Lore, Pittacus - Kilencedik Titka

PITTACUS LORE KILENCEDIK TITKA A LORIENI KRÓNIKÁK HARMADIK KÖTETE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Pittacus Lore: The Rise of Nine HarperCollins, 2012, New York Copyright © 2012 by Pittacus Lore

Fordította ILLÉS RÓBERT Szerkesztette SZABÓ GÁBOR Hungarian translation © Illés Róbert, 2012 Hungarian edition © Cartaphilus Könyvkiadó, 2012 ISBN 978-963-266-279-4 ISSN 2062-2996

A KÖNYVBEN LEÍRT ESEMÉNYEK VALÓSAK. A NEVEKET ÉS HELYSZÍNEKET A LÓRIENI HATOK

VÉDELMÉBEN MEGVÁLTOZTATTUK. MÁS CIVILIZÁCIÓK IS LÉTEZNEK. ÉS AKADNAK KÖZTÜK ELLENSÉGESEK IS.

ELSŐ FEJEZET 6A. ez most komoly? A kezemben tartott beszàilo-kártyára pillantok. Nagy, nyomtatott szám és betű jelöli a helyemet. Eltűnődöm, Crayton vajon direkt választotta-e nekem ezt az ülést. Lehet, persze, véletlen is, de az utóbbi

idők történéseinek fényében már nem nagyon hiszek a véletlenekben. Nem lennék meglepve, ha Marina eggyel a hátam mögött ülne, a hetedik sorban, Ella pedig leghátul, a tizedikben. De nem, a két lány szó nélkül lehuppan mellém, és hozzám hasonlóan ők is a gépre felszálló utasokat kezdik tanulmányozni. Akire vadásznak, annak egy pillanatra sem lankadhat a figyelme. Ki tudja, mikor bukkannak fel a mogadoriak? Crayton utolsónak fog felszállni, miután végignézte, ki utazik még ezen a gépen, és csak akkor maradunk a helyünkön, ha a járat teljesen biztonságos. Felhúzom a rolót, és az odalent

sürgölődő szárazföldi személyzetet figyelem. A távolban felsejlenek Barcelona körvonalai. Marina térde idegesen remeg az enyém mellett. A tegnapi csata a mogadoriakkal a tónál, Cépanja halála, a Láda – most pedig tíz év után először hagyja el a várost, ahol a gyerekkorát töltötte. Nem csoda, hogy ideges. – Minden rendben? – kérdezem. Frissen kiszőkített hajam az arcomba hullik, és meghökkenek. Elfelejtettem, hogy reggel befestettem. És ez csak egy az elmúlt negyvennyolc óra változásai közül. – Mindenki veszélytelennek tűnik – suttogja Marina, de a szemét továbbra sem veszi le a széksorok között tolongó

emberekről. – Amennyire meg tudom ítélni, biztonságban vagyunk. – Az jó, de most nem erre gondoltam. – Gyengéden a lábfejére teszem a talpamat, mire abbahagyja az ideges remegést. Bocsánatkérő mosolyt villant rám, aztán tovább pásztázza a fedélzetre lépő utasokat. Néhány másodperc múlva ismét remegni kezd a térde. Most már csak a fejemet ingatom. Sajnálom Marinát. Bezárták egy elszigetelt árvaházba, a Cépanja pedig elfordult tőle. A Cépanja megfeledkezett arról, miért is vagyunk itt, a Földön. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek Marinának: nem akarom, hogy ilyen elveszettnek érezze magát.

Megtanítom ereje kontrollálására, és hogy mikor használja éledező tálentumait. De mindenekelőtt arról akarom meggyőzni, hogy bízhat bennem. A mogadoriak megfizetnek azért, amit tettek. Amiért elvették oly sok szerettünk életét itt, a Földön és a Lorienen. Személyes küldetésemnek tekintem, hogy mind egy szálig kiirtsam őket, és biztos vagyok benne, hogy Marina is bosszút akar állni. Nemcsak a legjobb barátját veszítette el Héctor személyében, de a Cépanját is a szeme láttára ölték meg – akárcsak nekem. Ezt a terhet örökké a váltunkon fogjuk cipelni. – Mi a helyzet odalent, Hatodik? – kérdezi Ella áthajolva Marina fölött.

Visszafordulok az ablak felé. A földi személyzet nekiáll elpakolni a felszerelését, elvégzik az utolsó ellenőrzéseket. – Eddig minden rendben. Az ülésem közvetlenül a szárny fölött van, s ennek kimondottan örülök. Nemegyszer szükségem volt már a tálentumaimra, hogy kimentsek egy-egy pilótát szorult helyzetéből. Egyszer DélMexikó fölött telekinézissel emeltem feljebb egy gép jobb szárnyát néhány fokkal, alig néhány másodperccel azelőtt, hogy egy hegyoldalnak csapódott volna. Tavaly százhuszonnégy utast mentettem ki egy gyilkos erejű viharból Kansas fölött, amikor egy

áthatolhatatlannak tűnő jéghideg felhőrétegbe keveredtünk. Hála nekem, úgy száguldottunk keresztül rajta, mint puskagolyó egy léggömbön. Amikor a földi személyzet elhagyja a gépünket, Ellával együtt én is a folyosóra szögezem a tekintetemet. Mindketten türelmetlenül várjuk Craytont. Ha felszáll, az azt jelenti, hogy minden rendben. Legalábbis egyelőre. Minden ülés foglalt, csak Ella mögött van egy szabad hely. Hol lehet? Ismét a szárnyra pillantok, körbepásztázok a tekintetemmel, hátha meglátok valami szokatlant. Előrehajolok, és a székem alá csúsztatom a hátizsákomat. Gyakorlatilag üres, könnyedén össze

tudom hajtani. Crayton vette nekem a repülőtéren. Átlagos tinédzsereknek kell látszanunk, mondta, mintha iskolai kirándulásra indulnánk. Ezért van egy biológia munkafüzet Ella ölében. – Hatodik – szólít meg Marina, idegesen ki-be kapcsolgatva a biztonsági öv csatját. – Igen? – Te már repültél, ugye? Marina mindössze egy évvel idősebb nálam. De komoly, okos tekintetével és új, vállig érő frizurájával akár felnőttnek is elmenne. Bár most éppen a körmét rágja, a térdét pedig a mellkasához húzza, mint egy rémült

kisgyerek. – Igen – bólintok. – Nem olyan vészes. Sőt, ha megnyugszol, egészen káprázatos élmény. A gépen ülve ismét eszembe jut a Cépanom, Katarina. Nem mintha valaha is repültünk volna együtt. De kilencéves koromban egy clevelandi sikátorban majdnem végzett velünk egy mogadori. Az eset – és a mindkettőnket beterítő hamu – nagyon megviselt bennünket. Katarinával ezután Dél-Kaliforniába költöztünk. Omladozó, kétszintes faházunk a tengerpart közelében állt, gyakorlatilag a Los Angeles-i Nemzetközi Repülőtér szomszédságában, óránként több száz repülőgép zúgott el a fejünk fölött,

rendre megzavarva Katarina óráit és azt a kevéske szabadidőmet, amit egyetlen barátnőmmel, Ashley-vel, a szomszédban lakó, vézna kislánnyal töltöttem. Hét hónapig éltünk a repülőgépek morajában. Reggel a hangjukra ébredtem, amint felkelt a nap. Éjszaka baljós kísértetekként próbáltak ébren tartani, azt sugallva, hogy egy pillanatra sem lankadhat a figyelmem, minden pillanatban készen kell állnom arra, hogy kiugorjak a takaró alól, és bepattanjak a kocsiba. Mivel Katarina nem engedte, hogy elkóboroljak a háztól, délutánjaimnak is a repülőgépek adták meg a háttérzaját.

Egy napon, amikor egy fejünk fölött elszálló hatalmas repülőgép megrezegtette a műanyag poharunkba töltött limonádét, Ashley így szólt: – Anyuval a jövő hónapban meglátogatjuk nagyit. Alig várom már! Te ültél már repülőn? Ashley folyton azokról a helyekről beszélt, ahol a családjával járt, meg hogy ott miket csináltak. Tudta, hogy mi Katarinával sosem mozdulunk ki otthonról, és szeretett dicsekedni. – Nem igazán – feleltem. – Mi az, hogy „nem igazán”? Vagy ültél, vagy nem. Nyugodtan bevallhatod. Nem, és kész. Emlékszem, hogy elvörösödtem

szégyenemben. Szavai az elevenembe találtak. Végül csak ennyit mondtam: – Nem, még sosem ültem repülőgépen. Szerettem volna az arcába vágni, hogy valami sokkal nagyobbal utaztam, valamivel, ami mellett eltörpülnek a földi repülőgépek. Szerettem volna az orra alá dörgölni, hogy űrhajóval érkeztem a Földre egy másik bolygóról, aminek Lórién a neve, és több mint százmillió mérföldre van innen. De nem tettem, mert tudtam, hogy titokban kell tartanom a Lorient. Ashley kinevetett. Aztán anélkül, hogy elbúcsúzott volna, hazaszaladt, hogy üdvözölje a munkából érkező apukáját.

– Miért nem utaztunk még soha repülőgéppel? – kérdeztem Katarinát aznap este, miközben a hálószoba rolóján keresztül kukucskált ki a sötétbe. – Hatodik – fordult felém, majd gyorsan ki is javította magát. – Illetve Veronica. A repülőgépek túl veszélyesek számunkra. Könnyen csapdába eshetünk. Gondolj csak bele, mi történne, ha a mogok követnének minket a fedélzetre, és ez csak több ezer méteres magasságban derülne ki. Pontosan tudtam, mi történne. Magam elé tudtam képzelni a zűrzavart, ahogy az utasok sikoltozva buknának az ülések alá, miközben hatalmas termetű földönkívüli katonák száguldanak végig

a széksorok közti folyosón, kivont karddal a kezükben. Ettől függetlenül továbbra is vágytam arra, hogy valami olyan hétköznapi és emberi dolgot tegyek, mint repülőgéppel utazni egyik városból a másikba. Úgy éltem a Földön, hogy bizonyos tevékenységeket, amelyek a korombeli gyerekek számára természetesek voltak, sosem próbálhattam ki. Legtöbbször még ahhoz sem maradtunk elég ideig egy helyen, hogy megismerkedjem más gyerekekkel, a barátkozásról nem is beszélve – Ashley volt az első lány, akit Katarina egyáltalán beengedett a házunkba. Néha, mint például Kaliforniában, suliba sem jártam, mert Katarina így tartotta biztonságosabbnak.

Tudtam, miért van minderre szükség, hogyne tudtam volna. Általában nem is zavart. De Katarina is látta rajtam, mennyire bánt Ashley lekezelő viselkedése. Valószínűleg feltűnt neki, hogy szokatlanul csendes és magamba forduló lettem a rá következő napokban, mert legnagyobb meglepetésemre vett nekünk két jegyet Denverbe meg vissza. Az úti cél lényegtelen volt, tudta, hogy csak a repülés élményére vágyom. Alig vártam, hogy elmondhassam Ashley-nek. De az utazás napján, a repülőtér előtt állva, Katarina elbizonytalanodott. Idegesnek tűnt. Ujjaival rövid, fekete hajába túrt. Előző éjjel vágta le és

festette be, közvetlenül azelőtt, hogy új iratokat készített magának, öttagú család haladt el mellettünk a járdán, nehéz csomagokat vonszolva maguk után. Balra tőlem egy édesanya vett könnyes búcsút két lányától. Annyira szerettem volna csatlakozni hozzájuk, részesévé válni ennek a hétköznapi jelenetnek! Katarina mindenkit alaposan megvizsgált körülöttünk, mialatt én türelmetlenül fészkelődtem mellette. – Nem – jelentette ki végül Katarina. – Nem megyünk. Sajnálom, Veronica, de túl nagy a kockázat. Szótlanul hajtottunk haza, a fejünk fölött elsuhanó repülőgépek dübörgése beszélt helyettünk. Amikor hazaértünk, és kiszálltam a kocsiból, Ashley-t

pillantottam meg, amint a házuk lépcsőjén ül. Rám nézett, és szájával hangtalanul ezt a szót formázta: hazudós. Úgy éreztem, nem élem túl a megaláztatást. De a sors iróniája, hogy tulajdonképpen igaza volt. Tényleg hazudós voltam. Hazudtam attól a pillanattól fogva, hogy megérkeztem a Földre. Mi a nevem, honnan jöttem, hol van az apám, miért nem alhatok ott senkinél – hazugság volt minden, és tudtam, hogy ezért vagyok még életben. De amikor Ashley hazudósnak nevezett egy olyan szituációban, amikor kivételesen igazat mondtam, elmondhatatlanul dühös lettem.

Felrohantam a szobámba, magamra csaptam az ajtót, és belebokszoltam a falba. Meglepetésemre az öklöm akadály nélkül áthatolt rajta. Katarina feltépte az ajtót, és konyhakéssel a kezében rontott be. Hallotta a zajt, és azt hitte, itt vannak a mogok. Amikor meglátta a lyukat a falban, rájött, hogy valami megváltozott bennem. Leeresztette a kést, és elmosolyodott. – A mai nap nem arról lesz nevezetes, hogy felszálltál egy repülőgépre, hanem arról, hogy elkezdődik a kiképzésed. Most, hét évvel később, a repülőgépen ülve Marinával és Ellával,

még mindig a fejemben visszhangoznak Katari-na szavai: „Ott könnyen csapdába eshetünk.” De most már sokkal jobban fel vagyok készülve erre az eshetőségre, mint annak idején Katarinával. Számtalanszor repültem azóta, és sosem akadt semmi probléma. Ugyanakkor ez az első alkalom, hogy nem láthatatlanul lopództam fel a fedélzetre. Tudom, hogy sokkal erősebb vagyok, mint korábban. És napról napra erősebb leszek. Ha mog katonák rontanának rám a gép orrából, nem egy megszeppent fiatal lánnyal találnák szemben magukat. Tudom, mire vagyok képes; katona lett belőlem, harcos. Vadász vagyok, nem préda.

Marina elengedi a térdét, kihúzza magát ültében, és hosszan kifújja a levegőt. Alig hallható hangon így szól: – Félek. Szeretném, ha már felszállnánk. – Nem lesz semmi baj – nyugtatom. Elmosolyodik, én pedig viszonzom a mosolyát. Marina tegnap a csatatéren bizonyította, hogy erős szövetséges, aki lenyűgöző tálentumokkal rendelkezik. Tud lélegezni a víz alatt, lát a sötétben, képes meggyógyítani a betegeket és a sebesülteket. Mint minden Védő, ő is rendelkezik a telekinézis képességével. És mivel ennyire közel vagyunk egymáshoz a sorban – én Hatodik vagyok, ő Hetedik –, a köztünk lévő

kapocs is különleges. Amíg a védővarázslat élt, és csak sorrendben lehetett megölni minket, a mogadoriaknak előbb velem kellett volna végezniük ahhoz, hogy őhozzá eljussanak. Márpedig rajtam sosem jutottak volna túl. Ella néma csöndben ül Marina másik oldalán. Miközben Craytont várjuk, kinyitja a biológiakönyvet az ölében, és a lapokra mered. Már éppen szólni akarok neki, hogy nem kell túlzásba vinni a színjátékot, amikor rájövök, hogy nem is olvas. Lapozni próbál az akaraterejével, a telekinézist használva, de nem történik semmi. Ella aeternus, aki képes váltogatni

az életkorát. De még fiatal, és a tálentumai egyelőre nem fejlődtek ki. Majd megjelennek, ha elérkezik az ideje, nem lehet siettetni őket. Ella a második űrhajóval érkezett a Földre, amelynek létezéséről egészen addig sejtelmem sem volt, míg John Smith, Negyedik, nem beszélt arról, hogy látta a látomásaiban. Ella akkor még csecsemő volt, vagyis ez azt jelenti, hogy most majdnem tizenkét éves. Crayton nem a hivatalos Cépanja, mert nem maradt rá idő, hogy hivatalosan kijelöljenek mellé egyet. De ő is ugyanazt a feladatot kapta, mint az összes többi Cépan: segíteni Ellának, hogy tovább tudja fejleszteni a

tálentumait. Azt is tőle tudom, hogy a hajójukon volt néhány kiméra, lórin állatok, akik képesek változtatni az alakjukat, és velünk együtt harcolnak. Örülök, hogy Ella itt van. Első, Második és Harmadik halála után csak hatan maradtunk. Ellával már heten vagyunk. A hét szerencsés szám. Ezt mondják, akik hisznek a szerencsében. Én nem. Én az erőben hiszek. Végre-valahára felbukkan Crayton, kezében egy fekete aktatáskával. Napszemüveget visel és barna zakót, ami mintha nagy lenne rá. Karakteres álla alatt kék csokornyakkendő virít, ő a tanárunk. – Sziasztok, lányok – mondja mellénk érve.

– Mr. Collins – üdvözli Ella. – Minden hely foglalt – szólal meg Marina. Ez azt jelenti, hogy a fedélzeten minden rendben. – Megpróbálok aludni – teszem hozzá, ami az előre megbeszélt kód szerint annyit tesz: odalent is minden oké. Crayton bólint, és elfoglalja az Ella mögötti ülést. Aztán előrehajolva Marina és Ella közé, így szól: – Használjátok ki a gépen töltött időt. Tanuljatok szorgalmasan! Ez azt jelenti, hogy egy pillanatra se lankadjon az éberségünk. Amikor először találkoztunk, nem tudtam, mit gondoljak Craytonról.

Szigorú, hirtelen haragú férfi, de láthatóan helyén van a szíve, a világról és a jelenlegi eseményekről pedig elképesztően sokat tud. Hivatalos vagy sem, nagyon is komolyan veszi ezt a Cépan-szerepet. Azt mondja, bármelyikünkért képes lenne meghalni. Bármire hajlandó, hogy legyőzze a mogadoriakat; bármire, ami segít beteljesíteni a bosszúnkat. Hiszek neki. Ennek ellenére vonakodva szálltam fel erre az Indiába tartó gépre. Minél hamarabb vissza akartam térni az Egyesült Államokba Johnhoz és Samhez. De tegnap a gát tetején, ami a tó környéki csata helyszíne mellett magasodik, Crayton beszélt nekünk Setrákus Ráról, a nagyhatalmú mogadori

vezetőről, aki hamarosan megérkezik a Földre, de az is lehet, hogy már itt van. Ez azt jelenti, hogy a mogadoriak felfogták, komoly fenyegetést jelentünk rájuk nézve, és magasabb fokozatba fognak kapcsolni. Setrákus gyakorlatilag sebezhetetlen. Egyedül Pittacus Lore, a leghatalmasabb Lorieni Bölcs tudná legyőzni. Elborzadtunk. Mit jelent számunkra az, hogy Setrákus sebezhetetlen? Amikor Marina feltette ezt a kérdést, Crayton még sokkolóbb válasszal állt elő, olyan információval, amit minden Cépan tudott. Az egyik Védő – valamelyikünk – ugyanolyan hatalommal rendelkezik, mint Pittacus. Egyikünkből ugyanolyan erős harcos

válik, mint amilyen ő volt, és képes lesz legyőzni Setrákus Rát. Csak reménykedhetünk, hogy nem Első, Második vagy Harmadik volt az, hanem valaki az életben maradtak közül. Ha így van, akkor még maradt esélyünk. Csak ki kell várnunk, hogy kiderüljön, melyikünk az, és remélni, hogy minél előbb megnyilvánul ez az erő. Crayton úgy gondolja, hogy megtalálta – a Védőt, aki Pittacus nyomdokaiba léphet. – Olvastam egy indiai fiúról, aki a jelek szerint elképesztő erővel rendelkezik – mondta. – Fent él a Himalájában. Egyesek szerint a hindu istenség, Visnu reinkarnációja, mások viszont

földönkívülinek tartják, aki képes változtatni az alakját. – Úgy, mint én, apa? – kérdezte Ella. Apa-lánya kapcsolatuk teljesen meglepett. Féltékenység hasított belém. Féltékenység, amiért neki még megvan a Cépanja, akihez útmutatásért fordulhat. – Ő nem az életkorát változtatja, Ella. Vadállatokká és más lényekké tud átváltozni. Minél többet olvasok róla, annál biztosabb vagyok benne, hogy ő is a Védők közé tartozik, és egyre jobban hiszem, hogy talán ő lehet az, aki az összes tálentummal rendelkezik, aki felveheti a harcot Setrákusszal, és megölheti. Minél előbb meg kell

találnunk. Jelen pillanatban nem szívesen vágok bele egy újabb Védő hiábavaló keresésébe. Tudom, hol van John, illetve hogy hol kellene lennie. Hallom Katarina hangját, aki azt mondja, hallgassak az ösztöneimre, márpedig az ösztöneim azt mondják, mindenekelőtt Johnnal lépjek kapcsolatba. Az a legkevésbé kockázatos lépés. Egyértelműen kevésbé kockázatos, mint átrepülni a világot Crayton megérzésére és néhány internetes pletykára hagyatkozva. – Lehet, hogy csapda – érveltem. – Mi van, ha azokat a híreket szándékosan azért helyezték el az interneten, hogy tőrbe csaljanak minket?

– Megértem az aggodalmadat, Hatodik, de bízz bennem, én vagyok az álhírek nagymestere. Ez nem az. Túl sok, egymástól független forrás állítja ugyanazt. És ami a legfontosabb: ez a fiú Indiában nem menekül. Nem próbál elrejtőzni. Egyszerűen csak van, és nagyon erősnek tűnik. Ha valóban közétek tartozik, meg kell találnunk még a mogadoriak előtt. Amint ezzel a küldetéssel végzünk, irány Amerika, és megkeressük Negyediket – mondta Crayton. Marina rám pillantott. Legalább annyira meg akarta találni Johnt, mint én – követte a róla szóló híreket a neten, és ösztönösen érezte, hogy közénk tartozik.

Amit aztán én megerősítettem. – Megígéred? – kérdezte Craytontól. A férfi bólintott. A kapitány hangja riaszt fel merengésemből. Felszálláshoz készülődünk. Legszívesebben eltéríteném a gépet Nyugat-Virginia felé. Ahol John és Sam vár rám. Remélem, jól vannak. Lelki szemeim előtt Johnt látom egy cellában raboskodni. Nem lett volna szabad beszélnem neki a mogok támaszpontjáról a hegyekben, mert aztán John mindenáron vissza akarta szerezni a Ládáját, sehogy sem tudtam lebeszélni róla, hogy hagyja ott. A repülőgép ráfordul a felszállópályára, mire Marina megragadja a csuklómat.

– Bárcsak itt lenne Héctor! Biztos mondana valami okosat, amitől jobban érezném magam. – Nyugi, nem lesz semmi baj – szólal meg Ella, és megfogja Marina másik kezét. – Mi itt vagyunk. – Én meg mindjárt kitalálok valami okosat – ajánlom fel. – Köszi – mondja Marina, bár leginkább egy csuklásnak hangzik, nem szónak. Hagyom, hogy a csuklómba vájja a körmeit. Bátorítóan rámosolygok, és egy perc múlva a levegőbe emelkedünk.

MÁSODIK FEJEZET Két napja szenvedek.Hol elvesztem az eszméletemet,hol újra magamhoz térek. Hallucinálok. A mogadoriak hegyét körülvevő kék erőtér hatása sokkal tovább tart, mint azt Kilencedik mondta. Mind mentálisan, mind fizikailag. Izmaim percenként görcsbe rándulnak, és kínzó fájdalom hasít beléjük. Azzal próbálom elterelni a

figyelmemet a gyötrelemről, hogy körbehordozom a tekintetem a lepusztult ház apró hálószobáján. Kilencedik készakarva sem választhatott volna ennél gusztustalanabb helyet. Nem bízhatok a szememben. Figyelem, ahogy a sárga tapéta mintái életre kelnek, és hangyákként masíroznak át a penészfoltokon. A repedezett mennyezet mintha lélegezne, rémisztő sebességgel emelkedik és süllyed. A hálószoba és a nappali között jókora, egyenetlen szélű lyuk tátong, mintha légkalapáccsal ütötték volna a falon. Összegyűrt sörös dobozok hevernek a szobában, a lambériát valami rágcsáló forgácsolta szét. Motozást hallok kintről a fák közül, de túl gyenge vagyok ahhoz, hogy

kinézzek az ablakon. Tegnap éjjel arra ébredtem, hogy csótány mászik az arcomon. Alig volt annyi erőm, hogy lesöpörjem magamról. – Hé, Negyedik! – hallom a falba vágott lyuk túloldaláról. – Ébren vagy már? Ebédidő van, gyere, mert kihűl a kajád! Nagy nehezen képes vagyok feltápászkodni. Zúgó fejjel átbotorkálok az egykori nappaliba, és lerogyok a kopott szürke szőnyegre. Tudom, hogy Kilencedik itt van valahol, de képtelen vagyok annyi ideig nyitva tartani a szemem, hogy megtaláljam. Semmi másra nem vágyom, mint hogy Sarah ölébe hajthassam a fejem. Vagy

Hatodikéba. Mindegy. Képtelen vagyok normálisan gondolkodni. Valami meleg csöppen a vállamra. A hátamra gördülök, és meglátom Kilencediket, amint a plafonon ül fölöttem, hosszú fekete haja lefelé lóg. Eszik valamit, a keze tiszta ragacs. – Most hol vagyunk? 1 kérdezem. Az ablakon beáramló napfény annyira bántja a szememet, hogy be kell csuknom. Még több alvásra van szükségem. Kellene valami, bármi, amitől kitisztul a fejem, és visszanyerem az erőmet. Kitapintom a nyakamban hordott kék amulettet, hátha sikerül valahogy energiát nyernem belőle, de hideg marad. – Nyugat-Virginia északi részén – feleli Kilencedik két harapás között. –

Kifogyott a benzin, nem emlékszel? – Halványan – suttogom. – Hol van Bernie Kosar? – Odakint. Megállás nélkül járőrözik. Nagyon zsír kis élőlény. Áruld már el, Negyedik, hogyhogy épp melletted kötött ki annyi Védő közül? A szoba sarkába kúszok, és a falnak vetem a hátamat. – BK már a Lorienen is velem volt. Akkor még Headley-nek hívták. Gondolom, Henri ötlete volt, hogy hozzuk magunkkal. Kilencedik ledob egy apró csontot a plafonról. – Kölyökként nekem is voltak

kiméráim. A nevükre nem emlékszem, de még mindig látom őket magam előtt, ahogy a ház körül futkároznak. A háborúban pusztultak el, miközben a családomat védték. – Kilencedik egy pillanatra elhallgat, és összeszorítja az állkapcsát. Ez az első alkalom, hogy leveti a keményfiú álarcot. Jó látni, hogy ilyen is tud lenni, még ha nem is tart sokáig. – Legalábbis a Cépanom így mesélte. Csupasz lábfejemre meredek. – Hogy hívták a Cépanodat? – Sándor – feleli, és feláll a plafonon. Az én cipőm van rajta. – Különös. Szó szerint fel sem tudom idézni, mikor mondtam ki utoljára a nevét hangosan. Van, hogy az arca is alig

jut eszembe. – Kilencedik hangja megkeményedik, és behunyja a szemét. – De így megy ez, gondolom. Mindegy. Ők feláldozhatóak. Utolsó mondata sokkolóan hat rám. – Henri nem volt feláldozható, és Sándor sem! Egyetlen lórin sem feláldozható. És add vissza a cipőmet! – Kilencedik a szoba közepére rúgja a cipőmet, majd komótosan végigballag a plafonon, és lesétál a szemközti falon. – Jól van, haver, nyugi. Én is tudom, hogy nem volt feláldozható. De néha könnyebb így gondolnom rá, érted? Igazság szerint Sándor fantasztikus Cépan volt. – Kilencedik leér a padlóra, és fölém magasodik. Elfelejtettem,

milyen magas. Félelmetes. Az orrom alá dug egy maroknyit abból, amit evett. – Kérsz? Mert ha nem, én megeszem. A látványtól felkavarodik a gyomrom. – Mi ez? – Grillezett nyúl. Igazi ínyencfalat. Nem merem kinyitni a számat, mert félek, hogy elhányom magam. Inkább visszabotorkálok a hálószobába, ügyet sem vetve Kilencedik gúnyos nevetésére. A hálószoba ajtaja annyira el van vetemedve, hogy alig lehet becsukni, de igyekszem minél szorosabbra zárni. Lefekszem a padlóra, összegyűrt pulóveremet használom párnának, és közben azon gondolkodom, hogy kerültem ide, hogyan jutottam

idáig. Henri nélkül. Sam nélkül. Sam a legjobb barátom, és még mindig nem bírom elhinni, hogy ott hagytuk. A körültekintő, hűséges, segítőkész Sam – akivel hónapokig utaztunk és harcoltunk egymás oldalán – pontosan az ellentéte Kilencediknek. Kilencedik vakmerő, arrogáns, önző és végtelenül goromba. Lelki szemeim előtt látom Samet a mogok barlangjában, amint hátát a falnak vetve tüzel a rárontó mogadori katonák gyűrűjében. Nem tudtam érte menni. Nem tudtam megmenteni. Elszántabban kellett volna harcolnom, gyorsabban futnom. Nem lett volna szabad Kilencedikre hallgatnom, vissza kellett volna mennem Samért. Ő biztosan

megtette volna értem. A rám törő bűntudat teljesen megbénít. Végül elalszom. Sötét van. Már nem a hegyvidéki házban vagyok Kilencedikkel. Már nem érzem a kék erőtér fájdalmas utóhatását. A fejem végre kitisztult, bár fogalmam sincs, hol vagyok, és hogyan kerültem oda. Segítségért kiáltok, de nem hallom a saját hangomat, noha érzem, hogy mozog az ajkam. Kinyújtott kézzel csoszogok előre. A tenyerem hirtelen világítani kezd. A Lumen. Eleinte csak halványan pislákol, de gyorsan vakító fénycsóvává erősödik. – John. – Rekedtes hang suttogja a nevemet. Körbevezetem a fényt a kezemmel,

hogy lássam, hová kerültem, de minden irányból üres sötétség vesz körül. Egy látomásban vagyok. A föld felé fordítom a tenyeremet, hogy a Lumen világítsa az utat előttem, és elindulok a hang irányába. A rekedtes suttogás egyre a nevemet ismételgeti. Fiatal, rémült hang. Aztán egy másik hang szólal meg: goromba, szaggatott, parancsoló. A hangok fokozatosan kitisztulnak. Sam az, elveszett barátom, és Setrákus Ra, a legnagyobb ellenségem. Érzem, hogy közeledem a mogadoriak támaszpontjához. Látom a kék erőteret, annak a sok fájdalomnak a forrását. Valami miatt tudom, hogy ezúttal nem fog kárt tenni bennem, és habozás nélkül

áthaladok rajta. Nem a saját sikolyomat hallom, hanem Samét. Megkínzott hangja betölti a koponyámat, ahogy belépek a hegy belsejébe, és elindulok az útvesztőszerű alagutakon. Látom a nemrégiben lezajlott csata nyomait. Megperzselt falak árulkodnak arról, hogy az üzemanyag-tartályokra dobtam a zöld lávagolyót, s tűzbe borítottam az egész alsó szintet. Áthaladok a spirális ívű párkányzattal szegélyezett központi csarnokon. Rálépek a kőhídra, amelyen Sammel láthatatlanul keltünk át. Nem állok meg, folytatom utamat a mellékfolyosók és alagutak labirintusában, s közben kénytelen vagyok a legjobb barátom velőtrázó üvöltését hallgatni.

Mielőtt odaérnék, már tudom, hová tartok. A meredek lejtő egy börtöncellákkal szegélyezett tágas terembe vezet. Ott vannak. Setrákus Ra a terem közepén áll. H a t a l m a s termetű, visszataszító alak. És ott van Sam is. Szűk, gömb alakú ketrecben lóg mellette. A saját, külön bejáratú kínzókamrája. Sam kifeszített karját és lábát láncok rögzítik a gömb négy pontjához. Csövek futnak fölötte, amikből gőzölgő folyadék csöpög különböző testtájaira. A ketrec alján tócsába gyűlt Sam vére. Három méterre állok meg tőlük. Setrákus Ra megérzi a jelenlétemet, és megfordul. Nyakában a három

meggyilkolt Védő lórin amulettje himbálózik. A nyakán végigfutó sebhely sötét energiáktól lüktet. – Rég láttuk egymást – mordul fel Setrákus Ra. Kinyitom a számat, de nem jön ki rajta hang. Sam felém fordítja kék szemét, de nem tudom megmondani, hogy lát-e. Újabb forró cseppek hullanak Sam csuklójára, mellkasára, térdére és lábfejére. Egy vastagabb sugár az arcát éri, és lecsorog a nyakára. Sam szenvedése láttán végre megjön a hangom. – Engedd el! – kiáltom. Setrákus Ra tekintete megkeményedik. A nyakában lógó

amulettek felragyognak, mire válaszul az enyém is izzani kezd. A kék loralit égeti a bőrömet, aztán hirtelen lángra lobban, és a tálentumom átveszi az irányítást. Hagyom, hogy a tűz felkússzon a vállamra. – Elengedem, ha visszajössz, és megküzdesz velem – mondja. Vetek egy gyors pillantást Samre, és látom, hogy elveszítette a fájdalommal vívott küzdelmet. Feje a mellére bukott. Elájult. Setrákus Ra Sam meggyötört testére mutat, és így szól: – A sorsa a te kezedben van. Ha nem jössz el, megölöm, és aztán mindnyájatokat egyenként. Ha eljössz,

megkímélem az életüket. Hangot hallok, ami engem szólongat. Azt mondja, indulnunk kell. Kilencedik. Zihálva ülök fel, kipattan a szemem. Szakad rólam a víz. Keresztülbámulok a falon tátongó lyukon, és beletelik néhány másodpercbe, mire rájövök, hol is vagyok. – Kelj föl, haver! – kiabál Kilencedik a másik szobából. – Csomó dolgunk van! Feltérdelek, és remegő kézzel kitapintom a nyakamban lógó amulettet. Tiszta erőből megszorítom, hátha sikerül kiűzni a fejemből Sam sikolyát. Kivágódik a szoba ajtaja. Kilencedik áll az ajtónyílásban, kezével megtörli az arcát.

