Riviera Titka

Elizabeth Adler

A Riviéra titka Öten indulnak vakációra Saint-Tropez varázslatos tengerpartjára. Bár korábban sohasem találkoztak, egyvalami közös bennük: egyikük sem találja a helyét a világban. A parányi szálloda azonban nem csak számukra tűnik tökéletes búvóhelynek. A hírhedt malibui magándetektív, Mac Reilly és szerelme, egyben társa, Sunny Alvarez, ugyancsak itt akar elbújni a világ elől. Magányukat azonban nem élvezhetik sokáig. Hamarosan azon kapják magukat, hogy a villa különös és gyanús lakóinak szövevényes életét próbálják kibogozni. Műkincsrablás, gyilkosság és kísértethistória... mindez a földi paradicsomban, az év legforróbb szakában. Elizabeth Adler a romantikus krimik nagyasszonya, akinek Toscana, Amalfi, Velence és Capri varázslatos tájain játszódó regényei egytől egyig sikerlistásak.

Elizabeth Adler A Riviéra titka Fordította: H. Prikler Renáta Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2009 A fordítás alapjául szolgáló mű: Elizabeth Adler: There's Something About St. Tropez A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: A Villa Mimosa titka Ház Amalfin Kalifornia, szívem Napnyugta Santa Monicában Nyár Capri szigetén Párizsi randevú Riviéra Hotel San Diego mindent visz Találkozzunk Provence-ban! Toszkánai nyár Varázslatos Malibu Velem Velencében www.elizabethadler.hu Copyright © 2009 by Elizabeth Adler All rights reserved. Hungárián translation © H. Prikler Renáta, 2009 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009

St. Tropez-i villa

KIADÓ egy hónapra, vagy hosszabb időre is. Elragadó tradicionális kőház egy régi kolostor közelében. Napfényes teraszaival, mozaikkal kirakott úszómedencéjével, árkádos udvarával, fenyőerdőre és tengerre néző tágas, zárt kertjeivel és olajfáival háborítatlan pihenést ígér. Öt, fürdőszobával ellátott, csodálatosan bútorozott hálószoba és jól felszerelt konyha várja a vendégeket. Igény esetén személyzetről is gondoskodunk.

INTIM, NYUGALMAS KÖRNYEZET. Fényképes tájékoztató füzetünkért és további részletekért az alábbi címen érdeklődhet: Madame Suzanne Lariot, [email protected]

PROLÓGUS A hűvös, tavaszi reggel malibui házának teraszán találta Mac Reillyt. A férfi, lábát a védőkorláton pihentetve, öreg nyugszékében üldögélt, és a Csendes-óceán tompán csillogó víztükrét bámulta. A horizont peremén viharfelhők gyülekeztek; a csípős széltől felborzolódott karján a szőr. Mindez azonban nem rettentette vissza attól, hogy kinyissa a térdén nyugvó, francia bélyeggel ellátott borítékot, és kivegye belőle a francia ingatlanközvetítő, Madame Suzanne Lariot levelét. Mac azért lépett kapcsolatba az ingatlanközvetítővel, mert részletes információkat szeretett volna kapni arról a St. Tropez-i villáról, amelyre az asszony hirdetése révén bukkant az interneten. Most érdeklődve nézegette a káprázatos Chez La Violette-ről készült színes fényképeket, az árkádos oszlopsort, a türkizkék medencét, a mészkőlapokkal kirakott teraszokat a fehér vesszőfonatú nyugágyakkal, amelyek csak egy napozni vágyó nyaralóra vártak. Nem esett nehezére elképzelni, hogy egy palack hűtött bor és egy szép nő társaságában elnyúljon valamelyikben. Mac véletlenül ismert egy ilyen nőt. Előfordult, hogy Sonora Sky Coto de Alvarez, aki hippi anyjának és marhatenyésztéssel foglalkozó, ám jóképű mexikói apjának köszönhette lehetetlen nevét, nem keltett túl jó benyomást az emberekben, amikor tetőtől talpig fekete bőrben felpattant imádott Harley-jára, és végigdübörgött a Pacific Coast Highwayn, közszemlére téve hosszú lábát és formás idomait. De ugyanez a Sunny – mert a legtöbben így szólították – a Wharton Egyetemen szerzett közgazdász diplomát, és sikeresen vezette saját PR-cégét. Sunny lányos volt, és néha nyafka, de egyben nagyon okos is. Meg vidám, kaotikus, és nagyon, de nagyon rendetlen. Idegtépő bűnleleplező akcióik során Mac megtapasztalhatta bátorságát, és persze sebezhetőségét is. Nőiességét a legrázósabb helyzetben sem veszítette el. Kiváló szakács volt, egyben a divat megszállottja; lenyűgöző öltözékeiben lélegzetelállítóan szép tudott lenni egy randevún, de ruha nélkül is pompásan festett. És, sajnálatos módon, odaadó imádattal csüggött alig másfél kilós kutyáján, a kiállhatatlan, elkényeztetett csivaván, a Tesoro névre hallgató ördögi démonon. Sunny azt állította, hogy Mac a közelmúltban, egy meggondolatlan pillanatában megkérte a kezét. Amire Mac persze csak halványan emlékezett. De bárhogy volt is, a nő most egy szív alakú, rózsaszín gyémántot viselt a bal keze középső ujján, és gyönyörű arcát elégedett mosoly ragyogta be. Igazság szerint Mac olyannak szeretette a kapcsolatukat, amilyen volt. Sunnynak külön lakása volt Marinán, amelyen az undok csivavájával osztozott, és Macnek is ott volt a saját kis háza; igaz, úgy festett a flancos malibui művésztelep szélén, mint egy zöld bibircsók. A másik igazság az volt, hogy Tesoro folyamatos hadiállapotban állt Mac kutyájával, a félszemű, háromlábú Kalózzal, akinek, szerencsétlen fogazata miatt, örökös vigyor torzította el egyébként is megtépázott pofáját. Mindezzel együtt Mac legnagyobb öröme és büszkesége volt. Senki sem állhatott közéjük. Még Sunny sem. Mac úgy vélte, hogy a Chez La Violette pontosan az a hely, amelyre neki és Sunnynak az adott pillanatban szüksége van. Ahol elbújhatnak a világ elől, és ahol elengedhetik magukat. Ahol egyedül lehetnek. Malibu és az otthona, bármilyen kicsi volt is, tökéletesen megfelelt az igényeinek, de ott minden idejét a munkájának szentelte, a Mac Reilly titokzatos történetei című, rendkívül sikeres tévésorozatnak, és annak a tevékenységnek, amelyet, a bulvárlapok szerint, „Mac Reilly, a sztárok magánnyomozója” végzett. Feltétlenül szükségük volt hát egy kis visszavonulásra, hogy valamiféle döntést hozzanak az életükről, a közös jövőjükről. És ehhez St. Tropez tűnt a megfelelő helynek. Felkapta a telefont, és felhívta Madame Lariot-t Cannes-ban. Tíz perc múlva,

legalábbis júliusra, és persze egy nagy halom pénz fejében, az övé volt a Chez La Violette nevű villa. Nem mintha nem ismerte volna a St. Tropez-i árakat. Pontosan tudta, mire számíthat. Egyúttal abban is biztos lehetett, hogy senki sem fogja zavarni őket. Végre kettesben lehetnek. Csak ő és Sunny. És persze a kutyák. Másnap Madame Lariot, mint aki jól végezte dolgát, lezárta parányi cannes-i irodájában a bérleti tranzakciókat. Lecsukta a laptopját, beletette a táskájába, fogott egy mappát, lefűzte a bérleti szerződéseket, és az egészet elhelyezte egy repülőtársaság lógójával ellátott aktatáskában. Suzanne Lariot jelentéktelen külsejű nő volt, aki rögeszmésen ragaszkodott a napszemüvegéhez. Senki sem látta nélküle. Megigazította barna haját, szembetűnően fiatalos, rózsaszín rúzst kent a szájára, és magára terítette divatjamúlt, barna vászonkabátját. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót, és beszállt az öreg, csikorgó liftbe. A lépcsőházba érve belecsúsztatta az iroda kulcsát a tulajdonos postaládájába, kiment az épületből, és beült a kocsijába. Egyenesen a bankba ment. Betette a pénzt az üzleti számlájára, majd nyomban tovább is utalta, ezúttal egy magánszámlára, és végül felmondta az üzleti számlát. Aztán a repülőtérre hajtott. Madame Lariot mindig jól gazdálkodott az idejével. Sohasem vesztegette feleslegesen. Emberekre főként nem. És sohasem engedte meg, hogy bárki az útjába álljon. Madame Lariot mindig elérte, amit akart. Mindig is ilyen volt. Könyörtelen. Kora június volt, egy nappal a várva várt vakáció előtt. Sunny csomagolt, ami az ő esetében azt jelentette, hogy a kikötőre néző lakás padlótól mennyezetig érő ablakai között káosz uralkodott. Nem mintha máskor rendesnek lehetett volna nevezni. A legjobb állapotában is volt benne kifogásolnivaló, ami időnként az őrületbe kergette Macet. Az egyetlen, üdítő kivétel a konyha volt, amely makulátlan tisztaságával versenyre kelhetett volna egy műtővel is. Sunny a mexikói nagyanyjától tanulta a főzés művészetét (abuelit, azaz a nagymamája karácsonyi töltött kukoricalevelét nem felejtette el, aki egyszer megkóstolta), és imádta a konyháját. Szívesen főzött Macnek is, és mindig kínosan ügyelt rá, hogy az ételhez felszolgált bor megfeleljen a férfi ízlésének, aki ezen a területen is szakértőnek számított. És persze arra is odafigyelt, hogy a ruházata vonzó, szexi legyen. Nemcsak a férfi ízlelőbimbóit akarta gyönyörben részesíteni, hanem a szívét is meg akarta hódítani. Először egy sajtókonferencia utáni fogadáson találkozott Mackel. A férfi sorozatát mutatták be, és Sunny el sem tudta képzelni, ki lehet az a vonzó, kissé marcona külsejű férfi, aki szokásos öltözékében, farmerban és pólóban jelent meg az egyébként flancos fogadáson, és úgy nézett rá mélykék szemével, mintha nála jobbat nem látott volna egész este. Elektromos szikrák pattantak köztük, amikor kezet fogtak, amelyek, Sunny legalábbis így érezte, egymáshoz tapasztották összefonódó ujjaikat, és a felszabaduló hő szétáradt Sunny testében, és megbizsergette minden porcikáját. Mindez két éve történt, és azóta szinte el sem váltak. Időközben Mac valóságos híresség lett; Mac Reilly titokzatos történetei című műsorát az egész világon sugározták. A sorozat Hollywood régi híres bűneseteit dolgozta fel újra, rejtélyes, szenvedélyből, pénz utáni vágyból elkövetett erőszakos cselekedeteket, amelyeknek a megoldásához hátborzongató képességre volt szükség – nevezetesen arra, hogy az elkövető, gyakran a gyilkos bőrébe bújjon a nyomozó, és megpróbáljon úgy gondolkodni, ahogy a tettes is gondolkodott. Mindezt sajátos humorérzékkel kezelte Mac, akit, ha ez még nem lett volna elég, a maga szerény, visszahúzódó modorában is rendkívül

vonzónak mutatott a kamera. Sunny egyenesen bolondult a sorozatbeli Macért. Mac egyebek között azzal legyezgette Sunny hiúságát, hogy bevonta a nyomozásaiba. Olyan érzést keltett benne, mintha nem tudna meglenni nélküle. Megnevettette, virágot vitt neki, és amikor a féltékeny Tesoro nem volt a közelükben, úgy szerették egymást, ahogy azt sokan még csak elképzelni sem tudták volna. Mac Reilly számára az élet maga volt a szerelem, és Sunny minden ízében viszontszerette, bár időnként eltűnődött, egybekelnek-e valaha, vagy örökös jegyességre kényszerítik őket a kutyáik. Sunny már betöltötte a harmincat, és Mac is a negyvenes éveit taposta. Tökéletes életkorban voltak a házassághoz. Sunny bármely pillanatban kész lett volna elhagyni marinai otthonát és beköltözni Machez, ha a két kutya között nem látott volna áthidalhatatlannak tűnő ellenszenvet. Ugyanakkor be kellett látnia, hogy az ő dédelgetett Tesorója mozgatja a szálakat. Szegény Kalóz megtanulta, hogyan tartson távolságot akkor is, ha a csivava szája megvonaglott, és barátságosnak semmiképp sem nevezhető vicsorgassál elővillantotta apró, hegyes fogait. Amelyeknek a nyomait, örök bizonyítékként, magán viselte Mac is. Sunny nagy sóhajjal újabb halom ruhát dobott a szekrényből az ágyra, bár már annyit becsomagolt, ami bőségesen elég lett volna egy féléves tartózkodáshoz is, bármilyen társasági eseményre. Miért nem tudja eldönteni, mit vigyen magával? A legjobb lett volna, ha hallgat az utazási magazinokra – kiemeli a becsomagolt ruhák kétharmadát, és, úgymond, „könnyen” utazik. Erre azonban sehogy sem tudta rászánni magát. Tesoro, fényes bundával, gesztenyebarnán, elkényeztetett kutya módjára ült a nyitott utazótáskában. Feszült volt, akár az acélrugó, és gyászos pillantásokkal méregette Sunnyt. Attól félt, hogy ismét a reptér melletti luxuskennelben fog kikötni, ahol egyébként mindig úgy bántak vele, mint egy hercegnővel, és, ha hinni lehet a gondozóknak, jól is érezte magát. Amit persze gondosan eltitkolt Sunny elől. Pontosan tudta, hogyan ébreszthet bűntudatot a gazdijában, és ezt ki is használta. – Ne aggódj, picinyem, ezúttal te is velem jössz – ígérte neki Sunny, miközben átemelte az aprócska jószágot egy csinos, Louis Vuitton kutyahordozóba, amelyet egy nappal korábban vásárolt az utazáshoz, szemtelenül magas áron. – Egyetlen valamire való kutya sem mehet St. Tropez-ba egy ócska, lestrapált kutyakosárban, nem igaz? Az ablakhoz lépett, és az árbocerdőt meg a kék horizonton csapkodó vitorlákat bámulta, miközben még egyszer megpróbálta végiggondolni, mivel csökkenthetné a becsomagolt holmi mennyiségét. Ekkor megszólalt a telefonja. – Szia, bébi, én vagyok. Sunny elmosolyodott. – Ó! A St. Tropez-i lány készen áll az útra. Alig várom, hogy leguríthassak egy pohárka rozét. – Hm… én is… Sunny kihallotta a férfi hangjából a habozást. Elkomorult. – Az a helyzet, drágám… a forgatásról hívlak. Van egy kis probléma. Újra fel kell vennünk néhány jelenetet. Van, amit át is kell írni, ami azt jelenti, hogy nem tudok holnap elrepülni. – Micsoda? – Nem tudok holnap elutazni. Sunny döbbenten állt. Egy szót sem bírt kinyögni. – Hidd el, édes, annyira sajnálom, de tudod, hogy van ez… Nincs választásom. De már kitaláltam valamit. Mi lenne, ha előremennél? Felszállnál a holnapi gépre, nélkülem. A Chez La Violette a miénk, ott lesz a házvezetőnő is, tehát nem lennél egészen egyedül. Én pedig pár nap múlva csatlakoznék hozzád. – Pár nap múlva? Mac hangja egy sóhajjal is felért.

– Minden tőlem telhetőt megteszek, szívem, de nem látom be, miért ne utazhatnál el már holnap Tesoróval. A kutyák papírjai rendben vannak. Mire odaérek, már le is barnulsz. Tudod mit? Rendelek nektek egy limót. Kivisz benneteket a reptérre, felszálltok a párizsi járatra, aztán pedig átszálltok a nizzai gépre. Megérkezéskor csak annyi tennivalód lesz, hogy odasétálsz a Herzhez, átveszed a kocsit, és elautózol St. Tropez-ba. Ha megfelel, odaviszem neked a ház kulcsát meg a bérleti szerződést, amelyet Madame Lariot a FedExszel elküldött nekem. Sunny továbbra is csak hallgatott. – Mi a véleményed? – kérdezte Mac. – Azon gondolkodom – felelte végül Sunny –, hogy mit érdemel az a férfi, aki az elutazás előtti pillanatban kihátrál egy nyaralásból. – Sun, kicsim, én nem hátrálok ki semmiből. Pár nap, és utánad megyek. – Mégis mennyi? – Kettő, legfeljebb három. – Oké – sóhajtotta vonakodva Sunny. – Itt kilenc körül végzek. Akkor még beugorhatok hozzád? – Inkább találkozzunk Giorgiónál – felelte Sunny. – Akkor legalább ehetünk egy búcsúvacsorát. Bármilyen rossz hangulatban volt is, Sunny gondoskodott róla, hogy a lehető legjobban nézzen ki ujjatlan fehér vászonblúzában, szűk szoknyájában és türkizkék gyöngyökből fűzött nyakláncában, száján a védjegyének számító vérvörös rúzzsal. Szénfekete haja fényes, lágy hullámokban omlott a vállára, a bőre aranyként ragyogott a tompa lámpafényben. Idejében érkezett, így az asztalnál ülve várta a férfit, kissé morcosan. Mac félórás késéssel viharzott be a kicsi, zsúfolásig megtelelt olasz étterembe. Sötétkék szeme ide-oda cikázva kereste Sunnyt, majd, miután felfedezte, elindult a sarokasztalhoz, ahol a lány ült. Útközben kezet rázott Tom Cruise-zal és Katié Holmesszal, egy másik asztalnál a Beckham házaspárt üdvözölte, végül a mindig káprázatos Sharon Stone-t. Macet mindenki ismerte a sorozata miatt, és többnyire szerették, mert megnyerő volt, tisztességes, és nagyon jól alakította a szerepét. Amikor a pillantása összekapcsolódott Sunnyéval, a nő arca, a csalódottsága ellenére, felragyogott. Bármilyen fáradt volt is Mac, és bármilyen elnyűtt volt a póló, amelyet viselt, magas, karcsú alakjával, lehengerlő külsejével, vállára vetett fekete bőrdzsekijével, amit tőle kapott, felvillanyozta Sunnyt. Az asztalukhoz érve Mac megcsókolta a nő feje búbját, aztán leült vele szemben, és a keze közé fogta mindkét kezét. – Meg tudsz bocsátani? – Ugyan – felelte könnyedén Sunny. – Nem minden nőnek adatik meg, hogy egyedül utazzon St. Tropez-ba. Ki tudja, milyen kalandok várnak rám az úton? Bármibe belekeveredhetek, nem igaz? Mac megcsóválta a fejét, egyben megkönnyebbült, hogy Sunnynak megjött az esze, és nem hadakozik tovább az ésszerű javaslat ellen. – De. Sajnos, igen – mondta, miközben a pincér kitöltötte poharaikba a Sunny által már megrendelt, finom Antinori Chiantit. – Az ilyesmit nem lehet előre tudni. De bármi történjen is, beszélsz franciául. – Na ja. Dolgoztam Párizsban, de az évekkel ezelőtt volt. Azóta elfelejtettem, amit tudtam. – Állítom, hogy szükség esetén minden az eszedbe fog jutni, amint francia földre lépsz. – Ismét megragadta az asztal felett összekulcsolódó kezeket. – És egyébként sem leszel sokáig egyedül. Megígérem. – Örömmel látta, hogy Sunny arca felderül, és a szemébe is visszatér a szokásos ragyogás. – Tudom, tudom… Túlontúl szeretsz ahhoz, hogy esélyt adj egy jóképű európai

férfinak. – Ahogy mondod, bébi. Mac megcsókolta a kezét, aztán szélesen egymásra mosolyogtak. – Ez az utolsó esténk együtt – mondta egy idő után Sunny drámai tekintet kíséretében a pillái mögül, amelyek olyan hosszúak voltak, hogy árnyékot vontak az arca fölé. Mac átnyúlt az asztal fölött, és gyengéden végigsimított a nő arcán. – Ugye nem fogsz sírni? A drámai pillantásba gőg vegyült. – Olyannak ismersz, aki minden apróságon elsírja magát? – Hát… volt már rá példa… – Például mikor? – Néha, például szeretkezés után… – Hah! Az egészen más tészta! Akkor… akkor… – Akkor? – Akkor örömömben sírok – suttogta Sunny, olyan intim pillantást vetve a férfira, amit csak a szeretők értenek. – Mondtam már, hogy gyönyörű vagy ma este? Még sohasem láttalak szebbnek. – Csak azért mondod, hogy kiverekedd magad a pácból. – És? Sikerülni fog? – Most az egyszer még… talán. De ez az utolsó alkalom. – Akkor jó. Akkor rátérhetnénk végre a lényegre, és megrendelhetnénk azt a nyavalyás langusztás spagettit? Sunny jókedvűen felsóhajtott. – Te aztán tudod, hogyan kell levenni egy nőt a lábáról. – Ez a specialitásom. – Ez. Meg a gyilkosságok felgöngyölítése. – Talán az is. – De nem St. Tropez-ban. – Sunny ebben a kérdésben nagyon határozottnak bizonyult. – Oda nyaralni megyünk. – Ahogy mondod. – Mac ismét megfogta a nő kezét. – Szép gyűrű – jegyezte meg. – Nekem is tetszik. És hamarosan még egyet kapok. – Meglehet. – Mac elfojtott egy sóhajt. Szerette Sunnyt, de a házasságtól ódzkodott. Ennek ellenére úgy döntött, kivárja, mit hoz majd St. Tropez és a dél-franciaországi romantikus vakáció. Vacsora után Mac beült rendelésre átalakított Priusába, és követte Sunny Mini Cooperét a Marina del Rey-i lakáshoz. Nem érdekelte őket a sebességkorlátozás. A házhoz érve Mac beállt a Mini mellé, aztán, mindvégig szenvedélyesen ölelkezve, felmentek lifttel a kilencedik emeletre. – Hiányozni fogsz – dünnyögte Mac, apró csókokat hintve a nő fülcimpájára és vállára. Még Tesoróról is megfeledkezett. Csak akkor jutott eszébe, amikor belépett a lakásba, és a kis szörnyeteg rávetette magát. – Már csak te hiányoztál a boldogságomhoz – mormogta, azon tűnődve, hogy beljebb lépjen-e egyáltalán. – Sun, nem akarsz csinálni valamit ezzel a kutyával? Olyan panaszos hangon kérdezte mindezt, hogy a nő elnevette magát. – Ő az én egyetlen, igaz szerelmem, igaz, Tesoro? – kérdezte, miközben a padlóra térdelt. A kutya azonnal otthagyta a siránkozó Macet, Sunny ölébe vetette magát, és lelkes vakkantások közepette nyaldosni kezdte a gazdija arcát. – Majd ő is hiányozni fog, ha már nem lesz itt – figyelmeztette Macet Sunny.

– Erre azért ne fogadjál. Ami pedig azt illeti, most még itt van, és nem engedi, hogy hozzád férjek. A kutya, mintha értette volna az elhangzottakat, diadalittas pillantást vetett a férfira Sunny karjai közül. Pontosan onnan, ahol Mac szeretett volna lenni. Sunny, még mindig nevetve, kivitte a kutyust a konyhába. Ott elővett egy zacskó kutyafalatkát meg egy jókora csontot, és az egészet kirakta Tesoro elé. A kutya boldog farkcsóválással rávetette magát a finomságokra, és látszólag megszűnt körülötte a világ. – Végre – nyögte Mac, majd kézen fogta Sunnyt, és a hálószobába vezette. Ő legalább olyan elégedett volt a helyzettel, mint Tesoro. Pillantásába azonban csalódottság vegyült, amikor a szinte teljesen üres bőrönd mellett meglátta az ágyon felhalmozott ruhamennyiséget. – Látom, csomagolsz – állapította meg leverten. – Ami nagyon személyes dolog – felelte Sunny, miközben felmarkolta, majd szégyentelenül a padlóra hajította a ruhahalmot. Aztán egy puha mozdulattal a férfi karjai közé lépett, és bepréselte fejét a vállgödrébe. Sötét hajának olyan illata volt, mint a friss szellőnek. Mac gyengéden hátrasimította az orrát csiklandozó fürtöket. A tapintásuk olyan volt, mint a legfinomabb selyemé. Még közelebb vonta magához az odaadó testet. Egy darabig csak álltak, egymáshoz préselődve. Aztán amikor Mac keze besiklott a szűk szoknya alá, és ujjai megmarkolták a csipkébe burkolt popsit, Sunny feje hátrahanyatlott. Nemrég tért át a tangáról a kissé többet takaró száras bugyira, és Mac, miközben a finom anyagot markolászta, arra gondolt, hogy milyen szexi ez az új viselet, amely alá, egy óvatlan pillanatban, becsusszantak az ujjai, kéjes nyögéseket váltva ki Sunnyból. – Gyönyörű – suttogta. – El sem tudom mondani, milyen szép vagy, Sunny drágám. Te vagy a legeslegszebb… Sunny hátralépett, de csak annyira, hogy a férfit is magával húzva elnyúlhasson az ágyon. Fehér szoknyája alól kivillant aranybarna combja. Világoskék csipkebugyija csak Mac remegő kezére várt, aki habozás nélkül lehúzta a feszes fenékről a parányi darabot. A többi ruhadarabbal nem törődött. Úgy érezte, nem bírja kivárni, hogy levetkőzzenek. – Akarsz engem, bébi? – kérdezte rekedten suttogva, és Sunnyhoz feszült. – Mondd, hogy akarsz. – Akarlak… akarlak – súgta Sunny. – Még akkor is, ha magamra hagysz, és egyedül küldesz el St. Tropez-ba. Mac feltérdelt. – Mit beszélsz? – kérdezte értetlenül. – Csak azt – felelte Sunny, sötét, verdeső pillái mögül nagy, ártatlan szemeket meresztve a felette térdelő férfira –, hogy most kell szeretkeznünk, hiszen St. Trapézban nem lesz rá módunk. Mivel nem leszel ott… – Két napról van szó, Sunny drágám – nyögte Mac. – Két rövidke napról. A nő sóhaja visszhangot vert a szobában, és a szempillái drámai verdesésbe kezdtek. – Az nekem két héttel is felér. Találkozott a pillantásuk. Egy hosszú percig csak nézték egymást. Végül Sunny volt az, aki beadta a derekát. Szája szegletében megjelentek a mosoly gödröcskéi. – Csak vicceltem – súgta nevető hangon. Mac hangos nyögéssel visszahanyatlott az alatta elnyúló testre, és ott csókolta-harapdálta Sunnyt, ahol csak érte. A fülcimpáját, a száját, a nyakát. – Megengeded végre, hogy szeresselek, annak ellenére, hogy két egész napot nélkülem kell eltöltened a gyönyörű Franciaországban? – Lehet, hogy hármat – emlékeztette a nő. – Ugyan, mit számít? – kérdezte Mac, és villámgyorsan lehámozta magáról a ruháit.

Közben eszébe sem jutott a kutya. Egészen addig, míg az apró forgószél a hátára nem vetette magát, és harapdálni nem kezdte, olyan testrészek után kapkodva, amelyeket nem szívesen tett volna ki effajta veszélynek. A parányi jószág a padlóra kényszerítette Macet, a lehető legtávolabb Sunnytól. Ő hangos nevetésben tört ki, amikor meglátta az intim testrészeit vehemensen védelmező férfit. Mintha életében nem látott volna ennél viccesebb jelenetet. – Boszorkány! – szidalmazta Mac, de aztán ő is elnevette magát. Amikor talpra verekedte magát, a kutya már ott kuporgott a kacagó Sunny ölében. És, Mac erre akár meg is esküdött volna, diadalmas pillantásokkal méregette legyőzött ellenfelét. – Azt hiszem, mégiscsak várnunk kell Franciaországig – mondta lemondóan. – Én is azt hiszem – felelte még mindig nevetve Sunny.

2. Nizza, éjfél Sunny türelmetlenül várakozott a nizzai repülőtér autókölcsönzőjében. A Los AngelesPárizs járat öt órát késett, lekéste a csatlakozást, így meg kellett várnia egy sokkal később induló gépet. Úgy érezte, időtlen idők óta utazik. Az ablakon át látta a pálmafákat, amint a földig hajoltak az odakint tomboló szél alatt. Vihar fenyegetett. Misztrál, tudta meg a kölcsönző pultja mögött álló nőtől, aki máris a szemét forgatta ijedtében. Tesoro gyászosan vinnyogott a Louis Vuitton dobozban, amely meg-megbillent a targoncán, vagy, ahogy a franciák kedveskedve nevezték, a charíot-on felhalmozott bőröndök tetején. Sunny ütött-kopott, utazásoktól megviselt fonott szatyrát markolászta, amelynek a füleit egy selyemszalaggal kellett összekötni, hogy az utolsó pillanatban beletuszkolt holmik – köztük egy váltás alsónemű, mert eszébe jutott, hogy esetleg elkeveredhet a poggyásza – ki ne essenek. A fülek közül kikandikált egy nagyon megviseltnek tűnő szendvics, egy hatalmas sonkás-sajtos bagett, amelyet a párizsi repülőtéren vásárolt kutyafuttában az utazás még hátralévő, ínséges pillanataira. A másik kezében egy méregerős presszókávéval teli papírpohár volt, és a vállán átvetve a „rendes” táskája, piros, barna bőrfülekkel és behúzott cipzárral, hogy véletlenül se eshessen ki belőle semmi. Ebben volt, egyebek között, az útlevele, a pénze és több fontos dokumentum, köztük a Chez La Violette bérleti szerződése a villa kulcsaival együtt, valamint egy zacskó M&M's és egy Proust-kötet, a Swann, amelyet parti olvasmánynak szánt a vakáció idejére. Általában összeszedettséget sugalló megjelenése teljesen szétesett a több mint huszonnyolc órás út alatt. Farmerban, pólóban és egy hosszú, fuksziaszínű kardigánban, hevenyészett kontyából kiszabadult fekete tincseivel, a vállán lógó táskákkal, a poggyásszal teli targoncával és a panaszosan nyöszörgő Tesoróval úgy nézett ki, mint egy vándorcigány. Az utazás, legalábbis ebben a pillanatban, mindennek látszott, csak annak a luxusnyaralásnak nem, amit Mac ígért. Odakint, már a kocsikulcsokkal a kezében, Sunny hálásan beleszippantott a friss, bár hideg levegőbe. A jéghideg szél kövér, gyapotcsomagra emlékeztető felhőket kergetett a holdtalan égen. Sunny kinyitotta az autót, gyorsan átpakolta a poggyászt a csomagtartóba, aztán kiengedte a kutyát. Tesoro vinnyogott és reszketett, gyorsan és finomkodva pisilt, ahogy a hölgyek szoktak, aztán visszasietett a ládikájába. Sunny megígérte neki, hogy hamarosan a Chez La Violette-be érnek, ahol csupa kényelem lesz minden, és ahol meleg, puha ágy várja

mindkettőjüket. Azzal bepötyögte a címet a GPS-be, és éppen akkor, amikor kitört a vihar, elindult az Autoroute du Soleil East felé. A szélvédőn aláömlő eső csigatempóra kárhoztatta az autót. Sunny mégis bizakodva nézegette a térképet, amelyen St. Tropez nem is tűnt olyan távolinak. Vajon mennyi ideig fog tartani az út? St. Tropez, hajnali 2.30 Bertrand Olivier óvatosan lépkedett a sáros ösvényen. Az éjszaka olyan sötét volt, mint a denevérodú, és az eső oldalról csapott az arcába, de Bertrand szerette a vihart. És az éjszakát is. Szeretett egyedül lenni. Jól álcázó, dzsungelzöld viharkabátot viselt. Vastag szemüvege használhatatlan volt ilyen ítéletidőben, de a nyakában lógó, ódivatú látcső fölé szerelt kicsi, félhold alakú fémernyők szemhéj módjára védelmezték a lencséket, ily módon tökéletesen felül tudott kerekedni a látását akadályozó problémákon. Hirtelen fényszórók villantak mögötte. Mivel váratlanul érte a dolog, habozott, de csak egy pillanatig. Aztán a bokrok közé vetette magát, leguggolt, és szemmeresztve várta, hogy elhaladjon mellette az autó. Sunny morcosan vezetett a sáros úton. Fel sem merült benne, hogy a világ egyik legfényűzőbb, legdrágább üdülőhelyén, St. Tropez-ban esni fog. Ráadásul a földre zúduló esőmennyiség láttán azon sem csodálkozott volna, ha az egyik kanyarból Noé bárkája siklik elé. – Istenemre mondom, Noé, még neked is örülnék – motyogta összeszorított fogakkal. Az út végtelennek tűnt egyetlen, hepehupás sávjával és számtalan kanyarulatával. Fáradt volt, és már nagyon bánta, hogy nem maradt Nizzában éjszakára. A hátsó ülésen ismét felhangzott egy gyászos vakkantás. Tesoro számára szokatlan volt, hogy ennyi időre rabságra ítéljék, még akkor is, ha Vuitton ládájában luxuskörülmények között utazhatott. Sunny kétségbeesését csak fokozta, hogy megnáthásodott. Folyamatosan folyt az orra. Biztosra vette, hogy megfázott a hosszú repülőúton. Összeszorította a száját, és szipogva, Tesoro panaszos vakkantásai közepette továbbhajtott. A GPS-en ismét megszólalt a női hang. És, ha nem lett volna elég baja, franciául. Ilyen körülmények között, amikor a saját nevére is alig emlékezett. De várj csak, figyelmeztette a belső hang. Mi volt ez? A fékre taposott, akkora erővel, hogy az autó megcsúszott a sáros úton. Lehet, hogy már hallucinál? Vagy csodát látott? Vagy valóban egy férfi állt az út szélén? A szíve a torkában dobogott, a tenyere sikamlós volt az izzadságtól, és hirtelen tudatosult benne, hogy a kutyáját leszámítva teljesen egyedül van ezen a sötét, elhagyatott, látszólag semmibe vezető úton. Továbbhajtott. A fényszórója végigpásztázta a helyet, ahol, ha nem csalták meg az érzékei, a férfit látta, de ott most nyoma sem volt senkinek. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és a Chez La Violette hívogató kényelmére terelte gondolatait. Bertrand Olivier kilépett a bokrok közül. A szeméhez emelte a látcsövét, és az autóra irányította a lencséket. A piros hátsólámpák egyre távolodtak, de annyit meg tudott állapítani, hogy nő ül a kocsiban. Egyedül. És azt is tudta, hogy ezen az úton csak egyetlen helyre lehet eljutni. A Chez la Violette-hez. Amit úgy ismert Bertrand, mint a tenyerét. Kívül-belül. Így azt is tudta, hogy egy ideje üresen áll. Kocogni kezdett az épület felé.

3. Los Angeles Los Angeles-i idő szerint délután öt óra volt, és Mac hajnali hat óra óta dolgozott. Egy nagy, hangárszerű stúdióban forgattak Venice Beach mellett. Éppen szünetet tartott, és azon tűnődött, hogy a kezében lévő, tűzforró, íztelen folyadékban van-e egyáltalán koffein. Ugyanakkor megpróbált ellenállni a fánkoknak és süteményeknek, annak ellenére, hogy cukortartalmuk növelhette volna benne a munkavégzéshez szükséges, fogytán lévő energiát. Nem ő volt az egyetlen, akin eluralkodott a fáradtság. Az egész stáb magatehetetlen bábként lötyögött, a rendező ingerült volt, ennek ellenére úgy döntöttek, hogy folytatják a munkát, mert jó esélyt láttak arra, hogy a nap végére összeáll a műsor. A forgatókönyvírók kijavították a problémásnak ítélt részeket, és Mac másra sem tudott gondolni, mint arra, hogy mielőbb kijusson a forgatási helyszínről, és elérje az első párizsi járatot. Vagy bármelyik Franciaországba tartó gépet, amely közelebb vitte volna Sunnyhoz. A fáradtsága ellenére jól nézett ki. Magas, kissé sovány alakjával, mélykék szemébe hulló sötét tincseivel kifejezetten szexi benyomást keltett, és amikor a kamerába nézett, márpedig a nyitó és a záró kockáknál mindig ezt tette, minden néző úgy érezhette, hogy szemkontaktusba került Hollywood farmernadrágos nyomozójával, akiről egyetlen adásban sem hiányzott az a fekete Dolce & Gabbana bőrdzseki, amelyet Sunnytól kapott, és amely idővel az egész televíziós személyiségébe beépült. Most azonban semmire sem vágyott jobban, mint behunyni azt a „mágneses erővel bíró” szempárt (amelyről a bulvársajtó elég gyakran ejtett szót, mindig megnevettetve Sunnyt), aludni pár órát, aztán eljutni Franciaországba, amilyen gyorsan csak lehet. Elnyúlt a kanapén, lehunyta a szemét, s miközben végiggondolta az előtte álló jelenetet, Sunnyról álmodozott. – Reilly, hát itt van, maga vén csirkefogó! Mac óvatosan megemelte a szemhéját, és végigmérte az előtte álló férfit. Alacsony volt, széles vállú, izmai dagadtak a rendszeres súlyemeléstől. Egymást érő, bozontos szemöldöke alatt olyan volt a szeme, mint az olvadt csokoládé. Alacsony termete ellenére látszott, hogy parancsoláshoz szokott, és az is, hogy tisztában van a saját hatalmával és erejével. – Ron Perrin – mondta Mac. – Mikor szabadult? – Pár nappal ezelőtt. – Perrin elvigyorodott. – Egyebek között annak következtében, hogy eljárt az érdekemben a megfelelő helyen. Mac felállt, és megrázta Perrin kezét. Egy évvel korábban ő segített megoldani Ron komplikált pénzügyeit, és tisztázta néhány gyilkossági ügyben, amelyekben Ron volt az első számú gyanúsított. Mac megtalálta a valódi elkövetőt, ám Ron mégiscsak börtönbe került, csalásért, amelyet, mint állította, nem állt szándékában elkövetni. Ráadásul Mac nemcsak nyomozóként egyengette a férfi útját, hanem pénzügyeihez hasonlóan bonyolult szerelmi életét is segített rendbe tenni. Perrin véletlenül egy híres filmsztár férje volt, a mindenki által csodált Allie Rayé, és nem messze laktak Mac malibui házától. Allie azóta felhagyott a hollywoodi életmóddal, száműzte életéből a paparazzikat, a malibui művésztelepen álló parti villát és a Bel Air-i házat is. Míg Ron börtönben volt, vásárolt egy kis szőlőt Franciaországban, és egy kicsi, de annál varázslatosabb házikóban élt, egyenesen a szőlőtőkék között. – Felhívtam az asszisztensét, Roddyt – mondta Perrin. – Ő árulta el, hogy itt találom, sőt egy belépőt is intézett nekem a forgatásra. Gondoltam, beugrom, és megosztom magával az örömhírt, hogy ismét szabad vagyok.

– És a jelleme is megjavult. – Talán. Talán. Rengeteg időm volt arra, hogy végiggondoljam a dolgaimat. Sok pénzt vesztettem, le kellett mondanom egy csomó mindenről, de szerencsére sikerült megtartanom a repülőgépemet. Ami remek húzásnak bizonyult. Allie rendszeresen használta, azzal repült át hozzám kéthetente, látogatóba. Azt hiszem, most boldogabbak vagyunk, mint korábban bármikor. Alig várom, hogy újra együtt legyünk. Mac remélte, hogy Ron vágya teljesülni fog. – Tudtam, hogy mostanában fogja befejezni a forgatást – folytatta Perrin –, és Allie-vel együtt arra gondoltunk, hogy vendégül látjuk magukat Franciaországban. Mit szólnának egy kis vakációhoz a dordogne-i birtokunkon? Csak egy kőhajításnyira van Bordeaux-tól és St. Emiliontól – tette hozzá, tudván, mennyire szereti Mac a jó borokat. – Mikor indul? – Bármikor, amikor magának jó. Santa Monicában indulásra készen áll a gép. Mac felállt, és megragadta Perrin vállát. – Bár nem tudja, Ron Perrin, de éppen egy ilyen gépért imádkoztam az imént, és maga most megoldotta a problémámat. Perrin zavartan topogott, egyik lábáról a másikra állt. – Ahogy maga is az enyémet, amikor a legnagyobb bajban voltam. Ha bármit tehetek, amivel csökkentem az adósságomat, csak szólnia kell. Mac ezután beszámolt neki a St. Tropez-i villabérlés történetéről, és azt is elmesélte, hogy Sunny, mivel ő nem végzett a forgatással, előrement. – Ma este szeretnék indulni – folytatta. – Ha maga elvisz, ott lehetek, mire hiányozni kezdenék neki. – Vegye úgy, hogy a kérése teljesült – felelte vidáman Perrin. – Oda viszem, ahová mondja. Csak annyit áruljon el, hogy pontosan mikor akar indulni, és ahhoz igazítom a repülési tervet. A gép csak arra vár, hogy a fedélzetére lépjen, uram. – Még ma éjszaka – válaszolta Mac. – Amint itt végeztem. Most, hogy tudta, hamarosan újra látja Sunnyt, ismét a helyére zökkent a világ.

4. St. Tropez, hajnali 3.00 Sunny óvatosan felhajtott egy dombon, amelyről zuhatag módjára hömpölygött felé az esővíz. A GPS-ről hallható francia női hang azt mondta neki, hogy megérkezett, de amikor megpróbált kipillantani az esőfüggöny mögül, nem látott mást, csak sötétséget. Amelyből lassan kivált egy magas kőfal. Aztán egy masszív fakapu. Amely csukva volt, természetesen. Sunny káromkodva kikászálódott az autóból. Pillanatokon belül bőrig ázott, és a szél, amely úgy süvített a lombok között, mint az expresszvonat, majdnem ledöntötte a lábáról. Hétrét görnyedve jutott el a kapuig. A falon elhelyezett dekoratív, sárga-kék kerámia felirat tudatta vele, hogy valóban a Chez La Violette kapujában áll, amiért rögtön hálát is adott istennek. Legalább nem tévedt el. Belecsimpaszkodott a kilincsekbe – egy-egy oroszlánszájban elhelyezett vaskarikába –, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a kapu nyílni kezd. Visszaült az autóba, és továbbhajtott. A kocsifelhajtó két oldalán sorakozó fák szinte a földig hajoltak a tomboló viharban. A távolban felsejlettek egy ház körvonalai. Világosságot nem látott sehol.

Letekerte az ablakot, aztán kihajolt, és szemügyre vette a sötét épületet. Késett ugyan, gondolta bosszúsan, de attól a házvezetőnő még égve hagyhatott volna egy lámpát. Idegességében arra gondolt, hogy visszamegy St. Tropez-ba, és keres a városban egy szállodát, de sötét éjszaka volt, és változatlan erővel dühöngött a vihar. Ilyen körülmények között túl nagy megpróbáltatást jelentett a vezetés, nem beszélve arról, hogy teljesen kimerült. Elővette a piros táskából a kulcsokat, kikapta a csomagtartóból a bőröndöket, a szabad karjára csúsztatta a fonott szatyrát, az ajtóhoz sétált, kinyitotta, és belépett a sötét előszobába. Még mielőtt egyáltalán megtalálta volna a kapcsolót, felgyulladt a fény, és szinte teljesen elvakította. Amikor felpillantott, egy férfit vett észre a lépcső végénél, harcias, támadó pózban, magasra emelt kézzel. Amely egy kard markolata köré kulcsolódott. Sunny azt tette, amit minden normális nő tett volna ebben a helyzetben: megfordult, és futni kezdett. Hamarosan egy kerengő boltívei alatt találta magát. Az esőáztatta köveken csak botladozva tudott haladni. A szíve a torkában kalimpált. A háta mögött léptek dübörögtek, minél közelebb értek hozzá, annál hangosabban. Megint megbotlott. Megpróbált megkapaszkodni egy kőoszlopban, de elesett. Arccal lefelé feküdt a földön. A férfi rávetette magát, aztán durván hátrarántotta a kezét, és összekulcsolta a háta mögött. Sunny sikoltozni kezdett, de senki sem volt a közelben, aki meghallhatta volna. – Mi az ördögöt keres a házamban éjnek idején? – A férfi hangjából szinte sütött a harag. És angolul beszélt. Sunny meglepetésében abbahagyta a sikoltozást. – Hogy érti, hogy a maga házában? A villa az enyém. Kibéreltem. – Micsoda? Úgy tűnt, mintha elgondolkodna Sunny szavain. Aztán nagy csörömpöléssel elejtette a kardot, elengedte Sunny hátracsavart kezét, és felsegítette a vizes kövezetről. Sunny remegett a hidegtől és a rémülettől. – Ne haragudjon a kard miatt – mondta a férfi. – Ócska játékszer, egy kalózjelmez tartozéka. De az idő rövidsége miatt nem tudtam más önvédelmi eszközre szert tenni. Ugyanis betörőnek néztem. Sunny, még mindig remegve, alaposan végigmérte a férfit. Ahhoz, hogy a vonásait kivehesse, túl sötét volt, de azt látta, hogy magas, pólóinget és tréningnadrágot visel, és az akcentusa alapján amerikainak tűnt. A férfi lehajolt, felvette a kardot, aztán karon fogta Sunnyt, és visszavezette a kivilágított előszobába. – De hiszen megsérült! – kiáltott fel, amikor észrevette Sunny véres tenyerét. Akkor horzsolta le, amikor maga elé tartva megpróbálta az esését tompítani. – Sajnálom. Ha megengedi, kitisztítom, és közben elmesélheti, mit ért pontosan azon, hogy kibérelte a házat. Odakint felhangzott egy ismerősnek tűnő vinnyogás. Sunny teljesen megfeledkezett Tesoróról. Kiszaladt az autóhoz, felkapta a kutyahordozót, és, abban reménykedve, hogy helyesen cselekszik, követte az idegent a ház belsejébe.

5. Hajnali 3.30

Bertrand Olivier a tömött rozmaringbokrok között rejtőzködött a konyhaablak alatt, és a konyhai jelenetre irányította a látcsövét. Meglepte a férfi látványa. Izgatott remegés futott végig a hátán, amikor pillantása felfedezte az asztalon a kardot. Lehet, hogy a nő a férfi foglya? A nő kávét ivott – az asztalon, a kard mellett, ott állt a nescafés doboz –, és olyan képet vágott, mint akinek nagyon nem ízlik. Ellenségesnek tűnt, de nem félt, és ahhoz képest, hogy talán fogságba ejtették, egész nyugodtnak látszott. Pedig még Bertrand is alig tudott visszatartani egy döbbent sóhajt, amikor meglátta a tenyerén a horzsolásokat. A nő ölében ülő kiskutya a sebeket nyalogatta, közben akkorát vakkantott, hogy Bertrand a csukott ablak mögött is összerándult. Mivel angol anyja volt, Bertrand beszélt angolul, így most nagyon sajnálta, hogy nem hallhatja, mit beszélnek odabenn. Sunny maga sem hitte, hogy kávét kortyolgat a férfival, aki pár perccel korábban még meg akarta ölni. Egymással szemben ültek a hatalmas asztalnál a kissé poros konyhában, amely úgy nézett ki, mintha száz éve senki sem lakta volna. – Az lesz a legjobb, ha bemutatkozom – mondta az idegen. – Nate Masterson vagyok, New Yorkból. Sunnynak egyáltalán nem tetszettek a pillantások, amelyeket a férfi vetett rá, és a félmosoly sem, amely határozottan ott játszott az idegen ajka körül. Ő maga fáradt volt, megviselt, vizes és sáros, ami részben az ő hibája volt. Azt persze kitalálhatta volna, hogy a férfi New York-i. Belekortyolt a kávéba. Sem tej, sem cukor nem volt benne, de legalább forró volt. – Sonora Sky Coto Alvarez – sorolta illedelmesen a neveit. – Los Angelesből. A legtöbben Sunnynak szólítanak. Az egyetlen ember, aki nem hajlandó eltekinteni a Sonora névtől, az anyám. Nate Masterson elvigyorodott. – Isten bocsássa meg neki. Sunny csak most vette észre, hogy egy nagyon vonzó férfi ül vele szemben. A harmincas évei elején járhatott, barna haját rövidre vágatta, sötét szeme felett nehéz, teknőckeretes szemüveget viselt, ami nagyon tapasztalt és világias külsőt kölcsönzött neki. Magas volt, izmos, nyilvánvalóan sok időt tölt edzőtermekben. Sunnynak eszébe jutott, ahogy először meglátta, támadó pózban, erőtől duzzadó izmokkal, karddal a kezében, és ismét végigfutott a hátán a hideg. Arra gondolt, ami esetleg történhetett volna. Nate észrevette a remegést. – Mindjárt megfagy – mondta. – Miért nem veti le ezeket a nedves cuccokat? Van egy köntösöm, felveheti. Sunny ellenséges pillantással válaszolt. Azt elhiszem, mondta a tekintete. De akkor sem vetem le a ruháimat, ha halálra fagyok. Nate elmosolyodott. – Ne féljen, nem fogom megerőszakolni. Csak nem szeretném, ha a szemem láttára kapna tüdőgyulladást. Sunny közelebb vonta magához Tesorót. A kutya felvinnyogott – a jelek szerint nem tetszett neki a nedves ruhákba burkolt mellek szorítása. – Azt hiszem, tényleg nem ülhetek így egész éjszaka. A végén még felázna a padlója. – A padlónk – helyesbített a férfi. – Mit mond? – Úgy tűnik, ez a ház nemcsak az enyém, hanem a magáé is. – Ezt meg hogy érti? – Kész vagyok lefogadni, hogy az ügynök, tévedésből, kétszer adta ki ugyanarra a hónapra a házat. Sunny addig kotorászott a piros táskájában, míg meg nem találta a Mactől kapott, aláírt

szerződést. A férfi elé tette. – Itt az áll, hogy „június hónapra”, látja? Nate elolvasta a szerződést, aztán a tálalószekrényhez lépett, és a fiókból elővette a sajátját. – Ezen is – felelte, és Sunny kezébe adta. Sunny elolvasta egyszer, aztán még egyszer. Megdöbbent. Nedves haját idegesen kisimította az arcából, és kimerült pillantást vetett a férfira. – Akkor most mi lesz? Nate az órájára nézett. – Reggel, ami már nincs is messze, elmegyünk Madame Lariot cannes-i irodájába, és megkérdezzük, mit javasol. Sunny felnyögött. Macnek kellene ebben a helyzetben lennie, nem neki. Mi van, ha Madame Lariot úgy dönt, hogy a Chez La Violette bérleti joga nem őket, hanem Nate Mastersont illeti? Ez azt jelentené, hogy ő és Mac – aki, ki tudja, megérkezik-e egyáltalán – nem veheti igénybe a villát, tehát más szállást kell keresniük. Es a Riviérán, nyári csúcsszezonban, nem sok esélyük volt rá, hogy bármit találjanak. Valószínűleg vissza kell menniük Malibuba. Nem lesz sem nyaralás, sem romantika, sem esküvő… Nate továbbra is azt gondolta, hogy Sunnynak meg kellene szabadulnia a nedves ruháitól. Hosszú, vizes tincseivel úgy nézett ki, mint egy partra vetett sellő. Arról nem is szólva, hogy semmi szüksége nem volt egy beteg nőre. A jelek szerint épp elég baja volt anélkül is. – Egyébként mit keres itt, teljesen egyedül? – kérdezte végül. Sunny megforgatta az ujján a rózsaszín gyémántgyűrűt. – A vőlegényemnek is itt kellene lennie. De közbejött neki valami, így én egyedül indultam el. Pár nap múlva csatlakozik hozzám. Azt hiszem – tette hozzá elbizonytalanodva. Az adott pillanatban a legszívesebben megfojtotta volna Mac Reillyt. – Hallgasson ide, Sunny Alvarez – mondta Nate. – Tényleg le kellene vetnie azokat a vizes ruhákat. Az isten szerelmére, mivel győzhetném meg, hogy nem fogom letámadni? A pillantásuk találkozott az asztal felett. A férfiéba türelmetlenség, a nőébe védekező dac vegyült. Aztán Sunny elnevette magát. – Hozzon egy tükröt. Egy pillantás elég lesz, azt hiszem. A férfi felkapta Sunny két bőröndjét, majd az előszobán át elvezette abba a hatalmas lakosztályba, amely gyakorlatilag az egész keleti szárnyat felölelte. – Violette budoárja – mondta. – Én a galérián lévő szobát választottam, szemben a lépcsővel. Felkapcsolt egy villanyt, aztán a franciaablakhoz lépett, és behúzta a függönyöket. Sunny körülnézett. Amit látott, az olyan volt, mint egy harmincas évekből megmaradt forgatási helyszín. Busby Berkeley1 stílusát idézte minden; a világos lambériával borított falak, a fehér-fehér mintás selymek, a galambszürke bársony, a csillogó krómasztalok, tükrök és ezüst gyertyatartók. Nem volt nehéz közéjük képzelni egy karcsú, elegáns nőt, mély kivágású selyem estélyi ruhában, amint hosszú szipkával kezében flörtölve jár-kel a jóvágású, szmokingos férfiak között. A hatalmas, baldachinos ágy keretét, amely olyan fényűző volt, hogy egy indiai maharadzsáé is lehetett volna, apró tükörcserepekből álló mozaik borította. Maga az ágy olyan magas volt, hogy egy falépcsőn kellett felmászni rá. Foszló selyemtakaróján egy túlméretezett V monogram idézte az egykori tulajdonost, Violette-et. Az egyetlen, valódinak tűnő berendezési tárgy a sarokban álló öreg íróasztal volt, amelyről azt is el lehetett képzelni, hogy maga Violette tervezte, sőt készítette, mert az 1

Hollywoodi filmekben beállított extravagáns táncbetétjeiről híres amerikai rendező és koreográfus (1895-1976).

egész néhány egyszerű, uszadék fából hasított deszkából állt, és színében teljesen megegyezett a kanapék és fotelok szürkéjével. A lapján még mindig ott feküdt egy fehér itatós, és a papírtartóban lévő halványszürke levélpapíron fehér lenyomat hirdette: Chez La Violette, St. Tropez. Ugyanakkor mindent vékony, összefüggő porréteg takart. Az ezüstök fénye teljesen eltompult, az egykor elegáns selymeket foszlányossá tette az idő, és a szobának dohos szaga volt – mintha évtizedek óta nem nyitották volna ki az ablakát. A rózsaszín márvánnyal borított fürdőszobában rozsdafoltok tarkították a fekete-ezüst, oroszlánmancsokon álló kádat, és a csapból barna színű víz csordogált, amikor megnyitották. Sunny leverten állapította meg, hogy a brosúrában nem ez a Chez La Violette szerepelt. Nagyon nem stimmelt valami. Miután a forró zuhanyról kénytelen volt lemondani, a rozsdás vízzel gyorsan megmosta az arcát, majd levett egy törülközőt a polcon álló, takaros halom tetejéről, és kirázta belőle a port. Remegve megtörölte benne a haját, aztán ujjal megpróbálta eligazítani az összekuszálódott tincseket. Egy darabig állt; a tetőn kopogó esőt és az ablakokat feszegető szél süvítését hallgatta, és a szobát teljesen kitöltő csendet. Kellemetlen érzése támadt. Tekintete a fehér báránybőr szőnyegen elnyúló kutyára siklott. Tesoro halk, nyöszörgő hangot hallatott, olyat, amelyik hangtompítóval ellátott szirénára szokta emlékeztetni Macet. Sunny lehajolt, és megsimogatta. – Minden rendben – csitította bizonytalan hangon. – Nem lesz semmi baj, megígérem. Hirtelen melegség töltötte meg a szobát. Mintha nyári szellő suhant volna át rajta, kellemes virágillatot hagyva maga után. Aztán tovalibbent. Sunny hátán felállt a szőr. Ledobta magáról a nedves ruhadarabokat, felvette a férfitól kapott fehér frottírköntöst, és belebujtatta a lábát abba a régi rózsaszín szőrmepapucsba, amely nélkül egyetlen lépést sem tett sehová. Megragadta a sajtos-sonkás bagettet, amely úgy nézett ki, mintha hetekkel korábban vásárolta volna, majd, miután még egyszer körbejártatta gyanakvó tekintetét a helyiségen, felkapta Tesorót, és visszasietett a konyha biztonságába, ahol Nate Masterson friss csésze kávéval várta. Egy dologban teljesen biztos volt: nem fogja Violette szobájában tölteni az éjszakát. Odakint, az ablak alatt, Bertrand Olivier a nőre irányította a látcsövét. Megállapította, hogy jobban néz ki, mint minkor először megállapította. Gyönyörű kékesfekete haja volt, borostyánbarna szeme, amelynek az árnyalata szinte teljesen megegyezett a kutyája színével, aki, Bertrand legnagyobb örömére, ismét a férfi keze után kapott, miközben az a nő elé helyezte a Nescaféval teli, gőzölgő csészét. Most a férfi egy üvegből kínált valamit a nőnek. Brandyt, állapította meg Bertrand, miután állított egy kicsit a lencséjén. Úgy vélte, a férfi esetleg forró punccsal akarja felmelegíteni a nőt. Ami felmelegíti az ember vérét, és színt visz az arcába. Az anyja legalábbis ezt szokta mondani Bertrand-nak, amikor punccsal kényeztette magát. De Bertrand most nem akart az anyjára gondolni. Növekvő kétségbeeséssel igazgatta a látcsövét. Azt kívánta, bár nyitnák ki az ablakot, mert akkor megtudhatná, miről beszélgetnek. És közben mindennél jobban sajnálta, hogy a férfi is ott van. Sokkal könnyebb dolga lett volna, ha egyedül van a nő. – Sokkal jobb – mondta olyan mosollyal Nate, amely Sunny szerint nem egy nőről levarázsolta volna a bugyit. Átsuhant a fején, hogy Mac árulása után szerencsésnek mondhatja magát, amiért egy ilyen vonzó férfi karjai közé kergette az odakint tomboló vihar, így nem egyedül kell eltöltenie az éjszakát ebben az elhagyatott, titokzatos házban. A férfi megemelte a kezében lévő nagy, ám félig üres palackot. Spanyol brandy volt benne, a Soberano név legalábbis erre utalt. – A szekrényben találtam. Jó íze van. Nem kér egy cseppet a kávéjába? Kicsit talán

felmelegítené. – Eddig ez a legjobb ötlete. És nekem tökéletes kísérőm van hozzá. – Sunny kicsomagolta az utazásban megviselt szendvicset. – Nem éhes? – Ó, dehogynem! Sunny négy darabra vágta a gyűrött csomagolópapíron a bagettet, és maguk elé tette, az asztalra. Amitől, a kávéval és a brandyvel együtt, szinte otthonossá vált a konyha. – És, mivel foglalkozik? – kérdezte Nate. – Úgy értem, odahaza, a Los Angeles-i őrületben. – Ó… hm… a PR területén dolgozom. Tudja… közvetítek a média és a média elismerésére vágyó emberek között, reklámozom őket meg a termékeiket, meg… hasonló dolgokkal foglalkozom. – Mint L. A.–ben oly sokan. – Miért, maga mit csinál? – kérdezte akarata ellenére is védekezőn Sunny. Nate kezében a szendvicsdarabbal hátradőlt, és elgondolkozott. – Semmit – mondta végül. – Mindennel felhagytam. Leginkább azzal, aki vagyok. – Evett egy harapást, megint gondolkodott egy kicsit, aztán kijavította magát. – Helyesebben azzal, akinek gondoltam magam. A Wall Street-i brókerrel, aki isten minden idejét a munkájának szentelte, sőt még többet is; aki folyamatosan zabrált, hatalmas tartalékokat halmozva fel az ellopott szajréból, mint mókus a mogyoróból a tél beállta előtt. Csakhogy én nem vonultam vissza télire, mint a mókusok, inkább fokoztam a tempót, egyformán hajtottam, akár tél volt, akár nyár. Nem volt más életem. A legjobb akartam lenni abban, amit csináltam, azaz a pénzcsinálásban. Mígnem egy reggel – már ha a hajnali három órát reggelnek lehet nevezni – magamra öltöttem hajszálcsíkos Wall Street-i egyenöltönyömet, és miközben az ázsiai piac legfrissebb híreit olvasgattam, úgy, hogy a gondolataim már Európa körül jártak, történt valami. – Vállat vont, ivott egy korty kávét, és, amint megérezte a torkát égető brandyt, vágott egy grimaszt. – Gondolom, kitalálta, hogy mi. Bekövetkezett a klasszikus eset, amikor az ember szeme láttára foszlik semmivé minden, amit addig elért, az egész élete, mint egy rossz hollywoodi filmben. Be kellett látnom, hogy hiedelmeimmel ellentétben mégsem a pénz jelenti az élet alfáját és ómegáját, az igazi életben vannak más dolgok is. – És most? – Most? – Nate ismét evett egy harapást. – Most szeretném felfedezni az „igazi életet”. Eddig nem ismertem mást, csak a folyamatos munkát, magányos farkasként bolyongtam a világ pénzpiacán. Időre van szükségem, hogy kigyógyuljak a mániámból, megtudjam, ki vagyok, mi vagyok, merre tartok. Ezért béreltem ki ezt a villát. Jobbnak tűnt, mint egy szálloda. Tágas tereivel alkalmasnak találtam arra, hogy egyedül maradjak a gondolataimmal, azt csináljak, amit akarok, nem utolsósorban akkor, amikor akarom. – És akkor megjelentem én. – És akkor megjelent maga. Hosszú csend következett. – Mondjon még valamit magáról – kérte végül Sunny. Nate zavartan megvonta a vállát. – Lehet, hogy kinevet… de arra gondoltam, hogy megpróbálom megírni a regényt, amelyről azt hisszük, ott bujkál mindnyájunkban. – Talán sikerülni fog – felelte Sunny, de ekkor észrevette, hogy Nate nem rá figyel. Az ablakot bámulta összeszűkült szemmel. Tesoro szintén hegyezni kezdte a fülét, majd fenyegető vicsorgásba kezdett. – Azt hiszem, van valaki odakinn – mondta Nate. Nate már az ajtó felé tartott, mire a rémült Sunny felállt. Hosszú percekbe telt, mire a férfi el tudta fordítani a zárban a nagy, ódivatú öntöttvas kulcsot, és amikor sikerült, gondolkodás nélkül kilépett a viharba.

Bertrand Olivier észrevette a közelgő alakot. Futásnak eredt. Bukdácsolva haladt a sáros út szélén, a fatörzsek takarásában, végül lihegve eltűnt a kapu melletti öreg tiszafasövény egyik nyílásában. Egyszer csak elhaltak a lépések. Bertrand tudta, hogy a férfi még mindig ott álldogál, és a szeme őt keresi a sötétségben, de őt jelentős előnyhöz juttatta a helyismeret. Úgy ismerte a házat és a környékét, mint a tenyerét. Ismét felhangzottak a léptek, de ezúttal távolodni kezdtek, Bertrand pedig kirohant az útra, és mielőtt bárki észrevehette volna dzsungelmintás köpenyét és a nyakába akasztott látcsövet, eltűnt az éjszaka sötétjében. A kapuban azonban megállt egy pillanatra, és vágyakozó pillantásokat küldött a ház felé. A szíve szerint visszaszaladt volna, noha tudta, hogy bármikor felfedezhetik. Nate-et elnyelte az éjszaka. Sunny idegesen járkált fel-alá a konyhában. Közben szemügyre vette az ősöreg berendezést. Minden fekete volt, vagy acél, beleértve a masszív tűzhelyeket, amelyeken, Sunny legalábbis arra gondolt, Violette idejében hattyút meg pacsirtát süthettek, vagy valami hasonlóan szörnyűséges, de egyben egzotikus fogásokat készíthettek. Az nyilvánvaló volt, hogy a ház közelében évek óta nem járt házvezetőnő. A szekrényekben nem talált mást, csak néhány poros bögrét meg pár ottfelejtett tányért. Semmilyen ennivaló nem volt a házban, még egy doboz gabonapehely sem, és tisztítószert sem látott sehol. Mégis elbűvölőnek találta a gerendás, vidékies stílusban berendezett konyhát, az alacsony ablakait és a hosszú étkezőasztalt, vagy a mosogató rakodórésze előtt dróton lógó, fakókék kockás függönyt. Megpróbálta olyannak elképzelni, amilyen Violette idejében lehetett, a masszív sütőrács alatt lobogó tűzzel, amely vidámmá varázsolta a konyhát a maihoz hasonló, viharos estéken, vagy nyári napokon, ahogy a sarkig kitárt ablakokon beáramlott a virágillatú napfény és a sós tengeri levegő. Megfordult a fejében, hogy Violette baráti összejöveteleken itt ültette le a vendégeit, akik, kezükben a csordultig tele borospoharakkal, körbeállták az öreg zongorát, amely a sarokban állt, a kandalló mellett, és amelyet most, mint minden mást, évtizedes porréteg borított. Kinézett az ajtón, és észrevette a ház felé tartó Nate-et. A férfi odaintett neki, és megrázta a fejét. – Nem láttam senkit – kiáltotta. – Biztosan tévedtem. Sunny megkönnyebbülten felsóhajtott, megmosolyogtatva a férfit, aztán szélesre tárta előtte az ajtót, és megvárta, amíg a bejárat mellett elhelyezett fém cipőtisztítón lekotorta a talpáról a sarat. A csivava morogva követte mindenhová. Nate beletúrt nedves hajába, aztán visszaült a konyhaasztalhoz. – Micsoda éjszaka! – mondta, és alaposan végigmérte a sellőt, aki minél szárazabb lett, annál csinosabbnak bizonyult. Sőt szépnek. Kezdte sajnálni, hogy vőlegénye van. – Mondja – kérdezte végül –, hogy jön ki a vőlegénye Tesoróval? – Sehogy. – Ezúttal Sunny vállalta magára a kávékészítés feladatát, és a tűzhely mellett várta, hogy felforrjon a víz. Még teáskanna sem volt a házban, így egy kis nyeles serpenyőt használt – az egyetlen főzőedényt, amelyet a brosúrában beharangozott „jól felszerelt francia konyhában” talált. – Tesoro féltékeny Macre – magyarázta. – Ezenkívül gyűlöli Mac kutyáját. Még az ágyra sem engedi fel szegény Kalózt, ha velünk van. – Az instant kávéra öntötte a majdnem forró vizet, és az asztalhoz vitte a bögréket. – Ez az oka annak, hogy még nem vagyunk házasok. Ahhoz, hogy az oltár elé állhassunk, fegyverszünetet kellene kötniük a kutyáinknak. – Ezt nem mondja komolyan. – Dehogynem.

Nate döbbenten nézett Sunnyra, majd jó adag brandyt öntött a kávéjába. – Oké – mondta végül. – Öntse ki a szívét, bébi. Szívesen meghallgatom. És ahogy az asztal túloldalán ülo gyönyörű Sunnyra nézett, hosszú idő után először érezte úgy, hogy élvezi az életet. Hajnali 4.00 Újra fényszóró világította meg az utat. Bertrand a nagy fakapu mögött keresett menedéket. Az autó először elhajtott a kapu mellett, majd nagy fékcsikorgás közepette megállt, hátramenetbe kapcsolt, és tolatni kezdett. A méretes jármű éppen hogy elkerülte a kapu oszlopát. Végül keresztülhajtott a bejáraton, végigrobogott a kocsifelhajtón, majd magasan felverve a kavicsot, megállt. Bertrand látta, hogy egy gyönyörű, hófehér, letolható tetejű, ám sár foltokkal telefröcskölt Bentley, amelynek nagy horpadás csúfítja el az elejét. Egy magas nő szállt ki belőle, aki a zuhogó eső miatt káromkodva berohant a házba. Hajnali 4.00 Csapódott a bejárati ajtó. Lépések verték fel az előszoba csendjét. Nate és Sunny a hang irányába fordult. A boltíves ajtónyílásban egy Sharon Stone-hasonmás állt. Drága, de gyűrött fehér vászon nadrágkosztümöt és elöl nyitott piros körömcipőt viselt. Szőke haját rövidre vágatta, a száját szorosan összezárta, és haragos kék szemmel nézett végig mindkettőjükön. Végül a brandys palackra és az asztalon felejtett kardra siklott a tekintete. – Gondolhattam volna – mondta fennkölt brit akcentussal. – Maguk itt iszogatnak, hát persze hogy senki sem jön segíteni. Vagy talán nekem kell becipelnem a bőröndjeimét? – Maga – mutatott Nate-re, és odahajította neki a kocsija kulcsait – behozza szépen a poggyászomat, maga pedig – bökött ezúttal Sunnyra – tölt nekem egy dupla adag brandyt, feltesz egy kávét, és előkészíti a szobámat. A nagy hálószobát, természetesen. Sunny és Nate szólni sem tudott a döbbenettől. A nő dühösen elindult az asztal felé, tűsarka hangosan kopogott a konyhakövön. – Nos? Nem hallották, mit mondtam? – ordította. – Hát nem tudják, ki vagyok? – Nem, valóban nem tudom – fortyant fel Sunny. – Mi több, remélem, hogy nem is fogom megtudni. A szőke szája elnyílt meglepetésében. Haragos szeme Sunnyra villant. Egy darabig nézte, aztán elfogyott benne a spiritusz. Lehuppant egy székre, és az asztalra meredt – A pokolba! – mondta fásultan. – Töltsön már abból az istenverte brandyből. Elhagytam a férjemet. Így, egyszerűen. Nem bírtam tovább mellette, még akkor sem, ha gazdagabb, mint az összes microsoftos fickó együttvéve. Olaszországból jövök, San Remóból, végigvezettem ebben az átkozott viharban, sikerült összetörnöm a nyavalyás Bentley-met, és most alig állok a lábamon. Nate jó adag brandyt töltött az egyik bögrébe, és odatolta az asszony elé. Az ivott egy hatalmas kortyot, majd nyomban fel is nyögött. – Már csak ez hiányzott, még csak nem is francia! – mondta elkeseredetten. Aztán alaposan végignézett mindkettőjükön. – Nem ez az egyetlen tévedésem, ugye? – kérdezte pattogósan. – Maguk nem fognak nekem segíteni. Mindig ez történik velem – folytatta, a brandys bögre köré fonva ujjait. –

Jasper, a férjem is megmondta, hogy egy balfácán vagyok. Örökké zavarba hozom. Mondtam neki, ha nem tetszik a viselkedésem, Laura Busht kellett volna elvennie. Sunny és Nate szótlanul hallgatta a kirohanást. – Ami pedig engem illet – folytatta, majd még egy nagyot kortyolt a bögréből, aztán odatartotta Nate elé egy újabb adagért –, vagyok, aki vagyok. Ami jóval több, mint ami Jasperről elmondható. – Egy váratlan mosoly pajkos kislánnyá változtatta a morgolódó banyát. – Jasper Lordról, akit mostantól csak „férjként” fogok emlegetni. Azért, mert még a nevét sem bírom kimondani. Nem mintha ez lenne a valódi neve. Eredetileg Mikel Markovichnak hívták, de úgy döntött, hogy semmissé teszi az orosz hátterét, olyannyira, hogy senkinek se legyen módja belepillantani a zavaros múltjába. Bárhogy hívják is, az orosz gazfickó iszonyú gazdag, egyben hatalmaskodó, őrült és erőszakos. Ha tehetné, bezárna a Kékszakállú herceg várába. Ékszerbe burkolva, természetesen, meg selyembe, hogy bármely pillanatban, bármilyen közegben prezentálható legyek. Csakhogy rosszul választott. Nem számított rá, hogy elhagyom. Egyébként sem jött volna el velem ide, ez nem az ő stílusa. Határozottan nem. – Gyanakvó tekintetét körbehordozta a konyhán. – Sőt ha jobban megnézem, abban sem vagyok biztos, hogy az én stílusom. Azt hittem, jó ötlet elmenekülni, ha csak egy rövid időre is, a luxusszállodák világából, ahol mindenki ismer, bár igazából csak a férjemet akartam elhagyni. Azt gondoltam, meghúzom magam valahol, míg elül a felhajtás, ugye értik, mire gondolok? – Tulajdonképpen kik maguk, ha nem alkalmazottak? – kérdezte várakozó tekintettel. – És mit keres az asztalon ez a kard? – Pajkosan elmosolyodott. – Csak nem valami erotikus játékszer? És egyáltalán, miféle villát sikerült kibérelnem? – Kibérelni? – kérdezte egyszerre Sunny és Nate. – Hé, ne akarják elhitetni velem, hogy rossz helyen járok. Ez a Chez La Violette, vagy rosszul tudom? – Nem, nagyon is jól tudja – felelte Nate. – A baj az – ami csak tetézni fogja mindazt, amit most megosztott velünk –, hogy a Chez La Violette-et én is kibéreltem. Meg Sunny is. Erről jut eszembe… A hölgyet Sunny Alvareznek hívják, én pedig Nate Masterson vagyok. – Belinda Lord – mutatkozott be a szőkeség. – Ne mondják, hogy megint rosszul csináltam valamit! Aláírt szerződésem van. Sokra megy vele, mondta Nate tekintete, mire Belinda ismét felsóhajtott. – Úgy tűnik, mindnyájunkat csőbe húztak. Ami pedig a házat illeti… hát… elég sok kivetnivaló van benne már az első pillantásra is. Mi az, hogy minden csupa por, és hogy bögréből kell innunk a brandyt? És hol van a házvezetőnő? Lenne hozzá egy-két szavam. – Nincs házvezetőnő – mondta Sunny. – Már akkor is szerencséje lesz, ha talál magának egy ágyat. Még nem néztem meg, de lefogadom, hogy nincs a házban ágynemű. – Én pedig lefogadom, hogy maga már bekvártélyozta magát a nagy hálószobába. Belinda, úgy tűnt, teljesen megadta magát. – Kiszolgálás szigorúan érkezési sorrendben – vetette oda vigyorogva Nate. – De én már három hónappal ezelőtt kibéreltem a házat – ellenkezett Belinda. – Ráadásul az egész nyári szezonra. – Egy kisebb vagyonomba került. – Az a kisebb vagyon most Madame Lariot kezében van, a mi havi bérleti díjunkkal együtt. Belinda szabályosan összeomlott. Kigombolta gyűrött vászonzakóját, és lerúgta a lábáról a körömcipőt. – Jézusom! Van még abból a brandyből? – Nem inna inkább egy csésze kávét? – kérdezte Sunny, azzal a mosogatóhoz lépett, vizet engedett a serpenyőbe és feltette forrni. – Már a Nescafénk is fogytán van ugyan, de

maradt még egy falat sajtos-sonkás bagett, ha éhes, nyugodtan megeheti. Belinda szemügyre vette a petyhüdt szendvicsdarabkákat, amelyek kezdtek hozzáragadni a zsírpapírhoz. – Inkább éhen halok – jelentette ki. Aztán elsírta magát. Sunny azonnal mellette termett. Átkarolta rázkódó vállát. – Semmi baj – mondta gyengéd hangon. – Hosszú napja volt, és nagyon nagy távot vezetett le ebben a szörnyű viharban. – Az a rengeteg alagút! – bömbölte Belinda. – És azok a korlát nélküli szakadékok, mintha csak rám vártak volna, hogy lezuhanjak azzal a nyavalyás Bentley-vel. Már azt hittem, itt a vég, de nem akartam megadni a férjnek azt az elégtételt, hogy ilyen könnyen megszabaduljon tőlem. Most persze majd utánam jön, megtalál, és csak a jóisten tudja, hogy mi lesz azután. Lehet, hogy meg is öl. Nate kezdte kínosan érezni magát. A tűzhelyhez lépett, és elkészítette a kávét. Letett egy bögrével Belinda elé, közben kérdő pillantást vetett Sunnyra. Sunny vállat vont, majd folytatta Belinda vigasztalását. – Velünk biztonságban van – nyugtatgatta. – Tényleg. Nate és én megvédjük magát, ugye, Nate? – Hát persze – felelte engedelmesen a férfi, de a hangjába bizonytalanság vegyült. Belinda kiegyenesedett, és megtörölte a szemét. És mintha Sunny ott se lett volna, Nate szemébe nézett, és sírósan elmosolyodott. – Köszönöm – rebegte. – A jóképű amerikaiakra mindig lehet számítani. Bertrand nagyon szerette volna hallani, hogy mi hangzik el odabenn, de csak akkor kapott el egy-egy szót, amikor a konyhában felerősödtek a hangok. Tudta, hogy bármikor lelepleződhet, de képtelen volt elszakadni attól, amit látott. Egyszerűen vonzotta a konyhai jelenet, amely melegséget sugárzott, és amely úgy formálódott a konyhai lámpa fényében, mint egy előre beállított filmjelenet. Hosszas töprengés után arra a döntésre jutott, hogy a bent ülők titkos találkozó céljából vették igénybe a házat, és ez a randevú annyira fontos volt, hogy még a vihar sem tarthatta őket vissza a találkozástól. A régi francia film jutott az eszébe, amelynek Jim Morrison és a Doors énekelte a betétdalát. Szinte hallotta is a zenét, egészen tisztán. Riders on the Storm… A vihar lovagjai. Az egyik kedvence volt. Látcsövet tartó ujjai megremegtek, a látása elhomályosult. De aztán türelmetlenül emlékeztette magát a szerepére. Éjszakánként felfedező volt, kalandor, aki nem rettent vissza semmitől, senkitől. Ezen az éjszakán megfigyelési feladattal bízta meg önmagát, hogy aztán összevesse a látottakat a naplójában álló bejegyzésekkel. És újabb tudományos megállapításokkal gazdagítsa az emberi gyarlóságról szóló részeket. Bertrand akkor aludt, amikor leküzdhetetlenül elfogta az álom. Néha az ágyában, valamelyik hajnali órán, de többnyire a „barlangjában”, amely az öbölre néző domb tetején volt, egy sziklakiszögellés rejtekében, ahol a sziklát simogató napsugarak alatt sütkérező apró zöld gyíkok már megszokták a jelenlétét, és zavartalanul cikáztak körülötte. Mintha tudták volna, hogy Bertrand nem fogja bántani őket. Hajnali 5.00 A nagy, piros, króm extráktól csillogó-villogó Hummer keresztülhajtott a Chez La Violette előtt terebélyesedő tócsán, befordult a nyitott kapun, végigszáguldott a kocsifelhajtón, és megállt. A konyhában ülő három ember egymásra nézett. – Az ingatlanközvetítő – reménykedett Sunny. – Észrevette, hogy tévedett, és most helyre akarja hozni a hibát.

– Hajnali ötkor? – Nate megcsóválta a fejét. – Nem hinném. Halkan kinyílt a bejárati ajtó, felhangzottak az előszoba padlóján a lassan szokásossá váló léptek, majd besétált a konyhába egy nagydarab, széles vállú, cowboykalapos férfi egy nyolcévesforma, sápadt, pufók kislánnyal, aki rövid, habos, rózsaszín tüllszoknyát és hercegnői tiarát viselt. – No, mit szólsz ehhez? Egész fogadóbizottság vár minket – fordult a férfi ragyogó mosollyal a kislány felé. – Hát nem megmondtam, Kicsi Laureen? Előre tudtam, hogy odalesznek érted a franciák. A három szempár döbbenten meredt a belépőkre. – Üdv mindenkinek. Billy Bashford vagyok a texasi San Antonióból, a Glitter Ranchről, ami régebben B. B. néven volt ismert, vagy B. Ranchként, jómagámról és a feleségemről, Bettyről. De amikor Kicsi Laureen megjelent a színen, és nyilvánvalóvá vált, hogy egy igazi csillag, átkeresztelte a birtokot Glitter Ranchre. Azóta így hívjuk. Igaz, Laureen? Hiába ismételte el többször is a nevet, a kislány még csak nem is reagált. Minden figyelmét a tüllszoknyájának szentelte – megpróbálta kirázni belőle a vízcseppeket. – Sajnálom, hogy ilyen sokat késtünk – folytatta a férfi azzal a vidám mosollyal, amelyet le sem lehetett volna törölni szögletes, szeplős arcáról, amelyet részben még mindig eltakart a kalapja széles karimája. – A pilótámat Marseille-be irányították az időjárás miatt. De az ördögbe is, ott, ahonnan jöttem, nincsenek ekkora viharok, vagy csak nagyon ritkán. Úgy kétévente egyszer. – Odalépett az asztalhoz, és Nate felé nyújtotta a kezét. – Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy maga nem nagyon ért a farmokhoz meg a marhákhoz. – Eltalálta. – Nate megrázta a férfi kezét. – Nate Masterson vagyok, New Yorkból. – Én viszont értek. – Sunny, mint egy gyereket, felkapta a kutyát, aki a jelek szerint már nem bírta követni az eseményeket. – Ő Tesoro, én meg Sunny Alvarez vagyok. Egy farmon nevelkedtem, Santa Fében. – Nem viccel? Akkor, hölgyem, a szépségünkön kívül más közös tulajdonságunk is van. – Billy Bashord jót nevetett a saját viccén, és Sunny is csatlakozott hozzá. Határozottan szeretnivalónak találta ezt az újonnan érkezett idegent. Billy alaposan megnézte Belindát. Sem a gyűrött ruha, sem a könnyáztatta arc nem kerülte el a figyelmét. Tiszteletteljesen a két keze közé fogta, majd az ajkához emelte a nő kezét. – Hadd mondjak valamit, hölgyem. Semmi sem olyan rossz, mint amilyennek látszik. – És maga ezt honnan tudja, Mr. Bashford? Egyébként… Belinda Lord vagyok. – Tapasztalatból, hölgyem – felelte a férfi. Még sokáig nézték egymást, de Belinda nem tett több megjegyzést. – Hadd találjam ki, mi szél hozta erre – szólalt meg Nate. – Júniusra kibérelte a Chez La Violette-et. – Úgy van. Arra gondoltam, Kicsi Laureennak jót tesz majd a környezetváltozás, miután az édesanyja sajnálatos módon eltávozott. – Billy körbehordozta a tekintetét a hirtelen elcsendesedett asztaltársaságon. – Hé, emberek, nem akartam elrontani a jókedvüket. Már több mint egy év telt el azóta, hogy Betsy elment. Csupán egy tényt közöltem, igaz, egy olyan tényt, amire Kicsi Laureen nem szívesen gondol. Nem mintha mást szívesen csinálna. Nem akar eljárni otthonról, nem akar csinálni semmit, nem akar találkozni senkivel. Ezért vettem ki ezt a villát, és jöttünk Franciaországba. Hogy kimozdítsam ebből a semmit sem akaró hangulatból. Igaz, Kicsi Laureen? Laureen gyors pillantást vetett Tesoróra, majd rózsaszín balettcipőjére meredt. – Kifejezetten erre az útra vettük a Hummert. Pirosat, természetesen, mert az Laureen kedvenc színe. És a repülőgépemet is áthoztam, meg Laureen összes tüll-szoknyáját. Mert

Laureen, ha nem tudnák, balett-táncos. Ugye, Laureen? A gyerek némán bámulta a padlót. Sunny a pufi kislány láttán arra gondolt, hogy sohasem volt dolga kevésbé balerinás jelenséggel. Megsajnálta. Odalépett hozzá, és megfogta bénán lógó kezét. – Gyere, ülj le ide hozzám és Tesoróhoz – mondta neki gyengéd hangon, miközben az asztalhoz vezette. – Sajnos, sem kóla, sem más nincs a háznál, amivel megkínálhatnálak. A gyerek lehorgasztott fejjel hallgatott. – Mit kell mondani, Kicsi Laureen? – kérdezte szigorú hangon a papa. – Köszönöm – felelete Laureen mereven. A „csillag” mindent csinált, csak nem csillogott. Magába roskadtan ült a széken, és üres tekintettel meredt a semmibe. Mintha ott sem lett volna. Vagy mint aki nem akar ott lenni. – Az lesz a legjobb, ha maga is leül ide közénk, Billy – javasolta Nate. – Eljött a mesemondás ideje. Kiderült, hogy Billy ugyancsak teljes jogú bérlője a többszörösen kiadott villának, ugyanolyan áldozat, mint a többiek. Mire mindenki kimagyarázta magát, és a Nescafé- meg a brandy készlet is kimerült, és mire eljutottak addig a közös elhatározásig, hogy később, egy kiadós reggeli mellett még egyszer megbeszélik a dolgokat, mindnyájan teljesen kimerültek. Reggel 7.30 Az éjszaka sötétjét áttetsző szürkeség váltotta fel a reggeli égbolton. Bertrand tudta, hogy mennie kell, hiszen bármi megtörténhet. Lehet, hogy a kislány ki akar menni, körülnézni a kertben, és akkor őt menthetetlenül felfedezik. Mégsem mozdult; megbénította a bűvölet. Milyen lány öltözködik így? - tűnődött. Talán táncos lehet? És a férfi a cowboykalapban, akiről feltételezte, hogy a kislány apja, úgy nézett ki, mint a tévében látott amerikai countryénekesek. A cowboy, ezenfelül, szinte mindig nevetett, de amikor Bertrand ráirányította a látcsövét, észrevette, hogy a szeme még csak nem is mosolyog. Bertrand annyira koncentrált arra, amit odabent látott, hogy észre sem vette a nedves kocsifelhajtón közeledő taxit. Ugyanolyan hirtelen, ahogy kezdődött, elállt az eső, mintha csak elzártak volna egy vízcsapot. A felhők oszladozni kezdtek, szétfújták őket az erejét vesztő misztrál utolsó fuvallatai. Fiatal, törékeny nő szállt ki a taxiból, és miközben fizetett, dús barna haja lágy hullámokat vetett a válla körül. Aztán megemelte nehéz bőröndjét, és eltűnt a ház ajtaja mögött. Megállt a konyhába vezető boltív alatt, amelyről Sunny kezdte azt hinni, hogy egy színházi előadás dramaturgiai kelléke; ezen át lépnek a darab szereplői a színpadra. A fiatal nő végignézett a konyhában ülőkön, barna szeme kidülledt a rátörő érzelemtől, amely valahol a harag és a kétségbeesés között lehetett. Tesoro vicsorgatni kezdett, elővillantva meglepően nagy fogait. – A városban minden szálloda dugig van – mondta a nő. – Azt az információt kaptam, hogy itt esetleg lenne kiadó szoba. A beszédes csend, a vicsorgó csivava, a négy döbbent és egy közönyös tekintet láttán – ez utóbbi Kicsi Laureené volt – zavartan megvonta a vállát. – Azt hiszem, rosszul tájékoztattak. Merthogy ez egy magánház, ha jól látom. És én durván magukra törtem. Megérdemlem, hogy úgy néznek rám, mint borjú az új kapura.

Még akkor is, ha teljesen elegem lett abból az emberből, és otthagytam. Egyszerűen leléptem… Nate egy kézlegyintéssel elhallgattatta a jövevényt. – Semmi baj – mondta. – Mi csak örülünk, hogy nem bérelte ki a villát június hónapra, és örömünkben megszólalni sem bírunk. A nő barna szeme elkerekedett, és félő volt, hogy a következő pillanatban kitör belőle a zokogás. Jézusom, gondolta Sunny, olyan ez a hely, mint az elveszett paradicsom. Belinda Lord odább tolta a székét, hogy helyet csináljon az újonnan érkezőnek. – Jöjjön, érezze magát otthon a bandában. A kávénk elfogyott ugyan, de éppen azt terveztük, hogy bemegyünk reggelizni St. Tropez-ba. És ha már itt van, elárulhatná a nevét. – Sara Strange. Belinda sokatmondó grimaszt vágott. – Ilyen nevekkel a pornófilmekben találkozik az ember, bár be kell látnom, hogy maga nem az a típus. Sara Strange elkomorult. – Amióta élek, hasonló megjegyzéseket vágnak a fejemhez a nevem miatt – mondta fásultan. – És már kisiskolás koromban is azzal húztak az osztálytársaim, hogy furcsa vagyok. Szó mi szó, kicsit kilógtam a sorból. De pornófilmet még csak nem is láttam, soha. Belinda meglepődött. – Higgye el, nem érte nagy veszteség – válaszolta. Billy Bashford feltápászkodott. – Örülök, hogy megismerhetem, Miss Strange – mondta, és udvariasan a nő keze fölé hajolt. – Köszönöm – felelte Sara, majd bizonytalan pillantásokkal követte Billyt, aki elindult az asztal körül, és elkezdte bemutatni – ahogy nevezte őket – az „új barátait”. Utolsóként a lánya mellett állt meg, aki egy röpke pillantásra sem méltatta Sarát. A fáradtság időközben halványzöldre festette Kicsi Laureen hófehér arcát. Mindjárt elhányja magát, gondolta riadtan Sunny. – Kicsi Laureen – szólította meg ugyanúgy, ahogy az apja. – Hosszú éjszaka áll mögöttünk. Mi lenne, ha keresnénk egy fürdőszobát, és felfrissítenénk magunkat egy kicsit? Laureen egyetlen szó nélkül felállt, és engedelmesen elindult a Tesorót cipelő Sunny után. – Jobb? – kérdezte pár perc múlva Sunny a fürdőszobából kilépő kislánytól. – Odabent azt hittem, hogy mindjárt rosszul leszel. – Én is – felelte Laureen –, de aztán meggondoltam magam. Tehát mégiscsak tud beszélni, állapította meg Sunny. – És most? Jobban vagy? – Aha. – Laureen kisimította rózsaszín tüllszoknyáján a gyűrődéseket. A túlságosan szűk selyem felsőrész alatt fehér pólót viselt, és a rózsaszín tüll úgy fodrozódott pufók combja felett, mint egy gallér. Rózsaszín balettcipőjén sárfoltok sötétlettek. Felnézett Sunnyra, aki csípőre tett kézzel állt előtte, és őt figyelte. – Egyébként köszönöm. – Ugyan, nincs mit. Átrepültétek a fél világot, és utána autóztatok is, nem is keveset. Pontosan tudom, mit érzel. Ugyanazt, amit én. – Tényleg? Miért, te honnan jöttél? – Kaliforniából. – A saját Gulfstreameddel? Most Sunnyn volt a megdöbbenés sora.

– Nem. Én egy menetrend szerinti járattal érkeztem. A kutyámmal együtt. – Nagyon aranyos. – Neked is van odahaza kutyád? - Laureen megigazította a fején a tiarát. – Nincs. Sunny felsóhajtott. A kislány nem engedte, hogy közelebb férkőzzön hozzá. Azt kívánta, bár többet mondana, ne csak „ahákat” meg „nemeket”, de aztán eszébe jutott, hogy Laureennak nincs anyja, aki kijavítaná, Billy Bashford pedig nem az a típusú apa, aki észrevenné az efféle hiányosságokat. Laureen nyakában csinos, ezüstszálakból sodort nyaklánc lógott, ezüstszívvel, amely pontosan a kislány nyakmélyedésében pihent. – Szép a nyakláncod – jegyezte meg Sunny. Laureen megérintette az ékszert, de nem mondott semmit. – Megbeszéltük, hogy bemegyünk a városba reggelizni – folytatta Sunny. – Lefogadom, hogy isteni palacsintákat csinálnak errefelé. – Milyeneket? – kérdezte Laureen, miközben leguggolt, és pufók ujjaival erősebbre húzta balettcipőin a rózsaszín selyemszalagot. – Hajszálvékonyakat – felelte Sunny. – Szeretem a palacsintát. – Akkor benne vagy egy jó kis reggeliben, ugye? – kérdezte Sunny. – Azt hiszem. – Laureen pillantása megpihent Sunny rózsaszín szőrmepapucsán. – Te is szereted a rózsaszínt? – Naná. – Sunny örült, hogy ha csak kicsivel is, de közelebb került a kislányhoz. – Az egyik kedvenc színem. De most jobb lesz, ha megyünk. A többiek már csak minket várnak. – Azzal megfogta a kislány duci, meglepően forró kezét. Sara Strange megnyugodva ült az asztal mellett. Törékeny volt, majdhogynem sovány. Dús hajának homlokába hulló, hosszú frufruja szinte teljesen eltakarta barna szemét, tincsei szögegyenesen hullottak vékony vállára. Igazából nem volt csinosnak mondható, de törékeny soványsága miatt sebezhetőnek látszott, olyannak, akinek feltétlenül szüksége van valakire, aki gondoskodik róla. – Ez a helyzet – mondta éppen, és fáradtan az asztalra könyökölt. – Hétnapos földközitengeri körúton voltam a vőlegényemmel. Helyesebben, a barátommal. Merthogy még nem volt hajlandó megvenni a jegygyűrűt. Arra számítottam, hogy csodás élményben lesz részem. Tudják… Fényűzést vártam, pompát, hűsítő pezsgőt a perzselő éjszakákon… Mi mást várna egy kansasi kisvárosban élő lány, főleg, miután egy teljes évig erre spórolt? Azt hittem, olyan lesz, mint a megvalósuló tündérmese. Még a reggeli Starbucksról is lemondtam. Maguknak nem kell ecsetelnem, hogy ez mit jelent. Bár lehet, hogy meglepődnének, ha megtudnák, hogy mennyi pénzt meg lehet spórolni már ezzel is. Ideges mozdulattal kisimította a szeméből a frufruját. – Csakhogy a barátom a nyugati világ playboyának képzeli magát – folytatta keserűen. – Jóképű, elbűvölő modora van, az a típus, aki egyetlen pillantásával a női lélek mélyébe hatol, és minden mozdulata azt üzeni, hogy „jó vagy nálam, bébi”. Ugye, értik, mire gondolok? A lényeg, hogy egyre ritkábban láttam a hajón, ha meg kiszálltunk valamelyik parti városban, már az első lépések után elveszítettük egymást. Sohasem tudtam, hogy merre jár. Aztán kiderült, hogy mindvégig a nőjével volt. Akiről, rajtam kívül, persze mindenki tudott, hiszen a hajó nem volt annyira nagy. Végül az egyik utas a kötelességének érezte, hogy felvilágosítson engem is. A dolgok odáig fajultak, hogy múlt éjjel már vissza sem jött a kabinunkba. Kiderítettem, hol lakik a nő, és odamentem. Természetesen, ott találtam őket, és mondanom sem kell, hogy nem bájcsevegéssel múlatták az időt. Összekapkodtam a holmimat, és a következő kikötőnél elhagytam a hajót.

Drámai szünetet tartott, majd így folytatta: – És a gazembernek volt képe kiállni a fedélzetre, könyörögni, hogy ne hagyjam el. Az egész hajó tanúja volt a jelenetnek. Szipogva megpróbálta visszatartani kibuggyanással fenyegető könnyeit. – Gazember – suttogta. – Miatta kell most szobát keresnem, ráadásul olyat, ami nem túl drága, mert nincs sok pénzem. Sunny fejcsóválva nézett végig az asztal körül összegyűlt „csellengőkön”. Arra gondolt, hogy Mac nem fogja elhinni, mi minden történt ennyi idő alatt. Az éjszakával együtt a vihar is elmúlt. Bertrand Olivier tudta, hogy most már tényleg mennie kell. Nem sokkal később, már a barlangjában, kiterítette a viharkabátját, és ráfeküdt. Úgy tudott aludni, mint egy hulla a göröngyös sziklán. Még az apró gyíkokról sem vett tudomást, akik, miután meg sem mozdult, keresztül-kasul cikáztak rajta álmában. Az egyik egészen Bertrand kék pamutingének a zsebéig merészkedett, és ott sütkérezett Bertrand szívverését hallgatva, míg tovább nem suhant róla az éppen odaeső napsugár. A tizenegy éves Bertrand élete legjobb éjszakáját tudhatta maga mögött.

5. Reggel volt. Sunny, morcosan a kialvatlanságtól, a Chez La Violette teraszán álldogált a többiekkel, és utolsó bögre instant kávéjával a kezében hitetlenkedve bámulta az előtte álló romhalmazt. A tomboló viharban, az éjszaka sötétjében észre sem vették, hogy a ház még csak nem is hasonlít a fényképekről megismert villához. A teraszait benőtte a gyom, a fák és a bokrok teljesen elvadultak, a gondozatlan fű sártengernek hatott az eső után, az úszómedencében derékmagasságig ért a poshadt esővízben felgyülemlett szemét és a cseréptörmelék. – Úgy látom, Madame Lariot-nak nem egy kérdésre kell választ adnia – jegyezte meg összeszorított szájjal Nate. – Mégis, mit tegyünk? – kérdezte Sunny. – Ahhoz, hogy megkeressük, mindnyájan túl fáradtak vagyunk. – És tető sincs a fejünk felett – tette hozzá elkeseredetten Belinda. – Ami velem még sohasem fordult elő – jegyezte meg zavartan Billy Bashford. – Istenem, istenem, és nekem egy fillérem sincs – siránkozott Sara Strange. – Mégsem kellett volna leszállnom arról a nyavalyás hajóról. – Dehogynem – mondta határozottan Sunny. – Én sem maradtam volna ott azzal a szar alakkal. – Ez káromkodás – szólalt meg tiszta, csengő hangon Laureen. Miután alig hallották még beszélni, meglepetten fordultak felé. – Elnézést – motyogta Sunny. – Megfeledkeztem magamról. – Laureen nem szereti, ha káromkodnak előtte – magyarázta Billy. – Épp elég trágárságot hall a farmon. Az alkalmazottaknak a vérükben van a csúnya beszéd. – Mikor megyünk palacsintázni? – szólalt meg ismét Kicsi Laureen. Billy végigjártatta hitetlenkedő tekintetét a csoporton. – Azt hiszem, a Hummerbe mindenki befér. Parkolni ugyan pokoli nehéz lesz vele azokban a szűk kis utcákban, de majd kitalálok valamit. Az immár teljesen kék égbolton felragyogott a nap. Mindannyian a fény felé fordították az arcukat.

– Ez már tényleg St. Tropez – mondta Sunny, és még szorosabban ölelte magához Tesorót. Aki, gazdája legnagyobb meglepetésére, panaszosan felnyüszített, majd hangos csaholásba kezdett. – Ezzel meg mi történt? – kérdezte méltatlankodó hangon Belinda, de Sunny tekintete már a kocsifelhajtót pásztázta. Onnan, ahol álltak, nem lehetett látni a kaput, de a kocsifelhajtó középső szakasza ott kanyargott a terasz előtt. Ahová éppen befordult egy kutya. A fülét hegyezve loholt a ház felé, időnként meg-megállt, beleszimatolt a francia illatokkal átitatott levegőbe, aztán továbbügetett. Kissé billegősen, mert csak három lába volt. – Kalóz? – Sunny megrázta a fejét. Biztosan hallucinál. Ami, gondolta, harminchat órás ébrenlét után nem is lenne csoda. De talán még annál is régebben fenn volt. Egy kicsit szunyókált ugyan a gépen, de egyre gyengébbnek érezte magát; mintha a lába nem bírta volna megtartani. De Tesoro nem szokott hallucinálni. Vagy ha mégis, hallucinálás közben is felismerte az ellenséget. Ekkor Kalóz is észrevette őket. Vidáman felvakkantott, Sunnyhoz rohant, és szabályosan rávetette magát. – Bébi – suttogta Sunny. – Ó, bébi, hogy kerülsz ide? – Mégis, mit gondolsz? Velem jött – mondta a teraszra lépő Mac, aki a szokásosnál is dögösebben festett fehér farmerjában és fekete pólójában. Letette a földre a táskáját, és mosolyogva megállt Sunny előtt. Sunny nem viszonozta a mosolyt. És nem is vetette magát a karjába. Viszont, amikor ránézett, villámokat szórt a tekintete. – Mit keresel te itt? – Korán végeztünk, aztán felkönyörögtem magam Ron Perrin gépére. Szerencsére sikerült megtartania. Sunnyt azonban nem érdekelte Ron Perrin. – El sem tudod képzelni, min mentem keresztül. Mac ellenségesen méregette. Határozottan fáradtnak látta, majdhogynem kimerültnek, meg persze mérgesnek, pedig kedvenc rózsaszín papucsa volt rajta, meg egy fürdőköpeny. Sunnyról a többiekre siklott a pillantása: a melegítőnadrágos, atlétatermetű férfira, a magas, könnyektől maszatos, gyűrött nadrágkosztümjében is csinos szőkeségre, a csontos, barna hajú, komoly pillantású lányra, a cowboykalapos texasira, végül a tüllszoknyás, miniatűr balerinára. – Jézusom! – mondta döbbenten. – Mi folyik itt? És ekkor Tesoro megharapta Kalózt, mire Sunny elsírta magát. Délelőtt 9.00 Sunny idegei pattanásig feszültek a fáradtságtól, az elfogyasztott Nescafémennyiségtől, no meg a kávéba csorgatott brandytől. Végiggondolni sem tudta, min ment keresztül rövid idő alatt. Már a véget nem érő repülőút is kimerítette. Ehhez jött az autózás a dühöngő viharban, az úton megjelenő, kísérteties férfialak és a testét megbénító félelem, amikor karddal a kezében üldözőbe vette egy idegen, és nem kérhetett segítséget senkitől. Mindennek a tetejébe kiderült, hogy a Chez La Violette egy kész romhalmaz, ahová, miközben ő maga megpróbált megbirkózni a helyzettel, egyik idegen érkezett a másik után. És mindegyik előadta a maga személyes tragédiáját. Nem csoda, ha ezek után úgy érezte magát, mint akin átment az úthenger. Tudta, hogy szörnyen néz ki. Ráadásul iszonyú dühös volt. Mindezt könnyes tekintetéből is ki lehetett olvasni. Na de, sebaj, gondolta. A magándetektívek gyöngye a lehető legjobbkor érkezett. Ő kész átengedni neki a terepet. Bogozza csak ki ő a szálakat! Neki ugyanis teljesen elege lett. Annyira, hogy

már nem is próbálta visszatartani a könnyeit. Billy nem szerette, ha egy nő sírva fakad a társaságában, ráadásul a fickó, aki miatt a dolog megtörtént, teljesen tehetetlennek bizonyult a döbbenettől. Ezért Sunny mellé lépett, és védelmezőn átölelte a vállát. – Hadd mondjak valamit, barátom – fordult Machez. – Ennek az ifjú hölgynek elege van. Teljesen kimerült. Nem látja, hogy nincs kedve cseverészni? Ágyra van szüksége, hogy végre kialhassa magát. Sunny hálás pillantást vetett Billyre, aztán a szempillái árnyékából visszanézett Macre. Bármilyen fáradt volt is, jól érzékelte, milyen hatással van a férfira a vállát átfogó, nagydarab texasi. – Billy Bashford vagyok, ő pedig a lányom, Kicsi Laureen. És ha már itt tartunk, hadd mutassam be a többieket is. Nate Masterson, Belinda Lord és Sara Strange. És maga? Nem akarja megmondani a nevét? – Mac Reilly. – A vőlegény – mondta meglepetten Nate. Ha Mac szintén meglepődött, amiért Nate felismerte, nem mutatta. – És amilyen őrült állapotok uralkodnak itt, a Chez La Violette-ben – folytatta Billy –, el sem tudom képzelni, hol fogjuk megtalálni azt az ágyat, amelyen kinyújtóztathatjuk fáradt tagjainkat. Ha nem lenne itt velem Kicsi Laureen, én, személy szerint, abban a flancos szállodában próbálkoznék, amelyikben Mick Jagger elvette Biancát. Úgy hírlik, remek night clubja van. Ami, természetesen, nem való az én kicsi balerinámnak. – Igaza van – helyeselt Mac. Még mindig aggódott Sunny miatt, aki hol a könnyeit törölgette a kézfejével, hol mérges pillantásokat küldött felé. Mac oda akart menni hozzá, hogy átölelje, de értett a testbeszédből, ami nem volt kifejezetten bátorító. Ezenfelül még mindig nem tudta, mi folyik a Chez La Violette-ben, és hogy egyáltalán, ki ez a sok idegen az épület teraszán. Hitetlenkedve nézte a romos, használhatatlan medencét, a rozsdás kerti bútort, a gyomnövénnyel befutott teraszokat és a sáros füvet. Végül megint csak Sunnyra emelte értetlen tekintetét. Sunny megrázta a fejét. – Ne is kérdezd… Mac megint bólintott. Bármi történt is, majd megtudja, ha eljön az ideje. – Sunny, beszélnünk kell – mondta, amikor megszólalt. – Négyszemközt. – Azzal elindult a ház felé, de Sunny nem követte. És ez elég rossz jelnek számított. Mac ennek ellenére úgy gondolta, nem lesz baj, ha körülnéz odabent. Gyorsan körbejárta az épületet, ami még inkább felnyitotta a szemét. Elfogta a bűntudat. Ő bérelte ki a házat Madame Lariot-tól, úgy, hogy – isten bocsássa meg – nem is ellenőrizte, megbízhat-e a nőben egyáltalán. Az ő hibája, hogy ilyen helyzetbe kerültek. Úgy döntött, később utánanéz az ingatlanközvetítők szégyenének, de csak azután, hogy a másik, sokkal fontosabb dolgot elintézte. Mert, ahogy körülnézett, azt kellett látnia, hogy mindenki tehetetlenül ácsorog. Ha ő nem keres szállodát az elcsigázott embereknek, itt fogják tölteni a következő napot is. Útban a villa felé elhaladt egy szálloda mellett. Takaros kis épület volt, kellemes árnyékot adó fenyők és virágzó bougainvilleák között. Hotel des Reves, állt az épületet jelző egyszerű facégéren, három arany csillag alatt. Macnek tetszett a háromcsillagos jelölés, amely, ha nem jelentett is luxust, Franciaországban mindenképp kellemes, családias környezetet ígért. Nem beszélve arról, hogy a név – Álmok Szállodája – kifejezetten illett a körülményekhez, hiszen a körülötte állók másra sem vágytak, csak egy helyre, ahol álomra hajthatják fejüket.

Délelőtt 9. A Chez La Violette kocsifelhajtóján, ősrégi kerékpáron, lassan, kacskaringósan közeledett egy idős férfi. Arcát kicserzette a nap és a szél, hosszú orra végére piros virágot festett az elfogyasztott bor. Nagyon öreg panamakalapot viselt, és a francia munkások élénkkék overallját. Dallamtalanul, de vidáman fütyörészett, szemmel láthatóan nem tűnt fel neki az egész teraszt betöltő gyülekezet. Egészen addig, míg meg nem rohanta Tesoro, és apró karmaival célba nem vette pedálokat hajtó lábát. Az öreg rugdosni kezdte a levegőt. A kerékpár megingott, a panamakalap a levegőbe, majd a földre repült. Tesoro nyomban felkapta, és nagy farkcsóválás közepette visszarohant vele Sunnyhoz. Kalóz Mac lába mellől figyelte, nem kis rosszallással, a jelenetet. Ha valaki, hát ő bizony tudta, hogy nem lehet megbízni a csivavában. – Merde2 – Az öreg reszketegen megállt, és végignézett a szedett-vedett csoportosuláson. Szemében látható volt a döbbenet. – Mais qui est vous? Et que'st ce que vous voulez ici? Kik maguk? És mit keresnek itt? – Nous sommes les loisers. A bérlők vagyunk. – Mindezt Kicsi Laureen mondta, és, mindenki legnagyobb meglepetésére, franciául. A jelenlévők egy emberként fordultak felé. Szólni sem tudtak a döbbenettől. – Néhány hónappal ezelőtt fogadtam mellé egy franciatanárt – magyarázta büszkeségtől ragyogó arccal Billy. – Elképesztő gyorsan tanul. Látják? A francia fickó megértette! Az öregember haragos integetésbe kezdett. A panamakalapját akarta visszaszerezni a kutyától, de Tesoro ki nem engedte zsákmányát a hegyes fogai közül. – Merde alors, quelle sauvage3, – ordította torkaszakadtából a férfi. – Et vous, madame – mutatott dühösen Sunnyra. – C'est votre responsibilité. Calmez votre chien, et alors, donnez-moi mon chapeau4 Mac elkapta ugrás közben Tesorót, és kicsavarta az állkapcsa közül a kalapot. A kutya persze ártatlan pillantásokkal próbálta mentegetni magát. Mac azonban megesküdött volna rá, hogy közben kaján vigyort látott felvillanni a pofáján. Gyorsan visszaadta az öregnek a kalapot, aki alaposan megvizsgálta, dühösen mutogatva a karimáján a kutyafogak nyálas nyomait meg a sárfoltokat. Közben persze folyamatosan dünnyögött, és a bajusza alatt néhány merde alors is elhangzott. Akadozó franciasággal és sok-sok mutogatással, de Mac végül megértette vele, hogy új kalapot vesz majd neki. – Mais ca'nest pas the merne chose – motyogta fejcsóválva az öreg. – Ca chapeau! Ah, un jour longement passé, ca chapeau est du Violette. C'est irremplacable. Az nem ugyanez a kalap lenne. Ez valamikor Violette-é volt. Pótolhatatlan darab. Sunny, bocsánatkérésképpen, a kezét nyújtotta az öreg felé, de az nem fogadta el. Ekkor Nate ment oda segíteni, végül, Kicsi Laureen alkalmankénti, meglepően jó francia nyelvű közbeszólásainak hála, sikerült elmagyarázni a helyzetüket. – Mais, mois5 – Az öreg kezdte élvezni, hogy akaratán kívül is a figyelem középpontjába került. – ]e suis seulement le concierge, én csak a gondnok vagyok. Én vigyázok a Chez La Violette-re. Egyáltalán, hogy tudták kibérelni? Évek óta lakatlan, nem is emlékszem, mióta. Azóta, hogy Violette mindörökre eltávozott. – Keresztet vetett, és behunyta a szemét. – Nyugodjék békében! – Ámen! – mondta hangosan Kicsi Laureen. Ismét felé fordult az összes fej, de Laureen észre sem vette. Fejét az égnek emelve úgy 2

A francba! Vigyen el az ördög, te kis vadállat! 4 Maga a felelős a történtekért, asszonyom. Csillapítsa le a kutyáját, és adja vissza a kalapomat! 5 Egy egész hónapra? 3

tett, mintha közvetlenül Istennel beszélgetne. Közben végigsimított megviselt tüllszoknyáján, amely erősen megnyúlt a St. Tropez-i esőben. – Jézusom! – sóhajtotta Belinda döbbenten. – Isten nevét a szádra hiába ne vedd! – mondta Laureen, de továbbra is az eget bámulta. – Ó… istenem! – Belinda száján ismét kicsúszott, aminek nem lett volna szabad. Laureen ezúttal csak egy hangos sóhajjal nyugtázta a helyénvalónak semmiképp sem nevezhető megnyilvánulást. Az öreg továbbra is arról mesélt, hogy mióta áll üresen a villa, hogy a tulajdonosa Párizsban él, és amennyire ő tudja, még nem is járt a házban. Ő maga csak azért jött ki, hogy ellenőrizze a viharkárokat. Nate visszament a házba, és kihozta a brosúrát a mesébe illő képekkel. Megmutatta az öreg gondnoknak, kiemelve a gyönyörű medencét, a gyomtalan teraszokat és a hófehér fonott bútorokat. Az öreg a fejéhez kapott. – Ah, je sais, je sais. Hát persze! Ezek a képek évekkel ezelőtt készültek. Filmesek voltak itt, valami reklámot csináltak, nem is tudom, talán valamilyen magazinnak vagy a tévének. Magam sem tudom, hogy hívják az ilyesmit. – Reklámfotózásnak – felelte Mac. Az öregember, némi igazgatás után, a fejébe nyomta a megviselt panamakalapot. – Oui, c'est ca.6 Reklámfotózás! Pontosan ezt a kifejezést használták – mondta heves bólogatás közepette. – Ők festették türkizkékre az uszodát. És a bútort is ők hozták – mutatta göbös ujjaival a brosúrán. – Kitisztították a teraszt, és zöldre festették a füvet. És csak ezután jöttek a csinos fürdőruhás lányok. – Az emlékezéstől csillogni kezdett a szeme, és hangosan felkuncogott. Mac nagyon is jól tudta, hogy számítógéppel milyen jól fel lehet turbózni a képeket. A gondnok közben elkomorodott. – Azóta senki sem járt itt. És korábban sem. A kísértet miatt. Aki, naturellement7, Violette szelleme. A környékbeliek ki sem merik nyitni a kaput. Rajtam kívül, persze. De én is csak azért, mert megfizetnek érte. És mindig fényes nappal jövök. Sunnynak eszébe jutott a meleg fuvallat meg a virágillat, amit a hálószobában érzett, és az a különös gondolat, amely akkor átsuhant a fején, hogy a Chez La Violette rejtélyes múltja nagyon is összefonódik a jelennel. Megborzongott, és közelebb húzta magához Tesorót. Mac megkérdezte a gondnoktól a párizsi tulajdonos címét, aztán a markába csúsztatott egy ötveneurós bankjegyet, az új kalapra, és köszönetet mondott neki az információért és a megértésért. Aztán Sunny mellé lépett. Sunny ezúttal megengedte, hogy a férfi átkarolja. A pillantását is viszonozta, amikor mélyen a szemébe nézett, és azt mondta: – Láttam egy kis panziót, nem messze innen. Álmok Szállodájának hívják. – Bár az lenne! – sóhajtotta vágyakozva Sunny, majd rögtön meg is rázta a fejét. – Már reménykedni sem merek. – De mi lesz már a palacsintákkal? – kérdezte méltatlankodva Kicsi Laureen.

6. Mac vezette a bérelt Peugeot-t. Sunny, aki időközben visszavette nedves 6 7

Úgy van! Természetesen.

farmernadrágját és pólóját, az anyósülésen ült. Az ölében heverő Kalóz kilógatta fejét a nyitott ablakon, és megpróbált beszippantani minden új illatot. Tesoro a hátsó ülésen lapult a luxusdobozában. Őket Belinda és Sara követte a horpadt orrú fehér Bentley-vel, majd Billy Bashford és Kicsi Laureen zárta a sort a krómtól csillogó, piros Hummerrel. Mármint az autók sorát, mert mögöttük, vadonatúj, sárga Ducati motorkerékpárral, amelyet online vásárolt, és a nizzai repülőtéren vett át, amikor megérkezett, mindenkit meglepve, a visszafogott Nate Masterson volt a sereghajtó. Mac a St. Tropez felé kanyargó, lombsátras útra vezette a konvojt. A csend annyira elmélyült közte és Sunny között, hogy már-már tapintani lehetett. Tesoro panaszos nyögéseitől eltekintve olyan némaság volt az autóban, hogy hallani lehetett a hullámok csapódását az egyelőre még láthatatlan part szikláin. Sunny profilja olyan volt, akár a kő. Mac még sohasem látta ilyennek. Nos, a soha talán erős túlzás volt, de az utóbbi időben nem emlékezett ilyen fokú elutasításra. – Nagyon sajnálom – mondta Mac. – Természetesen nem küldtelek volna előre, ha tudom, hogy mi vár rád. – Fogalmad sincs, hogy mi várt rám. – Sunny hangja metszett, akár a jég. – Tényleg nincs, beismerem. De Sun, bébi, el kell hinned, hogy nem hagytam volna idáig fajulni a dolgokat, ha én is itt vagyok… – Csakhogy nem voltál itt. Sunnynak esze ágában sem volt lazítani a hurkon Mac nyaka körül, aki a lelke mélyén ezt meg is tudta érteni. Taktikát váltott. Abbahagyta a mentegetődzést, és finom zsarolásba kezdett. – Mondd meg, mivel kárpótolhatnálak az átélt szörnyűségekért. Csak mondd meg, bébi. Bármit megteszek. Óvatos oldalpillantást vetett a nőre, és úgy találta, hogy a szája már nem annyira feszes, és mintha… lazábbnak tűnt volna az állkapcsa is. És a szája sarkában is megjelent az a félmosoly, amelyet annyira ismert és szeretett. Arról persze fogalma sem volt, mennyire bántja a férfit, hogy ilyen helyzetbe hozta, amikor előreküldte a Chez La Violette-be. Ráadásul az évtized legviharosabb éjszakáján. – Csak keríts egy szobát, meg egy fürdőkádat – felelte megenyhült hangon Sunny. Miután meghallgatta Mac mentegetődzését, gyorsan végiggondolta a dolgokat, és arra az elhatározásra jutott, hogy technikailag a férfi nem követett el hibát. Honnan tudhatta volna, hogy kamu a hirdetés? A többiek is bevették. A férfira pillantott. Találkozott a tekintetük. Mac egy pillanatra még a kormányzásról is megfeledkezett. A hátuk mögött felhangzó dudaszó azonban visszarántotta a valóságba. – Bocsánatot kérek – mondta Mac újra, de most már mosolyogva, amire Sunny ugyancsak széles mosollyal válaszolt. – És megígérem, hogy kárpótolni foglak. Mindenért. Sunny hálásan felsóhajtott. – Ó, Mac Reilly, el sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy látlak. Az Hotel des Reves egy kicsi, homokos mellékút mellett állt, amely égig érő, évszázados fák csoportjában végződött. A fák árnyékában megbúvó farmház pedig még ennél is régebbi lehetett. A szögletes épület krémszínű falaiban mélyen ülő, hamisítatlanul provence-i stílusú ablakok sorakoztak. A fakózöld spaletták nemcsak a nyári nap tüzes sugarai ellen jelentettek hatékony védelmet, hanem a telente dühöngő szél ellen is. A ház tetején az idő barnás rózsaszínre fakította a valamikor tűzpiros cserepeket. Már csak egy kémény hiányzott róla, meg egy ég felé gomolygó, szürkéskék füstcsík, semmi más. Elbűvölő. Ez volt Sunny első gondolata. A második az volt, hogy igazi. A Chez La Violette-ben átélt rémálom után úgy érezte, hazaérkezett. Az épületen jól nyomon lehetett követni a múltbeli bővítéseket. Jobbra is, balra is

hozzáépítettek egy-egy szárnyat. A teraszok nyitott franciaablakai nyitva álltak a friss reggeli szellő előtt. Kék csíkos napernyők vontak kellemes árnyékot az apró erkélyek fölé, amelyeken piros futómuskátlik pompáztak. Az épület mellett úszómedence csillogott, kissé távolabb, egy kis beszögellésben, a Földközi-tenger hamisítatlan kékjét fedezte fel Sunny. A bejáratot körbefutó Gloire de Dijon rózsa illatába verbéna- és jázminillat vegyült, és mindezt teljesen átitatta a tiszta tengeri levegő. És hogy tökéletesen idilli legyen a kép, az épület mögül elősétált két hófehér pávakakas, szétnyíló tollazatúk úgy ringott a reggeli szellőben, mint valami különleges, megfoghatatlan szépségű menyasszonyi fátyol. Mögöttük, tisztes távolságban, feltűnt egy teljesen hétköznapi kinézetű pávatyúk is, de megjelenése, a maga szerénységével, csak fokozta az elbűvölő hatást. Mac és Sunny kéz a kézben sétált fel a bejárathoz vezető lépcsőn. Beléptek a szélesre tárt üvegajtón, és rácsodálkoztak a tágas belsőre, amelyen csak nyomaiban lehetett felfedezni az egykori farmház jellegzetességeit. Az egy légterű, hatalmas helyiségből gerendás átjáró vezetett az újabb szárnyakba. Bár nyilvánvalóak voltak a változtatások, szervesen illeszkedtek az épület stílusához, olyan érzést keltve a belépőben, mintha épp ilyen lett volna az eredeti is. Az előtér falait ugyanolyan krémszínűre festették, mint az épület külsejét. Egy sor franciaablak vezetett az előtér teljes hosszában elnyúló, padlólappal borított teraszra, ahol selymes fű zöldellt a repedések között. A korallszínű vászonnal bevont kanapék olyan puhák, olyan csábítóak voltak, hogy Sunny, ha teheti, menten elnyúlik valamelyiken, és átalussza az egész hetet. Az egyszerű bútorzatot otthonossá varázsolta az elmúlt idő. A csokoládészínű ernyőbe bújtatott lámpák meleg, lágy fénnyel vonták be az egész helyiséget, amelynek az egyik végében felfedeztek egy bárt. A bár kissé ódivatú bádogbevonatú pultja a régi idők hangulatát idézte a modern falak között. Vele szemben, a padlótól mennyezetig érő polcokon könyvek és DVD-k sorakoztak, a polc előtt kis asztalkák várták a kártyázni, sakkozni vágyókat és a kirakójátékok szerelmeseit. A virágos belső udvarra egy kis étkezőszobán keresztül lehetett kijutni. Az udvar közepén álló szökőkút körül további, rózsaszín abrosszal leterített asztalok sorakoztak. Minden reggel hatalmas szegfűcsokor került az asztalokra abból a régi, erős illatú fajtából, amely a közeli Grasse virágoskertjeiből származott, és amely igazi ritkaságnak számított a világon mindenütt. A Hotel des Reves az volt, aminek látszott – egy kicsi, hangulatos, családi kézben lévő vidéki szálloda. – Ó, istenem – motyogta Belinda. – Életemben nem csábított még ennyire szállodai szoba, bármennyi pénz volt is a zsebemben. – Bármilyen csábító, nem engedhetem meg magamnak – suttogta kétségbeesetten Sara. Belinda idegesen felhorkantott, és rászólt, hogy várja ki, míg megtudja, mennyibe kerül egy éjszaka; utána is ráér elkezdeni a siránkozást. – Hiszen ez remek – lelkendezett Billy is. – Össze sem lehet hasonlítani a Chez La Violette-tei. Kicsi Laureen, aki még mindig nem engedte el az apja kezét, gyorsan felmérte a terepet. Az arcáról azonban semmit sem lehetett leolvasni, ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint általában, mintha egyáltalán nem hatott volna rá a meseszép környezet. A recepciós pulton elhelyezett gigantikus csokor mögött ülő fiatal nő rózsaszín szegfűvel díszítette szoros kontyba fogott szőke haját. Határozottan csinos volt, és a szája szegletében játszó mosoly kedves, vidám természetre utalt. A kitűző szerint, amelyet fehér blúzára erősítve viselt, Caroline Cavalaire volt a neve. – Bonjour, messieurs, mesdames. – A hangja a franciákra jellemző dallamossággal csengett, amely sokkal kellemesebb volt a fülnek, mint egy angolul elmormolt „Jó reggelt,

asszonyom”. Sunny rögtön el is határozta, hogy megtanulja ezt a lágy akcentust. Legalábbis, megpróbálja. – Bonjour, mademoiselle, je voudrais quelques chambers – mondta Mac. – Et j'espere l'hotel n'est pas complet par-ce-que nous n'avons pas autre choix. La maison que nous loisons n'est pas habitable and nous nous sommes loins de maison. Caroline Cavalaire meglepettnek látszott, aztán elnevette magát, majd angolul válaszolt. – Eh bien, ez igazán szép munka volt, monsieur. Minden szavát értettem. Szállás nélkül maradtak. – Akkor bizonyára azt is kitalálta, hogy miért imádkozom, illetve – elhallgatott, és közelebb intette magához a többieket – miért imádkozunk mindannyian. Azért, hogy legyen hat üres szobája. – Bűnbánó pillantást vetett a lábánál nyugodtan ülő Kalózra és a Sunny karján izgő-mozgó Tesoróra. – És még két kutyánk is van. – Az nem probléma. – Mint a francia szállodák többségében, az Hotel des Reves-ben is szívesen látott vendégnek számítottak a kutyák. – Bár önöknek némi többletköltséget fog jelenteni. – Caroline közben villámgyorsan végigfuttatta az ujjait a számítógépe billentyűzetén. Sunny észrevette, hogy csodaszép gyűrűje van, egy szögletes, gyémántok közé foglalt smaragd, elég nagy ahhoz, hogy bárkit lenyűgözzön, de mivel nem a középső ujján viselte, nyilvánvalóan nem jegygyűrű volt. – Alors. – Caroline felnézett a számítógépéből. – Tegnap egy egész család visszamondta a lefoglalt szobákat a nagymama megbetegedése miatt. Az ő szerencsétlenségük lett a maguk szerencséje. De így is csak öt üres szobánk van, és azok közül csak három kétágyas. A másik kettőben csak egy-egy ágy van. Ezek az utolsó szobák az adott szárnyban, de szép kilátás nyílik belőlük a belső udvarra, ahol a reggelijüket is elfogyaszthatják, és akár a többi étkezést is lebonyolíthatják. Mindegyik szobához tartozik erkély, és a kétágyasok a tengerre néznek. És tudniuk kell, hogy – mivel főszezonban vagyunk – félpanziót kell fizetniük. Ez magasabb ár, de magában foglalja a reggelit, plusz az ebédet vagy a vacsorát. Ismét leütött néhány billentyűt, majd megmondta az árakat. Mac megkérdezte a többiek véleményét. – Három kétágyas szoba – tűnődött hangosan Belinda. – Az egyik jó lesz nekem, a másik magának meg Sunnynak, a harmadik Bashfordéknak. – Kicsi Laureen szívesebben lakna külön szobában – szólt közbe Billy. – Én pedig egyiket sem engedhetem meg magamnak – tette hozzá színtelen hangon Sara. Nem mintha sajnáltatni akarta volna magát, egyszerű tényközlésnek szánta szavait. Belinda sajnálkozó pillantást vetett rá, majd odafordult a többiekhez. – Van egy ötletem. Mivel Kicsi Laureennak külön szoba kell, Sara csatlakozhat hozzám. Egy fillérjébe se fog kerülni – nyugtatta meg gyorsan a nőt. – Majd a férj kifizeti. Sara barna szeme bepárásodott a meghatottságtól. – Biztos benne? Úgy értem, egy magához hasonló nő nem szokott… ugye érti, hogy mire gondolok? Maga, gazdag nő lévén, biztosan lakosztályokban szokott megszállni… – Akkor most változtatok ezen a szokásomon. Egyébként is, gyakorolnom kell… – Belinda arcán átsuhant egy pimasz mosoly, amely kedves, szeretni való nővé változtatta a dúsgazdag, szőke némbert. – Nekem jó lesz a másik egyágyas – közölte Nate. Kalóz elégedetten vakkantott egyet. Sunny kétkedő pillantást vetett rá, majd Macre is. – Egy kétágyas szoba? Két kutyával? – kérdezte. – Tekintsük próbának – felelte vigyorogva Mac.

