, amely a két agyfélteke kooperációját segíti elő. Kiderült, hogy nemcsak a mérete lehet kisebb a traumatikus gyermekkor - miatt, hanem működési zavarok is felléphetnek benne. Ennek eredményeként kétfelé „hasadhat” az érzelmek feldolgozása: a két agyfélteke nem összehangoltan működik, különösen stressznek kitett egyéneknél. A kábítószerfüggőknél gyakori és jellegzetes jelenség, hogy egy másik személyt egy adott pillanatban idealizálnak, szinte istenítenek, a másikban pedig negatívan viszonyulnak hozzá, szinte már gyűlölik, és ide-oda „billegnek” a két álla-

286

A SÓVÁRGÁS DÉMONA kel is magyarázhatók. A helyzet azonban az, hogy a tartósan öninjekciózó kábítószeresek sokkal távolabb kerültek ebben a kontinuumban. A negatív gyermekkori élmények által okozott kisebb zavarok is valószínűleg, sőt biztosan hatnak az agy fejlődésére, és ezek is gyakran okozhatnak valamilyen enyhébb drogos vagy viselkedési függőséget. * A korai trauma kihat arra is, hogyan reagálunk a stresszhelyzetekre egész életünkben, márpedig a stressznek rengeteg köze van az addikciókhoz, ezért feltétlenül érdemes vele röviden foglalkoznunk. A stressz a szervezet pszichológiai válaszreakciója azokban az esetekben, amelyek rendkívüli módon megterhelik a biológiai vagy a pszichológiai működését. Arra szolgál, hogy a szélsőséges elvárások mellett is fenntartsa a belső biológiai és kémiai stabilitást, a homeosztázist. A pszichológiai stresszválaszban nemcsak rengeteg idegrendszeri terület vesz részt az egész szervezetben, hanem egymást követő hormonális folyamatok is, amelyekben a fő szerepet az adrenalin és a kortizol játssza. Látszólag a teljes szervezet minden szerve - szív, tüdő, izmok - érintett, beleértve természetesen agyunk érzelmi központjait is. A kortizol már önmagában is testünk . szinte minden szövetféleségére hat - köztük az agysejtekre, az immunrendszerre, a csontokra és a belekre is. Ennek a hihetetlenül bonyolult mechanizmusnak kivételesen fontos részét képezik azok az ellenőrző és kiegyensúlyozó struktúrák, amelyek gondoskodnak róla, hogy a szervezetünk megfelelően válaszoljon egy fenyegetésre. Egy 1992-ben rendezett konferencián az Egyesült Államok Egészségügyi Intézetének kutatói a következő definíciót fogai-


mázták meg: „a stressz a diszharmónia állapota, illetve a fenyegetettségnek kitett homeosztázis”35. Eszerint a stresszor, azaz a stressz kiváltója „valós vagy képzelt fenyegetés, amely zavart okozhat a homeosztázisban”36. És mi lehet a stresszorok közös jellemzője? Végső soron mindegyik valami olyasminek a hiányát reprezentálja - vagy azzal fenyeget, hogy elveszítjük ezt a valamit -, amit a szervezet életfontosságúnak tart a fennmaradáshoz. A veszély lehet valós és képzelt. Az élelemforrás elvesztése például komoly fenyegetés, de az emberek számára stresszor lehet a szeretett személynek vagy a szeretetének az elvesztése is. A stresszkutatás egykor Kanadában élő, magyar származású úttörője, Selye János szerint „habozás nélkül kijelenthetjük, hogy az ember esetében a legtöbb stresszor emocionális”37. A korai stresszhelyzetek egyre lejjebb viszik egy gyermek válaszrendszerének ingerküszöbét, és ezek a személyek egész felnőtt életükben is könnyebben izgalomba jönnek. Dr. Bruce Perry korábban Alberta tartomány egyik nagyszabású gyermek-mentálhigiénés kezdeményezésének a programigazgatója volt, jelenleg a houstoni Gyermektrauma Akadémia egyik vezető munkatársa; a következőt írta a korai stresszről: Az életében korán elszenvedett stressztől egy gyermek túlzottan aktív és reaktív lesz. Könnyebben jön izgalomba, jobban szorong és zavartabb lesz. Hasonlítsunk össze egy személyt gyermeket, kamaszt vagy felnőttet -, akinek az alap izgalmi állapota normális, egy olyannal, akinek ugyanez magasabb! Adjunk mindkettőnek alkoholt! Mindketten ugyanazt az intoxikációs hatást érzik, ám az, akinek magasabb a pszichológiai izgalmi szintje, egy járulékos érzést is átél: megkönnyebbül, mert megszabadul a stressztől! Olyan ez, mint amikor valakinek kiszárad a torka, és megiszik egy pohár hűs vizet; az öröm érzete sokkal nagyobb a szomjúság enyhítése miatt.36

288

A SÓVÁRGÁS DÉMONA A szexuálisan bántalmazott gyermekek hormonális folyamatai tartósan megváltoznak.39 Még egy viszonylag „enyhe” stresszor - például az anya nyomott kedélyállapota - is megzavarhatja a gyermek stresszmechanizmusait, hát még az el- hagyatottság vagy a bántalmazás! Az ezeket az élményeket átélő gyermek egész életében reaktívabb lesz stresszhelyzetekben40. Egy, a The Journal ofthe American Medical Association (az amerikai orvosszövetség lapja) című újságban ismertetett tanulmány ezzel a következtetéssel zárul: A gyermekkori bántalmazás nyilvánvalóan oki tényezője annak a megnövekedett neuroendokrin [idegi és hormonális] stresszes reaktivitásnak, amely csak még erőteljesebb lesz további felnőttkori traumáktól.41 Egy intenzívebb stresszválaszra hangolt agy nagyobb értékeket tulajdonít azoknak a kémiai anyagoknak, tevékenységeknek és helyzeteknek, amelyek rövid távú enyhülést nyújtanak. A hosszú távú következmények kevésbé érdeklik - ugyanúgy, mint ahogy azokat az embereket sem érdekli, akik már majdnem meghalnak a szomjúságtól, hogy egy felkínált pohár vízben valamilyen káros anyag van. Ugyanakkor vannak olyan helyzetek és tevékenységek is, amelyek normális emberek számára kielégítőek, de az addikt személyek alulértékelik őket, mert náluk nem váltanak ki elég intenzív jutalmazó effektust - ilyen lehet például a bensőséges családi kapcsolat. A normális élmények elszürkülése ugyancsak a korai trauma és stressz következménye. Egy, a gyermeki fejlődésről szóló esszében ezt nemrégiben így foglalták össze: Az élet korai szakaszában elszenvedett elhanyagolás és bántál- mák a kötődési rendszer abnormális fejlődését okozhatják, to-


vábbá a későbbi élet folyamán veszélyeztetik az interperszonális kapcsolatok örömét, valamint a szociális és kulturális elkötelezettségek kialakulását. Az agy jutalmazó folyamatai számára a normálistól eltérő ingerek - drogok, szex, agresszió, mások lekicsinylése vonzóbbakká válhatnak, és gyengül a normális kapcsolatok lehetséges felbomlásának a visszatartó ereje. Csökkenhet annak a mechanizmusnak a hatása is, amelynek révén a negatív élmények normális mederbe terelhetik a viselkedésid2 A keményen kábítószerezők élete többnyire eleve erősen stresszes körülmények között indult, és náluk sokkal könnyebben válthatók ki a stresszreakciók. Nemcsak azért, mert az emocionális feszültségben a stesszválasz folyamatai elnyomják az ezeknél a személyeknél eleve kihívást jelentő racionális gondolkodást, hanem azért is, mert a stresszhormonok és a függőséget okozó kémiai anyagok kölcsönösen növelik a másikra való fogékonyságot. Az addikció a stresszre adott nagyon mélyen rögzült válasz - kísérlet a stresszhelyzetek elviselésére az én lenyugtatásával. Rövid távon nagyon hatékony, de hosz- szú távon rendkívüli módon rontja az adaptációs képességet. A stressz a folyamatos kábítószer-dependencia egyik fő oka. Fokozza az ópiátok iránti sóvárgást, a drogok jutalmazó hatását, emellett a kábítószerek keresésére és elfogyasztására irányuló viselkedésmintákat provokál.43 Egy közlemény szerint: A stresszhelyzet előidézése az egyik leghatékonyabb és legmegbízhatóbb kísérletes manipuláció, amelyet arra használnak, hogy a kísérleti állatokat belekergessék az alkohol- vagy drog- fogyasztásba.44 Egy másik kutatócsoport így fogalmaz:

290

A SÓVÁRGÁS DÉMONA A stresszes élmények növelik az egyén sérülékenységét, ami nek révén drogosokká válnak, jukba.4S vagy visszaesnek drogos életmódA stressz a dopaminreceptorok aktivitását is csökkenti az agytörzsben, különösen a nucleus accumbensben. A dopaminszint csökkenése pedig maga után vonja a drog iránti vágy fokozódását.46 A szakirodalom három olyan tényezőt azonosít, amely minden embernél univerzális stresszkeltő faktor: a bizonytalanság, az információhiány és a kontroll elvesztése47. Ezekhez hozzáadhatjuk a következőket is: olyan konfliktushelyzet, amelyet a szervezetünk képtelen kezelni; elszigetelődés az érzelmileg kedvező hatást kiváltó kapcsolatoktól. Az állatkísérletek bebizonyították, hogy fiatal állatoknál az izoláció változást idéz elő az agyi receptoraikban, és növeli a kábítószerezés iránti fogékonyságot, felnőttekben pedig csökkenti a dopamindependens idegsejtek aktivitását.48 49 Az izoláltan felnevelt patkányokkal ellentétben a megfelelően stabil csoportkörülmények között tartott állatok ellen tudtak állni a kokain kísértésének - ugyanúgy, ahogyan Bruce Alexander patkányparkjának lakói sem voltak fogékonyak a heroin bűvöletére.50 Az embergyermekeknek nem kell fizikailag elszigetelt környezetben nevelkedniük ahhoz, hogy deprimáltak legyenek, mert ugyanezt az emocionális izoláció is kiválthatja, valamint a stresszhelyzetben levő szülő is. Később majd azt is látjuk, hogy a terhes anyát érő stressz negatív hatással van a magzat agyának dopaminaktivitására, és ez a hatás a születés után is sokáig megmarad.

4*


Sokan azt gondolhatják, hogy az addikt személyek kitalálják vagy eltúlozzák saját szomorú történeteiket, hogy szánalmat ébresszenek maguk és a sorsuk iránt, vagy kifogást keressenek a szokásaikra. Tapasztalataim - és másokéi - szerint ezek az emberek csak akkor beszélnek magukról, és akkor is vonakodva, amikor már kialakult a kérdező iránti bizalmuk ehhez azonban hosszú hónapok, nemritkán évek kellenek. I egtöbbször nem is veszik észre saját sanyarú gyermeki sorsuk és a kábítószerezésük közötti összefüggést. Ha mégis, akkor olyan távolságtartással beszélnek róla, mintha el akarnák szigetelni magukat a történtek érzelmi hatásaitól. A kutatások kimutatták, hogy a szexuálisan vagy fizikailag bántalmazottak túlnyomó többsége nem hajlandó önként az orvosa vagy a terapeutája elé tárni saját történetét51, ehelyett a legszívesebben elfelejtenék az őket korábban ért megpróbáltatásokat és fájdalmat. Egy vizsgálatsorozatban olyan fiatal lányokat követtek nyomon, akik bizonyított szexuális támadás miatt sürgősségi ellátásban részesültek. Amikor tizenhét évvel később, már felnőtt nőként ismét felvették velük a kapcsolatot, 40 százalékuk nem tudott, vagy nem volt hajlandó visszaemlékezni, miközben az életük más incidenseivel kapcsolatban semmi probléma sem volt a memóriájukkal.52 A leggyakrabban magukat okolják azok a kábítószeresek is, akik hajlandók felidézni a múltat. - Sokszor elvertek - meséli a negyvenéves Wayne -, de megérdemeltem. Hülye egy gyerek voltam. (Wayne az egyike azoknak a pácienseimnek, akik előszeretettel énekelik utánam a rövid bluesocskát: „Doktor, doktor, a maga szíve hova húz?.. ”, amikor a Hastings egyik hoteljéből átbaktatok a másikba.) - Maga megütne egy gyereket, ha „megérdemelné”? - kérdezem. - Megverné azért, mert „hülye egy gyerek”?

292

A SÓVÁRGÁS DÉMONA Wayne félrenéz. - Nem akarok erről a zöldségről beszélni - mondja ezakemény fickó, aki olajfúrótornyokon, építkezéseken dolgozott, és tizenöt évet húzott le fegyveres rablásért. Félrenéz, és megtörli a szemét. *

Most, hogy egyre nagyobb a rálátásunk a környezet korai agyfejlődésre gyakorolt hatásaira, valószínűleg egyre reménytelenebből tekintünk a függőségből való felépülés lehetőségére. Szerencsére jó okunk van rá, hogy ne essünk kétségbe. Agyunk meglehetősen alkalmazkodóképes szerkezet; néhány mechanizmusa az egész élet során fejlődőképes, és ez még azokra a keménydrogosokra is igaz, akiknek az esetében „az agyuknak esélye sem volt”. Ezek lennének a jó hírek - fizikai szinten. Még ennél is több bizakodásra ad okot az a tény, amiről később beszélek; van valami bennünk és körülöttünk, amivel felül tudunk emelkedni az aktivizálódó, majd lecsengő neuronjainkon és a molekuláink kémiai akcióin. Az elme fizikai helye az agy, de nem egyszerűen az idegsejtek, szinapszisok és a múltunk eseményei által belénk plántált programok összessége. Több annáL És van bennünk/körülöttünk valami más is, amit sokféle névvel illetünk: talán a „szellem” a legdemokratikusabb, legkevésbé valláshoz köthető, és legkevésbé megosztó szó. A könyvben később még lesz szó a „szellem” hatalmas átalakító képességéről is. Az addikció biológiai alapjainál tett utazásunk végére értünk, ezért határozottabban kell ráirányítanunk a figyelmünket egy olyan témára, amelyet már érintettem: a gének szerepére. A népszerű tévhittel ellentétben a függőségek nincsenek belevésve a kromoszómák köveibe - ami, mint hamarosan meglátjuk, újabb jó hír.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Nem a génekben van 1990-ben a hírügynökségek világgá röpítették a nagy újságot, hogy Texas állam egyetemének kutatói azonosították az alkoholizmus génjét. A hír hatalmas érdeklődést váltott ki, és a inédiatudósításokban lelkesen ecsetelték, hogy most milyen jó nekünk, mert hamarosan fel lehet számolni az alkohol- lüggőséget. A Time magazin egyike volt azoknak a lapoknak, amelyek már látni vélték a fényes jövőt: Hz a kutatási vonal óriási jelentőségű. A tudósok öt éven belül kidolgozzák azt a módszert, amellyel a gén egy gyorsteszt segítségével a vérből is kimutatható lesz, és így ki lehet szűrni a kockázatnak kitett gyermekeket. Egy évtizeden belül az orvosok kezében lehet egy olyan gyógyszer, amely blokkolja a gén működését, vagy úgy gátolja meg az alkoholizmust, hogy elősegíti a dopamin felszívódását. Időközben kidolgoznak egy olyan génsebészeti eljárást is, amely a kockázatnak kitett egyének DNS-éből örökre eltünteti a gént.53 A gén felfedezői soha, egy pillanatig sem mondták azt, hogy az „alkoholizmus génjére” bukkantak rá, csak azt, hogy sikerült eljutniuk egy lehetséges ok közelébe. Mindössze arról volt szó, hogy az egyik közleményüket félreértelmezték. Hat

294


évvel később a csoport vezetője, Kenneth Blum farmakológus közzétett egy lényegesen visszafogottabb bejelentést: Sajnos korábban az a téves hír kapott szárnyra, amely szerint rábukkantunk az „alkoholizmus génjére”. Eszerint közvetlen összefüggést fedeztünk volna fel egy gén és egy bizonyos viselkedés között. Gyakran lehetünk tanúi hasonló félreértéseknek - emlékezzünk csak az „elhízás génjére” vagy a „személyiséggénre”. Szükségtelen kijelentenem, hogy az alkoholizmusnak, az elhízásnak és bizonyos személyiségeknek nincs specifikus génje... Csupán arról van szó, hogy most már tudjuk: néhány gén és egyes viselkedésformák között kapcsolat áll fenn/'* A texasi tudósok valójában az egyik dopaminreceptor (DRD2) olyan génvariánsát azonosították, amely gyakrabban fordul elő az alkoholistáknál, és „az alkoholizmus legalább egyik formájának a valószínűségét növelheti” - pontosabban a tudósok ezt gondolták, miután néhány tucat holttest agyát megvizsgálták.55 Ám még a visszafogottabban megfogalmazott hipotézist sem támasztották alá a későbbi kutatási eredmények. Nem tudták megerősíteni a génváltozat és az alkoholbetegség közötti kapcsolatot.56 Láncé Dodes addiktológus ezt írja erről: Az alkoholizmus genetikai eredetét firtató vizsgálatok legfontosabb eredménye az, hogy nem létezik alkoholizmusgén, és az alkoholizmus sem örökölhető közvetlenül ,57 Amikor bármilyen problémát - háborút, terrorizmust, szegénységet, félresiklott házasságokat, klímaváltozást vagy addikciót - próbálunk megoldani vagy megelőzni, az okokkal kapcsolatos szemléleteink határozzák meg az akcióinkat. A könyvben már több olyan esetet mutattam be, amelyek rá-

Nem a génekben van

295

világítanak arra , hogy a gyermekkori környezet fontos szerepet játszik a függőségek iránti esendőség kialakulásában. Ugyanakkor nem zárom ki a genetikai okokat sem, hanem úgy vélem, hogy ezek hozzájárulnak az egyensúlyi helyzet felborulásához. Más tulajdonságaink mellett a gének hatással vannak a személyiségjegyeinkre, a vérmérsékletünkre és az érzékenységünkre, ezek pedig arra, hogy milyennek látjuk a környezetünket. A természet senkire sem akar ráerőltetni semmit, ehelyett egyszerűen csak hihetetlenül bonyolult kölcsönhatások játszódnak le genetikai és a környezeti tényezők között. Mint a pittsburghi orvostudományi egyetem két pszichológusa írta: „az alkoholizmusért felelős minőségek nem statikusak... az alkoholbetegség kockazatanak szintje folyamatosan ingadozik”58. Még ha minden eddigi bizonyíték ellenére is kiderülne, hogy az addikciókat 70 százalékban a DNS-ünk kódolja, engem akkor is nagyon érdekelne, mi a helyzet a maradék 30 százalékkal. Elvégre képtelenség megváltoztatni a génszerkezetünket, ezért jelenleg a fantazmagória világába tartozik az, hogy génterápiával megváltoztassuk az emberi viselkedést. Sokkal értelmesebb, ha arra összpontosítunk, amit már most is képesek vagyunk befolyásolni: a gyermeknevelésre, a szülők szociális támogatására, a kamaszkori drogosok és a felnőtt kábítószerfüggők gondozására. A jelenlegi konszenzus szerint - azok között a kutatók közötti konszenzusról van szó, akik elfogadják, hogy az alkoholizmusnak nagyrészt az öröklődéssel összefüggő okai vannak - az alkoholbetegségre a genetikai tényezők körülbelül 50 százalékban hajlamosítanak.59 Más addikciókra is léteznek hasonló becslések: a marihuána túlzott élvezete például 60-80 százalékban lenne örökölhető60, a nikotinfüggőségért pedig a számítások szerint megdöbbentően magas arányban, 70 százalékban lennének felelősek a génjeink.61 A kokainabúzusról

296

A SÓVÁRGÁS DÉMONA és -dependenciáról szóló hasonló beszámolók szerint ezekért is jelentős mértékben az öröklött faktorok a felelősek.62 Néhány kutató szerint az alkoholizmus miatti válásoknak is a génekben rejlik az oka. Ezek a nagy számok messze nem lehetnek valósak. A mögöttük rejlő logika azon a téves feltételezésen alapul, amely kevésbé tartja fontosnak a tudományt, mint a gének életünket meghatározó hatalmába vetett hitet. Mint egy kutató írja, a mentális zavarok genetikai elméleteiben „komoly szerepe van a tudománytalan hiedelmeknek”63. *

A gének is számítanak - valamennyire feltétlenül, csak éppen nem tudnák, ezért nem is határozzák meg a legegyszerűbb viselkedési mintáinkat sem, nemhogy az olyan komplex magatartásokat, mint az addikciók. Nemhogy nem létezik valamilyen (bármilyen) függőségért felelős gén, de nem is létezhet! Egészen mostanáig úgy tartották, hogy az emberi genom- ban nagyjából százezer gén van. Még ez a szám is elenyészően kevés az emberi agy szinaptikus komplexitásának és változékonyságának a kódolásához64, azonban mára a kutatók rájöttek, hogy a DNS-ünk csak mintegy harmincezer génszekvenciát tartalmaz - kevesebbet, mint némely alacsony rendű féregé. Az UCLA kutatópszichiátere, Jeflrey Schwartz szerint „DNS-ünk egyszerűen túl kevés ahhoz, hogy az emberi agy áramköreinek kapcsolási rajzát elkészítse”65. A gének messze nem a sorsunkat teljhatalommal alakító diktátorok, mert a hatásaikat a környezet szabályozza, és külső jelek nélkül nem is tudnának működni. Lényegében a környezet kapcsolja őket ki-be. Az emberi lét sem lenne lehetséges, ha nem így lenne. Szervezetünk minden szervének

Nem a génekben van

297

minden sejtje pontosan ugyanazokat a géneket tartalmazza, ám egy agysejt nem úgy működik, mint egy csontsejt, és egy májsejt sem hasonlít egy izomsejtre. A szervezeten kívüli és belüli környezet határozza meg, hogy melyik sejtben melyik gén aktiválódjék. Bruce Lipton sejtbiológus szerint „a sejt működését elsődlegesen a környezetével fennálló kölcsönhatások formálják, nem pedig a genetikai kódja”66. Napjainkra létrejött egy új, rendkívül gyorsan fejlődő tudományág, amely azt vizsgálja, hogy az életben átélt élmények és a környezeti hatások hogyan befolyásolják a gének működését: ez az epigenetika. A különféle történések eredményeként különböző molekulák kapcsolódnak a DNS-hez, és ezek irányítják a gének aktivitását. Amikor a patkánykölyköt élete korai szakaszában nyalogatja az anyja, akkor a kis állat agyában olyan gén kapcsolódik be, amely felnőttkorában segít megvédeni az állatot a stressz következményeitől. Azoknál a kölyköknél, amelyeknél ez elmarad, ugyanez a gén inaktív marad. A fejlődés korai szakaszában az epigenetikai folyamatoknak van a legnagyobb hatása, és sikerült igazolni, hogy a stresszválasz milyensége a gének változása nélkül is átkerül egyik generációról a másikra.67 Egy gén hatásának érvényesülését génkifejeződésnek vagy génexpressziónak nevezzük. Mint egy kutató írta, most már világos, hogy „a korai környezet a szülést megelőző és az azt követő periódusban is jelentősen befolyásolja a génkifejeződést és a felnőttkori viselkedést”68. Erre van egy példa, amely az alkohohzmussal áll összefüggésben. Majmoknál rábukkantak egy bizonyos gén olyan változatára, amely csökkenti az alkohol nyugtató, egyensúlyzavarokat okozó és a mozgások koordinálatlanságához vezető hatását. Ez lényegében azt jelenti, hogy ezek a majmok egy kiadós ivászat után sem alszanak el, és nem vagy nem annyira tántorognak, mint a részeg

298

A SÓVÁRGÁS DÉMONA tengerészek. Nagyobb mennyiségű szeszes italt képesek elfogyasztani mellékhatások nélkül, és többtől lesznek részegek. A vizsgálatok során kiderült, hogy ez a gén az anyjuk által tisztességesen felnevelt állatoknál nem expresszálódik. Csak azoknál a majmoknál fejeződik ki, amelyeket korai életükben sok stressz ért, vagy anyai törődés nélkül nőttek fel.69 *

Az addikciók genetikai meghatározottságának túlértékelése elsősorban örökbe fogadott gyermekek - főleg ikrek - vizsgálatain alapul. Nem célom, hogy rávilágítsak az ezekben a tanulmányokban elkövetett kapitális tudományos és logikai baklövések részleteire, de az I. függelékben áttekintem őket azoknak a számára, akiket érdekelnek. A mi szempontunkból most az a fontos, hogy a terhesség során jelentkező stresszhelyzetek miként „programozzák be” az emberi szervezetet a függőségek iránti fogékonyságra. Ezeknek az információknak óriási jelentősége van a terhes anyák gondozásában, és segítenek megmagyarázni, hogy az adoptált gyermekek miért vannak kitéve olyan hatásoknak, amelyek fokozzák az addikciók kockázatát. A később örökbe fogadott gyermek eredeti, biológiai szülei ugyanis nagyobb epigenetikai hatást gyakorolnak a fejlődő magzatra. A tárgykörben végzett számos állati és emberi vizsgálat eredményeit legszemléletesebben talán a jeruzsálemi orvosi egyetem kutatói foglalták össze: Az elmúlt néhány évtizedben egyre világosabb lett, hogy az éretlen szervezet fejlődését és későbbi viselkedését nemcsak genetikai faktorok, nemcsak a szülés utáni környezet, hanem már a terhességsorán az anyai [méhen belüli] környezet is befolyásolja.70

Nem a génekben van

299

Rengeteg, állatokkal és emberekkel végzett vizsgálatsorozatban bizonyosodott be, hogy a terhesség alatt az anyai stressz vagy szorongás komoly problémákat okozhat az utódoknak, amelyek az újszülöttkori hascsikarástól a későbbi tanulási nehézségekig terjednek, illetve az olyan viselkedési és érzelmi minták rögzülését idézhetik elő, amelyek később növelik a függőség kialakulásának veszélyét.71 Az anya stressze a magzat kortizolszintjét is emeli, és már említettem, hogy a tartósan magas kortizolszint káros az agyra, különösen fejlődés közben. Egy nemrégiben végzett brit felmérésből például kiderült, hogy a terhesség alatt több stresszhelyzeteknek kitett anyák gyermekeinél gyakoribbak az olyan mentális zavarok, mint az ADHD, illetve az indokolatlan szorongás és félelem. (Az ADHD és a szorongás jelentős kockázati tényezőknek számítanak a függőségek kialakulása szempontjából.) A BBC egyik beszámolójában ez áll: A londoni Imperial College professzorasszonya, Yvette Glover vizsgálatai szerint a környezeti stressz és!vagy az erőszakos társ különösen nagy károsító hatással bír. A kutatók úgy vélik, hogy ennek a méhlepényen át a magzatba jutó stresszhormon az oka. A professzorasszony felfedezte, hogy a kortizolkoncentráció a még meg nem született csecsemők magzatvizében is magasabb, és egyenes arányban áll a károsodásukkal.72 A kutatási eredmények egybecsengenek azokkal a korábbi tapasztalatokkal, amelyek szerint az anya terhesség alatti stressze tartós, valószínűleg visszafordíthatatlan hatással van a gyermek agyára.73 Ezen a ponton kell szót ejtenünk az apa szerepéről, mert a társsal fenntartott jó kapcsolat jelenti az anya legjobb védelmét a stressz ellen - vagy a rossz kapcsolat lehet a legnagyobb stresszforrás.

300

A SÓVÁRGÁS DÉMONA Azok az asszonyok, akik a World Trade Center ellen 2001. szeptember 9-én elkövetett terrortámadások idején voltak terhesek, és a hatásai miatt poszttraumás stressz-szindrómában szenvedtek, továbbadták az őket ért stresszhatásokat a magzataiknak. Az ezekből a terhességekből született gyermekeknek egyéves korukban abnormálisán magas volt a kortizolszintje. A legnagyobb károk azokat a magzatokat érték, akiknek az esetében szeptember 11-e beleesett a terhesség utolsó három hónapjába. A terhességi szakasz és a kortizolszint abnormitá- sának mértéke közötti összefüggés egyértelművé teszi, hogy in utero {méhen belüli] hatásról van szó.74 Ebből nyilvánvaló, hogy ebben a szakaszban az agy fontos fejlődési fázisban van - csakúgy, mint a szülést közvetlenül követően még sokáig. A kutatások igazolták, hogy az anyjuk stresszének kitett emberi és állati kicsinyek stresszkontroll-mechanizmusai még jóval a szülés után sem működnek megfelelően, és ez komoly kockázati tényező az addikciók szempontjából. A terhesség alatti anyai stressz például fokozza az utód alkoholérzékenységét.75 Említettem, hogy a dopaminreceptorok relatív hiánya is hozzájárul a függőségek kockázatának növekedéséhez. Egy interjú során dr. Bruce Perry azt mondta nekem, hogy „az általunk és mások által elvégzett rengeteg munka eredményeként kijelenthetjük, hogy a dopaminreceptorok sűrűsége és száma in utero dől el”. Ennek alapján magától értetődik, . hogy az örökbefogadottakon végzett vizsgálatokkal lehetetlen eldönteni az öröklődés kérdését. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy minden olyan nő stresszes, aki kénytelen pótszülőknek adni a gyermekét. Nemcsak azért, mert tudja, hogy meg kell válnia a babájától, hanem azért is, mert ha nem lenne már eleve kitéve stressznek, sohasem kellene örökbe adnia a kicsinyét. Az okok között szerepelhet a nem kívánt terhesség (például tinédzserterhesség), a szegénység, a rossz házas-/

Nem a génekben van

301

élettársi viszony, a kábítószer és sok más is. Bármelyik élethelyzet feszültsége bárki számára rendkívül megterhelő lehet, és emiatt a fejlődő magzatba nagy mennyiségben kerül be kortizol a placentán át, aminek természetes következménye a fokozott addikciós hajlam. A nem kifejezetten tudományos alapokra helyezkedő köz- vélekedés szerint genetikus eredetűnek kell lennie egy olyan állapotnak, amely egymást követő generációkon át a „családban marad”. Ugyanakkor azt látjuk, és én is azt tapasztalom Downtown Eastside-i pácienseimnél, hogy a szülés előtti és utáni gyermekfejlődést veszélyeztető viszonyok úgy jönnek létre újra és újra, egyik generációban a másik után, hogy ahhoz semmilyen genetikai meghatározottság sem kell. A szülői viselkedés gyakran epigenetikusan öröklődik - biológiai úton, de nem DNS-átvitellel. Miként fordulhat elő az, hogy bizonytalan genetikai feltételezéseket széles körben elfogadnak, sőt a média lelkesen terjeszti is őket? A fejlődéstudomány semmibevevése csak az egyik tényező. Az sem nyom túl sokat a latban, hogy előszeretettel fogadjuk el az egyszerű, gyorsan megérthető magyarázatokat, és még az sem, hogy szeretünk szinte mindenre közvetlen ok-okozati összefüggéseket keresni. Az élet csodálatos bonyolultsága azonban nem mindig fér össze ezekkel a könnyű redukciókkal. Van egy olyan pszichológiai tényező, amely érzésem szerint erőteljesen a genetikai magyarázatok malmára hajtja a vizet. Mi, emberek nem szeretjük a felelősséget. Egyénként ódzkodunk felelősséget vállalni a tetteinkért, a gyermekeink problémáiért, közösségként pedig a társadalom rengeteg hibá

302

A SÓVÁRGÁS DÉMONA jáért. A genetika - ez a semleges, érzelemmentes és személytelen tudomány - leveszi a vállunkról a terhet, és megszabadít a bűntudat baljós árnyaitól. Ha a genetika határozza megasorsunkat, akkor semmiért sem kell szemrehányást tennünk magunknak és másoknak. A genetikai magyarázatok minden vitorlából kifogják a szelet. Még csak a lehetősége sem merülhet fel annak, hogy felelősséget kellene vállalnunk, vagy bűntudatot kellene éreznünk. Ennél sokkal rosszabb, hogy a tudományos és társadalmi fejlődésben reménykedők előtt könnyű genetikai érvekkel igazolni azokat az egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat, amelyek egyébként nehezen védhetők. A mélyen konzervatív szemlélet szerint, ha az addikciót örökletes biológiai tényezők váltják ki, akkor már nem is kell foglalkozni a szociális környezet rendezésével, nem kell törődni a kisgyermekek szüleivel, a társadalmi megítéléssel, az előítéletekkel, a politikával. Elég, ha megalkotjuk azokat a szabályokat, amelyekkel elkülönítjük a lakosság meghatározott rétegét - és ezzel tovább növeljük fogékonyságukat az addikciók iránt. Louis Mendand író mindezt nagyszerűen fogalmazta meg a New Yorker egyik - 2006. június 26-i - cikkében: „Minden a génekben van” - ez olyan magyarázat a dolgok létezésére, amely nem veszélyezteti a dolgok létezését. Miért kellene valakinek boldogtalannak lennie vagy közösségellenes viselkedést tanúsítania, amikor az illető a világ legszabadabb, legnagyszerűbb országában él? A rendszer mindig tökéletes! A hiba valamelyik áramkörben van. Mivel előszeretettel rázunk le magunkról mindenfajta felelősséget, ezért kultúránk mohón ragaszkodik a genetikai fundamentalizmus előnyeihez, ennek eredményeként pedig

Nem a génekben van

303

sokkal kevésbé vagyunk képesek aktívan vagy megelőző jelleggel fellépni a függőségek tragédiája ellen. Tudomást sem veszünk arról a tényről, hogy génjeink semmit sem erőltetnek ránk, nem megfellebbezhetetlenek, emiatt igenis rengeteget lehetnénk az addikciók ellen is!

ÖTÖDIK RÉSZ

AZ ADDIKCIÓ FOLYAMATA ÉS AZ ADDIKTÍV SZEMÉLYISÉG Aki még nem halt meg teljesen a saját maga számára, hamarosan ráébred, hogy jelentéktelen és léha dolgok kísértésein kell felülemelkednie. Akinek gyenge a lelke, a hús és az érzéki örömök csábításában él, csak nagy nehézségek árán képes megszabadulni a világi vágyaktól. Emiatt mindig rosszkedvű és szomorú lesz, amikor mégis megpróbálja tőlük távol tartani magát, és könnyen feldühödik, ha ellentmondanak neki. Thomas á Kempis, XV. századi keresztény misztikus szerző Krisztus követése

HUSZADIK FEJEZET

Megteszek mindent, hogy elkerüljem a semmit Csaknem ugyanannyi addikció van, ahány ember. A Brah- majála Suttábán Gótama spirituális tanítómester több olyan örömöt is megnevez, amelyek potenciálisan függőséget okozhatnak: ... Néhány aszkéta és bráhman... valósággal megszállottjává válik a táncnak, éneklésnek, zenének, látványosságoknak, előadásoknak, pengetős hangszereknek, cimbalmoknak, doboknak, csodás mutatványoknak... elefántok, bivalyok, bikák és kosok harcának... katonai parádéknak... beszélgetéseknek és vitáknak, a test illatos olajokkal való bedörzsölésének, karkötőknek, díszes sétapálcáknak... léha társalgásnak királyokról, gonosztevőkről, államférfiakról, hadseregekről, veszedelmekről, háborúkról, ételről, italról, ruházatról... hősökről, tengerről és földről, létről és nemlétről... A hagyomány szerint Gótama mester Buddha egyik megtestesülése volt. Úgy tartják, hogy 2500 évvel ezelőtt élt és tanított valahol a mai Nepál és Észak-India területén.1 Ma valószínűleg ezek a dolgok is bekerülnének a prédikációjába: cukor,

308

A SÓVÁRGÁS DÉMONA koffein, beszélgetős tévéműsorok, gasztronómiai örömök, zenei CD-k vásárlása, jobb- és baloldali politika, internetkávézók, mobiltelefonok, baseball, futball, kosárlabda, jéghoki, amerikai foci, New York Times, National Enquirer, CNN, BBC, aerobik, keresztrejtvény, meditáció, vallás, kertészkedés vagy golf. A végső elszámolásban nem a tevékenység vagy egy tárgy határozza meg a függőséget, hanem a viszonyulásunk bármihez, amire a figyelmünkkel és viselkedésünkkel kifelé összpontosítunk. Ahogyan lehetséges alkoholos italok fogyasztása úgy is, hogy nem válunk függővé tőlük, úgy bármely tevékenységet lehet művelni úgy, hogy nem okoz addikciót. Másfelől viszont nem számít, mennyire értékes vagy nemes egy tevékenység, akkor is függővé lehet válni tőle. Idézzük fel az addikcióra vonatkozó meghatározásunkat: olyan ismételt viselkedési forma - akár vegyülettel összefüggő, akár nem az -, amelyhez az adott személy kényszeresen ragaszkodik, függetlenül annak negatív hatásaitól, amelyekkel a saját vagy mások életét veszélyezteti! A függőség megkülönböztető jegyei: kényszeresség, belefeledkezés, csökkent önfegyelem, folytonosság és visszaesések, valamint vágyódás iránta. Noha az addikciók formái és célpontjai eltérhetnek egymástól, a dinamikájuk lényegében megegyezik. Dr. Aviel Goodman erről ezt írja: A jellegzetes viselkedési mintáktól függetlenül minden addik- tív zavar ugyanarra a közös pszichobiológiai folyamatra épül, amelyet én addiktív folyamatnak nevezek.2 Dr. Goodman szavai helytállóak: a függőségek nem különféle működési zavarok kollekciói, hanem egyetlen közös háttérfolyamat számos különböző módon kifejeződő manifesztációi. Az addikciós folyamat vezérel minden függőséget - minden

Megteszek mindent, hogy elkerüljem a semmit 309

esetben ugyanazoknak a neurológiai és pszichológiai működési zavaroknak vagyunk tanúi. A különbségek csupán mennyiségiek. Ezt az egységes nézőpontot rengeteg bizonyíték támasztja alá. A kémiai vegyületek által okozott függőségek gyakran állnak kapcsolatban egymással A drogfüggők általában nemcsak egyféle anyag rabjai. A kokainisták többsége általában alkoholista is, vagy korábban az volt. Az alkoholbetegek mintegy 70 százaléka erős dohányos - a normál lakosságnál az arány csak 10 százalék.3 Nem emlékszem rá, hogy a rendelőben csak egyetlen olyan kábítószeres is megfordult volna, aki nem dohányzott. A nikotin a legtöbb esetben „belépő drog”, azaz az első kedélyállapotra ható vegyület, amelynek a kamaszok áldozatul esnek. A kutatások szerint az ópiátfüggőknek több mint fele alkoholista csakúgy, mint a kokainisták és a metamfetaminokat használók túlnyomó többsége, és ugyanez igaz a marihuánát szívókra is. Állatokon és embereken végzett vizsgálatok során is bebizonyosodott, hogy az agyban ugyanazok a rendszerek, vegyületek és farmakológiai mechanizmusok vesznek részt az alkohol és más anyagok iránti addikciókban is.4 A vegyületek vagy viselkedések iránti függőségek mindegyike ugyanolyan elmeállapottal jár; ennek jellemzői a vágyakozás, a szégyen, mások megtévesztése, manipulálása és a gyakori visszaesések. A neurobiológia szintjén minden addikció az agy jutalmazó, illetve kezdeményezőmotivációs rendszereihez kötődik, amelyek kikerülnek az értelmes gondolkodás és az impulzuskontroll feladatait ellátó kérgi struktúrák felügyelete alól. A drogfüggőség szempontjából már áttekintettük ezeket a rendszereket, és most megvizsgáljuk, mi a helyzet más addikcióknál. A szerencsejátékosokkal kapcsolatos tudományos kutatások még alig nőtték ki a gyerekcipőt, de mint az egyik

310

A SÓVÁRGÁS DÉMONA kutató írja - „a jelenlegi eredmények alapján valószínűsíthető ugyanazoknak az agyterületeknek a szerepe”5. A kényszeres szerencsejátékosoknál a dopaminrendszerben és más ingerületátvivő anyagoknál is megfigyelhetők abnormi- tások - például a kábítószeresekhez hasonlóan csökkent a szerotoninszintjük, ami kedélyállapot- és impulzuskontroll- problémákhoz vezethet. Egy vizsgálat során kényszeres szerencsejátékosok és normális alanyok pszichológiai reakcióit figyelték meg kártyázás közben. A függőknél sokkal magasabb volt a neurotranszmitterek és különösen a dopamin szintje, azaz az agyuk kezdeményező-motiváló aktivitása magasabb volt, ahogy azt már a drogosoknál is láttuk.6 Képalkotó vizsgálatokkal ugyanazokban az agyterületekben mutatható ki aktivitásfokozódás a szerencsejátékosoknál, mint a drogfüggőknél. Egy vancouveri újság 2006. júliusi beszámolója szerint a brit columbiai kaszinókba járók több mint 40 százalékát eltiltották a szerencsejátéktól, mert egyedül hagyták a kaszinó előtt leparkolt autóikban a gyermekeiket. Néhány csemete még hajnali háromkor is ott szenvedett a bezárt járgányokban.7 Nyugodtan kijelenthetjük, hogy bármilyen természetes vagy mesterséges, megnövelt motivációs szinttel vagy a jutalom reményével járó tevékenység - vásárlás, autóvezetés, szex, evés, tévénézés, extrém sportok és még sok más - ugyanazokat az agyi rendszereket aktiválja, mint a kábítószerfüggőség. Egy ideiglenes motivációkkal kapcsolatos MRI-vizsgálatnál ugyanazok az agyterületek „ragyogtak fel” mint drogok beadásakor.8 Egy másik, PET-tel végzett kísérlet kimutatta, hogy a videojátékok növelik a serkentő-motivációs rendszer dopaminszintjét.9 Hogy melyik tevékenység váltja ki ezt a hatást, az a korábbi személyes élményektől és a temperamentumtól függ, de mindig ugyanaz a folyamat játszódik le. Ha valakinek relatíve kevesebb a dopaminreceptora, az ragaszkodik ahhoz a tevékenységhez,


amcly biztosítja számára az extra dopaminfelszabadulást. Ezek az emberek tehát lényegében a saját agyuk vegyületei iránt lesznek függők. Amikor például rám tör a CD-vásárlási láz, akkor valójában a dopaminlöketre vágyom. A legegyértelműbb bizonyítékot a túlzott evés szolgáltatja, amelynél egy természetes és szükségszerű tevékenység válik a defektes önszabályozó mechanizmusok által is „támogatott” hibás kezdeményező-motiváló áramkörök célpontjává. Mint várható volt, a PET-felvételek is igazolták a dopaminrendszer érintettségét. A kábítószerfüggőkhöz hasonlóan az elhízott embereknek is kevesebb a dopaminreceptora. Egy vizsgálat még azt is igazolta, hogy a receptorszám-csökkenés és az elhízás mértéke fordított arányban áll egymással.10 Emlékezzünk vissza, hogy a dopaminreceptorok megfogyatkozása a tarlós drogfogyasztás következménye is lehet, illetve addikciós kockázati faktor is. Az egészségtelen gyorsételek és a cukor a függőséget okozó vegyületek tárgykörébe tartoznak, mert az agy saját „narkotikumaira”, az endorfinokra hatnak. A cukor gyorsan megnöveli a szintjüket, emellett a kedélyjavító sze- rotoninét is.11 Ezt a hatás meg lehet előzni a Naloxon nevű ópiátblokkoló beinjekciózásával. Ezt a gyógyszert használják herointúladagolás utáni újraélesztéseknél, és azt is kimutatták, hogy csökkenti a zsíros ételek elfogyasztásakor jelentkező komfortérzést.12 A függőségek kutatói szerint „nyilvánvaló, hogy az evés és a kábítószerezés neuroanatómiai és neurokémiai alapjai közösek”13. Ám a nagyevők és a kábítószerfüggők agyában nemcsak a kezdeményező-motiváló, illetve a jutalmazó rendszer szerepe ugyanaz, hanem az agykéreg impulzuskezelő funkciói is hasonlóan működnek. A The Journal ofthe American Medical Association egyik cikkében ez áll:

312

A SÓVÁRGÁS DÉMONA Bizonyos bizonyítékok szerint az elhízott páciensek döntéshozó rendszere abnormálisán működik. Azlowa szerencsejátéktesztben a nagyon kövérek például még a kémiai vegyületek rabjainál is rosszabb eredményeket érnek el. A jelenség a prefrontális terület érintettségére utal.14 Ugyanezek a szerzők hívták fel a figyelmet arra is, hogy az elhízott emberek kevésbé tűrik a stresszhelyzeteket, mivel zavarok alakulnak ki a hormonális stresszválaszrendszerükben - újabb közös tulajdonság a többi, bármely más függőségben szenvedő emberrel. A kényszeres vásárlóknál ugyanezek a mentális és érzelmi folyamatok játszódnak le, amikor belefeledkeznek a szenvedélyükbe. Az agy gondolkodásért felelős területei szabadságolják magukat. Német tudósok kimutatták, hogy az ő esetükben csökken a munkamemória, illetve az oksági gondolkodásért felelős központok aktivitása, ugyanakkor az érzelmi élményeket feldolgozó agyterületeké nő. A megállapítás a normál vásárlókra is érvényes akkor, amikor ugyanolyan termék két eltérő gyártótól származó változata között kell dönteniük.15 Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy a márkajelzések által determinált kapitalizmusban a hirdetések „piaci ereje” nagyrészt a tudatalattiban fejti ki a hatását — és az addikcióknak ezt az oldalát a reklámügynökségek is nagyon jól ismerik. A tapasztalatok szerint az örömérzésért felelős agyi területek turbó üzemmódra kapcsolnak a racionális gondolkodásért felelős régiók rovására. Egy vezető ideggyógyász, Michael Deppe egyszer ezt mondta: Minél drágább egy termék, annál jobban meghülyíti a vásárlót. Amikor valami nagyon drágát vásárol, akkor a racionális gondolatokkal foglalkozó agyterületek aktivitása a zéró felé tart...


miközben az emocionális központok aktivitásmintája a stressz utáni megkönnyebbülés jeleit mutatja.16 A függőségek simán lecserélhetők egymással - ez a tény is arra utal, hogy ugyanazok a mögöttes idegrendszeri folyamataik. Az én addiktív hajlamaim a CD-vásárlási hedoniz- musomban csúcsosodnak ki, de szemrebbenés nélkül képes vagyok más kényszercselekményekre is. Azon a héten, amikor huszonnégy éve beköltöztünk mostani otthonunkba, hat szüléshez hívtak ki, a legtöbbhöz éjszaka. Abban a hónapban tizenöt olyan nő szült, aki engem kért fel a szülés levezetésére - ez a szám tízzel nagyobb, mint ahányat egy egyébként is elfoglalt családorvos vállalhatna, de képtelen voltam nemet mondani. Az éjszakai szülések mellett napközben a szülészeti osztály és a rendelőm között ingáztam. Gondolom, el tudják képzelni, mennyi idő maradt a családomra, különösen, ha megemlítem, hogy abban az időben politikai tevékenységet is folytattam, illetve más elfoglaltságaim is voltak, ráadásul a függőségeimet sem hagytam parlagon heverni. Az addikciós folyamataim ugyanolyan aktívak voltak, mint máskor, és ugyanúgy áhítoztak a trófeák után. Egy pillanatig sem volt nyugtom, mert folyamatos aktivitásra sarkallt az unalomtól és az ürességtől való félelem. Ugyanez a helyzet a kevésbé „tiszteletreméltó”, viszont sokkal károsabb függőségekkel, és ezt dr. Aviel Goodman szexfüggőkkel, illetve más addikt személyekkel végzett kutatásai is megerősítik. Sok szexfüggőnek több, felületes ránézésre egymástól különböző addikciója is van.17 A szerencsejátékok rabjai is könnyen lehetnek más, akár káros szokások rabjai is - körülbelül a felük alkoholista, és túlnyomó többségük dohányzik. Minél erősebb a vágy a szerencsejáték iránt, annál komolyabb az alkoholizmus és a dohányzás mértéke.18

314

A SÓVÁRGÁS DÉMONA A viselkedési függőségeknél ugyanazok érvényesek a toleranciára és a megvonásra, mint a kémiai függőségeknél, de valamivel enyhébb mértékben. A tolerancia kialakulása, azaz a hozzászokás miatt valamiből egyre nagyobb adagok kellenek ugyanannak a hatásnak (ugyanannak a dopaminszintnek) az eléréséhez. CD-vásárlási tivornyáim általában egy-két lemez beszerzésének a tervével kezdődnek, de minden egyes megkaparintott CD után nő bennem a sóvárgás, míg végül minden egyes, a Sikora Zeneműboltba tett látogatásom után több száz dollárral szegényebben jutok haza. A megvonás ingerlékenységgel, rosszkedvvel, nyugtalansággal és a kilátásta- lanság érzetével jár. Természetesen ennek is biokémiai okai vannak - magam is megszenvedem a csökkent dopamin- és endorfinszintet. Más viselkedésfüggők is hasonló tüneteket észlelnek, ha hirtelen fel kell függeszteniük az addikciójuk tárgyát képező tevékenységet. Az ilyen esetekben rövid út vezet a függőség beteljesületlen vágyától a depresszióba. Stephen Reid, a kiváló író (aki jelenleg börtönbüntetését tölti bankrablás miatt) egyszer azt mondta nekem, hogy komolyan el kell gondolkodnia azon, miért keresi egész életében a szélsőségeket. Az addikt személyek a szélsőségek iránti igény miatt szokták megváltoztatni függőségeiket. A történeteik ezerfélék lehetnek, de az addikciós folyamat mindig ugyanaz. *

Miközben a könyvet írom, Dániel fiam végzi az első olvasószerkesztés feladatait. A közös munka során sokat beszélgettünk a függőségekről, és megkértem rá, hogy vesse papírra a velük kapcsolatos gondolatait. Az ő szavai jól érzékeltetik, hogyan alakulhat át az addikciók formája úgy, hogy közben a természetük ugyanolyan marad:


Kedves Apám! Még most is emlékszem rá, hogy 14 éves koromban gúnyosan kinevettelek, amikor azt mondtad, CD-függő vagy, mert ez abszurditásnak tűnt. Valójában nemcsak annak, hanem kifogásnak is, amivel megmagyaráztál egy hirtelen felmerült „problémát”: a furcsaságaidat és a szétszórtságodat. Az otthon folyamatosan szóló klasszikus zene is egyértelmű bizonyíték volt arra, hogy valamiért szenvedsz - ezt a szobádból lehallatszó hangos Mah- ler-muzsikából világosan ki lehetett érezni. Nem tudtam, hogy sajnálnom kellene-e téged, és akkoriban nem is érdekelt különösebben, hogy miféle belső ürességet akarsz betölteni. Csak azt tudtam, ami a viselkedésedből már korábban is egyértelmű volt: ennek az űrnek a betöltése fontosabb volt a számodra, mint a család, és fontosabb, mint én. Akkoriban ez kissé szánalmasnak tűnt, és nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek az „addikció” dolognak (mert mesterkélt szerepjátéknak látszott), ugyanakkor sértőnek is találtam (mivel éreztem, hogy valamennyire mégiscsak hiteles). Nyilván el tudod képzelni, hogy ezek után nem különösebben vonzott függőnek tartani magam ezért vagy azért - és a helyzet nem változott akkor sem, amikor bizonyítékaim voltak rá, hogy tényleg függő lettem. Ennek részben az elutasítás volt az oka, hiszen nekem nem lehet olyan centrális addikcióm, mint az apámnak. Lehet, hogy volt egy csomó apró-cseprő függőségem, de egyik sem bizonyult tartósnak. Nem határozták meg és nem is vitték vakvágányra az életemet. Gyakran jut eszembe Woody Allennek az a mondása, hogy „belőlem sohasem lehet alkoholista, mert irtózom az elkötelezettségektől”. Az „addikció” szó tehát nem tetszett olyannyira nem, hogy még ki is csavartam egy általam is vállalható formára: ADD-ikció. Az „ADD” a figyelemhiányos szindrómára utal, az összetétel pedig arra, hogy hosszabb ideig nem tudok egyetlen rossz szokásomra sem koncentrálni.

316

A SÓVÁRGÁS DÉMONA így neveztem el a számomra ártalmatlannak látszó dolgaimat, köztük azt az internetes blogot is, amelyet akkor kezdtem el írni, amikor érettségi után New Yorkba mentem továbbtanulni. Az ADD-ikcióim közé tartozott az az önfejlesztő tréning is, amelyre néhány éve jártam. Ez csak két nem túl régi példa. Mindkét eset úgy indult, hogy tele voltam izgalommal, és mindkettő nagyon pozitívnak tűnt egészen addig, amíg át nem alakult mindent felemésztő, a várthoz képest homlokegyenest ellenkező hatást kiváltó erővé. A blogot azért indítottam, hogy valamiképpen levezessem az új környezetben átélt izgalmakat. Az egyetem első hónapjai alatt néha három-négy órát is irogatással töltöttem napközben - vagy éjszaka -, ahelyett, hogy elmentem volna valamilyen rendezvényre, vagy sportoltam, vagy aludtam volna. Rövid ideig még az iskolát is hanyagoltam miatta. Egy furcsa, kényszerítő bűvölet arra sarkallt, hogy egyre több személyes dolgot írjak le az életemről. Az egész olyan volt, mint egy csodálatos, mindent átalakító szerkezet, amelynek én voltam a nyersanyaga. Az interneten a belőlem készült okos és impresszív végtermék jelent meg amely sokkal érdekesebb volt, mint én magam vagy a tényleges életem. Emlékszem, hogy eleinte Anya és te is bátorítottatok a blogolásra - egészen addig, míg át nem léptem azt a láthatatlan határvonalat, amely az önkifejezést a mániás ön- fényezéstől elválasztotta. Te voltál az, aki ezt szóvá tette. Addig a figyelem fénylő hullámának hátán szárnyaltam, és amikor ráomlott a fejemre, teljesen összezavarodtam. A személyes önfejlesztő tréninggel körülbelül ugyanez volt a helyzet, bár menet közben több pozitív élményt nyújtott. Többféle szempontból is csodálatosan átalakította az életemet, aztán egyszer csak valami megváltozott, és már nem működött. Elértem arra a pontra, ahol már csak annak éltem, hogy az összejöveteleken az életemről beszélhessek. Ugyanakkor a talál-

Megteszek mindent,

hogyelkerüljem a semmit 317

kozók nem voltak elég gyakoriak ahhoz, hogy annyit beszéljek magamról, amennyit szerettem volna, ezért jött a kielégületlen- ség, és az az érzés, hogy engem becsaptak. Közben mindenkinek arról áradoztam, milyen nagyszerű változás állt be nálam - és mindenkit arról győzködtem, hogy neki is meg kell ezt próbálnia. Tudom, hogy a családtagok és a barátaim is furcsán néztek rám, de akkor én úgy éreztem, hogy ezt kellett tennem. Az addikcióimat hatalmas drámaként élem meg a kezdeti extázistól a minden esetben a teljes összeomlással bekövetkező végkifejletig, amikor rájövök, hogy „ez rossz nekem” vagy „kicsúszott az irányításom alól”. Ilyenkor tele vagyok bánattal, szégyennel, és már képes vagyok józanul áttekinteni a helyzetet is. Ugyanez volt a helyzet a bloggal, az önátalakító keresztes hadjáratommal, és az életem sok más, kisebb-nagyobb epizódjával. Furcsa módon az addikciók addig nem érnek számomra véget, amíg nem látom meg a (buddhista értelemben vett) ürességet, amelyben már megszűnik az, ami a függőségben jó vagy rossz volt, és amikor már megszűnik annak az ismeretlen „dolognak” az izgalma, amelybe bután bele akarom fojtani az élet szenvedéseit. Azért „bután", mert soha, egyetlen addikció sem képes annyi szenvedést csillapítani, amennyit okoz. Kiderült tehát, kedves Apám, hogy én is ugyanolyan vagyok, mint te. Bennem is ott van az üresség - semmi különös, csak a szokásos emberi kétségbeesés, félelem és szorongás egyvelege és én olyan dolgokkal próbálóm kitölteni, amelyek azonnali önkifejezési lehetőséget, célokat és értelmet jelentenek. (Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, megteszek mindent, hogy elkerüljem a semmit.) De nem folyamodhatok drogokhoz, szerencsejátékokhoz, és Isten bocsássa meg, de Beethovenhez sem. Szerencsére az én függőségem nem árt annyit nekem, mint a tied neked. Az mindenesetre bizonyos, hogy az én félelmei-


mért és ürességemért nekem kell vállalnom a felelősséget. Nem személyes félelemről van szó - sőt, éppen ellenkezőleg, egy nagyon is univerzális félelemről -, de ott van mellette az üresség is, amely nem vezet sehova. Amikor az üresség érzete rám tör, már nem vagyok rá hajlamos, hogy önmagamat ismerjem fel benne, vagy ami még ennél is rosszabb, hogy rengeteg energiát öljek bele abba, hogy minden lehetséges módon elűzzem. Sokkal jobb, ha óvatosan, türelmesen állok hozzá, és megpróbálom jó kedvvel elviselni. Szeretettel: Dániel

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Túl sok idő külső dolgokra: az addikcióra hajlamos személyiség - Az a megnyugtató abban, ha az ember leér a szakadék mélyére - mondja Stephen Reid szarkasztikusán hogy innen már nincs lejjebb. Egy kicsi, négyzet alakú faasztal két oldaláról nézünk egymásra. A fémvázas, műanyag támlás székek ugyanolyanok, mint bármelyik üzemi kantinban. Az ember azt hihetné, hogy tényleg egy gyár büféjében ücsörgünk, ha nem lenne ott kis üvegkalickájában az elítélteket és vendégeiket árgus szemekkel figyelő börtönőr. Azért jöttem ide, a Vancouver-szigeti William Head Büntetés-végrehajtási Intézetbe, hogy interjút készítsek a bankrabló, saját maga szerint is lerobbant narkós és író Reiddel. A helyiségben van néhány másik rab is, akik magukban ká- vézgatnak, vagy a vendégeikkel beszélgetnek. A mellettünk levő asztalnál az egyik elítélt hölgylátogatója vállát masszírozza. A tengerre néző üvegfalnál ülő őslakos pár két tagja extati- kus rajongással, de szó nélkül bámulja egymást. Az ablakokon át kilátni az udvarra, a csenevész bokrokra, a tengerbe vesző szakadékra és a távoli szögesdrót kerítésre.

320


Stephen 1999-ben követte el szerinte „élete legrosszabb” bankrablását, amely miatt 18 évre visszakerült a börtönbe. Ősz haja, kerek, pirospozsgás arca és harcsabajsza egyáltalán nem vall azokra az elvetemült erőszakcselekményekre, amelyeknek történetét szégyenkezve előadja. A börtönévei alatt jócskán meghízott. Rosszkedve van, mert úgy érzi, nem történik semmi a feltételes szabadlábra helyezési kérelmével. - Ha el vagyok keseredve, vagy csalódást érzek - mondja fásultan -, mindig jól teleeszem magam. A függőségeinkkel kapcsolatos személyes élményeinkről beszélgetünk, és arról a rejtett űrről, amelyet egymástól nagyon eltérő módon próbálunk betölteni - mindhiába. Lehet, hogy meglepően hangzik, de az öndefiníciója szerint lepukkant kokainista és bankrabló Stephen nem tud olyanokat mondani a gondolatairól és az érzéseiről, amiről ne ismernék rá egyből saját magamra. A szakadék mélyéről szóló szavak akkor törnek fel belőle, amikor önéletrajzi esszéjéről, a Narkósuú kérdezem, amely az Addicted: Notesfrom the Belly ofthe Beast (Szenvedélybetegnek lenni. Feljegyzések a fenevad gyomrából) című antológiában jelent meg: Miután olyan sokszor zuhantam át a Föld kérgén életemben, most már talán sehol sincs biztos pont, amelyen meg tudnám vetni a lábam, csak ez a kicsinyke betondarab, amelyen hét lépést tehetek meg az egyik irányba, aztán hetet vissza.19 A közvélekedés szerint a függőknek „a dolgok legmélyére” kell süllyedniük ahhoz, hogy késztetést érezzenek a káros szenvedélyükről való leszokásra. Ez igaz lehet néhány egyedi esetre, de nem alkalmazható általános szabályként, mert a legmélyebb pont minden addikt személy számára más és más.

Túlsok idő külső dolgokra: az addikcióra. ..

321

Stephen Reid számára ez a börtöncellája üres betonpadlója. Számomra pedig a függőségem családomra gyakorolt hatása, az elidegenedés érzete és a visszatérő szégyen, amikor nem tudok ellenállni a CD-k kísértésének. Nehéz elképzelni; hogy mi lehet „a dolgok mélye” azoknál a pácienseimnél, akik elveszítették az összes földi javaikat, párjukat, gyermekeiket, önbecsülésüket, egészségüket és a lehetőségüket arra, hogy életük valaha is normális emberi létre hasonlítson. Ha a szabadság azt jelenti, hogy nincs mit veszíteniük, akkor a vancouveri utcák éhes szellemei tényleg nagyon-nagyon szabadok. Már sokszor emlegettem, hogy szembeszökőek az én életem és a Downtown Eastside-i pácienseim élete közti különbségek. Ezeknél már jóval kevésbé nyilvánvalóak a hasonlóságok: a függőségeink motivációi és az addikcióink „tárgya” körüli cselekvéseink. Ez a „tárgy” az ő esetükben és Stephen- nél is a kábítószer, nálam pedig a zenei CD-k, a közfigyelem, a betegeim hálája, a munkába temetkezés vagy általában az állandó cselekvési kényszer. Hozzájuk hasonlóan én is eladnám a függőségemért a lelkemet, csak sokkal magasabb áron. Ők a Hastings csótányokkal benépesített szobáikban laknak, miközben nekem a munkamániámnak köszönhetően csodálatos otthonom van. Az ő addikcióik tönkreteszik a vénáikat, a veséjüket, a tüdejüket, és a leromlott egészségükön kívül nem hagynak maguk után semmilyen nyomot, nekem pedig nincsenek fizikai problémáim, és a polcaim megteltek CD- kkel, valamint könyvekkel, amelyek jó részét még meg sem hallgattam, és el sem olvastam. Az ő függőségük a börtönbe vezeti őket, nekem pedig csodálókat és csinos jövedelmet hoz a kényszeres törekvésem arra, hogy elismerjenek. Ha az erkölcsöt, a kötelességeket és a felelősségeket nézzük, akkor ők elhagyták a gyermekeiket, de én is az enyéimet - mivel nem voltam a számukra műidig elérhető, és a saját


vélt szükségleteimet a valódiak fölé helyeztem. A betegeim gyakran hazudnak, és másokat manipulálnak, és ezt teszem én is. Folyamatosan a következő „löket” képe lebeg a szemük előtt, és az enyém előtt is. Akkor sem hajlandók változtatni a sorsukon, amikor a szokásaik negatív következménye eléri őket, és ezzel magam is így vagyok. Fűt-fát megígérnek, hogy abbahagyják, hogy leszoknak, én dettó. Stephen Reid többször is visszaesett a kokainfüggőségbe, végül fizikálisán is elkülönült cseperedőfélben levő gyermekeitől, én pedig emocionálisan különültem el többször is a családomtól. A drogosok a szerelmet is képesek feláldozni az azonnali kielégülésért, én pedig sokszor kockáztattam a családom szeretetét. Takarózhatnék azzal, hogy amit magamnál addikciónak nevezek - legalábbis ami a munkámat illeti -, azzal másoknak jót teszek. Ez azonban még akkor sem lenne jó magyarázat vagy igazolás a függőségeimre, ha igaz lenne. Kétségtelen, hogy sok jót is tettem életemben, de úgy is megtehettem volna, ha a jó cselekedetekre nem a függőségeim motiváltak volna. Nem létezik jó addikció! Mindent meg lehet tenni úgy is, hogy nem fertőzzük be a függőségek miazmájával. Minden egyes addikciónak még ha kívülről jóindulatúnak, sőt érté- kelendőnek is látszik - megvan a maga ára. Legbelül egyetlen ember sem üres vagy rossz, de sokan élnek úgy, mintha azok lennének, vagy csak ezt látnák magukban. A rossz és az üresség érzetének kiküszöbölésére tett erőfeszítések azok, amelyeket minden addikt személy olyan sziszifuszi szenvedésként él meg, mintha a Grand Canyont kellene betemetnie egy ásóval. Sokkal jobban járna mindenki, ha az erre elfecsérelt energiát saját egészséges testi és szellemi épülésünkre, értelmes célokra és a szeretteinkre fordítanánk. Stephen Reid egyszer azt írta a sötétségről, hogy „nem más, mint az a titkos öngyűlölet, amely minden drogos szívé-

Túl sok idő külső dolgokra: az addikcióra...

323 be befészkelte magát”20. A szégyen oka az, hogy még a látszólag ártalmatlan függőségek kielégítése is elmélyíti a világgal való kapcsolatunkban keletkezett vákuumot, és tönkreteszi az egészséges önképet - és ez összességében nem más, mint önmagunk elárulásának szégyene. Ugyanez az érzés tört rám mindent megsemmisítő erejével akkor, amikor felkértek, hogy tartsak egy beszédet az IdeaCity nevű tudományos és kulturális rendezvénysorozaton Torontóban. Már évek óta keserűen nézegettem az előadók listáját. Irigy voltam rájuk. Mindennél jobban akartam, hogy végre engem is meghívjanak - az óhaj természetesen az elismertség iránti vágyamból fakadt. Aztán végre-valahára engem is meghívtak. Az egóm tökéletesen kielégült - legalábbis azt hittem. Megérkeztem Torontóba, és elkezdődtek a jobbnál jobb rendezvények. Nagyon élveztem az előadásokat, az intelligensnél intelligensebb emberekkel folytatott beszélgetéseket - egészen addig, míg egyszer csak az én örökké elégedetlen és követelődző egóm el nem kezdett berzenkedni: Néhány előadót már másodszor vagy harmadszor kértek fel. Téged felkérnek majd máskor is? Fel KELL hogy kérjenek!... Magamban megpróbáltam nevetve elhessegetni ezeket a gondolatokat, mondván, hogy egy tisztességes egó már csak ilyen; soha, semmi sem lehet elég neki. Amikor a pácienseimnek a saját addikcióimról beszélek, és arról, hogy belül hogyan élem meg őket - a vágyat, a sürgősség égető késztetését, a visszaeséseket és a szégyent -, mindenki bólogat és mosolyogva ismeri fel saját belső világát. Stephen Reid is tudja, hogy miről beszélek. - Túl sok időt fordítottam a külső dolgokra - mondja -, és mégis lepattantam másokról... most meg majd belegebedek abba, hogy ezeket a külső dolgokat kirángassam magamból, és magamba tekintsek.


Kicsit gondolkozik, aztán hozzáteszi: - Néha úgy érzem, hogy az ember csak addig lehet jelen a saját életében, amíg gyerek, vagy amíg hat a heroin. Sokan érzik ugyanezt a kiábrándító csüggedést: a gyermek tökéletesen át tudja élni a jelen pillanatait, de egy felnőtt csak művi úton. *

Stephen megjegyzése a külső dolgokra való kényszeres összpontosításról az úgynevezett addiktív személyiségre vonatkozik - vagy valamivel precízebb megfogalmazásban: az addikciókra fogékony személyiségre. Vajon létezik-e ilyen kategória? A kérdést nem lehet egy egyszerű igennel vagy nemmel megválaszolni. A személyiségjegyek esetében nem létezik olyan kombináció, amely önmagában függőséget okozna, ám néhány tulajdonság megléte esetén valószínűsíthető, hogy egy adott személy könnyebben az addikciós folyamat áldozatául eshet. Azok az emberek fogékonyak a függőségek iránt, akik állandó szükségét érzik annak, hogy az elméjükben vagy a testükben külső forrásból idézzenek elő emocionális vagy fizikai komfortérzést. A szükséglet az önszabályozás hibájából ered: abból, ha valaki nem képes magában többé kevésbé stabil belső emocionális légkört teremteni vagy fenntartani. Ez a képesség senkiben sincs jelen a születésekor. Mint már említettem, egy csecsemő állapota teljes mértékben attól függ, hogyan szabályozzák a szülei az emocionális és fizikai környezetét, illetve állapotát. Az önszabályozás az egyedfejlődés során alakul ki, és vannak, akiknél soha meg sem jelenik - ezeknek az embereknek élemedettebb korukban külső segítségre van szükségük a diszkomfortérzésük leküzdéséhez és a

Túlsok idő külső dolgokra: az addikcióra. ..

