Tenney Újszövetségi Bevezető Tankönyv (Teljes)

ÚJSZÖVETSÉGI " BEVEZETO MERRILL

c. TENNEY

TARTALOM ELŐSZÓ

Copyright© 1985 by Wm B. Erdmans Publishing Co. Originally published in English under the Title: NEW TESTAMENT SURVEY Translated and published by permission. AH rights reserved. Felelős

kiadó: Monty Taylor Munkatárs: Ács Mihály A fordítás és kiadás a kiadó engedélyével történt. Minden jog fenntartva. A könyv bármely részének felhasználásához vagy sokszorosításához a kiadó előzetes írott engedélye szükséges, kivéve rövid idézeteket folyóiratokban és elemző cikkekben. ISBN 963 048103 O 2. kiadás, 1997 Utánnyomás, 2001, 2003

Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány

Budapest, 2003

9

I. RÉSZ: AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA ....•.............................•..................................................... 11 1. A POLITIKAI ÉLET A római birodalom A provinciák kormányzása A hellenisztikus királyságok A zsidó állam

13 13 25 27 32

2. A TÁRSADALMI ÉS GAZDASÁGI ÉLET A TÁRSADALMI ÉLET A zsidó társadalom A pogány társadalom Kulturális színvonal Erkölcsi színvonal A GAZDASÁGI ÉLET Ipar Pénzügyek Szállítás és közlekedés

61 61 61 62 65 74 75 75 75 76 77

3. A VALLÁSI ÉLET A görög-római pantheon A császárkultusz A misztérium-vallások Az okkultizmus A filozófiák

83 83 84 86 87 91

Mezőgazdaság

4. A JUDAIZMUS Eredete Teológia A templom

101 102 104 109

A zsinagóga A szent év Az iskolarendszer Az irodalom A judaizmus szektái A diaszpóra 5. AZ ÚJSZÖVETSÉG HÁTTERE A ZSIDÓ KULTÚRÁBAN A judaizmus jellege Az apokrif iratok és a pszeudoepigráfia A holt-tengeri tekercsek A qumrani közösség legfőbb sajátosságai A holt-tengeri közösség összehasonlítása az Újszövetséggel

113 115 II 9 122 131 139 143 143 144 146 147 149

II. RÉSZ: AZ EVANGÉLIUMOK: KRISZTUS ÉLETÉRŐL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK

153

6. AZ ÚJSZÖVETSÉG NEVE ÉS TARTALMA A név A tartalom

155 155 156

7. AZ EVANGÉLIUMOK MINT IRODALMI MŰVEK A szinoptikus probléma Megoldási javaslat

163 165 166

8. MÁTÉ EVANGÉLIUMA Az evangélium eredete A keletkezés helye és ideje Az evangélium tartalma Az evangélium vázlata Fő mondanivaló Az evangélium szereplői Sajátos vonások

175 175 176 177 179 184 185 186

9. MÁRKEVANGÉLIUMA Az evangélium eredete A keletkezés helye és ideje

189 189 191

Az evangélium tartalma Az evangélium vázlata Fő mondanivaló Az evangélium szereplői

194 195 201 202

10. LUKÁCS EVANGÉLIUMA Az evangélium eredete Az evangélium szerzője A keletkezés helye és ideje Az evangélium tartalma Az evangélium vázlata Fő mondanivaló Az evangélium szereplői

205 205 207 211 211 212 216 218

'"

11. JÁNOS EVANGÉLIUMA Az evangélium eredete Az evangélium szerzője A keletkezés helye és ideje Az evangélium tartalma Az evangélium vázlata Fő mondanivaló Az evangélium célja Az evangélium szereplői

221 221 222 225 226 228 231 233 234

12. KRISZTUS ÉLETE Világi forrásmunkák Jézus életének szakaszai Jézus életének földrajzi vonatkozásai Jézus tanítása

237 237 239 248 256

III. RÉSZ: AZ ŐSEGYHÁZRÓL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK

267

13. AZ EGYHÁZ MEGALAPÍTÁSA: APCSEL 1:1 - 8:3 Az Apostolok Cselekedetei Az alapok lerakása: ApCsel 1:1 - 8:3 Az első szétszóratás

269 270 279 282

14. AZ ÁTMENETI IDŐSZAK: APCSEL 8:4 -11:18 A samáriai igehirdetés Az etióp kincstárnok megtérése Pál megtérése Péter igehirdetése 15. A POGÁNYKERESZTYÉN EGYHÁZ ÉS A PÁLI MISSZIÓ: APCSEL 11:19 - 15:35 Az antiókhiai gyülekezet A pogánymisszió A jeruzsálemi apostoli gyűlés A TILTAKOZÁS IRODALMA (hitvitázó levelek) Jakab levele Pál levele a Galatákhoz

283 283 284 285 289

"

293 294 296 299 302 304 308

16. PÁL PROGRAMJA: APCSEL 15:36-21:16 A második missziói út Kisázsiába A macedóniai missziói út A THESSZALONIKAI LEVELEK Pál első levele a thesszalonikaiakhoz A második thesszalonikai levél Az akhájai misszió Az ázsiai misszió A KORINTHUSI LEVELEZÉS A levelek háttere Az "elveszett levél" Pál első levele a korinthusiakhoz Pál második levele a korinthusiakhoz Az utolsó látogatás Korinthusban A tervezett missziói út A Római levél A missziói út befejezése

317 318 320 323 323 325 329 336 339 339 340 341 346 348 349 349 354

17. PÁL BEBÖRTÖNZÉSE: APCSEL 21:17-28:31 Jeruzsálem A levelek Pál levele Filemonhoz

357 358 363 364

Pál levele az efezusiakhoz A kolosséi levél A filippi levél Pál fogságának eredményei

366 368 372 ···················· 377

IV. RÉSZ: " , PROBLEMAI " AZ OSEGYHAZ

. 379

18. AZ INTÉZMÉNYES EGYHÁZ: A PÁSZTORI LEVELEK Háttér Pál első levele Timóteushoz Pál levele Tituszhoz Pál második levele Timóteushoz A levelek értékelése

381 381 383 386 389 392

19. A SZENVEDŐ EGYHÁZ: PÉTER ELSŐ LEVELE A levél háttere A levél szerzője A levél vázlata A levél tartalma A levél értékelése

,

········ ..···

··..······

395 395 399 ·..···..·..·..······················· 40 l ···································· 402 404

20. ELSZAKADÁS A ZSIDÓ VALLÁSTÓL: , , , A ZSIDOKHOZ IRT LEVEL . 407 A levél háttere 407 Á levél szerzője 409 A levél keletkezésének ideje 410 A levél vázlata ···.··..····..······················ 411 A levél tartalma ··················· ..·········· 413 A levél értékelése 415 21. A TÉVTANÍTÁSOK VESZÉLYE: PÉTER MÁSODIK LEVELE, JÚDÁS LEVELE, JÁNOS HÁROM LEVELE 417 A levelek háttere ····.·..·····..···..················· 417 Péter második levele ····· ···· · ·· ··..418 Júdás levele 423

JÁNOS ELSŐ, MÁSODIK ÉS HARMADIK LEVELE A levelek háttere János első levele János második levele János harmadik levele 22. A VÁRAKOZÓ EGYHÁZ: A JELENÉSEK KÖNYVE A könyv háttere A könyv értelmezési lehetőségei A könyv tartalma A könyv vázlata A könyv értékelése

428 428 431 433 434 437 437 441 445 447 450

V.RÉSZ: AZ ÚJSZÖVETSÉGI KÁNON ÉS SZÖVEG

453

23. AZ ÚJSZÖVETSÉGI KÁNON Meghatározás Belső bizonyíték Külső bizonyíték Következtetések

455 455 459 460 465

24. AZ ÚJSZÖVETSÉG SZÖVEGE ÉS ELTERJEDÉSE A szöveg elterjedése A szöveg forrásai Magyar fordítások

469 470 471 476

FÜGGELÉK

477

ELŐSZÓ Az evangéliumi keresztyének mindig szilárdan meg voltak győződve arról, hogy a Biblia átfogó ismerete az alapműveltség szerves részét képezi. A családban vagy a vasárnapi iskolában tanultakat azonban magasabb szintű tanulmányokkal kell megerősíteni, ha a fiatal hívő növekedni kíván hitében. E cél elérésére keresztyén oktatási intézményekben tanfolyamokat tartanak azok számára, akik a Bibliával komolyan akarnak foglalkozni. A Biblia panorámaszerű áttekintése minden bibliatanulmányozás alapvető része. Ha a bibliaolvasó keresztyén a Szentírás tanításának bármely részét meg akarja érteni, pontosan kell tudnia, hogy mi van az egész Bibliában. A Biblia minden egyes könyve egy nagy összefüggő egésznek a része, amely csak akkor érthető teljesen, ha az isteni kijelentés ama szélesen hömpölygő folyamának partjai között szemléljük, amely Mózes első könyvétől a Jelenések könyvéig tart. Az Újszövetség üzenete jobban megérthető, ha az embernek fogalma van arról a világról, amelybe ez az üzenet először megérkezett. A Kr. u. r. század irodalmi, politikai, társadalmi, gazdasági és vallási háttere képezi a "szövegösszefüggést" Istennek Krisztusban való kijelentéséhez. Az apostolok és munkatársaik igehirdetésre és tanításra használt kifejezései a mindennapi életből vett olyan szavak, amelyeket ismert és értett Alexandria, Antiókhia vagy Róma átlagembere. Ahogy ezek a kifejezések érthetővé válnak a mai olvasó előtt, az általuk kifejezett üzenet is egyre világosabb lesz. Az Újszövetség értelmezése azonban nemcsak kizárólag az ókori történelem ismeretétől függ. Tanításai ma is érvényesek; nemcsak azért, mert a modern civilizáció történetesen a görög-római világ kultúráját ismétli meg, hanem azért is, mert az örökkévaló Isten nem változott meg az emberekhez való viszonyulásában. Isten Igéjének ereje nem a két kor véletlen hasonlóságától függ. Az ő Igéjének érvénye felülmúlja a hely, az idő és a társadalom viszonyait. Ha a Szentírás szavainak jelentését felfogjuk, rájövünk, hogy azok ma pontosan olyan igazak, mint régen voltak, s nem lehet sutba dobni közülük egyet sem. Mert nem egy letűnt civilizáció 9

idejétmúlt felfogását, hanem az örökkévaló Isten élő evangéliumát közvetítik a halandó és bűnös ember szomjas lelkének. Könyvünkben az Újszövetség minden egyes iratát belehelyeztük a maga környezetébe avégből, hogy a Biblia olvasója könnyen megérthesse annak fő gondolatmenetét. Célunk nem az, hogy az olvasó a saját meglátásait vagy felfedezéseit már eleve a szerző nézeteivel pótolja. Csak egy megbízható útikalauzt kívánunk kezébe adni, hogy az Újszövetség világában eligazodjék. Szeretnénk elősegíteni, hogy könyvünk útmutatása nyomán az olvasó is eljusson a Biblia önálló értelmezésére. Az etiópiai kincstárnoknak is szüksége volt Fülöp segítségére, hogy megértse a prófétai szöveget. Ilyen segítségre a mai bibliatanulmányozónak is szüksége van, hogy tanácstalanságából a kivezető utat megtalálhassa. A bevezetés tudomány és teológia részleteit nem tárgyalj uk kimerítő en, mivel azok nem tartoznak e kurzus témakörébe. Amennyiben a hallgatókat érdekelnék ezek a kérdések, utánanézhetnek az idevágó szakirodalomban. Az interpretáció aprólékos vonatkozásait kihagytuk, mivel ez a könyv nem bibliai kommentárnak készült. A lábjegyzeteket általában csak az elsődleges információforrásokra korIátoztuk. Számukat a minimálisra csökkentettük, hogy a nem szakmabeli olvasót ne hozzuk zavarba. A könyv kizárólagos célja az, hogy egy összefoglaló értelmezést nyújtson, s hozzájáruljon az Újszövetség megértéséhez és megkedveléséhez. Amint az istenfélő hívő meglátja, hogy Isten kinyilatkoztatása mennyire helyénvaló volt az L század világában, felfedezi, hogyan tudja azt alkalmazni a saját életére. E könyv csoportos oktatásban történő alkalmazásánál a tanár használja jegyzeteit is, kidolgozva azokat a gondolati lépéseket, amelyekre itt csakjavaslatokat teszünk. A különböző könyvek vázlatait modellnek szántuk, melyek segítségével a tanár vagy a diák összehasonlíthatja a sajátját. A bibliai utalások lehetővé teszik a szöveg önálló tanulmányozását, hogy bizonyítsák és kibővítsék az adott témákat.

10

I. RÉSZ:

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA

1. FEJEZET

A POLITIKAI ÉLET A Római Birodalom Abban az időben, amikor az Újszövetséget írták, a Távol-Kelet kevéssé ismert királyságait leszámítva, az egészen civilizált világ Róma uralma alatt állott. Nyugaton az Atlanti-óceántól az Eufrátesz-folyóig és a Vörös-tengerig keleten, valamint északon a Rhone-tól, a Dunától, a Fekete-tengertől és a Kaukázustól délen a Szaharáig óriási birodalom terült el a császár uralma és tényleges diktatúrája alatt, akit az Újszövetség egyaránt nevez királynak (IPét 2: 17) és császárnak (Luk 2: l). Róma nevét az itáliai fővárostól nyerte. Az eredeti települést, amelyből a római állam kinőtt, Kr.e. 753-ban alapították. Először a város környékén lévő kis falvak közösségét is magában foglaló szövetség volt, amely felett király uralkodott. Kb. a Kr.e. V. század kezdetére szilárd politikai szervezettségi fokot ért el a kormányzás köztársasági formájában. Az őt körülvevő közösséggel kötött szövetségek segítségével északon az etruszkok, délen pedig egyéb más törzsek ellen folytatott háborúk hosszú során át Róma Kr.e. 265-re az itáliai félsziget urává lett. A meghódított népeket szerződések kötelezték a béke megtartására. E népek fokozatosan beolvadtak a római állam területébe. A következő két évszázad alatt Róma Karthágó, a Földközi-tenger nyugati részének fő tengeri hatalma ellen vívott nagy küzdelemmel volt


A POLITIKAI ÉLET

elfoglalva. Karthágó eredetileg Főnícia gyarmata volt, de mivel Nagy Sándor az anyaországot meghódította, önállóan kellett működnie. A föníciaiak példáját követve gazdag, erős nemzetté lett. Hajói bonyolították le a Földközi-tenger kereskedelmét. Civilizációja sajátosságait tekintve keleti volt, társadalmi formáját nézve oligarchia, amelyet egy zsoldos hadsereg tartott fenn és diktatórikus kormányzás irányított. Róma folytonos terjeszkedése következtében elkerülhetetlenül összeütközött a karthágói birodalom előretolt állásaival. A két civilizáció mind faji eredetét, mind politikai szemléletét tekintve idegen volt egymástól, de különben sem volt elég hely mindkettőjük számára ugyanazon a területen, s az egyiknek engednie kellett. A kettejük közötti háború Kr.e. 146-ban fejeződött be, amikor Scipio Aemilianus római hadvezér Karthágó városát elfoglalta, és a földdel egyenlővé tette. Ezáltal Róma kiterjesztette uralmát Hispániára és Észak-Afrikára. Ugyanebben az időben lett római provinciává Macedónia, és ugyanebben az évben (Kr.e. 146-ban) Korinthus kifosztásával Akhája is Róma fennhatósága alá került. Kr.e. 133-ban III. Attalus, Pergamon királya meghalt, és birodalmát a rómaiakra hagyta örökségül. Ebből szervezték meg az ún. Ázsia provinciát. Kisázsia keleti részén a háborúk folytatódtak, amíg Pompeius befejezte Pontusz és Kaukázus meghódítását. Kr.e. 63-ban Szíriát provinciává szervezte, és a birodalomhoz csatolta Judeát. Kr.e. 58-57-ben vezette Caesar híres galliai háborúit és tette Galliát a Római Birodalom részévé. Így 500 évi szinte szakadatlan háborúskodás révén Róma, a Tiberis partján fekvő jelentéktelen falu a világ egyik legjelentősebb birodalmává lett. A gyors területi terjeszkedés azonban nagy változásokat hozott a róInai nép életében. Amint a katonai vezetők megízlelték a hatalmat, hadseregeiket nemcsak idegenek meghódítására kezdték felhasználni, hanem otthoni uralmuk kierőszakolására is. A Karthágó és Görögország meghódítása, valamint a Julius Caesar halála közötti évszázadokat polgárháborúk állandó egymásutánja jellemezte. Marius, Sulla, Caesar, Antonius és Octavianus egymás után arra törekedett, hogy magát a római állam urává tegye. VégülOctavianusnak, vagy ahogy a szenátus elnevezte, Augustusnak sikerült ellenfeleit Kr.e. 30-ban megsemmisíteni, és ő lett az első császár.

AUGUSTUS (Kr.e. 27-Kr.u. 14) Uralma alatt az "Imperium Romanum", vagyis a császári állam szilárdan megalapozódott. A nép belefáradt a sok háborúba, és békére vágyott. Augustus lett a princeps, vagyis az ország első polgára. Bölcsen és jól kormányzott. Politikai értelelnben az új principátus kompromisszum volt a régi köztársasági rendszer és a Julius Caesar által alkalmazott diktatúra között. A szenátus Augustusra ruházta a birodalom fegyveres erő inek főparancsnoki tisztét is Kr.e. 27-ben. A szenátust - elméletben meghagyták uralkodó testületnek. Kr.e. 23-ban Augustus egész életére megkapta a tribunusi hatalmat, ami azt jelentette, hogy hatalma volt a népgyűlések felett, majd a nép állandó képviselőjévé nevezték ki. Megkapta azt az állandó kiváltságot is, hogy a szenátusban az első vitapontot ő vezesse be, valamint a gyűlések összehívásánakjogát. Valamennyi joga inkább alkotmányos alapokon nyugodott , mint a hatalom bármiféle önkényes mcgragadásán, Augustus uralkodásának idején sok reformot valósítottak meg. A szenátust megtisztították a nem odavaló tagoktól. A hadsereg nagy részét leszerelték, s a veteránokat vagy "gyarmatvárosokban", vagy az erre a célra felvásárolt birtokokon telepítették le. Olyan reguláris, hivatásos hadsereget hoztak létre, amely egyúttal a minta-állampolgárság iskolája is lett. A veteránok leszerelésük alkahnával nagyobb összegeket kaptak, majd a provinciákban .Jcolóniákba'' telepítették le őket, ahol tisztességgel megélhettek és egyben a közösségnek Rómához hű vezetőivé válhattak. Augustus Gaius Caesar Octavianus a csapata előtt. Vatikáni múzeum, Róma.

14

15

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA Augustus a népi morál javítására is törekedett. Új életre keltette az államvallást, és sok új templomot épített. A birodalmi kultuszt, mint az államnak való tiszteletet bevezették a provinciákban. Sok helyen magát a császárt Dominus et Deus-ként kezdték imádni, noha ő ilyen imádatot nem követelt. A Kr.e. 19-18. évijuliánusi törvények célja az volt, hogy helyreállítsák a családi életet. Ösztönözték a házasságkötéseket és családiotthonoklétrehozását. A birodalom egységénék megszilárdítása végett Augustus népszámlálást rendelt el, melynek során számbavettek minden személyt és minden tulajdont. Új adókat vezetett be, hogy fedezetet biztosítson a hadsereg toborzására és fenntartására. Leigázta Hispániát, Galliát és az alpesi területeket. Megerősítette a határok védelmét, bár hadai nagy csapást szenvedtek a germánoktól a teutoburgi erdőben. Rómában megszervezte a rendőrséget és a tűzoltóságot, s kinevezett egy felügyelőt agabonaellátás biztosítására. Augustus szeretett azzal dicsekedni, hogy tégla Rómába jött, és márvány Rómát hagy maga után. Uralmának negyvenegy éve alatt a káoszból rendet teremtett. Visszaállította a kormányzatba vetett bizalmat, feltöltötte a kincstárat, s hatékony közmunkák biztosításával előmozdította a békét és a jólétet.

TIBERIUS (Kr.u. 14-37) Augustus után fogadott fiát, Tiberiust választották utódjául. Az imperium vagy hatalom, amelyet Augustus alkotmányos intézkedések útján és korlátozott időtartamra kapott, Tiberiusra szállt, egész életére. Ötvenhat éves volt a hatalom átvételekor, s mivel addigi életénék legnagyobb részét az állam szolgálatában töltötte, nem volt újonc a politikában. Augustus, szerencsétlen módon, rákényszerítette, hogy váljon el feleségétől, akit szeretett, és Juliát, Augustus leányát vegye el, aki közismert volt kicsapongó életéről. Ez Tiberiust egész életére boldogtalanná tette. Kimért, gőgös, gyanakvó és ingerlékeny lett. Bár politikájában pártatlan és bölcs volt, sohasem lett népszerű, Általában féltek tőle, nem kedvelték. Uralma idején a római légiók kudarcot szenvedtek Germániában, emiatt kénytelen volt a birodalom határait a Rajnáig visszavonni. Családi élete egyre boldogtalanabbá vált. Kr.u. 26-ban Capri szigetére vonult vissza. Távolléte Aelius Seianusnak, a pretoriánus őrség kapitá16

A POLITIKAI ÉLET nyának egy császár elleni összeesküvésre adott alkalmat. A terv Kr.u. 31-ben már-már sikerült, de Tiberius leleplezte őket. Seianust kivégezték, az összeesküvést meghiúsították. Tiberiusra való hatása azonban végzetes volt. Csak még gyanakvóbb és kegyetlenebb lett, olyannyira, hogy ha csak szóbeszéd támadt valaki ellen, az már veszedelmet hozott a szóban forgó személyre. Amikor Tiberius 37ben maghalt, a szenátus újra szabadon lélegezhetett.

CALIGULA (Krouo 37-41) Gaius Caligula (azaz "kiscsizma", ahogy a katonák becézték kisgyerekkora óta) lett Tiberius utóda a szenátus döntése szerint. Pályafutása kezdetén olyan népszerű volt, amilyen népszerűtlen Tiberius volt. Megkegyelmezett a politikai foglyoknak, csökkentette Tiberius Claudius Néró Vatikáni múzeum, Róma. az adókat, nyilvános szórakozásokat szervezett a néptömegek részére, egyszóval megkedveltette magát a néppel. Azonban nemsokára elmegyengeség jelei kezdtek nála mutatkozni. Megkövetelte, hogy személyét istenként imádják. Ez elidegenítette tőle a zsidókat. Egyszer Heródes Agrippa látogatást tett Alexandriában, ahol a lakosság gúnyversekkel, gúnyos feliratokkal fogadta. Heródes ezutánmegpróbálta a zsidókat Gaius Caligula képmásának imádására kényszeríteni. A zsidók sérelmükkel a császárhoz folyamodtak, aki nemcsak hogy nem szentelt figyelmet az ügynek, hanem szíriai legátusának parancsot adott, hogy a jeruzsálemi templomban szobrot állíttasson neki. A legátus a parancs végrehajtását bölcsen halogatta, nem akarván, hogy a zsidó tömegek körében lázadás tör17


A POLITIKAI ÉLET

jön ki. Csak Caligula 41-ben bekövetkezett halála akadályozta meg nagyobb válság kirobbanását. Némelyek szerint a Márk 13: l 4-ben olvasható utalás "a pusztító utálatosságra" a császár szobrának a jeruzsálemi templomban való felállítására vonatkozik. Caligula féktelenül tékozolta a pénzt, amelyet Augustus és Tiberius gondosan összegyűjtött. A közkincstár kimerülése után pénzszerzés céljából erőszakos eszközökhöz folyamodott: magántulajdon elkobzása, kötelező adományozások és a zsarolás mindenféle útján próbált költekezéseire fedezetet teremteni. Zsarnoksága végül olyan elviselhetetlenné vált, hogya császári őrség egyik tisztje megölte.

zottságok és titkárok által kormányzott bürokráciává fejlődött. A római állampolgárság előjogát kiterjesztették a provinciák lakosságára is. Róma hadvezéreinek sikerült megvetni lábukat Britanniában, és kiterjeszteni hatalmukat egészen a Temze-folyóig. Ebben az időben Trákiát Rómával szövetséges fejedelmének halála után provinciává tették. Claudius határozott kísérletet tett arra, hogy az ősi római vallást restaurálja, és azt a társadalomban elfoglalt régi, kiváltságos helyére visszaemelje. Erős ellenszenvet érzett minden idegen kultusz iránt. Suetonius írja, hogy Claudius alatt "egy bizonyos Chrestus uszítására" kitört zavargások miatt a zsidókat kiűzték Rómából. Bizonytalan, hogy Suetonius összetévesztette-e Chrestust Krisztussal, és hogy a zsidók közötti azon zavargásokra utalt-e, amelyet Jézus Krisztusként való hirdetése okozott, vagy Chrestus ténylegesen valamilyen felkelő vezér neve volt. Mindenesetre valószínűleg ez a kiűzetési parancs okozta Akvilának és PriszcilIának Rómából való eltávolítását (ApCsel 18:2). Egyik szabadosának, Pallasnak a rábeszélésére Claudius elvette unokahúgát negyedik feleségeként. Agrippina eltökélte, hogy az utódlást megszerzi előző házasságából született fiának, Domitiusnak. Claudius, Néró Claudius Caesar néven formálisan is adoptálta Domitiust. Kr.U. 53ban Néró elvette Octaviát, Claudius leányát. Egy évvel később Claudius meghalt, a császári trónt pedig Néróra hagyta.

CLAUDIUS (Kr.u. 41-54) Caligula halálakor a szenátus a köztársaság visszaállítását fontolgatta, ám a kérdést gyorsan eldöntötte a praetoriánus őrség, amikor Tiberius Claudius Germanicust császárnak választotta. Claudius Tiberius és Caligula idejében viszonylagos elvonultságban élt, és nem vett részt Róma politikai tevékenységében. Egy korai betegség (lehet, hogya gyermekparalízis valamilyen formája) olyan nyomorékká tette, hogy nyilvános megjelenése majdnem groteszk és szánalmas volt. Ahogy lábát húzta, alsó ajka lefittyedt, szája mindig félig nyitva volt, idiótának látszott. De nem volt az! Szellemileg egyáltalán nem volt elmaradott; jártas volt a tudományokban, és alkalmasabb uralkodónak bizonyult, mint ahogy kortársai várták. A gyorsan terjeszkedő birodalomnak új típusú vezetésre volt Tiberius Claudius Drusus Néró szüksége ahhoz, hogy eredményes Germanicus mellszobra. Uffizi képtár, legyen. Claudius alatt Róma biFirenze. 18

NÉRÓ (Kr.u. 54-68) Néró, uralkodásának első öt éve békés és eredményes volt. Afranius Burrusszal, a pretoriánus őrség prefektusával és L. Annaeus Senecával, a filozófussal és íróval, akik mint tanácsadók álltak mellette, Néró nagyon jól vezette birodalmát. Agrippina azonban befolyásolni akarta, amit Néró - tanácsadóival együtt - nagyon rossz néven vett. Kr.U. 59-ben megölette anyját, és így a hatalmat teljesen magához ragadta. Néró természetes hajlamainál fogva inkább művész volt, mint vezető. Jobban vonzotta a színpadi szereplés, mint a politikai ügyek intézése. Gondatlansága és szertelensége nemsokára kiürítette a közkincstárat, és ő is - akár Caligula - erőszakhoz és a hatalommal való visszaéléshez

19


A POLITIKAI ÉLET

folyamodott, hogy újból feltöltse azt. Ezzel aztán felkeltette a szenátus gyűlöletét, mert a szenátorok remegtek, hogy a császár bármikor parancsot adhat megölésükre és vagyonuk elkobzására. Kr.u. 64-ben nagy tűz ütött ki Rómában, amely a város nagy részét elpusztította. Az emberek azt suttogták, hogy a tűzvészt maga Néró okozta avégből, hogy szebb környezetet teremtsen az ún. Aranyháznak, ragyogó új palotájának, amelyet az Esquilinus dombon építtetett magának nemrég. Hogy magáról elterelje a gyanút, a gyújtogatást a keresztyénekre fogta. A keresztyéneknek a pogányokkal szembeni tartózkodó magatartása és az a tény, hogy gyakran beszéltek a föld tűz általi végső pusztulásáról, ezt a gyanút sokak szemében hihetővé tette. Sok keresztyént állítottak bíróság elé és végeztek ki kínos halállal. A hagyomány szerint Péter és Pál apostol is ebben az üldözésben halt vértanúhalált, amelyet maga az Néró Claudius Caesar Germanicus mellszobra. Vatikáni múzeum, Róma. állam első ízben vezetett a hívők ellen. Ahhoz, hogy ennek az üldözésnek a méreteit pontosan megállapíthassuk, túl kevés bizonyítékunk van. Valószínű, hogy Rómán és közvetlen környékén kívüli területeket nem érintett, ám lehet, hogy a provinciákat is fenyegette (vö. lPt 4: 1219). Közben Nérót szaporodó túlkapásai egyre népszerűtlennebbé tették. Több összeesküvést is szerveztek ellene, de ezeket a tömeges kivégzések elfojtották. Végül a légiók, valamint Gallia és Hispánia tartományok lázadása sikeresnek bizonyult. Néró elmenekült Rómából. Hogyelkerülje az elfogatást, saját parancsára egy szabadosa ölte meg,

GALBA (Kr.u. 68) A légiók lázadása megmutatta, hogy a birodalomban a tényleges hatalmat a hadsereg gyakorolja, minthogy a szenátus megkérdezése nélkül azt ülteti a trónra, akit akar. Galbát, Néró utódját azonban nem egyhangúan választották meg. Amikor Galba leendő utódjául Lucius Calpurnius Pisot adoptálta, Otho, aki már egyszer támogatta őt, rábeszélte a pretoriánusokat, hogy öljék meg Galbát, és őt tegyék császárrá. OTHO (Kr.u. 69) Otho uralma rövid életű volt. A szenátus ugyan egyetértett jelölésével, de Vitellius, Germánia legátusa csapataival bevonult Rómába. Otho harc közben halt meg, és helyét Vitellius foglalta el. VITELLIUS (Kr,u, 69) Vitelliust a szenátus elismerte. Ö azonban képtelen volt a katonaságot irányítani és a szilárd hatalmat biztosítani. A keleti hadsereg is beavatkozott az államügyekbe, és a maga hadvezérét, Vespasianust tette meg császárrá. Ebben az időben Vespasianus Jeruzsálem ostromával volt elfoglalva. Az ostromot fiára, Titusra hagyva benyomult Egyiptomba, ahol magához ragadta az ország irányítását és elvágta a Rómába menő élelmiszer-utánpótlást. Hadnagya, Mucianus eközben Itália felé indult. Vitellius seregeinek lelkes ellenállása dacára Vespasianus párthíve i bevették és kifosztották Rómát. Vitteliust megölték és Vespasianust kiáltották ki uralkodóvá. TItus Flavius Vespasianus mellszobra.

20

21


VESPASIANUS (Kr.u. 69-79) Vespasianus egyszerű, öreg katona volt: szokásaiban igénytelen, de az államigazgatásban erőteljes. Batáviában és Galliában elfojtotta a lázongásokat. Közben fia, Titus befejezte Jeruzsálem elfoglalását. A várost a győztesek teljesen lerombolták, s a provinciát katonai legátus ellenőr zése alá helyezték. Vespasianus a határokat úgy erősítette meg, hogy az alárendelt fejedelemségeket provinciákká fokozta le. Szigorú takarékossággal és új adók kivetésével a kincstárat fizetőképessé tette. Ö építtette a világhírű Colosseumot. Kr.U. 79-ben halt meg, hivatalát Titusra hagyta, akit már előbb társuralkodóvá emelt maga mellé. Ö volt a Flavius dinasztia első tagja, mely fiait, Titust és Domitianust is magába foglalta. TITUS (Kr,u, 79-81) . Titusnak, uralkodása rövidsége miatt, nem sok lehetősége volt arra, hogy nevezetes tetteket vigyen véghez. Ennek ellenére mégis egyike volt Róma legnépszerűbb császárainak. Az ő költségére rendezett közszórakozások nagyyonalúsága, valamint nagylelkűsége lefegyverezte a szenátus eleinte nagyon is érezhető bizalmatlanságát. Attól féltek ugyanis, hogy olyan diktátor lesz, mint apja. Az ő uralkodása alatt 'Pusztult el a Nápolyi-öböl két kis városkája, Pompei és Herculanum a Vezúv kitörése miatt. Titus bizottságot nevezett ki, és mindent megtett, hogy az áldozatok közül a lehető legtöbbet megmentse. Néhány hónappal később nagy tűz ütött ki Rómában, amely elpusztította az új Capitoliumot, a Pantheont és Agrippa fürdőit. Titus még a magántulajdonát Titus Flavius Sabinus Vespaisanus képező bútorok egy részét is áruba mellszob ra. 22

A POLITIKAI ÉLET bocsátotta, hogy jó példával járjon elöl a segélynyújtásban. Új épületeket is emelt, köztük egy nagy amfiteátrumot.

DOMITIANUS (Kr,u, 81-96) Titus 81-ben halt meg, s fiút nem hagyott maga után. Így a szenátus az uralkodói hatalmat öccsére, Domitianusra ruházta. Domitianus minden ízében diktátor volt. A korrupció és a nyilvános prostitúció megfékezésével megpróbálta Róma társadalmának színvonalát emelni. A régi istenek teplomait újjáépítették, de elnyomták az idegen vallásokat, különösen azokat, amelyek új híveket igyekeztek toborozni maguknak. Neki tulajdonítanak egy keresztyénüldözést, bár nincs bizonyíték arra, hogy uralkodása alatt széleskörű intézkedéseket és új törvényeket hozTitus Flavius Domitianus. Vatikáni tak volna Krisztus követői ellen. múzeum, Róma. Megkövetelte, hogy őt imádják és Dominus et Deus-ként (úrként és istenként) üdvözöljék. Jó közgazda volt. A birodalom gazdasági ügyeit alattvalói eredményesen intézték. Domitianus nehéz természetű és lehetséges vetélytársaira állandóan gyanakvó ember volt. Hiányzott belőle fivérének, Titusnak a szívélyessége, és így sok ellenséget szerzett magának. Ha egy készülő összeesküvésre fény derült, bosszújában könyörtelen tudott lenni. Uralmának utolsó ideje nehéz, lidérces álom volt a szenátorok számára, mert kémekkel és besúgókkal állandó terror alatt tartotta őket. Még saját családja sem érezte magát biztonságban tőle. Végül önvédelemből meggyilkolták.

23


A POLITIKAI ÉLET

NERVA (Kr,u. 96-98) Nervát, Domitianus utódját a szenátus választotta. Előrehaladott korú, szelíd modorú férfi volt, akit a szenátorok bizonyára "biztonságos" jelöltnek tekintettek. Általános ügyvezetése jóindulatú és belső feszültségtől mentes volt. A katonaság rossznéven vette Domitianus megöletését, mert a Flaviusok katonai körökben igen népszerűek voltak. Nerva azonban eléggé ügyes volt ahhoz, hogy utódaként Trajanust jelölje, aki alkalmasnak látszott arra, hogyalégiókat függőségben tartsa, és a kormányzást erős kézzel irányítsa.

A provinciák kormányzása

TRAJANUS (Kr.u. 98-117) Nerva 98-ban halt meg, s Trajanus követte az uralkodásban. Spanyol születésű, hivatásos katona volt, energikus és agresszív. Ö kebelezte be a Dunától északra elterülő Dáciát, és elkezdte a keleti határok bővítését Armenia, Asszíria és Mezopotámia meghódításával. A Közel-Keleten a zsidóknak egy lázadását elnyomták (ll5-ben), de Afrikában, Britanniában és a Duna mentén kitört újabb lázadások hírére Trajanust sürgősen visszahívták Rómába. Hazautaztában érte utol a halál Ciliciában, 117-ben. A birodalom terjeszkedésének ebben a légkörében vált a keresztyénség ismeretlen zsidó szektából világvallássá. Jézus Augustus uralkodása alatt született (Lk 2: l), nyilvános működése és keresztre feszítése Tiberius idejében ment végbe (Lk 3: l), az evangélium nagy időszaka Claudius (ApCsel 18:2) és Néró (25:11-12) uralkodására esik. A hagyomány szerint a Jelenések könyve Domitianus uralkodása idején íródott, és a hatalomra és önkényuralomra való utalásai Domitianus korának körülményeit tükrözik. Nem meglepő, hogy az Újszövetségben ritkán található utalás a római világ egykorú eseményeire. Az evangéliumok és az Apostolok Cselekedetei (az Újszövetség fő történeti írásai) jó részének nemzeti érdeklődése inkább a zsidóságra, mint Rómára irányul. Továbbá az Újszövetség üzenete inkább olvasói belső életével, mint külső körülményeivel törődik. Inkább hangsúlyozza azt, ami lelki és örök, mint a politikait és időlegeset. Az Újszövetség mindazonáltal számos helyen összeköt bennünket az első század körülményeivel, és történelmi fontosságát ebben az összefüggésben kell értelmezni.

24

Eltérően az Amerikai Egyesült Államoktól, ahol a szövetségi hatalom ötven állam fölött elnököl, amely államok kormányzati formájukban és szerkezetükben általában azonosak, a római birodalom egymástól független városok, államok és tartományok keveréke volt, amelyek mindegyike a központi kormányzatnak volt alávetve. Ezek közül néhány új tartomány önkéntes szövetség révén vált a birodalom részévé, másokat hódítással annektáltak. Ahogy Róma kiterjesztette felségjogát ezekre a szövetségekre vagy alattvaló népekre, kormányzati gépezete is úgy nőtt a római provinciális rendszerré. A provincia szó eredetileg a hadviselés tisztségét vagy parancsnoki posztot jelentett. Egy hadvezér hatáskörére alkalmazva azt a területet jelentette, amelyet katonailag meghódított, s amely így az ő provinciája lett. A Róma által meghódított területeket provinciákká szervezték, amelyek ezáltal részeivé lettek az általános birodalmi rendszernek. Róma a provinciákat a következő sorrendben szerezte meg: első volt Szicília, amelyet Karthágótól vett el az első pun háborúban Kr.e. 264 és 241 között. Ehhez megszerezte Szardíniát (Kr.e. 237), majd két provinciát Hispániában (Kr.e. 197), Macedóniát (Kr.e. 146) és Afrikát (Kr.e. 146). Ázsiát nem fegyveres erővel foglalta el, hanem az Kr.e. 129-ben provinciává szerveződött, miután királya előzőleg 133-ban végrendeletileg a római népre hagyta. Gallia Alpokon túli és inneni része Kr.e. 118-ban került római uralom alá. Kürénét (Cyrene) Kr.e. 96-ban hagyományozták Rómára.i Bitiniát ugyancsak ígyajánlották fel Rómának Kr.e. 75-ben. Pompeius Kr.e. 67-ben annektálta CiIíciát és Krétát, Kr.e. 63-ban átvette Palesztinát, ebből szervezte meg a Szíria nevű tartományt. Magának Itáliának kivételével a római világ nagy tömbje provinciális kormányzat alá tartozó területekből állott. Ez a kormányzat kétféle volt: az aránylag békés és Rómához hű provinciák prokonzulok alá voltak rendelve (ApCsel 13:7), akik a római szenátusnak tartoztak felelősséggel. A nyugtalankodó provinciák közvetlenül a császár hatalma alá tartoztak, aki gyakran állomásoztatott hadakat bennük. Ezeket prefektusok, prokurátorok vagy propraetorok kormányozták, akiket a császár nevezett ki, és akik neki feleltek közvetlenül. Az előbbi csoportba tartozott Akhája, melynek Pál látogatása idején Gallio

25


A POLITIKAI ÉLET

volt a prokonzula (ApCsel 18:12). Palesztinára Krisztus idejében a császár Pilátussal mint prokurátorral ügyelt fel. (Mt 27: 11, a magyar fordításokban "helytartó"). A prokonzulokat évenként nevezték ki hivatalukba, és rendszerint minden évben cserélték őket. A prokurátorok és propraetorok annyi ideig voltak hivatalban, ameddig a császár kívánta őket hivatalban tartani. Ezeknek a hivatalnokoknak a közigazgatása alatt a provinciák meglehetős szabadságot élveztek. Az egyedi városállamoknak megengedték, hogy saját helyi uralkodójuk legyen, sőt pénzt is verhettek. A rómaiak sohasem avatkoztak be az alattvaló népek vallási szabadságába, úgyhogy a hazai vallásgyakorlatot minden helyen megtartották. A római uralkodók ügyintézésükben rendesen elfogadták a provinciális bizottságok tanácsait. Azok a hivatalnokok, akik fosztogatták alattvalóikat, ki voltak téve annak, hogy vád alá helyezik és visszahívják őket. Bár igaz, hogy némely prokonzul vagy prokurátor nem tudott ellenállni a hatalom adta pénzszerzési lehetőségnek, többségük valószínűleg többet nyújtott kormányzói bölcsességben, mint amennyit pénzben elvett. Utakat, középületeket építettek, a kereskedelmet felvirágoztatták. Hogy a provinciákat szorosabban hozzákössék az anyavároshoz, kis római településeket kezdtek létrehozni a provinciák stratégiai központjaiban. A római civilizáció fokozatosan terjedt úgy, hogy idővel a provinciák szinte rómaiabbak lettek Rómánál. A második században Róma uralkodó nyelvként még mindig a görögöt használta. Gallia, Hispánia és Afrika már elsősorban latin nyelvű volt. A birodalmi kultusz leghívebb követői a provinciák voltak. A római állam és az uralkodó császár imádása Augustusszal kezdődött. Ö rendelte el, hogy Efezusban és Niceában Julius Caesar tiszteletére az ott lakó római polgárok templomot emeljenek, de az odavaló népeknek megengedte, hogy az ő tiszteletére kegyhelyeket létesítsenek. Az állam tiszteletét a helyi tanácsok istápolták, akik maguknak tartották fenn a jogot a provinciák vallásgyakorlásának irányítására. Hogy milyen volt egy provinciális tanács, arra jó példát találunk az ApCsel 19:31-ben, ahol az új fordítás "ázsiai főtisztviselőket" említ. Ezek voltak a provincia felelős vezetői, akik a császár kultusz főpapjaiként is szolgáltak. Az ApCsel Pál apostol iránti barátságos magatartásukat külön

megemlíti: figyelmeztették őt, hogy ne menjen el a színházba, ne tegye ki magát a felbőszített tömeg bántalmazásának. Az Újszövetségben említett provinciák a következők: Hispánia (Róm 15:24), Gallia (2Tim 4: 10), Illíria (Róm 15:19), Macedónia (ApCsel 16:9), Akhája (Róm 15:26), Ázsia (ApCsel 20:4), Pontusz (lPt 1:1), Bitinia (ApCsel 16:7), Galácia (Gal 1:2), Szíria (Gal 1:21), Júdea (Gal 1:22), Ciprus (ApCsel 13:4), Pamfília (ApCsel 13:3) és Lícia (ApCsel 27:5). Néhány ezek közül, mint pl. Illíria, többször is előfordul az ún. "pásztori levelekben" (2Tim 4: 10). Pál rendszerint a provinciák nevét használta, ha a birodalom valamelyik részét említette. A provinciák gyakran egynél több népessségi csoportot foglaltak magukban, mint pl. Lisztra és Derbé likaón lakói (ApCsel 14:6,11), akik Galácia provincia alá tartoztak. A közhivatalnokok törekedtek a provinciák kormányzóságának elnyerésére, mert az meggazdagodási lehetőséget jelentett számukra. Néhány kormányzó olyan kapzsi volt, hogya súlyos adók a provinciákat hamarosan elszegényítették. De voltak olyanok is, akik a közérdeket fontosabbnak tartották, az adókat bölcsen a lakosság javára használták fel, utakat, kikötőket építettek, úgyhogy a kereskedelem fellendült és az általános életszínvonal emelkedett. Róma a provinciákat jogos kizsákmányolási területnek tekintette. Ezek Konstantin császár idejéig a központi hatalom adófizetői voltak, és sohasem kezelték őket egy közös államszövetség egyenjogú tagjaiként.

26

A hellenisztikus királyságok Az első század kulturális légköre nemcsak Róma politikai szervezetének köszönhette eredetét, hanem a hellén szellem elterjedésének is, amely mind a nyugatot, mind a keletet áthatotta. Róma hódításai beolvasztották azokat a görög gyarmatokat, amelyeket Gallia és Hispánia tengerpartjai mentén, Szicília szigetén és az itáliai félsziget déli részén létesítettek. A korinthusi "zsákban" végződő Akhája meghódítása Kr.e. l46-ban a rómaiak számára hatalmas művészeti értéket képviselő műkincseket tett elérhetővé, amelyeket hazaszállítottak, hogy azok saját villáikat ékesítsék. A görög rabszolgák, akik közül nem egy műveltebb volt, mint gazdája, tagjaivá, részeivé váltak a családoknak, háztartásoknak. Gyakran nem-

27


A POLITIKAI ÉLET

csak fizikai munkára alkalmazták őket, hanem tanítók, orvosok, gazdasági és üzleti ügyintézők, gondnokok lettek. Az athéni, rodoszi, tarzuszi és más városokban levő görög egyetemeket fiatal római arisztokraták látogatták, akik éppen úgy megtanultak görögül, mint ahogy a mai művelt angol ifjuság a diplomácia és kultúra nyelveként elsajátítja a francia nyelvet. A legyőzött görögök kulturális tekintetben oly alaposan meghódították Iegyőzőiket, hogy Róma görögül beszélő várossá lett. Juvenalis, a kor egyik híres, szatíráiról ismert római írója így panaszkodik: "Római polgártársaim, nem tudok elviselni egy teljesen görög várost."

rendszer épült ki a macedónok és a görögök között. Fia, Sándor úgy vélte, hogy Ázsia meghódítására is vállalkozhat. Sándorban egyesült apjának agresszivitása és katonai lángelméje. Ó már görög nevelésben részesült, nevelője Arisztotelész, a híres filozófus volt. Csodálója volt Homérosz híres eposzainak, a görög hagyományoknak és eszményeknek. Kr.e. 334-ben átkelt a Helleszpontoszon Kisázsiába, és megverte a perzsa erőket a Granikusz folyó menti csatában. A partmenti hellén városokat felszabadította, majd behatolt a hátországba. Újabb csapást mért a perzsákra az isszoszi csatában, s ez biztosította számára az egész Kisázsia feletti uralmat. A szír határon átkelve dél felé fordult, meghódította Egyiptomot, és új várost alapított, amelyet saját magáról Alexandriának nevezett el. Szíriát is leigázva kelet felé folytatta diadalútját, s Arbalánál még egy utolsó nagy csatát nyert a perzsákkal szemben. Gyors egymásutánban elfoglalta Babilont és Perzsiát Szúza és Perszepolisz városokkal egyetemben. A következő három évet az új birodalom konszolidálására fordította. Arra biztatta katonáit, hogy a meghódított területek asszonyaival házasodjanak össze. Megszervezte harmincezer perzsa ifjú görög nyelvű oktatását és görög szellemben való nevelését. Újabb hadjáratokat indított India ellen, birodalma határait az Indus folyóig terjesztette ki. Sok új települést hozott létre, és feltárt egy olyan csodálatos országot, amelyet európai szem addig sohasem látott. Babilonba való visszatérésekor Arábia elfoglalására kezdett előké születeket tenni, de tervét már nem tudta megvalósítani. Sikerült ugyan a keletet hel1enizálnia, de a kelet is sok tekintetben "orientalizálta" őt. Felvette a keleti kényurak szokásait, magatartását, zsarnokká és gyanakvóvá lett. Babilon fényűző életmódja és az állandó tivomyázások aláásták egészségét. Egy láz vitte el Kr.e. 324-ben, alig harminckét éves korában. Birodalma nem sokkal élte túl Nagy Sándor halálát. Örökösei nem voltak. A birodalmat végül is hadvezérei osztották fel egymás között. Ptolemaiosz Egyiptomot és Dél-Szíriát vette el, Antigonosz Észak-Szíriára és Nyugat-Babilóniára tartott igényt. Lüzimakhosz Trákiát és Nyugat-Kisázsiát tartotta meg, Kasszánder pedig Macedónia és Hellász ura lett. Antigonosz területét az ipszuszi csata után Kr.e. 30 l-ben I. Szenekosz elvette, Lüzimakhosz királysága pedig beolvadt a Szeleukidák birodalmába.

Nagy Sándor hódításai A római birodalom keleti felében, ahol az Újszövetség eseményei lejátszódtak, a görög civilizáció terjedése azokkal a görög kereskedőkkel kezdődött, akik a peloponnészoszi kereskedelmet fellendítették és irányították. Már Kr.e. 600-ban ismertek voltak a görög hangszerek és fegyverek Babilóniában, görög zsoldosok harcoltak Kürosz hadseregében, amint azt Xenophanesz Anabasis: .Kürosz felvonulása" című műve tanúsítja. Kelet hellenizálását (elgörögösítését) nagy mértékben meggyorsították Nagy Sándor hadjáratai. Apja, Fülöp, Macedónia királya a macedónokat egységes katonai állammá kovácsolta. Hegyes-sziklás országának keménykötésű parasztjaiból és pásztoraiból rendkívül mozgékony, fegyelmezett, edzett hadsereget szervezett. Húsz év lefolyása alatt Fülöpnek sikerült a görög városállamokat Macedónia hatalkÍna alá hajtania. Amikor Kr.e. 337Nagy Sándor mellszobra. ben meghalt, szilárd szövetségi Kapitol múzeum, Róma.

28

29


A POLITIKAI ÉLET

A szíriai Szeleukidák és az egyiptomi Ptolemaioszok közötti állandó ellenségeskedések Palesztinát "üllő és kalapács között" tartották. A Sáron-síkság volt az a folyosó, amelyen a két hatalom hadai egymás ellen felvonultak. A küzdelem változó szerencsével folyt, így Palesztina hol az egyik, hol a másik fél uralma alatt nyögött.

és tudományos dokumentuma megtalálható volt. Könyvtárosai neves tudósok voltak; ők kezdték el a görög nyelvtani és irodalmi művek kritikai tanulmányozását. Alexandriában a zsidó befolyás a város alapítása óta erős volt. Nagy Sándor maga jelölt ki helyet a zsidó gyarmatosok számára, és teljes polgárjogot adományozott nekik. Ptolemaiosz Philadelphosz alatt (Kr.e. 285246) fordították le a héber nyelvű szent írásokat görögre. Ez a Septuaginta néven ismert görög bibliafordítás vált a diaszpórában (szétszórtságban) élő zsidóság népszerű Bibliájává; ezt használták később az Újszövetség szent írói is, akik ószövetségi idézeteiket a Septuagintából vették. A fordítás görög nyelvezete irodalmi értékét tekintve könyvről-könyvre változik. Egyaránt vannak finoman csiszolt és merészen szószerint fordított részei. Mindazonáltal mind e mai napig igen értékes segítséget nyújt az ószövetségi Biblia tanulmányozásához, mert megmutatja, hogyan tolmácsolták a fordítók a héber Szentírást. Előadásmódja olykor felfedi, hogy olyan héber szövegen alapszik, amely jelentősen különbözik a ma legrégibbnek tartott szövegtől. A Szeleukidák és Ptolemaioszok közt dúló állandó háborúk az érintett országokra óriási terheket róttak. Az adóztatás egyre nagyobb lett. A közkincstár kiürült, a legnagyobb terheket viselő parasztság szánalmas szegénységre jutott. Róma Karthágóval folytatott háborúi elpusztították Egyiptom nyugati piacait: a kereskedelem pangott. A nép nyugtalansága a kormányzat elleni lázongásokban robbant ki, vagy abban, hogy elhagyták földjeiket, mert a túlzott adóztatás miatt lehetetlen volt jövedelmező en gazdálkodni. A két ország gazdasági élete a Kr. e. I. században olyan mélypontra zuhant, hogy Róma könnyűszerrel föléjük tudott kerekedni.

A szeleukidák Szíriában Kisázsiában a Szeleukida uralom olyan utemben szűnt meg, ahogyan az ottani népek biztosították függetlenségüket és megalapították saját királyságaikat. Szíriában azonban uralmuk fennmaradt, és befolyásuk erő sen hatott Palesztina politikájára. A Kr.előtti 201-200. esztendőben a szíriai III. (vagy Nagy) Antiokhosz a Jordán forrása közelében, Paniasznál megverte a Szkopesz nevű hadvezér által vezetett egyiptomi hadsereget. Két év múlva ugyanez a III. Antiokhosz már magáénak mondhatta egész Palesztinát, és így a zsidók legfőbb parancsolójává lett. A zsidók elgörögösítésére irányuló kísérletei váltották kia Makkabeusok felkelését, amely a zsidó állam újjáéledését eredményezte. Ez az uralom Kr.e. 63-ig tartott, amikor Pompeius Szíriát római provinciává tette. A Szeleukidák uralmának hatása óriási volt. Országuk fővárosa, Antiókhia, a Római Birodalom harmadik legnagyobb városává és kelet és nyugat között a legfőbb érintkezési ponttá vált. A görög nyelv és irodalom széles körben elterjedt a Közel-Keleten, és mind a nyugati, mind a keleti népek számára közös kulturális alapot jelentett. Palesztina sok városa - különösen Galileában - kétnyelvű volt, és vallásukban mind a keleti, mind a nyugati istenségek hatása érvényesült. Az egyiptomi Ptolemaioszok

A Szeleukidák karrierjéhez volt hasonló a Ptolemaioszoké is Egyiptomban. A két királyság közt elkeseredett vetélkedés folyt, ami számos, váltakozó szerencséjű háborút okozott. Kleopátrának Kr.e. 30-ban bekövetkezett halálával az utolsó Ptolemaiosz hunyt el. Róma a birodalomhoz csatolta Egyiptomot, hogy éléskamrául szolgáljon neki. Alexandria fontossága nőttön-nőtt: kimagasló kereskedelmi és művelődési központtá fejlődött. A Ptolemaioszok pártfogásával és támogatásával hatalmas könyvtárat hoztak létre, amelyben az ókori műveltség minden jelentős irodalmi

30

Kultúrális hatások Kelet meghódításának politikai hatása nem volt tartós. A Szeleukidákat és Ptolemaioszokat idegen dinasztiáknak tekintették, akik nem tartoznak a néphez. Noha az uralkodó osztály támogatta őket, sohasem sikerült birodalmukat jellegében teljesen göröggé tenni. Ellenkezőleg! Ezek a királyok a keleti egyeduralkodók zsarnokságát gyakorolták: udvaroncaiktól teljes hódolatot követeltek. A görög demokrácia szabad bajtársiasságát, sőt a macedóniai udvar formálisabb szervezetét is elhomályosította e királyok szeszélyes önkényuralma, akik ráadásul isteni rangra tartottak 31


A POLITIKAI ÉLET

igényt. Jézus a Szeleukidákra és a Ptolemaioszokra célzott, amikor azt mondta, hogy "a királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket,jótevőknekhívatják magukat" (Lk 22:25), mert a görög euergetes (jótevő) egyike volt címeiknek. A tömegek, amelyek felett uralkodtak, adót fizettek nekik, és leborultak előttük, de ugyanezt megtették volna más uralkodónak is. Kulturális vonatkozásban a Szeleukidák és a Ptolemaioszok görög szokásokat és modort honosítottak meg keleten. Görög építészet jellemezte a városokat, görög volt az udvar nyelve, sőt -ra papirusztekercsek tanúsága szerint - a köznép is elsajátította a görög nyelvet. Szerelmes levelek, számlák, receptek, amulettek, értekezések, versek, életrajzok, üzleti levelezések egyaránt görög nyelvűek voltak. Egyiptomban a hivatalnokok görög címeket viseltek még a római megszállás idején is. Az uralkodók a hellén kultúrát a nép életével igyekeztek egyesíteni. Görög neveket adtak a helyi pogány isteneknek; a nagy városokban tornacsarnokokat, sportpályákat építettek. A nyugati civilizáció elárasztotta az egész Közel-Keletet. Ebben a kultúrában terjesztették Krisztus evangéliumát a keresztyén misszió legkorábbi szakaszában. Görög Bibliából görögül prédikáltak, és így a görög nyelvvel csakhamar elérték a civilizáció legtávolibb határait.

az Úr összetöri a babiloni igát, és aztjósolta, hogy Nabukodonozor által a jeruzsálemi templomból elhurcolt szent edények két éven belül vissza fognak kerülni. Jeremiás próféta Hananját hazugsággal vádolta és megjövendölte, hogy Babilon szorítása csak még erősebb lesz. A radikális párt vérmes reményeket táplált az iránt, hogy Egyiptom segítségükre fog sietni. Jeremiásnak nem voltak ilyen illúziói (Jer 28: 12-17). Kr.e. 590-ben Cidkijja elérkezettnek látta az időt a babiloni iga lerázására. Az egyiptomi uralkodó, II. Pszammetikhosz a palesztinai partok mentén észak felé előrenyomulóban volt, és messze behatolt babiloni területre. Cidkijja úgy látta, hogy végre itt az alkalom a felkelésre. Egyiptom mellé állt, vállalva a közös kockázatot. Nabukodonozor figyeimét nem kerülte el a kihívás. Tírusz védelmére sietett, és 588-ban ostrom alá vette Jeruzsálemet. Az egyiptomi seregek előrenyomulása ideiglenesen felfüggesztette az ostromot. Amikor az egyiptomiak visszavonultak, ismét folytatták Jeruzsálem ostromát. Kr.e. 586ban a falakat keresztültörték és elfoglalták a várost. Cidkijja menekülni próbált, de elfogták, megvakították, és láncra verve Babilóniába hurcolták. A templom szent edényeit elrabolták, a templomot és a királyi palotát a nemesek házaival együtt felégették, s a várost a földdel egyenlővé téve a lakosságot Babilóniába deportálták (Jer 39:4-10). Hogy a szervezettség némi látszatát megőrizze, Nebuzaradán, a hadjárattal megbízott babilóniai hadvezér Gedaljá személyében kormányzót nevezett ki. A meghódított országon belül a széthúzó pártok továbbra is fennmaradtak, Baalisz, az ammoniták királya lázadást szított, amelynek során Gedalját meggyilkolták. Általános polgárháború következett, de a lázadókat végül is legyőzték. Akik megmaradtak, Egyiptomba menekültek, és akarata ellenére magukkal vitték Jeremiás prófétát is a száműze tésbe (Jer 41-43. rész). A zsidó állam vége azonban nem jelentette a zsidóság pusztulását; valójában az "ortodox judaizmus" ezekben a tragikus időkben született. A fogságba menők magukkal vitték a Törvényt és a prófétai írásokat, és ezeket Szentírásként őrízték, tisztelték. Bár a templomi áldozatok megszűntek, Isten imádása folytatódott. Sok istenfélő és kiválóan képzett zsidót vittek Babilóniába, akiknek letelepedésévellétrejött egy új közösség, amely a vallási élet irányításában átvette Jeruzsálem szerepét.

A zsidó állam A fogság (Kr.e. 597-322) Nabukodonozor, Babilónia királya 597-ben lerohanta Judeát és elfoglalta Jeruzsálemet. Ezzel véget ért a zsidó állam függetlensége. Jójákin király egész udvarával együtt fogságba esett. A nép uralkodó rétegeit, beleértve a kézműveseket is, szintén deportálták. Jójákin nagybátyját, Mattanját, Cidkijjának (Károli:Sedékiás) nevezték el, és bábkirályként trónra ültették (2Kir 24: 10-17). Kr.e. 597-586 között Júdea adófizető királyságként még látszatönállóságot élvezett. Cidkijját eskü kötelezte a babiloni király szolgálatára, de túl nagy volt a kísértés, hogy Egyiptommal intrikáljon Babilon ellen, hiszen a függetlenség olyan csábító tét volt. A vélemények még prófétai körökben is megoszlottak. Hananjá, Azzur fia ismételten kijelentette, hogy

32

33 ..~

t


A POLITIKAI ÉLET

Nem kis mértékben segítette elő ennek a közösségnek a vallási fejlő dését Ezékiel, akit a Jójákin alatti első deportálás során vittek el. Ö látnok és puritán volt egy személyben. Prédikációinak képei szokatlanok, de etikája szigorú, és lelki mércéje igen magas volt. Megjósolta, hogy a nép újra viszanyeri hazáját, és olyan megújulást várt, amely a maradék népet a fogság idején elkövetett utálatosságoktól majd megtisztítja (Ez 36:2231). A babilóniai fogság hetven éve tanúja volt annak, hogy miként fejlő dött ki a zsidók körében a zsinagógai istentisztelet. Hívők csoportjai álltak össze az Úr nevében, gyülekezeteket alakítottak, ahol a Törvényt tisztelték és tanították. Tanítókat jelöltek ki, akik a nép vallási vezetőiként a jeruzsálemi papság helyét foglalták el. A Törvény tanulmányozása lépett az áldozatok helyébe, az erkölcsi előírások pedig az istentiszteleti szertartásokat pótolták. Babilónia bukása Kr.e. 538-ban következett be. Círus (Kürosz) perzsa király zseniális stratégiájával bevette a várost. Az Eufrátesz vizét új mederbe terelte úgy, hogy az többé nem a városon folyt keresztül. Seregei a folyó kiszáradt medrén át a kapuk alatt bevonultak, és a várost szinte harc nélkül elfoglalták. A Közép-Kelet feletti uralom így a méd-perzsa hatalomra szállt át. Círus jóindulatú egyeduralkodónak bizonyult. A meghódított népeket tapintatosan kormányozta. Uralma első évében kibocsátott egy rendeletet, amely a zsidóknak megengedte a hazatérést, és elrendelte, hogy a templomukból zsákmályolt kincseket vissza kell nekik szolgáltatni. A templom újjáépítését pedig a királyi kincstár fogja fedezni (Ezsd 6: 1-5). Círus rendelete ellenére azonban nem minden zsidó tért vissza Palesztinába. Többségük szívesebben maradt ott, ahol már otthona, megélhetése volt. Körülbelül negyvenkétezren indultak útnak Jeruzsálem felé, legtöbben a Júda és Lévi törzséből valók. A várost kb. 537-ben érték el (Ezsd 1:3,5-11) Sésbaccar királyi herceg vezetésével. Hozzáfogtak a templom újjáépítéséhez, de már nem ők fejezték be (Ezsd 3:1-13). Az országban lakó népek ellene voltak az újjáépítési tervnek, s azt minden módon akadályozták (Ezsd 4: l-5). A munka tizenhét évig állt, bár a hazatértek új egzisztenciát teremtettek maguknak, és családi otthonaikat is felépítették (Hag 1:4), Haggeus és Zakariás próféta sürgető prédikálásának eredményeképpen Kr.e. 520-ban újból előtérbe került a templomépítés ügye (Ezsd

5: l-2). A tartományi hivatalnokok, nyilván nem ismerve Círus eredeti rendeletét, úgy intézkedtek, hogy a zsidók hagyjanak fel az építkezéssel. A zsidók Dáriushoz folyamodtak, aki a rendeletet tartalmazó iratokat áttanulmányozta, és a Círus által adományozott privilégiumokat külön dekrétumokkal megerősítette. Ezek után a munka gyorsan haladt előre, s a restaurálás Kr.e. 516-ban befejeződött (Ezsd 6:1-15). A templomi istentiszteletek a páska ünnepén újból megkezdődtek, s visszaállították a papi szolgálatot is. Egy másik kb. hatvan évre terjedő időszakra (Kr.e. 516-458) vonatkozó feljegyzések hallgatnak a palesztinai zsidóság helyzetéről. Kr.e. 458ban, "Artahsasztá király hetedik esztendejében" (Ezsd 7:7) egy újabb visszaköltözés kezdődött Babilonból Ezsdrás az írástudó vezetése alatt, aki Hilkijjának, a Jósiás király idejében élt főpapnak a leszármazottja volt. Számos pap és énekes kísérte. Birtokában volt egy levél Artahsasztától, amely felhatalmazta a templomi szolgálatok felújítására. Bírság és büntetés terhe alatt meghagyta a hivatalos szerveknek, hogya templomi szolgálat végzéséhez anyagi támogatásról gondoskodjanak. Az újonnan visszatelepültek felszívódtak az ország lakosságában, és úgy látszott, hogy az általános helyzeten nem sokat változtattak. .Artahsasztá király uralkodásának huszadik évében" (Neh 2: l; Kr.e. 446) Jeruzsálemből jött küldött kereste fel Nehémiást, a perzsa király pohárnokát, és arról tájékoztatta, hogy Jeruzsálem falait újból lerombolják, kapuit pedig felégetik. Minden valószínűség szerint ez a pusztulás újkeletű volt, különben nem lett volna értelme hosszú utazásra vállalkozni azért, hogy egy kb. másfél század előtti ostrom pusztításait bejelentsék. A Nehémiás könyvében található utalásokból arra lehet következtetni, hogy a zsidók politikai és közéleti tevékenységének felújulása Palesztina lakosaiból, különösen a samáriabeliekből féltékeny, ellenséges hangulatot váltott ki. A Hanáni (Neh 1:2) által hírül hozott szerencsétlen helyzet valószínűleg gerillatámadások következménye volt, és a zsidók nem voltak eléggé szervezettek, hogy ilyen támadásokat kivédhessenek. Hanáni küldetése azonnali eredményeket hozott. Nehémiás urától szabadságot és teljhatalmat kapott, és a király egyben felszólítást küldött Ászáfhoz, a királyi erdőségek felügyelőjéhez, hogy az újjáépítéshez szükséges faanyagról gondoskodjék. Nehémiás nyomban elindult Jeruzsálembe. Megérkezése után éjszakának idején azonnal gondosan szemügyre

34

35

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA vette a károkat, és úgy döntött, hogy haladéktalanul munkához kell látni. A városfalakat szakaszokra osztotta, és az egyes szakaszokat külön vállalkozókra bízta, hogy gyorsítsa a munka befejezését. Samária kormányzójának, Szanballatnak az ellenállása olyan makacs volt, hogy erőszaktól kellett tartani, ezért a munkálatokat fegyveres őrség mellett végezték. Nehémiás energikus irányítása és szervezése mellett a teljes helyreállítás két hónapig sem tartott (Neh 6:15-16), s a város védőfala szilárdan állt. Nehémiás egyidejűleg gazdasági és társadalmi reformokat is hozott. Az elmúlt nyomorúságos érvek alatt sokan kénytelenek voltak ingó és ingatlan javaikat elzálogosítani, hogy családjaiknak élelmet tudjanak vásárolni. Terheiktől azonban képtelenek voltak megszabadulni, mert a pénzkölesönzők olyan magas kamatot szedtek, amit nem tudtak megfizetni. Nehémiás eltörölte a hittestvérek közötti kamatszedést, és elrendelte az elzálogosított javak visszaadását. Megtalálta az irattárat, s felújította és korszerűsítette, hogy a fogságból visszatértek leszármazottjait is nyilvántarthassák (Neh 7:6). A Törvényt az egész gyülekezet előtt felolvasta (Neh 8:2,7-8). A szöveget héberül olvasta, és azt munkatársai arámul tolmácsolták és magyarázták. A harcok és az újjáépítés idejében sokan elfelejthették a Törvényt, mert felolvasása mélységes hatást gyakorolt a zsidókra: "Az egész nép sírt, amikor meghallotta a Törvény szavait" (Neh 8:9). Megünnepelték a sátoros ünnepet (Neh 8: 13-18), s erkölcsi törvényeket foganatosítottak. Nehémiás a Törvény elveit szigorúan értelmezte és alkalmazta. A templomi istentiszteletet felújították, és támogatására hozzájárulást vezettek be. A vegyes házasságokat megtiltották (Neh 10:30), a szombat megszentségtelenítését megbélyegezték (10:31), bevezették a rendszeres papi tized szedését (12:44). Nehémiás kormányzásának végén, tizenkét évvel később, a zsidó orthodoxia gyökeret vert a "maradék" szívében. Nehémiás kormányzása alatt száműzték Manasszét, a főpap egyik unokáját, mert Szanballat leányát vette feleségül. Josephus szerint Samáriába menekült, ott templomot épített a Garizim hegyén, amely a zsidókkal vetélkedő samáriaiak vallási központja lett. Nehémiás reformjai tartós hatásúnak bizonyultak. A perzsa korszakon át egészen a makkabeusi időkig megmaradt egy rendíthetetlen kisebbség, amelynek tagjai a pogányság erős hatása ellenére is hűek ma-

36

A POLITIKAI ÉLET radtak a Törvényhez, pedig befolyásának még sok pap sem tudott ellen-

állni. A zsidó történelem Nehémiástól a Kr. e. II. századig majdnem teljesen ismeretlen. A papság megmaradt az országban központi politikai hatalomnak. Josephus írja, hogy amikor Nagy Sándor Tírusz meghódítása után Egyiptom felé előnyomulóban átvonult hadaival Palesztinán, Jaddua főpap ünnepélyesen üdvözölte, ő pedig bemutatta hódolatát az igaz Istennek. A történetírók ezt a történetet merő kitalálásnak, legendának mondják, azonban mégis azt a tényt tükrözi, hogy ezekben a viszonylag eseménytelen századokban a papságnak milyen hatalma volt a zsidóság éleiében. Ebben a korban Dávid királyi háza már letűnt; az Újszövetség tanúsága szerint csak olyan egyszerű mesteremberek képviselték, mint József, a názáreti ács. A perzsa és görög időszakban a zsidóság életének két olyan jellemző je veszett ki mint a királyság és a prófétaság. Úgy tűnik, hogy minden függetlenségi törekvés a papságban összpontosult. Malakiás után, a zsidóság szétszórtságának idején már nyoma sincs a próféták j öven dőre utaló és reformáló igehirdetésének. A papság régi hatalmának nagy részét megtartotta, de hatása inkább politikai, mint lelki jellegű volt. A vallási életben egy-két új jelenség vált hangsúlyossá. A Törvénynek már a fogság idején elkezdődő, mélyreható tanulmányozása létrehozta az írástudó osztályt. A nép szétszóródása szükségessé tette, hogy a Törvényt és a szent iratokat minél nagyobb számban, pontosan másolják és terjesszék. A hivatásos másolóknak pontosan kellett ismerniük a szent szövegeket, hogy hibátlanul rögzítsék, és így váltak szakértőkké, írástudókká. Amikor Heródes meg akarta tudni, hogy hol kell megszületnie a Messiásnak, összehívta a papokat és az írástudókat (Máté 2,4). Vallási kérdésekben az írástudókat a papsággal egyenrangúnak tartották. Egy másik fejlemény az ún. Nagy Zsinagóga létrejötte volt, amelynek kialakulása Ezsdrás korában kezdődött. Százhúsz tagból álló testület volt ez, amelynek kimondott célja a Törvény alkalmazása volt. Ebből lett a Jézus idejéből ismert Szanhedrin. Simont az Igazságost - aki valószínű azonos a Kr.e. III. században élt I. Simon nevű főpappal- tekintik a Nagy Zsinagóga utolsó élő tagjának. Minthogy aNagy Zsinagógára vonatkozó utalások csaknem mind a késői talmudi irodalomból származnak, amely

37

~"}


A POLITIKAI ÉLET

irodalomtörténeti vonatkozásban pontatlan, sokan ennek a testületnek még a puszta létezését is kétségbe vonják. Lehet, hogy a véneknek létezett valamiféle kormányzó testülete, de hogy ezt formális an szervezték volna meg, nagyon valószínűtlennek látszik.

kipréselni. A háborúskodások és az ide-oda költözések elszegényítették az országot. A Ptolemaioszok uralmának egy későbbi korszakában József, Óniás főpap egyik unokaöccse rávette III. Ptolemaiosz Euregetészt, hogy bízza rá az adók behajtását. Ptolemaiosz kétezer főnyi katonasággal is támogatta Józsefet, aki fondorlattal és erőszakkal látott munkához. Akik nem tudtak vagy nem akartak fizetni, azokat vagyonelkobzással sújtotta. Ptolemaiosz az eredményekkel nagyon meg volt elégedve, József pedig meggazdagodott. Viszont az ország erejét az utolsó cseppig kiszipolyozták. Talán a Kr.e. harmadik század utolsó éveinek pénzügyi sanyargatásai miatt fordultak azután V. Ptolemaiosztól a szíriai III. Antiochus felé. A Ptolemaioszok többnyire igen jól bántak a zsidókkal. Ptolemaiosz Philadelphosz alatt (Kr.e. 285-246), aki Ptolemaiosz Lagusz utóda volt, királyi költségen a zsidó rabszolgák ezreit szabadították fel. Ezek közül nem egyre felelős állásokat bíztak. A fiatalabb generáció görög szokásokat vett fel, és úgy beszélte a görög nyelvet, hogy már-már kezdett elveszni a jellegzetes szemita gondolkodásmód. , Ptolemaiosz Philadelphosz uralkodása alatt hozták létre az Oszövetségnek Septuaginta néven ismert görög fordítását. A Josephus idején közismertté vált történet szerint Ptolemaiosz könyvtárosa, Demetrius az alexandriai könyvtár részére kezdte összegyűjteni a híres könyveket. Meghallva, hogy a zsidóknak nemzetük történetéről írott feljegyzéseik vannak, Ptolemaioszhoz folyamodott azzal a kéréssel, hogy szerezze meg számára ezeknek az írásoknak pontos fordítását. Ptolemaiosz Eleázárhoz, a zsidó főpaphoz fordult, és arra kérte, hogy jelöljön ki minden törzsből hat-hat .olyan vént, aki képes ebben a fordítói munkában részt venni. Eleázár kiválasztotta és elküldte a kért tudós személyeket a Törvény egy másolatával. A legenda szerint a hetvenkét vén hetvenkét nap alatt befejezte a fordítást, és amikor a görög szöveget a zsidóknak felolvasták, azt valamennyien megbízhatónak találták. A fordítások egyik-másik részletének pontossága lehet ugyan kérdéses, de afelől nincs kétség, hogy a Septuaginta valóban Alexandriában keletkezett, abból a célból, hogy a görögül beszélő zsidóságnak a Szentírás iránti igényét kielégítse. Krisztus idejében a földközi-tengeri országokban szétszórtságban élő zsidók körében már mindenütt ismert volt a Septuaginta. A korai keresztyén egyháznak is ez lett a Bibliája.

A Ptolemaioszok uralkodása alatt (Kr,e. 322-198) N agy Sándor halálával elkerülhetetlenül bekövetkezett birodalmának összaeomlása és feldarabolása. Örököse nem lévén, hadvezérei maguk között osztották fel a hatalmat. Ptolemaiosz kapta Egyiptomot, Antigonosz Szíria ura lett, Palesztina pedig kettejük küzdőtere és zsákmánya. Kr.e. 320-ban Ptolemaiosz behatolt az országba, és elfoglalta Jeruzsálemet. Kr.e. 315-ben Antigonosz visszaszerezte magának, majd három évvel később, a gázai csatában újra elvesztette. Aránylag keveset tudunk a palesztinai zsidók helyzetéről ebben az időben. A két ellenséges hatalom, Szíria és Egyiptom között elterülő Palesztina egyaránt szenvedett mindkettőtől. Ez a viszály egy szempontból kedvező volt a zsidók számára: mind a szíriai, mind az egyiptomi uralkodó kereste jóindulatukat; ők tartották fenn az országban a hatalom egyensúlyát. Amikor Palesztina az egyik király birtokába jutott, a másikat kedvelő zsidók annak a birodalmába költöz tek át. I. Ptolemaiosz alatt a zsidók egy részét Egyiptomba deportálták, és Alexandriában telepítették le. A kereskedelmi- és munkalehetőségek olyan jók voltak, hogy mások is követték őket, s néhány év alatt nagy zsidó kolónia jött létre. Az ebben a korban alapított hellenisztikus városokban a zsidó telepeseket szívesen fogadták, mert józanok, tehetségesek és szorgalmasok voltak. A Ptolemaioszok alatt a palesztinai zsidók egy szabad közösség elő jogait élvezték. A főpap volt a legfőbb kormányzati tisztviselő, aki a Törvényt érvényre juttatta. Ebben a papok és a vének tanácsa volt segítségére. A nemzeti élet központja a templom volt. A páskát, az aratási és a sátoros ünnepet rendszeresen megtartották. Ezeken az ünnepeken a diaszpórában élő zsidók is részt vettek. A Törvényt buzgón tanulmányozták, s ebben a korban fejlődött ki a Tóra részletes írásbeli magyarázata is. A Ptolemaioszok uralma alatt a köznép anyagi helyzete nem lehetett valami jó. Kitűnik ez abból, hogy nem sok adót fizettek, ami a kor uralkodóinak közismert kapzsiságát és az adóbehajtók könyörtelen módszerét figyelembe véve annak a jele volt, hogy az adófizetőkből nem volt mit 38

39

i


A POLITIKAI ÉLET

A Szeleukidák uralma alatt (Kr,e, 198-168) A Ptolemaioszok egyiptomi birodalmának fejlődésével párhuzamosan alakult ki a Szeleukidák birodalma Szíriában, amelynek fővárosa az Orontész folyó menti Antiókhia volt. A két királyság között állandó volt a versengés és viszálykodás. A szíriai I. Antiokhosz (Kr.e. 280-261) próbálta ugyan meghódítani Palesztinát, de sikertelenül. Fia, II. Antiokhosz kész volt feleségül venni Berenikét, ha megkapja hozományul Palesztinát. Ptolemaiosz halálakor azonban elvált Berenikétől, és visszavette elő ző feleségét Laodikét. Ez azonban megmérgeztette Antiokhoszt, sőt Berenikét és gyermekét is megölette. III. Ptolemaiosz Eurgetész (Kr.e. 246-222) bosszúra szomjazva elfoglalta és kifosztotta Szíriát. A háború váltakozó szerencsével Kr.e. 217-ig folyt, amikor IV. Ptolemaiosz Rafiánál megverte III. Antiokhoszt. A szíriaiakat kiűzték Jeruzsálemből, és az országra Egyiptom jelentette be igényét. Kr.e. 198-ban a helyzet újra megfordult: az egyiptomi hadsereg súlyos vereséget szenvedett, s ezzel Palesztina ismét a Szeleukidák uralma alá került. Amint az várható volt, a szíriaiak érkezését nem fogadták egyhangú lelkesedéssel. A zsidóknak egy nagy pártja III. Óniás főpap és a papság vezetésével ragaszkodott az egyiptomi szövetséghez. Ellenzékük, Tóbiás háza, amely liberálisabb volt a Törvény értelmezésében, Szíriához húzott. A két párt közötti vitában Óniás háza kerekedett felül, és elűzte Tóbiás párthíveit. Az elégedetlen Tóbiás-pártiak azonnal közölték sérelmüket IV. Szeleukosszal, egyúttal finoman tudtára adva, hogy üres kincstárát feltölthetné a Templom készleteivel. Ö a legenda szerint el is küldte "pénzügyminiszterét", Heliodroszt Jeruzsálembe a kincsért, akit azonban egy éjszakai rémlátás megakadályozott terve végrehajtásában. Szeleukosz Kr.e. 17S-ben meghalt; fivére, lY. Antiokhosz követte a trónon, aki testestül-lelkestül hellenista volt. Erőskezű, de szeszélyes uralkodó, akit sokan Epimánésznek, "őrültnek" neveztek, inkább, mint Epiphanésznek, "megjelent istennek", ami hivatalos címe volt. Antiokhosz súlyosan beleavatkozott Palesztina ügyeibe, III. Óniást menesztette, helyette annak fivérét, Jázont tette meg főpapnak. Ez ugyanis megígérte neki, hogy nagy összegeket fog a kincstárba befizetni, és bevezeti Jeruzsálemben a görög szokásokat, ha a zsidókat felveszi az antiókhiai polgárok nyilvántartásába. Jázon kinevezését azonnal követte egy "gymnasium" (tornacsarnok) építése Jeruzsálemben, a templom közvetlen szomszédsá-

gában. A papok nem egyszer még a szent szolgálatokat is otthagyták a versenyek kedvéért. Jázon odáig alacsonyodott le, hogy részt vett a tíruszi isten, Melkarth tiszteletére rendezett játékokban, sőt áldozati ajándékot is küldött. Ebben a szentségtörésben még a saját küldöttei sem voltak hajlandók részt venni, s így az "istennek" szánt adományokat a szíriai haditengerészet létrehozására fordították. Antiokhosz Egyiptommal is vitába keveredett. Attól tartva, hogy Jázon hűtlen lesz hozzá, menesztette, s helyébe egy másik hellenizáló zsidót, Menelaoszt nevezte ki, aki támogatta Szíria programját. Antiokhosz egyiptomi katonai akciója kudarccal végződött, a római követ visszavonulásra kényszerítette. Avereségtől felbőszülve, dühös hangulatban tért vissza Jeruzsálembe, és mérgét a zsidókon töltötte ki. A város lakói közül sokat eladott rabszolgának. A városfalakat lerombolták. A templomot kirabolták és az olimposzi Zeusz szentélyévé alakították át. Kr.e. 168. december lS-én Zeusz szobrát oltárra emelték, és tíz nappal később egy kövér disznót áldoztak tiszteletére. Az országban mindenféle pogány oltárt emeltek, és mindenkit köteleztek az áldozatokon való részvételre. A zsidó vallást törvényen kívül helyezték. A Tóra tanulmányozását és birtoklását halálbüntetéssel sújtották. Megtiltották a szombat ünneplését és a körülmetélést. A helyzet minden istenfélő zsidó számára tűrhetetlenné vált. Az összeütközés elkerülhetetlennek látszott. Modin falu öreg papjának, Mattatiásnak ellenállása volt a szikra, amely a háború lángját fellobbantotta. Midőn a király megbízottja Modinba érkezett, hogy kényszerrel bevezesse a pogány áldozatokat, egyben jutalmat ígért Mattatiásnak, ha ő, mint a falu legidősebb és legtiszteltebb lakója elsőként áldoz. Mattatiás hevesen tiltakozott, és amikor egy kevésbé öntudatos zsidó hajlandónak mutatkozott az áldozat bemutatására, Mattatiás az oltár előtt megölte. Isten törvényének lábbal tiprásán felháborodva a király emberét is megölte, a pogány oltárt pedig lerombolta. Mattatiás és fiai családjaikkal együtt a sivatagba menekültek, és sokan csatlakoztak hozzájuk. Az ezután következő háborúban először a zsidók maradtak alul. Mattatiás nemsokára meghalt, s Modinban temették el. A harcot fia, Júdás folytatta, akit Makkabeusnak, azaz kalapácsnak becéztek. A szíriaiak a makkabeusokat jelentéktelen gerillaharcosoknak tekintették, de amikor azok Bét-Hórónnál egy erős szíriai különítményt

40

41


A POLITIKAI ÉLET

szétvertek, Antiokhosz kezdte a felkelőket komolyabban venni. Zsoldos hadsereget gyűjtött, zsoldjukat egy évre előre kifizette, vezetésüket Lűziászra bízta, ő maga pedig egy keleti katonai expedícióra indult. Rövid, de elkeseredett küzdelemben Júdás kétszer is megverte a szíriaiakat és kikergette őket Jeruzsálemből. A templom tisztaságát helyreállították, és új oltárt emeltek. Amikor hadserege vereségének híre eljutott lY: Antiokhoszhoz, annyira megrendült, hogy nemsokára meg is halt. Utódja folytatta a harcot. Makkabeus Júdás Rómához fordult segítségért, de barátságos válasznál egyebet nem kapott. Ö is csatában esett el. Utána fivére, Jónátán vette át a vezetést. A háború Kr.e. 143-ig húzodott el, amikor Simont, a harmadik Makkabeus fivért a Szíria koronájára pályázó II. Demetrius elismerte szövetségesének. Teljes politikai szabadságot adott neki, és felmentette minden adófizetés alól. Ezzel Júdea elnyerte függetlenségét, s a Makkabeusok harca győzelmesen befejeződött. A Makkabeusok győzelme gyakorlatilag megszüntette a Szeleukidák uralmát és befolyását Palesztinában, s így a zsidók a rómaiak megjelenéséig függetlenséget élveztek. A Szeleukidák hatása óriási volt. A hellenizáló nyomás a zsidókat lelkileg egységes, ellenálló néppé kovácsolta. Féltve őrizték nemzeti és vallási jellegüket, úgyhogy sohasem olvadtak be azokba a népekbe, amelyek közé szétszóródtak.

Júdea igazi veszedelme a belső viszálykodás volt. Kr.e. 135-ben Simont és fiai közül kettőt Ptolemaiosz hitszegő módon meggyilkoltatott. Életben maradt fia, János Hürkánosz (Kr.e. 135-104) birtokba vette Jeruzsálemet, mielőtt azt Ptolemaiosz elfoglalhatta volna, majd ostrom alá vette Ptolemaioszt várában, aki Egyiptomba menekült. Eközben VII. Antiokhosz újból megtámadta Jeruzsálemet. A zsidók kénytelenekvoltak megadni magukat és hadisarcot fizetni. VII. Antiokhosz halála után a trónigénylők polgárháborúba kergették Szíriát. Hürkánosz megragadta az alkalmat, délen meghódította Idumeát, északon Samáriát, majd Medebát és a Jordántól keletre fekvő városokat. Hürkánosz főpap és államfő lett egyszemélyben. Ö volt a Hasmoneus dinasztia megalapítója. Amikor meghalt, az állam kormányzását feleségére és legidősebb fiára, Júdás Arisztobuloszra bízta. Arisztobulosz anyját és fivéreit börtönbe vetette, és a hatalmat teljesen magához ragadta. Egy év múlva azonban meghalt, és özvegye, Salomé Alexandra hozzáment sógorához, Arisztobulosz egyetlen életben maradt testvéréhez, Alexander Janneuszhoz, aki Kr.e. 103és 76 kőzött uralkodott. Alexander folytatta Palesztina meghódítását, ám uralkodása tele volt az alattvalók örökös zavargásával, amelyekben ő is majdnem életét vesztette. II. Arisztobulosz, Salome Alexandra fia lett a király anyja halála után. Bátyját, II. Hürkánoszt megfosztotta főpapi tisztségétől. Ekkorra az általános zűrzavar Palesztina és Szíria ügyében felkeltette Róma figyelmét, Pompeius helyettesét, Scaurust küldte el azzal a megbízatással, hogy vizsgálja meg a helyzetet és rendezze a politikai perpatvart. A rómaiak megtámadták Jeruzsálemet, és Arisztobulosz hívei készek is lettek volna az utolsó csepp vérükig megvédelmezni, ha Hürkánosz nem adta volna fel a várost. A rómaiak újból őt tették meg királynak. Arisztobuloszt pedig családjával és számos más fogollyal együtt Rómába szállították, hogy ott a diadalmenetet "ékesítsék". Kr.e. 49-ben a Pompeius és Caesar közötti polgárháborúban Hürkánosz Caesar mellé állt, aki jutalmul elismerte őt a zsidó nemzet felelős vezető jének, és a tengerparti városokat visszajuttatta neki. Minisztere, Antipater római polgárjogot kapott. Egyik fiát, Fázáelt Jeruzsálem, másik fiát, Heródest pedig Galilea kormányzójává nevezte ki.

A Hasmoneusok alatt (Kr.e.142-37) A zsidók Simont a szabadság kivívásáért élethossziglani főpappá tették meg. Uralma rövid volt, de virágzó. Rómával szerződést kötött, amely Kr.e. 139-ben lépett életbe. Ebben a szerződésben Róma elismerte szövetségesének a zsidó államot, és a birodalom alattvalóinak és szövetségeseinek barátságába ajánlotta. A gazdasági helyzet megjavult, a bíróságok a törvények szerint szolgáltattak igazságot. Fellendült a vallási élet is. Ez a boldog időszak azonban nem tartott sokáig. A szíriai II. Demetriuszt a párthusok Kr.e. 139-ben foglyul ejtették, majd megfosztották a tróntól. Utána fivére, VII. Antiokhosz került a trónra, aki felbontotta a Simonnal kötött barátsági szerződést, és segítségnyújtás helyett súlyos sarcot követelt. Simon után fiai, Júdás és Jónátán következtek, akik alatt a szíriaiakat ismét legyőzték és a külső veszedelmet elhárították.

42

43


A POLITIKAI ÉLET

A váltakozó szerencsével folyó polgárháború idején Heródesnek mindig sikerült megmaradnia az uralkodó párt kegyeiben. Hürkánosz támogatta Heródest. Antonius megtette Heródest és Fázáelt Júdea társkormányzóivá. Míg Antonius Egyiptomban volt elfoglalva, a párthusok megtámadták Jeruzsálemet. Hürkánoszt és Fázáelt foglyul ejtették. Heródesnek még sikerült idejében kiszöknie a városból, és így menekült meg. Antigonus (Kr.e. 40-37), akit a párthusok kineveztek kormányzónak, Heródes ellen vonult. Heródes azonban a római légiók segítségével leverte Antigonust és lefejeztette. Antigonusszal ki is halt a Hasmoneusok dinasztiája.

az evangéliumokban említett (H)annással azonosítható. Alexandra, Mariamne anyja a főpapi állást fiának, III. Arisztobulosznak szánta, s az egyiptomi Kleopátrával és Antoniusszal összejátszva arra kényszerítették Heródest, hogy kiskorúsága ellenére Hanániel helyett őt nevezzék ki. Hanánielt el is távolították, s Arisztobulosz foglalta el a helyét. Arisztobulosz annyira népszerű volt a nép előtt, hogy Heródes féltékeny lett rá. Jerikóban, egy a tiszteletére rendezett lakomán Heródes szolgái cltették láb alól: fürdés közben megfojtották. Heródest Egyiptomba rendelték, hogy gaztettéért feleljen. Mariamnét annak nagybátyjára, Józsefre bízta és meghagyta neki, hogy ha őt Egyiptomban elítélnek, Mariamnét anyjával együtt ölesse meg. Heródes azon-

A Heródesek alatt (Kr.e. 37 -Kr.u. 6) A Heródes-dinasztia Antipaterrel kezdődőtt. Fia, Heródes, akit a "Nagy" jelzővel ismert a történelem, örökölte apja diplomáciai és kormányzói képességét is Júdea trónja mellé, amely Hürkánosz halálával megüresedett. Egy neves történész, Farrar szerint .Antipater építette a felépítményt, de Heródes tette fel rá a zárókővet. Idumeai őseinek sátrát királyi palotává varázsolta, amelyet kora legszebb épületének tartottak." Nagy Heródes, Kr.e. 37-Kr.e. 4. Nagy Heródes Kr.e. 37-ben, huszonkét éves korában kezdte uralkodását. A párthusok elől- akik Antigonuszt akarták Hürkánusz utódjául- sikerült megmenekülnie. Társaságában volt anyja, Küprosz és nővére, Salome, valamint Mariamne, Hürkánosz leánya, akivel jegyben járt. Ezeket bátyjának, Józsefnek a gondjaira bízta a holt-tengeri Maszada erődben, ő maga pedig Alexandriáig küzdötte el magát, ahonnan Rómába hajózott. Hízelgéssel és titkos intrikával megszerezte magának Antonius és Octavianus kegyeit, és így lett a zsidók királya. Palesztinába visszatérve először családját mentette ki szorongatott helyzetéből, majd igyekezett az országot gyakorlatilag is birtokába venni. Kiirtotta az egész Galileát elárasztó banditákat, versenyre kelt Antigonusszal Jeruzsálem birtoklásáért és azt a római erők segítségével el is foglalta, Antigonuszt láncra verve vitették Antiókhiába, ahollefejezték. Első dolga volt új főpapot kinevezni. Mivel idumeus származása miatt ezt a hivatalt nem tarthatta meg magának, viszont a Hasmoneusok családjának tagjai közül nem akart választani, félve azok esetleges politikai ambícióitól, a Babilonból való Hanánielt nevezte ki, aki valószínűleg 44

Jeruzsálem régi városfalának részlete,

valoszinűleg Nagy

Heródes építtette.

45

Q


A POLITIKAI ÉLET

ban Antoniusszal kibékülve megtudta, hogy József kifecsegte a titkot. Ezt Mariamne hűtlenségének bizonyítékaként tekintette, Józsefet pedig azonnal kivégeztette. Kr.e. 29-ben a római szenátus háborút üzent Antoniusznak és Kleopátrának. Heródes kénytelen volt választani: vagy elhagyja barátját, vagy egy eleve reménytelen harcba bonyolódik Rómával. A veszélyes dilemmát Kleopátra oldotta meg: Heródestől, mint lehetséges ellenféltől félve rávette Antoniust, hogy bízzon rá Arábiában egy kisebb katonai feladatot. Amikor Antonius és Kleopátra az actiumi (tengeri) csatát elvesztette, Heródes rájött, hogy tovább nem támogathatja őket, ezért ő maga mondta fel a számára kínossá vált szövetséget. Heródes Octavianusszal, az actiumi győztessel kibékült. Ez a római nép szövetségeseként megerősítette őt királyi trónján. Nagy félelemtől szabadult meg Heródes Kleopátra halálával is; az a gondolat gyötörte ugyanis, hogy Kleopátra meg akarja szerezni magának Júdea királyságát, ami nem is lehetett teljesen alaptalan. Az Antoniusszal folytatott tárgyalás sikerének örömét megmérgezte Mariamne elhidegülése, akit igazán szeretett. Mariamne ugyanis megtudta: mielőtt Rhodoszba indult, hogy Octavianusszal találkozzék, Heródes ismét titkos parancsot adott az ő megöletésére, ha nem térne vissza szerencsével. Nagyapjának, Hürkánusznak meggyilkolásával is őt vádolta, akit nagybátyjának és fivérének összeesküvésében való bűnrészesség miatt kivégeztek. A kettejük közötti viszonyt még feszültebbé tették Heródes nővérének és anyjának áskálódásai, akik módfelett féltékenyek voltak sógornőjükre. Mariamnét is börtönbe vetették és kivégezték. A bűntudat annyira hatalmába kerítette Heródest, hogy testileg-lelkileg megbetegedett. Alexandra, abban a hitben, hogy elérkezett Heródes vége, titokban szervezkedni kezdett, hogy Heródes fiait, illetve saját unokáit, Alexandert és Arisztobuloszt trónra juttassa. Heródes ezen az összeesküvésen felbőszülve parancsot adott, hogy Alexandrát is semmisítsék meg. Ám Heródes sokjót is tett a néppel. Éhínség idején segélyeket osztott ki és közmunkákat szervezett; Palesztinát megerősítette erődítményekkel és úgy felszerelte katonailag, hogy nem kellett tartani ellenséges betöréstől. A nagy összeggel támogatott építési program következtében az ipar

felvirágzott, a gazdasági viszonyok nagymértékben javultak. A béke jólétet teremtett, és az udvarban folyó intrikák ellenére Heródes uralma bizonyos mértékben eredményesnek tekinthető. Nem sikerült viszont megnyernie a zsidók barátságát. Idumeus vére miatt idegennek tekintették, azzal pedig, hogy adományokkal támogatta a pogány vallásokat, egyenesen gyanút keltett maga iránt. Kétségbe vonták a zsidó nép iránti érzelmeinek őszinteségét. Annak ellenére, hogy fényűző pompájú új templomot épített, ahol a látszat kedvéért időnként ő maga is megjelent, soha nem volt hithű zsidó. Az pedig, ahogyan a papságot cinikusan a politikai érdekében felhasználta, valamint életének erkölcsi lazasága egyenesen gyűlöltté tették a hithű zsidók szemében. Kr.e. 23-ban újból megnősült, egy ugyancsak Mariamne nevű asszonyt vett feleségül, aki egy Boethus nevű pap fiának, Simonnak volt a lánya. Hogy új feleségének kedvében járjon, a főpapot elmozdította helyéről, és a főpapi állást Simonnak adományozta. Az új főpap csakhamar az általános gyűlölet céltáblájává lett. Négy évvel később, amikor az első Mariamne két fiát visszahívták Rómából, ahová Heródes küldte őket tanulni, a nép leplezetlen lelkesedéssel fogadta őket. Anyjuk révén a Hasmoneusok leszármazottainak tartották őket, és azt remélték, hogy ők szabadítják meg a népet azoktól a szenvedésektől, amelyeket apjuk zsarnoki politikája zúdított az országra. Az ifjú hercegek, akik Rómában megtanulták véleményüket nyíltan kimondani, gátlástalanul kimutatták érzelmeiket. Ezzel felkeltették féltestvérüknek, Antipaternek ellenséges érzelmeit, aki bevádolta őket Heródesnél. A vádaskodások és kibékülések hosszú huzavonája utánők is halálukat lelték. Heródes utolsó napjai erőszakkal és gyűlölettel voltak tele. Antipater, trónrajutásának érdekében, megpróbálta siettetni apja halálát, de ő is fivérei sorsára jutott. Augustus császár, akihez Heródesnek engedélyért kellett folyamodnia, hogy fiát kivégeztethesse, gúnyosan jegyezte meg, hogy inkább lenne Heródes disznaja, mint a fia. Heródest bélrák és vízkórság sújtotta, gyilkosságainak emléke is kísértette. Így halt meg Kr.e. 4-ben, április elsején. Ennek a gátlásmentes és féltékeny embernek a jelleme jól megmagyarázza azt a kétszínűséget is, amellyel a betlehemi kisdedek lemészárolását elrendelte. Hogy a történetírás hallgat a betlehemi gyermekgyilkos-

46

47


A POLITIKAI ÉLET

ságról, könnyen magyarázható: tíz-húsz kisgyermek megölése Heródes sorozatos gaztetteinek iszonyúságához viszonyítva nem is tűnt olyan ször-

Apjához hasonlóan Arkhelaosz is szorgalmazta a közművek létesí tését. Uralmát alattvalói annyira utálták, hogy trónralépése után kilenc évvel zsidó-samáriai küldöttség ment Rómába, hogy panaszt tegyen ellene. Augustus meghallgatta kérelmüket, Arkhelaoszt azonnal elmozdította méltóságából és a galliai Viennébe száműzte. Arkhelaosz uralkodására fényt vet Máté evangéliumának egy szakasza is (2:22), ahol ezt olvassuk: "Amikor azonban meghallotta, hogy Júdeában Arkhelaosz uralkodik atyja, Heródes után, félt oda visszatérni. Miután pedig kijelentést kapott álmában, Galilea területére vonult vissza." Nyilván Arkhelaosz hatalmi féltékenységének és bosszúálló voltának híre csakúgy, mint apjáé, abban az időben az egész országban közismert volt. Fülöp negyedes fejedelem Kr.e. 4 - Kr.u.34. A Fülöp osztályrészéül kijelölt terület magában foglalta Palesztina északkeleti sarkát, amelyet nyugatról a Galileai-tenger, a Jordán folyó felső része, a Merom-tó és a déli Libanon-hegylánc határolt. Északon Damaszkusztól nem messze, Abiléné határáig terjedt. Keleten és délkeleten belenyúlt a sivatagba, délen pedig a Dekapolisszal volt határos. Népessége nagyrészt szíriai és görög volt, sokkal kevesebb zsidó elemmel keverve, mint amennyi Arkhelaosz területén élt. Fülöp a Heródesek között szerenesés kivétel volt. Azok példáját mint építkező, követte, de a néppel való bánásmódjában igazságos és emberséges volt. Cézárea Filippi, amelyet az evangéliumok emIítenek (Mt 16:13; Mk 8:27), az ősi Paneas a Jordán forrásánál épült, és nevét a császárról és Fülöpről kapta. Betsaida Julias, a Galileai-tenger északnyugati partján szintén az általa épített városok egyike volt. Heródiás leányát, Salomét vette feleségül. Josephus is csak jót tud mondani róla. Békességben halt meg Kr.U. 34-ben. Tetrarchiáját Szíria római közigazgatása alá helyezték, amíg Kr.u. 37-ben Caligula császár L Agrippának, Fülöp unokaöccsének adományozta. Fülöpöt Lukács említi (3: l) mint Iturea és Trahónitisz tetrarcháját. Az Újszövetségben ezenkívül nem esik róla szó.

nyűségesnek.

Heródes utódai. Heródes végakaratával királyságát Arkhelaoszra hagyta. Hogy jelöltségét biztosítsa és megerősítse, Arkhelausz úgy határozott, hogy amilyen gyorsan csak lehet, Rómába utazik. A Heródes család kegyetlenségei miatt olyan erős volt a nép ellenszenve Júdeában, hogy az országot még elutazása előtt szerette volna megbékíteni. Húsvétkor lázadás tört ki, amelyet csak katonasággallehetett elfojtani. Arkhelaosz testvérét, Fülöpöt bízva meg a dolgok intézésével, elutazott Rómába. Antipás, a harmadik Heródes fivér, akit Heródes a második végrendeletben jelölt ki utódként, szintén Rómába sietett, hogy trónigényéhez támogatást szerezzen. Augustus az első kihallgatáskor nem hozott döntést, mert mindkét érdekelt személyesen jelen volt. Mielőtt az ügy folytatódott volna, Júdeában újabb lázadás tört ki. Sabinus prokurátor, akit Augustus Heródes halála után azzal bízott meg, hogy az örökösök megegyezéséig vezesse az ügyeket, megkaparintotta Jeruzsálemet és kifosztotta a templomot. A lázadók erre ostromot indítottak ellene, s csak Varusz szíriai kormányzó és a légió érkezése mentette meg őket. A zsidók követséget küldtek Rómába azzal a kéréssel, hogya Heródes-ivadékok közül egyiket se ültessék a nép nyakára, hanem adjanak nekik autonómiát. Fülöp is megjelent a császár előtt, hogy Arkhelousz igényét támogassa. A második kihallgatáskor Augustus megerősítette Heródes végrendeletét, Arkhelaosz megkapta Júdeát, Samáriát és Idumeát, valamint a kormányzói címe t. Antipás Galilea és Perea negyedes fejedelme lett. Fülöpöt Batania, Trachonitisz és Auranitisz negyedes fejedelmének tette meg, a Galileai-tengertől északra, a Jordán keleti partján. Arkhelaosz, Kr.e.4 - Kr.u.6. Arkhelaosz Glafirát, a kappadóciai Arkhelausz leányát vette feleségül, aki ezt megelőzően saját féltestvérének, Alexandernek felesége volt, majd annak halála után a mauritániai Jubáé. E házassága miatt a zsidók szemében Arkhelaosz még gyűlöltebbé lett, hiszen előbb el kellett válnia első feleségétől, hogy másodszorra olyan nőt vehessen el, akinek már gyermekei voltak Alexandertől.

48

49


A POLITIKAI ÉLET

Heródes Antipás, Kr.e. 4 - Kr.u. 39. A heródesi utódok közt az evangéliumokban Heródes Antipás, Galilea és Perea kormányzója a legkiemelkedőbb. Jézus véleménye róla: "Mondjátok meg annak a rókának" pontosabban "nőstény rókának". Ez a jelző nemcsak agyafúrtságára, alattomosságára, hanem bosszúálló természetére is vonatkozott (Lk 13:32). Negyvenhárom éves uralma alatt a Galileai-tenger partján fővárost építtetett - Tibériászt. Minthogy a város egy régi temető helyén épült, a hithű zsidók nem akartak ott élni, így erővel kellett benépesíteni. Kormányzását görög minta szerint szervezte. Vallását tekintve Heródes Antipás zsidó volt. A Pilátus elleni tiltakozó mozgalomban a zsidóság pártján állt, Pilátus ugyanis prokurátorsága kezdetén kitűzette a római hatalmi jelvényeket a jeruzsálemi templomra. Heródes Antipás részt vett Jeruzsálemben a húsvéti ünnepeken is (Lk 23,7). Az evangéliumokban úgy jelenik meg, mint Keresztelő János gyilkosa, és Jézust is hozzá vezették kihallgatásra (Lk 23:7-12). Felesége, Heródiás, saját féltestvérének, Arisztobulosznak volt a leánya, ugyanakkor egy másik féltestvérének, I. Heródes Fülöpnek a felesége (Mt 14:3; Mk 6: 17; Luk 3: 19). Csak az evangéliumokban van róla szó, nem szabad azonban összetéveszteni Fülöppel, a tetrarchával. Amikor Antipás Rómába ment, Heródes Fülöpnél szállt meg, aki ott privát polgárként élt. Itt szeretett bele Heródiásba. Antipás nyomban elvált feleségétől, aki Aretas arab királynak volt a leánya. Aretas lánya, amikor Antipás szándékáról értesült, apjához menekült, aki háborút indított Heródes ellen. Heródesnek sikerült Heródiással való házasságát keresztülvinnie. Heródiás és lánya, Salome Tibériásba költöztek. Talán ebben az időben ment Heródes a Pereában lévő Machareus erődbe, valószínűleg azért, hogy közelebbről figyelhesse Keresztelő János működését. Bár úgy látszott, hogy Heródes respektálta a próféta nyers őszinteségét, aki őt házassága miatt megrótta, Heródiás azonban felbőszült és addig áskálódott János ellen, amíg sikerült rajta bosszút állnia. Antipás vagy túl gyenge jellem volt, vagy az igazság iránt már teljesen eltompult ahhoz, hogy megmentse azt az embert, aki szemébe vágta az igazságot (Mt 14:1-12; Mk 6:1429; Lk 3:19).

Heródiással való házassága végül is Antipásnak királyságába került. Amikor Caligula Tibérius után, Kr. u. 37-ben császár lett, legelső intézkedésével I. Agrippát, Heródiás fivérét és Arisztobulosz fiát megtette ama terület királyává, amely korábban Fülöpé volt. Agrippa szerencséje arra késztette Heródiást, hogy rávegye férjét: kérjen királyi címet Caligulától. Amikor Rómába érkezett, és bemutatkozott Caligulának, Fortunátus, Agrippa képviselője, összeesküvés szervezésével vádolta meg a császárnál. Caligula azonnal megfosztotta méltóságától, és a galliai Lünoszba száműzte, ahol meg is halt. Így Agrippa szerezte meg riválisa fejedelemségét, I. HeródesAgrippa, Kr. u. 37- 44. I. Heródes Agrippa Arisztobulosznak és unokatestvérének, Berenikének, Salome leányának, Nagy Heródes nővérének volt a fia. Tanulmányait Rómában végezte, majd Kr.U. 23-ban visszatérve Palesztinába, sógora Tibériászban a piacok felügyelőjévé nevezte ki. Előbb Heródessel, majd magával az Antiókhiában székelő római kormányzóval is összeütközött, akihez pedig védelemért menekült. Újból Itáliába ment, ahol Tibérius császár unokájának lett a nevelője. Bensőséges barátja volt Caligulának, akinek egy alkalommal azt sugallta, hogy ő legyen a következő császár. Ez Tibérius fülébe jutott, ezért Agrippa börtönbe került. Tibérius nemsokára meghalt, és így Agrippa kiszabadult. Caligula hatalomra jutása után rögtön kinevezte királlyá. Agrippa együtt érzett a zsidókkal, és elég nagy befolyása volt Caligulára is, így meg tudta akadályozni, hogy a jeruzsálemi templomban saját magának szobrot emeltessen. Ezzel elejét vette a zsidó nép általános felkelésének, ami biztosan bekövetkezett volna. Amikor Caligulát Kr.u. 41-ben meggyilkolták, Agrippa még Rómában volt. Támogatta Claudius uralomra jutását, aki viszonzásul nemcsak a Caligulától kapott területen erősítette meg, de neki adta Júdeát és Samáriát is. I. Agrippa uralma alatt tehát ismét egy kézbe került Nagy Heródes egykori országa. Palesztinába való visszatérése után Jeruzsálemet választotta székhelyéül, ahol rendszeresen részt vett a templomi istentiszteleteken. Szigorú zsidó törvények szerint élt, és elnyomott minden olyan próbálkozást, amely pogány szokásokat vagy képmásokat akart rákényszeríteni a zsinagógára. Agrippát éppen a zsidósághoz való ragaszkodása tette a keresztyénség

50

51


A POLITIKAI ÉLET

egyik első üldözőjévé. Uralkodása alatt a farizeusok és a "Jézus-hívők új szektája" közti feszültség egyre fokozódott, míg végre a király is közbelépett. Letartóztatta, majd kivégeztette Jakabot, Zebedeus fiát, majd Pétert is börtönbe vetette, akit a biztos kivégzéstől isteni beavatkozás mentett meg. Agrippa dühében elrendelte, hogy az őröket azonnal halállal büntessék, majd elvonult Cézáreába (ApCsel 12:11-19). Heródes Agrippa halála hirtelen következett be, Kr.u. 44-ben. Josephus és Lukács beszámolója általános részleteiben megegyezik. Josephus azt mondja, hogy Heródes a császár tiszteletére rendezett játékokon vett részt Cézáreában. Ezüst palástban jelent meg a cirkuszi páholyban. Ruházatának szemkápráztató ragyogása, ahogy az a fényes napban csillogott, hízelgőit arra bírta, hogy istenként hódoljanak előtte. Röviddel ezután súlyos bélfájdalmak vettek erőt rajta, és öt nap múlva irtózatos kínok között meghalt. JI. Heródes Agrippa, Kr.u. 50 - 100. I. Heródes Agrippa után négy gyermek maradt, három leány és egy fiú. Drusilla, az egyik leány Félixhez, Júdea római prokurátorához ment feleségül. II. Agrippa, a fiú, Rómában volt apja halálakor. Kr.u. 50-ben nagybátyjának, a kalkiszi Heródesnek halála után ő kapta meg a királyságot, és vele együtt a jogot a jeruzsálemi templom főpapjának kinevezésére. Kr.u. 53-ban lemondott Kalkisz királyságáról, és Fülöp és Lüszániász volt tetrarchiáját kapta meg. Claudius császár halála után Kr.u. 54-ben Néró Galileával és Pereával bővítette királyságát. Amikor Fesztusz Júdea prokurátora lett, Agrippa nővérének, Berenikének társaságában - akit később feleségül vett -lement Cézáreába, hogy új hivatalában üdvözölje. Fesztusz ekkor Agrippa vallási tanácsadójaként működött Pál apostol ügyében, akinek helyzete a pogány római számára rejtély volt (ApCsel 25: 13-26:32). Bár Agrippa jól ismerte a zsidó vallást, annak komolyabb erkölcsi követelményei iránt közömbös volt, és bár a vallás külsőségeinek mindig pontosan eleget tett, sohasem mutatott meggyőződést annak belső igazsága felől. A Kr.u. 66. évi forradalomban nyíltan a rómaiak mellé állt, Vespasianusnak alattvalói hűséget fogadott és Titus mellett vonult a saját népe fölött aratott győzelmet ünneplő római diadalmenetben. Az új császár ennek fejében megnövelte királyságát. Kr.u. 75-ben Berenikével

együtt Rómába költözött, ahol Titus és Bereniké szerelmi botrányba keveredett. Titus azt tervezte, hogy elveszi feleségül, ám látva a nép egyre növekedő ellenszenvét, elállt tervétől. Agrippa Kr.u. 100-ban halt meg.

52

A papság uralma alatt Jeruzsálem bukásáig, Kr,u, 70 A különböző uralkodókat - a Ptolemaioszoktól, a Szeleukidákon és a Heródeseken át a rómaiakig - a zsidók egyértelműen bitorIóknak tekintették, akiknek uralmát ugyan tűrni kellett, de irántuk sohasem tanúsítottak őszinte hűséget. A zsidó közgondolkodás tulajdonképpeni irányítój a a papság volt. Izrael története folyamán a különböző korokban különböző módon kormányozták a népet. Mózes alatt a vének képviselték az egyes törzseket, akik a vezérrel együtt tanácskozták meg a tennivalókat, intézkedéseket. Közösen vállalták a kormányzás terheit és felelősségét. A Bírák korában nem volt központi irányítás, de nagy szükség idején mindig erőske I.Ü vezetők álltak elő, akik elnyerték a nép bizalmát, bár tartós rendet nem hoztak létre. Az egyesített királyság majd a megosztott királyság korában a király volt az állam feje. Azonban bármilyen uralom volt is, mindenkor a pap szava volt a döntő, mert ő volt az Isten szószólója. A zsidó államban a vallási hatóság volt a legfőbb tekintély. Ha a papság korrupt volt, a közélet is lezüllött. De ha vallási megújulás következett be, Jahve meg: újuló tiszteletével a polgári birodalom is megerősödött. A fogság idején a papok rendjének működése is megszűnt a templom pusztulása miatt. A papok azonban nem tűntek el, mert amikor Kr.e. 536ban a foglyok visszatértek, a visszatérők között nagyszámú pap és levita is volt (Ezsd 2,36-54). A templom újjáépítése után ezek folytatták a szolgálatukat. Ez a szolgálat kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen a jeruzsálemi templomnak Kr.u. 70-ben történt megsemmisítéséig tartott. Ezen a hosszú korszakon át a papság mindvégig a zsidóság központi irányítójaként szerepelt. A főpapság élethossziglan tartott. A legfőbb tekintély és a legnagyobb befolyás az övé volt, bárki uralkodott a nép felett. Hogy Júdea meghódítói milyen módon adtak szabad kezet a főpapnak, azt ma már nem lehet pontosan megállapítani. Függetlenségének feltétele minden bizonnyal az adózásba és a külpolitikába való be nem avatkozás volt. Mind a görögök, mind a rómaiak jelentős szabadságot adtak a meghódított népeknek nemzeti ügyeik intézésében. 53


A POLITIKAI ÉLET

A főpappal az élen, a nemzet legbölcsebb és legtapasztaltabb férfiaiból állt össze a vének tanácsa. Voltak közöttük papok, némelyek, mint Ezsdrás, írástudók és a Törvény hivatalos magyarázói, de sokan a jómódúak, vagy ajobb nevelésben részesült birtokosok és üzletemberek közül kerültek ki. A kormányzás valójában a vallásos arisztokrácia kezében volt, amelyet a Szanhedrin - ahogy később elnevezték - képviselt. A perzsa korban szolgálatot teljesítő papok névsorát Nehémiás minden kommentár nélkül közli (Neh 12: 1-11). Josephus hozzáteszi, hogy Jánosnak, a főpapnak (nyilván azonos azzal a Jonátánnal, akit Nehémiás is említ a 12: ll-ben), volt egy Jézus nevű testvére. Ezt szoros barátság fűzte Bagosushoz, a perzsa hadsereg tábomokához, aki megígérte neki, hogy bejuttatja őt a papok testületébe. A két testvér egy alkalommal a templomban összeveszett, és a dulakodás közben János megölte Jézust a nép és a perzsa hatóságok nagy megbotránkozására (Josephus: A zsidók története, XI. 7: 1). A nemzet tulajdonképpeni feje a főpap volt. Mint a nép vezetője, tekintélye megmutatkozott azokban az alkudozásokban, amelyeket Nagy Sándorral folytatott. Erről Josephus bőven beszámol. Amikor Nagy Sándor betört Palesztinába, és ostrom alá vette Tíruszt, azt követelte a főpap tól, hogy a zsidók neki is adják meg azt a segítséget, amelyet korábban a perzsáknak nyújtottak. A főpap a követelést Dáriusnak tett esküjére hivatkozva visszautasította. Nagy Sándor fenyegetéssel válaszolt. Azt üzente a főpapnak, hogy amint befejezi hódításait, meg fogja tanítani: kinek tartozik esküvel, és kinek nem. Josephus beszámolója azt is elmondja, hogy amikor Nagy Sándor közeledett Jeruzsálem felé, Jaddua, a főpap körmenet élén járult eléje. Ez N agy Sándorra mély hatást gyakorolt. A főpapot kellő tiszteletben részesítette, aki felolvasta neki a zsidó írásokból az ő hódításairól szóló jövendöléseket. Az egyezkedés békésen zajlott le, és a görög sereg eltávozott Palesztinából. Nagy Sándor megengedte a zsidóknak, hogy saját kormányuk legyen. A ptolemaioszi korban a papság hatalma szilárd maradt, és a kormányzás jó mederben folyt. I. Óniásról, Jaddua fiáról és annak a fiáról, I. Simonról, akit Igaznak neveztek, Josephus kedvezően emlékezik meg. Az idők folyamán azonban a főpapi méltóság adományozása politikai eszközzé süllyedt. Általában az kapta meg, aki többet ígért érte. Termé-

szeteserr a szerenesés jelölt köteles volt politikai urának tett ígéreteit betartani, ha meg akarta őrizni pozícióját. Így a főpapság sokat veszített független befolyásából, és a Makkabeusok korszakáig az állam kiszolgálója volt. A Makkabeus-felkeléssel változás állott be. A papok korábbi sorát, akik a Szeleukidák alatt szolgáltak, a Hasmoneus dinasztia vette át, akiknek őse János Hürkánosz, a Makkabeusok leszármazottja volt. A Szeleukidák uralmának végén és a Heródesek alatt a papság megtartotta befolyását a zsidóság életében, kivéve néhány olyan esetet, amikor Heródcs megváltoztatta a papi kinevezést. Nagy Heródes halálától Jeruzsálem bukásáig újra a papság lett a legfőbb politikai hatalom Júdeában. A főpap a prokurátor tanácsadója volt, cs az nem ritkán az ő politikai nyomására változtatott intézkedésein. A tömegre gyakorolt befolyása révén képes volt a közvéleményt formálni. Makacs hivatalnokokra rá tudta kényszeríteni a maga akaratát. Azzal fenyegette őket, hogy elvesztik a császár kegyeit, mert nem hűséges alattvalóhoz méltóan cselekszenek. Jó példa erre az a tömegtüntetés Pilátus palotája előtt, amelyet a főpap Jézus ellen szervezett: "Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja" (Jn 19: 12). Ugyanezt tudjuk meg Márk evangéliumából: "A főpapok azonban felbujtották a sokaságot" (Mk

54

15: 11). A papok uralma megközelítőlegazonos volt az előbb ismertetett három korszakban egészen Jeruzsálem pusztulásáig. Amikor a templomot lerombolták, a papság szétszóródott.