7. Caroline Cavalaire megkongatta a pultján álló, ódivatú rézcsengőt. A hangra két jóképű, fehér sortba és fehér pólóba öltözött fiatalember jött elő az egyik ajtó mögül, a poggyászokért. Átadták nekik a kocsikulcsokat, kivéve Nate-et, aki maga ment ki, hogy a Ducati csomagtartójáról lecsatolja az utazótáskáját. Tipikus férfi, állapította meg magában Sunny. Amire az egy hónapos nyaralás során szüksége lehet, az elfér egy kis fekete táskában. Bezzeg az ő két hatalmas bőröndje! Mindkettő szétnyílással fenyegetett, annyira teletömte őket. Mac, Nate-hez hasonlóan, szintén egyetlen poggyásszal érkezett, egy sebtében összepakolt táskával, amelybe, Sunny le merte volna fogadni, csak pár váltás póló meg néhány sort került. Ami miatt persze nem kellett aggódni, hiszen St. Tropez híres volt a butikjairól, és Sunny alig várta, hogy legalább a vakáció idejére franciássá varázsolhassa Mac külsejét. Bashfordék vagy féltucatnyi bőrönddel érkeztek, míg Belinda, mindenki legnagyobb meglepetésére, mindössze két nagy Vuittonnal. – Sietve indultam, csak ennyire futotta az időmből – magyarázta. A furcsa Sara Strange pedig egyetlen, egészen kicsi gurulós Samsonite-ot vonszolt maga után. Sunny el sem tudta képzelni, hogy lehet ennyi holmival túlélni egy egyhetes hajóutat, és utána még egy egyhetes vakációt. Sunnynak a cipői sem fértek volna el ekkora helyen. A két boy, Marco és Jules, egy széles, faburkolatú lépcsőházba vezette őket. A két kutya, kivételesen marakodás nélkül, engedelmesen loholt a nyomukban. Sunny és Mac egy tágas sarokszobát kapott. A tengerre néző erkélyre franciaajtó vezetett. Minden egyszerű volt, mégis tetszetős. A dupla ágyon szinte szikrákat vetett a makulátlan, fehér ágynemű. Ezenkívül egy fenyő öltözőasztal, néhány szék, egy asztalka és néhány csíkos rongyszőnyeg alkotta a berendezést. A boy kinyitotta az ablakot, és a sárga gézfüggönyök meglebbentek a kellemessé csitult szellőben. Sunny Macre mosolygott. – A pokolba a Chez La Violette-te! Lefogadom, hogy az itteni fürdőkád felér egy medencével is! És nyert. A fürdőszobában álló sarokkádnak vinilbo-rítása volt ugyan, de ketten is kényelmesen elfértek benne. És ha mégsem, volt még egy tágas zuhanyfülke meg egy dupla mosdókagyló. Sunny magánkívül volt a boldogságtól. Megragadta Macet, és körbetáncolta vele a szobát. – Mennyei! – énekelte. – Olyan boldog vagyok, hogy mindjárt elsírom magam! Mac magához szorította Sunnyt. Tesoro féltékenyen belekapott a bokájába, a boy diszkréten felköhögött. – Merd bien, Jules – kiáltotta Sunny dallamosnak szánt franciasággal, Mac pedig nagylelkű borravalóval jutalmazta a fiú segítségét. Aztán becsukódott az ajtó. Végre kettesben maradtak. Először a kutyákat látták el. Elővették a táljaikat, megtöltötték ennivalóval, illetve vízzel, aztán az egészet elhelyezték két, egymástól elég távol lévő helyen: Tesoro tálkáit a hálószoba ajtaja mellett, Kalózéit pedig az erkélyen. A kutyák szomjasan lefetyelték a vizet. Végül Sunny kitette Kalózt az erkélyre, egy székre, Tesoro pedig az ágy közepére került, aztán átfogta Mac derekát, és besétáltak a fürdőszobába. Mac határozottan behúzta az ajtót maguk után, és nyomban megnyitotta a csapot. Sunny egy egész maroknyi rózsaszín fürdősót dobott a vízbe a kád peremén álló üvegből. Hamarosan illatfelhőben úszott az egész fürdőszoba. Vetkőzni kezdtek, amit csak azért

hagytak abba néha, hogy csókolózzanak egy kicsit. Sunny belépett a kádba, és a habok közé merült. Fejét hátravetette, hosszú haja fekete sátorként lebegett a víz színén. Az utóbbi időben nem először nézett ki úgy, mint egy igazi sellő, de ez a mostani változat határozottan szebb volt minden korábbinál. És a helyzet csak tovább javult, amikor Mac is belépett a kádba. – Rengeteg zuhanyozós játékot ismerek – mormogta félig lehunyt pillákkal Sunny –, de kádas tapasztalataim még nincsenek. – Nekem viszont vannak – felelte Mac, és magához húzta a lányt. Közben azonban elveszítette az egyensúlyát, és mindketten eltűntek a habos víz alatt. Elsőként Sunny került elő. Prüszkölve megrázta a fejét, és kidörgölte a szeméből a habot. – Így néz ki egy kádban tapasztalt, szexi tévényomozó – jegyezte meg nevetve. – A női fantáziák malibui megtestesítője. Aki mindenhez ért. És aki nem ismer lehetetlent. Kivéve, ha egy csúszós fürdőkádban kell tevékenykednie. Mert akkor csütörtököt mond. – Gyere csak ide! – hörögte Mac, majd ismét magához húzta, és végigfuttatta ujjait az ismerős hajlatokon. És ezúttal nem okozott problémát, hogy egymásra találjanak a víz alatt. – Folytassuk ott, ahol a múltkor abbahagytuk – javasolta Mac a búcsúéjszakájukra utalva, amikor Tesoro meghiúsította szeretkezési terveiket. – Jó – lihegte Sunny. – Mire vársz? – Már sem álmos, sem fáradt nem volt; a keze lázas gyorsasággal siklott ide-oda Mac testén, végül megpihent az izmos fenéken, amelyen olyan jól mutatott a legfeszesebb farmer is. Nagyokat nevettek, miközben ide-oda csúsztak a kád alján, ahol a vártnál jóval trükkösebbnek bizonyult a szeretkezés. Mégsem vallottak kudarcot. És közben még a hálószobában időnként felhangzó, gyászos vakkantásokat sem hallották.

8. Belinda Lord elégedetten pillantott körül, bár magában még mindig füstölgött a Chez La Violette-re kifizetett, finoman szólva is tekintélyes összeg miatt. A szoba azonban egyszerűsége ellenére is elég tágas volt. Két fehér ágy volt benne, néhány klubszék, de Belindának leginkább a virágos erkélyre nyíló franciaajtók tetszettek a zöld spalettákkal. Tökéletesebb helyet el sem tudott képzelni egy nyugodt reggelihez vagy egy pohár finom borhoz, napnyugtakor. Egy röpke pillanatra megbánta, hogy felajánlotta Sara Strange-nek a szobája felét. Igaz, ösztönösen cselekedett, de abban, hogy a lányt befogadta, más is szerepet játszott. Eszébe jutott, hogy ő is volt hasonló helyzetben; ismerte a pénztelenséget, és pontosan tudta, milyen érzés megcsalt nőnek lenni, akinek, miután magára hagyták, nincs más választása, mint megpróbálni megállni a saját lábán, és kialakítani egy új életformát, amelyben nem számíthat senkire. Belinda azonban nem nézte ki Sarából, hogy képes lesz minderre. Abból, ahogy viselkedett, úgy tűnt, nem is nagyon tudja, hogy mit akar. Óvatos pillantást vetett a lányra, aki szótlan áhítattal állt a szoba közepén, hitetlenkedve meresztgetve nagy, barna szemét, és felsóhajtott. Neki, magának is tele volt a bugyra. Nem vehette a hátára egy másik nő batyuját. Bármilyen nehéz lesz is Sarának, gondolta, egyedül kell boldogulnia. Megnézte a telefonján az üzeneteket. Pontosan azt látta, amire számított. Az őrült orosz, ha lehet, még jobban begőzölt. Mindazonáltal több esze volt annál, hogysem nyílt

fenyegetésekkel álljon elő. Tudta, hogy a telefonüzeneteket bármikor elővehetik, és felhasználhatják ellene a bíróságon. Azt, hogy a „gyere haza, édes, nagyon hiányzol” típusú, csöpögős megjegyzéseknek mekkora a fenyegetéstartalmuk, csak Belinda tudhatta egyedül. Lecsukta a telefonja tetejét, és az erkélyen üldögélve azon tűnődött, mit is kellene tennie, és egyáltalán, mi lesz, ha a feldühödött orosz a nyomára bukkan. Végigfutott a hátán a hideg. – Nem bánja, ha lezuhanyozom? Belinda borongós gondolatait Sara hangja szakította félbe. – Tessék? Nem, persze hogy nem. De ha már itt tartunk, az ablak melletti ágy az enyém, rendben? – Természetesen. És ha gondolja, szívesen kipakolom a holmiját. Vagy bármit megcsinálok, amihez nincs nagy kedve. Viszonzásképpen a nagylelkűségéért. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok. Tudja, mit mondana magára az anyukám? Azt, hogy maga nagyon jó asszony. Márpedig ő nem szokott mellébeszélni. Belinda felnevetett. – Akkor ez lenne az első eset, szívecském, hogy melléfog – mondta. – Mert sok mindennek neveztek már eddig, de jónak… nem igazán. Voltam már rossz. Meg erkölcstelen. És az a helyzet, hogy bármelyik tulajdonságom előbújhat, bármikor. Egyébként, maga mit szándékozik tenni a csapodár barátjával? Sara szája megfeszült. – Majd kitalálok valamit. – Akkor csak igyekezzen, kedvesem. Az ilyen viselkedésre csak egyféle választ lehet adni, ezt maga is tudja. Na, jó, menjen, zuhanyozzon le, és ha nem veszi sértésnek, hagyjon egy kicsit egyedül a gondolataimmal. Higgye el, a maga problémája eltörpül az enyém mellett. Sara ebben nem volt annyira biztos, de nem ellenkezett. Egyébként is mindig pontosan azt tette, amit mondtak neki.

9. A Belindáéval szomszédos szobában Billy azokat a bőrkeretes fényképeket rendezgette, amelyeket, bárhová utazott is, mindig magával vitt. Több közülük Kicsi Laureenről készült, természetesen. Az egyiken a rózsaszín tüllszoknyában volt. Ez volt mind közül a legfrissebb. Egy másikon, amely jóval korábban készült, egy gesztenyeszínű lovon ült, amely nagyobb volt egy póninál, de méreteit tekintve feltétlenül a kistermetű lovak közé tartozott. Épp akkora volt, hogy a kislány meg tudta vetni rajta rövid, duci lábait. Billy emlékezetében élénken élt egy jelenet az Elfújta a szél című filmből. Az, amelyikben a ló ledobta magáról a kislányt. Clark Gable az ölében cipelte be a házba az élettelen kis testet. Billy ezért nagyon odafigyelt arra, hogy az ő kicsi lánya Texas legszelídebb hátasát kapja, ha lovagolni akart. Egy másik képen még egészen kicsi volt Laureen. Az anyja ölében ült, pólóban, sortban, és boldogan mosolygott. Mögöttük, ugyancsak mosolyogva, Billy állt, malomkerék nagyságú kalapban. Keze az öreg hintaszék hátán pihent, amely már hat generáció óta volt a családja birtokában, és azóta is a veranda legfontosabb bútordarabjának számított. A veranda hatalmas méretei jól kirajzolódtak a fényképen is. Erős, fehérre festett korlát keretezte, és hintaszékek meg virágos huzatú nyugágyak

alkották a berendezését. Hogy szerette őket Billy felesége, Betsy! Betsy imádta a színeket, és nyilvánvalónak tűnt, hogy Laureen tőle örökölte az erős rózsaszínek és narancssárgák iránti vonzódását. Az biztos, hogy a fehér, mint szín, szóba sem jöhetett a kislány kedvencei között. És aztán ott volt a fényképek között Billy kedvence is. Imádott feleségéről, Betsyről készült. Laureen nagyon hasonlított a mamájára. Ugyanolyan nyugodt, érzelmeket szinte sohasem mutató arca volt, de porcelánkék szemét és hosszú barna haját is tőle örökölte, amelyben nyáron, amikor kiszívta a nap, aranyló tincsek vegyültek a sötétek közé. A legtöbb ismerősük egyszerű, magának való nőként jellemezte Betsyt, de Billy szemében, aki jobban ismerte mindenkinél, egyszerűen gyönyörű volt. Miután Betsy elment, Kicsi Laureen lett Billy szeme fénye. A hatalmas farm, az otthonuk, a helikopter, amellyel a földjeit szokta bejárni, vagy amellyel elugrott az egyik közeli városba vacsorázni, ha úgy hozta a kedve, a Gulfstream, amelyet csak ritkán használt, de ott volt, ha kellett, például akkor is, amikor Betsy megbetegedett, és orvoshoz kellett vinni Dallasba, vagy adott esetben elhozni hozzá az orvosát. De ezzel mentek a tengerpartra is, ha változatosságra vágyott a család. És még sorolhatta volna, mi mindene volt, amit csakis Kicsi Laureen kedvéért tartott meg a felesége halála után. Mert egy napon Kicsi Laureen nem lesz többé kicsi. Felnőtt nő lesz, saját vágyakkal, saját akarattal – már most nyilvánvaló volt, hogy ez utóbbiból jócskán szorult belé. Most azonban Billy feladata volt, hogy a poszttraumás állapotból kivezesse, amelybe egy évvel korábban, rákos édesanyja halála után került. Billy szinte mindennel megpróbálkozott. Orvosokhoz, pszichiáterekhez hordta a kislányt, kész Canossát járt vele. Semmi sem használt. Kicsi Laureen állapota nem javult, de Billy a sok kudarc ellenére is szentül hitte, hogy ez a franciaországi út fordulópont lesz az életükben, és egyszer és mindenkorra kigyógyítja a lelki bajokból Laureent. Billy kilépett az erkélyre, és körülnézett. Csodálkozva megrázta a fejét. A tenger, amely ugyanolyan kék volt, mint az ég, vagy még annál is kékebb, szikrázó csillámokat szórt. A levegőben virágillat terjengett, és hét ágra sütött a nap. A kertben medence csillogott, ahol Laureen gyakorolhatta a fejesugrást, és teniszpálya is volt, ha kedve támadt volna a tenisztanuláshoz. És alig egy kőhajításnyira voltak csak St. Tropez-tól. Billy még örült is, hogy a Chez La Violette kamunak bizonyult. Ha nem ez történik, ő és Kicsi Laureen sohasem találkoztak volna ezekkel a kedves emberekkel. Biztosra vette ugyanis, hogy a társaság jót tesz majd az ő kicsi lányának. És talán neki is. Egyelőre azonban Kicsi Laureen körül jártak a gondolatai. Csak ki kellett lépnie az ajtón; az övével szemben volt a szobája. Úgy döntött, bekukkant hozzá. Laureen az ágyon ült a szobában, amelynél kisebbet még sohasem látott. Az ágy egyedül kitöltötte szinte az egész teret; azt, ami szabadon maradt, a négy hatalmas bőrönd foglalta el. Ahhoz, hogy kijuthasson a fürdőszobába, keresztül kellett másznia a bőröndökön. A fürdőszoba ugyancsak parányi volt – egy egészen kicsi zuhanyfülkéből, egy kézmosóból és egy vécéből állt. És amikor a fürdőszobából ki akart jutni, mondjuk, a tenyérnyi erkélyre, ismét át kellett másznia a bőröndjein, sőt az ágyon is. Az ágy mellett állt egy éjjeliszekrény, rajta egy lámpa sárga virágos ernyővel, és tartozott még a szobához egy keskeny szekrény, amelybe épphogy befértek a tüllszoknyák. Meg egy kicsi kis sarokasztal a legkisebb tévével, amit Laureen az életében látott. Az ágy felett lógó festmény sárga, türkiz és kék színeiből egy tengerparti táj bontakozott ki. Az ágyon nem volt párna, csak egy hosszú, hurkaszerű valami, ami olyan kemény volt, hogy bárkinek kitört volna rajta a nyaka. Laureen arra gondolt, hogy a franciák olyanok, mint a japánok, akikről azt hallotta valahol, hogy fahasábokat

használnak párna helyett. Ő maga riasztónak találta már az ötletet is. Nem mintha számított volna, hogy milyen párnája van. Neki már semmi sem számított. A nyitott ablakon keresztül edénycsörömpölést és tompa beszédfoszlányokat lehetett hallani. A szobája ugyanis a belső udvarra nézett, ahol éppen ebédelni készültek az emberek. Laureennak ismét eszébe jutott a palacsinta, de már nem volt igazán éhes. Kinyitotta a kezéhez legközelebb eső bőröndöt, és az ágyra dobta a benne lévő tüllszoknya-kollekciót. A legtöbb rózsaszín árnyalatú volt, de volt köztük néhány narancssárga és néhány mandarinhéj színű is – az utóbbi időben ez volt ugyanis az egyik kedvenc árnyalata. Az anyja halála óta nem viselt mást, csak tüllszoknyát. Senki sem tudta, mi ennek az oka, még az apja sem. Ez Laureen titka volt. A tüllszoknyák elég nagy szenzációt keltettek az iskolában, de aztán Billy kivette, és magántanítót fogadott mellé. Az, hogy franciául is tanulhatott, külön ajándék volt a kislány számára. A spanyollal, konyhanyelvi szinten, elég jól elboldogult, hiszen a kisegítők többsége, mexikói lévén, spanyolul beszélt és káromkodott a farmon. A francia azonban újdonságnak számított Laureen életében. Felkeltette az érdeklődését, és ez adta az ötletet az apjának, hogy Franciaországba kell jönniük. Billy bekopogott a lánya ajtaján, és mielőtt belépett volna, bekiáltott: – Bejöhetek egy pillanatra, Kicsi Laureen? Bekukucskált az ajtónyíláson. Pillantása egyenesen az ágyon felhalmozott tüllhalomra esett, majd tovasiklott a bőröndökre, amelyek minden szabad területet elfoglaltak a parányi szobában, aztán az apró tévére, végül megállapodott az öreg szekrényen. Megcsóválta a fejét. Az ő kislánya nem egérlyukhoz, hanem ezer négyzetláb alapterületű lakosztályhoz szokott. – Semmi baj, apa – nyugtatta meg gyorsan Kicsi Laureen. – Tetszik a szobám. Billyben elégedettség váltotta fel a döbbenetet. Elszorult a torka, ahogy a kislányára nézett. Laureen sápadt, kerek arccal ült az ágyon. Csontjai szinte elvesztek a gyermekkori zsírpárnák alatt, kék szeme – új szokásként – üresen meredt maga elé, hosszú, barna haja élettelenül omlott a vállára. Maga alá húzta duci lábát, és tömzsi kezében ott tartotta a varázspálcát, amelyről talán el is hitte, hogy elég egy hozzáértő suhintás – máris valóra válnak az álmai, és egy reggel arra ébred, hogy az édesanyja visszatért. Laureen Betsy halála után vette fel a balerinakülsőt, legalábbis ami a kellékeket illeti, és új elképzelése mellől nem tágított. – Nem is baj – mondták Billynek az orvosok. – A fantázia világa talán átsegíti majd a nehéz időszakon. Átmeneti problémáról van szó, amire egyetlen orvosság van – az idő. Billy remélte, hogy igazuk van, így úgy tett, mintha észre sem venné a kislány szokásaiban bekövetkezett változásokat. Egyszerűen megvásárolta neki a tüllszoknyákat meg a tiarákat, és közben a legjobbakban reménykedett. – Ennek igazán, örülök, kicsim – felelte Billy. – Mi lenne, ha lezuhanyoznál, aztán együtt lemennénk, körülnéznénk, és esetleg ennénk valamit ebéd gyanánt? – Fáradt vagyok, apa – mondta Laureen. – Azt hiszem, inkább lefekszem, és alszom egy kicsit. Billy aggódó pillantásokat vetett lányára az összevont szemöldöke alól. Még mindig rajta volt a cowboykalap, így Laureennak, ha viszonozni akarta az apja pillantását, be kellett néznie a széles karima alá. – Minden rendben. Tényleg – bizonygatta. – Nem csapsz be? – De apaaaaa… Billy megadón felemelte a kezét. – Nos, legyen, ahogy akarod. Én magam sem vagyok igazán éhes. Lehet, hogy ugyanazt fogom tenni, amire te is készülsz, kicsi lány, és szunyókálok egy keveset. – Kitárta a karját. – Gyere, öleld meg apádat, és adj neki egy puszit, mielőtt elmenne.

Laureen felállt az ágyon. Az apja nyaka köré fonta pufók karocskáit, nekitámaszkodott a széles mellkasnak, és beszívta az ismerős illatokat. A fű illatú parfüm mindig az otthoni legelőkre emlékeztette, meg a fűben legelésző lovakra. – Apa – mondta. – A franciáknak nincsenek párnáik? Billy egy pillantást vetett az ágyra. – Megpróbálom kideríteni, rendben? Azzal felhívta a recepciót, és feltette Caroline Cavalaire-nek ugyanezt a kérdést. – Oui, bien sir. Természetesen vannak. Az ágyon lévő „hurkát” egyébként henger párnának hívják. Napközben a szekrényben tartjuk a párnákat. Nézze csak meg, biztosan megtalálja őket. – Merci beaucoup8, Mademoiselle Cavalaire – felelte udvariasan Billy. És a párnák tényleg ott voltak, ahol a nő mondta. A szekrényben, takaros rendben. – Fura népek ezek a franciák – mondta Kicsi Laureennak, miközben elrendezte az ágyán az illatos, puha párnákat. – Szerintem is – válaszolta a kislány. Miután az apja elment, az ablakhoz lépett. Az erkélye annyira kicsi volt, hogy egy szék sem fért el rajta, amire kiülhetett volna. Az egész alig volt több egy kilépőnél. Félrehúzta a sárga függönyt, és lenézett a vidáman beszélgető emberekre. Igyekezett elkapni egy-egy mondatfoszlányt. Figyelt. Hallgatott. Vágyakozott. És közben megpróbálta visszanyelni a könnyeit. Nate-nek pontosan öt percre volt szüksége ahhoz, hogy kicsomagolja a holmiját, amely két, rózsaszín-kék színű, vörös hibiszkuszokkal díszített, hawaii stílusú fürdősortból, féltucatnyi fehér, Hanes márkájú pólóingből, két khakiszínű rövidnadrágból és egy J. Crew márkájú vászonnadrágból állt, amelyet élénksárga fonott övével együtt hirtelen ötlettől vezéreltetve vásárolt az elutazás előtt. Ruhatárát egy könnyű, világoskék, Brooks Brothers vászonzakó és egy testhez tapadó, sárga-fekete kerékpáros-szerelés tette teljessé. Borotva felszerelését és illatszereit egy kicsi bőrneszesszerben tartotta. Zokni egyáltalán nem volt nála. Úgy döntött, szandálban, mezítláb fog járni, és ettől semmi sem tántoríthatta el. És, bár elégedett volt a szobájával, a lelke mélyén hiányzott neki a Chez La Violette meghittsége. Az erkélyére lépve lenézett a csinos udvarra, ahol az ebédhez gyülekeztek az emberek. A nagypapa kinézetű pincérek, akikről úgy gondolta, hogy itt dolgozták le az egész életüket, jeges vödröket helyeztek az asztalokra. Mindegyikből kilátszott egy palack a híres francia rozéból, amelyről Nate már oly sokat hallott. Alig várta, hogy megkóstolja. Gyorsan lezuhanyozott, magára öltötte az egyik fehér pólót meg az egyik khakiszínű sortot, és leszaladt a lépcsőn. Egy sarokasztalt választott magának, ahonnan mindent remekül láthatott – a különböző életkorú párokat, akik nyári pasztellszínekbe öltözve halkan beszélgettek szép, dallamos nyelvükön. Homáros rizottót rendelt, majd, mivel elfogta az éhség, szabályosan nekiesett az asztalon elhelyezett olívás kenyérnek. A pincér megmutatta neki a helyi rozét, amit rendelt. A palackon végiggördülő, jéghideg vízcseppeket elnyelte a palack köré tekert hófehér vászonszalvéta. – Egyenesen az út menti szőlőből, monsieur. Az egyébként elégedett Nate nem hiányolt mást maga mellől, csak Sunny Alvarezt. Alig huszonnégy órája találkoztak, de azóta nem tudta kiverni a fejéből. Ha Sunny most ott ült volna mellette, tökéletesnek látta volna az életet. És miközben az elsőket kortyolta a jéghideg, kellemesen friss helyi borból, a tekintete felsiklott az udvarra néző erkélysorra, és az egyik ablakban felfedezte a függönye mögül leskelődő Kicsi Laureent. Aki a következő pillanatban el is tűnt. 8

Köszönöm szépen.

De ez a pillanat is elég volt ahhoz, hogy Nate észrevegye a kislányban bujkáló szomorúságot. Az elhagyatottságát, amit nagyon zavarónak talált. Úgy érezte, készül valamire.

10. Bertrand, olyan ártatlan képet vágva, amilyet csak tudott, beosont az Hotel des Revesbe. Viharkabátját szorosan rátekerte a látcsövére, és az egészet a hóna alá csapta. Nem akarta, hogy az értékes eszköz feltűnjön bárkinek. Kék ingén fűfoltok éktelenkedtek, cakkosra nyírt szőke haja olyan volt, mint a madárfészek, a tornacipője színét látni sem lehetett a sártól. Idegesen körbepillantott, aztán megpróbált észrevétlenül elosonni a lépcsőig. – Bertrand? – állította meg Caroline Cavalaire hangja. A fiú vonakodva visszafordult. – Bertrand! Nézd meg magad! – korholta Caroline franciául. – Úgy nézel ki, mint aki a szabadban töltötte az egész éjszakát. – Hm… el… eltévedtem – motyogta Bertrand. – Mégis mit gondolsz, mit szólna a mamád, ha ilyen állapotban látna? Bertrand a padlót bámulta, és nem szólt egy szót sem. Az anyja azt sem vette volna észre, hogy összepiszkolódott az inge, vagy hogy a tornacipője cuppog a sártól. Még a divatjamúlt viharkabát sem tűnt volna fel neki, a látcső meg pláne nem. Az anyja ugyanis nem sokat törődött Bertrand-nal. Mindketten élték a maguk életét. És Bertrand már régesrég megbékélt ezzel a helyzettel. Caroline megsajnálta a fiút. A sortja, mivel jóval nagyobb volt a kelleténél, szinte a térdéig csúszott, baglyokat idéző szemüvege örökké ferdén állt az orrán, és a hajára ráfért volna egy nyírás. Bertrand kiskora óta visszatérő vendég volt a szállodában, így az állandó személyzet jól ismerte. Azt is tudták, hogy az anyja gyakorlatilag megszökött a legújabb szeretőjével, akivel az egyik monte-carlói kaszinóban ismerkedett meg, és egyedül hagyta a fiát a szállodában. Mindez négy héttel korábban történt. Azóta a szobalányok próbáltak vigyázni a fiúra, míg a vacsorájáról a nagypapás pincérek gondoskodtak estéről estére. Nem mintha ez befolyásolta volna a fiúcska súlyát. Bertrand zsiráfszerűen nyúlánk maradt, bármennyit evett. Rövidnadrágja alól kikandikáló csontos térde annyira sovány és hegyes volt, hogy szinte szúrt. A legszomorúbb azonban az volt az egészben, hogy a tizenegy éves Bertrand teljesen magára hagyatva élte az életét. – Az lesz a legjobb, ha rendbe hozod magad – mondta ezúttal megbocsátó mosollyal Caroline. Bertrand gyorsan el is indult a lépcső felé, de ahogy elfordult, szabályosan beleütközött a tüllszoknyában, lefeszített lábfejjel, balett-táncosnő módjára lefelé lépegető Kicsi Laureenba. A szoknya fodrai úgy libegtek a kislány körül, mint egy pillekönnyű narancssárga felhő. Az ütközéstől lerepült a fejéről a tiara, és Bertrand szemüvege is erre a sorsra jutott. A fiú ijedtében a viharkabátot is leejtette, amiből kifordult a látcső, pontosan az alsó lépcsőfokon heverő tiara mellé. A gyerekek döbbent pillantást vetettek a lehullott tárgyakra, majd egymásra is. – Ügyetlen – közölte Laureen. – Ó… Je-je-je m'excuse, mademoiselle9 – motyogta Bertrand ideges dadogással. – Már miért kellene megbocsátanom? Laureen a fiúra emelte kérlelhetetlen porcelánkék tekintetét. Bertrand, hogy ne kelljen viszonoznia a pillantást, gyorsan elfordította a fejét. A látcső ott hevert, mintha csak 9

Bocsánatot kérek, kisasszony.

közszemlére tette volna ki. Bárki, aki elhaladt mellette, megláthatta. A furcsa, balettruhás kislány biztosan észrevette. És a lencsék mintha egyenesen őt nézték volna a védőernyő alól. A lány angolul beszélt, és bár Bertrand értette, továbbra is franciául válaszolt. – Azért, m-mert n-nem láttalak. – A dadogás, amely stresszhelyzetben mindig elfogta, most még észrevehetőbb volt, mint máskor. Bertrand elvörösödött. Laureen kérlelhetetlen pillantását semmi sem kerülhette el. Sem a látcső, sem Bertrand kerek szemüvege, sem a sáros cipő, sem a hegyes térdek, sem a fiú rémülten pislogó rövidlátó szeme. És ez a mindent látó tekintet ismét megállapodott a látcsövön. – Bertrand? – Caroline egy szemvillanás alatt a gyerekek mellett termett. – Laureen egyenesen Texasból érkezett. – Caroline, miközben beszélt, vagy nem vette észre a látcsövet, vagy nem érdekelte a földre hullott darab. – Arra gondoltam, hogy ti ketten jól meglennétek egymás társaságában. – Je prefer…10 – kezdte Laureen, de meggondolta magát, és átváltott angolra. – Ami engem illet, társaság nélkül jobban érzem magam. De azért köszönöm. Aztán gőgösen elrúgta az útjából a látcsövet, felkapta a tiarát, visszahelyezte a fejére, a füle mögé tűrte a haját, és folytatta útját a kijárat felé. Aztán egyszer csak megtorpant. – Majdnem elfelejtettem – mondta. – Meg tudná mondani valamelyikük, hogy hol találok egy taxit? Szeretnék bemenni St. Tropez-ba. És még valami. Hol tudok palacsintát vásárolni?

11. Sunny még aludt, amikor Mac magára hagyta. Az egyik karja párnaként feküdt a feje alatt, a térdhajlatában ott szuszogott Tesoro. Volt mit bepótolnia alvás terén, míg Mac, hála Ron Perrin gépének, még a reptéri nyüzsgést is elkerülte, nem beszélve az átszállásról meg a késésről, amelyből ezúttal a szokásosnál is több kijutott Sunnynak. A férfi mindezek után olyan frissnek és üdének érezte magát, mint egy harmatos százszorszép. Ezért is döntött úgy, hogy ideje szembenézni Madame Lariot-val, bár nem számított rá, hogy meg is találja az irodája címén. Azt, hogy a körmönfont asszony mennyi pénzt vasalt ki a többiekből, még nem ellenőrizte, de abban biztos volt, hogy nem keveset. Legalább félmillió dollárra becsülte. Arra, hogy a történtek után Cannes-ban találja a nőt, nem látott nagy esélyt. A néhány lépéssel előtte loholó Kalóz deformált, örökös vigyorra húzódó állkapcsával a legvidámabb, egyben legrondább kutyának tűnt egész Dél-Franciaországban. Külsején még egy strasszokkal díszített nyakörvvel sem lehetett volna javítani. Nem mintha Kalóz elviselt volna magán egy ilyen otrombán giccses darabot. Egyébként sem volt tudatában a saját hiányosságainak. Sem a félszeműsége, sem a háromlábúsága nem zavarta. Mac ismerte a kutyáját, így tudta, hogy Kalóz az átlag ebek közé sorolja magát. Szerinte nem ő volt más, hanem a többi kutya. Kalóz már a folyosón hegyezni kezdte cakkos, szürkésbarna szőrrel borított fülét, majd a lépcsőhöz érve megállt, mintha nem szeretné megzavarni a lépcső aljánál zajló jelenetet. Mac meglepetten vette észre Kicsi Laureent, aki szemmel láthatóan indult valahová, mégpedig az apja nélkül. Tőle pár lépésnyire Caroline Cavalaire álldogált egy elhagyatott küllemű fiúcska társaságában, aki csak Kalóz vakkantására hagyta abba a padló intenzív tanulmányozását. A kölyök nyakig sáros volt, ápolatlan haja a homlokába lógott, és nem 10

Jobban szeretek.

lehetett tudni, mikor enged el az elrongyolódott selyem nyakkendő, amely a fiú túlméretezett, mocskos sortját tartotta – egyelőre – a helyén. Aztán a fiú, mindenki számára váratlanul, lehajolt, és felkapott valamit a földről. A szemüvegét, amelyet ügyetlen mozdulattal az orrára tolt, illetve Mac látta, hogy felvesz még valamit, amit ugyanazzal a mozdulattal el is tüntetett egy levitézlett katonai viharkabát alatt. Kalóz számára feladatot jelentett a kapkodó mozdulat. Izgatottan felvakkantott, és máris elindult a fiú felé, majd egyetlen hátsó lábán egyensúlyozva belemélyesztette a fogait a viharkabátba, és hevesen rángatni kezdte. – Non! Non! – kiáltotta riadtan Bertrand, majd a feje fölé emelte az összecsavart viharkabátot. Kalóz azonban cirkuszi kutya módjára ugrált utána továbbra is. – Ül! – kiáltotta Mac, mire Kalóz engedelmesen behúzta a farkát, és leült. – O, mon dieu.11 – Caroline idegesen végighúzta kezét a homlokán. – Attól féltem, meg fogja harapni. – Kalóz sohasem harap – magyarázta Mac. – Csak játszani akart. Kalóz! – nézett szigorúan kutyára. – Kérj bocsánatot, amiért megijesztetted ezeket a kedves embereket! Kalóz lehorgasztotta a fejét, majd lassú farkcsóválással csúszni kezdett a mellkasán Bertrand felé. Amikor odaért, a hátára gördült, felvillantotta csúf vigyorát, és a fiú felé nyújtotta mindhárom tappancsát. – 0, mais c'est chien est un charmeur. Ez a kutya egy igazi lovag! – állapította meg mosolyogva Caroline. Erre még Kicsi Laureen is közelebb lépett. – Mi történt vele? – kérdezte, miközben szemügyre vette a Bertrand lába előtt heverő ebet. – Elütötte egy autó – felelte Mac. Azt azonban nem mesélte el, hogy egyszer, amikor késő éjszaka hazafelé tartott, vérbe fagyva talált rá a kutyára a Malibu Kanyonban, és csak azért állt meg, hogy lehúzza az aszfaltról a halottnak hitt állatot. Ám Kalóz ekkor felnyitotta az egyik szemét, és hálás, egyben könyörgő pillantást vetett Macre, aki abban a pillanatban elveszett. Levette az ingét, belecsavarta a súlyosan sérült állatot, az ölébe fektette, és elvitte a Santa Monica-i állatorvosi ügyeletre. Ott amputálták az egyik lábát, kivették az egyik szemét, de végül megmentették a kutya életét. És azóta Kalóz volt Mac legjobb barátja. – Pauvre petit12 – mondta Kicsi Laureen, majd letérdelt, és gyengéden megsimogatta Kalózt. Aztán Bertrand-ra nézett, aki, kihasználva, hogy senki sem figyel rá, oldalazva elindult felfelé. – Még nem mondtad meg, hol lehet palacsintát enni! – kiáltott utána Laureen, de Bertrand akkor már messze járt. – Elment lezuhanyozni – magyarázta Caroline. – De én szívesen megkérem a szakácsot, hogy készítsen neked néhány palacsintát. Akár az udvaron is megeheted. Én közben felhívom a papádat, és megmondom neki, hogy hol vagy. Caroline visszament a pultjához, hogy a konyhában leadja a rendelést, Mac pedig alaposabban szemügyre vette a kutya mellett térdelő kislányt. – Most már biztosan megkapod azokat a palacsintákat – jegyezte meg. Laureen, cseppet sem balerinához illő módon, feltápászkodott. Az egyik kezével végigsimított a nyakában lógó ezüstmedálon, a másikkal megigazította narancssárga, csupa fodor tüllszoknyáját. – Viszontlátásra – mondta váratlanul, majd rögtön el is fordult, és odasietett a pultnál telefonáló Caroline-hoz. 11 12

Ó, istenem. Szegény kicsikém.

– Megmondaná nekik, hogy inkább a szobámba kérem a palacsintámat? – kérdezte, és már indult is vissza a lépcsőhöz, gondosan kerülve Mac tekintetét. Mac azonban észrevette, ami másnak nem is tűnt fel talán: hogy a kislány szeme vörös és puffadt volt. Mint aki sírt.

12. Cannes, a Földközi-tenger aranyvárosa nevéhez méltóan csillogott a nyári égbolt alatt. Mac lassan araszolt a bérelt Peugeot-val a forgalmas Croisette-en. Szinte méterenként megállásra kényszerült, hogy átengedje maga előtt a bevásárlószatyrokkal megpakolt nyaralókat. Az úttól jobbra elnyúló tenger olyan volt, mint egy sima, végtelen, azúrkék takaró. A strandokon nyüzsögtek az emberek, és az úttól balra eső nagyszállók fehér teraszai a megkésett ebédjüket fogyasztó vagy éppen pezsgőzgető vendégektől voltak hangosak. A Gray d'Albion emeletes parkolójában hagyta az autót, majd leintett egy taxit. Madame Lariot irodája elég messze volt a sikkes part menti városrészek fényűző butikjaitól, nemcsak távolságban, hanem színvonalban is. Egyetlen fa sem volt az utcában; a keskeny, négyemeletes épületek ablakai porosak voltak, a teraszokon magasan állt a szemét, és több épületen kint lógott a kiadó felirat. Mac, miután megkérte a sofőrt, hogy várja meg, kiszállt a taxiból, és a keresett ház bejárata mellett tanulmányozni kezdte a lakók névsorát. A 4. emeleten, a 401-es számú lakás csengőgombja mellett meg is találta a keresett nevet: Lariot. Megnyomta a csengőt, és várt. Nem lepődött meg, hogy senki sem szólt bele a kaputelefonba. Pontosan az történt, amire számított. Madame Lariot, ha egyáltalán így hívták, már rég kirepült a ketrecéből. Megnyomta a házfelügyelői lakás csengőjét is. – Qui est la?13 – szólt bele egy ingerült női hang a kaputelefonba. – Je cherche Madame Lariot.14 – Lariot? Pas ici.15 Mac francia szavak után kutatott az emlékezetében, és megpróbálta őket értelmes mondatokká összefűzni. Ily módon sikerült megkérdeznie, hová ment Madame Lariot, de minden erőlködése hiábavalónak bizonyult, mert a házfelügyelő azt válaszolta, hogy fogalma sincs, és letette a kaputelefont. Mac felírta a címét és a telefonszámát annak az ingatlanközvetítő ügynökségnek, amelyik a ház előtt elhelyezett táblán hirdette magát, aztán a taxival az Hotel Carltonba ment. Sokan tartották úgy, hogy a Carlton teraszánál, amely a cannes-i filmfesztiválnak köszönhette nemzetközi hírnevét, nincs jobb hely, ha nézelődni akar valaki. A külföldi hírességek Mekkája volt, meg a kalandot és hírnevet kereső szépségeké és a sikerre vadászó ifjú titánoké. Koronás fők – igazi hercegek és hercegnők, és persze a filmek koronázatlan királyai és királynői – üldögéltek itt, hogy egy pohár Krug pezsgő mellett a látványos forgatag részesei lehessenek. A felszolgált presszókávé erős volt, a kapucsínó a legkrémesebb tejszínnel készült, és a pincérek mindent tudtak, és valószínűleg mindenkit ismertek. Mac, Kalózzal a nyomában, utat tört magának a tömegben, és bár maga sem hitte, hogy így lesz, az egyik kék ernyő alatt sikerült találnia egy parányi asztalkát, ahonnan szemmel 13

Ki az? Madame Lariot-t keresem. 15 Elment. 14

tarthatta a Croisette-en zajló forgalmat és a mögötte elnyúló strandot is. Egy Stella Artoist rendelt, egy croque monsieur-t, a sonkás-sajtos meleg szendvics francia változatát, és egy tál vizet Kalóznak. Aztán elővette a telefonját, és felhívta az ingatlanügynökséget. A férfi, aki a hívását fogadta, fásultan szólt bele a telefonba. Mac nem hibáztatta ezért. Olcsó irodákat kiadni kisszerű bérlőknek, finoman szólva sem lehetett lélekemelő tevékenység. Bemutatkozott, elmondta, miért telefonál, mire azt a választ kapta, hogy Lariot elment, de azt, hogy hová, senki sem tudja. Kifizetett egy összegben hat havi bérleti díjat, de nem várta meg, hogy leteljen a terminus. Mac belekortyolt a sörébe, amelyet karcsú, magas pohárban tett elé a pincér, és olyan hideg volt, hogy azt hitte, lefagynak tőle az ujjai. Megkérdezte, hagyott-e Madame Lariot valamilyen elérhetőséget, de előre tudta a választ. A következő kérdése trükkösebb volt. – Csekkel fizetett? – Természetesen. Mindenki azzal fizet. Az irodaközvetítő ágazatban senki sem használ készpénzt. – Akkor, monsieur, biztosan meg tudja adni Madame Lariot számlaszámát meg a bankja nevét. Hosszú csend következett. – Ilyen jellegű információt nem adhatok ki – felelte a korábbinál is merevebb hangon a férfi. – Akkor engedje meg, hogy vázoljam önnek a helyzetet – mondta Mac, és elmesélte az ügynöknek a villabérlés történetét. – Ehhez nekem semmi közöm – válaszolta a férfi hosszas hallgatás után –, és nem is szeretnék belekeveredni. Ezt akár le is fogadtam volna, gondolta Mac. – Monsieur, engedje meg, hogy tisztázzak valamit. Vagy nekem adja meg a kért számlaszámot és a bank nevét, vagy a rendőrségnek. Döntse el. Újabb csend következett. A pincér közben kihozta a croque monsieur-t is. Mac mohón beleharapott. Már nem is emlékezett, mikor evett utoljára. – Inkább magát választom – felelte hallható tépelődéssel az ügynök. – Tudja tartani egy pillanatig? Mac a fülére szorította a telefonját, nagyokat kortyolt a söréből, és miközben élvezettel ette a szendvicsét, belefeledkezett a hírességek felvonulásába. S bár nem volt helyénvaló, Kalóznak is juttatott egy jókora falatot. A kutya egy szempillantás alatt lenyelte, majd reménykedve várta a következőt. Néhány perc múlva az ügynök beleszólt a telefonba, és megadta Macnek a kért információt. – Most már nem kell bevonnia a rendőrséget – tette hozzá idegesen. Mac biztosította, hogy nem. Legalábbis egyelőre, gondolta. Később azonban… Ki tudja? Most csak az számított, hogy megszerezte, amit akart. Az ég tündöklő kék volt, lágy szellő fújdogált, és simogatón sütött a nap. Dél-Franciaországban üldögélt egy divatos helyen, csinos, nyári ruhás nők álltak meg az asztalánál, hogy megsimogassák Kalózt, és megdicsérjék, hogy milyen jól nevelt. Közben persze Macet is szemügyre vették. Mac visszamosolygott rájuk, és közben bűntudattal gondolt Sunnyra. Útban a szálloda felé eldöntötte, hogy fel fogja hívni Malibuban az asszisztensét, Roddyt, és ráállítja az egyetlen létező nyomra, azaz Madame Lariot számlájára. És közben azt is kiderítheti, hogy kik a Chez la Violette párizsi tulajdonosai. És ha mindez nem sikerül Roddynak, még mindig bevonhatja a rendőrséget. Azt is eldöntötte, hogy másnap ismét ellátogat a villába, és megpróbálja kideríteni, mi folyik körülötte, és mi lehet az oka annak, hogy egy ennyire frekventált délfranciaországi üdülőhelyen hosszú évek óta lakatlanul áll egy jobb sorsra érdemes épület.

13. Sunny Tesoro izgatott nyöszörgésére ébredt. A félig zárt spaletta nyílásában sötétkéken villódzott a kora esti ég. Átaludta a napot, gondolta. Sietnie kellett, ha nem akarta, hogy Tesoro ott végezze el a dolgát, az ágy tetején. Gyorsan magára kapott egy sortot meg egy pólót, az ujjait végigfuttatta a haján, aztán felkapta a kutyát, és sietős léptekkel megindult vele a lépcső felé. Keresztülvágott a néptelen előcsarnokon, végigloholt a kocsifelhajtón, és éppen rá akart fordulni az ösvényre, amikor ott termett előtte Kalóz. És mögötte persze Mac. – Hé! – mondták szinte egyszerre. – Amikor visszaértem, olyan mélyen aludtál, hogy azt hittem, fel sem ébredsz reggelig. – Tesoro felébresztett. Gondolom, azért, mert nagyon sürgős volt neki. – A kis ravasz! Fél órája sincs, hogy megsétáltattam. Sunny szótlanul a férfi karjába csusszant. – Nem álmodom? Tényleg itt vagyunk, Dél-Franciaországban? Együtt? Te meg én? Mac látványos nézelődésbe kezdett. – Egy árva lelket sem látok itt rajtunk kívül. – Akkor csókolj meg – lehelte Sunny, és Mac nem kérette magát. Egymást átkarolva sétáltak vissza az épülethez, lassan, hogy Mac részletes beszámolót tarthasson arról, amit Madame Lariot-ról megtudott. – Üzenetet hagytam az összes „csellengőnek”. Arra kértem őket, hogy holnap reggel nyolckor legyenek a Café le Sénéquier-ben, St. Tropez-ban. – Nyolckor? – Nyolckor – ismételte meg Mac. – Bűn lenne átaludni a St. Tropez-i reggeleket. – Ebben van némi igazság – ismerte el vonakodva Sunny. – De mi lesz a Chez La Violette-tel? – Meg kell tudnom, miért éppen ezt a villát használta fel a csaláshoz Lariot, és hogy voltak-e bűntársai. És azt is szeretném kideríteni, mi az oka annak, hogy egy ennyire frekventált helyen évek óta lakatlanul áll egy ilyen pazar épület. Mac megállt, megfogta Sunny vállát, és maga felé fordította a lányt. – Mi lenne, ha most rögtön odamennénk? Érdemes lenne alaposabban megnézni, milyen állapotban van valójában a villa, és olyan nyomokat keresni, amelyek esetleg elvezetnek bennünket Lariot-hoz. Ezt ketten is meg tudjuk csinálni. Te meg én. – És mi lesz Violette szellemével? Mac gyengéden megrázta Sunnyt, mintha a mozdulattal megszabadíthatná az ostoba gondolatoktól. – Felejtsd el, amit a gondnok mondott. Nincsenek szellemek. Vagy ha mégis, nem ők szoktak bajt okozni, hanem az élők. Az olyan nagyon is hús-vér emberek, mint Madame Lariot. Sunny végignézett magán; még a haját sem fésülte meg. – Ebben a ruhában nem mehetek. – Miért? Talán attól félsz, hogy Violette kifogásolni fogja az öltözékedet? – kérdezte Mac, megnevettetve Sunnyt. Elmentek a Peugeot-ért, és a már ismert úton visszahajtottak a Chez La Violette-hez. A villa dupla szárnyas kapuja csukva volt, és amikor Mac kiszállt a kocsiból, hogy kinyissa, azt kellett látnia, hogy az éjszakai eső miatt az egész faszerkezet megdagadt, és nem engedett. Így nem tehetett mást, visszaült a kocsiba, és lassan elindult a kerítés mellett.

Biztosra vette, hogy előbb-utóbb talál majd egy gazdasági bejáratot. Talán ötven métert sem haladtak, amikor észrevette. Szinte teljesen benőtték a bokrok. A zöld színű festék, amely eredetileg fedte, már csak málladozó nyomokban látszott, és a zárat helyettesítő vastag láncon hatalmas, ódivatú lakat fityegett. A láncot azonban már régebben átvágta valaki. Egy konyhakertben találták magukat, alacsony sövénnyel körülvett ágyások, vagy, ahogy franciául nevezték őket, parterre-k között, amelyekben még mindig fel lehetett fedezni néhány magról nőtt növényt: egy-egy salátát, néhány elvadult, mindenre felkapaszkodó cukkinit, és a levelek alatt, szerényen elbújva, itt-ott szamócabokor illatozott. Az egyik napsütötte fal mentén lugasos művelésű barack- és körtefák sorakoztak, gyümölcs azonban nem volt rajtuk. Az elhanyagolt szőlőlugas kemény, zöld fürtjeit már kikezdték a madarak. A kert középpontjában álló kő szökőkúthoz négy, kavicsos ösvény vezetett. Épphogy egy talicska elfért rajtuk, annyira keskenyek voltak. A szökőkutat díszítő kőangyalokat vastag moha fedte; a hattyúfejű vízköpők hosszú évek óta nem adtak már vizet. A hirtelen feltámadt szellő megsuhogtatta a lombokat. Sunny hátán végigfutott a hideg. Nem mintha Mac először rángatta volna ilyen helyzetbe. Hála neki, többször is járt olyan épületben, amelynek már a látványától is felállt a szőr a hátán. Először persze sohasem értette, hogy miért, egészen addig, míg be nem következett valami végzetes katasztrófa. És most megint valami hasonlót érzett. A kutyákra nézett. A legtöbb állat előre megérezte és jelezte is a veszélyt, és ez a képességük a kísérteties helyzetekben ugyanúgy működött, mint például földrengés esetén. Most azonban semmit sem jeleztek, sőt kifejezetten békésen kocogtak egymás mellett a villához vezető úton. A nap egyre sebesebben hanyatlott alá a horizonton; kezdett elsötétülni az ég. Sunny görcsösen markolta Mac kezét. – Miért kell nekem részt venni ezekben az éjszakai ámokfutásokban? Biztosan elment az eszem. – Még nincs éjszaka – szögezte le Mac. – És egyébként is, van nálam elemlámpa. Hát persze! Macnél mindig ott volt az a ceruzavékonyságú elemlámpa, amely jó, ha egy tenyérnyi területet bevilágított a lába előtt. Ami azt jelentette, hogy Sunnynak sötétben kellett tapogatódznia. Legnagyobb meglepetésükre a konyhaajtó nem volt kulcsra zárva. Mac kinyitotta. Az elsőként bebicegő Kalóz megrohamozta a lépcsőt, de szinte nyomban meg is torpant. Sunny idegesen nézett utána. Lehet, hogy mégiscsak igaz a kísérettel kapcsolatos feltételezése? – Csak utánad – mondta Macnek, miközben az ölébe kapta Tesorót. A férfi belépett a konyhába, és felkapcsolta a villanyt. – Egyszerűen nem értem… Egy olyan házban, amit évtizedek óta nem laknak, és ahol egyébként semmi sem működik, miért nem kapcsolták ki az áramot? – A gázt sem kapcsolták ki – jegyezte meg Sunny. – Tegnap legalábbis működött. Azon melegítettem vizet a kávéhoz. Minden úgy volt a házban, ahogy hagyták: az elöblített kávéscsészék ott száradtak a farácson, az üres Nescafé doboz ott állt a konyhapulton az ugyancsak üres brandyspalack mellett, és a székek is ugyanúgy helyezkedtek el az asztal körül, ahogy sietve visszatolták őket. Miért érezte mégis úgy Sunny, hogy valami megváltozott? Ismét körülnézett, ezúttal még az előbbinél is figyelmesebben. Nem tudta megmondani, hogy mi, de valami határozottan zavarta. Mac már felfelé haladt a lépcsőn, Nate Masterson toronyszobája felé. Sunny sietős léptekkel utánaeredt. A kör alakú szoba kicsi, kör alakú ablakaival pontosan olyan volt, mint egy hajókabin. Az ággyal szemben egy nagyobb Voe.il du boeuf, úgynevezett „ökörszemablak” engedett

pompás kilátást a tenger felé. Egyszerű vendégszoba volt fehér öntöttvas ággyal és fehérre festett szekrényekkel, amelyek pontosan illeszkedtek a világoskékre festett fal körívéhez. Visszatérve a földszintre még egyszer szemügyre vették a hatalmas nappalit, ahonnan a hátsó teraszra lehetett kijutni. Itt huzatok védték a portól a bútorokat, a három nagy, rózsaszín üvegrózsákkal díszített, kifejezetten nőies hangulatot árasztó kristálycsillár csillámai mégis életet hoztak a falak közé. A következő pillanatban valami furcsa dolog történt. Sunny úgy érezte, hogy a lesötétített, letakart bútorokkal teli ház kiszippantja a tüdejéből az összes levegőt. Biztosra vette, hogy klausztrofóbiás rohama van. Visszarohant a kertbe, ahol csak állt, összefont karral, és kapkodva próbált minél nagyobbakat szippantani a friss tengeri levegőből. A Chez La Violette falaiból csak úgy áradt a titokzatosság. És Sunny nem volt biztos abban, hogy szeretné megismerni ezeket a titkokat. – Mac? – kiáltotta, mert hirtelen tudatosult benne, hogy egyedül van. – Itt vagyok, édes – szólt vissza Mac a ház belsejéből. Sunny visszasétált az előszobába. Lelki szemei előtt felvillant a karddal fenyegetődző Nate képe. Vajon hová tűnt a kard? Sunny emlékezett rá, hogy ott feküdt a konyhaasztalon, és amikor távoztak, ott is hagyták. – Mac? – kiáltotta újra. – Itt vagyok. – Ezúttal a fürdőszoba felől jött a hang. Sunny felkapta a kutyát, és lábujjhegyen keresztülvágott a hallon. Közben azért megkérdezte magától, mi az ördögnek közlekedik lábujjhegyen egy lakatlan házban. A Violette budoárjába vezető ajtó nyitva állt. Sötét volt odabenn. Macet szólongatva megpróbálta kitapintani a villanykapcsolót, mire magától felgyulladt a lámpa. Sunny rémülten hátraugrott. Még meg sem érintette a kapcsolót! Próbálta megnyugtatni magát, hogy biztosan Mac kapcsolta fel, mégsem mert belépni. Inkább hátrálni kezdett a fürdőszoba felé, mert biztos volt benne, hogy ott találja Macet. Némi várakozás után kivágódott a fürdőszoba ajtaja. Sunny biztosra vette, hogy a szíve ki fog ugrani a mellkasából. A dobhártyája megfeszült a fejébe toluló vértől. – Mac? – kérdezte halk, remegő hangon. – Ott vagy? Nem kapott választ, de a dohos helyiségben hirtelen megérezte a már ismerős virágillatot. Mivel képtelen volt megmozdulni, lehunyta a szemét. – Itt vagyok, drágám – mondta a háta mögött Mac hangja. Sunny majd fél métert ugrott ijedtében. – Lementem körülnézni az alagsorba, és egy pillanatra elveszítettelek. Sunny szabályosan nekitántorodott. – Ezt ne tedd többé! – Mit? – Ne hagyj egyedül ebben a házban. Egy pillanatra sem. Mac értetlen pillantást vetett a lányra. – Érzed a virágillatot? – Milyen virágra gondolsz? Én egyet sem látok. – Nem is látnod kell, hanem érezni. Az orroddal! Mac hangosan beleszimatolt a levegőbe. – Nem, drágám. Semmit sem érzek, csak dohszagot. Ahogyan te is. Csak, ahogy elnézem, rossz hatással van rád ez a hely. Gyere, menjünk. Az ajtónál még megállt, hogy lekapcsolja a lámpát. Érezte, hogy Sunny dermedten követi minden mozdulatát. – Mac, esküszöm, hogy hozzá se nyúltam a kapcsolóhoz – suttogta. – Magától kapcsolódott fel a villany. – A régi házak már csak ilyenek – felelte Mac könnyed hangon. – A legtöbbnek elég szeszélyes az elektromos rendszere.

Visszasétáltak a konyhába. Sunnyt továbbra is nagyon zavarta valami, de nem foglalkozott tovább vele. Alig várta, hogy kiérjen az épületből. Inkább a kinti sötétségben, a lépcsőn várta be Macet, ahol friss és üde, mondhatni, éltető volt a zöld növények és szamóca illatával átitatott esti levegő. Csak jóval később, már az autóban jutott az eszébe, hogy mi zavarta annyira a konyhában. – A zongora! – mondta ki hangosan. Mac ránézett. – Mi van a zongorával? – Fel volt hajtva a teteje. Láttam a billentyűket. – És? – Tegnap este még nem volt felhajtva. Vastag por fedte, ami azt jelenti, hogy jó ideje senki sem nyitotta fel. – Oké – mondta Mac, de az ajka körül ott játszott jellegzetes, „és akkor mi van” mosolya. Sunny mereven nézett maga elé. – Egyikünk sem nyúlt a zongorához. Meg sem érintettük.

14. Másnap reggel nyolckor alig lézengtek páran a Café le Sénéquier-ben. Néhány helyi lakos, újsággal a kezében, a reggeli kávéját kortyolgatta, időnként meg-megmártva benne egy darabka croissant-t. Őket már nem villanyozta fel a vízen ringó, méregdrága jachtok látványa. Hozzátartozott a mindennapjaikhoz. Kissé távolabb, a livrarie előtt már kinyitottak az újságosbódék, és a turisták által annyira kedvelt butikok előtt éppen a járdát locsolták az árusok, mielőtt kitették volna a selyemsálakat, nyakláncokat, pólókat és papucsokat kínáló állványokat. A Sénéquier pincérei szokásos, fehér ingből, fekete nadrágból és fehér kötényből álló öltözékükben a bádogtetejű bárpultot fényesítették vagy az asztalokat törölgették, hogy minden készen álljon a napközben várható forgatagra. Volt, aki rövid szünetet tartott két asztal között, és a keskeny mellékutcán, ahol a keresztülhaladó autók szinte súrolták az épületek falát, lopva elszívott egy szál cigit. Sunny és Mac a terasz vége felé telepedett le, úgy rendezve el a piros székeket, hogy a többiek, akiket Mac csak „csellengőknek” hívott, mivel „menekülni próbáltak abból az életből, amelyben nem találták meg a helyüket”, ugyancsak kényelmesen elférjenek az egymás mellé tolt asztalkák körül. Tesoro Sunny ölében ült, és látványos pislogással próbálta kivédeni a reggeli napsugarakat. Kalóz végigszagolta az összes széket, aztán Mac lába mellett becsusszant az asztal alá. Úgy tűnt, hogy a két kutya között – talán mert ismeretlen környezetben voltak – létrejött egy törékeny fegyverszünet. Sunny fehér sortot és piros pólót viselt. Fekete haját piros sállal fogta össze a tarkóján, és nagy aranykarikák csillogtak a fülében. Mac gyönyörködő pillantással mérte végig. – Illik hozzád St. Tropez – mondta, majd gyengéden végighúzta a száját a lány arcán, és beszippantotta a kissé ódivatú illatot, amely körüllengte. Mitsouko, jutott eszébe a parfüm neve. Édes volt, és fűszeres. És az ajka alatt olyan volt a nő bőre, mint a puha bársony. – Te is jól nézel ki – válaszolta Sunny, és csak gondolatban tette hozzá, hogy Mac pontosan így szokott jönni-menni Malibuban is: sortban, az egyik kedvenc pólójában a sok

közül; ez most éppen egy öreg, kifakult darab volt, ami a sok mosás következtében feketéből szürkévé fakult. Sötét haja kócosan hullott a homlokába, kék szeme résnyire szűkült, miközben elégedetten méregette Sunnyt. Aki látványosan megforgatta az ujján a rózsaszín gyémántot. – Csak el ne felejtsd, hogy megkérted a kezem. – Aztán miért felejteném el? Van is egy ötletem. Mi lenne, ha megkérnénk az egyik hajó kapitányát, hogy adjon össze minket? Legális lenne, nem? – Csak ha a nyílt tengeren történik – felelte Sunny, aki kívülről fújta az összes házasságkötéssel kapcsolatos törvényt és rendeletet. Pillantását közben végighordozta a kikötőben ringó jachtokon, amelyeknek a fedélzetét – és ezt nem lehetett nem észrevenni – fiatal, feszes izomzatú legények súrolták szorgosan. A kávézó elé bekanyarodott a fehér Bentley, és nagy fékcsikorgással megállt. A szőke Belinda kihajolt az ablakán. – Hello! – kiáltotta. A kezek leengedték az újságokat, és a croissant-ok megálltak a levegőben, amikor a vendégek felkapták a fejüket a hangra. – Remélem, nem késtünk el. Leparkolom valahol ezt a batárt, és máris jövünk. Egy laza kézmozdulattal búcsút intett, csinált egy szabálytalan fordulatot balra, és közben csaknem összeütközött a keskeny egyirányú utcából érkező autóval. Odamutatta a középső ujját a sofőrnek, aztán egy másik laza mozdulattal ismét elfordította a kormányt, és nagy gázt adva elviharzott a kikötő felé. Ezúttal, szerencsére, a helyes irányba ment. Sunny látta, hogy az anyósülésen ülő Sara háta megmerevedik, és a tekintetébe kiül a rémület. Közben, gőzölögve és tűzforrón, és sötéten a hófehér csészékben, megérkezett a kávéjuk. A pincér egy kosár croissant-t is elhelyezett az asztalon, majd egy tálban vizet hozott a kutyáknak, éppen akkor, amikor a piros Hummer lassú tempóban elhaladt a kávéház terasza előtt. Billy fején ott volt az elmaradhatatlan cowboykalap, és Kicsi Laureenon is a sűrűn fodrozott narancssárga tüllszoknya. Nem sokkal utánuk Nate Masterson is megérkezett a sárga Ducatival, testhezálló, sárga-fekete csíkos kerékpárosszerelésben, sárga-fekete csíkos bukósisakban és hozzáillő fekete szemüvegben. – Pontosan úgy néz ki, mint egy darázs – jegyezte meg vigyorogva Mac. Tíz perc telt el, mire az összes „csellengő” megérkezett a teraszra, azon morgolódva, hogy milyen nehéz parkolóhelyet találni St. Tropez-ban. – És? Érdekel valakit? – méltatlankodott hangosan Sunny. – Nézzenek körül, és próbálják meg értékelni, hogy itt lehetnek. Gyönyörködjenek el ezekben a sokmilliós hajókban, a kikötőben, a tiszta kék égben… Adják át magukat a napsütésnek, szívják be a francia kávé aromáját, és kóstolják meg ezt az isteni croissant-t… Belinda kihúzott magának egy piros széket, és belehuppant. – Magában egy költő veszett el – mondta Sunnynak. Aztán letörte az egyik croissant ropogós végét, és beleharapott. – Hm… mennyei! – sóhajtotta. – Miért nem ehettem ilyen croissant-t, amikor szakácsom volt, és kifutófiú hozta reggelente a friss péksüteményt? Azt hiszem, újra kell tanulnom, hogyan kell élni. – Nem is rossz ötlet. – Nate levette a bukósisakját meg a szemüvegét, ami helyett rögtön fel is tett egy napszemüveget, olyat, amelyik a fényerő függvényében sötétedett, illetve világosodott. Óvatos fickó, gondolta Mac, miközben figyelte. Pontosan megtervezi minden mozdulatát. Szemben Belindával, aki mindig a pillanat hatására cselekedett, többnyire meggondolatlanul, ráadásul minden arra utalt, hogy nyakig ült a pácban a veszélyes orosz férj miatt. Kicsi Laureen Sunny mellett keresett magának helyet, hogy időnként megsimogathassa

Tesorót. Mellé ült az apja, így Sarának csak az utolsó szék maradt. Mac őt vette szemügyre utoljára. Látszott rajta, hogy sohasem biztos önmagában, és örökké azon aggodalmaskodik, hogy nem látják szívesen. Vajon lesz-e valami mondanivalója azon túl, hogy elhagyta a barátját? Vagy tényleg olyan unalmas, mint amilyennek látszik? Aztán ott volt Billy. Még egyszer sem látták kalap nélkül. Mac arra gondolt, hogy álcázni akarja magát a malomkeréknyi fejfedővel, hiszen a karimája eltakarta Billy szemét, és ezzel együtt a valódi gondolatait is. Billy odaintette a pincért. – Mindenki koffeinmenteset kér? – Az isten szerelmére – méltatlankodott újfent Sunny. – Franciaországban vagyunk! Itt rendes kávét kell inni, nem utánzatot. – Úgy gondolja? – kérdezte kétkedő hangon Billy. – Úgy értem, senkinek sem lesz baja tőle? – Épp elég koffeinmeneteset ihatunk, ha hazamegyünk – döntötte el a vitát Belinda. – A kérdés inkább az, hogy Kicsi Laureen mit szeretne. – Palacsintát kérek – szólalt meg Kicsi Laureen, majd a pincérhez fordult, és franciául is elismételte: – Crepes, s'ilvous platt. – A pincér rámosolygott a furcsa, tiarás, tüllszoknyás kislányra, és azt mondta, minden tőle telhetőt megtesz a palacsinta érdekében. Laureen ez alkalommal a varázspálcáját is magával hozta. Óvatosan az asztalra helyezte, majd pufók ujjaival meg is simogatta. Sunny észrevette, hogy rágja a körmét. Emiatt még jobban sajnálta, mint addig. Gyorsan megérkezett a kávé: Sarának a kapucsínó, Belindának a tripla eszpresszó, Nate-nek a krémkávé, és egy sima fekete Billynek. – Ez tényleg finomabb, mint az otthoni lötty – ismerte be, majd gyorsan megitta, és egy újat rendelt. – Csak kicsit kevés. Miért nem képesek kihozni egy rendes bögrényit? – Egy Ventit, mint a Starbucksban – bólogatott Sara, akinek a kapucsínó – bár ezt nem vette észre – selymes, fehér bajuszt rajzolt a szája fölé. A reggel csendjét kellemetlen szirénahang hasította ketté. Sara ijedten felsikoltott, amikor a kikötőbe bekanyarodott három, fényjelzést használó rendőrautó. – Zsaruk – állapította meg Billy, akit mintha meglepett volna, hogy rendőrautót lát St. Tropez-ban. – Les flics – javította ki a varázspálcáját simogató Kicsi Laureen. – Mais la petité est correct16- mondta jóindulatú mosollyal a pincér, miközben letette az asztalra a palacsintát. – Les flicks – a zsaruk. Eh bien, mademoiselle, vouz parlez bien le francais.17 – Merci, monsieur. – Laureen gyanakvón méregette a palacsintákat. Olyan vékonyak voltak, mint a selyempapír, és citromos sziruppal meg cukorral hintették meg őket. – Így néz ki a francia palacsinta? – kérdezte angolul. – Mais, bien sür, ma petit. Vouz l'aimez pas?18 – kérdezte aggodalmas hangon a pincér. – Megkóstolom – közölte Laureen, de a két szemöldöke között megjelent két apró ránc. Hiányolta ugyanis a juharszirupot. – Mit keresnek a rendőrök? – kérdezte Belinda. – Ah, madame, biztosan betörtek valahová – válaszolta a pincér. – Tegnap éjszaka is volt egy betörés, amikor az a nagy vihar volt. Azt is csak ma fedezték fel, és kiderült, hogy ugyanott meg is gyilkoltak valakit. Sunny megesküdött volna, hogy Macnek hirtelen megnyúlt a füle. 16

A kislánynak igaza van. Kisasszony, ön nagyon jól beszél franciául. 18 Csak nincs valami baj? 17

– Jaj, ne! – nyögte hangosan. – Megígérted! Mac ennek ellenére nem bírta megállni, és megkérdezte a pincértől, hol történt a bűncselekmény, és hogy tudja-e, mit loptak el. – Ramatuelle-ben, monsieur. Csupa szokásos dolgot vittek el. Műtárgyakat, úgy tudom. Amire a gazdag gyűjtők szívesen költik a pénzüket. Ebben a szezonban már öt rablás volt a környéken, és mindegyik akkor, amikor nem voltak otthon a tulajdonosok. – Talán nem volt riasztó a házakban? – Mais bien, sür, természetesen volt, mégpedig kitűnő, de a jelek szerint kikapcsolták, és a személyzet is kimenőt kapott, ami, szerintem, szerfelett gyanús. – Szerintem is – felelte vigyorogva Mac. – Úgy tűnik, ugyanarra a mintára követték el valamennyi rablást. – Nem mintha bármi közöd lenne hozzá – jegyezte meg hűvösen Sunny. – Les crepes sont bon19 – szúrta közbe elégedetten Kicsi Laureen. Billy büszkén elmosolyodott. – Látod, Kicsi Laureen, alig egy hónapja tanulsz csak franciául, és úgy beszélsz, mint egy helybeli. – És Macnek talán ennyi időre sem lesz szüksége ahhoz, hogy visszaszerezze a pénzünket Madame Lariot-tól – fűzte hozzá Belinda, majd gyorsan meggyőzte magát, hogy nincs szüksége fogyókúrára, és elvett egy második croissant-t. Kit érdekel, ha nem fog beleférni az új Chaneljébe? A közeljövőben úgysem fog olyan helyekre járni, ahol ilyen flancos öltözékben kellene megjelennie. És ha már itt tartott, még egy adag kávét is rendelt. Mac az asztalra könyökölt, egyenként végignézett mindenkin, mintha így akarta volna a tudtukra adni, hogy üzleti tárgyalás céljából gyűltek össze, nem reggelizni. – Szóval – kezdte, amikor mindenki ráfigyelt –, tegnap elmentem Madame Lariot irodájába. Természetesen nem találtam meg a megadott címen. – Elmenekült a zsaruk elől – szúrta közbe Sunny. – Ahogy az várható volt – folytatta Mac, majd elmesélte, milyen információkra sikerült szert tennie az ingatlanközvetítő irodánál. – Az asszisztensem utánanézett a cannes-i banknak. A bankszámlát lezárták. – Naná hogy le – jegyezte meg Nate türelmetlenül, mintha úgy találná, hogy túl lassan halad a nyomozás. – Lenne egy kérdésem – mondta Mac. – Mindannyian készen állnak arra, hogy bejelentsük az ügyet a rendőrségen? – Magának elment az esze? – Belinda felpattant, és sértetten az asztalra hajította a croissant-ját. – Ha a rendőrökhöz fordulok, az orosz egy pillanat alatt megtalál. – Amire ugyanakkora esély van akkor is, ha továbbra is azzal a batárnyi Bentley-vel szaladgál, és nyilvános teraszokon kávézik St. Tropez-ban – vélekedett Sunny. – Ez igaz – roskadt vissza Belinda a keskeny székre. – De a pokolba is, nem rejtőzködhetem egész életemben. Úgy értem, mégiscsak tennem kell valamit. – De nem akarja bevonni a rendőrséget – vonta le Mac a következtetést. Belinda határozottan megrázta szőke fürtjeit. – Semmiképp. – És maga, Nate? Nate levette fényre sötétedő szemüvegét, és Mac szemébe nézett. – Én inkább elveszítem a pénzemet, mintsem a rendőrséghez forduljak, és megfosszam a mi drága magánnyomozónkat a bűntényfelderítés lehetőségétől. Mac vállat vont. Nate nyilvánvalóan cukkolni akarta, de nem vette a lapot. – Nyilván minden tőlem telhetőt megteszek – felelte. És amikor látta, hogy Nate 19

Finom a palacsinta.

Sunnyra mosolyog, azt is megértette, hogy nemcsak bűnügye van, hanem vetélytársa is. – És maga, Billy? – Azt mondom, amit a többiek. Inkább vesszen a pénzem, de kihagynám a zsarukat. Les flicks – tette hozzá, és megveregette a kislánya vállát. – Látod, kicsim, én is kezdem elsajátítani a helyi fordulatokat. Laureen elpirult, látszott, hogy zavarba hozta apja dicsérete. Annyira, hogy még a palacsintáját se fejezte be. – Tehát akkor megállapodtunk abban, hogy Macre bízzuk az ügyet – foglalta össze Nate az elhangzottakat. – Én már azért is hálás vagyok, hogy megtalálta nekünk az Hotel des Reves-t – tette hozzá Billy. – És még az is lehet, hogy a szálloda neve valósággá válik – jegyezte meg félénken Sara, aki először szólalt meg, alaposan meglepve mindnyájukat. – Ó, ne! – fűzte hozzá riadtan, félelemtől kidülledt szemmel. Sunny követte a pillantását. Egy férfit látott, aki éppen utat tört magának az asztalok között. Jóképű volt, már ha valakinek tetszett ez a típus. Túlságosan hosszú, fekete haját hátrazselézte, ahogy az európai nagymenők szokták; extraméretű napszemüvegén csak úgy virított a rajta „felejtett” D & G-logó; vászoningét csak félig gombolta be, szabad belátást hagyva lebarnult mellkasára, mindehhez hatalmas aranyórát, koptatott farmert és fehér papucscipőt viselt. – Száz méterről is megismerem a fajtáját – jegyezte meg Belinda. – Undorító strici. A férfi megállt Sara mögött, és súlyosan a vállára ejtette a kezét. – Te kurva – sziszegte. – Láttalak abban a rohadt nagy, fehér Bentley-ben. Mégis mi a lófaszt gondolsz te magadról? Hogy volt bátorságod mindenki előtt megszégyeníteni? Tudod, hogy el kellett hagynom a hajót? Az a szemét kapitány egyszerűen kidobatott. Azt károgta, hogy nem tűri meg a hajóján az ilyen viselkedést. Persze le van szarva. Meg te is, Sara. Csak azt ne hidd, hogy megúszod szárazon. Tudod, mi vagy te? Egy csontkollekció! Utoljára tetted ezt velem, megértetted? Utoljára, Sara. Mert ha még egyszer előfordul, azt is bánni fogod, hogy megszülettél. Mac felállt, és egy határozott mozdulattal kiszabadította Sara vállát a vőlegény kezéből. – Hallottam, amit mondott. És a többiek is. Ezáltal mindannyian „tanúk” lettünk. Ugye tudja, barátom, hogy ez mit jelent? Biztosíthatom, ha továbbra is fenyegetődzik, nem fognak kesztyűs kézzel bánni magával a St. Tropez-i zsaruk. – Le flicks – helyesbített Kicsi Laureen. – Menjenek a francba, mindannyian! – ordította magából kikelve a vőlegény. Az arca gonoszul megvonaglott; Sunny most már egyáltalán nem találta jóképűnek. – Szerintem magának kellene elmennie. Mégpedig azonnal – mondta Mac, mire Billy is felállt. Két oldalról megragadták a vőlegény könyökét, és a pincérek meg a vendégek elégedett pillantásai közepette kivezették a kávéházból. Elsőként Belinda vette észre Sara arcán a legördülő könnyeket. – Ó, felejtsd már el ezt a kis senkit! – Felháborodottságában észre sem vette, hogy letegezte a pityergő Sarát. – Hát nem látod, hogy nem érdemli meg? Nem mintha bármelyik férfi megérdemelne egyetlen könnyet is. – Azzal intett a pincérnek, és rendelt magának egy újabb tripla eszpresszót. Aznap reggel már a harmadikat. Elkapta Sunny pillantását, és csak ennyit mondott: – Máskülönben hogy csinálnám végig az előttem álló napot? Sunny felállt, és átült Sara mellé. Odanyújtott neki egy papír zsebkendőt, és vigasztalni kezdte. – Igaza van Belindának. Nem érdemli meg, hogy sírj miatta. – De annyira szégyellem magam! – bömbölte Sara.

– Te? Miért? – kérdezte döbbenten Kicsi Laureen. – Hiszen ő káromkodott, nem te. Csak a leggonoszabbak viselkednek így. Belinda elmosolyodott. – A gyerekszáj mindig az igazat mondja – jegyezte meg, éppen akkor, amikor Mac és Billy az asztalhoz ért. – Nem hinném, hogy még egyszer a közelébe merészkedik – mondta Mac. – Én sem – tette hozzá cinkos vigyorral Billy. Nate, akit zavarba ejtettek Sara könnyei, elfordította a fejét. – Nos? Ezzel vége is a megbeszélésnek? – Nem egészen – felelte Mac. – Kiderítettem a Chez La Violette párizsi tulajdonosának a címét. Mivel van rá esély, hogy valamilyen módon kapcsolatban állt Madame Lariot-val, úgy gondoltam, el kellene mennem Párizsba. Hátha sikerül kiderítenem valamit. Sunny hangosan felnyögött. Most már biztosra vette, hogy a St. Tropez-i nyaralásból nem lesz semmi. Mac kérdése ezek után csak olaj volt a tűzre. – Mit szólnál egy romantikus párizsi éjszakához, drágám? – És még volt képe mosolyogni hozzá! – Maga aztán nem pazarolja az idejét, barátom – mondta harsányan Billy. – Én a magam részéről nagyra értékelem az ajánlatát. – Miközben beszélt, jelentőségteljesen Nate-re nézett, aki vonakodva szintén elmormogott valami köszönöm félét. – Még a repülőgépemet is használhatják – tette hozzá Billy. – A nizzai repülőtéren áll. Nem kell mást tennem, csak felhívni a kapitányt, és utasítani, hogy készítse elő a párizsi útra. És hogy vigyázzon a barátaimra. – Köszönöm, Billy – mondta Mac. – Hálás vagyok a segítségéért. – Mi pedig magának vagyunk hálásak, Mac – fűzte hozzá Belinda, és végignézett a társaságon. – Akkor vége a megbeszélésnek? – Finis – közölte megmásíthatatlanul a francia tolmács, Kicsi Laureen. – Sara és én vásárolni megyünk – közölte mindnyájukat meglepve Belinda. – Egy nő mégsem járhat így a strandon, Sara. Így esélyed sincs rá, hogy megszólítson egy hozzád illő férfi. Sara könnyáztatta arcára kiült a döbbenet, de azért engedelmesen követte Belindát a kávézó kijárata felé. Nate, aki úgy döntött, hogy a Ducatijával felderíti a partot, szorosan a nyomukban haladt. – Mit szólnál hozzá, ha visszamennénk és strandolnánk egyet? – kérdezte Kicsi Laureentól Billy. – Muszáj? – A fején találtad a szöget – felelte Billy, mire a kislány vonakodva megfogta a kezét. Mac hosszan nézett utánuk, mielőtt megszólalt. – Hogy az ördögbe történhetett ez meg velem? Mint magánember eljövök nyaralni a nővel, akit szeretek, és már az első nap azt a megbízást kapom négy, számomra teljesen idegen embertől, hogy szerezzem vissza a pénzüket. – És közben, ha lehet, találd meg az elveszett lelküket is – fűzte hozzá Sunny. Kalóz, aki mindig tudta, mikor kell elindulni valahonnan, előmászott az asztal alól. Lógó nyelve, ragyogó szeme jelezte, hogy készen áll a bevetésre. Tesoro, ezzel szemben, bánatosan vakkantott egyet, és vádló pillantást vetett Sunnyra. – Nos? Elkísérsz Párizsba? – kérdezte Mac. – Csak ha a kutyák is jöhetnek. – Ezúttal nem, szívem. Majd keresünk valakit a szállodában, aki vigyáz rájuk. – Legalább Tesorót… Mac szeméből tisztán ki lehetett olvasni a „vagy Tesoro, vagy én” üzenetet. – Ugyan, Sun, bébi, ne kéresd magad. Hidd el, szükségünk van rá, hogy egy kicsit

kettesben legyünk. Csak te meg én. Ráadásul Párizsban. Képes lennél egy ilyen lehetőséget elszalasztani? – Na, jó – válaszolta Sunny, máris bűntudatosan. De aztán elmosolyodott. – Hé, nem is rossz ötlet! Kettesben, Párizsban! Csak te meg én!

15. A hotelszobájukba visszatérve Sunny kétségbeesetten nézegette az ágyon szanaszét heverő ruhákat. Azon tűnődött, hogy mit vesz fel egy nő Párizsban egy meleg júniusi éjszakán. És már be is ugrott neki a válasz: hát a kis fekete ruháját, mi mást? Amihez, ha mégis hűvösebbre fordulna az idő, tökéletesen illik majd a fehér selyemzakó, a szokásos csinos övvel a derekán. Meg a vadonatúj, piros szarvasbőr körömcipő, már ha ki nem törik a bokája a tíz centis sarkain. Mehetett volna, persze, az alig hét centis sarkú Manolo cipőben is, de azt közel sem találta annyira kihívónak, mondhatni, „gladiátorosnak”, mint az új pirosat, amelynek a pántja keskeny szíjként ölelte körül a bokáját, és ez kimondottan szexisnek találta. A következő kérdés az volt, hogy nappalra mit vigyen. Fekete nadrágot, fehér inget, farmerdzsekit, és kényelmes fekete papucscipőt. Teljesen laposat. Amihez – hogy ez eddig nem jutott eszébe! – tökéletesen illik majd az új, bűnösen gyönyörű, jégszürke Alexander McQueen táska, amelybe, méreteinél fogva, belefért volna az összes, Párizsra kiválasztott ruha. – Ebbe lehet majd vásárolni, Piroska – mondta magának, miközben elégedett vigyorral méregette a vállára vetett táskát, megfeledkezve arról, hogy ezúttal nem kéjutazásra indul, hiszen idejük nagy részében a Chez La Violette tulajdonosát fogják keresni, aki, némi szerencsével, talán elvezeti őket Madame Lariot-hoz. Maga elé képzelte a gyönyörű, lágy fényekkel megvilágított szállodai szobát, ahonnan, romantikus zeneszóval a háttérben, megcsodálhatják majd a párizsi háztetőket, és szórakozottan megemelt egy maroknyi szexi alsóneműt. Másról szó sem lehetett, mert már így is alig tudta behúzni a kivételesen normál méretű utazótáskát. Elégedetten pillantott Macre, aki még mindig telefonált. A szavaiból ítélve továbbra is szállodát keresett. Mac fejcsóválva nézegette az egész ágyat elborító káoszt. – Sonora Sky Coto de Alvarez! – mondta lemondón. Sunny tiltakozva megemelte a kezét. – Ne… kérlek, várj egy kicsit… Talán jobb színben látsz, ha megtudod, hogy két egész szerelést sikerült begyömöszölnöm ebbe az egyetlen táskába… – És mi lesz azzal, ami az ágyon maradt? Sunny felkapott belőle egy adagot, és visszatuszkolta a szekrénybe. – Ez – válaszolta angyali mosollyal. Mac felsóhajtott. Talán belenyugodott, hogy Sunny ebben a vonatkozásban már nem fog megváltozni. Közben folytatta a szállodakeresést. – Mintha a világ összes turistája júniusban jönne Párizsba – morgolódott. – Minden szoba foglalt. Sunny visszahuppant az ágyra. Az elképzelt párizsi szoba víziója kezdett elhalványulni a szeme előtt. De az alternatíva sem tűnt annyira rossznak. – Nem muszáj Párizsba mennünk – dünnyögte. – Nekem a strand is nagyon megfelel. – Kinyitotta a már becsomagolt táskát. – Felveszem a fürdőruhámat. Mac határozottan megrázta a fejét.

– Meg kell találnunk a villa tulajdonosát. Meg vagyok győződve róla, hogy köze van a csaláshoz. Ha lesz szoba, ha nem, elindulunk, aztán, ha ott leszünk, csak találunk valamit. Ne tedd ezt velem, mondta Sunny tekintete, majd nyomban utána meg is szólalt. – Add ide a telefont! – Felhívta az információt, és megkérdezte a párizsi Ritz telefonszámát. Amikor kapcsolták, a szállodaigazgatót kérte. – Mondja meg neki, hogy Allie Ray barátja keresi – csicseregte, majd némi szünet után hozzáfűzte: – Sunny Alvarez. Közben Macre kacsintott. Allie Ray világhírű filmsztár volt, olyan név, akire lehet és érdemes hivatkozni. Nem beszélve arról, hogy tényleg jó barátságban volt Sunnyval. Allie életét, Sunny aktív közreműködésével, Mac mentette meg. Sunny tudta, hogy bátran felhasználhatja a nevét, nem fog megharagudni miatta. Sőt. – Madame Alvarez, miben segíthetek? Sunny ajka körül magabiztos mosoly játszott, miközben előadta a problémáját a Ritz igazgatójának. – Azért jöttem Franciaországba, hogy meglátogassam a barátnőmet, Allie-t. Aki megígértette velem, hogy a Ritzben fogok megszállni. De, mint hallom, nincs üres szobájuk… – De madame, már hogyne lenne! A Ritz a saját vendégének tekinti önt. És kérem, adja át a legjobb kívánságaimat Allie Raynek. Alig várjuk, hogy őt is a Ritz vendégei között köszönthessük megint. Sunny önelégült mosollyal adta vissza Macnek a telefont. – Te visszaéltél Allie nevével! – Mi hasznunk van bárki nevéből, ha szükség esetén nem használjuk fel? – kérdezte vállvonogatva Sunny. A férfi nevetve megragadta a vállát, és a párnákhoz nyomta. – Most rögtön a magamévá tennélek, ha nem várna ránk a gép – dünnyögte szerelmesen. Sunny a két keze közé fogta Mac arcát, és a szemébe mosolygott. Aztán az orrához dörzsölte az orrát, majd a szájára préselte a száját. – Hadd várjon – motyogta, és ügyesen becsusszant a férfi alá.

16. Bertrand szobája csak egy kicsivel volt nagyobb, mint Laureené, de egészen másképp festett. Az ablak alatt, egy felhajtható asztalon, egy régi laptop és egy kis CD-lejátszóval kombinált rádió állt; ez utóbbi zölden villogó számokkal mutatta az időt. A széken még mindig ott volt az a halom tiszta ruha, amelyet az egyik szobalány hagyott ott pár nappal korábban. Addig sohasem tűnt el, míg Bertrand magára nem vette az utolsó darabot, de amikor ez megtörtént, ismét megérkezett pár tiszta darab. Így a szék sohasem állt üresen, de Bertrand-nak nem volt ideje komódokra meg szekrényekre. Ami persze nem jelentette azt, hogy az öreg szekrény üresen állt: Bertrand ebben rejtette el az éjszakai portyázásaihoz nélkülözhetetlen holmikat, egyebek között a levélmintás viharkabátot meg a látcsövet. A számítógépe előtt ült, két ujjal verve a billentyűzetet, így szokta elraktározni a fontosnak ítélt információkat, most például azt, ami a Chez La Violette-ben történt előző éjszaka, ahová a vihar közepette is sorban érkeztek az idegenek. „Riders on the Storm…” – Jim Morrison éneke szinte suttogásként hangzott a parányi CD-lejátszóról. A zene mégis betöltötte a zsebkendőnyi szobát. „Riders on the Storm…”

Bertrand-on mindössze egy túlméretezett rövidnadrág volt, amelyre apja egykori csíkos selyem nyakkendőjét kötötte nadrágszíj helyett. Bertrand persze nem emlékezett arra, hogy egyszer is látta volna az apját, bár az anyja szerint éppen egyéves volt, amikor a férfi elhagyta őket. De hát, egyéves korából nem sok mindenre emlékszik az ember, mondta néha az anyjának Bertrand. Aki erre mindig azt válaszolta, kár, hogy a férfi nem lépett le már korábban, mert akkor Bertrand nem ostromolná ilyen kérdésekkel az anyját, és nyugodtabb lenne az életük. Bertrand a szekrény aljában bukkant rá a nyakkendőre. Innen áttette abba a fiókba, ahol egy kicsi, kilyukasztott kartondobozban két százlábút tartott. Az etetésükhöz szükséges vízitorma-levelet a lakóhelyükhöz közeli parkból szerezte be, még amikor a Párizs melletti St. Cloud-ban laktak. A százlábúk végül elpusztultak, így Bertrand hosszú ideig még csak nem is látta a nyakkendőt. Egy napon azonban nem találta a nadrágszíját, és mivel annyira sovány volt, hogy minden nadrág leesett róla, a nyakkendőt kezdte használni szíj helyett. És ez azóta is így volt, az anyja szidalmai ellenére. A magasan álló nap forrón izzó sugarai csak a falevelek szűrőjén át juthattak be a szobájába. A szállodában csend volt. A vendégek lementek a strandra, vagy a medencében hűsítették magukat. Bertrand egyiket sem tette soha. A bőre olyan fehér volt, mint az alabástrom, és amennyi napot a teste kapott, nyugodtan élhetett volna akár Szibériában is. Hosszú, szőke hajának egy engedetlen tincse a szemébe hullott. Ingerülten felállt, kiment a fürdőszobába, ott fogott egy ollót, és levágta. Aztán a tükörben szemügyre vette az eredményt. Vállat vont. Ha nem is sikerült valami jól, abban biztos lehetett, hogy többé nem lóg a szemébe a haja. Feltolta az orrán a vastag lencsés szemüveget, és visszament az asztalhoz, folytatni, amit félbehagyott. És ekkor hallott valamit. Felegyenesedett, és megfordult. Hegyezni kezdte a fülét. És ekkor újra meghallotta. Az ajtó alatti nyílásba benyomult egy kicsi, fekete orr. Bertrand felugrott, és feltépte az ajtót. Egy kissé csapzott, háromlábú, félszemű, szürkésbarna kutya ült a küszöbén, és ha idétlenül is, de vigyorgott. Bertrand még sohasem látott vigyorgó kutyát. És háromlábút sem. Félszeműt meg pláne nem. Elképesztően csúf volt. Annyira, hogy Bertrand azonnal rokonszenvesnek találta. Bár nem hívta be, a kutya elsétált mellette, felugrott az ágyára, és befészkelte magát az összegubancolódott ágyneműbe. Ott feküdt, halkan lihegve, aztán a mancsai közé dugta az orrát, mintha alváshoz készülődne. – Kalóz! Kalóz! Hol vagy? – kérdezgette a folyosón egy női hang. Bertrand még mindig ott toporgott a nyitott ajtóban, és mivel dilemma előtt állt, a szokásosnál is sebesebben forgott az agya. Nem csukhatta be az ajtót, mert akkor bezárta volna a kutyát a szobájába. Ugyanakkor a nőt sem hívhatta be, hogy vigye el a kutyát. – Szia – állt meg a nő a nyitott ajtó előtt. – Nem láttál véletlenül egy kutyát? Egy háromlábút? Ugyanaz a nő volt, akit a Chez La Violette-ben is látott! Akiről először azt hitte, hogy rabul ejtették, később meg azt, hogy egy titkos megbeszélésre érkezett a villába. – Le chien est ici, madame20 – vallotta be vonakodva. Sunny bepillantott az ajtón, és rögtön észrevette Kalózt a rumlis ágy tetején. – Ó, nagyon sajnálom – mondta, azzal beszaladt, és megragadta a kutyát. – Elnézést kérek Kalóz miatt. Az ajtóban ismét megállt, és alaposabban is megnézte magának Bertrand-t. A csupa csont, szemüveges fiúcska úgy nézett ki, mint akinek csapzott szőke haján az imént haladt keresztül egy életlen fűkasza. 20

A kutya itt van, asszonyom.

– Szia – mondta ismét, és kezet nyújtott. – Sunny vagyok. Bertrand gyanakvó pillantásokat vetett a nőre a szemüvege mögül. Ha tehette, nem állt szóba senkivel, de most nem volt más választása. – Bertrand Olivier – mutatkozott be, aztán nemcsak hogy megrázta a nő kezét, hanem udvariasan rá is hajolt. Sunny még sohasem találkozott olyan gyerekkel, aki bemutatkozáskor ráhajolt volna a kezére. – Hé – mondta lágy hangon, látva, hogy a fiú menynyire ideges. – Te is itt laksz a szállodában? – Igen. – A családoddal? – Az anyukámmal – felelte Bertrand kissé mereven. Nem volt kedve elmesélni, hogy az anyja elment, és azóta senki sem tudja, hogy merre jár. Egyszer felhívta ugyan telefonon, Olaszországból. Legalábbis ezt mondta. Azóta Bertrand minden reggel rémültebben ébredt, mert tudta, hogy a hotelszámlája nincs kifizetve. Mi lesz, ha nem jön vissza az anyja? Ki fogja kifizetni a hatalmas tartozást? Lehet, hogy neki kell majd elvinnie a balhét, és a végén még börtönbe kerül. De erről nem kell tudnia egy idegen nőnek. – Kalóz szeret téged – mondta ekkor Sunny. Aztán hirtelen ötlettől vezéreltetve, és mert észrevette a fiú magányosságát, így folytatta: – A helyzet az, hogy a vőlegényemmel Párizsba utazunk néhány napra. Kalóz azonban itt marad. Már megkértük a személyzetet, hogy gondoskodjanak róla, állítólag a kert végében van egy kennel, de… úgy látom, Kalóz másként döntött. Ő veled szeretne lenni. Azért jött ide az ajtódhoz. Mert magától jött, igaz? – Igaz – felelte még mindig ellenségesen Bertrand. – Arra gondoltam, hogy… ha lenne hozzá kedved… néha elvihetnéd sétálni. Sunny reménykedve nézett a fiúra. Mindenki tudta, hogy a kutyák és a gyerekek remekül ki szoktak jönni egymással. – Persze a felelősség a személyzeté marad – tette hozzá, gondolván, hogy egy gyerek mégsem lehet felelős senkiért. – Értem – válaszolta Bertrand. – Nagyon szívesen megsétáltatom Kalózt. Bár visszafogottan beszélt, a lelke mélyén ujjongott. Az előttük álló napokra gondolt, amikor nem egyedül, hanem új, háromlábú barátjával együtt vág majd neki az éjszakának. – És ha Kalóznak van kedve hozzá, itt is aludhat velem – tette hozzá nagylelkűen. Sunny arca felragyogott, ugyanakkor aggódott is, mert nagyon furcsának találta a fiút. – Akkor ezt meg is beszéltük – mondta végül. – A szállodaigazgatótól bármikor elkérheted Kalózt. Rendben? – Rendben. – Bertrand addig nézett a nő és a kutya után, amíg el nem tűntek a folyosó kanyarulatában, aztán visszament a számítógépéhez. Mac éppen csomagolt, amikor Sunny visszaért a szobájukba. Tesoro idegesen figyelte minden mozdulatát. – Megismerkedtem egy furcsa fiúcskával – kezdte Sunny. – Kalóz az ágyán feküdt, mintha otthon lenne. Bertrand Olivier-nek hívják. Mondtam neki, hogy elmegyünk, és ha van kedve, bármikor megsétáltathatja Kalózt. – Oké – felelte Mac. Ekkor kopogást hallottak. Mac az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és Kicsi Laureennal találta szemben magát. A kislány még mindig a reggeli narancssárga tüllszoknyát viselte. Sunny meglepett mosollyal fogadta. – Ó! Szia, Kicsi Laureen! – Szia – felelte szégyenlősen a kislány, de közben balettcipőbe bújtatott duci lábára szegezte a szemét. – Tudom, hogy el kell mennetek Párizsba – mondta. – Csak… azt

szerettem volna kérdezni, hogy vigyázhatok-e Tesoróra? – Felnézett. Általában üres tekintetéből mintha könyörgést olvasott volna ki Sunny. – Aludhat az ágyamban – tette hozzá gyorsan. – Ez igazán kedves ötlet, Kicsi Laureen. Sőt. Egyenesen csodálatos – felelte Sunny. – Ugye, Mac, te is így gondolod? – Igen. Persze. – Mac hangjába nem kis kétkedés vegyült. – Így legalább nem kell aggódnom Tesoro miatt – tette hozzá Sunny lelkesen, csak magában tépelődött azon, hogy helyesen cselekszik-e. – Tudom, hogy kedvel téged. Máskülönben nem hagyta volna, hogy megsimogasd. – Megígérem, hogy jó gazdája leszek – mondta bánatos hangon Laureen. Aztán vágyakozó pillantást vetett a kutyusra, odaintett neki az ágyra, és már el is tűnt a saját ajtaja mögött. – Azt hittem, Billy meg a lánya lemennek a strandra – jegyezte meg Mac. – Én viszont úgy érzem, hogy Kicsi Laureen nem készült még fel a St. Tropez-i strandokra – vélekedett Sunny. – Bízzunk benne, hogy Tesoro társasága jót tesz majd neki. Mac felsóhajtott. Ő, személy szerint, el sem tudta képzelni, hogy bárkire jó hatással lenne ez az elkényeztetett, szeszélyes csivava.

17. Sara Strange görnyedten ült az ágya szélén, és a különféle márkanevekkel ellátott bevásárlószatyrokat bámulta. Blanc Bleu, Cavalli, Eres, Sergio Rossi… csupa olyan név, amit csak a képes újságok reklámjaiban látott azelőtt. Belinda a zuhanyfülkében állt, „hogy lemossa magáról a próbafülkeszagot”. Közölte Sarával, hogy zuhanyozás után lemennek a strandra, ahol pártfogoltjának az új Eres bikinit kell viselnie. – Még sohasem volt rajtam bikini – ellenkezett Sara az üzletben, de Belinda nevetve leintette, aztán beerőltette a próbafülkébe, és kényszerítette, hogy felpróbáljon egy tucatnyi miniatűr szerelést. – Ugyan! Nem hiszem el, hogy Kansasban nem hordanak bikinit. – Aztán amikor bepillantott a függöny mögé, éppen akkor, amikor Sara megpróbálta bepréselni magát a levendulacsíkos alsóba, elhűlten csak ennyit mondott: – Sara Strange! Hol rejtegetted eddig ezt a testet? Most már biztos, hogy az a strici barátod nem érdemelt meg téged. Nem értékelte az ajándékot, amit tőled kapott! Sara elpirult, majd kijelentette, hogy nem érzi kényelmesnek a fürdőruhát, de Belinda addigra már szólt az eladónak, hogy megveszik, sőt nemcsak azt a bikinit, hanem egy másikat is, plusz egy türkizkék kaftánt meg egy fehér strandkendőt. – Belinda, egyiket sem engedhetem meg magamnak – nyöszörgött Sara. – És azt sem engedhetem meg, hogy te fizess helyettem. Tényleg nem akarom… – Nem is én fizetek, hanem a férj. És mivel ő legalább akkora strici, mint a te barátod, mi is egy csapatot alkotunk, Sara Strange. Na, csapj már bele! Belinda, mind az öt ujját széttárva, magasba emelte a tenyerét. Sara nem volt egészen tisztában a belecsapás ezen módjával, így kissé elügyetlenkedte, amivel megint csak megnevettette Belindát. Ez után még beszereztek egy pár Sergio Rossi márkájú cipőt. Belinda, mivel jókedvében volt, megengedte Sarának, hogy teletalpút válasszon a tűsarkú helyett. Az is iszonyú magas volt, de legalább lépni tudott benne. De ennél több engedményt nem tudott kicsiholni az asszonyból. Feketéről, például, szó sem lehetett. Egy almazöldet kellett megvennie, ami valamilyen kígyóbőrféleségből készült, és Belinda szerint Sara karcsú

bokájára éppen ilyen mutatós csat kívánkozott. Aztán beszereztek még (Belinda következetesen ezt a kifejezést használta a „vásároltak” helyett) egy kis fodros, puffos ujjú Cavalli selyemruhát – „azért ilyet, kicsikém, hogy eltakarja a sovány karodat” – és egy ugyancsak selyemből készült, elöl ráncolt, leginkább kardigánra emlékeztető darabot, mindkettőt üde őszibarack színben. – A zöld nem illene jobban a cipőhöz? – kérdezte félénken Sara, de Belinda határozottan megrázta a fejét. – Illik, nem illik, ezt visszük. Addigra Sara már kezdett belefáradni Belinda megjegyzéseibe, és mint az Óz, a nagy varázsló Dorothyja, azt kívánta, hogy bár visszamehetne Kansasba. Persze Judy Garlandnak nem kellett naponta egy baleseti központ felvételi osztályán gürcölnie, mint Sarának, akinek az volt a nap fénypontja, amikor reggel, útban a kórház felé, beugrott a Starbucksba az aznapi kávéjára – legalábbis addig, amíg nem kezdett el spórolni a földközi-tengeri hajóútra. Ami, ha jobban belegondolt, a barátját például nem ösztönözte különösebb takarékoskodásra. Igen. Így, utólag, határozottan úgy látta, hogy a férfit nem is nagyon érdekelték a költségek. Pedig még jegygyűrűt sem vett neki; azt mondta, majd megveszik, ha megengedhetik maguknak. Mégis mit tervezett, mikor? Egyáltalán, mit akart tőle ez a jóképű, sima modorú nőfaló? Azon kívül, hogy majdnem egy évig ingyen és bérmentve élt Sara kicsi, egyszobás lakásában; onnan indult „üzleti útjaira”, hogy „legyen pénzük egy házra, amikor összeházasodnak”. Sara most azt kérdezte magától, miért követik el a nők mindig ugyanazt a hibát. Miért nem veszik észre, hogy csak kihasználják őket? Pedig felnyílhatott volna a szeme, hiszen egyre ritkábban látta a vőlegényét; ahogy teltek a hónapok, egyre sűrűbben kellett elutaznia „üzleti ügyben”, és ha ő, Sara nem fizeti be mindkettőjük részvételi díját a hajóútra (a vőlegénye természetesen megígérte, hogy az egész összeget visszafizeti), akkor el sem mehettek volna. – Ostoba! – mondta ki hangosan, szenvedéssel átitatott hangon. – Ezt sikerült jól elbasznod! Bár már nem volt gyerek, még sohasem ejtette ki a száján a „b” betűs szót. Rögtön el is némította a szégyen és a döbbenet. – Jól hallottam? Baszást emlegettél? – kérdezte a fürdőszobaajtóból Belinda. Hófehér bikini volt rajta, olyan pici, hogy Saráé nagynak tűnt mellette. – Ezt nevezem haladásnak! – folytatta nevetve Belinda, majd végignézett Sarán. – Egy szandált is be kellett volna szereznünk neked. Most miben fogsz lejönni a strandra? – Van strandpapucsom. – Ebben biztos voltam. Egyenesen a Rexall drogériából, gondolom, a két dollár pár centes fajtából. Szerencséd, hogy erre a nyárra ez is divatba jött. De most már tényleg készülj! Mindjárt indulunk. Sara vonakodva a kezébe fogta a bikiniket. – A csíkosat vedd fel – parancsolta Belinda. Ennek a bikininek két parányi háromszög alkotta a felsőrészét. Egy babakézben elfért volna az egész. Sara kétségbeesetten nézegette. – Ne aggódj, úgyis le fogjuk venni – mondta Belinda, nyilvánvalóan nyugtató szándékkal. Sara szabályosan bemenekült a fürdőszobába. Még be is zárta az ajtót maga mögött. O aztán nem fogja levenni a felsőrészt, döntötte el. Soha. Akkor sem, ha ezen múlik az élete. Az anyja meg is ölné. Nem! Majd felveszi rá a türkizkék kaftánt, és megpróbál elbújni egy jó nagy szalmakalap mögé. És közben imádkozni fog, hogy egy pillantást se vessen rá senki. Belinda aranyszandálba bújtatott lába türelmetlenül dobogott a padlón, amikor Sara

nagy sokára előkerült. – Jézusom, már azt hittem, bálba készülsz – jegyezte meg, majd tetőtől talpig végigmérte Sarát; éles kék szemét semmi sem kerülhette el. – Egész jó – mondta végül. – Határozottan jobb, mint az előző változat, igaz? – Igaz – ismerte be vonakodva Sara, mert a lelke mélyén nem tudott egyetérteni a megállapítással. – Hát akkor menjünk. Egy késői ebéddel kezdjük a parton. Megkóstoljuk a híres St. Tropez-i rozét. Sőt lehet, hogy pezsgőt iszunk. Koccintunk egyet a férj egészségére, rendben? – Egy pillanatra elhallgatott, mintha a saját szavait fontolgatná. – Nem, a pezsgőtől könnyen megfájdul az ember feje. Maradunk a rozénál. Végül is – fűzte hozzá csintalan mosollyal, miközben belekarolt Sarába – a vén farok fizeti, nem?

18. Billy, még mindig a szemébe húzott kalapban, a Le Cinquante-cinq néven ismert Le Club 55-ben üldögélt. – Még egy sört, texasi? – kérdezte a csapos, és megemelt egy második üveg Kronenbourgot. – Miért is ne? – felelte Billy, felvillantva barátságos mosolyát. Billy Bashfordot lehetetlen volt nem kedvelni. Könnyed, nyitott és érdeklődő személyiségként mindent tudni akart az új országról, amelyben tartózkodott, és persze a környezetében lévő emberekről is. Rácsodálkozott a klubban nyüzsgő vendégekre. A tamariszkuszfákra erősített fehér vászontetők alatt egyetlen asztal sem állt üresen. A tenger felől érkező kellemes fuvallatok megzizegtették a dús levélzetet. Billy csodálkozva állapította meg, hogy már háromra jár az idő, és az emberek még mindig az ebédjüket ették, és úgy kortyolgatták hozzá a finom borokat, mintha még csak déli tizenkettő lenne. Ő maga, legalábbis otthon, beérte ebédre egy gyors szendviccsel, és már ment is vissza, dolgozni. Neki sohasem maradt ideje borozgatásra. Aztán eszébe jutott, hogy ezek az emberek szabadságon vannak, ezért bizonyára jóval később kelnek a megszokottnál. Billy reggel nyolc óta semmit sem evett, kivéve a kávét meg azt pár silány croissant-t, és azóta, bizony, alaposan megéhezett. Nem csoda, ha hangosan korgott a gyomra. – Tudna szerezni nekem egy asztalt? – fordult a csaposhoz, aki bólintott, majd előkerítette a főpincért. A főpincérről az esetek többségében kiderült, hogy egy személyben a tulajdonos is. Most körülnézett, aztán Billyhez fordult: – Öt perc, Monsieur Texas, és felszabadul egy. Ez pontosan megfelelt Billynek. Egészen addig, míg meg nem pillantotta a primadonnaként érkező Belinda Fordot a nyomában a Strange lánnyal, aki majdnem akkora szalmakalapot viselt, mint Billy. De ettől függetlenül is megváltozott. Valami egészen csinos ruha volt rajta, bár sovány karja és lába miatt még mindig elég éterinek látszott. Belinda ezzel szemben csak egy szinte teljesen átlátszó kaftánt viselt parányi fehér bikinije felett, ami egy szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy nagyszerű teste van. Billy még sohasem találkozott Belindához fogható nővel: a bőre aranybarnán ragyogott, és sima volt, mint a legfinomabb selyem. Dallasban persze lehettek hozzá hasonló kaliberű nők, de hát Billy, a tekintélyes vagyona ellenére, csak ritkán hagyta el a farmját, és sem ő, sem Betsy nem törekedett arra, hogy bekerüljön a nyüzsgő társasági életet folytató gazdagok köreibe. „Itthon ülő népek vagyunk”, szokta mondani Betsy, és tökéletesen igaza volt. Billy

sehol sem érezte olyan jól magát, mint otthon, bár sajnos, Betsy halála után, az sem volt már az igazi. Hiányzott belőle a lélek. – Nocsak! Billy Bashford! – üdvözölte Belinda, és már fel is csusszant a Billy melletti bárszékre. Aztán előrehajolt, és gyors puszit nyomott a férfi egyik arcára, majd a másikra, és egy harmadikat ugyanoda, ahová az elsőt adta. – Csak hogy tudja, Billy, ezt nevezik francia csóknak – mondta Belinda. Felvillanó mosolya az egész arcát beragyogta. Billy pirulva talpra ugrott, és felajánlotta Sarának a saját helyét. Mint mindig, ha Belinda társaságában volt, elfogta az idegesség. – Nem, nem – hárította el Sara az ajánlatot, Belinda azonban türelmetlenül rászólt: – Az ég szerelmére, Sara, pontosan úgy viselkedsz, mint az a nő a Rebecca egyik régi változatában, mielőtt hozzáment Laurence Olivier-hez és Mrs. de Winter lett belőle. Ha egy úr hellyel kínál egy hölgyet, a hölgy elfogadja. – Elhallgatott, majd pillanatnyi tűnődés után hozzátette: – Hacsak nem először látja az urat. Mert akkor vonakodhat egy kicsit. Egyébként nem, rendben? Sara finomkodva felkapaszkodott hát a bárszékre, amely még meleg volt Billy tekintélyes hátsójától. – Köszönöm – mondta a férfinak. – Szívesen, Sara. És most? Rendelhetek valamit a hölgyeknek? Egy martinit? Esetleg pezsgőt? – Rendeljünk egy palack Cháteau Minuty Rosét – javasolta Belinda. – Abban még sohasem csalódtam. Egyébként éppen ebédelni készültünk. Nincs kedve csatlakozni hozzánk, Billy? A férfi szélesen elmosolyodott. – Dehogynem. Ezer örömmel. De én állom a számlát. – Nem, Billy. A számlát a férj állja. – Belinda előbb még kedves hangja most metszett, mint a jég. – Szándékomban áll annyit elkölteni a pénzéből, amennyit csak bírok. Már amíg lehetőségem van rá, hogy ezt tegyem. Utána ugyanis bíróságra kell mennem, és meg kell küzdenem az utolsó centért is. Nem lesz könnyű menet, elhiheti. Az a gazember mindent meg fog tenni, hogy megnehezítse az éltemet. Fenyegetődzni fog. Félelemben fog tartani. Még az is lehet, hogy megpróbál megölni. De az ördögbe, én megtettem mellette a magamét, most ott sebzem meg, ahol a legjobban fáj neki. Sara barna szeme kidülledt a döbbenettől. – Most komolyan beszélsz? Tényleg meg akar majd ölni? – Naná. Persze, ha rajtam múlik, nem fog sikerülni neki, de ahogy a texasiak mondják, vigyáznom kell a hátsómra, így van? – bökött kedélyesen Billy bordái közé. Billy zavartan visszamosolygott. – Nem fogjuk engedni, hogy ez megtörténhessen, madame – mondta udvarias komorsággal. – Mac és én résen leszünk. – És feltehetően Nate Masterson is – szólt közbe Sara, mert éppen felfedezte a férfit a tömegben. – Ó, atyám, úgy néz ki, mint egy dongó! – állapította meg Belinda, amikor ő is észrevette az árnyékos bejáratnál álldogáló Nate-et. Még mindig rajta volt a bukósisak, amelyre már korábban feltolta a motorosszemüveget. És persze még mindig a sárga-fekete csíkos kerékpáros-szerelést viselte, amely második bőrként tapadt a testére. Belindának el kellett ismernie, hogy az, ami alatta van – az izmos mellkas és a feszes fenék –, nem sok nőt hagyott volna hidegen. – Nate! – kiáltotta el magát Billy. Természetesen minden fej feléjük fordult. – Itt vagyunk, Nate! – És már el is indult a férfi elé. – Jöjjön, ebédeljen velünk. Éppen most szeretnénk megkóstolni egy üveg dél-franciaországi rozét. Azt, amelyikről mindenki beszél.

– Én már tegnap megkóstoltam – válaszolta Nate. – Csak ajánlani tudom. – Azzal levette a fejéről a bukósisakot, és az orrára csúsztatta teknőckeretes szemüvegét. Belinda szerint most úgy nézett ki nyaktól felfelé, mint egy szabadságon lévő New York-i üzletember, míg nyaktól lefelé egy Tour de France-versenyzőhöz hasonlított leginkább. – Hello! – Belinda arcán ismét felragyogott a pajkos, kislányos mosoly. – Üljön ide hozzánk! Akkor mindenki mást kibeszélhetünk. – Nincs senki, akit kibeszélhetnénk, hiszen mindnyájan itt vagyunk – szólt közbe Sara, de ahogy körülnézett, eszébe jutott, hogy ez nem egészen igaz. Mert valaki mégiscsak hiányzott. – Billy… Hol van Kicsi Laureen? – A kislányom úgy döntött, hogy nem akar lejönni a strandra. Pedig ezt az egészet miatta szerveztem – mondta, és az aranyszínben szikrázó part felé intett, ahol a szelíden fodrozódó hullámokon úszómatracok ringatództak, és a homokban barnára sült testek élvezték a napsütést. Úgy, mintha többé el sem akarnának mozdulni onnan. – De az én kicsikémet ez nem vonzza. Ő a szobájában akar maradni, vagy a társalgóban néz francia rajzfilmeket, esetleg kirak egy puzzle-t. És, legalábbis nagyon remélem, megsétáltatja a kis csivavát. Megkérdeztem tőle: Laureen, megleszel egyedül? Mire ő csak annyit válaszolt, hogy apaaaaa. Így, elnyújtva, ami azt jelenti, hogy elege van belőlem, jobb lesz, ha békén hagyom. Ezért megígértettem vele, hogy nem hagyja el a szálloda területét, és hogy nem megy le egyedül a medencéhez. És persze a partra sem. – Billy vállat vont. – Most mondják meg, mit tehet ezek után egy apa? – Nem sokat – mondta Belinda. – Nem beszélve arról, hogy a papáknak is szükségük van néha kimenőre. Mint ahogy Laureennak is szüksége van arra, hogy a papája ne legyen mindig a sarkában. Billy mosolya ezúttal erőltetettre sikerült, a gondolatai ugyanis még mindig a kislánya körül jártak. Végül mégis összeszedte magát, és Nate-hez fordult: – Nos, Nate? Mi lenne, ha a fenekére néznénk pár palack rozénak? – Én a magam részéről benne vagyok – felelte Nate, miközben a pincér átkísérte őket egy megürült asztalhoz, közvetlenül a víz mellé, ahol a hullámok lágyan nyaldosták a partot, és a fák lombja megszűrte a tűző napsugarakat. Belinda, akinek négyük közül a legtöbb helyismerete volt, friss zöldségtálat rendelt mindnyájuknak. A pincér perceken belül letette eléjük a hatalmas tálat, amelyen apró, egész sárgarépák, zöldpaprikák, paradicsomok, uborkák és még ki tudja, milyen zöldségfélék koszorújában egy egész karfiol fehérlett, üdén, mintha percekkel korábban választották volna el a gyökerétől. Az ízig-vérig New York-i Nate arra számított, hogy feldarabolva és virágokra szedve teszik majd elé a zöldségeket. A Cinquante-cinq-ben azonban az volt a szokás, hogy mindenki maga tépte le magának a karfiolvirágot, és aztán belemártotta az ugyancsak frissen készített fokhagymás majonézbe. És végül jó vastagon megkente a még meleg kenyeret vajjal, amely lágy krémként olvadt szét a szájában, miután beleharapott. A hideg Minuty rozé túl könnyen csúszott az ilyen finom falatok után; még Sara is a második pohárral itta, mire észbe kapott. Újabb üveggel rendeltek, hogy a főételként felszolgált, tökéletesre grillezett, ánizzsal meghintett tengeri lazacot is legyen mivel leöblíteni. – Tudják, mire gondoltam? – kérdezte váratlanul Sara. Nate észrevette, hogy a lány arca kipirult, és a szeme úgy ragyogott, mint a sötét kristály. – Arra, hogy milyen jól érezzük magunkat. – Hála a Chez La Violette-nek – tette hozzá Billy. Belinda, tósztra készülve, megemelte a poharát. – Madame Lariot-ra, aki nélkül sohasem találkoztunk volna!

– Madame Lariot-ra! – mondták mindannyian, és elégedetten összekoccintották a poharaikat. Két órával később Belinda fogta a táskáját, majd Sarát is felsegítette a székről, és mindannyian elindultak a strand felé. – Imádom az ilyen helyeket – jegyezte meg. – Na, menjünk. Ki kell aludnom magamból a bort. Belinda levette a kaftánját, de a bikinifelsőt magán hagyta. Sara semmit sem vetett le. Leültek négy, egymás melletti nyugszékre, és csendben bámulták a tengert, az örökösen változó víztükröt, amelyben a kék minden árnyalatát fellelhették a kobalttól a türkizig, az égszínkéktől az akvamarinig. – Azon tűnődöm – törte meg Nate a csendet –, hogy mit csinálhat Sunny és Mac Párizsban.

19. Párizs pontosan olyan volt a csendes júniusi estén, amilyennek Sunny elképzelte. A fák virágban álltak, az Eiffel-torony csillámokat szórt a távolban, és a kávéházakban nyüzsögtek az emberek. Sajnos Mac azt mondta, hogy nincs vesztegetni való idejük, így rekordgyorsasággal bejelentkeztek a Ritzbe, bekukkantottak csupa sárga selyem, valahányadik Lajos stílusban berendezett szobájukba, és egy villanásra benéztek a híres Hemingway Bárba. – Egy gyors pezsgőre sincs időnk? – kérdezte csalódottan Sunny. – Olyan, hogy „gyors pezsgő”, nem létezik – felelte Mac. – A pezsgőzéshez idő kell. Legalábbis akkor, ha élvezni akarod. – Én gyorsan is élvezném – bizonygatta Sunny, de a reményei szertefoszlottak, amikor Mac megkérte a kapust, hogy hívjon nekik egy taxit, amely szinte rögtön meg is érkezett. És ettől kezdve Mac még csak rá sem nézett. Párizsból sem akart látni semmit, amely úgy suhant el a taxi ablaka előtt, mint egy felgyorsított képsor. És Mac közben végig telefonált. Az asszisztensével, Roddyval beszélt. Roddy a teraszon üldögélt Mac malibui házában. – El sem hinnéd, milyen pazar idő van ma errefelé. – De. Elhiszem. – Még délelőtt tíz óra sincs – folytatta Roddy –, de legalább harminc fok van itt a parton. Egy csomó szörfös van kint. Isteniek a hullámok. Bár… ha jobban megnézem, lehetnének egy kicsit nagyobbak is. És egyébként, az ablakaidra ráférne egy alapos mosás. Mac felsóhajtott. A part közvetlen közelében örökké mosni kellett az ablakokat. Ezt Roddy is tudta. Roddy, aki a harmincas évei elején járt, tejfölszőkére festette a haját, karcsú, jó felépítésű volt, és meleg. És bárkinek lyukat beszélt volna a hasába. – Hát akkor állj neki, Roddy – mondta Mac. – Csak azt akartam, hogy irigykedjél – felelte Roddy. Mac hallotta a hangján, hogy vigyorog. – Elfelejtetted, hogy Párizsban vagyok? – Dehogy. Ezért próbáltam felpiszkálni benned az irigységet. Hé, ha legközelebb Európába mész, vidd magaddal az asszisztensedet is, rendben? – Az isten szerelmére, inkább mondd el, mit sikerült kiderítened. – Mit, mit… Azt, hogy Mr. Krendler gazdag. Nagyon gazdag. A cím, amit megadtam, Párizs legjobb negyedében található. A Mars-mezőn. Csupa FTGÉ lakja. Legalábbis így hallottam.

– Mi az ördög az az FTGÉ, és mi köze az ügyhöz? – Felfelé Törekvő Gazdag Értelmiségi, kiváló családi háttérrel. – És Krendler? – Rejtély. Nagy háza van, de csak ritkán hagyja el. Többnyire akkor, ha az operába megy. A jelek szerint hatalmas rajongó, és nagylelkű mecénás, bár személyesen nem szokott megjelenni a jótékony célú rendezvényeken. Nem szereti, ha hozsannázzák. – Hm… – Macnek nem tetszett, amit hallott. – Akkor vagy egy földre szállt angyal, vagy titkol valamit. – Mégis mit? – Majd megpróbálom kideríteni. Ha bármit megtudok, felhívlak. Mac letette a telefonját. Sunnyra pillantott, aki sóvárogva nézte az autó mellett elsuhanó utcát. Egy ideig Párizsban élt, évekkel ezelőtt, és most felidéződtek az emlékei. Az arcán ott ragyogott a visszatérés boldogsága, és a látvány, mint már oly sokszor, felolvasztotta Mac szívét. – Van egy hely – mondta, és megfogta Sunny kezét. – A Le Comptoir du Relais St. Germainben. Egészen kicsi, egyszersmind a legnépszerűbb étterem Párizsban. Mindenki ott akar vacsorázni, így nem könnyű bejutni. De megkértem a recepcióst, hogy foglaljon nekünk egy asztalt. – Okos fiú – dünnyögte Sunny, és belefúrta a fejét a férfi vállgödrébe. A taxi hamarosan bekanyarodott egy csupa zöld térre, és megállt egy magas, impozáns ház előtt. – Nagyon flancos – jegyezte meg Sunny, miközben megcsodálta a palaszürke manzárdtetőt a kiugró ablakokkal, amelyek, Mac szerint, valamikor a cselédszobákat rejthették. – Lehet, hogy most is – jegyezte meg Sunny. Mac becsengetett. Az ajtót szinte ugyanabban a pillanatban kinyitotta egy fehér zakót és fehér kesztyűt viselő inas. Mac arra gondolt, hogy még a legfényűzőbb malibui házakban sem hordanak az inasok fehér kesztyűt. Vagy csak nagyon ritka alkalmakkor. – Mr. Reilly és Ms. Alvarez – mondta. – Mr. Krendlerhez jöttünk. – Igen, uram. Kérem, kövessenek. Elindultak az angol komornyik után a tágas hallon keresztül, ahonnan széles ónix lépcsősor vezetett egészen a negyedik emeletig. Az égszínkék trompe l'oeil mennyezetet fehér bárányfelhők és pufók kerubok díszítették. – Hű, a mindenit – dünnyögte Mac. – Nem szeretnél ilyet a malibui ágyunk fölé? Sunny már annak is örült, hogy Mac a közös ágyukról beszél, mert ettől ismét feléledt benne a remény. A komornyik bevezette őket egy aranyozott pompától csillogó szalonba. A falakat festett lambéria fedte, boiserie, ahogy a franciák nevezik, ebben az esetben jégtáblákat idéző halványzöld árnyalatban, aranyozott kontúrokkal. Sunny a Chez La Violette budoárjában látott hasonló lambériát. Tipikusan francia, vonta le rögtön a következtetést. És lefogadta volna, hogy a mennyezetről lelógó hatalmas csillárok Baccarat kristályból készültek. A XVI. Lajos korabeli bútor törékenynek és kényelmetlennek látszott; a súlyos, sötétzöld szaténfüggönyöket szinte teljesen behúzták, így a szalonra alkonyati félhomály borult. – Monsieur, madame, kérem, foglaljanak helyet. – A komornyik arcán még csak nyomaiban sem lehetett felfedezni semmit, ami magában hordozta volna legalább egy félmosoly ígéretét. – Mr. Krendler a türelmüket kéri, hamarosan itt lesz. Addig hozhatok önöknek egy kis frissítőt? Teát, kávét, vagy bármilyen innivalót? – A tea csodálatos lenne – válaszolta Sunny, nem utolsósorban azzal a szándékkal, hogy letesztelje: menynyi időt vesz igénybe, míg egy tökéletes angol komornyik felszolgál

egy csésze teát. – És önnek, uram? Mac megrázta a fejét. – Én nem kérek semmit, köszönöm. Sunny óvatosan leült egy merev, halványzöld brokáttal bevont kanapé szélére. Kis fekete ruhájában és szexi, piros magas sarkújában, sima kontyban összefogott sötét hajával, mereven megfeszített hátával, szorosan összezárt térdével megpróbált eleget tenni a környezet elvárásainak. – Úgy nézel ki, mint egy viktoriánus tanítónő – mondta Mac. – Ez a szoba meg úgy, mint egy opera díszlete. A fekete hangversenyzongora tetején ezüstkeretes fényképek álltak. Az egyiken Sunny felismerte Maria Callast. „Joel Krendlernek, hálával”, írta a kép aljára a díva. Természetesen ott volt még Pavarotti is, meg mások, akiket Sunny nem ismert fel, de akik ettől függetlenül híresek lehetettek, mert a jelek szerint Mr. Krendler csak hírességeket ismert az opera világából. A díszes, zöld márványból épített kandalló előtt egy versenyagár életnagyságú bronzszobra állt. A kandalló felett lógó olajfestmény egy legyilkolt szarvasbikát ábrázolt, a háttérben a skót felföldeket idéző tájjal. Az ajtón felhangzó halk kopogás után egy fehér kötényes szobalány lépett a szalonba. A legfinomabb Limoges teáskészlet egyszemélyes változatát cipelte galériás ezüsttálcán: egy papírvékonyságú, halványzöld csészét a hozzáillő teáskancsóval, tejszínes kancsóval és cukortartóval. Amikor a tálcát letette Sunny elé, egy parányi, bourbonliliomban végződő ezüstkanál, lágy csilingelést hallatva, nekiütődött az egyik porcelánnak. – Madame – mondta a pókerarcú nő. Sunny megköszönte a teát, mire a szobalány sietős léptekkel távozott. – Itt senki sem mosolyog – súgta oda Macnek. – Talán félnek a munkaadójuktól – vélekedett a férfi. – A kiszolgálás azonban csillagos ötös – tette hozzá Sunny. – Pontosan négy percig tartott, hogy felszolgálják a teát. Mac az órájára nézett. – Mr. Krendler pedig pontosan kilenc perce várakozat minket. Végül pontosan huszonöt percet kellett várniuk a ház urára. Ekkor a komornyik szélesre tárta a szalon ajtaját. Mac alig tudta leplezni a döbbenetét. Mr. Krendler kerekes székben volt. Most már értette, miért nem szokott részt venni nyilvános rendezvényeken. És azt is, hogy miért nem hagyta el szívesen a házát. Krendler a hatvanas éveiben járt, még kerekes székből is átlagon felüli erőt sugárzott magából, ami azt jelentette, hogy semmiből sem lehet kirekeszteni. Olyan embernek tűnt, aki bármit megszerezhetett volna magának, és valószínűleg meg is szerzett mindent, amit csak akart. Makulátlan, tengerészkék hajszálcsíkozású öltönyében, fehér ingében és sötétzöld nyakkendőjében kifejezetten atlétatermetűnek hatott. Oroszlánsörényre emlékeztető hófehér hajával, világos bőrével, átható, sötét szemével, jellegzetes orrával és hideg pillantásával akár a brutális Don Jósé szerepét is eljátszhatta volna a Carmen című operában. Krendler teljesen figyelmen kívül hagyta Sunnyt, aki a teáscsészével a kezében, sötét hajával és csillogó barna szemével úgy ült a világoszöld kanapén, mint aki arra vár, hogy ugyanebben az operában megkapja a női főszerepet. Krendler egyenesen Macre nézett. – Mr. Reilly – mondta. Halkan beszélt, enyhén sziszegő akcentussal. Érezni lehetett rajta, hogy nem francia. – Szeretném bemutatni önnek Ms. Alvarezt – felelte Mac, aki nem volt hajlandó elnézni Krendlernek a Sunnyt semmibe vevő udvariatlanságot.