325

szorongásuk csillapításához. Külső támogatás - gyógyszerek i\s más kémiai vegyületek, bizonyos ételek, törődés, szeretet, elismerés - hiányában nem érzik jól magukat. Vagy izgalmas, vagy kockázatos tevékenységek gyakorlásával próbálják elérni a megfelelő komfortérzést. Az elégtelen önszabályozó mechanizmussal rendelkező személy dependenssé válik olyan „külső dolgok” iránt, amelyek segítségével fel tudja magát rázni, vagy éppen - túl sok irányítatlan belső energia esetén megnyugodhat. Én akkor indulok el CD-kre vadászni, amikor rossz a kedvem, túl izgatott vagyok, vagy unatkozom - vagy annyira fel vagyok dobva, hogy nem tudom, mihez kezdjek magammal. Az impulzuskontroll az önszabályozás egyik részterülete. Maguk az impulzusok az alsóbb agyterületeken keletkeznek, és a felsőbbrendű kérgi központok blokkolják őket, vagy hagyják, hogy érvényesüljenek. Az addikciókra hajlamos személyiség egyik fontos ismérve, hogy nehezen tud uralkodni a hirtelen érzések, késztetések és vágyak felett. A következő fontos jel a differenciálódás hiánya.21 A differenciálódást úgy határozzuk meg, hogy „képesség arra, hogy másokkal érzelmi kapcsolatban legyünk, miközben autonóm módon tudjuk működtetni saját emocionális mechanizmusainkat”. Ha ez valakinél hiányzik, vagy hibás, akkor az illetőt könnyen elborítják az érzései, „magába szívja mások nyugtalanságát, és ezzel önmaga válik rendkívül izgatottá.”22 A differenciálódás hiánya és az önszabályozás elégtelensége éretlen személyiségre utal. A pszichológiai érés azt jelenti, hogy kialakul a más belső élményektől független éntudat - azaz az „ego” más érzelmektől elhatárolt érzékelése, amire a kisgyermekek még képtelenek. Egy gyermeknek meg kell tanulnia, hogy önmaga nem azonos valamelyik adott pillanatban domináns érzelmével;

326


esetleg csak azt érzi, hogy a tetteit ez irányítja. A felnőtt már tudatában lehet más, esetleg ezzel összeütközésbe kerülő emócióknak és gondolatoknak, értékeknek és elkötelezettségeknek, és választhat is közülük. Az addikt személyeknél ezek a „vegyes érzelmek” gyakran hiányoznak. Az emocionális folyamatok uralják a perspektívájukat - egy adott pillanatban átélt érzelem határozza meg a rálátásukat a világra, és ez vezérli a tetteiket is. Ugyanez érvényes az emberi viszonyokra is: az érés során a gyermeknek egyedivé kell válnia, és el kell különülnie másoktól. Meg kell ismernie a saját elméjét, és nem szabad hagynia, hogy mások gondolatai, látásmódja és emocionális állapotai eluralkodjanak rajta. Minél jobban differenciálódik, annál jobban tud kapcsolatba lépni másokkal úgy, hogy közben megmarad a független éntudata. Az individualizált - egyéniséggé érett -, megfelelően differenciált személy válaszreakcióit a saját, mások elvárásai által nem befolyásolt érzelmei határozzák meg, emellett nem fojtja el a saját emócióit, és nem is fejezi ki őket túl impulzívan. A washingtoni Georgetown Egyetem Családkutatási Központjának igazgatója, dr. Michael Kerr pszichiáter a differenciálódás két típusát különbözteti meg: az alap- és funkcionális differenciálódást, amelyeket az egészség és a stressz szempontjából egy világ választ el egymástól. A funkcionális differenciálódás eredménye az a képesség, amelynek a révén egy személy külső tényezők alapján működik. Az alapdifferenciálódást úgy közelíthetjük meg a legjobban, hogy minél kevésbé fejlődik ki, az egyén annál jobban rászorul azokra az emberi kapcsolatokra, amelyek segítségével megőrizheti saját érzelmi egyensúlyát. Amikor az egyensúly fenntartásához már az emberi viszonyok sem elégségesek, akkor megnő a veszélye annak, hogy az illető valamilyen addikcióban ke-

Túl sok idő külső dolgokra: az addikcióra. ..

327

res emocionális támaszt. A pácienseim némelyike egészen jól elvolt addig, amíg például a házasságuk tönkre nem ment, ekkor azonban gyorsan belesüllyedtek a függőséget okozó anyagok örvényébe. Velük a Downtown Eastside-on is gyakran előfordul, hogy az aktuális partnerkapcsolatuk minőségétől függően egyszer a felhők felett járnak, máskor pedig magukba roskadnak. Könnyű őket megbántani, hajlamosak rá, hogy ártatlan mondatokat is elutasításként éljenek meg, és a kábítószerfogyasztásukat nagyban befolyásolja, hogy éppen hogyan alakul a kapcsolatuk. Jellemző módon alighogy vége van az egyik viszonyuknak, máris belevetik magukat a következőbe. Képtelenek rá, hogy helyrehozzák a saját egyensúlyukat, mert a partnereik általában vonakodnak segíteni ebben, és egy kapcsolat fontosabb számukra, mint a saját énjük egészsége. A differenciálódás elégtelensége tartja egyben azokat a destruktív párkapcsolatokat is, amelyeknek már önmagukban is nagy a függőséget okozó potenciálja. Magam is hajlamos vagyok rá, hogy olyan külső forrásokban keressek vigaszt, mint a munka vagy a CD-vásárlás, amikor feszültségek alakulnak ki a házasságomban - még akkor is, ha ezeket a feszültségeket a saját fejletlen önszabályozásom és az alapdifferenciálódásom elégtelensége idézi elő. A következők lennének az addikciós folyamat hátterében álló leggyakoribb személyiségjegyek: a gyenge önszabályozás, az alapdifferenciálódás hiánya, az egészséges éntudat elégtelensége vagy hiánya, az üresség érzete és a csökkent impulzuskontroll. Ezeknek a jellemzőknek a kialakulásában szemernyi titokzatosság sincs - pontosabban egyáltalán nem titokzatosak azok a körülmények, amelyek hátráltatják vagy megakadályozzák az önszabályozás, az önértékelés, a differenciálódás és az impulzuskontroll fejlődését. Minden kertész tudja, hogy egy növény valószínűleg azért nem nőtt nagyra,

328 A SÓVÁRGÁS DÉMONA mert nem voltak adottak számára a megfelelő feltételek. Ez vonatkozik a gyermekekre is; ugyanígy nem tudott beérni az addikciókra hajlamos személyiség sem. Amikor a gyógyítás kérdéseivel foglalkozunk, a központi problémát az jelenti majd, hogy hogyan segítsük elő saját magunk vagy mások személyiségének érési folyamatait az olyan esetekben, amelyekben a korai élethelyzetek ellehetetlenítették az egészséges emocionális fejlődést.

* Mr#* ***&

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Gyenge szeretetpótlékok: a viselkedési addikciók és eredetük A kábítószeresek csak viszonylag szűk kínálatból válogathatnak, ezért kevesebb menekülő útvonal áll a rendelkezésükre, mint a visel kedés függőknek. Az egyik Downtown Eastside-i kollégám szerint „kevesebb a muníciójuk, mint nekünk, többieknek”. A viselkedések addiktjainak gyakorlatilag végtelen sok választási lehetősége van; a kérdés csak az, hogyan választanak. A fiam miért az önfejlesztésnél és a blogírásnál kötött ki, mások pedig miért menekülnek a szexhez vagy a szerencsejátékokhoz? A zenei CD-k vásárlása és a kényszeres munkavégzés miért hozza izgalmi állapotba a dopamintermelő mechanizmusomat? A kérdést feltettem a szexuális függőségek elismert szaktekintélyének, dr. Aviel Goodmannek is, akit már többször is említettem. - Ez döntően attól függ, kinek milyen élmény nyújt enyhülést a fájdalmaira - mondta. - Nagyon sok ember listáján valószínűleg nem kerülnének előkelő helyre az ön CD-i, ám úgy vélem, hogy az ön számára a zene valamiért különleges jelentőséggel bír, és erőteljes érzelmi élményt idéz elő.

330

A SÓVÁRGÁS DÉMONA - Ennek mi lehet az oka? - Először is lehet, hogy ön genetikusán érzékeny a zene iránt - vetette fel dr. Goodman és az a fajta zene is hatással lehet önre, amelyet a páciensei hallgatnak. Persze lehet, hogy korábbi élményei is voltak. Elképzelhető például, hogy csecsemőkorában olyan helyiségben tartották, ahol nem vették fel, és nem ölelték meg túl gyakran, de hallotta a környezetének a hangjait, ezért a hangingerek egyre fontosabb szerepet töltöttek be a világgal való érzelmi kapcsolattartásában. * A minnesotai pszichiáter semmit sem tudott rólam, mégis nagyon közel jutott ahhoz, ahogyan a legjobb tudomásom szerint valóban történhettek a dolgok. 1944-ben születtem zsidó szülőktől Budapesten, két hónappal azelőtt, hogy a nácik megszállták Magyarországot. Valahogyan sikerült túlélnünk azt a rengeteg, sokak által jól ismert viszontagságot és a népirtást, amely az európai zsidók millióinak az életét követelte. Életem első tizenöt hónapjában az apám nem volt otthon, mert elvitték egy kényszermunkatáborba. Öt hónapos voltam, amikor a nagyszüleimet Auschwitzban kivégezték. Csak sok évvel később, nem sokkal a halála előtt tudtam meg az akkor már nyolcvankét éves anyámtól Vancouverben, hogy súlyos depresszióba esett a szülei halála miatt. Voltak olyan napok, amelyeken csak azért kelt fel az ágyból, hogy engem megetessen, vagy tisztába tegyen. Gyakran voltam egyedül a kiságyamban. A történet egy részét a Szétfoszlott elmék című könyvemben is felidéztem: Két nappal azután, hogy a németek bevonultak Budapestre, az anyám kihívta a gyermekorvost.

Gyenge szeretetpótlékok: a viselkedési...

331 Kérem, nézze meg az én Gabikámat! - mondta a doktornak a telefonba. - Szinte megállás nélkül sír már tegnap reggel óta. - Amint tudok, megyek - válaszolta az orvos -, de már most megmondom magának, hogy most minden zsidó kisbabám sír. Pedig a zsidó kisbabák semmit sem tudtak a nácikról, a II. világháborúról, a rasszizmusról és a népirtásról. Csak azt tudták - pontosabban érzékelték -, hogy a szüleik nyugtalanok voltak... Magukba szívták a félelmet és a bánatot. Szó sem volt arról, hogy ezeket a gyerekeket ne szerették volna ugyanúgy, mint más csecsemőket. Amikor a szülőket saját gyermekkori démonaik vagy az életük szörnyűségei gyötrik, képtelenek szabályozni - vagy legalábbis elviselhető határokon belül tartani - kisbabájuk érzelmi környezetét. A gyermeki agynak valahogyan adaptálódnia kell a helyzethez: emocionálisan ki kell kapcsolnia, vagy meg kell tanulnia a saját maga megnyugtatását ringatózással, ujj- szopással, evéssel, alvással vagy valamilyen komfortérzést kiváltó külső tényezővel. Pontosan ez az a nyugtalanítóan tátongó üresség, amely minden függőség lényege. AII. világháború vége felé a budapesti zsidó gettó elképesztően zsúfolt és egészségtelen körülményei között úgy leromlott az állapotom, hogy anyám attól tartott, elvisz egy betegség vagy az alultápláltság. Egyéves koromban sikerült kicsempésznie a gettón kívül rejtőzködő rokonainkhoz. Amikor kivitt az utcára, hogy egy számára addig teljesen ismeretlen nem zsidó gondjaira bízzon, nemhogy abban nem volt biztos, hogy egyáltalán láthat-e még engem az életben, de abban sem, hogy ő maga megéri-e a következő napot. A rokonaink mindent elkövettek, hogy a lehetőségeikhez képest a legjobban ellássanak, de számomra akkor is teljesen ismeretlenek voltak. Az óriási érzelmi veszte

332

A SÓVÁRGÁS DÉMONA ségre egy kisgyerek természetes válasza az, hogy védekezésül „kikapcsolja” magát. Ezek után egész életemben ellenálltam annak, hogy szeretetet kapjak. Nem annak, hogy szeressenek, azaz szeretve legyek, vagy annak, hogy intellektuálisan érez- zem, hogy valaki szeret, hanem zsigeri vagy érzelmi szinten ódzkodom a szeretet nyílt, esetlegesen sebezhetőséget jelentő megnyilvánulásai ellen. Ilyen állapotban az embereknek pótlékok kellenek, és már el is érkeztünk az addikciókhoz. A zene számomra az önállóságot jelentő éltető erő. Nincs szükségem senki és semmi másra. Ügy fürdők a muzsikában, mint a magzat a magzatvízben, és nekem ugyanazt a védelmet is jelenti. A zene stabil, mindig kéznél van, és az ellenőrzésem alatt tudom tartani - bármikor kinyúlhatok érte. Emellett tetszés szerint választhatok olyan zenéket, amelyek megfelelnek a pillanatnyi hangulatomnak. A Sikorába tett zsákmányszerző hadjárataim és a muzsika keresése olyan izgalmat okoznak, amely gyorsan kellemes betetőzést nyerhet - életem más feszültségeivel és vágyaival ellentétben. A muzsika a külső világ szépségének és értelmének a megtestesítője. Bármikor az enyém lehet, és ehhez még csak nagyon meg sem kell erőltetnem magam. Ebben az értelemben a függőség a lusták transzcendenshez vezető legkézenfekvőbb ösvénye. A munkamániám forrása is teljesen világos számomra. Teljesen mindegy, hogy egy anya mennyire szereti a gyermekét - márpedig az én anyám teljes szívéből szeretett engem -, a depressziós szülők gyermeke állandóan deprimált és zavarodott. Az egyéves gyermek katasztrofális szakításként éli meg azt, amikor idegenekhez kerül, és az anyja eltűnik az életéből. Az ilyesmi mély nyomot hagy benne, és olyan változásokat idézhet elő - persze nem feltétlenül, mint azt később látjuk - agyának élettani folyamataiban, amelyek az egész életére kihatnak.

Gyenge szeretetpótlékok: a viselkedési... 333

Nem volt önértékelésem, és ebben a tekintetben nem is volt rá módom, hogy tisztába jöjjek azzal, ki vagyok én - egészen addig, míg el nem kezdtem dolgozni. A munka adta meg számomra a lehetőséget, hogy hasznosnak és fontosnak érez- zcm magam. Hosszú ideig elképzelhetetlen volt számomra, hogy a munkában csak egy kicsit is lassítsak. Képtelen voltam ellenállni a nélkülözhetetlenség mámoros érzetének, és szükségem volt a folyamatos elfoglaltságra ahhoz, hogy távol tudjam tartani magamtól a lelkemre vadászó szorongást és depressziót. Más addikciók rabjaihoz hasonlóan én is arra használtam a függőségeimet, hogy szabályozzam velük a ke- ilélyállapotomat. A nyugodt hétvégék üresek és idegesítőek voltak számomra addikcióm tárgyának megvonása miatt. * Az evési zavaroknak a leírtakhoz hasonló a dinamikája. Látszólag furcsa, hogy egy, a fennmaradás szempontjából ilyen fontos tevékenység annyira el tud torzulni, hogy nem egyszerűen csak egészségtelenné, hanem az életet megrövidítő tényezővé válik. Napjainkban hajlamosak vagyunk az elhízást a gyorsételek és az ülő életmód számlájára írni, ám valójában az csak a mélyebb pszichológiai és szociális problémák ma- nifesztációja. Az emberek esetében a táplálkozás jelentősége messze túlnő a nyilvánvaló élelmezési szempontokon. A szülés után az anya emlője veszi át azt a szerepet, amelyet addig a köldökzsinór a tápanyagok forrásaként betöltött, egyszersmind a szoptatás biztosítja annak a fizikai kapcsolatnak a folytonosságát, amely anya és gyermeke között az anyaméhben elkezdődött. A szülő testének közelsége emocionálisan nagyon fontos a csecsemő számára.

334

A SÓVÁRGÁS DÉMONA Amikor egy baba izgatott vagy nyugtalan, akkor vagy megszoptatják, vagy kap egy műanyag emlőt - a cumit -, azaz biztosítják számára a fizikai kontaktust az őt tápláló dologgal vagy az őt tápláló dologra emlékeztető pótlékkal. Ennek következtében az emocionális és a fizikai táplálás, valamint a megnyugvás érzése az agyban közeli asszociációba kerülnek egymással. Az eredmény az lesz, hogy az érzelmi deficit ugyanúgy orális stimulust vagy evés iránti vágyat vált ki, mint az éhség. Amikor a gyermekek csecsemőkor után is szopják az ujjúkat, így szeretnék megnyugtatni magukat. Az ujjszopás minden esetben az emocionális zavarjele. A - viszonylag ritka - szervi betegségektől eltekintve nagyjából helytálló az az állítás, amely szerint annál kövérebb valaki, minél több „érzelmi éhezésben” volt része élete egyik fontos szakaszában. Kezdő családorvosként azt hittem, hogy elég, ha pácienseimet ellátom a legalapvetőbb információkkal. Elmeséltem nekik, hogy a túl sok testzsír nagyon megterhelő a szív számára, szűkíti az artériákat, és emeli a vérnyomást. A felvilágosítást egyszerű rajzocskákkal egészítettem ki, és azt vártam, hogy ezek után elégedetten, az új, egészséges életstílus után epekedve hagyják el a rendelőmet. Nem így történt. Kikérték a kartonjaikat, és kerestek maguknak egy másik, pedagógiai vonalon kevésbé buzgó, de emberiesség tekintetében megértőbb orvost. Rájöttem, hogy nem sok jót teszünk az emberekkel azzal, ha a viselkedésükről - még akkor sem, ha ez a viselkedés öndestruktív prédikálunk nekik akkor, amikor nem tudunk vagy nem akarunk segíteni a viselkedésüket befolyásoló érzelmek dinamikáján. A nagyevők mindegyikére kivétel nélkül igaz, hogy nemcsak a múltban éltek át valamilyen emocionális traumát, hanem a jelenben is pszichikai problémákkal küzdenek, vagy stresszesek. Egy nő kiléphet egy rossz kapcsolatból, aztán lefogy, visszatér az önbizalma, majd visszamegy a korábbi


partneréhez, és ismét meghízik. Az elfecsérelt érzelmi energia a jutalom elmaradása esetén újabb bevitt kalóriákkal kompenzálódik. Sokan kerülnek abba a helyzetbe, hogy leszoknak a dohányzásról, és elkezdenek sokat enni. A helyzet itt is az, hogy a cigaretta orális megnyugtató hatása elmarad, és a slresszcsökkentő nikotin kiesése dopaminhiányt idéz elő. A mai gyermekeket jobban fenyegeti az elhízás réme, mint a korábbi generációk csemetéit, és ennek nemcsak az az oka, hogy a tévézés vagy a számítógépezés miatt fizikailag kevésbé aktívak. Az elsődleges tényező az, hogy régebben egyetlen generáció sem volt békeidőben ennyire stresszes és kiéhezett a felnőttek gondoskodására. Persze hogy a televízió és a számítógép is az állandó valódi szülői kapcsolat pótszerévé válhat, ha a szülők manapság már az otthonuktól távol dolgoznak, nem pedig a szomszéd utcában vagy odakint a farmon. Ezek a szórakoz- tatóeszközök közösségpótlékok is lehetnek, hiszen hol vannak már a nagycsaládok, a nemzetségek, a törzsek és a falvak... A felnőttekkel tartalmas érzelmi kapcsolatban álló gyermekeknek erős az éntudata, és nem kell saját magukat evéssel vagy szórakoztatóelektronikai berendezésekkel nyugtatgatniuk. Az „elhízásjárvány” a fogyasztói társadalom pszichológiai és spirituális ürességének a bizonyítéka. Gyengének és elszigeteltnek érezzük magunkat, ezért egyre passzívabbak leszünk. Üres az életünk, ezért el akarunk menekülni. A buddhisták szerint lassan kell rágni, és nem szabad elszalasztani egyetlen morzsát, egyetlen ízt sem. Náluk az evés egyfajta figyelemösszpontosító gyakorlat, a mi kultúránkban pedig éppen az ellentéte. Nálunk az étel az univerzális nyugtató, és sokan használják pszichológiai búfelejtőnek. A szexfüggőség eredete is gyermekkori élményekhez kötődik. Dr. Aviel Goodman rámutatott, hogy a szexaddikt nők nagy többségét, a férfiaknak pedig 40 százalékát bántalmazták

336

A SÓVÁRGÁS DÉMONA szexuálisan gyermekkorukban.23 Szerinte az emberek rendkívül adaptívak Azért fontos számunkra, hogy a szüléink felvegyenek, és megöleljenek, mert a szeretet minden formáját aszszociáljuk ezzel a fizikai kapcsolattal. Ha valakit gyermekkorában csak szexuálisan kívánnak, akkor felnőttként is keresi a nemiséget, mert így tud megbizonyosodni róla, hogy őt szeretik, és akarják. A gyermekkorukban szexuálisan nem kizsákmányolt szexfüggőknél is elképzelhető, hogy valamilyen sokkal láten- sebb szexuális kötődést tanúsítottak irántuk a szüleik, vagy azt éreztették velük, hogy nem szeretik, nem akarják őket, és most úgy tekintenek a szexre, mint gyors komfortérzet-fokozóra. A nimfomániásnak tartott „szexaddiktak” egyáltalán nem függenek a szextől, csak attól a dopamin- és endorfinszint- emelkedéstől, amelyet akkor élnek át, amikor érzik, hogy kívánják őket. Az ő promiszkuitásuk nem perverzió, hanem a gyermekkori adaptáció vadhajtása. Más függőségekhez hasonlóan a szexaddikciónak is az a szerepe, hogy a deprimált személy közérzetét javítsa. Az eredetileg a szeretet átélésekor bekövetkező dopamin- és endorfinszint-emelkedést szexszel érik el de más függőségekhez hasonlóan csak ideiglenesen. Paradox módon a kapcsolat utáni vágyakozáshoz a valódi intimitástól való rettegés társul a viszonyaik kezdetének fájdalmas labilitása miatt. A szexaddiktak kapcsolatai pontosan ezért nem lesznek hosszú életűek. A szexuális függőség kezelésével foglalkozó vancouveri pszichológus, Monique Giard ezt írta erről: Egy hosszú távú kapcsolatban az embernek szembe kell néznie önmagával. Ugyanakkor nagyon ijesztő, és minden bizonnyal nagyon fájdalmas lehet szembenézni legnagyobb félelmeinkkel. A gyakori partnerváltás miatt a szexaddikt személy elkerüli az intimitás kockázatát - és nála is ugyanaz játszódik le, mint


nálam a CD-immel: folyamatosan az újdonság varázsát jelentő dopaminlöketet kergeti. A szexuális kalandok kényszeres keresése más függőségekhez hasonlóan segít a kellemetlen élmények kivédésében. Ms. Giard erről így vélekedik: Komoly fegyelem és bátorság kell ahhoz, hogy a negatív gondolatokat is feldolgozzuk. Egyszerűbb őket pozitívakkal lecserélni, és ez az addiktív viselkedés lényege.24 A függőségek valójában sohasem szolgálják a valós életnek azokat a szükségleteit, amelyeknek ideiglenesen a helyükre állnak. Az általuk kielégített hamis szükségletek még akkor sem okoznak kielégülést, ha mások csodálják őket - lásd munkamániások. Az addiktok agya sohasem érzi azt, hogy valamiből elég volt, meg lehet nyugodni, és el lehet kezdeni valami más fontos dologgal foglalkozni. Ez olyan, mintha valaki jól belakmározna, majd azonnal megéhezne, ezért kénytelen lenne ismét valami elemózsiát felkutatni. A viselkedésektől függő személyeknél az orbitofrontális kéreg és a vele kapcsolatban álló neurológiai rendszerek már gyermekkortól kezdve úgy vannak beprogramozva, hogy a hamis szükségleteket a valódiak elé helyezik (erre korábban azt mondtam, hogy feltűnő jellegzetesség). Ezeknek az addiktaknak a két- - ségbeesése, a függőségük tárgya iránti sóvárgás tényleg olyannak látszik, mintha valós szükségletek sürgős kielégítéséről lenne szó. A Rolling Stones eredeti szövege némiképp átalakítva így igaz az addikciókra: az ember néha megkaphatja, amit akar, de sohasem kaphatja meg azt, amire tényleg szüksége van.


Stephen Reidnek is elmesélem a börtönben tett látogatásom során a gyermekkoromat. Megrázza a fejét. Láthatóan csak még rosszabb a kedve. - A te életed tragédiákkal indult - mondja most mégis szabad vagy. Szép karriert futottál be. Velem nem történt ilyesmi, és most tessék: mégis megint itt vagyok a börtönben, ahol az életem nagy részét töltöttem a hibáim, a jellemgyengeségem és az erkölcsi alkalmatlanságom miatt. Nekem erről más a véleményem, és sokkal enyhébben fogalmaznék, mint Stephen. Életem első másfél évének viszontagságaitól eltekintve stabil középosztálybeli környezetben nőttem fel egy nyugodt otthonban, ahol két, egymást is szerető szülő nevelte fel rendezett körülmények között a gyermekeit. A szüleimnek persze voltak emberi hibáik, de szerettek minket, és tényleg rendesen gondoskodtak rólunk. Velem ellentétben Stephennek kemény és hányatott gyermekkora volt, legalábbis az első éveiben. Tizenöt éves korában szülte meg az anyja, aki egy agresszív alkoholistához ment feleségül. Egész gyermekkorára rányomta bélyegét a szegénység, a szégyen, a félelem és az érzelmi bizonytalanság. - Ha apám úgy érezte, hogy valami belezavar a világába - meséli -, azonnal tombolni kezdett. Tizenegy éves volt, amikor a város körorvosa beültette az autójába, kivitte egy környékbeli erdőbe, és jól beinjekciózta morfinnal. így kezdődött Stephen több hónapig tartó szexuális kizsákmányolása. Az első adag morfin olyan csodát idézett elő a kisfiú agyában, amilyenre önmagától sohasem lett volna képes. - Milyen érzés volt? - kérdem. - Mint egy meleg és nedves takaró - válaszolja -, a biztonság bugyra. Azé a biztonságé, amit még a fájdalom és veszély előtt érezhettem, amely akkor tört rám, amikor kinyomtak, kirugdaltak, és kirángattak erre a világra.


A szexmunkás is azt mondta, hogy az első adag heroin olyan volt számára, mint a csecsemőkori élvezetet jelentő puha, meleg ölelés”. Stephen „meleg és nedves takarója még régebbre megy vissza az időben: az anyaméhbe, ahol a férfi valószínűleg életében utoljára érezte magát biztonságban. A negyvenes éveim derekán nekem is valami hasonlóban lehetett részem. Egy pszichiáter kollégám szerotoninszint- növelő antidepresszánst írt fel számomra. Azokban a napokban olyan jól éreztem magam, hogy korábban el sem tudtam volna képzelni hasonlót. Mintha az agysejtjeim életemben először kerültek volna normális kémiai közegbe. - Szóval eredetileg így kellene érezniük magukat az embereknek - jegyeztem meg egy ízben a sógornőmnek. Az ember egészen addig nem tudja, mennyire depresz- sziós, míg meg nem ízleli, milyen nem depressziósnak lenni. Slephen és az én esetemben a korai stresszhelyzetek megvál- loztatták agyunk fiziológiás folyamatait, és az újonnan megtapasztalt kémiai állapot felért egy megvilágosodással. Hogyan lehetne elmagyarázni az addikciót az olyanoknak, mint Dániel fiam, aki viszonylagos kényelemben nőtt fel olyan szülők gondoskodása mellett, akik ugyan hanyagok - én legalábbis -, de a nevelésben megpróbálták kihozni magukból a legjobbat? A válaszhoz ismét vissza kell kanyarodnunk a csecsemő- és gyermekkorhoz, valamint egy érdekes dologhoz: a ráhangolódáshoz, ami fontos az agy fejlődése szempontjából. Előtte azonban muszáj szót ejtenem egy kényes dologról: a „szülő hibáztatásáról”, mert könnyen szaladnak ki vádak az olyanok szájából, akik kiemelkedő fontosságúnak tartják a gyermeket korai fejlődése során körülvevő környezetet. Természetes védekezőkészsége miatt senkinek sem esik jól, ha azzal gyanúsítják, hogy nem szereti a gyermekét, vagy nem a lehető legjobban neveli. Ugyanakkor az 1950-es

340

A SÓVÁRGÁS DÉMONA évektől nagyjából az 1980-as évek közepéig uralkodott az n pszichoanalitikai irányzat, amely mindenért a szülőket - el sősorban az anyát - tette felelőssé. A helyzet azonban az, hogy a szülők többnyire mindent megpróbálnak elkövetni a gyermekeik érdekében. így voltak ezzel Stephen Reid szülei, az enyémek, és jómagam is. Ko rábban már ejtettem szót olyan addikt szülőkről, akiknek az volt a legnagyobb szégyene és problémája, hogy nem tudják gondozni a gyermekeiket. A bánat szinte mindig könnyeket csalt a szemükbe. A hangsúly azon van, hogy azt a mindent, amit megpróbálunk elkövetni, hogyan határolják be a saját gondjaink és korlátáink. Ezek a gondok és korlátok a mi saját gyermekkorunkban gyökereznek, a szüléinké az ő gyermekkorukban, és így tovább a generációkon át, visszafelé. A szülői viselkedésminták generációk közötti továbbadásának mikéntjét állatok és emberek esetében is felderítették. Az állatok esetében úgy tűnik, hogy biológiailag öröklődik - nem any- nyira génekkel, mint inkább molekuláris mechanizmusokkal. A szülők viselkedése „programozza be” a fiatal állatok agyát arra, hogyan viselkedjenek szülőként. Az átvitelben valószínűleg komoly szerepe van az oxitocinnak, a „szeretethormon- nak, amely egyébként is rendkívül fontos az anya-gyermek kapcsolatban.25 Ha mindezt átgondoljuk, akkor egyértelművé válik, hogy senkit sem lehet hibáztatni. Egyébként is jeleztem már, hogy a felelős keresése teljességgel haszontalan. Egy szufi költő, Hafiz azt írta, hogy a szemrehányások csak állandósítják a „szomorú játékot”. A figyelemhiányos kórképről szóló Szétfoszlott elmék című könyvem megjelenése után nekem is volt egy eléggé bizarr „élményem”. A könyvben szót ejtettem saját ADD-mről - az addikciók egyik fő rizikófaktoráról -, és kitértem a saját gyermekkoromra is;


Anyámnak és nekem csak kevés lehetőségünk volt a normális anya csecsemő élmények megtapasztalására. Ez tökéletesen érthető is a körülményeket, az ő pszichés állapotát, valamint azt a tényt figyelembe véve, hogy minden energiáját a túlélésre kellett összpontosítania. Ebben a helyzetben a gyermek agyának ráhangolódása még akkor is komoly zavart szenvedhet, ha egy anya teljes szívéből szereti a gyermekét. A könyvről szóló első ismertető a Toronto Sióiban jelent meg, és az állt benne, hogy „Máté az anyját hibáztatja”. A hiba, a szépséghez hasonlóan, a szeretett személy szeméből néz vissza. * dr. Róbert Post szerint az agy fejlődésére nemcsak a „rossz stimulusok” hatnak károsan, hanem a „jó stimulusok” elmaradása is. Ahogy azt a nagyszerű brit gyermekpszichológus, I). W. Winnicott írta: „bent semmi sem történik, amikor kint egy hasznos dolog zajlik le’. A stresszes szülők nem tudják megadni a gyermekeiknek azt a különleges minőséget, amely az agyuk normális fejlődéséhez szükséges: a ráhangolódást, ami szó szerint értendő - azonos hullámhosszon lenni valaki más emocionális állapotaival. Ez a képesség vagy folyamat nem a szülő szeretetétől függ, hanem attól, hogy érzelmileg jelen tud-e lenni olyan módon, hogy azt a csecsemő is felfogja, megértse, elfogadja és visszatükrözze. A ráhangolódás a szeretet valódi nyelve, amelynek a segítségével már a beszélni nem tudó gyermek is képes megérezni azt, hogy őt valaki szereti. A ráhangolódás szövevényes folyamat. Szinte teljesen ösztönös, és komoly zavart szenvedhet, ha a szülő stresszes, de

342 A SÓVÁRGÁS DÉMONA pressziósvagy zaklatott. Egy szülő teljes szívével a gyerekén csügghet, és nagyon szeretheti őt úgy is, hogy nincs ráhan golódva. A depressziós szülők gyermekei például nem azérl vannak pszichológiai stresszhelyzetben, mert nemszeretikőket, hanem azért, mert a szüleik nincsenek rájuk hangolód va - márpedig nagy valószínűséggel ez lesz a helyzet akkoris,ha a ráhangolódás a szülők gyermekkorából is hiányzott. Az ebben a tekintetben elégtelen kapcsolatban fejlődő gyermekek érezhetik, hogy szeretik őket, vagy tudatában vannak a szeretetnek, de egy mélyebb, alapvetőbb szinten úgy érzik, hogy nem úgy tekintenek rájuk, amilyenek ők valójában. Dániel fiam nagyon érzékeny mindenre, és minden hiányra is - még akkor is, ha pontosan nem tudja meghatározni, mi hiányzik neki. Egyszer leírta, hogyan élte át ezt az érzést gyermekkorában: Úgy éreztem, hogy olyan házban nőttem fel, ahol a szeretet sohasem volt téma, mert vitán felüli tény volt a megléte. Tudtam, hogy szeretnek, de valami olyan változó, zavaró és váratlanul átalakuló módon, mintha védekeznem kellett volna ellene, és én mindig azt kívántam, hogy ez az egész dolog legyen egyszerűbb, közvetlenebb. Úgy éreztem, mintha különlegesen ügyesnek kellett volna lennem ahhoz, hogy elkapjam a „szeretetpillangókat”, amelyeket csak úgy tudok megtartani magamnak, ha azonnal gombostűre tűzöm őket. Nem lepnek meg a fiam szavai. A munkamániám és más ad- diktív viselkedéseim miatt tényleg nem voltam mindig jelen a gyermekeim számára, és a házasságunk feszültségei is gyakran vonták el tőlük a feleségemet és engem is. Dánielnek igaza van abban, hogy meg kellett dolgoznia a figyelemért, igaza volt a rá irányuló szeretet feltételes jellegében, és abban sem


tévedett, hogy az ő, saját érzelmeit nem mindig értékelték, osztoztak benne vagy tükrözték vissza a szülei. A rosszul hangolt viszonyok nem nyújtanak megfelelő le- hetőségeket egy gyermek idegrendszerének és pszichológiai önszabályozó mechanizmusainak a fejlődéséhez. A gyermekpszichológus Dániel Siegel így vélekedik erről: Úgy tűnik, hogy az emocionális állapotainkat szabályozó képességünk már a kora gyermekkortól kezdve nagymértékben függ így olyan, számunkra fontos személytől, aki velünk szimultán módon, hozzánk hasonlóan éli meg az érzelmi állapotokat.26 Az önszabályozás nem a „jó viselkedést jelenti, hanem valakinek azt a képességét, hogy nagyjából egyenletesen stabil belső emocionális viszonyokat tartson fenn. A jó önszabályozásra képes személy az élet viharaiban, kihívásaiban, csalódásaiban és kellemes élményeiben nem él át a gyorsan változó érzelmi állapotok miatti szélsőségeket. Nem függ mások reakcióitól, különféle tevékenységektől és kémiai anyagoktól. A gyenge önszabályozó rendszer mellett megnő a valószínűsége annak, hogy valaki önmagán kívül keresse az emocionális megnyugvás forrását, és ez az oka annak, hogy a csecsemőkori ráhangolódás hiánya növeli az addikciók kockázatát. Erre gondolt Stephen Reid is, amikor azt mondta, hogy „túl sok időt fordítottam a külső dolgokra, és mégis lepattantam másokról”. A kiegyensúlyozott, stresszmentes szülő-gyermek kapcsolat fontosságát emberszabású majmokkal végzett kísérletek igazolták, amelyekbe három anya-gyermek párt vontak be. A kutatók három olyan helyzetet alakítottak ki, amelyekben az anyaállatoknak élelmet kellett keresniük: egy olyan helyzetet, amelyben állandóan nehéz volt megtalálni az élelmet, egy olyat, amelyben állandóan könnyű, és egy olyat, amelyben

344


kiszámíthatatlan módon egyszer nehéz, máskor pedig könnyű volt a táplálék előkerítése. Ezután megvizsgálták az anya-gyermek kapcsolatok alakulását, a fiatal állatok személyiségjegyeinek fejlődését, valamint azt, hogy miként alakultak későbbi életük során a stresszrendszereik biokémiai viszonyai. Kiderült, hogy a majmoknál nem a megnehezített élelemhez jutás vált ki stresszt, hanem a változó feltételek, méghozzá a kiszámíthatatlanság miatt. Ebben a környezetben az anyák „kiegyensúlyozatlanok voltak, kapkodtak, és néha elutasítóan viselkedtek a kölykeikkel”. Az ő kölykeik a többiekkel ellentétben ideges felnőttek lettek, kevésbé szocializálódtak, és mindenre túlzott érzékenységgel reagáltak - azaz fogékonyabbak lettek a függőségekre. Ezeknek az állatoknak a gerincvelői folyadékában életük végéig magasabb volt a stresszhormonszint, ami a stresszapparátus abnormális működésének a jele.27 Nyilvánvalóan a másik két csoportban sem voltak jobbak az anyák, de a változó körülmények miatti stressz hatással volt arra, hogyan viselkednek a kölykeikkel, a bizonytalanság pedig komoly fiziológiai és érzelmi feszültséget képes előidézni. A gyermek számára nagy stresszt jelent az emocionálisan ráhangolt, folyamatosan elerhetó szülő hiánya. Ugyanez a hiány lep fel akkor is, amikor a szülő fizikai valójában ugyan jelen van, de érzelmileg zavart - már említettem, hogy ezt a szituációt hívják proximális - közeli - szeparációnak. A közeli elkülönülés allapota akkor alakul ki, amikor a szülő és gyermek közötti összehangolódást megszakítja egy olyan stressz, amely elvonja a szülőt a kapcsolattól. A proximális szeparáció során a gyermek által átélt pszichológiai stressz szintje lényegében ugyanakkora lehet, mint amit a fizikai szeparáció esetén megtapasztal.28 Az agy ingerületátvivő és önszabályozó rendszereinek fejlődése különösen a stresszkontroll-ap- paratusé — zavart szenved, és a kialakuló működési zavarok


növelik az addikciók kockázatát. A függőségek iránti fogékonyság már kisgyermekeknél is megfigyelhető. A biológiai anya hiányában a kismajmok a drótból és rongyból készített élettelen „pótmamájukhoz” ragaszkodnak, az embergyerekek pedig a megfelelően hangolt szülői kapcsolat nélkül olyan addikciókhoz folyamodnak, mint a tévénézés vagy az evés. Ezekben az esetekben nem a szülő szeretetével vagy elkötelezettségével van a baj, hanem azzal, hogy a gyermek nem érzékeli azt, hogy őt látják, megértik, együtt éreznek vele és érzelmileg felfogják a létezését. A jelenlegi rendkívül töredezett és stresszes társadalomban a szülők gyakran a törzs, a nemzetség, a falu vagy a nagycsalád támogatása nélkül kénytelenek szembenézni a gyermeknevelés nehézségeivel, ezért egyre inkább normává válik a szülő-gyermek kapcsolatokban a ráhangolódás elmaradása. A káros gyermekkori hatások - erőszak, elhanyagolás, trauma - függőséget kiváltó hatásával ellentétben csak kevés közlemény foglalkozik a ráhangolódással. Szerintem ennek két oka van. Az első az, hogy a megtörtént rossz dolgok tanulmányozása egyszerűbb. A ráhangolódás vizsgálata sokkalta bonyolultabb, mivel az alanyokkal készített interjúkból és a gyermekek megfigyeléséből sem derül ki az, hogy mi az, ami nem történt meg, de meg kellett volna történnie. A másik ok az lehet, hogy még a nyilvánvaló negatív hatásokra vonatkozó ismeretek is csak lassan találják meg az utat a szakemberek felé, a sokkal nehezebben tanulmányozható ráhangolódásra vonatkozók pedig még ezeknél is lassabban. A ráhangolódás zavarait a szülők sem könnyen idézik fel, amikor magyarázatot keresnek felnőtt gyermekeik függőségeire. Szülőként mindenki könnyen esik bele abba a tévedésbe, hogy a gyermekeik iránt erzett határtalan szeretetüket a gyermekek vegytiszta formában meg is kapják és érzéke

346

A

SÓVÁRGÁS DÉMONA

lik is. A helyzetet rontja, hogy azok a szülők nem is veszik észre, hogy problémáik vannak a ráhangolódással, akiknek gyermekkorukban nem volt részük a megfelelően hangolt törődésben ugyanúgy, ahogyan nincsenek feszültségeik tudatában azok, akik kora gyermekkoruk óta folyamatos stresszben élnek. Egyszer elbeszélgettem egy házaspárral, akiknek a két felnőtt fia függővé vált kémiai vegyületektől. - A fiúk csecsemő- és gyermekkora volt életünk legboldogabb időszaka - mesélte az anya. - Soha, semmilyen stressznek sem voltak kitéve - tette hozzá az apa. - És a házasságunk is mindig nagyon jó volt. Egyórányi beszélgetés után végre kiderült, hogy az apa - odaadó szülő és lelkiismeretes gondviselő - már azokban az években is marihuánázott, egészen a fiúk felnőttkoráig, és nem érzékelte, hogy ez a szokása addikció lett volna. A vallásos családban nevelkedett anya nagyon haragudott rá a fü- vezés miatt, de elfojtotta magában a dühét, amelyről egészen eddig a beszélgetésig egy szót sem ejtett. Sok más szülőhöz hasonlóan meg volt győződve róla, hogy ha titkolja a negatív érzelmeit, akkor a gyermekei sem szenvednek miattuk. Igaz, hogy a szülők közötti nyílt, erőszakos epizódok kárt okozhatnak a gyermekeknek, ám ugyanez áll a leplezett haragra és boldogtalanságra is. Szabály, hogy amit a saját életünkben nem rendezünk el, azt továbbadjuk a gyermekeinknek. A befejezetlen érzelmi ügyeink is rájuk szállnak. Egy pszichoterapeuta szerint „a gyermekek úgy úszkálnak a szüleik tudatalattijában, mint halak a tengerben”. Az anya és az apa, akikkel beszélgettem, valóban teljes mértékben elkötelezettek voltak a családjuk iránt, de ilyen viszonyok között ők sem tudtak a gyermekeiknek jól ráhangolt, stresszmentes, teljesen kiegyensúlyozott környezetet biztosítani.


A dolgok túlzó leegyszerűsítése lenne tehát azt állítani, hogy minden keménydrogos elhanyagoltság, erőszak miatt lett .iddikt, és minden viselkedésfüggő állapota a korai stresszre vagy a ráhangolódási problémákra lenne visszavezethető Ezek a kijelentések általában igazak lehetnek, azonban az Egyedi esetekben már nem lehet ilyen tisztán látni. Sok nem drogos addikt személy szenvedett el bántalmazást, és sokat hanyagoltak el gyermekkorában. Ott van például a nemtö- rődőm szülők és gyermekük felnőttkori elhízása közötti erős kapcsolat.29 A hanyagságnak nem kell szándékosnak vagy nyíltnak lennie: a szülő depressziója vagy stresszes állapota hasonló hatást vált ki, mivel az említett okok miatt elmarad a ráhangolódás a szülőre a gyermek fejlődésének elején. A már említett Adverse Childhood Experiences (ACE) tanulmányból kiderült, hogy az elhízás kialakulhat gyermekkori bántalmazástól is, és az elhízás mértéke arányos a bántalmazással.30 Másfelől valakiből úgy is keménydrogos lehet, ha nem bántják, és rendesen törődnek vele - mint az imént említett család esetében. Kockázatoknak vannak kitéve azok a gyerekek is, akik tizenéves korukban a társaik negatív hatása alá kerülnek, de ezeket a helyzeteket általában megelőzi a szülő-gyermek kapcsolat problémája.31 * A közélet sok jelensége akkor válik érthetővé, ha az addikciók prizmáján keresztül vizsgáljuk. A kanadai születésű Conrad Black morális és jogi értelemben vett bukása jó példa erre. A közismert üzletembert, mágnást, nemzetközi médiamogult egy chicagói bíróság üzleti csalásban, a hatóság félrevezetésében és az igazságszolgáltatás munkájának akadalyozásaban talalta bűnösnek. Ha az esetről szóló tudósításoknak csak halvány köze

348

A

SÓVÁRGÁS DÉMONA

lenne az igazsághoz, Black viselkedése engem akkor is a kábító- szeres pácienseimre emlékeztetne - persze mások a léptékek.32 Conrad Blacket sokan a brit főnemesi - Lord Black of Crossharbour - nevén ismerték. Mindig is vágyott rá, hogy elismerjék, és legfőbb ambíciói közé tartozott, hogy az Atlantióceán mindkét partján bekerüljön az üzleti, illetve a konzervatív politikai elitbe, ezért olyan emberek kegyét kereste, mint Margaret Thatcher és Henry Kissinger. Ám hiába futott be látványos karriert mind az üzleti, mind a társadalmi életben, végül mégis börtönben végezte. Az egyik cégénél lefolytatott nagyszabású nyomozás olyan mértékű sikkasztásra derített fényt, hogy ténykedését a nemzetközi sajtó a „intézményesített kleptománia” kifejezéssel illette. A beszámolók Blacket gátlástalan, nagyképű, törtető, arrogáns és hataloméhes férfinak írják le, akinek kielégíthetetlen a pénzéhsége. Életrajzírói megegyeznek abban, hogy sohasem érdekelte más, csak a hatalom, a társadalmi rang, az üzleti haszon és az előkelő körök megbecsülése. Szerencséjére - vagy szerencsétlenségére - éles elmével és még élesebb nyelvvel volt megáldva - vagy megverve -, és sohasem késett a megtorlás, ha valaki keresztezte az útját. A brit New Statesman magazin úgy jellemezte az egyik róla szóló leírást, hogy „egy szörny tökéletes képe bontakozik ki belőle - egy öntudatos és gyilkosán ironikus szörnyé”. Minden emberben ott van a képesség, hogy szörnyként vagy hősként viselkedjen. A kulcskérdés az, hogy egy tehetséges gyermek hogyan nő fel, és milyen erők motiválják arra, hogy a végkifejlet drámai felemelkedésbe vagy még ennél is drámaibb bukásba torkolljon. A Globe and Mail újságírója, Rex Murphy ezt írta Black kivételes képességeiről: Conrad elképesztő adottságokkal rendelkezett. Ennél csak az elképesztőbb, hogy miért ezt az utat választotta. Hogy lehet,


hogy egy ilyen férfi kizárólag a már önmagában is üresen hangzó „ még több” kifejezés hajszolásának a szolgálatába állítja az ambícióit. Még több pénz. Még több ház. Még több híres barát. Mindenből még több. Véleményem szerint az addikció számlájára írható Conrad Black egyébként tényleg hihetetlen élettörténete. Egy függő ember sohasem elégedett. Nem számít, hogy mit ért el, mit szerzett meg, és mit birtokol, a spirituális és az érzelmi állapota olyan, mintha nyomorogna. Az addiktív „szükségben” semmivé foszlik a lelkiismeret, és a helyét a könyörtelenség loglalja el. A hűség, a becsületesség és a tisztelet szavak elveszítik az értelmüket. Black tökéletes társra lelt a feleségében, Barbara Amiéi Blackben, aki ugyanolyan telhetetlen volt, mint ő. A korábban kodeinfüggő asszony a férje oldalán hamar hozzászokott a pompához - és ahhoz, hogy két kézzel szórja a pénzt. Ruhatárában csak a cipők értéke több százezer dollár volt, nem beszélve a rengeteg egyéb ruháról, és a soha nem viselt, még bontatlan dobozokban álló méregdrága fehérneműkről, ö maga mondta 2002-ben egy, a Vogue magazinnak adott interjújában, hogy a költekezése nem ismer határokat - ami a cikkben egyfajta gyónásnak tűnt, de pontosan fedi a valóságot. Black gyermekkorában minden adott volt az addikt személyiség kialakulásához. Életrajzírói szerint sohasem álltak egymáshoz közel az anyjával. Kifogástalanul és ékesszólóan megírt önéletrajzában Black mindössze annyit jegyzett meg róla, hogy „vidám, mindent egybevetve erkölcsös asszony volt... pontosan annyira szívélyes, amennyire ő [Black apja] hajlamos volt a zárkózottságra”. Black számára egyébként is az emberkerülő, gyakran máshol tartózkodó, depresszív és keményen ivó apja volt a példakép. A könyveibe temetkező,

350

A

SÓVÁRGÁS DÉMONA

félszeg, visszahúzódó, érzékeny és intelligens gyermek nem igazán illett a gondtalan és vidám életet élő, de nagyon is ösz- szetartó, kiterjedt famíliába, és a szülei is elismerték, hogy ebben a tekintetben nem tudtak mit kezdeni koravén fiacskájukkal. Mondogatták is a barátaiknak, hogy „itt van ez a furcsa gyerek - nem tudjuk, mit csináljunk vele”33. A fiatal Black sokat szenvedett - nem otthon, hanem a torontói Upper Canada College-ben, ahol a felső tízezer ifjú titánjait készítették fel az élet ügyes-bajos dolgaira. A nevelők megkülönböztetés nélkül és rendkívül kegyetlenül verték a növendékeiket. Black leírta, hogy az egyik tanára egyszer annyira elverte egy pálcával, hogy kilátszott a húsa. Az intézet már gyermekkorában is egy náci koncentrációs táborra emlékeztette a fiatalembert, és ezt a visszaemlékezéseiben is többször leírta. A tanárait Gauleitereknek - a náci táborparancsnokság tagjai - nevezte, diáktársait pedig a Sonderkommando - az SS-őrökkel együttműködő foglyok - tagjainak A szülei annyira távol álltak tőle emocionálisan, hogy, mint írta, „sohasem voltak képesek megérteni, mi volt az, amiért annyira nem szerettem az ottani életet”. Az egyik diákköri barátja későbbi visszaemlékezése szerint a serdülőiéiben levő Black olyan viselkedésmintákat vett fel, aminek láttán egy szülőnek azonnal szakemberhez kellett volna fordulnia. Mérgében néha addig rugdalta a falat, amíg jókora lyukak keletkeztek a vakolatban, vagy elkezdett késeket hajigálni. A fiatalembernél huszonkét esztendős korában pszichés rosszullétek jelentkeztek, amelyek szorongásban, hiperventilációban, álmatlanságban és klausztrofóbiában nyilvánultak meg. Mire elérte a felnőttkort, teljesen összeállt a függőséghez szükséges elegy: a szülői ráhangoldódás hiánya, pszichológiai zavarok, emocionális szenvedés, csökkent impulzuskontroll.


Más gazdasági körülmények között Conrad Blackből valószínűleg alkoholista vagy keménydrogos lett volna. Mivel privilegizált körülmények közé született, és tehetséges volt, ezért úgy alakultak a dolgok, hogy a hatalom, a jólét, a társadalmi helyzet és a „respektus” lettek akadályt és irgalmat nem Ismerő addiktív késztetéseinek a tárgyai. A kábítószeresek a frusztrációjukból fakadó dühödt agresszióval reagálnak mindenkire, aki meg akarja fosztani őket a drogtól. Ennek a jelenségnek nemegyszer voltam a tanú- |a ópiátfogyasztó pácienseim körében, és magam is átéltem azokban az esetekben, amikor a feleségem megpróbálta megakadályozni kényszeres CD-vásárlásaimat. Black drogja a hatalom és a - társadalmi, gazdasági, politikai és intellektuális - státusz volt, ezért kőkeményen lépett fel, ha valaki az útjába került ezeknek az elérésében. „Vállalatvezető terroristáknak” nevezte azokat az üzletfeleit, akik bírálták a tevékenységét, és lenácizta azokat a gazdasági nyomozókat, akik a chicagói pert előkészítették. Amikor Ramsay Cook történész nem kifejezetten hízelgő kritikákkal illette első könyvét, Black azt mondta a köztiszteletben álló akadémikusról, hogy „egy önhitt kis féreg, akibe annyi szakmai etika szorult, mint egy csótányba”. Egy ízben Calgary püspöke támogatásáról biztosította a Black tulajdonában levő Calgary Héráid nevű újság sztrájkoló dolgozóit, mire a médiamogul azzal ugrott neki a főpapnak, hogy „egy sehonnai kis püspöksipkás fráter, akit azonnal ördögűzésnek kellene alávetni”. A megvető értelemben használt „kis” szócska híven tükrözi, mit gondolt magáról Conrad Black a lelke mélyén. A megvetés tárgya és jellege mindig elárulja rólunk, hogy mit gondolunk magunkról. Lehet, hogy egy nagy hatalmú személy önérzete látszólag az egeket veri, de ez csak külsőség, amivel másokat akar lenyűgözni vagy lehengerelni. Ezt

352

A

SÓVÁRGÁS DÉMONA

a jelenséget nevezi Gordon Neufeld pszichológus feltételes vagy kontingens önbecsülésnek, ami a körülmények függvénye. Minél nagyobb valakinél a belső üresség érzete, az illető annál jobban vágyik arra, hogy felfigyeljenek rá, fontos embernek tartsák, és ez az egyik legnagyobb kényszeres hajtóerő a különféle pozíciók elérésére. A valódi önbecsülésnek ezzel szemben nincs szüksége semmilyen külső motivációra. Ez az önbecsülés nem azt mondja, hogy „nagy ember vagyok, mert ezt és ezt csináltam” hanem azt mondja, hogy „akármit tettem, valamit mégiscsak érek, és ehhez nem kell szentnek vagy nagy hatalmúnak lennem, vagy nagy gazdagságot felhalmoznom”. Az önbecsülés nem olyasmi, amit az ember állandóan gondol magáról, hanem olyan önreflexió, amely a kinyilvánított érzelmekben és a viselkedésben nyilvánul meg. A felületes pozitív énkép és a valódi önbecsülés semmiképpen sem azonosak, sőt sokszor még csak nem is egyeztethetők össze egymással. Az önmagukat kiválónak, nagyszerűnek tartó embereknek általában hiányzik az önbecsülése. Ők az értéktelenség érzését kompenzálják azzal, hogy hatalomvágyat és túlzó önértékelő mechanizmusokat fejlesztenek ki magukban, amelyek önmagukban is függőségek forrásai lehetnek mint azt „Lord” Black példáján is látjuk. Jócskán akadtak olyanok, akiknek nem tetszett a hencegése, a fontoskodása, és még ennél is több embert sértett meg az önelfogadási zavarainak, valamint más lelki hiányosságainak a kompenzációjával. Az abszurd írásairól ismert osztrák író, Róbert Musil egyszer úgy jellemezte egyik szereplőjét, hogy „saját vélt nagyságának hite csupán kényszerű pótléka volt valaminek, ami hiányzott a leikéből”34. Ez a fajta „vélt nagyság” nagyon is ismerős számomra a saját lelkemből. Primo Levi-azt írta, hogy „a hatalom olyan, mint a drog”.


A birtoklásának érzése ismeretlen azoknak, akik még nem próbálták, de ha egyszer belekóstolnak... megszületik az egyre nagyobb adagok iránti függőség és szükség, kezdetét veszi a valóság tagadása, és megjelenik a mindenhatóság gyerekes álma... A hosszú ideje gyakorolt, korlátlan hatalom tünetei világosan felismerhetők: ilyen például a békétlenség a világgal, a dogmatikus arrogancia, a talpnyalók iránti igény, a kényszeres támaszkodás a kormányrúdhoz és a törvény semmibevétele.35 Lcvi szavai nyilván nemcsak Lord Blackre illenek rá, hanem nz emberi kultúra számos más szereplőjére is. Gyakran hallom egyik-másik páciensemtől, hogy a barátai csak addig tartanak ki mellette, amíg ellátja őket pénzzel és droggal. Egy fiatal őslakos férfi tizenkét évet ült fegyveres rablásért. A börtönévei alatt családi örökségekből és a törzse földjén talált olaj jogdíjából összejött 240 ezer dollárja, amit a kiszabadulása után másfél év alatt sikerült elvernie. - Ennyi pénzből az egész világot beteríthette volna droggal! - mondtam neki, amikor ezt elmesélte a rendelőben. - Hát ja. Nagyon sok barátom volt - mondta elkeseredve. - Most meg nincs egy se, aki csak egy petákot is adna. A szupergazdagok barátai is csak a materiális előnyöket nézik. Conrad Black ugyanebbe futott bele rengeteg „barátjával”, akiket vacsorákkal traktált, és nagyszabású partikat rendezett a számukra. A bukása után sorra elfordult tőle mindenki, akit korábban vendégül látott Londonban, New Yorkban és Palm Beachen. Nyilván nem véletlen, hogy Lord Black többször is Shakespeare Lear királyához hasonlította magát, akinek a végzetét az okozta, hogy a hatalmat és a hízelgést valódi szeretetnek vélte. Az addikció nagyon gyenge szeretetpótlék!

HATODIK RÉSZ

EGY LEHETSÉGES EMBERI VALÓSÁG: A KÁBÍTÓSZER-ELLENES HARCON TÚL Amit eddig tettünk, nem működött, és sohasem lesz hatékony. Radikális változásra van szükség. A lyukak betömködése nem vezet semmire. Dr. Alex Wodak, az ausztráliai Sydney Szent Vincent Kórházában működő alkohol- és drogelvonó osztály vezetője

HUSZONHARMADIK FEJEZET

A diszlokáció és az addikció társadalmi gyökerei Azt hiszem, hogy az „Amerikai Álom” kergetése nemcsak felesleges, hanem kifejezetten káros, mert a hajsza mindent és mindenkit tönkretesz. Ennek definíció szerint így kell lennie, mivel mindenről szól, csak az olyan fontos dolgokról nem, mint a becsület, az erkölcs, az igazság, a saját szívünk és lelkünk. Hogy miért? Ennek egyszerű oka van: mert az Életben/életben sokkal fontosabb adni, mint kapni. Hubert Selby Jr. Rekviem egy álomért (idézet a 2000. évi amerikai kiadás előszavából) Ralph, az Isten után sóvárgó pszeudonáci mondott valamit a kórházban, amin sok jóérzésű embernek el kellene gondolkoznia. Próbára akartam tenni a drogok felszabadító hatásába vetett hitét, és megkérdeztem tőle: - Maga a szabadságról beszél. Engem viszont nagyon érdekelne, mennyi szabadság van abban, hogy egész nap kábítószereket próbál felhajtani mindössze néhány percnyi kielégülésért? Hol itt a szabadság?

A D1SZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADDIKCIÓ TÁRSADALMI GYÖKEREI 357

- Mi mást kellene tennem? - vonta meg a vállát. - És maga mit csinál? Reggel felkel, valaki elkészíti a szalonnáját és a tojását... - Joghurtot és banánt - emelem fel a kezem -, és kiszolgálom magam. - Oké, tehát joghurt és banán. - Türelmetlenül bólint. - Aztán bemegy a rendelőbe, ellátja a betegeit... az ezért kapott pénz pedig bemegy a bankba, maga meg szépen összeszámolhatja a sékeljeit vagy az akármilyen zsozsóját. A nap végén aztán elgondolkozik, hogy mit csinált. Összeszedett egy szép summát, és azt hiszi, hogy ez a szabadság. Biztonságot keres, mert azt hiszi, ettől szabad lesz. Összegyűjtött száz aranysé- kelt, és ez elég hozzá, hogy fenn tudja tartani a csicsás házát, és ez magának jó. Aztán tovább kuporgat még vagy hat hétig, hogy tovább hizlalja a bankbetétjét, és ez is jó. Tűnődve folytatja: - De mit keres? Mi után kutakodott egész álló nap? Ugyanaz után a kicsinyke szabadságot nyújtó kielégülés után, ami nekem is kell, csak maga és én másképpen csináljuk. Mi másért kajtatna bárki is a pénzért, ha nem azért, hogy valami olyasmit érjen el vele, amitől kicsit jól érzi magát, vagy azt érzi tőle, hogy szabad? És mitől nagyobb ez a szabadság, mint az enyém? Iszik egy korty vizet, majd mondja tovább: Mindenki a jólét, az öröm érzése után vágyik, de én inkább lennék kutya odakint az utcán, mintsem hogy azt csináljam, hogy úgy gyűjtsem össze a szabadságom árát, mint mások. Sok mindenben igaza van - mondom egyetértőleg. - Sok értelmetlen dologgal foglalkozom, amelyek csak ideiglenes kielégülést okoznak, de néha egyenesen rosszabbul érzem magam tőlük. Ugyanakkor hiszek benne, hogy létezik egy

358

A

SÓVÁRGÁS DÉMONA

olyan nagyszerűbb szabadság is, amely túlnő a maga drogos élményein vagy az én biztonságom és sikereim nyújtotta érzésen. - És az milyen lenne? - Ralph úgy néz rám, mint egy bölcs, jóindulatú nagyapó egy naiv kisgyerekre. - Milyen az a végső szabadság, amelyet állandóan keresünk? Habozom, mert nem vagyok biztos benne, hogy pontos választ tudok adni. - Olyan szabadság, amely megszabadítana a kereséstől - mondom végül. - Amelyben nem lennénk rászorulva arra, hogy egesz életünket a vágyaink kielégítésével vagy az üresség kitöltésével kelljen eltöltenünk. Ezt a totális szabadságot jómagam még sohasem éreztem, de hiszek benne, hogy létezik. Ha másféle lenne, hát legyen. - Ralph tántoríthatatlan. - Olyan, amilyen, de kérdezek még valamit: miért van az, hogy sok ember érdemtelenül is meg megérdemelten is hozzájut mindenhez, amiről azt gondolja, hogy attól boldog lesz? Másoknak ugyanez nem adatik meg, pedig nem tehetnek róla. - Ezzel egyetértek. Szerintem is igazságtalan világban élünk. - Akkor milyen jogon mondja nekem maga vagy bárki más azt, hogy amit én csinálok, az rossz, és az a jó, ahogy ők élnek? Itt már a hatalomról beszélünk, nemde? Más kábítószeres betegeim is kifejtették már nekem ugyanezt, csak kevésbé kifejezően, de Ralphnál és náluk is hiányzik valami fontos az addikció ilyen jellegű racionalizálásából. Ez a világnézet azon a defetista meggyőződésen alapul, hogy a szabadságot önös érdekből hajszoljuk, és kizárja az olyan mélyebb motívumokat, mint amilyen a szeretet, a kreativitás, a lelki értékek, valamint a tudás megszerzése, az önállóság és az alkotás iránti vágy.

A

359

DISZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADDIKCIÓ TÁRSADALMI GYÖKEREI

Ralph és drogos társai érvelésében könnyű észrevenni a hiányosságokat, de érdemesebb azt megvizsgálni, hogy mit tikárnak kifejezni, és mit láthatunk magunkról abban a sö- tét tükörben, amelyet elénk tartanak. Sokan viselkedünk úgy, mintha nem így lenne, de a mai materialista kultúrá- ban mégis úgy éljük az életünket, mintha Ralphék cinizmu- Mi az igazságot tükrözné azaz mindenki csak a saját javát nézi, és a világ nem kínál semmit néhány rövid, illuzórikus kielégüléspótlékon kívül. Ám a társadalom keskeny, töredezett peremén a kábítószerfüggők látják, hogy kik vagyunk pontosabban azt látják, milyennek választjuk magunkat. Látták, hogy a materiális javak iránti hajszában ugyanolyanok vagyunk, mint ők, és egyformák a vágyaink, az illúzióink is, ezért sokkal képmutatóbbak vagyunk náluk. Ralph világnézete semmivel sem cinikusabb, mint a társadalom bűnösen hibás véleménye a drogosokról. Azzal áltatjuk magunkat, hogy elég, ha elkerüljük, elszigeteljük őket, és ezzel megoldottuk a problémákat. Ha őszinte akarok lenni, fel kell tennem magamnak a kérdést: a nagyobb szabadság iránti vágyam valójában nem a privilegizált, félig-meddig felvilágosult addikt személy szentimentalizmusa? Nem csak egy olyan módszer, amellyel a saját függőségemet próbálom racionalizálni? Ismerem az addikcióimat, és meg akarok tőlük szabadulni, ezért más vagyok, mint te. Ha tényleg ismerném azt a bizonyos nagyobb szabadságot, szükség lenne-e arra, hogy érveljek mellette? Nem inkább egyszerűen csak meg kellene valósítanom a saját életemben és létezésemben?


Könyvem első fejezetében ezt írtam: A lelkemben, legbelül nem sokban különbözöm a betegeimtől - néha szomorúan veszem tudomásul, hogy pszichológiai értelemben mennyire hasonlítok hozzájuk, és milyen kicsinyke az az isteni kegyelem, amely elválaszt tőlük. Vannak pillanatok, amikor visszarettenek a pácienseim ápolatlan megjelenésétől, hiányos, szuvas fogaik látványától, a szemükben égő éhségtől, a követelőzésüktől, a vitáktól és a nyomorúságuktól. Pedig jobban tenném, ha magamba száll- nék, és belegondolnék a saját felelőtlenségembe; abba, hogy mennyire elhanyagolom magam én is - nem annyira fizikailag, mint inkább lelkileg -, és abba, hogy a hamis szükségleteimet többre tartom a valódiaknál. Amikor kemény bírálatot mondok valakiről, annak az az oka, hogy olyasmit érzek vagy látok benne, ami bennem is megvan, de nem akarom bevallani. Most nem arról beszélek, amikor objektív kritikát fogalmazok meg valakinek a viselkedéséről, hanem arról a nagyképű, személyeskedő ítéletről, ami látszólag a véleményemet tükrözi. Ha például nem tetszik, hogy valaki „irányító személyiség”, annak az lehet az oka, hogy én magam képtelen vagyok határozottan viselkedni. Vagy előfordulhat, hogy túl hevesen reagálok valakire, akiben felismerek egy bennem is meglévő tulajdonságot - például a hajlamot arra, hogy másokat irányítgassak -, és ez nagyon nem tetszik, de nem akarom beismerni. Korábban már említettem, hogy néha reggelente, újságolvasás közben jól elszidom a jobboldali újságírókat. Az a többékevésbé változatlan véleményem, hogy a nézeteik a tények szelektív értelmezéséből és a valóság megerőszakolásából fakadnak. Ugyanakkor a véleményem állandóságával ellentétben napról napra vál-

A DISZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADDIKCIÓ TÁRSADALMI GYÖKEREI 361

Inzik az azt kísérő emocionális töltés. Néha válogatott gorombaságok járnak a fejemben, máskor belátom, hogy így Is lehet nézni a dolgokat, noha én magam nem így vagyok velük. A felszínes különbségek nyilvánvalóak: ők olyan háborúkat támogatnak, amelyek nekem nem tetszenek, vagy olyan politikának adnak igazat, amely szerintem helytelen. Meg tudom értetni magammal, hogy mások vagyunk, de az erkölcsi ítéletekkel már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Ők folytonosan a „bíró” és az „elítélt” közötti mögöttes hasonlóságok talaján érvelnek. Az én másokról szóló ítéleteim ezzel szemben azt tükrözik, hogy a felszín alatt hogy érzem magam. Nálam a szándékos vakság teszi, hogy elítélem azokat, akik saját magukat tévesztik meg; az önzésem veti meg másokban a haszonlesést; a hitelességem hiánya bélyegzi meg más emberek álságosságát. Azt hiszem, ugyanez a helyzet minden olyan esetben, amikor az emberek morális ítéleteket mondanak másokról, és amikor egy társaság erőteljes közösségi véleményt fogalmaz meg a tagjairól. És ugyanez a helyzet az addikt személyekkel, és különösen a drogfüggőkkel kapcsolatos társadalmi hozzáállással is. * Eckhart Tolle kanadai spiritualista a következőképpen látja a függőséget: Mi jellemzi az addikciót? Leegyszerűsítve az, hogy az ember nem érzi magában, hogy megvan benne az erő az abbahagyásához. A függőség erősebbnek látszik. Az öröm hamis érzetét nyújtja. Azét az örömét, amely minden esetben fájdalomba megy át.1

362


Az addikció széles rendet vág a kultúránkba. Sokan hordoz zuk óriási teherként azokat a függőségeket, amelyek nekünk és másoknak is kárt okoznak - olyan viselkedésmintákat, amelyeknek nem látjuk be életünket megmérgező tulajdonságait, és amelyektől képtelenek vagyunk megszabadulni. Sokan vannak, akik mániákusan halmozzák a pénzt; mások a hatalomhoz vonzódnak kényszeresen. A férfiak és nők függőségei között szerepelnek a fogyasztással, a státusszal, a tárgyakkal és a viszonyokkal kapcsolatos addikciók, nem is beszélve a szerencsejátékokról, a szexről, a gyorsételekról vagy a test „visz- szafiatalítása” iránti vágyról. A Guardian Weekly következő beszámolója önmagáért beszél: Az amerikaiak jelenleg [2006] ijesztően sokat, évente 15 milliárd dollárt költenek szépségőrületük miatt kozmetikai sebészetre. Ráncolhatnánk a homlokunkat, ha lenne még valaki az Egyesült Államokban, aki a botoxkezelés után megdermedt homlokát képes lenne összeráncolni. Ez az összeg kétszerese Malawi GDP-jének, és több mint kétszerese annak az összegnek, amellyel az Egyesült Államok az elmúlt évtizedben hozzájárult AIDS-programokhoz. A plasztikai beavatkozások iránti igény robbanásszerű növekedése új megszállott réteget termelt ki: a „szépség drogosait.”2 A szépség drogosai címet kapta a The New York Times újságírónőjének, Alex Kuczynskinek nemrégiben megjelent könyve is, amelyben a szerző bevallja, hogy leszokófélben van a kozmetikai sebészi eljárások iránti addikciójáról. Könnyen talál majd új elfoglaltságot, mert a technológia fejlődésének köszönhetően egyre sikeresebben alkotunk meg új függőségeket. Egyik ilyen új keletű példa az, amelyet a pszichológusok „internetes szex addikciós szindróma” néven emlegetnek.

ADISZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADD1KC1Ó TÁRSADALMI GYÖKEREI363

Miközben az orvosok és a lélekgyógyászok módszerei még csak gyerekcipőben járnak a függőségek kezelésében, mi már elképesztő jártasságra tettünk szert új addikciós kategóriák és nevek kifundálásában. A Stanford Egyetem egyik mostanában publikált tanulmánya szerint a férfiak 5,5, a nők 6 százaléka kényszeres vásárló. A kutatást vezető dr. Lorrin Korán szerint ennek a viselkedési zavarnak érdemes lenne új fejezetet létrehozni a Diagnostic and Statistical Manual of Mentái Disordersben (Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve), vagyis a pszichiátriai kórképek hivatalos katalógusában. Az „új” nyavalya áldozatai olyan „ellenállhatatlanul rájuk törő öntudatlan impulzusok” miatt szenvednek, amelyek arra sarkallják őket, hogy számukra teljességgel szükségleien dolgokat vásároljanak. Korántsem akarom kigúnyolni a kényszeres vásárlást - bagoly mondaná verébnek -, és egyetértek dr. Korannel, aki részletesen leírja a kór potenciális következményeit: „komoly pszichológiai, pénzügyi és családi problémák, továbbá depresszió, óriási adósságok, illetve a párkapcsolatok felbomlása”3. A vásárlásmánia azonban egyértelműen nem külön entitás, hanem csak az egyik megtestesülése a kultúránkra jellemző addikciós tendenciáknak és annak az alapvető folyamatnak, amelyben csak a függőségek tárgya tér el, de az alapvető tulajdonságaik ugyanazok. Az egyik 2006-os beszédében az Egyesült Államok akkori elnöke, George W. Bush egy új addikciót definiált: Van egy nagy problémánk: Amerika olajfüggő! Ez a kinyilatkoztatás drámai hatású lehet egy olyan embertől, akinek az egész financiális és politikai karrierje az olajiparhoz kötődik. Ám sajnálatos módon az elnök a dolgot csak geopolitikai értelemben tekintette problémának: az Egyesült

364

A

SÓVÁRGÁS DÉMONA

Államok a külföldtől függ egy olyan nyersanyag tekintetében, amelyet „a szabadság ellenségei” megtagadhatnak az amerikai polgároktól. Az országnak más energiaforrások után kell néznie. A probléma tehát nem maga az „addikció”, hanem csak az, hogy a kérdéses anyag utánpótlása veszélybe kerülhet - ez a függők tipikus logikája. Akár az egészségügyi következményeket nézzük, akár az emberi életek számában mért veszteségeket, a gazdasági következményeket és bármilyen más hatást, a „respektálandó” addikciók amelyek körül kultúrák, iparágak és szakmák jöttek létre - mellett a drogfüggőségről alig vesznek tudomást. Úgy definiáltuk az addikciót mint bármilyen ismétlődő tevékenységet, amely csak rövid távon képes kielégíteni valamilyen vágyat, de hosszú távon negatív következményekkel jár. A társadalom függőségeinek is nyilvánvalóak a hosszú távú káros hatásai - az olaj például nemcsak energiaforrás, hanem számtalan ipari és luxuscikk nélkülözhetetlen alapanyaga is. Az olaj, a belőle készült áruk és a bomlástermékei is károsítják a környezetet - üvegházhatást és klímaváltozást idéznek elő, továbbá háborúkat vívnak magáért az olajért. Mindezért ösz- szességében jóval nagyobb árat fizet a társadalom, mint azért a drogfüggőségért, amely miatt Ralphot és társait kitaszítottakká nyilvánították. Az olaj ráadásul csak az egyik példa. Rengeteg olyan a testünkre, a lelkünkre vagy a természetre veszélyes függőség létezik, amely a fogyasztási cikkek, a gyorsételek, az édességek, a televíziós műsorok, a bulvárpletykák iránt alakul ki - és ez csak néhány példa volt azok közül, amiket Kevin Baker amerikai író összességében úgy nevez, hogy „a szerencsejátékból és hedonizmusból kifejlődött fejlett iparágak”. A szerencsejáték és a léha szórakozás fővárosa Las Vegas, ahol csak 2006- ban 40 millió látogató fordult meg, és amelynek lakossága

ADISZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADDIKCIÓ TÁRSADALMI GYÖKEREI365

2000-től 2006-ig 18 százalékkal nőtt. Az Egyesült Államok legnagyobb forgalmat bonyolító független - nem étteremlánchoz tartozó - étterme a Tao Las Vegas, ahol van minden, ami szem-szájnak ingere, és még annál is több: félmeztelen lányok, nyerőautomaták, plazmatévés úszómedencék, előreprogramozott iPodok, rengeteg Buddha-szobor, lüktető zene, érzéki dekoráció4. Kétlem, hogy akár a tulajdonosok, akár a vendégek magukénak éreznék az ősi, kínai tao dolgokon felülemelkedő, szemlélődő, elfogadó bölcsességét, vagy eszükbe jutnának Buddhának, a nagy tanítónak ínycsiklandó ételekre, szeszes italokra és szerencsejátékokra vonatkozó figyelmezte- tő szavai, amikor behódolnak az addikcióiknak. Elkerülhetetlen, hogy szót ejtsünk a törvényesen használha- tó nikotin és alkohol iránti függőségről - annál is inkább, mert a negatív következményeik jóval meghaladják a tiltott drogok által okozott károkat. Ezeknek a gyakran halálos vegyületeknek a marketingje és a reklámja is az addikciókról szól. Ahogyan a drogdílerek maguk is addiktak, a dohányipari cégek is úgy viselkednek, mintha maguk is függők lennének: profitfüggők. 2006 augusztusában az Egyesült Államok egyik kerületi bírája, Gladys Kessler egy perben azt az ítéletet hozta, hogy a dohánygyárak megtévesztették a fogyasztóközönséget termékeik egészségügyi hatásairól szóló állításaikkal: Az alperesek a halálos termékeiket nyilvánosan, megtévesztő módon, széles körben reklámozták és forgalmazták azzal az egyetlen céllal, hogy növeljék pénzügyi eredményeiket, tekintet nélkül arra az emberi tragédiára és tetemes társadalmi kárra, amit a sikereik okoztak.5 A dohányzással összefüggő betegségek miatti egészségügyi költségek több száz milliárd dollárra rúgnak. A The New York

366


Times szerint jelenleg 44 millió felnőtt dohányzik az Egyesült Államokban, és öt emberből négy nikotinfüggő. Ugyanott a dohányzás áldozatainak száma eléri az évi 440 ezret, a passzív dohányzás pedig további 50 ezer áldozatot követel évente.6 Hogyan mérhetnénk össze azokat a bűnöket, amelyeket a pácienseim - piti kis dílerek, akiket nagydarab rendőrök szorítanak neki a falnak a Downtown Eastside sikátoraiban - követnek el, azokkal a vétkekkel, amelyek az óriásvállalatok nagy tiszteletnek örvendő igazgatótanácsainak a számlájára írhatók? 2007 májusában a Purdue Pharma nevű gyógyszer- ipari mamutcéget bűnösnek találták „orvosok és páciensek” félrevezetése miatt. A vállalat azt állította, hogy OxyContin nevű terméke kevésbé addiktív, mint más ópiátok. A The New York Times tudósítása erről a következőképpen szólt: ...ez az állítás volt a fő mozgatórugója annak az agresszív marketingkampánynak, amelynek köszönhetően a vállalat évi egymilliárd dollár feletti bevételt ért el csak az OxyContinnal... A régi drogfogyasztók és a kezdők - köztük tizenévesek - gyorsan rájöttek, hogy a tabletták elrágása, vagy az összetörésük után a por felszippantása, illetve feloldása és beinjekciózása ugyanolyan érzést keltett, mint a heroin használata.7 Már tudjuk, hogy a vegyületek iránti addikció csak a sok közül az egyik egészségre káros, elvakultan követett, lehetséges életmód, de elítéljük a kábítószerfüggőket azért, mert vonakodnak abbahagyni egy olyan dolgot, amivel magukat vagy másokat veszélyeztetnek. Miért nézzük le, közösítjük ki és büntetjük a drogosokat, amikor közösségként ugyanolyan elvakultan addiktak vagyunk mi is, és a saját függőségünket ugyanúgy próbáljuk racionalizálni, mint ők?


Az ellentmondást úgy oldhatjuk fel, ha a kérdést így vála- szoljuk meg: azért nézzük le, közösítjük ki és büntetjük a drogosokat, mert nem akarjuk látni, mennyire hasonlítunk rájuk. A kábítószeresek sötét tükrében világosan felismerhetők saját tulajdonságaink, de megrázzuk magunkat, és közöljük velük, hogy az ő tükrük nem a miénk, mert különbözőek vagyunk, ezért nincs közünk egymáshoz. Ralph kritikája minden hibájával együtt is sérti a komfortérzésünket. Ahogyan a keménykábítószeresek hajszolják a drogokat, úgy a gazdasági és kulturális életünk is arra sarkallja az embereket, hogy elmeneküljenek mentális és érzelmi problémáik elől. A Harpers Magaziné kiadója, Lewis Lapham találóan így fogalmaz: A fogyasztói piacok olyan ígéreteket adnak el, amelyek szerint áruik a gondolkodás, a magány, a kétségek, a viszontagságok, az irigység és az öregkor fájdalmaira nyújtanak gyors enyhülést.8 Egy kanadai felmérés adatai szerint a 19-64 év közötti dolgozó felnőttek 31 százaléka tartja magát munkamániásnak. Ezek az emberek túlzott fontosságot tulajdonítanak a munkájuknak, amelyet „túl odaadóan végeznek, és valószínűleg túlzottan beletemetkeznek”. A Globe and Mail beszámolója szerint a többség alvászavarokkal küszködik, stresszes életet él, gondok vannak az egészségével, és nem tölt elegendő időt a családjával. A munka nem feltétlenül okoz kielégülést, mint arra a McMaster Egyetem professzora, Vishwanath Baba is rámutat: „ezek az emberek arra fordítják a munkájukat, az idejüket és az energiáikat”, hogy ezzel kompenzálják azt, ami hiányzik az életükből9 - azaz ugyanarra „használják” a munkát, mint a drogosok a kábítószert.


Minden addikció lényege a páni félelemre rátelepülő üresség. A drogfüggők rettegnek, és iszonyodnak a jelentől. Mindig a következő olyan alkalom után epekednek, amelyben kedvenc kábítószerük beadása után agyuk rövid időre megszabadul a múlt terheitől és a jövővel kapcsolatos félelmektől - a két fő tényezőtől, amely miatt a jelen elviselhetetlennek látszik. Mi is sokan hasonlítunk rájuk a hatástalan erőfeszítéseinkkel, amelyekkel megpróbáljuk kitölteni lelkünk fekete lyukait, a központi űrt, amelyben elvesztettük a kapcsolatot saját lelkűnkkel, valamint az állandó célokkal és értékekkel. A mi fogyasztói, szerzésre szakosodott, akcióorientált és álmokat kergető társadalmunk csak elmélyíti a lyukat, és még nagyobb ürességbe taszít minket. A nyugodt pillanatainkban minduntalan az elménkbe férkőző értelmetlen zűrzavar már önmagában is addikció - és a célja is ugyanaz, mint más függőségeké. Eckhart Tolle ezt írja erről: Az elme egyik fő feladata, hogy megszüntesse az érzelmi fájdalmat, vagy legalábbis harcoljon ellene - ez az egyik oka agyunk állandó aktivitásának, de a legjobb esetben is csak ideiglenesen leplezni tudja ezt a fájdalmat. Valójában az a helyzet, hogy minél elkeseredettebben próbál megszabadulni tőle az elménk, a fáj dalom annál nagyobb lesz.10 A hét minden napjának 24 óráját kitöltő zaj, az e-mailek, a mobiltelefonok, a televíziók, az internetes csevegőszobák, a multimédiás alkalmazások, a zeneletöltések, a videojátékok és az állandó vibrálás nem tudja kirángatni belőlünk a félelmetes belső hangokat.

*

A

369

DISZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADDIKCIÓ TÁRSADALMI GYÖKEREI

Nem egyszerűen csak azért fordulunk el a keménydrogosoktól, Úgy ne lássuk meg bennük magunkat, hanem azért is, hogy lerázzuk magunkról a felelősséget. Már láttuk, hogy a kábítószer-függőség leggyakrabban azoknál alakul ki, akikkel gyermekkorukban erőszakoskodtak, vagy elhanyagolták őket. Ez azt jelenti, hogy az addiktak nem születnek, hanem „készülnek”, és a függőségük olyan szituációk eredményeként jön létre, amelyeknek a kialakulására nekik maguknak nincs befolyásuk. Az ő életük annak a lobbgenerációs családrendszernek a történetet jeleníti meg, amelynek ők maguk is tagjai, a családrendszer pedig a szélesebb értelemben vett kultúrán és társadalmon belül létezik. A társadalom minden egysége - a legkisebb is - ugyanúgy tükröz valamit az egészből, mint a természet legparányibb alkotóeleme, de a kábítószer esetében a társadalom bűne egyenlőtlenül sújt egy kisebbséget. Tudjuk például, hogy az Egyesült Államokban a drogokkal összefüggésben elítéltek aránytalanul nagy hányada fekete férfi. 2002-ben a rabok 45 százaléka volt afroamerikai, és az igazságügyi minisztérium adatai szerint minden harmadik fekete férfi valamiért börtönbe kerül az élete során.11 A becslések szerint a szövetségi büntetés-végrehajtási intézetekben fogva tartottak mintegy 57 százaléka kábítószerrel kapcsolatos ügyek miatt tölti büntetését, és ennek a rétegnek az aránya nőtt a legjobban 37 százalékkal - 1996 és 2002 között.12 A fiatal afroamerikaiak sorsa beszédesen jellemzi azt a társadalmat, amelyben az életüket élik. A rendelőben megforduló páciensek között is rendkívül magas a kanadai őslakosok aránya - és egyébként is ugyanez a helyzet Kanada kábítószeres populációjában, illetve börtöneiben is. Az Egyesült Államok egyik nagy tekintélyű drogszakértője, dr. Róbert Dupont értelmezése szerint ezek a tények lénye

370


gében a „tradicionális kultúrák tragikus sérülékenységei”-t tükrözik az alkohollal és a kábítószerrel szemben. Úgy vélekedik, hogy a bennszülött kisebbség addikciók iránti fogékonysága „a világ nagy paradoxonjainak egyike az alkoholra és a drogokra vetítve”. Ezt írja: Amikor azt látjuk, hogy az amerikai őslakók vagy az ausztrál bennszülöttek szenvednek az alkoholtól és a drogoktól és a cigarettától, akkor a valóságnak azzal a fájdalmas oldalával szembesülünk, hogy a hagyományos kultúrák nem készültek fel a modern kábítószerekkel és a kábítószerélvezetet toleráló értékrenddel szembeni ellenállásra.13 A kisebbségek drogozásának valószínűleg jóval specifikusabb okai is vannak, mint az azt „toleráló értékrend”. Ha azt nézzük, milyen sokan kerülnek ebből a rétegből a rács mögé, akkor láthatjuk, hogy az őket „toleráló értékrend” igencsak egyenlőtlenül érvényesül. Az első részben Serena, Celia és Angéla történetéből megtudtuk, hogy sok öninjekciózó kábítószeres nőt komolyan bántalmazták kiskorában - a kutatások szerint a túlnyomó többségüket. Az említett három asszony közül kettő őslakos. A statisztikákból világosan kiderül, hogy az őslakos gyerekek esetében jelentősen nagyobb a veszélye annak, hogy valamelyik családtagja szexuálisan bántalmazza, mint a nem őslakos lakosságban. Ennek természetesen nem az az oka, hogy ilyen lenne a kanadai őslakók „veleszületett” természete. Az eredeti környezetükben, törzsekben élő természeti népeknél gyakorlatilag nem létezik a szexuális abúzus, és az európai gyarmatosítás előtt ugyanez volt a helyzet Amerikában is. A lehangoló tények arról szólnak, hogy milyen a bennszülött társadalmak viszonya a rájuk települő domináns kultúrához.


Az addikció előfutára a Simon Fraser Egyetem pszicho- logiaprofesszora, Bruce Alexander szerint a diszlokáció.' Alexander professzor a szót a következő értelemben használja: a pszichológiai, szociális és gazdasági integráció hiánya a családba és a kultúrába; a kiközösítés, elkülönülés és tehetetlenség érzése. Szerinte „csak a komolyan diszlokált emberek fogékonyak a függőségre”. A diszlokáció és az addikció között erős történeti kapcsolat áll fenn. A középkori Európában általános jelenség volt a szeszesital-fogyasztás és ünnepek alkalmával a részegség, de viszonylag kevés volt az iszákos, alkoholista ember, és maga az alkoholizmus sem volt nagy tömegeket érintő probléma. A szabadpiacok megjelenésével - nagyjából 1500 után - azonban egyre nagyobb méreteket öltött, majd a szabadpiaci társadalmak dominanciájának kialakulásakor, azaz nagyjából 1800 után dühöngő járvánnyá alakult.14 A premodern társadalmakban nem ítélték el azokat, akik az intoxikációs szintig túlzásba vitték valamilyen kémiai anyag fogyasztását. Dr. Dupont szerint „ezek egyébként is olyan ritka alkalmak voltak, amelyeket a család és a közösségek még jól tudtak kezelni... az alkoholizmus és kábítószerezés aranykora akkor érkezett el, amikor ugyanezek a premodern társadalmak elkezdtek stabilizálódni”15. Az ipari forradalom után megjelent a diszlokáció: felbomlottak a hagyományos viszonyok, a nagycsaládok, a nemzetségek, a törzsek és a falvak. A drámai gazdasági és szociális változások széttépték az emberek közötti kötelékeket és a kö* Diszlokáció: elmozdulás, elmozdítás, megzavarás, meghiúsítás - az addikciókkal kapcsolatban valamennyi jelentés érvényes fizikai és pszichológiai értelemben is.(A ford.)

372


zösségeket. Az emberek kénytelenek voltak elhagyni otthonaikat, és semmivé foszlott az az értékrend, amely az erkölcsi és spirituális univerzumhoz való kötődés biztonságát nyújtotta. A globalizáció eredményeként most is ez történik világszerte. Kína erre az egyik legjobb példa. Az ország a szédületes sebességgel zajló iparosodás következtében gazdasági szuper- hatalommá válik, ám a folyamathoz társuló diszlokáció valószínűleg katasztrófákhoz vezet. Egész falvakat és városokat telepítenek ki, hogy mihamarabb lezavarják az olyan megaprojekteket, mint például a Három Szurdok Gátja. Az urbanizáció kényszerítő ereje embermilliókat vág el a földjüktől, a hagyományaiktól és a közösségüktől. A masszív diszlokáció szociális és pszichológiai hatásainak előrevetítéséhez nem kell nagy jóstehetség, mert ezek már most is nyilvánvalóak. Az országban máris el kellett indítani azt a steril fecskendőket biztosító programot, amellyel elejét lehetne venni az AIDS - és az addikt lakosság körében megjelent más tömeges fertőzések - további félelmetes sebességű terjedésének. A pekingi egészségügyi minisztérium adatai szerint a jelenleg már 650 ezernél is több HIV-fertőzött/AIDS-es fele kábítószeres, és a közös fecskendők használata miatt lettek fertőzöttek.16 Nem lehet kétségünk felőle, hogy a szociális hanyatlás következményei - az elidegenedés, az erőszak és a függőségek hamarosan sürgős intézkedést igényelnek majd a kínai hatóságok, tudósok és egészségügyi szakemberek részéről. Számos fejlődő ország olyan igyekezettel utánozza a Nyugat gazdasági modelljét, hogy közben elfelejtik levonni a tanulságokat azokból a működési zavarokból, károkból és betegségekből, amelyeket a nyugati társadalmi modell generált.17 A diszlokáció csapását legjobban a kisebbségek, így az ausztrál bennszülöttek, Észak-Amerika őslakói és az egykori afrikai rabszolgák leszármazottai szenvedték meg. A feketéket


nemcsak a szülőföldjüktől, a kultúrájuktól és a közösségeiktől szakították el, hanem gyakran még a legközvetlenebb családtagjaiktól is. Emellett rabszolgák voltak, majd a rabszolgaság eltörlése után következett a faji megkülönböztetés, amely siralmas gazdasági helyzetükkel együtt szinte elviselhetetlenné tette az afroamerikai családok életét - immár szükségtelen ecsetelnünk az addikciót okozó hatásokat. Ugyanilyen nyilvánvaló az is, hogy a munkanélküli, tanulatlan, az „Amerikai Álom” gazdasági ígéretéből kizárt fiatal feketék számára miért vonzó a drogdílerkedés. A kanadai őslakosok elűzése, földjeik kisajátítása, a kizsákmányolásuk és a velük szemben elkövetett közvetlen erőszak mindenki által jól ismert, ezért nem szorul külön magyarázatra. Az északamerikaiak már a fehér hódítás előtt is ismerték a dohányt és sok más függőséget okozó vegyületet is. Ugyanígy nem volt újdonság számukra az alkohol - a mai Mexikó, illeve Del-Amerika területein -, valamint az olyan potenciálisan ad- diktív tevékenységek, mint a szex, az evés vagy a szerencsejáték. Dr. Alexander azonban rámutat, hogy az antropológusok munkáiban szó sem esik „semmi olyasmiről, amit teljes joggal függőségnek lehetne nevezni... még azok a törzsek is, amelyek ismerték az alkoholt, csak módjával, ünnepélyes keretek között használták”. Az európaiak tömeges bevándorlása Észak-Amerikába, és a kontinensen zajló gazdasági átalakulás beszűkítette az őslakók mozgásterét. Könyörtelenül kifosztották és tönkretették élőhelyeiket, ellehetetlenítették hagyományos megélhetésüket, elértéktelenítették a szellemi tradícióikat, állandó diszkriminációnak tették ki őket, emellett az egyébként is szegény népeket folyamatosan kizsákmányolták - és ezek a folyamatok voltaképpen a jelenben is zajlanak. A gyermekeket elragadták és elidegenítették a családjaiktól, és akaratuk


ellenére olyan „civilizáló” intézményekbe zárták, ahol nem volt részük másban, csak kulturális elnyomásban, érzelmi és fizikai bántalmazásban, valamint szexuális kizsákmányolásban. Jó lenne, ha azt mondhatnánk, hogy társadalmunk rádöbbent az őslakosokkal szemben fennálló történelmi, morális és gazdasági tartozására. Volt rá néhány példa, de összességében folytatódik a gazdasági kizsákmányolás, továbbra is megvonják történelmi jogaikat, és úgy „patronálják” őket, hogy közben kontroll alatt tartják őket. Kanada fontosnak tartja, hogy harcoljon az afgánok egészségéért, oktatásuk és életkörülményeik javításáért, de még csak a közelében sem jár annak, hogy ugyanezeket az alapvető dolgokat biztosítsa az Első Nemzet* polgárainak. Az itteni bennszülöttek életkörülményei és szociális helyzete még a harmadik világ mércéi szerint is siralmasak. Ilyen körülmények mellett a sokat szenvedett, diszlokált és elnyomott emberek között a fájdalom és a szenvedés folyamatosan átöröklődik egyik traumatizált generációról a következőre. Nem véletlen, hogy Serena és az anyja is ugyanazon a Downtown Eastside-i szállón lakik, és a pácienseim között nem ők az egyetlen ilyen anya-gyermek páros. Észak-Amerikában - az Egyesült Államokban ugyanúgy, mint Kanadában - nincs egyetlen olyan réteg sem, amely pszichológiai és szociális értelemben nagyobb elnyomásban részesülne, mint az őslakó asszonyok. A 25-44 év közötti bennszülött nők ötször gyakrabban halnak meg erőszakos cselekmények következtében, mint a normál populációban.18 Az Egyesült Államok igazságügyi minisztériumának adatai szerint élete során minden harmadik őslakos nőt megerőszakolnak, ami csaknem kétszerese a 18 százalékos országos * A Kanada területén élő bennszülött törzsek gyűjtőneve.(Aford.)


átlagnak - az esetek túlnyomó többségében a cselekményt nem bennszülött férfiak követik el.19 Mióta a Portlandben dolgozom, különösen gyakran gondolkodom el azon, hogy a kanadai társadalom mikor kér már végre bocsánatot az Első Nemzettől a kizsákmányolásért es az okozott szenvedésekért - ahogyan ugyanezt kellene tenni a kanadai japánokkal is, akiket internáló táborokba zártak a 11. világháború alatt. Ehhez óriási bűntudat kellene - és hatalmas szégyenérzetünknek kellene lennie ahhoz is, hogy visz- szaállítsuk a helyzetüket és a jogaikat. Valószínűleg ezért nem vállaltuk soha a felelősséget. *

Mivel az emberi kultúra és viszonyok képtelenek adaptálódni a gyors gazdasági és szociális változásokhoz, ezért a diszlokáció továbbra is a modern élet egyre dominánsabb folyamata marad. A társadalom szinte minden szegmensére kihat a családi élet felbomlása és a stabil közösségek eróziója. Még a legszűkebb értelemben vett család is óriási nyomás alatt áll a válások magas száma és az egyszülős háztartások miatt, de sok esetben azért is, mert egyik vagy mindkét szülő kénytelen az otthonától távol munkát vállalni. Sok olyan gyermek van, akiket nem bántanak, nem hanyagolnak el, szerető szüleik vannak, de a helyi kulturális és gazdasági helyzet aláássa elsődleges érzelmi kapcsolataikat a szüleikkel, és ennek katasztrofális következménye lesz a fejlődésükre. Mivel a szülőgyermek kapcsolat egyre gyengébb, ezért a gyermekek egyre jobban egymásra vannak utalva ami teljességgel ellentmond a dolgok természetes rendjének. Sok állatfaj mellett elsősorban az emlősöknél - és legfőképpen az embernél - a fiatalok normálisan a szülő védelme


alatt maradnak addig, míg el nem érik a felnőttkort. Az éretlen egyedek nem tudják elég éretté nevelni saját csemetéiket - nem tudják maradéktalanul ellátni tápláló, fenntartó, illetve modellszerepüket, és nem lehetnek jó mentorok. Nincsenek rá felkészülve, hogy orientáljanak, irányokat és értékeket közvetítsenek. Ennek egyenes következménye a gyermekek egymásra utaltsága, amit pszichológus barátom, Gordon Neufeld úgy nevez, hogy társorientáció, és aminek a megnyilvánulásai fokozódó éretlenség, elidegenedés, erőszak, valamint korai szexualizáció az északamerikai fiatalság körében. További következményként a fiatalok addiktív viselkedés- mintákba ássák bele magukat. Több állatokon és embereken végzett - megfigyelés is ismételten igazolta, hogy az azonos életkorúak közötti kapcsolatok megerősödése és a szülőkhöz való kötődés gyengülése fokozza a függőségek iránti hajlamot. Az egymás között felnevelt majomkölykök nagyobb valószínűséggel fogyasztanak alkoholt, mint azok, amelyeket az anyjuk nevelt fel.20 Az „egyívásúakhoz tartozás” a Drug and Alcohol Dependence (Drog- és alkoholdependencia) című folyóirat egyik közleménye szerint „valószínűleg a legerősebb olyan szociális faktor, amelynek alapján előre vetíthető a kémiai anyagok kamaszkori használatának kialakulása”. A szakemberek általában úgy vélik, ennek az lehet az oka, hogy a fiatalok rossz példát állítanak egymás elé. Ez azonban csak az igazság egy része. A mélyebb ok az, hogy az egymás emocionális elfogadásába kapaszkodó kamaszok fogékonyabbak azokra a sérülésekre, amelyeket magukhoz hasonlóan éretlen, ezért a kölcsönös érzelmi függést sem érzékelő társaik okozhatnak nekik. Sokkalta nagyobb stressz éri őket, mint azokat, akik jó kapcsolatban vannak felnőtt szüleikkel. Itt nem arról van szó, hogy a gyerekek természettől fogva kegyetlenek lennének, hanem egyszerűen csak arról, hogy


Éretlenek. Gúnyolnak, kötekednek és elutasítanak. Akik elvesztették a kapcsolatot a szüleikkel, azért keresik a hasonszőrűek társaságát, hogy ne kelljen magukat puszta önvédelemből érzelmileg kikapcsolniuk. Az otthoni erőszaknak kitett gyermekek emocionális önkikapcsolása - amelyet dr. Gordon Neufelddel közösen írt könyvünkben úgy neveztünk el, hogy „veszélyes menekülés az érzések elől” - nagyban növeli a motivációt a kábítószerek használatára.21 *

Röviden azt mondhatjuk, hogy az addikciós folyamat azokban megy végbe, akik diszlokációt szenvedtek el, és akiknél zavar keletkezett a normális emberi közösségi kapcsolataikban bántalmazták vagy elhanyagolták őket, nem megfelelően ráhangoltak a kapcsolataik, gyermekkorukban, tinédzserként egyívásúakhoz kénytelenek tartozni, vagy olyan szubkultúrák tagjai, amelyek történelmi okokból ki vannak téve a kizsákmányolásnak vagy az elnyomásnak. A társadalom igazi természetének megismeréséhez nem elég az elért vívmányok felmagasztalása - ahogyan azt a vezetők előszeretettel teszik -, hanem meg kell nézni a gyenge pontokat is. Ehhez muszáj elmenni a vancouveri Downtown Eastside-ra a droggettóba vagy más városok hasonló negyedeibe, hogy gazdasági és szociális kultúránk mocskait is megfigyelhessük - vagyis annak a képnek a visszáját, amelyet egy humánus, virágzó, egyenlőségen alapuló társadalomról vágyakozva elképzelünk. Látjuk, hogy nem becsüljük meg eléggé a családot, nem védjük megfelelően a gyermekeinket, nem szolgáltatunk igazságot a bennszülötteknek, és kegyetlenek vagyunk azokkal, akik már amúgy is sokkal többet szenvedtek, mint azt a legtöbb ember el tudná képzelni. Ahelyett,

378


hogy belenéznénk az előttünk álló sötét tükörbe, elfordulunk tőle, hogy ne lássuk benne saját visszataszító képünket. A Tóra szerint Mózes testvére, Áron azt az utasítást kapta, hogy vegyen magához két szőrös kecskét, „vessen rájuk sorsot” (azaz jelölje meg őket), és járuljon velük az Úr színe elé. Az egyik kecskét az emberek bűnei miatt kellett elhajtania - ezt fel kellett áldoznia az Úrnak -, a másik kecskét pedig állassa elevenen az Űr elé, hogy engesztelés legyen általa, és hogy elküldje azt Azázelnek a pusztába.22 Utóbbi kecske volt a bűnbak, amely miután elkergették, kitaszított lett, és el kellett menekülnie a sivatagba. A drogfüggők napjaink bűnbakjai. Be kell látnunk, hogy kultúránk úgyszólván elcsábít minket saját magunktól olyan külső tevékenységek felé, amelyek enyhítik az unalmat, és elterelik a figyelmet a problémákról. A keménydrogosok ennek a terelésnek az áldozatai. Az ő egész életük a menekülésről szól. Mi, többiek változó sikerrel fenn tudjuk tartani a látszatot, de csak azon az áron, hogy a kábítószereseket száműzzük a társadalom peremére. Máté evangéliumában Jézus ezt mondja: Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek. Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van?

4HM-

A DISZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADDIKCIÓ TÁRSADALMI GYÖKEREI 379

Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!13 A következő fejezetekben megvizsgáljuk, hogyan kellene hoz- záállnunk az addikciókhoz, ha komolyan akarnánk venni Jézus szavait. Meglátjuk majd, hogy az ő szánalma tökéletesen illeszkedik ahhoz, amit a tudomány mond a függőségekről.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Ismerd meg ellenségedet! A torontói rendőrség szexuális bűnökkel foglalkozó részlegének vezetője, Paul Gillespie nyomozó őrmester sok gyermeket mentett meg az internetes pornográfia hiénáitól. Amikor nyugdíjba ment, a Globe and Mail róla szóló írásában az állt, hogy a rendőr az ebben a munkakörben töltött hat esztendő alatt sem tudott hozzáedződni az ott tapasztalt szörnyűségekhez. Paul Gillespie még mindig nem tudott hozzászokni azoknak a gyermekeknek a jajveszékeléséhez és a szenvedéseik látványához, akiket molesztáltak, megerőszakoltak, majd az erről készült videójukat feltették a világhálóra. - Ezek a felvételek elképzelhetetlen szörnyűségeket ábrázolnak - mondja Kanada egyik legismertebb gyermekpornográfia ellen harcoló rendőre. Ugyanakkor ő a magányosan szenvedő gyermekekről készült állóképeket tartja a leginkább szívhez szólónak: Ok nem sikoltoznak, csak beletörődnek - mondja az ezeken a képeken látható kisgyerekekről. - Halottak a szemeik. Látszik, hogy a lelkűk már megtört.24 Halott szemek, megtört lelkek: ez a részvéttel teli ember így foglalja össze a megbecstelenítőit gyermekek sorsát, ugyanak-

Ismerd meg ellenségedet: 381

kor a szavaiban keserű irónia bujkál. A szerencsétlen gyermekek élete nem ér véget, amikor megmentik őket - ha ugyan megmentik őket, mert a legtöbbet sohasem sikerül. Sokukból olyan tizenéves lesz, akinek a lelke sohasem gyógyul be, és a szeme is örökre halott marad. A további életük is a rendőrségen és a bíróságokon folytatódik, mert akkor már senki sem szánakozik rajtuk, és sebezhetőnek sem látszanak. A társadalom perifériáján tengődnek tovább mint tolvajok, rablók, bolti szarkák; mint kábítószerért vagy aprópénzért olcsó szexet kínáló, lepukkant prostituáltak; mint utcai vagy a kokaint olcsó hotelszobáikból terítő drogdílerek. Általában kemény, öninjekciózó drogosokká válnak, és elindulnak Kanada nyugati része felé a melegebb éghajlat és a vancouveri Downtown Eastside - a drogosok Mekkája - vonzása miatt. Itt már Gillespie nyomozó őrmester kábítószerellenes kollégái tartják rajta éles szemüket ezeken az embereken. Rendszeresen megmotozzák őket a sikátorokban, hogy elkobozzák tőlük a kábítószert vagy a használatához szükséges eszközöket, és időről időre bevarrják némelyiküket a börtönbe. Néhány régebben szexuálisan bántalmazott drogossal nem könnyű zöldágra vergődni. Ápolatlanok, koszosak, ravaszak, manipulatívak és ellenszenvesek. Egyszerre félnek a hatósági emberektől, miközben megvetik, és provokálják őket. A rendőrök sem mindig bánnak velük kesztyűs kézzel. Nem mintha a zsaruk hajlamosak lennének az erőszakra, de ez elkerülhetetlen következménye annak, amikor egy csaknem törvényen kívüli és egy teljes fizikai autoritással bíró csoport között megszűnnek az emberi interakciók. Nekem is volt alkalmam megtapasztalni, mi történik az ilyen helyzetekben, amikor a Hastings Streeten tett körutaimon megállítottak a rendőrök - egyszer tilosban mentem át az úttesten, egyszer pedig a járdán kerékpároztam. A közegek hangneme egy pillanat alatt sokkal

382


kedvesebb lett, amikor a jogosítványomban meglátták, hogy nem környékbeli vagyok. Teljesen elveszett lettem volna, ha a papírjaimból az derül ki, hogy egy korlátozott, gettósított területen élek, ahol ezeknek az egyenruhás fegyvereseknek korlátlan a hatalma... ha kiderülne, hogy olyan szerek iránt vagyok függő, amelyek miatt ők kötelesek lennének ellenem eljárni... ha nem számíthatnék a barátaimra és a családomra, akik felemelnék az érdekemben a szavukat, ha bajba kerülnék. Olyan zsarukat is láttam, akik nyugodtan, sőt kedvesen bántak a pácienseimmel, de az addiktjaim felé általában nem ezt az arcukat mutatják. A Downtown Eastside-i kábítószeresek pontosan tudják, hogy nem szállhatnak szembe a hatóságokkal - sem a jogérvényesítőkkel, sem az egészségügyiekkel. - Ki hinne nekem? Én csak egy drogos senki vagyok! Ezt a mondókát gyakran hallom, amikor panaszkodnak, hogy megverték őket a börtönben vagy a sötét utcán, és amikor a nővérek vagy az orvosok durván bánnak velük a sürgősségi osztályon. Az ilyen élmények csak megerősítik bennük a tehetetlenség érzését, amely gyermekkoruk óta kíséri őket. A kábítószeresek többé-kevésbé rendszeresen visszatérő „vendégek” a bíróságokon a függőségüket támogató bűncselekményeik miatt. Néhány bíró tisztában van vele, hogy ezeknél az embereknél az addikció egyfajta védekezés az ellen, amit azelőtt éltek át, hogy a szemükben kihunyt a fény: a heroinozást a fájdalmuk, a kokainozást az eltompult lelkűk miatt folytatják. Némelyik bíró együtt érző velük; a lelkűkre beszél, hogy változzanak meg, és megpróbálja lehetővé tenni nekik, hogy használhassák azt a vékonyka menekülőösvényt, amelyet a szociális és jogrendszerünk felkínál. Más bírák úgy tekintenek rájuk, mint a leghitványabb gazfickókra. Ám akármilyen legyen is a bíró szánakozó vagy rideg és elutasító -, a vége mindig az,

Ismerd meg ellenségedet! 383

hogy a drogfüggő bűnözők börtönbe kerülnek. Olyan intézményekbe zárják őket, ahol félelem és erőszak uralkodik, és ahol pontosan ugyanazt élik majd át ismét, amit életük elején és azóta is folyamatosan végigszenvedtek: a kétségbeesést és az elszigeteltséget. A börtönnek azért van némi pozitívuma is: az elítéltek kénytelenek felfüggeszteni a kábítószerezést, és ez a kényszerszünet nagyon is szükséges a számukra. Más kérdés, hogy a szabadulásuk után többnyire azonnal visszaszoknak, és hamarosan ismét elkövetnek valamilyen törvénytelenséget, hogy megszerezzék a betevő löketűket. *

Minden háborúban vannak ellenségek. A drogellenes harcban leggyakrabban azok a gyerekek lesznek az ellenségek, akiket Gillespie nyomozó őrmester nem, vagy csak későn tudott megmenteni. Persze nem ők a fővezérek, és a hasznot sem ők fölözik le. Ők csak egyszerű lövészárok-töltelék közkatonák - ennek megfelelően ők szenvednek a legtöbbet, és ők hagyják ott a fogukat, mint a háborúkban általában. Katonai szakkifejezéssel élve belőlük lesz a „járulékos veszteség”. Ha kinézünk a Portland Szálló ablakából a Hastingsre, akkor a drogellenes háború a járdán térdeplő, várandós Celiában manifesztálódik, akinek a háta mögött megbilincselik a kezét, míg ő meredten bámulja a földet. Gillespie nyomozó őrmester nem tudott segíteni rajta, amikor kislánykorában az éjszakai köpködős rituálék közben megerőszakolta a mostohaapja, így a drogellenes háborúban ő is ellenség lett. Ellenségnek számít a drogellenes háborúban egyik baj- társa, a harmincnyolc esztendős Shawn is , aki néha eltűnik a metadonprogramból. Amikor nem jelenik meg a rendelőben a megbeszélt időpontban, szinte biztos, hogy börtönben van. Kis

384


stílű, hajléktalan tolvaj, ezért általában csak rövid időre szokták bekasztlizni. Egyszer valamiért egy egész évet kapott, de jellemzően inkább csak heteket vagy hónapokat szabnak ki rá. Sok más drog mellett a kokain a fő kábítószere, amit öntudatlanul kezdett el használni - nem diagnosztizált és nem kezelt - figyelemhiányos hiperaktív zavara kúrálására. Ahogyan az iskolás éveiről beszél, abból egyértelmű az ADHD diagnózisa: - Nagyon untam, hogy állandóan mozdulatlanul kellett ülnöm, és csak az órát figyeltem, hogy mikor mehetek már ki végre az osztályból. Tisztára olyan volt, mint a börtönben. Képtelen voltam odafigyelni. Az egyik szociális munkás karolta fel az utcán, és elküldte hozzám egy kitöltött beadvánnyal, hogy igazoljam Shawn fogyatékosságait, így remélhetőleg nem kell majd tovább csöveznie. Teljesen fölösleges lenne leírnom a részletes élettörténetét, de tanulságos lehet az, ahogyan az ellenség jellemzi saját magát, ezrét Shawn engedélyével betűhíven - a hibákkal együtt - idézem a beadványból az általa kitöltött egyik rubrikát. Legjob tudásai írom le az indokokat. 11-12 éves koromba kezdődőt, amikor rósz emberi társaságba keverettem. Mer ezután kábé 18 évet börtönbe ültem az életem 37jéből. Ahonnan indultam, és ahogyan látam, naggy probléma volt az életemel és rósz befojás, mert például amikor 18 évesen látam tőlem 7-8 méterre emberek meggyilkolását és önygilkolást is. Plusz mostan a Vankuver legrosszabb uccáiban lakok a sikátorokba ahol vénás heroinozást és kokainozást követek el hajléktalanul lakok és szállókba 15 éve mínusz a börtönbe töltőt idő. A vénázástól hepatitusz C-m is van. Plusz nem tudom a pénzét jól beosztani az adikciózástól. Alkholfügötől nőttem fel aki Fizikusán verte Anyámat meg minket a gyerekeket. "***

Ismerd meg ellenségedet! 385

Fizikusán fügők a metadontól ezér nagy a korlátozás ara amiből extra pénzem lehetne mer mióta ez történt elvesztetem azt sok önbecsülést és enyhe paranoiát kaptam el a társaságba amire gyogyszerezek. (szándékos helyesírási hibák. A ford.) Eza rövid indolás amiért nekem rokantossági támogatás kel. Ksözönömszépen az elolvasást. Ennek a férfinak komoly ADHD-je van, tanulási nehézségei vannak, poszttraumatikus zavarokkal küszködik, súlyos drogfüggőségben szenved, nincs szakmája, és nincsenek, de korábban sem voltak sikeres emberi kapcsolatai - a rendőrök pedig időt, energiát és fáradságot nem kímélve nyomoznak utána, majd letartóztatják A törvény betűje által előírt módon bizonyítékokat gyűjtenek ellene; a bíróságon csak szociálisan érzékeny, de rosszul fizetett védőket kap a jogsegélyszolgálattól; a végén pedig tanult bírák dörgedelmes figyelmeztetésben részesítik, és börtönbe küldik - újra és újra. Ez tehát a nagybetűs Drogellenes Háború! Egy másik ilyen ellenség volt a vietnami háborút is megjárt Raymond, aki már nem él - AIDSben halt meg, miután elutasította a kezelést, ezért a betegség fokozatosan tönkretette az immunrendszerét, és aláásta az egészségét. Az életéről nem sokat tudtam, csak annyit, hogy a családjában más addiktak is voltak. Raymond mérnök volt, mielőtt a függőség a markába kaparintotta. A Downtown Eastside-on kokaint árult, abból tartotta fenn magát. Az a kislányosan kinéző Lisa volt az egyik ügyfele, akiről a tizenötödik fejezetben volt szó. Ha már itt tartunk, ez a nő is az ellenségek egyike, ezért megérdemli, hogy vele is foglalkozzunk. Némi betekintést nyújt a gondolataiba és világába az a firkálmány, amelyet a haldokló Raymondnak írt. Most is pontosan idézek:

386


Raymond R urnak! Bocs hogy megint patanás vagyok a segeden. De én csak egy droggos vagyok! aki nemtehet róla hogy muszály segítségedet kérnie. Azér csinálom ulyra és újra mer tartom a szavam hoyg fizetek és eztet te is tudod pontossan. Naggyon hálásvagyok azér amit teszel értem és ezér tisztelek is nagyon és pontossan kifizetem amit adsz pedig te aszondod nem tartozom enyivel erre én aszondom hogy igaziból még tőbei is. Raymond te tudod hogy én nem loppok meg csaliok kü- lönössen nem tölled aki eséjt adót hogy bizonyítsam hogy nem használak ki tégedet és sémijén módon nem károsittalak meg. Mostan az én lellkem naggyon nehéz miatad. még te is aztat hiszed, hogy elopptam a pénzedet. Ez nekem télleg naggyon fály még a végin béllé is hallok mer te azal vádolsz hogy én egy lepukant drogos vagyok Oké mindenkki téveddhet de miért mondod aztat hogy én nem fizettek amikor én igennis fizetek Tudod utojjára amikor megvádoltál mer te ezeknek a csaj- joknak hiszel. Reméltem mostan majd magattol is vádolsz és nem azér amit rollam mondanak mer te elégg okos és intelegens vagy hogy saját döntést hozol. Lisa drogdíleréhez intézett - az ő mércéjéhez képest már-már irodalmi - könyörgése egy nagyobb probléma felé mutat. Azt hiszem, ha mi egyénként és a társadalmunk is „elégg okos és intelegens” módon hoznánk meg a döntéseinket, akkor nem büntetnénk a függőket, és nem viselnénk háborút Celia, Lisa, Raymond, Shawn és a társaik ellen. Ki kellene kiáltani a békét! „Mindenkki téveddhet”, ahogy Lisa írja - a drogellenes háború volt az egyik ilyen tévedésünk, mint azt majd hamarosan látjuk.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Az elbukott háború A háború meghirdetése után valamelyest csökkent a hazafias hevület, és józanabb nézetek kerültek előtérbe. Amikor ez a könyv nyomdába kerül, még mindig nem látszik a borzalmas iraki erőszakcselekmények vége, és nap mint nap újabb merényletekről, támadásokról érkeznek tudósítások Az Egyesült Államokban egyre többen ítélik el az iraki háborút. Egyre kevesebb ember támogatja a céljait és azt a módszert, ahogyan ezeket a célokat el akarják érni. Kanadában ugyanilyen kritikák hangzanak el a kormány afganisztáni „küldetésével” kapcsolatban is, mert a távoli országban egyre nagyobbak a katonai és a polgári veszteségek. A mindkét konfliktussal kapcsolatban felmerülő kérdés más háborúkra, köztük a drogellenes harcra is vonatkozik: érvényesek és elérhetőek-e a deklarált célok? Elképzelhető-e, hogy a terveinknek megfelelően valaha is elérjük ezeket a célokat? Mindez milyen emberi és anyagi ráfordításokkal, illetve áldozatokkal lehetséges? Az iraki és afganisztáni intervencióval ellentétben a drogellenes háború már hosszabb ideje zajlik - azaz inkább csak vánszorog. Richard Nixon 1971- ben hirdette meg, de valójában már a XX. század első éveiben lefektették az alapelveit, és a küzdelem is lényegében ekkor

388


kezdődött el. Ám ha objektíven nézzük, kiderül, hogy a harc retorikája és gyakorlata is felejthető. Ha pedig az erkölcsi és emberi oldalát nézzük, akkor ez a háború egyenesen visszataszító. Peaceful Measures: Canadas Way Out of the „Waron Drugs” (Békés megfontolások; hogyan léphetne ki Kanada a „drogellenes háborúból”) című könyvében Bruce Alexander ezt írja: Minden háború legfeltűnőbb jellegzetessége az erőszak. A háborús mentalitás kettéhasítja a világot nemes szövetségesekre és megvetendő ellenségekre, továbbá igazol minden olyan intézkedést, amely segít a fölény megszerzésében - beleértve az ártatlan kívülállókkal szembeni erőszakot is... A háborús mentalitás kikapcsolja a normális emberi könyörületet és intelligenciát.25 Mindez a drogellenes háborúra is igaz: a könyörület és a szánalom hiánya világosan látszik a Downtown Eastside-i pácienseimen, és a nemzetközi méretekben okozott kárai, megrendítő gazdasági és szociális, valamint a harmadik világban tapasztalható destruktív környezeti hatásai is nyilvánvalóak. A kanadaiak számára elegendő, ha csak átnéznek a határon az Egyesült Államokba. A két ország közötti politikai és társadalmi attitűd különbözőségei ellenére sok a kulturális hasonlóság. Az Egyesült Államok agresszívan rá akarja erőltetni kábítószerekkel kapcsolatos nézeteit a világra, és ennek érdekében óriási nyomást fejt ki más országokra. Ugyanakkor még mi, a közvetlen szomszédságukban élő kanadaiak sem tettük maradéktalanul magunkévá az ő elveiket, és ez elsősorban a kisebb mértékű korlátozásban nyilvánul meg. Ezzel együtt is a hatalmas amerikai nyomás ellenében - minket is beleértve - más országoknak nágyon nehéz felvilágosultabb

AZ ELBUKOTT HÁBORÚ 389

drogellenes stratégiát alkalmazni - mint azt majd a huszonnyolcadik fejezetben láthatjuk. Céljaimat és könyvem kereteit is messze meghaladja az Egyesült Államok által vezetett kábítószer-ellenes harcok alapelveinek és globális kárainak a részletezése. Ezek az in- lormációk egyébként is könnyen hozzáférhetők különböző lorrásokból. Az egyik ilyen forrást annak a Norm Stampernek az írásai jelentik, aki Seattle rendőrfőnöke volt, majd nyugdíjba vonulása után a drogok dekriminalizálásának a szószólója lett. Ezt írja: Gondoljunk bele ennek a háborúnak a tényleges káraiba: több tízezer; egyébként ártatlan amerikai került börtönbe, sokan 20 évre, sokan egész életükre; családok szakadtak darabokra; drogdílereket és véletlenül arra járó ártatlanokat lőttek le az ideákon... Az Egyesült Államok kábítószer-ellenes harca politikai instabilitást, hivatali korrupciót, egészségügyi és környezeti katasztrófái okoz az egész világon. Az általa szponzorált háború valójában a szegények ellen folyik, akik önmagukat is alig tudják fenntartani, ezért eleve vesztésre vannak ítélve.26 Már akkor is a drogellenes harcok teljes kudarcáról beszélnénk, ha az lenne a céljuk, hogy megakadályozzák a kábítószerek fogyasztását, vagy elvegyék tőle a drogosok kedvét. Jelenleg már példa nélküli az észak-amerikai kábítószeresek magas száma, és a velük szemben tanúsított tolerancia is példátlan. A Norm Stamper által ismertetett adatok szerint 77 millió azoknak az amerikaiaknak a száma, akik használtak valamilyen kábítószert. Az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma szerint 1980 és 2002 között megháromszoro* Például azért, mert a világ sok országában vegyszereket használnak a koka- és mákültetvények elpusztítására.(A szerző)

390


zódott azoknak az elítélteknek az aránya - 1980-ban 100 ezer lakosból 139, 2002-ben már 476 akiket droggal kapcsolatos bűncselekmény miatt ítéltek el. A volt rendőrfőnök szerint „ez rengeteg ellenség”. A háború abban a tekintetben is elbukott, ha azt nézzük, hogy hogyan védte meg az embereket és közösségeket, illetve milyen mértékben javította az életminőséget. A Downtown Eastside-i addiktak személyes élettörténete és a statisztikák is világosan jelzik, hogy óriásiak az emberi életekben mért károk. Az Egyesült Államok kerületi bírája, John T. Curtin így ír erről: Az egyik eredmény különösen mellbevágó, és számos generáción át gyakorol majd szörnyű hatást az amerikai életre: ez a kábítószer miatt börtönbe került nők számának elképesztő emelkedése. 1980 és 1996 között ötszörösére nőtt a börtönökben fogva tartott asszonyok száma. A drog miatt elítéltek között rengeteg az egyszerű kábítószerküldönc és a lényegében ártatlan, úgynevezett „bűnpártoló”. Megmerem kockáztatni azt a kijelentést, hogy egyetlen asszony sem volt semmilyen drogbanda feje. Nagyon sok köztük a kisgyermekes anya, akiknek a gyermekei most semmilyen ellátásban sem részesülnek... A következő években a nemzet keservesen megszenvedi majd az ezekkel az anyákkal szemben alkalmazott megtorlást.27 A háború tökéletesen sikertelen volt abban a vonatkozásban is, hogy megszüntesse, vagy legalább korlátozza a nemzetközi drogkereskedelmet. Teljes kudarcba fulladt az a próbálkozás is, hogy visszaszorítsák azoknak a növényeknek a termesztését, amelyekből a főbb kábítószereket kivonják. A drogellenes háborúban elért győzelmekre vonatkozó hivatalos bejelentések semmivel sem megbízhatóbbak, mint azok, amelyek az

Az ELBUKOTT HÁBORÚ 391

iraki aki háború sikereiről szólnak. A The New York Times egyik tudósítója ezt jelentette Afganisztánból: Néhány héttel azelőtt, hogy elindultam Helmandba, John Wiilters, a Fehér Ház drogügyi főreferense egy sajtótájékoztatón büszkén jelentette be az újságíróknak, hogy az afgán hatótokkal karöltve sikerült jelentősen csökkenteni az országban az ópiummák-ültetvények összterületét. A kongresszus több százmillió dollárt irányzott elő erre a célra, valamint a kereskedelem visszaszorítására. Ugyanakkor az ENSZ szeptemberi jelentése szerint az idei terméshozam minden korábbi rekordot megdöntött: a tavalyi 4100 tonnával szemben idén Afganisztánban 6100 tonna ópiumot állítottak elő.28 Washington háborúja a dél-amerikai „hátsó udvarban” sem volt sikeresebb. A The New York Times egy másik cikkében ez áll: Kolumbia az elmúlt évtizedben 5 milliárd dollárnyi segélyt kapott az Egyesült Államoktól a kábítószer-ellenes küzdelemre és a drogbárók lázadásainak a leverésére. Ez a dél-amerikai ország kapta a legnagyobb támogatást, ennek ellenére továbbra is a világ legnagyobb kokaintermelője - innen származik az Egyesült Államokban eladott mennyiség 90 százaléka.29 Az elképesztő nyomorban az emberek kénytelenek továbbra is azt termelni, amitől valamelyes segítséget remélnek siralmas gazdasági helyzetükre, és nincs más választásuk, továbbra is árulják a terményeiket. A hasznot azonban végül nem az afgán vagy a kolumbiai földművesek fölözik le, és még csak nem is az Egyesült Államok vagy Vancouver sarki dílerei, hanem a drogkartellek, a bűnszövetkezetek és azok, akik mindezt lehetővé teszik nekik: a világszerte megtalálható korrupt poli


tikusok, kormánytisztviselők, jogászok és rendőrök. Ha olyan a törvénykezési rendszer, hogy az a kábítószer-terjesztők és bűnsegédeik érdekeit szolgálja, akkor senki sem tehet semmit - hacsak azt nem, hogy a cigarettát is csempészárunak nyilvánítja. Amiből persze az illegális kereskedőknek összességében még nagyobb haszna származna, de eléggé valószínűtlen, hogy az adóra éhes kormányok és a profitorientált dohánygyárak ezt hagynák. A brit columbiai egyetem közegészségtan-professzora, dr. George Povey szerint 1995-ben az illegális drogok használata 805, az alkohol 6507, a dohányzás pedig 34 728 kanadai halálát okozták. „Akkor hol van a dohányzásellenes háború?” - teszi fel a kérdést.30 2005-ben a brit kormány megbízásából készítettek egy tanulmányt, amelyből kiderül, hogy a jelenlegi törvényi szabályozás mekkora hasznot hajt a drogkereskedőnek, és menynyire nevetségesen impotens a terjesztés megakadályozásának területén. A The Guardian beszámolója szerint: A heroin fő kereskedőhálózatainak a profitja akkora, hogy az olyan luxuscikkeket forgalmazó mamutcégek is messze lemaradnak mögöttük, mint a Louis Vuitton vagy a Gucci. Ez hatalmas haszon - az illegálisan Nagy-Britanniába behozott heroin legalább 60-80 százalékát le kellene foglalni ahhoz, hogy valamelyes hatása legyen a drogellenes küzdelemben, azonban a hatóságok képtelenek 20 százaléknál többet elkobozni. A Downing Street csak a tanulmány adatainak felét engedte közzétenni, amire egy ellenzéki vezérszónok így reagált: A beszámolóból egyértelmű, és a kormány paranoiás reakciójából is nyilvánvaló, hogy a „drogellenes háború” egy csődtömeg.

AZ ELBUKOTT HÁBORÚ

393 Az előrelépéshez bizonyítékokkal alátámasztott érvek és vita kellene, de ha visszatartják ezeket a bizonyítékokat, akkor nincs miről vitázni.31 faxok-Amerikában ugyanez a helyzet. Kalifornia legfelső bí- róságának egyik bírája, James P. Grey ezt írta: A tiltott kábítószerek hihetetlen mértékű elterjedtségének fő oka az az elképesztő haszon, amelyet az előállításukból és a terjesztésükből nyernek.32 És ugyanígy van Kanadában is, mint arra dr. Povey is rámutat: Évente egymilliárd kanadai zöldhasút ölünk bele a drogellenes küzdelembe, de ennek nevetséges hatása van az egyre hatalmasabbra duzzadó piacra. 1 kilogramm heroin Pakisztánban 3000 dollárba kerül, a mi utcáinkon pedig 150 ezer dollárért adják cl. Ez világosan megmagyarázza, miért kell 50 ezer dollár egy kemény-drogosnak ahhoz, hogy egy évig ne szenvedjen szükséget. A kábítószer-ellenes küzdelem költségeit nehéz lenne megbecsülni, de a legtöbb szakértő egyetért abban, hogy az Egyesült Államokban évente több tízmilliárd dollárral terheli meg a költségvetést. Chicago egyetemének közgazdaságtan- és szociológiaprofesszora, Gary Becker úgy véli, hogy ez az összeg minimum százmilliárd dollár. Ezt írja: Ez a becslés ráadásul nem foglalja magába az olyan megfoghatatlan költségeket, mint amilyenek az épületekben és a városokban okozott károk; az amerikai haderő bevetésének költségei Kolumbiában és más országokban a drogbárók és a földmű

394


vesek ellen; illetve a drogok különböző országok kormányaira gyakorolt korrupciós hatásának ellensúlyozása,33 Ezeknek a kiadásoknak az eredménytelensége elfogadhatatlan egy olyan országban, ahol egyre nő a nyomor, és ahol az egyes térségekben riasztóan emelkedő újszülöttkori halálozási adatok megegyeznek a harmadik világ mutatóival. Kanadában ugyan nem olyan heves a háború, mint az Egyesült Államokban, de a ráfordított tetemes költségek érthetetlenek akkor, amikor egyre csökken a romló színvonalú egészségügyi ellátás, oktatás és szociális helyzet állami finanszírozása. A kábítószerek ellen indított nemzetközi keresztes hadjárat egyik véletlen, de tragikus következménye, hogy az ópiátok elérhetetlenné válnak az orvosi felhasználás, a fizikai fájdalomcsillapítás számára a világ fejletlen térségeiben. Rengeteg ember, fiatal és öreg szenved a krónikus fájdalom miatt. A WHO adatai szerint legalább évi ötmillió előrehaladott állapotban levő rákbeteg nem részesül megfelelő fájdalomenyhítésben, és ehhez a számhoz még hozzá kell adnunk az 1,4 millió végstádiumban levő AIDS-est is. A WHO statisztikái nem térnek ki a rengeteg más, fájdalmas betegségben és sérülésben szenvedő betegre. A fő probléma a túlzott félelem az addikció kialakulásától. A wisconsini orvosi egyetem fájdalomkutatója, Dávid E. Joranson szerint „a fájdalomcsillapításra közel sem irányul akkora figyelem, mint a drogellenes háborúra”34. Ha ennek a háborúnak az a célja, hogy a drogozástól elrettentse az olyan mindenre elszánt, félelmetes bűnözőket, mint a vancouveri Downtown Eastside éhes szellemei, akkor az ötlet már önmagában is nevetséges. A kábítószertől senki sem lesz bűnöző, csak a törvényektől. Amikor az alkoholt betiltották, a szeszes ital fogyasztói sértették meg a törvényt. Ha a cigarettázást tiltanák be, hatalmas


395 illegális dohányterjesztő hálózatok működnének. A nikotin- üzlet felvirágoztatná a bűnszövetkezeteket, és a dohányosok nikotintartalmú tiltott árura költenék bevételeik jelentős részét. Ehhez vegyük hozzá a cigarettázás miatti egészségügyi kiadásokat, az általa okozott haláleseteket és családi tragédiákat - és vegyük figyelembe az új fronton indítandó harc költségeit is. Irdatlan pénzösszeg jönne ki, és teljességgel hiábavaló lenne ez az erőfeszítés is. Why Our Drug Laws Have Failed (Miért buktak meg a kábítószeres törvényeink?) című könyvében James P. Grey így fogalmazza meg kritikáját: Eddig sem értünk el semmilyen sikert, és ezután sem érünk majd el az utánpótlásra és a keresletre vonatkozó törvényeinkkel. Olyan ez, mintha a gravitációt akarnánk jogi úton szabályozni.35. Igaza van, amikor fent említett könyvének A Judicial In- dictment ofthe War on Drugs (Bírói vádirat a drogellenes háború ellen) című fejezetében kijelenti: nem a kábítószerek okozzák a legnagyobb kárt, hanem a használatukat tiltó jogszabályok. * A kriminalizáció gazdasági kárai a felesleges háborúra elherdált sok milliárd dollártól eltekintve is óriásiak. Ezt a saját pácienseim példájából tudom. Sokan vannak köztük, akik tekintélyes örökségeket képesek elverni meglepően rövid idő alatt. Egy asszony néhány hét alatt hetvenezer dollárt költött heroinra és kokainra. A nő az ötvenes évei elején jár, és már halálos beteg. Az itteniek azonban ritkán részesülnek ilyen szerencsében, ezért számukra csak a bűnözés, a kéregetés és a


prostitúció marad. A pácienseim között természetesen vannak drogdílerek is - kisstílűek és nagyobb klientúrával rendelkezők is de általában nagyon kicsi a hasznuk. Többnyire csak arra elegendő, hogy a saját drogozásukat fedezni tudják belőle. - Két éve újra elkezdtem az üzlettel foglalkozni - mesélteaminap az egyik betegem. - 19 ezer dolcsit kerestem egy hónap alatt, de egy lyukas garas se maradt belőle, kivéve azt a tíz rongyot, amit a kisfiam anyjának adtam. Tíz hónap alatt összejött 190 rugó... de csak az a tíz maradt meg. Az ilyen zsozsó egy pillanat alatt elmegy. Kokainra legalább minimum 100, de inkább 300 dolcsi kell naponta. A heroin sokkal olcsóbb, arra kevesebb is elég. A legprímább minőség negyed grammja is csak 30 dollárba kerül. Akármilyen kemény heroinista valaki, negyed gramm bőven elég hozzá, hogy ne legyen beteg*. A kokainra viszont piszok könnyű akár 700 dolcsit is eltapsolni egyetlen nap alatt. - A lopással meg az a helyzet - folytatja -, hogy a szajrét a legjobb esetben is csak a tényleges értékének a 10 százalékáért lehet eladni. Egyszer láttam, hogy egy pasas lopott valahonnan egy két lepedőt érő bicajt, és odaadta 25 dollárnyi kavicsért. Ha valaki így össze tud hozni egy nap 300 dolcsit, az azt jelenti, hogy a fickó legalább 3000 dollár értékű cuccot lovasí- tott meg. És mondom: szerencsés, akinek bejön 10 százalék. A rendelőben néhány páciensem meglepően nyíltan beszél arról, hogyan teremtik elő az addikciójuk finanszírozásához szükséges összeget. A negyvenéves, beesett szemű, hórihor- gas, örökké vigyorgó McDermitt egyenesen büszke rá, hogy milyen komoly utcai kalóz lett belőle. - Micsoda? - kapom fel a fejem hitetlenkedve. - Mennyit mondott? A „beteg” ebben az esetben a megvonási tüneteket jelenti.(A szerző)

Az ELBUKOTT HÁBORÚ 397

- A bírósági szakértők becslése szerint kétmillió-hétszázezer dollár jött össze két és fél év alatt. - De hát ez lehetetlen! - Ők akkor is így számolták ki. McDermitt fő működési területe a vancouveri kikötő, ott is a konténerszállító hajók rakodási területe. A haverjaival kidolgoztak egy olyan módszert, amellyel a lebukás veszélye nélkül dézsmálhatták meg az árut. Loptak mindent a cigarettától kezdve a férfi selyemingeken át a divatos női ruhákig. A férfi azonban több lábon állt, és mással is foglalkozott: építkezésekről alumíniumrudakat vittek el, és üzemanyagszállító tartálykocsikat csapoltak meg. Megkérdezem tőle, hol szokták eladni az árut. Vállat von. Larryvel szoktam boltolni, de neki már annyi. Kinyírták... Amikor vittem hozzá az alumíniumrudakat, mindig Iccseszett, hogy miért nem vágom félbe a cuccot. Nem volt rá idő. Ha kiböktem egy rakás alumíniumrudat, rácsörögtem a kerekes székes taxis haveromra, aki gyorsan odagurult. Egy fuvarral majdnem másfél mázsát tudtunk elvinni, amiért 210 dolcsit kaptunk. A rokkant srácnak lepasszoltam 30-at, nekem 180 maradt. Sok drogos számára a bűnözés az élet szükségszerű velejárója - automatikus, magától értetődő reflextevékenység. Egyszer felmentem az egyik lakóhoz, hogy visszaszerezzem tőle az egyik kollégám drága bőrkabátját, amit fél órával korábban emelt el a rendelőjéből. A kolléga azonnal felhívott, amikor észrevette, hogy nincs meg a kabátja. - Csak egy pillanatra fordítottam hátat - mondta feldúltam A lakó elnézést kért, de szemernyi bűnbánat sem látszott rajta. - Mi mást tehettem volna? - védekezett. - Ott feküdt a széken.

398


„Mi mást tehettem volna?” - ezzel védekezett egy másik betegem is. Mike akkor tette zsebre a PalmPilotomat, amikor nem több, mint húsz másodpercre egyedül hagytam. Akkoriban kezdtem a Portlandben. Naivan azt hittem, hogy megbízható - nem sokkal korábban egy fafaragást is készített nekem, hogy kifejezze a háláját. Lehet, hogy ő maga megbízható lenne, de az addikciója nem az. Öt perccel a távozása után vettem észre, hogy nincs ott a PalmPilot. Bezártam a rendelőt, megmondtam a betegeknek, hogy várjanak meg, mindjárt visszajövök, és elrohantam Mike szállójába, a Sunrise-ba. Az első néhány kopogás után ajtót nyitott. - Adja vissza! - mondtam. - Mit? - kérdezte védekezőén. Nézze, Mike, két lehetősége van: azonnal visszaadja a PalmPilotomat, vagy hívom a rendőrséget! A férfi elkeseredett arccal lerogyott az ágyra. Oké, holnap első dolgom lesz. Nem holnap, hanem most, azonnal! Nincs nálam. Akkor kerítse elő! Együtt lesétáltunk a Sunrise lépcsőin, és elmentünk a következő saroknál levő zálogházba. - Kérem vissza azt a PalmPilotot! - mondta Mike a tulajnak. - Ezé a fickóé. A tulaj úgy tett, mintha nagyon meglepődött volna. Mit hadoválsz itt össze? - kiáltott fel mérgesen. Úgy tett, mintha ez lenne az első olyan alkalom, amikor itt, a Kelet-Hastingsen, a drog és a bűnözés melegágyában valaki lopott árut próbált volna lepasszolni neki. - Miért nem mondtad, haver, hogy nem a tiéd? - kérdezte rosszallóan.

AZ ELBUKOTT HÁBORÚ 399

Míg a pasas kibányászta a kézi számítógépemet egy rakás más elektronikus kütyü közül, Mike ide-oda csoszogott, és lát hatóan cseppet sem érezte magát zavarban. - Ott volt az asztalán - mondta magyarázatképpen, amikor kiléptünk az üzletből. - Mi mást tehettem volna? Csak a vancouveri Downtown Eastside-on több ezer drogos nyomorog. A többség kénytelen lopni, koldulni, és a testét áruba bocsátani azért, hogy napi több száz dollárt összeszedjen a függőségére. Ennek igencsak komoly gazdasági hatása van arra a társadalomra, amely önkényesen úgy döntött, hogy az emberek szabadon mérgezhetik magukat alkohollal és nikotinnal, de a kábítószerhasználat már büntetendő. * Az Egyesült Államok adminisztrációját nem tántorította ela drogellenes háború bukása. Továbbra is világszerte fellép a dekriminalizáció és az ártalomcsökkentő programok ellen. A mexikói szenátus 2006 áprilisában elfogadott további megfontolásra egy törvénytervezetet, amely szerint nem számítana bűncselekménynek kis mennyiségű marihuána, kokain, heroin és más drog birtoklása személyes használat céljából36 A tervezetet a hivatalban levő elnök, Vicente Fox is támogatta. - Nem hunyhatunk szemet a valóság előtt! - mondta Fox konzervatív pártjának egyik szenátora, Jorge Zermeno. - Nem folytathatjuk tovább azt a gyakorlatot, hogy addiktakkal törnjük tele a börtöneinket! Nem telt el huszonnégy óra, máris megérkezett az Egyesült Államokból az a „tanács”, hogy a mexikói kormány változtassa meg a szándékát. A tervezetet végül visszadobták azzal,

400


hogy „a témát tovább kell tanulmányozni” - ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy eltűnt a politikai süllyesztőben. Néhány ottawai főpolitikus is magáénak vallja a washingtoni keményvonalas nézeteket. A Vancouver Sun egyik, 2006 decemberében közölt cikkének az volt a címe, hogy „Kanada az USA kábítószer-politikájától vár útmutatást”, és az állt benne, hogy az itteni konzervatív kabinet miniszterei az Egyesült Államok „tapasztalt” szövetségi szakértőivel konzultálnak arról, hogy milyen legyen az új nemzeti drogstratégia. A Simon Fraser Egyetem kriminálpszichológusa, Neil Boyd így kommentálta az értesülést: A Harper-kormány ugyanúgy akarja rendezni a kábítószerproblémát, mint az Egyesült Államok: vagyis több embert kell bezárni. Ahelyett, hogy a függőséget egészségügyi kérdésnek tekintenék, erkölcsi alapon bűnözési kategóriaként kezelik. Ez a gyakorlat gyökeresen eltér attól, ami Európában történik, és nincs rá bizonyíték, hogy jelentős haszna lenne.37 így hangzik egy akadémikus gondosan megválogatott szavakkal előadott, visszafogott véleménye. Washington államban King megye egyik tekintélyes jogászegyesülete elismerte, hogy a jelenleg érvényes kábítószerpolitika rengeteg kárt okoz. 2001-ben az egyesület kiadott egy részletes állásfoglalást, amely szerint a drogellenes háború „alapjaiban hibás, és számos negatív társadalmi következmény társul hozzá”. Az eddigi jogszabályok katasztrofális hatásairól készített összegzésük minden olyan amerikai és a világ más tájain élő szakember véleményét tükrözi, akik ideológiai szemellenzők nélkül tanulmányozták a kérdéskört. Eszerint a drogellenes háború nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert


401 ■ nem képes csökkenteni a kábítószer-fogyasztást a legproblémásabb rétegek, különösen a gyermekek körében; • drámai növekedést idézett elő a tiltott drogokkal kapcsolatos bűnözésben, beleértve az addikcióhoz társuló gazdasági bűnözést; valamint olyan befolyásos, erőszakos bűnszövetkezetek felvirágzását váltotta ki, amelyek ellenőrzésük alá vonták a tiltás következtében létrejött hihetetlenül profitábilis, szabályozatlan piacot; • a növekvő drogfogyasztás és a bűnözés fokozódása miatt egekbe szöktek a közkiadások; • jelentősen rontotta a közegészségügyi helyzetet, ami a betegségek terjedésében, a függő személyek inadekvát kezelésében, valamint a helyes fájdalomcsillapítási módszerek használatának elmaradásában mutatkozik meg; • az alkalmazott módszerek miatt csorbultak a polgárok jogai, beleértve a tulajdonjogot és a magánszférához való jogot is; • a kábítószeres törvények érvényesítésekor aránytalanul hátrányos megkülönböztetésben részesül a szegény és a színes bőrű lakosság; • akadályozza az igazságszolgáltatás és a bíróságok hatékony működését, emellett a törvény tisztelete és betartása is csorbát szenved.38 A drogellenes háború nemcsak elbukott, hanem örök kudarcra van ítélve, mert nem a kábítószerfüggés gyökerei és az illegális nemzetközi drogkereskedelem ellen irányul, hanem csak néhány termelő, forgalmazó és fogyasztó ellen. Ennél is lényegesebb az, hogy sem a kiindulási pontja, sem az eszközei nem alkalmasak egy olyan komplex társadalmi probléma kezelésére, amelynek az esetében sokkal fontosabb a szánalom, az önismeret és a tényeken alapuló tudományos kutatás eredményeinek az ismerete.