– Komolyan beszélek, testvér. Szedd össze a holmidat! El kell tűnnünk innen.

HARMADIK FEJEZET

Nehéz pàràs levegö fogad minket.Ahogy kilépünk. Új-Delhi repülőteréről. A járdán sétálunk, Marina Ládája Crayton hóna alatt lapul. Tülkölő kocsik araszolnak a zsúfolt utakon. Mind a négyen feszülten keressük a jeleket, amelyek arra utalhatnak, hogy követnek bennünket. Elérünk egy kereszteződéshez, és minden oldalról körülvesz minket a tömeg. Nők tülekednek jókora kosarakat egyensúlyozva a fejükön; vállukon vizesvödröt cipelő férfiak kiabálnak ránk, hogy menjünk az útból. A szagok, a zajok, ennek a nyüzsgő világnak a fizikai közelsége szinte elviselhetetlen. De éberek maradunk. Az utca túloldalán forgalmas piacot

pillantunk meg, ami mintha mérföldekre nyúlna el. Gyerekek rohannak meg minket eladásra kínált csecsebecséikkel, de udvariasan visszautasítjuk a faragott tárgyakat és az elefántcsontból készült ékszereket. Lenyűgöz ez a szervezett káosz, boldogan figyelem ezt az életteli kavalkádot, és örülök, hogy egy pillanatra megfeledkezhetek a háborúnkról. – Most hová megyünk? – kérdezi Marina túlkiabálva az utcazajt. Crayton az utcát pásztázza a tekintetével. – Most, hogy eltávolodtunk a reptértől és a biztonsági kameráktól, azt hiszem, fogunk egy... – Taxi fékez az orrunk előtt csikorgó kerekekkel, és a

sofőr kitárja előttünk az ajtót. – Taxit – fejezi be a mondatot Crayton. – Kérem. Hová vihetem önöket? – kérdezi a sofőr. Fiatal, és idegesnek tűnik, mintha ez lenne az első munkanapja. Marina vagy megsajnálja, vagy bármire hajlandó, hogy megszabaduljon a tömegtől, mert habozás nélkül beszáll a kocsi hátsó ülésére. Crayton megad a sofőrnek egy címet, miközben behajtogatja magát az anyósülésre. Ellával hátraülünk Marina mellé. A sofőr bólint, és beletapos a gázba, mire mindnyájan a repedezett műanyagülésekbe préselődünk. Új-Delhi

színei és hangjai elmosódnak mellettünk. Autók, riksák, kecskék és tehenek között cikázunk. Olyan sebességgel vesszük be a kanyarokat, hogy csodálkozom, nem billen fel az autó. Többször is csak egy hajszálon múlik, hogy nem gázolunk halálra gyalogosokat. Egy idő után úgy döntök, az lesz a legjobb, ha kicsit elengedem magam. Hol jobbra, hol balra dőlünk a hátsó ülésen. Csak úgy tudjuk elkerülni, hogy a kocsi mocskos padlójára zuhanjunk, ha egymásba vagy valami szilárd pontba kapaszkodunk. A taxi egyszer felhajt a padkára, és végigszáguld egy szűk járdaszakaszon, hogy kikerülje a dugót, őrültség, amit művelünk, de be kell vallanom, minden pillanatát élvezem. Az évek óta tartó

menekülés, bujkálás és harc igazi adrenalinfüggővé tett. Marina két kézzel kapaszkodik az előtte lévő fejtámlába, és nem néz se jobbra, se balra. Ella viszont áthajol rajta, hogy minél többet lásson. A sofőr figyelmeztetés nélkül félrekapja a kormányt, és végigszáguld egy hosszú, raktárépületekkel szegélyezett úton. A raktárak előtt férfiak strázsálnak AK-47-esekkel a kezükben. Sofőrünk biccent nekik, ahogy elhúzunk mellettük. Crayton hátrapillant a válla fölött. Gondterhelt arca láttán görcsbe rándul a gyomrom. Az utca hirtelen kiürül, egyetlen autót sem látni rajtunk kívül. – Hová visz minket? – fordul

Crayton dühösen a sofőrhöz. – Dél felé kellene mennünk, maga meg északnak hajt. – Marina felkapja a fejét, és Ellával kérdő pillantást vetnek rám. A kocsi hirtelen csikorgó kerekekkel megáll, a sofőr kiugrik az ajtón, és a földön hemperegve messzire gördül az autótól. Furgonok és ponyvás platójú kisteherautók vesznek körül bennünket. Mindegyik autónak ugyanolyan elmosódott piros minta virít az ajtaján, de nem tudom elolvasni. Férfiak ugrálnak elő a furgonokból gépfegyvert szegezve ránk. Most aztán tényleg beindul az adrenalintermelésem. Ahogy harc előtt mindig. Marinára nézek, és látom, hogy

kiül az arcára a rettegés, de tudom, hogy rám hallgatni fog. Igyekszem nyugodt maradni. – Készen álltok? Marina? Ella? Bólintanak. Crayton felemeli a kezét. – Várj! Nézd azokat a teherautókat, Hatodik! Az ajtókat! – Mi az? – kérdezi Ella. – Mi van az ajtókon? A fegyveresek közelebb jönnek, egyre ingerültebben kiáltoznak. Túlságosan lefoglal a közvetlen veszély ahhoz, hogy felfogjam, miről beszél Crayton. Ha fegyvert fognak rám vagy a szeretteimre, mindig gondoskodom róla, hogy megbánják.

Marina kipillant az ablakon. – Odanézz, Hatodik! Azok a számok... Végre én is meglátom, mit bámulnak mindnyájan, miközben Marina oldalán vadul feltépik az ajtót. A furgonok ajtaján az elmosódott minta egy nyolcas. – Kifelé! – ordít ránk egy férfi. – Tegyétek, amit mond – suttogja Crayton higgadtan. – Egyelőre fogadjunk szót nekik. Óvatosan, feltartott kézzel mászunk ki a kocsiból. Mindnyájan megbabonázva bámuljuk a teherautók ajtajára festett számokat. Valószínűleg túl lassúak vagyunk, mert az egyik férfi türelmetlenül meglöki Ellát, aki ettől

elveszíti az egyensúlyát, és orra bukik. Képtelen vagyok visszafogni magam. Nem érdekel, hogy Nyolcadik emberei-e vagy sem, egy tizenkét éves kislányt akkor sem lökünk föl. Akaraterőmmel a levegőbe emelem a fickót, és áthajítom az utca túloldalán álló raktárépület tetejére. Társai pánikba esnek, vadul hadonásznak a fegyvereikkel, és idegesen kiabálnak egymással. Crayton megragadja a karomat. – Derítsük ki, mit keresnek itt, és hogy ismerik-e Nyolcadikat. Ha kell, majd utána elbánunk velük. – Még mindig dühösen lerázom magamról a kezét, de bólintok. Igaza van: nem tudjuk, mit akarnak tőlünk. Könnyebb kideríteni, ha el tudják mondani.

Magas, szakállas pasas száll ki az egyik ponyvás teherautóból, fején piros svájci sapka. Lassan elindul felénk. Magabiztos mosoly ül az arcán, de a tekintete óvatos. Kisméretű fegyver markolata kandikál ki a pisztolytáskájából. – Jó napot! – üdvözöl minket erős akcentussal. – Grahis Sarma vagyok, a Visnu Nacionalistái Nyolc lázadócsoport parancsnoka. Békések a szándékaink. – Akkor minek a fegyverek? – kérdezi Crayton. – A fegyverek azért kellenek, hogy meggyőzzük önöket, tartsanak velünk. Tudjuk, kicsodák, és sosem mernénk

harcba szállni magukkal. Tudjuk, hogy nem lenne esélyünk. Visnu azt mondta, ugyanolyan hatalommal rendelkeznek, mint ő. – Hogy találtak meg minket? – faggatja tovább Crayton. – És ki az a Visnu? – Visnu a minden élőt magába foglaló lény, a múlt, a jelen és a jövő ura, a felsőbbrendű isten, és a világegyetem őrzője, ő mondta, hogy négyen érkeznek: három fiatal lány és egy férfi. Megkért, hogy adjak át egy üzenetet. – Mi az az üzenet? – kérdezem. Sarma parancsnok megköszörüli a torkát, és elmosolyodik. – Az üzenet így szól: Nyolcadik

vagyok. Legyetek üdvözölve Indiában. Kérlek benneteket, látogassatok meg minél előbb.

NEGYEDIK FEJEZET

AZ ÉGBOLT SZÜRKE ÉS BORÚS. A ERDŐ SÖTÉT ÉS HIDEG . A levelek nagy

része már lehullott a fákról, és élettelenül hever a földön. Kilencedik előttem halad, fürkésző tekintete vadra

leselkedik. – Tudod, az a nyúl finomabb volt, mint vártam. – Madzagot húz elő a zsebéből, és lófarokba köti rasztás, fekete haját. – Ha akarod, csinálok ma este is. – Azt hiszem, én inkább valami mást szeretnék. Meglepődik finnyásságomon. – Nem szereted a friss húst? Enned kell, ha vissza akarod nyerni az erődet. Nem tudom, miért, de a gyógyító kő szart se ér. És meg kell mondanom, hogy ez a nyavalyád kezd egyre kellemetlenebbé válni. Nem vesztegethetjük a drága időt, haver. Minél előbb össze kellene szedned magad, hogy továbbállhassunk innen.

Érzem, hogy rettenetesen le vagyok gyengülve, mert a gyaloglás végtelenül kifáraszt. Alig néhány száz méterre vagyunk düledező házunktól, de máris teljesen kimerültem. Semmi másra nem vágyom, csak hogy visszamehessek, és lefekhessek aludni. De tudom, hogy sosem fogok erőre kapni, ha nem szedem össze magam, és nem mozgok. – Figyelj csak, Kilencedik, hadd meséljem el az iménti álmomat – mondom. Felhorkan. – Álmodat? Kösz, haver, de inkább ne. Illetve csak ha csajok is voltak benne. Akkor viszont mondj el mindent, részletesen.

– Láttam Setrákus Rát. Beszéltem is vele. – Kilencedik egy pillanatra megtorpan, majd továbbindul. – Egyezséget ajánlott. – Csak nem? Miféle egyezséget? – Ha visszamegyek, és kiállók vele, azt mondta, mindenkit életben hagy, Samet is beleértve. – Baromság – nevet fel Kilencedik gúnyosan. – A mogadóriak nem kötnek egyezséget. Legalábbis nem azzal a szándékkal, hogy betartsák az alku rájuk eső részét. És senkinek nem kegyelmeznek. – Csak arra gondoltam, miért ne tehetnék úgy, mintha belemennék? Így is, úgy is vissza kell mennem a barlangba,

hogy kiszabadítsam Samet. Kilencedik közönyös arccal fordul felém. – Nem akarlak elkeseríteni, haver, de Sam valószínűleg halott. A mogoknak nem számítunk, se mi, se az emberek. Szerintem csak rosszat álmodtál, és őszintén sajnálom, hogy úgy érezted, engem kell untatnod vele. De még ha igaz, és valóban Setrákus Ra üzent neked, egy ilyen ajánlat kétségkívül csapda, és meghalsz, ha belesétálsz. Sőt, biztosra veszem, hogy a barlang tízmérföldes körzetébe sem tudsz élve eljutni. – Azzal sarkon fordul, és elindul. – Sam nem halt meg! – kiáltom, és a feltoluló harag olyan erőt kölcsönöz a

tagjaimnak, amit napok óta nem éreztem. – És az álom valódi volt. Setrákus Ra a szemem láttára kínozta! Láttam, ahogy a bőre sistereg a rácsöpögtetett forró folyadéktól! Nem fogok ölbe tett kézzel ülni, miközben megölik! Kilencedik ismét elneveti magát, de ezúttal nincs benne gúny. Azt sem mondhatnám, hogy megnyugtató a nevetése, de egy fokkal mindenesetre kedvesebb. – Idehallgass, Negyedik! A helyben futáshoz is gyenge vagy, ehhez képest a galaxis legerősebb teremtményével akarsz megküzdeni. Tudom, hogy szívtelenül hangzik, haver, de Samember. Nincs esélyed megmenteni

mindnyájukat, csak az idődet és az energiádat pazarolod vele. És jobb, ha tudod, hogy egyikből sem rendelkezel kiapadhatatlan forrásokkal. A Lumen világítani kezd a tenyeremben. Képes vagyok irányítani is, ez egyértelműen a javulás jele. Remélem, ez egyben azt is jelenti, hogy a kék erőtér utóhatása kezd elmúlni. – Sam a legjobb barátom. Sajnálom, ha ezt nem tudod felfogni, Kilencedik. Az energiámmal kapcsolatos véleményedet pedig tartsd meg magadnak, rendben? – Nem, haver, te nem fogod fel, miről van szó – feleli Kilencedik kifejezéstelen hangon. – Nincs időnk játszadozni. Háború van, cimbora:

háború. Nem hagyhatod, hogy a Sam iránti érzelmeid befolyásoljanak, ha ezzel másokat sodorsz veszélybe. Nem hagyom, hogy Sam kedvéért kiszolgáltass minket Setrákus Rának. Megvárjuk, míg jobban leszel, bármeddig tart is, aztán megkeressük a többieket, és addig edzünk, míg készen nem állunk a leszámolásra. Ha nem tetszik, akkor előbb velem kell megküzdened ahhoz, hogy kijuss innen. És én bármikor szívesen harcolok, úgyhogy csináld csak. Amúgy is szükségem van a gyakorlásra. Felemeli a kezét, és célba vesz valamit a fák között. A következő pillanatban fájdalmas nyüsszentés

hallatszik. – Megvan. – Kilencedik elvigyorodik. Láthatóan büszke a telekinetikus vadásztudományára. Követem. Nem vagyok hajlandó beletörődni a vereségbe. – Nincs senki, akiért hajlandó lennél meghalni? Akiért kockára tennéd az életed? – A Lorienért kockáztatom az életem – feleli Kilencedik, és olyan tekintettel mered rám, hogy elhallgatok. – Hajlandó lennék meghalni a Lorienért és minden egyes lorinért. Ha pedig tényleg meghalok, akkor azt úgy tervezem, hogy két mog koponyája porladjon szét a kezemben, egy meg a talpam alatt. De egyelőre nem szeretném, hogy a te jeled

is beleégjen a lábamba, úgyhogy nőjél fel, hagyd abba a gyerekeskedést, és próbálj meg másra is gondolni, ne csak magadra. Szavai az elevenembe vágnak. Tudom, hogy Henri igazat adna neki, de nem fogok még egyszer hátat fordítani Samnek. Nem tudom, hogy Kilencedik arrogáns viselkedése, a látomásom vagy a séta a friss levegőn teszi-e, de úgy érzem, kitisztul a fejem, és napok óta nem éreztem ilyen erősnek magam. – Sam több alkalommal is megmentette az életemet, az apja pedig ott volt azok között, akik az űrhajónkat fogadták, amikor leszállt a Földre. Az apja minden valószínűség szerint értünk

halt meg, a Lorienért. Te is tartozol neki annyival, hogy visszamenjünk érte a barlangba. Még ma. – Szó sem lehet róla. Teszek felé egy lépést, Kilencedik pedig habozás nélkül megragad, és egy fatörzsnek csap. Nagy nehezen feltápászkodom, és már éppen rávetném magam, amikor ágak reccsenését halljuk a hátunk mögül. Kilencedik a zaj felé fordul. A fához lapulok. A tenyerem halványan világít, készen arra, hogy bárkit elvakítson. Remélem, nem becsültem túl az erőmet, és valóban visszatért. Kilencedik rám néz, és azt suttogja: – Bocs, haver, az előbbiért. Gyerünk, nézzük meg, ki követ, és

nyírjuk ki, mielőtt ő nyír ki bennünket! Bólintok, és elindulunk. A zaj egy sűrű fenyves felől jön, amelynek tűlevelei kiváló fedezéket nyújtanak. Ha rajtam múlna, megvárnánk, ki vagy mi az, de Kilencedik máshogy gondolja. Különös mosoly játszik az ajkán, ahogy közeledünk a fenyőfákhoz. Alig várja, hogy elpusztítsa a ránk leselkedő ellenséget. A fenyőgallyak ismét megzörrennek, és az egyik alsó ág megmozdul. De nem egy mogadori lőfegyvere vagy világító kardja bukkan elő mögüle, hanem egy barna-fehér beagle fekete orra. – Bernie Kosar – mondom megkönnyebbülten. – De jó, hogy látlak,

cimbora. Odaüget hozzám, én pedig lehajolok megsimogatni a fejét, ö az egyetlen, aki kezdettől fogva velem van. Bernie Kosar azt mondja, örül, hogy újra lábra tudok állni. – Elég sokáig tartott, ugye? – kérdezi Kilencedik. Elfelejtettem, hogy az egyik tálentumának köszönhetően ő is képes kommunikálni az állatokkal. Tudom, hogy gyerekes dolog, de bosszant, hogy osztoznom kell vele ezen a képességen. Így is ő a legnagyobb, legerősebb Védő, akivel eddig találkoztam: át tudja adni a képességeit az embereknek, rendelkezik antigravitációs tálentummal, szupergyorsasággal és – hallással,

telekinézissel, meg ki tudja, még mivel, amit nem árult el nekem. A Lumen az egyetlen olyan képességem, ami kiemel a többiek közül, de ha nem tudom valamilyen tűz-forrással kombinálni, akkor gyakorlatilag haszontalan. Az állatokkal kommunikálás képességének örültem volna, ha korábban kifejlődik, de most, hogy Kilencedik is rendelkezik vele, biztosra veszem, ügyesebben fogja használni, mint én. Bernie Kosár nyilván látja a csalódottságot az arcomon, mert megkérdezi, nincs-e kedvem sétálni vele. Egyedül. Kilencedik meghallja, és így szól: – Menjetek csak! BK másról sem

beszél, csak rólad. Amikor nem a ház körül járőrözött, a hálószobádban vigyázott rád. Megsimogatom a fejét. – Tényleg? Bernie Kosar válaszul megnyalja a kezem. – A másik legjobb barátom – mondom. – Érted is meghalnék, BK. Kilencedik hangosan felnyög az érzelemnyilvánítás hallatán. Tudom, hogy vállvetve kellene küzdenünk ebben az intergalaktikus háborúban, de néha azt kívánom, bárcsak ketten lennénk Bernie Kosarral. Meg Sam. És Sarah. És Hatodik. És Henri. Igazából bárki, csak ne Kilencedik. – Megnézem, mit ejtettem el az

előbb, és szerzek valami kaját estére – szólal meg Kilencedik, majd elindul az ellenkező irányba. – Ti meg addig sétálgassatok kettesben. Amikor visszaérek, megbeszéljük, hogyan találjuk meg a többi Védőt. Most, hogy végre összeszedted magad. – És mégis hogyan akarod megtalálni őket? A cím, ahol Hatodikkal találkoznánk, Sam zsebében maradt. Mostanra a mogok valószínűleg megszerezték, és ott várják Hatodik felbukkanását. Egy okkal több, hogy kiszabadítsuk Samet – teszem hozzá nyomatékosan. Bernie Kosar egyetért. Úgy tűnik, legalább annyira szeretné viszontlátni

Samet, mint én. – Vacsora közben megbeszéljük. Szerintem oposszum lesz az, vagy valami cickány – mondja, azzal eltűnik a fák között a zsákmánya után kutatva. Bernie Kosar azt mondja, kövessem, és egy magas fűvel benőtt dombra vezet. A talaj néhány méterre vízszintessé válik a lábunk alatt, majd ismét emelkedni kezd. Gyorsan haladunk, és jólesik a testmozgás most, hogy visszatérőben az erőm. Két egymásra boruló fatörzset pillantok meg magam előtt. Összpontosítok, és az akaraterőmmel szétválasztom őket. Amint elég nagy rés keletkezik, BK átugrik rajta, én pedig követem. Eszembe jutnak reggeli futásaink Paradise-ban. Sokkal

egyszerűbb volt az életem, amikor a napjaim gyakorlatozással teltek, a szabadidőmet pedig Sarah-val töltöttem. Izgalmas volt felfedezni, mire vagyok képes, és képességeim hogyan segíthetnek céljaim elérésében. Még amikor csalódott vagy rémült voltam, akkor is rengeteg lehetőség állt előttem, csak arra kellett koncentrálnom. Fel sem fogtam, milyen jó dolgom van. A póló a hátamra tapad az izzadságtól, mire felérünk a kis csúcsra. Jobban vagyok, de még nem százszázalékos állapotban. A látvány lenyűgöző, panorámakép a fenyvesektől ölelt Appalache-hegységről, amint halványra festi a délutáni napfény.

Mérföldekre ellátok. – Meg kell mondanom, cimbora, hogy ez egészen káprázatos. Ezt akartad megmutatni? – kérdezem. A távolban, balra lent, mondja Bernie Kosar. Látod? A tájat fürkészem. – Abban a mély völgyben? A völgyön túl, feleli. Látod azt a ragyogást? Hunyorogva erőltetem a szemem. A völgyön túl sűrű erdőséget látok, és egy sziklás folyómeder körvonalait. Aztán megpillantom. A fák alól halvány, kék ragyogás szűrődik ki. A mogok főhadiszállását védő erőtér. Nem lehet messzebb két mérföldnél. Bernie Kosar szerint akár rögtön

indulhatnánk. Ezúttal be is jöhet velem, hiszen Sammel tönkretettük a rendszert, ami korábban mérges gázzal pusztította el a hegy közelébe merészkedő állatokat. Remegés fut végig a testemen a kék fény láttán. Sam odabent van. És Setrákus Ra is. – Mi legyen Kilencedikkel? Szóljunk neki? Bernie Kosar kétszer megkerüli a lábamat, majd leül a földre. Ahogy akarod, mondja. Kilencedik erős és gyors, de teljesen kiszámíthatatlan. – Őt is felhoztad ide? – kérdezem. – Tudja, milyen közel vagyunk? Bernie Kosar bólint egyet, mintha

azt mondaná: igen. Nem bírom elhinni, hogy tudta, és nem mondta el nekem. Betelt a pohár. Végeztem Kilencedikkel. – Visszamegyek a házba. Felajánlom, hogy velünk tarthat, ha akar, de bárhogy is dönt, ideje szembenéznem Setrákusszal.

ÖTÖDIK FEJEZET Katonai teherautoval zötykölödünk végig a hepe-hupás úton. A városból kiérve magas hegyvonulatok sej fenek fel a távolban, de fogalmam sincs, hol vagyunk, vagy hová tartunk. Előttünk és mögöttünk katonákkal megrakott járművek haladnak A Ládám a lábam

előtt hever, Hatodik mellettem ül. Ez némileg megnyugtat. A spanyolországi csata óta csak akkor érzem magam kicsit is biztonságban, ha Hatodik a közelemben van. Nem gondoltam volna, hogy valaha is hiányozni fognak a Santa Teresa nővérei, de jelen pillanatban bármit megadnék érte, ha visszakerülhetnék a kolostorba. Évekig csak azon törtem a fejem, hogyan menekülhetnék meg a szabályaiktól és a büntetéseiktől. De most, hogy megmenekültem, valami biztos pontra vágyom, még ha az vallási fegyelem formájában jelentkezik is. A Cépanom, Adelina halott, megölték a mogadoriak. Egyetlen és legjobb barátom, Héctor Ricardo, szintén

meghalt. A város és a kolostor porig égett a mogok pusztítása nyomán. A holtak súlya a vállamat nyomja: Adelina és Héctor engem akartak megvédeni, ezért vesztették életüket. Istenem, remélem, nem hozok bajt másokra. Tapasztalatlanságom és képzetlenségem itt is könnyen veszélybe sodorhatja a többieket. Nem akarom kockára tenni az indiai küldetés sikerét a jelenlétemmel. Végül Sarma parancsnok hátrafordul, és így szól hozzánk: – Az utazás eltart néhány óráig. Helyezzék magukat kényelembe. Vizet találnak a hűtőládában, szolgálják ki magukat Ne keltsenek feltűnést; senkivel ne álljanak szóba. Még csak ne is mosolyogjanak vagy biccentsenek.

Körözés alatt állunk. Crayton bólint. – Mit gondolsz erről az egészről? – vonja kérdőre Hatodik Craytont. – Szerinted tényleg odafent van? – Igen. Logikusnak tűnik. – Miért? – szólok közbe. – A hegyek ideális búvóhelyet nyújthatnak egy Védő számára. Az emberek évszázadokig nem mertek a Kínától északra fekvő gleccserek közelébe menni. A földönkívüliekről szóló mesék elijesztették a helyieket, a kínai hadsereg pedig nem tudja kivizsgálni a jelentéseket, mert egy rejtélyes tó alakult ki a völgyben, elzárva előlük az utat. Nem tudni, mi

igaz a pletykákból, de az biztos, hogy kiváló búvóhely. – Szerinted más földönkívüliek is lehetnek ott Nyolcadikon kívül? – kérdezi Ella. – Mondjuk mogadoriak? Én is ugyanezen tűnődtem. – Nem tudom, ki lehet még odafent, de hamarosan kiderül – feleli Crayton. Letörli az izzadságot a homlokáról, aztán ujjheggyel megérinti a Ládámat. – Addig is, ha Marina megengedi, átnézhetnénk, mi van a Ládában, hogy szükség esetén használni is tudjuk őket. – Persze – válaszolom halkan, és én is a Ládára nézek. Nincs ellenemre, hogy megosszam velük az örökségemet, csak szégyellem magam, amiért ilyen keveset tudok róla. A Ládámat Adelinával

közösen kellett volna felnyitnunk. Az ő feladata lett volna elmagyarázni, mi mire való, és hogyan mentheti meg az életemet. De erre nem került sor. Egy pillanatnyi szünet után így folytatom: – De egyiket sem tudom, hogyan kell használni. Crayton megfogja a kezem. Komoly, bátorító tekintete találkozik az enyémmel. – Ne aggódj, Marina, amit tudok, megmutatok – mondja Crayton. – Most már nemcsak Ella Cépanja vagyok, hanem mindnyájatoké. Amíg élek, számíthattok rám. Bólintok, és a lakatra helyezem a tenyeremet. Mivel Adelina meghalt,

egyedül is ki tudom nyitni a Ládát – nyomasztó hatalom. Hatodik engem néz, és tudom, hogy átérzi, ml játszódik le bennem, hiszen ő is elveszítette a Cépanját. A hideg fémlakat remegni kezd a tenyeremben, aztán egy kattanással a teherautó padlójára hullik. A földút tele van kátyúval és törmelékkel, állandóan rázkódunk, alig tudok benyúlni a Ládába. Vigyázok, nehogy véletlenül hozzáérjek a vörösen ragyogó kristályhoz, ami úgy megijesztett az árvaház toronyszobájában, és amit lórin gránátnak, vagy valami még rosszabbnak véltem. Egy sötét szemüveget emelek ki. – Tudod, mire való? – kérdezem Craytontól. Röviden megvizsgálja, majd a fejét rázva visszaadja.

– Nem vagyok biztos benne, de elképzelhető, hogy átlátsz vele a falon, mint egy röntgenszemüveggel. Vagy az is lehet, hogy hőérzékelő, ami éjszaka jöhet jól. Csak egyféleképpen deríthetjük ki. Felveszem a szemüveget, és kinézek az ablakon. Azon kívül, hogy elhomályosítja a napot, semmi nem történik. A kezemre pillantok, de nem látom a csontjaimat, és amikor Crayton arcára nézek, azon sem jelennek meg hőfoltok. – Na? – kérdezi Hatodik. – Mire való? – Nem tudom – válaszolom, és ismét kinézek az ablakon a kopár tájat fürkészve. – Lehet, hogy csak szimpla

napszemüveg. – Meglepődnék – mondja Crayton. – Előbb-utóbb rá fogsz jönni, hogyan kell használni, akárcsak az összes többi tárgyat. – Megnézhetem? – kérdezi Ella. Átnyújtom neki. Az orrára csúsztatja a szemüveget, majd megfordul, és kinéz a hátsó ablakon. Újra a Ládám fölé hajolok. – Várjatok csak... – motyogja Ella. – Minden egy kicsit más, de nem tudnám megmondani, mért. Mintha mindent egy kicsit késleltetve látnék... vagy felgyorsítva... nem is tudom. – Hirtelen elakad a lélegzete, majd felkiált. – Rakéta! Rakéta!

Követjük a tekintetét, de semmit sem látunk, csak a kristálytiszta kék eget. – Hol? – kérdezi Crayton. Ella az égre mutat. – Ki a teherautóból! Azonnal ki kell szállnunk! – Nincs ott semmi. – Hatodik hunyorogva fürkészi a horizontot. – Ella, szerintem szórakozik veled az a szemüveg, mert én semmit nem látok. Ella nem figyel rá. Kétségbeesetten mászik át rajtam, orrán még mindig a szemüveggel, és kinyitja a teherautó ajtaját. Az utat éles sziklák és kiszáradt bokrok szegélyezik. – Ugrás! Most azonnal!

Végül meghalljuk. Távoli süvítés hasít a levegőbe, és hirtelen fekete pont jelenik meg az égen azon a helyen, ahová Ella mutatott. – Kifelé! – üvölti Crayton. Felkapom a nyitott Ládát, és kiugróm. Földet éréskor aláfordul a bokám, a világ egyszerre barna talaj, kék ég és éles fájdalom elmosódott keverékévé válik. A teherautónk hátsó kereké súrolja a karomat, és alig marad időm félregurulni az utánunk haladó jármű elől. Beütöm a fejem egy éles kőbe, még egyszer átfordulok, és a Ládámon landolok. Az ütközés ereje kipréseli a levegőt a tüdőmből, a Ládám tartalma pedig szétszóródik a földön.

Hallom Ella és Hatodik köhögését, de nem látom őket a mindent elborító porfelhőben. A következő pillanatban a rakéta közvetlenül a száguldó teherautó mögött csapódik be, amelyikből kiugrottunk. Fülsiketítő robbanás hallatszik, és a jármű a még mindig benne utazó Sarma parancsnokkal együtt felborul. Sűrű füst száll a levegőbe. A mögötte rohanó dzsip képtelen kikerülni a rakéta robbantotta krátert, és belezuhan. Két további találat éri a konvojt. A füst teljesen elvakít minket. A fejünk fölött köröző helikoptereket sem látjuk, csak a hangjukat halljuk. Vaktában tapogatózom, próbálok mindent összeszedni, ami kiborult a Ládámból. Valószínűleg egy csomó

követ és fadarabot is bedobálok az örökségem mellé, de majd később kiválogatom. Éppen a kezembe fogom a vörös kristályt, amikor fegyverropogás hasít a levegőbe. – Hatodik! Jól vagy? – kiáltom. Aztán meghallom Ella sikolyát.

HATODIK FEJEZET Idegesen tépem fel a szekrényajtokat.Benézek minden bútor alá, amikor hallom, hogy valaki becsörtet a házba. Gyanítom, hogy Kilencedik az, Bernie ugyanis nem szokott morogni. – Kilencedik – kiáltom. – Hová

rejtetted a Ládámat? – Nézd meg a mosogató alatt – kiabál vissza. Kimegyek a konyhába. A felpúposodott linóleumpadló leginkább egy töredezett sakktáblára emlékeztet, amire kávé ömlött. A mosogató alatti szekrény fogantyúja meg van lazulva, és apró kattanást hallok, amikor megrántom. – Várj, Negyedik! – üvölti a másik szobából. – Csináltam egy kis... A szekrény ajtaja kirobban, és a konyha másik végébe repít. -...csapdát! – fejezi be Kilencedik. Tucatnyi kihegyezett fadarab száll egyenesen felém. Már csak centiméterekre vannak az arcomtól,

amikor a reflexeim működésbe lépnek, és telekinézissel eltérítem őket. Jobbrabalra zúgnak el mellettem, és a falba fúródnak. Kilencedik nevetve áll meg az ajtóban. – Bocs, haver, sajnálom, de totál elfelejtettem szólni, hogy be van élesítve. Dühödten talpra ugrok. Bernie Kosar ront be a konyhába morogva. Miközben Kilencediket korholja ostobaságáért, én arra összpontosítok, hogy kihúzzam a hegyes kis karókat a falból. Azután akaraterőmmel a levegőbe emelem, és Kilencedikre irányítom őket.

– Egyáltalán nem úgy festesz, mint aki sajnálja. Komolyan megfordul a fejemben, hogy a kihegyezett karókkal célba veszem, de mielőtt megmozdíthatnám őket, Kilencedik telekinézissel előbb kettő, aztán négy, majd nyolc darabra tördeli mindegyiket. A fadarabok a padlóra zuhannak. – Tényleg elfelejtettem – vonja meg a vállát. Megfordul, hogy visszamenjen a másik szobába. – Hozd a Ládádat, és gyere te is. Ideje startolnunk, úgyhogy szedd össze a holmidat. A Lumennel bevilágítok a penészes szekrénybe, és óvatosan bedugom a fejem a mosogató alá. Először nem látok

semmit, és azt gondolom, Kilencedik megint szórakozik velem. Már éppen azon vagyok, hogy utánamegyek a nappaliba, és felelősségre vonom, amikor észreveszek valamit. A szekrény bal oldala mélyebb, mint a jobb. Beljebb nyomulok, és félrehúzom a vékony farostlemezt. Bingó! Ott van. Megfogom a Ládát, és kicipelem a konyhából. A nappaliban Kilencedik a saját Ládájában matat, abban a Ládában, amit a mogok barlangjából menekítettünk ki. – Örülök, hogy látlak, cimbora – mondja, amikor elővesz egy rövid ezüstszínű tárgyat. Azután valami gömbölyű, sárga dolgot fog meg, aminek apró dudorok vannak a felszínén.