Krendler alig észrevehetően meghajtotta a fejét Sunny felé, de a pillantása továbbra is Macre szegeződött. – Nézem a televíziós sorozatát – folytatta. – Itt, Franciaországban is fogható. Nagyon szórakoztatónak találom. És nagyon agyafúrtnak. Úgy vélem, maga nagyon okos ember, Mr. Reilly. – Köszönöm, uram – válaszolta Mac. – Valóban szórakoztatni akarunk a sorozattal. Krendler bólintott. – Értem, mit jelent az ön szóhasználatában a szórakoztatás, de engem inkább a dolog művészi oldala érdekel. Sunny belekortyolt a teájába. A kanál csilingelése megtörte a beálló csendet, így gyorsan visszatette a tálcára. Lefogadta volna, hogy a házban senki sem merte volna efféle zajokkal zavarni a ház urát. Krendler azonban Macnek szentelte minden figyelmét, így Sunnynak alkalma nyílt rá, hogy alaposan megnézze magának. Határozottan látott rajta valami furcsát, de az elsötétített szobában nehéz lett volna megmondani, hogy pontosan mit. Próbálta még jobban megnézni. Lehetséges lenne? Macre pillantott, és azon tűnődött, vajon a férfi észrevette-e. Krendler közelebb manőverezte a székét Machez, közben intett neki, hogy foglaljon helyet vele szemben. – Tudnia kell, hogy csak a műsora miatt találkozom önnel, Mr. Reilly. Normális esetben nem szoktam fogadni olyan embereket, akiket nem ismerek. És a nyilvánosságot sem keresem. – Akkor duplán köszönöm, hogy velem kivételt tett, uram. – Mac úgy döntött, hogy ilyen bevezető után rögtön a tárgyra tér. – A Chez La Violette miatt kértem öntől ezt a találkozót. – A vén mumus! – Krendler mély hangja egy nyögéssel is felért. – Tudtam, hogy egyszer még visszatér kísérteni. Sunny, önmagát is meglepve, megszólalt. – Különös, hogy éppen a kísérteni szót használja a Chez La Violette-tel kapcsolatban. Krendler először nézett a nőre a beszélgetés során. Bizonyára értékelte, amit látott, mert ezt válaszolta: – Eredetileg egy magához hasonlóan szép nő volt a tulajdonosa, Ms. Alvarez. Sunnyt még az is meglepte, hogy a férfi emlékszik a nevére, annyira semmibe vette addig a pillanatig. Érezte, hogy elpirul. Az ördögbe is, hiszen nem pirulós fajta! A férfi volt rá ilyen rossz hatással. – Köszönöm. – Sunny visszatette a Limoges csészét a galériás tálcára, de idegességében kilöttyentette majdnem a felét. Elkínzottan bámulta a szétfolyó teát. – Megnyomná azt a csengőt a kandalló mellett? – fordult Krendler Machez. – Edwards majd eltakarítja a romokat. Mac megnyomta a gombot, és közben biztató pillantást vetett Sunnyra. Egy perc sem telt el, a komornyik belépett a szalonba. Macnek az a kényelmetlen gondolata támadt, hogy talán az ajtó mellett hallgatódzott. – Az előbb azt mondta, tudta, hogy a Chez La Violette egyszer még visszatér kísérteni – szólalt meg Mac. – Miért? Krendler ujjai türelmetlen dobolásba kezdtek a kerekes szék karfáján. Látszott, hogy a kérdést fontolgatja. – Tíz évvel ezelőtt vásároltam meg a Chez La Violette-et – mondta végül. – Közvetlenül ezután ért a baleset. Ami miatt – tette hozzá keserűen – kerekes székbe kerültem. Tudtam, hogy a villa rossz állapotban van, de a környék teljesen lenyűgözött, és az a sok szoba meg az a nagy tér tökéletesnek tűnt a szórakoztatásra. Nem sokkal azután,

hogy a tulajdonomba került, beomlott a teteje, és az egészet ki kellett cserélni. A kéményekkel együtt, mert azok meg nem feleltek meg az előírásoknak. A falakon nagy repedések tátongtak. Négy évem ment rá, mire keresztülverekedtem magam azon az átkozott Code Napóleonon, és teljes egészében a nevemre kerülhetett az ingatlan, és amint ez megtörtént, a fejemre omlott a ház. Macre nézett. – Tudja, mi az a Code Napóleon? Az, amikor a francia törvények szerint egy ingatlan nem egy személyre, hanem egy egész családra, mi több, egy család több generációjára száll. Mindegyiknek van benne tulajdonrésze, és minden tulajdonrésszel bíró személyt le kell nyomozni, majd rábeszélni, hogy váljon meg a részétől, mert az adott ingatlant csak így lehet egyesíteni. Parancsoláshoz szokott, sötét tekintete ismét megpihent Macen. – Nem könnyű vállalkozás, nekem elhiheti. És most azt akarja mondani, hogy ismét probléma van vele? Sajnos, igen, mondta Mac, és kifejtette a probléma mibenlétét. Krendler figyelmesen végighallgatta, majd azt válaszolta. – Én már réges-rég elveszítettem az érdeklődésemet a Chez La Violette iránt. Akkor láttam utoljára, amikor megvettem. Ha őszinte akarok lenni, kényszerítettem magam, hogy ne is gondoljak rá, mert attól a pillanattól, hogy a tulajdonomba került, egyik baj ért a másik után. Olyan lett számomra, mint egy rossz kabala. – Akkor miért nem adja el? – tette fel Sunny az egyetlen logikusnak tűnő kérdést. – Ha rövid és egyszerű választ akarok adni, Ms. Alvarez – Krendler hangja sima és lágy volt, mint a selyem –, azért, mert gondolni sem nagyon merek rá. Attól félek, bajt hoz a fejemre már akkor is, ha kimondom a nevét. Van egy régi angol mondás. Valahogy úgy szól, hogy hagyjuk aludni az alvó kutyát. És én pontosan így gondolok a Chez La Violettere. Mint egy alvó kutyára. – És mi van a Chez la Violette szellemével? Krendler elnéző mosolyából tisztán ki lehetett olvasni, minek tartja Sunnyt: ostoba, üresfejű nőcskének. – Azt hiszem, az emberek többsége mindent elhisz, amit csak akar – mondta. Aztán visszafordult Machez. – A csalásról, amelynek mindannyian az áldozatai lettek, csak annyit mondhatok, hogy semmi közöm hozzá. Ez egy olyan probléma, Mr. Reilly, amelyet magának kell megoldania. – Elhallgatott, átható pillantással végigmérte Macet, majd selyem sima hangján még hozzátette: – Végül is ez a dolga, nem? Mac gyors oldalpillantással jelezte Sunnynak, hogy befejezettnek tekinti a látogatást. Sunny felállt, kisimította a kis fekete ruha szoknyarészét. Kifejezetten örült, hogy a gólyalábnak is beillő piros tűsarkú szandált választotta, mert ebben óriásnak látszott a kerekes székben ülő férfi mellett. Aki, ezt nem lehetett nem észrevenni, alaposan meg is bámulta a félig leeresztett szemhéja alól. – Köszönjük, hogy időt szánt ránk – mondta Mac, miközben még egyszer körbejártatta tekintetét a művészien berendezett, mégis rideg szobán. Amely olyan volt, mintha sohasem laktak volna benne. Ezúttal Krendler volt az, aki megnyomta a komornyikot hívó csengőt. – Sok szerencsét a nyomozáshoz, Mr. Reilly – búcsúzott. A hangjában mindketten észrevették a gúnyos színezetet. Egyiküknek sem nyújtott kezet, de Sunny a hátában érezte a figyelő tekintetét. – Ellenszenves alak – közölte, amint becsukódott mögöttük a nagy bejárati ajtó. – És én még azt hittem, hogy tetszik neked – felelte Mac, mire mindketten elnevették magukat.

Tökéletes este volt. A teret körülölelő fák halkan suttogtak a lágy szellőben; a sötétség bársonyos takaróként borult a gyönyörű városra. Egymást átkarolva leintettek egy taxit. Beültek, és miután megmondták az étterem nevét, ahol asztalt foglaltattak, lusta csókolózásba kezdtek. – Tudok valamit Mr. Krendlerről – szólalt meg Sunny már a Le Comptoir-ban, az üdvözlő italként felszolgált Ruinart pezsgő mellett. – Ki volt festve az arca. Világos színű alapozót viselt, vastagon felkenve, ahogy a színpadon szokták, és – elhallgatott, majd mielőtt belekortyolt volna a pezsgőjébe – szemhéjfestéket. Lilát! – El sem tudom képzelni, mi célja lehetett vele – jegyezte meg Mac tűnődő hangon.

20. A Le Comptoir kellemesen modern étterem volt, nem túl sok asztallal, amelyekből néhány a kisméretű teraszra is került, és egy séffel, akinek jól csengő neve volt, és ez eleve magában hordozta a pazar vacsora ígéretét. Sunnynak tetszett a hely. – Semmi felhajtás – mondta. – Semmi felesleges holmi. Még csak fekete keretes párizsi képeket sem látok sehol. A pezsgőjük pedig kitűnő. Mac gondolatai azonban még mindig Krendler körül jártak. – Nem vettél észre semmi zavarót a házban? – kérdezte. Sunny gondolatban sorra vette a jégzöld szalon berendezési tárgyait. – Miért? Kellett volna? – Csupa giccs lógott a falakon. Azokra a kínai mandarinokat ábrázoló másolatokra gondolok, amelyeket pár dezsőért megvásárolhatsz bármelyik hongkongi piacon. – Mi bajod velük? Nekem tetszettek. – Nincs velük bajom. És nem is Krendler ízlését kifogásolom, hiszen ennek az ízléshez semmi köze. – Akkor? – Sunny újabb kortyot ivott a Ruinart-ból, és most még jobban ízlett neki, mint az első kóstolás után. Közben végignézett az asztalok mellett ülő jól öltözött embereken, és megpróbált belehallgatni a beszélgetésükbe. – Én a magam részéről Monet-kra számítottam, esetleg Damien Hirstre, és nem Viktória korabeli tájképekre legyilkolt szarvasokkal. És megleptek azok a modern mázolmányok is. Sunny elegánsan megvonta a vállát. – És mit szólsz ahhoz az életnagyságú bronzagárhoz? – folytatta Mac a kérdezősködést. – Valószínűleg az elpusztult kutyájáról készült – válaszolta együttérzéssel teli hangon Sunny. – Hidd el nekem, a fickó vagy zsugori, vagy szélhámos. Te melyikre szavazol? – Hm… jó kérdés. Fogalmam sincs. Nem tudom. – Én sem. - Sunny felsóhajtott. – Hála istennek. Egy pillanatig azt hittem, tőlem várod, hogy megfejtsem Mr. Krendler titkát. – Miből gondolod, hogy titka van? – Jézusom! – Sunny szeme ezúttal elkerekedett a döbbenettől. – Te vagy a nyomozó, nem én. A pillantásuk találkozott. A férfié tűnődő volt, a nőé ingerült. Aztán Mac elnevette magát. – Ne haragudj, bébi, de a fickó Párizs talán legdrágább negyedében lakik, egy megfizethetetlenül drága házban, amelyben egyenruhás komornyik van, meg szobalány,

meg a jó ég tudja, még mi. – Talán csak ízlése nincs – vélekedett Sunny. – Elképzelhető, hogy csak az opera érdekli. Láttad azokat a dedikált fényképeket a zongorán, nem? Mac összevonta a szemöldökét, és megkóstolta a Sancerre-t, amelyet a vacsorához rendelt. Jóváhagyása jeleként egy egészen közönyös köszönömöt mormolt csupán a pincérnek, és egyetlen megjegyzést sem tett a borra. Ami roppant furcsa volt a borok területén komoly szakértelemmel büszkélkedő Mactől, hiszen a jelek szerint észre sem vette, hogy egy különleges francia bort iszik. És ez arra utalt, hogy egész másutt jártak a gondolatai. – Violette-re, aki miatt most itt vagyunk, Franciaországban. – Sunny megemelte a poharát, amivel végre sikerült kicsikarnia egy mosolyfélét Macből, majd belekortyolt a zamatos fehérborba. – Remek választás volt, Monsieur Reilly. Nem hiába tartják önt nagyszerű magánnyomozónak. – Mit gondolsz, igazából honnan tud Krendler a műsoromról? – kérdezte Mac, átható pillantást vetve Sunnyra. Sunny felsóhajtott. Mac képtelen volt elszakadni a témától. – Miért gondolod, hogy nem az igazat mondta? – kérdezte reményvesztetten. – Mi más forrása lehetne, ha nem a televízió? – A Google. – De miért? – Tudni akarta, mire számíthat, amikor találkozunk. Valóban a Chez La Violette-tel kapcsolatos csalásról fogja faggatni a tévé nyomozója? – Mi másról faggattad volna? Ráadásul most már tudjuk, hogy mennyire gazdag, így kizárt, hogy bérbeadási csaláson törte volna a fejét. Mac elgondolkozott, aztán feltette a kérdést: – Vajon azt gondolta, hogy nem fogjuk észrevenni a szemhéjpúdert? – Talán. Félhomály, mondhatni, esti sötétség volt a szobában, én magam alig tudtam kivenni a vonásait. De várj csak egy pillanatig… A színészek nem kék szemhéjpúderrel szokták kifesteni a szemüket, ha betegnek akarnak látszani? Például, aki a tüdőbeteg Elizabeth Barrett Browningot alakítja. Vagy a kaméliás hölgyet. – Azt akarod mondani, hogy Krendler a valóságosnál rozogább színben akarta feltüntetni magát? És ha már itt tartunk, ki ez a fickó? És mikor történt a balesete? És mi történt vele pontosan? Valami nagyon nem stimmel vele. – Pedig annyira hihető volt, amit előadott – vélekedett Sunny. – A baleset, a Chez La Violette-tel kapcsolatos gondok, a rossz ómen… – Egy Krendlerhez hasonló, kőkemény üzletembertől azért elég különös, hogy rossz ómenekről beszél. – Mac kétkedve felvonta a szemöldökét. – Kétlem, hogy ennek az embernek az életében valaha is szerepet játszott volna bármilyen érzelem. Vajon hogy tett szert ekkora vagyonra? Van-e az életében feleség, esetleg volt feleség, illetve gyerek? – Kutya biztosan van – vágta rá segítőkészen Sunny. Mac helyeslő biccentéssel fogadta a kijelentést. – Egy kutya sok mindent elárul a gazdájáról. Vegyük például Tesorót. – Muszáj? – Sunnynak nem tetszett, hogy ilyen irányt vett a beszélgetés, de Mac csak nevetett rajta. Sunny kezdte unni Joel Krendlert, ezért inkább az étlapnak szentelte a figyelmét. Elégedetten állapította meg, hogy a fogások, úgymond, „kóstolgatósak”, így nem kellett azon törniük a fejüket, hogy mit válasszanak. Rendelnek valamit, aztán élvezettel elfogyasztják. De óriási bosszúságára Mac elővette az iPhone-ját, és a legnagyobb lelki nyugalommal nekiállt megírni egy üzenetet. – Nem ezért jöttünk Párizsba – panaszkodott Sunny.

– Csak megkérem Ron Perrint, hogy nézzen utána ennek a Krendlernek. Úgy tudom, a multimilliomosok szokták ismerni egymás viselt dolgait. – Ex – javította ki Sunny. – Rendben. Ex-multimilliomosok. És – folytatta Mac, miután befejezte az üzenetét – igazad van. Nem ezért jöttünk Párizsba. – Tudod mit? – kezdte lágy hangon Sunny. – Van egy csodálatos szobánk a Ritzben. Ami kizárólag a miénk. – Még a marakodó kutyáink sincsenek velünk. – Nos? Mi a véleményed? – Sunny arcát egészen beragyogta az a mosoly, amelyet Mac annyira szeretett. – Az, hogy egyet sétálnunk is kell valamikor. – Persze. A Szajna-parton, a Notre-Dame környékén… – Meg a Montmartre-on, a latin negyedben… És, feltétlenül be kell kukkantanunk a Folies Bergcre-be is. Miközben nevetgéltek, meg is feledkeztek Joel Krendlerről. A pincér felszolgálta a pazarul illatozó, krémes zellerlevest, a libamájpástétomot és a szarvasgombát, és feltöltötte a poharaikat. Minden a helyére zökkent ezen a párizsi éjszakán. Későre járt, amikor visszaértek a Ritzbe. A szobájukban, ezüstvödörben, jégbe hűtve várta őket a Heidsieck rozé pezsgő, amelyet Sunny annyira szeretett, de észre sem vették. Mac végigfuttatta a kezét Sunny csípőjén. Izgatottan fedezte fel, hogy a nő harisnyatartót visel. Megemelte a szoknyáját. Neccharisnya! Magasságos isten! Sunny pózolni kezdett a férfi előtt. Előretolta a csípőjét, amitől a lába még a valóságosnál is hosszabbnak látszott, nem beszélve a tízcentis sarkú piros cipőről és a fekete selyembugyi meg a harisnya között aranyló, fedetlen bőrről. Mac alig várta, hogy a szájával birtokba vehesse a kívánatos helyeket. – Tetszik? – kérdezte pimasz vigyorral Sunny, majd látványos mozdulattal hátradobta arcába hulló haját, és erotikusán összecsücsörítette a száját. Mac felnyögött, és magához akarta húzni a nőt. Sunny azonban nem hagyta magát. – Van olyan jó, mint egy Playboy-nyuszi? – Jobb. – Mac térdre ereszkedett Sunny előtt, aki titokzatos mosollyal figyelte minden mozdulatát. A szemében ott volt az a ragyogás, amely szavakra lefordítva azt jelentette, hogy „szeress, bébi, semmi mást nem akarok, csak téged”. Mac, ezzel szemben, nem fukarkodott a szerelmes szavakkal. Lassú mozdulatokkal legörgette Sunny hosszú lábán a fekete selyemalsót, majd letolta a válláról a bugyihoz illő melltartó pántját. Azt sem tudta, mihez nyúljon, annyira csábítónak találta a felkínálkozó testet. Nem kellett aggódnia. Sunny pontosan ott folytatta, ahol ő abbahagyta. – Ruhák! – mondta megvetően, majd könnyed mozdulattal elhajított minden egyes darabot. – A ruhák csak a csábítást szolgálják. Az igazi ajándék az, ami alattuk van. Azzal átnyújtotta Macnek az ajándékát. Önmagát.

21. Az étterem egyik sötét zugából a sarokasztalnál ülő Bertrand a szállodavendégeket figyelte. Nem mintha érdekesnek találta volna őket, kivéve talán a Chez La Violette-ből áttelepült csoportot, akiket magában csak a vihar lovagjainak nevezett. De közülük ezen az

estén senki sem jött le az étterembe. Az egy asztalnál ülő vendégek többnyire egy család tagjai voltak, és nemigen törődtek másokkal. A kisebb gyerekek időnként végigmérték Bertrand-t, és ilyenkor nagy viháncolásba kezdtek, a szájuk elé tartva a kezüket, amire persze a szomszédos asztaloknál ülők is felfigyeltek, és a nevetés tárgyául szolgáló Bertrand-ra néztek, majd halk megjegyzéseket tettek. Bertrand tudta, hogy ilyenkor róla és az anyjáról spekulálnak, hiszen a szállodában szinte mindenki ismerte a történetüket. Bertrand, hogy ne kelljen viszonoznia a rávetődő pillantásokat, az asztalán lévő kenyérkosárra szegezte a tekintetét. Nem vágyott együttérzésre, barátságnak álcázott kíváncsiskodásra meg pláne nem. Egyébként is hozzászokott már, hogy egyedül van. Egy cseppet sem zavarta. Nagyon jól érezte magát a saját, titkos világában, ahol nem meredtek rá kémkedő vagy éppen sajnálkozó szemek. Napközben elsétálgatott a keskeny St. Tropez-i utcákon, az éj leple alatt pedig kilépett a szobája ablakán. Viharkabátja úgy lebegett a sötétben, mint egy hatalmas denevér szárnya. Azokon az éjszakákon, amikor egyedül volt, és látcsővel figyelte az útjába kerülő embereket, teljesen szabadnak érezte magát. Látta, hogyan élnek az „igazi” családok, milyenek a házak, amelyeket az otthonukként szoktak emlegetni, és amelyekben van apuka, anyuka és egy csomó testvér. Fiúk és lányok, akik nemcsak ordítozni és viaskodni szoktak egymással, hanem játszani is, és akiknek nem kellett azon törniük a fejüket, hogy mire készül éppen az apjuk vagy az anyjuk. Hogy visszajön-e hozzájuk egyáltalán, és ha nem, ki fogja kifizetni a számláikat. Ilyenkor ő volt Bertrand, a Megfigyelő. Néha azt képzelte, hogy ő a Terminátor, Arnold Schwarzenegger, vagy Harry Potter, vagy a Karib-tenger kalóza, Johnny Depp. Most azonban nem képzelt semmit, és nem érzékelt mást, csak a valóságot, amely ezúttal elviselhetetlen éhség formájában jelentkezett. Bertrand naplót vezetett a megfigyeléseiről. A füzet a „Tudományos kísérletek” címet viselte. És attól, amit csinált, különlegesnek érezte magát. Majdhogynem felsőbbrendűnek. És ilyenkor jobban érezte magát a bőrében, mint a kortársai. – Bertrand? Felkapta a fejét. A séf állt előtte, szokásos fehér munkaruhájában, magasan feltolt szakácssapkával a fején. Sűrű, fekete bajusza eltakarta ugyan a száját, de látszott, hogy mosolyog. Letett a magányos fiúcska elé egy alaposan megpakolt tálat. – Ezt kifejezetten neked készítettem – mondta együtt érző hangon. A hatalmas tányéron egy egész földközi-tengeri homár volt, amelyről még Bertrand is tudta, hogy a húsa mindennél lágyabb és ízletesebb. Nagyot szippantott a boldogságtól. Ennél jobb ennivalót nem is kaphatott volna sehol. – Monsieur le Chef, teljes szívemből köszönöm – mondta hálásan, természetesen franciául. – És még – tette hozzá gyorsan – a gyomromból is. – És közben úgy mosolygott hozzá, ahogyan csak egy tizenegy éves tud mosolyogni. – Edd csak, edd csak – mondta a séf. A személyzet tagjai között az a pletyka járta, hogy Madame Olivier már jó ideje nem lépett kapcsolatba a fiával, így napról napra többel tartozott a szállodának. Ennek ellenére senki sem akarta éhezésre kárhoztatni a fiút, sőt mindenki gondoskodni akart róla. Tudták azonban, hogy előbb-utóbb tenni kell valamit. Például, értesíteni kell a gyermekmentő szolgálatot. A séf megpaskolta Bertrand kezét, és helytelenítőn összevonta a szemöldökét, amikor észrevette a formátlanra nyírt szőke tincseket. Megcsóválta a fejét, dünnyögött valamit a gyermekeiket elhanyagoló szülőkről, és visszasétált a konyhájába. Bertrand megragadta a homárt. A hátát már feltörték, így a speciális villa segítségével könnyedén hozzáférhetett az omlós húsdarabokhoz. Még a meleg, fokhagymás vajban sem mártotta meg. Így is ízlett neki. Behunyta a szemét, hogy jobban kiélvezhesse az ízeket.

Pillanatok alatt végzett a homárral. Arra gondolt, hogy desszertnek kér egy fagylaltot, bár az ára miatt aggódott egy kicsit. Mintha csak a gondolataiban olvasna, az egyik pincér felkapta előle az üres tányért, és letett a helyére egy jókora adag mokka-mogyoró fagyit, ami a kedvence volt. – Nagyon el vagy kényeztetve – jegyezte meg mosolyogva. Bertrand megköszönte a finomságot. Eldöntötte, hogy nagyon, de nagyon lassan fogja megenni, hogy tovább tartson. A tökéletes nyári nap lassan átadta a helyét az éjszakának. Mágikus pillanat volt, amikor szinte egybeolvadt a tenger és az ég, hátulról megvilágított, neonkék leplet vonva a part fölé. Minden elcsendesedett. Még a madarak is abbahagyták az éneklést. Hazaindultak, a fészkeikbe. A két fehér fácánkakas lassan, méltóságteljesen keresztülsétált a füves területen, fehér fátyolként húzva maguk után fehér farktollaikat. Egy magányos vitorlás – Bertrand becslése szerint úgy hetven láb hosszú lehetett – ringatódzva megállt egy parányi öbölben. Egy férfi átlépett róla a hajóhoz erősített gumicsónakba, amely jellegzetes pöfögéssel elindult a part felé. Bertrand nagyon sajnálta, hogy nincs vele a látcsöve, mert így nem tudta elolvasni a hajó nevét. Végignézte, amint a csónak beállt a szálloda famólója mellé. Ott kilépett belőle a férfi, kikötötte a csónakot, és elindult az Hotel des Reves felé vezető keskeny ösvényen. Pár perccel később belépett a szálloda, majd az étterem ajtaján. A külseje alapján a negyvenes évei elején járhatott. Magas volt, jóképű. Sötét hajában ezüstös szálak csillogtak. Napbarnított bőrén látszott, hogy sok időt tölt a szabadban. Illedelmes biccentéssel üdvözölte a vendégeket, ahogy azt a franciák szokták, aztán leült az egyik udvari asztalhoz, úgy, hogy Bertrand továbbra is láthatta. Az egyik pincér odasietett hozzá az étlappal és a borárjegyzékkel. A férfi rendelt valamit, mire a pincér visszavonult, majd pár perc múlva ismét megjelent, ezúttal tálcával a kezében. A tálcán nem volt más, csak egy pohár ital. Ekkor Caroline Cavalaire lépett az étterembe. Lejárt a műszakja a recepción, és bár még mindig a sötétkék zakót viselte, már levette róla a névkártyáját. Bertrand látta, hogy odamegy a vitorlás fickó asztalához, és megrázza a kezét. Rá is mosolygott, ami arra utalt, hogy régebb óta ismerik egymást. Bertrand azon tűnődött, ki lehet a férfi. Azt biztosra vette, hogy nem francia. Olasznak gondolta. Elhatározta, hogy közelebbről is megnézi a hajóját, aztán tovább kanalazta a fagyiját. Pár pillanat múlva elcsendesedtek az éttermi zajok. Bertrand nem értette, mi lehet az oka. Felpillantott. A narancssárga tüllszoknyás kislány állt az ajtóban, ötös balettpozícióban megfeszített lábfejjel, egy „hercegnő” feliratú tiarával a fején. Egy apró csivavát szorított a mellkasához. Bertrand emlékezetében még élénken élt az első találkozásuk, amikor szabályosan beleütközött, és leejtette a látcsövét. Elpirult az emléktől. Azóta még egyszer látta, bár akkor az apjával volt, aki Kicsi Laureennak szólította. Bertrand sértődékenynek és morcosnak gondolta, ahhoz meg, hogy elkényeztetett kis fruska, kétség sem férhetett. És magasságos isten, egyenesen felé tartott! Végül pár lépésnyire az asztalától megállt, és egyenesen ránézett. Bertrand rámeredt. Ő aztán, gondolta komoran, nem fog köszönni neki. Nem akart barátkozni vele. Sőt találkozni sem. Kicsi Laureen szerette volna látni a fiú szemét, de a vastag szemüvege eltakarta. El sem tudta képzelni, miért nem vesz neki az anyja valami normálisabbat, amiben nem nézne ki ennyire ormótlanul. Ráadásul gőgösnek látszott. Egyszerűen keresztülnézett rajta. És sovány volt, mondhatni, csontsovány. Ezzel együtt ő volt az egyetlen „érdekes” gyerek a

szállodában. A többi nem volt más, mint aminek látszott: teljesen szokványos, undok kis szörnyeteg, amilyenekkel az iskolában is találkozhat az ember. Ordítoznak, visítoznak, pofákat vágnak, és mindig olyasmit akarnak tudni, amihez semmi közük. Le merte volna fogadni, hogy ez a furcsa fiú nem akarja mindenbe beleütni az orrát. És ez tetszett neki. – Bonsoir. Je m'appelle Laureen21 – mondta. Bertrand lenyelte a torkában felgyülemlett gombócot, amelytől majdnem nem tudott megszólalni sem, aztán lehajtott fejjel bólintott. – Petité Laureen.22 Laureen még egy lépést tett az asztala felé. Közben még jobban magához szorította a csivavát, amelynek ezúttal egy vadonatúj, strasszal díszített piros nyakörv volt a nyaka körül. – Honnan tudod? – kérdezte a kislány angolul. – Hallottam, hogy így szólítottak. – Ki? Az apám? - Bertrand bólintott. Laureen még közelebb lépett. Már ott állt közvetlenül Bertrand asztala mellett. A fiú először arra gondolt, hogy feláll, és elszalad, végül mégis úgy döntött, hogy azzal túlságosan magára vonná a vendégek figyelmét, és ezt nem akarta. Így kedvetlenül a lányra pillantott. Nem volt csinos, de hát őt sem nevezte volna senki jóképűnek. Ez egyértelműen közös volt bennük. És észrevett a lányban még valamit, amiről ő maga nagyon sokat tudott. A magányosságot. Amit sehogy sem értett. Hiszen az apja is vele volt, nem beszélve a vihar lovagjairól. Bertrand szeme kitágult a döbbenettől, amikor Laureen kihúzott magának egy széket, és leült vele szemben, az ölébe csúsztatva a kutyát. – Megkóstolhatnám a fagylaltodat? Sima, kerek arca közönyös maradt, mintha nem érdekelné, hogy milyen választ kap a kérdésére. Bertrand odatolta elé a fagylaltos kelyhet. Laureen megmártotta pufók ujját a gyorsan olvadó fagylaltban, majd lenyalta. – Jó – mondta. Még mindig nem mosolygott. Ahogy Bertrand sem. – Miért vagy egyedül? – kérdezte Laureen. Bertrand behunyta a szemét, mintha abban bízna, hogy így nem fog látszani a tekintetét elhomályosító fájdalom. Megtörtént a legrosszabb. A kislány szinte rögtön rátapintott arra, ami a leginkább mardosta Bertrand szívét. – Ezt senki sem szokta megkérdezni tőlem – makogta hosszú hallgatás után. Kicsi Laureen azonban nem volt türelmetlen. A kutyát simogatva kivárta a választ. – Tőlem sem. Bertrand kinyitotta a szemét, és egy óvatos pillantással végigmérte Laureent. – De hát, te nem vagy egyedül. – De igen. – A kislány porcelánkék tekintete a fiú lelkéig látott. – Mert, tudod, meghalt az anyukám. Bertrand észrevette a kék szemen átsuhanó fájdalmat. És közben megállapította, hogy bár nem csinos a lány, határozottan szép szeme van. – Az én anyám meg elment – válaszolta. – És fogalmam sincs, hogy visszajön-e egyáltalán. – Amint elhallgatott, zavart köhögésbe kezdett, és azt kívánta, bár ne csúszott volna ki a száján a mindent megmagyarázó mondat. De hát a kislány is őszinte volt vele, nem? Márpedig nem olyan gyereknek látszott, aki fűnek-fának elpanaszolta volna a bánatát. 21 22

Jó estét. Laureen vagyok. Kicsi Laureen.

Laureen ismét megmártotta az ujját az olvatag fagylaltban, majd megfontoltan lenyalta róla a ragadós finomságot. – És az apukád hol van? Bertrand gyorsan elmagyarázta, hogy neki nincs apja. Néhány percig szótlanul ültek egymással szemben. Mindketten érezték, hogy a többi vendég őket figyeli. Laureen végül megfordult, és a lehető legfélelmetesebb pillantásával végigmérte őket. Aztán hirtelen mozdulattal hátratolta a székét, és felállt. – Eh bien, Bertrand Olivier. Nagyon jól beszélsz angolul. Bertrand érezte, hogy az arcát megint elönti a pír. – Angol az anyukám – dünnyögte. Laureen, miközben nézte, észrevette, hogy a fiú legalább annyira szenved, mint ő. Mindketten magányosak voltak, ez most már egyértelműen bebizonyosodott, és a kislány azt is tudta, hogy a fiú, hozzá hasonlóan, a magányossága miatt akart különbözni a kortársaitól. Így próbálták eltitkolni az átélt veszteség miatt érzett fájdalmat, amely Laureen esetében az anyja halálából táplálkozott, míg a fiút egyszerűen elhagyta az anyja. Rokon lelkek voltak. – Au revoir!23 – mondta végül Laureen, és narancssárga tüllfodraiban, mellkasára szorítva a kiskutyát, méltóságteljesen elsétált a kíváncsi tekintetek előtt. Nem sokkal később Bertrand ismét észrevette. Ekkor már pórázon vezette a csivavát, és azon az ösvényen haladt lassú léptekkel, amely a partra vezetett. A parányi kutya szellemként suhant mögötte. Ugyanolyan magányosnak tűnt, mint amilyennek Bertrand érezte magát. Bertrand felállt, majd sietős léptekkel elindult a kennelhez, Kalózért. Őt is meg kellett sétáltatni.

22. Előtte azonban Bertrand-nak még vissza kellett mennie a szobájába a látcsövéért. A viharkabátot most nem vitte magával, így a látcsövet egyszerűen a hóna alá csapta, hogy lehetőleg ne tűnjön fel senkinek. A csapos odaintett neki, amikor keresztülsétált az előcsarnokon. A főbejáraton hagyta el a szállodát, nyomában az izgatottan lihegő Kalózzal. Ugyanazon az ösvényen indult el, amelyen nem sokkal korábban Kicsi Laureen. A part felé tartottak, amely, és Bertrand ezt nagyon jól tudta, mindig elhagyatott volt ebben a napszakban. Megszaporázta a lépteit. Amikor arra a helyre ért, ahol a gumicsónakot rejtő öböl hullámai nyaldosták a homokos partot, a nyakába akasztotta a látcsövét, felnyitotta a fém lencsevédőket, és a gumicsónakra irányította a lencséket. Még mindig ott ringott a vízen. Bertrand most a vitorlás körvonalait kezdte keresni a horizonton. Meg is találta. A fedélzete ki volt világítva, a zászlójába bele-belekapott az esti szél. Blue Picasso volt a neve. Ez után a partra irányította a lencséket, Laureent azonban nem látta sehol. Kalóz rángatni kezdte a pórázát, a parti fövenyt szimatolta. Bertrand hagyta, hogy a kutya vezesse. Az éjszakai levegő tiszta volt, és úgy hatott a fiúra, mint a friss forrásvíz. St. Tropez fényei ugyanolyan csillámokat szórtak az éjszaka sötétjébe, mint Kicsi Laureen tiarája. Amikor arra alkalmas kavics került az útjába, Bertrand rugdosni kezdte, mint egy futball-labdát. Közben azt képzelte, hogy ő az európai futballcsillag, David Beckham. De az érzés nem sokáig tartott, mert elügyetlenkedte. A tornacipője megcsúszott, elvétette a 23

Viszontlátásra!

mozdulatot, és a kavicsot elnyelte az éjszaka. És ekkor megpillantotta. A víz szélén ült, átfogta a térdét, a kézfejére támasztotta a fejét, és az éjszaka sötétkékjébe meredt. Mint akinek a hasa fáj, gondolta Bertrand. Csak állt, és a lányt figyelte, egészen addig, míg Kalóz észre nem vette a csivavát, amely alig volt több mint egy kicsi, jelentéktelen szőrhalom a kislány mellett. Kalóz hangos morgásba kezdett. Laureen megpördült. A szeme tágra nyílt félelmében. – Ó! – sóhajtotta, amikor felismerte a fiút. – Hát te vagy az! Bertrand nem említette, hogy látta, amikor a csivavával együtt elindult a part felé, azt meg pláne nem, hogy gyakorlatilag követte. – Miért nem az apáddal vagy? – kérdezte, amikor megszólalt. A lány akkor már újra a vizet nézte. A hullámok lágyán susogtak a lábánál. A csivava panaszos nyöszörgésbe kezdett. Laureen felkapta, és magához szorította. – Apa bement a városba a többiekkel. Mondtam neki, hogy én inkább itt maradok. – Egyedül – tette hozzá Bertrand. A kislány hátrapillantott, de nem szólt. Bertrand úgy festett hatalmas, vastag, világos keretes szemüvegében, mint egy űrlény. Vaksinak és esetlennek látszott. Már csak azt nem tudta elképzelni, mi az a nyakában lógó furcsaság. – Az ott látcső? Bertrand megpaskolta a mellkasát. – Igen. – Elég furcsán néz ki. – Mert egyedi darab. A fémlapok a lencséket védik. Madármegfigyelésre használhatták valamikor. De az is lehet, hogy egy amerikai ejtőernyősé volt a második világháborúban, aki kiugrott a gépéből az ellenséges megszállás alatt lévő Franciaországban. Bátor ember lehetett. Laureen nem szólt, és Bertrand arra gondolt, azért, mert teljesen lenyűgözte, amit hallott. – Sőt – folytatta felbátorodva – szinte biztos, hogy egy amerikai ejtőernyősé volt. – Lehet, hogy egy egész várost visszafoglalt a földet érés után, és sok honfitársam életét megmentette. Laureen szórakozottan simogatta a csivavát. – Lehet – válaszolta halkan. Bertrand, maga után vonszolva Kalózt, lecsúszott a lejtőn, keresztülsétált a homokos sávon, és pár lépésnyire Laureentól megállt. Tesoro fenyegetően felmordult, mire a kislány rászólt, hogy maradjon nyugton. – Taissez vouz – mondta, miközben leguggolt a homokba, még mindig elég távolra Laureentól. Attól tartott, hogy el fogja küldeni. A legtöbb gyerek ugyanis ezt tette, ha közeledni próbált. – Ez jelenti franciául, hogy „hallgass”. – Ez azt jelenti, hogy „kuss legyen” – helyesbített Laureen. A fiú meglepetten kapta fel a fejét. Nem gondolta, hogy a lány még ezt is tudja. – Azt is. De csak a közönséges emberek használják ebben az értelemben. Kalóz először meghentergett a puha homokban, aztán felállt, és ásni kezdett. Fürgén, bár a háromlábúsága kicsit hátráltatta. Végül bele is esett a gödörbe. – Szegény kutyus – sajnálkozott Laureen. Bertrand arra gondolt, hogy a narancssárga tüllszoknya tele lehet a homokkal, amit Kalóz ásás közben a levegőbe rugdalt. – Miért viselsz mindig balettszoknyát? – kérdezte idegességtől magas hangon. Végül is, nem szokott személyes kérdéseket feltenni. Nem volt kinek. Most azonban kíváncsi volt a válaszra. Laureen a hullámokat nézte. Közben megérintette az ezüst Tiffany szívet a nyakán.

Aztán ahelyett, hogy válaszolt volna a kérdésre, témát váltott. – Ezt a nyakláncot az anyukámtól kaptam. – Miközben ezt mondta, a fiú felé fordította a fejét. Az ujjai még mindig a szívet simogatták. Bertrand bólintott. Megértette, hogy az ékszer különleges darab. Emlék Laureen édesanyjától. – És a te anyukád hová ment? – kérdezte Laureen. A fiú vállat vont; megpróbált közönyösnek látszani. Egy darabig némán nézték egymást. Bertrand arra gondolt, hogy Laureen beszélt neki a nyakláncáról. Őszintén. Ő sem viselkedhetett másként. – Csak elment – mondta végül. – Elment, de hová? Azt, hogy Bertrand mennyire kínlódik, türelmetlenül felcsattanó hangja árulta el. – Nem tudom. Talán Olaszországba. Egy férfival, akivel itt találkozott. – Fogta magát és elment? És téged itt hagyott, egyedül? Bertrand elfordult; képtelen lett volna a lány szemébe nézni. Laureen arra gondolt, hogy a fiú a könnyeivel küszködik. – Sajnálom – mondta egészen halkan. Bertrand nem tudta, mire vonatkozik a sajnálat. Arra, hogy szóba hozta az anyját, vagy arra, hogy elment. Így hát nem válaszolt. – Hasonlítunk egymásra – szólalt meg ismét Laureen. – Úgy értem, te meg én. – Egy pillanatra elhallgatott, majd azt kérdezte: – Hol vetted azt a látcsövet? – Loptam. A Chez La Violette-ből. – Ez a legértékesebb tulajdonod? A fiú bólintott. – Miért mentél a Chez La Violette-be? Bertrand megvonta a vállát. – Azért, hogy körülnézzek. Mindig ezt csinálom. Éjszaka, amikor egyedül lehetek. Az embereket is meg szoktam figyelni. Szeretem tudni, hogy mit csinálnak, hogyan élnek, és egyáltalán, ki kicsoda. A legtöbbjük elég furcsa. Laureen kék szeme elkerekedett. – Azt akarod mondani, hogy kémkedsz mások után? Ez abnormális! Bertrand érezte, hogy az arcát ismét elönti a pír. Túl sokat mondott magáról, ráadásul egészen bizalmas dolgokat. Feltápászkodott, visszabotorkált az ösvényre, maga után vonszolva Kalózt. – Ne haragudj – szólt utána Laureen. – Je m'excuse, Bertrand.24 A hangja eljutott Bertrand-ig, de későn. Már nem tudta megállítani.

23. Amikor Sunny és Mac visszaért a szállodába, az aznapi lapok már ott sorakoztak a recepciós pult mellett felállított újságállványon. Nemcsak a Nice-Matin és a helyi St. Tropez Gazette, hanem a legfontosabb párizsi lapok is. Mac megállt, hogy elolvassa a nagybetűs szalagcímeket. Gyilkosság és műkincsrablás. Ötszázezer euró a nyomravezetőnek. Caroline nem volt szolgálatban aznap reggel. Egy másik fiatal nő ült a helyén. Törékeny alkatú volt, a Földközi-tenger mellett élő emberek sötét hajával és olajbarna bőrével – az évszázadokon át egymás mellett élő olasz és francia ősök legelőnyösebb vonásai keveredtek benne. A kitűzője szerint Renée-nek hívták. Mac odament hozzá, és megkérdezte, 24

Bocsánatot kérek, Bertrand.

összefoglalná-e neki angolul a cikket. – Természetesen, uram. Mr. Reillyhez van szerencsém ugye? És Miss Alvarezhez. – Ugyanolyan széles mosollyal üdvözölte őket, mint a megérkezésükkor Caroline. – A cikkben az áll, hogy Monsieur Francois Reynaud, aki annak a háznak a tulajdonosa, ahol a gyilkosság történt, és akitől ugyanekkor értékes festményeket loptak el, nagy jutalmat ajánl fel annak a személynek, aki elfogja a barátja gyilkosát, és aki visszaszerzi az ellopott festményeket. Azt mondja, hogy az ellopott műtárgyak értékesek, de közel sem érnek annyit, mint a fiatal élet, amelyet ugyancsak „elloptak”. – Hallottam, hogy korábban is voltak már rablások a környéken – jegyezte meg Mac tűnődő hangon. – Igen, de eddig nem lőttek le senkit. – Renée megrázkódott. Mac megfordult, amikor megszólalt mögöttük egy férfihang. – Bonjour, madame. Sunny egy magas, jóképű, lebarnult és nagyon európai férfit látott maga előtt. Kisportolt alkata alapján arra gondolt, hogy vitorlázik vagy lovaspólózik. Rövidnadrágot és csíkos pólóinget viselt, és egy vékony aranyórát, amely fényévnyire volt azoktól a súlyos Rolexektől, amelyekről messziről fel lehetett ismerni a helyi gazdagokat. Erről a férfiról az egyszerűsége miatt lehetett tudni, hogy maga is a gazdagok közé tartozik. – Bonjour. – Sunny elővette legszebb pillantását, azt a híresen flörtölőset, amelytől Mac szívét mardosni kezdte a féltékenység. Tudta, hogy nem lenne szerencsés kimutatni ezt a barlanglakókra jellemző reakciót, ezért úgy tett, mintha továbbra is az újságot böngészné, de igazából a beszélgetésre koncentrált. – Még nem találkoztunk – mondta éppen a férfi. – Itt lakik a szállodában? Sunny azt válaszolta, hogy igen, majd Macre pillantva hozzátette: – A vőlegényemmel vagyok. A férfi megemelte a kezét, és udvariasan odaintett Macnek. – Remélem, élvezi a vakációját, monsieur. – Kinyújtotta a kezét. – Gianni Valenti vagyok. – Mac Reilly. – Kezet ráztak, majd Mac megkérdezte: – Talán maga is a szállodában lakik? – Nem. Én a hajómon lakom, a Blue Picassón. Odakinn hagytam, az öbölben. Túl nagy a merülése, nem tudok közelebb horgonyozni vele. Ha ebédelni, vacsorázni akarok, vagy inni valamit, vagy csak társaságra vágyom, ki szoktam jönni a motorcsónakommal. Tudják, az élet nagyon magányos tud lenni egy hajón. Amint elnézte az öbölben ringó vitorlás hajót, Mac nem tudta elhinni, hogy Valenti magányossága tartós lenne. A legtöbb nő meghalt volna azért, hogy feljuthasson egy ilyen hajóra egy ilyen jóképű férfival. – Feltétlenül meg kell látogatniuk valamikor – folytatta Valenti, elővillantva tökéletes, fehér fogsorát, amelyet oly sokan megirigyeltek volna Hollywoodban, bár Mac megesküdött volna rá, hogy valódi volt. Vagy Valentinek volt a legjobb fogorvosa a világon. – Szívesen látom magukat egy italra. – Élni fogunk a lehetőséggel – felelte Mac. – Akkor legalább eldicsekedhetem maguknak a hajómmal – mondta Valenti, majd Renée-hez fordult. –Caroline nincs ma itt? – Caroline-nak ma szabadnapja van, Monsieur Valenti. Hirtelen mozgolódás támadt a háttérben. Mindnyájan hátrafordultak, hogy láthassák, mi okozza a zűrzavart. Elsőként Kalóz bicegett be az előcsarnokba, és örömteli vakkantások közepette Macre vetette magát. Mögötte lépegetett Kicsi Laureen, szorosan magához szorítva Tesorót. A kislány ezúttal málnaszínű tüllszoknyát viselt. A szatén felsőrész túlságosan

megfeszült duci mellkasán, és a fodrozódó tüll a változatosság kedvéért a bokájáig ért. És kivételesen nem balettcipő volt rajta, hanem egy pántos papucs. Sunny a legszívesebben megölelte volna, de a távolság, amelyet Laureen az emberekkel tartott, most is áthidalhatatlannak bizonyult. És Tesoro ugyanolyan kifejezéstelen tekintettel meredt rá, mint Laureen. – Köszönöm, hogy gondoskodtál Tesoróról – motyogta döbbenten Sunny. Laureen megsimogatta a csivava fényes, barna szőrét, majd vonakodva átadta Sunnynak. És ekkor, Kalóz nevét kiáltozva, Bertrand érkezett rohanó léptekkel. A népes csoportosulás láttán megtorpant. Nagy szemüvege lecsúszott az orrán, és szégyenkezve lehajtotta a fejét. – Elvesztettem. Nagyon sajnálom. – Semmi baj – vigasztalta Mac. – Nem veszítetted el. Kalóz csak előreszaladt. Bertrand bólintott, de látszott rajta, hogy szégyelli magát a történtek miatt. Úgy érezte, cserbenhagyta Macet. Valenti búcsúzásképpen odaintett nekik, aztán kiment. Kicsi Laureen vetett még néhány vágyakozó pillantást a csivavára, aztán ő is elköszönt. Bertrand felkapta a helyi újságot, és követte a kislányt az udvarba. – Nos… nekem nagyon úgy tűnik, hogy egymásra találtak – jegyezte meg Sunny. – Tökéletes párt alkotnak – fűzte hozzá Mac, és addig nézett a gyerekek után, amíg, nyomukban a két fehér pávakakassal, el nem tűntek a szeme elől.

24. – Talán segíthetnék neki – mondta Mac Sunnynak. A szobájukban voltak, kicsomagolás közben, ami Sunny esetében abból állt, hogy a táskájából átrakta egy székre a ruhákat. Mac, természetesen, rögtön beakasztotta a szekrénybe az ingeit. A félig leengedett spaletták között beszűrődött a szobába a napfény és a provence-i levendula illata. Sunny kéjesen a párnáknak dőlt, amelyeket Mac pár perccel korábban emelt ki a szekrény aljából. – Kinek? – Mr. Francois Reynaud-nak, a műgyűjtőnek, akinek meggyilkolták a barátját. Sunny a kezébe temette az arcát, és felnyögött. – Azt ígérted, egyetlen gyilkossági ügybe sem ártod bele magad, amíg itt leszünk. – Mivel nem az én ügyem, nemigen árthatom bele magam, de attól még érdekel. És mivel kíváncsi vagyok, felhívom… – Nem is tudod a telefonszámát, és az ilyen emberek általában nincsenek benne a telefonkönyvben. – Sunny titokban nagyon remélte, hogy igaza lesz. – Ez már nekem is eszembe jutott. – Mikor? – Még öt perce sem voltak a szobában. – Amikor felfelé jöttünk a lépcsőn. De lefogadom, hogy Allie Ray ismeri, vagy ha mégsem, Ron Perrin ismeretségi körében lesz valaki, aki igen. Mondtam már, a milliárdosok szokták ismerni egymást. – Mac már elő is vette az iPhone-ját. – Megkérem Allie-t, hogy hívja fel, adja meg neki a nevemet és a telefonszámomat, és mondja meg, hogy szívesen segítek a nyomozásban, ha tudok. Sunny tehetetlenül hanyatt vágta magát, széttárva kezét-lábát. Alkudozásról szó sem lehetett. Eddig még csak egy csalási ügyük volt. Most már nyugodtan hozzászámolhatott egy rablást meg egy gyilkosságot is. – Úgy nézel ki azon a fehér lepedőn, mint egy hó-angyal – mondta neki Mac.

– Pedig inkább vízi tündér lennék. Nekem van a legszebb bikinim az egész világon, és még fel sem húzhattam. – Hamarosan arra is sor kerül. Megígérem. Ó, szia, Allie, itt Mac. Hogy vagy? Hogy nyakig állsz a trágyában? Mit mondjak, Amerika üdvöskéjétől nem ezt várná a közvélemény. Tényleg? Szarkalábat ültetsz, meg csillagfürtöt? És klematiszt meg golgotavirágot? És már a szőlő is érik! Ezt nevezem. No és Ron mit csinál, amíg te a kertészlányt játszod? Aha… Ő cipeli a trágyát. Még jó, hogy olyan sok ló van arrafelé. Mondhatom, ez igazán testhezálló munka egy exmilliárdos számára. Ja, persze, börtöntöltelék is, és igazad van, még mindig jobb, mint a cellában rostokolni. Hogy mikor megyünk el hozzátok látogatóba? – Kérdő pillantást vetett Sunnyra, aki elégedetten biccentett. – Hamarosan, azt hiszem. Nagyon szeretnénk már látni. Sunnynak feltűnt a többes szám első személy használata, bár a férfi igazából azt akarta mondani, hogy ő szeretné viszontlátni Allie-t. Nagyon közel kerültek egymáshoz, amikor néhány évvel korábban, Malibuban, Allie felkereste Macet, és a segítségét kérte. Sunny tudta, hogy nem kell féltékenynek lennie, hiszen ő is jó barátságba került Allie-vel, aki Mac számára sem jelentett többet hűséges barátnál. Mac végül előadta a kérését. Allie megígérte, hogy továbbítja Ronnak, aki időközben számos információt begyűjtött Krendlerről is. – Sunny is szeretettel üdvözöl – fejezte be Mac a beszélgetést. – Minden oké? – kérdezte Sunny. – Majd meglátjuk. – Mac az ágyhoz lépett, és elnyúlt Sunny mellett. Magához húzta a lányt, és a combjához szorította a combját. – Mondtam már, hogy szeretlek, és hogy te vagy a legmegértőbb nő, akivel valaha találkoztam? Sunny a férfi felé fordult, és megrezegtette sűrű szempilláit. – Tényleg? – Sun, bébi, meg kell értened, ez a szakmám, nem tudom megállni, hogy kívülállóként figyeljem az eseményeket. – Értsem úgy, hogy gyilkosságfüggő lettél? Mac felsóhajtott. – Miket beszélsz? Egyszerűen kíváncsi természet vagyok. Tudnom kell, ki tette. – A könyökére támaszkodott, és a nő szemébe nézett. – Plusz kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy lelőttek egy ártatlan fickót, csak mert rosszkor volt rossz helyen. – Miért nem bízod a les flicks-re? – Egy kívülálló mindig másként látja a dolgokat. Esetleg észrevehetek valamit, ami elkerüli a figyelmüket. Ismét megszólalt a telefon. Mac felkapta. – Monsieur Reynaud, köszönöm, hogy visszahívott. A Villa les Ambassadeurs-ban háromkor? Rendben, ott leszek. Mac Sunnyra nézett, és bűnbánón megvonta a vállát. – Te is jössz? Sunny, bármennyire ellenezte is a dolgot, maga is kíváncsi volt. Mac különben is beindította a gépezet, és innen már nem volt visszaút. – Miért? Van más választásom? 25. Francois Reynaud villája inkább palota volt. A kifejezetten provence-i stílusban épült kétszintes épületen itt-ott a mór építészet jellegzetes stílusjegyeit is fel lehetett fedezni. A márványpergolákat a spanyol építészetben azulejosként ismert kék-fehér mozaikok díszítették; a tintakék medencék és a kertben többfelé elágazó patak fölött dús

mandulafenyők és cédrusok tartottak kellemes árnyékot; a villához tartozó homokos partszakaszon még látszottak az utolsó gereblyézés nyomai. Itt nem karót nyelt angol komornyik nyitott ajtót, hanem egy fehér kötényes középkorú asszony, aki rájuk mosolygott, és odavezette őket, ahol Monsieur Reynaud üldögélt. A férfi felállt a partra néző asztalka mellől. Alacsony, vékony testalkatú volt. Soványsága nyilvánvalóan annak volt tulajdonítható, hogy a jelek szerint végigdohányozta az életét. A hetvenes évei végét taposhatta. Mac fiatalabb emberre számított. – Isten hozta, Mr. Reilly – mondta komoly arccal, és megrázta Mac kezét. – Köszönöm – felelte Mac. – Engedje meg, hogy bemutassam az asszisztensemet, Miss Alvarezt, Ő a menyasszonyom is – tette hozzá némi habozás után. Sunny leült Mac mellé. Reynaud, velük szemben, ernyőt formált kezével a szeme fölé, és éles pillantásával alaposan végigmérte mindkettőjüket. – Ötszázezer euró nagy pénz, Mr. Reilly – mondta. Sunny érezte, hogy az arcát elönti a pír. Egek, Reynaud azt hiszi, hogy a jutalom miatt akarnak segíteni. Mac bólintott. – Én is így gondolom, uram. Ezért, ha bármilyen módon képes leszek hozzájárulni a gyilkos kézre kerítéséhez, örülnék, ha egy helyi jótékonysági szervezet támogatására fordítaná. Reynaud megnyomott egy csengőt, hogy odahívja a kék napernyős parti bárban tüsténkedő inast. – Megkínálhatom önöket egy hideg limonádéval? – kérdezte. – Maria Dolores, a házvezetőnőm nagyon finom limonádét készít. A kertből szedi hozzá a citromot. Persze amikor hidegre fordul az idő, a citromfákat átvisszük az üvegházba. Ez általában az én feladatom – tette hozzá szerény mosollyal. Egy kék-fehér csíkos pólót viselő fiatalember szolgálta fel a limonádét, majd egy aprósüteményes kosárkát is letett az asztalra. – Tartes tropéziennes – magyarázta Reynaud. – Helyi specialitás. Mac nem kért, de Sunny, aki képtelen volt ellenállni az édességnek, kivett egyet. Pillekönnyű, mandulával ízesített leveles tészta volt. – Nagyon finom – mondta, és elégedetten Monsieur Reynaud-ra mosolygott. – A La Table du Marché-ban készítik a Rue Georges Clemanceau-n – magyarázta Reynaud. – Én legalábbis mindig ott vásárolom. – Ivott egy korty limonádét, majd megkérdezte Mactől, hogy mit tud a gyilkosságról. – Csak azt, amit az újságban olvastam. Hogy őszinte legyek, akkor kezdett vonzani az ügy, amikor megtudtam, hogy az áldozat a barátja volt. Belegondoltam, miként érezhet ebben a helyzetben. Meghívott valakit ide, a házába, és ez történt vele… Francois Reynaud egy hosszú pillanatig Mac arcát méregette, majd így szólt: – Azt beszélik, maga nagyon jó ember, Mac Reilly. Allie legalábbis ezt állítja. Elmesélte, milyen nagy szolgálatot tett neki és Ronnak. – Lemondón legyintett, aztán elmosolyodott. – Ron persze speciális eset, de neki is aranyszíve van. És ezt Allie is pontosan tudja. Nos, akkor elmesélem, hogy mi is történt pontosan. – Az áldozat neve Thierry Sage. Zürichben voltam, amikor felhívott, és elújságolta, hogy Dél-Franciaországba készül. Az apja a barátom volt. Talán az egyik legjobb. Közös vállalkozásunk volt – a repülőgépgyártás területén ténykedtünk mindketten, és a születése óta ismertem a fiát. Természetesen felajánlottam Thierrynek a vendégházamat, és mondtam neki, hogy nyugodtan használhatja az egyik autót is, és hogy Maria Dolores majd gondoskodik róla. A fiatalember, aki az imént kiszolgált bennünket, a jachtom személyzetéhez tartozik. Ha itthon vagyok, valaki mindig átjön a házba, hogy itt segítsen. Azon a héten mindenkit visszaküldtem a jachtra, azzal, hogy majd értesítem őket a hazaérkezésem idejéről, és ráér akkor visszajönni valamelyikük. Így esett, hogy csak Maria Dolores és Thierry tartózkodott a házban.

Nem sokkal ezelőtt Maria Dolorest felhívta telefonon egy fiatal nő, aki a helyettes házvezetőnői állásra jelentkezett. Azt mondta, nincs autója, így nem tudja megoldani az utazást. Maria Dolores erre felajánlotta neki, hogy találkozzanak Monte-Carlóban, a jachton. Ez eléggé hosszú autóút, de Maria Dolores úgy gondolta, megér ennyi fáradságot, hogy a megfelelő személy kerüljön a villába. Talán mondanom sem kell, hogy az egész csak ürügy volt. Így akarták elcsalni otthonról Maria Dolorest. Még csak nem is látta a nőt. Thierry viszont teljesen egyedül volt a házban, amikor a rablók megérkeztek. – Mi történt a riasztóval? – Valaki megbabrálta. Mégpedig belülről. A rendszert irányító számítógép egy szekrényben van, a hallban. – Jártak a házban munkások a betörés előtt? Olyan emberek, akiket nem ismer? – Nem. Bár egy héttel az elutazásom előtt estélyt adtam. – Hány embert hívott meg? – Nyolcvan és száz között. – És személyesen ismerte mindegyiket? Reynaud tehetetlenül széttárta a karját. – Mr. Reilly, Dél-Franciaországban vagyunk. Errefelé arról szól egy estély, hogy az ember meghívja a barátait, akik magukkal hozzák a barátaikat. Ha személyesen nem ismerünk is mindenkit, a barátainkon keresztül igen. Nem kerítünk nagy feneket az ilyesminek. – Megnézhetnénk a vendégházat? Reynaud lehunyta a szemét. Bizonyára így akarta leplezni az arcán átsuhanó fájdalmat. Aztán ismét odacsengette a pincért, és megkérte, hogy mutassa meg Macnek a kisházat. – Bocsássa meg, hogy nem kísérem el – tette hozzá elgyötört hangon. A vendégház egy L alakú fehér épület volt. Egy szétterülő pávatollat idéző öntöttvas kapun lehetett a kertjébe jutni. A kaput sötétzöldre festették, bizonyára azért, hogy teljes összhangban legyen a gondosan nyírt fikuszfa sövénnyel, amely kis udvart formált a ház köré. A ház maga egyszerű volt. Az ajtón belépve egy hosszú, alacsony mennyezetű, gerendás szobában találta magát az ember, amelynek tengerre néző oldalát egy faltól falig érő üvegpanel zárta. A többi fal fehér volt, a kék-fehér bútorokat kagylóminták díszítették. Nem volt benne semmi hivalkodó; látszott, hogy nyaralónak épült. Az egyetlen hálószobához egy pazar, csupa márvány fürdőszoba tartozott. Az egész épületet körbefutó teraszról lélegzetelállító kilátás nyílt a szélrózsa minden irányába. – Ez maga a tökély – suttogta Sunny, de aztán eszébe jutott, mi történt a tökéletes falak között alig pár nappal korábban. Mindamellett azt sem tagadhatta, hogy pontosan ilyennek képzelte a Chez La Violette-et, amikor Mac megmutatta neki a prospektusokat. A gyilkosság óta természetesen kitakarították a vendégházat, és az áldozat holmiját is elvitték. Esély sem volt rá, hogy árulkodó nyomokat találjanak. – Maga a gyilkosság odakinn történt, uram. – A fiatalember kivezette őket a ház mellé, egy gyalogösvényre. A vendégháztól jobbra volt a nagy ház, mögötte egy helikopterleszállóhely, amelyen most is ott állt egy Sikorsky. Balra rögtön a part következett, és egy famóló, amely mélyen benyúlt a vízbe. Egy gyorsasági versenycsónak volt kikötve hozzá, Mac észrevette, hogy egy Riva. És mellette ott ringott egy nagy teljesítményű motorcsónak, első osztályú fából készült hajótesttel. – Monsieur Reynaud kedvence, uram – magyarázta a pincér. – Bolondul a hajókért. Különösen a fából készülteket szereti, azt mondja, a csodálatos megmunkálás miatt. Körülbelül az ösvény közepénél jártak, amikor a pincér megállt. – Itt történt a szerencsétlen eset, uram – mutatott egy védett pontra a leandersövény mögött. Sunny megcsodálta a virágban álló leanderbokrokat. Hatalmas, fehér virágok pompáztak rajtuk. Olyan volt mindegyik, mint egy menyasszonyi csokor. Vagy mint egy temetési koszorú. Gyorsan megfogta Mac kezét. Érezte, hogy a férfi gyengéden

megszorítja az ujjait. Egy darabig csak álltak, szemügyre vették a helyet, majd visszasétáltak a fák alá, az asztalhoz. Körülbelül öt perc kellett hozzá, hogy visszaérjenek Reynaud-hoz, akkora volt a terület. Reynaud kérdő pillantást vetett Macre. – Nos, Mr. Reilly? – Köszönöm, hogy megnézhettem a helyszínt, uram. Gondolom, a rendőrség már mindent feljegyzett róla. – Mindent. – És feltételezem, hogy az estély vendéglistáját is elkérték. – Igen. De számítottam rá, hogy meg fogja kérdezni, így önnek is készítettem egy másolatot. – Reynaud Mac elé tolt egy borítékot. – A rendőrség már minden nevet ellenőrzött a listáról, még a barátokat kísérő barátokat is, akik hívatlanul jöttek, és a nevük ezért nem szerepelhetett a listán. – Sötét szemének éles pillantásával végignézte, ahogy Mac a felső zsebébe csúsztatta a borítékot. – Nos, Mr. Reilly? Ezek után van valamilyen ötlete? – Nincs, uram. De el fogok gondolkodni a lehetőségekről, ezt megígérhetem. Talán rábukkanok valamire. Lehet, hogy valami egészen váratlan dologra. Ez szokott történni. – Akkor sok szerencsét kívánok, barátom. – Reynaud felállt, és ismét kezet rázott Mackel. – Köszönöm, hogy megpróbál segíteni. Sokáig nézett a távolodó alakok után. – Aztán vigyázzon erre a gyönyörű ifjú hölgyre – kiáltott utánuk.

26. Bertrand és Laureen együtt sétált le a tengerpartra. Nem volt szükség több kérdésre. Egyformák voltak, mindketten kívülállónak számítottak abban a társdalomban, amelyet a többség normálisnak nevezett. – Hiányzik a kutya – jegyezte meg Bertrand franciául. – Nekem is – válaszolta Laureen, ugyancsak franciául. A kettős nyelvhasználat egy újabb kötelék volt közöttük. Leültek a partra, a hátukat nekitámasztották egy sziklának, amelyről Laureen azt állította, hogy nagyon érdes, mégis nagyon előnyösnek találta a fekvését, mert eltakarta őket a kíváncsi tekintetek elől. Az emberek egymás közelében hevertek csíkos matracaikon, és próbáltak úgy helyezkedni, hogy a testüket a lehető legnagyobb felületen érje a nap. A távolban perlekedőn rikácsoltak a pávák; az égen pelikánok siklottak, szorosan egymás mögött. Fegyelmezett osztaguk egy madárként csapott le időnként a vízre, majd ismét felröppentek, és folytatták útjukat. Gianni Valenti vitorlás hajója már elment, helyette vagy egy flottányi kisebb hajó suhant a lágy hullámokon; fehér vitorláikat hatalmasra dagasztotta a könnyű szellő. Valamivel közelebb motorcsónakok repesztettek a hatalmas víztükrön, büszkén feltartott orral, hosszú, fehéren habzó nyomot hagyva maguk után. Nyilvánvaló volt, hogy valamelyik sikkes parti kávézó felé tartanak. Laureen egyenes háttal ült, hosszan kinyújtva maga előtt a lábát. Málnaszín tüllszoknyája fodrai legyezőként terültek szét a csípője körül. Pufók lábujjait belefúrta a meleg homokba. Bertrand a szokásos öltözékét viselte: egy öreg pólót, a rövidnadrágot, amely minduntalan leeséssel fenyegetett, és tornacipőt. Mindkét gyereknek széles karimájú, viharvert szalmakalap volt a fején, amelyet, mint Laureen mondta, a szálloda előcsarnokában álló fogasról „csentek el”. Laureennak ugyanis, bár eddig maga sem tudta,

„könnyű keze” volt. A kalapok azonban túl nagyok voltak; Bertrand hátratolva viselte a magáét, amely így majdnem a háta közepéig ért, Laureen pedig inkább a szemét próbálta elrejteni a széles karimával. – Sajnálom, hogy a múltkor abnormálisnak neveztelek – szólalt meg egy idő után a kislány. – Semmi baj. Laureen a szikla takarásából kipillantott a félmeztelen napozókra. Akik nem bírták a hőséget, felálltak, és megmártóztak az ezüstös kékben játszó hullámokban. Aztán behunyta a szemét, és beleszippantott a friss tengeri levegőbe. Mennyire más volt, mint a farm frissen kaszált fű illatával átitatott levegője! Vagy a száraz bozótosé! A francia levegőnek, legalábbis Belinda Lord szerint, olyan illata volt, mint a jázminnak, amelyből ki lehetett érezni a tiszta, sós tengeri levegőt, a forró homokot és a naptejekből származó enyhe kókuszaromát. És Laureen most még kávéillatot is érzett, és valami ínycsiklandót, amit nem ismert fel, de azt tudta, hogy valamelyik parti bárból ered. Abban azonban biztos volt, hogy nem hot dog, és nem is hamburger. A francia ételeknek más ízük volt, mint az otthon megszokottaknak. Még a palacsintának és a fagylaltnak is. És a franciák is mások voltak. Hogy pontosan miben különböztek az amerikaiaktól, azt nem tudta volna megmondani, bár nem úgy, mint ő, ezt egészen biztosan tudta. O ugyanis egyedi volt. Ha az anyja időnként lenézett az égből, biztosan észrevette. Még itt, Franciaországban is. Pontosan ezért viselt harsány színű tüllszoknyákat. Hogy az anyukája könnyebben megtalálja a legnagyobb tömegben is. Kinyitotta a szemét, és Bertrand-ra nézett, aki magasan felhúzott térddel támasztotta a sziklát. A szemüvege, mint mindig, egészen az orra hegyéig lecsúszott. Az újságot olvasta, amelyet a szálloda recepciójáról magával hozott. A fiú szintén felnézett. Találkozott a pillantásuk. Aztán hosszú, vékony ujját végighúzta a szalagcímen. – Jutalmat ajánlanak annak, aki megtalálja a képrablókat – mondta. Laureen meglepetten felvonta a szemöldökét. Nem értette, mi köze neki ehhez az egészhez. – Ötszázezer eurót – folytatta Bertrand. Teljesen elképesztette a hatalmas összeg. Megemelte az újságot, és még egyszer elolvasta a jutalomra vonatkozó bekezdést. Aztán nekitámaszkodott a sziklának, és, Laureenhez hasonlóan, kinyújtotta csontos lábát. – Ötszázezer euró rengeteg pénz – dünnyögte. – Ez a Mr. Reynaud nagyon gazdag lehet. Laureen, alig egy nappal korábban, harminc eurót fizetett St. Tropez-ban Tesoro strasszal díszített, piros nyakörvéért. Az apja már arra is azt mondta, hogy rengeteg pénz, amit részben a „rossz váltásra” fogott, de Laureen erősködött, hogy Tesoro megérdemli, és ha az apja úgy gondolja, nyugodtan vegye ki a járandóságából. Nem mintha az túl nagy összegre rúgott volna; a papa azt mondta, hogy szoros gyeplőn kell tartani Laureent, mint a pónikat, mert csak így fogja megtanulni a pénz igazi értékét. Bertrand nem szólt; némán bámulta a tengert. Egy arra járó észrevette őket, rájuk nevetett, és még oda is kiáltott nekik, valami olyasmit, hogy úgy néznek ki, mint két partra vetett rongybaba. A megjegyzés rögtön visszarántotta őket a rideg valóságba. Bertrand az anyjára gondolt, akit nem is igazán lehetett anyának nevezni. Egy nő volt, aki mindig azt hajtogatta, hogy Bertrand csak nyűg a nyakán. Az ötszázezer euró jutalomból könnyedén kifizethetné a szállodában napról napra növekvő, kétségkívül tetemes számlát, mi több, egész életében az Hotel des Reves lakója maradhatna. Ennyi pénzből megvásárolhatná a szabadságát. Bertrand átható pillantást vetett Laureenra a világos keretű szemüveg mögül. A kislány csak most vette észre, hogy a fiúnak is kék szeme van, mint neki, bár az árnyalata jóval világosabb. Amikor megszólalt, a kettejük között általánossá vált francia-angol

keveréknyelvet használta, bár Bertrand kitűnően beszélt angolul. – Meg tudnánk csinálni, Petité Laureen – mondta. –El tudnánk kapni a képrablókat. – Azt mondod? De hogyan? – Mindenkit ismerek errefelé. És mindent látok. – Azzal a furcsa távcsővel? – Hogy mersz így beszélni egy felbecsülhetetlen értékű antik darabról? Elmeséltem a történetét, nem? – Csak azt, hogy kémkedésre használod. – Nem kémkedésre. Tudományos kísérletet végzek vele. Egy nap még hasznosnak fogja találni valaki, aki – egy pillanatra elhallgatott, a megfelelő kifejezést kereste – az emberi kapcsolatokat vizsgálja. – Nekem minden rokonom ember – jegyezte meg a maga gyakorlatias hangján Laureen. A fiú türelmetlenül legyintett. – Én nem rokonokról beszéltem, hanem kapcsolatokról. Ha úgy tetszik, viszonyokról. Arról, hogy hogyan viselkednek egymással az emberek. – És hogy szerezzük meg a jutalmat? – tért a lényegre Kicsi Laureen. – A képeket még nem találták meg. Aznap éjjel nagy eső volt. Biztosan emlékszel rá, hiszen akkor érkeztetek. – Laureen bólintott. – Szerinted hogy tudtak volna a tolvajok kereket oldani a festményekkel akkora esőben? A végén még megrongálódtak volna. – Laureen ismét bólintott. A szeme azonban elkerekedett, amikor megértette, hová akar kilyukadni a fiú. – A helyükben – folytatta Bertrand – én ott rejtettem volna el a képeket, ahonnan elloptam őket. – De azóta már megtalálták volna őket a zsaruk. Le flicks. Bertrand látta, hogy az elmélete semmivé foszlik a kislány logikája alatt. – Az is lehet, hogy nem ugyanabban a házban rejtették el a zsákmányt – tűnődött hangosan. – Hanem a közelben valahol. – Úgy érted, a sziklák között, mondjuk, egy barlangban? Bertrand nem tudott róla, hogy egyetlen valamirevaló barlang is lett volna St. Tropez környékén, de azért rávágta, hogy igen, például egy barlangban, persze egy nagyon száraz barlangban. – Nem kell mást tennünk – fűzte hozzá –, csak megfigyelés alatt kell tartanunk az embereket. Mindenkit. – A szokásos módszereddel. A fiú bólintott, de közben már azon törte a fejét, hogy milyen módszereket alkalmazhatna még a rablókkal szemben. – James Bondként kell viselkednünk. – Azt akarod mondani, hogy titkos ügynökök leszünk? – Laureen elképzelte magát a legjobb tüllszoknyájában, a narancssárga színűben, amint egy sötét barlang mélyén az ellopott festményekre irányítja a látcsövét. Szinte látta a színeiket, és hallotta a denevérszárnyak csattogását. – Nem félek a denevérektől – mondta hangosan. Bertrand egy pillanatig értetlenül nézte, aztán megnyugtatta, hogy a tengeri barlangokban nincsenek denevérek, csak polipok. Esetleg. A szeme elfátyolosodott, miközben az előttük álló küldetésre gondolt. – A baj az, hogy tengeri barlangban nem lehet festményeket tárolni – mondta. – Tönkremennének. Száraz helyen kellett elrejteni őket. Egy nagyon titkos, nagyon biztonságos helyen. – Például egy raktárban? – Laureen mindent tudott a raktárakról. A farm területén is

volt egy. Ott tartották a munkások azokat a dolgokat, amelyek nem fértek el a szállásukon, de tudták, hogy a jövőben még szükségük lehet rájuk, ezért meg akarták őket tartani. – Éjszaka el kell kezdenünk a keresést – folytatta Bertrand. – Oké. – Laureen benne volt a buliban. Majd elköszön az apjától, aztán a megfelelő pillanatban megszökik. Bertrand a tüllszoknyára nézett. – Ebben nem jöhetsz – mondta. – Valami sötét darabra lesz szükség. – A kislány pufók ujjai megmarkolták a rózsaszín tüllt, de nem szólt, csak kétségbeesetten nézett maga elé. – Oké – mondta végül nagylelkűen Bertrand. – Majd felhúzhatod rá a viharkabátomat. Laureen felsóhajtott. – Mikor indulunk? – Ma. Éjfélkor. A kapunál várlak. Bertrand-nak még nem volt kész terve, de tudta, hogy ki fog találni valamit. Majd a rejtett ösvényeket fogják használni, ahonnan minden gyanús személyt és titkos raktárépületet szemmel lehet tartani. Mindkettőjüket úgy lefoglalta a tervezgetés, hogy egy fontos dologról teljesen megfeledkeztek. Arról, hogy a rablók egyben gyilkosok is.

27. Nate leállította a Ducatit a körhinta mellett a Lices téren, ahol a keddi és szombati vásárokat szokták tartani. Itt bármit meg lehetett vásárolni, kezdve a helyi gazdák által termesztett csodálatos termények sokaságától a kasmírpulóverekig és vászonruhákig, a szandáloktól a különféle bizsukig, a panamakalapoktól a „Souvenir de St. Tropez” feliratú emléktárgyakig. Ezen a napon azonban nem volt vásár, így csaknem teljesen üres volt a tér, kivéve néhány anyukát, akik türelmesen várták, hogy körhintán ülő gyermekeik megelégeljék a szórakozást. Volt ott még egy lovaglónadrágos, piros inges nő, aki egy hatalmas fekete lovat vezetett kantáron, és pontosan oda tartott, ahová Nate is – az út túloldalán lévő kávézóba. A férfi feje lüktetett a túl sok vörösbortól és a tekintélyes mennyiségű brandytől, amelyet a nagyon trendi Bar du Port-ban az előző este Billy Bashford társaságában sikerült elfogyasztania. De még így is megérte; régen nem érezte magát ennyire jól. Még flörtölt is a bárban megforduló lányokkal, ami nem volt nehéz, hiszen a St. Tropez-i lányokat – legalábbis azokat, akikkel Nate összefutott – nem zavarta a flört. Sőt. Szívesen fogadták. Ez persze nem jelentette azt, hogy megjelenés vagy vonzerő vonatkozásában bármelyikük versenyre kelhetett volna Sunny Alvarezzel. Nate még mindig féltve őrizte annak az alig néhány órának az emlékét, amelyet kettesben töltöttek a Chez La Violetteben, és nagyon fájlalta, hogy a villa végül lakhatatlan romhalmaznak bizonyult. Igaz, az Hotel des Reves beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Szép volt, különleges, és tagadhatatlanul kényelmes. Nate levette a szemüvegét és a bukósisakját, végighúzta az ujjait a haján, és határozott léptekkel elindult a kávézó felé. Észrevette, hogy a terasz egyik parányi asztalkájától Belinda Lord őt figyeli. A nő arcán átsuhanó kissé gúnyos mosoly kellemetlenül érintette. Végig is nézett magán, hogy mi lehet a baj. – Ne legyen a nevem Belinda Lord, ha ez nem a Dongó! – Az asszony mély torokhangjába, mint majdnem mindig, most is nevetés vegyült. – Nincs kedve ideülni hozzám, Nate? Jöjjön, foglaljon helyet! – Köszönöm. – Nate odahúzott magának egy széket, és leült az asszony mellé. Egy

ideig csendben nézték a teret. A platánfák levelei suhogni kezdtek a felerősödő szélben; a pincérek átkozódva kapdostak az asztalokról felröppenő szalvéták után. – A presszókávé egészen kitűnő – jegyezte meg Belinda. – És, ahogy elnézem, éppen egy jó erős feketére van a legnagyobb szüksége. Bár először talán meg kellene próbálkoznia a „titkos keverékkel”. Nate kérdőn felvonta a szemöldökét, mire Belinda védekezőn felemelte a kezét. – Nem tehetek róla, ha így nevezik az ellenszerét annak, ami szemmel láthatóan rágja. Aztán válaszra sem várva megrendelte a kávét és hozzá egy Fernet-Branca nevű valamit. Amikor a pincér felszolgálta az italokat, Belinda szótlanul a férfi elé tolta a poharat. Nate felkapta, beleszagolt, majd undorral elfordította a fejét. – Jézusom! – Ugyan már, viselkedjen nagyfiú módjára, és vegye be szépen a gyógyszerét. Belinda orra körül apró ráncok keletkeztek, amikor nevetett; jégkék szeme huncutul csillogott. Rövidre nyírt szőke hajával, sima, barnára sült bőrével és fehér rövidnadrágba bújtatott hosszú lábával úgy nézett ki, mint egy született dél-francia. Nate hátrahajtotta a fejét, és lelökte a „gyógyszert”. – Jézusom – krákogta. – Ez iszonyatos. – Mindnyájunknak vezekelnünk kell a bűneinkért. – Belinda vigasztalóan megpaskolta a férfi térdét. – Bízzon bennem, tíz perc múlva úgy fogja érezni magát, mint aki újjászületett. A férfi felhajtotta az eszpresszót, és azonnal rendelt még egyet. – Bár ilyen könnyen menne. Ezúttal Belinda szemöldöke szaladt a magasba. – Miért mondja ezt? Nate feltette a szemüvegét, és komoly tekintettel nézett az asszonyra. – Azért jöttem ide, hogy megtudjam, ki vagyok. – Hm… Ezt a hibát már mások is elkövették Dél-Franciaországgal kapcsolatban. Én magam is. Valamikor régen. Nate arra számított, hogy az asszony elmeséli a történetet, de mivel nem ez történt, megkérdezte: – Hol van Sara? Belinda felnyögött. – Mindenki úgy viselkedik, mintha össze lennénk nőve, mint a sziámi ikrek. Belinda és Sara, az elválaszthatatlan duó. – Vállat vont. – Kölcsönadtam neki a Bentley-t. Mondtam neki, furikázzon egyet, ismerje meg a gazdag nők életét. – Maga kölcsönadta Sarának a Bentley-t? Nate lelki szemei előtt megjelent Sara, amint kidülledt szemmel ül a méregdrága autó kormánya mögött, és megpróbálja felvenni a zsúfolt Suffren rakparton araszoló autók lassú tempóját. Szinte hallotta a Bentley mögött megrekedt autók dühös tülkölését és a szitkozódó sofőröket. – Ugyan, már úgyis összetörtem, egy-két újabb karcolás igazán nem számít. Bár, ha belegondolok, Sara képes lesz megölni magát, ha felfedez a motorháztetőn egy friss porszemet. – És hogy lesz a mi Sáránkból „gazdag nő”? Avasson be a titokba, legyen szíves. – Ahogy belőlem lett. Házasság útján. Nate nem szólt, de Belinda érezte, hogy helyteleníti az efféle magatartást. – Hallgasson ide – folytatta az asszony. – Én értéket adtam a pénzért. Szerető, sikkes feleség voltam, mindig tökéletes volt a megjelenésem, és a világ bármely városában készen álltam arra, hogy nekivágjunk az éjszakának, még akkor is, ha egyébként szívesebben elnyúltam voltam a kanapén, mondjuk, egy jó könyv és egy csésze finom tea társaságában. – Összeszűkült szemmel méregette a férfit.

– Nem hitte, hogy ilyesmit fog hallani tőlem, igaz? - Nate vállat vont. – Akkor sem találom szimpatikusnak, ha egy nő csak a pénze miatt veti ki a hálóját egy férfira. – Érdekes módon nem én vetettem ki a hálómat Mikéire. Fordítva történt a dolog. Odaintette a pincért, és rendelt néhány croissant-t. Az egyiknek leharapta a ropogós végét, és szórakozottan rágcsálni kezdte. – Csak a csücskét szeretem – magyarázta Nate-nek. – Ez pazarlásnak minősül, tudom, de én szeretek pontosan addig nyújtózkodni, ameddig a takaróm ér. Azért – tette hozzá – nagyon kíváncsi lennék, hogy kitől ered ez a mondás. Vajon ki mondta, és miért? Persze most már nem érdekes. Hamarosan újra elkezdhetem gyakorolni a szegény nők életét, és akkor az egész croissant-t meg kell majd ennem, azt hiszem. – Újra? – kérdezte Nate értetlenül, és maga is elvett egy croissant-t. – Külvárosi fodrász voltam valamikor. Szegény essexi lány, aki már ezzel megcsinálta a szerencséjét. Nem tudom, látta-e a Rita többet akar című filmet, Julie Waltersszel a főszerepben? Akár rólam is készülhetett volna. Bár, ha jobban belegondolok, nem is fodrászt alakított, hanem valaki mást. – Maga nagyon otthonosan mozog a régi filmek világában. – Ne gúnyolódjon. Azokon nőttem fel. A moziban. Vagy, ahogy akkoriban nevezték, a filmszínházban. Nekik köszönhetem a műveltségemet. – Nate elmosolyodott, de nem szólt. – Minden szerepet kívülről tudtam. Hol Micsoda nő! voltam, hol Marié Antoinette. – A férfi szemébe nézett. – Higgye el, Nate Masterson, bárkit képes vagyok eljátszani, bármikor. Részben ennek köszönhetem a férfiak körében elért sikereimet. – Nem tartja magát túl sokra, ugye? – Ellenkezőleg. Pontosan tudom, hogy mennyit érek – és nem annyit, mint amennyi a súlyom, aranyban. Amit egyébként nagyon szeretek. Mármint az aranyat – tette hozzá csendes vágyódással, mintha a szeme előtt foszlana semmivé egy gyönyörű álom. Rendelt magának egy pohár brandyt, és miközben az aranyló italt kortyolgatta, a férfit nézte. – Nos? Jobban érzi magát? – Meglepő módon igen. Hála magának. – Meg az italnak. És magával mi van? – Hogyhogy mi van? A nő tetőtől talpig végigmérte. – Árulja el, Masterson, hogy ki lakozik valójában a Wall Street-i szélhámos álarca mögött? – Sohasem voltam szélhámos. – Ugyan már! Mindnyájan azok. Vagy szerencsejátékosok. De nem válaszolt a kérdésemre. – Azt hiszem, az vagyok, akinek látszom. Elég gazdag, elég sikeres… – És elég magányos – fejezte be Belinda a félbeszakadt mondatot. Összekapcsolódott a pillantásuk. – Az is – ismerte be a férfi csendesen. – Mondtam már… Nem maga az egyetlen, aki azért jött ide, hogy megtalálja önmagát. – Igen. Azt mondta, egyszer maga is elkövette ugyanezt a hibát. A nő előrehajolt, és megérintette a férfi kezét. – Nem akarom, hogy maga is elkövesse, Masterson. Tudja, maga nem sokban különbözik Sarától. Egyikük sem tudja, hogy kell megjelenni egy ilyen helyen, így nem kaphatják meg azt, amire vágynak. Nate felnevetett. – Én magam sem tudom, mit szeretnék. Ez az én bajom.

– Akkor itt az ideje, hogy kiderítsük. – Belinda ismét végigjártatta rajta kritikus pillantását. – Először is, meg kell szabadulnia ettől a testhezálló förmedvénytől. Jöjjön, Masterson, elmegyünk vásárolni. És, ahogy Sarával is tette, felkapta a táskáját, és felszólította Nate-et, hogy kövesse. Rövid időn belül másodszor indított rohamot a St. Tropez-i butikok ellen.

28. Sarát valójában nem fenyegette a kikötőt megbénító dugó, és a szűk St. Tropez-i mellékutcákat is elkerülte. Hagyta, hogy úrrá legyen rajta a kalandvágy, és rögtön Cannes felé vette az irányt. Nem készített terveket arra vonatkozóan, hogy mit fog csinálni, ha odaér; igazából csak annyit tudott Cannes-ról, amennyit a filmfesztiválok idején az Entertainment Tonight című tévéműsorból megtudhatott. Ennek keretében látta a híres Hotel Carltont és a mosolygó filmsztárokat, és most nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ő is ellátogasson ugyanoda a nagy fehér Bentley-vel. Szerette volna tudni, milyen érzés, amikor átadja a kocsit a parkoló őrnek, aztán elegáns léptekkel felsétál a híres lépcsőn, és rendel magának egy pohár pezsgőt. Egy ilyen belépő után biztosan utána fordulnának az emberek. Úgy, ahogy az igazi hírességek után szoktak. Arra gondolt, hogy ezt nem lesz képes megtenni. Vagy mégis? Sara gondolatban gyorsan megszámolta, mennyi pénz van a tárcájában. Bármennyi volt is, ki kellett tartania egészen a visszautazásig, tehát még tíz napig, és bár Belinda fizette a szállodát, és kifejezetten utasította, hogy ne aggódjon a pénz miatt, Sara egy pillanatra sem tudott megfeledkezni szűkös anyagi helyzetéről. Éjszakánként, míg a halkan horkoló Belinda az igazak álmát aludta a szemközti ágyon, ő nyitott szemmel feküdt, és a megoldáson törte a fejét. Belindának persze nem tett említést a horkolásról, mert attól félt, hogy megbántaná vele. Belindának olyan tökéletes volt a megjelenése; szőke volt, szexi és elbűvölő, akár egy filmsztár. O biztosan otthonosan érezte volna magát a Carlton teraszán. Miközben a lassan vánszorgó forgalomban megpróbált besorolni a St. Tropez-i körforgalomba, igyekezett úgy tenni, mintha nem érdekelnék a gyönyörű autó után megforduló fejek és a kíváncsi pillantások, amelyek azt kutatták, hogy ki ülhet a luxusjárgány volánja mögött. Óvatosan végigpillantott az egyszerű vonalú fehér vászonruhán, amelyet ugyancsak Belinda nagylelkűsége nyomán viselt. A címkéjéről tudta, hogy olasz modell, és remekül illett hozzá a bokapántos zöld kígyóbőr szandál. Vállig érő barna haja új árnyalatokkal gazdagodott a dél-francia napsugarak hatására. Sem ékszer nem volt rajta, sem smink, csak egy leheletnyi narancssárga szájfény. A külseje alapján akár a Bentley tulajdonosa is lehetett volna. Egy olyan nő, aki bátran megállhatott a Carlton főbejárata előtt, hogy az ajtónállóra bízza a kocsiját, majd egy pohár jéghideg pezsgő társaságában elüldögéljen a híres szálloda teraszán. Bármilyen lassan araszolt is a kétsávos úton, végül mégis elérte az Autoroute du Soleilt Arra gondolt, hogy a franciák még az útjaiknak is romantikus neveket adnak. Ez, például, a Nap útja volt. Rákanyarodott, és a legnagyobb nyugalommal elindult keletre, Cannes felé. A GPS pontosan megmondta neki, hol kell letérnie az autópályáról, és mire felocsúdott, a híres Croisette-en találta magát. Nem sietett. Lassú tempóban elhaladt a Palais des Festivals előtt, aztán végighajtott az óvároson, és hangosan felnyögött, amikor megpillantotta a kikötőben egymás mellett horgonyzó luxusjachtok végeláthatatlan sorát. És aztán feltűnt az Hotel Carlton impozáns épülete, olyan hívogatón, mint egy világítótorony. Sara gondolkodás nélkül – mintha tényleg csak erre készült volna – leállította a motort

a szálloda főbejárata előtt, és átadta a kulcsokat az ajtónállónak, aki alázatosan meghajolt és madame-nak szólította. És Sara remegő térdekkel elindult a lépcsőn, a híres terasz felé. A pincér odavezette egy üres asztalhoz, ahol Sara franciául rendelt, une coupe du champagne rose25, és közben kimondhatatlan elégedettséget érzett, amiért sikerült francia nyelven elmondania, hogy mit akar. Pedig nem tett mást, csak nyitott szemmel meg nyitott füllel járt, és mindig odafigyelt Belindára meg a többiekre, akik mindannyian pontosan tudták, hogy mikor mit kell tenni vagy mondani, és a rozé pezsgőnél finomabb italt különben sem tudott elképzelni. A pincér letett elé egy pezsgőspoharat, aztán úgy tartotta a jégbe hűtött palackot, hogy Sara el tudja olvasni a címkéjét – Piper-Heidsieck Rosé Sauvage –, aztán kitöltötte a gyöngyöző italt. Végül letett az asztalra egy kis tálkát, meghajolt, és, madame-nak szólítva Sarát, távozott. Sara ivott egy kortyot, majd lehunyta a szemét, és átadta magát a pezsgő élvezetének. – Mennyei – mondta halkan. Aztán eszébe jutott, hogy magában beszél. Gyorsan kiegyenesedett, és körülnézett. A környező asztaloknál vidáman beszélgettek az emberek. Itt-ott hangos nevetés szakította félbe a társalgást; látszott, hogy mindenki remekül szórakozik. Sara azonban túl ideges volt ahhoz, hogy igazán el tudja engedni magát. Nem volt kísérője, a barátja – „az a rohadék”, ahogy Belinda nevezte – elhagyta, és nem volt gazdag, mint a szomszédos asztaloknál ülők. Ha őszinte akart lenni, nem is volt pénze; használtan kapta még a ruhát is, amelyet viselt. Még egyet kortyolt a pezsgőből. Nagyon finomnak találta. Hirtelen nagyon távolinak tűnt a Starbucks meg a kansasi kisváros, amelyben élt. Egy sikkes, fehér vászoninget és szűk fehér nadrágot viselő nő megállt az asztalánál. – Klassz a cipője – mondta mosolyogva, és Sara ösztönösen visszamosolygott. – Merd! – kiáltott utána, és csak ekkor jött rá, hogy a nő is amerikai volt. Büszkén állapította meg, hogy már egész jól elboldogul a francia szókincsével. Tud pezsgőt rendelni, és tudja mondani, hogy köszönöm. És ahogy Belinda szokta mondani: mi több kell ennél egy lánynak? Fél órával később, amikor a pincér ismét megjelent az asztalánál és megkérdezte, szeretne-e egy újabb pohár pezsgőt, Sara azt felelte, hogy non merci, és előkotorta a tárcájából a számlán álló összeget. Sőt egy kis borravalót is elhelyezett az asztalon álló tálkában, bár tudta, hogy ez nem szükséges, mert a legtöbb helyen a felszolgálást is felszámolják. Aztán lassú léptekkel keresztülvágott a teraszon, és lement a lépcsőn. A Bentley-je ott állt, pontosan a bejárat előtt, egy almazöld Lamborghini és egy egyedi gyártású sötétkék, barna bőrhuzatos Maserati kabriolet között. Sara még sohasem látott szebb autókat. Az ajtónálló rámosolygott, és kinyitotta előtte a Bentley ajtaját. Sara pironkodva megigazította a napszemüvegét, majd a szükségesnél jóval nagyobb összeggel köszönte meg a fiúnak, hogy közeledtére beindította a motort. Sebességbe tette a kocsit, és megfordult, hogy még egyszer odamosolyogjon az udvarias ajtónállóra, de már csak a hátát látta. Két fehér zakós, kigyúrt, zömök fickónak magyarázott valamit széles kézmozdulatokkal. Sara, mivel tudatában volt, hogy ivott, igaz, csak egyetlen pohárral, a szokásosnál is óvatosabban vezetett. Amikor a Croisette-hez ért, vonakodva rákanyarodott az autópályára. Erre a kalandra, gondolta álmatagon, mindig emlékezni fog, különösen a hosszú téli napokon, amikor sovány reggeli kávéja után, nyakig begombolt kabátban, beül a jéghideg kocsijába. Csakhogy a Toyota Corolla sohasem fog olyan érzéseket kelteni benne, mint Belinda Bentley-je. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy követi egy autó. Ugyanazzal a sebességgel haladt, 25

Egy pohár rozé pezsgőt.

mint ő, meg sem próbálta megelőzni. A St. Tropez-i kijárathoz érve belenézett a visszapillantó tükörbe. A nagy ezüst Mercedes 600-as még mindig mögötte volt. Próbálta meggyőzni magát, hogy a másik autó is St. Tropez-ba tart, mint az úton haladó járművek többsége, ennek ellenére kicsit mélyebbre nyomta a gázpedált. A Bentley meglódult, de a Mercedes továbbra is mögötte maradt. Kora délután volt, viszonylag gyér forgalommal. Sara nem mert gyorsabban vezetni a keskeny, kanyargós úton, így a korábbi sebességét tartotta továbbra is, és időről időre belepillantott a tükörbe. Vajon tényleg őt követi a Mercedes? De alig tette fel magának a kérdést, máris elvetette a gondolatot. Mi oka lenne bárkinek arra, hogy a nyomába eredjen? Egy olyan szakaszhoz ért, ahol a kamionok miatt kialakított kapaszkodósáv miatt kiszélesedett az út. A Mercedes hirtelen felgyorsult, majd, amikor a Bentley mellé ért, apró koccanásokkal a keskeny leállósávba kényszerítette Sarát. – Ó, istenem! – nyögte Sara, és döbbenten a fékre lépett. – Ó, istenem! Rémült pillantást vetett a Mercedesre. A két fehér zakós férfi, akiket nem sokkal korábban a szálloda parkolójában látott, egyenesen felé tartott. És mintha pisztolyt látott volna a kezükben… Sara fején a másodperc törtrésze alatt végigsuhant mindaz, amit a tévében az autórablásos bűnügyekről látott. Tudta, ha ott marad, meghal. Sebességbe kapcsolt, nagy kerékcsikorgás közepette megkerülte a Mercedest, és rákanyarodott az útra. A nagy autót megbillentette a hirtelen irányváltoztatás. Sarának minden erejére szüksége volt, hogy az úton tudja tartani a kocsit. Annyira lefoglalta a manőver, hogy még a visszapillantó tükörről is megfeledkezett, így nem tudhatta, sikerült-e leráznia az üldözőit. Aztán nagy dübörgéssel megjelent mögötte egy tizenhat kerekű, egy kamion, és hangos dudálással helyet követelt magának a kapaszkodósávban. Sara megkönnyebbülten felsóhajtott. Lehetetlen volt, hogy a Mercedes ilyen körülmények között elé vágjon. Kézfejével letörölte a homlokáról az izzadságcseppeket, és azt suttogta: – Ó, istenem, köszönöm! Köszönöm! És csak ekkor eredtek el a könnyei.

29. Billy Bashford nem gondolta, hogy ennyire egyedül fogja érezni magát Franciaországban. Belső magányát csak felerősítette a St. Tropez-i fiatal, életvidám emberek hedonista, nemtörődöm, mégis örömteli életmódja, jobban, mint korábban bármi más. Miközben a Régi Kikötőben araszolt Hummerével, azon tűnődött, lesz-e még része hasonló vidámságban. Lesz-e még olyan boldog, mint amilyen akkor volt, amikor megismerkedett Betsyvel. Betsy maga is életvidám teremtés volt, bár nem úgy szerette az életet, mint ezek az emberek, hanem a maga módján. Első találkozásuk alkalmával azt mondta Billynek, hogy ő inkább megfigyelője, mintsem résztvevője az életnek. – Nyugodt, csendes életet kedvelő ember vagyok – mondta szelíden. – Tanítónőként dolgozom. Billy ezek után akkor sem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy a nő egy régimódi osztatlan iskolában tanít a prérin. De erről szó sem volt. Betsy egy átlagosnál jóval keményebb iskolában dolgozott, egy Fort Worth-i gettóban, ennek ellenére imádta a „gyerekeit”. – Eddig még egyetlen esélyt sem kaptak az élettől – mondta. – Azon vagyok, hogy tőlem ezt megkapják. Miután, alig hat hónappal később, összeházasodtak, Betsy beváltotta az ígéretét. Billyvel együtt létrehozott egy alapítványt, amely a továbbtanulni vágyó belvárosi

gyerekek felsőfokú tanulmányaihoz nyújtott teljes körű ösztöndíjat. Több ezren éltek azóta a lehetőséggel, és Billy, Betsy emlékére, egy másik alapítványt is létrehozott azok számára, akik magiszteri képesítést szerettek volna szerezni a főiskola befejezése után. Mi több, két tehetséges fiatal számára a PhD-fokozat megszerzését is lehetővé tette. Ily módon Betsy Lowell Bashford neve továbbélt, amiért Billy nem lehetett elég hálás. De ugyanilyen hálás volt a lányáért is, aki jellemében nem, külső megjelenésében azonban az anyjára ütött. Kiskorában, három-négy évesen Laureen egy ragyogó szemű ördögfióka volt, aki mindig valami csínytevésen törte a fejét. Igazi örökmozgó, egész nap szaladgált, ugrált, lovagolt, és mindent tudni akart. Nevetéstől visszhangzott a házuk. Az volt ám a boldogság, gondolta, miközben parkolót keresett St. Tropez-ban. A városban, mint mindig, óriási volt a nyüzsgés, és a gyalogosok, akik fittyet hánytak a közlekedési szabályokra, pokollá tették a turisták életét. Járdának használták az úttestet, félő volt, hogy besétálnak az autók alá. A Hummert is épp hogy elkerülte egy maroknyi fiatal, nevető lány, némelyikük még be is nézett a nyitott ablakon. – Hé, texasi! – kiáltotta a legcsinosabb. Csinos sárga sortot és bikinifelsőt viselt; szőke haja szexi hullámokat vetett napbarnított vállán. – Tetszik a kalapod! Mit csinálsz ma este? Franciául beszélt, így Billy természetesen egy szót sem értett abból, amit mondott, de azt sejteni lehetett, hogy hová akar kilyukadni a lány. Ahogy ránézett, majdnem el is csábult, de aztán eszébe jutott, hogy nem miatta, hanem Kicsi Laureen miatt jöttek Franciaországba, így mosolyogva odaintett nekik, és továbbhajtott. Billy számára mégsem a magány, hanem Laureen jelentette a legnagyobb problémát. Sem a partra, se a medencéhez nem volt hajlandó lemenni vele, és St. Tropez-ban is csak egyetlenegyszer jártak, akkor is csak azért, hogy nyakörvet vehessenek a csivavának. Reggel pedig egyszerűen eltűnt. Azt mondta, sétálni megy, de a recepciónál ülő fiatal hölgy látta, hogy Bertrand Olivier társaságában hagyta el a szállodát, és Billy pánikba esett. Fogalma sem volt arról, hogy ki lehet ez a Bertrand Olivier, arról meg pláne nem, hogy mit akar tenni az ő kicsi lányával. Aztán egyszer csak észrevette őket. A parton ültek, összedugták a fejüket – Laureen egy olyan szalmakalapot viselt, amelyről Billy tudta, hogy nem az övé –, és szabályosan beletemetkeztek az újságjukba. Úgy néztek ki, mint két összeesküvő. Amikor odakiáltott nekik, szétrebbentek, aztán bűntudatosan felpattantak. A fiú a hóna alá csapta az újságot, és az ebédre hivatkozva elinalt. – Furcsa kölyök – mondta Billy Laurennak, aki a maga félénk módján azt válaszolta erre, hogy nincs vele semmi baj. Az anyja egyszerűen itt felejtette. Egyedül volt, és ettől valahogy… Itt elhalt a hangja, de Billy értette, hogy mit akart mondani. Egy szót sem szólt többet. Kézen fogta a kislányt, és vagy egy órát sétáltak kettesben a parton. Billy a vitorlás hajókról csevegett, a pelikánokról, és a tengerparti kocsmákból felszálló finom illatokról. Később együtt ebédeltek, Billy grillezett halat, Laureen sült krumplit és eperturmixot. Laureen egyszer csak kijelentette, hogy fáradt, és visszament a szobájába. A magára hagyott Billy pedig beautózott St. Tropez-ba, ahol az egyik kört tette a másik után, mégsem talált üres parkolóhelyet. Végül mégiscsak ráakadt egyre, és éppen keresztül akart vágni az utcán, amikor észrevette a Bentley-t. Úgy fordult be a sarkon, mintha üldöznék. Billy nem volt meglepve. Korábban is megállapította, hogy Belinda szörnyű sofőr. Csakhogy ezúttal nem Belinda ült a kormány mögött, hanem Sara Strange. És, a változatosság kedvéért, éppen sírt. Csakhogy nem a maga megszokott, észrevétlen módján. Könnyben úszó arcára egyértelműen kiült a rettenet. Billy lelépett a járdáról, hogy leintse, de Sara majdnem keresztülszáguldott rajta. Aztán

felismerte, és a fékre lépett. Billy egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. – Szálljon ki! – mondta. Sara kiszállt, és engedelmes gyerek módjára megállt a Bentley mellett. Billy kinyitotta az utasülés ajtaját, betuszkolta a rémült Sarát, aztán visszasétált a másik oldalra, és beült a volán mögé. Ügyet sem vetve a kíváncsiskodó pillantásokra, a gázra lépett, és elindult vissza, a kikötő felé. Pár percnyi csend után éles oldalpillantást vetett Sarára. – Mi történt? – kérdezte, mire a lány ismét sírva fakadt. Billy céltalanul vezetett tovább, várta, hogy elüljön a vihar. Egy idő után csakugyan alábbhagyott a zokogás, végül beállt a vihar utáni csend. Már a városon kívül jártak. Keresztülsuhantak a St. Maximé nevű partszakaszon, és hamarosan Juan-les-Pim-be értek. Billy észrevett egy üres parkolóhelyet a parton. Beállt, kisegítette Sarát az autóból, kézen fogta, keresztülvezette az úttesten, majd a parti lépcsőn lesétáltak az egyik kávézóba. Az egész alig volt több egy kunyhónál, igazából naptejet és vízilabdát árult, amit egyszerű étel- és italkínálat egészített ki. Leültette Sarát az egyik asztal mellé a fából összetákolt teraszon, aztán visszament a pulthoz, és rendelt egy brandyt meg egy kólát. Az asztalhoz visszatérve Sara elé tette a brandys poharat. – Oké. Igya ki! Aztán mesélje el, hogy mi történt. Sara szeme résnyire szűkült a rengeteg sírástól. – Már egy pohár pezsgőt is megittam – hüppögte. Billy azon tűnődött, vajon kivel ihatott, de közben még közelebb tolta hozzá a poharat, és rászólt: – Csak igya ki! Aztán beszéljen! Sara engedelmesen a szájához emelte a poharat. Közben vágott egy grimaszt, de végül sikerült köhögés nélkül lenyelnie az első kortyot. Aztán a férfira nézett. – Majdnem meghaltam – mondta. – Úgy érti, hogy majdnem karambolozott a Bentley-vel? – Nem. Úgy, hogy majdnem lelőttek. Billy gyorsan körülnézett, nem hallgatódzik-e a közelben valaki. Lehet, hogy ez a nő megőrült? – Egy pihenőnél értek utol, az autópálya mellett – folytatta, és ezúttal mohón belekortyolt a poharába. – Pisztollyal támadtak rám… – Várjon – szólt közbe Billy. – Gondolja végig még egyszer, mi történt, aztán kezdje elölről, rendben? Sara bólintott, majd megpróbálta a lehető legnagyobb részletességgel felidézni a történteket. Amikor elhallgatott, úgy nézett Billyre, mintha a férfi minden kimondatlan kérdésre tudná a válaszokat. És ez majdnem így is volt. – Maga Belinda kocsiját vezette. És Belinda megjósolta, hogy a férj nem hagyja annyiban. Utána jön, és megpróbálja megölni. És én – tette hozzá – biztosítottam, hogy ez nem fog megtörténni. Mac Reilly és én megvédjük. Jézusom! – Hátratolta Stetson kalapját. Bármilyen nehezére esett is elhinni, Belinda jóslata majdnem teljesült. Biztosra vette, hogy a két marcona alak felismerte a Bentley-t, és Sara nyomába eredtek. Talán nem azért, hogy megöljék, hanem azért, hogy kiszedjék belőle, hol bujkál Belinda. Egy percig sem hitte, hogy játékból villogtatták volna a fegyvereiket. – Hol van most Belinda? – kérdezte végül. – A városban. Vásárolni ment. Azt mondta, taxival megy vissza a szállodába. Billy első gondolata az volt, hogy felhívja Belindát, és figyelmezteti, de rájött, hogy ezzel csak megijesztené, így inkább Mac mobilszámát hívta. Elmondta neki, hogy Belinda

nyakig ül a pácban, gyorsan vázolta, hogy mi történt, és megkérte, hogy menjen ki eléjük a Régi Kikötőbe. Sunnyval, ha lehet, tette hozzá, mert valakinek a Bentley-t is vissza kell vinnie a szállodába. Mac azt felelte, hogy azonnal indulnak, Billy pedig visszavitte Sarát a Régi Kikötőbe. Ott addig köröztek, amíg észre nem vették az ezüstszürke Peugeot-t, Mackel a kormány mögött. – Én megyek a Bentley-vel – közölte Mac. – Sara, maga beül Sunny mellé. A szállodában találkozunk. Sara vizenyős szemében hála villant, miközben beült a Peugeot-ba. Most, hogy Mac is és Billy is vele volt, végre biztonságban érezhette magát. Belinda tényleg taxival akart visszamenni a szállodába, de Nate felajánlotta neki, hogy hazaviszi. És mivel a boltok megígérték, hogy még aznap elszállítják a vásárolt holmit a szállodába, Belinda elfogadta az ajánlatot. A Ducati mégiscsak izgalmasabbnak tűnt a taxinál. Szorosan átölelte Nate izmos testét, a mellkasán összefonta az ujjait, bukósisakos feje a férfi vállán pihent. Hát van ennél intimebb testhelyzet? Közben a biciklispóló is eltűnt, és Nate egész emberien festett a hagyományos, de méregdrága sortban és ingben. Sőt. Nate Masterson határozottan jóképű férfi, állapította meg magában Belinda Lord.

30. Megállapodtak, hogy a „csellengők” este kilenckor találkoznak a szálloda udvarán, és vacsora közben megvitatják a nap eseményeit. Mac azonban az előcsarnokban maradt, hogy megvárja Belindát, aki félórás késéssel meg is érkezett, és szinte sikongatott jókedvében, amikor Nate lefékezett a bejárat előtt a sárga Ducatival. – Halihó! – kiáltotta, amikor észrevette Macet, majd vonakodva elengedte Nate derekát, és egy elegáns mozdulattal lecsusszant a Ducatiról, közszemlére téve hosszú, lebarnult lábát. Aztán Nate mellé lépett, és kart karba öltve felsétáltak a lépcsőn. Csak ekkor vette észre Mac arcán a komor kifejezést. – Mi történt? – Menjünk a bárba, meghívom magukat egy italra – felelte a férfi. Belinda és Nate még váltott egy utolsó, zavart pillantást, majd szótlanul elindultak Mac után. Belinda Cosmopolitant rendelt, és végül a férfiak is csatlakoztak hozzá, mert kiderült, hogy sem Nate, sem Mac nem ivott még Cosmopolitant. Várakozó pillantásokkal méregették Macet, miközben a mixer jeget tört a keverőpohárba, kimért néhány kupak Grey Goose vodkát, pár csepp Cointreau-val és egy ku-paknyi áfonyával megbolondította az egészet, összerázta, és jégbehűtött martinispoharakba adagolta az italt. Még pár csepp lime hiányzott, és elkészült a kompozíció. Belinda kóstolta meg elsőként. – Nagyon jó! – mondta, és a Louis nevű mixerre villantotta elégedett mosolyát. – Majdnem olyan jó, mint az enyém. Pedig én, hogy úgy mondjam, martiniszakértő vagyok. A felrázott és nem a kevert változatot kedvelem – folytatta, most már a többiekhez fordulva. – Tudják… egy csöppnyi vermut, jéghideg gin és néhány jó sós olajbogyó. – Fénykoromban én is legurítottam néhányat ebből a fajtából – mondta Mac. – Én viszont nem. – Nate kritikusan kóstolgatta a Cosmóját. – A lime ellensúlyozza az édességét. Jó, de ami engem illet, inkább bourbonkedvelő vagyok. De természetesen csak stresszhelyzetben. – Ami szinte folyamatos kísérője a foglalkozásának – jegyezte meg Mac.

– És a magáénak is. Nate megjegyzése inkább kérdés volt, mint megállapítás, amire Mac csak egy vállrándítással válaszolt. Belinda feltornászta magát egy piros bőrrel bevont bárszékre. – Nos, megtudhatnánk, miért is jöttünk pontosan ide, azon túl, hogy elkortyolgassuk ezt az isteni italt? – A férjről van szó – felelte Mac. Belinda szeme elkerekedett a döbbenettől. – Csak nem azt akarja mondani, hogy látták? – Őt nem, de a verőlegényeit igen. Legalábbis azt gondoljuk, hogy ők lehettek. Sara a maga Bentley-jével furikázott. Először a Carlton parkolójában látta őket, Cannes-ban. Később már csak azt vette észre, hogy követik. Egy Mercedes 600-assal. Egy pihenőnél leszorították az útról, és fegyverrel támadtak rá… Belinda rémült sikolyára a mixer is felkapta a fejét, és az asztalukhoz sietett, megkérdezni, hogy jó-e az ital. – Jó, nagyon jó… szuper… köszönjük… – dadogta Belinda, de elkínzott tekintete Mac pillantását kereste továbbra is. – Sara jól van – mondta gyorsan a férfi. – Egy kicsit persze megrázta a dolog. Szerencsére Billy észrevette a városban. Azt mondja, úgy vezetett, mint egy őrült. Majdnem Billyt is elgázolta, annyira zokogott. Billy természetesen a segítségére sietett. Addig autózott vele, míg le nem csillapodott, egy brandyvel lelket lehelt belé, és kiszedte belőle az egész történetet. – Hol van most? – kérdezte Belinda már állva. – A szobájukban. Lefeküdt. Ne aggódjon, Sunny is vele van. Belinda visszakapaszkodott a székre. – Nyilvánvalóan azt gondolták, hogy én ülök a Bentley-ben. – Nem hinném. Viszont joggal feltételezték, hogy Sarából kiszedhetik a maga tartózkodási helyét. Végül is, a maga kocsiját vezette. – Ó, istenem, istenem… Éppen Sarával kellett megtörténnie! – Belinda, hogy néz ki a férj? – Jasper Lord – vagy Mikel Markovich, mert ez sokkal jobban illik hozzá, és mert a belorusz anyja ezt a nevet adta neki a születésekor, ötvenöt évvel ezelőtt. – Belekortyolt az italába. – Szóval, Mikel olyan, mintha egy James Bond-filmből lépett volna ki… Sőt mintha egyenesen rászabták volna a bűnözők szerepét. Masszív, mint egy medve, kopasz, mint egy kugligolyó, sötét Ray-Ban szemüveget, olasz öltönyöket, rózsaszín gyémántköves gyűrűt, gyémántokkal kirakott arany Rolexet visel, és ha ez nem lenne elég, egy dél-tengeri fekete gyönggyel díszített nyakkendőtűt! – Sötéten nézett maga elé leeresztett szempillái mögül. – Higgyék el, akkor is felismernék, ha nem akarnák! – És maga még akarta is – jegyezte meg Nate fanyarul. Belinda elfordította a tekintetét. – Ennek megvolt a maga oka. Mac el sem tudta képzelni, hová akar kilyukadni Nate, de nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy felelősségre vonja Belindát, amiért hozzáment egy orosz gengszterhez, mert Mikel/jasper Lord nyilvánvalóan a gengszterek népes családjába tartozott. Tucatnyi volt a fajtájából a Riviérán is. Arról lehetett felismerni őket, hogy két kézzel szórták a pénzt, és mindig ott feszített mellettük egy gyönyörű, nemritkán orosz szexbomba. – Nem tudtam, miből él, amikor megismertem – magyarázta félénken Belinda. – Nagyon naiv voltam akkoriban. Nehéz volt elképzelni Belindát naivnak, de Mac tudta, hogy mindenkinek megvan a maga élettörténete. – Megbeszéltük, hogy este kilenckor együtt vacsorázunk a szálloda udvarában – mondta Mac. – Egy kellemes, nyugodt asztalt kapunk a szökőkút mellett, így magunkban

lehetünk. Belinda hosszú, fürkésző pillantást vetett rá félig leeresztett szempillái mögül. – Maga mindenre gondol, ugye, Mac Reilly? Még arra is, hogy ne tudjanak kihallgatni minket. Bár nem hinném, hogy van itt valaki, akit érdekelne, hogy miről beszélgetünk. Vajon ki lenne kíváncsi rám vagy Mikelre? – És a Chez La Violette sem érdekel senkit – tette hozzá Nate. Macnek feltűnt, hogy Nate másképp néz ki, mint korábban. Új, lazán elegáns öltözékében kifejezetten jól mutatott. – Pedig a Chez La Violette is ott van a napirendi pontok között – válaszolta. Nate felnyögött, majd az utolsó kortyot is kiürítette a poharából. – Jézusom! Egy újabb üzleti megbeszélés. És én még azt hittem, hogy magam mögött hagytam az ilyeneket. Mac vállat vont. – Maga mögött hagyhatja, ha úgy akarja. Semmi szükség rá, hogy eljöjjön, ha nincs hozzá kedve, de ha vissza akarja kapni a pénzét, vagy érdekli Belinda sorsa, akkor azt javaslom, hogy legyen ott. Nate Belindára pillantott, és azt felelte: – Ott leszek. Akarja, hogy felkísérjem a szobájába? – Köszönöm. – Belinda ugyancsak kiürítette a poharát, és felállt. – És magának is köszönöm, Mac. Isten tudja, mi történhetett volna szegény Sarával. – Ne nekem köszönje. Sara valahogy egyedül is kikecmergett a bajból, később pedig Billy volt az, aki a gondját viselte. – Akkor később Billynek is megköszönöm – mondta Belinda, és búcsút intett. Mac észrevette, hogy Nate megfogta Belinda karját, és, hogy hallja, amit mond, egészen közel hajolt hozzá. Nocsak, gondolta. Most már Belindához is vonzódik Masterson? Így legalább nem csak Sunnyn járt az esze. Mire felért, Sunny a szobájukban várta. Mindkét kutya ott feküdt mellette az ágyon. Kalóz az ágy végében, kinyújtott mellső mancsaira hajtva a fejét, és folyamatosan a csivaván tartva az egyetlen szemét. Tesoro, gombóccá gömbölyödve, a párnán hevert. Sunny pedig úgy helyezkedett, hogy a lehető legbiztonságosabb távolságban legyen egymástól a két kutya. – Hogy van Sara? – kérdezte Mac. – Megnyugodott. Már nem sír, de most azon rágódik, hogy Belinda felelősségre fogja vonni a történtek miatt. – Remélem is. Mert ha ő nem teszi meg, megteszem én. Sarának nem lett volna szabad Cannes-ba mennie azzal a kocsival. – Mac bánatosan megvonta a vállát. – Ezen persze már nem változtathatunk. Az a két fickó nyilvánvalóan keres valakit, és szinte biztos, hogy Belinda a kiszemelt áldozat. – És mi lesz, ha megtalálják? – Pontosan ez jutott eszembe nekem is. – Mac aggodalmas pillantása nem kerülte el Sunny figyelmét. – Ma Roddy is felhívott – folytatta. – Megerősítette, hogy a villa Joel Krendler tulajdona. Akinek van egy magánrepülőgépe is. Egy Citation. Most felhívom Alain Hassaint az Interpolnál. Elmondom neki, hogy mibe keveredtünk, és a segítségét kérem. Sunny felült a név hallatán. Hassain felügyelő többször is szerepelt Mac sorozatában, főként ha nemzetközi bűnügyekről volt szó. Most Mac beszámolt neki Krendlerről, és persze a csalásról is, majd a legújabb problémáról, amelyet Jasper Lord, más néven Mikel Markovich okozott. Elmesélte Hassainnak, hogy Lordot elhagyta a felesége, és nagyon úgy néz ki, hogy a gyilkosságig is elmegy, ha másképp nem tudja visszaszerezni az asszonyt. – De lehet, hogy akkor is megöli, ha visszamegy hozzá – folytatta gyászos

hangon. Aztán elmesélte még, hogy Lord valószínűleg gengszterként kezdte, és nagyon jó lenne megtudni, hogy milyen területeken ténykedik. Amikor Mac letette a telefont, Sunny már az ágy szélén ült, és a férfit nézte. – Nem bízom Krendlerben – mondta neki Mac. – Ron Perrin szerint nem sokat tudni a személyes életéről, bár a pletyka szerint színész volt valamikor. – Hé, emlékszel, hogy mit mondtam a sminkjéről? – kérdezte izgatottan Sunny. – A szemhéjpúderről. Camille viselt ilyet abban a darabban, amelyről lefogadom, hogy Krendler kedvenc operái közé tartozik. Ha engem kérdezel, Krendler hajlamos a színlelésre. – De a pénzét nem színleli. A fickó valóban jómódú, bár Perrin azt mondta, hogy a pénze nagy részét eldugta valahol. Valószínűleg Svájcban, mert állandóan odarepül. Zürichbe, a világ pénzügyi fővárosába. Perrin szerint valamelyik kantonban van egy háza is, egy hegy eldugott zugában, amelynek, minden valószínűség szerint, ugyancsak a tulajdonosa. – És mi köze lehet mindennek a bennünket érintő csaláshoz? Sunny csak találgatni tudott, úgy, ahogy Mac is. – Bár tudnám! Mac az éjjeliszekrényhez lépett, és a kezébe vette Reynaud vendéglistáját. Számos híresség szerepelt rajta. Francia filmszínészek, amerikai énekesek, a társasági élet ismert alakjai, és – Gianni Valenti. – Úgy tűnik, az új barátunk, Valenti, jól kiismeri magát errefelé. – Összehajtotta a lapot, és visszatette az éjjeliszekrényre. – Kíváncsi lennék, honnan ismeri Francois Reynaud-t. – Mindketten fanatikus hajóbolondok – vélekedett Sunny. – Ez igaz. – Mac fáradt pillantást vetett a nőre. Sunny állta a tekintetét. – Mit szólnál hozzá, ha sétálnánk egyet a parton? – Csak mi ketten? – Sunny már fel is pattant. Az egész arcát beragyogta a mosoly. – Meg a kutyák.

31. Kilenc óra volt. Belinda és Sara a kerti asztalnál ült, és a többieket várta. Az étlapot tanulmányozták. Belinda úgy döntött, hogy háttal a falnak helyezkedik el az asztal mellett, mert így szemmel tarthatja a bejáratot; pontosan láthatta, ki megy el, és ki érkezik. Ujjatlan, piros selyemdzsörzé ruhát viselt függőlegesen futó fodorral az elején, és elegáns ezüstszandált. Azt nem mondta el Sarának, hogy miért a piros ruhára esett a választása. Azért, mert azon nem látszik annyira a golyó ütötte sebből csordogáló vér. Sara le sem akart menni, de Belinda nem engedte, hogy a szobában maradjon. Kisminkelte Sara arcát. Feldagadt szemhéját barna púderrel álcázta, és vékonyan kihúzta barna szemceruzával. A vörös szemgolyókkal azonban semmit sem tehetett. Egy leheletnyi rózsaszín arcpír és Belinda kedvenc rúzsa, a Guerlain's Beige Sensuel szemet gyönyörködtető színkompozícióvá változtatta Sara színtelen arcát. Barna frufrujával, vállát verdeső hajával, a St. Tropez-ban vásárolt barackszínű selyemruhában az átélt trauma ellenére is úgy nézett ki, mint aki a „való világhoz” tartozik. Belinda legalábbis így gondolta. – Tudod, hogy ezzel a külsővel bárhol megjelenhetnél? – kérdezte Belinda.

Sara felpillantott az étlapról. – Tényleg? Komolyan gondolod? Bárhol? – Bárhol, az egész földkerekséget beleértve. És tudod, mit? Kész vagyok lefogadni, hogy a főnököd, ha most idetévedne, nem ismerne meg. Micsoda ragyogó teremtés, mondaná, mintha már láttam volna valahol. És amikor kiderülne az igazság, egyszerre lenne értetlen és elégedett. – Belinda mindent megtett azért, hogy felvidítsa az elszontyolodott Sarát, ezért megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a fiatal nő végre elmosolyodott. – Nos, mit fogunk enni ma este? – kérdezte, és maga is belemerült az étlap tanulmányozásába. – Én talán csak egy bazsalikomos paradicsomlevest – válaszolta Sara, akinek még mindig görcsben állt a gyomra, és egyáltalán nem volt éhes. – Oké. A leves már megvan – dünnyögte Belinda, miközben egyre lejjebb húzta az ujját az étlapon. – Utána, azt javasolnám, hogy egyél egy falatka Alpilles bárányt, a legfinomabb étel a világon, és talán egy kis zöldsalátát, majd sajtot, az jól fog esni. Már beszéltem a séffel, és biztosított róla, hogy egészen friss, és a legjobb nizzai szállítótól származik. – Sarára villantott egy széles mosolyt. – Nos, mit szólsz hozzá? – Azt, hogy sok – felelte Sara, miközben letette az étlapot. – Hidd el, ízleni fog. – Belinda addigra odaintette a pincért, és megrendelt két palack Cháteau de Bellet rozét. – Gondoskodjon róla, hogy jó hideg legyen, Gustave – tette hozzá. Már név szerint ismerte az összes pincért, és a séffel is összebarátkozott, sőt a szállodaigazgatóval, a szobalányokkal és a kertészekkel is. Egyszóval mindenkit ismert, és természetesen őt is ismerte mindenki. Mert Belinda a természeténél fogva ilyen volt: elbűvölő, nyitott, barátságos. És mindig hatalmas borravalókat adott. – Kifizetődő nagy borravalót adni – magyarázta. – Valamikor fodrász voltam, így saját tapasztalatból tudom. Sohase felejtsd el, hogy ezek az emberek a munkájukkal keresik a kenyerüket, és azt várják tőlünk, hogy emeljük a bérüket. Ami persze nem jelenti azt, hogy a borravaló kötelező. – Értem – mondta Sara. Ő, személy szerint, sohasem kérte el az aprót a Starbucksban, és mindig ügyelt rá, hogy pontosan tizenöt százalék borravalót adjon, ha nagy ritkán étteremben vacsorázott. – A volt barátom sohasem adott egy centet sem – tette hozzá. – Úgy tartotta, nem szükséges, épp eleget fizetünk borravaló nélkül is. – A kis szarrágó – jegyezte meg Belinda. – Igazi jellem. Ó, itt jönnek a többiek. A nap emberével – folytatta, de nem Nate-re nézett, hanem Macre. Belinda még életében nem örült ennyire férfinak. Illetve, ez talán mégsem volt egészen igaz, de ebben az esetben Mac Reilly volt az, akinek már a puszta látványától is elfogta a boldogság. Sara kedvéért ugyan tartotta magát, de belülről minden ízében reszketett. Tudta, hogy a férj nem szokott viccelni. – Bonsoir, Belinda, Sara – üdvözölte őket Sunny mosolyogva, a csivavával az ölében, majd az asztalt is megkerülte, és megpuszilta őket, háromszor, franciásan. Aztán leült a Belinda melletti székre, míg velük szemben, miután ugyancsak jó estét kívántak, a három férfi foglalt helyet. Kalóz, képén a szokásos vigyorral, átment az asztal másik oldalára, és elnyúlt a szökőkút hűs kőperemén. Úgy festett, mint egy szőrös Bacchus. Kicsi Laureent az a megtiszteltetés érte, hogy, mint díszvendég, az asztalfőre ülhetett, ami neki nagyon is megfelelt, mert innen jól láthatta az ebédlőt és Bertrand-t. A fiú még nem érkezett meg, de a kislány egy pillanatra sem tudott megfeledkezni az éjszakai randevúról. Közben azért Tesorónak is juttatott néhány vágyakozó pillantást, de Sunnyt nagyon lefoglalta a beszélgetés, így nem ajánlotta fel Laureennak, hogy tarthatja a kutyát. A rozé az asztal mellett elhelyezett ezüst jeges vödörben állt, mellette ott feküdt a már megszokott korallszínű vászonszalvéta, és egy rózsaszín vázában hatalmas csokor rózsa illatozott. Hamarosan egy pincér jelent meg az asztaluknál. Meggyújtotta a viharlámpákat,

és teletöltötte a poharakat. A vizespoharakba Badoit víz került, majd kenyérkosárkákat adtak körbe, hozzá a környék specialitását, egy tipikusan provence-i, olajbogyóból és szardellából készült pástétomot, amelynek, Sunny szerint, olyan íze volt, mint az olajligetek felől érkező hűs esti szellőnek – zöld és arany aromája keveredett benne, kicsit sós volt, kicsit fanyar. A pincér, egy alacsony, köpcös ember, csíkos tengerészpólót viselt, és vörös kendőt tekert a nyaka köré, matelot26 stílusban. Sötét szeme barátságos csillámokat szórt, miközben várakozva végignézett az asztaltársaságon. – Mesdames, messieurs – szólalt meg végül, hogy magára vonja a figyelmüket. – A ma esti ajánlatunk a daurade, egy frissen fogott tengeri halból készült specialitás. De szolgálhatunk John Doryval27, amelyet ugyancsak ma hajnalban fogtak a St. Tropez-i halászok. Aztán tudom ajánlani a rózsaszínre sütött báránycombot, a gigot-t, hozzá lila spárgát grillezve, házi készítésű holland mártással. Vagy a tian-t, a saját bébizöldségeinkből összeállított tálat roston sült padlizsánnal, karfiollal, bébitökkel, paradicsommal, saját fűszernövényeinkkel megszórva. Szolgálhatok még grillezett vagy serpenyőben sült hallal, ahogy maguknak tetszik, és persze fokhagymával és friss zöldfűszerekkel az ízesítéshez. – Eh bien, la petité – fordult Laureenhoz, aki az asztalfőn trónolt rózsaszín tüllszoknyában. – Neked mit hozhatok? – Bolognai spagettit, legyen szíves. – Kicsi Laureen – szólt közbe elcsigázott hangon Billy. – Nem kóstolod meg inkább a friss halat? – Nem, köszönöm – felelte a kislány makacsul, de udvariasan. A pincér elmosolyodott. – Bien sür, természetesen. Le spaghetti. A többiek leginkább daurade-ot rendeltek, csak Belinda választotta a bárányt, és Sara, akinek még mindig pillangók táncoltak a gyomrában, a bébizöldségek mellett döntött. Soha nem számított nagyivónak, de most szinte egy hajtásra kiürítette a poharát, feszült pillantásokat vetve Mac felé a perem felett. Mac tósztra emelte a poharát. – Mindnyájuk egészségére – mondta. – Az én kis nemzetközi csavargókból és lelencekből álló csoportomra! – A lelencekre és a csavargókra! – mondta egyetértőn Belinda. – Akiket akár csellengőknek is nevezhetünk – tette hozzá Sunny. Billy hahotázva felnevetett. – Mit szólsz hozzá, Kicsi Laureen? Te is azt gondolod, hogy csellengők vagyunk? Lelencek és csavargók? Laureen az apjára emelte komoly kék szemét. – Igen. – Én tudom, hogy az vagyok – mondta Sara. – És maga, Nate? – Sunny arra gondolt, milyen jól fest a férfi a fehér farmernadrágban és a nagyon franciás, világoskék-fehér kockás vászoningben, amelynek felgyűrt ujja szabadon hagyta izmos alkarját. Lefogadta volna, hogy Belinda keze van a dologban. Nate elutasítóan megvonta a vállát. – Még sohasem jutott eszembe, hogy lelenc lennék. Csellengő meg pláne nem. – Akkor miért van itt? Billy kérdése meglepte Nate-et. Lehajtotta a fejét, mintha csak a tányérján várakozó, ropogós bagettet akarná szemügyre venni. – Nos? – Sunny tudta, hogy miért van itt Nate, de mivel mindenki más nyíltan 26 27

Tengerész. A déli tengerek jellegzetes hala.

elmondta, hogy miért akarta kibérelni a Chez La Violette-et, azt gondolta, hogy Nate-nek is illene színt vallania. Nate vett magának egy adag pástétomot. – Azért, amiért a többiek, úgy hiszem – mondta végül. – Hogy megtaláljam önmagam. És hogy megtudjam, mi mindent ajánl nekem az élet. Mármint az igazi. Éppen ekkor tért vissza a pincér az asztalukhoz egy hatalmas adag, ízlésesen elrendezett zöldsaláta-keverékkel, amelynek pompás, friss ízeit csak fokozta a finomra vágott mentából, az ínycsiklandó olívaolajból és citromból összeállított öntet. – Egy tányérnyi nyár – jegyezte meg Sunny, de közben nem tudta nem észrevenni Mac homlokán az apró, aggodalmat sugalló ráncokat. Nyilvánvaló volt, hogy nem az ételeken jár az esze, hanem valahol máshol. És Sunny azt is tudta, hogy hol. Mac végignézett az asztalnál ülőkön, majd belefogott a mondandójába. – Most már nem egy, hanem három problémánk van. Az első a Chez La Violette, amelynek a tulajdonosa, Joel Krendler tagadja, hogy bármi köze lenne a csaláshoz. És én hajlamos vagyok hinni neki, bár van benne valami határozottan furcsa, így ezen a vonalon is tovább nyomozok. De ettől még továbbra is fennáll az alapprobléma: Hol van Madame Lariot? Szótlanul ették a salátájukat, és közben várták, hogy mi következik még. – A második probléma a férj, Jasper Lord, aki, amint ez Sara ma délutáni kellemetlen kalandjából egyértelműen kitűnik, Belinda nyomában van, és bármire hajlandó azért, hogy visszakapja Belindát. Sara gerincén végigfutott a hideg. Hogy félelmét csökkentse, ismét nagyot kortyolt a poharából. – A harmadik – folytatta Mac – a műkincslopással és gyilkossággal kapcsolatos, amely a vihar éjszakáján történt a közelben. Azon az éjszakán, amikor maguk megérkeztek. Mindenki felkapta a fejét az utolsó kiegészítés hallatán. – Mi köze ennek hozzánk? – kérdezte Billy. Kicsi Laureen lesújtó pillantást vetett az apjára. – Apaaa, hát nem hallottad? Hatalmas jutalmat tűztek ki annak, aki elkapja a tolvajokat. Ötszázezer eurót. Billy döbbenten nézett a lányára. – És te ezt honnan tudod, szívem? Laureen megvonta a vállat, és hirtelen támadt érdeklődéssel tanulmányozni kezdte érintetlen salátáját. – Csak tudom. – Hogy a kérdésére válaszoljak, Billy – vette vissza Mac a szót –, az utóbbi problémának valóban nincs köze a Chez La Violette-hez. Legalábbis egyelőre. – Ezzel kapcsolatban volt ugyan egy elmélete, de azt nem akarta megosztani a többiekkel. – Most azonban az a legfontosabb dolgunk, hogy Belindát megvédjük. – A nőhöz fordult. – Mostantól, kedves Belinda, nem szabad egyedül elhagynia a szállodát. A legjobb az lenne, ha el sem hagyná, legalább néhány nap erejéig. A férj rendkívül agyafúrt; mire észbe kapna, már ott lihegne a nyomában. Ezért biztonságban kell magát tartanunk, mégpedig itt. Ami engem illet, már kapcsolatba léptem egy kollégával az Interpolnál, aki megígérte, hogy utánanéz ennek a Mikel Markovichnak, vagy ha úgy jobban tetszik, Jasper Lordnak. Bármilyen toleráns nép is a francia, nem tűri el, hogy nemzetközi bűnözők garázdálkodjanak az ország területén, márpedig kész vagyok lefogadni, hogy a férj rosszban sántikál. Belinda keserűen felnevetett. – Még hogy rosszban sántikál! Ez a kijelentés az „év alábecsülése” címet is elnyerhetné.