A kérdést már nem úgy kell feltenni, hogy miért bukott el ez a háború, hanem úgy, hogy miért folytatják tovább, ha minden bizonyíték ellene szól. - ajéwí-

HUSZONHATODIK FEJEZET

A választás szabadsága és a szabadság választása A drogellenes háború alapfeltevése szerint az addikt személynek szabad választási lehetősége van, hogy ne legyen addikt, ezért a társadalom és a törvény szigorának hatása eltérítheti őt a függőségétől. Ám ez nem ilyen egyszerű. Nancy Reagan utcai plakátjaival ellentétben az addiktív késztetések elhárítására édeskevés az a tanács, hogy „csak mondj nemet!” A választás szabadsága kiválóan működhet például a társadalom világában - az interakciók, a lehetőségek és a kapcsolatok világában. Egy másik ilyen világ a psziché belső birodalma. Az előbbit a materialisztikus kultúránk irányítja, és ha már itt tartunk, teljesen felesleges úgy tennünk, mintha egyenlők lennénk. Kérdezzék csak meg a keménydrogosokat, akik pontosan tudják, hogy ők a társadalmi hierarchia legeslegalján helyezkednek el. Steve negyvennégy éves függő, aki felnőtt élete tizennyolc évét börtönben töltötte. Nemrég járt a rendelőben. Leült, és kibámult az ablakon vagy feltekintett a plafonra - mindenhová nézett, csak a szemembe nem. Dühös, és fél a haragja miatt. Tele van a szíve keserűséggel - mindenekelőtt azért, mert a napi metadonadagját figyelő tekintetek előtt kell elfogyaszta-

404


nia, másrészt azért, mert az élete hatósági személyek, orvosok, gyógyszerészek, szociális munkások, a szálló személyzete és mások ellenőrzése alatt zajlik. Nem új keletű a frusztrációja: egész életét beárnyékolja az igazságtalanság érzete. - A szabadság a dollár velejárója - mondja. - Csórikám nem lesz szabad, ha csak annyit tud magának összeszedni, hogy ne az utcán kelljen aludnia. Nekem is mindig megmondják, hogy mit csináljak. Idekint is majdnem ugyanolyan, mint a börtönben volt. Az egyetlen különbség az, hogy ittott a kanyarban néha hozzájutok egy kis meleg puncihoz. Steve önsajnálatában van némi igazság. A társadalomban attól függ a szabadságunk, hogy mennyire vagyunk sikeresek annak a megszerzésében, amit akarunk, és amire helyzetünk, hatalmunk, rasszunk, osztályunk és nemünk kondicionál minket. Ám a psziché belső világában a szabadság teljesen mást jelent: azt a képességet, amelynek révén választani tudunk a hosszú távú fizikai és lelki jólétünk, illetve a pillanatnyi késztetéseink számára fontos dolgok között. Ha ez a képesség hiányzik, akkor értelmüket vesztik a „szabad akarat” és a „szabad választás” kifejezések. Thomas de Quincey azt írta ópiumfüggőségéről, hogy „nyomorult rabszolgalánc” Az addikció láncai belül vannak, és láthatatlanok. Először az elmét kötik gúzsba, a testet csak azután. Már tudjuk, hogy a függőségek fontos agyi folyamatokba avatkoznak bele, megzavarják a működésüket, és a normálistól eltérő adaptációs viselkedést generálnak. Azt is tudjuk, hogy az addikt agyban eleve nem megfelelően fejlődtek ki a racionális impulzuskontrollért felelős területek, és a kábítószerek csak tovább rontják a helyzetet. Az addikció szabadsággal kapcsolatos dilemmája tehát így fogalmazható meg: a nagyrészt tudattalan erők és automatikus agyi mechanizmusok által irányított személy csak korlátozottan képes gyakorolni

A

VÁLASZTÁS SZABADSÁGA ÉS A SZABADSÁG VÁLASZTÁSA405

a választás szabadságát. A kérdéskört részletesen tanulmányozták mániás-kényszeres kórképekben - angolul obsessive- compulsive disorder, röviden OCD amelyeknek sok közös tulajdonságuk van az addikciókkal. Ezekből a kutatásokból sokat megtudhatunk a pszichikai szabadságról. Az UCLA orvosi fakultásának pszichológiaprofesszora, dr. Jeffrey Schwartz több évtizedet szentelt az OCD tanulmányozásának, és két rendkívül érdekes könyvben számolt be az eredményeiről.39 Az OCD-ben az agy bizonyos áramkörei rosszul működnek. o)lyan ez, mintha egymáshoz lennének „rögzítve” - mintha egy autóban nem működne a kuplung, és a motor elindításakor a jármű azonnal elindulna. Az OCD-ben a „gondolatok motorját” a „cselekmények kerekétől” elválasztó „kuplung” ragad be. Teljesen irracionális gondolatok és hiedelmek váltanak ki olyan ismétlődő viselkedésmintákat, amelyek haszontalanok, sőt károsak. A mániás-kényszeres személy intellektuálisan tisztában van annak az értelmetlenségével, hogy mondjuk naponta százszor is kezet mos minden ok nélkül, de nem tudja leállítani magát. A neurológiai kuplung hiánya újra és újra automatikus kézmosást eredményez. Dr. Schwartznak és kollégáinak sikerült képalkotó vizsgálatokkal kimutatniuk ezt az általuk agyzámak nevezett mechanizmust. Lehet, hogy az OCD extrém példának tűnik arra, hogyan írja elő az agyunk a testünknek az akaratunk ellenére zajló cselekménysorokat, de az OCD-ben szenvedők is olyanok, mint mi - az eltérések csak fokozatbeliek. A legtöbb cselekedetünk automatikusan zajlik le; megkerüli a tudatos odafigyelést, és a szándékaink ellenére is megtörténhet. Dr. Schwartz ezt így magyarázza el: A mentális élet passzív oldala - amelyet csakis és teljességgel agyi mechanizmusok generálnak - határozza meg napi, sőt

406


pillanatnyi élményeink jellegét és intenzitását. Az ismétlődő napi tevékenységekben az agy ténylegesen nagyon hasonlóan működik egy gépezethez.40 A saját választásunknak vélt döntések tudattalan érzelmek és hiedelmek alapján is megszülethetnek. Olyan agyi mechanizmusok hozhatják létre őket, amelyek a korai gyermekkorban programozódtak be, és olyan régi események determinálják, amelyeket nem tudunk felidézni. Minél erősebbek valakinek az automatikus agyi folyamatai, és minél gyengébbek azok az agyi központok, amelyek a tudatos kontrollt gyakorolják, annál kisebb az a szabadság, amellyel az adott személy a saját életét irányíthatja. Az OCD és más anomáliák esetében teljesen mellékes, hogy az illető mennyire intelligens vagy jószándékú, mert a rosszul működő agyi áramkörök felülvezérelhetik a racionális ítéleteket és szándékokat. Erős stresszre vagy intenzív érzelmekre szinte minden ember úgy reagál, hogy nem a tudatos akarata vagy szándékai irányítják, hanem a mélyebben működő agyi mechanizmusok. Amikor ilyen felajzott állapotban cselekszünk, egyáltalán nem vagyunk szabadok. Egy pénteki napon, késő este telefonon elbeszélgettem dr. Schwartzcal az addikció olyan jellemzőiről, amelyek nem feltétlenül nyilvánvalóak a megfigyelő számára - a két munkamániás orvos éjjeli szakmai beszélgetése a „bagoly mondja verébnek” klasszikus esete. - Amikor azt próbáljuk megérteni - mondta dr. Schwartz -, hogy hogyan működik az agyunk, és milyen a viszony a tudatos élményeink, valamint az agyunk között, akkor szem előtt kell tartanunk, hogy nem érvényes az az általános vélemény, amely szerint a puszta akaratunk segítségével át tudunk billenni egy adott mentális állapotból egy másikba. A szabadság

A


rendkívül bonyolult dolog. Erőfeszítés kell hozzá. Erősen koncentrálni kell arra, hogy ne az automatizmusok működjenek. Természetesen van szabad akaratunk, de csak akkor tudjuk gyakorolni, ha tudatosan odafigyelünk; amikor nemcsak az elme tartalmának, hanem az elmének mint folyamatnak is a tudatában vagyunk. Amikor nem figyelünk oda, elménk robotpilóta-üzem- modba kapcsol, amelyben alig „szabadabb”, mint egy számítógép, amit arra programoztak be, hogy egy billentyű lenyomására adott feladatot hajtson végre. Az automatikus mechanizmusok és a tudatos akarat közötti különbség érzékeltetéséhez képzeljük el, hogy dühösek vagyunk, és ököllel bele akarunk vágni a falba. Mondhatjuk ezt is: - Annyira mérges vagyok, hogy most, azonnal beleütök oköllel ebbe a falba. És mondhatjuk ezt is: - Az elmém azt mondja, hogy ököllel bele kellene ütnöm ebbe a falba. Az utóbbi esetben az elmeállapot megengedi azt a lehetőséget, hogy mégse üssünk bele. Ha nem így van, akkor nincs választás, és nincs szabadság, csak törött csontok és sírás-rí- vás. Mint Eckhart Tolle rámutat, „a választás feltételezi a tudatosságot - a nagyfokú tudatosságot, aminek a hiányában nem beszélhetünk választásról”41. A leírtak alapján elmondhatjuk, hogy a psziché világában a szabadság relatív fogalom: a választás hatalma csak akkor létezik, amikor az automatikus mentális mechanizmusaink alá vannak rendelve azoknak az agyi rendszereknek, amelyek képesek biztosítani a tudatosságot. Egy ember egyik vagy másik helyzetben, egyik vagy másik kölcsönhatásban, egyik vagy másik pillanatban kisebb vagy nagyobb szabadsággal rendelkezik. Akinek az automatikus agyi folyamatai szokványosán

408


túlvezérelten működnek, annak jelentősen csökken a szabad döntésképessége - különösen akkor, ha agyának tudatos választásokat támogató rendszerei alulteljesítenek vagy alulfejlettek. Azt mondtuk, hogy az addikció kontinuum, amelyben messze-messze, az egyik legtávolabbi végén vannak az intravénás keménydrogosok, akik reménytelenül a szokásaik fogságába estek. Minden ember ennek a kontinuumnak a vonalán helyezkedik el valahol a rabság és a destruktív szokások, illetve a teljes tudatosság és függetlenség között. A választás szabadsága ugyanilyen kontinuummal ábrázolható, de valójában csak nagyon kevés ember kerül abba a pozitív tartományba, ahol állandóan teljes az öntudata, ezért folyamatosan szabad. A psziché világában - csakúgy, mint a materiálisban - néhány embernek több a szabadsága, mint másoknak. Abszurd dolog lenne bizonygatni, hogy egy hajléktalan ugyanolyan szabadon válogathatna mondjuk a ruházata, az otthona vagy a tápláléka tekintetében, mint egy kőgazdag tőzsdecápa. Ugyanakkor az érzelmi szabadság és a tudatos döntések birodalmában egy remete még egy fillér nélkül is szabadabb lehet, mint egy státuszaddikt milliomos, aki folyamatosan kompenzálja magában a gyermekkori sérüléseit, ezért állandóan kínzó szüksége van rá, hogy mások féljenek tőle és felnézzenek rá. A kemény drogoktól függőknek mindkét világból a legrosszabb jutott: a pszichológiai szabadság totemoszlopának a töve és a szocioökonomikus létra legalsó foka. A többiek változó magasságokban, de mindenképpen valahol felette helyezkednek el. Az addiktaknak több szempontból is ugyanolyan kevés a szabadsága, mint az OCD-seknek. Náluk is bekövetkezik az agyzár, amikor rájuk tör a kábítószer iránti sürgős vágy. A pácienseim számtalanszor elmesélték nekem, hogy egyszerűen

A


képtelenek ellenállni a krekkes pipának, vagy a speedballnak*, vagy egy heroinlöketnek, amikor megkínálják őket, vagy egyszerűen csak ott van az orruk előtt. Ugyanígy nem tudják megállni a drogozást, ha stressz éri őket, ha dühösek, ha magányosak, ha izgatottak, vagy ha unatkoznak. Életemben nem használtam semmilyen kábítószert, de én is alig bírok megálljt parancsolni a mentális nyomásnak, amikor az elmémben feltámad a CD-vásárlás iránti vágy. Szilárdan eltökélem magamban, hogy nem teszem, és egy darabig be is tartom a magamnak tett ígéretet, de a vége mindig az lesz, hogy véget akarok vetni a szenvedésnek, és úgy szabadulok meg a mentális feszültségtől, hogy elrohanok a Sikorába, aztán a pénzem a könyörtelen zenebolti eladókhoz vándorol, akik lesben állnak rám a csodálatosnál csodálatosabb új CD-halmok mögött. Az eszemmel tudom, hogy nemet kellene mondanom, ugyanakkor érzem, hogy tehetetlen vagyok - és ha én, a középkorú, középosztálybeli, szerető családdal rendelkező és az életét (nagyrészt) szerető orvos tehetetlen vagyok, akkor mennyire szabadok a pácienseim a Portland Szállón? Ismét hangsúlyozom, hogy a szabadság relatív fogalom, és azt hiszem, hogy nekem nagyobb a szabadságom, mint a keménydrogosoknak. Az OCD-sek és a függők is óriási feszültséget élnek át egészen addig, amíg nem engednek a kényszernek. Amint beadják a derekukat, azonnal megkönnyebbülnek - igaz, csak pillanatokra. A pszichikai szabadság hiánya az addiktokat is OCD-sekké teheti, de van egy fontos különbség: az OCD- seknél a függőkkel ellentétben semmilyen örömöt sem vált ki a kényszercselekmény végrehajtása, sőt kényelmetlen vagy kellemetlen érzés kíséri. * Kokain és heroin intravénás használatra előkészített keveréke.(A szerző)

410


Első ránézésre az ember úgy érezheti, hogy az addiktak „bűnösebbek”, mert „élvezik” a viselkedésüket, az OCD-sek pedig szenvednek tőle. Valójában azonban a függőknek nehezebb akarniuk a leszokást a drog nyújtotta átmeneti élvezet miatt, míg az OCD-sek szívesen megszabadulnának a kényszerüktől, ha tudnák, hogy hogyan kell. Terápiás szempontból tehát ebben a tekintetben a függők hátrányba kerülnek a csupán másodpercekig tartó kellemes érzés miatt, ami alig több, mint gyorsan elillanó megkönnyebbülés a bánattól, a szorongástól vagy a lélek feneketlen űrjétől. *

Még nem beszéltünk róla, de nagyon sok függőnek sikerült kilábalnia az addikciójából, és rossz gyermekkoruk ellenére lerázták magukról az önpusztító vegyületek vagy a kényszeres viselkedések láncait. Sokan közülük a társadalom öntudatos, megbecsült tagjai lettek, és az átalakulásuk a bizonyíték rá, hogy senkit sem írhatunk le, mert mindenki előtt ott van a szabadság lehetősége. Ám a gyakorlatban nem várhatjuk el minden függőtől, hogy kötelezően a szabadságot válassza. Érdemes áttekintenünk, hogy az önismeret, a lelkierő, a környezeti támogatás, a szerencse, esetleg a büszkeség milyen kombinációja szükséges ahhoz, hogy egy addikt személy megszabadulhasson a függőségétől. Ám az nem segít, ha az embereket kezdjük el összehasonlítgatni egymással. Ha valakinek sikerül, attól még nincs jogunk rá, hogy egy másikat hibáztassunk azért, mert ő elbukott. Az emberek nagyon hasonlítanak egymásra, de már a fogantatás pillanatától kezdve egyedi élethelyzetek és élmények alakítják őket. Nincs két egyforma emberi agy - még az egypetéjű ikreké sem egyforma. Az egyik ember fájdalma nem hasortlítható a másikéhoz, és az sem,

A VÁLASZTÁS SZABADSÁGA ÉS A SZABADSÁG VÁLASZTÁSA 411

hogy mennyire tudják elviselni a szenvedést. Ráadásul a látható dolgok mellett sok olyan láthatatlan tényező van, amelyek pozitívan befolyásolhatják a pszichikai erőt és a szabad választás képességét: például egy réges-rég kimondott kedves szó, váratlan körülmények és események, egy bimbódzó kapcsolat, pillanatnyi józan belátás, egy szerelem emléke vagy egy vallási élmény. Minden tiszteletet és megbecsülést megérdemelnek azok, akik kilábalnak valamilyen komoly addikcióból, de a példájuk nem ok arra, hogy megbélyegezzük azokat, akik nem tudják követni őket. Nincs értelme annak sem, hogy a saját, viszonylag normális életünkből kiindulva önkényesen felállított kritériumok alapján bíráljuk az addiktakat. Az agykutató Martin Teicher szerint: Ha irracionális és képmutató dolognak tartjuk azt, hogy egy kiskorút és egy felnőttet azonos standardok szerint összehasonlítsunk, akkor ugyanilyen igazságtalanság egy traumatizált, neurológiailag károsodott felnőttet ugyanolyan szempontok szerint elbírálni, mint egy kevésbé sérültet.42 Mekkora lehet valakinek a tényleges választási szabadsága? A válasz az, hogy nem tudhatjuk! Lehetnek elképzeléseink arról, hogy ebben a vonatkozásban milyennek kellene lennie az emberi természetnek. Ezek megerősíthetik az elkötelezettségünket, hogy segítsünk másoknak megtalálni a szabadságukat, de ugyanezek a nézetek ártalmas dogmákká is csontosodhatnak. Ám akárhogy legyen is, a végén elbizonytalanodunk, és elszégyelljük magunkat. Nincs rá lehetőség, hogy belelássunk valakinek az agyába, és megmérjük a tudatosságát, vagy megítéljük, hogy mennyire racionálisan gondolkozik. Nem tudjuk megmondani, hogy stresszhely

412


zetben mennyire kiegyensúlyozottan működnek valakinek az agyi mechanizmusai. Nem tudjuk számszerűsíteni, hogy ez vagy az az ember mekkora érzelmi terhet cipel. Azt sem tudjuk kideríteni, milyen rejtett élmények okoznak örömet valakinek, és melyek azok, amelyeket elutasít. Ezért dőreség elvárni valakitől, hogy „csak mondj nemet!”, majd erkölcsileg hibáztatni azért, mert képtelen rá. Az agy fejlődésének ismeretében egyértelmű, hogy a választás szabadsága nem egy univerzális, állandó tulajdonság, hanem statisztikai valószínűség. Ugyanazok az élethelyzetek az embereknél más és más mértékben befolyásolják a psziché szabadságát. A szerető környezetben felnevelt gyermek szabadsága valószínűleg nagyobb lesz, mint egy elhanyagolt, bántalmazott gyermeké. Mint két amerikai pszichiáter írja: Agyunk arra ösztökél minket, hogy a saját élettörténetünk reflexiói legyünk. A gyerekek egyszerűen arra a világra reflektálnak, amelyben felnevelték őket.43 Már tudjuk, hogy a keménydrogosok in utero és korai gyermekkori élményei valószínűleg csökkentik a szabadságuk fokát. Ennek megfelelően az automatikus mechanizmusokkal szembeni pszichikai szabadságuk alapszintje is kisebb lesz - nem nulla, csak kisebb. Ha a megváltozás lehetőségét vizsgáljuk, az igazi kérdés az, hogy hogyan tudnánk támogatni a függőket abban, hogy életük negatív kezdeti élményei és a későbbi fájdalmas epizódok ellenére a szabadságot válasszák - azaz mivel tudnánk elősegíteni az agy egészséges fejlődését a későbbi életben akkor, amikor az ehhez szükséges viszonyok már a gyermekkor óta hiányoznak. Ehhez először isfneg kell néznünk, hogy hogyan

A VÁLASZTÁS SZABADSÁGA ÉS A SZABADSÁG VÁLASZTÁSA 413

keletkezik a választások élménye az agyban - és különösen az addikt agyban. *

A tizenhatodik fejezetben említettem, hogy a kéregnek - az agy „igazgatási” funkciókért felelős részének - a szerepe nem annyira a kezdeményezés, mint inkább a gátlás. A cselekvésekre ösztönző impulzusok az alsóbb agyi rendszerekben keletkeznek, a kéreg pedig ezek egy részét cenzúrázza, blokkolja, a többieket pedig továbbengedi. A bristoli egyetem neuropszichológia-professzora, Richard L. Gregory szerint ez nem annyira a szabad akarat, mint inkább a „szabad nem akarat” kérdése. Mennyi idő telik el egy cselekményt elindító impulzus és maga a cselekmény között? Az elektrofiziológiai vizsgálatok szerint körülbelül fél másodperc. Ennek az időnek a nagy részében mintegy 3-4 tizedmásodpercig - fogalmunk sincs róla, mit szándékozik tenni az agyunk; ennyi a látencia egy impulzus keletkezése és a cselekvésre ösztönző pszichikai szignál tudatosulása között. Az egészséges idegrendszerben az impulzus tudatosulásától az izmok aktiválódásáig további 1 -2 tizedmásodperc telik el.44 Agyunk tehát egy ilyen hihetetlenül rövid intervallum alatt blokkolja azokat a viselkedéseket, amelyeket nem tart megfelelőnek. Ez alatt a rövid idő alatt tudjuk megakadályozni magunkat abban, hogy jól képen töröljünk valakit, vagy dühösen ráripakodjunk Ebben a kicsinyke időszilánkban először elképzeljük magunkat az adott cselekmény elkövetése közben, majd - ha úgy ítéljük meg, hogy így helyes - megakadályozzuk a végrehajtását. Sok ember tehetetlenül szemléli saját magát, miközben olyasmit csinál, amiről tudja, hogy az nem jó neki, vagy kife

414


jezetten káros. Ez az agyzár következménye: beragadt a kuplung, és nincs, ami megállítsa az autó elindulását. A jelenség bárkinél bekövetkezhet, aki pszichikai nyomás - fáradtság, éhség - alá vagy érzelmi stresszhelyzetbe kerül. Az addiktak agyában a helyzet csak még rosszabb, mert az idegrendszerük már egyébként, azaz normális körülmények között sem működik megfelelően. Mindez azzal magyarázható, ami az impulzus tudatosulása előtti töredék másodpercben történik - ami még mindig hosszabb, mint a tudatos választás időtartama, amely alatt úgy döntünk, hogy ne hajtsunk végre valamilyen helytelen cselekvéssort. A tudatosulás előtt agyunk úgynevezett preattentív analízist odafigyelés vagy tudatosulás előtti elemzést - végez, amelynek során tudat alatt eldől, hogy a cselekmény célja agyunk szerint fontos vagy jelentéktelen, értékelendő vagy értéktelen, kívánatos vagy nem kívánatos. A kérgi központok legfontosabb feladata kiválasztani azokat az akciókat, amelyek segítenek a preattentív analízis során arra érdemesnek ítélt célok elérésében. És egy függő személy agya szerint vajon mi lehet fontos? Emlékezzünk vissza: agyunk tekintélyes része a korai élmények hatására jutalmazó, illetve serkentő-motiváló rendszerek összességévé szerveződik, és az addiktaknál ezek a rendszerek a gyermekkori érzelmi frusztrációk miatt helytelen adaptációs mechanizmusokat működtetnek. Jaak Panksepp így viszi tovább ezt a gondolatsort: A kábítószerfüggés nem jönne létre, ha nem kötődne valamilyen természetes jutalmazó mechanizmushoz [azokhoz a szokásokhoz és agyi áramkörökhöz, amelyek azonnali, noha csak ideiglenes kielégülést biztosítanak bizonyos vegyüle- tek és viselkedések segítségével]. Ezek a szokásokhoz kötődő struktúrák rendkívül erőteljesek, és ha egyszer már létrejöttek,

A


akkor a szabad választás további lehetősége nélkül irányítják a viselkedést. Az addiktak azért lesznek addiktak, mert a náluk kialakult szokásorientált rendszerek teljes egészében egy nem tradicionális jutalomérzetre összpontosítanak: arra, amelyet a kábítószerek nyújtanak. Egy olyan pszichológiai börtönbe kerülnek, amelyből nem tudnak kiszabadulni. A függő személyeknek tehát olyan aggyal kell választaniuk, amely túlértékeli az addiktív szereket és viselkedéseket, illetve alulértékeli ezek egészséges alternatíváit. Az addikciós folyamatoknak kedvező impulzusok érvényesülnek náluk. Az agykéregnek az lenne a dolga, hogy cenzúrázza a nem megfelelő akciókat - hogy gyakorolja a „szabad nem akaratot” -, de gúzsba van kötve. Bekattan az agyzár, és nyomtalanul elillan az a töredék másodperc, amelyben felvillant a „csak mondj nemet!” lehetősége. - Ez a döntéshozó folyamat... szerintem igazából nem is folyamat - mondta az egyik páciensem az egyik Downtown liastside-i addiktológus kollégámnak. - Az ember csak belövi magát. Különösebben el sem gondolkodik rajta. Nem igazán. .. igazából nem mérlegel érveket és ellenérveket, mert rátelepszik a dolog az agyára. Érti? Egyszerűen csak csinálja, és közben az égvilágon semmivel sem törődik.45 Ezeket a sorokat 2006. október 29-én írom. Néhány órával ezelőtt behívtak a városi kórházba, ahonnan kitették az egyik páciensemet - nevezzük Terence-nek. - Megszegte a szerződést - közli a nővér védekezőén. Terence harminckét éves, heroin- és kokainfüggő. Több orvosi problémája van, köztük a HIV-fertőzés. Néhány hónapja ismerem. Amikor beszélek vele, olyan érzésem támad, hogy minden kérése manipulatív, minden szavának több mögöttes értelme van, és minden interakciója valamilyen hátsó

416


gondolatot takar. Nem hiszem, hogy tudja, milyennek látják mások. Nietzschei szófordulattal élve kihazudja magát a va lóságból, mert a valóság kárt tett benne. A mások megveze tésére irányuló szándék és az őszintétlenség gyermekkora óta automatikus védelmi eszközei. Muszáj volt használnia őket, mert nélkülük csak még többet szenvedett volna. A múlt héten egy fertőzés miatt kórházba került, majd két nap múlva letartóztatták bolti lopás miatt. A rendőrök visz- szavitték a kórházba, ahol aláírt egy papírt, hogy nem hagyja el az osztályt, és nem követ el törvénybe ütköző cselekményt. Ma néhány órára eltűnt, és közben ellopott egy kabátot az egyik nővérét -, benne egy pénztárcával és kulcsokkal. A kabát meglett, de a pénz és a kulcsok eltűntek. A kórház vezetősége nem látott más lehetőséget, csak azt, hogy elbocsátják. Terence viselkedési mintái a katasztrofális következmények ellenére sem változnak. Az évek során mindenkit sikerült elfordítania magától, aki segíteni akart rajta. Nem tartotta be az orvosi előírásokat, és többször is veszélybe sodorta az egészségét. Vancouverben elérte, hogy egyetlen intézmény sem volt hajlandó befogadni - a Portland Szálló kivételével. Ha abban a bizonyos pillanatban beleláttunk volna a fejébe, akkor azt látjuk benne, hogy el akarja emelni a nővér pénztárcáját az irodából. Szerintem nem tapasztaltunk volna túl nagy aktivitást az impulzuskontrollért és a tudatos gondolatok generálásáért felelős régiókban; helyettük valószínűleg a kezdeményező területek dopaminrendszerei domináltak volna. Nem annyira a nem lopni lehetőség választásának képtelensége, mint inkább a lopni jóval kevésbé tudatos döntése miatt penderítették ki a kórházból. Agyát nem az emberek nagy részére nagy befolyással bíró „szabad nem akarat” működteti. Később tele lesz sajnálkozással, de a következő lehetőséget

A


ugyanígy kihasználja majd. Mennyi szabadsága lehet valójában egy ilyen embernek? A függőség tárgyának vagy az addiktív viselkedésnek, illetve viszonynak a túlértékelése minden addikcióban jelen van, csakúgy mint az agyzár. A kémiai szerek iránti függőség esetében a drogok még fel is erősítik ezt. A kábítószerek ká- rosítják azokat a - már egyébként sem megfelelően működő - agyi régiókat, amelyek a tudatos akaratot gyakorolják, korábban már említettem dr. Nóra Volkow nevét, aki szerint: Ezekről az aberráns viselkedésekről hagyományosan azt tartják, hogy olyan „rossz döntések” eredményei, amelyeket az addikt személy tudatosan hoz meg. Ugyanakkor a legújabb vizsgálatok kimutatták, hogy a többszöri kábítószerezés olyan hosszú távú változásokat idéz elő az agyban, amelyek aláássák a tudatos kontroll képességét.46 A pácienseimnél minden lehetséges negatív következmény előfordul. Elvesztették a munkájukat, az otthonukat, a gyermekeiket és a fogaikat; bebörtönözték, megverték és megerőszakolták őket; HIVben, hepatitis C-ben és egy sor más fertőzésben szenvednek, amelyek tönkreteszik a szívüket, a gerincvelőjüket és más szerveiket; gyakoriak náluk a tüdő- gyulladások, a tályogok és rengeteg egyéb betegség is. A körükben nem szokatlan, hogy fiatalon meghalnak túladagolás vagy valamilyen egészségügyi probléma miatt. Mindezzel ők is tisztában vannak. Nincsenek illúzióik. Nem szorulnak rá több meggyőzésre vagy kényszerítésre. Ám ezzel együtt sem akarnak lemondani kényszeres ragaszkodásukról a drogokhoz, hacsak nem áll be az életkilátásaikban valamilyen változás. Mi - a társadalom - erre nem reagálhatunk érvényesíthetetlen törvényekkel, erkölcsi prédikációkkal és olyan

418


orvosi eljárásokkal, amelyek nem használnak ki minden elképzelhető lehetőséget. Hogyan hozhatnánk létre olyan körülményeket, amelyben kialakulna számukra a tényleges szabadság lehetősége? Ezt vizsgáljuk meg a következőkben.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

A felvilágosult drogpolitika körvonalai Aliból indulok ki, hogy ki akarjuk menteni csapdájukból a drogfüggőket - és nem úgy, hogy teljes absztinenciát írunk elő nekik, mert ez a cél általában irreális. Jelenlegi körülményeink között ez az elképzelés nem valós, és nagyobb sikereket tudnánk elérni, ha megváltoztatnánk az addikt személyekkel szemben tanúsított intoleráns, inkább saját védelmünket szolgáló hozzáállásunkat. A drogfüggők helyzetének javítása, azaz.1 nagyobb közösségbe vonásuk és a saját magukban látott értékek visszaállítása úgy is lehetséges, ha nem mondanak le teljes mértékben a kábítószerekről. A következő oldalakon valami olyasmit vázolok fel, ami szerintem ésszerű és emberi szempontból is követendő lenne.1 drogosokkal kapcsolatban - persze azokkal a szabályokkal és törvényekkel együtt, amelyek ebből az álláspontból következnének. Nem hiszem, hogy a társadalom a közeli jövőben leikarolná ezeket az elképzeléseket - ez egyelőre még az álmok kategóriájába tartozik. Kultúránk jelenleg még csak a saját legrosszabb tulajdonságait látja az addikt személyekben, és őket teszi bűnbakká saját hiányosságai miatt. A társadalomban ma még nincs meg az az intuíció és tudás, amelynek

420


alapján elkezdődhetne a párbeszéd a terület korszerű szabályozásáról. Szánalom helyett moralizálás zajlik, és hiteles információk mérlegelése helyett előítéletesség uralkodik. Az elmúlt évtizedekben a tudomány rengeteg dolgot kiderített a függőségek pszichológiájáról, a gyermeknevelésről, az agy fejlődéséről és az addiktív késztetések társadalmi gyökereiről, de ezek a bizonyítékokon alapuló tények ritkán kerülnek szóba akkor, amikor a függők problémáinak a megoldása a közszférában felmerül. Miközben ezt a könyvet írom, a Globe and Mailben megjelent egy cikk arról, hogy Kanada tovább akarja fokozni a kábítószeresek elleni hajszát: „a konzervatív szövetségi kormány új, az eddigieknél keményebb stratégiát és nagyobb büntetési tételeket kíván alkalmazni a tiltott kábítószereket használók ellen”. A régi-új, keményvonalas elképzelés láthatóan ismét csak figyelmen kívül hagyja a hegyekben tornyosuló bizonyítékokat.47 Nem csoda, ha a tudomány eredményeiről alig tud a közszféra, hiszen az akadémiai és orvosi szféra ismeretei is hiányosak. A szakterületek különböző rész-részterületeinek művelői mintha el lennének zárva attól a tudástól, amelyet a közeli rokonszakmák kutatói gyűjtöttek össze. Sokkal hatékonyabban kellene integrálni a tudást a szakmai és a mindennapi világban is. Egy beszélgetésünk során megkérdeztem dr. Bruce Perry kutató gyermekpszichiátertől, hogy szerinte mi lehet az oka a gyakorlati orvoslásban tapasztalható információhiánynak. - Ezen már én is sokat gondolkoztam - válaszolta -, mert több tudományos felvilágosító kampányban is részt vettem. Úgy vettem észre, hogy az új ismereteket azok a csoportok fogadják el a legnehezebben, amelyeknek érdekükben áll, hogy ragaszkodjanak a régi hiedelmekhez. A medicina az egyik olyan szakterület, amely a légnagyobb ellenállást fejti ki az agy

A FELVILÁGOSULT DROGPOLITIKA KÖRVONALAI 421

fejlődésére és a korai gyermekkor jelentőségére vonatkozó új tudományos eredmények elfogadásával szemben. Nem hinném, hogy az orvosi szakma művelőinek érdekeit tudatos önzés vagy anyagi megfontolások motiválnák, mert a tudomány vívmányai gondoskodnak a helyes gondolkodásmódról, ezek igazolják azokat az irányelveket és módszereket, amelyek a medicina gyakorlatának részei, ám néha már-már túlnyúlnak érzelmi vagy intellektuális komfortzónánkon. A szakmai testületek, az orvosi iskolák és a tudósszövetsé gek még akkor is hajlamosak a konzervativizmusra, ha az új felfedezések élvonalát képviselik. Nem bíznak meg az új paradigmákban, és nem hajlandók eltávolodni a tudományos ideológia keskeny mezsgyéjétől sem, amelyen elkülönül egymástól az elme és a test, valamint az emberek és a környezetük. Hozzájuk hasonlóan a politikacsinálók sem akarják tudomásul venni azoknak az új tényeknek sokaságát, amelyek megdöntik a drogellenes háború elméletét és gyakorlatát - vagy csak hiányzik a politikusokból az akarat a tudományos bizonyítékoknak megfelelő döntésekre. Vagy - és ez a legrosszabb forgatókönyv - elvakítja őket az a moralisztikus, döntésvezérelt ideológia, amely a keresztény elveket mindé nek fölé helyezi. Ezek figyelembevételével egy olyan humánus valóságképet kell kialakítanunk, amelynek tudományosnak kell lennie, emellett empatikusnak is, továbbá tekintettel kell lennie az etikai és spirituális tradíciókra. - Napjainkban a különféle szerek iránti addikciókra vonatkozó közvélekedés és az intézményesedéit nézetek meggátolják az eredményes beavatkozás lehetőségét - mondja dr. Perry. Minél jobban megfosztjuk emberi mivoltuktól a függő személyeket, annál jobban ellehetetlenítjük azokat az intervenciókat, amelyekkel segíthetnénk rajtuk.

422


Más szóval ez azt jelenti, hogy fel kell függesztenünk a struccpolitikát. A mostani rendszer nem működik - nem jó az addiktaknak és a társadalomnak sem. Ezt a struktúrát már nem lehet javítani vagy fejleszteni, ezért át kell alakítani. Nem állítom azt, hogy a javaslatom hibátlan lenne, és még csak azt sem, hogy minden részlete klappolna. Egy párbeszéd elkezdéséhez azonban nem a részletek a legfontosabbak. A lényeg az a viszony, amelyet a társadalom saját maga és kábítószeres polgárai között kialakít. Az alapvető kérdés az, hogy felismerjük-e végre, hogy ők is olyan emberi lények, akik a társadalom legitim tagjai, és megérdemlik mások szánalmát, illetve tiszteletét. Jiddu Krishnamurti lelki tanítómester ezt írta: A cselekedeteknek csak viszonyrendszerekben van értelme. A viszonyok megértése nélkül bármilyen cselekvés konfliktust eredményezhet. A viszonyok megértése sokkalta fontosabb, mint bármilyen cselekvési terv.48 Nem a szociális szabályrendszer részletei a legfontosabbak, hanem az azt alakítók viszonya azokkal, akiknek az életére a szabályrendszer vonatkozik. Lehet, hogy sokan egyáltalán nem értenek majd egyet az elgondolásaimmal, de akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül Krishnamurti tanítását arról, hogy a viszonyok ismerete elsőbbséget élvez a cselekvéssel szemben. Először is össze kell szednünk magunkat, hogy megszabadulhassunk a függő személyekkel kapcsolatos felsőbbrendűsé- gi érzésünktől és előítéleteinktől. Mások megítélése nemcsak az ő érdekeik, hanem a saját érdekeink felismerését is megnehezíti. Idézzük fel ismét Jézus szavait: Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!


Nem segíthetünk azokon, akik felett ítélkezni akarunk. Néhány önmagából végletesen kifordult szociopatától eltekintve az addikt személyek rendkívül önkritikusak, és rossz véleménnyel vannak magukról. Nagyon fájdalmasan érinti őket, ha ítéletet mondanak róluk, és azonnal visszahúzódnak a pán- c éljük mögé. Másodszor: a probléma racionális megközelítéséhez figyelembe kell venni az interaktív pszichológia eredményeit, valamint az addikció agyi élettani folyamataira vonatkozó ismereteket. Dr. Jaak Panksepp egyszer ezt mondta egy beszélgetésünk során: - Az érzelmek megértése elképzelhetetlen a neurológiai kutatások ismerete nélkül, és fordítva: a neurológia is szegényebb lesz, ha nem ismerjük fel a pszichológiai válaszreakciók jelentőségét. Éppen ez a probléma gyökere. Sok kutató hiszi azt, hogy a mentális állapotnak nincs köze az agyműködéshez. Olyan ez, mint Galilei esete volt, és a helyzet nem egyszerű, mert azon a Skinnertől származó, és azóta több tudósgene- nerációba belecsontosodott nézeten kell felülemelkedni, amely szerint a mentalitás és a gondolkodás irreleváns a viselkedés- kontroli szempontjából.’ Sok igazság van dr. Panksepp szavaiban. Ugyanez a beszűkült behaviorista gondolkodásmód uralja a politikai és társadalmi gondolkodás mellett az orvoslást is, és ez köszön vissza a „nevelési szakértők” tanácsaiból, valamint az akadémiai vitákból. Úgy akarjuk megváltoztatni az emberek viselkedését, hogy nem tudjuk pontosan, mi és hogyan alakítja a * Az tndiana Egyetemen tevékenykedő B. F. Skinner volt az úttörője annak a befolyásos behaviorista pszichológiai irányzatnak, amely kizárólag a viselkedésre összpontosít, és kizárja az emberi tevékenység, illetve kapcsolatok vizsgálatából az olyan „láthatatlan” faktorokat, mint amilyenek például az érzelmek.(A szerző)

424


cselekedeteiket. A függőségek pszichológiájának egyik nagy tekintélyű szakértője, Roy Wise szerint „a belső okok nem egészen a pszichológia tárgykörébe tartoznak”49. Elképesztő, hogy egy pszichológus egyáltalán képes kimondani ilyesmit! Valójában az emberek - és az addikt emberek megértése sem lehetséges a „belső okok” megértése nélkül. A viselkedési minták - különösen a kényszeres viselkedések - gyakran az emocionális állapotok aktív reprezentációi és az agyműködés speciális megnyilvánulásai. Tudjuk már, hogy a domináns érzelmi állapotokat és az agyi folyamatokat a korai környezet formálja, és ezek egész életünkben változó szociális és emocionális miliőkkel kerülnek dinamikus kölcsönhatásokba. Ha az addikciókban szenvedőkön akarunk segíteni, akkor nem őket, magukat kell megváltoztatnunk, hanem a környezetüket. Ez az egyetlen dolog, amin változtatni tudunk. A függők megváltozásának belülről - saját magukból - kell elindulnia, és erre biztathatjuk, de nem kötelezhetjük őket. Az előző fejezetben bizonyítékokat mutattam be arra, hogy a keménydrogosok addiktív szokásai túl mélyen befészkelték magukat az agyukba ahhoz, hogy a puszta akarat felül tudjon rajtuk kerekedni. Jaak Panksepp ezt így fogalmazta meg: A szokásokat vezérlő struktúrák hihetetlenül erősek. Ha egyszer létrejöttek az idegrendszerben, akkor a szabad választás lehetősége nélkül vezérük a viselkedést. A beszélgetésünk tovább folytatódott, és megkérdeztem őt arról is, szerinte milyen támogatásra van szükségük az addikt személyeknek ahhoz, hogy ezeket a fájdalmas élmények következtében megszilárdult működésű agyi rendszereket saját ellenőrzésük alá vonják: - Csak úgy képesek megszökni a függőség rabságából, ha csökkentjük a szenvedéseiket, segítünk nekik abban, hogy

AFELVILÁGOSULT DROGPOLITIKA KÖRVONALAI

425 egészségesen egyensúlyban tudják tartani az emócióikat, és így megteremtjük nekik a lehetőséget arra, hogy átgondolják ti helyzetüket. - Panksepp professzor tehát ugyanazt mondja, amit az agykutatóktól már tudunk a mentális szabadságról, és amit az emberi tapasztalatok is megerősítenek. A szabad választás csak a gondolkodás és nem az érzelmek révén lehetséges. Annak a képességnek a következménye, hogy átgondoljuk az érzelmeinket. Amikor az ember megszokásból cselekszik, akkor is vannak emóciói, de ezek az érzelmek nem fejeződnek ki. A megszokás nagy erő; túlzottan habituális. A függőség kezeléséhez egy olyan sziget kell, ahol meg lehet könnyebbülni, es annyira csillapítani lehet a szenvedést, hogy ne állandóan az vezérelje az egyén motivációit. Ehhez egy komplex és folyamatos támogatást biztosító környezetre van szükség. Az addikció problémájának megoldásához tehát elsősorban egy megkönnyebbülést nyújtó sziget kell. A Portland Hotel Society munkája elszigetelt, és minden bizonnyal nem is a legjobb, de mindenképpen figyelemre méltó kezdeményezés annak érdekében, hogy a dr. Panksepp által vázolt szenvedés- és szorongásmentes körülményeket kialakítsák. A PHS első, 1991. évi költségvetése még csak 23 ezer dollár volt, ma pedig már eléri all milliót. Ennek nagy része a szállás biztosítására megy el. A szolgáltatásokra már alig futja, pedig a jelenlegieknél jóval több kellene a Downtown Eastside-i közösség szükségleteinek a kielégítéséhez. * A függő embereket nemcsak a fájdalmas múlt és a csüggesztő jelen láncolja az addikciójukhoz, hanem a kilátástalan jövőkép is. Nem tudják elképzelni a józanság lehetőségét és egy olyan életet, amelyet nem a szükségleteik azonnali kielégíté

426

ASÓVÁRGÁS DÉMONA séről szóló értékrend, valamint a fizikai és mentális fájdalom előli menekülés kényszere ural. Mivel kitaszítottak, és ellenségként kezelik őket, ezért nem tud kialakulni bennük a saját lelkűk és testük iránti szánalom. Mint láttuk, a függőségek szociális és orvosi szempontból is egyik legfontosabb tényezője a stressz. Ha segítséget akarunk nyújtani a drogosok átalakulásához, akkor csök- kentenünk kell azt a feszültséget, amely újabb terhet jelent egyébként is nehéz életükben. Azt is tudjuk már, hogy a stressz leggyakoribb kiváltói a bizonytalanság, az elszigeteltség, a kontroll elvesztése, illetve a konfliktusok, és hogy a stressz a legkiszámíthatóbb olyan tényező, amelynek jelentős szerepe van az addikció fenntartásában, valamint a leszokás utáni visszaesésekben. Pontosan ilyen helyzeteknek teszi ki a keménydrogosokat a függőség démonizálása és az ellenük indított háború is! Említettem már azt a tanulmányt, amely szerint a gyermekkori erőszak egész életre szólóan fokozza a stresszreaktivitást, „amely csak még erőteljesebb lesz további felnőttkori traumáktól”50. Az addikt személy az élete során folyamatosan tovább traumatizálódik, mert kiközösítik, zaklatják, nyomorban él, betegségek gyötrik, nehézségekkel jár a függősége tárgyának a beszerzése, miközben ki van téve az alvilág erőszakos közegének, és a törvény is üldözi. Ezek mind a drogellenes háború elkerülhetetlen következményei. Főemlősökön és más állatokon végzett vizsgálatok kimutatták, hogy a társadalmi ranglétrán alul elfoglalt hely és az alárendeltség a dopaminreceptorokra gyakorolt negatív hatása révén növeli a kábítószerezés kockázatát. Ezzel szemben az alacsonyabb rendű egyedekkel azonos helyen tartott domináns majmok agyában néha 20 százalékkal is nő a dopaminreceptorok mennyisége, és ezek az állatok kevésbé

AFELVILÁGOSULT DROGPOLITIKA KÖRVONALAI 427

hajlamosak a kokainozásra.51 A kutatásokból kiderül, hogy ennek nem a mások feletti kontroll, hanem az egyed saját élete feletti ellenőrzés szabad gyakorlása az oka. Ugyanakkor a szociális, jóléti, jogi és egészségügyi rendszer jelenleg úgy működik, hogy - nem feltétlenül szándékosan, de elnyomja a függő személyt a saját kontrollja gyakorlásában. Nem elég, hogy személyi mivoltukban fordulunk el az addikt egyénektől - akik már egyébként is a szociális és morális skála aljára kerültek -, hanem pontosan azokat a körülményeket hozzuk létre számukra, amelyek között a legbiztosabban beleragadnak a kóros kábítószer-dependencia csapdájába. Sehol egy sziget, ahol megkönnyebbülhetnének, mindenütt csak a kétségbeesés óceánja. - A drogellenes háború nem más, mint egy kulturális skizofrénia - mondja Jaak Panksepp. Egyetértek vele, mert ez a harc szerintem is legalább kétféle tudathasadásos állapotként nyilvánul meg. Először is: fel akarjuk számolni, vagy legalább korlátozni akarjuk a függőségeket, miközben a rendszereink inkább elősegítik a kialakulásukat. Másodszor: az addikt személyeket olyasmiért hibáztatjuk, amiről nem merjük beismerni, hogy bennünk is megvan. Nem a függőket kell rákényszeríteni arra, hogy megváltozzanak, hanem a sarkunkra kell állnunk, és becsületesen be kell vallanunk, hogy nekünk köszönhető a problémáiknak az elmélyülése - és valószínűleg a saját problémáinké is. Ha segíteni akarunk nekik abban, hogy magukban keressék a változás lehetőségét, először nekünk kell változtatni azon, hogy hogyan alakítjuk a hozzájuk fűződő viszonyunkat.

428


A jelenlegi helyzet tehát zsákutca, és ezt már sok olyan ember is hangoztatja Kanadában, az Egyesült Államokban, illetve másutt is, akik politikailag és ideológiailag sem abból indultak ki eredetileg, hogy dekriminalizálni kellene a drogokat. Ma, 2008. november 17-én, amikor ezt a fejezetet írom, a Globe and Mailben megjelent egy beszámoló. Eszerint a Brit Columbiai Fejlesztési Testület - amelynek a tagjait a tartományi kormány nevezi ki a legtekintélyesebb akadémikusok és üzletemberek köréből, és amely szervezet gazdasági-szociális tanácsadói szerepet tölt be - azt javasolja, hogy vagy dekriminalizálják a kábítószereket, vagy érjék el, hogy a kábítószer-ellenes háború teljesen felszámolja a tartományban zajló drogkereskedelmet Vagy egyik, vagy másik! A cikkben ez áll: A status quo teljességgel elfogadhatatlan, ha ténylegesen csökkenteni akarjuk a tartományi bűnözési mutatókat... A drogkereskedelemfelgöngyölítéséhez több rendőr kell, szigorúbb kábítószer-ellenes törvények, és jelentősen növelni kell a börtönökben a férőhelyek számát 52 .

A szövegből nyilvánvaló, hogy a testület alig leplezetten a dekriminalizálás mellett foglal állást. A másik opció - a felgöngyölítés - egyáltalán nem opció, hanem agyrém, hiszen a világon még soha, sehol sem lehetett semmit elérni ezen a területen a legszigorúbb intézkedésekkel sem. Ha nem akarjuk, hogy a társadalom brutális rendőrállammá alakuljon át, meg sem próbálhatjuk a drogfogyasztás korlátozását, nemhogy a felszámolását. Meg kell értenünk, hogy a függő személyek elleni hajsza mindenkinek csökkenti a biztonságát - a drogosokét pedig különösen. Be kell látnunk, hogy a tartós és könyörtelen nyomásgyakorlás nem segíti az emberek egészséges átalakulását. Ezután már nyílegyenes út vezet azokhoz a módszerekhez,

A

FELVILÁGOSULT DROGPOLITIKA KÖRVONALAI

429

amelyek nem a moralizálásból, hanem a tudományból és az emberi értékekből indulnak ki. A kábítószer-függőséghez való racionális hozzáállás kö- telező kiindulási alapja a mindenfajta szerrel kapcsolatos dependencia dekriminalizálása, és az igazoltan függő egyének ellenőrzött ellátása ezekkel a szerekkel. Nagyon fontos, hogy a dekriminalizálás nem egyenlő a legalizálással! Utóbbi azt jelentené, hogy elfogadott kereskedelmi körülmények között jogszerűen lehetne gyártani és forgalmazni a kábítószereket. A dekriminalizáció azt jelenti, hogy megszüntetnénk azokat a büntetési kategóriákat, amelyek a kábítószer-birtoklásra vagy a személyes használatra érvényesek, és szükség esetén lehetővé lennénk az orvosi felügyelet melletti használatot. Alaptalanok azok a félelmek, amelyek szerint a könnyebb hozzáférés tá gabb teret nyitna a függőségeknek, mert - mint azt már láttuk az addikciók okai nem a drogok. Hollandiában szabadon lehet marihuánát vásárolni, de az ottani egy főre jutó fogyasz- lás feleakkora, mint az Egyesült Államokban. És a kemény drogok szabad elérhetősége mellett senki sem foglal állást. A dekriminalizáció nem jelenti azt sem, hogy az addikt besétál a patikába kiváltani a kokainreceptjét. Orvosi felügyelet mellett nyilvános hatóság adagolná a tiszta kábítószert, amelyet nem manipulálnak a dílerek. A drogfüggőket minden olyan információval, lehetőséggel és eszközzel el kell látni, amelyekkel a lehető legbiztonságosabban használhatják a kábítószert. Az ilyen intézkedések egészségügyi haszna magától értetődik: rendkívüli mértékben csökkenne a fertőzések kockázata, a fertőzött tűvel átvihető betegségek elterjedésének valószínűsége, sokkal kisebb lenne a túladagolás veszélye, és nagyon fontos a kényelmesen elérhető rendszeres orvosi gondozás is. Ilyen körülmények között az addikt személyek nem kényszerülnének bűnözésre, erőszakra, prostitúcióra vagy arra,


hogy elszegényedjenek, mert mindenüket az egyébként olcsón előállítható kábítószerre költik. Nem kellene választaniuk a/ evés és a drogozás között, nem kellene a szemétben turkálniuk élelem után, nem kellene eldobott csikkekre vadászniuk, és nem szenvednének többé az alultápláltságtól. Bevallom, vegyes érzelmekkel tölt el bizonyos kábítószerek - elsősorban a kristálymet dekriminalizálásának a lehetősége, és részben megértem azokat, akik hallani sem akarnak róla. Bizarr dolognak tűnik, hogy egy potenciálisan az agyai mérgező droggal törvényesen kiszolgálják a függőket azért, mert az utcán elérhető adagok szennyezettek, és olyan ártalmas anyagokat adnak hozzájuk, amelyek jelentősen fokozzák az alapvegyület hatását. A kristálymeteseket olyan terápiás programokba kellene bevonni, amelyek során viszonylag biztonságos körülmények között lehetővé tennénk számukra a detoxikálást és a fokozatos leszokást - viszonylag biztonságos körülményeket említek, mert a kristálymettel kapcsolatban nem lehet teljes biztonságról beszélni. Egy ilyen kezdeményezésnek az lenne a legnagyobb haszna, hogy így finoman a rehabilitáció felé lehetne terelgetni az addiktakat. Megnyílna a lehetőség arra, hogy gyógyító kapcsolatba lépjünk azokkal, akik most az utcákra és sikátorokba kényszerülnek. Mivel a kábítószeresek nem szorulnának rá a tiltott szereket előállító droglaborokra és az azokat terjesztő dílerekre, ezért további előnyt jelentene, hogy összezsugorodna a mögöttes feketegazdaságuk. Természetesen nem ez a lehető legideálisabb felállás, de összehasonlíthatatlanul jobb lenne, mint a mostani helyzet. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy a kristálymet- függő fiatalok többsége öngyógyító jelleggel használja a szert - legtöbbször ADHD-re, de sokan élnek vele depresszió, poszt- traumás stressz, valamint az emocionális és a szociális diszlo- káció miatt is. A harmadik fejezetben már említettem, hogy


sokuk számára ez a kábítószer jelenti a túlélést. Meg vagyok győződve arról, hogy ha biztosítanánk a megfelelő fizikai, pszichológiai és szociális támogatást, akkor jelentősen csökkenne a metamfetamin vonzása, és rengeteg, stimulánsoktól függő addikt személy fordulna el ezektől a káros vegyületektől. Sokan félnek attól, hogy a dekriminalizáció és az ellenőrzött drogadagolás növelné a kábítószerezők a számát, mert ilyen körülmények között azok is drogozni kezdenének, akiket most csak a törvények elrettentő ereje tart vissza. Mint a drogellenes háború sok más alaptézisét, úgy ezt a nézetet sem támasztja alá semmilyen bizonyíték, sőt minden jelenlegi adat az ellenkező irányba mutat. Az Egyesült Királyságban például több évtizede törvényes keretek között, szoros felügyelet alatt látják el heroinnal a heorinistákat. Hasonló korlátozott programok más országokban is zajlanak, és sehol sem fordult elő, hogy nem addikt emberek függőkké váltak volna. Ez nem meglepő, tekintve, hogy - ismétlem - az addikció nem a drogra, hanem az életre adott válaszreakció. Ritkán lesznek függők valamilyen szertől azok, akik nem szenvednek olyan érzelmi fájdalomtól, ami a kemény drogok használatának lő motivációs tényezője. Ez még akkor is igaz, ha a drogok könnyen elérhetők és utalok arra, amit az imént írtam: a szokásformáló drogok nyílt elérhetőségét nem biztosítanánk. A személyes kábítószer-használat dekriminalizálása nem foglalja magában a drogkereskedelem legalizálását. Ahogyan a dekriminalizálás sem egyenlő a legalizálással, úgy a kriminalizálás sem egyenlő a prevencióval, sőt éppen hogy ellehetetleníti a megelőzést. Paradoxul hangzik, de az a helyzet, hogy a jelenlegi törvények egyenesen hozzáférhetőbbé teszik a drogokat a potenciális új fogyasztók számára, mint a dekriminalizálás tenné. A nemzetközi drogkereskedelem egyedül a drogellenes háborúnak köszönheti a létjo

432

A SÓVÁRGÁS DÉMONA gosultságát. Ez az iparág azért virágzik, mert a drogfüggők igényeit elégíti ki. Ha az addikt személyek nem a feketepiacról szereznék be az utánpótlást, a kábítószer-kereskedelem volumene a töredékére zsugorodna. A tiltott szerek piacának nagy részét ráadásul olyan utcai zugárusok teszik ki, akik ebből fedezik a függőségüket. A személyes használat és birtoklás dekriminalizálása, valamint a szerek ellenőrzött kiosztása mellett a lecsúszott dílereknek nem lenne érdeke új „fogyasztók” - sok fiatal és gyermek - toborzása. A rendőri erőket ezek után sokkal jobban lehetne összpontosítani a nagybani kereskedőkre - ha egyáltalán megmaradnának. Az addiktakat nem lehet erővel terápiára kényszeríteni, mert a kényszer több problémát szül, mint amennyit megold. Másrészt sok függő választja önként a kezelést, és az ő számukra közalapítványok segítségével meg kellene teremteni a megfelelő körülményeket - az egészséges elhelyezést, táplálkozást és a szórakozási lehetőségeket. Jól képzett szakszemélyzetre van szükség az orvosi ellátáshoz, a tanácsadáshoz, a munkába álláshoz és az érzelmi támogatáshoz. A mostani, gyakorlatilag nem létező és nem működő „rendszerünk” teljességgel elégtelen, mert a „leszoktató intézetekének nevezett magánintézmények többsége nem működik jól (nem számítom közéjük azokat a „rehabilitációs központokat”, ahová gazdagokat várnak, mert azok inkább üdülők). De még ha jól is működnek, ha a munkát szívvel-lélekkel elkötelezett szakszemélyzet végezi, és ha kiválóak a szolgáltatásaik, akkor is elenyészően kevés van belőlük ahhoz képest, amennyire szükség lenne. Egyszerűen nincs összehangolt rehabilitációs rendszer, ezért az egyedi intézetek vákuumban léteznek, a betegek sorsának további követési lehetősége nélkül. Valószínűleg sokan hiszik azt, hogy egy ilyen struktúra kialakítása csillagászati összegekbe kerülne. Tény, hogy ko


moly költségráfordítást igényelne, de jóval kevesebbet, mint amennyit most két kézzel szórunk ki az ablakon a drogellenes háborúra - nem beszélve a kábítószerrel kapcsolatos bűnüldözésről és a drogosok ellátása miatt az egészségügyi rendszert terhelő költségekről. Ha egy addiktól azt várjuk el, hogy leszokjon a kábítószeréről, képzeljük magunkat a helyébe: nem tudja, hogyan kell közösségben viselkedni; nincs támogató háttere; emocionális stabilitása; fizikai és pszichológiai biztonságérzete. Pontosan ezeknek a múló illúzióját adja meg számukra a drog. Serena, Celia és könyvem más korábbi szereplői úgy tekintenek a kábítószerükre, mint a zsoltárban áll: Győzhetetlen én kószálom, Védelmezőm és kővárom... Oltalmamat tőled várom. Jogosan csak akkor mondhatjuk egy függőnek, hogy „csak mondj nemet!”, ha előtte adunk neki valamit, amire azt mondhatja, hogy „igen!” Létre kell hoznunk a megkönnyebbülés szigetét. Meg kell mutatnunk, hogy - mindazzal ellentétben, amit eddigi életében tapasztalt - létezik a világban megbecsülés, elfogadás, szeretet és humánum. Ám csak akkor érzik magukat biztonságban ezen a szigeten, ha az adott szer iránti dependenciájuk mindaddig kielégíthető, amíg szükségük van rá. * Úgy tűnik, hogy nekünk, embereknek komoly nehézséget okoz a régóta dédelgetett elképzeléseink, gondolataink feladása. Sokan hisszük makacsul azt, hogy jót cselekszünk még akkor is, ha a tények mást mondanak. A középkor fő rögeszméje az ördög volt, napjaink kultúrájának pedig az, hogy a függők bizonytalan, undorító, bűnözésre szerfelett hajlamos figurák, de azt már nem vesszük észre, hogy mi magunk is hozzájárulunk a kriminalizálásukhoz.

434

ASÓVÁRGÁS DÉMONA Egy átlagos kábítószeres semmivel sem nagyobb bűnöző, mint egy dohányos vagy egy alkoholista. A drogok, amiket beadnak maguknak, önmagukban nem rendelkeznek olyan farmakológiai hatással, amely bűnös tevékenységet indukálna - kivéve talán, hogy némelyik - az alkoholhoz hasonlóan - felszabadíthatja a felgyülemlett agressziót, és feloldja azokat a gátlásokat, amelyek megakadályozzák az erőszakot. A stimulánsoknak lehet ilyen hatása, de a heroinnak és a hozzá hasonló narkotikumoknak nincs - sőt ellenkezőleg: ezek nyugtatóan hatnak. Az ópiátok esetében a megvonásuk okoz fizikai rosszullétet, nyugtalanságot, ingerlékenységet és erőszakosságot, amelynek a célja az utánpótlás beszerzése. Az addikcióhoz társuló bűnözés a pénzhiányból fakad, hiszen a drogok árát mesterségesen magasan tartja a törvénytelenségük. A függők azért lopnak és rabolnak, mert ez az egyetlen lehetőségük annak a pénznek a megszerzésére, amivel kifizethetik a dílert. A történelem többször is bebizonyította, hogy az emberek mi mindenre képesek, amikor az alapvető - vagy annak vélt szükségleteik kielégítéséről van szó. Vancouver mind a négy végtagjára lebénult polgármestere, Sam Sullivan egyszer azt mondta egy konferencián, hogy ha a kerekes széket betiltanák, akkor is mindent elkövetne, hogy neki legyen, és egyáltalán nem érdekelné, hány törvényt kellene megszegnie érte. A hasonlat találó, mert a keménydrogos ugyanilyen bénának érzi magát a kábítószere nélkül. A legtöbb drogdíler kábítószeres csak azért kereskedik, hogy a saját szükségleteit finanszírozza, más hasznuk nincs az ügyleteiken. A prostitúcióval ugyanez a helyzet. Már csaknem befejeztem ezt a könyvet, amikor Brit Columbia bírósága elé került egy sorozatgyilkos, a sertéstenyésztő Róbert Pickton pere. Valószínűleg Pickton ölte meg a legtöbb nőt a lehető legbrutálisabb módon egész Ész^k-Amerikában. Meg vagyok győződve róla,


hogy mi - a társadalmunk - akaratlanul is bűnrészes abban, hogy annyi Downtown Eastside-i nőt lemészárolt. Bűnnek kiáltottuk ki a kábítószer-fogyasztást, ezzel prostitúcióra kényszerítettük azokat a lányokat és asszonyokat, akiket az alvilági életmód vezetett végül a halálba. Ha a tudomány bizonyítékait is figyelembe vennénk a jogszabályok megalkotásánál, az a több- tucatnyi nő - és a világon számos sorstársuk - még ma is élne. A társadalom is sokat nyerne a dekriminalizálással. Azonnal nagyobb biztonságban éreznénk magunkat otthon, az utcákon, és kevésbé aggódnánk, hogy feltörik a kocsinkat. A Vancouverhez hasonló városokban természetesen főként azért követik el ezeket a rablásokat, hogy pénzt szerezzenek kábítószerre. Ennek a saját magunk által kreált ördögnek elűzésével rengeteg felesleges félelemtől szabadulnánk meg. Mindenki sokkal szabadabban lélegezhetne. Ha a törvénytelen szerek beszerzése miatt nem kellene állandóan az utcákon bóklászniuk, sok drogos produktív munkát vállalhatna. Érdekes adalék ehhez, hogy mielőtt a drogellenes háború a XX. század elején rányomta volna a bélyegét a mentalitásunkra, egy amerikai kokainista és ópiátfüggő, dr. William Stewart Halsted volt a modern sebészet egyik legragyogóbb úttörője. Negyven esztendőn át tartó addikciója ellenére ragyogó munkát végzett a Johns Hopkins Egyetemen, ahol a négy alapítóorvos egyike volt. Ő volt az első, aki ragaszkodott hozzá, hogy műtét közben a sebészek steril gumikesztyűt viseljenek - ami hatalmas előrelépés volt a műtétek utáni fertőzések megelőzésének a területén. Egész karrierje során legalább 180 milligramm morfint fogyasztott naponta. Egyik világhírű kanadai kollégája, Sir William Osler szerint kényelmesen ellátta a munkáját, és duzzadt az energiától. A Common Sense fór Drug Policy (Józan ésszel a drogszabályozásért) honlapon ez olvasható:

436

A SÓVÁRGÁS DÉMONA Halsted története nemcsak arról árul el sokat, hogy megfelelő fenntartó dózis mellett a morfinista is produktív lehet, hanem a kábítószer hihetetlen hatalmát is jól illusztrálja. Ennek a fér finak szinte korlátlan erőforrások álltak a rendelkezésére - mo rális, fizikai, pénzügyi és orvosi értelemben is -, hogy minden elgondolását kipróbálhassa, miközben halála napjáig addikt maradt. Egy ilyen embert ma börtönbe küldenénk, holott ő volt a modern sebészet megalapítója 53 .

A legtöbb keménydrogos természetesen nem tudna ilyen magas szinten teljesíteni, már csak az életük során elszenvedett negatív szociális és pszichológiai hatások miatt sem. Ám ha kielégítenék a kábítószeres szükségleteiket, sokkal több lehetőségük lenne arra, hogy a társadalom hasznos, kreatív tagjai legyenek. A legrosszabb esetben is kisebb terhet jelentenének. A droghasználat dekriminalizálása megteremtené a nagyobb közösségbe integrálásuk lehetőségét, ami elengedhetetlenül fontos lépés lenne a tömeges rehabilitációjukhoz. * A tizenegyedik fejezetben már beszéltem Stanről, az őslakos hajléktalan kanadairól, aki frissen szabadult a börtönből. Éjszakánként a Downtown Eastside árkádjai alatti kőlépcsőkön húzta meg magát, kivéve amikor nagyon hideg volt. Nem került volna másfél évre börtönbe, ha a kábítószerre való pénz előteremtése miatt nem kellett volna lopnia. Bemehetett volna egy elvonóba, vagy ha továbbra is drogozott volna, akkor valamelyik szállóra. Ráfért volna a korrekciós tréning is a tanulási nehézségei miatt, és némi pszichológiai tanácsadás is, hogy uralni tudja impulzív reaktivitását, mert gyakran került bajba miatta. Ennyi támogatás nagyjából elég is


lett volna ahhoz, hogy visszakerüljön a normális társadalomba. Amikor az Első Nemzethez tartozó pácienseim lelkivilágába akartam bepillantást nyerni, egy ízben elbeszélgettem Lewis Mehl-Madrona pszichiáterrel, a Saskatchewan Egyetem docensével, a Coyote Medicine: Lessonsfrom Native American I lealing (A prérifarkas orvostudománya: leckék az őslakos amerikaiak gyógyításából) című könyv szerzőjével. - Az emberek olyan közösségekhez csapódnak, amelyek az adott kábítószer köré szerveződnek mondta dr. Mehl- Madrona. - Vannak alkoholista, kokainista és más csoportok; mindenkinek muszáj valahová tartoznia. Ha nincs olyan alternatív közösség, amely az összetartozás érzését nyújtja, akkor az úgynevezett „kezelés” minden esetben kudarccal végződik. A bennszülötteknél az látszik a legmegfelelőbbnek, ha egy olyan modern csoporthoz csatlakoznak, amely a I radicionális értékeket is tiszteletben tartja. Mindaddig nem használnak semmilyen szert, amíg egy ilyen drogmentes közösséghez tartozhatnak. Lewis Mehl-Madrona szavai nemcsak az őslakosokra érvényesek, hanem minden marginalizált addiktra, akik - mint például Stan - a Portland Szálló körüli utcákban és sikátorokban lézengenek. Olyan csoportokba kell őket bevonni, amelyek biztosítják számukra az elfogadottság, a valahová tartozás érzését és az értékeket. Ezekre a közpénzből létrehozott és fenntartott közösségekre legalább átmeneti jelleggel szükség van mindaddig, amíg a volt függők be tudnak illeszkedni a szélesebb társadalomba. Azokat sem szabad kiközösíteni, akik nem képesek felhagyni a szokásaikkal. Őket sem szabad kihagyni a szociális párbeszédből. Meg kell értenünk a problémáik forrásait ahhoz, hogy csillapíthassuk a szenvedéseiket, akár addiktak maradnak, akár nem.

438

A SÓVÁRGÁS DÉMONA - A drogfüggést megfelelően kell kezelni - mondta Bruce Perry egy beszélgetésünk során. - Ha biztonságos, kiszámít ható, gazdag emberi kapcsolatokra alkalmas környezetet ala kítunk ki, akkor a kémiai szerek iránti függőségek minden más tényezőjét is sokkal könnyebb lesz kiküszöbölni. Szá munkra ezeknek a környezeteknek a megteremtése jelenti a kihívást. Valójában olyasmire van szükség... tudom, hogy közhelyesen hangzik... hogy legyünk nagyon elfogadók, sok szeretetet nyújtsunk, és sok türelemmel vegyük körül azokat, akiknek ilyen problémáik vannak. Ha nekünk sikerül, ők is sokkal jobban érzik majd magukat. Az agyunkkal és a zsigereinkkel meg kell emésztenünk azt a rengeteg felesleges dolgot, amit manapság művelünk. Rá kell ébrednünk a valóságra: arra, hogy a mostani rendszer csak még több szenvedést okoz a függőknek és a nem függőknek egyaránt, és még több terhet helyez a társadalom vállára. Egy 2007-ben a brit columbiai HÍV /AIDS-helyzetről ké szített tanulmányról jelent meg egy beszámoló a Globe and Mailben: A szövetségi kormány továbbra is komoly pénzt költ olyan intézkedések gyakorlati foganatosítására, amelyekről a tudomány többször is bebizonyította, hogy teljességgel eredménytelenek. A jogalkalmazók a nemzeti drogstratégiára fordított 245 millió dolláros keret nagy részét (73 százalékát) úgy költötték el, hogy annak semmilyen hatása sem volt az illegális kábítószer-használatra. További 14 százalékot fordítottak kezelésre, 7 százalékot kutatásokra, a prevenció és az ártalomcsökkentés a maradék 3 százalékon osztozott. - Engem azért fizetnek, hogy betegeket gyógyítsak - mondta a tanulmány egyik szerzője, dr. Thomas Kerr -, és nagyon nem tetszik a dolgok állása. Kanadának egyszerűen nincs tudomá-


nyosan megalapozott drogstratégiája. Ami van, abban túlteng az ideológia és politika, de hiányzanak belőle a tudomány eredményei és az átfogó elképzelések 54 .