Leginkább valami egzotikus gyümölcsre hasonlít, és félig-meddig arra számítok, hogy beleharap, és sárga lé fröccsen belőle. Kilencedik a tenyerére helyezi, majd mielőtt megkérdezhetném, mi az, a padlóra dobja, és gyorsan a falhoz hátrál. A sárga valami magasra felpattan a szőnyegről, a színe feketére vált, és grapefruit nagyságúra hízik. Amikor vállmagasságba ér, az apró dudorok hirtelen felrobbannak, és pengeéles tüskék röppennek a szélrózsa minden irányába. Lehúzom a fejem, és BK felé gördülök, nehogy felnyársaljanak. – Mi a franc ütött beléd? – üvöltök Kilencedikre. – Legalább figyelmeztethettél volna! Öt percen belül

másodszor akarsz kinyírni! Kilencedik arca meg se rezzen. A tüskék visszahúzódnak a labdába, ami aztán a kezébe pattan. – Hé, haver, csillapodj már le! – veti oda Kilencedik. A szeméhez emeli a gömböt, mire a lélegzetem is elakad. – Tudtam, hogy nem fog eltalálni. Képes vagyok irányítani a gondolataimmal. Legalábbis részben. Többnyire. – Részben? Többnyire? Ez valami vicc? Egyáltalán nem láttam, hogy bármit is irányítottál volna. Félre kellett ugranom az útjából. Kilencedik leengedi a labdát. Mintha kissé bántaná a dolog. De nem eléggé. – Jelen pillanatban csak a színét

tudom kontrollálni. – Ez minden? – kérdezem hitetlenkedve. Megvonja a vállát. BK közli vele, hogy fejezze be a mellébeszélést. – Nyugi, csak ellenőrizni akartam, hogy jól emlékszem-e, mi hogyan működik. Legalábbis azokat, amikről tudom, hogyan kell használni. – Visszateszi a gömböt a Ládába. – Mert sosem lehet tudni. Előveszi a zöld kavicsokból fűzött láncot, amire emlékszem a mogok barlangjából, és feldobja a levegőbe. Tökéletes kört alkotva lebeg a padló fölött, és fekete lyukként szív magába

minden törmeléket a szőnyegről. Azután a hátsó ablak felé pördül, fehéren felizzik, és amikor Kilencedik csettint az ujjával, a törmelék kirobban a körből, és szilánkokra töri az amúgy is repedezett ablaktáblát. – Ez király volt – kacagja. Kinyitom a saját Ládámat. Kilencedik szerint van benne valami, ami segíthet megtalálni a többieket. Az első, amit megpillantok, a kék kávésdoboz Henri hamvaival. Elakad a lélegzetem. Egy szempillantás alatt ismét Paradise erdejében vagyok, és Sarah-val az oldalamon trappolunk a latyakos hóban Henri holtteste felé. Megígértem Henrinak, hogy visszaviszem a Lorienre, és be is tartom a szavamat.

Óvatosan kiteszem a kávésdobozt a padlóra, megfogom a gyémánt pengéjű tőrt, és hagyom, hogy a markolata körülfonja az öklömet. Megfordítom, a pengére pillantok. Lerakom a tőrt, tovább kutatok a Ládában. Igyekszem távol tartani magam azoktól a tárgyaktól, amiket nem ismerek – a csillag alakú talizmántól, a madzaggal átkötött, törékeny falevelektől, az élénkpiros ovális karkötőtől –, és nagyon vigyázok, nehogy hozzáérjek a kristályhoz, ami törölközőkbe csomagolva lapul egy műanyag tasakban. Amikor legutóbb megérintettem azt a kristályt, felkavarodott a gyomrom, és hányinger tört rám.

Félrerakom a sárga xitharist, aminek segítségével át lehet adni egymásnak a tálentumokat, aztán kézbe veszem az emlékeket őrző hosszúkás, téglalap alakú kristályt. A felszíne viaszos, a belsejében pedig mintha füst lenne. Ez volt az első tárgy, amit Henri elővett a Ládából, hogy megmutassa nekem. Amikor a köd kavarogni kezdett benne, az jelezte, hogy kifejlődött az első tálentumom. Ez a kristály volt a kezdet. Aztán meglátom Sam apjának szemüvegét és a fehér táblagépet, amit Malcolm Goode ciszternába rejtett irodájában találtunk. Ez elég ahhoz, hogy visszarántson a valóságba. Kilencedikre nézek.

– Talán van valami ezekben a Ládákban, ami segíthet átjutni a kék erőtéren. Egyébként is mintha gyengült volna a hatása. Hátha el tudunk jutni Samhez ma este. – Jó lenne, ha akadna valami ilyesmi a Ládában, az egyszer biztos – mondja Kilencedik közömbösen. Szemével a lila kavicsot szuggerálja, amit a kézfején egyensúlyoz. A kavics eltűnik. – Mi az? – kérdezem. Megfordítja a kezét, mire a kavics megjelenik a tenyerén. – Lövésem sincs, de tuti csaj fogó trükknek tűnik, nem gondolod? A fejemet ingatva a csuklómra húzom a piros karkötőt. Reménykedem,

hátha a levegőbe emel, vagy lézernyalábokat lövell magából, de ernyedten lóg a csuklómon. A fejem fölé emelem a karomat, könyörgök, hogy mutassa meg, mit tud. Hiába. Nem történik semmi. – Talán ha megnyalnád – nevetgél Kilencedik. – Bármire hajlandó vagyok – motyogom csalódottan. Mindenestre nem veszem le, hátha történik valami. A Láda tartalmát a Bölcsek állították össze. Semmi nem került bele véletlenül, ezért tudom, hogy ennek a tárgynak is megvan a maga szerepe. Végigsimítok a bársonyzacskón, ami a Lórién naprendszerének hét bolygóját tartalmazza. Kinyitom a zacskót, a

tenyerembe szórom a gömböket, és megmutatom őket Kilencediknek. Eszembe jut a nap, amikor Henri mutatta meg nekem ugyanígy őket. – Ezzel gondoltad megtalálni a többieket? Henrié volt ez a zacskó. így derítettük ki, hogy az egyik Védő Spanyolországban van. – Most látok ilyet először. Mire való? Finoman ráfújok a kövekre, mire felragyognak és életre kelnek. Bernie Kosar megugatja a tenyerem fölött lebegő gömböket. A gömbök bolygókká válnak és a nap körül keringenek. Éppen be akarom kapcsolni a Lument, hogy megmutassam, milyen buján zöldellő

édenkert volt a Lórién a mogadori támadás előtt, amikor a gömbök felgyorsulnak, fényesebbé válnak, és már nem tudom irányítani őket. Kilencedik közelebb lép, és együtt nézzük végig, ahogy a bolygók szép sorban beolvadnak a napba, míg végül egyetlen, jókora labda lebeg előttünk. Az új bolygó a saját tengelye körül forog, és olyan fényesen világít, hogy el kell takarnunk a szemünket. Végül elhalványul, felszíne pedig addig emelkedik és süllyed, míg a Föld tökéletes makettjévé nem válik. Kilencedik megbabonázva bámulja. A Föld tovább forog, és azonnal meglátjuk a felszínén villogó két apró pontot félig-meddig egymást takarva.

Amint betájoljuk magunkat, megállapítjuk, hogy a két pont NyugatVirginiában villog. – Ezek mi vagyunk – mondom. A labda tovább forog, és látjuk, hogy Indiában is villog egy pont; egy negyedik pedig észak felé halad nagy sebességgel valahonnan, ami leginkább Brazíliának látszik. – Amikor néhány napja a kocsiban megmutattam a naprendszerünket Hatodiknak és Samnek, ugyanez történt. Átváltozott a Földdé. Korábban soha nem csinált ilyet. – Nem értem – szólal meg Kilencedik. – Csak négy világító pont látszik, pedig elvileg még hatan vagyunk.

– Igazad van, én sem értem. Legutóbb Spanyolországban láttunk egyet – magyarázom. – Aztán a gömb elhomályosult, és valaki pánikba esve szólongatott egy bizonyos Adelinát. Feltételeztük, hogy ő is egy Védő. Hatodik akkor döntött úgy, hogy Spanyolországba utazik, és megpróbálja felkutatni. Azt hittem, te is így akarsz kapcsolatba lépni a többiekkel, de ha most látsz ilyet először, akkor aligha. Kilencedik szeme elkerekedik. – Várj csak! A fenébe is, haver. Az igaz, hogy sosem láttam még ilyet, de Sándor mintha beszélt volna róla. Őszintén szólva, amikor először kinyitottuk a Ládámat, az ezüstcucc meg

a sárga tüskés labda annyira lenyűgözött, hogy alig figyeltem oda a többire. De most már rémlik, hogy magyarázott valamit egy vörös kristályról, amilyen mindegyikünknek van – nekem legalábbis van, én azt akartam használni, hogy érintkezésbe lépjünk a többiekkel és hogy némelyik Védő kapott a naprendszerből is. – Nem értem. Kilencedik a Ládájához fordul, kiemel belőle egy öngyújtó nagyságú, vörösen ragyogó kristályt, lecsapja a Láda fedelét, és visszafordul hozzám. A levegőben forgó Földre pillantok, és elakad a lélegzetem. Az egyik kék pont Nyugat-Virginiában eltűnt. – A mindenit! Nyisd ki újra a

Ládádat! Ellenőrizni akarok valamit. Kilencedik szót fogad, mire a kék pont ismét megjelenik NyugatVirginiában. – Oké. Most csukd le! Lecsukja, mire a villogó pont megint eltűnik. – Ez uncsi, haver – mondja. Amikor megszólal, a földgömb elhomályosul, és fél másodperc késéssel közvetíti Kilencedik szavait. – Mi volt ez? Miért visszhangzik a hangom? A Föld ezt is megismétli. – Ez nem uncsi. Ez hihetetlen! – Elképedve meredek a földgömbre. – Azért nem látjuk mind a hat Védőt, mert

a gömb csak azokat mutatja, akiknek ebben a pillanatban éppen nyitva van a Ládájuk. Figyelj! – Felemelem Kilencedik Ládájának a fedelét. Kilencedik füttyent egyet. – Nagyon király, Negyedik, nagyon király. Fél másodperccel később a gömb ismét közvetíti a hangját. Kilencedik leteszi a kristályt. Most már érti, hogyan működik. – A sebességéből ítélve – mutatok a mozgásban lévő pontra –, bárki is van Dél-Amerikában, valószínűleg egy repülőgépen ül. Semmilyen más jármű nem képes ilyen rövid idő alatt ekkora távolságot megtenni. – De miért nyitná ki a Ládát egy

repülőgépen? – kérdezi kilencedik. – Az ostobaság. – Talán bajban van. Lehet, hogy elbújt a mosdóban, és most próbál rájönni, mi ez a sok holmi, akárcsak mi. – Látnak is minket? – Nem tudom, de hallani talán hallanak. Szerintem ha tovább beszélsz abba a vörös kristályba, akinek van ilyen makrokozmosza, az hallani fogja a hangodat. – Ha a Védők egyik felének van ilyen a kristálya, a másik fele pedig be tudja indítani ezt a világító földgömböt, akkor... – Csak úgy tudunk kommunikálni egymással, ha előbb legalább ketten

összeállnak – fejezem be a mondatot. – Mi ketten már egymásra találtunk, próbáljunk meg beszélni a többiekkel. Hátha valamelyiküknél megy a makrokozmosz – folytatom. – Talán nem csak mi vagyunk együtt. Kilencedik felkapja a vörös kristályt, és a szájához emeli, mint egy mikrofont. – Halló? Hangpróba, egy, kettő, három. – Megköszörüli a torkát. – Oké, ha Védő vagy, és egy világító labda előtt állsz, figyelj rám. Negyedik és Kilencedik megtalálták egymást, és készen állnak a találkozásra veled. Tréningezni akarunk, véget vetni ennek a baromságnak, és visszatérni a Lorienre.

Azonnal. Nem mondjuk meg, pontosan hol vagyunk, hátha a mogok is hallják, de ha be van kapcsolva a makrokozmoszod, akkor látsz rajta két pontot egymás mellett. Azok vagyunk mi. Szóval... – Kilencedik rám néz, és megvonja a vállát. – Hát, ennyi... Vége. A csuklómon hirtelen elzsibbad a bőr a karkötő alatt. Megrázom, mire bizseregni kezd a karom. – Várj még! Mondd el azt is, hogy mi éppen indulóban vagyunk, de jöjjenek mindnyájan az Egyesült Államokba. Itt van Setrákus Ra, a mogadori vezető. Mondd meg nekik, hogy amint lehet, szembeszállunk vele, és kiszabadítjuk a barátainkat.

A földgömb ismét életre kel, és Kilencedik szavait visszhangozza. – Mindenki jöjjön Amerikába, amilyen gyorsan csak tud. Setrákus Ra idedugta az ocsmány pofáját, és az a tervünk, hogy szétrúgjuk a seggét, méghozzá hamarosan. Holnap ismét jelentkezünk. Maradjatok velünk. Kilencedik visszadobja a kristályt a Ládájába. Láthatóan nagyon elégedett magával, de aztán kicsit zavarba jön, amikor rájön, hogy igazából egy világító labdához beszélt. Elkomorodom. A jobb karom jéghideggé vált, és már éppen le akarom húzni a karkötőt, meg visszarakni a kis gömböket a bársonyzacskóba, amikor a Föld ismét

elhomályosul. Hirtelen robbanás zaja hallatszik, majd megszólal egy hang, amit nagyon is jól ismerek. Ugyanaz a lány, akit egyszer már hallottam, aki miatt Hatodik Spanyolországba utazott. – Hatodik! Jól vagy? – kiáltja. Aztán egy sikolyt hallunk, majd két újabb robbanás rázza meg a földgömböt. Kikapom Kilencedik kristályát a Ládájából, és kétségbeesetten próbálok kapcsolatot teremteni vele. – Hatodik! – üvöltöm. Gondolkodás nélkül ugranék, hogy segítsek Hatodiknak. – Én vagyok az, John! Hallasz engem? Semmi válasz. Egy ideig még halljuk egy helikopter rotorjának távoli zúgását, majd a gömb elnémul, és a Föld ismét

kitisztul. Az Indiában fénylő pont eltűnt. A földgömb hirtelen összezsugorodik, és újra hét kisebb bolygóra osztódik, amelyek a szőnyegre hullanak. – Ez nem hangzott valami jól – jegyzi meg Kilencedik, miközben összeszedi a golyókat. Visszarakja őket a Ládámba, aztán kiveszi jéggé dermedt kezemből a kristályát. Hatodik bajban van – robbanások, helikopterek és hegyek között. És mindez ebben a pillanatban történik, a világ túlsó végén. Hogyan jutok el Indiába? Hol tudok felszállni egy repülőgépre? – Hatodik az a csaj, akitől a térképet kaptad a hegyhez? Aki lelépett Spanyolországba, mielőtt te meg az a

srác bejöttetek? – érdeklődik Kilencedik. – Igen, ő az – morgom, és egy rúgással lecsukom a Láda fedelét. A kezem ökölbe szorul. Zúg a fejem. Mi történhetett Hatodikkal? Ki az a lány, akinek másodszor hallottam a hangját? Érzem, hogy a karommal valami nem stimmel. A hangok annyira lekötötték a figyelmemet, hogy teljesen megfeledkeztem a növekvő diszkomfortérzésről. Megpróbálom lehúzni a karkötőt a csuklómról, de megégeti az ujjamat. – Valami van ezzel az izével. Lehet, hogy elromlott. Kilencedik lecsukja a saját Ládáját, és a csuklóm után nyúl.

– A karkötő? – Megérinti, de abban a pillanatban vissza is rántja a kezét. – A francba! Megrázott! – Most mit csináljak? – Csapkodni kezdek a karommal, abban reménykedve, hátha a karkötő lerepül róla. Bernie Kosar odaüget, hogy megszagolja a karkötőt, de mozdulat közben megdermed, és a bejárati ajtó felé kapja a fejét. Hegyezni kezdi a fülét, hátán feláll a szőr. Van itt valaki, mondja. Kilencedikkel egymásra nézünk, és lassan visszahátrálunk a szobába, minél távolabb az ajtótól. Annyira lefoglaltak minket a Ládákból előkerülő tárgyak és a földgömb közvetítette hangok, hogy a

legalapvetőbb óvintézkedésekről is megfeledkeztünk. Hirtelen kirobban az ajtó a keretéből. Füstbombák repülnek be az ablakon, üvegszilánkokkal terítve be mindent. Harcolni akarok, de a karkötő most már olyan pokoli fájdalmat okoz, hogy képtelen vagyok megmozdulni. Térdre rogyok. Zöld villanást látok, és hallom Kilencedik fájdalmas üvöltését. Mellém zuhan a padlóra. Találkoztam már ezzel a zöld fénnyel. A mogadoriak henger alakú lőfegyvere világít így.

HETEDIK FEJEZET Golyok süvitenek és csapodnak a földbe körülöttünk. Ellával behúzódunk az egyik teherautó roncsa mögé. Minden irányból, minden létező szögből záporoznak a golyók. Ellát eltalálják. Olyan nagy a por, hogy a sebét sem látom. Gyengéden végigfuttatom a kezem a testén, míg végül nedves, vértől

ragacsos, golyó ütötte lyukat tapintok ki az alsó combján. Amikor megérintem, felüvölt fájdalmában. Igyekszem minél megnyugtatóbb hangon szólni hozzá, ami a körülményeket tekintve nem egyszerű. – Nem lesz semmi baj. Marina meg tud gyógyítani. Csak meg kell találnunk. Felnyalábolom Ellát, és a testemmel fedezve óvatosan eltávolodom a teherautótól. Majdnem átesek Craytonon és Marinán, akik egy másik törmelékkupac mögött lapulnak. – Gyorsan! Ella megsebesült! Ki kell jutnunk innen! – Túlerőben vannak. Ha menekülni próbálunk, agyonlőnek minket. Előbb lássuk el Ellát, aztán visszavágunk –

mondja Crayton. Leteszem Ellát Marina mellé. Még mindig rajta a sötét szemüveg. Most már látom a sebét; folyamatosan dől belőle a vér. Marina Ella lábára teszi a kezét, és behunyja a szemét. Ella hirtelen felszisszen, a mellkasa gyors ütemben emelkedni és süllyedni kezd. Lenyűgöző látni Marina tálentumát működés közben. Újabb robbanás rázza meg a talajt, és porfelhő söpör végig rajtunk éppen abban a pillanatban, amikor Ella sebe összezáródik, és kiveti magából a lövedéket. A heg feketéről pirosra változik, majd ismét felveszi bőrének rózsaszín-fehér árnyalatát. A bőre alatt a helyére csusszan egy apró csont, és Ella teste fokozatosan ellazul.

Megkönnyebbülten Marina vállára teszem a kezem, és így szólok: – Ez hihetetlen, Marina. – Köszi. Tényleg jól ment, ugye? – Marina leveszi a kezét Elláról, aki lassan felkönyököl. Crayton magához öleli. Egy helikopter köröz felettünk, és golyózáport zúdít két teherautóra. Jókora fémdarab zuhan mellém; az egyik kocsiajtó füstölgő darabja, a nyolcas számot alig lehet kivenni rajta. Hirtelen elönt a harag. Most, hogy Ella meggyógyult, készen állok a harcra. – Essünk nekik! – kiáltom Craytonnak. – Ezek a mogadoriak? – kérdezi

Marina, és bezárja a Ládáját. Crayton kikukucskál a törmelékhalom mögül, ahol bujkálunk, majd újra lehúzza a fejét. – Nem a mogok. De sokan vannak, és egyre közelednek. Itt is megütközhetünk velük, de még jobb lenne a hegyekben. Bárkik legyenek is azok, ha nem értünk jöttek, hanem Sarma parancsnokra vadásznak, akkor nincs értelme felfedni, mekkora hatalommal rendelkezünk. Újabb robbanás rengeti meg a talajt a hátunk mögött, és porfelhő borít el bennünket. Látom az odafent köröző helikoptert, amint irányt vált, és egyenesen felénk tart. Marinával egymásra nézünk, és mindketten

ugyanarra gondolunk. Képtelenség tiszteletben tartani Crayton kérését: nem tudunk úgy szembeszállni a támadókkal, hogy ne fedjük fel a tálentumainkat. Átveszi az irányítást a helikopter fölött, és visszafordítja arra, amerről jött. Utasai sosem fogják megérteni, mi történt, nekünk azonban egy gonddal kevesebb. Bárki ül is benne, ha egy mód van rá, nem akarjuk, hogy bántódása essen. Ellával megkönnyebbülten kiáltunk fel, amikor a gép légcsavarja eltűnik a távolban. Crayton összevont szemöldökkel figyeli a jelenetet. Hirtelen Sarma parancsnok ugrik be a fedezékünk mögé. – Hála istennek, hogy életben vannak

– mondja. A nyelvemen van, hogy én is ugyanezzel a mondattal üdvözöljem. Azt hittem, az elsőként becsapódó rakéta megölte. Vér csorog egy jókora sebből a halántékán, a jobb karja pedig élettelenül lóg az oldaláról. – Magát teszem felelőssé ezért – nézek rá dühösen. Megrázza a fejét. – Ezek az Isteni Ellenállás Frontjának katonái, őket próbáltuk elkerülni. – Mit akarnak? – kérdezem. Sarma parancsnok néhány másodpercig a horizontot fürkészi, mielőtt a szemembe néz. – Megölni Visnut. És elpusztítani az összes barátját. Az olyanokat, mint

maguk. Nagy erőkkel vonulnak ellenünk. Ülésből guggoló testtartásba váltok, és óvatosan kikukucskálok a felrobbantott teherautó roncsa mögül. Egy egész flottányi katonai jármű száguld felénk, fölöttük helikopterek szállnak. Apró villanásokat látok a teherautókból és dzsipekből álló frontvonalon, másodpercekkel később pedig hallom a fülünk mellett elsüvítő lövedékeket. – Rúgjuk szét a seggüket – adom ki a vezényszót. – Itt nem tudjuk legyőzni őket – mondja Sarma parancsnok, miközben ép karjával a gépfegyverét markolja. – Alig húsz hadra fogható emberem maradt.

Muszáj visszavonulnunk a hegyek közé, különben nincs esélyünk a túlélésre. – Bízza csak rám! – Várj, Hatodik – szól közbe Crayton, hóna alá kapva Marina Ládáját. – Igaza van. A hegyekben könnyebben találunk fedezéket. Ott ugyanúgy elintézheted őket mind egy szálig. Ráadásul nem lesz annyira feltűnő, mint itt a nyílt terepen. Semmi szükség rá, hogy a mogok a nyomunkra akadjanak. Marina megérinti a karomat. – Craytonnak igaza van. óvatosnak kell lennünk. Ne keltsünk nagyobb feltűnést, mint amekkora feltétlenül szükséges. – A mogok? – kérdezi Sarma parancsnok értetlenül. Vigyáznunk kell,

mit mondunk a jelenlétében. Mielőtt válaszolhatnánk neki, két alacsonyan szálló helikopter ér fölénk, és tüzet nyitnak ránk. A parancsnok több katonája is elesik, fegyverük hasznavehetetlen fémdarabként hullik a földre. Ha menekülni akarunk, akkor most vagy soha. Telekinézissel megrántom az egyik helikopter farkát, a föld felé irányítva az orrát. Rodeóra emlékeztet a jelenet, ahogy a pilóta kétségbeesetten próbálja vízszintbe hozni a járművet. Látjuk, ahogy a pilóta nagyot ránt a botkormányon, mire két ember zuhan ki a fülkéből. Nem voltak túl magasan, ezért valószínűleg nem sérültek meg – nagyon.

Saját feltartóztatott autóinkra pillantok, és észreveszem, hogy az egyik terepjáró kipufogócsövéből füst szivárog. Az egyik motor még jár! – Gyerünk! Most! Kirontunk a fedezékből; Sarma parancsnok odakiált maroknyi megmaradt emberének, hogy visszavonulás. Az ellenség alig száz méterre van tőlünk. Futás közben érzem, ahogy egy golyó súrolja a hajamat. Egy másik lövedék az alkaromat találja el, de mielőtt felkiálthatnék, Marina ott terem mellettem, és hűvös kezét a sebre helyezi. Meg sem állunk. Egy kivételével a parancsnok összes embere teljesíti a parancsot, és megkezdi a visszavonulást.

Az az egy katona a parancsnokot követi, fut velünk együtt. A terepjáróhoz érve mindnyájan beszállunk: mi négyen, Sarma parancsnok és a katona. Crayton beletapos a gázba, és továbbindulunk az úton. Lövedékek lyuggatják át a jármű hátulját, és a hátsó szélvédő darabokra törik, ennek ellenére egy kisebb sziklatömböt kikerülve sikerül egérutat nyernünk. Ezt az utat nem arra szánták, hogy nagy sebességgel száguldozzanak rajta. Tele van kátyúkkal, kövekkel és egyéb törmelékekkel, ezért Craytonnak minden ügyességére szüksége van, nehogy felboruljunk. A terepjáró dugig van lőfegyverekkel – kiválasztok egy

shotgunt, és hátramászom, hátha felbukkan egy célpont. Marina követi a példámat, a Ládáját Ellánál hagyja. Végre van egy kis időm összeszedni a gondolataimat, és éktelenül dühös leszek. Azt gondoltuk, ha Nyolcadik a hegyekben van, ott biztonságban leszünk, senki nem fog észrevenni bennünket. Ehhez képest éppen őmiatta támadtak meg minket. Ha túléljük, lesz egy-két keresetlen szavam Nyolcadikhoz. – Hová megyünk? – kiált hátra Crayton a válla fölött. – Csak maradjon ezen az úton – válaszolja a parancsnok. Hátrapillantok, és látom a Himaláját a szélvédőn keresztül. Lassan közeledik a hegység,

éles csúcsai egyre fenyegetőbben magasodnak fölénk. Nem sokkal előttünk véget ér a barna sivatag, és átadja helyét a hegy lábát beborító növényzet zöldjének. – Miért akarják megölni Nyolcadikat? – kérdezem Sarma parancsnoktól, miközben a shotgunom csöve nekiütődik a kitört hátsó szélvédő keretének. – Az Isteni Ellenállás Frontja nem hisz abban, hogy ő Visnu. Istenkáromlásnak tartják, hogy egy parasztfiút elfogadunk a legfelsőbb istenségnek. Az ő nevében akarnak meggyilkolni minket. – Hatodik! – kiáltja Ella. – Rakéta! – Még mindig rajta van a szemüveg.

Kinézek a hátsó ablakon, és látom, ahogy valami kiröppen a helikopterből. Egy rakéta az, és egyenesen felénk tart. Telekinézissel eltérítem, és a rakéta a sivatagi homokba csapódva felrobban. A helikopter két újabb rakétát lő ki. – Ideje móresre tanítani őket! – hergelem fel magam. – Az egyik a tiéd, Marina! Marina bólint, és ezúttal nem lefelé irányítjuk a rakétákat, hanem visszafordítjuk őket egyenesen a helikopter felé. Komoran figyeljük, ahogy a helikopter felrobban, és hatalmas tűzgolyóvá válik. Soha nem akarunk gyilkolni; de ha választanunk kell, hogy mi éljük túl a harcot vagy

mások, mindig magunkat választjuk. – Szép munka volt, Hatodik – gratulál Ella. – Hip-hip-hurrá meg ilyenek – felelem szomorú mosollyal. – Szerintetek most már békén hagynak minket? – kérdezi Marina. – Nem hinném, hogy ilyen könnyen megszabadulunk tőlük – válaszolja Sarma parancsnok. – Ugyanolyan hatalommal rendelkezik, mint a fiú, akit maguk Visnunak hívnak – mondja Crayton rám mutatva. – Ez sem elég, hogy eltántorítsa őket? – Visnut is meg akarják ölni – feleli a parancsnok. – Hány katonája van az Isteni

Ellenállás Frontjának? – kérdezem Sarma parancsnoktól. – Összesen? Több ezer. És gazdag támogatók állnak mögöttük, akik minden létező módon segítik őket. – Tehát onnan vannak helikoptereik – jegyzi meg Crayton. – Nem láttak még mindent – teszi hozzá a parancsnok. – Az lenne a legjobb, ha sikerülne megszöknünk előlük – mondja Crayton. – Olyan gyorsan vezetek, ahogy csak tudok. Ha mindenképpen harcolnunk kell, harcolni fogunk; de ha egy mód van rá, szeretném elkerülni. Öt perc telik el feszült csendben. Marinával az üldözőket figyeljük a

távolban, és ha valami nagyobb tereptárgy mellett haladunk el, telekinézissel az útjukba görgetjük. Az út mentén elszórtan magasodó fák hamarosan masszív barikádokat képeznek a hátunk mögött. A terepjáró egy rendkívül szűk völgybe ér, majd felfelé kezd kapaszkodni a hegyoldalban. De alighogy nekivágunk az emelkedőnek, Sarma parancsnok kiált Craytonnak, hogy álljon meg. Előrehajolok, és tucatnyi apró buckát pillantok meg a kocsi előtt. – Aknák? – kérdezem. – Nem vagyok biztos benne – feleli a parancsnok. – De két nappal ezelőtt ezek még nem voltak itt. – Mi lenne, ha kikerülnénk őket? –

veti fel Crayton. – Ez az egyetlen út vezet oda – ingatja a fejét Sarma. Hirtelen helikopterzúgás üti meg a fülünket, de egyelőre nem látjuk, honnan jön. Az eget eltakarják a fák lombjai. Ez persze azt is jelenti, hogy ők sem látnak minket, bár a hangokból ítélve nem lehetnek messze. – Könnyű célpontot nyújtunk, ha itt maradunk – mondom lázasan agyalva azon, mi legyen a következő lépésünk. Crayton kinyitja az ajtót, és kezében egy gépfegyverrel kiszáll. – Két választásunk van. – Előbb felfelé mutat, aztán jobbra. – Vagy felmászunk oda, és a fák mögött

fedezéket keresve szembeszállunk velük, vagy menekülünk tovább fel a hegyre. Én is kiszállok az autóból. – Elegem van a menekülésből – jelentem ki. – Nekem is – csatlakozik hozzám Marina. – Akkor marad a harc – mondja Sarma parancsnok. Az út két oldalán magasodó dombokra mutat. – Kettéválunk. A társaság egyik fele a bal oldalon, a másik jobbon foglalja el a pozícióját, őket magammal viszem – azzal rám és Ellára mutat. Craytonnal egymásra nézünk, aztán bólintunk. Ella Crayton felé fordul. – Megleszel nélkülem, apa?

Crayton elmosolyodik. – Bármit tesznek is velem, Marina tálentuma egyhamar meggyógyítja. Nem lesz semmi gond. – Majd én vigyázok Ellára – teszi hozzá Marina. – Biztos, hogy ez a legjobb megoldás, parancsnok? – kérdezi a katona. – Inkább elmegyek Visnuért, és segítséget kérek tőle. – Nem. Visnu maradjon ott, ahol biztonságban van. Crayton Ellához fordul. – Ne vedd le azt a szemüveget. Te leszel a szemünk odafent a fák között. Még nem egészen értem, hogyan működik, de hátha segít.