A rómaiak alatt, a Bár Kochba felkelésig, Kr.u. 135 Júdea felett sok nép gyakorolt uralmat, de azt, hogy melyik mennyi ideig uralkodott, nem lehet határozottan megállapítani. Ahogy a papság együttműködötta Szeleukida uralkodókkal, a Ptolemaioszokkal és a Heródesekkel, ugyanúgy tartottak lépést a Heródesek és a papok Rómával. Pompeius hódításától kezdve (Kr.e. 63) Róma gyakorolt protekturátust .J údea felett, s mind a Heródeseket, mind a papságot vazallusként kezelte. Nagy Heródest jóval kisebb tehetségű fia, Arkhelaosz követte a trónon. Dc olyan népszerűtlen volt, hogy Róma kénytelen volt elmozdítani he-

55


A POLITIKAI ÉLET

és Coponius személyében prokurátort nevezett ki Júdeába. Ettől kezdve, néhány helyi kivételtől eltekintve, Róma közvetlenül uralkodott, egészen az utolsó, végzetes, vérbefojtott felkelésig (Kr.u. 135). A prokurátorok általában nem voltak népszerűek, és legtöbbjük három évnél tovább nem tudott megmaradni hivatalában. Valerius Gratus (Kr.u. 15-26) azért volt népszerűtlen, mert a papság egymást követő sorát megszakította azzal, hogy saját jelöltjeinek egyikét nevezte ki. Öt követte Poncius Pilátus (Kr.u. 26-36). Természetesen ő a legismertebb prokurátor, hiszen ő játszotta a főszerepet Jézus kihallgatásával és halálraítélésével kapcsolatban. A zsidókat már prokurátorsága kezdetén vérig sértette: ragaszkodott ahhoz a parancsához, hogy a római hatalmi jelvényeket és a császár képét elhelyezzék ajeruzsálemi templomban. A zsidók felbőszül ten tiltakoztak a szent város ilyen meggyalázása ellen. Pilátus kénytelen volt engedni, mert belátta, hogy célját vérontás nélkül nem tudja elérni. Később a samáriaiakkal keveredett vitába. Kr.u. 36-ban Marcellusszal váltották fel. Caligula császár trónralépése Kr.u. 37-ben újabb válságos helyzetet teremtett. Annak az önámításnak hatása alatt, hogy ő az isten, elrendelte, hogy szobrát állítsák fel a jeruzsálemi templomban. A parancs végrehajtását Petroniusra, szíriai követére bízta. A követ kényes helyzetbe került. Két dolog között kellett választania: vagy engedetlen lesz a császár iránt, vagy az országot felesleges és pusztító vallásháborúba sodorja. Mindenféle mesterkedéssel időhúzásra törekedett. Szerencséje volt, mert Kr.u. 41-ben Caligula meghalt. A római fennhatóság idején egészen a zsidó háború kitöréséig (Kr.u. 66) állandó volt a feszültség a római urak és a nép között. Helyi jellegű fegyveres megmozdulások sem voltak ismeretlenek. A zelóták pártja, amely különösen a falvakban és Galilea hegyei között volt igen erős, nyíltan a háború mellett izgatott. A prokurátoroknak ébren kellett őrködniök a rend fenntartása érdekében. A nép Róma elleni gyűlöletét csak növelték a törvényen kívüliek és a római légionáriusok közti alkalmi csetepaték. Elegendő volt valakinek messiási igényekkel előállnia, hogy nyomban fanatikus követők vegyék körül. A későbbi prokurátorok közül az ApCsel kettőt is említ Pál apostollal kapcsolatban: M. Antonius Félixet és Porcius Fesztuszt (ApCsel 23:2424:27; 25: 1-26:32). Félix uralma alatt a rómaiak iránt érzett lappangó

ellenségeskedés a gyűlölt iga letörésére irányuló határozott kísérletekben kezdett kikristályosodni. Josephus feljegyzi, hogy egy egyiptomi zsidó azzal az ígérettel gyűjtött magának követőket, hogy szavára leomlanak Jeruzsálem falai. Félix katonái szétszórták őket, és vezetőjüket menekülésre kényszerítették (ApCsel 21:38). Nyilvánvaló, hogy a Pált védőőri zetbe vevő századosnak ez az eset járhatott a fejében, amikor megkérdezte őt: "Hát nem te vagy az az egyiptomi, aki néhány nappal ezelőtt fellázította és a pusztába vezette a szikáriusok négyezer emberét?" (ApCsel 21:38). Nem tudni, hogy rosszakaratú gáncsoskodás vagy a rossz vezetés volte az oka, hogy Félix prokurátorságát állandó nyugtalanság jellemezte. Igen szembeötlő az ellentét Tertullusz bevezető szavai és aközött, ahogyan Pál kezdte el Félix előtti védekezését. Tertullusz hízelgő szavakkal ezt mondta Félixnek: "Nagy békességet biztosítasz számunkra, nagyra becsült Félix, és üdvös változások történnek népünk javára a te gondoskodásod folytán..." (ApCsel 24:3). Pál pedig azzal a megállapítással kezdi, hogy "sok éve vagy már bírája a népnek" (24: 1O). Ez a megállapítás igaz volt. A kemény eljárás, amellyel Félix Cézáreában minden lázongást elnyomott, valamint az általános bajok, amelyek Júdeát Félix uralkodása alatt nyomasztották, Rómát arra kényszerítették, hogy sürgősen hazahívják őt. Otthon bizonyára megbüntették volna hivatalijogaival való visszaélései miatt, ha testvére, Pallas nem lett volna Néró kedvence. Utóda, Porcius Fesztusz nemeslelkű embernek és lelkiismeretes hivatalnoknak látszott, de két évvel hivatalba lépése után meghalt. Utódai azt a kevés jót is tönkretették, amit neki sikerült megvalósítania. Fesztusz halála és a zsidó háború kitörése között Júdeában a politikai állapotok gyorsan romlottak. A főpapok kapzsik és zsarnokok voltak, a római kormányzók pedig tehetetlenek és zsarnokok. Cézárea nem zsidó lakói is állandóan ingerelték a zsidókat és keresztezték útjaikat. Florus a templom kincseit is elrabolta. Végül is a zsidók, az állandó bántalmazások miatt felbőszülve, fellázadtak. A konfliktus Kr.u. 66-ban kezdődött sorozatos helyi felkelésekkel. A zsidó lázadók a római helyőrséget lemészárolták, vagy ha a pogányok bizonyultak erősebbeknek, a zsidó lakosság bűnhődött keservesen. Cestius Gallus, Szíria követe Jeruzsálem ellen vonult és ostrom alá vette, majd

lyéről,

56

57


A POLITIKAI ÉLET

hirtelen - nem tudni miért -, dolgavégezetlenül visszavonult. Ez a nem várt jószerencse azt a hiedelmet keltette a zsidókban, hogy Isten lépett közbe érettük, és ezért erőiket egyesítve hadba léptek. Néró Vespasianust nevezte ki a római erők főparancsnokává Júdeában. Kr.u. 67-ben 60 ezer katonával indult Jeruzsálem ellen. Időközben Gisalai János, a zelóták vezetője bevonult Jeruzsálembe és a várost polgárháborúba sodorta. Vespasianusnak tudomására jutott, hogy Jeruzsálemben polgárháború tört ki, s kihasználta a kedvező alkalmat és meghódította Pereát, Júdeát és Idumeát. Vespasianust Kr.U. 69-ben a keleti légiók császárrá kiáltották ki. A júdeai ügyeket fiára, Titusra hagyta, és Alexandriába, onnan pedig Rómába ment, ahová 70-ben meg is érkezett. Jeruzsálemben Gisalai Jánoshoz más zelóták is csatlakoztak, akik Simon Bar-Giorának és Eleazárnak, Simon fiának a vezetése alatt közben megérkeztek. A három vezető állandóan viszálykodott egymással, követőik pedig egymás ellen harcoltak. Titus Kr.u. 70 tavaszán kezdte meg az ostromot. Az éhségtől és a belső viszályoktól legyengült város augusztusban a rómaiak kezére került. A falakat áttörték, a kapukat felgyújtották. Titus parancsa ellenére felgyújtották a templomot is. A népet vagy lemészárolták, vagyeladták rabszolgának. A várost a földdel tették egyen-

A nemzet politikailag megszünt, ám a zsidó vallás nem halt ki. Kr.u. 90-ben egy Jonátán Ben Zakkai nevű zsidó rabbi a Törvény tanulmányozására Jamniában iskolát létesített. Más, farizeusi hitvallású rabbik is társultak vele azzal az eltökélt szándékkal, hogy életben tartsák hitük hagyományait és tanításait. Bár a papság szétszóródott, az áldozatbemutatások megszüntek, a Törvény tanítói kitartottak, jócselekedetekkel és tanulmányozással helyettesítve az áldozatokat, amelyeket oltár hiányában nem lehetett bemutatni.

lővé.

A lázadás többi központjának, Heródium, Machaerus és Maszada erő dítményeinek felszámolására még három évre volt szükségük a rómaiaknak. Minden ellenállás reménytelenné vált. S így megállapíthatjuk, hogy a zsidó államiság a templom pusztulásával megszünt. Trajanus uralkodása alatt Egyiptomban és Cirénében is zsidó lázadások törtek ki, de ezeket is kegyetlenül eltiporták. A zsidó függetlenség utolsó szikráját, a Bár Kochba-féle felkelést Kr.u. 135-ben, Hadrianus uralkodása alatt tiporták le. Bár Kochba, "a csillag fia" nevét onnan kapta, hogy a rabbik őt azonosították azzal a csillaggal, amelyről Bálám jövendölt (4Móz 24: 17). A felkelést Hadriánusnak az a törvénye robbantotta ki, amellyel megtiltotta a körülmetélést, s elrendelte, hogya lerombolt templom helyére Jupiter tiszteletére építsenek templomot. BarKochbát kiűzték a városból, majd elfogták. Jeruzsálemet római várossá nyilvánították, ahova a zsidóknak halálbüntetés terhe alatt nem volt szabad belépniük. Jupiter temploma felépült, ott, ahol valaha Jahvének mutattak be áldozatot. 58

A túloidaion látható kép: a Propülaia romjai az athéni Akropolisz bejáratánál. Épült Kr. e. 437 és 432 között, Periklész kormányzása alatt. Építésze Mnésziklész.

59

2. FEJEZET

A TÁRSADALMI ÉS GAZDASÁGI ÉLET

A TÁRSADALMI ÉLET Az L század világa nem is volt annyira más, mint a XX. század modcrn emberének világa. Gazdagok és szegények, becsületesek és gonoszok, szabadok és rabszolgák éltek egymás mellett, és a társadalmi és gazdasági helyzet sok tekintetben hasonló volt korunkéhoz.

A zsidó társadalom A gazdag arisztokráciát megtalálhatjuk mind a zsidó, mind a pogánytársadalomban. A judaizmusban a legfelsőbb társadalmi réteget egy vallásos elit képezte, amely főleg a papság és a vezető rabbik családjából állott. A palesztinai társadalom felett a Makkabeusok korától Nagy Heródesig a Hasmoneusok nemzedéke uralkodott. Heródes és a Heródes-ivadékok uralma alatt a hasmoneus papság tartotta kezében az irányítást az élet minden fontos területén. Az evangéliumokban itt-ott felvillanó mozzanátokból minden figyelmes olvasó előtt világossá válik, hogy Júdea urai gyakorlatilag ők voltak. Ök bonyolították le a templommal kapcsola-

.......



tos adás-vételi üzleteket, és osztalékot kaptak abból a jövedelemből, amely az áldozati állatok eladásából és a templomi adó tizetésével összefüggő pénzváltásból származott, A Szanhedrinnek, a zsidó Nagytanácsnak olyan tehetős tagjai voltak, mint Nikodémus és Arimáthiai József. A gazdagok valószínűlegfóldbirtokkal is rendelkeztek, s jövedelmük tekintélyes része fóldjeik bérbeadásából származott, A palesztinai nép többsége azonban szegény volt. Legtöbben földmüvesek voltak, bár voltak köztük iparosok és kereskedők is. A rabszolgaság nem volt széles körben elterjedve, a palesztinai zsidók túlnyomó többsége szabad ember volt. Némelyek, mint pl. a halászok - akik közül az Úr tanítványokat is hívott magához -, kisebb önálló vállalkozásokat folytattak, ami szépen jövedelmezett. A nagy társadalmi osztálykülönbségek kialakulását korlátozta az a tény, hogy a Törvény minden zsidóra egyfonna kötelezettségeket rótt. Ha a Törvény megtartásáért Isten előtt mindenki egyformán felel, ez azt jelentette, hogy mindenki egyfonna Isten előtt. A zsidók a gazdagságot Isten áldásának tartották, a gazdag ember tehát igaz embemek, Isten kegyeltjének számított. Azt tartották, hogy jó cselekedettel ezt az áldást akárki kiérdemelheti. Az arisztokrácia ugyan mindig arra törekszik, hogy pozícióját állandósítsa, a zsidó oligarchákat azonban az Isten előtti egyenlőség és erkölcsi felelősség visszatartotta attól, hogy népük elnyomóivá váljanak.

azok már amúgy sem tudtak megélni. A leigázott provinciák is lehetősé get jelentettek a kizsákmányolás és profitéhség számára. Üzletemberek, nkik a kormányzat vállalkozóiként működtek mint spekulánsok, ki is aknázták a lehetőségeket, és hatalmas vagyonokra tettek szert. A gazdagságból fakadó luxus az arisztokráciát elpuhította, az alsóbb osztályokat pedig elkeserítette, hiszen minél jobban törték magukat, annál kevésbé holdogultak.

A pogány társadalom Az arisztokrácia Az első század pogány világában a társadalmi rétegződés sokkal élesebb volt, mint a zsidóknál. A polgárhábotúk, amelyek megelőzték az egyeduralom kialakulását, a birodalom egész társadalmi életét szétszaggatták. Itália régi szabad fóldtulajdonos és földbérlő lakossága eltűnt. Sok szenátori család elpusztult a pártküzdelmekben, bár maradtak túlélők is. Új arisztokrácia keletkezett - főleg azokból a fóldbirtokosokból, akik befolyásuknál fogva ellenőrzést gyakoroltak a közfóldek felett, s olcsón felvásárolták a háboníban elszegényedett családok fóldjeit, amelyekb ől

62

A középosztály A hadifoglyokból feltöltődő, egyre növekvő rabszolgaosztály majdnem teljesen kiszorította a birodalomból a középosztályt. Sok középosztálybeli pusztult el a folytonos háborúkban, és majdnem ugyanennyi a száműzetésben. Mások viszont, mert nem voltak képesek a rabszolgákkal dolgoztató nagybirtokosokkallépést tartani, földjeik, tanyáik eladására kényszerültek. Ezzel felduzzasztották a nyomorgó tömegek létszámát, akik II nagyvárosokba, főleg Rómába áramlottak. Megélhetésük biztosítását az államtól várták. Az éhes és semmittevő tömegek mindig arra a jelöltre szavaztak, aki többet ígért nekik. Így a társadalom kiszámíthatatlan és veszélyes tényezőivé váltak. A plebejusok A plebejusok vagy szegény emberek igen sokan voltak, és siralmas körülmények között tengődtek. Állandó munkájuk nem lévén, soruk rosszabb volt, mint a rabszolgáké, hiszen azoknak legalább élelmüket és ruházkodásukat biztosították. A munkanélküli proletariátus kész volt bárkit követni, aki annyi alamizsnát adott nekik, hogy hasukat megtölthessék, s még egy kis ingyenszórakozásban is részesítette őket. A szegény emberek könnyű zsákmányt jelentettek mindenfajta demagógia számára.

Rabszolgák és bűnözők A római birodalom népességének hatalmas tömege került ki a rabszol.gákból. Pontos számadataink nincsenek, de valószínű, hogy az összlakosság felénél kevesebb volt a szabad ember, és még kevesebben voltak a teljes jogú római polgárok. Háború, eladósodás és születés gyors ütemben növelte a rabszolgák számát. De nem mindegyikük volt tanulatlan ember. Sok orvos, könyvelő, pedagógus és különféle ügyes kézműves 63



került ki közülük, Epiktétosz, a híres sztoikus filozófus is rabszolga volt. Nagy többségük azonban mezőgazdasági munkát végzett a földbirtokokon, vagy házi munkás volt. Kereskedők hivatalnokokként, könyvkiadók másolókként alkalmazták őket. Ahol ma gépek dolgoznak, az ókorban ingyen munkaerőként rabszolgákat alkalmaztak. A rabszolgatartás hatása minden tekintetben lealjasító volt. A rabszolgák teljes mértékben függtek uraiktól, az urak pedig rabszolgáik ügyességétől és kezdeményezésétől. Erkölcsösség és önbecsülés lehetetlen volt azok számára,akiknek csak egyetlen törvény létezett: a gazda önkénye és akarata. Ha uránál valamit el akart érni, csaláshoz, színészkedéshez, hízelgő engedelmességhez kellett folyamodnia. Igen sok családban a gyermekekre való felügyeletet és nevelést is a rab szolgákra bízták, ők aztán meg is tanították őket mindenféle rosszra, romlottságra, erkölcstelenségre. Így terjedt át az elnyomottak "erkölcse" uraikra. Azonban sok példát láthatunk arra is, hogy az urak és úrnők jóindulattal bántak rabszolgáikkal. Sok rabszolga nem a félelem, hanem a barátság légkörében végezte munkáját. Voltak olyan rabszolgák is, akik borravalóból vagy egyéb ajándékokból csinos összeget tudtak összerakni, amellyel megvásárolták szabadságukat. Voltak urak, akik végrendeletileg, sőt, még életükben felszabadították rabszolgáikat. Ennek következtében a szabad emberek állandó folyama áradt be a birodalom vérkeringésébe, feltöltve nemcsak az alsóbb osztályok, hanem az értelmiség sorait is. Ezek az osztályok a háborúk következtében erősen megcsappantak. E szabadosok közül sokan előkelő tisztséget töltöttek be a kormányzásban (pl. Pallas Claudius uralkodása alatt), és fontos szerepet játszottak a közigazgatási rendszer kiépítésében. A rabszolgaság intézménye az Újszövetség irataiban is tükröződik. A rabszolga szó gyakran előfordul, de nem egyszer esik szó az urakról is. Az Újszövetség a rabszolgaságot nem támadja, de nem is védi. Pál leveleiből tudjuk, hogy a gyülekezetben egyaránt voltak rabszolgák és rabszolgatartók. Az apostol a rabszolgákat engedelmességre inti, urukat pedig emberséges bánásmódra. A keresztyén közösségnek igen nagy átalakító hatása volt ezen a téren is: a rabszolgaság intézménye a krisztusi légkör hatására egyre gyengült, és végül megszűnt.

A nagyvárosokba állandóan falkákban özönlöttek a munkanélküliek és mindenféle kétes elemek, de a jogfosztottak és kétségbeesettek is, akiket a társadalom kénytelen volt eltartani. Ezek között gyorsan szaporodott a bűnözők száma. Azt állítani azonban, hogy a birodalomban eluralkodott a bűnözés, igazságtalan túlzás lenne. A társadalom zömét a tisztességes polgárok képezték, de ha figyelembe vesszük egy-egy császár gátlástalan és erkölcstelen viselkedését, akik körül nyüzsögtek a hasonló .jcllemű'' magas rangú tisztviselők, nem csodálkozhatunk azon, hogy hefolyásuk és példájuk nagy mértékben megfertőzte a birodalmat. A pogány világ erkölcsi állapotára szinte kísérteties fényt vet a "bűn-kataló gus", amelyet a Róm l: 18-32 felsorol. Ez nem túlzás, hanem a valóság hű ábrázolása. A pogányoknak nem volt olyan életet szabályozó mércéje, amely megakadályozta volna az erkölcsi színvonal állandó süllyedését.

64

Kulturális színvonal Irodalom Augustus uralkodása alatt Rómában újjászületett az irodalmi élet. Vergilius a költő lett korának nagy "prófétája". Aeneis című eposza Augustus Rómájának dicsőítése volt. Hőse kalandj ainak, hányattatásának leírásában a birodalom isteni eredetét és rendeltetését akarja igazolni. Írásaiban egy új aranykor eljövetelének reménye tükröződik. Nem egy cklogája, pl. a lY., azt sejteti, hogy a költőnek némi ismerete lehetett az Ószövetségről. Augustus uralkodását méltán tekintik a latin költészet aranykorának. E kornak kiemelkedő költői egyénisége Horatius, aki a görög műfajok mintájára csiszolta, formálta műveit. Nagy költője volt e kornak Ovidius, akinek az antik görög-római mitológiából vett verses történetei sok erkölcsi visszásságról rántották le a leplet. Az Augustus és Néró közötti időben említésre méltó költői művek nem születtek. Seneca, a sztoikus filozófus és erkölcsi tanító, aki Néró házitanítója volt, bölcseleti esszéket és drámákat írt. Petronius, aki Néró udvarát és korának társadalmát éles szemel figyelte és bírálta, írt egy regényt is, amely ma is nagy segítség a kor mindennapi életének megismeréséhez.

65



Az L század utolsó harmadában élt és alkotott az idősebb Plinius, aki Historia Naturalis (Természetrajz) címen hatalmas, átfogó művet alkotott a természet tudományos leírásával. Az ismeretek, megfigyelések tömegét dolgozta bele művébe. Természetesen mai szemmel és a modern tennészettudomány mérlegén műve idejétmúlt. A nyelvtudomány és retorika nagy mesterének Quintilianus tekinthető e korban. Martialis költő csípős epigrammái és szatírái korábban oly népszerűek és keresettek voltak, mint egy modern újságíró kritikai sorozata ma. Néró, Trajanus és Hadrianus kormányzása alatt az irodalom az önkritika felé fordult. Tacitus és Svetonius történetírók a császárok történetét kendőzetlen nyelven mondták el. Különösen Tacitus, aki a köztársasági arisztokráciával volt szoros kapcsolatban, nem viseltetett valami barátságosan a császárokkal szemben. Anneles és Historiae című műveiben bemutatja a közvélemény felszíne alatt lappangó uralkodóellenes érzületet. Juvenalis, a szatírák nagy mestere, ugyancsak a II. század elején műkö dött. Martialishoz hasonlóan ő is keserűen bírálja korának szokásait és erkölcseit. Annak ellenére, hogy karikatúráinak egyike-másika eltúlzott, a római társadalom reális képét nyújtja műveiben. Megerősíti azt a benyomást, amelyet elődje, Martialis hagyott az utódokra.

Míivészct és építészet Az első században uralkodó császárok alatt Róma városa anyagi értelemben nagyot fejlődött. Szinte gomba módra nőttek ki a földből az új alkotások, amelyek gazdagították és szépítették a városképet. Bár a rómniuk díszítőművészetükben nem voltak kölönösebben eredetiek, de közhusznú létesítményeik építésében sok maradandót alkottak. Hídjaik, vízvczctékeik, színházaik, fürdőik közül sok még Ina is felkelti csodálatunkal. Mind szilárdságtani, mind esztétikai szempontból tudatosan alkalmázták a boltívet, és ismerték, használták az égetett téglát, valamint a ccmcntet is. A díszítő művészetben és az emlékművek építésében a fő hangsúlya szobrokon volt. Általában személyeket és nem elvont eszméket ábrázoltuk. A sírokra és a szarkofágokra domborműveket faragtak. Az uralkodó

A római Colosseum. Építése Titusz uralkodása alattfejeződött be, Kr.u.80-ban A nézőtéren negyven-ötvenezer személtfoglalhatott helyet.

66

A Colosseum belülről. Minthogy a földszinti padlózat hiányzik, tisztán láthatók az alagsori ketrecek és cellák, amelyekben a vadállatokat és az áldozatul szánt embereket .fellépésűkig" tartották.

67

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA császár mellszobrát, lovasszobrát a város különböző pontjain állították fel. Emeltek történelmi emlékműveket is; ilyen volt Titus diadalíve, amelyet még ma is láthatunk. Az ilyen alkotások Rómában általánosak voltak. Zene és színház A zene és a színpad a tömegek szórakoztatásának szolgálatában állott, s nem éppen a művelt ízlés és gondolkodás céljait szolgálta. A római színjátszás igen rövid idő alatt mélyre süllyedt.rs egyben hozzájárult a közerkölcs lezüllesztéséhez is. A múltból vett témák durva, alpári drámák formájában kerültek a közönség elé. A cselekmények az élet legalacsonyabb dolgaival foglalkoztak, és ezeket szégyenérzet nélkül, leplezetlen, durva formában adták elő. A Kr.u. I. század Rómájának színházai messze-messze elmaradtak a nagy görög tragédiák íróitól, pl. Aiszkhülosztól, vagy Euripidésztől, akiket majdhogynem annyira tekinthetnénk filozófusoknak és teológusoknak, mint drámairóknak. A római birodalomban a zene is igen fejlett és közismert volt. Általában húros hangszereket és fuvolát használtak, de alkalmilag szóhoz jutottak a rézfúvósok, dobok és cintányérok is. Igen népszerű hangszer volt a lant és a hárfa. A vallási szertartásokat általában zenével kísérték. Az arisztokraták lakomázás közben zenével szórakoztatták vendégeiket. A zenészek a rabszolgák soraiból kerültek ki.

A cirkusz Az amfiteátrum még a színpadnál is veszedelmesebb hatást gyakorolt a római közönségre. Véres küzdelmeket rendeztek bennük. Emberek küzdöttek vadállatokkal, gladiátorok gladiátorokkal. Ezeknek a véres cirkuszijátékoknak pártfogója és anyagi támogatója a császár volt. Előfordult, hogy politikai karrieristák rendeztek cirkuszi "mutatványokat", hogy ezzel nyerjék meg a tömegek kegyeit. A gladiátorok kiképzett fegyverforgatók voltak, többnyire a rabszolgák, hadifoglyok, elítélt bűnözők vagy önként jelentkezők soraiból kerültek ki. Ezek éppenúgy törekedtek a közönség kegyeit megnyerni és népszerűségre szert tenni, akárcsak a modern kor profi sportolói. Voltak olyanok is, akiknek sikerült anyagi szerencséjüket megalapozni. Visszavonultak a magánéletbe és jól éltek. Legtöbbjük azonban elpusztult az arénában. A gladiátori küzdelmek hozzá68

A TÁRSADALMI ÉS GAZDASÁGI ÉLET ~ullktatták a nézőket a

vér látványához, s ez egyre inkább fokozta vadállaII ösztönüket. A "játékok" rendezői patrónusaik tetszése kedvéért a muInI ványokat egyre keresettebb eszközökkel tették még kegyetlenebbé, vérescbbé. izgalmasabbá. Míg a színjátszás durvaságra és trágárságra tanltoua a közönséget, a gladiátori viadalok a vadállati brutalitást dicsőítet ték II tömegek szemében. A nyelvek A római világban a legjelentősebb beszélt nyelvek a következők vollak: a latin, a görög, az arám és a héber. A latin főleg a törvénykezés és az Ilodalom nyelve volt, ugyanakkor a nyugati tartományok legnépszerűbb, leghasználtabb nyelve is: Észak-Afrikában, Hispániában, Galliában, Britunniában és természetesen mindenekelőtt Itáliában. A leigázott népek hódolóik nyelvét ugyan megtanulták, de saját nemzeti nyelvük kiejtéséhez és szókincséhez alkalmazva beszélték. A birodalomban a kultúra nyelve a görög volt. Minden tanult ember beszélt görögül. A Rómától keletre l'SÖ népek között a lingua franca, a közvetítő nyelv szerepét töltötte be. l lasználata Palesztinában is általános volt. Valószínűleg Jézus és tanítványai is értették és éltek vele, amikor más nemzetbelivel érintkeztek. A Közel-Kelet uralkodó nyelve egyébként az arám volt. Pál (ApCsel 22:2) arámul szólt Jeruzsálem lakóihoz, amikor az Antónia-erődbe vezető lépcsőn védekező beszédét rögtönözte. Néhány Jézustól idézett mondat, amelyet az evangéliumok megörökítenek számunkra, arra mutat, hogy ő is az arám nyelvet használta (Jn 1:42; Mk 7:34; Mt 27:46). Nyomait az ősegyház szókincsében is megtaláljuk. Az olyan szavak például, mint Abba vagy Maranatha ("Urunk, jöjj !") arra mutatnak, hogy az őskeresztyének az arámot használták. (Róm 8:15 ill. IKor 16:22). Ez aztjelenti, hogya legkorábbi hívők az arámot használták. A klasszikus héber, amelynek közeli rokona az arám, Ezsdrás ideje óta már nem volt beszélt nyelv. Csak a tanult rabbik ismerték és használták teológiai gondolatok megfogalmazására. A köznép azonban már régen elfelejtette. Az első három nyelv széleskörű elterjedtségét bizonyítja az is, hogy Jézus keresztjén a felirat (a kivégzés okának megjelölésére) héber (arám) latin és görög nyelvű volt (Jn 19:20). Ez a három nyelv még Palesztinában is általánosan elismert és közhasznált volt.

69



E nyelvek széleskörű használata a keresztyénség bölcsőjében azt jelentette, hogy az általuk képviselt civilizációnak és irodalomnak is megvolt a maga hatása a keresztyén vallásra, és lehetővé tette azt, hogy a keresztyénség az egész világ számára érthető módon jusson kifejezésre. Az első században azonban sem a latin, sem a héber nem játszott nagy szerepet az egyház életében, annál inkább az arám és a görög. A hagyomány szerint Jézus mondásainak legkorábbi gyűjteménye arám nyelven íródott. Ahhoz a tényhez, hogy az Újszövetséget az első időktől kezdve görög nyelven adták ki, nem kell kommentárt fűzni. Az Újszövetségben minden levél görögül íródott. Az evangéliumok és az Apostolok cselekedeteinek könyve csak görög alakban maradtak ránk, még ha elfogadjuk is, hogy Jézus mondásainak néhány, arám nyelven lejegyzett gyűjtemé nye még megvolt az L század dereka táján.

A csillagászatban már a keresztyén kor előtt komoly eredményeket gömbölyű és a saját tengelye körül forog, néhány tudós előtt már a Kr.e. IV: században ismeretes volt. Hipparkhosz felfedezte (kb. Kr.e. 160) a sík- és a gömbháromszögtant. Kiszámította a hold nagyságát és a földtől való távolságát. A föld és a bolygók mozgásának elmélete geocentrikus és nem heliocentrikus volt. Az alexandriai Erosrhenes (Kr.e. 273-192) már kiszámította a föld kerületét, kezdetleges müszcreihez képest meglepő pontossággal. A tudományokban az I. századig a legnagyobb fejlődést a földrajz terén érték el. Az alexandriai Ptolemaiosz (Kr.u. 127-151) csillagászati müvc irányadó, alapvető munka volt egészen a kopernikuszi elmélet megMzületéséig, illetve elfogadásáig. Olyan térképet készített, amelyen koránnk rninden ismert teriilete megtalálható volt. Az orvostudomány is számtalan helyen virágzott. A tarzuszi egyetemhez tartozott egy kórház, amelyet Aesculapios templomában helyeztek CI fekvő betegek részére. Görög orvostudományi iskola működött Rómában Augustus uralkodása alatt. Egy bizonyos Celsus nevű orvos, aki 'I 'ibérius császár alatt működött, olyan sebészeti értekezést Írt, amely az operálástechnikájának igen magas fokú ismeretéről tanúskodik. Egy másik orvos, egy bizonyos Dioscorides közel hatszáz növényt írt le pontosan, és ismertette a gyógyhatásukat. A görög orvostudományt Galenus (Kr.u. 129200) foglalta rendszerbe. Galenus biológiai kísérleteket is folyatatott, és azok eredményét írásban rögzítette. Bár végkövetkeztetései között sok volt a helytelen, mégis, egészen a középkor végéig igen nagy volt a hatása az orvostudomány fejlődésére. A rómaiak tudományos ismerete mindennek ellenére igen kevés eredetiséget és intellektuális érdeklődést tartalmazott. Plinius Historia Naturalis c. műve képezte kora tudományainak enciklopédikus összefoglalását harminchét kötetben. Művébe mindent felvett, a földműveléstől az állattanig. Főleg más írókra támaszkodott, de saját megfigyelései is voltak. Kora kultúrájának becsületes tanújaként tartjuk számon, aki azonban nem mindig tudott különbséget tenni tények és mesék között. Ebből érthető, hogy következtetései nem voltak minden tekintetben megbízhatók.

A tudományos élet Az első században oly jelentős vezető szerepet játszó rómaiakat nem érdekelte különösebben a matematika vagy általában a tudományok. Érdeklődésük ezen a téren leszűkült a földmérésre és az üzleti ügyek bonyolítására. A hajók navigálását, a hadtudományt és harci eszközöket a görögöktől vették át. Krisztus idején a tudomány bizonyos területei már értek el eredményeket, tettek felfedezéseket. A geometriát, azaz a földmérés tudományát a babilóniak kezdték művelni és az egyiptomiak fejlesztették tovább. Ha a hagyományoknak igaza van, a görögöknek a milétoszi Thalész adta tovább ezt a tudományt. Az alexandriai Aukleidész (Kr.e. 300) oly tökélyre fejlesztette a síkgeometriát (planimetria), hogy tételeit csekély változtatással ma is lehet alkalmazni. A mechanikát és a fizikát a szirakuzai Arkhimédész tanulmányozta eredményesen (Kr.e. 287-212). Ö fogalmazta meg a tételt, amely minden időkre érvényes maradt: "Minden folyadékba merített test annyit veszít a súlyából, amennyi az általa kiszorított folyadék súlya". Megtalálta a formulát a kör kerületének kiszámítására a kör átmérőjéből, s ezáltal felfedezte a valószínűségszámítás alapvető módszerét. Számos mechanikai javaslatát felhasználták Szirakuzában a rómaiak ellen vívott védekező harcokban.

70

értek cl. Hogy a föld

71



A hébereket a spekulatív tudomány különösebben nem érdekelte. Az I. században sem a matematika, sem a természettudományok terén nem került ki közülük figyelemreméltó egyéniség. A keresztyén egyház, amely úgyszólván a judaizmus szerves folytatása, szintén nem foglalkozott a tudománnyal, hiszen fő érdeklődése az erkölcs és a hit nagy kérdéseire irányult. Másrészt a kinyilatkoztatás, amelyre az egyház a maga tanítását alapozta, alapjában véve nem állt szemben a tudománnyal. Pál Istenről szólva mondja, hogy "ami nem látható belőle: örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható" (Róm 1:20). Nincs szembenállás vagy összeütközés az Isten Lelke által adott kijelentés teológiai kutatása, valamint a teremtésben adott kijelentés tudományos kutatása között. Az Újszövetség elsősorban nem tudományos tankönyv. Nem is olyan emberek írták, akiket a mai fogalmak szerint tudósoknak lehetne nevezni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy akár megállapításaikban, akár szellemükben tudományellenesek voltak.

A tananyag lényegében véve gyakorlati volt, s a következő főtantár MVIlknt foglalta magába: írás-olvasás és a mindennapi életben szükséges lílítlllolás. Ha a tanuló ezekben bizonyos jártasságra tett szert, megkezdő ,I(\lt n görög és a latin költők tanulmányozása. Hosszú szakaszokat tanultuk meg könyv nélkül, és azokat hangosan felmondták. Később követkeIrIt n szónoklás alapelemeinek elsajátítása: hogyan kell egy beszédet fell\pltcni és hatásosan előadni. A módosabb családok fiai a görög egyetenicket is látogatták. A leglátogatottabb egyetemek Athénban, Rhodoszhuu, Tarzuszban és Alexandriában voltak. De sokan hallgatták a vándor hlozófusok előadásait is. A zsidó ifjak nevelése és oktatása nagyjából ezt a mintát követte, nn:ul a különbséggel, hogy tananyaguk kötöttebb volt. Olvasni és írni az Ú"zővetségből tanultak. A diaszpórában (szórványban, szétszórtságban) ~Iö zsidók zsinagógai iskoláiban a tanítás természetesen a héber mellett Jli~rög nyelven is folyt. Megtanulták az atyák hagyományait és a judaizmus ntuális előírásait. Kivételes esetekben engedélyt kaptak a "pogány" irodalom olvasására. Ha valaki tudós akart lenni, rendszerint valamelyik neves rabbihoz ment célja elérése érdekében, mint ahogy a tarzuszi Saul, a későbbi Pál apostol is Gamáliél "lábainál" tanult tovább, az ősi törvény szigora szerint (ApCsel 22:3). Nincs pontos adatunk arra nézve, hogy milyen volt az oktatás a birodalom különböző helyein. Nyilván minden nép saját hagyományai szerint dolgozta ki nevelési programját. Az Egyiptomnak még a legszegényebb területeiről is fennmaradt számos papirusztöredék tanúsága szerint az írás általánosan elterjedt volt, amiből arra következtethetünk, hogy az I. évszázadban az írás-olvasás még a legalsóbb néprétegek körében is eléggé természetes volt. Valószínűleg elmondhatjuk, hogy a birodalom kezdeti szakaszának általános műveltsége bizony felülmúlja az európai középkor, sőt, ha az újkort nézzük, még a XVIII. századi Európa egyes területeinek műveltségét is.

Az iskolák A tizenhat év alatti gyermekek tankötelezettségének mai formája ismeretlen volt a római birodalomban. Vespesianus koráig az uralkodók egyáltalán nem törődtek a köz oktatás ügyével. A gyermek oktatása, nevelése az átlag római családban a paidagogusra volt bízva, aki többnyire művelt rabszolga volt. A gyermek tanulmányi előmeneteléért és magaviseletéért ő volt felelős. A gyermeket ő vezette, kísérte valamelyik magániskolába, majd onnan haza. A római fiú mindaddig pedagógusának felügyelete alatt állott, amíg tudása és életkora tekintetében meg nem érett az önállóságra úgy, hogy felelni tudott tetteiért. Az iskolák igen sivár képet nyújtottak. Az oktatást nyilvános csarnokokban vagy egyéb helyiségekben tartották, amelyek többnyire a piacterek és üzletek szomszédságában voltak. Az iskolamesterek az oktatás és nevelés terén nem álltak magas színvonalon, lélektani ismeretekkel nem rendelkeztek, s a tananyagot folytonos, gépies ismételtetésekkel és a pálca sűrű használatával verték a tanulók fejébe. Kevés kivétellel ezek a "tantermek" sivár, barátságtalan helyiségek voltak, s nemigen keltettek vonzaimat a serdülő gyermekben. Táblák, térképek, vagy más felszerelések, amelyek a modern iskolateremben elengedhetetlenek, teljességgel ismeretlenek voltak. 72

73



Erkölcsi színvonal

A GAZDASÁGI ÉLET

A római birodalomban uralkodó erkölcsi állapotok egészében nem voltak olyan sötétek, ahogy azt egyik-másik történész feltünteti. Ahogy az már lenni szokott, az erényes emberek erkölcsösségét észre sem vették. A bűnözők tűnnek fel, a bűnözés az "újság". A történelem, irodalom, művészet és színművészet fennmaradt alkotásaiból azonban az tűnik ki, hogy erkölcsi színvonaluk a miénknél alacsonyabb volt. A Róm l: 183:20 versei megrázó erejű vádiratot képviselnek az egész emberiség ellen, eredetileg azonban a római birodalomban élőkre céloztak, és pontosságukat minden rendelkezésre álló bizonyíték alátámasztja. Az erkölcsi hanyatlás nem jelenti azt, hogy a tisztesség kiveszett az emberekből, vagy hogy az erény teljesen kihalt volna. Helyesebb azt mondanunk, hogy a társadalom lassan az élvhajhászat és a törvénytelenség irányába süllyedt. Olcsó lett az emberélet, gyakoriak voltak a gyilkosságok. Könnyen ment a válás, és társadalmilag is elfogadhatónak számított.. A nemkívánt újszülöttek "kitevése" általános gyakorlat volt. Jól szemlélteti ezt Hilarionnak feleségéhez írt levele: "Ha gyermeket szü1nél és fiú lesz, hagyd életben, ha leány, tedd ki!" A babonaság és a csalás minden fajtája elburjánzott. Voltak azonban erkölcsi tanítók is, mint pl. Seneca, Néró tanítója, aki nemes eszméket terjesztett, s ma is érvényes bölcsességeket tanított és foglalt írásba. Erkölcskritikájuk azonban mégsem hatott korukra, mert jótanácsaik mellé nem tudtak erkölcsi megújító erőt adni. Seneca osztogatta ugyan erkölcsi tanításait, de saját maga sem valósította meg azokat. A pogányságban nem volt erő önmaguk fölé emelkedni. Ennek az erkölcsi tehetetlenségnek a tudata magukat a moralistákat is depresszióba és pesszimizmusba kergette. Semerre sem volt kiút. A korrupció a közéletben, kicsapongás, élvezethajhászás a magánéletben, csalás az üzleti életben, hitegetés, képmutatás, babonaság a vallásban a tömegeket elkeserítette, a kisebbség számára pedig elviselhetetlenné tette az életet Rómában.

Az első század keresztyénei, a maiakhoz hasonlóan, becsületes munkával igyekeztek a létfenntartáshoz szükséges mindennapit megszerezni. II itük terjesztését és gyakorlását az uralkodó gazdasági állapotok éppúgy hcfolyásolták, akárcsak ma. A földművelés, a mezőgazdaság, az ipar, a pénzügyek, a szállítási és utazási lehetőségek mind hatással voltak az evangélium elterjedésére.

74

Mezőgazdaság

Krisztus és a korai keresztyénség idejében a Földközi-tengert körülföldeket a rómaiak foglalták el. A megmaradt városok romjaiból ítélve, a tengerparti részek sokkal termékenyebbek voltak, mint ma. ÉszakA frika, amely ma félig vagy teljesen elsivatagosodott, abban az időben virágzó mezőgazdasági településekkel volt tele, jövedelmező állattenyésztessel és gyümölcstermesztéssel. Itáliában hatalmas birtokok voltak bérbeadva. Ezeken a birtokokon a gyümölcs és a gabona szinte minden fajtája megtermett. Ugyancsak virágzott a földművelés a nyugati provinciákban: Britanniában, Galliában, Germániában. A földeket sok helyen öntözőcsatornák szelték át, ami Augustus császár érdeme volt. vevő

Ipar Az iparnak az ókorban nem volt a maihoz hasonló nagy jelentősége, mert a gépek szinte teljesen ismeretlenek voltak. A "gyárak" legtöbb esetben magánvállalkozók kezében voltak, akik rabszolgákkal dolgoztattak. A kis vállalkozások alkották a többséget. A különböző árukat különböző helyeken állították elő: vörösréz vázákat gyártottak Campániában, vásznat és papírt Egyiptomból importáltak, a legjobb minőségű cserépedényeket Észak-Itáliában készítették. Kisebb árukat, valamint bútorokat és háztartási eszközöket általában mindenütt helyben készítettek. Valószínűleg minden kis faluban voltak olyan munkások, akik termelt áruikkal az egész falut ellátták.

75

..

~

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA A luxuscikkeket importálták. Aranyat, elefántcsontot és ritka fafajtákat Afrikából és keletről hoztak, gyöngyöt és ékszereket Indiából, prémeket Közép-Ázsiából és Oroszországból, a borostyánkő pedig messze északról érkezett. A karavánok nehézkesek, lassúak voltak, és állandó rablótámadásoknak voltak kitéve. Bár a birodalom sok jó úttal rendelkezett, a kocsin való szállítás mégis a vontató állatoktól függött, és ezért a szállítás és általában a közlekedés költséges volt. A hajózás csak a hajózható folyókon volt lehetséges, valamint a tengeren, de csak a nyári hónapokban. Olcsó cikkektömeggyártása gyakorlatilag lehetetlen volt a gépek hiánya és a szállítás nehézsége miatt.

Pénzügyek A birodalom pénzegysége a denarius (dénár) és az arany, aureus vagy font volt. Egy fontban 4ü dénár volt. Az Újszövetség a dénárt többször is említi. Tizenhat előfordulásából 6-szor dénárnak és 1O-szer pénznek fordította a régi Károli szöveg. Az új protestáns fordítás minden esetben dénárnak fordítja. Mai pénzre átszámítva névleges értéke kb. ü, 17 amerikai dollár, habár a vásárló értéke meglehetősen több volt. Súlya szerint 4 g-os ezüstpénz volt. Keleten egy munkás szokásos egynapi bérének felelt meg (Mt 2ü:2). A birodalom legtöbb városának megvolt a joga, hogy saját pénzt veressen. A meghódított népek pénznemét nem vonták ki a forgalomból, így sokféle pénz forgott közkézen. A pénzváltóknak ez a körülmény jól jövedelmezőüzletet jelentett. A templomban is kihasználták a lehetőséget a pénzváltók, és Jézus a templom megtisztításakor őket is kikergette (Mt 21: 12). A banküzlet ugyan általános volt, de nem volt olyan bonyolult, mint a modem világban. Az állam a bankokat nem támogatta, s ezért azok általában magántársaságok kezében voltak. Előfordult, hogy külföldi kapcsolatokkal rendelkező kereskedelmi cégek ügyfeleik képviselőjeként tárgyaláásokat folytattak. Gyakran foglalkoztak pénzváltással, sőt hitelleveleket és váltókat is bocsátottak ki. Gyakran bízták tőkéjüket bankokra magánszemélyek is. Ilyenkor a bank ügynökként szerepelt. A kamat a tőkétő l függően - 4 és 12% között mozgott, bár voltak ügynökök, akik többet is elkértek.

76

A TÁRSADALMI ÉS GAZDASÁGI ÉLET Brutus egy alkalommal 48%-ot fizetett egy kölcsön után. A talentuurokról (Mt 25:15) és a minákról szóló példázatból (Lk 19:13) láthatjuk, hogy a pénzkölcsönzés a tőke növelésének általános módja volt.

Szállítás és közlekedés Róma uralmát a provinciák felett nagyban megkönnyítette a kiváló úthálózat, amely a modern autópályák koráig a legjobb volt, amit valaha IS hitott a világ. A rómaiak egyenes utakat építettek, már amennyire ez lehetséges volt. Dombokat vágtak keresztül, folyókat és völgyeket viaduktokkal hidaltak át. Országútjaik építésénél medret ástak, amelyet hárum rétegben különböző útépítő anyagokkal töltöttek ki, az út közepét

Kilátás a Via Appia Novára és a Claudius-i vízvezetékre.

77



domborítva, hogy elvezessék a vizet. Az utakat kőlapokkal fedték.Az utak ritkán voltak S métemél szélesebbek, de simák és tartósak voltak. Közülük nem egy még ma is használatban van. Ezeket az útakat, amelyek Rómából indultak ki a határok felé egyaránt használták kereskedelmi és katonai célokra. A birodalmi postát a kormány küldöncei vitték, a magánjellegű küldeményeket kinek-kinek a saját futárja. Némelyik út már az ókorban hírnévre tett szert. Az Appiai út (Via Appia) Rómát Dél-Itáliával kötötte össze: Rómából indult ki Capuán keresztül Brundisiumig. Innen az utazó hajón mehetett tovább kelet felé az Illyricum nyugati partján fekvő Dyrrhachiumba, ahonnan az egnáciai országút vezetett továbbb Illyricumon és Macedónián át Thesszalonikába, onnan pedig Bizáncba, a mai Isztambulba. Egy másik útvonal Troászból vitt lefelé, Kisázsia nyugati tengerpartján egészen Efezusig. Ez folytatódott tovább kelet felé Laodiceán és Kolossén át a pizidiai Antiókhiáig, majd déli irányban Ikóniumon és Derbén át a Cilieia kapuja nevű hágóig. Ezen át vezetett az út Tarzuszba és a szíriai Antiókhiába. Antiókhiából további utak vezettek kelet felé az Eufráteszig, ahol jó kereskedelmi lehetőségek kínálkoztak az Indiából érkező karavánokkal. A Via Flaminia Rómából észak felé haladt Ariminumba és onnan Mediolanumba. Innen több út ágazott szét: nyugatnak Galliába, Germániába, Rhaetiába és Noricumba. A via Claudia Augusta utat Kr.e. IS-ben kezdték építeni, s Claudius császár fejezte be, összekapcsolva Veronát a Dunával. A Duna melletti utak Veronát Bizánccal kötötték össze Nyugatra a Via Aurélia vezetett Rómából Genuába, majd onnan tovább a Via Domitia Massiliába (Marseilles). Innen a Via Augusta a Pireneusokon át Tarracóba vitt. Onnan déli irányban a Sucro folyóig, majd Cordobán és Hispalison át a spanyolországi Gadesbe. Galliában és Britanniában számos rövidebb út kötötte össze a főbb városokat egymással. Az utakon közlekedőjárművek a tulajdonosok anyagi jólétének megfelelően különböztek. Voltak olyanok, akik sok-sok mérföldet gyalog tettek meg, mások viszont szamárháton. A jobbmódúak lovakon vagy öszvéreken, a tisztek és a főrangúak pedig könnyű kocsikon közlekedtek. Az utak mentén itt-ott vendégfogadók épültek, ahol az utazók étkezhettek, pihenhettek. A fogadók között nemigen akadt olyan, amelyet fényűzőnek

nevezhetnénk, hát még olyan, amely eleget tett volna a tisztaság követelménycinek! A közép- és felső társadalmi osztályhoz tartozó utazók száurithattak barátaik vendégszeretetére, s így nem voltak kiszolgáltatva a kapzsi fogadósoknak és azok lelkiismeretlen szolgáinak. A kereskedelmet túlnyomórészben vízi utakon bonyolították le. A l-őldkőzi-tcngcr bővelkedett jó kikötőkben, amelyek az év minden szakáhan használhatók voltak. A fő kikötő Alexandria volt, mivel ezen keresztül áradt az egyiptomi gabona a birodalomba. Az alexandriai hajók voltak abban az időben a legnagyobbak és legkiválóbbak. Még hetven méternél is hosszabbak lehettek. A hajók vitorlúkra voltak berendezve, és a szélre támaszkodhattak, mint hajtóerőre. Szükség esetére azonban evezőkkel is fel voltak szerelve. A legnagyobb

78

A Via Appia Rómánál, Drusus kapujával és diadalivével. 79

.<

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA hajó, amelyről tudunk, a rakományon kívül kétszáz utast is képes volt szállítani. A legtöbb alexandriai hajó gabonaszállítással foglalkozott. Ezek látták el Rómát. Claudius alatt a fenntartási költséghez a kormány is hozzájárult, hogy ezzel is biztosítsa a gabona folyamatos érkezését. Pál, mikor hajótörést szenvedett, egy alexandriai hajó utasa volt (ApCsel 27:6). Megmenekülése után egy másikkal vitték tovább Itáliába, a "Castor et Pollux" nevét viselővel. A hadihajók könnyebbek és gyorsabbak voltak, mint a kereskedelmiek. Legtöbbjük evezőre volt berendezve, amelyet rabszolgák húztak. Két, három, sőt öt evezősorral rendelkező hajók megszokottak voltak, de volt tíz evezősoros hadihajó is. A nyílt tengeren, az egyszerű továbbhaladásra néha vitorlákat is használtak.A tengeri csatákban, ahol a harc kimenetele a hajók mozgékonyságától függött, a kézi meghajtás is szükségessé vált, a pontos és biztonságos irányítás érdekében. Folyókon és csatornákon uszályokat használtak szállításra. Ezeket utasok aligha vették igénybe. Az Újszövetségben ilyen utazásról nem olvasunk.

A túloidaion látható kép: az olümpiai Zeusz-templom. ti: ákor! (,','in'igország legnagyobb templomának maradványai.

80

3. FEJEZET

A VALLÁSI ÉLET A keresztyénség nem valami vallásilag légüres térben kezdte el terjedését, amelyben az emberek nem hittek semmiben. Ellenkezőleg: a Krisztusban való új hitnek meg kellett vívnia a maga harcát azokkal a vallásos hiedelmekkel, amelyek időtlen idők óta virágoztak. Legtöbbjük a babonaság és az üres szertartások alacsony szintjén állt, de voltak új, életerős vallások is. Lényegében öt főtípust különböztethetünk meg.

A görög-római pantheon RÓIll~ ősi vallása a köztársaság kezdeti időszakában a primitív animizmus volt. A legegyszerubb földműves is a saját gazdaságának és otthonának isteneit imádta. Ezek személyesítették meg számára azokat az erőket, amelyekkel dolga volt a mindennapi életben. Az erdő és mező istenei, az ég és a folyó istenei, a vetés és az aratás istenei - valamennyi imádat tárgya volt a maga helyén és idején. Néhány ünnep és rítus még ma is megtalálható az olasz és görög parasztok szokásai között, Lehetséges, hogy a római szaturnália-ünnepek, amelyeket a téli napforduló idején tartottak, a keresztyén karácsony ünnepében élnek tovább. A katonai állam növekedésével és a görög civilizációval való érintkezéssel együtt járt a görög pantheon összeolvadása Rómáéval. Jupitert, az ég istenét a görög Zeusszal azonosították: feleségét, Júnót a görög Hérá-

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA val. Neptunt, a tenger istenét Poszeidonnal, Plútót, az alvilág istenét Hádésszel, és így tovább. A homéroszi istenségek egész sora egybeolvadt a római istenekkel. Sok imádója volt a régi isteneknek mind a rómaiak mind a görögök között. ' A görög pantheon kultusza azonban Krisztus idejében már hanyatlóban volt. Ezeknek az isteneknek durva erkölcstelenségei, kicsinyes civód~sai a szatírák í~óinak és a filozófusoknak kitűnő anyagot szolgáltattak, h,Iszen ezek nem Istenek, csupán a képzeletben felnagyított emberek, férfiak, nők voltak, akik nem imádatot, hanem gúnyt érdemeltek. Platón mondta (Kr.e. 300 körül), hogy az istenekről írt meséket ki kell zámi az ideális államból, mivel a fiatalságot romlottságukkal rosszra csábítják. (Platón: Az állam II. 376; III. 390). A filozófiai kultuszokban nem volt hely az istenek számára, akikből nyíltan tréfát űztek. Kétségtelen, hogy sok "hívő" imádója is akadt az isteneknek, de ezek száma inkább csökkent, mint növekedett. Még egy tényező járult hozzá az istenek pusztulásához. Nem egységesen Imádták őket. A városok kiválasztottak egyet maguknak a sok isten közül, és megtették védnöküknek. Az imádat félig-meddig politikai jellegű volt. Sokan azért imádták Zeuszt vagy Hérát, mert ezek voltak városuk választott istenei. Amikor a görög városállamok behódoltak a római hatalomnak, magától értetődővé vált a kérdés: miért nem oltalmazta meg őket a város istene? A legyőzöttek így könnyen hajlottak isteneik elhagyására, mert a gyenge és állhatatlan istenekben nem lehet bízni. , A vallásos,rítusok megtartása túlélte az első századot. Jó példáját látJuk ennek az Ujszövetségben említett efezusi Artemis (Diána) imádásában (ApCsel 19:27-35). A helyi istenek iránti fanatizmust jól szemlélteti az amfiteátrumba összegyűlt tömeg hangos tüntetése: "Nagy az efezusi Diána (Artemis)" (ApCsel 19:34).

A császárkultusz

A VALLÁSI ÉLET

illető rangokkal, megszólításokkal illették. Úrnak (kyrios), megmentő nek (soter) vagy megjelent istenségnek (epiphanes) nevezték őket. A római állam végrehajtó hatalmának egy kézben való összpontosítása olyan hatalmat ruházott egyetlen személyre, amire azelőtt nem volt példa a történelemben. Az a körülmény, hogy a császár képes volt erejét a birodalom javára felhasználni, azt a benyomást tette a tömegekben, hogy valami isten lakozik benne. A császárkultuszt nem önkényesen, nem erőszakkal hozták létre. A császár iránti emberfeletti tiszteletből fejlődött ki, és abból a vágyból, hogy a nép alattvalói hűsége benne központosuljon. Julius Caesárt halála után Divus Juliusként (az isteni Julius) emlegették. Augustus uralkodásától fogva minden császárt istenné avattak, de csak halála után, a szenátus szavazata alapján. Ezt a jövőbeli megtiszteltetést nem sokan vették komolyan. Caligula - akit őrültnek tartottak - elrendelte ugyan, hogy szobrát állítsák fel a jeruzsálemi templomban, de az ilyen esetek nem voltak általánosak. Domitianus idejében, az első század végén történt meg elő ször, hogy az uralkodó a maga imádatára akarta kényszeríteni alattvalóit. A keresztyének határozottan visszautasították, hogy emberimádatban vegyenek részt. Ezzel kezdetét vette a keresztyének erőszakos üldözése. A politeista (sokistenimádó) rómaiak könnyen növelték isteneik számát, ezért értetlenül és megütközve figyelték a keresztyének magatartását. Visszautasításukat hazaárulásnak minősítették. Ezt a két szemléletet lehetetlen volt egymással kibékíteni. A keresztyéneknek az állam és az államfő imádatával szembeni magatartását jól szemlélteti a Jelenések könyve. Ez aszent irat felfedi Krisztus és a császár igényeinek kibékíthetetlen ellentétét. Nem kétséges, hogy a császárkultusz igen hasznos volt az államhatalom számára. A hazafiasság és a császárimádat az államhatalom egyesítését vallásos kötelezettséggé tette. Ez nem volt más, mint az első totális állam és parancsuralmi rendszer.

Bár a helyi istenségek imádata úgy-ahogy megmaradt, a növekvő kozmopolita öntudat előkészítette a talajt egy új típusú vallás számára. Ez az új vallás nem volt más, mint az államhatalom imádata. A Szeleukidák és Ptolemaioszok követőit már isteni rangra emelték. Királyaikat istent meg-

84

85 _LQ


A VALLÁSI ÉLET

A misztériumvallások

Az okkultizmus

Sem az állam, sem a császár imádása nem elégítette ki az emberek lelki igényét. Mindkét kultusz rituális áldozatokkal volt összekötve. Mindegyik kollektív jellegű volt és nem voltak tekintettel az egyénre. Csak előnyöket vártak az istenektől, és senki sem törekedett a velük való közösségre. Nem nyújtottak vigasztalást és erőt a bajok, nyomorúságok idején. Az emberek valami bensőségesebbre, személyesebbre vágytak minden időben, így ebben a korban is. Ezért mindenre készek voltak ha valahol felcsillant az istenséggel való személyes élmény reménye. ' A misztériumvallások ezt az igényt és reményt látszottak kielégíteni. E vallások legtöbbje keleti eredetű volt, bár az eleuziai misztériumokat Görö 90rszágban régtől f~gva gyakorolták. A Cybelé, a Nagy Anya tiszteletét Azsiából hozták, az Izisz és Ozirisz vallást Egyiptomból. A Mitrászkultusz Perzsiából származott. Ezek eredetükben és vallásos szokásaikban különböztek egymástól, de voltak közös vonásaik is. Mindegyik olyan isten körül összpontosult, aki meghalt és újjáéledt. Rituális formák, engesztelő áldozatok, az istenélmény titkos jelképei és dramatizált ábrázolásaijellemezték. Ezeken keresztül vezetett az út a misztikus megtapasztaláshoz, élményhez a beavatottak számára, akik ezáltal a halhatatlanság jelöltjei lettek. Az avatások sokban hasonlítottak a modern titkos társulások hókusz-pókuszaihoz. A misztériumvallások tagjai között egyfajta testvériség jött létre, úgy, hogy úr és rabszolga, gazdag és szegény, magas vagy alacsony rangú közös alapon állott és érintkezett egymással. A misztériumvallások tehát egyaránt kielégítették az egyénnek a halhatatlanság és a társadalmi egyenlőség utáni vágyát. Szabad áramlást biztosítottak az egyéni érzelmeknek, ami az államvallásban aligha fordulhat?tt elő. A vallásos élmény kimondottan személyes jellegűvé vált. Az Ujszövetség közvetlenül semmit sem mond róluk, de feltehető, hogy Pál apostol esetenként felhasználta az ő beszédfordulataikat, kifejczéseiket, mint pl. "angyalok imádata" (Kol 2: 18-19), ami arra utal, hogy elemeit a keresztyénséggel óhajtották összeötvözni, aminek megakadályozása végett írta ezt a levelet.

A korabeli okkultizmus sok mindenben hasonlított a misztériumvallásokhoz. A tömegek babonás tisztelettel figyelték a világmindenség nem ismert, csak sejtett titkos erőit. Ezek a sejtelmekből. származó érzése~ vetették meg az okkultizmus alapjait. Szerintük az egész világ szellemi lényekkel és démonokkal van benépesí~ve, amel~eket segítségűl leh:t hívni, ha valaki ismeri a megfelelő rítust es formulat. Az egykoru irasrnuvekben és papirusz-töredékekben található utalások világosan megmutatják, hogy milyen széles körökben gyakorolták a mág.iá~. ~z a bab~n~s gyakorlat az egész római birodalomban eluralkodott. ZSI~O~ es ,n~m.zsldok egyaránt hódoltak neki, sőt néha a zsidók még a nem zsidóknál is Jobban

A túloldalon látható kép: a római Pantheon kivűlről. Az ('~y;k ban megőrzött épület, amely a császári korhól ránk maradt

86

1('~/()hh

belemerültek. A lllágiában való bizakodás elég régi keletű volt a római birodalomban. Az augurok, akik a leölt állatok belső részéből, vagy a madarak re-

állapot-

87 ~-_lIIq

A VALLÁSI ÉLET

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA pülésének megfigyelése alapján jósoltak, Róma alapítása óta működtek. A görögöknél közkedveltek voltak a jóshelyek, ahol az istenek a papokon vagy papnőkön keresztül adták tudtul akaratukat. Az volt a hiedelem, hogy istenek laknak bennük, innen van a jövendőmondás tudománya. A babiloni fogságban számos zsidó került kapcsolatba a kelet misztikus tanításával, és így maguk is hivatalos szellemidézőkké, ördögűzőkké lettek. Nagy Sándor hódításai nyomán közvetlen kapcsolat alakult ki a perzsákkal, s így a kelet miszticizmusa visszaáradt nyugatra. Tibérius uralkodása alatt a horoszkópkészítés mániája tetőpontra hágott. A mágia népszerűsé ge évszázadokon keresztül virágzott, ahogy azt a papiruszokból tudjuk. A zsidóknak a mágia iránti érdeklődéséről az Újszövetség is tartalmaz adatokat. A farizeusok gyakorolták az exorcizmust, a démonok kiűzését. Az ApCsel könyve varázslókról tesz említést, akik az apostoli igehirdetők vetélytársaiként lépnek fel (ApCsel 8:9-24; 13:6-11). A pogány mágiát a keresztyének annyira istenellenesnek tartották, hogy az efezusi hívők nyilvánosan elégették mágikus tartalmú könyveiket, amelyek értéke ötvenezer ezüstre rúgott. Ez is bizonyítja széleskörű elterjedését (ApCsel 19:19). A Biblia egyértelműen és szigorúan tiltja az okkultizmust. A démonok, démoni erők létezését és valóságát elismerte és elismeri, de a velük való kapcsolatot keményen tiltja (5 Móz 18:10-12; Mik 5:2; IKor 10:2021). A papiruszokon több mágikus formula maradt ránk: amelyekkel a szellemeket meg lehetett idézni vagy utasítani lehetett őket. Formulák, amelyek jó szerencsét hoztak. A III. századból származó nagy Paris mágikus papiruszáról idézünk egy szakaszt. Ez rávilágít a pogány, zsidó és keresztyén kifejezésmódok érdekes keveredésére. Démonok kiűzésére használták: "Egy híres bűbáj démonok kiűzésére. A könyörgést a megszállott feje felett kell elmondani. Tégy elé olajágakat, és állj mögé ezeket a szavakat mondva: Üdvöz légy Ábrahám szelleme; üdvöz légy Izsák szelleme; üdvöz légy Jákób szelleme. Jézus a Krisztus, a szent, a szellem... (ezután jelentéktelen szavak következnek). Űzd ki a démont az emberből, míg a Sátán tisztátalan démona el nem menekül előled. Felszólítalak téged, ó démon, akárki vagy, távozz X.Y-bÓI, egyszerre, hirtelen, most! Jöjj elő, ó démon, mert megláncollak téged nagyon erős láncokkal, amelyekből nem 88

szabadulhatsz, és átadlak a fekete káosznak végső pusztulásra." (George Milligan, Selection from the Greek Papyri, Cambridge: The University Press, 1910 112-114. o.) Ez a formulajól illusztrálja a pogány gondolkodásnak a krisztusi evangélium ereje iránti tiszteletét, valamint az evangélium helytelen értelmezését is. A keresztyénségben sohasem volt valóságos erő Abrahám, Izsák és Jákob nevében a pogányság démoni hatása ellen. Ezt Jézus nem használta soha. Hamis feltételezéseket szült az, hogy mindenáron gyakorolni akarták a démonűzést. E formula használója ugyanúgy tévedett, mint Simon mágus, aki pénzen akarta Isten erejét megvásárolni. A hit és a babona ilyen keveredése nem volt ismeretlen olyan emberek között, akik mé-

A Pantheon belseje.

89

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA lye? ;all~sos érzül~t?ekvoltak. Ezek bizonyára nem hallottak egészséges tanítást, es a Szentuashoz sem tudtak hozzájutni. Az asztrológia szintén nagy népszerűségnek örvendett az I. század folyamán birodalomszerte. Babilonból eredt, ahol a tiszta, derült éjszak~~ lehetősé~e~ ~y~jtottak a csillagok és a bolygók zavartalan megfigyelesere. A babilóniai papok a bolygókat isteneikjelképének tartották ezért gondosan feljegyezték mozgásukat. A világmindenség rendje mély benyomást tett rájuk, ezért elkezdték kutatni azok kapcsolatát az emberi sorssal, és hatását az emberi élet folyására. Nagy Sándor hódításai révén a Kelet és a Nyugat kö~ötti kapcsolat elmélyült, és a görögök is megismerkedtek az asztrológlával. Altaluk és a keleti jövendőmondókon keres~tü.l, akik nyu~atra vonultak szerencsét próbálni, az asztrológia a római birodalomba IS eljutott. Az asztrológia azon a feltevésen alapszik, hogy a világot kormányzó erők egyformán irányítják az emberi életet és a csillagok mozgását, egyformán működnek mindkettőben. Így a bolygók mozgása alapján igyekeztek megjövendölni a sorsot, a jövőt. Meghatározták, milyen volt bizonyos bolygók együttállása az illető ember születésekor. Ezt döntőnek tart~ttá~ ..~zért: hogy az égiteste~ üzenetét jobban l~ tudják olvasni, a bolygok útját az egboltozaton 12 reszre osztották be. Igy született a zodiákus 12 j~le, melyet egy-egy speciális csillagkép jelölt. Ezek mozgásából jósoltak meg az emberek jövőjét, szerencsét vagy szerencsétlenséget hozó napjait, élete eseményeit és azok időpontjait. Ezen adatok táblázata képezte a horoszkópot. A csillagászat (asztronómia) kopernikuszi rendszere, amely a Napot tette a naprendszer középpontjává, némiképpen csökkenti a horoszkópok je~entősé~é.t. Krisztus idejében azonban mind az alsó népréteg, mind az arisztokrácia nagy figyelmet szentelt neki. Augustus esetenként Tibérius pedig rendszeresen igénybe vette. A keresztyénséget azonban nem tudta megfertőzni, mert a hívők határozottan elvetették.

90

A VALLÁSI ÉLET

A filozófiák Amikor a vallás üres formalitásokba vagy tudatlan babonaságba süllyed, a gondolkodó emberek elhagyják, mert nem elégíti ki őket. Elfogadható feleletet azonban így sem találhatnak problémáikra és az őket körülvevő világ eseményeinek magyarázatára. A világmindenség rejtélyei magyarázatra szorulnak, ha csak valaki annyira nem tompa, hogy ilyen kérdései nem is támadnak. A filozófia megpróbál a világmindenségről minden létező ismeretet rendszerbe foglalni, és ezt az emberi tapasztalattal kapcsolatba hozni. A filozófia lehet éretlen vagy naiv, bonyolult vagy mélyreható. Volt olyan is, amely elismerte egy legfőbb erő, hatalom vagy személyes istenség létét. Voltak a filozófusok között kimondott materialisták, ezek kizárták az istenség létezését, s mint nevetséges és szükségtelen dolgot elvetették. Egy biztos: a filozófia sohasem nyugodott Isten kijelentésén. Mindig az emberi megismeréstől függött, attól, hogy mit tart a világról és a saját sorsáról. A döntéshez szükséges ismeret az egyéni vagy a közösségi élményekből táplálkozott. Az ismeretek egy rendszerbe való összefoglalása a logika törvényei alapján történt; ezeket szintén az ember fogalmazta meg. Azt tartották, hogy az egyre növekvő ismeretek alapján és az emberi logika fejlődésével végül is el lehet majd jutni a rejtélyek teljes megértéséhez. Maga az egyén is rejtélyes része a valóságnak. Valamennyi filozófiai rendszer ugyanazt a célt akarta elérni. Ezek a rendszerek, melyek az élet alapvető kérdéseire akartak rávilágítani, más néven mind a mai napig fennmaradtak. Mindegyik előfeltételeken, premisszákon nyugszik, de ezek nem azonosak az alapvető keresztyén elvekkel. Noha több olyan jellemvonás található bennük, amely hasonlít a keresztyénségre, és szókincsük egyik-másik kifejezése felszívódott a keresztyén egyház gondolkodásába, tudnunk kell, hogy ezek ellentétben állnak a keresztyénséggel, és a keresztyén gondolkodás nem ezekből fejlő dött ki. A kérdés elemi megismeréséhez szükségünk van az L századbeli intellektuális és vallásos környezet megismerésére.

91

-21 J

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA A platonizmus A platonizmus elnevezés Platóntól, a nagy athéni filozófustól és az Akadémia alapítójától származik. A Kr.e. lY. században élt. Tanítványa és barátja volt Szokratésznak. Mestere csiszolta élesre kutató értelmét és tőle tanulta az elvont gondolkodás megértéséhez szükséges fegyelmezettséget. Azt tanította, hogy a világ számtalan különböző dologból áll, s ezeknek mindegyike többé kevésbé sikerült másolata egy ideának. Pl. sokféle szék létezik, de ezek közül egyik sem lehet az a szék, amelyből a többi ered. A valódi szék tehát nem az, amely fából készült, hanem az ideális, amelynek a fából készített csak a mása. A valódi világ tehát az eszmék (ideák) világa, melynek az anyagi világ csak árnyéka. Ezeket az eszméket Platón rendszerbe foglalta, amelynek az élén a jó eszméje áll. Platón sohasem személyesítette meg a jó eszméjét, még Demiurgosszal, a teremtővel, az anyagi világ alkotójával semazonosította. Szerinte valójában csak az eszméknek van valódi léte, melynek a jelenlegi világ csak gyenge és kuszált tükröződése.

Az ilyen világkép elkerülhetetlenül dualizmushoz vezetett. Ha a valódi világ az eszmék láthatatlan birodalma, és ha a változó kozmosz, amelyben az ember él, mulandó, az egyén feladata nem lehet más, mint Platón. Afirenzei Uffizi képtárban található menekülni a nem valódi- mellszobor másolata.

92

A VALLÁSI ÉLET ból a valódihoz. A szabadulás ajtaját az elmélkedés, a meditáció, sőt az aszkétizmus nyitja fel. A megváltás tehát a tudás, a bűnt pedig teljesen figyelmen kívül hagyja. A legfőbb jót, a cé1t, a legfőbb eszmét keresve az ember megszabadíthatja magát az anyagi világ rabszolgaságából és felemelkedhet a valódi világ megértéséhez. A platonizmus túl elvont vo1t ahhoz, hogy az átlagember figyelmét és gondolatát megnyerje. Az Újszövetségben nincs közvetlen utalás rá, mint olyan filozófiai irányzatra, amellyel a keresztyénség találkozott volna. A dualizmus azonban megtalálható a gnoszticizmusban, amely az L században indult virágzásnak. A neoplatonizmusban is felbukkan, amelyet Plótinosz hirdetett a III. században. A gnoszticizmus A gnoszticizmus, mint nevéből is kitűnik, a görög gnosis az ismeret, tudás szóból származik. Olyan rendszer vo1t, amely a tudás által ígért megváltást. A gnosztikusok szerint Isten túl nagy és szent ahhoz, hogy ő teremtette volna az anyagi világot, annak alantas és romlott mivoltával együtt. A gnosztikusok azt tartották, hogy a Legfőbb Istenség csak elindítója volt egy emanáció- (kiáradás) sorozatnak; minden emanációból egy másik eredt. Minden új emanáció alacsonyabb volt mint a forrás, amelyből kiáradt. Végül ezeknek az emanációknak vagy aeonoknak legutolsójaként megjelent a teremtett világ. Ez az elmélet az anyagot azonosította a rosszal. A megváltást csak úgy nyerheti el az ember, ha megtagadja az anyagi világot, és a láthatatlan világot keresi. Bizonyításukból két, egymásnak ellentmondó erkölcsi következtetés származott. Az első, az aszkétizmu~ azt állította, hogy a test anyag, ezért rossz. Ha pedig rossz, szigorúan kézben kell tartani. Kívánságait meg kell zabolázni, ösztönzéseit figyelmen kívül kell hagyni, el kell fojtani. A másik következtetés abból indult ki, hogyaszellemlélek (spirit) a reális (valóságos), a test pedig irreális (nem létező). Ha pedig a test csak időleges, átmeneti jellegű, akkor tettei következetlenek. Vágyainak kielégítése nem lehet hatással a szellemlélek végső megváltására, hiszen csak ez az utóbbi él tovább. Lehetséges, hogy ez a tanítás volt az alapja ~nak az eretnekségnek, amelytől Pál óvta a kolossébeli keresztyéneket. Igy ír nekik: "Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományához, a világ elemeihez, 93


A VALLÁSI ÉLET

és nem Krisztushoz alkalmazkodik" (Kol 2:8). Nyilvánvalóan ez az eretnekség tagadta az Istenség teljességének jelenlétét Krisztusban, és ezzel kevesebbé tette őt Istennél. Továbbá a gnosztikusok által bevezetett aszkétizmus bizonyos formái közé tartozott az a magatartás is, hogy "ne nyúlj hozzá, ne ízleld meg, ne is érintsd" (Kol 2:21). Ezt Pál kereken elítélte. E tévút ugyan teljes bizonyossággal nem azonosítható agnoszticizmussal, de sok hasonlóság van köztük.

A test feltámadása visszataszító tévedés, mivel csak állandósítaná az anyagi lét rossz voltát. Julianus császár, az aposztata (hitehagyó), aki visszatért a pogány hitre, a keresztyénség utolsó császári ellenfele, neoplatonista volt.

A neoplatonizmus Platón alapelvét magáévá tette a likopoloszi Plótinosz (Kr.u. 204-269) Egyiptomban, aki 25 évig tanított filozófiát Rómában. Plótinosz Ammonius Saceasnak (Alexandria) köszönhette neveltetését és tudományos képzettségét. Mestere keresztyén volt, aki azonban később visszatért a pogány valláshoz. Plotoniusra komolyan hatott a perzsa dualizmus is (vanjó isten és van rossz isten is), amellyel a római katonai expedícióban való szolgálata közben ismerkedett meg. A neoplatonizmus kifejezetten világias filozófia volt. Az egyetemes "idea" (eszme) és az egyedi dolog platóni dualizmusán, valamint aperzsa vallásban meglévő "fény és sötétség" dualizmusán nyugodott ez a filozófia. A megváltás a testi vágyak teljes kiküszöböléséből áll, teljes visszavonulásban az érzékeken alapuló élettől a szellemi élet felé. Ez a folyamat a halállal ér célba. Ekkor a test rossz hatása megszűnik, és az igazi szellemi élet virágzásnak indulhat. A neoplatonizmus túllépett a platonizmus azon tanításán, hogya szellemi élet nem szerezhető meg intellektuális erőfeszítéssel, egyesüléssel. Miután emberi okoskodás nem képes felfogni Istent, csak érzés útján lehet vele kapcsolatba kerülni. A gnoszticizmus és a neoplatonizmus dualista gondolkodásában hatalmas szakadék húzódik végig a valóság és az anyag között. Nemcsak metafizikai értelemben, hogy t.i. a kettő lényegileg összeegyeztethetetlen, hanem etikai értelemben is, mivel az egyik jó, a másik pedig rossz. Ebből következik, hogy ebben a bölcseletben nincs helye a keresztyén testté válás (Jn l: 14) gondolatának. A neoplatonisták szerint Isten és az ember, az istenség és a hústest egysége elképzelhetetlen. A vér általi kiengesztelés szükségtelen, mert az anyagi világban történő cselekmény nem lehet hatással a szellem valódi világára. 94

Az epikureizmus

Ez a filozófiai irányzat nevét Epikuroszról kapta, aki egy athéni polgár fia volt. Athénben tanult, és Kr.e. 306-ban megalapította saját iskoláját. Tanítását Lucretiusnak, egyik tanítványának művéből ismerjük. Lucretius materialista tanokat hirdető filozófus és költő volt a keresztyénséget megelőző korban. Szerinte a világ az atomok záporozása által keletkezett. Az atomok egyike-másika puszta véletlenségből kissé ferdén mozgott, s az ebből a helyzetből előállt összeütközések más atomo kkal újabb összeütközéseket idéztek elő; az így keletkező mozgás hozta létre a világmindenséget. Az epikureista kozmológia (tan a világ keletkezéséről) hasonló a modem materialista fejlődéselmélethez. A véletlenségek sora által keletkezett világban semmi helye nincs valamiféle szándéknak vagy célnak. Ezért egy végső, abszolút jó elképzelése is lehetetlen. A legnagyobb lehetséges jó - tanította Epikurosz - a gyönyör, amit ő a fájdalom hiányaként határozott meg. Ellentétben az epikureizmus népszerű felfogásával- akkor is és ma is, - nem volt pártolója az érzéki gyönyöröknek. Sőt, inkább azoknak az élvezeteknek kiválasztását sürgette, amelyek a leghosszabb és legteljesebb kielégülést nyújtják az egyénnek. Ha valamely élvezettől való tartózkodás nagyobb kielégülést képes eredményezni, akkor az önmegtartóztatást kell előnyben részesíteni. Az epikureizmus nem pártolta a tékozlást, de az önzésnek sem vetett gátat. Az epikureizmus alapjában vallásellenes volt. Ha a világ eredete az anyagon és a puszta véletlenen múlott, semmi szükség nincs teremtő erő re. Ha a véletlen uralkodik a kozmikus történésekben, nincs szükség tudatos, irányító értelemre. Az epikureisták beszéltek istenekről, és létezésüket eleve nem utasították el. Szerintük az istenek tőlünk valahol elérhetetlen messzeségben, a boldogság távoli kikötőjében élnek, örvendeznek egymás társaságának, de nem mutatnak semmiféle érdeklődést az embe-

95


A VALLÁSI ÉLET

rek hétköznapi gondjai iránt. Az epikureizmusról elmondhatjuk, hogy deisztikus volt (hitt istenek létében), de hatása ateisztikus (vagyis mégis olyan erkölcsöt vallott, mintha Isten nem volna). Mint filozófia az epikureizmus igen népszerű volt, mivel nem volt túlterhelve elvont okoskodásokkal. MIvel az érzelmekre épült, bármilyen határozott cél gondolata is elképzelhetetlen volt. Halhatatlanság szerintük nem létezhet, mert egy olyan test, amely csak atomokból áll, nem élhet a jelenlegi életen túl. Az epikureizmus fő tantételeit megfontolva nem csodálkozunk azon, hogy Pált az athéni Aeropágoszon kinevették, amikor a "halottak feltámadásáról" beszélt (ApCsel 17:18-19).

része. Ilyen felfogás a reform, a változtatás - változás gondolatát is kizárja a dolgok létező rendjéből. Az egyént kötelezi az erényes életre, az ismert legfőbb okhoz való igazodásra, de az emberek közös sorsának megváltoztatása már nem volt kötelessége, ahogyan a sorscsapásoktól való megóvás sem képezheti az ember felelősségét. A sztoikus számára az Istennel való személyes kapcsolat is elképzelhetetlen volt. Ha a természet pártatlanul bánik minden emberrel, nyilván nem fog külön kegyet gyakorolni senkivel sem. Továbbá személyes kapcsolat az egyetemes okkal vagy a kozmikus folyamattal annyira nem fér össze, mint pl. személyes érzést mutatni a gravitáció törvénye iránt. Isten - a sztoikusok szerint - nem mutat személyes érdeklődést az emberek ügyei iránt, mivel maga sem személyes jellegű. A keresztyén felfogás és az evangélium lényege, hogy t.i. Isten úgy számolt le a rosszal, hogy egyszülött Fiát adta halálra a bűnösökért az emberiség megváltására, a sztoikusok számára teljes egészében képtelenségnek számított. Bár a sztoikus etika általánosságban elfogadható, s néhány ponton eléri a keresztyén etika magaslatát, a két rendszer előfeltéte lei és gyakorlati megvalósítása teljesen eltérnek egymástól. Hátra van·még két filozófiai rendszer, amelyek ugyan nem örvendtek olyan népszerűségnek, elterjedtségnek, mint az eddig ismertetettek, mégis figyelmet érdemelnek.

A sztoicizmus Az Újszövetség előtti korban az epikureizmusnak méltó párja volt a sztoicizmus. Alapítója Zénó (Kr.e. 340-265), aki ciprusi születésű és valószínűleg szemita származású volt. Zénó nem ismerte el egy személyes isten létezését, hanem azt tanította, hogyavilágmindenséget egy "abszolút ok" ellenőrzi és irányítja, s valami immanens isteni akarat hatja át. A világ folyását ez (és nem a véletlen) kormányozza folytonos, állandóan előrehaladó szándékként. Ezek szerint az ésszerű gondolkodás "a legfőbb jó". A személyes érzés anyagtalan, lényegtelen, vagy éppen ártalmas, mivel az emberi problémák ésszerű megoldását igyekszik kibillenteni a helyéből. A tökéletes önuralom, amelyre nem hatnak érzelmi megfontolások, volt a sztoikusok életcélja. Ez a magatartás a tartalma annak a modem szóhasználatba is átkerült kifejezésnek, hogy sztoikus nyugalom. A sztoikusok azt tanították, hogy a természet olyan, amilyennek lennie kell, és bármi is történik, azt a gondviselés szabályozza. Így a folyamat megváltoztatására nincs szükség, sem kérlelhetetlen folyásának megállítására. A világmindenséget elfogadni kell, nem pedig megváltoztatni. Ez a fatalista magatartás önuralomra kényszerítette követőit és magas színvonalú erkölcsiség kifejlődését tette lehetővé. A szigorú törvényekhez kötött római értelemre hivatkozott. Tételeit a legkiválóbb államférfiak, mint pl. Cicero is elfogadták. A sztoikusok hitvallása, akármilyen hatásos, mégsem keresztyén. Szabad akaratról szó sem lehet. A rossz valóságos létezését sem ismerik el. Minden nyilvánvaló rossz a sztoikus számára csak egy nagyobb jó

96

A cinizmus A cinizmus a platonizmushoz hasonlóan a szókratészi tanításból nőtt ki. Szókratész azt tanította, hogy az ember felszínen tud maradni, ha kívánságai egyszerűek. Akinek összetettebb kívánságai vannak, az már elveszti a talajt a lába alól, ahol az igénytelen vígan tovább él. A cinikusok szerint az erény csúcsa az, amikor már semmiféle kívánságunk nincs. Ezért arra törekedtek, hogy a vágyaknak még a csíráját is kiirtsák magukból. Elhagytak minden társadalmi normát, illemet, teljes egészében individualistákká lettek. Gyakran szándékosan sértő és trágár szavakat használtak beszédükben, hogy mindenki előtt kiderüljön: mi "mások" vagyunk, mint a többi ember. Szókratész kritikája Antiszthenészről, a cinikusok szektájának megalapítójáról, valószínűleg a legjellemzőbb elemzést adja az egész mozgalomról: "Láthatom büszkeségedet és gőgö det köpönyeged lyukain keresztül".

97


A VALLÁSI ÉLET

A szkepticizmus Az eliszi Pyrrho (Kr.e. 365-295) volt az első szkeptikus. A szkeptikusok gondolatmenete a következő volt: Ha a tudás az élményen, a megtapasztaláson nyugszik, nem lehet végső alapelvet lefektetni, hiszen minden ember élménye különbözik a másikétól. Ami az egyik országban vagy vidéken szokássá vált, azt máshol elítélhetik. Ugyanarról a tárgyról szer.zett benyomás az idő és a körülmények függvényében változó lehet. A megítélés minden kifejezése relatív: egy súly pl. könnyű az egyik embernek, a másiknak azonban már nehéz. Ha nem találunk valami elfogadható kiindulási pontot a gondolkodásra, a megítélés kritériuma érvénytelen, s az ilyesmi, mint igazság nem létezik. A szkeptikusok, ha logikájukat következetesen végiggondolják, rájönnek, hogy képtelenek bármilyen megállapításra, mert elfogadható premisszák (előfeltételek) híján semmit sem tudnak bebizonyítani. A szkepticizmus ekképpen teljes intellektuális bénaságban végződik. A cinizmus és a szkepticizmus az általánosan elfogadott mérték hiányábóljött létre. Az előbbi az erkölccsel, az utóbbi az ésszel foglalkozott. A keresztyénség mindkettőtől különbözött és különbözik ama bizonyos meggyőződésével, hogy Isten a végső mérték minden ember számára. Az ember szükségszerűen Istentől függ. Ez a tény határt szabott a cinikusok függetlenségének. Isten minden gondolat kezdete, s ezért személyes kinyilatkoztatása szabályozó tényező a tudásnak élmény és tapasztalat által való megszerzésében.

cot vallott, mielőtt a dolgokat minden oldaláról megvizsgálta volna. Mert fenntarthatja véleményét, amíg a kettő közül valamelyiket el nem érte: vagy felfedezi és tudomásul veszi az igazságot a dolgokról, vagy, ha ez lehetetlen, vegye a legjobb és legkétségbevonhatatlanabb eszméket, mint valami tutajt, amellyel áthajózhat az életen - bevallhatom - nem kockázat nélkül, ha közben rá nem talál arra az Istentől származó szóra, amely biztosan és biztonságosan átviszi őt mindenen" (Platón: Phaidón 85.) . Tehát a filozófia a saját bevallása szerint sem bizonyul elegendőnek az igazság kérdésében. Simmias dilemmájára a keresztyénség válasza a következő: "Az Ige testté lett, itt élt közöttünk, és láttuk az Ö dicsőségét, mint az Atya Egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal" (Jn 1:14).

A filozófiák értékelése Bár az említett vagy egyéb más filozófiák a maguk idejében népszerűek lettek, mégsem elégítették ki az embereket. Mindegyik túl elvont, elméleti volt ahhoz, hogy egy átlag, hétköznapi ember megragadhassa, és hiányzott a végérvényességük is. Okoskodásaik mindig valami véletlenben, esetlegességben végződtek. Igen találóan fogalmazta meg ezt a kudarcot Platón, amikor Simmias szájába adta a következő megállapítást: "Azt merészelted mondani, hogy te, Szókratész úgy érzel, mint én. Te is tudod, hogy milyen nehéz, sőt szinte lehetetlen bármilyen bizonyosság elérése a jelen életben felmerülő kérdésekkel kapcsolatban, amilyen például a halhatatlanság. Mégis gyávának tartom azt, aki az általa kimondott dolgokat nem bizonyítja a végsőkig. Gyáva ember az, akinek szíve kudar98

99

4. FEJEZET

A JUDAIZMUS A római birodalom vallásai között az első században a judaizmusnak megkülönböztetett helye volt. Nemzeti volt, mert eredete alapján a zsidó néphez tartozott, mégsem volt a zsidósághoz kötve, mert százával csatlakoztak hozzá nem zsidó eredetű elemek, az ún. prozeliták, vagy "áttértek". Nem az egyetlen kultusz volt, amely egy Isten tiszteletét vallotta és gyakorolta, de a többiektől eltérően kizárólagosan monoteista volt abban az értelemben, hogy híveinek nem engedte meg más Isten tiszteletét, sőt más istenek létezésének elismerését is szigorúan tiltotta. Más vallásoknak is voltak templomaik és áldozati istentiszteleteik, de semmilyen más vallásban nem játszott olyan nagy szerepet a templom ábrázolt istenképek nélküli szentélyével, egyik sem mondhatta magáénak olyan hatalmas tömegek, hívők kizárólagos hódolatát, mint ez a vallás. Sok filozófiának volt jól kiépített etikai rendszere, de a judaizmus etikája élő és szoros összeforrottságban következett az istenimádás lényegéből, s a parancsolatok megtartását kérlelhetetlen szigorúsággal meg is követelte a maga híveitől. A kor legtöbb etnikai (nemzeti) vallása hagyományokra vagy misztikus elmélyedésre épült. A judaizmus ezzel szemben Isten kijelentéséri alapult, úgy, hogy ezt a kijelentést a Törvény, a próféták és a szent Iratok rögzítették. Az Írás azzal az igénnyel lépett föl, hogy Isten saját szavait tartalmazza, amelyeket kiválasztott szolgáinak mondott.

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA ,. Aj~da,izmus megértése nélkülözhetetlen az Újszövetség tanulmányoz?Ja ~~ama~a, me~~ a.k~resztYénség a judaizmus ?yermeke. Az Új szövetseg könyveit, ke~~o kivételével, zsidók írták. Az Uj szövetségnek Istennel, ~z 7m~errel, a bunnel, az üdvösséggel, a Törvénnyel, a kegyelemmel, az lm~d,sagga~ és a ke~esztyén élet sok más alapvető elemével kapcsolatos ta~ltasa..me,lyen a~ Oszövetség talajában gyökerezik. Az Újszövetségnek m~g,a tor~enykezesselszembeni érvelései is az Ószövetség megállapításaiboi valo~, és az apostoli kor iratai tele vannak ószövetségi idézetekkel. A kereszt~~,neket először úgy ismerték, mint a "názáretiek (nazarénusok) f~lekeze~et (,:-~Cs,el 24:~5.l4), amelyet a judaizmus nagy folyamának kis mellékfolyójaként tekintettek. Jézus maga is zsidó volt zsidó családból született (Mt l: 16), körülmetélték, mint minden újszülött zsidó fiúgyermeket \Lk 2:?1). G:ermekkorában elvitték Jeruzsálembe, hogy részt vegyen a paska unnepen (Lk 2:41), egész életében megtartotta a zsidó s~.o~ás.o.kat, és ~sidó társ,aságban mozgott. A keresztyénség és a zsidóság közöttikjelenlegi szakadek nem a történeti és teológiai eredet külö n b"ozo"segeD: ered~énye; i~kább annak a következménye, hogy a zsidó nép ~lutasltotta Jezust, arrunt János evangélista mondja: " ... saját világába Jött, és az övéi nem fogadták be őt" (Jn 1:11). r

,

Eredete ~ judaiz~us, ahogyan az első században gyakorolták, nagyrészt a fogsag. termeke volt. A fogságbavitel előtt Izrael és Júda népe csupán alkalmi felbuzdulásokból engedelmeskedett a Törvénynek. Jahve imádása törv,ényes és hivatalo~ hitük volt, de azt inkább megszegték, mint megta,rtott.ak. A ~r.e. IX. szazadban az egész északi királyság átálIt Baál, pogany lsten ,tI~zteletére, J:zábelnek, Aháb főníciai származású feleségé~ek befo,lyas~ra. C~a~ Il~es próféta hősies küzdelmei tudták a népet Jahve tiszteletére visszatérítern. Ugyanígy hanyagolták el a templomi istentiszteletet a ,déli királyságban is, Manassé és Ámón uralkodása alatt a Kr.e. VIII. sz~z~d~aD, aho! ne~ .:örődtek ezzel, sőt inkább az idegen vallás bevezetese,t t~mogattak.,J~slas király erőskezű uralkodása alatt a templomot r~nov~lta~, a renovalas alatt előkerült törvényeket újra érvénybe helyeztek, nyilvánosan felolvasták, s a templomot megtisztították az idegen

A JUDAIZMUS kultusz nyomaitól és maradványaitól is (2Krón 34: 1-33). A Palesztinában élő nép mindig ki volt téve a szomszédos gazdag és hatalmas pogány népek befolyásának és annak a kísértésnek, hogy azok kultuszában részt vegyen. A próféták hiába tiltakoztak ez ellen a hajlam ellen, amely már a pusztai vándorlás idején is megkísértette a népet (4Móz 25: 1-3), és amely folytatódott a fogságbavitel és a száműzetés időszakában is (Ez 14: 1-5; Jer 7:16-20). A fogságbavitel komoly választás elé állította a zsidó népet. Vagy teljesen Jahve, az igaz Isten tiszteletére szentelik magukat, és ezzel a hű séges magatartással megőrzik nemzeti létük géniuszát és rendeltetését, vagy felszívódnak - vallásilag és politikailag - azokba a népekbe, akik közé száműzetésbe vittettek. Ha az előbbit választják, nagyobb figyelmet kell fordítaniuk a Törvény követelményeire és olyan istentiszteleti elemeket kell elfogadniuk, amelyek a lerombolt templom áldozati szertartásainak helyét képesek elfoglalni és a szétszórt papság szolgálatát helyettesíteni. A törvényeket elvitték magukkal új tartózkodási helyükre, de a templomi istentisztelet végleg megszűnt. A déli királyság népének babilóni tartozkodása alatt, Kr.e. a VI. században kezdett a foglyok között az új judaizmus kialakulni. Először is szigorúan megtiltották a bálványimádást. Jóllehet Jeruzsálem eleste előtt Baál és a kánaáni istenségek tiszteletét gátlástalanul folytatták, a fogságbavitel keserű iskolája megtanította a túlélőket, hogy Jahve felé forduljanak. Dániel próféta könyvének a pogány istentiszteleteken való részvételt egyértelműenkárhoztató szelleme, Dániel és társai minden áldozatot vállaló, hitvalló magatartásának elbeszélése tanúskodik arról, hogy a zsidóság lelkében üdvös változás történt a száműzetés nehéz évtizedei alatt. Az áldozat kényszerű megszűnésével elkezdődött a T örvénynek, a Tórának a tanulmányozása. A két királyság korában az Istent tisztelni akaró egyén a templomi közösségben, nyilvánosan vallhatta meg hitét. A hit nyilvános kifejezése, akármilyen őszinte volt egyébként, aligha lehetett olyan mélyreható és gyümölcsöző, mint Isten rendelésének elmélyedő, személyes tanulmányozása. Jósiás reformációjában a Törvényt úgy olvasták fel a népnek (2Krón 34:29.30), mint a reformmozgalom különleges, ünnepélyes tartozékát, A fogság idején azonban egyre nőtt és erő södött az az irányzat, amely a Törvény személyes tanulmányozását élet103

102

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA kérdésnek tekintette. Az írástudó Ezsdrás, aki tanulmányozta és magyarázta a. Törv~nyt, éppoly fontos személyiségnek számított a nép szemében, rmnt arnilyen a pap volt, amíg a templom fennáll (Ezsd 7: 1-6). Jézus korában az írástudók ajudaista közösség legfontosabb személyiségei voltak. A zsinagóga felállításával új istentiszteleti központ létesült. A fogságban a nép szétszóródott, ide-oda vándorolt, és ez szükségessé tette a gyülekezésnek valamiféle helyhez kötött formáját. Később, a templom helyreállítása után is sokan voltak, akiknek nem volt módjuk, lehetősé gük a templomi istentiszteleten részt venni, és ezért megőrizték a gyülekezésnek ezt a formáját. Legalább tíz embemek kellett együtt lenni ahhoz, hogy a zsinagógiai istentisztelet érvényes legyen. A hét hetedik napjá~ jöttek össze közös imádkozásra és a Tóra olvasására. A zsinagógát mmt szervezetet olyan tartósan megszervezték, hogy a templom felépítése után fennmaradt, sőt az első században voltak zsinagógák, amelyek a t~mplommal konkurálva folytatták működésüket (ApCsel 6:9). Bár az Oszövetségben nincs említés zsinagógákról, alig lehet kétséges, hogy azok a fogság és Krisztus születése közötti időszakban fejlődtek ki, mert Jézus életében már Palesztina-szerte virágoztak. A zsinagóga körül kialakult vallási élet a judaizmus rítusainak és szokásainak az új körülményekhez való alkalmazkodása volt. Sokan kényszerültek elhagyni a földművelő vagy pásztorkodó életet, hogy a városok virágzó kereskedelmi életébe bekapcsolódva próbáljanak megélni. Az ünnepeken már sok mindent nem lehetett megtartani, ami a régi életformában még lehetséges volt. Az új élet adta problémákra új feleletet kellett keresni és kapni. A környező pogány világ új befolyásai is nagy erő vel hatottak. Bizonyos változások tehát elkerülhetetlenek voltak azonban a judaizmus megőrizte a régi istentisztelet lényeges elemeit,' ahogy azt a Törvény előírta és a próféták prédikálták.

Teológia A judaizmus vallási életében központi helyet foglalt el a Jahve egységében és világfelettiségében való megingathatatlan hit. A pogány világ által ismert és tisztelt istenségek sokféleségének ellentéteképpen a zsidó

A JUDAIZMUS ember féltékenyen őrizte rövid s meg nem alkuvó ,hitvallását, amint az az 5Móz 6:4-ben olvasható: "Halld meg, Izrael: Az Ur, a mi Istenünk, egyedül az Úr". A zsidóknak az Isten imádatában megnyilvánuló, minden egyéb istenséget kizáró odaadását bizonyítja a pogányoknak a zsidókkal szemben tanúsított magatartása. Ateizmussal vádolták őket általában, nem mintha istentagadók lettek volna, hanem mivel makacsul visszautasították bármilyen egyéb istenség létezésének elismerését a saját Istenükön kívül. A rabbinusi tanítók nagy jelentőséget tanúsítottak Isten atyaságának. Az Úr imádságának bevezető mondata: "Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben", nem volt újdonság. Ézsaiás ezzel a megnevezéssel szólította meg Istent: "Hiszen te vagy ami atyánk, Ábrahám nem ismer bennünket, Izráel nem törődik velünk, Uram, te vagy ami atyánk, ősidőktől fogva megváltónknak nevezünk" (Ézs 63:16). Akiba rabbi tanította, hogy az izraeliták Isten fiai: "Isten szerettei az izraeliták, ők Isten fiainak hivatnak; még inkább szeretettek ők, mert tudtul adják nekik, hogy ők Isten fiainak fognak hivatni" (v.ö. 5Móz 14: 1). Istennek ez a személyes kapcsolata Izraellel, amelyet az atyasági kapcsolat fejez ki, főképp a palesztinai rabbiknál hangsúlyos. Philónnak, aki a judaizmus hellénista szárnyához tartozott, filozófikusabb fogalma, elgondolása volt Istenről: Isten örök, változhatatlan, szent, szabad és tökéletes. Mivel Ö minden más lény fölött való, nem határozhatjuk meg úgy, hogy bárkihez vagy bármihez hasonlítjuk, mert az ilyen meghatározás egyenlő lenne Isten korlátozásával. Ez a koncepció azt az irányzatot jellemzi, amely Isten személytelenítésére törekszik. Ez az irányzat még ma is megtalálható a modem judaizmusban. Isten így valóságos, de bizonytalan, árnyszerű lénnyé lesz, akinek személyiségéről és tulajdonságairól semmiféle határozott magállapítást nem lehet tenni. Talán ez az Isten korlátozásától félénken húzódozó magatartás (amely Isten természete felőli bizonytalanságról tanúskodik) szülte meg azt amondatot, amely a Jn l: 8 első felében olvasható ekképpen: "Az Istent soha senki sem látta". A judaizmuson ennél a mondatnál tovább ment a keresztyénség, amikor az evangélista a vers második felében ,~ozz~teszi: "az ~gy szülött Fiú, aki Atyja kebelében van, jelentette ki Ot". Es ezzel arrol az Istenről tett bizonyságot, aki nemcsak egyedüli és valóságos, hanem személyes és megismerhető is. 105

104

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA Az ember a zsidó teológia szerint Isten teremtménye, aki fel van ruházva azzal a képességgel, hogy szabadon válasszon Isten törvényét illetően az engedelmesség és az engedetlenség között, de választásának következménye élet vagy halál (5Móz 30: 11-20). Az emberi élet fő célja Isten parancsolatainak és előírásainak megtartása. Az egész népnek szóló parancsolatok: a körülmetélkedés, a szombat megtartása, a különböző ünnepek évenkénti megünnepelése, valamint a zsinagógiai istentiszteleten való részvétel. A Törvény summázta az ember kötelességét és alapját képezte Istennel való kapcsolatának. .' A bűn a zsidó ember számára azt jelentette, hogy Isten törvényével megromlott a kapcsolata. Az előírások egyikének elmulasztása bűnnek rninősült, akár "súlyos" parancsolat megszegéséről volt szó, mint pl. "ne ölj!", akár "csekély" parancsolatról, pl.a fiókákat nevelő vagy tojáson ülő ~adara~ elvenni a fészkéről (5Móz 22:6-7). Ez a zsidó felfogás tükröző dik .az Ujszövetségben (Jak 2: 10): "Mert aki valamennyi törvényt megtartja, de akár csak egy ellen is vét, az valamennyi ellen vétkezett". A judaizmus nem tett különbséget erkölcsi és szertartási Törvény között, mert mindkettő elválaszthatatlanul hozzá volt kötve a népnek mint egésznek az életéhez. A választott népből kizártak minden vétkest, nemcsak azokat, akik valamilyen szörnyű bűnt követtek el, vagy alapvető rendelkezéseket vettek semmibe, mint a körülmetélést, de azokat is, akik olyan húst ettek, amelyben bennemaradt a vér.(3Móz 17:14). A fogság előtti korszakban a jutalmazás és a büntetés szoros kapcsolatban volt a népnek mint egésznek sorsával. Ha a nép megtartotta Isten parancsolatait és egyedül őt imádta, szerenesés volt. De ha bálványimádásba és a Törvényelhagyásába süllyedt, politikai és gazdasági kudarcot szenvedett. A bűnt tehát így a közösség szempontjából mérlegelték inkább, mint az egyénéből. Persze, volt személyes bűntudat is, amint azt az 51. zsoltár mutatja, ám az egyéni magatartás társadalmi és nemzeti bonyodalmának következménye lényegesebb volt a judaizmusban, mint a modem protestáns keresztyénségben. A nemzeti életnek a fogságban való felszámolása lassan-lassan szétrombolta azt a tudatot, hogyajutalomnak, ill. a büntetésnek szoros kapcsolata van a nemzeti boldogulás dagályával és apályával a nép életében. A fogság olyan nevelő iskola volt, amelyet a nemzetnek tűrnie kellett, amíg az Isten úgy látta jónak, hogy elérkezett a hazatérés ideje, ám ez 106

AmDAIZMUS alatt az idő alatt az egymást váltó nemzedékeknek saját maguknak kellett az élet és halál kérdésével szembenézniük. Ezzel a problémával viaskodott Ezékiel. Amikor korának fataIistái azt mondták neki, hogy "az atyák ették meg az egrest és a fiak foga vásott bele", azt válaszolta, hogy kinekkinek az Istenhez való viszonyát nem az ősök bűne vagy erénye határozza meg, hanem a saját magáé. "Életemre mondom, így szól az én Uram, az Úr, hogy nem fogjátok többé ezt a közmondást mondogatni Izráelben. Mert minden lélek az enyém, az apák lelke is, meg a fiak lelke is az enyém. Annak a léleknek kell maghalnia, aki vétkezik" (Ez 18:3-4). Az egyéni felelősségnek ez az újra mege,rősítése megegyezik a judaizmusnak azzal az álláspontj ával, amely az Ujszövetségben tükröző dik. A gazdag ifjút mélységesen nyugtalanította Istenhez való személyes viszonya, noha meg volt győződve, hogy az erkölcsi törvény minden elő írását megtartotta. (Mt 19:16-22). A közösségi felelősség súlya nem úgy nyomta őket, mint egy ország népét, hanem mint Isten választottait, akiknek kiválasztottsága inkább közösségi szolidaritásukban, mint egy helyhez való tartozásukban fejeződött ki. A büntetés és jutalmazás teológiája az egyén életére alkal?Jazva felvetette a halhatatlanság és a földi élet utáni élet kérdését. Az Oszövetség ezekről a kérdésekről felettébb szűkszavúan beszél. Jákób és Dávid is úgy gondolnak a Sheolra, mint a halottak komor és homályos birodalmára, ahol találkozni fognak előttük meghalt gyermekeikkel (lMóz 37:35; 2Sám 12:23). A korábbi feljegyzésekben sehol sem találkozunk a test feltámadásának hitével, bár Isten Mózesnek tett azon nyilatkozatát, hogy "Én vagyok Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene", Jézus úgy értelmezi, hogy az Úr nem a halottaknak, hanem az élőknek Istene (Mt 22:32). A feltámadásról először a költői könyvekben, később pedig a prófétáknál olvashatunk. A Dávidnak tulajdonított zsoltár ezt mondja: "Mert nem hagysz engem a holtak hazájában, nem engeded, hogy híved leszálljon a sírba. Megismerteted velem az élet útját, teljes örömöm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon" (Zsolt 16:10-11). Ézsaiás, amikor Isten jövendő ítéletéről és Izrael üdvösségérőljöv~n döl, ezt mondja: .Életre kelnek halottaid, feltámadnak a holttestek! Ebredjetek és ujjongjatok, kik a porban laktok! ,Mert harmatod a világosság harmata, és a föld visszaadja az árnyakat" (Ezs 26: 19).

107


A JUDAIZMUS

Dánielnél szintén előfordul a feltámadásról szóló jövendölés: "Azok közül, akik alusznak a föld porában, sokan felébrednek majd, némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra" (Dán 12:2). Különösnek látszik, hogy csak ilyen hiányos utalások vannak a földi lét utáni életre, ha tekintetbe vesszük azt a tényt, hogy a judaizmus része volt az ember számára adott isteni kijelentésnek. A kijelentés azonban együtt járt azzal a nevelési folyamattal, amelynek Izrael alá volt vetve Palesztinában. Új hazájuknak megtartása függött attól, hogy viselkednek itt a földön, és közösségük jutalma is a földi élethez kötődött. A közös jutalom és büntetés aligha szabható ki egy másik életben, ahol kinekkinek a saját élete a meghatározó tényező. A Törvény szerint a földöntúli üdvösséget kollektívnek hitték inkább, mint egyéninek. Az apokrif és apokaliptikus írások sokkal részletesebbek. A salamoni Bölcsesség könyvének ismeretlen szerzője, aki valószínűleg Alexandriában, a Kr.e. II. században írt, ezt mondja: "Az igazak lelke Isten kezében van; és semmiféle gyötrelem nem éri őket...és bár rövid ideig fenyíttetnek, nagy áldásokat fognak kapni, mert Isten, miután rövid ideig próbára tette, végül magához méltóknak ítélte őket". (SalBölcs 3: 1,5). A Makkabeusok 2. könyvében, amelyet eredetileg a Cirénei Jázon fogalmazott, a feltámadás gondolata világosan kifejeződik. 2Makk 12:42-44 szerint Makkabeus Júdás rajtaütésszerűen megtámadta Georgiast, Idumea kormányzój át, és visszaszerezte azoknak a zsidóknak a holttestét, akiket egy előző csatában megöltek. Mikor a holttesteket el akarták temetni, a halotti leplek alatt bálványoknak szentelt dolgokat találtak. Júdás, hogy az elhunytak bűneiért vezekelj en, a következőképpen cselekedett: "És amikor az egész közösségben összegyűjtött kétezer drachmát, az összeget elküldte Jeruzsálembe, hogy bűnért való áldozatot mutasson be. Ezáltal szépen és nemesen járt el, mert a feltámadásra gondolt. Ha nem hitte és várta volna, hogy az elesettek fel fognak támadni, felesleges és hiábavaló dolog lett volna a megholtakért imádkozni" (2Makk 12:43-44). A Sheolt csak közbülső állomásnak tekintették a feltámadás és végső megjutalmazás, ill. büntetés előtt. 2Makk 6:23-ban Elezár, a mártír, arról beszél, hogy a Hádeszbe megy; és mivel ő, mint igaz ember biztosan a fent említett feltámadásra van rendelve, a Hádeszben való tartózkodása csak ideiglenes lehet.

Az apokrif iratokban gyakran van szó olyan ítéletnapról, amelyen a gonoszok a jól megérdemelt ítéletre kerülnek, s az igazak felmentést nyernek. Az igazak .miután kissé megfenyíttetnek. ..nagy jutalmat kapnak" (SalBölcs 3:5), míg a bűnösöknek "se reménységük, se vigasztalásuk nem lesz a próbatétel ama napján" (3: 18). II. Ezsdrás és Enok könyvében számtalan utalás van az eljövendő ítéletnapra, bár a megállapítások nincsenek

108

mindig összhangban. " . Az intertestamentáris időszakban Izráelben igen erősen vartak a politikai szabadítóként megjövendölt Messiást. Az apokrif irodalomban II. Ezsdrás könyve emelkedik ki ilyen politikai apokalipszisként. Az apokaliptikus irodalom nagy szakértője, Oesterley úgy v~li, hogy ,e~ a könyv több ismeretlen szerző munkáját foglalja egybe a Knsztus utáni 100-270 közötti időszakból. A könyv ebben a kései időpontban is mentes lehetett a keresztyén befolyástól, mert hamisítatlan zsidó gondolkodást árul el, s nem tartalmaz utalást Jézus Krisztusra. Az viszont megállapítható, hogy héber eredetiből való fordítás. Megjósolja, hogy a római uralmat az isteni királyság fogja követni, így a Messiás törvényes uralkodó lesz, s munkáját elvégezvén következik az ítélet. A Kr.e. I. sZázadb~n ~:letke:e~ Sal~ mon zsoltárai Izráel számára egy igazságos uralkodo eljöveteléről szol, aki bűntelen lesz és uralkodni fog a pogányokon (SalZsolt 17). Ebben az irodalomban szó sem esik olyan Messiásról, aki szenved az emberekért, és személyes áldozata árán megváltja őket. A Dániel könyvében megj elenő messiási reménység és apokaliptikus elképzelés a későbbi ilyen tárgyú könyveknek hátteréül szolgál, s ott van az apostolok kér~é~ei mög?tt abban a beszélgetésben, amelyet Jézussal folytattak az Olajfak hegyen (Mt 24:25).

A templom Az eredeti salamoni templomot Nabukodonozor seregei Kr.e. 586ban lerombolták. A második templomot Kr.e 537-ben kezdték építeni és 516-ban - sok nehézség leküzdése után - fejezték be. Erről az újjáépítési korszakról tesznek említést Haggeus és Zakariás próféták (Ezsd 6: 13-15).

109

&Q

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA Ennek a templomnak a történetéről keveset tudunk. Kr.e. 168-ban Antiokhosz Epiphanész kifosztotta, majd megszentségtelenítette azáltal, hogy Zeusznak oltárt állíttatott benne, és áldozatot rnutatott be. Három évvel később Makkabeus Júdás megtisztította és rendbehozatta a templomot. Kr.e. 63-ban amikor Pompeius római hadvezér Jeruzsálemet meghódította, még állt a templom. Kr.e. 54-ben Crassus kirabolta a kincstárát. Amikor Nagy Heródes Kr.e. 37-ben bevette a várost, a templomépület égési károkat szenvedett, dea fő épület valószínűleg nem nagyon rongálódott meg. Heródes, uralkodásának tizennyolcadik évében (Kr.e. 2019) hozzáfogott a templom újjáépítéséhez. Az anyagot még a bontás előtt összegyűjtötte, de a helyreállítási munkálatok nagyon lassan haladtak előre, mert nem akarták zavarni a templomi istentiszteleteket. A munkát a papok végezték. Maga a szentély másfél év alatt készült el, de a külső épületek és oszlopcsarnokok csak sokkal később, Kr.u. 62-ben vagy ~4~ben fejeződtek be. Amikor Jézus ellenségei azt mondták, hogy 46 éve epul ez a templom, ez azt jelentette, hogy még mindig épülőben volt Jézus idejében (Jn 2:20). ~agát az épület~t fehér márványból csinálták, nagy részét arannyal vontak be, amely VIsszaverte a napfényt és a templomot káprázatosan ragyogóvá tette. A templom udvara téglalap alakú volt, kb. 168 m keletnyugati irányban és kb. 216 m észak-déli irányban. A keleti oszlopcsarnokot Salamon tornácának nevezték (Jn 10:23; ApCsel 3:11; 5:12), mert a hagyomány szerint Salamon templomából maradt fenn. A falak mellett és az oszlopcsarnokok között végig hivatalokat helyeztek el.

A JUDAIZMUS A külső udvart a pogányok udvarának hívták. Semmilyen korlátozás nem akadályozta az oda való belépést. Olykor piactérnek is használták. Az udvar végén átlós irányban volt a tulajdonképpeni templom, amely magában foglalta a belső udvart az ott lévő épületekkel. Keleti végén volt az asszonyok udvara, nyugati végén pedig "az izraeliták udvara", ahonnan a nők ki voltak zárva. Az izraeliták udvarának közepén volt a papok udvara, annak közepén a szentély. A belső udvar szintje magasabb volt, mint a külsőé. A kettő között, az első udvar szélén kőből faragott könyöklő volt, amelyre a pogányoknak szóló figyelmeztetések, ill. tilalmak voltak elhelyezve, hogy halálbüntetés terhe mellett tartsák távol magukat a második bekerített területtől. A falat kilenc kapu törte át, négy északon, négy délen, és egy a végén. Ez lehetett az ApCsel-ben említett Ékes-kapu. Maga a szentély a belső udvar fölé volt emelve, és tizenkét fokból álló lépcső vezetett fel hozzá. Felosztása hasonló volt a szent sátoréhoz. A szent hely keleten mintegy 20 m hosszú volt, mig a szentek szentje kb. 10 ln. Az előbbiekben volt a szent kenyerek asztala északon, a hétkarú gyertyatartó délen, s a kettő között a tömjénfüstölő oltár. A szent helyre

Antiokhosz Ep iphanész portréja, ami e$Y korabeli érme alapján készült. Onixból faragott kámea.

110

Dr. Schick által készített makett Heródes templomáról és környékéről.

III


A JUDAIZMUS

papok mehe~tek be. A szentek szentje üres volt, mert a szövetség ládája elveszett, amikor Salamon templomát lerombolták. A szentek szentjébe csak a főpap mehetett be egyszer egy évben, az engesztelés napján: ekkor mutatta be a véres áldozatot az egész nép bűneiért. A szent helyet és a szentek szentjét vastag, dupla függöny választotta el, amely a belső s~entélyt elzárta a kiváncsiskodó szemek elől. A szentély külső oldalán kIS szobák voltak építve három emelet magasságban; ezeket lépcsőn lehetett megközelíteni. Itt többnyire papok laktak, de raktáraknak is használták őket. A papok udvarában, a szentélytől keletre volt a nagy égőáldozati oltár, kb. 2 négyzetméter területet foglalt el, magassága 5 m volt. Ezen az oltáron állandóan égett a tűz, és a napi áldozati állatok égtek rajta az előírt rítusok szerint. Az oltártól északra volt az a hely, ahol az áldozati állatokat levágták és előkészítették. A papok udvarában csak a papok tartózkodhattak, kivéve azokat, akik a feláldozandó állatokat bevezették, mert ők voltak azok, akik először megérintették az áldozati állatokat. A rómaiak megengedték a zsidóknak, hogy rendfenntartás céljából egy szakasz templomi őrt tartsanak a templom területén. Ennek a szakasznak a parancsnokát hívták görögül sztratégosznak (ApCsel 4: 1; 5:2426). Lehet, hogy ennek az alakulatnak az emberei fogták el Jézust az árulás után, és nem a római katonák különítménye. Ezeket bízták meg Péter és János letartóztatásával és őrizetével, mikor a templom udvarán prédi~áltak. Ez az örs~g vigyázott arra, hogy avatatlan személy ne lépjen be tiltott területre. Ejszakára a kapukat bezárták és őrszemeket állítottak hogy megakadályozzák az esetleges fosztogatásokat. ' Jeruzsálemben a templom volt a fő istentiszteleti hely. Jézus maga is tanított a templom udvarán, majd utána az apostolok is. Még Kr.u. 56-ban is voltak, akik fogadalmat tettek a templomban (ApCsel 21 :23-26) és akik szigorúan ragaszkodtak annak törvényes megtartásához. Csak a pogánykeresztyén eklézsia megerősítésével szűnt meg a templomnak a keresztyénekkel való kapcsolata.

A zsinagóga

c~a~. a

112

Amint arról már korábban szóltunk, a zsinagóga nagy szerepet játszott a judaizmus fennmaradásában és növekedésében. A diaszpórában élő zsidók a birodalom minden olyan városában alapítottak zsinagógát, ahol annyi hívő volt, hogy a zsinagógát fenn is tudták tartani. Jeruzsálemben virágoztak az idegen zsinagógák. Galilea, amely a Makkabeusok idején nagyrészt pogány volt (lMakk 5:21-23), Jézus idejében már tele volt zsinagógákkal. A zsinagóga volt egyúttal a társadalmi központ is, ahol a város zsidó lakossága hetenként egyszer összejött, hogy találkozzon egymással. A zsinagóga volt az a nevelési intézmény, amely arra volt hivatott, hogy az emberekkel a Törvényt megtartassa, és gondoskodjék arról, hogy a gyermekeket az ősi hitre oktassák. Egyúttal a templomot pótolta azok számára, akik szegénységük vagy anagy távolság miatt a templomba nem tudtak eljutni. A zsinagógában a Törvény tanulása foglalta el a templomi áldozat helyét, a rabbi pótolta a papot, és itt alkalmazták a közösségi törvényt az egyén életére. Minden zsinagógának megvolt a maga vezetője, a "zsinagóga előljárója" (Mk 5:22), akit valószínűleg szavazással választottak a vének közül. A vezető elnökölt a zsinagógai istentiszteleteken, tanácsadóként szólt hozzá a vitás kérdésekhez (Lk 13:14), és ő mutatta be a látogatókat a gyülekezetnek (ApCsel 13:15). A "hazzán", az egyházfi (gondnok) feladata volt a zsinagóga vagyonának őrzése, neki kellett gondoskodnia az épületek és berendezési tárgyak karbantartásáról. Az ő feladata volt faluhelyen a népet péntek délután a közelgő szombatra figyelmeztetni, ő adta tudtul a szombat végét is. Valószínűleg ő volt az a tisztségviselő, akit a Lk 4:20 említ, aki odavitte Jézushoz azt a könyvtekercset, amelyből Jézus a názáreti zsinagógában prédikált; ugyancsak ő tette vissza a tekercset, amikor Jézus befejezte a soron következő prófécia felolvasását. Alkalmasint a "hazzán" a helyi zsinagógaiskola tanítój ának tisztét is betöltötte. A zsinagóga épületei rendszerint szilárd kőépítmények voltak, olykor gazdagon bebútorozva, ha a gyülekezet vagy annak patrónusa gazdag volt. Minden zsinagógában külön szekrény volt a szent tekercs elhelyezésére, továbbá egy emelvény, rajta az olvasó asztal, ahonnan a napi bibliai lee-

113


A JUDAIZMUS

két felolvasták. Voltak lámpák világítás céljából és padok, székek a gyülekezet számára. Az ókori zsinagógában használatos berendezési tárgyakhoz hasonló tárgyakkal vannak felszerelve a mai modem zsinagógák is. A zsinagógai istentisztelet a zsidó hitvallásnak vagy shemának elmondásából állt: "Halld meg, Izrael: az Úr, a mi Istenünk, egyedül az Úr! Szeresd ezért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!" (5Móz 6:4.5). Ezt kísérték Istent magasztaló mondások; ezeket berakotnak nevezték, mert ezzel a szóval kezdődtek, ami azt jelenti áldott. A shemát rituális imádság követte, ami a gyülekezeti tagok egyéni imádságára alkalmat adó csenddel zárult. Az Írások olvasása a Tóra alkalmi részletével kezdődött. Ezeket a részleteket a szent napok határozták meg. Az idők folyamán a teljes pentateuchot szakaszokra osztották, amelyek összefüggő ciklusokat képeztek (154 lecke volt összesen), s ezeket előírt sor- és időrendben olvasták. Miként Jézus zsinagógai olvasása mutatja, a prófétai könyveket is használták. Valószínű, hogy Jézus maga választotta ki a felolvasandó szakaszt. Az Írások felolvasását beszéd követte, hogy a felolvasott részt megmagyarázzák. A názáreti zsinagógában tartott beszéd teljes összhangban volt a napi szabályos programmal. Az istentiszteletet áldás zárta be, amelyet egy papi minősítésű gyülekezeti tag mondott. Ha ilyen nem volt jelen, imádságot mondtak áldás helyett. A zsinagógai istentisztelet természetének és rendjének befolyása az első század keresztyén egyháza istentiszteletének rendjére és lefolyására nyilvánvaló. Jézus rendszeresen látogatta a zsinagógai istentiszteletet, sőt aktív módon részt is vett benne. Tanítványai is jól ismerték annak szertartásait. Pál missziói utazásai során a diaszpóra zsinagógáiban kereste az első kapcsolatfelvételi pontokat. Amikor egy idegen városba érkezett, első útja a zsinagógába vezetett, ott prédikált és vitázott a zsidókkal és a prozelitákkal, akik hallgatására összegyűltek (ApCsel 13:5; 15-43; 14:1; 17:1-3, 10-17; 18:4.8; 19:8). Ez a sok hasonlatos vonás a zsinagógai szokások és az egyház szokásai között annak a ténynek tudható be, hogy az utóbbi felvette, vagy bizonyos fokig követte az előbbi rendtartását. Valójában nem kevés korai keresztyén istentisztelet magában a zsinagógában is lefolyhatott. Jakab levele sejteti azt, hogy a keresztyén közösség, amelyhez ő szólt, még a zsinagógában tartotta összejövetelét (Jak 2: 1-2). Mivel a zsidó nép Krisztus evangéliumát konokul elutasította, az egyház és a

zsinagóga elvált egymástól. Mindazáltal, mivel mindkét helyen az írott Ige van központban, és mindkét helyen van prédikáció, a zsinagóga és az Egyház mind a mai napig közeli rokonságban van egymással.