Pontosan azon a napon, amikor ez a cikk megjelent, Serena volt az utolsó betegem a délelőtti rendelésemen. Ő az a fiatal indián nő Kelownából, akiről a negyedik fejezetben írtam. Az utolsó pillanatban esett be a rendelőbe. Levegőért kapkodott, fuldokolva köhögött, és magas láza volt. Valamivel korábban kezdődött a tüdőgyulladása, amikor egy reggelen arra ébredt, hogy az éjszakai hóvihar kitörte a szobája ablakát, és a csapban jéggé dermedt a víz. A Globe and Mail internetes kiadásába írtam egy esszét, amelyben vázoltam Serena helyzetét, és azt is leírtam, hogy azért árul drogot az utcán, hogy a saját kokainfogyasztását fedezni tudja, majd így folytattam: A megfelelő táplálkozást, szállást, a dependenciáját okozó anyaggal való kontrollált ellátását, a pszichológiai szaktanács- adást, valamint az elhivatott gondozást és ártalomcsökkentést minden addiktnak biztosítanunk kell, ha ki akarjuk emelni őket pusztító szokásaik fogságából. Az írás nyomán élénk eszmecsere alakult ki az újság internetes fórumán, ami annak a jele volt, hogy a drogosok helyzete sok embert foglalkoztat. A megjegyzések engem is felbátorítottak. Sok kommentelő nem szubjektív okokból érdeklődött a téma iránt, hanem a tények miatt, és azért mert együtt éreztek a függőkkel. Egyikük ezt írta: Ez egy kiváló párbeszéd, amely jelzi a probléma bonyolultságát és a tökéletes megoldás hiányát. Nálunk még csak kevés szak

440

A SÓVÁRGÁS DÉMONA ember támogatja az olyan kábítószerek szabad, piacorientált forgalmazását, mint a heroin, illetve a kokain vagy az amfe tamin származékaihoz tartozó stimulánsok. Ugyanakkor több megdönthetetlen bizonyíték is igazolja, hogy ezeket a drogokat biztonságos formában is elérhetővé lehet tenni a rászorulók számára, és ebből nekik is óriási előnyeik származnak, valamint a társadalomnak is. Hollandiában, Svájcban és Németország egyes részein ennek szellemében változtatták mega kábítószerek törvényi szabályozását, és ezekben az országokban drámai mér fékben csökkent a kábítószerekkel kapcsolatos bűnesetek száma Az említett országokban nő a keménydrogosok átlagéletkora, ami azt jelzi, hogy egyre kevesebb fiatal kezd el kábítószerezni. Nálunk a legnagyobb probléma az, hogy nem fordítanak pénzt azokra a kezelésekre és gondozási módszerekre, amelyekről bebizonyosodott, hogy működnek. Az Egyesült Királyságban elvégzett National Treatment Outcome Survey ([orvosi] kezelések kimenetelének országos felmérése - röviden NTROS) azt mutatja, hogy a korszerű elvek alapján kidolgozott módszerekbe befektetett minden egyes font három font megtakarítást tett lehetővé az egészségügyi ellátó- és a jogalkalmazói rendszerben. Önmagukban a pénzügyi előnyök is arra serkentenek, hogy mihamarabb kihasználjuk ezt a lehetőséget. Kétség sem férhet hozzá, hogy a kábítószerezés dekrimina- lizálása és a drogok felügyelet melletti biztosítása is új problémákat hoz majd elő. Sok gyakorlati akadályt kell leküzdeni, és vannak kockázatok is. A kábítószer-függőség körül nem létezik egyszerű és kockázatmentes megoldás. Ám minden egyes nehézség mellett ott vannak a kecsegtető előnyök is, amelyek messze többet nyomnak a latban, emellett egyetlen élőre látható veszély sem ér fel azokkal a károkkal, amelyeket eddig okoztunk. —» 4

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Egy fontos kis lépés: az ártalomcsökkentés Sokan érvelnek a drogkérdés ésszerű, tudományos eredményeken alapuló, integrált szabályozása mellett, de eléggé valószínűtlen, hogy ez a közeljövőben megvalósul. Mivel a felvilágosult konszenzusnak nyoma sincs, ezért van még egy - meglehetősen fontos - probléma: hogyan csökkentsük azokat az ártalmakat, amiket az addikt személyek elszenvednek? Ebben a fejezetben az ártalomcsökkentés heves vitákat kiváltó, sok félreértéssel övezett témájával foglalkozunk. * Csaknem nyolc éve annak, amikor a Downtown Eastside-i ténykedésem legelső napján felvezettek a Portland Szálló legfelső emeletére egy „problémás” beteghez. Amikor a nővérrel beléptünk a szobába, Claude a padlón térdelt. A harmincas éveiben járó québeci férfi egy tükörbe bámult, amelyet az ágyára fektetett. Vágott egy grimaszt, oldalra döntötte a fejét, amitől korán megőszült haja a halántékára hullott, majd a bal kezével kisimította a nyakán a bőrt, a jobbjával pedig megpróbált beletalálni az egyik nyaki vénájába egy zavaros folyadékot

442


tartalmazó fecskendővel. A műveletet kétszer is megismételte, de nem járt sikerrel. - Tabernac! - hangzott fel a jól ismert québeci káromkodás*. - Ne csinálja, ember! így csak agytályogot kap! - szóltam rá. - Hadd lássam, hátha találok magán egy biztonságosabban használható vénát! Elővettem a táskámból egy stranguláló gumit, feltettem a férfi bal felkarjára, és szóltam neki, hogy pumpáljon az öklével. Amikor a könyökhajlata alatt szépen kirajzolódott egy véna, mondtam neki, hogy oda adja be magának az injekciót. Bele is döfte a tűt, kicsit visszahúzta a dugattyút, mire megjelent a fecskendőben a vér. A nővér levette a karjáról a gumiszála got, kedves betegünk pedig beadta magának a gyanús löttyöt. A művelet után ott hagytuk neki ajándékba a strangulátort. Életemben nem gondoltam volna, hogy orvosi pályám során valaha is ilyen helyzetbe kerülök: egy dohos szállón asszisztáltam egy betegnek tiltott pszichoaktív gyógyszer beadásában. Néhány perccel azelőtt, amikor elindultunk felfelé, meg sem fordult volna a fejemben ilyesmi. Eredetileg azért jöttünk fel, hogy megbeszéljük Claude AIDS-kezelését; a jelen körülmények között azonban mindössze ez volt, amit tehettem. Ha nem segítek, a férfi tovább döfködi a nyakát, ami rendkívül kockázatos művelet. Nem volt rá reális reményem, hogy lebeszéljem az öninjekciózásról, nemhogy a hosszú ideje fennálló drogfüggőségéről. A közvetlen cél az volt, hogy elejét vegyem a potenciális károknak, ezen túlmenően pedig megalapozzam a férfival azt a viszonyt, amelyben egy idő után legalább annyira megbízik bennem, hogy elfogadja a segítségemet és a tanácsaimat. * „Tabernac!”: ebben a formában körülbelül azt jelenti, hogy „a szentségit!” Ez a „saint-ciboire de tabarnac” [a tabernákulum oltári szentsége] francia kifejezés Quebecben közkeletűen használt rövid formája.(Aford.)

Egy fontos kis lépés: az ártalomcsökkentés 443

így fest tehát egy gyors megmerítkezés az ártalomcsökkentésben. Már több mint két éve annak, hogy Claude meghalt a HIV- komplikációi miatt. Egyike volt azoknak a hosszú ideje a Portlanden élő szállólakóknak, akik kitűntek a többiek közül kivételesen eredeti személyiségükkel és humorérzékükkel. Végül kiderült, hogy nem is olyan „problémás beteg” egyszerűen csak szeretett a saját feje után menni, és nem bízott meg feltétel nélkül az autoritásokban. Művészi kézügyessége volt. Egy kicsinyke, alumíniumdrótból hajtogatott kerékpárt ajándékozott nekem, amely mementó gyanánt még most is ott áll a konyhánk ablakában. Az utolsó négy évében az addikciója ellenére sikerült jócskán meghosszabbítanunk az életét, enyítenünk a tüneteit, és a végstádiumot is viszonylag elviselhetővé tudtuk lenni a számára mind fizikai, mind érzelmi szempontból.

444

A SÓVÁRGÁS DÉMONA Mi az ártalomcsökkentés?

Az ártalomcsökkentésre sokan úgy tekintenek, mint az addik- ció „gyógyításának” végső célját a káros szokások teljes le- vetkőzését - veszélyeztető intézkedésre. Ellenzői szerint ez a függők túlzott „dédelgetése”, és lehetővé teszi, hogy folytassák pusztító szenvedélyüket. Mondják még rá azt is, hogy ellenkezik az absztinencia elvével, amely az addikciókezelés - szerintük - kizárólagos legitim célja. Ezek a vélemények mesterségesen szítanak felesleges problémákat. Az orvoslás arról szól, hogy mérlegeljük, hogyan segíthetünk a lehető legjobban a betegeken. Ha a kezelés lehetséges és valószínűleg nem idéz elő a jelenleginél rosszabb helyzetet, akkor ez kell legyen a cél, és el kell végezni a terápiát. Ha az „és” két oldalán álló feltételek valamelyike nem teljesül - márpedig a krónikus állapotban szenvedőknél ez a helyzet -, akkor az orvos feladata az, hogy enyhítse a kellemetlen tüneteket, és csökkentse a betegség által okozott ártalmakat. A reumás sokízületi gyulladásban például az egyik cél az ízületi gyulladás, valamint a csont destrukciójának a megelőzése, a másik pedig a fájdalomcsillapítás. A gyógyíthatatlan rákosok életét megpróbáljuk meghosszabbítani az életminőség romlása nélkül, és náluk is a tünetek enyhítésére törekszünk. Az ártalomcsökkentés tehát arról szól, hogy megpróbáljuk elviselhetőbbé, élhetőbbé tenni a betegek életét - és ez igaz az addikt betegekre is. A keménydrogosok függősége sokkal több egy hagyományos értelemben vett betegségnél, de az ártalomcsökkentés náluk is a kezelés elengedhetetlen része. Mivel az addikciók vonatkozásában jelenleg még nem létezik általános, egységes, szisztematikus, tudományos eredményekre támaszkodó megközelítés, ezért a legtöbb esetben teljesen felesleges gyógyításról ábrándozni. Amíg a társadalom kitaszítottként kezeb a függőket,


és a jog mindent elkövet a problémáik elmélyítése érdekében, addig a jóléti és egészségügyi rendszerek egyetlen lehetősége a következmények enyhítése. Sajnos az a szomorú helyzet, hogy a kábítószereseknél nemcsak azokat a károkat kell csökkenteni, amelyek az addikciónak mint betegségnek a velejárói, hanem a drogosok elleni hadjárat súlyos következményeit is. Röviden áttekintünk néhány ártalomcsökkentő intézkedést, először azonban szót kell ejtenem két olyan érvről, amelyeket ellene szoktak felhozni. Az első úgy hangzik, hogy feleslegesen pocsékoljuk az erőforrásainkat olyanokra, akik nem érdemlik meg, mert ők okozták maguknak a saját balsorsukat. A második szerint az ártalomcsökkentés igazolja a fiiggőséget, és ezzel elősegíti a kialakulását. Ha azt tekintjük vezérelvnek, hogy ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát, akkor máris megfúrtuk az első érvet - és a jelenlegi egészségügyi rendszer alapjait. Sok betegség és kóros dlapot a betegek által választott szokások és körülmények miatt alakul ki, ezért körültekintő döntésekkel megelőzhető. Egy brit columbiai tisztiorvosi jelentés szerint a tartományi kormány évi 1,8 milliárd dollárt költ el olyan betegségekre, amelyek az egészségtelen életmód következményei.* Ha az egy főre jutó költségeket nézzük, akkor a kockázati tényezőkkel nem rendelkezőkre 1003 dollárt, a három rizikófaktorral - a dohányzás, az elhízás és a fizikai aktivitás hiánya - rendelkezőkre pedig 2086 dollárt költenek évente.55 Bátran kijelenthetjük, hogy a kockázati tényezők „választásokat” reprezentálnak, és a betegek többsége például még egy szívin farktus után sem változtat a káros szokásain. Ugyanez a 11 Ha azt vesszük, hogy Brit Columbiában él Kanada lakosságának a 10 százaléka, akkor az országos adat körülbelül 20 milliárd dollár leket, és ha az Egyesült Államokra vetítjük ki ugyanezeket a számokat, akkor ott nagyjából 200 milliárd dollárral számolhatunk.(A szerző)

446

A SÓVÁRGÁS DÉMONA helyzet a krónikus hörghurutban szenvedőkkel is, akik nem hagyják abba a dohányzást; vagy az extrém síelőkkel, akik azután is vidáman szaltózgatnak a hegyek lejtőin, amikor már alig van ép csontjuk; és azokkal az emberekkel is, akik annak ellenére nem szállnak ki egy megromlott házasságból, hogy a depressziójuk vagy a tartós szorongásuk rendszeres és tartós kezelésre szorul. Nincs olyan kardiológus, tüdőgyógyász, baleseti sebész vagy pszichiáter, aki azon az alapon utasítana el egy kezelést, hogy a beteg maga kereste a bajt. Ám néhány ember szerint a drogfüggők esetében más kritériumokat kell felállítani. 2006 augusztusának egyik délutánján részt vettem a CBC rádióban egy beszélgetésen, amelyben az Insiteról - Vancouver biztonságos injekciózást lehetővé tevő, ugyakkor sok vitát kiváltó intézményéről volt szó. A műsorvezető közvetlenül előttem az RCMP egyik tisztjével beszélgetett, és megemlítette, hogy az Insite-on számos esetben fordult elő túladagolás, de minden egyes alkalommal sikeres volt az újraélesztés - azaz ezek az emberek a biztos haláltól menekültek meg. - Ez nem feltétlenül jó dolog - mondta a „mounty”*. - Közismert tény, hogy csak a negatív következmények rettenthetik el a drogosokat a kábítószerezéstől. Ha az Insite-on embereket mentünk meg, annak az lehet az üzenete, hogy a kábítószerezés biztonságos. Kanada nemzeti jogérvényesítő szolgálatának egyik főrendőre képes volt azt mondani, hogy hadd haljanak meg emberek azért, hogy mások tanuljanak a példájukból. Láthatóan nem tudta, vagy nem érdekelte, hogy 1990 és 2000 között Vancouver intravénás kábítószereseinek évi átlagban 147 * A Royal Canadian Mounted Police (Kanadai Királyi Lovasrendőrség, röviden RCMP) Kanada szövetségi rendőrsége (a 10-ből 7 tartományra terjed ki a hatásköre); mounty; lovasrendőr(A ford.)


ilyen „példában” volt része, de a túladagolásos haláleseteknek semmilyen érzékelhető elrettentő hatása sem volt.56 Jó lenne, ha ez a szűk látókörű értelmezés csak néhány rendőragyra korlátozódna, de sajnos nem ez a helyzet. Nagyjából az említett beszélgetéssel egy időben jelent meg a Globe und Mailben egy írás az Insite-ról, amelyben pozitív hangnemben idézték egy nyugdíjas brit pszichiáter, Anthony Daniels véleményét: Nyilván azzal érvelnek egy biztonságos injekciózást biztosító hely mellett, hogy csökkenti a halálesetek számát. Én azonban nem látom be, miért kellene nekünk gondoskodnunk arról, hogy kevesebb drogos haljon meg. Ez nem a mi felelősségünk, hanem maguké az addiktaké. Nagyon rossz választás, ha heroinnal akarják injekciózni magukat. Nekem nem lesz bűntudatom attól, hogy belehalnak, mert nem érzek irántuk semmilyen felelősséget sem.57 Jó lenne tudni, hogy a tudós elmegyógyász kolléga szerint az újságban leírt véleménye kiterjed-e a tüdőtágulásos vagy tüdőrákos dohányosokra; azokra a cégvezetőkre, akik infarktusba hajszolják magukat; az agresszív férjük mellett kitartó asszonyokra; azokra, akik átmennek a zebrán, és közben elütik őket, pedig tisztában voltak vele, hogy ez is megtörténhet. E szerint a logika szerint infarktus esetén a dohányosokat nem lenne szabad defibrillálni, és visszahozni az életbe; valamint nyelőcsővérzés esetén egyetlen alkoholista sem kaphatna vértranszfuziót. Aki félne az infarktustól vagy a stroke-tól, annak böhömnagy jelvényt kellene viselnie, amelyen az áll, hogy az illető nem dohányzik, nem iszik, rendszeresen edz, és nem fogyaszt transzzsírsavakat. A jelzés hiányában egyetlen arra járó sem hívná ki érdekükben a mentőket.

448


Mindannyian felelősek vagyunk magunkért, de egyetlen erkölcsi vagy orvosetikai tan sem mondja ki, hogy ne segítsünk azokon, akiket a saját döntéseik sodortak bajba, hacsak nem vagyunk meggyőződve arról, hogy ha megpróbálunk segíteni rajtuk, azzal csak még nagyobb bajt okozunk - ami akkor következne be, ha az ártalomcsökkentés növelné a kábítószer-fogyasztást, de messze nem ez a helyzet. A keménydrogosok kábítószer-fogyasztását semmiképpen sem növeli, és egyetlen bizonyíték sincs rá, hogy bárhol a világon kábítószerezővé tenné a nem drogosokat. A segítség megtagadása az addiktaktól csak megsokszorozza a szenvedéseiket, de jottányival sem viszi őket közelebb a felépüléshez. * Nincs semmilyen összeférhetetlenség az ártalomcsökkentés és az absztinencia között sem. Csak akkor nem egyeztethetők össze, ha mi akarjuk előírni valakinek, hogy mit csináljon, tekintet nélkül arra, hogy az illető mit választana, ilyet pedig nem tehetünk. A kényszer nem jön szóba, más eszközünk pedig nincs - kivéve a megkönnyebbülés szigetének létrehozása, ahol megerősödhetnek az illető elhatározásai és önrespektusa. Minden lehetséges támogatást meg kell adnunk azoknak, akik a leszokást választják - sokkal több támogatást, mint ameny- nyit most nyújtani tudunk. És mi a helyzet azokkal, akik nem erre az útra voksolnak? Más embereket megváltoztatni lehetetlenség, és ez nemcsak a függőségekre igaz. Biztathatjuk őket, hogy mások legyenek, tanácsolhatjuk nekik ezt vagy azt, de ezeknél a törekvéseknél tekintettel kell lennünk egy alapvető emberi tulajdonságra: az önállóságra való igényre. Fjodor Dosztojevszkij ezt írja a Feljegyzések az egérlyukból című monodrámájában:


...akarnipedig akarhat bárki bármit tulajdon érdekei rovására is, sőt néha határozottan kell is akarnia... Az embernek csupáncsak önálló akarat kell, bármibe kerül is, bármire vezet is.58 A kérdés tehát nem az, hogy a függőből jobb ember lenne-e a szenvedélye nélkül természetesen igen hanem az, hogy magára hagyjuk-e, ha képtelen leszokni. Hajlandók vagyunk-e törődni olyan emberekkel, akik saját viselkedésük miatt szenvednek, ha tudjuk, hogy ez a viselkedés életük egy olyan szerencsétlen szakaszának a következménye, amelyet nem tudtak befolyásolni? Az ártalomcsökkentés során elfogadjuk, hogy néhány ember - nagyon is sok ember - túl mélyre süllyedt valamilyen dependenciában, és a jelen körülmények között a „gyógyítás” nem reális elképzelés. Most még túl sok fájdalom van az élelükben, és nem áll a rendelkezésükre elegendő külső és belső erőforrás. Az ártalomcsökkentés gyakorlatában szó sincs arról, hogy feladjuk a későbbi absztinencia gondolatát - éppen ellenkezőleg: reménykedünk benne, hogy annak is eljön majd az ideje, ha segítünk a függőknek abban, hogy jobban érezzék magukat, létrejöjjön a megfelelő terápiás viszony az őket segítőkkel, és kialakuljon bennük a bizalom. Ehhez természetesen szükség van arra, is, hogy ne legyenek előítéleteink velük szemben, és érezzék, hogy elfogadjuk őket. Ám semmiképpen sem tekinthetjük az absztinenciát Szent Grálnak, és az addiktak megítélésének mindenképpen függetlennek kell lennie attól, hogy nekünk tetsző döntéseket hoznak-e. Az ártalomcsökkentés legalább annyira gondolkodásmód és életmód, mint szabályok és módszerek összessége. Ezen a ponton érdemes felidéznünk Bruce Perry szavait:

450


Legyünk nagyon elfogadók, sok szeretetet nyújtsunk, és sok türelemmel vegyük körül azokat, akiknek ilyen problémáik vannak. Ha nekünk sikerül, ők is sokkal jobban érzik majd magukat. Az egyedi, célzott ártalomcsökkentő eljárások a függőség jellegétől, a lehetőségektől és a szükségletektől függenek Az egyik ilyen módszer a metadonkúra. Száznál is több páciensemnek írok fel rendszeresen metadont. Ez egy olyan szintetikus narkotikum, ami az agyi ópiátreceptorokhoz kötődik - ugyanoda, ahová a heroinmolekulák. Szájon át adagolva nem „dobja fel” a kábítószereseket, hanem csak csökkenti a heroin utáni éhséget, emellett csillapítja az olyan megvonási tüneteket, mint a nyugtalanság, a fájdalom, a hasmenés és az émelygés.*A hatása hosszú ideig tart, ezért elég naponta csak egyszer beadni. A becslések szerint Kanadában mintegy 60-90 ezer tiltott ópiátokat használó ember él, de csak körülbelül az egynegyedük részesül kezelésben.59 A metadonkúra nem gyógyítja az addiktakat, hanem átviszi a dependenciájukat egy másik narkotikumra, amely legális, megfelelő alkalmazás mellett biztonságos - és elejét veszi annak, hogy a függők a testüket árulják, kolduljanak, vagy bűncselekményeket kövessenek el azért, hogy ne szenvedjenek a megvonási tünetek miatt. A drogosok általában akkor választják a metadont, ha belefáradnak a tiltott szerek utáni állandó hajszába, és abba, hogy lépten-nyomon összeütközésbe kerülnek a törvénnyel. A metadonos pácienseim között egy sincs, aki a heroinozás helyett a teljes leszokást választaná, és néha még a métádon mellett is képtelenek ellenállni a heroin csábításának. * A nem függőknél a métádon jobban csillapítja a fájdalmat, mint a morfin, de gyorsan hozzá lehet szokni, ezért egy idő után hatástalan lesz.(A szerző)


A kokain esetében nincs olyan droganalóg, mint a heroinnál a métadon. Volt néhány biztató kísérlet metilfenidáttal (Ritalin) és más stimulánsokkal, sőt ezekkel a gyógyszerekkel én is értem el korlátozott sikereket kokain- és kristály- luctfüggőknél, de a betegek elég nagynak - néhány esetben drámaian nagynak - érzik az eredeti szokásuk és a szubszti- túciós (helyettesítő) kezelés hatásai közötti különbséget. Szerintem akkor is érdemes lenne komolyabban kutatni a tartós hatású stimulánsokat, ha nagy a hozzászokás veszélye. Sokkal jobb lenne, ha a páciensek egy szájon át bevehető, jól kontrollálható stimulánstól függenének, és nem az elszívott vagy a beinjekciózott kokaintól vagy kristálymettől. További ártalomcsökkentő lehetőség a tűcsere: a narkós új fecskendőket és tűket kap a beszolgáltatott használtak helyett. A HÍV és a hepatitis C testnedvekkel - vérrel és szexuális váladékokkal - terjed. A tiszta, nem közösen használt injekciós szerelék a vérrel való terjedésnek veszi elejét, a gumióvszer pedig a váladékok átadását akadályozza meg. A steril körülmények között végzett öninjekciózás megakadályozza a bőr- fertőzések, tályogok és ezek szövődményeinek a kialakulását is, valamint a baktériumok terjesztését. Sajnos még ezek ez egyszerű intézkedések is szálkák azoknak a szemében, akik szerint a steril szerelék és a „koton” növeli az addiktak számát. * Nem minden függő fogadja el a heroin helyett a metadont (ahogyan a morfinisták sem hajlandók mindig áttérni heroinra vagy metadonra). Ezekben az esetekben sem hagyhatjuk, hogy az addiktak az alvilág dzsungelében bolyongjanak, ezért felajánlhatunk nekik garantáltan tiszta morfint vagy heroint a ki tudja, milyen módon megbuherált utcai „készítmények”

452


helyett, és lehetővé tehetjük számukra, hogy steril tűvel, tisz ta és biztonságos körülmények között adhassák be maguknak. Ezzel nem hunyunk szemet a függőség felett, és nem ín bátorítjuk a függőket - a meggyőződésünktől függetlenül az addikció továbbra is fennáll, és továbbra is veszélyezteti a pá- ciens életét. Csak a könyörület és a közömbösség között választhatunk. Ha lehetővé tesszük, hogy az addikt ellenőrzötl körülmények között használja a heroint, azzal megpróbáljuk minimalizálni a lehetséges káros következményeket - és olyat! szociális előnyöket érhetünk el, mint a bűnözés és az orvosi kiadások csökkenése. A North American Opiate Medication Initiative (NAOMI - észak-amerikai ópiátmedikációs kezdeményezés) egy olyan kísérletsorozat, amelynek keretei között kontrolláltan adagolják a függőknek a heroint. Egyszerre több városban zajlik, így Vancouverben is, ahol a helyi képviseletet egy sarki üzlethelyiségben alakították ki, egy utcányira a Portland Szállótól. John Walters, a Fehér Ház drogügyi főreferense - róla már volt szó az afganisztáni máktermelés visszaszorításának „sikerei” kapcsán - szerint a program nem más, mint egy „embertelen orvosi kísérlet”60. Másként is fel lehet fogni: a NAOMI keretei között kiértékelnek egy olyan módszert, amely csökkentheti a társadalom drogfüggőkkel szemben tanúsított embertelenségét. A fő értéke az lehetne, ha a segítségével sikerülne meggyőzni a kétkedőket, mert orvosi és szociális szempontból már aligha lenne szükség még több bizonyítékra: Európában több évtizednyi tapasztalat gyűlt össze. Az Egyesült Királyságban már az 1920 és 1970 közötti időszakban is indítottak hasonló kezdeményezéseket, de az Egyesült Államok erőteljes nyomására felhagytak velük. Azóta a drogellenes háború ellenére - illetve mint már tudjuk, valószínűlég a hatására - exponenciális


arányban nőtt a szigetország ópiátaddiktjainak a száma.61 Az egyetlen kivétel a merseyside-i’ drogfüggőket segítő szolgálatnál folyó munka. Az ottani programba bejegyzett függők mindegyikét kezelik - beleértve a kórházi ápolásban részesülők detoxikálását is. Csak a páciensek tíz százaléka választja a teljes leszokást, a többiek számára biztosítják a létező összes belélegezhető és injekcióban beadható készítményt. Az eredmények közül figyelemre méltó a HIV-pozitívak alacsony aránya - a brit átlag negyede -, és a bűnözés háttérbe szorulása. 1991-ben az Egyesült Királyságban egyedül a merseyside-i rendőrség jelentette a bűnözési mutatók csökkenését.62 1990-ben Európában Svájcban volt a legnagyobb mértékű az intravénás kábítószerezők körében a HIV-fertőzöttség. Az országban elindítottak egy programot, amelyben heroin-, illetve heroinnal kiegészített metadonkezelésben részesítették az addiktakat. A vizsgálat a következő eredményekkel zárult: . jelentősen javult a kezeltek munkaképessége: csaknem kétszeresére nőtt a foglalkoztatottsági arányuk; • a páciensek lakáskörülményei gyors javulásnak indultak, és hamarosan stabilizálódtak (nem volt közöttük hajléktalan); • nem fordult elő végzetes kimenetelű túladagolás; • nem fordult elő említésre méltó összetűzés a kezeltek és a szomszédaik között; . jelentős megtakarítást sikerült elérni, ami a bűnözés miatti jogi költségek és az egészségügyi kiadások csökkenésének köszönhető; • mindenfajta bűnözési mutató jelentősen - összességében 68 százalékkal - csökkent a bolti lopásoktól az illegális drogkereskedelemig63. * * Liverpool megyei jogú autonómiával rendelkező környéke.(Aford.)

454


Következzék itt két amerikai kutató* véleménye a svájci kezdeményezésről: A svájciak mindezt úgy érték el, hogy az ingyenes heroinéi látáshoz kiválasztottak ezer nehezen kezelhető, régóta függő heroinistát - kifejezetten azokat a problémás addiktakat, akikkel korábban már sok gond volt, és többször is kudarcba fulladtak náluk a hagyományos, teljes absztinenciára törekvő próbálkozások. A vizsgálatokból egyértelműen kiderült, hogy a heroin ellenőrzött adagolása jelentősen csökkentette az alanyoknál a tisztázatlan forrásból származó tiltott szerek használatát, és a bűnözést is. A kísérlet világosan bebizonyította azt is, hogy ezen a módon könnyebben elérhetők a jobb lakáskörülmények, a nagyobb keresetteljáró munka, a családi kapcsolatok megújítása, és összességében a társadalmi reintegráció is.64 A NAOMI-programmal az a legnagyobb probléma, hogy korlátozott az időtartama és a résztvevők száma. A Portland egyik lakója, Jenny, a huszonkilenc éves szexmunkás néhány hete bejött a rendelőbe, és kérte, hogy ismét kezdjük el nála a metadonkúrát. Előtte egy évig ellátták heroinnal a NAOMI keretei között. Ebben az egy évben jelentősen javult az egészségi állapota, és - a korábbiakkal ellentétben - egyszer sem kellett kezelnem semmilyen fertőzéssel. Most úgy jött vissza, hogy az egész jobb lába megdagadt, bevörösödött, és a lágyékában keletkezett egy tályog azon a helyen, ahol az utcai heroinnal injekciózza magát. Mindez annak a következménye, hogy lejárt az előirányzott részvételi ideje a programban. Az * Dr. Dán Smallé, aki a University of British Columbia orvos-antropológusa és dr. Emest Druckeré, aki a New York-i Albert Einstein College of Medidne epidemiológúSa.(A ízerző)


Egyesült Államok nyomására Kanadában nem lehetséges az ellenőrzött heroinellátás a NAOMI keretein kívül. - Bármibe lefogadnám, hogy az Egyesült Államok mindent megtesz azért, hogy Kanada megszakítsa a kísérletsorozatot - mondta egy vezető ausztrál addiktológus, a sydneyi Szent Vince Kórház pszichiátere, dr. Alex Wodak a NAOMI indulásakor.65 Dr. Wodak pontosan tudja, miről beszél, hiszen tapasztalt már hasonlót, amikor 1997-ben amerikai nyomásra leállítottak egy hasonló ausztrál programot. *

A Fehér Ház minket, vancouverieket is bőségesen ellát tanácsokkal az Insite-tal kapcsolatban, amit az önkormányzat és a PHS közösen működtetett. Az ottani mindenható fő-fő drogügyér, John Walters úgy minősítette a kezdeményezésünket, hogy ez egy „államilag asszisztált, lassú öngyilkosság”*. Ha betérünk az Insite Hastings Streeten kialakított injekci ós termébe, tucatnyi fülke látványa fogad. Mindegyikben van mosdó, steril injekciós szerelékek, tükör, világítás, törülköző, valamint alkohol és vatta a bőr fertőtlenítéséhez. Az ember úgy érzi magát, mintha egy színház öltözőjébe csöppent volna. A teremben állandóan ott van egy nővér, aki odafigyel a fülkékben tartózkodó drogosokra, és segít nekik a karjuk elszo- rításában és a vénakeresésben. A teremből nyílik a „pihenő”, ahol kávét szolgálnak fel, valamint szociális munkások és pszichológusok állnak az addiktak rendelkezésére. A létesítményhez tartozik egy orvosi rendelő is, amely minden szükséges eszközzel fel van szerelve egy esetleges túladagolás kezeléséhez * A fődrogügyér valójában azt mondta, hogy „lassú, asszisztált, állami ön- gyilkosság”, de szerintem ezzel azt akarta kifejezni, amit leírtam.(A szerző)

456

ASÓVÁRGÁS DÉMONA - és az újraélesztéshez. Szükség is van rá: az első 18 hónap* bán csaknem ötszázan lőtték túl magukat, de senki sem halt meg. A statisztikák szerint beavatkozás nélkül a túladagolások 5 százaléka végződik halállal, ami azt jelenti, hogy az Insite első másfél évében 25 ember életét mentették meg nyilvána„mounty-k” és dr. Daniels brit pszichiáter nagy bánatára, akik valószínűleg jobban örülnének, ha a drogosok koszos pocsolyavízzel injekcióznák magukat, mint az Insite előtti időkben. Az intézménybe ötezernél is több kábítószeres jelentkezett be, akik közül valamivel több mint hatszázan mindennap bejárnak. A 2003-as indulás óta egyetlen korábbi félelem sem igazolódott be. Nem nőtt a kábítószeresek és a drogokkal ösz- szefüggő bűncselekmények száma. Nem lett több a környéken a díler, és az utcák sem lettek veszélyesebbek. Az Insite működéséről számos tekintélyes tudományos és orvosi szaklapban húsznál is több tanulmány jelent meg, amelyek jól dokumentálják a biztonságos öninjekciózást lehetővé tevő intézmény előnyeit: • vonzó a legnagyobb kockázatnak kitett kábítószeresek számára, akiket a legjobban fenyeget a fertőzések és a túladagolás veszélye; • a Downtown Eastside-on jelentősen csökkent a közterületen öninjekciózók száma és a fertőző hulladék mennyisége; • kevesebb problémája van a helyi lakosságnak és vállalkozásoknak; • csökkentette a közös fecskendőhasználatot a közösségben; • csökkentette a korábban drogfüggők visszaesési arányát, és nem volt kedvezőtlen hatással azokra, akik fel akartak hagyni a droghasználattal; • több kábítószeres vesz részt detoxikáló programokban és addikciókezelésen; • a környéken nem emelkedett a kábítószeresek száma.


A Canadian Medical Association Journalben (A kanadai orvosszövetség lapja) mindezt így foglalták össze: Vancouver biztonságos injekciózást biztosító létesítménye számos közegészségügyi előnnyel jár, miközben nincsenek kimutatható hátrányai 66

szociális

és

.

A város jelenlegi polgármestere és három közvetlen elődje, akik közül az egyik Brit Columbia jelenlegi kormányzója - aki szociális ügyekben amúgy a legkevésbé sem mondható liberá- lisnak támogatja az Insite további működését. Kezdeti szkepticizmusuk ellenére ugyanezt akarják a helyi kereskedők és a rendőrség is. A VPD ifjúsági és drogügyi koordinátora, Scott Thompson felügyelő nyilvánosan fejezte ki a rosszallását amiatt, hogy az RCMP ellenzi az Insite-ot* - annak ellenére, hogy éppen az RCMP saját szakértői is igazolták a program előnyeit. - Támogatjuk azokat a közegészségügyi kezdeményezéseket, amelyek célja a végzetes kimenetelű túladagolásos esetek, valamint a HIV-fertőzések, illetve AIDS-megbetegedések számának csökkentése - mondta Thompson.67 A Vancouver Sun ezt írta egyik vezércikkében: Az Insite előnyeit bizonyítékok sokasága igazolja, ezért a brit rendőrség úgy döntött, hogy támogat egy olyan tervezetet, amely felügyelt injekciós helyek létesítését irányozza elő NagyBritanniában68 * A VPD (Vancouver Police Department - vancouveri rendőrség) Vancouver önkormányzati rendőrsége. Kanadában a rendőrség három szinten működik. A szövetségi rendőrség a korábban már említett Kanadai Királyi Lovasrendőrség, ezenkívül vannak tartományi és önkormányzati rendőrségek is - utóbbiak egyike a VPD.(A ford.)

458

ASÓVÁRGÁS DÉMONA 2007 szeptemberében bővítették az Insite szolgáltatásait. Ugyanabban az épületben kialakították az Onsite nevű de toxikáló központot. Itt mindkét nembeli függők támogatást kapnak a leszokás alatt, és enyhítik a megvonási tüneteiket. Eközben nem engedik meg nekik a drogozást, és ideiglenes férőhelyet biztosítanak azoknak a gondozottaknak, akik olyan környezetben élnek, amelyben nagy a visszaesés veszélye. A leszoktató szinten tizenkét szoba van saját fürdőszobával, így tökéletesen tiszteletben tarthatják az ápoltak magánszféráját, ami példátlan a hasonló helyi intézményekben. Az egyik kollégámmal ketten látjuk el az itteni orvosi munkát. - A leszokás hihetetlen szenvedéssel jár - mondta az egyik herionfüggő páciens egy újságírónak. - Az ember senkit sem akar látni maga körül, miközben hétrét görnyed a fájdalomtól.69 2006 szeptemberében lejárt az első hároméves időszakra szóló hatósági engedély. Az előző választások alkalmával a konzervatívok világosan kifejtették a kampányuk során, hogy számukra kizárólag a drogosok teljes leszokását elősegítő programok az elfogadhatóak. A határidő lejártának közeledtével elkezdtek özönleni Stephen Harper miniszterelnök kormányához a levelek, amelyekben politikusok, rendőrségi és egészségügyi tisztviselők, civil szervezetek, drogügyi aktivisták és magánemberek kérték, hogy engedélyezzék az Insite további működését. Kötelességemnek éreztem, hogy itteni orvosként én is tollat ragadjak. Többek között ezt írtam Harper miniszterelnöknek: Az Insite olyan intézmény, amely a maga szerény, de fontos tevékenységével igyekszik hozzájárulni ahhoz, hogy a függőségekhez társuló káros következményeket csökkentse. Ezzel a populációval nehéz dolgozni. Az itteniek szinte egyöntetűen

Egy fontos kis lépés: az ártalomcsökkentés

459 tragikus gyermekkora lehetetlenné teszi, hogy törődjenek magukkal, és nem szívesen fordulnak az egészségügyi rendszerhez sem. Az Insite olyan kapocs - néhány embernek az egyetlen kapocs -, ami az utcai létet az egészségügyi ellátórendszerrel összeköti, egyszersmind talán ez az első olyan egészségügyi intézmény, ahol úgy érzik, hogy emberként bánnak velük, és ez rendkívül sokat jelent ezeknek a fizikailag és lelkileg is sérült embereknek... Az Insite messze nem ad teljes választ a drogaddikciók bonyolultproblémáira, de mindenképpen egy innovatív és fontos kis lépés. Egy olyan kezdeményezés, amelyre Kanada büszke lehet, és amelynek a nyomán egy szép napon rengeteg hasonló intézmény működik majd világszerte. A kormány szinte az utolsó pillanatig kivárt, majd bejelentették, hogy további információszerzés céljából nagy kegyesen engedélyezik az Insite működését újabb másfél évig - azaz még mindig bizonytalan az intézmény hosszú távú működése. A bejelentéssel egy időben azt is közölték, hogy megkurtítják az Insite-tal kapcsolatos kutatások büdzséjét. Dr. Mark Weinberg, a montreali McGill Egyetem AIDS-központjának igazgatója nem rejtette véka alá a véleményét: A kormány egyfelől azt állítja, hogy idő kell még ahhoz, hogy pontosan meg lehessen ítélni a vancouveri biztonságos öninjekciózó hely sikerét, másfelől megvonja az itt folyó munka értékeléséhez szükséges anyagi támogatást ™ Az egészségügyi miniszter egy sajtókonferencián kijelentette, hogy az eddigi adatok nem igazolják, hogy a program csökkenti a kábítószer-használatot, és segít az addikciók elleni harcban. Erről a The Vancouver Sun 2006. november 6-i

460

ASÓVÁRGÁS DÉMONA számában Allan Woods újságíró írt egy cikket a következő címmel: Ottawa Ignores Supportfor Injection Sites (Ottawa nem támogatja a biztonságos injekciózóhelyeket). Bármit is jelentsenek a szavai, egy ártalomcsökkentő program nem „segít az addikció elleni harcban” csak csökkenti a szenvedést, valamint megelőzi a betegségeket és a tragédiákat. A vitákból nyilvánvaló, hogy az ártalomcsökkentés korántsem pusztán szociális és orvosi kérdés, és ez a megközelítés sem a betegek, sem a társadalom érdekeit nem szolgálja. Az ártalomcsökkentés alapvetően egy ideológia. Az olyan hangzatos dörgedelmek, mint az „embertelen orvosi kísérlet” és „államilag asszisztált, lassú öngyilkosság” inkább a hangoztatójuk bűntudatát tükrözik, mint a tényeket!

¥

HETEDIK RÉSZ

A GYÓGYULÁS ÖKOLÓGIÁJA Nem az a probléma, hogy a valóság rideg, hanem az, hogy a tudatlanságtól ugyanolyan fájdalmas megszabadulni, mint megszületni. Fuss az igazság után, míg kifogy a levegőd! Fogadd el saját újjáteremtésed szenvedéseit! Ezek az eszmék teszik érthetővé az életet, annak keménységét és mámoros pillanatait. Naguib Mahfouz Palace ofDesire (A vágy palotája)

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Az együtt érző kíváncsiság ereje A könyv utolsó fejezeteivel az a célom, hogy elősegítsem a függő személy elméjének a megértését a jobb gyógyítás reményében. Nem az aktív drogfüggőség meggyógyítását írom le bennük. Az addiktaknak a tudatmódosító vegyületek hatása alatt nincs lelkierejük ahhoz a tudatos mentális erőfeszítéshez, ami a gyógyulásukhoz szükséges. Az ebben a részben közölt információk kiegészíthetik, de nem helyettesíthetik a komplex kezeléseket vagy a bármilyen függőségben szenvedők önsegélyező csoportjainak a lehetőségeit. *

Eredetileg abban reménykedtem, hogy a könyv végén komoly győzelemről számolhatok be. Ebben, az addikció öngyógyításáról szóló részben szerettem volna leírni, hogyan sikerült úrrá lennem a saját függőségemen. Felemelő és szívderítő lett volna előadni, de ez a mese az álmok kategóriájába tartozik. A könyv írása közben többször is visszaestem a függőségembe. Vadul vásároltam, hazudtam, szégyenkeztem, és ismét

466


kiürültem. Hiába határoztam el magam nagyon komolyan, mégsem tértem vissza a tizenkét lépéses csoporthoz, és egyetlen másik programhoz sem csatlakoztam. Olyan vagyok, mint a nyolcadik fejezetben említett Dean, „Kanada leghíresebb narkósa”, aki a filmben megfogadta, hogy leszokik, de aztán mégsem sikerült neki. Nekem sem, pontosabban az én esetemben egészen mostanáig nem - egy ideje egészen jól tartom magam, de korai lenne még győzelmi táncot járni. Azt tanítjuk, amit a legjobban meg kell tanulnunk - néha azt, amit a legjobban szeretnénk hallani. Számomra képtelenség úgy tanulmányozni az addikciót, hogy nem figyelem meg saját magamat is alaposan, és nagyon komolyan mondom, hogy rengeteget tanultam ebből a gyakorlatból. Rájöttem, hogy bármilyen keményen próbálkozom, talán sohasem tudom legyőzni magamban a függőségre hajlamosító tendenciákat. Arra is ráébredtem, hogy ez így van rendjén. Győzelem és vereség: a háború változatlan velejárói. Mint azt a kutatások bebizonyították, az addikciók az érzelmeinkből sarjadnak ki, és a leküzdésükhöz saját magunk ellen kell harcolnunk. Ám a saját magunk egyik-másik része ellen viselt háború több belső disszonanciát és zavart eredményez, különösen, ha elménknek vagy lelkűnknek ezek a részei alkalmazkodásra képtelenek, és rosszul működnek. *

Ezen a télen egyik nap Kim nővérrel ketten voltunk a rendelőben, amikor bejött az egyik harmincegy éves heroin- és kokainfüggő nőbetegünk, akit nevezzünk Clarissának. Az asszonytól már három gyermekét elvették az ifjúságvédelmi hatóságok, és most ismét várandós. Közli velünk, hogy most is pörög a kokaintól - nem mintha letagadhatná, mert egyér-

Az

együtt érző kíváncsiság ereje

467

telműen látszik mozdulatain, rángatódzó izmain, és érződik szaggatott beszédén is. - A kavics nélkül olyan lapos lennék, mint a flaszter - mondja, és igaza lehet, mert komoly ADHD-ben szenved. - Gyűlölöm magam - folytatja. - Hetek óta tudom, hogy terhes vagyok, de még mindig kokszolok. Kurvára elcsesztem, csak magamat sajnáltam, és közben nem gondoltam a babára... Kimmel csendben figyeljük, ahogy Clarissa önmarcan- golása átmegy siránkozásba. Panaszkodik a személyzetre, az ételre és az új kétszobás apartmanjára. Egyszer csak hirtelen elhallgat, nagyot sóhajt, az arcát a tenyerébe temeti, és zokogásban tör ki: - Félek, piszokul félek! Az ablak melletti betegvizsgálóágyon ül. Könnyáztatta szeme ide-oda jár a nővér, az orvos és az ablak között. A terhességi hormonoktól már jócskán megduzzadt keble szinte kibuggyan a melltartóból - a látvány a potenciális klienseknek szól. Csak néhány kérdés kell hozzá, és a nő máris előadja az élettörténetét: egy nagyon is ismerős, már-már sablonos Downtown Eastside-i történetet, amely - mint mindig - any- nyira szörnyű, hogy szinte beledermedünk. Clarissa szexuális kizsákmányolását az apja kezdte a nő egyéves korában. A dolog négyéves korában fejeződött be azért, hogy egy sor más férfi vegye át az apja helyét egészen a kamaszkoráig. Közben ötéves korában az anyja túladagolta magát, és meghalt. - Anyám akkor is narkózott, amikor benne voltam a hasában - mondja -, és most ugyanezt csinálom a saját kölykömmel. Kimmel végighallgatjuk, ellátjuk az ilyenkor szokásos tanácsokkal, és megbeszéljük a továbbiakat. Először is kell egy hasi ultrahangvizsgálat. Ha a magzat tizenkét hetesnél fiatalabb

468

A SÓVÁRGÁS DÉMONA lenne, Clarissa szeretné elvetetni. Ha kiderülne, hogy már nem lehet, akkor leállna a drogokkal, és bevonulna egy otthonba. Örülünk, hogy abba akarja hagyni a kokaint, de figyelmeztetjük rá, hogy a hirtelen megvonás veszélybe sodorhatja a magzatot. Emellett mindenképpen jobb lenne, ha a terhesség alatt a heroint metadonra cserélnénk. írok egy igazolást a Clarissa pénzügyeit intéző szociális munkásnak. Kim elindul a SheWaybe, a Downtown Eastside terhesgondozójába. - Tanácsolnék magának valamit - mondom Clarissának, aki már indulna kifelé -, de csak akkor, ha ide tud figyelni. - Figyelek! - fordul vissza. - Azt mondta, hogy gyűlöli és sajnálja magát. Mi lenne, ha nem lenne magával ilyen kemény, hanem elgondolkozna azon, hogy miért teszi azt, amit tesz? Jobb lenne, ha belegondolna abba, hogy azért drogozik, mert kábítószer nélkül nem bírná elviselni a fájdalmat. Minden oka megvan a szenvedésre azok után, amin keresztülment. Ez a dolog nem arról szól, hogy maga „kurvára elcseszte”, hanem arról, hogy nincs más lehetősége megbirkózni a fájdalmával. Ha a gyermekével ugyanaz történne, mint magával, és a végén ő is a narkónál kötne ki, akkor vele is ugyanilyen kemény lenne? - Nem - válaszolja. - Nagyon szeretném őt... és szigorú lennék hozzá. - Felejtse el a szigort! - mondom. - Csak szeretette lenne szüksége. És magának is. Clarissa megint elsírja magát. Megkérdi, hogy visszajöhet-e máskor is beszélgetni. - Persze! De akkor jöjjön, amikor nem lesz totálkáros. Ha pörög, nem tudja felfogni, amit mondok. A pszichológus is mindig csak ugyanezt hajtogatta tinikoromban! - csattan fel hirtelen dühösen. - Hogy ne akkor jöjjek, amikor be vagyok állítva! Ezt nem hiszem el!

AZ EGYÜTT ÉRZŐ KÍVÁNCSISÁG EREJE 469

- Oké, akkor jöjjön nyugodtan bármikor, ha úgy érzi, hogy szüksége van rá. A haragja egy pillanat alatt széles mosolyba csap át. -

Na látja! Ezt akartam hallani! *

Amikor az életem viszonylag kiegyensúlyozott, nem okoz különösebb nehézséget, hogy empatikus legyek a pácienseimmel. Kíváncsi vagyok az életükre, az énképükre, és többnyire képes vagyok elkerülni, hogy ítéletet alkossak róluk. Ahogyan Clarissánál, úgy a többieknél is az a célom, hogy felébresszem bennük az ítéletalkotástól mentes, együtt érző kíváncsiságot a személyük iránt. Teljesen más a helyzet, amikor az addikciós fázisom kellős közepén vagyok. Ilyenkor elönt az önmarcangoló szégyen, és erőltetett vidámsággal vagy önigazoló harciassággal rejtegetem saját magam elől az önutálatomat, de nem sok sikerrel. Drogfüggő, éhes szellemtársaimhoz hasonlóan a magamról alkotott lesújtó véleményem is csak fokozza a menekülés és a felejtés utáni vágyat. Az addikció-szégyen- addikció örvény tovább kavarog. Dr. Bruce Perry mondta a kábítószerfüggőkről, hogy legyünk nagyon elfogadók, sok szeretetet nyújtsunk, és sok türelemmel vegyük körül azokat, akiknek ilyen problémáik vannak. Ha nekünk sikerül, ők is sokkal jobban érzik majd magukat. Ugyanezt az elfogadást, szeretetet és türelmet ki kell terjesztenünk magunkra is. Dr. Jaak Panksepp szerint az addikciók sikeres leküzdéséhez vissza kell állítani az érzelmek egészséges egyensúlyát. Mint mondta, „esélyt kell adnunk magunknak arra, hogy átgondoljuk a helyzetünket”. Lehetetlen kreatívan gondolkozni akkor, amikor az önvád és a szégyen mérgező elegyébe merülünk.

470


Az absztinencia felé vezető út egyik első lépéseként ki kell alakítani magunkban az együtt érző kíváncsiságot saját magunk iránt, és ugyanígy vélekedik számos spirituális szerző és pszichológus is. Egy amerikai buddhista nővér, Penm Csödrön így ír erről: Az önbecsmérlő gondolatok dédelgetése helyett ki kell magunk- bán alakítani a tisztán látó kedvességet... A megnyugvás képességének visszaszerzése nagyon fontos ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat a saját testünkben, az elménkben, a saját érzelmeink között. Ereznünk kell, hogy érdemes élni ezen a planétán... A humorérzék mellett fontos a játékos kedv, a kíváncsiság és az odafigyelés is... A boldogság nem feltétel, de a túlzó ítéletek nélküli kíváncsiság sokat segít. Ha valaki mégis hajlamos elítélni másokat és saját magát, akkor arra kell kíváncsinak lennie, hogy ennek mi lehet az oka 1 .

A hangsúly tehát az együtt érző kíváncsiságon van. A „Miért?” kérdésnek el kell veszítenie szigorúan vádló felhangját, és nyílt, akár tudományos érdeklődéssé kell alakulnia. Az olyan kérdéseknek, mint például „olyan hülye vagyok; mikor tanulom már meg végre...?” olyanokká kell átalakulniuk, hogy „vajon miért csinálom mindig ugyanezt, ha tudom, hogy negatív következményei lesznek?” Le kell vetnünk annak a kihallgató tisztnek a merev egyenruháját, aki eltökélte magában, hogy kérdez, vádol, és büntet. Saját magunk empatikus barátjává kell válnunk, aki csupán arra kíváncsi, mi történik velünk. Angolul a COAL [kőszén] mozaikszó foglalja össze az együtt érző kíváncsiság fő jellemzőit: curiosity [kíváncsiság], openness [nyíltság], acceptance [elfogadás] és lőve [szeretet]: „Hmm, érdekelne, hogy miért csináltam megint ugyanezt.”

Az EGYÜTT ÉRZŐ KÍVÁNCSISÁG EREJE

471

A cél nem az indokok keresése és a racionalizálás, hanem a megértés. Az indokok utáni kutakodás is egyfajta ítéletalkotáshoz vezet, és ugyanolyan káros, mint a megbélyegzés. Amikor valamit megindokolunk, abban reménykedünk, hogy a magunk oldalára állítjuk vagy megtévesztjük a bírót. Amikor valamit bizonygatunk, akkor feloldozzuk magunkat a felelősség alól. A megértés ezzel szemben segít a felelősség elfogadásában. Ha nem kell védekeznünk másokkal - és ami még ennél is fontosabb, magunkkal - szemben, akkor nyitottabbakká válunk, és jobban látjuk, milyenek a dolgok valójában. Amikor elfogadom az addikciómat, attól a pillanattól kezdve a függőségre jellemző viselkedésmintáim nem jelentik számomra azt, hogy egy sekélyes és értéktelen tökfilkó vagyok, aki nem érdemel semmilyen tiszteletet. Ettől kezdve már kézben tartom a függőségemet, és látom, milyen módon akadályoz életem valódi céljainak elérésében. A saját, természetes, önmagunk iránti empátiánk hiánya óriási szenvedést okozhat. Szükség van rá ahhoz, hogy meggyógyuljunk, és visszaszerezzük a büszkeség és a szeretet képességét. Amiről a jelenben úgy érezzük, hogy nem szolgálja az érdekeinket, sőt kifejezetten önkárosító, az valamikor az életünkben valószínűleg segített minket abban, hogy az akkori körülményekhez alkalmazkodjunk, és elviseljük őket. Az emberek azért válnak függővé a saját megnyugtatásukat szolgáló viselkedésmintáktól, mert a korábbi életük bizonyos szakaszában nem részesültek abban a megnyugvásban, amire szükségük volt. Ennek megértése segít eltörölni a mérgező önvádat, és segít abban, hogy vállaljuk a jelen felelősségét. Ezért van szükségünk együtt érző önvizsgálatra.

472


Mit találok akkor, ha ítéletalkotás nélkül, az együtt érző ki váncsiság szellemében vizsgálom meg a saját függőségemet? Talán ennél is lényegesebb, hogy kit találok. Mi rólam a teljes igazság? Harminc éve praktizáló, köztiszteletben álló orvos vagyok? Szerető férj és szülő? Lelki tanácsadó, közszereplő, aktivista vagy író? Mi a helyzet azzal a bizonytalan és nyugta* lan férfival, aki gyakran érez ürességet, a teljesség hiányát, és odakint kutakodik, hogy lecsillapíthassa mohó étvágyát? Mint a velem egy cipőben járó addikt és író sorstársam, Stephen Reid mondta, amikor meglátogattam a William Head Büntetés-végrehajtási Intézetben: „majd belegebedek abba, hogy ezeket a külső dolgokat kirángassam magamból”. Én is úgy érzem, hogy tényleg belegebedek az öntudatlan feszültségbe - olyannyira, hogy gyerekkorom óta csikorgatom éjszakánként a fogaimat, ezért ötvenéves korom felé már annyira lekopott a koronájuk, hogy a tetejükön kilátszott a fogbél. A pozitív tulajdonságaim - intellektuális meggyőződés, lelkierő, szenvedélyek és elkötelezettségek - mellett is mindig éreztem, hogy a belsőmben állandóan háborog valamilyen nyugtalanság. Ha őszinte tudnék lenni magamhoz, és kész lennék rá, hogy elfogadjam a sebezhetőségeimet, nekem is ugyanazt kellett volna mondanom az életem bizonyos szakaszaiban, amit Clarissa mondott: „Félek, piszokul félek!” A szorongásom időnként olyan dolgokban nyilvánul meg, mint a megjelenésem vagy a pénzügyi helyzetem, a szerethetőségem vagy a szeretetre való képességem miatti aggódás; saját magam lebecsülése; egzisztenciális pesszimizmus az élet értelme és célja miatt De megjelenhet a nagyszerűség érzésére való igényben is; a vágyban, hogy felnézzenek rám, vagy különlegesnek tartsanak. Nem tudnám megnevezni ezt a formátlan entitást. Biztosan tudom, hogy már jóval azelőtt éreztem odabent, a mellkasomban, valahol a tüdőm és a szívem között, hogy a dolgok nevét tudtam volna.

AZ EGYÜTT ÉRZŐ KÍVÁNCSISÁG EREJE

473

Van okom a szorongásra? A krónikus szorongásnak természetétől fogva semmi köze sincs az „ok”-hoz. Egyszer csak megjelenik, majd később, sokkal később - amikor kifejlődik bennünk a gondolkodás képessége - önmaga érdekeit szolgáló gondolatokat és magyarázatokat generál. Ellentétben a veszély esetén érzett egészséges szorongással (amire jobb szó a félelem) - amit például egy gazella érezhet, ha meglát egy oroszlánt, vagy amit egy kisgyerek érez akkor, ha szem elől léveszti a szüleit -, a krónikus szorongás nem egy pillanatnyi élethelyzet miatt keletkezik. Megelőzi a gondolkodást. Hihetjük azt, hogy ezért vagy azért szorongunk - például a saját állapotunk, a világ helyzete, családi problémák vagy az időjárás miatt -, de függetlenül attól, hogy milyen történetet szövünk köréje, ez a szorongás nem következik semmiből, hanem csak van. Az addikcióhoz hasonlóan a szorongás is mindig talál magának célpontot, de attól függetlenül létezik. Csak akkor ölt azonosítható színeket, amikor ráébredünk a létezésére. A legtöbbször elnyomjuk magunkban; gondolatok, meghatározások, cselekedetek és viszonyok alá temetjük. Olyan dombot emelünk föléje tevékenységekből és tulajdonságokból, amelyet összetévesztünk a valódi énünkkel. Ezután minden energiánkat mozgósítjuk, és megpróbáljuk elhitetni másokkal, hogy ez a saját készítésű fikció a valóság. Addig működik is a dolog, amíg van mögötte teljesítmény, elég meggyőzőek vagyunk, és el tudjuk rejteni a fikcióval leplezett szorongást. Az addikt személy alapállapotban befejezetlenséget, tökéletlenséget érez. Azt hiszi - tudatosan vagy öntudatlanul -, hogy ő „kevés”, és az elégtelensége miatt nem tud megfelelni az élet elvárásainak, vagy nem tud elfogadható képet közvetíteni magáról mások felé. Mivel nem tudja elviselni a saját érzelmeit, ezért mesterséges támogatásra van szüksége. Muszáj valahogyan megszabadulnia az üresség fájdalmas érzésé-

474


tői, és erre megfelel bármilyen tevékenység - szerencsejáték, vásárlás, evés, szex -, amely akár csak ideiglenesen is képeit kitölteni az elméjét. Első könyvemben, a Szétfoszlott elmékben így jellemeztem ezt az örökös pszichikai éhséget: R. D. Laing brit pszichiáter írta, hogy ez emberek három dologtól félnek: a haláltól, más emberektől és az elméjüktől. Mivel én is rettegek az elmémtől, ezért irtózom tőle, hogy egyedül maradjak vele. Mindig kell lennie a zsebemben egy könyvnek, hogy ez legyen az „elsősegélycsomagom”, ha valahol várnom kell akár csak egy percig is, például sorban álláskor a bankban vagy vásárláskor a pénztárnál. Állandóan muszáj morzsákkal etetnem az agyamat, mint egy kegyetlen, rosszindulatú bestiát, amely abban a pillanatban nekem ugrik és felfal, amint nincs mit rágcsálnia 1 .

Ezeket a sorokat a figyelemhiányos rendellenességgel kapcsolatban írtam le. A jelen előli menekülési kényszer nemcsak az ADD fő jellegzetessége, hanem egyetemes emberi tulajdonság. A függő agyban teljes kétségbeesésig fokozódik; ez lesz a választások és a viselkedés fő mozgatóereje. Erre bárki azt mondhatná, hogy egyáltalán nincs kétségbeesve, csak annyira szereti csinálni azt, amit művel, hogy nem akarja abbahagyni. A munkamániások is így gondolkoznak, és én is hajlamos vagyok rá. Egyszer megkérdeztem egy pszichoterapeutát: - Hol van az a sok fájdalom és bánat, amit éreznem kellene, hogy aztán kigyógyuljak belőle? Hiába próbálkozom, semmit sem érzek. Vagy jönnek az érzelmek, vagy nem. Teljesen lekötött, hogy folyamatos elfoglaltságokkal, túlmunkával foglaljam el magam, és az agyamat így állandó pörgésben tartsam. Ilyen körülmények között egyetlen picurka érzés sem tudott, bennem fdszfiire bukkanni.


475

A munkamániám és a CD-vásárlásaim egyszerűen csak a legkézenfekvőbb menekülőút-választási lehetőségek az agyam számára arra az esetre, amikor nyugtalannak „érzi magát”. Vannak más tevékenységek is, amelyek legalább ennyire kompulzívak - kényszeresek - és impulzívak lehetnek. Ma inár tudom, hogy minden esetben jelen van mögöttük a szorongás és az üresség mindent átitató érzése. Ezek az érzelmek szintjén krónikus, nem kifejezetten mély depresszióban és ingerlékenységben nyilvánulnak meg, a gondolatok szintjén pedig cinizmusban - az általam mindig is nagyra értékelt egészséges kételkedés és független gondolkodás negatív megfelelőjében. A viselkedés szintjén az űr és a szorongás túlcsorduló energiának vagy letargiának maszkírozza magát attól függően, hogy a folyamatos cselekvés vagy a felejtés igénye kerül-e előtérbe. Nálam akkor lépnek fel az addikcióra jellemző nyílt viselkedésminták, amikor a mindennapi, általános menekülőmechanizmusaim elégtelenné válnak. Ha nagyobb lenne a fájdalmam, és korlátozottabbak lennének a lehetőségeim, ha nem lettem volna ilyen szerencsés gyermekkoromban, akkor lehet, hogy belőlem is drogos lett volna. Az egóra irányított együtt érző kíváncsiság elvezet a dolgok igazságához. Amikor észreveszem a szorongásomat, és ráébredek, hogy miért érzem őket, azonnal csillapodik a menekülés kényszere. Világos számomra, hogy a veszélyérzet és a félelem 1944-ben, a budapesti gettóban programozódott belém. Hogy lehet az, hogy menekülésre ösztökélnek ezek a réges-régi agyi mechanizmusok, amelyek egészen kicsi koromban, a történelem egy szörnyű időszakában alakultak ki? Úgy, hogy a szavak nélkül beléjük ágyazott történetek agyam kitörölhetetlen részei lettek. Nem kell elmúlniuk, és nem is múlnak el - teljesen semmiképpen sem. Ám átalakíthatom, pozitívabbá tehetem a hozzájuk fűződő viszonyomat. Valamiféle ellenőrzésre is

476


szert tehetek felettük, ami azt jelenti, hogy úgy is a tudatuk bán lehetek, hogy nem uralják a kedélyállapotomat és a cse lekedeteimet. Nem kell magamra vállalnom azt a lehetetlen küldetést sem, hogy a korán kialakult agyi áramköreimből keletkező addiktív késztetéseket eltöröljem - de a hozzájuk fűződő viszonyt igenis átalakíthatom. Az ilyen átalakításokhoz azonban mindenképpen szükség van arra, hogy felhagyjunk az önmagunk feletti ítélkezéssel és önmagunk hibáztatásával. Anthony Storr pszichiáter és pszichoanalitikus a következőket írta az eltemetett emóciók félelem nélküli felszabadításának hasznáról: Ha valakit arra buzdítanak, hogy jobban figyeljen a legmélyebb érzelmeire, és engedje őket szabadon kifejeződni, miközben az illető nyugodt lehet felőle, hogy nem utasítja el, nem is bírálja majd senki, és nem tartják majd másoktól különbözőnek sem, akkor egyfajta újrarendeződési vagy kirostálási folyamat megy végbe az elméjében. Ez a folyamat elhozza a béke érzését; azt az érzést, hogy az illető eljutott az igazság lényegéhez 3 .

* Mi lenne az első lépés azután, hogy az önmagunk iránti együttérzésnek köszönhetően közel kerülünk az igazsághoz? Nyilvánvalóan az Anonim Alkoholisták és a tizenkét lépéses programok első lépése következik. Ezek a programok nem feltétlenül felelnek meg mindenkinek, és nem is ezek jelentik a függőségből kivezető egyetlen utat, azonban a sikeres felépülést eredményező lehetőségek általában ugyanazokból az alapelvekből indulnak ki. Az első lépés az Anonim Alkoholisták klasszikus formulája szerint így hangzik: ’***


477

Heismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben - és hogy életünk irányíthatatlanná vált. Ha figyelembe vesszük, hogy az addikciók ugyanazokon a tulajdonságokon osztoznak, a lépést így terjeszthetjük ki: „beismerem, hogy tehetetlen vagyok a függőségemmel szemben” és ez lényegében ezt jelenti: Belátom, hogy a vágyaim és a viselkedésem kicsúsztak az ellenőrzésem alól. Mivel képtelen vagyok uralni őket, ezért az életem számos fontos területén teljes zűrzavar alakult ki. Többé nem tagadom, hogy mindez hatással van rám, a kollégáimra, a szeretteimre, és azt is elismerem, hogy képtelen vagyok őszintén és következetesen szembenézni a helyzetemmel. Az egyik barátom, Anne - régi anonim alkoholista - kifogásolta, hogy az eredeti szöveget átalakítottam egyes szám első személyű kijelentéssé. - Okkal használjuk a többes számot - mondta. - Ha „én” vagyok addikt, és „én” maradok egyedül a saját lehetőségeimmel, akkor nagy valószínűséggel elbukom. Annak ellenére sokáig vonakodtam az első lépést megtenni, hogy sohasem okozott számomra problémát addikt viselkedésem bizalmas vagy nyilvános körülmények közötti bevallása és leírása. Három problémám is volt. Az első az, hogy mivel büszke vagyok az intellektuális képességeimre, komoly gondot okoz számomra elfogadni és bevallani, hogy nincs hatalmam valamelyik mentális folyamatom felett. Éppen ellenkezőleg: az ego természettől fogva úgy működik, hogy mindent a saját javára fordít, ezért a függő viselkedési mintáim nyilvános bevallása egyenesen megnyugtatott arról, hogy őszinte, becsületes és „bátor” vagyok. Az ilyen gyóná

478


sokat a hallgatóság általában egyetértő bólogatással, elfogadó mosollyal és tapssal fogadja. Ám az igazi bátorság jele nem az amikor valaki beszélni tud az addikciójáról, hanem az, ami kor cselekvőén fellép ellene - márpedig életem nagy részében nem voltam felkészülve erre. Másodszor: amikor az olyan látványos kényszercselek vésekre összpontosítok, mint a CD- vagy a könyvvásárlás, illetve a munkamánia, akkor megengedhetem magamnak, hogy figyelmen kívül hagyjam, miként nyomják rá bélyegüket működésem nagy részére a függőséget okozó késztetések. Ha csak néhány „problémás” területre szűkítem le a figyelmemet, azzal letagadhatom, hogy az addikcióm a napi létezésem számos aspektusában megnyilvánul. Mivel sok dolgot csinálok jól, sok feladatnak teszek sikeresen eleget, ezért el tudom hitetni magammal, hogy nincs okom bevallani az ellenőrzés elvesztését. Másként fogalmazva: nem akartam bevallani azt, hogy bizonyos időszakokban irányíthatatlanná vált az életem a saját viselkedésem miatt. Az együtt érző kíváncsiság hiányában ennek a beismerése mélységes szégyent vált ki. Végezetül, ha bármikor úgy éreztem, hogy az életem bensőséges pillanataihoz ügyetlenül álltam hozzá, vagy idegenkedtem az ilyen helyzetektől, akkor egyszerűen csak hagytam, hogy elégedetlennek érezzem magam. Nem ébredtem rá arra, hogy valójában én, a saját belsőm termelte ki ezt az elégedetlenséget. Például gyakran Rae-t, a feleségemet hibáztattam azért, mert nem tett eleget az elvárásaimnak, ahelyett hogy vállaltam volna a felelősséget azokért a terhekért, amelyekkel az elégtelen énszabályozó és differenciációs képességem (az a képességem, hogy tudatában legyek saját magamnak, miközben interakcióban vagyok Rae-vel és másokkal) terhelte meg a kapcsolatunkat. Ez lehetővé teszi számomra, hogy az addikcióimat szabadon felhasználhassam a saját megnyugta-

Az EGYÜTT ÉRZŐ KÍVÁNCSISÁG EREJE

479

tásomra, és hogy ezt a „beteljesületlen szükségleteimre való hivatkozással igazolhassam. Más szóval ez azt jelenti, hogy tudatosan elutasítottam annak a lehetőségét, hogy érett, ön- szabályozásra képes felnőtt emberré alakuljak - vagy akként viselkedjek -, és ennek az okozatait arra használtam, hogy megokoljam velük az addikciók tárgykörébe tartozó cselekedeteimet. Amikor ezeket a sorokat írom, egy saját farkát körbe-körbe kergető kiskutya képe merül fel bennem. Úgy nem lehet továbblépni, hogy nem döntjük le a tagadás falát - vagy egy, az enyémhez hasonlóan megátalkodott és agyafúrt elme esetében a tagadás több falából összeálló masz- szív tornyot, amelynek a létét még én magam sem akarom elismerni.