Megölelem Marinát, és a fülébe súgom: – Bízz a képességeidben! – Mielőtt elindultok, meggyógyítom Sarma parancsnokot – mondja. – Ne – suttogom. – Egyelőre nem bízom benne, és sebesülten kevésbé veszélyes. – Biztos vagy benne? – Egyelőre igen. Marina bólint. Crayton megérinti a karját, és int neki, hogy kövesse őt meg a fiatal katonát. Felkapaszkodnak a völgy bal oldali falán, és eltűnnek egy jókora kőtömb mögött. Sarma parancsnok, Ella és én nekivágunk a másik oldalnak, menet

közben gondosan kikerülve a buckákat a talajon. Találunk néhány kőtömböt, elhelyezkedünk mögöttük, és várjuk a minket üldöző csapatok érkezését. A parancsnokhoz fordulok. Érzek némi bűntudatot, amiért nem hagytam Marinának, hogy meggyógyítsa, de egyelőre nem tudunk róla eleget. Akár ő is állíthatta ezt a csapdát. – Hogy van a karja? – suttogom. Sarma parancsnok nagyot nyögve lefekszik a földre, fegyvere csövét pedig egy lapos kőre támasztja. Aztán felnéz, és rám kacsint: – Fél kézzel is elbánok velük. A szemem sarkából megpillantom a fejünk fölött zúgó helikoptert, de szinte azonnal el is tűnik újra. Vagy Marina

vette kezelésbe, vagy a pilóta nem bírt a völgy sűrű lombkoronájával. A fák levelei között az eget fürkészem, abban reménykedve, hogy felhasználhatom a hegycsúcsokat ködbe borító felhőket, de sajnos elpárologtak a délutáni napsütésben. Szél és felhők nélkül nem tudok vihart előidézni. Szükség esetén láthatatlanná tudok válni, de ezt egyelőre igyekszem titokban tartani a parancsnok előtt. – Látsz valamit? – kérdezi Ella. – Semmit – suttogom. – Parancsnok, milyen messze van innen Nyolcadik? – Mármint Visnu? Nincs messze. Talán egy félnapi járóföldre. Már nyitom a számat, hogy

megkérdezzem, pontosan merre. Tudnunk kellene arra az esetre, ha történik vele valami, és nélküle kell továbbhaladnunk. De hirtelen egy rozsdás furgon hajt be a völgybe nyaktörő sebességgel. Nyitott platóján egy férfi áll. Még ilyen távolságból is jól látszik, hogy ideges. Nyugtalanul rángatja a fegyverét hol erre, hol arra, kétségbeesetten próbál mindent szemmel tartani egyszerre. Amint megpillantják a terepjárónkat, a furgon lefékez, és a katona leugrik a platójáról. További járművek bukkannak fel, és azok is megállnak a furgon mögött. Az egyik piros kisteherautóból kiszáll egy katona, vállán rakétavetővel. Támad egy ötletem. Lábammal oldalba bököm a

parancsnokot. – Mindjárt visszajövök. Nem hagyok neki lehetőséget a vitatkozásra. Villámgyorsan eltűnök a fák között. Amikor már nem lát, tálentumom segítségével láthatatlanná válók, és leszáguldok a völgybe. A katona már célkeresztbe fogta a kocsinkat, de mielőtt meghúzhatná a ravaszt, lerántom a rakétavetőt a válláról, és gyomorszájon vágom az egyik végével. Üvöltve görnyed össze. A furgon sofőrje meghallja a zajt, és pisztollyal a kezében hátrasiet. Célba veszem a rakétavetővel. A katona egy pillanatra megtorpan, felméri a helyzetet, majd úgy ítéli meg, hogy a szabadon

lebegő rakétavető bármelyik pillanatban elsülhet, ezért megfordul, és feltartott kézzel elrohan. Célba veszem a kiürült, rozsdás furgont, és meghúzom a ravaszt. A rakéta kiröppen a vállamra támasztott fegyverből, és a lángba boruló kocsit a robbanás ereje tíz méter magasra emeli. A furgon jókora csattanással ér földet, pördül néhányat a lendülettől, és végül a terepjárónknak ütközik. Kíváncsian figyelem, ahogy a két jármű lassan továbbgurul, és elér a minket feltartóztató buckákig. A következő harminc másodpercben egymást követik a fülsiketítő detonációk, a katonák pedig vaktában tüzet nyitnak a felrobbanó aknákra. Madarak ezrei röppennek fel a

fákról, de hangjukat elnyeli a fegyverropogás és az egymást érő robbanások dübörgése. Igazam volt: valóban elaknásították a terepet. A terepjárónkból csak egy füstölgő roncs marad. De ez csak a nyitójelenet volt. Az előadás még csak most kezdődik: páncélozott járművek, kistankok, hordozható rakétakilövő egységek közelednek felénk. Legalább kétezer gyalogos katona. Öt vagy hat rohamhelikopter. Surrogó hangot hallok, megfordulok, és látom, amint az egyik rakétakilövő működésbe lép, felemelkedik, körbefordul, öt fehérsapkás rakéta mered arra az

erdőszakaszra, ahol Marina és Crayton rejtőzik. Mozgásra leszek figyelmes: a parancsnok fiatal katonája rohan le a völgybe. Fegyvertelen, és egyenesen a rakétakilövő felé tart. Először azt hiszem, fel akarja áldozni magát, hogy megmentse a barátaimat, de senki nem nyit rá tüzet. Amikor eléri a rakétakilövőt, mutogatni kezd a domboldal felé, ahol Crayton és Marina van. A rakétakilövő feljebb emelkedik egy fél méterrel, és célba veszi őket. Áruló! Ő is a vesztünkre tör! A következő pillanatban láthatatlan erő rántja a levegőbe. Valószínűleg Marina is rájött, miről van szó. De lehet, hogy túl későn. A fickó már elárulta a rejtekhelyüket.

A rakétakilövő felé fordulok, és összeszedem az erőmet, hogy el tudjam téríteni a rakétákat, ha útnak indítják őket. Alighogy elkezdek koncentrálni, újabb rakétakilövő kel életre, és egyenesen engem vesz célba. Bár láthatatlan vagyok, annyit tudnak, hogy az imént egy vállról indítható rakétát lőttek ki arról a helyről, ahol állok. Egyszerre a kettővel nem tudok elbánni, menekülésre nincs idő. Döntenem kell. Craytont és Marinát mentsem meg, vagy magamat. A domboldalra célzó rakétakilövő tüzelni kezd. A kiröppenő rakéták süvítve száguldanak a domb felé. Átveszem fölöttük az irányítást, és a föld

felé fordítom őket, ahol felrobbannak. Ebben a pillanatban a másik rakétakilövő is tüzelni kezd. Odakapom a fejem, és látom a közeledő fehér sapkákat. Semmire nem marad időm, tehetetlenül bámulom őket, de a rakéták hirtelen hurkot írnak le a levegőben, és visszafordulnak. Mind az öt egy-egy ellenséges járművet talál el, és a levegőbe repíti őket. Marina. Megmentette az életemet. Egy csapat vagyunk, pontosan úgy, ahogy a Bölcsek akarták, villan át az agyamon, és ez a gondolat még eltökéltebbé tesz. Minél előbb véget akarok vetni ennek a csetepaténak, és megkeresni Nyolcadikat. Figyelmeztetni próbálom a megmaradt ellenséges katonákat, ezért

kikapcsolom a láthatatlanná tévő tálentumomat, és megmutatom magam. Telekinézissel átveszem az irányítást a rakétával felrobbantott járművek lángjai fölött. Szétterítem a tüzet az út teljes hosszában, ahol a harckocsik sorakoznak. A lángok elborítják az egész konvojt, és a járművek sorban egymás után felrobbannak, mint a dominók. Veszik az üzenetet. Az Isteni Ellenállás Frontjának életben maradt harcosai visszavonulót fújnak. Néhány másodpercig kísértést érzek, hogy üldözőbe vegyem őket, és bosszút álljak. De kegyetlen és szükségtelen cselekedet volna, pontosan olyan, amilyet a mogadoriak tennének. Tudom, hogy egy

kis középkori vérfürdő most nem sokat segítene rajtunk. – Ez az! Meneküljetek! Mert ha nem, ez a tűz csak arra vár, hogy bevégezze a feladatát! Amikor az utolsó ember is eltűnik a szemem elől, megfordulok, és a dombok felé indulok. Meg kell találnom a barátaimat.

NYOLCADIK FEJEZET A sürü füst oszlani kezd.Onnan, ahol fekszem , csak fekete bakancsos lábak tucatjait látom. Feljebb emelem a tekintetem, és ugyanannyi puskát pillantok meg. Mindegyik a fejemre

céloz. A nehéz bakancsokról a gázmaszkokra siklik a szemem, és megkönnyebbülten állapítom meg, hogy emberek viselik őket, nem mogadoriak. De miféle emberek használnak mogadori fegyvereket? Pisztoly csövét nyomják a tarkómhoz. Normál körülmények között telekinézissel tépném ki a vakmerő kezéből, és mérföldekre hajítanám az erdőbe, de a karkötő okozta gyilkos fájdalom miatt képtelen vagyok összpontosítani az energiámat. Az egyik férfi szól hozzám valamit, de ahhoz sincs erőm, hogy megértsem. Próbálok valami támpontot keresni, ami átsegít a fájdalmon. Meglátom a szőnyegen nyöszörgő Kilencediket.

Mintha nem kapna levegőt, és a végtagjait sem tudná mozdítani. Segíteni akarok neki, de amint megmozdulok, hogy felálljak, durván visszarúgnak a földre. A hátamra gördülök, és azonnal egy hosszú, henger alakú csövet nyomnak a bal szememhez. Több száz színes fénysugár kavarog a cső belsejében, míg végül összeállnak egyetlen zöld fénycsóvává. Egyértelműen mogadori fegyver, ugyanaz a fajta, amelyik Floridában megbénított az égő házunk mellett. A másik szememmel elnézek a fegyver csöve mellett, és egy férfit látok terepszínű viharkabátban. A homlokára tolja a gázmaszkot, látni engedi őszes haját,

illetve húsos, ferde orrát, ami úgy fest, mintha már többször betörték volna. Erős késztetést érzek, hogy be-álljak a sorba, és én legyek a következő, aki betöri. – Ne mozdulj – vicsorogja. – Különben meghúzom a ravaszt. Kilencedikre pillantok, aki mintha már jobban lenne. Felül, körülnéz, próbál magához térni. A pasas, aki a képembe tolja a fegyver csövét, szintén észreveszi. – Hé, te meg mit művelsz? – vakkantja. Kilencedik rámosolyog, a tekintete tiszta, a hangja nyugodt. – Próbálom eldönteni, kit nyírjak ki először.

– Pofa be! – kiáltja egy nő a házba lépve. Az ő kezében is mog fegyver van. Két férfi Kilencedik vállára tapos a bakancsával, és a földre kényszerítik. A nő felém int, mire valaki megragadja a vállamat, és talpra ráncigái. Egyik társa elkapja a csuklómat, hogy megbilincseljen. – A kurva életbe! – üvölt fel, ahogy a piros karkötőmhöz ér. Még mindig fogalmam sincs, mire való ez a karkötő, de kezdem megkedvelni. Álló helyzetbe kerülve kissé összeszedem magam. Tíz-tizenkét maszkos, felfegyverzett embert látok. Az engem sakkban tartó férfi és a nő szavaiból ítélve ők vezetik az akciót.

Bernie-t keresem, de sehol nem látom. A hangját azonban hallom a fejemben. Várj! Előbb derítsük ki, mit akarnak, és mit tudnak. – Mit akarnak tőlünk? – kérdezem a törött orrú pacáktól. Felnevet, és a nőre pillant. – Mit akarunk tőlük, Walker különleges ügynök? – Először is tudni akarjuk, hogy hívják a barátodat – mutat a fegyver csövével Kilencedikre. – Nem ismerem ezt a srácot – szólal meg Kilencedik. Kifújja a haját az arcából, és elmosolyodik. – Porszívókat árulok. Tiszta mocsok ez a kéró, gondoltam, hasznát venné egynek. A férfi közelebb lép Kilencedikhez.

– Az van ezekben a kacifántos ládákban? Porszívó? – Fejével int az egyik emberének. – Hadd lássuk azokat a porszívókat. Hátha engem is érdekel az üzlet. – Rajta, csak bátran – biztatja Kilencedik gonosz mosollyal. – Akciósak. Hármat fizet, kettőt kap. Kilencedikkel egy pillanatra összenézünk, aztán továbbvillan a tekintete a mennyezet alatt köröző molylepkére. Bernie Kosar. Biztos vagyok benne, hogy Kilencedik is hallotta BK kérését: várjuk meg, míg kiderül, mi folyik itt. De abban már nem vagyok biztos, hogy képes-e uralkodni magán. Az egyik katona összebilincseli

Kilencedik csuklóját, aki gyorsan felül. A bilincset azonnal kettéroppantja. Csak azért tartja egymás mellett a két kezét, hogy megőrizze a látszatot. Kilencedik csak a megfelelő pillanatra vár, hogy támadásba lendüljön. Nem tudom, megfordult-e egyáltalán a fejében, hogy hallgat BK tanácsára. Széthúzom a hátam mögött összebilincselt kezemet, és könnyedén elszakítom a saját bilincsemet. Bármi is fog történni, jobb felkészülni rá. Időközben egyre többen állják körbe Kilencedik Ládáját. Egyikük puskatussal próbálja leverni a lakatot, de hasztalan. Ennek ellenére tovább püföli, láthatóan egyre idegesebben.

– Majd ez kinyitja. – Walker különleges ügynök egy revolvert húz elő. Rálő a lakatra, de a golyó lepattan róla, és kis híján eltalálja az egyik rendőr lábát. A törött orrú fickó tarkójánál fogva talpra rántja Kilencediket, aztán nagyot taszít rajta. Kilencedik most már nem törekszik a látszat megőrzésére, és maga elé teszi a kezét, nehogy orra bukjon, így négykézláb landol a padlón. Amikor észreveszi, hogy Kilencedik keze szabadon van, a férfi hátrakiált a válla fölött: – Hozzon valaki még egy bilincset! Ez itt tönkrement! Kilencedik egész teste rázkódik a

nevetéstől. Hátranyújtja a lábát, és csinál egy fekvőtámaszt. Aztán még egyet. Az egyik rendőr kirúgja a jobb kezét, de Kilencedik nem esik ki a ritmusból. Egy kézzel folytatja a fekvőtámaszokat. A rendőr most a bal kezét rúgja ki, de nem elég gyors. Kilencedik ismét lerakja a jobb kezét, és újabb egykezes fekvőtámasszal bizonyítja, milyen kiváló kondiban van. Négyen vetik rá magukat, mindegyikük elkapja egy-egy végtagját, de Kilencedik csak hahotázik tovább. Váratlanul azon kapom magam, hogy én is csatlakozom hozzá. Bizarr humorérzéke engem is megfertőz. Lehet, hogy mégsem olyan rossz fej, mint gondoltam. Walker különleges ügynök felém

fordul. Lassan előhúzom a két kezem a hátam mögül. A bilincs elszakított lánca vidáman himbálózik a csuklómon. Megmozgatom az ujjaimat, majd lazán összekulcsolom a kezemet a tarkómon, és fütyörészni kezdek. Walker összevonja a szemöldökét, és a legfenyegetőbb nézésével mered rám. – Tudod, mi történik az ilyen kölykökkel a sitten? – kérdezi vészjósló hangon. – Megszöknek? Mint én legutóbb? – kérdezek vissza ártatlanul. Hallom, ahogy Kilencedik felnyerít a hátam mögött a rendőrök szorításában. Be kell vallanom, hogy Kilencedik

társaságában kimondottan szórakoztató, ha letartóztatnak. Széles vigyor ül ki az arcomra. Tudom, hogy ezek az emberek csak a munkájukat végzik. Abban a hitben élnek, hogy a hazájukat védik. Ennek ellenére gyűlölöm őket. Gyűlölöm, amiért lelassítanak bennünket, és utálom ennek a nőnek a keménykedését. Utálom, hogy mog fegyvereik vannak. De leginkább azért utálom őket, mert a múlt héten összejátszottak Sarah-val, hogy elkaphassanak engem és Samet. Kíváncsi vagyok, mit ígértek neki cserébe azért, hogy feladjon. Vajon az együttérzésére apelláltak? Meggyőzték, hogy azzal menti meg az életemet, ha kiszolgáltat nekik? Vagy azt mondták

neki, hogy meglátogathat, amíg megfizetem az árát úgynevezett baklövéseimnek? Bernie Kosart keresem a tekintetemmel, de sehol sem látom a molylepkét. Hirtelen egy jókora barnafehér csótány szalad fel a lábamon, és a nadrágom zsebébe rejtőzik. Kilencedik egy ideig még hajlandó együttműködni, tájékoztat BK. De nem tudom, meddig. Próbáld meg minél gyorsabban kideríteni a dolgokat. Az akció vezetője összeüti a tenyerét, hogy magára vonja az emberei figyelmét. – Oké! Vigyük ki innét ezt a két kölyköt, mielőtt felbukkannak a barátaink.

– Kik a maguk barátai? – kérdezem, bár mostanra valami miatt teljesen biztos vagyok benne, hogy az Egyesült Államok kormánya és a mogadoriak egy követ fújnak. Ez az egyetlen magyarázat arra, miért használnak ellenünk mog fegyvereket. – Kiket nem akarnak, hogy felbukkanjanak? – Kuss legyen! – üvölti Walker különleges ügynök. Előveszi a mobilját, és feltárcsáz egy számot. – Bevisszük, plusz egy fő – mondja a telefonba. – Két Láda. Nem, de ki fogjuk nyitni őket. Hamarosan találkozunk. – Ki volt az? – kérdezem, de válaszra sem méltat. – Hé, haver, azt hittem, komolyan

érdekel az a porszívó – szól oda nekem Kilencedik. – Muszáj megkötnöm azt az üzletet. A főnököm kinyír, ha megint üzletkötés nélkül megyek haza. Talpra rángatják Kilencediket. Kinyújtóztatja a tagjait, és önelégülten vigyorog. – Mindegy, hová visznek, nincs az a börtön, ahonnan ne tudnánk megszökni. Ha sejtenék, kik vagyunk, nem vesztegetnék ezzel a drága időt. Walker ügynök felnevet. – Nagyon is jól tudjuk, kik vagytok. És ha olyan okosak meg kemények lennétek, mint amilyennek hiszitek magatokat, akkor sosem találtunk volna rátok.

Két rendőr felkapja a Ládákat, és kisétálnak velük a bejárati ajtón. Új bilincseket kattintanak a csuklónkra. Kilencedikre mindjárt hármat. – Fogalmatok sincs, mire vagyok képes – búgja Kilencedik vérfagyasztóan kedves hangon, miközben kiterelnek minket az udvarra. – Ha akarnám, másodpercek alatt végezhetnék mindnyájatokkal. Rohadt nagy mázlitok van, hogy ilyen kedves fiú vagyok. Egyelőre.

KILENCEDIK FEJEZET Egy kapuhoz érünk.Keskeny ösvény

kanyarog mögötte egyenesen fel a hegyre. Crayton megkér, hogy hátulról fedezzem őket, ő pedig előremegy Hatodikkal és Sarma parancsnokkal. Kíváncsi lennék, vajon a katonája árulása mennyire viselte meg. Vajon ezek után megkérdőjelezi-e csapatai hűségét, amikor visszatér hozzájuk? Nem merem megkérdezni tőle, mert tudom, hogy a hanghordozásom elárulna: szerintem erről tudnia kellett volna. Talán tudott is. Nálam van a vékony faág, amit a Ládámból vettem ki. Ki kell derítenem, mire szolgál. Amikor először fogtam kézbe – akkor nyitottam ki először a Ládát, még a Santa Teresában, amikor Adelina élt nem volt időm megfejteni,

mire képes. De arra emlékszem, hogy az ablakon kidugva mintha valami mágneses erőteret éreztem volna. Ösztönösen megdörzsölöm sima, kérgétől megfosztott felszínét a hüvelykujjammal. Egy idő után feltűnik, hogy furán viselkednek a fák, amelyek mellett elhaladunk. Rájuk irányítom a botot, és arra koncentrálok, amit kérni akarok tőlük. Hamarosan hallom a gyökerek recsegését és az ágak zörgését. Megfordulok, és hátrafelé lépkedve haladok tovább az ösvényen, közben pedig folyamatosan arra kérem a kétoldalt álló fákat, hogy óvjanak meg minket, mire összehajolva egymásba fűzik ágaikat, és eltorlaszolják az ösvényt. Annyira szeretnék segíteni, nem

csak kölönc lenni a többiek nyakán, hogy minden egyes alkalommal, amikor egy fa reagál a kérésemre, nagy megkönnyebbülést érzek. Többnyire csöndben haladunk. Egy alkalommal, hogy megtörjem a mászás egyhangúságát, megcsiklandozom Hatodik arcát egy lelógó faággal. Szórakozottan félresöpri, túlságosan leköti az, hogy mi várhat ránk a hegyen. Menet közben végig Hatodikra gondolok. Arra, hogy milyen bátran viselkedett a katonákkal szemben. Hogy mindig olyan higgadt és összeszedett. Úgy osztogatja a parancsokat és hozza a döntéseket, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Egy

nap én is olyan leszek, mint ő. Biztos vagyok benne. Kíváncsi lennék, Adelina vajon mit szólna Hatodikhoz – és hozzám. Vajon mennyivel tartanék előbbre, ha foglalkozott volna velem? Tudom, hogy a miatt a sok elvesztegetett év miatt le vagyok maradva. Erősebbnek és magabiztosabbnak kellene lennem. Mint Hatodik. Még Ella is sokkal többet tud nálam. Próbálok nem neheztelni Adelinára, és inkább utolsó, hősies tettére koncentrálni. Félelmet nem ismerve konyhakéssel támadt egy mogra. Próbálom megállítani az emlékezet filmjét, mielőtt ahhoz a részhez érne, ahol meghal. Általában nem sikerül. Bárcsak lett volna bátorságom együtt

harcolni vele, vagy ha tudtam volna, hogyan kell használni a telekinézist, lefejthettem volna a mogadori kezét Adelina nyakáról. És akkor most ő is velünk lehetne. – Itt megállunk pihenni – mondja a parancsnok, felrezzentve merengésemből. Néhány lapos kőtömbre mutat, amelyek a délutáni napfényben sütkéreznek. A sziklák mögött keskeny patak csörgedezik. – De csak rövid időre. Hosszú utat kell még megtennünk, mielőtt lemegy a nap. – Gondterhelt pillantást vet az égre. – Miért? Mi történik naplemente után? – kérdezi Hatodik. – Nagyon különös dolgok. Olyan

dolgok, amiknek a látványára még nincsenek felkészülve. – Sarma parancsnok leveszi a cipőjét és a zokniját, feltűri a nadrágszárát, aztán belegázol a patakba. Crayton is kibújik a cipőjéből, és követi a példáját. – Nézze, parancsnok, szó nélkül követjük magát ezen az ösvényen. Igazán nem mondhatja, hogy bizalmatlanok vagyunk. Cserébe legalább annyit megtehetne, hogy ha van egy kérdésünk, arra válaszol. Fontos küldetésben járunk. Megérdemlünk némi tiszteletet. – Minden tiszteletem a maguké, uram – feleli Sarma. – De Visnu utasításait kell követnem. Crayton dühösen megrázza a fejét, és

továbbgázol a patakban. Észreveszem, hogy Ella félrevonult, és egyedül üldögél az egyik sziklatömbön a patak partján. Egész úton viselte a Ládámból előkerült sötét szemüveget, és most kihasználja az alkalmat, hogy megtörölgesse a pólójával. Amikor elkapja a tekintetem, felém nyújtja a szemüveget. – Ne haragudj, Marina. Nem tudom, miért ragaszkodom hozzá annyira. Csak olyan... – Semmi baj, Ella. Segített észrevenned azt a rakétát, mielőtt bármelyikünknek sejtése lett volna a támadásról. Lehet, hogy még nem tudjuk, mi mindenre képes, de úgy látom, nálad

jó helyen van. – Remélem. Kíváncsi vagyok, használható-e még valamire. – Mit láttál felfelé jövet? – kérdezi Hatodik. – Fákat, fákat és fákat – feleli Ella. – Egyfolytában azt várom, hogy történjen valami, vagy lássak valami szokatlant. Bárcsak biztosan tudnám, hogy ez azt jelenti, semmi rossz nem fog történni. – Hallom a hangján, hogy önmagában nem bízik, nem a szemüvegben. A kezemben tartott vékony ággal megkérek egy nagy fát, hogy hajoljon Ella fölé, és adjon neki árnyékot. – Ne hagyd abba a próbálkozást – biztatom. Ella a fény felé emeli a sötét

napszemüveget. Ahogy megfordítja, szinte olvasok a gondolataiban: hálás nekem, amiért őt is a csapat hasznos tagjának tekintem. Hatodikra pillantok, aki a földön elnyúlva pihen. – És te, Hatodik? Nem akarsz körülnézni a Ládámban? Feláll, ásít egyet, és az ösvényre néz. – Talán majd később. – Oké – mondom. A patakhoz sétálok, és vizet locsolok az arcomra meg a tarkómra. Éppen inni akarok, amikor Sarma parancsnok kicsörtet a patakból, és közli, hogy ideje indulnunk, összeszedjük magunkat. Fogom a Ládát,

és a csípőmre támasztva a hónom alá veszem. Az ösvény váratlanul meredeken emelkedni kezd. Ráadásul meglepően csúszós, és kövek sincsenek rajta, mintha nemrég felhőszakadás zúdult volna rá. Nem könnyű támasztékot találni a lábunknak. Crayton futni próbál, hogy lendületet szerezzen, de megcsúszik, és a földre zuhan. – Ez lehetetten – morogja a ruháját porolva. – Inkább az erdőn kellene átvágnunk, sosem jutunk fel ezen az emelkedőn. – Szó sem lehet róla – mondja a parancsnok, aki oldalra nyújtott karral egyensúlyozik fölfelé, mint egy kötéltáncos. – Azzal nem győzzük le az

akadályokat, ha elszaladunk előlük. Nem a sebesség számít, csak az a lényeg, hogy ne álljunk meg. – Nem számít, milyen lassan haladunk? Mondja ezt az, aki szerint naplemente után nagyon különös dolgok történnek az erdőben – horkan fel Hatodik. – Azt hiszem, jobb lenne, ha elárulná, milyen messze vagyunk, és ha gyalog több mint három óra, akkor én is azt mondom, hogy menjünk be a fák közé, és kerüljük ki ezeket az akadályokat – mondja, és farkasszemet néz a férfival. A kezemben tartott vékony ágra pillantok, és támad egy ötletem. A körülöttünk lévő fákra koncentrálok, és

megkérem őket, hogy eresszék lejjebb az alsó ágaikat. Egyszerre kapaszkodók egész sora segít minket a hegymászásban. – Ehhez mit szóltok? – kérdezem. Hatodik megragadja az egyik ágat, és lép néhányat, hogy kipróbálja, elbírja-e a súlyát Hátraszól a válla fölött: – Zseniális húzás. Marina! Király vagy! Menet közben folytatom a faágak hajlítgatását. Ella még mindig viseli a sötét szemüveget, és a környező erdőt pásztázza vele, néha hátrafelé is vet egyegy pillantást. Amikor a meredek emelkedő enyhül, és újra könnyebben járhatóvá válik, Hatodik előreszalad,

aztán rendszeresen visszatér jelenteni, mit látott. Mindig ugyanazt mondja:„Az ösvény megy tovább* Végül egyszer azzal tér vissza, hogy az út kettéválik. Sarma parancsnok zavartnak tűnik, és meggyorsítja lépteit. Amikor az elágazáshoz érünk, Sarma parancsnok a homlokát ráncolva megáll. – Ez új. – Már hogy lehetne új? – értetlenkedik Crayton. – Mindkét ösvény ugyanolyannak látszik. Ugyanúgy ki vannak taposva. A parancsnok idegesen járkál az útelágazás előtt. – Esküszöm, hogy a bal oldali ösvény legutóbb még nem volt itt.

Nagyon közel járunk Visnuhoz. Erre megyünk. – Azzal határozottan megindul a jobb oldali ösvényen. Crayton követi. – Állj! – mondja Ella. – Jobbra nem látok semmit. A szemüveg csak sötét ürességet mutat. – Nekem ennyi bőven elég – jelenti ki Hatodik. – Nem. Jobbra megyünk – erősködik a parancsnok Hatodikhoz fordulva. – Számtalanszor jártam már erre, kicsikém. Hatodik megdermed, majd lassan a férfi felé fordul. – Soha többé ne merjen így szólítani – figyelmezteti. Miközben Sarma parancsnok és Hatodik farkasszemet néznek, megakad a

szemem valamin, amit a bal oldali ösvény talajára rajzoltak. A jel alig néhány centiméter hosszú, közelebb kell hajolnom hozzá, hogy rendesen lássam, de kétség sem férhet hozzá: egy nyolcas. – Ez itt azt mutatja, hogy Ellának van igaza. Balra megyünk – mondom a számra mutatva. Hatodik a földbe karcolt jelhez sétál, és lábujját a nyolcas aljához érinti. – Jó szemed van, Marina – dicsér meg Crayton mosolyogva. Ismét felvesszük a szokásos sorrendet. Hatodik megy elöl a vonakodó Sarma parancsnokkal, én pedig leghátul. Az ösvény enyhén emelkedik, és egyre több a szikla. Aztán,

mindenki legnagyobb meglepetésére, víz kezd csorogni lefelé a keskeny csapáson. A sziklák a lábunk alatt apró szigetekké válnak. Egyikről a másikra ugrálva haladunk tovább, de a víz hamarosan elnyeli a sziklákat, és egyszerre egy folyóban gázolunk tovább. Ella szólal meg elsőként. – Lehet, hogy a szemüveg tévedett? Talán mégsem ez a helyes út. – De. Jó helyen járunk – feleli a parancsnok, és lehajol, hogy ujjai hegyét a vízbe tudja mártani. – Korábban is láttam már ezt a jelet. – Fogalmunk sincs, mit jelenthet ez a rejtélyes megjegyzés, de ha idáig eljöttünk, most már kár lenne megállni. A folyó sodrása felgyorsul, és egyre

nehezebb haladni benne. Kisvártatva Ellának már a derekáig ér, és én is alig tudom megőrizni az egyensúlyomat. De amilyen hirtelen felgyorsult, a folyó ugyanolyan váratlanul lelassul, a talaj kiegyenesedik a lábunk alatt, és az ösvény egy tavacskába torkollik. A tó szemközti végén sziklafal magasodik, és négy különálló vízesés zuhan alá a tetejéről. – Mi az? – kérdezi Ella kinyújtott karral. A tó közepén fehér sziklatömb emelkedik ki a vízből. A sziklán egy négykarú, koronás alak ragyogóan kék szobra pihen. – A Mindenható Visnu – suttogja

Sarma parancsnok. – Álljunk csak meg egy pillanatra! Ez lenne Nyolcadik? Egy szobor? – fordul Hatodik Craytonhoz. – Miket tart a kezében? – kérdezi Ella. Követem a tekintetét, és én is látom, hogy mind a négy kezében egyegy tárgy van: egy rózsaszín virág, egy fehér kagyló, egy aranyszínű pálca és egy apró kék lemez, ami leginkább egy CD-re hasonlít. A parancsnok beljebb gázol a tóba. Mosolyog, és remeg a keze. Felénk fordul. – Visnu a felsőbbrendű isten. Bal kezében kagylóhéjat tart, ez mutatja, hogy hatalmában áll megteremteni és működésben tartani a világegyetemet,

alatta pedig egy jogart, amivel megsemmisíti a materialista és démoni folyamatokat. Jobb kezében egy csakra, ez szimbolizálja tisztán szellemi lényét, alatta pedig egy gyönyörű lótuszvirág. – Az isteni tökéletesség és tisztaság szimbóluma – teszi hozzá Crayton. – Sok mással egyetemben, igen! Kiváló, Mr. Crayton. Nagyon jó. A szobor nyugodt kék arcát, aranykoronáját meg a kezében tartott tárgyakat bámulom, és egyszerre úgy érzem, megfeledkezem minden másról. A hegy lábánál vívott ütközetről, a spanyolországi vérfürdőről. Adelináról, John Smith-ről és Héctorról. Megfeledkezem a Ládámról, a Lorienről