114

A szent év A zsidó év tizenkét holdhónapból áll, egy közbeiktatott hónappal együtt, amelyet szükség szerint azért adtak hozzá a naptárhoz, hogy. a holdév és a napév közti különbséget kiegyenIítsék. A polgan ev a hetedik hónappal kezdődött, amely - durván számítva - a modem naptár októberének felel meg. A vallási év az első hónappal kezdődött, ebben volt a páska ünnepe, az első nagy zsidó ünnep. A hónapok sorrendje, a vallási evet használva irányadónak, a következő volt:

Niszán

Hónap (április)

lj ár Sziván

(május) (június)

Tammusz Ab Elul Tisri

(július) (augusztus) (szeptember) (október)

Marhesvan Kiszlév

(november) (december)

Tébet Sebat

(január) (február)

Különleges napok 14 - a páska ünnepe 15 - a kovásztalan kenyerek ünnepe 21 - a páska befej ezése 6 - pünkösd ünnepe (vagy hetek ünnepe), 50 nappal a páska után (a sínai-hegyi törvényadás évfordulója)

1-2 - a kürtzengés (vagy újhold) ünnepe, a polgári újév 10 - a nagy engesztelési nap 15-21 - a lombsátor ünnepe 25 - a gyertyagyújtás ünnepe (hanukka)

115

A JUDAIZMUS

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA Adar

(március)

14 - Purim ünnepe

Szám szerint 7 ünnep volt: a páskaünnep, a kovásztalan kenyerek ünnepe, pünkösd, újév, az engesztelés napja, a betakarítás, az odaszentelés és a megtisztulás ünnepe. Ezek közül az első ötöt a mózesi törvények írták elő; az utolsó kettő fogság utáni eredetű.

A páska vagy kovásztalan kenyerek ünnepe Történetileg és vallásilag a páska ünnepe volt a legfontosabb valamennyi között, Ezt az ünnepet az Egyiptomból való szabadulás emlékére, annak évfordulóján ünnepelték. Ekkor lettek önálló néppé Isten szabadító nagy tettei által. A zsidó szóhasználat megkülönböztette az "egyiptomi páskaünnepet" és az "állandó páskaünnepet". Az előbbit Niszán hava 14. napján ünnepelték, amikor a vért az ajtófélfára hintették, és amikor a bárányt állva, nagy gyorsasággal elfogyasztották. Az állandó páskaünnepet hét napig tartották; ezalatt az idő alatt kovásztalan kenyeret ettek. Mindkettő megünneplése ugyanarra az időre esett, és egy ünnepi időszakot alkotott. Apáskaünnep meptartásáról úgy rendelkeztek, hogy évenként meg kell ünnepelni, de az Oszövetség csak néhány ilyen ünneplést jegyez fel (2Krón 8:13; 30:25; 2Kir 23:21; Ezsd 6:19). Kétségtelen, hogy több-kevesebb rendszerességgel meg is tartották, de bizonnyal voltak kihagyások a vallási hullámvölgyek idején. Úgy tűnik, hogy az Újszövetség idejében az ünnepeket rendszeresen megtartották, mert Mária és József a gyermek Jézust felvitték Jeruzsálembe a páska ünnepére (Lk 2:41) "szokásuk szerint", és Jézus maga is megtartotta az ünnepet megváltói műkö dése idején. Az ünnep napján minden zsidó férfitól megkívánták, akit betegség nem akadályozott az utazásban, vagy valamely tisztátlansági eset nem tett alkalmatlanná, hogy megjelenjék Jeruzsálemben, ha a várostól nem lakott 15 mérföldnél távolabb. Nők is részt vehettek az istentiszteleten bár nekik nem volt kötelező. Palesztina távoli vidékeiről, sőt külföldi tartományokból is jöttek zarándokok, hogy elhozzák áldozataikat és csatlakozzanak az ünnepi istentisztelethez. Josephus azt állítja, hogya páskaünnepségek idején Jeruzsálem lakossága elérhette a három milliót is

116

(Josephus: A zsidó háború II. IX. 3, XIV. 3). A tömegek nagy része a falakon kívül sátortáborokban tanyázott, mivel a városban minden talpalatnyi hely el volt foglalva. A kovásztalan kenyerek ünnepe alatt két ökröt, egy kost és két egyéves bárányt kellett áldozni naponként egy kecskével, mint a bűnért való áldozattal együtt (4Móz 28:19-23). A második napon egy kéve gabonát áldoztak egy egyéves báránnyal együtt égőáldozatként (3Móz 23: l 0-14).

Pünkösd vagy a hetek ünnepe A hetek ünnepét vagy az első zsenge napját Sziván hónapjában tartották, hét héttel a páska ünnepe után, egy meglóbált gabonakéve feláldozásával. A pünkösd elnevezés arra az 50 napra utal, amely a két ünnep között eltelik. A zsidó hagyomány szerint ez az ünnep a sinai-hegyi törvényadás évfordulóján történt. A nap különleges eseménye volt a két kovásztalan kenyér meglóbálása és feláldozása, amelyeket ,a frissen learatott gabonából készítettek. Bár az ünnepet nem említi az Oszövetség, annál nagyobb jelentősége van az Újszövetségben, mivel ekkor áradt ki a Szentlélek az Úr Jézus tanítványaira, akik az Ur parancsának engedelmeskedve Jeruzsálemben vártak az ígéret beteljesedésére. Ez a nap lett az egyház születésnapja. A kürtzengés (vagy újhold) ünnepe, a polgári újév

(Rosh Hashanah) , A zsidók polgári újéve Tisri hónap első napján kezdődött. Ujév napján reggeltől estéig kürtök és trombiták szóltak a templomban. A páska és oa pünkösd ünnepével ellentétben ez az ünnep nem vonzott túl sok zarándokot Jeruzsálembe, mivel a templomban és a zsinagógában is ünnepelték. Nehémiás könyve számol be arról (Neh 8:2-12), hogy azok, akik visszatértek a száműzetésből, úgy tartották meg az ünnepet, hogy részt vettek a Törvény nyilvános felolvasásán és az általános örvendezésben. A nagy engesztelési nap

Az engesztelés napja inkább böjt volt, nem ünnep, és így nevezték az Újszövetségben is (ApCsel 27:9). A nap különleges jellegzetessége, eltekintve a naponkénti áldozatoktól, az évi engesztelő áldozat volt, amelyet a főpap mutatott be a szentek szentjében, kezében tömjénezővel, amely 117

-iQ

A JUDAIZMUS

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA tele, v~lt az oltárról vett szénnel; valamint agyagedénnyel, amely a bűnért valo aldozatként megölt ökör vérét tartalmazta. Amint a tömjénillat mint egy fátyolké~t ~el~zál!o~t a pap ,és a keg~elem királyi széke között, a pap a ~egy~lem királyi szeke,t meghintette verrel. Ugyanezt az eljárást megismeteltek annak a kecskenek a vérével, amelyet bűnért való áldozatként vágtak le. A tömjénező oltárt és a szentélyen kívül lévő oltárt szintén meghintették vérrel. Egy élő kecskét mutatott be a pap, aki kezét az élő áldozati állat fejére helyezve megvallotta a nép bűneit. Az élő kecskét ezután kivitték a pusztába annak nyilvános jeleként, hogy a nép bűnei örökre elvétettek (3Móz 16:23:27-32; 4Móz 29:7-11). ,. A~i~or ezeket a ~eremóniákat befejezték, a főpap levette gyolcsruhalt, es ujra felvette hivatalos főpapi öltözékét. Ezután bemutatta a szokásos, előírt áldozatokat. Az engesztelési nap szimbólumait a Zsidókhoz írt levél Krisztusra alkalmazza. Az ő papságának szolgálatát ószövetségi rituális szakkifejezésekkel írja le. ' A ~,od~m j~daizmusban a~ újév és az engesztelés ünnepe egyesítve van a bűnbánati napokban, amikor a buzgó, istenfélő ember őszinte önvizsgálatot tart, és az elmúlt évben elkövetett bűneinek bocsánatáért könyörög, hogy megtisztult lelkiismerettel kezdhesse az új esztendőt. A lombsátor ünnepe Öt nappal az engesztelés ünnepe után ünnepelték a lombsátor ünnepét ,\~Móz 23:34; 5Móz 16:13). Az ünnep a hónap 15. napjától a 22. napjaig tartott. Megemlékeztek a pusztai vándorlásról, s egyben hálát adtak az ara~á~ befejezésé~rt. .Sátrakat állítottak fel, lombos faágakból kunyhókat ~smal~a~, s egy l?elg ezekben laktak emlékeztetőül az atyák pusztai tartozkodasara. Sok aldozatot mutattak be az ünnep egymás után követk:z.ő napjain. Az utolsó napon nagy összejövetel volt, amelyet János evangehs.ta ,:a~ ~n~ep utolsó nagy napjának" nevez (Jn 7:37); ez az egyházi év befejezeset IS Jelentette. E nap szokásai, előírásai közé tartozott (az ünnepet a törvényadás után kezdték tartani) a víz kiöntése arany kancsóból az oltár előtt, a Hallél zsoltárok éneklése (Zsolt 113-118), a négy gyertyatartó meggyújtása a nők udvarában, s külön erre az alkalomra kiválasztott zsoltárok éneklése. A lombsátor ünnepe nagyon népszerű és vidám jellegű volt.

Később, a fogság utáni időkben két másik ünnep is járult a többihez, úgymint a gyertyagyújtás ünnepe és a purim ünnepe. A gyertyagyújtás ünnepe A gyertyagyújtás (vagy templomszentelés) ünnepét Kiszlév hónapjától kezdve nyolc napig tartották. A Jn IO:22-ben erről az ünnepről van említés. Az első ilyen ünnepet Kr.e. 164-ben tartották, miután az Antiokhosz Epiphanész által megszentségtelenített templomot Makkabeus .Júdás megtisztította és Isten szolgálatára újból felszentelte. Az ünnepen a zsidó otthonokat pazarul kivilágították ennek emlékére és tiszteletére, és a gyermekeknek okulásul elmesélték Makkabeus Júdás történetét. Az ünnep ideje majdnem egészen egybeesik a keresztyén karácsonyi ünne-

pekkel.

>

A purim ünnepe A purim vagy sorsolások ünnepe Adar hónapjának 14. és 15. napján volt. 13-án este Eszter könyvét nyilvánosan felolvasták a zsinagógában. Az ünnep csak részben volt vallási jellegű, inkább nemzeti ünnep volt, olyanféle, mint az amerikaiak júl. 4-i hálaadási napja. Az Újszövetség nem említi ezt az ünnepet, hacsak Jn 5: l nem erre utal. Volt ugyan még néhány más böjt és ünnep az első század judaizmusának gyakorlatában, de nem voltak j elentősek és az újszövetségi feljegyzésekben sem található rájuk utalás.

Az iskolarendszer Annyi bizonyos, hogy a diaszpórában élő zsidók életében már igen korán jelentős helyet foglalt el az iskolai nevelés, mert megértették, hogy fennmaradásuk egyedül nemzeti tudatuk. erősítésétől, ápolásától függ. Saját hazájuktól elszakítva, katonai védelem nélkül nemzeti létüket csak úgy tudták fenntartani a nemcsak idegen, de kimondottan ellenséges környezetben, ha saját, zárt kultúrájukat és saját lelki életüket ápolták. Már Ezsdrás idejében is létezett a Törvény nyilvános felolvasásának és magyarázásának szokása és egyéb felnőttoktatás, amelyet a zsinagógák tovább fejlesztettek. 119

118

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA A zsinagógával párhuzamosan fejlődött az iskola. A judaizmusban nem volt modem értelemben vett iskolakötelezettség, de a zsidó közösség valamilyen formában mindig gondoskodott a gyermekek oktatásáról hogy képesek legyenek a Tórát olvasni, tudjanak írni, és jártasak legye~ nek az egyszerű számolásban. A Krisztus korában fennál1ó palesztinai iskolák a hagyomány szerint a,híres farizeusi írástudónak, Simon ben Shatachnak a befolyására jöttek letre Kr.e. 75 körül. A Talmud szel1eme szerint elrendelte, hogy minden gyermeknek iskolába ken járnia. Idézetként fennmaradt szavai kétértelműek. Jelenthetik azt, hogy minden gyermeket el kel1 vinni már megalapított iskolába, de értelmezhetők úgy is, hogy számukra iskolákat kel1ett felál1ítani. Akárhogy is van, ennek a Simonnak tulajdonítható egy olyan reform, amely szerint az ál1am gondoskodott tanítókról a provinciákból való fiúk számára, sőt iskolákat alapított a különböző városokban. Joshua ben Gamla nyilvános iskolákat szervezett 6-7 éves fiúknak Palesztina minden városában. Minden 25 fiúra egy tanító jutott. Ha negyvenen voltak egy iskolában, a tanító mel1é kisegítőt is rendeltek. ~z oktatás nem ölelt fel nagy területet, de alapos volt. Mielőtt a gyermek Iskolába került, már otthon meg kel1ett tanítani a Shemára a zsidó hitvallásra (5Móz 6:4), amelyre Jézus utalt, amikor megkérdezték, mi a Törvény nagy parancsolata (Mt 22:35-38). A gyermeknek a Törvényből részleteket kellett tudnia, továbbá közmondásokat és válogatott zsoltárokat, természetesen könyv nélkül. Az iskolában a Tóra szavait mondták kórusban a tanító vezetésével. A tanító rendszarint egy alacsony emelvényen ült, tanítványai félkörben ültek előtte a földön (gyékényen), ahogy Pál ült GamaliéIlábainál (ApCsel 23:3). A haladó fokon lévő tanítványokat a misnára és a Talmudra oktatták. Az éleseszű, tehetséges fiúkat írástudók tanították tovább. . ~z oktatás korlátozott volt, de precíz. A tanulót jól kiképezték, hogy tisztában legyen a finom meghatározásokkal, ugyanakkor pontosan emlékezzen a tanultakra. Amit tanult, annak ura volt, és a Törvényt minden szempontból magyarázni tudta. Eredeti gondolkodásra és önálló tudományos kutatásokra nem kapott buzdítást. A Jézus korabeli rabbik ügyesek voltak a Törvény apró részleteinek magyarázásában és kazuisztikus kérdések kibogozásában, de keveset törődtek a természet világának megismerésével, ami oly nagy helyet foglal el a modern iskolák tantervében. 120

A JUDAIZMUS A zsidó oktatás teljességgel egyszempontú volt, mert a zsidó tudomány minden ágát áthatotta a teológia. A tananyag magvát a Törvény képezte. Felsőbb iskolákban némi görög tudást és egy kis latin nyelvismeretet is szereztek, de sok rabbi helytelenítette a pogány tárgyak tanulását, és nem engedték meg diákjaiknak, hogy azokba túlságosan belemerüljenek. A zsidók fontosnak tartották a gyakorlati életre való nevelést. A rabbiknak volt egy mondása: "Aki nem tanítja fiát szakmára, tolvajnak neveli". Rendszerint minden zsidó ifjú kitanult egy kézművességet,hogy kétkezi munkával is képes legyen eltartani magát. Az evangéliumi feljegyzés szerint Jézus ács volt (Mk 6:3), vagy talán éppen kőműves, mert a szó, amit ácsnak fordítunk, fordítható építőmesternek vagy kőművesnek is. (A házak Palesztinában kőből épültek, nem fából. Jézus beszédeiben sok képet használt aházépítés köréből, de egyet sem az ács szakmából.) Pál sátorponyva-készítőként dolgozott (ApCsel 18:3). A kézművesség nek ez az egészséges hangsúlyozása a zsidó férfiakat függetlenné tette. Intellektuális foglalkozásukat kézügyességgel párosították, és így képessé váltak arra, hogy jövedelmező foglalkozásokat találjanak. A lányokat általában nem oktatták zsinagógiai iskolákban. Otthon tanították őket a háztartás vezetésére és aházaséletre. A zsidó ál1am összeomlásakor a diaszpórai zsidóság megadta magát a hellenizmusnak. Palesztinában a zsidó iskolák kizárták a görög nyelv tanítását, és lefektették annak a zárt rendszernek alapját, amely a mai napig jellemzi a zsidó ortodoxiát. A tanulásban való buzgóság a zsidó élet jellegzetes vonása volt. A Tóra tanulása a kegyesség magas fokát jelentette: a hithű zsidó sok időt töltött el a Tórával. Mivel a művelődést a vallás egyik megnyilvánulásának tekintették, a zsidó nép olyan magas intellektuális színvonalat ért el, amilyennel a pogányok nem rendelkeztek. Moore mondja: " ...az a buzgóság, hogy egész népüket oktassák vallásukban, az egyetemes oktatásnak olyan páratlan rendszerét teremtette meg, amelynek elemei nemcsak 01vasásból és írásból álltak, hanem az ősi nyelvből és annak klasszikus irodalmából. Az a magas intellektuális és vallásos érték, amely meghatározza a nevelést, kitörölhetetlenül rányomja bélyegét a gondolkodásra, és mondhatni, a zsidó jellemre is; az e célra létrehozott intézmények megmaradtak mind a mai napig" (G.Foot Moore: Judaism, [1927]). 121


A JUDAIZMUS

Az irodalom

meg

átszőtték

életük minden részletét, s a Törvény teizmusa (istenköz-

poutúsága) egész gondolkozásukat átitatta. ,A zsidó népet, sokkal inkább mint bármely ókori népet, egy könyv hatarozta meg. Lehet, hogy más népeknek terjedelmesebb, sokoldalúbb sőt régebbi irodalmuk volt, de olyan érdeklődést, mint amilyent a zsidó nép tanúsított a maga Törvénye iránt, más népek tagjainál nem találunk még a periklészi aranykor görögségénél sem a saját irodalma iránt. zsidóknak a Tóra nem csupán dédelgetett nemzeti kultúrájuk dokumentuma volt, hanem az Isten szava. Előírásainak vita és latolgatás nélkül kellett engedelmeskedni, és még a legmellékesebbnek tűnő részleteit is isteni utasításként kellett kezelni és aszerint cselekedni. E rendelkezések át-

A

A Septu~ginta egyi~ oldala a,B kódexből (Codex Vaticanus). Keletkezési idejét a IV szazadra teszik: MegtalaIható a Vatikánikönyvtárban.

122

A kanonikus zsidó szent iratok hatása az Újszövetségre olyan nyilvánvaló, hogy nem kell bővebben magyarázni. Az Úr Jézus Krisztus és tanítványai kora ifjúságuktól, sőt gyermekkoruktól fogva jól ismerték azokat. Jézus ugyanolyan készséggel idézett a Törvényből, a Zsoltárokhól és a prófétáktól (Lk 24:44), és tudatában volt annak, hogy ezek a szerit iratok őróla tesznek bizonyságot (Jn 10:34-36). Az ApCsel-ben és a pitli levelekben is nyilvánvaló, hogy a szerzők jártasak az Ószövetségben; pontosan idéztek mind az eredeti héber szövegből, mind annak a

A Codex Sinaiticus egyik oldala. Keletkezési idejét a IV. századra teszik. Megtalálható a Lipcsei Egyetemi könyvtárban.

123

A JUDAIZMUS

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA ~örög fordításából, az ún. Septuagintából. Pál apostol vallotta, hogy az Oszövetség Istentől ihletett, s Timóteusnak is lelkére kötötte, hogy tanulmányozza "a szent iratokat, melyek téged bölccsé tehetnek az üdvösségre a Krisztus Jézusban való hit által (2Tim 3:15-16)." A korai egyház olyan részletességgel és gondossággal tette magáévá a zsidó szentírást, hogya zsidók a görög nyelvű Ószövetség új változatát voltak kénytelenek elkészíteni, mert a Septuaginta szándéka és célja szerint keresztyén könyvvé lett. Legalább egy fordítás készült az első századokban, hogy a héber szövegnek egy lehetőleg szószerinti fordítása legyen, amely kevésbé viseli magán a keresztyén olvasási módot. Az Ószövetség korát az utolsó próféta, Malakiás zárta le Kr.e. 450 körül. Ezt követően a palesztinai judaizmusban olyan írásgyűjtemény keletkezett, amelyet apokrifnak neveznek. Ez az elnevezés a görög nyelvből származik, jelentése "elrejtett, titkos". Ez a jelző tartalmukra vonatkozott, és azt akarta kifejezni, hogy nem tárható közönséges emberek elé, csak néhány beavatottnak mutatható meg. Ezt az elnevezést az idők folyamán azokra a művekre alkalmazták, amelyek megőrizték ugyan a bibliai iratok zamatát, de amelyeket nem fogadtak el egyértelműen lelki és erkölcsi kérdésekben tekintélynek, mértéknek. Az ószövetségi apokrifák a Septuaginta szerves részeként jelennek meg a többi könyvek között, és nincsenek külön csoportba gyűjtve, mint a Vulgatában (a Biblia hiteles latin fordításában) vagy pl. a sokkal később, l539-ben megjelent angol nyelvű Nagy Bibliában és az ún. King James fordításban, amely l6ll-ből származik. Az apokrif könyvek szokásos sorrendjükben a következők: 1. Ezsdrás, 2. Ezsdrás, Tóbiás (vagy Tóbith) könyve, Judith könyve, Eszter könyvének folytatása, Salamon bölcsessége, Jézusnak, Sirák fiának könyve (Ecclesiasticus), Baruk könyve, A három ifjú éneke, Zsuzsanna története, Bél és a sárkány, Manasszé imádsága, a Makkabeusok 1. és 2. könyve. Ez persze nem időrendi sorrend, mert a pontos datálás lehetetlen, de a könyvek hozzávetőleges helyét próbálják megadni, keletkezésük ideje alapján és az Osterley által javasolt sorrend szerint :

124

Makkabeus

előttiek

1. Ezsdrás Tóbiás A három ifjú éneke Jézusnak, Sirák fiának könyve

kb. kb. kb. kb.

Kr.e. Kr.e. Kr.e. Kr.e.

300 250 200 200

kb. kb. kb. kb.

Kr.e. 160 Kr.e. 150 Kr.e.140-l30 Kr.e.150

Makkabeuskorabeliek Azarja imádsága Judith Eszter könyvének folytatása Bél és a sárkány

Makkabeus utániak A Makkabeusok r. könyve A Makkabeusok II. könyve Zsuzsanna története Salamon bölcsessége Barok könyve 2. Ezsdrás Manasszé imádsága

Kr.e.90-70 Kr.e.50 - ? Kr. uAO Kr.u.70 vagy később Kr.u.l 00 - ?

Ezek a könyvek a rendezetlen nemzeti élet és a fogságból való visszatérés illetve a Jeruzsálem pusztulása közötti harcok idej~ben~elet~ezt~k. A zsidók nyugtalanságát és elégedetlen lelkületét tükrözik, akik meg mmdig független nemzetközösségrőlálmodoztak. Megismerjük bel~lük, hogyan reagáltak a zsidók az elnyomásra, bizonytalanságra, s milyen reménység jellemezte ezt akorszakot. " A felsoroltak között három történeti könyv találhato: 1. Ezsdras, amely tartalmában némiképp megegyezik a kanonikus Ezsdrás és Nehémiás könyvével; a Makkabeusok 1. könyve, amely ~ :t;Iatt~tiász és fi,a ~ltal vezetett Kr.e. l68-ban kitört felkelésnek egyszeru es nyílt elbeszelese, amely a s~íriaiak leverésével és a Hasmoneusok államának megalakulásával ér véget. A Makkabeusok 2. könyve, cirénei Jázo~ mu?k~jának ~ye~g~?b kivonata, amely bizonyos fokig lMakk tartalmat egészítette kl: Tóbiás, Judit Eszter könyvének folytatása Zsuzsanna története romantikus mesék, amelyek Isten igazságtételét illusztrálják, aki megvédi a népet. Bél 125

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA és a s~r~~ny, Dáni~l könyvének ez a nem eredeti függeléke, ugyanebbe a kateg~naba ta~~~zIk. Salamo~ bölcsességcí filozófiai tanulmányok epigrammak formájában, olyasmi, mmt a Példabeszédek könyve. A három ifjú éneke és a Manasszé imádsága kifejezője az Isten iránti buzgó odaadásnak és ígéreteiben való sziklaszilárd reménykedésnek.

A JUDAIZMUS E könyvek nyelve és stílusa az ószövetségi kanonikus könyvekéhez hasonlít. Az 1Makk kivételével történeti utalásaik nem pontosak; szerző Iket sem lehet egyértelműen azonosítani. Hatásuk az Újszövetség Íróira alig volt, bár alkalmasint fellelhető a rájuk való utalás. A Salamon bölcscsségei 44: 16 (Énók kedves volt az Úrnál, aki elragadta őt) visszhangzik a Zsid 11:5-ben: "Hit által ragadtatott el Énók, hogy ne lásson halált, mivel elragadta őt az Isten. Elragadtatása előtt azonban bizonyosságot nyert arról, hogy Isten szemében kedves." E két szakasz nem egyezik meg olyan pontosan, hogy az egyik idézete lehetne a másiknak. Mindkettő származhat egy és ugyanazon helyről: l Móz 5:24-ből. A következő lista azokat a munkákat tartalmazza, amelyeknek sohasem volt kanonikus rangjuk, vagy amelyeket úgy tekintettek, mint kisebb csoportok vagy egyének nézeteinek kifejezését: Évfordulók könyve A tizenkét pátriárka végrendelete Salamon zsoltárai 3. Makk 4. Makk Mózes mennybemenetele Ádám és Éva Ézsiás mártíromsága Énókkönyve 4. Báruk Szibilliai jóslatok

A Codex ~lexandrinus (A kódex) egyik oldala, amelyen az ApCsel 28:8-30 o~~ash,ato. Kelet~ezési idejét az V századra teszik. Konstantinápoly pátriárkája ajándékozta 1. Karoly angol királynak 1628-ban, és jelenleg a londoni British Museumban található.

126

Kr.e. 200-150 Kr.e. 100-50

Kr.u. 1-50

Ezek közül némely könyv keletkezési ideje hozzávetőlegesen megmondható, másoké nem. Énók könyve pl. nyilvánvalóan különböző idők ben és részekből szerkesztődött, amelyeket végülis nem sokkal a keresztyén időszak előtt gyűjtöttek egybe. Szókincsének némely része az Újszövetségben is megtalálható, különösen a Júdás levelének 14. és 15. versében olvasható mondat, amely pontos másolata az Énók l :9-nek: "Ezekről is prófétált Énók, aki Ádámtól számítva a hetedik volt, amikor így szólt: Íme, eljön az Úr szent seregeivel, hogy ítéletet tartson mindenek

127

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA felett, s megbüntessen minden istentelent minden istentelenségért, amelyet istentelenül elkövettek, és minden káromló szóért, amelyet istentelen bűnösökként ellene szóltak." Énók könyve, Mózes mennybemenetele, 2. Baruk, 2. Ezsdrás és a Szibilliai jóslatok némely része apokaliptikus irodalom jellegű, amely groteszknek és önmagában ellentmondásosnak tűnik. Egyértelműen szörnyű fizikai ítéletet prófétál a bűnösök ellen, amelyből az igazakat az Úr beavatkozása ki fogja menteni. Angyalok gyakran működnek közre az apokaliptikus drámában. Sok apokaliptikus rnűvét Írtak álnéven, és tévesen olyan kiváló személyiségeknek tulajdonították megírásukat, akik soha sem írhatták volna azokat. Pl. Énók könyvét nem írhatta Énók, de neki tulajdonították, mert kegyessége és bölcsessége miatt nagyon tisztelték. Olyan ószövetségi könyvek, mint Ezékiel és Dániel, stílusuk alapján apokaliptikusnak tekinthetők; bár nem pszeudonim iratoknak. Az Újszövetségben a Jelenések könyve ugyanebből az irodalmi műfajból való. Az apokaliptikus irodalmat mindig üldözési korszak szülte, amikor az emberek csak a jövőtől várhattak szabadulást. Célja az üldözés minden korszakában az, hogy a hívőket bátorítsa, Isten iránti hűségükben erősítse. A jelképes beszéd pedig azt a célt szolgálta, hogy abe nem avatott, ellenséges indulatú olvasókat az irat üzenetének megértésében megakadályozza. Az, hogy a kanonikus könyvek némelyike apokaliptikus jellegű, nem zárja ki ezeket az ihletett írások közül, mivel a Lélek ihletése a Bibliában összefoglalt irodalomban műfaji különbségre való tekintet nélkül mindenütt jelen van. Jeruzsálemnek Kr.u.70-ben történt bevételével a judaizmus mint politikai államvallás megszünt, s csupán mint vallási közösség élt tovább. A templomi áldozatok megszüntetésével a papság elvesztette jelentősé gét, viszont a rabbik tekintélye annál nagyobb lett. Az áldozatok helyét a Törvény tanulmányozása foglalta el, s a tanító lépett a pap helyébe. Minthogy a tanítók (rabbik) a Törvény magyarázásában buzgólkodtak, ők kodifikálták a Törvény magyarázata körül kifejlődött hagyományokat, s ők foglalták írásba is ezeket a hagyományokat. A farizeusok úgy tekintettek ezekre a hagyományokra, mintha a Törvénnyel egykorúak lennének, sőt azzal egyenlő kötelező erővel rendelkeznének. A szadduceusok viszont minden hagyományt elvetettek.

128

A JUDAIZMUS Kétségtelen, hogy voltak olyan erkölcsi normák, amelyeket a zsidó előtti időben ismert és megtartott. Bizonyes szabályok és kötelezettségek voltak Noé és Ábrahám életével kapcsolatban, ahogy azok a Genezisben (Mózes első könyvében) is fel vannak jegyezve, s alig tudta volna megőrizni a nép a maga nemzeti tudatát és azonosságát az egyiptomi rabszolgaság idején, ha ezek az erkölcsi normák és az istentisztelet bizonyos formája össze nem tartotta volna tagjait. Az viszont bizonytalan, hogy ezeket a normákat és hagyományokat Izrael viszontagságos történetén át egészen a Krisztus utáni II. századig tovább tudták adni az egymást követő nemzedékeknek. Egy dolog biztos: a Talmudban őrzött tradíció mennyiségében sok olyan anyag van, amely öregebb, mint a Talmud maga. A szájhagyományokban élő Törvény létét hizonyítják Jézus utasításai a "vének hagyományaira" vonatkozóan (Mk 7:3). Ezeknek a hagyományoknak és magyarázataiknak a régi rabbik által összegyűjtött anyaga képezi a Talmudot. Az elnevezés a héber .Jammid" igéből ered, jelentése: tanítani. A Talmudnak két része van: a misna és a gemara. A misna a szájhagyományokban élő Törvény magyarázata, amelyct a babilóniai és jeruzsálemi rabbik készítettek a Kr.u. III. század kezdcte és a IV. század vége között. Ezek a magyarázatok vagy törvény-megvitatások kétfélék voltak: a halakah, amely a törvénykönyvvel foglalkozott, és a haggadah, amely általános prédikálás volt és minden egyéb, ami nem volt benne a halakáhban. A halakah "szabályrendeleteket" tartalmazott a hívők mindennapos vallásos kötelezettségeire vonatkozóan. Strack mondja: "Bármi halakáhvá válik, (l) ha már huzamosabb ideje gyakorolják; (2) ha egy elismert hatóság kegyesen elfogadja; (3) ha egy írásból vett idézet támogatja; (4) ha a többség szavazattal megerősíti. Ezen elvek valamelyike vagy összessége alapján a szóbeli hagyomány törvényerőre emelkedik." (Strack, Introduction to the Talmud and Midrash). Mivel a Törvény alapelveit nem lehet ötletszerűen megállapítani, hanem azokat a már érvényben lévő jogszabályok valamelyikére kellett ráépíteni és így érvényességét megszilárdítani, a rabbik nagy szakértelemre tettek szert a fennálló írásos vagy szóbeli Törvény csűrésében-csavarásában,s abban, hogy bármely eléjük

nép már a sínai-hegyi törvényadás

129


A JUDAIZMUS

kerülő esetet a saját kaptafájukra húzzanak rá. Ezen eseteknek írásbeli ,Jegyzőkönyvei" és az ugyancsak írásba foglalt viták alkották a halakah tartalmát.

A judaizmus szektái

A haggadah minden olyan írásmagyarázatot magába foglalt, amely nem halakah jellegű volt. Ez kísérlet volt arra, hogy a Törvény értelmét ragadják meg és szögezzék le a bőbeszédű szóbeli fejtegetések, viták szószerinti rögzítése és érvényesítése helyett. Jézus érvelése a feltámadással kapcsolatban, amelyet a 2 Móz 3:6-ból vett, bizonyos tekintetben a haggadah eljárás módszerét követi (Mt 22:3 r-33). A halakáht és a haggadáht együtt midrásnak nevezik, e szó a héber darash igéből származik, jelentése keresni, kutatni, vagy kutatást folytatni. A közszájon forgó törvény és az írott törvény jelentésének, értelmének kutatása képezte tehát a Talmud egy részét. A Talmud hatvanhárom fejezetet ill. értekezést tartalmaz. Ezek mindegyike a Törvény valamely szempontjával foglalkozik. Két Talmud is van, amelyek az amoraim vagy doktorok palesztiniai ill. babilóniai iskoláját képviselik. A kettő közül a palesztinai a rövidebb, a IV század végén keletkezett, és nyugat-arámi nyelven íródott. A babilóniai Talmudot az ötödik század végén írták kelet-arámi dialektusban. Mindkettő befejezetlen, egész fejezetek vagy fontos fejezetrészek hiányoznak belőlük. A XIII. században az egyház a Talmudot a tiltott könyvek listájára (indexre) helyezte. Nagyon sok példány pusztult el vagy sérült meg ennek következtében; fennmaradása is veszélyben forgott. Csoda, hogy egyáltalán megmaradt. Mind a mai napig a Talmud az ortodox judaizmus mértékadó dokumentuma, a hit és kegyeség szabályozója. Meghatározza a Törvény magyarázását, és szinte közvetlenebb befolyással van a hitre és életre, mint az Oszövetség.

A judaizmus sem volt kivétel a szektásságra való hajlam tekintetében, amely minden vallásban ismeretes. Bár összetartó ereje sokkal nagyobb volt, mint a római világ minden egyéb vallásáé, s bár minden szekla tisztelte a Törvényt, hangsúlyos elhajlásaik a liberalizmustól a racionalizmúsig és a miszticizmustól a politikai opportunizmusig terjedtek. A farizeusok Az Újszövetség korában a legnagyobb és legbefolyásosabb szekta a farizeusoké volt. Nevük a parash (elkülöníteni) igéből eredt. Ök voltak azok a szeparatisták, vagy a judaizmus puritánjai, akik távol tartották magukat minden tisztátalan kapcsolattól, és akik igyekeztek engedelmeskedni mind a szóbeli, mind az írott Törvény előírásainak. A farizeusok külön csoportja röviddel a Makkabeusok kora után jött létre, és Kr.e. 135ben a judaizmuson belül már jól szervezett közösségeik voltak. Teológiájukat az Ószövetség teljes kánonjára alapozták, amely magában foglalja Mózes törvényét, a Tórát, a prófétákat és az írásokat. Az allegórikus írásmagyarázati módszert használták azért, hogy rugalmasan alkalmazhassák a Törvényt minden felmerülő új kérdésre. Nagyra értékelték a szóbeli törvényt vagy hagyományt; minden követelményt kínos pontosággal betartottak. Hittek az angyalok és lelkek (szellemek) létezésében, a lélek halhatatlanságában és a test feltámadásában. Gyakorolták a rituális imádkozást és a böjtöt, pontosan fizették a tizedet földi javaik (jövedelmük) után (Mt 23:23; Lk 11:42). Szigorúan megtartották a szombatot; nem hagyták szó nélkül még a beteg meggyógyítását sem ezen a napon, és azért is megszólták a tanítványokat, hogy éhségük csillapítására téptek az útmenti gabonatáblából (Mt 12:1-2). Kohler a farizeusok hét szélsőséges típusát sorolja fel: l.

A "vállpántos" farizeus az, aki úgy fitogtatja jócselekedeteit, mint valami rangjelzést a vállán. 2. A "várj egy kicsit" farizeus, aki arra kéri embertársát, hogy várjon egy kicsit, míg valami "napi jótettet" visz véghez. 3. A "vak" farizeus, aki ha meglátott egy nőt, behúnyta a szemét, és inkább nekiment a falnak vagy fának, nehogy "gonoszt gondoljon". 130

131

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA A .mozsártörő'' farizeus, aki lehorgasztott fejjel járt, nehogy valami csábító kísértést pillantson meg. 5. A "folyton számoló" farizeus, aki számolgatta j ócselekedeteit, hogy vajon ellensúlyozták-e már hibáit. 6. Az "istenfélő" farizeus, aki mint Jób, valóban igaz volt. 7. Az "istenszerető" farizeus, aki olyan mint Ábrahám. 4.

Bár sok farizeus csak önmagával törődve önmagát vizsgálta, csak a Törvény betöltésének élt és aggodalmaskodó, képmutató emberré vált, voltak közöttük őszintén jó, kiegyensúlyozott és alázatos szívű emberek is. Ilyen volt Nikodémus, aki komoly szándékkal kereste fel Jézust, valamint Arimátiai József, aki Nikodémussal együtt felelősséget érzett Jézus holttestének eltemetésére. A tárzuszi Pál, aki bár az Egyház dühödt üldözője volt, később megvallotta, hogy farizeus fia, és maga is farizeus volt (ApCsel 23 :6), és hogy "a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam" (Fil 3:6). Bár a farizeusok erkölcsi és lelki fejlődése az önigazság és a képmutatás felé mutatott, a kor átlagemberével összehasonlítva magasabb szintű és példamutató életet éltek. Ajudaizmus szektái közül egyedül a farizeusoké maradt fenn. Alapja lett a modern ortodox judaizmusnak, amely a farizeusi erkölcsiség, külsőséges vallásosság és törvényeskedés mintáját követi. A szadduceusok A hagyomány szerint a szadduceusok Cádok (Szádok) fiaitól kapták nevüket, aki pap volt Dávid és Salamon idejében. Cádok fiaiból állt a főpapi hierarchia a fogság idején (2Krón 31: 10; Ez 40:46; 44,15; 48: 11), s a név fennmaradt. Jézus korában a papi rend (párt) megnevezése volt. Kevesebben voltak, mint a farizeusok, de politikai hatalommal rendelkeztek, és Heródes alatt a judaizmus polgári életében az uralkodó csoportot képezték. A szadduceusok mint a judaizmus egyik pártja szigorúan ragaszkodtak a Tóra betű szerinti értelmezéséhez csak a Tórát tartották kanonikusnak, és ennek nagyobb tekintélye volt, mint a prófétáknak és az írásoknak. Ebből következett, hogy gondolkodásukban nem volt helye a szájhagyománynak, amelyet a farizeusok oly buzgón tanulmányoztak. Racionalisták voltak, akik tagadták a természetfeletti világ, az angyalok és a szel-

132

A JUDAIZMUS

lentek létezését (ApCsel 23:8), és nem hittek a személyes halhatatlansághall scm. Vallásuk hideg erény- és betűvallás volt, sokkal fogékonyabb a hcllcnizáló hatásokra, mint a farizeusoké. Politikailag a szadduceusok az adott helyzethez okosan alkalmazkodtak, mindig készen arra, hogy az uralkodó hatalommal szövetkezzenek, főleg, ha ezáltal hatalmukat és anyagi érdekeiket erősíteni tudták. A farizeusokkal ellentétben ők nem élték túl Jeruzsálem pusztulását. !\ papság megszűnése (a legtöbb szadduceus pap volt), és a Rómával való ellenségeskedés (azelőtt Róma védelmezte őket mint szervezetet) létüknek mint különálló csoportnak véget vetett.

Az esszénusok Erről a szektáról, amelyről Josephus történetíró A zsidó háború című munkájában részletes ismertetést ad, aránylag keveset tudunk. Elnevezésük jelentése is bizonytalan, valamilyen módon kapcsolatban lehet a görög hosios szóval, amely szentet jelent.

A Holt-tenger és a moábi hegyek a júdeai sivatagból nézve.

133


A JUDAIZMUS

Az esszénusok, szemben a farizeusokkal és szaduceusokkal, kimondottan aszkétikus testvériséget (szervezetet) képeztek, amelybe csak azok léphettek be, akik készek voltak alávetni magukat a rend szabályainak és a beavatási szertartásnak. Nem házasodtak meg, soraikat örökbefogadással vagy .anegtérők'' befogadása által töltötték fel. Vagyonközösségben éltek, s így nem volt köztük se gazdag, se szegény. Kétkezi munkával tartották el magukat. A legegyszerűbben étkeztek, s a munkaidőn kívül mindig fehér ruhát viseltek. Az esszénusokjózan, mérsékelt és fegyelemezett emberek voltak,akik nem gerjedtek haragra és nem átkozódtak. A szombatot szigorú gonddal tartották meg, különös odaadással törődtek személyes (erkölcsi-lelki) tisztaságukkal. Rendjük szabályainak legkisebb áthágását a közösségből való kizárással büntették. Teológiai szempontból a Törvény pontos megtartása és a természetfeletti világban való hit tekintetében az esszénusok és farizeusok között sok rokon vonás volt. Azt tanították, hogy az ember lelke érinthetetlen és

A Holt-tengeri tekercsek gyűjteményéből, Ézsaiás könyvének egy részlete.

Az esszénusok kolostorának maradványai a Holt-tenger északnyugati partjának közelében.

134

halhatatlan, bezárva ebbe a romló testbe. Holtuk után a jók a napfény és hűvös szellők hazájába mennek, a gonoszok pedig az örök gyötrelem sötét és viharos honába szállnak alá. Az esszénusok aszkétikus magatartása sok tekintetben a szerzetesi életformához hasonlítható, sőt annak előfutárai voltak. Ú gy tűnik, hogy

135

f AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA

A JUDAIZMUS

némely tanításuk pogány-görög talajból nőtt ki, sok dologban hasonlítottak a sztoikusokhoz. Különös, hogy az evangéliumok nem tesznek róluk említést. Egyes tudósok vélekedése szerint Keresztelő János és Jézus is esszénus volt, s így a keresztyénség az esszénizmus egy hajtásának tekinthető. Ám - egynémely külső hasonlóság ellenére - az esszénusok szigorú törvényeskedése és a keresztyén vallás evangéliumi üzenete olyan ellentétben van egymással, hogy az ilyen nézetek alaptalanok és tartalmatlanok. Az esszénusok megismerésének történetében új fejezétet nyitottak a Qumranban felfedezett leletek és az ezzel kapcsolatos ásatások, kb. 7 kilométernyire Jerikótól - a Holt-tenger felletti magaslatokon. Az ezen a helyen feltárt épületek azelőtt is ismeretesek voltak, de azokat valami római helyőrség állásainak, táborhelyének tartották. 1947 tavaszán-nyárelején két beduin pásztorgyerek Qumran közelében egy barlangban nyolc nagy "korsót" talált, amelyek régi tekercseket tartalmaztak. Ezek közül három a jeruzsálemi Szent Márkról elnevezett szíriai ortodox konvent birtokába került, és írásuk stílusáról úgy ítélték meg, hogy a Krisztus előtti vagy utáni első században keletkezhettek. A barlangot más, hozzá közeleső barlangokkal együtt alaposan átkutatták a szakértők, és még több tekercsanyagot hoztak napvilágra. Ezeket a tekercseket nyilvánvalóan azért rejtették el a barlangokban (kb. a zsidó felkelés után 60-70 tájékán), hogy megőrízzék azokat a rablástól vagy pusztulástól. 1951-ben a qumrani romokat kiásták. A kutatás megállapította, hogy azokat eredetileg római erődnek építették. Egy nagy, négyszögletes épület körvonalai kerültek elő, abban közös ebédlőterem, hálófülkék, írószobák, ciszternák. A romok között talált tárgyak alapján arra következtetnek, hogy itt éhe virágkorát az esszénusok közössége a Jeruzsálem pusztulását megelőző évtizedekben. A kérdés: kik voltak azok az emberek, akik e közösséget alkották? A barlangban talált ószövetségi kéziratokkal együtt más dokumentumok is előkerültek, amelyek a korábbi lakók birtokát képezték. A Szabályzatok kézikönyve, a Damaszkuszi dokumentum, a Hálaadó himnusz és a Hadi rendelkezés kultikus dokumentumok voltak, amelyek a qumrani közösség tanait és életszabályzatát tartalmazták. E dokumentumokból megállapítható, hogy ezek az emberek közösségben étkeztek, éltek és dolgoztak. A hivatalos judaizmustól visszavonultan szerzetesi életet vál-

laltak a pusztában. A közösség a szerzetesrend elöljárójának volt alárendelve; ő döntött mint bíró a vitás ügyekben, ő volt a rend tanítója és fegyelmezője, háború esetén pedig katonai vezetője. A közösséghez férfiakon kívül nők és gyermekek is tartoztak. A kormányzó tanácsban papok és laikusok egyaránt képviselve voltak. A szerzetbe jelentkezőknek néhány hónapos próbaidőn kellett átmenniük, amelynek végén bemerítés által megtisztultak és így léphettek be a közösségbe. A csoporton belül állandó volt az erkölcsi és a lelki fegyelem. Minden más mozgalomtól függetlenek voltak, és önmagukat munkájukkal tartották el. Minden erejüket a Törvény tanulmányozására fordították. A qumrani szekta teológiája gyakorlatilag azonos volt ajudaizmussal. Egy Isten van, a Teremtő, aki az embert belehelyezte ebbe a világba. Az

136

Barlangok a Holt-tenger közelében, ahol a híres tekercseket megtalálták. Balról a második barlangban - amely a 4-es számot kapta - az esszénusok jőkönyvtárát találták meg.

137


A JUDAIZMUS

ember felelős saját tetteiért. Az Isten határozza meg a történelem folyását, övé minden bölcsesség és hatalom. Igazságosságából következik a bűnök bocsánata, és minden emberi élet az ő kegyelme. Istennek vannak alárendelve a jó és gonosz hatalmasságok, ezek kontrollálják az életet. Befolyásuk hatására az emberek két csoportba osztódnak: a "világosság fiainak" és a "sötétség fiainak" csoportjába. Ezeknek az egymással hadban álló erőknek a befolyása következtében az életnek két útja van: az igazak útja, amely személyes boldogságban végződik, és a gonoszok útja, amelynek vége a kudarc és ítélet. Ez az erkölcsi dualizmus nem tükrőződik kozmológiai dualizmusban, mert a gonosz nem örök, és nem azonos szinten mozog a jóval. Hogy ez a közösség azonos-e a Josephus által említett esszénusokkal, az nem teljesen világos. A két mozgalomnak sok közös pontja van. Hozzávetőlegesen ugyanazon a területen éltek, a Holt-tengertől nyugatra; mindenük közös volt és nem foglalkoztak szakmával. Erkölcsi szintjük magas volt, a közösségi istentiszteleteken rituális előírások szerint jártak el. Másfelől a qumrani közösségekben nők is voltak, az esszénusok között azonban nem. A qumraniak között - az esszénusokkal ellentétben voltak házas emberek is. Az esszénusok nem küldtek áldozatokat a Templom számára, viszont a qumraniak nem tiltották az állatáldozatokat. Éppen elég különbség van tehát ahhoz, hogy néhány tudós tartózkodjék az azonosítástól. Lehet az is, hogy az esszénusok közössége számos különböző hitű és gyakorlatú csoportot is magában foglalt, és hogy Josephus az egész közösséget annak az egynek a nevéről nevezte el, amelyet ismert. A qumrani közösség és az esszénusok leírása közötti megegyazés elég erős ahhoz, hogy a kettő között, ha nem is teljes azonosságot, de némi kapcsolatot feltételezzünk.

csolatban voltak az "orgyilkosokkal", akikről az ApCsel 21:38 tesz említést. Jézus egyik tanítványa, Simon is közéjük tartozott, amint erre a Lk 6: l5-ben és az ApCsel 1: l3-ban említett elnevezés éből is következtetni lehet.

A zelóták A zelóták nem vallási szektát alkottak, így nem is lehet őket a farizeusokkal és az esszénusokkal egy sorban említeni. Fanatikus nacionalisták csoportja volt ez, akik az erőszakot tartották a Rómától való megszabadulás egyetlen lehetőségének. A Titus által irányított jeruzsálemi ostrom alatt ők alkották a város területén az egyik pártot, és az általuk okozott széthúzás nagyban hozzáj árult a városbukásához, Lehetséges, hogy kap138

A diaszpóra Bár Palesztina volt a zsidó nép tradicionális hazája, a zsidóság nagyobb része a római birodalomban, a Szentföld határán kívül élt. Diaszpóra vagy szétszóratás néven ismerték őket. Babilontól Rómáig minden nagy városban voltak zsidók, de kisebb településeken is, ahová a kereskedelem vagy a gyarmatosítás sodorta őket. A zsidó nép szétszóratása az északi királyság elfoglalásával kezdődött Kr.e. 701-ben, amikor az asszíriai Sargon deportálta Izrael lakosait, és áttelepítette őket Asszíriába. A déli királyságot, Júdát Babilónia igázta le 597-ben, amikor a felső tízezer sok tagját hurcolták el Babilonba. Majd egy második, sőt harmadik deportálás is következett. Csak az ország legszegényebb rétegét hagyták helyén. Bár Ezsdrás és Nehémiás idején az újjáépítéskor több ezren visszatértek, nagyon sokan maradtak fogságuk földjén, ahol gyökeret vertek és megélhetést teremtettek maguknak. Nagy Sándor hódításai a Kr.e. IV. században új lehetőséget nyitottak meg az elvándorlás és letelepedés előtt. Az egy kézben lévő nagy katonai hatalom uralma a Közel-Kelet felett egy időre megszüntette azokat az ellenségeskedéseket az egyes kisebb királyságok között, amelyek a szabad és.biztonságos utazást majdnem lehetetlenné tették. Az üzleti alkalmak megnövekedésével Nagy Sándor szeleukida és ptolemaioszi utódai azzal segítették elő a kolonizációt, hogy mindazoknak, akik felségterületeikre költöztek, adómentességet biztosítottak. Ezt az alkalmat sok zsidó kihasználta, s a lehetőséget megragadva a növekvő hellenista településeken új otthont alapított magának. Némelyek ideiglenes lakosai lettek a görög városoknak, míg mások polgárjogot nyertek, és új otthonukban, foglakozásukban gyökeret vertek. Alexandriában külön zsidó városnegyed létesült, saját közigazgatással és hivatalnokokkal, akik gyakorlati-

139

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA lag teljes önkormányzatot élveztek. Lakosainak számát kétmillióra becsülték, és ez volt abban a korban a zsidók legnagyobb különálló tömörülése egy világvárosban. A római birodalomban a zsidó települések gyorsan szaporodtak. A Pompeius által Rómába visszahozott rabszolgák végképp felszabadultak, s letelepedtek a Tiberis partján, a dokkok közelében. Kr.e. 4-ben kb. nyolcezren voltak a városban, Julius Caesar és Augustus alatt tartózkodási jogot kaptak, egyes városokban pedig, mint pl. Korinthusban, mentesek voltak a katonai szolgálat és a pogány bíróságok joghatósága alól. Kétségtelen, hogy a görög befolyás nagy hatással volt a diaszpórai zsidóságra, és sokan vesztették el sajátos jellegüket, sőt hitüket, amely más népektől megkülönböztette őket. Nagy többségük azonban zsidó maradt. Tudatosan ragaszkodtak egyistenhitükhöz, amely Mózes törvényein alapult. Kapcsolatot tartottak a jeruzsálemi Templommal, oda zarándokoltak az évenkénti ünnepekre, megfizették a sékelt, az évi adót. Megtartották a szombatot és a zsinagógiai istentiszteleteket, ahol már elegen voltak ahhoz, hogy istentiszteleti közösséget alkossanak. A diaszpórán belül két megkülönböztetett csoport volt: a hebraisták és a hellenisták.

A hebraisták A hebraistákat vagy hébereket Pál apostol is említi mint aki maga is egy volt közülük. Írja is, hogy "a nyolcadik napon metéltek körül, Izrael nemzetségéből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus" (Fil 3:5). A héberek azok a zsidók voltak, akik nemcsak a judaizmus vallásos hitét tartották meg, hanem a héber vagy arám nyelv használatát és a héber szokásokat is. Azt mondja Pál, hogy "az ősi törvény szigora szerint" neveltetett (ApCsel 22:3). Az Ószövetségből vett idézetei mutatják, hogy a héber Bibliát éppúgy ismerte, mint a Szeptuagintát. Bár Tarzuszban született, görög városban, és büszkén hivatkozott római állampolgárságára (ApCsel 21 :39; 22:25-29), mégis teljes egészében zsidó volt, nem rontotta meg a pogány népek befolyása, amely ifjúsága óta körülvette. Kétségtelen, hogy sokan mások is voltak ilyenek. A hebraisták zöme azonban valószínűleg Palesztinában élt, istentiszteletük központja a Templom volt. Az ApCsel említést tesz a diaszpórának ezekről az Ázsiában élő hebraistáiról, akik azzal vádolták Pált, hogy meg140

A JUDAIZMUS szentségtelenítette a Templomot azzal, hogy pogányokat vitt be a szent helyekre (ApCsel 21:27-29).

A heUenisták A zsidók zöme beolvadt a görög-római kultúrába, és - a hit dolgait kivéve - megszűnt zsidónak lenni. Görögül beszéltek vagy éppen annak az országnak a nyelvén, ahol éltek, felvették szomszédaik szokásait, és sok esetben gyakorlatilag semmi jele nem maradt annak, hogy zsidók. Istentiszteletükben szinkretista elemek jelentek meg, mint az Eufrátesz melletti dura-europoszi zsinagógában, ahol a zsinagóga falait a pogány mitológiából vett képek és mozaikok díszítették. A zsidók mindkét osztályát említi az ApCsel 6. része, ahol a kettő közötti különbség már-már az eklézsia egységét fenyegeti. Nyilvánvalóan a hellenisták liberálisabbak voltak, mint a hebraisták, és talán készebbek voltak az Ószövetség írásainak követelményeit tágabban, nagyvonalúbban értelmezni. István valószínűleg ezek közül való volt. A kétféle zsidóságot egybevetve kb. négy és félmillió zsidó élhetett a római birodalomban. Zárt közösségük miatt általában nem voltak népszerűek, kömyezetüknek az sem tetszett, hogyelzárkóztak a pogány istentiszteleten való részvételtől. Sokan ateistáknak titulálták őket, főleg azok, akik nem értették meg, miként lehet egy láthatatlan Istent tisztelni. Viszontjózanságuk, szorgalmuk, tiszta erkölcsük miatt tisztelték és értékelték őket szomszédaik, akik kénytelenek voltak ügyességüket, életrevalóságukat elismerni. Alkalmanként a zsidók zavargásokat idéztek elő, különösen amikor vallási szabadságukat fenyegette veszély. Claudius alatt ki is űzték őket Rómából egy ilyen lázongás miatt. Alexandriában az I. században voltak zavargások. Arra nincs bizonyíték, hogya diaszpóra zsidósága részt vett volna a Kr.U. 66-70. évi zsidó háborúban, vagy hogy bármilyen módon tiltakoztak volna Jeruzsálem elfoglalása és lerombolása ellen. Nyilvánvaló közömbösségük, amelyet a pogányok közti diaszpóra létükben nemzeti státuszuk iránt tanúsítottak, része annak a paradoxonnak, amelyet ez a szó fejez ki: zsidó.

141

5. FEJEZET

AZ ÚJSZÖVETSÉG HÁTTERE A ZSIDÓ

KULTÚRÁBAN Kr,e, 200 - Kr. u. 200

A judaizmus jellege Ezalatt a négyszáz év alatt a vallási pártok és mozgalmak kialakulása és fejlődése, valamint az irodalom derít fényt "a judaizmus életerej ére és rendkívüli változatosságára". A zsidó kultúrát az Isten iránti buzgalom és a Tóra betartása iránti eltökéltség jellemezte. A ,judaizmus" fogalma a Makkabeusoknak a szíriaiak ellen folytatott háborúi idején jelenik meg először az irodalomban, és visszatükrözi a hazafiakjellemét, nevezetesen azokét, "akik a zsidóságért oly dicső hőstettek hajtottak végre" (2Makk 2:21; vö. 14:38). A judaizmus alapja az a meggyőződés, amelynek megfogalmazása Az atyák mondásaiban a 9. traktátus bevezető szavaiban található: "Mózes a Sinai-hegyen kapta a törvényt és adta Józsuénak, Józsué pedig a véneknek, a vének pedig a prófétáknak és a próféták a nagy zsinagóga férfiainak". A törvényt, amelyet Mózes Istentől kapott, évszázadokon át hűségesen megőrizték, és a judaizmus hitének és életének alapját képezte. A zsidók között tapasztalható hit és törvénytisztelet nagyfokú egysége

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA következtében - dacára a jól ismert eltéréseknek - ez a vallás virágzott és túlélte azokat a csapásokat, amelyek kortársai nagy részét legyőzték. Ajudaizmus a keresztyénség felemelkedésének idején vallott legfontosabb teológiai tételei (lásd 4. fejezet fent) Jézus és az első tanítványok tanításaiban tükröződnek (pl. az Apostolok cselekedeteiben feljegyzett beszédekben és imádságokban). Az Újszövetség fő kijelentéseiben kevés új tanítást fedezhetünk fel (hiszen az első hívők között szinte mindenki zsidó vallási nevelést kapott), kivéve azt a hitvallást, hogy Jézus a próféták által megígért Messiás. . Mégis különös érdeklődésre és jelentőségre tarthat számot a Kr.e. 200 ~s Kr. u. 20? közötti időszak zsidó irodalmának alapvető jellegzetességeinek, valamint a kialakuló szájhagyományhoz és az Újszövetséghez fűző dő kapcsolatának kérdése, különös tekintettel arra, hogy ez az összetett irodalom olyan műveket foglalt magában, mint az apokrif iratok, a pszeudoepigráfiratok, a holt-tengeri tekercsek, Alexandriai Philón és Josephus Flavius írásai. El kell ismernünk, hogy ezek a dokumentumok, amelyek közül a zsidó nép egyet sem tartott szentnek, elsősorban a Szentíráson alapultak. Akijelentett igazságokba azonban sok zsidó okoskodást is belevettek, olyan gondolatokkal együtt, amelyek a perzsa és a görög vallásban is megtalálhatók. Ez tükröződik az Istent és a világot, az angelológiát, a lélek és a test természetét és kapcsolatát, a bűn eredetét és természetét, a Messiást és az eljövendő kort érintő tanításokban.

Az apokrif iratok és a pszeudoepigráfia Bár a 4. fejezetben megtalálható a fent említett írásgyűjteményekben szereplő könyvek rövid leírása, helyénvaló tartalmuk és jelentőségük részleges ismertetése. Egyrészt néhány könyv egyes zsidó szent könyvek tudatos utánzásának tekinthető. A Bölcsesség könyve és Jézusnak, Sirák fiának könyve formájukban a Példabeszédekre hasonlítanak; a Jubileumok könyve lényegében a Genezis (Teremtés könyve, l Mózes) ismétlése és kommentárja; a 2Ezsdrás olyan vonásokat mutat, amelyek Habakuk és Dániel könyvére emlékeztetnek. Más művek ószövetségi könyvek kiegészítései, amelyek azokat újabb részletekkel bővítik vagy híres embereket dicsőítenek - ide sorolható Azárja imádsága, Zsuzsanna és Bél és a sár144

AZ ÚJSZÖVETSÉG HÁTTERE A ZSIDÓ KULTÚRÁBAN kány története, amely a Dániel könyvéhez kapcsolódik, Manasszé imádsága (vö. 2Krón 33:12-13); és Eszter könyvének folytatása. Olyan könyvek mint A tizenkét páriárka végrendelete Jákób tizenkét fia életének történelmi jellegű visszaemlékezéseit tartalmazzák, amelyek Jákób végakaratának (lMóz 49) mintájára készültek, a vétekről és erényről szóló bölcs intések mellett, míg Énók könyve (2Ezsdrással együtt) tele van a menny és a föld látomásaival , amelyeknek célja a jelen és eljövendő dolgok, de különösen az utolsó idők titkainak megjelentése. Tóbiás könyve, egy romantikus történet, amelyet szerzője az asszír fogság idejére helyezett, a törvény iránti hűség fontosságát emeli ki. A Makkabeusokkal foglalkozó négy könyv a törvény védelmében kitört politikai, katonai és vallási harcot írja le, amikor lY. Antiokhosz szíriai király a törvény létét fenyegette. Ez a már önmagában is megrázó történet áll annak a ragaszkodásnak a hátterében, amellyel a zsidók hűségesen kitartottak a törvény mellett, amely oly gyakran tűnik fel védelmezői szavaiban és tetteiben az Újszövetség lapjain. Általános értelemben ezek az írások két fő üzenetet hordoznak. Ezek egyike a törvény szentségéről szól és felhívást tartalmaz az iránta való hűségre, míg a másik apokaliptikus elképzeléseket ír le azzal a céllal, hogy reményt adjon a jelenben és alapot az eljövendő szabadulásban való hithez, más szóval eszkatológiai kitekintést ad. Világosan látható, hogy ez a két kérdés együtt létezett, hiszen az apokaliptikus művek mindkettő vel foglalkoznak. Az Újszövetségben nagyrészt ugyanezt találjuk. A Tóra Jézus értelmezésében központi jelentőségű volt követői számára, mint például; "Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, a mennyeknek országában a legkisebb lesz, valaki pedig cselekszi és úgy tanít, az a mennyeknek országában nagy lesz" (Mt 5: 19). A Tóra mégsem volt öncélú. Isten nem azért adta a Szentírást, hogy örök életet adjon, hanem hogy bizonyságot tegyen arról, aki az életet adta (Jn 5:39-40). "Mert a törvény vége (telosz)" - írta Pál.Krisztus, minden hívőnek igazságára" (Róm 10:4), mert a Tóra egész súlya benne teljesedik be. Isten azért küldte el Fiát, "hogy a törvény igazsága beteljesüljön" azokban, akiket a Szentlélek megszabadított (Róm 8:3-4).

145


AZ ÚJSZÖVETSÉG HÁTTERE A ZSIDÓ KULTÚRÁBAN

Az Újszövetség bővölködik apokaliptikus részletekben. Érdekes, hogy híjával van "egy sor találgatásnak" és egyfajta szomorúságnak, ami a re-' ménység késleltetésének tulajdonítható. A naptárak és időrendi táblázatok, a távoli jövőt kutató találgatások, különösen a vég eseményeinek csodálatos részletei iránti érdeklődés - ezekkel és hasonló témákkal az Újszövetség csak érintőlegesen vagy egyáltalán nem foglalkozik. A nagy témák azonban mindkettőben megtalálhatók: Isten a Teremtő és az emberiség Bírája, Izrael jelentősége és Isten szövetsége Ábrahám magvával, népének rendeltetése és jövője, az új kor várása és Isten uralmának dicső sége (bár ezt Krisztus testet öltésének és Isten országa Jézus Krisztusban való eljövetelének fényében láttatja), és a világosság és sötétség, a test és a lélek, a gonosz és az erény között folyó állandó harc és Isten, aki "minden újjá tesz", ezek mindegyikét le fogja zámi.

Sok szó esett a qumrani közösség és az őskeresztyének közötti hasonlóságokról és különbségekről. Vegyünk néhány példát ezekre a jelensé-

A holt-tengeri tekercsek Sok szerző számolt be a Holt-tenger környéki barlangokban talált ősi írástekercsek csodával határos felfedezéséről, különösen a Qumran és a Qumrantól mintegy 12 mérföldnyire délkeletre elterülő Murabba'at vádi területén talált leletekről. Míg a tekercsek keltezése körül sok vita folyt, hitel~sségük és eredetük kérdésében a szakemberek kijelentették, hogy "az Ujszövetség hátterének tanulmányozásához a holt-tengeri tekercsek felfedezése eddig minden idők legjelentősebb kéziratlelete". Többfajta dokumentumot találtak: (l) minden a kánonba tartozó (ószövetségi) könyv másolatait Eszter könyve kivételével (Ézsaiás könyvét teljes egészében megtalálták); (2) az apokrif és a pszeudoepigráf, kánonba nem tartozó iratok másolatait; és (3) a közösség életére vonatkozó dokumentumokat, köztük a legkü1önfélébb fajtájúakat. Ezekből az írásokból egy olyan csoportot ismerünk meg, amely magát "Izrael igazi és ideális gyülekezetének" tekintette. A szövetség iránti hűségük miatt Isten megtisztítja az ígéret földjét a bűntől és felszabadítja a gonosz erőinek elnyomásától. Újra be fog következni, ami például Mózes napjaiban megtörtént. Míg elérkezik "az idők vége", Isten és szövetsége iránti hűségük biztosítja szabadulásukat. Nem írta-e Habakuk próféta, hogy "az igaz ember hitből él" (Hab 2:4)?

146

gekre!

A qumrani közösség legfőbb sajátosságai l. A Szentírást a peser (értelmezés) néven ismert módszerrel értelmezték, amellyel a próféciában található történelmi helyzetet átültették vagy vonatkoztatták saját korukra és helyzetükre. A Náhumról írt kommentárban a próféta oroszlánja Demetriusz, Görögország királya (2: 1112) lesz; a Habakukról írt kommentárban a káldeusok Kittim (a rómaiak) lesznek (l :6). 2. Az üdvösség tana magába foglalta az igazság tanítójába (vagy az igaz tanítóba) vetett hitet és a törvény betöltését - mindkettő szükséges az üdvösség elnyeréséhez. A Habakukhoz írt kommentárban (2:4) olvashatjuk: "Fáradozásukért és őbelé vetett hitükért, aki helyesen magyarázta a törvényt, Isten megszabadítja őket az ítélet házából" (Gaster fordítása). 3. A holt-tengeri közösség megkülönböztető jele volt a szigorú elkülönülés, miközben állandó harcot folytattak mindenfajta gonoszság és a sötétség erői ellen. Ez minden ellenség gyűlöletével járt, és Isten haragját hívta le mindenkire, aki nem tartozott a szektához (lásd pl. Szabályzatok kézikönyve 3:13-4:26). 4. A rendkívül fegyelmezett élet célja, amelyet a szabályok és rendelkezések nagy száma tükröz, a közösség tisztaságának védelme volt. Az ismétlődő szertartásos mosakodásokat (és nem bármilyen ismert felvétel célját szolgáló "keresztelést") saját maguk végezték, és csak a tekintélyes tagoknak engedték meg. A közösségben kenyérből és borból álló egy~tt elfogyasztott étkezést egy pap osztotta ki, és a tagokat rangsor szennt ültették asztalhoz. Ez volt az "együttes istentisztelet és együttes tanácskozás" ideje (Szabályzatok kézikönyve 6: l-6). . . 5. A közösség erősen eszkatológiai beállítottságú volt, és Isten királyi uralmának elérkeztét várta. Ezt az uralmat egy a világosság és a sötétség erői között folyó negyven éves háború alapítja meg, amelyben mind az emberi ellenségek (a közösség ellenségei), mind a természetfölötti erők (az angyalok) részt vesznek. A világosság fiainak és a sötétség fiainak 147


AZ ÚJSZÖVETSÉG HÁTTERE A ZSIDÓ KULTÚRÁBAN

háborúja című dokumentumban ezt a végső ütközetet (vö. Ezékiel 38-39) teljes katonai felszerelésben vívják meg, amelyet a római katonai taktika és stratégia mintájára írtak le. A dokumentum vége felé találhatjuk az alábbi szavakat (amelyet a szerző Istennek tulajdonít): "Tiéd a hatalom és a Te kezedben van a háború, és nincs senki (aki ellenállhatna neked)" (18:15). 6. Ehhez az eszkatológiai reménységhez kapcsolódik "a próféta eljöv~telének" (vö. 5Móz 18:18) és mind a papi, mind a világi Messiásnak (Arontól és Izraeltől) várása. A várakozás ideje alatt engedelmeskedniük kellett a törvénynek és helyesen kellett értelmezniük és tanítaniuk, és egy sor ihletett vezető útján, akiket "az igaz tanító" címen ismertek (más szóval "az Ige hagyományos magyarázói") (vö. 5Móz 33:9-1O) Isten kijelentését megérthették. 7. A Damaszkuszi (Zadokeus) dokumentumból egy rendkívüli módon rétegeződött társadalom ismerhető meg: első helyen a papok, a másodikon a léviták, a harmadikon a világi népesség, míg a negyediken a prozeliták álltak. Ez a rangsor határozta meg a nyilvános tanácskozásokon való ülésrendet és a rangsort, amely szerint a megtárgyalandó kérdésekben a véleményeket meghallgatták. A tömegek fölött egy pap állt (3060 évesnek és minden rendelkezésben tájékozottnak kellett lennie), míg minden tábor fölött egy felügyelő állt (30-50 év között, akinek jól ki kellett ismemie magát az emberi kapcsolatokban és aki több nyelvet beszélt). A Szabályzatok kézikönyvének egy másik, a nyilvános ülésekre vonatkozó rendelkezéséből megtudhatjuk, hogy a papok foglalták el az első helyet, őket követték a vének, majd a nép többi része, az őket megillető rang szerint. Senki sem szólalhatott meg, míg el nem érték rangját a sorban. 8. A szent élet kötelező volt, és a szellem vagy a szabályok megszegését különböző szigorral büntették. Bizonyos súlyos esetekben, mint például az isteni név kiejtése vagy az egész közösség rágalmazása esetén a vétkest kizárták és többé sohasem lehetett a közösség hivatalos tagja (Kézikönyv 6:26; 7: 16,23).

A holt-tengeri közösség összehasonlítása az Újszövetséggel l. Az Újszövetségben nem szokatlan az Ószövetség peser módszerrel való értelmezésének használata, és gyakran találkozunk az írásokban az ez az amiről azt mondja" kifejezéssel. Péter Jóel próféciájára hivatko~ott (ApCsel 2: 16); Pál az egyik zsoltárra (Ef 4:8-10) vagy Mózes ö~ödik könyvére (Róm 10:6-8). Krisztust "sarokkőnek" tekintették, amelyre Ezsaiás és a zsoltáríró hivatkozott (lPt 2:6-8). Míg azonban a qumrani tekercsek írói a Szentírást úgy értelmezték, hogy a közösség számára a vezetők sorát jövendölte meg, az őskeresztyén egyház Jézust tekintette a Prófétának, főpapnak és Királynak, azaz a három személyt egy személybe vonta össze. 2. Habakuk igéjét - "az igaz ember hitből él" (Hab 2:4) - Pál alapnak veszi az egyedül hitből való megigazulás tanításához (Róm l: 17; Gal 3:6). Krisztus "a törvény vége" mindazok számára, akik hisznek (Róm 10:4); a törvény cselekedeteiből senki sem igazul meg Isten előtt (Gal 2:16). KrISZtus nem egyszeruen tanító, hanem Úr és Megváltó. 3. Jézus szolgálatában nem aszkézist vagy elkülönülést tapasztalhatunk, hanem mindenfajta ember nyílt elfogadását. Bizonyos körök, különösen a farizeusok és írástudók részéről kritika érte, hiszen a vámszedőkkel és a "bűnösökkel" keveredett (Lk 15:1-2; vö. Mk 2:16; Lk 7:39), márpedig szemükben mindennél fontosabb volt a "szentség". Továbbá azt a tanácsot adta tanítványainak, hogy "szeressétek ellenségeiteket" (Mt 5:44);- P-ál is ugyanezt tanácsolta (Róm 12:19-20), és a bosszút Istenre hagyta. 4. Míg az erkölcsi elveket az Újszövetség kibővítette (pl. Mt 5:21 ~ 7:12; IKor 6: l-21; 1Pt 2: 11-17), nem érzékeljük a szabályoknak a qumrani irodalomban található részletekbe menő és kötelező jellegét. Természetesen nem hiányzik az igaz élet szükségességének tudata, a tanítást mégis a lélek bizonyos szabadsága hatja át (Róm 8:3-4; 14:1kk; Gal 5:18-24).

149 148

AZ ÚJSZÖVETSÉG VILÁGA Az őskeresztyén egyházban a keresztelés egyértelműen felvételi szertartás volt, ami a bűnbánathoz kapcsolódott és magában foglalta a bűnök bocsánatát és a Szentlélek ígéretét (ApCsel 2:38-42). A keresztelést Keresztelő János, Jézus, a tanítványok és az apostolok végezték. A szertartást a felavatott nem ismételte meg, mint Qumranban tették. A Jézus által követői számára elrendelt vacsora alapja a családias ~sztalközösségben elfogyasztott étkezés volt, középpontjában azonban az Ur állt ("az én testem" és "az én vérem"), és "új szövetségnek" nevezte "az én véreI?ben" (Lk 22:20), amely elnevezés hiányzik a qumrani közösségben. Ugy tűnik, hogy az őskeresztyén egyházban az étkezést nem a pap osztotta ki (kivéve abban az értelemben, hogy minden hívő "pap" (1Pt 2:5.9); és nem is rangsor szerint vettek részt rajta. Sőt sok szó esik arról, hogy ne keressék maguknak az előkelő helyeket (Lk 22:24-27; Jn 13:12-17; mindkét igehely az utolsó vacsora leírásában). 5. Míg az Újszövetségben sok szó esik "Isten országáról", amely "közel" van (Mk 1:15), sőt Jézus szolgálatában "elérkezett" (Mt 12:28, vö. Lk 17:20-21). Valójában harc folyik ajó és a gonosz között még jelenleg is. A Sátán "gonosz", akit angyalok kísérnek (Mt 25:41). A Sátán azonban jelenleg is ítélet alatt áll. Az Újszövetségben azonban megtalálhatjuk a végső harc leírását. Pál korai leveleiben "az Úr napjáról", "a hirtelen pusztulásról" olvashatunk (1Tessz 5:2-3) és a bosszúról, amely azokat éri, akik "nem ismerik Istent és...nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának" (2Tessz 1:7-8). Az Apokalipszis (Jelenések könyve) "a mi Urunk és Krisztusának országáról" beszél, amely legyőzi a világot, és ez Krisztusnak, a királyok Királyának és urak Urának diadala (Jel 11 :15; 19:1kk). A Sátánt és seregeit Isten a kénkővel és tűzzel égő tóba száműzi mindazokkal együtt, akiknek neve nincs beírva az élet könyvében (Jel 20:7-15). 6. A közösség "a próféta és a papi és világi messiás eljövetelét" várta (Kézikönyv 9:10), míg az Újszövetségben a várakozás középpontjában egyedül Jézus, a Messiás áll. A Messiás dávidi előképét (Mt 1:1), az Istentől választott főpapot (Zsid 5:4-5), és azt a prófétát látták Jézusban, akiről Mózes beszélt (ApCsel 3:22-26; vö. Jn 6:14). Az igaz tanító alakja valószínűleg párhuzamba állítható Jézussal, a törvény tanítójával, komolyan semmiképpen sem tekinthető .másolatnak". Teológiája és életútja minden fontos lépésében ellentétben áll Jézuséval. Jézus azt hirdette ma150

AZ ÚJSZÖVETSÉG HÁTTERE A ZSIDÓ KULTÚRÁBAN gáról, hogy ő a Messiás, Isten Fia, halálát "áldozatnak" tekintette "sokakért", és előre megmondta, hogy három nap múlva feltámad - ami éles ellentétben áll a qumrani tanító kijelentéseivel és életútjával (lásd pl. Mk 14,61-62; 10,45; 8,31). 7. Az a fajta merev szervezet, amelyről a qumrani iratok szólnak, nem található meg az őskeresztyén egyház írásaiban. Az első keresztyéneknél sokkal nagyobb rugalmasságot találunk, sőt figyelmeztetést, hogy senki se helyezze magát mások fölé. Bár bizonyos intézményes vonásokban például a felvigyázó alakjában - előfordulhat némi alapvető párhuzam, amely mindkét közösségben megtalálható, az ellentétek tagadhatatlanok. Jézus óva intette tanítványait a mások fölötti uralomra töréstől (Jn 13:117). Az őskeresztyén egyház összejövetelein mindenki szabadon gyakorolhatta ajándékait (IKor I4:26kk), és a csoport tagjai között nem volt rangsor. A test tagjai építésének érdekében "Isten úgy állította össze a testet, hogy nagyobb tisztességet adott az alantasabb résznek", hogy a tagok egyformán gondoskodjanak egymásról (IKor 12:24-25). 8. Qumranhoz hasonlóan az Újszövetségben is nagy hangsúlyt helyeztek a szentség elérésére. Sőt az Ige "szenteknek" nevezi a hívőket, vagyis Isten kiválasztott népe voltak (IKor 1:2; 1Pt 1:2). Ezeket a szenteket arra hívta el, hogy viselkedésükben szentek legyenek (1Pt 1:14-16), és "törekedjenek ... a szentségre, amely nélkül senki sem láthatja az Urat" (Zsid 12:14). A vétkesekkel szemben fegyelmet gyakoroltak, néha "átadva őket a Sátánnak" (IKor 5:3-5), vagy istenítéletet mondva ki fölöttük, aminek a következménye halál volt (ApCsel 5:1-11). Ám a halálon kívül még a szigorú fegyelmezés célja is javító szándékú volt, a bűnbánat és a közösség helyreállítása reményében (2Kor 2:5-8). Ha a vétkes nem bánta meg bűnét, kívülállónak kellett tekinteni (Mt 18:17), vagy a közösségnek meg kellett szakítania vele minden kapcsolatot (2Tessz 3:14).

151

II. RÉSZ:

AZ EVANGÉLIUMOK: ~SZTUSÉLETÉRŐL

SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK A kezdetek: Krisztus

előtt

6-tól Krisztus után 29-ig

6. FEJEZET

AZ ÚJSZÖVETSÉG NEVE ÉS TARTALMA A név A teljes Biblia második felének adott Újtestamentum (modem használatában inkább Újszövetség) néva latin Novum Testamentumból származik, amely a görög He Kaine Diatheke fordítása. A görög kifejezés az általános használatban végrendeletet vagy testamentumot jelentett, ahogyan ezt a latin fordítás is jelzi, de ez a fordítás nem fejezi ki a szó teljes értelmét. Valójában a szó az egyik fél olyan intézkedését jelentette, amelyet a másik fél elfogadhatott vagy visszautasíthatott, de meg nem változtathatott; ha egyszer elfogadták, mindkét felet kötelezte. Mivel az ilyen okiratra-a végrendelet a legjobb példa, a latin testamentum szót használták. Az új fordításban használt "szövetség" kifejezés olyan megállapodást, kikötést vagy szerződést jelent, amely mindkét felet kötelezi. Többet jelent mint ígéret, mert az ígéret csak azt kötelezi, aki azt teszi, míg a szövetség a benne résztvevő mindkét felet kötelezi. Ebben a tekintetben a mai szerződés szóhoz áll közel. Ilyen jelentése van a szövetség szónak a 2Móz 24: 1-8-ban, amely azt írja le, hogyan fogadta Izrael népe a Törvényt a Sínai-hegyen. Az a tény, hogy az Ószövetség görög fordítója a szövetségnek megfelelő héber szó jelentését ebben a részben a diatheke szóval adja vissza, azt jelzi, hogya diathekének esetenként ilyen jelenté-

AZ EVANGÉLIUMOK: KRISZTUS ÉLETÉRŐL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK

AZ ÚJSZÖVETSÉG NEVE ÉS TARTALMA

se is lehet. Ezt igazolja a Lk 22: 14-20 nyelvezete, ahol a 2Móz 24: 1-8 ó szövetségével az az új szövetség áll szemben, amit Jézus kötött tanítványaival az utolsó vacsorán. A görög szó általános jelentésének azonosnak kell lennie, mivel ez következik az ó és az új szembeállításából. Ezek szerint az Újszövetség annak az új kapcsolatnak a jellegéről és létrejöttéről szóló feljegyzés, amelyet az Isten Krisztuson keresztül hozott létre az emberrel. Isten állapítja meg a feltételeket, amelyeket az ember elfogadhat vagyelutasíthat, de meg nem változtathat, és amikor elfogadja őket, akkor azok mind az emberre, mind az Istenre nézve kötelezőek. Az Ószövetség Isten szentségének kinyilatkoztatását tartalmazta olyan igaz törvényeken keresztül, amelyeket ünnepélyesen kötelesek voltak megtartani azok, akik azt elfogadták. Az Újszövetség Isten szentségének egy tökéletesen igaz Fiúban történt kinyilatkoztatását tartalmazza, és hatalmat ad azoknak, akik ezt a kinyilatkoztatást elfogadják, hogy Isten fiaivá legyenek, azáltal hogy igazzá teszi őket (Jn l: 12).

ács könyvének folytatása, amely Jézus követőinek történetét tovább kíséri az ő földi életének befejeződése után, különös tekintettel a misszionárius Pál pályájára. A következő könyvek jórészt hittételi levelek: Róm, 1 és 2 Kor, Gal, Ef, Fil, Kol, l és 2 Thessz, Zsid, Jak, 1 és 2 Pt, Júd, és lJán. Ezek legtöbbje levél formában íródott a gyülekezetnek, abból a célból, hogya keresztyén hit elemeire és a keresztyén etika gyakorlására tanítsa őket. A Római levelet kivéve egyikük sem készült valójában vitairatnak. Hangvételük jórészt közvetlen, és azoknak a csoportoknak az időszerű problémáival foglakoznak, amelyekhez íródtak. Egy másik csoportot személyes jellegűnek nevezhetünk. Ezek a következők: a Timóteusnak írt két levél, a Tituszhoz írt levél, a Filemonhoz írt levél, János 2. és 3. levele. Ezek nem csoportoknak, hanem egyéneknek írott személyes levelek, amelyeket egyéni tanításnak és tanácsadásnak szántak. Mivel azonban azok, akiknek íródtak, gyülekezetek vezetői voltak, ezek a könyvek a magánlevélnél szélesebb körű jelentőségre tettek szert, és közérdekű dokumentumokká váltak. A Jelenések könyve, az Újszövetség utolsó könyve, prófétikus jellegű. Mind a jövőre, mind pedig a jelenre irányul. Erősen szimbolikus stílusánál fogva, amely látomásokat és természetfeletti kinyilatkoztatásokat foglal magába, az apokaliptikus irodalomba is sorolható. Ez az osztályozás nem végleges vagy kizárólagos. Sok hitelvi anyag van a történeti könyvekben és akad prófécia a hitelvi levelekben is. Az osztályozás csak az általános tartalomra érvényes.

A tartalom Az Újszövetség tartalma ennek az új szövetségnek a kinyilatkoztatásából áll Jézus Krisztusnak és követőinek feljegyzett szavain keresztül. Kilenc különböző szerző huszonhét megkülönböztethető írásából áll, hacsak Pált nem tekintjük a Zsidókhoz írt levél szerzőj ének, amely esetben a szerzők száma nyolcra csökkenne. Ezek a dokumentumok alig több mint fél évszázad alatt íródtak, valószínűleg legkorábban Kr.U. 45-től 100-ig. Történeti utalásaik átfogják az egész első századot és kulturális-gondolati hátterük visszanyúlik a Kr.e. IV vagy V századig. Az Újszövetség tartalma háromféle módon osztályozható: irodalmi jelleg, szerzők és korszakok szerint.

Irodalmi jelleg Az Újszövetség első öt könyve: Máté, Márk, Lukács és János evangéliuma és az Apostolok cselekedeteinek könyve jellegét tekintve történeti. Mindegyik egy történetet mond el. Az első négy Jézus életét és mű ködését vázolja különböző szempontokból. A Cselekedetek könyve Luk-

156

Szerzők

Ezeket a könyveket szerzők szerint is osztályozhatjuk. Lukács kivételével az összes író zsidó volt. Hárman, feltehetőleg Máté, Péter és János az apostolok csoportjának tagjai voltak. Márk, Júdás és Jakab a korai egyházban működtek, vagy már Jézus halála előtt is kapcsolatban álltak az apostolok csoportjával. Lukács és Pál, bár nem voltak Krisztus életének szemtanúi, ismertek voltak a szemtanúk előtt és szükség esetén bizonyára módjuk volt azokkal tapasztalatot cserélni. A Zsidókhoz írt levél szerzőjéről külső bizonyítékok alapján semmit sem tudunk, ezért nem szerepel a neve az összefoglalásban. 157

AZ ÚJSZÖVETSÉG NEVE ÉS TARTALMA Szerző

Könyv

Máté Márk

Máté Márk

Lukács

Lukács Cselekedetek

Szerző

Római levél 1. Korinthus 2. Korinthus Galata Efézus Filippi Pál

János

Jakab Júdás

János 1. János 2. János 3. János Jelenések Jakab Júdás

? Péter

Kol~ssé

1. Thesszalonika 2. Thesszalonika 1. Timóteus 2. Timóteus Titusz Filemon Zsidókhoz írt levél l. Péter 2. Péter

Korszakok . ~z Újs~?vetség könyvei nem abban a sorrendben íródtak, ahogyan a Bibliában kovetkeznek. Nem szabad azt feltételezni, hogy mivel az evang,~liumok iroda~mi sorrendben megelőzik Pál leveleit, ezért szükségszeruen hamarabb IS keletkeztek. Továbbá jelentős különbség lehet egy-egy írás keletkezése és az általa tárgyalt időszak között. Márk például Jézus életének eseményeit írja le, melyek az első század harmadik évtizedében történtek, de lehet, hogy az evangélium a Kr.u.65 és 70 közötti időnél előbb nem forgott közkézen. Hogy megkönnyítsük az első század történetének tanulmányozását, azt ~árom kül~nböző hosszúságú korszakra oszthatjuk, melynek mindegyike egy hatarozott szakaszt jelez a század fejlődésében. Az első a kezdet időszaka, amely magába foglalja Krisztus életének idejét Kr.e. 6-tól Kr.u. 29-ig. Ezt az időszakot négy evangélium írja le, amelyek különböző fokú teljességgel elmondják Jézus földi pályafutásának jelentős tényeit és alkalomszerűen utalnak más történelmi eseményekre is.

158

A második az elterjedés időszaka Kr.u.29 és 60 között, amely a missziós vállalkozás kibontakozásának tanúja volt. Igehirdetők csoportjai járták végig a Római Birodalom útjait minden irányban, evangélizálva és új gyülekezeteket alapítva a különböző fontos központokban. Az ApCsel könyve főként Pálnak a pogányok körében végzett missziójáról ad képet, alkalomszerűen futó pillantást vetve más apostolok és igehirdetők tevékenységére. Ez alatt az idő alatt az evangélium eljutott Jeruzsálemből Rómába és kétségkívül sok más helyre, amelyet az ApCsel szerzője nem jegyzett fel. Erre az időszakra esik Pál leveleinek többsége is, amelyek Pál missziói pályája alatt íródtak. Ezekből jelentős ismeretanyag gyűjt hető össze a pogányokból lett egyház növekedésére vonatkozólag. A harmadik időszak (Kr.u. 60-100) a konszolidáció korszakának nevezhető. Ezt bizonyos fokig homály fedi, mert keveset tudunk az egyház történetéről ebben a korban. Nincs olyan folyamatos beszámoló erről a korról, mint amelyet az előzőről nyújt az ApCsel, és ami kevés történelem rekonstruálható, azt különféle írások utalásaiból kell összerakni. E korszak első szakaszához tartoznak Pál pásztori levelei és Péter írásai. A Lukács által írt ApCsel-t és Máté evangéliumát valószínűleg Kr.U. 60 és 70 között tették közzé. Márk evangéliuma korábbi időpontban keletkezhetett, de ha hihetünk a hagyománynak, akkor szélesebb körben csak ebben az időszakban vált ismertté. A Zsidókhoz írt levél és Júdás levele Kr.u. 70-nél valószínűleg korábban keletkezett. János írásai, a negyedik evangélium és a levelek, lehet, hogy csak Kr.U. 85 és 90 között jelentek meg. A Jelenések könyve valószínűleg Domitianus uralkodásának idejére tehető, Kr.u. 96 tájára. Ennek az irodalomnak az áttekintése azt mutatja, hogy az első század utolsó harmadában az egyház gyorsan konszolidálódott, elismert intézmény lett. A hívek szétszórt és izolált csoportjainak együtteséből, ahol mindegyiknek megvolt a maga problémája és normája, az egyház kezdett kialakulni, társadalmi és hitelvi szolidaritásra szert tenni, és kezdtek úgy tekinteni rá, mint a társadalom egy tekintélyes tényezőjére. Az evangéliumok azt mutatják, hogy az Úr Jézus életéről szóló elbeszélő igehirdetés az evangélizálás elfogadott típusává vált, és olyan mintává kristályosodott ki, melyet a hívők tanítására használtak. A Cselekedetek könyve, a keresztyén egyház első története, tudatos kísérlet arra, hogy a zsidóknak és pogányoknak egy testben való egyesülését a keresz159


tyén tapasztalat révén megmagyarázza. A korszak levelei olyan eretnekségekkel foglalkoznak, amelyek magukban véve valamilyen ortodox hitszerkezet létére utalnak. A Zsidókhoz írt levél és János írásai azt mutatják, hogy az egyház már kénytelen volt szembenézni a Törvény igényével és a "haladó" hit támadásaival, mely az egészséges krisztológia feladásával "haladt". Az üldözés fenyegetése is tükröződik a Zsidókhoz írt levélben, Péter első levelében és a Jelenések könyvében. A pásztori levelek jelzik, hogy már Pál pályájának lezárulásakor ezek időszerű kérdések voltak, és hogya lelki élet egyfajta hanyatlása már érezhető volt néhány gyülekezetben. Az Újszövetség könyveinek pontos kronológiai elhelyezése lehetetlen. Egyik sincs számszerűen datálva, csak néhány tartalmaz olyan félreérthetetlen utalást keletkezésének idejére, amelynek alapján azt a keresztyén kor egy adott évéhez lehet kapcsolni. A tudósok véleménye a könyveket illetően nagymértékben eltér egymástól. János evangéliumának keletkezését pl. az első század ötödik évtizedétől a második század közepéig terjedő időre tették. A legtöbb konzervatív tudós Kr.u. 85-re teszi, bár korábban is keletkezhetett. Ezeknek a könyveknek a helyes időrend jét csak megközelíteni lehet; jelenlegi ismereteink hiányosságai miatt a teljes pontosság lehetetlen. Az itt szereplő sematikus vázlatnak az a célja, hogy hozzávetőlege sen megmutassa, hogy a könyvek hogyan viszonyultak a korhoz, amelyet leírtak és amelyben íródtak. A kronológiai problémák bővebb tárgyalása az egyes írásokkal foglakozó részeknél található. Az evangéliumokkal foglakozva három kronológiai vonatkozást kell figyelembe venni: az első az az idő, amelyről az evangéliumok szólnak és amelyre elbeszélésük főként vonatkozik. A második az a korszak, amelyben anyagukat megfogalmazták és az egyház szükségleteihez és nyelvhasználatához igazították. A megfogalmazás történhetett teljes mértékben írásban vagy szóban, vagy részben mindkettőben. A harmadik a közzététel tényleges időpontja, amikor az egyes evangéliumok írott példánya napvilágot látott, és amikor azt hiteles dokumentumként használni kezdték. A leveleket nyilvánvalóan valamilyen speciális alkalomra írták, és valamilyen meghatározott időpontban "jelentek meg", anélkül, hogy az igehirdetés általános tartalmával előzetesen kapcsolatba hozták volna őket, kivéve ahol az egyes könyvek tárgyalásánál erre rámutatunk. 160

AZ ÚJSZÖVETSÉG KRONOLÓGIAI TÁBLÁZATA

I FELJEG\'ZÉS

I ESEMÉNY

KORSZAK

IDŐPONT

Kezdet

Kr.e. 6 .

Jézus születése

Kr.e. 4

Heródes halála

Kr.e. 6-tól

Máté

Kr.u 29-ig

Lukács Kr.u.26

Keresztelés

Márk

Kr.u.29

Megfeszítés

János

Elterjedés

Kr.u 31-33

Pál megtérése

Kr.u, 29-tól

Kr.u 45

ApCsel

KÖNW

Jakab Galata (Márk)

Kr.u 60-ig Kr.u.49

Jeruzsálemi

gyűlés

1,2 Thessz.

Kr.u.52

Máté (?) IKor. 2Kor.

Kr.u.54 Páli levelek

Kr.u 55 Kr.u.56

Pál

első

Római levél Kolossé, Efezus

fogsága

Filemon Filippi

Kr.u.60

LukácsCselekedetek I Tnnóteus

Konszolidáció

Titusz 1Péter 2Tnnóteus 2Péter

Pál második fogsága

Zsid.

Kr.u.68 Kr.u 60-Kr.u 100-ig

Kr.u.70

Jeruzsálem lerombolása

Márk

Júdás Egyetemes levelek I, 2 és 3 János

Kr.u.85 Kr.u.95

Jelenések

Jelenések

161

7. FEJEZET

AZ EVANGÉLIUMOK MINT IRODALMI MŰVEK

A Kr. u. 700-ból származó Lindisfarne evangéliumok egyik lapja, amelyen Máté evangéliumának első néhány szava olvasható: Christi autem generatio sic erat. Cum esset desponsata mater eius Maria Joseph... A kisbetűs, sorközi írás angolszász fordítás - az evagéliumok legkorábbi formája angol nyelven.

162

A keresztyénség mint mozgalom alapítója és feje, Jézus Krisztus személyének és munkájának köszönheti eredetét. Néhány töredékes közlés kivételével Jézus Krisztus életére vonatkozó hiteles feljegyzéseket csak a négy evangélium, Mátéé, Márké, Lukácsé és Jánosé tartalmaz, melyeket a keresztyén egyház történetének legkorábbi időszakától kezdve kanonikusnak, hitelesen elismertnek fogadnak el. Bár számos más evangélium volt, amelyek Jézus életére vonatkozó tényeke t szándékoztak elbeszélni, olyanokat, amelyek a híres négyben nincsenek feljegyezve, az apokrif evangéliumok - ahogyan ezeket nevezik - általában későbbi eredetűek és megbízhatóságuk kétséges. Kevés olyan információt tartalmaznak, amit a kanonikus evangéliumok nem közöltek volna, és ami újat adnak, az nagy részben nyilvánvalóan a képzelet szüleménye és meseszerű. Ezen túlmenően nyelvezetük gyakran elárulja: azért íródtak, hogy alátámasszák valamilyen szekta nézeteit, amelyik nem képviselte a történelmi keresztyénség fő áramát, hanem valójában az attól való eltérés vagy ellene való lázadás volt. Tatianus, egy a második században (Kr.u. 170) élt szír keresztyén, aki a legrégibb evangéliumi harmóniát készítette, amelynek nyoma maradt, munkájához csak a négy evangéliumot használta, bár tudnia kellett a töb-

AZ EVANGÉLIUMOK: KRISZTUS ÉLETÉRŐL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK biről

is. Irenaeus, Lyon és Vienne püspöke, aki Kr.U. 180 körül élt, egy különös elmélettel állt elő az evangéliumokra vonatkozó-

meglehetősen

an: "Szám szerint sem több, sem kevesebb evangélium nem lehet, mint amennyi van. Mivel a világnak, amelyben élünk négy világtáj a van és négy főszél van, amíg az egyház szét van szórva az egész világban, és az egyház pillérje és alapja az evangélium és az élet lelke, illő hogy négy pillérje legyen, melyek minden oldalon halhatatlanságot lehelnek és megelevenítik az embereket." . Irenaeus indokai, amelyek alapján úgy hiszi, hogy csak négy evangéliumnak szabad lennie, erőltetettnek tűnhetnek, de ha nem is tekintjük őket t~domá~~osanérvényesnek, kontextusuk azt jelzi, hogy az evangéli~m feljegyzesenek tartalma Irenaeus korában vita tárgya volt, és ő erőtel je~e~ ,védelme~te a kanon}kus evangéliumok megbízhatóságát, amelyek a Bibliában megjelennek. Es tényleg ezt mondja: "Azt, hogy csak ezek az evangéliumok igazak és megbízhatóak, és hogy fent említett számuk sem nem növelhető sem nem csökkenthető, azt ilyen és ennyi érvvel bizonyítottam." Belső és külső

bizonyítékok alapján ezek az írások kétségkívül egé-

szen egyedülállóak. Ebben a könyvben úgy kezeljük az evangéliumokat, mint négy különböző művet, amelyeket különböző időpontokbanés helyeken különböző olvasókörök számára írtak. Nyilvánvaló, hogy amikor először megjelentek, külön olvasták őket és nem úgy tanulmányozták, mint egy összefüggő ~gyüttes részeit; írója és közönsége mindegyiket úgy tekintette, mint ami a maga szempontjából teljes elbeszélést tartalmaz. Pünkösdtől, az egyház kezdetétől egészen a második század közepéig Krisztus életének s~mmiféle kiadott harmóniája nem létezett, és úgy tűnik, hogy az evangéliumok egymástól függetlenül forogtak közkézen a római birodalom különböző részeiben. A korai egyházatyáknál kevés határozott bizonyíték van ezeknek az evangéliumoknak a használatára és szétosztására vonatkozóan, de a belőlük való idézetek természete és gyakorisága, továbbá az olyan odavetett megjegyzések, amelyek ezeknek az atyáknak a műveiből fennmaradtak, ezt a benyomást látszanak megerősíteni.

164


Maguk az evangéliumok nem lépnek fel olyan igénnyel, hogy kimerítő beszámolót adjanak mindarról, amit Jézus mondott vagy tett. Sőt, legalább kettő közülük kifejezetten tagadja ezt a lehetőséget, a másik kettő

pedig ki nem mondva is tagadja. János azt mondja, hogy "sok más jelt is tett Jézus a tanítványok szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben" (Jn 20:30). Lukács elismeri, hogy "sokan vállalkoztak már arra, hogy tudósítsanak bennünket a körünkben beteljesedett eseményekről" (Lk 1:1). Máté kijelentette, hogy Jézus Krisztus nemzetségkönyvét írja (Mt 1:1), és Márk azt a címet adta művének, hogy "Jézus Krisztus evangéliumának kezdete" (Mk 1:1). Mindegyik evangélium szerzőjének célja szerint szelektált, és abban az értelemben teljes, ahogya szerző szándékát tükrözi. Az evangéliumok közötti különbségeket ellensúlyozza a sorrendjükben, tartalmukban és kifejezésmódjukban megnyilvánuló nagy hasonlóság. Krisztus életének számos eseményét mind a négy elmondja. Mivel ugyanazon személlyel foglalkoznak, természetes, hogy Jézus pályája fő vonásainak kiválogatásában és leírásában jelentős megegyezés van.

A szinoptikus probléma Az első három evangélium között azonban tartalmuk és kifejezésmódjuk tekintetében szorosabb kölcsönös kapcsolat van. Ezért szinoptikus evangéliumoknak nevezik őket a görög syn, együtt, és optanomai, látni szóból, mivel Krisztus életét együtt nézik. Kölcsönös kapcsolatukból vetődött fel az úgynevezett szinoptikus probléma, ami röviden a következő: ha a három szinoptikus evangélium eredetét és kialakulását tekintve teljesen független egymástól, miért hasonlítanak egymásra annyira, sok helyen egészen a pontos szó szerinti egyezésig? Másrészt, ha irodalmi rokonság van közöttük, hogyan képezhetik három független tanúbizonyságát az Úr Jézus Krisztus tetteinek és tanításainak? Ennek a dilemmának egyik részét sem lehet jogosan elnyomni vagyelhanyagolni. A tényeket a rendelkezésre álló legjobb és legésszerűbb hipotézisekkel kell magyarázni. Mindazonáltal nem szabad azt hinnünk, hogy a végső felelet birtokában vagyunk, amikor annyi bizonyíték még mindig hiányzik, és

165



nem szabad megelégednünk egy pusztán naturalisztikus válasszal, amely nem felel meg sem az evangéliumok eredetének, sem a Szentírás bármely más részének. Konkrét példaként vehetünk egy olyan szakaszt, amely ezt a problémát felveti: a leprás meggyógyítását, amit Mt 8: 1-4, Mk l :40-45 és Lk 5: 12-16 ír le. Mindegyikük ugyanazt az eseményt mondja el, mert a cselekmény mindháromban ugyanolyan, és a beszélgetés módja szó szerint azonos. Mindegyiket más mondat vezet be, hogy az elbeszélés általános kontextusának megfeleljen, de Jézus szavai majdnem ugyanazok. Hogyan magyarázzuk meg a szó szerinti egyezést? Három egymástól függetlenül író ember miért mutat nyelvezetében ilyen pontos egyezést? Két iskolai dolgozat, amely egymással szoros megegyezést mutat, mint itt a szinoptikusok, azonnal felkeltené a tanár gyanúját, hogy az írók egymás írásait másolták vagy együttműködtek. Mi a helyzet tehát az evangéliumok íróinál: vajon másolták egymás írását, közös forrást használtak vagy éppen együttműködtek?

Az atyák nem voltak csalhatatlanok, és lehetséges, hogy tévedtek. A Jeruzsálem bukása és Irenaeus pályájának csúcspontja közötti évszázadban az egyház túlságosan el volt foglalva az evangélium hirdetésével és önmaga védelmével ahhoz, hogy nagy figyelmet fordíthatott volna a szerzőség technikai kérdéseire. Másrészt Papias és Irenaeus a legkorábbi közvetlen tanúk az evangéliumok szerzői kérdését tekintve, és tanúságukat nem vethetjük el, ha komoly kísérletet szándékozunk tenni a kérdés megoldására. Minden esetnél, amelyről említést tesznek, feltételezik, hogy az evangélium írója vagy személyes tudomással bírt Jézus működéséről és tanításáról, vagy olyan evangéliumi hirdetés tartaimát reprodukálta, amit valamelyik apostoli tekintélytől ismételten hallott. Ez az elmélet feltételezi, hogy a Jézusra vonatkozó tényeket összegyűjtötték és rendszerezték, azután emlékezetbe vésték és végül meglehetősen rögzített formában szóbelileg átadták. Több tényező valószinűsíti ezt a nézetet: Az első az a kétségtelen tény, hogy az evangélium üzenetét szóban hirdették, mielőtt leírták. Ha Jézus követői a tömegekkel meg akarták ismertetni őt, akkor megegyező történeteket kellett elmondaniuk, amely tartalmazza az ő pályájának lényeges elemeit, és ezt a történetet ismételni kellett, amikor új közönséggel találkoztak, vagy amikor ismétlés útján tanították a hívőket. Az állandó ismétlés kristályosítja a formát, és az ismételt történet változatlanná válik. Pál olyan módon beszélt az üzenetről, amit "kapott" (1Kor 15:3) és amit "hirdetett" (Gall: 11), hogy az kétségtelenné teszi: volt egy alapul szolgáló- tényanyag, amin nem változtathatott. Arról nem beszél, hogy bármilyen írásos dokumentumot használt volna. Lehet, hogy az ő igehirdetői pályája alatt ismertek voltak az ilyen dokumentumok, de lehet, hogy nem, bár a 2Tim 4: 13-ban beszél "könyvekről" és "pergamenekről", amelyek valószínűleg tartalmazták a szentírási részleteket. Egészen valószínű, hogy Jézus életéről szóló írásos beszámolók kézről-kézre jártak a Kr.u. 64-ben lezajlott nérói üldözések előtt. A második a kölcsönös összefüggés elmélete, nevezetesen az, hogy két evangélium anyagot kölcsönzött egymástól. Ebben a rövid beszámolóban nem lenne értelme áttekinteni minden lehetőséget, ami fölmerül. Egy ilyen elmélet, ha elfogadjuk, megdönti annak a két evangéliumnak az eredetiségét, amelyek a harmadikből.másoltak. Bár igaz, hogya régie-

Megoldási javaslat Sok elmélet született, hogy ezekre a jelenségekre magyarázattai szolgáljon. Ezek általánosságban véve három csoportra oszthatók: a szóbeli hagyomány elméletére, a kölcsönös átvétel elméletére és az írásos forrás elméletére. Ezen elméletek mindegyikének van valami érdeme, bár mindhárom nem lehet egyidejűleg helyes. A három közül a szóbeli hagyomány elmélete a legrégebbi, mivel úgy tűnik, hogy ez szolgált az egyházatyák feltevésének alapjául. Papias szerint Máté Jézus szavait arám nyelven (héber dialektus) írta le, és azokat mindenki úgy értelmezte, ahogy tudta. Ugyancsak Papias szerint Márk Péter ímoka és tolmácsa volt, aki pontosan leírta mindazt, amire az emlékezett, bár nem szűkségszerűen a beszéd vagy a cselekvés eredeti sorrendjében. Irenaeus ugyanazt a gondolatmenetet követte, amikor Lukács evangéliumát a Pál által hirdetett evangélium reprodukciójának nevezi, és amikor a 4. evangéliumot Jézus azon tanítványának tulajdonítja, aki az ő keblén nyugodott az utolsó vacsoránál.

166

167



ket nem kötötték szerzői jogok, és minden írásos dokumentumot úgy tekintettek, mint ami tetszés szerint felhasználható, alig hihető, hogy vakon másolták volna egymást. Továbbá, ha pl. Máté másolt Lukácsról, miért teremtett az eseményekben annyira eltérő sorrendet, vagy hagyott el olyan sok anyagot, amit az utóbbi tartalmaz? Nincs két tudós, akik meg tudnának egyezni az írások ugyanazon sorrendjében, vagy a jelenség ugyanazon magyarázatában. Az ellentmondó elméletek jól bizonyítják a feltevés bizonytalansá. gát. Mind a mai napig a legnépszerűbb elmélet az írásos forrás hipotézise, amely feltételezi, hogy Máté és Lukács evangéliumaikat Márk művére építették, és azonkívül Jézus beszédeinek egy gyűjteményére, melyet a német Quelle, forrás szóból Q-nak neveztek. Az evangéliumok tanulmányozói megfigyelték, hogy amíg Máté és Lukács tartalom és sorrend tekintetében erősen eltér egymástól, Márk anyagát majdnem teljes egészében tartalmazza a másik kettő. Bár Máté és Márk esetenként megegyezik Lukáccsal, vagy míg Lukács és Márk megegyezhet Mátéval, Máté és Lukács nem egyeznek meg Márkkal. Ezek a jelenségek megfelelnek annak, amit akkor várhatunk, ha ők egymástól függetlenül használták Márkot. Máté és Lukács néhány közös beszédanyaga, mint pl. a hegyi beszéd, Márknál nem szerepel. Azon az alapon, hogy egy korai időből származó papirusztekercsen Jézus mondásainak gyűjteményei találhatók, és hogy így egy ilyen forrás használata párhuzamba állítható Márk feltételezett használatával, rekonstruálták a Q-nak nevezett második forrást. Burnett Streeter ennek a nézetnek a továbbfejlesztésével állt elő. Azt a lehetőséget vetette fel, hogy négy forrás volt, s ezek között szerepelt egy M dokumentum, ami Máté saját elbeszélő anyagát öltötte fel, és egy L vagy proto-Lukács dokumentum, ami Lukács privát kutatásainak eredményét tartalmazta. Ebből a négy ősből származott azután az első és a harmadik evangélium, míg Márk, a források egyike önállóan maradt fenn. Az írásos forrás elméletnek, bár elfogadható, van egy-két gyengéje. Az első az, hogy nem veszi tekintetbe azt a lehetőséget, hogy az evangéliumok írása idején élő kapcsolat lehetett azok szerzői között. János Márk jeruzsálemi lakos volt Jézus életében és az egyház korai évei idején, egészen L Heródes Agrippa idejéig, Kr.u. 44-ig (ApCsel 12:12). Azután meg-

látogatta a pogányokból alakult gyülekezetet a szíriai Antiókhiában, és részt vett a pogánymisszióban Pállal és Barnabással (13:4.5). Élete végéig állandóan kapcsolatban volt az egyház igehirdetőivel. Máté életútjáról nem tudunk biztos tényeket. Valószínűleg Jeruzsálemben élt annak az időnek egy részében, amikor Márk ott volt, mivel az apostolok nem hagyták el Jeruzsálemet István haláláig és az azt követő üldözésig (ApCsel 8:1). Figyelemre méltó azonban, hogy a legkorábbi atyák utalásai evangéliumi írásokra leginkább a Máté evangéliumával látszanak összhangban lenni és azt jelzik, hogy már korán ismert volt Antiókhiában. Lukács később ismerkedett meg János Márkkal, mivel neveik együtt vannak említve a Ko14: 10,14-ben és a 2Tim 4: ll-ben. Mindketten szoros kapcsolatban álltak Pállal annak római fogsága körüli időben (kb. Kr.U. 60-67). Lehetséges, hogy Lukács maga is Antiókhiában élt, mert élénk érdeklődést mutatott a város iránt, és egy kézirat többes szám első személyű névmást használ az ApCsel 11:28-ban, ezzel a szerzőt magát is a cselekvés részesévé téve. Bár a fenti tények nem bizonyítják meggyőzően, hogya szinoptikusok szerzői tárgyaltak egymással azokról az eseményekről, amelyeket feljegyeztek, valószínűsítenek egy közös hagyományt, amelyet ezek az emberek személyes kapcsolat révén ismertek, és az egyház általános üzeneteként terjesztettek. A Jézusról szóló elbeszélő igehirdetés kicserélése és ismétlése sokat magyarázna a szinoptikusok közös anyagából, míg a szerzők személyes kutatása és érdeklődése megmagyarázná a külön-külön jellemző anyagot. Egy ilyen magnak a létezését megerősítik az Újszövetség szórványos utalásai a Krisztusról való prédikálásra (l Kor 15:1-11; Gal 2:2,7). Ami a Q-t illeti, azt lehet mondani, hogy ennek a feltételezett dokumentumnak semmi nyomára nem akadtak. Még azok is, akik az írásos forrás hipotézisét támogatják, elismerik, hogy ez nem volt evangélium. Jézus mondásainak gyűjteményei tagadhatatlanul léteztek egy korai idő pontban, mert néhányat megtaláltak a papirusztekercsekben, de nincs meggyőző bizonyíték ennek a homályos tekercsnek az önálló létére. A közelmúltban kísérlet történt arra, hogy behatoljanak ezek mögé az írásos források mögé, annak az anyagnak az eredetéhez, amiből ezeket szerkesztették. A formatörténeti iskola azt állította, hogya forrásokat Jé-

168

169


zusról szóló anekdotákból és tanításának töredékéből állították össze, melyek követőitől függetlenül terjedtek. Ezeket a történeteket különböző kategóriák szerint csoportosították, úgymint csodák, epigrammák, jócselekedetekről szóló tanulságos történetek és történeti elbeszélések, mint pl. Jézus utolsó napjainak passiótörténete. Eszerint az elmélet szerint ezeket az életrajzi adatokat összegyűjtötték egy elbeszélésbe, amiből vagy evangéliumi forrás vagy evangélium lett. A formatörténeti elmélet visszavezet bennünket a szóbeli hagyományhoz, de azt is inkább öszefüggéstelen töredékek halmazának tekinti, mint Jézus élete szervezett előadásának. Kétségtelen, hogy Jézus életének sok epizódját és tanításainak töredékeit illusztrációként vagy szövegként felhasználták, és ezek minden összefiiggés nélkül váltak ismertté. Azonban éppen úgy lehetséges az is, hogy ezeket egy létező rendszeres történetből választották le, mint az, hogyegyszerűen különálló visszaemlékezések voltak, amelyeket véletlenszerűen állítottak össze. A keresztyén evangélium hirdetésének legelső napjától kezdve kellett, hogy legyen az elbeszélésnek valamilyen logikai összefüggése, amit Jézus személyének és életpályájának bemutatására használtak. Az itt röviden vázolt elméletek egyike sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy az evangéliumok eredetéről magyarázatot adjon. Sokkal több bizonyítékra van szükség, mielőtt teljes választ lehetne adni az összes felmerülő kérdésre. Néhány tény azonban elfogadhatóan bizonyosnak látszik: 1. Máté evangéliuma a Máté által Jézus tanításáról készített feljegyzéseket adja elő egy olyan elbeszélő kerettel, amely szorosan és helyenként szó szerint emlékeztet Márkra. A hasonlóság magyarázható közös hagyomány vagy élő kapcsolat által éppen úgy, mint írásos munka felhasználása révén. 2. Márk evangéliuma a Jézusról szóló elbeszélő igehirdetés fő vonalát képviseli. Olyan ember produkálta, aki az egyház kezdetétől fogva kapcsolatban volt az apostolokkal és olyan időben írta le, amikor legalábbis néhányan az apostolok közül még életben voltak. Tartalma már nagyon korai időpontban ismert volt, akár ténylegesen megjelent akkorra írásban, akár nem.

170


3. Lukács evangéliuma Pál útitársának önálló beszámolóját adja elő, aki az első század hetedik évtizedében írt és aki egyesítette mind az apostoli igehirdetés elbeszélő keretét, mind pedig saját kutatásainak eredményeit. A Lukácsnál feljegyzett példázatok és csodák közül sok nem azonos a Máténál feljegyzettekkel, és még Jézus tanításai is másként vannak elrendezve. Ha Lukács és Máté mindketten használták a Q-t, egyikük kétségkívül önkényesen módosított rajta. Vagy Máté rendezte tanításainak nagy részét témák szerint, mint a Hegyi Beszédben (Mt 5-7. rész), vagy Lukács szórta szét evangéliumában tetszés szerint annak tanítását. Ésszerűbb azt feltételezni, hogy Lukács személyesen találkozott Mátéval, vagy - Jézus mondásainak reprodukálásában - azokkal az emberekkel való közvetlen kapcsolatát használta forrásul, akik először hallották, és felhasználta az apostolokkal való kapcsolatát, akik azokat hirdették. Ennek a kérdésnek néhány más vetülete is figyelmet érdemel. Az egyik az, hogy a megfogalmazás és a közzététel időpontja igen messze eshettek egymástól. Máté pl. összegyűjthette feljegyzéseit Jézus életében, de lehet, hogy azok megszerkesztett formában csakjóval később kerültek nyilvánosságra. Ha így történt, akkor a közbeeső időben a feljegyzéseket mások használhatták, és a végső formának nem kellett azonosnak lennie a korábbi gyűjteménnyel. A végső formát, amiben ezeket a különálló jegyzeteket leírták, befolyásolhatta az uralkodó hagyomány, és annak hozzáigazítása az egyéni szükségletekhez. Különbségek keletkezhettek Jézus tanításainak a helyi szükségletek szerinti különböző alkalmazásából és az egyéni célokból történő átformálásából. Ugyanazokat az epizódokat különböző keretekben lehetett használni, és jogosan alkalmazni lehetett őket különböző körülményekre. A beszámolóban mutatkozó eltérések így elhanyagolhatóvá válnak, mivel nem képeznek mélyebb ellentmondásokat magukon a dokumentumokon belül. Az evangéliumok úgy kezelendők, mint őszinte kísérletek arra, hogy Jézus életét didaktikus célok szerint rendezzék. Kétségkívül ez volt a magva az apostoli evangélium hirdetésnek, mert ez látszik Péter pünkösdi beszédében (ApCsel 2:22-32), a Kornéliusz házában tartott beszédében (ApCsel 10:36-43) és Pálnak a pizidiai Antiókhiában tartott beszédé171


ben (ApCsel 13:23-33). A szinoptikusok nem lehettek járatlanok ebben a "szóbeli hagyományban", ahogyan azt nevezik; valójában Lukács elő szavából kiderül, hogy az író tudta, hogy mit hagynak ránk azok, akik "szolgái voltak az igének" (Lk l :2). Lehet, hogy a szóbeli hagyomány elmélete nem magyarázza meg teljes egészében a szinoptikus problémát, de több figyelmet érdemel, mint amennyit az elmúlt pár évben szenteltek neki. Végül az evangélisták céljait kell számításba venni. Elfogadva, hogy sok közös anyag birtokában voltak, azt különbözően használták és kűlön böző keretekbe szervezték a Szentlélek irányítása alatt, maguk a külőnb ségek az írók közötti függetlenségről beszélnek; a hasonlóságok az ismeretek közös hátterét, az írás közös tárgyát és az Istentől való ihletettség közösségét tükrözik. (Mivel a szinoptikus problémáról folytatott gyakorlati eszmecsere nem tartozik e tanulmány feladatkörébe, a fentiekben a témának csupán egy körvonalazott vázlatát kívántuk adni).