– Tényleg nem sejtette soha, hogy mivel foglalkozik ez az ember? Egyszer sem kérdezte meg, hogy milyen úton-módon jutott a pénzéhez? – Azt mondta, hogy ingatlanokkal kereskedett. Meg kaviárral és orosz vodkával. – Belinda felsóhajtott. – Honnan tudhattam volna, hogy igazat mond, vagy sem? Lehet, hogy talpraesettnek látszom, de nagyon rossz emberismerő vagyok. Egyszer sem kérdőjeleztem meg, amit mondott. – Elkomorult. – Tudják, nagyon kedves volt hozzám, főleg az elején. Kedveltem. Nagy Orosz Medvémnek szólítottam. Úgy bánt velem, mint egy igazi hölggyel. Virágcsokrokat küldözgetett, és gyémánt fülbevalót kaptam tőle, piros dobozban, Cartier-től, ami ugyanolyan újságpapírban volt, mint a hal és a sült krumpli, amit vacsorára rendeltem. Azt mondta, hogy gyönyörű vagyok, és a legnagyobb bókokkal illetett, amit nő egy férfitól kaphat: megkérte a kezemet. – És ezzel az igájába hajtotta. Belinda szórakozottan beletúrt rövidre nyírt szőke hajába. – Mindenben Jasper utasításait kellett követnem. Kezdve attól, hogy mit egyek, vagy mit vegyek fel. Még a gondolataimat is irányítani akarta. Attól féltem, megőrülök. És amikor fellázadtam, Jasper erőszakossá vált, és tudtam, hogy ideje lelépnem. Sunny vigasztalóan simogatta Belinda karját. – Hatalommániás a fickó. Ez teljesen nyilvánvaló. Jól tetted, hogy elhagytad. – Jó pár lila foltot sikerült összeszednem, mire meg mertem tenni a döntő lépést. – Jézusom! – harsant fel Billy döbbent hangja. – Hogy ekkora szarházi legyen valaki! – De apaaaal – nézett rá szemrehányón Laureen. – Sajnálom, bébi. A pillanat hevében kicsúszott a számon. – Áthajolt az asztalon, és megpaskolta Belinda kezét. – De most már mi is itt vagyunk magának, kedvesem – mondta atyai hangon. – Most már nem kell aggódnia. – És ha ez nem lenne elég – folytatta Mac –, hamarosan testőrt is kap. Holnap már talán azt is meg tudom mondani, hogy mikor. Addig azonban árulja el, érdeklődött valaha a férj a képzőművészet iránt? Belinda félrebillentett fejjel kereste a megfelelő választ. – Voltak festményei, főleg orosz mesterektől. Volt egy gyönyörű kerti csendélete, és egy elég durva témájú képe is. Ó, és volt egy Botero-bronzszobra, egy hatalmas, bronzba öntött alak. Az övé fekvő volt, a könyökére támaszkodott, és a kezére támasztotta a fejét. – Az egy híres darab – szólt közbe Nate. – A Modern Művészetek Múzeumában láttam hasonlókat. – De azt nem mondaná, hogy gyűjtő volt, ugye? Vagy látott a házban aukciós katalógusokat, kiállítási meghívókat, vagy hasonló dolgokat? – Nem. Az ilyesmi nem érdekelte. Azt hiszem, egyszerűen megvette, amiről úgy gondolta, hogy növeli az ázsióját, egyszersmind az árát is megéri. Bármit tett Jasper, vagy bármit vásárolt magának, annak mindig megvolt a pénzbeli ellenértéke. Árat értek ezen. Szerintem úgy gondolta, hogy nekem is megvan a magam ára, csakhogy én túl magasnak találtam, amit megszabott. És most csapdába estem. Nem hagyhatom el a szállodát. – Azért az Hotel des Reves-nél kellemetlenebb csapdát is el tudok képzelni – jegyezte meg Billy. – Egyébként meg, ami a védelmét illeti, kedves Belinda, mostantól valamelyikünk mindig el fogja kísérni, ha mégis el akarja hagyni a szállodát. Igaz, Nate? Nate a kellemes órákra gondolt, amelyeket Belinda társaságában töltött aznap délután. Alig akarta elhinni, hogy azóta ennyire megváltozott a helyzetük. – Persze – mondta gyorsan. – Majd készítünk egy beosztást – folytatta Billy. – Akkor mindig tudni fogjuk, hogy hol van Belinda, és ki van vele. Éppen ezt próbálták megvitatni, amikor Laureen észrevette Bertrand-t. A szokásos asztala felé tartott, az ablak mellé.

Sunny elkapta Laureen pillantását. – Kicsi Laureen, szeretnéd, ha Bertrand is velünk vacsorázna? Laureen Sunnyra emelte döbbent tekintetét. – Nem. Dehogy. – Aztán, mivel az anyukája arra tanította, hogy legyen mindig udvarias, még akkor is, ha olyasmit kémek tőle, amit nem akar megtenni, és biztosan tudta, hogy Bertrand társaságán nem akar másokkal osztozni, még gyorsan hozzátette: – Azért köszönöm. – És itt van még a műkincslopás kérdése – mondta Mac. Nate felvonta a szemöldökét. Arra gondolt, amit Mac alig pár perccel korábban kérdezett Belindától. Hogy érdeklődik-e a férj a festmények iránt. – Értem már, hová akar kilyukadni. – Azt gondolja, hogy van valami kapcsolat az ügy és Jasper között? – kérdezte Belinda meglepetten. – Bármit gondolok is, az ösztönös megérzéseimen alapszik – mondta Mac gyorsan. – Fogalmam sincs, ki van benne, és hogyan. Csak annyit tudok, hogy egy fiatal férfit meggyilkoltak, és hogy az ellopott műtárgyak tulajdonosa, Monsieur Francois Reynaud, felelősnek érzi magát a haláláért, és én segíteni akarok neki. Laureen már nem figyelt oda a társalgásra. Egy gyors oldalpillantás után észrevette ugyanis, hogy az új recepciós, Renée, Bertrand asztala felé tart. Mondott neki valamit, mire Bertrand felpattant, és a nő nyomában kisietett az étteremből. Laureen azon tűnődött, vajon mi történhetett. A két pincér érkezését már jó előre jelezték a finom illatok. Belinda alaposan körbeszimatolta Laureen spagettijét. – Ott, ahonnan származom, bol spagnak hívják – mondta. – Minden angol lány étrendjében szerepel, valószínűleg azért, mert olcsó, és az egyetlen kaja, amelyet bármelyikük el tud készíteni. Istenien néz ki. – Kérsz belőle? Belinda felnevetett. – Nem, köszönöm. – De Laureen már nem is hallotta a választ, mert Bertrand-t kereste a szeme. A fiú éppen ekkor sétált vissza az ebédlőbe, lehajtott fejjel, nagy keze úgy himbálódzott a teste mellett, mint egy bábué, amelynek elvágták a mozgatóköteleit. Valaminek történnie kellett. Semmit sem akart jobban, mint odamenni Bertrand-hoz, és megkérdezni tőle, mi a baj, de egyelőre nem tudott elszabadulni. Ott kellett ülnie, a többiekkel, és addig tologatni a spagettifalatokat a tányérján, míg azt nem mondják neki, hogy elmehet. Végül ehhez is eljött a megfelelő pillanat. Mindenki befejezte a vacsoráját, és elégedetten hátradőltek. A poharak ismét megteltek borral, és ők csak beszélgettek, beszélgettek, beszélgettek. Minden felnőtt ezt csinálta. Beszélgetett. Mintha nem értett volna semmi máshoz. – Apa, elmehetek? – kérdezte sürgető hangon. Billy meglepett pillantással válaszolt. – Miért akarsz elmenni? És hová? – Odaülnék egy kicsit a barátomhoz. – Áá… Bertrand Olivier-hez. – Billynek eszébe jutott a fiú neve. – Oké, szívecském. Csak nehogy eltévedj útközben! – Ó, apaaa. – Kicsi Laureen sóhaja még akkor is ott lebegett az asztal felett, amikor a kislány szaladó léptekkel elindult az ebédlő felé. Bertrand, mint mindig, egyedül ült az asztalánál, és a tányérját bámulta. Míg általában sápadtnak tűnt, most szinte átlátszó volt az arca, majdnem olyan, mintha alabástromból metszették volna ki. Mintha az összes vér kifolyt volna belőle. Még csak fel sem pillantott, amikor Laureen jó hangosan odahúzott mellé egy széket. Ott ültek az asztal mellett, nem néztek egymásra, nem is szóltak, de kommunikációs csatornáik csak úgy rezegtek az

elektromosságtól. – Valami baj történt – szólalt meg végül Laureen. Nem kíváncsiskodott. Arra gondolt, hogy Bertrand, ha akarja, elmondja magától is. Csak tudatni akarta vele, hogy átérzi a helyzetét. Bertrand nem válaszolt, így csendben ültek tovább. Meg sem érintette a báránysültjét, amit az egyik kedvencével, a ropogós, vajas burgonyalepénnyel, a pommes Annával szolgáltak fel neki. Laureen lecsippentett egy darabkát a burgonyalepényből. – A mamán telefonált – közölte végül síri hangon Bertrand. Laureen bólintott, és mintegy véletlenül, ismét belecsippentett a burgonyalepénybe. Mintha semmit sem jelentett volna neki, amit Bertrand mondott, bár úgy hitte, a telefonhívás azt jelenti, hogy Bertrand anyja visszatér. De nem kérdezte meg. Nem akarta megtörni a kapcsolatukat alakító íratlan szabályokat. Olyanok voltak, mint a sötét ösvények, amelyeket tilos volt átlépni. Mindketten féltve óvták az érzelmeiket. Bertrand hátra tolta a székét. Megigazított a sortját, és azt mondta franciául: – Elmegyek. Laureen felugrott. Követte a fiút, amint leszegett fejjel, katonásan-mereven kimasírozott az étteremből, mintha csak nagy fizikai erővel tudná magát egészben tartani. – De Bertrand, mi lesz a találkozónkkal? – kérdezte suttogva Laureen, nehogy a vacsoravendégek meghallják. Bertrand azonban nem válaszolt. Tovább menetelt. Az üvegajtóhoz érve végre megállt, megfordult, és a lányra nézett. A balettcipő szalagja kioldódott, ezért Laureen gyorsan fél térdre ereszkedett, hogy megkösse, de közben továbbra is a fiún tartotta aggódó tekintetét. – A mamán férjhez ment – mondta Bertrand jéghideg hangon. A hír, Laureen legalábbis így érezte, nagy csapást jelentett a fiú számára. – Lemegyek a partra. Azzal elfordult, és elindult a partra vezető ösvényen. Laureen az ajtóból figyelte, mint nyeli el a kékes sötétség. Szeretett volna utánamenni, de nem tehette. Ijedten visszatért az udvarba. A felnőtteket ugyanúgy találta, ahogy otthagyta őket: ültek, ittak és beszélgettek, és közben észre sem vették, hogy Bertrand fejére rázuhant az ég. – Kincsem – mondta az apja, és védelmezőn magához ölelte. Aztán Sunny az ölébe tette Tesorót, és megkérdezte, vigyázna-e rá, amíg a mosdóban bepúderezi az orrát. Sara és Belinda is vele ment, Laureen pedig olyan erővel szorította magához a csivavát, hogy tudta, a kutyus érzékeli még a szívdobbanásait is. Mert elég hevesen vert a szíve. Bertrand bajban volt, és nem tudott rajta segíteni. Végül, kifésült hajjal, friss rúzzsal az ajkukon visszajöttek a nők. A cipőkről beszélgettek. Mintha nem lett volna más témájuk. Laureen azon tűnődött, mit lehet elmondani egy pár cipőről. Neki nem volt szüksége másra, csak a balettcipőire meg a papucsaira. És persze a cowboycsizmájára. A csizmát kifejezetten az ő számára készítette egy híres laredói ember. A legeslegpuhább, aranyszínű bőrből varrta. Hegyes orra volt, és egy kicsike sarka, és külön hely volt rajta a sarkantyúknak. Nem mintha Laureen valaha megsarkantyúzott volna egy lovat. Egyáltalán, fel sem húzná azt a gyönyörű csizmát lovagláshoz. Az anyja csizmájának a hajszálpontos másolata volt, kicsiben. Különleges helyet foglalt el Laureen szívében. Ki sem vette a szekrény aljából, ahová akkor tette, amikor kicsomagolt. Most azonban sürgető vágy fogta el, hogy a lábán érezhesse a csizma puha bőrét, mert attól otthon érezte volna magát ebben a távoli, idegen országban. Gyors pillantást vetett Miki egeres órájára, amelyet egy disneylandi utazáson kapott, évekkel korábban, és azért tetszett meg neki, mert piros szíja volt, és mert Miki sárga kesztyűs keze mutatta rajta az időt. Döbbenten állapította meg, hogy már fél tizenkettő is

elmúlt. Itt, Franciaországban nagyon későn kezdtek vacsorázni az emberek, és aztán órákig fel sem keltek az asztaltól. Belinda és Sunny még csak a desszertnél tartott, amelynek ínycsiklandó eperillata volt, fraises des bois-nak hívták, és nagy adag tejszínhabal a tetején. Sunny megkérdezte, hogy rendeljenek-e Laureennak is, de ő csak megrázta a fejét, majd azt mondta, köszöni, nem kér, és egyébként is nagyon fáradt, elmegy lefeküdni. Óvatosan visszatette Tesorót Sunny ölébe. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, aztán Sunny, Laureen legnagyobb döbbenetére, lehajolt, és megpuszilta a homlokát. Laureen összerándult, és mint akire rálőttek, ijedten összeszorította a szemét. Senki sem szokta megpuszilni, kivéve az apját. De rajta kívül senki. Soha. – Jó éjszakát, Kicsi Laureen – mondta Sunny, kicsit értetlenül a reakció miatt. – Aludj jól. Laureen merev lábbal sétált vissza az apjához. – Én már aludni fogok, mire te lefekszel, apa – mondta. És Bertrand-hoz hasonlóan ő sem mutatta ki az érzelmeit. – Nem baj, bébi. De várj, visszakísérlek a szobádba, hogy lássam, minden rendben vane. Odaszólt a többieknek, hogy néhány perc múlva visszajön, aztán megfogta Laureen kezét, és elindultak a vacsorázók között, akik mosolyogva néztek a nagydarab, barátságos cowboy apuka és a kicsit furcsa, pufók, tüll-szoknyás kislány után. Későre jár, mondogatták, a gyerek biztosan elfáradt, valószínűleg nehéz nap áll mögötte, biztosan egész nap fürdött, és agyonszaladgálta magát a tűző napon… Billy azonban tudta, hogy nem így telt a kislánya napja. – Jól vagy, kicsim? – kérdezte, miközben kinyitotta a kislány szobájába vezető ajtót, és felkapcsolta a lámpát. – Ugye nem leszel beteg? – Nem, apa. Csak egy kicsit fáradt vagyok. Ez minden. Laureen leült az ágy végére, Billy pedig odalépett hozzá, és jóéjt-puszit adott neki. – Aludj jól, csillagom – mondta lágyan. – Holnap új napra ébredünk, és tudod mit? Te döntőd el, hogy mit csináljunk. Nos? Mit szólsz hozzá? Elmehetünk siklóernyőzni, jet skizni, kipróbálhatjuk a kalózhajót, vagy elmehetünk Monte-Carlóba is, megnézni a jachtokat. Csak mondd meg, hogy mit akarsz, kicsim. – Köszönöm, apa. Billy még megállt az ajtónál, és egy utolsó pillantást vetett a lányára, aki teljesen váratlanul, bár nagyon halkan, azt mondta: – Szeretlek, apa. – Én is szeretlek, csillagom – felelte Billy, majd miután még egyszer jó éjszakát kívánt a kislánynak, kiment.

32. Laureen levette a balettcipőt, és felhúzta a cowboycsizmát. Aztán odaállt a szekrényajtó belsejében elhelyezett hosz-szú tükör elé, és megcsodálta magát benne. Ismét az órájára pillantott. 11.45 volt. Keresztülmászott a bőröndökön, majd az ágyon is, és az ablakhoz érve kikukucskált az udvarra. A felnőttek még mindig ott ültek, ahol hagyta őket, és beszélgettek, beszélgettek, beszélgettek. Kockázatos volt, de arra gondolt, ha elég ügyesen csinálja, kisurranhat a szállodából úgy, hogy senki se vegye észre.

Ismét átverekedte magát a bőröndökön, kinyitotta az ajtót, és végignézett a folyosón. Üres volt. Hátrafordult, és ekkor megpillantotta az ágyon a varázspálcáját. A végére erősített ezüstcsillag meg-megcsillant a lámpafényben. Habozni kezdett. Ha Bertrand-nak segítségre van szüksége, még jól jöhet, gondolta. De a kutatásban hátráltatná őket, és attól tartott, hogy esetleg elveszítené. Nem, nem viszi magával. A folyosó összes ajtaja csukva volt; a nyitott ablakok előtt lógó sárga pamutfüggönyök vitorlaként dagadoztak a könnyű éjszakai szélben. A lépcső aljához érve szorosan a falhoz lapult, és ellenőrizte, nem néz-e valaki arrafelé. Szerencséje volt. Egy lelket sem látott a közelben. Holdtalan éjszaka volt, de az ösvény mindkét oldalát alacsony lámpák szegélyezték, egészen a partig. Azon túl azonban csak a sötétség várta. Végigszaladt az ösvényen. A partra érve megállt, körülnézett. A tenger foszforeszkált, a hullámok bágyadtan nyaldosták a parti sziklákat, majd elnyújtott sustorgással visszahúzódtak, átadva helyüket az utánuk érkező lusta víztömegnek. A földközi-tengeri kabócák – cigales, ahogy a franciák nevezték őket – hangos koncertet adtak a környező mandulafenyőkön; az éjszakai szellő lágyan keresztülsuhant a dűnék végében zöldellő fűcsomókon, magával hozva a virágzó jázmin éjszakánként felerősödő illatát. A parti bár már bezárt, még a spalettáit is becsukták, teljesen üres volt a partszakasz. A csizma megnehezítette a járást a homokon; Laureen kezdte bánni, hogy nem szandálban vágott neki az éjszakának. Kicsit félt, hogy Bertrand nem lesz ott. Könnyen el tudta képzelni, hogy egyedül akart maradni, ezért elvonult valahová. De aztán meglátta. A hátán feküdt. Felnézett, amikor meghallotta a közelgő lépteket. – Szia – köszöntötte Laureen, és lehuppant mellé a homokba. Bertrand felkönyökölt. Szőke haja és sápadt arcbőre kísértetiessé tette a külsejét. Vastag szemüvege teljesen elrejtette a szemét. Lassan formálta a szavakat, mintha mindegyiket külön meggondolta volna, mielőtt kimondta. – Az anyám ma férjhez ment az olaszhoz. Azt mondta, a házassága révén három mostohagyereke lett, két lánya és egy fia, aki éppen annyi idős, mint én. És mivel ilyen sokan vannak, nem tudnak helyet szorítani nekem. Laureen szeme elkerekedett. Személyes tapasztalataiból nagyon is jól értette a kibomlófélben lévő tragédiát. – A mamán szerint nehéz gyerek vagyok. Pontosan ezeket a szavakat használta. Azt mondta, nem költözhetem hozzájuk. Bentlakásos iskolába kell mennem, és tizennyolc éves koromig ott is maradok. Akkor majd végiggondolják, mi legyen velem. Laureen dühösen felegyenesedett. – A ribanc! – Úgy köpte a szót, mintha az alapszókincse része lett volna. Hogy honnan jutott eszébe, maga sem tudta. Talán a lovászfiúktól hallotta odahaza. – Az. Kurva. – értett egyet Bertrand, bár Laureen azt gondolta, hogy a francia megfelelő – vache – határozottan szebben hangzott volna. Alig merte megkérdezni, mit szándékozik tenni a fiú, így csak ült, és kérdő tekintettel várta a folytatást. Bertrand visszafeküdt a hátára, és az eget fürkészte, mint aki arra számít, hogy mindjárt leszáll egy nagy űrhajó, felveszi, és egy csapásra megoldja minden problémáját. – Bertrand, mit csináljunk? – kérdezte végül, automatikusan bevonva magát a fiú életébe. – A mamán azt mondta, hogy a következő pár hetet még itt kell töltenem. Meg kell mondanom a szállodaigazgatónak, hogy amint lehetősége lesz rá, ki fogja fizetni a számlát. A mamán szerint meg fogja érteni, hiszen mindenki tudja, hogy milyen sok izgalommal jár egy gyors házasság.

– Mármint egyeseknek. Neked semmiképp – vélekedett Laureen, és maga is elheveredett. A csillagos eget bámulta, és a hullámokat hallgatta. – Meg kell találnunk a képrablókat, akkor megkapod az ötszázezer eurót, és azt csinálsz, amit akarsz. Még csak engedélyt sem kell kérned semmire. – Úgy van – felelte komoran Bertrand. Aztán mindketten elhallgattak. – Ma éjjel képtelen vagyok kémkedni – mondta végül a fiú. – Nem baj. – Akarod látni a barlangomat? – Hol van? – Nem messze innen, egy hegyen. – Rendben. Laureen számára elég hosszúnak tűnt az út Bertrand barlangjáig, de megérte, még akkor is, ha kínok kínját kellett kiállnia a hegyes orrú csizmájában. Bertrand ugyan nem hozta magával a viharkabátját, így a ritkás fűre telepedtek le, és a fejük felett átívelő szikla falának támasztották a hátukat. – Tényleg olyan, mint egy barlang – jegyezte meg Laureen, és titokban arra számított, hogy valamelyik sarokban felfedezi az ellopott képeket. De csak álmukból felvert gyíkokat látott, amelyek kíváncsi pillantásokkal méregették őket, aztán gyorsan tovasuhantak a sziklafalon. Alattuk ott csillogott a tenger, fölöttük ragyogtak a csillagok, de az ő kis világukban semmi sem volt rendben. Hiába voltak kisgyerekek, mindketten elhagyatottnak érezték magukat. Bertrand szemüvege alól patakokban folyt a könny, az egész testét rázta a zokogás. Laureen szintén sírni kezdett. Olyannak érezte kicsorduló könnyeit, mint a forró esőt. Égetőnek, mégis gyógyítónak. Már szürkülni kezdett a hajnali ég, amikor elindultak vissza, a szállodába. Laureen csak botladozva tudott haladni a sziklás felszínen, ezért Bertrand megfogta a kezét. – Te menj be először – mondta a fiú, amikor a szálloda kapujához értek. – Ne félj, üres lesz a recepció. Ilyenkor mindig az. Csak haladj szorosan a fal mellett. Az lesz a legjobb, ha leveszed a csizmádat, mert túl nagy zajt csapsz vele. Laureen lerántotta a lábáról a csizmát, és besurrant a még mindig sötét előcsarnokba. Bertrand-nak igaza volt. Senki sem ült a pult mögött. Észrevétlenül felsietett a szobájába, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Le sem vetette fűfoltos tüllszoknyáját; úgy, ahogy volt, végigvetette magát az ágyon. És ekkor, önmaga számára is váratlanul, elálmosodott. Behunyta a szemét, és átadta magát az édes felejtésnek. Bertrand-ra nehezebb pillanatok vártak. A szobájába érve leült az asztalához, és miközben a háttérben halkan szólt a Riders on the Storm, sebesen írni kezdett a naplójába. Érezte, hogy minden megváltozott körülötte. Utolérte a nagybetűs Élet. Pedig még azt sem tudta, mi lesz belőle, ha nagy lesz. És máris EGYEDÜL maradt. 33. Másnap reggel Sunny és Mac a szobájuk teraszán fogyasztotta késői reggelijét. Az ezüstkancsóban felszolgált kávé forró volt, és erős; a kenyérkosár csábítóan illatozott. Tesoro, természetesen, Sunny ölében kuporgott, míg Kalóz egy széken egyensúlyozva az ablakuk alatt zajló eseményeket próbálta szemmel követni. Ha véletlenül látott egy másik kutyát, izgatottan felvakkantott. – Meg fogok hízni – panaszkodott Sunny, miközben kivett a kosárból egy sokadik

cukros brióst. – Megéri. – Odahaza Mac általában áfonyás palacsintát reggelizett, de itt, ahol ugyanolyan kék volt a tenger, mint az égbolt, és a sárgásrózsaszín rózsák tövében rikítóan tűzpiros muskátlik törtek egyre magasabbra, nehéz illatukkal átitatva a reggeli levegőt, már egy egyszerű kávé és egy croissant is kielégítette az igényeit. Egy örömteli sóhajjal újratöltötte a csészéjét. – Teljesen jól vagyok – mondta, és élvezettel végigsimított a hasán. Sunny pajkos pillantást vetett rá félig leeresztett pillái alól. – Ezt örömmel hallom. – De… Sunny felnyögött. – Vajon honnan sejtettem, hogy most egy „de” következik? Mac már az üzeneteit olvasta a mobilján. – De… úgy tűnik, van egy kis elintéznivalóm. Sunny nem akarta megkérdezni, mit jelent pontosan az „elintéznivaló”, de tudta, hogy nem halogathatja sokáig a dolgot. – Ki vele! – Időpontot kell kérnem a nizzai rendőrségen, a préfecture-ön. – Mac felkapta az éjjeliszekrényről Reynaud listáját. – Szeretnék feltenni neki néhány kérdést. – És miből gondolod, hogy a rendőrfőnök válaszolni fog a kérdéseidre? – Abból, hogy Francois Reynaud képviselőjeként fogom felkeresni, márpedig Monsieur Reynaud fontos embernek számít errefelé. És egy másik ügyben is intéznék hozzá kérdéseket. Az interpolos kapcsolatom éppen most közölte, hogy bármit mondott is Joel Krendler, bizony, a magánrepülőgépe elég gyakori vendégnek számít Dél-Franciaország repülőterein. Még hogy nem járt erre a balesete óta! – És az egészet a „kísértetre” kente – méltatlankodott Sunny. – De mi köze Krendlernek Reynaud-hoz? – Valószínűleg semmi, de továbbra is ő az egyetlen nyom, amely elvezethet bennünket a kicsalt pénzünkhöz. Sunny kétkedő tekintettel nézett Macre. – Nem gondolod, hogy ez egy kicsit erőltetett? A férfi vállat vont. – Akkor tévedtem. De ismersz. Mindig a megérzéseimre hagyatkozom. És egy nyom, attól, hogy halvány, még nyom marad. És mivel nincs más választásom, meg kell próbálnom ezen eljutni Madame Lariot-ig. – Ha egyáltalán így hívják. – Ezenkívül, minden rendőrségi információt meg akarok kapni a Reynaud házában történt gyilkosságról, és pontos listát szeretnék az ellopott tárgyakról is. És megtudni, vane előrelépés az ügyben. Van-e gyanúsítottjuk egyáltalán. Sunny még mindig a kávéscsészéjét szorongatta, és a férfit nézte. – Nincs kedved egy kis kocsikázáshoz? – kérdezte Mac. – Igazából… – Sunny letette a kávéscsészét, az asztalra könyökölt, és egyenesen a férfi szemébe nézett. – Igazából én is szeretnék utánajárni valaminek. Úgyhogy a válaszom igen. Szívesen kocsikázom önnel, Mac Reilly. Mac megragadta Sunny csuklóját, és olyan közel húzta magához, hogy szinte összeért az arcuk. – Na és minek szeretnél utánajárni? – Ó, csak kíváncsi vagyok valamire. Ez minden… Mac felnyögött. – Az ég szerelmére, asszony, áruld már el, hogy mire! – Violette-re. Szeretném tudni, hogy ki volt. Mit csinált. Mikor építette a villát. És miért hagyta el. – De leginkább a kísértet érdekel, igaz? – Mac pontosan tudta, mire kíváncsi igazán

Sunny. – Igaz. – És hol akarja mindezt kideríteni, detektív kisasszony? – A Nice-Matin kiadóhivatalában. Valamit csak találok az archívumukban, hiszen Violette mégiscsak itt lakott. Mac telefonja rezegni kezdett. Újabb üzenetet kapott. – Jól van – mondta. – Lev Orenstein már elindult New Yorkból. Estére itt lesz. Rábíztam Belinda védelmét. Sunny szeme elkerekedett. Lev az izraeli különleges hadtestnél kapta a kiképzését, és háromszoros fekete öves karatés volt. Egy nemzetközi biztonsági cég tulajdonosaként fontos emberekkel állt üzleti kapcsolatban, és a terrorizmus elkötelezett ellenségeként ismerték. Ha biztonságról volt szó, Lev volt a legtapasztaltabb és egyben a legjobb. Lev vigyázott Allie Rayre is, amikor a filmsztár bajba került. Belinda szerencsés volt, hogy ilyen embert tudhatott maga mellett. Mac már tárcsázta is Belinda mobilszámát. – Ki az ördög az ilyen kora reggel? – szólt bele Belinda ellenségesen a telefonba. – Csak egy szegény magánnyomozó, aki tudatni szeretné önnel, hogy estére megérkezik a személyi testőre, aki mellesleg a legeslegjobb a szakmában. Belinda feltolta a homlokára a repülőútjaihoz vásárolt alvómaszkot, és felült. – Komolyan mondja? – A legkomolyabban. Lev Orensteinnek hívják. – És hogy fogom felismerni? Mac felnevetett. – Nem lehet összetéveszteni senkivel. Két méter magas, kopasz, mint a kugligolyó, általában repülős szemüveget, Tommy Bahama virágmintás inget, farmert valamint papucscipőt visel. És elég jó formában van ahhoz, hogy bárkivel elbánjon. Rendben? A megkönnyebbülés a feszültség utolsó szikráit is száműzte Belinda gerincéből. – Köszönöm, Mac. Nagyon, de nagyon köszönöm. Mac tudta, hogy Belinda, bármilyen bátran viselkedik is, iszonyúan fél. – Reménykedjünk, hogy a férj nem zárolja a bankszámláját. Lev ugyanis sok pénzbe kerül. – A férj ezt nem tudja megtenni. Előrelátó módon már hónapokkal ezelőtt átutaltam egy csomó pénzt a Bank of Englandbe, ahol egy rakás méregdrága ékszert is elhelyeztem. És ehhez a számlához senki sem férhet hozzá, csak én. – Ez megkönnyíti a dolgokat. Oké, később még beszélünk. Fél óra múlva Mac és Sunny a földszinten várta, hogy az ajtónálló előhozza a kocsijukat. Mac közben elvitte a kutyákat a szálloda kenneljébe, Sunny pedig odaintegetett Caroline-nak, aki aznap reggel tért vissza a recepciós pult mögé. Caroline a megszokott mosolyával és egy kedves bonjourral üdvözölte. Sunnynak rögtön szemet szúrt a nő ujján csillámló smaragdgyűrű és a feltűnően elegáns kézitáska is. Egy fehér, bélelt Chanel volt, ránézésre is látszott, hogy egy kisebb vagyonba került. Arra gondolt, hogy egy gazdag barát finanszírozza mindezt, nem is akárhogyan. – Már hiányoltuk – mondta neki Sunny. – Remélem, jól telt a szabadnapja. – Nagyon jól, köszönöm. És maga, Madame Alverez, hová készül? Gondolom, valami kellemes helyre, ebédelni. Sunny felnevetett. – Én is ebben reménykedem, bár az utóbbi időben annyit eszem, hogy otthon nem fogok beférni a lakásom ajtaján. – Közben felötlött benne, hogy, mivel annyira közel van, Caroline esetleg ismeri a villa történetét. –Mondja, Caroline – kezdte tűnődő hangon. – Tud valamit a Chez La Violette-ről?

– Moi? – Caroline-t meglepte Sunny kérdése. A homlokát ráncolta. – Mais de rien, madame. Semmit sem tudok. Csak azt, hogy nem jó a híre. Nagyon rossz hely, mindenki tudja, hogy szellemek lakják. Ezért is nem lehet eladni. Sunny tudta Krendlertől, hogy ez nem egészen így van, de nem szólt. – Örüljön, hogy nem kellett ott maradnia – tette hozzá Caroline. – Nem tetszett volna magának. Főleg éjszaka. – Csak kíváncsi voltam – dünnyögte Sunny, de Caroline már a számítógép képernyőjét nézte. – Au 'voir, madame – mondta még hűvösen, és csépelni kezdte a billentyűzetet. Sunny és Mac hamarosan már úton is volt Nizza felé. A szokásos St. Tropez-i forgalmi dugóban araszoltak, és beszélgettek. – Arra gondoltam, hogy este elmehetnénk vacsorázni – jegyezte meg Mac, mintegy mellékesen. – Valami jobb helyre. Aztán talán kaszinózhatnánk egy kicsit MonteCarlóban. Sunny kétségbeesetten nézett végig a ruházatán. Púderrózsaszín Lilly Pulitzer miniruhát viselt zöld pálmafamintával. – Miért nem mondtad, Mac? Nem úgy öltöztem. – Meg akartalak lepni. – Mac egy lapos oldalpillantással végignézett a nőn, majd még hozzátette: – Egyébként, ha engem kérdezel, remekül nézel ki így is. – Nem elég remekül egy flancos étteremhez meg a kaszinóhoz. – Akkor menj el vásárolni. Sunny felnevetett. Mac minden problémát meg tudott oldani. A férfi a kiadó előtt tette ki Sunnyt. Megbeszélték, hogy érte megy, aztán Mac folytatta útját a rendőrkapitányság felé. Sunny kinyitotta a nehéz üvegajtót, odasétált a recepciós pulthoz, és elmondta a nőnek, mi járatban van. Levezették az alagsorba, amely, ahogy látta, ugyanolyan hosszú volt, mint maga az épület, és megmutatták neki a „V” szekciót. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy megtalálja, amit keresett. Igazából hosszú oldalak, mi több, egész akták voltak a „Lenyűgöző bárénekesnőről, La Violette-ről”. Sunny két óra alatt összegyűjtötte a legérdekesebbnek talált oldalakat. Gyorsan lefénymásolta őket az ügyfelek rendelkezésére álló gépen, és a másolatokat biztonságba helyezte a szalmatáskájában. Szinte zsongott a feje, amikor elhagyta az épületet, így nagyon örült, amikor meglátta Macet. A férfi a falnak támaszkodott, egyik lábát átvetette a másikon. Sötét szemüvegében maga volt a megtestesült magánnyomozó. – Sikerült begyűjtenem némi információt – mondta Sunny egy futó csók után. – Akkor neked nagyobb szerencséd volt, mint nekem. – Mac gyakorlatilag feleslegesen járt a zsaruknál. Semmi újat nem tudtak neki mondani. Meg kellett elégednie az ellopott műtárgyak listájával és a gyilkossági helyszín többé-kevésbé részletes leírásával. Az ellopott festmények, csakúgy, mint a korábbi rablások esetén, nem voltak kiemelkedően híresek, mint Van Gogh íriszei vagy Monet vízililiomai. Mindegyik magánkézben volt már jó ideje, és csak néhány szakember vagy közeli barát tudott a létezésükről. – Meglepetésem van a számodra – mondta Mac Sunnynak. A nő ellenségesen meredt a férfira. Csak remélni merte, hogy nem egy újabb, megoldandó gyilkossági üggyel áll elő. – Arra gondoltam, hogy megspórolhatnánk a hosszú visszautat, és itt tölthetnénk az éjszakát. Sunny felderült. – Hol? – Hol, hol? Természetesen a legjobb helyen. Az Hotel de Paris-ban, Monte-Carlóban. Már le is foglaltam a szobát, meg egy asztalt is Alain Ducasse éttermében. Sunny hallott már róla.

– A Tizenötödik Lajosban. – Először elmehetünk vásárolni, aztán pihenünk egy kicsit, bekapunk egy késői vacsorát, végül próbára tesszük a szerencsénket… – Én biztosan nyerni fogok. – Ebben nem kételkedem, bébi – felelte nevetve Mac.

34. A „csellengők” a hotel strandján voltak. Hosszú sorban feküdtek egymás mellett a kék vászonárnyékoló alatt, naptejjel és ajakbalzsammal vastagon bekenve, Belinda jóvoltából persze, aki az egyenletes barnulás híve volt, egyúttal nagyon vigyázott a bőrére, és sohasem hagyta el a házat az említett csodaszerek nélkül. Olyan helyet választottak, amely egy karnyújtásnyira volt csak a parti bártól, ha esetleg folyadék-utánpótlásra lett volna szükségük, mint például Sarának, aki, és ez fel is tűnt Belindának, már a második rozéjánál tartott, és még tizenegy óra sem volt. Belinda felült, és újabb adag naptejet dörzsölt egyébként is aranybarna bőrébe. Közben óvatos oldalpillantásokat vetett Sarára, aki mereven ült, sötét szemüveg mögé rejtve kisírt szemét. A száját megfeszítette, és ökölbe szorította a kezét. – Ilyen állapotban nem tesz jót a pia – figyelmeztette Belinda. – Az idegeidet semmi esetre sem nyugtatja meg. A nyugalom egyébként is elhatározás kérdése. Nekem elhiheted – tette hozzá. – Személyes tapasztalatból tudom. – Elképesztő, mennyi mindenre megtanított téged az élet – válaszolta Sara, és tüntetően belekortyolt a poharába. Még csak tizenegy van? Na és? Kit érdekel? Nem beszélve arról, hogy a bor sokkal jobban ízlett neki, mint a bárban felszolgált koffeinmentes tejeskávé. Belinda odahajolt hozzá, és kivette a poharat a kezéből. – Fogadj szót, Sara Strange – mondta szigorú hangon. – Ha azt hiszed, hogy tétlenül végignézem, amíg te eszméletlenre iszod magad, csak mert a férj verőlegényei tegnap rád hozták a frászt, hát tévedsz. Tedd magad túl rajta, kislány. Megígérem, hogy nem fog megismétlődni a dolog. Es este már itt lesz a testőrünk is. Nem kell tovább aggódnunk. Mac is ezt mondta. Az utolsó szavak hallatán Nate felkönyökölt. – Na és, ki lesz a testőrük? – Levnek hívják, és állítólag ő a legjobb. Egyenesen az Államokból érkezik. Ma este – tette hozzá Belinda, és kényelmes mozdulattal felállt. – Úszom egyet. Jön valaki? Nate szabályosan felugrott, lesöpörte magáról a homokot. És, vonakodva ugyan, de Sara is követte őket. Kicsi Laureen, aki narancssárga tüllszoknyában ült a matracán, meg sem mozdult. Tesorót szorongatta, akit a szálloda kenneljéből „mentett ki”, miután észrevette, hogy otthagyta a gazdija. Titokban azt remélte, hogy Bertrand is fel fogja fedezni Kalózt, és hozzá hasonlóan tudni fogja, hogy mit kell tennie. Szegény Kalóz olyan gyászos pillantásokat vetett rá, amikor elhozta a csivavát… Miközben a kiskutya befészkelte magát a térde alá, azon tűnődött, miként segíthetne Bertrand-on. Tudta, hogy a helyzet sürgető, hiszen a nyár vége egyben a vakáció végét is jelenti Franciaországban. Mindenki visszamegy dolgozni, Bertrand-t pedig bedugják egy elviselhetetlen bentlakásos iskolába, és valószínűleg soha többé nem látja azt a lelketlen anyját. A lelki szeme előtt megjelent Szörnyella de Frász képe a 101 kiskutyából. Ugyanilyennek képzelte Bertrand anyját. Keskeny, hegyes állban végződő arc, nagy, vérvörös száj és vékony, felfelé ívelő szemöldök. Laureen szemében pontosan így festett a gonosz.

A többiek már a víz felé tartottak azon a keskeny szalmaszőnyegen, amely megvédte a talpukat az égető homoktól. – Nincs kedved sétálni egyet, kicsim? – kérdezte Billy. – Akár gázolhatnánk is. Lefogadom, hogy isteni a víz – tette hozzá a kislány felhevült arcát látva. De Laureen megrázta a fejét. – Nem hagyhatom itt Tesorót. – Nem is kell. Hozd magaddal. Tudod mit? Sétáltassuk meg a víz szélén. Biztosan élvezné. Laureen arra gondolt, hogy a kiskutyának tényleg melege lehet, így elfogadta a javaslatot. Hagyta, hogy az apja kézen fogja és felhúzza. Egy darabig a karján vitte Tesorót, majd amikor ahhoz a ponthoz értek, ahol a víz nyaldosni kezdte a forró homokot, selymes, hűvös sávokat hagyva maga után, amely, ha beleléptek, puhán körülölelte a lábujjakat, letette. Éppen akkor, amikor partot ért egy parányi hullám. A csivava rémülten felugrott. – Mint egy balett-táncos – jegyezte meg nevetve Laureen, miközben a csivava vonításra elkerekített szájjal a hullám után vetette magát, csak azért, hogy éppen telibe találja a következő. Billy figyelte, ahogy a kislánya kikapja a kiskutyát a hullámok közül, és, hogy ne legyen vizes, eltartja magától, ami ellen a kutya mind a négy végtagjával tiltakozott. Nem is emlékezett már, mikor hallotta utoljára nevetni a lányát, de a felesége halála óta biztosan nem. Egy pöttömnyi kutyára volt csak szükség ahhoz, hogy a kicsi, megdermedt szívet ismét átjárja az öröm. Már ezért megérte eljönni Franciaországba, gondolta Billy. Otthon, a farmon is voltak kutyák, leginkább persze munkakutyák, meg azok, akiket a munkások hoztak magukkal. De most eldöntötte, hogy amint hazatérnek, vesz Laureennak egy saját kiskutyát. Egy csivavát, ha ez tetszik neki. – Annyira aranyos, apa – mondta Laureen, miközben elindultak a part mentén. Billy egyetértőn bólintott, de úgy döntött, a kutyavásárlási szándékát titokban tartja, hogy örömet szerezhessen vele a kislánynak, rögtön a hazatérésük után. Most csak fogta a kezét, és némán bandukoltak az előttük szökdécselő kutyus után. Laureent, a jelek szerint, ismét lefoglalták a gondolatai, és Billy nem erőltette a beszélgetést. Magában azonban azt kívánta, bár vehetne a lányának egy fürdőruhát, és akkor nem ütne el ennyire a parton szaladgáló csöppségektől. Laureen azonban hallani sem akart fürdőruháról. Nem volt hajlandó felvenni mást, csak a tüllszoknyát. Ezen a reggelen semmi sem tudta kiverni Laureen fejéből Bertrand-t, még a séta sem, és amikor elhaladtak a „sziklájuk” mellett, amelynek a tövében Bertrand megosztotta vele anyjával kapcsolatos fájdalmas titkát, lehajtotta a fejét, és nem nézett oda, annyira fájt neki az emlékezés. Szegény Bertrand. Mit fog tenni? Hová fog kerülni? Ki fog gondoskodni róla? Az apja felé fordította a fejét. Billy piros fürdősortot viselt, és a kalapját mélyen a homlokába húzva halkan fütyörészett. Még sohasem vette le a fejéről azt a malomkeréknyi Stetsont, a legnagyobb melegben sem. Most Laureen felugrott, és lekapta. Billy megbántott pillantást vetett a lányára. – Ez meg miért csináltad, csillagom? – Azért, mert nagyon meleg van. És a mami mindig azt mondta, hogy ekkora hőségben könnyen stroke-ot kap az ember. Billy bánatosan bólintott; legalább milliószor hallotta ugyanezt Betsytől. Beletúrt sűrű, világos gyömbérszínű, hullámos hajába, amelyet Betsy a friss őszibarack színéhez szokott hasonlítani. – Kell venned egy szalmakalapot, apa – figyelmeztette Laureen, aki úgy vélte, hogy mostantól neki kell gondoskodnia az apjáról az anyja helyett. – Erről jut eszembe, te hol vetted ezt a szalmakalapot, ami most is a fejeden van?

Laureen elpirult. – Hát… csak úgy találtam. – Remélem, nem azelőtt, hogy elveszett – válaszolta Billy szigorú hangon, mire Laureen arcán még tovább mélyült a pír. Ekkor Billy hirtelen megállt. A gyér fűvel benőtt dűnék takarásából előbukkant egy kis öböl, amelynek a távolabbi oldalán ismerősnek tűnő háztető kandikált ki a magas fenyők közül. Egy fehér ház teteje, amelynek piszkos ablakai nem tükrözték vissza a napfényt, és amelyet a verőfény ellenére is árnyék vett körül. – Legyek átkozott – dünnyögte –, ha ez nem a Chez La Violette. Nem gondoltam volna, hogy ennyire közel van. És ahogy látom, még egy ösvény is vezet hozzá a partról. Hé, lehet, hogy nem is lett volna annyira rossz. Még sétáltak egy kicsit, aztán megfordultak, és elindultak vissza, a többiekhez. Belinda éppen akkor lépett ki a vízből. Parányi fehér bikinijében olyan volt, mint egy gyönyörű, barna testű najád. Őt Sara követte, botladozva a fodros hullámokban, rózsaszínre sülve, csíkos bikiniben, védekezőn összefonva maga előtt a kezét. Laureen észre sem vette őket. Bertrand-ra gondolt, és arra, hogy milyen fontos lenne megtalálni az ellopott műtárgyakat, mert a megtalálónak kitűzött jutalom mindent megoldana. Belinda észrevette őket, és felállt. Csípőre tett kézzel, széles mosollyal várta, hogy odaérjenek. Billy égnek álló, répaszínű haja tökéletes összhangban volt a férfi szeplőivel és szögletes, piros arcával. A homlokán széles sáv fehéren virított azon a helyen, ahol a kalap miatt nem érhették a napsugarak. Belinda felnevetett. – Ha nem lenne Laureen meg a kutya, esküszöm, hogy fel sem ismertem volna, Billy Bashford. Azzal odalépett Billyhez, és végigfuttatta hűvös ujjait a haj tövében fehérlő sávon. – Puha, mint a babapopsi. Látszik, hogy sem nap, sem emberi kéz nem érintette jó ideje – mondta. Billy nem szólt, de mazsolabarna pillantása önmagáért beszélt. – Ennyi erővel akár egy fazekat is hordhatott volna a fején, barátom. De ne aggódjon, ezen a bajon könnyen segíthetünk. Egy kis Clarins arcbarnító minden problémát megold. Billy hitetlenkedve hallgatta Belindát. Még sohasem használt arckrémet, sőt semmilyen krémet, mióta élt. Belinda belekarolt, és együtt sétáltak vissza az árnyékban fekvő matrachoz. A férfi érezte a nő bőrén a tenger sós és a naptej édeskés illatát. Hirtelen felgyorsult tőle a szíve. Nate, ugyanekkor, féltékenyen figyelte a jelenetet, bár igazság szerint még mindig Sunnyhoz vonzódott inkább. Azon tűnődött, vajon mit csinálhat.

35. A monte-carlói Hotel de Paris maga volt a megtestesült pompa. A Place du Casinóra néző márványpilléres oromzata tágas, kupolás szalont takart, amelynek lenyűgöző art deco stílusú rózsaablaka volt. Mindegyik falán lógott egy-egy értékes kárpit vagy festmény; a selyemernyős állólámpák félhomályában antik asztalkák álltak; a vastag szőnyeg minden hangot elnyelt, még Sunny és Mac cipőjének a kopogását is, így szinte teljes némaságban tették meg a recepciótól a liftekig tartó utat. A recepciósnak a szeme sem rebbent, amikor közölték, hogy nincs poggyászuk; tiszteletteljesen biccentett, és átadta a boynak a szobájuk kulcsát, aki egy aranyozott tolókocsira pakolta bevásárlószatyraikat, és felkísérte őket a szobájukba. A szoba elég magasan volt ahhoz, hogy látni lehessen a közeli sziklán magasló Grimaldi-kastélyt, amelyen vidáman lengett a zászló, és a jachtokkal zsúfolásig megtelt

kikötőt. Kissé távolabb egy hatalmas úszó palotára hasonlító kirándulóhajót ringatott a tenger, amely hangos tülköléssel éppen akkor indult a legközelebbi kikötő felé. Addig néztek a hajó után, amíg el nem nyelte a horizont. Mac arra gondolt, mennyire más itt, Monacóban, mint a hazai „vizeken”. Malibu talán nyersebb volt, egyszersmind zajosabb is a szörfösök és showbiznisz folyamatosan jelen lévő képviselői miatt. Ott sokkal többen sétáltak a parton, kutyák loholtak a gazdáik után, szinte egymást érték a hamburger- és szusibárok, és a házaknak üvegfaluk volt. Malibu a mát képviselte, Monaco a múlt évszázadait, azt az időszakot, amikor az egész környéken a Grimaldi család uralkodott. A fürdőszoba azonban határozottan a modern kort idézte, ha nem a jövőt. Krémszínű márványcsoda volt az egész, hatalmas fürdőkáddal, dupla zuhanyozóval és elegáns aranyszerelvényekkel. Helyesebben a zuhanyfülke akkora volt, hogy ketten is kényelmesen elfértek benne, mint ez be is bizonyosodott. Később, miközben a hatalmas ágyon elnyúló Sunnyt nézte, amint turbán alá csavart nedves hajával, orra végére tolt olvasószemüvegében éppen arra készült, hogy átnézzen egy nagy halom papírt, Mac arra gondolt, hogy hiába próbálkozott. Sunny figyelmét nem sikerült teljes egészében magára vonnia. Lehuppant mellé az ágyra, és ujjaival végigsimított a nő karján aranyló, selymes szőrpihéken. – Violette közénk állt – jegyezte meg. Sunny azonban továbbra is a papírlapokat fürkészte. – Ezt hallgasd meg, Mac – mondta végül. – Az egyik főcím. „La Violette diadala a párizsi Operában”. Macnek eszébe jutott Krendler, és rögtön hegyezni kezdte a fülét. – Pedig – folytatta Sunny – Violette nem is volt operaénekes. – Bár szerette a nagy színpadokat, a könnyed francia zene elkötelezett szószólója volt. A cikk szerint „Kabaréénekesként szexi, erotikus dalokat adott elő, magával ragadó, lenyűgöző módon. Olyan fokú intimitást teremtett maga körül, hogy minden férfi azt hitte, csak neki énekel.” Sunny Macre pillantott. – Szó szerint idéztem. – Ha ez igaz, olyasmi lehetett, mint Piaf. – Ó, nem. Piaf Párizs „Kis Verebe” volt, egy apró, jelentéktelen külsejű nő, hatalmas hanggal. La Violette ezzel szemben magas volt, és lágy, szexi hangon énekelt. Hallgasd csak ezt az idézetet: „A magas, széles vállú La Belle Violette úgy festett testhez simuló ezüst estélyi ruhájában, amely második bőrként tapadt a mellére, mint egy amazon.” – Ezt már akkor is így mondták? Sunny megnézte a dátumot. – Harminckilencben írták a cikket. Ha jól számolom, huszonhét éves volt akkor. És gyönyörű. Megmutatta Macnek a szépiatónusú fényképet. Egy ovális arcú nőt ábrázolt, fitos orral, széles, érzéki szájjal, ártatlan nefelejcskék szemmel és rengeteg hajjal, amely zuhatagként omlott hófehér vállára, félig eltakarva varázslatos szemét és híres keblét. – Ezzel a külsővel a császári palotában is felléphetett volna – dünnyögte Mac. Sunny erre újabb képet tett a férfi elé, amely egy lóversenyen készült Párizsban. Violette sikkes tavaszi kosztümöt viselt, valószínűleg az első Chanel-modellek egyikét, kis fekete topánkával, amelyben jól érvényesült gyönyörűen megformált, hosszú lába. Egy másik fényképen egy angol lord mellett ült egy Lagonda márkájú sportautóban, megint egy másikon pedig a saját teraszán puha, lenge öltözékben, amelyet akkoriban „palotapizsamának” neveztek, a walesi herceg és Mrs. Simpson társaságában. Sunny a fényképre pillantott. – Hiszen ez a Chez La Violette terasza! – kiáltott fel meglepetten. – Esküszöm, hogy

az! – A háttérben olajfák sötétlettek, és egy darabkát látni lehetett a mozaikkal kirakott medencéből is, amelyet burjánzó bougainvillea-és hibiszkuszbokrok vettek körül, és a rozmaringbokrok takarásában határozottan felismerhető volt maga az épület is. A terasz egyik végében fehér zakós inas állt, tisztelettudó pózban. Előtte, egy zsúrkocsin, koktélkeverő eszközök, martinisékerek sorakoztak, és egy kristály jeges vödör. A herceg cigarettázott, Mrs. Simpson mosoly-talanul nézett a kamerába. Szigorú vonalú, nagyon szűk, magas nyakú fehér ruhát viselt keskeny fekete övvel és tekintélyes gyöngysorral. Violette arca azonban csupa mosoly volt. „1937. május – királyi látogatók a Riviéra ünnepelt háziasszonyánál. Az év párja” – áll vastagon szedett fekete betűkkel a fotó alatt. Sunny gyors fejszámolásba kezdett. – Edward akkor még herceg volt – mondta. – Csak 1938-ban mondott le a trónról, és ez után vette feleségül Mrs. Simpsont. Ami azt jelenti, hogy La Violette nem akárkiket szórakoztatott. A brit trónörököst. Aminek a jelek szerint hatalmas hírértéke volt. Keresztülgurult az ágyon, és Macre nézett. – Ebből is látszik, hogy a Chez la Violette valamikor pompázatos épület lehetett. – Kár, hogy most nem az. – Mac ettől csak még jobban haragudott a csalárd ingatlanközvetítőre, és Joel Krendlerre is, akinek meglettek volna az anyagi eszközei ahhoz, hogy helyreállítsa a villa egykori pompáját. Mint a „művészetek nagy patrónusa”, akinek szerette feltüntetni magát, akár emlékhellyé alakíthatta volna az egykori énekes sztár iránti tiszteletből, akit az újságok és Sunny szerint csak „La Violette, Chanteuse de Tout Paris”28 néven emlegettek a kortársai. Sunnyt annyira magával ragadta a történet, hogy nem bírta letenni a papírokat. Hátradőlt, és újabb cikkbe kezdett. Gyorsan átfutott rajta. Ha valaki, akkor ő meg tudta különböztetni a fellengzős reklámszövegeket a tényanyagon alapuló írásoktól. Az, amit a kezében tartott, az utóbbi kategóriába tartozott. Gyors oldalpillantást vetett Macre, majd hangosan olvasni kezdte a cikket. Sunday Telegraph Nizza, 1995. szeptember St. Tropez külterületén van egy alacsony hegy. Akár a jó boroshordókét, már messziről lehet érezni a felszínét borító mediterrán fenyők jellegzetes illatát. Réges-régen, amikor a hegy mögött lebukott a nap, és leszállt a sötétség, a hegy tövében ringó, ünnepélyesen megvilágított jachtokon felcsendült a zene, a vacsorához megterített asztalok mellett felhangzott a nevetés, és összecsendültek a pezsgős és rozés poharak. Mások a parti bisztrókban és éttermekben tették ugyanezt, és közben észre sem vették, hogy az egyszerű halászfalu idővel népszerű üdülővárossá nőtte ki magát, ahová özönleni kezdtek a művészek, festők, írók, párizsi divattervezők, akik itt vélték megtalálni azt a nyugalmat, amelyet megtagadott tőlük a nagyváros zaja. Halászkunyhókban és omlatag villákban laktak, frissen fogott halat ettek, amit ánizsos Pernod-val vagy a helyiek rózsaszín borával öblítettek le. „Jó hely ez a St. Tropez”, mondogatták egymásnak boldogan. „Olyan… különleges.” És akkor megérkezett a városba La Violette, rögtön egy európai turné után. Az első pillantásra beleszeretett St. Tropez-ba és a zöld hegyébe. És talán a zongoristába is, aki később a fellépésein kísérte, és akiről az a hír járta, hogy a művésznő egyetlen, igaz szerelme, egy fiatal, szőke német, akinek a nevét azóta elemésztette a múló idő. De igaz szerelem ide vagy oda, a gyönyörű Violette megszállottan vonzódott a férfiakhoz, egyikről a másikra röppent, „mint egy virágról virágra szálló méhecske”, szokta mondogatni önmagáról azon a szexi, mély torokhangján, amely oly sokat ígért, és, amint azt a szerencsések akkoriban állították, nem a levegőbe. 28

Violette, Párizs dalnoka.

Amazoni szépsége és Európa színpadain befutott énekesi karrierje révén szép kis vagyont halmozott fel magának Violette, amelyet még hatalmasabbá tettek az imádóitól kapott ékszerek és házak. Számos szeretője közül több a nemesség jeles képviselője volt, és legalább egy koronás főt is a széptevői között tudhatott. (A gyémánt-tiara, amellyel megajándékozta Violette-et, húsz évvel ezelőtt kelt el egy jelentős genfi árverésen, mai viszonylatban is hihetetlenül magas áron.) Violette „trófeájának” nevezték, de a valóságban ennél jóval több volt. Mert bár a pletyka szerint nem volt igazán jó szerető, Violette őszintén kedvelte a királyi hódolót. A ház, amelyet Violette egy régi kolostor telkén épített a szívének oly kedves hegyen, egyszerű volt, négyzet alapú, hasonlóan a kikötőt szegélyező halászkunyhókhoz, de boltíveivel, takaros belső udvarával, rózsaszín cseréptetejével és középen emelkedő kis tornyával a Chez La Violette mégis kimagasodott a környező épületek közül. És persze szokatlanul nagy ablakaival, amelyekhez a szóbeszéd szerint Violette saját, szegény gyermekkora miatt ragaszkodott. Árvaházban nőtt fel, egy sötét, ablaktalan vidéki menhelyen, bár azt a mendemondát soha, senki sem erősítette meg. Tény, hogy Violette imádta a fényt. Világosságot akart a házában, nem árnyékokat. Bár az idő alapos vámszedő, itt, Nizzában élnek még emberek, természetesen nagyon idősek, akiknek, ha hosz-szas fejtörés után is, sikerült kellemes emlékeket felidézniük a Chez La Violette-ről. Hogy is feledhették volna el a hosszú, napsütötte délutánokat az azúrkék medence mellett, ahol makulátlan fehér zakót viselő inas szolgálta fel az ebédet a vendégeknek. A késő esti italokat azonban már a hűs teraszon fogyasztották el, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a hatalmas, kristályként csillogó, rózsaszín csillámokat szóró víztükörre. Merthogy a nyári naplementék idején ilyennek látszott a tenger. Felidézték az olajfák ernyőként szétterülő ágai alatt felszolgált pazar vacsorákat, az ágak között megbúvó, apró testű madarakat és esti dallal is felérő csivitelésüket. Voltak, akik Coco Chanelt látták betérni a Chez La Violette-be, úton saját, kikötőben álló halászkunyhója felé. Mások Colette alakját idézték fel, amint egy árnyékos sarokba elvonulva körmölt valamit. De a szóbeszéd szerint gyakori vendégnek számított a villában Paul Signac, a falu és a fenyő borította táj szenvedélyes festője, vagy az angol herceg, akit általában a szíve hölgye is elkísért. Még a hozzájuk hasonló egzaltált vendégek is felsőfokon nyilatkoztak a Chez La Violette-ről, ahol mindenki azon volt, hogy kielégítsék az ő átlagon felüli színvonalhoz szokott igényeiket. A visszaemlékezők szerint megfordult a házban Piaf is, meg Chevalier; Mistinguett és Josephine Baker, számos különböző színű és nemzetiségű gyermekével együtt. Elnökök és tábornokok adták egymásnak a kilincset, különféle imádók, és valószínűleg szeretők, bár Violette, aki, ha akar, a legnagyobb nevekkel dobálódzhatott volna, egyet sem említett soha név szerint. És egyszer csak kitört Európában a háború, amely idővel az olyan távoli helyekre is elért, mint a Riviéra. Violette Párizsba menekült, és bár ott élt, gyakran visz-szatért elhagyatottá vált villájába. És közben fellépett, bár ekkor már, kortársai többségével együtt, Párizs náci megszállóinak énekelt, és, ha hinni lehet a szóbeszédnek, Coco Chanelhez hasonlóan, neki is német szeretője volt. Akárhogy volt is, a náci szeretőjét sohasem vitte el a Chez La Violette-be. Ahol többé más látogatót sem fogadott. Később, a háború végén, amikor a szövetségesek felszabadították Párizst, letartóztatták Violette-et. Azzal vádolták, hogy együttműködött a megszállókkal. Violette ettől kezdve szégyenkezve rejtette el még mindig gyönyörű arcát a lesifotósok elől. De aztán, teljesen váratlanul, minden felhajtás nélkül elengedték. Ellenséggé vált egykori „barátai” azt mondták, azért, mert sok fontos embert ismert. Olyan dolgokat tudott róluk, amelyek, ha nyilvánosságra kerülnek, rossz színben tüntették volna fel őket. Így inkább elengedték. Tényleg együttműködött volna a nácikkal a gyönyörű Violette? A saját érdekében

hajlandó volt megzsarolni másokat? Hivatalosan egyikkel sem vádolták meg. Nem indítottak az ügyében eljárást, nem kerestek ellene bizonyítékokat, és nem is rehabilitálták. Violette ezután visszatért a villájába. A híres szépségnek, akinek korábban a fél világ ott hevert a gyönyörű lába előtt, senkije sem maradt, csak néhány kóbor macska, akiket úgy szeretett és gondozott, mint saját, meg nem született gyermekeit. És aztán, egy kora nyári napon, innen is elment. És többé vissza sem tért. Violette egyszerűen eltűnt, és nem hagyott maga mögött mást, csak a villát, amelyet ő maga építtetett a szívének oly kedves helyen, és a szeretett macskáit egy végrendelettel, amelyben meghagyta, hogy adják el a megmaradt ékszereit, és adják a pénzt egy falubeli asszonynak, aki ennek fejében etetni fogja a macskákat, és gondoskodik róluk. Volt valami, amit Violette mindenki másnál bőségesebben osztogatott, amíg csak élt. Ez a valami a szeretet volt. Az emberek, az állatok és az élet szeretete. Talán azért osztogatta ennyire bőkezűen, mert ő maga gyermekkorában túl keveset kapott belőle. És egy időben sokan hálával fogadták ezt a szeretetet. De mindez ma már csak az emlékezetben él. Violette, Chanteuse de Tout Paris, ma nem ismerné fel egykori otthonát. A Chez La Violette évtizedek óta elhagyatottan áll, nincs benne sem szeretet, sem élet. Egy rejtélyes nap emlékműve, azé a réges-régi napé, amelyen Violette mindörökre eltűnt. Azóta, ha hinni lehet a szóbeszédnek, egy kísértet lakja a házat. Mégis ki, kérdezheti az olvasó. La Violette, természetesen.

36. Sunny könnyei az ölében tartott papírlapokra csurogtak. – El tudod képzelni, hogy a gyönyörű La Violette kollaboráns volt? – kérdezte reszketeg hangon. – Náci szeretője volt, és a német megszállóknak énekelt. Ez nem elegendő bizonyíték? – De hát… a kortársai is ezt tették. Filmszínészek, balett-táncosok, operaénekesek… – Operaénekesek – szólt közbe Mac. – Már megint ide lyukadtunk ki. Te nem tartod furcsának, mondhatni, ironikusnak, hogy Joel Krendler, a művészetek patrónusa, a zene szerelmese nem alakította át a Chez La Violette-et a híres tulajdonos emlékhelyévé? – Az egykor híres tulajdonos emlékhelyévé – javította ki könnyek között Sunny. – Ma már senki sem emlékszik Violette-re. Nem vált legendává, mint Piaf. – Violette már régen meghalt – mondta Mac. – És a karrierje még annál is korábban véget ért. A háború után, amikor minden megváltozott. Legfőképpen Violette élete. Mac hátradőlt, összefonta a kezét a feje alatt, és miközben a mennyezetet bámulta, a helyzetükről gondolkodott. Sunny egy esetleges régi bűntény után nyomoz, míg őt egy egészen friss ügy köti le teljesen. Szép kis vakáció! – Szóval, egy újabb rejtéllyel gazdagodott a kollekciónk. Egy negyedikkel. Tényleg együttműködött Violette az ellenséggel? És ha igen, valóban letartóztatták, majd elengedték? És ha ártatlan volt, miért nem rehabilitálták soha? Sunny szempilláin még mindig ott csillogott néhány könnycsepp. Mac szerint úgy nézett ki, mint egy angyalporral befújt, egzotikus Giling-galang. Odahajolt, és gyengéden felcsókolta a könnyeit. Nyilvánvaló volt, hogy meg akarja oldani a rejtélyt, és Mac úgy döntött, segít neki. – Vajon hová tűnhetett? – kérdezte Sunny. – Lehet, hogy megölte magát? Vagy

egyszerűen elment, és új életet kezdett valahol? Egy másik országban, ahol nem ismerte senki? – Például Argentínában. Dél-Amerika tudvalevőleg a nácik és a náci kollabo-ránsok egyik fő célpontja volt a háború után. Aki tehette, oda menekült, hogy ne tudják bíróság elé állítani. – Előfordulhat – felelte kétkedő hangon Sunny. Mac tudta, mi áll a kétkedése mögött. Az újságcikk utolsó bekezdése, amelyben a szerző a kísértetről beszél, aki, szerinte, nem lehet más, csak Violette. Ami a legtöbb ember olvasatában, így a szerzőében is, arra utal, hogy Violette ott halt meg, a saját villájában. Kivette Sunny kezéből a fénymásolatot, és megnézte, ki írta a cikket. Bizonyos Mr. Craig Henley-Forsythe. – Angolabb nem is lehetne – jegyezte meg. Aztán, egy hirtelen támadt ötlettől vezéreltetve, odament a laptopjához, és a Google keresőjébe beütötte a nevet. Legnagyobb meglepetésére azonnal megtalálta a keresett információt, és kiderült, hogy Mr. Forsythe ugyancsak hírességnek számít a maga területén. Craig-Henley Forsythe, újságíró. Sir Róbert Forsythe kisebbik fia. Az angliai Berkshire-ben, Henley-on-Thamesben született, 1929-ben. Újságírás és művészetek terén végzett úttörő munkája elismeréséként II. Erzsébet 1980-ban lovaggá ütötte. Különösen szókimondó, egyben informatív balett- és operakritikáiról ismert, valamint azokról a tényfeltáró írásokról, amelyek a távoli és a közeli múlt, illetve a jelen nagy legendáinak történetét tárják az olvasó elé. Közölt már cikket Dame Margót Fonteynről, Rudolf Nureyevről, Maria Callasról, Luciano Pavarottiról, hogy csak a leghíresebbeket említsük a színházak és a filmvásznak nagyjai közül. Mr. Forsythe olyan nagyságokat tudhatott a barátai között, mint Fred Astaire és Marilyn Monroe, jelenleg visszavonultan él berkshire-i otthonában, egy lenyűgöző szalmatetős házban, nem messze attól a helytől, ahol született. – Majdnem úgy hangzik, mint egy nekrológ. Lefogadom, hogy saját kezűleg írta a pasas. – Lehet, hogy maga írta, és az is lehet, hogy nekrológnak szánta. Végül is elképzelhető, hogy már nem él. – Ha nem élne, az benne lenne a cikkben – vélte Mac. – Én azt gondolom, hogy ez a Mr. Henley-Forsythe, Sir Róbert kisebbik fia, egyben kíméletlen operakritikus, nagyon is élő személy. És a Violette-ről szóló cikk alapján nyilvánvaló, hogy érti dolgát. Bár nem hitte, hogy Forsythe telefonszáma nyilvános, mégis beütötte a nevét az online böngészőbe. Két perc sem kellett hozzá, és a berkshire-i szalmatetős házban megszólalt a telefon. – Igen? – szólt bele egy férfi. – Mr. Forsythe – kezdte Mac. – Elnézést, hogy ismeretlenül zavarom. Mac Reilly vagyok. Hosszú csend következett a vonal végén. Forsythe valószínűleg azt fontolgatta, szóba álljon-e egy idegennel. Végül szóba állt, és ismét sikerült meglepnie Macet. – Tudom, ki maga – mondta vékony, mégis határozott hangon. Nyilvánvaló volt, hogy öreg, szellemileg azonban teljesen frissnek tűnt. – Nálunk, Angliában nagyon népszerű a műsora. Én magam is nézem, és lenyűgözőnek találom. Csak gratulálni tudok hozzá, uram. – Köszönöm. – Mac, életében talán először, nem találta a megfelelő szavakat, de nem kellett aggódnia, mert Forsythe helyette is beszélt. – El sem tudom képzelni, mi az oka annak, hogy felhívott, de, bár kissé már hajlott

korú vagyok, titokban abban bízom, hogy szerepeltetni akar a műsorában. Szívesen segítenék megoldani egy rejtélyes bűnügyet. Különösen Malibuban, ahol mindig pezseg az élet, merthogy arrafelé mindenki szép és fiatal, vagy ha mégsem, akkor szép csendesen, feltűnés nélkül megadja magát a sors akaratának. Nos, Mr. Reilly? Joggal reménykedem? Mac hallotta a hangján, hogy nevet. Nyomban megkedvelte. – Eltalálta, uram. Valóban szükségem lenne a segítségére. De nem Malibuban, hanem Dél-Franciaországban. St. Tropez-ban, hogy egészen pontos legyek. – Fiatal koromban St. Tropnak hívták. Ami, mint azt maga is bizonyára tudja, azt jelenti, hogy „túl sok”. Na, nem mintha egyszer is elegem lett volna belőle. Mindig kedveltem a szép nőket, és arrafelé valahogy több volt belőlük, mint máshol. – Ez most is így van, uram. És biztosra veszem, hogy örömmel töltené el őket az ön jelenléte. Forsythe hangos kacagása megrezegtette a telefonvonalat. – Ugyan, Reilly. Egy ilyen vén rókánál, mint amilyen én vagyok, nem sokra megy a hízelgéssel. Nyugodtan mondja el, miért hívott fel szombat este, éppen akkor, amikor egy pohár vörösborral leültem a kedvenc tévéműsorom elé. És persze egy nagy halom szalmakrumplival. Én magam csináltam. – Elnézést, ha megzavartam az estéjét, uram. Ha megengedi, gyorsan vázolom a hívásom okát. Mac ez után elmesélte, miként adták ki egyszerre többüknek is a Chez La Violette-et, és a Joel Krendlernél tett látogatásra is kitért. Igen, hallott már Krendlerről, mondta tűnődő hangon Forsythe, bár személyesen sohasem találkozott vele. – De ha jobban belegondolok, ezzel nem vagyok egyedül – tette hozzá. – Magányos, zárkózott ember hírében áll. És a balesete óta teljesen visszavonultan él. Jól tudom, hogy kerekes székbe került? – Igen – felelte Mac. – Mondja, uram, tud valamit a balesetről? Mikor történt? – A válaszom, bármilyen furcsának tűnik is, igen. Éppen Dél-Franciaországban voltam akkor, a cannes-i filmfesztiválról tudósítottam. 1988 májusa volt. Mr. Krendler kiesett egy hajóból, és beszorult a hajótest meg a dokk közé. Nem írtak róla az újságok, mert akkor még nem volt fontos ember, és különben is, amikor ez történt, szupersztárokkal volt tele Cannes. – Uram, tudom, hogy ön sohasem találkozott Violette-tel, de a cikkét olvasva olyan érzése támad az embernek, mintha ismerte volna – folytatta Mac. – Én magam is ugyanezt éreztem. Violette az a fajta nő volt, aki beleivódik az ember bőrébe. Aki csak szenvedéllyel tudott szeretni, az egész lényét beleadva. Kivételes nő volt, azt hiszem. – És elhiszi róla, hogy náci kollaboráns volt? Forsythe habozott egy kicsit. – Szerintem Violette azt tette, amit tennie kellett. – Arra céloz ezzel, hogy tagja volt az ellenállásnak? – Nem, azt nem hinném. Hivatalosan biztosan nem volt az. Ha az lett volna, a védelmére keltek volna, amikor megvádolták és bebörtönözték. Nem, szerintem Violette a maga módján próbált segíteni a barátain. – Elhallgatott, majd némi gondolkodás után még hozzátette: – És persze a szeretőin. Volt egy fiatal német zongorista. Egy jóképű, szőke fiatalember. Még a turnékra is elkísérte Violette-et. Ez azért elgondolkodtató. Mac szerint is az volt. – Mondja, uram, tényleg olyan szép nő volt Violette? – Annak tartották. És, a fényképekből ítélve, szépnek kellett lennie. Mi más lehetett volna azzal a csodálatos, vörös hajzuhataggal, magas termetével, hihetetlenül hosszú lábaival és hibátlan melleivel? – Forsythe felsóhajtott. – Látja, csak rágondolok, máris

elfog a nosztalgia – mondta, és a hangjában megint ott bujkált a mosoly. – És most, Mr. Reilly, ha megbocsát, és mert nem akar az asszisztenseként alkalmazni, visszatérnék a vörösboromhoz és a tévéműsoromhoz. Tudja, még mindig nagyon szeretem a balettet meg az operát. – Ki a kedvence, uram? – A kedvencem? Talán a fiatal Callas, a Normában. Vagy a maiak közül Renée Fleming. Bármiben. Nemcsak a hangja gyönyörű, hanem az arca is. Mac megköszönte, hogy fogadta a hívását, mire Forsythe, még mindig kuncogva, letette a telefont. Mac Sunnyra nézett. – Lehet, hogy Violette tényleg szerelmes volt a német zongoristába. És Joel Krendler hazudott a balesete időpontjáról. 1988-ban történt, itt, Dél-Franciaországban. Kiesett egy hajóból, és beakadt a lába. Akkoriban még nem volt ismert, így nem került be a híradásokba, bár a nizzai archívumokban utánanézhetünk. A lényeg, hogy húsz évvel ezelőtt történt a dolog, és nem tíz éve, ahogy ő állította. Tehát akkor, amikor a házat is megvette. – De vajon miért hazudott? Mac lesimította az aggodalom ráncait Sunny homlokáról. – Ezt, csodaszép Sunnym, még ki kell derítenünk. A nő köszönetet mondott a szemével, mire Mac újra megcsókolta, majd szorosan magához ölelte. – Sunny? – szólalt meg némi idő múlva, teljesen váratlanul. A nő riadtan eltolta magától. – Mi az? – Rájöttem, hogy tipikus amerikai vagyok. Sunny most már gyanakodni kezdett. – Igen? És miből? – Abból, hogy… steaket szeretnék vacsorázni. – Micsoda? – Sunny belebokszolt a férfi vállába. – Csak nem azt akarod mondani ezzel, hogy nem a Tizenötödik Lajosban eszünk? Na nem, pajtikám. Nem fogok lemondani egy ötcsillagos vacsoráról. Még hogy megkívánta a steaket! Itt! DélFranciaországban! – Hát, ha ragaszkodsz az eredeti elképzelésünkhöz. – Annyira csalódott volt a hangja, hogy Sunny elnevette magát. – Van itt a szállodában még egy étterem. A Le Grill. És ha már így hívnak egy helyet, csak szerepel az étlapjukon steak, nem gondolod? – Aztán, mivel eszébe jutott a Párizsban töltött időszaka és a vékony, kékes színű, teljesen sületlen hús, amelyet a franciák steaknek mertek nevezni, hozzátette: – Bár lehet, hogy könyörögnöd kell érte, és pontosan el kell mondanod azt is, hogy milyen módon kéred elkészíteni. És még akkor is előfordulhat, hogy grillezett articsókával fogják kihozni, vagy kapros öntettel vagy valami mással, bár talán, ha én kérem meg őket, extra kedvesen… – hátrahajtotta a fejét, megrezegtette a szempilláit, mintha csak demonstrálni akarná a szavait – talán még arra is hajlandók lesznek, hogy kacsazsírban süssék ki hozzá a french fries-t. Mac megforgatta a szemét. Már most a marhasültek paradicsomában érezte magát. – Tényleg french fries-nak hívják itt a krumplit? – Pommes frites-nak. Mac közelebb vonta magához Sunnyt. – Most már legalább le tudom adni a rendelést. És ekkor megszólalt a telefonja. Hát nem ez szokott történni mindig? Sunny felsóhajtott. – Szia, Lev – mondta Mac. – Most szálltam le. Már úton vagyok St. Trop felé. Csak ennyit akartam mondani.

Illetve még annyit, hogy megszerveztem a huszonnégy órás testőrséget. – Te aztán nem vesztegeted az idődet – felelte nevetve Mac. – Akkor holnap reggel ott találkozunk.

37. Lev Orenstein leszállt a repülőgépről a nizzai repülőtéren. Mivel az egész poggyásza egyetlen válltáskából állt, és semmi vámoltatnivalója nem volt, pillanatok alatt túlesett az érkezéskor szokásos formaságokon. Jól ismerte a Riviérát. Részben itt nőtt fel, így tökéletesen beszélt franciául. Több embere dolgozott a térségben. Munkájuk főleg abból állt, hogy a gazdagokat és vagyontárgyaikat próbálták megvédeni. Belépett az érkezési oldalra, keresztülsétált a várótermen. Magas, tekintélyt parancsoló alakjával könnyen össze lehetett volna téveszteni bármelyik, hasonló alkatú filmsztárral, akik mellett oly gyakran testőrködött. Kétméteres termetével, kopasz fejével és sötét, mindenre felfigyelő tekintetével félelmetes látványt nyújtott, mindeközben elbűvölő mosolya volt, amely mindig elérte a kellő hatást. És mindemellett aranyból volt a szíve. A férfi, aki a bejáratnál várta, alacsony termetű, köpcös ember volt egy bika vállával és ehhez illő arccal. Napszemüveget viselt, mint a Földközi-tenger partján szinte mindenki. Diszkrét szürke ingében és fehér rövidnadrágjában egészen szolid benyomást keltett. Teljesen hétköznapi embernek is nézhették volna, holott nála jobb testőrt keresve sem lehetett találni az egész Riviérán. Nem véletlen, hogy a szürke ing alatt most is ott lapult egy Walther P99 Compact, amelyet, nyilvántartott testőrként, engedéllyel viselt. Ezenkívül egy Taser pisztoly is volt a zsebében, és a mellette lapuló dobozból, bár egész nap rágta, sohasem fogyott ki az Altoid. Federico Mattininek hívták, és messze neki volt a legkellemesebb lehelete a Cote d’Azur-i testőrök között. – Mi az ábra? – kérdezte Lev, miután összeölelkeztek, és barátságosan vállon bokszolták egymást. Már több mint húsz éve dolgoztak együtt, és még ennél is régebbi keletű volt a barátságuk. Akkor kezdődött, amikor Lev kimentette egy zűrös helyzetből Federicót, aki ezt sohasem felejtette el. Elsétáltak a parkolóba, Federico Lanciájához, amely külsőre nagyon szolidnak tűnt ugyan, de olyan nagy teljesítményű motor volt benne, hogy autópályán könnyűszerrel túlteljesítette az autó végsebességét. És Federico gyakran ki is használta ezt az adottságot. Federico egyébként a kisebb autókat kedvelte, de Levnek, nem utolsósorban a méretei miatt, egy ezüstszürke Alfa Romeo 159-est választott, amely fordulékony volt, és gyors, talán még a sajátjánál is gyorsabb. És minden szempontból biztonságos. Mindketten beszálltak az Alfába. Lev megnyomott néhány gombot, beállította a tükröket, és, miközben beszélgettek, megpróbált minél több dolgot kipróbálni az autón. – Átnézettem a fiúkkal – mondta Federico. – Azt mondták, ezzel nem fogsz bennakadni semmilyen dugóban. Egy kockányi területen meg tud fordulni, és könnyedén végigszlalomozhatsz vele még egy útvesztőn is. – Nem semmi – felelte Lev mosolyogva. Federico szülővárosa Nizza volt, ahol Nápoly után, a legkönnyebben el lehetett intézni bármit, a legkisebb feltűnés nélkül. Nem beszélve arról, hogy Federico ismert mindenkit, aki egy kicsit is számított a dél-franciaországi alvilágban. – Két emberem már elfoglalta a helyét az Hotel des Reves-ben – folytatta Federico. – Váltott műszakban dolgoznak, éjjel-nappal. Egy harmadikat pedig ráállítottam Jasper Lordra. Ő maga még Olaszországban van, a San Remó-i házában, vagy inkább palotájában, de két embere már befészkelte magát a Carltonba, Cannes-ban. Minden

erejükkel próbálnak úriembernek látszani, de a gengszter frakkban is gengszter marad. Lev Federicóra nézett, és elnevette magát. – Azt hiszem, ezt rólunk is el lehetne mondani. – Te viccelsz – válaszolta vigyorogva Federico. – Visszatérve a két fickóhoz… Még nem jutottak el az Hotel des Reves-be. Talán kiesik nekik. Vagy rangon alulinak tartják Mrs. Lord számára. – Belindának hívják, ugye? – kérdezte Lev. – Ühüm. Belinda Lordnak. Magas, szőke, és nagyon csinos. Itt a fényképe. Tegnap kapta le az egyik emberem a parton. Lev alaposan megnézte a fotót. – Nagyon jó – mondta. – Mac szerint rendes nő, és jól beilleszkedett a társaságba, amelyikkel együtt van az utóbbi napokban. Mac csak „csellengőknek” hívja őket. De akárkik is, jó, hogy vannak, mert Belinda így nincs egyedül. És az sem utolsó szempont, hogy nem mutatkozik gyakran St. Tropez-ban. Így Lord nem tud a közelébe férkőzni. – Csak idő kérdése, hogy mikor találja meg – vélekedett Federico. – Ha megtalálja egyáltalán – mondta Lev, átható pillantást vetve a másik férfira. – A mi dolgunk, hogy ezt megakadályozzuk. – Rendben. Federico felpattintotta a kesztyűtartó tetejét, kivett belőle egy kicsi, fekete flanelrongyba tekert csomagot, és odanyújtotta Levnek. – Egy Golck 29-es. Kicsit lányos, de kicsi, gyors, és könnyű elrejteni, amikor az ember nem visel mást, csak egy úszógatyát. Itt van hozzá az engedély is. A nevedre kiállítva, természetesen. Lev az egyik kezéből a másikba helyezte az automata pisztolyt. Könnyű volt, és éppen elfért a tenyerében. Federico átadott hozzá egy doboz 9 mm-es töltényt és egy vállra akasztható, egyedi gyártású pisztolytáskát, amely szinte láthatatlan maradt az ing alatt. Pontosan úgy, ahogy Lev szerette. – Akkor hát, ember – nézett Lev mosolyogva régi barátjára –, ideje elindulnom. Úgy emlékszem, a St. Tropez-i közlekedés elég pokoli tud lenni a nyári vakáció idején. Miközben beállt az araszoló kocsisorba, eszébe jutott egy ismert sláger. „Ó, ó, ó, vakáció…” Megpróbálta felidézni a folytatást, de sehogy sem sikerült. Csak a dallamára emlékezett. Azt dúdolgatta, és ha agyoncsapják, akkor sem tudta volna megmondani, hogy ki énekli, vagy ki írta a dalt. Egyszerűen az eszébe jutott, és többé nem tudott szabadulni tőle. Ahogy Belinda Lord fehér bikinis alakjától sem. Mától kezdve ezt az asszonyt fogja védeni. Ha kell, az élete árán is.

38. Már éjszaka volt, amikor Lev bekanyarodott az Alfa Rómeóval az Hotel des Reves kapuján. A gyémántos csillagokkal teletűzdelt sötétkék égbolton magasan járt a félhold. A fenyőkön cirpelő kabócák elnémultak, amikor az Alfa fényszórója rávilágított valamelyik fára. Egy fiatal, fehér inges férfi, a kitűzője tanúsága szerint Marco, a segítségére sietett, de Lev mondta neki, hogy ő maga szeretné leparkolni a kocsiját, és, követve a fiú utasításait, beállt a ház mögé, ahol még rengeteg hely volt. Mac előkészítette Lev érkezését. Mindent megbeszélt a szálloda igazgatójával, még azt is, hogy milyen feladatot fog ellátni Lev. A recepciós pult mögött ülő vörös hajú szépség, Renée Cassini széles mosollyal üdvözölte. Lev nem tudta eldönteni, hogy kizárólag neki

szól-e a csábos mosoly, vagy minden vendég hasonló fogadtatásban részesül. Mindenesetre visszamosolygott, aztán fogta a táskáját, és Marcót követve felment a lépcsőn. Egy egészen kicsi szobát kapott, amelyből az egész belső udvart be lehetett látni. – Nagy szerencséje van, monsieur, hogy ezt is megkapta – jegyezte meg Marco, miközben megmutatta neki az aprócska helyiséget és a légkondicionálót, és megköszönte a borravalót, amely elég tekintélyes volt. Lev tudta, hogy meg kell becsülni a személyzetet. – Ebben az évszakban örökké telt ház van, de a minap lemondtak néhány foglalást. Ennek tulajdonítható, hogy most üres ez a szoba. – Azt hiszem, valóban szerencsés vagyok – felelte Lev. Miután a boy elment, Lev lekapcsolta a villanyt, kitárta a zöld spalettákat, és kilépett a sötét erkélyre. A bárból felhallatszó zajok egyértelműen arra utaltak, hogy koktélt készítenek odalenn, de a zörgő hangot hamarosan elnyomta egy fáradt gyermek fejhangú sírása. Kissé távolabb sötéten csillámlott a tenger. A halászbárkák csupán apró fénypontoknak látszottak ebből a távolságból, de ettől még ott voltak – a halászok számára már elkezdődött a munkanap. Valahol messze egy világítótorony sárga fénycsóvája pásztázta a tengert; az ablak alatt elnyúló kertben játékosan bele-belekapott a szél a fák ágaiba. Akár a paradicsom, gondolta Lev. De mint mindenki, aki olvasta a Bibliát, tudta, hogy a paradicsom mélyén kígyó rejtőzködik. Tíz perccel később, miután lezuhanyozott, magára öltötte a Cote d'Azur-höz illő fehér nadrágját és kedvenc Tommy Bahama ingét, majd úgy, hogy véletlenül se lehessen észrevenni, a hóna alá csatolta a Glockot, aztán kiment a szobából, és elindult a bár felé. Ott bemutatkozott a pultosnak, akit Louis-nak hívtak, és rendelt egy kólát citrommal. Lev sohasem ivott alkoholt szolgálat közben. Néhányan még lézengtek a bárban, de a vendégek többsége már az étteremben vagy a városban vacsorázott. Lev pontos személyleírást kapott az összes „csellengőről”, és azt is tudta, hogy mindnyájan a szállodában vacsoráznak. Megitta az italát, tökéletes franciasággal elcsevegett a pultossal, aztán egy ciadval elköszönt tőle, és a védencei keresésére indult. Nehéz lett volna nem felismerni Belinda Lordot. Magas volt, és roppant szexi benyomást keltett lenge fehér ruhájában, amelyet a valaha megtervezett legkeskenyebb pánt tartott bronzbarna vállain. Hosszú nyakát többsoros, Lalique üvegből készült lánc díszítette, a jobb karját egy vastag karkötő, amire Lev azt mondta volna, hogy műanyagból készült, de az volt a gyanúja, hogy ennél jóval drágább holmi lehet. Közvetlenül mellette egy jóképű fickó ült, minden kétséget kizáróan Nate Masterson, aki osztatlan figyelemmel csüngött Belinda minden egyes szaván. Nate mellett egy fiatalabb nő ült, bőrét rózsaszínre festette a délutáni napfürdő. Súlyos barna haja sűrű frufruban hullott a homlokába, sőt majdnem az egész arcát eltakarta. Egyszerű fehér pólót és sima arany nyakláncot viselt. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ő Sara Strange. A tagbaszakadt, szeplős, vörhenyes hajú fickó pedig csak Billy Bashford lehetett. Akivel ott volt a kislánya is, Kicsi Laureen, ahogy a felnőttek nevezték. Egy csivavát szorított magához, és a kutyus, meglepő módon, nagyon hasonlított Sunny négylábú barátjához, Tesoróhoz, és olyan elégedetten nézelődött, mint aki épp most evett meg egy véka vajat. Lev csak azt nem értette, miért van a kislány tüllszoknyában. Mac nem tett említést a furcsa viseletről, amikor a „csellengőkről” beszélt. Sara Strange megérezhette, hogy figyelik, mert hirtelen felkapta a fejét. Azt, hogy elpirult, abból lehetett látni, hogy az arcán elmélyült a rózsaszín. Odahajolt Belindához, és súgott neki valamit. Belinda azonnal észrevette Levet. Egy rövid pillanatra összefonódott a tekintetük. – Azt hiszem, leszállt közénk az Úr – jegyezte meg elismerőn, miután alaposan végigmérte Levet. – Isten hozta Dél-Franciaországban, Lev. Mert, ugye, maga az?

Lev körbejárta az asztalt, mindenkivel kezet fogott, Kicsi Laureent is beleértve. A kislány ölében ülő kutya ugyancsak megemelte a fejét, és vicsorogni kezdett. – Tesoro, ne – mondta Laureen, és hogy elejét vegye az acsarkodásnak, még szorosabban magához vonta a kutyust. Lev elvigyorodott. Neki nem kellett bemutatni Tesorót. Belinda megpaskolta a maga melletti széket. – Jöjjön, Lev, üljön ide mellém. Beszélgessünk egy kicsit. – Ma'am – felelte Lev udvariasan –, nekünk egyetlen dologról kell beszélnünk. Az ön biztonságáról. Azért vagyok itt, hogy önt megvédjem, és ez minden mással szemben elsőséget élvez. – Na, ezt most megkaptam – dünnyögte mosolyra görbülő szájjal Belinda. – Most már legalább tudom, hol a helyem. – Nem akartam udvariatlan lenni. Amit mondtam, az mindenkinek szólt itt az asztal körül. Mactől tudom, hogy eddig az urak vigyáztak a biztonságára, de most, ha megengedik, átvenném a feladatot. És csak hogy tudják, nem vagyok egyedül. Két emberem a nap huszonnégy órájában őrzi a szállodát. – És ki meri jelenteni, hogy nem fog rám találni a férj? – Ez lenne a célunk, ma'am. – Ó, az isten szerelmére, hagyja már ezt a ma'amozást! Százévesnek érzem tőle magam. – Belinda kutató pillantással végigmérte Levet. – Pedig lefogadom, hogy alig vagyok idősebb magánál. Lev pontosan tudta, hogy Belinda hány éves. Presztízskérdést csinált belőle, hogy mindent megtudjon róla, miután megkapta a megbízást. És Belindának igaza volt. Lev két évvel volt fiatalabb nála. – Valószínűleg nyerne – válaszolta. Belinda hirtelen felvidult. Széles mosolyát körbehordozta az asztaltársaságon. – Emberek! Most, hogy Lev megérkezett, és állítólag meg is véd bennünket, azt javasolom, hogy menjünk el mindnyájan a Les Caves du Roy-ba. – Mi az a Les Caves du Roy? – kérdezte Sara, miután magához tért abból a kómaszerű állapotból, amelybe rögtön Lev érkezése után esett. – A legjobb éjszakai klub St. Tropban. A legdivatosabbak és a legmenőbbek találkahelye. Ott ilyenkor már az asztalon táncolnak. Sarán ismét erőt vett a búskomorság. Őt nem vonzotta az asztalon táncolás lehetősége. Belinda ezzel szemben teljesen felpörgött. – Vagy elmehetnénk a Le VIP-be is, ott technósabb zenét játszanak, ha azt jobban szereted. Nos? Szerintem remekül éreznénk magunkat – tette hozzá ragyogó arccal, kérdő pillantást vetve Lev felé. Lev azonban határozottan megrázta a fejét. – Sajnálom, ma'am, hm… Belinda, de az éjszakai klub szóba sem jöhet. Sőt St. Tropez sem. Itt kell tartanunk magát a szállodában, hogy ne legyen szem előtt. – Jézusom! Azt akarja mondani, hogy nincs vége a rabságomnak? Nem mehetek sehová? Még testőrrel sem? – Pontosan ezt akarom mondani, ma'am. Egyelőre így áll a helyzet. Sajnálom. Belinda a férfira meredt. – Mondtam már, hogy ne szólítson ma'amnek. Levnek eszébe jutott az is, amivel Belinda megindokolta a kérést, és elvigyorodott. Belinda szája szögletében ugyancsak megjelent egy vonakodó mosoly. – Figyeljenek ide mindnyájan. Jasper Lord emberei még mindig Cannes-ban vannak, és Belindát keresik. Az én határozott célom az, hogy ne találhassák meg. Amint azt maguk is tudják, Mac most is Mr. Lord után nyomoz. Amint kideríti, mire készül, lecsapunk. Mert

azt biztos, hogy készül valamire. Ez lehet a fő oka annak, hogy míg az embereit ideküldte, ő maga Olaszországban maradt. – Abban az átkozott rózsaszín palotában, amely nyáron is olyan hideg, mint egy jégverem. – Belinda megrázkódott. Jól emlékezett azokra az éjszakákra, amelyeken a férj erőszak alkalmazásával akarta megmutatni, hogy ki az úr a háznál. Azt hitte, ha megrémíti Belindát, nem szökik el soha. Lev el tudta képzelni, mi mindenen ment át az asszony egy ilyen férj mellett, és tisztelte a tartása miatt. Gyűlölte azokat a férfiakat, akik bántalmazták a nőket. Söpredéknek tartotta őket, akik nélkül sokkal jobb lett volna a világ. Szívesen meg is szabadította volna tőlük az emberiséget, de most más dolga volt. Belinda Lordot kellett megvédenie. És, indirekt módon, azokat is, akiknek a biztonsága Belinda miatt veszélybe került – az asztalnál ülőket. – Az, amit most mondani fogok, mindnyájukat érinti. Nem fogok a nyakukon lógni, de mindig a közelükben leszek. A háttérből fogok figyelni. Ez a munkám. De bízzanak bennem. Ha szükség lesz rám, tudni fogom a dolgomat. Belinda a gyorsan hűlő presszókávét bámulta maga előtt. – Talán jobban járnék, ha kávé helyett bedobnék egy altatót – dünnyögte, majd lesújtó pillantást vetett Levre. – Az biztosan nem turbózna fel. Sara megfogta a kezét, és vigasztalóan megszorította. – Mr. Orenstein tudja, mi neked a legjobb. Ráadásul olyan szép ez a szálloda. Nem lehet okunk panaszra. Olyan, mint egy kiscsoportos óvodást vigasztaló óvónő, gondolta Lev. Még egyszer megnézte magának. A válla előregörnyedt, mint a tinilányoké, akik így próbálták elrejteni pubertáskorban megerősödött mellüket, az arca azonban csinos és tiszta volt, akár egy Madonna-arc; az a néhány, aggodalommal teli ránc valószínűleg az átélt izgalmak hatására jelent csak meg a homlokán. Barna haja pedig úgy csillogott a faágak között áttörő fehér fényben, mint a jól kifényesített csizma. Es ebben a pillanatban Levre emelte hatalmas, barna szemét. – Köszönjük, Mr. Orenstein… – Neve is van, az isten szerelmére! – szakította félbe Belinda. – Lev! Sara engedelmesen újrakezdte. – Köszönjük, Lev. Tudom, hogy egyes-egyedül Belinda érdekeit tartja szem előtt. Mi is pontosan ezt tesszük, nem? – Billyre, majd Nate-re nézett, akik azt felelték, igen, természetesen tisztában vannak azzal, hogy Belinda védelme az első, és azzal is, hogy ebben milyen szerep jut nekik. – Gondoskodunk róla, hogy sohase legyen egyedül – fűzte hozzá Nate. – Az egyikünk mindig vele van. Lev átadott Belindának egy apró elektronikus eszközt, amelyen keresztül, magyarázta, közvetlen kapcsolatban lesznek. Ha Belinda fél, aggódik, vagy egyszerűen elbizonytalanodik, csak meg kell nyomnia a szerkentyűn található gombot, és ő abban a pillanatban ott terem. És ha le akarna menni a partra, ő vagy az egyik embere mindig lekíséri. Már későre járt, és szinte teljesen kiürült az udvar. A pincérek elkezdték letakarítani az asztalokat, friss abroszokat terítettek fel, és eloltották a gyertyákat. – Akkor, ha készen áll, felkísérném a szobájába – mondta Lev Belindának. A nő meglepett pillantást vetett a férfira. – Felesleges. Sara velem alszik, majd együtt felmegyünk. – Egy pillanatig elgondolkodott azon, amit mondott, majd vigyorogva hozzátette: – Úgy értem, megosztom vele a szobámat, így nem vagyok egyedül. – Ennek ellenére. – Lev megvárta, míg a két nő ösz-szeszedi a holmiját. Billy is

elindult a lányával meg a kutyával. Tesoro ekkorra teljesen elcsendesedett. Az étterembe érve Lev felfedezett egy magányos fiút az egyik sarokasztalnál. Laureen szintén felfigyelt a kuporgó alakra. Mondott valamit az apjának, aztán odasietett a fiúhoz. – Csak jó éjszakát kíván neki – magyarázta Billy. – A barátja. Bertrand Olivier-nek hívják. – Lev egy intéssel jelezte, hogy megvárja a kislányt. Laureen, miközben Bertrand-nal beszélgetett, aggodalmas pillantásokat vetett a várakozó felnőttekre, aztán lehajolt, hogy megpaskolja az asztal alól váratlanul előbukkanó Kalóz nyakát. Tesoro abban a pillanatban rávetette magát a nagyobbik kutyára, amiből pillanatok alatt óriási perpatvar keveredett. Kicsi Laureen kiabálással próbálta megfékezni a marakodó állatokat, míg Bertrand Olivier bátran közéjük ugrott, és erővel próbálta őket szétválasztani. Lev és Billy rohanva sietett segíteni. – Tudhattam volna – dünnyögte Lev, miközben kiszabadította Kalóz fülét Tesoro fogai közül. – Ez a csivava csak bajt okoz. A padlón térdelő Kicsi Laureen szorosan markolta Tesoro pórázát, és közben hűvös pillantásokkal méregette Levet. Aztán gyorsan elköszönt Bertrand-tól, és szapora léptekkel elsietett. Balettcipős lába hangtalanul suhant a padlón, narancssárga tüllszoknyája úgy libegett mögötte, mint egy lompos kutyafarok. A „csellengők” szétszéledtek; mindenki elfoglalta a maga szobáját, amelyeknek Lev gondosan lejegyezte a számát. Később, gondolta, majd kimegy, és kívülről is ellenőrzi a helyzetüket meg az elérhetőségüket. Amikor Belinda szobájához értek, Lev bement, hogy átvizsgálja. Nem mintha sok látnivaló lett volna benne. Teljesen egyszerű szoba volt, és, mint a női szobák legtöbbjében, ruhadarabok és cipők hevertek benne mindenütt. Viszonylag nagy fürdőszoba tartozott hozzá, és egy kertre néző erkély, alant keskeny gyalogösvény vezetett, Lev feltételezése szerint, a medencéhez, majd még tovább, a parthoz. Emlékeztette magát, hogy a későbbiekben ezt is ellenőriznie kell. Ez után elköszönt. Belinda felé nyújtotta hűvös kezét. Biztosan tetszene neki, ha megcsókolnám, gondolta Lev, de nem tette. Udvariasan megrázta, majd Sarához fordult, akinek a keze jóval melegebb volt, olyan, mint Madonna-arcon a rózsaszínű ragyogás, és gyorsan el is kapta, mintha félne az érintéstől. Ennek ellenére elmosolyodott, mielőtt becsukta volna az ajtót a férfi előtt. Odalent minden elcsendesedett. Már a szépséges Renée sem volt szolgálatban; éjszakára egy férfi vette át a helyét, aki az igazgató jóvoltából már tudta, hogy ki Lev, és milyen feladatot lát el a szállodában. Lev pedig a rendelkezésére bocsátott fényképek alapján biztos lehetett abban, hogy a férfi valóban az, akinek mondja magát. Lev lesétált a lépcsőn, majd megkerülte az épületet, és alaposan szemügyre vette a hátsó oldalát, ott, ahol a parkoló és a személyzeti bejárat is volt. Közvetlenül a kettős kapu mellett, amelyről tudta, hogy éjjelre sem szokták bezárni, parkolt egy autó. Lev odament, és benézett az ablakán. Az éjszakai ügyeletet ellátó kollégája volt. Miután körbejárta a szállodát, visszament az oromzatához, és megkereste Belinda szobáját. Közvetlenül Mac sarokszobája mellett volt, a bejárattól balra. A kiugró erkélyek alatt húzódó árnyékos járdát szegélyező franciaajtók az előcsarnokba, illetve a bárba vezettek. Lev mindegyiket zárva találta. Az erkélyeket csak egy-egy korlát választotta el egymástól, és a korlátokra felkapaszkodó bougainvillea virágba borult ágai, így a közelségük ellenére is viszonylagos elszigeteltséget nyújtottak a vendégeknek. Kivéve a beszédet, mert az áthallatszott egyikről a másikra. Lev tudta, hogy az erkélyeken keresztül elég könnyen be lehet jutni bármelyik szobába, főleg, ha valaki ügyes is, és ravasz is. El is határozta, hogy visszamegy a recepcióshoz, és

ellenőrzi a többi lakót. Bízott benne, hogy nem lesznek ismeretlenek a személyzet számára. Már a part felé vezető ösvényen sétált, amikor meghallott valamit. Behúzódott az árnyékba. Minden idegszála megfeszült; a tekintete ide-oda cikázott a sötétségben. Egyszer csak Kicsi Laureen lépett a látóterébe, még mindig a karjában tartva Tesorót. Lev látta rajta, hogy nem kutyapisiltetés céljából hagyta el a szállodát. Ilyen késői órán a legtöbb kutya már túl volt az ilyesmin, és a helyzetet még gyanúsabbá tette, hogy a kislány apja nem volt sehol. Laureen az egekig ugrott, amikor megérezte a vállán Lev kezét. Még Tesorót is leejtette, aki panaszos nyüszí-tésbe kezdett, majd beleharapott Lev lábába. Lev lefejtette a csivava állkapcsát a cipőjéről, majd Laureenhoz fordult. – Hello, kislány. Hová ilyen késő éjszaka? Laureen megpróbált valami elfogadhatót kiötleni. – Csak sétálunk egyet. Tesoróval. Levnek nem kellett megkérdeznie, hogy a kedves papa tud-e a sétáról. Anélkül is tudta a választ. – Éjfél van, kisasszony. Mit gondolsz, mit szólna a papád, ha megtudná, hogy a kislánya egyedül csatangol ilyen késői órán? Laureen vállat vont, és azt mondta, nem tudja. Lev persze tudta, hogy ez nem igaz. – Kivel találkozol? Laureen felkapta a fejét. Tudta, hogy nincs sok esélye, ennek ellenére továbbra is megpróbálta megtartani a titkát. – Senkivel. Tényleg. – Nem akarta elárulni, hogy ilyenkor szokott találkozni Bertrandnal. – Szerintem meg Bertrand Olivier-vel – mondta Lev. Nem volt nehéz kitalálni. Látta, amikor sutyorogtak egymással, még mielőtt Tesoro megharapta volna Kalózt. – Tudod mit? Visszaviszlek a szobádba, és megígérem, hogy nem szólok a papádnak. Aztán visszajövök, és megmondom Bertrand-nak, hogy ma éjjel elmarad a találkozó. – Az ujjával megemelte a kislány állát, aki kétségbeesetten próbálta elkerülni a pillantását. – Ugye megértetted, Laureen? Lev hangja szigorú volt. Normál körülmények között sem helyeselte, ha egy kisgyerek egyedül vágott neki az éjszakának. Bármi megtörténhetett ilyenkor. Főleg az adott körülmények között. Laureen azon tűnődött magában, mit fog csinálni Bertrand. – Igen, uram – mondta végül. Lev megfogta a kezét. Laureen Tesoro pórázát tartva engedelmesen követte. A szobájához érve elbizonytalanodott, és megállt egy pillanatra. Aztán kinyitotta az ajtót, majd gyorsan elköszönt. Lev megvárta, hogy a kislány bezárja az ajtót maga után. Miután kattant a zár, visszasétált a partra. Jól számított, valóban ott találta Bertrand-t, egy kisebb szikla árnyékában. Amikor megérezte magán Lev elemlámpájának vékony fénysugarát, a fiú felpattant, és védekezőn a szemüvege fölé emelte ernyőt formázó kezét. – Menj vissza a szobádba, fiam – mondta neki Lev barátságosan. – Laureen ma nem jöhet le, és különben is veszélyes dolog idekint bóklászni éjszaka. Még akkor is, ha ketten vagytok. Közben Bertrand arcáról a homokra irányította a lámpát, egyenesen a viharkabátra és az ősrégi látcsőre. Megcsóválta a fejét. Ostoba kölykök, gondolta, miközben megvárta, hogy Bertrand összekapkodja a holmiját. – Gyere, fiam, visszakísérlek a szállodába – mondta neki. – És legközelebb nappalra

időzítsd a találkáidat, rendben? – Rendben, uram. Bertrand egyetlen további szót nem szólt, míg a szobájához nem értek. Ott, ahogy Kicsi Laureen is tette, gyorsan elköszönt, kinyitotta az ajtót és besietett. Lev hallotta, hogy odabent a helyére csusszan a retesz. Felsóhajtott. Nem számított rá, hogy nyomban az érkezése után kölyköket kell rendezgetnie. Annak azonban örült, hogy nem akadt komolyabb feladata. Egyelőre.

39. Mac és Sunny kellemes estét töltött a Le Grillben. A tetőtéri étterem nyitott mennyezete felett milliónyi csillag ragyogott, és a magas ablakok félrehúzott selyemfüggönyei szabadon hagyták a pazar kilátást a kikötőre, illetve a Casino tornyos épületére. A terem nagy volt, egyszersmind finom és elegáns, a tökéletes kiszolgálást talán csak az étel múlta felül. A Grill specialitásai között ott volt természetesen a híres Charolais marhaszelet, de Mac, természetesen, a saját kedvencét választotta kacsazsírban sült pommes frites-val, amely, és ezt eskü alatt vallotta, a legjobb étel volt, amit valaha kóstolt. Sunny egy gyönyörűséges rombuszhal mellett döntött salátával, amely egyszerre volt egyszerű és ízletes. Sunny a csillámló panorámát bámulta, először az ablakból, majd a nyitott mennyezeten át. – Szerinted – kezdte halkan – miért tűnik úgy, hogy több fényévnyi távolságra vagyunk a Pacific Coast Higway halasbódéjától, ahol az ember attól fél, hogy beroskad alatta a háromfokú lépcső, annyira rozoga, és ahol, miközben agyonkarcolt faasztalok mellett várod, hogy elkiáltsák a rendelésed számát, műanyag függönyökön át csodálhatod a panorámát, hacsak fel nem dönt az óceán felől fújdogáló szél? – Szerintem annak is megvan a maga bája – vélekedett Mac, aki személy szerint nagyon is kedvelte a Sunny által ócsárolt helyet. – Egyébként – tette hozzá – csodálatos vagy ma este. Sunny elmosolyodott. – Eric Clapton. Mármint hogy ő írta ezt a számot. A feleségének. – Lehet, hogy én is tudnék olyan számokat írni, mint Clapton, de idézni mégiscsak könnyebb – mondta Mac, és Sunnyra mosolygott. Legalább a szemével el akarta mondani neki, hogy mennyire szereti, és mennyire ellenállhatatlannak tartja a külsejét. Délután vásárolni voltak. Csupa apróságot vettek, legfőképpen azért, hogy Sunnynak legyen mit felvennie a pálmamintás rózsaszín vászonruha helyett. Es ez a valami egy leheletvékony, kerek nyakú, ujjatlan selyemruha volt. A finom anyag lágyan aláhulló redőit keskeny fekete selyemöv fogta össze derékban. Hátul, nyaktól derékig, nyitott volt a ruha, és csupán három finom kristálygomb tartotta, amelyek úgy csillogtak, mint a hajnali harmatcseppek. Tökéletesen illett hozzá a magas sarkú Manolo szandál és a gyémánt a fülbevaló. Pompásabb nem is lehetett volna az összhatás. – Téged érdemes elvinni vásárolni – jegyezte meg Mac. Sunny megrebegtette mesés szempilláit, és azt felelte: – Köszönöm, uram. – Mac úgy érezte, túlcsordul benne a szerelem. Összekapcsolódott a pillantásuk. – Nem is tudom, hogy akarom-e a desszertet. – Az baj, mert én mindent meg fogok enni, amit elém tesznek – válaszolta vigyorogva

Sunny. Es így is lett. Aztán mindketten megittak egy pohár finom fehérbort, amely a palack címkéje szerint a Bor-deaux-tól kissé délre eső graves-i borvidékről származott, és amelyet a szikla mélyébe vágott, hatszázezer palackos pincéből „bányásztak” elő. Utána még elkortyolgattak egy-egy presszókávét, és megkóstolták az ízletes petites gourmandises-t29, ami olyan finom volt, hogy a legszívesebben még egy adagot megettek volna belőle. Sunny pillantása mégis elkalandozott. – Violette visszatért – jegyezte meg Mac. – Úgy érzem, mintha ismerném – vallotta be Sunny. – Holnap még végzek némi kutatást. Megpróbálom kinyomozni, mi történt Párizsban. – Rendben. De ma este, ha lehet, feledkezz meg róla. Kérlek. Mára elég volt Violetteből. – Igazad van. Többet nem gondolok rá. – Sunny lefegyverző mosollyal pecsételte meg az ígéretét. Megköszönték a pincéreknek a kitűnő ellátást, majd kéz a kézben átsétáltak a Casino aranyozott rokokó világába. Egyenesen a csupa plüss privát szalonokba mentek, ahol magasabbak voltak a tétek, akár rulettet, akár blackjacket játszott valaki, és ahol nem terelték el hangos pénznyerő gépek a játékosok figyelmét. Mac a háttérből figyelte, miként veszít el Sunny egy halom pénzt a rulettasztal mellett, és közben, ahogy szokta, alapos terepszemlét tartott. Hamarosan egy nő vonta magára a figyelmét. A szomszéd teremben játszott, és bár háttal állt, volt benne valami, amit Mac határozottan ismerősnek talált. Rövid kék selyemruhát viselt, és hosszú, szőke haja arany zuhatagként omlott a vállára. Minden drágának tűnt rajta, de nemcsak a megjelenése volt hivalkodó, hanem a viselkedése is. Mac még a szomszédban is hallotta hangos nevetését. Kockázott, nyilvánvalóan nagy tétekben, mert csodálok egész koszorúja vette körül. Az egyik szemével Sunny egyre növekvő veszteségeit kísérte figyelemmel, a másikkal a nőt. Tudta, hogy ismeri valahonnan. Aztán Gianni Valenti lépett a terembe. A kockaasztalhoz sietett, és hátulról megkocogtatta a nő vállát. A nő megfordult, és Valentire villantotta széles mosolyát. – Jézusom! – szaladt ki Mac száján a csodálkozás. – Ennyire sokat nem vesztettem – pillantott hátra méltatlankodva Sunny. – Itt van Gianni Valenti – mondta Mac, és egy fejmozdulattal jelezte, merre kell nézni. – Ó. A fickó a szállodából, akinek a vitorlás hajója van. – És találd ki, hogy ki van vele! Sunny még egyszer odapillantott. – A mi Caroline Cavalaire-ünk – mondta meglepetten. – Ühüm. A szálloda bűbájos recepciósa. – Elragadóan néz ki. És süt róla a gazdagság. Ki gondolta, hogy ennyi haj van abban a szigorú kontyban? És nézd csak… gyémántcsat van benne rózsaszín szegfű helyett. – Vagy gazdagnak született, vagy valaki a gondjaiba vette. Sunnynak eszébe jutott a smaragdgyűrű meg a Chanel táska, és gyanította, hogy Caroline ruhája valamelyik márkás butikból való. Az aranypántos szandál piros talpa azonban egyértelműen elárulta a márkát. Egy Christian Louboutin volt. – Bizonyára Mr. Valenti – dünnyögte. Emlékezett rá, hogy Caroline milyen ragyogó mosollyal követte a férfit az étterembe. – Na és, mi van akkor? Vonzó, fiatal nő. Ha férfi lennék, biztosan megpróbálnék randizni vele. Az ilyen külsőnek nehéz ellenállni. – A problémám az, hogy még sohasem láttuk „ilyen külsővel”. És ha Valenti annyira odavan érte, márpedig nyilván odavan, ha egyszer ilyen életvitelt teremt neki, amelyben Caroline, a jelek szerint, teljesen otthonosan mozog, akkor nem értem, miért dolgozik még 29

Apró finomságok.

mindig a szállodában? Sunny felnyögött. – Mac, kérlek, ne tedd ezt velem! Könyörgök, ne keress magadnak újabb, megoldásra váró rejtélyt. Hallod, Mac? Nem ezt ígérted! – Én nem keresek magamnak rejtélyeket, Sunny. Legfeljebb beléjük botlom, mert megtörténnek. Sunny megtette az utolsó zsetonjait, ezúttal feketére. A kerék pörögni kezdett, aztán megállt a piroson. – Látod? Elterelted a figyelmemet – mondta panaszosan, majd belekarolt Macbe, és továbbsétáltak. – Nem én zavartalak meg – tiltakozott Mac. – Már előtte is csak vesztettél. Sunny azonban már Valentit és Caroline-t figyelte, akik ugyancsak elléptek a kockázóasztaltól, és martinit kortyolgattak. Valenti lehajtott fejjel mondott valamit Caroline-nak, egyenesen a fülébe, mintha nem akarta volna, hogy mások is meghallják. Caroline hátradobta szőke haját, és Valenti szemébe nézett. Bármit mondott is neki a férfi, látszott a pillantásán, hogy feldühítette. – Mi a véleményed? – kérdezte Mac. – Odamenjünk hozzájuk? – A világ minden kincséért se! – tiltakozott Sunny. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy hajba kaptak valamin. Talán mégiscsak jobb, hogy Caroline megtartotta az állását. Mac nevetve hagyta, hogy Sunny elvonszolja. – Hová megyünk? – kérdezte, miközben megpróbálta kiverni a fejéből Caroline Cavalaire-t. – Az ágyba, bébi – válaszolta Sunny azzal a sokatmondó mosollyal, amelytől ismét buzogni kezdett Macben a szerelem. – Miért az ágyba? – kérdezte Mac. – Annyi, de annyi lehetőség van az ágyon kívül is. – Például? – Szeretkeztél már autó hátsó ülésén? – Igen. Mac megállt. Nem ezt a választ várta. – Kivel? – Kivel nem? – javította ki Sunny. – Egyébként semmi közöd hozzá. Mac eltűnődött, aztán belátta, hogy Sunnynak igaza van. – Miért is kellett megkérdeznem! – mondta borúsan. – Nem tudom. Közben a lifthez értek. Beléptek. Sunny hátranyúlt, kigombolta a fekete selyemruhát tartó három kristálygombot, és egy sima mozdulattal letolta a válláról büszkén ágaskodó, kerek melle alá, amelyen hívogatóan meredeztek a rózsaszín bimbók. – Szeretkeztél már liftben? – kérdezte mosolyogva. – Ó, istenem! – nyögte Mac, és rémülten visszarántotta a ruhát a helyére. Éppen az utolsó pillanatban. A lift csengetett, majd egy apró zökkenés után kinyílt az ajtaja. A folyosón várakozó pár gyanakvón végigmérte őket, mielőtt beszálltak volna. Biztosan átlátták a helyzetet, gondolta Mac bűntudatosan. Amikor a szintjüknél megállt a lift, Sunny derűs bonsoir-t30 kívánt a párnak, és ellépett mellettük. A hátán a csípőjéig nyitva volt a ruha. Mac hallotta, hogy nevet. A liftben maradó párra nézett. Tudta, hogy egy darabig nem fogja elfelejteni az arckifejezésüket. – Te kis céda! – mondta, és Sunny után iramodott. – Hát akkor az vagyok. Szerintem nagyon vicces helyzet volt – tette hozzá, majd megragadta Mac kezét, és vonszolni kezdte a szobájuk felé. 30

Jó estét!

Mac boldogan felsóhajtott. Mi mást kívánhatna magának egy férfi? Ami történt, tökéletes befejezése volt egy tökéletes napnak. Tudta, hogy másnap ismét munkával fogja tölteni a vakációt. De ez az éjszaka az övé volt, és Sunnyé.

40. Másnap tizenegy körül értek vissza az Hotel des Reves-be. A parti bárban Mac meglepetten fedezte fel Gianni Valentit. Egyedül volt, és sört kortyolgatott. Azt Mac már tudta, hogy Caroline nincs szolgálatban, mert nem sokkal korábban látta, hogy a recepciós pult mögött Renée ül. Most azon tűnődött, mi történhetett előző éjszaka. Lehet, hogy a szerelemről szőtt álmai becsapták Caroline-t? Nem ő lenne az első fiatal nő, aki gyászba borult egy férfi miatt, az ő „csellengői” között is van ilyen. Nem is egy, hanem kettő. – Mit szólna egy italhoz a Blue Picassón ma este? – kérdezte Valenti, amikor észrevette Macet. – Remek martinit készítek, és közben megnézhetnénk a naplementét. – Elhallgatott, majd még vigyorogva hozzátette: – Persze ez csak kifogás. Igazából a hajómmal szeretnék eldicsekedni. Sunnyt is hozza magával. – Sötét szeme végigpásztázta a partot, és megállapodott Belindán, aki bikiniben feküdt az egyik ombrelle árnyékában. A többiekkel együtt, természetesen. – Vagy tudja mit? Az egész társaságot meghívom. Csapunk egy jó kis bulit. Mac, aki kíváncsi volt a férfira, megkérdezte: – A hat óra megfelel? – Tökéletesen. Várni fogom magukat a mólónál a gumicsónakommal. És ne feledje. Minél többen vagyunk, annál vidámabbak leszünk. Abból, ahogy Valenti Belindát figyelte, egyértelműnek tűnt, hogy Caroline kikerült a képből. Mac biztosra vette, hogy rá nem fogják kiterjeszteni az esti meghívást. Az órájára nézett. Volt Lev számára néhány információja, és úgy beszélték meg, hogy a Le Caf-eban találkoznak. Lev azt mondta, az nyugodtabb hely, mint a Sénéquier. – És diszkrétebb is – tette hozzá. Nyilvánvalóan megfeledkezett arról, hogy piacnap van. Mire Mac parkolóhelyet talált magának, már tizenegytizenöt volt, és a teret elözönlötték a vászonszoknyák és sikkes St. Tropez-i holmik között válogató, rövidnadrágos, napszemüveges turisták, míg a helyiek, leginkább asszonyok, kendővel védték a fejüket, miközben a legtökéletesebb gyümölcsöt és zöldséget keresték az aznapi ebédhez. A közeli sütőbódéból ínycsiklandó csirkeillat szivárgott a levegőbe. Mac vágyakozva beleszippantott, és sóvárogva nézte, amint a tulajdonos hagymát, krumplit és paprikaszeleteket szór a grillrács alá, a csöpögő szaftot begyűjtő serpenyőbe. Mire a csirke barnára sül a grill-nyárson, a zöldségek is megpirulnak a zsírban. Mac arra gondolt, hány ember fogja megnyalni utánuk az ujját. Hamarosan felfedezte Levet az utca túloldalán. A kávézó egyik árnyékos zugában ült, kétméteres alakja óriásinak tűnt a kicsi fonott székben, a még kisebb asztal mellett, amelyen alig fért el a könyöke, pedig behúzta, nehogy véletlenül meglökje vele a szomszédos asztalnál ülőket. Napszemüvegét feltolta kopasz, lebarnult homlokára, és az asztalán álló parányi kávéscsészét nézte. Mac mulatva állapította meg, hogy nemigen látott még embert kényelmetlenebb testhelyzetben. Lev észrevette, hogy jön. Odabiccentett neki, majd odaintett magához egy pincért, és

rendelt Macnek egy krémkávét. Párosuk természetesen nem maradt észrevétlen a St. Tropez-ban vakációzó nők előtt, akik csábító, hívogató pillantásokkal méregették őket. Mac visszamosolygott rájuk, majd bepréselte magát az egyik székbe. Mindketten az utca felé néztek, úgy, mint mindenki más. Egy francia kávézóban sohasem ültek egymással szemben az emberek. Úgy nem kísérhették volna figyelemmel a terasz előtt zajló „műsort”. Márpedig az emberek számára ez volt az egyik legnagyobb élvezet St. Tropez-ban. – Kösz – mondta Mac, miután megkóstolta a kávéját. Mint Franciaországban minden kávénak, remek íze volt. – Nos? – nézett várakozón Levre. – Belinda őrzése rendben van. Eddig nem merült fel probléma. Főként hogy a férj még mindig az olaszországi palotában ül, sőt napok óta ki sem mozdult. – Tudja, hogy errefelé nem látnák szívesen – vélte Mac. – Nemcsak a feleség, hanem a hatóságok sem. Lev kérdőn felvonta a szemöldökét. – Beszéltem a kapcsolatommal az Interpolnál – folytatta Mac. – Feltételezhető, hogy Jasper Lord orosz fegyvereket ad el. Iránnak. – Hm… – Lev megrágta az információt. – Esetleges terrorista kapcsolatok? – Bizonyítottak nincsenek, de tény, ha felbukkanna errefelé, szigorúan követnék minden lépését. Persze nem olyan ostoba, hogy személyesen idejöjjön. Egy gengszter mindig a pribékjeire bízza a piszkos munkát. Erről jut eszembe, nem tudod, érdeklődik-e a műtárgyak után? – Azt a pasast nem érdekli más, csak a nők. – Egyébként mivel bonyolítja le az útjait? – Egy golyóálló Mercedes Maybach 62S-sel, plusz a palota telkén egy golfkocsival, amely pontosan úgy néz ki, mint a Merci kicsinyített, nyitott változata, bár ez nyilvánvalóan nem golyóbiztos. Időnként persze a helyi golfpályán is feltűnik, de mindenütt ott vannak az emberei is. Ami nem igazán fontos ebben az esetben, mert privát klubról van szó, ahol, természetesen, ő a leggazdagabb. Mindenki a kegyeit keresi, és ettől biztonságban érzi magát. És persze van egy saját repülőgépe is, egy tízszemélyes Citation, ami tudvalevőleg a multimilliárdosok kedvence. Meg egy Bell-429 típusú helikopter, amit ő maga vezet. Egypilótás járgány. Amit, és ez jelzi, hogy tulajdonképpen mekkora seggfej, tűzpirosra festetett. Mérföldekről észre lehet venni. Akinek ilyen szándéka van, az pillanatok alatt azonosítja, és kilövi, mielőtt leszállna. – De növeli az egóját – dünnyögte Mac. – Vajon miért nincs jachtja? – Mert a kikötőkben túl sok a bürokrácia. Ezenkívül szárazföldi országból származik, és gyűlöli a tengert. A palotája is fenn van a hegyekben. Ennek ellenére urbánus fickó, a városokban érzi magát igazán otthon. Manhattanben az Upper East Side-on és Londonban is van egy-egy lakása. A villát egyébként csak bérli. – Mégiscsak van valami oka annak, hogy nem akarja elhagyni San Remót. – Az biztos, hogy nem nő miatt ragaszkodik ennyire hozzá. A hírek szerint senki sem kellett neki Belinda mellett. Megjelenés, temperamentum vonatkozásában egyaránt kielégítette. Még azt is elnézte neki, hogy időnként fellázadt ellene. – Csak arra nem számított, hogy a felesége egyszer végleg megunja az erőszakot meg a parancsolgatást – jegyezte meg Mac. – Amiben teljesen igaza van. A Dior összes ruhája meg a Cartier összes ékszere sem éri meg azt a megaláztatást, amin keresztül kellett mennie. És Lord most vissza akarja szerezni a feleségét. És mivel sohasem az érzelmek vezérlik, hanem az egója meg a pénzsóvársága, lehet, hogy vissza is fogja kapni. – Még úgy is – tette hozzá Lev halkan –, ha előbb meg kell ölnie.