és a hideg vízről, amiben állok. Elképesztő energia áramlik a testembe. A többiek arckifejezéséből ítélve nem csak én érzem így. Behunyom a szemem, és végtelen béke árad szét bennem. – Hé! Eltűnt! – kiáltja Ella. Kinyitom a szemem, és látom, hogy Ella lekapja az arcáról a sötét szemüveget. – Visnu eltűnt! Igaza van – a tó közepén álló fehér szikla üres. Hatodikra, majd Craytonra pillantok, és látom, hogy pattanásig feszülnek az izmaik. Körülnézek. Mi ez, valami csapda? – Most próbára teszi magukat – szólal meg Sarma parancsnok, félbeszakítva a gondolataimat. Úgy tűnik, ő az egyetlen, akit nem ért

váratlanul Visnu eltűnése. – Ezért jöttünk ide. Egyszerre látjuk meg mindannyian. Valami eltakarja a napot a sziklafal tetején. Hosszúkás, furcsa formájú árnyéka a vízre vetül. A különös alak lassan végigsétál a sziklaperemen, és végül megáll a bal oldali, tőlünk legtávolabb eső vízesés fölött. – Parancsnok? Ki az ott? – kérdezem. – Az ott az első próba – feleli a parancsnok, azzal kilép a tó füves partjára. Mind a négyen követjük, de közben egy pillanatra sem vesszük le a szemünket a különös alakról. A következő pillanatban kecses

mozdulattal fejest ugrik a vízbe. Kurta lába és széles, kör alakú törzse van. Lassan zuhan, szinte lebeg, mint aki képes dacolni a gravitációval. Amikor eléri a vízfelszínét, nincsen csobbanás. Még csak egy fodor sem jelenik meg a tavon. Hatodik a nyakában lógó kék amuletthez nyúl, és megszorítja. Ella hátrál néhány lépést a tótól. – Lehet, hogy csapda – fogalmazza meg Crayton a gondolataimat. – Készüljetek fel a harcra. Hatodik elengedi az amulettet, és összedörzsöli a tenyerét. Lerakom a Ládát, és utánozom a mozdulatait, de nevetségesnek érzem magam, ezért lopva körbesandítok, nem látják-e a többiek. Szerencsére mindenki mással van

elfoglalva. Hatodik tudja, hogyan kell harcolni, egész életében erre készítették fel. Minden mozdulatának célja van. Én meg csak egy idióta vagyok, aki a tenyerét dörzsölgeti. Lassan leeresztem a kezem. – Egyenként kell kiállniuk a próbát – mondja a parancsnok. Hatodik felhorkan. – Nem maga hozza a szabályokat. Nekünk legalábbis nem – veti oda Hatodik, majd Craytonra néz, aki bólint. – Parancsnok, mi nem ezért jöttünk – szólal meg Crayton is. -A barátunkat keressük, nem azért vagyunk itt, hogy próbára tegyenek vagy harcra kényszerítsenek bennünket. Sarma parancsnok válaszra sem

méltatja. Kiválaszt magának egy helyet, ahol rövidebb a fű, és leül. Nem gondoltam volna róla, hogy képes lótuszülésbe hajtogatni magát. – Egyszerre mindig csak egy – mondja végtelen nyugalommal. A lény – vagy bármi is az –, ami a tóba ugrott, még mindig a víz alatt van. Egyedül az én tálentumom teszi lehetővé, hogy odalent mérkőzzek meg vele. Tudom, mit kell tennem, mégis meglep, amikor meghallom a saját hangomat: – Én leszek az első. Egymásra nézünk Hatodikkal. Bólint, én pedig fejest ugrok a tóba. Minél mélyebbre merülök, a hűvös víz annál sötétebb lesz. Nyitva a szemem, de eleinte csak néhány centiméterre látok a

sűrű homályban. Aztán a szemem hamarosan hozzászokik a feketeséghez, Ismét több mint hasznosnak bizonyul, hogy látok a sötétben. Hagyom, hogy a víz a tüdőmbe áramoljon, és átjár az ismerős nyugalom. Kezdek normálisan lélegezni, ahogy a tálentumom átveszi az irányítást. Leérek az iszapos tófenékre, és körülnézek. Azt a valamit keresem, ami leugrott a szikláról. Mozgást érzékelek a jobb vállam fölött, megfordulok, és látom, hogy egyenesen felém tart. Rövid, szénfekete haján aranykoronát visel. Szemöldöke tökéletes félkört alkot, orrában aranykarika lóg. Furcsaságában is gyönyörű. Képtelen vagyok levenni

róla a tekintetemet. Mozdulatlanul állok, várom, hogy kiderüljön, mit akar. Közelebb jön. Amikor már csak néhány méterre van tőlem, és tisztábban látom, leesik az állam a megdöbbenéstől. Amit kör alakú törzsnek véltem, az valójában egy teknősbéka páncélja. Megbabonázva figyelem. Annyira lenyűgöz a látvány, hogy teljesen váratlanul ér, amikor nekem ront, és két jobb kezével megüt. Elképesztő erővel vágódom hátra, de a víz hamarosan megállít. Gyorsan megvetem a lábam az iszapban, és pánikba esve pördülök meg. Minden idegszálammal koncentrálva próbálom megtalálni a sötétben. Valami megérinti a vállamat. Hátrafordulok, és a kék

teknősbékaember áll mögöttem. A pokolba, nagyon gyors! Rám kacsint, majd meglendíti két bal karját, de ezúttal számítok rá. Az alkarommal és a térdemmel védem az ütést, aztán tiszta erőből mellbe rúgom. Átpördülök fölötte, és hátulról támadok rá. Elkapom a nyakát a karommal, miközben a szememmel keresek valamit, bármit, amit fegyverként használhatnék. Megpillantok egy jókora követ az iszapban, és telekinézissel a mutáns teknőc felé hajítom. Látja a közeledő szikladarabot, és amikor már csak centiméterekre van a fejétől, egyszerűen eltűnik. Puff! A kő engem talál el

helyette, és hanyatt vágódom az iszapba. Kábán heverek a tó fenekén, várom, hogy visszatérjen, de nem jön. Végül feljövök a felszínre. Amikor előbukkanok a víz alól, Hatodik az első, akit meglátok. A tó partján áll, és engem keres a tekintetével. – Mi történt? – kérdezi. – Átment – bólint Sarma parancsnok. – Jól vagy? – kiáltja Ella. – Semmit nem láttam a szemüveggel. – Jól vagyok – kiáltok vissza. És valóban jól érzem magam. – Hogy érti azt, hogy átment? – faggatja Crayton a parancsnokot. – Ez volt az egyik próba? A parancsnok továbbra is derűsen

mosolyog, és nem reagál Crayton kérdésére. – Oké, ki lesz a következő? A vizet taposva odanézek, ahová a parancsnok mutat az ujjával. A sziklafal tetején ismét áll valaki. Ezúttal egy hatalmas termetű, szakállas férfi bárddal a kezében. Hatodik térdig a tóba gázol, mialatt én kievickélek belőle, és a parton elkezdem kicsavarni a vizet a hajamból. Hatodik hangjából csak úgy süt az eltökéltség és a magabiztosság, amikor megszólal: – Én. Az alak a harmadik vízeséshez ballag, és leugrik. Ő hatalmas

csobbanással csapódik a tóba. Fodros hullámok jelzik, hogy Hatodik felé úszik a víz alatt. Először a csatabárd hegye, majd a fickó nagy, busa feje bukkan elő. Hatodik rezzenéstelen arccal várja, akkor sem illetődik meg, amikor a férfi teljesen kiemelkedik a vízből, és látni, hogy legalább egy méterrel magasabb nála. Az óriás felmordul, és meglendíti a bárdot. Hatodik elugrik előle, de mielőtt a szakállas visszahúzhatná a fegyverét, egy jól irányzott rúgással kettétöri a bárd fanyelét. – Ez az, Hatodik! – kiáltja Ella. Az óriás ököllel támad rá, de Hatodik könnyedén elhajol előle, majd térdkalácson rúgja. Az óriás üvöltve

görnyed össze a fájdalomtól. Hatodik felkapja a bárd törött nyelének egyik felét, ami a víz színén lebeg, és a feje fölé emeli, de mielőtt lesújthatna vele, a szakállas alak eltűnik. – Ez meg mi a franc volt? – kérdezi Hatodik vadul forgolódva, hátha újra megjelenik az ellenség. Sarma parancsnok szelíden elmosolyodik. Szép lassan kezd az idegeimre menni. – Ez egy újabb próba volt. Teljesítetted. Még egy hátravan. Mielőtt bármelyikünk megszólalhatna, vérfagyasztó bömbölés hasít a levegőbe. Rémülten hőkölök hátra, amikor megpillantom a vízből

kiemelkedő lényt. Legalább három méter magas, oroszlánfeje van, de a teste egy emberé. Mindkét oldalán öt-öt izmos kar hadonászik fenyegetően. A teremtmény kirázza a vizet a sörényéből, kilép a partra, Ella felé indul, és közben másodszor is elbődül. – Uram... isten. – Ellának tátva marad a szája, a szeme elkerekedik. – Nem – szólal meg Crayton, és Ella elé lép. – Te még nem állsz készen erre. Ez túl sok még neked. Ella Crayton karjára teszi a kezét. Apró mosoly jelenik meg az arcán, és egyszerre átalakul rémült kislányból harcra kész Védővé. – Semmi gond. Megoldom. Hatodik mellém lép. Mindketten

készek vagyunk beavatkozni, ha Ellának szüksége lenne ránk. A szörnyeteg megindul Ella felé. Ella felveszi a szemüveget. Az oroszlánember támadásba lendül. Mind a tíz karjával Ella felé sújt, de ő mindegyik ütés elől lebukik vagy ellép. Mintha előre látná, mikor mi fog történni. Az Ella mögött álló fa fogja fel az ütéseket. Jókora fadarabok záporoznak mindenfelé, az egyik a szörny arcát találja el, egy másik a mellkasáról pattan le. Ella nem menekül el, és nem Is vág vissza, csak köröz a fatörzs körül, és hajolgat a tíz ököl elől. Az oroszlánember úgy csépeli a fát, mint egy homokzsákot.

Ella hirtelen felsikolt: – Jaj, ne! Mit tettem? Mielőtt rájöhetnék, Ella miről beszél, hangos reccsenés hallatszik, és a vastag fatörzs előrebillen. A szörny az utolsó pillanatban ugyanúgy semmivé foszlik, akárcsak az előző két alak. A fa továbbzuhan a földre, egyik ága lerántja a sötét szemüveget Ella arcáról, majd ráesik egy vastagabb ág, és darabokra töri. – Ne haragudj, Marina! Annyira sajnálom! Láttam, hogy a szemüveg össze fog törni, de semmit nem tudtam tenni, hogy megakadályozzam. Craytonnal és Hatodikkal Ellához szaladunk, aki elborzadva mered a

szemüveg szilánkjaira a lába előtt. – Ella! Ne aggódj a szemüveg miatt. Kiálltad a próbát, az a valami pedig eltűnt. A lényeg, hogy jól vagy. Nagyon büszke vagyok rád! – hadarom. – Ella, ez fantasztikus volt! – dicséri Hatodik is. – Gratulálok – mondja a parancsnok, aki még mindig úgy ül, mint Buddha. – Legyőztétek Visnu inkarnációit. Kiálltátok a próbát. Az első Kúrma volt, a félig ember, félig teknős lény, aki felforgatta az ősi óceánt, hogy a többi békés isten visszakaphassa halhatatlanságát. A férfi a bárddal Parasuráma volt, az első harcos szent. Az utolsó pedig Visnu legfélelmetesebb inkarnációja, az oroszlánember,

Narisma. Most már csak meg kell várnunk, míg Visnu megérkezik. – Elég volt a várakozásból – mondja Crayton, és ökölbe szorított kézzel a parancsnok felé fordul. – Azt ajánlom, mutatkozzon meg, méghozzá gyorsan. – Nyugi, nyugi – csendül fel egy fiúhang a hátunk mögötti magas fűből. – A parancsnok csak az utasításaimat követte. Mindig igyekszem elővigyázatos lenni. Visnu szobrát pillantjuk meg, amint mosolyogva lépked felénk. – Nagyon régóta várok erre a találkozásra – mondja.

TIZEDIK FEJEZET Fémszéken ülök egy àtlàtszo plexikalitkàban egy furgon hátsó részében. A kezemet a székhez bilincselték, a bokámat pedig vastag béklyók kötik össze. A homlokomat bőrpánt feszíti a mögöttem lévő plexifalhoz. A furgon oldala felé néz az

arcom, de annyira éppen el tudom fordítani a fejemet, hogy lássam Kilencediket, aki ugyanolyan plexikalitkában ül néhány méterre tőlem. Őr strázsál előttünk, és minket figyel. Egy pillanat alatt ki tudnám szabadítani magam, de a zsebemben lapuló Bernienek igaza van. Ki kell derítenünk, mit tudnak, és hogyan lehetnének a hasznunkra. Valószínűleg Kilencedik is egyetért, mert ő még nálam is gyorsabban le tudná rázni magáról a bilincseket, mégsem teszi. A kalitkák ajtaját zárak védik, egyedül a vastag plexibe fúrt nyolc apró lyukon keresztül tudnánk kommunikálni. A furgon motorja jár, de még nem indultunk el. Walker különleges ügynök egy

hosszú fémpadon ül a vezetőfülke mögött. Egyik lábát az én Ládámon, a másikat Kilencedikén pihenteti. Ölében mogadori puska hever. A ferde orrú pasas közvetlenül mellette ül a másik mog fegyverrel. Walker a mobiljába sugdos. Közben vet ránk egy-egy pillantást. Sikerül elkapnom néhány szót, mint a fiúja és a tehetetlen. Rémlik, hogy Kilencedik még a hegyekben említette, hogy szuperhallása van. Remélem, ő többet megért belőle. – John! – rikkantja Kilencedik. Az őr célba veszi Kilencedik fejét a fegyverével. – Hé, te ott! Pofa be! Kilencedik nem törődik vele. – Johnny! Mikor lépünk le innen?

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én kezdem unni magam, jól jönne némi levegőváltozás. Élvezi, ha másokat bosszanthat. Lassan én is kezdek ráérezni az ízére. Walker különleges ügynök két ujja közé csippenti az orrnyergét. Úgy néz ki, mint egy elcsigázott tanár vagy szülő. Kimerültsége következtében sokat veszít a tekintélyéből. Aztán nagy levegőt vesz, és kihúzza magát, mint aki döntésre jutott. Megkocogtatja az ablakot, jelezve a sofőrnek, hogy indulhat. Feláll, és tesz néhány lépést felénk, kezében a mog fegyverrel próbál egyensúlyozni a mozgó járműben. Megáll előttem. Van valami a

tekintetében, amit korábban nem láttam. Mintha sajnálna bennünket. Vagy sajnálná, amit tennie kell velünk. Vagy mindkettő. – Hogy találtak meg minket? – kérdezem. – Te is tudod – feleli. A karkötő még mindig a csuklómon van. Percek óta csöndben volt, de amint a2 ügynök megszólal, ismét zümmögni kezd. – Hé, nem vicceltem az előbb, tényleg halálra unom magam – kiabálja Kilencedik. – Semmi kedvem tovább játszani a jófiút. Előre szólok, hogy hamarosan valami szórakozás után nézek. Vagy most rögtön elmondanak mindent, amit tudnak, vagy szétrúgom ezt

a kockát, és kiverem magukból, amire kíváncsi vagyok. Hármat találhatnak, hogy melyiket találom szórakoztatóbbnak. A ferde orrú pasas lassan felemelkedik a pádról, és célba veszi Kilencediket a mog puskával. – Kinek képzeled magad, öcskös? Nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegetőzzél. – Bármi jár is a fejében, biztosíthatom, hogy rosszabbat is túléltem már – mondja Kilencedik. – Pontosan tudjuk, ki vagy, kisfiam. Hát nem érted? Tudjuk. – A férfi láthatóan megelégelte Kilencedik hencegését.

– Purdy ügynök – szól oda neki Walker. – Engedje le a fegyvert. Most azonnal! Az ügynök elkezdi leereszteni a fegyvert, én pedig hirtelen úgy döntök, megviccelem egy kicsit. Azt hiszem, Kilencedik módszerei kezdenek átragadni rám. Telekinézissel kitépem a puskát Purdy kezéből, és a furgon hátuljába hajítom. A hátsó ajtónak ütődik, majd jókora csattanással a padlóra zuhan. Abban a pillanatban a kocsi éles kanyart vesz, mire Purdy ügynök megtántorodik, és vállal előre az üvegkalitkámra kenődik. Telekinézissel odaszögezem a plexifalhoz. – Azt a rohadt kurva...

– Nem tudta, hogy mindig be kell csatolni a biztonsági övét, Puki ügynök? – hahotázik Kilencedik. – Első a biztonság! Tessék, vigye az enyémet! Csak ide kell jönnie érte. – Akárhogy is csinálod, fejezd be – sziszegi Purdy ügynök. Próbál fenyegetőnek tűnni, de ez nem könnyű az ő helyzetében. Előrehajolok, könnyedén elszakítva a fejemet rögzítő bőrpántot. Vége a játszadozásnak. – Purdy ügynök, tudja, hol van Sam Goode? – Sam nálunk van – szólal meg Walker különleges ügynök. A hangja nyugodt, de egyenesen rám céloz a

henger alakú fegyverrel. Annyira meglepődöm ettől az új információtól, hogy egy pillanatig azt sem tudom, hol vagyok, és véletlenül elengedem Purdy ügynököt, aki a földre zuhan. Náluk van Sam? Setrákus Ra nem a barlangban kínozza, ahogy a látomásomban láttam? Jól van? Már éppen meg akarom kérdezni, hol tartják fogva, amikor észreveszem a Walker fegyverének csövében kavargó fényeket. Ezúttal azonban nem zöld, hanem piros és fekete színek váltogatják egymást. Ijedt arckifejezésem láttán Walker elmosolyodik. – Ha szerencséd van, John Smith, vagy bárhogyan is hívnak, mutatunk egy

videót arról, hogyan alkalmazzuk a vallató technikákat Samen. De ha igazán szerencsés vagy, kaphatsz egy kis ízelítőt a kis szöszi barátnőd kihallgatásából is. Mi is a neve? – Óóóóóóó, vazzze – mondja Kilencedik. Hallom a hangján, hogy vigyorog, mint aki tudja, mi következik. – Most aztán megkaptad. Kell néhány másodperc, mire megtalálom a hangomat. – Sarah – suttogom. – Tudom, hogy maguknak dolgozik. Mivel tudták ellenem fordítani? Purdy ügynök felveszi a földről a fegyverét, és visszaül a helyére. – Viccelsz? A csaj egy árva szót

sem hajlandó elárulni, pedig sok mindent kérdeztünk és sokféleképpen. Semmit nem mond nekünk. Szerelmes. Ismét tátva marad a szám a megdöbbenéstől. Teljesen meg voltam győződve róla, hogy Sarah összejátszott a rendőrökkel, hogy el tudjanak kapni. Amikor múlt héten találkoztunk Paradise-ban, olyan furcsán viselkedett. Kijött hozzám a játszótérre, de közben rejtélyes sms-eket kapott – hajnali kettőkor. Néhány másodperccel később pedig kommandósok vettek körül bennünket, és a földre szorítottak. Semmilyen más magyarázat nem jutott eszembe. Csak a rendőrség küldhette azokat az üzeneteket. Különben honnan tudták volna, hogy Sam és én ott

vagyunk? A francba. Most már nem tudom, mit gondoljak. És még mindig szerelmes belém? – Hol van? – kérdezem erélyesen. – Egy messzi-messzi helyen – feleli Walker különleges ügynök. Gúnyolódik velem? – Kit érdekel, haver? – szól közbe Kilencedik. – Gondolkozz távlatokban, Johnny, távlatokban! Nincs ott! Mint ahogy Sam sincs! Nem foglalkozom vele. Most, hogy kiderült, Samet és Sarah-t az Egyesült Államok kormánya tartja fogva, feltett szándékom megtalálni mindkettőjüket. A következő lépésen, a következő kérdésen töröm a fejem, amikor Bernie Kosar

előmászik a zsebemből. Ideje indulnunk, mondja. Vigyük magunkkal a nőt, majd ő elvezet Samhez és Sarah-hoz. – Kilencedik, készen állsz az indulásra? – De még mennyire! Lépjünk, haver. Egyébként is vizelnem kell. Walker különleges ügynök gyorsan Kilencedikre pillant, majd vissza rám. Nem tudja eldönteni, melyikünkre fogja a fegyverét, ezért fel-alá járkál kettőnk között. Purdy ügynök feláll, és követi a példáját. A furgon végében álló őr is ránk fogja a fegyverét. – Ha megmozdulnak, lelőni őket, de létfontosságú szervet ne érjen a lövés! – mondja Purdy ügynök, azzal Walker

különleges ügynök mellé lép, és egymásnak vetik a vállukat. Bernie Kosar kiugrik a zsebemből, és felmászik az üvegajtón. Megrezzenti apró csótányszárnyát, és azt mondja, számoljak el ötig. – Hallottad, Kilencedik? – kérdezem. – Már háromnál tartok – válaszolja. Walker ránk kiabál, hogy fogjuk be a pofánkat. A karkötőm vibrálni kezd, úgy érzem, mintha ezernyi tűvel szurkálnák a karomat, de nem törődöm vele. Kilencedik a legkisebb erőfeszítés nélkül pattintja le magáról az összes bilincset és pántot, majd feláll. Én is ugyanezt teszem, bár nem ilyen

könnyedén. Kilencedik belerúg az elülső plexifalba, mire az kiesik a keretéből. Amikor kilép a kalitkából, az őr tüzet nyit rá. Kilencedik mosolyogva felemeli a kezét, és megállítja a golyókat a levegőben. Aztán leereszti a kezét, a lövedékek pedig egyenként a furgon padlójára hullanak. Rám néz. – Segítsek, haver? – Berúgja a kalitkám oldalát, és én is kiszabadulok. BK visszamászik a zsebembe. Mielőtt az őr ismét meghúzhatná a ravaszt, telekinézissel a plafonhoz préselem, fegyverét pedig használhatatlan – fémdarabbá hajtogatom. Walker és

Purdy tüzet nyitnak ránk a mog puskákból, de Kilencedik egy mozdulattal feltartóztatja a henger alakú csövekből kiáramló fénysugarakat. Elmosolyodik, és ujjával játékosan megfenyegeti a két ügynököt: – No, no. Mostanra már igazán lehetne több eszük. – Rám pillant. – Kapaszkodj, John, mert pörögni fogunk! A furgon abban a pillanatban letér az útról, felborul, és többször megpördül a tengelye körül. Kilencedik figyelmeztetés nélkül belém karol, és húz maga után, amíg meg nem tudom vetni a lábamat. Körbe-körbe futunk a furgon belsejében, miközben az pörög. Végig talpon maradunk, ahogy a kocsi

újra meg újra átfordul – mint a hörcsögök a mókuskerékben. Fém gyúródik körülöttünk, szikrák záporoznak ránk minden sarokból, az őr és az ügynökök pedig rongybabaként hánykolódnak ide-oda. Az ütközés ereje kipattintja a hátsó ajtókat, és amikor a furgon megáll, kiugrunk a szabadba. Több rendőrségi jármű is haladt mögöttünk, és mindegyik csikorgó kerekekkel fékez az úton. Felvijjognak a szirénák. – John! – Kilencediket egyáltalán nem hatja meg a felhajtás. – Igen? – Megrázom a fejem, próbálok megszabadulni a szédüléstől. Egyikünk sem veszi le a szemét a villogó rendőrautókról.

Kilencedik tesz egy lépést vissza a furgon felé. Követem. – Szerezzük vissza a Ládánkat, haver, aztán tegyük, amit BK mondott, és vigyük magunkkal azt az ügynökcsajt. – Egyetértek. – Óvatosan végigsimítok a zsebemen, hogy ellenőrizzem, BK ott van-e még. – Oké, akkor ezt rád bízom, én addig elbeszélgetek a többiekkel. Kilencedik telekinézissel a levegőbe emel két járőrautót – utasaik kétségbeesetten próbálnak kiszállni belőlük. Visszarohanok az árokban füstölgő furgonba. Beugróm a rakodótérbe, és a nyöszörgő őrt meg Purdy ügynököt

kikerülve megkeresem a két Ládát. Walker különleges ügynök a fémpad maradványainak támaszkodva ül, és sokkos állapotban mered véres kezére. Vörös haja ziláltan hullik a vállára, arcán hosszú vágás éktelenkedik. A mog fegyver ócskavasként hever a lába alatt. Figyeli, ahogy a hónom alá kapom a Ládákat. Letérdelek elé. – Maga velünk jön. – Ez nem kérdés. Válaszolna, de csak egy keskeny vércsík jelenik meg a szája sarkában. Ekkor pillantom meg a vállából kiálló fémdarabot. Lerakom az egyik Ládát, és megpróbálom felnyalábolni Walkert, de nyöszörögni kezd, és még több vért köhög föl. Elengedem, mert attól félek, ha ismét megmozdítom, elvérzik, és

meghal, mielőtt elvezethetne Samhez és Sarah-hoz. – Hol vannak? – kérdezem. – Mondja meg! Maga haldoklik, nekem pedig meg kell mentenem a Földet és a barátaimat! Árulja el! Hol van Sam és Sarah? Walker különleges ügynök felém fordítja a fejét. Zöld szeme elkerekedik, mintha most látna először. A kinti lövések egyre közelebbről hallatszanak. – Te... te egy földönkívüli vagy – suttogja végül. Dühömben a furgon oldalába bokszolok. – Igen, az vagyok! De segíteni akarok, ha maga is segít nekem! Mielőtt kifut az időből, és meghal, árulja el, hol

vannak! Washingtonban? Szaggatottá válik a légzése, mint aki már nem hall, nem lát semmit maga körül. Kezdem elveszíteni. Kezdem elveszíteni, és még mindig nem tudom, hol van Sam és Sarah. Hirtelen lehalkítom a hangomat. – Mondja meg, hol vannak. Kérem! – Találkozik a tekintetünk, és látom, hogy a kérés eljut a tudatáig. Walker különleges ügynök kinyitja a száját, de csak a sokadik próbálkozásra sikerül megszólalnia. – Nyugaton. A... – Elcsuklik a hangja, és lecsukódik a szeme. Véres keze ökölbe szorul, majd elernyed; minden erő elszáll a testéből. – Várjon! Tartson ki! –

Kétségbeesetten megragadom a Ládámat, és próbálom kinyitni, hogy kivegyem belőle a gyógyító követ. Egyre csak az jár a fejemben, hogy ha meggyógyítom, akkor ki tudom szedni belőle, hol vannak. Alighogy a lakatra helyezem a kezemet, egy csapat rendőr jelenik meg a furgon nyitott hátsóajtajában, és rám szegezik a fegyverüket. – Menjen távolabb az ügynöktől! Mozgás! Különben lövünk! Hasaljon a földre! Kezeket a tarkóra! Igyekezzen! – Utasításokat vakkantanak, de nem engedelmeskedem nekik. Nem akarok engedelmeskedni. Elő kell vennem a gyógyító követ. Meg kell tudnom, hol vannak a barátaim. Kinyitom a Ládát, mire a rendőrök felüvöltenek: – Kezeket

fel! KEZEKET FEL! KEZEKET FEL! A Ládába nyúlok. Hallom az első lövést, amit aztán tucatnyi másik követ. Ahogy a golyók megindulnak felém, érzem, hogy a csuklóm minden eddiginél erősebben bizseregni kezd. Már nem fáj. A karkötő megnagyobbodik, piros anyagba burkolja az egész karomat, majd kinyílik, mint egy esernyő. Fogalmam sincs, mi történik, de nem is nagyon érdekel. Csak a gyógyító kőre tudok gondolni és Walker élettelen, vagyis használhatatlan testére. Hirtelen egy két méter magas pajzs mögött vagyok, beburkolja az egész testemet. A lövedékek egyszerűen lepattannak róla. Számolatlanul záporoznak rám a

golyók, de egyik sem tud áthatolni a pajzson. Néhány perc múlva ritkulni kezdenek a lövések, mint a pattogatott kukorica, ami már majdnem kész van. Amikor a fegyverropogás végül megszűnik, a piros pajzs karvédővé zsugorodik, majd újra visszaváltozik bizsergő karkötővé. Teljesen önműködő. Elképedve meredek rá, milyen hatékony és mennyire tökéletes az időzítése. Walker még mindig eszméletlenül hever a lábam előtt. A felfegyverzett rendőrök, akik az imént még a furgon hátuljában álltak, eltűntek, de kintről még mindig fegyverropogás hallatszik. Legszívesebben kettészakítanám magamat, hogy egyszerre tudjam a

gyógyító kövemet keresni Walker számára, és ki tudjak menni megnézni, Kilencediknek nincs-e szüksége a segítségemre. Fel akarom ébreszteni az ügynököt, hogy kihúzzam belőle, hol van Sam és Sarah, ugyanakkor Kilencediket sem hagyhatom magára, ha bajban van. Végül az utóbbi mellett döntök – Walker aligha fog elszökni, és remélem, kibírja még néhány percig. A hónom alá kapom a két Ládát, és kirohanok. Amint kilépek a furgonból, fejvesztve menekülő rendőröket pillantok meg. Nem tudom, Kilencedik mit művelt velük, amíg én a karkötőmmel ismerkedtem odabent, de látszik rajtuk, hogy halálra vannak rémülve. – Kilencedik? – kiáltok oda neki. –

Mit csináltál velük? Elmosolyodik. – Telekinézissel felemeltem őket tízméteres magasságba. Aztán választás elé állítottam őket: vagy még följebb szállnak, vagy elmenekülnek. Csak gratulálni tudok a bölcs döntésükhöz. – Úgy tűnik, tényleg megtalálták a helyes választ – bólintok. – Hé, nem úgy volt, hogy magunkkal visszük azt az ügynökcsajt? – kérdezi Kilencedik. – Még bent van a kocsiban. Elvesztette az eszméletét. A gyógyító kövemet kerestem, hogy magához térítsem, csak előbb ellenőrizni akartam, jól vagy-e – válaszolom.

– Haver, te tényleg miattam aggódtál? Én ezt intézem. Te csak hozd a csajt, és verd ki belőle, merre menjünk! Ha egyszer ennyire odavagy a barátaidért. – Felvesz egy puskát a földről, és a levegőbe lő. – Nyomás, hozzad, aztán induljunk! Addig én elszórakozom ezekkel a játék katonákkal. A gyalog menekülő rendőrök közül néhányan az út menti fák mögé rejtőznek. Kilencedik a fejük fölé céloz, és meghúzza a ravaszt. A puska nagyot taszít a vállán, ahogy a lövedékek elzúgnak a magas ágak között. A furgon felé tartva hallom, ahogy Kilencedik elégedetten csettint a nyelvével. Kinyitom a Ládámat, előveszem a

gyógyító követ, és bemászom a furgonba, hogy megnézzem, milyen súlyos Walker sérülése. De az ügynök nincs ott. Körülnézek, hátha felkelt, és átmászott a furgon egy másik sarkába. Teljesen összezavaródom attól, amit látok. Illetve amit nem látok. Egy lélek sincs a furgon belsejében. Az összes test, ami egy perccel ezelőtt még ott hevert, mostanra eltűnt. Basszus! Dühös vagyok magamra. Ezt nagyon elcsesztem. Nem elég, hogy nem sikerült kiderítenünk, hol van Sam és Sarah, de minden valószínűség szerint Purdyt és Walkert sem tudtuk ártalmatlanná tenni.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Nyolcadik a füben ül.A to vize nyugotan csillog a háta mögött. – Sokféle néven ismernek. Akadnak,

akik Visnunak hívnak, mások Paramátmának vagy Paramesvarának. Van tíz inkarnációm, közülük hárommal az imént találkoztatok és küzdöttetek meg. Méghozzá sikerrel. – Ha ezek az inkarnációid, akkor ők is a te részeid. Vagyis szükségét érezted annak, hogy hadat üzenj három lánynak, akik próbálnak eljutni hozzád. – Crayton meg sem próbálja palástolni haragját. – Azt hittem, egy békeszerető istent akarsz megszemélyesíteni. – Magyarázattal tartozol nekünk – teszi hozzá Marina. Nyolcadikra láthatóan semmilyen hatással nincsen felindultságunk, ugyanolyan nyugodtan ül a helyén. – Meg kellett bizonyosodnom róla,

hogy valóban azok vagytok, akiknek mondjátok magatokat. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy készen álltok a találkozásra velem. Elnézést kérek, ha megbántottam az érzéseiteket vagy bármi mást. De mindnyájan átmentetek a vizsgán, ha ettől jobban érzitek magatokat. Elegem van. Fáradt vagyok és éhes. Átrepültem a fél világot, és megküzdöttem egy hadsereggel, hogy eljussak idáig. Válaszokat akarok. Felállók, ökölbe szorul a kezem. – Felteszek egy kérdést, és ha nem adsz rá egyenes választ, akkor elmegyünk. Ez nem valami filozófiai vita, és nem volt jogod vizsgáztatni

minket. Te vagy Nyolcadik? Rám néz, és lebiggyeszti az ajkát. A bőrszíne kékről napbarnítottra változik. Amikor megrázza a fejét, a korona leesik a fejéről, fekete haja pedig kusza, göndör fürtökben hullik a vállára. Két karja eltűnik, és a következő pillanatban egy félmeztelen srác ül előttünk a fűben. Sarma parancsnoknak elakad a lélegzete. Vékony, de izmos. Telt ajka és vastag, fekete szemöldöke kimondottan szexi. A nyakában pedig ott lóg a lórin amulett. Közénk tartozik. Ella Craytonra néz, aki hosszan kifújja a levegőt. Kérdésre nyitja a száját, de a fiú megelőzi. – A Cépanom eredetileg Joseph-nek

hívott, de számtalan nevet viseltem azóta. Ezen a vidéken a legtöbb ember Naveenként ismer. – Elhallgat, rám néz, majd felhúzza rongyos nadrágja szárát, és megmutatja a bokájába égett lórin szimbólumokat: Első, Második és Harmadik halálának bizonyítékát. – Ha mindenáron ragaszkodni akartok a lórin terminológiához, akkor igen, hívhattok Nyolcadiknak. Haragom egy szempillantás alatt elillan. Megtaláltunk egy újabb Védőt. Még erősebbek vagyunk. Crayton előrelép, és kezet nyújt. – Téged kerestünk, Nyolcadik. Nagy utat tettünk meg. A nevem Crayton, Ella Cépanja vagyok.

Nyolcadik feláll, és kezet ráz Craytonnal. Most látszik csak, milyen magas, és mennyire kidolgozottak az izmok a felsőtestén. Hosszú évek gyakorlatozása látszik rajta. De nyilván szüksége is volt rá, hogy egyedül életben tudjon maradni a hegyekben. Ella is feláll. – A nevem Ella – mondja. – Én vagyok Tizedik. – A mindenit! – kiált fel Nyolcadik. Ella szemébe néz. – Hogyhogy te vagy Tizedik? Csak kilencen vagyunk. Ki mondta neked, hogy te vagy Tizedik? Ella hirtelen hatéves kislánnyá zsugorodik. Van abban valami ironikus,

amikor egy korábbi szobor kérdőjelezi meg valakinek a személyazonosságát. Crayton oldalba böki Ellát, mire az ugyanolyan gyorsan visszaváltozik tizenkét éves önmagává. Nyolcadik válaszul másfél métert nőve tornyosul fölé. – Ez minden, amit tudsz, Tizedik? Elszánt kifejezés ül ki Ella arcára, mint aki öregedni akar még néhány évet, de nem történik semmi. Néhány másodperc múlva megvonja a vállát: – Azt hiszem, igen. Crayton Nyolcadikhoz fordul. – Majd később elmagyarázom, de volt még egy űrhajó, ami a tiétek után hagyta el a Lorient. Ellával azon a hajón voltunk. Akkor még csecsemő volt.