A Jordán-folyó Jerikó közelében, mielőtt a Holt-tengerbe torkollana.

172

8. FEJEZET

MÁTÉ EVANGÉLIUMA Az evangélium eredete evangéliumot hagyományosan Máté Lévinek, az adószedő nek (vámszedőnek) tulajdonították, akit Jézus hívott el tizenkét tanítványa egyikének (Mt 9:9-13; 10:3). Nevén és foglakozásán kívül gyakorlatilag semmit sem tudunk róla. Az apostoloknak a Cselekedetek könyvében való felsorolása után (ApCsel 1:13) eltűnt az egyház történetéből, eltekintve olyan utalásoktól, amelyek valószínűleg meseszerűek. Az első evangélium sehol sem nevezi meg kifejezetten szerzőjeként, de az egyház első írói, akik a szerzőség kérdésével foglakoznak, Máténak tulajdonítják: Eusebius (kb. Kr.u. 325) Papiast (kb. Kr.u. 100) idézi, aki szerint Máté arám nyelven írta le az Úr szavait, amit azután mindenki úgy fordított görögre, ahogy tudott. Irenaeus mintegy másfél évszázaddal Eusebius előtt azt állította, hogy "Máté egy írott evangéliumot is adott ki a zsidók között azoknak saját nyelvjárásában, míg Péter és Pál Rómában hirdették az evangéliumot és rakták le az egyház alapjait". Több következtetést lehet levonni ezekből a korai megnyilatkozásokból az első evangélium eredetére vonatkozólag. Először: Máté szerzősé ge nem volt vitatott. Lévén, hogy Máté az apostolok csoportjának viszonylag csak a háttérben meghúzódó tagja volt, nem látszik semmi nyomós ok arra, hogy őt tegyék meg egy hamisított mű szerzőj ének. Bármilyen haAz

első


MÁTÉ EVANGÉLIUMA

misító, aki produktumának hírnevet keresett, egy nevezetesebb apostol neve alatt adta volna azt ki. Másodszor: a korai írók általános egyetértése összhangban van azzal, amit Máté alakjáról tudunk. Minthogy vámszedő volt, írástudónak kellett lennie, aki hozzá volt szokva, hogy hivatali tevékenységének keretében jegyzeteket készítsen; az a hagyomány, hogy ezt az evangéliumot eredetileg arám nyelven írták, nem zárja ki azt a lehető séget, hogya szerző később kiadhatott egy görög nyelvű változatot, amely gyorsan kiszorította a régebbi írást.

nyekjutottak kifejezésre. Mindenesetre a meglévő szöveg korai, és valószínűleg inkább görög nyelvű kiadásnak, mint arámiból készült fordításnak tekintendő. Máté evangéliuma csodálatraméltóan megfelelt egy olyan egyháznak, amely még szoros kapcsolatban volt a judaizmussal, bár egyre függetlenebbé vált tőle. A messianizmus levegője áradt belőle, üzenete mégis az egész világnak szólt. Megőrizte az Ábrahámmal kötött szövetség lényegét, amely hangsúlyozta Isten Ábrahámnak és ivadékainak, mint külön népnek szóló ígéretét, de hozzátette: "Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége" (lMóz 12:3). A keletkezés helye Antiókhia lehetett. Az evangéliumi idézetek a korai patrisztikus írásokban, mint Papiaséban és Ignatiuséban, a legszorosabban megegyeznek Máté szövegével és azt mutatják, hogy valószínűleg ez az első evangélium volt a szír-zsidó egyház kedvence. Továbbá az antiókhiai gyülekezet volt az első, amelynek kifejezetten pogány tagsága volt, amely arámul és görögül beszélt. Bár hiányzik az abszolút bizonyíték arra, hogy az evangélium Antiókhiából származik, egyetlen más megfelelőbb hely sem áll rendelkezésre. Így a Kr.u. 50 és 70 közötti időben írhatták, és olyanok adhatták kézről kézre, akik az antiókhiai gyülekezetben és abból kiindulva működtek.

A keletkezés helye és ideje Nem ismeretes, hogy az evangéliumot mikor írták. Aligha írhatták a jeruzsálemi keresztyének első szétszóratása (ApCsel 8:4) előtt, mivel Jeruzsálemben a helyi gyülekezetnek nem lehetett szüksége írott evangéliumra, tekintettel arra, hogy az apostolok jelen voltak, hogy minden kérdést megválaszoljanak és hiteles tanítást adjanak. Kétséges, hogy Kr.U. 70-nél később írták volna, mert a Jeruzsálem lerombolásával foglalkozó jövendölésnél nincsen utalás arra, hogy a város már ténylegesen elesett volna (Mt 24: 1-28). Irenaeus idézett tanúsága az evangélium megírását Néró idejére teszi, .rníg Pál és Péter Rómában voltak". Ha ez a hagyomány helytálló, úgy lehetséges, hogy az evangéliumot Máté eredetileg arámul beszélő, nem palesztinai megtértek számára írta, akik nem jutottak el az apostolokhoz és akik ennél fogva Jézusra vonatkozó ismereteik tekintetében írott szövegre szorultak. Papias tanúságát gyakran elutasították, mivel egy arám nyelven írott eredetinek semmi nyoma nem maradt, és mivel az evangélium nyelvezete nem viselte magán annak a nyomát, hogy görögre fordították volna. Kusza fordítások, mint amilyeneket Papias említ, aligha produkálhattak volna olyan jó görög szöveget, mint ami az evangéliumban előttünk áll. Másfelől lehetséges, hogy látva a Jézus életéről szóló írásos tájékoztatás iránti igényt, a szerző egy görög kiadást készített - általában a pogányokból lett gyülekezetek és talán különösen az antiókhiai számára. Mivel a görög gyülekezetek mind számban, mind befolyásban gyorsan maguk mögött hagyták az arámiakat, az arámi nyelven írott eredeti korán elveszhetett. Az evangélium eredeti nyelvére vonatkozólag ellentétes vélemé176

Az evangélium tartalma Máté evangéliumának témáját közlik a bevezető szavak: "Jézus Krisztusnak, a Dávid fiának, az Ábrahám fiának nemzetségkönyve" (Mt 1:1). A kifejezésmód Mózes első könyvére emlékeztet, amelyet részekre oszt ugyanazon kifejezésnek a használata: "a ...nemzetségének könyve" (lMóz 2:4; 5: l; 6:9 stb.). Ennek a kifejezésnek minden egyes előfordulása a messiási ígéret beteljesedésének egy-egy szakaszát jelezte. Isten népe történetében ezek a láncszemek végigvonulnak a Teremtés könyvén, s azután feltűnik egy láncszem a Ruth 4: 18-ban, ahol a messiási vonal Dáviddal végződik. Máté ezen a ponton veszi fel a nemzedékek rendjét, és Jézus személyében illusztrálja annak beteljesedését. (A fordító megjegyzése: a magyar bibliafordításokban a kifejezések ismétlődésének ez a sajá-

177


MÁTÉ EVANGÉLIUMA

tossága ilyen pontosan nem mutatható ki, az eredeti szövegben azonban igen). Máté szerkezete egy kettős vázra épült, amely a könyvben visszatérő kifejezések révén követhető nyomon. Az első életrajzi jellegű, és egészen hasonló Jézus életrajzának ahhoz a keretéhez, amit Márk és Lukács ad. Két választópont van: az első a Mt 4: 17: "Ettől fogva kezdte Jézus hirdetni: Térjetek meg, mert egészen közel van már a mennyek országa". A második pedig a Mt 16:21: "Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia". Az első jelzi Jézus igehirdetői pályájának emelkedését, amely őt a közérdeklődés középpontjába állította. A második jelzi népszerűsége hanyatlásának kezdetét, és előre mutat pályájának betető zésére a kereszten. Az a tény, hogy az evangélium ilyen világosan megjelöli életének két gyújtópontját, jelzi a szerzőnek azt a kinyilvánított célját, hogy Jézus életrajzát két szempontból adja elő és mutatja, hogy erről az életről mint egészről neki egységes fogalma volt. Az evangélium nem pusztán töredékes mondások és rendszertelen történetek halmaza, hanem világosan megszerkesztett mű, amelynek célja megmutatni azt, hogya Messiás hogyan teljesítette azt a hivatást, amiért a világba jött. A második fajta szerkezet inkább jellemző erre az evangéliumra. Míg az előbb említett váz Jézus életének életrajzi jellegű előadása, ez a második váz témaszerű. Az anyag öt szövegtömbre van osztva, melynek mindegyike egy domináló téma körül csoportosul és mindegyik ezzel a kifejezéssel végződik: "Amikor Jézus befejezte...". A bevezető elbeszéléssel és a passió befejező történetével együtt összesen hét fő rész van, amelyeket egy epilógus foglal össze. Ez Jézus messiási igényének következményeit tárja az olvasó elé. \ Az éles ellentét, ami a között van, ahogyan egyfelől a főpapok reagálnak a sírt őrző őrök jelentésére, másfelől ahogyan a tanítványok reagálnak a feltámadott Úr megjelenésére, döntésre kényszeríti az olvasót, hogy a maga számára melyiket válassza. Vagy csatlakoznia kell a zsidó vezetőkhöz, akik elutasították Jézust, és semmilyen körülmények között sem ismerték el az ő igényét, vagy pedig magának is tanítvánnyá kell válnia.

Az evangélium vázlata

178

MÁTÉ EVANGÉLIUMA: A MESSIÁSRÓL SZÓLÓ EVANGÉLIUM I.

A Messiásra vonatkozó próféciák beteljesedése Az ádvent

1:1-4:11

II. A Messiás elveinek meghirdetése A beköszöntő beszéd Felhívás a bemenetelre

4:12 - 7:29 (7:13-14)

III. A Messiás hatalmának megmutatása Csodák Felhívás a követésre

8:1-11:1 (10:34-39)

IV, A Messiás programjának magyarázata A példázatok Felhívás az elfogadásra Felhívás a megtérésre

11:2-13:53 (11:28) (13:51)

V. A Messiás céljának meghirdetése A kereszt válsága Felhívás a vallástételre VI. A Messiás problémáinak bemutatása Az ellenfelekkel való konfliktusok Felhívás a bűnbántra VII. A Messiás szenvedésének beteljesedése A halál és a feltámadás VIII. Epilógus Híresztelés és valóság Felhívás a cselekvésre

13:54 - 19:2 (16:13-15) 19:3 - 26:2 (23:37-39) 26:3 - 28: 10 28:11-20 (28: 16-20)

Ezek közül a fő részek közül az első megismerteti az evangélium olvasóját a Messiás származásával. Ábrahámtól, Isten ígéreteinek első elfogadójától, és azután Dávidtól, Júda királyi házának Istentől kiválasztott megalapítójától eredő leszármazását Máté a megnyitó versben bejelenti és azután kimutatja. Ezt követi a beszámoló a szűztől születésről, a megkeresztelésről és a megkísértésről, amely felkészítette őt a nyilvános mű ködésre. Ebben a három és fél fejezetből álló fő részben nem kevesebb, 179


l'vlÁTÉ EVANGÉLIUMA

mint ötször fordul elő ez a kifejezés: "hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféták által", vagy ennek egy változata. Máté tehát úgy adja elő Jézus eljövetelét, mint az Ószövetségben kinyilatkoztatott isteni terv beteljesedését, amely terv részben az ő eljövetelét megelőző történelmi folyamatban rajzolódott ki. A második fő rész Jézus Galileában való megjelenésével kezdődik Keresztelő János fogságbavitele után. Ezt a részt Máté nagy részben a messiási királyság lelki és erkölcsi alapjai meghirdetésének szenteli. Jézus bűnbánatra és a benne való hitre szólította fel az embereket, és amikor meghirdette azt az országot, amelynek ő az Ura, ki akarta hangsúlyozni, hogy milyen természetű lesz az az ország, és hogyan lehet oda bejutni. Egyedül Máté használja a "mennyek országa" kifejezést, összesen harmincháromszor. Ötször az "Isten országáról" beszél (6:33; 12:28; 19:24; 21:31; 21:43). A többi szinoptikus sok helyütt az utóbbi kifejezést használja, ahol Máté a .mcnnyek országát" alkalmazza. Míg Jézus félreérthetetlenül kijelentette, hogy országának végül is materiális megjelenési formája lesz (8,11; 13,40-43), ugyanakkor annak lelki jelenlétét is világossá tette (4:17; 12:28). Az ország lelki alapjai a hegyi beszédben öltöttek formát, amelyről Máté adja a legteljesebb beszámolót. Ez világosan meghatározza Jézus álláspontját a Törvénnyel kapcsolatban, mert azt mondta: "Nem azért jöttem, hogy azokat érvénytelenné tegyem, hanem hogy beteljesítsem" (5: 17). Olyan igazságosságot kívánt, amely felülmúlta a zsidó törvényességet, mert belülről és nem kívülrőljövő, spontán és nem külsőségekbenkimerülő, egy személyhez és nem a törvénykönyvhöz mért volt. Legfőbb mércéje maga az Isten volt: "Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes" (5:48). Ebben a tekintetben túlment a Törvényen, amikor azt mondta: "Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek. ..én pedig azt mondom nektek" (5:21-22). A hegyi beszéd közvetlenül megerősíti Jézusnak azt a jogát, hogy túlhaladja a Törvényt. Nem érvénytelenítette a Törvényt, hanem személyének puszta szentségével túlment rajta. A hegyi beszédben az igazságosság kritériuma nem az emberi eszményeknek való megfelelésben van, hanem Krisztus ismeretében, beszédeinek hallásában és cselekvésében (7:23-24). Krisztus személye és műve

teljes jelentőségének megértése még hátra volt, de annak szükségessége, hogy őt tegyük egész tanítása és az egész hit középpontjává már itt is félreérthetetlenül kifejezésre jutott. Ahhoz, hogy ezek az elvek potenciális hívők gondolkodásában érvényre jussanak, szükség volt Jézus hatalmának néhány jelére. Máté evangéliumának harmadik fő része (8: 1 - 11:1) először is olyan különféle típusú csodák elbeszélésével foglakozik, amelyek bemutatták Jézus hatalmát a betegség felett (lepra, 8:14; bénulás, 8:5-13; láz, 8:14-17; vakság, 9:2731), a démonok felett (8:28-34; 9:32-34), a természeti erők felett (8:2327) és a halál felett (9: 18.23-26). A tizenkét tanítvány kiküldése, amit Mt 10. része ír le, úgy tekinthető, mint Jézus hatalomátruházása ezekre az emberekre és biztatása számukra, amikor elindulnak, hogy ezt a hatalmat gyakorolják. A Messiás prédikálása nemcsak egy új esemény meghirdetése volt, hanem egy új hatalom bemutatásává is kellett válnia - egy olyan fogalommá, amely a Cselekedetek könyvének tanúságtétele szerint meg-

180

A Tábor-hegy, egyesek szerint Jézus megdicsőülésének szinhelye.

181


MÁTÉ EVANGÉLIUMA

valósult az egyház későbbi életében: "Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon" (ApCsel 4:33). Az ilyen csodatettek, akár magáé az Úr Jézus Krisztuséi, akár a tanítványokéi, a hatalomnak nem elszórt és céltalan mutogatásai voltak. Jézus tanítani akarta a sokaságot; az ő országának programját akarta bevezetni, nem pedig elképeszteni és ámulatba ejteni a tömeget. Máté evangéliumának negyedik fő részétől kezdve (ll: 2-13: 53) a példázatok nyomulnak előtérbe. Az evangéliumnaknemcsak ebben a részében találhatunk példázatokat, de a legtöbb példázat itt, a 13. részben tömörül. A mindennapi életből vett példák által nyújtanak képet a mennyek országának jellegéről és programjáról, különös tekintettel a jövöre. Jézus kijelentette, hogy a példázatok az igazság felfedés ét és elrejtését egyaránt célozzák, mert amikor tanítványai megkérdezték, hogy Iniért beszél példázatokban a tömegeknek, így válaszolt: "Mert nektek megadatott, hogy megtudjátok a mennyek országának titkait, de ezeknek nem adatott meg" (13: 11). Jézus szándéka az volt, hogy rendelkezései világosak legyenek azok számára, akik készek azok elfogadására, és homályosak azok számára, akik azokkal szembeszegülnek.

a búzában és a konkolyban, a mennyek országának bámulatos növekedése a parányi kezdettől a hatalmas fáig, ennek az országnak a dinamikus erői a kovásszal összehasonlítva - mindezek olyan tényezők, amelyekről Jézus azt akarta, hogya sokaság tudjon. Az utolsó négy példázat a mennyek országának belső jellegével foglakozik: építésének árával, az általa érintettek kettős sorsával és az új és régi elemek keveredésével annak tanításában. Az összes példázat arról tanúskodik, hogy Jézus nem egyszeruen úgy tekintette önmagát, mint egy zsidó reformátort, hanem mint a föld uralkodóját és világfontosságú személyiséget. A példázatokat megelőző 11. és 12. fejezet további beszédeket tartalmaz, amelyek küldetésének természetére és fontosságára vonatkoznak. Keresztelő János felhívása (11 :2-19), Jézus elutasítása a galileai városok részéről (11 :20-24), hatalma a szombat (12: 1-14) és a démonok felett (12:22-37) mind hozzájárulnak ahhoz, hogy művét úgy értsük meg, mint egy természetfeletti személyét, aki különleges küldetéssel érkezett a földre. A következő fő rész (13:54-19:2) a küldetés válságát vetíti előre. Jézus elutasítása a saját városbeliek részéről (13:54-58), Heródes fenyegetése Keresztelő János halála által (14:1-12), a tanítványok eltompultsága (15: 1-16; 16:5-12) feszültségeket jeleztek, melyek Jézusból a kereszt közelségének bejelentését váltották ki, valamint önmagának a megdicsőü lésben való kinyilatkoztatását (16:21-17:8).Az elbeszélésnek ettől a pontjától kezdve a kereszt egyre fenyegetőbben tűnt fel Jézus előtt, és földi pályájának közvetlen feladatává vált. A.messiási cél deklarálása konfliktushoz vezetett. A 19:3-tól a 26:2ig tartó fejezetek a Messiás problémáját írják le. Ellenfeleivel való összeütközései határozott eseményekben mutatkoznak meg, mint a Heródespártiakkal, a szadduceusokkal és a farizeusokkal való vitáiban(22: 15-40). A 23. fejezet kárhoztatásai és a Jeruzsálem elpusztulásáról szóló jövendölések a 24. és a 25. fejezetben ebből a konfliktusból nőttek ki. A konfliktusra válságnak kell jönnie és a Messiás életében ez a válság a kereszt volt. A Máté 26:3-tól a 28:10-ig terjedő rész írja le a Messiás szenvedését, halálát és feltámadását. Halálának Máté a messiási jellegét húzza alá azáltal, hogy próféciákkal való kapcsolatát hangsúlyozza. Jézus négy ízben határozottan hivatkozott az Ószövetségre, azt szenvedé-

Az alábbi felsorolásban nyolc példázat szerepel: 1. Atalajok 13:1-23 2. A búza és a konkoly 13:24-30;36-43 13:31-32 3. A mustármag 4. A kovász 13:33 5. A kincs 13:44 6. Az igazgyöngy 13:45-46 7. A háló 13:47-50 8. A gazda 13:51-52 A felsorolás két részre osztja a 36. verset, amely azt mondja, hogy Jézus visszavonult a sokaságtól és bement a házba. Így négy példázat szólt a sokaságnak és négy a tanítványoknak. Ezek szerint az első négy a tömegnek mutatja be a mennyek országát. A kezdet az Isten Igéjének magvetése, annak fogadtatása a különböző típusú hallgatók részéről, majd jön a valódi és a hamis reagálás ellentéte 182

183


MÁTÉ EVANGÉLIUMA

se eseményeire vonatkoztatva (26:31.54 és 56, valamint 27:9) és Kajafás kérdésére válaszolva ő maga használta önmagára az Emberfia címet (26:64), amelyet a Dániel 7:13.14 használt egy égi lényre. Az epilógus az egész evangélium összefoglalása, amely azáltal ragadja meg tanításának lényegét, hogy bemutatja a Jézushoz való kétféle viszonyulást: a hitetlenségből származó elutasítást és az elfogadásból származó imádatot. Mindegyik fő rész tartalmaz Jézus részéről egy felhívást a tanítványokhoz, amelyeket a szerző nyilvánvalóan olvasóifiak szóló felhívásnak is szánt. A tanító rész végén, amely a hegyi beszédet is magába foglalja, Jézus felszólította a tanítványokat, hogy tegyék meg az életre vezető úton az első lépést (7: 13-14). Amint hatalmát bebizonyította nekik, megbízta őket mint tanúkat és felhívta őket, hogy vegyék fel keresztjüket és kövessék őt (10:34-41). A programjának megmagyarázásával foglalkozó részben kettős felhívás van: az egyik a sokaságnak szól, hogy jöjjenek hozzá megnyugvásért (ll :28), a másik pedig a tanítványoknak, akiket megkérdez, hogy megértették-e szavait (13:51). Meg akart bizonyosodni afelől, hogy kijelentései akarati is értelmi visszhangra találtak. Életének nagy fordulópontján a kereszt megjövendölése elkötelezésre való felhívást váltott ki: "Ti kinek mondotok engem?" (16: 15). Jeruzsálem vele szemben tanúsított elutasítása arra kényszerítette, hogy bűnbánatra szólítsa fel a lázadó várost (23:37-39). A történet végkifejletével az egész evangélium végső felszólítása, a nagy küldetés így szól: "Elmenvén azért..." Így használ fel gyakorlatilag minden részt az olvasó aktivizálására könyve elejétől a végéig.

Máté arra törekedett, hogy Jézus szolgálatát ezeknek a megtérteknek az Ószövetség nyelvén mutassa meg, amelyben zsidó társaik hittek és amelyre öket magukat is tanították. Bizonyos mozzanatok egyediek Máténál. József látomása (l :20-24), a menekülés Egyiptomba (2: 13-15), a gyermekek megöletése (2: 16), Pi1átus feleségének álma (27:19), Júdás halála (27:3-10), a szentek feltámadása a keresztre feszítéskor (27:52), az őrség megvesztegetése (28: 1215) és a keresztelési megbízás (28: 19-20) sehol másutt nem szerepel az evangéliumokban. A példázatok közül az alábbiakról szólók kizárólag Máténál találhatók: a konkoly (13:24-30,36-43), az elrejtett kincs (13:44), az igazgyöngy (13:45-46), a háló (13-47), a könyörtelen szolga (18:2335), a szőlőmunkások (20: 1-16), a két fiú (21 :28-32), a királyi menyegző (22:1-13), a tíz szűz (25:1-13) és a talentumok (25:14-30). A csodák közül csak három Máté saját anyaga: a két vak (9:27-31), a megszállott néma (9:32-33) és az ezüstpénz a hal szájában (17 :24-27). Máténál a csodák inkább arra irányulnak, hogy Jézus messiási hatalmát bizonyítsa velük, minthogy egy elbeszélést előre vigyenek, habár sok olyat is elmond, ami Márknál és Lukácsnál is megtalálható. Máté evangéliumában a hangsúly a tanításon van. Ez tartalmazza a legnagyobb egyetlen tömbből álló beszédanyagot, ami az evangéliumokban található (az 5., 6. és 7. fejezetekben), és vannak más hosszú szakaszok is (a 10., 13., 18., 23., 24. és 25. fejezet), melyek Jézus tanítását adják vissza. Ezek a beszédek körülbelül három ötödét teszik ki az egész evangéliumnak. Máté nyilvánvalóan Jézus tanításának tartaimát akarta hangsúlyozni az ő személyével és a Törvénnyel való összefüggésben, abból a célból, hogy mindazok a következmények, amik a Messiás eljöveteléből származnak, világosak lehessenek.

Fő

mondanivaló

Máté evangéliuma azért íródott meg, hogy megmutassa, a Názáreti Jézus miként bővítette ki és magyarázta meg azt a kijelentést, amely az Ószövetségben a messiási próféciákkal kezdődött el. Bár jellegét tekintve erősen zsidó, a pogányok javára íratott, mivel a végső küldetés előírta a tizenkettőnek, hogy tegyenek tanítványokká .minden népet" (28: 19). Ha eredetileg az antiókhiai gyülekezet számára készült, ahol megtért pogányok először jöttek össze nagy számban, úgy jellegének célja világos. 184

Az evangélium

szereplői

Máté kevesebb hangsúlyt fektet elbeszélésében az egyes szereplőkre, mint a másik két szinoptikus, és nem mutat be sok olyan alakot, akiknek a neve máshol nem szerepel. Több teret szentel ugyan Józsefnek (l: 18-

185


25), Nagy Heródesnek (2:1-16), valamint Jakab és János anyjának (20:2021), mint Márk és Lukács, de mind Márk, mind Lukács több jellemrajzot használ, mint Máté.

Sajátos vonások 1. Máté a beszédek evangéliuma. Mint az alábbi táblázat mutatja, minden fő részben van egy hosszú beszéd. Fő rész I. A Messiásra vonatkozó próféciák beteljesedése (1:1-4:11)

186

Beszéd Keresztelő

János beszéde

3:1-12

II. A Messiás elveinek meghirdetése (4:12-7:29)

Hegyi beszéd 5:1-7:29

III. A Messiás hatalmának megmutatása (8:1-11:1)

A tanítványok kiküldése 10:l-42

IV. A Messiás programjának magyarázata (11:2-13:53)

A példázatok 13:1-52

V. A Messiás céljának meghirdetése (13:54-19:2)

A megbocsátás jelentése (28:11-20)

VI. A Messiás problémáinak bemutatása (19:3-26:2)

Kárhoztatás és jövendölés 23:1-25:46

VII. A Messiás szenvedéseinek betelj esedése (26:3-28: 10)

(Nincs beszéd, csak cselekvés)

VIII. Epilógus 18:1-35

A nagy küldetés 28: 18-20

MÁTÉ EVANGÉLIUMA

2. Máté evangéliuma az egyház evangéliuma Az evangéliumok közül ez az egyetlen, amelyben az "eklézsia" szó előfordul (16: 18; 18:17). Mindkét helyen Krisztus használja, megmutatva ezzel, hogy határozott elképzelése volt az egyházról mint eljövendő intézményről. Maga az a tény, hogy Jézusnak ezek a kijelentései benne foglaltatnak a Máté evangéliumában, azt jelenti, hogy az evangélium egy fiatal és küzdő Egyház számára íródott, amelynek bátorításra és nevelésére volt szüksége. 3. A Máté evangéliuma a király evangéliuma Máté nemcsak az Isten országáról szóló tanítást hangsúlyozza, hanem végig az egész evangéliumban előtérbe állítja Krisztus királyi mivoltát. Az első fejezet nemzetségtáblázata Júda királyainak nyomán halad végig. Heródes ijedelmét az okozta, hogy Jézus születésével politikai rivális jelent meg. A jeruzsálemi bevonulás hangsúlyozza Jézus királyként való érkezését, amint békésen lovagol egy szamárcsikó hátán (21:5,7). Az eszkatalógikus beszédben megjövendöli, hogya "dicsőség trónjára" fog ülni (25:31). A kereszt fölé Pilátus ezt a feliratot helyeztette: "Ez Jézus, a zsidók királya" (27:37).

187

9. FEJEZET

MÁRK EVANGÉLIUMA Az evangélium eredete A szerzőről aránylag keveset tudunk. A könyv sehol sem nevezi nevén; viszonylag kevés adat utal érdeklődési területére és személyiségére, s szinte semmi sem ismeretes személyének azonosságáról. A hagyomány János Márk néven ismeri, jeruzsálemi keresztyén család sarjaként, aki Pál, Barnabás, majd valószínűleg Péter segítőtársa és helyettese is volt. Születésének ideje ismeretlen, de valószínű, hogy legalább tíz évvel fiatalabb volt az apostoloknál, melynek megfelelően húsz éves lehetett a keresztre feszítéskor. Az apostolok pártfogójának, Máriának volt a fia, akit ai ApCsel 12. fejezete említ. A Péter kiszabadulása utáni hálaadó imaórát az ő házukban tartották, s lehetséges, hogy otthonuk a jeruzsálemi keresztyén vezetők főhadiszállása volt. Az kétségtelen, hogy Péter elsőként oda vette útját, amikor a börtönből kiszabadult (ApCsel 12:12), ami arra enged következtetni, hogy bizonyosra vette, ott találja majd munkatársait. Azt sem zárhatjuk ki, hogy Mária házában volt az a "felső szoba", ahol Jézus az utolsó vacsorát költötte el a tanítványokkal, s ahol a pünkösdöt megelőző közös imádkozásra is sor került. Ha mindez igaz, akkor Márknak jól kellett ismemie a keresztyén mozgalom vezetőit kezdettől fogva.


MÁRK EVANGÉLIUMA

Márk családja feltehetően jómódú volt, hiszen anyja tulajdonosa volt a nevezett háznak, és rabszolgákat is tartottak. Hays megkockáztatj a kijelenteni, hogy Márk "egy gazdag özvegy elkényeztetett fia" volt. Unokabátyja, Barnabás, nyilvánvalóan vagyonnal rendelkezett, hiszen eladott egy darab földet, s "elhozta a pénzt, és letette az apostolok lábai elé" (ApCsel 4:37). Márk családjának szülőhazája valószínűleg Ciprus volt; legalábbis Barnabás onnét származott (ApCsel 4:36). Márk szemmelláthatóan olyan környezetben nőtt fel, amelyben a vallásosság műveltséggel párosult. Az Úr szolgálatába unokabátyja, Barnabás vezette be, aki a Pállal történt jeruzsálemi látogatás után (ApCsel 11 :30) visszament Antiókhiába, ahová Márkot is magával vitte (ApCsel 12:25). Márk részt vett az első missziói úton is mint Pál és Barnabás segítője (ApCsel 13:5), velük maradt ciprusi tevékenységük alatt, de amint Ciprusból az ázsiai szárazföld felé indultak, elvált tőlük, és visszatért Jeruzsálembe (13: 13). Márk visszafordulásának okára nem találunk magyarázatot, de arra következtethetünk, hogy nem érezte magát elhivatva erre a munkára, vagy valamiféle érzelmi válságba került. Talán nem kedvelte Pált; esetleg nem érdekelte a pogánymisszió. Tény az, hogy nem ment tovább a többiekkel. Az Antiókhiába való visszatérés és az azt követő jeruzsálemi gyűlés után Barnabás azt javasolta, hogy vigyék magukkal János Márkot a következő missziói útra is. Ez ellen azonban Pál kifogást emelt, mivel Márk "nem ment együtt velük a munkába" (ApCsel 15:37-39). A kettőjük közötti nézeteltérés annyira kiéleződött emiatt, hogy megszakították a kapcsolatot egymással. Barnabás tehát magához vette Márkot és Ciprusba hajózott, Pál pedig új munkatárssal az ázsiai misszióba indult. Ezen a ponton, körülbelül Kr.U. 50-ben, Márk eltűnik az újszövetségi elbeszélésekből, s tíz évig nem is bukkan fel újra. A kolosséiakhoz írt levélben azonban már azt látjuk, hogy Márk újra csatlakozott Pál kíséretéhez Rómában, aki azután be is ajánlotta őt a kolosséi gyülekezetnek. Valamivel később Pál úgy jellemzi, mint akinek hasznát veszi a szolgálatban (2Tim 4: 11). A korábbi nézeteltérés eloszlott; úgy tűnik, hogy Márk visszanyerte Pál bizalmát. Nagyon valószínű az is, hogy Márk ugyanebben az időszakban Péterrel is kapcsolatban állt (1 Pt 5:13). Nem kérdéses, hogy Márk kezdettől fogva tagja volt a gyülekezetnek, s kapcsolatban állt

annak evangélizációs tevékenységével Kr.u. 30 és 65 között. Az Eusebius által feljegyzett hagyomány szerint ő alapította az alexandriai gyülekezeteket

190

A keletkezés helye és ideje A legrégibb híradások Márk evangéliumát Péter római igehir~etés~ vel hozzák kapcsolatba, amelyre a keresztyén időszámítás hetedik évtizedében került sor. Eusebius (Kr.u. 375) így idézi Papiast (kb. Kr.u. 115): "Azt is mondta János, a presbiter - Márk, aki egykor Péter tolmácsa volt, hogy mindazt gondosan leírta, amire emlékezett, Jézus Krisztusnak mind a szavait, mind a tetteit, bár nem a megfelelő sorrendben; ugyanis Márk az Urat sem nem látta, sem nen: követte hanem később Pétert, aki a szükséghez képest adta elo tanításait, de nem úgy, mintha az Úr szavait akarná feljegyezni. Mindazonáltal Márk nem követett el hibát, amikor emlékezete szerint írt le egyet-mást, mert csak arra volt gondja, hogy semmit se hagyjon ki abból, amit hallott, és semmit meg ne hamisítson." Eusebius alexandriai Kelement (kb. Kr.U. 180) is idézi, aki szerint Péter hallgatói arra késztették Márkot, hogy írásban rögzítse számukra Péter szóbeli igemagyarázatát, s hogy Péter beleegyezett abba, hogy az így leírt evangéliumot felolvassák a gyülekezetekben. Origenész, Kelemen utódja (kb. Kr.u. 225), állítólag azt mondta, hogy Márk ú~, í~~ le az evangéliumot, ahogy azt Péter elmesélte ne~i. Ir~nae?s m~gerO~ItI eZ,t a hagyományt, amennyiben úgy véli, hogy "Peter es Pal halala utan Mark .. írásban hagyta ránk azokat a dolgokat, amiket Péter hirdet~tt". E hagyomány megbízhatósága megkérdőjelezhető, mivel nem kozvetlenül az első századból származik; ám figyelemre méltó az, hogy a krónikások egyhangúlag Márkot tartják a második eva~gé~ium szerz?j~ nek s azt Péter igehirdetésével hozzák kapcsolatba. Elter VIszonta kromka abban, ahogy az evangélium Péter korához viszonyul. Irenaeus azt sugallja, hogy az evangélium P~ter ?alál~ után ~ródot~,. feltehető~n :r<:.u. 65 és 68 között; Kelemen és Ongenesz VIszontugy véli, hogy meg Peter életében készült az evangélium, amit az apostol ,jogosított" is. Nem le191


het kétség afelől, hogy ezt az evangéliumot olyan ember írta, aki ismerte az apostolok társaságát, s tartós és közvetlen kapcsolata volt azok szolgálatával. A fenti megállapításokból bizonyos következtetéseket lehet levonni: l. Márk vallásos zsidó környezetben nőtt fel. 2. Szemtanúja lehetett néhány eseménynek, melyet a nevét viselő evangélium megemlít. 3. Közeli munkatársa volt az ősegyház apostoli vezetőinek, tehát ismernie kellett Jézusról szóló tanításuk összességét: s az "örömhírt", amelyet hirdettek. 4. Ö maga is részt vett az igehirdetői munkában, s tanúja volt a pogánymisszió kezdetének. Ehhez még hozzá lehet tenni a következő két megfigyelést az evangélium alapján: l. A szerző tényekre és nem témákra ill. tárgyakra fektet hangsúlyt. 2. Lehetséges, hogy Jézus elfogatásának is tanúja volt. A Mk 14:51-52 említést tesz egy ifjúról, aki követte Jézust. Személyére vonatkozóan semmi említés nincs, s az események sorrendjében elfoglalt helye sem világos. Egy részletesebb utalás nem tömé meg az elbeszélés folytonosságát. Lehetetlen nem arra gondolni, hogy egy olyan személyes emlékről való elmélkedésről van itt szó, amely még élénken él a szerzőben, de nincs jelentősége a cselekmény fő vonala szempontjából. Erről az eseményről egyik szinoptikus sem számol be. Ha Márk az említett ifjú, akkor szemtanúja volt Jézus élete utolsó óráinak, s így nagyon valószínű, hogy az utókor Márknak köszönheti az azokról szóló feljegyzések nagy részét. 3. A Márk l5:2l-ben utalás történik cirénei Simonra, "Alexander és Rufusz apjára". Ez a két ember nem vesz részt a történetben, csak megemlíti őket a szerző. Miért? Valószínűleg azért, mert a szerző és olvasói számára személyes ismerősök voltak. Ha pedig így van, akkor az evangélium keletkezésének időpontját a keresztre feszítést követő generációra kell tennünk, még akkor is, ha a két férfi a keresztre feszítés idején még gyermek volt.

192

MÁRK EVANGÉLIUMA 4. Egy másik érdekes tény kerül előtérbe az evangéliumnak az ApCsel lO:34-43-al történő összehasonlítása alapján. A hagyomány azt próbálja bizonyítani, hogy volt egy időszak, amikor Márk Péter munkatársa volt, s ehhez némi bizonyítékul is szolgál az 1Pt 5:13. Figyelemreméltó, hogy Péternek az ApCsel-ben feljegyzett beszéde szorosan követi Márk evangéliumának tartalomvázlatát. Igaza lenne a hagyománynak, miszerint Márk Péter szóbeli igehirdetését jegyezte fel? E meggondolások alapján arra lehet következtetni, hogy ez az evangélium az apostoli kor egy fiatal igehirdetőjének műve, aki alaposan ismerte a Jézusra vonatkozó üzenetet, és aki azt úgy jegyezte fel, ahogy hallotta - mindenfajta részletezés, ill. díszítés nélkül. Nem kísérelte meg az életrajz magyarázását; egyszeruen hagyta, hogy a tények magukért beszéljenek. Ha pályája végén írta volna a könyvet, akkor saját tapasztalata még csak elmélyítette és gazdagította volna a Krisztusra vonatkozó üzenet előadását. A szerzőre vonatkozó fenti értekezések túlnyomórészt már érintették az evangélium keletkezésének időpontjára meglévő bizonyítékokat. Ezt az időpontot aligha tehetjük későbbre Kr.U. 70-nél, sőt az evangélium összeállítása lényegesen korábban is történhetett, ha "összeállításon" az anyag gyűjtését és feldolgozását, s nem feltétlenül a publikálását értjük. Márk evangéliumának egyezése Máté és Lukács evangéliumával, amelyekben a teljes Márk-anyag megtalálható, többeket ahhoz a feltételezéshez vezetett, hogy Máté és Lukács Márkot használta forrásként, tehát e két evangéliumot írásos dokumentum előzte meg. Ez a következtetés annak feltételezésére késztetne, hogy vagy Márk jelent meg túl korán, vagy a másik két evangélista túl későn. Ha azonban ez a három evangélium az Úr Jézus Krisztusra vonatkozó apostoli üzenet három különböző, írásos feldolgozása, amelyet a Szentlélek sugalmazott, s amelyet abból a közös anyagból merítettek, amit az apostolok és munkatársaik prédikáltak, akkor fennállhat annak a lehetősége is, hogy párhuzamosan készültek. A téma további tárgyalása a 7. fejezet "A szinoptikus probléma" című szakaszában található. Márk evangéliumának stílusa tömör, világos és precíz, ami leginkább a római gondolkodásmódnak felel meg (s amelynekjellemzője, hogy nem kedveli az elvont fogalmakat és az irodalmi öncélúságokat). Sok a lati193


MÁRK EVANGÉLIUMA

nizmus Márknál, mint pl. véka - modius (4:21), adó - census (12: 14), hóhér - speculator (6:27), százados - centurio (15:39,44,45) stb. Ezek többségének volt görög megfelelője is. Márk valószínűleg azért használta a latin kifejezéseket, mert azok ismertebbek voltak és gyakrabban fordultak elő. Az evangélium nem fektet hangsúlyt a zsidó törvényekre és szokásokra. Ha meg is említi őket, sokkal több magyarázatot fűz hozzájuk, mint a másik két szinoptikus. Az evangéliumban szereplő belső bizonyítékok jól beleillenek a külső hagyományokba, miszerint Róma volt a könyv megjelenésének helye. Márk evangéliuma mindenesetre a még meg nem tért, gyakorlatias, római mentalitású világinak (laikusnak) szólt.

lomhoz mindenképpen odaillő bevezetést képeznek. Jézus személye dominálja az egész elbeszélést. A szerző az ő tetteit állítja az érdeklődés középpontjába - halálával és feltámadásával a történet megragadó tetőpontot ér el. , A szerző nem törekszik arra, hogy elhallgassa, ill. eltúlozza az Ur életének természetfeletti jellegét. A csodák majdnem mindig kapcsolatban állnak valamilyen határozott emberi problémával; valamilyen válságos helyzet megoldását, s nem a magamutogatás célját szolgálják. Jézus műve egyenletesen haladó fejlődést mutat a kitűzött cél felé, és több utalás is történik a feltámadás meglepő végkifejletére (8:31; 9:31; 10:34). Végül is az olvasónak magának kell dönteni arról a személyről, akit a könyv embemek ábrázol ugyan, aki azonban mégis több mint ember.

Az evangélium tartalma Márk evangéliuma történelmi elbeszélés, amely az Úr Jézus Krisztus személyének és működésének reprezentatív képét mutatja be. Nem elsődlegesen életrajz, mivel nem tárgyalja a szülőket, a korai környezetet, születést, neveltetést, a család lényeges jellemzőit, és azt sem kísérli meg, hogy Jézus életének egy bizonyos szakaszáról adjon bővebb tájékoztatást. Szoros sorrendben, valószínűleg az általános kronológia sorrendjében Krisztus pályafutásának egyepizódsorozatát nyújtja, s Jézus földi életének csupán az utolsó hetét írja le részletesebben. Tárgyának megközelítésében majdnem teljességgel objektív. Keveset kommentál; a történet önmagáért beszél. Ha az evangélium utolsó tizenkét versét - melyet általában nem Márknak tulajdonítanak, mivel a legrégibb kéziratokban nem található meg -leválasztanánk, az evangélium egyedülálló hirtelenséggel szakadna meg. A könyv szűkre szabott, képszerű, tömör, áttekinthető és erőtől duzzadó. Mint egy ember életét ábrázoló fényképalbum, Jézus különböző "beállításainak" egy jellemző sorozatát adja, anélkül, hogy azok között szoros folytonosságot akarna létrehozni. Ennek ellenére Márk kielégítő ismerettel szolgál Jézus személyéről és működéséről, mivel az egyes epizódok mozaikkockákként teljes képpé állnak össze. Az evangélium tárgyát a kezdő verssor megfelelő módon összegzi: "Jézus Krisztus evangéliumának kezdete" (néhány régi kézirat hozzáteszi: Isten fia). Attól függetlenül, hogy itt vagy egy tipikusan korabeli CÍmsorról van szó, vagy az apostol maga választotta a kezdő szavakat, a tarta194

Az evangélium vázlata Márk evangéliumának vázlatát nehéz összeállítani a könyv impresszionista jellege miatt. Az olvasókra gyakorolt hatás elérése érdekében a szerző nyilvánvalóan inkább az evangélium összbenyomására, mint az egyes szakaszok kulmináló sorozatára épített. Ettől függetlenül az itt következő vázlat megfelelő vezérfonalat nyújthat a könyv szerkezetéhez. MÁRK EVANGÉLIUMA: AZ ISTEN FIÁNAK EVANGÉLIUMA Márk 1:1 (Téma-vázlat) (Színhely) L

A felkészülés Az előfutár A megkeresztelés A megkísértés

II. A szolgálat kezdete A megbízatás Bevezetés: Kapemaeumi működés Folytatás Galileában: Tanítás

Názáret A puszta

1:2-13 1:2-8 1:9-11 1:12-13 1:14-5:43

Galilea

1:14-2:12 2:13-4:34 195


További szolgálat: Hatalom

Tízváros

III. A szolgálat kiteljesedése: Konfliktus Hitetlenség Názáret Politikai veszély A tömeg tetszésnyilvánítása (Visszavonulás) Puszta Hagyományőrzés

A nép álmélkodása (Visszavonulás)

Tírusz, Szidón, Tízváros

4,35-5,43 6,1-8,26 6,1-6 6,7-29 6,30-56 7,1-23

7,24-8,26

lY. A szolgálat lezárása: Kihívás A tanítványok előkészítése a szenvedésre (Visszavonulás) Cézárea Filippi, A tömeg kihívása Júdea és Pérea V. Az utolsó út: Kereszt Tanítj a a tanítványokat Útközben Jeruzsálem felé Betegek gyógyítása Jerikó Győzelmes bevonulás Jeruzsálem Igehirdetés Jeruzsálemben Jövendölés

10,32-45 10,46-52 11,1-11 11,12-12,44 13,1-37

VI. A passió: A katasztrófa Az összeesküvés Betániai közjáték Az utolsó vacsora Gecsemáné A per Kajafás előtt Péter megtagadja Jézust Kihallgatás Pilátus előtt

14,1-15,47 14,1.2.10.11 14,3-9 14,12-26 14,27-52 14,53-65 14:66-72 15:1-20

196

Bethánia Jeruzsálem

8,27-10,31

MÁRK EVANGÉLIUMA Keresztre feszítés Temetés

VII.Feltámadás: Az új kezdet Utóirat

15:21-41 15:42-47 16:l-8 16:9-20

A fenti vázlat valamivel részletesebb, mint a Máté evangéliumé. Ez azért volt szükséges, hogy a Márk evangélium felépítésében található különböző elemek összefüggését feltárhassuk. Mátéval ellentétben, aki főleg a messiási témát követi, Márk Jézusnak mint Isten Fiának működé sével foglalkozik, aki egyben Isten szolgája is. Az alapvázlat Jézus szolgálatának földrajzi helyváltoztatásai köré épül. Ez az evangélium alig mond valamit Jézusnak a passiót megelőző jeruzsálemi tevékenységéről, holott Jézus többször is megfordult Jeruzsálemben utolsó látogatását megelőző en. Csak miután földi szolgálata válsághelyzetbe került, hagyta el Galileát és a Tízvárost. A Tíruszban, Szidonban és Cézáreában tett látogatásokat úgy kell tekintenünk, mint visszavonulási kísérleteket a tumultus és a

8,27-9,50 10,1-31 10,32-13,37

Názáret látképe.

197


MÁRK EVANGÉLIUMA

konfliktusok elől, amelyek földi útját végigkísérték. Itt alkalma volt arra, hogy egyedül imádkozzon és gondolkozzon, s hogy taníthassa a tanítványokat azokra az igazságokra, amelyeket olyan nehezen tudtak felfogni. A vázlat rámutat Márk gondolkodásának fejlődésére is. A görög euthus vagy eutheos szó, amely rögtön, azonnal, egyenesen, mindjárt jelentésben használatos, 42-szer fordul elő, többször, mint az Újszövetség többi könyvében összesen. Ez azt a benyomást kelti, hogy bármennyire is sokféle és részletes is volt Jézus szolgálata, ő valami láthatatlan cél elérése felé sietett, amelyet bár ő látott, legtöbb kortársa "elől rejtve maradt, s a tanítványok is csak körvonalaiban ismerték fel, azon ritka alkalmakkor, mikor Jézus szavai megvilágították felfogóképességüket. A vázlat megkísérli a Márk által feldolgozott anyag osztályozását. Az első szakaszt (l :2-13) bevezetésnek is lehet nevezni, de pontosabban kifejezve Jézusnak a nagy munkára való felkészü1ését ismerteti rövidítve. Márk Jézus életének ezt a szakaszát sokkal rövidebben intézi el, mint akár Máté, akár Lukács. Hiányzik a genealógia; János igehirdetésének csak a puszta elemeit sorolja fel, s a megkísértést sem ismerteti részletesen. A teljes szakasz Jézus megbízatásáról szól: János hitelesítette, a Szentlélek felkente, ő maga pedig megpróbáltatott a pusztában. A második szakasz (1: 14-5:43) első látásra azt a benyomást kelti, hogy csupán reprezentatív események egyvelege. Valójában Jézus tekintélye megnyilvánulásának egy egész sorát tartalmazza. A béna meggyógyításának csodája, amely gyógyítások sorozatát zárja le (2: 1-12), Jézus bűnt megbocsátó erejét illusztrálta. A farizeusokkal folytatott vita a szombati kalásztépésről (2:23-28), a sorvadt kezű ember meggyógyításával párosulva (3: 1-6), lefektette azt az elvet, hogy Jézus a szombatnak is Ura. A gonosz lelkek feletti hatalmát több részlet is említi (3: 11,20-30; 5: 1-20). A vihar a Genezáret taván felfedte a természeti elemek felett való uralmát (4:35-41). Jairus lányának feltámasztása a halál feletti hatalmát mutatta meg (5:21-24,35-43). Jézus felsőbbségének e bizonyítékai mellett Márk Krisztus tanításainak nagy részét is feljegyzi, de a főhangsúly az elbeszélésnek ebben az első részében Jézusnak azon jogán van, hogy Isten Fiaként és Emberfiaként egyaránt szólhatott és cselekedhetett. A harmadik szakasz (6: 1-8:26) folytatja a másodikban elkezdett tanításokat és csodákat, de sokkal nagyobb teret nyújt a konfliktuselemnek. A názáretiek hitetlensége (6:6), a Heródestől kiinduló politikai nyomás

(aki kivégeztette Keresztelő Jánost, s valószínűleg Jézust is gyanúsnak tekintette - 6:27-29), a népszerűség veszélye, amely isteni küldetését könnyen a demagógia szintjére süllyeszthette volna, valamint a farizeusok hagyománytisztelete (7: 1-23) olyan feszültségeket idézett elő, amelyekkel szemben Jézusnak ellenállást kellett kifejtenie. Végül is, miután eredménytelenül megpróbált visszavonulni a követelődző tömeg elől (6:3134), elvonult Tíruszba és Szidónba, tehát pogány területre, ahol nem ismerték annyira (7:24). De még ott is a segítségét kérték. Ez a Jézus szolgálatának kiteljesedéséről szóló szakasz bemutatja Jézus működésének napos és árnyékos oldalait egyaránt. A tömeggel szembeni könyörülete, a szükségben szenvedők szolgálatára való készség, s az a bölcsesség, amellyel kérdéseket válaszol meg, kontrasztba kerül a léha tömeg önzésével. A negyedik szakasz (8:27-10:31) Jézusnak Cézárea Filippibe való visszavonulásával kezdődik. Márk a másik két szinoptikushoz hasonlóan sarkalatos pontnak látja ezt Jézus életében. Jézus felszólította tanítványait, hogy tegyenek személyes bizonyságot a belé vetett hitükről (8:27). Először tárta fel előttük halálának szükségességét, majd pedig a megdicsőülési jelenetben igazi dicsőségében mutatkozott be előttük. Újra és újra tanítani akarta őket (Mk 9:31, a görög "edidaskon" ige befejezetlen múlt időben) arról, hogy meg kell halnia és fel kell támadnia. A tanítványok "nem értették ezt a beszédet, de féltek őt megkérdezni" (9:32). Az ötödik szakasz kiterjed Jézus élete e fordulatának következményeire, amennyiben a kereszthez vezető utolsó utat írja le. A tanítványokhoz intézett beszédében (10:32-40), a vak Bartimeus meggyógyításában, akit kitüntető módon néven nevezett (10:46-52) s a városba való drámai bevonulás népszerű leírásában (11: 1-10) megmutatta hozzáállását az Istennek és embemek való szolgálathoz. A külőnbőző vallási csoportokkal folytatott vitában s az Olajfák hegyén a tanítványokhoz intézett apokaliptikus beszédben Jézus lefektette azon gondolatok és jövendölések alapelveit, amelyek pontosabban kifejtették küldetésének végső kimenetelét. Különösen az ember életének isteni értelmezését hangsúlyozza, amely az ő visszajövetelében éri el csúcspontját az idők végeztével. A kereszt tragédiáját Márk nem kicsinyli le, de mielött még elkezdené a szenvedés történetének ismertetését, már rámutat arra, hogy Jézus győzedelmesen felülmúlja majd a reá váró katasztrófát.

198

199


A passióról szóló szakasz (14:1-15:47) leglényegesebb tényeiben nem tér el a többi evangéliumban közölt történettől. Jézus életének utolsó pár napja szorosabb kronológiai sorrendben kerül közlésre, mint bármelyik azonos hosszúságú életszakasz. Annyi bizonyos, hogy ez volt a legelevenebb és legfontosabb szakasz. Márk tiszta és egyszerű stílusa felerősíti az elbeszélés értékét s arra a kérdésre készteti az olvasót, hogy egy olyan nagyszerű személy (mint Jézus), azzal az óriási auktoritással hogyan juthatott ilyen korai halálra? Maga az evangélium két választ ad erre a kérdésre. Az egyik Jézus nyilatkozata a Márk 10:45-ben: "Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért." Az evangéliumban leírt tragédia elkerülhetetlen része volt az emberek szolgálatának, ill. megváltásának. A másik választ a feltámadásról szóló utolsó szakasz tartalmazza (16:1-8). Az üres sír felfedezése azt bizonyította, hogy valami történt József sírkertjében, amit nem lehetett pusztán természettudományos alapon megmagyarázni. Az angyal igenlő tanúsága és az asszonyok hirtelen rémülete azt igazolja, hogy megtörtént az, amit senki sem várt, - s Jézus valóban feltámadott. A Márk evangéliuma utolsó 12 versének valódisága szövegelemzési alapon vált vita tárgyává, mivel a legrégibb és legmegbízhatóbb kéziratok közül jó néhány teljesen kihagyja őket. Különböző befejezések léteznek, bár ezek közül a legjobban ismert valószínűleg a legjobb is. Mindenesetre egy olyan beszámolót képvisel, amely visszavezethető a második század végére, s közeli hasonlatosságokat mutat fel a többi evangélium feltámadási történetével, tehát okkal hihető az, hogy hiteles információt tartalmaz. Ha maga Márk írta, akkor valószínűleg epilógusként fűzte hozzá, mivel annak összefoglalásával kezdődik, amit az első nyolc vers már elmondott. A tanítványok hitetlenségét hangsúlyozza (16:11,13-14,16), mintha csak azt akarná kifejezni, hogy Jézus halál feletti hatalmának e ragyogó demonstrációja ellenére is, még sokan kétkedtek s szükségük volt a hitre való további serkentésre.

200

MÁRK EVANGÉLIUMA Fő

mondanivaló

Mint már említettük, Márk a cselekvés evangéliuma. Nincs bevezető je - a címen kívül. Nagyon kevés az Ószövetségből prófétikus magyarázat céljából vett idézet, bár előfordul jó néhány idézet és hivatkozás. Az evangéliumokban szereplő 70 példázat és példázatszerű kijelentés közül Márkéban csak 18 van, amelyekből néhány csak egy mondatot tartalmaz. Terjedelméhez képest viszont Márk nagyobb teret ad a csodáknak, mint bármelyik más evangélium, hiszen a lehetséges 35-ből 18-at jegyez fel. Lukács pl. 91 oldalnyi görög szövegben csak húsz csodáról tesz említést, míg Márk 53 oldalon meséli el a l8-at. Ez pedig arra utal, hogy Márkot jobban érdekelték a tettek, mint az elméleti vizsgálódás. Márk a személyes reakciók evangéliuma. A szerző mindig feljegyzi Jézus hallgatóságának reagálását, akik "megdöbbentek" (1:27), kritizáltak (2:7), féltek (4:41), nem értették (6:14), "álmélkodtak" (7:37), elszántan ellenségesek voltak (14: 1). A könyvben legalább 23 ilyen utalást találunk. Abban, ahogy a közgondolkodás reagál, megtalálható a Jézushoz való modern közeledési formák értékelése. Ezen esetleges feljegyzések mellett a közfogadtatásra vonatkozóan Jézusnak még sok feljegyzett beszélgetését megtaláljuk, sőt személyes gesztusaira vonatkozó megfigyeléseket is látunk (3:5; 5:41; 7:33; 8:23; 9:27; 10:16). Ezek és egyéb elemek Márk evangéliumát különösen életszerűvé teszik. l Sl-szer fordul elő a történelmi múlt idő, s igen gyakran a befejezetlen múlt, amelyek mindegyike folyamatában és nem eseményszerűségé ben fejezi ki a cselekvést. Egymás után fordulnak elő ilyen színes kifejezések: "A lélek pedig kivitte a pusztába" (1:12); "megbontották annak a háznak a tetejét" (2:4); "a tisztátalan lelkek pedig .., leborultak előtte" (3: 11); "a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni" (4:37); "ekkor megparancsolta nekik, hogy ültessenek le mindenkit csoportonként a zöld fűre" (6:39). A fenti kifejezések csak például szolgálnak annak illusztrálására, hogy milyen színes és friss Márk stílusa olyan stílus, amely kétségtelenül annak a szemtanúnak szóbeli bizonyságtételét jellemzi, aki pontosan azt mondja el, amit látott, s ahogyan a látottak hatottak rá és másokra.

201


MÁRK EVANGÉLIUMA

Ennek az evangéliumnak szemmel láthatóan evangélisztikus céljai vannak. Azt kísérli meg, hogy Krisztus személyét és működését új üzenetként, "örömhírként" közvetítse a hallgatónak, akitől nem várja el a teológia, illetve az ószövetségi tanítások ismeretét. Rövid anekdotái, epigrammaszerű mondatai, a valóság hangsúlyozott alkalmazása olyan eszközök, amelyeket egy utcai prédikátor használ fel, amint Krisztusról beszél egy vegyes összetételű tömegnek. Bár az evangélium stílusa nem feltétlenül irodalmi, összetartó ereje az a személy, akiről szól. Tényszerű és ellenállhatatlan képet fest Krisztusról. .

Az evangélium

szereplői

Márk nem specialista jellemrajzok vonatkozásában, jóllehet több alak is élesebben rajzolódik ki nála, mint pl. Máténál. A Gecsemáné kertbeli ifjút, aki elmenekült a katonák elől (14:51-52), Alexandert és Rufuszt (15:21), a leprás Simont úgy mutatja be, mint saját maga és az olvasó régi jó ismerősét. Az Alexanderra és Rufuszra való hivatkozás különösen érdekes, mert arra enged következtetni, hogy Márk olvasói ismerték ezeket az embereket, s a kortársaik voltak. Ha Rufusz azonos azzal a férfival, akit a Róma 16:13 említ, akkor ez bizonyítéka lehet annak, hogy az evangélium megközelítőleg Kr.U. 56 és 66 között Rómában keletkezett. Az is igaz, hogy Márk nem említ annyi személyt, mint Lukács, s nem használja őket példaként olyan mértékben, mint Lukács és János. Kétségtelen, hogy jobban érdekli a történet kibontakozása, mint egyéni jellemek elemzése. A személyek megnevezése azt sugalmazza, hogy azok már az evangélium megírása előtt a keresztyén közösség ünnepelt személyiségeivé váltak.

202

203

10.

FEJEZET

LUKÁCS EVANGÉLIUMA Az evangélium eredete A három szinoptikus evangélium közül Lukács közli a legtöbb információt keletkezésére nézve. A szerző - aki saját nevét nem adja meg olyan irodalmi bevezetést nyújt, amelyben rámutat írásának céljára, az alkalmazott módszerekre és kapcsolataira a kortársakkal, akik ugyanezt kísérelték meg. Ez a bevezetés (Lk 1:1-4) kulcs az evangéliumhoz és az Apostolok cselekedeteihez is, amennyiben Lukács evangéliumát és az ApCsel-t egységes műnek tekintjük. A bevezetésből sok mindenre következtethetünk, mint pl.: l. Az író korában sok olyan mű létezett, amelyek zavaros vagy nem teljes értékű információt adtak Jézus életéről és munkájáról. Ha a szerző ezeket az anyagokat és forrásokat kielégítőnek tartotta volna, nem írt volna külön evangéliumot. 2. A rendelkezésre álló forrásokból felhasználható anyagot egy megadott rendszer szerint igyekezett összeállítani ("tudósítást írni", Lk l: l). 3. Ezek a tények az egész akkori keresztyén világban jól ismertek és általánosan elfogadottak voltak, fiiggetlenül attól, hogy kitől származtak. Lukács ezt így mondja: .melyek körünkben beteljesedtek" (1: 1).


4.

Az író érzi magát olyan jól informáltnak, mint a többiek, és képesnek tartja magát arra, hogy olyan tudósítást írjon, amelyért felelősséget is vállalhat ("magam is jónak láttam", 1:3). 5. Lukács forrásai megbízhatóak és hitelesek ("akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az Igének", 1:2). 6. Úgy ismerte a tényeket, mint aki részben át is élte azokat, másrészt lelkiismeretesen utánuk járt, lévén kortársa a szemtanúknak. A .mindcnnek pontosan utánajártam" (görögül: parekolouthekoti kifejezés megegyezik a 2Tim 3: l O-ben levővel, ahol Pál azt mondja Timóteusnak: "követője lettél (utánajártál) az én tanításomnak, életmódomnak. ..". Ebből a szövegből nem derül ki az, hogy Timóteus minden alkalommal Pál mellett volt-e, csak az, hogy kortársa volt az apostolnak, s így első kézből értesülhetett az eseményekről.

Az anothen (eleitől fogva, az új fordításban "kezdettől fogva") kifejezés értelme vitatott. A jánosi levelekben és Jakabnál (Jak 1:17) a szó értelme: felülről jövő. A szót Lukács csak kétszer használja, itt és az ApCsel 26:5-ben, ahol is Pál védőbeszédében fordul elő és jelentése nem lehet felülről jövő, hanem csak kezdettől fogva, bizonyos idővel hamarabb. Knowling szerint Pál ehelyütt jeruzsálemi nyilvános tanításának kezdetére utal. A GaI4:9-ből egyértelműen bizonyítható az anothen időbeli visszautaló jelentése. A Lk 1:3-ban is erőltetett lenne a felülről való fordítás, mint ahogy az egyéb lukácsi és páli ide vonatkozó szövegekre sem értelmezhető mechanikusan ez ajelentés. Igaz, hogya Lk 1:3-ban elvileg mindkét fordítás elfogadható, de a felülről valónak fordítást a többi páli és lukácsi használatokra nem lehet ráerőszakolni. A tisztázatlan, kétértelmű fogalmak legjobb megfejtési módja, ha azt vizsgáljuk, hogy az illető szerző a szót melyik értelmében használja leggyakrabban; az általunk használt Biblia "kezdettől fogva" fordítása ennek figyelembe vételével történt. Mindezekből megérthető, hogya szerző a tények olyan korszerű ismertető igényével lépett fel, amely akkor máshol nem volt megszerezhető. Krisztussal kapcsolatos ismeretei hosszú évekre nyúltak vissza, melyek során kapcsolatban volt az apostolokkal, szemtanúkkal és valószínű leg Jézus rokonaival, s személyes barátaival is. A Szentlélektől ihletve-

206

LUKÁCS EVANGÉLIUMA

aki őt szerzővé tette - válogatta ki a megfelelő eseményeket és dolgozta ki a megfelelő nyelvezetet. 7.

Lukács evangéliuma minden lényeges ismeretanyagot magában foglal, és sok olyan részletet is tartalmaz, ami a többi evangéliumban nem fordul elő. Így Lukácsra úgy tekinthetünk, mint aki Krisztus életét a legátfogóbb módon adja elő. 8. Pontosan és tervszerűen kidolgozott rendszer szerint szerkeszt. Ez a "rendszer" az ő értelmezésében nem feltétlenül hű kronológiai sorrendet jelent, hanem egy olyan meghatározott szerkesztőicélkitűzést, amelyhez végig következetesen ragaszkodott. 9. Teofilus, Lukács címzettje, feltehetőleg egy felső osztálybeli ember, akit a keresztnevén szólít. Nevének jelentése: Istentől szeretett vagy Istent szerető. A "nagyrabecsült" (görögül: kratiste) jelző csak arisztokrata vagy magasabb hivatalbeli embereket illetett meg. Talán Lukács bizonyságtétele által megtért ember volt, vagy Lukács patrónusa, aki publikációinak közzétételéért felelősséget vállalt, és azokat erkölcsileg támogatta. 10. A címzett már tudott Jézusról, a történetekről és igehirdetésekről, de szüksége volt további útmutatásokra, hogy azok hitében megerősít sék és az igazságról teljes egészében meggyőzzék. 11. Lukácsnak nem titkolt szándéka az volt, hogy barátjának a teljes igazságról nyújtson ismeretanyagot. A fentiekből következik, hogy a szerző írói adottságokkal megáldott ember volt, olyan, aki tudta, hogyan kell azokat hasznosítani Krisztus üzenetének tolmácsolásában. Ki volt ez az ember?

Az evangélium szerzője A szerző személyazonossága függ a harmadik evangéliumnak az ApCsel-el való kapcsolatától. Amennyiben mindkét könyvet egy személy írta, úgy felhasználhatjuk a Cselekedetek könyvét az evangélium szerző jének azonosítására és fordítva. Az ApCsel-ben a szerző kétségtelenül részese volt sok olyan eseménynek, amelyekről informál, mivel gyakran használja a mi személyes névmást. Ez a mi jó útmutatást ad az író jellemének, érdeklődésének és azonosságának meghatározásához. 207



Az első ezek közül a Béza kódexben (D) található, amely VI. századi kézirat, és szövegében gyakran kivételes megfogalmazások találhatók. Az ApCsel 15:28-ban pl. ez olvasható: "Volt egy nagy összejövetel, és amikor összegyűltünk, valaki, akit Agabusnak hívtak, megjósolta beszédében, hogy nagy éhínség lesz az egész földön." Mivel ez az igerész ilyen formában csak a Béza kódexben fordul elő, általában elvetik. Ha viszont ez a szöveg az eredeti, akkor ebből az következik, hogy a harmadik evangélium írója az első antiókhiai gyülekezet tagja Barnabás és Saul működése idején. Az első, egyértelműen idevonatkoztatható utalás az ApCsel 16:10ben olvasható, amikor Pál második missziói útján visszaérkezik Tróászból. Az író elkísérte Pált Tróászból Filippibe, ahol a többes szám 1. személyű névmás elmarad Pál bebörtönzésének kezdetétől (ApCsel 16:17; 16:1934). Az író feltehetően Filippiben volt, de őt nem tartóztatták le. A .rni" Pál Macedóniába való visszatérésénél jelentkezik újra (az ApCsel 20:6tól). Ettől kezdve végig megmarad az egész könyvben, bár nem bizonyítható, hogy az író végig Pállal tartózkodott volna. Azonban elkísérte Pált Rómába és mindvégig vele maradt (Róm 27: 1.2 kk). Lukács és az ApCsel kapcsolata szoros. Mindkét levél Teofilushoz van címezve. Az evangélium és az ApCsel bevezetése pontosan összeilleszthető. "Az első könyvet arról írtam, Teofilusom, amit Jézus tanított..." (ApCsel l: l). A feltámadás és az azt követő 40 nap tanításának kihangsúlyozása komoly összhangban van a Lk 24. részével. Mindkettőben a Szentlelken van a hangsúly. Harnack rámutatott arra, hogy a két elbeszélés között szókészlet és stílus szempontjából is összhang van. Túlságosan hosszú és bonyodalmas lenne ennek bizonyításába bocsátkozni; s végeredményben a két mű egységének elmélete meglehetősen megalapozottnak tűnik. A két könyv belső bizonyítékainak egysége is egyértelműen igazolja a szerző azonosságát. Ez a szerző egy antiókhiai nem zsidó lehetett, aki Antiókhiában tért meg nem több mint 15 évvel pünkösd után. Barátja és munkatársa volt Pálnak, és miután Tróászban találkoztak, elutazott az apostollal annak második missziói útjára (ApCsel 16:10). A gyülekezet pásztoraként Filippiben maradt, míg Pál szolgálati körúton Antiókhiában (18:22) és Kisázsiában járt (19:1-41). Pál Filippibe való visszatérése után, a harmadik missziói úton, az író újra csatlakozott az apostolhoz. Elment vele Ázsiába, onnan pedig elkísérte Jeruzsálemig.

Pál négyéves bebörtönzésének idejéből nem találhatunk az író tevékenységére vonatkozó adatot, de annyit tudunk, hogy ez időszak végén elkíséri Pált Rómába a császári kihallgatásra. Ez az ember, akinek naplója Pál missziói útjának legjobb forrása, minden bizonnyal közeli munkatársa volt a nagy apostolnak. Az ismert útitársak közül csak Lukács felel meg az idevonatkozó ismérveknek. Az azonosítás főként kizárásos alapon történik. Az író nem Timóteus volt, sem az ApCsel 20:4-6. által említettek egyike, mert nyilvánvaló, hogy az író és Pál ezeket nem kísérte el a Filippiből Tróászba vezető útjukra, hanem csak később mentek. Ha a KoI4:7-17-ben és a Filem 23,24-ben szereplő munkatársak listáját megvizsgáljuk, akkor Arisztarkhosz zárható ki a szerzők sorából (ApCsel 20. rész). Márk nem lehet az író, mivel az ApCsel mint egy harmadik személyt említi. Epafrász munkaterülete nem Filippiben, hanem Kisázsia városaiban volt, Démász pedig dicstelenül elhagyta Pált (2Tim 4,10). Jézus Justus származását tekintve nyilván zsidó volt, az ApCsel írója ellenben nem volt az. Egyedül Lukács maradt meg mint lehetséges író. Ez a következtetés belső bizonyítékon alapul. Az író nagy irodalmi tehetséggel rendelkezett, és valószínűleg magasabb iskolát végzett. Nyelvezete határozottan görög gondolkodásmódra vall. Pl. a "barbárok" szó használata (ApCsel 28:2) nem arra utal, hogy Málta lakói durva, csiszolatlan vademberek lettek volna, csupán annyit jelez, hogy nem a görög nyelvet beszélték. Az író kitűnő megfigyelő volt, mivel az ApCsel 27. fejezetében remekül számot ad az ősi hajózásról, amelyet az ókorból örököltünk. Ha összehasonlítjuk a Mk 5:25-26-ot a Lk 8:43-mal, láthatjuk, hogy Lukács orvosi szempont szerint rendezi az anyagot, amely megerősíti azt a titulust, amelyet Lukácsnak a kolosséiak adtak (Kol 4: 14): "Lukács, a szeretett orvos". Külső hagyományok is azt a feltevést támasztják alá, hogy Lukács mint orvos és Pál barátja írta a harmadik evangéliumot. A második században Justinus Martyr ezt az evangéliumot használja. Tatianus felhasználja ezt a Diatessaronban. Marcion az evangéliumot önkényesen átdolgozva bár, de Lukács megjelöléssel vette be kánonjába. A II. sz. végétől már egyértelműen elfogadott a lukácsi szerzőség. Egyedül Tertullianus

208

209


több, mint 500-szor említi a lukácsi szöveget vagy hivatkozik rá. Miután a szerzőség egyértelműen bizonyossá vált, szükséges néhány megjegyzést tennünk az író művéről és jelleméről. Röviden: születését tekintve görög anyanyelvű nem zsidó, aki jó neveltetésben részesült és kiemelkedő értelmi képességgel rendelkezett. Feltehetőleg egy volt azok közül, akik az első antiókhiai misszió alkalmával megtértek. Pállal Troászban Kr.u. 51-ben találkozott, ezt megelő ző életéről semmit sem tudunk. Tróászból Pállal ment Macedóniába, ahol a filippi gyülekezet pásztora lett, amely gyülekezet híres volt buzgóságáról és alapítója iránti hűségéről. Talán az a "testvér", akiről a 2Kor 8:22ben történik említés, Lukácsra utal. Titus vértestvére lehetett, akivel Antiókhiában már korábban kapcsolatban volt (Gal 2:3). A Korinthusi levél szerint jó híre volt Akhájában, és az evangéliumban is ezért nyert említést. Ha ez az utalás Lukácsra vonatkozik, akkor az író mint Pál személyes képviselője működhetett Macedóniában és Akhájában, míg székhelye Filippiben volt. Amikor Pál harmadik útja alkalmával visszatért Filippibe, Lukács csatlakozott hozzá és elment vele Palesztinába. Pál jeruzsálemi tartózkodásának és cézáreai bebörtönzésének idejéből Lukácsról nem találunk feljegyzést; mégsem lehetett messze, mivel a római utazásban már részt vett, és a hajótörésről már személyesen tudósít (ApCsel 27. rész). A !ogságból írt levelekben is említik a munkatársak között (Kol 4: 14; Filem 24. vers). Ettől kezdve az adatok már meglehetős en töredékesek és bizonytalanok. Ú gy tűnik, hogy Pállal volt utolsó bebörtönzésének idején, az apostol halálát megelőzően (2Tim 4: 11). Lukács nem egyszerű szemlélő, aki a keresztyén igazságokat csa~ kívülről elemzi, hanem maga is aktív igehirdető és misszionárius volt. O volt az első nagy egyháztörténész és egyben az egyház irodalmi hitvédője is. Mint Pál munkatársainak egyike, munkája jól tükrözi azt a Krisztusról szóló ismeretanyagot, amit Pál a pogányoknak hirdetett.

210


A keletkezés helye és ideje A keletkezés két meghatározható időpont közé helyezhető. Mindenképpen az ApCsel megírása előtt keletkezett, de azután, hogy a már megalakult keresztyénség magára vonhatta olyan pogány érdeklődő figyeImét mint Teofilus. Az ApCsel feltehetőleg Pál első római bebörtönzése előtt keletkezett. A könyv váratlan befejezése azt érzékelteti, hogya szerzőnek el kellett hagynia Rómát. Az evangélium természetesen Jézus földi életének lezáródása után íródott, és prológusa szerint többen is próbálkoztak evangéliumok írásával olyan ismereteket közölve, amelyeket akkor a keresztyének már széles körben hittek. A keletkezés legvalószínűbb időpontja Kr.U. 60, amikor Lukács már vagy tíz vagy annál is több éve keresztyén lehetett és Palesztinába utazott, ahol sok olyan emberrel találkozott, akik Jézust életében ismerték. Mialatt Pál börtönben volt, Lukács Jézus élettörténetének tanulmányozására szentelte idejét úgy, mint aki Jézusról már sokat hallott, s aki maga is misszionárius volt. Egyesek szerint Lukács evangéliuma későbbi keletű, mondván, hogy Lukács Márk evangéliumát használta forrásként, pedig a két evangélium közti hasonlóságok csak azzal magyarázhatók, hogy az apostoli egyházban a Krisztusról szóló bizonyságtételeknek nagyon sok bevett, közös eleme volt. Lukács és Márk Antiókhiában személyes kapcsolatban lehetett egymással, amikor Márk először járt ott Barnabás és Pál társaságában. Bár a Kr.U. 60. évet mint dátumot nem lehet dogmatikusan meghatározni, az ugyanúgy lehetséges, mint bármilyen más dátum.

Az evangélium tartalma Nagy általánosságban Máté és Márk sorrendjét követi, de sok sajátságosan egyedi adalékot is tartalmaz: beszámoló Keresztelő János születéséről (1:5-25, 57-80), Jézus születéséről és gyermekkoráról (1:26-56; 2:1-52), geneológia (3:23-38), a názáreti tanítások (4:16-30), Péter különös elhívása (5:8-10), a hat csodatétel (5: 1-11; 7: 11-17; 13:10-17; 14: 1-6; 17:11-19; 22:49-51),19 példázat (7:41-43; 10:30-37; 11:5-8; 12:13-21; 12:35-40; 12:41-48; 13:6-9; 14:7-11; 14:16-24; 14:28-30; 14:31-32; 15:810; 15:11-32; 16:1-13; 16:19-31; 17:7-10; 18:1-8; 18:9-14; 19:11-27),

211


Zákeus története (19:1-10), Heródes kigúnyolja Jézust (23:8-12), Jézus megjelenése az emmaus i úton (24:13-35) - ezek mind egyéni adalékok. Sok más jellegzetesség is van, amelyek jellemzőek Lukácsra, de ezek túlságosan a részletekbe vinnének és túl nagy a számuk ahhoz, hogy itt felsoroljuk őket.

Az evangélium vázlata Az evangélium központi üzenete az, hogy Jézus azemberiség képviaki a Szentlélek hatalmával az Emberfiának tökéletes életét élte. Ennek az üzenetnek a kifejlődése a Lk 2: ll-ből ered, ahol a gyermeket "Megváltó Úr Krisztusnak" nevezik. Ennek a megnevezésnek az első része az ő küldetéséről beszél, a második és harmadik a judaizmus Messiásaként azonosítja őt. selője,

LUKÁCS EVANGÉLIUMA: AZ EMBERISÉG MEGVÁLTÓjÁNAK EVANGÉLIUMA I.

Előszó

1:1-4

II. A Megváltó fellépésének előzményei Angyali köszöntés Keresztelő János születése Jézus születése és gyermekkora

1:5-2:52 1:5-56 1:57-80 2:1-52

III. A Megváltó bemutatása Keresztelő János működése A megkeresztelkedés Nemzetségtáblázat A megkísértés Visszatérés Galileába

3: 1-4:15 3: 1-20 3:21-22 3:23-38 4:1-13 4:14-15

IV A Megváltó működése Küldetésének kijelentése Hatalmának megmutatása A tanítványok elhívása A tanítványok tanítása A könyörület szolgálata Szenvedéseinek kijelentése

4: 16-9:50 4:16-44 5: 1-6: 11 5:12-19 6:20-49 7:1-9:17 9:18-50

212

I


V. A Megváltó küldetése Jézus követése A hetven tanítvány kiküldése Tanítás az ő országáról A nyilvános konfliktus növekedése A tanítványok útbaigazítása

9:51-18:30 9:51-62 10:1-24 10:25-13:21 13:22-16:31 17:1-18:30

VI. A Megváltó szenvedése A j eruzsálemi bevonulás Megérkezés Jeruzsálembe Jeruzsálemi konfliktusok Jövendölés Jeruzsálem felől Az utolsó vacsora Az árulás Elfogatás és kihallgatás Keresztre feszítés Temetés

18:31-23:56 18:31-19:27 19:28-44 19:45-21:4 21:5-38 22: 1-38 22:39-53 22:54-23 :25 23:26-49 23:50-56

VII.A Megváltó feltámadása Az üres sír Emmausi megjelenés Megjelenés a tanítványok között A hatalom átruházása Mennybemenetel

24: 1-53 24: 1-12 24: 13-35 24:36-43 24:44-49 24:50-53

Lukács prológusának bevezető kijelentése szerint az evangélium azért íródott, hogy az olvasó számára lelki bizonyosságot nyújtson olyan ismeretekre vonatkozóan, amelyeket már szájhagyományból hallott. Az "értesült" (görögül: katekheo) ige (ld. Lk 1:4) az Újszövetségben általában olyan tájékoztatást jelent, amely bizonyos megszabott keretek között történik, nem pedig csak úgy beszélgetésszerűen. Lukács Teofilusnak nyilvánvalóan hiteles anyagot kíván adni, hogy a címzett korábbi ismereteit megalapozza és pontosabbá tegye. Ezt feltételezve arra a következtetésre juthatunk, hogy Lukács különösen nagy gondot fordított arra, hogy hiteles anyagot továbbítson, és ezt olyan keretbe foglalja, amely által az olvasó számára is nyilvánvalóvá lesz az írás alapossága (1:3).

213



A Megváltó születésének előzményeiről írt fejezetben több önálló, csak Lukácsnál előforduló történetről értesülhetünk. Máté ugyan kijelenti, hogy Jézus szűztől született, de a történetet József szemszögéből mondj~ el, míg Lukács Mária szemszögéből írja le ugyanazt a tényt. Keresztelo János születéséről Máté és Márk semmit sem ír. A harmadik fejezet határozott történelmi eseményre való utalással kezdődik, jelezve, hogy Jézus nem idealizált, elvont vallási személy, hanem az emberiség történelmében is részt vesz; így té~ben és időben is elhelyezhető. A nemzetségtáblázatjobban hangsúlyozza az ádámi, emberi vonalat, mint a királyit. A megkísértés története nagyon hasonlít Máté anyagára, a sorrend azonban eltér attól. Lukács külön hangsúlyozza, hog~ a Sátán .minden kísértést elvégezett" (4:13) és Jézus átélte az emben kísértés minden formáját.

A Megváltó működése negyedik szakaszának kezdetén Lukács arról a názáreti igehirdetésről is tudósít, amelyben Jézus a próféciák és személye közötti kapcsolatról beszél. Jézus küldetésének célja, hogy meghirdesse az "Úr kedves esztendejét". Az ezután következő életrajzi adatok nagyon hasonlítanak az idevágó szinoptikus tudósításokhoz, bár Lukácsnál igen sok az egyéni közlés. Az ötödik fejezet már jellegzetesen lukácsi. Bizonyos utalások és szakaszok kivételével a Lk 9:5l-18,30-ig terjedő igerészben csak Lukács által említett leírások találhatók. Az irgalmas samaritánus története (10:2837), a bolond gazdag (12: 13-21), a terméketlen fügefa (13:6-9), a főhe lyek válogatása (14:7-14), a nagy vacsora (14: 15-24), az elveszett drahma (15:8-10), a tékozló fiú (15:11-32), a hamis sáfár (16:1-13), a gazdag és Lázár (16: 19-31), a farizeus és a vámszedő (18:9-14) - e példázatok csak Lukácsnál találhatók meg. Első látásra úgy tűnik, hogy az önálló anyag példázatainak kiemelése véletlenszerű; de ezek a példázatok, amelyek Jézus küldetésének jelentőségét mutatják meg, adják a legjobb képet arról, hogyan magyarázza meg Lukács a nem zsidó olvasónak a Krisztus életéről szóló friss információkat. Lukács passiója nem tér el lényegesen a szinoptikusokétól. Az utolsó vacsora eseményei (22:19-23), Jézus bátorítja Pétert (22:63-71), a Kajafás házában történt események, Jézus megjelenése Heródes előtt (23:416), Jézus szava Jeruzsálem asszonyaihoz (23:27-31), a megtérő lator (23:39-43) - mind olyan történetek, amelyeket Lukács színesít, de a lényegükön nem változtat. Jézus emberi szenvedéseit és az emberrel való együttérzését hangsúlyozza ki Lukács, amennyiben bemutatja, hogyan szenvedett a Fiú Atyja iránti engedelmességgel a kereszten. A feltámadásról szóló lukácsi történet meglepően nagy eltérést mutat. A lényeg ugyanaz, mint a többi evangéliumban. Jézus megjelenése az emmausi tanítványoknak Lukács tartalmi szerkesztésének szuverénitását hangsúlyozza. Jézus váratlan és meggyőző jelenléte, az írások Jézusban való beteljesedése, a Mester szavának szuggesztív ereje késztette a tanítványokat arra a meggyőződésre, hogy Jézus személyében valaki egészen új jött a földre. Az evangélium végső szavai a történelmi valóságot a hitigazságokkal kapcsolják össze, egyértelműen megmutatva, hogy a bűnök bocsánatáról szóló bizonyságtétel alapja a Krisztusban való kijelentés.

Jeruzsálem.

214

előtérben

az Olajfák hegye

215


Fő

mondanivaló

A hagyomány szerint Lukács művész volt és képeket is festett a korai gyülekezetek számára. Hogy valóban festett-e, azt nem tudjuk biztosan, de a szavaknak igazi művésze volt. Az ő evangéliuma a leginkább irodalmi alkotás. Jézus mondásait - melyek a lelkét megragadták - és saját megállapításait tökéletes árnyaltsággal fejezi ki. Művében négy olyan gyönyörű ének is található, amelyek az egyház halhatatlan himnuszaivá lettek. Dicsőítés (Magnificat, 1:46-55) - Mária magasztaló éneke; Benedictus, melyet Zakariás mondott el János születésekor (1 :67-79), Gloria in excelsis (2:14) - a mennyei kar éneke Jézus születésekor, és a Nunc dimittis (2:28-32) - az agg Simeon éneke a gyermek Jézus bernutatásakor. Lukács evangéliumában a történetiség dominál. Ö az, aki a többiektől eltérően konkrét történeti időpontokat is megjelöl (Lk 1:5; 2: l és 3: 12). Annak ellenére, hogy ő sem részletez minden korszakot és eseményt, Jézus élettörténete nála a legteljesebb. Jézusról nem provinciális módon ír, hanem mint kozmopolita tekint rá, aki számára nincs zsidó vagy pogány, görög vagy barbár, rabszolga vagy szabad. Lukács pártatlan - a szó igazi értelmében. Írása mégsem az események unalmas krónikája, hanem a Szentlélek ihletésére egybeszerkesztett élő bizonyságtétel. William Ramsey mondja: "Lukács szavai vannak olyan rangosak, hogy a kritika legélesebb kereszttüzében is megállják helyüket, feltéve ha a kritiku.s megmarad az igazság és a tudomány határain belül." Ha Ramsey szavait túlzásnak érezzük, hasonlítsuk össze Lukács írásait bármely kortársának művével, akkor láthatjuk meg igazán Lukács kimagasló éleselméjűségét, szabatosságát, józanságát. Lukács evangéliumának és az ApCsel könyvének belső célja, hogy a keresztyénség keletkezésének és növekedésének lelki elemzését adja; ehhez pedig elengedhetetlen a pontos történeti módszer. A hit doktrínái a harmadik evangéliumban hangsúlyozottak. Lukács aligha lehetett volna misszionárius és Pál munkatársa, ha nem lett volna tisztában a hittételek tanításának jelentőségével. Nyilvánvaló, hogy Lukács nem teologizálni akart, ennek ellenére írásaiból kitűnik a témában való alapos jártassága és az iránta való érdeklődése. Jézus Krisztust, Isten Fiát, akit az angyalok (1 :35), a démonok (4:41) és az Atya (9:35) 216


jelentett ki, úgy ismerjük meg, mint aki Isten és ember egy személyben. Az üdvösség Lukács tanításának kiemelkedő kérdése: "Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett" (l9: 10) - ez az evangélium kulcsmondata. Több példázat illusztrálja az üdvösség értelmét, különösen a 15. részben foglaltak. A megigazulni (görögül: dikaioo) kifejezés, amely Lukácsnál és az ApCsel-ben gyakran használatos, nem mindig teológiai értelmű. Pl. a farizeus és a publikánus történetében félreérthetetlenül az ember lelki helyzetét jelenti Istennel való viszonyában (l8: 14). Lukács munkájában nemcsak a történetírás, hanem a teológiai megalapozottság igényével is fellép. Mégis megmarad a teljes érthetőség talaján, amikor Krisztus személyéről, a bűnvallás természetéről és jelentéséről, a bűnről, a megigazulásról, a megváltásról és más teológiai fogalmakról beszél. Különösen kiemeli a Szentlélekről szóló tanítást. Evangéliumában több utalást tesz a Lélekre, mint Máté és Márk együttvéve. Az evangélium fontosabb szereplői: Keresztelő János (l: 15), Mária (l :35), Erzsébet (1:41), Zakariás (l :67), Simeon (2:25-26) és maga az Úr Jézus (4: 1) a Lélek által felkent emberek voltak. Jézus egész élete a Lélek munkája. A Lélek által fogantatott (l :35), A Lélek által keresztelkedett meg (3:22). A Lélek által próbáltatott meg (4:1). A Lélek tette képessé a szolgálatra (4:14,18), a Lélek vidámította fel (l0:21) és tanítványaitól is a Lélek által való munkálkodást kéri (24:49). Az evangéliumhoz viszonyítva az ApCsel többet mond el a Lélekről, mert leírja annak az egyházban és az egyházért végzett munkáját is. Az evangéliumban bizonyos emberek, embercsoportok megkülönböztetett figyelmet kapnak. Sokat beszél az asszonyokról; az asszony szó 43szor fordul elő, míg Máténál és Márknál együttvéve 49-szer. Erzsébet, János édesanyja (1 :5-6. 39-45, 57), Anna prófétanő (2:36-38), a Jézus társaságában levő asszonyok (8:2.3), a Jézust sirató asszonyok (23:2728), a keresztnél és a sírnál álló asszonyok (23:55-56; 24:1-11) mind külön is említést nyernek. Az írónál, akortársakkal összehasonlítva szokatlanul nagy hangsúlyt kapnak a gyermekek is. Jézus és János születését, gyermekkorát Márk nem közli, viszont Lukács három fejezetet is ennek szentel. Három helyen is beszél arról, ahogy Jézus egyetlen gyermekkel tesz csodát (7,12; 8,42; 9,38). Jézust a szegények és elnyomottak pártfogójának ábrázolja. Legalább 7-8 lukácsi példázat foglalkozik a szegénység és gazdagság el217


lentétével, s nyomatékosan emeli ki az anyagi szűkölködést (7:41,43; 11 :58; 12:13-21; 15:8-10; 16:1-13; 16:19-31; 18:1-8). Ezek a példázatok csak Lukácsnál fordulnak elő. A gazdag ember portréja a gazdag és Lázár valamint a bolond gazda történetében nem hízelgő a gazdagokra nézve még akkor sem, ha Lukács tartózkodik a bántó személyeskedéstől. Igaz, Lukács maga is a felső középosztályhoz tartozott, és a szegényekkel önként vállalt közösséget; evangéliumát is azért írta, hogy Krisztust a nélkülöző emberrel ismertesse meg. Lukács írói tehetsége is kiemelkedő. Jézus példázatái és az író megállapításai nemcsak lelki gazdagságuk, hanem kifejezési módjuk szépsége miatt is figyelmet érdemelnek. A tékozló fiú példázata (Lk 15. rész) minden idők leghatásosabb történeteinek egyike. Ennek görög nyelvű leírása az egyszerűség és tartalmi gazdagság csodálatos ötvözete. Egy történetet sem lehet olyan szimpátiával és gyöngédséggel leírni, mint ahogy Lukács Jézus születését leírja. A két emmausi tanítvány ábrázolása egy történetbe tömöríti a feltámadás egész valóságát úgy, hogy annak lényegi tanítását is magába foglalja. Bátran elmondhatjuk, hogy Lukács evangéliumát olvasva minden irodalomkritikus kiemelkedőnek ítélte azt.

Az evangélium


Az evangélium végső hatása pontosan az, amit az író célként tűzött ki maga elé. Írása annyira valóságos és kifejező, hogy abból Jézust nem egy elvont történet szereplőjeként, hanem élő, történelmi személyként ismerhetjük meg. A 19:10-ben szereplő jézusi mondás: "Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett" kellően érvényesül az evangélium egészében, ahol Lukács Jézus ábrázolásában arról tesz bizonyságot, hogyan élt ő az emberek között, mennyire szerette őket és mit ő tett értük.

szereplői

Több új szereplő is megjelenik az evangéliumban. Zakariás és felesége, Erzsébet, Simeon, Anna, Zákeus, Kleopás csak Lukácsnál szerepelnek, s mindnyájan egy-egy külön jellemtípust képviselnek. Lukács irodalmi alakjai legalább olyan érdekesek, mint történelmi figurái. Ki tudná elfelejteni a Lukács 15. részében ábrázolt türelmes és szerető atyát és annak két fiát, akik közül az egyik akaratos és felelőtlen, a másik gőgös és hajthatatlan (15:11-32). Az irgalmas samaritánus, aki életét és pénzét sem sajnálta, hogyarablóktól kifosztott zsidó idegent megmentse (10:3037), a bolond gazda, akinek egyetlen célja, hogy vagyonát élvezze (12: 1321), a hamis sáfár, aki jövőjét akarta biztosítani (16:1-13), az öntelt farizeus, aki kérkedőn imádkozott a templomban (18:9-14), mind különféle típusok a való életből. Ezeket Jézus akár saját, egyéni tapasztalataiból is meríthette, melyeket ő figyelt meg, és ezeket Lukács élő előadásmóddal örökítette meg az utókor számára. 218

219

11. FEJEZET

JÁNOS EVANGÉLIUMA Az evangélium eredete A négy kanonikus evangélium közül János evangéliuma a legegyedibb és talán a legértékesebb. Noha az események ugyanolyan széles sorát öleli fel, mint a többiek, mégis egész más a szerkezete és a stílusa. Nem tartalmaz egyetlen példázatot sem, és csak hét csodát ír le, amelyek közül ötöt máshol nem jegyeztek fel. Jézus benne található beszédei fő leg a saját személyével foglalkoznak, kevésbé összpontosítanak országának erkölcsi tanításaira. A személyes beszélgetések megsokszorozódnak és Jézusnak az egyénekkel való kapcsolatára nagyobb hangsúly esik, mint a nyilvánossággal való viszonyára. Az evangélium erősen teológiai, és elsősorban az ő személyének természetével s az őbelé vetett hit jelentésével foglalkozik. A János és a szinoptikusok közti fentebb jelzett különbségek miatt a könyv hitelességét megkérdőjelezik. A válasz az evangélium eredetében és céljában rejlik. A hagyomány szerint János, Zebedeus fia, az apostoli csapat legtovább élő tagja, élete utolsó évében Efezusban írta. Noha ezt a véleményt állandóan támadják, ugyanolyan valószínűnek tűnik, mint bármilyen más számba jöhető hipotézis. Egészében véve olyan keveset tudunk az első század végén létező keresztyén gyülekezetekről, hogy szerfölött nehéz az evangélium létrejöttének körülményeit rekonstruálni. A Via Dolorosa - a hagyomány szerint Krisztus ezen az utcán vitte végig keresztjét útban a Golgotára.

...-

--~-


Létezésének legrégibb bizonyítéka Papiusnál található, Eusebius idézete alapján. Ebben a szakaszban utal Jánosra, aki az Úr tanítványainak egyike volt, s egy elöljáró Jánosra, aki az Úr követője és az előző János kortársa volt. Eusebius azt a következtetést vonta le, hogy a két személy nem ugyanaz, és két olyan efezusi sírkamrára hivatkozott, amelyeket az ő idejében Jánosénak tartottak. Mivel Papias munkái ma már nem elérhető ek, nem ítélhetjük meg tárgyilagosan állításának jelentését. Valószínűleg Eusebius félreértette őt. Semmi okunk sincs feltételezni, hogy egy apostolt ne hívhattak volna elöljárónak is. Lehet, hogy Papias egyszeruen csak ezt mondta: noha az apostolok többségének a szóbeli bizonyságtétele az életébe került, egy-kettő azok közül fennmaradt az ő koráig, utolsó húsvér tanúiként annak, amit Jézus mondott és tett. Az az elmélet, hogy a negyedik evangélium valamilyen ismeretlen, János nevű presbiter által írt munka, és nem János apostolé, nem tekinthető megalapozottnak. Irenaeus idejétől kezdve valamennyi egyházatya bizonyságtétele egyértelműen János szerzőségét támasztja alá. Alexandriai Kelemen (Kr.u. 190), Origenész (Kr.u. 220), Hippolytus (kb. Kr.U. 225), Tertullianus (kb. Kr.U. 200) és a Muratori kánon (kb. Kr.U. 170) megegyeznek abban, hogy a negyedik evangéliumot Jánosnak, Zebedeus fiának tulajdonítják.

Az evangélium

szerzője

Magából az evangéliumból kikövetkeztethető a szerzőre vonatkozó néhány tény. Először is: a szerző olyan zsidó volt, aki láthatóan megszokta az arám nyelven való gondolkozást, noha az evangélium görögül íródott. A szövegben nagyon kevés alárendelő mellékmondat szerepel, és nem ritkán héber, vagy arám szavak találhatók benne, amelyeket aztán megmagyaráznak. A szerző ismerte a zsidó hagyományokat. Az l: 19-28ban a zsidók Messiás-várására utalt. Ismerte a zsidóknak asamáriabeliekkel szemben táplált érzéseit (4:9), az istentiszteletekkel kapcsolatos exkluzív magatartásukat (4:20). Ismerte a zsidó ünnepeket, amelyeket alaposan elmagyarázott olvasóinak. Másodszor: palesztiniai zsidó volt, aki személyesen ismerte a vidéket, különösen Jeruzsálemet és környékét (9:7; 11:18; 18: l). Ismerte 222

JÁNOS EVANGÉLIUMA Galilea városait (1:44; 2:1) és Samária területét (4:5; 6:21). Úgy tűnik, eléggé otthonos volt abban az országban, amelyet leírt. Ezenkívül szemtanúja volt azoknak az eseményeknek, amelyeket feljegyzett. Mind az l: 14-ben: "láttuk az ő dicsőségét. ..", mind pedig a 19:35ben, ahol harmadik személyben beszél: "aki látta, bizonyságot tett", azt tanúsítja, hogy olyasmiről beszél, amit személyesen megtapasztalt. Az evangéliumban itt-ott található apró dolgok alátámasztják ezt a benyomást. Az az időpont, amikor Jézus leült a kútkávára (4:6), a kánai menyegzőn használt fazekak száma és mérete (2:6), annak a kenetnek a súlya és értéke, amit Mária Jézusra kent (12:3,5), Jézus elítélésének részletei (18. és 19. rész) olyan pontok, melyeknek alig van közük a történet fő vonalához, de személyes megfigyelésről tanúskodnak. Ki volt a szerző? Annyi bizonyos, hogy pályájának kezdetétől együtt volt Jézussal, mivel olyan eseményeket említ, amelyek hamarabb történtek, mint ahonnan a szinoptikusok kezdik a Jézus működéséről szóló beszámolóikat. A történetben említett tanítványi csoporthoz kellett tartoznia. Az utolsó fejezet szerint a "szeretett tanítvány"-nyal azonosítandó, aki közeli barátja volt Péternek, és aki nagyon közel volt Jézushoz az utolsó vacsorán (13:23), az ítélethozataikor (18:15-16), és a keresztnél (19:26-27). Jézus belső munkatársai közül csak egyetlen egyre illenek ezek a körülmények. Jakabot az egyház történelmének kezdetén megölték (ApCsel 12:2); Pétert, Tamást és Fülöpöt olyan gyakran említi harmadik személyben, hogy egyikük sem lehetett a szerző. Noha az író nem nevezte meg magát, adottnak vette, hogy olvasói tudják, kicsoda ő, és elfogadják illetékességét azokban a kérdésekben, amelyekről ír. János, Zebedeus fia a legvalószínűbb fennmaradó lehetőség. Feltéve, hogy ő az evangélium szerzője, az alábbi következtetésekre juthatunk. János életrajza is töredékes, akárcsak minden más bibliai életrajz. Zebedeus galileai halász és Salome (aki valószínűleg Máriának, Jézus anyja testvérének) egyik gyermeke volt. Galileában nőtt férfivá, és bátyjával, valamint Péterrel és Andrással egy halászati vállalkozásban vettek részt. Először Keresztelő János tanítványai közé tartozhatott és valószínűleg Andrásnak a Jn 1:40-ben említett társa volt. Ha így van, akkor Jézushoz első galileai útján csatlakozott (Jn 2:2), és később barátaival együtt felhagyott a halászattal, hogy kövesse őt (Mt 4:21-22).

223


JÁNOS EVANGÉLIUMA

János Jézus életének túl sok epizódjában vett részt ahhoz, hogy ezeket egyesével felsoroljuk és megvizsgáljuk. Jézus Júdeai működése alatt vele volt Jeruzsálemben. Lehet, hogyaNikodémussal folytatott beszélgetés az ő házában zajlott le. Később, mint Máté leírta (10: 12), egyike volt a tizenkét kiküldött tanítványnak. Akárcsak bárki másnak a tizenkettő közül, neki is szüksége volt Jézus tanácsaira, mert úgy tűnik, ő és Jakab szokatlanul heves vérmérsékletűek voltak. Jézus a .menrrydörgés fiai"nak, vagy pontosabb értelmezés szerint az "érzelmi vihar fiai" -nak hívta őket (Márk 3:17). Márk semmi okát nem nevezi meg annak, hogy miért kapták ezt a nevet, de a valakinek a fia héber kifejezés általában azt jelenti, hogy az azt kiegészítő szó minősíti az illetőt, mint például Béliál fiai hitvány fickókat jelent. Túlbuzgóságuk és kegyetlenségük abban nyilvánult meg, hogy készek voltak elítélni az ördögöket űző embert, mert nem követte őket (Lk 9:49) és abban, ahogy azt kívánták, hogy mennyei tűz égesse meg azt a samáriai falut, amely nem fogadta be Jézust (9:52-54). Mindketten meggondolatlanul azt kérték anyjuktól, kérje Jézust, hogy országában a legfőbb méltóságot nekik adja (Mt 20:20-28). Ezeket a lelki durvaságokat élesen elítélte Jézus, még ha az ő munkája iránti hűség is volt a mozgatórugójuk. Az utolsó vacsoránál János különleges és bizalmas helyet foglalt el Jézus mellett (Jn 13:23). A tárgyaláskor azért nyert bebocsátást a főpap udvarába, mert a család ismerőse volt (Jn 18:15-16). Talán ő volt édesapja halászati vállalkozásának jeruzsálemi képviselője, és így ismerkedett meg a város prominens családjaival. Nagy a valószínűsége annak, hogy szemtanúja volt Jézus elítéltetésének és halálának, és felelősséget vállalt Jézus anyjáért, amikor Jézus az ő gondjaira bízta (19:26-27). Együtt volt Péterrel az Úr halálának sötét napján, és az elsők között látta az üres sírkamrát. Ott, amint az üres halotti leplekre nézett, "látott és hitt" (20:28). Ennek az evangéliumnak az epilógusa azt sejteti, hogy a szerző hosszabb ideig élt a keresztyén kor kezdete után, különben aligha lett volna szükség hosszú életének magyarázatára. A levelek azt mutatják, hogy befolyásos szerephez jutott az egyházban, és hogy Isten Krisztusban megjelenített szeretetének nagy erejű bizonyságtevőjévé vált. Valószínűleg az első század végén halt meg.

János életrajzának ezen, a Krisztus közismert élettörténetébe beleszétszórt adatain keresztül az ember megláthat valamit az ő személyes lelki élményeiből is. Erős természetű lévén, oszthatatlan hűséget mutatott Krisztus iránt, amely időnként nyersen és meggondolatlanul jutott kifejezésre. Amint Jézus megzabolázta, és a fékezhetetlen erőszaktól megtisztította szenvedélyességét, János a szeretet apostolává vált, kinek elkötelezettségén az Újszövetség egyetlen más írója sem tett túl. Tüzes természete tűnik ki nyelvezetének erőteljességéből. János Jézusnak a hitetlenekkel szembeni bírálatát visszhangozza (8:44), amikor őket az "ördög gyermekei"-nek nevezi (1Jn 3:10). Mindazonáltal, ugyanez az ember mondta azt, hogy: "Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az az Istentől született és ismeri az Istent" (4:7). A két dolog nem összeegyeztethetetlen a heves természetűek számára. János olyan emberi példa, aki nagy bűnös lehetett volna, s akiből Jézus kiemelkedő bizonyságtevőt formált.

224

szőtt,

A keletkezés helye és ideje A negyedik evangélium keletkezési idejét sokféleképpen becsülik, kb. Kr.U. 40-től Kr.u. 140-ig vagy még későbbre. Nem lehet későbbi, mint Tatianus Diatessaronja, amely kb. a második század közepén már tartalmazza magát az evangéliumot. A Rylands töredék felfedezése, amely megőrzött részleteket a Jn 18:31-33,37-38-ból, azt mutatja, hogya második század első felében a János evangéliuma már használatban volt. Goodenaugh amellett érvel, hogy már Kr.U. 40-ben is megírhatták, noha kevés tudós fogad el ilyen korai időpontot. A legjobb válasznak az tűnik, hogy a János evangéliuma Kisázsiában, valószínűleg Efezusban, az első század vége felé keletkezett, amikorra az egyház elérte a fejlettség azon fokát, ahol a hit természetéről szóló tanításban előrelépésre volt szükség. Valószínűleg pogány környezetben íródott, mivel azok számára, akik nem ismerik, elmagyarázza a zsidó ünnepeket és szokásokat (Jn 2:13; 4:9; 19:31).

225


JÁNOS EVANGÉLIUMA

Az evangélium tartalma

folyamatára utal. János szerint a Krisztusba vetett hit definíciója: elfogadjuk (l: 12), s életünk részévé tesszük őt. A jelek által meggyőzve, melyek Jézus hatalmának bizonyítékai voltak, a hívő logikusan halad a biztos hit felé. Az evangélium kulcsának harmadik szava az élet, amelyajánosi nyelvezetben teljes összessége mindannak, amit megváltása által kap a hívő. Ez a legnagyobb megtapasztalás, amire az emberiség képes. "Az örök élet pedig az jelenti - mondta Jézus -, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és azt, akit elküldtél, a Jézus Krisztust" (17:3). Az élet János szerint nem csupán testi életképesség, vagy az emberi lét folyamata. Magába foglal egyfajta természetet, új tudatot, kapcsolatot a környezettel és állandó fejlődést. Krisztust példaként mutatja be erre az életre, amely Isten ajándéka és célja a keresztyén számára. Ez a három szó: jelek, hinni, élet az evangélium logikus felépítését biztosítja. A jelekben Isten nyilatkozott meg, a hit ajelek által kiváltandó reakció, az élet pedig a hit eredménye.

A János evangéliuma üzenetéhez a kulcs a szerző saját állítása a Jn 20:30-31-ben: "Sok más jelt is tett Jézus a tanítványok szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért vannak megírva, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és a hitben életetek legyen az Ö nevében." Három szó feltűnő ebben a rövid szakaszban: jelek, hinni és élet. Ezek közül a szavak közül az első vezérfonalat ad az evangéliumnak néhány kiválasztott csoda körüli felépítéséhez. Ezek a csodák általános jellemző ikben hasonlóak a szinoptikus evangéliumokban feljegyzettekhez, de különleges jelentésük miatt ebben az evangéliumban jel a nevük. Hét olyat nevez meg, amelyet Jézus nyilvánosan tett más emberekkel vagy más emberek javára. Ezek hatalmának különböző területeit mutatják be, és együttesen bizonyítják az evangélium központi tanítását, az ő istenségét. Ezek a jelek a következőképpen osztályozhatók:

Megnevezés A víz borrá változtatása A főember fiának meggyógyítása A tehetetlen ember meggyógyítása Az ötezer megvendégelése A vízen járás A vak meggyógyítása Lázár feltámasztása

Idézet 2:1-11 4:46-54 5:1-9 6:1-14 6:16-21 9:1-12 11 :1-46

Hatókör Minőség

Tér Idő

Mennyiség Természeti törvény Szerencsétlenség Halál

Ez a hét csoda pontosan azokon a területeken ment végbe, ahol az ember képtelen megváltoztatni azokat a törvényeket vagy feltételeket, amelyek kihatással vannak sorsára. Ezeken a területeken Jézus bebizonyította magáról, hogy ott is van hatalma, ahol az ember tehetetlen és az, amit elvégzett, bizonyságot tett természetfeletti képességeiről. A második szó, hinni, az evangélium kilencvennyolcszor előforduló kulcsszava. Általában hitnek fordítják, noha szó szerint bizalmat, ráhagyatkozást jelent (lásd 2:24). Rendszerint személyes igény elismerését, más esetben az egyénnek Krisztus iránti teljes elkötelezettségét jelenti. Benne rejlik az egész keresztyén élet teljes jelentése, mivel az ebben a szakaszban használt igeidő a hit folyamatos, haladást is magában foglaló 226

,," .Előttük jár, és a juhok követik ... " - János evangéliuma 10:4. Juhász és juhok Palesztinában.

227


Az evangélium vázlata A hit központi témájának fejlődése az evangélium vázlatából tűnik ki. János evangéliumának a szerkezete olyan világos, hogy az olvasó aligha értheti félre. Elejétől a végéig következetesen a hit témáját követi. Továbbá az evangélium nem arra szolgáló kísérlet, hogy a szerző mesterkélt magyarázatot hozzon megtörtént tényekre. Az ihletett szerző olyan meghatározott történeteket és tanításokat választott ki; amelyek bemutatják Isten Krisztusban való kinyilatkoztatásának jellegét és fejlődését (1: 19), és oly módon állította össze őket, hogy olvasóját lelki hullámzásként magával sodorja a Krisztusba vetett aktív, bizonyságtevő hit felé. JÁNOS EVANGÉLIUMA: A HIT EVANGÉLIUMA I.

Bevezetés A téma megnevezése: a hit

II. A mérlegelés szakasza A hit tárgyának bemutatása János bizonyságtételének tanúsága Jézus cselekedeteinek tanúsága Jézus szavainak tanúsága III. A vita szakasza A hit és hitetlenség kérdése Tettel bemutatva Vitában bemutatva Gyakorlatban bemutatva Szónoklatban bemutatva IV. A konfliktus szakasza Hit és hitetlenség összeütközése A konfliktus leírása Jézus testvéreivel A tömeggel A házasságtörésen ért asszony A farizeusokkal és a zsidókkal A konfliktus illusztrálása 228

1:1-18 1:19-4:54 1:19-51 2:1-22 2:23-4:54 5:1-6:71 5:1-18 5:19-47 6: 1-21 6:22-71 7:1-11:53 7:1-8:59 7:1-9 7:10-52 7:53-8: 11 8:12-59 9:1-11:53

JÁNOS EVANGÉLIUMA A vak emberrel A jó pásztor történetével Érvekkel Lázár feltámasztásával

V. A krízis szakasza

9: l-41 10:1-21 10:22-42 11:1-53 II :54-12:36a

Hit és hitetlenség kinyilvánítása VI. A tanácskozás (megbeszélés) szakasza 12:36b-17:26 A hit erősítése Átmenet 12:36b-13:30 Tanácskozás a tanítványokkal 13:31-16:33 Tanácskozás az Atyával 17:1-26 VII.A beteljesülés szakasza Győzelem a hitetlenség felett Az árulás A tárgyalás Pilátus előtt A keresztre feszítés A temetés A feltámadás VIII. Epilógus A hit kötelezettségei

18:1-20:31 18:1-27 18:28-19:16 19:17-37 19,38-42 20:1-29 21:1-25

A Bevezetés (1 :1-18) Krisztus személyét az Ige szóval mutatja be. Ez a meghatározás különbözik a többi evangéliumban használttól, mivel nem tartozikhozzá semmiféle vallásos háttér. A Krisztus zsidó; az Úr pogány; a Jézus emberi kifejezés; az Ige vagy Logosz viszont filozófiai meghatározás. János így evangéliuma tárgyát egyetemes alakká teszi, akiben testté lett az örök értelem, aki Isten, aki Istentől jött és aki Istent jeleníti meg, mint a Fiú az Atyát. Azok, akik befogadják, megértik őt (1: 12); s a fény és a sötétség közti ellentéthez hasonlítható az őt elfogadók és a vele szembenállók konfliktusa. A mérlegelés szakasza (1: 19-4,54) bemutatja az Ige személyét, aki testté lett, azt, hogy milyennek látták őt kortársai és hogyan fogadták. Először előfutára, János bizonyságtételében és János tanítványaival való kapcsolatában jelentette ki magát. Alapvető küldetése mint ; Isten báránya" (1 :29), valamint az a mód, ahogy az őt követni óhajtók problémáira 229


JÁNOS EVANGÉLIUMA

és vágyaira megoldást nyújtott, összekötik őt a történelemmel és Isten múltbeli kinyilatkoztatásaival. Kivoltának igazolására felhasználta mind János igehirdetéseit, mind a prófétikus ószövetségi írásokat. Az általa véghezvitt tettekben demonstrálta a tárgyak, emberek, intézmények feletti oszthatatlan hatalmát (2: 1-22). Az ezt követő beszélgetésekben teljesebben nyilvánult meg az, hogy ő minden embert kielégíthet. A tanult és finom modorú zsidó tanítót, Nikodémust; az élesnyelvű és cinikus samáriai asszonyt; a követelődző, valószínűleg pogány galileai főembert - mindannyian másfajta érvek és módszerek segítségével jutottak a Jézusban való hitre. Abból, hogy Jézus nyilvánosan kijelentette magát, nagy vita támadt, s mikor felhívta az embereket, hogy higgyenek őbenne, sokan megtagadták ezt. Nem vak és meggondolatlan hitet kért, hanem mindig ügyelt arra, hogy tényekre hivatkozzon és világosan megmutassa a hittel és hitetlenséggel kapcsolatos kérdéseket. A bethesda-tavi ember meggyógyítása siettette a vita szakaszát (5: 16:71), mivel szombaton ment végbe. Jézus jelezte, hogy cselekedete arra példa, amit Atyja állandóan tesz, s így hallgatólagosan isteni előjogot tulajdonított magának. Az ezt követő vitában (5:19-47) Jézus ötfajta tanúbizonyság alapjára helyezte a benne való hitet: önmagára, előfutárára, Jánosra, az Atyára, az általa véghezvitt tettekre és az Írásokra. A hatodik fejezet csodái János szerint főleg azért mentek végbe, hogya tanítványokból kiváltsák a hit iránti elkötelezettséget. Ezek a csodák és az utánuk következő beszélgetések szorosan összetartoznak, mivel a beszéd csupán a csodákban megjelenő igazság megerősítése. Ebben a szakaszban oly erős a hitre való felhívás, mintha Jézus azt szerette volna, hogya tanítványok kötelezzék el magukat mellette, még mielőtt a vita heve eltávolítaná őket tőle. A konfliktus szakasza (7:1-11:53) a vita áramlatait logikus válságpontjukhoz viszi. A tanítványok növekvő, ámbár bizonytalan hitét szembeállítja Jézus testvéreinek merev cinizmusával, a meglepett tömeg megmegingó engedelmességével és a zsidó hierarchia dühödt ellenkezésével. Az, hogy Jézus maga hogyan értékelte az ellentétet, kitűnik a vak ember történetéből, amelyben kifejtette, hogy amíg van rá alkalma, teljesítenie kell az Isten által rábízott feladatokat; ezt látta Lázár feltámasztásában is, melyet ő a hit próbájának és hatalma legkiemelkedőbb bizonyítékának

tartott. A tizedik fejezetben ezen két csoda közé foglalt szöveganyag Jézus utolsó nyilvános, hosszabb lélegzetű kijelentése küldetéséről. Ugyanolyan világosan nyilvánítja ki halálának célját, mint ahogy Cézárea Filippiben jelentette ki magát tanítványainak a szinoptikusok feljegyzése szerint. A konfliktus kimenetelét a következő szavakkal jósolta meg: "odaadom az életemet, hogy azután újra visszavegyem" (10: 17). A krízis szakaszában (11:54-12:36a) a konfliktus által létrehozott különböző feszültségek jelennek meg. Jézus Jeruzsálemből és környékéről visszatért Efraimba, hogy kijusson a vihar centrumából. Barátainak érzéseit nyíltan kifejezte az a betániai család, amely vacsorát adott tiszteletére (12: 1-2). A zarándoktömeg, amely a húsvéti ünnepekre ment Jeruzsálembe, lelkesen ünnepelte őt (12:20-21). Jézus maga vette észre, hogy a kocka ellett vetve, és visszavonult a nyilvánosságtól (12:36). Az isteni akarat, nem pedig a tömeg véleménye volt életében a döntő tényező. Eddig a pontig Jézus szolgálata nyilvános volt; innen kezdve személyes. A tanácskozás szakasza (12:36b-17:26) tartalmazza a tanítványoknak az utolsó vacsora után adott végső utasításait és az Atyához mondott imáját is. Földi szolgálatának végén Jézus felkészítette tanítványait a kereszt döbbenetére és jelentette az Atyának, hogy feladatát elvégezte. A beteljesülés szakasza (18:1-20:31) a két szembenálló elv, a hit és a hitetlenség kibontakozását hozza. Az árulásban és a keresztre feszítésben a hitetlenség levetette álarcát. Péter gyengesége, a papok irigy gyűlölkö dése és Pilátus gyávasága jelzik, hogy a hitetlenség hogyan jut el végkifejletéig. Másrészt a szeretett tanítvány és az asszony hűsége, illetve Nikodémus és József nemes lelkű cselekedetei mutatják, hogyan tanúsíthat állhatatosságot a tökéletlen és kipróbálatlan hit a félelemmel és a veszéllyel szemben. A feltámadás természetesen a hit végső igazolása és a Jézus, az Isten Fia általi kijelentés végső bizonyítéka volt.

230

Fő

mondanivaló

János evangéliumának számos olyan vonása van, amelyek segítik fő témájának bemutatását. Jézus igényeit hét fő ÉN VAGYOK-ban fejti ki:

231


l. Az élet kenyere 2. A világ világossága 3. Az ajtó (a juhoknak) 4. A jó pásztor 5. A feltámadás és az élet 6. Az út, az igazság és az élet 7. Az igazi szőlőtő

6:35 8: 12; 9:5 10:7 10:11,14 11:25 14:6 15: l

János Jézusnak az emberrel való személyes kapcsolatát hangsúlyozza. Huszonkét beszélgetést jegyzett fel, amelyek közül néhány terjedelmes, néhány pedig nagyon rövid. Ezek között van néhány szakasz, mint például a főember fiával történt csoda (4:46-54) vagy a tárgyalás Pilátus előtt (18: 28-19: 16), amelyek máshová is elhelyezhetők. Ezen alkalmakkor Jézusnak az egyén iránti érdeklődése fontosabb, mint a cselekedet maga. A szinoptikusoknál például a tárgyalás Pilátus előtt Jézus élete kibontakozásának fontos lépcsőfoka míg János evangéliumából sokkal világosabban kivehető Jézus Pilátus iránti személyes érdeklődése és az az erőfeszítés, hogy Pilátust állításai elismerésére bírja. A jánosi szókészlet olyan szokatlan, hogy evangéliumának a szövegkörnyezetből kiemelve idézett egy-egy verse is könnyen felismerhető. Bizonyos kulcsszavakat rendszeresen ismétel; nem mintha az író gondolati horizontj a beszűkült lenne, hanem mert az evangélium központi gon. dolatait, akár a gyémántot, érdemes minden oldalról megvilágítani. Néhány ezek közül a szavak közül, mint pl. az élet", fény, sötétség, cselekedet, világ, hinni, test vagy képletesen vagy másképp különleges gyakorlatijelentéssei bírnak az evangéliumban. János evangéliuma szóhasználata azt mutatja, hogy addigra már a keresztyén életről szóló tanítás bizonyos pontosan körülhatárolt fogalmakban kristályosodott, amelyeket kialakult szóhasználat fejezett ki és amik akkor, akár csak ma, a lelki igazság egészen új mintáját jelentették. János evangéliuma Jézus, az Isten Fia istenségét hangsúlyozza. Noha e~yet1en másik evangélium sem ábrázolja világosabban az ő emberségét, nmcs még egy, amely olyan nyilvánvalóan kimutatná istenségének kiváltságát: "Isten volt az Ige" (l: l), "Én és az Atya egy vagyunk" (10:30), " ...én vagyok, mielőtt Ábrahám lett volna" (8:58), "Aki engem lát, az látja az Atyát" (14:9), és Tamás kitörése: "Én Uram, én Istenem" (20:28). 232

JÁNOS EVANGÉLIUMA Az evangélium Jézus emberségét is hangsúlyozza. Fáradt (4:6), szomjas (4:7), szomorkás (3:67), szigorú (8:44), szomorú (ll :35), megértő (12:7), nyugtalan (12:27), szeretettel teljes (13:1), hűséges (18:8), bátor (18:23) volt. Azon kortársai számára, akik véletlenül találkoztak vele ő volt "az az ember, akit Jézusnak hívnak" (9: ll), azok számára pedig, akik együtt éltek vele, az "élő Isten Fia" (6:69) lett.