41. Kalóz mogorván sunnyogott Sunny után az Hotel des Reves lépcsőjén. De nemcsak a járása, hanem a borongós tekintete is elárulta: rosszul kezdődött számára a nap. Sunny, aki az ölében cipelte Tesorót, mert a csivavának mintha derogált volna a járás rövidke lábain, most lehajolt, és megpaskolta Kalóz nyakát. – Szegény bébi – dünnyögte, és látta, hogy válaszként megemelkedik a kutya egyik füle. – Szegény kis jószág. Hiányzik a gazdi, ugye? Tegnap is magadra hagyott, meg ma reggel is. De tudod mit, arany barátom? Mi sem fogunk itthon ülni. Mit szólnál egy kis kalandhoz? Csak mi ketten. Te meg én. Kalóz erre a másik fülét is hegyezni kezdte. Valószínűleg azon tűnődött, sétára hívja-e Sunny. – Tesorót Kicsi Laureen gondjaira bízzuk, mi pedig elintézünk valamit. Nos? Mit szólsz hozzá? A kutya reménykedve megcsóválta a farkát. – Először azonban, beszélnem kell Caroline-nal. –Sunny a recepciós pult felé nézett, ahol ezúttal Renée ült, és nem Caroline. Sunny arra gondolt, hogy az éjszaka mégiscsak történt valami Gianni Valentivel. A kutya türelmesen megvárta, míg Sunny megérdeklődte, hogy van-e a szállodának kölcsönözhető kerékpárja. – Mais bien sür, madame. Van, de nem kell fizetni érte. A szállóvendégek ingyen használhatják őket – válaszolta Renée, Sunnyra villantva széles mosolyát. – Mi családi szálló vagyunk, madame, mindenre gondolunk. Ez után Sunny lement a partra, megkeresni a „csellengőket”. Éppen az ebédjüket fontolgatták a parti bár egyik napernyője alatt. Biztatták, hogy csatlakozzon hozzájuk ő is. – Nem, köszönöm – felelte. – Kalózzal van egy kis elintéznivalónk. Csak azt szerettem volna megkérdezni, Kicsi Laureen, hogy vigyáznál-e addig Tesoróra. Laureen arca szabályosan felragyogott. – Természetesen. – Azóta, hogy Lev visszaparancsolta őket a szobájukba, nem hallott Bertrand felől. Bedugott ugyan egy üzenetet a fiú ajtaja alatt, de Bertrand nem reagált, és Laureen aggódni kezdett miatta. Arra gondolt, hogy biztosan elment a barlangjába, és reggel óta azon törte a fejét, hogy miként szabadulhatna el az apjától. Meg akarta keresni Bertrand-t. Tudta, hogy az apja nem fogja elengedni egykönnyen, még így sem, hogy Sunny gyakorlatilag a kezébe adta a megoldást. Mert, ugyebár, Tesoro őrzésébe az időnkénti sétáitatás is beletartozott. Sunny búcsút intett, majd felpattant a kölcsönkerék-párra, és a pórázra kötött Kalózzal a nyomában kikanyarodott a parkolóból a szálloda előtt vezető útra. Ott jobbra fordult. Kalóz szeméből azonnal eltűnt a búbánat; kilógó nyelvvel, lebegő fülekkel, képén a megszokott vigyorral loholt a bicikli után. A villa jóval közelebb volt, mint ahogy Sunny arra a viharos, rémálommal is felérő éjszaka után emlékezett. Még most is fürkészve nézte a bokrokat, ahol, ha az érzékei nem hagyták cserben, egy emberi alakot látott akkor. De végül arra a következtetésre jutott, hogy az alakot csak túlfeszített idegei vetítették oda, mint ahogy azt is ő találta ki, hogy a Chez La Violette titkokat rejt, és hogy Violette sohasem hagyta el igazából az otthonát. Mégis, amikor visszatért Mackel, ugyanez az érzés kerítette a hatalmába. És akkor még ott volt a villany kérdése, amely magától gyulladt fel Violette budoárjában, és az a mindent elnyomó illat, amely, erre akár meg is esküdött volna, ibolyaillat volt. Végül, de nem utoljára, a felhajtott zongoratetőre sem talált magyarázatot. A kapuhoz érve a falhoz támasztotta a kerékpárt, a kék-fehér csempékre felfestett Chez

La Violette felirat alá. Ez alkalommal könnyedén kinyílt a kapu. Sunny levette a pórázt Kalózról. A kutya futott néhány kört, majd a magas füvet szimatolva követte Sunnyt a bejárathoz. A lépcsőhöz érve ideges habozás lett úrrá Sunnyn. Pontosan azt csinálta, amitől Mac mindig is óvta: ismeretlen helyzetbe hozta magát, egyedül. De hát ez mégsem Francois Reynaud háza volt, ahol gyilkosság történt. Violette évtizedek óta üresen álló villájában talán nem leselkedett rá ilyen jellegű veszély. Amikor kinyitotta az ajtót, ugyanazt az érdekes jelenséget figyelhette meg, mint utoljára, amikor Mackel járt ugyanitt. Kalóz, jellegzetes szokásától eltérően, nem rontott be a házba, hanem szabályosan lecövekelt Sunny lába mellett. Sunny habozva átlépte a küszöböt. A csend láthatatlan falként ölelte körül. Sem a madarak énekét nem hallotta, sem a kabócák vidám cirpelését. Mintha egy másik világba lépett volna át. Óvatosan hátranézett, végül úgy döntött, nyitva hagyja az ajtót, hogy szükség esetén a lehető leggyorsabban elhagyhassa a házat. Ugyanakkor azt bizonygatta magának, hogy ezúttal nem kell majd elmenekülnie. Most nem volt ott Nate Masterson, aki karddal fenyegette meg az érkezése után, és természetesen szellemek sem voltak sehol. Ennek ellenére nagyon megnyugtatónak találta a rövidnadrágja zsebébe csúsztatott mobiltelefon keménységét. Azon könnyen kérhet segítséget, amire, persze, nem lesz szüksége. A ház összes spalettája be volt hajtva. Az egyetlen fényforrás a nyitott ajtó volt. Valami megmozdult mögötte. Villámgyorsan megpördült, így még láthatta, hogy Kalóz egy nyúl után iramodott. Elmosolyodott, és ismét megszidta magát a képzelgései miatt. Amikor a kutya visszajött a nyúlkergetésből, a nyakára tette a pórázt, és elindult vele, egyenesen Violette szobájába, a hallon át. Ez alkalommal, amikor keresni kezdte a falon a kapcsolót, nem gyulladt fel magától a lámpa. Ő maga kapcsolta fel a hatalmas ikercsillárt, de olyan sok égő kiégett már rajta, hogy a szoba így is félhomályban maradt. Maga után vonszolva a vonakodó Kalózt, Sunny kinyitotta a spalettát, és kitárta a franciaablakot. Mint aki súlyos megpróbáltatáson ment éppen keresztül, kilépett az erkélyre, és nagyokat szippantott a friss levegőből. Lenyűgözőnek találta a kilátást. Az ablak alatt csordogáló türkizkék patakot ugyanúgy, mint az akvamarin színű, kristályként csillogó tenger partot nyaldosó hullámait. Egy enyhe szellő meglebbentette a vékony függönyt, és Sunny orrát ismét megcsapta a kísérteties virágillat. De amikor megfordult és körülnézett, egy lelket sem látott sehol. Mindent benőtt az elhanyagolt, virágokkal teli bougainvillea. A lejtőt derékig érő kamillaszőnyeg borította. A fehér virágok ezüstös, hullámzó tengerként hajladoztak a szélben, a magas platánokon halkan zizegtek a bársonyos levelek. Egy valamikor fehér, filigrán öntöttvas asztalka állt a teraszon, két hozzáillő székkel. Sunny elképzelte, amint a gyönyörű Violette, selyemneglizsében, vörös haját selyemszalaggal hátrafogva a reggeli kávéját issza öblös, fül nélküli csészéjéből, és közben talán a következő partiját tervezgeti. Talán a jóképű német szeretője is vele volt ilyenkor, és kávézgatás közben megvitatták a soron következő koncert számait. Bár nem tudta pontosan, mit keres, mégis nagyon remélte, hogy talál valamit, ami közelebb hozza hozzá Violette-et, visszament a szobába. A mindent elborító, sok évtizedes por és a lerakódott piszok ellenére is elbűvölőnek találta a helyiséget, a galambszürke lambériát és az egész berendezést, ugyanakkor kicsit különcnek, vagy inkább egyedinek, mint egykori tulajdonosát. Mindenhová bepillantott. Kihúzta a komódfiókokat, végigfuttatta ujjait a poros könyvespolcokon, majd kinyitott egy ajtót, amely egy üres szekrényt rejtett, és egy hatalmas tükröt. Semmit sem talált. Felsóhajtott. Már éppen fel akarta adni, amikor a hatalmas, foszladozó ezüstszín selyemterítővel letakart baldachinos ágyra esett a pillantása. Rávetette magát. Keresztbefonta a kezét a mellkasán, és szemügyre vette a selyemmel bevont baldachint. Az ablakon belopakodó

fénysugárban porszemek táncoltak. Csend honolt mindenütt. – Hová, istenem, hová rejtheti el egy nő a legféltettebb irományait? – kérdezte hangosan. – Violette! Hová dugtad el a fényképeket meg a szerelmes leveleket? A válasz úgy érkezett, mintha postán küldték volna. Hát a matrac alá! Ez volt a klasszikus rejtekhely, ahová mindent be lehetett dugni. Az apró kincseket, a megtakarított pénzt, és a titkos hódolók szerelmes üzeneteit. Mivel megfeledkezett a lépcsőről, majdnem eltörte a bokáját, amikor lelépett az ágyról, és felhajtotta a takarót. Szemügyre vette a matracot. Messze nem olyan volt, mint a modern, szuperrugós matraccsodák. Egy igazi relikviának tűnt a múltból, csíkos huzattal, rajta egy párizsi cég címkéjével, amely biztosította a vásárlót, hogy „valódi lószőrrel” van kitömve. Akár egy tonna is lehet, gondolta csalódottan Sunny. Nagy nehezen bepréselte a matrac alá a kezét, de amikor megpróbálta megemelni, a matrac meg se moccant. Sunny változtatott a testhelyzetén. Előregörnyesztette a vállát, aztán megfeszítette az izmait. Egyhüvelyknyit, ha emelkedett a matrac. Sunny arca elborult. Legalább négy emberre lett volna szükség ahhoz, hogy meg tudják emelni ezt a súlytömeget. Szemügyre vette a hüvelyknyi rést, és tenyérrel lefelé bedugta rajta a kezét. Tapogató ujjai egyszer csak megakadtak egy kis, négyszögletes tárgyon. Kihúzta és megnézte. Egy sötétkék bársonydobozka volt. – Ó… istenem! – kiáltott fel hangosan. A doboz olyan könnyen nyílt, mintha tegnap használták volna utoljára. Egy gyűrű volt benne. Nem komoly ékszer; egy egyszerű arany pecsétgyűrű. Egy címer díszítette: egy sas és egy róka nézett egymással farkasszemet egy dámatábla felett, míg középen, egy cikornyás M betű két oldalán balról egy V, jobbról egy K betűt vésetett valaki. A V természetesen Violette-et jelentette. De hogy az M meg a K kire utalt, arról Sunnynak elképzelése sem volt. Idegesen az ujjára csúsztatta a gyűrűt. Titokban arra számított, hogy ekkora szentségtörés láttán megnyílik a mennyezet, de csak annyi történt, hogy a gyűrű túl nagy volt még a középső ujjára is. El sem tudta képzelni, mi lehet még a matrac alatt. Még egyszer megpróbálta megemelni, de persze nem tudta. Visszasimította az ezüstszürke takarót az ágyra, aztán, az ösztönére hallgatva, visszamászott rá, és elnyúlt a hátán. A baldachint bámulta, amely alatt a híres sanzonénekes álomra hajtotta a fejét oly sok éven át, és közben arra gondolt, hogy Violette ugyanígy feküdhetett ezen az ágyon, és ugyanolyan kérdések gyötörhették, mint a többi asszonyt. Talán azon őrlődött, hogy mit csinált jól, és mit csinált rosszul. Sunny behunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni, hogyan élt a gyönyörű énekesnő, amikor fiatal volt, és szerelmes, és amikor még a lába előtt hevert a világ. A napfény fura mintákat rajzolt lehunyt szemhéjára, vörös és arany foltokat… Visszafelé suhant az időben, mint aki éppen mély álomba merül… Virágillat töltötte meg a levegőt. Ibolya semmi mással össze nem téveszthető, nehéz illata. Az ágy függönye finoman suhogni kezdett. Sunny hirtelen felült. Úgy érezte, hogy egy másik, távoli világból tért éppen vissza. Lelépett az ágyról, megragadta Kalóz pórázát, és szaladni kezdett az ajtó felé. Közben eszébe jutott, hogy nyitva hagyta az ablakot meg a spalettákat. És ez azt jelentette, hogy vissza kell mennie abba a szobába. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy nevetségesen viselkedik, a virágillatot biztosan a kertből hozta be a nyári szél. A franciaablakhoz rohant, becsapta, elfordította a kulcsot a zárban, majd a spalettát is ráhajtotta. Most már csak az égő és nagyon hiányos csillárból jött némi fény. Az egyik körte nagyot villant, aztán kialudt. És a virágillat egyre erősödött. Ott lebegett, súlyosan, csábítón…

Sunny azt sem tudta, ki kit vonszolt ki a szobából. Ő Kalózt, vagy fordítva történt a dolog? Tény, hogy szabályosan keresztülvágtattak a hallon, és az ajtónál is csak addig időztek, míg Sunny elfordította a kulcsot a zárban. Aztán végigloholtak a kavicsos ösvényen. Sunny felpattant az öreg kerékpárra, és mint az őrült, tekerni kezdett. Mielőbb vissza akart érni az Hotel des Reves hétköznapi világot jelentő falai közé.

42. – Miért megyünk Valenti hajójára? Sunny és Mac a szobájukban voltak, és Sunny éppen egy fehér rövidnadrágba próbálta belepréselni magát. Felállt, hogy begombolja, aztán belecsúsztatta a lábát egy tengerészkék vászoncipőbe. Abban reménykedett, hogy ezt az estét is kettesben töltik, de be kellett látnia, hogy a tervezett intim vakációjuk közösségi eseménnyé alakult. – Azért megyünk Valenti hajójára, mert meghívott bennünket. És mert nagyon kíváncsi vagyok rá. Sunnyt nyugtalanította a válasz. Annyira, hogy még a sorthoz illő, kék-fehér póló felhúzását is félbehagyta a mozdulat közepén, éppen akkor, amikor eltűnt mögötte a feje. – Jaj… ugye, nem azt akarod mondani, hogy belebotlottal egy újabb rejtélybe? – Valenti körül egyetlen rejtélyes dolog van: a kapcsolata Caroline-nal. És talán még a méregdrága hajója. Egyébként csodaszép. – Caroline vagy a hajó? Erre már Mac elnevette magát. – Melyikre lennél féltékenyebb? – Határozottan a hajóra. Tudom, hogy a férfiak milyen gyerekesen tudnak viselkedni, ha ilyen dolgokról van szó. Ha fel kell szerelni egy ilyen kütyüt, semmi sem drága nekik. Ráadásul a hajó sokkal jobb, mint egy szerető, mert nem beszél vissza, és nem kell elvinni vásárolni. Magára húzta a pólót, majd egy gumigyűrűvel lófarokba kötötte hosszú haját. Ez után csinált néhány piruet-tet Mac előtt, majd önmagára irányítva a mutatóujját, megállt. – Látod? Én alacsony költségvetésű vagyok. – Azzal nevetve Mac ölébe vetette magát. – Tényleg el kell mennünk? Nem bújhatnánk ki valahogy a meghívás elől? Nélkülünk is el tudnak menni a többiek. – Mivel Belinda ott lesz, én is megyek. Sunny felpattant. – És Lev? Azt hittem, Belinda az ő feladata. – Általában igen, de ma átvállaltam. Leginkább azért, mert elég biztonságos helyen leszünk. Egy hajón, amely viszonylag távol horgonyoz a parttól. – Feltéve, hogy a férj nem neszeli meg valahogy, és a piros helikopteréről szitává nem lő bennünket. Erről jut eszembe. Nem tűnt fel, hogy mindenkinek, akivel kapcsolatba kerültünk ezen a vakáción, saját repülőgépe van? – De igen. És én mondtam már neked, hogy túl élénk a képzeleted? – Valószínűleg. Igen. De ezt nem a képzeletem szülte. – Sunny a komódhoz lépett, és elővette az arany pecsétgyűrűt. Mac végigfuttatta az ujját a címeren. – Honnan vetted? – Honnan, honnan? Hát a Chez La Violette-ben találtam. – Azzal Mac bal kisujj ára csúsztatta. Tökéletesen illett rá. – Na, látod! – mondta elégedetten. – Tudtam, hogy férfigyűrű. Lefogadom, hogy

Violette a német szeretőjének készíttette. – Várj, várj! – Mac tiltakozón felemelte a kezét. – Kezdd az elején! Sunny erre részletesen beszámolt neki a délutáni kalandjáról a Chez La Violette-ben. – És még mindig úgy hiszem, hogy kísértet jár benne – fejezte be a történetet. Még a hideg is végigfutott a hátán, amikor felidézte az erős virágillatot és a napsugarat, amely arra kényszerítette, hogy behunyja a szemét. A legrosszabb azonban a kómaszerű álomból való ébredés volt, amikor ijedtében szabályosan visszaugrott a jelen valóságába. Mac tudta, hogy Sunny nem ijedős fajta, mindazonáltal nagyon mélyen belerágta magát ebbe a Violette-sztoriba, és ez nem tett jót neki. Bátor, szeszélyes és kedélyes nő volt, csak néhányszor látta úgy istenigazából megijedni, de akkor mindig megvolt rá az oka, hiszen rendszerint egy holttest vagy egy gyilkosság váltotta ki belőle a félelmet. Mac szerencsésnek mondhatta magát, hogy nem egy félős nőbe szeretett bele, hiszen az ő foglalkozásában eléggé nehéz lett volna elkerülni a veszélyes szituációkat. – Nem akarom, hogy még egyszer egyedül odamenj. Rendben? – Rendben – válaszolta elvékonyult hangon Sunny. A férfi lehúzta az ujjáról a gyűrűt, és megnézte a belevésett kezdőbetűket. – Még Violette teljes nevét sem tudjuk – jegyezte meg. – Mindenütt csak Violette-ként emlegetik.– Még egyszer elmegyek az újságokhoz, és körülnézek az archívumaikban – mondta Sunny. – Valahol szerepelnie kell róla életrajzi adatoknak is. Nem igaz, hogy senki sem tudja, ki volt valójában. – Az emberek szemében ő „a sztár” volt – felelte Mac. – Biztosra veszem, hogy amikor a karrierjét elkezdte, mindörökre maga mögött hagyta az árvakislány-múltat, és átvedlett azzá a fantázianővé, akit körberajongtak a férfiak. La Violette úgy szívhatta magába az emberek szeretetét, mint szivacs a vizet. – Úgy, mint én. – Sunny belefészkelte magát Mac ölébe, és csókolgatni kezdte a férfi fülét. – Muszáj elmennünk? – kérdezte újra suttogó hangon. Mac azt felelte, hogy igen, mire Sunny kicsusszant az öléből, és duzzogva követte a kijárat felé. – Egyébként – mondta Mac – utánanéztem, ki fizet azért, hogy a közművek folyamatosan be legyenek kapcsolva a Chez La Violette-ben. Sunny nem szólt, csak felvonta a szemöldökét. – Krendler, természetesen. Aki azt állítja, hogy sohasem jön el a villába. Sőt DélFranciaországba sem. – Gondolod, hogy a csalás mögött is ő áll? – kérdezte döbbenten Sunny. – Ezt azért nem hinném. De abban biztos vagyok, hogy van némi vaj a füle mögött.

43. – Ezt nem veheted fel! – Belinda fejcsóválva nézett Sarára, aki éppen felhúzta a Cavalli ruha cipzárját, és lehajolt, hogy a bokájára csatolja a zöld kígyóbőr szandált. – De hiszen azt mondtad, hogy ez egy tökéletes szerelés – tiltakozott kétségbeesetten Sara. – De nem egy hajóra. Nincs olyan hajótulajdonos, aki ne gyilkolna meg, ha ezzel a sarokkal felszántanád a fedélzetét. Nem beszélve arról, hogy ez alkalmi öltözék, mi pedig egy italra megyünk, és esetleg megnézni a naplementét. Sortot vegyél, bébi, meg egy lapos sarkú szandált. Az ilyen alkalmakra az való. Sara megrázta a fejét. Sehogy sem értette, miért akarja Belinda, hogy úgy öltözzön, ahogyan régen, amikor néhány nappal korábban azt mondta neki, meg ne lássa rajta még egyszer a régi gönceit. Es egyébként is, mi különleges van egy hajó fedélzetén? Biztosan

műanyagból készül, mint manapság minden, annak meg nem árt a tűsarok. De Belinda maga is sortot húzott, hozzá spárgatalpú vászoncipőt, így Sara is felvette a levágott szárú farmernadrágját, és kiválasztott hozzá egy pólót, csillámló felirattal az elején. Magában megállapította, hogy ruhaügyben sohasem lesz profi. Amikor elkészültek, lesétáltak a hallba. – Üdv mindenkinek! – Billy harsány üdvözléssel jelezte, hogy Kicsi Laureennal együtt megérkezett. Belinda rámosolygott. Ezúttal nem volt rajta a kalap. Kicsi Laureen az elmaradhatatlan tüllszoknyában lépegetett termetes papája mellett, de most a csizmáját viselte a szokásos balettcipő helyett. Belinda felsóhajtott, és odahajolt Sunny füléhez. – Valamit csinálnunk kellene ezzel a gyerekkel. Sunny megrázta a fejét. – Szerintem hagyjuk. Némi szerencsével magától is ki fogja nőni a hóbortjait. Mac előrement, hogy beadja a két kutyát a kennelbe: a hajókon nemcsak a tűsarok volt tilos, hanem a karom is. – Édesem – húzta magához Belinda Kicsi Laureent. – Szerintem itthon kellene hagynod ezt a cowboycsizmát. A tengerészek nem veszik szívesen az ilyen kemény talpú lábbelit. – Miért? – kérdezte Laureen távolságtartó közönnyel, olyan hangsúllyal, mint aki egy másik bolygóról érkezett. – Azért, mert nyomot hagy a sima fedélzeten. – Belinda egy kicsit oldalba bökte, és egy kacsintás közepette még hozzátette: – Ez amolyan fiús hóbort, ha érted, hogy mire gondolok. Laureen nem értette, és igazából nem is akart elmenni a hajóra. Bertrand-nal szeretett volna lenni. De egész nap nem látta a fiút, és amikor bekopogott hozzá, nem kapott választ. Egy darabig csak állt az ajtaja előtt, és azon tűnődött, hogy hova mehetett, végül becsúsztatott neki még egy üzenetet, amelyben arra kérte, hogy este tízkor találkozzanak a parton, és egyben figyelmeztette is, hogy legyen extra óvatos az őrök miatt. Remélte, hogy az üzenet eljut Bernard-hoz, és azt is, hogy ezúttal nem csípik őket fülön. Szó nélkül lehúzta a lábáról a csizmát, és átadta Belindának, aki a recepciós pult mögött ülő Renée gondjaira bízta, és máris elindultak. Gianni Valenti már a mólónál várta őket. Méregdrága lezser sortjában, rock and roll pólójában, zuhanyozástól még nedves, sötét hajával és sötét napszemüveg mögé rejtett sötét szemével maga volt a megtestesült Dél-Franciaország. Üdvözlésképpen odaintett nekik, majd besegítette a hölgyeket a nagy, fekete gumicsónakba. Miután mindannyian beszálltak, beindította a szupererős motort, és gyöngyöző nyomot hagyva maguk után, szabályosan odasuhantak a Blue Picassó-hoz. – Az a kék ott az én hajóm! – kiabálta túl a motor zúgását Valenti, de közben Belindát nézte, aki éppen ekkor rázta ki rövid hajából a vizet. És mivel szerencsétlenségére ő ült a legközelebb a csónak orrához, nemcsak a haja lett vizes, hanem a pólója is, amely most csábosán tapadt formás idomaira. – Szerintem Valenti szándékosan ültette oda – súgta Mac fülébe Sunny, miközben a gumicsónak körbejárta a hajót, hogy a vendégek megcsodálhassák minden szegletét. – És ugye megmondtam! A férfiak jobban szeretik a hajójukat, mint a szeretőiket. – A melletted ülő nem – súgta vissza Mac, és magához húzta Sunnyt. Mindamellett el kellett ismernie, hogy Valenti hajója valóban gyönyörű. Karbonkék teste olyan sima volt, mint egy cápa; fekete vitorlái csak arra vártak, hogy kitekerjék őket, a fehér köteleket takarosan felcsavarták, és minden acélszerelvény ragyogott. Most már Sara is megértette, miért vetette le vele Belinda a magas sarkút; még mezítláb is félt rálépni a tökéletesen csillogó fedélzetre. Valenti óvatosan a hajótest mellé kormányozta a csónakot, aztán, ahogy a beszállásnál, a kiszállásnál is segédkezett.

– Valenti, ez gyönyörű – jegyezte meg Mac, már a korlát mellett állva. – Egyúttal hatalmas. Hogy bír vele teljesen egyedül? – Sehogy. Ahogy mondja, nagyon nagy. Hetven láb hosszú. Segítség nélkül nem boldogulnék vele. Ma este is itt van az egyik emberem. Ha akarják, később, még mielőtt besötétedne, kihajózhatunk. – Az isteni lenne! – lelkendezett Sunny, aki minden korábbi nyafogása ellenére úgy döntött, hogy tetszenek neki a hajók. Valentié meg különösen. Valenti jó házigazda módjára végigvezette őket a fedélzeten, megmutatta, hogy működik a vitorlákat vezérlő elektronika, és elmagyarázta, miként lehet erős motorokkal a vitorlák teljesítményére rásegíteni, különösen akkor, amikor a hajóst cserbenhagyja a szél. – Ez is a vitorlázás szépségeihez tartozik – tette hozzá. – A szél ugyanolyan szeszélyes tud lenni, mint a nő. Ha cserbenhagy, át kell váltanod valami másra, máskülönben nem halad a hajó. Nem valami érzelgős gondolkodásmód, vélte Mac, miközben Valenti bevezette őket a szalonba. Kisebb volt, mint amekkorára Mac számított. A falait magas fényű lambéria fedte, kényelmes kanapék és székek alkották a berendezést. És persze a sarokban kialakított bár a csillogó kristálypoharakkal, amelyek, a lámpákhoz hasonlóan, rögzítve voltak, hogy ellenálljanak a legcudarabb széllökéseknek is. Mac pillantását azonban nem a bár vonzotta leginkább, hanem egy hatalmas Picassofestmény. Két hajóablak között lógott, egy kifejezetten erre a célra kialakított mélyedésben. – Látom, a Picassómat nézi. – Valenti szeretetteljes mozdulattal végigsimított a képkereten. – Sajnos nem a kék korszakból való, bár a hajó erről kapta a nevét. Egyébként Jacqueline-t, a második feleségét ábrázolja. Mac tudta, hogy amit néz, az valódi remekmű, és rögtön szöget ütött a fejébe egy gondolat. – Bele sem merek gondolni, mekkora biztosítást fizethet érte. Valenti felnevetett. – Semekkorát, barátom. Egyetlen centembe sem kerül. Ha érdekli, szívesen elmesélem az én gyönyörű Picassóm történetét. Évekkel ezelőtt a Baleár-szigetek körül hajóztam. Mallorcánál kikötöttem, és beültem egy parti bárba, ahol beszélgetésbe elegyedtem egy emberrel, aki azt állította magáról, hogy festőművész. Később elvitt a házába, mondván, hogy megmutatja a festményeit. Természetesen rám akart sózni legalább egyet, és részegségében túl sokat beszélt. Ilyen körülmények között nem volt nehéz rájönni, hogy mi az igazi foglalkozása. Profi képhamisító volt, bárkinek a festményét képes volt lemásolni, a legnagyobb pontossággal, kortól, stílustól függetlenül. A hamisítók Rembrandtja volt. Megmondtam neki, hogy kitaláltam a titkát, de nem adom tovább, ha megfest nekem egy képet. A háta mögött lógó kép felé intett a kezével, amely egy női fej körvonalait ábrázolta. Kék ecsetvonásokkal festették meg a hajat, a keskeny profilt és a szemeket. Klasszikus Picasso-alkotás volt, teljes egészében. – Elfogult Picasso-rajongó vagyok – tette hozzá, aztán vállat vont. – De sajnos, az eredeti megfizethetetlen lenne még akkor is, ha véletlenül piacra dobná valaki. Amire csak ritkán van példa. – Ugye nem azt akarja mondani, hogy egyetlen szakértő is lépre ment? – Dehogynem! Mindegyik bekapta a csalit. Higgye el, sokan vannak a művészet világában, akik később, amikor az igazságra fény derült, ostoba fajankóknak minősítették magukat. Azután persze hatalmas kártérítéseket fizettettek azokkal a szakértőkkel, akik eredetiként azonosították a festményeket, meg persze a művészeti galériákkal meg az aukciós házakkal is, amelyek továbbadták őket a műtárgypiacon. Biztosra veszem, hogy

ma is szép számmal vannak gyűjtők, akik eredetinek hitt másolatokkal gazdagítják gyűjteményüket. Nate nem volt ugyan Picasso-rajongó, de tudta, milyen döbbenetes árak vannak a műtárgypiacon. – Mi lett a hamisítóval? – kérdezte. – Elkapták és bebörtönözték, amiért valódi gyanánt a saját hamisítványaival látta el a műtárgykereskedőket. Billy közelebbről is megnézte az alkotást. Ő maga jobban kedvelte a western témájú képeket és az ágaskodó, életnagyságú lovas szobrokat. Picasso nem ezt a stílust képviselte. – Én képtelen lennék különbséget tenni egy eredeti meg egy hamisítvány között – vallotta be. – Ezzel minden laikus így van. Egy eredeti meg egy hamis Picasso között csak az veszi észre a különbséget, akinek ez a szakterülete. Aki jobban ismeri Picasso festményeit, mint a saját arcát. – Akkor meg mit számít, hogy igazi-e vagy másolat? – Laureen, mint mindig, most is kimondta a számára egyértelműnek tűnő igazságot. És ahogy a festményt nézte, arra gondolt, hogy ő is el tudna készíteni egy Picassót, akár a Crayola zsírkrétáival is. Ledobta magát Sara mellé az egyik kanapéra. Meztelen lába a levegőben himbálódzott; málnaszínű tüllszoknyá-ja szétterült a csípője körül. Tetszett neki a hajó, de szívesebben lett volna Bertrand-nal. – Azt hiszem, igazad van. Látvány szempontjából szerintem sem számít, hogy egy festmény eredeti-e vagy hamisítvány – válaszolta Mac Laureennak. – Nem beszélve arról, hogy Mr. Valenti egy csomó pénzt megspórolt ezzel a kis trükkel. – Gianni – javította ki Macet Valenti mosolyogva. Laureen gyanakvón méregette a férfit. Túl mosolygósnak találta. – Jöjjenek, nézzék meg a luxuskabinokat is. – Valenti ugyanolyan büszke volt a hajójára, mint a Picasso-hamisítványára. Három jól felszerelt, kényelmes, és a szalonhoz hasonlóan magas fényű lambériával borított kabint mutatott nekik, amelyek Sunny szerint szebbek voltak még a festménynél is. Mire visszamentek a fedélzetre, Valenti segítője, egy sötét bőrű nápolyi fiú, előkészítette a különféle snackeket és a martinit, de az italokat végül maga Valenti készítette el. – Úgy sékel, mint egy profi – évődött vele Belinda, miközben a férfi, ahogy a James Bond-filmekben is szokták, belétöltötte a ginből és száraz vermutból álló egyveleget egy lehűtött pohárba, beledobott néhány olajbogyót, és átnyújtotta Belindának. A pohár felett találkozott a tekintetük. – Sokoldalú ember vagyok – mondta sokat ígérő pillantással, amivel csak azt érte el, hogy Belinda felvonta a szemöldökét. Sara a korlát alatt húzódó kék vászonpadon ült, teljesen egyedül. Most örült csak igazán, hogy szandálra cserélte a magas sarkút, a tükörfényesre suvickolt tikfa padlón ugyanis egyetlen karcolást sem lehetett felfedezni. Sara, legalábbis, feltételezte, hogy csak a tikfa lehet ennyire tökéletes. Vagy nem azzal szokták beburkolni a luxushajók fedélzetét? Hirtelen megfájdult a szíve, mert eszébe jutott a félresikerült hajóútja és a barátja, de gyorsan elhessegette az emléket. Végül is, nem került rossz helyre. Itt ült, egy gyönyörű, dollármilliókat érő hajó fedélzetén, martinit kortyolgatott, és olyan emberek vették körül, akikkel sohasem találkozott volna egy kansasi kisvárosban. Pillantása elelkalandozott a part felé, ahol a szálloda fényei beleolvadtak az esti szürkületbe. Közben azon tűnődött, hol lehet Lev. – Mac? – kérdezte Sunny. A pohara olyan hideg volt, hogy attól félt, fagysérülések keletkeznek a kezén. Gyorsan ivott egy korty martinit.

– Igen? – Mac nem ivott, de elfogadott egy homáros nyársat, amit meglepően finomnak talált. – Mondd, miből engedheti meg magának Valenti ezt a nagy fényűzést? Egyáltalán, ki ez az ember? – Csak nem egy újabb rejtélyre akarod felhívni a figyelmemet? – kérdezte Mac szkeptikusan. Sunny, színlelt döbbenettel, a szája elé kapta a kezét. – Felejtsd el, hogy megkérdeztem! Inkább vess egy pillantást Billy Bashfordra. Ott áll, közvetlenül Belinda mellett. Te is úgy látod, hogy nem akarja egyedül hagyni Mr. Dicsekvő Valentivel? Billy, ötödik kerékként, valóban ott támasztotta a korlátot Belinda mellett, akinek, ily módon, meg kellett osztania a figyelmét a két férfi között. Mac agyán átsuhant, hogy Sunny megint a fején találta a szöget. A jelek szerint jó esély volt rá, hogy Billy nem csak barátként viszonyult Belindához. Nate, a magányos farkas, odasétált a hajóorrhoz, és a csillámló víztükröt bámulta. Kifejezéstelen arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Vajon őt is elvarázsolta a szép, szexi Belinda? – Ez a nő egy varázsló! – súgta Sunny. – Figyeld csak meg! Megváltoztatja a bűvkörébe kerülő férfiakat. Idő kérdése, és Gianni Valenti életében másodlagos szerepet sem fognak játszani a drága luxushajók. – Csak azt ne mondd, hogy áttér a nagy költségvetésű szeretőkre! – jegyezte meg Mac, megnevettetve Sunnyt. Kicsi Laureen talált valahol egy távcsövet. A szeméhez emelte, és elkezdte fürkészni a partot. Egyszer csak elmélyültek a homlokán a ráncok, és megfeszült a szája. Miközben a hatalmas villákat nézte, és a privátdokkokban ringó hajókat, eszébe jutott valami. – Tesorót keresed? – kiáltott oda neki Sunny. Laureen lejjebb eresztette a távcsövet. – Azt reméltem, hogy meglátom valahol Bertrand-t – vallotta be őszintén. – Biztosan most öltözik át a vacsorához – mondta Sunny, de rögtön rájött, hogy ostobaságot beszél. – Gyere, ülj ide mellém. – Leült, és megpaskolta maga mellett a padot. – Örülök, hogy te és Bertrand ilyen jó barátok lettetek. Laureen bólintott. Aztán, önmaga számára is meglepő módon, kiszaladt a száján a nagy titok. – Férjhez ment a mamája. Sunny azonnal rájött, hogy Laureen a bizalmába fogadta ezzel az információval. Bár megdöbbent, igyekezett nem mutatni. Amennyire tudta, Bertrand egyszer sem hagyta el a szállodát, és a mamája sem jelent meg személyesen. – Tényleg? – kérdezte csendesen. – És most már nem kell neki Bertrand – kottyantotta el Laureen az újabb adalékot. Sunny érezte, hogy elszorul a szíve. Édes istenem, mondta magában. Hogy viselkedhet így egy anya? Szegény gyerek! Hangosan azonban egészen mást mondott. – Biztos vagyok benne, hogy ez csak időleges állapot. Amint berendezkedett az új férje mellett, az új otthonában… – Nem – vágott közbe Laureen. – Az elutasítás örökre szól. Most már új gyerekei vannak, és nem akarja, hogy Bertrand vele legyen. Bentlakásos iskolába küldi. Azt mondta, ha betölti a tizennyolcat, majd újragondolják, hogy mi legyen vele. – Aggodalommal teli pillantást vetett Sunnyra. – Bertrand senkinek sem beszélt erről, csak nekem. Nem is tudom, miért meséltem el. Egyszerűen kiszaladt a számon. – Azért, mert aggódsz miatta – mondta Sunny. – Megígérem, hogy nem adom tovább senkinek. – De. Macnek biztosan el fogod mondani. – Laureen a jelek szerint már pontosan tudta,

milyen a női észjárás. Sunny az ajkába harapott. – Oké. De csak Macnek, senki másnak. – Megígértem Bertrand-nak, hogy segítek neki – folytatta Laureen. – Már van is egy tervem. Sunny kíváncsi volt, hogy mit eszelt ki Laureen, de a kislány ezúttal hallgatott. – A végén úgyis minden rendbe jön – jegyezte meg, amikor újra megszólalt. – A mami legalábbis ezt szokta mondani, amikor aggódtam valami miatt. – És ha engem kérdezel, Kicsi Laureen – dünnyögte Sunny –, a mamádnak igaza volt. – A szíve mélyén azonban nem volt biztos abban, hogy jóra fordulnak a dolgok, és az arckifejezéséből ítélve Laureen sem. Mac odasétált a korláthoz, ahol Valenti még mindig Belindával beszélgetett. Közben alaposabban megnézte magának a férfit. Idősebb volt, mint amennyinek első pillantásra látszott, főleg fiatalosan hátrafésült, nyakába lógó, sötét haja miatt. Közelebbről azonban jól lehetett látni a szeme körül kirajzolódó mély ráncokat. Tipikus tengerészszeme volt, átható pillantással. Annak volt ilyen szeme, aki örökké a horizontot fürkészte. Ugyanilyen ráncok voltak a szája sarkában is. Az arca barnasága némileg ellensúlyozta ugyan őket, de Mac gyanította, hogy azt sem napfürdőzés közben szerezte, hanem a tengeren, amikor a széllel dacolt. Valenti magas termetéhez, természetesen, kiváló fizikai adottságok társultak. Remek formában volt, egy deka zsírfelesleget sem lehetett felfedezni rajta, de Mac becslése szerint már jól benne járhatott az ötvenes éveiben. A riviérai gazdag és egyben kívánatos agglegény tipikus megtestesítője volt. Amiről Macnek megint csak eszébe jutott Caroline. Odaállt Valenti mellé – valahogy nem tudta rávenni magát, hogy Gianninak szólítsa –, rákönyökölt a korlátra, és a többiekhez hasonlóan a partot nézte. – Jó kis hely ez az Hotel des Reves – jegyezte meg mintegy mellékesen. Valenti bólintott. – Én már évek óta használom, amolyan szárazföldi bázisként. Nagyon kellemes szálloda. – Hát még mi milyen kellemesnek láttuk, miután kiderült, hogy egy egyszerű, de nagyon hatásos húzással mindnyájunknak kiadták, ráadásul ugyanarra az időre, a Chez La Violette-et! Valenti partot fürkésző, éles tekintete Macre siklott. – Gondolom, azóta kiderítették, hogy ki tette. – Sajnos, nem. Bár nekem megvannak a magam sejtései. Valenti elkomorult. Macet meglepte, hogy ekkora aggodalommal tölti el egy csalási ügy, amely olyan embereket érint, akiket gyakorlatilag csak látásból ismer. – Csak Caroline Cavalaire-nek, a szálloda recepciósának köszönhető, hogy nem kellett a parton töltenünk az éjszakát. Valami csoda folytán el tudott helyezni bennünket a szállodában. Valenti nem szólt; továbbra is a szálloda fényeit nézte, amelyek csillagként hunyorogtak az esti sötétségben. – Ismeri Caroline-t? – kérdezte Mac. – Többször láttam a szállodában. Kedves nőnek látszik, de azt nem mondhatnám, hogy ismerem. – Hát igen – dünnyögte Mac, de Valenti addigra elfordult. – Tényleg nagyon kedves. Kisebb mozgolódás támadt, amikor Valenti átvette a kormánykereket, a nápolyi fiú pedig a vitorlákat vette kezelésbe. Egy elektronikus szerkezet kibontotta a hatalmas fekete háromszögeket. – Olyan, mint egy kalózhajó – lehelte Laureen, miközben a fekete vásznak dagadni

kezdtek az esti szélben. Gianni Valenti megfeszülő izmait figyelve Mac arra a következtetésre jutott, hogy a hajó és a Picasso tulajdonosa hazug ember. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy miért nem mond igazat.

44. Valenti a hajó elejébe terelte őket. A parttal párhuzamosan haladtak, sebesen, mint a nyílvessző. A vitorlás orra megemelkedett; szabályosan kettészelte a hullámokat. A fekete vitorlák egyre hangosabban csapkodtak a kötelek közé benyomuló szélben. Sunny Mac kezét fogva állt a széllel szemben. Alig kapott levegőt, mégis csak nevetett és nevetett. Nate egyedül állt, szétvetett lábbal, mellkasán keresztbe font karral, és a hullámzó horizontot fürkészte. Belinda a fejét hátravetve kacagott, és egy idő után Sara is bekapcsolódott a vidám nevetésbe. Billy maga előtt tartotta Laureent, aki mindkét karját kiterjesztve, mozdulatlanul állt, megidézve a Titanic egyik jelenetét. Aztán behunyta a szemét, és az ég felé fordította az arcát. A tüllszoknyájába belekapott a szél, és Kicsi Laureen érezte, hogy elszorul a szíve. – A mami odalett volna ezért a vitorlásért – mondta az apjának, aki persze nem hallotta meg, mert a hangot elsodorta a szél. Mac a kormánykeréknél álló Valentit figyelte. A férfi viharvert arca megfeszült, éber tekintete a hajó előtt elnyúló tengert fürkészte, látszott rajta, hogy tökéletesen uralja a hajót. A jelek szerint mégiscsak jobban szerette, mint a nőket. Sem gurgulázó motorhang, sem kipufogógáz nem rontotta el a pillanat varázsát. Semmit sem lehetett hallani, csak a szél és a víz hangját, és persze a vitorlák csattogását. Egyszer csak lassítani kezdett a hajó. A nápolyi fiúnak nem volt szüksége utasításokra. Tudta a dolgát. Amikor Valenti megnyomott néhány gombot, az elektronikus szerkezet bevonta a vitorlákat, és a hajó lassan araszolni kezdett a part felé. Belinda megpördült. A szeme csillogott a boldogságtól. – Hát ez csodálatos volt! – lelkendezett. – Köszönjük! A többiek kórusban csatlakoztak hozzá, miközben nevetve, boldogan igazgatták vizes, csapzott hajukat. Sunny Valenti felé fordult, akit még mindig lefoglaltak a hajó körüli tennivalók. Megfeszült arca már valamennyire ellazult, de még mindig nem mosolygott. Sunny szerint szeretkezés utáni állapotban szoktak így kinézni bizonyos férfiak. Macre pillantott, hogy neki is feltűnt-e ugyanez. – Na? Mit mondtam a hajókról meg a szeretőkről? – kérdezte halkan, úgy, hogy senki se hallja. De Mac továbbra is a part fényeit nézte. Éppen a St. Tropez-i kikötőbe készültek beállni, vagy legalább olyan közel menni a parthoz, amennyire a vízmélység engedte. – Hová megyünk? – kérdezte Mac. – Gondoltam, bemegyünk a városba, vacsorázni – válaszolta Valenti, ismét mosolyogva. – Természetesen az én költségemre – tette hozzá. – Mindannyian a vendégeim. Belinda olyan ugrándozásba kezdett, mint egy kisgyerek. – Ó, hála istennek! – kiáltotta. – Már majdnem bekattantam a semmittevéstől. Azt hittem, soha többé nem mehetek emberek közé. – Jól hitte – felelte Mac szigorúan, de Belinda ráemelte nagy, könyörgő szemét. – Márpedig én is kiszállok – erősködött. És Mac tudta, hogy nem akadályozhatja meg. A hajó bevont vitorlákkal, halkan zümmögő motorral suhant a part felé. Mac elővette a

mobiltelefonját, és felhívta Levet. Mivel a testőr nem vette fel a telefont, üzenetet hagyott neki, hogy éppen most érkeztek a Blue Picassóval St. Tropez-ba, és Belinda eltökélt szándéka, hogy kiszáll, és beleveti magát az éjszakába. Még nem tudja, hová mennek pontosan, de szeretné, ha Lev készenlétben állna. Ennél többet nem tehetett. Illetve tudta, hogy rá kell tapadnia Belindára. Ez nem volt könnyű. Miután Valenti kidobta a horgonyt, átszálltak a gumicsónakba, és pár perc múlva megérkeztek a Régi Kikötőbe. Valenti azonnal karon fogta Belindát, és elindult vele a parti tömegben. – Hová megyünk? – kérdezte Belinda, a férfi felé fordítva boldogságtól ragyogó arcát. – Arra gondoltam, hogy beugrunk a Byblosba, megvacsorázunk, aztán átmegyünk a Caves du Roy-ba, táncolni. – Az asztalon! – kiáltotta nevetve Belinda. A tömeg, állapította meg magában mulatva Sunny, úgy nyílt szét előttük, mint a Vöröstenger Mózes előtt. Ami nem csoda, hiszen Belinda minden ízében úgy nézett ki, mint egy igazi híresség. Vizes, szőke hajával, testére tapadó pólójával, fonott talpú vászoncipőbe bújtatott hosszú lábával és bűnre csábító mosolyával olyan volt, mintha a filmvászonról lépett volna le. – Be kell ismernünk, hogy mutatós párt alkotnak – súgta oda Sunny Billynek, aki, szorosan fogva a kislánya kezét, mellettük lépkedett. – De hogy minket be fognak-e engedni egy éjszakai klubba ilyen szerelésben… hát nem tudom. – Belinda tényleg remekül fest. – Billy csak ennyit mondott, azt is gyászos hangon. Sunny ránézett. Lehet, hogy ez a nagydarab texasi tényleg vonzódik Belindához? Hát nem látja, hogy minden férfival flörtölni kezd, aki a látóterébe kerül? Billy számára nyilvánvalóan rosszul kezdődött a St. Tropez-i kiruccanás. Nem úgy Sarának, aki amiatt aggódott, hogy öreg, levágott szárú farmerjában, IGÉZŐ CICUS feliratú pólójában nem fogják beengedni egyetlen jobbfajta helyre sem. Már akkor tudta, hogy a póló hiba volt, amikor megvette, de azt hitte, a barátja szexinek fogja találni a rózsaszín csillámokban rikító feliratot. És ma is azért húzta fel, mert valami hasonlóban reménykedett. Rossz döntés volt. Nate Mackel beszélgetett. – Mi van a biztonsággal? – kérdezte halkan, hogy Valenti ne hallja meg. – Azt hittem, Belindának nem szabad nyilvános helyen mutatkoznia. – Nem is. De nem hagyott sok választást. Nate vállat vont. – Ha nem, hát nem. Elég nagylány. Vigyázzon magára. – Ahhoz nem elég nagy, hogy két megtermett gorillával elbánjon. És valószínűleg a multimilliárdos, erőszakos férj ellen sem lenne sok esélye, ha véletlenül összefutnának valahol – vélte Mac. És mivel Lev még mindig nem jelentkezett, újra felhívta. Ezúttal nem hiába. – Próbáltalak visszahívni, de nem sikerült – mondta Lev. Mac gyorsan beszámolt neki a helyzetükről. Pontos leírást adott arról, hogy mi történt, kivel vannak, és hová mennek. – Nem lehet megállítani Belindát – tette hozzá. – Úgy döntött, hogy bulizni akar. – Rendben. Mire elkezdené, én is ott leszek – felelte Lev.

45. Bárhogy néztek is ki, úgy fogadták őket a Byblosban, mint az éjszakai életbe különös fényt hozó földönkívülieket. A harcedzett személyzet már nem lepődött meg semmin. Sem a szélfútta hajon, sem az alkalomhoz nem illő öltözéken. A szép és excentrikus embereket

egyébként is szívesen látták. Színt hoztak az estébe, és odavonzották a vendégeket. Nem mintha többre lett volna szükségük; a hely zsúfolásig tömve volt. Mégis kerítettek nekik asztalt. Az abroszt pillanatok alatt tisztára cserélték, friss virágokat, gyertyákat, csilingelő poharakat hoztak, vizet töltöttek beléjük, majd kiosztották az étlapokat. Tíz perc sem telt el az érkezésük óta, és már ott ültek a kék medence mellett. A pálmafák levelei zizegtek az éjszakai szélben. Bort kortyolgattak, és közben megpróbálták azonosítani a jelen lévő hírességek arcát. Akiket, bárhonnan jöttek is, csak hollywoodiaknak neveztek St. Tropez-ban. Mac szeme azonban egy másik arcot keresett. Levét. Nemsokára meg is pillantotta a bárpultnál. Rögtön jobban érezte magát. Az idegessége azonban nem múlt el. Már bánta, hogy elfogadta a meghívást. Belinda azonban remekül szórakozott. Mindenkit megnevettetett, hol Valenti térdét paskolgatta az asztal alatt, hol Billyét, de a flörtből az asztal túloldalán ülő Nate-nek is kijutott. Sarát és Sunnyt pedig bűnrészességre csábító pillantásokkal vonta be a parádéba. Mert parádé volt, ebben Mac egy percig sem kételkedett. Nem hitte el, hogy Belinda tényleg vonzódik Valentihez. Azt gondolta, Belinda értékesebb ennél. Jóval több volt benne annál, mint ameny-nyit látni engedett. Nyilvánvalóan Billy is felfedezte benne a másik embert, vagy legalábbis megérezte, hogy ott van valahol, és ezért is találta olyan ellenszenvesnek Valentit. A jelek szerint ugyanazt gondolta, amit Mac: hogy Belinda ennél jobbat érdemel. Mac sem szimpatizált Valentivel. Kellemetlenül érezte magát a társaságában. Carolinenal kapcsolatban hazugságon csípte, és nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a Picasso-kép köré költött történet is csak mese volt, bármilyen eredetien szólt is. Mac azonban hallotta már valahol a hamisítók Rembrandtjáról szóló sztorit. Igaz, évekkel korában. Így, miközben a kissé karcos fehérbort kortyolgatta – Montrachet-t –, továbbra is Belindán tartotta a szemét. Sunny észrevette, hogy Macet zavarják a történtek. És bár a lelke mélyén maga is azt szerette volna, ha nem vesz ilyen váratlan fordulatot az este, remekül érezte magát. Az elegáns helyen, a kitűnő hangulatban, az oldott környezetben nehéz volt elhinni, hogy komoly veszély fenyegetné Belindát. Lenyűgözőnek találta a Byblost. Olyan volt, mint egy Riviérán játszódó hollywoodi film díszlete. Minden tökéletesen illett mindenhez. A pasztellszínű falak, a zöld pálmafák, a türkizkék medence, a híres arcok és az egzotikusan öltözött, gyönyörű nők remek összhangot alkottak egymással. Legnagyobb meglepetésére nem érezte úgy, hogy fehér sortjában, tengerészcsíkos pólójában kilógna közülük. Végül is, Dél-Franciaországban voltak, és az imént hagyták el egy hajó fedélzetét. A szél tönkretette ugyan a haját, és az orra is kipirosodott, de ezúttal még ez sem érdekelte. Megszorította Mac térdét az asztal alatt, és a fülébe súgta: – Nincs semmi baj, bébi, már Lev is megérkezett. Mac bólintott. – Ne haragudj. Nem akartalak elhanyagolni. – Egész arcával Sunny felé fordult, az ő aranyszínekben tündöklő latin szeretőjéhez, élete szerelméhez, és teljes szívéből azt kívánta, bár kettesben lennének, úgy, ahogy eredetileg tervezték. – Hogy az ördögbe bonyolódtunk bele ebbe az egészbe? – kérdezte. Sunny megrázta a fejét. – Nem tudom. De ha már itt vagyunk, próbáljuk meg jól érezni magunkat – mondta, majd ismét elmerült az étlap tanulmányozásában. – Azt hiszem, gigotin de lőtte clouté aux anchois-t fogok rendelni – dünnyögte félhangosan. – Az meg micsoda? – kérdezte Mac meglepetten. – Fogalmam sincs, de fantasztikusan hangzik. Sunny megkérdezte a vele szemben ülő Kicsi Laureent, hogy mit választott. – Bolognai spagettit – válaszolta szégyenlősen a kislány. – Úgy látom, az a kedvenced – jegyezte meg Belinda, mert eszébe jutott, hogy Laureen

előző este is azt evett. – Az édesanyjánál is mindig ezt rendelte, ha megkérdezte, mit főzzön neki. – Billy elmosolyodott, és megpróbálta lesimítani Laureen szélborzolta haját, de a kócos, csimbókos fürtök ellenálltak. Belinda tudta, mi a teendő ilyen esetben. – Gyerünk, lányok. Te is, Kicsi Laureen. Próbáljuk meg rendbe hozni magunkat. – Azzal kézen fogta a kislányt, és elindult vele az asztalok között. Kíváncsi pillantások követték őket mindenfelől, de hát nem akármilyen csoportot alkottak. A minden ízében szemrevaló Belindát a pufók Kicsi Laureen követte, tüllszoknyásan, mezítlábasán, mögöttük a kócosan is gyönyörű, hosszú lábú Sunny lépegetett, és a rózsaszínre sült Sara zárta a sort. A bárhoz érve Sara észrevette Levet. – Ó! – motyogta, és az arcbőrén elmélyült a rózsaszín. Lev karcsú alakjához, barnára sült bőréhez remekül illett a sötétkék ing és a farmer. Odahaza, Kansasban Sara sohasem látott hozzá hasonló férfiakat. Ha őszinte akart lenni, Lev volt a legvonzóbb férfi, akivel valaha találkozott, Macet és Gianni Valentit is beleértve, aki kifejezetten az európai férfinem képviselője volt, és mint ilyen, Belindánál nyilvánvalóan bejött. Megemelte a kezét, hogy üdvözölje, de Lev, Sara legnagyobb megdöbbenésére, hátat fordított neki. Sara megalázva érezte magát, és még jobban elpirult. – Láttátok Lev Orensteint a bárpultnál? – kérdezte Belinda már a mosdóban. – Kopasz fejével, sötét szemüvegével olyan volt, mint egy vakációzó Buddha. – Szerintem nagyon jól nézett ki – buggyant ki Sarából, mielőtt meggondolhatta volna magát. Sunny és Belinda egyaránt felkapta a fejét. – Persze észre sem vett – tette hozzá égő arccal Sara. – Dehogynem – válaszolta Sunny kedvesen a zavarban lévő lánynak. – De szolgálatban van, és nem akarja magára vonni az emberek figyelmét. Velünk meg pláne nem beszélhet, mert azzal kockára tenné Belinda biztonságát. Márpedig az a feladata, hogy megvédje. Belinda a vállára vetett kis kék kígyóbőr Dior táskából előhúzott egy fésűt, és óvatosan elkezdte kifésülni Laureen összecsimbókosodott haját. A kislány behunyta a szemét, és hátrahajtotta a fejét. Először látták nyugodtnak az arcát. – Nagyon szép hajad van, Kicsi Laureen – mondta Belinda. – Régebben fodrász voltam, úgyhogy értek hozzá. De egy kis olló nem ártana neki. Egy-két nyisszentésre gondolok itt-ott, hogy szépen álljon. Hogy úgy röpködjön az arcod körül, mint Saráé. Laureen felnyitotta a szemét, és megvizsgálta Sara tincseit. – Az enyém sohasem lesz ennyire szép. – Dehogynem, ha engeded, hogy megcsináljam. – Belinda Sunnyra nézett. – Van nálad még egy hajgumi? – Persze. – Sunny némi keresgélés után előhúzott egyet a táskájából. Belinda néhány simítással lófarokba fogta Laureen fekete haját, majd rögzítette a gumival. – Nézd, milyen csinos lettél – mondta, és a tükör felé fordította a kislányt. Laureen meglepetten nézte a tükörképét. A haja általában szabadon és kócosan lógott a vállára. Soha, senki nem tett rá megjegyzést, neki meg eszébe sem jutott, hogy másként is viselhetné. Es most azt kellett látnia, hogy teljesen megváltozott az arca. Valahogy szebb lett. – És most már tényleg úgy nézel ki, mint egy igazi balerina – tette hozzá Sunny. Laureen hálás pillantással elrebegett egy halk köszönömöt. Ez után mindenki sietve kezet mosott, megigazította a haját, majd csoportosan, ahogy jöttek, visszasétáltak az asztalukhoz. Ez alkalommal Sara még csak nem is nézett Lev felé, bár minden szőrszál felállt a

testén, ahogy elsétált a pult mellett. De távolról azért lopva odapillantott. Lev háttal ült a bárnak, a pultra támasztotta a könyökét, és, amennyire tudott, megpróbált árnyékban maradni. Sara biztos volt benne, hogy észre sem vette. Az asztalhoz visszatérve Sunny vacsorájáról kiderült, hogy olvatag szardellával teletűzdelt ördöghal, aminél finomabbat még sohasem evett. Az előző este óta semmiképp. És akkor még előtte álltak a holnapok. Azt kívánta, bár ne lenne oda ennyire az ételekért. Vajon meglátszottak már rajta a tengerparton felszedett dekák? A pokolba velük, gondolta. Nem fogyókúrázni jött, hanem nyaralni. Vagy mégsem? Mac, úgy tűnt, sokkal többet foglalkozik Belindával, mint vele. Milyen vakáció az ilyen? A jelek szerint remek, gondolta, hiszen mindenki jól érezte magát, beleértve Valentit is, aki egy pillanatra sem vette le a szemét Belindáról. Ez egyben azt is jelentette, hogy alig evett valamit, így Belinda, a magáé után, az ő vacsoráját is eltüntette, miközben Billy tányérjáról is elcsent néhány finom falatot. Billy volt az egyetlen, aki a jelek szerint nem osztotta a többiek jókedvét. Először fordult elő, hogy még csak el sem mosolyodott. És Sara nagyon nagyot tévedett. Lev mindent és mindenkit észrevett. Azt is, hogy vészesen múlik az idő. Az óráján először tizenegy harmincat, majd hamarosan tizenkettőt mutattak a mutatók. És egyre több vendég érkezett. St. Tropez-ban későn kezdődött az este… Tizenkettő-tizenötkor végre asztalt bontottak, de csak azért, hogy átsétáljanak a Caves du Roy-bz. Kivéve Billyt és Kicsi Laureent, akit a zsenge kora miatt úgysem engedtek volna be a bárba. A kislány hálásan nézett az apjára, amikor Billy kijelentette, hogy hív egy taxit, és hazamennek. Késő volt, de azt remélte, hogy még ébren találja Bertrand-t. És mivel Lev itt volt a többiekkel, St. Tropez-ban, attól sem kellett tartania, hogy felfedezik őket. Így végre hozzáfoghattak a tervük megvalósításához. Billy elköszönt a többiektől, és beültek a taxiba.

46. Az éjszakai klub sötétjében villództak a fények, a techno-zene visszaverődött a falakról meg a mennyezetről. Minden oldalról zene vette őket körül, olyan ritmussal, amely egyenesen a táncparkettre repítette Belindát, ahol úgy pörgött-forgott, mint egy szélszellem, amely Valenti hajójáról szabadult el, miután kikötöttek. Valenti ide is követte, és mivel nem tudott ellenállni a zene ritmusának, Sunny is csatlakozott hozzájuk. A végén Nate is megadta magát, sőt Sarát is bevonszolta a táncolók közé. Mac távolról figyelte őket egy darabig, de tudta, hogy Lev is ott van valahol a háttérben, figyelemmel kísér minden történést, és az emlékezetébe vés minden izzadságtól gyöngyöző arcot, sőt még a villódzó színeket is, amelyek ékszerekként világítottak a sötétben. Mac ekkor felfedezett egy ismerős arcot. Caroline egyedül ült a terem végében egy apró asztal mellett. De ez nem a recepciós Caroline volt, hanem az, akit a Casinóban is látott. Selyemruhát, vállig érő gyémánt fülbevalót viselt, világosszőke haja aranyló sátrat vont az arca köré. Mac azonban így, félig eltakart arccal is felismerte, már csak a testtartásáról is, ahogy ott ült, arrogánsan hátravetett fejjel, a mellette lévő széken pihentetve az egyik karját, míg az egyik lába idegesen dobolt a szék alatt. Két martinispohár áll előtte az asztalon, mindkettő üres volt. Mac megkereste a szemével Valentit, aki még mindig Belindának szentelte a figyelmét. Mac gyanította, hogy észre sem vette Caroline-t. Kihasználva a helyzetet, Mac utat tört magának a nő asztalához. – Caroline? – szólította meg a háta mögül.

A nő felugrott, és megpördült. Amikor Mac meglátta az arcán végigsuhanó kifejezést, azt hitte, nem lesz hajlandó megismerni, sőt a nevét is le fogja tagadni. Végül mégsem ez történt. – Ó, Monsieur Reilly – mondta, majd zavartan körbepillantott. – Nem számítottam rá, hogy itt találkozunk. – Mit mondjak, én sem – válaszolta Mac, és az üres székre mutatott. – Leülhetek? – Természetesen. – Caroline szórakozottan beletúrt szőke hajába. – Csodásan néz ki – mondta Mac behízelgő hangon, miközben alaposan megnézte magának a fülbevalót. Ő csak sejtette, hogy igazi lehet, de Sunny teljes bizonyossággal meg tudta volna mondani. – Köszönöm, Monsieur Reilly. – Kérem, szólítson Macnek. Ami engem illet, úgy érzem, hogy már régóta ismerem magát. – Ami persze nem volt igaz, de egy ilyen megjegyzés mindig jó alapot adott a beszélgetéshez. – Hiszen nap mint nap találkozunk a szállodában. De be kell vallanom, hogy számomra meglepetés ez a Caroline. Ezúttal Caroline még el is mosolyodott. – Maga nagyon kedves ember, Monsieur Reilly. Akarom mondani, Mac. – Maga pedig nagyon kedves nő. De az is lehet, hogy két nagyon kedves nő lakozik a szép külső mögött. Talán vár valakit? – kérdezte Mac, és a poharakra mutatott. A nő vállat vont, azzal az apró, mégis kifejező mozdulattal, amellyel a francia nők szokták megvonni a vállukat. – Éppen most ment el a barátnőm. Én itt maradtam, mert úgy volt, hogy itt találkozunk a barátommal. De nem tudom, hogy megérkezik-e. Mac felvonta a szemöldökét. – Már miért ne érkezne? Caroline felnevetett. – Azért, kedves Mac Reilly, mert tegnap éjjel csúnyán összevesztünk. Így most nem tudom, hogy állunk egymással. Mac ezt pontosan meg tudta volna mondani neki, de nem tette. Inkább meghívta egy italra. Közben megnézte, hogy Lev ott van-e a helyén. Ott volt. Egy sötét helyen álldogált. Egyelőre tehát minden a legnagyobb rendben volt. Caroline a martinit kortyolgatta, és közben alaposan szemügyre vette Macet a pohár mögül. – Most magán a sor, Mac. Mivel telnek a napjai? – Nos, lássuk csak… – Mac a mennyezet felé fordította a szemét, mintha gondolkodnia kellene, amivel megmosolyogtatta Caroline-t. – Tegnap este elmentünk Sunnyval a montecarlói Casinóba, ahol Sunny egy csomó pénzt vesztett a ruletten. Azt várta, hogy Caroline bevallja, ő is ott volt, de a nő hallgatott. – Ma este pedig – folytatta – meghívást kaptunk egy Blue Picasso nevű hajóra. Vitorláztunk egy jót, aztán idejöttünk. A megjegyzés pontosan azt a reakciót váltotta ki Caroline-ból, amelyre Mac számított. A nő lecsapta a poharát, akkora erővel, hogy kilöttyent belőle az ital. Mac fogott egy szalvétát, és felitatta. – Csodaszép hajó – folytatta, Caroline arcát fürkészve. Arra várt, hogy a nő mond valamit erre. Például azt, hogy ismeri Valentit, ő az a barát, akire vár. Mindamellett tudta, hogy valami nincs rendben köztük, és ez a valami jóval több volt annál, mint egy kapcsolat megingása. Caroline hallgatott. Aztán alaposan végigmérte Macet. Olyan mély, fürkésző pillantással, hogy Mac kezdte kényelmetlenül érezni magát. És még valami volt a rámeredő szempárban. Harag? Gyűlölet? Esetleg félelem? A nő közelebb hajolt hozzá.

– Ismerem a televíziós műsorát, Mac. Tudom, hogy mivel foglalkozik, és azt is tudom, hogy kiváló detektív, akit mindenhová elkísér a hírneve. És okos is… Beszélnem kellene magával. – Bármikor a rendelkezésére állok, Caroline. Akár most is. Caroline gyors oldalpillantást vetett Valentire. – Most nem jó. El kell mennem. Kérem, adja meg a telefonszámát. Holnap felhívom. Megmondom, mikor leszek szabad. – Habozva elhallgatott, aztán előhúzott egy kártyát kicsi, fekete táskájából, amelyen Mac meglepetten fedezte fel a Prada arany háromszögbe vésett lógóját. A nő odacsúsztatta elé a kártyát. – Ez a címem. Akár itt is találkozhatunk. – Csak szóljon, és ott leszek. – Észrevette, hogy a nő pillantása ismét megpihen Valentin. – És Caroline? A nő addigra felállt, úgy, mint aki el akar futni. – Igen? – Ne aggódjon, nem lesz semmi baj. Megígérem. Caroline ismét végigmérte Macet egy hosszú pillantással. – Ebben én nem vagyok annyira biztos. És maga sem lesz az, ha meghallja, amit el akarok mondani. Aztán halk selyemsuhogás közepette beleolvadt a tömegbe, és hamarosan végleg eltűnt Mac szeme elől. Amikor Mac visszatért az asztalukhoz, ott találta a pihegő Sarát és Sunnyt. A kimerültségtől majdnem elfeküdtek az asztalon. – A legvadabb tömeg, amelyet valaha láttam – kiabálta túl a zene zaját Sunny, miközben a Versace miniszoknyákba burkolt fiatal testeket nézte. Az asztalok tetején imbolyogtak tízcentis aranysarkakon, izzadságban úszó mellekkel. Hosszú hajukat előrehátra dobálták, és látszott, hogy egyre magasabbra hág bennük az izgalom. A padló szinte gőzölgött a testekből szivárgó nedvektől, és Mac örült, hogy nem vett részt közvetlenül az őrületben. A tánc egyébként sem tarozott az erősségei közé. Ebben a vonatkozásban határozottan régi vágású volt, aki tánc közben szerette átkarolni, magához vonni a partnerét. És most is pontosan ezt tette. Visszacibálta az ellenkező Sunnyt a táncparkettre, odaszorította az arcához az arcát, és lassú forgásba kezdett vele. – Mint Fred és Ginger – súgta a fülébe Sunny. – Pontosan – súgta vissza Mac. A szeme sarkából azonban Levet figyelte, aki megmozdult. A bejárat felé pillantott. Két férfit vett észre. Fehér zakót, napszemüveget és fekete inget viseltek mindketten. Nagydarab, tagbaszakadt férfiak voltak, és csak úgy sütött róluk a gazdagság meg a jómód. Pontosan annak látszottak, akik voltak. Mac látta, hogy Lev odaint valakinek. A mozdulata nyomán két férfi azonnal elindult a táncparkett mellett a bejárat felé. Macen kívül senki sem sejtette, hogy fegyver van náluk. A szemével közben Belindát kereste, abban bízva, hogy a gengszterek még nem vették észre. Csakhogy aznap este Belinda volt a sztár a táncparketten. Táncolt, nevetett, jól érezte magát, és közben eszébe sem jutott, hogy veszély fenyegeti. – Sunny – mondta Mac. – Vidd ki Belindát a női mosdóba. Most, azonnal. A táncparketten keresztül menjetek, ne a szélén. És addig ne gyertek ki, amíg Lev nem megy oda értetek. Sunny nem kért magyarázatot. Bőven elég volt neki, hogy Mac hangjából kihallotta a veszélyt. A férfi fedezte, miközben megkocogtatta Belinda vállát, majd rögtön kézen is fogta, és húzni kezdte maga után a tömegben. Mac ismét felsóhajtott. Ezúttal örült a tömegnek. Még a legsötétebb gengszter is meggondolná, hogy tüzet nyisson-e egy zsúfolásig telt dél-francia klubban. Megfordult, és arra a helyre a sétált, ahol Lev emberei álltak, pontosan az oroszok háta mögött. Mac eléjük lépett. A két orosz azonnal elvonta a szemét a táncparkettről. Macre

meredtek, de szögletes arcuk továbbra is kifejezéstelen maradt. A kezük azonban automatikusan eltűnt a zakójuk hajtókája mögött. – Uraim – mondta Mac könnyed hangon. – Nem hiszem, hogy a klub vezetése örülne, ha önök fokozni kezdenék itt az amúgy is forró hangulatot. Sőt. Bárkivel szívesen fogadok, hogy mindjárt felkérik önöket a távozásra. Mac jobbra nézett. Az oroszok szeme követte a pillantását. Az ajtó mellett már ott állt a két bivalyerős kidobólegény. Az oroszok megpördültek, és Lev ugyancsak megtermett embereivel találták szembe magukat. Az oroszok közönyösen megvonták a vállukat, és szó nélkül kisétáltak ugyanazon az ajtón, amelyen nem sokkal korábban beléptek. Mac követte őket. – Uraim? – kiáltott utánuk. Az oroszok meg sem fordultak. – Mondják meg a főnöküknek, hogy a flick-ek nem nézik jó szemmel a fegyverrel kitömött gengsztereket St. Tropez-ban. És máshol sem – tette hozzá, majd odafordult Levhez, aki szándékosan távol tartotta magát a jelenttől, mert nem akarta, hogy azonosítsák. – Belinda a női mosdóban van Sunnyval – mondta neki. – Menj érte, és vidd ki innen, úgy, hogy lehetőleg ne kövessenek benneteket. – Jobb, ha tudod, hogy meglátták – dünnyögte Lev. Mac felsóhajtott. – Tudom, hogy a franc essen beléjük. Most mit csináljunk? – Szerintem csak egyet tehetsz. Fogod, és hazaviszed Malibuba. Mac rábámult. – És Sunny? Szerinted mit szólna hozzá? – Ez a te problémád, nem az enyém – felelte Lev, és elindult, hogy kimenekítse Belindát a szórakozóhelyről. Valentiről Mac gondoskodott. Azt hazudta neki, hogy Belindát elfogta a rosszullét, és hazament. Aztán köszönetet mondott az estéért, és jó éjszakát kívánt neki. Biztosra vette, hogy Lev már riasztotta a helyi rendőrséget. Ezek a gengszterek már nem fognak visszajönni, de majd küldenek helyettük másokat. Nem számíthattak semmi jóra.

47. A másnap délelőtt St. Tropez utcáin találta Macet és Sunnyt. Egyszerűen megszöktek a „csellengők” elől. Kirakatokat néztek, tartes tropeziennes-t vagy framboise-t vásároltak, tejszínhabbal és sodóval leöntött epret, amely szétolvadt a szájban, mint a legfinomabb fagylalt. Időnként beültek egy kávéházba, megittak egy jó erős presszókávét vagy jeges italokat rendeltek, és csak pihentették a lábukat, vagy a járókelőket nézték. Először, amióta megérkeztek, úgy viselkedtek, mint az igazi nyaralók. Mac persze nem árulta el, hogy Sunnyn kívül még két nő körül forogtak a gondolatai. Belinda, akit alaposan megszelídített az éjszakai kaland, megígérte, hogy nem hagyja el a szállodát, legfeljebb a partra megy le Billyvel, Kicsi Laureennal meg a csivavával, és ott is bebújik egy ernyő alá. Sunny már attól félt, hogy a kutyája szövetségre lép a kislánnyal, és nem fog engedelmeskedni neki. – Ezt nem hinném – dünnyögte Mac, és közben eltűnődött, milyen lenne az életük az alattomos kiskutya harapásra éhes fogai nélkül. Ennek ellenére megnyugtatta Sunnyt, hogy nincs mitől tartania, Tesoro szíve örökre az övé, és most is csak a nap elől menekül, és azt csinálja, amire minden normális kutya vágyik, azaz behúzódik az árnyékba egy elragadó hölggyel.

Lev megtudta, hogy a két orosz még az éjszaka kijelentkezett a Carltonból, és visszament San Remóba. Egy ideig tehát nem kellett tőlük tartaniuk. De nyilvánvaló volt, hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani. Csak azt nem tudták, hogy mit kellene tenniük. A helyzetben látszólag nem volt semmi különös, hiszen naponta előfordult valami hasonló a családokban vagy a bíróságokon: a férjet nem lehetett letartóztatni, mert még nem követett el semmit, mégsem örültek volna, ha a tettek mezejére lép, mert annak esetleg Belinda itta volna meg a levét. Különösen körültekintőnek kellett lenniük, hogy valamilyen úton-módon kieszközölhessék a férj letartóztatását, bár az ilyen nagy hatalmú emberekkel akkor sem volt könnyű, ha elkövettek valamit. Az Interpol továbbra is figyelemmel kísérte a fegyverkereskedelemmel kapcsolatos szálakat. Ezen a vonalon, úgy tűnt, nagyobb esély volt a tettenérésre, mint a másikon. A másik nő, akit Mac sehogy sem tudott kiverni a fejéből, Caroline Cavalaire volt, aki még mindig nem hívta fel. Pedig már fél négyre járt az idő. Mac biztosra vette, hogy ekkorra jelentkezni fog. Sunny megállt, és belépett egy kicsi, dohos boltba az egyik keskeny mellékutcában. A kirakat antik limlo-mokkal volt tele, köztük olyan bizarr darabokkal, mint egy rizsporos paróka, de volt ott gyöngyház nyelű fésű, csipkegallér és máltai kereszt; a hatvanas évekből származó színpadi ékszer és tizenkilencedik századi selyemsál. A kirakat üvege előtt nehezékekkel ellátott halászháló lógott, míg odabenn aranyozott szegélyű dohányzóasztalok és foszladozó selyembrokáttal bevont székek hevertek egymás hegyénhátán. Sunny tudta, hogy az ilyen limlommal teli boltok ezernyi lehetőséget rejtenek, csupa olyasmit, aminek az ő romantikus lelke nem tudott ellenállni. Belépett az üzletbe, és elkezdett turkálni a potenciális kincsek között. Mac elővette Caroline névjegyét, és felhívta a rajta található telefonszámot. Nem vették fel a telefont. Ez után megnézte a címet, és megkérdezett egy helyi lakosnak látszó járókelőt, hogy tudja-e, hogyan lehet eljutni a névjegyre nyomtatott utcába. A férfi azt mondta, egészen közel van, mindjárt a központban, csupán pár percnyi járásra attól a helytől, ahol álltak. Mac, félretolva a mennyezetről lelógó halászhálókat, az öreg bársonyfüggönyöket és gyöngyfüggönyöket, belépett a dohszagú boltba. A levegőben kavargó por ingerelte az orrát. A benti félhomályt csak Sunny ezerwattos mosolya világította meg. – Gondolatolvasó vagy! – kiáltott fel Sunny. – Éppen most akartalak behívni. Ezt nézd meg! Azzal a magasba emelt egy olajfestményt, egy körülbelül harmincszor negyvenötös, keret nélküli vásznat. Tipikus mediterrán tájkép volt, kék éggel és még kékebb tengerrel, ciprusokkal és mandulafenyőkkel, egy terasz-szal, amelyen egy kisgyerek játszott egy kék vizű medence mellett, és egy nővel, aki az egyik olajfa árnyékában lustálkodott. Mögöttük egy nagyobb embercsoportot lehetett látni; magas poharakból kortyolgattak valamit, és beszélgettek. – Ez ő – jelentette ki Sunny drámai hangon. Mac kérdés nélkül is tudta, hogy kire gondol. – Ugyan már, édesem – ellenkezett. – Ez csak egy a sok festmény közül, amelyet nyaranta százszámra vásárolnak meg a külföldi turisták, hogy odahaza felakaszthassák a falra, mint örök emlékeztetőt a gyönyörű vakációra. – Maaac! Ez nem olyan festmény! Nézd meg jobban! Ez a Chez La Violette! Megismerem a teraszát. Ez pedig Violette, személyesen! Neki volt ilyen lángvörös haja! Az öreg vászon megsötétedett az idők során, de a nő vörös hajszínéhez kétség sem férhetett. Hosszú tincsekben omlott a vállára, majdnem a derekáig ért. A vonásait nem lehetett meghatározni, de ahol ült, az tényleg úgy nézett ki, mint a villa terasza. – Lehet, hogy igazad van – ismerte be Mac meglepetten. – Ezt hívják úgy, hogy sorsszerűség! – Sunnyt egészen izgalomba hozta a kép. – Úgy

értem, teljesen véletlen, hogy betévedtem ebbe az utcácskába és beléptem ebbe a vacak kis boltba… És mindez miért történt? Azért, hogy ezt megtaláljam. Lehet, hogy van benne valami üzenet, ami esetleg segít majd megoldani a Chez La Violette titkát. – Sun – ellenkezett Mac. – Az a nő bárki lehet! Egy gyermekére vigyázó anyuka az egyik St. Tropez-i villa teraszán. – Én tudom, hogy ez a nő Violette – jelentette ki megfellebbezhetetlenül Sunny, és a tulajdonos keresésére indult. Végül a bolt végében lévő rendetlen irodában megtalálta. Egy foszló selyemmel bevont karosszékben ült, amelyen ott fityegett a piros árcédula, egy ugyancsak árcédulával ellátott, zsúfolt íróasztal mögött. – Szóval ezt szeretné – mondta, miután megigazította a szemüvegét, és bütykös ujjaival hátrasimította ritkuló ősz haját. – Egy nő hozta be, pár héttel ezelőtt. Jóval többet adtam neki érte, mint amennyit kellett volna, de szépnek találtam, és arra gondoltam, hogy majd megtetszik valakinek, és megveszi. Nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan eljön ez a nap. Az összeg, amelyet megnevezett, valóban nagyon magas volt, de Sunny nem alkudozott. Azt akarta, hogy az övé legyen a kép, bármi áron. A boltos barna papírba csomagolta a vásznat, leragasztotta, és bonne chance-ot31 kívánt a csinos vásárlónak. Sunny kiment Mac után, aki közben ismét felhívta Caroline-t, megint csak hiába. És már fél öt is elmúlt. Elvette Sunnytól a barna csomagot, a hóna alá dugta, és azt mondta: – Gyere, drágám. Most elmegyünk meglátogatni Caroline Cavalaire-t. – Miért? – kérdezte Sunny. Most örült igazán, hogy lapos talpú cipőt vett fel, mert a macskakövek olyanok lettek volna a magas sarkú számára, mint az aknamező. – Azért, szerelmem, mert Caroline sürgősen el akar mondani valamit, amiről azt állította, hogy nem fogok örülni neki. És mert, ha engem kérdezel, Caroline-nak segítségre van szüksége, és mert nem hívott fel, pedig megígérte, hogy hívni fog. A címen, amelyet Caroline megadott, egy kis lakást találtak egy kézi készítésű csokoládét árusító bolt felett, St. Tropez talán legbájosabb terén, egy drágának tűnő butik és egy kávéház között, ahol a tulajdonos egy hatalmas platánfa árnyéka alatt alakította ki a teraszát. Mac itt hagyta Sunnyt a festménnyel együtt, de előtte még rendelt neki egy citromlevet, majd miután megígérte, hogy nem marad sokáig, megkerülte a csokoládéboltot, és megkereste az épület bejáratát. Az egyetlen csengőgomb mellett elhelyezett réztáblán valóban ott találta a Cavalaire nevet. Mac megnyomta a csengőt, és várt. Semmi sem történt. A csokoládéboltból ínycsiklandó illatok szálltak az utcára. Mac nyála majdnem kicsordult, amikor a kirakatüvegen át meglátta a különleges ízesítésű csokikat a szalaggal gyönyörűen átkötött dobozokban. Ismét becsengetett, de Caroline továbbra sem nyitott ajtót. Miután harmadszor is hiába próbálkozott, még egyszer felhívta a névjegykártyán lévő számot. Míg a csörgéseket hallgatta, a kávéház teraszán ülő Sunnyt nézte, aki, miközben nagyokat kortyolt a friss limonádéból, birtokló pillantásokat vetett a barna papírba csomagolt festményre. Mac megcsóválta a fejét. Sunny bizonyos vonatkozásban éppen olyan volt, mint Tesoro. Ha egyszer a fejébe vett valamit, abból nem engedett. Mivel Caroline még mindig nem került elő, Mac úgy döntött, nem próbálkozik tovább. Visszament Sunnyért, és azt javasolta neki, hogy menjenek le a partra, megnézni a naplementét. – Úgy érted, egyedül? – kérdezte Sunny döbbenettől elkerekedett szemmel. – Úgy bizony, drágám. Csak te meg én. – Mert ebben a pillanatban úgy érezte, hogy a világ összes Belindájából meg Caroline-jából elege van. 31

Sok szerencsét.

48. Visszafelé sétáltak az utcán, amikor Mac telefonja végre megszólalt. – Igen? – Mr. Reilly, Francois Reynaud vagyok. – Miben segíthetek, uram? – Az egyik festményemet, Seurat Les Pins d'Antibes-ját látták Zürichben. Egy ismert gyűjtőnek kínálták fel, nagyon csendesen, megvételre. Ezt a képet senki sem látta azóta, hogy a tulajdonomban van, vagyis negyven éve, és a gyűjtő tudta, hogy mit kell tennie. Nem dőlt be a névtelen eladónak. Lévén hogy becsületes ember, több kereskedőt is felhívott, végül kiderítette a nevemet, és idetelefonált. – És biztos, hogy a Seurat a maga gyűjteményéből való? – Biztos. Hacsak nem hamisítvány. Mac Valenti Picassójára gondolt. – Mondja, uram, ha a hamisítvány elég jó, észrevenné egy kereskedő, hogy be akarják csapni? – Valószínűleg nem, de gondolom, mielőtt bevenné, azonosíttatná egy szakértővel. – És mi van akkor, ha a szakértő is téved, és valódinak minősít egy hamisítványt? Ön szerint előfordulhat? – Valószínűleg igen, de csak nagyon ritkán. Merthogy, amint azt bizonyára maga is tudja, a szakértők sem tévedhetetlenek. Az egész arról szól, hogy mennyire ismeri az adott festő többi képét, és milyen jó szeme van. Nincs olyan ember, akinek mindig, mindenben igaza van. – Lehet tudni, hogy ki ajánlotta fel eladásra a festményt? – Egy Suzanne Lariot nevű nő. – Jézusom! – Mac döbbent szemet meresztett Sunnyra. Sunny kérdőn felvonta a szemöldökét. – Mi történt? – Talán ismeri? – kérdezte Reynaud. – Azt nem mondhatnám. Tőle béreltük a villát, az interneten keresztül, de rajtunk kívül másoknak is kiadta ugyanerre az időre. A házról kiderült, hogy romokban áll, Madame Lariot pedig nyomtalanul eltűnt. Fogta a pénzünket, és kereket oldott. Erre most azt mondja, hogy Svájcban van, és a maga ellopott festményét próbálja értékesíteni. – Ez több mint véletlen egybeesés – jegyezte meg Reynaud. – Feltételezem, hogy kapcsolatba lépett a svájci rendőrséggel. – Természetesen. És a helyiekkel is. – Van személyleírásunk? – Középkorú, slampos, szemüveges, barna hajú. Főleg az ócska ruházatával keltette fel a gyűjtő gyanúját. Mint azt maga is tudja, Mr. Reilly, mindenféle emberek előfordulnak a művészvilágban. Van, aki drága öltönyt hord, van, aki farmert és pólót, de egyik sem úgy fest, mint aki – és most a gyűjtőt idézem – egy ócska turkálóban szedte össze a holmiját. – Értem. Nagyra értékelném, ha időnként informálna az ügy állásáról, Monsieur Reynaud. Mac Sunnyra nézett. – A mi Madame Lairot-nk Zürichben bukkant fel a minap. A Francois Reynaud-tól ellopott festmények egyikét próbálta értékesíteni. Egy Seurat-t. Mivel nem úgy festett, mint a műkereskedők többsége, és a gyűjtő, akit megkörnyékezett, még sohasem hallott róla, gyanút fogott, és informálta a rendőrséget. – A mi Madame Lariot-nkról beszélsz?

– Pontosan! Sunny kihúzta Mac hóna alól a barna papírba csomagolt olajfestményt, és a mellére szorította, mint aki attól tart, hogy valaki kikapja a kezéből, hogy aztán megpróbálja Zürichben eladni. – Most mi lesz? Mac elvigyorodott. – Drágám. Először is megyünk és keresünk egy bisztrót. Pizzát szeretnék enni, jó hideg sörrel meg helyi vörösborral. Közben megnézzük a naplementét, és pár órára megfeledkezünk Madame Lariot-ról. – De mégis, ki lehet ez a nő? – Szerintem helyi lakos. A zürichi műkereskedő pontos személyleírást adott róla a rendőröknek, de mivel a „csellengőink” hallani sem akarnak róla, hogy a rendőrséghez forduljunk, ezen a vonalon semmit sem tehetek. Hacsak nem gondolják meg magukat. Miközben a pizzájukat ették és a sört kortyolgatták, Sunny abban bízott, hogy a „csellengők” kitartanak az elhatározásuk mellett. Más sem hiányzott neki, mint hogy a helyi zsaruk beletenyereljenek a vakációjába.

49. Bertrand csalódottnak érezte magát, amikor Laureen nem jelent meg előző este a találkozójukon. Feltételezte, hogy elment valahová az apjával, meg a „vihar lovagjaival”, ahogy magában elnevezte a Chez La Violette titokzatos vendégeit. Hosszú várakozás után feladta, és elment a barlangjába, az egyetlen biztonságos helyre, ahol tudta, hogy senki sem fog rátalálni. Nem mintha bárki a keresésére indult volna egyszer is. Ott is aludt, a hátán, a csillagos égbolt felé fordítva rövidlátó szemét, amely oly hatalmasnak látszott a barlang mélyéről, és magában hordozta egy másik, egy teljesen új világ ígéretét. Azét a világét, amely csak Bertrand álmaiban létezett. Az éhség volt az, ami másnap reggel visz-szavitte a szállodába. Piszkos és rendetlen volt, és olyan hangosan korgott a gyomra, hogy attól félt, Caroline meghallja a pult mögött, és fülön csípi, még mielőtt elérné a lépcsőt. Csakhogy ezúttal nem Caroline ült a pult mögött, hanem Renée, akit túlságosan lefoglaltak az újonnan érkezett vendégek, így el tudott osonni mellette. A szobájába érve megtalálta Laureen ajtó alatt becsúsztatott üzenetét, amitől, önmagát is meglepve, elmosolyodott. A kislány találkozót javasolt, este 11-kor. Végre valami, amire érdemes volt várni. Lezuhanyozott, aztán felvett egy régi, de tiszta pólót, apja nyakkendőjét szorosra húzta a sortja derekán, majd leszaladt a lépcsőn, és a pincérek legnagyobb meglepetésére magába tömött egy nagy adag reggelit. Ez után visszament a szobájába, meghallgatta a Doors CD-jét, írt néhány sort a tudományos naplójába, végül elnyomta az álom. Az éjjeli találkozó volt az utolsó éber gondolata. Machez és Sunnyhoz hasonlóan Laureen és Billy is pizzát vacsorázott abban a kicsi vízparti büfében, amelyre véletlenül bukkantak autózás közben. A tengerparti úton haladva maguk mögött hagyták St. Tropez-t, majd egy körforgalomhoz érve elfordultak Théoule irányába. Hamarosan egy aprócska öböl partján találták magukat, amelynek régi, dísztelen kunyhók sorakoztak az egyik partján, míg a másikon szinte egymást érték a kicsiny, barátságos büfék és kávéházak. Az egyiken felfedeztek egy hatalmas „Pizza” feliratot. Billy, aki már szinte a szájában érezte a hideg Bud és a pepperoni ízét, azonnal leparkolt. Így kerültek ide. Kicsi Laureen elgondolkodva rágcsálta a margarita pizzaszeletet. Vagy fél órába telt,

mire megette. Egy Oranginát ivott hozzá. Így nevezték a franciák szénsavas narancsitalát, amelyet nagyon megszeretett. – Jól vagy, Kicsi Laureen? – kérdezte aggódó hangon Billy. – Jól, apa. Billy már a harmadik szelet pepperonis pizzánál tartott. – Tetszik a nyaralás? Laureen óvatos pillantást vetett az apjára a pizza kissé megégett széle felett, amelyről megpróbálta lerágni a sajtot. Nem szerette a szélét. – Apa? – Igen? – Szerinted a mami szívesen enne pizzát velünk itt, Dél-Franciaországban? Billy abbahagyta az evést. Laureen szinte sohasem hozta szóba az anyját. – Igen. Azt hiszem, a mami nagyon örülne, ha itt lehetne. Tudod, hogy mennyire szerette a tengert. – Igen. A kék volt a kedvenc színe. És a Földközi-tenger olyan kék… – Szerintem is. Egészen különleges – értett egyet a lányával Billy. Laureen pontosan addig ette meg a pizzáját, ameddig a sajt tartott rajta. A megmaradt szélét óvatosan visszatette a tányérjára. A szájához emelte az Oranginát, és elgondolkozva beleszippantott a sárga szívószálba. Közben továbbra is Billyt nézte. – Apa? – Igen, kicsim? – Gondolod, hogy a mami most lát bennünket? Tudja, hogy itt ülünk a kék Földközitenger partján, és pizzát eszünk? Billy szívét összeszorította a fájdalom. Ő már megbékélt a felesége halálával. Az ő emlékére hozta létre a texasi iskolásokat segítő alapítványt, mert tudta, hogy így sohasem merül feledésbe. Ráadásul még mindig hiányzott neki. Főleg az ilyen nehéz pillanatokban, amikor a kicsi lánya választ akart kapni valamire, és ő nem tudta, mit mondhatna neki. Laureen nyugtalan ujjai már a szoknyája tülljét markolászták, zsíros foltokat hagyva a lenge anyagon. – Ugye, apa, nem tudod megmondani? Billy felsóhajtott. Átnyúlt az asztalon, és megfogta, majd kihajlította a kislány ujjacskáit. – Nem, kislányom – mondta gyengéden. – Erre a kérdésre nem tudok biztos választ adni. Más sem tudna. Ez egy nagy-nagy titok, amit még senkinek sem sikerült megfejtenie. Egyetlen dolgot tehetünk. Megpróbáljuk elhinni, hogy lát bennünket. Laureen megszorította az apja kezét. – Én elhiszem – mondta elvékonyult hangon. – Ennek igazán örülök. – Billy hátratolta a kalapját, és a lányára mosolygott. – Egyvalamit sose felejts el, Laureen. A mami nagyon szeretett téged. – Nem fogom – ígérte meg ünnepélyesen a kislány. Aztán a Miki egeres órájára nézett, és egy pillanat alatt teljesen megváltozott. Kilenc óra volt. Épphogy érkezni kezdtek a vacsoravendégek. Ők voltak az elsők. De neki tizenegykor randevúja volt a barátjával, és még vissza kellett érniük St. Tropez-ba. – El fogunk késni – mondta idegesen. Billy szemöldöke a magasba szaladt. – Honnan? – Hát, csak… úgy. – Szeretnél már otthon lenni az Hotel des Reves-ben, ugye? Lefogadom, hogy Bertrand miatt. Laureen megrebegtette a szempilláit, de nem válaszolt. Nem akart Bertrand-ról beszélni.

Billy kifizette a számlát, és hamarosan már úton is voltak St. Tropez felé. Későre járt, amikor visszaértek a szállodába. Billy felvitte Laureent a szobájába, és azzal, hogy még visszamegy az udvarba, hátha ott lesznek a többiek, elbúcsúzott tőle. Laureen, akit majd szétvetett az izgalom, hogy el fog késni, kényszerítette magát, hogy várjon még öt percet. Még az óráját is beállította. Amikor letelt, kikukucskált a folyosóra. Üres volt, így hát nekiiramodott. Csak azt sajnálta, hogy nem vette le a csizmáját, mert akkora zajt vert a talpa a padlón. De ahhoz, hogy visszamenjen, már késő volt, le meg mégsem húzhatta. Egy perc alatt leért a földszintre, és óvatosan körbepillantott a halion. Mivel a vendégek többsége még mindig vacsorázott, üres volt. Az éjszakai portás sem volt a helyén. Sőt a bárpult mögött sem állt ott a csapos. Laureen ennek ellenére lábujjhegyen folytatta az útját. Menet közben a bárpultra pillantott, és megakadt valamin a tekintete. Egy rózsaszín folyadékkal teli koktélséker volt. Korábban többször hallotta, hogy Cosmót rendeltek a felnőttek. Annak volt ilyen a színe. A pulthoz szaladt, felkapta a sékert, és mivel nem volt zsebe, ahol eldughatta volna, az oldalához szorította. Aztán az ajtóhoz szaladt. Merev karja alatt azonban megcsúszott a séker, így a két kezébe fogta, majd hangos csizmacsattogással, lebegő tüllszoknyával elindult a parti ösvény felé. Bertrand már messziről meghallotta a lépteit. Megfordult, és végignézte, amint Laureen lecsusszant az egyik homokos dűnén. Amikor a fiú mellé ért, megemelte a sékert. – Nézd, mit hoztam! – Mi az? – Rózsaszín – mondta segítő hangon. – A felnőttek egyik kedvence. – Azt akarod mondani, hogy alkohol? Laureen vállat vont. – Miért nem kóstolod meg? Bertrand elvette tőle a sékert, és lecsavarta a tetejét. Gyanakodva beleszagolt. – Gyümölcsillata van. – Tulajdonképpen gyümölcslé, csak van benne vodka meg még valami. Bertrand erre a szájához emelte a sékert, és belekortyolt. Aztán visszaadta. Nekitámaszkodott a sziklának, és a szeme hirtelen résnyire szűkült a szemüvege mögött. Laureen először meggyőződött róla, nem jelentkeznek-e kóros hatások a fiún, aztán ő is ivott egy nagy kortyot. De nyomban ki is köpte, és vágott egy sokatmondó grimaszt. – Ezért vannak annyira oda a felnőttek? Bertrand visszavette a sékert, és megemelte, hogy megnézze, mennyi maradt benne. – Még egy korty mindenkinek – mondta, azzal, a szájához emelte. Ugyanezt tette Laureen is. – Uh-hu… – mondta. – Mind elfogyott. Mit csináljunk a sékerrel? A bárba nem vihetem vissza, mert esetleg meglát valaki. – Hagyjuk a parti bárban – javasolta Bertrand, aki maga is meglepődött azon, hogy milyen gyorsan jár az agya. Laureen összeszedte magát és felállt. Ő is meglepődött, de ő azért, mert megroggyant a térde. – Uh-hu – motyogta újra, és szinte azonnal visszaült. – Te jól érzed magad? Bertrand álmatagon álldogált, és hirtelen akkorának látta a saját lábát, mint a tányért, amelyen a vacsorát szokták felszolgálni. – Én sohasem vagyok jól. Csúszni kezdett a szikla mellett, egészen addig, míg el nem terült a homokon. Laureen

mellé csusszant. Kezüket-lábukat széttárva feküdtek a homokon, és a csillagokkal teli tintakék égboltot bámulták. Egyszer csak elsuhant előttük egy hulló csillag, sebesen, akár a szél. Mintha kifejezetten az ő kedvükért hagyta volna el a helyét. Hogy mennyi idő múlva, azt nem tudták volna megmondani, de egyszer csak azt kérdezte Laureen: – Gondolod, hogy berúgtunk? – Igen. – Bertrand nyelve lassabban forgott a megszokottnál, majd teljesen elhalt a hangja. Némi idő múlva ismét megszólalt Laureen. – Nem érzel hányingert? – Nem. – Én igen – mondta a kislány, bár senki sem kérdezte. – Nem tudom, miért isszák a felnőttek ezt a szörnyűséget, biztos méreg van benne, hogy így érzi tőle magát az ember. Oóóó… – Egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét. – Tényleg rosszul vagyok. – Ez a büntetésed, amiért loptál – felelte Bertrand. – Nem loptam – méltatlankodott Laureen. – Ott volt a pulton, és elhoztam. – Úgy, mint a múltkor a szalmakalapot. – Ugyan már! – Laureen hangja védekezőn csengett. – Mit gondolsz, mit szólna a mamád, ha tudná? Laureen összeszorította a száját. Szédült, ugrált a gyomra, de az, amit Bertrand mondott, olyan döbbenetes volt, hogy még a rosszullétéről is megfeledkezett. Az oldalára fordult, hogy láthassa a fiút. – És a te mamád mit szólna, szerinted, ha megtudná, hogy alkoholt ittál? Bertrand megragadta a sékert, és feltápászkodott. Aztán megfogta Laureen kezét, és felhúzta. Egymásba kapaszkodtak, és inogva odabotorkáltak a parti bárhoz. A sékert letették a polcra, abban bízva, hogy majd reggel megtalálja a személyzet. Aztán csak álltak, kézen fogva, és a tenger egymást kergető, ám egymást soha el nem érő hullámait nézték. Laureen azt kívánta, bár sohase lopta volna el a koktélt, de ha nem lopja el, Bertrand sohasem hozta volna szóba az anyját. És az övét sem. Bertrand megfordult, és visszanézett a sziklájukra. Teljesen megfeledkezett a köpenyéről meg a látcsövéről. Elengedte Laureen kezét, majd, miután megbotlott a saját lábában, visszament az értékes darabokért. Amikor visszaért, Laureen vállára terítette a köpenyt. – Ezt meg miért csináltad? – kérdezte a kislány, de közben mosolyognia kellett, mert a merev tüllszoknya kinyomta a köpeny alját, ezért kétszer akkorának látszott benne, mint amekkora valójában volt. Bertrand a nyakába akasztotta a látcsövet, aztán ismét megfogta Laureen kezét. – El kell takarnunk azt a rózsaszín balettszoknyát – válaszolta, majd még hozzátette: – Nehogy valaki meglásson. – Miért? – kérdezte ismét Laureen. A gyomra már nem háborgott, és érezte, hogy ostobán vigyorog. – Mert elmegyünk a Chez La Violette-be – felelte Bertrand fontoskodó hangon. – A tudományos kísérletet végző nemzetközi duó új főhadiszállására. Onnan fogjuk irányítani az „Ellopott műkincsek felkutatói” akciót, amelynek nyomán az ölünkbe fog hullani a többzsáknyi euró. Laurennek csak egyetlen kérdése volt. – Mi az a duó?

50. Egymás kezét fogva sétáltak a parton. Laureen érezte, hogy hányni fog. – Bertrand? – kérdezte. – Oui? – A fiú ezúttal franciául beszélt. – Biztos, hogy nem vagy rosszul? Bertrand rosszul volt, de ezt sohasem ismerte volna be egy lány előtt. Inkább alig észrevehetően, gall módra, megvonta a vállát, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A gyomra azonban háborgott, és nem tudta, mit csináljon. – Bertrand. Laureen hangját már alig lehetett hallani. Bertrand érezte, hogy vészhelyzet van. Gyorsan odarángatta Laureent egy szemeteskukához, és diszkréten elfordította a fejét, míg a kislány kiadta magából az alkoholt. Az erőlködő hangok megtették a hatásukat. Ő sem bírta tovább visszatartani, ami kikívánkozott. Odahajolt a kuka fölé, és csatlakozott Laureenhoz. Utána remegve nézték egymást. – Most már jobb – jegyezte meg Laureen. – Soha többé nem iszom. – Én sem. – Bertrand a csapzott, kimerült, viharkabátba burkolt kis alakra nézett. – Gyere – mondta, és elindult a tenger felé. Laureen egy darabig csak nézte, el sem tudta képzelni, mire készül. Látta, hogy óvatosan leteszi a látcsövet a száraz homokra, aztán besétál a vízbe. – Bertrand! – kiáltott utána rémülten. A fiú visszafordult. – Gyere te is! Ettől jobban leszel! A kislány ledobta magáról a viharkabátot, és a fiú után futott. A hullámok már a térdét nyaldosták, amikor eszébe jutott az értékes rózsaszín tüllszoknya. Gyorsan lehúzta rajta a cipzárt, és kilépett belőle. A szétterülő anyag úgy festett a parton, mint egy felfújt tollú rózsaszín madár. Aztán bugyiban és pólóban besétált a hullámok közé. Bertrand a hátán feküdt, széttárt karral, pontosan úgy, ahogy a parton is szokott. Laureen eldobta magát. A szája azonnal megtelt sós vízzel. Vad csapkodással, hogy el ne süllyedjen, megpróbált odaúszni a fiú mellé. Egész kicsi volt, amikor megtanult úszni, mert a szülei mindig attól féltek, hogy egyszer beleesik a medencébe és megfullad, de sohasem lett belőle jó úszó. Most, a Földközi-tenger halkan suttogó, sötét hullámai között először kóstolt bele abba a végtelen szabadságba, amelyet csak az elemek társaságában érezhet az ember. Önmagát, a tengert és a csillagos eget leszámítva teljesen megszűnt számára a külvilág. – Nézz rám, mami! – kiáltotta, miután kiköpte a vizet. – Most nézd meg, mit csinálok! Pár perc múlva, amikor már túl hidegnek érezték a vizet, némán visszaúsztak a partra. Az utolsó métereket gázolva tették meg. Csak akkor álltak meg, amikor száraz homokot éreztek a lábuk alatt. – Meg kellene szabadulnod ezektől a vizes holmiktól – jegyezte meg a bölcs Bertrand. Vedd vissza a tüllszoknyá-dat, aztán megint magadra terítheted a viharkabátomat. Laureen megfogadta Bertrand tanácsát, bár az alsónemű hiányában elég kellemetlen, szúrós viselet volt a tüll. És annak ellenére, hogy ledobta magáról a vizes darabokat, továbbra is vacogott a foga. – És veled mi lesz? – fordult a fiúhoz. – Te is vizes lettél! Bertrand megráncigálta víztől csöpögő sortját. A vihar éjszakáján legalább ennyire elázott, mégsem lett semmi baja. – Én mindjárt megszáradok – felelte, miközben eligazgatta Laureen duci vállán a viharkabátot. – Jobban érzed magad?

Laureen sokkal jobban volt. Mi több, nagyszerűen. – Minden oké. Mikor akarsz elmenni a Chez La Violette-be? – Most rögtön. – Bertrand? – Oui? – Láttam, hogy minden nagy villának saját dokkja van. Ami azt jelenti, hogy nagyon könnyű elinalni a lopott holmival. – Ebben igazad van – felelte Bertrand meglepetten, hogy milyen okos barátnője van. A félhold egészen alacsonyan járt már az égen, de a fénye bőven elegendő volt ahhoz, hogy megvilágítsa előttük a fasorhoz vezető gyalogösvényt. A fák összefüggő sátrat alkotó ágai alatt már jóval sötétebb volt, de az éjszaka világában járatos Bertrand ragaszkodott hozzá, hogy így is az út szélén menjenek, ahol kisebb volt az esély arra, hogy bárki észrevegye őket. – De hát senki sincs itt – tiltakozott Laureen. Vizes holmiját a csizmáiba gyömöszölte, így most mezítláb baktatott Bertrand után, a kezében lóbálva az ugyancsak átnedvesedett lábbeliket. Ilyen körülmények között különösen nehéznek érezte a vállán a viharkabátot. – Sohasem lehet tudni – válaszolta Bertrand, mert eszébe jutott, hány fényszóró elől kellett a bokrok közé menekülnie azon a viharos éjszakán. Laureen lábát azonban felsértették a bokrok, de leginkább attól félt, hogy előbukkan valahol egy kígyó és megmarja. De ezt nem vallotta be Bertrand-nak. Azok után főleg nem, hogy a fiú bevette az Éjszakai Kaland elnevezésű expedícióba. Semmi esetre sem akart ostoba libának látszani. – Bertrand? – Igen? – Honnan tudod, hogy merre kell menni? – Onnan, hogy már sokszor megtettem ezt az utat. Úgy ismerem a Chez La Violette-et, mint a tenyeremet – mondta, bölcsen elhallgatva, hogy éjszaka még csak egyszer közelítette meg a villát, akkor, amikor a vihar lovagjai is megérkeztek. – Tudtad, hogy lakik benne egy kísértet? – Kísértet? – Laureen hangja elvékonyodott a félelemtől. – Igazi szellem? Láttad? Bertrand megint csak vállat vont, ami jelenthetett igent is, nemet is, de ekkor észrevette a kislány arcán a rettenetet. Elvette tőle az egyik csizmát, és ismét megfogta a kezét. – Ugyan! Te is tudod, hogy nincsenek szellemek – mondta. – Vagy ezerszer jártam ott, de még eggyel sem találkoztam. Emlékszel? A látcsövet is ott találtam. – Loptad, nem találtad – javította ki Laureen. – Nem ez a fontos, hanem az, hogy a Chez La Violette remek búvóhely lesz a titkos társaságunk számára – felelte, maga után vonszolva a kislányt. – Mi több, ha rabló lennék, itt rejteném el az ellopott szajrét is. Mivelhogy senki sem szokta átlépni a küszöbét. Soha. – Kivéve bennünket – mormogta Laureen. Az ösvényt kemény göröngyök borították, és arra gondolt, hogy vissza kellene húznia a csizmát. És, ha nem lett volna elég baja, a tüll is szúrósnak bizonyult. – Visszatérve a kísértethez, ha létezik is, teljesen ártalmatlan – folyatatta Bertrand. – Az egykori énekesnő, Violette szelleme. Az övé volt a villa, de ha most látná, lefogadom, hogy elájulna. De az biztos, hogy nem járna vissza kísérteni. Egy falhoz értek. Az egészet benőtte az éjszakánként szirmot bontó jázmin. Laureen megállt, és beszippantotta a virágok édes illatát. Lehet, gondolta, hogy mégsem olyan szörnyű hely ez a Chez La Violette. Bertrand közben ismét megragadta a kezét, és behúzta a bokrok között kanyargó, keskeny gyalogútra. Hamarosan egy kicsi, félig nyitva álló fakapuhoz értek. Bepréselték magukat a nyílásán, és megálltak körülnézni.

A villa sápadt oldalfalán kirajzolódott a hattyúfejes szökőkút sziluettje, és valahol ijedt rikácsolásba kezdett egy madár. – Ez a konyhakert – súgta bele Bertrand a sűrű csendbe. – Bertrand? – Laureen szintén suttogott. – Igen? – Most mit fogunk csinálni? Igazság szerint Bertrand maga sem tudta. A ház sötét volt, és félelmetes, és a szelleméről szóló történetek ugyanúgy kísértettek az agyában, mint a szellem a házban. De természetesen nem közölhette Laureennal, hogy fél. – Bemegyünk – súgta vissza. – Gyere utánam! – tette hozzá még gyorsan, és elindult. A konyhaajtóhoz érve megállt. Laureen olyan szorosan követte, hogy majdnem feldöntötte. Bertrand ujjai tapogatódzva keresték a kulcsot a muskátlis cserép mögött, ahol, úgy tudta, el szokta rejteni a gondnok, de most nem volt ott. Levette a szemüvegét, megtörölte a nedves pólójában, majd visszavette. Az üres ház ettől még félelmetes maradt. – Bertrand? – Igen? – kérdezte egy eltúlzott sóhaj után a fiú. – Én félek. Bertrand kipréselt magából egy halk nevetést, egy feszes kis torokhangot, de ennél többre nem volt képes. Ő is félt. – Ostobaság – mondta, és megszorította a kislány kezét. – Gyere csak utánam, tudom, hogy lehet bejutni. Laureen vonakodva, de követte. – Bertrand? Bertrand ismét felsóhajtott, mintha így akarná jelezni, hogy a lányok idegesítő kis lények, és nem való nekik az ilyen kaland. – Igen? – Nem hiszem, hogy be kellene mennünk. Megkerülték a házat, és most a hátsó terasz felől próbálkoztak. – A franciaablakon el van törve a zár, ott bemehetünk. – Bertrand? A fiú ezúttal felnyögött. – Haza akarok menni. – Jaj! – mondta Bemard elnyújtott hangon. – Hát mi vagy te? Egy félős kisegér? – Természetesen nem – tiltakozott Laureen. Már csak az hiányzott volna, hogy nyafogós lánynak nyilvánítsák! Lábujjhegyen, még mindig mezítláb, követte a fiút. Az egyik csizmát ő cipelte, a másikat Bertrand. Ő látta meg először. Az ablakon keresztül. Egy villanásnyi fényt, amely mozgott a sötétben. Aztán kialudt. – Bertrand! – Shhhh… – A fiú tovább lopakodott az üvegajtó felé. És ekkor ő is észrevette a szobában ide-oda cikázó fénycsíkot. Tetőtől talpig libabőrös lett. Gyorsan hátralépett. Éppen akkor, amikor Kicsi Laureen ajkáról felröppent egy újabb ó, Bertrand, majd egy hangos sikoly. Bertrand gyorsan a lány szájára szorította a tenyerét. – Taissez vouz32 – sziszegte, azzal megmarkolta a karját, és visszafutottak a ház másik oldalára, a konyhakertbe, majd végiggaloppoztak a gyalogúton. A kapuhoz érve még csak nem is tétováztak – amilyen gyorsan csak bírtak, átpréselődtek a nyíláson. Bertrand hallotta, hogy Laureen kapkodva szedi a levegőt, és a pufók ujjak szorítása is erősebb lett a kezén. Mintha sohasem akarták volna elengedni. 32

Hallgass.

– A szellem volt – hüppögte Laureen, már a part felé vezető, lombsátras ösvényen. Megálltak, hogy lélegzetvételhez jussanak. Behúzódtak az árnyékba, és nekitámaszkodtak egy mandulafenyő törzsének. Bertrand visszanézett, de senkit sem látott. Aztán a tenger felett is végighordozta a tekintetét. Ebben a pillanatban még a kint lévő halászhajók is biztonságosabbnak tűntek pislákoló fényeikkel, mint a part. Amelynek a közelében egy másik hajó sötét körvonalai bontakoztak ki a még nagyobb sötétségből, olyan kecsesen, akár egy sellő. Laureen szótlanul, botladozva haladt mellette, miközben visszasétáltak a partra. – Tényleg a szellem volt? – kérdezte, amikor végül megszólalt. – Természetesen nem – felelte Bertrand. – Sokan megfordulnak abban a házban. Szerelmespárok, meg hasonlók. – Fiúkra meg lányokra gondolsz? Akik tetszenek egymásnak? A fiú bólintott. – Igen. És másokra. Tudom, mert láttam a sörösüvegeiket meg a lábnyomaikat. – Bertrand ismét túlzásokba esett. Igazság szerint egyetlenegyszer talált csak egy söröspalackot, azt is világos nappal, és nagy valószínűséggel a gondnok hagyta ott. – És az is előfordul, hogy elmozdítanak valamit. – Ez is igaz volt, de Bertrand tudta, hogy ez is a gondnoknak tulajdonítható. – Szerintem akkor is a szellem volt – makacskodott Laureen. – A szellemek nem isznak sört. A kislány ezzel egyetértett. – Bertrand? – Igen? – kérdezte a fiú anélkül, hogy odanézett volna. – Mi lesz az Euró Duó Titkos Társasággal? – Laureen nem emlékezett pontosan az elnevezésre. – Áthelyezzük a főhadiszállást a barlangomba. Laureen megkönnyebbülten felsóhajtott. Egyvalamit biztosan tudott: azt, hogy nem akar több szellemet látni. – Bertrand? A fiú megállt, és ránézett. Sajnálta, hogy annyira megijedt. Azt meg még jobban, hogy rá is átragadt a félelem. És ő is szívesen lemondott volna a szellemekkel való találkozásról. – Lehet, hogy nem kellett volna meginnunk a Cosmót. – Igazad van. – Megkaptam a büntetésemet, amiért elloptam. A fiú bólintott. – Megígérem, hogy soha többé nem fogok lopni. – Oké. Ekkor már a parti bár közelében jártak. Bertrand körülnézett, nincs-e ott valaki. Ugyanezt tette Laureen is. Különösen Levtől tartott. – Tiszta a part – súgta Bertrand. Aztán visszaadta Laureennak a csizmáját, Laureen pedig visszaadta Bertrand-nak a viharkabátot. – Fuss! – mondta a fiú. És maradj mindig a bokrok mellett, nehogy meglásson valaki! Megvárta, míg a hullámzó tüllszoknya eltűnik a sötétben, és közben a fülét hegyezte, ha véletlenül sikoltást hallana. Semmi sem történt. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és elindult a barlangja felé. Bár a világ minden kincséért sem vallotta volna be senkinek, szentül hitte, hogy szellemet láttak. Élete egyik legfélelmetesebb éjjeli kalandján volt túl.

51.

Mac korán felkelt, hogy megsétáltassa a kutyákat. Sunny még mélyen aludt, ezért óvatosan felhúzta a fürdőnadrágját meg a strandpapucsát, hogy a séta végén megmártózhasson a hűs hullámokban. Ahogy kifelé tartott, észrevett valamit a lépcsőházban. Kicsi Laureen egyik cowboycsizmája volt. Este ejthette le. Felkapta, és látta, hogy valami bele van gyömöszölve a belsejébe. Felvonta a szemöldökét. Az a valami ugyanis pontosan olyan volt, mint a nedves alsónemű. Mac elvigyorodott. Billynek, ezt lefogadta volna, fogalma sem lehetett arról, hogy a lánya éjszakánként nudizni jár, és biztosan nem egyedül, hanem a fura francia barátjával. Odatette a csizmát Laureen ajtaja elé, és a kutyákkal a nyomában lerobogott a lépcsőn. Meglepetten látta, hogy a recepción ezúttal Caroline Cavalaire volt szolgálatban, és a jelek szerint teljesen lefoglalta néhány frissen érkezett vendég. Ennek ellenére felnézett. Találkozott a pillantásuk. Caroline gyorsan odabiccentett, aztán folytatta a munkáját. Mac odasétált hozzá. – Tegnap hiába vártam a hívását, Caroline – mondta. – A, oui. Mais, monsieur, nagyon elfoglalt voltam. És most is az vagyok. Ráadásul nem is volt olyan fontos az egész. – Ezt örömmel hallom, de attól még felhívhatott volna, hogy ne várjam egész nap a telefonját. Látta, hogy Caroline elpirul. Igaza van Macnek, ismerte be, de egyszerűen nem volt rá ideje. – Je suis desolé, monsieur, bocsánatot kérek – tette hozzá, és már vissza is fordult a vendégekhez. Erről akkor ennyit, mondta Mac magának, bár nem tudott szabadulni attól a kellemetlen érzéstől, hogy a nő eltitkol valami fontosat. Elindultak. Tesoro engedelmesen a lába mellett loholt, míg Kalóz, miután levette róla a pórázt, nagy vidáman előregaloppozott. Mac hamarosan észrevette, hogy a Chez La Violette felé vezetnek a nyomai. Amikor a hosszú falhoz értek, Mac belökte a kaput, és felsétált a kavicsos kocsifelhajtón. Közben alaposan szemügyre vette a villát. Olyan volt, gondolta, mint az énekesnő maga: egykori szépsége most romokban hevert. Mégis körüllengte valami mágikus, talán az elmúlt idők aurája, amikor az épület még a szépsége teljében volt, és csak a divatosak meg híresek előtt tárultak fel a kapui. A bejárati ajtó zárva volt, és nem hozta magával a kulcsot. Felkapta Tesorót, és az időközben meghunyászkodó Kalózzal a nyomában megkerülte a házat, és a konyhaajtónál próbálkozott. Azt is bezárták. Ez furcsa, gondolta. Megesküdött volna rá, hogy amikor utoljára ott járt, nyitva hagyta. Arra a következtetésre jutott, hogy azóta ismét itt volt a gondnok, és valószínűleg bezárta. Úgy döntött, nem foglalkozik az üggyel. Visszasétált a konyhakertbe, kilépett a kis fakapun, és a keskeny gyalogösvényen lesétált a partra. Ott mindkét kutya pórázát ráerősítette egy faágra, és beleszaladt a vízbe. Úszás közben érezte, hogy minden idegszála ellazul. Átadta magát annak az örömnek, amelyet a Földközi-tenger minden fürdőzőnek ajánlani tudott: a víz hűvös, sós simogatásának. Ugyanolyan érzés volt, mint amikor először kóstolta meg a messze földön híres helyi rozét. Amikor kifáradt az úszástól, fogta a kutyákat, és sétára indult velük a parton. A parti bárnál megállt egy kora reggeli presszókávéra. A szállodába visszatérve meglepetten látta, hogy már nem Caroline ül a recepciós pult mögött, hanem Renée. Jó reggelt kívánt neki, és megkérdezte, mi történt. – Caroline kapott egy telefont. Az édesanyja megbetegedett, és el kellett mennie Avignonba. Megkért, hogy ugorjak be helyette, és én természetesen igent mondtam.

Amikor Mac felért a szobájukba, Sunny már a teraszon ült. Hosszú, aranybarna lábát a korláton pihentette, és kávét kortyolgatott. Tesoro azonnal felugrott az ölébe. Sunny lehajolt, megpuszilta a kutyus fejét, aztán Macre nézett. Aki ugyancsak lehajolt, de nem a kutyát puszilta meg, hanem Sunnyt. – Szia, édes. – Nézd azt a piros helikoptert! Mac kinézett, aztán azonnal felhívta Levet. – Ugy tűnik, megérkezett Jasper Lord – mondta. – Gondolom, a feleségét keresi. – Látod? Mégiscsak el kellett volna vinned Malibuba. – Miért? Azt gondolod, hogy ott nem találta volna meg? Belinda ott sem tudna megülni a fenekén. – Szerintem nem volt okos dolog helikopterrel megjelenni St. Tropez-ban – vélte Lev. – Felbosszantják vele a helyi nagymenőket. – Francois Reynaud-nak is van. – De ő helyi nagymenő. Mac felnevetett. – Belinda még nem került elő – folytatta Lev. – Gondolom, sokáig alszik. Persze a körülményekre való tekintettel ez a legjobb, amit tehet. Na jó, megyek, kiderítem, hol akar leszállni a gép, és ki a pilótája. Addig próbáljátok meg a házban tartani Belindát. Ha megtudok valamit, visszahívlak. – Mi lenne, ha magammal vinném Belindát? – kérdezte Sunny. – Miért? Hová mész? – Arra gondoltam, hogy visszamegyek, és meg egyszer átnézem a nizzai lapok archívumát. Talán sikerül még felkutatnom valamit Violette-ről. Csak írtak róla, amikor a csúcson volt. És azokban az alagsori lyukakban nem tűnnénk fel senkinek. Kinyújtózott. Feje fölé tartott karjával, vállára omló fekete tincseivel olyan volt Mac szerint, mint egy Playboy-nyuszi és egy Botticelli-angyal keveréke. Megszólalt a telefon. Mac kapcsolata, Alain Hassain volt az Interpoltól, aki azt akarta tudatni Mackel, hogy több dél-franciaországi repülőtéren is látták, ha máshogy nem, útvonaltervek formájában, Joel Krendler gépét. Legutoljára Toulonban. – A közeletekben, Marseille és St. Tropez között – tette hozzá. – Két nappal ezelőtt. Mac megkérdezte, hogy Zürichben látták-e a gépét. – Igen. Talán oda repül el a leggyakrabban, állítólag üzleti ügyeket intéz. Végül is, nemzetközi érdekeltségekkel bíró üzletember, akinek az opera a szenvedélye. Ezért időnként Milánóba is elugrik. A Scala legjelentősebb patrónusai között tartják számon. Gondoltam, hogy talán ez is érdekelni fog. Mac megköszönte az információt, aztán Sunnyhoz fordult: – Ez egyre érdekesebb. Vajon Joel Krendler, aki azt állította, hogy legalább egy évtizede nem járt Dél-Franciaországban, mit kereshetett Toulonban? Sunny előbb vállat vont, aztán megrázta a fejét. – Fogalmam sincs. A legjobb tudomásom szerint ott nincs nemzetközi hírű operatársulat. – Ahogy mondod. Lehet, hogy Monsieur Krendlert más is érdekli, nem csak az opera. És egyre inkább kezdem azt hinni, hogy esetleg a képzőművészet ez a valami. Sunny felvonta a szemöldökét. – Ezen belül is a festészet – tette hozzá Mac. – És annyira érdekelné, hogy a lopástól sem riad vissza? – kérdezte Sunny. – Meglehet. – Ugyan, Mac, ez egy kicsit légből kapott következtetés lenne, nem gondolod? – A légből kapott következtetések többnyire hasznosak. Megnyitják az ember képzeletét. Esetleg kapcsolatot teremtenek bizonyos dolgok között.

– Például a műkincsrablás meg a bérbeadási csalások között? Mac felnevetett. – Az más tészta, drágám. Úgy tűnik, ezen a vonalon zsákutcába jutottam. Madame Lariot-nak legfeljebb bottal üthetjük a nyomát. – Ez azt jelenti, hogy a pénzünknek is? – Nagyon úgy látszik, bébi. Mac kiment a teraszra, leült Sunny mellé, és átfogta a vállát. – Biztos, hogy azokban a poros, föld alatti archívumokban akarod tölteni a napot? Sunny lapos pillantást vetett a férfira a szempillái alól. – Miért? Van más ötleted? – Itt is maradhatnánk, kettesben, egymás kezét fogva… – És megvárnánk, amíg feljön a hold? Felejtsd el, Mac Reilly. Egyébként, ha jól tudom, neked is van némi kinyomoznivalód. Mac felsóhajtott. A Lairot-üggyel kudarcot vallott, ráadásul belebonyolódott egy másikba, egy olyan ember ügyébe, akivel életében csak egyszer találkozott. – Miért csinálod ezt? – kérdezte panaszos hangon Sunnytól. – Azért, szerelmem – Sunny egy pillanatra, egy rövid csók erejéig elhallgatott, majd folytatta –, mert úgysem tudsz kibújni a bőrödből. Én ezt már megszoktam, és eddig azt hittem, hogy te is. Mac elvigyorodott, és közelebb húzta magához. – Már tudom, hogy miért szeretlek – dünnyögte, és végigfuttatta a tenyerét Sunny finom bordáin. És csak azért nem tovább, mert Tesoro figyelmeztetőn beleharapott a kezébe.

52. Nate, aki rikító színű hawaii szörfössortban hevert a strandon, csalónak érezte magát. Szörfözni sem szokott, és Hawaiiban sem járt soha. És attól, hogy Belinda megváltoztatta a ruhatárát, még nem érezte úgy, hogy egy lenne a parton heverésző, félmeztelen, bronzbarnára sült hedonista napimádók közül. Ő más volt, mint a gyerekeikre vigyázó apukák. Irigykedve nézte őket, amint kéz a kézben befutnak a vízbe. A gyerekek sikongattak örömükben. Aztán visszatértek a partra, a férjek a fiatal, csinos feleségek nyakát csókolgatták, akik eközben puha törülközőbe csavarták a vacogó gyerekeket, és leitatták róluk a vizet. A legjobban azonban azt irigyelte, amikor az ifjú, csinos feleség az anyai teendők végeztével hátrahajtotta a fejét arra a bizonyos, intimebb csókra, és megkapaszkodott a víztől csillogó, barna karokban. Még majdnem a gyerekeiket is irigyelte tőlük, pedig azok mindig valami rosszban sántikáltak, és alig várták, hogy felkínálkozzon előttük a következő kaland. Persze most vakáción voltak, és Nate saját tapasztalatból tudta, hogy az élet nem mindig tökéletes. De a körülötte heverő párokat nyilvánvalóan kárpótolták az ilyen pillanatok. Nate a riviérai vakáció, az új francia ruhák, a frissen grillezett halak és a finom borok ellenére ugyanúgy érezte magát, mint régen, semmiféle közösséget nem érzett azzal, amit magában „igazi” életnek nevezett. Még mindig azzal a gondolattal ébredt minden reggel, hogy ki kell pattannia az ágyból, és amilyen gyorsan lehet, be kell jutnia az irodába, mert csak így tehet szert előnyre másokkal szemben a számok játékában. Bár bizonyos vonatkozásban talán jobb lenne, ha most is a pénzcsinálás foglalkoztatta volna, és nem Belinda Lord vagy Sunny Alvarez. Akik még csak szabadok sem voltak.