HARMINCADIK FEJEZET

A lelki klíma Allah nem változtat meg semmit valamely népben, ameddig ők meg nem változtatják azt, ami az ő lelkűkben van. Korán 13:11 A természetben egyetlen organizmus sem különül el attól a rendszertől, amelyben él, működik, meghal, és egyetlen természeti folyamat sem érthető meg a fizikai és biológiai összefüggései nélkül. Az ökológia oldaláról nézve az addikció nem véletlen folyamat, és az öröklés sem programozza be előre. Olyan fejlődés eredménye, amelyet befolyásolnak és fenntartanak bizonyos környezeti tényezők. Ökológiai szempontból a függőség olyan változékony és fejlődő dinamizmus, amely egy személy társadalmi és érzelmi környezetéhez és saját belső pszichológiai közegéhez való viszonyát fejezi ki. A gyógyulásért eszerint a belső pszichológiai klíma - azoknak a gondolatoknak, emlékeknek, elmeállapotoknak és érzelmeknek az összessége, amelyek az addiktív impulzusokat és viselkedéseket táplálják - felelős a külső miliővel együtt. Az ökológia keretrendszerében az addikcióból való felépülés nem

A LELKI KLÍMA 481

egy betegség „meggyógyítását” jelenti, hanem olyan új belső és külső erőforrások előteremtését, amelyek valamilyen más, egészséges úton tudják kielégíteni az adott személy valós igényeit. Ehhez olyan új agyi áramkörök kialakítása is szükséges, amelyek a korábbiaknál adaptívabb reakciókat és viselkedésmintákat vezérelnek. Egy problémás elme átalakítása első pillantásra reménytelen feladatnak tűnhet. Mint Marcel Proust írta: A bizonytalanság mélysége feneketlenné válik, amikor az elme átveszi uralmát maga felett, és a személynek a sötétség régiójában kell kutakodnia. Vagy ahogyan dr. JefFrey Schwartz Los Angeles-i, mániáskényszeres betegekkel foglalkozó klinikájának egyik paciense megfogalmazta: - Azt keressük, amivel keresünk. A fenti véleményekből érződik, az addikcióból lehetetlen kilábalni úgy, hogy valakinek a mentális életét csak automatikus agyi mechanizmusok és mély érzelmi dinamikák szabályozzák. Ezek a struktúrák nagyon erősek - és sok embernél sok helyzetben rendkívül hatékonyan hoznak döntéseket -, de nem egyedüli szereplők. Szerencsére az emberek elméje nemcsak automatikus agyi rendszerek összessége, és - mint kiderült - agyunk is egész életünk során fejlődik. Nemcsak a gyermekkorra vonatkoztatva, hanem egész életre szólóan igaz az, hogy az agy használatfüggő. A hippokampusz - az emlékezésben fontos szerepet játszó régió - egy részéről például kiderült, hogy a londoni taxisofőröknél sokkal nagyobb, mint az átlagembereknél. A méretnövekedés egyenes arányban áll a brit főváros utcai forgatagában eltöltött éveik számával.4 Antonio Damasio ideggyógyász, agykutató szavai szerint:

482


Az agyi áramkörök felépítése folyamatosan változik. Ezek ui áramkörök nemcsak az első élmény iránt fogékonyak, hanem a további tapasztalatok által is befolyásolhatók és alakíthatók* Az agy fejlődése tehát kétféleképpen is elősegíthető, és mind két lehetőség nagyon fontos a függőség gyógyításában: a külső és/vagy a belső környezet megváltoztatásával; a körülmények javításával. Dr. Marian Diamond, a Berkeley Egyetem anatómia-élettani tanszékének neves agykutatónője ezt írta: Úgy tűnik, hogy az emlősagy még előrehaladott életkorban is megőrzi azt a képességét, hogy hatékonyan alkalmazkodjon a környezeti változásokhoz.6 Dr. Diamond laboratóriumában változó mértékű elszigeteltségnek, stimulusoknak, valamint környezeti és táplálkozási viszonyoknak tettek ki különböző korú patkányokat az újszülöttektől az idősekig. A boncolásuk során bebizonyosodott, hogy a kedvezőbb környezetben tartott rágcsálók agyának kéregállománya vastagabb volt, nagyobbak voltak az idegsejtjeik, ezeknek a területeknek jobb volt a vérellátása, és az idegsejtek több nyúlványt növesztettek, a nyúlványok pedig bonyolultabb hálózatot alkottak. Ezeknél a privilegizált állatoknál mindössze harminc nap megkülönböztetett bánásmód után kétszer olyan hosszú lett az idegsejtjeik nyúlványainak összesített hossza, mint a kontrollcsoport patkányainál. Az agykutatónő Enriching Heredity: The lmpact of the Environment on the Anatomy ofthe Brain (Az öröklöttig gazdagítása: a környezet hatása az agy felépítésére) című könyvében' tette közzé eredményeit. Többek között ezt írta: * Azóta egy tudományos ismeretterjesztő könyve is megjelentMagic Trees of the Mind(Az elme varázslatos fái) címmel.(A szerző)

A LELKI KLÍMA 483

Bármilyen életkorú megvizsgált állatnál azt tapasztaltuk, hogy a környezeti viszonyok javítása vagy rontása, illetve elszegényt- tése hatással volt az agyuk szerkezetére.7 Diamond doktornő kutatásaiból az ad okot a legtöbb bizako dásra, hogy még azoknak az állatoknak az agya is képes volt strukturális átalakulással válaszolni a jobb környezeti képességekre, amelyek magzati vagy újszülöttkorban agykárosodást szenvedtek: így nem mondhatunk le azokról az emberekről sem, akik kedvezőtlen körülmények között kezdik az életüket. A környezet javulása náluk is képes előidézni az agy fejlődését, amelynek mértéke attól függ, hogy milyen mértékben hatottak rájuk a korábban elszenvedett inzultusok.8 Az agykutatónő úttörő eredményei óta más kutatások ismételten igazolták, hogy a körülmények javítása pozitív változásokat idéz elő az agyban. Kivételesen kedvező környezetben tartott patkányoknál például rengeteg új agyi kapcsolat alakult ki, és a kéregállományuk 20 százalékos tömegnövekedését is el lehetett érni, ami a kutatók szavai szerűit „rendkívüli változás!”9 A körülmények javulása esetén az emberi agyban is előnyös átalakulások mehetnek végbe. Ugyanez a jelenség már régóta közismert más szervek és a szervezet más részei esetében. A nem használt izmok elsorvadnak, azonban megfelelő gyakorlatok hatására a tömegük és az erejük is megnő; az egészséges testgyakorlás és étrend javítja a szív vérátáramlását; az állóképességi gyakorlatok fokozzák a tüdő teljesítményét. A fizikálisán és intellektuálisan aktív időskorúak mentális képességei kevésbé romlanak, mint passzívabb kortársaiké.

484


Két neurobiológusnak a Scientific Americanben 1999-ben megjelent közleménye óta pedig már azt is tudjuk, hogy „az eddigi dogmával ellentétben az emberi agyban felnőttkorban is képződnek új idegsejtek”10. Az élet korai szakaszában a neuroplaszticitás - az agy formálhatósága, azaz válaszkészsége a változó viszonyok ra - olyan nagy, hogy a komoly agykárosodást, sőt akár az egyik agyfélteke elvesztését elszenvedő újszülötteknél is képes kompenzálni a deficitet. A korral ez a képlékenység csökken, de sohasem tűnik el teljesen. A felnőttkori neurológiai adap tációs képességet azoknál az embereknél figyelhetjük meg a legjobban, akik a stroke-ból felépülnek. Az agyi érkatasztrófáknál az agyszövet elpusztul bevérzés vagy érelzáródás következtében a vérátáramlás hiánya miatt. Az ezen a területen tönkrement idegsejtek többé sohasem élednek fel, ám a betegek egy idő után ismét képesek lehetnek bénult végtagjaik használatára. Új agyi áramkörök és kapcsolatok veszik át az elhalt területek szerepét. A folyamatot mostanában már egyre nagyobb sikerrel használják fel a sztrókon átesett páciensek gyógyításában. Az UCLA-n dr. Jeffrey Schwartz és kollégái munkája nyomán kiderült, hogy a mániás-kényszeres kórképekben szenvedőknél is létrejönnek olyan új agyi struktúrák, amelyek képesek felülvezérelni a hibás működésű központokat. Dr. Schwartz úgy véli - és én teljes mértékben egyetértek vele -, hogy az intézetében használt módszerek sikeresen adaptálhatók az addiktív kényszerbetegségek gyógyításában is. Ezeket a lehetőségeket a következő fejezetben tekintjük át részletesebben; addig is idézek dr. Schwartz egyik könyvéből: Most már nem kérdés, hogy az agy az élet során átformálja magát. Nemcsak azt a kapacitását tartja meg, hogy változtas-

A LELKI KLÍMA 485

són magán olyan, bizonyos mértékig passzívnak tekinthető tényezők hatására, mint a környezeti feltételek javulása, hanem aktív változások következhetnek be a viselkedésünk és a gondolkodásunk átalakulásától is... És ugyanígy az sem kérdéses, hogy minden kezelés, amely az agy változékonyságát használja ki, hatalmas erőfeszítést igényel a stroke-ban, depresszióban, Tourette-szindrómában, OCD-ben szenvedő betegektől annak érdekében, hogy javítsanak saját funkcionális és agyi képességeiken.1' A függő személytől is óriási erőfeszítés kell, sőt tőle valójában még nagyobb is, mert őt a kényszere olyan viselkedésekre sarkallja, amelyek - más működési zavarokkal ellentétben - örömmel és jutalommal kecsegtetnek. Az elmének az a tevékenysége, amelynek során „újrahuzalozza” a rosszul működő agyi áramköröket, és megváltoztatja a diszfunkcionális érzelmi és intellektuális válaszainkat, lényegében egy folyamatos és tudatos mentális erőfeszítés, amit dr. Schwartz mentális erőnek nevez. Ha a külső körülmények megváltoztatása át tudja alakítani az agyat, akkor ugyanerre a mentális erőfeszítés is képes. Dr. Schwartz szerint „a szándék és az összpontosítás valódi fizikai hatást fejt ki az agyra”12. Nyilván olvasóim sem lepődnek meg, ha elárulom, hogy az önmagunk megváltoztatására irányuló mentális erőfeszítés tanulmányozásakor kiderült, hogy ezekben a folyamatokban a legaktívabb agyi terület agyunk érzelmi önszabályozásának a csúcsa: a prefrontális kéreg. Mint már tudjuk, ennek a területnek a működése a függők esetében is eltér a normálistól. Az emocionális önszabályozás fejlődése szempontjából legfontosabb mentális tevékenység neve: szenvedélymentes önmegfigyelés. Az elnevezés egy 2005-ös közleményből származik, amelyben többek között ez olvasható:

486


Amilyen módon (koncentráltan vagy felületesen) egy szemt'ly ráirányítja valamire a figyelmét, az az adott személy által átélt élmény minőségét és az agya állapotát is befolyásolja13. A koncentráló tudatossághoz nemcsak az kell, hogy figyel műnket a gondolataink mentális tartalmára irányítsuk, hanem az is, hogy azokra az érzelmekre és elmeállapotokra is odafigyeljünk, amelyek információval látják el a gondolkodásunkat. Ilyenkor tudatában vagyunk elménk folyamatainak, miközben feldolgozzuk a tartalmát. Az összpontosító tudatosság a kulcsa annak, hogy fel tudjuk nyitni azokat az automatikus mintákat, amelyek béklyóként nehezednek az agyunkra és az elménkre. *

Minden addiktív viselkedést áthat két domináns érzelem: a félelem és a sérelem - a boldogtalanság elválaszthatatlan kellékei. Ha az egyik megjelenik, azonnal előidézi a másikat: a félelem a dolgok állásától bosszankodást ébreszt amiatt, hogy így állnak a dolgok. A félelem az élettől kiváltja az elkeseredést amiatt, hogy ilyen nehéz az élet. A félelem a kellemetlen elmeállapotoktól méltatlankodást szül a rosszkedv és borús gondolatok miatt. Félünk, mert sohasem érezzük jól magunkat, és sérelmezzük, hogy nem úgy érezzük magunkat, ahogyan szeretnénk. Félünk a jelentől és a jövőtől, és bosszúsak vagyunk, mert nincs befolyásunk a sorsunkra. - A függőség elfut a valóság elől - mondta egyszer az egyik páciensem. - Az ember erősebb realitásnak érzi, hogy van valamije. Valami olyasmije, ami nála is nagyobb, de nem ismeri el, és nem vallja be, hogy ijesztő. Nem mondja meg, hogy fél tőle, vagy nem tudja, mit csináljon, hogyan élje az életét, ha-

A LELKI KLÍMA 487

nem inkább drogozik. Olyan emberekkel létezik együtt, akik nem léteznek; csak fennmaradnak valahogyan túlélnek, de valójában nem élnek. Amíg az addiktív anyag vagy tevékenység hatása kitart, a félelem és a sérelem érzete időlegesen megszűnik, de utána ezek az emóciók még nagyobb erővel térnek vissza. Ez egy végtelen ciklus, mert a függő lét százszázalékos biztonsággal teremt elő olyan új forrásokat, amelyek a két érzelmet táplálják. Friedrich Nietzsche ilyen helyzetben volt, amikor ezt írta: Semmitől sem lehet elmenekülni, semmin sem lehet felülemelkedni, semmit sem lehet visszautasítani - minden fáj. Az emberek és a dolgok túl közel tolakodnak, az élmények túl erősen hatnak; az emlékezet gennyes sebbé válik 14 .

Hogyan lehet megszakítani ezt a ciklust? Buddha szerint mindent az elme irányít, mindent az elme kezdeményez, és mindent az elme alkot. Az elménkkel hozzuk létre azt a világot, amelyben élünk. A buddhizmus tanai szerint akkor vagyunk békében az elménkkel, ha nem próbáljuk meg megváltoztatni, hanem csak pártatlanul és könyörülettel megfigyeljük. A tradicionális buddhista filozófia még nem rendelkezett a mi tudományos ismereteinkkel az agyról, amelynek a tevékenysége generálja azt, amit elmeként értelmezünk. Ám azt már felismerte, hogy az elménk határozza meg az érzékelésünket, a viselkedésünket és az élményeinket. Ha tudatosan megfigyeljük az elménk működését, egyre könnyebben fogadjuk el programozott interpretációit és automatikus reakcióit. Az elme nem utasítja el a függő agyat, hanem megpróbálja megszelídíteni. Buddha a visszatükröződés nélküli elmét a rossz háztetőhöz hasonlítja; „a szenvedély eső módjára özön- lik be a házba, de ha a tető erős, akkor menedéket nyújt”.

488


Az agykutatás bizonyítékai szerint az odafigyelő tudatosság képes megszabadítani a káros gondolatoktól, és pozitívan hat azokra az agyi folyamatokra, amelyekből ezek a gondolatok származnak - és ennek már komoly hatása lehet az addikció gyógyítására. Az elme kétféle működését különböztethetjük meg: a tu datosságot (a szenvedélymentes megfigyelés) és az (tudatos, félig-meddig tudatos vagy tudat alatti) automatikus folyama tok zűrzavarát, amely megszabja emocionális állapotunkat, illetve gondolatainkat és tetteink nagy részét. Ennek a distinkciónak az egyik első felismerője a kiváló kanadai idegsebész, Wilder Penfield volt, aki ezt írta: Míg a tudat tartalma nagymértékben függ az idegsejtek aktivitásától, maga a tudatosság már nem. Nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy az elme az agytól elkülönült, attól teljesen más esszencia. Az automatikus elme az agy áramköreinek reaktív terméke, ami a múltbeli kondicionálásnak megfelelő módon folyamatosan értelmezi a jelent. Pszichológiai válaszaiban rendkívül nehezen tud következtetni a jelenből a múltra - különösen akkor, amikor érzelmileg felajzott állapotban van. A jelen valamely eseménye olyan érzelmeket válthat ki, amelyek akár évtizedekkel korábban, az adott személy életének egy sérülékenyebb szakaszában is beprogramozódhattak. Ami valamilyen aktuális körülményre adott reakciónak látszik, az valójában egy, a múltban már átélt emocionális élmény felidézése. A szervezetnek, az idegrendszernek és az agynak ez a finom, de mindent behálózó folyamata az úgynevezett implicit memória, míg az^explicit memória szerepe az események, té

A LELKI KLÍMA 489

nyék és körülmények felidézése. Dániel Schacter pszichológus és memóriakutató ezt írta róluk: Az implicit memória akkor aktív, amikor az emberekre a múlt élményei hatnak, miközben ők nincsenek a tudatában annak, hogy emlékeznek... Ha nem tudjuk, hogy valami befolyásolja a viselkedésünket, akkor azt nehezen érthetjük meg, és aligha tudunk tenni ellene. Az implicit emlékezet finom, látszólag érzékelhetetlen entitás, és éppen ez az egyik oka annak, hogy rendkívül erős hatással van a mentális életünkre.1'' Amikor valaki valamit „túlreagál” - azaz helytelenül túl heves a reakciója az aktuális helyzethez képest biztosak lehetünk benne, hogy az implicit memória működését látjuk. A reakció hevességének oka nem a jelen erőteljes ingere, hanem a múlt egyik mélyen eltemetett fájdalma. Mindegyikünk tapasztalt már saját magán vagy másokon érthetetlenül heves érzelmi kitörést. Ilyenkor az implicit memória megnyilvánulásának vagyunk tanúi, csak nem gondolunk rá. Az elme másik működési állapotát szenvedélymentes megfigyelésnek neveztük. Ez a fajta tudatosság független az előreprogramozott pszichológiai determinánsoktól, és a jelenben létezik. Az agyban működik, de nem korlátozódik az agyra. Lehet, hogy sokunkban néha „elszunnyad”, de teljesen sohasem hiányzik. A képességei felülmúlják a múltban kondicionált agyi folyamatok lehetőségeit. Penfield ezt írta erről: Végül erre a következtetésre jutottam: nincs rá megfelelő bizonyíték, hogy az agy önmagában képes lenne ellátni azt a munkát, amelyet az elme végez 16 .

490


Önmagunk ismerete abból származik, hogy együtt érző kíváncsisággal megfigyeljük, mi történik a bensőnkben. Az önismereti módszerek és a tudatos figyeléssel végzett önfejlesztés erősítik elménknek azt a képességét, hogy saját maga pártatlan megfigyelője legyen. A hagyományos spirituális rendszerek egyik legegyszerűbb és leghasznosabb meditációs módsze- re az, amelyet a buddhizmus „puszta figyelem” néven tanít. Nietzsche Buddhát „lényeglátó fiziológusnak” tekintette, és a tanításait nem annyira vallásnak, mint inkább „egyfajta szellemi higiéniá”-nak tekintette. Buddhának arra a mondására, hogy meg kell szabadítani lelkünket a sérelmeinktől, Nietzsche azt írja, hogy „ezt nem a moralitás mondja, mert így csak a fiziológia beszél”. Sok automatikus agyi folyamatunknak kell akarnia valamit, vagy nem akarnia valami mást - ami nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan a kisgyermekek mentális életfunkciói működnek. Állandóan vágyakozunk, ítélünk és elutasítunk. A mentálhigiéné lényegében abból áll, hogy megfigyeli ezeknek az automatikus megragadó és elutasító impulzusoknak az árapályszerű mozgását anélkül, hogy azok hatnának rá. A puszta figyelem nemcsak arra irányul, ami a külvilágban történik, hanem arra is, ami a bensőnkben megy végbe. Eckhart Tolle azt mondja, hogy legalább annyi érdeklődést kell tanúsítanunk a saját reakcióink iránt, mint amennyit az azokat kiváltó személynek vagy szituációnak szentelünk. Figyelő üzemmódban nemcsak érzelmeink és gondolkodási mintáink tartalmára összpontosíthatunk, hanem az árapályszerű váltakozásaikra is. Nem arra figyelünk oda, hogy „ő ezt és ezt tette velem, és ezzel fájdalmat okozott”, hanem arra, hogy „a sérelem érzése és a bosszúszomj uralkodik az elmémben”. A puszta figyelem eredetileg meditációs gyakorlat, de a használata nem korlátozódik a formális meditációra. Tudatos entitás, amelynek akkor kell megjelennie az elmében, amikor

A LELKI KLÍMA 491

az fizikális és emocionális stimulusokat fogad a szervezetből és a külvilágból. A Philosophical Transactions (Filozófiai tranzakciók) című közlemény szerzői ezt írják róla: A Puszta Figyelem az a tiszta és célirányos tudatosság, ami velünk és bennünk történik az érzékelés egymást követő pillanataiban. Azért nevezzük Pusztának, mert csak az érzékelésnek azokra a puszta fényeire irányul, amelyeket érzékszerveink vagy elménk közvetítenek, de ez a figyelem nem reagál ezekre a tényekre17. A függő személy ritkán kérdőjelezi meg annak a kellemetlen közérzetnek vagy érzésnek a realitását, amely elől el akar menekülni. Általában nem vizsgálgatja azt a perspektívát, amelyből az elméje megtapasztalja és értelmezi a körülötte lévő világot, valamint látja és hallja az élete során körülötte élő embereket. Az addikt az állandó reaktivitás állapotában van - ez a reaktivitás nem annyira a világra vonatkozik, hanem inkább arra, ahogyan a világot interpretálja. A zavaró belső állapotról nem vesz tudomást, hanem teljes egészében a külvilágra összpontosít. Csak arra figyel, hogy mi lehet az, amit a világtól kaphat, és ha csak egy pillanatra is, de jobban érezheti magát tőle. A puszta figyelem megmutathatja számára, hogy ezeknek az állapotoknak és érzéseknek csak annyi értelme és ereje van, amennyit ő tulajdonít nekik. Az addikt végül felismeri, hogy nincs semmi, ami elől el kellene futnia. Lehet, hogy változtatni kellene bizonyos szituációkon, de nincs olyan belső pokol, amelyből ki kellene törnie azzal, hogy eltompítja vagy stimulálja az elméjét. A függők gyakran mondogatják, hogy nem tudják magukról, valójában kicsodák. Azért okoz nekik a szokásosnál több nehézséget az egészséges éntudat fenntartása, mert

492

ASÓVÁRGÁS DÉMONA agyukban széles határok között fluktuálnak az ezért felelős reaktív minták, érzelmek és gondolatok. A vágyakozás és a szorongás könnyen kiváltott érzése feletti szabályozás elég telensége miatt az addikt elméből hiányzik a konzisztencia. Ők sokkal erőteljesebb pszichológiai kilengéseket élnek át, mint az emberek többsége. Az emocionális állapotok gyorsan váltják egymást, és rendkívül nagyok a szélsőségeik, ezért úgy tűnik, hogy a függőknek nincs mibe kapaszkodniuk Az addiktív viselkedések és szerek valójában eszközök arra, hogy valamiféle struktúrát alakítsanak ki ebben a kavarodásban. Számos függő az addikcióján át definiálja önmagát. A függősége nélkül elveszettnek érzi magát, és ezzel nemcsak a kémiai vegyületek használói vannak így, hanem a munkamániások és más viselkedésfüggők is. Nemcsak azért félnek feladni az addikciójukat, mert az ideiglenes megkönnyebbülést nyújt a számukra, hanem azért is, mert nélküle nem tudják megérteni, hogy kicsodák valójában. A puszta figyelem lehetővé teszi, hogy a gondolatok, reakciók és érzelmek örökmozgó árapályára objektív külső rálátásunk legyen, és megerősítsük magunkban a tudatos megfigyelés, megismerés, valamint a helyes döntések képességét. A segítségével megfigyelhetjük azt a számos egyedi „képkockát” amelyekből elménk önmagunk által kreált filmjei felépülnek. Mark Epstein pszichológus, buddhista tanító- mester ezt írja: A puszta figyelem átalakítóképességének kulcsa abban a megtévesztően egyszerű mechanizmusban rejlik, amely elkülöníti a reakcióikat maguknak az eseményeknek a lényegétől. Az idő nagy részében a mindennapi elme a reaktivitás állapotában van. Ezt természetesnek fogadjuk el: a reakcióinkkal nem kérdőjelezzük meg az automatikus üzonosításainkat, és úgy éljük

A LELKI KLÍMA 493

meg saját magunkat, mintha ki lennénk szolgáltatva a gyakran ellenséges és frusztráló külső körülmények vagy a mindent elborító és rémisztő belső világunk kényének-kedvének. A pusztafigyelem segítségével az automatikus azonosítás félelmétől és frusztrációjától egy olyan pozitív fordulóponthoz érünk, amelyből ugyanolyan tárgyilagosan tekintünk a félelemre és frusztrációra, mint bármi másra. Ez az átalakulás hihetetlen mértékben felszabadít. Ettől a ponttól kezdve már nem menekülünk a kellemetlen érzelmeink elől (vagy nem kapaszkodunk a kellemes emóciókba). A puszta figyelem gyakorlásával képesek vagyunk visszatartani bármilyen reakciónkat - helyet adunk nekik, de nem azonosulunk velük teljesen...18 Az addikció menekülés a kellemetlen érzelmek elől, illetve kapaszkodás a kellemes emóciókba, ám a puszta figyelem képes rá, hogy pontosan azokat a motivációkat szüntesse meg, amelyek a függő elmét vezérlik. A következő fejezetben arról lesz szó, miként csökkenthetjük a stresszt az érzelmek nyílt kezelésével. Lehet, hogy az ott leírtak látszólag összeütközésbe kerülnek a puszta figyelem koncepciójával, amelynek az esetében a tovatűnő emóciók változékonyságának a megfigyelése a cél. A valóságban azonban mindkét módszer elvezet oda, hogy együtt éljünk azzal, ami az elménkben történik anélkül, hogy elnyomnánk az érzelmeinket, vagy hagynánk, hogy uralkodjanak felettünk. * Tudjuk, hogy az élet korai fájdalmas élményei programozzák be a függőség neurofiziológiáját és azokat a negatív pszichológiai állapotokat, amelyekre az addikció enyhülést ígér. Ám meglepő dolgot tapasztalnak azok, akik képesek tudatosan


megfigyelni a mentális folyamataikat: nem a múlt történései hozzák létre a jelen szenvedését, hanem az, ahogyan hagyjuk, hogy a múlt eseményei meghatározzák, hogyan lássuk és éljük meg saját magunkat a jelenben. Túl lehet élni egy kiadós verést, de pszichológiailag nem leszünk érintetlenek, ha meggyőzzük magunkat arról, hogy most jól elagyabugyál- tak minket, mert természetünktől fogva azt hisszük, hogy megérdemeltük, vagy azt, hogy a világ a természetétől fogva kegyetlen. Egy gyermek túlteheti magát a szexuális bántalmazáson, de rögzülhet benne, ha azt hiszi, hogy valamivel rászolgált, vagy ő kereste magának a bajt. A későbbiekben nem működhet önmagát megbecsülő felnőttként sem, ha meg van győződve arról, hogy őt csak a szexualitása miatt szeretik, vagy fogadják el. Egy elhanyagolt gyermek még tehetetlen, és a kárt az okozza, ha kialakul benne az a határozott hit, hogy ez a tehetetlenség az ő állandó, természetes állapota. Az elhanyagolás, a trauma vagy az érzelmi veszteség legsúlyosabb következménye nem az azonnali fájdalom, hanem az a hosszú távú torzulás, amely a fejlődő gyermek világról és önmagáról alkotott képében kialakul. Sajnos ezek a kórosan kondicionált, implicit meggyőződések az életünk során gyakran válnak önbeteljesítő jóslatokká. Életünk korai eseményei alapján alakítjuk ki a dolgok értelmezésének mikéntjét, és a jelen történéseinek jelentőségét is ugyanezek az értelmező mechanizmusok határozzák meg. Akaratlanul is a múlt nar- ratívája alapján írjuk a jövő történetét. Anyám valószínűleg az életemet mentette meg azzal, hogy a budapesti gettó veszélyeiből elküldött a rokonainkhoz még az első születésnapom előtt, de én akkor is úgy éltem meg, mint egy csecsemő általában: cserbenhagyásnak. Állandósult bennem az érzés, hogy sohasem lehetek emocionálisan nyílt vagy sebezhető. Amikör Ráé, a feleségem nemet mond,

A LELKI KLÍMA

495 vagy valamivel felidegesít, automatikusan azt hiszem, hogy az általam szeretett nő elutasít, vagy magamra hagy, ezért az a mechanikus reakcióm, hogy érzelmileg kikapcsolok, és meghátrálok. A kisgyerekek ugyanígy reagálnak, amikor azt tapasztalják, hogy emocionálisan vagy fizikailag elkülönülnek valamiért a szüleiktől. Az addikció a sebezhetetlenség érzetét nyújtja, mert lehetővé teszi, hogy a fájdalom, a félelem vagy a szeretetéhség miatti sérülékeny érzelmeket bármikor valamilyen tevékenységgel vagy szerrel enyhítsük - ez egy módszer az intimitás kiküszöbölésére. Az összpontosító tudatosság fel tudja idézni a múltból azokat a rejtett dolgokat, amelyek a nézőpontunkat befolyásolják, így többé nem ezek alakítják majd a világlátásunkat. Ismét idézem Eckhart Toliét: A választás lehetősége azzal a pillanattal kezdődik, amikor az ember meg tudja különböztetni az elméjét és a benne kondicionált mintákat, mert ettől a pillanattól kezdi el élni a jelent Eddig a pontig öntudatlanságban él. Amikor azonosítom magamban a védekező késztetést, hogy meneküljek az intimitás elől, és megértem a forrását, akkor kezembe ragadom annak a lehetőségét, hogy eldöntsem, engedek-e neki vagy sem. Ha van bennem egy szikrányi józan ész, akkor nem engedek. Akkor élünk a jelenben, ha megszabadulunk a múltunktól. Buddha szerint a legnagyobb ellenségünk sem képes akkora kárt okozni nekünk, mint a saját gondolataink, ha nem uraljuk őket, ám ha mi vagyunk a saját gondolataink urai, akkor mindenki másnál, még apánknál és anyánknál is többet segíthetnek nekünk. Nem azt mondom, hogy a meditáció és az odafigyelés mindent meggyógyító csodaszer. Ezekhez a módszerekhez


mentális erőforrások, elkötelezettség, érzelmi tisztaság kell Valakitől meg kell őket tanulni, és mentális értelemben is meg kell teremteni a gyakorlásuk lehetőségét, emellett a megfelelő feltételek megléte mellett is nehéz a gyakorlásuk - legalábbis eleinte. Azoknak az embereknek azonban, akik az addikciók rabságában sínylődnek, de nem kerültek teljesen az uralmuk alá, ezek a lehetőségek kitárhatják a teljesség felé vezető kaput, Néha felteszik nekem a kérdést, mi a véleményem a meditációról. Ilyenkor általában ezt a sablonos választ adom: - Ó, én mély kapcsolatba kerültem a meditációval. Mindennap gondolok rá. Ez így igaz. Minden áldott nap hallom elmémben az elmélkedő magányra szólító hangot, amely szinte mindig süket fülekre talál. Úgy menekülök a mentális technikáktól, mint Jónás az Úr hangja elől, aki végül a bálna bűzös gyomrában találta magát. Az én függőségekkel megvert, ADD-s agyam mindig a kinti világban keresi az önmaga előli menekülés útját. Ennek az az eredménye, hogy egyszerre több, túlzásba vitt tevékenységbe kezdek, vagy úgy „lazítok”, hogy csak még nyugtalanabb és még kielégületlenebb leszek. Bevallom, hogy nem voltam különösebben oda a csendes önvizsgálatért, de nemrégiben ismét elkezdtem vele foglalkozni, és sikerült áttörést elérnem: rájöttem arra, hogy túl kemény elvárásokat támasztottam a meditációval kapcsolatban - illetve saját magammal szemben. „Jól” akartam csinálni. Spirituálisán fel akartam emelkedni; azt akartam, hogy kibontakozzon bennem a lényeglátó éleselméjűség - pedig a meditációban nem kell jónak lenni, és nem kell különböző célokat elérni. Mint minden más tevékenységnél, úgy itt is csak gyakorlással lehet fejlődést elérni, és ebben az esetben a lényeg nem is a fejlődés. A fontos csakis maga a gyakorlás. Rájöttem, hogy amikor meditálok, könnyebben találok megnyugvást

A LELKI KLÍMA 497

az életben. Nyugodtabb vagyok, jobban élem meg érzelmileg a jelent, empatikusabb vagyok másokkal, és kevésbé vagyok reaktív a külső dolgokra. Más szóval: olyan önszabályozásra képes felnőtt tudok lenni, aki kevésbé hajlamos az önnyugtató addiktív viselkedésekre. A tudatosság gyakorlása önmagában nem hűsíti a függőségtől felhevült elmét, de az addikciótól függetlenül rendkívül fontos mindenhez, amit csak csinálunk. Kivételes lehetőség arra, hogy kapcsolatba kerüljünk a legközvetlenebb környezetünkkel: a belső világunkkal. Idézem Dániel Siegel pszichiátert, agykutatót: A tudatosság megváltoztatja az agyat. Hogy miért változtatja meg elménket az, ahogyan a jelen pillanatot szemléljük? Azért, mert az odafigyelés módja hozzájárul, hogy a neuroplaszticitás segítségével az élményre adott válaszként megváltozzanak agyunkban az idegsejtek kapcsolatai 19 .

A tudatosságot egész nap lehet gyakorolni, és még csak ágy sem kell hozzá. Sokféle módszer létezik, de mindegyiknek az a lényege, hogy alaposan figyeljünk meg minden egyes pillanatot anélkül, hogy hagynánk elterelni a figyelmünket. Amikor mostanában sétálni indulok, otthon hagyom a hordozható CD-lejátszómat. Megpróbálok jelen lenni azokban a fizikai hang- és fényingerekben, amelyeket érzékelek, miközben megfigyelem a mentális reakcióimat és folyamataimat. Néha már teljes harminc másodpercig is képes vagyok rá, mielőtt az elmém gondol egyet, és komolytalan csapongásba kezd. Szerintem ez már komoly haladás!

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Négy lépés és még egy Ebben a fejezetben egy olyan módszert írok le, amely vélemé- nyem szerint ígéretes eszköz lehet a viselkedési addikciókra - például a kényszeres vásárlásra és evésre vagy a szerencsejátékfüggőségre - bárkinek a kezében, aki meg akar szabadulni a szokásaitól vagy attól, hogy gondoljon rájuk. Leginkább azzal nyújt segítséget, hogy jobban rávilágít a függő agy és elme működésére. A lépések összessége nem jelent teljes értékű kezelést, de kiegészítheti az addikciókkal kapcsolatos tizenkét lépéses programokat, illetve a további fejezetekben szereplő eljárásokat. Mechanikus gyakorlásuk nem sokat ér, de rendszeres, tudatos ismétlésük hasznos lehet. Az UCLA-n sikeresen alkalmazták a tudatos odafigyelést arra, hogy fiziológiailag megváltoztassák az elme és az agy automatikus működését mániás-kényszeres zavarokban szenvedőknél. Már említettem, hogy az OCD és a függőség motivációiban sok közös vonás van. Mindkét probléma az impulzuskontroll elégtelenségére vezethető vissza, és ennél mélyebb szinten mindkettőnek a hátterében ott van a szorongás. Az OCD-s páciens meg van győződve arról, hogy katasztrofális következményekkel jár, ha nem hajt végre rendszeresen és meghatározott módon egy bizonyos cselekvéssort. Az addikt személy viselkedése vagy droghasználata ugyancsak valami-

Négy lépés és még egy 499

Ilyen - az élet nehézségei vagy az illető vélt csökkentértékűsége miatti - nyugtalanság lecsillapítását szolgálja. Emlékezzünk vissza arra is, hogy nagy valószínűséggel az OCD és a függőségek esetében is közös az a jelenseg, amelyet dr. Jeffrey Schwartz agyzármk nevezett el beragad a „neurológiai kuplung”; nem kapcsol szét, a sebváltót nem lehet üresbe tenni, ezért a gondolatok „motorja közvetlen módon hozza mozgásba a cselekvések „kerekét”. Az addiktív vagy kényszeres gondolatot azonnali addiktív vagy kényszeres cselekmény követi. Biomechanikai szinten további párhuzamok figyelhetők meg a különféle neurotranszmitter-rendszerekben - például a szerotoninapparátusban - is. A dr. Schwartz és kollégái által kifejlesztett eljárás az odafigyelő tudatosságot használja fel négy szisztematikus lépésben. Képalkotó agyi vizsgálatokkal kimutatták, hogy OCD-s pácienseknél már viszonylag rövid gyakorlás után is változások következnek be a rövidre zárt agyi áramkörökben. Az agyzár oldódik, és megszűnnek azok az irracionális késztetések, amelyek a viselkedést irányítják. Megkérdeztem dr. Schwartzot, hogy szerinte működhet-e ugyanez a függőknél is. - Az addikciókkal nem végeztem mélyreható tanulmányokat - válaszolta -, de mivel a függőségek esetében is az erőteljes, tolakodó késztetésekkel és az ismétlődő viselkedés- mintákkal van a probléma, ezért okkal feltételezhetjük, hogy a négy lépés hasznos lehet a kezelésükben. A továbbiakban dr. Schwartz szíves engedélyével vázolom programjának az általam az addikciora adaptált változatát. * Az UCLA négylépéses eljárásának részletes leírása dr. Schwartz Brain Lock (Agyzár) című könyvében található. A vékonyka kötetet eredetileg OCD-seknek szánták, de a szerző utal rá, hogy a módszer a függőségre jellemző viszonyok között is hasznos lehet - mint amilyen a kényszeres evés, a szex- és szerencsejáték-függőség vagy a drogozás. (A szerző)

500


Az elképzelésemet nem támasztják alá klinikai bizonyítékok, de az elméleti alapok miatt valószínűleg ígéretes eszköz lehet. A módszer összhangban áll a tizenkét lépéses megközelítéssel, de nem helyettesíti azt. Meglátásommal nem állok egyedül; más addiktológusok hasonló véleménnyel vannak az eljárásról. Ha valakinek bizonyítékra van szüksége, akkor íme, itt vagyok én, mert a módszer sokat változtatott rajtam. * Az UCLA orvosi karán kidolgozott program hivatalos elnevezése: négylépéses önkezelő módszer. Nyilván szükségtelen megemlítenem, hogy a siker nagymértékben függ a motivációtól. Mint korábban már rámutattam, az OCD esetében az általános motivációs szint magasabb, mint a függőségeknél, mert az OCD-ben szenvedő személy kellemetlenül éli meg a tüneteit. A kémiai anyag vagy valamely tevékenység az agy kez- deményező-motiváló és jutalmazó rendszereinek aktiválódása miatt legalább a pillanatnyi kellemes élmény ígéretét nyújtja, és a szenvedés időben eltolódik. Ennél a programnál nem lehet kikerülni az előző fejezetben ismertetett első lépést. Teljes mértékben el kell fogadnunk a függőségünket, és fel kell oldanunk az elménkre gyakorolt hatásaival kapcsolatos konfrontációt. A négylépéses program azon az OCD-vel és addikciókkal kapcsolatos nézeten alapul, amely szerint ezek a zavarok olyan agyi áramkörökből, implicit emlékekből, illetve meggyőződésekből indulnak ki, amelyek nem felelnek meg a valóságnak. Már láttuk, hogy a függőségnél ez egy rendkívül fontos probléma, mert az agy és az elme fejlődését ennél az állapotnál korai negatív élmények zavarták meg. A módszer első két lépésének az a célja, hogy a hibás adaptációs viselkedéseket helyes kontextusba helyezze a normálistól eltérően műkő-

Négy lépés és még egy

501 dő agyban. A harmadik lépés pozitívabb irányba állítja át az agyat. Miután az első három lépés megteremti a megfelelő mentális viszonyokat, a negyedik felkelti a függő személyben a motivációt, hogy levetkőzze a szokását. A négy lépést legalább naponta egyszer feltétlenül gyakorolnunk kell, de ráadásként minden olyan helyzetben is, amikor olyan erejű addiktív impulzus keletkezik bennünk, hogy erős kísértést érzünk az annak megfelelő cselekvéssor végrehajtására. Kell hozzá egy olyan - lehetőleg nyugodt hely, ahol le lehet ülni és írni, de sürgős esetben (hirtelen addiktív késztetésnél) akár egy buszmegálló fülkéje is megteszi. Mivel hasznos, ha naplót írunk, ezért érdemes magunknál tartani egy jegyzetfüzetet. Fontos, hogy a módszernek vannak bizonyos hátrányai is, bár ezek nem feltétlenül jelentkeznek. Sok más ADD-shez hasonlóan én is hajlamos vagyok rá, hogy hatalmas lelkesedéssel és kemény elhatározással nekiugorjak valaminek (adott esetben a négylépéses programnak), aztán néhány tévedés vagy hiba után szépen abbahagyjam, mert úgy érzem, mindent megpróbáltam, de „ez” nálam nem működött. Ez a jelenség egyébként is gyakori az addikciók önleszoktató módszereit használóknál, hiszen a függőség definíció szerinti ismérve a visszaesés. Tudatosítanunk kell magunkban: nincs olyan, hogy „ez” működik, vagy nem működik! Nem is kell, hogy „ez” működjön. Nekem kell működnöm! És mi az, hogy „kemény elhatározás”? Nem azért kell elhatározni valamit, mert „ez működik”, vagy mert élvezem, hanem azért, mert van egy szándékom, amelynek felül kell vezérelnie a pillanatnyi érzéseimet és véleményeimet. Az embernek nem kell azt hinnie, vagy úgy éreznie, hogy működik, csak csinálni kell, és megérteni, hogy ha becsúszik egy hiba, az még nem jelent teljes bukást, hanem csak lehetőség az újrakezdésre.

502


Első lépés: átminősítés Az első lépcsőben pontosan néven kell nevezni az addiktív gondolatokat és késztetéseket, hogy tisztába jöjjünk a reá litásokkal. Pillanatnyilag például úgy érzem, mindentabbakellene hagynom, amit csinálok, és el kellene rohannomazeneműboltba. Az érzés olyan szükséglet formáját ölti, amelyet azonnal ki kellene elégítenem. Más azt mondhatja, hogy azonnal kell neki egy szelet csokoládé vagy más, vagy ezt és ezt kellene csinálnia. Amikor átminősítjük, azaz mintegy átnevezzük ezt a sürgető érzést, akkor felhagyunk a szükségletek nyelvével. „Nincs szükségem arra, hogy vásároljak, vagy egyek; mindössze rögeszmésen azt gondolom, hogy szükségem van rá. Nem objektív, valós szükséglet ez, hanem téves hit. Erezhetem azt, hogy sürgősen meg kellene tennem, de ténylegesen semmilyen sürgős kényszerhelyzetről sincs szó.” Az első lépésnél - és a többinél is - nagyon fontos az összpontosító tudatosság. Nem a gépies ismétlés, hanem csak a tudatos szándék és figyelem érheti el azt, hogy az agyi mechanizmusok, a gondolatok és a viselkedés megváltozzanak. Oda kell figyelni az impulzushoz társuló sürgető érzésre. Úgy kell rá tekinteni, mint a függőség manifesztációjára, és nem egy olyan realitásra, amely azonnali cselekvést igényel. Dr. Schwartz a következőket írja erről: Az átminősítés során felébresztjük magunkban azt az entitást, amit Adam Smith Az erkölcsi érzelmek elmélete című könyvében „elfogulatlan szemlélőnek” nevezett. Smith úgy írta le az elfogulatlan szemlélőt, mint azt a képességet, hogy kilépjünk magunkból, és kívülről figyeljük meg saját magunkat valamilyen tevékenység közben. Lényegében ugyanarról van szó, amelyet az ősi buddhista tanok figyetfnes tudatosságnak neveznek.20

NÉGY LÉPÉS ÉS MÉG EGY 503

Az átminősítésnek nem az a célja, hogy felszámoljuk az ad- diktív kényszert - nem is sikerülhet, pontosabban hosszú ideig nem sikerülhet, mivel réges-rég beleivódott az agyunkba, és minden olyan alkalom megerősíti, amikor engedünk neki, vagy megpróbáljuk erővel elfojtani. A lényeg az, hogy tudatosan megfigyeljük, és ne rendeljük hozzá a szokványos jelentőségét. Többé ne legyen „szükséglet”, csak egy hibás gondolat. A késztetés természetesen később is visszatér - mi pedig ismét átminősítjük. Jeffrey Schwartz nem győzi eléggé hangsúlyozni a tudatos odafigyelés fontosságát: A tudatos odafigyelés elengedhetetlen - ez ennek a lépésnek a kulcsa. Az agy fizikai változásainak kialakulása az elme állapotán múlik -ezt az állapotot nevezik figyelemnek. Az odafigyelés nagyon fontos.2' Második lépés: áthárítás „Az áthárítás során meg kell tanulni, hogy egyes-egyedül az agyunkat tegyük felelőssé, mert az agyunk küldi a hamis üzeneteket.”22 Ebben a lépcsőben az átminősített addiktív késztetést hozzárendeljük a valódi forrásához. Az első fázisban felismertük, hogy a függő tevékenységre serkentő kényszer nem valódi szükséglet, hanem csak hit, ezért a tevékenységnek sem „muszáj” megtörténnie. A második lépésben egyértelműen azonosítjuk a kényszer kiindulási pontját: azokat az idegrendszeri folyamatokat, amelyek már régen, még a gyermekkorban beprogramozódtak - az agynak azokról az endorfin- és dopaminéhes területeiről van szó, amelyeknek a megfelelő gyermekkori viszonyok hiányában kisiklott a fejlődése, illetve azokról az emocionális szükségletekről, amelyek kielégítetlenek maradtak.

504


Az átminősítés közvetlen kapcsolatban áll az önmagunk iránti együtt érző kíváncsisággal. Ahelyett, hogy önmagunkat hibáztatnánk addiktív gondolataink és vágyaink miatt, nyugodtan megvizsgáljuk, hogy miért olyan erőteljesek ezek a vágyak. Azért, mert mélyen belefészkelték magukat az agyunkba, és könnyen kiváltja őket a stressz, a fáradtság, a boldogtalanság vagy az unalom. A függőség kényszere nem árul el nekünk saját magunkról semmilyen személyes dolgot. Ez nem morális probléma, és nem is jellemgyengeség, hanem olyan körülmények hatása, amelyekre nincs - vagy nem volt - semmilyen befolyásunk. Csak azt tudjuk valamelyest irányítani, hogyan válaszoljunk a kényszerre a jelenben. Semmilyen felelősség nem terhel minket azokért a rossz körülményekért, amelyek az agyunkat és világlátásunkat formálták, viszont most már tudjuk, hogy „kit” terhel. Az áthárítás segít abban, hogy az addiktív erő a látóterünkbe kerüljön, és abban is, hogy sokat veszítsen a jelentőségéből most már nem több, mint egy halk telefoncsörgés. Csak csörgés, és nem harangzúgás, ezért valójában nincs rá szükség, hogy az addiktív késztetés kielégülést nyerjen. Egy futó gondolat, egy csalóka hit, egy automatikus agyi mechanizmusok által generált érzésfoszlány, amit némi összpontosítással megfigyelhetünk, és nyugodtan hagyhatjuk, hogy elillanjon. A világ tele van sokkal jobb endorfin- és dopaminforrások- kal, és sokkal jobb módszerek is vannak a vitalitással, illetve bensőséges viszonyokkal kapcsolatos igényeink kielégítésére. Ebben a fázisban sem szabad hagyni, hogy a kényszer visz- szatérése frusztrációt okozzon. Pedig visszatér, méghozzá hamarosan, de ekkor átminősítjük, áthárítjuk, és elbeszélgetünk az agyunkkal: - Szervusztok, öreg agyi folyamatok. Látom, hogy még aktívak vagytok, de jnost már én is résen vagyok!


Ha sikerül elérnünk, hogy megváltozzon a viszonyunk ezekhez a régi mechanizmusokhoz, azzal meggyengíthetjük őket. Sokáig nem hagyják magukat, sőt az is lehet, hogy egész életünkben megmaradnak, de már csak árnyékai lesznek egykori önmaguknak. Nem lesz már akkora erejük, mint fénykorukban, ezért minket sem tudnak már dróton rángatni. Harmadik lépés: átfókuszálás Az átfókuszálás szakaszában a magunk oldalára állítjuk az időt. A süteményesdoboz, a televízió, a kaszinó vagy az áruház csábereje nagyon erős lehet, de ennek a kényszernek is van egy „szavatossági ideje”, ami nagyon rövid. Mivel csak egy elménkben keletkező felhő, ezért elvonul, vagy felszívódik majd, csak ki kell várni. Dr. Schwartz szerint ebben a lépésben az a legfontosabb, hogy nem az számít, hogy mit érzünk, hanem az, amit csinálunk. Nem kezdünk bele az addiktív tevékenységbe, hanem keresünk valami más tennivalót. A kezdeti céljaink szerények: tizenöt perccel indulunk, ezalatt valami olyasmit csinálunk, amit szeretünk. Lehetőleg legyen valamilyen egészséges és kreatív dolog, de mindenképpen olyasmi, ami nem okoz nagyobb bajt. Ne engedjünk a függőség hívásának, hanem menjünk sétálni! Ha a kaszinó hív, kapcsoljuk be a tévét! Ha a tévé akar elvarázsolni, hallgassunk zenét! Ha arra „lenne szükségünk”, hogy zenei CD-ket vásároljunk, pattanjunk kerékpárra. A lényeg, hogy olyasmit csináljunk, ami segít átvészelni a következő időszakot, legyen az egy egész éjszaka, vagy akár csak tizenöt perc. Jeffrey Schwartz ezt tanácsolja: A terápia elején különösen hasznosnak tűnik valamilyen fizikai aktivitás. A lényeg azonban az, hogy bármilyen tevékenységet választunk, azt örömmel végezzük.23

506


Az átfókuszálás során az agyunkat megtanítjuk rá, hogy nem kell engedelmeskedni az addiktív kényszernek - hogy éljen n „szabad nem akaratával”. Válasszon valami mást! Lehet, hogy eleinte csak öt percig bírjuk megállni - nagyszerű! Könyvel jük el sikerként, és jegyezzük fel az időtartamot a naplónkba. Nem a száztíz méteres gátfutás olimpiai döntőjére gyúrunk, hanem egy magányos maratoni távra. Fokozatosan akarunk sikeresek lenni. Miközben az alternatív tevékenységet végezzük, figyeljünk oda arra, amit csinálunk! Bármi legyen az, még a legegysze rűbb tevékenységgel is nehéz dolgunk lesz. A mi agyunkkal eleinte még a rövid időszak is nagy erőfeszítést igényel. Új mutatványokra kell megtanítanunk, ami - az öreg kutyákkal ellentétben - egyáltalán nem lehetetlen feladat. Negyedik lépés: átértékelés Ezt a lépést talán helyesebb lenne elértéktelenítésnek nevezni. Az a célja, hogy beleverjük a saját kemény fejünkbe, mi a valódi hatása az addiktív késztetéseknek az életünkre: katasztrófa. Mi már csak tudjuk, hiszen éppen ezért kezdtünk bele a négylépéses programba. Ezért gebedünk bele majdnem abba, hogy amikor jön az impulzus, átminősítsük, áthárítsuk, és átfókuszáljuk valamilyen egészségesebb tevékenységre. Az átértékelés szakaszában újra és újra emlékeztetjük magunkat arra, hogy miért csináljuk ezt az egészet. Minél jobban látjuk, hogyan állnak a dolgok, annál szabadabbnak érezzük magunkat. Tudjuk, hogy a függő agy irreálisan nagyra értékeli az addikció tárgyát. Ezt nevezzük rendkívüli túlértékelésnek. Az addikció uralja a jutalmazó és a kezdeményező-motiváló rendszereinket, ezért agyunk a függőség tárgyának adja a legmagasabb prioritást. Az addikció óda fészkeli be magát, ahol


normálisan a szeretetnek és a vitalitásnak kellene lennie. A hibásan működő agyi központok köztük az orbitofrontális kéreg - elhitetik velünk, hogy csak az addikciónk adja meg nekünk azokat az élményeket, amelyeket eredetileg a meghitt viszonyokban, a kreativitásban és a becsületes munka során élünk át. Az átértékelés szakaszában megfosztjuk értékeitől ezt a hamis aranyat, és bebizonyítjuk róla, hogy mennyit ér valójában: a semminél is kevesebbet. Feltesszük magunknak a kérdést, hogy mit tett velünk a függőség. Elszegényített minket; eltávolított azoktól, akiket szeretünk; felesleges dolgokra fecséreltük miatta az energiáinkat. Merő időpocsékolás volt. Hazugságra, csalásra és színlelésre késztetett - saját magunk és mások előtt is. Aztán jött a szégyen és az elszigeteltség érzése. Örömöket ígért, de csak keserűséget és bánatot hozott. Ezek az igazi „értékei”, ez a valódi „haszna” annak, hogy ráhagytuk az életünk irányítását a zavarosan működő agyi áramköreinkre. Az addiktív késztetések valódi „értéke” az, hogy elárultuk az igazi értékeket, és elfeledkeztünk a valódi céljainkról. Figyelmesen jegyezzük papírra, írjuk ki magunkból ezt a negyedik lépést - naponta többször is, ha szükséges! Legyünk célirányosak: hogyan befolyásolta a kényszer a viszonyunkat a családtagjainkhoz - a feleségünkhöz, a férjünkhöz, az élettársunkhoz, a gyermekeinkhez -, a barátainkhoz és a munkatársainkhoz? Mi történt tegnap, amikor engedtünk a kényszernek? Mi történt a múlt héten? Mi történik ma? Figyeljünk oda, mit érzünk, amikor mindezt felidézzük, és gondoljuk át, mi minden történhet még, ha hagyjuk, hogy a függőségünk vezéreljen! Legyünk tudatosak; a tudatosság lehet az őrangyalunk! Mindezt úgy kell elvégeznünk, hogy közben nem szabad elítélni magunkat. Nem azért gyűjtjük össze az infor-


kielégítsük. Az alkotás öröme segít felülemelkedni a függőségekhez vezető üresség érzésén. Az is stresszt okozhat, ha nem fejezzük ki a kreativitásunkat. Idézek A test lázadása című könyvemből, amelyet a betegségekről, a stresszről, valamint a test és az elme egységéről írtam: Az első érték saját kreatív énünk. Miután orvos lettem, sokáig túlságosan munkamániás voltam, ezért nem figyeltem magamra és legmélyebb vágyaimra. Azokban a pillanatokban, amikor engedélyeztem magamnak egy kis pihenőt, kis mocorgást észleltem a gyomromban... egy alig észrevehető zavart. Magamban halk suttogást hallottam, egyetlen szót: írás. Először nem

tudtam megmondani, hogy gyomorégés volt-e vagy ihlet. Minél jobban figyeltem, annál világosabbá vált az üzenet: szükségem van arra, hogy írjak, hogy az írott nyelven keresztül kifejezzem magam, nemcsak azért, hogy mások meghalljanak, hanem hogy én is hallhassam magamat. Az istenek, így tanultuk, az embert saját képükre teremtették. Mindenkiben van alkotóvágy. Ez sokféleképpen valósulhat meg: írás, képzőművészet, zene, invenciózus munka révén, és számtalan más, egyedi módon, mindenkinek a magáén, legyen az főzés, kertészkedés vagy a beszélgetés művészete. A lényeg, hogy tiszteletben tartsuk a vágyainkat. Ha megtesszük, az gyógyító hatással lesz magunkra és másokra nézve; ha nem, az testünket-lelkünket gyengíti. Amikor nem írtam, csendben fuldokoltam. „És ami bennünk van, az kiélést követel - írta Selye János ha nem vezetjük le, rossz helyen robbanhat ki, vagy gátlások zavarosába vezethet. Az a legnagyobb művészet, hogy vitalitásunkat a Természettől megszabott módon és tempóban éljük ki.”25

Négy lépés és még egy

511 írjuk le az értékeinket és a szándékainkat, de ezt is tudatos odafigyeléssel tegyük! Képzeljük el, hogy épen és egészségesen, egységes kreatív egészként éljük meg a jelent, miközben képesek vagyunk a mások - és saját magunk - iránti együttérzésre! A pokolba vezető út nem jószándékkal van kikövezve. Azt az utat a szándékok hiányával borították be. Akkor se adjuk fel, ha attól félünk, hogy megbotlunk! Persze hogy megbotlunk, hiszen emberek vagyunk! Ha így történik, ismét járjuk végig a négy - és még egy - lépést!

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

A józanság és a külső környezet Nem a vonzódásaink és az ösztöneink számítanak igazán, hanem az, ahogy megpróbálunk ellenállni nekik. Ez a képesség tesz minket emberré. Victor Franki The Will to Meaning (Valakinek lenni) Méltányolom az absztinencia és a józanság közötti különbséget, mert végre mindkettőt sikerült megtapasztalnom. Már volt róla szó, hogy a kémiai vegyületek függői nem tudják elképzelni a jövőjüket a kedvenc szerük nélkül. Mivel náluk az addikció biokémiája helyettesíti a szeretetet, a kapcsolatokat, az örömöt és az éltető erőt, ezért ha azt kérjük tőlük, hogy hagyjanak fel a szokásukkal, az olyan számukra, mintha azt követelnénk, hogy olyan érzelmek nélkül éljenek, amiért érdemes élniük. Anne negyvenhárom éves vancouveri egyetemi oktató. 1991. március 17-én volt utoljára pohár a kezében. Azóta is eljár az Anonim Alkoholisták összejöveteleire.

A JÓZANSÁG ÉS A KÜLSŐ KÖRNYEZET 513

- Világos volt, hogy abba kell hagynom az ivást - emlékezik -, de folyton az járt a fejemben, hogy ez lehetetlen, mert ha nem iszom, nem tudok szexelni, társaságba járni... és aludni sem. Semmire sem lennék képes... Nem tudtam elképzelni az életemet alkohol nélkül. Úgy éreztem, hogy segít rajtam. Ilyen a tagadás természete. Az ember úgy érzi, hogy a függősége javítja, jobbá teszi az életét, és kielégít valamilyen alapvető szükségletet. * A hozzám hasonló viselkedésfüggők ugyanezzel a kellemetlen helyzettel kerülnek szembe. Az én addikcióim - a zenei CD-k vásárlása, és a többi dolog, amit egyszerre művelek személyes életemben célja az üresség kitöltése. A „csak mondj nemet!” puszta gondolata is a veszteség érzésével tölt el. Az az intellektuális tudatosság, amely minden tekintetben „bejönne nekem” ahhoz, hogy leszálljak a kényszer ringlispíljéről, nem sokat jelent annak a türelmetlen érzelmi apparátusnak, amely az impulzusaimat és a viselkedésmintáimat generálja. Valaki kétféleképpen tarthatja magát távol egy szertől vagy tevékenységtől: valami más pozitív, sőt élvezetes választással, ami valamilyen értéket is képvisel a számára, vagy erővel elutasítja azt, amire vágyik, és ami iránt spontán módon vonzó-s dik. Az absztinencia utóbbi típusa csodálatra méltó önuralmat és türelmet igényel, de még mindig negatív módon lehet csak megélni, és komoly veszélyekkel járhat. Az emberek általában rendkívüli módon ellenkeznek, ha bármilyen kényszerrel szembesülnek. Ezt a korlátozásokkal szembeni automatikus ellenállást egyik barátom, dr. Gordon Will ellenakaratnak nevezte el. Minden olyan alkalommal megjelenik, amikor valaki úgy érzi, hogy irányítják, vagy valaki más parancsainak kell

514


engedelmeskednie, de akkor is előjön, amikor mi gyakorlunk nyomást saját magunkra. Az ellenakarat hatásai számos em béri kölcsönhatásban megjelennek. Legtisztább formáját u gyermekek „csak azért sem” felkiáltásánál tapasztalhatjuk, azonban felnőttként valószínűleg mi magunk is átélünk ha sonlót. Semmi sem vált ki nagyobb ellenkezést, mint az, ha valamit megtiltanak, és ez akkor is igaz, ha ezt a tiltást ml adjuk ki saját magunknak. Az önmegtartóztatás által kiváltott frusztráció és ellenke zés eredményeként a függőség folyamata valami másban is megnyilvánulhat - méghozzá elemi erővel. - Bele lehet dugni a dugót az üvegbe egyszer és mindenkorra - mondja Anne -, és élhetünk tovább, mintha mi sem történt volna. Igen ám, de amikor abbahagytam az ivást, elkezdtem őrült módon enni, és jól meghíztam. A gyerekekkel meg olyan pokróc voltam, amilyen piás koromban egyszer sem. Amíg valakinek szüksége van önmaga megnyugtatására - vagy a biokémia nyelvén arra, hogy dopamin szabaduljon fel az agyában -, addig az egyik addikció automatikusan a másik helyébe lép. Közismert például, hogy akik leszoknak a dohányzásról, elkezdenek túlzott módon enni. - Persze az ivásnál még ez is jobb volt - teszi hozzá Anne. - Úgy is mondhatnám, hogy nálam az evés volt az ártalom- csökkentés. Én sohasem függtem semmilyen szertől, ezért könnyen tértem át egyik kényszeres viselkedésről a másikra úgy, hogy közben fel sem ismertem a hátterükben működő addikciós folyamatot. Ügy éreztem, sokkal jobb helyzetbe kerültem azzal, hogy megtanultam értékelni, mennyivel többet jelent a józanság a puszta absztinenciánál. Most könnyen térek át egy olyan dologra, ami nagyobb örömet nyújt, amit nem érzek kötelességnek, és ami minden mesterséges, külső behatás

A

JÓZANSÁG ÉS A KÜLSŐ KÖRNYEZET

515

nélkül is szórakoztató. A józanságot úgy értelmezem, hogy mentes vagyok minden belső kényszertől, és azok szerint az elvek szerint élek, amelyekben hiszek. Az absztinenciával ellentétben számomra ez nem bűn, hanem maga a szabadság. Nem mondom, hogy teljesen józan vagyok. Csak azt mondom, hogy felismerem és értékelem az odafigyelő tudatosságot - ami egy másik kifejezés a józanságra. Jobban izgalomba hoz, mint a CD-vásárlás vagy az egóm simogatása által keltett hamis kielégülésérzés, amelynek a hajszolásába korábban oly sok időt és energiát beleöltem. Amikor a józanságot választjuk, nem annyira arról van szó, hogy elkerülünk valamit, ami veszélyt jelent a számunkra, hanem elképzeljük, hogy egy általunk értékesnek tartott életet élünk. Egyénenként változó, hogy ki mit képzel el, de minden esetben egy olyan életet, amelyet az egyén irányít, és nem a kényszerei. Minden tizenkét lépéses program végső célja a józanság, nem pedig az absztinencia. - Hogy mik voltak azok a szerintem valós szükségletek, amelyeket úgy véltem, kielégítek az alkoholizmusommal? - gondolkozik el Anne. - Kötődés; ráhangolódás; tartozni valamilyen közösséghez; érezni, hogy szeretnek; az öröm; és az, hogy az lehessek, aki vagyok. Az Anonim Alkoholisták, és mindaz, amit náluk tanultam, sokkal sikeresebben elégíti ki ezeket az alapvető dolgokat. Korábban már utaltam rá, hogy a felépüléshez célszerű, sőt elengedhetetlenül fontos olyan külső környezetet kialakítani, amely elősegíti a tudatos odafigyelést. A tizenkét lépéses programok számos drog- és viselkedésfüggő számára alapvető fontosságúak a megfelelő környezet szempontjából, mert a filozófiájuk és a módszereik az addikciós folyamat lényegét veszik célba. Ott vannak például azok a segítők, akikkel a füg

516


gő személy bármikor felveheti a kapcsolatot, ha úgy érzi, hogy nem tud ellenállni a kényszernek hogy például lehajtson egy pohár itókát, vagy elmenjen kártyázni a kaszinóba. Amikor egy addikt felhívja a segítőjét, azt azért teszi, mert felismerte, hogy nem tud ellenállni a késztetésnek, azaz érzi, hogy relatíve gyengék az agykérgi impulzusszabályozó mechanizmusai. Míg ezek a folyamatok meg nem erősödnek, addig a segítő tölti be a függő személynél a regulátor szerepét. Ha a függő kibeszéli magából a késztetését, azzal elejét veszi annak, hogy engedelmeskedjen neki. Ha nem is mindenkinek - hiszen semmi sem lehet egyformán jó mindenkinek -, de sok ember számára a tizenkét lépéses programok biztosítják az elérhető legjobb gyógyító környezetet. Ezeknek is vannak hibáik, sőt akár addiktívak is lehetnek. Mivel emberi intézmények, ezért itt-ott az emberi közösségek általános negatív jelenségei - például pletykák, konfliktusok - is előfordulnak, de már több életet mentettek meg emocionális és fizikai értelemben is, mint az addikciók orvosi kezelése. Ha nem beszélek róluk többet, annak a személyes tapasztalat hiánya az oka. Sokszor és sok- történeti, pszichológiai, gyakorlati, személyes, vallási és spirituális - szempontból leírták már őket. Olvastam már egészen kiváló tizenkét lépéses témájú, keresztény, buddhista és taoista szerzők tollából származó könyveket is. Végül úgy adódott, hogy én magam nem jártam ilyen csoportba. Nem tudnám pontosan megmondani, miért nem - az egyik foglalkozáson szerzett pozitív benyomásaim ellenére valahogy úgy éreztem, hogy ezeket nem rám szabták. Bevallom azt is, hogy számomra problémát okoz mindenféle hosszú távú program. Ezzel együtt is úgy érzem, hogy a tizenkét lépéses alapelvek és az ilyen csoportokba járó emberekkel folytatott beszélgetések a leghasznosabbak. Minden

A


517

addikcióban szenvedő embernek csak ajánlani tudom, hogy tanulmányozza a tizenkét lépéses programokkal kapcsolatos irodalmat még akkor is, ha nem akar ilyen rendezvényeken vagy csoportokban részt venni. * Nemrégiben kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy a függőségeim milyen mély nyomot hagynak az életemen, és milyen érzékenyen érintenek másokat. Más addiktaknál nagyjából ugyanez a helyzet. Notóriusan elkésem; sehova sem érek oda időben - se munkába, se találkozókra, se családi eseményekre. Ezt a tulajdonságomat részben az ADD-m számlájára írhatom, mivel a figyelemhiányos kórképek egyik fő jellemzője az időérzék zavara. 2006 szeptemberének derekán, egy péntek délután az autómban ültem a Cortes szigeten, és vártam a kompot. Ezen a szigeten, az óceán partján található a Hollyhock nevű konferencia- és egészségügyi központ, ahová sokan járnak különféle képzésekre, gyógyulni vagy egyszerűen csak pihenni. Egy ötnapos agy- és testkontrolltréningen vettem részt mint annak az egyik vezetője. Amíg a kompra vártam, magamban jóleső érzéssel idéztem fel, milyen hálásak voltak a résztvevők. Azt mondták, hogy megvilágosító volt számukra a kurzus, aminek a végén új energiákat fedeztek fel magukban. A fejem tele volt a „milyen jó srác vagyok én” típusú gondolatokkal. Közben elővettem a PDA-mat, hogy megnézzem az e-mailjeimet. Az első Susan Craigie-től érkezett, a Portland egészségügyi koordinátorától. Félig-meddig hivatalos levél volt, tele régóta elfojtott frusztrációval és szemrehányással. A szigeten töltött egy hét alatt egyik kolléganőm helyettesített, aki mindennap pontosan betartotta a rendelési időt. Mint

518


Susan írta, ég és föld a különbség köztem, és egy olyan orvos között, aki precízen ragaszkodik az időpontokhoz: Kimnek és nekem nem kell állandóan a váróban türelmetlen- kedő betegek mérgelődését hallgatni azért, mert maga mindig késik. A páciensek rajtunk verik el a port. Doktor, maga mindig megígéri, hogy pontos lesz, de sohasem tartja be az ígéreteit. Csak ezekkel a Szerencseden drogosokkal meri megcsinálni, mert azt hiszi, maganak mindent szabad. Mindig arra hivatkozik, hogy a függőségekről szóló könyvével van elfoglalva, ami nem igaz, mert ez már évek óta így megy, és akkor a könyv még huncut gondolat sem volt. Csak néztem a kis képernyőt, és elöntött a düh - az addikt elme eszköze a szégyen ellen -, de csak egy pillanatra. A következő másodpercben hagytam, hogy szétáradjon bennem a szégyen. Nem álltam neki ellen, de azt sem hagytam, hogy letaglózzon. Ezután következett a hála érzése. Az ókori Róma uralkodói a győztes hadjárataik után hatalmas csinnadrattával érkeztek haza, a tömeg óriási üdvrivalgása közepette. A győztes uralkodó a hadifoglyok menete után egy harci szekéren fürdőzött a dicsőségben. Ezen a szekéren volt egy rabszolga, akinek az volt a dolga, hogy bizonyos időközönként a győztes hadvezér fülébe súgja: - Fenség, ön is halandó. Az élet mindig megtalálja a módját, hogy akkor közvetítsen ilyen üzeneteket a számunkra, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk. Susan levele is a legjobbkor figyelmeztetett arra, hogy milyen a saját realitásom józanság és belátás hiányában. Eltekintve attól, hogy az állandó késésem valóban az ADD egyik jellemzője, a pontatlanság a függőség három tényezőjét

A


519

is reprezentálja. Az első az impulzuskontroll hiánya - azzal foglalkozom, ami éppen felkeltette a figyelmemet, és nem figyelem az órát. A második az esetleges következmények figyelmen kívül hagyása - Russell Barkley ADD-kutató szavaival élve „elfelejtek emlékezni a jövőre”. A harmadik a viselkedés másokra gyakorolt hatásával kapcsolatos nemtörődömség. Teljesen világos, hogy az addikciós folyamat - és az ahhoz társuló világnézet - rendkívüli módon rányomta a bélyegét az életemre, és az is nyilvánvaló, hogy ennek nem voltam tudatában. A függőség elsősorban az énről szól - a tudat alatti, bizonytalan és gyenge énről, amely minden pillanatban csak a saját közvetlen vágyaival foglalkozik, es azt hiszi, hogy ennek megfelelően kell viselkednie. A folyamat minden esetben annak a tehetetlen kisgyermeknek a kielégítetlen szükségleteiből származik, akinek a számára az állandó kényszercselekvés a túlélés eszközének látszik. Mitikus hiedelemmé válik benne, hogy nem támaszkodhat a környezetére, mert a környezete nem gondoskodik róla - legalábbis ezt érzi teljes szívével, amelyben üresség honol a korai veszteségek miatt. Az addiktak elméjére rátelepszik az állandó nyugtalanság, amely csak a függőség tárgyát képező szer vagy viselkedés hatására enyhül valamelyest. Folyamatosan - a körülményektől teljesen függetlenül — jelen van az éhség és a kielégítése iránti sürgető érzés. A családom gyakran figyelmeztet rá, hogy ha nem figyelek oda, akkor úgy eszem, hogy mélyen ráhajolok a tányérra, és csak lapátolom az ételt befelé a számba, mintha attól félnék, hogy mindjárt eltűnik, pedig életemben csak egyetlenegyszer éheztem: a nácik által megszállt budapesti gettóban, és akkor még egyéves sem voltam. Ez is elég volt ahhoz, hogy beprogramozza az agyamba egy bizonytalan, megmásíthatatlanul közömbös világ képét. Ha ez egyszer be

520


lett programozva, az addiktak elméje létrehozza magának az üresség világát, amelyben keményen meg kell küzdeni minden kis morzsáért, és egyetlen lehetőséget sem szabad kihagyni, hogy még többet szerezzenek belőle. A függők nem nőnek ki abból a gyermekkori állapotból, amelyet nárcisztikus fázisnak neveznek - az ébredező emberpalánta életének ebben a szakaszában úgy érzi, hogy minden miatta, érte és neki van. Az egyetlen viszonyítási pontot saját önző szükségleteik jelentik. Ahogyan életünk különböző szakaszaiban az igényeink beteljesülnek, úgy megyünk át sorban a különböző fejlődési szakaszokon, míg végül az agyunk is elenged minket. Az addikt agy sohasem enged el. Susan levele a legjobbkor érkezett, mert eléggé stabilnak éreztem magam ahhoz, hogy befogadjam, ne utasítsam el az igazságát, és ne telepedjen rám teljes súlyával a szégyen, amit kiváltott. Éppen most jövök egy kurzusról, ahol az együtt érző kíváncsiságról papoltam a hallgatóságnak, és íme: szerencsére valamennyi rám is ragadt a mondókámból! Most, hogy a saját viselkedésemre is alkalmaztam, már nem olyan jellemhibának láttam az állandó késésemet, amely miatt jól fel kellene pofoznom magamat, és nem is egy olyan csip-csup apróságnak, amelyet egy kézlegyintéssel elintézhetnék, hanem addikt elmém egy újabb kísérletének arra, hogy fenntartsa a szabadság és az önkontroll illúzióját. „Nekem senki se írja elő, hogy mikor és mit csináljak!” Természetesen ez egyszersmind a felelősség lerázása is - ami a függő elme újabb ismertetőjegye. Ha az ember ezeket átgondolja, máris könnyebben kezelhető a helyzet. Amint hazaértem, válaszoltam Susannek: Köszönöm a világos szavakat. Nem tudok semmit felhozni a mentségemre, hiszen tökéletesen igaza van. Egyetlen dologban azonban nem érzem magam bűnösnek: nem azért viselkedem


így, mert a betegeim narkósok. Ha felhívja a korábbi asszisztensemet, Mariát, ő is megmondhatja, hogy a családorvosi praxisomban sem volt jobb a helyzet. Persze ez sem mentség. Sok dolog miatt szoktam késni, ezek egyike az, hogy reggel munkába menet vagy ebédszünetben be szoktam kukkantani a Sikorába. Az addikciómnak engedtem ahelyett, hogy az addikt betegeimet gyógyítottam volna. A Susannek írt levelem így folytatódott: Annyi mindent megígértem már, hogy szükségtelen egy újabb ígérettel előhozakodnom, ezért gyakorlatiasabb síkra terelem a dolgot. Ott leszek hétfőn reggel, pontosan 9:30-kor. Viszek magammal tíz darab aláírt, de nem dátumozott, dollárról szóló csekket a Portland Hotel Society részére. Minden olyan napon, amikor akár csak egyetlen percet is kések, maga szépen ráírja a dátumot az egyikre, és beváltja. Ha elfogynak a csekkek, kitöltők újabb tízet. Még egyszer köszönöm a levelét. Nagyon sajnálom, hogy ennyi galibát okoztam maguknak és annyi kényelmetlenséget a betegeknek. 100

A levélváltás 2006 szeptemberének a végén zajlott le. 2007 májusáig Susan kilenc csekket váltott be. A rendelőben és a váróban teljesen megváltozott a légkör. Végre részem lehet abban az örömben, hogy szégyenkezés nélkül belenézhetek a pácienseim szemébe, és persze a kollégáiméba, akiknek nem kell helyettem dolgozniuk, amikor kések. A józanság busásan kifizetődik. A kitöltetlen csekkek nem az önbüntetés részei, hanem egy olyan rendszer építőkövei, ami segít megőrizni a józanságomat. Nem lenne rájuk szükség, ha rendesen működne az

522


önszabályozásom, és mindig időben érkeznék. Nálam ezek u csekkek töltik be a tizenkét lépéses programhoz csatlakozó újonc segítőjének a szerepét. Amikor reggelente elbíbelődnék még a számítógépen, vagy szívesen tekerném még egy ideig a szobakerékpáromat, a potenciális veszteség miatt eszembe jutnak a kötelezettségeim, és ez hatékony segítség abban, hogy megrendszabályozzam elégtelenül működő prefrontális impulzuskontroll-mechanizmusaimat. Az ehhez hasonló módszerekkel hatékonyan fenn lehet tartani egy olyan külső környezetet, amely gondoskodik a mentális tudatosságról és a felelősségteljes viselkedésről. Minden függőnek szüksége van valami hasonlóra. Egy másik fontos mentális struktúra számomra az igazmondás. Már jóval azelőtt abbahagytam a hazudozást a zenei beszerzéseimről, mielőtt teljesen felhagytam a CD-vásárlással. Ha hazaértem a friss szerzeményeimmel, mindent töredelmesen bevallottam Rae-nek. Az együtt érző kíváncsiságom segítségével ráébredtem, hogy nincs mit takargatnom, elvégre nem öltem meg senkit, csak vásároltam néhány felvételt. A napvilágra bukkanó addiktív kényszer sokat veszít erejéből, így bennem is jelentősen csökkent a hajlam a zenei hedonizmus- ra, a Sikorába tett alkalomszerű látogatásokra és arra, hogy még aznap vagy másnap visszarohanjak - újabb építőkocka a személyes szabadsághoz. A bűntudat nélküli zeneélvezet felér egy megvilágosodással. Minden függő sorstársamnak azt ajánlom, hogy szokjon le a hazudozásról. Ha képtelen abbahagyni, legalább vállalja nyíltan! Mondja el a családjának vagy a barátainak, hogy mit művel! Ha mást nem is, legalább annyit biztosan elér, hogy nem tetézi a hazugság szégyenével a bűntudatát. Még mindig jobb „rosszfiúnak” látszani mások szemében, mint az, ha még jobban beletiporjuk a sárba a saját önbecsülésünket.