Az evangélium célja Mint már kifejtettük, ezen evangélium célja apologetikus. Mindegyik evangéliumot azzal a céllal írták, hogy az, aki olvassa vagy hallja, hitre jusson általa. Ezt az evangéliumot azoknak szánták, akiknek már volt valamilyen filozófiai alapképzettségük, mint ahogy azt a prológus jelzi, és azoknak, akik választ kerestek Fülöp kérésére: "Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk" (14:8). Lehetséges, hogy János evangéliuma tudatos kísérlet arra, hogy kiegészítse Jézus életének és munkájának (akkor) közismert rendszerezését, ami írott kifejezést a kanonikus és szinoptikus evangéliumokban nyert. Nem szabad dogmatikusan azt állítanunk, hogy János ismerte és olvasta a Máté, Márk vagy pedig Lukács evangéliumát. Mindazonáltal Jézus galileai szolgálatának teljes figyelmen kívül hagyása, a példázatok szinte teljes hiánya, a csodák kiválogatására tett határozott utalás (20:30) és János evangéliuma néhány történelmi adatának a szinoptikusokéval való összekapcsolása azt a benyomást kelti, hogy a szerző megpróbált olyan új információt nyújtani olvasóközönségének, amelyet ezelőtt még nem írtak le. Pl. az utolsó vacsoráról szólva János leírta a lábmosás jelenetét és elmagyarázta, Jézus hogyan próbált tanítványainak alázatosságból gyakorlati leckét adni. Eltekintve attól a feltételezéstől, hogy ez a példa általánosan alkalmazható, nem adta említésének semmi határozott okát. Lukács azonban leírta, hogy a tanítványok hogyan vitatkoztak arról, "hogy ki a legnagyobb közőttük" (Lk 22:24). A két beszámoló jelentése így összekapcsolódik, és elgondolkozhatunk azon, hogya lukácsi beszámoló személyes kiegészítéseként nem azt magyarázta-e János, hogy Jézus hogyan reagált a Lukács által leírt helyzetben.

233


Az evangélium

szereplői

A János evangéliuma egyik különlegessége a szövegrészek által elválasztott jelenetek között végbemenő jellemfejlődés. Nikodémus (Jn 3: lIS; 7:50-52, 19:39), Fülöp (1:43-46,6:5-7, 14:8-11), Mária és Márta (11:140,12:2-8), Mária, Jézus anyja (2:1-5; 19:26-27) és mások természetesen és könnyedén kerülnek említésre, mikor emlékeztet rájuk a fontosabb események kapcsán, s mégis, ha a róluk szóló utalásokat összerakjuk, az érintett személyek teljes, tömör portréját kapjuk. Bizonyos fokig ez a folyamat érvényes a többi evangéliumra is, de míg bennük nagyrészt néhány főszereplőre korlátozódik, addig a negyedik evangélium mind fő-, mind mellékszereplőket említ a hit és a hitetlenség példájaként.

234

Egy kerti sírhely, a Golgota hegyének közvetlen közelében - lehet, hogy Jézust pont ide temették el.

12. FEJEZET

KRISZTUS ÉLETE Természetesnek gondolnánk, hogy az Úr Jézus Krisztus személye volt ahhoz, hogy korának irodalmában bőségesen találjunk feljegyzéseket róla, és hogy életrajzi adatok nagy száma álljon rendelkezésünkre. Embertömegek figyeltek rá, és saját követőinek száma több százat tett ki (IKor 15:6), akiknek tanúbizonysága még eleven volt az első század közepén. Valójában azonban a rá vonatkozó tudósítás szegényes. Eltekintve a négyevangéliumtól és a levelekben található elszórt utalásoktól, a korabeli források majdnem teljesen hallgatnak róla. kellőképpen fontos

Világi forrásmunkák Van azonban néhány utalás Krisztusra vagy a keresztyénségre, mely idézhető.

Josephus A zsidók története tást tette:

című művében

a következő megállapí-

"Volt ebben az időben egy bölcs ember, Jézus, ha ugyan törvényes dolog őt embemek nevezni, mert csodálatos dolgok cselekvője volt, olyan emberek tanítója, akik az igazságot örömmel fogadták. Megnyert magának a zsidók és a pogányok közül is sokakat. ő volt a Krisztus. És amikor Pilátus a közöttük levő főem berek tanácsára kereszthalálra ítélte őt, azok, akik korábban sze-


KRISZTUS ÉLETE

rették, nem hagyták el; mert megjelent nekik elevenen a harmadik napon; amint az Isten prófétái előre megmondták ezeket és még tízezer más csodálatos dolgot felőle. És a keresztyének serege, akiket róla neveznek így, nem halt ki a mai napig."

Lucianus, a második század szatirikusa, gúnyosan beszél Krisztusról és a keresztyénségről, kapcsolatba hozva őket Palesztina zsinagógáival, Krisztust pedig így említi: " ...az az ember, akit keresztre feszítettek Palesztinában, mert behozta ezt az új kultuszt a világba...Továbbá, első törvényadójuk meggyőzte őket, hogy mindnyájan testvérei egymásnak, aztán ők vétkeztek egyszer s mindenkorra, amikor megtagadták a görög isteneket és istentiszteletben részesítik magát a megfeszített szofistát és törvényei alatt élnek." Ezeket a rövid megjegyzéseket Krisztusról és a keresztyénségről olyan emberek fogalmazták, akik nem ismerték a mozgalom történetét és tanai iránt ellenséges érzelemmel viseltettek. Megjegyzéseik bizonyítják, hogy a keresztyénség a második századra már elterjedt, és hogy Krisztus történeti létét általában elismerték ellenségei is. Ezeknek az utalásoknak a természete bizonyítja, hogy úgy tekintették, mint zavaros fanatikust, akinek a kultusza sokkal nagyobb jelentőségre tett szert, mint ahogy megítélésük szerint az várható volt. Néró idején és a császári udvar köreiben a keresztyénségre úgy tekintettek a rómaiak, mint ahogy az amerikaiak vélekednének a japán sintoizmus elterjedéséről országukban.

Tacitus, a második század római történelemírója, amikor megírta Néró uralkodásának történetét, utalt Krisztus halálára és arra, hogy Rómában ott voltak a keresztyének: "De hiába volt minden segítség, ami embertől jöhet, hiába volt minden jótékonykodás, amit a fejedelem tudott nyújtani, és hiába minden kiengesztelés, amit az isteneknek bemutathattak, mindezek nem tudták felmenteni Nérót azon becstelenség alól, hogy az emberek úgy hitték, ő rendelte el a gyújtogatást. Ezért, hogy elnyomja e híresztelést, hamisan megvádolta ennek a bűné vel azokat a személyeket, akiket közönségesen keresztyéneknek neveztek, s akiket a nép gyűlölt csalárdságuk miatt. Néró a legfondorlatosabb kínzási eszközökkel büntette meg ezeket a keresztyéneket. Krisztust, akiről ezeket elnevezték, Tibérius uralkodása alatt Poncius Pilátus, Júdea prokurátora halálra ítélte mint gonosztevőt: de ez az ártalmas babona, amit egy időre elfojtottak, újra felütötte a fejét, nemcsak Judeában, ahonnan ez a rákfene eredt, hanem Róma városában is ...." Suetonius utalása rövid: ,,(Néró) büntetést szabott ki a keresztyénekre, az emberek egy olyan csoportjára, akik új és ártalmas babonára adták magukat." Az ifjabb Plinius, aki Trajánus levelezőtársa volt, egyik levelében arról beszél, hogyan találkozott a keresztyénekkel Ázsiában: "Megvallották azonban: minden bűnük és tévelygésük az, hogy találkoznak bizonyos napokon virradat előtt, amikor különböző himnuszokat énekelnek Krisztusnak mint Istennek, és ünnepélyes esküvel kötelezték magukat, hogy nem tesznek semmi rosszat, soha nem követnek el semmi csalást, lopást vagy házasságtörést; soha nem hamisítják meg szavaikat, sem meg nem tagadják az igazságot, amikor arra kényszerítenék őket, hogy mondjanak le hitükröl.;."

238

Jézus életének szakaszai Mivel a négy evangélium adatai abban az értelemben nem teljesek, hogy nem egészen kimerítőek, egy lezárt, összefüggő Jézus-életrajz nem rekonstruálható belőlük. A négy közül talán Lukács ábrázolja Jézust a legjobban, de nála sincs meg a korai júdeai szolgálat, amelyet János említ. Ezek közül senki sem kísérli meg leírni Jézus külső megjelenését, noha néhány tény erről minden bizonnyal ismeretes volt az írók előtt. Csak Lukács ad egy futó képet ifjúságáról; különben viszont életének legnagyobb részén, harminc éven szó nélkül átsiklanak. Egyedül János követ bizonyos kronologikus vonalvezetést, amely nyomon követhető az ünnepekre való hivatkozásai alapján, melyeken Jézus részt vett; de ezek közül is az egyik eléggé homályos (Jn 5: 1). Az elbeszélés rendje egyik evangéliumban sem szükségszerűen kronologikus, mert mindegyik evangéliumnak megvan a maga célja, és anyagát inkább a cél szempontjából rendezi, mint időrendben. Így tehát inkább magyarázat, mint krónika. 239


KRISZTUS ÉLETE

Emiatt véleménykülönbségek vannak Jézus életének eseményeit és azok rendjét illetően. A következő vázlat megegyezik a legtöbb tudós véleményével, és az evangélium anyagának nagyobb egységeit követi inkább, mint az apró részletkérdéseket, amelyek tulajdonképpen résztanulmányok tárgyát képezhetik. A periódusok az egyezményes elrendezést követik, amint azt Burtonnál és Goodseednél, Hucknál és másoknál is megtalálható.

KRISZTUS ÉLETÉNEK HARMÓNIÁJA MÁTÉ

Körülmetélés és bemutatás A bölcsek Menekülés Egyiptomba Gyermekkor és látogatás Jeruzsálemben A visszavonultság évei

ll. Előkészítő események János szolgálata Jézus megkeresztelése A megkísértés

Názáret látképe.

KRISZTUS ÉLETÉNEK HARMÓNIÁJA MÁTÉ

I. Származás és gyermekkor 1:1-17 Genealógia Keresztelő János születése Angyali üzenet Jézus születése Az angyalok

240

1:18-25 2:1

MÁRK

LUKÁCS

3:23-38 1:5-25 1:57-80 1:26-38 2:1-7 2:8-20

JÁNOS

MÁRK

LUKÁCS

JÁNOS

2:21-39 2:1-12 2: 13-23 2:40-50 2:51-52 3:1-12 3:13-17 4:1-11

l: l-8 1:9-11 1:12-13

3: l-20 3:21-22 4:1-13

1:19-37

III. A kezdeti galileai szolgálat A kánai menyegző

2:1-12

IV. A korai júdeai szolgálat (páska ünnep) A templom megtisztítása Beszélgetés Nikodémussal Keresztelő János kortársa Visszatérés Samárián át

2: 13-25 3: l-21 3:22-36 4:1-42

V. Visszatérés Galileába A megérkezés A nemesember fiának meggyógyítása János bebörtönzése és a Kapernaumba menetel Az első galileai körút Az első tanítványok elhívása Egy munkanap Utazás és prédikálás Csodák és viták

A tizenkettő elhívása A Hegyi Beszéd A százados szolgája Az özvegy fia

4:12

1:14

4:14

4:43-45 4:46-54

4:12-16 4:17 4:18-22 8: 14-17 8:1-4 9:1-17 12:1-21

1:16-20 1:21-34 1:35-39 1:40-3: 12

3:13-19a 5:1-7:29 8:5-13

4:31-41 4:42-44 5: l-6: 19

6:12-16 (6:20-49) 7:1-10 7:11-17

241


KRISZTUS ÉLETE

KRISZTUS ÉLETÉNEK HARMÓNIÁJA


MÁTÉ

MÁRK

LUKÁCS

JÁNOS

Keresztelő

János tudakozódása Jézus megkenetése Egy másik igehirdetői út Családja igényt tart rá Példázatok Csodák

II :2-30

12:46-50 3:31-35 13:1-53 4:1-34 8: 18,23-34 4:35-5:43 9:18-26

VI. Harmadik körút: A szolgálat tetőpontja 13:54-58 6:1-6 Názáretben elutasítják 9:36-11 :1 6:7-13 A tizenkettő körútja 14:1-2 6: 14-29 János halála 6:30-32 14:13 A tizenkettő visszatérése 5000 ember megvendégelése 14:13-21 6:33-44 Visszavonulás és a 14:22-33 6:45-52 tengeren járás 15:1-20 7:1-23 Vita a zsinagógában VII. Visszavonulás északra 15:21-28 Tíruszban és Szidónban A Tízvárosban 15:29-31 4000 ember megvendégelése, 15:32-16:12 vita Vak ember meggyógyítása Személyének kijelentése 16:13-26 16:27-17:13 A megdicsőülés A megszállott fiú meggyógyítása 17:14-21 Halálának és feltámadásának 17:22-23 megjövendölése VIII. Utolsó szolgálata Galileában

242

7:24-30 7:31-37

9:18-25 9:26-36

9: 14-29

9:37-43

9:30-32

9:43-45

17:24-18:35 9:33-50

IX. Az utolsó júdeai szolgálat Utazás Jeruzsálembe Samárián át

19:1-2 8:19-22

6:1-14 6:15-21

8:1-21 8:22-26 8:27-37 8:38-9: 13

10:1

9:46-50

9:51-62

MÁRK

A hálaadási (lombsátor) ünnep A házasságtörésen kapott asszony Vita a farizeusokkal A vakon született ember Beszéd a jó pásztorról A hetven tanítvány kiküldése Az irgalmas samaritánus példázata Mária és Márta Az úri imádság Összeütközés a farizeusokkal Nyilvános tanítások A templomszentelés ünnepe

7:18-35 7:36-50 8:1-3 8:19-21 8:4-18 8:22-56

9:1-6 9:7-9 9:10 9:11-17

MÁTÉ

7:10

JÁNOS

7:11-52 7:53-8: II 8: 12-59 9: l-41 10:1-21 10:1-24 10:25-37 10:38-42 11:1-13 ll: 14-54 12:1-59 10:22-39

X. A pereai szolgálatok Intések Ebéd egy farizeusnál A sokaság döntés elé állítása V ámszedők és bűnösök tanítása A tanítványok tanítása Lázár feltámasztása Visszavonulás Efraimba

10:40-42 13:22-35 14:1-24 14:25-35 15:1-32 16:1-17:10

ll: l-44 11:45-54

XI. Az utolsó út Jeruzsálembe Szolgálat Samáriában és Galileában Szolgálat Pereában Tanítás a válásról 19:1-12 Tanítás a gyermekekről 19:13-15 A gazdag ifjú 19: 16-2 O: 16 Halála megjövendölése 20:17-19 Jakab és János kérés e 20:20-28 Közeledés Jeruzsálemhez 20:29-34 Megérkezés Betániába 7:1-9

LUKÁCS

17:11-18:14 10:1-12 10: 13-16 10:17-31 10:32-34 10:35-45 10:46-52

XII. A szenvedés hete Vasárnap A győzelmes bevonulás 21: 1-9 11:1-10 Jézus véleménye a városról 21: 10-11 11:11

18:15-17 18:18-30 18:31-34 18:35-19:28 11:55-12:11

19:29-40 19:41-44

12:12-19

Hétfő

A fügefa megátkozása

21: 18-19 ll: 12-14

243


KRISZTUS ÉLETE



MÁTÉ

A templom megtisztítása 21:12-13 Gyógyítások a templomban 21: 14-17 Kedd Az elszáradt fügefa 21: 19-22 Viták 21:23-22:46 Az írástudók és farizeusok kárhoztatása 23:1-39 Jézus megfigyeli az özvegyasszonyt A görögök látogatása Jézust elutasítják a zsidók Apokaliptikus beszéd 24:25 A kereszt bejelentése 26:1-5 Mária megkeni őt 26:6-13 Elárulása 26:14-16 Szerda - nincs feljegyzés Csütörtök Az utolsó vacsora 26: 17-29 Búcsúbeszéd Beszélgetés a Gecsemánéba menve A főpapi imádság A kertben 26:30,36-46 Elárulás és elfogatás 26:47-56 Kihallgatás Annás előtt

MÁRK

LUKÁCS

11:15-19

19:45-48

JÁNOS

Út a Golgotához Keresztre feszítés A temetés Szombat Asszonyok a sírnál Az őrség

11:20-25 II :27-12:37 20: l-44 12:38-40

20:45-47

12:41-44

21: l-4 12:20-36 12:37-50

13:1-37 14:1-2 14:3-9 14:10-11

14: 12-25

21:5-38 22:1-2 12:2-8 22:3-6

22:7-30

13:1-38 14:1-31 15: 16 17 14:26,36-42 22:39-46 18:1 14:43-52 22:47-53 18:2-12 18:12-14 19-23 Kihallgatás Kajafás előtt 26:57,59-68 14:53,55-65 22:54,63-65 18:24 Péter tagadása 26:58,69-75 14:54,66-72 22:54-62 18:15-18, 25-27 Kihallgatás a Szanhedrin előtt 27: l 15: l 22:66-71 Júdás halála 27:3-10 Péntek Kihallgatás Pilátus előtt 27:2,1]-14 15:1-5 23: l-5 18:28-38 Heródes előtt 23:6-12 Visszatérés Pilátushoz 27:15-26 15:6-15 23:13-25 18:39-19:16 A katonák gúnyolják 27:27-30 15:16-19

244

MÁTÉ

LUKÁCS

JÁNOS

27:31-34 15:20-23 27:35-56 15:24-41 27:57-60 15:42-46

23:26-32 23:33-49 23:50-54

19: 16-17 19:18-30 19:31-42

27:61 15:47 27:62-66

23:55-66

XIII. A feltámadás Vasárnap Az asszonyok látogatása 28: 1-8 Jézus megjelenése Mária Magdalénának 28:9-10 Más asszonyoknak 28:11-15 Az őrség jelentése A két tanítványnak Péternek A tíz apostolnak A tizenegy apostolnak A galileai tengernél Beszélgetés Péterrel A tanítványoknak Galileában 28: 16-20 A tizenegy az Olajfák hegyén A nagy megbízatás és a mennybemenetel 28:18-20

MÁRK

16:1-8

24:1-12

16:9-11

16:12-13 16:14

20:1-10 20:11-18

24:13-32 24:33-35 24:36-43

20:19-25 20:26-31 21:1-14 21:15-25

16:15-18 24:44-49 16:19-20

24:50-53

Lukácsnál és Jánosnál található a legtöbb olyan szöveg, amelyet a többiek nem ismételnek meg. Lukács a 9:51-18:14 szakasz tartalmában egyedülálló, kivéve bizonyos mondásokat, amelyek párhuzamos tartalmi vonatkozásai megtalálhatók Máténál, ha nem is ugyanabban a kontextusban. A jánosi anyag legnagyobb része különbözik a szinoptikusokétól, még akkor is, ha közös az általános történeti párhuzam a sorrendben. Az evangéliumok célja inkább az, hogy bemutassanak egy személyt és nem az, hogy egy történetet írjanak le. A beszámolóknak nem a teljessége vagy a sorrendje fontos, hanem a jelentősége. Az egyes beszámolók különbsége arra utal, hogy azok egymást kiegészítők, még ha ezt a szerzők nem is úgy tervezték. A beszámolók megegyezései kellőképpen bizo245


KRISZTUS ÉLETE

nyítják azt a következtetést, hogy a Jézusról való ismeretek egy megbízható magva része volt a korai egyház letisztult tanításának, és ez a szemtanúk érvényes bizonyságtételén alapult. Az evangéliumok egymástól független kezeléséről már eleget mondtunk az egyes evangéliumok tárgyalásánál, amelyet nem szükséges megismételni. Azok mindegyikében felismerhető - tekintet nélkül arra, hogy egyenként hogyan közelítik meg az Úr életrajzát - népszerűségének növekedése a válsághelyzet, amelyben elutasították őt a vezetők, elhagyta a tömeg és félreértették még a tanítványok is. Keresztelő János halálakor és a tizenkettőnek az igehirdetői körútjáról való visszatérésekor látható, hogy Jézus szolgálata túljutott a népszerűség csúcsán, és lassan megkezdte

tudatos alászál1ását a keresztig. A visszavonulás északra és a júdeai és pereai kései szolgálatai egyre inkább vitákkal voltak átszőve. Jézus magatartásábóllátszott, kevés reménye volt arra, hogy meggyőzze ellenségeit' az általa hirdetett üzenetről, és ezért az időt inkább arra használta fel, hogy tanítsa tanítványait, akik ragaszkodtak hozzá mindvégig. A feltámadás Jézus pályafutásának megkoronázó eseménye. Számos alkalommal beszélt erről. Nem lehet kétség az evangéliumok igazmondása és azon szándékuk felől, hogy hirdetni akarták azt, hogy Jézus testileg feltámadt a halálból. Mind megegyezik abban, hogy a hét első napján a

Hermon hegy alatti barlang, amely a Jordán forrása.

246

Légifelvétel a Jordánfolyoról, délről nézve.

247


KRISZTUS ÉLETE

sírt üresen találták, és hogy ő megjelent követőinek kézzel fogható és formában számos alkalommal. Nem maradtak fenn kimerítő beszámolók ezekről az időszakokról, még a szenvedés hetéről sem, amelyben - úgy látszik - a szerdai nap kimaradt a kronologikus feljegyzésből.

nyelitották. A tengerparti síkságon futott az az út, amely emberemlékezet úta összekötő kapocs volt Egyiptom, valamint az északi és keleti királyság között. A klíma a part mentén mérsékelt volt és enyhe, a föld gazdagon termő, s így a mezőgazdaság virágzott. A dombvidék, ahol az izraeliták éltek, mióta Józsué elfoglalta a földet, sziklás volt és kopár. A Holt-tenger közelében fekvő Jeruzsálem, és az Ebál és Garizim hegységek mellett elterülő Samária volt a két legfontosabb központ. A hegyes vidék magas fekvése kiegyensúlyozott időjárá si viszonyokat biztosított ennek a területnek. A lakosság fő foglalkozását a .Jcisüzemi'' gazdálkodás képezte, amely gyümölcstermesztést, gabonatermelést és szarvasmarha-tenyésztést foglalt magában. A Karmel hegységnél kezdődően az Esdralon-síkság végignyúlt a Kisón völgyön északnyugattól délkeleti irányban a Gilboa hegység lábáig, és összekapcsolódott azzal a völggyel, amely a Jordánhoz vezetett.

felismerhető

Jézus életének földrajzi vonatkozásai Az Úr Jézus aktív életét Palesztina határai között töltötte, egy olyan földön, amely nem foglalt magában többet tizenhatezer négyzetkilométernél. Gyermekkorában József és Mária Egyiptomba vitték, hogy elmeneküljenek Heródes haragjának fenyegetése elől (Mt 2: 13-14); és szolgálatának válságos időszakában meglátogatta Tíruszt és Szidont (15:21); de legtöbbször a Galilea és Jeruzsálem közötti utakon járt. Ha átkelt a Jordántól keletre, valószínűleg azokban a városokban és falvakban szállt meg, amelyek a folyó partján voltak, így nem ment tovább a Jordánon túli vidék belseje felé. Palesztina földje a Földközi-tenger keleti végén terül el, melynek hullámai az ország nyugati partvidékét mossák teljes hosszában. A Libanoni-hegységtől északon a Holt-tenger déli végéig megközelítőleg 280 kilométer a távolság. A tengerparttól az északon lévő Galileai-tengerig (amely a Genezáret tava néven ismeretes) pedig csak 45 kilométer. Északtól délig a Jordán folyó osztja ketté az országot, amely a Hermon hegység lábánál levő forrásokból ered és dél felé tartva a Huleh-tavon és a Galileai-tengeren át ömlik a Holt-tengerbe. Négy nagy részre osztható fel az ország, amelyek a következők: a tengerparti síkság, amely észak felé terjed a pusztától végig a Földközitenger mentén a Karmel hegyig; a dombvidék, amely egyenetlen és nagyrészt terméketlen; a Jordán völgye, egy mély árok, amelynek a tengerszint alatti mélysége a Holt-tengernél eléri a 400 métert. Végül a negyedik tájegység egy hegyes fennsík a Jordán keleti részén, amelyet keleten a sivatag határol. Ez a négyes területi felosztás különböző klímaviszonyokat teremtett Palesztinában és különböző nyersanyagforrásokat. A tengerparti síkságon kevés volt a megfelelő kikötő, de Joppé (a modem Jaffa) és a Karmel hegytől északra fekvő Ptolemaisz forgalmas kikötői voltak azoknak a hajóknak, amelyek a Földközi-tenger keleti részének kereskedelmét bo248

Tibériász látképe a Galileai-tenger partján.

249


Mivel ez volt az egyetlen alkalmas összekötő útvonal a tengerparti völgy és az ország belseje között, nagy stratégiai jelentőséggel bírt, és a síkság gyakran volt harctere az északi és déli ellenséges hadseregeknek, amikor Palesztina birtoklásáért harcoltak. Megiddótól, a vidék kulcsvárosától kapta nevét Har-Mageddon, Megiddó hegye, vagy Armageddon, e világkorszak megjövendölt utolsó nagy csatájának a színtere (Jel 16: 16). Palesztina lakosságának nagy része a hegyes vidéken élt. Északon volt Galilea, Jézus szűkebb hazája. Egyenetlen föld volt ez, de itt-ott a völgyek jó lehetőséget nyújtottak a földművelésre, ci tavon pedig a halászat virágzott. A genezáreti fennsík, amely a tótól nyugatra terül el, termékeny volt, és a tó körül városok helyezkedtek el, amelyek az ott kialakult virágzó kereskedelem következtében keletkeztek. Keletre vezető kereskedelmi utak szelték át Galileát. Názáret, Jézus gyermekkori otthona egy ilyen karavánúton feküdt. Sok római és görög telepedett le a tó partján az egészséges klíma és az üzleti lehetőségek miatt. Betsaida, Korazin, Kapernaum, Magdala (Mária otthona) és Tibériász azok közül a városok közül valók voltak, amelyeket Jézus gyakran meglátogatott. Názáret és Kána távolabb, az ország belső részén feküdtek. Galileától délre Samária feküdt, Izrael északi királyságának korábbi központja. A vidéket Ebál és Garizim ikerhegyei uralták, amelyek az ország elfoglalása óta az istentisztelet központját képezték. A Sikem-síkság, ahol Jákób letelepedett és kutat ásott (Jn 4:5) a földművelő lakosság letelepedésének kedvezett. Samáriától délre volt Júdea, amelynek felszíne hasonló volt Samáriáéhoz. A tengerparti síksággal határos földjét alkalmanként a hegyrőllejövő folyók öntözték, s a Földközi-tenger felől fújó szelek hozták a csapadékot. Az ország központi területe a földműveléshez túlságosan sziklás volt, Júdea keleti része pedig majdnem teljesen kopár puszta. A déli rész vagy a Negeb, ahogyan még ma is hívják, termékeny volt, de száraz. Az öntözés az újabb időkben megnyitotta ezt a földterületet a mezőgaz daság számára, de Krisztus idejében gyakorlatilag lakatlan volt. A Jordán völgye a világ egyik legszokatlanabb geológiai jelensége. Egy nagy hasadéknak a része, mely az északi Taurosz hegységtől húzódik lefelé Arábián és a Vörös-tenger keleti ágán át Afrikáig. A forrásvidéktől a Holt-tengerig, amelynek nincs levezető kijárata, a Jordán esése hozzá-

250

KRISZTUS ÉLETE vetőlegesen

1000 méter. Jézus idejében először a Huleh majdnem 5 kilométer széles tavába folyt bele, amelyet nagy, náddal benőtt ingovány vett körül. Amikor megkezdődött Palesztina újratelepítése, a modern zsidó telepesek lecsapolták a tavat, hogy termőföldet nyerjenek, ez a tó tehát ma már nincs meg, és a Jordán közvetlenül a Galileai-tengerbe folyik, amelyet a rómaiak Tibériász tavának neveztek. A tó mintegy 20 kilométer hosszú, 12 kilométer a legnagyobb szélessége, és 230 méter mélyen fekszik a tengerszint alatt. Mivel a kéményszerű hegyszorosokon a szél könnyen betör, a tó ki van téve hirtelen, heves viharoknak. A keleti oldalon a partszakaszok meredekek és a vidék vad; a nyugati oldalon széles művelhető lankák találhatók, ahol Jézus idejében falvak és városok tarkították a partot.

Tibériász és a Galileai-tenger.

251


KRISZTUS ÉLETE

A Galileai-tengertől a Jordán kacskaringósan kígyózik a Holt-tengerbe. A Jordán völgyét szűk, meredek oldalak fogják közre; klímája trópusi. A folyót két másik folyó teszi nagyobbá, a Jarmuk, amely keletről folyik bele hat kilométerrel lejjebb a tó déli részétől, és a Jabbók, amely keletről csatlakozik hozzá kb. 30 kilométerrel északra a Holt-tengertől. A folyó tulajdonképpeni medrének szélessége általában 30-60 méter között változik, de az esős időszakban a teljes belső folyóvölgyet gyakran elárasztja az iszapos víz. A régi időkben a Jordánon egy híd sem volt, de a folyón néhány gázlón át lehetett kelni. Az Ószövetségben a Holt-tengert Sós-tengernek hívták vagy a Síkság tengerének (Józs 3: 16; 2Kir 14:25). Mivel nincs kifolyása, valójában egy gigantikus lepárlóteknő, amelyben ásványok és sók gyűlnek évszázadok óta. A víz teljesen keserű ízű és annyira telített vegyi anyagokkal, hogy az ember nem süllyed el benne. A síkság városai, amelyek elpusztultak

Sodoma és Gomora pusztulásakor, valószínűleg a Holt-tenger déli nyúlványa alatt fekszenek. A délen és délkeleten elterülő sziklás puszta, ahol egykor Edom volt, ásványi üledékeket tartalmaz, amelyet alkalmanként a lakosság bányászott. A Jordán völgyében, ahol az elég széles volt a letelepedéshez, mező gazdasággal is foglalkoztak. Trópusi éghajlata megengedte a gyümölcs és gabona termesztését, amely nem volt lehetséges a hidegebb felföldön. A Jordán völgyén túl terült el a keleti síkság, amely kinyúlt az Arabsivatagig. Észak felé az Antilibanon hegyvonulat húzódik, míg dél felé a Jordánnal Gileád és Moáb hegyei határosak. Az Antilibanon lejtőjén fekszik Damaszkusz, a világ legrégibb folyamatosan lakott városa. A hegység déli részén fekszenek Básán legelői, amelyek szarvasmarha-tenyésztésről híresek. Ennek a földnek az északi részét Iturea néven ismerték Krisztus napjaiban, a déli részét pedig Golán-fennsíknak nevezték Golán városáról. Gileád a Jarmuk folyótól a Holt-tenger felső végéig és Moáb felső részéig terjed ki. Gileád és az Arnón folyó között az Újszövetség Pereája terült el.

Betánia romjai. A kép jobb felső sarkában látható toronyszerű falak állítólag a leprás Simon házának maradványai, a kép közepén lévő építmény pedig az ún. Lázár sírja.

252

Sikem látképe, a háttérben Gileád hegyeivel.

253


KRISZTUS ÉLETE

Krisztus korában Palesztinát és Szíriát szorosan összefűzte a római uralom és a települések. A szír provincia magában foglalta Főniciát a Karmel hegyig, illetve Joppétól délre a tengerparti síkság egy sávját. Szí-

ria római kormányzói szigorúan szemmel tartották a palesztinai fejleményeket, és alkalmasint beavatkoztak, ha úgy látszott, hogy a helyi uralkodó vagy a római prokurátor nem elég bölcsen kormányoz. A Galileai-tenger délkeleti részén fekvő Dekapolisz eredetileg tíz város szövetsége volt, amelyben görögül beszélő emberek telepedtek le, és amely nagyszámú idegen lakossággal rendelkezett. Nem alkottak egyetlen politikai egységet, mert különböző uralkodók alatt éltek, némelyek Szíriából valók voltak, némelyek pedig Fülöp uralma alá tartoztak. Palesztinába egy nyugati típus ú civilizációt hoztak, amely nagymértékben különbözött a zsidó népétől, és amely megismertette az uralkodó népességet a hellén szokásokkal és intézményekkel. Bár Jézus élete nagy részét Galileában töltötte, nem lehetett ismeretlen előtte a Palesztinán kívüli világot uraló pogány népek nyelve, szokásai és hiedelmei. Az utakat, amelyeken Jézus járt és a helyeket, amelyeket látogatott, könnyen megtaláljuk Palesztina térkép én, amelynek tanulmányozása feltétlenül szükséges, ha az evangéliummal foglalkozunk. Ö és tanítványai bejárták Galileát, és nyilvánvalóan meglátogatták annak a vidéknek legtöbb községét. A városok többsége, ahol járt, azonosítható. Betlehem és Názáret még mindig virágzó községek. Kána, ahol első nyilvános csodáját mutatta be (Jn 2: 1-11), Názáret, ahol korai éveit töltötte az ácsműhely ben dolgozva (Lk 4:34; Mk 6:3) Magdala, Mária otthona (27:56) és Nain, ahol Jézus feltámasztotta az özvegyasszony fiát, mind egy kb. 40 kilométer átmérőjű területen feküdtek. Betsaida elhelyezése bizonytalan, de egészen valószínű, hogya Galileai-tenger felső végében, a Jordántól keletre feküdt.. János evangéliuma úgy határozza meg, hogya tó másik oldalán volt, Kapemaummal és Tibériásszal szemben (Jn 6: 1-17,25). Galilea keleti részén volt Gadara vidéke, ahol Jézus a megszállottat gyógyította meg (Lk 8:26.27). Ez valószínűleg inkább azonosítható Kerzával és Gergezával, amely a meredek part meglehetősen vad vidékén feküdt, mint Gerasával, a modem Jerash-sal, amely Dekapoliszban, Galilea délkeleti részén van. Jézus júdeai szolgálata magára Jeruzsálem városára és egynéhány körülötte fekvő községre szorítkozott. Betánia, ahol együtt evett Máriával és Mártával, kb. másfél kilométerre keletre feküdt, az Olajfák hegyének lankáján; Efraim, ahová visszavonult, amikor túl nagy lett a vele szemhen tanúsított ellenségeskedés, közel volt a pusztához (Jn II :54). Betfagé

A kapernaumi zsinagóga romjai a keleti

254

lépcsővel.

255


KRISZTUS ÉLETE

(Lk 19:29) valószínűleg közel volt Betániához. Emmaus, ahová a két tanítvánnyal ment a feltámadás után, kb. tíz kilométerre volt Jeruzsálemtől nyugatra, ajoppei úton. E hely körül még vita folyik, de egy Josephusnál található utalás megerősíti, hogy volt egy falu, amelyet Emmausnak hívtak, csupán hatvan stádiumra Jeruzsálemtől, amely pontosan megfelel annak a távolságnak, amelyről Lukács beszél (24: 13). Az evangéliumokban számtalan helyen találunk utalást Jeruzsálemre. A templom, Siloám és Betesda tava az oszlopcsamokokkal (Jn 5:2), a Kidron völgye a város és az Olajfák hegye között (18: 1), a Gecsemáné kertje az Olajfák hegyének oldalában (Lk 22:39), Golgota, a "koponya" hegye (23:33), mindezek olyan helyek, amelyek ismerősek voltak Jézusnak és az evangéliumok íróinak egyaránt.

Jézus tanítása Ahogyan Márk leírja az Úr Jézus Krisztus tevékenységét, tizennégyszer utal arra, hogy a Mester időt szentelt a sokaság és a tanítványok tanítására. Lukács és Máté is gyakran beszél tanítói munkájáról. Az oktatásban öröme telt; ennek hatásosságát jól bizonyítja az, hogy tanítványai emlékeztek szavaira és elismételték azokat másoknak is. Módszerek Az a tanítási módszer, amit Jézus használt, nem volt teljesen újszerű. Korának néhány rabbija, mint pl. Hillel, híres volt bölcsességéről, és arról a képességéről, hogy hallgatói figyeimét le tudta kötni. Mindazokat a pedagógiai módszereket, amelyeket ők használtak, kétségtelenül ismerte Jézus, és használta is azokat; de sokkal hatásosabban, mint azok. Az emberek "álmélkodtak tanításain, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, nem pedig úgy, mint az írástudók" (Mk 1:22). Volt valami közvetlenség, frissesség és hatalom az Úr Jézus Krisztus tanításában, ami sokkal hatásosabbá tette, mint kortársait. A tanítás művésze volt, az oktatásban való jártassága a tudatlanságot és a makacsságot is legyőzte. Mi volt ez a módszer? Az a tanítási mód, amely leginkább jellemezte, a példázat volt. A példázat kibővített kép, valamilyen mindennapi cselekvésnek vagy tárgynak a leírása a lelki igazság illusztrálásaként. Nem azonos az allegóriá256

Kőhíd, amelyet Cézárea Filippi közelében a Hermon-hegy lábánál Nagy Heródes építtetett. A közelében található a Jordán forrása.

val, mert az utóbbi teljesen kitalált, míg a példázat mipdig egy mindennapi eseményhez kötődik, még ha arról nem is tudható, hogy hol és mikor történt. Jézus példázata az új és a régi borostömlőről (Mk 2:22), a különböző talajfajtákba esett magról (Mk 4:2-8), a sóról (Mt 5:13) ajó és rossz gyümölcsfákról (Mt 7,16-20), az okos és bolond szüzekről (25:1-13), a hamis sáfárról (Lk 16:1-8) mind ennek a tanítási típusnak nagyszerű példája. A mindennapi életből valók, s jól ismerték őket Jézus hallgatói. Mindegyik elbeszélés csak a legszükségesebb részletre szorítkozik. A példázat lényege világos volt, és olykor egy záró mondat tette személyhez szólóvá, mint pl. a tíz szűz példázatában: "Vigyázzatok tehát, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok" (Mt 25: 13). 257


KRISZTUS ÉLETE

Jézus tanításai során néha vitázott is, de amikor ezt tette, rendszerint az Írásból vette az érveket és nem absztrakt premisszákból és feltételezésekből. E tekintetben különbözött a görög filozófusoktól, akik rendszerint megpróbáltak kitalálni valamilyen axiómaszerű igazságot közös alapon, és azután rendszerré fejlesztették ennek eredményeit. A Mt 22:1545-ben olyan vitákról találunk beszámolót, amelyeket Jézus a farizeusokkal és szadduceusokkal folytatott. Minden esetben ellenfelei hozták elő az érvet, amikor aztán ő saját kérdésével zavarba hozta őket, az érvet bibliai kijelentésre helyezte. Jézus nem vitázott a vita kedvéért. Amikor vitába bocsátkozott, logikája ellenállhatatlan volt. A Mester kedvenc módszerei közé tartozott a kérdés-felelet módszer. Kérdései soha nem voltak jelentéktelenek, hanem általában a legmélyebb emberi problémákra vonatkoztak. Néha meglepőek voltak e kérdések:

Gecsemáné kertje, a háttérben az Olajfák hegyével.

A példázat mint a tanítás eszköze többféle célt szolgált. Az átlagember rögtön megértette, mert azonnal felismerte annak a mindennapi élettel való kapcsolatát. Jézus néhány példázatát korabeli eseményekből vette úgy, hogy hallgatói felismerni vélték a személyeket, akikről beszélt. A példázatok rövidségük és életközelségük következtében könnyen megj egyezhetők voltak. Lelki alkalmazásuk mindig találkozott a hallgatók igényével. Olykor a példázatok sorozatban következtek, hogy ugyanannak a témának különböző oldalait világítsák meg, mint pl. a Mt 13. részének példázatai a mennyek országáról, vagy a Lk 15. részének példázatai arról, hogy Isten visszaszerzi a bűnöst. A második módszer, amit Jézus használt, az epigramma volt, - tömör, csípős megállapítás, amely szíven találta hallgatóit, mint a hegyes nyíl. Ebbe a kategóriába tartoznak a boldogmondások (Mt 5:3-12), vagy ez a megállapítás: "Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt" (Mt 10:39). Sok ilyen epigramma paradoxont tartalmaz, ami még meglepőbbé teszi őket. 258

Kilátás az Olajfák hegyéről: Betfagé, Betánia, a Holt-tenger és a moábi hegyek.

259


"Ugyan mi könnyebb, ezt mondani: Megbocsátattak bűneid! - vagy ezt mondani: Kelj fel és járj!?" (9:5). "Mert mit használ az embemek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?" (16:26). A kérdések gondolkodásra késztetik az embereket, akár közvetlen kérdések, akár költőiek. Jézus kérdései hallgatóit mindig döntés elé állították, különösen azok a kérdések, amelyek személyére vonatkoztak, mint pl. ez: "Kinek mondanak engem az emberek. ..hát ti kinek mondtok engem?" (Mk 8:2729). Jézus bíztatta tanítványait, hogy ők is kérdezzenek. Tanítása magában foglalta a szabad beszélgetést (Jn 13:31-14:24), amelyben előterjesztették a problémákat és ő válaszolt azokra. , Néhány alkalommal Jézus közvetlenül illusztrálta tanításait. Igy pl. egy kisgyermeket választott, hogy illusztrálja az alázatosságot (Mt 18:16), és annak az asszonynak a cselekedetét, aki a perselybe tette utolsó fillérét, hogy az adakozásról adjon példát (Lk 21: 1-4). Minden példázat ilyen illusztrált tanítást foglal magába, bár a példázat tárgya, amiről Jézus beszélt, nem volt mindig jelen, amikor hasoniatul vette. Jézus módszerének ezek a példái jól illusztrálják annak változatosságát és hatásosságát. Ö tette meg a példázatokat a tanítás eszközének, bár hasonlóak már az Ószövetségben is találhatók (Bír 9:7-15; Ézs 5:1-7), s a rabbik is alkalmazták olykor ezt az általános módszert. Tudta, hogyan lehet az igazságot egyszerűvé és hatásos sá tenni; az ő példázatai még élnek, amikor a többiek már régen a feledés homályába merültek. A tanítás célj a Jézus minden tanításának moráli s és lelki célja volt, amely mindig azzal a küldetéssel volt kapcsolatos, amellyel megbízta őt az Atya. "Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom: az Atya, aki én bennem lakik, én általam viszi véghez az ő cselekedeteit" (Jn 14:1O). Tanításait nem egyszerűen úgy tekintette, mint jó tanácsokat vagy mint reményteljes spekulációt az egyetemes elméletekről. Számára a tanítás a ITIorális és lelki megoldások kijelentése volt. "Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát.. .." (Mt 7:24). Jézus azért tanított, hogy átadja az embereknek az Istentől származó Igét, amelytől sorsuk függött.

260

KRISZTUS ÉLETE

A tanítás tartalma Tanítási anyag az evangéliumokban mindenütt található, és alig van bennük egy olyan lap, amely ne tartalmazná Jézus tanító kijelentéseit, néha megszakítások nélkül. Az erkölcsi tanítás a hegyi beszédben van összesűrítve (Mt 5., 6. és 7. rész). Az Isten országáról szóló példázatok a Mt 13. részében vannak összegyűjtve; a világ végére vonatkozó eszkatológikus tanítás nagyrészt a Mt 24. és 25. részében található, illetve az azokkal párhuzamos helyeken: Mk 13. és Lk 21. részében. János evangéliuma tele van értekezéssel: tanítás az ő személyéről és küldetésének jellegéről (8: 12-59), a pásztorról és a nyájról (10: 1-30), s megtalálható a tanítványoktól való búcsúzás is, amelyben fel akarta őket készíteni halálára (13:31-16:33). Némelyiket ezek közül, mint pl. az utóbbit csak egy alkalommal mondta; másokat, mint a hegyi beszédet, többször megismételhette. Jézus sok igehirdetői körutat tett, és kétségtelenül gyakran elmondta példázatait és epigrammáit különböző helyeken, ahogya szükség megkívánta. Jézus különböző témákkal foglalkozott. Társadalmi igazságosság (Mt 5:21-26), nemi erkölcs (5:27-32), esküdözés a beszédben (5:33-37), a gonosz iránti magatartás (5:38-42), adakozás (6: 1-4), imádkozás (6:5-15; 7:7-12), anyagiasság (6: 19-34) házasság és válás (19:3-12), a felsőbbség iránti magatartás (22:15-22), Isten természete (Jn 4:21-24) és egyebek merültek fel beszédtémaként. Nincs utalás arra, hogy Jézus valaha is olyan törvényben akarta volna kodifikálni tanításait, amelynek engedelmeskedni kell, vagy olyan filozófiai rendszerben, amely logikailag van felépítve. Tanításai-nem egy rendszer köré rendeződtek, hanem a saját személye köré, és értékük attól függ, hogy ő kicsoda. Figyelemre méltó a hegyi beszédben ez a kitétel: "Én pedig azt mondom néktek", amely jelzi azt a tekintélyt, amivel Jézus rendelkezett s amit állandóan bizonyított. Némelyek úgy látják, hogy tanítása nem több, mint egymással összefüggésben nem lévő mondások rendezetlen gyűjteménye, de személyének fényében ezek a mondások új értelmet nyernek: egy isteni személyiség ragyogó alkotóelemeivé válnak.

261


KRISZTUS ÉLETE

A tanítás hitelvi vonatkozásai Bizonyos tanítások külön említésre méltók hitelvi fontosságuk miatt. Jézus úgy mutatta be Istent mint mennyei Atyát, akinek atyaságát első sorban az ő Istenhez való viszonyának kifejezései határozták meg. "Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni" (Mt 11:27). Az evangéliumokban sehol sem mondta Jézus, hogy "Mi Atyánk" olyan formában, hogy magát és a tanítványokat beleértette volna a többes szám első személybe. Ellenkezőleg, ezt mondta Mária Magdalénának a sírnál: "Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez" (Jn 20: 17). A mintaimádságban, amelyet tanítványainak adott, így tanította őket imádkozni: "Mi Atyánk" (Mt 6:9), kifejezve az ember erkölcsi viszonyát Istenhez. Az isteni atyaság többet jelentett neki, mint nekik (mármint a tanítványoknak), mert ő egyedülálló értelemben volt Isten Fia. Ö természet szerint volt Isten Fia; a tanítványok csak Krisztus elfogadása által lehettek Isten gyermekei (Jn 1:12). Az atya kifejezés mindazáltal kifejezte Isten magatartását az emberek iránt. Ebből következett szeretete és igazságossága (Mt 5:44-45), érdeklődése és törődése teremtményei iránt (10:29-37), előrelátása és célja (20:23), megbocsátó magatartása (Lk 15:11-32). János evangéliuma több utalást tartalmaz Jézusnak a "Mi Atyánk" -ra vonatkozó tanítására, mint bármelyik másik evangélium, mert ez a kifejezés több mint százszor fordul elő, és Jézus rendszerint így szólítja meg Istent. Talán az legnagyobb téma, amiről Jézus sokat beszélt, az Isten országa volt. Szokatlanul sok vita tárgyát képezte ennek a fogalomnak a pontos jellemzése. Egyenlő lenne-e az emberi élet fölött álló lelki uralommal? Vagy Jézus csupán a független zsidó monarchia visszaállításáról beszélt? Azonos-e az Isten országa az egyházzal, vagy az ezeréves uralommal vagy valamilyen forradalmi vagyonközösséggel, amelyet fel akar állítani ? Mindezek a kérdések felvetődtek és mindegyikre igenlően válaszolt egyik vagy másik csoport. Eltekintve bármiféle spekulációtól, bizonyos tények nyilvánvalóak az evangéliumokban. Mindegyik említi az Isten országát (Mt 6:33; Mk 1:15; Lk 4:43 Jn 3:3), mint amit Jézus prédikált. János evangéliuma csak két alkalommal szól róla: Jézus Nikodémussal való beszélgetésében (3:3,5) és a Pilátus előtti kihallgatásakor (18:36). Jézus számára az Isten országa

Isten uralkodásának teljes területe volt. Kétségtelen, hogy elsősorban lelki természetű és nem politikai; ám teljes megvalósulása még nem jött el, és nem jön el addig, amíg a Király személyesen vissza nem tér, hogy uralkodjon (Mt 25:1,31). Jézus tanításában nem lehet éles különbséget tenni a "mennyek országa" kifejezés, amit kizárólag Máté használ, és az "Isten országa" kifejezés között. Mindkettőt úgy hirdette meg Jézus, mint ami "közel van" (3:2; Mk 1:15); mindkettő "titkát" említik a példázatok (Mt 13:ll; Lk 8:10); mindkettő prédikáltatott Keresztelő János napjaitól kezdve (Mt 11:12-13; Lk 16:16); a két kifejezést egyformán használta Jézus a kisgyermekek hívásánál (Mt 19:14; Mk 10:14). Ha pedig mindenképpen különbséget akarunk tenni a kettő között, akkor úgy fogalmaznánk, hogy a mennyek országát zsidóknak szánt kifejezésként használják, valószínű leg azért, hogy Isten nevét ne vegyék fel hiába, és hogy az ezzel kapcsolatos tanítás az Isten országának külső megjelenésére vonatkozik. A legtöbb igeszakasz, amely az Isten országa belső aspektusával foglalkozik, az "Isten országa" kifejezést használja (Lk 17:20; Jn 3:3,5; Lk 22:16,18; 23:51). Az Isten országáról szóló tanítás kapcsolatos volt az Ószövetséggel. Etikájában megtérésre hívott (Mt 4: 17), engedelmességre a Törvény parancsolatai iránt (5: 19), Isten akaratának teljes szívvel való cselekvésére (7:21). Ez azonban nem volt azonos a törvényeskedéssel, mert Arimátiai Józsefről, a legelső tanítványok egyikéről úgy írtak, mint "aki maga is várta az Isten országát" (Lk 23:51). Jézus maga úgy tekintett az Isten országára, mint ami teljességében akkor jön el, ha ő meghal és feltámad (22: 16). Az Isten országa tehát az az uralom, amelyet Isten akkor fog megalapítani a földön, ha Krisztus visszajön. Alapelvei összhangban lesznek szentségének azzal a legmagasztosabb szellemével, amelyet a kijelentett Törvény tartalmaz, és teljessége csak Krisztus munkája által jön el, aki Megváltó és Király egy személyben. Jézus önmagáról való tanítása nagy jelentőségű. Mint gyermek tudtul adta Józsefnek és Máriának mennyei Atyja iránti különleges kötelezettségeit (Lk 2:49). Megkérdezte tanítványait arról, hogy kinek hiszik őt (Mt 16:15), és helyesléssel fogadta Simon válaszát, hogy ő "az élő Isten Fia". Ellenségei előtt olyan módon beszélt, hogy megerősítette mind örök létét, mind istenségét (Jn 8:42,58; 10:30-33.36; Mt 22:41-45). Amikor a

262

263

AZ EVANGÉLIUMOK: KRISZTUS ÉLETÉRŐL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK hívők imádták őt,

nem kifogásolta (Jn 9:38; 20:28-29), Pállal ellentétben, aki egy alkalommal tiltakozott ez ellen (ApCsel 14:11-18). Tanításainak közvetlen tartalma is megegyezik ezzel, mert magát a Törvény fölé helyezte (Mt 5:21-22), és hirdette, hogy hatalma van a bűnöket megbocsátani (Mk 2:9-11). Ha az evangéliumi feljegyzések egyáltalán hitelt érdemlőek, azok félreérthetetlenül kinyilvánítják nemcsak azt, hogy Jézus természetfeletti eredetű volt, hanem azt is, hogy ő Istennek tartotta magát. Fontos az, ahogyan ő maga értékelte küldetését. 'Azért jött, hogy prédikálja az Isten országa evangéliumát (Lk 4:43), a bűnösöket megtérésre hívja (Mt 9:13), hogy keresse és megtartsa az elveszetteket (Lk 19:10), hogy szolgáljon, hogy életét adja sokakért (Mk 14:45). Az Atya küldte őt (Jn 20:21), és közvetlenül halála előtt jelentette az Atyának, hogy befejezte küldetését (17:4). Rá volt bízva a kijelentés és a megváltás, és ő végrehajtotta mindkettőt. Sok alkalommal bejelentette halálát és feltámadását (2:19; 3:14;6:51;12:24; Mt 16:21; Mk 10:33-34), és azt is, hogy visszatér ítéletet tartani (Mt 25:31-46). Jézus sokrétű lelki és etikai tanítása több annál, mintsem hogy itt foglalkozhatnánk vele. Tanításainak van egy figyelemreméltó közös jellegzetessége: mind azon a meggyőződésen alapultak, hogy ő Isten igazságának hirdetése céljából jött, hogy teljes hatalma volt arra, hogy ezt tegye, s hogy az ember kénytelen volt követni tanítását. Ú gy jelentette ki magát, mint Isten Fia, és szava, mint Isten Fiáé, döntő. Látkép: Sion hegye a szent városban.

264

III. RÉSZ:

AZ ÖSEGYHÁZRÓL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK A növekedés időszaka: Kr.u. 29-60

13. FEJEZET

AZ EGYHÁZ MEGALAPÍTÁSA: APCSEL 1:1 - 8:3 Óriási a távolság az Úr Jézus Krisztus szolgálata s az egyház között, amint az a történelem áramában felbukkant. Hogyan történhetett, hogy Jézus követői, tanulatlan vidéki galileaiak és júdeaiak az egész világon ismertté lettek? Ezek az emberek félelemmel telve megtagadták Jézust és elmenekültek a keresztre feszítéskor. Mi tette őket most olyan merésszé, hogy egy új hit töretlen hirdetői lettek? Hogyan tudtak ezek a közismerten tanulatlan (ApCsel 4: 13) és műveletlen prédikátorok olyan hatást gyakorolni a világra, hogy ez a teljes egészében új kultúra, amelyet alkottak, képes volt megváltoztatni a nyugati civilizáció arculatát? Mi volt a forrása az Újszövetségben található teológiai igazságoknak, amelyeket az első misszionáriusok prédikáltak? Milyen összefüggés van a levelek és az evangéliumok tanítása között? Hogy történt, hogy egy, a zsidók köréből kiindult, zsidó Messiás alakjában központosuló és zsidó szentíráson alapuló mozgalom egy nem zsidók által támogatott vallássá lett, s még ma is az? Ezekre és más kérdésekre ad választ az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv, amely az egyetlen létező összekötő kapocs Krisztus szolgálata és tanításai, s a Pál és más újszövetségi irók leveleiből elénk táruló keresztyénség között.

AZ ŐSEGYHÁZRÓl SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK

AZ EGYHÁZ MEGALAPÍTÁSA: APCSEL 1:1 - 8:3

Az Apostolok Cselekedetei

mediterrán világ városai számára Rómával bezárólag. Az egyház földrajzi elterjedését a dagály hullámai példázzák a legjobban, amelyek mind közelebb jönnek és egyre feljebb nyomulnak a parton. Az ApCsel-t a gyarapodásban elért eredményekkel is körvonalazhatnánk. A 2:47; 5:14; 6:7; 9:31; 12:24; 16:5; 19:20 versekben az egyházi élet minőségi és számbeli gyarapodására vonatkozó utalásokat találunk, amelyek jelzik, hogy az ApCsel a közösség (csoport) előrehaladó fejlő désével foglalkozik. A könyv utolsó részében, a 19:20-tól a befejezésig a téma inkább személyes, mint általános. Nem annyira az egyház mint intézmény életének eseményeit emeli ki, hanem Pál életrajzi vonásait. Az ApCsel-t felvázolhatjuk a könyvben szereplő személyek alapján is. Az 1-5. rész központjában Péter, a 6. és 7. részben István áll. A 8-12. részben számos személy bemutatásra kerül, akik közül a legjelentősebb Barnabás, Fülöp és a tarzuszi Saul. A 13. résztől a befejezésig Pál a fő szereplő. Péter és Pál között a könyv sokszor von párhuzamot. Mindketten vezetők voltak, az egyik a zsidók, a másik a nem zsidók körében. Péter javarészt Jeruzsálemben, Pál pedig a pogány világban munkálkodott. Mindegyiknek volt legalább egy beszéde, amely prédikációit összegezte: Péter pünkösd napján (2: 14-40), Pál pedig a pizidiai Antiókhiában (13: 16-42). Mindketten csodákat tettek: Péter meggyógyított egy bénát (3:1-10), Pál úgyszintén (14:8-10). Péter ítéletet hozott Anániás és Szafira felett (5:1-11). Pál vaksággal sújtotta Elimást (13:6-11). Pétert Jeruzsálemben (5,19-21; 12,1-11), Pált Filippinél isteni közbenjárásra engedték szabadon (16,19-30). Mindketten kihangsúlyozták a Szentlélek munkáját (2:38; 19_:2-6), s mindketten tanításuk elsődleges hittételévé tették a feltámadást (Péter: ApCsel 2:24-36; 3:15.26; 4:2; 5:30; 10:40-41; Pál: 13:3037; 17:3.18.31; 24:15.21; 25:19; 26:8.23). Egyikőjük a Jeruzsálemben alapított első gyülekezetet irányította, a másik az első pogánykeresztyén gyülekezetet alapította. Nincs azonban utalás arra, hogy bánniféle ellentét is lett volna kettőjük között, s munkájukat nem kötötték a hallgatóság egy meghatározott rétegéhez. Péter a pogány Koméliusz házához vitte az evangéliumot, Pál pedig minden alkalmat megragadott arra, hogya zsidókhoz szólhasson. Az ApCsel megbízhatóságát gyakran megkérdőjelezték, de soha sem sikerült valóban kétségbe vonni. Való igaz, hogy ha a könyv időrendjét a levelekével próbálj uk egyeztetni, nehézségbe ütközünk, s mi több, nem

Az Apostolok Cselekedeti (rövidítve: ApCsel) nem egy kerek egész, mivel szerzője nyilvánvalóan a Lukács evangéliuma folytatásának szánta. A bevezetőben a szerző egy korábbi tanulmányt említ Teofilusnak (ApCsel 1:1), akihez az evangélium is íródott, s ez a bevezető jelzi kapcsolatát az evangéliummal. A korábbi tanulmány áttekintése, amint az ApCsel 1:1-2-ben olvassuk, összhangban van a Lukács evangéliuma tartalmával, és éppen annál a pontnál veszi fel az elbeszélés fonalát, ahol Lukács megszakította. Az ApCsel és Lk minden kétséget kizáróan ugyanannak a műnek a két kötete. Ugyanazzal az általános céllal is íródott. Egyrészt, hogy a személyes hitet erősítse, másrészt, hogy érthető történeti leírást adjon az emberek számára Isten kinyilatkoztatásainak Jézus cselekedeteiben való megnyilvánulásáról, mind személyes pályafutása, mind egyháza által. Történelmileg és értelemszerűen az ApCsel tartalmazza a választ ezekre a problémákra.

A könyv vázlata Az ApCsel-t öt fő részre lehet osztani: I. Bevezetés II. Az Egyház eredete: Jeruzsálem

1:1-11 l: 12-8:3

III. Átmeneti időszak: Samária

8:4-11:18

lY. Elterjedés a nem zsidók körében Pál missziója: Antiókhiában és a birodalom egyéb részein

11:19-21:16

V. Pál bebörtönzése és védelme: Cézárea és Róma

21:17-28:31

Az ApCsel szerkesztése logikusan épül rá az 1:8-ban felvázolt földrajzi kiterjedésre: "... és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig." Az első rész a bevezető után a Jeruzsálemben lezajló kezdeti eseményekről számol be. A második a Samáriában, a parti síkságon és a Cézáreában folyó munka egyegy mozzanatát villantja fel. Az utolsó két részben találjuk az üzenetet a 270

271

I _ ..~

AZ ÖSEGYHÁZRÓL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK

AZ EGYHÁZ MEGALAPÍTÁSA: APCSEL 1:1- 8:3

tudjuk mindegyik történelmi utalását hitelesíteni, mert sok esetben hiányoznak a szükséges dátumok. Azokban az esetekben azonban, ahol biztos régészeti és irodalmi adatok állnak rendelkezésre, a könyv igazolást nyert. John Knox, aki úgy véli, hogy: "bőven találhatunk okot arra, hogy némelyik részletben kételkedjünk", ugyanakkor beismeri, hogy .minden okunk megvan arra, hogy az utolsó részek alapvető történelmiségében megbízzunk."

széles körű áttekintést, amely magában foglal mindent, ami a keresztyén egyház missziója általi terjeszkedés közben történt. A Lukács által kitű zött cél eléréséhez ennek az egy szakasznak a bemutatása is elegendő volt. Az az időszak, amelyet az ApCsel felölel, Krisztus keresztre feszítésétől (kb. Kr.U. 29-től) Pál Rómában történt bebörtönzéséig (Kr.u. 60-ig) tart. A különböző kutatók különböző időpontokra teszik az ApCsel-ben előforduló eseményeket, ezért a táblázatban szereplő évszámok a tudósok által megadott időpontok átlaga. A régi írók nem naptár szerint keltezték az eseményeket, hanem az uralkodók trónralépése vagy éppen fennhatósága alapján. A napokat és hónapokat tökéletes pontossággal megadni bizonyos esetekben lehetetlen. A könyv időrendjéből kiemelkedő biztos adatok a következők:

A könyv tartalma Az a tény, hogy Lukács égett a vágytól, hogy egy magyarázó tanulmányt írjon a keresztyén tanítások fejlődéséről és a keresztyén misszióról, bizonyítja, hogy megértette ennek átfogó jelentőségét. Tényeit mindig az őt érdeklő témával, azok összefiiggéseire utalva sorakoztatta fel. Ez a téma pedig az egyház növekedése volt, különös tekintettel a judaizmus és a nem zsidó keresztyénség közötti átmenetre. Amint azt a mi névmás használata is tükrözi, aktív részt vállalt ebben az átmenetben, s jól értett mindahhoz, amiről írt. Az ApCsel nem kíván számot adni minden eseményről az ősegyház elterjedésével kapcsolatban. Szó sem esik a Palesztinától dél és kelet felé irányuló terjeszkedésről, habár Egyiptomban és Szíriában már régóta éltek keresztyének. Damaszkuszban is voltak hívők már Pál megtérése előtt, mégsem esik szó az egyház ottani alakulásáról. Az elbeszélés gerincét annak a missziónak a leírása alkotja, amely nyugatra vitte az evangéliumot Antiókhián keresztül Kisázsiába és onnan Macedóniába, görög földre és Rómába. Ennek a leszűkítésnek az oka kettős. Az egyik az, hogy az író a keresztyénség ilyen irányú elterjedését ismerte a legjobban, ezért tehát jobban tudta alkalmazni fő témájának illusztrálásához. Másrészt pedig az író fő célja az volt, hogy olvasóit meggyőzze az evangélium bizonyosságáról. Az Evangélium folytonosságát szándékozott bemutatni Jézustól kiindulva a tanítványokon keresztül egészen addig az óráig, amelyben a könyvet írta. Mivel Pál volt a pogánymisszió vezetője, ezért neki szentelt elsődleges figyelmet. Az átmenet pedig a zsidóktól a nem zsidókig, a Törvénytől a kegyelemig és Palesztinától a birodalomig nem követelt olyan 272

I.

2. 3. 4.

5. 6. 7.

I 'l-

I. Heródes Agrippa halála A Claudius uralkodása alatti éhínség Sergius Paulus prokonzulsága A zsidók kiűzetése Rómából Claudius uralkodása idején Gallió prokonzulsága Félix prokonzulsága Félix utódjának, Festusnak a trónralépése

12:20-23 II :28 13:7 18:2 18:12 23:26; 24:27 24:27

Erre a hiányos vázra épül a könyv. A szerző csak mellékesen utal az egyes pontokra, mintha természetesnek vette volna, hogy az olvasó jól ismeri a pontos dátumokat, és további részletes felvilágosítás nélkül is a helyükre tudja tenni az eseményeket. A körülbelüli időpontok a következők: Heródes halála Éhség Claudius uralkodása alatt Sergius Paulus uralkodási ideje Zsidók kiűzése Rómából Gallió uralkodási ideje Félix uralkodási ideje Fesztusz hivatalba lépése

Kr.u. 44 (tavasz) Kr.u.44-48 Kr.u. 51 előtt Kr.u. kb. 49 Kr.u. kb. 52-53 Kr.u.52-56 Kr.u.57-60 273

tv -l ~

;l> N O~ CI)

tr1

O

~

::r:

;l>N

:::o

Ot""'

CI)

i

í

\

/ (

N

NUMfT>TA \

.

•

~;\'

0t""' O-

FÖLDKÖZI -

~

tr1 t""' ...... tr1

I

'. "'"'

' ..J

,I

O

~ tr1-

-....."' .., '..........

AFRIKA

...' ....._._._~_

~;;i;:>.xfí-

-.--

ÜBlA

CI)

tr1 ~

................................

I

.....................-1

.---.-..-.-......

AZ APCSEL 1-11 VILÁGA

,

. . . . . . . . . . . . . . . . .I·B''''&c~~~ifro.;

>

N

tn

O

~

::c

~-

s: tn

~ t"'" > ""c ~-

>-

cn

?:'"

2;

o

cn tn t"""

TÉRKÉP AZ APOSTOLIIRATOKHOZ Jelmagyarázat

tv -1 v'l

Knu, Lsz

_._.- Pál apostol első missziói útja

.....•.. Pál apostol harmadik missziói útja

- - - - Pál apostol második misszióí útja

- - - Pál apostol tengeri útja Rómába

00

w



Ezek közül a pontok közül a leginkább kétségbe vonható Félix hivatalba lépése. Eusebius ezt Néró uralkodásának idejére teszi, és ezzel a legtöbb rendelkezésre álló forrás megegyezik. Félixet jogellenes cselekmény vádjával bíróság elé állították, de ügyében nem dönthettek Néró trónralépése előtt. Ebben az esetben Fesztuszt nem nevezték ki Néró uralkodásának kezdete előtt. Fesztusz Palesztinába érkezésének legvalószínűbb ideje a Kr.e. 57 nyara, és nem sokkal ezután kerülhetett sor Pál kihallgatására. Ha időt hagyva az utazásnak, Pál Kr.U. 58 nyarán elérte Rómát, az elbeszélés Kr.U. 60-ban ért véget. A többi esemény segít meghatározni az ApCsel néhány fontos idő szakát. Heródes halála egybeesik a pogánykeresztyén gyülekezet megerősödésével, mivel az Antiókhiában zajló munka megkezdésének lefestése után az ApCsel 12:1 azt állítja, hogy abban az időben Heródes király elkezdett kegyetlenkedni némelyekkel a gyülekezetből valók közül, s az üldözés után nem sokkal Heródes meghalt. A Claudius uralkodása alatti éhínség (ll :28) körülbelül ugyanabban az időpontban történt Kr.u. 44-48 között. Ha Sergius Paulus ciprusi prokonzulsága a Kr.u. 51 előtti időszakra esett, úgy az aztjelenti, hogy Barnabás és Saul Kr.U. 50-ben kezdték meg missziójukat, vagy talán még korábban. Gallió hivatalba lépése aránylag pontos tájékozódási pontul szolgál Pál korinthusi működésével kapcsolatban. Az ApCsel 18:12 nem csak Pál elfogásának és a prokonzul elé hurcolásának idejét jelzi, hanem látszólag arra is enged következtetni, hogy a zsidók felhasználták Gallió hivatalba lépését arra, hogy szívességet kérjenek tőle. Ha így történt, Pál szolgálata esetleg megelőzte Gallió megérkezését a városba, és bár Pál nem távozott azonnal Korinthusból (18:18), talán másfél éves tartózkodásának a vége felé járhatott (18: 11). A két évig és három hónapig tartó efezusbeli szolgálat (19:8.10) után Pál kb. Kr.U. 55 vagy 56 nyarán érkezett meg Jeruzsálembe, majd Fesztusz kormányzása idején két évig raboskodott Cézáreában. Lukácsot nem az időrend érdekelte elsősorban, habár több figyelmet szentelt az ilyen és ehhez hasonló részleteknek, mint az Újszövetség más írói általában. Az ApCsel a zsidó egyház fokozatos hanyatlását és a nem zsidó keresztyénség kibontakozását hangsúlyozza.

Az első kérdés, amelyet a tanítványok kérdeztek a feltámadt Jézustól terveire vonatkozóan az volt, hogy: "Uram, nem ebben ez időben állítod fel újra a királyságot Izraelnek?" (1:6). Pünkösdkor a hallgatóság zsidó volt (2:5), és a prédikációkat "izraelita férfiakhoz" címez ték (2:22). A jeruzsálemi gyülekezet túlnyomórészt zsidókból állt, habár hozzájuk tartozott a palesztinai hebraisták és a diaszpórából származó hellenisták egyegy csoportja is (6:1). A prédikációk zsidó fogalmakra épültek, és a halálból feltámadt Jézust mint Messiást mutatták be. Az apostoli misszió ezen első időszakában alakult meg a jeruzsálemi gyülekezet. Kezdetben úgy jellemezték, mint "az Úr útjának híveit" (9:2) vagy a "názáretiek eretnekségét" (24:5), amely a judaizmus egy alárendelt csoportja volt, kb. úgy, mint az esszénusok. István prédikációja, amely erőszakos reakciót váltott ki a zsidó vezetők körében, és a tanítványok szétszóródásához vezetett, arra kényszerítette a vezetőket, hogy más területek után nézzenek. Most tehát Samária, Antiókhia és a görög világ evangélizálása következett. Az átmenet időszakát (8:4-11:8) nem részletezi az ApCsel. Csak néhány menekülőről ad hírt, viszont kellően rávilágít arra, hogy milyen véletlenszerűen indult a pogánymisszió, és hogy milyen hatékonyan műkö dött. Az etiópiai kincstárnok és Kornéliusz megtérése - akik valószínű leg prozeliták voltak - és a samaritánusok lelkes reagálása Fülöp prédikációjára jelezték az új irányvonalat, amely a messianisztikus királyság megalakításától elvezetett a látható (valóságos) egyház kifejlődéséhez. A pogánymisszió (11:19-28:31) az antiókhiai gyülekezet megalapozásával kezdődött, Ott már keresztyéneknek hívták a tanítványokat, akik új helyet foglaltak el a világban. Nem a judaizmus egy szektájaként ismerték őket, hanem mint egy független felekezetet, amely más, újfajta hitet hirdet (11:26). Az antiókhiai gyülekezet az oktatás központja lett, és innen indult el az első missziói út a pogányok felé. Antiókhiában harcolták ki a pogánykeresztyének szabadságát, amely a jeruzsálemi apostoli gyűlés azon határozatával érte el a tetőpontját, mely felmentette a pogánykeresztyéneket a Törvény szertartásainak betartása alól. Pál programja, amelynek leírását az ApCsel 15:35-21: 14 szakasz verseiben találjuk, jól szemlélteti az egyház fejlődését. Habár Pál általában "zsidónak szól először" (Róm 1,16), mégis a legnagyobb visszhangot a nem zsidó pogányok köréből kapta, s a missziói útjai nyomán megalakult

276

I

277


gyülekezetek mind zsidókat, mind pogányokat felvettek tagjaik sorába. Számos esetben azonban Pál egyértelműen jelezte, hogy a nem zsidókhoz fordul (ApCsel 13:46; 18:6; 19:9-10; 21: 19; 26:20-23; 28:28). A zsidók sorozatos visszautasító magatartása megerősítette apostoli elhivatottságát a pogányok közé (26: 16-18), siettette a zsinagógától független Egyház megerősödését, és végső szakadást idézett elő a judaizmus és a keresztyénség között. Ez a kis áttekintés a keresztyénség alakulásáról képet ad a gyülekezeti élet alapmodelljéről: erejéről, céljairól, módszereiről, alapvető szervezetéről, fegyelméről és missziói terjeszkedéséről. Az ApCsel nem csupán az egyház élete egy adott szakaszának a története, hanem egyben a keresztyének "kézikönyve" is. Egy olyan egyház módszereit és hatékonyságát szemlélteti, amely a Szentlélek által sugalmazott alapelvekre épült. Az ApCsel egy másik fő jellemvonása a hitvédelem (apológia). A keresztyénségnek a római uralkodókhoz való viszonyulását a keresztyénség megszületésétől egészen Pál római tartózkodásáig követi nyomon. Mivel az író Pál barátja és a római utazás egyik résztvevője volt, akaratlanul is feltámad bennünk a kérdés, hogy vajon nem azt akarj a-e bizonyítani olvasójának, hogy a keresztyénség nem forrása semmiféle politikai veszélynek, hanem teljes egészében lelki mozgalom. J. Ironside Still Szent Pál pere (St. Paul on Trial) című munkájában kifejti, hogy az ApCsel védelmi iratnak készült arra az alkalomra, amikor Pál a császár előtt állt. Annak ellenére, hogyelméletét nem fogadják el általánosan, figyelmet érdemel az ApCsel hitvédő jellegének felismerése. Teofilusnak, a könyv címzettjének nem lett volna szüksége bizonyosságra, ha előzőleg valami nem tette volna bizonytalanná. Talán az tette gyanakvóvá, hogy az evangélium kegyvesztetté vált zsidó és nem zsidó körökben egyaránt. Mindenesetre az ApCsel bebizonyította, hogy egy új, természetfeletti kinyilatkozás tört be a történelembe, amely nem kötődött sem egyetlen nemzethez vagy népcsoporthoz, sem egy már létező hithez. A judaizmuson belül erősödött meg, megőrizve annak igazságait, de túl is haladta annyiban, hogy azt hirdette: a Messiás megérkezett. Mivel a keresztyénség nem volt politikai jellegű, megérdemelte, hogy úgy kezeljék, mint engedélyezett vallást, vagy legalábbis egyenrangúként a birodalom többi vallásával, amelyeket a vallási türelemjegyében elismertek. Teofilus számára az apológia természetesen ennél többet jelentett; azt, amit az ApCsel 4: 12 278


fogalmaz meg: "és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk."

Az alapok lerakása: ApCsel!:! - 8:3 Az ősegyház történetének első szakaszát az egyház megalapításával lehet jellemezni. Kezdetben nem nyilvánvaló, hogy a hívők teljes egészében szakítottak-e a judaizmussal. Pünkösd zsidó ünnep volt, mielőtt keresztyén évfordulóvá vált. Az apostolok az Ószövetséget értelmezték és Jézus messiási szolgálatát hangsúlyozták, kijelentve, hogy ha a nemzet megbánná bűneit, a Messiás, Jézus visszatérne (3: 19-20). Péter beszédei zsidó hallgatósághoz voltak igazítva, éppúgy, mint István nagy horderejű beszéde is. Az apostolok még a templomba mentek istentiszteletre (3: 1), és István is az idegenek zsinagógáiban vitatkozott (6:9-10) Jeruzsálemben. Azonban az Egyház nem egyszeruen a judaizmus egy kinövése volt. Merőben új profetikus mozgalom fonódott a galileai Jézus személye köré. Lukács evangéliuma félreérthetetlenül nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy Jézus életútja a születéstől a halálig természetfeletti volt, és hogy Isten Fiaként jött az emberek közé (Lk 1:35). Az ApCsel bevezetőjében ezt olvassuk: "...meg is mutatta ezeknek, hogy ő él, amikor negyven napon át megjelent előttük" (1 :3). A feltámadás az egész ApCsel-ben mindenek fölött áll, s egyben a hitvallásos igehirdetés alapja. Lukács szerint az egyház valami új az emberek között. Az alatt az öt év alatt, ami Jézus halála és az István miatt meginduló üldöztetés között telt el az egyház az emberek egy megkülönböztetett testületévé szerveződött a maga sajátságos szervezeti felépítésével, hittételeivel és céljával.

Pünkösd Pünkösd volt az egyház születésnapja. Krisztus parancsa szerint a tizenegy tanítvány, Mária, Jézus anyja, Jézus testvérei, néhány asszony, akik őt követték és névtelen hívők serege, akiknek száma mintegy 120-ra volt tehető, összegyűltek imára. Júdás helyét, aki már meghalt, Mátyás foglalta el. Pünkösd napján a Szentlélek látható és hallható jelek útján adta tudtukra jelenlétét. Új nyelveken beszéltek, így aztán hallgatóik a saját nyelvükön érthették meg "Isten felséges dolgait"(2:5-13). A Szent279


AZ EGYHÁZ MEGALAPÍTÁSA: APCSEL 1:1- 8:3

lélek eljövetele János jóslatának (Lk 3:15-16) és Jézus ígéretének (24:49) a beteljesedése; Péter Jóel próféciájának a megvalósulásává (ApCsel 2: 1621) és Krisztus feltámadása bizonyítékának nyilvánította (2:32-36). A Szentlélek egy csoportba olvasztotta a hívőket, és egyetértéssel ajándékozta meg őket, amely ezideig nem volt meg közöttük. Bátorrá tette őket, hogy szembe tudjanak nézni az üldöztetés veszélyeivel (2:4; 4:8.31; 6:815).

Amikor olyan panaszok hangzottak el, hogy a görög zsidók özvegyeit elhanyagolták ajavak elosztásakor, az apostolokjavasolták, hogy az egyház ilyen irányú tevékenységének igazgatására hozzáértő embereket jelöljenek ki. A "gyűlés" döntött (6:5), és az új tisztviselőket annak rendje és módja szerint kinevezték. Sok szó esett az ősegyház úgynevezett kommunizmusáról, amely többek között a javaknak a szegények érdekében történő újrafelosztásából állt (2:45; 4:34-35). Igaz ugyan, hogy .mindenük közös volt", de az adakozás önkéntes volt és nem kötelező, és nyilvánvalóan azzal az eshető séggel is számoltak, hogy esetleg szükséghelyzet áll elő Jeruzsálemben, ahol nagy volt a száma "a szentek szegényeinek" (Róm 15:26). Semelyik más egyházban nem tudtak hasonló rendszert fenntartani, habár a szegények segítése általánosan elterjedt gyakorlat volt. Az összejöveteleket a templomban és magánházakban (ApCsel 2:46) egyaránt tartották, ahol tanítottak, úrvacsoráztak és imádkoztak (2:42). A korai időszak vezetői Péter, János és István voltak. Hármójuk közül János volt a legkevésbé kiemelkedő; a könyv általában csak Péterrel együtt említi. Péter volt a prédikátor, aki uralta a színt. Ö mondta a nyitó beszédet pünkösd napján, és ő védte meg a keresztyén hívők álláspontját a nagytanács előtt, amikor Jánossal együtt megvádolták őt (4:5-8). Péter merészsége és lelki ereje meghökkentő ellentétben állt a Jézus megtagadásakor tanúsított ingadozásával. István, aki egyike volt a hét megválasztott diakónusnak, és aki az ős egyház kiemelkedő hitvédője volt, eredetileg nem tartozott a 12 tanítvány közé. Ha nevének bármiféle jelentősége is van származására vonatkozóan akkor feltehetően hellenista zsidó volt, aki valószínűleg zarándokként érkezett Jeruzsálembe, és megtérése után csatlakozott a gyülekezethez. Páratlan tehetségű hitvitázónak bizonyult az idegenek zsinagógáiban (6:910). Tevékenysége nem merült ki a társadalmi munkában, hanem hitvédő, evangélista, sőt mi több az egyház első vértanúja lett.

A kezdeti igehirdetés Az egyház életének ebben a korai szakaszában a prédikációk Krisztus életéről és személyéről szóltak. Ellentétben a modern prédikációkkal, amelyek valamely téma logikai fejlődését taglalják vagy egy egyszerű bibliai idézet kidolgozásából állnak, az apostoli prédikációk Jézus életének és munkájának elbeszélései voltak, s magukba foglalták a feltámadás védelmét, valamint a bűnbánatra és az ő nevére való megtérésre buzdító felhívást. Péternek és Istvánnak az ApCsel ebben a részében feljegyzett beszédei hitvédő jellegűek, amennyiben válaszok egy kívánesi vagy rosszindulatú közönség odavetett vádaskodásaira. Az apostoli prédikációk tartalma erősen bibliai volt. Az Újszövetség még nem létezett ebben az időben, de a beszédek tele voltak ószövetségi idézetekkel és próféciákkal. Péter pünkösdi beszédében Jóeltől és a Zsoltárok könyvéből idézett azért, hogy rávilágítson a feltámadás messiási ígéretére. István beszéde a nemzet Jézus visszautasításában betetőződő hitetlenségének történeti áttekintése volt. Az apostoli üzenet alapját a bibliai tanok és példák alkották. Az ilyen prédikálás lényege a következő volt: A Messiásban való hit szükségszerűsége és nélkülözhetetlensége; mind személyes, mind pedig nemzeti bűnbánat és a Szentlélek elfogadása (2:38). Mindehhez útmutatások is járultak úgy, hogy a hívők egyre gyarapodó közösségét összetartotta a közös ismeret és a közös munka. Szervezet és vezetők Az első gyülekezet Jeruzsálemben nem nagy vagyonnal rendelkező, erős egyházi rendszert fenntartó, jól szervezett testület volt. A vezetők természetesen az apostolok voltak prédikációik és tanítói feladataik miatt, de a gyülekezet vezetése alapvetően demokratikus volt. 280

281


Az

első

szétszóratás

István erőszakos halálának hatására és a zsidó vezetőknek az új mozgalom elfojtására irányuló intézkedései miatt a jeruzsálemi keresztyénség többsége szétszóródott Júdea és Samária területén. Ettől kezdve az ApCsel utolsó fejezetéig kevés szó esik ajeruzsálemi gyülekezetről, amely erősen zsidó jellegű maradt és valamelyest betartotta a törvényeket, amint ezt a későbbi viták is mutatják (15: 1; 21: 17-26). Tagjainak szétszóródása mindazonáltal számos missziói lehetőséget eredményezett, amelyek közül néhányról szó esik az átmeneti időszakkal foglalkozó következő fejezetekben (8:4-11: 18).

14. FEJEZET

AZ ÁTMENETI IDŐSZAK: APCSEL 8:4 -11:18 Az István halálával kitörő hirtelen üldöztetés jelezte, hogy az Egyház életében éles fordulat következett be. Eddig megtűrték a hívőket, vagy legalábbis a letartóztatások, vallatások, bebörtönzések szórványosak voltak. A csodák valódisága (4:15.16), s az, hogy olyan nagy népszerűség nek örvendtek, (2:47) az uralkodó papságot megakadályozta abban, hogy túl drasztikusan bánjon az egyházzal. Az azonban, hogy István Krisztus megtagadásával vádolta a nemzetet, úgy felbőszítette őket, hogy ott helyben megkövezték, meg sem várva a hivatalos eljárást (7:54-60). Ha isteni beavatkozás nem segít, akkor ennek a vezetőnek a halála és a zsidó hivatalnokok szörnyű rosszindulata véget vethetett volna az egyház létezésénék:

A samáriai igehirdetés Nyilvánvaló, hogya szolgálatra kijelölt hét diakónus nem elégedett meg azzal, hogy csupán asztali felszolgálók legyenek. István hitvédő lett, Fülöp pedig evangélista. Fülöp Samáriába ment, miután Jeruzsálemből elüldözték, és ott evangélizációs körútra indult. Samáriát vegyes származású lakosság népesítette be. Amikor Izrael északi királyságát az asszírok Kr.e. 721-ben leigázták, sok embert deportáltak Asszíriába, és helyükre más országokból származókat telepítettek. 282


AZ ÁTMENETI IDÖSZAK: APCSEL 8:4 - 11:18

A lakosság ilyen keveredése mind a zsidó fajt, mind pedig a zsidó vallást sértette. A samaritánusok félig pogányok voltak, és pogány istentiszteletük néhány jellegzetességét is megtartották annak ellenére, hogy Jehovához is ragaszkodtak (2Kir 17:24-33). Az Ezsdrás és Nehémiás uralkodása alatt végbement újjáépítés idején külőn közösséget alakítottak (Neh 4:12.7,8), amely a Júdeai közösség komoly ellenfele volt. A Garizim hegyén épült templomban tartották istentiszteleteiket, amelyet a zsidók a hitszakadás jelképének tekintettek (Jn 4:20,22). A két nép közötti ellentétolyan súlyos volt, hogy a zsidók, akik Júdea és Galilea között utaztak, inkább elkerülték Samáriát, és átkeltek a Jordánon, a folyó keleti partján vezető utakat használva. Éppen ezért Fülöpnek a samaritánusok között elhangzott prédikációja meglepő cselekedetnek tűnt egy zsidó számára. Mindez arról tanúskodott, hogy Fülöp előre látta küldetésének lehetőségeit az idegen környezetben. Az eredmény meghökkentő volt. A samaritánusok szakítottak babonáikkal és Jézusba vetették hitüket. Fülöp küldetését Péter és János erősítette meg, amennyiben segítségére siettek Samáriába, hogy megnézzék a dolgok állását, és hogy megbizonyosodjanak afelől, vajon a samaritánusok tényleg elnyerték-e a Szentlelket? Az ApCsel négy alkalmat említ, amikor a Szentlélek látványos módon jelent meg: a tanítványoknak pünkösdkor (2:1-4), a samaritánusoknak (8:17), a pogányoknak Kornélius házában (10:44-46) és Keresztelő János tanítványainak Efezusban (19:6). Mindegyik eset a Szentléleknek a különböző csoportokhoz tartozó emberek számára történő megmutatkozásátjelentette; együttesen pedig a Szentlélek munkájának megkezdését jelezték a hívők életében az Egyház kialakulásának idején. A Szentlélek ajándéka a megtérés bizonyossága volt (Róm 8:9) és az isteni jóváhagyás jele az apostolok munkáján.

szemében ugyanolyan fontos az egyes egyének megtérését elősegítő szolgálat, mint egy tömeges ébredés; továbbá az Ószövetségen alapuló, Jézusról szóló bizonyságtétel módszere is szemléltetésre kerül. Az ApCsel nem mondja el a beszélgetés eredményét, s nem tesz utalást az Evangélium etiópiai elterjedésére vonatkozóan sem. Mindez azt jelzi, hogya keresztyénség központjából, Jeruzsálemből a nem zsidó világ felé történő misszió időszakában az üzenet sok irányba, sok szálon jutott el.

Az etióp kincstárnok megtérése A kincstárnok jeruzsálemi zarándokútjáról visszatérő, újonnan megtért etióp tisztviselő volt. Fülöp beszélgetése ezzel az emberrel az egyház növekedésének számos alapelvére világít rá. A samaritánusok esetében a faji ellentét és előítélet dőlt meg, itt pedig az jut kifejezésre, hogy Isten 284

Pál megtérése Fülöp szolgálata illusztrálja az egyház új helyek és csoportok felé történő kiterjedését, Pál megtérése pedig egy új vezetővel való gazdago-

dást jelent. A keresztyénség történetében Krisztus tevékenysége után a tarzuszi Pál megtérése volt a legfontosabb esemény, mivel nemcsak lefegyverezte az evangélium egy harcos ellenségét, hanem - ezen túlmenően - át is alakította annak egyik fő terjesztőjévé. Saul fiatal emberként jelent meg először az ApCsel lapjain, amint István halálával egyetértve az őt megkövezők ruháira ügyelt fel (8: 1). Az ApCsel három egymástól fiiggetlen okot sorol fel Pál megtérésére. Az egyiket Lukács az általános történeti áttekintés lényeges részeként említi a 9. részben. A másik kettőt a Páltól idézett beszédekből ismerhetjük meg (22:1-21; 26:2-23). Az első beszámoló történeti jellegű, az egyházi mozgalom része; az utóbbi kettő személyes jellegű, és Pál életét és tanait védelmezi a rosszindulatú vagy kívánesi közönség előtt. Ha ezeket leveleinek bizonyos részeivel összevetjük, megkaphatjuk élete nagy válságának időpontjait. Saul, vagy Pál, ahogy általában ismerik, szigorú héber családban született az első század elején. Tarzusz, a Földközi-tenger északkeleti partj án fekvő forgalmas ciliciai város volt szülővárosa. Tárzuszból egy országút vezetett a Cilíciai Kapuk néven ismert hágón keresztül északra és nyugatra, a város kikötője pedig a hajózás központja volt. A város egyetemét filozófiai és orvostudományi kurzusai tették jelentőssé, s Aesculapiusnak, a gyógyítás istenének temploma szolgált az orvostanhallgatók gyakorló kórháza gyanánt. Kétséges, hogy Pál látogatta volna 285

AZ ŐSEGYHÁZRÓL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK

AZ ÁTMENETI IDŐSZAK: APCSEL 8:4 - ll: 18

ezt az egyetemet, de aligha szabadulhatott az egyetelnnek a város gondolkodására és életére gyakorolt hatása alól. Szigorúan zsidó szokások szerint nevelték, a héber nyelvet, aBibliát és a sátorkészítés mesterségét tanulta (18:3). Mind az arám nyelvet, amelyet valószínűleg otthon beszélt, mind a görögöt ismerte, amely a Tarzuszban beszélt nyelv volt annak idején. 12 éves korában Jeruzsálembe küldték, hogy GamaliéInél tanuljon (22:3), és saját bevallása szerint jó tanuló volt (Gall: 14). Meggyőződéses farizeus volt, és buzgalma jól lemérhető azon, hogy milyen elszántsággal üldözte az egyházat (ApCsel 26:9-11). Mire férfikorba lépett, már a judaizmus vezető egyénisége volt. Ha szó szerint vesszük az ApCsel 26: 10-et: "mnikor pedig megölték őket, én is ellenük szavaztam", akkor azt kell feltételeznünk, hogy tagja volt a nagytanácsnak is. Ha ez így van, akkor István halálakor legalább 30 évesnek kellett lennie, mivel az e kor előtt a férfiak nem voltak beválaszthatók.

Megtérésének erkölcsi előzményeire a belső életéről szóló beszámolóból következtethetünk a Római levél 7. részében. A Törvény miatt érzett bűntudattól sújtva rájött, hogy akaratával ellentétben nem tud jót cselekedni és a gonoszság, amit minden igyekezetével el akart kerülni, mindig vele volt (Róm 7: 19). A teológusok sokáig vitatták, hogy a Római levél 7. része a megtért vagy a meg nem tért Pálra vonatkozik-e; mindenesetre a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a Törvényt tisztelő Pálra utal. Természetesen maga a Törvény is ébreszthetett bűntudatot az evangéliumtól függetlenül. Pál buzgósága az üldözésben így aztán egy félrevezetett lelkiismeret erőfeszítése lehetett, annak érdekében, hogy Istennek tegyen valamit a lelkében lévő gonoszság kiegyenlítése gyanánt. István halála szintén szúrós tövis volt a lelkében. Pál gondolkodásmódja szerint István a Törvény által megbélyegzett istenkáromló volt. Azonban István érvei megcáfolhatatlanul igazak voltak. Azonkívül a fel-

A világ legöregebb állandóan lakott városának, Damaszkusznak látképe. Előtérben a régi városrész, háttérben az 0.

286

"Az Egyenes utca" Damaszkuszban.

287



támadt Krisztus meglátása, ahogyan István állította, és az öröm, amely beragyogta az arcát a közelgő halál ellenére, életének olyan hitelt adott, amelyet Saul törvényes bizonyítékai sem tudtak megingatni. Az Antóniaerődben mondott beszédében úgy utalt erre az eseményre, mint egy felejthetetlen élményre. Még nem eredményezte ugyan a megtérését, de a damaszkuszi úton lezajlott átalakulás alapjának egy részét alkotta (ApCsel 22: 19-20). Maga a megtérés a feltámadott Krisztus természetfölötti megnyilatkozása a kérlelhetetlen üldöző számára. Pál úgy rangsorolja ezt, mint Jézus feltámadása utáni megjelenései közül a legutolsót (IKor 15:8). Semmilyen betegségre vagy érzékcsalódásra hivatkozó elmélet nem tudja ezt megfelelően megmagyarázni. Lukács megjegyzi, hogy mindez egy Damaszkusz melletti meghatározott helyen történt (ApCsel 9:3); .mennyei fény" kísérte (9:3), amely Pál szerint fényesebb volt, mint a déli nap (26: 13); s egy olyan hang szólt Pálhoz, amelyet a vele lévő emberek is hallottak (9:7), bár ők nem értették, hogy mit mondott (22:9). Pál maga testi hatásoktól szenvedett (9:8), amit társai is megfigyeltek. A megtérés objektív jellege minden kétséget kizár. A szubjektív tényező is figyelmet érdemel. Amikor a menny lángoló fényei közül az ismeretlen hang megszólította Pált, az ő természetes kérdése az volt, hogy "Ki vagy, Uram?" (9:5). A válasz - "Én vagyok Jézus" - hihetetlen lett volna számára, ha Istvánnal kapcsolatos élménye fel nem készíti rá. A kinyilatkoztatás egy pillanatában rájött, Istvánnak igaza volt abban, hogy a zsidóság István és a tanítványok ellen felhozott minden érve hamis, és egy újonnan felfedezett világ nyílt meg előtte. Teológiai gondolkodásának megváltozásával párhuzamosan a nem zsidó földön történő szolgálatra is felhívást kapott. Beleegyezett és megtelt Szentlélekkel e feladat elvégzéséhez (9:10-19). Pál szolgálata már Damaszkuszban megkezdődött. A Gall: 17-ben olvashatjuk, hogy ebben az időben látogatott el Arábiába. Ez valószínű leg a zsinagógában tett kezdeti bizonyságtétele (ApCsel 9:22) és Damaszkuszból történt végső elutazása között történt. A gondolkodásában végbement megrázkódtatás olyan nagymértékű lehetett, hogy egy időre vissza kellett vonulnia, s hitét a Krisztustól eredő új fényhez igazítania. Álláspontjának hirtelen megváltozása ugyanúgy zavarba hozta őt, mint társait.

Pál új, Jézusba mint a Messiásba vetett hite Damaszkuszban élő korábbi zsidó kollégáival hozta összeütközésbe (9:23), és személyes biztonsága érdekében kénytelen volt elmenekülni a városból. Jeruzsálemben a tanítványok hűvös gyanúval fogadták, mivel- érthető módon - úgy néztek rá, mint aki azért bújt báránybőrbe, hogy betörjön a nyájba. Barnabás kezessége által azonban felvételt nyert az apostoli körbe (9:27). Különösen a hellenista zsidók között folytatott merész igehirdetői munkát, István tevékenységéhez hasonlóan. Olyan nagy volt a sikere, és olyan erőszakos volt a reagálás ellene, hogy a gyülekezet Tarzuszba küldte (9:30), ahol az ellenállás kevésbé veszélyeztette. Minden bizonyság amellett szól (9:15; 22:21; 26:17; Róm 15:16; Gal 1:16; 2:7-8 Ef3:1-7), hogy Isten választotta ki apostolnak a nem zsidók számára. Megtérése része volt annak a folyamatnak, ahogya keresztyénség fejlődésének súlypontja a zsidóközpontú jeruzsálemi gyülekezetről áttevődött a római világ nem zsidó területeire.

288

Péter igehirdetése Pál megtérése egy új személyiséggel gazdagította az egyházat, olyannal, aki arra volt elhivatva, hogy a pogányok kiemelkedő apostola legyen. De Isten Lelke még másokban is működött az egyházon belül, akik közül Péter volt a legjelentősebb. Az átmeneti időszaktól kezdve egyre inkább kiszélesítette tevékenységi körét, Sáron síkságán hirdetve az igét. Munkálkodásának központjai Lidda és Joppe városai voltak (ApCsel 9:3243). Ebben az időszakban fontos esemény volt egy római századosnak, Koméliusznak a megtérése, aki katonai szolgálatot teljesített Cézáreában. Nyilvánvalóan már korábban is érdekelte a judaizmus, mert úgy beszéltek róla, mint aki "egész házanépével együtt kegyes és istenfélő ember volt" (10:2). Valószínűleg kapcsolatban állt a zsidó vallással, és bár formálisan nem volt hívő, de bizalmát az egyetlen Istenbe, Jahvébe vetette, és elkötelezte magát a zsinagóga mellett. A korabeli nem zsidóknak azt a típusát képviselte, aki undorodva a pogányság okszerűtlenségétől és sallangjaitól, valahol másutt keresett jobbat. A judaizmusban fennkölt teo-

289


lógiát és tiszta etikát talált, amelyet lelkesen tett magáévá, mivel mindez hiányzott korábbi tapasztalatai közül. Péter Isten általi vezettetése Koméliusz házába sok szempontból fontos az ApCsel történetében. Először is jelezte, hogyamegváltást Isten nem kötötte egyetlen emberfajhoz. Kornéliusznak, a nem zsidó rómainak ugyanannyi joga volt Krisztus üzenetét meghallgatni, mint akármelyik zsidónak a palesztinai zsinagógákban. Másodszor, Kornéliusz megtérése nyitott utat a pogányok számára az egyházhoz. Péter kezdeti reagálása az isteni parancsra visszautasító volt, mivel nem akart részt venni semmiben, ami tisztátalan (10:14; 11:7-12). Isten parancsára elment egy nem zsidó otthonba prédikálni, azt követően pedig néhány napig ott maradt (10:48). Ezeknek a nem zsidóknak a megtérése olyan meggyőző volt, hogy Péter elrendelte megkeresztelésüket, és társaságába fogadta őket (10:44-48). Ám a pogányok befogadása felvetett egy kérdést az egyházon belül, amely egy ideig még vita tárgya maradt. Egy zsidóból lett keresztyén étkezhet-e együtt egy körülmetéletlen pogánykeresztyénnel, aki nem tartotta meg a Törvényt? Ha a nem zsidók hívökké válnak, mennyire fogják betartani a Törvényt? A Törvény megtartása végső ismérve-e az igaz életnek, vagy az Istennel való helyes kapcsolatnak? Nem minden ilyen kérdést vetett fel rögtön Koméliusz megtérése, de a pogánykeresztyének számának növekedésével bekerült a gyülekezetek gondolkodásvilágába a Törvény kontra kegyelem alapelve, amit az ezt követő missziói mozgalom még jobban kiélezett. Péter azonnali válasza megmutatja azt a mondanivalót, amelyet az ApCsel története tanítani szándékozik. A Törvény és a keg~elem k~zöt:i átmenet nem egy fejlődési mozgás, nem a hasznosság elve es nem IS nehány vezető szeszélye volt. A Törvényt a Szentlélek sugallta (10,19), Szentlélek vezette prédikáció magyarázta (10,43), és akkor igazolódott be, amikor a Szentlélek kiáradt a pogánykeresztyénekre (10,44; 11,1518). "A pogányoknak is adott Isten megtérést az életre." Péter Koméliusz házában elhangzott beszéde az evangélizációs igehirdetés kiváló példája volt az apostoli korban. Valójában Krisztus életének rövid történeti összefoglalója, amely halálára, feltámadására és ítélkezésére helyezi a fő hangsúlyt. Lényegét tekintve látszólag az evangélium elbeszélésének vázlata. Újszerű elem benne az egyetemesség: "A pró290


féták mind bizonyságot tesznek, hogy aki hisz őbenne, az ő neve á~tal nyer." Eddig Péter "Izrael fiai"-nak prédikált (2,22), Abrahám, Izsák és Jákób utódainak (3,13.25), fejedelmeknek és véneknek (4,8). Itt egy olyan néphez igazította az üzenetet, amely nem örökölt szövetséget és Törvényt. Azt hirdette, hogy az örömhír mindenkié, aki hisz. Később Pál sokkal tágabban értelmezte ezt az üzenetet, de a kegyelem szabálya és a hit általi megigazulás elve ott lappangott Péter beszédeiben. Az átmenet időszakát jól jellemzi a missziói tevékenység földrajzi színhelyének áttevődése Jeruzsálemből Palesztina egészen távoli részeibe, beleértve Samáriát egészen Szíriáig, Damaszkusszal bezárólag. Változás történt az egyház összetételében is, mivel most már a samáriaiak, az etiópok és a római pogányok is beletartoztak. Isten akarata szerint az üzenet elterjedése a pogányok között egyre nyilvánvalóbbá vált, és eszmei mondanivalója a királyság visszaállításáról a bünbocsánatra helyeződött át. Az egyháznak most már szembe kellett néznie azzal a problémával, hogy a Törvény értelmezése mennyiben vonatkozik a pogányokra, és mennyiben nem. A missziói tevékenység általi növekedés számára új vezetőséget termelt az üldöztetés, ami felgyorsult e korszak evangélizálásának sikeressége következtében. A növekedés új lehetősége nyílt meg az egyház számára, amit az átmenet időszaka készített elő. bűnbocsánatot

291

f

15. FEJEZET

A POGÁNYKERESZTYÉN EGYHÁZ ÉS A PÁLI MISSZIÓ: APCSEL 11:19 - 15:35 A missziói mozgalom a nem zsidó világban, amint azt az ApCsel lefestette, a Szíriában lévő Antiókhia gyülekezetének megalapításával kezdődött. Ennek a gyülekezetnek az alapítása az átmeneti időszakban lezajlott hirtelen növekedésnek a része volt. Az ApCsel 8:4 és ll: 19 között, amint az utóbbiban olvashatjuk, határozott összekötő kapocs van. "Azok, akik az István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak, eljutottak Föníciáig, Ciprusig és Antiókhiáig, de senkinek sem hirdették az igét, csak a zsidóknak. Volt azonban közöttük néhány ciprusi és cirénei férfi. Mikor ők eljutottak Antiókhiába, a görögökhöz is szóltak, és hirdették az Úr Jézust" (ApCsel 11:19-20). Az Antókhiában prédikáló ciprusi és cirénei hívők eltértek társaik általános, zártkörű igehirdetésétől, mivel görög pogányokhoz szóltak. Lukács itt megjegyzi, hogy az átmeneti időszak bemutatásában inkább a kivételeket hangsúlyozta, mint a szokásosan lezajló prédikációkat. Antiókhia, ahol abban az időszakban evangélizáltak, olyan kivételes volt, hogy egy egészen új missziói vállalkozás forrásává vált.

Antiókhia városa, ahol

először

nevezték a

hívőket

keresztyéneknek.


A POGÁNYKERESZTYÉN EGYHÁZ ÉS A PÁLl MISSZIÓ

Az antiókhiai gyülekezet

sé hosszúnak tűnik ez a szünet, de Lukács hallgatása hasonló jelentőségű dolgokról jelzi, hogy nála ez nem volt kivételes. Az antiókhiai gyülekezet azért volt fontos, mert bizonyos megkülönböztető jellemvonásokkal rendelkezett. Először is az összes többi pogánykeresztyén gyülekezet szülőanyja volt. (Kornéliusz házanépét bajosan lehetett gyülekezetnek nevezni abban az értelemben, ahogy az antiókhiai keresztyének csoportját). Az antiókhiai gyülekezetből indult ki az első elismert missziói út az evangélizálatlan világba. Antiókhiában kezdődött a pogánykeresztyének státuszáról folyó első vita. Ez a város olyan központ volt, ahol az Egyház vezetői találkoztak. Hosszabb-rövidebb ideig Péter, Barnabás, Titusz, (János) Márk, Júdás Barsabás és Szilász mind kapcsolatban álltak ezzel a gyülekezettel. Sőt, ha hinni lehet az ún. nyugati kéziratnak, akkor az ApCsel szerzőjének is kapcsolata volt az antiókhiai keresztyénekkel. (vö. ApCsel II :28. A "D" jelzésű kódex szerint: sunestrammenon de hemon eph e heis ex auton - magyarul: s amikor összegyűltünk,egyikük azt mondta. E szöveg szerint az ApCsel írója önmagát is beleértette az antókhiaiak közé.) Figyelemre méltó, hogy a fent nevezettek közül gyakorlatilag mindegyik részt vett a pogánymisszióban, és mind a páli levelek, mind az ApCsel megemlíti nevüket. Lehet, hogy az írott evangélium is Antókhiából származik. A Márk és Lukács közötti kapcsolat lehetősége éppen úgy, mint ahogy későbbi együttműködésük ténye befolyásolhatta a sokat vitatott szinoptikus problémát. Ignatius, Antiókhia püspöke az első század végén majdnem kizárólag Mátétól idézett, amikor az evangéliumra hivatkozott, mintha Máté lett volna az-egyetlen szinoptikus evangélium, amelyet ismert. Streeter hosszú vitában száll síkra a Máté evangéliumának antiókhiai eredete mellett, azon az alapon, hogy előfordul Ignatiusnál és a Didakhé-ban, és ő mindkettőt szíriai dokumentumnak tartja. Ha ennek a három evangéliumnak a gyökerei az antiókhiai gyülekezetben elhangzott szóbeli tanításokban rejlenek, szolgálatuk jelentős az egész világ szempontjából, akárcsak ennek a gyülekezetnek a küldetése a tegnapi és a mai nem zsidó hívők számára. Az antiókhiai gyülekezet tanítói miatt is kiemelkedő helyet foglalt el. Az ApCsel 13: l-ben említettek közül csak Barnabás és Pál ismert ~ későbbi utalásokból, de szolgálataik híressé tették a gyülekezetet mmt a

Antiókhia városát Seleucus Nicátor alapította Kr.e. 300-ban. A korai Szeleukida királyok uralkodása alatt gyors fejlődésnek indult. Először csak görögök laktak itt, de később a falakon kívül szíriaiak telepedtek meg, akiket hamarosan magába olvasztott a gyorsan növekvő város. A lakosság harmadik elemét zsidók alkották, akik közül sokan Babilóniából származó telepesek utódai voltak. Egyenjogúnak számítottak a görögökkel, és megőrizték saját vallásukat. A római uralom'alatt Antiókhia felvirágzott, mivel nagyságában Róma és Alexandria után következett mint a kelet katonai és kereskedelmi kapuja. Az antiókhiai gyülekezet alapítási éve nincs feltüntetve. Nyilvánvalóan nem sokkal István halála után, valószínűleg Kr.u. 33 és 40 között alapították. Feltehetőleg egy bizonyos időnek kellett eltelnie, hogy nagyságában és jellegében kellő jelentőségetvívjon ki ahhoz, hogya jeruzsálemi gyülekezet figyeimét felhívja magára (11:22). Barnabást küldték el Antiókhiába, aki miután meghatározatlan ideig munkálkodott ott, Tarzuszba utazott, hogy Pált megnyerje segítőtársnak (ll :22-26). Legalább még egy évig dolgoztak itt együtt (11:26), amikor Agabosz megjövendölte a nagy éhínséget, ami azután be is következett Claudius uralkodása alatt (11 :28). A szövegösszefüggés arra utal, hogy a jóslatnak Kr.u. 41-ben, tehát Claudius trónralépése előtt kellett elhangzania, és az éhínség csak később következett be. Egy másik kronológiai támpontot nyújt az I. Heródes Agrippára tett utalás (12: 1), aki Kr. u. 44-ben halt meg. Antiókhiában valószínűleg Kr.u. 33 és 35 között kezdődött el a munka. Ha az "éhségsegélyt" Kr.U. 44-ben küldték, akkor Barnabás kb. Kr.u. 41ben kezdett Antiókhiában dolgozni, ami azt jelenti, hogy Pál csak Kr.u. 42-ben lépett színre. Ezt az időmeghatározást nem lehet ugyan véglegesnek tekinteni, mégis jól beleillik Pál közismert utazásai közé. Ha Kr.u. 31-ben vagy akár 32ben tért meg, és Damaszkusz környékén három évig tartózkodott (Gal 1:18), Kr.U. 35 előtt még visszatérhetett Jeruzsálembe. Ha Tarzuszba történő visszatérése (ApCsel 9:28-30) előtt egy vagy két évet Jeruzsálemben töltött, még kb. 5 évig hirdethette az Igét Tarzuszban és Cilíciában, mielőtt Barnabás rábeszélte, hogy csatlakozzon új vállalkozásához. Kis-

294

295


tanítás központját. Antiókhia gyakorlatilag túlszárnyalta Jeruzsálemet mint a keresztyén evangélizáció otthona és az evangélizációs missziók központja. Antiókhia fölényét talán a Heródes által Kr.u. 44-ben elrendelt üldözés siettette. Ajeruzsálemi gyülekezet anyagilag mindig gyenge volt, mivel sok szegény tagot kellett segélyeznie. Az Antiókhiából érkező segítség ellenére az éhínség valószínűleg még jobban elgyengítette (11:28-30). A Heródes uralkodása alatti üldöztetés Zebedeus fiának, Jakabnak a halálát okozta (12:2), és Péter is közel állt akivégeztetéshez (12: 17). A 12: 1-24ben lefestett közjáték csak egy rövid felvillanás formájában ad számot a jeruzsálemi helyzetről, ami viszont elegendő ahhoz, hogy képet kapjunk egy szörnyű nyomás alatt szenvedő, fennmaradásáért küzdő, állhatatos egyházról. Az antiókhiai gyülekezet legkiemelkedőbbjellemzőjetanúbizonysága volt. "A tanítványokat először Antiókhiában nevezték keresztyéneknek" (11 :26). Előzőleg Krisztus követőit úgy tartották számon, mint akik egy zsidó szektához tartoznak, de a nem zsidó alkotóelemeket és a mózesi törvényektőlegészen különböző tanaikat látva a világ kezdte felismerni a különbséget, és ennek megfelelően tartotta számon őket. A keresztyén elnevezés annyit jelentett, hogy Krisztushoz tartozó, mint ahogya heródesi jelentése a Heródeshez tartozó volt. Eredetileg valószínűleg csúfnév volt, de a tanítványok bizonyságtevő élete járulékos jelentéstartalommal töltötte meg.

A pogánymisszió Kb. Kr.u. 46-ra az antiókhiai gyülekezet szilárd, cselekvő közösséggé érett. Jó úton haladtak a hitben, hírnevük olyan jól megalapozott volt a városban, hogy már külön osztályba sorolták őket mint keresztyéneket; segélyexpedíciót indítottak Jeruzsálembe, hogy az éhségtől szenvedők helyzetén könnyítsenek. Egy szokásos istentisztelet alkalmával (13:2) üzenet érkezett, hogy válasszák ki Barnabást és Pált különleges szolgálatra. A Szentlélek akaratának engedelmeskedve a gyülekezet felszentelte új feladatára a két férfit, és útnak indította őket az első missziói útra.

296

A POGÁNYKERESZTYÉN EGYHÁZ ÉS A PÁLl MISSZIÓ

Ciprus Első működési

helyük Barnabás szülőföldje, Ciprus volt (4:36). A gyülekezetnek érdeke fűződhetett ehhez a helyhez, mivel az első evangélisták között Antiókhiában ciprusiak is voltak (11 :20). A Barnabásból, Saulból, (János) Márkból mint munkatársból álló csoport zsinagógákat látogatott és hirdette az új igét. Az Elimással a prokonzul figyelméért folytatott összeütközés során Saul került előtérbe. Felismerve Elimás varázslói tevékenységének ördögi jellegét nyilvánosan rendreutasította, és ítéletet hirdetett felette. A prokonzul elálmélkodott az Elimást sújtó gyors büntetésen (13:12), "és hitt". A ciprusi missziói tevékenység eredményéről nincs tudomásunk, de egy fontos változásról értesülünk, ha összehasonlítjuk a 13 :2-őt a 13: l3-al: A l3:2-ben az ApCsel úgy ír a csoportról, mint "Barnabás és Saul", a rangidős misszionárius előkelő helyét Barnabásnak adva és Sault zsidó nevén nevezve. 13:13-ban a kifejezésmód "Pálra és kísérőire" változik, Pál pogány nevét használva. Az elbeszélésnek ettől a fordulópontjától kezdve Pál áll a kitüntetett vezető helyen. A ciprusi szolgálatban megmutatkoztak vezetői képességei; így természetes, hogy ő vette át a missziói út vezetését. U gyanebben az időben két másik esemény is történt. Pál Ciprusból Kisázsiába utazott, (János) Márk pedig elhagyta a társaságot és visszatért Jeruzsálembe. Pál ekkor kezdte el megvalósítani az evangélium ismeretlen tájakra történő eljuttatásának világméretű tervét. Márknak mindez úgy tűnhetett, mint az eredeti programtól való indokolatlan eltérés. Az nem derült ki, hogy féltékeny volt-e a második helyre visszaesett rokona, Barnabás miatt, talán félt Közép-Kisázsia félelmetes területére belépni, vagy talán hitelvi vitája volt Pállal? Mindenesetre egy tény: visszautasította, hogy akár egy lépést is menjen tovább, és visszatért. A pizídiai Antiókhia Lukács hosszasan idéz Pálnak a pizídiai Antiókhia zsinagógájában elhangzott beszédéből (ApCsel 13:16-43), amely stílusát tekintve egészen hasonlít István beszédére, mivel Isten Izrael népével való törődésének történeti áttekintését kísérli meg. A központi témát a 23. versben vezeti be: "Ennek utódai közül támasztotta Isten ígéret szerint Izráelnek üdvözítőül Jézust." A téma kibontakozása nem kűlőnbőzikjelentősen az

297


A POGÁNYKERESZTYÉN EGYHÁZ ÉS A PÁLI MISSZIÓ

ApCsel első fejezeteiben rögzített apostoli prédikációktól, de Pál - beszédének tetőpontjaként - egy új elemet vezetett be: "Vegyétek tehát tudomásul, atyámfiai, férfiak, hogy őáltala hirdetjük nektek a bűnök bocsánatát, és mindabból, amiből Mózes törvénye által nem igazulhattatok meg, őáltala mindenki megigazul, aki hisz" (ApCsel 13:38-39). Habár a feltámadást és a Krisztus általi bűnbocsánatot Péter már kinyilatkoztatta (2:32,36-38; 3:15.19; 5,30.31; 10,40.43), eddig senki sem prédikált ilyen nyilvánvalóan arról, hogy az ember kizárólag a hit által igazulhat meg Isten előtt. Megigazulni annyit jelent, mint igaznak mondatni vagy törvényesen igaznak tekintetni. Ha hit által lehet elérni az Istennel a kapcsolatot, amely képessé tesz arra, hogy valaki megbizonyosodhasson a megváltásról, akkor ez azt jelenti, hogy a Törvény munkája hiábavaló és szükségtelen. Ez az igazság új és merész megközelítése volt a Krisztusra vonatkozó tanításnak. A közvetlen eredmény kétoldalú volt. Pál prédikációjára jelentős visszajelzés érkezett, mivel "a következő szombaton azután majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Isten igéjét" (13:44). Másrészt a zsidók ellenállása még elkeseredettebbé vált, ami aztán egészen irigységig és rágalmazásig fajult (13:45). Végül is az történt, hogy Pál bejelentette: a pogányokhoz fordulnak, akik közül sokan hívővé lettek (13:48). A gyülekezet törzsgárdája a pizidiai Antiókhiában tehát inkább pogányokból állt, mint zsidókból.

nyék egyszerű földművelőinek szimpátiáját, akik aligha rendelkeztek teológiai képesítéssel, ezt a gyakorlati utalást viszont minden további nélkül megértették. A lisztrai tartózkodás a pizidiai Antiókhiából és Ikóniumból érkező agitátorok megjelenésével végződött, akik meggyőzték a tudatlan és ingatag embereket, hogy Pál veszélyes propagandista. Majd megkövezték és kivonszolták a városból, azt gondolván, hogy már halott. De Pál tanítványai körében magához tért és Derbébe utazott, hogy ott hirdesse az igét. Ebben a városban néhányan megtértek, mire Pál és Barnabás visszatért Lisztrába, Ikóniumba és Antiókhiába az ott alapított gyülekezeteket megerősítésére és megszervezésére. Ezután visszatértek a szíriai Antiókhiába, hogy számot adjanak mindarról, amit Isten velük cselekedett, és hogy megmutassák, "hogy [Isten] kaput nyitott a pogányoknak a hitre" (14:27). Ennek az útinaplónak a fontosságát aligha lehet eltúlozni. Ez volt az az út, amely Pált mint a gyülekezet egyik vezető alakját előtérbe helyezte, és egyenlővé tette az apostolokkal (vö.: Gal 2:7-9). Hozzájárult (János) Márk kiképzéséhez is, annak ellenére, hogy Márk nyilvánvalóan kudarcot vallott. Az első kapcsolat Timóteussal valószínűleg ebből a missziói útból ered, mivel Pál ezen a környéken szerzett tapasztalataira hivatkozott, amikor jó néhány évvel később levelet írt neki (2Tim 3:11). Mindenekelőtt pedig az egyház teológiai gondolkodásmódj ának új irányát jelzi, mivelhogy ennek az utazásnak az eredményei hívták életre Pál hit általi megigazulásának tanát.