Türelmetlenül, és dühösen, hogy nem tudja lerázni magáról a „pénzcsinálás halálos szorítását”, visszament a szobájába, lezuhanyozott, felvette a sortot, amelyet Belinda rábeszélésére vásárolt, Hanes márkájú fehér pólót húzott hozzá, és tornacipőt. Aztán felkapta a bukósisakját, lement a földszintre, kihozta a Ducatit a parkolóból, és elindult St. Tropez felé. Nem tudta, hol fog kikötni, de úgy sejtette, hogy a hegyekben. Három óra múlva leállította a motorkerékpárját. Valahol Provence-ban volt, egy kőfallal körülvett, sziklafalnak támaszkodó hegyi falucskában. A faluhoz vezető út olyan meredek volt, hogy Nate azt is felfoghatatlannak találta, hogy meg tudták építeni. Bár elhaladt jó pár útjelző tábla mellett, egyiket sem nézte meg, így fogalma sem volt, hogy hol van. Egyszerűen nekivágott az ismeretlennek, mert el akart szökni önmaga és az élete elől. Csak azt nem tudta, hogyan lehet megvalósítani az efféle szökési kísérleteket. Körülnézett. Kiderült, hogy egy Gordes nevű falucskában van, egy keskeny kőházakkal körülvett, macskakövekkel kirakott téren. A házak földszintjén apró boltok voltak, amelyekben a legkülönfélébb dolgokat lehetett kapni a levendulatasakoktól kezdve az olajfa tálakig, vagy a vidám mintájú, kék-fehér kockás abroszig. A Café Renaissance egy egész sarkot elfoglalt, sőt még a térből is egy darabot. Jó forgalma volt. Az ernyői alatt csak úgy nyüzsögtek az emberek. Hideg italokat kortyolgattak, jól érezték magukat. Amint Nate végignézett rajtuk, megállapította, hogy egyikben sincs meg az a sürgető érzés, amely őt szinte folyamatos mozgásban tartja, és arra ösztönzi, hogy csináljon végre valamit. Aztán rájött, hogy ez nem egészen igaz. A lelke mélyén megbúvó hang ugyanis arra akarta rávenni, hogy térjen vissza ahhoz, amit mindig is csinált. Most is, ahogy itt állt, és az izzó hőségben végtelennek tűnő völgy szépségét csodálta és a kávézóból kihallatszó, vidám nevetést hallgatta, vagy éppen a babakocsikat toló anyukákat nézte, akik menet közben szőlőt, narancsot, uborkát és jégben hűtött halat vásároltak a téren parkoló autóból, és közben a vacsorájukat tervezve élték a mindennapi életüket, kívülállónak érezte magát. Visszaült a Ducati nyergébe, és keresztüldübörgött a falun. Az élénksárga motor után mindenki megfordult, aki mellett elhaladt. Befordult egy lombsátras utcába, ahol a sziklafalakon nagy csomókban nőtt a fű, és ahol kolompcsilingelés vegyült a kecskebőgésbe. Egy garrigue-n járt, ahogy az ilyen területeket nevezik a franciák. A motor erőteljes zúgása, a felette kéken és felhőtlenül elterülő égbolt, a nap perzselő melege és a hirtelen csend olyan kombinációt alkotott, amelytől különös érzése támadt. Nevezetesen az, hogy ő az egyetlen ember a világon. Tényleg teljesen egyedül volt. Egy idő után, maga sem értette, miért, elmosolyodott. Attól, hogy idegen volt egy teljesen ismeretlen helyen, hirtelen szabadnak érezte magát. Egy útjelző tábláról megtudta, hogy egy Bonnieux nevű falu felé tart. Lassított. Nem tudta eldönteni, hogy be akar-e menni egy újabb faluba, ahol ismét belecsöppenne az „igazi” világba, abba, amelyben mindig is a kívülállóság érzetét kelti benne. Emlékeztette arra, hogy számára New York az a hely, ahol otthon érzi magát: Nate Mastersonhoz úgy illett a Wall Street, mint kávéhoz a tejszín, mint whiskyhez a szóda, vagy mint férfihoz a nő. Majd, miután száműzte a fejéből a gondolatot, elmosolyodott, és mégis behajtott a faluba. Valamikor voltak nők Nate Masterson életében, nem is kevés, de jó ideje senkivel sem volt kapcsolata. Olyannal meg főként nem, akivel el tudta volna képzelni az életét. Fogadd el, mondta magának, miközben leállította a motort a falu szélén, a sors azt akarja, hogy egyedül maradj. Ismét egy kicsi, középkori erődfaluban találta magát, amelyet valamilyen építészeti csoda tarthatott csak meg a meredek szikla tetején, egy olyan csoda, amelynek a titkát valószínűleg magukkal vitték a sírba az egykori építők. A szűk, macskaköves utcákat magas, keskeny, egymásnak támaszkodó kőépületek szegélyezték. A földszínű kőben mélyen ülő ablakokat spaletták védték a perzselő napfénytől. Néhány üzlet sorakozott

egymás mellett, egy hentes, egy pékség, egy zöldséges, pár kávéház, néhány kicsi butik és egy szálloda, a kertjében cseresznyefával, amelynek az ágait szinte a földig húzta a temérdek gyümölcs. A falucska temploma úgy nézett ki, mintha mindig ott állt volna a falu közepén, de azóta biztosan, amióta az emberek életében megjelent Isten. Elhaladt egy quincaillerie, azaz egy vaskereskedés mellett, majd az egyik nyers kőből épült ház falán felfedezett egy emléktáblát, amelyről megtudta, hogy valamikor ott élt egy híres művész. A konyhaablakhoz érve hihetetlenül finom illat csapta meg az orrát, amitől, önmaga számára is váratlanul, megéhezett. Behunyta a szemét, beleszimatolt a levegőbe, és megpróbálta azonosítani az illatot. – Daube de boeuf – szólalt meg mögötte egy férfihang. Nate megpördült. – Olyan marhapörköltféle – mondta a férfi angolul. – Marhahús zöldségekkel, sűrű szafttal, amelybe minden valamirevaló szakács legalább egy liter jóféle vörösbort belefőz. Kicsit talán nehéz egy ilyen forró napon, kivéve, ha munkából tér haza az ember, mert akkor nagyon éhes tud lenni. Nate egy pillanatig roppantul irigyelte az ismeretlen férfit, akit ilyen illatok fogadnak odahaza. Saját, mindennel felszerelt csupa acél konyhájára gondolt, amelyet szinte sohasem használt. – Köszönöm az információt – mondta mosolyogva. – Bárki lakik is ebben a házban, szerencsés embernek mondhatja magát. – Az is. De ha éhes, tudok ajánlani egy jó kis helyet. A hegyoldalban található, nem messze innen. Le Moulin du Hubert a neve. Olajmalomként működött, amíg Luberont és környékét el nem érte a modern civilizáció. Két angol fickó étteremmé alakította, és azóta is ők működtetik. – Vigyorogva Nate felé nyújtotta a kezét. – És hogy ne gondolja, hogy teljesen pártatlanul teszem az ajánlatot, elárulom, hogy a két fickó közül én vagyok az egyik. Nate nevetve megrázta a felé nyújtott kezet. – Legalább őszinte. Az előtte álló férfi vékony testalkatú volt, és alacsony. A hatvanas éveit taposhatta, ősz haja erősen kopaszodott, lebarnult arcában szúrósnak tűnő, ősz bajusz kunkorodott. – Malcolm Finney vagyok – mondta. – Örülök, hogy megismerhetem. – Nate Masterson. Én is örülök a találkozásnak. – Nate kíváncsian végigmérte a férfit a sötét szemüvege mögül. – Ostoba kérdés, tudom, de itt lakik? – Itt. Már vagy húsz éve. És akkor sem költöznék el innen, ha fizetnének érte. – Miért? – Nate őszintén kíváncsi volt a válaszra. Szerette volna megtudni, hogy mit láthatnak meg mások egy ilyen helyen. Malcolm Finney megcsóválta a fejét. – Fiatalember, ha ön itt áll, és úgy érzi, hogy fel kell tennie ezt a kérdést, akkor hiába válaszolok rá, úgysem fogja megérteni. – Habozva elhallgatott, de közben tetőtől talpig végigmérte Nate-et. – Miért nem jön el az éttermembe? A társam, Roger remek ételeket készít. Egyebek között daube de boeuf-öt, de természetesen más specialitások is vannak az étlapunkon. Jöjjön el, és válaszolok a kérdésére. De az is lehet, hogy meg sem kell szólalnom, csak nyissa ki jól a szemét. – Elvigyorodott, elővillantva nagy lófogait. – Természetesen a vendégem. Most már muszáj bebizonyítanom, hogy nem az utcán fogom a kuncsaftokat. Nate, önmagát is meglepve, nevetve nyújtott kezet a férfinak. – Rendben. De a bort kifizetem. Engedelmesen követte Malcolm Finney ősöreg Land Roverét a meredek, zötyögős úton, amely egy alacsony fekvésű, erdős területhez vezetett. A fák között tovarohanó patak partján ott állt a régi komálom, és mellette az eredeti malomkerék. A provence-i

épületekhez képest magas, szürkés terméskőből emelt épület valamikor biztosan el tudta tartani magát abból, hogy megőrölt és kipréselt mindent, amit meg lehetett termelni a kopár sziklafalon. Az egyetlen bővítés egy árnyékolóval felszerelt terasz volt rajta, pontosan a malom tó felett, ahonnan csodaszép kilátás nyílt a bukógátra. Az asztalokat zöld-fehér kockás viaszosvászon borította, és az ebédhez már elhelyezték rajtuk a fehér szalvétákat. Némelyik mellett már ott ült egy-egy korai vendég, akik, Nate szerint, olyan kényelmesen kortyolgatták a borukat, mintha az idő mit sem számítana. Vagy ha számít is, a ma után mindig eljön a holnap meg a holnapután. A terasz egyik oldalán a hatalmas, eltolható üvegablakok mögött volt az alacsony gerendás, rézedényekkel telezsúfolt étterem, egy hatalmas kandallóval. Itt aztán, gondolta Nate, a leghidegebb hóviharban is menedéket találna az ember. Szinte látta magát, amint kezében egy pohár skót whiskyvel leül a pattogó tűz mellé, és beszívja a daube de boeuf ínycsiklandó illatát. Miközben Malcolm Finney odakísérte az egyik árnyékos sarokasztalhoz, ismét elfogta a nem sokkal korábban megtapasztalt irigység a férfi iránt. Aki közben odaintette az egyik pincért, egy kellemes külsejű, kék overallt viselő nőt, aki az overall kékjével megegyező kendő mögé rejtette sötét haját, és megkérte, hogy hozzon egy üveg ásványvizet meg egy palack Vieux Télégraphe-ot. – Mivel a bort maga fizeti, arra gondoltam, hogy jó fajtát rendelek – mondta pimasz mosollyal a férfi. – Higgye el, a Télégraphe-nál nemigen terem jobb fajta errefelé. Az egyik legjobb Cotes du Rhones fajta, amit valaha kóstoltam. Aztán elment, hogy megkeresse a társát, aki, mint mondta, a konyhában főzte az ebédet. – A nagyobbik részét, legalábbis – tette hozzá. Egy magas, sötét bőrű és sötét hajú férfival tért vissza, aki fehér szakácskabátot és piros rövidnadrágot viselt. Széles vállú, sötét bajuszú, tipikus mediterrán férfi volt, akiről kiderült, hogy valójában walesi. A két férfi huszonöt éve társult, és azóta együtt dolgoztak. – Bár csak az isten a tudója, hogy tartottunk ki ennyi ideig – jegyezte meg Roger, miközben kezet rázott Nate-tel, és leült, hogy megigyon velük egy pohár Télégraphe-ot. – Valószínűleg már rég szétváltunk volna, ha nem jövünk ide egy vakációra, és nem találjuk meg ezt a helyet – tette hozzá Malcolm. Roger megemelte a poharát. – A megmentőnkre! – mondta mosolyogva. Malcolm Nate-hez fordult. – Ez húzott ki bennünket abból a nihilből, amelyet egyesek „életnek” neveznek. Mindketten a vendéglátásban dolgoztunk. Flancos vacsorapartikat meg fogadásokat vállaltunk, és ilyen-olyan falatkák meg kistányérokon elrendezett miniadagok készítéséből állt az életünk. És a pokolba, nem készíthettük el kétszer ugyanazt, mert mindenki ott volt mindenki partiján. – És az ember egy idő után kifogy az ötletekből – vette át a szót Roger, majd hozzátette: – Egek, de finom ez a bor! A sűrű, gyümölcsös nedű első ízlelésre egyszerűnek tűnt Nate szájpadlásán, de aztán kezdte kiérezni belőle azokat az ízeket, amelyek alapján a szakértők bizonyára fűszeresnek és ilyen-olyan zamatúnak minősítették volna a bort. Ő azonban csak annyit mondott magában, hogy az áldóját, ez ízlik. Mégpedig nagyon. – Az ott a maga Ducatija? – kérdezte Roger a masszív fák árnyékában álló motorkerékpár felé biccentve. – Most vettem – vallotta be Nate. – New Yorkban élek, benn a városban. Ott nincs szüksége az embernek kocsira. – És? Hol dolgozik? – A Wall Streeten – felelte Nate, de nem akart belemenni a részletekbe. Ahhoz

túlságosan jól érezte magát. Roger megkérte a pincérnőt, hogy hozza ki az előételt, ami több kosárka finomságot jelentett. Aztán roston sült csirke következett apró krumplival és bébizöldségekkel, egyenesen a kertből, vajban megpárolva, durva tengeri sóval meghintve, narancssárga vízitormával és friss levendulával megszórt zöldsalátával. Sok elsővel találkozott Nate ebben az egyetlen fogásban. Életében először tapasztalta meg a kertben frissen szedett zöldfűszerek ízét, először evett virággal ízesített ételt, és először ivott bort, amely arra csábította, hogy több pohárral is felhajtson belőle, de nem tehette. Egy olyan embernek, aki Ducatival kirándul, tudnia kell, hogy miből mennyit szabad. Így hát ásványvizet ivott a csábító bor helyett. Roger közben visszament a konyhájába. – Irigylem magát – mondta Nate Malcolmnak, önmagát is meglepve. – Igen? És miért? – Azért, mert olyan embernek ismertem meg, aki megtalálta azt, ami neki az életben a legfontosabb. Megtalálta a szabadságát. Malcolm elmosolyodott. – Maga is jól tudja, hogy senki sem lehet igazán szabad. Nincs olyan, hogy ne lennénk felelősek valakiért, vagy valamiért, legyen az egy asszony, egy társ vagy egy munka. Vagy akár egy Ducati. – Malcolm józan pillantásokkal méregette Nate-et. – A Ducati pénzbe kerül. És az efféle pénzt a lelkével keresi meg az ember. – Akkor az én lelkem ezt a nyamvadt Ducatit szolgálja. Mellesleg készpénzzel fizettem érte. De én akkor is irigylem magától ezt. – Nate, miközben beszélt, körbemutatott mindazon, amit látott, beleértve az öreg malmot, az árnyékos teraszt, a lustán üldögélő, borozgató vendégeket, sőt még azt a kis kacsacsapatot is, amely éppen elindult az udvaron a fák között megbúvó tó felé. – Túl mesés ahhoz, hogy szavakba lehessen önteni, nem? – kérdezte Malcolm. – De ez nem magának való. – Nem? És ezt honnan tudja? – Maga agglegény. Elfoglalt ember. Az ilyen hely örökös törődést igényel. Fenn tudjuk tartani, talán nem is akárhogyan, de ez rengeteg munkába és energiába kerül. Még akkor is, ha a kívülálló úgy látja, hogy boldogságban való sütkérezésből áll az életünk. Mindazonáltal meg tudom mondani, hogy mi lenne jó magának. – Mi? Malcolm ismét végigmérte Nate-et. – Először is figyelmeztetem, hogy ingatlanközvetítéssel is foglalkozom. Nate bólintott. Már sejtette, hogy mi következik. – Oké. Hallgatom. – Van egy ház Bonnieux-ban. A bejárata egyenesen az utcáról nyílik. Ötszintes, és minden szintjén csak egyetlen szoba van. Tartozik hozzá egy kicsi udvar, hátul, ahonnan be lehet látni az egész völgyet. Most egy válófélben lévő német fickó a tulajdonosa. Gyönyörűen helyre van állítva, a berendezése tökéletes. Kívülről nagyon öreg, belülről viszont nagyon modern. Éppen egy agglegénynek való. – És ha ez az agglegény történetesen Manhattanben él? Malcolm vállat vont. – Szerintem jobb, mint egy Ducati. Ahhoz különösen, hogy a hideg, téli és bizonyára magányos estéken felmelegítse a lelkét. Nate beszívta a levegőt. Malcolm pontosan azt fogalmazta meg, ami hiányzott az életéből. Ivott egy utolsó kortyot a Vieux Télégraphe-ból. Már most tudta, hogy sohasem fogja elfelejteni az ízét. – Menjünk, nézzük meg.

53. Sunny úton volt Nizza és az archívumok felé. Sarával és Belindával együtt indult el. A konyhaajtón keresztül hagyták el a szállodát. Belinda, hogy valamennyire álcázza magát, hosszú, bő vászonnadrágot és rózsaszín pamutinget viselt, és ugyanolyan rózsaszín hajpánttal szorította le rövid szőke haját. Miután feltette a kötelező sötét szemüveget, pontosan úgy nézett ki, mint az ötvenes évek Bardot-ja. – Csinos – mondta Belinda, amikor megnézte magát a tükörben. – Lehet, hogy ez lesz az új külsőm. – Nekem tetszik – felelte Sara. – Majdnem jobban, mint a régi. A bérelt Peugeot-ban Sara ült Sunny mellett, az ölében tartva Tesorót. Belindának, bár morgolódott, hogy a hosszú lába nem fog majd elférni, ezúttal meg kellett elégednie a hátsó üléssel. – Szenvedhetnél kicsit halkabban is – mondta neki Sunny. – Ha nem menekítlek ki a szállodából, most a szobádban kuksolhatnál, és miközben valamelyik francia csatornát bámulnád, azt kívánnád, bár sohasem hagytad volna el San Remót. – Mármint hogy sohase hagytam volna ott a férjet? Hah! Most badarságot mondtál, ugye, tudod? Belinda hátrafordult, és kinézett a hátsó ablakon. A mögöttük haladó kocsiban Levre ismert. – Ez a Lev aztán érti a dolgát – dünnyögte. – Még sohasem éreztem magam ekkora biztonságban. – Lev is itt van? – kérdezte Sara, és olyan hevesen fordult hátra, hogy majdnem kitekeredett a nyaka. – Miért? Talán érdeklődsz iránta? Sara elvörösödött. – Természetesen, nem. De attól még… helyes pasi. – És milyen jóképű! – tette hozzá Belinda nevetve, mégis kedvesen. – Szerintem tetszel neki – kapcsolódott bele Sunny is a beszélgetésbe, miközben a körforgalom megfelelő pontján rákanyarodott az autópályára. – Van egy mosolya, amelyet kifejezetten neked tartogat. – Tényleg? – Sara pironkodásába ezúttal némi mosoly is vegyült. – Van egy dallam. Mindig azt dúdolja – elhallgatott, és maga is eldúdolt belőle néhány taktust. – Azt mondja, nem tudja, miből való, de képtelen kiverni a fejéből. Nos, én tudom. – Ne mondd! – Belinda pillantása találkozott Sunny-éval a visszapillantó tükörben. – És nem akarod megosztani velünk a titkot? Sara megrázta a fejét. – Nem. Csak Levnek fogom megmondani, ha legközelebb találkozunk. Oóóó! – kiáltott fel hirtelen, ijedt pillantást vetve Sunny mögé. – Oóóó, istenem! Itt… itt akartak elkapni a múltkor! Pontosan ezen a helyen! – Oké, oké… Nincs semmi baj. Végül is, nem kaptak el. Nyugodtan elfelejtheted. Nem fog megismétlődni a dolog. – Belinda előrehajolt, és vigasztalóan megsimogatta Sara fejét. – Az ördögbe, Sara – váltott szinte azonnal témát. – Tudod, hogy milyen gyönyörű hajad van? Meg kellene engedned, hogy levágjam. Akkor megszabadulnál attól a hatalmas tömegtől az arcod körül. Alig látunk belőle valamit. Sunny gyors pillantást vetett Sarára. – Teljesen igaza van Belindának – mondta. – Többet is megmutathatnál a csinos arcodból.

– Csinosnak azért nem nevezném. - Belinda felnevetett. – Meg vagy őrülve, te lány? Egyenesen gyönyörű vagy, vagyis, az lehetnél, ha megengednéd, hogy megtáncoltassam a fejeden az ollómat. – Majd még meggondolom. – Sara nem akart ennyire gyorsan megválni az arcát jótékonyan beárnyékoló tincsektől. Ugyanazt a célt szolgálták, mint a melle előtt összefont kar. Védelmezték. Most Sunny gondolta úgy, hogy témát kell váltani. – Még nem is mondtam – kezdte, majd elővette a zsebéből a pecsétgyűrűt, és Sara kezébe adta, aki alaposan szemügyre vette. – Emiatt megyünk az archívumba. – Egy dámajáték táblájára emlékeztető pajzs sassal, rókával és egy monogrammal. – Felpróbálta. – Túl nagy. Belinda elvette tőle. – Bizonyára egy férfié volt. Aki a felsőbb osztályok valamelyikébe tartozott. Ha engem kérdeztek, arisztokrata volt, és a kisujján hordta. Mindig ott hordják. Károly hercegnek is van egy. – Szóval azt gondolod, hogy egy arisztokratáé lehetett. – Akár le is fogadom. Nem tudom, van-e az archívumban valaki, aki címertannal foglalkozik. Az meg tudná nézni, kinek volt ilyen címere. Az valószínűnek tűnik, hogy nem angol. – Szerintem Violette német szeretőjéé volt – jegyezte meg Sunny. – Volt szeretője? – Volt. Feleannyi idős, mint ő. – Szerencsés nő volt – mondta Belinda. – Most már legalább tudjuk, hogy mit keresünk. – Mindent, ami Violette-tel kapcsolatos. És a szeretőjével, persze. De ahhoz meg kell tudnunk a nevét. – Majd Violette megmondja. Ha tényleg volt szeretője, biztosan leveleztek, és Violette bizonyára megőrizte azokat a leveleket – vélekedett Sara bölcsebben, mint ahogy azt az életkora alapján feltételezni lehetett volna róla. Egy óra múlva már a mikrofilmeket nézték és a poros papírokat nyálazgatták a Nizza utcái alatt elnyúló helyiségek egyikében. Több műsorplakátot is találtak, amelyek szerint La Violette fel szokott lépni a Casinóban. Ezeken mindig valamilyen csodálatos, többnyire Schiaparelli vagy Lanvin ruhakölteményt viselt, és mindig egy csokor ibolyát tartott az arca előtt. – Pármai ibolya – jegyezte meg Sara. – Fehér. Mindig felerősített a ruhájára egy csokrot, a neve miatt. – Honnan tudod? – kérdezték tőle csodálkozó hangon. – Ide van írva. Odahajoltak hozzá, és mindhárman elolvasták az újságcikket. „La Violette azokra a virágokra emlékeztet, amelyekről a nevét kapta”, írta a cikk. „Nemcsak nagy, ibolyakék szemével, hanem az illattal is, amely mindig körüllengi, és amelyet a ritka és nagyon drága pármai fehér ibolyából állítanak elő, kifejezetten az ő számára, és amely már jóval azelőtt jelzi az érkezését, hogy belépne valahová, karcsún, magasan és gyönyörűen, ezüstös fényű ruháiban és csodálóitól kapott mesés ékszereiben.” Sunnynak eszébe jutott az erős virágillat, amelyet Violette szobájában szokott érezni, és megremegett. – A csodáló természetesen szeretőt jelent – állapította meg Belinda. – Senki sem ajándékoz ékszereket egy nőnek azért, mert csodálja, amit csinál. – Akkoriban előfordult – felelte Sunny. – Lopakodó Jánosoknak hívták az ilyen férfiakat, mert előadás után a művészbejárónál várták az imádottjukat, hogy egy-egy értékes ajándékkal kifejezzék iránta érzett csodálatukat.

– Vagy inkább a vonzalmukat – jegyezte meg Belinda, mire mindhárman elnevették magukat. – Tudom, milyen illata volt a parfümjének – mondta Sunny. – Éreztem a szobájában. – A jó parfüm illata sokáig megmarad – okoskodott Sara. – Na de ennyi ideig? – kérdezte Sunny, és megrázta a fejét. – Nem hinném. Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy Violette még mindig ott van, a házban. – Úgy érted, visszajár kísérteni? – kérdezte döbbenten Belinda. – Jaj, Sunny, ne beszélj őrültségeket! Ekkor Sara izgatottan felkiáltott. – Nézzétek, mit találtam! A szerető nevét! És itt van a képe is! Mindketten mellé léptek. Az elmosódott képről egy szőke fiatalember nézett világos, fenyegető szemmel a fényképezőgépbe. Kurt von Müllernek hívták, és náci egyenruhát viselt. – Istenem, hát mégis igaz! – suttogta Sunny. – Violette-nek viszonya volt egy nácival. Visszarakták a helyére az aktát, aztán felbotorkáltak az utca szintjére. Ott döbbenten látták, hogy még mindig süt a nap. Természetesen Lev is ott volt; egy újságot nézegetett laza testtartásban, cigarettával a kezében. Úgy nézett ki, mint egy átlagos járókelő. Már attól jobban érezték magukat, hogy ott találták. Az egyik mellékutcácskában ráakadtak egy csendes kis borozóra. Beültek. Omlettet, salátát és bort rendeltek. – Most már nincs más dolgom, mint a Gothai almanachban fellapozni Herr Kurt von Müller nevét – mondta Sunny. – Az meg mi? – kérdezte Sara, miközben sonkás-sajtos omlettje felett reményteli pillantásokat vetett az egyik távolabbi asztalnál üldögélő Lev felé. – Az a német Ki kicsoda. Mindenki benne van, aki valaha számított. Az is, hogy milyen magasra kapaszkodott az arisztokrácia létráján. – Belinda a jelek szerint mindent tudott ezekről a dolgokról. – Az interneten is fenn van – tette hozzá, majd még egy pohárral rendelt a világos rózsaszín borból, amely a pincér szerint a borozó mögötti szőlőből származott. Sara elégedetten hátradőlt a székén. – Jól érzem magam itt veletek – mondta álmatagon. – Örülünk neki. – A jövő héten haza kell mennem. A másik két nő meglepetten kapta fel a fejét. – Máris? – kérdezte Belinda. – Sara, mi az ördögöt fogok csinálni nélküled? – Ó, majd csak elleszel valahogy. Én senkinek sem szoktam hiányozni. – Sara! – Belinda az asztalra csapott az öklével, akkora erővel, hogy összekoccantak a poharak. – Mikor unod már meg ezt az önsajnálatot? Egyébként is, mi a franc van veled? Sara összeráncolta a homlokát a kirohanás hallatán. – Ez az igazság – mondta. – Csak akkor, ha te is azt akarod, hogy az legyen. Nézz rám, Sara. – Belinda a saját mellkasának szegezte az ujját. – Én pontosan az vagyok, akivé tettem magam. Érted? – Segélykérő szemmel nézett Sunnyra, aki egyetértőn bólintott. – Nincs több ellenkezés – folytatta Belinda. – Levágom a hajadat. Ha mindenáron haza kell menned, akkor azt akarom, hogy teljesen új nőként térj vissza. Rendben? – Felemelte a tenyerét, és Sara bátortalanul belecsapott. – Ha annyira akarod… – mondta vékony hangon, mire Belinda felnyögött. – Nem azért, mert én akarom, hanem azért, mert te akarod, Sara. Vésd már a fejedbe végre! – Eltökélt szándéka volt, hogy megerősíti Sara gerincét. Máskülönben nem

engedhette vissza Kansasba, hogy megint végiggázoljon rajta az első haszonleső, jöttment alak. – Beugorhatnánk útközben a repülőtérre? – fordult Sunnyhoz, mintegy lezárva a vitát. – Szeretnék venni néhány angol lapot. Egy Tatlert, meg egy Harpers and Queent. Úgy tudom, útba esik. A repülőtér indulási oldalán voltak, ott, ahol az újságokat árulják, amikor Sunny meglátta a férfit. Hátrafordult, és még egyszer megnézte. Csak a távolodó hátát láthatta. Magas, tagbaszakadt ember volt, makulátlan, bézs színű vászonöltönyben. Bőr aktatáskát cipelt; sűrű, ősz haja olyan volt, mint az oroszlánsörény. És egy foltos szőrű agárkölyköt vezetett pórázon. – Ez lehetetlen! – suttogta döbbenten Sunny. – Kit látsz? – kérdezték a többiek, és ugyancsak megfordultak. Sunny, még mindig hitetlenkedve, megrázta a fejét. – Joel Krendlert. De hol van a kerekes széke? Sunny zavart tekintete Levet kereste a tömegben. És ekkor elszabadult a pokol.

54. Belinda elé odaugrott egy paparazzo, és elkezdte csattogtatni a fényképezőgépét. Belinda felsikoltott. Lev azonnal ott termett. Nyakon ragadta a férfit, és miután elhajította a gépét, a gallérjánál fogva elvonszolta. Ezután Belindát ragadta meg. A többieknek odaordított, hogy kövessék. Egy perc sem kellett hozzá, és mindannyian kint voltak a parkolóban. – De Lev! – kiabálta Sunny, miközben engedelmesen odavonszolta Sarát az autókhoz. – Lev! Itt van Joel Krendler! Láttam! Lev… Lev belökte Belindát egy Lancia hátsó ülésére, rácsapta az ajtót, mondott valamit a sofőrnek, aki azonnal gázt adott. Lev megpördült, és szeme végigpásztázta a területet. Sunny hallotta, hogy Sara félig felnyög, félig felsikolt, amikor meglátta a férfi kezében a pisztolyt. – Ó, istenem, istenem… Levnek… pisztolya van… – nyöszörögte akadozó hangon. – És hová vitte Belindát az az idegen? – Lev, kérlek… – fogta könyörgőre Sunny, mire a férfi végre odafordult. – Elnézést – mondta hűvös mosoly kíséretében. – Csak volt egy kis elintéznivalóm. Most már minden rendben. Sara kidülledt szemmel nézte, ahogy Lev visszacsúsztatta a pisztolyt a hóna alá erősített, láthatatlan tokba. A fogai vacogtak a félelemtől. Ez a férfi egy cseppet sem hasonlított arra a meleg mosolyú, kedves Levre, akit korábban megismert. – Ó, istenem, istenem – ismételgette félelemmel átitatott hangon. – Lehet, hogy az a paparazzo egy hidegvérű gyilkos… Sunny tudta, hogy már nem lehet elkapni Krendlert. Elkéstek vele. Már ha valóban ő volt a férfi, akit látott, mert azóta kezdett kételkedni benne. Ennek ellenére gyorsan vázolta Levnek a történetet. – Krendlernek évekkel ezelőtt volt egy balesete – mondta. – Megbénult, és kerekes székbe került. Erre most itt látom, a nizzai repülőtéren, és úgy sétálgat, mint akinek semmi baja. Lehetséges lenne? – Megpróbáljuk kideríteni – válaszolta Lev, és felhívta Macet. Először a paparazzóról számolt be neki.

– Rábíztam az egyik emberemre – mondta. – Lehet, hogy teljesen ártalmatlan, ki tudja? Hamarosan kiderül. Az adott helyzetben azonban nem bánhattam vele másként. Egy pisztolyt ugyanolyan gyorsan el lehet sütni, mint egy fényképezőgépet. Bár errefelé nem nagyon szeretik a paparazzikat, azt hiszem, nemigen volt rá példa, hogy valaki összetörte a gépüket. Ezért majd felelnem kell, tudom, de Belindát akkor is meg kellett védenem. – És gondoskodnod kellett arról is, hogy ne jelenhessen meg a képe a lapokban – tette hozzá Mac. Ezután Lev átadta Sunnynak a telefont, aki elmesélte Macnek, hogy kit és mit látott. – Krendlert. A saját lábán loholt előttem a nizzai repülőtéren. Mintha a halottaiból támadt volna fel. – Nem egészen – válaszolta Mac. – Miközben a repülőgépe Toulonban várja, egy helyi járattal könnyedén átugorhatott Nizzába. – Mac? – Igen? – Egy kutya is volt vele. Egy versenyagár. Pórázon vezette. Lev megkocogtatta a vállát. – Ki kell jutnunk innen. Sunny bólintott. Sara már a hátsó ülésen kuporgott. Remegett az idegességtől. Sunny beült a kormány mögé, Lev pedig becsukta az ajtót. – Később még beszélünk – hajolt oda Sunny ablakához. – Addig is ráállítom az embereimet Krendlerre. Miután elindultak, Sunny meglepetten vette észre, hogy ő maga is remeg. Bár régóta ismerte Levet, még sohasem látta akció közben, és a gyorsaság meg a hatékonyság, amellyel a férfi a dolgát végezte, teljesen lenyűgözte. Ki tudja, lehet, hogy megmentette Belinda életét. De ha nem, akkor is, jó érzés volt a közelükben tudni. És most alig várta, hogy visszaérjen Machez, és részletesen beszámolhasson neki mindenről. Lehet, hogy valóban Joel Krendlert látta? Olyan gyorsan történt minden, hogy már nem volt benne annyira biztos. Lehet, hogy csak a hasonmása volt. Csakhogy ott volt a kutya is, amely pontosan úgy nézett ki, mint az a bronzfigura Krendler szalonjában, a zöld márványkandalló előtt. És amikor azt látta, biztosan nem a képzelete játszott vele.

55. Mac felhívta Ron Perrint. – Nos? Hogy telik a nyaralás? – kérdezte Perrin. – Nyaralás?! Csupán egy gyilkosság, egy műkincsrablás, egy ingatlanközvetítői csalásban részes eltűnt nő, egy emberrablási kísérlet és egy elméletileg rokkant, kerekes székre ítélt istenverte multimilliomos ügyében nyomozok, aki ma, teljesen véletlenül, a nizzai repülőtéren flangált, szék nélkül, a saját lábán. – Az elmondottak alapján remekül érezheti magát – dünnyögte Perrin. Mac hallotta a hangján, hogy vigyorog. És még másvalamit is hallott, valami szörcsögésfélét, amitől gyanakodni kezdett. – Mit eszik? – Fügét – felelte Perrin. – Jó érett. Most kaptam le az egyik fáról, és ahogy beleharaptam, a leve végigcsurgott az államon. Mac megpróbálta nem elképzelni a füge levétől maszatos Ron Perrint. – Jól hiszem, hogy Krendler volt a két lábon járó béna? – kérdezte Perrin, nyomban a dolgok közepébe vágva. Mac felsóhajtott.

– Jól. – Talán ismerek valakit, aki ismer valakit, aki esetleg ismeri. Egy opera-énekesnőről van szó, akivel az ismerősöm ismerősének viszonya van. – Kicsit nyakatekertnek tűnik a dolog. – Nem annyira. Az igazság kimondásához nincs alkalmasabb pillanat, mint a szeretkezés utáni terefere. – Remélem, igaza van. Addig én megpróbálok megtalálni valakit, aki szó szerint felkelt a halottak közül. – Vagy legalábbis a kerekes székéből. – Nem Krendlerről beszélek, hanem egy szellemről – mondta Mac, Sunnyra és Violette-re utalva. – A baj az, hogy túl sok szellem van Dél-Franciaországban – tette hozzá, mire Perrin elnevette magát. – Miért nem hagyja az egészet a fenébe? Fogják a holmijukat, és költözzenek át Dordogne-ba. Itt béke és nyugalom várja magukat. – Én mintha másképp emlékeznék – jegyezte meg Mac arra a néhány évvel korábbi zűrzavarra utalva, amelyben Perrin feleségét majdnem meggyilkolták. – Hát igen, de azon már, hála istennek, túl vagyunk. És magát és a gyönyörű oldalbordáját mindig szívesen látjuk. – Köszönöm. De hadd jegyezzem meg, Sunny nem örülne, ha hallaná, hogy az oldalbordámként emlegeti. Perrin felkuncogott. – Akkor ne mondja meg neki. Ami pedig Krendlert illeti, máris intézkedem. Amint megtudok valamit, felhívom. Sajnálhatja, hogy nem ehet ebből a fügéből. Mac letette a telefont. A szálloda parkolójában volt, és a Lanciát várta. Amikor megérkezett az autó, odasietett, kinyitotta az ajtaját, és kisegítette Belindát. Gyors köszönetet mondott a sofőrnek, aztán amilyen gyorsan csak lehetett, Belindával együtt eltűnt a konyhaajtó mögött. – A francba! – dühöngött Belinda. – Olyan jól éreztem magam! És nem akartam mást, csak pár brit magazint a reptéri újságostól. – Ostoba lépés volt – torkolta le Mac. – Hát nem érti, Belinda? Jasper Lord St. Tropez felett köröz a helikopterével, mindenütt ott vannak a pribékjei, talán még a repülőtéren is. – Úgy gondolja? – Most már Belindát is elfogta a félelem. Mac visszakísérte a szobájába. – Most mi lesz? – kérdezte elhomályosuló tekintettel, meglágyítva Mac szívét. Aki nemcsak Belindára haragudott, hanem Sunnyra is, amiért hagyta rábeszélni magát a reptéri kiruccanásra. – Majd kitalálunk valamit – mondta, és Dordogne-ra meg Perrin ajánlatára gondolt. Meghagyta Belindának, hogy maradjon a szobájában, és ne csináljon semmit, amíg Sara vissza nem ér. Ha megérkezik, és enni akarnak, a szobaszerviznél rendeljenek. – A francba! – ismételte meg Belinda gyászos hangon. – Megérdemelte, ami történt. Megmondtam, hogy húzza meg magát pár napig, de maga olyan, mint a vízbe vetett parafa dugó. Mindig felbukkan valahol. De most az egyszer fogadjon szót, legyen szíves, és üljön meg a fenekén, amíg kitalálunk valamit. – Az én hibám – mondta leverten Belinda. – A férjjel kellett volna maradnom, és jó kislányként elfogadni a büntetésemet. – Attól, hogy hozzáment, az önbecsülése még megmaradt – emlékeztette Mac. – Már ebben sem vagyok annyira biztos – motyogta Belinda fásultan. Mac még végignézte, ahogy Belinda lerúgta a cipőjét, és az ágyára vetette magát. Az ablak alatt álló ágyra, amelyre minden körülmények között igényt tartott, amikor maga mellé vette Sarát. Megsajnálta. Belindának mindene megvolt, és mégsem volt semmije. – Tudja mit? Szerzek magának egy martinit. Az majd felvidítja, és megnyugtatja az

idegeit is. – Le akar részegíteni? Belinda szemébe hirtelen visszatért a pajkos ragyogás. Mac tudta, hogy nem fogja sokáig tűrni a szobafogságot. Hacsak be nem zárják, mondjuk, a pincébe. Vagy egy koporsóba. Mac maga is elnevette magát, majd lenyomta a kilincset. – Mindjárt visszajövök! Fél óra múlva Sunny is megérkezett. Beültek a szálloda bárjába. Jéghideg sört kortyolgattak, Kronenbourgot, amely erős, tiszta zamatával kitűnő szomjoltónak bizonyult. Mac figyelmesen hallgatott, miközben Sunny teljes részletességgel beszámolt neki a történtekről. – Bármire készül is Krendler – kezdte Mac –, mert biztos vagyok benne, hogy készül valamire, főleg, ha valóban őt láttad a repülőtéren, meg kell mondanom, hogy nagyon eszes ember. Tökéletes álcát választott magának. Egy kerekes széket. Nincs ember, akiben ilyen körülmények között felmerülne, hogy Joel Krendler tud járni. De hát hogy is tudna, aki lebénult? Akinek mindenhez segítségre van szüksége, még ahhoz is, hogy odahívja a komornyikját, mert nem tudja megnyomni a csengőt. Aki egyedül be sem tud ülni abba a nyavalyás székbe… – Engem nem tud becsapni, Mac. Én ugyanis láttam őt – suttogta Sunny. – Oké. Akkor megpróbáljuk kideríteni az igazat. Sunny közben már a hallon keresztülsétáló Laureent és Bertrand-t figyelte. – Nézd, milyen helyesek – mondta. A gyerekek hamarosan eltűntek a lépcsőfordulóban. Mac visszafordult szíve asszonyához. – Mit fogunk vacsorázni? – kérdezte. – Sara teljesen összeomlott – jegyezte meg válasz helyett Sunny. – Nem is úgy gondoltam, hogy vele vacsorázunk. – És Belinda is nagyon megijedt. – Őt sem szándékozom meghívni. – Akkor mi jár a fejedben? – Az, hogy kettesben töltjük az estét. Te meg én. És kiélvezzük a szobaszerviz minden előnyét. Sunny úgy vélte, Macnek nem volt ilyen jó ötlete az Hotel de Paris óta. Útban a szobájuk felé találkoztak Bertrand-nal, aki ismét lefelé tartott a lépcsőn. – Szia, Bertrand! – szólt utána Sunny. – Ha akarod, elviheted sétálni Kalózt. A fiú megállt, és Sunnyra bámult. A szemében felcsillant a remény. Végre nem kellett a nyomasztó múlttal foglalkoznia. – Tényleg? – Persze. Éppen ekkor Kicsi Laureen is beviharzott. Egy pakli kártya volt a kezében. – Ó! – búgta, amikor meglátta őket. – Arra gondoltam, megtanítom Bertrand-t pókerezni. Texasi módon. – Csak vigyázz, nehogy közben elnyerje az utolsó centedet is! – intette Mac. – Nem muszáj most elvinned a kutyát, Bertrand – szólt vissza Sunny, miután elindultak. – Később is jó lesz. Vagy akár holnap. – Már majdnem a szobájuknál jártak, amikor visszanézett még egy utolsó pillantásra. – Lefogadom – mondta –, hogy mostanra minden titkát kiszedte Bertrand-ból. A mi Kicsi Laureenunk az ujja köré csavarta ezt a fiút. – Remélem, tudja, mit vett a nyakába – felelte Mac.

56. A gyerekek leültek az egyik asztalhoz a könyvespolcok mellett, ott, ahol a sakkokat, a kirakójátékokat és a DVD-ket tartották. Koktélidő volt, így a bárban nyüzsögtek a vendégek, de az ő sarkuk a terem távoli végében volt, így oda nem ért el a zaj. – Nem maradhatok sokáig – mondta Laureen, miközben felkapaszkodott az egyik székre, és elrendezte maga körül a lábszárközépig érő, málnaszínű tüllszoknyát. Pontosan ilyet viselt a kísérteties Wilis a Giselle című balettben, tehát utcai viseletnek kicsit kellemetlen volt, de Laureennak azért tetszett. – A papa korán akar vacsorázni. Bertrand bólintott, de nem szólt. Laureen pedig megbánta, hogy szóba hozta a vacsorát az apjával. Bertrand-nak senkije sem volt, akivel leülhetett volna vacsorázni, és attól félt, hogy a megjegyzéssel fájdalmat okozott neki. Azt meg nem ajánlhatta fel neki, hogy vacsorázzon velük, mert nem akart rajta osztozni senkivel. Magának akarta teljes egészében. – Bertrand? A fiú ránézett az asztal másik oldaláról. Egész életében nem hallotta ennyiszer a nevét. Kicsi Laureen, bármit akart is mondani, mindig egy bizonytalan „Bertrand?”-nal vezette be. – Igen? A kislány profi módon megkeverte a kártyát. A fiú elbűvölten nézte a boszorkányos gyorsasággal pergő lapokat. – Te is úgy gondolod, hogy szellemet láttunk? – Természetesen nem. – Bár a lelke mélyén ugyanazt gondolta, amit a kislány, ezt semmi pénzért nem mondta volna meg neki. Mint mindenki, ő is tudta, hogy nincsenek szellemek. Laureen osztott, majd a maradékot letette az asztalra, maguk közé. Ez után megnézte a lapjait, majd a Bertrand-éra is vetett egy pillantást. – Te kezdesz – magyarázta. – Mondd meg, hány lapot kérsz. – Nem tudom. Illetve… Azt hiszem, négyet. – Bertrand? – Mi van? – Ha a képrablók helyében lennél, hová dugtad volna el a képeket? – Nem tudom. – Én a Chez La Violette-be. A fiú meglepetten nézett a kislányra, aki így folytatta: – Jobb, mint egy barlang. Nem nedves, és nincsenek benne polipok. – Polipok? – kérdezte a fiú kétkedő hangon, mert el nem tudta képzelni, mit keresne egy villában egy polip. – Bármilyen jó hely is a Chez La Violette, nincsenek benne festmények. – Honnan tudod? – Onnan, hogy amikor utoljára ott jártam, egyet sem láttam. De az még a rablás előtt volt. Vagy legkésőbb azon az estén, amikor a rablás történt. Laureen diadalmasan szétterítette a lapjait az asztalon. – Miért nem koncentrálsz kicsit jobban? A póker nem nehéz, csak oda kell figyelni. – Hogyan koncentrálhatnék, amikor egyfolytában jár a szád? – Csak a képrablásról beszéltem. Meg a jutalomról – tette hozzá olyan hangon, amelyből még a fiú is kihallotta a vágyakozást.

– Bár én kapnám! – suttogta Bertrand, és ledobta a kártyáját. Laureen megnézte a fiú lapjait. – Várj csak! Hiszen… Te nyertél! – kiáltotta örömtől sugárzó arccal. – Nézd meg! Nekem két ötösöm volt, meg két dámám. Neked három kettesed. Bertrand nem értette a játék lényegét, és fogalma sem volt, hogy csinálta, de tényleg nyert. Az ő arcán is felragyogott az öröm. Egy hosszú percig úgy néztek ki, mint két közönséges, remekül szórakozó gyerek. – Most már mennem kell – mondta váratlanul Laureen. – Nem akarom megvárakoztatni apát. Gondolom, szívesebben vacsorázna Belindával, mint velem, de Belinda szobafogságban van. – Miért? – Semmi különös, csak nagyon keresi a férje. – Vállat vont. – Azt mondják, nagyon gonosz ember, ezért el kell bújnia előle. Ezért próbál rá vigyázni az apukám. – Bertrand-ra nézett. – Legalábbis, ezt mondja. – Laureen még csak nyolcéves volt, de valahol, nagyon mélyen, már ott bujkált benne a nő, aki pontosan tudta, mire megy ki a játék. – Oké. – Bertrand tudta, hogy a kislány nem fogja meghívni az asztalukhoz. Laureen, hozzá hasonlóan, skatulyákban élte az életét. Ők ketten két külön egységet alkottak. De ha együtt voltak, a két skatulya is egyesült. Aztán, amikor elváltak, szétváltak a skatulyáik is. Bár tudta, hogy ezen nem változtathatnak, szomorúan nézett a távolodó kislány után.

57. Mivel Belinda nem hagyhatta el a „barakkját”, a St. Tropez-i és nizzai kalandozás is véget ért. Több alkalommal is sikerült vásárra vinnie a bőrét, ami azzal a következménnyel járt, hogy a hírhedt férj megjelent piros helikopterével a szálloda felett. Nagy vonalakban tehát tudta, hol kell keresgélnie. Mac közölte Sarával, hogy valamit tenni kell Belindával, mégpedig mielőbb. A paparazzóról közben kiderült, hogy nem jelentett különösebb veszélyt. Lev információi szerint egyelőre a férj is vaktában „lövöldözött”, bár az egész partszakaszt bejárta, az Hotel des Reves-t még nem sikerült lokalizálnia, így még mindig nem tudhatta pontosan, hogy hol lehet a felesége. Sara visszavedlett a régi Sarává; a történések hatására zárkózott lett. Visszavette régi, bézs színű, buggyos sortját és fehér tábori ingét, és hosszas tépelődés után lófarokba kötötte fényes barna haját. Vékony lábával úgy festett, mint egy túlkoros iskolás lány, pedig a valóságban már a huszonhetet is betöltötte. Kezébe vette a papucsát, és mezítláb sétált a víz szélén, a nedves homokban. Időnként megállt, kinézett a végtelenbe, és a horizontot kutatta, mint aki válaszokat keres a kimondatlan kérdéseire. Az ellenkező irányból Nate Masterson közeledett. Ő is bézs színű nadrágot és fehér inget viselt, és ő is a kezében lóbálta a szandálját. Odakiáltott Sarának. – Ó, hello – válaszolta Sara, aki majdnem kiugrott a bőréből ijedtében. Teljesen belefeledkezett a gondolataiba, és nem vette észre a közelgő alakot. – Nos… Mit tervezett mára? – kérdezte Nate. – Nem is tudom… – Sara, kerülve a férfi tekintetét, megvonta a vállát. – Semmi különöset. Azt hiszem, kijövök ide lógni Belindával meg a többiekkel. Nate tűnődve végigmérte. – Nincs kedve motorozni egyet? Eléggé messzire megyek, de meghívom ebédelni, ha odaérünk. – Hová? – Az egyelőre titok. De ha eljön, meglátja.

Sara, mintha komolyan fontolgatná a kérdést, hol a tengerre nézett, hol a férfira. – Oóó… Nem is tudom… – Sara, kérem. – Nate, önmagát is meglepve, könyörgőre fogta a dolgot. Valakinek el kellett mondania, mire jutott, és Sara volt az egyetlen, akit erre a célra elérhetett. – Mutatni akarok magának valamit. Valami különlegeset. Kíváncsi vagyok a véleményére. Sara döbbenten nézett Nate-re. – Tényleg? Azt akarja, hogy segítsek magának? – Legalább egy vélemény erejéig. De ennél többet csak akkor mondhatok, ha ott leszünk. Sara elpirult örömében. Még soha, senki nem kérte ki a véleményét, kivéve persze a munkahelyén, ahol mindent tudott, amit tudni kellett, és fontos döntéshozónak számított. – Nagyon szívesen elmegyek magával, Nate – felelte, majd végignézett magán, és elbizonytalanodva megkérdezte. – Akarja, hogy átöltözzem? – Ne! Tökéletesen néz ki. – Azzal kézen fogta, és húzni kezdte maga után. – Gyerünk, Sara Strange! Indulás! Sara az út nagy részében kétségbeesetten szorította Nate derekát. Remegett a térde, mire felértek a meredek sziklafal tetején megbúvó falucskába. – Hol vagyunk? – kérdezte nyöszörgő hangon, miután megkönnyebbülve lekászálódott a Ducati nyergéből. Nate bevezette egy kávéházba, és anélkül, hogy bármit kérdezett volna, mindegyiküknek rendelt egy eszpresszót. A pultnál állva itták meg a méregerős kávét, majd Nate megkérdezte: – Kér még valamit? – Csak vizet – lihegte még mindig levegő után kapkodva Sara. Nate rendelt neki egy pohárral. – Ezt kell megnéznem? – kérdezte Sara, miközben végigjártatta a tekintetét az aprócska térről kiinduló szűk utcácskákon. – És ha már idehozott, hol fogunk ebédelni? – Már remegett a gyomra az éhségtől, még arra sem volt ideje, hogy reggelizzen. – Először hadd mutassam meg magának a titkomat. Nate kézen fogta, kivezette a kávézóból, és elindult vele az egyik keskeny utcán. Meredélyekben végződő, szűk sikátorokban kanyarogtak, amelyek mellett keskeny házak támasztották egymást, dülöngélő sorokat alkotva. Nate megállt az egyik előtt, a meredek utca legmagasabb pontján. Aztán előhúzott a zsebéből egy kulcsot, kinyitotta az ajtót, és udvariasan előreengedte Sarát. Sara értetlenül meredt rá. – Azt akarja, hogy menjek be? – Igen. – De hát… ki lakik itt? – Senki. Egyelőre. – Várjon csak… Ugye nem azt akarja mondani, hogy maga… hogy megvette azt a házat? – De. Tegnap láttam először, és rögtön megvettem. És most a véleményét kérem. Szeretném tudni, hogy helyesen döntöttem-e. – Komolyan mondja, hogy megvette? Csak így, egyszerűen? Itt, a vadon peremén? De hiszen maga Manhattanben él! Mi lesz az állásával? Úgy értem… az a maga valódi énje, nem? – Tudja mit, Sara Strange? – Nate szabályosan feltolta a lépcsőn, és betuszkolta a házba. – Nekünk, kettőnknek sokkal több közös tulajdonságunk van, mint gondoltam. Egyikünk sem tudja pontosan, hogy ki is valójában. A kicsi, négyzet alakú hallban álltak, és a berendezést nézték. A csupasz kőfalak, a

fehérre meszelt gerendák és a világos padló közé csak a parányi piros csempés öltözőszoba vitt némi színt. A további négy szintet nagyon modern, fehér mészkőből készült csigalépcső kötötte össze, egészen az üvegcserepes mennyezetig. Nekivágtak. Minden szinten egyetlen szoba volt. A másodikon egy gerendás nappali, amelyből egy kaviccsal felszórt udvarra lehetett kilépni. Itt egy kicsi, öntöttvas asztal állt székekkel, és pontosan olyan volt, mint egy francia film díszlete. Az udvarból csodálatos kilátás nyílt a völgy egészére, a szőlők és az egykori farmok mozaikjára, amelyekből drága, úszómedencés villákat alakítottak ki az új tulajdonosok. A szoba halvány padlójához remekül illett az alacsony, osztott olasz kanapék mézszínű huzata a nagy, narancsszín párnákkal. A harmadik szint egy konyhából és egy étkezőből állt. A berendezést makulátlan Bulthaup acélbútor alkotta, valamint egy hatalmas üvegasztal narancssárga Eames székekkel. A negyediket kettéosztották egy hálószobára és egy padlótól mennyezetig csempés zuhanykabinra, míg az ötödik, egyben legfelső szinten volt a nagy hálószoba és a hozzá tartozó fürdőszoba. Innen egy sor ablak nyílott egy egészen kicsi erkélyre, amelyen két piros színű Philippe Starck karosszék állt, habosított műanyagból, és egy kicsi acélasztal. Az ablakmélyedéseket zöld futónövények keretezték. A szoba berendezését egy alacsony ágy, néhány fekete bőrülőke alkotta, míg a fürdőszoba az aluljárókban megszokott csempével olyan volt, mint egy modernista szimfónia. Egyetlen szőnyeg, egyetlen dísztárgy sem volt sehol, semmi, ami lágyíthatott volna az eredeti falak között létrehozott egyszerű szépségen. Sara megállt a hálószoba közepén, és többször is körbefordult, nehogy a figyelmét elkerülje valami. Teljesen lenyűgözte, amit látott: a bútordarabok, az alapszínek, a gerendák, a nyers kőfalak, a széles ablakok és főleg a mágikus kilátás, aminek semmi sem szabott határokat. – Akkor sem lepődnék meg, ha odakint megpillantanám a kínai falat. – Tehát tetszik? – Nate-et meglepte, hogy milyen izgatottan várja a nő válaszát. – Hogy tetszik-e? Nate, ez csodálatos! A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott, és aznap először engedélyezett magának egy mosolyt. – Csak… hogy is mondjam… képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg megvette. Az igazat megvallva Nate maga sem hitte el. Megvonta a vállát. – Beleszerettem – mondta egyszerűen. – Már én is voltam így, de az nem oldott meg semmit. – Egy ház talán nem olyan bonyolult, mint egy szerető. Sara felnevetett, és boldogan perdült egy utolsót a szoba közepén. – Nate Masterson, alig ismerem magát, de azt hiszem, ez a házvásárlás az élete legjobb húzása volt. Ez itt… egyszerűen tökéletes. – Megállt, és szembefordult a férfival. – De mit fog itt csinálni? Úgy értem, teljesen egyedül lesz. Télen is, meg mindig. Nate még mindig mosolyogva kézen fogta Sarát, levezette a legdögösebb csigalépcsőn, amelyet a nő valaha látott, és kilépett vele a keskeny, macskaköves utcára. Bezárta az ajtót, zsebre vágta a kulcsot, és visszasétált vele a Ducatihoz. – Ezt majd ebéd közben elmesélem – felelte. – Az új barátaimnál. Sarának egy perc sem kellett ahhoz, hogy újra és újra szerelembe essen, ezúttal a fák között megbúvó miniatűr malommal, a sebes vizű patakban bukdácsoló kacsákkal és az egyszerű étteremmel. És Malcolmmal és Rogerrel, és elképesztő étvágycsináló falatkáikkal. Most már nem találta meglepőnek, hogy Nate szinte gondolkodás nélkül megvette a házat. – Valamikor pincérként dolgoztam – jegyezte meg mintegy mellékesen, miután a sötét

hajú pincérnő letett eléjük egy újabb kosár kenyeret. – Maga? Hol? – A Hootersnél. Nate álla leesett. Arra számított, hogy a helyi kávézóban. Sara elvigyorodott. – Csak vicceltem. Egy steak house-ban. Valamiből ki kellett fizetnem a tandíjamat. Üzletvitelből diplomáztam. El tudja képzelni? Nate el tudta. Sarának, a bizonytalanságai ellenére, tiszta feje volt. – Maga megtalálta a paradicsomot – folytatta Sara, miközben megkóstolta a parányi zöld lencséket, és mohón megmártott egy kenyérdarabkát a zellerszószban. – Meg – felelte Nate. Sara, életében először, minden gátlását levetkőzte, és átadta magát az élvezeteknek. Talán a hely hozta ki a lányból mindezt, a durvaságában is hamisítatlan provence-i táj, ugyanúgy, ahogy belőle is, annak ellenére, hogy véletlenül vetődött csak ide, teljesen ismeretlenül. De eltökélt szándéka volt, hogy az utolsó szegletét is megismerje ennek a gyönyörű, vad vidéknek, a nyári napsütés idején ugyanúgy, mint télen, amikor a jeges szél végigsüvít a szűk utcácskákon. Előre tudta, hogy a levegőnek, ha beszippantja, boríze lesz, tiszta és bódító, amitől az embernek olyan érzése támad, hogy felrepül, és meg sem áll a holdig. – Maga az egyetlen, akinek elmondtam. Sara meglepetten nézett a férfira. – Még Belindának sem szólt? Nate felnevetett. – Neki főleg nem. Sara szintén elnevette magát. Tudta, hogy mostanra Belinda telekürtölte volna Nate titkával a fél világot. De hogy minden ismerősének elmondta volna, ahhoz kétség sem férhetett. – Akkor ne is mondjuk el neki – suttogta Sara. – Ne. – Nate a nőre mosolygott. Határozottan jól érezte magát a társaságában. – Természetesen meg akarom tartani az állásomat – fűzte hozzá, bár az ösztönös vásárlás közepette ezzel a kérdéssel nemigen foglalkozott. – De most minden más lesz. Most már nem fogja lekötni minden energiámat az, amit csinálok. – Mert most már lesz hová visszavonulnia – fűzte hozzá Sara olyan vágyakozó hangon, amely egyenesen Nate szívéig hatolt. – Hé, mi a baj? – kérdezte egészen gyengéden a férfi. – Hamarosan haza kell mennem. Már a jövő héten. Kansasba. Amivel nem is lenne semmi baj – tette hozzá sietve. – Szeretek ott élni, hiszen ott születtem. Gyönyörű hely, és az emberek is kedvesek. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy onnan származom. Erről jut eszembe: maga hová való? Nate felvonta a vállát, mintha nem lenne ínyére a téma. – Brooklynban születtem, New Jersey-ben nevelkedtem – mondta gyorsan. – Aztán ösztöndíjat kaptam a Colgate-re. Pénzügyből diplomáztam. Még egyetemista voltam, amikor meghaltak a szüleim. Autóbalesetben. – Sara együtt érző arcát látva ismét vállat vont. – Nincs családom, akikkel bármit megbeszélhetnék. Így a munka lett az életem értelme. És élveztem is. – Egy darabig. – Ahogy mondja. Egészen mostanáig. – Nekem remek állásom van, és jól is végzem a munkámat – szólalt meg egy idő után Sara. – Egy nagy egészségügyi központ betegfelvételi osztályán dolgozom. Én vagyok a vezetője, én mozgatom a szálakat. El sem tudja képzelni, milyen hatalmaskodó tudok lenni. – Bánatosan felnevetett. – Csak a magánéletemben vagyok ekkora csődtömeg. – Maga nem csődtömeg. – Nate bort töltött a lány poharába, bár ő maga már nem ivott. – Maga egy okos, fiatal nő, ráadásul nagyon csinos is. A baj az, hogy nem engedi

megvillanni ezeket a tulajdonságait. Védekezőn összekulcsolja a karját a melle előtt, begörbíti a vállát, és hagyja, hogy a gyönyörű haja eltakarja a szép arcát meg a csodálatos szemét. Sara elpirult a döbbenettől. – És még sohasem láttam ilyen pirulós teremtést – fűzte hozzá Nate. Sara vágott egy grimaszt. – Gyerekkori szokás. Úgy látszik, nem tudtam kinőni. – És? Mit fog csinálni odahaza, Kansasban? Visszamegy a munkahelyére, és ott folytatja, ahol abbahagyta? Sara bólintott. – Csak nem ugyanazzal a férfival. - Nate felnevetett. – Ideje indulnunk – mondta, amikor Malcolm és Roger az asztalukhoz lépett, elköszönni. – A mielőbbi viszontlátásra! – ordította Malcolm, hogy a Ducati dübörgése mellett is meg lehessen hallani.

58. Bertrand egyedül volt. Kicsi Laureen egész napos kirándulásra ment az apjával, és bár későre járt, még mindig nem tértek vissza. És Bertrand-nak hiányzott a kislány. Mivel képtelen lett volna elviselni egy újabb korai vacsorát magányosan, a vendégek kíváncsi pillantásai közepette a megszokott sarokasztalánál, lement a konyhába, és megkérdezte, kaphatna-e inkább egy szendvicset. A főszakács személyesen készítette el neki az egyszerű vacsorát: a pestokrémes minibagettet csirkével és paradicsommal. Kapott még egy üveg Oranginát, és Bertrand már úton is volt a barlangja felé. A gyíkok még nem tértek nyugovóra, a lenyugvó nap utolsó sugarainál sütkéreztek a sziklafalon. Bertrand elfelejtette magával hozni a viharkabátját meg a látcsövét, ezért úgy döntött, hogy később visszamegy értük a szállodába. Az utóbbi időben a naplóját is elhanyagolta, és itt lett volna az ideje néhány tudományos kísérletnek is, de ezúttal ki akarta hagyni belőlük a Chez La Violette-et. Miközben a ropogós szendvicset rágcsálta, azon gondolkodott, amit Kicsi Laureen mondott neki előző este. Tudta, hogy nincsenek festmények a villában, még egy reprodukció sem lógott a falon. A rablók, ennek ellenére, elrejthették valahol a zsákmányukat. Legalább addig, amíg a rablás körüli felhajtás elült, mert akkor már biztonságosan elszállíthatták a festményeket oda, ahová akarták. A szendvicsnek csodás íze volt. Most már bánta, hogy nem kért még egyet. Közben az utolsó fények is eltűntek az égboltról, mély neonkék árnyalatot hagyva maguk után. Bertrand tudta, hogy sohasem fogja elfelejteni ezt a varázslatos színt, akkor sem, ha valamelyik rémes bentlakásos iskolában kell majd kuksolnia. Elegendő lesz, ha behunyja a szemét, és felidézi mindezt, máris átröppen ebbe a mesebeli világba, maga mögött hagyva minden bánatát. Bertrand imádta Dél-Franciaországot, és imádta St. Tropez-t. Volt benne valami, ami egyenesen vonzotta. Talán azért, mert egész életében idejárt, annak ellenére, hogy még csak tizenegy éves volt. Éjszakai kalandozásai miatt úgy érezte, ismeri a lakosokat, az otthonaikat, az életmódjukat. Már csak azt szerette volna tudni, tényleg van-e kísértet a Chez La Violette-ben. Lefeküdt a ritkás fűre. A kavicsok szúrták a hátát, de addig forgolódott, míg megtalálta

a legkényelmesebb testhelyzetet. Aztán lecsukódott a szeme, és mély álomba merült. Bertrand nem tudta pontosan, mi ébresztette fel, de úgy gondolta, valami hang. Felült, majd körülnézett. Az órája világító számlapja hajnali öt órát mutatott. A sötét horizont már szürkült, és a tengerről eltűntek a halászhajók fényei. Már csak egyetlen fény mozgott odakinn, a vízen, de a part felé közeledett is. Kimeresztette a szemét. Egy alacsony építésű, karcsú versenycsónak volt, amely, a motor hangjából ítélve, ugyancsak nagy teljesítményű lehetett. A part közelébe érve leállt a motorja, és hangtalanul siklott tovább, éppen Bertrand sziklája felé. A fiú nagyon szerette volna, ha nála van a látcsöve. Mivel kíváncsi volt, hasra feküdt, és lejjebb kúszott, egészen addig a pontig, ahol a part találkozott a tengerrel. A hajó egy fekete csoda volt, apró ablakos kabinnal. A hossza talán a húsz métert is elérte, és a farából létra vezetett a mögé erősített gumicsónakhoz. A horgonyzás-nál kötelező jelzőfények ki voltak kapcsolva rajta. A fény, amely korábban feltűnt Bertrandnak, a parányi kabinból származott, amelynek az ablakain keresztül két alakot lehetett kivenni. Aztán ez a fény is kihunyt. Nemsokára, teljesen váratlanul, egy nő lépett elő a kabinból, egy férfival a nyomában. A nő haja vitorlaként lobogott a hirtelen feltámadt szélben, akárcsak a ruhája a térde körül. A férfi mellé lépett, megragadta a vállát, és nagyot lökött rajta. A nő ekkor már kiabált. A szél felkapta a hangját, és egészen a partig repítette. – Mindent kitálalok! – hallotta Bertrand. A férfi gúnyosan kinevette. – Te is bűnrészes vagy. Itt a járandóságod! Nesze! – mondta indulatosan, és a nő felé nyújtott valamit. A nő habozott, de végül közelebb lépett, elvette, ami a férfi kezében volt, és belecsúsztatta a táskájába. A szél ekkor megfordult, ellenkező irányba vitte a hangjukat, így Bertrand már nem hallhatta, hogy mit mondanak. De azt látta, hogy a nő odaszalad a hajó farához, hosszú szoknyáját felfogva ügyetlenül átlép a gumicsónakba, berántja a motort, és elindul St. Tropez felé. Ugyanabban a pillanatban a versenycsónak motorja is felbőgött, akár egy éhes oroszlán, és olyan váratlanul, hogy Bertrand felugrott ijedtében, aztán egy fordulattal elindult a gumicsónak után. Pillanatokon belül utolérte. Bertrand nem látta, mi történt, de a motorzúgás felerősödött, és a versenycsónak tovarobogott a nyílt tenger felé. Amikor a nyomában felverődő vízfüggöny hullámmá szelídült, Bertrand ismét szemügyre vette a terepet. A versenycsónak már apró pont volt csak a horizonton, de a gumicsónakot nem látta sehol. És a nőt sem. A vizet csak a hajnali szél borzolta fel, egyébként minden más elcsendesedett. Bertrand rémülten beszívta a levegőt. Lehet, hogy a férfi elgázolta a csónakot? Lehet, hogy meggyilkolta a nőt? Hevesen megrázta a fejét. Nem, ez nem történhetett meg. A férfi, ha elütötte is a gumicsónakot, biztosan kimentette a nőt a vízből… Csak így lehetett… Akkor is, ha nem látta… De hát annyira messze volt… Bertrand még egy pillantást vetett a vízre, aztán, amilyen gyorsan csak a lába vitte, visszafutott a szállodába. Közben eldöntötte, hogy senkinek sem beszél arról, amit látott. Arról meg főként nem, ami a látottakkal kapcsolatban az eszébe jutott. Hiszen csak a képzelete játszott vele. Vagy mégsem?

59.

Mac nem tudott aludni. Már a madarak előtt felkelt, és lement megnézni, megérkezteke a szállodába a napilapok. De még túl korán volt, így üresen találta az újságállványt. Kipillantott az üvegajtón. A sötétszürke égbolton egy tenyérnyi kéket sem lehetett látni; még ahhoz is korán volt, hogy a nap felkeljen. Aztán arra gondolt, hogy egy hűvös, hajnali sétából talán új erőt meríthetne. Rendet teremthetne összezavarodott gondolatai között, és ha kitisztult a feje, újra végigmehetne a történteken. Merthogy a dolgok egyre bonyolultabbá váltak körülöttük. Feltette a kutyákra a pórázokat. – Gyerünk, pajtikáim – mondta. – Egy kis séta nem fog megártani. A fiatal Bertrand Olivier éppen akkor ért oda az ajtó elé, amikor kiléptek. A szeme kitágult a döbbenettől, az arca hamuszürke volt, és szabályosan égnek állt a haja. Mac el sem tudta képzelni, mi ijeszthette meg ennyire. Bertrand habozott. A pillantása egy szemvillanásnyira összefonódott Macével, majd el akart rohanni mellette. Mac megragadta a vállát. – Hé, haver, mi folyik itt? Bertrand kétségbeesetten lerázta magáról a férfi kezét, és eliramodott a lépcső felé. Végigrohant a folyosón, csak a szobájánál állt meg. Annyira remegett a keze, hogy alig tudta bedugni a kulcsot a zárba. Amikor végre sikerült neki, becsusszant a szobájába, és magára zárta az ajtót. A szíve a torkában dobogott, és mivel a lábai felmondták a szolgálatot, nekitámaszkodott az ajtónak. Levette és a földre dobta a szemüvegét. Arra gondolt, ha tényleg vak lenne, akkor nem lett volna lehetősége végignézni a hajnali jelenetet. Amiről nem beszélhetett. Senkinek. Mac Reillynek meg főleg nem. Akkor ugyanis kiszállna a rendőrség, kérdéseket tennének fel neki, elvennék a látcsövét, sőt végső esetben még azzal is meggyanúsíthatnák, hogy ő ölte meg a nőt. Akinek a teste hamarosan feljön a mélyből, és akkor úgyis kiderül, hogy meggyilkolták. A végén még börtönbe zárnák, és az anyja azt mondaná, hogy szégyent hozott a nevére. És akkor már esélye sem lenne a mostohagyerekek ellenében… még úgyse kerülhetne be a családjukba… Még mindig háttal az ajtónak, a padlóra csúszott, felhúzta a térdét, és átkulcsolta. Laureenra gondolt. Őt a barátjának tekintette. Talán mégis van valaki az életében, akinek elmondhatná a titkát. Ez persze kockázattal jár, de úgy döntött, vállalja. Ha ezzel elveszíti Kicsi Laureen barátságát, akkor bevonul a börtönbe, és egy szót sem panaszkodik többet. Akkor már nem lesz miről panaszkodnia. És főleg, nem lesz kinek. A partra érve Mac levette a kutyákról a pórázt. Egy darabig hagyta, hogy szabadon futkározzanak, aztán behajított a vízbe egy labdát. Nézte, ahogy Kalóz utánavetette magát, úgy kaparva a két mellső mancsával, mint bármelyik normális kutya, míg Tesoro egyszerűen hátraugrott, ha egy hullám megnyalta valamelyik méltóságos mancsát. A Bertrand-nal való találkozás felzaklatta Macet. A fiú még annyira sem állt meg, hogy megvakarja Kalóz nyakát, pedig, ezt Mac is tudta, nagyon szerette a kutyát. És azért nem, mert megijedt valamitől. Az arcára volt írva, de félelem sugárzott a szeméből, amely alig látszott a vastag szemüveg mögött, és a félelem ereje tartotta gúzsban megfeszülő testét is. Mac szinte látta, amint száguldozik az ereiben az adrenalin. Mintha démonok szállták volna meg. Márpedig Mac mindent tudott a félelemről. Ő maga is átélte, nem is egyszer. Maga sem tudta, hányszor került olyan helyzetbe, amelyből nem látott kiutat, és Bertrand pillantásából arra lehetett következtetni, hogy a fiú is hasonló kutyaszorítóba került. Még egy darabig ott maradt a parton. Elnézte a labdát kergető Kalózt és Tesorót, aki folyamatosan a sót nyalogatta tökéletes karmairól. Közben hátrapillantott. A hajnali szürkületből már kiváltak a Chez La Violette tetejének körvonalai. A villa ablakai álmosszürkének hatottak, még a napfény sem csillant meg rajtuk, pedig épp ekkor lett úrrá

a sötétségen, és először opálszínűre, majd körömlakk-rózsaszínre festette az égboltot. Aztán a rózsaszín átadta a helyét a gyöngyházfényű csillogásnak, amelyen itt-ott megjelent egy kis zöld, egy kis türkiz, majd minden azúrkékre váltott, és összeolvadt a Földközi-tenger szelíden fodrozódó hullámaival. Már csak egy szivárvány hiányzott az égboltról. Olyan volt a táj, mint egy tündérmese díszlete. Minden festőművész ilyen témáról álmodott. A valóság azonban minden volt, csak tündérmese nem. És a Chez La Violette sem tűnt már szép álomnak. Mac tudta, hogy minden problémájának ebben a házban van a gyökere, és amint a tető körvonalait nézte, arra gondolt, hogy most már tényleg lépnie kell. A szállodába érve ismét Renée-t találta a recepciós pult mögött. – Bonjour, Renée – köszöntötte, miközben megállt, és leemelte a tartóról az időközben megérkezett napilapokat. – Milyen friss ezen a korai órán. – Oui, monsieur Reilly. Caroline még nem jött vissza Avignonból. Őt helyettesítem ma is. – Maga igazi jó barátja Caroline-nak, Renée. A nő elmosolyodott. – Azt azért nem mondanám, monsieur. Még csak nem is ismerem igazán, de sajnálom, hogy beteg a mamája, és ezért megteszem helyette, amit tudok. – Értem – dünnyögte Mac, és gondolataiba merülve folytatta útját az ő „Csipkerózsikájához”. Bertrand szobájához érve megállt egy pillanatra. Arra gondolt, bekopog, és ismét megkérdezi a fiútól, hogy mi történt. Aztán meghallotta a zuhanyzóban csobogó víz hangját, és úgy döntött, későbbre halasztja a kérdezősködést. Addigra talán lecsillapodik a fiú, és nagyobb hajlandóságot mutat majd a beszélgetésre. Az ajtójuk előtt már ott állt a szokásos ezüstszínű termoszban a forró reggeli kávé, mellette, takaros fonott kosárban, croissant és briós. Sunny gyengéje, gondolta mosolyogva, miközben becipelte a megrakott tálcát, majd továbbvitte a kis teraszra, ahol megcsapta a reggeli szellőt átitató erős rózsaillat, és ahonnan úgy csillogott a tenger, mint egy kristályporral megszórt víztükör. Szép nap elé néztek. Visszament a szobába. Sunny az ágy melletti asztalkán helyezte el az antik boltban vásárolt festményt. Macnek be kellett látnia, hogy az épület, amelyet ábrázolt, valóban nagyon hasonlított a Chez La Violette-hez. Sunny a hátán feküdt, testéből alig takart el valamit a takaróként használt gyűrött lepedő. Karja, tenyérrel felfelé, a feje mellett feküdt, a feje enyhén oldalra billent, fekete haja begöndörödött a hajnali párában. Mac megfogadta, hogy nem szól neki a göndörségről; Sunnyt ugyanis az őrületbe kergette volna már a gondolat is. Telt ajka szétnyílt, és a szemhéja, mintha álmodna, meg-megrebbent, és vele együtt hosszú szempillái is. Ha Mac nem ismeri olyan jól Sunnyt, azt gondolta volna, hogy műszempillája van. Csakhogy ezen a lányon minden valódi volt. Minden kis testrésze, a napsugaras lelkét is beleértve. Mivel Mac nem akarta felébreszteni, visszament a teraszra. Töltött magának egy bögre kávét, leült, feltette a lábát a másik székre, beleharapott egy cukrozott briósba, és kinyitotta az újságot. Ebben a pillanatban úgy érezte, számára is elkezdődött a békés vakáció.

60. Bertrand hagyta, hogy a jeges víz végigcsorogjon az arcán és a feldagadt szemhéján,

mert lehűtötte a fejét, amelyet kétszer akkorának érzett, mint amekkora a valóságban volt, annyira tele volt gondolatokkal. Fél órával később, lehűlt fejjel, és szárazon, tiszta pólót húzott, egy fehéret abból a halomból, amelyet a szobalány hagyott a székén, majd átbújtatta a kék csíkos selyem nyakkendőt a túlontúl bő rövidnadrág bújtatóin, és egy feszes csomóban megkötötte csontos csípője felett. Megnézte magát a tükörben. Semmit sem változott az előző nap óta. Külsőre semmiképp. Belül azonban igen. Eltűnt belőle az a valami, amit ő nem tudott a nevén nevezni, de megvolt benne – az ártatlanság. Szőke haját addig fésülte, míg rá nem simult a koponyájára, a lepedő sarkában megtörölte a szemüvegét, visz-szatolta kampós orrára, majd becsúsztatta a lábát a sáros tornacipőjébe. Ha hinni lehetett az órája világító számlapjának, már majdnem fél kilenc volt. Mi van, ha Laureen még alszik? Elbizonytalanodott, aztán megvonta a vállát. Nem számított. Meg kellett osztania a titkát valakivel. Kinyitotta az ajtót, és kipillantott a folyosóra. A szobalány éppen akkor állt meg a kocsijával az egyik ajtó előtt. Odaintett Bertrand-nak, aki válaszként ugyancsak megemelte a kezét. Aztán bezárta az ajtót, zsebre tette a kulcsot, és amilyen halkan csak tudott, odalopódzott Kicsi Laureen szobájához. Az ajtóra szorította a fülét. Hallotta, hogy rajzfilmet néznek odabenn. A zene legalábbis erre utalt. Megkocogtatta az ajtót. Laureen egy szemvillanás alatt az ajtónál termett, és kinyitotta. Narancssárga pamutpizsama volt rajta, buggyos rövidnadrággal és bő felsővel, és a nyakán most is ott lógott az elmaradhatatlan ezüstlánc. Először fordult elő, hogy Bertrand nem tüllszoknyában látta. Kivéve azt az egy esetet, amikor, hogy úszás közben ne legyen vizes a szoknyája, alsóneműre vetkőzött. A haja két copfba fogva meredezett a feje körül, az arca kipirult az alvástól. – Ó, szia. Mit akarsz? Bertrand elpirult. Hibát követett el. Nem kellett volna idejönnie. Nyilvánvaló volt, hogy Laureen nem akarja látni. – B… b… beszélni akartam v… v… veled… Dadogott. Laureen érezte, hogy történt valami. Jobban megnézte a fiút, és látta, hogy piros és dagadt a szeme. Gyorsan visszament a szobába, felhúzta a papucsát, majd újra kijött, és megfogta a fiú karját. Végigsétáltak a folyosón, lementek a hallba, és a nyitott üvegajtón át elhagyták a szállodát. Renée meglepetten nézett a furcsa pár után. Gyerekek, gondolta magában, és elmosolyodott, majd visszafordult a számítógépéhez. Több új vendég érkezett, és nagyon sok dolga volt. Marco, a boy szintén szolgálatban volt. A lépcső mellett várta a távozó, illetve érkező vendégeket. Ő is elvigyorodott, amikor meglátta a gyerekeket, akik úgy mentek el mellette, mintha ott sem lett volna. Fura, gondolta, miközben áttörölte a már egyébként is fényes ablakot. A kékre festett parti bárban az éppen kávét készítő szakács figyelt fel rájuk elsőként, majd természetesen a vendége is, egy párizsi férfi, aki két gyermek apja volt maga is. A pillantása találkozott a szakácséval, mire mindketten elmosolyodtak, és követték pillantásukkal a kölyköket. Akik úgy, ahogy voltak, cipőstül belegázoltak a vízbe. – Gyerekek – állapították meg ők is, és nevetve megcsóválták a fejüket. – Bertrand? – szólalt meg nem sokkal később Kicsi Laureen. – Igen? – Mi történt? Bertrand nem tudta rávenni magát, hogy elmesélje. Mi lesz, ha a kislány nem hisz neki? Mi lesz, ha azt mondja, hogy ő követte a gyilkosságot, máskülönben honnan tudná, hogy

megtörtént? Végül mégis összeszedte a bátorságát, és arra a nagy sziklára mutatott, amely a Chez La Violette és a tenger között emelkedett. – Ha odaérünk, esetleg elmondom. Laureen bólintott. Tiszteletben tartotta a barátja óhaját. Egy idő után Bertrand lassabban kezdett lépkedni. A szikla egyre közelebbről és közelebbről látszott. Tudta, hogy hamarosan gyónnia kell. – Itt vagyunk – mondta Laureen, miközben elhelyezkedett egy víz fölé kilógó sziklaperemen. – Ó, Bertrand, nézd! – kiáltotta, és előrehajolt. – Nézd, mennyi hal! Tisztán látom őket! Annyira átlátszó a víz, egészen a fenékig lelátni! Bertrand maga is előrehajolt. A sziklahasadékokban ki-be úszkáltak az apró halak. A homokos tengerfenék olyan hullámos volt, mint egy nő haja. Lauren még tovább araszolt a víz felé, és amikor már derékig bent lógott, széttárta a karját. – Úgy érzem magam, mint egy sellő! – kiáltotta, és olyan mozdulatokat tett, amilyeneket, szerinte, a hableányok tesznek úszás közben. Egyszer csak elveszítette az egyensúlyát. Vaktában elkapta Bertrand csuklóját, aki a másik kezével belekapaszkodott a sziklába. Így most már ketten himbálództak a peremén. Bertrand egyik kezével a sziklát markolta, a másikkal megpróbálta megtartani Laureent. Végül megfeszítette magát, és egy nagy rántással sikerült visszahúznia. – Oóó! – mondta bosszúsan a kislány. – Ez fájt! Bertrand rábámult. Köszönetet várt volna, amiért megmentette. Aztán Laureen felsikoltott. Az ujjai a nyakát tapogatták, mintha keresgélt volna valamit. Aztán még nagyobbat sikított. – Bertrand! A nyakláncom! Elveszett! Bertrand tekintete a kislány üres nyakára siklott. Aztán a szemébe nézett. Az is üresen meredt a semmibe. Laureen azt veszítette el, ami a világon mindennél drágább volt neki. A fiú szó nélkül behajolt a víz fölé. Olyan tiszta volt, hogy a fenekéig le lehetett látni, de a nyaklánc nem volt sehol. Visszafordult. Kicsi Laureen még mindig a nyakát markolászta, és a szemében félelem váltotta fel az ürességet. – Megkeresem – döntötte el a fiú, és egy lapos fejessel már el is merült a hullámokban. – Ne! – kiáltotta Laureen. – Ne, Bertrand! – És mivel a fiú nem hallotta meg, utánavetette magát. Szemtől szemben lebegtek a víz alatt, amely zöldre változtatta a bőrük színét. Bertrand hosszú haját felfelé vitték az áramlatok. Hatalmasnak tűnt a szeme. Egyszer csak megragadta Laureen karját, és erőteljes taposásba kezdett. Úgy emelkedtek ki a habok közül, mint pezsgősüvegből a dugó. Amikor végre szóhoz jutott, Bertrand diadalmasan felemelte a kezét. – Megtaláltam, Petité Laureen – kiáltotta. – Megtaláltam! Visszamásztak a sziklaperemre, és mielőtt bármi történhetett volna, Laureen odahajolt a barátjához, és arcon csókolta. Záporozó könnyei összekeveredtek a tenger sós vizével. A nyakláncot még az édesanyja csatolta fel a nyakára. Együtt vették, egy Tiffany ékszerüzletben. Ez volt az utolsó alkalom, hogy az édesanyja vásárolni ment, és hogy egyáltalán elhagyta az otthonát. Miután megvették az ékszert, ebédelni vitte Laureent, aki kivételesen még a salátát is kihagyhatta, és a kedvenceit ehette: sült krumplit és csokis turmixot. Az édesanyja citromos teát kortyolgatott, és a legkülönfélébb dolgokról beszélgettek. Csupán a legfontosabbról nem esett szó köztük, és erre Laureen csak később jött rá. Akkor, amikor két hónappal később meghalt a mamája. – Ez azért történt, mert nem volt rajtam a tüllszoknyám – nézett Bertrand-ra Laureen. A fiú értetlenül megrázta a fejét.

– Mi volt miért? – Azért veszett el a nyakláncom, mert nem volt rajtam a tüllszoknyám, így az anyukám nem láthatta, hogy hol vagyok. Ezért nem tudott megvédeni. Bertrand most már mindent értett. Kicsi Laureen tényleg elhitte, hogy az édesanyja az égből figyeli, és bárhol van, mindenütt észreveszi a feltűnő színű tüllszoknyák miatt. – Gyere, felteszem – mondta, és a kislány mellé lépett. Laureen lehajtotta a fejét, a fiú a nyakába akasztotta, majd el is egyengette rajta a láncot, úgy, hogy a csillámokat szóró ezüstszív pontosan középen legyen, a nyakmélyedésében. A bekapcsolás nem ment könnyen, de némi küzdelem árán az is sikerült. Hátradőlt, hogy megcsodálhassa a keze munkáját. Laureen hálásan felsóhajtott, és a fiúra mosolygott. – Még egyszer lemerülök – jelentette ki Bertrand. – Láttam odalenn valamit, és kíváncsi vagyok, mi az. – Azzal elrugaszkodott a szikláról. Laureen odakuporodott a peremre, és megpróbált nem aggódni. Merthogy a felkavart homoktól zavarossá vált vízben szinte semmit sem látott. Így duplán örült, amikor észrevette a felfelé úszó Bertrand-t. Hamarosan ki is bukkant a feje a vízből. – Nézd, mit találtam! – mondta, miután kiköpte a szájából a merülés közben benyelt vizet. Laureen lehajolt, és kivette a kezéből a zsákmányt. Egy női táska volt. Fehér, bélelt darab, és az aranyozott CC logó alapján még a texasi Laureen is meg tudta állapítani, hogy Chanel. Bertrand felhúzta magát a sziklára, és leült Laureen mellé. A kislány elfordította a táska csatját, és kinyitotta. Eléjük tárult a tartalma. Döbbenten nézték. – Euró! – nyögte Bertrand. – Egy tonnányi – fűzte hozzá Laureen, és az ujjával forgatni kezdte a nedves bankjegyeket. – Azé, aki megtalálta. Tekintsd jutalomnak. Bertrand azonnal tudta, hogy mit talált. A hajón ezt a pénzt adta át a férfi a nőnek, mielőtt meggyilkolta. Ez volt a nő bűntársi részesedése. Ijedt kiáltással kivette a táskát Laureen kezéből, és messzire hajította. Annyira elhomályosította a látását a döbbenet, hogy észre sem vette a felé galoppozó Kalózt. Ő azt hitte, hogy az ő kedvéért történt a dolog, így ügyesen elkapta a táskát, és rázni kezdte. Egy maroknyi nedves euró röppent ki belőle. – Hé, haver! – szólt oda Mac Bertrand-nak a kutya felett. – Mi az ördög folyik itt?

61. Első alkalommal fordult elő, hogy Mac tüllszoknya nélkül látta Kicsi Laureent. Sőt mintha csak egy pizsama lett volna rajta. És csuromvíz volt. Ahogy Bertrand is, aki egy átázott rövidnadrágon kívül semmit sem viselt. Mac elvigyorodott. Legalább nem kapta őket nudizáson. De nem ez volt az egyetlen, ami közös volt bennük. Mindkettőjükön látszott, hogy félnek. Kerülték Mac tekintetét, inkább Kalózt nézték, aki remekül érezte magát pénzdobálás közben. Mac elkapott egyet röptében, és kisimította. Egy ötszáz eurós bankjegy volt. Körülnézett. Mindenütt eurók hevertek, mint konfetti az esküvőn. A két gyerekre siklott a pillantása. – Az lesz a legjobb, ha lemásztok, és összeszeditek – mondta. Metsző éllel beszélt, amitől a gyerekeknek libabőrös lett a háta. Szó nélkül engedelmeskedtek. Négykézlábra ereszkedtek, és elkezdték összekapkodni a bankjegyeket.

Mac némán, összefont karral nézte, amint letették elé a nedves halmot. – A táskát is! Bertrand elszaladt, hogy leszedje a táskát a szikláról, ahová Kalóz dobta. A kutya azt hitte, hogy folytatódik a játék. Örömében felágaskodott, és megnyalta a fiú arcát. Bertrand alig tudta visszanyelni a könnyeit. A legszívesebben sírva fakadt volna, de arra gondolt, hogy egy fiú nem sírhatja el magát. Gyakran semmiképp. Óvatosan a halomba gyűjtött pénz mellé helyezte a táskát. Mac szíve meglágyult, ahogy a rémülettől eltorzult arcra nézett. El sem tudta képzelni, mi történt, de azt tudta, hogy egy gyereknek sem lenne szabad ennyire félnie. – Oké, álljatok fel – mondta. A két gyerek engedelmesen felegyenesedett, majd leverték magukról a homokot. Bertrand orra hegyéről még mindig csöpögött a víz, Laureen copfjait pedig ki lehetett volna csavarni. Mac melléjük lépett, és kézen fogta őket. – Gyertek velem – mondta, és visszavezette őket a sziklához. – Most itt leülünk, és szépen elmondjátok, hogy mi folyik itt egyáltalán. Kezdjük veled, Bertrand. A fiú nyelt egyet. Laureenra nézett, mintha tőle várna segítséget. A kislány bólintott. – Mondd el! – A barlangomban voltam – kezdte Bertrand. Laureen felkapta a fejét. Azt hitte, a pénzről lesz szó. Mint ahogy valószínűleg Mac is. – Bertrand a rejtekhelyére gondol, ahol el szokott bújni, ha egyedül akar lenni. Egy alacsony dombon van, a vízparton – magyarázta a kislány, hogy eloszlassa a férfi értetlenségét. – Elaludtam – folytatta Bertrand. – Mire felébredtem, már a halászhajók is visszatértek a kikötőbe. Az ég még sötét volt, de már szürkült, ebből tudtam, hogy hajnalodik. Az órámra néztem. Öt óra volt. Mac emlékezett rá, hogy hajnali fél hatkor találkozott Bertrand-nal a szálloda halljában, és már akkor is űzöttnek látta a fiút. – Gondolom, láttál valamit – vetette közbe, nem utolsósorban azért, hogy megkönnyítse a vallomást. Bertrand bólintott. – Egy versenycsónakot. Nagy volt, olyan húszméteres, fekete, az biztos, hogy a hajnalnál sötétebb volt, és nagyon erős. Valószínűleg a motorjára ébredtem fel. Olyan volt, mint az oroszlánbömbölés. – Az oroszlánbömbölés? – Laureen teljesen elhűlt a hasonlattól. Egészen az álláig húzta a térdét, és köré kulcsolta a kezét. Megpróbált kisebbnek látszani, mintha azt remélte volna, hogy így nehezebben veszi észre Mac. Nem tudta, mi fog történni, és ezért nagyon vonzónak tűnt számára a menekülés. Ráadásul bűntudata volt. Arra biztatta Bertrand-t, hogy lopják el a pénzt. Igaz, a jó szándék vezette. Bertrand-nak pénzre volt szüksége, hogy megszabadulhasson az anyjától, és ez elég soknak tűnt ahhoz, hogy megtehesse. – Aztán? Mi történt? – kérdezte Mac, továbbra is a fiún tartva a szemét. – A hajó megközelítette a partot. Nem világítottak rajta jelzőfények, csak a kabinban égett a villany. Láttam, hogy egy férfi és egy nő van odabenn. Aztán a nő kiszaladt a fedélzetre. Meg-megbicsakló hangon beszámolt Macnek arról, amit látott. Ahogy a nő ott állt, hosszú, lobogó szoknyában, és ahogy a férfi hozzávágott valamit, amit belecsúsztatott a táskájába. – Itt a részed, mondta neki nevetve a férfi. – Bertrand megborzongott, miközben felidézte a jelenetet. Aztán elhallgatott. – Láttál még mást is, Bertrand?

– A nő fenyegetődzni kezdett, hogy mindent elmond… aztán átugrott a gumicsónakba, és beindította a motorját. Bertrand a kezével eltakarta az arcát. – A versenycsónak is utánament. Pillanatok alatt utolérte. Azt nem láttam, hogy mi történt, csak azt, hogy a nagyobbik hajó megfordul, és elindul a nyílt tenger felé. A kicsi meg eltűnt. Azt hiszem, elsüllyedt – tette hozzá kétségbeesett hangon Bertrand. Laureen felsikoltott, és a szája elé kapta a kezét. Kék szeme kitágult a rettenettől. – Ezt nem tudhatjuk biztosan – jegyezte meg Mac, csak hogy megnyugtassa őket. – Láttad a hajó nevét? Bertrand megrázta a fejét. – Nem volt nálam a látcsövem, és annyira sötét volt, hogy hiába volt rajtam a szemüveg, egyetlen betűt sem tudtam kivenni. Mac felkapta a bélelt bőrtáskát. És neki sem esett nehezére felismerni a Chanel lógót. Főként így, hogy nem sokkal korábban már látta. És akkor is ugyanezen a táskán. – Monsieur Reilly… Most börtönbe fognak zárni? – kérdezte beletörődő hangon Bertrand. Kicsi Laureen gyengéden megszorította a vállát. – Senki sem fog börtönbe zárni, Bertrand – felelte Mac határozottan. – Nem csináltál semmit. – De mi… el akartuk lopni a pénzt – ismerte be Bertrand. – De csak azért, hogy kifizethessük belőle Bertrand szállodai számláját, és hogy ne kelljen neki bentlakásos iskolába menni. És leginkább azért, hogy soha többé ne függjön attól a gonosz mamájától – hadarta Kicsi Laureen. A kislány kiállt a barátja mellett, és ez tetszett Macnek. Tulajdonképpen mindkét gyereket szimpatikusnak találta, a különcségük ellenére is. Mindazonáltal nem kis dilemma elé állították. Ami történt, azt nem tarthatták titokban a rendőrség előtt. Mac tudta, hogy ezen a ponton muszáj lesz bevonni őket. De legelőször is át kellett öltöztetni a gyerekeket. Tiszta, száraz ruhára volt szükségük. Arra gondolt, hogy mielőtt bármit lépne, beszámol Sunnynak a hajnali eseményekről, és majd együtt eldöntik, mit csináljanak. A szállodában nagy jövés-menés fogadta őket. Mindkét boy ott sürgött-forgott egy idős hölgy körül. Az egyik a csomagjait vette a gondjaiba, a másik kisegítette egy nagy ezüst Mercedes hátsó üléséről. Mac a gyerekek vállára tette a kezét, és visszatartotta őket, hogy a hölgy, a sofőrje segítségével, zavartalanul felmehessen a lépcsőn. Az asszony nagyon öregnek tűnt. Az arca barázdált volt a ráncoktól, a bőre betegesen sárgásnak látszott a reggeli napsütésben, és csak nagy nehézségek árán tudott fellépni egyik lépcsőfokról a másikra. Szürke sifonsálja, amelybe közben belekapott a reggeli szellő, úgy lebegett mögötte, mint az árbocszalag. Renée kilépett a recepciós pult mögül, és mindkét oldalról megcsókolta az idős hölgyet. – Isten hozta újra nálunk, Madame Lariot! – kiáltotta. – Már nagyon hiányoltuk! Az Hotel des Reves köszönti önt!

62. Mac megállt, és Madame Lariot felé fordult. Egy alacsony, sovány, madárcsontú, törékeny asszonyt látott, aki jóval túl volt már a kilencvenen is. Messziről lerítt róla, hogy nem csalással alapozta meg hosszú életét. Gazdag matrónának látszott, aki a jelek szerint minden évben eljött az Hotel des Reves-be, ahol díszvendégként tekintettek rá. Ez a

Madame Lariot legfeljebb áldozat lehetett. Nem ő lopott, hanem tőle loptak el valami nagyon fontosat. A személyazonosságát. És Mac az utolsó centjét is rátette volna, hogy Caroline Cavalaire áll a dolog hátterében. – Menjetek, zuhanyozzatok le és öltözzetek át! – mondta a gyerekeknek. – Aztán gyertek vissza. Az udvarban várlak benneteket. Megreggelizünk, és eldöntjük, hogy mit tegyünk. A gyerekek hálásan botorkáltak a lépcső felé, Mac pedig felhívta Sunnyt telefonon. – Szerelmem – mondta a kagylóba a nő doromboló hangon. – Már hiányoltalak. – Ide tudsz jönni öt percen belül? Az előcsarnokban várlak. Volt valami Mac hangjában, ami bajt sejtetett. – Akár kettő alatt is – felelte Sunny. A kutyák póráza összegubancolódott a nagy zűrzavarban. Mac szabadon engedte Kalózt, majd felkapta Tesorót, aki ezúttal megértőbb kedvében volt, mint általában, és ahelyett, hogy megharapta volna Macet, gyorsan megnyalta a kezét. – Köszi – dünnyögte Mac. – Pontosan erre volt szükségem. Sunny már lefelé szaladt a lépcsőn. Kék nyakpántos topot és fehér rövidnadrágot viselt, hatalmas napszemüveggel, amely kiemelte nappal használt, élénkpiros rúzsát. – Bocs, de zuhanyozni már nem volt időm – hadarta, majd odahajolt Machez, és szájon csókolta. Rúzsos ajka jól látható nyomot hagyott a férfi száján, amit Sunny gyorsan letörölt a kisujjával. – Viszont jó a parfümöd – mondta Mac, és magához vonta Sunnyt. Mozdulatával dühös morgást váltott ki az előbb még békés Tesoróból. – A szokásos – felelte Sunny. – Ha nem tudok zuhanyozni, mindig ezt használom. De elmondanád végre, hogy mi a baj? – Caroline Cavalaire. Mac megfogta a nő könyökét, és a hallon át kivezette az udvarba, ahol már kezdtek gyülekezni a reggelizők. Annál a hosszú asztalnál foglaltak helyet, közvetlenül a szökőkút mellett, amely ott tartózkodásuk óta a csoportjuk törzshelye lett, és ahonnan, az étteremmel együtt, a teraszt is szemmel lehetett tartani. Sunny kávét rendelt. – Plus fort – mondta a pincérnek. – Avec du lait chaud á la coté. – Ez meg mit jelent? – kérdezte Mac. – Azt, hogy erősen, és forró tejjel, külön kancsóban. Jobb, mintha créme-et rendelne az ember, mert így a saját ízlésem szerint alakítom az arányokat. Nos, miért rángattál ki az ágyból? Talán ismét szerencsejátékon kapták Caroline-t? – Ha játszott is, ezúttal az életével tette, azt hiszem. Sunny riadtan magához szorította Tesorót. Kalóz, szokásához híven, a szökőkút peremén feküdt, sőt időnként el is szenderedett a hűvös kövön. Mac az asztalra helyezte az euróval kitömött kézitáskát. – Ismerős? Sunny szeme elkerekedett. – Caroline kézitáskája. Mac kinyitotta. Sunny először a nedves pénzkötegekre meredt, aztán Macre. – Bertrand találta fürdőzés közben, az egyik parti szikla közelében. – De… de… – Sunny értetlen dadogásba kezdett, ám Mac elhallgattatta. Elmesélte neki Bertrand történetét a gumicsónakban elgázolt nőről. – Azt hiszem, Caroline lehetett az a nő – mondta Mac. – Az biztos, hogy a táska az övé. – Ó, istenem – suttogta rémülten Sunny. Mac csillapítóan felemelte a kezét. – Várj, amíg a többit is meghallod. Az imént találkoztam Madame Lariot-val.

Sunnynak szabályosan leesett az álla. – Kivel? – kérdezte kidülledt szemmel. – Madame Lariot-val. Mármint az igazival. Legalább kilencvenéves, és minden ízében úrihölgy. Teljesen kizárt, hogy ő követte volna el a csalást. – Mégis ki, ha nem ő? – Az, aki ellopta tőle a személyazonosságát. És ez a valaki szerintem Caroline volt. Figyelj ide, Sunny. Caroline itt dolgozott, a szállodában, tehát könnyen hozzáférhetett Madame Lariot adataihoz. Sőt olyan jellegű információk sem maradtak titokban előtte, mint a hölgy útlevélszáma, számlaszáma, bankkártyaszáma. Persze Madame Lariot nem tudott Caroline mesterkedéséről. Mi több, miután évek óta törzsvendégnek számít a szállodában, megbízott benne. Maximálisan. Caroline tudta, hogy a Chez La Violette üresen állt – folytatta Mac. – Az ellopott adatok felhasználásával nyitott egy bankszámlát Madame Lariot nevére. Senki sem fogott gyanút, hiszen Caroline egyetlen hirdetésben sem adott meg címet. És amikor mi, a szerencsések, válaszoltunk a hirdetésére, és átutaltuk neki a bérleti díjat, Caroline egyszerűen fogta a pénzt, és eltüntette maga után a nyomokat. – De Mac, a mi Madame Lariot-nk középkorú, slampos, barna hajú, szemüveges nő volt… – Aha. Joel Krendler meg fogyatékos, kerekes székre van kárhoztatva, lila szemhéjfestéket használ, és mivel mozgásképtelen, szinte sohasem hagyja el az otthonát. Hát nem veszed észre, Sunny? A barna haj, a formátlan ruha, a szemüveg – mind-mind az álcázást szolgálta. Végre Sunnynak is derengeni kezdett, hogy milyen szörnyűség történt. – Ó, istenem – nyöszörögte. – És most valaki meggyilkolta Caroline-t. – De nem a tőlünk felvett pénz miatt. Szerintem az már egy ideje ott lapul valamelyik bankban. – Mac a nedves pénzkötegekre mutatott. – Ez biztosan ér legalább tízezer dollárt. És, Bertrand legalábbis úgy hallotta, részesedésként kapta. Caroline nyilvánvalóan megfenyegette a férfit, hogy kitálal. Aki ezt nem hagyhatta. – Azt akarod mondani, hogy a férfi szándékosan gázolta el a gumicsónakot? Mac bólintott. – Csak azt nem tudom, hogy miért. Tűnődve elhallgatott, majd a nőre nézett. – Sunny? – Tessék. – A mi Madame Lariot-nk elment Zürichbe, és megpróbált eladni egy értékes festményt egy gyűjtőnek. Egy Seurat-t. Sunny felnyögött. – Tényleg. Már emlékszem. – Caroline több volt, mint egyszerű szélhámos. Tudta, hogyan férhet hozzá az ellopott műtárgyakhoz, és ezt kihasználta. – És ostoba módon megpróbálta értékesíteni őket. – Amit a társai nem nézhettek tétlenül. – Remélem, a továbbiakban nem hagyod ki a dologból a rendőrséget. – Nem kellene – válaszolta tűnődő hangon Mac. – De van egy kis problémánk. Bertrand. Halálra van rémülve. Azt hiszi, börtönbe kerül. – De hát nem fog. – Nem. Szeretném, ha ezt megmondanád neki. Aztán vele együtt elmegyünk a rendőrségre. Ebben a pillanatban mindkét gyerek feltűnt az asztalok között. – Ott jönnek – jegyezte meg halkan. – Bonjour, madame. – Bertrand megállt az asztal mellett, és csak akkor ült le, amikor

Sunny megpaskolt maga mellett egy széket. Kicsi Laureen néhány lépéssel lemaradva követte, ezúttal narancssárga tüllszoknyában. Sunny azonnal a kezébe adta a csivavát, de a kislány még csak el sem mosolyodott, amikor átvette. – Oké – mondta vidáman Sunny. – Megrendeljük a reggelinket, aztán elmondom, mit fogunk tenni. – Nem küldheted börtönbe Bertrand-t. – Kicsi Laureen álla megfeszült, és harciassága jeléül még a száját is összeszorította. – Nem is akarom börtönbe küldeni, aranyom. Hiszen nem követett el semmit. Sőt kifejezetten hősiesen viselkedett. A szemtanúja volt valaminek, ami letaglózta, mégis volt bátorsága elmondani Macnek. Amit nagyon helyesen tettél – folytatta Bertrand felé fordulva –, hiszen Mac híres nyomozó. Nála jobbat nem is választhattál volna. Főleg miután megtaláltad a táskát – mutatott Sunny az ominózus darabra, amely még mindig ott állt előttük az asztalon. Mac megfogta, és félretette az egyik székre. – Odaadtátok Macnek, a pénzzel együtt – folytatta Sunny –, ő pedig megígérte, hogy kézbe veszi az ügyet. Na, most. Nem kell mást tennünk, mint hármasban elmenni a rendőrségre. Rád – nézett Laureenra – ott nem lesz szükség. Itt maradhatsz, és vigyázhatsz a kutyákra. Mi pedig Bertrand-ra vigyázunk. Jó lesz így? – kérdezte, és végighordozta mosolyát az asztalnál ülőkön. – Oké – folytatta, amikor senki sem ellenkezett. – Akkor ezt is megoldottuk. Bertrand valami nagyon rossz dolgot látott, olyasmit, amit valószínűleg sohasem fog elfelejteni. De, ami ennél is fontosabb, azzal, hogy elmondta Macnek, megtette az első lépést a megoldás felé. Bertrand, aki valamivel jobban érezte már magát, az abrosz sarkában megtörölte a szemüvegét. – De ki lehetett a nő? – kérdezte bátortalanul. Mac habozott. Nem akarta megnevezni Caroline-t, akit a fiú személyesen ismert. – Még nem tudjuk, Bertrand. Ezt a rendőrség fogja kideríteni. – Ami többé-kevésbé igaz is volt. – Nincs ellenvetésed? – fordult Mac a fiúhoz. Bertrand megrázta a fejét. – Jól van. Akkor most rendeljünk sonkás tojást pirítóssal. És mit szólnátok egy kis ropogós szalmakrumplihoz? Mindig elfelejtem, hogy hívják errefelé. – Pommes frites – vágta rá Kicsi Laureen. – És palacsintát is kaphatok?

63. Mac este kilencre hívta össze a „csellengőket” a szokásos helyükre, a szálloda udvarába. Miközben keresztülhaladt az előcsarnokon, észrevette, hogy Renée helyett egy férfi ül a pultnál, az, aki általában az éjszakai portás feladatait szokta ellátni. A két boy az egyik sarokasztalhoz húzódott vissza, és összedugva a fejüket, fojtott hangú társalgást folytattak valamiről. A mixer arcán ott volt a kötelező mosoly, miközben az italokat keverte, de mindent egybevetve elég nyomott volt a hangulat. Caroline Cavalaire holttestét a part egyik távolabbi szakaszán, Hyéres közelében mosta partra a víz. Mivel nem voltak rokonai, a szálloda igazgatója azonosította. Egy vízbe fúlt személy nem szép látvány, puffadt és foltos, és a bőre zöldes árnyalatúvá válik, így a fiatal női testben alig lehetett felismerni a csinos, szőke szállodai recepcióst. Az igazgató, a szállodába visszatérve, két dupla whiskyből próbált erőt meríteni. A hír futótűzként terjedt a személyzet tagjai között. Senki sem tudta, hogy mi történt, és miért, de a tényen, hogy a munkatársuk meghalt, semmi sem változtatott. Mac beszélgetése a helyi rendőrökkel kitöltött néhány űrt, ugyanakkor új kérdéseket is

felvetett. Bertrand, miközben Sunny kezét szorította, ismét elmondta a történetet, amiért, legnagyobb meglepetésére, megdicsérték. – Jól van, fiam – mondta a rendőrkapitány, és elismerően megveregette Bertrand vállát. – Bátor legényke vagy. Büszke lehet rád az édesanyád. Bertrand tudta, hogy nem az, de most, hogy a vallomásával megszabadult a lelkére nehezedő súlytól, sokkal jobban érezte magát. Később, a délután folyamán, Mac elkísérte a rendőröket Caroline lakásához. A ruhadarabok, amelyeket Madame Lariot-ként viselt, ott lógtak a szekrényében, amelynek az alján, papírdobozban, ott volt a paróka meg a szemüveg is. Caroline nem volt túl ügyes a fontos dolgok tárolásában: a dokumentumait, beleértve a bérbeadásokat, a kiegyenlített csekkeket, az igazi Madame Lariot személyes adatait, a számlakivonatokat, az ablak előtt álló íróasztal fiókjában helyezte el. Caroline szekrénye szebbnél szebb ruhákkal volt tele, és egy kis széfben egy szép ékszergyűjteményt is felfedeztek a rendőrök, köztük a smaragd- és gyémántköves gyűrűt, amelyet a munkájához viselt, a gyémántfüggőket, amelyeket Mac a Caves du Rob-ban látott rajta, karpereceket és egyéb apróságokat. Caroline nyilvánvalóan szerette a finom dolgokat, és a vágy, hogy megszerezze őket, erősebb volt benne minden másnál. – Sokra ment velük – jegyezte meg szomorúan Sunny, amikor Mac beszámolt neki a látottakról, este kilenckor, miközben az asztaluk felé tartottak. A többiek már várták őket. Ezúttal senki sem mosolygott. Még Belinda sem. – Mi folyik itt? – kérdezte suttogva. – Mintha meghalt volna valaki. Mac körülnézett. Jól látta; Kicsi Laureen valóban nem volt az asztalnál. – A barátjával vacsorázik – biccentett Billy az asztal felé, ahol Bertrand-nal ültek. Egyegy hatalmas tál bolognai spagetti gőzölgött előttük. – Sajnos, tényleg meghalt valaki – mondta Sunny. – Caroline Cavalaier – tett hozzá Mac. – Az a csinos recepciós? – kérdezte döbbenten Nate. – Talán autóbaleset érte? Mac, hogy elcsendesítse őket, felemelte a kezét. – Hozassunk egy kis bort, aztán szép sorban mindenről beszámolok. Majdnem fél óráig beszélt. A többiek lehorgasztott fejjel hallgatták. És miközben némán kortyolgatták a Vieux Télégraph-ot, amelyet Nate javaslatára rendeltek, megpróbálták megemészteni a nap eseményeit. – Oké – szólalt meg végül Belinda. – Engem nem érdekel különösebben a pénz. De azért, mert másokat igen, még nem kellett volna szegény lánynak meghalnia. Vajon miért gyilkolták meg? – Ez az, amit még ki kell derítenünk. Szerencsére a rendőrség már el is kezdte a nyomozást. – Ez azt jelenti, hogy átadtuk az ügyet? – kérdezte Nate. – Azt. Nem vállalhattunk egy gyilkosságot. – Mac megkóstolta a bort, majd, hogy feldobja a hangulatot, megjegyezte: – Kitűnő, Nate. Köszönjük. – Csak néhány nappal ezelőtt fedeztem fel magam is – mondta Nate közömbös hangon. – Amikor megvettem a házamat. Négy szempár meredt rá döbbenten. Sara, ezzel szemben, ártatlanul nézett maga elé, és megpróbálta elrejteni a mosolyát. – Mit csinált? – kérdezte Belinda. – Semmi különöset. Vettem egy házat egy Bonnieux nevű erődfaluban. – De hiszen én már jártam ott! – kiáltott fel Belinda. – És imádnivalónak találtam. Nate még sohasem hallotta, hogy valaki imádnivalónak nevezett volna egy falut. – Nate, ezt nem hiszem el! – fűzte hozzá mosolyogva Sunny. Látszott rajta, hogy őszintén örül a hírnek.

– Magam sem tudom, hogy történt – vallotta be Nate. – Megláttam, és arra gondoltam, hogy mindig ilyen házra vágytam. – Annyira csodálom azokat, akik ilyen gyorsan képesek meghozni ilyen fontos döntéseket – mondta Sunny. – Hát igen – dünnyögte Nate feszes mosollyal. – Ez valóban fontos döntés volt. Meg fogja változtatni az életemet. Sunny megpaskolta a kezét. – Biztos vagyok benne, hogy pozitív lesz ez a változás. – És? Mikor megyünk el megnézni a házat? – kérdezte Belinda. Kimondottan örült, hogy témát váltottak, és már nem is szeretett volna visszatérni a gyilkossághoz. Belülről azonban remegett. Istenem, én is járhattam volna ugyanígy… – Amikor csak akarják. Szervezünk egy kirándulást. – Nate újabb palackkal rendelt a finom borból, és elkezdték nézegetni az étlapot. A két gyerek, egy-egy hatalmas adag fagylalt mellett, már javában pókerezett a sarokasztalnál. Billy kedvtelve nézte őket. Örült, hogy nem hallották Caroline történetét, és tudta, hogy tőle nem is fogják meghallani. – Nem akármilyen nap volt – jegyezte meg Mac Sunnynak, éppen akkor, amikor megszólalt a telefonja. – Üdv, barátom – mondta Ron Perrin. – Kiderítettem néhány érdekes dolgot az emberéről, Krendlerről. Akarja hallani? – Naná. – Mac ivott egy korty bort. – Csupa meglepetés az öregfiú – folytatta Perrin. –Mindennap máshol bukkan fel. Felhajtás nélkül utazgat, a saját gépén, természetesen. És mindig magával viszi a kutyáját is. Egy versenyagarat. Persze sohasem versenyezteti, de állítólag az egyetlen élőlény, akit szeret. Már a sokadiknál tart, ugyanabból a fajtából. A hírek szerint Maria Callastól kapta az elsőt. A dolog érdekessége, hogy csak fiatalon tűri meg őket maga mellett. Az egyik nap még arany élete van szegény ebnek, ezüsttálból eszik, a másikon meg egy kölyök kerül a helyére. Ugyanolyan fajta. Ugyanolyan színű. Csak fiatalabb. – Mások a feleségeiket cserélgetik ugyanígy – jegyezte meg Mac, aki nem tudta mire vélni a dolgot. – Újat és szebbet keresnek a régi, megunt helyett. – A pletyka szerint megöli őket. Ami csak azt mutatja, hogy milyen hidegvérű gazember. – Akkor a feleségek mégiscsak szerencsésebbek – mondta Mac. – Én legalábbis nem hallottam olyan esetről, hogy ezt a módszert alkalmazták volna náluk is. De a megjegyzésével egyetértek. – Bármiben segíthetek, hívjon – felelte Perrin. – És ne feledje: a házam mindig nyitva áll maguk előtt. Mac zsebre vágta a telefonját. Bár mosolygott, határozottan zavarta ez a kutyaügy. És most már biztosra vette, hogy Sunny Joel Krendlert látta a nizzai repülőtéren. Ki más lehetett volna ott egy versenyagárral?

64. Sunny és Mac a teraszukon ültek, és egymás kezét fogva nézték a sötétkékbe burkolt éjszakát. A csendet csak a partot érő hullámok lágy sustorgása törte meg. A tenger olyan volt foszforeszkáló felületével, mint egy sötét, csillámokat szóró tükör. Mindketten Caroline Cavalaire-re gondoltak. Sunny halk sóhaja szinte kiáltásnak hatott az éjszakai csendben.

– Szegény, szegény Caroline. Az a sok cselszövés meg hazugság… És mindez semmiért. Tudod, mit gondolok? Mac Sunny felé fordította a fejét. – Mit gondolsz? – Azt, hogy egy férfi is van a képben. Caroline nem magának öltözött annyira veszettül. Emlékszel Valentire a Casinóban? Mac bólintott. – Már nekem is eszembe jutott. És az is, hogy milyen agresszívan viselkedett. Szabályosan feldühítette Caroline-t. És van még valami, segédnyomozó kisasszony… Sunny elvigyorodott. – Ki vele! – Egy ilyen magamutogató, szerencsebarlangokban gyakran megforduló világfinak, Sunny Alvarez, kell, hogy legyen egy versenycsónakja. Mégpedig valami nagyon gyors. Sunnynak eszébe jutott, milyen izgatott, mondhatni, felajzott arckifejezéssel állt Valenti a sebesen suhanó vitorlás kormányánál, és magában igazat adott Macnek. Hangosan azonban mégis azt kérdezte tőle: – No de, mi szüksége lenne rá? – Hogy legyen mivel elszállítani az ellopott műkincseket a nagy vízparti házakból. Ha vízi úton helyezik biztonságba őket, akkor nem kell attól tartaniuk, amire a közúton nagy esély lenne, nevezetesen, hogy leinti őket egy rendőrjárőr. Sunny szeme elkerekedett. – Hűha… Te tényleg azt gondolod, hogy Valenti lopta el a festményeket… – Mégpedig a következőképpen. Valenti rendszeresen megjelenik itt, a szállodában, iszik valamit, megvacsorázik, és közben megismerkedik Caroline-nal. Gyorsan rájön, hogy a vonzó fiatal nő gazdag partnerre vadászik, és elcsábítja. Nincs nehéz dolga, hiszen maga is vonzó, és messziről lerí róla, hogy tehetős. Biztosra veszem, hogy Caroline nem tiltakozott a közeledése ellen. És abba is könnyedén belement, hogy információt gyűjtsön Valenti számára a gazdag vendégekről, vagy akár a helyiekről, és a Casinóban, játék közben, megismerkedjen azokkal, akik a legnagyobb tétekkel dobálódznak az asztal körül. – De nem minden szerencsejátékos műgyűjtő – vetette közbe Sunny. – Nem, de lefogadom, hogy Valenti, ha nem adódott műkincs, a kisebb dolgokat sem vetette meg. Caroline-hoz hasonlóan ő is lopott néha ékszert meg készpénzt, csak míg Caroline kicsiben csinálta mindezt, addig Valenti nagy tétekben dolgozott. Máskülönben hogy tarthatta volna fenn a fényűző életmódját? Egy olyan vitorlás, mint amilyen neki van, sokba kerül, mint ahogy egy Dél-Franciaországban eltöltött nyári szezon is. – Mit gondolsz, egyedül dolgozik? Mac eltűnődött a kérdésen. – Szerintem nem – mondta végül. – Szerintem nem Valenti az ötletgazda, hanem Krendler. – De Mac! – Várj. Alain Hassain barátom az Interpolnál utánanézett Krendler repülőútjainak. Az utóbbi három évben több tucatszor elhagyta Párizst, és vagy Zürichbe, vagy DélFranciaországba repült, a legtöbbször valamelyik közeli repülőtérre. Legalább hat olyan útja volt, amely egybeesett egy-egy műkincsrablással. Azt hiszem, Valenti egy nemzetközi bűnbanda tagja, amelyet Krendler irányít. A banda éjszaka csap le az áldozatul kiszemelt házakra. Hajóval érkeznek, pillanatok alatt felpakolják az ellopott műalkotásokat, ékszereket vagy antik tárgyakat. A rablásokat fel sem fedezték addig, amíg a háztulajdonosok vissza nem tértek, mert a méregdrága házak méregdrága riasztórendszere valamilyen oknál fogva egyetlen rablás alkalmával sem lépett működésbe. A versenycsónakkal gyorsan kereket oldottak, aztán a lopott szajrét átrakták Valenti vitorlására, és ott is tartották, amíg el nem ült a betörés utáni csatazaj. Caroline véletlenül rájöhetett arra, mivel foglalkozik valójában Valenti, és ostoba

módon megpróbálta megzsarolni. Valenti erre felajánlotta neki a társulás lehetőségét, mondván, hogy a banda tagjaként sokkal többet kereshet, mint a szállodában, vagy mint a pitiáner csalásaival. Valenti tudta Caroline-ról, hogy csaló és tolvaj, és biztosra vette, hogy kapni fog az ajánlaton. És igaza lett. Végül azért tette el láb alól, mert Caroline ismét megzsarolta, ezúttal azzal, hogy elárulja. Valenti erre meghívta a hajójára, ott kinevette, és hozzávágta azt, ami szerinte az elkövetett bűnök fejében járt neki… aztán motorcsónakostul elgázolta. – Igazad van. Tényleg Valenti gyilkolhatta meg. – Igen. Krendler parancsára.

65. Bertrand a szálloda parkolójában volt Laureennal, és egy öreg véló lapos kerekeit pumpálta. Vagy féltucatnyi kerékpár állt a vendégek rendelkezésére, de az, amelyiket Bertrand kiválasztotta, valószínűleg a nyitás napja óta állt a tárolóban. A bőrnyereg mögött volt egy kis tok, abban egy lapos doboz, cikornyás felirattal. A doboz egy kezdetleges szerszámkészletet rejtett, amellyel meg lehetett javítani egy kisebb defektet, akár útközben is. A pumpa helye a váz belső oldalán volt, a kormányra régimódi csengőt szereltek, és a rúdjára felerősítettek egy drótkosarat. Bertrand, mindent összevetve, jó kis járgánynak tartotta, amely, amikor gyártották, valószínűleg teljesen kielégítette a vásárlói igényeket. Lelkesen pumpált, mire a lapos kerék, ha lassan is, de megtelt levegővel. – Még sohasem láttam ilyen bicajt – jegyezte meg Laureen, miközben odaguggolt a fiú mellé, gyászos tekintettel vigyázva minden mozdulatát. – Bár az enyém lenne – mondta Bertrand, és szerető mozdulattal megpaskolta az öreg nyerget. Pontosan úgy, ahogy a lovát szokta megpaskolni Laureen. Bertrand-nak sohasem volt saját kerékpárja. Amikor végzett a pumpálással, Laureen a kezébe adott egy szalmakalapot, és ő is a fejébe húzta a magáét, amelyet a Quai Suffren egyik butikjában vásárolt. Ez után vonakodva visszatette a „lopott” kalapot a szálloda fogasára. A haját két lófarokban fogta össze a két füle mögött, feltette a hercegnői tiarát, és fehér keretes napszemüveget tolt az orrára, amely majdnem akkora volt, mint Bertrand-é. És, természetesen, tüllszoknyát viselt. Ezúttal rózsaszínt. – Biciklizzünk egyet – mondta. – Hová akarsz menni? – Ó, mit tudom én… Bárhová. – Bár Laureen nem mondott nevet, Bertrand tudta, hogy a Chez La Violette-re gondol. Napfényes, ragyogó reggel volt. – Oké. – Bertrand a frissen felpumpált járgány melletti kerékpárra mutatott, amely szerinte a második legjobb volt az egész kínálatban. – Te ezzel gyere. És próbálj meg nem lemaradni. Laureen fogta a biciklit, feltolta magát meg a tüllszok-nyáját a nyeregbe, és dülöngélve elindult Bertrand után. A fiú addigra már a kapunál járt, és éppen kikanyarodott a tengerhez vezető ösvényre. Laureen odaintegetett a kapuoszlopot támasztó köpcös embernek, aki újságot olvasott az egyik platánfa árnyékában. Nem Lev volt, de a kislány tudta, hogy ő is testőr, és Belinda miatt van ott. A férfi visszaintett neki, de Laureen addigra eltekert. Megpróbálta utolérni Bertrand-t. Tisztában volt vele, hogy hová mennek, és azzal is, hogy miért. – Bertrand! – kiáltotta egy idő után. – Lassíts, kérlek! A fiú visszapillantott a válla felett. A kislány duci lábai iszonyatos fordulatszámot

produkáltak, mégsem bírta tartani a tempót. Bertrand lassított. – Irány a villa, irány a villa – énekelte Laureen – Óz csodálatos háááza… – Az nem Óz háza – javította ki türelmetlenül Bertrand. – Persze hogy nem, te buta. Csak kitaláltam a dallamhoz. – Irány a villa, irány a villa… – zendített rá ismét. – Óz csodálatos háááza… – csatlakozott Bertrand, önmagát is meglepve. Ekkor már egymás mellett tekerték a pedált. Egymásra néztek, és elvigyorodtak. Bertrand úgy érezte, mintha mázsás súlytól szabadult volna meg hirtelen. Mac és Sunny kiállt mellette. Megmentették a börtöntől. Pedig mindent elmondott a rendőröknek. Mégsem dorgálást, hanem dicséretet kapott érte. Ami ritkán fordult elő vele, így most duplán örült neki. Bár az anyja azóta sem jelentkezett, itt volt neki Mac, aki, ebben biztos volt, mindig ki fog állni mellette. És Sunny, aki mindig türelmesen elmagyarázta neki a dolgokat. Nem beszélve Kicsi Laureenról, a legjobb barátjáról meg a papájáról, aki azt kérte tőle, hogy szólítsa Billynek, és megengedte, hogy annyi időt töltsenek együtt, amennyit csak akarnak. – Feltéve, hogy nem keveredtek bele megint valamibe – figyelmeztette őket mosolyogva. Így került sor erre a kerékpározásra, és Bertrand-ban még az is felmerült közben, hogy egyszer talán megnyeri a Tour de France-t. Ami azt jelentette, hogy haladéktalanul el kellett kezdenie az edzéseket. Észrevette, hogy mosolyog. Óvatos pillantást vetett Laureen felé. A kislány rózsaszín tüllszoknyájába belekapott a szél, és a tiarát úgy tette fel a fejére, hogy fejtetőn állt raja a „Hercegnő” felirat. De ő is mosolygott. Laureen mosolya ritka jelenségnek számított, és az, hogy most megajándékozta vele Bertrand-t, csak tovább fokozta a fiú jókedvét. Annyira, hogy hangosan felnevetett. Laureen majdnem kifarolt meglepetésében. – Bertrand! – kiáltotta. – Te nevetsz! A fiú hátravetette a fejét, és még hangosabban nevetett, teljesen belefeledkezve saját, gurgulázó hangjába. Laureen pislantott néhányat, aztán belőle is kitört a kacagás, így értek mind közelebb a Chez La Violette-hez. És még csak eszükbe sem jutott a szellem. Ezúttal Bertrand lépett be elsőnek a konyhakert félig nyitott kapuján. Laureen a fiú kerékpárja mellé tette a magáét, és követte. Egy pillanatra megálltak, körülnéztek, de minden normálisnak tűnt ezen a gyönyörű reggelen. A ragyogó napfénybe nem keveredtek árnyékok, legfeljebb csak a fák alatt, és a levendulabokrokban hangosan ciripeltek a kabócák. A bougainvillea-bokorról riadtan felröppent egy galambpár. A fészkükből, ezt Bertrand vette észre, két csupa csőr, csupasz fióka kandikált ki. Ezt bámulták lelkesen, amikor az épület sarkán tompa léptekkel befordult egy zsemleszínű kutya. – Óóóóó! – kiáltottak fel egyszerre, meglepetten, de a szemük közben már a kutya tulajdonosát kereste riadtan. De senkit sem láttak a kertben. A kutya a külseje alapján labrador keveréknek tűnt. A szőre fakó volt, és ápolatlan. Lógó nyelvvel leült, és várta a gyerekek reakcióját. A viselkedése arra utalt, hogy nem sok jóra számít. – Mit csinálsz itt, öregfiú? – kérdezte tőle Bertrand franciául, mert úgy sejtette, hogy azon a nyelven ért. A kutya hegyezni kezdte a fülét, és mintha hallgatódzna, oldalra billentette a fejét. – Nézd, milyen intelligens – mondta Laureen. – Sovány. Kilátszanak a bordái. – Bertrand kitapogatta saját, kiálló bordáit. Ő sem volt jobb bőrben a kutyánál. – Gondolod, hogy éhezik? – kérdezte Laureen. A hangjában legalább annyi aggódás volt, mint a kutya szemében. – Lehet, hogy nincs is gazdája? – tette hozzá még nagyobb aggodalommal. Ez már Bertrand-nak is az eszébe jutott. Egymásra néztek a kutyával. Bertrand füttyentett egyet, mire a kutya megemelte a fejét.