– Ennyien vagyunk, vagy van még Harminckettedik is? – érdeklődik Nyolcadik ismét normál méretűre zsugorodva. A hangja érdes, de nem ellenséges. Most veszem csak észre, hogy a szemének elképesztően gyönyörű, sötétzöld árnyalata van. Arckifejezéséből ítélve Marinának is feltűnt, önkéntelenül elmosolyodom, ahogy Marina zavartan a füle mögé tűri a haját. – Ella az utolsó – feleli Crayton. – ő Hatodik, ő pedig Marina, a Hetedik. Úgy tűnik, képes vagy alakot változtatni. Van még valami, amit tudnunk kell rólad? – kérdezi Crayton. Válaszul Nyolcadik kétfejű zsiráffá

változik, és hatméteres magasságból pislog le ránk. – Valóban rendelkezem ezzel a tálentummal – mondja a bal oldali fej. A jobb oldali fej a tóhoz hajol, és iszik egy kis vizet, mielőtt hozzáteszi: – Többek között. – Igen? És mi az a többi? – kérdezi Marina. Nyolcadik visszavedlik fiúvá, és csúszkálni kezd a tó felszínén, mintha be lenne fagyva. Amikor újra elénk ér, futásnak ered, majd hirtelen lefékez, és lábával jókora adag vizet fröccsent Marinára. Marina azonban nem esik hanyatt az új fiú bemutatójától. Felemeli a kezét, megállítja a vizet a levegőben, majd

telekinézissel visszalöki Nyolcadik felé. Nyolcadik ráfúj a vízre, mire az gejzírként emelkedik az égbe. Nem akarok kimaradni a buliból, ezért a szél segítségével visszanyomom a gejzírt a tóra, és három irányból vízfallal veszem körbe Nyolcadikat. – Mid van még? – kiáltom kihívóan. Nyolcadik eltűnik a hullámokból emelt csapdából, és a következő pillanatban a medence fölé magasodó sziklafal tetején jelenik meg. Aztán ismét eltűnik, és néhány centiméterre az orromtól bukkan fel. Olyan váratlanul ér ez a hirtelen közelség, hogy reflex-szerűen a bordái közé bokszolok. Felnyög, és

hátratántorodik. – Hatodik! Mit művelsz? – kiált rám Marina. – Bocsi – szabadkozom. – Reflex volt. – Megérdemeltem – mondja Nyolcadik egy vállrándítással elintézve, hogy Marina a védelmére kelt. – Szóval tudsz teleportálni? – kérdezi Marina. – Ez nagyon király! Nyolcadik váratlanul mellette terem, és átkarolja a vállát. – Imádom – kuncog Marina, és lerázza a fiú karját a válláról. Marina kuncog? Ez valami vicc? Nyolcadik elmosolyodik, újra eltűnik, majd Crayton vállán állva jelenik meg eltúlzott karkörzésekkel és

remegő lábbal egyensúlyozva. – Néha idétlen helyeket tudok választani. Egy csapásra ő lett a csapat mókamestere. Meglep játékossága, nem tudom eldönteni, hogy veleszületett tulajdonság-e, vagy csak egy szerep, amit felvett. Végül úgy döntök, hogy igyekszem a dolog pozitív oldalát nézni. Lelki szemeimmel látom a mogadoriak arcára kiülő zavart és bosszúságot, mielőtt a srác hamuvá porlasztja őket. Crayton előrehajol, mire, mintha csak begyakorolták volna, Nyolcadik egy szaltóval a földre ugrik, és összeüti a tenyerét. Láthatóan elégedett önmagával.

– Hol a Cépanod? – kérdezi Marina. Nyolcadik arca elkomorodik. Mindnyájan tudjuk, ez mit jelent. Azonnal bevillan egy kép a falhoz láncolt Katarináról. Aztán Johnra és a Cépanjára, Henrira gondolok. Elhessegetem az emlékeket, mielőtt könnyek szöknének a szemembe. – Mikor? – teszi fel Crayton mindnyájunk helyett a kérdést. Nyolcadik megpördül, és a magas fűvel benőtt térségre pillant mögöttünk. Telekinézissel szétválasztja a füvet, mire szűk ösvény tárul fel. A lenyugvó nap felé fordítja az arcát. – Indulnunk kell. Mindjárt lemegy a nap. Útközben mindent elmesélek

Reynoldsról és Loláról. Sarma parancsnok Nyolcadikhoz szalad, és megragadja a csuklóját. – És velem mi lesz? Mit tehetek érted, uram? Mondd meg, kérlek! Megdöbbenek. Annyira lefoglalt az ismerkedésünk, ő pedig olyan csöndben volt, hogy teljesen megfeledkeztem róla. – Parancsnok – szólal meg Nyolcadik. – Hűséges barátom voltál, szeretnék köszönetét mondani neked és katonáidnak a rengeteg munkáért. Visnut nagyon boldoggá tennéd elkötelezettségeddel. Attól tartok, útjaink most különválnak. A Sarma arcára kiülő csalódottság elárulja, hogy azt hitte, továbbra is velünk tarthat.

– De nem értem. Mindent megtettem, amit kértél tőlem. Idevezettem a barátaidat. Az embereim meghaltak érted. Nyolcadik a parancsnok szemébe néz. – Sosem kívántam senkitől, hogy meghaljon értem. Ezért nem hagytam el a hegyet, és nem mentem végig veled a városok utcáin. Sajnálom, hogy emberek haltak meg, sokkal jobban, mint gondolnád. Hidd el, tudom, milyen érzés elveszíteni valakit. Mostantól akkor is külön utakon kell folytatnunk. – A hangja határozott, de látom rajta, hogy nem könnyű kimondania ezeket a szavakat. – De...

Nyolcadik beléfojtja a szót. – Minden jót, parancsnok! A férfi megfordul, arcán kétségbeesés. Szerencsétlen flótás. De egy katona tudja, hogy a parancs az parancs, és el kell fogadnia a helyzetet. – Elhagysz engem. – Nem – javítja ki Nyolcadik. – Te hagysz el engem. Valami jobb és nagyszerűbb vár rád. Egy bölcs egyszer azt mondta nekem, hogy el kell hagynod valaki jót ahhoz, hogy valaki még jobbal találkozhass. Mostantól az igazi Visnut fogod szolgálni, de csak akkor ismered fel, ha én végleg eltűnök. Szomorú jelenet. Sarma parancsnok szóra nyitja a száját, aztán azonnal be is

csukja, amikor Nyolcadik hátat fordít neki, és vissza sem nézve elindul az ösvényen. Először azt gondolom, hogy Nyolcadik szívtelenül viselkedett. De aztán rájövök, hogy ez volt a legkönyörületesebb módja annak, amit meg kellett tennie. – Hé, várj! – kiált Nyolcadik után Crayton. – A hegy lába a másik irányban van. El kell jutnunk a repülőtérre. – Előbb mutatni akarok nektek valamit – szól vissza Nyolcadik. – És lehet, hogy repülőtérre nem is lesz szükségünk. – Hová mész? Vannak dolgok, amiket még nem tudsz. Le kellene ülnünk beszélni, meg kell terveznünk, hogyan tovább.

– Bárcsak ne törtem volna el azt a szemüveget – sóhajtja Ella. – Nem követhetjük csak úgy anélkül, hogy tudnánk, merre vezet minket. Úgy viselkedik, mint aki mindent tud, de mi van, ha mégse? Mindhárman a töprengő Craytonra nézünk. Próbálja eldönteni, mitévők legyünk. Én tudom, mit kell tennünk. Most, hogy végre rátaláltunk egy újabb Védőre, együtt kell maradnunk. Nyolcadik gyorsan távolodó alakja felé biccentek. Crayton a szemembe néz, majd bólint. Felkapja Marina Ládáját, és elindul Nyolcadik után. Marina és Ella szó nélkül, egymás kezét fogva követik. Én zárom a sort. Szuperhallásom

segítségével a parancsnok lépteinek zajára figyelek, de nem hallok semmit. Magam elé képzelem, amint jóval a távozásunk után is mozdulatlanul áll a tó mellett. Megértem Nyolcadik viselkedését, ennek ellenére sajnálom a fickót. Elhagyták, annyi év hűséges szolgálat után. Nyolcadik merev hátára pillantok magam előtt, és mindkettőjüket megsajnálom. Nyolcadik halad elöl. Követjük lefelé egy domboldalon, és hamarosan egy széles völgyben találjuk magunkat. Bármerre nézek, a Himalája hósapkás hegycsúcsai vesznek körül. A hegyek lábánál zöldellő erdőfoltok és sárga, illetve lila virágokkal teli mezők váltogatják egymást. Gyönyörű látvány.

Mindnyájunkról szakad a víz menet közben, amikor Crayton megtöri a csendet. – Szóval ki volt Reynolds és Lola? Nyolcadik lelassítja a lépteit, és bevár minket. Letép néhány lila virágot, és összemorzsolja őket a tenyerében. – Reynolds a Cépanom volt. Sokat nevetett. Mindig nevetett. Akkor is nevetett, amikor menekültünk, amikor egy híd alatt aludtunk, vagy valakinek a lyukas tetejű fészerében húztuk meg magunkat a monszun elől. – Megfordul, és egyenként a szemünkbe néz. – Emlékszik rá valaki? Mindnyájan megrázzuk a fejünket, még Crayton is. Bárcsak emlékeznék rá!

De mindössze kétéves voltam, amikor útnak indultunk. – Nagyszerű lórin volt, és még jobb barát – folytatja Nyolcadik. – De Lola... Lola ember volt, akibe Reynolds azonnal beleszeretett, amikor megérkeztünk ide. Ez nyolc évvel ezelőtt történt. Egy piacon ismerkedtek meg, és attól fogva elválaszthatatlanok voltak. Reynolds halálosan belezúgott Lolába, ő pedig szinte azonnal hozzánk költözött. Jószerével ki sem mozdult a házunkból. – Nyolcadik rugdosni kezdi a virágokat. – Tudhattam volna, hogy nem lehet benne megbízni. Abból, ahogy rám nézett, ahogy mindig tudni akarta, hol vagyok, mit csinálok. Soha nem engedtem a Ládám közelébe, akárhogy

próbálkozott is. De Reynolds annyira bízott benne, hogy még azt is elárulta neki, kik vagyunk. Mindent elmesélt neki. – Nem volt túl okos dolog – jegyzem meg. John is mindent elmondott Sarahnak, aztán meg lehet nézni, mi lett belőle. Túl kockázatos az emberekre bízni a titkunkat. A szerelem pedig még kockázatosabbá teszi. – El sem tudom mondani, mennyire dühös voltam rá. Amikor megtudtam, mit tett, teljesen kikeltem magamból. Napokig veszekedtünk. Korábban sosem vitatkoztunk, maximálisan megbíztam benne. Nem arról volt szó, hogy ez a bizalom egy csapásra teljesen megszűnt

volna. Lolában nem bíztam. Aztán Lola pedzegetni kezdte, hogy menjünk kirándulni és kempingezni a hegyekbe. Azt mondta, ismer egy tökéletes helyet. Meggyőzte Reynoldsot, hogy egy kis sátorozás majd újra összehoz bennünket. Valószínűtlennek tartottam, hogy ettől egymás nyakába borulunk, de azért beleegyeztem. – Nyolcadik megáll, és az egyik északi hegycsúcsra mutat. – Azt a hegyet másztuk meg. A Ládámat hoztam magammal. Akkor már tudtam teleportálni, telekinézist használni, és minden emberi lénynél erősebb voltam, ügy gondoltam, a friss hegyi levegő segít majd gyorsabbá, erősebbé válnom. De amint megérkeztünk, Lola állandóan azon mesterkedett, hogy szétválasszon

minket. Mindent elkövetett, hogy Reynolds magamra hagyjon. Végül aztán nem maradt más választása, elő kellett vennie a B-tervet. – Megfordul, és folytatja a gyaloglást. Adunk neki néhány lépés előnyt, hogy össze tudja szedni magát. – És mi volt a B-terv? – kérdezi Marina gyengéden, úgyis végig kell mondania a történetet, de nem akarunk a kelleténél nagyobb fájdalmat okozni neki. – A harmadik éjszaka Lola elment tűzifát gyűjteni. Először hagyott magunkra minket. Tudtam, hogy valami nem stimmel. Éreztem a zsigereimben. Lola nemsokára visszatért – egy tucatnyi

mogadori harcossal. Reynolds olyan halálosan szerelmes volt, hogy a szíve előbb szakadt meg, mint hogy megijedt volna. Üvöltve könyörgött Lolának, hogy magyarázza meg, miért tette ezt vele, velünk, velem. Akkor az egyik harcos egy zacskó aranyat dobott Lola felé. A mogadoriak sok pénzt ígértek cserébe a szolgálataiért. – Nyolcadik megvetően megnyomja a szót. – ügy ugrott érte, mint egy kiéhezett kutya. Minden olyan gyorsan történt. Lola ugrott az aranyakért, az egyik mogadori felemelte fényesen ragyogó kardját, és hátba szúrta, az aranyérmék pedig felrobbantak a levegőben. Reynolds földbe gyökerezett lábbal nézte végig, ahogy meghal.

Leküzdöm a késztetést, hogy előreszaladjak, megszorítsam Nyolcadik kezét, és biztosítsam róla, mennyire együtt érzek vele. Egyenes, büszke hátára, céltudatos lépteire pillantok, és tudom, hogy most egy kis egyedüllétre van szüksége. Legalábbis én mindig arra vágyom, ha Katarina halálára gondolok. Utolsó szava – meghal – ott marad a levegőben. Crayton megköszörüli a torkát, és így szól: – Nem kell most rögtön mindent elmondanod. Nyugodtan folytathatod később is. – Engem nem tudtak megölni – folytatja Nyolcadik valamivel hangosabban, mintha el akarná nyomni

vele a szomorú emlékeket. Én is ismerem ezt a trükköt. Ritkán válik be. – Hiába próbáltak leszúrni, ledöfni vagy elvágni a torkomat, nem haltam meg. Ok azonban igen. A halálos sebek, amiket nekem szántak, velük végeztek. A védővarázslat nem engedte, hogy megöljenek. Mindent elkövettem, hogy megvédjem Reynoldsot, de eltávolodtunk egymástól a zűrzavarban, és túl későn teleportáltam. Reynoldsot addigra... – Elhallgat egy pillanatra. – Egyikük magával vitte a Ládámat. Próbáltam megállítani. Zsákmányoltam egy kardot, és hasba akartam szúrni, de ennyivel elhibáztam. Csak a kezét vágtam le, és meglógott. Nem sokkal azután, hogy

eltűnt a fák között, apró, ezüstszínű űrhajó röppent fel a fák közül. A többiekkel végeztem. – Hangja olyan hideg és érzelem-mentes, hogy megborzongok tőle. – Én is elveszítettem a Cépanomat – mondja Marina némi hallgatás után. – Én is – teszem hozzá. Látom, hogy Ella közelebb húzódik Craytonhoz. Ő legalább még életben van. Remélhetőleg az utolsó Cépanunkat nem fogjuk elveszíteni. Az égbolt egyre sötétebb lesz fölöttünk. Marina felajánlja, hogy ő megy elöl, mert lát a sötétben. Elmosolyodom, amikor megfogja Nyolcadik kezét. Örülök, hogy valaki

legalább próbálja megvigasztalni. – Hosszú ideje élek a hegyekben – mondja Nyolcadik. – Azóta egyedül vagy? – kérdezi Ella. – Egy ideig egyedül voltam. Nem tudtam, hová menjek. Aztán egy napon összetalálkoztam egy öregemberrel. Csukott szemmel ült egy fa tövében, és imádkozott. Az alakváltó tálentumom hónapokkal korábban kifejlődött, ezért kis, fekete nyúlként közelítettem meg. Megérezte a jelenlétemet. Már azelőtt nevetett, hogy kinyitotta volna a szemét. Volt valami bizalomgerjesztő az arckifejezésében. Azt hiszem, Reynoldsra emlékeztetett még Lola érkezése előtt, így hát beugrottam a

bokrok közé, majd gyorsan átteleportáltam a tisztás másik végébe. Amikor a normális alakomban előléptem, salátalevéllel kínált. Azonnal megismert, és később is mindig, függetlenül attól, milyen alakot öltöttem. – Egy másik tóhoz közeledünk – szólal meg Marina, félbeszakítva Nyolcadikat. A hirtelen beálló csöndben én is hallom a partot nyaldosó hullámokat, a háttérben pedig egy vízesés zubogását. – Igen, már nem járunk messze – bólint Nyolcadik. – Hamarosan ehetünk és pihenhetünk. – És aztán mi történt? Az öregemberrel? – kérdezi Crayton.

– Devdannak hívták, és rendkívül felvilágosult, spirituális lélek volt. Mindent elmondott nekem a hinduizmusról és Visnuról. Csüngtem a szavain. Azonosultam a történetekkel, úgy éreztem, mintha rólunk szólnának, a Lórién megmentéséért vívott harcunkról. Megtanított olyan ősi, indiai harcművészetekre, mint a kalaripayattu, a silambam és a gatka. Kíváncsi voltam, hogy a tálentumaimmal kombinálva meddig tudom továbbfejleszteni a tőle tanultakat. Aztán egy napon nem jelent meg azon a helyen, ahol találkozni szoktunk. Nap nap után visszamentem ugyanoda, de soha többé nem jött el. Ismét magamra maradtam. Hónapokkal

később véletlenül botlottam Sarma parancsnokba és a hegyen gyakorlatozó hadseregébe. – Habozik egy kicsit, mielőtt folytatná. – Szerencsére, vagy sajnos, akkor éppen Visnu alakját viseltem, és mindnyájan felesküdtek a védelmemre. Tudtam, hogy ezt az egészet csak az istenség alakjának köszönhetem, és nem akartam visszaélni a hitükkel, de képtelen voltam ellenállni a kísértésnek. Azt hiszem, elegem lett az egyedüllétből. Marina vezetésével megkerüljük a tavat. Nyolcadik szól neki, hogy a távoli vízesés felé menjen. – A mogok nem jöttek vissza? – kérdezi Crayton. – De igen. Időnként megjelennek az

ezüstszínű űrhajóikon, és a hegyek között cikázva keresik, itt vagyok-e még. De olyankor léggyé vagy hangyává változom, és továbbmennek. – Ez megmagyarázza a sok UFObejelentést a régióban – mondja Crayton. – Igen, ők azok – helyesel Nyolcadik. – Egyre könnyelműbbé válnak, nem foglalkoznak azzal, hogy észreveszik őket. Napok óta nem láttam egyetlen űrhajót sem, de az utóbbi hatnyolc hónapban megszaporodtak a látogatások. Ezt annak tudtam be, hogy élesedik a konfliktus. – így van – mondom. – Kezdünk egymásra találni. Marinával és Ellával mindössze néhány napja találkoztunk

Spanyolországban. Negyedik Amerikában vár minket. És most megvagy le is. Már csak Ötödik és Kilencedik hiányzik. – Köszönöm, hogy megteltétek ezt a hosszú utat a kedvemért – mondja Nyolcadik némi hallgatás után. – Régóta nem beszéltem senkivel. A valódi életemről. A vízesés alig néhány méterre van tőlünk. – És most? – Kiabálnom kell, hogy túlüvöltsem a lezúduló víz robaját. – Felmászunk! – kiáltja vissza Nyolcadik az előttünk tornyosuló csupasz sziklafalra mutatva. Kezemet a sima kőre helyezem, és támaszt keresek a lábamnak. A lábam

azonnal lecsúszik a falról, és amikor újra meg akarom próbálni, meghallom Nyolcadik hangját a magasból. Már odafent van, onnan kiabál valamit. Ez a tele-portálás jobb, mint gondoltam. Talán még a láthatatlanságnál is jobb. Eltűnődöm, vajon hogyan lehetne ötvözni a kettőt. – Telekinézissel felemelkedünk – javasolja Marina. – Ella a tiéd, én viszem Craytont. Megfogadom a tanácsát, és a levegőbe emelkedünk. Sokkal könnyebben megy, mint gondoltam. A sziklafal tetején van Nyolcadik táborhelye. Nemsokára egy tábortűz körül ülünk, és zöldségeket főzünk egy

nagy lábosban. A fejünk fölé hajoló fák lombjai eltakarnak, alulról pedig a vízesés véd bennünket – tökéletes búvóhely. Nyolcadik sárból tapasztott kunyhója egyszerre nyomasztó és ideális. A falai egyenetlenek, az ovális ajtónyílás pedig aszimmetrikus; ugyanakkor száraz, meleg, és friss virágillatot áraszt. A berendezés egy függőágyból és egy asztalból áll. A falakon három színes szőnyeg lóg. – Barátságos hely. – Visszaülök a tűz mellé. – Olyan régóta menekülök, hogy teljesen elfelejtettem, milyen egy igazi otthon. Még ha csak egy kunyhó, akkor is. – Van valami ebben a helyben. Egy részem örökké itt marad. Nagyon fog

hiányozni – mondja, és elérzékenyülve néz körül. – Ez azt jelenti, hogy velünk jössz? – kérdezi Marina. – Még szép, hogy veletek megyek. Eljött az idő, hogy együtt legyünk, együtt harcoljunk. Most, hogy Setrákus Ra itt van, nincs más választásunk. – Itt van? – kérdezi Crayton hirtelen nyugtalansággal. Nyolcadik megkóstolja a zöldségeket. – Néhány napja érkezett. Rendszeresen felkeres álmomban.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Nyugat-Virginiàban felugrottunk egy tehervonatra. Aludni próbálok, de túl sok gondolat kavarog a fejemben. Hunyorogva szoktatom a szemem az ajtó résein beszűrődő napfényhez. Megkönnyebbülten látom, hogy még mindig nyugat felé tartunk. Mindössze ennyit tudtam kiszedni Walker különleges ügynökből, mielőtt eltűnt: nyugaton. Ezért mi is abba az irányba megyünk. Igyekszem nem gondolni arra az eshetőségre, hogy szándékosan félrevezetett bennünket, inkább abban

bízom, hogy a halál leheletét érezve már semmi oka nem volt hazudni. A hátamra fordulok. A vagon mocskos plafonján különböző színű foltok virítanak. Olyan sokáig bámulok egy sötétkék pontot a fejem fölött, míg végül sikerül álomba szenderülnöm. Ezúttal is álmodom, mint oly sokszor. De ez most más, inkább rémálom, mint látomás. Ismét Nyugat-Virginiában vagyok, a mog börtönben. De a terem most üres, és éles fény világítja be fentről. A gömb alakú ketrec, amelyben Samet legutóbb láttam, szintén üres. Egyedül a padlón csillogó vérfolt utal arra, hogy nemrégiben itt kínozták. Besétálok a helyiség közepére, kétségbeesetten

forgolódok, és szólongatni próbálom, de amint kinyitom a számat, a fenti fények a torkomba kúsznak, elzárják a nyelőcsövemet, fojtogatnak. Összeesek, négykézláb vergődve próbálok levegőhöz jutni. Még mindig zihálva felnézek. Most már egy hatalmas arénában vagyok, mogadoriak ezrei őrjöngnek a lelátókon. Hangosan kántálnak valamit, tárgyakkal hajigáinak, és közben verekedés tör ki közöttük. A padlót fényes fekete sziklából hasították. Remegve felállók. Amikor teszek egy lépést előre, mögöttem eltűnik a talaj, csak fekete mélység marad a helyén. Fölöttem óriási lyuk jelenik meg, és a lyukon keresztül

felhőket látok átsuhanni a kék égen. Beletelik néhány másodpercbe, mire rájövök, hol vagyok – egy hegy belsejében. – Negyedik! – Ez Kilencedik hangja. Kilencedik! Nem vagyok egyedül. Körülnézek, hogy válaszoljak neki, de a hangom továbbra sem engedelmeskedik. Fénysugár tör elő a számból. Ösztönösen addig forgók, míg a fény végül Kilencediken állapodik meg. Az aréna túlsó végében van, de egy árnyék eltakarja előlem. Sam. Közöttünk lóg, két csuklója vasra verve. Purdy ügynök és Walker különleges ügynök alatta állnak, mogadori fegyvereiket Sam mellkasára irányítják. Nem habozhatok. Futva indulok a legjobb barátom felé,

minden lépésem után sziklatömbök zuhannak a mélybe. A tömeg moraja egyre erősödik, míg végül fülsiketítővé válik. Már majdnem odaérek, amikor a fekete szikla, amin az ügynökök állnak, leszakad, és velük együtt eltűnik a mélyben. – Segítség! Segíts, kérlek, segíts! – kiabál Sam, testét jobbra-balra rángatva próbál kiszabadulni a bilincsekből. Telekinézissel szabaddá akarom tenni a csuklóját, de nem működik. Megpróbálom előhívni a Lument, de a tenyerem sötét marad. Cserbenhagynak a tálentumaim. – Hozd a többieket, John – mondja

Sam. – Gyertek mindannyian! Furcsa a hangja, mintha nem az övé lenne. Mintha valaki – vagy valami – gonosz beszélne rajta keresztül. Hirtelen egy napbarnított, vékony fiú jelenik meg. Áttetsző, mint egy kísértet. Amikor meglátom, hogy lórin amulett lóg a nyakában, felé nyújtom a kezem, de megrázza a fejét, és ujját a szájára teszi. Ráugrik Samre, felmászik a lábán, a testén, míg végül elér a láncokhoz. Látom, ahogy izmait megfeszítve próbálja széttörni a bilincseket, majd meglepetés ül ki az arcára, amikor ráeszmél, hogy nincs elég ereje hozzá. Leküzdhetetlen késztetést érzek, hogy eláruljam neki, ki vagyok.

Köhögök, a torkomat köszörülöm, és érzem, hogy végre visszatért a hangom. – Negyedik vagyok! – üvöltöm, mire az aréna elnémul. – Meghoztad végre a döntést? – kérdezi Sam. Folyamatosan vonaglik a teste, miközben a másik fiú még mindig a láncait próbálja széttörni. Sam rám néz, és látom, hogy a szeme sötétbarna. Ez nem Sam, mondom magamban. Sam teste egyszerre vadul remegni kezd, a másik fiú keze lecsúszik a csuklójáról, és elborzadva nézem végig, amint lezuhan és eltűnik ugyanabban a szakadékban, amelyik az ügynököket is elnyelte. Lila ragyogás veszi körül Samet, bilincsei maguktól darabokra

törnek, de ahelyett, hogy lezuhanna, mint a fiú meg az ügynökök, Sam továbbra is lebeg a levegőben. Reflektorfény világítja meg, és hitetlenkedve bámulom, amint Sam megnő, és rémisztő alakká változik: Setrákus Ra. A nyakában lógó három amulett fényesen ragyog, akárcsak a nyakát átszelő lila sebhely. – Vissza akarod kapni az embert? – bömböli. – Visszaszerzem! – üvöltöm dühödten. Nem tudok mozdulni, mindenfelé feneketlen mélység vesz körül, semmilyen módon nem juthatok közelebb hozzá. Setrákus lassan leszáll a földre. Az ő lába alatt a szikla semmi jelét nem adja annak, hogy el akarna tűnni.

– Szóval megadod magad? Helyes. Elfogadom az amulettedet. Lenézek. Az amulettem már el is tűnt. Felemelem a tekintetem, és Setrákus Ra hatalmas öklén látom himbálózni. Ocsmány szája kegyetlen mosolyra húzódik. Kivillantja szabálytalan, ragadozó fogsorát. – Nem! Nem adom meg magam! – Amint kimondom, ismét érzem az amulett súlyát a nyakamban. Visszakaptam. A másik fiú előugrik a szakadékból, ahová zuhant, és Setrákus Ra mellett ér földet. Felszegi a fejét, és csatlakozik hozzám. – Soha nem adom meg magam! Engedd el Devdant, és állj ki ellenem!

– Fogy az idő – mondja Setrákus Ra, és rájövök, hogy egyszerre beszél mindkettőnkhöz. Egész idő alatt ezt tette. Megadásra akar bírni mindkettőnket. Vajon őt is arra próbálja rávenni, hogy áldozza fel magát abban a hitben, hogy azzal megmenti a többiek életét? Remélem, senki nem dől be a trükknek. Váratlanul minden eltűnik a szemem elől, és csak a kék foltot látom a vagon plafonján. Hirtelen mozdulattal felülök, és próbálok megszabadulni az agyamat elhomályosító álomtól. Megérintem a karkötőt a csuklómon. Mielőtt elaludtam, felfedeztem, hogy a karkötőre koncentrálva képes vagyok levenni. De amint lekerült a csuklómról, egyszerre

védtelennek éreztem magam, és gyorsan visszatettem. Most ismét megérintem, és eltűnődöm, vajon ez az újonnan kialakult függőség jó vagy rossz. Valami a hátamnak ütődik, mire idegesen felugróm, és megpördülök. Teljesen kikészültem ettől a látomástól. De csak Bernie Kosar az, ezúttal beagle-ként, a számomra legkedvesebb alakjában. – Megint egy rémálom? – ásít Kilencedik a sarokból. A Ládáján ül, és szórakozottan karcolgat valamit a vagon falába egy szöggel. Nem úgy fest, mint aki bármi miatt is idegesítené magát. Meztelen talpa fekete a kosztól. – Egyre furcsábbak – mondom, és csak remélem, hogy a hangom nem árulja

el, mennyire zaklatott vagyok. Már csak az hiányozna, hogy Kilencedik úgy nézzen rám, mint valami ijedős kisfiúra. – És azt hiszem, mások is látják velem egy időben. Kilencedik felemeli a szöget, hogy alaposabban megvizsgálja. Oldalra billenti a fejét, mintha valami ritka állatfaj lenne, és nem a létező legközönségesebb tárgy a világon. Nyelvét kidugva összpontosít, végül halvány mosollyal meghajlítja, és két tökéletesen egyforma darabra töri. Felém fordul. – És ez mit jelent? Úgy gondolod, másoknak is vannak hasonló látomásaik? Esetleg pontosan ugyanilyen

eseménydúsak az éjszakáik, mint neked? Vállat vonok. – Nem tudom. Felbukkant az álmomban egy vékony, fekete hajú srác. Ugyanolyan amulettet hord, mint mi, ezért feltételezem, hogy közénk tartozik. Tudunk egymásról, de az álom valahogy úgy van megkomponálva, hogy egyszerre szóljon nekem is meg másoknak is. Téged is látlak ezekben a látomásokban. Kilencedik összevonja a szemöldökét, aztán kinyitja a ládáját, és beletúr. Remélem, előhúz valamit, ami segít megfejteni a látomásaimat, és megmutatja, mihez kezdjek velük. – Szeretnék kapcsolatba lépni a többiekkel a piros kő segítségével, de félek, hogy a kormány valahogy

lehallgatja. Tudom, hogy baromság. – Zavartan hátradől, mint aki nem tudja, mitévő legyen. Odalépek mellé. Egy sárga kockát tart a kezében, amit még sosem láttam. – Hogy érted azt, hogy a kormány lehallgatja? Mégis hogyan? Ha valaki, akkor inkább a mogok. Bár azt sem értem, hogyan tudták meggyőzni a kormányt, hogy együttműködjenek velük. Kilencedik hitetlenkedve pillant rám. – Komolyan beszélsz? Ki érdekel, miért működnek együtt, vagy hogy a mogok mivel állították őket a maguk oldalára? A lényeg az, hogy egy követ fújnak. Az Egyesült Államok kormánya

és a mogadoriak egy csapatban játszanak! Számukra egyértelmű, hogy mi vagyunk a rosszfiúk! – De a mogok arra készülnek, hogy elpusztítsák a Földet – vagy még rosszabbra –, miután tőlünk megszabadultak. Ezt nem tudja a kormány? Nem egyértelmű, hogy mi vagyunk a jófiúk? – Szemmel láthatóan nem. Ki tudja, hogyan történt? Talán csak kihasználják egymást; keresik az alkalmat, hogy átverjék a másikat. Akárhogy is, a kormány biztosan alábecsüli a mogokat. Ha nem így volna, halálosan meg lennének rémülve tőlük. Kilencedik a szájába veszi a sárga kockát. Elégedett kifejezés jelenik meg

az arcán. – Mi az? – kérdezem. – Táplálék – válaszolja tele szájjal. – Élelmiszerpótló. Szopogatod egy kicsit, és jóllaksz tőle. Nézd csak meg, hátha neked is van. Kinyitom a ládámat, és keresni kezdem a sárga kockát. A kezembe akad a fehér táblagép, amit Malcolm Goode titkos irodájában találtunk, és rászánok egy másodpercet, hogy megnyomjam a gombjait. Még mindig semmi. Félretolom. Sárga kockát nem találok, de van egy kék. Megmutatom Kilencediknek. – Szerinted ez ugyanolyan? Vállat von.

– Fogalmam sincs. Ha nem próbálod ki, sosem tudod meg. Hajrá! Némi habozás után a nyelvemre helyezem, és a szám azonnal megtelik jéghideg vízzel. De az első korty után félrenyelek, és köhögve köpöm ki a padlóra. Kilencedik a tenyerébe köpi a sárga kockát, és megkínál vele, de nemet intek a fejemmel. – Valamit pedig enned kell – mondja. Bernie Kosar odasétál Kilencedikhez, és kinyitja a száját. – Hogyne, BK – feleli Kilencedik készségesen, és a kutya nyelvére helyezi a sárga követ. – Legalább nyugat felé tartunk, ahol

Sam és Sarah raboskodik. Elegem van már a menekülésből és a bujkálásból. Először is meg kell találnunk őket. – Csak a magad nevében beszélj, haver. Egy évig kínoztak abban a börtönben. Egyszerűen imádom, hogy mozgásban vagyok, és én döntöm el, mikor, illetve hová megyek. Higgadj le, Johnny. Van egy ötletem, és nem szabad megfeledkeznünk a tervről. Nem vesztegethetjük az időt az emberbarátaid felkutatására. Kapcsolatba kell lépnünk a többiekkel, találkozni velük, és amikor készen állunk, megküzdünk Setrákus Rával. Ezt kell tennünk, és pontosan ebben a sorrendben. Fordulásból belebokszolok a vagon oldalába, és lyukat ütök a deszkafalba.

Az ütés erejétől a vonat kerekei egy pillanatra elveszítik a tapadásukat. Dühös vagyok, és érzem, hogy kezdem elveszíteni az önuralmamat. – Mégis hogyan akarsz kapcsolatba lépni velük, amikor az egyetlen kommunikációs eszközünket feltehetően lehallgatják? Azt mondom, menjünk Kaliforniába, vagy bárhol is van az a kormánybörtön, és követeljük, hogy engedjék szabadon Sarah-t, különben robbantgatni fogunk mindenfelé! Vagy fenyegessük meg őket, hogy eláruljuk a médiának: a kormány gonosz földönkívüliekkel paktál. Kíváncsi vagyok, arra hogyan reagálnának. Kilencedik nevetve ingatja a fejét.