Nemrégiben megfogadtam, hogy 2009 márciusáig nem veszek egyetlen CD-t sem. Garanciaként Rae kezébe nyomtam három darab aláírt, dátum nélküli 1000 dolláros csekket. Ezeket a sorokat 2007 októberében írom. Eddig minden rendben van. Azt vártam, hogy mélységesen frusztrált leszek az elfojtott késztetéseim miatt, ehelyett ráébredtem, hogy hatalmasan megkönnyebbültem, mert nem az addikcióm irányítja az életemet. Felfigyeltem egy újabb, előre nem várt kellemes fejleményre is: korábban a függőség hatotta át teljes egészében a létezésemet, most pedig ugyanez a helyzet a józansággal. Ahogy az ember egyre kevésbé kötődik az addikciójához, egyre nyugodtabb lesz, és ráébred, hogy egy sor dolog korántsem bír akkora jelentőséggel, mint addig hitte. Egyre kevésbé automatikusak vagy merevek a reakciói. Nincs oka rá, hogy szigorú legyen saját magához, és kevésbé hajlamos rá, hogy másokat hibáztasson. Mindezzel nem azt akarom sugallni, hogy minden addikt személynek kitöltetlen csekkekkel kellene elhalmoznia a párját vagy másokat. Az én módszerem nem biztos, hogy másnak is beválik, de minden függő megtalálhatja a módját, hogy valami hasonlót beépítsen a saját életébe - ez egyéni körülmények, választási lehetőségek és találékonyság kérdése. Az is nyilvánvaló, hogy sok más addiktnak jóval nagyobb kihívásokkal kell szembenéznie. Az azonban bizonyos, hogy ha valaki sikeresen eléri a józanságot, az megtapasztalja, hogy egyetlen múlékony öröm sem ér fel azzal a békével, amit a teljesebb élet nyújt. Sokan tekintenek úgy az elkötelezettségekre, mint a lehetőségeik korlátozására, pedig ezek valójában nem akadályok, hanem örömforrások. Az adott szó betartása az önuralom egyik formája. A saját életünk feletti irányítás olyan érték, amely a szándékainknak megfelelően jön létre, és nem a múlt valamelyik automatikus kényszere miatt. Ez a

524


fajta felszabadultság sokkalta többet jelent, mint az a látszólagos szabadság, amit a pillanatnyi kényszernek való engedelmeskedés nyújt. Fontos figyelmeztetés: ha valaki az elkötelezettség szabadságát keresi, akkor csak szabad akaratából kötelezze el magát, vagy sehogy! Mások megnyugtatására ne tegyünk olyan ígéreteket, amelyekről tudjuk, hogy később óriási teherként nyomják majd a vállunkat! Ha nem tudjuk, hogyan mondjuk nemet mások elvárásaira, akkor a legjobb szándékú igen sem lesz hiteles - mint azt keservesen megtanultam a saját példámon. * Az igazmondás miatt az ember tudatosabban érzékeli, milyen hatással van a viselkedése másokra - a tizenkét lépéses programokban ez lényegében a leltárkészítéssel hozható összefüggésbe. Az Anonim Alkoholisták negyedik lépése így szól: „mélyreható és bátor erkölcsi leltárt készítünk magunkról”. One Breath at a Time: Buddhism and the Twelve Steps (Egyszerre egy lélegzet: a buddhizmus és a tizenkét lépés) című könyvében Kevin Griffith meditációoktató, zenész, gyógyulófélben levő alkoholista ezt írja: A függő/alkoholista személyek számára semmi sem helyettesítheti az erkölcsi leltárt. Számomra ebben a leltárban az volt a furcsa, hogy az elkészítésekor rádöbbentem: van bizonyos hatalmam a világ dolgai felett. Például hatalmamban áll bántani másokat, amit korábban sohasem vallottam volna be magamnak. Emellett azzal, hogy elhárítottam magamról a felelősséget, letagadtam magam előtt, hogy a szavaim vagy a tetteim hatással lehetnek másokra. A leltár elkészítésekor tehát fájdalmas és destruktív dolgok derültek ki, ám felszabadító volt annak a


beismerése, hogy másokat bántottam. Ez a leltár valójában az eddigi sorsunk áttekintése. Ha úgy teszünk, mintha a létezésünk nem hatna másokra, azzal letagadjuk a saját sorsunkat; letagadjuk azt, hogy minden akciót reakció követ, és azt is, hogy az okozat mindig valamilyen okból következik be. A múltunknak ez a figyelmes átvizsgálása arra kényszerít minket, hogy jobban tudomást vegyünk a saját sorsunkról. Amikor látjuk, hogy a tetteink hogyan bántanak másokat - és saját magunkat -, jobban odafigyelünk arra, amit a jelenben művelünk. Amikor látjuk gondolataink, szavaink és cselekedeteink pusztító hatását, elkezdünk megváltozni. Elkezdjük felszámolni a saját szokásainkat, hogy ne kelljen miattuk ismét leltárt készítenünk,26 Az első Anonim Alkoholista összejövetelen valami történt velem - emlékezik vissza Anne, a vancouveri egyetemi oktató. Felolvasták a tizedik lépést, amely szerint ismételten, naponta el kell készíteni önmagunkról az erkölcsi leltárt.* Valami a helyére kattant. Összeállt a kép, és arra gondoltam, hogy ez briliáns. Éreztem, hogy vannak még lehetőségeim. Van még remény... Legjobban az egésznek a gyakorlatiassága tetszett meg: az ötlet, hogy lelkiismeretünk napi egyszeri vagy akár napi többszöri vizsgálatával - azaz mondhatjuk úgy is, hogy a tartozik-követel tételek pontos számbavételével - megszabadulhatok a bűntudatom nagy részétől. Ha valaki elfogadja saját magát, és el tudja viselni a bűntudatát, akkor könnyebb megszabadulni a fájdalomcsillapítóktól, azaz az én esetemben az alkoholtól. A tizedik lépés így hangzik: „folytattuk az önvizsgálatot, és amikor hibásnak találtuk magunkat, haladéktalanul beismertük”. Ha a felelősséget vállaló, de nem elítélő önvizsgálatot * A tizedik lépéssel tehát vállaljuk, hogy mindennap végrehajtjuk a negyedik lépést. A tizenkét lépést lásd a Függelék IV. pontjában.(A szerző)

526


beillesztjük a napi rutinba - azaz ha vállaljuk, hogy a cselekedeteink hatnak másokra azzal jelentősen csökkentjük a sorsunk által ránk rótt terheket. Könnyebbek és szabadabbak leszünk, ezért kevésbé lesz szükségünk arra, hogy a függőségbe meneküljünk. *

A javulás, a felépülés lehetőségét elősegítő külső környezet kialakításának témakörébe tartozik azoknak a helyzeteknek és ingereknek a kerülése, amelyek addiktív gondolatokat és érzéseket váltanak ki. Az ilyen tényezők személyenként és függőségenként eltérnek, de rendkívül hatékonyan indítják be az addiktív tevékenységeket. Ha valaki le akar szokni a dohányzásról, és az illetőnél a cigarettázás a baráti sörözésekhez kötődik, akkor célszerű, ha nem vesz részt ilyen összejöveteleken. Ha a CD-kre gondolok, és rám jön a vásárolhatnék, csak nagyon nehezen tudom türtőztetni magam. Igen ám, de rájöttem, hogy az a legjobb, ha nem nézegetem az internetes zeneismertetőket - mint kiderült, így sokkal jobb lett a helyzet. Nem is kell állandóan klasszikus zenét hallgatnom. Mostanában amikor elmegyek kutyát sétáltatni, csak arra koncentrálok, hogy része legyek a jelennek, és befogadjam az érzékszerveim által pillanatnyilag közvetített ingereket. Mindez arra jó, hogy ne a zene legyen állandóan az elmém előterében. A gyógyító környezet kialakításába beletartozik a „mérgező” dolgok felszámolása is - így kiküszöbölhetjük azokat a feszültségeket, amelyek növelik az addiktív késztetést, és kiváltják a sóvárgást. Ez is túlmutat az absztinencián; legjobb, ha a dolgokat az ökológia és a fenntarthatóság szemszögéből nézzük. -ét-

A JÓZANSÁG ÉS A KÜLSŐ KÖRNYEZET

527 Isabella, egy háromgyermekes családanya kikérte a tanácsomat állandó, fokozott szexuális étvágya miatt, amivel nem tudott mit kezdeni, és amit nyíltan vállalni sem mert. Az asz- szony kényszeres házasságtörő volt - egy, a húszas évei vége felé járó, energiával teli guatemalai a nő, aki már-már képtelen volt elviselni a saját viselkedése miatti szégyenérzetet, és nagyon félt attól, hogy a függősége tönkreteszi a családját. Jellemző módon állandóan önmagát hibáztatta. - Lehetséges-e-kérdeztem tőle-,hogy ezafokozott szexualitás valamilyen szerepet tölt be az életében? Olyasmire gondolok, hogy segít-e elviselni azokat az élethelyzeteket, amelyek miatt egyébként nagyon boldogtalan lenne. Lehet, hogy előfordulnak az életében olyan stresszhelyzetek, amelyeket maga nem ismert fel, ezért valójában még nem is szembesült velük. Előfordulhat, hogy a szexualitása valójában arra szolgál, hogy ezeknek a szituációknak a fájdalmát vagy a feszültségét csillapítsa. A szavaim nyomán belőle is elkezdett ömleni a szó. Kiderült, hogy még tizenéves korában összejött egy férfival, aki iránt semmilyen vágyat sem érzett, és akihez végül mégis hozzáment valamilyen homályos bűntudattól és felelősségérzettől vezérelve. A nőnek művészi ambíciói voltak, de a férjének ez nem volt ínyére, ezért pénzügyileg és máshogyan is korlátozta őt a kiteljesedésben. Isabella eredetileg meglehetősen sikeres ékszertervező volt, de a második gyerek születése után abba kellett hagynia ezt a tevékenységet, és ez nagyon megviselte. Ugyanakkor a férjével folytatott beszélgetéseiben sohasem volt téma a szexualitás. Úgy vélte, hogy rendelkezik némi nőies vonzerővel, de nem tudta, hogy milyen hatással van a férjére, mert sosem beszéltek a nemiségről. A lényeg tehát az, hogy ebben a helyzetben óriási emocionális nyomás alá került. Azt tanácsoltam, hogy valahogyan próbálja meg kezelni a ránehezedő stresszt,


mert különben nem tud megszabadulni az addikciójától. Legalább próbálja szexuálisan megtartóztatni magát, és kezeltesse a depresszióját, vagy menjen el egy addiktológushoz. Az utóbbi már csak azért is ráfért volna, mert elkezdett marihuánázni, és az elmúlt fél évben egyre többet füvezett. A függőség ökológiájában a stressznek kiemelt szerepe van. Érdemes egy gyors felsorolásban áttekinteni azt, amit megtudtunk róla, hogy ezt a tudást a javulás ökológiájának a szolgálatába állítsuk: • A fiziológiai stresszreakciók külső kiváltói a stresszorok. Olyan hormonális és idegrendszeri folyamatok kavalkádját indítják el, amelyek az egész szervezetet érintik. • A leghatékonyabb stresszorok a kontroll elvesztése és a bizonytalanság az élet fontos személyes vagy szakmai, gazdasági vagy pszichológiai - területein. • A stressz nagy hatással van a függőségben is szerepet játszó agyi folyamatokra. • Az emocionális elszigeteltséghez vagy az alárendeltség érzéséhez hasonlóan a stressz is úgy változtatja meg az agyunk biokémiáját, hogy több dopaminra van szüksége valamilyen - külső forrásból, és ez növeli az addikció kockázatát. • A stressz a kémiai és a viselkedési függőségek és a visszaesés fő kiváltója. • A stresszhormonok önmagukban is addiktívak. Az addikció gyakran téves kísérlet a stressz csökkentésére, de a tévedés csak hosszú távon derül ki, mert az addiktív szerek és viselkedések rövid távon stresszoldók lehetnek. A felsorolásból világos, hogy ökologikus megközelítésben a stresszhelyzetekkel kell valamit kezdeni. Az addikt agyban lehetetlen lehűteni azokat az áramköröket, amelyeket folyamatos izzásban tartanak az állandó feszültségek.

AJÓZANSÁG ÉS A KÜLSŐ KÖRNYEZET 529

Isabella esetében - mint legtöbbször - a stresszor nem objektív körülmény volt, hanem élethelyzetek és percepciók összessége. A gátlásai miatt nem tudott mit kezdeni az érzelmeivel, és azzal, hogy egyszerre félt is a férjétől, valamint neheztelt is rá. Úgy érezte, hogy a férje „uralkodik” felette, de nem merte megbeszélni vele, hogy a házasságban pénzügyileg és általában is egyenlő partner szeretne lenni. Otthon nem beszéltek a szexről, és a nő sem mert kezdeményező lenni a párbeszédben. Szeretett volna továbbra is ékszertervezéssel foglalkozni, de nem merte felhozni a témát, mert félt az elutasítástól. A neves stresszkutató, dr. Bruce McEwen szerint a stresszválaszt kiváltó egyik legfontosabb tényező az, amilyennek egy személy az adott helyzetet érzékeli27. Az eseményeket mi ruházzuk fel jelentőségekkel az előéletünknek, a temperamentumunknak, a fizikai kondíciónknak, az elmeállapotunknak és pillanatnyi élményeinknek megfelelően. A feszültség mértéke tehát nem annyira a külső körülményektől függ, mint inkább attól, hogy mennyire vagyunk képesek saját fizikai és érzelmi viszonyaink befolyásolására. Számos stresszhelyzetet azért nem tudunk kivédeni, mert azt hisszük, hogy a dolgoknak így „kell” lennie. Néhány ember például képtelen nemet mondani a párja, a gyermeke vagy a családja fizikai vagy emocionális elvárásaira, és úgy érzi, hogy valamit adnia kell másból pedig nem tud adni, csak az egészségéből, a hangulatából vagy a lelki nyugalmából. Ebben a helyzetben a függőség egyfajta „ellenszer”. Nem szabad úgy tekinteni az addikcióra, mint egyetlen problémára, mert így elkerüli a figyelmünket az a kontextus, amely összességében a függőség fő kiváltója. Az emberek elsősorban érzelmi okból kerülnek stresszhelyzetbe. Aki felül akar kerekedni a függőségén, annak pszichológiai tanácsadás vagy bármilyen más módszer segítségével fel kell rá készülni, hogy őszintén és nyíltan feldogozza

530


az addiktív viselkedését kiváltó stresszorokat a munkahelyén, a házasságában és élete más területein. A mai kultúrában az érzelmek elfojtása a legfontosabb stresszforrás - egyszersmind ez az addikció leggyakoribb oka is. A tudomány bebizonyította, hogy még a rágcsálóknál is figyelembe kell venni az érzelmek és a mentális organizáció között fennálló kapcsolatot. Dr. Marian Diamond kísérleteiből kiderült, hogy a patkányok problémamegoldó képessége jelentősen javítható szeretetteljes törődéssel, és közben a kéregállományuk megfelelő területein jelentősen megnő az idegsejtek közötti kapcsolatok száma: Rendkívül fontos azoknak az agyi központoknak a stimulálá- sa, amelyek az érzelmek kifejezéséért felelősek. Az emocionális szükségletek kielégítése minden életkorban elengedhetetlen,28 Ismételten hangsúlyozom, hogy a függőségtől csak tudatosan szabadulhatunk meg. Tudatosan oda kell figyelnünk, amikor kellemetlen vagy stresszes helyzetbe kerülünk, amikor nem figyelünk az érzelmeinkre, elfojtjuk az önkifejeződés iránti igényünket, elnyomjuk magunkban az értékteremtő kreativitás iránti velünk született igényt, és nem engedünk a kapcsolatok és a meghittség iránti vágyainknak. A kertészet ökológiájában nem elég a gyomok eltávolítása. Ha azt akarjuk, hogy szépek legyenek a virágaink, meg kell teremtenünk a fejlődésükhöz szükséges körülményeket is. Ugyanez igaz az elme ökológiájára. Ha tényleg józanok vagyunk, és empatikusán visszatekintünk régebbi addikt önmagunkra - mint ahogyan a már emberré vált Pinocchio tekint arra a fabábura, ami a régi önmaga volt -, csak megrázzuk a fejünket a felismeréstől, hogy mekkora bolondok voltunk fabáb korunkban mi magunk is!

HARMINCHARMADIK FEJEZET

Néhány szó a családhoz, a barátokhoz és a gondozókhoz *

Tisztaság és tisztátalanság önnön tulajdonságunk; senki nem tehet tisztává másokat. Buddha Dhammapada Egy addikt személlyel együtt élni nemcsak frusztráló, érzelmileg megterhelő és fájdalmas, de rendkívül dühítő is lehet. A család, a hitves, a társ és a barátok úgy érezhetik, mintha kettős személyiséggel lenne dolguk: az egyik egészséges és szerethető, a másik manipulatív, kiszámíthatatlan és nemtörődöm. Reménykednek benne, hogy az első a valódi, és arra várnak, hogy a második elmenjen. Valójában a második az első árnyéka, és ugyanúgy nem mutat hajlandóságot arra, hogy elhagyja az elsőt, ahogyan az igazi árnyék sem szakad el attól, akinek a körvonalait a földre rajzolja egészen addig nem, amíg más szögből nem érkezik a fény.

532


A függő embert természetesen szeretnék megváltoztatni a szerettei, de nem tudják. A kényszer legkisebb gyanúja olyan heves ellenállást vált ki, hogy lehetetlenné teszi a lég jobb szándékú beavatkozást is. Más faktorok is közrejátsza nak, köztük az addiktban kavargó erőteljes érzelmek és az agy megváltozott fiziológiája, ami egyébként is a függőség melegágya. A kényszereihez ragaszkodó személy úgy reagál minden beavatkozásra, ami meg akarja szakítani a kapcsolatát a szokásaival, mint egy szerelmes kamasz, akinek rosz- szat mondanak a szerelmére: ellenségesen. Ugyanezt a dühöt váltja ki az is, ha megpróbálják megszégyeníteni. Senki sem tud rá hatni egészen addig, amíg saját akaratából vissza nem akarja szerezni maga felett az ellenőrzést. Edward Deci pszichológus ezt írta erről: Nincs olyan módszer, amivel motiválni lehetne valakit arra, hogy szuverén legyen. A motivációnak belülről kell jönnie, nem manipulatív technikákból, és ez csak akkor lehetséges, ha az ember a saját döntése alapján vállalja azt a felelősséget, hogy önmagát irányítsa 29 .

Az általánosan elterjedt téves nézettel szemben a konfrontációra épülő „szigorú szeretet” típusú beavatkozások sem segítenek. Egy 1999-es vizsgálatban összehasonlították a valamilyen kényszert alkalmazó eljárások és a család szerető gondoskodásának hatását: A családok kétszer olyan sikeresen (64 százalékban) érték el a szelídebb módszerrel, hogy a szeretteik elkezdjék a kezelést, mint a hagyományos, szigorúbb eljárások (30 százalék). A valóságban azonban nincs realitása annak, hogy a szelídebb lehetőség elterjedjen, és nehéz olyan orvost találni, aki ezt használja.

Néhány szó a családhoz, a barátokhoz... 533

Az iménti idézet a The New York Timesban jelent meg Maia Szalawitz tudományos felvilágosítással foglalkozó újságíró tollából.30 A család, a barát és a társ számára néha csak két választási lehetőség marad: elfogadják az addiktot olyannak, amilyen, vagy elhagyják. Senkit sem lehet arra kötelezni, hogy elviselje a folyamatos megbízhatatlanságot, őszintétlenséget és érzelmi visszautasítást. Egy másik személy feltétel nélküli elfogadása nem jelenti azt, hogy bármilyen áron, minden körülmények között együtt maradjunk vele. Ez csak a kisgyerekek szüleinek lehet a kötelessége. A felnőttek közötti viszonyokban az elfogadás csak annyit jelent, hogy tudomásul vesszük azt, hogy a másik másmilyen, nem ítéljük el, és nem mérgezzük a saját lelkünket azzal, hogy sajnálkozunk, amiért a másik másmilyen. Az elfogadás nem jelent Önfeláldozást, és nem jelenti a megszegett ígéretek vagy az elviselhetetlen dühkitörések örökös elviselését. Az emberek néha azért tartanak ki függő társuk mellett, mert úgy érezik, hogy különben örökre furdalná őket a lelkiismeret. Egy pszichoterapeuta ismerősöm egyszer ezt mondta: — Amikor már csak a bűntudat és az örökös bosszankodás a két választási lehetőség, mindig a bűntudatot kell választani. A bölcs tanácsot már én is sokszor elmondtam másoknak. Ha bűntudatként nehezedik ránk annak elutasítása, hogy mások tetteiért vállaljuk a felelősséget, viszont a felelősség vállalása csak frusztrációval és bosszankodással jár, akkor a bűntudatra szavazok. A bosszúság a lélek öngyilkossága. Azt, hogy egy addikt személyt elhagyjunk vagy a kitartsunk mellette, mindenkinek saját magának kell eldöntenie, de a lehető legrosszabb dolog, ha csak azért maradunk vele, hogy zaklassuk, mentálisan elutasítsuk, érzelmileg büntessük, vagy manipulatív módon „reformokra” kényszerítsük és ezt

534


az egészet mi magunk is megszenvedjük. Saját magunkra, n másikra és a viszonyra nézve is mérgező az a hiedelem, hogy a másik „meg tudna változni”. Amikor másokkal szemben kritikusak vagyunk, és sokat teszünk azért, hogy megváltoztassuk, az még akkor is rólunk szól, ha szeretetből tesszük. - Az alkoholista házastársa csak fokozza a függő személy szégyenét - mondja Anne, a veterán anonim alkoholista -, hiszen azt mondja neki, hogy „te rossz vagy, én pedig jó vagyok”. Lehet, hogy ez azért van, mert ő is addikt, például önigazolás-, önfeláldozás- vagy perfekcionizmusfüggő. Mi lenne, ha azt mondaná, hogy „Ma jól érzem magam, drágám, csak az zavar, hogy te ma is a pohár fenekére nézel majd. Úgy érzem, komoly haladást értem el az önigazolás-addikciómban. Nálad mi a helyzet?” Ez nyilvánvalóan sokkal kedvesebb hozzáállás, mint az, amelyikben megpróbáljuk kontrollálni a másik függőségét. Hiszen az addikció gyökerei az elégtelen kötődésből erednek, és a kezelés része a kötődés ismételt kialakítása. A jó szülő-gyermek viszonyhoz hasonlóan a társas kapcsolatok is az igazságon alapulnak. Az igazság pedig az, hogy van egy férj vagy feleség, aki azt gondolja, neki rengeteg a spirituális vagy pszichológiai teendője az addikt társával. Ennek az lesz a következménye, hogy az ő érzelmi és lelki klímáját a függő társa függő viselkedése határozza majd meg, aminek semmi köze sincs az igazsághoz. Ez azt jelentené, hogy egy barát, szerető házastárs vagy kolléga nem beszélhet egy addikttal a választási lehetőségekről? Korántsem ez a helyzet, ám egy ilyen beavatkozás csak akkor járhat sikerrel - legalább annyival, hogy nem rontja tovább a helyzetet -, ha szeretet van mögötte, ha nem társul ítélettel, bosszúvággyal vagy mögöttes elutasító szándékkal. Pontosan tisztázni kell a célját: a korlátáimat akarom mégha

Néhány szó a családhoz, a barátokhoz. ..

535

tározni és közölni az igényeimet, vagy a másik embert akarom megváltoztatni? Tegyük fel, hogy meg akarjuk mondani az egyik családtagunknak, hogy negatívan hat ránk a viselkedése. Nem akarjuk irányítani vagy hibáztatni, csak értésére akarjuk adni, hogy mi az, amit még elviselünk, és mi az, amit nem - amivel együtt élni sem akarunk. Ezt nyugodtan megtehetjük, mert jogunkban áll lépéseket tenni a saját lelki békénk érdekében. A lényeg az, hogy milyen szellemben zajlik a kommunikáció. Ha azt akarjuk megvilágítani egy addikt számára, hogy az életében vannak ígéretesebb lehetőségek is, akkor feledkezzünk el a saját igazunkról! A beszélgetést ne az elvárásainkkal nyissuk, hanem egy olyan ajánlattal, amit akár vissza is lehet utasítani! Sokat segít, ha belátjuk, hogy a függő okkal „választja” az addikciót, mert az valamit jelent a számára: Ez az a módszer, amely segített neked némi fájdalom elviselésében, vagy átsegített egy kevés nehézségen. Meg tudom érteni, miért ebbe az irányba indultál. Nem taglalom az erőszakmentes kommunikáció módszereit, mert nem az a legfontosabb, hogy mit csinálunk, hanem az, hogy kik vagyunk akkor, amikor csináljuk. Szerető szülő vagy kihallgató tiszt? Barát vagy bíró? Aki egy addikt életében változást akar elérni, annak mindenekelőtt együtt érző önvizsgálatot kell tartania. Át kell gondolnia a saját szorongásait, * Marshall Rosenberg erőszakmentes kommunikációról szóló művei felbecsülhetetlen értékű módszereket ajánlanak ahhoz, hogy másokkal ítéletmentes, együtt érző és megértő beszélgetéseket folytassunk. Mindenkinek melegen ajánlom a DVD-it, a CD-it és a könyveit, különösen aNonviolent Communication: A Language of Life-ot (Erő- szakmentes kommunikáció: az élet nyelve) című művét. (A szerző)

536


céljaités motívumait. Buddha azt mondta, hogy „tisztaságéítisztátalanság önnön tulajdonságunk; senki nem tehet tisztává másokat”. Mielőtt beleavatkoznánk valaki másnak az éle tébe, nézzünk körül a saját portánkon. Nincs meg nekem In ugyanaz az addikcióm, mint a barátomnak, a kollégámnak, a családtagomnak? Mit tudok tenni a saját kényszereimmel? Fel akarom szabadítani őt, de szabad vagyok-e én magam? Normális dolog-e, hogy ilyen vehemensen meg akarom vál toztatni? Rá akarom ébreszteni a lehetőségeire, de vajonéntisztában vagyok-e az enyémekkel, és élek-e velük? Ha meg tudjuk válaszolni ezeket a kérdéseket, az sokat segít abban, hogy ne vetítsük ki a másikra a saját öntudatlan félelmein két, mert egy függő személy ezt ösztönösen elutasítja, és be- gubózik. Senki sem szereti, ha mások mentőhadjáratának a célpontjává válik. Nagyon fontos, hogy az addikt félelem nélkül készíthesse el saját erkölcsi leltárát, és nem kevésbé hasznos, ha a hozzá közel állók is elkészítik a sajátjukat. Az AlAnon nevű, alkoholisták hozzátartozóit tömörítő önsegélyező csoport tapasztalatai szerint az alkoholizmus családi betegség mint minden függőség -, ezért az egész családot kell gyógyítani. Az addikció olyan családi viszonyokat reprezentál, amelyek nemcsak egy függő személy viselkedése miatt alakulnak ki, hanem a dinamikájukban van egy olyan mélyebb entitás, amely valószínűleg hozzájárul az addikció kialakulásához. A függő személy viselkedéséért teljes mértékben ő maga felel, de minél többen vállalják körülötte a saját felelősségüket és addikcióikat - miközben nem teszik meg az illetőt bűnbaknak -, annál nagyobb az esélye annak, hogy békében meg tudnak férni egymással. Rengeteget jelent - bár a gyakorlatban elég nehéz megoldani -, ha az addikttal kapcsolatban állók nem veszik sze- mélyeskedésnek a függő viselkedést. Ez az egyik legnagyobb

Néhány szó a családhoz, a barátokhoz...

537

kihívás a mindennapi emberek számára - és pontosan ezért szerepel számos tradicionális filozófiai rendszer tanításaiban is. Az addikt nem attól a vágytól eltelve engedelmeskedik a szokásainak, hogy mindenkit megbántson, hanem azért, hogy a saját problémái elől elmeneküljön. Természetesen ez egyrészt nem jó, másrészt felelőtlen választás, de nem irányul senki ellen - még akkor sem, ha mégis bánt másokat. Egy szerető társ vagy barát nyíltan kinyilváníthatja a viselkedés következtében elszenvedett fájdalmát, azonban csak fokozza a szenvedést az a tévhit, hogy a függő szándékosan okozta ezeket a sebeket. Első hallásra furcsának tűnhet, de az általam ismert keménydrogosokat még mindig megdöbbenti - és keservesen meg is szenvedik -, ha társaik egyébként már nagyon is ismerős viselkedési mintái rajtuk csattannak. - Mindig itt vagyok Joyce-nak, a legnagyobb bajban is - mondja Hal, a második fejezetben megismert heroinista és szpídfüggő -, de amikor elfogy a pénzem, mindig lelép valakivel. Aztán visszajön, azt mondja, megint kéne neki kölcsön egy kis zsozsó. Adok is neki, de arra a pénzre keresztet vethetek. Azt mondja, kajára kell, de mindig a vénájában köt ki. Miért csinálja ezt velem? - Maga most azon siránkozik - válaszolom -, hogy egy függő ember úgy viselkedik, mint egy függő ember. Tudom, hogy nagyon fáj, Hal, csak azt nem értem, hogy maga miért lepődik meg. Azt hiszi, maga ellen irányul? - Asszem, hogy nem - ismeri be Hal, de mégis mindig megdöbben, és azt hiszi, Joyce viselkedése személyesen ellene irányul. A férfi a szívében még mindig olyan, mint egy kisgyerek, aki szeretné, ha más lenne a világ. Továbbra sem akar leszállni a Joyce-hoz fűződő kapcsolat hol szomorú, hol múló örömö

538


két nyújtó hullámvasútjáról. Ez azért van, mert nem képen megérteni és elfogadni azt a fájdalmat, hogy gyermekkorában már a szülei sem tudták őt önzetlenül szeretni úgy, ahogyan szüksége lett volna rá, és emiatt sohasem tanulta meg, hogyan fogadja el saját magát. *

A függők gyerekes viselkedése és éretlen érzelmi világa miatl az őt körülvevők úgy érzik, mintha felkérnék őket a szigorú szülő szerepének a betöltésére. Ez nem valódi felkérés, és erre hamarosan azok is rájönnek, akik ezt akár a legjobb szándéktól vezérelve is elfogadják csak azért, hogy hamarosan ellenállásba ütközzenek. A társak, a barátok és a család akkor viselkednek a legokosabban, ha nem vállalják az őrangyalkodást. Az addiktak időnként megpróbálják „beszervezni” őket, ami lényegében egy öntudatlan kísérlet arra, hogy a felelősségeiket átruházzák rájuk. Nincs benne szikrányi köszönet sem, ha valaki enged a keringőre való felhívásnak, mert az ilyen jellegű kapcsolat eleve kudarcra van ítélve. Egyetemista koromban a televíziózásba menekültem. Valódi addikció volt. Alig figyeltem oda, csak váltogattam a csatornákat, miközben semmi örömem sem volt abban, amit csináltam. Egyik értékes óra telt el hiábavalóan a másik után, nemritkán késő éjszakáig. Végül nagyszerű ötletem támadt. Vettem a fali konnektorba egy speciális dugót, amelyet kulccsal lehetett zárni, és így megakadályozta, hogy bedughassam a készülék tápvezetékét, majd a kulcsot odaadtam Rae-nek. - Semmilyen körülmények között se add oda nekem a kulcsot - mondtam -, akárhogy rimánkodom, hízelgek, ígérgetek, fenyegetőzöm vagy könyörgök!


539

A dolog elkerülhetetlenül úgy végződött, hogy addig ri- mánkodtam, hízelegtem, ígérgettem, fenyegetőztem és könyörögtem, míg Rae feladta. - A te bajod - mondta, és hozzám vágta a kulcsot. Később bámulattal olvastam, amit Thomas de Quincey írt költőtársáról, az ugyancsak ópiumozó Sámuel Taylor Cole- ridge-ről, aki hasonló módszerrel akarta saját kábítószer-fogyasztását csökkenteni: Mint közismert, Bristolban odáig ment, hogy embereket béreltfel kapusokat, bérkocsisokat és másokat. Ezeknek egyetlen feladata volt: akár erővel is elejét kellett venniük, hogy belépjen valamely kábítószert árusító helyre. Ám mivel a megállítására vonatkozó szigorú meghagyás tőle, magától származott, ezért a szegény ördögök valóságos metafizikai galibába kerültek ...És a gyötrelmes probléma nemegyszer akként végződött, amint előadom: - Drága jó uram! -fogta könyörgőre a kapus, aki próbálta tartani magát a kötelmeihez (lévén, hogy egyformán veszélybe kerül a napi öt shillingje, akár igent mond, akár nemet). - Tényleg nem szabadna! Gondoljon a feleségére, aki... - Feleség! - kiáltott fel Coleridge. - Miféle feleség? Nincs nekem egy fia feleségem se! - De drága uram, most nem! Tényleg nem szabad! Hát nem épp kegyelmed mondta tegnap... - Az ördögbe is! A tegnap már régen volt! Árulja el, drága barátom, tudja-e maga, hogy holtan terül el az, ki nem jut idejében hozzá napi ópiumadagjához! - Ajjaj, drága uram - így a kapus -, hisz’ kegyelmed szigorúan meghagyta, hogy ne hallgassak a szavára! - Badarság! Sürgősség adódott. Vészhelyzet, mit senki sem láthatott előre. Mit sem számít az, mit a régmúltban meghagytam magának Csakis az számít, amit most mondok Nevezetesen, hogy ha

540


továbbra is elállja nagy testével ennek az igen tiszteletre méltó drogárusnak a bejáratát, minden okom meg lesz rá, hogy pert akaszm szak a nyakába személyem elleni tettlegességért és háborgatásért *

A tudatos odafigyelés és az emocionális önkeresés nemcsak a függő személyek családtagjainál és barátainál fontos, hanem mindenkinél, aki bármilyen szinten kapcsolatba kerül velük. Jelentősen javíthatja a munka színvonalát azoknál az egészségügyi szakembereknél is, akik a keménydrogosokkal foglalkoznak. Még most is mosolygok, amikor eszembe jut, hogy az ópiát- és kokaindependens Beverly elmesélte, hogy néha milyennek lát engem, a kezelőorvosát. Az eset három éve történt: Hétfő reggel van, Bev az aznapi első páciensem. - Könyvet írok a függőségről - mondom a nőnek -, és szeretném magát is meginterjúvolni. Könnyek szöknek a szemébe, és a cseppek lassan elindulnak lefelé az arcán, amely olyan az elkapart pattanások miatt, mintha valamikor régen himlős lett volna. - Ez nagy megtiszteltetés - válaszolja de most meglepődtem. Azt hittem, hogy maga engem csak egy semmirekellő, lecsúszott drogosnak tart. - Bevallom, Bev, néha tényleg előfordul, hogy ilyennek látom. Az ilyen napjaimon azt kívánom, hogy fogja be a száját, hadd írjam meg gyorsan a receptjét, hogy minél hamarabb eltakarodjon a rendelőből, és én minél hamarabb túl legyek a következő semmirekellő, lecsúszott drogoson. Pontosan tudom, hogy ezeken a napokon maga mekkora seggfejnek tarthat engem. - Hát... - Bev szipogásába most már némi kajánság is vegyül -, többnyire ennél rondább szavak jutnak eszembe.


541

A megjegyzés nem ért meglepetésként, de érzékenyen érintett - és nagyon hasznos volt. Más orvosokhoz, nővérekhez és egészségügyi dolgozókhoz hasonlóan, akik addiktológiai páciensekkel dolgoznak, én is hajlamos vagyok elfeledkezni arról, hogy a hozzáállásom, a hangulatom, a magatartásom és a testbeszédem fontos szerepet játszik az ezekkel a „problémás betegek”-kel zajló interakciókban. A viselkedésüket látjuk, de a feléjük közvetített üzeneteinket nem. Látjuk a reakcióikat, de elfelejtjük, hogy a mi viselkedésünkre és szavainkra reagálnak - pontosabban arra, hogy mi milyen szerepkörben lépünk fel ebben a folyamatban. Az embereknél általános hiba, hogy a mire koncentrálnak, és nem a kire vagy a hogyanra. A sürgősségi ellátókban nemegyszer voltam tanúja olyan jeleneteknek, amikor a helyzet annyira elfajult, hogy a biztonságiaknak ki kellett kísérniük a kórházból a nekivadult drogosokat. Véleményem szerint ezeknek a helyzeteknek egy része nem alakult volna ki, ha a kórházi személyzet türelmesebb lett volna. Egyszer a Portland Szálló lépcsőházában nekem is közbe kellett avatkoznom, amikor az egyik túlbuzgó asszisztens elkezdett vitatkozni egy vérző beteggel, és a jelentéktelennek induló szóváltásból óriási csetepaté lett. Komoly erőfeszítésembe került, mire az ápolónőt és a kihívott rendőröket sikerült lebeszélnem a kardcsörtetésről, és úgy-ahogy lecsillapítottam a bevadult asszonyt. Az esetet könnyen meg lehetett volna előzni - nem kellett volna más, csak néhány jó szó, és a fenyegető magatartás mellőzése. Máskor, mint már írtam, éppenséggel én szolgáltattam negatív példát. Hogy a fellépésem az adott pillanatban megnyugtató vagy feszültséget kelt, az nem a helyzettől függ, hanem a lelkiállapotomtól. Én vagyok a felelős. Nem kérdés, hogy a keménydrogosokkal nagyon nehéz dűlőre jutni, mert bennünk is elítélő magatartást és szorongást váltanak ki, emellett veszélyeztetik azt a kemény munká

542


val kialakított énképet, amely szerint nyugodt, hozzáértő, a munkánkat hatékonyan ellátó szakemberek vagyunk. A függők teljes mértékben kimaradnak a tiszteletreméltó középosztály interakcióinak kifinomult etikájából. Tudjuk már, hogy a függőkre jellemző a differenciálódás hiánya - azaz nincs vagy alig van meg náluk az a képesség, hogy fenntartsák a kapcsolataikban az érzelmi elkülönülést Magukba szívják, és személyes élményként élik meg mások emocionális állapotát, és a csökkent teljesítőképességű önszabályozási rendszereik hagyják, hogy az automatikus érzelmi mechanizmusok átvegyék az irányítást. Az ilyen esetekben elhagyatottnak és csökkent értékűnek érzik magukat a hatósági szereplőkkel és a gondozóikkal szemben - korábban többször is volt szó róla, hogy miért Ha egy elfoglalt orvos vagy egy túlhajszolt nővér kurtán-furcsán, türelmetlenül elintézi őket, azt személyes elutasításként értelmezik, és a legkisebb feszültségre, a lenézés legkisebb jelére is ösztönösen reagálnak. Másrészt az is tökéletesen érthető, ha a kórházi szakszemélyzet feszült vagy türelmetlen a létszámhiánnyal küszködő, túlzsúfolt sürgősségi ambulanciákon a ránehezedő nyomás miatt. Az ingerlékenység konfliktusokat okoz, a konfliktusok pedig még nagyobb szorongást és agressziót váltanak ki Ilyen körülmények között két emberi lény - az egyiknek segítségre van szüksége, a másik pedig azért van ott, hogy segítsen rajta - a legjobb szándékuk ellenére pillanatok alatt egymásnak tud esni Meggyőződésem szerint sokkal kevesebb lenne a probléma, és az ellátás is hatékonyabb lenne, ha az egészségügyi személyzet részt venne egy olyan képzésen, ahol megtanulnák, hogyan kell elfogulatlanul, tudatosan és tényleges érdeklődéssel megfigyelni a saját lelkiállapotukat és reakcióikat akkor, amikor ezekkel a konvencionálisnak cseppet sem nevezhető páciensekkel foglalkoznak. Rengeteg feszültséget és stresszhelyzetet megspórolnánk, továbbá a betegeket is megvédhetnénk a még


543

nagyobb pszichológiai traumától, ha megtanulnánk felelősséget vállalni azért, amit a velük való találkozásokba beleviszünk. Lehet, hogy abszurd és kivitelezhetetlen luxusnak tűnik, hogy a sürgősségi ellátó személyzete tartson egy ötperces meditációt a műszak közepén, de a veszekedésekre fordított idő megtakarítása és az érzelmek fellángolásának a megelőzése révén ez bőségesen kifizetődne. Nem lehetünk felelősek mások függőségeiért és viszontagságos gyermekkoráért, ám nagyon sok fájdalmas szituáció elkerülhető lenne, ha ráébrednénk, hogy nagyon is felelősek vagyunk azért, ahogyan az interakcióinkat kezeljük. A legegyszerűbben összefoglalva mindezt úgy lehet kifejezni, hogy a saját dolgunkkal foglalkozunk, és tesszük a dolgunkat. A figyelmes tudatosság sem feltétlenül akadályozza meg, hogy ítéletet alkossunk másokról, de ez a mi saját problémánk lenne, és ekként is kezelnénk - azaz nem zúdítanánk rá a saját agressziónkat és frusztrációnkat a betegekre, és nem próbálnánk tekintélyelvűen megvédeni az énképünket egy képzelt támadástól. Ha létre akarjuk hozni a gyógyulás körülményeit mások számára, akkor ugyanilyen viszonyokat kell kialakítanunk saját magunkban is. *

Byron Katié önmunkatanár”, író Négy kérdés című könyvében a következőket írja: * Az önmunka egyszerűen megtanulható, kérdéseken és válaszokon alapuló önvizsgálati módszer. Arra épül, hogy az elménkben mindannyian történeteket szövünk az események és az emberek köré. Nem a valóságot éljük át, hanem a valóság köré kerekített történetet, és erre reagálunk érzelmileg. Ha a valóságról lehántjuk az elképzeléseinket, akkor sokkal könnyebb és nyugodtabb életet élhetünk.(A ford.)

544


Az én szememben a mindenség három részre különül el: van, ami az én ügyem; van, ami másoké; és van, ami kizárólag Isten- re tartozik. (Számomra Isten egyet jelent a „valósággal”. A valóság maga Isten, mivel ez kormányoz mindent. Bármi, ami kívül esik a hatókörömön vagy embertársaimén, Isten ügye, senki másé.) Feszültségeink nagy része abból származik, hogy nem a saját házunk előtt sepregetünk. Amikor azt gondolom: „munkát kellene találnod”; „szeretném, ha boldog lennél”; „időben kellene érkezned”; „jobban kellene törődnöd magaddal”, akkor beleütöm az orrom a dolgaidba... Rá is jöttem idővel, hogy valahányszor sértve érzem magam, vagy elfog a magány, már megint „minden lében kanál” voltam. Ha valaki éli a saját életét, és én mentálisan szintén az ő életét élem, tulajdonképpen ki éli az enyémet? Mindketten az övét éljük. Amennyiben gondolatban valaki más ügyleteivel foglalkozom, ez megakadályoz abban, hogy a sajátjaimmal törődjem. Elszigetelődőm önmagámtól, és nem értem, miért nem működik az életem 32 .

Akár végső elkeseredésében, akár optimista várakozással próbálja a házastárs, a barát vagy a család rávenni az addikt személyt, hogy megváltozzon, mindenképpen szem előtt kell tartaniuk Berra jógi* örökérvényű szavait: Ha a fiúk nem akarnak beszállni a játékba, semmivel sem tudod őket visszatartani. * Eredeti nevén Lawrence Peter, sikeres baseballjátékos és -edző. A Berra jógi [angolul Yogi Berra] kedveskedő elnevezést a rajzfilmfigurák Macilacijának eredeti angol neve [Yogi Bear] után kapta egyik barátjától, akit egy indiai jógira emlékeztetett.(A/ford.)

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Semmi sincs veszve: az addikció és a spiritualitás Minden probléma pszichológiai, de minden megoldás spirituális. Dr. Thomas Hóra Sok ember számára komoly akadályt jelent az addikció leküzdésében a tizenkét lépéses program második pontja: Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy egy nálunk hatalmasabb Erő helyreállíthatja lelki egészségünket. Az ellenállás tökéletesen érthető, ha a függő a „nálunk hatalmasabb Erőt” Istennel azonosítja, akiről azt gondolja, hogy gyermekkorában elárulta. Emlékezzünk vissza, mit mondott a kokain- és heroinfüggő Serena a nagyanyja halála után: - Tudja, mit gondolok Istenről? Azt, hogy miféle Isten az, amelyik itt hagyja a rosszakat, és elviszi a jókat. Ismerős számomra a nő keserű haragja. Ugyanez az érzés vibrált bennem is gyermekkoromban, amikor meghallottam az „Isten” szót. Erősen kételkedtem a jóságos és mindenható Istenről szóló tündérmesékben, mert miféle Isten az, amelyik

546


hagyta, hogy a nagyszüleimet Auschwitzban legyilkolják? Serenához hasonlóan azt gondoltam, hogy nagyszüleiül ha lála okozta bennem a keserűséget, ám ma már tudom, hogy ennél is nagyobb veszteség volt az, hogy a hit is kiveszett a lelkemből. A gyerekek nem értik a hasonlatokat. Amikor azt hallják, hogy „Isten, a mi Atyánk, nem tudják, hogy ez a kifejezés a világegyetemben lakozó szeretetet, egységet és kreatív erőt jelképezi. Egy öregembert képzelnek maguk elé, aki valahol odafent lakik a felhők felett. Elképzelhető, hogy Serenát kicsit még a nagyapjára is emlékezteti, aki gyerekkorában többször is megerőszakolta. Júlia Kristeva francia pszichiáter szerint „a depressziós ember mogorva, radikális ateista”33. Az addikt ember a szíve mélyén még a depressziósnál is mogorvább, radikálisabb és ateistább - mindez teljesen független attól, hogy milyen a formális vallási hite. A korai stressz nemcsak azért képes nagyon hatékonyan függőséget okozni, mert károsítja az agyi és az érzelmi fejlődést, hanem azért is, mert lerombolja a kapcsolatot a gyermek es az enje között, valamint aláássa a gondoskodó univerzumba vetett hitét. Róbert Browning A Biot on the ’Scutcheon (Csorba a hírnéven) című darabjában ezt mondja egy tizennégy éves kislány: „Nem volt anyám, Isten elhagyott, én pedig elbuktam. A mélyen depressziós Serena kozmikus elszigeteltségben él. A legnagyobb fájdalmat az okozza neki, hogy számára megszakadt a külső és belső végtelen világ közötti kapcsolat, ezért úgy érzi, senkiben sem bízhat meg. Rengeteget szenvedett, miközben az általa megismert Isten nem segített rajta, ezért a hite sem maradt érintetlen. Ha egy fiatal személy által Istennek tartott entitás cselekedetei nem manifesztálódnak a körülötte levő emberek tetteiben, az „Isten” szó képmutató frázissá válik. Ha mégis megmarad benne va

Semmi sincs veszve: az addikció és a spiritualitás 547

lamiféle istenkép, akkor eszerint Isten csak egy bosszúszomjas moralista lehet, aki kegyetlenül elítéli őt, vagy egy olyan tehetetlen égi fantom, akitől én gyermekkoromban elfordultam. A „nálunk hatalmasabb Erőt” másképpen is elképzelhetjük. A szokása rabságában sínylődő addikt ember nem tartja többre magát egy szánalmasan gyenge egonál, akinek keményen meg kell harcolnia minden nyomorult kis kielégülésfoszlányért. A nagyobb hatalom iránti tisztelet abból eredhet, ha felismeri, hogy a saját szánalmas és tehetetlen énje már képtelen biztonságot, nyugalmat és örömet nyújtani neki. _ Nem hiszek Istenben - mondta nekem egyszer az „Anonim Kábítószeresek” csoportjának egyik tagja -, de a második pont segítségével legalább azt el tudtam fogadtatni magammal, hogy nem én vagyok az. Jézus ezt mondta a követőinek: Ha megismeritek magatokat, akkor megismertettek, és fölismeritek, hogy az élő Atyának a fiai vagytok. De ha nem ismeritek meg magatokat, akkor szegénységben lesztek és ti magatok lesztek a szegénység.' A próféták és a vallási tanítók az örökkévalóságról prédikálnak, de egy behatárolt hely, idő és kultúra nyelvén. A valódi bölcsességet nem a szavak szó szerinti jelentése hordozza, hanem a szellemiségük. Lehetséges egyfajta vallási kód szerint úgy tekinteni az élet forrására mint „teremtő atyára’, mert a valóság néha meghaladja a nyelv közvetlen kifejező erejét. Ebben a kontextusban egy istenség említése nem feltétlenül bír vallási vagy természetfeletti jelentőséggel. Egyszerűen csak * Tamás evangéliuma.

548


arról van szó, hogy így fejezzük ki azt a szavakba egyébként nehezen önthető egységet és egyidejűséget, amelyet mi ma gunk, más emberek, más élőlények, a világ dolgai, energiája és tárgyai, valamint az ezek között létező kapcsolatok, és a ml hozzájuk fűződő viszonyaink alkotnak. Amikor úgy érezzük, hogy egy szeretetteljes kapcsolat megszűnik, vagy meglazul, és sóvárgás fog el minket egy ilyen viszony iránt, akkor szén védünk. Ezt értette Jézus a szegénységen. Ugyanarról van szó, amit Eckhart Tolle az emberi szorongás alapvető okának tart: Alapvetően minden érzelem annak az ősi, nem differenciált érzésnek a módosulása, amely abból ered, hogy a nevünkön és fizikai valónkon kívül elveszítjük a saját magunkkal kapcsolatos tudatosságunkat. Ezt az érzést a differenciálatlansága miatt nehéz lenne pontosan megnevezni. A ,,félelem” szó elég közel áll hozzá, de többről van szó, mert a fenyegetettség folyamatos átéléséhez a nagyfokú elhagyatottság és tökéletlenség érzete is társul. Talán az a legcélszerűbb, ha egy ugyanolyan differenciálatlan szót használunk rá, mint maga az érzés: „fájdalom 34 ”.

Az addikció ott üti fel a fejét, ahol hiányzik az önismeret, és ennélfogva az isteni tudás sincs meg. Ki akarjuk tölteni az elviselhetetlen ürességet, ezért olyan dolgokhoz kötődünk, amelyek nem tudják megfelelően kompenzálni azt az érzést, hogy nem tudjuk, kik vagyunk. Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobbkezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének 135 .

Semmisincs veszve: az addikció és a spiritualitás 549

Ebben a szent esküben a bibliai zsoltár szerzője nyilvánvalóan nem egyszerűen csak egy földrajzi helynek vagy épületek összességének tesz fogadalmat. Univerzálisabb szempontból nézve sokkal több értelmet találok benne: ha elhanyagolom azt, ami örök bennem, akkor elveszítem az erőm valódi forrását, elveszítem a hangomat, és szerintem ez az életben is pontosan így történik. Ha sivár a lelkünk, könnyen elcsábíthat minket bármi, ami a szorongást tompítja. Pontosan ez a függőség végső oka, mivel a hozzá vezető folyamat lényege az a hajtóerő, amely kívülről akarja megszerezni azt, aminek normálisan belül is meg kellene lennie. Ha a világi élvezeteken túlmenően „nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének” - azaz a belső békémnek -, akkor az öröm, a hatalom vagy az értékek külső forrásaihoz kötődünk. Minél kisebb a sajat természetes életörömünk, annál buzgóbban keressük a még nála is seké- lyesebb külső örömforrásokat. Minél gyengébben tudatosul bennünk az igazság, annál kétségbeesettebben keresünk bizonyosságokat a rajtunk kívüli világban. Minél nagyobb a szorongás, annál hatalmasabb az addikciós folyamat gravitációs ereje. A függőségnek az olyan vallások is a tárgyai lehetnek, amelyek megváltást és szabadságot ígérnek. Maga a Jeruzsálemnek nevezett entitás is fétis számos ember es sok vallás számára, aminek gyűlölködés es többszöri véres összecsapás lett a következménye. Nem véletlen, hogy a főbb vallások legmerevebb fundamentalista követői az addikt embereket ltelik el, és büntetik meg a lehető legkeményebben. Lehet, hogy csak a saját gyengeségüket, félelmüket - és hamis kötődéseiket - látják abban a sötét tükörben, amit az addikciók eléjük tartanak.

550


A lélek számára valós kielégülést nem nyújtó hibás kötődés nemcsak a függőkre jellemző, hanem általános emberi jelenség. Ez a mindenütt előforduló lelkiállapot rengeteg szenvedéshez vezet, és egy nagy sereglet - próféták, szent emberek, nagy gondolkodók - képét idézi fel bennünk. Az általunk „addiktaknak” bélyegzettek állnak az élén annak a menetnek, amelynek az útjából csak kevesen térünk ki. *

A „hatalmasabb Erő” fogalmát nem mindenki köti valamilyen istenséghez vagy kifejezetten spirituális dologhoz. Ezek az emberek egyszerűen csak azt a jelentést látják meg benne, hogy felülemelkedünk az önmagunkba zárkózó énünkön, és elkötelezzük magunkat egy, a közvetlen vágyainknál nagyobb valaminek a szolgálata mellett. Eszembe jutnak az Anonim Alkoholisták összejövetelén felszólaló szónok szavai arról, amikor az ember megváltozik: - Ahogy az ember elkezdi olvasgatni a Nagykönyvet, megnyílik másoknak, segít rajtuk, elkezd dolgozni a közösségért, és közben megenyhül a szíve. Ez a létező legnagyobb ajándék. Korábban én sem gondoltam volna, hogy milyen nagy. Materialista kultúránk még az önzetlenséget is önző motívumokkal magyarázza meg. Sokan cinikusan úgy vélik, hogy azok az emberek, akik másokhoz kedvesek, vagy másokon segítenek, mindent azért tesznek, hogy jól érezzék magukat. Az idegrendszer tudománya nem támogatja ezt a nézőpontot. Kiderült, hogy az altruizmus gyakorlása közben nem nő az örömhöz vagy a jutalomérzethez köthető agyi központok aktivitása. Egy nemrégiben megjelent közlemény szerint a humánus viselkedésért az agykéreg hátsó és felső halántéklebenyi területe (angolul posterior superior

Semmi sincs veszve: az addikció és a spiritualitas 551

temporál cortex - röviden PSTC) a felelős. Ebben a régióban megy végbe mások emocionális állapotának a tudatosulása is36 A jelek szerint úgy vagyunk „bedrótozva”, hogy összhangban legyünk egymás igényeivel, és valószínűleg ez az empátia alapja is. Idézem a publikáció egyik szerzőjének, az esza - karolinai Durhamben működő Duke University orvosi karának pszichológiai tanszékén docensként tevékenykedő Scott Huettelnek a véleményét: Az altruizmus valószínűleg nem abból a szívmelengető érzésből nőtt ki, hogy jót teszünk másokkal, hanem abból az egyszerű felismerésből, hogy a velem szemben álló valami is egy olyan ember, akinek szándékai és céljai vannak - és ha ez a helyzet, akkor az a legjobb, ha úgy bánok vele, ahogyan szeretném, hogy velem bánjanak. Az arany szabály valószínűleg nem parancsként vésődött bele az

agyunkba, hanem esszenciális része annak, amik/akik vagyunk. Az emberekre jellemző egy olyan motivációs késztetés, amit Viktor Franki osztrák pszichológus értelemkeresésnek nevezett el. Az értelem utáni kutakodás túlmutat az énen. A szívünk mélyén tudjuk, hogy nem akkor éljük át a legnagyobb kielégülést, amikor szert teszünk valamire, hanem a - kor, amikor mások lelki és fizikai jólétéhez hozzájárulunk, amikor valami szép és eredeti - esetleg egyszerűen csak a munka szeretetét kifejező - dolgot hozunk létre. Nem véletlen, hogy a függőségek általában azokra a kultúrákra jellemzőek, amelyek valamiképpen elnyomják a közösségi érdekeket és célokat, az idők során kialakult hagyományokat es az egyem kreativitást. Ehhez nem kell feltétlenül tényleges zsarnokság; a tömegtermelés és a javak túlzott felhalmozása is bőségesen elegendő. Az addikció annak az „egzisztenciális vákuumnak

552


- az üresség érzésének - a folyománya, amely akkor jön létre, amikor a magasabb érdekek háttérbe szorítják az önmegvaló sítást. Franki ezt írja a kábítószerekről: A kábítószerek tekintetében fontos megemlítenünk egy egyre általánosabb, tömeges jelenséget, nevezetesen az értelemnélküliség érzését, amely az egzisztenciális szükségleteink kielégí- tettsége (ami a fejlett ipari társadalmakban ma már általános) miatti frusztrációból ered.37 A „kábítószerek tekintetében” helyett nyugodtan írhatjuk azt is, hogy a „szerencsejátékok tekintetében”, a „kényszeres evés tekintetében” vagy a „munkamánia tekintetében” és a felsorolásba számos más addikciót is felvehetünk. Másképpen kifejezve ez azt jelenti, hogy az ember nemcsak azért él, hogy szaporodjon és sokasodjon. Ha nem tartjuk Istennek, és semmilyen vallási felhangot sem tulajdonítunk neki, akkor a „hatalmasabb Erőt” úgy találhatjuk meg, ha nemcsak magunkat látjuk, hanem saját egoisztikus igényeink fogságán kívül keresünk valamilyen értelmes kapcsolatot a világgal. A nyolcadik fejezetben szereplő Judy ma is a Downtown Eastside-on él, rendszeresen kapja a metadont a heroinfüggősége miatt, de teljesen felhagyott a kokainnal. Ő úgy talált magának értelmet, hogy másokon segít - olyan szexmunkásokon, akik még mindig drogoznak - fizikailag, jó szóval, vagy egyszerűen csak a jelenlétével. Tudjuk, hogy az addikció kialakulásában a diszlokációnak is szerepe van. Az értelem hiánya is egyfajta diszlokáció, amit mi, spiritualitásra igencsak hajlamos emberek meglehetősen nehezen viselünk el. Hogy ki mit definiál a saját maga számára értelemnek, és azt miben találja meg, az egyénenként más és más, de - mint azt dr. Franki égyik'bécsi kollégája, dr. Alfried

veszve:az addikció és a spiritualitás 553

Semmi sincs

Lángle mondta egyik nem túl régi vancouveri előadásában: „értelem csak a világgal folytatott párbeszédből alakulhat ki”. Judy a mindennapjai során megtalálta a módját annak, hogy fenntartsa ezt a dialógust, és a segítségével felülemelkedjen a függőségén. * Sok ember „hatalmasabb Erővel” szembeni ellenállása általában a vallás racionális elutasításában fejeződik ki, de ez valójában az ego ellenállása a lelkifurdalással és a lelki tudatossággal szemben - vagy azzal a bennünk működő mechanizmussal szemben, amely felismeri, és tiszteletben akarja tartani az igazságot. A helyzetéhez körömszakadtáig ragaszkodó ego attól fél, hogy megszűnik, mert be kell hódolnia a „hatalmasabb Erőnek” - Istennek, mások akaratának vagy éppenséggel az egyén magasabb rendű igényeinek. Az egyik betegem, az Első Nemzet egyik törzsének volt főnöke (és valószínűleg majdani vezetője is) akkor élte át a hatalmasabb erőt - és annak részeként önmagát -, amikor böjtölt a börtönben. - Ekkor kerültem másodszor kapcsolatba a szövetségi rendszerrel egy öt évre szóló beutalóval - emlékezett vissza -, és természetesen a drogfüggőségem vadhajtásainak jutalmaképpen. Nagyon nehezen éltem meg, amikor be kellett vonulnom a gyűjtőtáborba, mert ismét szembe kellett néznem azokkal a dolgokkal, amelyekre azt mondtam, hogy soha többé nem akarok szembesülni velük. Aztán az edmontoni Maxbe* kerültem. Ott éltem át életem legmegvilágosítóbb élményét egy böjtölés alkalmával. * A kanadai Alberta államban, Edmontonban működő fogház; a „Max” a „maximum security”-re, vagyis a maximális biztonságra utal.(Aford.)