– Viens ici, chien33 – parancsolta Bertrand. A kutya felállt, de a helyén maradt. – Fél. – Laureen hangjába tengernyi együttérzés vegyült. – Viens ici, chien, adorable34 – parancsolta ő is, és a kutya, nagy port verve maga körül, ezúttal odafutott hozzájuk, ügyelve arra, hogy továbbra se érhessék el. – Nincs nyakörve – jegyezte meg Bertrand. – Akkor gazdája sincs – tette hozzá Laureen, majd összecsapta a kezét, amitől a kutya riadtan hátrálni kezdett. – Ó, bocsáss meg, drága chien! – kiáltott fel a kislány, aztán nyomban le is térdelt, és a kutya felé nyújtotta a kezét. Bertrand mellé guggolt. Eszébe jutott, hogy a reggelijéből megmaradt bagett még ott van a zsebében. Bár frissnek nem lehetett nevezni, jobb volt a semminél. Előhalászta a zsebéből, és úgy, ahogy volt, morzsásan, bolyhosán odakínálta a kutyának. A kutya beleszimatolt a levegőbe, aztán óvatosan közelebb lépett. Bertrand tenyere megfeszült az itt-ott még vajfoltokat és sonkamaradványokat is tartalmazó kenyérdarab alatt. Amit a zsemleszínű kutya egy hirtelen mozdulattal elkapott, és két másodperc alatt eltüntetett. Bertrand vágyakozó pillantásokkal méregette a kutyát, és a kutya szeme is vágyódást tükrözött. – Sajnos, nem vihetjük magunkkal – mormogta Bertrand kelletlenül, és közben arra gondolt, hogy az anyja is pontosan ezt mondta volna. Laureen felsóhajtott. – Nem – mondta vékony hangon. – Most be kell mennünk – magyarázta Bertrand a kutyának. Óvatosan elléptek mellette. A kutya el sem mozdult onnan, ahol ült, csak a nyakát fordította el, hogy utánuk nézhessen. – Annyira aranyos – suttogta Laureen, amint visszafordult, és a pillantása találkozott a kutyáéval. – Lefogadom, hogy jó kutya. – Talán valami nyaraló hagyta itt – tűnődött hangosan Bertrand. – De az is lehet, hogy itt él. Akár Violette kutyája is lehet. – Te megőrültél. A szellemeknek nincs kutyájuk. Laureen megállt. – Tessék! – kiáltotta diadalmasan. – Most elszóltad magad! Mégiscsak hiszel a szellemekben! Már a konyha lépcsőjén álltak, az ajtó előtt. Bertrand egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán elkezdte keresni a kulcsot azon a helyen, ahol a gondnok hagyni szokta, a muskátlis cserepek között. Most i ott volt. – Itt nincs semmiféle szellem – mondta, miközben kinyitotta és belökte az ajtót. És amint belépett a csendes, árnyékos konyhába, mindennél jobban szerette volna, ha el is hiszi. A háta mögött tisztán hallotta Laureen légzését. – Oké, most legalább látjuk, hogy nincsenek itt az ellopott festmények – jelentette ki jó hangosan, hogy elriasszon minden lehetséges kísértetet. Keresztülsétált a konyhán. Laureen balettcipős lába ott tipegett a nyomában. Bertrand magában hálát adott, hogy a kislány ezúttal nem a cowboycsizmát húzta fel. Hamarosan a szalonban találták magukat. A valamikor fehér, most portól szürke bútorvédő huzatok alatt bármit el lehetett volna rejteni, de túlságosan féltek ahhoz, hogy alájuk pillantsanak. Visszamentek a hallba. A Violette budoárjába vezető ajtó csukva volt. Nem mertek bemenni, sőt egymásra sem néztek, nehogy bármelyikük észrevehesse a másik szemében a félelmet. Bertrand feljebb tolta az orrán a nehéz szemüvegét, aztán a hajába túrt. Végül 33 34

Gyere ide, kutya. Gyere ide, szép kutya.

mégiscsak belökte az ajtót. Odabenn csend volt. És sötét. – Ó, Bertrand – súgta Laureen félelemtől átitatott hangon. A fiú arra gondolt, milyen vidáman nevettek a napos ösvényen, alig pár perccel korábban. Tudta, hogy bátornak kell lennie, és valamilyen csoda folytán ezekből az önfeledt percekből sikerült is bátorságot merítenie. Belépett a sötét szobába, és felkapcsolta a villanyt. A csillárban már csak egyetlen égő pislogott, az is haloványan, de Bertrand számára ez is jóval több volt a semminél. Korábban eldicsekedte Laureennak, hogy milyen sokszor járt már a Chez La Violette-ben, és hogy úgy ismeri, mint a saját tenyerét. Ami igaz volt. Járt is az épületben, meg ismerte is. De akkor még nem gyanította, hogy van benne szellem, és azt sem, hogy a rablók ide rejtették el az ellopott képeket. Visszafordult, és Laureenra nézett, aki még mindig ott téblábolt az ajtóban. – Tudod, mi jutott eszembe? – kérdezte a kislány. – Mi? – Az, hogy el kellene mennünk ehhez a Monsieur Francois Reynaud-hoz, az ellopott képek tulajdonosához, és elmondani neki, hogy szerintünk a tolvajok hajóra pakolták a képeit, aztán idejöttek, és itt mindent elrejtettek. Ha nem az épületben, akkor a kertben. – Ami hihetőnek tűnt, hiszen az elvadult növények között szinte bármit el lehetett volna rejteni. – És akkor megkaphatod a kitűzött jutalmat. – Oké – egyezett bele Bertrand megkönnyebbülten a javaslatba. – És akkor idejöhet, és saját maga keresheti elő az ellopott képeket. Leoltotta a csillárt, és becsukta a budoár ajtaját, aztán a konyhán át visszasiettek a kertbe. A kutya még mindig ott ült, ahol hagyták. – Bertrand? – Mi van? – Lehet, hogy a kutya is szellem. – A szellemek nem esznek bagettet – torkolta le a kislányt a fiú. – Én akkor is azt gondolom, hogy Violette-é volt – erősködött Laureen. A fiú vállat vont. – Violette évekkel ezelőtt meghalt. A kutya meg fiatal. Majdnem kölyök. – Na és mi van akkor, ha Violette utolsó kutyájának az ük-ük-ükunokája? – Laureen csak nem adta fel. Megálltak a kutya mellett, és alaposan szemügyre vették. A kutya bágyadtan viszonozta a pillantásaikat. – Bertrand? – Tessék! – Miért nem ugat? – Mert fél. Bertrand pontosan átérezte a kutya helyzetét. Már a pillantásából látta, hogy mennyire meg van ijedve. És azt is, hogy reménykedik. Ha valaki, ő pontosan tudta, milyen érzés ez az állapot. Igyekezett ellenállni a kutya tekintetének, és azt mondta Laureennak: – Ha el akarunk menni Monsieur Reynaud-hoz, elmondani neki, hogy mire jutottunk, indulnunk kell. – Aha. Igazad van. Minél előbb megkapod a jutalmadat, annál jobb. – Már a gondolattól jobb kedvre derült. Amint megkapják a pénzt, Bertrand megszabadulhat a kegyetlen anyjától. A nyakára tette a kezét, megnézni, hogy ott van-e még a nyaklánc. Amit Bertrand mentett ki neki a hullámok közül. Ezért most ő is meg fogja menteni Bertrand-t. – Menjünk – mondta, majd fürge léptekkel elindult az aljnövényzettel benőtt

gyalogösvényen. A zsemleszínű kutya nyugodt léptekkel követte őket. És amikor Bertrand visszafordult, hogy behúzza maguk után a kaput, a kutya gyorsan keresztülpréselte magát a nyíláson. Ott újra leült. A szemét le sem vette a gyerekekről. – Azt hiszi, hogy te vagy a gazdája – állapította meg Laureen. Bertrand vállat vont, és újfent megacélozta magát. – Szerintem csak éhes – válaszolta, aztán felpattant a kerékpárjára, és pedálozni kezdett. Laureen aggodalmas képpel követte. – Nem hagyhatjuk itt! – kiáltotta. – Főleg éhesen. Bertrand alatt megingott a kerékpár, amikor hátrafordult. A kutya, kilógó nyelvvel, reményteli szemmel ott trappolt mögötte. Amikor Bertrand megállt, megállt a kutya is. – Hát nem latod? – Laureen hangja megtelt reménykedéssel. – Most már a tiéd. Mac annak idején megmentette Kalózt. Te sem tehetsz másként. Bertrand elképzelte, hogy a zsemleszínű kutya – az ő kutyája – elkíséri az éjszakai tudományos terepszemlékre. Elképzelte, hogy megfürdeti, és kifésüli az összegubancolódott szőrét. Elképzelte, hogy együtt úsznak a tengerben. És ha megosztja vele az ételét, még pénzt sem kell kiadnia rá. Az, hogy mit fognak szólni a szállodában, ha megjelenik egy kutyával, eszébe sem jutott. – Mi legyen a neve? – Szépség. - Bertrand felhorkant. – Az olyan lányos. Egyébként is francia. Eszébe jutott az éjszaka, amikor egyik vendég érkezett a másik után a Chez La Violette-be. A vihar lovagjai, így nevezte őket, a Doors száma után. – Mi lenne, ha Viharnak hívnánk? – kérdezte. – Nem! – vágta rá Kicsi Laureen. – A Zsemle jobban illik hozzá. A színe miatt. – Ezt Bertrand-nak is be kellett látnia. És amikor Bertrand odaszólt neki, hogy „Zsemle, viens ici”, a kutya megcsóválta a farkát, és szabályosan kigyúlt a tekintete. Aztán engedelmesen odaállt Bertrand mellé, aki lehajolt, és egy „jó fiú” kíséretében megpaskolta a nyakát. Amikor ismét nyeregbe pattant, a kutya is elindult, így már hármasban folytatták az útjukat Francois Reynaud háza, a Villa les Ambassadeurs felé. Közben ismét dalra fakadtak. – Irány most Reynaud, irány most Reynaud, Óz csodálatos Reynaud-ja, Óz csodás Reynaud-ja.

66. Sunny a teraszon ült a laptopjával. Sem a pávák rikoltozását nem hallotta, sem a medencében pancsoló gyerekeket, de még a feje felett elhúzó piros helikopter rotorját sem, pedig a gép alacsonyabbra ereszkedett, mint korábban bármikor. A figyelmét teljes egészében az az információ kötötte le, amely a Google jóvoltából megjelent a képernyőjén. Von Müller Bárói címet viselő német nemesi család a tizenötödik századból. A későbbiekben jelentős szerepet játszottak Bismarck Németország újraegyesítésére irányuló törekvéseiben, ezáltal jelentős birtokokhoz jutottak Vesztfáliában, valamint Hamburg és

Düsseldorf városokban. A második világháború után a birtokaikat a család otthonaként szolgáló Haus Müller néven ismert épülettel együtt elveszítették. Az 1920-as évekre a mindig is kis létszámú család háromfősre csökkent: Wilhelm Auguste von Müller báróra, a feleségére, Lisel Hannah von Müller bárónőre és az egyetlen fiukra, Kurt Wilhelm Auguste von Müllerre (sz 1920. január 8.). Kurt von Müller már zsenge korában különleges tehetséget mutatott a zene iránt, ám az ismerősök által megjósolt koncertzongorista karrierből nem lett semmi. Némi hírnévre azért sikerült szert tennie egy ismert énekes-színésznő kísérőjeként, de ez sem volt hosszú életű. Kurt von Müllert a francia ellenállással való együttműködés és kémkedés vádjával 1944 augusztusában letartóztatták. Akkoriban a Harmadik Birodalom tisztjeként Párizsban élt. A szóbeszéd szerint a szeretője, La Violette segítségével sikerült megszöknie, de a következő évben újra elfogták, és kivégezték. Von Müller báró és bárónő egy Hamburg ellen intézett légitámadásban vesztette életét néhány hónappal korábban. A Müller-ág egyetlen képviselője a fiuk, Kurt maradt. Halálával a család is kihalt, és a bárói cím is megszakadt. A család alaposan megcsappant birtokait felparcellázták, és Kurt von Müller végakaratának megfelelően azok a munkások kapták, akiknek a családjai évtizedeken át szolgálták a Von Müllereket. Sunny alaposan megvizsgálta a család címerét. Ugyanazt látta rajta, amit a pecsétgyűrűn is: egy dámatáblán egymással szembeforduló sast és rókát. Bement a szobájába, és a komódja felső fiókjából elővette a kasmírpulóvere alá rejtett kék bársonydobozt. Az ujjára húzta a gyűrűt, és Kurt von Müllerre gondolt, a német tisztre, aki együttműködött a franciákkal. Mindez új csavarral bonyolította a történetet. És persze Violette is eszébe jutott. Vajon a szerelme jeléül adta neki Müller a gyűrűt? Esetleg a halála előtt, hogy legyen valami, ami mindig rá fogja emlékeztetni Violette-et? Akit később ugyancsak letartóztattak. Vajon miért? Sunny felsóhajtott. Erre a kérdésre nem volt válasz. Egyelőre. Az aranygyűrűt hidegnek érezte az ujján. Megborzongott. Lehúzta az ékszert, és visszatette a dobozába. Valahol biztosan megvan a válasz arra a kérdésre, hogy mi történt Violette-tel. Egyre biztosabban érezte, hogy ez a hely a Chez La Violette. Ahová eddig is minden szál vezetett. Miközben a villa és Violette körül jártak a gondolatai, és megpróbálta elképzelni, milyen lehetett, amikor Violette fiatal volt és szerelmes, és a lába előtt hevert a világ, eszébe jutott az épület levegőjét átjáró virágillat. A ház úrnője számára készített speciális parfüm illata volt, ezt már biztosan tudta. És mivel a világ legjobb parfümkészítői és a legdrágább illatok előállítói, Violette-hez hasonlóan, mindig is Grasse közelében éltek, felmerült benne, hogy esetleg valamelyiküknél talál még Violette parfümjéből. Vagy ha nem, talán tudni fogják, hol keresse. Miközben magában hálát adott azért, hogy a számítógép évszázadában élt, Sunny megkereste az interneten a környék összes parfümkészítőjét. Tíz perccel később már úton volt Grasse felé. Ismét egyedül, mert Mac Levvel együtt Port Grimaud-ba ment. A Blue Picassót akarták előkeríteni. Caroline halála óta egyszer sem látták az öbölben, és Mac tudni akarta, hogy miért. Tudta, hogy Valenti bűnös, és nem akarta, hogy kibújhasson a felelősségre vonás alól. Sunny először elköszönt Belindától és Sarától. Az egyik kártyaasztal mellett talált rájuk. Billyvel bridzseltek, és negyedik játékosnak bevontak egy középkorú, pödrött bajuszú franciát, akinek kék szemében különös fények égtek, valahányszor Belindára nézett, ami, Sunny ezt a rövid idő alatt is észrevette, elég gyakran megesett. Érdeklődése azonban hatástalan maradt.

– Most már a partra sem mehetek ki – panaszkodott csüggedten Belinda Sunnynak, egyszersmind azt is megmutatta neki, hogy nyerő lapokat tart a kezében. – Ezzel nem vagy egyedül – válaszolta Sunny, aki még egyetlenegyszer sem tudott lemenni a strandra. Hiába volt St. Tropez-ban, az új bikinijét még ki sem vette a komódból. De miért is vette volna ki? Vagy gyilkosok után kajtatott Mackel, vagy Violette múltja után kutatott, mint most is. – Hol van Kicsi Laureen? – kérdezte Billytől. Billy fejére, Belinda minden erőfeszítése ellenére, visszakerült a malomkerék kalap, és Sunny észrevette, hogy a szemét inkább tartja Belindán meg a francián, mint a lapjain. – Kicsi Laureen biciklizni ment a francia fiúval. Nagyon összebarátkoztak. Egyébként helyes kölyök. És ahogy elnézem, neki is égető szüksége volt egy barátra. Ahogy az én Laureenomnak is. – Nate pedig elment megnézni az új házát – tette hozzá Sara olyan vágyódással, mintha a legszívesebben ő is vele tartott volna. Ehelyett itt verte a blattot a szálloda tornácán, mert így szemmel tarthatta Belindát, és azon túl, hogy elszórakoztatta, közbeléphetett, ha valami őrültséget akart elkövetni. Sunny elmondta nekik, hogy Grasse-ba megy, mert szeretne bekukkantani néhány parfümériába. Belinda figyelmeztette, hogy egy számjegynél többet ne adjon parfümért. – Nem jobbak azoknál, mint amiket az itteni kistermelőknél olcsón megvehetsz – magyarázta. Hát persze, gondolta Sunny, miközben ismét felkanyarodott a Cannes felé vezető autópályára, majd, amikor már magasan a város felett járt, rákanyarodott egy olyan útra, amely a hegyekbe vitt, olyan helyekre, ahol a leghíresebb parfümkészítők voltak. Azok a kiskereskedők, akik majd egy évszázados tapasztalattal állították elő utánozhatatlan illataikat. Az első parfüméria, amelyre rátalált, egy virágokkal teli kert hátsó részében talált rá, egy szép, századfordulós épületben. Bájos kőtornáca volt, és magas, keskeny ablakaira csíkos rolók vetettek kellemes árnyékot. Az üveg recepciós pult mögött álló fiatalember nagyon udvarias volt, nagyon korrekt, egyszersmind nagyon szomorú, merthogy nem készítettek ibolyaillatú parfümöt. Ilyet, amennyire tudta, csak egyetlen helyen állítottak elő, pedig ő mindenkit ismert Grasse környékén. Az egyik közeli faluban. Egy Les Belles Auteurs de Fleurs de Parfüm nevű helyre irányította Sunnyt. Kiderült, hogy a hosszú, cikornyás cím egy parányi stúdiót takar az egyik kicsi falu egyik még kisebb mellékutcájában. Sunny áthaladt az alacsony kőárkád alatt, majd keresztülvágott egy kicsi, macskaköves udvaron. Csukott faajtó előtt találta magát, amely a múlt beleíródott nyomaival maga volt a történelem. Bekopogott. Némi idő elteltével közeledő léptek hangját hallotta, aztán kinyílt az ajtó. Igaz, csak résnyire. – Qui est la35? Női hang volt. – Pardon, madame36 – kezdte Sunny, de el is hallgatott, mert nehezen jutottak eszébe azok a francia szavak, amelyekkel elmondhatta, hogy „egy ibolyaillatú parfüm készítőjét keresem”. – Mais, je cherche un producteur d'une parfüm particuliére. Le parfüm du violette. On me dit que votre establissment est the sole producteur.37 Nem is gondolta, hogy ilyen nehéz lesz elmondani valamit egy olyan nyelven, amelyet igazából sohasem használt, az utóbbi években meg pláne nem. A francia nő azonban megértette, hogy mit akar, mert azt válaszolta: – Madame, ne personne demander le parfüm violettes, pas pour tour les ans. Évek óta 35

Ki az? Bocsánat, asszonyom. 37 És azt mondták, egyedül ezen a helyen gyártják. 36

senki sem keresett nálunk ibolyaillatú parfümöt. – Mais, madame, je ma'appel Sonora Alvarez Je voyage de California espacielement pour c'est parfüm. J'implore, madame, si est possible, vouz me l'aider. Sunny gyakorlatilag könyörgőre fogta a dolgot, és azt állította, hogy csak azért jött ilyen messzire Kaliforniából, hogy megtalálja ezt a bizonyos ibolyaillatú parfümöt. Ha csak kicsivel is, de szélesebbre tárult az ajtó, és végigmérte egy szemüveges pillantás. – Oui, c'est ca – mondta a nő, és végre akkorára nyitotta az ajtót, hogy Sunny beléphetett. A hall sötét volt, és legalább ezer virág illata keveredett benne. Az asszony azonban nem volt túl idős. Talán ötvenéves lehetett, magas, vékony és nagyon elegáns laza kontyba fogott sötét hajával, amelyhez tökéletesen illett a félhold alakú, kék keretes szemüveg. Sötét szeme volt, és határozottan spanyolos benyomást keltett sikkes fekete ruhájával és a vállára vetett rózsamintás csipkesállal. Amely, ahogy azt Sunny rögtön észrevette, előnyösen kihangsúlyozta remek alakját. – Elnézést kérek, ha udvariatlannak tűntem – mondta az asszony, most már tökéletes angolsággal. – De az édesapám beteg, és nem akartam, hogy zavarják. – Kinyújtotta a kezét. – Geneviéve Mouton-Craft vagyok. Elmondaná még egyszer, Madame Alvarez, hogy miben segíthetek? Sunny szintén elnézést kért, amiért bejelentés nélkül rájuk tört, majd elmondta, hogy mit keres pontosan. – Én nem dolgozom a családi vállalkozásban – válaszolta Geneviéve Mouton-Craft. – Párizsban élek. De az édesapám megbetegedett, ezért a szokásosnál korábban megkezdtem a szabadságomat, hogy ápolhassam. Egyébként csak júliusban jöttem volna, a gyerekeimmel együtt. Sajnos, mon pere38 az egyetlen, aki a szakmában maradt. Ha ő elmegy, a parfumerie is bezár. Pedig több mint százhetven éves múltra tekint vissza – tette hozzá egy szomorkás pillantás kíséretében. – De nekem nincs tehetségem a parfümkészítéshez, így más irányt vett az életem. Nem beszélve arról, hogy ott van a családom, a munkám… Vállat vont. Sunny ismét elnézést kért, amiért megzavarta a nyugalmukat, és éppen indulni akart, amikor Geneviéve Mouton-Craft megállította. – Mais non, madame39, azért elképzelhető, hogy tudok segíteni. Mon pere majdnem hatvan évig dolgozott a szakmában. Ha valaha készítettünk ilyen parfümöt, tudni fogja. Ha megbocsát, most magára hagyom egy pillanatra. Csak amíg megkérdezem. Azzal elsietett, de pár perc múlva visszatért. – Jó híreim vannak – mondta mosolyogva. – De az apám először tudni szeretné, miért van szüksége éppen erre a nagyon különleges illatra. – Mert úgy tudom, hogy egy nagyon különleges asszony, egy La Violette nevű sanzonénekesnő számára készítették. Geneviéve bólintott. – Ha ez egy kvízműsor lenne, az apám szerint a tökéletes választ fogalmazta volna meg. A cégünk kifejezetten Violette számára készítette ezt a parfümöt, olyan régen, hogy már az apám sem tudná pontosan megmondani, mikor. Pármai ibolyából nyert, különleges illat volt, egészen ritka változat, amelyből először egy olasz, bizonyos Comte de Brazza állított elő parfümöt. Tiszta, fehér szirmok halványkék szegéllyel és finom, édeskés illattal. Amennyire tudom, La Violette szeretett volna egy nevéhez illő parfümöt, és amikor a cégünk előállította az első pármaiibolya-készítményt, beleszeretett. Egész életében ezt használta. Ez lett, ahogy mondani szokás, a védjegye. Ha kiment egy szobából, továbbra is ott maradt az illata, tantaluszi kínokat okozva azoknak a férfiaknak, 38 39

Apám. Ne menjen el, asszonyom.

akik egytől egyig szerelmesek voltak belé. – Talán La Violette történetét is ismeri? – kérdezte reménykedve Sunny. – Csak annyit tudok, hogy nagy csábító volt. Bomlottak utána a férfiak. És hogy szomorúan, magányosan töltötte élete utolsó napjait. A története legendaszámba megy Dél-Franciaország e területén. – Nos, nagyon köszönöm. Most már legalább tudom, hogy létezett a parfüm, és azt is, hogy hol készítették. Képzelje, madame, a villában még most is érezni lehet az illatát. Így szereztem tudomást róla. – Hát maga járt Violette villájában? – Igen, de csak párszor, és nagyon rövid ideig. De ennek hosszú története van. Geneviéve megint felemelte a kezét. – Egy pillanat – mondta, és visszasietett a ház sötét belsejébe, ismét magára hagyva Sunnyt. Néhány perc múlva visszajött. – Az apám arra kért, hogy ezt adjam oda. – Azzal Sunny kezébe nyomott egy krémszínű, szögletes dobozkát, amelyen ibolyakék betűkkel ott állt a parfümkészítő cég neve, Les Belles Auteurs de Fleurs de Parfüm, és alatta, ugyanilyen betűkkel, egy másik név: La Violette. – Ó, istenem! – Sunny annyira meghatódott, hogy alig tudta kipréselni magából a szavakat. – Hát ez lenne az? Tényleg? Geneviéve finoman bólintott. – Az apám azt mondta, legyen a magáé. Mindig is azt akarta, hogy egy olyan emberé legyen, aki elég jól ismeri La Violette-et ahhoz, hogy itt keresse. Valószínűleg ez az utolsó fiola, amit azért hagyhatott meg az apám, hogy ne merüljön feledésbe a termék. – Hogy köszönhetném meg az édesapjának? – Sunny a mellére szorította az értékes dobozkát. – Legalább azt engedje meg, hogy kifizessem. – Hallani sem akar róla. – Geneviéve-nek nevetnie kellett már az ötlettől is. – Azt mondta, ő tartozik köszönettel magának azért, hogy visszahozott valamit a dicső múltból. Kezet fogtak. Sunny, mire magához tért volna az ámulatból, a macskaköves udvaron találta magát. Hallotta, hogy becsapódik mögötte az ódon ajtó. Anélkül, hogy tudta volna, merre megy, átsétált a kőárkád alatt, és kilépett a keskeny utcácskára, amelynek a végében állt a kocsija, egy napsütötte téren. Odasétált, beült, és végre, alaposabban is megnézte a dobozt. Remegő kézzel felnyitotta a tetejét, és kivette belőle a fiolát. Ugyanúgy nézett ki, mint azon a réges-régi napon, amikor a dobozba került a kicsike utcában álló stúdióban. A Lalique üvegből készült, négyszögletes kis flaconra egyetlen szót gravíroztak: Violette nevét. Csodálatosan megmunkált tejüveg kupakja egy pármai ibolyát ábrázolt, tökéletes, egymástól jól elhatárolódó szirmokkal. A benne lévő parfüm színe teljesen megegyezett a halovány árnyalatú szirmokéval. Sunny az orrához emelte a fiolát. Úgy érezte, hogy a szorosan lezárt kupak ellenére képes azonosítani azt az illatot, amely kísértetként még mindig ott lebegett La Violette egykori otthonában. Cannes-ba érve megállt egy drágának tűnő virágbolt előtt, és rendelt egy nagy kosár pármai ibolyát Madame Mouton-Craft számára, azonnali kézbesítéssel. – Hálás köszönettel a régi idők emlékére – írta a kártyára, majd megadta a kézbesítési címet.

67.

Mac egyetlen nyomot sem talált, amely elvezette volna Joel Krendlerhez. Egyetlen olyan szállodába sem jelentkezett be, ahol bárki az ő pozíciójában megszállt volna, ami azt jelentette, hogy vagy egy villában, vagy egy jachton tartózkodott. – Például Valenti Blue Picassó-ján – mondta Mac Levnek. Ezért tartottak most a hatalmas kikötőfalu, Port Grimaud felé. A kapcsolata révén Lev tudta, hogy Krendler nincs Monte-Carlóban, sem St. Tropez-ban. Így jutottak arra a következtetésre, hogy Port Grimaud-ban lehet, amely elég távol esett a jachtkisokostérképen feltüntetett helyektől, mégis elég nagy volt ahhoz, hogy el lehessen tűnni benne a kíváncsi szemek elől. Tulajdonképpen vaktában lövöldöztek, de Mac tudta, hogy néha a vaktában kilőtt golyó is célba talál. – El tudod hinni – kezdte Mac Levhez fordulva, miközben elsuhanva egy spanyol rendszámú Porsche mellett, amelynek a vezetője egy jól ismert jellel, a felemelt középső ujjával nyugtázta a merész manővert, megpróbált átállni a bal előzősávra, és közben arra gondolt, hogy a Porsche-tulajdonosok nem bírják elviselni, ha megelőzik őket. – El tudod hinni – folytatta –, hogy még arra sem volt időm, hogy levigyem Sunnyt a partra? Pedig már időtlen idők óta itt vagyunk… – Elhallgatott, és gondolatban sorra vette a mögöttük álló eseményeket. – Nekem legalábbis úgy tűnik. – Most mondjam azt, hogy megérdemled? – kérdezett vissza Lev. – Miért kellett a nyakadba venned ezt a rémes bagázst? Mac ismét előzésbe kezdett. – Nem vettem őket a nyakamba. Ők akaszkodtak rám. – És te persze meg sem próbáltad lerázni őket. Mac tudta, hogy Levnek igaza van. Ő kereste magának a bajt. Mégpedig azzal, hogy senkinek sem tudott nemet mondani. – Pedig Sunny itt akarta megtartani az esküvőnket. Lev meglepett pillantást vetett Macre. – Azt hittem, jól vagytok úgy, ahogy vagytok. – Én is. – Nők! – legyintett lemondóan Lev. – A jelek szerint neked nincs problémád velük. Lev elvigyorodott. – Ha van is, azt megpróbálom magamban tartani. A következő kijáratnál lemegyünk – mutatott a sebesen közeledő útjelző táblára. Port Grimaud egy nagyon forgalmas út mellett volt. Utcáin egymás hegyén-hátán álltak a bérbe adandó házak, apartmanok, magánházak, boltok, kávézók, éttermek, hajókészítő műhelyek és jachtkereskedések. Önálló város volt, amely nyaranta zsúfolásig megtelt emberekkel és hajókkal. Egy ilyen helyen csak araszolva lehetett haladni. Mac kezdte bánni, hogy idejöttek. – Le tudnék gurítani egy jó hideg sört – jegyezte meg Lev, miközben Mac bepréselte magukat az első üresen álló parkolóhelyre, amely elég távol volt a víztől, de ennél jobban nem reménykedhetett. Mint Dél-Franciaországban mindenütt, itt is tombolt a nyár. Rohanó gyerekcsapatok, szórakozott szülők, hátizsákosok és kempingezők uraltak minden zsebkendőnyi területet. Akinek nem jutott hely a víz mellett, az addig ment, amíg nem talált magának egy gyékényhelynyi, napsütötte homokot, vagy egy hideg sört árusító bódét. Elég sokáig tartott, mire elértek a vízpartra, ahol egymást érték a kisebb-nagyobb hajók. A tulajdonosok a hátsó fedélzeten ültek, jeges martinit, pezsgőt vagy sört kortyolgattak, friss rákkoktélt ettek, és a szemközti kávéházak őket figyelő, irigykedő vendégeit nézték. A kikötőt szinte teljes hosszában alacsony kávézók és éttermek szegélyezték. Szinte felhőkarcolóknak tűntek mögöttük az erkélyes társasházak,

amelyekből bizonyára csodás kilátás nyílt a szikrázó tengerre. Mármint ha az égig érő árbocerdő nem takarta el. Mac és Lev egy olyan kávézó tömegéhez csatlakozott, amelyet, helytelenül, Marlinnak40 neveztek el. – Nem is tudtam, hogy a Földközi-tengerben is van marlin – jegyezte meg Mac, gondolatban felidézve mexikói horgászútjait. – Nincs, de, gondolom, ezt errefelé nem sokan tudják, vagy ha mégis, nem törődnek vele. A terasz szélén találtak egy asztalt, ami azt jelentette, hogy bármelyik járókelő bármikor kiköthetett akár az ölükben is. De nem volt más választásuk. Vagy azért, mert a Marlin népszerű helynek számított, vagy azért, mert közeledett az ebédidő, ez volt az egyetlen szabad hely. Mac Kronenbourgot rendelt, Lev Stellát, aztán hátradőltek, és a hajók előtt elvonuló, szűnni nem akaró parádét figyelték. Ebéd gyanánt Mac megevett egy sonkás szendvicset, Lev egy sajtos omlettet, és be kellett látniuk, hogy az étel, minden előítéletük ellenére, finom, és a felszolgált sör jéghideg. – Krendlernek van egy kutyája – jegyezte meg Mac. – És a kutyákat meg kell sétáltatni. Nem rejtőzködhet egész nap egy hajón. – Hacsak el nem intézi a nyomorult ebet – felelte Lev két falat omlett között. – Mintha azt mondtad volna, hogy nem hagyja megöregedni őket. – Ezt beszélik. De tény, hogy ide egy fiatal versenyagárral érkezett. Ami nekünk jó támpont lehet. – Azért először nézzük meg a jachtokat – javasolta Lev. – A nagy, hetven láb hosszú Blue Picassót könnyebb észrevenni, mint egy kutyát. És egyébként is, ha itt van, csak egy helyen lehet. Végigsétáltak a kikötőn, a mélyebb vége felé. A hatalmas hajók között nem volt könnyű megkeresni a Blue Picassót, és mivel nem látták sehol, továbbsétáltak a hajójavító udvarig, ahol rámpákon tárolták a javításra vagy újrafestésre váró jachtokat. Itt sem találták meg, amit kerestek. A Blue Picasso ugyanis a hajójavító udvar mögött elnyúló öböl távoli végében horgonyzott, magányosan. És a fedélzetén ott állt egy kicsi versenyagár. – Megvan! – mondta Mac, és elégedetten Lev felemelt tenyerébe csapott. – És? Mire megyünk vele? – kérdezte Lev. – Még nem tudom. Megvárjuk, mi lesz a következő lépésük. Mert abban biztos vagyok, hogy kiterveltek valamit. És abban is, hogy ők fognak elvezetni minket az ellopott műkincsekhez. – Tehát azt gondolod, hogy az egész rablást Krendler agyalta ki? – Bármiben lefogadom. – Mondd, miből jutottál arra a következtetésre, hogy Krendlernek köze van a képrabláshoz? – A Chez La Violette adta az ötletet. Minden eddigi problémánk a villára vezethető vissza. Krendler körülbelül tíz évvel ezelőtt vásárolta meg. Úgy vélem, azóta is bázisnak használja, innen bonyolítja le a rablásokat. A nagy sebességű versenycsónakra azért volt szüksége, hogy a lopott képeket ne közúton kelljen a tetthelyről elszállítaniuk. Egyszerűen felpakolják őket a versenycsónakra, majd onnan a Blue Picassó-ra, amely elszállítja a szajrét egy titkos rejtekhelyre. Hogy az hol lehet, még nem tudom, de remélem, hogy Krendler odavezet minket. Mert a nyakam rá, hogy oda készül. Azért van itt. Lev bólintott. Senki sem gyanítaná, hogy a kirabolt házakból tengeri úton szállítják el a műkincseket. Pláne nem egy luxusvitorláson. – Lefogadom, hogy a fekete versenyhajó is itt van a közelemben – folytatta Mac, majd vállat vont. – Nem mintha sokat számítana. Előbb-utóbb úgyis felbukkan valahol, és akkor 40

Nagy testű, gyors mozgású hal; legismertebb fajtái: kormos nyársorrú hal és fekete nyársorrú hal.

átadjuk a rendőrségnek. – Miért nem most, azonnal? – Azért, mert az elméletem még nem bizonyíték. És még bármi megtörténhet. – Vajon miért gyilkolták meg Caroline-t? – Ha kíváncsi vagy a véleményemre… Azt hiszem, egy egyszerű csábítással indult az egész. Aztán kiderült, hogy a maga módján Caroline ugyanolyan erkölcstelen volt, mint Valenti, máskülönben nem követte volna el a többszörös bérbeadási csalást a Chez La Violette-tel, és nem lopta volna el az idős Madame Lariot személyazonosságát, a bankszámláival együtt. Azt, hogy azokról mennyi tűnt el, még nem tudjuk, de lefogadom, hogy azokat is rendesen megcsapolta. Caroline szeretett jól élni, és ehhez mindenáron meg akarta teremteni a szükséges feltételeket. Lev kifejezéstelen arccal hallgatott. Nem először hallott ilyen történetet. – Az a szegény francia fiú, Bertrand, sajnálatos módon szemtanúja lett a gyilkosságnak. – Nyilvánvaló, hogy Valenti éppen kifizette Caroline-t – mondta Lev. – Szerintem maga sem számított rá, hogy a nő elveszti a fejét, és kereket akar oldani. – De mivel éppen erre készült, elgázolta. Világos, mint a nap. Hát nem érdekes, hogy azóta senki sem látta Valentit? Helyette felbukkan Krendler, valószínűleg azért, hogy lebonyolítsa az utolsó fázist. – Mégis, hogy akarják eladni a képeket? Mac vállat vont. – A világon mindenütt vannak műgyűjtők – férfiak és nők egyaránt –, akik mániákusan odavannak bizonyos művészekért. Ők hatalmas összegeket képesek kifizetni azért, hogy megszerezzék az adott festő valamely alkotását. És miért? Azért, hogy elhelyezzék egy titkos teremben, vagy elzárják egy szobaszéfben, ahová rajtuk kívül senki sem léphet be. Nem akarják, hogy más is láthassa vagy megérinthesse a birtokukban lévő műtárgyat, eközben már attól többnek érzik magukat, hogy eldicsekedhetnek a tulajdonjogával. – Ízlések és pofonok különbözők – jegyezte meg Lev. – A baj az, hogy az ilyen emberek tartják mozgásban a világot, amelyben élünk – folytatta Mac. – Kész vagyok lefogadni, hogy ezért nincsenek értékes festmények Krendler párizsi otthonában. Nem akarja őket megosztani senkivel. Magának akarja valamennyit, egy olyan helyen, ahol csak ő láthatja őket, és ahol a sötét lelkét átadhatja az ujjongás örömének, hogy ő a tulajdonosuk. – Jézusom! – nyögte Lev. – Menjünk innen! Inkább tíz Belinda meg egy tucatnyi Jasper Lord, mint egy Joel Krendler! – Ugyan! Egyik kutya, másik eb! – mondta nevetve Mac. – Oké, húzzuk el a csíkot!

68. Nate már kora reggel elindult Bonnieux-ba, hogy újra megnézze a házát. Malcolmtól tudta, hogy körülbelül egy hónap múlva veheti csak birtokba, de Nate már most úgy érezte, hogy az övé. Készpénzzel fizetett, és az elvált német is mielőbb ki akart költözni, és mindkét dolog Nate malmára hajtotta a vizet. Nem mintha valamikor is fontosnak tartotta volna a tulajdonában lévő dolgokat. Sohasem hajtotta különösebb birtoklási vágy, pedig, ahogy az ingatlanügynöke annak idején megfogalmazta, a tribecai lakása elég előkelő helyen állt a vásárlók kívánságlistáján. Bár ő cseppet sem vágyott rá, megvette, és nem bánta meg. Nagyjából meg is tartotta abban az állapotban, amilyenben a beköltözése napján találta: nem volt benne más, csak néhány egyszerű kanapé, egy hatalmas ágy és egy óriási, sík képernyős televízió. A falakat nem díszítették személyes jellegű képek, soha nem volt szüksége ezüstkeretekre, mert nem

voltak megőrzésre méltó emlékei, és vázákra sem, mert sohasem vásárolt virágot. Most azonban, amikor kinyitotta az ajtót, és belépett a világos lambériás falak közé, életében először fontosnak tartotta, hogy tulajdona van, mert úgy érezte, végre hazaérkezett. Végigsétált az egész házon, lustán, ráérősen; kipróbálta a csapokat és a zuhanyt – ami természetesen masszázsfejekkel volt ellátva, és mindegyik működött –, megállt, hogy a nagy hálószobából megcsodálja a kilátást, sőt egészen odáig ment, hogy elnyúlt az ágyon, mert tudni akarta, hogy fekve is látja-e a szépen megművelt völgyet és az égig érő hegycsúcsokat. És látta. Tetszett neki a fürdőszobája a fehér csempékkel és a fekete mozaikpadlóval, és a tompa fényű csapok is kedvére voltak. És a falba mélyesztett tükörből egy teljesen új Nate Masterson nézett vissza rá. Az arcáról eltűnt a komolyság, a gondterheltség, a homlokán kisimultak a megoldáskeresés közben elmélyült ráncok, és a szája szegletében állandósulni látszott a mosoly. Életében először átadta magát a pillanat varázsának. Hirtelen ötlettől vezérelve elsétált a falucska főterére, és vett egy nagy csokor napraforgót. Odahaza fogott egy vörös vázát, elrendezte benne a virágokat, és odaállította az egyik kő ablakpárkányra, a csodálatos zöld háttér elé. Lenyűgöző hatással voltak rá a provence-i színek. Mintha egy Van Goghcsendéletet nézett volna. Végre megértette, mit akart elérni a festő a híres képpel. Később lesétált a régi malomba, ahol, legnagyobb meglepetésére, kötényben találta Malcolmot, amint megrakott tálcákkal, kifulladva szaladgált az asztalok között. – Felmondott a pincérünk – mondta Malcolm, útban a konyha felé. – Mivel Roger főz, az én nyakamba szakadt a felszolgálás. – Kíváncsi pillantással végigmérte Nate-et. – Nem akar beállni segíteni? Miközben felkötötte a Malcolmtól kapott kötényt, Nate-nek eszébe jutott, hogy Sara valamikor pincérként dolgozott egy étteremben. Csupa meglepetés volt ez a lány. Naponta kiderült róla valami új. Ebéd után elült a roham. Végre Roger, Malcolm és Nate is leülhetett, hogy megigyanak egy pohárka bort, és egy darabka frissen sült kenyér mellé elrágcsáljanak pár szelet finom sajtot. A St. Marcellin márványsajt a jóval lágyabb Delices de Coeurrel kiegészítve remekül illett a helyi rozéhoz, amely jóval sötétebb árnyalatú volt, mint az, amilyet a parton ittak, és jobban kiérződött belőle a gyümölcsös zamat is. – Kemény napunk van – közölte egy mély sóhaj kíséretében Malcolm. – És még ennél is keményebb lesz – tette hozzá Roger. – Itt vagyunk a nyár közepén. Aki pincérként akart dolgozni, már régen elhelyezkedett valahol. Senkit sem találunk ötven mérföldes körzetben. Ha találunk egyáltalán valakit. – Nem beszélve arról, hogy cefetül nézek ki kötényben – siránkozott a pocakját simogatva Malcolm. Nate addigra megszabadult már a kötényétől. Nem mintha egy pillanatig is bánta volna, hogy abban kell szaladgálnia asztaltól asztalig. Kifejezetten élvezte a felszolgálást meg az ételek finom illatát, és örömet okozott neki a vendégek elégedettsége. De amikor Roger megemlítette, hogy bővítésen törik a fejüket, és egy új szárny hozzáépítésével B & B-vé 41 akarják alakítani a malmot, meglepődött. – Vagy esetleg panzióvá – tette hozzá reménykedő hangon Malcolm. – Valami egészen egyszerűben gondolkodunk. Egy jó étteremben, néhány szobával az emeleten. – Amilyet a legtöbb utazó találni szeretne magának, amikor útra kel – jegyezte meg Nate. – Pontosan! – vágta rá Malcolm. – De attól tartok, előbb végeznünk kell egy kis fejszámolást. Aztán meglátjuk, mire futja. A baj az, hogy sem Roger, sem én nem értünk igazán a számokhoz, már a könyvelés is problémát okoz. Időnként meg vagyok győződve 41

Bed and Breakfast: éjszakai szállást és reggelit kínáló ház, elérhető árakkal.

arról, hogy többet adunk ki, mint amennyi bejön. Mégis talpon tudtunk maradni – fűzte hozzá vidám mosollyal. – Én elég jól elboldogulok a számokkal – jegyezte meg Nate tűnődő hangon. – Ha pontosan elmondják, mit szeretnének, én ki tudom számolni, hogy mennyibe kerül. És akkor az is kiderül, hogy tudnak-e áldozni rá. A két férfi szabályosan felvidult. – Nahát! Még sohasem volt üzleti tanácsadónk! – mondta a felvillanyozott Roger. Amikor Nate késő délután elköszönt, magával vitte a malom könyvelését és a bővítési terveket. Tényleg csak néhány szobáról lett volna szó, amelyek hídszerűen íveltek volna át a patak felett. Az elképzelés annyira elbűvölte Nate-et, hogy a legszívesebben maga is bekapcsolódott volna az átalakításba. Amit, jutott eszébe hirtelen, meg is tehet. Hiszen a jövőben gyakran megfordul a Moulin de Hubert-ben (amely eredeti, Hubert nevű tulajdonosáról kapta a nevét). Akkor meg miért ne lehetne részese a vállalkozásnak?

69. A zsemleszínű kutya végig ott loholt Bertrand nyomában, és akkor sem tágított, amikor a fiú eszeveszett sebességgel bekanyarodott a meredek hegyoldalban zöldellő szőlősorok és a tömött fürtökkel teli tőkék közé. Az öreg velo magától gurult lefelé a lejtőn; Bertrand szétterpesztett lábakkal élvezte a száguldást. Még a kormányt is elengedte, kivéve azokat a pillanatokat, amikor fékevesztett boldogságában csengetett egy kicsit. És közben énekelt, ahogy a torkán kifért: – Vár ránk a mágus, a csodálatos mágus, Óz mindent tudó Reynaud-ja… Laureen nyelve kilógott az erőlködéstől, ennek ellenére, ahogy azt Bertrand-tól látta, merészen levette a lábát a pedálról, bár a kormány biztonságáról nem volt hajlandó lemondani. Időnként, kísérletképpen, azért elengedte egy-egy pillanatra, de aztán gyorsan megmarkolta, és, hogy ne tűnjön tapasztalatlannak, ő még Bertrand-nál is gyakrabban csengetett. És persze vele együtt énekelte az alkalomnak megfelelően átköltött dalocskát: – Vár ránk a mágus, a csodálatos mágus, Óz mindent tudó Reynaud-ja… Csilingelő hangja azonban rémült kiáltássá erősödött, amikor a kerékpárja megugrott egy kerékvágáson, majd amikor meglátta a Villa les Ambassadeurs fehér falait és a villa nevét a semmiből előbukkanó kapun, akkorát fékezett, hogy majdnem átrepült a kormány felett. A következő pillanatban lepattant a bicikliről, a falhoz támasztotta, és nógatni kezdte Bertrand-t. – Gyere már! – mondta, miközben meghúzta a kapu mellett lógó vasrudat. A mozdulat nyomán megszólalt egy harang a ház belsejében, olyan hangosan, hogy a kapu mellett is tisztán lehetett hallani. A zsemleszínű kutya Bertrand lába mellett lihegett. A gyerekek megugrottak, amikor a kapu pillérjén zöld villogással életre kelt egy parányi képernyő. – Ki az? – kérdezte egy hang franciául. Laureen meglepetten fedezte fel magát a képernyőn. – Laureen Bashford és Bertrand Olivier – felelte. – Monsieur Reynaud-val szeretnénk beszélni. Ha lehet – tette hozzá némi hallgatás után. Egy darabig senki sem válaszolt, majd ismét megszólalt a női hang. – És milyen ügyben keresik? – Az ellopott műtárgyak miatt jöttünk – válaszolta ezúttal Bertrand. Ezúttal még hosszabb hallgatás következett. Laureen egyik lábáról a másikra állt, és miközben megviselt balettcipőjét bámulta, azon tűnődött, mit fognak csinálni, ha

Monsieur Reynaud nem fogadja őket. – S'il vous plait, madame – fogta könyörgőre legjobbnak hitt francia akcentusával. – C'est trés important.42 Nem volt hiábavaló a próbálkozás. A nő mondta nekik, hogy várjanak egy percet. A képernyő kihunyt, mire mindketten tehetetlen topogásba kezdtek. Már azt is bánni kezdték, hogy egyáltalán elindultak. Néhány perc múlva a képernyő újra életre kelt. – Kinyitom a kaput – mondta a nő. – Kicsit kanyargós lesz az út, de a főbejárathoz vezet. A hatalmas vaskapu csendesen kinyílt, majd be is csukódott mögöttük. A kutya, mivel kívül rekedt, felvinnyogott, a gyerekek pedig elindultak a széles, vörös téglával kirakott kocsifelhajtón. Elhaladtak egy kis facsoport mellett, majd egy pázsitos részhez értek, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tengerre. Innét egy éles kanyarral folytatódott az út, egészen a házig, ahol tágas térré szélesedett. Az ajtók, amelyek majdnem olyan magasak voltak, mint a villa maga, nyitva álltak, mintha csak nekik tárta volna ki a kellemes külsejű spanyol asszony, aki a lépcső tetején várta őket. Úgy nézett rájuk, mintha nem akarna hinni a szemének. Aztán felszólította őket, hogy lépjenek beljebb, mert Monsieur Reynaud már várja őket a dolgozószobájában. Francois Reynaud egy hatalmas, ódivatú, tulipánfából faragott íróasztal mögött ült, amely úgy nézett ki, mintha egy századfordulós irodából került volna elő. Magán hordozta a szebb napok minden nyomát, a repedésektől kezdve a megfeketedett tintafoltokig. A gigantikus méretű, burgundivörös bőrrel bevont karosszéken, amelyben Reynaud ült, a mellkasán keresztbefont karral, szemüvegben, egymást érték a használat során esett sérülések. Bemard tornacipője nyikorgott a simára csiszolt padlón, míg Laureen ide-oda csúszkált a balettcipőjében. Megálltak, oldalukhoz szorított karral, és egy szót sem szóltak. Francois Reynaud-nak nehezére esett visszatartania a mosolyát, miközben végigmérte a duci, gyűrött balettruhát viselő kislányt, akinek a szalmakalapja alól két erősen megviselt copf kandikált elő, és a fiúcskát, aki a kislánynyal ellentétben olyan sovány volt, hogy csontos térdű lába mellett gerendának tűnt volna a piszkafa is. A sortját egy foszladozó selyem nyakkendővel rögzítette pengeéles csípőcsontja felett, és olyan szemeket meresztett rá vastag, túlméretezett szemüvege mögül, mint egy bagoly. A fiú, nyilván mert úgy érezte, tennie kell valamit, idegesen a hajába túrt. Teljesen feleslegesen, gondolta Reynaud, mert tompa ollóval megnyirbált, rakoncátlan tincseit a heves mozdulattal sem bírta a fejére simítani. – Maria Dolores – szólt oda Reynaud a házvezetőnek, aki az ajtó mellől figyelte, vajon kidobja-e főnöke a jövevényeket. – Hozzon ezeknek a gyerekeknek egy kis limonádét, legyen szíves. Aztán rámutatott az asztal előtt álló két székre. A gyerekek leültek, és néma várakozással néztek a férfira. Laureen a szék legszélén ült, de az annyira magas volt, hogy a lába még így sem érte el a padlót. Bele sem gondolva, hogy mit csinál, idegesen lóbálni kezdte, s közben azon tűnődött, miért nem szólal meg végre a Mágus. Nagy fekete tálcán, hatalmas kristálykancsóban megérkezett a limonádé. Maria Dolores kitöltötte a poharakba. A jégkockák csilingelve egymásnak ütődtek, amikor Laureen megemelte a poharát, és megszagolta a frissen vágott citromdarabkáktól illatozó italt. Bertrand túl ideges volt, így nem merte megfogni a poharát. Attól félt, hogy kilötyögtetné az üdítőt. – Merd, Monsieur Reynaud – mondta félénken Laureen, miután lenyelte a kortyot. – 42

Kérem, asszonyom. Nagyon fontos ügyben jöttünk.

C'est trés bien.43 – Ah, la petité parle francais?44 – Reynaud háztető alakban összetámasztotta a két kezét, és a kislányra nézett. – Hát… igazából nem… vagyis igen… úgy értem, ha nagyon muszáj… – Mindenesetre ügyes próbálkozás volt. Hogy hívnak? – Laureen Bashfordnak. Texasi vagyok. - Reynaud megengedett magának egy újabb mosolyt. – Értem – válaszolta végül semleges hangon, majd a fiúra irányította a figyelmét. – Et vous?45 – kérdezte. – Bertrand Olivier vagyok, uram. Párizsból. – Párizsból? Akkor, feltételezem, mindketten nyaralni jöttetek. – Igen, uram. Eltalálta. – Laureenból úgy kezdtek folyni a szavak, mint a kristálykancsóból a limonádé. –Az ellopott festményei miatt vagyunk itt, uram. Tudjuk, mi történt, hogyan történt, és azt is, hogy hol vannak. Reynaud döbbenten hajolt előre a nagy asztal fölött. – És honnan tudjátok? – kérdezte, Bertrand-ra szegezve éles, kíváncsi pillantását. – Kitaláltuk, uram. Illetve nem én jöttem rá, hanem Kicsi Laureen. – Nem, ez nem igaz! – tiltakozott hevesen Laureen. Bertrand jutalmára gondolt, amit minden körülmények között meg kellett kapnia. – Együtt jöttünk rá, hogy mi történt. Az egyik este részt vettem egy hajókiránduláson, a tájat néztem, és arra gondoltam, hogy a víz felől milyen könnyű megközelíteni meg elhagyni a parti házakat… – Aztán, amikor a Chez La Violette szelleméről beszélgettünk, támadt egy újabb ötletünk – tette hozzá Bertrand. Laureen szeme diadalmasan megvillant. – Bertrand azt mondta, hogy nincs szellem a Chez La Violette-ben, de engem nem tudott meggyőzni. Muszáj, hogy legyen, máskülönben nem kerülnék annyira az emberek. Kivéve persze a rablókat, mert nekik kapóra jön, hogy üresen áll. – Nem mintha bárki látta volna, hogy ott vannak a képek, igaz, eddig eszébe sem jutott senkinek, hogy ott kellene keresni őket – fűzte hozzá Bertrand tűnődő hangon. – És ti? Láttátok, hogy ott vannak? – kérdezte Reynaud. Bertrand arca elkomorult. – Hááát… azt nem mondanám – ismerte be vonakodva Kicsi Laureen. – És a rablókat? Azokat láttátok? – N-n-nem. De egyszer, éjszaka, valaki világított odabenn. Biztosan a szellem. Francois Reynaud felállt hatalmas székéből. Megkerülte a masszív íróasztalt, felkapta a kristálykancsót, és újabb adag limonádét töltött a poharakba. – Maria Dolores! – kiáltotta. – Hozzon ezeknek a gyerekeknek egy kis tartes tropéziennes-t. Ismét csend telepedett a szobára. Reynaud mosolytalanul letelepedett az asztal sarkára, és onnan figyelte a gyerekeket, egészen addig, míg a házvezetőnő meg nem érkezett a kosárka finomsággal. – Merci beaucoup46 – mondta Laureen, és nyomban kivett egyet. Pazar íze volt. Élvezettel belekortyolt a limonádéjába, és közben Bertrand-t figyelte, aki megfontoltan rágcsálta a süteményét, és közben nagyon igyekezett, hogy ne morzsázzon a padlóra. – Uram, elvehetek egyet a kutyámnak? – kérdezte Bertrand váratlanul. Reynaud úgy nézett körül, mintha keresne valamit, amit nem vett észre, annyira 43

Köszönjük, Monsieur Reynaud. Nagyon finom. Kiskegyed beszél franciául? 45 És téged? 46 Nagyon köszönjük. 44

lekötötte a figyelmét a fantasztikus történet. – Egy kutyát sem látok sehol – jegyezte meg. – Ó, uram, hát persze hogy nem lát. Kóbor kutya, nem mertük behozni. Zsemleszínű bundája van, és Bertrand az imént nevezte el Zsemlének. Visszatérve a Chez La Violettehez… Csak azért tudom, hogy létezik, mert a papám kibérelte egy hónapra. De amikor megérkeztünk, kiderült, hogy szinte lakhatatlan. Csupa por volt, mondhatni, romhalmaz, igazi kísértettel, így, amilyen gyorsan csak lehetett, eljöttünk, és az Hotel des Reves-ben vettünk ki szobát, ott, ahol Bertrand is lakik. Az anyukája felejtette ott, és Bertrand olyan fiú, aki képes volt beugrani a tengerbe, csak hogy megkeresse a nyakláncomat. Ő pontosan tudja, hogy mi történt, uram, tehát nyugodtan kifizetheti neki a jutalmat, amivel megmentheti a bentlakásos iskolától meg a gonosz, lelketlen mamájától is, aki most Olaszországban él az új férjével meg a mostohagyerekeivel, és azt mondja, hogy a házukban nincs hely Bertrand számára… Laureen elhallgatott egy pillanatra. Bertrand döbbenten, majdhogynem üveges tekintettel nézte. Nem volt felkészülve ilyen mérvű kitárulkozásra. – De szerencsére Mac és Sunny gondoskodik Bertrand-ról – folytatta zavartalanul Laureen. – És az apukám is. Akit Billy Bashfordnak hívnak. Az övé a Glitter Ranch nevű farm Texasban. Akarom mondani, a miénk. Bertrand, kihasználva, hogy a kislány levegőt vett, gyorsan átvette a szót. – Laureen mamája meghalt. Ezért visel Laureen tüll-szoknyát. Így a mamája könnyen észreveszi, függetlenül attól, hogy hol van, vagy hány ember veszi körül. – A zsemleszínű kutyáról beszéltünk – vágott közbe Kicsi Laureen. – Ő azóta, hogy megtaláltuk, nem tágít Bertrand mellől. És nagyon éhes. Reynaud, abban bízva, hogy meg tudja állítani a szóáradatot, csitítóan megemelte a kezét. – Maria Dolores! – szólt ki ismét a házvezetőnőnek. – Kérem, engedje be a kutyát, és etesse meg valamivel. Úgy informáltak, hogy nagyon éhes. Aztán csak állt, és nézte a két gyereket. Semmi sem indította meg ennyire az utóbbi időben, kivéve, amikor az ifjú barátját meggyilkolták. – Mit szólnátok hozzá, ha kimennénk? – kérdezte, és a franciaablakon át kivezette őket a gyönyörű, kék-sárga csempével kirakott, mór stílusú lugasba. Laureen leült egy kék párnás székre, elrendezte a tüllszoknyáját, aztán, kezét az ölébe ejtve, lóbálni kezdte duci lábait. Bertrand, idegességtől feszes testtel, odaállt mögé. – Szóval, ismeritek Mac Reillyt – jegyezte meg hosszú hallgatás után Reynaud. – Nemcsak őt, hanem Sunnyt is – vágta rá gyorsan Laureen. – A barátaink. – És őket már beavattátok ebbe a történetbe? Tudnak a hajóról, a képekről meg a Chez La Violette-ről? – Nem – ismerte be Bertrand. – Először magának akartuk elmondani – magyarázta Laureen. Reynaud bólintott. – Hogy megkaphassátok a jutalmat. – Igen. Bertrand-nak nagyon nagy szüksége lenne rá. – Laureen mélyen a férfi szemébe nézett, miközben beszélt. – Nincs hová mennie. A mamájának nem kell. Ha megkapja a jutalmat, akkor végképp függetlenítheti magát tőle. Ennyi pénzzel bármit megtehet, amit csak akar. – Értem. Közben Maria Dolores is visszatért a zsemleszínű kutyával. Egy madzagon vezette. A kutya szomorúan kullogott mellette. Lehajtotta a fejét, és behúzta a farkát. Ám amikor észrevette Bertrand-t, boldogan felvakkantott, és nagy farkcsóválás közepette odaszaladt hozzá, majdnem feldöntve közben a derék házvezetőnőt.

– Szép kutya – jegyezte meg Reynaud. Bertrand arcán felvillant egy ritkán látott mosoly. – Igen, uram, én is úgy gondolom – felelte büszkén. Maria Dolores hamarosan ismét megjelent, ezúttal egy etetőtállal a kezében. Laureen, az illatok alapján, arra tippelt, hogy finom sült csirke lehet benne. A kutya rávetette magát az ennivalóra, és egyszer sem emelte fel a fejét, míg fel nem falta. Egy másik tálban vizet hozott neki a házvezetőnő. Nagy nyelvcsapásokkal inni kezdte. Mindent összefröcskölt. Aztán leült, és élénk vakaródzásba kezdett. – Azért egy-két dolgot még meg kell tanulnia – jegyezte meg restelkedve Laureen. – Megmondom, mit fogok csinálni, gyerekek – állt eléjük Reynaud. Mellén összefont karjával olyan magasnak tűnt előttük, mint egy platán. – Utánanézek annak, amit elmondtatok. Ellenőrzöm az állításaitokat a hajóról meg a Chez La Violette-ről. Laureen megnyúlt arccal fogadta a bejelentést. Ő abban bízott, hogy a Mágus ott, helyben átadja nekik az ötszázezer eurót. – És ha igaznak bizonyul, amit elmondtatok, akkor megkapjátok a kitűzött jutalmat. Bertrand tudta, hogy nincs több keresnivalójuk a házban. Megfogta a kutya nyakára erősített madzagot. – Köszönjük, Monsieur Reynaud – mondta halkan, majd egy biccentéssel elköszönt. Ugyanezt tette Laureen is. Illetve, majdnem. Mert ő egy hosszú pillanatra még megállt Reynaud előtt, majd ösztöneire hallgatva odaszaladt hozzá, és átölelte a lábát. – Köszönjük, Monsieur Reynaud, a limonádét, a sutit meg az ennivalót, amit Zsemle kapott. – Aztán sietve elindult Bertrand után, maga mögött hagyva a csempével kirakott lugast. De egy utolsó pillanatra még megállt. – Tudja, miről énekeltünk útközben? – kérdezte. – Magáról. Vár ránk a mágus, a csodálatos mágus, Óz mindent tudó Reynaud-ja… Az arcán még felvillantott egy reményteli mosolyt, aztán a fiú után vetette magát.

70. Mac vacsora előtt ért vissza a szállodába, épp idejében ahhoz, hogy elmondhassa Sunnynak a hírt: megtalálta a Blue Picassót, és vele együtt feltehetően Krendlert is. – De addig semmit sem tehetek, amíg Valenti vagy Krendler nem szánja el magát a következő lépésre – kiabálta ki a zuhanykabinból, ahol megpróbálta levakarni magáról a mozgalmas nap porát. Meglepetten elmosolyodott, amikor Sunny meztelenül eltolta a zuhanyfülke ajtaját, mögé lépett, és szappanozni kezdte a hátát. – Hát ez igazán jólesik – mondta. – Nekem már nem is lett volna hozzá erőm. Teljesen kifárasztott az a sok vezetés. – Akkor engedd meg, hogy másutt is segítsek – duruzsolta Sunny, majd masszírozni kezdte Mac vállát. A férfi feje előrebukott, az álláról lehulló hűvös vízcseppek végigcsordultak a mellkasán. – Hm… Ez maga a mennyország – dünnyögte. Aztán megfordult, és a karjába zárta Sunnyt. – Tényleg? Miért nem házasodunk össze? Akkor mindennap ott erezhetnéd magad. Mac eltolta magától a nőt, de mielőtt bármit mondott volna, megcsodálta a szempilláján a gyöngyharmatnak ható apró vízcseppeket és a fekete vízesésként alázúduló fényes

tincseket. – De hát mikor? Egy szabad pillanatunk sincsen. - Sunny rájött, hogy Mac szavaiban ezúttal van némi igazság. – Most tényleg nincs – ismerte be. – De ha vége lesz ennek az egésznek, ha a „csellengők” eltűnnek az életünkből, és ha a Chez La Violette problémája is megoldódik, akkor… összeházasodunk? – Először strandolnunk kell. – Miért? – Mert itt vagyunk St. Tropez-ban, és még egyszer sem voltunk a strandon. Sunny bólintott. Ez szintén igaz volt. A társaságból mindenki megmártózott már a tengerben, Kicsi Laureent is beleértve, csak nekik nem sikerült. Mac közben a hosszú, feszes izmokat masszírozta Sunny hátán, majd átsiklott a kerek fenékre, amely úgy beleillett a tenyerébe, mintha kifejezetten beleszabták volna. Megszólalt a telefon. Mac felnyögött, Tesoro felvakkantott. A telefon meg egyre csengett. Ezúttal Sunnyn volt a nyögés sora. – Fel kell vennem – mondta Mac vonakodva. Nem szívesen hagyta abba, amit elkezdett, de a gondolatai már Valenti és Krendler körül jártak. Felkapott egy törülközőt, és odarohant a készülékhez. A testéről csöpögő vízből nemcsak a padlóra, hanem Tesoróra is jutott, aki mérgében beleakaszkodott volna Mac bokájába, ha Kalóz, hasonló taktikát alkalmazva, elejét nem veszi az aljas mozdulatnak. – Reilly, Francois Reynaud vagyok. – Uram, örülök, hogy hallom a hangját. Miben segíthetek? Reynaud felnevetett. – Hogy nekem tud-e segíteni, azt nem tudom, de a két ifjú barátjának talán a hasznára lehet. – Azzal beszámolt neki Laureen és Bertrand látogatásáról, nem hallgatva el a gyerekek rablással kapcsolatos elméletét. – Jézusom! – nyögte Mac döbbenten. – Ez a két kölyök most feladta a leckét. Azt kell mondanom, hogy gyorsabban vágott az eszük, mint az enyém. Mert bár én is hasonló következtetésre jutottam, az, hogy a rablók a Chez La Violette-ben rejtették el a festményeket, nem jutott eszembe. Az, hogy valami fürge hajóval szállították el őket a tetthelyről, igen. Aztán átpakolták egy másik hajóra, nevezetesen, a Blue Picassóra, amely, elég távol a parttól, de minden bizonnyal a térségben horgonyzott a rablás idején. Lefogadom, hogy a képek még most is a vitorláson vannak, valami titkos rekeszben a finom megmunkálású faburkolat mögött. – Hogy tudnánk kideríteni az igazságot? – kérdezte Reynaud. – Úgy, hogy kivárjuk a következő lépésüket. Annál is inkább, mert már nem csak egy rablásról és egy gyilkosságról szól a játék, hanem egy fiatal nő haláláról is. – Úgy érti, őt is meggyilkolták? – kérdezte Reynaud éles hangon. – Pontosan. És azt hiszem azt is tudom, hogy ki. – Tesoro el akarta rántani a törülközőt. Mac visszahúzta. – A rendőrségen még nem tehetek bejelentést, mert nincs rá bizonyítékom, és gyanítom, hogy nekik sincs. De ha eljön a megfelelő pillanat, ők is ott lesznek. Erről én magam gondoskodom. – Nos, maga tudja, hogy mit csinál. Én nem szólok bele. A gyerekekre azonban vigyázzon, rendben? A jóisten tudja, milyen veszélyek leselkednek rájuk. Végül is, beletenyereltek egy kettős gyilkosság közepébe. Mac megdöbbent, hogy ez eddig nem jutott eszébe. Pedig a két minden lében kanál kölyök ezúttal kicsit messzire ment. – Ne aggódjon, uram. Vigyázni fogok rájuk – mondta, és elköszönt. Sunny közben kitette a teraszra Tesorót. A kutyus, jobb híján, a fácánkakasokat kezdte ugatni, ahogy csak a torkán kifért. Kalóz az ágy lábánál hevert, és roppant elégedett képet

vágott. Ebből a csatából ő került ki győztesen. És Sunny, aki elnyúlt Tesoro helyén. Mac az ablakhoz lépett, becsukta a spalettát, majd odafeküdt Sunny mellé. Hűvös ágynemű, félhomály, finoman emelkedő mellek; szúrós borosta, férfiillat, mohó kezek, bőr a bőrön… Sohasem érezték édesebbnek a szeretkezést. Még sokáig feküdtek egymásba gabalyodva az összegyűrt ágyon. Sunny hosszú lába Mac csípőjén, Mac karja pedig Sunny válla alatt pihent. Egymás szájából lélegeztek, és lustán becézgették egymás ajkát. – Szökjünk el valahová – suttogta Sunny. Mac mellkasa megrázkódott a rátörő nevetéstől. – Tudod, mit mondtál, Sunny Alvarez? St. Tropez nem az a hely, ahonnan el szoktak szökni. Ide özönleni szoktak az emberek. – De nem akkor, amikor orgyilkosok kószálnak a környéken – jegyezte meg cseppet sem vidáman Sunny. Aztán megbocsátón elmosolyodott. – Egyébként én is végeztem egy kis nyomozást. Tapogatódzva megkereste az éjjeliszekrényen a parfümös fiolát, amelyet, újabb ereklyeként, az ószeresnél vásárolt festmény elé helyezett, és Mac kezébe nyomta. A férfi kérdőn nézett először Sunnyra, aztán a krémszínű dobozra, amit végül felnyitott, és kivette belőle a finom Lalique flacont. – Ez gyönyörű – mondta, és gyengéden körberajzolta ujjával a kupak szirmait. Közben meghallgatta Sunny történetét a grasse-i parfumerie-ben tett látogatásról. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy a kérdéseinkre a Chez La Violette-ben kell keresnünk a válaszokat – bizonygatta érzéki hangon. – Egy nő, aki akkora sztár és akkora szépség volt, aki teljes szívéből szeretett, és akit viszontszerettek, nem megy el csak úgy. És főleg nem azért, hogy magányosan meghaljon valahol. Mac ebben nem volt annyira biztos. Violette-et letartóztatták a háború után, ki tudja, milyen váddal. Az életformának, amelyet annyira szeretett, egyszer s mindenkorra vége szakadt. Mi éltette volna ezután? A vacsorát kilencre beszélték meg a „csellengőkkel”. Mac a falon lógó aranyozott órára pillantott, arra a század közepéről származó relikviára, amely, bárhonnan került is az Álmok Szállodájába, megkapta az esélyt az új életre. Nem úgy, mint Violette. – Akkor sem, ha elveszítette az álmait? – dünnyögte olyan halkan, hogy Sunny talán meg sem hallotta.

71. Mac a bárban beszélgetett Billyvel. Innen jól láthatták Laureent és Bertrand-t, amint a terem távoli végében pókereztek, míg a többi gyerek rajzfilmet nézett a tévében. Mások a szüleikre vártak, akik még nem érkeztek le a vacsorához. Mac elmondta Billynek, hogy mibe keveredett a lánya, nem titkolva el azt sem, hogy az ártatlannak induló játszadozás veszélyessé fajult. – Jézusom! – Billy alig jutott szóhoz a döbbenettől. – Én meg még hálát adtam istennek azért, hogy Kicsi Laureen talán kezdi túltenni magát az őt ért megrázkódtatáson, és mindez az új barátjának köszönhető. – Ehhez kétség sem férhet. Nyugodtan köszönje meg neki – mondta Mac. – Persze akkor Bertrand is köszönettel tartozik Laureennak, mert a segítség kölcsönös volt. Mac azonban nem mondott el mindent Billynek. Elhallgatta például, hogy Valentit gyanúsítja Caroline meggyilkolásával, és Krendlerről sem beszélt neki. Csupán annyi információval látta el, amennyivel elérhette, hogy egy percre se veszítse szem elől a lányát.

– És a fiúra is odafigyelek – ígérte meg Billy, majd, hogy kék-fehér selyem zsebkendőjével letörölhesse izzadt homlokát, hátrább tolta a kalapot a homlokán. – Ki gondolta volna, hogy ilyesmiben mesterkednek? – Mi nem. – És remélem, más sem, tette hozzá Mac gondolatban, miközben megveregette a texasi vállát, aki elindult, hogy begyűjtse a vacsorához a gyerekeket. Amikor az asztalukhoz ért, a lánya vállára tette a kezét, majd Bertrand-hoz fordult. – Hé, Bertrand, nincs kedved velünk vacsorázni? Laureen, gondolom, örülne neki. Bertrand arca, amely normális esetben alabástromszínű volt, hiszen, ha elhagyta is a szobáját, azt csak éjszaka tette, mint egy vámpír, most elpirult a boldogságtól. – De mielőtt elindulnánk – folytatta Billy –, kellene néhány szót váltanunk a látogatásotokról Monsieur Reynaud-nál. Laureen felnyögött. El sem tudta képzelni, honnan értesült az apja az akcióról. Bertrand idegesen az ajkába harapott. – Meg kell mondanom nektek, gyerekek, hogy nagyon okosan gondolkodtatok. Tudtátok, ha egyhez hozzáadtok egyet, az eredmény kettő lesz. És Monsieur Reynaud nagyra értékeli az okosságotokat. Azt is tudja, hogy a jutalom miatt tettétek, de arra kér benneteket, hogy a jövőben maradjatok ki a nyomozásból. Nem nektek kell kiderítenetek, hogy ki követte el a rablást, és azt sem, hogy miért. Reynaud nem akar veszélybe sodorni benneteket. És Mac sem. A két gyerek pislogva hallgatta Billyt. Ahhoz elég idősek voltak, hogy kettétörjön szívük, de ahhoz nem, hogy veszélyérzetük legyen. – Ígérjétek meg, hogy felhagytok a nyomozással – kérte őket Billy. – Megígérjük – motyogták egyszerre a gyerekek. Billynek ez nem volt elég. – Tegyétek a kezeteket a szívetekre! – mondta. És a gyerekek, szívükre tett kézzel, elismételték az ígéretet. – Azért én még nem adtam fel a reményt, hogy történik valami váratlan, és mégis megkapjuk a jutalmat – súgta oda Laureen Bertrand-nak, miközben engedelmesen követték Billyt a szokásos asztalukhoz az udvarban. Bertrand büszkén lépegetett Laureen mellett. A „csellengők” már elfoglalták a helyüket a hosszú asztalnál. A poharakba már kitöltötték a rozét. Ezúttal a Chateau St. Martin pincészet őszibarackszínű, friss zamatú borára esett a választásuk, és éppen a vacsorarendelést adták le a pincérnél, aki már név szerint ismerte őket, és elmosolyodott, amikor meglátta a gyerekeket. Belinda maga és Billy között csinált helyet nekik, miközben gyászosan odabiccentett Sunnynak és Macnek. Nate elmerült beszélgetést folytatott Sarával a férfi új házáról, és Laureen izgatott beszámolót tartott Sunnynak Bertrand új, zsemleszínű kutyájáról. – Mégis, hol hagytátok? – Sunny tudta, hogy a szállodában, ahogy Franciaországban szinte mindenütt, szívesen látják a kutyákat, akár az étteremben is, ahol a legtöbbjük úgy viselkedett, mint egy igazi angyal – többnyire behúzódott a gazdája széke alá, vagy az abrosz árnyékába menekült a kíváncsi pillantások elől. Ellentétben Tesoróval, aki mindenkivel tudatni akarta a jelenlétét, míg Kalóz, aki el nem ment volna Mac mellől, általában úgy viselkedett, mint egy igazi testőr, totálisan figyelmen kívül hagyva testi fogyatékosságait. – Nem engedték meg, hogy behozzam – felelte Bertrand megnyúlt arccal, majd szégyenkezve elmesélte, hogy a szállodaigazgató szerint egy kóbor kutya, főleg, ha olyan piszkos, mint Zsemle, tele van bolhával, és ha beengedik, a többi kutyát is megfertőzheti. – Azt hiszem, igaza van, Bertrand – vélekedett Billy. – De tudod, mit? Holnap elmegyünk, te, Kicsi Laureen és én, és keresünk egy kutyakozmetikát, ahol rendbe hozatjuk Zsemlét. – Komolyan mondod, apa? – kérdezte izgatottan Kicsi Laureen.

– Hát persze. És utána, ha akarjátok, kocsikázni is elmehetünk. Megsétáltatjuk valahol a kutyádat – fordult Bertrand felé –, aztán együtt megebédelünk. Sunny tökéletesnek találta a javaslatot. Gyorsan átadta Tesorót Kicsi Laurennak, aki hálásan magához szorította az apró testet, aztán rendelt egy nagy adag vagdaltat Bertrand kutyájának, amit Bertrand késedelem nélkül ki is vitt a parkolóba a fához, amelyhez a kutyát, az egyik testőr rosszalló pillantásai mellett, kikötötte. Bertrand megvárta, hogy a kutya, kiéhezett farkas módjára, eltüntesse az ennivalót, aztán megitatta, megpaskolta, odaterített neki egy törülközőt, hogy legyen min aludnia, még egyszer megsimogatta, majd visszasétált az udvari asztalhoz. Lev embere árgus szemmel követte minden mozdulatát. Nem először kapott hasonló feladatot, de gyerekekkel eddig nem kellett foglalkoznia. Legfeljebb az elrablóikkal. De az Hotel des Reves nyugodt, csendes hely volt. Talán túlságosan is csendes. Az őr halálra unta magát. Visszatért az újságjához, és tanulmányozni kezdte a másnapi sportprogramot. – Nem tudom, mit fogok csinálni – mondta Belinda Billynek a gyerekek sült krumpli fölé hajló feje felett. Ő maga csak turkálta a felszolgált ételt – ide-oda tologatta a tányérján az egyszerű barna mártással leöntött halfilét. Étvágygerjesztő volt, mégsem bírt lenyelni belőle egy falatot sem. Billy szeme megtelt néma vágyakozással. Első ízben érzett valamit nő iránt Betsy halála óta, és ez a lelke mélyéig felkavarta. Ráadásul idegen volt számára ez a mindent felforgató érzelem. Nem tudta, hogyan birkózzon meg vele. Még csak randevúja sem volt évek óta. Egyszerű texasi farmerként élte az életét, és egyetlen ember volt az életében – a lánya. Az egzotikus St. Tropez-t is idegennek találta, bár egyre jobban kezdte megszeretni. Leginkább azért, mert itt ismerkedett meg Belindával. Erre máshol nem lett volna esélye. – Tud lovagolni? – kérdezte. Belinda hosszú, tűnődő pillantással végigmérte, aztán elvigyorodott. – Még nem. Billy ebből megértette, hogy az üzenete célba ért: nem lovaglási lehetőséget ajánlott Belindának, hanem a farmját, ahol új életet kezdhet. És ahol, persze, lovak is voltak. De ennél többet nem kellett mondania; nyilvánvaló volt, hogy ugyanazon a hullámhosszon vannak mind a ketten. – Egye meg azt a halat, nagyon finom – tette hozzá még csendesen Billy. – Még két nap, és elutazom – szólalt meg váratlanul Sara. – De Sara, nem hagyhatsz itt! – ellenkezett azonnal Belinda. – Hallod? – kérdezte Sunny. – Maradnod kell. – Vissza kell mennem – sóhajtotta Sara. – Vár a munkahelyem. – És ha lenne valamilyen alternatíva? – kérdezte Nate. – De nincs. És nem is volt. Soha. Mindig dolgoztam, amióta az eszemet tudom. Középiskolás koromban ugyanúgy, mint a főiskolán. Sohasem volt olyan időszak az életemben, amikor ne lett volna valamilyen munkahelyem. – Huszonhét éves – szögezte le Nate. – Elég idős ahhoz, hogy tudja, mi fán terem a munka, egyszersmind elég fiatal ahhoz, hogy változtasson. És lehet, hogy tudok is ajánlani valamit. Persze csak akkor, ha hajlandó vállalni a kockázatot. – Egészen közel hajolt a nőhöz. Annyira, hogy szinte az orruk is összeért. – Nos, Sara? Szeret kockáztatni? Sara álla megfeszült. Soha életében nem vállalt kockázatot. Akkor most miért kezdené el? – Nem – válaszolta színtelen hangon. – Akkor az ajánlatomra sem kíváncsi? A többiek érdeklődve várták, mi lesz. Pillantásuk ide-oda vándorolt Sara és Nate között, mintha egy teniszmeccset kísértek volna figyelemmel. – Legalább hallgasd meg! – unszolta Belinda.

– Oké, meghallgatom. – Ma ismét elmentem a Moulin de Hubert-be – kezdte Nate. – Meglepődve láttam, hogy Malcolm kötényben, megrakott tálcákkal szaladgál fel-alá az asztalok között. A pincérnőjük felmondott, így ő szolgálta ki a vendégeket. Sara értetlenül meredt a férfira. Nem gondolhatja komolyan, hogy visszamegy pincérnek. – Mellesleg bővítésen törik a fejüket. Szeretnének kialakítani néhány szobát. Egészen kicsi panzióban gondolkodnak, de nincs üzleti tapasztalatuk. Roger, alapvetően, a szakácsi teendőket látja el, a többivel Malcolm próbál megbirkózni, de igazából egyikük sem tudja, mivel jár pontosan egy ilyen vállalkozás. Szükségük van valakire, aki ért az üzlethez. – És azt gondolja, hogy én lennék ez a valaki? – kérdezte döbbenten Sara. – Maga ért hozzá, Sara. Vagy nem azt mesélte, hogy tábornokként irányítja a felvételi osztályt? Tanult üzletvezetést meg ügyvitelt, és az ambíciója is megvan az efféle munkához. A maga baja az, Sara, hogy sokat unatkozik. – És ez az oka annak is, hogy rosszul választod meg a férfiakat – fűzte hozzá ravaszul Belinda. – Az unalom rossz tanácsadó. – Most persze pincérként kellene dolgoznia – folytatta Nate. – És persze, hogy legyen hol laknia, felajánlom az új házamat. – Ó, istenem. – Sara alig hitte el, amit hallott. – Ne dobálódzz Isten nevével! – pirított rá Laureen. – Bocsánat. – Sara a tányérját bámulta. Közben az ajkát harapdálta, és addig mesterkedett, míg hosszú, gesztenyebarna tincsei el nem takarták az arcát. De hát nem ezt tette mindig? Mac telefonja csörögni kezdett. – Halló! – szólt bele, de nyomban fel is ugrott. – Vigye innen a gyerekeket! – mondta Billynek, aki minden további nélkül engedelmeskedett. Sunny rögtön tudta, hogy baj van. – Te pedig próbáld meg kijuttatni Belindát – fordult hozzá Mac. – A parkoló felé menjetek. Most! – tette hozzá kimért, sürgető hangon. Sunny megragadta Belinda kezét, és oldalazva megkerülték az asztalt. Éppen akkor, amikor Jasper Lord belépett az étterembe.

72. Mindenki megmerevedett. Csak körülöttük folyt tovább a beszélgetés, úgy, mintha mi sem történt volna. A pincérek rezzenéstelen arccal hordták ki a megrendelt ételt, és a palackokból is a megszokott ütemben fogyott az ital. Jasper Lord pontosan úgy nézett ki, ahogy Belinda leírta: krémszínű olasz selyemöltönyében és fekete selyemingében olyan volt, mint egy két lábon járó pöfeteg. És a késői időpont ellenére sem vette le sötét szemüvegét. A szája mosolygott ugyan, de az arca, a szemét is beleértve, rezzenéstelen maradt. Két megtermett izompacsirta kísérte, a dél-francia trendet követve tetőtől talpig pasztellben. Lev néhány lépéssel utánuk érkezett. Lev már percekkel azelőtt kinn állt a szálloda előtt, hogy a hosszú, fekete Mercedes megérkezett; a legnagyobb és a legdrágább típus, amelyet valaha gyártottak. Olyan, amilyet az Hotel des Reves egyetlen lakója sem engedhetett volna meg magának. Belinda férje azonban igen.

Lev felhívta Macet, hogy figyelmeztesse, de ahhoz túl későn, hogy Belindát kimenekíthessék az étteremből. Így Lev számára csak egyetlen lehetőség maradt: hogy megvédje. Az emberei már ott voltak az udvarban, de Lev, főleg a vendégek miatt, kerülni akarta az erőszakot. És hasonló gondolkodást várt Jaspertől is. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy a férfi megpróbálja kicsalogatni Belindát az autóba. – Jó estét mindenkinek. – Jasper Lord egyenesen Belindára szegezte a tekintetét. – Örülök, hogy sikerült szert tenned néhány új barátra, drágám – mondta, majd odahúzott egy széket az asztalhoz, és leült. Billy mereven figyelte. Égett a vágytól, hogy megvédje Belindát, de tudta, hogy először a gyerekeket kell kimentenie a veszélyes helyzetből. Végül a gyerekek győztek. Óvatosan a kijárat felé terelte őket, abban bízva, hogy Mac majd megoldást talál erre a helyzetre is. – Hát maga hová megy? – szólt utána Lord. – Üljön csak vissza. A gyerekek is. Laureen a mellére szorította Tesorót, és közben tágra nyílt szemmel figyelte az idegent. A kutya elővillantotta hegyes fogait, és fenyegetőn felmordult. Sunny mindig is tudta, hogy Tesorónak remek az ítélőképessége. Mac még mindig ott állt a helyén. Kalóz is követte gazdája példáját: felállt, és fenyegető pózban elhelyezkedett mellette. Belinda egy szót sem szólt, csak a tekintete árulta el, hogy fél. – Nos, minek köszönhetjük, Mr. Lord, hogy kétes megbecsülésnek örvendő jelenlétével megtisztelte asztalunkat? – kérdezte Mac, miközben közelebb lépett a férfihoz. Levhez hasonlóan tudta, hogy nem kell erőszakos megnyilvánulástól tartania. Egy emberekkel telezsúfolt helyen kétszer is meggondolta valaki, hogy pisztolyt rántson. Mac pedig, hogy ne vonja feleslegesen magukra az emberek figyelmét, halkan, majdhogynem barátságosan beszélt. Mindeközben észrevette Levet a férj gorillái mögött, és azt is látta, hogy telefonál. És természetesen az őröket is felfedezte az udvar peremén. Jasper Lord tudta, hogy körülvették, de azzal is tisztában volt, hogy személyes biztonságát nem fenyegeti veszély. Pontosan átlátta a helyzetet. – Belinda, drágám. – A drágám szó úgy csikorgott, hogy Sarának megrándult az arca. Billy továbbra is ott állt, ahová, miközben megpróbálta kimenekíteni a gyerekeket, eljutott. Úgy döntött, nem ellenkezik Lorddal. Nem akarta még jobban feldühíteni. Nate és Sara azonban felállt, és Belinda mögé lépett. Belinda arcát minden szín elhagyta, de amikor megszólalt, a hangja tiszta volt, és megvető. – Arra számítottam, hogy izompólóban fogsz itt megjelenni – mondta. – Úgy, ahogy a feleségverők szoktak – tette hozzá. Lord egy darabig némán méregette az asszonyt a sötét szemüvege mögül, majd drámaian felsóhajtott. – Belinda, Belinda, miért nem tudjuk egymás között rendezni a dolgokat? Tudod, hogy milyen fontos vagy nekem. Ami történt, megtörtént. Próbáljuk meg elfelejteni. Az irántad érzett szerelmem erősebb mindennél. Sikerülni fog. Az egészben az volt a legérdekesebb, hogy Belinda, miközben a férfit nézte, majdnem hitt neki. Ebben a vonatkozásban, döbbent rá, pontosan olyan volt, mint Sara. Hát ennyire gyengék vagyunk, mi, nők, gondolta. Itt ült vele szemben a férfi, aki udvarolt neki, feleségül vette, majd szó szerint rabsággal sújtotta, és ha úgy hozta a sors, meg is verte. Mégis ragaszkodott hozzá. Miért nem tudunk mi, nők elszakadni az álmainktól? Sara megtette. Most neki is meg kell tennie. – Hordd el innen magad, te otromba fattyú – sziszegte mérgesen. Laureen rosszallóan felnyögött. – Fogja be a fülét, Billy. Nem akarom, hogy hallja, amit ennek a trágyadombnak mondani fogok. – Tudom, hogy a finom zakód alatt most is ott lapul a pisztolyod – folytatta Belinda

kimért hangon. – És azt is tudom, hogy habozás nélkül használnád, ha megtehetnéd. Még gyilkolni is képes lennél azért, hogy visszakapj. Nem azért, mert annyira szeretsz, hanem azért, mert azt hiszed, hogy a tulajdonod vagyok, és Jasper Lordnak senki, de senki nem mondhat nemet. Ott meg pláne nem hagyhatja. Nos, bébi, szeretném tudatni veled, hogy én otthagytalak. Egyszer s mindörökre. Mac látta, hogy Lord arcát lilára festi a harag. Azt is tudta, hogy kritikus ponthoz értek. – Remélem, nem azon töri a fejét, hogy fegyvert ránt, mert megbánja – mondta Mac halk, mégis figyelmeztető hangon, bár most már maga sem volt biztos abban, hogy ki tudja védeni az erőszakot. Odakinn felhangzott a szirénák hangja. Lord körülnézett. Amikor megpillantotta Levet a saját testőrei mögött, tudta, hogy nem sok keresnivalója maradt. – Menjünk – mondta az embereinek, azzal hátratolta a székét, majd áthajolt az asztal felett. – Még visszajövök – sziszegte Belinda képébe. – Ugye, tudod? – És minden további szó nélkül kisétált az étteremből. A többi asztalnál a szokásos mederben folyt a vacsora. Senki sem tapasztalt semmi feltűnőt. Sunny meglepetten vette észre, hogy megfájdultak az ujjai, olyan erősen szorította a széke támláját. Eszébe jutott az a nyugalmas, boldog állapot, amikor pár órával korábban Mackel szeretkezett, és már tudta, hogy a szeretkezés utáni pillanatok lélekemelő békéje nem volt más, mint vihar előtti csend. Billy a két gyereket szorította hasonló erővel magához. Sara arca fehér volt, mint a fal. Nate továbbra is Jasper Lordon tartotta a szemét, amint Mac és Lev kíséretében elhagyta az udvart. A rendőrautó már ott állt a kapu előtt. Mac még nem beszélt velük, de már előre tudta, hogy semmit sem tehet Belindáért. Mert mi is volt látszólag a helyzet? Az elhagyott férj kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy csapodár feleségét visszakapja. És ebben nem volt semmi rossz. Elvileg. Még akkor sem, ha a megfélemlítést, mint taktikát, sehol sem vették jó néven a zsaruk. Szerencsére kiderült, hogy Jasper Lordnak ennél jóval több volt a számláján. Hamarosan egy második, majd egy harmadik rendőrautó is bekanyarodott a szálloda elé. Az egyikből kipattant egy nyomozó, és Lord orra alá dugta a jelvényét. – Monsieur Lord? Parancsunk van rá, hogy kikísérjük a városból. – Igen? És ki adta ezt a parancsot? – Ezt nem árulhatom el, monsieur. Legyen elég annyi, hogy vissza kell kísérnem a helikopteréhez. Gondolom, nem kell elmagyaráznom, hogy miért nemkívánatos személy ebben az országban? Jasper Lord megmerevedett a haragtól. Némán dühöngve visszaült a hatalmas Mercedesébe. A vörös helikoptere annak a cannes-i épületnek a tetején várta, amelyben, bár sohasem használta, fenntartott magának egy elegáns irodát. Hosszú út várt rá, még így is, hogy luxuskörülmények között utazhatott. Még a zárt ablakokon át is hallani lehetett, amint elvakkantotta kényszerből hozott utasításait. Aztán halkan brummogni kezdett a motor, és az autó, nyomában a rendőri kísérettel, kigördült a parkolóból.

73. Az asztal körül ülők döbbenten hallgattak. Billy szorítása lazult ugyan a gyerekek vállán, de Nate és Sara továbbra sem mozdult el Belinda mögül. A bejáratot figyelték, mintha arra számítottak volna, hogy a férj visszatér. Tesoro szánalmas vonításba kezdett Laureen karjában, Kalóz pedig mindenkit körbeugrált, körbeszimatolt – szabályos ellenőrzést tartott, nem ért-e valakit sérülés. Lev

és Mac követte Jasper Lordot meg a pribékjeit, és még nem tértek vissza az udvarból. Sunny várakozó pillantásokat vetett az ajtó felé. Végül Belinda sóhajtása törte meg a csendet. – Sajnálom – rebegte alig hallhatóan, de hiába próbálta eltitkolni, remegő hangjából tisztán kiérződött a keserűség. – Nem véletlenül mondtam, hogy egy vadállat. Ráadásul mindig megkapja, amit akar. Sara visszaroskadt a székére. – És én még azt hittem, hogy egy földközi-tengeri hajóúton nem érhet semmi izgalom – siránkozott. Majd látva Belinda sápadt arcát és remegő kezeit, gyorsan hozzátette: – Nem engedtem volna, hogy hozzád érjen – hadarta harciasan. – Soha! Hallod, Belinda? Soha! Amíg én itt vagyok, egy ujjal sem érhet hozzád. Belinda kipréselt magából egy reszketeg mosolyt. – Akkor az lesz a legjobb, ha itt maradsz. – Erről Sarának eszébe jutott, hogy még csak el sem gondolkodott Nate ajánlatán, egyszerűen azért, mert nem volt rá ideje. Pedig volt valami vonzó abban, hogy Malcolm és Róbert alkalmazottja legyen. És most már a felszolgálástól sem idegenkedett annyira. Laureen idegesen simogatta a csivavát. – Apa, mit akart az a bácsi? Miért bánt ilyen gonoszul Belindával? – Azért, szívecském, mert rossz ember. De most már nem kell aggódnunk miatta. Mac gondoskodott róla, hogy ne zavarhasson több vizet. – És Belindáról ki fog gondoskodni? - Billy arra gondolt, hogy ez egy jó kérdés. – Majd ezzel kapcsolatban is kitalálunk valamit, kicsim – mondta végül. Amikor észrevette az udvari asztal felé tartó Macet és Levet, így folytatta: – Mi lenne, ha visszamennétek Bertrand asztalához? Rendelek nektek fagyit. Ugy hallottam, hogy valami egészen fantasztikus banánhajót készítenek, amelyhez mindenki a maga ízlésének megfelelően választhatja ki a fagyit. És talán egy pókercsatára is jutna még idő. Miközben beszélt, előhúzott a zsebéből egy kártyacsomagot. Bertrand még mindig ijedten állt. Megérezte a fenyegető erőszakot, de nem értette, mi áll az események hátterében. Most megkönnyebbülten nyúlt a kártya után. – Gyere, Laureen – mondta. – Majd én megrendelem a banánhajót. Milyen fagyival kéred? – Eperrel – válaszolta a kislány, majd kissé totyogós léptekkel elindult a fiú után, változatlan intenzitással szorítva az időközben szoborrá merevedett Tesorót. – Az illik a legjobban a ruhámhoz – magyarázta. – Jézusom! – nyögte Billy, miután maga is leroskadt a Belinda melletti székre. – Forró pillanatok voltak. – Hát igen. Még szerencse, hogy ilyen sokan vannak az étteremben. Nagyon elvetemültnek kell lenni ahhoz, hogy ennyi ember előtt erőszakos eszközökhöz nyúljon valaki – vélekedett a visszatérő Mac. – Az ilyen fickók, mint Jasper Lord, nem szeretik a szemtanúkat. – Ekkor Belinda még mindig döbbent arcára nézett, és így folytatta: – Sajnálom, hogy idáig fajult a helyzet. De most már tudom, hogy nem maradhat itt tovább. – De hová menjek? – Belinda alig tudta visszatartani a rátörő zokogást. – Mondjuk, a texasi házamba – ajánlotta Billy. – Az elég messze van. Odáig csak nem ér el Jasper Lord keze. Belinda megrázta a fejét. – Ezt nem fogadhatom el. Úgy értem, nem hagyhat itt csapot-papot, már csak Laureen miatt sem. Hát nem látja, hogy teljesen kivirágzott? Nem, köszönöm – tette hozzá a nyomaték kedvéért. – Majd kitalálok valamit. – Nos, tudom, hogy nincs olyan messze, mint Texas – kezdte Nate –, de szívesen felajánlom a bonnieux-i házamat. Még nem vagyok ugyan teljes jogú tulajdonos, de úgy

gondolom, ha kicsivel többet fizetnék, a régi tulaj hozzájárulna, hogy pár hétre „kibéreljem”. Utána meg úgyis az enyém lesz. Elég távol esik a forgalmasabb utcáktól, fenn van a hegytetőn, senkinek sem fog feltűnni, ha valaki beköltözik. – Szívesen veled megyek – ajánlkozott rögtön Sara, Belinda meglepetten pillantott a másik nőre. – Tényleg elhalasztanád az utazásodat? Azzal rengeteg pénzt veszítenél. És a repülőjegyeden túl az állásod is rámehetne. A francba a repülőjeggyel, gondolta Sara. És a francba az egészségügyi központtal. Az ő helye Belinda mellett van. Legalábbis, egyelőre. Egek, kapott gondolatban a fejéhez. Trágár szót használt, igaz, csak magában, de egymás után kétszer is! – Veled maradok – mondta makacsul –, és vigyázok rád. – Belinda hálás mosollyal jutalmazta a szavait. – Akkor ezt megbeszéltük – szögezte le Mac, aki korábban már beszélt a kapcsolatával az Interpolnál. Alain Hassain szerint Jasper Lordot persona non gratának nyilvánították Franciaországban. Ami nem jelentette azt, hogy nem tér vissza többé, de lélegzetvételnyi időhöz jutottak. – Lev követte a rendőrautókat, mert látni akarta, hogy a férj biztosan visszamegy San Remóba – folytatta Mac. – De holnapra újra itt lesz, és akkor elviszi magukat Bonnieux-ba. Korán fognak indulni, úgyhogy még ma este pakolják össze a holmijukat. – A pillantása összeakadt Sunnyéval, és hirtelen rájött, hogy nőkhöz intézi a szavait. – De legkésőbb hajnalra, mire Lev visszaér, mindenképpen legyenek készen. Nate közben felhívta Malcolmot telefonon, vázolta neki a helyzetet, mire Malcolm megígérte, hogy megpróbál kapcsolatba lépni az eladóval, és ha sikerül, megállapodik vele az ingatlanbérlés feltételeiben. – Oké – bólintott Mac elégedetten. – Akkor talán leöblíthetnénk az izgalmakat egy kis pezsgővel. Mit szólnak hozzá? – Jó ötlet – vágta rá lelkesen Sunny. – Szerintem is – fűzte hozzá Belinda, és csinos arcán végre felragyogott a régi, meleg mosoly. Sunny csodálkozva állapította meg, hogy mennyire el tud sápadni a lebarnult bőr is. Billy folyamatosan a gyerekeken tartotta fél szemét, akik hosszú kanalaikkal egyre nagyobb részeket tüntettek el a gigantikus banánhajójukból. Még a távolból is látta, hogy Laureen rózsaszín szaténba burkolt mellkasa csokoládépöttyökkel van tele. Nem mintha érdekelte volna. Talán észre sem vette, annyira belemerült a beszélgetésbe. Billy azt remélte, hogy sikerült megfeledkezniük a csúf jelenetről. – Hiányozni fog – mondta Billy Belindának. Belinda komoly, tűnődő pillantással válaszolt. – Maga is nekem, Billy Bashford – felelte, amikor megszólalt. – És tudja, miért? Mert maga a legkedvesebb, leggondoskodóbb férfi, akivel valaha találkoztam. Billy zavartan a homlokába húzta a Stetsonját, mire Belinda felnevetett, aztán kinyújtotta a kezét, és lekapta a férfi fejéről a kalapot. – Csak azt tudnám, miért van szüksége erre a malomkerékre? Az ilyen csinos arcot – folytatta suttogva – nem szabad elrejteni a világ elől. Billy elvigyorodott. – Ahogy a magáét sem. Ami azt jelenti, hogy kvittek vagyunk. – Ahogy mondja, texasi – felelte Belinda, és megpaskolta a férfi térdét. Később, amikor már mindenki lefeküdt, Bertrand kisurrant a parkolóba. Az őr már nem volt ott. A zsemleszínű kutya azonban meghallotta a lépteit, felállt, és lelkesen csóválni kezdte a farkát. Bertrand megragadta a nyakára erősített madzagot, és a hátsó lépcsőn át a

szobájába vonszolta. A kutya a fiú ágyán töltötte az éjszakát. Az ágy végébe kuporodott, Bertrand lábához, és úgy aludtak hajnalig, mint két darab fa. Belinda ellenben le sem hunyta a szemét. Egyedül ült a teraszon, a hullámok halk csobogását hallgatta, és az új napot hozó hajnalt várta. A férj megtalálta, és hiába menekül el előle, újra meg fogja találni. Ebben egy pillanatig sem kételkedett.

74. Sunny és Mac másnap korán felkelt, hogy elbúcsúzhassanak Belindától és Sarától. Lev berakta Belinda Vuitton bőröndjeit a Bentley csomagtartójába, míg Sara apró utazótáskájának és bevásárlószatyrainak csak a hátsó ülésen jutott hely, Sara mellett. – Hiányozni fog a szálloda – mondta Belinda, miközben becsatolta magát az anyósülésen. – Ha mindennek vége lesz, még visszajöhetsz – vigasztalta Sunny. – Vissza is jövök – felelte Belinda, széles mosollyal leplezve aggodalmát. – Köszönjetek el a nevemben Billytől! – kiabált vissza a nyitott ablakon. Nate mutatta az utat, ismét magára öltve darázscsíkos kerékpáros-szerelését és a hozzáillő bukósisakot meg a szemüveget. – Csak nehogy bekeveredjen a Tour de France versenyzői közé, mert darabokra tépik! – kiáltotta Mac a férfi után. Nate elnevette magát, majd egy utolsó intéssel elköszönt. – És most – kérdezte Sunny Macnek dőlve, miután nemcsak a Ducati, hanem az autó is eltűnt a szemük elől – mit fogunk csinálni? – Imádkozunk – felelte Mac komoran. A lelke mélyén attól tartott, hogy a férj máris kiszimatolta az új nyomot. – A maffiózókban ugyanis nem lehet megbízni. – Rendben. Én máris elmondok egy imát. – Sunny megfogta a férfi kezét. A nap ekkor bújt elő a horizonton, és csupa rózsaszín volt körülöttük a világ. – Ne sétáljunk egyet a parton? Kéz a kézben elbandukoltak a vízpartig. Kalóz ott ugrándozott mellettük, Tesoro azonban túl korainak találta az időpontot, így inkább ágyban maradt. – Elveszítettünk két „csellengőt” – dünnyögte Mac. Közben felkapott egy követ, elhajította, és nevetve nézte, amint Kalóz, egyik fülét megemelve, a másikat lelógatva, utánairamodott, ahhoz képest, hogy csak három lába volt, elképesztő gyorsasággal. – Ez igen! – kiáltotta utána Mac büszkén. Merthogy minden hiányosságával együtt imádnivalónak találta Kalózt. – Már most hiányoznak – mondta Sunny. Egyik karját a férfi derekára fonta, és megpróbálta egymáshoz igazítani a lépteiket. Aztán megállt, hogy feltűrje fehér kaprinadrágját. Egy régi póló volt rajta, csillámló Malibu nights felirattal. Mactől kapta, évekkel korábban, és az egyik kedvenc darabja volt. Sohasem akart megválni tőle, már csak a hozzá kötődő szép emlékek miatt sem. Mac meztelen lábujjaival belemarkolt a homokba. – Fura, mennyire a szívünkhöz nőttek. Pedig hogy felkavarták az életünket. Holott mi nem akartunk mást, csak egy csendes, eseménytelen vakációt. Kettesben… Sunny felnevetett. – Sara meg csak egy csendes, eseménytelen hajóútra fizetett be. – Hajlandó vagyok lefogadni, hogy Nate Masterson meg fogja változtatni Sara életét – vélte Mac.

– Én, a magam részéről, sok szerencsét kívánok nekik – mondta Sunny, majd hirtelen Mac felé fordulva azt kérdezte: – És mi lenne, drágám, ha mi is megpróbálkoznánk valami hasonlóval? Persze tudom, hogy előbb még strandolnunk kell, de elképzelhetőnek tartod, hogy még az idén összeházasodunk? Mac megállt, és megcsókolta Sunny vörös száját. A Dior Rouge a hajnali óra ellenére ott virított a nő ajkán, mint mondta, azért, mert már ennyi színtől jobban érezte magát. Aztán benyúlt a pólója alá, és végigfuttatta ujjait a hátán. Sunny ugyanezt tette Mac pólója alatt, és aztán úgy maradtak, mozdulatlanul. Mögöttük csillámokat szórt az ébredező Földközi-tenger, és a kutya azon mesterkedett, hogy miként férkőzhetne be a lábuk közé. – Mi is lenne velem nélküled? – kérdezte Mac két csók között. Aztán eltolta magától Sunnyt. – De még nem foglalkozhatunk magunkkal. Még ki kell bogoznom ezt a Krendler okozta zűrzavart. Továbbsétáltak. Már Bertrand sziklájánál jártak, ott, ahol a fiú beugrott Laureen nyakláncáért, és ahol Caroline fehér táskáját is megtalálta az átázott eurókkal. A sziklától jobbra kezdődött az a félig rejtett ösvény, amely a mandulafenyőkkel borított partot kötötte össze a Chez La Violette tamariszkuszaival. Megálltak, és elnézték a villa fénytelen, szürke ablakait, amelyek mindent elnyeltek, még a barackszínű napsugarakat is. – Azon tűnődöm, amit a gyerekek mondtak – jegyezte meg Mac. – Lehet, hogy tényleg a Chez La Violette-ben rejtették el az ellopott képeket. Sunny vállat vont. – Nem hinném. Először is, egyetlen képet sem láttunk. Másodszor, az egész épületben nincs olyan hely, ahol el lehetne őket rejteni. – Gondolatai közben Violette körül jártak; továbbra is a vele kapcsolatos kérdésekre kereste a válaszokat. – Gyere, igyunk egy kávét! – javasolta Mac. Sunny arca felderült. – Mit szólnál inkább egy jó kis reggelihez? – Azt, hogy remek ötlet. A szálloda felé menet összetalálkoztak Bertrand-nal. Éppen a kutyáját csempészte ki a hátsó bejáraton. A parkoló felé tartottak. A fiú megugrott, amikor észrevette őket. – Csak megsétáltatom a kutyámat – magyarázta védekező hangon. Kalóz nyomban elindult feléjük, és alaposan körbeszimatolta a másik ebet. Sunny, miközben elnézte a jelenetet, arra gondolt, mekkora csodára képes egy négylábú jószág meg egy hű barát. Biztosra vette, hogy Bertrand komoly arcán egyre gyakrabban tűnik fel a mosoly. És ekkor eszébe jutott valami. – Kíváncsi vagyok, mi lesz a kutyával, ha Bertrand anyja visszajön – mondta Macnek, úgy, hogy a fiú ne hallja meg.

75. Billynek hosszú évek óta nem volt ilyen jó napja. Újra mosolyogni látta a lányát. Ahogy megígérte, elvitte őket St. Tropez-ba. A gyerekek mögött, a csomagtartórészben, ott kuporgott a három kutya – mivel a gazdik úgy találták, hogy rájuk fér némi csutakolás, Kalóz és Tesoro is csatlakozott a kozmetikába induló Zsemléhez. Amikor végre megtalálták a Pour les Chiens nevű kutya-szépségszalont, és elmondták, mit szeretnének, a tulajdonosnő, egyetlen pillantást vetve Zsemlére, megrázta a fejét. – Biztosan tele van bolhával – mondta.

– Az fix – értett egyet Billy. – Ezért is hoztuk ide. Biztosan van valami jó bolhasamponjuk. Kerüljön bármibe, megfizetem. De szüksége van egy alapos fürdetésre. Máskülönben teleszórja a szállodát a bolháival. Végül mégiscsak otthagyhatták a kutyákat a szalonban, ők pedig elmentek egy kávézóba, ahol a reklám szerint palacsintát is lehetett kapni. Laureen, miközben eltüntetett egy hatalmas adagot, megjegyezte, hogy már nem is hiányzik neki a juharszirup. A kávéházból elmentek abba a sikkes hobbiállat-kereskedésbe, ahol korábban a piros nyakörvet vásárolták Tesorónak. Itt Bertrand, Billy biztatására, kiválasztott Zsemle számára egy erős nyakörvet és egy hozzáillő pórázt, egy etető- és egy itatótálat, egy kefét, és egy plüssel bélelt kutyaágyat, kutyamintával, természetesen, hogy Zsemle biztosan beletaláljon. Végül, Billy viccelődő megjegyzései közepette, többzsáknyi kutyaeledel, néhány rágócsont és sípoló játék került még a bevásárlókocsiba. – Kalóz és Tesoro féltékeny lesz – jegyezte meg figyelmeztető hangon Laureen, így nekik is kiválasztottak egy-egy játékot. Ez után elmentek a kutyákért a szalonba. A három eb olyan illatos lett, mintha parfümben fürdették volna meg őket. Billy szerint szellőztetésre volt szükségük, ezért hosszú sétára indultak egy elhagyatott partszakaszon. Valóban jobb illatuk lett, miután átfújta őket a szél. Bertrand már csak a kutyája fejére erősített sárga szalagot találta zavarónak, de mivel Laurennak tetszett, ott hagyta. Egyik gyerek sem hozta szóba az előző este történteket, ami megkönnyebbüléssel töltötte el Billyt. Abban bízott, hogy meg is feledkeztek róla. Végül is, nem tudhatták, mi van a háttérben. Csak egy férfit láttak, aki csúnyán beszélt Belindával. Séta után pizzázni vitte a gyereket az egyik mellékutcába egy kicsi, nyitott teraszos pizzériába. Billy, miközben jéghideg Stelláját kortyolgatta, arra gondolt, hogy mennyi margarita pizzát el tud tüntetni egy sovány, majdhogynem horpadt hasú gyerek. Talán őt is kiéheztették. Úgy, mint a kutyáját. Milyen anya az, tűnődött magában, aki így egyedül hagyja a gyerekét? – Most mit fogtok csinálni? – kérdezte a gyerekektől, útban a szálloda felé. – Nem t'om – felelte álmosan Laureen. Tesoro felágaskodott a kislány ölében, és kidugta a fejét az ablakon. A levegő kellemesen meleg volt. Billy jóval élvezetesebbnek találta a texasi perzselő hőségnél, mégsem tudta teljesen átadni magát a gyengéden simogató sugaraknak. A gondolatai ugyanis Belinda körül jártak. Azon tűnődött, mit csinálhat, és teljes szívéből remélte, hogy biztonságban van. – Egyik nap esetleg elmegyünk, és meglátogatjuk Belindát – mondta. – Szuper! – válaszolta két ásítás között Laureen. Hosz-szú nap állt mögöttük, és szinte az egészet végigették. Hamarosan mindkét gyerek elszundított. Amikor visszaértek a szállodába, Billy is úgy döntött, hogy jólesne neki egy kis alvás. Csak most kezdte érezni, mennyire elfáradt a hosszú, részben átvirrasztott éjszaka és a gyerekekkel töltött nap után. Amiben persze a Belinda miatti aggódás is közrejátszott. Biztonságba helyezte a gyerekeket a szobáikban, aztán szabályosan megrohamozta az ágyát. Biztosra vette, hogy egy hétig aludni fog. Laureen szemére nem jött álom. Nagyon aggódott Bertrand miatt. Tudta, ha bentlakásos iskolába kerül, nem tarthatja meg a kutyát. Égető szüksége volt a jutalomra, de ahhoz, hogy megkaphassa, meg kellett találniuk az ellopott képeket. Amelyekről ők maguk állították, hogy a Chez La Violette-ben vannak. És Laureen egyre biztosabban érezte, hogy nem is lehetnek máshol. Ha lett volna elég hely a szobájában, elkezd járkálni, de a parányi helyiséget három lépéssel átszelte, és ez túl kevés volt ahhoz, hogy megnyugodjon. Úgy érezte, tennie kell

valamit. És azt is tudta, mit. Átmegy Bertrand-ért, gondolta, és még egyszer, utoljára, visszamennek a Chez La Violette-be. Ahol ezúttal mindent meg fognak nézni. Ha kell, még a kísérteties védőhuzatok alá is bekukkantanak. A baj az volt, hogy megborzongott már a gondolattól is. Kinézett az ablakon. A vacsoraidő még messze volt, így csendes volt az udvar. Az égen megjelent néhány ezüst szegélyű felhő, és az egyik eltakarta a napot. Laureen felvette a narancssárga tüllszoknyáját meg a cowboycsizmát, bár ezúttal kételyei támadtak a ruházatát illetően. Hirtelen feltűnőnek találta. Szeretett volna valamit, ami tompítja rajta az élénk színeket. Valami olyasmit, mint Bertrand viharkabátja. És ezúttal feltétlenül szükségük lesz a látcsőre is, hogy, bárki jár is a házban, akár ember, akár szellem, kifigyelhessék. Kék fürdőlepedőt dobott a vállára, hogy azt higgyék, strandolni megy, aztán ellopakodott Bertrand ajtajáig, és bekopogott. A fiú kinyitotta, de látszott rajta, hogy nagyon álmos. Zsemle ott sündörgött a lábánál. Laureen látta rajtuk, hogy szeretik egymást, és közben igazat adott Bertrand-nak – a kutyán tényleg lányosan festett a masni. Gyorsan le is vette, és közben azt mondta: – Gyere, Bertrand. Vissza kell mennünk a Chez La Violette-be. Meg kell találnunk a festményeket. Nem kellett sokáig magyarázkodnia. Bertrand maga is tudta, hogy egyre kilátástalanabb a helyzete. Végignézett a törülközőbe burkolt, csizmás lányon, aztán szó nélkül magához vette a viharkabátját meg a látcsövét. – Menjünk – mondta, és magához intette a kutyát.

76. A Chez La Violette-be vezető keskeny ösvényen Bertrand ment elöl. Szorosan összefogta magán a viharkabátot, és, nyomában a kutyával, elszántan lépegetett. Időnként megállt, a szeméhez emelte a nyakában lógó távcsövet, és fontoskodva belenézett. Laureen ilyenkor türelmesen várt. A fiú ellenőrizte az égboltot. A gyülekező felhők szinte a földig értek, és teljesen eltakarták a napot. Meg is jegyezte Laureennak, aki ott topogott mellette törülközőbe burkolódzva, hogy reméli, nem lesz újabb vihar. Ez alkalommal könnyedén ki tudtak lopódzni a szállodából. Lev és a testőrök már elmentek, és a partról, a borús ég miatt, szinte mindenki eltűnt. A hátsó lépcsőn, majd a parkolón keresztül gyorsan eljutottak az ösvényhez. Ezúttal már Zsemle is élvezte a sétát. Annyira felbátorodott, hogy időnként előreszaladt, de aztán nyomban vissza is ügetett hozzájuk, megnézni, hogy még mindig ott vannak-e. Mire elérték a Chez La Violette konyhakertjét, teljesen beborult, és tökéletes csend honolt mindenütt. A madarak, menedéket keresve, visszarepültek a fészkeikbe, és a nyulak is eltűntek. Még a kabócák is abbahagyták a cirpelést. Bertrand kinyitotta a kaput, és rálépett az aljnövényzettel benőtt útra. Laureen azonban habozva megállt; már nagyon bánta, hogy kierőszakolta a látogatást. – Gyere, Kicsi Laureen – buzdította Bertrand. Zsemle ott ült, szorosan mellette, és lógó nyelvvel várta, hogy mi következik ezután. – Azt hiszem, nem akarok bemenni – súgta Laureen. – Én meg azt mondom, hogy kár lenne visszafordulni, ha már itt vagyunk – felelte makacsul a fiú. – Különben is, a te ötleted volt, nem igaz? Laureen tudta, hogy Bertrand-nak igaza van. Az elektromossággal telített égbolton keresztülcikázott egy kék színű villám, és Laureen gondolkodás nélkül Bertrand után

vetette magát. Elszaladtak a hattyúfejű szökőkút mellett, aztán megálltak a konyhaajtó előtt. Bertrand előkereste a muskátlis cserepek közül a kulcsot, kinyitotta az ajtót, aztán levette a viharkabátját, és Laureen fürdőlepedőjével együtt otthagyta a lépcsőn. – Csak utánad – mondta udvariasan Laureen. A kutya azonban mindkettőjüket megelőzte. Mély torokhangon felmordult, és a farkát csóválva előrerohant. Bertrand visszahívta. – Mi a baj, öregfiú? – kérdezte, miután a kutya engedelmesen leült a lába mellé. Odakint ismét villámlott egyet, és nyomban utána megdörrent az ég. A kutya szeme kidülledt. – Ne félj, Zsemle – suttogta Laureen nyugtató hangon, bár a szíve a torkában dobogott. Mégsem mert hangosan beszélni, nehogy felriassza a szellemet. – Nincs semmi baj. Most mit csináljunk? – kérdezte Bertrand-hoz fordulva. Bertrand már a konyhaszekrényeket ellenőrizte, aztán bekukkantott a kamrába, sőt még az öreg zongorát is megvizsgálta, amely ezúttal felnyitott tetővel állt a fal mellett. – Itt nincs semmi – suttogta. – Nézzük meg a szalont. Laureennak eszébe jutottak a nagy, huzattal letakart bútordarabok. Lehet, hogy a huzatok alá rejtették el a festményeket? Bertrand mintha kitalálta volna a gondolatát. – Fel kell emelnünk a bútorhuzatokat – mondta. A kislány és a kutya engedelmesen követte Bertrand-t a szalonba. Ott minden úgy volt, ahogyan előző látogatásuk alkalmával hagyták, kivéve az egyik spalettát, amely most nyitva állt – Bertrand szerint a gondnok elfelejtette becsukni –, így elegendő fényt kaptak ahhoz, hogy eligazodjanak. A fiú, Zsemle intenzív szimatolása közepette, emelgetni kezdte a huzatokat. – Csak bútorok – mondta, miután mindegyik alá bepillantott. Laureen felsóhajtott. – Most La Violette budoárja következik – közölte Bertrand meglepően határozott hangon, de amikor keresztülsétált a hallon, és kinyitotta a budoárba vezető ajtót, a kutya beleszimatolt a levegőbe, és hátrahőkölt. – Zsemle nem akar bemenni – állapította meg Kicsi Laureen, leginkább azért, mert ő sem akart. Bertrand, bár nem mondta ki, nem hibáztatta a kutyát. Volt valami nagyon szomorú a csendes szobában. – Muszáj bemennünk – mondta olyan bátran, ahogy csak telt tőle. Aztán visszafordult. A kislány meg sem mozdult. És a kutya sem. – Persze csak akkor, ha nem félsz – tette hozzá Bertrand leereszkedőn. Laureen erőt vett magán, és az ajtóhoz lépett. Egy villám megvilágította a hallt, de a budoár sötétségben maradt. A kislány megragadta Bertrand kezét, és megszorította. Az ég úgy dörgött, mintha egy gyorsvonat dübörgött volna el felettük. A hátuk mögött felnyüszített a kutya. Bertrand felkattintotta a villanykapcsolót. Semmi sem történt. Újra megpróbálta, de most sem jutott vele semmire. Bepillantott a sötétségbe. Arra gondolt, hogy a vihar miatt mehetett el az áram. Ha azt akarta, hogy lásson valamit, keresztül kellett sétálnia a hatalmas szobán, kinyitni a spalettákat. A mennydörgés után némaság borult a házra. Semmi sem mozdult. – Bertrand? – Laureen hangja alig volt több finom reszketésnél. – Mi van? – kérdezett vissza remegő hangon a fiú. – Menjünk haza. – És mi lesz a jutalommal? Laureen elgondolkodott.

– Jó. Maradjunk – mondta végül. Megfogta a fiú kezét, és besétáltak a sötétbe. A betakart bútorok között csak tapogatódzva tudtak haladni. Félelmetes percek teltek el, mire a magas franciaablakhoz értek. Bertrand kinyitotta a spalettákat, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. Kitárta az üvegajtót. Igaz, hogy sötét volt, és vihar közeledett, de legalább láttak valamit. – Bertrand? – szólalt meg közvetlenül a fiú mögött Laureen. Bertrand visszafordult. A kislány háttal állt neki, és a falat bámulta. A galambszürke lambéria egyik tekintélyes elemét félretolták, felfedve egy újabb helyiséget. – Egy titkos kamra! – kiáltott fel Bertrand. – Pontosan olyan, mint a moziban! – ámuldozott Laureen, Bertrand mellkasán himbálódzni kezdett a távcső, ahogy a fiú, minden félelmét elfeledve, előrelendült. – Gyere, Laureen! – kiáltotta. – Ezt neked is látnod kell! A lambéria mögötti térben egymást érték a különféle vásznak. – Mégiscsak megtaláltuk őket, Bertrand! – suttogta Kicsi Laureen. – Hallod? Megtaláltuk őket! – Meg, hogy vigyen el az ördög benneteket! – szólalt meg mögöttük egy hang. – De ezzel vége is a dalnak. Most már csak azt kell kitalálnom, hogy mit csináljak veletek. Joel Krendler volt az, ezüstvégű pálcával a kezében, gonoszul villogó, haragos szemmel.

77. Egy órával később Sunny kilépett a teraszra. A vihar elvonult, és a fákon meg a bokrokon olyan csillámokat szórtak az egyre zsugorodó vízcseppek, mint Kicsi Laureen tiarája. Ennek ellenére nagy merészség lett volna szivárványt remélni, mert az, legalábbis jelképesen, egy véka aranyat jelentett volna, és Violette története semmi ilyennel nem kecsegtetett. Sunny egyetlen pillanatra sem bírt megfeledkezni Violette-ről. A nő mindenütt jelen volt, ha másképp nem, a legenda, egy-egy rejtélyes nyom és egy sor megválaszolatlan kérdés formájában. Mert sem a gyűrű, sem a szerető személye nem adott választ arra, hogy mi lett Violette-tel; az eltűnése továbbra is rejtély maradt. Tesoro nyöszörögve odadörgölődzött Sunny lábához, jelezve, hogy eljött a séta ideje. Mac már korábban elment Cannes-ba, hogy beszéljen a rendőrökkel, és személyesen is meggyőződjön róla: Jasper Lord valóban elhagyta Franciaországot. Így Sunny egyedül maradt. Magához intette Kalózt, papucsba bújtatta napsugarakat alig látott lábát, majd pórázon vezetve a két kutyát, elindult a földszinti helyiségek felé. Renée odaintegetett neki a recepciós pult mögül. – Bonsoir, madame, tökéletes sétálóidőnk van. Ilyenkor, vihar után, mindig friss és tiszta a levegő. Renée-nek igaza volt. Sunny nagyokat szippantott a harmatos frissességből, és közben, anélkül hogy észrevette volna, kilépett a kapun, és rákanyarodott az ismerős ösvényre. A vihar ellenére nem esett annyi eső, amennyi sártengerré változtathatta volna a repedezett keréknyomokat. Ráadásul rengeteg pocsolya képződött a mélyedésekben. Sunny gondosan kikerülte őket, Kalóz, természetesen, mindegyikbe belegázolt, míg Tesoro folyamatosan azért esedezett, hogy vegye fel a gazdija. Sunny el tudta volna képzelni, hogy ilyen esetekben csizmácskákat húz a kutyák lábaira, de nem tette. Mac sohasem bocsátotta volna meg neki, ha kutyacsizmába öltözteti Kalózt.

Természetesen a Chez La Violette felé vitte a lába. Hová is mehetett volna, amikor egy percre sem tudott megfeledkezni a ház legendás asszonyáról? A villához vezető rejtett ösvényhez érve levette a kutyákról a pórázt. Kalóz azonnal kergetni kezdett néhány képzeletbeli nyulat, mert az igaziak, ezt Sunny biztosan tudta, sohasem bújtak elő addig, amíg a fészkeik körül meg nem száradt a fű. Addig meg pláne nem, amíg házuk táján érzékelhető volt a kutyaveszély. A horizont közben kitisztult, de felerősödött a szél. Az esőtől csillámló ágak mögött ragyogó Földközi-tenger olyan volt, mint egy hatalmas, kristályporral megszórt zafírtükör. És ezen a víztükrön ott ringatódzott egy ismerősnek tűnő, kecses, fekete vitorlás hajó. Sunny némi tapogatódzás után előhúzta a zsebéből a mobiltelefonját, és beütötte Mac számát. De hiába csengett ki. Mac nem vette fel. Újra megpróbálta, de most sem volt szerencséje. Az ördögbe, dühöngött magában. Hol kószálhat Mac, amikor szüksége lenne rá? Jobb híján hagyott neki egy üzenetet. „Itt állok, a Chez La Violette előtt, és a Blue Picassót bámulom. Az öbölben horgonyoz, ami azt jelenti, hogy Valenti visszatért. Hívj fel.” Sunny azon tűnődött, mit tegyen. Végül, abban bízva, hogy Mac úgyis rövidesen visszahívja, besétált a villába. A hátsó kapu nyitva volt, és a kutyák boldog szimatolással követték, amikor rálépett az esőtől csúszós, mohával benőtt téglaútra. A papucs nem volt éppen ideális lábbeli egy esőáztatta erdei úton, és Sunnyt annyira lefoglalta, hogy mikor hova lép, hogy először meg sem hallotta Kalóz izgatott vakkantásait. Amikor mégis felnézett, már a konyhaajtónál járt, amelynek a lépcsőjén, legnagyobb meglepetésére, Zsemlét pillantotta meg. – Hát te? Hogy kerülsz ide? – kérdezte, de már tudta is a választ. Nyilvánvalóan Bertrand-nal érkezett. És Laureennal. Mindezt a lépcsőre dobott viharkabát és fürdőlepedő is megerősítette. A zsemleszínű kutya hálásan belehajolt Sunny simogató tenyerébe. Elégedettségét boldog vakkantásokkal és lelkes farkcsóválással juttatta kifejezésre, teljesen összesározva Sunny meztelen lábát. – Tetszik, öregfiú? – kérdezte Sunny gyengéd, becéző hangon. – Hol hagytad a gazdádat? Gyere, keressük meg! A zsemleszínű kutya panaszosan felnyögött. Kalóz, aggódó barátként, azonnal mellette termett, Tesoro ugyanekkor halk, panaszos vonításba kezdett Sunny karjában. Hosszú, elnyújtott hangokat adott, amellyel, ahogy Mac mondani szokta, nyugodtan versenyre kelhetett volna egy rendőrségi szirénával is. Sunny belépett a félig nyitott ajtón, és szólongatni kezdte a gyerekeket. A házban uralkodó tökéletes csendtől szinte meg lehetett süketülni. – Bertrand! – kiáltotta el magát Sunny újfent, még mindig a nyitott konyhaajtóban állva. Mindig is idegesítőnek találta a házat, de most kifejezetten rosszat sejtett. Pedig most nem terjengett ibolyaillat a levegőben, nem hallott sustorgó hangokat, és véletlenül sem kezdett el cirpelni egyetlen kabóca sem. Iszonyatosnak érezte a csendet. A zongora teteje még mindig fel volt nyitva, a kávésbögrék még mindig ott álltak, szájukkal lefelé fordítva, a mosogató melletti szárítórácson, és az üres brandysüveget meg nescafés dobozt sem dobta ki senki. Úgy érezte, hosszú idő telt el a viharos éjszaka óta, pedig alig másfél hete volt csak, hogy a „csellengők” összegyűltek a romos villában, és azóta összetartó családként vigyázták egymás lépteit. Most, hogy felidézte a találkozás éjszakáját, még riasztóbbnak találta a málló falak között megszorult csendet. – Bertrand? – kiáltotta, majd idegesen átsétált a hallba. Látta, hogy a budoárban világos van, de a fény ezúttal nem a mennyezeti csillár szeszélyes égőitől származott. Valaki, gondolta Sunny, kinyitotta a spalettákat.

Először fordult elő, hogy eszébe sem jutott Violette, amikor a budoárba lépett. Mosolyogva gondolt arra, hogy a két minden lében kanál kölyök ismét meglógott a felnőttek elől, és minden tiltás ellenére az ellopott festmények után kutat. Amelyek ott is voltak. Vagy féltucatnyi festmény támaszkodott egymásnak a tompa félhomályban, és előttük, Violette egyik ezüstszürke kanapéján, Joel Krendler ült, lazán keresztbe vetve lábát. A kezében tartott fegyvert egyenesen Sunny mellének szegezte. Nem egy tenyérbe simuló 22-es volt, hanem egy tekintélyes géppisztoly. Krendler nem aprózta el a dolgokat. – Mademoiselle Alvarez – szólalt meg a férfi. – Kérem, jöjjön beljebb, és foglaljon helyet. Azt hiszem, beszélnünk kell.

78. Sunny a fegyvert bámulta. Nem kellett szakértőnek lennie ahhoz, hogy megállapíthassa, hogy egyetlen ujjmozdulattal elintézhetné mindnyájukat, beleértve a gyerekeket és a kutyákat is, és bárkit, aki Krendler felségterületére téved. Úgy érezte, a gyomráig süllyed a szíve. A félelemtől megszólalni sem tudott. És a gyerekeket sehol sem látta. Gondolj Macre, intette magát. Ha rá gondolsz, talán meg tudod őrizni a nyugalmadat. Közben a néma Krendlert nézte, hasonló némasággal, aki mintha mulatott volna rajta. Mintha élvezte volna, hogy sakkban tarthat egy védtelen nőt. Olyan képet vágott, mint aki egzotikus kínzásra készül. A hidegség, amely már a párizsi lakásban tett látogatás során is feltűnt Sunnynak, most is ott ült a tekintetében; mozdulatlan szemében nyoma sem volt érzelemnek, és ez szinte megbénította az egyébként is dermedt Sunnyt. – Talán mégiscsak jobb lenne, ha leülne – mondta a férfi megjátszott kedvességgel, és az egyik közeli székre mutatott. Sunny engedelmesem leroskadt, már csak azért is, mert érezte, hogy nem sokáig tartják meg a lábai. Gondolj Macre, ismételte el sokadszor magában. Próbáld meg kitalálni, hogy ő mit csinálna ebben a helyzetben. És mit várna el tőled? Azt, hogy őrizd meg a nyugalmadat. Voltál már hasonló kutyaszorítóban, mondta magának, majd nyomban fel is visított benne egy ellenkező hang. Nem, ilyenben még soha. Bármilyen nehéz helyzetbe került is, sohasem volt teljesen egyedül. Szinte tapinthatóvá vált a levegőben a feszültség. Ó, istenem, hol vannak a gyerekek? Krendler még mindig nem szólt. Ki akarta élvezni a nő arcán átsuhanó érzelemhullámokat. Ösztönzően hatott rá a látvány. Mindig is elégtétellel töltötte el, ha félelemben tarthatott valakit. A magánéletben ugyanúgy, mint a közéletben. És az életnek nem volt olyan területe, ahol erre ne lett volna meg a lehetősége. A zenei élet nemzetközi bizottságaiban ugyanolyan szaktekintélynek számított, mint a lopott műkincsek piacán, és ezt ki is használta mindkét területen. Különösen az utóbbin, és leginkább Gianni Valentivel szemben, aki a pénzért, ahogy arra Krendler idejekorán rájött, szinte mindenre képes volt. De hát a gazdag, playboyokat megszégyenítő életstílust fenn kellett tartani valamiből. És a hatalmi lánc alján lévőket is ki kellett fizetni, hiszen ők voltak azok, aki kegyetlenül, feltétel nélkül végrehajtották az összes óhaját. Gondolkodás nélkül képes lett volna ízekre szaggatni még ezt a szép, de roppant kíváncsi nőt is. – Rosszul tette, hogy idejött ma este – mondta mély, csevegő hangon, mintha koktélozás közben beszélgetnének, és nem célzásra emelt puskacső mellett. Sunny kezdett kétségbeesni. – Hol vannak a gyerekek? – Tudta, hogy Krendler, ördögi természeténél fogva, korra és

nemre való tekintet nélkül képes megölni bárkit. – A gyerekek? – Krendler színpadiasan felsóhajtott. – Arra a két okostojásra gondol, Mademoiselle Alvarez? Ne aggódjon miattuk, majd mi gondoskodunk róluk. Sunny el tudta képzelni, hogyan. A zsebében rezegni kezdett a telefon. Hogy Krendler ne vegye észre, gyorsan rátette a kezét. Ez biztosan Mac, gondolta kétségbeesetten Ó, istenem add, hogy Mac legyen! Ha nem veszem fel, biztosan keresni kezd… – Szóval – mondta Krendler, miközben felállt, és Sunny elé lépett. – Mit javasol, mit tegyek magával? – Úgy érti, most, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy tolvaj? És gyerekrabló? És egy két lábon járó ördög, aki a megszállottsága rabja? Gondolom, Monsieur Krendler, egyedül is el tudja dönteni, hogy mit tegyen. Sunny azonnal rájött, hogy hibázott. A felette tornyosuló férfi, mint a villám, felemelte a kezét, és a puskatussal lesújtott Sunny fejére. Elsötétült előtte a világ. Pedig a hirtelen beálló csendben hallhatóvá vált a halk nyöszörgés a helyére tolt lambériaelem mögött. Krendler ismét felsóhajtott. Azt hitte, minden nehézség nélkül felpakolhatja a lopott festményeket a Blue Picassóra. Valentivel együtt úgy tervezték, hogy a part mentén elhajóznak Genováig, ahol már könnyedén eljuttathatják a képeket a megfelelő kliensekhez. Persze azért néhányat megtart magának, köztük azt a kisméretű Seurat-t, amelyet az a kapzsi és ostoba Caroline Cavalaire megpróbált eladni egy zürichi gyűjtőnek. Caroline egyszer követte Valentit a Chez La Violette-be, látta, hol vannak az ellopott festmények, és egyszerűen kiszolgálta magát. Azt hitte, okosan járt el, amikor a legkisebbet választotta. Honnan is tudhatta volna, hogy a legkisebb a legértékesebb, főleg Krendler számára, aki olyan szenvedéllyel szerette a műkincseit, amilyennel sohasem fordult asszony felé. Kivéve, természetesen, azokat a világhírű opera-énekesnőket, akiknek a hangja nemcsak megérintette, hanem eljuttatta az annyira áhított kielégüléshez is. De ilyen gondolatokra most nem volt ideje. Ahogy felnézett, megpillantotta a küszöbön Valentit. A férfi döbbenten nézte a padlón ájultan heverő Sunny Alvarezt, és megpróbált nem odafigyelni a lambéria mögött felerősödő nyöszörgésre. – Vigye őket a gumicsónakkal a Blue Picassóra – parancsolta Krendler. – Majd ha kint leszünk a nyílt vízen, megszabadulunk tőlük. Valentinek nem tetszett, amit hallott. Krendler parancsára meggyilkolta Caroline Cavalaire-t, és még csak lelkiismeret-furdalást sem érzett miatta. Pontosan azt kapta, amit megérdemelt. Elárulta őket. Ellopott tőlük egy festményt, megpróbálta eladni, és ezzel majdnem a nyakukra hozta a rendőrséget. Caroline kisstílű tolvaj volt, aki véletlenül a nagyok közé keveredett. Rászolgált a sorsára. Na de gyerekeket ölni? Ez még Valentinek is sok volt. Letérdelt, és megvizsgálta Sunny sérülését. A mély fejsebből vér csordogált. Átitatta a fekete fürtöket, és fenyegető csíkban végigfolyt a nő homlokán, akinek hirtelen felpattant a szeme, és a fölé hajló, elmosódott alakra szegeződött. Bizonyára meghallotta Krendler szavait. – Kérem… – motyogta. – Mentse meg a gyerekeket… Engedje őket szabadon… Valenti csinos arca fájdalmasan megrándult. Sem egy vitorlás hajó, sem a gazdagság nem ért annyit, mint két ártatlan gyermek élete. Felállt. Krendler kerekes széke a nyitott franciaablak mellett várta, hogy ismét használatba vegyék, mint színpadi kelléket egy olyan darabhoz, amelyet az élet színpadán adtak elő, és amely nélkül nem lehetett volna hitelesen eljátszani a főszerepet: a fogyatékosságát bátran viselő dúsgazdag operarajongót és kegyetlen pszichopatát, akinek egyetlen élet sem számított. Még Valentié sem, aki pedig a fő cinkostársa volt.