Ikónium, Lisztra és Derbé Ugyanez a helyzet ismétlődött meg Ikóniumban, egy Antiókhiától kissé délkeletre fekvő városban. Virágzó gyülekezet épült a zsinagógára, de olyan erősen különböztek a nézetek, hogy az új igehirdetőket kiűzték a városból, akik aztán a távolabb fekvő Lisztrában és Derbében találtak menedéket. Lisztrában Pál pogány bálványimádással került szembe. Zeusz papja, akinek temploma a város előtt volt (14: 13), azt látva, hogy Pál meggyógyított egy bénát, úgy gondolta, hogy Pál és Barnabás földre szállt istenek, és áldozni akart nekik. Pál felháborodott ellenkezése bepillantást nyújt abba a módszerébe, amellyel az Ószövetségben járatlan pogány elmét óhajtotta megközelíteni. Barnabással együtt az "esőt és termést hozó időket" (14: 17) adó egy igaz Istenre hivatkozott, hogy megnyerje a kör-

298

A jeruzsálemi apostoli

gyűlés

A pogány egyház Pál és Barnabás missziója alatti gyors fejlődése új problémát vetett fel. Ha a pogányok Jézusba mint Messiásba vetik hitüket és elfogadják őt Uroknak és Megváltójuknak, akkor mennyire lehet elvárni tőlük, hogy a Törvény szabályainak engedelmeskedjenek? Az Úr Jézus Krisztus magát és tanításait a Törvény fölé helyezte és kijelentette, hogy ő Mózes és a próféták fölött áll ugyanúgy, ahogy a gazda fia fölötte áll a szolgáknak. Szavainak igazi jelentőségét nem ismerték fel azonnal, de a Szentlélek vezette keresztyén mozgalmak lassan eltávolodtak a 299



törvényeskedéstől a hit felé. A Törvényről semmit sem tudó s a keresztyén közösségbe kizárólag hit által került pogányok között végzett misszió az egyházon belüli nézeteltéréseket erősen kiélezte. A feszültség egyik korán megmutatkozó jele volt Péter vitája a jeruzsálemi zsidókeresztyénekkel Kornéliusz házában tett látogatása után. A zsidó keresztyének csak azután ismerték el, hogy a pogányok egyáltalán részesülhetnek a megváltásban (ApCsel 11:18), miután Péter elmondta nekik, hogya Szentlélek pünkösdkor ugyanúgy leszállt a pogányokra, mint a zsidó keresztyénekre. A törvényeskedő elemek azonban továbbra is aktívak maradtak az egyházon belül. Miközben Pál és Barnabás Antiókhiába visszatérve beszámoltak igehirdetésük sikeréről, "némelyek, akik Júdeából jöttek le, így tanították a testvéreket: Ha nem metélkedtek körül a mózesi szokás szerint, nem üdvözülhettek" (15: 1). Ez a tanítás megrázhatta a pogányokat. Ök nem a Törvényen nevelkedtek, és lelki tapasztalataik megtérésük óta teljesen kielégítették őket a szertartások megtartása nélkül is. Azonfelül Krisztus felszabadította őket saját vallásuk törvényei és szertartásai alól. Miért vessék alá magukat egy másik rabszolgaságnak? A judaisták viszont azzal érveltek, hogy a mózesi törvények a körülmetélést az Istennel való szövetség jeleként határozták meg (2Móz 12:48), amelyhez az isteni akarat szigorúan ragaszkodik. A körülmetélkedés szokása igazság szerint megelőzte a mózesi törvényeket, mivel Isten már Ábrahámtól megkövetelte a szövetség jeleként, amely általa jött létre (lMóz 17:9-14). A szertartás nyilvános jelentősége a Törvény értelmében is a belső életre vonatkozott, és a szívbeni körülmetélkedést jelentette (5Móz 10:12-16), de a tényleges gyakorlatban valószínűleg rutinszerű szertartássá vált. A vita úgyannyira kiéleződött, hogy az antiókhiai gyülekezet elhatározta, küldöttséget meneszt a jeruzsálemi apostolokhoz és vénekhez a kérdés megvitatására. Így aztán Pál, Barnabás és még néhányan elmentek Jeruzsálembe, ahol a gyülekezet szívesen fogadta őket. Beszámoltak a pogányok között végzett sikeres munkájukról. Ellenszenvet csak a farizeusok azon csoportja mutatott, akik - eléggé természetesen - a Törvény szigorú megtartásáért harcoltak. Nyílt vita következett, amelyben mindkét fél részt vett. Lukács három döntő hozzászólást említ:

Péter beszéde azért volt nagy jelentőségű, mert személyében a jeruzsálemi gyülekezet legelső vezetője szólt, aki már a kérdés gyakorlati szempontjait is megtapasztalta. Kimutatta, hogy (1) Isten akarta úgy, hogy a pogányok is meghallják a Krisztusról szóló üzenetet (ApCsel 15:7), (2) a Szentlelket minden megkülönböztetés nélkül kapták (15,8), (3) a szertartási törvény maguknak a zsidóknak is elviselhetetlen terhet jelentett (15: 10) és (4) a megváltás egyaránt kegyelem által történik mind zsidók mind pogányok számára (15: 11). Péter gyülekezeti tapasztalatokra támaszkodó bizonyítékai az ügy minden addigi részletére kitértek. Pál és Barnabás beszámoltak a pogányok között végzett munkájukról az Isten általuk tett csodáit, jeleit hangsúlyozva (15:12). Azzal érveltek, hogy Isten nem tette volna sikeressé útjukat, ha módszereikkel nem értett volna egyet. Utolsóként Jakab szólt hozzá, akit általában úgy tekintettek, mint a Törvény szigorú megtartásának szószólóját (Gal 2: 12). Rámutatott arra a bibliai érvre, hogy Istennek szándékában állt az őt kereső pogányokat megmenteni. Jakab azt javasolta, hogy ne követeljék meg tőlük az összes törvény megtartását, de kérjék meg őket, hogy tartózkodjanak bizonyos gyakorlatoktól, amelyek különösen sértenék zsidó testvéreiket, név szerint (1) a bálványimádástól, (2) a paráználkodástól, (3) a vér és (4) a megfulladt állatok húsának fogyasztásától. Ezeket a rendszabályokat inkább testvériségük bázisaként, mint etikai programként ajánlotta, habár az első kettő olyan erkölcsi kérdésekkel foglalkozott, amelyekkel a zsidó Törvénytől függetlenül is szembe kellett nézni. Az ApCsel néhány kéziratában a negyedik követelmény: "a megfulladt állat" húsának fogyasztásától való tartózkodás nem szerepel. Ha ezeket a változatokat érvényesként fogadjuk el, akkor "a vértől" kifejezést úgy is lehet értelmezni, mint vérontást, gyilkolást. Ebben az esetben mind a három kívánalom erkölcsi jelentéstartalmat nyerhet, és ez azt jelentené, hogy mint alapvető erkölcsi normákat, ezeknek a szabályoknak a megtartását elvárják a pogányoktól. Jakab még egy tényre hívta fel a figyelmet: arra, hogy ha a pogányok közül bárki is igazán magáévá akarná tenni a judaizmust, úgy a birodalom minden nagyobb városában van zsinagóga, ahol könnyen meg lehet győződni a Törvény jelentéséről. Mostani javaslata megerősítette azt a feltevést, hogy a krisztusi üzenetnek, bár sokban hasonlít a zsinagóga

300

301


A POGÁNYKERESZTYÉN EGYHÁZ ÉS A PÁLI MISSZIÓ .....

üzenetéhez, vannak sajátosan új és megkülönböztető jellemvonásai. Ez a beismerés Jakab részéről kiemelte őt azoknak a judaistáknak aköréből, akik a körülmetélkedés szükségességéhez ragaszkodtak. A vitát követő döntés Jakab ajánlatát fogadta el. Nemcsak a vezető ség, hanem az egész egyház egyetértett azzal, hogy Pál és Barnabás kíséretében küldöttséget menesszenek Antiókhiába, amely a tanácskozásról készített jegyzőkönyvet volt hivatott átadni az ottani gyülekezetnek (16:2223). Az értesítés fontos meglátásokat tartalmazott: (l) a vitát kezdeményező judaista csoportot visszautasították (15:24); (2) Barnabás és Pál tisztségét jóváhagyták (15:25); (3) Júdást és Szilászt felhatalmazták a misszióra (15:27) és (4) "a Szentlélek jónak látta, és mi is úgy láttuk jónak", hogy "szükséges" tartózkodniuk "a bálványáldozati hústól, a vértől, a megfulladt állattól és a paráznaságtól" (15:28-29). A határozatot kedvezően fogadták Antiókhiában. Júdás és Szilász még rövid ideig ott maradt, hogy részt vegyen a gyülekezeti munkában (15,32.33), majd végül visszatértek Jeruzsálembe. Pál és Barnabás folytatta tanítói munkásságát, és a gyülekezetbe visszatért a béke.

,.

';'.•:.:'-.;;:.;:.:."

JERUZSÁLEM AZ "':"',:."ÚJSZÖVETSÉG KORÁBAN "?mf~~'~~0!4);~'i'; .

..

. ....;

A TILTAKOZÁS IRODALMA (hitvitázó levelek) A pogányok körülmetélkedéséről szóló vita nem csupán "sok hűhó semmiért" volt, s nemcsak a jeruzsálemi és antiókhiai gyülekezet felszíni békéjét zavarta meg, amelyet a zsidó előítéleteknek tett néhány engedménnyel sikerült lecsillapítani. Számos mélyreható kérdés került előtér be. Isten tervében milyen helyet foglalt el a Törvény? Szükséges volt-e a Törvény megtartása is a megváltáshoz a Krisztusba vetett hit mellett? Ha a pogánykeresztyéneknek nem kellett betartani a Törvényt, akkor volt-e egyáltalán összefüggés a hit általi megigazulás és az erkölcsös viselkedés között? Milyen kapcsolat áll fenn a hit és a cselekedetek között? A Kr.u. 50 és 60 közötti évtizedben keletkezett újszövetségi könyvek nagy része ezeket és ehhez hasonló problémákat tükrözi, de közülük kettő olyan világosan foglalkozik a fenti témával, hogy tulajdonképpen a tiltakozás irodalmának is nevezhetők.

302

303



E könyvek keletkezésének időpontj a vitatott. Azokat az érveket, amelyeket a bibliamagyarázók egyik csoportja arra használt, hogy egy korai dátum lehetőségét bizonyítsa, éppen úgy felhasználhatja a vele szembenálló csoport is egy későbbi időpontigazolására. Habár az erről a témáról szóló vita egészében meghaladja e könyv kereteit, az egyes levelekkel foglalkozó részekben külön utalunk majd a keletkezés esetleges korábbi időpontjára. Ezek a levelek mindenesetre azt a gondolatmenetet (felfogást) képviselik, amelyajeruzsálemi apostoli gyűléssel kapcsolatban alakult ki.

21). Habár nem lehet véglegesen bizonyítani, hogy Jakab levele Kr.U. 45 és 50 között keletkezett, tartalma mégis feltűnőenjól beleillik abba a korszakba.

Jakab levele Jakab levelét hagyományosan Jakabnak, Krisztus testvérének tulajdonítják, aki az apostoli gyűlés elnöke volt. A szerző nevét a bevezető tartalmazza, és a zsidók érdeklődését azonnal felkeltik a diaszpórában élő 12 törzshöz intézett üdvözletek. A levélben ritkán hivatkozik módszeres keresztyén tantételekre. Jézus Krisztus neve csak kétszer fordul elő(1 :1; 2: 1) egy helyen pedig valószínűleg utal Jézusra (5:8). Az összejövetelek helyszíneként rendszerint a zsinagógát említi (2:2). Példáit az Ószövetségből vagy pedig a vidéki életből meríti. Jakab levele stílusában és tartalmában egyaránt feltűnően hasonlít Jézus tanításaihoz, különösen a hegyi beszédhez. Ugyanolyan közmondásos, epigrammaszerű megállapításokat, ugyanazokat a mindennapi életből vett egyszerű beszédfordulatokat, közvetlen megszólításokat tartalmazza, és ugyanazokat a témákat is tárgyalja. A krisztológiai fejtegetések hiányossága, az erkölcsre fektetett különös hangsúly és a nyilvánvaló párhuzam Jézus tanításaival valószínűvé teszi azt, hogy a levél még azelőtt íródott, mielőtt az egyház a judaizmustól független vallási mozgalommá vált volna. Ha valaki mégis úgy érvelne, hogy a levél a diaszpórában élő zsidókhoz íródott, akik ilyen korai időpontban még nem térhettek meg, akkor csak arra kell emlékeztetni, hogy már István idejében is voltak szétszóródott zsidókat képviselő zsinagógák Jeruzsálemben (ApCsel 6:9), és Jakab is sok olyan zarándokot ismert, akik a világ minden részéből érkeztek a városba évente, hogya különböző ünnepeket megünnepeljék (21 :20-

304

A

szerző

Ha Jakab Jézusnak az evangéliumokban említett testvére volt (Márk 6:3), akkor még hátra van kapcsolatuk pontos meghatározása: Vajon Jakab Józsefnek egy korábbi házasságából származó gyermeke volt? Akkor valójában Jézus mostohatestvére lenne. Vagy féltestvére volt, József és Mária fia? Vagy talán a testvér szót értelmezhetjük tágabb értelemben is, mint pl. unokatestvér? Különböző időkben mind a három elmélet utat tört magának, és azok, akik Mária szüzességének folyamatossága mellett kardoskodtak, általában az elsőt vagy a harmadikat védték. A harmadik látszik a legvalószínűtlenebbnek, mivel Jézus lány- és fiútestvéreinek említése (Mk 6:3; Mt 13:55; Jn 2:12; 7:3.10) egy olyan kapcsolatra enged következtetni, amely inkább családon belüli, mint kívüli volt. Ha ők idő sebbek voltak Jézusnál és nem Mária fiai, akkor leereszkedő, kételkedő magatartásuk könnyebben magyarázható (Jn 7:3-5). Az a tény, hogy Jézus inkább bízta édesanyját Jánosra, mint testvéreire, könnyen indokolható lenne azzal, hogy egyikőjüket sem érdekelte annyira mostohaanyjuk, hogy felelősséget vállaljanak érte. Másrészt viszont az a tény, hogy Máriával együttj öttek Jézus nyilvános prédikációit kifogásolni (Mt 12:4650) azt jelentheti, hogy Mária fiai voltak. Akár így, akár úgy, Jakab ugyanabban a környezetben nőtt fel, amelyben Jézus, s a Jézus szolgálatát megelőző évek során szoros kapcsolatban állt vele. Származása és neveltetése gyakorlatilag megegyezik Jézuséval. Mint az evangélium hirdetője azzal az előnnyel rendelkezett, hogy alaposan ismerte annak történeti és földrajzi összefüggéseit. Jakab, bár Jézus életében még nem volt hívő, (Jn 7:2-8), a feltámadás szemtanúja volt (1Kor 15:7), és a többiekkel együtt várta a Szentlelket pünkösdkor (ApCsel 1,14). Amikor Péter visszavonult Palesztinából (12: 17), átvette a jeruzsálemi gyülekezet vezetését. Ú gy ismerték, mint a Törvény szigorú betartásának szószólóját (Gal 2: 12), és azoknak a zsidóknak lett később a vezéralakja, akik kétkedéssel fogadták a páli pogánymisszióról érkező híreket

305


(ApCsel 21:17-26). Túlzás lenne azt állítani, hogy Jakab szemben állt Pállal, de jobban ragaszkodott a Törvény alkalmazásához a keresztyéni életben, mint ahogyan azt Pál tette pogánymissziója során. Semmi utalás nincs arra, hogy Jakab elvben kifogásolta volna Pál tanításait. Pál apostolnak a Galatákhoz írt leveléből kitűnik, hogy Jakab baráti jobbkezét nyújtotta neki (Gal 2,9-10), s az ApCsel-ből is az derül ki, hogy nem viselkedett vele szemben ellenségesen. Igyekezett a zsidók minden félreértését eloszlatni Pál valóságos viselkedésével kapcsolatban. Másrészt viszont valószínűleg attól tartott, hogy a Törvény rendszere alóli felmentés lazaságot és gondatlan viselkedést eredményezhet, amely bemocskolta volna a keresztyén hívők nevét. Jakab levele a gyakorlatban megnyilvánuló erkölcsös élet elősegítése érdekében íródott, Pál leveleihez hasonlóan, amelyek szintén tartalmazzák az elmélet gyakorlati alkalmazását.

A levél vázlata Jakab levelét nehéz vázlatba foglalni, mert sok témát érint, és ezek a témák látszólag semmilyen rendszert nem követnek. Mégis van levelének egyalapszerkezete, amely nagyjából megfelel a következő vázlatnak. JAKAB LEVELE: A VALÓDI ÉLETNüRMÁK I.

Bevezetés (Üdvözlés)

1:1

II. Az igaz vallás természete Szilárdság Állhatatosság Cselekvés

1:2-27 1:2-11 1:12-18 l: 19-27

III. Az igaz hit természete A személyválogatás elkerülése A tétlen hitvallás elkerülése A kérkedő fontoskodás elkerülése

2:1-3:12 2: 1-13 2:14-26 3:1-12

IV. Az igaz bölcsesség természete A bölcsesség meghatározása Bölcsesség a lelki életben

3:13-5:18 3:13-18 4: 1-1O

306

"

A POGÁNYKERESZTYÉN EGYHÁZ ÉS A PÁLL MISSZIÓ

Bölcsesség a Törvénnyel kapcsolatban Bölcsesség a kereskedelmi tervekben Bölcsesség a munkával kapcsolatos problémákban Bölcsesség az Úr várásában Bölcsesség a beszédben Bölcsesség a szenvedésben

V. Összefoglalás: A bölcsesség célja Hathatós bizonyságtétel

4:11-12 4:13-17 5:1-6 5:7-11 5:12 5:13-18 5:19-20

Jakab levele a Példabeszédek könyvéhez hasonlóan az igazság mindennapi helyzetekben történő alkalmazásával foglalkozik. Egyszerű, élő nyelven adja elő a keresztyéni élet erkölcsi kívánalmait. A levél problémafelvetése Jakab levelének második fejezetében ezt olvashatjuk: "Látjátok tehát, hogy cselekedetekbőligazul meg az ember, és nem csupán a hit által" (2:24). Ez sok embert megzavar. Luther Márton Jakab levelét "szőrszál hasogató levél"-nek nevezte, mivelhogy ellentmondani látszott Pálnak a Rómaiakhoz és a Galatákhoz írt levelének, amelyekben az apostol azt állítja, hogy megigazulni egyedül hit által lehet. Jakab levele valójában nem támadás a hit ellen, csak éppen tiltakozik a cselekedetekben meg nem nyilvánuló, tettetett hit gőgje ellen. "Mutasd meg nekem a hitedet cselekedetek nélkül, én is meg fogom neked mutatni cselekedeteim alapján a hitemet" (2: 18). Minden igazságnak megvan a maga elferdítése, és a hit általvaló megigazulás tana is könnyen elfajulhat a megfelelő szentség nélküli élet hitvallásának elfogadásáig. Jakab nem tagadja meg a hit szükségességét. De ragaszkodik ahhoz, hogy a hitnek eredményekben kell megnyilvánulnia. Mint Pál, ő is Ábrahám életéből hoz példákat, aki a zsidó nép alapítója és Isten saját népével való szövetségi kapcsolatának első élvezője volt. Pál, amikor idézi azt, ahogy Ábrahám reagált Isten ígéretére, azt kívánja bizonyítani, hogy a megigazulás nem a cselekedetek, hanem a hit által történik (Róm 4. rész). Jakab pedig azt, ahogy Ábrahám hajlandó feláldozni Izsákot, annak bizonyítására használja fel, hogy a valóságos hitnek meg kell nyilvánulnia a cselekedetekben is (Jak 2:2124). A két eset nem mond ellent egymásnak, mivel Ábrahámnak kezdet-

307



ben hinnie kellett ahhoz, hogy Istennel kapcsolatba kerülhessen, és a hite abban nyilvánult meg, hogy engedelmeskedett Isten parancsának. A két elv kiegészíti egymást és nem áll ellentétben egymással.

(16: 19). Mivel az utolsó három név római tartományokat jelöl, valószílátszik, hogy ebben a szövegösszefüggésben Galácia szintén az egész tartományt jelenti. A másik két szakasz, amely Galáciára vonatkozik az ApCsel-ben található. A kettő közül az első a l6:6-ban: "Azután átmentek Frígia és Galácia földjén ..." A kifejezés különös és inkább fordítható frígiai és galáciai tájnak vagy Frígia-Galácia vidékének. Mivel Pál és társai nyugat felé tartottak, a terület valószínűleg határos volt Ázsiával és Míziával, amelyekbe nem léphettek be. A második utalás az ApCsel 18:23-ban fordul elő: "... sorra végigjárta Galácia vidékét és Frígiát ..." Itt ugyanazokat a kifejezésmódokat használja, csak fordított sorrendben. Talán mindkettő arra a Galáciával határos hegyes vidékre utal, amely etnikai szempontból Frígia volt. Eltekintve attól, hogy a Lukács és Pál által használt kifejezésmódok megegyeztek-e pontosan, annyi bizonyos, hogy mindkettő ugyanazt a tájékot jelentette Galácia, római tartományon belül. A probléma a következő: vajon a Galata levél a tartomány déli gyülekezeteihez íródott, amelyeket Pál és Barnabás az első missziói út alkalmával evangélizált, vagy pedig a szűkebb értelemben vett Galácia gyülekezeteinek egy csoportjához, amelyeket Pál második és harmadik útja alkalmával alapított? Az utóbbi ezek közül a régebbi keletű nézet, amelyet számos más tudóssal együtt 1. B. Lightfoot képviselt. Azt feltételezi, hogy Pál második útja során látogatott el a "tulajdonképpeni" Galáciába, amikor is Derbé, Lisztra és Ikónium déli fekvésű városait elhagyva az ApCsel 16:6-ban említett "Frígia és Galácia tartományán" utazott keresztül. Eszerint az elmélet szerint Pál a régi Galácia területét Pesszinus, Ankira és Tavium városainak érintésével szelte át, s a hosszú út után végre elérkezett Tróászba. Egy a harmadik missziói út alkalmával tett ehhez hasonló másik utat említ az ApCsel 18:23. A dél-galáciai elméletet, ahogyan a másik álláspontot nevezték, Sir William Ramsey támogatta, aki azt állította, hogy "Galácia gyülekezetei" a pizídiai Antiókhia, Ikónium, Derbé és Lisztra egyházai voltak, amelyeket Pál első missziói útja során alapított (ApCsel 16:1-6; 18:23). Ezeknek a déli gyülekezeteknek az újralátogatása nem zár ki az útitervből egy északi kitérőt, mivel az ApCsel 16. részének 2.,4. és 6. verseiben a szóhasználat

Pál levele a Galatákhoz A Galata levél a másik írás, amely a Törvény megtartásáról szóló általános vita sodrában született. Ha Jakab levele egy hithű zsidó álláspontját képviselte, aki azon munkálkodott, hogy az etíkai szabadság, "a szabadság tökéletes törvénye" (Jak l :25) alkalmazása során a lazaságnak és engedékenységnek még a látszatát is elkerülje, akkor a Galata levelet a szabadság olyan szószólója írta, aki látta, hogy sem a pogányok, sem pedig a zsidók nem igazulhatnak meg bűneikből önerőből, csupán erkölcsi alapelvek betartásával. Ennek alapján nevezik a Galata levelet a lelki emancipáció Aranybullájának, mert kijelentette, hogy .Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk...hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk" (Gal 3:13-14). A levél rendeltetési helye Galáciának eredetileg azt a területet nevezték Észak-Kisázsia középső részén, ahol a betolakodó gallok telepedtek meg Kr.e. a harmadik században és sok évig tartották fenn független királyságukat. A gall népesség fokozatosan összekeveredett az ott élő többi néppel, majd néhány politikai változás után a terület római fennhatóság alá került Kr.e. 25ben. A rómaiak ezt az északi területet egy nagyobb tartománnyal egyesítették és Galáciának nevezték el. Galácia azután a római uralom alatt jelenthette a szűkebb értelemben vett Galáciát, amelyet a gallok alapítottak, de vonatkozhatott az egész tartományra is, amely magában foglalta Antiókhia, Ikónium, Derbé és Lisztra déli fekvésű városait. Ezek közül vajon melyikre utalt Pál, amikor levelet írt Galácia gyülekezeteihez (Gall ,2)? A Galácia név az Újszövetségben hét helyen fordul elő. A Gall :2-ben és 3:l-ben a gyülekezetek tagjait szólítja meg, de a név használatán kívül semmi sem utal azok földrajzi helyére. Az IKor 16:l-ben Pál "Galácia gyülekezeteiről" beszélt, akiket arra kért, hogy járuljanak hozzá a jeruzsálemi szegények megsegítéséhez. Ugyanabban a szövegrészben utalt Macedóniára (16:5), Akhájára (16:15) é·s Ázsiára

308

nűnek

309

t AZ ÖSEGYHÁZRÓL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK

azt mutatja, hogy miután bejárta Derbé és Lisztra környékét, a frígiaigaláciai határhoz, Mízia és Bitinia felé tartott, ahol nyugatnak fordult, és Tróász irányába vette útj át. A kétfajta magyarázat közötti különbségnek az a fő jelentősége, hogy a dél-galata elmélet lehetővé teszi a Galata levél egy korábbi keltezésének feltételezését, és a történelmi körülmények jobb magyarázatát. Ha Pál a levelet nem azelőtt írta, mielőtt beutazta volna a galáciai területet második és harmadik missziói útja alkalmával, és következésképpen jóval a jeruzsálemi apostoli gyűlés után, akkor nehéz lenne megmagyarázni, miért nem hivatkozott e gyűlés határozatára a törvény kontra kegyelem vitájának eldöntésénél. Függetlenül attól, hogy vajon ez a határozat a zsidó egyház részéről engedmény volt-e a pogányok felé, annak érdekében, hogy az utóbbiak saját maguk dönthessenek, vagy pedig egy önkényes dogma kifejezése, egészenjól fel lehetett volna használni a galáciaiak meggyőzésére arról, hogya judaista párt tanításai tarthatatlanok. Az, hogy a tanácskozásról még csak említést sem tesz, arra enged következtetni, hogy arra akkor még nem is került sor. Ezt a következtetést erősíti meg a galáciai levél belső bizonyítéka. Pál a megírás időpontjáig tárja fel életrajzát. Megtéréséről és isteni elhívásáról beszél (1: 15-16), damaszkuszi tartózkodásáról (1: 17), első jeruzsálelni látogatásáról (1,18), szíriai és cilíciai szolgálatairól (1 :21) és a Barnabással tett jeruzsálemi útról (2: 1-10), amelyet az ApCsel 11:30-ban említett, az "éhínség okából" tett látogatással vagy az ApCsel 15. részében leírt tanácskozással azonosítottak. Ha ez az utóbbi volt, akkor érthetetlen, hogy a Galata levél miért hallgat róla, hiszen annak nagyon sok fontos vonása volt, ami kapóra jött volna a levél vitájában. Ha a Galata levél 2. részében megnevezett látogatás megegyezett az "éhínség okából" tett látogatással, úgy az megmagyarázza, hogy Barnabás és Pál miért kaptak olyan messzemenőenszabad kezet Antiókhiában, és hogy Pál későb bi missziói útjai során miért vitt segélyeket a szegényeknek. Péter megtévedésének epizódját (Gal 2: 11) sokkal könnyebben lehet megmagyarázni, ha az korábban esett meg, mint az apostoli gyűlés, mivel a zűrzavar és a vita, amelyet viselkedésével kiváltott, aligha zajlott le Antiókhiában, miután a határozatot elfogadták és leveleket küldtek a pogány gyülekezeteknek,

310


A keletkezés

időpontj a

Ha a dél-galáciai elméletet elfogadjuk, az azt jelenti, hogy Pál és Barnabás első útjukon prédikáltak a dél-galáciai városokban, visszafelé jövet szervezték a megtérteket egyházi közösségekbe (ApCsel 14:21-23), s missziójukat Kr.u. 48-ban fejezték be. Miután visszatértek Antiókhiába, Péter ellátogatott a városba, és nyilvánosan barátkozott a nem zsidó megtértekkel. Alig tartózkodott ott egy darabig, amikor néhány ember, aki Jeruzsálemből érkezett, azt hirdette, hogy a Jakab által gyakorolt Törvényt szigorúan be kell tartani, és azt állították, hogy ha a megtértek nem metélkednek körül, nem részesednek megváltásban (15:1). Péter a viselkedésüktől megijedve nem evett többé együtt a pogányokkal. Időközben hasonló vita tört ki Galáciában, talán helyi zsidó behatások eredményeképpen, amelyek igen erősek voltak (14:2). Pál azért írta a Galata levelet az apostoli gyűlés előestéjén, hogy ezen az úton oldja meg nekik azt a kérdést, amely a közelgő jeruzsálemi gyűlésen várhatóan megvitatásra került. Ezt a következtetést némileg megerősíti Péter az ApCsel 15:7-11ben található beszédének összehasonlítása a Galáciai levél egészének szerkezetével. A személyes elhívás és megtapasztalás, a teológiai érvelés és az isteni kegyelem gyakorlati fejlődésének kihangsúlyozása körülbelül megfelel a Galata levél vázlatának és tükrözi Pállal folytatott beszélgetését is, ahogy azt a Galata levél második részéből megtudjuk. Ha a Galata levél beleillik ebbe a helyzetbe, akkor Antiókhiában íródott, nem sokkal az apostoli gyűlés előtt, Kr.u. 48-ban vagy 49-ben. Nem minden tudós ért egyet ezzel a megoldással, és kétségkívül akad néhány-nehézség. Az időrendiproblémákjelentősek.Ha az "éhínség okából tett látogatás", amely a Gal 2: 1-1O-zel lett azonosítva, Pál első j eruzsálemi útja után tizennégy évvel történt, és ha megtérése ezt három évvel előzte meg, akkor Pál kb. Kr.u. 31-ben térhetett meg. A segélyvivő jeruzsálemi út nem lehetett sokkal később, mint Kr.u. 46, és ha meg is engedjük, hogy egész évek helyett csak évek töredékét számoljuk egésznek, megtérése és az út között legalább 15 évnek kellett eltelnie. Ebben az esetben három évvel Krisztus keresztre feszítése után tért meg. Ha a Gal 2: 1-1O-ben található verseket a tanács személyes részleteként tolmácsoljuk, az időrendi és pszichológiai nehézségek még jobban kiéleződ nek. 311


A

következő

táblázat

megközelítőleg kielégítő

képet kíván adni az

időrendről.

Pál korai missziójának időrendi táblázata Utalás Esemény ApCsel 1:3.5; 2: 1 Feltámadás: Pünkösd ApCsel 9:1-18 Pál megtérése Damaszkuszban Gal 1:17 Arábiai látogatás Visszatérés Damaszkuszba 1:18 Pál első jeruzsálemi útja Beszélgetés Kéfással Tizenöt nap a városban 1:21 Elindulás Szíriába és Cilíciába Korai szolgálata Antiókhiában 2: 1-10 Második jeruzsálemi látogatás Barnabás és Titusz társaságában Kinyilatkoztatás által motiválva Magánbeszélgetés Panaszkodás a "hamis testvérek" miatt Megegyezés Jakabbal, Kéfással és Jánossal

Időpont

Kr.u. 29 31

33

kező:

GALATA LEVÉL: A KERESZTYÉN SZABADSÁG VÉDELME

A szövegben nincs utalás az

48/49

A levél tartalma A Galata levél nem az egykori történelemről íródott esszé, hanem a Krisztus evangéliumának meghamisítása elleni tiltakozás. Azt az alapvető igazságot, hogy hit és nem Törvény által igazulunk meg, elhomályosította a judaisták ragaszkodása ahhoz, hogya Krisztusban hívőknek meg 312

A Galata levél szerkezete szimmetrikus és logikus. Vázlata a követ-

46

2:11 kk

ApCsel 15:1-35

kell tartaniuk a Törvényt, ha tökéletessé akarnak válni Isten előtt. Amikor Pál rájött, hogy ez a tanítás kezdte áthatni a galáciai gyülekezeteket és elidegenítette őket szabadságuk örökségétől, megírta a levélben foglalt szenvedélyes tiltakozást. A könyv hangvétele harcias. Helyenként izzik a felháborodástól, habár ez nem a személyes neheztelés mérge, hanem a hit alapelveihez való ragaszkodásé. "Viszont ha akár mi, akár egy mennyből való angyal hirdetne is nektek evangéliumot azonkívül, amit mi hirdetünk, átkozott legyen!" (l :8) - kiáltotta Pál, amikor a galáciabelieket dorgálta, amiért elfogadták a törvényeskedő tévedéseket.

A levél vázlata

időközre Első missziói út Visszatérés Antiókhiába Kéfás látogatása Vita A Galata levél megírása A jeruzsálemi apostoli gyűlés


Bevezetés: Üdvözlés: A szabadság alapja Az alkalom: A szabadság elleni kihívás Önéletrajzi érvelés: Független (személyes) kinyilatkoztatás Az emberek tanításától függetlenül Függetlenül a zsidó egyházaktól Függetlenül a judaista testvérektől Az apostoli nyomástól függetlenül Önző érdekektől függetlenül II. Teológiai érvelés: A törvényeskedés kudarca Személyes tapasztalatokból Az Ószövetség tanításaiból Az ígéret elsőbbségéből Az érett hit felsőbbrendűségéből A visszaesés veszélyéből Az indokok ellentétéből A szolgaság és szabadság ellentétéből

1:1-9 1:1-5 1:6-9

I.

1:10-2:21 1:10-17 1:18-24 2:1-10 2:11-18 2:19-21 3:1-4:31 3:1-5 3:6-14 3:15-22 3:23-4:7 4:8-11 4:12-20 4:21-31 313

t' AZ ÖSEGYHÁZRÓL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK

III. Gyakorlati érvelés: A szabadság hatása Bevezető megállapítás A törvényeskedés következményei A szabadság meghatározása Egyéni gyakorlat Társadalmi gyakorlat

5:1-6:10 5:1 5:2-12 5:13-15 5:16-24 5:25-6:10

Következtetés A szabadság indítéka: A kereszt A szabadság ára: Szenvedés A szabadság áldása

6:11-18 6:11-16 6:17 6:18

Értékelés Ha a galáciai levél korai keletkezésének feltételezése helyes, akkor ez Pállegkorábbi írása. Összegzi az evangélium lényegét, amelyet a pogányok között hirdetett (Gal 2:2). Ebben azt mutatta meg, hogy az ember fő problémája: helyes kapcsolatba kerülni Istennel. Mivel az egyén képtelen arra, hogy ezt maga alapozza meg ("tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg", 2: 16), valaki másnak kell ezt helyette megtenni. Az a másvalaki pedig Krisztus, "aki önmagát adta bű neinkért, hogy kiszabadítson minket ajelenlegi gonosz világbóL." (1:4). Szolgálata azok számára érhető el, akik teljes mértékben hisznek benne, mivel meg van írva, "hogy az ígéret a Jézus Krisztusban vetett hit alapján adassék azoknak, akik hisznek" (3:22). Ez a kapcsolat nem csupán egy törvényes kitalálás, amely csak külsőségekben és szertartásokban nyilvánul meg, hanem a Krisztusban lévő egység által a belső élet szerves részévé válik. .Krisztussal együtt én is keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem" (2:20). Ekképpen a megváltás nem csupán egy új élet kialakulása, hanem annak kinyilvánítása is. Jakab levele és a Galata levél így tükrözi a keresztyénség kétfajta megnyilvánulását, amelyek kezdettől fogva egymással ellenkezni látszottak, habár kiegészítik egymást. Jakab levelében a krisztusi erkölcshöz való szigorú ragaszkodást találjuk, azt a követelést, hogy a hit meglétét annak gyümölcseivel kell bizonyítani. Mindazonáltal, nem kevésbé mint 314


Pál, Jakab is hangsúlyozza az egyén személyes átalakulásának szükségességét Isten kegyelméből: "Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek" (Jak 1:18). A Galata levél az erkölcsöt adó evangélium erőteljességét hangsúlyozza: .Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk ..., hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a pogányoké legyen, és hogy aLélek ígéretét hit által megkapjuk" (Gal 3:13-14). Pál sem foglalkozott kevesebbet az erkölcsös élettel, mint Jakab, mert ezt mondta: "...csakhogy a szabadság ne legyen alkalom a testnek bűnre, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak" (5:13). Mint az érem két oldalának, a keresztyén igazság ezen két megközelítésének úgy kell mindig együtt lennie. Így a pogánymisszió a keresztyén igazság tágabban értelmezett kinyilatkoztatásával útjára indult. Az egyház elismerte a Törvénytől független, hit általi megigazulás tanát, és el is fogadta azt. A keresztyénség készen állt a fejlődés egy új korszakára.

315

16. FEJEZET

PÁL PROGRAMJA: APCSEL 15:36-21:16 A jeruzsálemi apostoli gyűlés végeztével Pál és Barnabás visszatért Antiókhiába, ahol egy ideig tanítottak és prédikáltak (15 :35). A körülmetélkedés feletti vita szellemi zűrzavarhoz vezetett a gyülekezeten belül, amelyet csak óvatos oktatás útján lehetett eloszlatni. A missziói indíték azonban nem merült feledésbe, s nem sokkal ezután egy új vállalkozás indult el. Az ApCsel 15:36, ill. 13:1-2 összehasonlítása azt mutatja, hogy az új missziói utat Pál javasolta, míg az első missziói út az egész gyülekezet határozata volt. A vezető szerep, amire Pál az első út felétől kezdve (13: 13) szert tett, mostanra vitathatatlan ténnyé vált. Pál javaslata, ezen túlmenő en missziói politikájának egy fontos aspektusát tárta fel: "Térjünk vissza, látogassuk meg a testvéreket valamennyi városban, ahol hirdettük az Úr igéjét, és lássuk: hogy megy a soruk" (15:36). Az evangélizálást a megszilárdulás korszakának kell követnie a megtértek oktatása és szervezése által. Sajnálatos módon nézeteltérés támadt Barnabás és Pál között, amely legalábbis egy időre megrontotta a kettőjük közötti kapcsolatot. Barnabás azt szerette volna, hogy magukkal vigyék János Márkot, akinek szolgálata viszont nem volt kielégítő a megelőző úton. Nem kétséges, hogy Barnabás még egy lehetőséget akart adni az ifjú kísérőnek. Pál felismerve a feladat komolyságát, amire éppen vállalkoztak, úgy vélte, hogy Márk Titus diadalíve Rómában, a háttérben a Colosseum egy része. A felirat szerint a diadalívet VII. Pius pápa restauráltatta 1921-ben.


PÁL PROGRAMJA: APCSEL 15:36 - 21:16

kockázatot jelentene, s nem volt hajlandó elfogadni munkatársául. A vitában bizonyos mértékig mindkettőjüknek igaza volt. Márk túlságosan is értékes volt ahhoz, hogy egy hibáért félretegyék; ugyanakkor viszont nem lehetett veszélyeztetni az új gyülekezetek sorsát egy vigyázatlan és megbízhatatlan munkatárs miatt. A megoldás, amit találtak, az adott körülmények között a lehető legjobb volt. Márkot Barnabás vitte magával Ciprusra, szülőhazájába, ahol Márknak esetleges újabb kudarca nem okozna olyan nagy kárt, s ahol Márk nem lenne olyan mértékben igénybe véve, mint az úttörő jellegű ázsiai missziói területen. Pál Szilászt választotta, a jeruzsálemi delegáció tagjainak egyikét, akivel bejárta Szíriát és Cilíciát egészen Ázsia határáig. Az elbeszélés e szakaszán Barnabás eltűnik az ApCsel történetéből. Pál nyilvánvalóan nem szakította meg vele a barátságot teljesen, hiszen később (IKor 9:6) úgy említi, mint aki még mindig részt vesz az Úr munkájában, s még mindig ismerősei körében tartja számon az IKor megírása idején. Ez az epizód jól példázza azt, hogy két Istentől megáldott férfi hogyan különbözhet össze egy fontos kérdésen, s hogy mindkettőjüknek igaza lehet. Barnabás Márk feletti gyámkodását az utóbbi pozitív lelki növekedése igazolta, s Pálnak az új missziói területek iránt táplált gondja sok új munkást vezetett a szolgálatba, s valószínűleg elhárított egy, a Márk pergéi visszavonulásához hasonló csalódást.

Majd Derbébe és Lisztrába jutottak el- előző útjuk utolsó állomására. Itt egy szokatlan dolog történt. Pál rátalált Timóteusra, egy újonnan megtért ifjúra, kinek anyja zsidó, apja viszont görög volt. Anyja valószínűleg Pál előző látogatása során tért meg. Timóteus alapos oktatást kapott az ószövetségi írásokban zsidó anyjától és nagyanyjától (2Tim 1:5; 3:14-15), s nagy tiszteletnek örvendett a környék keresztyénei között. Pál, miután felismerte Timóteusban a potenciális vezetőt és értékes munkatársat, elhatározta, hogy magához veszi. Timóteus helyzete azonban új problémát okozott Pálnak. Mint pogány apa fia, tehát körülmetéletlen, elutasítást válthat ki a zsidó lakosság körében, amely amúgy is ellenséges érzülettel viseltetett Pál és igehirdetése iránt. Ha viszont Pál körülmetélteti, vajon nem éppen a judaizálóknak tesz engedményt, akik már eddig is elég katasztrófát okoztak Galáciában, s kiknek magatartását Pál már támadta levelében? Ezen az útján tette Pál közzé ajeruzsálemi gyűlés határozatait is (ApCsel 16:4), s Timóteus körülmetéltetése következetlenséget jelentett volna azzal szemben, amiért síkra szállt. S ennek ellenére körülmetéltette Timóteust. Timóteus születésénél fogva félzsidó volt, neveltetése pedig teljes értékű zsidóvá tette. A körülmetélés nem volt annak az elvnek a megtagadása, hogya pogányoknak nem kell alkalmazkodniuk a Törvényhez, mivel Timóteus nem számított pogánynak. Személyes engedmény volt ez, amely nem sértett meg semmiféle elvet, viszont elhárította az akadályt az ifjú evangélista további tevékenysége elől a környék zsidósága között. A pogány megtérteket nem zavarhatta túlságosan az esemény, hiszen ők úgyis.zsidónak tekintették Timóteust, s nekik nem kellett alkalmazkodni e rítushoz. Úgy tűnik, hogy Pál levele és személyes látogatása békét hozott a galáciai gyülekezetekbe. Nem ismerünk további részleteket erről az útról, csak annyit, hogy "a gyülekezetek ... hitben erősödtek, és számban gyarapodtak naponként" (16:5). A galáciai látogatás befejezésével Pál új területek után nézett. Ahogy tovább haladt Ázsia felé vezető útján (16:6), Galácia nyugati határvidékén evangélizált, amely nemzetiségre nézve frígiai volt ("a frígia-galáciai terület"). Miután azt a vezettetést kapta, hogy ne lépjen be Ázsiába, to-

A második missziói út Kisázsiába Az expedíció Kr. u. 49-ben indult el útjára, amelyet rövid antiókhiai evangélizálás előzött meg. Szárazföldön "bejárta Szíriát és Cilíciát, és erősítette a gyülekezeteket" (15:41). Ily módon mindkét csoport a korábban alapított gyülekezetek újralátogatásával kezdte útját, hiszen Pál hosszú ideig evangélizált ezen a vidéken, mielőtt Antiókhiába hívták volna. Még mindig a szárazföldön haladva észak felé folytatták útjukat Tarzuszon és a Cilíciai Kapun keresztül, majd nyugat felé a karavánúton, amely DélGalácián húzódik át. Valószínűleg tavasz végén vagy nyár elején hagyták el a száraz pusztaságot, hogy átkeljenek a hegyeken a hátország irányában.

318

319



vább akart menni északra, Mízia és Bitínia felé, de ezek a tartományok is zárva maradtak előtte. Tanácstalanságában Tróászba, Ázsia legnyugatibb kikötőjébe ment, arra várva, hogy mi legyen a következő lépés.

törekedtek elkerülni bármilyen eseményt, ami kegyvesztettséget eredményezett volna Rómával való viszonyukban. Ismerve ezt a beállítottságot, Pál később úgy írt a filippiekhez, hogy "nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk", - vagy Csia Lajos fordítása szerint: "De az az állam, melynek mi polgárai vagyunk a mennyekben van" (Fil 3:20) -, mintha csak azt akarná mondani, hogy lelkileg legalább annyira részesei az örök városnak, mint ahogy politikailag Rómához tartoznak. Mivel Filippinek nem volt nagy létszámú zsidó közössége, nem volt zsinagóga sem, ahol Pál el tudta volna kezdeni az igehirdetést. Egy szűk körű kis imaóra a városon kívül, a folyónál volt az egyetlen kiindulópont. Így hát ott jöttek össze; Lídia, a Thiatírából való festék- és textilkereskedő felajánlotta otthonát Pál főhadiszállásául. A városban történt szolgálata folyamán Pál kiűzte a szellemet egy rabszolgából, aki jövendőmondással foglalkozott, s bevételi forrást jelentett gazdáinak. Az üzlet elvesztése fölötti haragjukban ezek megvádolták Pált és Szilászt, hogy "olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket nekünk nem szabad átvennünk, sem követnünk, mert rómaiak vagyunk" (ApCsel 16:21). Ez a politikai előítéletekre való apellálás Pál és Szilász bebörtönzésével és megveretésével végződött, akiket ezután egy földrengés szabadított ki a börtönből. A római polgárjogra való hivatkozásuk megmenekítette őket a további büntetéstől, de a filippi evangélizálásnak is vége szakadt, s ők más vidékre indultak. Itt félbeszakad a .mi" elbeszélésmód, amelyből azt a jogos következtetést vonhatjuk le, hogy az író Filippiben maradt. Az a nyilvánvaló tény, hogy érdekelte a város és büszke volt rá, s hogy ismert minden rávonatkozó részletet, továbbá az, hogy Pál későbbi visszatérésekor folytatódik a .mi" forma, elegendő bizonyítékul szolgál ahhoz, hogy Lukács az új gyülekezet lelkipásztoraként a városban maradt, s valószínű, hogy Macedónia evangélistájaként is szolgált. .

A macedóniai missziói út Tróászban két fontos dolog történt: először is látomás formájában megjelent egy macedón férfi és kérte Pált: "jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!" (16:9). Pál a látomást válaszként fogadta el tanácstalanságára, s hitte, hogy Isten hívásáról van szó. S ez a döntés nagy jelentősé gű volt. Hiszen ha Pál kelet felé indult volna, elképzelhető, hogy ma a nyugati világ fogadna misszionáriusokat az evangéliummal keletről, s nem küldené őket oda. Európa evangélizálása s az evangéliumnak a nyugati civilizációra gyakorolt hatása azzal kezdődött, hogy Pál hallgatott a macedón férfi hívására. Másrészt viszont Tróászban a misszionárius-krónikás Lukács csatlakozott hozzá, a róla elnevezett evangélium és az ApCsel írója. Az ApCsel 16:10 hirtelen változást jelez a nyelvtani személyben, amely arra utal, hogya szerző ezen a ponton a cselekmény részese lett. "A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Macedóniába..." (16: 10). Bár a szerző soha nem nevezte meg magát az általa írt beszámolóban, a többes szám első személy használata elárulja jelenlétét, s lehetővé teszi az olvasó számára, hogy bizonyos fokig rekonstruálja a kapcsolatot a szerző s a leírt epizódokközött.

Filippi Elhagyva Tróászt, valószínűleg augusztus hónapban, Pál és kísérete átkelt az Égei-tengeren Neápoliszba (Macedónia), Filippi tengeri kikötő jébe. A várost Fülöpről, Nagy Sándor apjáról nevezték el, aki a közelben lelhető arany- és ezüstbányászat központjává építette ki a várost. Rajta keresztül folyt a kereskedelem Neápolisztól a Via Egnatián annak nyugati végállomásáig, Dyrrhachiumig, az adriai-tengeri kikötőig. Filippi a környék vezető városa volt, római kolónia (16: 12). A kolóniális függőség lakóit római polgárokká tette, beleértve az előjogot, hogy részt vehettek a római választásokon, s római típusú kormányzati rendszerük volt. Az ilyen városok féltve vigyázták politikai előjogaikat, s 320

Thesszalonika Útban Filippiből Thesszalonika (a modem Szaloniki) felé, Pál és kísérete áthaladt Amfipoliszon és Apollónián. Magát Thesszalonikát Kassander alapította (Kr.e. 315-ben), s felesége tiszteletére nevezte el a várost, aki Nagy Sándornak volt a féltestvére. Szabad város volt, amelyet politárhoszok irányítottak (17:6); kikötő és kereskedelmi központ. 321



A zsidó kolóniának volt zsinagógája Thesszalonikában, ahol Pál 3 hétig prédikált. Lukács röviden és óvatosan írja le, milyen jellegű volt az üzenet, amelyet Pál zsidó származású hallgatóinak mondott. A fő kiindulópontja az volt, hogy az írások Messiásának meg kell halnia és a halálból feltámadnia - amely a zsidók számára, akik a Messiásra mint királyra gondoltak, egy teljesen új elképzelés volt. A második premissza pedig az volt, hogy a Názáreti Jézus beleillett a prófétai leírásba, s azonosnak kell tekinteni őt a Messiással (17:3). A végkövetkeztetés nincs megfogalmazva, de tartalma nyilvánvaló. Ha a Názáreti Jézus a megjövendölt Messiás, akkor minden hithű zsidónak azonnal el kell fogadni őt. Ezt követően igen éles nézeteltérés támadt. Néhány zsidó megtért, s nagy volt a visszhang a prozelita görögök között is. Pál a gyülekezethez írt első levelében hivatkozik erre az esetre, s azt mondja, hogy Isten igéjét "nem emberi beszédként fogadták be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az" (1Thessz 2: 13), s "hogy miként tértetek meg a bálványoktól az Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok" (1:9). A thesszalonikai levelekben többször is utal a megtértek és a zsidók közötti feszültségre, mert az utóbbiak elutasították üzenetét. Nem tudta leplezni elkeseredését szánalmas féltékenységük felett, amellyel megpróbálták megakadályozni, hogy hirdesse a Krisztus evangéliumát a pogányoknak (2: 15-16). Végül is az ellenállás annyira megnőtt, hogy az evangélista nem maradhatott tovább a városban. Az éjszaka leple alatt Béreába menekült, ahol újra csak a zsinagógában kezdett el prédikálni.

A thesszalonikai gyülekezet az üldöztetés ellenére is felvirágzott, amint arról a páli levelek is tanúskodnak. Amikor Pál továbbindult Béreából, Szilász és Timóteus hátramaradt bevégezni a munkát, amire neki már nem volt ideje. Timóteus nyilvánvalóan Athénban csatlakozott hozzá, s híreket hozott a macedóniai zavargásokról, amelyek a megpróbáltatott és megkísértett gyülekezeteket sújtották. Pál azonnal visszaküldte őt, hogy bátorítsa a gyülekezetet, s hogy beszámolót készítsen arról, hogyan álltak meg apróbában (1Thessz 3: 1-5). Valószínű, hogy Szilász is Macedóniába tért vissza, de lehet, hogy Filippibe. Mindenesetre Pál egyedül maradt Athénben, s nem látta viszont segítőtársait addig, amíg azok Korinthusban csatlakoztak hozzá (ApCsel 18:5).

Bérea A béreai látogatás békésebb volt, mint a thesszalonikai. A zsidók meghallgatták Pál igehirdetését, s szorgalmasan tanulmányozták az írásokat, annak ellenőrzése céljából, hogy vajon az igazat szólja-e. Ez nem azt jelenti, mintha készségesebben fogadták volna tanításait, mint vallásos zsidó társaik Thesszalonikában (ApCsel 17:11), de legalább nyíltabb volt a hozzáállásuk. A hívők száma már kezdett megsokszorozódni, amikor egy thesszalonikai delegáció rohanta meg őket, s támadni kezdte Pált. Felismerve, hogy semmit sem tudnak tenni érte, a hívők útjára indították, mintha hajóra akarna szállni, de Pál a kikötő helyet inkább dél felé indult a szárazföldi úton, s Athénbe ment, ahol a zsidók már nem érték el.

322

A THESSZALONIKAI LEVELEK Pál első levele a thesszalonikaiakhoz A levél tartalma Bár ezek a levelek időrendileg Pál korinthusi látogatásához tartoznak (kb. Kr.U. 51 vége felé), mégis itt tárgyalj uk őket - a gyülekezethez fűző dő viszonyuk miatt. Pár hónapos időbeli különbséggel íródtak, abban az időszakban, amikor Pál Akhájában végzett szolgálatot. Az első levél a Timóteustól kapott hírek vétele után készült Korinthusban, s a bevezető üdvözletben Timóteus és Szilász neve is szerepel. Tartalma nagy általánosságban kettősnek tekinthető: hálaadás a thesszalonikaiak állhatatosságáért a zsidók általi üldöztetés alatt, s bizonyos tévedések és félreértések kiküszöbölése, amelyek elterjedtek a gyülekezetben. A fő hittétel az Úr Jézus eljövetele - az a téma, ami pl. a Galata levélben alig fordul elő, hacsak nem az igazság reménységének várására tett páli utalást vesszük (Gal 5:5). Ez a téma nem hatott újdonságszerűen az apostoli igehirdetésekben, hiszen már Péter is azt közölte, hogy Jézus Krisztust az égnek kell befogadnia addig, amíg a mindenség újjáteremtése meg nem történik, ahogy azt a próféták kijelentették (ApCsel 3:21), s maga Pál mondta athéni beszédében, hogy Krisztus lesz a világ bírája (17:31). Jakab is szólt az Úr eljöveteléről (Jak 5:7-8). A thesszalonikai levelek viszont a keresztyén irodalomban elsőként tárgyalják teljességében ezt a hittételt. 323


A levél vázlata l THESSZ: AZ Új GYüLEKEZET NÖVEKEDÉSE I.

Üdvözlés

II. A gyülekezet állapota A gyülekezet jellemzése A gyülekezet kiválasztása A gyülekezet jó hírneve

1:1 1:2-10 1:3 1:4-7 1:8-10

III. Az apostolok és a gyülekezet viszonya Pál magatartása a gyülekezettel szemben Pál fogadtatása Thesszalonikában Pál aggódik a gyülekezetért Pál imádkozik a gyülekezetért

2:1-3:13 2:1-12 2:13-16 2:17-3:10 3:11-13

IV. A gyülekezet problémái Az erkölcsi tisztaság problémái A közösségi magatartás problémája A már meghaltak sorsának problémája Az időpontok és alkalmak problémája

4:1-5:11 4:1-8 4:9-12 4:13-18 5:1-11

V. Záró intelmek és üdvözlések

5:12-28

A levél értékelése Az ebben a levélben tárgyalt problémák nagymértékben különböznek a Galata levélben foglaltaktól. Nagy általánosságban a pogány megtértek problémáit tükrözik, nem a zsidó hívőkét. A paráznaság és a semmittevés sokkal kevésbé jelentett problémát egy zsidó közösségben - a Törvény miatt, amelyet a zsidó gyerekekbe beleneveltek születésüktől fogva, s amely ezeket a kérdéseket majdhogy eleve megoldotta. A pogányoknak nem volt meg ez a hagyománya. A szexuális kapcsolatot nagyrészt az élvezet és a kényelem irányította. Bár a pogány moralisták bizonyos korlátokat szabtak az ilyen jellegű kilengéseknek, nem szólhattak olyan hatalommal, mint Jahve Izráel népéhez (vö.: "ezt mondja az Úr: ..."). Az a közösségi szolidaritás, amellyel a zsidó a családja, ill. Izrael közjóléte iránti lojalitása következtében rendelkezett, nem jellemezte a pogány 324


megtérteket, akik éppen megtérésük következtében szakadtak ki azokból a szociális kötelékekből, amelyeket a pogányság nyújtott nekik. A testvériség és a közös felelősség érzésének megteremtéséért a thesszalonikaiaknak azt rendeli el Pál, hogy "saját kezükkel dolgozzanak" és "tisztességesen viselkedjenek a kívülállókkal szemben" (1Thessz 4: 12). Az Úr visszajöveteléről szóló tanítás nem volt teljesen új, mivel Pál később említi, hogy ezeket a dolgokat már akkor is tanította, amikor velük volt (2Thessz 2:5). Ismemie kellett Jézus néhány erre vonatkozó tanítását, hiszen ezt mondja: "Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek" (1Thessz 4:15), s az éjszakai tolvaj példáját hozza fel (5,4), amelyet Jézus ugyanehhez a témához kapcsolt (Mt 24:43; Lk 12:39-40). Az értekezés első részét, amely az élők elragadtatásával és a halottak feltámadásával foglalkozik (1Thessz 4: 13-18), nyilvánvalóan a thesszalónikaiaknak a halottak felőli aggodalma tette aktuálissá. Hitték ugyan azt, hogy eljön az Úr, de nem tudták, mi fog történni azokkal, akik már meghaltak. A fejtegetés második részét (5:1-11) az a vágy táplálta, hogy megtudják, mikor jön el Krisztus. Pál azt mondja, hogy a válasz a lelki tudatosságban rejlik inkább, s nem a találgató számításban. Ha éberek és cselekvők, s buzgón várják az Úr eljövetelét, megőriztetnek Isten haragjától, s nem kell félniük.

A második thesszalonikai levél .A levél tartalma A 2Thessz azért íródott, hogyeloszlassa azt a félreértést, "mintha az Úr napja már közvetlenül itt volna" (2Thessz 2:2). Talán az a lelkesedés, amellyel Pál hirdette ezt a hittételt, tanításának, ill. első levelében tett utalásainak félreértéséhez vezetett. Lehet, hogy hamis tanítások terjedtek el közöttük, hiszen arra bíztatja őket, hogy "ne veszítsétek el egyhamar józanságotokat... sem valami lélektől származó kijelentés, sem a mi nevünkben elhangzó megnyilatkozás, sem valamiféle nekünk tulajdonított levél" (2:2) hatására, ami azt jelentheti, hogy visszautasított valamilyen tanítást, amit tévesen neki tulajdonítottak.

325


Mindenesetre arra törekedett, hogy határozott kritériumokkal szolgáljon nekik, amelyek szerint felismerhetik az Úr napjának közeledését. Sajnálatos módon azok a kritériumok, amelyek Pál és a thesszalonikabeliek számára világosak voltak, manapság nehezebben érthetők. A "törvénytipróra" (2,6-7) történő burkolt utalást nagyon nehéz megfejteni. Nyilvánvalóan három fő esemény van, amelyekjelezni fogják az Úr eljövetelét: (1) a hittől való elszakadás hirtelen megnövekedése (2,3); (2) valamiféle szembeszegülő befolyás eltávolítása (2:6-7) és (3) a gonosz megtestülésének teljes leleplezése, akit a Sátán bújtat fel, s aki szembeszáll mindazzal, s fölébe emeli magát mindannak, amit Istennek mondanak (2:4-9). A páli levelekben sehol sem fordul elő az eszkatológikus tanításnak ez az aspektusa. S mégis szerves része volt Pál jelen tanításának és a gyülekezetben mondott prédikációinak. A szakasz arra utal, hogy a törvénytelenség misztériuma és a Krisztus misztériuma egymással versenyezve alakult ki a világban, s majd egy végső elkerülhetetlen összecsapásra kerül sor, amelyben Krisztus lesz a győztes. Maga a győzelem az ő személyes visszatérése lesz a Földre, hogy megjutalmazza a szenteket, s megsemmisítse az Antikrisztust. A harmadik fejezet intelme annak a figyelmeztetésnek a kibővítése, amely az 1Thessz-ben hangzott el: "csendesen éljetek, a magatok dolgát végezzétek, s saját kezetekkel dolgozzatok" (1 Thessz 4: 11). Több thesszalonikai annyira fellelkesedett azon a gondolaton, hogy az Úr eljövetele megszabadítja őket a világ gonoszságaitól és megterhelésétől, hogy már nem is dolgoztak tovább, csak a Szabadító megjelenését várták. Nem tartottak lépést a gyülekezet többi tagjával, s a mások támogatására voltak ráutalva (2Thessz 3:6-11). Pál arra szólítja fel őket, hogy keressék meg a saját kenyerüket, s törődjenek a maguk dolgával.

A levél vázlata 2THESSZ: A VÁRAKüZÓ GYüLEKEZET 1. Üdvözlés

1:1-2

II. Reménység az üldözésben Hálaadás a növekedésért A szándék magyarázata

1:3-12 1:3-4 1:5

326


Várakozás az eredményre Ima III. Az események magyarázata A vészharangok elcsendesítése A hittől való elhajlás megjövendölése Az Antikrisztus megjelenése Buzdítás a hitben való kitartásra

1:6-10 1:11-12 2: 1-17 2:1-2 2:3-7 2:8-12 2:13-17

IV. Intés a készenlétre Az imában A munkában.

3:1-15 3:1-5 3:6-15

V. Áldás és üdvözlés

3:16-18

A levél értékelése Az 1. és 2. Thessz Pál első írásai közé tartozik. Azt a tényt bizonyítják, hogy Pál üzenete nem volt újdonság, hanem már jó ideje meghonosodott hittan volt. Pál utalása arra, hogy ugyanazt mondta, amikor közöttük prédikált (2Thessz 2: 15), mint amit levelében írt, azt mutatja, hogy jól meghatározott hitelvi rendszerrel rendelkezett, s az, hogy a hagyomány (2,15; 3,6) szót használja, alátámasztja ezt a feltételezést. A hagyomány nem lazán átvett, kétes eredetü szóbeszédet jelentett Pál számára. Ellenkezőleg - instrukciók tömegét értette rajta, amely bár szóbeli is lehetett, de gondosan megőrződött, s pontosan megformálódott. Közös eredetü igét használ fel akkor, amikor Krisztus élete tényeinek közvetítését írja le, amely számára az evangéliumot képezte (IKor 15,3 - "átad"), s Lukács ugyanazt az igét használja Jézus életének a szemtanúk által való elbeszélése leírására (Lk l :2). A hagyományoknak erkölcsi előírásokat is kellett tartalmaznia, mivel Pál arra célzott, hogy az egy olyan viselkedési szabály, amelyet a testvérek be tudnak tartani (2Thesz 3:6). Ezen túlmenően a hagyomány nem csupán autentikus (hiteles, valódi), hanem határozott és irányadó is volt. A Galata levélben Pál azt mondja, hogy az általa hirdetett evangélium igazságtartalmát tekintve egyedülálló, s nem lehet mással pótolni. A 2Thessz 3:14-ben ezt mondja: "Ha

327



pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levélbeli intésünknek, azt jegyezzétek meg magatoknak: ne tartsatok vele kapcsolatot, hogy megszégyenülj ön!" Ha auktoritásához csupán személyes okokból ragaszkodott volna, aligha bújhatott volna ki az alól a vád alól, hogy vallási egoista és egyeduralkodó. Másrészt viszont, ha üzenetét Istentől kapta, tehát kijelentése Isten szava volt, amelyet őáltala a Szentlélek közvetített (1Thessz 2: 13), akkor joga volt az auktoritáshoz. A hit katalógusának gyakorlatilag minden fő tétele képviselve van e két rövid levélben. Jóllehet nem dogmatikai értekezésekként íródtak, s nem a szerző általános teológiai nézeteit kívánták elsősorban bemutatni, mégis egy jól körülhatárolt teológiai tanrendszert képeznek. Pál és a levelek címzettjei egy élő Istenben hittek (1Thessz 1:9), az Atyában (2Thessz 1:2), aki szereti az embert, s kiválasztotta arra, hogy részese legyen megváltói művének (2Thessz 2:16; 1Thessz 1:4). Az átoktól való szabadulást küldte el Fia, Jézus Krisztus által (1Thessz 1:10), és ezt a szabadítást az evangélium üzenetében nyilvánította ki (1Thessz 1:5; 2,9; 2Thessz 2:14). Ezt az üzenetet a Szentlélek ereje hitelesítette és valósította meg (1Thessz 1:5; 4:8). Az evangélium az Úr Jézus Krisztusról szól, akit a zsidók megöltek (1Thessz 2:15). Feltámadt a halálból (1Thessz 1:10; 4:14; 5:10). Most a mennyben van (1Thessz 1:10), de újra eljön (1Thessz 2:19; 4:15; 5:23; 2Thessz 2:1). Istennek számít, mivel Úrnak (1Thessz 1:6), Isten Fiának (1Thessz 1:10) és az Úr Jézus Krisztusnak (1Thessz 1:1-3; 5:28; 2Thessz 1:1) neveztetik. A hívőket is érinti, akik (1) Isten szavait befogadják (1Thessz 1:16), (2) a bálványoktól Istenhez térnek, őt szolgálják, s várnak Krisztus visszajövetelére (1Thessz 1:910). Egészséges növekedésük megszentelődéshez vezet (1Thessz 4:3.7; 2Thessz 2: 13). Magánéletükben legyenek tiszták (1Thessz 4:4-6), dolgosak (1Thessz 4: 11-12), imádkozók (1Thessz 5:17) és örvendezők (1Thessz 5: 16). A thesszalonikaiakhoz írt levelek mind elméletileg, mind gyakorlatilag a keresztyén igazság teljes lényegét testesítik meg.

Az akháj ai misszió Athén Athén városa az ókori világ egyik csodája volt, aranykorában, a Kr.e. V. században falai között valószínűleg több irodalmi zseni, több filozófiai kiválóság, s több építészeti szépség lakozott, mint bármilyen más ókori városban. Politikai és kereskedelmi fontossága Pál idejében nagyrészt már lehanyatlott, de még mindig körülvette az intellektualitás és kultúra halvány nimbusza. Az athéniekben elevenen élt hagyományuk tudata, s büszkék voltak múltjukra. Több épület is épen maradt még Athén fénykorából, pl. az Erectheum és a Parthenon. A város szellemi légköre megőrizte a filozófiai hagyományt, s ha a tanítók, akik benépesítették az oszlopcsarnokokat és az utcasarkokat nélkülözték is Platón és Arisztotelész géniuszát, de legalább nagyrabecsülték a múlt gondolkozóit, ami máshol nem így volt. Amíg Pál Athénben Szilász és Timóteus Macedóniából való megérkezésére várt, szokás szerint megkezdte a szolgálatot. Két fajta terület állt rendelkezésére: a zsinagóga, ahol a zsidók és prozeliták meg szokott

A híres Parthenon az Akropoliszon, Athénben.

328

329



Theseum, az agorától (piactértől) nyugatra, a legjobb állapotban fennmaradt görög templom a világon.

Az Akropolisz látképe Athénben.

gyülekezete fogadta és a piactér (főtér), ahol pogány gondolkodókkal találkozott. Itt újfajta ellenféllel került szembe, a művelt és cinikus pogánnyal, aki hajlandó volt mindent meghallgatni, de semmiben sem hitt. Lukács meglehetősen nagy terjedeimet szentel a zsidókeresztyén Pál vitatkozásának: a bálványimádással szemben érzett szenvedélyes gyűlölete összecsapott a pogányok szkeptikus toleranciájával, akik bár nem vették komolyan a saját isteneiket, de éppúgy az ő üzenetét sem. Pál igehirdetése felkeltette kíváncsiságukat. Ezért az apostolt az Areopágoszra vitték, hogy meghallgassák. Szó szerint az Areopágosz Mars dombja volt, egy alacsony, kőből álló emelkedés Athénben, ahol elég nagy terület állt rendelkezésre gyűlések rendezésére. Ramsay bizonyos joggal azt állítja, hogy az Areopágosz itt nem annyira a helyet, mint inkább azt a csoportot jelöli, amely nevét a helytől vette: a város kormányzói tanácsát, amely a város iskolarendszerét irányította és idegen tanítók fellépését engedélyezte.

Semmi nem mutat arra, hogy vádat emeltek ellene, és bíróság előtt állt volna. Csupán hivatalos nyilatkozatban foglalta össze tanításának főbb tantételeit. Maga a beszéd (17:22-31) a tömörség mesterműve. Kiindulópontul az építészet és a szobrászat pazar színpompája szolgált, amelyet a város bálványozott, s amelyek közül a legtöbb az istenek imádásának volt szentelve. Pál beszédében az egy Isten mellett foglalt állást, aki az eget és a földet teremtette, s aki az ember sorsát is intézi. Az epikureizmus istenségének homályos távollétével ellentétben rámutatott Isten jelenvalóságára; a sztoicizmus panteisztikus logosával szemben Isten személyszerűsé gét hangsúlyozta, s a megtérés szükségességét, amely a sztoikus fatalizmussal teljesen ellentétben állt. A tömeg megvető közbeszólásai megakadályozták abban, hogy beszédét a keresztyén igazság részletesebb aspektusaival folytassa, ami így befejezetlen maradt. Csak néhányan tértek meg.

330

331



A híres erechtheioni kóruscsarnok az Akropoliszon.

Az athéni evangélizáció nyilvánvalóan csalódást jelentett Pálnak. Nem eredményezett különösebb ébredést a zsinagógában, a pogány lakosság pedig csúfondárosan elutasította. Ahhoz ugyan hozzá volt szokva, hogy kidobják a városból, de a megvető közömbösség szokatlan volt számára. Úgy tűnik, hogy az élmény mélyen érintette, hiszen ezt írta a korinthusiaknak Athénből való megérkezésével kapcsolatban: "És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok" (IKor 2:3). Lehetséges, hogy bátortalan fellépésének testi okai voltak, de valószínűbbnek tűnik, hogy az a szokatlan elutasítás, melyben Athénben volt része, megingatta biztonságát, s arra késztette, hogy újra végiggondolja hitvédelmi módszereit.

332

A korinhtusi óváros és a piac maradványai.

Korinthus Athénból Pál Korinthusba ment, ami egy teljesen más típusú város volt. A rómaiak kifosztották és felgyújtották a várost Kr.e. 146-ban. Kr.e. 46-ban Julius Caesar újjáépíttette, s Korinthus Akhája elismert politikai fővárosa lett, szenátori provincia. Korinthus volt a kormányzó helytartó székhelye, ahogy azt az ApCsel 18:12 megállapítja. Korinthus azon a földszoroson helyezkedett el, amely Peloponnészoszt ~ötötte össze a szárazfölddel: (nyugaton) a Lekhaion-öböl és (keleten) az Egei-tenger között feküdt. Korinthus kereskedelmi központtá vált. A Peloponnészosz déli csücskén lévő Malea-fok megkerülése helyett, ahol

333


PÁL PROGRAMJA: APCSEL 15:36 - 21: 16

a hajózás igen veszélyes volt, a legtöbb hajóskapitány inkább azt választotta, hogy a rakományt Korinthusnál kirakják, s a Lekhaintól nyugatra fekvő itáliai kikötőkbe továbbítsák: Korinthus két kikötőj ével, Lekhainnal és Kenkreával kereskedelmi monopóliumot élvezett s hirtelen meggazdagodott. Kormányzati rendszerét tekintve, Filippihez hasonlóan, római kolónia volt. Lakossága nagyvárosi jellegű (kozmopolita). Amikor a várost először rombolták le, a lakosságot vagy meggyilkolták vagy áttelepítették, s az újjáépítés után újfajta néprétegek telepedtekle. A zsidók kereskedni jöttek, a rómaiak vagy hivatalos funkcióban vagy gyarmatosítók leszármazottaiként éltek itt, a görögök vidékről költöztek be a városba, s tengerészek, kereskedők, bankárok vegyes gyülekezetét s mindenfajta népséget hoztak a városba a mediterrán világ minden sarkából. A gyors meggazdagodás hamis kultúrát hozott létre. Korinthus "virágzó" város volt, amely luxust, kérkedést, élvezeteket és sportot hajszolt. Kezdetben a keresztyének alacsony erkölcsi szinten állottak, még a pogányság laza mércéje szerint is. A római színpadon rendszerint a részeg szerepe volt az övék. "Úgy élni, mint a korinthusiak" - szimbolikus kifejezés volt, a leghitványabb életmódé. Aphrodité templomában 1000 papnő szolgált, akik hivatalosan elismert prostituáltak voltak, s az idegenforgalom és kereskedelem hullámzásának megfelelően ingadozott a lakosság száma, amelybe a mediterrán világ söpredéke is beletartozott. Gazdagság és borzalmas szegénység, szépség és alávalóság, kultúra és erkölcsi hitványság honolt egyidejűleg Korinthusban. Mivelhogy Pál nem időzött túl sokáig Athénben, Korinthusba érkezését annak az évnek az őszére tehetjük, amelyben eltávozott Macedóniából. Gallió kormányzósága, aki előtt bevádolták, valószínűleg Kr.U. 52 júliusában, a prokonzuli év elején kezdődött. Pál összesen másfél évig maradt Korinthusban (ApCsel 18: 11), azt viszont nem tudjuk, hogy mikorra esett Gallió előtti pere. Lukács azt mondja, hogy miután Gallió elutasította az ügyet, Pál még jó néhány napig a városban maradt (18: 18). A legelfogadhatóbb időpont a városba érkezésére Kr.u. 51 ősze lenne, távozására pedig 53 tavasza. Mint már említettük, a lenézés miatt, amellyel Athénben fogadták üzenetét, igen rossz lelkiállapotban érkezett Korinthusba. Munkatársai még nem tértek vissza Macedóniából, s anyagi helyzete is rosszabbodott.

Korinthusba érve régi szakmájában, a sátorponyva készítésben talált munkát Akvila és Priszcilla házában, akiket Claudius kitiltott Rómából. Hogy már Korinthusba jövetelük előtt tértek meg, vagy csak a Pállal való érintkezés során, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy Pál szállást, munkát és testvéri közösséget talált náluk. Röviddel ezután Szilász és Timóteus is visszatértek Macedóniából, és híreket hoztak a gyülekezetek növekedéséről. Ebben az időben érkezett meg Pál részére a támogatás, amelyet a Filippi levélben említ: " ...amikor eltávoztam Macedóniából, egyetlen gyülekezet sem vállalt velem közösséget az ajándékozás és elfogadás viszonyában, csak ti egyedül, mert egyszer-másszor Thesszalonikába is küldtetek szükségleteimre" (Fil 4: 1516). Ez a szakasz azt sejteti, hogy a macedóniai gyülekezetek bőkezűbben adakoztak Pál távozása után. Felbuzdulva a jó hírek és a macedóniai támogatás hatására, igehirdetésében még nyomatékosabban és határozottabban hirdette, hogy Jézus a Messiás (ApCsel 18:5). A zsinagógiai fogadtatás Pált arra késztette, hogy visszavonuljon, ünnepélyesen megfogadva, hogy magukra hagyja a zsidókat hitetlenségükben, s a pogányokhoz fordul. Otthagyta a zsinagógát, s áttette főhadi szállását a közelben lakó Titiusz Jusztusz házába. A zsinagógai elöljáró hívő lett, és a korinthusiak közül sokan megtértek és bemerítkeztek. Úgy tűnik, hogy Pál ekkori korinthusi szolgálata igen komoly megpróbáltatások között zajlott le. Újraszervezte missziói módszereit, amint azt az l Kor-ban is említi: " ...nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás, vagy a bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét" (1Kor 2: l ). Nem tudta pontosan megmondani, hogy hány embert merített be (l Kor 1:16). Az a 18 hónap, amelyet ebben a romlott és bálványimádó városban töltött, súlyosan igénybe vette szervezetét és idegrendszerét. Lehetséges, hogy az Akhájából Palesztinába való visszatérésére betegsége miatt került sor, jóllehet Lukács erről nem tesz említést. Akvila és Priszcilla társaságában Pál elhagyta Korinthust, s kelet felé indult. Útközben megálltak Efezusban, ahol Akvila és Priszcilla új főha diszállást ütött fel, és elkezdték missziói munkájukat. Pál igét hirdetett a zsinagógában, de csak rövid ideig, hiszen minél hamarabb Palesztinába akart jutni.

334

335



Útjának részleteiről nincs említés, és igen szűkszavú a hazaérkezésére tett utalás. Cézáreába érkezése után köszöntötte a gyülekezetet (ApCsel 18:22) - csak az nem világos, hogy Cézáreában vagy Jeruzsálemben-, majd tovább ment Antiókhiába; s ez volt az utolsó látogatása abban a gyülekezetben, amely eredetileg kiküldte őt. A nyár nagy része feltehető en utazásának keleti szakaszával telt el, s így Kr.U. 53 őszén újra a nyugat felé vezető úton volt (18:22-23). A nyár végét s az ősz elejét minden valószínűség szerint Galácia és Frígia végiglátogatásával töltötte. A galáciai gyülekezetekben történt zavargások, amelyek az apostoli gyűlés (Kr.u. 48 vagy 49) idején kezdőd tek, még nem némultak el teljesen, s ezért Pálnak meg kellett erősíteni a tanítványokat. A tél beállta előtt újra Efezusban volt, ahol megkezdte az ázsiai missziót, amely eddigi tevékenységének leghosszabb s talán legviharosabb szakasza lett.

Kr.e. 356-ban porig égett, s helyébe új s nagyobb épület került. Mérete 140-szer 70 méter volt, s az Ázsia minden vidékéről érkező adományokból épült fel. A világ egyik csodáj ának tartották, s kiemelkedő zarándokközpont és búcsújáróhely hírében állt. A templom nemcsak vallási központ volt, hanem mivel folyosóit és főldalatti helységeit szentnek és sérthetetlennek tekintették, az elnyomottak menedékhelyévé és értéktárgyak megőrzőjévé vált. Efezusi pénzérmék a templom nyers képét ábrázolták, annak a CÍmnek a kíséretében, amelyet az ApCsel is használ a városra: NEüKüRüS, tehát az Artemisz templom őrzője (19:35). Az ókori világ rutinszerű államvallásaival ellentétben, Ázsia, de különösen Efezus lakói szinte fanatikus hódolattal adóztak Artemisznek. E hódolat intenzitását tükrözte a tömegek viselkedése az amfiteátrumban, amikor majdnem két órán át kiáltozták: "Nagy az efezusi Artemisz" (19:34). Efezus szabad város volt, s önálló kormánnyal rendelkezett. A legfelső törvényhozó testület az egybehívott népgyűlés volt (19:39), míg a város vezetői és a szenátus a központi végrehajtó szervet képviselték. A város jegyzője volt a legfőbb hivatalnok, akire az ügyvezetés és a népgyűlés ügyrendjének irányítása volt rábízva (19:35). A munka vallási befolyása is nagy volt, hiszen az ötvös céh protestált Pál igehirdetése ellen, mivel az veszélyeztette a vallási emléktárgyakkal (kis ezüst ereklyékkel) folytatott kereskedésüket, amelyek a templomról készült miniatűr utánzatok voltak. Pál több súlyos problémával is szembetalálta magát Efezusban. Az első ilyen probléma volt Keresztelő János tanításának továbbélése, akinek tanítványai János halála után is aktívak maradtak. Apollós, egy mű velt alexandriai zsidó már hirdette a Jézusról szóló üzenetet, de csak a János szerinti keresztséget ismerte (18:24-25). Apollós kétségtelenül tudta, hogy a Messiás eljön, hogy már felkenetett Isten szolgálatára, s hogya szolgálatra való előkészületnek magában kell foglalni a megtérést és a hitet. Apollós nem hamis, inkább csak részleges tudással rendelkezett; valahol a félúton megállt. A zsinagógában prédikált, s bizonyos szempontból eredményesen. Priszcilla és Akvila gyámkodása alatt kiszélesedett a tudása. Sokatmondó a kifejezések összehasonlítása: "...már tanították az Úr útjáról" (18:25), de "Akvila és Priszcilla ... még alaposabban megmagyarázták

Az ázsiai misszió Efezus Efezus városa Kisázsia nyugati partvidékének egyik legrégibb települése, s az Ázsia nevű római provincia vezető városa volt. Eredetét a történelem homálya takarja, de már nevezetes település volt a Kr.e. VIII. században, s a görögök korán elfoglalták. A tengertől kb. 5 km-re feküdt, a Kaüsztrosz folyónál, ami akkor még hajózható volt, s ezért Efezus tengeri kikötőnek számított. A Kaüsztrosz völgye mélyen benyomult a szárazföldbe, s helyet adott egy kelet felé irányuló karavánútnak. Efezusnak a provincia minden nagyobb városával volt közúti összeköttetése, s benne volt a kereskedelmi úthálózatban is, amely északkal és kelettel kötötte össze. Az evangélium terjesztése számára stratégiai pont volt, mivel az Efezusban dolgozó munkások kapcsolatot tartottak az egész ázsiai hátországgal. Efezus kiemelkedő nevezetessége volt a nagy Artemisz temploma, egy helyi istenségé, akit később a görög Artemisszel és a római Dianával azonosítottak. Többemlőjű figuraként ábrázolták, női arccal, amely lábak helyett egy kőtömbön nyugodott. Az első templomot valószínűleg Kr.e. a VI. században kezdték el építeni, de nem készültek el vele Kr.e. 400-ig. 336

337


neki az Isten útját" (18:26). A testvérek ajánlólevelével hagyta el Efezust és Akhájába indult. A keresztyén hit szigorú védelmezőjévé vált, különösen a zsidók között (18:28). Később Pál bizalmas barátja és munkatársa lett (1Kor 16:12; Tit 3:13). Apollós még Pál érkezése előtt távozott el Efezusból, de néhány munkatársa ott maradt. Ezek a férfiak (Keresztelő János tanítványai) nem rendelkeztek kielégítő lelki tapasztalattal. Ez a tény annyira nyilvánvaló volt, hogy amikor Pál érintkezésbe került velük, megkérdezte tőlük, hogy kaptak e Szentlelket, amikor hívőkké lettek. Azt felelték, hogy még azt sem hallották, hogy van Szentlélek. János jövendölése fényében, miszerint Jézus a Szentlélekkel keresztel majd, elképzelhetetlennek tűnik, hogy még csak a nevét sem hallották; az viszont lehetséges, hogy nem tudtak az ígéret pünkösdi beteljesedéséről. Pál felelete bebizonyította, hogya Já-


nos féle keresztség elégtelen volt ahhoz, hogy teljes keresztyéni megtapasztaláshoz vezessen, mivel a hívőknek nem elég csupán megbánni bű neiket, hanem be kell telniük Szentlélekkel is. Tehát az apostol első feladata Efezusban az volt, hogy a komoly, de éretlen hívőket teljes ismeretre nevelje. Az ázsiai misszió második fontos problémája az okkultizmus volt. A zsidó ördögűzők, akiket Szkéva hét fia képvisel, s névtelen személyek százai, akik elégették varázsló könyveiket, bizonyítják, hogy a babona és démonológia mily nagy mértékben el volt terjedve. E problémára kétféle válasz volt. Egyrészt Krisztus hatalma erősebbnek bizonyult az ördögűzőkénél és a démoni kultuszokénál. A betegek meggyógyultak, a megszállottak megszabadultak, s akik a fekete mágia művészetét gyakorolták, azokat bűnös gyakorlatuk miatt úgyannyira kínozta a lelkiismeret, hogy önkéntesen megsemmisítették varázsló könyveiket, amelyekből praktizáltak (ApCsel 19:19). Másrészt az evangélium kizárólagos jellege került bemutatásra. A keresztyén nem hozzáadta a keresztyénséget más valláshoz, hanem elvetette azokat. A keresztyénség lényegében nem tolerálta riválisait, s ezt az elvet az efezusi példa ábrázolja a legjobban. Pál evangélizációja Efezusban páratlanul eredményes volt. Majdnem két éven át (19:8.10) akadályoztatás nélkül tudta az igét hirdetni, először a zsinagógában, majd Tiranosz iskolájában. Különleges csodákat művelt (19:11), s üzenete sokkal alaposabban elérte Efezus és a provincia lakóit, mint bármely más missziói területének lakosságát. Lukács megjegyzi, hogy .mindazok, akik Ázsiában laktak, meghallották az Úr igéjét, mind a zsidók, mind a görögök" (19:10). Az Úr igéje hatalmasan terjedt és megerő södött (19:20), s hogy olyan sokan hittek, hogy a bálványimádás anyagi csődöt szenvedett (19:26-27). Az efezusi gyülekezet missziói központtá vált, s századokon át a keresztyénség egyik bástyája volt Kisázsiában.

A KORINTHUSI LEVELEZÉS A levelek háttere

Kilátás Efezus szinházára és korzójára. A háttérben a tenger és Szmirna.

338

Pál efezusi tartózkodása idején kapcsolatot tartott fenn azokkal az akhájai gyülekezetekkel, amelyeket megelőző útja során alapított. A korinthusi gyülekezet (állhatatlansága miatt) nyugtalanító problémát jelen339


tett számára. Mivel a gyülekezet javarészt pogányokból állt, akik nem voltak jártasak az ószövetségi írásokban, s akiknek vallási és erkölcsi előélete pontosan ellentéte volt a keresztyén elveknek, még sok tanításra volt szükségük, hogy lelki nagykorúságrajussanak (IKor 3:1-3). Apollós közöttük való szolgálata sok szempontból hasznos volt. Sok korinthusi találta őt vonzónak tanultságáért és csiszolt előadásmódjáért. Különösen eredményesen tudott bánni a zsidókkal, hiszen jól ismerte az Ószövetséget, s jól tudott vitázni a nyilvánosság előtt és igen meggyőző en (ApCsel 18,27-28). Pál nagyra értékelte szolgálatát, és beajánlotta őt (IKor 16: 12). Lehetséges, hogy Péter is ellátogatott Korinthusba, bár munkájáról nem ismerünk részleteket. Pál úgy említi a nevét, mint akit ismertek a korinthusiak (1: 12), s azt is sejteti, hogy vándorprédikátori tevékenységet folytatott (9:5). Nem valószínű, hogy a korinthusi gyülekezet egy bizonyos csoportja szószólójának tartotta volna Pétert, ha ez idő tájt nem lett volna személyes kapcsolata vele.

Az "elveszett levél" Amíg Apollós és valószínűleg Kéfás is Korinthusban voltak, Pál úton volt Palesztina felé, onnét pedig Efezusba ment. Ez idő tájban, vagy röviddel az Efezusba történt visszaérkezese után írt egy levelet, amelyre az 5:9-ben hivatkozik: "Levelemben már megírtam nektek, hogy nem szabad kapcsolatot tartani paráznákkaL." Korinthus morális atmoszférája miatt a gonosztól való teljes elzárkózásra volt szükség ahhoz, hogya gyülekezet életben maradjon. Úgy tűnik azonban, hogy ezt a rendelkezést valahogyan félreértették, mivel az IKor-ban azt magyarázza Pál, hogy nem a világtól való visszahúzódást propagálja, hanem azoktól a gyarló keresztyénektől való elválasztódást, akik megmaradtak a bűnben. Az említett levél teljes tartaimát sohasem fogjuk megismerni, mivelhogy elveszett. Egy ötletes feltételezés szerint az "elveszett levél" töredékei fennmaradtak egy korinthusi kéziratgyűjteményben, s hogy az IKor 6: 12-20 és a 2Kor 6: 14-7,1 ilyen töredékek, amelyek beépültek a későbbi levél egységébe. A feltételezés teljes mértékben szubjektív benyomáson nyugszik, s bármennyire is valószínűnek tűnik, nincs külső bizonyíték, 340


ami támogatná. Annyi bizonyos, hogy az erkölcsi tisztaság problémája elsőrangú fontossággal bírt Korinthusban, mint ahogyan egyebütt is, szerte a pogány világban, s az elsőként jelentkező kérdések közé tartozott, amelyekkel Pálnak szembe kellett néznie.

Pál

első

levele a korinthusiakhoz A keletkezés ideje

Az első levél intelmeinek hatása igen elégtelen volt. Apollós és Kéfás másfelé mentek el, a gyülekezet a megfelelő vezetés hiányában teljesen szétesett. A gyülekezetet érintő, nyugtalanító hírek kezdtek szállingózni Efezus felé egy korinthusi család rabszolgáján keresztül, aki Efezusban volt üzleti úton. Végül is a korinthusi gyülekezet 3 tagja, Stefanász, Fortunátusz és Akhaikosz adományt hozott Pálnak és egy levelet is, amely a korinthusiak számára tisztázandó kérdéseket tartalmazott. Erre írta Pál válaszul az 1.Korinthusi levelet. Efezusi tartózkodása befejezésére készült, s arra, hogy elhagyja Ázsiát, és hosszabb látogatást tegyen Macedóniában és Akhájában (IKor 16:5-7). A levelet feltételezhetően nyáron vagy ősszel írta, mivel arról tudósít, hogy pünkösdig még Efezusban marad, mert eredmény kíséri munkáját (16:8). Azzal is el volt foglalva, hogy adományokat gyűjtsön ajeruzsálemi szegényeknek, amit azután magával vitt utolsó jeruzsálemi útja alkalmával (ApCsel 24: 12), s tervezte, hogy hamarosan visszatér Palesztinába. Feltehető tehát, hogy a levelet Kr.U. 55-ben,.sikeres efezusi evangélizálásának csúcspontján írta.

A levél tartalma Az IKor az összes páli levél közül a legsokrétűbb, mind tartalmát, mind stílusát tekintve. A tárgyalt témák az egyházszakadástól kezdve az anyagiasságig, a gyülekezeti viselkedéstől a feltámadásig terjedk. Minden ismert irodalmi stílus felhasználásra kerül lapjain: logika, szarkazmus, kérlelés, feddés, költészet, elbeszélés, expozíció - röviden: abban a stílusban íródott, mintha Pál a korinthusi vénekkel folytatott volna beszélgetést, ha köztük lett volna. Megközelítésében teljesen kötetlen, nem olyan, mint egy teológiai témáról szóló esszé. Van viszont egy központi 341



témája. Findlay ezt úgy nevezi, hogy "a kereszt doktrínája társadalmi összefüggésében". Azt a konfliktust tükrözi, amely akkor jelentkezik, ha a keresztyén gyakorlat és a keresztyén viselkedési ideálok összeütköznek a pogány világ koncepciójával és gyakorlatával. A megvitatott problémák korántsem elavultak, mert még mindig megtalálhatók ott, ahol keresztyének a pogány világgal érintkezésbe kerülnek.

Az IKor szerkezetét azon témák sorrendje határozza meg, amelyekre a korinthusi küldöttek s a korinthusiak levele hívta fel Pál figyelmét. Hogy a hírek közül mit közölt Apollós és mit az adományt hozó trió, nem tudni. Pál közvetlenül utal Khloé embereire, akik azt tudatták vele, hogy pártoskodás támadt a gyülekezetben, s hogy paráznaság és pereskedés okoz békétlenséget közöttük. Ezeket a témákat az első 6 fejezetben tárgyalja részletesen. A 7. fejezettől kezdődően új kifejezés jelentkezik: "Amikről pedig írtatok. .." (7,1), amely a 7:25; 8:1 (11:2); 12:1; (15:1) 16:1-ben ismétlődik és az írásbeli kérdésekre adott válaszának tagozódását jelzik.

A levél vázlata IKOR: A KORINTHUSI PROBLÉMÁK I.

Üdvözlés

1:1-9

II. Válasz a .Khloé embereitől" érkezett hírekre Pártoskodás Pálönvédelme A paráznaság bírálata A pereskedés bírálata Válasz a szabadosságra

1:10-6:20 1:10-3:23 4:1-21 5:1-13 6:1-11 6:12-20

III. Válasz a kérdésekre Házasság Hajadonok A bálványoknak feláldozott dolgok A bálvány szempontjából A szabadság szempontjából Az Istennel való viszony szempontjából A másokhoz való viszony szempontjából Az istentisztelet kérdései Az asszonyok fejének befedése Az úrvacsora Lelki ajándékok A test feltámadása Az adakozás rendje

7:1-16:9 7:1-24 7:25-40 8:1-11:1 8:1-13 9:1-27 10:1-22 10:23-11: 1 11:2-34 11:2-16 11:17-34 12:1-14:40 15:1-58 16:1-9

IV. Záró üdvözletek

16:10-24

342

A levél értékelése Az l Kor jobb betekintést nyújt egy korai gyülekezet problémáiba, mint az Újszövetség bármely más írása. A válasz mindegyik problémára egy lelki elv, s nem valami pszihológiai kibúvó ajánlása volt. Az egyházszakadás ellenszere a lelki nagykorúság (3: l-9), paráznaság ellen gyülekezeti fegyelmi eljárás kell, míg a vétkező bűnbánatot nem tart és helyre nem jön (5: l-5); pereskedésnél a keresztyén közösségnek kell közvetítenie (6:1-6). Egy hívő és egy hitetlen közötti házasság esetében a hívő feladata az, hogy ne idegenítse el házastársát (7:16); az egyedülállók helyzetére önfegyelem vagy törvényes házasság a mérvadó (7:36-37). A bálványoknak szentelt étel és az istentisztelet rendjére vonatkozó kazuista kérdésekben a hívőknek az Istenhez való viszonya a döntő tényező (l 0:31; 11:13,32). A lelki ajándékokat ugyancsak Isten osztja ki a gyülekezeten belül (12:28). Az IKor tartalmaz néhány olyan utalást a gyülekezet életére és gyakorlatára, amely fejtörést okoz a modem keresztyéneknek. A "hajadonok" helyzete a 7. fejezetben, ahol a "leány" szó (7:36-38) az eredeti szövegben nem fordul elő. Az "átadjuk az ilyent a sátánnak" (5:5) a gyülekezeti fegyelemben, vagy a "halottakért megkeresztelkedni"(l5:29) olyan szófordulatok, amelyekre nincs magyarázat, bár nyilvánvalóan ismertek voltak Pál és olvasói számára. Említésük még nem jelenti azt, hogy széleskörűengyakorolták volna. A halottakért való keresztség helyi

343


szokás lehetett Korinthusban, amely nem került feltétlenül jóváhagyásra, de Pál felhasználta gyakorlati bizonyítékként a feltámadás melletti érveléshez. Az I.Korinthusi levelet Timóteus vitte el rendeltetési helyére (16: 10). Pál megkísérelte meggyőzni Apollóst, hogy vállalja a gyülekezet problémáinak helyrehozását, aki azonban ezt elutasította. Talán arra gondolt, hogy jelenléte növelné a szakadás veszélyét a hívek között. Pál bizonyos kétségekkel viseltetett Timóteus eredményes fellépése iránt, mivel azt kérte a korinthusiaktól, hogy ne félemlítsék meg, és ne nézzék le (16: 10lI). Nem tudunk meg semmit Timóteus missziójának kimeneteléről, de úgy tűnik, hogy nem jól sikerült. A 2. Korinthusi levélben Pál kétszer szól terveiről, és azt mondja "...most kész vagyok harmadszor is elmenni hozzátok" (2Kor 12:14; 13:1). Mivel első korinthusi látogatásakor alapította a gyülekezetet, s mivel levelét Macedóniából írta (miután elhagyta Efezust, ahol arra várt, hogy Korinthusba menjen), kell lennie egy feljegyzetlen látogatásnak Timóteus látogatása és Pál Ázsiából való távozása között. Ez az utazás nem vett volna igénybe hosszabb időt, s Efezusból könnyen el lehetett jutni Korinthusba. Lukács nem tesz említést ilyen útról az ApCsel-ben, de sok más részletet sem jegyez fel, ami ugyancsak érdekes lett volna. A 2Kor áttekintése azt mutatja, hogy Pál kétségkívül elment Korinthusba, s megkísérelte elérni azt, amire Timóteus nem volt képes, mivel gorombán megsértették, és üzenetét elutasították. Rivalizáló, önmagukat kinevezett "apostolok", akik a gyülekezettől kaptak anyagi támogatást, s akik zsidó származásukkal hencegtek és azzal, hogy Krisztus szolgáiként tevékenykednek, ócsárolták Pált a gyülekezet előtt (2 Kor 1O: 11). Ezen túlmenően a gyülekezet kellemetlenkedő tagjai egyértelmű en nem voltak hajlandók a bűnbánatra (12:21). A helyzet feszült volt. Pál úgy döntött, nem tér vissza Korinthusba addig, amíg a gyülekezet nem változtat magatartásán. Azt remélte, hogy Akhájában pénzt tud majd gyűjteni a jeruzsálemieknek. Arra számítva, hogy keresztül tudja vinni a macedóniai és akhájai látogatás tervét, előre küldte Tituszt, hogy tárgyaljon a gyülekezettel, mialatt ő lezárta az efezusi szolgálatot, s nyugati irányba indult, Tróász felé.

344

PÁL PROGRAMJA: APCSEL 15:36 - 21:16 Valószínű,

hogy Pál ekkor újra írt Korinthusba. Sokan találgatták azt, hogya 2Kor egy levél-e vagy kettő. A 2Kor 2:4-ben Pál egy korábbi levélről tesz említést, amelyet "sok könnyhullatással írt", s amely a korinthusiakat az irántuk viseltetett szeretetéről szándékozott meggyőz ni. Az l Kor nem felel meg ennek a leírásnak, a 2Kor pedig későbben íródott. Több kutató is azt javasolta, hogya 2Kor 10-13. része egy harmadik levelet képviselhet, amely a 1Kor és a 2Kor 1-9. része között íródott, s amelyet Pál a saját védelmére írt, s Titusz vitt el a gyülekezethez (2Kor 7:8-13). Mások azt állítják, hogy a közbeeső, komoly hangú levél elveszett. Mint ahogy az első levél esetében is ez a helyzet, arra nincs elegendő külső evidencia, hogy az elveszett levél a 2Kor része. A 2. levél azonban a páli levelek mindegyik kéziratában úgy található, ahogy itt; integritását tehát nem lehet a kéziratok alapján kétségbe vonni. Bár állítható az, hogya 10-13. fejezet egy harmadik levelet képvisel, az 1-9. rész pedig egy negyediket, a kézirat hagyományában nincs nyoma semmi eredeti különválasztásnak. Amint Pál Efezus elhagyása után Tróászba érkezett, mindenütt kereste Tituszt, aki azonban nem került elő (2:12-13). Pált nagyon lehangolta az az iránti gond, hogy mi történhetett Korinthusban. Átment Macedóniába, ahol nehézségei még csak növekedtek (7:5). Amíg itt szolgált, s a macedóniai gyülekezetek adományait szervezte a jeruzsálemiek részére, Titusz váratlanul megérkezett az arról szóló jó hírekkel, hogy ébredés indult el a korinthusi gyülekezetben, s hogy magatartásuk gondatlanság és önfejűség helyett a bűnbánat lett. Pál örömmel ült le, hogy megfogalmazza a 2. korinthusi levelet 3. látogatása előkészítéseként, s remélte, hogy annak örömteli következményei lesznek. Ha az egész levél akkor íródott, úgy szolgálatának egy hosszadalmas védelmét is beépítette (2: 147:4), valamint azt a kérést korinthusi, illetve akhájai testvérei felé, hogy ők is adjanak legalább annyit a jeruzsálemieknek, mint a macedónok (2Kor 8;9).

345



Pál második levele a korinthusiakhoz A levél tartalma

A levél értékelése

A levél tartalmát részlegesen már tárgyaltuk. A levél abban különbözik az IKor-tól, hogy inkább személyes dolgokkal foglalkozik s nem hittételek tanításával és gyülekezeti szabályzattal. Pál embersége kerül elő térbe: érzelmei, vágyai, ellenszenvei, ambíciói és elkötelezettségei tárulnak fel olvasói előtt. Ez a levél kevesebb rendszeres tanítást s több érzelmi kifejezést tartalmaz még a IKor-nál is, s szerkezete nem olyan áttekinthető, mint a megelőző levélé.

A levél vázlata 2KOR:APÁLSZOLGÁLATÁRÓLSZÓLÓLEVÉL 1:1-2 I. Üdvözlés

II. Viselkedésének magyarázata III. A szolgálat védelme A szolgálat természete A szolgálat komolysága A szolgálat állhatatossága A szolgálat kilátásai A szolgálat szentesítése A szolgálat példája A szolgálattevő kérése

1:3-2:13 2:14-7:4 2: 14-3:18 4:1-6 4:7-15 4:16-5: 10 5:11-19 5:20-6:10 6:11-7:4

IV. A levél hatásáról

7:5-16

V. Az adakozás kegyelme

8:1-9:15

VI. A személyes védelem

10:1-12:1;3

VII. Előkészület a látogatásra

12:14-13:l O

VIII. Záró üdvözlet

13:11-14

346

A 2Kor olyan betekintést nyújt Pál pályafutásába, amelyet egy levél sem ad. Nem csupán azért íródott, hogy megvédje magát a korinthusi gyülekezet alkalmankénti kritikájával szemben, de azok ellen a rágalmazások és gyanúsítások ellen is, amelyet ellenségei hoztak fel ellene mindenütt, ahol prédikált. Az a vita, amely Galáciában kezdődött el, befolyásos judaista ellenfelek csoportját hozta létre, akik nem rettentek vissza semmilyen módszertől (legyen az igaz vagy hamis), hogy lejárassák. Nem csak a lelki restséggel s a hagyományos pogányság problémájával kellett felvennie a harcot, de féltékeny és előítélettel teljes vezetők aktív gyűlöl ködésével is szembe kellett néznie, akik keresztyéneknek adták ki magukat. Ellenfelei számtalan vádat hoztak fel ellene. Vádolták azzal, hogy gyáva, mert olyan leveleket ír, amelyek mennydörgésnek hangzanak, személyes jelenlétében viszont annyi auktoritása van csak, mint egy egémek (l o: 10). Ahelyett, hogy méltósággal hagyta volna, hogya gyülekezetek támogassák, lealacsonyította magát a munkával (11:7). Azzal érveltek, hogy nem tartozott az eredeti apostolok közé, tehát nem volt felhatalmazása a tanításra (ll :5; 12:11-12), s nem tudott felmutatni ajánlásokat (3: 1). Támadták ajellemét is, azzal, hogy testi (10:2), hogy dicsekvő (10:8,15), álnok (12: 16), s arra célozgattak, hogy elsikkasztotta a rábízott pénzeket (8:20-23). Maguk a rágalmazók is zsidók voltak (11:22), .Krisztus szolgái" (11:23), s akik azzal, hogy ravasz módon ajánlóleveleket hoztak más gyülekezetektől (3:1) bejáratosak lettek Pál gyülekezeteibe. Kétségkívül ők is okai voltak a hittől való elhajlásnak Korinthusban. Gőgösek voltak és hatalmaskodók (11:19-20), de nem voltak hajlandók úttörő munkát végezni vagy Jézushoz hasonlóan szenvedni (11:23 kk.). Röviden: "hamis testvérek" voltak. Ez a kép, amelyet Pál szavaiból következtetés útján állítottunk össze, azt mutatja, hogy az apostoli kor egyházának is megvoltak a maga harcai és bűnei. A csoda nem az, hogy tökéletlen volt, inkább az, hogy egyáltalán túlélte a megpróbáltatásokat. Csupán egy isteni dinamika adhatott tartós életképességet egy olyan gyenge és érzéki csoportnak, mint a korinthusiak. 347


A benne foglalt pozitív tanítás a levelet az Újszövetség egyik legértékesebb szakaszává teszi. A szolgálatról adott képe, a halál után következők (5. rész), valamint az adakozásról szóló részek (8. és 9.) mind kiemelkedő tanítást képviselnek.

Az utolsó látogatás Korinthusban Miután Titusz azzal a hírrel érkezett Macedóniába, hogy változás állt be a korinthusi gyülekezet magatartásában (2Kor 7:6-16), Pál félelem nélkül folytathatta útját. Lukács csupán arról ad hírt, hogy három hónapot töltött Akhájában, és nem közöl semmilyen részletet. Kr.e. 5.6 tavaszán terve volt visszamenni Jeruzsálembe az adományokkal, amikor tudomására jutott, hogy zsidó ellenségei merényletet terveznek ellene (ApCsel 20:3). Felismerve azt, hogy hajón könnyen tu~nának vég,ezni vele, útnak indította munkatársait Tróászba, ő maga pedig Lukács tarsaságában északi irányba indult a szárazföldi úton, majd hajóra szállt Tróász felé, éppen a kovásztalan kenyerek ünnepének végeztével, amely közvetlenül húsvét után következik. A mi"-- szakasz ismételt megjelenése az ApCsel e pontján (20:5-6) arra u;~l, hogy Lukács Pállal volt az akhájai körúton. Robertson,. ősi hagyományt követve, azt sugalm~~za, ho.gy L~~ács talán me~:gy,ezIk~~zal a testvérrel, "akinek az evangélium hirdetésével szerzett JO hire bejárta valamennyi gyülekezetet. Sőt, ezenkívül a gyülekezetek kiválasztották őt útitársuknak is ebben az adománygyűjtésben, amelyben szolgálunk..." (2Kor 8:18-19) Nevet nem említ ez az utalás, s a névtelen személy ~ál munkatársainak bármelyike lehet, akiket az ApCsel 20:4 felsorol. Masrészt a határozott névelőt, ha olyan kifejezésekkel használjuk, amelyek egy család tagjait jelölik meg, birtokos névmásként is le~etne fordítani. Ha Titusz és Lukács testvérek voltak, akkor korai kapcsolatuk Antiókhiával, s az a diszkréció, amellyel az ApCsel kezeli egymáshoz való viszonyukat, könnyen megmagyarázható. Mindenesetre Lukács ebben az időben Pál aktív segítője volt a macedóniai és akhájai körúton, s az elkövetkező börtönévek során az apostolhoz legközelebb álló munkatárssá vált.

348


A tervezett missziói út Jeruzsálemi tartózkodását Pál csupán egy hosszabb missziói út közj átékának tervezte. Már most a szeme előtt lebegett a legnagyobb cél, amely minden eddigit felülmúlt. Róma hívogatta, hiszen Pál a birodalom polgára volt. Ha meg tudná nyerni Rómát az evangéliumnak, akkor azt el lehetne terjeszteni a birodalom minden részében, hiszen .anindcn út Rómába vezet". Igazi misszionáriusi szervezőkészséggel felvázolja tervének körvonalait. Lukács ezt így mondja el: "Amikor mindez megtörtént, Pál elhatározta a Lélek által, hogy Macedóniát és Akháját bejárva, Jeruzsálembe megy." Így szólt: "Ha ott már voltam, utána Rómát is meg kell látogatnom" (ApCsel 19:21).

A RÓMAI LEVÉL A levél háttere Pál misszionáriusi vállalkozásának a következő lépésére való felkészülés jegyében írta a Római levelet. A hagyományos elmélet szerint Korinthusból küldte, vagy Filippiből, mielőtt Tróászba hajózott volna. Pál ugyanis a záró fejezetben kijelenti, hogy egész Illíriáig elvégezte az evangélium hirdetését (Róm 15: 19); hogy kezében van a macedóniai és akhájai gyülekezetek gyűjtése a jeruzsálemi szegények számára (15:26), s hogy éppen Jeruzsálembe indul annak átadása céljából (15,25). Felkészült arra, hogy júdeai tartózkodását nem mindenki fogadja szívesen, de hamarosan vissza akart térni, hogy Rómába látogathasson, sőt még Hispániába is terve volt elmenni (15:24,28,32). Feltéve, hogya 16. fejezet a Római levél szerves része, a levelet Fébé vitte el Rómába, a kenkhreai gyülekezet diakonisszája, aki éppen arrafelé ment (16: 1). Pálnak számos barátja volt Rómában. Többször is meg akarta látogatni őket, de minden alkalommal közbejött valami (15 :22; 1:13). A gyülekezet nem lehetett túl nagy, s valószínű, hogy főleg pogányokból állt, mivel címzésében a pogányok közé sorolja be őket (1: 13), s mivel a római látogatásáról készült beszámoló az ApCsel-ben arra utal, hogya zsidók közömbösek voltak a keresztyén igazság iránt. Hallottak ugyan a 349



mozgalomról, de nem keresték vele a személyes kapcsolatot, és senki nem számolt be nekik róla (ApCsel 28:21). A római pogány gyülekezeteknek lehetett esetleg egy-két zsidó tagja is, s azok a zsidók, akik Rómában éltek, nem keresték a gyülekezet tagjainak ismeretségét, mivel Claudius császár eltiltási rendelete óta érkeztek Rómába. A római gyülekezet eredete ismeretlen. Jeruzsálemben pünkösd napján "bevándorolt rómaiak" (ApCsel 2: 10) is jelen voltak, akik visszatérhettek Krisztus evangéliumával. Akvila és Priszcilla Rómából valók voltak, és a Róm 16:3 szerint vissza is tértek oda. Az Újszövetségben nem találunk utalást arra, hogy Péternek bármi köze is lett volna e gyülekezet alapításához. Úgy tűnik, hogy spontán indult el a hívők között, akiknek nagy része valószínűleg a világ más részeiből költözött Rómába. Pált több okból is érdekelte ez a gyülekezet. Vágyott meglátni a császári várost; tudta, hogy a keresztyéneknek szüksége van a tanításra; szeretett volna megelőzni mindenfajta judaista tevékenységet egy olyan kő zösségben, amely potenciálisan igen nagy fontossággal bírt, s reménykedett abban, hogy támogatást kap tőlük tervezett hispániai útjához (Róm 15:24); mindez együttesen járult hozzá ahhoz, hogy látni akarta őket. A Római levél a közvetlen, személyes kapcsolatot volt hivatott pótolni, s az arra való felkészülést jelentette, hogy a római gyülekezetet olyan missziói központtá tegye, mint Antiókhia, Efezus, Filippi, s a többi város, amelyekben Pál szolgált. Ezért a Római levél, a korinthusi levelekkel ellentétben, nem annyira a hibák kijavítását célozza, mint inkább az igazság tanítását. Bár nem foglalja magában a keresztyén gondolat minden területét - pl. az eszkatológia szemel láthatóan hiányzik belőle -, teljesebb és rendszeresebb áttekintést nyújt a keresztyénség lényegéről, mint bármely más páli levél, talán az efezusi kivételével. A legtöbb páli levél vitairat jellegű vagy javító szándékú. A Római levél jellegét tekintve fő leg didaktikus.

A levél tartalma

350

A Római levél központi témája az Isten igazságának megjelenése az ember számára, s felhasználása, alkalmazása a lelki szükségben. Témája tehát alapvető jelentőségű minden keresztyén gyakorlathoz, mivel az ember nem "tárgyalhat" Istennel addig, amíg nem alakította ki a helyes hozzáállást. A levél különösen a pogányoknak szól. Pál kijelentette, hogy ő a pogányok apostola (1 :5); felvázolta a pogány ~ilág vallási történetét mint a kinyilatkoztatás előzményét (1: 183~); ~Jele~tette, hogy Isten megváltása a "pogányoké is" (3:29), s hogya hit útján runcs megkülönböztetés zsidó és görög között. A levél kimutatja, hogyamegváltás érvényességében univerzális. Az Isten igazsága témájának kifejlesztését a következő vázlat mutatja be:

A levél vázlata RÓMAI LEVÉL: AZ ISTEN IGAZSÁGÁNAK EVANGÉLIUMA I. Bevezetés 1:1-17 Üdvözlés 1:1-7 Szerző 1:1-5 Címzettek l :6-7a Köszöntés 1:7b Alkalom 1:8-15 Téma l: 16-17 II. Az isteni igazság szükségszerűsége 1:18-3:20 A pogány világ hanyatlása 1:18-32 A kritizáló ítélete 2:1-16 A zsidó dilemmája 2:17-3:8 Az egyetemes ítélet 3:9-20 III. Az isteni igazság kinyilatkoztatása 3:21-8:39 Az igazság eszköze: a hit 3:21-31 Az igazság alapja: az ígéret 4:1-25 Az igazság elérése 5:1-21 A gyakorlati igazság aspektusai 6:1-7:25 351


Az igazság eredménye: Lélek szerint járás IV. Az igazság viszonya a zsidókhoz Izrael kiválasztása Izrael megigazulása Izrael elesése


8:1-39 9:1-11:36 9:1-33 10:1-21 ll: l-36

V. Az igazság alkalmazása a gyülekezet életében 12:1-15:13 Felhívás odaszentelésre 12:l-2 A kegyelmi ajándékok használata 12:3-8 Emberi kapcsolatok 12:9-2 r Politikai kapcsolatok 13:1-7 Közösségi kapcsolatok 13:8-14 Testvéri kapcsolatok 14:1-15:13 VI. Befejezés Személyes tervek Felkérés imádságra

15:14-33 15:14-29 15:30-33

VII. Utóirat Üdvözletek Doxológia

16:1-27 16:1-24 16:25-27

A levél értékelése A Római levél kezdettől fogva a keresztyén teológia alapköve volt. A legtöbb terminus technicus - úgymint: megigazulás, tulajdonítás, fiúság és megszentelődés, mind ennek a levélnek aszókincséből származik. Érvelésének szerkezeti felépítése a keresztyén filozófia gerince. Logikai módszere nyilvánvaló. Először a témát jelenti be ". .. az evangélium Isten ereje, amellyel minden hívőt üdvözít" (1: 16). Ennek az erőnek a szükségességét a világ elesésében mutatja fel, zsidókban és pogányokban egyaránt, úgy hogy "nincs igaz ember egy sem" (3:1O). S mert mindenki tehetetlen és elveszett, a segítségnek kívülről kell jönni azáltal, hogy az emberek törvényes és személyes igazságot nyertek. Ezt lehet megtalálni Krisztusban, mert az Isten őt rendelte engesztelő áldozatul azoknak, akik az ő vérében hisznek, hogy igazságát megmutassa. Az Isten ugyanis az előbb elkövetett bűnöket elnézte (3:25). Mivel a bűnös nem érdemelheti 352

l,

/

ki megváltását, ezt az igazságot hit által kell elfogadni. Az egyén és az egész emberiség elnyeri igazságát Isten előtt a kegyelem által, amely Jézusban jelenik meg. A 6-8. fejezet azokkal a személyes problémákkal foglalkozik, amelyek az új lelki kapcsolatokból származnak. "Maradjunk a bűnben, hogy megnövekedjék a kegyelem?" (6:1). Vétkezzünk, mert nem a Törvény, hanem a kegyelem uralma alatt élünk? (6:15). Vajon bűn a Törvény? (7:7). "Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?" (7:24). Mindezek a kérdések megválaszolásra kerülnek a 8. fejezetben, amely aLélek szerint való járást írja le. A 9-ll. fejezetek egy tágabb kérdéssel foglalkoznak. Azáltal, hogy Isten lehetővé tette a megigazulást hit által, egyben érvénytelenítette is Izraellel kötött szövetségét, amely a Törvény által jött létre? Pál rámutat arra, hogy a pogányok kiválasztása ugyanaz az isteni módszer, mint Jákób kiválasztása Ézsau helyett. Istennek nem kevesebb joga van a pogányokat választani a megváltásra, mint ahogy joga volt Izráelt kiválasztani arra, hogy eszköze legyen kinyilatkoztatásának. Akarata végleges; nem követheti fellebbezés. Továbbá Izrael a hitetlensége miatt elvesztette elő jogát, úgy hogy most a pogány kapott lehetőséget Isten előtt. De eljön majd az az idő is, amikor a pogányok számára is lezárul a lehetőség (11:25), s akkor Izrael fiai elfoglalják örökségüket. Az, ahogy Isten most bánik a pogányokkal, se nem önkényes, se nem véletlen, hanem az isteni terv része. A Római levél gyakorlati része a megigazulás pontos etikai alkalmazását adja, amelyet az első II rész ír le. A megváltozott embernek kötelessége megigazult életet élni: .mert ha élünk..., ha meghalunk, az Úréi vagyunk. Mert Krisztus azért halt meg, s azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék" (14:8-9). A befejezés (15:14-33) kifejezi Pál saját tartozás- felfogását Krisztussal szemben, azzal, hogy nem ott hirdeti az evangéliumot, ahol már Krisztus ismertté tette azt (15:20). Ö a megigazulás evangéliuma általi kötelezettséget misszionáriusi fogalmakba fordította át. A Római levél kitűnő példája a dogma és a missziói célok egyesítésének. Ha Pál nem hitt volna abban, hogy az ember elveszett, s hogy Isten megigazulást biztosított számára, nem lett volna misszionáriussá. S ha nem lett volna aktív misszionáriussá, soha nem fogalmazta volna meg az 353



igazságnak azt a rendszerét, amit a Római levél foglal magában. Jól példázza azt, amit tett, amikor "megerősítette" a megtérteket gyülekezeteiben. (Hasonlítsuk össze a Róm 1: ll-et az ApCsel l8:23-mal!)

E jeruzsálemi látogatással bezáródott Pál misszionáriusi pályafutásának legaktívabb szakasza. Nem egészen egy évtized alatt kivívta a pogánykeresztyének szabadságát a legalizmus igája alól. Gyülekezetek erős láncát építette ki a szíriai Antiókhiától és Tarzusztól kezdve Kisázsia déli részén keresztül Efezusig és Tróászig, majd Macedónián és Akháján keresztül Illíriáig. Olyan munkatársakat választott és képzett ki, mint Lukács, Timóteus, Szilász, Titusz és mások, akik megfelelő képzettséggel rendelkeztek ahhoz, hogy akár vele, akár nélküle végezzék a munkát. Egy olyan levélirodalmat indított el, amelyet már a hit és gyakorlat normájának tekintettek. Pál igehirdetésével lefektette a jövő keresztyén teológiájának és apologetikájának alapjait, s diplomataként tervezte meg misszionáriusi evangélizálását. A római és hispániai útra való készülődése azt mutatta, hogy a hitet az egész birodalom határán belül el akarta térjeszteni. Elszánt és aktív ellenségei ellenére a pogány gyülekezeteket szilárd alapokra helyezte, s megfogalmazta a keresztyén teológia lényegét, amint azt az Isten Lelke kinyilvánította számára.

A missziói út befejezése Lukács az ApCsel 20. részében részletesen leírja Pál közbeeső állomásait a Palesztinába vezető úton. Az első a tróászi összejövetel volt, amelyen Pál prédikált. Ez a beszámoló egy keresztyén istentiszteletről szóló egyik legkorábbi fennmaradt leírás. Az összejövetel a hét első napján volt, az esti órákban. A tanítványok összegyűltek, hogy megtörjék a kenyeret; feltehetően a szeretet-lakomáról, az agapéról volt szó, ami az Úrvacsorába torkollott, ahogy az az IKor 11:l7-26-ban le van írva. A tanítás vagy beszéd része volt a szertartásnak. Pál ezúttal egész éjszaka tanított és prédikált, mivel másnap el akart utazni, s nem tudta, hogy visszatér-e még. A második rövid útmegszakításra Milétoszban került sor, ami jelentős kikötő volt Ázsia nyugati partján. Pál egy gyors hajót választott, amely nem érintette Efezust, mivel pünkösdkor Jeruzsálemben szeretett volna lenni. Amikor a hajó kikötött Milétoszban, magához hívta az efezusi gyülekezet véneit, hogy búcsúbeszédet mondjon. Lukács arra használja fel a beszédet, hogy rövid áttekintést nyújtson Pál misszionáriusi felfogásáról és eddigi eredményeiről. Egy nagy lélek megnyilvánulása ez a beszéd, aki életét maradék nélkül Krisztus kezébe tette, s akit szolgálatában teljes mértékben a Szentlélek irányított. Feltárult előtte, hogy nehézségek várnak rá Jeruzsálemben (ApCsel 20:22-23), s hogy ázsiai missziója bevégződött (20:25), mivel azt tervezgette, hogy a következő útján tovább megy nyugat felé. Az is tudatosult benne, hogy erőt vesz rajta az öregség, s nem lesz ideje, hogy újra járja a megalapított gyülekezeteket a hívők bátorítása céljából. "Gyengéd búcsúval vált el tőlük" (20:36-38). Az út további része eseménytelen volt. Pált többen is figyelmeztették, hogy ne menjen Jeruzsálembe (21 :4,10-11). De hiába próbálták lebeszélni még legközelebbi barátai is, kitartott eredeti terve mellett, s a többiek vonakodva beleegyeztek, ezt mondván: "Legyen meg az Úr akarata!"(2l:l4)

354

\

l /

355

, 17. FEJEZET

I PÁL BEBÖRTÖNZÉSE: APCSEL 21:17-28:31 Az ApCsel utolsó szakasza, amely Pál bebörtönzéséről, peréről és római útjáról számol be, majdhogy stílustörésnek tűnik. A teljes könyv kb. egy negyede olyan események megtárgyalására van szánva, amelyeknek látszólag nincs jelentősége az egyház dogmatikai vagy missziói továbbfejlődése szempontjából. Ahelyett, hogy arról számolna be, miként terjedt ki az egyház Rómára és Hispániára, a beszámolóban Pált saját bérelt házában találjuk házi őrizetben. Semmit nem közöl a császár előtti kihallgatásról, sem Pál azt követő evangélizálásáról, amennyiben a kihallgatás- szabadon bocsátással végződött. A történet váratlan hirtelenséggel zárul, s az általános elvárás szempontjából nem kielégítöen. Az ApCsel váratlan befejezése annak is betudható, hogy Lukács mindent leírt, amit tudott. Ha az volt a célja, hogy Teofilust informálja, akkor ezt a lehető leggyorsabban tette, s miután ismertette vele Pál pályafutásának legutóbbi eseményeit, már nem maradt semmi, amit még elmondhatort volna. A fogság aránytalan kihangsúlyozása azt jelenti, hogy Lukács szabadabban, teljesebben írhatott arról, aminek tanúja volt, de talán találhatunk még egy nyomósabb okot is a korszak részletezésére. A keresztyénség egyre jobban elvált a zsidó vallástól, s önállósága egyre nyilvánvalóbbá vált a kívülállók számára. Az a vélemény, amelyet Róma alakított


PÁL BEBÖRTÖNZÉSE: APCSEL 21: 17 - 28:31

ki róla, nagy jelentőséggelbírt jövője szempontjából, hiszen ha veszélyes forradalmi mozgalomnak nyilvánították volna, azonnali elnyomásra kellett volna számítani. E beszámolóval, amely Teofilusnak íródott, aki római hivatalnok volt, Lukács azt szerette volna megmutatni, hogy a keresztyénségnek nem voltak politikai törekvései, s mindig barátilag viszonyult a római birodalomhoz. Az üldözés a zsidóktól indult ki vallási alapon, de minden olyan vád hamis volt, hogy a keresztyén mozgalom felbujtó tevékenységet folytatott volna a római hatalom ellen, mint pl. Filippiben (ApCsel 16:20-21). Ezen túlmenően az Apf'sel e fejezeteinek jelentős életrajzi és teológiai értéke van, mert jobban felfedik Pál belső gondolatvilágát és tanítását, mint az ApCsel többi szakasza.