– Ugyan már. Ez totál esélytelen. – Basszus, akkor nem tudom, mit csináljunk! Mi lenne, ha visszamennénk Paradise-ba, hátha Sarah ott van. Ha azt látom, hogy biztonságban van, ígérem, leállítom magam. Mostanra nagyjából Ohio közelében kell lennünk, nem? Kilencedik a falba ütött lyukhoz sétál, és kinéz rajta. – Nem mindegy? Semmi különbséget nem látok, haver. A Föld nem is hasonlítható a Lorienhez. Vannak persze szép részei, de a Lórién mindenhol gyönyörű volt. A leggyönyörűbb bolygó az egész univerzumban. Láttad a látomásaidban, milyen volt, ugye? Meglepődöm hirtelen

szenvedélyességén. A Lorienről beszélve olyan elragadtatottság ül ki az arcára, amilyet még sosem láttam rajta. Most először tűnik honvágytól gyötört kamasznak. De nem sokáig. Gyorsan visszaveszi szokásos nemtörődöm álarcát. – Nem megyünk Ohióba csak azért, hogy megnézzük, biztonságban van-e az egyik emberbarátod. Ez nem a mi otthonunk, Negyedik. Ezek az emberek nem a testvéreink. Mindent, amit itt teszünk, a valódi otthonunkért tesszük, a valódi testvéreinkért; a Bölcsekért, akik az életüket adták azért, hogy felszállhassunk arra a hajóra. Kilencedik hátralép, és ő is üt egy lyukat a vagon falába, közvetlenül az

enyém mellé. A mozdulata olyan gyors és erős, hogy a kerekek ezúttal nem emelkednek el a síntől. Kidugja a fejét a lyukon, és nagy levegőt vesz. Fekete haja vadul lobog a szélben. Aztán visszabújik a vagon belsejébe. Ökölbe szorított kézzel fordul felém. – Ha nem hordozod a szívedben a Lorient, jobb, ha most azonnal megmondod. Nem vagyok hajlandó egy árulóval menekülni. Az egyetlen célunk az, hogy még erősebbekké váljunk, és legyőzzük Setrákus Rát meg a hadseregét. Felfogtad? Inkább nem válaszolok. Sam és Sarah iránti érzéseim sosem fognak elmúlni. Ezt biztosan tudom. De

Kilencediknek igaza van a fontossági sorrenddel kapcsolatban. Senkin nem tudunk segíteni, ha nem növeljük a saját erőnket, és ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha megtaláljuk a többieket. A Lorienre kell koncentrálnom. Ha legyőzzük Setrákus Rát, Sam és Sarah – a Föld összes lakójával együtt – megmenekülnek. Bólintok. Kilencedik leül, és behunyja a szemét. Olyan erővel szorítja ökölbe a kezét, hogy ujjai kifehérednek. – Most hagytunk el egy ismerős jelzést. Nagyjából kétszáz mérföldre vagyunk egy biztonságos helytől, amit a Cépanom rendezett be. Elmegyünk oda, rendelünk pizzát, talán tévézünk is. Ott nyugodtan üldögélhetsz nagyokat

sóhajtva, és elmélkedhetsz szegény, elveszett Sarah-n. Én addig keresek magamnak valami dögös csajt, akivel lazulhatok egy kicsit, azután pedig kitaláljuk, hogyan lépjünk kapcsolatba a többiekkel. BK kiköpi a sárga kockát, és felnéz rám. Nem kell megszólalnia. A nyelvére helyezem a kék kockát, mire becsukja a száját, és boldogan felsóhajt. Kilencedikre pillantok. Annyira határozott, olyan magabiztos. – És mégis hogy képzeled a dolgot? A makrokozmoszt lehallgatják! Máshogy nem tudunk kommunikálni velük! – Igen, így lesz a legjobb – mondja Kilencedik. Látom rajta, hogy kezd

izgalomba jönni. – Alig várom, hogy odaérjünk, Negyedik. Nagyon zúzós hely. Megkaphatunk mindent, amit csak akarunk. Bármi kell, megszerezzük. Kipihenjük magunkat, tréningezünk, és a legjobb formánkban várjuk az ellenséget. És közben azt is kisütjük, hogyan vegyük fel a kapcsolatot a többi Védővel.

TIZENHARMADIK FEJEZET Óràk ota fekszem éberen,bàmulom a kunyho elötti tábortüzet. Odabent Ella a

függőágyban alszik, Hatodik és Crayton pedig a padlón betakarózva horkolnak. Egy idő után a pattogó lángok kihunynak, és izzó parázs marad a helyükön. Nézem a kígyózó füstöt, amint eloszlik a fölénk boruló lombkorona alatt. Végül teljesen kialszik a tűz. Nem jön álom a szememre. Hosszú évekig össze voltam zárva az irigységemmel és a haragommal az árvaházban. Most végre megszabadulhatok tőlük. Hiszem, hogy a többiekkel együtt bármire képesek vagyunk. Nem tudom, miért van mégis ez a görcs a gyomromban, ha akad egy kis időm gondolkodni. Illetve tudom: magányosnak érzem magamat. Pedig nem vagyok egyedül, ismételgetem.

Nyolcadikra pillantok, aki közvetlenül a tűz mellett alszik. Magzatpózba gömbölyödő alakja kicsinek látszik a hajnali fényben. Nyugtalanul alszik liánokból szőtt vékony takarója alatt. Figyelem, ahogy hánykolódik, ahogy kezével kócos hajába túr. Felszítom a tüzet, hogy minél több meleget adjon, és a lángok pattogása elég ahhoz, hogy Nyolcadik ismét forgolódni kezdjen. Nem tudom, miért, de úgy érzem, meg kell védenem. Ugyanakkor izmos karjára gondolok, és azt akarom, hogy ő védjen meg engem. Biztosan van abban valami, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Ő játékos, én viszont nem igazán.

Crayton gondterhelten ráncolja a homlokát, amikor végre felkel, és felébreszti a többieket. Igyekszünk minél gyorsabban kirázni az álmot a szemünkből. Tudom, hogy Crayton azon töpreng, hogyan fogunk feljutni egy repülőgépre. Nyolcadik látomására terelődnek a gondolataim, amelyben megjelent Setrákus. Ő jelenti a legnagyobb fenyegetést, még egy tucatnyi felfegyverzett mognál is veszélyesebb. Tudom, hogy Cray-ton szerint még nem állunk készen rá, hogy szembeszálljunk vele. Nem fejlődtek még ki a tálentumaink, nem volt még lehetőségünk kipróbálni, hogyan tudunk együtt

harcolni, és meg kell találnunk Negyediket, Ötödiket és Kilencediket, mielőtt megküzdünk egy olyan ellenséggel, mint Setrákus Ra. Amikor este ezt elmondtam, Nyolcadik dühösen rázta a fejét a kishitűségem hallatán. – Tudom, hogy együtt legyőznénk – mondta. – Láttam az álmaimban, éreztem az erejét. Tudom, mire vagyok képes. Sőt, azt is tudom, együtt mire vagyunk képesek, és sokkal nagyobb hatalommal rendelkezünk, mint amivel ő valaha is fog. Hiszek magunkban. De csak akkor sikerülhet, ha mindnyájan hiszünk benne. – Egyetértek, hogy le kell győznünk Setrákus Rát. De előbb fel kell kutatnunk a többieket. Együtt sokkal jobbak az esélyeink ellene – érvelt Crayton.

Nyolcadik azonban szilárdan védte álláspontját. – Az álmaim vezettek el hozzátok. És most azt mondják, képesek vagyunk rá; nem futamodhatunk meg, még azzal az ürüggyel sem, hogy a többieket keressük. Nyolcadik most feláll, és nyújtózkodik. Felcsúszó pólója alól kivillan a hasa. Lehajol, felkap egy botot a földről, és megpörgeti a kezében. Képtelen vagyok levenni róla a tekintetemet. Valami szokatlan, új érzés kerít hatalmába, egyszerre vagyok szégyenlős és izgatott. – Szóval hová akartok menni? – néz végig rajtunk. – Az Egyesült Államokba. A keleti

partra – feleli Hatodik. Belerúg Nyolcadik botjába, mire az megpördül a levegőben, és egyenesen Hatodik kezében köt ki. Mint egy mutatványos duó. Hatodik visszadobja a botot Nyolcadiknak, aki eltúlzott mozdulattal utána ugrik, és szándékosan elvéti. Egészen olyan, mintha flörtölnének egymással. Be kell vallanom, féltékennyé tesz a látvány. Ha akarnék, se tudnék így viselkedni Nyolcadikkal. Nem mintha bárki mással tudnék. Irigylem Hatodikat, hogy ilyen laza tud lenni. Nem csoda, hogy ennyire jól elvannak együtt. – Oké, ha oda akartok menni, akkor már csak azt kell eldönteni, hogyan. Repülőgéppel? Van elegendő pénzünk öt

repülőjegyre? Crayton megpaskolja a zsebét, és bólint. – Az nem lehet probléma. – Remek. Az egyik lehetőség az, hogy visszamegyünk Új-Delhibe, megvesszük a jegyeket, és egy-két napon belül átérünk az Egyesült Államokba. A másik az, hogy néhány órán belül ÚjMexikóban vagyunk. – Nem tudunk mindnyájan teleportálni – emlékezteti Hatodik, miközben lábujjával a porba rajzolgat. – Talán mégis – feleli Nyolcadik sejtelmes mosollyal. Hatodik egy kört rajzolt a porba, amit Nyolcadik két szemmel, egy orral és egy szélesen

vigyorgó szájjal egészít ki. Összemosolyognak. – Csak egy rövid séta és egy kis hit kérdése az egész. – Láthatóan élvezi, hogy rébuszokban beszél. A többiek készségesen bólogatnak, annyira magával ragadja őket Nyolcadik magabiztossága, hogy megfeledkeznek a részletekről. Nem akarok ünneprontó lenni, ezért nem hívom fel a figyelmet arra, hogy fogalmunk sincs, mit forgat a fejében. – Engem érdekel: gyorsabbnak tűnik a repülőnél – jegyzi meg Ella. – És nagyon menőnek. – Csupa fül vagyok – mondja Crayton a vállára vetve a Ládámat. – Lássuk, mi ez a különleges módszer. Minél gyorsabban odaérünk, annál jobb.

Ha Setrákus Ra valóban megérkezett a Földre, akkor igyekeznünk kell. Nyolcadik felemeli az ujját türelemre intve vele Craytont. Azután kibújik a pólójából és a nadrágjából. Ejha. – Amint végeztem a reggeli úszással – jelenti ki. Nyolcadik a sziklafal széléhez sprintéi, és két karját széttárva leugrik. Ráfekszik a levegőre, mint egy madár, úgy lebeg. A meredély széléhez sietek, és még éppen látom, amint piros kardhalként a vízbe csapódik, majd ismét emberi alakban feljön a felszínre. Hirtelen késztetést érzek, hogy én is a vízbe ugorjak. Engedek a késztetésnek.

A víz meglepően hűvös, amikor belecsobbanok, de így is érzem, hogy ég az arcom, ahogy kibukkanok a hullámok alól. Mi ütött belém? Nem szoktam ilyen ösztönösen cselekedni. – Szép fejes – mondja Nyolcadik közelebb úszva. A vizet taposva megrázza a fejét. Göndör, fekete fürtjei csillogva röpködnek az arca körül. – Mit szeretsz jobban, ha Marinának, vagy ha Hetediknek szólítanak? – Nem számít. Mindegy – felelem szégyenlősen. – Nekem a Marina jobban tetszik – jelenti ki, eldöntve ezzel a kérdést helyettem is. – Most jársz először Indiában, Marina?

– Igen. Hosszú ideig Spanyolországban éltem. Egy árvaházban. – Egy árvaházban? Ott legalább nem kellett egyedül lenned; tudtál barátokat szerezni. Nem úgy, mint én. Most fogom csak fel, mennyire magányos lehetett. Úgy döntök, inkább nem mondom el neki, hogy az összes lány utált, és egyetlen barátnőm sem volt Ella felbukkanásáig. Megvonom a vállam. – Ja. De most boldogabb vagyok. – Tudod, mit? Tetszel nekem, Marina. – Úgy ejti a nevemet, mintha ízlelgetné a szájában. – Csöndes vagy, de jófej. Emlékeztetsz a...

Hirtelen nagy erővel a vízbe csapódik valami közöttünk. A keletkező hullámok eltaszítanak minket egymástól. Hatodik dugja ki a fejét a víz alól, nedves szőke haja tökéletes ívben simul a hátára. Nem szól semmit, csak újra lebukik, és Nyolcadikat is magával rántja. Én is lemerülök, figyelem őket, ahogy birkóznak a víz alatt, míg végül Nyolcadik könyörögve kéri Hatodikat, hogy engedje el. – Piszok erős vagy – mondja, amikor vizet prüszkölve feljön a felszínre. – Ezt sose felejtsd el – válaszolja Hatodik vigyorogva. – Leléphetnénk végre innen? Hatodik és Nyolcadik víz alatti

birkózása ismét féltékennyé tesz, akármennyire is tudom, hogy erre most nincs időnk. Lemerülök egy percre, hogy összeszedjem magam. Hagyom, hogy a víz a tüdőmbe áramoljon, és csak süllyedek, süllyedek, míg a lábam le nem ér a sziklás, iszapos tófenékre. Leülök, és próbálom rendezni a gondolataimat. Dühös vagyok magamra, amiért ilyen sebezhető vagyok. Ez csak egy futó fellángolás! Semmi több. Valóban az izgat most, hogy Nyolcadiknak jobban tetszik-e Hatodik tökéletes, szőke haja az én rövidre vágott, barna tincseimnél? Hiszen Hatodik nem az ellenségem. Egy csapat vagyunk, meg kell bíznunk egymásban. Nem akarok haragudni Hatodikra, főleg

azok után nem, amit értem tett. Néhány percig fel-alá járkálok a tó fenekén, hátha eszembe jut valami szellemesség, amit a felszínre érve elmondhatok. Képes vagyok rá. Egyszerre rájövök, hogy közvetlenül a vízesés alatt vagyok, a zuhatag a fejem fölött csapódik a vízbe. Valami megcsillan a mélyben. Hosszúkás, ezüstszínű tárgy hever az iszapba ragadva. Megvizsgálom közelebbről. Három méter hosszú lehet, és amikor körbejárom, döbbenten állapítom meg, hogy egy pilótafülke az. És akkor megpillantom a Ládát. A széles szélvédőüveg mögött hever az ülésben.

Alig hiszek a szememnek – lehetséges lenne, hogy ez az az űrhajó, amit Nyolcadik látott elrepülni a támadás napján, amikor a Cépanja meghalt? Fojtott kiáltást hallok, és beletelik néhány másodperc, mire rájövök, hogy az enyém. Megragadok egy fogantyút a gép törzsén, és húzni kezdem. Meg se moccan. Túl nagy a víznyomás a tó fenekén, de én addig rángatom, míg végül feltárul a pilótafülke. A beáramló víz összekeveredik a fülkébe szorult vízzel. A Láda oldala csúszós, amikor megfogom, és száguldani kezdek vele a felszínre. Az első, amit a víz alól kibukkanva meglátok, Hatodik és Nyolcadik, amint a fűben ülve beszélgetnek. Ella Nyolcadik

botját pörgeti a feje fölött, aztán maga előtt. Crayton állát a könyökére támasztva nézi. Ella meglát, ahogy felszínre jövök, és a botot a fűbe állítja, mint egy lándzsát. – Marina! – Szia, végre itt vagy! Hová tűntél? – kiáltja Nyolcadik a víz szélére sétálva. – Gyere ki, Marina – szólal meg Hatodik is. – Most már tényleg igyekeznünk kell! Kiemelem a Ládát a vízből, és magasan a fejem fölé tartom, hogy mindnyájan lássák. A fejemre csörgő sáros vízzel sem törődöm. Úgy vigyorgok, hogy belesajdul az arcom. Tetszik az arcukra kiülő döbbent

kifejezés: a tátva maradt szájak, a leesett állak. Annyira élvezem a látványt, hogy telekinézissel Nyolcadik és Hatodik fölé lebegtetem a Ládát, és ott hagyom. – Nézd, mit találtam, Nyolcadik! Nyolcadik eltűnik, és a következő pillanatban a levegőben terem a Láda mellett. Átkarolja, és magához öleli. Nem zavarják az algák. Azután visszateleportál a tó partjára kezében a Ládával. – El se merem hinni – szólal meg végül. – Egész idő alatt itt volt az orrom előtt. – Egy mog űrhajóban találtam a tó fenekén – magyarázom kifelé gázolva a vízből. Nyolcadik ismét eltűnik, és

közvetlenül előttem jelenik meg, az orrunk szinte összeér. Mielőtt felfoghatnám, mi is történik, felkap, szenvedélyesen szájon csókol, és megpörget maga körül. Teljesen ledermedek, és hirtelen fogalmam sincs, mit csináljak a kezemmel. Egyáltalán nem tudom, mitévő legyek, úgyhogy inkább nem csinálok semmit. A szájának egyszerre sós és édes az íze. Az egész világ eltűnik körülöttem, és úgy érzem, mintha vaksötétben lebegnék. Amikor végre lerak, elhúzódom, és a szemébe nézek. Elég egyetlen pillantás, és tudom, hogy ez a romantikus jelenet csak egy hirtelen ötlet szülte hálás gesztus volt a részéről. Se több, se

kevesebb. Mekkora egy idióta vagyok! Ideje elfelejteni ezt a fellángolást. – Sosem úszom a tónak ezen a részén. Kezdettől fogva mindig a másik oldalon ugróm a vízbe – mondja Nyolcadik. – Hihetetlen, hogy itt hevert az orrom előtt. – Megrázza a fejét – Köszönöm, Marina. – Ööö, hát, szívesen – suttogom még mindig kábán a köszönet-nyilvánítás első részétől. – Csak ölelgetni akarod, vagy ki is nyitod? – szólal meg Crayton. – Gyerünk, mire vársz? – Igazad van! Persze! – rikkantja Nyolcadik, és visszateleportál a Ládához. Hatodik elindul felém.

– Marina! Ez fantasztikus volt! Megölel, aztán a vállamnál fogva eltart magától, és jelentőségteljesen elmosolyodik. Lehalkítja a hangját, és azt suttogja: – Jól láttam, hogy megcsókolt? – Fura, igaz? – suttogom én is, árgus szemekkel figyelve a féltékenység legkisebbjeiét rajta. – Nem hinném, hogy bármit is jelent. – Egyáltalán nem fura. Inkább nagyszerű – válaszolja egyértelműen örülve a sikeremnek, mint egy barátnő vagy egy lánytestvér. Elszégyellem magam, amiért az imént még féltékeny voltam rá. Mindketten Nyolcadikra pillantunk, mert Ella dobpergés hangját

utánozva jelenti be a Láda felnyitását. Nyolcadik a lakatra helyezi a kezét. Az szinte rögtön megrázkódik, és a Láda kinyílik. Nyolcadik azonnal könyékig beletúr, mindent egyszerre akar megérinteni. Olyan izgatott, mint egy gyerek a játékboltban. Köré sereglünk. Látom, hogy némelyik kő olyan, mint az enyém, mások viszont teljesen különbözőek. Van benne egy üveggyűrű, egy görbe agancs, egy fekete rongydarab, ami kéken és pirosán csillog, amikor megérinti. Kivesz egy vékony, ceruzahosszúságú arany pálcát, és feltartja a levegőbe. – De jó, hogy újra látlak! – Mi az? – kíváncsiskodik Hatodik. – Nem tudom a valódi nevét, de én

duplikátornak hívom. – Nyolcadik a feje fölé emeli, mint egy varázspálcát. Ránt egyet a csuklóján, mire a pálca megnyúlik, és letekeredik, mint egy filmvászon. Hamarosan akkora lesz, mint egy ajtó. Nyolcadik elengedi, és az aranyszínű ajtó ott marad a levegőben. Nyolcadik átlép rajta, és elkezd ugrabugrálni. – Húha – szólal meg Hatodik. – Ez nagyon bizarr. Nyolcadik visszateleportál a másik oldalra, oldalra billenti a fejét, és megvakarja az állát, mintha valami előadást nézne. Mindnyájan az aranyszínű ajtóra meredünk. Az ajtó túloldalán továbbra is ott ugrabugrál

Nyolcadik. Várjunk csak. De hiszen kettő van belőle! Az, amelyik Hatodik mellett áll, tapsol egyet, és kinyújtja a tenyerét, mire az ajtó ismét ceruza méret űré zsugorodik, és visszaröppen a kezébe. A másik Nyolcadik azonnal eltűnik. – Igazán hatásos – mondja Crayton hangosan összeütve a két tenyerét. – Ez biztosan jól fog jönni hamarosan. Ha másnak nem, figyelemelterelésnek kiváló. – Néhány alkalommal ennek segítségével szöktem ki a házból – vallja be Nyolcadik. – Reynolds sosem jött rá. Már a halála előtt is mindig arra törekedtem, hogyan hozhatnám ki a legtöbbet a

tálentumaimból. Crayton odadobja Nyolcadiknak a ruháit, és felkapja a Ládámat. – Most viszont tényleg indulnunk kell. – Ugyan, ne csináld már – húzza a száját Nyolcadik. Belebújik a nadrágjába, és a szempilláját rebegtetve hízeleg Craytonnak. – Most kaptam vissza a Ládámat. Nem játszhatnék vele még egy kicsit? Annyira hiányzott. – Később – mondja Crayton kurtán. De amikor felénk fordul, látom, hogy mosolyog. Nyolcadik visszaejti az aranypálcát a Ládába, aztán elővesz egy zöld kristályt, és zsebre rakja. Becsukja a

Ládát, és színpadias sóhajjal fölemeli. Szenvedő hangon így szól: – Hát, jól van. A nagy egymásra találásra még várni kell. Kövessetek! *** – Setrákus milyen gyakran látogat meg álmodban? – kérdezi Crayton. Több mint öt órája gyalogolunk, és csak lassan haladunk felfelé a hegyen. Nyolcadik megy elöl a kacskaringós ösvényen. Vékony hótakaró borít mindent, és brutális erejű szél fúj. Mindnyájan reszketünk a hidegtől, amíg Hatodik meg nem véd minket a tálentumával: félretolja a szelet és a havat az utunkból. Az időjárás befolyásolása az egyik leghasznosabb tálentum. – Már egy ideje beszél hozzám,

próbál csapdába csalni, azt akarja elérni, hogy elveszítsem a fejem – válaszolja Nyolcadik. – De mióta a Földön van, egyre gyakrabban keres fel. Gúnyolódik, hazudozik, igyekszik rávenni, hogy áldozzam fel magamat a többiekért. Az utóbbi időben egyre személyesebbé válik. – Mi az, hogy egyre személyesebbé válik"? – értetlenkedik Crayton. – Múlt éjjel egy látomásban megmutatta a barátomat, Devdant, láncra verve. Nem tudom, hogy a valóságot láttam-e, vagy csak valami trükköt, de komolyan felzaklatott. – Negyedik is szokta látni – kotyogja közbe Hatodik.

Nyolcadik megpördül, és döbbenten mered rá. Miközben hátrafelé lépked, látom az arcán, hogy a fejében összeállnak a kirakós darabkái. A lába veszélyesen közel kerül az ösvény széléhez, idegesen utánakapok, de ó mintha észre sem venné. – Azt hiszem, láttam az álmomban. Mostanáig egészen megfeledkeztem róla. Magas, szőke srác, igaz? – És helyesebb nálad? Igen, ő lesz az – feleli Hatodik mosolyogva. Nyolcadik abbahagyja a hátrafelé lépkedést, és elgondolkodik. Balra tőlünk majdnem ötszáz méteres szakadék tátong. – Tudjátok, mindig azt hittem, én

vagyok az. De úgy tűnik, tévedtem – mondja komolyan. – Mit hittél, mi vagy? – kérdezem, és közben imádkozom, hogy lépjen már beljebb az ösvény szélétől. – Pittacus Lore. – Miből gondoltad ezt? – szólal meg Crayton. – Reynolds azt mondta, Pittacus és Setrákus képesek voltak kommunikálni egymással. De most ez, hogy Negyedik is képes rá, teljesen összezavart. Nyolcadik már továbbindul az úton, amikor Ella megkérdezi: – Hogy lehetne bárki is Pittacus? – Eredetileg úgy volt, hogy mi tízen fogjuk átvenni a tíz Lorieni Bölcs szerepét, ami azt jelenti, hogy az

egyikünk Pittacus helyét fogja betölteni – magyarázza Hatodik. – Negyedik Cépanja írta egy levélben, amit én is olvastam. De végül még náluk is erősebbek leszünk. Ezért kapcsoltak a mogok magasabb sebességi fokozatba. Végezni akarnak velünk, mielőtt még veszélyesebbé válunk, és mi támadjuk meg őket. – Hatodik Craytonra pillant, aki egyetértően bólogat. Úgy érzem, én vagyok az egyetlen, aki szinte semmit nem tud a saját történetünkről. Adelina semmit nem volt hajlandó elárulni, egyetlen kérdésemre sem válaszolt, még csak nem is utalt rá, mire lehetek képes egy nap. Évekkel vagyok lemaradva a többiek mögött.

Pittacuson kívül egyetlen Bölcsről sem hallottam, arról meg végképp fogalmam sincs, melyiknek a helyét fogom átvenni. Nem tehetek mást, mint bízom abban, hogy majd kitalálom, ha eljön az ideje. Néha elszomorodom, amikor arra gondolok, mi mindent tudhatnék, és milyennek kellett volna lennie a gyerekkoromnak. De nincs értelme azon búslakodni, amin már nem lehet változtatni. Ella sétál mellém, és kezével megérinti az enyémet. – Szomorúnak látszol. Jól vagy? Rámosolygok. – Nem szomorúság ez. Dühös vagyok magamra. Mindig Adelinát hibáztattam, amiért nem úgy fejlődtek a

tálentumaim, ahogy kellett volna. De nézd meg Nyolcadikat! Elveszítette a Cépanját, mégsem tört össze, és folyamatosan fejlesztette önmagát. Egy ideig szótlanul lépkedünk, míg végül Nyolcadik töri meg a csendet. – Sosem kívántátok még, hogy a Bölcsek bárcsak hátizsákban adták volna át az örökségünket? – Azzal átveszi a Ládát a másik hóna alá. Bűntudatos pillantást vetek Craytonra. Közelebb lépek hozzá, hogy átvegyem tőle a ládámat, de gyengéden félretolja a kezem. – Egyelőre bírom, Marina. Hamarosan egyedül kell majd cipelned ezt a terhet, de amíg tudok, segítek.

Néhány perc múlva az ösvény egy meredek sziklafalba torkollik. Mindössze párszáz méterre vagyunk a csúcstól. Bal kéz felől a Himalája végtelennek tűnő csúcsai húzódnak. Lélegzetelállító látvány, remélem, örökké megőrzőm az emlékezetemben. – És most merre? – kérdezi Hatodik kétkedő pillantást vetve a hegyre. – Nem látok egyetlen ösvényt sem, ami a csúcsra vezetne. És úgy tűnik, más lehetőség sem nagyon van. Nyolcadik két, hegyoldalnak támaszkodó, otromba sziklatömbre mutat. Ökölbe szorítja a kezét, mire a két sziklatömb szétválik, és egy kőbe vájt lépcsősor bukkan elő mögülük. Megyünk

Nyolcadik után, fel a lépcsőn. Rám tör a klausztrofóbia, és sebezhetőnek érzem magamat. Ha valaki követ minket, csapdába kerülünk. – Mindjárt ott vagyunk – szól hátra Nyolcadik a válla fölött. A lépcsőfokok olyan hidegek, hogy jeges érintésük a talpamon keresztül a testembe szivárog. Végül egy hatalmas, hegyoldalba vájt barlangba jutunk. Megilletődve nézünk körül. A mennyezet legalább hatvan méter magas, a falak tükörsimák. Mélyen az egyik falba két-két függőleges vonalat vágtak egymástól másfél méteres távolságra. A két vonal között apró kék háromszög világít, felül pedig három vízszintes vonal köti össze őket egymással.

– Ez olyan, mint egy ajtó – állapítom meg a vonalakat nézve. Nyolcadik oldalra lép, hogy jobban lássuk. – Ez nem csak olyan, mint egy ajtó; ez tényleg egy ajtó. Egy ajtó, ami összeköti a Föld két sarkát.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Felrakom a kapucnimat,és összehuzom magamat. Kilencedik egy mocskos Cubs baseballsapkát és egy törött napszemüveget visel, mindkettőt a teherpályaudvaron találta, ahol leugrottunk a vonatról. Egy órát gyalogoltunk déli irányba, majd ismét egy peronon állunk, újabb vonatra várva. Ez egy magasvasút, vagy ahogy a chicagóiak nevezik: mava. A hónunk alá csapott Ládák igencsak kirínak a többi utas aktatáskái és hátizsákjai közül. Igyekszem minél kisebb feltűnést kelteni

vele. Bernie Kosar békésen szendereg a pólóm alatt, ezúttal kaméleon alakban. Kilencedik még mindig fúj rám, amiért kételkedtem, hogy létezhet-e egyáltalán biztonságos hely egy ilyen sűrűn lakott vidéken. Tudom, hogy Henri sosem választott volna olyan lakást vagy házat, ami ennyire szem előtt van. Szótlanul figyeljük az állomásra begördülő szerelvényt. Az ajtók félrehúzódnak, mi pedig beszállunk az utolsó kocsiba. Amikor a vonat elindul, az ablakon kinézve figyeljük a közeledő Chicagót. – Egyelőre csak élvezd a látványt – mondja Kilencedik. Minél közelebb érünk a városhoz, annál nyugodtabbnak tűnik. – Majd ha leszállunk, mesélek

többet is. Még sosem jártam Chicagóban. Több kerületen áthaladva kismillió bérház és kertes ház mellett száguldunk el. Az alattunk elterülő utcák hemzsegnek az autóktól, kamionoktól, emberektől, pórázon sétáltatott kutyáktól és babakocsit tologató kismamáktól. Béke és nyugalom árad belőlük. Önkéntelenül is azt kívánom, bárcsak közéjük tartozhatnék. Bárcsak dolgozhatnék vagy iskolába járhatnék, bárcsak megihatnék egy kávét Sarah-val! Bárcsak normálisan élhetnék! Egyszerűnek tűnik, mégsem tudom elképzelni. Megáll a vonat, emberek szállnak le és föl. A kocsink annyira megtelik, hogy két lány – egy szőke és

egy barna – közvetlenül mellénk kerül. – Ahogy mondtam, csak élvezd a látványt – szólal meg Kilencedik boldogan vigyorogva. Néhány perc múlva a szőke a lábával megböki a Ládámat. – Jesszusom, srácok! Mit cipeltek ezekben a böhöm nagy dobozokban? – Porszívókat. – Ideges vagyok, és Kilencedik sztorija az első, ami eszembe jut. – Ööö... házaló ügynökök vagyunk. – Tényleg? – kérdezi a barna. Csalódottnak tűnik, összébb húzom magam; próbálok hasonulni a felvett szerephez. Kilencedik leveszi törött napszemüvegét, és oldalba bök.

– Dehogy. A barátom nagy mókamester. Valójában egy műgyűjtőnek dolgozunk, és műtárgyakat viszünk a Chicagói Szépművészeti Intézetbe. – Igazán? – kérdezi a szőke. A két lány egymásra néz, a válasz szemmel láthatóan elnyerte a tetszésüket. A szőke visszafordul felénk, és közben a füle mögé tűri a haját. – Én ott tanulok. – Komolyan? – vigyorog Kilencedik elégedetten. A barna lehajol, és kíváncsian tanulmányozza a Láda fedelének bonyolult mintázatát. Nem tetszik, hogy olyan közel van hozzá. – És mi van benne? Kalózok kincsei?

Nem lenne szabad szóba állnunk velük. Senkivel nem lenne szabad szóba állnunk. Már nem átlagos tinédzserek vagyunk, akik próbálnak elvegyülni az emberek között. Szökésben lévő földönkívüliek vagyunk, akik nemrég semmisítettek meg egy egész flottányi rendőrautót. Vérdíjat tűztek ki a fejemre, és fogadni mernék, hogy hamarosan Kilencedik is hasonló sorsra jut. Valahol az isten háta mögött kellene bujkálnunk, Ohióban vagy a nyugati parton. Nem pedig egy tömött vonaton flörtölni két csajjal Chicago kellős közepén! Már éppen nyitom a számat, hogy közöljem velük, a Ládák üresek, és azzal véget vessek az egész társalgásnak, de

Kilencedik megelőz: – A barátommal este szívesen átugrunk hozzátok megmutatni, mi van bennük. – Miért nem mutatjátok meg most? – kérdezi a barna morcosán. Kilencedik körülnéz, előbb jobbra, aztán balra. Tényleg kezdi túlzásba vinni a ripacskodást. – Mert egyelőre még nem bízom bennetek. Kissé, hogy is mondjam, gyanúsak vagytok. Két gyönyörű lány csak úgy leszólít minket... Tisztára mint egy kémfilmben. – Rám kacsint. Hirtelen megvilágosodom: Kilencedik pont ugyanolyan suta a lányokkal, mint én. Túlzott magabiztossággal akarja leplezni, s ettől csak még

nevetségesebbé válik. Ez valahogy szimpatikusabbá teszi annak ellenére, hogy mindkettőnket kínos helyzetbe hoz vele. A lányok összenéznek, és elmosolyodnak. A szőke a táskájába nyúl, lefirkant valamit egy papírcetlire, aztán Kilencedik kezébe nyomja. – A következő megállónál leszállunk. Hívj fel hét után, és akkor megbeszéljük, hol találkozunk. A nevem Nóra. Döbbenten meredek magam elé. Nem gondoltam volna, hogy Kilencedik mutatványa bejön. – Én Sarah vagyok – mutatkozik be a barna. Mi más lehetne a neve?