– Egyedül nem bírom el – mondta Sunny felé biccentve Valenti. – Segítenie kell. Undor suhant át Krendler arcán, ennek ellenére segített átemelni az ájult testet a kerekes székbe, de olyan durván engedte el, hogy Sunny egy pillanatra magához tért, és, miközben öntudatlanul vérző fejéhez emelte a kezét, felkiáltott a fájdalomtól. Ismét érezte, hogy rezegni kezd a zsebében a telefon. Azon imádkozott, hogy Mac legyen az. Ha megkapta az üzenetét, biztosan odajön a villához, és megmenti őt is, meg a gyerekeket is. Vajon hol lehetnek? Mit csinált velük Krendler? Ekkor végre meghallotta a hangjukat. Aztán ismét elájult.

79. Billy tudta, hogy későn ébredt. Általában éber alvó volt, és korán kelt, de a hőség, a vihar és a vihar utáni meleg, trópusi eső olyan egyveleget alkotott, amely ezen az eseménydús napon egy altató koktéllal is felért. Fekete Breitling órájára nézett, amelyet Betsytől kapott évekkel ezelőtt, és azóta mindig ezt hordta. Ez ketyegte végig közös életük rövid, majd Betsy haldoklásának fájdalmasan hosszú pillanatait. Tudta, hogy sohasem fog megválni tőle. Most éppen azt tudta meg a számlapra nézve, hogy több mint két órát aludt, és ettől hirtelen éber lett. Kipattant az ágyból, és miközben azon tűnődött, mit csinálhat a lánya, gyorsan lezuhanyozott, majd sortot és tiszta, zöld pamutinget húzott, és elindult megkeresni. Meglepődött, amikor Laureen nem reagált a kopogására. Kinyitotta az ajtót, és benézett a szobába. A kislány nem volt ott. Billy első gondolata Bertrand volt, de nem akarta megzavarni a fiú magánéletét. Végül azonban, ha habozva is, elindult a szobája felé. Bertrand, gondolta, tudni fogja, hová ment Laureen. Megkocogtatta Bertrand ajtaját, de hiába várt – senki sem nyitotta ki. Ismét bekopogott, majd lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. – Bertrand? – szólt be halk, tapintatos hangon. – Bertrand nincs a szobájában – mondta az éppen arra járó szobalány. – A maga lányával ment el, már elég régen. Billy lesétált a bárba, ahol csupa morgolódó vendéget talált. A vihar elült már ugyan, de odakinn minden csupa víz volt. És ő az egészet átaludta! Aggódott a gyerekekért, de biztosra vette, hogy Laureen sehová sem menne viharban. Tudta, hogy a villámlás veszélyes, és félt is tőle. Arra gondolt, hogy csak a kutyákat sétáltatják, és mindjárt visszajönnek. Rendelt magának egy sört, és megnyugodva hátradőlt. Pár perc múlva Mac lépett a szálloda előcsarnokába, és aggodalommal teli pillantásokkal méregette a mobiltelefonját. Billy odaintett neki, de Mac ekkor már újra telefonált. Fel-alá járkált, és hogy jobban halljon, a füle fölé tartotta a szabad kezét. Nagyon gyorsan beszélt, és olyan kifejezés volt máskor nyílt, őszinte arcán, amilyet Billy még sohasem látott. A feszültségtől elmélyültek a szemöldöke között futó függőleges ráncok, a szája keskeny vonallá feszült, a hangja pattogott, végül egy türelmetlen mozdulattal lepattintotta a telefonja tetejét. Ekkor észrevette Billyt. Odasétált hozzá, rendelt magának egy Grey Goose-t, jéggel és citrommal. – Nem látta véletlenül Sunnyt? – kérdezte. Billy megrázta a fejét. – Elaludtam. Az imént ébredtem, és keresni kezdtem a kölyköket, de ők sincsenek sehol. Gondolom, kutyát sétáltatnak. – Talán Sunny is. Nemrég felhívott, és hagyott egy üzenetet, hogy a Blue Picasso itt

van az öbölben. Billy füttyentett egyet meglepetésében. – Visszajött Valenti? Mac hatalmasat kortyolt az italából. Nem tetszett neki, ahogy az események alakultak. Az meg főleg nem, hogy sehol sem találta Sunnyt. És Billy szerint a gyerekek is eltűntek. Egyszer csak bevágtatott az előcsarnokba a zsemleszínű kutya, és némi csúszkálás után megállt. Körülnézett, majd Billyhez szaladt, és erősen megrázta magát. Csakúgy záporoztak belőle az esőcseppek. Teljesen beterítették Billyt. Aztán Mac felé fordult, de olyan hevesen, hogy majdnem feldöntötte. Dühösen csapkodta a farkát, és vad ugatásba kezdett, majd némi ideges ugrándozás után az ajtóhoz szaladt. Ott megállt, és visszafordult, mintha azt nézné, követik-e a férfiak. – Szerintem azt akarja, hogy menjünk utána – mondta hitetlenkedve Billy. Éppen akkor, amikor Kalóz is bebicegett, és szabályosan Mac ölébe vetette magát. – Hé, hé, öregfiú! Lassan a testtel! – Mac megpróbálta megmarkolni a nyakán a bundát, de a kutya kitért a keze elől, leugrott a földre, és dühös ugatással visszaszaladt az ajtóhoz, Zsemle mellé. És egy lépést sem tágítottak addig, amíg azt nem látták, hogy felállnak. Billy a homlokába húzta a kalapját, és Mackel együtt elindult a kapu felé. Mac már kitalálta közben, hová hívja őket a két kutya, így jobbra fordultak. Tőlük balra valóban ott ringott a Blue Picasso. – Valenti meg fog lógni – szólalt meg figyelmeztetően Billy. – Ezúttal nem. Már riadóztattam a parti őrséget. Meg a zsarukat is. Ekkor már futottak, bár a folyamatosan csaholó kutyákkal csak nehezen tudtak lépést tartani. Rekordidő alatt értek a Chez La Violette-hez. A villa kapuja nyitva állt, akárcsak a bejárati ajtó, amelyben hamarosan megjelent Krendler, és egy kerekes széket tolt maga előtt. Sunny ült benne. A feje ide-oda löttyent, és az arca vörös volt a vértől. Mac szeme nyomban észrevette a géppisztolyt Krendler vállán, és ahogy pillantása a vérző, félholt Sunnyra, majd Krendler képére siklott, és felfedezte rajta a pökhendi kifejezést, azonnal kitalálta, hogy mi történt. – Vissza, Billy – mondta határozott hangon, majd egy erőteljes mozdulattal belökte a férfit a bokrok közé. Nem akarta, hogy útban legyen. – Elkapom a csirkefogót! – hörögte Billy, és megpróbált kikecmeregni a bokrok közül. Mac azonban visszalökte. Krendler enyhén gúnyos, felsőbbrendű mosollyal figyelte a jelenetet. – Kutya legyek, ha nem a szuperdetektív az, személyesen! – kurjantotta vidáman. – Ennél azért többet vártam, magától, Mr. Reilly. Merthogy – intett a fejével az ájult Sunny felé – vége a dalnak. Nincs hátra más, csak a sírás! Elfordította Sunny fejét, úgy, hogy Mac még jobban láthassa a felhasadt fejbőrt. Még mindig csordogált belőle a vér. – Olyasmibe botlott, amibe nem kellett volna – magyarázta. – Kár. Az ilyesmi ugyanis nem maradhat büntetlenül. Erre most maga is besétál ide, Mr. Reilly. Ami nem baj, hiszen azzal, hogy idejött, az én malmomra hajtotta a vizet. Látja? Most mindenki itt van a csapatból. És ez nagyban leegyszerűsíti a dolgokat. Tulajdonképpen azt csinálok magukkal, amit csak akarok. Krendler a nyomaték kedvéért megemelte a géppisztolyt, és célba vette Macet. Tényleg nem tréfált. Mac érezte a kis kaliberű revolver domborulatát a hóna alatt. Ezzel, természetesen, nem szállhatott szembe egy géppisztollyal. Igazából elő sem tudta volna venni, mert Krendler tüzet nyitott volna az első mozdulatra. – Hol vannak a gyerekeim? – bömbölte Billy, aki közben ismét kikászálódott a bokrok közül. Kérdésével, ha csak egy pillanatra is, magára vonta Krendler figyelmét.

Hirtelen Sunny is életre kelt. Fellendítette a karját, és nagyot taszított a géppisztolyon. Az lecsúszott Krendler válláról, és a földre esett. Mac abban a pillanatban előrántotta és Krendlerre szegezte a revolverét. A géppisztoly Krendler jobb lábánál feküdt. Mac tudta, hogy egy szemvillanás alatt felkaphatja, és akár egy sorozatot is leadhat vele. Vagy ha éppen Sunnynak akar ártani, egyetlen mozdulattal kitörheti a nyakát. De akkor ő nyomban megölné. Sőt akkor is, ha egy újabb hajszál meggörbülne Sunny fején. A hátuk mögött végre felhangzott a közeledő rendőrautók szirénája. Krendler egy váratlan, gonosz mozdulattal ellökte magától a kerekes széket, egyenesen Mac felé. A szék döcögve megindult a lépcsőn, majd az utolsó foknál nagy zökkenéssel megállt. Sunny kirepült belőle, és az arcára zuhant. Krendler villámgyorsan lehajolt a géppisztolyért. Mac nem pazarolhatta az időt célzásra. Vaktában kellett lőnie, ráadásul mozgó célpontra. Krendler ordításától felébredt volna az alvó oroszlán is. Mac ismét meghúzta a ravaszt. Krendler a földre roskadt. Visító szirénával, villogó fényekkel ekkor állt meg a kocsifelhajtón az első rendőrautó, amelyet egy második, majd egy harmadik követett. A zsaruk, mint a régi Keystone Kopsfilmekben, elárasztották a villát. Az első csoport Krendlert vette körül, a második berohant a házba. Valaki mentőért telefonált. Billy, mindenkit félretolva az útjából, nyomában a zsemleszínű kutyával, szintén befelé rohant. Csak Violette budoárjában állt meg, ahol a titkos ajtó nyílásában Valenti állt, a gyerekek vállán pihentetve a kezét. – Nem akartam bántani őket – mondta, és Billy felé tolta előbb az egyiket, aztán a másikat. – Gazember! – hörögte Billy. – Apaaa! – visította Laureen, éppen akkor, amikor Billy behúzott egyet Valentinek. Akkorát, hogy hangos reccsenéssel eltört az orra. Valenti a földre zuhant. A kezét az arcához kapta, majd döbbenten nézte, hogy az ujjait pirosra színezi a vér. Laureen Billy karjaiba vetette magát. A zsemleszínű kutya ideges farkcsóválásba kezdett az alabástromfehér Bertrand mellett. És a kanapénak támasztott értékes festmények, mint a dominó, a földre csúsztak. – Ezért a pár vászonért történt minden – dünnyögte Billy elkeseredetten. Az egyik kezével magához szorította a lányát, a másikat Bertrand vállára tette. Odakint Mac letérdelt Sunny mellé. Vérző fejét az ölébe vonta, a szeme megtelt a nő fájdalma miatt érzett fájdalommal. Sunny felpillantott. – Kutya legyek, ha nem személyesen Mustár ezredes érkezett a megmentésemre – mondta nevetve, mert eszébe jutott az öreg társasjáték, amelyet oly gyakran vettek elő csendes téli estéiken. Mac megkönnyebbülten magához ölelte, és megcsókolta. – A gyerekek? – kérdezte Sunny, aztán újra elájult.

80. Laureen Billy ágya szélén ült; gyűrött, narancsszínű tüllszoknyájában olyan volt, mint egy pufók mesebeli nimfa. Meztelen lábujjait tornásztatva azon töprengett, hogy mi történhetett a cowboycsizmájával. Bertrand ott ült mellette. A szemüvege félrecsúszott, és az egyik lencséje megrepedt. Olyan erővel kulcsolta egymásba a kezét, hogy kifehéredtek az ujjízületei.

Mindketten beszámoltak a történtekről a rendőröknek, akik gyengéden, megértően, egyszersmind nagyon határozottan tették a dolgukat. Francois Reynaud eljött a szállodába, és megkérdezte, tud-e segíteni valamiben. Végül egy orvos is megvizsgálta őket, aki felfedezett rajtuk néhány karcolást, mindamellett leszögezte, hogy aggodalomra semmi ok. És most arra vártak, hogy Billy alaposan lehordja őket a történtek miatt. – Tudom, apa – szólalt meg halkan Laureen, hogy ne húzzák tovább az időt. – Mit tudsz, csillagom? – A férfi ott állt előttük összefont karral, és magában hálát adott istennek azért, hogy nem esett bajuk. Eszébe sem jutott, hogy szentbeszédet tartson nekik. – Jobban érzitek magatokat? – kérdezte, és elkezdett járkálni. Nem akart arra gondolni, hogy mi történhetett volna velük, bár a gyerekeknek, úgy tűnt, fogalmuk sem volt arról, mekkora veszélyben forogtak. Nem látták a lépcsőn vérző Sunnyt, és azt sem, amikor Mac meglőtte Krendlert, és nem hallották a férfi fájdalmas kiáltásait. Végül Valenti egyszerűen előhozta őket onnan, ahová nem sokkal korábban bezárta őket: a budoár mögötti titkos kamrából. – Tudtam, hogy a mama rám fog találni – jegyezte meg magabiztos hangon Laureen, miközben ujjaival lágyan kisimította a tüllszoknya ráncait. – Mindig tudja, hogy hol vagyok. – És nem is volt annyira rossz, apa – folytatta, de Billy észrevette, hogy azért megremeg. – Bertrand is ott volt, és vigyázott rám. – Bertrand egy hős – mondta Billy. – És te is az vagy. Laureen a barátjára nézett. A fiú abban a merev pózban ült az ágy szélén, amelyben a rossz híreket szokta fogadni. A kislány oldalba bökte. – Minden a legjobban alakult, Bertrand – suttogta. – Tudod… Megtaláltuk Monsieur Reynaud festményeit. Miénk a jutalom! Bertrand nagyon is jól emlékezett azokra a rémisztő pillanatokra, amikor az a nagydarab ember, Krendler, megjelent a budoárban. Aztán amikor hallotta, hogy jön valaki – Sunny volt az, mint később kiderült –, utasította Valentit, hogy zárja be őket a rejtett kamrába, az ellopott képek mellé. Azt nem tudták ugyan, hogy mi történik a villában, de kiáltozni kezdtek, abban bízva, hogy valaki meghallja a hangjukat és kiengedi őket. Nem sokkal később Valenti visszajött, aztán Billy behúzott neki egyet, betörte az orrát, és aztán olyan gyorsan kimenekítették őket a házból, hogy körül sem tudott nézni. Rendőrautóval vitték vissza őket a szállodába, vijjogó szirénával, amit akkor, Laureennal együtt, nagyon élvezetesnek talált ugyan, de most annál jobban izgult. El sem tudta képzelni, hogyan reagál majd az anyja, ha értesül a történtekről. Lehet, hogy ötszázezer euró sem lesz elegendő ahhoz, hogy megszabaduljon tőle. – Ha Laureen bátyja lennél, sem viselkedhettél volna rendesebben – fordult felé Billy. A néhány szó után ezernyi érzelem suhant át egyszerre az ifjú arcon. – Vigyáztál rá, és ezt sohasem fogom elfelejteni. – Köszönöm, uram. Vagyis, Billy – javította ki magát gyorsan a fiú. – Éhes vagyok – szólalt meg teljesen váratlanul Kicsi Laureen. – Spagettit szeretnék, meg sült krumplit. Billy rájuk mosolygott, és megint hálát adott istennek a gyermeki lélek rugalmasságáért. A gyermek, bármi érte, mindig gyermek maradt. – Fagylaltot is kapsz, ha akarsz – válaszolta nagylelkűen. Sunny, összekapcsolt és bekötözött fejjel, a teraszon feküdt, és Cosmót kortyolgatott. Alatta, a zöld fűből, nagy szárnycsattogtatás közepette éppen felröppent a két pávakakas arra a cédrusra, amelyen az éjszakát szokták tölteni. – Valami lányosan rózsaszínre volt szükségem – magyarázta Macnek az italválasztását.

– Bármit idehozok, amit csak kívánsz – felelte Mac. Végre meglelte a lelki békéjét, és ez nagylelkűvé tette. Krendlert a nizzai kórházba szállították, ahol fegyveres rendőrök vigyáztak rá, miközben altesti sérüléseiből és vállsebéből lábadozott. Valenti pedig börtönben volt. A parti őrség gyakorlatilag darabokra szedte a Blue Picassót, feltépte a belső falakat borító lambériát, amely mögül több értékes műtárgy is előkerült. A fiatal versenyagarat elvitték egy biztonságos helyre, és azzal, hogy új otthont találtak neki, valószínűleg az életét is meghosszabbították. Mert nyilvánvaló volt, hogy Krendler mellett meg voltak számlálva a napjai. A főcímek közben az egész világot bejárták. A két férfi bűnlajstroma hosszú volt. Szerepelt rajta gyilkosság, gyilkossági kísérlet, gyerekrablás, rablás, és többszörös, nagy anyagi kárt okozó lopásban való bűnrészesség. A francia rendőrség mindent a fejükre olvasott. Sunny Macet figyelte a szemöldökét is eltakaró kötés mögül, amely miatt, Mac szerint, olyan volt a feje, mint egy frissen bebugyolált múmiáé. – Azt hiszem, nagyon hasonlítok rád – mondta, mire a férfi kérdőn felvonta a szemöldökét. – Egyebek között abban, hogy ízig-vérig amerikai lány vagyok. Macnek azonnal beugrott, hogy ő is „ízig-vérig amerikai” férfinak nevezte magát, amikor a monte-carlói Hotel de Paris Le Grilljében vacsoráztak a sokcsillagos, nagyon pazar étterem helyett. – Marhasültet akarsz enni! – hozakodott elő a legkézenfekvőbbnek tűnő magyarázattal. Sunny azonban megrázta a fejét, de meg is rándult az arca. Megfeledkezett a fejsebét összetartó tizenkét kapocsról. – Nem. Hot dogot. – Vágyakozva felsóhajtott. Mustárral és hagymával. Esetleg valamilyen szósszal. – Vedd úgy, hogy a kívánságod teljesült – mondta Mac, de el sem tudta képzelni, honnan fog hot dogot keríteni. Merthogy a francia éttermek étlapján nem szerepelt ilyen fogás. – Még valamit? Sunny most nem rázta meg a fejét, inkább azt mondta: – Nem, köszönöm. Azt hiszem, megpróbálom lehunyni a szemem, amíg elintézed. Tesoro mélyen a gazdája ölébe fúrta magát, míg Kalóz ott hevert szorosan Sunny mellett, a térdén pihentetve hosszú orrát. A két kutyából csak úgy sugárzott a szeretet. Mac tudta, hogy sohasem fogja elfelejteni ezt az idilli pillanatot. Gyorsan elő is húzta a mobiltelefonját, és megörökítette. Az ő szegény, sebesült Sunnyja még sohasem volt ennyire szép, és ő sem ennyire rémült. – Siessen vissza, Mustár ezredes – kiáltott utána Sunny viccesen, még mielőtt behúzta volna maga mögött az ajtót. A földszinten Mac összefutott Billyvel, Laureennal, Bertrand-nal, meg a zsemleszínű kutyával. Az udvari asztal felé tartottak, tisztára mosakodva, megnyugodva. – Éppen hozzád indultam – mondta Mac Bertrand-nak, mert, mivel ő maga nem tudott elég jól franciául, tolmácsra volt szüksége, hogy leadhassa a szakácsnak a különös rendelést. A kutya, minden szállodai szabályt felrúgva, egészen a konyháig kísérte Bertrand-t. Az ajtónál azonban meg kellett állnia. Ott várta a gazdáját mindaddig, míg ismét megjelent, majd együtt visszasétáltak a kerti asztalhoz. Erőszakkal sem lehetett volna elválasztani őket. – A szakács azt ígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz – mondta Bertrand Macnek. – Lehet ugyan, hogy nem lesz igazi amerikai hot dog, de van mustárja, és megpróbál valamilyen mártást is készíteni. – Házi készítésű mártás! – Macet teljesen lenyűgözte, amit hallott. És nemcsak az,

hanem a két gyerek is. Kicsi Laureen az apjának támaszkodva ült a székén, aki gyengéden magához ölelte. Az ujját nem szopta ugyan, de nagyon úgy festett, hogy szívesen a szájába kapná valamelyiket. Narancssárga tüllszoknyáját kicserélte a rózsaszínűre, a narancssárga ugyanis több helyen elszakadt, amikor Valenti betuszkolta őket a titkos kamrába, és a kislány ellenkezni próbált. – El sem tudom mondani, milyen bátran viselkedtetek – mondta nekik Mac. – Ha a francia rendőrség helyében lennék, mindkettőtöket kitüntetnélek. Laureen felpillantott. – Gondolja, hogy Monsieur Reynaud tényleg át fogja adni Bertrand-nak a jutalmat, amit a képek megtalálójának kitűzött? – Naná hogy át. Akár fogadhatunk is – felelte Mac. – Magánkívül van az örömtől, hogy visszakapta a festményeit. Azt mondta, teljesen biztos volt benne, hogy ti fogjátok megtalálni őket. A gyerekek egymásra mosolyogtak. A zsemleszínű kutya, jól nevelt francia eb módjára, becsusszant az egyik szék alá. A pincér hozott neki egy tál vizet, Bertrand pedig csórt neki egy darabka csirkét. Még sohasem volt ennyire boldog. Azt szerette volna, ha sohasem múlik el ez a pillanat. Mac, hogy Bertrand ne hallhassa, amit mondani akar, egészen közel hajolt Billyhez. – Megbeszéltem a jutalom ügyét Reynaud-val. Az anya miatt úgy döntöttünk, hogy az ötszázezer eurót nem készpénzben fogja megkapni Bertrand, hanem letét formájában. Reynaud létrehoz a számára egy alapítványt, amely kezelni fogja, így nem férhet hozzá más, csak a fiú. – Máskülönben az anya rögtön rátenné a kezét a pénzre – fűzte hozzá Billy. Nem voltak illúziói Bertrand anyjával kapcsolatban. Ha Texasban lettek volna, feljelentette volna a gyermekvédelmi hatóságnál. Ott nem úszhatna meg szárazon azt, amit a fiával művelt. Elhagyta. Még a szállodai számláját sem fizette ki, amelyet végül Billy rendezett. És azt mondta a fiának, hogy nincs számára hely az új családjában. Billynek, ha erre gondolt, forrni kezdett a vére a haragtól. Bertrand mosolya azonban kérészéletűnek bizonyult. Már most arra gondolt, hogy – számára túl hamar – Billy és Laureen visszautazik Amerikába. Aztán Mac meg Sunny is, és mindenki, aki az ő fogalmai szerint a „vihar lovagjai” közé tartozott. És akkor ő ismét egyedül marad. El sem tudta képzelni, mi lesz vele. A végtelenségig nem maradhatott a szállodában. Már csak azért sem, mert novemberben mindig bezárták, és csak tavasszal nyitották ki újra, ami a fiú szemében felért egy örökkévalósággal. Hirtelen nagy mozgolódás támadt az ajtó körül. A kutya azonnal előmászott a szék alól. Egy fiatal nő tartott az asztaluk felé, egy fényképész kíséretében. – Bizonyára ti vagytok azok a gyerekek, akik megoldották a képrablás rejtélyét – mondta köszönés helyett, és a fotós már el is kezdte kattogtatni a gépét. Mac elvigyorodott. – Így van, ha rivaldafénybe kerül az ember – dünnyögte, éppen akkor, amikor a szakács megjelent egy tálcával. Egy sápadt, majdhogynem színtelen virsli volt rajta egy kettévágott briós mellett, egy halom apróra vágott mogyoróhagymával, egy kis tálka sötétbarna mustárral és egy üvegtálban fügéből és mazsolából készített kompótszerű mártással. – Alors, the pauvre Madame Alvarez's „hot dog!”47 – közölte büszkén a bajuszos szakács. Mac gratulált neki, amiért feltalálta az eredeti amerikai hot dog új, francia változatát, aztán, Billyre hagyva, hogy a „helyi sajtóval” megbirkózzon, felvitte a tálcát a szobájukba. 47

Íme, szegény Madame Alvarez hot dogja!

Sunny ugyanott volt, ahol hagyta. Tesoro még mindig az ölében feküdt, és Kalóz még mindig a térdén pihentette a fejét. A Cosmo azonban eltűnt a poharából. Mac elvette Sunny öléből a tiltakozó, apró harapásokkal próbálkozó Tesorót, hogy helyet csináljon a tálcának. – Voila – mondta, miközben eltávolította a tálcáról a kupola alakú fedőt. – Madame hot dogja. – Jézusom! – Sunny ellenséges pillantásokkal méregette a feltálalt ételt. Mégis, miután beleforgatta a virslit a mustárba, a hagymába meg a mazsolás fügébe, majd elhelyezte a kettévágott a briósban, és beleharapott, határozottan finomnak találta, és meg is ette, az utolsó morzsáig. Aztán mély álomba merült Mac karjában. Ő pedig hálával gondolt arra, hogy egyáltalán túlélték a kalandos napot.

81. Lev a bárpultot támasztotta, ami gyakorlatilag a munkája természetes velejárója volt, de először fordult elő, hogy a Moulin de Hubert-ben tette mindezt. Citrommal ízesített, hideg Perrier-t kortyolgatott, és közben Belindán tartotta a szemét, aki, farmernadrágja elé kötött fehér kötényben, Roger vacsoraspecialitásaival cikázott az asztalok között. A konyhafőnök ajánlata ezúttal a daube módon elkészített marha és a gigot névre hallgató roston sült bárány volt, amelynek csodálatos illata lett az ízesítéséhez használt rozmaringtól és mentától. Lev megígérte magának, hogy a későbbiekben megkóstolja majd, amikor már elcsendesedett a forgalom, és a vendégek, maguk mögött hagyva a kellemes éttermet, nekivágnak a langymeleg provence-i éjszakának. Ahogy Belindát elnézte az egyszerű farmerban és pólóban, rövidre nyírt, csillogó hajával, smink és gyémántok nélkül, arra gondolt, mennyire más, mint az a nő, akit megismert. Nehéz lett volna elhitetni bárkivel, hogy egy gazdag ember felesége. Aztán egyszer csak Sara suhant el a pult mellett, könnyű, lágy léptekkel, öt megpakolt tányért egyensúlyozva tökéletes biztonsággal: egyet-egyet a kezében, kettőt az egyik alkarján, egyet a másikon. Nyilvánvaló volt, hogy nem először dolgozik pincérként. És, amint azt Levnek is el kellett ismernie, határozottan jól mutatott fehér sortjában, amely kiemelte köténye alól kivillanó, bronzbarna lába karcsúságát. Visszafelé jövet kacéran odakacsintott a férfira. – Mondhatok valamit? – kérdezte, miközben csípőre tett kézzel, tetőtől talpig végigmérte. – Pontosan úgy néz ki, mint egy biztonsági őr. – Tényleg? – Tényleg. És még valami. Van egy dallam, amit hümmögni szokott. A Pogues száma. „Sziámi éjszaka” a címe. – Istenemre, Sara, igaza van! Már majdnem az őrületbe kergetett, hogy nem tudom, miből való. – Azt meg még meglepőbbnek találta, hogy a szolid kinézetű Sara világosította fel. Az ilyen típusú lányok nem szokták szeretni a punkzenét. Azt az elvont stílust meg pláne nem, amelyet a Pogues képviselt. – A főiskolán a Pogues volt a kedvencem. Megvettem minden lemezt, amelyet valaha kiadtak, sőt Shane MacGowan szólólemezeit is. Szerintem nagyon romantikusak a dalaik. Lev sohasem használta volna ezt a jelzőt a kissé érdes stílusú ír bandára, amelynek a koncertjein repedezni szoktak a falak, és a sörfogyasztás az egekig szökött. De most be kellett látnia, hogy Sarának igaza van. Az ír utcákon megedződött szívek nem szűkölködtek a lágy dallamokban és a tartalmas szövegekben. – Például a „Karácsony New Yorkban” – jutott eszébe Levnek egy másik kedvenc.

– Az egyik legjobb – fűzte hozzá Sara, majd pacsiztak egyet jókedvükben, és Sara elviharzott. A konyhaajtóból azonban még visszafordult. – Nem fogja elhinni – kiáltotta –, de remekül érzem magam. – És mindezt az arcán felragyogó széles mosoly is alátámasztotta, és az a magabiztosság, amellyel eltűnt a konyhaajtó mögött. Nem sokkal később Nate telepedett Lev mellé. Ő is új külsőt öltött. Lazább lett, mint a korábbi Nate, állapította meg Lev vigyorogva. Szemmel láthatóan megpróbált alkalmazkodni a provence-i trendhez. Fehér inget, farmernadrágot, papucsot viselt, és vörös kendőt kötött a nyaka köré. Sűrű, barna haja alaposan megnőtt a szabadsága alatt, és a motoron, illetve a parton töltött idő sem múlt el nyomtalanul: szépen lebarnult, ennek ellenére még mindig úgy nézett ki, mint egy külföldön nyaraló New York-i üzletember. – Muszáj megkóstolnia a bárányt – mondta Levnek, miközben legurított egy pohár vörösbort, majd a bárpult mögé lépve újabb adagot töltött magának. – Ennél jobbat még sohasem ettem. – Majd szakítok rá időt – felelte Lev. Szolgálatban volt: amíg Belinda nem vonult vissza Nate házába, addig az volt a dolga, hogy vigyázzon rá, és ha lehet, egy percre se tévessze szem elől. Megszólalt a telefonja. A kijelzőjén látta, hogy Mac keresi. – Hello – mondta. – Történt valami? Egy darabig csak hallgatott, majd halkan felkiáltott. – Te viccelsz velem! – Pillantása közben találkozott Nate kérdő tekintetével. – Ő jól van – mondta végül. – És a kölykök? Ismét hallgatott, majd csak annyit mondott, hogy elmeséli a többieknek, és aztán visszahívja Macet. – Mi történt? – kérdezte Nate. Lev Belindára és Sarára nézett, akik továbbra is az asztalok meg a konyha között cikáztak, hogy leadják Rogernek a rendeléseket, majd felszolgálják a kért fogásokat. Mindketten pompásan érezték magukat, annyira, hogy még Jasper Lordról is megfeledkeztek. – Majd később, amikor a lányok is végeztek, és lesz idejük leülni, elmesélem – ígérte Lev. Már éjfélre járt, amikor mindannyian odatelepedtek a bár közelében álló nagy asztal mellé. A poharaik csordultig teltek borral, és hatalmas adag rozmaringos bárány illatozott előttük, mentaszósszal leöntve, apró újkrumpli-val és különleges zamatú, narancsszínű és sárga tökfalatkákkal körítve. Mindenki megéhezett. Falatozás közben vidáman cseverésztek, nevetgéltek. Lev előre gyűlölte magát, hogy el fogja rontani a jó hangulatot. Nate figyelő tekintete mellett azonban egy percre sem feledkezhetett meg arról, hogy meg kell tennie. Ennek ellenére kivárta, hogy az utolsó falatok is eltűnjenek a tányérokról, és miután a finom borral leöblítették a vacsorát, boldog, elégedett sóhajjal hátradőljenek. – Híreket kaptam Mactől – kezdte óvatosan. A csevegés azonnal elhalt; elmélyülten hallgatták, amint elmesélte a Chez La Violetteben lezajlott események történetét. – Ó, istenem! – kiáltott fel Belinda. – Meg is ölhették volna Sunnyt! Meg azokat a szegény gyerekeket is! – A férfiak vadállatok! – fűzte hozzá harciasan Sara, majd Nate feszes mosolyát látva gyorsan hozzátette: – Legalábbis, némelyik. Személy szerint Krendler és Valenti. – Nem ülhetünk itt tétlenül – közölte Belinda. – Vissza kell mennünk, megnézni, minden rendben van-e. Muszáj megölelnem Sunnyt. – És a gyerekeket is – tette hozzá Sara. Levnek feltűnt, hogy a barna felszín alatt Sara milyen sápadt. És a szemébe is kiült a félelem. Az ő nyugodt, kisvárosi életében ritka jelenség volt az erőszak. A legrosszabb, ami megtörténhetett vele, az volt, hogy a felhozatalból kiválasztotta magának a

legleprásabb alakot. – Tudom, mi jár a fejében – fordult felé Sara. – Maga azt hiszi, hogy soha, semmi rossz nem történt velem, legfeljebb annyi, hogy kikaptam magamnak egy leprás pasit. Lev meg sem próbálta palástolni a döbbenetét. – Igaza van – folytatta Sara. – De attól még szeretem Sunnyt. És a gyerekeket is. És téged is szeretlek, Belinda. Meg magát is, Nate. – Levre nézett. – Sőt magát is. És most már Rogert és Malcolmot is. A szakács hátradőlt. Aggodalmas pillantást váltott Malcolmmal. Nem igazán értette, hogy mibe csöppentek bele. – Hosszú utat jártam be, mióta eljöttem otthonról – mondta tovább Sara –, és nem fogom cserbenhagyni az új barátaimat. Látni akarom, jól vannak-e. Lev az órájára nézett. – Legalább a reggelt várjuk meg – javasolta. Látta, hogy nem tudja eltéríteni őket a szándékuktól, de azért bízott benne, hogy nappal más, reálisabb megvilágításban látják majd a dolgokat. Itt akarta tartani Belindát, ha kell, lelakatolva és leláncolva, legalább addig, amíg Jasper Lordot nem száműzték az életéből. – Hajnalban indulunk – közölte ellentmondást nem tűrő hangon Belinda. Nate felnyögött. – Már megint? – Csak megnézzük, jól vannak-e – hajtogatta Sara makacsul. – Aztán visszajövünk. Nem lehetett befolyásolni őket. Lev kénytelen volt elfogadni az új helyzetet. – Veszélyes dologra vállalkoznak – mondta figyelmeztetően. – A férj bármikor visszatérhet. – Nem, miután kibillentették az országból – felelte magabiztosan Belinda. Lev felsóhajtott. Ez a nő tényleg nem tudja, hogy Európában nincsenek határok? Jasper Lordnak csak autóba kell ülnie, és bárhol beléphet az országba. Lehet, hogy már meg is tette, és St. Tropez-ban várja, hogy visszatérjenek. Lev csak abban volt biztos, hogy ezúttal nem fogja használni a piros helikopterét. Sara a barátai miatt érzett aggodalma ellenére nem szívesen indult útnak. És lefogadta volna, hogy ugyanígy érez Nate is. Sara észrevette ugyanis az ablakpárkányon a hatalmas csokor napraforgót. Csak egy szerelmes ember tehette oda. A hely szerelmese. Ő és Belinda a legfelső szinten rendezkedtek be, a nagy hálószobában. Alattuk, a sárga szobának nevezett helyiségben lakott Nate, és legalul, a nappali kanapéján Lev. Sara, amikor az étteremből hazatérve kinézett a hálószoba ablakán, arra gondolt, hogy még sohasem látott ilyen sűrű sötétséget. Egyetlen lámpa sem világított sehol a tintakék éjszakában. Az egész környék mély álomba merült, ugyanúgy, mint a falucska lakói. Sohasem tapasztalt vágyakozást ébresztett benne ez a végtelen csend és nyugalom. Most már tudta, hogy maradni akar. Csak meg kellett beszélnie Rogerrel és Makóimmal, hogy beáll hozzájuk pincérnek. Bár ez az ő esetében visszalépésnek számított, tudta, ha új életet akar kezdeni, nem lehet válogatós. Nem beszélve arról, hogy kitűnően érezte magát az étteremben. Kedvesen elbeszélgetett a vendégekkel, akik akkor sem morgolódtak, ha a szokásosnál kicsit lassabban került eléjük az ennivaló. Belinda a fekete bőrágy támlájának támaszkodva nézett tompán maga elé. Még a pólóját sem vetette le. Sara látta rajta, hogy teljesen kimerült. De hogyne merült volna ki, amikor az őrült, gyilkolásra is kész férj folyamatosan ott lihegett a nyakában? Itt azonban, gondolta magabiztosan, sohasem fogja megtalálni. Az ablak olyan volt a kőfalon, mint egy éjfekete vászon. – Egy Rothko – dünnyögte Belinda. – Gondolj bele, Sara! Minden este más képben gyönyörködhetsz majd. El tudod képzelni, milyen látványban lesz részed telehold idején?

És Nate-nek még lopnia sem kell azért, hogy naponta új képet helyezhessen el a szobája falán. Egymásra néztek, mert kimondani még mindig nem merték azt, ami szinte teljes egészében kitöltötte a gondolataikat. – Jézusom, Sara! – suttogta végül Belinda remegő hangon. – Meg is halhattak volna. – Meg – értett egyet Sara. – De élnek, és ezért vissza kell mennünk, megmondani nekik, hogy mennyire szeretjük mindnyájukat. – Vagy inkább megpuszilni őket – dünnyögte Belinda. Sara kritikus pillantást vetett a barátnőjére. – Úgy látom, neked magadnak is szükséged lenne néhány puszira. Ideje lenne végleg megszabadulnod a férjtől. Belinda vállat vont. – Menni vagy maradni, ez itt a kérdés. Nyilvánvalóan az előbbi. Már csak azt nem tudom, hogy szabadulhatnék meg tőle. – Úgy, hogy elválsz – felelte a mindig gyakorlatias Sara. Belinda felnevetett. – Így beszél az a lány, aki alig két héttel ezelőtt faképnél hagyta a pasiját! És mi történt? A pasi utánajött. Nem is tudod, milyen sok közös vonás van bennünk, Sara. Legalábbis a férfiak vonatkozásában. Mindketten rosszul választottunk. – Tudom. – Sara megértette, milyen nehéz helyzetben van a másik nő. – Ezért is féltelek annyira. Belinda máskor szikrázóan kék szeme most tompán bámult a semmibe. – Én is félek, Sara.

82. – A hátsó úton megyünk – mondta Lev másnap, amikor korán reggel beültek a Bentleybe, és maguk mögött hagyták a falut. – Szurdokokon keresztül, nagyon szép lesz. – Szurdok? Hajtűkanyarokkal? – kérdezte riadtan Belinda. – Lesznek benne kanyarok, de kibírható – felelte Lev. Azt nem akarta elmondani nekik, hogy biztonsági okokból választotta ezt az útvonalat. Minél távolabb akart maradni a főutakról, mert nem tudhatta, nem tért-e vissza a férj. Végül persze fel kell majd menniük az A8-E80-ra, mert a St. Tropez-ba vezető egyetlen útra csak azon keresztül lehet eljutni. Arra az útra, ahol Sarát is megtámadták. Lev tisztában volt azzal, hogy ez újra megtörténhet, ráadásul bárhol, nem csak azon a rövid útszakaszon. Jasper Lord nagy hatalmú maffiózó volt, pénzzel és megfelelő nyomással bármit elérhetett. Nyilvánvalóvá tette, hogy akkor is visszaszerzi a feleségét, ha ez lesz élete utolsó tette, sőt akkor is, ha ehhez meg kell ölnie Belindát. A hátsó ülésen Sara kávét öntött egy termoszból, ami a kanyarokban, természetesen, kilötyögött a papírpoharakból. – Megállhattunk volna egy út menti kávézóban – panaszkodott Nate, miközben Sara egy papír zsebkendő segítségével megpróbálta eltávolítani a bőrülésről a foltokat. Belinda ugyanekkor egy hatalmas szendvics eltüntetésén fáradozott. – Pulyka, sonka, sajt – mondta, miközben átnyújtotta a maradékot a férfinak. – Provence-ban vagyunk, nem New Yorkban – felelte Nate. – Eddig nem láttam pulykás-sonkás-sajtos szendvicset sehol. – Mert még nem járt a helyi Mini Sparban. Elképesztő a választékuk. Különben is – tette hozzá helytelenítő hangsúllyal –, elég ezekből a flancos francia kajákból. A szendvics

legalább annyira finom. Ekkor már nevetett, és Nate ebből tudta, hogy csak a bolondját járatja vele. A lelke mélyén azt szerette volna, ha rá is jellemző ez az ösztönösség, amely egy pillanatra felszínre bukkant benne, amikor megvette a házat. Remélte, hogy előbb-utóbb ő is eljut erre a szintre, bár ez, úgy sejtette, az ő esetében kicsit tovább fog tartani, mint másoknál. De elég volt, ha Sarára nézett. Ha ő meg tudott változni, akkor mindenki képes rá. Biztosra vette, hogy egy év alatt neki is sikerül kibújnia a manhattani üzletember bőréből, és felvenni azt a nyugodt, laza életmódot, amelyet Malcolm, Roger és a Moulin képviselt. És lefogadta volna, hogy addigra Sara is kézbe veszi az étterem gazdasági ügyeit, és, a fennállása óta először, nyereségessé teszi. – Egészen jó – jelentette ki, aztán továbbadta a szendvicset Levnek, aki ugyancsak kiharapott belőle egy jókora darabot, majd hátranyújtotta Sarának, ami megmaradt. – Kávét? – kérdezte Sara, és odanyújtott Nate-nek egy papírpoharat. De közben ismét egy kanyarba értek, így a kávé ismét az ülésre lötyögött. – Magasságos isten! – sóhajtotta, amint kipillantott az ablakon. – Nézd, Belinda, ezeket a csodálatos sziklákat! Éppen egy keskeny szurdokon hajtottak keresztül egy még keskenyebb úton, amelynek az egyik oldalán függőleges falú sziklák meredeztek, a másikon egy hatalmas szakadék tátongott. A legnagyobb problémát azonban az előttük feltorlódott kamionok jelentették. Lev nem számított teherautókra. Nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a teherszállítók is ezt az utat használták rövidítőként. Lev lassított a tempón, és maga elé engedett egy újabb kamiont. Belinda behúzta a nyakát. – Nézni sem bírom – nyöszörögte, de a vállgödréből továbbra is riadt pillantásokat vetett az omladékos mélységre. – Semmi baj, Belinda, mindjárt túl leszünk rajta. – Sara a sziklákat nézte. – Jézusom! – dünnyögte, de gyorsan el is hallgatott, mert eszébe jutott, hogy Isten nevét feleslegesen emlegetni helytelen dolog. Legalábbis Kicsi Laureen szerint. És arra gondolt, hogy a kislánynak esetleg igaza van. A fejük felett, hangos zúgással, megjelent egy helikopter. Lev felpillantott. A gép hagyományos, ezüstszínű volt, nem vörös. Ettől függetlenül aggasztotta. A szurdok végéhez közeledtek, csak pár mérföldet kellett megtenniük, hogy kiérjenek. Itt már az út sem volt annyira meredek. Ismét elzúgott felettük a helikopter. Lev most már határozottan aggódott. A szeme sarkából látta, hogy nagy sebességgel közeledik feléjük egy hatalmas autó. Még több száz méterre volt tőlük, de a távolság egyre csökkent. Az ösztöne veszélyt jelzett. Az autónak olasz rendszáma volt. És egyenesen feléjük tartott. És az anyósülésen ülő kopasz, golyófejű férfi egy fekete félautomatát tartott a kezében. Eltelt két másodperc. – Lebukni! – üvöltötte Lev, míg ő maga a lábával próbálta kitámasztani magát. – De… miért…? Sara lenyomta Belinda fejét, majd, hogy lenn is tartsa, rávetette magát a barátnőjére. Nate, amennyire csak lehetett, előrehajolt, és a fejére kulcsolta a kezét. Hogy miért, azt nem tudta volna megmondani, hiszen puszta kézzel nem védhette meg magát a puskagolyóval szemben. A következő pillanatban felhangzott a szurdokban a géppisztoly kutyaugatást idéző hangja, ám Lev, ahelyett, hogy megpróbált volna kitérni az autó útjából, egy gyors mozdulattal elé vágódott. Látta, hogy a másik sofőr pánikba esik, megmarkolja a kormányt, és, hogy elkerülje az ütközést, balra rántja. A géppisztolyt kezelő férfi karja megrándult, és a Bentley helyett a saját autójuk tetején ütöttek lyukat a fegyveréből kilőtt

golyók. A sofőr hiába markolta erősen a kormányt, nem tudta korrigálni az iménti heves mozdulatot. Az olasz kocsi, egy elegáns szaltó után, lezuhant a szakadékba. Hatalmas fékcsikorgás közepette több kamion is leállt. A kabinokból kiugráló férfiak a meredély széléhez rohantak, de már csak az autóból felcsapó lángokat láthatták. Vad gesztikulálásba kezdtek, többen elővették mobiltelefonjukat, a rendőröket hívták, mások a Bentley-n próbáltak segíteni, amely a meredély szélén billegett, mint egy furcsa mérleg; az egyik első kereke majdnem teljes egészében belógott a szakadék fölé. Az autó belsejében szinte tapintani lehetett a csendet. Mintha még a levegő is remegett volna odabenn. Attól féltek, hogy már egy nagyobb lélegzetvétel átlendíti őket a szakadék peremén. – Mindenki maradjon nyugodt. – Lev halkan, mégis határozottan beszélt. Nem mintha bárki meg mert volna mozdulni. Sara pehelysúlyú volt, de most, amikor tudta, hogy bármelyik pillanatban meghalhatnak, attól félt, hogy agyonnyomja Belindát. A nővel először fordult elő, mióta Sara ismerte, hogy teljesen megnémult. Nate ugyancsak változatlan pózban kuporgott az első ülésen, még a kezét sem merte levenni a fejéről, pedig a golyózápor már rég abbamaradt. Arra gondolt, milyen kár, hogy most kell meghalnia, amikor végre megtalálta önmagát. A Bentley megremegett, amikor az első kerék alól az utolsó szikladarabkák is kihullottak, és nem lehetett tudni, hogy melyik pillanatban szakad le egy még nagyobb darab. Belinda, aki biztosra vette, hogy végük van, lehunyta a szemét, hogy úgy halhasson meg, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Csakhogy a halál még váratott magára. És ez a kis idő elég volt ahhoz, hogy Belindát átjárja a férj iránt érzett iszonyú harag. Azért kell meghalniuk a barátainak, mert egy eszement, hatalommániás őrült nem tudta féken tartani az indulatait. Képes volt tüzet nyitni rájuk. Azzal vigasztalta magát, hogy a férj előbb távozott az élők közül, mint ők, a kiszemelt áldozatok. De milyen vigasz volt ez, amikor tudta, hogy az ő perceik is meg vannak számlálva? Jasper Lord mégiscsak elérte, amit akart. Még akkor is, ha belehalt. Lev továbbra is a féken tartotta a lábát. A Bentley ablakában arcok jelentek meg, és francia nyelven kiabáltak valamit. Aztán mindkét oldalról körülfogták őket az emberek. Tucatnyian lehettek. Óvatosan megemelték a nehéz autót. Az egész karosszéria beleremegett. Lev lenézett a szakadékba. Centiméterekre voltak csupán a szélétől, és a kocsi ott lebegett, gyakorlatilag a semmi felett. Aztán egyszer csak letették, mint egy nagy, magatehetetlen, négylábú óriást. A négy kerék alá szilárd talaj került, és ettől rögtön a helyére billent a világ. – Rendben, most már lehet lélegezni – mondta Lev. Mindent figyelembe véve, ő maga sem hitte el, hogy egyszer még kiengedheti a tüdejéből a bennszorult levegőt. A férfiak kinyitották az ajtókat. A halálra rémült Belinda és Sara, még mindig egymásba kapaszkodva, kikecmergett a hátsó ülésről. Nate végre levette a fejéről a kezét, és körülnézett. Arcáról még mindig nem tűnt el a döbbenet. Lev kiszállt, és minden egyes kamionsofőrrel kezet rázott. Így köszönte meg, hogy megmentették az életüket. És ekkor végre a rendőrautók is megérkeztek. Sara a földön ült. Annyira letaglózták a történtek, hogy moccanni sem bírt. Belinda azonban nagy nehezen felállt, és benézett az autó ablakán. – Az ördögbe, Sara – szólalt meg reszketeg hangon. – Összekávéztad a bőrüléseket! És ekkor végre elszabadultak a könnyei.

83. Négy óra elteltével még mindig a helyi kórház ambulanciáján ültek, bár egy karcolás sem volt rajtuk. Egy idő után Sara remegése is abbamaradt, Belindának elapadtak a könnyei, és végül Nate is elhitte, hogy láthatja még az új otthonát. Lev nyugodt volt. Lezárult az ügy. A testek túlságosan összeégtek ahhoz, hogy azonosítani lehessen őket, de a tükörből látta, hogy Jasper Lord vette őket célba a félautomatával, és a sofőrt is felismerte. Az éjszakai bárból kiebrudalt fogdmegek egyike volt. Most Lorddal együtt a fogászati leletei alapján fogják azonosítani. Lev igazolta magát a helyszínre érkező rendőrök előtt. Beszámolt nekik az ügy részleteiről, majd közösen átvizsgálták a Bentley-t, és az alvázon meg is találták azt a GPS nyomkövetőt, amelyről Lev már korábban gyanította, hogy ott kell lennie. Lord ebből tudta, hol kell keresnie Belindát, és ez alkalommal nem kockáztatott. Vissza akarta kapni az asszonyt, akkor is, ha ehhez saját kezűleg kellett golyót repítenie a fejébe. Hamarosan az ezüst helikoptert is megtalálták az egyik helyi repülőtéren. Lord egyik embere bérelte ki, és ezzel követte a Bentley-t a falutól a kanyonig, és közben információkkal látta el Lordot, aki így pontosan tudta, hogy merre kell mennie. Lord tette vakmerő, egyben felelőtlen emberre vallott. Még a hozzá hasonló nárcisztikus és hatalommániás alakok is csak ritkán vállalkoztak ilyesmire. Ez végül a saját vesztét okozta. Belinda, aki egy műanyag széken ült, és valami ihatatlanul rossz kávét kortyolgatott, hat cukorral ízesítve, váratlanul beszélni kezdett. – Az egészben az a legrosszabb, hogy egyszer, valamikor régen fontos volt nekem. Sőt ha őszinte akarok lenni, szerettem is. Sara vigasztalóan megpaskolta a kezét. – Hát persze hogy szeretted. Máskülönben nem mentél volna hozzá, nem igaz? – Tényleg nem? – Belinda máskor ragyogó kék szeme most tompa ürességgel nézett a semmibe. – Ha tudnád, hányszor feltettem magamnak ugyanezt a kérdést. Nate cukor nélkül itta hasonlóan rossz, papírpoharas kávéját. – És? Megkapta rá a választ? Belinda hosszan bámulta a kávét a papírpohár alján. – Azt hiszem, igen. Az újságpapírba csomagolt gyémánt nyaklánccal vett le a lábamról – mondta végül. – Úgy tűnt, hogy a lelkembe látott. Az ajándékkal, és azzal, ahogy átadta, éppen a lényeget ragadta meg. Akkor azt gondoltam, hogy végre, megtaláltam a férfit, aki megért. Aki tudja, hogy a külcsín alatt mindig ott lesz az essexi lány, akit megismert, és akit megszeretett. Mekkorát tévedtem, istenem… – Fogadni mernék, hogy tényleg szerelmes volt beléd – jegyezte meg vigasztaló szándékkal Sara. – Az isten szerelmére, Sara! – mondta Belinda megsemmisítő pillantással. – Honnan veszel ilyen badarságot? Az az ember sohasem szeretett engem! Csak birtokolni akart. Akkor persze nem tudtam, de azóta rájöttem, hogy egyszerűen megvásárolt. Az, ami összekötött minket, minden volt, csak nem szerelem. Sara, megbántottságában, ha lehet, még a korábbinál is mélyebbre süppedt a műanyag székben, és szótlanul bámulta a padlócsempét. – Ó, Saraaaa! – Belinda már ott térdelt előtte. –A férj sohasem volt a barátom! Soha! Te az vagy! Vagy azt hiszed, el fogom valaha is felejteni, amit ma tettél? Hogy nem élem majd át újra és újra, ahogy rám vetetted magad, hogy megvédj? A saját biztonságodat tetted kockára értem! És ezért az életem végéig szeretni foglak, Sara Strange! Te vagy a legjobb, legdrágább, legcsodálatosabb barát a világon!

Sara alig tudta visszatartani a könnyeit. – Még akkor is, ha összekávéztam az autódat? - Belinda elvigyorodott. – Kit érdekel az a kibaszott autó? Sara kedves arcát egy pillanatra eltorzította a döbbenet, de aztán maga is azt kérdezte: – Tényleg, kit érdekel? – És kitört belőle a nevetés. Lev már hosszú ideje telefonált. Mackel beszélt. – Oké, mehetünk – mondta végül. – Egy kis repülőgép vár bennünket a helyi repülőtéren. Azzal percek alatt St. Tropez-ban lehetünk. A három „csellengő” egymásra nézett. – Lefogadom, hogy Mac az udvari asztalnál fog várni minket, jégbe hűtött rozéval, hogy a „csellengői” beszámolhassanak a történtekről – dünnyögte Nate. – Akkor legalább elmondhatják neki, hogy végre, hosszú keresgélés után, mindenki megtalálta önmagát – mondta Lev, nem kis meglepetést okozva a szavaival.

84. Két nappal később, vacsoraidőben, Mac körbejártatta tekintetét az Hotel des Reves udvari asztala körül összegyűlt „csellengőkön”. Remek pezsgőt ittak, új évjáratú BillecartSalmon rozét, Billy jóvoltából. A gyöngyöző italnak olyan színe volt, mint az érett őszibaracknak. Sunny fejéről már eltűnt a kötés, de a kék foltoktól, amelyek esés közben keletkeztek a szeme körül, olyan benyomást keltett, mint egy mosómedve. Mac alig tudta elhinni, hogy a többieknek, főleg Belindának, nem esett bántódásuk. – Csak azért, mert Sara megvédett – mondta Belinda. – Még mindig nem hiszem el, hogy az életét kockáztatva rám vetette magát. Sara elpirult. – Nem is gondoltam bele igazán. Csak annyit tudtam, hogy a férj az életedre tör, és ezt nem hagyhattam. – Inkább veszélybe sodortad a magadét. – A lényeg, hogy most már mindkettőjüké biztonságban van – jegyezte meg Lev. Belinda aggodalmas pillantást vetett a férfira. – Miért van mégis bűntudatom a halála miatt? – Nem kellene hogy az legyen – felelte Lev. – Ha ő nem zuhan le, akkor most maga nem lehetne köztünk. Az egyiküknek meg kellett halnia. – Lev tudta, hogy vagy tucatnyi kamionos tanúskodott már az ügyükben, és mindannyian azt vallották, hogy a nagy olasz kocsiból tüzet nyitottak rájuk. Elcsendesedtek. Mac pillantása Sunny feldagadt szemét kutatta. – Azt hiszem, ideje lenne, ha végre magunkkal foglalkoznánk, nem a rosszfiúkkal – mondta. – Ünnepeljünk! – De elfogyott a pezsgő! – méltatlankodott Sara. Mac úgy vélte, hogy Sara hatalmas változáson esett át az első találkozásuk óta. A merev, könnyen elpityeredő, megalázott és valószínűleg összetört szívű lány, akit a Chez La Violette kocsifelhajtóján megismert, egyszerűen eltűnt. Az is feltűnt Macnek, hogy Billy, mintha csak meg akarná védeni, Belinda széktámláján pihentette a karját. És Belinda nem kifogásolta a birtokló mozdulatot. Sőt inkább odasimult Billyhez, és időnként megrebegtette felé a szempilláit, alulról felfelé. Ami egyáltalán nem hagyta hidegen Billyt. A férfi ennek ellenére nem feledkezett meg a gyerekekről. Ha nem is folyamatosan, de szemmel tartotta őket az étteremben, Bertrand asztalánál, amint mohón tömték magukba a spagettit. Merthogy tényleg ez volt Laureen kedvence. Bevallotta, hogy képes megenni bármi nélkül, üres

ketchuppal is. Sunnynak már a gondolattól is hányingere lett, de aztán arra gondolt, hogy a gyerek, bárhol van is, mindig gyerek marad. Bertrand az új szemüveget viselte, amelyet Billy vásárolt neki a régi, törött lencséjű helyett. A fiú maga választotta ki, és bár nem tudta, hogy így lesz, a drótkeretes, kissé nagymamás lencsék végre szabadon hagyták az arcát, legalábbis azt a részét, amelyet nem takartak el a homlokába lógó szőke tincsek. Kicsi Laureen egy egészen világos rózsaszín tüllszoknyát viselt ezen az estén, amelyhez kitűnően illett a tiara. A cowboycsizma, amelyet végül megtaláltak a villában, már nem annyira, de ez nem izgatta különösebben a kislányt. És mint mindig, most is rajta volt az ezüstlánc a szív alakú medállal, míg csillagvégű varázspálcája ott feküdt előtte az asztalon. Tesoro az ölében, Kalóz pedig, Zsemlével együtt, az asztal lábánál hevert. A bolhasamponos kezelés ellenére folyamatosan vakaródzott mindhárom kutya. Az est sztárja magától értődőn a két gyerek volt. A szállodában mindenki tudta, hogy mekkora hőstettet hajtottak végre. Széles mosoly fogadta őket mindenütt, és a többi gyerek köréjük gyűlt, mert első kézből akarták hallani, hogy miként fülelték le a rablókat. Újabb palack pezsgőket rendeltek. Éppen felszolgálták a jégbe hűtött gazpachót48, amikor Mac meghallotta, hogy valaki a nevén szólítja a fiút. A hang felé fordult. Egy nagy testű, szőke nő állt Bertrand asztala mellett, és csak úgy sugárzott belőle a gyűlölet és a harag. Mac látta, hogy Bertrand vonakodva feláll, a szemüvegéhez kap, megigazítja a sortját, és közben kilötyögteti a Coca-Coláját. – Nézd meg magad, fiú – mondta az asszony dühösen. – Hogy mersz így megjelenni? Hát hiába költöttem rád azt a rengeteg pénzt, hiába taníttattalak? Menj a szobádba, de rögtön, és csomagolj! Korán reggel indulunk. – Billy – szólalt meg Mac halkan. – Itt van Bertrand anyja. A zsemleszínű kutya ugyancsak felállt Bertrand lába mellett. Kalóz riadtan hegyezte a fülét. Tesoro úgy visított, hogy megszégyenített volna egy szirénát is. Laureen felpattant, és odaállt a barátja mellé. Ez az anyuka még csak nem is hasonlított Szörnyella de Frászra. Minden puffadt volt rajta: a szeme, a mellkasa meg a szája is. Laureen el sem tudta képzelni, hogy a csontos, sovány Bertrand-nak ez az asszony adott életet. Erősen fogta a fiú kezét. Billy már az asztaluknál állt, és Mac is mögé lépett. – Azt tervezi, hogy elviszi a fiút, asszonyom? – kérdezte, és malomkeréknyi kalapjában még magasabbnak, még nagyobbnak, és ízig-vérig texasinak látszott. – Aztán miért érdekli magát? – kérdezte az asszony elutasítóan. – Hallottam, hogy milyen nagy veszélyben volt a fiam, így hát idejöttem, hogy megvédjem. Mert valakinek csak meg kell védenie, nem? – Ezzel egy kicsit elkésett, asszonyom, nem gondolja? – kérdezte Billy, és közelebb lépett a nőhöz. – Nem lehet, hogy a jutalom miatt ébredt fel önben az anyai ösztön? Mert, gondolom, az ötszázezer euróról is hallott, vagy tévedek? – Természetesen hallottam róla. – Az asszony magas, hideg, pattogós hangon beszélt, és roppant elutasítóan viselkedett. – Én is olvasok újságot. És gondoskodni akarok arról, hogy jó helyre kerüljön a pénz. Már jártam is egy közjegyzőnél, és holnap reggel alá is írhatjuk a dokumentumokat. – Amelyek nyilvánvalóan az ön kezére fogják játszani Bertrand jutalmát – szólt közbe Mac. Átlátott az asszonyon. – Képes hasznot húzni egy tizenegy éves fiúból – tette hozzá a fejét csóválva Billy. – Jobb, ha tudja, hogy a jelenlévők közül nagyon sok embert érdekel a fia sorsa, és ezek az 48

Apróra vágott nyers zöldségekből – paradicsomból, hagymából, paprikából és uborkából – készült, fűszeres leves. Hidegen tálalják.

emberek gondoskodni fognak arról, hogy ez ne történhessen meg. – Olyannyira, ma'am, hogy a jutalom felajánlója, Monsieur Reynaud már el is helyezte az összeget egy alapítványi számlán. Bertrand nevére, természetesen – mondta Mac ugyanolyan iróniával, mint amilyennel a ma'am szót kiejtette. – Ami azt jelenti, hogy a pénzt az alapítvány fogja kezelni, Bertrand érdekeit tartva szem előtt. És az alapítvány működését maga Monsieur Reynaud felügyeli. Szinte látták, hogy a nőben fortyogni kezd az indulat. Az arca visszataszítóan elvörösödött, így még élesebb kontrasztot alkotott platinaszőke tincseivel. Az étteremben a vendégek abbahagyták az evést, és kíváncsian hegyezni kezdték a fülüket. Mindenki ismerte Bertrand történetét. Szájról szájra adták egymásnak a pletykát, hogy szegény fiút elhagyta az anyja, úgy, hogy még a szállodai számláját sem fizette ki; állandóan megjegyzéseket tettek a fiú elhanyagolt külsejére, ódivatú szemüvegére és gondozatlan hajára. És ez a fiú most helyi hőssé nőtte ki magát, és egyetlen vendég sem volt a szállodában, aki elnézte volna, hogy a szívtelen nő, akit anyának szólított, méltatlanul bánjon vele. Madame Olivier, vagy ki tudja, milyen olasz névre hallgatott, gyilkos szemeket meresztett Bertrand-ra. – Te hálátlan kölyök – sziszegte, és akkorát csapott öklével az asztalra, hogy összekoccantak a tányérok. Zsemle felmordult, és fenyegetően elővillantotta hegyes fogait. – Majd holnap kitalálok valamit. Addig is, eridj, és csomagold össze a holmidat. Aztán elmegyünk. – Gondolom, indulás előtt még szeretné rendezni a számláját, asszonyom – jegyzete meg mintegy mellékesen Billy. – Elég szép összegre rúghat. – Majd Bertrand alapítványa kifizeti – vetette oda foghegyről az asszony. – Egyébként meg ki az ördög maga, hogy ekkora érdeklődést mutat a fiam iránt? – Nem is vagyok a fia – szólalt meg váratlanul Bertrand. Az étteremben mindenki elhallgatott. Szinte vágni lehetett volna a hirtelen beálló csendet. A pincérek abbahagyták a felszolgálást, a szakács és a kukták a konyhaajtóból figyelték a fejleményeket, míg Renée a bejárat mellől fülelt. – Én… én… n-n-n-n-nem vagyok a f-f-fia senkinek! N-n-n-nekem n-n-nincsenek szüleim. – Bertrand annyira dadogott, hogy alig tudta megformálni a szavakat. Laureen megszorította a kezét. – Bertrand a barátom – közölte harciasan, akár egy amazon. Az asszony megvető pillantással mérte végig a kislányt. – Mit akar ez a kis varangy? Billy fenyegetően előrelépett. Olyan volt a nő mellett, mint egy kitörni készülő vulkán. Mac megfogta a karját. – Ezzel semmire sem megy – figyelmeztette, majd az asszonyhoz fordult. – Asszonyom, maga egyedül hagyta a gyermekét, két hónapig felé sem nézett. És ezt itt mindenki tanúsítani fogja, ha szükséges, a bíróság előtt is. Azt mondta a fiának, hogy nincs számára hely az új családjában. Nem rendezte a szállodai számláját, amely mostanra akkorára duzzadt, hogy a csillagos égig is felér, és most idejön, hogy rátegye a kezét a fia vérrel-verejtékkel megszerzett jutalmára. Hadd mondjam meg önnek, hogy Bertrand egy igazi hős, aki önnél jobb szülőt érdemel. Okos, értelmes gyerek, nem szolgált rá, hogy így bánjon vele. Bárki más büszke lenne rá, ha ilyen fia lenne, maga pedig semmibe veszi. – Ne lássam többé Texast, ha visszaengedem magához – vetette oda Billy. Az asszony, mint egy fúria, elfordult, de akkor meg a vacsoravendégekkel találta szemben magát, akik fenyegetően elindultak felé. Visszafordult, a fiára nézett, és ütésre emelte a kezét. Kalóznak és Zsemlének sem kellett több; fenyegető morgásba kezdtek, készen rá, hogy bármely pillanatban támadásba lendüljenek. Billy szeme továbbra is vadul

villogott. – Holnap visszajövök érted, Bertrand – mondta a nő. – Pakolj össze mindent, és kilencre legyél készen. Az emberek nem mozdultak, ahogy elhaladt mellettük, de egészen az ajtóig követték a pillantásukkal. Az ajtóhoz érve el kellett volna haladnia Renée mellett, de a recepciós megállította, és a kezébe nyomott egy vastag papírköteget. – A számlája, madame. A szálloda vezetése azt szeretné, ha most, rögtön kiegyenlítené – közölte Renée hűvös, tárgyilagos hangon, de közben odakacsintott Billyre. Ő ugyanis már korábban rendezte a számlát, de azt Madame Olivier-nek nem kellett tudnia. Az asszony gyilkos pillantást vetett a végösszegre, aztán Renée-re is. – Ez túl sok! – kiabálta magából kikelten. – Egyébként meg az imént mondtam, hogy majd Bertrand alapítványa kifizeti. – Attól tartok, hogy Monsieur Reynaud ezt nem fogja megengedni. – Renée hajthatatlan maradt. – Ha holnap nem fizeti ki a teljes összeget, madame, kénytelenek leszünk a hatóságokhoz fordulni. Madame Olivier habozott. Úgy tűnt, nem egészen érti, mire céloz Renée, aki igazából maga sem tudta, hogy milyen hatóság illetékes ilyen esetekben, de úgy gondolta, fenyegetően hangzik a dolog. Madame Olivier hátravetette hosszú, szőke haját, és tűsarkain odabillegett az ajtóig, amely mellett a két boy álldogált. A zsemleszínű kutya egészen a lépcsőig követte. A legfelső fokon megállt, és addig nem mozdult el, amíg az asszony el nem tűnt a szeme elől. Akkor elégedetten visszacammogott a gazdájához. – Figyelj ide, fiam – mondta éppen Billy Bertrand-nak. – Az imént azt mondtad, hogy ez az asszony nem az anyád. Ezt hogy értetted? – Úgy, hogy az anyám nővére – felelte Bertrand, miután ismét megtalálta a hangját. – Nem sokkal az apám után meghalt az igazi anyám is, és ő vett magához. Így az apám összes pénze is hozzá került. Ragaszkodott hozzá, hogy „anyának” szólítsam. Billy atyai módon megveregette Bertrand vállát. – Nos, fiam, meglátjuk, mit tehetünk ebben az ügyben. Reggel Monsieur Reynaud véleményét is megkérdezzük, hátha tud nekünk segíteni. A vendégek közben visszatértek az asztalaikhoz, és folytatták a félbehagyott vacsorát. – A legjobb lesz, ha megsuhintod a varázspálcádat, Kicsi Laureen – fordult a lányához Billy. – Akkor talán könnyebben teljesülnek a vágyaid. A kutyák heves vakaródzásba kezdtek az asztal mellett. – Már csak ez hiányzott – tette hozzá rezignáltán. – Az összes kutya megbolhásodott.

85. Laureen és Bertrand éjfélkor találkozott a parton, aztán elsétáltak a fiú barlangjába. Ott baktatott velük Zsemle is, lehajtott fejjel, csendesen. Bertrand a viharkabátját viselte, és a látcső is nála volt. Laureen az elmaradhatatlan tüllszoknyában és papucsban lépkedett mellette, törülközővel a vállán. Az őrök elmentek, és Lev sem volt már szolgálatban, így nem kellett attól tartaniuk, hogy lefülelik őket. Nem beszélve arról, hogy rajtuk kívül mindenki aludt. A gyíkok előbújtak, mintha csak ellenőrizni akarnák őket, bár ez alkalommal, talán a kutya miatt, óvatosabbak voltak a szokásosnál. Zsemle ellenségesen beleszippantott párszor a levegőbe, aztán leült őrködni.

– Bertrand? – szólalt meg hosszú hallgatás után Laureen. – Oui? – Nagyon sajnálom. – Ennél többet is akart mondani. Gyűlölte, ahogy az asszony a fiúval beszélt, és nagyon sajnálta, hogy Zsemle végül nem harapta meg. Annál jobban örült viszont, amikor kiderült, hogy az asszony nem Bertrand anyja. Elmondhatta volna mindezt, de nem volt rá szükség. A „sajnálom” mindent kifejezett. – Köszönöm. – Bertrand tehát szavak nélkül is megértette. Ismét csend telepedett rájuk. A tenger halkan hullámzott a sziklák alatt, a háttérben kabócák ciripeltek, és a fejük felett erőteljes szárnycsapásokkal elsuhant egy éjszakai madár. – Kedvelem a papádat – mondta egy idő után Bertrand. – És én tudom, hogy ő is kedvel téged. – Laureen oldalról figyelte a fiút, aki merev derékkal támasztotta a sziklát. Egészen másként festett az új szemüvegben. Valahogy felnőttesebb lett tőle. Hirtelen azt akarta, hogy sohase legyen Bertrand-ból felnőtt. Azt akarta, hogy minden a régiben maradjon, ő is és Bertrand is, és persze a barátságuk is. Szerette volna, ha folytatódnak az éjszakai találkozásaik a parton, és ha emberi kapcsolatokat vizsgáló tudományos kísérletsorozatuk nem ér véget soha. Mindazonáltal tudta, hogy hamarosan el kell hagynia St. Tropez-t, és vele együtt a parányi szobát is az Hotel des Réves-ben. Talán örökre elköszön ettől a csodálatos helytől. Megfogta a fiú kezét. Nem bírta elviselni az elválás gondolatát. – Bertrand? – Oui? – Csak azt akarom mondani, hogy Texas sem rossz hely. A fiú elfordította a fejét, hogy láthassa a kislány arcát. Új szemüvegéről visszaverődtek az éjszaka sötét fényei. – Tudom. – De hát honnan tudod? – kérdezte meglepetten Laureen. – Láttam a tévében. Nem is egyszer. – Ja. Persze. Cowboy filmekben, gondolom. – Bertrand elhúzta a kezét, de Laureen újra megérintette. Ezúttal csupán egyetlen ujjal. Aztán kitárt karral hátradőlt, és bámulni kezdte az eget. A holdat nem látta, csak néhány pufók felhő kergette egymást a sötét égbolton. Közben azon tűnődött, van-e az égnek felszíne, amit meg lehet érinteni. És hogy az anyja ott van-e valahol a felhők mögött, és ha igen, látja-e őt idelenn. – Tényleg segíteni fog a papád? – kérdezte Bertrand hosszú hallgatás után. – Hát persze. Máskülönben nem mondta volna. És apa soha, senkit sem szokott becsapni. És Reynaud Mágus is segíteni fog. Ebben teljesen biztos vagyok. Bertrand azt kívánta, bár ő is ennyire biztos lehetne benne. De ő csak annyit tudott, hogy az „anyja” reggel kilenckor elviszi. Már a gondolatba is beleremegett. Azon tűnődött, mennyire vágyott rá, hogy az anyja visszajöjjön érte, amíg Kicsi Laureen meg nem jelent az életében. – Megosztozhatsz velem a mamámon – szólalt meg váratlanul Laureen. Bertrand döbbenten fordult felé. Nem szívesen említette volna meg, de úgy vélte, egy halott anyukán nem lehet megosztozni. Laureen a nyakláncára tette a kezét. – Ne aggódj, Bertrand – mondta. – Minden rendben lesz. Zsemle békésen horkolt mellettük. A gyíkok visszasurrantak a sziklarepedésekbe. A levegő tenger- és fűszagú volt, a sziklák még őrizték a nap melegét. És hirtelen Bertrand is elhitte, hogy minden jóra fordul.

86. Néhány nap alatt helyreállt a nyugalom, és végre Sunny álma is teljesült: legszebb bikinijében, abban az almazöldben, amelyiknek a nadrágját apró masnik tartották a csípőjénél és a melle alatt, végre kifeküdt a homokos partra. Egy idő után, egészen laza mozdulattal, eltávolította a bikinifelsőt. Ettől Mac ideges lett. – Nem először látsz meztelenül – mondta neki Sunny, miközben a hátán fekve élvezte a nap bűnösen simogató sugarait. A naptejtől – merthogy a régi szokásokról nehéz lemondani – úgy ragyogott a bőre, mint a selyem. – Az más – felelte Mac, s közben a parton heverésző párokon jártatta a tekintetét. A nők többsége, Sunnyhoz hasonlóan, bikinifelső nélkül napozott, vagy ha úgy hozta a kedvük, belegázoltak a vízbe, és sétára vitték gyermeküket a hullámok hűsítő peremén, aztán kék-fehér csíkos törülközőikkel leszárították magukról a sós vízcseppeket. Macnek olyan érzése volt, hogy nem is valódiak, hanem egy Bonnard-festmény megelevenedett nőalakjai, csak éppen nem a fürdőkádban mártóztak meg, hanem a tengerben, és sokkal szebbek voltak, mint a festett asszonyok. – Látod? Más is ezt csinálja – jegyezte meg Sunny. – Nincs ebben semmi különös. Sőt. Teljesen természetes. – Látom – felelte Mac, és magában el kellett ismernie, hogy szemet gyönyörködtető a látvány. – Nézd csak, itt jön Belinda és Sara. Sunny felemelte a fejét, és egyik kezével ernyőt formált a szeme fölé. – Hello! – kiáltott oda a nőknek. Belinda, Sunnyhoz hasonlóan, bikinifelső nélkül érkezett. Mac elfordította a tekintetét. Gyanította, hogy előbb-utóbb Sara is csatlakozni fog a tapasztalt többséghez, bár rajta, legalábbis egyelőre, volt egy vékony ing. Lehuppantak melléjük a homokba. Belinda közölte, hogy szomjan hal, ha nem ihat azonnal valamit, így Mac leintett egy pincért, aki szégyenkezés nélkül végigmérte Belindát. Aztán Sunnyt is. Hát ezeket a francia férfiakat semmi sem zavarja? Csak ő tartja furcsának a nyilvános meztelenkedést? – Jaj, Mac, ne legyen már ennyire prűd – fenyegette meg tréfásan Belinda. – Vagy elfelejtette, hogy Dél-Franciaországban vagyunk? – Dehogy – felelte Mac. – Éppen most kezdem felfogni. – Akkor élvezze, amit lát. Mi is azt tesszük. - Mac témát váltott. – Hogy érzi magát? Belinda finoman megvonta a vállát. – Jól. Próbálom túltenni magam a dolgokon. Egyfolytában azt sulykolom magamba, hogy minden a lehető legjobban alakult. Így könnyebben fel tudom dolgozni azt, ahogyan történt. – Vagy maga, vagy ő. Végig ez volt a tét. És Lev tudta ezt – mondta Mac. – A csodálatos Lev – szólalt meg tűnődő hangon Sara. – Megmentett bennünket. Sohasem fogom elfelejteni, hogy billegett az a nagy autó a szakadék peremén. Úgy éreztem, elég egy nagyobb lélegzetvétel, és mindannyian lezuhanunk. – Én pedig attól rettegtem, hogy az enyém lesz az a bizonyos lélegzetvétel – jegyezte meg Belinda, mire mindnyájan elnevették magukat. – Nekem mindenesetre hiányozni fog, ha elmegy – folytatta Sara, majd elfordult, és gombolni kezdte az ingét. Tudta, hogy Lev élete egy fényévnyire van az övétől, és egyébként is, olyan férfinak ismerte meg, akit nem lehet birtokolni. – Gondolom, ma este látom utoljára – tette hozzá szomorúan. – Levvel akkor találkoznak az emberek, amikor baj van – mondta Sunny. – Tehát akkor

jársz a legjobban, ha soha többé nem akadsz össze vele. A pincér megérkezett az italaikkal. Ez alkalommal nem rozét rendeltek, hanem diétás Pepsit. – Nem tudjátok, merre van Kicsi Laureen és Bertrand? – kérdezte a kóláját kortyolgatva Belinda. – Még nem láttam őket. – Bár igyekezett közönyös hangon beszélni, mindenki tudta, hogy igazából Billy holléte izgatja. Sunny felült. Hogy pandamacira emlékeztető szemét eltakarja, feltette a napszemüvegét, és ivott egy kortyot a jéghideg italból. A hűvös ugyanolyan jólesett neki, mint a nap melege. – Billy bevitte őket a városba – felelte. – Úgy látták, a kutyákra ismét ráfér egy kiadós bolhafürdő. A gyerekek magukon kívül voltak a boldogságtól. Mac telefonja ismét megszólalt. Sunny felvonta a szemöldökét és felsóhajtott, mert természetesen tudta, hogy a férfi fel fogja venni. Mindig felvette, akkor is, ha nyaralt. Ezúttal Alain Hassain kereste az Interpoltól, és Jasper Lord kiterjedt nemzetközi fegyverkereskedelmi ügyleteiről tájékoztatta. Azt mondta, jó időbe telik, mire mindet felgöngyölítik, de Lord számláit már befagyasztották. Hogy mikor születik döntés a sorsukról, azt ebben a stádiumban még megjósolni sem lehetett. De ezenkívül is voltak hírei, többek között Krendlerről. Mac feszülten hallgatta, aztán felszisszent. – Jézusom, Alain! Ki gondolta volna? Miután befejezték a beszélgetést, tájékoztatta Belindát Jasper Lord számláiról, mire a nő megint csak megvonta a vállát. – Ami engem illet, miattam az egész vagyonát szétoszthatják azoknak a szerencsétlen, háború dúlta országoknak a szegényei között, ahová a fegyvereket hordta életében. Nekem nem kell a pénze. Különben is mondtam, hogy már gondoskodtam magamról. Itt vannak az ékszereim, és abból, amit a Bank of Englandbe átutaltam, életem végéig elélhetek. Ezt, azt hiszem, megszolgáltam. Hogy a maradék pénzével mi történik, nem érdekel. – Más újság is van – folytatta Mac. – Többek között Krendlerről. – Csak nem azt akarod mondani, hogy megszökött a börtönből? – Nem. Biztosra veszem, hogy többé nem jön ki a rács mögül. Ott fogja tölteni az egész életét. Ahogy Valenti is. Az újság az, hogy a rendőrség ízekre szedte a párizsi házát. – Emlékszem, úgy éreztem magam abban a zöld lambériás szalonban, mintha egy opera díszletei között lennék. – A mögött a zöld lambéria mögött találtak egy rejtett szobát. Hasonlót, mint a Chez La Violette-ben, csak sokkal nagyobbat. És ennek a helyiségnek acéllal borították a falait, és egy bonyolult számítógépes kombináció nyitotta az ajtaját. Csak Krendler ismerte a belépési kódot, és mostanáig ő volt az egyetlen, aki a titkos kamrába beléphetett. – Amely egyben magánképtárként funkcionált – fejtette meg a szoba titkát Sunny. – Igényes gyűjtő volt – folytatta Mac. – Csak azokat a képeket tartotta meg, amelyek különösen a szívéhez nőttek. Tökéletesen temperált és tökéletesen megvilágítható környezetet alakított ki számukra. Gombnyomásra nyíló fekete függöny mögé rejtette őket, egyesével, így, ha kedve szottyant rá, hogy megnézze bármelyiket, nem kellett mást tennie, csak megnyomni egy gombot. Senki és semmi nem zavarhatta meg, miközben az egyes képeket csodálta. Egyedül maradhatott a műtárgyakkal és a rég halott művészekkel. Belinda megrázkódott. – Gondoltam, hogy rossz ember, de azt nem hittem, hogy dilis is. – És ez még nem minden. – Mac Sunnyra nézett. – Nem fogod kitalálni, mit találtak még a házában. – Egy kitömött operaénekest vagy komornyikot? Vagy néhány élethű hamisítványt? – Tizenegy mumifikált versenyagarat.

– Jézusom! – a döbbenettől Sunnynak a torkán akadt a Pepsi. – Adjunk hálát istennek, hogy nem emberi holttestek kerültek elő – mondta Mac. – Bár azt, hogy hány emberéletet oltott ki „gyűjtögetés” közben, talán sohasem fogjuk megtudni. Tény, hogy a hírnév, amely elől mindig megpróbált elbújni, utolérte. Egész Párizs róla beszél. – Szociopata – dünnyögte Sara, és megrázkódott. – Inkább pszichopata – javította ki Mac. – A legtöbbjük állatkínzással kezdi, aztán áttér az emberekre. – Ne is beszéljünk róla. Keressünk valami kellemesebb témát – javasolta Sunny. – Tudjátok, mire jutott Francois Reynaud Bertrand ügyében? Sunny újabb adag naptejjel dörzsölte be Belinda hátát, és még Sara is levetette az ingét, bár a bikinifelsőt magán hagyta. – Reynaud kifejezetten büszke a fiúra – válaszolta Mac. – Tudja, mi mindenen ment keresztül, és úgy látja, nemcsak okos, hanem bátor is. Úgy véli, megérdemel egy esélyt. És Reynaud kész arra, hogy ezt megadja neki. Szívesen vállalja a gyám szerepét, mint ahogy Billy is, így arra készülnek, hogy megosztva vállaljanak felelősséget a fiú sorsáért. Azt mondja, nincs saját gyermeke, és azáltal, hogy segít Bertrand-on, valamilyen módon elégtételt vesz a házában kioltott fiatal életért. A fiúért, akit gyermekkorától fogva ismert, és akit a sajátjaként gyászolt. Úgy véli, ez a legkevesebb, amit megtehet, de ami még ennél is fontosabb, nagyon élvezi a nagybácsi szerepét, azt meg még jobban, hogy Bertrand mentora lehet. – Nem tudom, Kicsi Laureen hogy fogja megélni, ha el kell válniuk – tűnődött hangosan Belinda, miközben visszafeküdt Sunny mellé, majd egy boldog sóhajjal átadta magát a simogató napsugaraknak. – Tudom, tudom – fordult az aggodalmaskodó Sara felé. – Csak öt perc, és bebújok az árnyékba. De ha nem ér elég nap, nem barnulok le soha. – Hát igen, talán neki lesz a legnehezebb – vélte Mac. – De Reynaud ismer néhány fontos embert. Úgy tudom, már határozott lépéseket tett annak érdekében, hogy gyorsan lezárják az ügyet, és Billy Bertrand-t is magával vihesse a farmjára. De ehhez persze el kell távolítani az életéből azt a nőt, aki az anyjának nevezi magát. – Ó, istenem – mormogta Sunny lehunyt szemmel. – Kicsi Laureen ki fog bújni a bőréből, ha ez sikerül. Majd megtanítja Bertrand-t marhát terelni meg lovagolni. – Ebben biztos lehetsz – mondta Belinda tűnődve, mert eszébe jutott, mit kérdezett tőle előző este Billy. Hogy tud-e lovagolni. Ebben a pillanatban nem bánta volna, ha őt is megtanítja valaki.

87. Este Mac mosolyogva figyelte, mint próbálja Sunny, teljesen hiába, alapozóval elrejteni a szeme alatt sötétlő foltokat. Igyekezetével csak azt érte el, hogy tovább nőtt a hasonlóság közte és a pandamacik családja között. Dühösen lecsapta az alapozót. – Most mit csináljak? – kérdezte kétségbeesetten. – Francois Reynaud búcsúvacsorát ad Chez Tetou-ban, és szörnyen festek. Mac eltúlzott drámaisággal felsóhajtott. – Képzeld el, hogy esetleg Angelina is ott lesz Braddel, meg Johnny Depp… – Ó, hagyd már abba! – kiáltotta Sunny ellenségesen.

– Én abbahagyhatom, de attól még ott lehetnek. - Mac nevetve mondta mindezt, ami csak olaj volt a tűzre. Sunny az ágyra vetette magát kétségbeesésében. – Teljesen komolyan mondom, drágám – folytatta Mac kíméletlenül. – Az összes híresség és celeb odajár. – Csak a filmfesztiválok idején. – Dehogy – felelte Mac. – Mindig. A legnagyobb pletykafészkektől tudom. – Ugyan! – legyintett Sunny. – Te nem szoktál pletykálkodni. – Végigfuttatta ujjait a haján, és magában hálát adott, hogy egyetlen tincset sem kellett levágni belőle. Bár a sebe még fájt, határozottan jobban érezte magát. – Ez jó tanulság számomra, hogy többé sohase kezdjek önálló nyomozásba – dünnyögte bűnbánó hangon. Mac hosszan végigmérte. Az óta a bizonyos nap óta Sunny először hozta szóba a Chez La Violette-et, és Mac már kezdte remélni, hogy meg is feledkezett róla. A villáról is, meg a legendáról is. Ő nem akarta felhozni, mert arra gondolt, hogy esetleg felizgatja vele Sunnyt, de most látta, hogy nem kerülgetheti tovább a forró kását. Nem lett volna tisztességes. A komódhoz lépett, és az egyik fiókból előhúzott egy megsárgult borítékot. Sunny kezébe adta. – A tiéd – mondta, látva a nő kérdő tekintetét. – La Violette-től, személyesen. A titkos kamrában találtam, egy dobozban, egy csokor elszáradt virág alatt. Sunny az orrához emelte a borítékot, és közben a férfit nézte. – Pármai ibolya – súgta. Mac maga is úgy gondolta, hogy az lehet. – Nem akarod kinyitni? – kérdezte, mert Sunny továbbra is csak ült, és semmi jelét nem adta annak, hogy el akarná olvasni a levelet. Aztán mégiscsak szemügyre vette a kicsi, szögletes borítékot, amelynek még így, sárgán, évtizedek elteltével is ibolyaillata volt. – Furcsa, de nem tudom – válaszolta merengő hangon. – Valahogy nem érzem helyesnek, hogy turkálni kezdjek egy másik nő magánéletében. Mac az ágyhoz ment, és leült Sunny mellé. – De azt csak látod, hogy mi áll a borítékon? „Azoknak, akiket érdekel.” Az apró betűs írás már olyan halovány volt, mint Violette budoárjában a megfakult függöny vagy az öreg kanapé bársonyhuzata, amellyel minden tökéletes összhangban állt, még az uszadék fából összetákolt furcsa kis íróasztal is, amelyen minden bizonynyal papírra vetette a borítékban megbúvó sorokat. – Ha valakit érdekel, akkor az te vagy – folytatta Mac. – És ha Violette szelleme valóban köztünk jár, akkor ezt ő is tudja. – Igen. Engem tényleg érdekel, hogy mi történt vele. Sunny végighúzta a hüvelykujját a boríték V alakú záró csíkján. Az évek alatt kiszáradt ragasztó könnyen elengedett. Sunny belenyúlt, és kivette belőle a gondosan összehajtott lapokat. Teljesen megegyeztek azzal a levélpapírral, amelyből pár darab még mindig ott feküdt Violette íróasztalán. Csakhogy ezeket a lapokat teleírta valaki. Az írás, ez teljesen nyilvánvaló volt, egy tanulatlan ember kézírása volt, amin Sunny nem is csodálkozott. Tudta, hogy Violette árvaházban nőtt fel, így az is lehetséges volt, hogy nem járt iskolába. Amit tudott, azt az utcákon tanulta, és később Párizs színpadain. Violette felnőttként az volt, amivé a világ tette. Ezen nem változtathatott. Sunny kisimította a lapokat, és olvasni kezdett. Mac szótlanul figyelte. Nagyon remélte, hogy nem fog neki újabb fájdalmat okozni a levél. „Azoknak, akiket érdekel”, kezdte Violette. Úgy hiszem, így szokás kezdeni egy ilyen

természetű vallomást, bár kétlem, hogy van a világon valaki, akit még érintettnek lehetne tekinteni, és akit érdekelne, amit leírni készülök. Kivéve persze a macskáimat, ezeket az apró kis csirkefogókat, akik nemcsak az egereket veszik üldözőbe, hanem a környéken portyázó kutyákat is, és akik, mind a hatan, az ágyamon alszanak. Azt szoktam mondani magamnak, hogy legalább most is van, aki felmelegít. Merthogy férfi már régóta nincs az életemben. Néha, amikor kint ülök annak a háznak a teraszán, amelyet én magam építtettem, és egy pohár olcsó bort tartogatok a kezemben, mert a pezsgőt, amely valamikor oly bőségesen csordogált a vendégeim poharába, már nem engedhetem meg magamnak, megkérdezem magamtól, hogy boldogtalan vagyok-e. Tényleg, az vagyok? Azt hiszem, a „boldogtalanság” stádiumán már régen túljutottam, mostanában egyszerűen csak „létezem”. Az érzelmek a múlt részeivé váltak. A „hírnév” elmúlt, és vele együtt a szépség is, amelyet a férfiak hajlamosak voltak felfedezni bennem, és ami nem volt több, csak röpke illúzió. Egy élettel teli nő voltam, aki elfogadhatóan énekelt, és aki elég szexi volt, így el tudta hitetni bizonyos férfiakkal, hogy szerelmesek belé. Némelyik tényleg az volt. És én élveztem, hogy az ujjam köré csavarhatom őket. A tőlük kapott ékszerek többsége ma már csak halovány emlék, mint maguk a férfiak is, mert hiúsági kérdést csináltam még az ékszervásárlásból is. Ami azt jelentette, hogy egyetlen ékszert sem vettem magamnak, soha. Olyan asszony voltam, akinek mindene megvolt, beleértve a saját parfümömet is, amely kifejezetten az én számomra készült abból a virágból, amelyről a nevemet kaptam. Most is érzem az illatát, ahogy itt ülök, azt a lágy, érzéki illatot, amely megfoghatatlan emlékként mindig ott maradt utánam, ha eljöttem valahonnan. Az öltözködés volt a másik passzióm, most meg… divatjamúlt sifonokban és Chanelekben járok, és bársonyból készült hosszú, középkort idéző köntösökben, amelyekből nem tudom eltávolítani a macskaszőrt. De valamikor szexi voltam. És ez a tudat elkényeztetett. És végül ez okozta a vesztemet is. Próbáljanak elképzelni egy csinos lányt, akinek lángvörös haja a derekáig ért, és aki túl magas volt a maga tizenöt évéhez képest. Ez a lány megszökött abból a börtönből, amit árvaháznak hívtak, és merész pillantás mögé rejtette bizonytalanságait és félelmeit. Leírhatatlan, hány kádnyi szennyest kellett addigra kimosnia, és hogy milyen nehéz volt a rúd, amellyel a forró vízbe áztatott ruhát forgatta, miközben a gőztől felhólyagosodott a bőre. Tudom, tudom, ez úgy hangzik, mint bármelyik melodráma, amelyben Franciaország, Spanyolország és Németország színpadain tündököltem. Igen, Németországban. Amely az én személyes drámám egyik fontos színtere lett. Ugorjunk pár hónapnyi időt, és képzeljük el ugyanezt a szökevény lányt, aki a mosodából gyakorlatilag egyenesen Párizs színpadaira került, félig meztelen testét flitterbe burkolva, hamis gyöngysort tekerve a nyaka köré. Így nézett ki az ifjú Violette, akinek a keze még mindig vörös és sebes volt a sok mosástól, csakhogy most fehér púderrel álcázta a nehéz munka nyomait. Most képzeljék el, ha tudják, a legelegánsabb férfit, akit valaha is a hátán hordott a Föld. Magas volt, a haját hátrasimítva hordta, keskeny, érzéki arcában úgy világított a kék szeme, hogy képtelen voltam elvonni róla a tekintetemet. Az öltözéke hibátlan ízlésről és választékosságról tanúskodott, és lerítt róla a gazdagság. Ez a férfi lett az első szeretőm. Azt hiszem, most már mindörökké szeretni fogom, sőt a síron túl is, bár utána voltak az életemben mások is. Noha nem annyian, mint sokan gondolják. Igényes voltam a viszonyaimban, és soha, senkivel sem feküdtem le pénzért, bár azt nem tagadom, hogy tobzódtam a méregdrága ajándékokban. De hát sikeres voltam, és híres, és bizonyos vonatkozásban gazdag is, amit csak magamnak köszönhettem. Ó, mennyire élveztem, hogy én vagyok „La Violette”!

Harminchat éves koromban újabb német lépett az életembe. Kurt von Müller, aki akkor épp hogy betöltötte a húszat. Ó, mennyit pletykáltak rólunk, de mi nem törődtünk vele. Hatalmas tehetség volt. Ekkora tehetségre nem is lett volna szüksége ahhoz, hogy egy sanzonénekes zongorakísérője legyen, de szakított a családjával; engem választott helyettük. Ezek voltak a boldog évek! De aztán kitört a háború. Kurt német volt. Én francia. Kurtot besorozták, és a náci hadsereg tisztje lett. Soha, senki sem fogja megtudni, mennyire gyűlöltem rajta azt a snájdig egyenruhát meg azt a fényes csizmát! Végül, amikor a háború megpróbáltatásai a Riviérát is elérték, Párizsba költöztem, ahol Kurt annak az őrült Göringnek dolgozott. Azoknak a műtárgyaknak az eredetét kellett felkutatnia, amelyeket Göring a franciáktól ellopott, azért, hogy a saját kastélyának a díszei legyenek. Egy szép napon Kurt bevallotta nekem, hogy kém. A franciáknak továbbított különféle információkat, és örökös veszélyben forgott az élete. Főleg, amikor Göring gyanakodni kezdett. Kurt ott akarta hagyni, de ehhez megfelelő álcára volt szüksége. Rám. Volt egy terve. Ez azon alapult, hogy visszatérek a színpadra, és énekelni fogok, ezúttal a náciknak. Elszórakoztatom őket, ha meghívnak, odaülök az asztalukhoz, egyszóval, „fraternizálok” velük. És közben elhintem, hogy szükségem van az ifjú Kurtra mint zongorakísérőre. Amiben nem is volt semmi különös, hiszen korábban is ő szokott kísérni, egészen addig, míg ki nem tört a háború. És azért hagytam abba az éneklést, mert nem boldogultam nélküle. Amilyen híres voltam, meg is hallgatták a kérésemet. Szinte rögtön visszakaptam Kurtot, és ismét a város dédelgetett üdvöskéje lettem. És Kurt is megfelelő álcát kapott. Bizonyára sokakban felmerül, hogy miért is tettem, amit tettem. Miért vállaltam ekkora veszélyt egy fiatal szerető kedvéért, bármilyen elbűvölő volt is? Mindent egybevetve az „ellenség” táborába tartozott, és rajta kívül is voltak férfiak. Bárki olvassa is ezeket a sorokat, szeretném, ha tudná, hogy Kurt jóval több volt, mint szerető. Emlékeznek arra a lányra, aki annak idején a mosodában dolgozott? Én természetesen emlékszem. Sohasem felejtettem el. És az első szeretőmet sem, a jóképű, sármos Wilhelm Auguste von Müller bárót, aki annak idején, az én teljes együttműködésemmel, elcsábított engem, és megismertette velem azt a gyönyörű érzést, amit én akkor igaz szerelemnek hittem. És az is volt, ebben biztos vagyok. És amikor egy évvel később a szerelmünk gyümölcse megszületett, egy fiú, aki az apja után a Kurt Wilhelm Auguste von Müller nevet kapta, a szeretőm bevallotta a feleségének, hogy félrelépett. Az asszony, aki a férjéhez hasonlóan jóval idősebb volt nálam, nem tudott megfoganni. Ugyanakkor szükségük volt egy örökösre, egy fiúra, és én, mivel nem tudtam, hogy milyen jövő áll előttem, készségesen átadtam nekik a gyermekemet. Abban bíztam, hogy ezáltal mindkettőnknek jobb élete lesz. És azt hiszem, igazam volt. Gondolom, sokan keményszívűnek minősítik ezt a lépésemet, de kérem, ne ítéljenek elhamarkodottan. Egy olyan embernek adtam át a legnagyobb kincsemet, akit szerettem. És aki a fiam szülőatyja volt. Később, amikor az én német fiam gyanúba keveredett, és délre, Lyon felé menekült, abban bízva, hogy sikerül kapcsolatba lépnie az ellenállással, és nemcsak arról győzheti meg őket, hogy félig francia, hanem arról is, hogy az ő oldalukon áll – elfogták. Alig néhány nap múlva felakasztották a németek a város főterén, hogy mindenki láthassa, mi történik azokkal a német tisztekkel, akik elárulják a hazájukat. Én, mélységes gyászba temetkezve, a párizsi házamban maradtam, hosszú évek óta teljesen egyedül. Még a cselédlány is elhagyott. És amikor végre alábbhagyott az ellenségeskedés, már túl késő volt, legalábbis ami az én szeretett fiamat illeti. Tisztán emlékszem, hogy ott álltam Párizs utcáin, és a jóképű amerikai katonákat néztem, akik

virágot tűztek a sisakjukra, az emberek pedig éljeneztek és énekeltek. Néhány nappal később engem is letartóztattak. Azzal vádoltak a franciák, hogy együttműködtem az ellenséggel. Úgy döntöttem, hogy megvédem a halott fiamat, így nem mondtam el a történetét. Nem akartam tovább rombolni az emlékét azzal, hogy a vallomásommal „fattyúvá” teszem. A hajamat azonban levágták a börtönben. Azt a gyönyörű, hosszú, lángvörös hajat, amelynek, hogy őszinte legyek, a szépségemet köszönhettem. A megaláztatásom teljes volt, és már csak arra vártam, nem túl türelmesen, hogy bíróság elé állítsanak. Még a halál lehetőségét is kellemes alternatívának találtam ahhoz a pokolhoz képest, amelyben éltem. Természetesen az egész az én hibám volt. De én makacs nő vagyok, mindig is az voltam. Azt el tudtam fogadni, hogy engem becsméreljenek, de azt nem, hogy a fiamat. Érdekes módon voltak néhányan, akik nem felejtettek el, akiknek elég fontos voltam ahhoz, hogy minden követ megmozgassanak az érdekemben. Ők intézték el, hogy szabadon engedjenek. Hogy személy szerint kik, azt nem tudom, mert nem kérdeztem meg. Kalapot húztam kopasz fejemre, és visszatértem az igazi otthonomba. Itt megtaláltam a régi rendház romjait a Földközi-tengerre néző hegy tetején, és mint egyszer régen, ismét szenvedélyes szerelembe estem. Akkor nem volt elég pénzem, hogy építkezni kezdjek, mégis megvettem a telket. És amikor végre felépíthettem a villát, létrehoztam álmaim otthonát, ahová mindenkit meghívtam – a barátaimat, az ellenségeimet és a riválisaimat is. És mindenki eljött, aki számított. Ó, mennyire szeretem ezt a házat! A mindent jelenti számomra még most is, bár a pompája már a múlté. Hogy szeretném a régi fényében látni, úgy, ahogy a festményen is látható, nevető, vidáman koktélozó vendégekkel, miközben jómagam a medence széléről figyelem a vízben boldogan ficánkoló gyerekeket, és közben csak hallgatok, megpróbálok elkapni ezt-azt a háttérzsibongásból. De mindez rnár a múlté. Túlságosan fáradt vagyok, és túlságosan öreg. Már nem kívánok itt lenni. Közelebb szeretnék lenni ahhoz a tehetséges fiúhoz, aki nemcsak az előtte álló nagyszerű karriert adta fel értem, hanem a családját is elhagyta, és visszatért ide, hogy megkeresse az anyját. Mennyivel könnyebb lenne most a lelkem, ha nem tette volna, bár a végeredmény, azt hiszem, akkor se lett volna más. Valószínűleg nem élte volna túl a háborút. Bár az élet útjai kifürkészhetetlenek. Szeretem a villát, amely a nevemet viseli. Pontosan olyan, mint amilyen én vagyok – átitatja a személyiségem, az életem, sőt még a parfümöm illata is. Szeretem a macskáimat, akik az egyetlen társaságot jelentik számomra hosszú évek óta. Szerettem az életemet és mindazt, amivel megajándékozott. De most ideje elmenni. Annak ajánlom ezeket a sorokat, aki egyszer majd átlépi a házam küszöbét, és veszi a fáradságot, hogy keresgélni kezdjen. Mert azért szeretném, ha egy érző lélek megtudná egyszer az igazat, és ennek tükrében kívánna minden jót szegény Violette-nek. Sunny felnézett a levélből, és az őt figyelő Mac felé fordult. – Az lesz a legjobb, ha te is elolvasod – mondta, és a kezébe adta a lapokat. Ő pedig kisétált az erkélyre. Ott álldogált, miközben a szellő belekapott a hajába, és megpróbálta úgy nézni a tengert, ahogy Violette nézhette, amikor ezt a fájdalmas levelet megírta. A kellemes meleg ellenére megborzongott. – Mit gondolsz, mi lett vele? – kérdezte szomorúan, amikor Mac végül csatlakozott hozzá, és átölelte. – Talán jobb, ha sohasem tudjuk meg. Bármit tett is, most már tudjuk, miért tette. – Olyan különleges volt, Mac. Igazi, hús-vér asszony. Becsületes volt, bátor, és nagyon sebezhető.

– Igen – bólintott Mac. – És most, hogy elolvastuk a levelét, csak egyet tehetünk: megpróbáljuk teljesíteni a kimondatlan elvárásait. Abban bízott, hogy egyszer valaki megtalálja a levelét, és ha ez a valaki elég érzékeny ember lesz, el is olvassa majd. Nos, mi elolvastuk. Most az lesz a legjobb, ha apró darabokra tépjük, és szabadon engedjük az alkonyi szélben. – Violette is így akarta volna, igaz? – kérdezte Sunny bizonytalanul.

88. Úgy volt, hogy a „csellengőkkel” csak később, Francois Reynaud búcsúvacsoráján találkoznak a Tetou-ban, Golfe Juanban. Sunny a kedvenc ruháját választotta ki erre az alkalomra, egy piros, rózsaszín és bíborszín virágokkal telefröcskölt, elöl és hátul V alakban kivágott, derékban húzott krémszínű selyemkölteményt, amelynek az öve gyöngyökkel díszített rojtban végződött. Bíborszínű, tűsarkú szandált és parányi krémszínű kézitáskát választott hozzá, amelyben nem is fért el más, csak az elmaradhatatlan Dior rúzs és egy ötvendolláros bankjegy, amelyet évek óta magánál tartott, váratlan esetekre. Egy lány, végül is, sohasem tudhatta, mikor lesz szüksége, például, taxira. Aztán gyorsan végighúzta párszor a kefét hosszú, selymes haján, és már készen is volt. Mac gyönyörűnek látta a szemén sötétlő kék foltok ellenére is. Mégsem indulhattak el rögtön a partira; előtte ugyanis el kellett végezniük valamit. Beültek az autóba, és elmentek arra a helyre, ahol egy azúr színű patakocska ömlött a tengerbe, közvetlenül a villa mögött. Ott, ahol sekélyebb volt a víz, világosabb árnyalatokban csillogott az akvamarin tenger, és Sunny ösztönösen tudta, hogy itt Violette is meg fogja találni a végső nyugalmat. Levette a szandálját, majd megfogta Mac kezét, és lesétáltak a vízhez. Egy darabig csak álltak, és nézték a vizet. Aztán Sunny megemelte a selyemszoknyáját, és a sekély hullámok közé lépett. Addig tépkedte a vallomást, amíg csak apró papírdarabkák maradtak belőle, aztán szétszórta őket a kék víz felett, hogy Violette-hez hasonlóan eggyé váljanak az elemekkel. – Rendben van így, ugye? – kérdezte Macre pillantva. – Rendben, kicsim – válaszolta Mac gyengéden. Amikor visszafelé tartottak, elhaladtak a villa mellett, ahová Sunny néhány héttel korábban megérkezett, egyedül, abban bízva, hogy kezdetét veszi a várva várt luxusnyaralás. Ehelyett zűrzavar és felfordulás jellemezte az itt töltött időt, és egy sor megoldásra váró rejtély. Ennek ellenére még mindig vonzotta az épület. – Még egyszer, utoljára, bepillantanék – mondta. Mac megállt, és kinyitotta a kaput. A hatalmas szárny ezúttal nyikorgott, és mintha megereszkedtek volna a zsanérjai is. Kéz a kézben végigsétáltak a kaviccsal felszórt kocsifelhajtón. Közben megálltak, elidőztek a kamillával benőtt ápolatlan pázsit mellett, futó pillantást vetettek az üres, elhanyagolt medencére, és közben azt hallgatták, mit susognak a platánlevelek a megerősödő szélben. A bougainvillea-bokorban kabócák ciripeltek, a kövekkel kirakott teraszon keresztülcikázott egy kisméretű kígyó. Sunny a bibliai Éva történetére gondolt, és megremegett. Már nem is akart bemenni. A ház rejtélye megoldódott, már nem volt keresnivalójuk odabenn. A kovácsoltvas asztalka a két székkel még mindig ott állt a budoárból nyíló teraszon, és a spalettákat is nyitva felejtették. Az egyik halk nyikorgással ide-oda járt zsanérjain. A poros ablakon megcsillantak az esti nap sugarai.

Sunny beleszippantott a levegőbe. Tényleg ibolyaillatot érez? És valóban egy halovány árnyék suhant el az ablak mögött? Az illatot valószínűleg a közeli jázminbokor árasztotta, és a halvány árnyék talán csak a fényben táncoló porszemcsék csalóka produktuma volt. Talán, talán… – Viszontlátásra, Violette – suttogta Sunny. – Csakhogy tudd: engem érdekelt a sorsod. Igazán. Aztán visszasétált Machez. Még egyszer, utoljára, becsukták maguk mögött a Chez La Violette kapuját, és visszahajtottak az Almok Szállodájába.

89. Reynaud jachtja, a Bellissima, elég nagy volt ahhoz, hogy szenzációt keltsen, amikor a St. Tropez-i kikötő közelében vízre bocsátotta a csónakját, amelyre az egész csapatot felpakolta a kéttagú, kék-fehér csíkos pólót viselő legénység, poggyászostul, kutyástul, hogy átvigye őket a Bellissima fedélzetére. A jacht, méreteinél fogva, nem mehetett be a kikötőbe, de ott ringott a közelben, és a lenyugvó nap sugarai meleg, aranyló fénnyel vonták be a fedélzetét. Nem véletlen, hogy Reynaud a második otthonának tekintette a minden kényelemmel felszerelt luxushajót, amely most azért jött St. Tropez-ba, hogy Golfe Juanba vigye a társaságot, a Chez Tetou nevű híres halétterembe, ahol Reynaud megrendelte a grandiózus búcsúvacsorát. Utoljára gyűltek össze a „csellengők”, mert másnap reggel, Mac és Sunny kivételével, mindenki útnak indult. De addig ünnepelni akartak. Előre tudták persze, hogy az ünneplésbe előbb-utóbb szomorúság is vegyül majd, hiszen el kell búcsúzniuk az új barátaiktól, akiket, ha hazatérnek, régi barátokként fognak már emlegetni. További szomorúságra adott okot, hogy Bertrand nem mehet velük. A nők kicsípték magukat a fontos eseményre. Sara a Cavallit viselte, és a zöld magas sarkú szandált. Belinda, bár ezen az estén nem kellett puskagolyóktól tartania, a vörös selyemruhája mellett döntött, és Sunny is remekül festett a krémszínű, virágmintás kreációban. Kicsi Laureen, magától értetődőn, tüllszoknyában pipiskedett, ezúttal a narancssárgában, mert, mint bevallotta, félt tengerre szállni, és arra gondolt, hogy ebben, ha bármi történne, könnyen észreveszik. Azt már meg sem kérdezték, hogy kicsoda. A varázspálcáját is magával hozta, és a csónakban végig szorosan Bertrand mellett ült, és ezúttal azt sem bánta, hogy a felverődő víz permetszerű cseppek formájában megtelepedett a haján, amely, Belinda ollója nyomán, most fényes, rendezett tincsekben omlott a vállára, kiemelve az elmaradhatatlan tiarát. Cowboycsizmájában szüntelenül mozogtak a lábujjai, mert az élénk szél ellenére meleg este volt. Persze most már figyelmeztetés nélkül is tudta, hogy a nagy hajón le kell majd vennie az alkalomhoz egyébként sem illő lábbelit. – Örülök, hogy Belinda elmegy veletek Texasba – jegyezte meg Bertrand. Laureen bólintott. – Én is. Megígérte, hogy máskor is levágja majd a hajamat. Meg, ahogy látom, a papa fülig belészeretett. Bertrand aggódó képet vágott. Tudta, hogyan érez Laureen a mamája iránt, és mennyire féltve őrzi az emlékét. – És ez jó? – kérdezte óvatosan. Laureen pillantásában az egész lelke benne volt. – Hát persze hogy jó. Ennél jobban csak egy dolgot szeretnék. – Elhallgatott, és még szorosabban markolta a varázspálcáját. Közben a végén tündöklő csillagot nézte.

Bertrand nem kérdezte meg, hogy mi az. Szavak nélkül is tudta. Kicsi Laureen azt szerette volna, ha ő is velük mehetne a farmra, és a lelke mélyén ő is erre vágyott a leginkább, de az asszony, aki az anyjának nevezte magát, bíróság elé vitte az ügyet. – Megérkeztünk – mondta az egyik csíkos pólós matróz, amikor a csónak odasiklott a hatalmas jacht oldalához. Reynaud a fedélzeten várta őket. Felajánlotta, hogy az elutazás előtti éjszakát mindenki töltse a hajóján, és a „csellengők” örömmel mondtak igent. A kabinok fényűzőek voltak. Minden tengerkék és fehér volt, ugyanúgy, mint Reynaud házában, a Villa Les Ambassadeurs-ban, és itt egyetlen felületet sem borított lambéria, mint Valenti hajóján. A hátulsó fedélzeten koktélokat és limonádét szolgáltak fel, miközben a nagy hajó siklani kezdett a vízen. Úgy hasította a hullámokat, mint éles kés a puha kenyeret. Billy rendkívül diszkrét volt. Bármennyire szerette volna, nem fogta meg Belinda kezét. A nő mezítláb volt, és a korlátnak támaszkodott, egyedül. Egy pillanatra egymásba kapcsolódott a pillantásuk. Mindketten elmosolyodtak, úgy, ahogy a szerelmesek szoktak mosolyogni egymásra, és ebben a mosolyban minden benne volt. Billy életébe visszatért a szerelem, de már most attól félt, hogy újra el fogja veszíteni. A Nate mellett ülő Sara életében először evett kaviárt, és hangosan meg is jegyezte, hogy milyen csodálatosnak találja. – Szeretem, amikor életében először csinál valamit – jegyezte meg Nate. – A legtöbb nő, akit ismerek, ilyen helyzetben úgy tenne, mintha odahaza kaviár díszítené még a kerítésüket is. – Én pedig azon vagyok, hogy a lehető legtöbb dolgot kipróbáljam, mielőtt ismét pincérnőnek állok – vallotta be Sara. – Komolyan beszél? Sara a férfi szemébe nézett. – Talán – válaszolta vigyorogva. Nate csak remélni merte, hogy a „talán”-ból bizonyosság lesz. Gyakran gondolt arra, hogy az új háza többé nem lesz a „régi” Sara nélkül. Nem beszélve arról, hogy a lánynak rendkívül jól állt az új, Sassoon-frizura a hosszú frufruval, amely végre látni engedte szép vonású arcát. Ez a változtatás megint csak Belinda műve volt, aki, mint kiderült, csodákra volt képes az ollójával. Még Nate haját is kiigazította, vagyis inkább megritkította, úgy, hogy felül meghagyott néhány hosszabb tincset. Egyébként Nate is csaknem újjászületett, bár még mindig nem tudott lemondani a világoskék Brooks Brothers ingekről meg a kreppzakóról. Noha érzékelhető volt a személyiségében elkezdődött változás, még nem fejeződött be teljesen. Sara tekintete elkapta Lev pillantását. A férfi rákacsintott, sőt kissé feszesen ugyan, de el is mosolyodott. Sara felsóhajtott, és elfordította a fejét. Remélte, hogy kapcsolatban marad a férfival, de tudta, hogy erre nagyon kicsi az esély. – Megérkeztünk! – kiáltotta el magát Francois Reynaud. A nagy hajó motorja leállt, és siklani kezdett a part felé. A Golfe Juan mögött elnyúló alacsony hegyek között igazgyöngyökként ragyogtak Vallauris városka kigyúló fényei. Reynaud elmesélte, hogy Picassónak is volt ott egy műterme, és azóta több múzeumot is nyitottak az emlékére. Az éttermet, a Chez Tetou-t a kilencszázhúszas évek elején nyitotta, akkor még apró parti kocsmaként, egy helyi halászember. Ahogy múlt az idő, egyre nagyobb népszerűségre tett szert, bár lényegében továbbra is megőrizte egykori kiskocsma jellegét. Az igényeknek megfelelően persze egyre nagyobb is lett, és fekete szegélyű fehér falaival egyszerre volt elegáns és egyszerű. Kényelmes berendezése volt. Hatalmas ablakai a homokos partra és a tengerre néztek, és az egész környéken itt szolgálták fel a legfrissebb halat. És a világ különböző részeiből ideérkező vendégek egytől egyig eljöttek a Tetou-ba,

sokan kifejezetten azért, hogy megkóstolhassák a hely specialitásának számító híres bouillabaisse-t49. Az éttermet még mindig az első tulajdonos családja működtette, és Francois Reynaud-t régi barátként üdvözölték. Az ablakok előtt megterítettek számukra egy hosszú asztalt, és Reynaud kedvenc rozéja, Cháteau Minuty L’Observatoire került a poharakba. Sara még sohasem evett bouillabaisse-t, és Billy sem, meg Mac sem. – Szerintem meg kellene kóstolnunk – javasolta Sara, aki bármire kapható volt ezen az estén. – Nekünk is – mondta Bertrand Laureennak. A kislány elbizonytalanodott. – Ne együnk inkább spagettit? – kérdezte egészen halkan. A fiú megrázta a fejét. – Nincs az étlapjukon. A lány szemében csalódottság villant. – És sült krumpli? Bertrand ismét megrázta a fejét. Laureen teljesen magába roskadt. – Oké. Akkor én is bouillabaisse-t kérek – mondta bátran. Nem tudta biztosan, hogy mit takar a név, de nagyon „halszagú” volt. Sunny volt az egyetlen, aki nem csatlakozott a többiekhez, és egy meuniére50 nevű fogás mellett döntött. Laureen nem volt éhes. Csak arra tudott gondolni, hogy másnap reggel el kell válnia Bertrand-tól. A fiúra nézett. Szerette volna megfogni a kezét, de nem merte. Attól félt, hogy az asztalnál ülők észreveszik, és kinevetik. A szomszédos asztalnál ekkor szolgálták fel a bouillabaisse-t. Laureen a halból készült levesre nézett. Nyelt egy nagyot, majd gyorsan ivott egy kis vizet. – Bertrand! – súgta. – Oui? – Azt hiszem, nem tudom megenni a bouillabaisse-t. A fiú egyébként is alabástrombőre most különösen sápadtnak látszott a nagymamás szemüveg alatt. – Én sem – súgta vissza. Belinda meghallotta a sugdolódzásukat, és homárt rendelt nekik. – És a desszertek között láttam, hogy van epres és málnás lepény – tette hozzá. Reynaud, hogy felhívja magára a figyelmet, megkocogtatta egy villával a poharát. – Messieurs, mesdames. – Rájuk mosolygott. – Vagy szólíthatom önöket a barátaimnak? Nagy szerencsének tartom, hogy találkozhattam önökkel itt, DélFranciaországban, ráadásul a Föld egyik legszebb, legelbűvölőbb városában, St. Tropezban. A mögöttem álló időszak nem volt könnyű, de örömteli vége lett. Főleg azért, mert, számomra teljesen szokatlanul, gyerekekkel gazdagodott az életem. – Bertrand sovány vállára tette a kezét. – Mégis nagy boldogság ez nekem, még akkor is, ha Bertrand, francia létére, nem tanúsít különösebb lelkesedést a bouillabaisse iránt – tette hozzá nevetve. – A legfontosabb azonban az, hogy megoszthatjuk egymással ezt a csodálatos estét, és bár utána különválnak az útjaink, biztosra veszem, hogy nem utoljára találkozunk. Ezenkívül van önök számára egy nagyon fontos hírem. – Előhúzott a zakója zsebéből egy papírt, kihajtogatta, és felmutatta, hogy mindenki lássa. – Ez egy hivatalos engedély Bertrand Olivier számára, hogy Billy Bashford felügyelete alatt az Egyesült Államokba utazhasson. Holnap reggel az útlevelét is megkapja, bár ahhoz szükség lesz még egy fényképre is. Billy felállt, és Bertrand széke mögé lépett. Megmarkolta a fiú vállát, mert ahhoz, hogy mondjon is valamit, túlságosan elárasztották az érzelmek. Ha Bertrand-t itt kellett volna hagynia, az újabb repedést okozott volna amúgy is összetört szívén, így most azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Így inkább a lányára nézett. 49 50

Halból, rákból és kagylóból készült fűszeres étel, marseille-i eredetű. „Molnárné módra” készített, lisztben megforgatott, vajban hirtelen kisütött hús-, illetve halszelet.

Laureen természetesen nem sírt. Szorosan fogta Bertrand kezét, és szélesen mosolygott. Billy nem is emlékezett rá, mikor látta a lányát ilyen boldognak. Bertrand Billy kezére hajtotta a fejét. Valóra vált az álma: végre ő is tartozott valakihez. Azon tűnődött, nem suhintott-e néhányat Laureen a varázspálcájával. Mert most már ő is hitt benne. Tényleg. Az öröm úgy áradt szét az asztal körül, mint mogyoróvajas szendvicsen a lekvár. Mindenki mosolygott. Megérkezett a bouillabaisse. Laureen megkóstolta, majd kijelentette, hogy „egészen jó”. Valójában kitűnő volt, mint a homár is, amelyet Bertrandnal együtt olyan gyorsan eltüntettek, hogy végül várniuk kellett a többiekre. Mint mindig, Laureen most is eltűnődött, miért tart a felnőttek esetében olyan sokáig az evés, és miért beszélnek annyit falatozás közben. Ez ugyanis azt jelentette, hogy neki és Bertrand-nak aránytalanul sokat kellett várniuk a desszertre. És bár nem mondta, nagyon remélte, hogy fagylalt is lesz a gyümölcsös lepényhez. – Bertrand? – súgta. A fiú megadóan felsóhajtott, és azt mondta, ezúttal angolul: – Tessék. – Ha akarod, megtanítalak lovagolni. - Bertrand arca felragyogott. – Az jó lenne. Sunny mosolyogva nézte, amint a „csellengők” elindultak az új életük felé. – Ketten maradtunk – súgta oda Macnek. – És még egy hétig St. Tropez-ban lehetünk. Mac a kék foltosan is gyönyörű szempárba nézett. – Egy teljes hétig – tette hozzá álmatagon. – És végre egyedül – sóhajtotta Sunny boldogan. – A kutyákat leszámítva – pontosított Mac.

EPILÓGUS Két hét múlva Mac kényelmes malibui otthonában üldögélt, a teraszon. A korláton pihentette a lábát, a Csendes-óceánt nézte, és az élet nagy kérdésein gondolkodott. Sunny nem sokkal korábban érkezett meg egy pizzával. Egy palack finom kaliforniai vörös – egy Caymus – már ott „levegőzött” az asztalon, a két szék között. Kalóz a szokásos helyén heverészett; orrát kidugta a terasz rácsai között, és a partot fürkészte, hátha előbb-utóbb felfedez valami kergetnivalót, például egy alacsonyan repülő pelikánt vagy egy sirályt. Sunny, Tesoróval az ölében, a régi fém nyugágyon hevert, amelyet Mac háromévi nyaggatás után sem volt hajlandó újabbra cserélni, és egy szelet pizzát tartott a kezében. Körülöttük egyre mélyült az alkonyat. Mac végighordozta tekintetét kicsike családján, majd a háttérben zöldellő, végtelen óceánon és az öböl távoli peremén kigyúló fényeken, és elfogta a boldogság. Megszokhatta volna már ezt a kilátást, mégis mindig talált benne valami újat, varázslatosat. A szíve mélyén ugyanis tipikus malibui srác volt, és tudta, hogy az is marad. – Szuper volt a nyaralás – jegyezte meg Sunny két harapás között. – Szuper – értett egyet Mac. Sunny megremegett, ahogy felerősödött a kora esti szellő. Mac bement a házba, hogy kihozzon neki egy öreg farmeringet. Sunny az arcához szorította az elnyűtt darabot, és mélyen beszívta az illatát. – Miért van az, hogy a fiúingeknek mindig olyan finom illatuk van? – kérdezte,

miközben belebújt. Ekkor megszólalt a telefon. Találkozott a pillantásuk. A csend hirtelen olyan feszessé vált köztük, hogy tapintani lehetett volna. A telefon tovább csörgött. – Ne vedd fel! – kérte Sunny. Mac habozva felemelte a kezét. Megőrült, ha nem vehetett fel egy csengő telefont. Mindamellett tudta, hogy a legtöbb hívás bajt jelent. Sunny forgatni kezdte az ujján a gyönyörű szív alakú gyémánttal díszített gyűrűt. Ő is tudta, hogy Mac életében mit jelentenek a telefonhívások. Még több munkát, még több megoldásra váró rejtélyt. Pedig már biztosra vette, hogy a közeli jövőben találnak egy kis időt arra, hogy összeházasodjanak. Titokban abban bízott, hogy nászút gyanánt visszamennek a szép St. Tropez-ba, és eltöltenek ott pár rendes napot. Végre olyan vakációban lehetne részük, amilyet reméltek, mielőtt a „csellengők” betoppantak az életükbe. De ahhoz arra lett volna szükség, hogy Mac ne vegye fel a telefont. De Mac nem tudott kibújni a bőréből, és felvette. Ahogy arra számítani lehetett.

Utóirat A Chez La Violette-et végül megvásárolta egy ötgyermekes család. A fiatal szülők úgy döntöttek, hogy lebontják a régi épületet, és újat építenek. Olyat, amilyenben, úgy vélték, boldogok lesznek, és kényelmesen el fognak férni mindannyian. Az ősi kolostorhoz azonban nem akartak nyúlni. Az omlatag falakat, a boltíves kerengővel együtt meg akarták hagyni, szemet gyönyörködtető emléknek a zöld hegy tetején. Ahogy a villa nevén sem akartak változtatni. Így, ha csak nevében is, tovább élt a Chez La Violette, örök emléket állítva egy halandó sztárnak. Valenti Picassójáról, amelyet egy alkalommal fizetség fejében kapott Krendlertől, és amelyről azt állította, hogy nem eredeti, kiderült, hogy tényleg hamisítvány. Krendler tehát őt is becsapta. Nem mintha ez az adott pillanatban sokat számított volna, hiszen mindkét férfi börtönben ült, és biztosak lehettek abban, hogy életük végéig ott is maradnak a sokszorosan kiérdemelt rácsok mögött. Mac még mindig szerelmes Sunnyba, és Sunny is Mac-be. Most azt tervezik, hogy a következő nyáron összeházasodnak. Sunny már azt is pontosan tudja, hogy hol: ezúttal egy vidéki angol templomot nézett ki az esküvőhöz. Persze ez még csak terv. És ha Mac ismét felveszi a telefont, valószínűleg az is marad.

KEDVES OLVASÓNK! Az Ulpius-ház kiadó kínálata megtekinthető a wwui.ulpiushaz-hu című honlapon. Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról, hírlevélben tájékoztatjuk olvasóinkat,

amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kepets András Felelős szerkesztő Palkó Katalin Tördelte Névery Tibor, TypoStúdió Kkt. Nyomta és kötötte Alföldi Nyomda Zrt, Debrecen Felelős vezető György Géza vezérigazgató