Pál engedélyt kapott az ezredestől, hogy beszédet intézzen a tömeghez az erőd lépcsőiről (21 :40), és ő, arám nyelven szólva, védőbeszédet tartott. A tömeg tisztelettudóan hallgatta, amint megtérését mesélte el. Nem vonták kétségbe a villámszerű fény valóságát, amely a zsidó gondolkodás számára a sekinát, Isten dicsőségét idézhette fel (amely már az Ószövetségben is ismert fogalom volt Izráel fiai számára, mint Isten jelenlétének kísérőjelensége, vö. 2Móz 3:1-5; 2Krón 7:1-3; Ézs 6), s nem volt kifogásuk Jézus megdicsőülése, vagy a megtérés és megkeresztelés gondolata ellen sem. Csak amikor Pál a pogányok közé történt hívását említette, lángolt fel a csőcselék gyűlölete, s ezért a saját biztonsága érdekében bevitték az erődbe. Az ezt követő vizsgálatok és kihallgatások során két tény került elő térbe: l. Pál nem követett el sem politikai, sem közönséges bűncselek ményt. 2. Római polgár volt. Négy évig tartották előzetes letartóztatásban, ebből 2 évet Cézáreában, mivel Félix azt remélte, hogy pénzt csikar-

Jeruzsálem Pál Jeruzsálembe érkezése közvetlen összeütközést okozott a zsidó gyülekezetben, az apostol megbékítési kísérletei ellenére is. Jakab javaslatára Pál magára vállalta annak az anyagi felelősségét, hogy segítsen néhány zsidó keresztyénnek a názírfogadalom alól való feloldozásban (21 :23-24, vö. 4Móz 6:1-20). Pál egy korábbi alkalommal tett eleget a fogadalomnak (18:18), s Jakab úgy gondolta, ez jó alkalmat adna neki annak bizonyítására, hogy semmi kifogása nincs a Törvény önkéntes betartása ellen. S ha megteszi, akkor megcáfolja azokat a pletykákat, amelyek azt terjesztették Pálról: a zsinagógában lévő zsidóknak azt tanítja, hogy ne metéltessék körül a gyermekeiket, és ne tartsák meg a Törvény szokásait sem (21 :21). A ceremónia már nagyban tartott, amikor az elkerülhetetlen összeütközés megtörtént. Az ázsiai zsidók, akik ádáz ellenségei voltak Efezusban és máshol, azt feltételezték, hogy pogánykeresztyén kísérőit bevitte a szentek szentjébe, ezért fellázították a sokaságot, s a feldühödött tömeg rárohant. Az ezt követő megmozdulás olyan méreteket öltött, hogy egy római helyőrségi ezrednek kellett beavatkoznia fegyveres kísérettel. Ezek megmentették Pált a csőcselék dühétől, s az Antónia erődbe kísérték ügye további kivizsgálásáig.

Az ókori Cézárea tengerpartja, ahonnan Pál Rómába hajózott.

358

359


PÁL BEBÖRTÖNZÉSE: APCSEL 21:17 - 28:31

hat ki Pálból a szabadon bocsátásáért (24:26). Nem engedte szabadon akkor sem, amikor prokurátorsága véget ért, mert úgy gondolta, hogy így továbbra is kedvébe járhat a zsidóknak (24:27). Amint Fesztusz vette át a hivatalt, Pál (mivel tudta, hogy a zsidók iránta táplált gyűlölete soha sem fog megenyhülni, s nem vonják vissza vádjaikat) attól félt, hogy Fesztusz hallgat rájuk, s a börtönben hagyja sorvadni. Tehát a császárhoz fellebbezett (25:10-12), hogy így kivetesse az ügyet Fesztusz kezéből. Fesztusz jól tudta, hogy Pál római polgár, s ezért köteles eleget tenni kérésének, s Rómába küldte ügye tárgyalására. A perre való várakozás újabb két évet

A Mamertine-börtön Rómában, Kr.u. 22-ből. A felirat emlitii'éter és Pál bebörtönzését.

361

t, AZ ÖSEGYHÁZRÓL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK


vett igénybe (28:30). Az elbeszélés nem szól arról, hogy Pált azért bocsátották-e el, mert a tárgyalásra nem került sor az előírt idő alatt, vagy pedig a bíróság ártatlanként felmentette. A kényszerű tétlenségnek ez az időszaka azonban mégsem volt gyű mölcstelen. Pálnak még Jeruzsálemben sem volt megtiltva, hogy kapcsolatot tartson a külvilággal (23: 16), s Rómában a saját bérelt házában lakott, ahol folytatta szolgálatát, s mindenkit fogadott, aki felkereste (28:3031). Bár nem utazhatott, de szabadon taníthatott és írhatott a saját falai .> között.

reménysége és feltámadása miatt vádolnak engem" (23:6). A Félix előtti kihallgatáson így határozta meg annak a "szektának" a hitét, amelyhez tartozik: reméli Istentől, "hogy....lesz feltámadásuk mind az igazaknak, mind a hamisaknak" (24: 15). Maga Fesztusz, a római helytartó, akit aligha lehet teológiai beállítottságúnak nevezni, azzal mutatta be Pált Agrippának, hogy a zsidóknak "vitás kérdései voltak vele a maguk vallásáról, meg egy bizonyos meghalt Jézusról, akiről Pál azt állította, hogy él" (25:19). Agrippának arra a felszólítására, hogy szóljon a maga védelmére, Pál azt kérdezi: "Miért tartjátok hihetetlennek, hogy Isten halottakat támaszt fel?" (26:8). Megtéréséről szóló beszámolóját követően, amely feltételezi egy élő, feltámasztott Krisztus működését, Pál kijelenti, hogy üzenete prófécián alapul: "A Krisztusnak szenvednie kell, és mint aki elsőnek támad fel a halottak közül, világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak" (26:23). A feltámadásnak ez a hangsúlyozottsága természetesen jelen van Pál minden levelében, a legelsőtői kezdve (Gal 1:1; Tessz 1:10; 4:14; IKor 15:1-8; 2Kor 5:15; Róm 1:4). Jelentőségénekkibővítésére a hivő számára a Római levél 6. és 8. fejezetében kerül sor, míg az erkölcsi és lelki életre vonatkozó következményei a legtisztábban a Kolosséi és Efezusi levélben jelennek meg. Meglehet, hogy a börtönben való kényszerű visszavonulása idején Pálnak lehetősége volt arra, hogy teljesebben elmerüljön az általa ismert igazságban, s annak következményeit a keresztyén életre részletesebben ismertesse.

Az ebben az időszakban írt levelek (a Római levél kivételével) azt tanúsítják, hogya gyülekezetek növekedése nem állt meg Pál bebörtönzése miatt. A börtönlevelek csoportja sokkal inkább az általános tanítással foglalkozik, s nem individuális kérdésekkel, mint pl. az útilevelek. Olyan gyülekezetet mutatnak be, amely nem csupán a megtértek egy kezdetleges egyesülése volt, akik buzgón, de bizonytalanul éltek, a felmerülő problémák által megzavarva és szervezetlenül, hanem amely rohamosan növekedett. Úgy tűnik, hogy ez idő tájt megjelent a keresztyének második generációja, amelynek nem a tétovaság, hanem inkább az önelégültség volt a problémája. Ök már részesültek a hit alaptételeiről szóló oktatásban, s mélyebbre ható tanításra volt szükségük, hogy felvilágosuljanak és megerősödjenek. Pál rendeltetéstudata és az abban való hite, hogy Isten akarata által van Rómában, a bebörtönzés következtében módosult tervei ellenére sem változott. A látomásban, amelyre közvetlenül a nagytanács előtt való megjelenése után került sor, így szólt neki az Úr: "Bízzál, mert ahogy bizonyságot tettél az én ügyem mellett Jeruzsálemben, úgy kell Rómában is bizonyságot tenned!" (23: 11). Ez az ígéret újult meg a hajótöréskor, a veszélyek közepette, amikor Isten angyala ezt mondta: "Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod" (27:24), s Pál válasza jellemző volt: "Én hiszek Istennek" (27:25). Ez az egész korszak példa az isteni gondviselésnek a Pál evangélizálásában történő lassú, de biztos működésére. Az igehirdetésében mutatkozó fejlődést az is mutatja, hogy védőbe szédében egyre többet utal Krisztus feltámadására. Bár ez idő tájt Pál beszédei elsősorbanvédekezők és nem didaktikusak voltak, mégis arra is utalnak, hogya feltámadás Pál gondolkodásában központi helyet foglal cl. A nagytanács előtti beszédében ezt mondja: "Atyámfiai, a halottak

A levelek A négy börtönlevél, Fil, Kol, Efés Filem, a Kr.U. 56 vagy 57-től 60-ig vagy 62-ig terjedő korszak eredménye. Jó néhány kritikai kérdés merül fel e levelekkel kapcsolatban: vajon Cézáreában vagy Rómában íródtak? Pál írta-e mindegyiket? S ha igen, kiknek? Semmi kétség nem lehet afelől, hogy börtönben készültek, mivel mindegyik utal Pál fogoly voltára (Fi11:12.13; Ef 3:1; 4:1; 6:20; Kol 1:24; Filem 1). Feltehető, hogy a Rómát mint keletkezési helyet támogató hagyományos vélemény a helyes, mivel a császári háztartásra (Fil 4:22),

363


valamint a pretoriánus őrségre (Fill: 13) tett utalások inkább érvényesek Rómára, mint Cézáreára. A megírás helye közlekedési csomópontban kellett, hogy legyen, ahol barátai könnyedén jöttek-mentek, ami megint csak inkább lenne jellemző Rómára, mint Cézáreára. Néhány kérdés merült fel az utóbbi időben az Efezusi levél eredeti ségét illetően. Goodspeed és mások azt állítják, hogy a levelet egy olyan férfi írta, aki elsőként gyűjtötte össze és lektorálta a páli leveleket, és ezt a levelet szánta a gyűjtemény bevezetéséül. A levél viszont Pál nevét viseli; a személyes utalások mind-mind megegyeznek élete ismert eseményeivel; s az, hogy feltűnően hasonlít a Kolosséi levélhez, annak tudható be, hogy mindkettő kb. ugyanabban az időben íródott, tehát az uralkodó eszmék is hasonlóak voltak. Nincs meggyőző külső evidencia arra vonatkozóan, hogy az Efezusi levelet ne Pál írta volna, s az idézett belső evidencia többféle interpretációt is megenged. Az is lehetséges, hogy az Efezusi levél körlevél volt, amely nemcsak az efezusiaknak volt címezve, hanem általában az ázsiai gyülekezeteknek, mivel Ázsia volt Pál utolsó nagy missziói területe fogságba vetése előtt. Az Ef 1:l-et jó néhány legrégebbi kézirat nem tartalmazza. Találgatásra adhat okot, hogy miért nincsenek személyes üdvözletek csatolva ehhez a levélhez, amelyet Pál rendszerint mellékelt volna egy olyan gyülekezetnek, amelyben 3 évig dolgozott, hacsak nem több gyülekezetben való felolvasásra szánta. Átfogó tanítása, amely nem foglalkozik különleges, egyedi helyzetekkel, csak megerősíti ezt a benyomást. Ha az ázsiai gyülekezetekhez intézett körlevél lenne, akkor minden kétség nélkül Efezusba is érkezett egy másolat. S mivel Efezusban volt a provincia legnagyobb gyülekezete, a birtokában lévő másolat volt a legjobban elérhető, s a leggyakrabban továbbmásolt is. Az összes többi börtön-levél rendeltetési helye világosan fel van tűn tetve a hozzátartozó feliratban, és soha nem volt vitatott.

PÁL LEVELE FILEMONHOZ A levél háttere

PÁL BEBÖRTÖNZÉSE: APCSEL 21: 17 - 28:31

mába ment, hogy elmerüljön a nagyváros névtelen tömegében. Valami módon kapcsolatba került Pállal és megtért (Filem 10). Pál felismerte annak szükségességét, hogy Onézimosznak jóvá kell tennie a rosszat, amit tett, és visszaküldte őt korábbi gazdájához ezzel az üzenettel, amelyben azt kéri, hogy fogadja vissza és bocsásson meg neki. Pál magára vállalta az Onézimosz által okozott anyagi kár visszafizetését (18: 19). Hozzátette, hogy reménykedik mielőbbi kiszabadulásában, amely után terve van újra felkeresni a gyülekezeteket.

A levél vázlata és tartalma Bár ez a levél feltűnően személyes, és nem teológiai jellegű, a megbocsátás jelentésének lehető legárnyaltabb képét tartalmazza az egész Újszövetségben. A vázlat egyben összefoglalást is nyújt. A FILEMONHOZ ÍRT LEVÉL: A KERESZTYÉNI MEGBOCSÁTÁS I.

Üdvözlés: A család

1-3

II. Testvériség

4-7

III. Szívesség

8-20

IV. Búcsúszavak

21-25

A levél értékelése A levélben a megbocsátás minden eleme megtalálható : a vétek (11:18), a könyörület (10), közbenjárás (10:18,19), helyettesítés (18: 19), a visszafogadás (15), új viszonyba való felemelkedés (16). Az isteni megbocsátás minden aspektusát tartalmazza az a megbocsátás, amelyet Pál kért Onézimosz számára. Gyakorlati leckéje az imádkozó számára ez: "Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek".

Filem ugyanabban az időben s ugyanazon körülmények között íródott, mint Efés Kol. Filemon kolosséi üzletembernek volt egy Onézimosz nevű rabszolgája, aki elszökött néhány gazdáj ától lopott dologgal, s Ró364

365



PÁL LEVELE AZ EFEZUSIAKHOZ

sok szférája a .mennyekben'' van (1:3.10,20; 2:6;3:10; 6:12), s a kifejezés itt nem földrajzi, hanem lelki elhelyezkedést jelent. Az egyház életének dinamikája a Szentlélek, aki üdvösségünk pecsétje (1:13), az Istenhez jutás eszköze (2:18), a kijelentett igazság forrása (3:5), az univerzális hatalom titka (3:16), az egység köteléke (4:3.4), a gondolkodás és a beszéd sugalmazója (4:30), az öröm okozója (5: 18) s harci fegyvere (6: 17). Az Efezusi levél szöveg szerinti felosztása logikusan következik abból, ahogyakeresztyént annak megértésétől, hogy az üdvösség eredete a Szentháromság egy Isten gondolatában és cselekedetében van, ennek az üdvösségnek a mindennapi életben történő gyakorlati alkalmazásáig vezeti.

A levél háttere A filemoni levél megírásának szükségessége, s az a tény, hogy Pál amúgy is küldött egy levelet Ázsiába, lehetőséget nyújtott több levél küldésére is. Az efezusiakhoz írt levél, mint általános enciklika, amely az ottani gyülekezetekben történő terjesztésre készült, továbbá a kolosséiaikhoz írt levél, amely közvetlen üzenet a kolosséi gyülekezetnek, ez idő tájt készült, valószínűleg Kr.U. 60-61-ben. 'A "kézbesítő" Tükhikosz volt, akit Onézimosz elkísért (Ef6:21; Kol 4:7-9). A megírás idején Pállal volt Arisztarkhosz, aki egyike volt ajeruzsálemi gyűlés küldötteinek (ApCsel 20:4). Ebben az időben Márk is csatlakozott Pálhoz, s feltehetően egy másik utat tervezett (Kol 4: 10), mivel Pál beajánlotta a kolosséiaknak. Jusztusz, a zsidó munkatárs különben ismeretlen. Az, hogy ezeket a neveket mind a kolosséi, mind a filemoni levél említi, arra utal, hogy e levelek egyidőben készültek. Az Efezusi levél számos gyülekezet alapítása és azután íródott, hogy Pálnak lehetősége volt elgondolkodni annak az új szervezetnek a jelentő ségén, amelyet életre hívott. Az Efezusi levél az Újszövetségnek az a könyve, amelyben Pál elsősorban az egyetemes egyházról, s nem a helyi gyülekezetről beszél. Az volt a célja, hogy tájékoztassa a pogányokat új elhivatásukról, s felfedte Jézus testének titkát, ahol nincs zsidó, sem pogány, sem szolga, sem szabad.

A levél tartalma A levélben végigvonuló fő motívum az egyház. Nem újdonsült keresztyéneknek lett szánva, hanem azoknak akik miután bizonyos érettségre tettek szert a lelkiekben, teljesebb életre és ismeretre szerettek volna eljutni. Bizonyos témák állandóan visszatérnek a könyvben. Isten szuverén célja az egyház megalapításával áthatja a levél első felét (1:4,5,9,11,13,20; 2:4,6,10; 3:11), amelyben Isten üdvterve kerül kidolgozásra. A második rész a hívő viselkedését hangsúlyozza a jámi szóval, amely a keresztyén viselkedés páli modelljét írja le (4:1,17; 5:1,8,15), összehasonlítva azt a korábbi világi viselkedéssel. A keresztyén aktivitá~66

A levél vázlata AZ EFEZUSI LEVÉL: AZ EGYHÁZRÓL SZÓLÓ LEVÉL L

Bevezetés

1:1.2

II. Az egyház összetétele Az Atyától A Fiúban A Szentlélek által

1:3-14 1:3-6 1:6-12 1:13-14

III. Az egyház tudata: Imádság Az elhívás reménységéért A szentek örökségéért A hatalom nagyságáért A Krisztus uralkodásáért

1:15-23

IV. Az egyház létrejötte Anyag: az átok gyermekei Eszköz: kegyelem Cél: jócselekedetek

2:1-10

V. Az egyház egysége Zsidók és pogányok egyek Krisztusban

2:11-22

VI. Az egyház elhívása 3:1-21 Kinyilatkoztatni Isten bölcsességét 3:1-13 Megtapasztalni Isten teljességét: az imádság 3:14-21 367


VII. Az egyház magatartása Szolgálata: különbözőség az egységben Erkölcsi normák Egységes magatartása a világ felé Belső törvényei

4:1-6:9 4:1-16 4: 17-5: 14 5:15-21 5:22-6:9

VIII. Az egyház harca IX. Befejezés

6:10-20 6:21-24

A levél értékelése

, ,


Pál valószínűleg soha nem volt Kolosséban és környékén, hiszen maga mondja, hogy "engem nem ismernek személyesen" (2:1). Feltehetően ázsiai tartózkodása idején Timóteus vagy Epafrász (1 :7) evangélizált ott először, akik városról-városra mentek, mialatt Pál Efezusban hirdette az igét. A Kolosséban uralkodó eretnekség, mint a levél kiváltó oka, helyi jelenség volt, ami a város különleges helyzetére vezethető vissza. Kolossé a keletről nyugatra tartó kereskedelmi út mentén feküdt, amelyen nemcsak keleti árut, de a keleti vallásokat is "importálták". A kolossébeliek frígiai pogányok voltak (l :27). akik meglehetősen érzelemdús és miszti-

fr

Ha a Róm annak a tanításnak a mintapéldája, amit Pál egy gyülekezetben való első látogatásakor mondana, akkor az Ef a bibliai konferencia módszeréből ad ízelítőt. Anyagának nagy része viszontlátható a többi levélben, s csak kevés benne a teológia és etika, ami sehol máshol nem található meg. A levél teljessége az egyházról, mint egy különállóan funkcionáló testről alkotott új képbe épül bele, amely zsidókból és pogányokból épül fel, saját nonnái vannak és lelki harcban áll. Célja az Ef4: 13-ban van megfogalmazva.

A KOLOSSÉI LEVÉL A levél háttere A Kol és Ef ikerleveleknek tekinthetők; sőt úgyannyira hasonlítanak egymáshoz, hogy azok, akik kétségbe vonják az Efpáli eredetét, azt állítják, hogy az a Kol egy másolata - kiegészítésekkel. Kolossé városa Ázsia hátországában terül el, egy köves hegygerincen, a Lükosz folyó partján, nem messze Hierapolisztól és Laodiceától. A perzsa háborúk idején, a Kr.e. V. században, Kolossé nagy jelentőségű város volt, de azzal párhuzamosan, ahogy a két szomszéd város növekedett, csökkent a kereskedelme. Különösen ismert volt ragyogó fekete gyapjújáról, amelyet a környező dombvidék pásztorai termeltek. Pál apostol idejében Kolossé már lehanyatlóban volt, de még mindig nagyvárosnak számított. Az eleűziszi Telesterion templom romjai. Eleiizisz volt a misztériumvallás központja az antik Görögországban.

36R

369



kus vallási hagyományokkal rendelkeztek. Isten teljességét kísérelték meg elnyerni, s mikor olyan tanítók jöttek hozzájuk, akik Isten misztikus megismerését ígérték nekik, az teljesen megigézte őket. Tantételeik között szerepelt az önkéntes megalázkodás, valószínűleg aszkétikus gyakorlat útján (2: 18,20-21), az angyalok imádata, akiket közvetítő lényeknek tekintettek Isten és az ember között (2: 18), bizonyos ételektől és italoktól való tartózkodás, valamint az ünnepek betartása (2:16). Nagy a valószínűsége annak, hogy ezekben a tanításokban volt egy jó adag zsidó fólényeskedés is, amelyet a Kisázsia zsidó lakosságával való érintkezés juttatott el Kolosséba. Pál utalásai a szertartásokra (2: 11) és arra a tényre, hogya szertartások és ünnepek az eljövendő dolgok árnyékai (2:17), mind judaista, mind pogány befolyásra engednek utalni. A kolosséi eretnekség ezek szerint ugyanolyan nagyságrendű volt, mint a galáciai eretnekség, azzal a különbséggel, hogy Krisztus személyére ko:q.centrált, és nem az üdvösség-hit kontra üdvösség-cselekedetek problémájára. Az erre az eretnekségre való válasz nem hosszas vitatkozás volt, hanem Krisztus személyének pozitív ábrázolása. Pál számított arra, hogy mindenfajta filozófia, szellemi erő, vallási szertartás és tiltás másodlagos Krisztus felsőbbrendűségéhez képest.

madás egyéni alkalmazásáról is szól a Kol: "Ha tehát Krisztussal meghaltatok. .., miért terhelitek magatokat ... kötöttségekkel? .. Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol Krisztus van, aki az Isten jobbján ül" (2:20; 3:1).

A levél tartalma Kiemelkedő szereppel bír a Kolosséi levélben az 1:14-22 szakasz, amelyben Pál krisztológiájának folytatását látjuk. Érdekes, hogy nem különálló értékelés, hanem része annak az imának, amellyel Pál az 1:9-el induló szakaszt kezdi. Vonatkozó mellékmondattal kezdi, amely "szeretett Fiát" magyarázza (1: 13), majd olyanjelzőkkel írja le Krisztust, amelyek csak isteni lényt illethetnek, s amelyeket végül is abban a meghökkentő kijelentésben foglal össze, hogy "benne lakik az istenség egész teljessége" (2:9). A teremtésben, a megváltásban, a gyülekezetben és a személyes életben Krisztusnak kiemelkedő szerepet kell betöltenie. A Kol jelentős tanítása a megváltás. Krisztusban az ember bűnbocsá natra talál (1: 14). Keresztje vére által megbékülhet az Istennel (1 :20-22). A minket terhelő adóslevelet eltörölte a kereszt (2: 14). A halál és feltá-

370

A levél vázlata KOLOSSÉI LEVÉL: KRISZTUS KIEMELKEDŐ VOLTA I. Üdvözlés 1:1-2 II. Krisztus kiemelkedő az emberi kapcsolatokban Személyes kapcsolatokban Személyes viselkedésben A személyes célkitűzésben III. Krisztus kiemelkedő a doktrínában Hamis filozófia és Krisztus Hamis istentisztelet és Krisztus Hamis aszkézis és Krisztus

1:3-2:7 1:3-8 1:9-23 1:24-2:7 2:8-3:4 2:8-15 2:16-19 2:20-3:4

IV. Krisztus kiemelkedő az erkölcsökben Tagadással: "vessétek le!" Igenléssel: "öltözzétek fel!" Családi kapcsolatokban Általában V. Záradék, személyes üdvözlések

3:5-4:6 3:5-11 3:12-17 3:18-4:1 4:2-6 4:7-18

A levél értékelése A Kol ellenszernek íródott egy olyan elfásult intellektualizmus ellen, amely misztériumokról, titkos tudásról és bölcsességről fecsegett, miközben Krisztust egy hamis filozófia kedvéért kiárusította. Pál rámutat, hogy Krisztusban Isten tökéletesen ábrázolódik (1:15), hogy benne lakozik az istenség teljessége (1: 19), s hogy Benne van elrejtve a bölcsesség és ismeret minden kincse (2:3). Ezen túlmenően a keresztyéni élettel szemben támasztott követelményekkel szoros kapcsolatba hozza azok szellemi méreteit (fóldiek-odafennvalók) (3:2). A könyv gyakorlati része (3:5-4:6) 371


a tehát szócskával kapcsolódik az előzőkhöz, amely létrehozza a kapcsolatot a tudatos törekvés, illetve a tudás és viselkedés között. Pál nem házalt idealisztikus elméletekkel. Számára az evangéliumnak nyilvánvaló etikai követelményei voltak.

A FILIPPI LEVÉL A levél háttere A Fil a legszemélyesebb hangú páli levél azok sorában, amelyek nem egyes személyeknek íródtak. Azon a négy oldalon, amelyet egy átlagos méretű Bibliában elfoglal, l OO-szor fordul elő az egyes szám első személyű névmás. Pál nem hivalkodó szellemben beszél önmagáról, s még csak személyes szolgálatának védelmébe sem megy bele, mint a 2Kor-ban. A filippi gyülekezet különösen hűséges volt hozzá, s úgy érezte, hogy szabadon szólhat nekik szenvedéseiről és lelki ambícióiról. Lényegében már egy évtized telt el azóta, hogy Pál, Szilász és Lukács először látogattak Filippibe. Már látogatásuk legelején érdeklődés kísérte Pál üzenetét. Ebben a gyülekezetben sok nő volt, valószínűleg Lídia barátnői, akik együttműködtek Pállal az evangélium terjesztésében (Fil 4:3). Természetesen voltak olyanok is közöttük (lásd Evódia és Szüntükhé), akik nem mindenben értettek egyet egymással (4:2). Makedóniai szolgálata vége felé a gyülekezet támogatta őt, de amint útjai távolabbi tájakra vitték, már nem sokat tettek érte. Ajeruzsálemi katasztrófa híre, majd Pál letartóztatása és római fogsága felélénkítette együttérző érdeklődésüket (4:10-14), s újra hozzájárultak kiadásai fedezéséhez. Epafroditosz életét kockáztatta azért, hogy elvigye neki az adományokat, bár a veszély jellegét a levél nem tárja fel. Meglehet, hogy útitársaival való érintkezése által ragályos betegséget kapott; vagy éppen gyanússá tette magát azáltal, hogy egy politikai fogollyal tartott kapcsolatot. A levél keletkezésének ideje bizonytalan, de az tűnik hihetőnek, hogy Pál kétéves római tartózkodásának vége felé íródott. Lightfoot úgy véli, hogy megelőzheti az ázsiai leveleket, mivel nyelvezete nagyobb hasonlóságot mutat az úti levelekhez, mint a többiekhez. A nyelvi hasonlóság azonban nagyon bizonytalan megkülönböztetés, mivel egy szerző változtathat stílusán és szókincsén, nemcsak életkori változás következtében ,


hanem azért, mert egy adott szituáció úgy követeli. Igaz ugyan (ahogy azt Lightfoot kimutatja), hogy Fil szóhasználatában és általános stílusában jobban emlékeztet a Róm-ra, mint Efvagy Kol, azonban egy olyan gyülekezetnek volt szánva, amely inkább európai volt, mint ázsiai, és amelyet nem tartott befolyása alatt miszticizmus és legalizmus, mint Kolossét. Több más tényező is felmerül a háttérben. Figyelembe kell vennünk azt az időközt, amely aközött telt el, amíg Pál Rómába érkezésének híre Filippibe jutott, illetve amikor a gyülekezet elküldte hozzá Epafroditoszt az adománnyal. Pál híre a testőrség körében (1: 13) és az evangélium beszivárgása a császári udvarba (4:22) is igénybe vett egy bizonyos időt. Az igehirdetők két pártjának kialakulása, (azok, akik irigyelték és nem kedve1ték, ill. azok, akik mellette álltak (1: 15-16)) sem történt máról holnapra. Ezen túlmenően az, ahogy ügyének állását látja, azt mutatja, hogy bizonytalan volt annak kimenetele felől, s bár kész volt bármit is elfogadni, bízott abban, hogy szabadon bocsátják s tovább szolgálhat (1 :23-26; 2:17-24). Úgy tűnik, hogya filippi gyülekezetben nem volt semmiféle egyházszakadásra törekvő vagy eretnek csoport, amely esetleg fegyelmi eljárást

Egy római hajó ábrázolása

373 I

~

, AZ ÖSEGYHÁZRÓL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK


követelt volna meg. A judaistákra vonatkozó utalások a 3:2-ben azokat lehetséges, de nem jelenlévő veszély gyanánt festik le; s bár Pál szenvedélyes stílust használ, fő célja nem elsősorban az, hogy megcáfolja tévedéseiket, hanem hogy arra késztesse a filippieket, hogy mennyei honpolgárságukhoz méltóanjárjanak (3:17-21).

az evangélium hitéért való küzdésről (1:27), az evangéliumért végzett szolgálatról (2:22), az evangéliumért való küzdelemről (4:3), az evangélium hirdetésének kezdetéről (4: 15). Pál ezt a kifejezést egy hitrendszer megjelölésére, üzenetre, s egy igehirdetést tartalmazó tevékenységi területre vonatkoztatja. A Fil nem adja meg az evangélium definícióját, de az evangélium magvát két kifejezés is tartalmazza, amelyből az egyik a személyes, a másik a történelmi szempont: "engedelmes volt halálig....(2:8)". Az első jó hír, hogy Krisztus meghalt az emberért, a másik, hogy az ember birtokolhatja az ő igazságát Isten előtt. Ez az evangélium két aspektusa. A második hangsúlyozott téma, a Fil-ben az öröm. Pál kilátásai Rómában bizonyára kedvezőtlenek voltak, mivel ellenségei munkája aláásására törekedtek, s mivel perének egyik lehetséges kimenetele az azonnali kivégzés volt. S ennek ellenére a levél nem pesszimista. Pál hálát adott, valahányszor a filippibeliekre emlékezett (1:3), mert Krisztus nevét hirdetik, akár meggyőződésből,akár színlelésből (1: 18), mert követői növekednek alázatban (2:2,), mert az apostol személyében feláldozza magát Krisztusért (2: 17) és barátai ajándékai és jóakarata vették körül( 4: 10). Az egész levelet áthatja egy ragyogó hit általi öröm, amely kontrasztban áll a zavaró körülményekkel és a bekövetkezhető katasztrófával.

A levél tartalma A Fil szövegét két téma uralja. Az egyik az evangélium, amelyet Pál kilencszer említ: beszél az evangéliummal való közösségről (1:5), az evangélium megerősítéséről (l :7), az evangélium terjedéséről (1: 12), az evangélium védelméről (1: 16), az evangéliumhoz méltó viselkedésről (1:27),

A levél vázlata FILIPPfLEVÉL: A SZEMÉLYES LEVÉL

I.

il romai Fórum épületének romjai

Üdvözlések

1:1-2

II. Köszönet a személyes közösségért Hála Bizalom Ima

1:3-11

III. Bizakodás a személyes körülményeket illetően Pál személyes bizakodása Pál biztatja a filippieket Krisztus, a szolgálat példája A szolgálat célja

1:12-2:18 1:12-26 1:27-30 2:1-11 2:12-18 375


IV. Személyes kapcsolat a küldöttekkel V. Személyes intés a legalizmus ellen Személyes példa A filippibeliek figyelmeztetése

3:1-4:1 3:1-16 3:17-4:1

VI. Záró tanács és üdvözletek Egység Öröm Figyelembevétel Köszönet Üdvözlet

4:2-23 4:2-3 4:4-7 4:8-9 4:10-20 4:21-23

2:19-30

A levél értékelése A Fil köszönetnyilvánítás a kapott szívességekért, továbbá Pál személyes keresztyén életének egyfajta kifejezése. E levél két kiemelkedő passzusa a 2:5-11 és 3:2-15 kifejezi először is Jézus páratlan engedelmességét Isten akarata, és szolgájának Pálnak páratlan szenvedélyét a cél elérése iránt, amelyre Krisztus elhívta. Az előbb nevezett részlet nem első sorban a krisztológiáról szóló esszéként íródott, hanem közbevetőlege sen annak az alázatnak illusztrálására szolgált, amelyre Pál biztatta a Filippieket. Maga az a tény, hogy Pál ennek az igazságát megfellebbezhetetlennek vette, amennyiben szemléltetésre használta fel, igazolja azt a teológiai igazságot, amelyet tartalmaz. Az emberek minden további nélkül elfogadják a közhiedelmet, akkor viszont vitatkoznak, ha kétségek merülnek fel. Sok magyarázat hangzott már el a "magát megüresíti" (2:7) kifejezés jelentésének értelmezésére. Mennyiben mondott le Krisztus az istenség kiváltságairól, amikor lejött az emberek közé? Az Úr Jézus Krisztus önkéntesen megfosztotta magát a látható dicső ségtől, hogy felvegye magára az alázat ruháját, s hogy levezekelhesse az emberi bűn büntetését emberi alapon, de nem szűnt meg istennek lenni. A Kol 1. a Zsid 1-2., valamint a Jn 1. részeivel egyetemben az egyike azoknak a kiemelkedő passzusoknak, amelyek a testté válás doktrínájára vonatkoznak.


A másik szövegrész, a Fil 3. része Pál életének mozgatórugóját szemlélteti. Csodálatos odaszánása és lankadatlan célratörése a történelem nagy vezetői közé helyezi őt, akik teljesen odaszánták életüket annak az ügynek, amelyben hittek. Számára azonban minden élet Krisztusban összegződött. "őt" megnyerni, "őt" ismerni, "benne" találtatni. Elérni a Belé vetett célt - ez kötötte le teljes mértékben Pál figyelmet. A Fil a Krisztusban való teljes életet ecseteli.

Pál fogságának eredményei A börtönkorszak kimenetelét nem nehéz felismerni, még akkor sem, ha néhány kérdés merül fel arra vonatkozóan, hogy Pált szabadon bocsátották -e vagy sem. Cézáreai és római fogsága ellenére sem volt vége Pál szolgálatának. Segítőtársai és barátai által, kiknek nevei az üdvözlések-

A római Caracallafürdőmaradványai, amely 1600 fürdőmedencét tartalmazott.

377


ben kerülnek megemlítésre, állandó kapcsolatban állt a gyülekezetekkel. A rákényszerített visszavonulás több időt biztosított imára és elmélkedésre, s ebből származott a börtönlevelek felbecsülhetetlen kinyilatkoztatása. A császárhoz történt fellebbezése közvetlenül felhívta a római kormány figyelmét a keresztyénségre, s kényszerítette a polgári hatóságot, hogy döntsenek törvényessége felől. Ha engedélyezik mint religio licitát, tehát elismert vallást, akkor üldözése illegális, biztonsága pedig garantálva lenne. Másrészt viszont ha religio illicitának, tiltott vallásnak ítélnék meg, akkor a rákövetkező üldözés még csak propagálná, s lehető séget nyújtana hatalmának bemutatására. A pogánymisszió korszakában, Kr.u. 46-56 között, valamint Pál börtönbüntetésének éveiben az egyház kikerült a judaizmus gyámsága alól, s mint önálló mozgalom, megszervezte saját sorait.

378

IV. RÉSZ:

AZ ŐSEGYHÁZ PROBLÉMÁI A megszilárdulás szakasza: Kr.u. 60-100

, 18. FEJEZET

AZ INTÉZMÉNYES EGyHÁZ: A PÁSZTORI LEVELEK Háttér Nincs összefüggő leírás az egyház történetéről az ApCsel befejezése és az első század vége között. Csak a kánon különálló könyvei, továbbá a korai egyházatyák írásaiból kibogarászható célzások adhatnak bármi információt ennek az időszaknak az eseményeiről. A helyzetet tovább nehezíti az ezen írások keletkezési helyének és időpontjának pontos meghatározása körüli bizonytalanság; így csaknem lehetetlen erről a korról részletes és egybeillő képet alkotni. Határozott változás ment végbe Pál bebörtönzése után. Ö maga is megváltozott, mert noha, mint a Filippi levél mutatja (3: 12), továbbra is kész volt hivatása betöltésére, az idő ellene dolgozott. Egyre nagyobb mértékben támaszkodott fiatalabb munkatársai segítségére, akik még szabadok voltak és nála alkalmasabbak arra, hogy továbbvigyék az evangélizáció munkáját. A pásztori levelek, az l Tim, a Tit és a 2Tim, pályája ezen szakaszához tartoznak. Eredetüket azon az alapon vitatják, hogy szókészletük, stílusuk és tartalmuk különbözik a páli irodalom általános jellemzőitől. Mégis Pál nevét viselik, és az ismert életrajzzal való egyeztetésük elég pozitív eredményt mutat fel ahhoz, hogyeredetinek fogadjuk el őket, mivel a

AZ ŐSEGYHÁZ PROBLÉMÁI

AZ INTÉZMÉNYES EGYHÁZ: A PÁSZTORI LEVELEK

szókészlet és a stílus a kor és a körülmények szerint változhat. Jelentős különbség van a börtönlevelek és az úti levelek között, így az ezek és a pásztori levelek közti eltérés nem meglepő. Az életrajzi adat, amit szolgáltatnak, azt sejteti, hogy Pál megjelent a császár előtti első kihallgatáson, és ezután rövid ideig szabadon működ hetett. Eredeti terve az volt, hogy elviszi a pogány gyülekezetek ajándékát Jeruzsálembe, azután nyugatra siet, hogy megerősítse a római gyülekezetet, onnét pedig tovább megy Hispániába. Legalább négy év telt el azóta, hogy utoljára a maga ura volt, de végre kiszabadult. A pásztori levelekben az utazásokra tett utalások nincsenek kapcsolatban az ApCsel beszámolójával, és sok részlet egyáltalán nem egyezik. Így elkerülhetetlen a következtetés, hogy Pál a három levelet később írta, amikor újra utazni kezdett. A pásztori és a börtönlevelek időbeli sorrendje világosan látszik abból, ahogyan Pál munkatársait említi. Többen mind a kettőben megtalálhatók, de a pásztori levelekben olyan lakóhelyeken emIítik őket, amiből kitűnik, hogy elkerültek Pál közeléből. Timóteus Efezusban maradt, míg Pál útban volt Makedónia felé (1Tim 1:3), noha Pál és Timóteus utolsó közös utazásán az irány Makedónia-Ázsia volt (ApCsel 20:4-6), és Timóteus nem maradt Efezusban. Démász elhagyta Pált (2Tim 4: 10), noha a börtönlevelek a római csoportban emIítik. Tituszt Krétában hagyta (Tit 1:5), aki azután Dalmáciába ment (2Tim 4: 10), de Pál egyik ApCsel-beli útján sem ment Krétába, és Titusz akkor sem volt vele, mikor Rómába hajózása során eljutott oda. Márk Ázsiában volt (4: 11), ahová Pál ajánlást küldött róla egyik ázsiai levelében (Kol 4: 10). Lukács még vele volt (2Tim 4:11). Tükhikoszt elküldte Efezusba (4:12). Pál maga előzőleg Efezust (1Tim 1:3), Krétát (Tit 1:5), Nikopoliszt (Tit 3:12), Korinthust (2Tim 4:20), Milétoszt (4:20) és Tróászt (4:13) látogatta végig, és pillanatnyilag Rómában tartózkodott (1: 17). Börtönben volt (1: 16), és egész bizonyos volt abban, hogy élete vége már nincs messze (4:6-7). Mindent egybevetve a helyzet nagyban különbözik attól, amit a börtönlevelek bemutatnak. A pásztori levelek között valószínűleg van némi időbeli különbség. Az 1Tim Pált utazás és munka közben mutatja be, amint ifjú utódját pásztori kötelességekre oktatja. A Tit szemlélete is egészen hasonló. A 2Tim azonban feltétlenül végpont, mivel nyilvánvaló, hogy Pál biztos volt ab-

ban: nem éri meg a tavaszt (2 Tim 4:21). Első kihallgatása, noha senki sem állt mellé, kedvezően végződött (4:17), de vádlói egyre gonoszabbá váltak, és elítéltetése és kivégzése csak idő kérdése volt. Néró hangulata kiszámíthatatlan volt, s Pál aligha remélhette, hogy továbbra is irgalmat gyakorol felette. A pásztori levelek szorosan összetartoznak. Ha szókészlet és stílus alapján megítélhető a kapcsolatuk, akkor nagyjából hasonló körülmények között ugyanaz a személy írhatta őket. Ezért jó alapot nyújtanak annak a vizsgálatához, hogy milyen volt az egyház helyzete a keresztyén kor hetedik évtizedében.

382

PÁL ELSŐ LEVELE TIMÓTEUSHOZ Amennyiben Pált, miután a császárhoz fellebbezett, Kr.U. 60-61-ben felmentették, akkor ezután újrakezdte missziói tevékenységét. Eredeti elgondolásával (ApCsel 20:38) ellentétben újra módja nyílt arra, hogy meglátogassa az ázsiai gyülekezeteket. Néhány tévtanítás terjedhetett el ezekben a gyülekezetekben, mivel Pál azt tanácsolta Timóteusnak, hogy " ...parancsold meg némelyeknek, hogy ne hirdessenek tévtanokat, ne foglalkozzanak vég nélküli mondákkal és nemzetségtáblázatokkal. .. !" (l Tim 1:3.4) A Törvény tanítói akartak lenni, noha tapasztalatlanok és tudatlanok voltak annak titkaiban (1:7). Szellemi zűrzavarban szenvedők voltak azok is, akik erkölcsileg süllyedtek alacsony szintre mint pl. ~ümenaiosz és Alexandrosz (1 :20), akiket szigorúan megfegyelmezett. Ertelmetlen vitatkozás (1:6) és lelki hajótörés lett ezeknek az irányzatoknak a következménye. Az egyház szervezete összetettebbé vált. Állandó tisztségek alakultak ki, és néhányan ezeket magas állásnak tekintették; így inkább a tisztség presztízse, semmint hasznossága vált fő céljukká. Püspökökről, diakónusokról, vénekről egyaránt szó esik, noha valószínűleg az első és a harmadik csoport azonos. Azokat az özvegyeket, akiket a gyülekezet támogatott, "bejegyezték", ők pedig részt vettek az egyház közösségi szolgálatában (5:9). Az istentiszteletek jellemző vonásokat vettek fel. Ezek voltak a felemelt kezekkel való imádkozás (2:8), az asszonyok csendes-

383

AZ ÖSEGYHÁZ PROBLÉMÁI

sége és szerénysége (2:11), igeolvasás, igehirdetés, tanítás (4:13), a kegyelmi ajándékok kézrátétellel történő átruházása (4:14). Ahogy a hívők második és harmadik generációja felnövekedett, egyre inkább adottnak vették az egyház teológiáját, míg egyidejűleg annak életereje csökkent. A vitás kérdések körül perlekedés, civakodás alakult ki; a tévtanítások egyre közelebbi veszéllyé váltak.

Timóteus életrajza Timóteus maga is érdekes személyiség. Lisztrában született, édesapja görög, édesanyja zsidó volt; a zsidó hitben nevelték fel és gyermekkorától tanították neki az Írásokat. Pál második útján vette maga mellé (ApCsel 16:1-3), és Timóteus ezután végig vele maradt. Részt vett a makedóniai és akhájai evangélizációban, és Pál három évi efezusi tartózkodása alatt is segítője volt, ahol eközben alaposan megismerte a várost és a gyülekezet szükségét. A jeruzsálemi küldöttek egyike volt (20:4), és valószínűleg Pállal együtt ment oda. Pál első bebörtönzése idején vele volt Rómában, mivel neve megtalálható mind a Kolosséi, mind a Filemonnak írt levél elej én. Kiszabadulása után is vele utazott; és nyilvánvalóan Efezusban hagyták, hogy megszüntesse az ott kialakult zűrzavart, míg Pál tovább ment, hogy meglátogassa a makedóniai gyülekezeteket. Pál élete vége felé Timóteus újra csatlakozott hozzá Rómában (2Tim 4: 11,21), majd ő maga is börtönbe került (Zsid 13:23), ahonnan később kiszabadult. Timóteus megbízható, de nem erős személyiség volt. Éretlennek tűnt, noha legalább már harminc éves volt, mikor Pál Efezus pásztorlásával bízta meg (1Tim 4: 12). A hozzá írt levelek bátorításul szolgáltak és arra, hogy megerősítsék a Pál által ráruházott feladatban.

,


A levél vázlata 1 TIM: TANÁCSOK EGY FIATAL IGEHIRDETŐNEK I.

Köszöntés

1:1-2

II. Bevezetés Az efezusi veszély Pál tapasztalata III. A hivatalos megbízatás Célja Az imádságra vonatkozóan A nők istentiszteleti magatartására vonatkozóan A püspök tisztére vonatkozóan A diakónus tisztére vonatkozóan 3:8-13 Megjegyzés A hitehagyottakról IV. Személyes intések Egyéni viselkedésről Különböző csoportokról Özvegyek Vének Visszaesők

Rabszolgák Tévtanítók Pénzimádók A saját hitvallásáról A vagyon felhasználásáról

1:3-17 1:3-11 1:12-17 1:18-4:5 1:18-20 2:1-8 2:9-15 3:1-7 3:14-16 4:1-5 4:6-6:19 4:6-16 5:1-6:2 5:1-16 5:17-19 5:20-25 6:1-2 6:3-8 6:9-10 6:11-16 6:17-19 6:20-21

V. Záró üdvözlet

A levél tartalma Párbeszédes stílusa és rendkívül személyes hangvétele miatt nehéz a levél pontos vázlatát megadni. Néhány kifejezés nem illik a szövegkörnyezetbe, mint pl. a "ne csak vizet igyál" közbeszúrás az 5:23-ban. Ezek olyan mondatok, amilyeneket az ember egy köznapi beszédben tud el384

385

AZ

ŐSEGYHÁZ

PROBLÉMÁI

képzelni, mikor a beszélő akkor mondja ki gondolatát, amikor éppen eszébe jut, és nem látja fontosnak a megfelelő formát. A bevezetés (1 :3-17) felvázolja a veszélyeket, amelyek miatt Pál Efezusban hagyta Timóteust. Emlékezteti Timóteust saját példájára, ami mintát ad a szolgálatra történő elhívásra. Gyakran figyelmezteti Timóteust ennek az elhivatásnak a felelősségére (1:18; 4:6,12,16; 5:21; 6:11,20), mintha ezzel akarná megelőzni, hogy otthagyja a nehéz feladatot. Az általános parancsok, amelyeket az "Ezt a parancsot kötöm lelkedre ...." (1: 18) kifejezés vezet be, az egyházszervezet szempontj ából fontos ügyekről szólnak. Felfedi a közös hitbeli, tisztségbeli és tanítási problémákat, és felvázolja a megoldás módszereit a pásztor számára. A személyes intések (4:6-6: 19) szakaszában Pál megmutatja, hogy milyen legyen az igehirdető viszonya a saját feladatához és a gyülekezet külőnböző csoportjaihoz, és hogy hogyan kezelje őket. Végül a klasszikussá vált sorokban Isten embereként szólítja meg Timóteust, és négy felszólító módú igével- kerüld, törekedj, harcold meg, tartsd meg (6: 11-12, 14) - Pál megrajzolja a személyes, szolgáló élet összetevőit.

PÁL LEVELE TITUSZHOZ

A levél háttere Időrendben

Titusz követi az 1Tim-t. Pál Efezust elhagyva Makedóniába ment, majd valószínűleg Krétába, ahová előzőleg Róma felé vezető útján jutott el. Ez alkalommal némi időt ott töltött, majd hátrahagyta Tituszt, hogy az befejezze a gyülekezet megalapítását, és hogy megtisztítsa a hibáktól. Lehet, hogy Pál érezte, kevés ideje van hátra, és vissza akart térni Efezusba, mivel azt írja, hogy később majd Krétába küldi Tükhikoszt (Tit 3:12). Végcélja Nikopolisz volt, ahol a telet akarta tölteni. A krétai helyzet eléggé lehangolónak mutatkozott. A gyülekezet szervezetlen volt, és tagjai nemigen ügyeltek viselkedésükre. Ha a második fejezet parancsai jelzik, hogy a gyülekezetnek mire volt szüksége, akkor a férfiak lusták, nemtörődömök, az idős asszonyok pletykásak és iszákosak, a fiatal nők pedig semmittevők és kacérok voltak. Talán a kegyelem örömhírének hirdetése keltette azt a benyomást a krétaiakban, hogy a hit 386

AZ INTÉZMÉNYES EGYHÁZ: A PÁSZTORI LEVELEK általi üdvösségnek semmi köze nincs a szorgalmas és erkölcsös élethez. A keresztyéneket ebben a rövid levélben hat alkalommal (1:16; 2:7,14; 3:1.8.14) sürgeti ajó cselekedetre. Noha Pál azt mondja, hogy az üdvösség nem nyerhető el a jó cselekedetekkel (3:5), ugyanakkor hangsúlyt helyez arra, hogy a keresztyéneknek ügyelniük kell arra, hogy gyakorolják a jó cselekedeteket. A krétai felfordulást együttesen okozta az erkölcsi lazaság, ami a krétaiak hagyományos hibája volt (1:12-13), és az a vita, ami azok fölött a mondák és parancsolatok körül zajlott, amiket egy judaista (1: 10), istentelen (1: 16), engedetlen (1: 10), megoszlást keltő (1: 11) és pénzsóvár csoport hirdetett. Ezek a tanítók mások voltak, mint akik Galáciában okoztak zavart, mivel hibájuk az erkölcsi gyengeség volt, míg a galáciaiké a szigorú törvényeskedés. Mindkettőt elítéli ez a levél. Mind az 1Tim, mind a Tit azzal a céllal íródott, hogy tanácsot adjon egy olyan munkatársnak, aki valamely nehéz terület problémáinak megoldásán fáradozik. Titusz, ennek a levélnek a címzettje, legalább tizenöt éve volt már Pál ismerőse és segítője. Az Antiókhiában megtért első pogányok közül való volt, és megtérése olyan meggyőzőnek hatott, hogy Pál és Barnabás a körülmetéletlen pogány hívők .mintáj aként" vitték magukkal ajeruzsálemi zsinatra (Gal 2: 1,3). Bizonyára elkísérte Pált harmadik útjára, mivel Pál küldötteként tevékenykedett Korinthusban a gYÜlekezet lázadásának nagy megpróbáltatást jelentő napjaiban, és sikeresen vezette őket vissza a bűnbánat és hűség útjára (2Kor 7:6-16). Pál teljes támogatásával járta végig Makedóniát és segített neki az adománygyüjtésben. Talán beleértették az ApCsel 20:5 ,,mi" névmásába, noha az ApCsel sehol sem említi meg a nevét. Az Újszövetségben a róla szóló utolsó utalás azt állítja, hogy Dalmáciába ment (2Tim 4: 17). Úgy tűnik, Timóteusnál erősebb jellem volt, és jobban tudott bánni ellenfeleivel.

387



A levél vázlata A TITUSZHOZ ÍRT LEVÉL: A HELYES TANÍTÁS I.

Köszöntés: A helyes tanítás forrása

1:1-4

II. A helyes tanításhoz tartozó rend A vének kiválasztása A hamis tanítók leleplezése

1:5-16 1:5-9 1:10-16

III. A helyes tanítás hirdetése Alkalmazása Idős férfiakra Idős asszonyokra Fiatal nőkre Fiatal férfiakra Saját magára Rab szolgákra Definíciója

2:1-15 2: 1-10

2:11-15

IV. Lelkigondozás a helyes tanítás alapján V. Záró üdvözletek

3:1-11 3: 12-15

A levél tartalma A Tit általános tartalma megegyezik az 1Tim-éval, attól eltekintve, ~~gy hitvallásszerűbb a megszövegezése. Két szakaszban Pál az egész

Ujszövetségben a legközelebb jut egy szabályos hitvallás kifejtéséhez (2:11-14; 3:4-7). Figyeljünk fel az ebben a két szakaszban rejlő összetevőkre:

l. Isten személyisége 2. Szeretetének és kegyelmének jellemzői 3. Isten mint Üdvözítő 4. Krisztus mint Megváltó 5. A Szentlélek 6. Isten háromlényegűsége 7. Krisztus alapvető istensége 8. Krisztus helyettesítő bűnhődése 388

(2:11;3:6) (2:11; 3:4) (2:10; 3:4) (2:13; 3:6) (3:5) (3:5-6) (2: 13) (2:14)

9. A megváltás egyetemessége 10. Üdvösség, kegyelem - nem cselekedetek által 11. A Szentlélek bennünk lakozása 12. Megigazulás a hit által 13. Népének megszentelődése 14. A bűntől való eltávolodás 15. Az örökélet öröksége 16. Krisztus visszajövetele

(2: 11) (3:5) (3:5) (3:7) (2:14) (2: 12) (3:7) (2: 13)

A fenti pontok az újszövetségi teológia hű kivonatát alkotják. A Tit kitűnő összefoglalása az intézményes szakaszba lépő egyház tanításának. Noha úttörő misszionáriushoz íródott, mégis egy olyan egyház a címzettje, aminek már megállapodott elvrendszere és hite volt. A "helyes" szó feltételezi, hogy már kialakult egy elfogadott tanítási norma, amihez a megfelelő élet- és tanítási gyakorlatnak igazodnia kell.

PÁL MÁSODIK LEVELE TIMÓTEUSHOZ A levél háttere Nem tudjuk, hogy teljesült-e valaha is Pálnak az a vágya, hogy Hispániába látogasson. Római Kelemen (Kr. u. 95) levelében azt mondja, hogy Pál "az igazságot tanította az egész világnak, és amikor elérte a Nyugat határait, bizonyságot tett az uralkodók előtt..." Ha Kelemen Rómából írt, ugyanolyan furcsa lenne, ha Rómára mint a "Nyugat határára" utalna, mintha egy chicagói lakos saját városát tartaná az USA nyugati határának. Kelemen nem említette Hispániát, és lehetséges, hogy egyszeruen csak feltételezte, hogy Pál megvalósította kinyilvánított szándékát. Jó lenne tudni, hogy Pál valóban prédikált-e ott, és hogy az észak-afrikai és brit gyülekezeteket az ő szolgálata nyomán megtértek alapították-e. Így bármiféle hispániai utazást ebben az időszakban csak elképzelhetünk, és megvalósulása a legjobb esetben is csak eshetőség. Ha Pál szigorúan követte a pásztori levelekben kirajzolódó útvonalat, akkor megállt Korinthusban (4:20), ahol Erasztosz maradt le, Milétoszban, ahol betegen hagyta el Trofimoszt és végül Tróászban (4: 13). Az elbeszélésből nem derül ki ezeknek az állomásoknak a pontos sorrendje. Nem állt meg 389


Efezusban, hanem Tükhikoszt küldte oda. Bizonyára váratlanul tartóztatták le és szállították Rómába, és így terveit befejezetlenül hagyta. A könyveket, amiket Tróászban hagyott, valószínűleg később akarta magához venni, de erre már nem volt lehetősége. Letartóztatásának helye bizonytalan, esetleg Tróász vagy Nikopolisz lehetett. Letartóztatásának oka ismeretlen. Ha a 2Tim 4: 14-ben említett Alexandrosz azonos az ApCsel 19:33-ban említettel, arra gondolhatunk, hogy zsidó fémműves volt, aki két okból került szembe Pállal: Pál ingyen kegyelmet hirdetett a pogányoknak; és visszaesett az efezusi kegytárgykereskedelem, mivel Pál határozottan szembeszállt a pogány vallásokkal. Efezusban a helyzet igen feszült volt. Pál a 2Kor 1:8-ban beszél "... arról a nyomorúságról, amely Ázsiában ért minket, rendkívüli mértékben, sőt erőnkön felül megterheltetlünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk." Az ApCsel 20: 19 utal a zsidók cselszövéseire, amelyeket ellene terveztek. Talán Alexandrosz, aki még mindig azon dühöngött, hogy Pál sikeresen elmenekült Efezusból, és hogy iparostársaival együtt anyagi veszteséget szenvedett, befeketítette őt a római hatóságok előtt és így sikerült elérnie elítéltetését. Alexandroszt Timóteus is ismerte és Pál tanácsa, hogy őrizkedjen tőle, arra utal, hogy ő is ott működött, ahol Timóteus, talán éppen Efezusban. A pásztori levelek általános hangvétele egy olyan gyülekezetre enged következtetni, amely fennmaradásáért küzdött, a mindenre elszánt judaizmus gonosz féltékenysége és a dekadens pogányság romlott egykedvűsége ellen. Pál, a keresztyén misszió úttörői kihaló csoportjának képviselője, átruházta a felelősséget a fiatalabb és életerős munkatársakra, akik közül jó páran, így pl. Titusz és Timóteus is, méltó utódok voltak, míg mások, pl. Démász, hűtlennnek bizonyultak (2Tim 4: 10). A 2Tim volt munkatársaihoz és barátaihoz intézett utolsó üzenete, mielőtt végleg elhagyta volna a misszió színterét.

390

, AZ INTÉZMÉNYES EGYHÁZ: A PÁSZTORI LEVELEK

A levél vázlata PÁL 2. LEVELE TIMÓTEUSHOZ: BÚCSÚÜZENET I. Köszöntés II. Pásztori példakép Múltbeli példák A jelen problémái Magánélet Külső kapcsolatok Mit hoz a jövő? A hitehagyás veszélyei Hitvédelem

1:1-2 1:3-3:17 1:3-18 2:1-26 2:1-13 2:14-26 3:1-17 3:1-9 3:10-17

III. A végrendelet N. Záró üdvözletek

4:1-8 4:9-22

A levél tartalma Ennek az utolsó levélnek a tartalma személyes érzések és adminisztrációs intézkedések, visszaemlékezés és tanítás, szomorúság és remény keveréke. Fő célja az volt, hogy megerősítse Timóteust annak a testetlelket igénybevevő feladatnak a végzésére, amelyet Pál abbahagyni készült. A lelkipásztori példakép bemutatásakor először emlékezteti Timóteust saját személyes tapasztalataira, és ebbe beleveszi őt is: "Ő szabadított meg minket, és hívott el szent hívással. ..saját végzése és kegyelme szerint" (2Tim 1:9). Ezt az elhívást szem előtt tartva biztatja Timóteust, hogy problémáit úgy kezelje, mint egy harcba menő katona (2:3), aki bízik abban, hogy vezére megnyeri a háborút és teljes erejéből, aggodalmaskodás nélkül szolgál ott, ahol szükség van rá. Személyes életében és gyülekezeti kapcsolataiban mindig az Úr szolgája legyen, aki nem vitatkozik, hanem kész arra, hogy minden embemek segítsen megismerni Isten igazságát.

391


Az utolsó napok leírása, az 1Tim 4: 1-3-hoz hasonlóan, olyan prófécia volt, ami azokat a körülményeket jellemezte, amelyek az egyházra vártak. Pál a Sátán témyerésével szembeni ellenszerként az Írások ismeretét ajánlja, "amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusban való hit által" (2Tim 3: 15). Végrendelete (4: 1-6) klasszikus és minden lelkészjelöltnek alaposan tanulmányoznia kellene.

A levelek értékelése A pásztori levelek együttese az elérhető legértékesebb forrás az egyház életének megismeréséhez, abban az átmeneti szakaszban, amely az úttörő napok vége és az Ignátius leveleiben bemutatott intézményes szervezet létrejötte között zajlott le. Két vagy három tendenciára érdemes felfigyelni. Először is, nyilvánvalóbb a tévtanítások szaporodása. Az igazsággal való szembenállás és a tanításbeli elhaj1ások minden páli levélben megjelennek. A Galata levél a törvényeskedést támadja, az IKor arról beszél, hogy néhányan nem hisznek a test feltámadásában. A Kol pedig valamilyen filozofikus szekta befolyását tükrözi. Ezek azonban elszórtak és helyi jellegűek voltak a judaista irányzat kivételével, de jellegét és intenzitását tekintve még az is különböző volt az egyes vidékeken. A pásztori levelekben ugyanezek a hibák jelentek meg, de felerősödtek és fenyegetést jelentettek a jövőre nézve, amellyel a fiatalabb vezetőknek majd szembe kell szállniuk. E veszély miatt a pásztori levelekben nagyobb hangsúly esik a formába öntött hitvallásra, mint a korábbi írásokban. A Tit-ban található határozott, tantételszerű megfogalmazások, a parancs, hogy "az egészséges beszéd példájának tekintsd, amit éntőlem hallottáL." (2Tim 1:13), és a gyakran hitvallásszerűen megfogalmazott mondatok (1Tim 1:15; 2:3-5, 3:16; 4:10; 2Tim 1:10; 2:8; 3:16) azt a benyomást keltik az olvasóban, hogy a pásztori levelek olyan egyházhoz íródtak, amely kezdte hitét világos, közérthető fogalmakban kifejezni. Az ilyen hitvallásszerű kifejezések mindennaposak, hiszen az "Igaz az a beszéd" formulával vezetik be őket, mintha az egyház szóbeli tanítása során rendszeresen alkalmaznák 392

,


ezeket (1Tim 1:15; 3:1; 4:9; 2Tim 2: 11; Tit 3:8). Az "egészséges beszéd, egészséges tanítás" kifejezés is gyakran előfordul (1Tim 1:1O; 6:3; 2Tim 1:13; 4:3; Tit 1:9; 2:1; 2:8) és általában ajó cselekedetekkel és helyes elvekkel egyaránt összekapcsolódik. Hitvallás és mindennapi élet sohasem vált külön a Bibliában. Noha kezdett kialakulni az egyháznak, mint intézménynek az öntudata (l Tim 3: 15), nem vált sem lezárt hierarchiává, sem gépies szervezetté. A lelki életerő és életmód fontosabb volt, mint a rítus és a politika, s a missziói indíték továbbra is igen erős maradt. A kezdődő üldözés és a tévtanítások ellenére az egyház továbbra is gyorsan növekedett.

Apolló temploma, amelyben egykor egy nagy település volt. Ez Bassae néven volt ismert és Phigalia közelében terült el, Görögországban.

393

19. FEJEZET

A SZENVEDŐ EGYHÁZ: PÉTER ELSŐ LEVELE A levél háttere Mindeddig az Újszövetségben nem sok szó esett a keresztyénség és a római kormányzat kapcsolatáról. Az evangéliumokban található kevés politikai utalás inkább a Heródesek helyi uralmával foglakozik, mint a birodalmi rendszerrel, kivéve Jézus híres mondását: "Adjátok meg tehát a császárnak ami a császáré, és Istennek ami Istené"(Mt 22:21). Az ApCsel változatlanul kedvező fényben tünteti fel a keresztyénség és a római hivatalnokok közti kapcsolatot, de azt a benyomást kelti, hogy csak kevés ilyen kapcsolat volt. A páli levelek nem foglakoznak politikai elmélettel, az apostol csupán arra kéri a keresztyéneket, hogy legyenek engedelmesek a meglévő hatalmasságok iránt, mivel Isten rendelte el azokat (Róm 13:1-6). Ez a viszonylagos hallgatás a politikai viszonyokkal kapcsolatban, amely egy totalitárius kormányzat alatt aligha volt lényegtelen, sokféleképpen magyarázható. Először is: a keresztyénség elsősorban lelki, nem pedig politikai természetű. "De az én országom nem innen való" - mondta Jézus Pilátusnak -, ha ebből a világból volna az én országom, az én szolgáim harcolnának... (Jn 18:36). Jézus tanításának alkalmazása politikai következményekkel járt, de sem ő, sem az apostolok nem voltak forradalmárok vagy agitátorok.


A SZENVEDŐ EGYHÁZ: PÉTER ELSŐ LEVELE

Továbbá meg kell jegyeznünk, hogy a keresztyénség a zsidó valláson belül nőtt fel, amely religo licita, az állam által engedélyezett és védelmezett vallás volt. Róma politikája a tolerancia volt mindaddig, amíg a vallásos előírások szembe nem kerültek az állam érdekeivel. Amíg a keresztyének semmi zűrzavart nem okoztak, egyszerüen nem vettek róluk tudomást. Azok a keresztyének, akik mégis kapcsolatba kerültek Rómával az első század első felében, kedvező benyomást tettek a római hatóságokra.

Pál legalább kétszer hivatkozott polgárjogára (ApCsel 16:36-39; 22:2429), és megkövetelte annak elismerését, de azt is mondhatta, hogy soha sem végzett bomlasztó tevékenységet vagy szított lázadást (24: 12). Az egyház politikája az volt, hogy békés úton töltse be a társadalmat Jézus üzenetével. A hatodik évtized vége felé a helyzet kezdett megváltozni. A keresztyének különváltak a zsidóktól, és különálló csoportként ismerték el őket. A láthatatlan Istenbe és a feltámadott Krisztusba vetett szilárd hitük felkeltette az átlagember gyanakvását és megvetését, míg a közelgő ítéletről és a létező világ megszűnéséről szóló tanításuk értetlenséget és gyűlöle tet váltott ki. A keresztyének Néró alatti római üldöztetése ennek az általános rosszakaratnak a megnyilvánulása volt, aminek azután Néró gonosz vádjai szabad utat engedtek. A pásztori levelek befejezése azt mutatja, hogy Pál halála a kormányzat politikájának az esetenkénti toleranciától az ellenséges kritikára fordulását jelzi. Mikor a gyülekezetek észlelni kezdték ezt a változást, megijedtek attól, hogy mi várhat rájuk a jövőben. Nem szervezhettek ellenállást, mivel ezzel megsérthették volna a kormányzat iránti békés engedelmességre vonatkozó saját alapelveiket, és csak további vádakra adtak volna ürügyet maguk ellen. Tehát a halállal kell szembenézniük? Mi lesz mindennek a kimenetele? Néró kegyetlensége elterjed-e a provinciákban is? Ezekre a kérdésekre vártak választ vezetőiktől. Az lPt erre a helyzetre adott válaszként íródott, és az észak-kisázsiai Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitinia provinciák gyülekezeteihez szólt. Ezek közül a provinciák közül kettőt, Pontuszt és Kappadóciát nem említi az ApCsel azok között, amelyeket Pál evangélizált; Bitiniába megpróbált eljutni, de erre tiltást kapott (ApCsel 16:7). Noha Galáciában és Ázsiában valóban evangélizált, mégis abból, ahogy ezeket a tartományokat a szerző felsorolja, arra következtethetünk, hogy Péter csak az északi területen élő keresztyéneknek írt. Ezeknek a gyülekezeteknek az eredetét és összetételét nem ismerjük jól. Kappadóciaiak és pontusziak jelen voltak pünkösdkor (ApCsel 2:9), és talán a Messiás eljöveteléről és a Szentlélek kitöltéséről szóló hírekkel tértek haza. Lehetséges, hogy Péter prédikált ezeken a területeken, mivel ő az antiókhiai gyülekezettel működött együtt (Gal 2: 11), és a mediterrán világba utazott, amíg Pál európai útját folytatta (IKor 9:5). Noha nem

Az epidauroszi ampfiteátrum.

396

397



ismeretes olyan feljegyzés, miszerint Péter alapította, vagy akár csak meglátogatta volna ezeket a gyülekezeteket, semmi sem zárja ki ennek a lehetőségét. Talán Pál azért nem kezdett misszióba ezekben a provinciákban, mert tudta, hogy valaki már volt ott. A levél címzettjei a szórványban élő jövevények, "akik ki vannak választva" (1Pét 1:1). Ez a köszöntés a pogányokra tett utalásokkal együtt (2: 12; 4:3) azt a benyomást kelti, hogya "kiválasztottak" a diaszpóra tagjaiból kikerült megtértek, és hogy ezek a csoportok túlnyomóan zsidó jellegűek voltak. Jogosan merül fel az a kérdés, hogy ezek a meghatározások szó szerinti vagy átvitt értelműek-e. A pogány nemcsak faji, hanem lelki értelemben is nem zsidót jelentett. A zsidók számára a pogány az volt, aki nem ismerte az igaz Istent! Mikor a keresztyének átvették a zsidó szóhasználatot, a pogány (nem zsidó) szó a mai értelemben vett pogány jelentést kapta. A szó ilyen értelmű használatát az 1Pt-ben megerő síti egy-két másik szakasz is. Az 1Pt 1:14 arra hívja fel hallgatóit, hogy Krisztusban reménykedjenek: .rnint engedelmes gyermekek ne azokhoz a korábbi vágyaitokhoz igazodjatok, amelyek tudatlanságotok idején voltak bennetek." Azokat, akiket zsidónak és az Írások ismeretére neveltek, aligha hívhatta volna tudatlanoknak. Ezután Péter "atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotok"-ról beszél (1:18). Azt írja, hogy "a sötétségből hívott el titeket" (2:9), és a második szakaszban, ahol a pogányokat említi, azt mondja nekik, hogy elég volt abból, hogyamúltban a pogányok akaratának megfelelően kicsapongásokban és szentségtelen bálványimádásokban, részegeskedésben, dorbézolásokban, tivornyázásokban éltek (4:3). Noha ezek a gyülekezetek, mint azok is, amelyeket Pál alapított, elsősorban a diaszpórában élő zsidókból és prozelitákból alakultak, kétségtelennek tűnik, hogy pogány tagjaik is voltak. Péter nyelvezete többnyire bármelyikre vonatkozhat, de a szentségtelen bálványimádások (4:3) említése némi pogány hátteret feltételez. Az üldöztetés fenyegető árnyéka adott alkalmat ennek a levélnek a megírására. A szenvedés a levél egyik alapgondolata, nem kevesebb mint tizenhatszor említi. A gyülekezetek megszomorodtak .Jcülönféle kísértések között" (1:6), néhány tagjuk igazságtalanul szenved (2: 19); lehetséges, hogy szenvedniükkell az igazságért (3:14), még akkor is, hajót cselekszenek (3: 17). Sötétebb napok is jöhetnek, mivel a "szenvedés tüze" vár rájuk, amikor egy kalap alá veszik őket gyilkosokkal, tolvajokkal és

gonosztevőkkel. Péter arra biztatja őket, ne szégyenkezzenek, ha keresztyénként szenvednek (4: 12-16). Ez a szenvedés nemcsak az ő külön balsorsuk lesz, mivel az egész világ keresztyéneire sor kerül (5:9). Mindenkinek olyan bátran kell elviselni ezeket a megpróbáltatásokat, amennyire tudja. A levél közelgő veszélyre felkészítő figyelmeztetés és bátorítás.

398

A levél

szerzője

A levél szerzője Simon Péter, Krisztus legismertebb apostola. Mint legtöbb társa, ő is galileai volt, halász és kereskedő, és Krisztus nyilvános szolgálata kezdetén csatlakozott hozzá (Jn 1:41-42). Eredeti neve Simon volt; a Péter (kőszikla) nevet Jézustól kapta, aki megjövendölte, hogy heveskedő és ingadozó természete olyan szilárd és megbízható lesz, mint a szikla. Jézus hívására Péter otthagyta a halászhajót (Mk 1:16-20) és csatlakozott az Úr követőihez, amint körbejárták Galileát. Vezetőnek született (10:28), és gyakran volt a tizenkettő szóvivője (8:29; Jn 6:67-68; Mt 19:27). Jézus belső tanítványi körébe vette (Mk 5:37; 9:2; 14:33), és számos alkalommal különleges figyelmet tanúsított iránta (Lk 5:10; Mt 16:17; Lk 22:31-32; Jn 13:6-10). Heveskedő, ingadozó, önző, elhamarkodottan cselekvő és gyorsan megfutamodó volt. Az, hogy Jézust megtagadta, nem megfontolt rosszakarat, hanem hirtelen pánik eredménye volt, amit később keserűen megbánt (Mt 26:69-75). Azonban szíve mélyén rendíthetetlen hűség rejlett (Jn 13:36-38; 18:10,15). Mélyen aggasztotta, hogy Jézus teste eltűnt a sírból (20:2-6), és örvendezett, mikor meglátta a feltámadt Urat (21:7.15-21). Pünkösd napján Pétert, azokkal együtt, akik vele imaösszejövetelen vettek részt, betöltötte a Szentlélek. Tüstént ő lett a csoport vezetője. Prédikációja adta meg az újrakezdés alaphangját, és az ApCsel első öt fejezetében túlnyomórészt az ő igehirdetéseinek, gyógyításának és tanításának leírása található. Mikor a nagytanács megkezdte az üldözést, Palesztina tengerparti síkságára, majd Samáriába és Antiókhiába ment. Pálhoz hasonlóan ő is sokfelé utazott vándormissziója során. A hagyomány szerint Rómában, a Néró alatti üldözés folyamán fejjel lefelé keresztre feszítették, nem később, mint Kr.u. 68-ban.

399



Az 1Pt 5: 13 úgy tudósít, hogya levél "Babilonban" íródott. Ennek a földrajzi utalásnak három magyarázata lehetséges: (1) a mezopotámiai történeti Babilon, ahol még később, a keresztyén korban is volt zsidó település, és ahol Péter gyülekezetet alapíthatott; (2) egy egyiptomi város és (3) Róma misztikus neve, amivel a keresztyének a történelmileg az Eufrátesz menti Babilonhoz kapcsolódó gonosz mellékgondolatokat alkalmazhatták Rómára, s így iránta táplált érzelmeiket a felfedezés veszélye nélkül fejezhették ki. A hagyomány nem tud arról, hogy Péter valaha is járt volna az egyiptomi Babilonban, ami ezenkívül nem is volt annyira fontos hely ahhoz, hogy magára vonja a figyelmet. Az Eufrátesz menti Babilonjobb választás lenne, hiszen a fogság óta a Talmud idejéig számos zsidó otthona volt. Azonban nincs bizonyíték arra, hogy Péter valaha is járt volna ott, és noha számos szövegmagyarázó támogatja Péter babiloni tartózkodásának elméletét, érvelésük nem túl meggyőző. Számos tény láthatólag azt az elgondolást támogatja, hogy Babilon Rómát jelenti; János Márk, aki a levél megírásakor Péterrel volt, Pál bebörtönzésének idején Rómában tartózkodott (Kol 4: 10). A provinciákat olyan sorrendben sorolják fel, ami arra utal, hogy a levelet vivő küldött útja inkább nyugaton, mint keleten ért véget. Az egységes patrisztikus hagyomány szerint is Péter élete végén Rómában tartózkodott. Ezen okok alapján a legcélszerűbbnek tűnik Rómát tartani a levél keletkezési helyének. Ha ez a következtetés helyes is, még nem jelenti azt, hogy Péter alapította a római gyülekezetet, vagy hogy hosszabb ideig szolgált volna ott. Sem az ApCsel, sem a Római levél nem utal arra, hogy Péter Kr.u. 60 előtt Rómában járt volna. Ha mégis Rómából írt, valószínűleg csak alkalmi látogatást tett, hasonlóan ahhoz, ahogy korábban Korinthusban járt. Az 1Pt általános stílusa sokban hasonlít a páli levelekére, és nyelvezete, szerkezete a Római és Efezusi levélre emlékeztet. A Péterre gyakorolt páli hatás nem lenne meglepő, mivel már hosszú ideje ismerték egymást, és megerősíti ezt a Gal 2: 11-21 is. Péter ismerte Pál leveleit (2Pt 3:15-16). Továbbá, ha Szilvánusz, Péter ímoka (1Pt 5:12) azonos Szilásszal, Pál munkatársával és segítőjével, könnyen előfordulhat, hogy Péter sokat tanult tőle Pál tanításairól.

A szenvedés mint a levél visszatérő témája mellett megjelenik az ellenpont, "Isten igazi kegyelme" (5:12) is. A szenvedéssel együtt kell, hogy járjon a kegyelem, és az emberben növekednie kell annak. A szó megjelenik a köszöntésben (1:2), a próféták üzenetének összegezéseként (1:10), a jövendő reményeként (1: 13), az üldöztetés alatti életmód példájaként (2: 19.20), az imádságra kapott válaszok teljességeként (3:7), a lelki szolgálat eszközeként (4:17) és olyan ajándékként, amit Isten azoknak ad, akik alázatosan engedelmeskednek neki (5:5).

400

A levél vázlata PÉTER 1. LEVELE: MEGVÁLTÁS A SZENVEDÉS ÁLTAL I.

Bevezetés

II. A megváltás jellege:

1:1-2 megőrzés

III. A megváltás követelménye: szentség Személyes: "lelketek" Társadalmi: "testvérszeretet" Közösségi: "lelki házzá"

1:3-12 1:13-2:10 1:13-21 1:22-25 2: 1-10

IV. A hívők életmódja A világban Az államban A családban Összefoglalás

2:11-3:12 2:11-12 2: 13-17 2:18-3:7 3:8-12

V. A hívők magabiztossága Magabiztosság a védekezésben Magabiztosság az életmódban Magabiztosság a szolgálatban

3:13-4:11 3:12-22 4:1-6 4:7-11

VI. Tanácsadás a hívőknek (a szenvedésre alkalmazva) A szenvedés elviselésére A szenvedés közben végzendő szolgálatra

4:12-5:11 4:12-19 5:1-11

VII. Záró üdvözletek

5:12-14

401

•


A levél tartalma Péter Krisztusról szerzett személyes tapasztalata tükröződik ebben a levélben barátai számára, akiket a küszöbön álló üldöztetés veszélye fenyegetett. Péter megismerte a tehetetlenség érzését, amikor ráébredt arra, hogy Jézus meghalt, de reménye újraébredt, mikor Jézus feltámadt (I :3). A Krisztus szeretetére (1:8) tett utalása visszaidézi Jézus kérdését .jobban szeretsz-e engem ezeknél7" (Jn 21: 15) és buzdítása, hogy "legeltessétek az Isten ... nyáját" (IPt 5:2), Jézus neki adott ugyanilyen parancsának visszhangja volt (Jn 21: 15-17). A "legyetek alázatosak"(IPt 5:5) parancs azt jelenti, hogy "vedd fel a szolga kőtényét", ami arra emlékeztet, hogy Jézus is törülközővel kötötte körül magát, hogy megmossa a tanítványok lábát (Jn 13:4). Ötször szól Krisztus szenvedéséről (lPt 2:23; 3:18; 4:1; 4: 13; 5:1), mintha a Gecsemánéban történtek és a keresztre feszítés kitörülhetetlenül belevésődtek volna. A levél szerkezetének egyik figyelemreméltó vonása a felszólító mód alkalmazása. Az 1:13-mal kezdve, ami a hálaadó első bekezdést követi, a könyv végéig folytatódik a parancsok láncolata. 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 402

Legyetek j ózanok! Reménykedjetek a kegyelemben! Szentek legyetek! Félelemmel töltsétek el jövevénységetek idejét! Szeressétek egymást! A lelki tejet kívánjátok! Engedelmeskedjetek minden emberi rendelkezésnek! Mindenkinek adjátok meg a tiszteletet! A testvéreket szeressétek! Az Istent féljétek! A királyt tiszteljétek! Szolgák, engedelmeskedjetek! Asszonyok, engedelmeskedjetek! Férfiak, éljetek együtt feleségetekkel! Végül pedig legyetek mindnyájan egyetértők! Ne ijedjetek meg! Meg ne rettenjetek!

1:13 1:13 1:15 1:17 1:22 2:2 2:13 2:17 2:17 2:17 2:17 2:18 3:1 3:7 3:8 3:14 3:14


18. Krisztust tartsátok szentnek szívetekben! 19. Vértezzétek fel magatokat! 20. Legyetek bölcsek! 21. Legyetek józanok! 22. Ne lepődjetek meg! 23. Örüljetek! 24. Közületek senki se szenvedjen! 25. Ne szégyenkezzék! 26. Dicsőítse Istent! 27. Ajánlják lelküket! 28. Legeltessétek az Isten nyáját! 29. Engedelmeskedjetek az idősebbeknek! 30. Legyetek alázatosak! 31. Alázzátok meg magatokat! 32. Legyetek j ózanok!

3:15 4:1 4:7 4:7 4:12 4:13 4:15 4:16 4:16 4:19 5:2 5:5 5:5 5:6 5:8

Az öskeresztyének szalonai temetoje, a mai Jugoszláviában.

403


33. Vigyázzatok! 34. Álljatok ellen!


5:8 5:9

FEKETE- TENGER

Ez a számos felszólító mód olyan őszinteséget és közvetlenséget ad a levélnek, ami egyfajta igehirdetési stílusra emlékeztet. Péter szívből szólt, nem pedig formális írásművet alkotott. Egyéniségének minden erősebb és jobb tulajdonsága - annak az eredménye, hogy újjászületett "Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által az élő reménységre" (1:3), - megjelenik ebben a műben. Az újjászületett Péter a legjobb színben . jelenik meg előttünk.

A levél értékelése A levél fő értéke az, hogy megmutatja, miképpen élhetik meg a keresztyének a megváltást egy ellenséges világban. A megváltással lehet, hogy szenvedés jár, de reményt is hoz, minthogy Isten kegyelme megsokszorozódik az egyes ember életében. A 3:18-22. szakaszt mindig is nehéz volt értelmezni. Vajon azt jelenti-e, hogy Jézus a lélek láthatatlan világában prédikált halála és feltámadása között? Ha igen, vajon egy második lehetőséget adott nekik, vagy csak egyszeruen közölte velük szenvedéseinek eredményét? Azt jelenti ez a szakasz, hogy ezek a "börtönben lévő" lények olyan testetlen személyek voltak, akik az özönvízben pusztultak el? Aztjelenti, hogya keresztség önmagában is üdvösséget eredményez? A szakaszban hemzsegnek a kérdések, amelyekre számtalan válasz adható. Minden szövegmagyarázónak megvan a saját megoldása. A nyelvezet nem utal semmiféle "második lehetőség" nyújtására. A prédikál szónak valójában bejelent a jelentése. Ez nem az a szó, ami azt jelenti, hogy az evangéliumot Istenhez hívásként hirdetjük. Ha a lelkek birodalmában Jézus meglátogatta a láthatatlan világot, csak azért tette, hogy bejelentse szenvedéseinek eredményét. Ami a keresztséget illeti, Noé és fiai nem a víz miatt, hanem a víz által menekültek meg. A keresztvíz nem menti meg az embert. Inkább a halál és a feltámadás jelképe a vízen való áthaladás, ahogy a hívő belép a dicső életbe. Mint ahogy Péter a 2:24-ben mondja, a keresztség Krisztus áldozatára emlékeztet, aki "bű neinket maga testében vitte fel, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk". Ez a szakasz valóban édestestvére Pál megfogalmazásának a Róma 6. részében. 404

KIS-ÁZSIA ÉS ÁZSIA HÉT GYÜLEKEZETE 405

, 20. FEJEZET

ELSZAKADÁS A ZSIDÓ VALLÁSTÓL: A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉL A levél háttere A pogány egyház gyors növekedése, aminek mind kulturális öröksége, mind meggyőződése fiiggetlen volt a zsidó vallástól, csak éles és végső szakadást eredményezhetett. A zsidó egyház tagjai még mindig betartották a Törvényelőírásait, noha üdvösségüket Jézustól, a Messiástól várták. A zsidók és a pogányok közötti feszültség, ami a keresztyénség történetének első harminc évén végigvonult, egyre nagyobbá vált, azzal párhuzamosan, ahogya gyülekezet a zsinagóga riválisa lett, mind látogatóinak száma, mind a világban való elterjedtsége tekintetében. A keresztyén üzenet elleni zsidó szembenállás végül olyan fokot ért el, hogy még Pál is feladta a nemzeti fiiggetlenségbe vetett reményét. Noha azt mondta, "azt kívánnám, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett" (Róm 9:3), elfordult tőlük és kijelentette: "Vegyétek tehát tudomásul, hogy a pogányoknak küldetett el Istennek ez az üdvössége. Azok pedig meg is fogják hallani" (ApCsel 28:28). Ezt a rést két további tényező is szélesítette. Egészen attól kezdve, amikor Péter azt mondta a zsidó hallgatóságnak Jeruzsálemben, "hogy tiétek (zsidóké) ez az ígéret és gyermeke iteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magához az Úr, a mi Istenünk" (ApCsel A Via Dolorosa - a hagyomány szerint Krisztus ezen az utcán vitte végig keresztjét útban a Golgotára.


2:39), az evangélium egyetemességét hirdették. A zsidó kizárólagosságban gondolkodott, és az az elképzelés, hogy úgy vállaljon közösséget a pogányokkal, hogy azok nem válnak tökéletesen zsidókká, elfogadhatatlan volt számára. A másik tényező, ami a szakadást véglegesítette, Jeruzsálem eleste volt, Kr.U. 70-ben. A judaizmus, mint vallás és mint politikai rendszer egy és ugyanaz volt, és amikor a politikai rendszer megszűnt, és a zsidók saját ország, templom, és saját kormányzat nélkül maradtak, lényegében az egész rendszer nagy részét elvesztették. Mikor a judaizmus rákényszerült arra, hogy lemondjon a külsődleges kifejezés eszközeiről, kizárólagosan Istennek a Törvény tanulmányozása által megvalósuló imádásává, következésképpen tehát törvényeskedőbbé vált, mint valaha. A zsidó keresztyének számára ez a feszültség néhány szokatlan problémát vetett fel. Minden keresztyén hitt abban, hogy az ószövetségi Írások Istentől származnak, s azokat hite és gyakorlati élete alapjának tekintette. Most tehát hogyan értelmezendők az Írások? Kövessék arabbikat egy bizonyos statikus értelmezésben, vagy pedig ők mint keresztyének az Írások teljes rendszerét Jézus, a Messiás új kijelentésének fényében tekintsék? Milyen álláspontot foglaljanak el a nemzet állapotával kapcsolatban? Ha hisznek Jézus szavainak, aki az Olajfák hegyén azt mondta, hogy Jeruzsálemből kő kövön nem marad (Mt 24:2; Lk 19:41-44), csak elfogadni tudják a város pusztulását, mint Isten elkerülhetetlen ítéletét a Királlyal szembenállók ellen. Ha azonban a Törvénytől a kegyelemhez fordulnak és Jeruzsálemtől mint az istentisztelet központjától saját gyülekezeteikhez, a Törvényhez hű honfitársaik szemében árulók lesznek. Ha visszatérnek a törvényességhez, elhagyják Krisztust, és mindent elvesztenek, mindent, aminek az elhozataláért ő eljött. Nem volt könnyű eldönteni ezt a kérdést, és sokan közülük, mind Palesztinában, mind a diaszpórában meginogtak gondolkodásukban. A döntés fontos volt, mivel az egyház sorsa függött tőle. Egészében véve a zsidókeresztyének a pogánykeresztyéneknél alaposabb képzettséggel rendelkeztek, és következésképpen intelligensebb hitük volt, mivel már ismerték az Írásokat. Hűségük vagy hűtlenségükhatalmas mértékben befolyásolta volna a missziói vállalkozás kimenetelét. Saját érdekükben és a növekedő egyház javáért meg kellett látniuk, hogy Isten új dolgot kez408

"

ELSZAKADÁS A ZSIDÓ VALLÁSTÓL: A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉL

dett, és hogy nekik inkább hitben vele kell haladniuk, mintsem visszavonulni. A Zsidókhoz írt levél erre a dilemmára válaszol. Pontos címzettje ismeretlen, mivel nem tartalmaz formális köszöntést, és a legrégibb kéziratokban is a "A zsidókhoz" a címe. Olyan emberekhez írták, akik j ártasak voltak az Ószövetségben és annak áldozati rendszerében. Ismerték az evangéliumot és olyan emberek szájából hallották, akik Jézus életének szemtanúi voltak és a Lélek ajándékával rendelkeztek (Zsid 2:3-4). Ök maguk kitartó hívek voltak, akik új hitükért érzelmi és fizikai üldöztetést vállaltak (10:32-34). Nem voltak kezdők. Lakóhelyük vita tárgyát képezi, és nagyrészt a tizenharmadik fejezet egyik mondatának értelmezésétől függ (13:24): "Köszöntenek titeket az Itáliából valók". Azt jelenti ez, hogya szerző Itáliában volt, és onnan üdvözölte ezeket a zsidó keresztyéneket, bárhol is voltak? Vagy pedig arra vonatkozik, hogy ők éltek Itáliában, és hogy barátaik, akik abban az értelemben voltak Itáliából valók, hogy elköltöztek vagyelutaztak onnan, köszöntötték az otthoniakat? Az apo prepozíció, ami -ból-ből-nek fordítható, az utóbbi következtetést támogatja. Ebből a gyenge támpontból kiindulva, illetve azért, mert ennek a levélnek a legrégebbi ismert idézete I. Kelemennél található, aki Rómából írt, néhány tudós arra következtetett, hogy a levél a római zsidó keresztyénekhez szól, akik bizonytalankodtak, vajon kitartsanak-e Krisztus mellett vagy pedig visszatérjenek a zsinagógákba. A régebbi elmélet szerint a palesztinai zsidó keresztyénekhez íródott ugyanezen okból.

A levél

szerzője

A szerzőség kérdésében még nagyobb a rejtély. Az író sem a saját nevét nem adja meg, sem olyan körülményekre vagy kapcsolatokra nem utal, amelyek alapján abszolút bizonyossággal azonosítani lehetne őt. A levél tanulmányozása azt mutatja, hogy a szerző kiváló irodalmi képességekkel rendelkezett, és stílusa közelebb állt a klasszikus göröghöz, mint bármely másik újszövetségi szerzőé. Nem volt Krisztus személyes tanítványa (Zsid 2:3), viszont járatos volt az Ószövetségben, amit a Septuaginta fordítása szerint idézett. Valószínűleg zsidó volt, mivel a zsidó olvasók 409


megszólításakor gyakran alkalmazta a többes szám első személyt. Timóteus barátja volt, és valószínűleg a páli körhöz tartozott (13:23). A Habakuk 2:4: "az igaz ember a hite által él" idézése (10:38) összevág Pál idézetével a Róm 1:7-ben és a GaI3:11-ben. Számos elmélet látott napvilágot a szerző kilétével kapcsolatban, noha egyiket sem támogatja a hagyomány olyan egységesen, mint azt, hogy Lukács a harmadik evangélium és az ApCsel írója. A keleti egyház a levelet kezdettől fogva Pál művének tartotta, de valószínűleg közvetett alapon. Eusebius azt állította, hogy Alexandriai Kelemen szerint Pál a levelet héberül írta és Lukács fordította görögre. Origenész gyakran úgy idézte, mint Pál művét, és elismerte, hogy általában neki tulajdonítják, de saját véleményét a következőkben fogalmazta meg: "Ha tehát bármelyik gyülekezet ezt a levelet Páltól származónak tartja, helyeseljük, mivel egyik elődünk sem tartotta volna ezt ok nélkül, de hogy ki is írta valójában ezt a levelet, csak Isten tudja." Az érvelés általános módszere és a könyv stílusa és előadásmódja nem Pálra jellemző. Sok más nevet is említettek szerzőként, elsősorban Barnabást, akit Tertullianus, és Apollóst, akit Luther Márton javasolt. Barnabás mellett szól az, hogy zsidó, lévita, valamint Pál barátja volt, akinek a tanítása rendkívül emlékeztetett Páléra, és aki zsidók és pogányok között egyaránt szolgálhatott. Nagy gyakorlati és oktatói tapasztalata jól illik a levél didaktikus jellegéhez. Apollóst azonban egyáltalán nem támogatja az ősi hagyomány. Ö is zsidó, alexandriai, az Írásokban járatos és a zsidók közötti szolgálatban egyedülállóan sikeres volt. Pál barátai közé tartozott és még Pál élete vége felé is aktívan szolgált (Tit 3:13). Egyetlen elmélet mellett sincs döntő bizonyíték. Egyvalami bizonyos, ahogy Hayes is mondja: "Ha a levél szerzősége bizonytalan is, ihletettsége vitathatatlan."

A levél keletkezésének ideje A levél a keresztyének második generációjának korában íródott (Zsid 2: l-4), és jóval a címzettek megtérése után (5: 12). Elfelejtették a "korábbi napokat" (10:32), vezetőik meghaltak (13:7). Timóteust bebörtönözték (13:23), de még élt, és később ki is szabadult. A papságra tett utalások 410

"


arra engednek következtetni, hogy a templom még állt, de a zsidó intézmények megszüntetése nem volt túl távoli (12:27). Az üldözés a küszöbön állt (10:32-36; 12-4). A levél legjobban a hatvanas évek végéhez illik, amikor a római gyülekezet az üldöztetés bekövetkezésétől rettegett és a zsidó állam megszűnése csak idő kérdése volt.

A levél vázlata A levél teljes témája a ,jobb" szó köré épül, amit számos összehasonlításban használ fel arra, hogy megmutassa: Isten kijelentése Krisztusban fölötte áll annak a kijelentésnek, ami a Törvényen keresztül jött, különösen afölött, ahogy a lévita papság alkalmazta a Törvényt. A Törvény saját korára vonatkozó kijelentésbeli értékeit és érvényességét egyáltalán nem tagadja, másrészről a Zsidókhoz írt levél érvelése nagyrészt az Ószövetségen alapul. A Krisztusban megjelenő új kijelentés a régi helyébe lép; a tiszta lényeg eljövetele idejétmúlttá teszi a homályos, tökéletlen üzenetet. A könyv szerkezete a fentebb említett összehasonIítássorozatból épül fel, amelyek után általában közbevetésként figyelmeztetés és intés következik. Olyan, mint egy szónoklat, ami tantétellel kezdődik, majd az olvasók igénye szerinti témák megvitatásával folytatódik, és hatalmas tető fokkal ér véget. A tizenharmadik fejezet kivételével egyáltalán nem levélszerű a stílusa, és inkább beszédnek tarthatnánk. A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉL: A JOBB DOLGOKRÓL SZÓLÓ LEVÉL I.

A jobb küldött: A Fiú Minősítés

Feljebbvaló az angyaloknál Közbevetés: A gondatlanság veszélye A megtestesülés II. A jobb apostol Feljebbvaló Mózesnél Közbevetés: A hitetlenség veszélye Feljebbvaló az ő nyugodalmánál

1:1-2:18 1:1-3 1:4-14 2:1-4 2:5-18 3:1-4:13 3:1-6 3:7-19 4:1-10 411


Közbevetés: Az engedetlenség veszélye


4:11-13

Élő pap Esküvel megerősített Viszonya az áldozathoz

4:14-7:28 4:14-5:4 5:5-7:25 5:5-6 5:7-10 5: 11-6:12 6:13-20 7:1-17 7:18-25 7:26-28

IV. A jobb szövetség Az Újszövetség létrejötte Az Ószövetség tartalma Krisztus és az Újszövetség

8:1-9:28 8:1-13 9: 1-10 9:11-28

V. A jobb áldozat A Törvény hiábavalósága Krisztus áldozata Közbevetés: Az elvetés veszélye

10:1-31 10:1-4 10:5-18 10:19-31

VI. A jobb út A hit A hit szükségessége A hit példái A hit gyakorlata A hit célja Közbevetés: Az elutasítás veszélye

10:32-12:29 10:32-39 11:1-40 12:1-17 12:18-24 12:25-29

VII. Befejezés: A hit gyakorlása A társadalmi kapcsolatokban A lelki kapcsolatokban Személyes üdvözletek

13:1-25 13:1-6 13:7-17 13:18-25

III. A jobb pap Összehasonlítás Áronnal Melkisédek rendje Elhívott Az üdvösség szerzője Közbevetés: A kiskorúság veszélye Előfutár

412

A levél tartalma A fenti értékelés olyan emberek bátorítására szolgált, akik az üldözés nyomására és a Törvény szerinti régebbi kijelentéshez ragaszkodva hitük elhagyására készültek. Az író megmutatja nekik, hogy ugyanaz az Isten, aki az angyalok kezén át adta Mózesnek a Törvényt, azóta történetileg szólt a Fiún keresztül, aki ideiglenesen alacsonyabbra került az angyaloknál, azért, hogy tökéletesen, résztvevőként kerülhessen be az emberi élet szférájába (2:9,10,14-18). Mivel egyszerre Isten és ember, joga van fő papként szolgálni, és ebben a minőségben feljebbvaló az ároni papságnál. A halál nem hozhatja el ennek a végét (7:24), és szolgálati területe a mennyei szentély, Isten igazi jelenléte (9:11-12). Továbbá azt az áldozatot, amelyet ő ajánl fel, nem kell megismételni. Ö maga egyszerre áldozat és pap, tökéletesen elfogadható az Isten számára, képes arra, hogy megszüntesse a Törvény és a kegyelem alatti bűn következményeit (9:15; 10:10,19). Az örök üdvösséghez, amit így szerzett, hit által juthatunk, ugyanolyan hittel, mint amit az ószövetségi emberek gyakoroltak, akik saját generációjuk lelki vezetői voltak. Ez a hit, ha az olvasók a saját helyzetükre alkalmazzák, bizonyosságot, béketűrést és végül az örökkévaló országba való bejutást hozza el számukra. Egyre fokozódó figyelmeztetés rejlik a hívekre leselkedő veszélyek felsorolásában. Mindegyik egy-egy további lépést jelent a hittől való eltávolodás útján, mint az előző. Az első a gondatlanság veszélye, amit az "elsodródás" szó jellemez (2: 1). Ez közömbösséget, nem ellenségeskedéstjelent. A másodikat, a hitetlenség veszélyét a 95. zsoltárból vett idézet foglalja össze, amely az izraeliták hozzállását írja le a Palesztinába való megígért bejutással szemben. Azáltal, hogy felnagyították az előttük álló nehézségeket és figyelmen kívül hagyták Isten nyilvánvaló hatalmáról előzőleg szerzett tapasztalataikat, elvesztették igényüket jogos örökségükre, és így nem juthattak ahhoz az áldáshoz, amelyet Isten készített számukra. A hitetlenséghez társul és gyakorlatilag azonos vele az engedetlenség veszélye. A lelki haladás szempontjából végzetes az, ha nem hajlandók az új kijelentéseknek engedelmeskedni. A kiskorúság és az ellenállás veszélye sokban hasonlóak. Mindkettő jelentős teológiai zűrzavart okozott. A figyelmeztetések láthatóan azt jelzik, hogy ha az ember megtagadja az engedelmességet vagy elhagyja a 413



hitét, állapota sohasem állhat helyre (6:6; 10:26). Mindkét szakasz Krisztus megfontolt és célzatos elutasításáról szól, az igazság szándékos elhagyásáról, nem pedig egy hirtelen elbotlásról, vagy esetleg olyan hibáról, amit elkövetője maga is megbánt. Az óvatlanság veszélyének alulbecsülése nélkül azt mondhatná valaki, hogy ezek a figyelmeztetések inkább az önkéntes hitehagyásra vonatkoznak, mint az öntudatlan hanyatlásra. Az utolsó veszély a legnagyobb, ami Isten Jézusban adott kijelentése figyelembevételének félreérthetetlen elutasítását jelenti: "Vigyázzatok, hogy el ne utasítsátok azt, aki szól!" (12:25). Jézus vérére utal, "amely hatalmasabban beszél, mint az Ábel vére" (12:24), mivel inkább üdvösséget hoz, mintsem bosszút idéz fel. Ha ezt a hangot megtagadjuk, kárhozatunk meg lesz pecsételve. A szövegben ismétlődően megjelenő figyelmeztetésekkel párhuzamosan megtalálhatók az intések is, amelyek pozitív vonást adnak az érvelésnek. A görög szövegben világosan jelzi ezeket a többes szám első személyű buzdító kötőmód, amit a magyar fordítás többes szám első személyű felszólító móddal ad vissza. Az alábbi felsorolás megmutatja, hogy ezek az intések hogyan helyezkednek el a könyvben.

ban csúcsosodik ki, ami a Krisztus és keresztje iránti elkötelezettség végső próbája. A tizenháromból nyolc az utolsó három fejezetben található, mivel az érvelés következményeivel a gyakorlati alkalmazást erősítik meg. A másik öt a szigorúbb figyelmeztetésekhez kapcsolódik, hogy bátorítást adjon, ne csak negatív elrettentést.

1. 2. 3. 4. 5. 6. 7.

Gondosan ügyeljünk! Igyekezzünk tehát bemenni! Ragaszkodjunk hitvallásunkhoz! Járuljunk a kegyelem királyi székéhez! Törekedjünk a tökéletességre! Járuljunk oda! A reménység hitvallásához szilárdan, ingadozás nélkül ragaszkodjunk! 8. Egymást buzdítsuk! 9. Tegyünk le minden terhet! 10. Fussuk meg a pályát! 11. Legyünk hálásak! 12. Menjünk ki tehát őhozzá! 13. Vigyük a dicséret áldozatát!

4:1 4:11 4:14 4:16 6:1 10:22 10:23 10:24 12:1 12:1 12:28 13:13 13:15

Az első kivételével, ami félelmet, negatív érzelmet ír le, mindegyik intés a lelki tökéletesedés magasabb foka felé vezeti a hívőt és a .menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva" mondat414

A levél értékelése A Zsidókhoz írt levél legnagyobb egyedi értéke a Jézus mennybeli szolgálatáról és papságáról szóló tanítás. Számos helyen utal az Újszövetségben mennybemenetelére és arra, hogy az Atya jobbján ül, de a Róm 8:34 kivételével egyik sem magyarázza meg, mit is tesz manapság. A Zsid a Zsolt 110:4-ben található messiási jövendölés ("Megesküdött az Úr, nem bánja meg: Pap vagy te örökké, Melkisédek módján") értelmezésével a Krisztusban való bizonyosság egészen új alapját adta a hívőknek. Ahogy az ároni papság áldozataival és közbenjárásával szolgált a Törvényt megtartó ószövetségi hívő számára, úgy Krisztus teljesebb értelemben, noha láthatatlanul, most is szolgál a kegyelem alatt lévőknek. Azok, akik tanúi voltak a zsidó papság elmúlásának és érezték, hogy ezzel az üdvösség egy Istentől rendelt rendszere tűnik el, nagy bizonyosságot nyerhettek afelől, hogy ez az ember, "mivel megmarad örökké, átruházhatatlanul viseli a papságot" (Zsid 7:24). A Zsid kiváló példa az ősegyház tanítására. Pálleveleitől eltérően nem több, egymással össze nem függő kérdéssel foglalkozott, és nem volt vegyeshallgatósághoz szóló evangélizációs igehirdetés sem. Egyetlen témája Isten új kijelentésének kifejezése az Ószövetség azon szakaszai alapján, amelyek tartalmazzák az elrejtett igazságot, és rendszeres retorikai úton halad a csúcspont felé. Az idézetek alkalmazása jó képet ad azokról a szakaszokról és értelmezési módszerekről, amelyeket az első századi keresztyén tanítók használtak. A Zsid tanítása egybehangzik a páli levelekével, noha nem alkalmazza azok szókészletét. Témája a Római és a Galata levélhez hasonlóan a Krisztus áldozatában hit által elérhető üdvösség. Ábrahám hitének szemléltetése nagyobb teret kap a Zsidókhoz írt levélben, mint bárhol másutt; így egy sorba állítja azt Pál szóhasználatával. A Krisztus életére tett né415


hány utalás némileg emlékeztet Lukácsra (Zsid 2:3; Lk 1:2; Zsid 2:18; Lk 4:13; Zsid 5:7; Lk 22:44; Zsid 12:2; Lk 9:51; Zsid 12:24; Lk 22:20), amelyek azonban nem elég közeliek ahhoz, hogyaszerzőséggel kapcsolatban bármit is bizonyítsanak. A Zsidjó példája a pogány egyház növekvő függetlenségének és a Krisztusban eljött egyetemes kijelentés kiterjedésének. A Zsid krisztológiai felfogását tekintve sokban hozzájárul a kiengesztelésről szóló tanításhoz, amelyet a szövetségi kapcsolatba helyez bele. Ez a könyv teljesebben magyarázza meg az Újszövetség jelentését, mint Jeremiás tette, akitől idéz (Zsid 8:8-12; Jer 31:31-34), vagy akár Jézus maga. A Zsid összekapcsolja a megtestesülést a kiengeszteléssel (Zsid 2:14-17). A Zsid kitűnő útmutató az Ószövetség tanulmányozása során a típusokjelentésének és a lévita szertartások tartós jelentőségének vizsgálatához. Nem volt célja az áldozatok és az ünnepek minden jellemzőjének bemutatása, de az, hogy megerősíti a Krisztus felé mutató profetikus funkciójukat, értékes kulcs az Ószövetség kincstárának megnyitásához. Ezáltal a Zsid az ezekről a témákról létező legjobb kommentár. A Zsid legismertebb szakasza természetesen a tizenegyedik fejezet, ami ószövetségi példákon mutatja be a hit előrehaladását. A Római levél, ami a Habakuk könyvéből veszi az idézetet, az igaz szó jelentését magyarázza meg, és megmutatja, ki és hogyan igazul meg. A Galata levél azt írja le, milyen is valójában a kegyelem alatt lévő élet, a lelki szabadság gyakorlata és így kifejti az élet gondolatát. A Zsidókhoz írt levél a hit jelentését és fogalmának fejlődését mutatja be. Figyelmeztetéseiben, intéseiben és példagyűjteménye által azt kísérli megmutatni, mi is a hit, hogyan működik, és milyen eredményekhez vezet. Ez a három könyv, a Római, a Galata és a Zsidókhoz írt levél olyan trilógiát alkotnak, ami megmagyarázza a keresztyén hitélet magvát és lényegét.

416

, 21. FEJEZET

A TÉVTANÍTÁSOK VESZÉLYE: PÉTER MÁSODIK LEVELE, JúDÁS LEVELE, " JANOS BAROM LEVELE A levelek háttere Az első század utolsó négy évtizedéből származó iratok azt mutatják, hogyagyülekezeteket "eretnekség bomlasztotta és kétfl.é szakadtak." Mindenféle irányban történt elhajlás, és állandó éberségre volt szükség ahhoz, hogy a keresztyének tisztán tartsák hitüket. A hamis tanítások megjelenése nem volt sem új, sem váratlan. A judaista irányzat, ami Antiókhiában kezdődött és Pált szolgálata folyamán végi$ gyötörte, számos más tévedés előfutára volt, amelyek azóta is léteznek. A korinthusiak között voltak olyanok, akik szerint a halálból nincsen feltámadás (IKor 15:12). Talán a megtévedtek még mindig keresztyénnek tartották magukat, és úgy vélték, hogy a testi feltámadás nem fontos dolog. Pál azonban megmutatja, hogy ez a keresztyén hit lényegével nem egyeztethető össze. Mikor örökre búcsút vett tőlük Milétoszban azt mondta az efezusi vezető knek, hogy távozása után dühös farkasok jönnek, akik nem kímélik a nyájat, és közülük is lesznek olyanok, akik helytelen dolgokat beszélnek majd, hogy a tanítványokat maguk után vigyék (ApCsel 20:29-30). Timóteushoz és Tituszhoz írt leveleiben nagy hangsúlyt fektet a tanítás helyességére, és megjövendöli, hogy néhányan eltávolodnak majd a hittől, mert megtévesztő lelkekre és démoni hatá-


A TÉVTANÍTÁSOK VESZÉLYE: 2PÉT, JÚD, JÁNOS 3 LEVELE

sokra figyelnek (1 Tim 4:1). Ezenkívül azt iS,megjós~lja~ hogy a.gYÜlek~ zetek maguk fognak oda süllyedni, hogy mar nem VISelIk el az Igaz tanítást hanem mivel "viszket a fülük", az igazságtól a mondákhoz fordulnak (2Tim 4:4). Noha ennek a tendenciának a teljes betelje~edésére még ma is várnunk kell, az irányzat már az első században megjelent. Öt rövid levelet (Péter második levelét, Júdás levelét, és János három levelét) írtak az egyházon belül eluralkodó h~is hittétel~k e~l.en. Nemcsak a vita volt a célja ezeknek a leveleknek, es mondanivalójukat sem csupán a tévtanítások támadása töltö~e ki. teljesen. ~e'gköZ~lít~si ~ód szerük inkább pozitív, mintsem negatív, mínt azt a vázlatokból látni fogjuk. Azonban mindegyiküket beámyékolták,a kor ~eszélyei, amel~ek az egyházra legalább olyan erővel nehez~dte,k:a~ p~~a~y gon?~lk~dasa,lat~ tomos beszívódása, mint az üldöztetes kívülről jovo frontahs tamadasal

erre utaló pont található Hermásznál, I. Kelemennél, a pszeudo II. Kelemennél és a Didakhéban. Eusebius Origenészt idézi (kb. Kr.u. 220), amint azt mondja, hogy .Péter., ..kétségtelenül hátrahagyott egy levelet. Feltételezik, hogy egy másikat is írt, de efelől van némi kétség." Kétségtelen, hogy Origenész tudott ennek a létezéséről, és kijelentése nem feltétlenül jelenti azt, hogy kétségbe vonta a levél eredetiségét. A legteljesebb következtetés, ami ebből az állításból levonható az, hogy Péter második levelét nem fogadta el általában az egész egyház. Ez a helyzet nemcsak ezzel a levéllel áll elő. Origenész azt állítja, hogy János második és harmadik levelét sem fogadta el minden gyülekezet, de helytelenítette a vitát, mint ami fölösleges a levelek rövidsége miatt. Ezeknek a leveleknek a rövidsége és az, hogy címzettjük bizonytalan, kezdetben valószínűleg hátráltatta elterjedésüket, és talán néhány gyülekezet számára megkérdőjelezte érvényességüket, amikor később megjelentek a nyilvánosság előtt. Kétségtelen, hogya 2. péteri levél szerzője nem ismeretlen, és azok az életrajzi részletek, amelyeket tartalmaz, egybecsengnek Péter életének ismert vonatkozásaival. Mély érzelmekkel beszél arról, hogy megtisztult régi bűneitől (1:9). Világosan utal arra, hogy közeledik halálának idő pontja (1: 13), amit Krisztus maga jövendölt meg (1: 14; vö. Jn 21 :18-19). A szerző és társai életében rnérföldkő volt Jézus megdicsőülése (2Pt l: 1618). Említi, hogy ugyanazoknak a címzetteknek már küldött egy levelet (3: 1). Olvasói Páltól is kaptak leveleket, amelyeket Péter nehezen érthetőknek tart, mégis elfogadja őket "írásoknak" (3: 15-16). Ez az utolsó utalás későbbre tehetné a levél keletkezését, mivel feltételezi a páli levelek megírását és elterjedését, ha nem lenne ott a bizalmas hivatkozás: "szeretett testvérünk" (3: 15). Az író magával egyenlő kortársként kezeli Pált, nem régmúlt idők szentté avatott embereként. Határozott különbség fedezhető fel Péter első és második levelének szókészlete és stílusa között. A második levél csiszoltabb, nehezebb görög nyelven íródott. Talán más volt az írnok, vagy pedig Péter maga írta át. Míg a 2. péteri levél szerzőségével kapcsolatos külső bizonyítékok nem olyan világosak és meggyőzőek, mint az Újszövetség más könyveinél, a belső bizonyíték legalábbis valószínűsíti hitelességét. A levélben a tévtanítás nyoma sem fedezhető fel, és semmi olyan nincs benne, amit Péter nem írhatott volna; nem díszítik nyilvánvalóan képzelet szülte élet-

révén. Az hogy a tévtanok, amelyeket ezek a levelek támadnak, azonosíthatók-e az egyházatyák műveiben megjelenőkkel, vitatható. Néhányan pl. János írásaiban adoketizmus visszatükröződésétlátják, amely szerint Krisztus nem volt valóságos történelmi személy, csak egy emberi alakot öltő kísértet ami megjelent, majd eltűnt. A második század burjánzó tévtanításai ;örténelmileg talán nem azonosak azokkal, amelyekre a késői újszövetségi könyvek bírálatai utalnak, de az irá~yzatok ugyana~ok, éS,a lényegi hibák is megegyeznek. A tévedések" akarcs,ak az e,mbe~1 termeszet , nem sokat változtak a századok folyaman. A címke változik, a csalás változatlan. Minden könyvet egyenként, a saját helyén kell megvizsgálnunk. Keletkezésük időpontja némileg bizonytalan, de kétségbevonhatatlan, hogy valamennyi Kr,u. 60 után keletkezett.

PÉTER MÁSODIK LEVELE A levél háttere Kevesebb külső bizonyíték van arra, hogy a levelet Péter írta, mint az Új szövetség bármely más könyvének ha~yomány,szerinti szerzője ~s~té ben. Egyik korai egyházatya sem mondja ezt hatarozottan, noha nehany

418

419


A TÉVTANÍTÁSOK VESZÉLYE: 2PÉT, lÚD, JÁNOS 3 LEVELE

rajzi részletek, mint annyi más apokrif művet. Mivel a döntő bizonyíték hiányzik ahhoz, hogy ne eredetinek tekintsük, a továbbiakban elfogadjuk a levél szerzőségét. Ha Péter írta, az életpályájára tett utalások beleillenek élete hátterébe. Utolsó műve volt, amit röviddel halála előtt küldött azoknak a gyülekezeteknek, akiknek az első levelét is írta. Úgy tűnik, az üldözés veszélye elmúlt, mivel a keresztyének szenvedése egyáltalán nem kap hangsúlyt. Péter esetleg már felismerte, ha a levelet Kr.U. 65-67 között Rómából küldte, hogy a provinciákat is fenyegető zavargás csak helyi jellegűnek bizonyult. Újabb figyelmet érdemlő kérdések merültek fel; a gyülekezetet kívülről fenyegető veszély most kisebb volt, mint a belső. A veszedelem, amivel a gyülekezeteknek szembe kellett nézniük, a kétségeskedés volt, és az azoknak a hamis tanításaiból eredő hibák, akik vezetőnek tartották magukat. .Kőzőttetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekségeket fognak közétek becsempészni. Ezekkel megtagadják az Urat, aki őket megváltotta..." (2:1) A hit mintájától történő eltávolodást nem vázolja fel teljesen. Úgy tűnik, ez Krisztus felsőbbségé nek és megváltásának tagadását foglalta magába, valamint minden erkölcsi mérték elhagyását és azt a merész magabiztosságot, ami a lelki tudatlansággaljár együtt (2:10-12). Ezeknek a feltételeknek a teljes megnyilvánulása Péter számára még a jövő kérdése volt (2: l), noha látta a gyülekezet tagjai gondolkodásában jelentkező tudatlanságot és bizonytalanságot. Kétszer is hangsúlyozza: szükség van arra, hogy emlékeztesse őket azokra az igazságokra, amelyeket már tanított nekik (1:12; 3:1-2); először is, hogy az Írásokban, amelyek nem emberi tehetség vagy vélekedés termékei, a Szentlélek általi hiteles kijelentés rejlik (1:19-21) és másodszor, hogy az Úr eljövetele, ami bizonytalannak és távolinak kezdett tűnni, olyan lesz, "mint a tolvaj" (3: l O) megjelenése. Péter 2. levele a kitartó hit serkentésére és azoknak a keresztyéneknek a bátorítására szolgált, akik hiába vártak az Úr eljövetelére, és nem tudtak magyarázatot adni késésére.