554 A

SÓVÁRGÁS DÉMONA

- A böjt harmadik napján történt - meséli tovább. - Meggyújtottam a füstölőmet, és elkezdtem vele körözni... Csak keringtem körbe-körbe, az egyik kezemben a füstölővel, a másikban egy tollal. Éreztem a füst szagát, és a tagjaimban szétáradó energiát... A bőrömmel éreztem a körülöttem levő életerőt, és ekkor tudtam meg, hogy minden él. Az alkohol, és minden más is... minden, ami a Földanyától származik... A bőr... a ruhánk. .. amit a föld jóvoltából megeszünk és megiszunk. Minden dolog eleven. Minden elevennek születik, és mindennek van szelleme. Az alkoholnak és a drogoknak is, és ha az ember ezt nem érti meg, akkor ezek a szellemek iszonyúan erősek lesznek, és legyűrik. A szellemek hatalmasak, és már előttünk itt voltak... Igen, erre is rájöttem... minden, ami itt van... már sokkal korábban is itt volt... És akkor is itt lesznek, amikor én meghalok... ezért semmilyen újdonságot sem tudok letenni az asztalra. Az egyetlen újdonság én magam vagyok. Én, a tanuló. Én vagyok az utolsó tanuló a sorban. Tanulom, hogyan éljek, hogyan létezzek együtt mindennel, és hogyan alkalmazkodjak egy nagyobb dologhoz: a saját életem tájképéhez. Joseph Campbell azt írta, hogy „mindenki magában hordozza a mindenséget, ezért mindent odabent kell keresni, és felfedezni”. A nagy amerikai író és előadó szerint minden hősi legenda a legnagyobb utazás egy-egy prototípusa; azé a küldetésé, amelynek a célja a lélekben lakozó igazság keresése és felfedezése. Campbell szerint a prototípusok között egyetlenegy misszió vagy kaland van, amelyet ő „monomítosznak” nevezett el. És ugyanígy csak egyetlen hős van, aki a különböző idők különféle kultúráiban ezerféle alakban jelenhet meg. Ez a hős az az emberi lény, aki alá mer szállni a tudattalan legsötétebb mélységeibe - a kreatív erő forrásához -, és ott szembeszáll azokkal a szörnyekkel, amelyek rémület sújtotta pszichéjéből előbukkannak. A hősnek az a feladata, hogy ad-

sincs veszve: az addikció és a spiritualitás555

Semmi

dig folytassa a küldetést, amíg minden szörnyalak és sárkány eltűnik, elveszíti a hatalmát, vagy átáll a hős oldalára. Az addikt ember pszichéjét benépesítő démonok sokkal ijesztőbbek, mint azok, amelyekkel más emberek kerülnek szembe, de ha a függő teljesíti a küldetését, és szembenéz velük, akkor rájön, hogy semmivel sem hatalmasabbak, és semmivel sem valóságosabbak Végül az utazás végén eljut a hőn áhított kincshez: saját létének és természetének az esszenciájához. Mint Campbell írta: A végső cél annak a felismerése, hogy az esszencia az illető saját maga, és ezután már esszenciaként szabadon mehet bárhová a világban. Ezen túlmenően a világ is ugyanez az esszencia. A saját magunk és a világ esszenciája nem két különböző dolog, hanem egy és ugyanaz.38 * Voltaképpen trauma sem kell ahhoz, hogy egy fiatal emberi lény megszenvedje az esszencia - az egyediség vagy páratlanság érzetének - elvesztését. Az újszülött úgy jön a világra, hogy az agya teljesen nyitott minden lehetőségre, de hamarosan elkezdi leállítani magában azokat a struktúrákat, amelyeket a környezet nem képes szeretettel felismerni és elfogadni. A. H. Almaas pszichológus szerint a védekező leállítási folyamat azt eredményezheti, hogy olyan fontos minőségekre kerül lakat, mint a szeretet, az öröm, a lelkierő, a bátorság vagy az önbizalom: Az emberek nem tudják, hogy a lyuk, a hiány érzete egy sokkal nagyobb veszteség tünete: egy olyan esszencia elvesztéséé, amelyet vissza lehet szerezni. Úgy érzik, hogy ez a hiány vagy

556

A SÓVÁRGÁS DÉMONA veszteség jelenti azt, amilyenek a lelkűk mélyén ők maguk, és azon túl már nincs semmi. Ugyanakkor azt is érzik, hogy baj van velük, méghozzá nagyon nagy baj.39 Ezek a gondolatok néha tudatosulnak, de nem feltétlenül, és ilyenkor gyakran alakulnak át öntudatlan hiedelmekké. Mindkét esetben olyan viselkedésmintákat és érzelmi mechanizmusokat építünk ki magunkban, amelyekkel elrejthetjük az ürességet, mert tévesen azt hisszük, hogy amit ezek eredményeként láttatunk magunkból, az a valódi „személyiségünk”. Amit a valóságban személyiségnek nevezünk, az gyakran nem más, mint az eredeti személyiségjegyek és az adoptált álcázó stílusok egyvelege, amely egyáltalán nem a valódi ént reprezentálja, hanem az elvesztését. Vannak olyan emberek, akik a szó szoros értelmében nem függők, de csak azért nem, mert a gondosan megalkotott „személyiségük” elég jól végzi a dolgát ahhoz, hogy megakadályozza a bennük lakozó üresség fájdalmas tudatosulását. Ezek az emberek „csak” a hamis vagy tökéletlen énképüknek, a világban elfoglalt helyzetüknek, a nagy energiával fenntartott látszatoknak vagy az általuk fontosnak tartott eszméknek az addiktjai. Ha a „személyiség” nem tudja tökéletesen elfedni a belső űrt, akkor az illető valódi függővé válik, és olyan kényszertevékenységekbe kezd, amelyek negatív következményeivel maga vagy a környezete is tisztában van. A különbség csak az addikció mértékében van, és esetleg abban, hogy az adott személy mennyire őszinte a saját, rosszul működő énjével kapcsolatban. Saját valódi természetünk visszaszerzéséhez a pszichológiai és a spirituális munka egyaránt fontos, de a megfelelő pszichológiai jártasság és erő hiányában a spirituális gyakorlat újabb addiktív elszakadást eredményezhet a valóságtól. És fordítva: a szűk spirituális perspéktíva következtében köny-


nyen meg lehet fenekleni a saját egónk kátyújában, ami akkor sem jó, ha ez az ego valamivel egészségesebb és kiegyensúlyozottabb. Az értelem és a kapcsolatok iránti lelki szükségleteink kielégítetlenek maradnak. A pszichoterápiának az a célja, hogy megerősítse az elégtelenül működő ént azzal, hogy feltárja a személy érzelmi fájdalmának az okait, és feloldja azokat a merev védelmi rendszereket, amelyek ez ellen a fájdalom ellen védenek. Nagyjából hasonló a helyzet a spirituális megközelítéssel is, de ennél nem annyira a „kijavításon” vagy a megerősítésen van a hangsúly, mint inkább a nagy egésznek a feltárásán, és azoknak a valójában nem hiányzó minőségeknek a felszínre hozásán, amelyek eddig el voltak zárva. Mint Edmund Spenser írta, „semmi sincs veszve, mindent meg lehet találni, csak keresni kell”40. Hogy valaki milyen spirituáhs keresési formát választ, azt a hely, a kultúra, a hit és a személyes preferenciái határozzák meg. Ebben a témában nincs biztos recept, és ilyesmivel én sem tudok szolgálni. Visszatekintve látom, hogy az Isten iránt kisgyermekként érzett haragom volt a kezdete a megvilágosodás keresése felé vezető utamnak, de még ma is nagyon messze vagyok a célomtól. Lehet, hogy ezerszer is meg kell még másznom a Mount Everestet, hogy elérjem, de az is lehet, hogy már csak a kisujjammal kellene átnyúlnom azon a fátyol vékonyságú illúzión, amely a lelkemet a legszentebb valóságtól elválasztja. Nem tudhatom, és nincs is értelme ezen tépelődnöm. Az a fontos, hogy elindultam feléje, úton vagyok, és mindenkinek ugyanígy kell járnia a saját útját. Nem számít, hogy hány ember hányféle utat járt be előttünk. Buddha azt tanácsolja, legyünk saját magunk lámpása, Jézus szerint pedig magunkban keressük Isten királyságát. Én találtam magamnak egy olyan ösvényt, amelyet jónak érzek, és odafigyelek azokra a tanításokra, amelyeket ezen az úton felismerek. A vi

558

A

SÓVÁRGÁS DÉMONA

lág tele van nagyszerű spirituális útmutatókkal, receptekkel és gyakorlatokkal, azonban nagyon kevés benne az olyan ember, aki ezekből tanulni is hajlandó. * Az ego egyik tragikus hibája, hogy összetéveszti a formátatartalommal és a felszínes látszatot a valósággal. Amíg ez az ego van uralmon, addig ugyanolyan makacsak vagyunk, mint azok a „nyakas” zsidók, akik elindultak a sivatagba megkeresni az ígéret földjét. Továbbra is elutasítjuk az igazságot, az aranyborjút imádjuk, és lenézzük azt, ami megmenthetne minket. Mint bolygónk jelenlegi állapota is jelzi, mi, emberek nem tanulunk valami gyorsan. Minden generációnak újra és újra meg kell tanulnia ugyanazt a leckét, miközben vaksin botorkál az éhes szellemek birodalmában. Az igazság belül van, ezért az elvesztése miatti üresség kitöltésére irányuló külső keresgélés nem visz közelebb minket az áhított tisztasághoz. A IV. században Hippo (az algériai város mai neve Souk Ahras) püspöke, Szent Ágoston írt le valamit Vallomások című könyvében, amelyet ma is fel lehetne olvasni bármelyik tizenkét lépéses összejövetelen: Nem törődvén saját szükségemmel elutasítottam mindent, mitől kevésbé szűkölködnék... ám az éhezés nem tett éhessé, mert testem elfordult a lelki tápláléktól. Nem csillapította éhemet, és minél többet éheztem, annál jobban megundorodtam a tápláléktól. Beteg, sebekkel borított lelkem őrült vággyal kereste a világban azt, mitől legalább némi testi megkönnyebbülést remélhetne.4I A lelki ébredés semmivel sem több vagy kevesebb, mint egy emberi lény ráébred'ése saját teljes emberi mivoltára. Akik ma


gukra találnak, azoknak többé nem kell semmilyen addikció, mert felismerjük, hogy a függőség csak - az adott helyzetben az általunk legjobbnak talált, de valójában rossz - reakció volt a felszínes és a valódi énünk közötti elszigeteltségre, és ugyancsak az addikció miatt voltunk sivárak, bánatosak és néha dühösek. Nem a világ, nem a külső körülményeink, hanem a saját magunk által állított csapdába estünk. Nem vállalhatjuk a felelősséget az elménket megalkotó világért, de vállalnunk kell azért az elménkért, amely a világunkat alakítja. A függő elme számára a világ kapzsi és idegen. - Csak a saját kis világomat ismertem, és csak olyan dolgokat akartam belőle, amelyek abban a kis világban körülöttem elérhetők voltak - mondja Judy, az immáron absztinens kokainista. Sokan élünk ugyanígy, de nem helyes, mert tudatosan kell megválasztanunk azt a világot és azt a jövőt, amelyben élni akarunk. Ha egy gyermek elméje megnyílik, mindenki tanárrá válik a számára, és ha mi magunk nyílunk meg, mi is szinte mindenből tanulhatunk valamit. A legfájdalmasabb érzelmeink mutatják meg számunkra a legnagyszerűbb lehetőségeket, amelyekből kibontakoztathatjuk a valódi énünket. Azok az emberek lesznek az elénk tartott tükrök, akikről ítéletet mondunk. Akik minket ítélnek meg, felkeltik bennünk a bátorságot, hogy tiszteljük a saját igazságunkat. Ha saját magunkkal együtt érzőek vagyunk, másokkal is azok leszünk, és amikor megnyílunk saját belső igazságunk felé, már eléggé biztonságban leszünk ahhoz, hogy másoknak is segítsünk a gyógyulásban - és ők is segíthetnek nekünk. A gyógyulás bennünk, a lelkünk szentélyében megy végbe: Ha megismeritek magatokat, akkor megismertettek...

EPILÓGUS:

Emlékek és csodák A gyógyulás csodája után a szervezet olyan elemi erővel újho- dik meg rejtett tartalékaiból, ahogyan egy gejzír tör fel a föld alatti vízfolyásokból. Howard botorkál be mankójával a rendelőbe. Megtermett negyvenéves férfi, aki életének több mint a felét - egészen pontosan 22 évet - börtönben töltötte. A gyermekkora a már ismerős témák variációja volt. Heroinfüggő anyját akkor kö zösítették ki a rezervátumból, amikor őslakó létére hozzáment egy kaukázusi rasszhoz tartozó férfihoz; aztán a nő kicsivel a gyermeke harmadik születésnapja előtt örökre felszívódott. Howard következő négy éve a nagyanyjánál telt el. - Nála volt a legjobb - mondja. - Csodálatos otthona volt. Nagy hálával gondolok az emlékére. Ő az egyetlen oka annak, hogy még élek. A nagymama fiatalon meghalt, és vele együtt a kisfiú életéből eltűnt a feltétel nélkül kapott szeretet és védelem is. Hétéves korától az első börtönbüntetéséig eltelt időszakban több nevelőszülőnél is megfordult, akiktől jócskán kijutott neki a verésekből és a szexuális erőszakból. Howard a metadonreceptjéért jön - az elsőért azóta, mióta kórházban volt, mert eltört a térde, és rögtön utána egy hétvégét is kénytelen volt eltölteni a hűvösön, mert nem jelentke-

562

ASÓVÁRGÁS DÉMONA zett időben a pártfogó tisztjénél. Könnyek szöknek a szemébe a nagyanyja emlékétől. - Elég volt! - szólal meg hirtelen eltökéltséggel. - Valahogy szeretném kifejezni a tiszteletemet az emléke iránt. Abba kell hagynom a drogozást. Az nem lehet, hogy ennek a sok szenvedésnek ne legyen valami értelme. Lehet, hogy egy éven belül meghalok, és senki sem tudja majd, hogy egyáltalán a világon voltam. Valamit nekem is adnom kell. A börtönben sokat tanultam, és legalább egy gyerkőcöt meg kell mentenem attól, hogy ugyanazt az utat járja be, amit én... - Először magán kellene segítenie - mondom. Hát ja, azon vagyok. Folyton azt mondogatom magamnak, hogy valahogyan el kellene kezdenem, de nem tudom, hogyan. Nézőpont kérdése, hogy a férfi történetét vereségnek vagy győzelemnek látjuk-e. Élete során többször is mély kétségbeesésbe taszította az a társadalom, amely most felkarolni sem akarja őt, és ő mégis úgy érzi, hogy valamit adnia kell, hogy értelmet adjon az életének. Nem tudom, hogy meddig tart ki benne ez a szándék, de már a megléte is csoda. Később a csontsovány, aprócska Penny döcög be járókeretével barátnője, a megtermett Beverly kíséretében. Penny „férje” (valójában élettársa), Brian halála óta a két nő elválaszthatatlan egymástól. Gyakran látom őket együtt a Has- tingsen is. Penny aprókat lépked, mélyen ráhajol a járókeretre, Bev pedig nagyokat fújtatva döcög az oldalán. Az utcákat az előző éjjel lehullott korai, novemberi hó borítja, de a két nő ennek ellenére is bejött hozzám, hogy izgatottan megosszák velem új, örömteli híreiket.

Emlékek és csodák

563

Brian hepatitis C-je miatti végstádiumú májrákját aznap diagnosztizálták 2005 nyarán, amelyiken Pennyt is beutaltam a kórházba gerincvelő-gyulladás miatt egy hat hónapos vénás antibiotikum-kúra elkezdésére. Azt a napot sohasem felejtem el. Csak néhány ágynyira feküdtek egymástól. Miközben Briannel beszélgettem, tisztán hallottam Penny fájdalmas nyöszörgését. - Megvolt a CT-m - mondta Brian. - Igaza volt, doktor. Ők is megmondták, hogy már csak néhány hónapom maradt. Azt mondták, hogy palliatív kezelésre van szükségem. Maga szerint mikor engednek ki? A verejték áztatta vörös hajkoronával keretezett, szakállas arcon felragyognak a beesett szemek. A férfi rettenetesen lefogyott a rákkal vívott néma harcában, de addig egy szóval sem mondta, hogy bármije is fájna, amíg a tönkrement mája miatt tele nem lett a hasa folyadékkal. Nem nagyon mertem megmondani neki, hogy az ő esetében szerintem még a „néhány hónap” is túl optimista becslés. - Szeretne kimenni a kórházból? - Hát persze, van még egy kis dolgom. Fel kell vennem a kapcsolatot a családommal. - Hol laknak? - Mindenfelé. Hat gyerekem volt; négy él, kettő már meghalt... Ugye, még nem beszéltem róluk? Az egyik autóbalesetben ment el, a másikat megölték. Az a tetűláda ötven nyomorult dollár miatt lőtte le, pedig azt a pénzt én is odaadhattam volna neki. - Drogos ügy volt? - Olyasmi. Játszotta a nagyfiút. Éppen börtönben voltam. A srácom huszonegy éves volt. - Tudja, hogy a többiek hol laknak?

564 A

SÓVÁRGÁS DÉMONA

Nem lenne túl nehéz kideríteni, bár már több mint húsz éve nem beszéltem velük... Pennyvel mi van, doki? - Tőle jövök. Nagy fájdalmai vannak, mint nyilván hallja is. - Azért helyrejön? Szerintem igen. A tályog majdnem ráterjedt az agyára, de szerintem most már rendbe hozzák. Rajta tartomaszemem, de... Brian, maga tényleg ilyen nyugodt, vagy csak megjátssza magát? - Nézze, doki! Számtalanszor voltam már ilyen helyzetben. Lelőttek, leszúrtak, túllőttem magam, úgyhogy ismerős a dolog, és különösebben nem izgatom magam miatta. Körülbelül ennyi. Viszont nem is félek. Ha van odaát valami, hát hadd legyen, ha meg nincs, akkor nincs. Addig nem tudjuk meg, míg oda nem érünk. Nekem jobban tetszene, ha lenne. Brian néhány héten belül egyike lett annak a három páciensemnek, akiket az itteni munkám során májrák miatt veszítettem el. Az ötvenes évei elején járt: ő volt a legidősebb azok között a betegeim között, akiket ez a kór vitt el. Egy Stevie nevű nő volt a következő. Az utolsó napjaiban a fájdalomcsillapításra a vénájába preparált infúziós tűn keresztül adta be magának a heroint. - Ki tudnék menni az utcára énekelni - mondta. Persze hogy nem szóltam egy szót sem - a heroin egyébként is ugyanolyan jó fájdalomcsillapító, mint a morfium. így aztán a sárga bőrű, sárga szemű Stevie az utolsó pillanatáig lőtte magát és mosolygott. Napközben többször is meghúzta az ágya melletti asztalra ültetett zenélő játékmackó zsinórját, és kedvtelve nézegette, ahogyan a plüssállat tekergeti a fejét, emelgeti a karjait, és riszálja a tomporát a Makarena zenéjére. A Downtown Eastside-on tett körutaimon gyakran látom, hogy sok itteni nőnek van nagy, puha játékmackója, amit gyakran megölelgetnek. Az egyik szexmunkás több száz

Emlékek és csodák 565

darab ilyen plüssmackóból álló gyűjteményt halmozott fel aprócska, sötét szobájának a zugaiban. A legnagyobb akkora, mint egy gyerek. Stevie általában mindent túlzásba vitt, de neki csak egy, nem túl nagy zenélő macija volt. A csendes, magába húzódó Cory volt a harmadik májrákosom. Csak néhány nappal Stevie után ment el. - Túl sokat buliztam, és tessék, most jól ráfáztam! - mondta lakonikusan a férfi, amikor megtudta, hogy már nincs sok hátra. A diagnózisa felállítása és a halála között csupán egy hét telt el. Megkért, hogy maradjak vele, amikor felhívta Írországban élő nővérét, hogy megmondja neki, nem megy haza meghalni. Kihangosítottuk a telefont a rendelőben. A testvere dallamos ír kiejtéssel tette fel a kérdéseit, Cory pedig érdes, rekedt hangon suttogta el a válaszokat. Hogy vagy, öcsikém? Mi van veled, drága kincsem? Jól vagy, édes kis Corykám? Baj van, Shany. Nagyon nagy baj. Mi a baj, Cory? Mikor jössz haza? Légy szíves, ne kertelj! Nem megyek, Shany. Nagyon fáj. Annyira, hogy tegnap eldöntöttem, inkább maradok. Jó kezekben vagyok itt is. Erős vagy, Cory? Azzal nincs gond. Nagyon szeretnélek megölelni, és megcsókolni, Cory. Szeretném, ha magadhoz szorítanál. Én is, nővérkém. Megpróbálok mihamarabb odautazni. Nagyon szeretünk téged, Cory. Imádkozunk érted. Sokszor gondolunk majd arra, hogy milyen jó volt, amikor itt voltál, es mennyire szeretted az életet. Az a jó, ha a jó dolgokra emlékezünk. Hát ja, aztán lehet, hogy itt leszek eltemetve. Esetleg at- vihetnél majd az ottani temetőbe.

566 A

SÓVÁRGÁS DÉMONA

- Persze, áthozunk! Hazahozunk majd, öcsikém. Egyet se félj, pillanatok alatt elintézzük! Megígérem. - Nem is félek. És szép zenéket válogatok majd a temetésedre. A legjobbakat, Cory. Tudod, hogy milyen jó zenészek vannak itt, Derryben. - Tudom, látsszátok majd el a Halványnál is fehérebb árnyékot. - Mit mondtál? Nem értem! Addig csak néha szóltam közbe, hogy egy-egy egészség- ügyi kérdésre válaszoljak. Cory azonban már elfáradt, és mutatta, hogy vegyem át a szót. Azt szeretné, ha a temetésén eljátszanák a Halványnál is fehérebb árnyékot. - Persze, értem. A Halványnál is fehérebb árnyékot. Eljátsz- szuk, megígérem. - A Procol Harumtól - suttogja Cory. Elintézem, Cory. És lesz majd jó kis hangszeres ír zene is. Nagyon jó a székesegyház kórusa is. Őket is elhívom majd a temetésre. Cory ekkor már nagyon kényelmetlenül érezte magát a folytatáshoz - egyrészt a fizikai fájdalom, másrészt a túláradó érzelmek miatt. Elköszönt a nővérétől, és felment a szobájába. Shany és én még elbeszélgettünk egy darabig a bátyja egészségügyi állapotáról és a szomorú kilátásokról. Még mindig reménykedett benne, hogy ha ideér, élve találja az öccsét. Az igazat megvallva - mondtam elköszönés előtt -, amit a székesegyházról meg a kórusáról mondott, az annyira megtetszett, hogy szerintem jó lenne, ha engem is ott temetnének el, csak az a baj, hogy zsidó vagyok. Nem gond. Meg tudunk oldani egy zsidg temetést is... De mondja csak, mi volt az a szám, amit Cory kért!

Emlékek és csodák

567

- A Procol Harum nevű brit együttestől a Halványnál is fehérebb árnyék - az együttes nevét külön le kellett betűznöm. - Muszáj leírnom, mert az agyam már nem a régi... így, ni. Most már nem felejtem el, és elintézem Corynak. Édes Istenem, teljesen odavagyok! Micsoda tortúra! Azért örülök, hogy magával is tudtam beszélni. Érzem a hangján, hogy kedves ember, és tudom, hogy Cory jó kezekben van. - És én is látom, mennyire szeretik maguk odaát. Hát igen, fogalma sincs, mennyire. Nagyon aranyos kisfiú volt... aztán a függősége teljesen a hatalmába kaparintotta. Az iménti beszélgetés egy pénteki napon zajlott le, Cory pedig vasárnap este halt meg a Portland Szállón a szobájában. A virrasztásra eljöttek a barátai, valamint a volt felesége és a lánya is. Sok történetet meséltek a férfiról, aki kedves természete és hatalmas lelke miatt mindenkinek hiányzott, és ez csak tetézte a Stevie után hátramaradt ürességet. Az asszony élete is egy nagy csoda volt. Rengeteg szenvedésen ment keresztül, drogozott, de még így is képes volt nevetni és énekelni. Hogy lehetne egy ilyen nőt elítélni? * - Ez élete végéig így lesz - mondom Pennynek, aki még mindig gyászolja Briant. Beverly barátsága nagy jótétemény a számára. Meglepődve látom, hogy Bev sugárzó arcán ma sokkal kevésbé látszanak a hegek - úgy látszik, neki is jót tett a barátság. - Felhívott a fiam - újságolja Bev lelkendezve, elfúló lélegzettel. - Ő hívott fel engem! Idejön értem Albertából, és hazavisz magához karácsonyra. Penny is velem jöhet. A fiam azt mondta, nem lesz semmi gond.

568


Beverly már három éve nem beszélt huszonnégy éves fiá val, aki feleségével és két kisgyermekével egy kisvárosban él Prairie tartományban. Hét éve nem is látták egymást. - Az anyukáját akarja karácsonyra, mit szól hozzá? Végre láthatom az unokáimat! Penny kimegy dohányozni, miután megnyugtatom őket, hogy minden gyógyszert felírok az útra, beleértve Beverly HÍV-gyógyszereit és mindkettejük metadonadagját. Csak egy dolog aggaszt - mondja Bev, aki bent marad. - A volt férjem is ott lakik. Amikor megtudta, hogy megyek, ő is felhívott, és megkérdezte, mi lenne, ha újra összejönnénk. „Meg vagy te őrülve?” kérdem. „Hogy megint a lábtörlőd legyek, es azért, hogy legyen kit nap mint nap rendszeresen eltángálnod? Köszönöm, de nem!” Szerencsére Penny is ott lesz, és az a bunkó semmit sem csinál mások előtt... Azt mondtam a fiamnak, hogy Penny az ápolónőm. - Ne tegye! - mondom. - Mondja meg az igazat! Ne hazudjon, mert tönkreteszi az ünnepet! Gondoljon csak bele: azt akarja, hogy ismét közel kerüljenek egymáshoz a fiával. Ne kezdje hazugsággal! Igaza van, doki! - Bev elneveti magát. - Olyan izgatott vagyok. A fiam az anyukáját akarja karácsonyra! Megteszi ertem azt a hosszú utat is... - elpityergi magát. - Bocsánat a könnyekért, de annyira örülök! Nem gondoltam volna, hogy az életben még egyszer ilyen boldog leszek. Könnyes arccal elmosolyogja magát, és várakozóan rám néz. Valamit akar. Belém hasít a felismerés. Egy pillanatra furcsa viszolygást érzek, de gyorsan elhessegetem, felállók, leteszem a fonendoszkópot a nyakamból az asztalra, és odalépek Beverlyhez. Ő is feláll, és szótlanul átöleljük egymást. V-

&

Emlékek és csodák 569

Már megyek kifelé, és a Portland földszinti előcsarnokában járok, amikor valaki behív az egyik oda nyíló szobába, ahol Jerry a fal mellé állított pádon fekve kapkodja a levegőt. Ökölbe szorított jobb kezével a szíve tájékát nyomogatja. A férfi negyvenöt éves, szívkoszorúér-szűkület miatt már négy söntbeültetése volt. A rendszeresen elfüstölt kokain nem a legjobb orvosság olyasvalakinek, akinek már többször is szívrohama volt. Jelenleg bal karba sugárzó mellkasi fájdalma van. Az éjjel ugyanezzel a panasszal bent járt a sürgősségi osztályon. Megvizsgálom, majd elküldök valakit a közeli gyógyszertárba nitroglicerinsprayért. Míg várjuk a gyógyszert, besiet a szobába a terhes Clarissa, letelepedik Jerry lábához a padra, elkezd sírni, és jajveszékelni. Be van kokainozva, és teljesen odavan attól a gondolattól, hogy baja lehet a születendő gyermeke apjának, ezért elkezd vele hangosan perlekedni. Clarissa egyetlen megbeszélt időpontra sem ment el a terhesgondozóba. Amikor ultrahangvizsgálatra került, már 17 hetes volt a magzat, ezért az abortusz szóba sem jött. A terhesség késői megszakítása még kivitelezhető lenne, de aligha választja ezt a lehetőséget, mert elérzékenyült attól, amikor a vizsgálat során meghallotta a magzati szívhangokat. Ennél is valószínűbb azonban, hogy azért nem veteti el a gyereket, mert teljesen döntésképtelen. Nem történik semmi, mi pedig felkészülünk arra, hogy vele is ugyanaz lesz, mint Celiával. Valamelyest megnyugtatom Clarissát, aztán bejön egy szállólakó, aki elhívja magával azzal az ígérettel, hogy ad neki valamit, „amitől majd jobban érzi magát”. Clarissa ringó léptekkel indul utána a lift felé magas sarkú cipőjében, rövid farmerszoknyája alól kivillannak a combjai. Ebben a szerelésben állt ki reggel a sarokra, a novemberi fagyba. Jerry jobban van a nitroglicerintől, én pedig ismét elindulok a kijárat felé. Az ajtó közelében levő pult mögül Sam,

570

A SÓVÁRGÁS DÉMONA az egyik vezető pozícióban levő szociális munkás kimutat a szálló kapuja és a belső üvegajtó közötti belépőre. Kenyon áll ott a botjára támaszkodva: meggörbült teste olyan, mint egy kérdőjel. A fejéből kis cseppekben vér csöpög a padlóra - ami jó jel, mert valószínűleg nem túl mély a fejsebe. - Négy év alatt háromszázszor támadtak meg - szólal meg fájdalmas hangon, miközben elveszi a felé nyújtott törlőkendőt. - Ez a fickó azért esett nekem, mert nem volt nálam egy tízes vagy egy húszas, amikor kirabolt. Csak egy dollár ötven centem volt apróban, ezért beleverte a fejemet a betonba. Háromszáz támadás. Maguk a tanúim rá. Kenyon az előző héten kérte, hogy emeljük meg az imi- pramin-adagját. Az antidepresszánsból azért kellene több neki, mert olyanokat álmodik, amiktől sírnia kell. - Rosszakat álmodik? - kérdeztem. - Nem, nem! Jó álmaim vannak. Azt álmodom, hogy otthon vagyok Prairiesben a feleségemmel és a gyerekeimmel. Aztán amikor felébredek, látom, hogy itt vagyok a Downtown Eastside-on, és elkezdek sírni. Több gyógyszer kellene, hogy ne bőgjek annyit. Kesztyűt húzok, széthúzom Kenyon őszes haját, és meglátom a kicsinyke, vérző sebet. - Rendben van - mondom. - Nem kell varrni. Hamarosan összeforr. Bekötöm, ellátom Samet utasításokkal, és kilépek a szeles, szürke délutánba. A Hastings Street járdáján a járókelők Iába alatt a frissen hullott hó már jeges latyakká változott. v

Utóirat Penny 2007. április 23-án halt meg a Szent Pál Kórházban egy masszív vérzés miatt. A nyelőcsövében megrepedt egy véna, és nem lehetett megoperálni. Ötvenkét éves volt. - Ha valahogy kikeveredek ebből, abbahagyom a kokózást - mondta néhány nappal korábban. Egy pillanatra sem hagyta abba. Szinte az utolsó leheletéig azért könyörgött mindenkinek, hogy csempésszenek be neki anyagot a kórházba. A temetésén legjobb barátnője, Bev kérésére süteménnyel és szőlőlével adóztunk az emlékének.

FÜGGELÉK

I.

Örökbefogadással és ikrekkel kapcsolatos félrevezető tanulmányok Megdöbbentő, hogy az orvosi szakirodalom a mentális zavarok és az addikció vonatkozásában milyen nagy jelentőséget tulajdonít a genetikai oksági tényezőknek, hiszen meglehetősen ingatag az ezeket a nézeteket támogató tanulmányok logikája. Egy áttekintésben ez olvasható: Az örökbefogadásra és ikrekre vonatkozó publikációk kritikus elemzése, valamint a visszavont és nem igazolt genetikai vizsgálati eredmények sokasága azt jelzi, hogy a mentális kórképek genetikai eredetére vonatkozó bizonyítékok messze nem egyértelműek.1 A genetikának tulajdonított hangsúlyos szerep két olyan fel- tételezésből indul ki, amelyekről a közelebbi vizsgálat kideríti, hogy nem állják meg a helyüket: 1. ) az örökbe fogadott gyermekekkel végzett vizsgálatok során megkülönböztethetők a genetikai és a környezeti hatások; 2. ) a genetikai és a környezeti hatások elkülöníthetők egy mástól, ha egypetéjű, illetve két- vagy több petéjű ikrek hasonlóságait és különbözőségeit összevetjük.

576


A mentális kórképek - köztük az addikció - egyik elismert kutatójának ez a véleménye a fenti két tézisről: Az ikrekkel és adoptáltakkal végzett kutatások meggyőző bizonyítékokat szolgáltatnak arra, hogy a genetikai hatások szinte minden pszichiátriai zavarnál jelentős szerepet játszanak. Ebből az következik, hogy az ezeknek a kórképeknek a kockázatát növelő géneknek léteznie kell valahol a humán ge- nomban.2 Alattomos körkörös problémáról van szó: ha valaki megnézi ezeket a tanulmányokat, és az eredményeiket a genetikai okság szempontjából meggyőzőnek érzi, ahhoz előzetesen el kellett fogadnia azt, hogy a gének egyáltalán okoznak valamit. Vajon a genetikusok miért örökbefogadottakkal végzik a tanulmányaikat? Ennek a megértéséhez képzeljünk el egy átlagos (nem örökbe fogadott) gyermeket, aki a biológiai eredetének megfelelő családban nő fel. Ha valamelyik szülőnek és a gyermeknek van valamilyen betegsége, akkor természetesen szóba jön, hogy azt a gének örökítették át. Ez rendben is lenne, de az is nyilvánvaló, hogy a szülők számos más módon is tudnak hatni a gyermekre, ezért egy kórkép gyakori családon belüli előfordulása nem feltétlenül jelent genetikai okot. Ha, teszem azt, valamelyik gyermekem beiratkozna az orvosi egyetemre, az még nem szolgálna alapul egy olyan feltételezéshez, hogy a Máté családban a doktorkodás örökletes „nyavalya”. Idézek egy vezető viselkedésgenetikai szakembert: Mivel a szülők és gyermekeik családi környezete és az öröklött tulajdonságok is közösek, ezért a szülő és a gyermek hasonlósága nem bizonyítja a genetikai befolyás tényét.3

Örökbefogadással és ikrekkel kapcsolatos... 577

Itt lép be a képbe az adoptálás. Úgy szól az előszeretettel han goztatott érv, hogy ha egy gyermeket örökbe fogadnak, akkor magával viszi az örökölt génjeit, de más környezetben nő fel. Ha ilyen körülmények között is ugyanolyan betegségben szenved majd, mint az anyja/apja, akkor a kórképnek genetikusnak kell lennie. Ha elfogadjuk ezt a logikát, és ezután vizsgáljuk meg az adoptáltakkal végzett tanulmányokat, akkor igencsak örökletes eredetűnek tűnhet egy olyan addikció, mint például az alkoholizmus - de ha belegondolunk, ez egy eléggé méretes „ha”. A tizenkilencedik fejezetben láttuk, hogy a szülés előtti stressz is befolyásolja a magzat agyának fejlődését. Az örök- befogadottakkal végzett vizsgálatok alapján tehát nem lehet arra következtetni, hogy az alkoholizmus örökletes függőség, mert az a szülés előtti hatásokra vonatkozó bizonyítékok semmibevételét jelenti. A képet az is befolyásolja, hogy nem minden adoptálás történik rögtön a születés után. A legnagyobb, leggyakrabban idézett, és legfontosabbnak tartott, az alkoholfüggőség örök- letességét „bizonyító” vizsgálatsorozatban hároméves korukig örökbe fogadott gyermekeket monitoroztak, akiket átlagosan 8 hónapos korukban adoptáltak. Összehasonlították a nem alkoholista és alkoholista biológiai szülőktől származó gyermekek sorsának alakulását, és arra a következtetésre jutottak, hogy a biológiai apa alkoholizmusa a legerősebb hajlamosító tényező az utód későbbi alkoholaddikciója szempontjából4 - ami akár rendben is lehetne, de nem feltétlenül jelent genetikai okot. Ha a szülés előtti stressz hosszú távú hatásait nézzük, és azt, hogy milyen domináns módon befolyásolja a kora gyermekkori környezet az agy fejlődését, egyáltalán nem meglepő, hogy egy alkoholista apa biológiai gyermeke nagyobb valószínűséggel nyúl majd a pohárhoz. Az Adverse Childhood

578

A SÓVÁRGÁS DÉMONA Experiences (Kedvezőtlen gyermekkori élmények - ACE vizsgálatból tudjuk, hogy az alkoholizmus számos traumatikus élményhez társulhat - például bármelyik szülő iszákossá ga tizenháromszorosára növeli annak a valószínűségét, hogy az apa erőszakosan lép fel az anyával szemben.5 Ha figyelembe vesszük, hogy milyen lehet egy alkoholista társsal megvert asszony élete - a terhesség alatt és után átélt bizonytalanság és a társ agressziója miatt -, akkor világos, hogy ennek a nőnek sokkal több stresszhelyzettel kell szembenéznie, mint mások nak. Ha egy gyermek az élete első három hónapját - vagy akár három évét is - ilyen körülmények között éli le, akkof az adoptáció időpontjáig jelentősen károsodnak a jutalmazó, a kezdeményező-motiváló és az önszabályozó rendszerei, a stresszválaszmechanizmusairól nem is beszélve. Egy ilyen vizsgálat semmit sem mond a genetikai hatásokról. Ehhez hasonló és sok más kifogás merült fel - és kerül előtérbe folyamatosan - más, örökbe fogadott gyermekekkel végzett tanulmányokkal kapcsolatban is.6 Az ikrekről szóló tanulmányokat tartják a humángenetikai kutatások aranyfedezetének. Sok genetikus hiszi azt, hogy egypetéjű ikrek nyomon követésével elkülöníthetők a genetikai és a környezeti hatások. A meggyőződés hátterében az az elképzelés áll, hogy az ikerpár mindkét tagjára ugyanolyan mértékben hat ugyanaz a környezet. Egy, az ikervizsgálatok területén nagy tapasztalattal bíró genetikus ezt írja ezzel kapcsolatban: Az ikermodelljeinkben azt feltételezzük, hogy az egypetéjű és kétpetéjű ikrek is hasonló mértékben vannak kitéve a fontos környezeti faktoroknak.7 Hamarosan meglátjuk, hogy erre nincs semmilyen garancia. Az egypetéjű ikrek génjei azonosak. A kétpetéjű ikreknek

Örökbefogadással és ikrekkel kapcsolatos...

vannak közös génjeik, de semmivel sem több, mint bármilyen más testvéreknek általában: nagyjából 50 százalék. Az egypetéjű ikreknek nemcsak a génjeik azonosak, hanem a környezetük is hacsak nem választják szét őket. Az egy időben született kétpetéjű ikrek körülményei is ugyanolyanok, de a génjeik nem. Az okfejtés szerint ezért a kétpetéjű ikreknél észlelt bármilyen különbség kötelezően genetikai eredetű. A vizsgálatok ténylegesen igazolták is, hogy az addikciók tekintetében egypetéjű ikreknél jelentősen magasabb a konkordancia (a „hasonlósági arány”), mint kétpetéjűeknél az alkoholizmus esetében például kétszeres, ami egy közlemény szerint „konzisztens az addiktív genetikai faktorokra vonatkozó ismeretekkel”8. Ám ez az eredmény legalább ennyire egybecseng a környezeti tényezőkre vonatkozó ismeretekkel is. Nyilvánvalóan nem igaz, hogy a kétpetéjű ikerpárok tagjaira ugyanolyan mértékben hat ugyanaz a környezet, mint az egypetéjű ikrek re. Először is: a kétpetéjű ikrek pontosan ugyanolyan mértékben térnek el egymástól pszichológiai értelemben, mint bármilyen más testvérek. Bármit élnek át, azt másképpen élik meg. Ha az egyikük alkatilag érzékenyebb, akkor már az anyaméhben és később, a gyermekkorban is sokkal mélyebben érintik ugyanazok a hatások, mint „keményebb testvérét. Egyébként az egypetéjű ikrek temperamentumában is megfigyelhetők bizonyos különbségek, de kisebb mértékűek. Másodszor: tudjuk, hogy a környezet legfontosabb tényezője a szülővel fennálló érzelmi kölcsönhatás. Márpedig egy szülő viszonyulása a gyermekeihez az összes szeretete és jószándéka ellenére is jobban eltér egy kétpetéjű ikerpár tagjainak estében, mint az egypetéjű ikreknél. Gondoljunk csak bele: az apa és az anya is másképpen tekint a gyermekeire, ha azok neme és vérmérséklete eltér. Más hangon beszélnek, és

580

A SÓVÁRGÁS DÉMONA másképpen játszanak egy élénk és csintalan kisfiúval, mint egy visszahúzódó kislánnyal. Minden gyermek egy kicsit mást reprezentál mindkét szülőnek, emiatt egyértelműen nem azonos körülmények között fejlődnek. Nem ugyanaz a „formatív környezetük” otthon, a játszótéren vagy az iskolában. Ezzel megdől az a feltételezés, hogy a két- és egypetéjű ikrek ösz- szehasonlításával el lehet különíteni egymástól a genetikai és környezeti hatásokat.4 A genetikahívőknek már csak egy utolsó védelmi vonala maradt: azok a tanulmányok, amelyeket olyan egypetéjű ikrekkel végeztek, akiket a születésükkor elválasztottak, majd különböző családokban nőttek fel a biológiai szüleik nélkül. A gondolatmenet szerint ebben az esetben minden hasonlóság genetikai eredetű, és minden különbség a környezet miatt van, hiszen a gyerekek génkészlete nyilvánvalóan nem változik, csak a körülményeik mások. Ez tehát azt jelenti, hogy kötelezően a gének diktálnak bármilyen hasonlóságot, és a környezeti faktorok bármilyen különbséget. A genetikai tanulmányok aranyfedezete tehát kiegészül egy platinafedezettel: azoknak az egypetéjű ikreknek a vizsgálatával, akiket elválasztottak egymástól, és eltérő adoptáló családokban neveltek fel. Ezzel visszatértünk az örökbefogadáshoz, tehát ez a genetikai argumentum sem ér valami sokat. Pedig még csak arról sincs szó, hogy a különböző örökbe fogadó szülőkhöz kerülő ikrek formatív környezete jelentősen eltér, hiszen kilenc hónapig ugyanabban az anyaméhben voltak, ugyanazok a tápanyagok, hormonok és „hírvivő” vegyü- letek jutottak el hozzájuk a placentán keresztül. A születéskor mindkettejüket elválasztották a szülőanyjuktól - ami ellent* Valójában még az egypetéjű ikrek környezete sem feltétlenül azonos, és ez az ikerpárok tagjain megfigyelhető finom, de elég jelentős különbségekben is megnyilvánul.(A séerző)

Örökbefogadással és ikrekkel kapcsolatos. ..

581

mond annak a természeti rendnek, hogy az emlősök kicsinyei azonnal rátapadnak anyjuk emlőjére. A születés idejére ezek a kicsinyek hozzászoktak anyjuk bioritmusához, hangjához és energiájához. Ha elválasztják őket tőle, az tovább növeli azt a traumát, amit az anyaméhből való kényszerű és fájdalmas távozás okoz.' Állatkísérletekből tudjuk, hogy a korai elválasztás is növeli az addikcióra való hajlamot. Már említettem, hogy a kéthetes korukban elválasztott patkányok nagyobb valószínűséggel szoknak rá az alkoholra, mint a mindössze egy héttel tovább szoptatott kölykök.9 Nem csoda, ha az adoptált gyermekek általában fogékonyabbak a fejlődési problémákra - például az ADHD-re -, és ez növeli a függőség kockázatát is. Az sem csoda, hogy számos, gyermekkorában örökbe fogadott felnőtt menekül élethosszig az elutasításhoz, és az sem, hogy az adoptált gyermekek kétszer olyan gyakran követnek el öngyilkosságot serdülőkorukban, mint azok, akiket a saját biológiai családjukban neveltek fel.10 Tudjuk, hogy az agy helyes fejlődéséhez alapvető fontosságú egy érzelmileg állandóan elérhető, gondoskodó személy jelenléte. Ám néhány vizsgálatnál az adoptálás nem azonnal a születés után történt. Olyanok is voltak, akik születésük után valamilyen okból a kórházban maradtak, ahol nővérek foglalkoztak velük, akik szédítő gyakorisággal cserélődtek le az újszülött életében a műszakváltások miatt. Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor enyhén szólva is megalapozatlan az a feltételezés, hogy legalább részben nem volt azonos a formatív környezet. Mindent összevetve az örökbe fogadott egypetéjű ikrek a döntő környezeti hatásokat az adoptálás előtt élték át. * Az azonos méhben felnövő ikrek között már a szülés előtt természetes bensőséges kapcsolat alakul ki, ezért a szétválasztásuk is komoly csapás számukra, akkor is, ha ezt nem élik meg tudatosan. (A szerző)

582


Van még egy fontos környezeti tényező: a világ általában nagyon hasonlóan reagál az egypetéjű ikrekre az azonos nemük, azonos öröklött hajlamaik és egyforma fizikai megjelenésük miatt. Ezzel szemben a kétpetéjű ikrek neme, vérmérséklete és kinézete is eltérő lehet, ezért a környezet is rendkívül eltérően viszonyulhat egy ilyen ikerpár tagjaihoz. Ez azt jelenti, hogy az egypetéjű ikrek főleg emberi - környezeti tényezői még az eltérő örökbe fogadó családokban is hasonlóak lehetnek. Összefoglalásképpen kijelenthetjük, hogy az adoptált ikrekkel végzett vizsgálatok jóval kevesebbet árulnak el a genetikai hatásokról, mint azt sok kutató korábban gondolta. Nem véletlen, hogy egy, az ikrek alkoholizmusának genetikai alapjait eredetileg erősen valószínűsítő közlemény szerzői később ezt a megallapitast tették: „ezen a ponton nem vagyunk biztosak benne, hogy bármi is öröklődne”11.

Egy közeli kapcsolat: a figyelemhiányos szindróma és az addikciók A könyvemben bemutatott betegek jó részének az élettörténetében találkozhattunk a figyelemhiányos hiperaktív kórképpel, az ADHD-vel (attention deficit hyperactivity disorder), illetve a hiperaktivitás hiánya esetén ADD-vei. A szakiroda- lomban általános, de néha félrevezető lehet, hogy egymás szinonimájaként használják a két mozaikszót. Az egyszerűség kedvéért én az ADHD-t veszem górcső alá, de vegyük figyelembe, hogy a hiperaktivitás nem mindig van jelen - a függő felnőtt férfiak többségénél általában jelen van. A kokainistáknál és amfetaminfogyasztóknál elég nehéz a kórkép diagnózisa, mert ezek a kábítószerek eleve fokozott fizikai és mentális aktivitást, illetve zavartságot idéznek elő. A kokainnal vagy kristálymettel felpörgetett ember egy komoly ADHD-ben szenvedő páciensre hasonlíthat. A képet tovább komplikálja, hogy az ADHD-sek a kamaszkor után nagyobb kockázatnak vannak kitéve a kokain és más stimulánsok tekintetében, ezért nehéz eldönteni, hogy mi volt előbb: az addikció vagy az ADHD. Mivel magam is figyelemhiányos szindrómában szenvedek, ezért ösztönösen felisme-

584

A SÓVÁRGÁS DÉMONA rém a tüneteket másokon, de a diagnózis kulcsa a páciens előélete, és a tünetek kora gyermekkori - a függőséget megelőző - jelentkezése. Az ADHD az addikció egyik fontos kiváltó tényezője, azonban az orvosok gyakran nézik el a kórképet. Sokszor döbbenek meg azon, hogy az anamnézisük alapján egyértelműen ADHD-s betegeimnél a kollégák miért nem állapították meg korábban a tünetegyüttes jelenlétét. A pácienseim között olyanok is vannak, akiknél észrevették a szindrómát, de nem részesültek szisztematikus kezelésben. A Yale Egyetemen végeztek egy vizsgálatsorozatot, amelyből kiderült, hogy a csak az addikciójuk miatt kezelt ADHD-s kokainisták esetében kisebb a siker esélye, mint azoknál, akiknél a hajlamosító tünegyüttest is kúrálták. Ennél a vizsgálatnál a kokainfogyasztók 35 százaléka volt ADHD-s.12 Egy másik, alkoholistákkal végzett vizsgálatsorozatban a monitorozottak 40 százaléka felelt meg a figyelemhiányos (hiperaktív) tünetegyüttes kritériumainak.13 Az ADHD-sek másoknál kétszer nagyobb gyakorisággal lesznek függők valamilyen szertől, és az ADHD-s alkoholisták csaknem négyszer gyakrabban állnak át az alkoholról valamilyen pszichoaktív vegyületre.14 Ezenkívül az ADHD-ben szenvedők hajlamosabbak arra, hogy a dohányzás, a szerencsejátékok és bármilyen más addiktív viselkedés rabjai legyenek. A kristálymethasználók 30 százalékánál ugyancsak fennáll az élethosszig tartó ADHD.15 Az ADHD és a függőségre való hajlam közötti kapcsolat nyilvánvaló, sőt az addikció kialakulása voltaképpen elkerülhetetlen, és ennek a kapcsolatnak nem sok köze van a genetikához. Az ADHD semmivel sem örökletesebb a függőségnél - sok szakértő véleménye ellenére, amely szerint az előbbi „a genetikával legszorosabb kapcsolatban álló kórkép”. Az örök- befogadottakkal és ikrekkel végzett irreleváns addiktológiai

Egy közeli kapcsolat: a figyelemhiányos... 585

vizsgálatokat diszkreditáló tények hiteltelenítik az ADHD-re vonatkozó ilyen jellegű teóriákat is. Szükségtelen ismételten felsorolnom az érveimet. A lényeg az, hogy az ADHD és az addiktív tendenciák is a stresszes gyermekkor miatt alakulnak ki. Jóllehet, az ADHD-vel kapcsolatban kimutatható némi genetikai prediszpozíció, de ez még nem predesztináció. Két hasonló hajlamosító tényezőkkel rendelkező gyermek nem fejlődik automatikusan ugyanúgy, hiszen a környezeti faktoroké a döntő szó. Az ADHD-re vonatkozó agyi fejlődéstani ismereteket a Scattered Minds: A New Look at the Origins and Healing of Attention Deficit Disorder (Szétfoszlott elmék: a figyelemhiányos kórkép eredetének és gyógyításának új szemlélete) című könyvemben* foglaltam össze. A könyv kiadása óta eltelt időszakban a kutatások megerősítették, hogy a tünetegyüttes szempontjából meghatározó szerepe van a szülés előtti és utáni stressznek. Egy nemrégiben megjelent közlemény szerint például a nyolcés kilencéves ADHD-s gyermekek 22 százalékánál kimutatható volt a közvetlen kapcsolat az anya terhesség alatti szorongásaival.16 Az agressziónak kitett gyermekeknél ötször nagyobb az ADHD előfordulási gyakorisága, és a gyermekkori trauma utáni agyi elváltozások kimutathatók az ADHDseknél is.17 Véleményem szerint az ADHD oka nem az erőszak - bár nyilván fokozza a kockázatát -, hanem a kora gyermekkorban * Az Egyesült Államokban ez az írásomScattered: How Attention Deficit Disorder Originates and What You Can Do About It (Szétfosz- lottan: hogyan keletkezik az ADD, és mit lehet tenni ellene?) címmeljelent meg, de a tartalma pontosan ugyanaz, mint a kanadai kiadásé. Ezt a címet szerencsétlenül túlzó leegyszerűsítésnek és a populáris, „én jobban tudom, majd megoldom” mentalitás egyik példájának tartom.(A szerző)

586


elszenvedett stressz. A korai stressz - például az anya depresz- sziója - úgy hat az agyra, hogy fogékonnyá teszi az ADHD- re és az addikciókra. A stressz és az anya-gyermek viszony problémái állandó változásokat idéznek elő az agytörzs és a prefrontális terület dopaminrendszereiben, és ezek az elváltozások az ADHD és a függőségek esetében is megfigyelhetők.18 Az ADHD és más gyermekkori fejlődési problémák előfordulási gyakorisága folyamatosan emelkedik, de ennek nem a „rossz szülő” az oka, hanem az, hogy az egymást követő generációkra egyre nagyobb stressz nehezedik. A szülők - különösen az anyák - a gyermek nevelésének első éveiben messze nem kapják meg azt a segítséget a társadalomtól, amit megérdemelnének. A probléma tehát nem a szülőkben keresendő, hanem a lassan katasztrofális méreteket öltő szociális és kulturális gondokban. Az ADHD és a függőség jellegzetességeiben és neurológiájában is sok a közös vonás. Mindkét esetben az önszabályozással van a probléma. Mindkét kórképnél abnormálisán működik a dopaminrendszer - ennek megfelelően az ADHD kezelésére is stimulánsokat, például metilfenidátot (Ritalin, Concerta) és amfetaminokat (Dexedrine, Adderall) alkalmaznak, amelyek úgy hatnak, hogy növelik a fontos agyi struktúrák dopaminaktivitását.19 Az ADHD-sek és az addiktak személyiségjegyei lényegében egyformák: szegényes önszabályozás, csökkent impulzuskontroll és differenciálódás, továbbá mindkét kórképben szenvedő pácienseknek állandóan szükségük van olyan dolgokra, amelyek elterelik a figyelmüket a zavaró belső állapotokról. Az elterelés lehet belső szándékosan nem figyelnek rá -, vagy külső - különféle tevékenységek, drogok és így tovább. Az ADHD-sek eleve hajlamosak az Öngyógyszerezésre, aminek két fontos vonatkozása van. Először is: rendkívül fon

Egy közeli kapcsolat: a figyelem hiányos... 587

tos, hogy minél hamarabb, még a gyermekkorban felismerjük, és elkezdjük kezelni a kórképet. A Szétfoszlott elmékben is hangsúlyoztam a korai terápia fontosságát, de azt is, hogy nem csak gyógyszerekre van szükség. Az ADHD nem egy - genetikai vagy akármilyen - betegség, hanem fejlődési probléma. Ennek megfelelően nem az a döntő, hogyan uraljuk a tüneteket, hanem az, hogy miként segítjük elő a gyermek helyes fejlődését. A kérdéskört részletesen tárgyaltam a Szétfoszlott elmékben, ezért szükségtelen ismétlésbe bocsátkoznom. Ugyanakkor sajnálatosnak tartom, hogy az ADHD-s gyermekek többségét csak gyógyszerezik. A farmakológiai terápiának megvan a pontos helye a felnőttek és gyermekek kezelésében is, de - különösen az utóbbiaknál - nem ez az első választandó eszköz, és a használata mindenképpen nagy körültekintést igényel. Mindazonáltal a vizsgálatokból egyértelműen kitűnik, hogy jobban ki vannak téve az addikció kockázatának azok a gyermekek, akik nem részesülnek kezelésben, mint azok, akik stimulánsokat kapnak.20 Ez egyébként is természetes, hiszen bizonyos fokig minden kémiai szer iránti addikció kísérlet az öngyógyításra. Egy közlemény szerint a metamfetamint (kristálymetet) használó 10-15 év közötti kamaszok 32 százaléka azért nyúl ehhez a szerhez, mert nyugtató hatásúnak érzik.21 Még a patkányoknál is megfigyelték, hogy általában a legaktívabbak hajlamosak a stimulánsok önadagolására.22 Másodszor: amikor bármilyen addikciót kezelünk, nagyon fontos, hogy kiderítsük, nincs-e a háttérben kezeletlen ADHD. Személyes tapasztalataimból és a Downtown Eastside-on általam kezelt több száz ADHD-s beteg példájából tudom, hogy az ADHD terápiája sokat segít az addikcióval kapcsolatos problémákon. Ez egyébként fordítva is igaz, azaz ha valaki egy ADHD-s páciensét kúrálja, érdemes odafigyelnie az illető függőségeire is. Lehetetlen hatékonyan kezelni az ADHD-t,

588

A SÓVÁRGÁS DÉMONA ha figyelmen kívül hagyjuk azokat az addikciókat, amelyek következtében a tünetek fellángolhatnak. Ez a kémiai szerek függőire ugyanúgy igaz, mint a számos viselkedési addikcióra, amelyekből a kultúránk bőséges kínálattal rendelkezik, sőt, amelyeket dicsfénnyel övez. j

III.

Az addikció megelőzése Néhány szó a megelőzésről, amely gyakran párosul az ártalomcsökkentéssel, a kezeléssel és a jogérvényesítéssel - utóbbi a függőségekkel kapcsolatos társadalmi álláspont négy pillérének az egyike. A gyakorlatban csak egyetlen pillér - a legkevésbé hasznos jogérvényesítés - részesül feltétel nélküli állami támogatásban. A különböző szerek iránti addikció prevenciójának már a bölcsőben el kellene kezdődnie, sőt előbb is, hiszen a társadalom szempontjából is az a legfontosabb, ahogyan egy gyermek fejlődik. Sokkal jobban kellene támogatni a terhes asszonyokat. A terhesgondozáson nemcsak vér-, ultrahangés egyéb vizsgálatokat kellene rendszeresen elvégezni, hanem a kismamákat érő stresszre is hangsúlyozottan oda kellene figyelni. Minden lehetséges erőforrást mozgósítani kellene annak érdekében, hogy - amennyire csak lehet - érzelmileg, fizikailag és gazdaságilag is stresszmentessé tegyük az életüket. A munkáltatóknak és a kormányoknak fel kellene ismerniük a terhesség, a szülés, valamint az azt követő évek kivételes fontosságát a magzat, illetve a gyermek fejlődése és majdani jóléte szempontjából. Minden - pszichológiai, kulturális és gazdasági - szempontból is ez lenne a leginkább költséghatékony megközelítés, mert a stabil közösségekben, megfelelő

590

A SÓVÁRGÁS DÉMONA érzelmi körülmények között fejlődő gyermekeknek később nem lesz szükségük arra, hogy addiktak legyenek. Családorvosként gyakran magyaráztam el, vagy írtam meg levélben kismama pácienseimnek, hogy miért lenne jó, ha néhány hónappal tovább tudnának otthon maradni a babájukkal, és tovább tudnák szoptatni a csemetéjüket. A társadalom annyira közömbös ezzel a természetes, fiziológiai és érzelmi szempontból is fontos szülői tevékenységgel kapcsolatban, hogy az orvostársadalomnak határozottan fel kell lépnie az érdekében. Nem szabad arra kényszeríteni a szülőket - az apákat sem -, hogy gyorsan térjenek vissza a munkába, hanem éppenséggel költséget nem kímélve inkább arra kellene buzdítani őket, hogy maradjanak otthon a gyermekkel, ameddig csak lehet. A társadalom anyagilag is nagyon jól járna, a humán előnyökről már nem is beszélve. Ha mégis elkerülhetetlen, hogy a gyermekekre napközben a bölcsődékben vigyázzanak, akkor azokat úgy kell kialakítani, és ezekben az intézményekben olyan képzett személyzetet kell alkalmazni, hogy a gyermekek megfelelő fizikai és érzelmi gondozása is megoldható legyen. Természetesen ugyanezt ki kell terjeszteni az óvodákra és iskolákra is. A kockázatnak kitett családok esetében nagyon fontos a korai beavatkozás esélye, ami megvalósítható a szociális gondozók rendszeres látogatásával. Az ilyen programokat széles körben elérhetővé kell tenni, lehetőleg minden nehéz sorsú család számára. A felvilágosításban a legtöbb kormányzat láthatóan azt tartja fontosnak, hogy tájékoztassa az embereket - elsősorban a fiatalokat - arról, hogy a drogok rosszat tesznek velük. Ez dicséretes hozzáállás, csak az a baj vele, hogy ezzel a módszerrel édeskeveset lehet elérni. A legnagyobb kockázatnak kitett gyerekek nem nyitottak az efféle üzenetekre, vagy ha mégis meghallják őket,

AZ ADDIKCIÓ MEGELŐZÉSE 591

akkor sem képesek rá, hogy magukévá tegyék őket. Nagyon fontos az intellektuális képzés, de ezen a területen nem versenyezhet az emocionális és pszichológiai motivációval. Ez sok felnőttre is igaz, de a gyermekekre hatványozottan az. A felnőttek által bántalmazott vagy a felnőttektől más ok miatt elidegenedett gyerekek nem látnak a náluk idősebbekben követendő szerepmodellt vagy hiteles információforrást, ezért nem is fogadják meg a tanácsaikat. Ugyanakkor éppen ezeket a fiatalokat fenyegetik legjobban az addikciók. Ugyanazzal a problémával kerülünk szembe, mint a gyerekkori verekedéseknél: a bántalmazó és az áldozat szerepének a dinamikája mélyen beépül a gyerekek pszichéjébe. Ez az oka annak, hogy a morális prédikációk, sőt most már a fiatalkori erőszak ellen irányuló kampányok is alkalmatlanok a fiatalok növekvő agressziójának a megfékezésére. A különböző viselkedési formák megelőzésére indított programok csak akkor lehetnek sikeresek, ha az adott viselkedés pszichológiai motivációját veszik célba. Ha az iskolák és a nevelőintézetek hatékony drogmegelő- ző-képzést akarnak megvalósítani, akkor először is ki kell építeniük azt a támogató jellegű viszonyt a diákok és a tanárok között, amelyben a gyermekek érzik, hogy megértik, elfogadják, és tisztelik őket. Csak ilyen közegben lehet hatékonyan kommunikálni, és csak ilyen légkörben alakulhat ki a diákok részéről az a bizalom, amelynek megléte elengedhetetlenül fontos a problémák megoldásához. A fiatalok sorsáért aggódó összes felnőttnek szem előtt kell tartania, hogy csak az egészséges, nevelő hatású környezetben és kapcsolatokban lehet megelőzni, hogy a gyerekek később elvesszenek a világban - hogy elveszítsék az orientációjukat*, és gyorsan belesüllyedjenek a drogok poklába23. * Lásd a 23. fejezetet.

IV.

A tizenkét lépés Jómagam nem vettem részt semmilyen tizenkét lépéses programban, de értékesnek tartom ezeket a kezdeményezéseket, és készséggel elismerem, hogy sok embernek segítenek elérni a józanságot vagy legalább az absztinenciát. A harminckettedik fejezetben azt írtam, hogy az absztinencia valamilyen szer vagy viselkedés tudatos kerülése. A józanság olyan állapot, amelyben nem valamilyen számunkra ártalmas dolog kerülésére koncentrálunk, hanem arra, hogy pozitív értékek és szándékok által vezérelt életet éljünk. A jelen pillanatokat úgy éljük meg, hogy nem kínoznak a múlt szellemei vagy a félelem a jövőtől. Ebben az összefoglalóban azokat a lépéseket sorolom fel, amelyek az Anonim Alkoholisták Nagykönyvében találhatók, mivel ezek adják minden más tizenkét lépéses program alapját is. 1. ) Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal [a kábítószerrel, a szerencsejátékkal, az evéssel és így tovább] szemben - hogy életünk irányíthatatlanná vált. Az első lépésben elismerjük az addikciós folyamat negatív hatását az életünkre, és ez lényegében győzelem a tagadásra hajlamos emberi gyarlóság felett. Beismerjük, hogy az eddigi legjobb szándékú próbálkozásaink és módszereink csődöt mondtak, nem szabadítottak-meg minket a függőségtől,

ATIZENKÉT LÉPÉS 593

amely teljes mértékben beleivódott az agyunkba, az érzelmeinkbe és a viselkedésünkbe. 2.

) Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy egy nálunk hatalmasabb Erő helyreállíthatja lelki egészségünket. A „hatalmasabb Erőre” vonatkozó gondolataimat a harmincnegyedik fejezetben írtam le. A 2. lépés nem feltétlenül valamilyen istenségbe vetett hit. Inkább arról van szó, hogy a magasabb igazságot tartjuk szem előtt az ego közvetlen vágyai és rettegése helyett. 3.

) Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket - a saját felfogásunk szerinti - Isten gondviselésére bízzuk. Az „isten” szó sokak számára vallásos jelentést hordoz. Mások számára az abba az univerzális igazságba és azokba a magasabb értékekbe vetett bizalomnak a kifejezése, ami az emberek lelkében lakozik, de a félelemmel eltelt, mohó és a szorongó múlt által kondicionált ego elnyomásban tartja. 4. ) Mélyreható és bátor erkölcsi leltárt készítünk magunkról.Ebben a lépésben nem arról van szó, hogy saját magunkat hibáztatjuk, hanem arról, hogy felkészülünk a tisztaság állapotára és a józan életre. A tudatosságot keressük, hogy fel tudjuk mérni, mikor árultuk el magunkat és másokat. Nem akarunk magunkban bűntudatot ébreszteni, hanem az a cél, hogy a múlt terhei ne nehezedjenek ránk a jelenben, és ezzel megnyíljon a jövőbe vezető tiszta ösvény.

5.

) Beismertük Istennek, magunknak és embertársainknak hibáink valódi természetét. Miközben teljes mértékben együtt érzőek vagyunk saját magunkkal, beismerjük azt, amit a 4. lépésben találtunk. Az


információ feltárása - saját magunk számára [napló formájában] és más embereknek is - konkrét realitássá teszi a morális önkeresést. A tetteink iránti szégyent a felelősségérzet váltja fel, és a tehetetlenség helyett erőre teszünk szert. 6.

) Teljességgel készen álltunk arra, hogy Isten megszabadítson bennünket jellembeli hiányosságainktól. Belátjuk, hogy hibáink és tökéletlenségeink nem a valódi önmagunkat reprezentálják, és vállaljuk, hogy a jövőben nem engedünk az ezek elkövetésére irányuló késztetéseknek - mivel ilyenek biztosan lesznek. Az ehhez szükséges támogatást a „hatalmasabb Erőből” merítjük, bármilyen módon is értelmezzük. 7.

) Alázatosan kértük Őt fogyatékosságaink felszámolására. A fogyatékosságaink azok a dolgok, amiknek szűkében vagyunk, és az a bennünk rejlő potenciál is ide tartozik, amelynek nem vagyunk a tudatában. Lemondunk a függő viselkedés rövid távú örömeiről, és azt a mérhetetlen gazdagságot választjuk, ami valójában saját magunk vagyunk. A megsemmisülés érzését a büszkeség váltja fel, a kétségbeesést pedig az ego nagyszerűségének átélése. 8.

) Számba vettük mindazokat, akiknek valaha kárára voltunk, és készek vagyunk mindnyájuknak jóvátételt nyújtani. Felkészültünk rá, hogy vállaljuk a felelősséget az életünk során mások ellen tevőlegesen vagy hanyagságból elkövetett bűneinkért. Nem szégyenből tesszük, hanem azért, mert elkötelezzük magunkat saját fejlődésünk és mások lelki békéje iránt. 4?

A TIZENKÉT LÉPÉS 595

9.

) Közvetlen jóvátételt nyújtottunk mindazoknak, akiknek tudtunk, kivéve ha ez nekik vagy másoknak sérelmes lett volna. A 9. lépés kulcsa a 8. lépésben szereplő „készek vagyunk” kijelentés. A 9. lépés nem rólunk szól, hanem másokról. Nem az a célja, hogy mi érezzük jól magunkat, vagy hogy jó színben tűnjünk fel, hanem az, hogy ha lehet, törlesszünk valamit. Ez a lépés abban segít, hogy néhány emberrel akiket megsértettünk - felelősségteljesen és megértőén tudjunk kommunikálni. Másokat a tiszteletben tartásuk mellett nem háborgatunk attól függően, hogy milyenek a körülményeik, és mit éreznek - és azt is elfogadjuk, ha ők továbbra is hibáztatnak minket. Ezt a lépést nem motiválja és nem is gátolja az amiatt érzett félelem, hogy mások milyennek látnak minket. 10.

) Folytattuk az önvizsgálatot, és amikor hibásnak találtuk magunkat, haladéktalanul beismertük. Kimondatlanul is a 4. lépés folyamatos gyakorlásáról van szó. Emberek vagyunk, ezért nem lehet minden cselekedetünk és interakciónk teljesen jámbor vagy másoknak is tetsző. Hibákat bármikor elkövethetünk, ezért a továbbiakban sem mondunk le az erkölcsi önleltárról. 11.

) Igyekeztünk ima és elmélkedés révén tudatos kapcsola tunkat - a saját felfogásunk szerinti - Istennel fejleszteni, csupán azt kérve, hogy velünk kapcsolatos akaratát felismerjük, és erőt, hogy azt kivitelezhessük. All. lépés nem megalázkodás vagy behódolás, hanem a szabadság felé nyíló út. Az emberi élet szerintem - négy pilléren nyugszik: a fizikai egészségen, az érzelmi teljességen, az intellektuális tudatosságon és a lélek szabadságán. Az utóbbira nincs recept. Buddha szerint saját lámpásunknak kell

596


lennünk. A lélek szabadságához vezető gyakorlatok közül a spirituális olvasmányok, a szemlélődő elmélkedés és a tudatos meditáció azok a tevékenységek, amelyek az én esetemben kitárták az elmémben a kapukat. Az imákban eddig nem találtam meg ugyanezt, bár mostanában észrevettem magamon, hogy ezek is egyre jobban vonzanak. Ha imádkozunk, azt nem egoista módon, jutalmakért és előnyökért tesszük, hanem azért, hogy legyen kitartásunk a „hatalmasabb Erő” követéséhez. 12. ) E lépések eredményeként lelki ébredést tapasztaltunk, igyekeztünk ezt az üzenetet más alkoholistáknak továbbadni, és ezeket az elveket életünk minden megnyilvánulásában gyakorolni. Az üzenet továbbítása azt jelenti, hogy mások számára is nyilvánvalóvá tesszük saját életünk teljességét, igazságát, józanságát és az empátiánkat. Ez történhet azért is, hogy másoknak - például a személyes példánkkal - segítséget nyújtsunk, de nem jelenti azt, hogy az illetőt beszervezzük valamilyen programba, csoportba, vagy megpróbáljuk megtéríteni a saját vallásunkra. Kéretlenül nem állhatunk neki nagy hangon tanácsokat osztogatni. „Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek!”

--SÖ8Mi"—‘

Jegyzetek A pokolba tartó vonat Elliot Leyton:Death on the Pig Farm: Take one. (Halál a sertésfarmon: az első támadás.); Stevie Cameron:The Pickton Fiié(A Pick- ton-akta) című írásának áttekintése.The Globe and Mail, (2007. június 16.) D3. 2 Anne Applebaum:A Gulag története. Ford. Tömöri Gábor, N. Kiss Zsuzsa. Budapest, 2005, Európa. 3 Lorna Crozier - Patrick Lane szerk.:Addicted: Notes from the Belly ofthe Beast. (Szenvedélybetegnek lenni. Feljegyzések a fenevad gyomrából.) Vancouver, 2001, Greystone Books, 166. 4 V.J.Felitti: „Adverse Childhood Experiences and Their Relation- ship to Aduit Health, Wellbeing, and Social Functioning.” (Káros gyermekkori hatások és viszonyuk a felnőttkori egészséghez, jóléthez, illetve szociális működéshez című előadás.) Healthy Fu- ture Conference. Red Deer, Alberta, 2007. május 24. 5 J. Panksepp: Social Support and Pain: How Does the Brain Feel the Ache of a Broken Heart? (Társadalmi támogatás és fájdalom. Hogyan érzi az agy a „megszakadt szív” fájdalmát?)Journal of Cancer Pain and Symptom Palliation, I (2005.) 1. sz. 29-65. 6 N. I. Eisenberger: Does Rejection Húrt? An FMRI Study of Social Exclusion. (Fáj-e az elutasítás? A társadalmi kitaszítottság funkcionális MRl-vizsgálata.)Science, (2003. október 10.), 290-292. 7 R. Shanta et al.: Childhood Abuse, Neglect and Household Dys- function and the Risk of Illicit Drug Use: The Adverse Childhood Experiences Study. (Gyermekkori bántalmazás, elhanyagoltság, 1

Table of Contents A szerző megjegyzései 7 Előszó 15 Éhes szellemek: a függőségek birodalma 19 Csak ez az egy otthona volt 27 A drogok halálos szorítása 54 Doki, nem hiszi el, milyen életem volt! 86 Angéla nagyapja 99 Terhességi napló 105 Beethoven szülőszobája 121 Fénynek pedig lennie kell! 138 Hatalmába keríti, hogy megismerje 159 Tizenkét lépéses napló: 2006. április 5. 180 Az agy megváltozott állapota 210 Puha, meleg ölelés a tűtől 221 A kisgyerek, akit nem hagytak felnőni 244 Az ő agyuknak esélye sem volt 263 Trauma, stressz és az addikció biológiája 275 Nem a génekben van 293 A felvilágosult drogpolitika körvonalai 419 Az együtt érző kíváncsiság ereje 465 A lelki klíma 480 Négy lépés és még egy 498 A józanság és a külső környezet 512 Utóirat 571 Az addikció megelőzése 589 A tizenkét lépés 592 Jegyzetek 597

Dr. Máté Gábor a Sóvárgás Démona

Recommend Documents