A levél tartalma Ahogy Péter l. levelének témája a szenvedés, úgy a 2. levélé az ismeret. Ha a tévtanítók, felsőbbségük alapjául ismereteik felnagyítását tették, akkor Péter af!"a mutatott rá, hogy a hamis ismeretre adott válasz az igaz ismeret. Az ismerni és ismeret szavak tizenhatszor fordulnak elő amiből hat Krisztus ismeretére utal. Ez a visszatérő téma teszi egységessé a levelet és ad előrelépést gondolatmenetének. Mint az alábbi vázlat mutatja, a levél három fő részre bontható. Az első az igaz ismeret természetét vitatja meg, mint ami Isten ereje (1 :3) és ígéretei (1 :4) által kapható ajándék. Ez a hívőt az isteni természet részesévé, a bekövetkező növekedés pedig alkalmassá teszi a még eljövendő mennyei birodalom teljesebb megtapasztalására. Ennek az ismeretnek az alapja azo~ak a személyes bizonyságtételében rejlik, akik ismerik Krisztust, és az Irások kijelentésében, amelyek a Szentlélek közvetlen közlése és irányítása alapján jöttek létre. A második szakasz azoknak a hibás gondolkodásúaknak prófétikus megbélyegzése, akiknek a megjelenésére az egyház számíthat. Megosztást keltő tévedéseik megegyeznek Krisztus felsőbbségének és megváltó művének tagadásában, és erkölcsi szabadossággal párosulnak. Történelmi példát hoz arra, hogyan ítélte meg Isten a múltban az ilyenfajta elhajlásokat, és a 2:10b-19 képszerű nyelvezete megeleveníti előttünk tevékenységüket és hamis elgondolásaikat. A végső ítélet: ,jobb lett volna nekik, ha meg sem ismerik az igazság útját, minthogy azt ismerve elforduljanak" (2:21), Jézus Júdással kapcsolatos szavaira emlékeztet: ,jobb lett volna annak az embemek, ha meg sem született volna" (Mt 26:24). Péter 2. levelének túlnyomóan eszkatológikus jellege a legvilágosabban az utolsó fejezetben jelenik meg. Az első fejezetben a halálra tett utalások azt jelzik, hogy Péter az örökkévalóság perspektívájával rendelkezett, és a próféciára tett hivatkozása (l :21) a jövőhöz való viszonyára utal. A második szakasz egyértelműen a bűn és a romlás eljöveteléről szól. A harmadik fejezet arra mutat rá, hogy a jövőbe vezető egyetlen remény Isten programjának igaz ismeretében és az annak megvalósulását váró türelemben rejlik. A csúfolódók tagadni fogják az Úr eljövetelét, amiről a próféták és az apostolok, akik közé az író magát is sorolta (l: l), bizonyossággal beszéltek. A múlt példája azt mutatja, hogya természet421

420

•


A TÉVTANÍTÁSOK VESZÉLYE: 2PÉT, JúD, JÁNOS 3 LEVELE

ben nem érvényesül az abszolút változatlanság, hanem már eddig is súlyos és végleges ítélkezések (katasztrófák) történtek a világban. Ehhez hasonlóan az Úr napja is éjjeli tolvaj ként jön el- ugyanaz a szóhasználat, mint Pálé (l Thessz 5:2), és a fennálló rend bekövetkező feloszlása magával hoz majd egy "új eget és új földet, amelyben igazság lakik" (2Pt 3:13).

lenti, hogy az ember nem kísérelheti meg az Írás értelmezését, hanem arra figyelmeztet, hogy egyetlen szöveg sem választható külön nem vehető ki szellemi kömyezetéből, mivel a Szentlélek a valódi szerző és csak ő lehet a végső magyarázó. Az "indíttatva (phenomenoi)" szó 'tová?~vit~lt"jelent, mint ahogy a hajót viszi az apály és a dagály, s t~Ües hajtoereje az óceán ellenállhatatlan áramlatában kerül felhasználásra. Az, hogya 3:16-ban Pálleveleire mint Írásokra hivatkozik, jelzi az újszövetségi kánon kezdeteit, noha Péter semmi többet nem állít Pál műveiről . " , rrunt a szerzo maga (lThessz 2:13). A 2Pt a 2Tim 2:15-tel és 3:l6-tal együttesen azt mutatja, hogy az Ószövetség írott kijelentése Isten gondolatának, és akaratának kinyilatkoztatása volt, és a teológiai zűrzavar és erkölcsi hanyatlás napjaiban a hit és gyakorlat elfogadott mércéje.

A levél vázlata PÉTER 2. LEVELE: ISTEN IGAZ ISMERETE I. Köszöntés II. Az igaz ismeret természete Isten ajándéka Növekedés a tapasztalatban A bizonyosság alapja III. Az ismeret elhagyásának veszélye A tévtanok betörése A tévtanok példái A tévtanok gyakorlása A tévtanok veszélyei IV. Az igaz ismeret reménye A múlt példája A jövő ígérete A kitartó várakozás

1:1 1:2-21 1:2-4 1:5-11 l: 12-21 2:1-22 2:1-3 2:4-10a 2:10b-l 9 2:20-22 3:1-18 3:1-7 3:8-13 3:14-18

JÚDÁS LEVELE A levél háttere A Júdás és a Péter második levele közötti irodalmi kapcsolat fontos a háttér meghatározásához. Kétségtelen, hogy különálló levelek mégis aligha lehet véletlen megírásuk okának, alapgondolatának és szókészletének hasonlósága. Júdás levele és a 2. péteri levél második fejezete görög, magyar vagy angol nyelvű szövegének összehasonlítása meggyőzheti az olvasót arról, hogy létezik közöttük valami kapcsolat. Mi ez a kapcsolat? Négy különböző válasz merült fel:

tényező

A Péter 2. valamint a Júdás levele között, azon kívül, hogy azonos helyzetben lévő címzettekhez íródtak, semmi más kapcsolat nincs. Ez a megoldás nem ad megfelelő választ az alapvető szóbeli hasonlóságokra. 2. A Péter 2. és a Júdás levele egy közös forrás átiratai. Ez a megoldás valószínűtlen, mivel mindkét szerző képes volt a levél megírására, és egy harmadik, ismeretlen levél feltételezése csak növeli a zűrzavart. l.

A levél értékelése Péter 2. levelének az Újszövetség tanításához tett fő hozzájárulása az Írásokkal kapcsolatos állásfoglalása: " ...az Írás egyetlen próféciáj a sem fejthető meg önkényes magyarázattai, mert sohasem az ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek" (1:20-21). A szakasz kulcsszavai "önkényes", "magyarázat" és "indíttatva". Az "önkényes (idias)", másképpen "csak saját magához tartozónak" mondható. A "magyarázat (epiluseos)" a megmagyarázás vagy megvilágosodás gondolatát tartalmazza. Ez nem azt je-

423

422

I


3.

A Péter 2. levele sok adatot vett át a Júdáséból. Júdás levelének történelmi utalásai pontosabbak és részletesebbek, ezenkívül felépítése is világosabb. Úgy tűnik, hogy inkább a hosszabb levél idézi a rövidebbet, mintsem a hosszabból tömörítették volna össze a rövidebbet. 4. Júdást az indította levele megírására, hogy látta Péterét, de tőle függetlenül alkotta meg sajátját. Ezek közül az utolsó nézet tűnik a legelfogadhatóbbnak és Zahn kiválóan alátámasztja. A levél határozottan állítja, hogy szerzője olvasóinak .Jcőzős üdvösségünkről" akart írni, amikor valami újabb esemény miatt hirtelen megváltoztatta szándékát, ami inkább apologetikus, mintsem teológiai vagy hitbuzgalmi írást tett időszerűvé (Júd 3). Azt mondja, hogy "bizonyos emberek belopóztak közétek", akik már megítéltettek, és ezek eluralkodtak a gyülekezetben. A 17. és 18. versben szó szerint idéz a 2Pt 3,3-ból, amit a "mi Urunk, Jézus Krisztus apostolai"-nak tulajdonít. Ezen szakaszok alapján ésszerű arra következtetni, hogy Péter második levele Júdás kezébe került, s hogy hallgatóinak arról a hitehagyásról ír, amit Péter megjövendölt, és ami már meg is kezdődött az egyházban. A hivatkozások nagyobb részletessége és a levél világosabb szerkezete Júdás egyéni stílusának következményei. Kétségtelen, hogya szerző Jakab testvére, a jeruzsálemi gyülekezet elöljárója és Jézusnak a Mk 6:3-ban említett féltestvére. Jakabhoz hasonlóan a feltámadás után hitt abban, hogy Jézus a Messiás, s pünkösd napján ő is a várakozó csoportban volt. Úgy tűnik, nem volt jelentős szerepe az apostoli egyház dolgaiban. Júdás levelének stílusa és szókészlete a Jakabéra emlékeztet. Mindkettő tömör és képletes kifejezéseket használ. Mindkettő gyakran alkalmazza a mindennapi életből vett szóképeket. Mindkettőt bizonyos erkölcsi szigor jellemez. Az író nem sorolja magát az apostolok közé (17).

A keletkezés helye és ideje A levél semmilyen világos jelzést nem nyújt arra vonatkozóan, hogy hová és mikor írták. Ha Júdás a palesztinai zsidó gyülekezetekben szolgált, könnyen meglehet, hogy röviddel Jeruzsálem eleste előtt küldte nekik. Arra gondolhatunk, hogy az, amit Péter annak a gyülekezetnek jó424

•


s~lt, a?o;rá írt, már ke~dettbe~övetkezniabban a gyülekezetben, amelyikert Judas volt a felelos. Ha Peter levele épp csak terjesztésre került akk?r ,Júdásét Kr.u. 67 vagy 68 körülre datálhatjuk. Ha viszont az, hogy Judas az emberek emlékezetére hivatkozik, azt jelenti, hogy Péter 2. levelének szövege már hosszabb ideje közismert volt, akkor nyilvánvalóan arra következtethetünk, hogy Júdás levele még Kr.u. 80-ban is keletkezhetett. Az utóbbi esetben nem írhatták Jeruzsálemben.

A levél tartalma Júdás kijelentette: célja olvasói bátorítása volt, hogy küzdjenek a "hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott" (3). Erre a figyelmeztetésre az volt az ok, hogy a keresztyének közé olyan emberek szivárogtak be, akik "Istenünk kegyelmét kicsapongásra használják, és a mi egyedüli uralkodónkat és Urunkat, Jézus Krisztust megtagadják" (4). A t~vuta~at leíró szókészlet megegyezik Péterével, de pontosabb. Úgy tű nik, mmtha a tévtan egyfajta ellentmondó magatartás volna, ami a szabadságot szabadosságra használta fel, és megtagadta Krisztus felsőbbsé gét. Ez a tévút annyira elszakadt a Törvénytől, hogy semmiféle korlátot é~ ~~gzített er~ölcsi mértéket nem fogadott el. Üres intellektuális spekuláció volt, amihez nagyszájú ékesszólás társult, minden kötelezettség nélkül. Általános érvelésében Júdás Péter 2. levelének sorrendjét követi de képei élesebbek és finomabban kidolgozottabbak. Az ítéletre három tőr ténelmi példát hoz fel: annak a hitetlen csoportnak elpusztulását, akik bár kijöttek Egyiptomból, Kánaánba nem juthattak el; az angyalokat, "akik nem becsülték meg a maguk fejedelemségét"; valamint Sodoma és Gomora vá:osá~. Mindegyik esetben Isten visszavonhatatlan ítélete sújtott le azokra, akik kihívó és megbocsáthatatlan bűnt követtek el. A kiemelkedő bűnö sök ezen három csoportjához hasonlítja Júdás az "ezek" névmással (8, 10, ,1~, .14,.16, 19) a hitehagyottakat. Júdás életerős nyelvezete pellengérre állítja tlszteletlenségüket, hűtlenségüket, ürességüket és önzésüket. Bűnük természetét Mózes öt könyvének három nagy lázadójához hason-

425



lítva mutatja be: a vértelen áldozat útja - Káin; az a gondolkodásbeli hiba, hogy Isten az ember kényeimének szolgája, nem pedig sorsának Ura - Bálám; és a saját magunk által kieszelt hit önteltsége - Kóré. Júdás levelének utolsó szakaszában a névmás az "ezek" -ről a "ti"-re vált, és a hitehagyás ellenszerét mutatja be az olvasóknak. Először az "emlékezzetek meg azokról a beszédekről, amelyeket a mi Urunk Jézus Krisztus apostolai előre megmondtak", Péter mondatát visszhangozza, aki úgy érezte, emlékeztetni kell őket arra az igazságra, amit ismer. Másodszor, Júdás azt parancsolja nekik, hogy imádság és építő cselekedetek által tartsák meg magukat Isten szeretetében (20: 21). Végül, a hitehagyással szembeni megállás magába foglalja mások megmentését is azoktól a hibáktól, amik körülveszik őket, hogy kételkedésük végül nehogy szerencsétlenséghez vezessen (20-23).

kíván nekik. Számos más .Jiármast" is alkalmaz a szerző, amit az olvasó maga is megkereshet. Különben pedig semmi különös jelentőségük nincs azon kívül, hogy megmutatják a szerzőre jellemző szellemi vonásokat. Az apokrif irodalom vizsgálata néhány kérdést vetett fel ezzel a levéllel kapcsolatban. A 14. versben az Énókra tett utalás szó szerinti idézet Énók könyvéből, és a Mózes testéért Mihály és az ördög között zajló vitára való hivatkozás megjelenik a Mózes mennybemenetele című apokrif iratban. Mindkét mű első századi zsidó szerzők alkotása, akik saját szektájuk vagy pártjuk Ószövetség ellenes tanítását akarták terjeszteni. Az idézetek dilemmához vezetnek: vajon ha Júdás ihletett volt, akkor azok a művek, amelyekből idézett, ezáltal szintén tekintélyt nyertek? Másrészt viszont, ha találomra idézte azokat, egyáltalán mi szükség volt arra, hogy idézzen? Legjobb hasonlatnak talán azt hozhatjuk fel, ahogy Pál Athénben Aratusz (ApCsel 17:28) görög költöt azért idézte, hogy beszédének lényegét hangsúlyozza, mivel tudta, hogya költő tekintélyt képvisel közönsége szemében, nem pedig azért, mintha teológiai tekintetben ihletettnek vagy mérvadónak tekintette volna. Ehhez hasonlóan az apokrif írásokat néha arra használták fel, hogy bizonyos tanításokat bemutassanak rajtuk keresztül azoknak, akik számára tekintélyt jelentettek. Az ősegyházban az apokrifiratok közül jó néhány nagyrabecsült és hasznosnak tekintett olvasmány volt. Júdás közönsége bizonyára ismerte ezt az irodalmat, mivel rendszeresen utalt rájuk a megnevezett idézeteken kívül is. A levél azt mutatja, hogy mire megíródott, tehát minden valószínű séggel Kr.u. 85-re, kialakult a hit olyan elfogadott formája, amit keresztyénségnek nevezhetünk. A tantételszerű megfogalmazás lassú folyamat, és a keresztyénség eddigi 1900 éves története a doktrinális tételek és hangsúlyok előretörésének és eltűnésének a története, amelyek közül néhány túl szélsőséges volt, ismét mások hibásak voltak, de mindegyik a gondolkodás azon általános áramlatához tartozott, amit keresztyénnek nevezünk. Azt gondolhatnánk, hogy ezek a változások csak azért lényegtelenek, mert az Újszövetség lefektetett bizonyos szigorú doktrinális elveket. Némi eltérés betudható emberi nemtörődömségnek és intellektuális, illetve lelki korIátozottságnak, mivel .znost tükör által homályosan látunk" és "töredékes az ismeretünk és töredékes a prófétálásunk" (IKor 13:12,9). Ezekben a levelekben azonban, amelyek akkor íródtak, mikor a tévelygés el-

A levél vázlata JúDÁS LEVELE: FIGYELMEZTETÉS HITEHAGyÁS ELLEN I.

Köszöntés

1-2

II. A veszély leírása

3-4

III. Hivatkozás a történelmi előzményekre

5-7

IV. A hamis tanítók elítélése

8-16

V. Tanács a hívőknek

17-23

VI. Záró áldás

24-25

A levél értékelése Ennek a rövid levélnek egyik különlegessége az, hogy előszeretettel használ gondolathármasokat. Hat fő szakaszból áll: az első kettő bevezeti a problémát, a második kettő a hitehagyás tárgyalását tartalmazza; az utolsó kettő pedig a következtetést vonja le. A szerző három oldalról mutatja be magát. Neve Júdás; hivatása: Krisztus szolgája; kapcsolata a keresztyén közösséggel: Jakab testvére. Olvasóit "elhivatott"-nak, "szeretett"-nek és .megtartott"-nak nevezi, és köszöntésében irgalmat, békét és szeretetet

426

427



terjedt volt, és a zűrzavar kezdetén álltak, nyilvánvaló ragaszkodás fedezhető fel az "igaz tanításhoz" és Júdás visszavonhatatlanul szól az "egyszer és mindenkorra a szentekre bízatott" (lúd 3) hitelvről, amit sérthetetlen alapnak kell tartani. Júdás azt is megadja, hogyan kell kezelni azokat, akik eltérnek ettől az alaptól. Az Újszövetség sehol sem ajánlja a tévtanítók üldözését vagy máglyán való megégetését. Az eretnekek saját maguk zárják ki önmagukat. "Ezek - mondja Júdás - szakadásokat támasztanak. .." (19). A levél ennek ellenére azt tanácsolja, hogy könyörüljenek meg rajtuk, és mentsék meg a becsapottakat és megtévesztettek, noha magával a tévtanítással szemben semmi megértést nem mutat. Az Újszövetség egyik nagy áldása zárja le a könyvet. Hangsúlyozza Krisztus fennségét és azt, hogy képes szolgáit megőrizni az eltévelyedéstől, s ez rendkívül jól illik Júdás témájához.

A második és harmadik levél, Goodspeedjavaslata szerint, .Jcísérölevélként" íródhatott az egyik gyülekezetnek, amit a "kiválasztott Úrnő" alakja rejt (2Jn 1), a másik pedig Gájusznak, a vezetőnek (3Jn 1). Személyes tanácsként és üdvözlésként íródtak, míg a lényegi tanítást az evangélium és az első levél tartalmazta. Megírásuk pontos helye és ideje meghatározatlan, de a legelfogadhatóbb nézet szerint ezeket a dokumentumokat János az első század utolsó harmadának közepe felé az ázsiai gyülekezethez írta. Ekkora a gyülekezet és a zsinagóga elszakadása teljessé vált. A hit vagy a cselekedetek szerinti megigazulás feletti vita nagyjából véget ért, és a pogányok filozófiai gondolkodásuk örökségével együtt történő beáramlása kezdte éreztetni hatását az egyház doktrinális tanításában. Különösen érdekelte őket Krisztus személye. Ki volt ő? Ha Isten volt, hogyan halhatott meg? Ha meghalt, hogyan lehet Isten? Számos választ adtak erre a kérdésre, de a Krisztus természete feletti vita foglalta el az egyház vezetőinek gondolkodását és a zsinatok témáját egészen az ötödik századig. Valójában ez a vita még ma sem ért véget. Maga az a tévtan, amellyel János l. levele szembeszállni készült, a gnoszticizmus egy korai formájának tűnik, annak a tévtanításnak, amely egész a második század végéig az egyház legveszedelmesebb ellenfele volt. A gnoszticizmus inkább vallásfilozófia volt, mintsem egy zárt rendszer. Arra a premisszára épült, hogy a lélek jó, az anyag gonosz, és hogy a kettő nem állhat tartós kapcsolatban. A megváltás abból áll, hogy az anyag világából a lélek világába menekülünk. Ennek a menekülésnek számos eszköze van. A legfőbb közöttük a tudás, amivel az anyag földhöz kötő láncai fölé, az igazság mennyei megismeréséhez emelkedhet az ember. Ez a tudás vagy gnózis, hogy a görög kifejezést használjuk, amiről ez a filozófia a nevét kapta, csak azok számára érhető el, akiket beavatnak a közösség belső titkaiba. A gnosztikusok tanítása szerint olyan szervezetlen, de összetartó szektát kell szervezni, amit inkább a közös szertartások és közös gondolkodás tart össze, mint a vezetők és a közösségek. Az effajta filozófia és a keresztyénség közötti ellentét Krisztus személye körül volt a legélesebb. Hogy lehet- kérdezték a gnosztikusokaz Istennek nevezett végtelen, tiszta léleknek bármi köze a fizikai, anyagi testhez? Az ő feltevéseik alapján teljes egyesülés nem képzelhető el. Két megoldást javasoltak: vagy Krisztus nem volt valójában ember, csak lát-

JÁNOS ELSŐ, MÁSODIK ÉS HARMADIK LEVELE A levelek háttere Ha a szókincs és stílus egyáltalán alap lehet a szerzőség eldöntéséhez, akkor ezt a három levelet egy szerzőnek kell tulajdonítanunk, aki egyben a negyedik evangélium szerzője is. Az első levél azzal kezdődik, hogy összefoglalja azt, "ami kezdettől fogva volt, amit láttunk szemünkkel, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, ... az élet igéjéről" (1Jn l: l), mint ami az igazság alkalmazásának alapj a. Ez az összefoglalás mind tartalmában, mind szóhasználatában feltételezi a negyedik evangéliumot, és a hasonlóságok az egész levélen keresztül megmaradnak. Az első levél kifejezett célja: "Ezt azért írtam nektek, ...hogy tudjátok: örök életetek van" (5: 13), egy lépéssel még tovább viszi az olvasót az evangéliumnál, ami azt mondja, hogy "ezek pedig azért vannak megírva, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében" (Jn 20:31). Az evangéliumot azért írta, hogy hitet ébresszen; az első levél azért íródott, hogy bizonyosságot adjon.

428

!

I

429


szólagosan, vagy pedig a Krisztus-lélek a keresztségig nem lakott ténylegesen az ember-Jézusban és a kereszthalál előtt elhagyta őt. Az előbbi elméletet a dokeo, látszani igéből doketizmusnak nevezték, az utóbbit pedig Kerinthoszról, első századi fő képviselőjéről kerinthianizmusnak. Mindkét elgondolás végzetes lett volna az evangélium szempontjából, ha a keresztyénség elfogadott tanításává válik. A doketizmus az ember-Jézust egyszerű kísértetté fokozta volna le, egy olyan illúzióvá, ami ugyan megjelenik az ember előtt, de nem igazi létező valóság. A kerinthianizmus furcsa ellentmondássá alakította volna-Jézus személyiségét: az ember sohasem tudná, vajon mikor beszélt és cselekedett a földi Jézus és mikor a mennyei Krisztus? A kerinthianizmus szerint Jézus személye egyfajta tudathasadásos beteg lenne. Valószínűleg János korában ez a két nézet még nem alakult ki és erősödött meg teljesen, de valami gnoszticizmushoz hasonló tanítás ütötte fel a fejét azok között, akiknek írt. János ragaszkodik ahhoz, hogy Krisztus, akit hirdetett, hallható, látható, tapintható (lJn 1:1). Azt mondja, hogy aki tagadja az Atyát és a Fiút (2:22), az Antikrisztus, és kijelenti, hogy "amelyik lélek pedig nem vallja Jézust [hogy testben jött el], az nem az Istentől van" (4:2-3). Nyilvánvaló, hogy ellenfelei adoketikus gnoszticizmushoz közeli álláspontot foglalták el. A kisebb levelek a gyülekezetvezetés és az egyházfegyelem szempontjából foglalkoznak ugyanezzel a problémával. János 1. levele azt mondja, hogy ők (akiken a tévtanítás követőit érti) "közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, megmaradtak volna közöttünk" (2: 19). Néhány gyülekezetben a tévtanítások oda vezettek, hogyakülönutasok saját csoportot alapítottak. Néhányan közülük vándortanítók lettek, és megpróbáltak bejutni azokba a kisebb gyülekezetekbe, amelyek még kiskorúak és gyengék voltak. A második levél ellenük szóló figyelmeztetéseket tartalmaz: "Mert sok hitető jött el a világba, akik nem vallják, hogy Jézus Krisztus testben jött el" (2Jn 7). A gyülekezetet figyelmezteti arra, hogy egyetlen ilyen tanítót se fogadjanak el, .mert aki köszönti, közösséget vállal annak gonosz cselekedeteivel" (2Jn 10-11).

430

-,


A harmadik levél egy vagy két tekintetben betekintést enged az egyház életébe ebben a szakaszban. Ú gy látszik a szolgálat nagy részét vándor igehirdetők végezték, akik rendszeresen körbejártak, mindenhol tartózkodtak egy rövid ideig, és hosszú összejöveteleket tartottak magánházaknál. Ezt a gyakorlatot gyakran vallásos zsarolók kihasználták arra, hogy az emberek nyakán élősködjenek. János dicsérte Gájuszt azért, hogy önkéntesen segíti őket, mivel nem fogadtak el semmit azoktól a pogányoktól, akiknek szolgáltak (3Ján 5,8). Az "egyház kiskirályainak" felemelkedését tükrözi Diotrefésznek szóló megjegyzése. Diotrefész nemcsak hogy nem volt hajlandó látogatókat fogadni, hanem ismételten kitaszította a gyülekezetből azokat is, akik szóba álltak velük. János tiltakozása és az az ígérete, hogy ha odamegy, kipróbálja Diotrefész erejét, azt mutatja, hogy már az első századi egyházban is voltak kormányzati nehézségek. A jánosi levelek tehát egy olyan gyülekezethez íródtak, amelynek a keresztyénséget elnyeléssel fenyegető új filozófiákkal kellett szembenéznie és keményen meg kellett küzdenie azért, hogy egyéni üzenetét megóvja az elhajlástól.

JÁNos ELSÖ LEVELE A levél tartalma János egyéni stílusa legjobban az általa írt első levélből tűnik ki, mivel elég rövid ahhoz, hogy világosan megmutatkozzon szerkezetének jellege. A levél módszere inkább szimfonikus, mintsem logikus; inkább zenedarabhoz, mint vitairathoz hasonlítható. Ahelyett, hogy lépésenként bontaná ki a témát, mint Pál teszi a Római levélben, János kiválaszt egy olyan témát, amit végigvisz az egész könyvön, és melynek különböző változatait is bemutatja, amelyek önmagukban is képezhetnének egy témát. Emiatt az ember nehezen tud végigkövetni egy gondolatmenetet az evangéliumban vagy a levélben, és egy fejlődést mutató vázlat összeállítása még ennél is nehezebb.

431



Ezenkívül az első levél a személyes tapasztalathoz kapcsolódik. Megkísérli bizonyosságra juttatni olvasóit örök életükkel kapcsolatban (5: 13), és olyan próbákat javasol, amikkel elérhetik ezt a bizonyosságot. A "tudjuk" kifejezést, aminek két eredeti igéje is van (oidamen és ginoskomen), tizenháromszor alkalmazza annak a bizonyosságnak a kifejezésére, amely tapasztalat útján érhető el, vagy ami a helyes lelki öntudat része (2:3; 5:29,3:14,16,19,24; 4:13.16; 5:15,18,19,20). A "világosság" és a "szeretet" két különösen jellemző jánosi szó, és kiemelkedő szerepük van ebben a levélben. Mindkettőt alkalmazza az istenség jellemzésére (1 :5; 4:8), és ennek a két témának a kifejezése a levél alapvető részét alkotja. Az evangéliumban bemutatott absztrakt gondolatokat kimunkálja, és elég gyakorlativá teszi őket a személyes alkalmazásra.

JÁNOS MÁSODIK LEVELE

A levél vázlata JÁNOS 1. LEVELE: AZ ÖRÖK ÉLET BIZONYOSSÁGA I.

Bevezetés: Az élet történelmi megnyilatkozása

II. Bizonyosság a világosságban járás által A személyes lelki életben Társadalmi kapcsolatokban A világtól való elkülönülésben Az igazsághoz való ragaszkodásban

III. Bizonyosság a szeretet melletti kitartás által A A A A

szeretet etikai bizonyítékai szeretet társadalmi bizonyítékai szeretet teológiai bizonyítékai szeretet érzelmi bizonyítéka

l: 1-4 1:5-2:29 1:5-2:6 2:7 -11 2: 12-17 2: 18-29 3: 1-4:21 3: 1-12 3: 13-24 4: l-6 4:7 -21

IV. Bizonyosság hit által

5: 1-12

V. Befejezés: Az életről kapott bizonyosságok

5:13-21

432

A levél háttere A 2. levél háttere nagyjából megegyezik az első levél ével. Ez a levél személyesebb, hiszen a "kiválasztott Úrnőnek és gyermekeinek" szól. Ennek a kifejezésnek a fordítása bizonytalan, mert érthető "Electa úrnő nek", "kiválasztott Kűriának" vagy hagyományosan "kiválasztott Úrnő nek", attól fiiggően, hogy valaki tulajdonnévnek tekinti-e az üdvözlésben, vagy sem. Az értelmezés még nehezebb, mint a fordítás. Vajon a CÍmzett személy, vagy pedig az "Úrnő" kifejezés képletesen a gyülekezetet jelenti, amelynek tagjai a "gyermekei"? Ehhez hasonló a zsidók érzése Sion iránt, amit Pál "anyánk"-nak nevez (Gal 4:26). Westcott szerint "a címzett kérdése mai ismereteink alapján megoldhatatlan", és az újabb szövegmagyarázók sem tudták világosabbá tenni elődeiknél. A fő mondanivaló az, hogy azokat, akik számára a levelet írták, hamis tanítók veszélyeztették. János azt akarta, hogy őrizzék meg éberségüket, nehogy félrevezessék őket.

A levél tartalma és vázlata A második levél doktrinális tartalma kevéssé különbözik az elsőétől. Krisztus ember volta figyelmen kívül hagyásának ugyanazon veszélyét és az igazsághoz való ragaszkodás ugyanolyan szükségességét hangsúlyozza az-olvasók számára. JÁNOS 2. LEVELE: A KERESZTYÉN HÜSÉG

I. Köszöntés II. Buzdítás A szeretetre Az engedelmességre Az éberségre A bűn elutasítására

1-3 4-ll

lll. Befejezés

12-13

433


A TÉVTANÍTÁSOK VESZÉLYE: 2PÉT, JÚD, JÁNOS 3 LEVELE

JÁNOS HARMADIK LEVELE A levél tartalma és vázlata Elsősorban Gájuszhoz,

a gyülekezet pásztorához (vagy vezetőjéhez) szól. Kevesebbet foglakozik a teológiai igazsággal, mint a másik két levél, és több teret szentel adminisztratív ügyeknek. A misszióban működő testvérekkel való törődéssel foglalkozik, akiket bátorítaniuk kellene, amint azok útba ejtik a gyülekezetet munkaterületükre menet. Szóba kerül Diotrefész rosszindulatú magatartása is, aki feddést érdemel.

en:berek vagyelfogadnak vagy elutasítanak. Elfogadásának kötelezettségeit és következményeit úgy vázolja fel, hogya hívők elmondhassák a halálból életre jutottunk". ." . ,Ezek a kései levelek szilárd frontot képeznek a tévtanításokkal és a

~Ibakkal, s~emben. Azonban nem csupán vitatkoznak, hanem az evangé~Ium tamta,sának ~~ítő bemutatását is adják. A gondolat érettsége és az elet szentsege a céljuk, nem csupán a hagyományokról szóló vita. Nem-

c~a~ a ;rita me?~ye~é~é:e, hanem a keresztyének megsegítésére és fejlő desük tamogatasara IS íródtak, hogya gonosz meg se érinthesse őket (5: 18).

JÁNOS 3. LEVELE: AZ IGAZSÁG GYAKORLÁSA I.

Bevezetés

1-4

II. A missziómunkások bátorítása az igazságra

5-8

III. Az igazság ellenfeleinek feddése

9-11

IV. Az igaz bizonyságtétel ajánlása

12

V. Befejezés

13-14

A levél értékelése A jánosi levelek, különösen az első, felbecsülhetetlen értékűek a személyes lelki teljesítmény mutatóiként. Csaknem teljesen kinyilatkoztató és intő jellegűek; a tanítás kifejtése és a teológiai érvelés nem található meg ezekben a sorokban. A történelmi igazságot, amelyet az evangélium tartalmaz, az 1. levél az egyes hívőkre alkalmazza, és világosan kifejti az örök élet birtoklására vonatkozó bizonyítékokat úgy, hogy biztosan megtudhatja, vajon hite valódi-e vagy sem. A bennük rejlő tanítás higgadtságát nem szabad összekevernünk a hit bizonytalanságával vagy a teológiai határozatlansággal. Mindegyik levél éles határt húz az igazság és a hazugság, a fény és a sötétség, valamint a szeretet és a gyűlölet között. Arra szólítanak fel, hogy a hívő döntse el, a határ melyik oldalára lép. "Akiben a Fiú van, abban van az élet, akiben nincs meg az Isten Fia, abban nincs meg az élet sem" (l Jn 5:12). Feltételezik az örök élet Krisztusban megvalósult tiszta és tökéletes kijelentését, ami az igazság mércéje, és amit az

434

435

22. FEJEZET

A VÁRAKOZÓ EGYHÁZ: A JELENÉSEK KÖNYVE A könyv háttere A Jelenések könyve zárja le a kánont és az Újszövetség történetét. Függetlenül attól, hogy utolsónak íródott, gondolatai alapján is a befejező könyvnek tekinthető, mivel annak az egyháznak a várakozását tartalmazza, amely intézményként került bele e világba és amely buzgón várakozott küldetésének beteljesedésére. A Jelenések könyve számos szempontból egyedülálló. Az egyetlen újszövetségi könyv, ami teljes mértékben próféciának készült. Gyakorlatilag minden szóképe megtalálható az Ószövetség prófétikus könyveiben, és tartalmának jelentős része a jövővel foglakozik. A szerző határozottan állítja, hogy a küldöttre, aki az utolsó látomást elé tárta, érvényes az, hogy "az Úr, a próféták lelkének Istene küldötte el angyalát, hogy közölje szolgáival mindazt, aminek hamarosan meg kell történnie" (22:6), és a következő versben "e könyv prófétai igéit" említi. A Jel az apokaliptikus irodalomhoz tartozik. Ilyen írások rendszerint az üldöztetés és elnyomás által jöttek létre azzal a céllal, hogy bátorítsák azokat, akik hitükért szenvedtek. Jellemzői voltak: (l) erős kétségbeesés az adott körülmények miatt és hasonlóan erőteljes remény a jövőt illető isteni közbelépésben; (2) szimbolikus nyelvezet, álmok és látomások használata; (3) a mennyei s démoni hatalmakat Isten célja előrehaladásában


küldöttekként s közvetítőkként mutatja be; (4) megjósolja a gonosz végzetes megítéltetését és az igazak természetfeletti meg szabadítását; (5) gyakran a bibliai történelem valamelyik kiemelkedő szereplőjét tartják szerzőj üknek, mint pl. Ezsdrást (II. Ezsdrás) vagy Énókot (Énók könyve). A Jelenések könyvére a fentiek közül a legtöbb vonás érvényes, azzal a különbséggel, hogy a szerző név szerint megnevezi magát és feltételezi, hogy úgy ismerik, mint aki nem a múlt híressége, hanem pillanatnyilag is részt vesz azoknak az ügyeiben, akikhez szól. Tartalmának tanulmányozása alapján elég jól kikövetkeztethetők megírásának körülményei. A könyv Ázsia provincia hét gyülekezetéhez íródott, amelyek már hosszabb ideje fennálltak, és amelyek lelki fejlő dést és hanyatlást is megéltek. Az ezekhez a gyülekezetekhez írt levelekben utalások találhatók arra, hogy az üldöztetés vagy küszöbön áll, vagy már meg is kezdődött. A szmirnai gyülekezet "szenvedni fog"; "nyomorúságotok lesz tíz napig" (2: l O). Antipász mártírhalált halt Pergamonban (2: 13). Filadelfia meg fog tartatni "a kísértés órájában" (3: 10). Még ha jövendő eseményekként is értelmezzük ezeket a szakaszokat, a könyv légköre ellenségeskedést és elnyomást sejtet. A könyv nagy részében az éhínséget, a háborút, a pestist, a gazdasági nyomást és az üldöztetést a pillanatnyi helyzet megszokott jelenségének tekintik. Nem kétséges, hogy a császári Róma képezte annak az államhatalomnak a modelljét, amit a Jel a keresztyénség ellenségeként fest le. A fenevad, akinek megadatott "a hatalom minden törzs és minden nép, minden nyelv és nemzet felett" (13:7), Róma egyetemes uralmának felel meg a császárkorban. A "bélyeg", amivel az embereket meg kellett jelölni ahhoz, hogyadhassanak vagy vehessenek (13: 16-17), a császári pecsétre célzott, ami a rendelkezéseket, számlákat és egyéb dokumentumokat jogerőre emelte. A parázna, akit nagy Babilonnak hívnak és "részeg a szenteknek és a Jézus vértanúinak vérétől" (17:6) hét hegyen ült (17:9), ami megegyezik Róma dombjainak számával. Függetlenül attól, hogy végül is a könyvet Róma jellemzői szerint kell-e értelmezni, első olvasásra a keresztyének bizonyára Rómára alkalmazták. Megírásának helyét és körülményeit illetően két jelentős elgondolás létezik. Az egyik iskola Néró korába helyezi, amikor Róma leégése keresztyénüldözést idézett elő. Ezt a véleményt főleg két meggondolás támogatja. Ha János, Zebedeus fia írta a Jelenések könyvét, akárcsak az 438

•

A VÁRAKOZÓ EGYHÁZ: A JELENÉSEK KÖNYVE

evangéliumot és a leveleket, amelyeket szintén neki tulajdonítanak, akkor a nyelvezetben és stílusban közöttük mutatkozó alapvető különbségekjobban magyarázhatók, ha a Jel korai próbálkozás lenne, mikor még a szerző görög tudása tökéletlen volt, míg az evangélium és a levelek későbbiek, amikorra János már jártasságot szerzett a nyelvben. Ezenkívül arra hivatkoznak, hogy a hatszázhatvanhat (13:18) misztikus száma a Neron Kesárt kiadó héber betűk számszerű összegével egyenlő, és így a fejezetben bemutatott személy Néró kell legyen. Az effajta érvelés nem megalapozott, és végső következtetéshez túl gyengének tűnik, főleg azért, mert a külső hagyomány sem támogatja.

Patmosz szigete a kolostorból nézve.

439


A vÁRAKozó EGYHÁZ: A JELENÉSEK KÖNYVE

A másik elmélet az első század végére, Domitianus uralkodása alattra (Kr.u. 81 és 96 közé) teszi a Jel keletkezését. Ez az időpont legalább is explicit külső bizonyítékkal rendelkezik. Irenaeus szerint János a látomást "nem túl régen, csaknem a mi időnkben, Domitianus uralkodása vége felé" kapta. Noha valószínűlegnem volt kiterjedt üldözés Domitianus alatt, ragaszkodása ahhoz, hogy istenként imádják és az uralkodása alatt egyre szaporodó erőszak szembeállította őt a keresztyénség növekedésével és előre jelezte azoknak a társadalmi, gazdasági és vallási körülményeknek a megerősödését, amelyeket a Jel megjövendölt. A Jelenések könyve tehát a római állam és az egyház közti növekvő ellenségeskedést tanúsítja. Ez nem szükségszerűenjelentiazt, hogy általános politikaként fogadják el a keresztyének üldözését, de azt világossá teszi, hogy nem lehetséges kompromisszum egy pogány állam és a keresztyén egyház között. A pogányság logikus végkifejlete a totalitarizmus, ami magában foglalja a minden politikai jogot, gazdasági erőfor rást, vallási előírást és személyes vallásgyakorlatot ellenőrzése alatt tartó uralkodó imádatát is. A tolerancia, amivel Róma az ősegyházat kezelte, gyanúra változott, mikor a zsidó vezetők Pált és más keresztyén igehirdetőket vádolni kezdtek, és ezután a gyanú megvetéssé és gyűlöletté fajult. Az első század végére a keresztyének mindenhol védekező állásban találták magukat. Meglátták Jézus szavainak igazságát: "Ha e világból valók volnátok, a világ szeretné a magáét, de mivel nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak ki titeket a világból, azért gyűlöl titeket a világ" (Jn 15: 19). A Jel bátorításként íródott azokhoz a gyülekezetekhez, amelyek érezték ezt a növekvő ellenségeskedést, és figyelmeztette a nemtörődöm, felületes keresztyéneket, akik kísértést éreztek arra, hogy könnyebb megoldásként a világhoz való alkalmazkodást válasszák. Ez a könyv volt a véget érő évszázad utolsó hangja. A szerzőt, saját bizonyságtétele szerint, Jánosnak hívták és szemtanúja volt mindannak, amiről szólt (Jell: l-2). Patmoszon, egy a görög partok menti sziklás szigeten tartózkodott, ahová hite miatt száműzték (l :9). Míg ott volt, látomást kapott, amit leírt, és amiről azt a parancsot kapta, hogy küldje el a hét ázsiai gyülekezetnek, melyeket ismer (1: 10). A Jel görög szövegének egy része nehézkesnek, sőt nyelvtanilag hibásnak tűnik. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szerző emberi nyelvezet-

tel próbált bemutatni olyan jeleneteket, amelyek mindennapi fogalmakkal nem írhatók le, és következésképpen mind nyelvhelyessége, mind szókészlete elégtelennek bizonyult. Ezenkívül anyanyelve valószínűleg az arám volt, és csak nehézkesen tudta magát kifejezni görögül. Ha az evangélium és a levelek megírásában képzett írnok volt a segítségére, míg a Jelenéseket maga írta, az eltérések egy része könnyen magyarázható. A Jel magyarázó jellegű. Nem kevesebb mint négyszáz alkalommal hivatkozik az Ószövetségre, noha közvetlen ószövetségi idézet nem található benne. Szóképei és mondanivalója az ószövetségi próféciákhoz kapcsolódnak, és azoknak a jelentését kapcsolatba hozzák az üdvkorszak irányvonalával. A Jel a hét ázsiai gyülekezet megítélésén keresztül becslést ad az egyházi élet lelki beállítottságáról. Az ezt követő látomások, bárhogy is magyarázzuk őket, Isten célja végső beteljesedésének képét adják. Bármilyen furcsa is lehet jelképrendszere, mégis az Újszövetség egyetlen könyve, amely valamilyen rendezett előrejelzést ad a jövőre vonatkozóan.

440

A könyv értelmezési lehetőségei A modem tudósok között a Jelenések könyve értelmezésének négy fő iskolája található meg.

A preterista (csak a megírás idejére vonatkoztató) iskola A preterista iskola azt tartja, hogy a Jel szimbólumrendszere csupán megírása korának eseményeire utal. A pecsétek, trombiták és a poharak szóképeinek semmi közük sincs a jövőhöz. Az író egyszeruen saját kora visszásságaival szembeni erkölcsi ellenérzését fejezi ki, amikor a jövendő ítéletéről beszél. Ez a véleménye a liberális tudósok többségének, mint pl. R. H. Charles-nak és C. C. Torrey-nak. Előnye az, hogy a könyvet összekapcsolja keletkezési idejének gondolatvilágával és történelmi eseményeivel, de egyáltalán nincs tekintettel semmiféle jövőre vonatkozó próféciára.

441



Az idealista iskola Az idealista nézet, ami gyakran kapcsolódik a preterista iskolához, a Jelenések könyvét csak ajó és a gonosz, a keresztyénség és a pogányság közötti örök küzdelem szimbolikus képének tartja. Felfogása szerint a szimbólumok sem a múlt, sem a jövő eseményeivel nem azonosíthatók; egyszeruen csak irányzatok vagy ideálok. Így pl. Raymond Calkins kijelenti:

nézetet legalábbis látszólag alátámasztja a Jel 4: 1: "Jöjj fel ide, és megmutatom neked azokat, amiknek meg kell történniük" . A történeti magyarázat jobban betű szerinti, mint az idealista, de képviselői sosem tudtak egységre jutni abban, hogy mit is jelentenek az egyes szimbólumok. Még a történeti iskolában is csaknem annyi magyarázatot találhatunk mint ahány kommentátort. Mindegyiküknek nem lehet igaza; és rnivel olyan nagy eltérések vannak közöttük, legalábbbis fennáll annak lehető sége, hogy módszereik is tévesek.

"Ma már értjük, hogy mit jelent a jelenések kifejezés. Szó sincs a világ vége, az ezeréves birodalom vagy az ítélet napja jövendő titkainak kijelentéséről. Nem jelenti elsősorban a menny dicsőségénekvagy az üdvözültek kegyelmi állapotának kijelentését sem. Inkább a végtelen, a megváltást elvégezni tudó Isten kijelentése, a mindenható Megváltó mindent legyőzni tudó hatalmának felfedése Isten népe inspirációjára és vigasztalására..." Az idealista értelmezési módszer előnye az, hogy az olvasó figyeimét inkább a Jel etikai és lelki igazságaira összpontosítja, semmint szimbolizmusa vitatható aspektusaira. Másrészt viszont alábecsülni látszik a szimbolizmust, mint a jövendőmondó prófécia eszközét. "Spiritualizálása" megfosztja a könyvet mindenjövendölési értéktől és elválasztja azt bármilyen egyértelmű történelmi beteljesedéstől. Az ítélet napja eszerint az elmélet szerint mindig eljön, amikor egy jelentős erkölcsi kérdésben döntenek; nem olyan végső csúcspont, amikor a természetfeletti Krisztus látható trónra lép.

A történeti iskola A történeti magyarázat szerint a Jel szimbolikus formában az egész egyháztörténelmet felvázolja pünkösdtől Krisztus visszajöveteléig. A szimbólumok bekövetkezésük sorrendjében ábrázolják a nagy eseményeket, azaz a pecsétek a római birodalom felbomlása, a sáskák kijövetele az alvilágból pedig a mohamedán támadások képe stb. A keresztyénség történetének minden fontos eseményét így világosan megjósolták, és a Jel az események előre megírt naptára lesz. A reformátorok többsége, amennyiben egyáltalán foglalkoztak a Jelenések könyvével, a régebbi kommentárok és sok modem evangéliumi igehirdető, mint A. 1. Gordon és A. B. Simpson is ezt az álláspontot támogatták. E

A futurista iskola A futurista iskola képviselői azt tartják, hogy a Jel első három fejezete vagy a könyv megírásának idejére vonatkozik, vagy pedig a hét ázsiai g~~ekezet az egy~áztörténet hét olyan szakaszát képviseli, amelyek áthidalják az apostoli kor és a Krisztus visszajövetele közötti szakadékot. Eddig a pontig a futuristák történetiek. A 4: l-től kezdődően ("azokat, amiknek meg kell történniük") azt állitják, hogya könyv olyan eseményekkel foglalkozik, amelyek majd az úgynevezett "nagy nyomorúság"

A nagy pergamoni Zeusz oltár R. Bohn rekonstrukciója után. A háttérben Pallasz Athéné és Augustus templomai láthatók.

442

443 hUlI II,



időszakában mennek végbe, ami közvetlenül megelőzi Krisztus visszajövetelét, s amelynek időbeli kiterjedését három és féltől hét évig terjedőre

világot, és hogy az igazakat az üdvösség örökkévaló állapotába, az új ég és új föld világába vezesse. Apremilleniumi tanítás szerint Krisztus személyesenjön majd vissza, hogy megalapítsa országát; az üdvözült halottak feltámadnak, és személyesen, vele együtt fognak uralkodni a földön ezer évig. Uralkodása után lesz egy végső lázadás, amit azonnal levernek; a gonosz halottakat megítélik és el fog kezdődni az örökkévalóság állapota. Nincs szükségszerű összefiiggés ezen nézetek és az előzőekben bemutatott időrendi értelmezések között. Az ezeréves birodalom kérdését általában csak a történeti és a futurista iskola képviselői kezelik komolyan, mivel a preteristák és az idealisták számára az "ezer esztendő" sem jelent többet, mint bármely más szimbólum. A következő ábra a különböző értelmezéseket mutatja be.

becsülik. A Jel eseményeit, ebbe a szakaszba helyezve, annyira szó szerint értelmezik, amennyire lehet, és így a mai kor szempontjából teljesen jövőbelinek tekintik. J. A. Seiss, C.I. Scofield, A ..C. Gaebelein, H.A. Ironside és mások a futuristák sorába tartozó szerzők. Az ezeréves uralom értelmezései Ha a könyvet inkább eszkatológiai, mint történelmi -szemszögből közelítjük meg, három másfajta gondolkodási módszerhez jutunk, amelyek a huszadik fejezet eltérő értelmezésén alapulnak. Az értelmezés nehézsége annak a kérdésnek a meghatározásában áll, hogy vajon az "ezer esztendő" szó szerint értendő-e, vagy sem, és hogy vajon megelőzi vagy pedig követi Krisztus eljövetelét. A posztmillenniumi vélemény szerint az ezer év valószínűleg képletesen értendő, és egy hosszú időtartamra utal, ami megelőzi Krisztus eljövetelét. Ennek a szakasznak a kezdetén az evangéliumnak a népek fölötti teljes győzelme vezeti be a béke uralmát, ami addig tart, amíg Krisztus vissza nem jön az utolsó ítéletre. A millennium ellenes nézet szerint az ezeréves birodalom szó szerinti értelemben nem létezik, és valószínűleg a halottak számára jelent egyfaj ta közbenső állapotot. Krisztus bármikor visszatérhet, hogy megítélje a

Tibérius ezüst dénárja, ami az Újszövetségben közhasználatú pénzérme volt. A Lk 20:24-ben találunk rá utalást.

444

1

l tf

A könyv tartalma Ezen elméletek - bármilyen nagyok is legyenek érdemeik - mégsem nyújtják a Jel értelmezésének valódi kulcsát, mivel az magának a könyvnek a szerkezetében rejlik, ahogy az Krisztus személyét bemutatja. Maga a könyv címe ("Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet az Isten adott neki, hogy közölje szolgáival mindazt, aminek hamarosan meg kell történnie...") utal arra, hogy a központi téma Jézus személye, amint feltárja ajővőt. Némileg kérdéses, hogy vajon "Jézus Krisztus kinyilatkoztatása" önmagának kijelentését jelenti-e, vagy azt a kijelentést, amit ő adott, ami tőle jött. Ha a cím előbbi magyarázata felel meg a valóságnak, a Jel Krisztus személyiségének a kibontakozása a jövőre vonatkoztatva. Ha a második értelmezés helyes, akkor a fő téma a jövendő Krisztusnak az önmagán keresztül közvetített programja. Nyelvtanilag mindkettő lehetséges, és mindegyik Krisztust teszi a könyv központi alakjává. Sok vita elkerülhető lett volna, ha a magyarázók a könyvet semleges nézőpontból, irodalmi szerkezete felől közelítették volna meg, és eszkatológiájukat krisztológiájuk függvényévé tették volna. A levél tartalmának másik kulcsa abban a formában rejlik, amit a szerző saját megtapasztalása adott neki. Nyilvánvalóan olyan látomások sorából áll a könyv, amelyek önmagukban is egységet alkotnak. Míg szá445

A


ak és különböző hosszúságúak, de egységes felépítést adnak a könyvnek. A kezdő prológussal és a befejező epilógussal együtt a könyv hat részre osztható. Számos hetes sor jelenik meg az egész könyvben. Szó van hét gyülekezetről (2:1,8,12,18; 3:1,7,14), Isten hét lelkéről (4:5), hét pecsétről (6:1,3,5,7,9,12; 8:1), hét trombitaszóról (8:6,7,8,10,12; 9:1,13; 11:15), hét mennydörgésről (10:3), hétpohárról (16: 1,2,4,8,10,12,17), hét fő személyiségről (12:1,3,5,7; 13:1,11; 14:1) és hét boldogmondásról (1:3; 14:13; 16:15; 19:9; 20:6; 22:7,14). Néhány ezek közül a könyv irodalmi szerkezetének része és szoros egymásutánban következik, néhány pedig nem. A hetes szám alkalmazása jelzi azt a gondolati tervet, ami a Jelenések könyvét többé teszi hátborzongató szimbólumok véletlenszerű halmazánál. Elszórtan más számkombinációk és sorozatok is megjelennek. Huszonnégy vénről (4:4), négy élőlényről (14:6), négy lovasról (6: 1-8), négy angyalról (9: 14), száznegyvennégyezer pecséttel megjelöltről (7:4; 14:1), Isten városának tizenkét kapujáról (21: 12), tizenkét alapkövéről (21: 14), az élet fája tizenkét terméséről (22:2) és sok másról esik szó. Még egy kifejezés érdemel említést. A4:5; 8:5; 11:19 és 16:18 szerint "villámlás, zúgás és mennydörgés támadt". Az utóbbi három egy-egy ítéletsor végén történik. Vajon csak ismétlődnek, vagy pedig aztjelzik, hogy a három ítélet folytatólagos, és következésképpen mindegyik egyszerűen az előző felerősödése?

A JELENÉSEK KÖNYVÉNEK ÉRTELMEZÉSEI Jel

1-3

4-19

20-22

Preterista

Történehni gyülekezetek

A korabeli körülmények jeIképei

A menny és a győzelem jeIképei

Idealista


A jó és a gonosz harcának jeIképei

A jó

Történeti

S zó szerinti történehni gyülekezetek

Utolsó ítélet, ezeréves uralom, örökkévalóság állapota

Futurista

Az egyháztörténelern hét szakasza

Posztrnillenneu-

mi


Történehni események jelképei: Róma bukása, iszlám, pápaság, reformáció Jövendő nyomorúság, szigorú ítélet a hitehagyott egyházon és az Antikrisztuson, Krisztus visszajövetele Általában történeti

Millenneum ellenes


Általában történeti

Premillenniumi

Általában futurista Történehni gyülekezetek, mint a történehni szakaszok jeIképei

Krisztus visszajővete le, ítélet, örökkévalóság állapota Szó szerinti ezeréves uralom, a nagy fehér királyi szék ítélete, új Jeruzsálem

győzelme

.<

Ezeréves királyság, a gonosz halottak ítélete, örökkévalóság állapota

A keresztyénség győz a világ fölött

mos kisebb egység van, amit az "és láttam" kifejezés vezet be (5: l, ll; 6:1,9 stb.), van négy olyan főbb egység, amelynek az elején a "lélekben" szó áll (1: 10; 4:2; 17:1-3; 21:9-10). Ezek a főbb egységek eltérő tartalmú446

vÁRAKozó EGYHÁZ: A JELENÉSEK KÖNYVE

A könyv vázlata Azoknak a kulcsoknak a felhasználásával, amelyeket maga a könyv nyújt, a következő vázlat állítható össze:

l

JEL: JÉZUS KRISZTUS KINYILATKOZTATÁSA arról, "aminek hamarosan meg kell történnie" I.

Prológus: Krisztus kinyilatkoztatása Cím Közvetítő

Ajánlás Címzettek üdvözlése

1:1-8 1:1 1:2 1:3 1:4-5a 447



Ajánlás Mottó Szerző megjelölése II. Első látomás: Krisztus az egyházban: az Élő Helyszín: Patmosz A portré Az üzenetek Efezusba Szmimába Pergamonba Thiatirába Szárdiszba Filadelfiába Laodiceába III. Második látomás: Krisztus a világegyetemben: A Szabadító Helyszín: A menny A mennyei jelenet A hét pecsét A fehér ló A tűzvörös ló A fekete ló A hullaszínű ló A mártírok lelkei A mennyei jelek Közbevetés: a 144 OOO megpecsételése A mennyei csend A hét trombita Jégeső, tűz és vér A tenger vérré lesz Csillag esik a vizekre Nap, hold és csillagok elsötétülnek Az alvilág megnyitása A négy angyal eloldása Közbevetés: A könyvecske 448

1:5b-6 1:7 1:8 1:9-3:22 1:9-20 2:1-7 .' 2:8-11 2:12-17 2:18-29 3:1-6 3:7-13 3: 14-22 4: 1-16:21 4:1-5:14 6:1-8:5 6:1-2 6:3-4 6:5-6 6:7-8 6:9-11 6:12-17 7:1-17 8:1-5 8:6-11: 19 8:7 8:8-9 8:10-11 8:12-13 9:1-12 9:13-21

A templom felmérése Két tanú A beteljesedés bejelentése Jelek A szereplők Az asszony A sárkány A fiúgyermek Mihály, az arkangyal A tengeri fenevad A földi fenevad A Bárány a Sion hegyén Közbevetés: Az angyali üzenetek Hívás az ítéletre Babilon eleste Figyelmeztetés a bosszúra "Boldogok a halottak. .." Hívás az aratásra A bosszú gyümölcseinek beérése A hét pohár A mennyei jelenet Az ítéletek Fekély az embereken A tenger vérré lesz A források vérré válnak Megnő a nap heve Sötétség Tisztátalan lelkek Beteljesedés IV. Harmadik látomás: A diadalmas Krisztus: a Harcos Helyszín: A pusztaság Babilon lerombolása Öröm a mennyben A fenevad legyőzése

10:1-11:14 11:15-19 12:1-16:21 12:1-14:20 12:1-2 12:3-4 12:5-6 12:7-17 13:1-10 13:11-18 14:1-5 14:6-7 14:8 14:9-12 14:13 14: 14-16 14:17-20 15:1-16:21 15:1-8 16:1-21 16:2 16:3 16:4-7 16:8-9 16:10-11 16:12-15 16:17-21 17:1-21:8 17:1-18:24 19:1-1O 19:11-21 449



A Sátán megkötözése Az ezeréves uralom A végső lázadás A halottak megítélése Új ég és új föld V. Negyedik látomás: Krisztus abeteljesedésben: A Bárány Helyszín: Egy hegy Isten városa Isten dicsőítése Isten áldásai

20:1-3 20:4-6 20:7-10 20:11-15 21: 1-8

VI. Epilógus: Krisztus kihívása Az engedelmességre - akarat A jutalomra - értelem A testvériségre - érzelmek Áldás

22:6-21 22:6-9 22:10-15 22:16-20 22:21

21:9-22:5 21:9-21 21:22-27 22:1-5

A könyv értékelése A Jel teljes értelmezése nem tartozik e könyv feladatai közé, de néhány megjegyzés hasznos lehet az olvasó számára. Noha a Jel az apokaliptikus irodalom stílusában íródott, annak nagy többségétőllényegesenkülönbözik abban, hogy egy adott szerzője van, aki megnevezi magát és aki meghatározott rendeltetéssel írta művét. Fő célja nem abban rejlik, hogy előre megjósolja az egyháztörténelem minden részletét, hanem hogy megmutassa a kor általános áramlatait és beteljesedésüket Krisztus személyes visszajövetelében. Az epilógus háromszor megismételt kijelentése és kihívása: "eljövök hamar" (22:7,12,20) megismétli gyülekezeteinek tett ígéretét (2: 16; 3: 11), és a világ számára figyelmeztetésül, Isten népe számára pedig bátorításul szánja az egész könyvet. Bizonyos gondolati egységek átjárják a teljes művet. Krisztus személye meghatározó, mint azé a fehérbe öltözött, lángoló tekintetű, megdicsőült alaké, aki megvizsgálja, megvédi és helyreigazítja az egyházat. Mint annak a jognak a birtokosa, hogy a lepecsételt könyv alapján ítél450

kezzen, ő a Bárány, aki ezt ajogot megváltói művével szerezte meg (5:47). Az ítélet végrehajtásakor ő a Hódító, aki, akár a diadalmenetet vezető római hadvezérek, fehér lovon ül (19: 11) és címe "királyoknak Királya és uraknak Ura"( l?: 16). Mindennek beteljesedésekor ő népének Vőlegénye (19:7; 21 :9), akit megváltó műve alapján ismét Báránynak hívnak. A Jel időrendi beosztása vitatható. A történeti iskola képviselői a megírásának időpontjától Krisztus visszajöveteléig tartó időszak teljes naptárának tekintik, a futuristák a könyv nagy részét a Úr megjelenését közvetlenül megelőző hét esztendőre szűkítik le, és a preteristák az idealistákkal együtt mindenféle időrendtől fiiggetlenítik. Bizonyos tények azonban egyértelműnek tűnnek. Az első három fejezet levelei ázsiai városok létező gyülekezeteihez szóltak, így a szerző korához kapcsolódnak. A ne~ye?ik. ~ej,~zetben ~ l~tOl?ás ke~detekor az "azokat, amiknek meg kell tortenniük (4:1) kifejezés szennt ezek a dolgok a szerző idejétől kezdve a végtelenségig érvényesek. A könyv utolsó két látomása még nem teljesült be, azaz az idők végeztének eljövetelére még várnunk kell. A Jel részben a múlthoz részben a jelenhez és részben a jövőhöz kapcsolódik. ' A két utolsó szakasz párhuzamba állítható. Az előbbi, a Jel 17:1-21:8, a parázna Babilon által megjelenített ördögi világrendszer bukását írja le. Az utóbbi, a Jel21 :9-22:5, Krisztus menyasszonyának, az új Jeruzsálemnek végső megjelenését mutatja be. Ennek a két szakasznak a párhuzama hasonlóságot és ellentétet is mutat. Mindkettőt egy a "hét angyal közül a~knél ?é.t po~ár volt~' vezeti be. A mennyei küldött a látnokot a ,jöjj': szoval hívja. Mindegyik egy cél megvalósulásátjelzi: az egyik az Istentől eltávolodó irányzat végét, a másik a megváltás befejeződését. Az ellentét párhuzama is ugyanilyen nyilvánvaló. Az előbbi szakasz a paráznát, az utóbbi a menyasszonyt mutatja be. Az előbbi színhelye a puszta (17:3), az utóbbié egy nagy, magas hegy (21:10). Az előbbi azt mondja, hogy a parázna tele volt istenkáromló nevekkel (17:3), az utóbbi kijelenti, hogy a tizenkét törzs és a tizenkét apostol neve fel van írva a szent város kapuira és alapköveire (21: 12,14). Az előbbi Babilont mutatja be, a romlottság és ítélet városát (17:5), az utóbbi az új Jeruzsálemet írja le, amely az Istentől, mennyből szállt alá mint tiszta és szent város (21: 10). Az előbbi szörnyű ítéletben enyészik el, az utóbbi fennmarad az örök világosságban. Az előbbi átkozott, az utóbbi áldott. 451


A Jelenések könyve a történelem isteni perspektíváját nyújtja. Noha szimbólumai részletesen is magyarázhatók, átfogó szemléletét isteni szentség járja át, ami egyaránt meglátja a gyülekezetek erényeit és hiányosságait, valamint a világ végzetét és reményét is. A gyülekezetekhez szóló üzenetet az a valaki küldi, aki arany lámpatartók között jár-kel; az ítélet végrehajtásának a színtere Isten királyi széke köré összpontosul (4:2-19:5), és a végső ítéletet a nagy fehér királyi székről hirdetik ki (20: ll). Az új ég és az új föld bemutatásakor a királyi szék még mindig központi szerepet játszik (22: 1) mint az élet vizének forrása. Az a hangsúly, ami a királyi székre esik, világossá teszi a Jel-ben Isten felségének fogalmát és örökkévaló uralkodását az emberek ügyei fölött. A könyv alapvető optimizmusát a gonoszról adott kép ellensúlyozza. Nem céloz arra, hogy az idő múlásával a világ egészében véve javulni fog, vagy hogy végül minden ember bűnbánattal és hittel fog Istenhez fordulni. Az utolsó civilizációt rendkívül fejlettnek és kimondottan istentelennek festi le (18: l-5). A szervezett emberiség utolsó tette a fegyveres lázadás Isten és az ő Krisztusa ellen (20:7-10). Talán Jézus szavait kivéve, a Biblia egyetlen könyve sem tartalmazza a bűn végső ítéletének ennél szörnyűbb leírását (20: 15). A huszadik század végén élő modem ember számára a Jel ma kevésbé tűnik apokaliptikusnak, mint korábbi generációk számára. A titokzatos utalások, amelyek beszélő képről (13:15), égből leszálló tűzről (13:13), a hatalmas népesség gazdasági irányításáról (13: 16,17), egyetlen vallás kötelező tiszteletéről (13: 14), a földnek a tenger alapvető változása és a nap melegének fizikai megváltozása miatti teljes pusztulásról (16:3,8), a földkerekség minden királyának harcba hívásáról (16: 14), a nemzetek egy vagy két személy kezében összpontosuló vezetéséről (19: 19) és a civilizáció központjának "egyetlen óra" alatti teljes elpusztulásáról szóltak (18: 18-20), ma már nem elképzelhetetlenek. A Jel számos tekintetben a létező legmodernebb könyv. Az utolsó ígérettel ("hamar eljövök") az Újszövetség befejeződik. Isten szólt a Törvény és a próféták által; ismételten szólt Fián keresztül, aki "egyszer jelent meg a világ végén, hogy áldozataival eltörölje a bűnt" (Zsid 9:26). De ennél is nagyobb kijelentés jön még el, amikor másodszor - a bűn hordozása nélkül- fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre (9:28). Erre a megjelenésre és erre a győzelemre mutat a Jelenések könyve. 452

~RÉSZ:

AZ ÚJSZÖVETSÉGI KÁNON ÉS SZÖVEG

23. FEJEZET

AZ ÚJSZÖVETSÉGI KÁNON Az első század végére az Újszövetséget alkotó könyvek elérték rendeltetésüket. Először nem mindegyiket ismerte minden keresztyén; éppen ellenkezőlegaz a valószínű, hogy jó néhány őskeresztyén nem ismerte mindegyik evangéliumot, sem Pál összes levelét, sem a többi levelet a század vége előtt. Továbbá számos olyan apokrif evangélium, ApCsel és levél forgott közkézen a második században, amelyet néhány csoport elfogadott, különben nem maradtak volna fenn. Milyen alapon fogadták el az egyiket és vetették el a másikat? Milyen elvek szerint szerkesztették egybe a négyevangéliumot, az ApCsel-t, a tizenhárom páli levelet, az általános (katolikus) leveleket és a Jelenések könyvét az Újszövetség összeállításakor, és miért hagytak ki majdnem ugyanilyen korú iratokat? Ezek a kérdések alkotják az újszövetségi kánon problémáját.

Meghatározás A kánon szó a görög kanonból származik, ami nádszálat és így botot vagy rodat is jelent, s mivel ezt mérésre használták, jelentése mértékké vált. A nyelvtanban eljárási szabályt jelentett; az időrendben időpontok táblázatát, az irodalomban pedig azon művek jegyzékét, amelyek való-

f AZ ÚJSZÖVETSÉGI KÁNON ÉS SZÖVEGEK

AZ ÚJSZÖVETSÉGI KÁNON

ban az adott szerzőnek tulajdoníthatók. Így Platón kánonja azoknak az írásoknak a listáját jelzi, amelyeknek kétségtelenül Platón volt a szerző

letett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy az Isten embere teljes mértékben alkalmas és mindenjó cselekedetre felkészített legyen" (2Tim 3:16-17). Más szóval, bármi, amit Isten ihletett, az Írás része, és bármi, ami nem Isten ihletéséből keletkezett, nem tartozik az Íráshoz, ha az Írás Isten hiteles szavának írásos feljegyzését jelenti. Ha ezt fogadjuk el végső kritériumnak, válaszolnunk kell a következő kérdésre: Honnan ismerhető fel az ihletettség? Az Újszövetség könyvei egyáltalán nem azzal az állítás sal kezdődnek, hogy Istentől ihletettek. Néhányuk nagyon is hétköznapi dolgokkal foglalkozik; mások olyan történelmi, irodalmi és teológiai rejtélyeket tartalmaznak, amelyeket csak nehezen lehet megfejteni. Egyáltalán kielégítően kimutatható-e ihletettségük? Az erre a kérdésre adott válasz háromszoros. Először: ezeknek a dokumentumoknak az ihletettsége megállapítható belső tartalmuk alapján. Másodszor: ihletettségük hitelesíthető erkölcsi hatásuk alapján. Végül: a keresztyén egyház történelmi bizonyságtétele fogja megmutatni, hogy érték rejlik ezekben a könyvekben, még akkor is, ha nem az egyház tette azokat ihletetté vagy kanonikussá. Ami a belső tartalmat illeti, mindegyikük központi témája Jézus Krisztus személye és műve. Az evangéliumok életrajzi jellegűek, az ApCsel Krisztus személyisége történelmi hatásáról számol be, a levelek azokkal a teológiai és gyakorlati tanításokkal foglalkoznak, amelyek az ő megismeréséből fakadnak, míg a Jel személyének a jövővel való kapcsolatát jövendöli meg. Az a kifogás, hogy az ókor bármelyik egyéniségét halhatatlanná tenné egy hasonló irodalmi anyag, nem jogos. A Újszövetségen kívül nincs más jele annak, hogy Jézus Krisztust kora vezetői vagy tanítói fontosnak tekintették volna, és semmi ésszerű oka nincs annak, hogya róla szóló írások fennmaradjanak a római világ megszűnése után is. Az Újszövetség elismeri, hogya Krisztusról szóló üzenet a zsidóknak megütközés, a pogányoknak pedig bolondság volt. Kortársai szemében nem tűnt többnek, mint bármelyik más messiás-jelölt, akit a kormányzat elhallgattatott. Mivel a róla szóló irodalom fennmaradt és erőteljessé vált, kellett valaminek lennie, ami ezt a hatást kiváltotta. A Jézus személyéről szóló üzenet egyedülálló volt. Az első században nem voltak ismeretlenek a személyek köré csoportosuló szekták, de

Je.

Az irodalmi kánonok jelentősek, mivel csak a szerző valódi művei alapján állapítható meg eszmerendszere, és a hamis írások befoglalása a jegyzékbe elferdítené vagy meghamisítaná azokat az elveket, amelyeket a szerző ki akart fejteni. Hasonlóan, ha az újszövetségi kánon nem állapítható meg elegendő pontossággal, tekintélye bizonytalan lesz, és nem rendelkezik semmilyen rögzített mértékkel a hit és az élet gyakorlatára. A legtöbb irodalmi mű esetében követett gyakorlattal ellentétben az újszövetségi kánon kérdése nem oldható meg kizárólag a szerzőség megállapításával. A benne található könyveket kilenc különböző személy írta, és nem adható semmi különösebb ok arra, hogy miért csak erre a kilenere esett a választás. Nincs semmi elfogadható magyarázat arra, hogy például Fülöp miért ne kaphatott volna ugyanolyan ihletet egy evangélium megírására, mint Máté. Az, ami ezeket a műveket kanonikussá teszi, bizonyára nem az emberi szerzőség egyöntetűsége. Ennek ellenére, ha kimutatható lenne, hogy az Újszövetség bármelyik könyve hamisan viseli szerzője nevét, maga ez a tény veszélyeztetné annak kánonbeli helyét. A kánon nem határozható meg teljesen annak alapján, hogy az egyház elfogadta-e a könyveket. Néhányat széleskörűen és könnyen elfogadtak, egy párat bizonyos gyülekezetek habozva, a többiek pedig egyáltalán nem ismertek el, míg másokat viszonylag kései időpontig nem említettek, vagy pedig határozottan ellenezték azt, hogy a kánonba kerüljenek. Ennek ellenére, amit egyvalaki vagy az egyház egy része elvetett, azt másvalaki vagy egy másik közösség elfogadta, és nem igaz az, hogy azok, akiknek a kezében a döntés volt, olyan kritikátlanok voltak, hogy értékeitől függetlenül minden olyat elutasítottak, ami ellenkezett saját elképzelésükkel. Az akkoriak kritikai érzéke legalább annyira megbízható volt, mint a huszadik századi tudósoké. Másrészt rendelkezésükre álltak olyan feljegyzések és hagyományok, amelyek azóta eltűntek, és bizonyító értékük nem vethető el egyszerűen azon az alapon, hogy nem huszadik századiak. A gyülekezetek hozzájárulása a kánonszerűséghez alátámasztó bizonyítékot nyújt, noha önmagában nem lehet döntő. Ha a fenti kritérium nem elegendő, akkor mi mást fogadnánk még el? A kánonszerűség valódi mértéke az ihletettség. "A teljes Írás Istentől ih456

-.

457

AZ ÚJSZÖVETSÉGI KÁNON ÉS SZÖVEGEK

ezek misztikus személyek voltak, vagy pedig ha történelmiek, akkor nem sokáig imádták őket. Ez az egyedülálló üzenet az úgynevezett "kanonikus" könyvekben összpontosul. Az elbeszélés pontosságában, a tanítás mélységében és Jézus személyének központiságában jelentős különbség észlelhető a kanonikus és a nem kanonikus könyvek között. A kanonikus könyvek erkölcsi és lelki hatása más. Minden írás megőrizhet emberi gondolatot, esetleg jelentős hatást is gyakorolhat arra, de az Újszövetség könyvei megváltoztatják az ember gondolkodásmódját. Erejükjó bizonyítéka ihletettségüknek. Noha ez a próba túlságosan szubjektívnek tűnhet, mivel az írott szóra adott emberi válaszon alapul, kétségtelenül érvényességgel bír. Az újszövetségi írások nem csupán hasznos olvasmányok, hanem erő is rejlik bennük. Erkölcsi hatásukat a keresztyén egyházon belül gyakorolt befolyásuk mutatja. Bár azt nem állíthatjuk, hogy az ősegyház minden tagjának birtokában volt egy zsebkönyv formájú Újszövetség, amit lankadatlanul tanulmányozott, az kimutatható, hogy a vezetők ismerték és használták. Bárhol, ahol üzenetét hirdették és ahol az befogadásra talált, a gyülekezet növekedésnek indult és magával hozta a társadalom erkölcsi tisztulását. Nem minden első századi hitvalló keresztyén volt hófehér jellem, és az egyház sem volt mindig mentes a gonosztól. Mindezek ellenére a pogányság és az Újszövetség erkölcsi követelményei között lényeges különbség volt. Szeretet, tisztaság, szelídség, igazság és sok más olyan tulajdonság kelt életre, amelyek aligha léteztek a pogányok között. Bármilyen homályosan követték is a keresztyének ezeket az ideálokat, elhatárolta őket a körülöttük lévő pogányoktól az Újszövetség igazságának ereje. E könyvek isteni üzenetjelle gének és erkölcsi hatóerejének próbáit nem végezheti el sikeresen egy korlátozott szférában mozgó egyetlen személy, mert akkor esetleg azzal érvelnének, hogyakánonból származó erő csupán mellékhatás volt, amelyet kor és vérmérséklet véletlen találkozása idézett elő. Ha maguknak a műveknek a belső, illetve azoknak a külső tanúbizonysága, akik ismerték és alkalmazták őket, megerősíti, hogy ezek az alkotások Istentől valók, a kánonszerűség feltételeinek adottsága bizonyosabbá válik.

458


Belső

bizonyíték

A könyvek belső bizonyítékainak vizsgálata azt mutatja, hogya szerzők bizonyos fokú kanonikus tekintélyt tulajdonítottak maguknak. Bizonyos információkat és a Krisztusról szóló üzenet egyes részleteit kezdettől fogva Isten igéjeként adta tovább egyik személy a másiknak. A Galata levélben Pál hangsúlyozza, hogy mondanivalója "nem embertől származik, mert nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam" (Gall: 11-12). Az IKor 15:3.4-ben evangéliuma üzenetét így határozza meg: "amit én magam is kaptam, hogy tudniillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és - ugyancsak az Írások szerint feltámadt a harmadik napon." Nem állítja, hogy ő találta ki ezt az üzenetet, csak "kapta" azt. Az l Thessz-ben, egyik korábbi levelében ezt mondja: "hirdettük nektek az Isten evangéliumát" (l Thessz 2:9), kétségtelenül ugyanazt az evangéliumot, amelyet az IKor-ban bemutatott, majd hozzáteszi: "amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje hat is bennetek, akik hisztek" (2: 13). Tehát magában az Újszövetségben is megtalálható az az állítás, hogy (1) az üzenet Isten szava és, hogy (2) ez hatott azokra, akik hittek benne. Mivel Pál bízott ennek a mondanivalónak a hitelességében, a 2Thessz-ben hozzáfűzi: "Ha pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levélbeni intéseinknek, azt jegyezzétek meg magatoknak: ?e tartsatok vele kapcsolatot, hogy megszégyenüljön" (2Thessz 3: 14). Igy Pál írói pályája kezdetétől fogva a saját műveit Isten hiteles szavának tekintette. Pál leveleinek gyűjteménye hamarosan bekerült a kánonba, mivel a 2Pt 3: 15.16 olyan írásos dokumentumként hivatkozik rá, amit úgy kell elfogadni, mint ,,más írásokat". Az a tény, hogy "a tanulatlanok és állhatatlanok kiforgatják" ezeket, arra utal, hogy ha nem lettek volna hitelesek, kevés figyelmet szenteltek volna nekik. Kezdettől fogva kánoni minősége volt ezeknek a leveleknek. Az Újszövetség nem minden írása tartalmaz hasonló célzásokat, de mindegyikük rendelkezik egyfajta önhitelesítő vonással. Az evangéliumokat szerzőik csaknem teljesen Jézus szavai és tettei leírásának szente-

459


lik. Ha azt a józanságot, amivel a csodákat kezelik, szembeállítjuk az apokrifevangéliumok néhány együgyű és semmitmondó részletével, még egyértelműbbéválik kanonikus jellegük. Külső

bizonyíték

Mint fentebb megjegyeztük. a kánon kérdésének eldöntését nem vállalhatta önkényesen egyetlen személy vagy helyi csoport sem. A kanonikus és a nem kanonikus könyvek megkülönböztetése a növekvő lelki tudatosság eredménye. Mindenesetre korán megkezdődött elkülönítésük, és ez nem csupán kritikátlan személyes tetszés vagy nemtetszés kérdése volt. Az egyház nem megállapította, hanem elismerte a kánont. A legteljesebb értelemben semmiféle egyházi zsinat sem alkothat kánont, ha hiányzik az ihletettség, a kánonszerűség alapvető jellemzője, mivel egyetlen csoport vagy tanács sem lehelhet ihletet már létező művekbe. A zsinatok mindössze annyit tehettek, hogy közölték véleményüket azzal kapcsolatban, hogy mely könyvek tartoznak a kánonba és melyek nem, és a történelemre hagyták, hogy igazolja vagy megmásítsa ítéletüket. Az újszövetségi kánon létezésének hivatalos és nem hivatalos külső bizonyítékai vannak. A nem hivatalos bizonyíték az, hogy az Újszövetséget alkotó könyveket rendszeresen idézik a korai egyházatyák. Idézeteik tanúsítják mind a könyvek létezését, mind hitelességüket, hiszen nem létező könyvekből nem lehet idézni, és az idézés módja megmutatja, hogy vajon elismert forrásról vagy csupán futó hivatkozásról van szó. A hivatalos bizonyíték azokban a jegyzékekben vagy kánonokban található, amelyeket hiteles listaként állítottak össze, vagy azoknak a zsinatoknak a jegyzőkönyveiben, amelyek a kérdéssel foglalkoztak. Az idézetek persze vitathatók, mivel olyan közvetettek is lehetnek, hogy értékük bizonytalanná válik. Számos esetben azonban, még ha az idézet pontatlan is, szókészlete és tartalma alapján megállapítható, hogy egy olyan könyvhöz tartozik, amit az idézet írója bizonyára ismert és használt, s így érvényesnek tekinthető minden más gyakorlati esetre.

460


A nem hivatalos bizonyítékok Valószínű, hogy a legkorábbi dokumentum, amely valamelyik új szöv~ts~gi könyvet ,is id~zi, Kele~en rón:ai püspök 1. levele volt, amelyet nehany keresztyen meg kanomkusnak IS tartott. A Codex Alexandrianusban találták meg az újszövetségi könyvekkel együtt. Rómában íródott a korinthusi gyülekezetnek, és keletkezését Kr.u. 95-re teszik. Világos utalások találhatók benne a Zsid-ra, az IKor-ra, a Róm-ra és Mt-ra. Ignatius, a szíriai Antiókhia püspöke (kb. Kr.u. 116-ban) ismerte az összes páli levelet, idézte Mátét, s valószínűleg utalt Jánosra is. Polükarposz, szmirnai püspök (kb. Kr.u. 150), szintén ismerte Pál leveleit és Máté evangéliumát. Idézte Péter első és János első levelét és valószínűleg ismerte az ApCsel-t is. ' A Didakhé, amely a II. század első felében keletkezett, Máté és Lukács evangéliumát és még több újszövetségi könyvet tartalmazott. Barnabás levele (kb. Kr.u. 130) a Máté evangéliumát idézte, a "meg van írva" formulát használva az idézet bevezetéséhez. A Hermász pásztora, egy a korai II. században használt allegória (kb. Kr.u. 140) Jakabra utalt. Justinus vértanú (kb. Kr.u. 100-165), szíriai görög filozófus, utalt Máté, ~árk, ~ukács és János evangéliumára, az ApCsel-re és több páli levélre IS. Azt írta, hogy az "apostolok emlékiratait", amelyeket evangéliumoknak neveztek, minden vasárnap olvasták az istentisztelet keretében az Ós~övetsé~ ~ellett. Tanítványa, Tatianus fűzte egybe az első evan~éli urm harmóniát, amelyet Diatessaronnak neveztek, s ezt az egyház több éven keresztül használta. .. Iren,ae.us..k orában .(kb. Kr.u. 170 körül) már nem volt kétséges az újszövetségí konyvek hitelessége. A gnoszticizmus és hasonló tévtanok elterjedése az apologetikus irodalom egész áradatát indította el, ami egészen Origenész koráig (Kr.u. 250) tartott. Nyilvánvalóvá vált, hogy szűk ség van egy mindenki által elismert vitaalapra, s az apologéták természetesen az apostoli iratokhoz fordultak. Irenaeus messzemenően idézte mind a négyevangéliumot, az ApCsel-t, Pál leveleit, néhány általános (katolikus) levelet és a Jel-t. Kijelentette, hogy csak négy evangélium létezik, s azok számának mind növelése, mind csökkentése eretnekséggel egyenlő. P~lt több, mint kétszáz alkalommal idézte. Egy helyütt kritizálja Marciónt, mivel az azt mondta, hogy csak Lukács evangéliuma és a páli levelek 461


autentikusak, tehát a maga részéről nemcsak a Marción által említett írásokat ismeri el, hanem másokat is. Az Újszövetség minden egyes könyvére utalt Filemon és János 3. levele kivételével. A karthágói Tertullianus (kb. Kr.u. 200) a teljes Újszövetségből idézett, kivéve Filemon Jakab valamint János 2. és 3. levelét. Irenaeushoz hasonlóan nemcsak illusztráció gyanánt, hanem az igazságot bizonyítandóan is idéz. Origenész, a nagy alexandriai egyházatya, aki Tertullianus kortársa volt (kb. Kr.U. 185-tőI250-ig), nemcsak saját városa egyházát ismerte, de gyakran utazott Rómába, Antiókhiába, Cézáreába és Jeruzsálembe is. Origenész a szent könyveket két osztályba sorolta: az egyik volt a "homologoumena", amelybe a kétségtelenül eredeti és minden egyház által elfogadott könyvek tartoztak, a másik pedig az "antilegomena", ahova a kétséges eredetű és nem általánosan elfogadott iratokat sorolta. Az előző magába foglalta az evangéliumokat, Pál 13 levelét, Péter első és János első levelét, az ApCsel-t és a Jel-t. A második csoportot alkotta a Zsid, Péter második, János második és harmadik, Jakab és Júdás levele. D gyanebben az osztályban helyezte el Barnabás levelét, a Hermász pásztorát, a Didakhét és a Zsidók evangéliumát. Ezeket több esetben is Szentírásként használta, azaz a kánon határvonalát nem húzta meg olyan élesen, mint ahogy az később történt. A niceai korszakban a cézáreai Eusebius (kb. Kr.U. 265-340) lépett Origenész nyomdokába. Szerinte az általánosan elfogadott szent könyvek a következők: a négy evangélium, Pál 14 levele, beleértve a Zsidókhoz írt levelet is, ApCsel, Péter első és János első levele, Jel. Az ellentmondásos könyvekhez sorolta Jakab, Júdás, Péter második és János második és harmadik levelét. A harmadik csoportot pedig egyértelműenelutasította: a Pál szerinti ApCsel-t, Péter jelenéseit, a Hermász pásztorát, és egyebeket, s határozott választóvonalat húzott a kanonikus és az apokrif iratok közé. Ezek az egyházatyák, és a többiek is, akik itt nem kerülnek említésre, nagyrészt a saját véleményüket fejezték ki. Ítéletük valószínűleg nem volt tévedhetetlen, semmi esetre sem vádolhatók azonban azzal, hogy kritikátlanul elfogadtak volna megbízhatatlan szóbeszédet. Jóllehet nem egyeznek meg egybehangzóan az Újszövetség minden könyvének kanonitását illetően, hűen tükrözik azt, hogy a kánon kiformálódása működésük ide462


jén má: el~ezdőd?tt" s azt is, hogy néhány könyvet egyértelműenelfogadtak, mig tobbet ketsegesnek tekintettek.

A hivatalos jegyzékek vagy kánonok .. ::,-zo~ak az újsz~vetségi könyveknek a jegyzéke, amelyeket a külön~?zo gyülekezetek, Ill. vezetők ismertek és elfogadtak, kikövetkeztethetok ,azo~?ól.az idézetekből és kijelentésekből, amelyeket a korai egyházatyak muvei tartalmaznak. Az ilyen listák azonban nem voltak hivatalo~ak, ~ nem is képviseltek többet személyes ízlésnél és véleménynél. Néha altalanos gyakorlatot tükröztek, néha azonban csak egy helység, egy gyülekezet vagy egy személy kánonját. Az első i~mert,kán~n, amelye~ egy jelentős számú embercsoport elfogadott, Ma~clO~ kano~Ja v~lt, ami kb. Kr.U. 140-benjelent meg. Marcion ~ p~ntuszI Szinopból származott, ahol apja püspök volt. Annyira Ju~aIzn:uselle~es volt, hogy elutasította a teljes Ószövetséget, s az Újsz~vetseg~e~ IS e.gy olyan kánonját akarta létrehozni, amely mentes volt mindenfajta judaista hatástól. evangéliumnak a Lukácsét választotta ki ?~: elvetette az első két fejezetet, amelyek Jézus szeplőtelenfogantatásá~ írják le. Ezenkívül felhasználta Pál tíz levelét, kihagyva a pásztori levelek~t és a Zsid?khoz írtat. Az ő jegyzéke a Gal-val kezdődött, majd azt kovette az 1 es 2Kor, Róm, 1 és 2Thessz, Ef (amelyet a laodiceaiaknak írtként említ), Kol, Fil és Filem. . Marcio~ kánonja heves reakciót váltott ki az egyházon belül. Az, hogy bizonyos konyveket elutasított, arra utal, hogy az ő korában azokat már elfogadottnak tekintették, s ellenfelei ezek mentségére siettek. Irenaeus támadta, és Tertullianus öt könyvet írt Marcion tévelygései ellen. Marcion önké~yes kánonsze~ezésemegmutatta, hogy (1) az általa felvett köny~~k v~tath~tatlanul elismertek voltak, és (2) azokat, amelyeket elvetett, a tobbseg mar elfogadta kanonikusnak. A második nagyjelentőségű lista a Muratori-töredék volt amely nevét felfedezőjéről, az olasz történész-könyvtárosról kapta, aki elsőként ~alált rá a milánói Ambrosius Könyvtárban. Maga a kézirat nem lehet Idősebb a VII. századnál, tartalma azonban valószínűleg a II. század utolsÓ,~armadáb?1sz~~~ik, kb. Kr.u. 170 körül. Mivel a kézirat egy hosszabb munek csupan a toredeke, nem teljes. Egy mondat közepén kezdődik s az első említett könyv a Lk ev., amelyet a töredék a harmadik evangélium463


nak nevez. Máté és Márk evangéliuma majdnem biztosan megelőzi Lukácsét ebben a listában; azt Jánosé követi az első levélre történő félreérthetetlen utalással. Az ApCsel,lés 2Kor, Ef, Fil, Kol, Gal, 1 és 2Thessz, Róm, Filem, Tit, l és 2Tim, Júd, 2. és 3Jn és Jel szerepelnek még benne. A Muratori töredék írója elvetette Pálnak a laodiceaiakhoz és az alexandriaiakhoz írt levelét, míg Péter jelenéseit ugyanabba az "elismert" osztályba sorolta, mint a Jánoséit, bár megjegyzi: "Néhányan közületek nem helyeslik, hogy az (tehát a Péter jelenései) nyilvános felolvasásra kerüljön a templomban." Meg sem említette a Zsidókhoz írt levelet, sem Jakab és Péter leveleit. Kifelejtette őket, jóllehet nehezen hihetö, hogy nelTI figyelt fel volna a Zsid-ra, amikor római Kelemen szabadon idézte azt. A IV. századból származó (kb. Kr.u. 360) afrikai lista, amelyet ismeretlen személy állított össze, magában foglalja a négyevangéliumot, Pál 13 levelét, az ApCsel-t, a Jel-t, János három levelét, amelyek közül az író csak egyet azonosított, és a két péteri levelet, amelyek közül csak az egyiket tartotta hitelesnek. Athanasziosz (Kr.u. 367) ún. húsvéti levele éles különbséget tesz "Isten által ihletett szent írások ... amelyeket atyáinknak azok adták át, akik szemtanúi és szolgái voltak az Igének", és az eretnekek ún. "titkos írásai" között. Athanasziosz listája tartalmazta a négyevangéliumot, ApCsel-t, Jakab, Péter első és második, János első, második és harmadik, valamint Júdás levelét, Róm, l. és 2.Kor, Gal, Ef, Fil, Kol, l. és 2.Thessz, Zsid, l. és 2.Tim, Tit, Filem leveleit és a Jel-t. "Ezek - mondta Athanasziosz a megváltás forrásai ... senki ne tegyen semmit hozzájuk, s el se vegyen belőlük."

A vitákban résztvevő egyházatyák biztosabbak voltak az Újszövetség írásainak hűségében és megbízhatóságában, mint azok, akik egyszeruen csak a hívők épülésére idézték őket, mivel az utóbbiak kétség nélkül elfogadták azokat, míg a pogányok és az eretnekek tagadták. A IV. század végére a közvélemény mélységesen meg volt győződve e könyvek megbízhatóságáról és hitelességéről. A zsinatok A IV. század végéig nem került sor hivatalos zsinatra, amelyen az egyház küldöttei szervezett vita során megvitatták volna a kánont. Az első olyan zsinat, amelyen ezt a témát felvetették, a laodiceai volt, Kr.u.

464


363-ban. A zsinat nyilvánvalóan nem képviselte a gyülekezetek összességét, inkább csak Frígia vidékére korlátozódott. A zsinat 95. számú határozata szerint nyilvános istentiszteleteken az Újszövetségnek csak a kanonikus ~önyvei~ől,olvashatnak fel, de az ún. 60. sz. határozat, amely egy meghatarozott hstat tartalmazott, valószínűleg nem hiteles, tehát nem lehet a zsinat tényleges döntésének tekinteni. A harmadik karthágói zsinat Kr.u. 397-ben egy a laodiceaihoz hasonló határozatot h.ozott, s b,enyújtott egy listát olyan írásokról, amelyek megegyeznek a Jelenlegi Ujszövetség 27 könyvével. A hippói zsinat Kr.u. 419-ben megismételte ugyanazt a határozatot ugyanazzal a listával. '

Következtetések A ~~nt~bb b~m~tatott adato~ alapján nyilvánvaló, hogy a keresztyén kor elso negyszaz eve alatt az Ujszövetség nem minden könyve volt is~~rt v~gy elismert valamennyi keleti és nyugati gyülekezet előtt. Néhány rras, rrunt pl. az evangéliumok kezdettől fogva ismertek voltak- mások ITIint a Zsidókhoz írt levél, ismertek voltak ugyan, de bizonytala~ szerző~ ségük miatt megkérdőjelezték őket; ismét másokat, mint Péter második ~agy Já~os,második ~s harmadik levelét egyáltalán nem emIítették vagy eppen ketsegbe vontak, hogy helyük van-e a kánonban. Ezen könyvek egyikét sem egyházi kényszer eredményeként fogadták el. A kánont vitató zsinatokat csak a negyedik századtól kezdve tartották, mikorra az Újszövetség már az egyház Szentírásává vált. A feltűnő vonakodás, amellyel bizonyos könyveket, mint például Jakab, János második és harmadik és Júdás levelét vették fel a kánonba nem aztjelenti, hogy ezek hamisak volnának. Filemon, János második é~ ~armadik, valamint Júdás levele mind olyan rövidek, hogy csak ritkán l~ézték őket, továbbá olyan személyekhez szólnak, akiknek lakóhelye blzonytala~. A nagyobb levelektől eltérően, amelyeket jelentős gyülekezetekhez kuldtek vagy széleskörűen terjesztettek, a kisebb levelek nem kerülte~ a figy~lem középpontjába, amíg igény nem volt rájuk, vagy azok a szemelyek, Ill. csoportok, akikhez címezték őket, a nyilvánosság elé nem tárták azokat. 465



A kánon korai fejlődésének három szakaszát jegyezték fel. Először a műveket úgy idézik a szerzők, hogy azok hitelességének bizonyítottságát inkább adottnak, mintsem vita tárgyának tekintik. Másodszor olyan írók, mint Irenaeus vagy Origenész, akik vitába szálltak e kérdésben, szükségét érezték annak, hogy meghatározzák, kit fogadnak el tekintélynek, de nem hivatkoztak semmiféle egyházi döntésre. Végül a zsinatok határozata következett, ami az előző és akkori vezetők ítélete alapján hivatalos megkülönböztetést hozott a kanonikus és az apokrif művek között. Ez a megkülönböztetés megjelenik a gyülekezetek által használt nagyszámú fordítás és kézirat könyveinekjegyzékében is. A negyedik századból származó nevezetes kéziratok, a Sinaitieius (Alef) és a Vaticanus (B) eredetileg az egész Újszövetséget tartalmazták. A 'szír kánon nem vette fel János első és második, Péter második és Júdás levelét és a Jelenések könyvét egészen a VI. századig. Az első négy évszázad különböző idézett könyveinek, listáinak és kánonjainak tanulmányozása azt mutatja, hogy a leginkább vitatott vagy kihagyott írások a következők voltak: Jakab, Júdás, Péter második, János második és harmadik levele és Filemon. Számos okot lehet felhozni ezeknek a műveknek a mellőzésére. Jakab levele a zsidó diaszpóra tagjaihoz íródott, és kevés doktrinális mondanivalót tartalmazott, ami megragadta volna a spekulatív gondolkodású görög keresztyének figyelmét. A Júdás, János második és harmadik és a Filemon levelei mind olyan rövidek voltak, hogy csak kevés általános érdeklődésre számot tartó mondanivalóval rendelkezhettek. Az utóbbi három tartalma félig vagy teljesen magánjellegű volt, s így nem kerülhettek olyan gyorsan terjesztésre, mint szerzőik terjedelmesebb munkái. Péter második levele egész Eusebius idejéig kérdéses volt. Kevesebbet idézték és többet vitatták az egyházatyák, mint az Újszövetség bármely másik könyvét. Jeromos azt állította, hogy az egyházatyák azért haboztak elfogadni ezt a levelet, mert a stílusa túlságosan is különbözött Péter első levelétől. Az, hogy a Péter második és első levele között található feltűnő különbség teljes mértékben a különböző írnokoknak köszönhető-e, valószínűleg sohasem lesz eldönthető. Az a tény, hogya keresztyénség elterjedésének külső peremén élő embereket fenyegető sajátos

veszély ellenében íródott, magyarázatot adhat arra, hogy az ősgyülekeze tek miért ismerték kevéssé, és hogy miért kérdőjelezték meg az első három század bibliatudósai. A negyedik század óta az elfogadott kánon anyaga nem változott, noha a reformációtól a mai napig számos egyéni véleményt fejtettek ki. Luther gyakorlatilag elutasította Jakab levelét, főleg azért, mivel úgy tűnt, nem cseng össze a hit általi megigazulás tanításával. Kálvin bizonytalan volt Péter második levelével kapcsolatban. Újabban a történelmi forráskritika bármilyen kánon fogalmának csaknem a megszűnését eredményezte azáltal, hogy az újszövetségi irodalom, az apokrif könyvek és az egyházatyák írásai közötti különbséget inkább rang és időbelivé teszi, mint jelleg vagy minőség kérdésévé. Egy ehhez hasonló következtetés megfosztaná az Újszövetséget bármilyen objektív tekintélytől, és lehetetlenné tenné igazsága bármilyen általános alkalmazását. A kánon tehát se nem valamilyen személy önkényes ítéletének eredménye, sem pedig zsinati szavazás nem határozhatja meg. Olyan különböző írások alkalmazás ának végeredményét jelenti, amelyek belső erejükkel bebizonyították értéküket és egységüket. Néhányukat rövidségük, elhagyatott, ill. távoli rendeltetési helyük, szerzőjük névtelensége vagy azonnali egyházi igényre való alkalmazhatóságuk látható hiánya miatt lassabban ismerték el, mint másokat. Ezek közül a tényezők közül egyik sem szól ezen könyvek bármelyikének ihletettsége vagy azon joga ellen, hogy Isten mérvadó szavának tekintsük őket.

A túlo Idalan található illusztráció: János evangéliumának részlete (l o: Sb21aj a Sinaiticus kódexből.

466

467

24. FEJEZET

AZ ÚJSZÖVETSÉG SZÖVEGE ÉS ELTERJEDÉSE Az újszövetségi könyvek gyűjteményének létrejötte lassú folyamat volt, aminek kevés nyoma maradt fenn. Az evangéliumok és a levelek különböző időpontban és más-más helyen íródtak, és nagyon sokféle rendeltetési helyre küldték őket. Az eredeti példányokat valószínűleg papiruszra írták, ami az Egyiptom és a Közel-Kelet mocsaraiban termesztett papirusz nevű növény nádjából készült; vékony, törékeny papírfajta volt. Kézzel, tinta és toll segítségével írták (3Jn 13), és rendszerint küldöttek vitték el a címzett személyekhez vagy gyülekezetekhez (Róm 16: l; Ef 6:21-22; Kol 4:7-9,16). Lehetetlen megállapítani, mikor jöttek létre az Újszövetség első gyűj teményei. Az evangéliumok és a levelek másolatait bizonyára korán kezdték el készíteni és terjeszteni. Pál írásaiban jézusi mondások nyomai találhatók, noha ezeket valószínűleg inkább a szóbeli hagyományból, mint írott feljegyzésekből vette. Pál .zninden levelét" említi a Péter 2. levele (3: 15-16) még az első század vége előtt, és valószínűleg együttesként tették közzé, mivel kézirat formájában egyenként sohasem fordulnak elő. A második század közepére a Lukács evangéliuma különvált az ApCseltől és összekapcsolódott Máté, Márk és János evangéliumával, hogy négy oldalról mutassák be Krisztus életét. Justinus vértanú (kb. 140) "az apostolok emlékirataira" hivatkozik, Irenaeus (kb. 180) pedig név szerint em-

AZ ÚJSZÖVETSÉGI KÁNON ÉS SZÖVEGEK AZ ÚJSZÖVETSÉG SZÖVEGE ÉS ELTERJEDÉSE

líti a négy evangélistát. Tatianus (kb. 170) először formálta

őket

egységgé a Diatessaronban, ami különösen a keleti egyházakban vált kedveltté, és az ötödik század kezdetéig rendszeresen olvasták nyilvánosan. Az Újszövetség többi írásai, közismert nevükön az egyetemes levelek és a Jel eredetileg nem alkottak zárt csoportot, mivel a legelső egyházatyák művei szerint nem képeztek összefüggő egységet: Fokoza~osa~ a többivel együtt nagyobb gyűjteménnyé szerveződtek, mig a ma letezo Újszövetség kialakult a harmadik század elején.

A szöveg elterjedése Az újszövetségi könyveket először vagy magánszemélyek másolták le saját használatukra, vagy hivatásos írástudók gyülekezetek, kolostor~.k számára. Rendszerint egy másolatot készítettek egyszerre, de ahogy novekedett az igény, valószínű, hogy képzett rabszolgák diktálás alapján egyszerre több másolatot is írtak. Az átírás folyamán hibák kerültek a kéziratokba, amelyeket újabb másolók tovább örökítettek, s ezál:al nagyszámú változat jött létre. Ahogy a másolatok szaporodtak, a változatok száma is növekedett. Az iratok megsokszorozódása növelte annak remé. nyét, hogy legalább néhányukban megőrződött az eredeti szöveg: A második század elejétől a harmadik század végéig az egyhazat, kisebb megszakításokkal, üldözte a római kormányzat. ~ keresztyéneket letartóztatták a helyi bírák pedig halálra ítélték őket. Irásaikat gyakran elkobozták ami azt eredményezte, hogy sok kézirat megsemmisült, mások megsérültek, ami bizonytalanná tette fennmaradásukat. Az egyik ötödik századi evangéliumi kézirat, a Codex Washingtoniensis, annak a nyomait mutatja, hogy számos különböző forrásból (korábbi töredéke~b~~) másolták, amelyek a Diocletianus (Kr.u. 302-311) által bevezetett ul~o zéssel társuló pusztításból maradhattak fenn. Ebben a szakaszban a keziratok készítése rendszertelen volt, és valószínűleg sok másolatot olyan személyek készítettek, akik kevés képzettséggel és másolói készséggel rendelkeztek. Az újszövetségi szövegváltozatok közti fő eltérések Konstantin előtt kezdődnek és talán a keresztyén világban uralkodó feszültséget és zűrzavart tükrözik. Konstantin győzelme után, az üldözés megszű nésével és azzal, hogy Kr.u. 313-ban a keresztyénséget államvallássá tet-

ték, a keresztyének megkezdték az Írás szövegének előkészítését a nyilvános használatra. Konstantin maga rendelte el, hogy ötven bibliamásolatot készítsenek. Ezek a ,jogosított kiadások" kétségtelenül sok kisebb kézirat alapjává váltak, míg másokat, amelyek még régebbiek lehettek, kolostorokban és kisebb közösségekben sokszorosítottak. A negyediktől a tizenkettedik századig az Újszövetséget vagy részenként, mint evangéliumokat vagy mint Pál leveleit, vagy alkalmanként "pandektáknak" nevezve, teljes kötetben adták ki. Ennek során új írószereket alkalmaztak. Nyilvános használatra vagy kolostori könyvtárakban való alkalmazáshoz a papirusz túl törékeny volt. Az írnokok általában vékony borjúbőrből készült lapokat vagy pedig pergament használtak, amit báránybőrből készítettek. Konstantin idejétől majdnem a nyomtatás koráig ezeket az anyagokat használták; a papír viszonylag sokáig ismeretlen maradt. Sok írnok gyenge képessége és elégtelen tudása ellenére a szöveg, amit létrehoztak, meglepően pontos volt. A másoláshoz rendelkezésre álló kéziratok gyakran sérültek voltak. A figyelmetlenség és az előítélet gyakran befolyásolta az írnokok döntését az eredeti megváltoztatásában vagy "helyesbítésében". Másrészt néhány írástudó, akiknek a nevét aláírásukból ismerjük, elképesztően pontos volt, és ez azt mutatja, hogy mindent megtettek alapszövegük hűséges követéséhez. Noha egyikük sem volt tévedhetetlen, csak kevesen változtatták vagy hamisították meg a szöveget szántszándékkal.

A szöveg forrásai A számos hibalehetőség ellenére az Újszövetség valószínűleg az ókorból fennmaradt legmegbízhatóbb írásmű. Több forrás áll rendelkezésre rekonstruálásához, mint bármely más klasszikus mű esetében. Egy kis papiruszdarab, János evangéliumának Rylands töredéke, talán az evangélium szerzőj ének halála után ötven éven belül íródott, míg a Chester Beatty papiruszok, amelyek eredetileg az Újszövetség nagy részét tartalmazták, kb. Kr.u. 250-ben keletkeztek. Ezzel szemben Platón dialógusai, a görög drámaírók rnűvei, és Vergílius költeményei csak igen kisszámú kéziratban maradtak fenn, amelyeket az eredetitől akár 1400 év is elválaszthat.

470

471


NelTI elképzelhetetlen, hogy még előkerül valamelyik evangélium vagy levél első századi papiruszra írt változata, ami az írott szöveget a keresztyén egyház második nemzedékéig vezetné vissza. Az Újszövetség szövegének rekonstruálása céljából jelenleg öt különbőzö típusú forrás áll rendelkezésre. Ezek közül az első és legfontosabb azokból a görög szövegű kéziratokból áll, amelyek a távoli múltból maradtak fenn. A fentebb említett Rylands töredék, egyetlen négyzet alakú, kb. 4x4 cm-es papiruszdarab; a Chester Beatty papiruszok, melyek az evangéliumok, az ApCsel, Pál levelei és a Jel töredékeit tartalmazzák, és a János evangéliumát tartalmazó Bodmer papirusz a harmadik században vagy azelőtt keletkeztek. A legterjedelmesebb kéziratok az Alef vagy Codex Sinaiticus, ami jelenleg a British Museumban van és a B jelzésű Codex Vaticanus, ami pedig Rómában, a vatikáni könyvtárban található. Mindkettő a negyedik században íródott és talán azok közül a másolatok közül valók, melyeket Konstantin rendelt el a gyülekezetek számára. Eredetileg a teljes Új szövetséget tartalmazták, de mindkettőből elveszett néhány lap. A fenti kéziratok az ún. maiuscula közé tartoznak, amiket arról neveznek így, hogy kb. két és fél centi magas nyomtatott nagybetűkkel íródtak. Ezeket minden bizonnyal nyilvános felolvasásra készítették, és meglehetősen figyelmesen másolták. Emiatt a maiuscula szövegek rendszerint a legmegbízhatóbbak. A második, ún. minuszkula szövegtípust folyóírással írták. A betű ket, ahelyett, hogy külön-külön írták volna, mint az maiuscula kéziratokban, összekötötték. A minuszkula változatok nagy részét magáncélra használták, másokat nyilvános felolvasásra készítettek. Általában későbbiek, mint a maiusculák, a tizediktől a tizenötödik századig léteztek, amíg Európában el nem terjedt a nyomtatás. Úgy tűnik, néhány esetben a maiusculákhoz hasonló szöveget őriztek meg; többségük azonban a bizánci egyház közkedvelt szövegét tartalmazza. A második információforrást az a nagyszámú fordítás szolgáltatja, amelyeket az egyház missziói terjedése során készítettek. Ahogy az evangélium terjedt nyugat felé, a római birodalom latinul beszélő felére és kelet felé, a Közel-Kelet arámi településeire, az írásokat latin és szír nyelvre fordították le. Ez a két változat már a második század vége felé létrejöhetett és következésképpen a ma létező bármelyik görög nyelvű 472

AZ ÚJSZÖVETSÉG SZÖVEGE ÉS ELTERJEDÉSE

kéziratnál régebbi forrásokon alapulhatott. Noha nem mindig lehet a fordítás alapján megállapítani azt a szót, amit az eredeti írás alkalmazott a változatok az alapszövegben található általános elrendezés és tartalom meglehetősenpontos megismerését teszik lehetővé. Nagyszámú a negyedik és a hetedik század közötti, és egy kevés még későbbi ó-latin kézirat ismeretes. Kevés egységesség található bennük; csaknem annyi a változatok száma, mint a másolatoké. Vagy egymástól függetlenül keletkeztek, vagy pedig az első fordítást oly szabadon változtatták meg és olyan figyelmetlenül másolták, hogya változatok gyorsan szaporodtak. Az előbbi lehetőség valószínűbbnek tűnik, mivel a nyugati egyház első vezetői latinul és görögül is beszéltek, valamint munkájuk és tanításuk során nagyrészt görög Ujszövetségüket használták. Néhány korai kézirat, mint pl. az ötödik századi Codex Bezae, kétnyelvű volt, és ez azt mutatja, hogy azok, akik használták őket, jobban tudtak latinul, mint görögül. A latin fordítások szaporodása olyan zavaró lett, hogy Damasus pápa Kr.u. 384-ben Jeromost arra utasította, hogy új hivatalos latin fordítást készítsen. A fellelhető legrégebbi görög kéziratok segítségével kijavította a latin szöveget és megalkotta a Vulgata (vagy "általánosan elfogadott") változatot, ami még ma is a római katolikus egyház hivatalos Bibliája.

Az ószír fordítást alapvetően az evangéliumok két kézirata képviseli: az egyik a Versio Curetoriana, amelyet William Cureton a British Museumban fedezett fel egyéb kéziratok között, melyek az egyiptomi nítriai sivatag egyik kolostorából kerültek Angliába, a második a Codex Sinaiticus, amit 1892-ben talált meg két nővér, Mrs. Agnes Lewis és Mrs. Margaret Gibson a Sinai hegyen lévő görögkeleti Katharina kolostorban. Az utóbbi egy ún. palimpszeszt, olyan kézirat, amit részben letöröitek és újraírtak. Mindkettő az ötödik században keletkezett, és szövegük több részlete is rendkívül emlékeztet az ólatin fordításokra. Ezekkel együtt kell említeni Tatianus Diatesarronját, ami a második század végén keletkezett, és először próbálta egységbe fogni az evangéliumokat: egy újabban felfedezett töredék azt mutatja, hogy görögül is, szírül is létezett, és hogy a szír változat fordítás volt. Az ötödik század elejéig a keleti egyház népszerű változata volt, amikor Rabbula, Edessa püspöke (Kr.e. 411) elrendelte, hogy a gyülekezetnek a négy különálló

473


AZ ÚJSZÖVETSÉG SZÖVEGE ÉS ELTERJEDÉSE

evangéliumot, az ún. "elkülönítetteket" kell használniuk. Ö finanszírozta a Pesittát, a szír Vulgatát, ami a szír egyház mai hivatalos változata. A későbbi századokban más fordítások is létrejöttek, néhány közvetlenül az eredeti görög szöveg, néhány pedig a latin és szír fordítás alapján. Az óörmény, amit ma már csak az újabb örmény változatban meglévő néhány részlet alapján ismerünk, a grúz, a kopt, az etióp és a gót fordítás a hetedik század eleje előtt alakult ki. Megőrizték az ősi szöveg nyomait, de kutatási szempontból kevésbé érdekesek, mint a latin és a szír fordítás. Ma már az Új szövetségnek vagy részeinek több mint ezer fordítása létezik, de ez nem érinti a szöveg lényegi jellegét, ami mindig jól

san őrizték azok egységét, és így jól használhatók annak a szövegnek a vizsgálatához, amelyet a középkori egyház hivatalosnak fogadott el. Néhány elszórt szövegrészletet osztrakákon, olyan cserepeknek az elszórt darabjain találtak, amelyek a szegények ,jegyzettömbjéül" szolgáltak. Természetesen nem sokat lehetett rájuk felírni, s bizonyos, hogy senki sem tarthatott osztrakában egy teljes evangéliumot, vagy levelet, hogy a teljes Újszövetségről ne is beszéljünk. Az első ezernégyzáz év alatt az Új szövetséget a kézírásos hagyomány tartotta életben. Ezeknek a dokumentumoknak a többsége a nagy központi gyülekezetek és kolostorok tulajdonában vagy gazdag emberek könyvtárában volt található, noha nem lehetetlen, hogy magánszemélyeknek is birtokában volt az evangéliumok vagy levelek egy-egy példánya. A tizenötödik században két olyan esemény történt, ami nagyban befolyásolta az Újszövetség elterjedését: Johann Gutenberg 1437-ben feltalálta a könyvnyomtatást, és a törökök 1453-ban elfoglalták Konstantinápolyt. Konstantinápoly eleste annak a bizánci birodalomnak a megszűnését jelentette, amely a görög-római kultúra utolsó örököse volt. Udvara a görög műveltség központját alkotta, és könyvtára a civilizált világban létező legszebb gyűjteményéttartalmazta a klasszikus és bibliai kéziratoknak. Ezek közül sok elveszett, de nagy részük a kisázsiai kolostorok között szóródott szét; másokat pedig a nyugatra menekülő tudósok vittek magukkal, akik újra bevezették a görög műveltséget a nyugati egyház iskoláiban. A klasszikus görög iránt így fellángolt új érdeklődés magával hozta a görög Újszövetség jobb megismerését is, amit a latin változat csaknem.teljesen kiszorított. A tudósok elkezdték összegyűjteni és tanulmányozni ezeket az évekig mellőzöttkéziratokat, és megvitatták megalapozottságukat. A Johann Gutenberg mainzi nyomdájából kikerülő első könyv ama már világhírű Mazarin vagy gutenbergi latin Biblia volt, ami 1456-ban jelent meg. A nyomtatott szöveg mechanikus reprodukciója garantálta az egységességet és megszüntette az általánosabb hibák lehetőségét, valamint csökkentette az előállítási költségeket, s így az átlagos anyagi eszközökkel rendelkező személy is megvásárolhatta a Bibliát. Míg a görög szöveg és a korábbi fordítások alapján készülő kéziratos másolatok tízesével kerülhettek forgalomba, addig a nyomtatott példányok százasával kerültek közkézre. A Biblia széleskörű elterjedését követő nagyobb ér-

megalapozott volt. Az ősi szöveg megismerésének harmadik fontos forrása a korai egyházatyáknak, a keresztyénség első hat százada vezetőinek és tanítóinak írásaiban található, akik az Újszövetség szövegét szabadon felhasználták beszédeikben és könyveikben. A hivatkozások gyakran csupán utalások, nagy részük láthatóan pontatlan de azonosítható, és néhány. esetben ~lég nagy számú egymás utáni verset idéznek ahhoz, hogy rnegismerhető legyen az eredeti szöveg. Annak ellenére, hogy ezeknek az idézeteknek nagy része elég pontatlan, az Újszövetségből olyan sok részlet fordul elő a patrisztikus írásokban, hogy ha el is vesznének a létező másolatok, néhány vers kivételével rekonstruálhatók lennének e művek alapján. Ezeknek a hivatkozásoknak vagy idézeteknek és a különböző kéziratoknak az egyezése jól használható kulcsot ad ahhoz, hogy megállapítsuk az általuk képviselt szöveg típusát, keletkezésének helyét és időpontját. Például Cyprianus, egy Kr.u. 250-körül Észak-Afrikában élt keresztyén igehirdető, hosszan idézi a latin változatot. Idézetei nagyban egyeznek a "K" jelzésű, a negyedik vagy ötödik századból származó latin kézirattal. Az egyezés azt mutatja, hogya K egy olyan szövegtípust tartalmaz, ami a harmadik század közepén bizonyára elterjedt lehetett, és hogy következésképpen Jeromos Vulgatája előtt keletkezhetett. Az egyház istentiszteleti szolgálatain használt zsolozsmakönyvben is fennmaradt az evangéliumok és levelek néhány szakasza. Ezek sokkal kevésbé jelentősek, mint a fentebb említett források, mivel nyilvánvalóan pontatlanok, és többnyire a kilencedik századból vagy még későbbről valók. Mivel az Írások nyilvános felolvasására használták ezeket, gondo-

474

475

AZ ÚJSZÖVETSÉGI KÁNON ÉS SZÖVEGEK deklődés

a bibliatanulmányozás iránt elősegítette a tizenhatodik században a Luther, Kálvin és társaik által elindított protestáns reformációt. Luther német Bibliája felbecsülhetetlen eszköz volt honfitársai felrázásában és felvilágosításában.

Magyar fordítások (A fordító megjegyzése: a magyar szöveg itt szűkségszerűen eltér az angol eredetitől). Az első magyar bibliafordítást két egykori ferences szérzetesnek köszönhetjük. Ez a fordítás az 1416-1436 években készült, de sajnos csupán néhány részlet maradt fenn belőlük néhány kódexben. A Vulgata alapján keletkezett néhány fordításkísérlet után Szylveszter János, dunántúli reformátor egy olyan újszövetségi fordítást adott ki 1541ben, amely mind a görög eredetit, mind a latin fordításokat felhasználta. Megemlítésre méltó még Heltai Gáspár, Méliusz Juhász Péter és Félegyházi Tamás bibliafordítása. Az összes magyar bibliafordítás alapját és kiindulópontj át vetette meg Károli Gáspár teljes fordítása, amely Vizsolyban jelent meg 1590-ben. Károli a görög eredetit és az összes lehetséges addigi fordítást figyelembe véve három év alatt készült el korszakalkotó művével. Ez a fordítás több kiadást, illetve átdolgozást ért meg. Az utolsó revízió az Új szövetségen történt meg 1949-ben. A két világháború között több kísérlet is történt az Újszövetség teljesen eredeti lefordítására. Ezek közül kiemelkedik a Ceglédy Sándor-féle fordítás, amely két kiadást ért meg 1924-ben, illetve 1930-ban. A katolikus fordítások közül Káldy György jezsuita szerzetesé az első és a legjelentősebb, amely 1926-ban készült. Még két modern katolikus fordítást lehetne megemlíteni: az első Békés Gellért és Dalos Patrik Újszövetség-fordítása (megjelent Rómában, 1951-ben) és a teljes Bibliafordítás, amely 1975-ben jelent meg. Budai Gergely 1967-ben egy olyan Újszövetség-fordítást készített, amelyben elsősorban maximális szövegértelmezési céloknak akart eleget tenni, bibliakutatók számára. Ebben a jegyzetben a legújabb és legmodernebb magyar fordítást használtuk fel, amelyet a Magyar Bibliatanács fordítóbizottsága készített, s amely 1975-benjelent meg. 476

FÜGGELÉK

FÜGGELÉK

AZ ELSÖ SZÁZADI RÓMAI CSÁSZÁROK ÉVSZÁM

NÉV

ESEMÉNY

UTALÁS

Kr.e. 30-Kr.u. 14

Augustus

Krisztus születése

Lk2:1

Kr.u. 14-37

Tibéerius

Krisztus földi szolgálata és halála

Lk 3:1

Kr.u.37-41

Caligula

Kr.u.41-54

Claudius

Éhinség

ApCsel 11:28

A zsidók kiutasítása Rómából

ApCsel 18:2

Pál pere

ApCsel 25: 1012 ApCsel 27:24

Kr.u.54-68

Néró

Üldöztetés Rómában

2Tim 4: 16-17 Kr.u.68

Galba

Kr.u.69

Otho

Kr.u.69

Vitellius

Kr.u.69-79

Vespasianus

Kr.u.79-81

Titus

Kr.u.81-96

Domitianus

Kr.u.96-98

Nerva

Kr.u. 98-117

Trajanus

Jeruzsálem lerombolása

Üldöztetés (?)

479

FÜGGELÉK

-- :e- :e- :e- :e- :e -.. 1:'-'

Évszám

lI"I

0\

cl

M

-olI"I

o

~

]

~

'a

!~

t:::.=:

o

cl lI"I

C'I

:e :e

M

~

cl

r--

ZSINATOK

~ M

e--

r--

M

M

'o

0\

0\ ~

]

~S

~

'a

:a ~ s .) 1 ~ 1 l:l:l ::r:: ! ] .gJ

tool

ll)

.;

tool

~

.e

I8~ ~ ~

Mt o o o o o x o o o o x o o o Mk Lk o x o o o x x o o o Jn ApCsel o x o o o o x x o o Róm o o o x x o o IKor x o o o x x o o 2Kor o o x x o o Gal Ef o o x o o o x x o o o Fil o o x x o o Kol o o x o o o IThessz o o x o o o 2Thessz o x o o ITnn o o o o 2Tnn x o o o Ti: Filem o x o ? o Zsid o o Jak o o x x o x IPt ? 2Pt x x o Un o ? o 2Jn ? 3Jn o x o Júd Jel o x x o x Jelek: o = idézet, vagy utalás; ? = a könyvet kétségesnek említés, valódinak tekintették

482

-:e :e- :e- :e lI"I

fi

tool

CI.)

.~ "o ~

~

g 8 8 C'I C'I

lI"I

5

Forrás

KANONOK

SZEMÉLYEK

KÖNYVEK

o x x x x x x

x x x

x

.~

.~

x

x

x x x x x

x x

x

x x

x

x

o§ 0;

~ x x x x

x x x x x x x

x x x x

x

x x

x

x

x

x x x x x x x x

x x x x x

x x x x

x

? x ? x

? ? ?

! Jo~

::E u ~

x x

.±::l

.8

ci .9

x x x x

x ? x

? ?

x x x

x x x x

x x x x x x x x

::r::

x

x x

x

x

x x

x

x x x

x x x

x

x x

x

x x x x

x x

x x x x

x x x

x x

x x x x

x x

x

x

x

x x x x x x x

x x

x x x

x x

x x x

x x x

x

x x tekintették; x = név szerinti x

x

x x

Tenney Újszövetségi Bevezető Tankönyv (Teljes)

Recommend Documents