Megrázom a fejem. Mégis milyen figyelmeztető jel kell még Kilencediknek ahhoz, hogy belássa: ennek a beszélgetésnek véget kell vetni? Kilencedik kezet fog velük. – A nevem Tony, ez a jóképű srác pedig Donald. – összeszorítom a fogamat, és udvariasan intek egyet. Donald? – Király – mondja Nóra. – Akkor majd beszélünk. A vonat megáll, és a két lány leszáll. Kilencedik áthajol fölöttem, és integet nekik az ablakból. Miután a vonat kigördül az állomásról, Kilencedik magában nevetgél. Látom, hogy borzasztóan elégedett magával. Oldalba bököm a könyökömmel.

– Teljesen elment az eszed? Miért hívod fel szándékosan a figyelmet magadra – sőt magunkra? Nincs jogod engem is veszélybe sodornod az ostobaságoddal. És mi a francért bátorítasz bárkit is arra, hogy nézze meg a Ládánkat? Reménykedjünk, hogy ez a két tyúkeszű csaj ahhoz is túl buta, hogy elgondolkodjon rajta! – Sokkal jobban kedveltem Kilencediket, amikor csak egy kedves lúzernek tűnt. – Nyugi, Donald. Lehalkítanád egy kicsit a hangod? Nem nagy ügy. Semmi sem fog velünk történni. – A tarkójára teszi a kezét, és hátradől. Amikor újra megszólal, már korántsem látszik olyan nagyképűnek. – Sándor nagyon büszke

lenne rám. Biztosan nem látszik, de általában iszonyú zavarban vagyok a lányokkal. És minél jobban tetszenek, annál rosszabb. De ennek vége. Azok után, amin az elmúlt egy évben keresztülmentem, már semmitől sem ijedek meg. Nem válaszolok. Hátradőlök az ülésben, és az egyre magasabb épületeket bámulom. Csupa üveg felhőkarcolók, színházak, üzletek és éttermek. Némelyik úgy csillog a napfényben, hogy el kell takarnom a szememet. Autók tülekednek az alattunk futó utakon, a dudák zaja felszáll a sínekig. Ennél jobban nem is különbözhetne egy hely az ohiói Paradise-tól. A vonat befut egy

állomásra, aztán továbbindul. Két megállóval később Kilencedik szól, hogy készülődjek. A következőnél leszállunk. Egy perccel később már a Chicago Avenue-n sétálunk kelet felé hónunk alatt a Ládákkal. A Michigan-tó közvetlenül előttünk terül el. Amikor ritkul körülöttünk a tömeg, Kilencedik mesélni kezd: – Sándor imádta Chicagót. Az volt az elmélete, hogy egy ilyen városban a legkönnyebb elrejtőzni. Bármikor eltűnhetsz a tömegben. Gondolj csak bele, hol maradhatnál észrevétlenebb, mint egy forgalmas nagyvárosban? – Henri sosem egyezett volna bele. Félt a nagyvárosoktól. Nem szerette, ha

nem tud szemmel tartani mindenkit, aki esetleg bennünket figyel. Vagy engem. – Ezért volt Sándor a valaha élt legnagyszerűbb Cépan. Neki is voltak szabályai, természetesen. Az első és legfontosabb: „ne légy hülye” Kilencedik felsóhajt. Fogalma sincs, milyen dühítő és sértő az, ahogy Sándorról beszél. Annyira felbosszant, hogy azzal sem törődöm, ha meghallanak. – Igen, ha Sándor olyan nagyszerű Cépan volt, akkor miért egy mogadori börtöncellában találtam rád? – Amint kimondom, azonnal megbánom. Kilencediknek nagyon hiányzik Sándor, és azon a helyen vagyunk, ahol utoljára voltak együtt, ahol Sándor azt mondta

neki, hogy biztonságban van. Tudom, milyen sokat számít egy ilyen megnyugtató kijelentés. Kilencedik megtorpan egy forgalmas sarkon. Mindkét irányból emberek sietnek el mellettünk. Közelebb lép hozzám, az orrunk alig néhány centiméterre van egymástól. A keze ökölbe szorul. – Azért találtál rám abban a cellában, mert én hibát követtem el. Az én hibám volt, nem Sándoré. De ha már itt tartunk, hol a te Cépanod? Azt hiszed, annyival jobb volt az enyémnél? Ébredj már fel, idióta! Mindketten halottak, úgyhogy egyikük sem lehetett akkora ász! Sajnálom, amit mondtam, de kezd

elegem lenni Kilencedik erőszakos stílusából. Ellököm magamtól. – Vegyél vissza, Kilencedik! Komolyan beszélek. Vegyél. Vissza. És ne beszélj úgy velem, mintha a kisöcséd lennék. Zöldre vált a lámpa, és dúlva-fúlva átkelünk a kereszteződésen. Szótlanul megyek mögötte a Michigan Avenue-n. Eleinte túl dühös vagyok ahhoz, hogy a környezettel foglalkozzam, de lassan észreveszem a fölénk magasodó felhőkarcolókat. Önkéntelenül is megbámulom őket. Lenyűgöző ez a hely. Körülnézek. Kilencedik látja, mennyire elbűvöl a város, az ő városa, és érezhetően megenyhül. – Látod azt a nagy fekete épületet a

fehér tornyokkal a tetején? – kérdezi. Olyan őszinte öröm tükröződik az arcán, hogy megfeledkezem a dühömről. Felnézek a felhőkarcolóra. – Az ott a John Hancock Center. A hatodik legmagasabb épület az országban. És mi pontosan odamegyünk, öcskös. Elkapom a karját, és félrehúzom a járda szélére. – Várj egy pillanatot! Ez lenne a te biztonságos helyed? A város egyik legmagasabb épületében akarsz elbújni? Most csak szórakozol velem! Ez őrültség! Kilencedik elneveti magát hitetlenkedő arckifejezésem láttán. – Tudom, tudom. Sándor ötlete volt.

De minél többet gondolkodom rajta, annál zseniálisabbnak találom. Több mint öt évig éltünk itt, minden gond nélkül. A kirakatban rejtőzködni, haver, a kirakatban rejtőzködni. – Aha, persze. És arról már megfeledkeztél, hogy elkaptak? Nem maradunk itt, Kilencedik. Szó sem lehet róla! Újra vonatra kell ülnünk, és új tervet kell kidolgoznunk. Kilencedik kirántja a karját a kezemből. – Azért kaptak el, Donald, mert valaki, akit a barátomnak hittem, átvert. A mogoknak dolgozott, és túl ostoba voltam ahhoz, hogy észrevegyem. Elárult, engem pedig teljesen elvakított a formás hátsója, ezért Sándor fogságba

esett. Végig kellett néznem, ahogy megkínozzák, és semmit sem tehettem, hogy megakadályozzam. Mindenkinél jobban szerettem a világon. Végül csak annyi vigaszom maradt, hogy megszabadítottam a szenvedéseitől. Halál. Ez volt az utolsó ajándékom számára. – Gúnyos mosolya sem tudja leplezni a hangjából kicsendülő fájdalmat. – Egy évvel később pedig felbukkant a ronda pofád a cellám ajtaja előtt. – Ujjával a John Hancock Centerre bök. – Odafent biztonságban vagyunk. Ez a legbiztonságosabb hely, ahol valaha jártál. – Csapdába eshetünk – érvelek. – Ha a mogok rájönnek, hol vagyunk, nincs

hová menekülni. – Ó, dehogy nincs. Meg fogsz lepődni. – Rám kacsint, és elindul a felhőkarcoló felé. Hirtelen tudatosul bennem, mennyi ember vesz körül bennünket. Sík ideg vagyok, és halvány fogalmam sincs, mi mást tehetnék azon kívül, hogy követem. Egyvalamit biztosan tudok: a mogadoriak egyre ügyesebben vegyülnek el az emberek között, ezért esélyem sincs megállapítani, nem éppen most sétálnake el mellettem. A gondolattól annyira megrémülök, hogy szabályosan remegni kezdek. Ráadásul valószínűleg térfigyelő kamerák ezrei pásztázzák Chicago utcáit, és mivel a kormány összeszűrte a levet a mogokkal, a mogoknak nyilván

hozzáférésük van ezekhez a felvételekhez. Nagyszerű. Egy világméretű kandi-kamera játék szereplői vagyunk, és semmit sem tehetünk ellene. Odabent, bármilyen épületben, nagyobb biztonságban leszünk, mintha idekint ácsorognánk. Lehajtom a fejem, és követem Kilencediket. Pazar előcsarnokba lépünk. Zongora, bőrgarnitúra és kristálycsillárok fogadnak. A bejárattal szemközt két recepciós pult áll. Kilencedik odaadja a Ládáját, és leveszi a sapkát a fejéről. Az egyik biztonsági őr, egy nagydarab kopasz pacák a pult mögött ül, legalábbis addig, míg fel nem

ismeri Kilencediket. Akkor elüvölti magát, és felugrik. – Helló! Ezer éve meg egy napja! Se egy levél, se egy telefonhívás. Hol a pitliben volt? – kérdezi a férfi, miközben egyik kezével vadul szorongatja Kilencedik kezét, a másikkal pedig a karját fogja. Csak áll és vigyorog boldogan. A klasszikus, tékozló-fiú-hazatér jelenet. Kilencedik őszinte kedvességgel viszonozza a mosolyát, és másik kezét a férfi vállára teszi. – Azt hiszem, szerencsésebb lenne úgy feltenni a kérdést, hogy hol nem voltam? – Legközelebb szóljon, mielőtt így eltűnik! Halálra aggódtam magam. És a

bácsikája hol van? – Kilencedik háta mögé pillant, mint aki arra számít, hogy Sándor bármelyik pillanatban felbukkanhat. – Európában – vágja rá Kilencedik. – Egészen pontosan Franciaországban. – Semmi megingás. Hibátlanul játssza a szerepét. Tudom, hogy ez milyen nehéz lehet neki. – Megint valami vendégelőadói buli? – Bizony – bólint Kilencedik. Felém int a fejével. – Méghozzá elég hosszú buli. Azon gondolkodik, hogy átteszi oda a székhelyét. Én viszont visszajöttem egy időre Donald barátommal. Egy történelmi projekten dolgozunk. Nézze

csak ezeket a dobozokat, hónapokra elegendő munkát hoztunk magunkkal! A hónom alatt tartott Ládákra pillantok, az őr pedig félreáll, és elenged bennünket. – Úgy tűnik, nem fognak unatkozni. Üdvözlöm, Donald, örülök, hogy megismerhetem. Jó munkát! – Részemről a szerencse – felelem. – És koszi! Igyekszem barátságosan viselkedni, de nem könnyű. Kilencedik láthatóan jóban van ezzel a pacákkal, aki számon tartja, mikor jön, hová megy, észreveszi, ha nincs itt. Kilencedik még egy hazugságot is kitalált a kedvéért, amiből később akár problémák is lehetnek. Hallom Henri hangját a fejemben, amint

azt magyarázza, hogy ez pontosan az ellenkezője annak, amit csinálnunk kellene. Igyekszem megszüntetni a gyomrom remegését. Nincs értelme túlparázni a dolgokat. A liftekhez sétálunk, Kilencedik megnyom egy gombot. Az egyik ajtó fölött kigyullad egy felfelé mutató nyíl. – Hé, Stanley! – Már éppen beszállnánk a liftbe, amikor a biztonsági őr kocog utánunk. Kulcscsomója hangosan zörög az övén. Elvigyorodom. – Stanley? – suttogom hangtalanul. Ez még a Donaldnál is rosszabb! – Ne most – motyogja. – Majd elfelejtettem, jött egy rakás

postai küldemény, amíg odavolt, félretettük őket. Nem tudtuk továbbítani, mert nem hagytak meg másik címet. Felküldessem őket? – Adjon egy órát, amíg berendezkedünk, oké? – Igenis, főnök. – Az őr tiszteleg, mi pedig beszállunk a liftbe. Alighogy az ajtó becsukódik, érzem, hogy Bernie Kosar az egyik vállamról átmászik a másikra, majd vissza. Panaszkodik, hogy elege van a rejtőzködésből. – Már csak néhány perc – nyugtatgatom. – Igen, BK – mondja Kilencedik. – Mindjárt otthon vagyunk. Végre. – Honnan tudod ilyen biztosan, hogy

ez a lakás még mindig a tiétek? Ennyi idő után? – Úgy tűnik, Kilencedik magabiztosságát semmi sem tudja megingatni. Bárcsak olyan lehetnék, mint ő! Még ha nincs is mindig igaza, remek játékos és még jobb harcos. – Sándor mindenre gondolt. A lakbért minden hónapban automatikusan vonják a bankszámlájáról. Sosem részleteztük, mivel foglalkozunk. Néha, amikor hónapokra eltűntünk, tettünk rá utalást, hogy Sándort meghívták vendégelőadónak valahová. Ezek meg bevették. Kilencedik beüt egy kódot az emeletek száma alatti kis billentyűzetbe, mire a lift száguldani kezd fölfelé. A

számok olyan gyorsan váltják egymást, hogy alig van időm végiggondolni, milyen magasan járunk. A nyolcvanadik emelet után kezd lelassulni. Megállunk, az ajtó hangtalanul kinyílik, és közvetlenül egy lakásban találjuk magunkat. A nappali mennyezetéről lógó hatalmas kristálycsillárra pillantok és az előttünk terpeszkedő két kanapéra. Vakító fehérség fogad, és mintha minden aranyszegéllyel lenne díszítve. – Ez a lakásotok? Nem mondod komolyan – hitetlenkedem. – De bizony, a lift csak nekünk áll meg itt – válaszolja elképedt pillantásomat látva. Mostanáig azt hittem, ilyen csak a filmekben van. Hihetetlen, hogy ez a

pazar apartman egy Védő lakása. A szoba jobb felső sarkában kamerát pillantok meg, ami egyenesen ránk irányul. Azonnal eltakarom az arcom. De Kilencedik elmagyarázza, hogy ez egy zárt láncú kamera, aminek a felvételeit csak az apartmanon belül lehet visszanézni. – Csak utánad – mondja, azzal színpadiasan meghajol előttem, és int a karjával. – Nem bírom elhinni, hogy az egész emelet a tiétek. – Tátott szájjal bámulok körbe. Hallom, hogy Kilencedik végigcsúsztatja a kezét a falon, miközben válaszol.

– Valójában két emeletet bérlünk. Kilencedik megnyom egy másik kapcsolót, mire felemelkednek a sötétítők a tucatnyi, padlótól plafonig érő ablak előtt. Napfény árasztja el a szobát. Bernie Kosar kiugrik a zsebemből, és kutyává változik. Az ablakhoz sétálok, és megcsodálom a kilátást. Lélegzetelállító. Egész Chicago a lábunk előtt hever. Balra a Michigantó ragyogó kék foltja terül el. Lerakom a Ládát egy plüssfotelra, és az ablaküveghez nyomom a homlokomat. A körülöttünk álló épületek tetejét bámulom, amikor halk surrogást hallok, és a következő pillanatban megérzem a légtérbe áramló friss levegőt.

– Éhes vagy? – kérdezi Kilencedik. – Aha – felelem. Különös, de innen föntről minden makettnek tűnik: az autók, a hajók a tavon, a magasvasút kígyózó szerelvényei. Legnagyobb meglepetésemre tényleg biztonságban érzem magam. Mintha itt a magasban nem eshetne bántódásom, mert semmi sem juthat fel idáig. Régóta nem volt ilyen érzésem. Szokatlan nyugalom tölt el. Hallom, ahogy nyílik a hűtőszekrény ajtaja. – Annyira jó végre egy kis lazítás – kiabálja Kilencedik a konyhából. – Amúgy érezd otthon magad! Zuhanyozz

le, válassz egy pizzát a fagyasztóból! Még aludni is van időnk, mielőtt felhívjuk azokat a csajokat. De rég mondhattam utoljára ilyeneket! Mindenhol jó, de legjobb otthon. Nehéz elszakítani a tekintetemet a kilátástól; teljesen megbabonáz. Semmi mást nem akarok, csak itt állni és élvezni, hogy biztonságban vagyok. Ennél már csak az lenne jobb, ha Henri, Sarah, Sam és Hatodik is itt lenne velem. Egy müzliszelet lebeg az arcom elé a levegőben, Kilencedik küldi a konyhából. – Hadd vezesselek körbe. – Kilencedik úgy viselkedik, mint egy gyerek, aki alig várja, hogy

megmutathassa a játékait. A müzliszeletet majszolva átsétálunk egy elegáns kanapékkal és bőrfotelokkal berendezett szobába. Hatalmas, síkképernyős televízió lóg a márványkandalló fölött, az üveg dohányzóasztalon műorchideák pompáznak egy vázában. Mindent vékony porréteg borít, Kilencedik végighúzza az ujját az egyik asztalon, és közli, hogy felhívja a takarítószolgálatot. A folyosón benyit az első ajtón jobbra. Hátrahőkölök. Két, hatalmas termetű mogadori katona áll odabent. Halottsápadt bőrük éles kontrasztot alkot hosszú, fekete hajukkal és fekete kabátjukkal. Mozdulatlanul állnak,

fegyverüket egyenesen rám szegezik. Nem hiába gyakorlatoztunk hetekig Sammel és Hatodikkal. Elhajolok a fegyver elől, a közelebb álló mogadori felé vetem magam, aztán beviszek egy felütést az állcsúcsára, majd gyomron térdelem. A mog aléltan vágódik hanyatt. Körülnézek valami fegyver után kutatva, amivel ledöfhetem, de csak súlyokat és boksz-kesztyűket látok. Kilencedik is támadásba lendül: játékosan ágyékon rúgja a másik mogadorit, aztán megfricskázza az orrát. A mog meginog, majd oldalra dől. Beletelik néhány másodpercbe, mire felfogom, hogy ezek csak bábuk. Kilencedik kétrét görnyed a röhögéstől, és amikor végre visszanyeri a lélegzetét, megveregeti a hátamat.

– Húhú, ezek aztán a reflexek, barátocskám! – nyerít hangosan. Ég az arcom. – Igazán figyelmeztethettél volna. – Viccelsz? A magasvasút óta erre készülök. Rég nem röhögtem ilyen jót! Bernie Kosar lép be a szobába. A mogadorihoz somfordál, amelyiket kiütöttem, és megszagolja gumiból készített lábát. Felnéz rám. Rajtuk szoktunk gyakorolni, BK – magyarázza Kilencedik büszkén kidüllesztett mellkassal, és körbemutat a karjával. – Tanulószobának hívjuk. Én is körülnézek. Jókora, üres szobában vagyunk. A szemközti falnál vezérlőtáblát pillantok meg, mint egy

repülő pilótafülkéjében. Kilencedik odamegy, leül a konzolhoz, átfordít néhány kapcsolót, parancsokat gépel. A falakon, a mennyezeten és a padlón különböző harci szituációk és fegyverek jelennek meg. Kilencedik megpördül a székkel, látni akarja, milyen hatással van rám ez a kis bemutató. Azonnal átjár az irigység, amikor arra gondolok, mennyi időt tölthetett itt. És ez látszik is az arcomon. – Ez,.. – A mennyezetre emelem a tekintetemet. Nem találok szavakat. Elszégyellem magam, eszembe jut, mit csináltam én ezalatt. Az én kiképzésem egy behavazott udvaron folyt, illetve egy medencében Hatodikkal és Sammel. Hirtelen bánni kezdem, hogy Henrival

annyit költözködtünk, ahelyett, hogy megadta volna nekem a képzést, amire szükségem volt. Ha lett volna egy ilyen termünk, talán én is olyan erős és magabiztos lennék, mint Kilencedik. Talán Sándor mégis jobb Cépan volt. – A legjobbat még nem is láttad – mondja Kilencedik. A kiképzőterem hátsó feléből ajtó nyílik egy páncélteremszerű helyiségre. Hihetetlen mennyiségű fegyvert halmoztak fel odabent: puskák, kardok, kések, bombák. Az egyik fal polcain semmi más nincs, csak lőszerek. Kilencedik leemel egy nagy, teleszkóppal felszerelt automata lőfegyvert az egyik polcról, és rám

irányítja. – Meglepődnél, ha tudnád, milyen egyszerű hozzájutni egy ilyenhez. Imádom az internetet. Közelebb lép hozzám a puskával, és megnyom egy gombot a vállam fölött. Félrecsúszik egy fal, és feltárul mögötte egy bowling-pályánál hosszabb lőtér. Kilencedik felkap egy doboz lőszert, és megtölti a fegyvert. Azután nekiáll apró papírlapokra lövöldözni harminc méter távolságból. – Ne aggódj! Ezek a szobák hangszigeteitek, de egyébként is olyan magasan vagyunk, hogy senki sem hall minket. Egy másik ajtó a folyosóról a vezérlőterembe vezet. Kilencedik egy

kapcsolóhoz lép az ajtó mellé, átfordítja, és közel hajol hozzá. Halványkék fénysugár pásztázza végig a szemét. Retinavizsgálat. Ez igen! Sándor láthatóan jól ismerte a legmodernebb biztonsági berendezéseket. Tucatnyi számítógép és még több monitor működik odabent. A John Hancock Center összes biztonsági kamerájának a képét látjuk, mind a száz emeletét, sőt, mintha a Chicagói Rendőrség által felállított térfigyelő kamerákra is rá tudnánk csatlakozni. Kilencedik leüt valamit a billentyűzeten, mire életre kel a legnagyobb monitor, és egy izmos férfi képe jelenik meg rajta. A szemcsés felvétel ellenére is látszik, hogy fekete

olasz öltönye tökéletesen simul a testére. Fekete haja és vastag szakálla van, a kezében pedig két laptopot tart. Kérdő pillantást vetek Kilencedikre, miért mutatja ezt nekem. – Ő Sándor – szólal meg néhány másodperc elteltével. A hangja most másmilyen. Hiányzik belőle a vakmerő hencegés. Felém fordul. Egyszerre sebezhetőnek tűnik. – Gyere, döntened kell egy fontos kérdésben. – Hatásszünetet tart. – Melyik szobában akarsz aludni? Van egypár, nézd végig őket nyugodtan. Nem kell kapkodnod. Mindjárt elkészül a pizza.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Crayton elörelépet Marina és Ella közé,hogy jobban szemügyre tudja venni a hegyoldalba vájt vonalakat. Tenyerét a falra rajzolt ajtó közepére helyezi, majd visszahúzza a kezét.

– Ez érdekes. Mitől ilyen meleg ez? És pontosan mit értesz azalatt, hogy ez az ajtó összeköti a Föld két sarkát? – A helyzet a következő – magyarázza Nyolcadik. -A maximális távolság, ahová teleportálni tudok: hatvan méter. Talán hetven. És minél messzebbre teleportálok, annál pontatlanabbá válók. Egyszer egy nagyjából hatvan méterre álló fa tetejét vettem célba, és egy oroszlán meg a kölykei között landoltam. Elég kínos volt. Ez a teleportálás fantasztikus tálentum, és hihetetlenül hasznos tud lenni, de egyáltalán nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Viszont ez a barlang segít, hogy körbe tudjam utazni a

világot. Megérintem a falat, és érzem, ahogy a meleg a kezembe áramlik. – Hogyan? Nyolcadik félreáll, hogy Ella és Marina is közelebb férkőzhessen az ajtóhoz. – Azt gyanítom, hogy ez egy ősi lórin barlang vagy a lorinok egyik bázisa, amire véletlenül rábukkantam, és voltam olyan mázlista, hogy rájöjjek, mire való. De akárhogy is van, biztosan nem én vagyok az első lórin, aki belépett ide. Alighogy végigmondja, érzem, ahogyan a félelem kiváltotta adrenalin végigszáguld a testemen. Crayton fejében is ugyanez játszódhat le, mert látom, hogy előbb a bejárat felé villan a

tekintete, majd rám néz. Ki sem kell mondani, már teljesítem is a kérését: gyorsan visszamegyek arra, amerről jöttünk, hátha meghallok valamit. Ha ez egy ősi lórin barlang, akkor a mogadoriak biztosan megfigyelés alatt tartják. Lehet, hogy katonák várnak ránk, vagy valamilyen szerkezet figyelmezteti őket az érkezésünkre. Dühödten támadok Nyolcadikra. – Megőrültél? Teljesen elment az eszed? De mi is megbolondultunk. Mi vagyunk az idióták, amiért vakon követtünk téged egy lórin rejtekhelyre! Lehet, hogy ez a barlang tele van csapdákkal! – Marina és Ella ijedten közelebb húzódnak hozzám.

– Hé, nyugi, ne kapd fel a vizet – mondja Nyolcadik. Leteszi a Ládát a földre. – Sokszor jártam már itt, és sosem történt semmi, ezért nem gondolom, hogy kockázatos lenne. – Most nincs időnk vádaskodásra meg bocsánatkérésre – szólal meg Marina. – Mutasd meg, hogyan működik, és irány a világ túlsó fele. De legalábbis innen el! Crayton bólint, de továbbra is idegesen forgatja a fejét. – Igen. Menjünk valahová, ahol kevésbé vagyunk sebezhetőek. Nyolcadik leveszi az amulettet a nyakából. – Előbb nézzétek meg ezt – mondja

mosolyogva. Az amulettet a falra rajzolt kék háromszöghöz érinti. Először semmi sem történik, aztán a falba vésett vonalak elmélyülnek, és elindulnak egymás felé. Nyolcadik visszateszi az amulettet a nyakába. Huzat támad a barlangban, és önkéntelenül hátrálunk néhány lépést. Amikor a vonalak összeérnek, az ajtó körvonala teljessé válik, a jobb oldali széle elválik a sziklafaltól, és az ajtó kitárul. Meleg levegő csap az arcunkba. Megbabonázva bámuljuk az ajtó mögül kiszűrődő kék ragyogást. A testembe áramló energia végtelen nyugalommal tölt el. – Mi ez a kék fény? – kérdezem

végül. – Ennek segítségével tudok teleportálni a világ különböző pontjaira – válaszolja Nyolcadik olyan hangon, mintha ez magától értetődő volna. Ella elindul az ajtó felé. – Furcsán érzem magam. – Én is – mondja Marina. Nyolcadik mosolyogva belép az ajtón, Crayton és Ella habozás nélkül követik. Én zárom a sort. Miközben egy újabb lépcsőn haladunk felfelé, Nyolcadik beszélni kezd: – Néhány évvel ezelőtt, amikor a tálentumaim kifejlődtek, elkezdődtek ezek a nagyon valószerű álmaim, mint a mostaniak, amelyekben Setrákus és

Negyedik szerepelnek. Egyre többet megtudtam a Lorienről és a Bölcsekről. Megismertem a földi történelemben játszott szerepünket. Látomásaim voltak arról, hogyan segítettünk az egyiptomiaknak megépíteni a piramisokat, megtudtam, hogy a görög istenek valójában lorinok voltak, illetve hogy a rómaiak tőlünk tanulták a hadviselés tudományát, és így tovább. Az egyik álmomban a lorinok teleportáltak a Föld egyik pontjáról a másikra. Ez a hegy is felbukkant az álmomban. Akkor már Indiában éltünk, és felismertem. Az álom után felmásztam ide, és keresgélni kezdtem. Így találtam rá erre a helyre. – Elképesztő – mondja Marina.

A lépcsősor egy másik terembe vezet. A boltíves mennyezetet egyenetlen szélű oszlopok tartják. Rájövök, hogy a hegycsúcs belsejében vagyunk. A terem majdnem teljesen üres, a közepét leszámítva, ahol örvénymintába rendezett szikladarabok hevernek egy kosárlabda nagyságú kék kő körül. – Loralit – suttogja Crayton. Lerakja Marina Ládáját, és a barlang közepe felé indul. – A legnagyobb loralit kő, amit valaha láttam. – Ennek a loralitnak köszönhető, hogy oda mész, ahová akarsz? Kérdezi Marina Nyolcadikhoz fordulva. – Hát, nem egészen így van – sóhajt fel Nyolcadik. – Nem mehetek bárhová,

ahova akarok. Csak hat-hét távoli helyre. Sok próbálkozásba telt, mire rájöttem, hogy csak oda tudok teleportálni, ahol szintén van egy ilyen nagy loralit kő. – Akkor hová is tudunk menni? – szólalok meg. – Eddig jártam Peruban, a Húsvétszigeteken, a Stonehenge-nél, az Ádeni öbölben Szomália közelében – ez utóbbit nem ajánlom, több okból sem –, illetve az új-mexikói sivatagban. – Új-Mexikó – ismétlem Craytonhoz fordulva. – Ha oda eljutunk, néhány órán belül találkozhatunk Johnnal. Az Egyesült Államokon belül már könnyedén tudunk mozogni. Crayton a falhoz lép, és valamilyen jeleket tanulmányoz rajta.

– Azt akarod mondani, hogy nem tudod irányítani, hová mész? Ez egyáltalán nem olyan ígéretes, mint reméltem. – Nem, de ha esetleg nem ÚjMexikóban kötünk ki elsőre, akkor egyszerűen addig folytatjuk a teleportálást, míg el nem jutunk a választott helyre. Nem olyan vészes – mondja Nyolcadik. – Biztos vagy benne, hogy mindnyájunkat magaddal tudsz vinni? – kérdezem. – Ha ez is úgy működik, mint az én láthatatlanná tévő tálentumom, akkor lehet, hogy problémás lesz a dolog, mert csak azokat tudom láthatatlanná változtatni, akik fogják a

kezemet. – Őszintén szólva, nem tudom. Még senkit nem próbáltam magammal vinni – vallja be Nyolcadik. – Lehet, hogy kétszer kell majd fordulnod – veti fel Marina. – Ezek a rajzok egészen lenyűgözőek – szólal meg Crayton a barlang falár mutatva. – Talán ezek adnak valami támpontot. Igaza van. A narancsszínű falakat szimbólumok, festmények és metszetek százai borítják egészen a mennyezetig. Odasétálok, és azonnal megakad a szemem egy halványzöld bolygót ábrázoló festményen. Azonnal tudom, hogy Lorien az, és érzem a gombócot a torkomban. A bolygó alatt két, kékre

színezett alak áll, egy férfi és egy nő. Mindketten alvó csecsemőt tartanak a kezükben. A Lorient szaggatott fehér vonalak kötik össze a négy alakkal. A nő feje mellett idegen szimbólumok sorakoznak három oszlopba rendezve. Ezeket szemmel láthatóan másvalaki rajzolta. – Mi a fene? – suttogom zavartan. Balra tőlem egy háromszög alakú űrhajó egyszerű, fekete vázlata látható. Bonyolult spirálok és szimbólumok vannak a szárnyán, legömbölyített orrára pedig egy csillagképet rajzoltak. Nyolcadik mellém lép, és a csillagképre mutat. – Látod? Ugyanaz az

örvénymotívum, mint ezek a kövek a földön. Megfordulok, és ellenőrzőm – igaza van. Hirtelen belém hasít egy gondolat: bárcsak itt lenne Katarina! Kíváncsi lennék, vajon tudott-e róla egyáltalán. Craytonra nézek, aki a mennyezetet borító rajzokat tanulmányozza. – Te tudtál ennek a helynek a létezéséről? – kérdezem. – Nagyon sietve hagytuk el a Lorient. A mogadoriak már megindították a támadást a bolygó ellen. Nem maradt időnk minden szükséges információt összegyűjteni. Tudtuk, hogy léteznek ilyen helyek, de azt senki nem tudta, pontosan hol, vagy hogy mire valók. Nyilvánvaló, hogy sok fontos

dolog van, amiről semmilyen tájékoztatást nem kaptunk – magyarázza. – Gyertek utánam – szólal meg Nyolcadik, és int, hogy kövessük a terem egyik sötét sarka felé. – Van itt valami, amit látnotok kell. Megáll egy jókora, falba vésett tabló előtt. Három méter magas és hat méter hosszú. Kisebb jelenetekre van tagolva, mint egy képregény. Az első képen kilenc gyerek áll egy űrhajó előtt. Az arcukat gondosan megrajzolták, és azonnal megtalálom köztük magamat. Döbbenten meredek saját kiskori képmásomra. – Ez már itt volt, amikor először jártál itt? – fordul Crayton

Nyolcadikhoz. – Igen – válaszolja. – Itt volt az egész, ugyanúgy, ahogy most látjátok. – Ki készíthette? – kérdezi Marina megilletődve. – Fogalmam sincs. – Crayton csípőre tett kézzel tanulmányozza a rajzokat. Nyugtalanító érzés ilyen zavartnak látni. A következő képen sötét figurák sorakoznak, feltehetően mogadoriak. Kardokkal és puskákkal vannak felfegyverkezve, a középen álló alak pedig kétszer akkora, mint a többiek. Setrákus Ra. A mogok apró szeme és egyenes szája olyan életszerű, hogy végigfut a hideg a hátamon. Továbbsiklik a szemem, és egy

vértócsában fekvő lányt pillantok meg. Összehasonlítom a vonásait az első képen látható arcokkal. Első az. Második, aki szintén lány, de fiatalabb Elsőnél, egy mogadori lába alatt hever, ő is halott. Görcsbe rándul a gyomrom, amikor meglátom Harmadikat, egy fiút, akit a dzsungelben nyársalt fel egy mogadori kard. A felső sor utolsó képén Negyedik menekül két mogadori katona elől, és éppen felugrik egy felé lőtt sugárnyaláb elől. Elakad a lélegzetem. A háttérben egy épület lángol. – Szent ég! Az ott John sulija – mutatok az utolsó képre. – Micsoda? – kérdezi Marina. A falra bökök.

– John iskolája leégett, amikor a mogadoriak megtámadtak minket. Ott voltam! Ez itt John iskolája! – Akkor az ott te vagy az égen? Közelebb hajolok, és egy apró, hosszú hajú alakot pillantok meg az iskola fölött lebegni. – Oké, ez most már tényleg kezd hátborzongató lenni. Nem értem. Honnan tudta bárki... – Nézzétek, ez nem Ötödik? – szakít félbe Ella, és az alsó sor első képére mutat. Három mogadori áll egy fenyőfa alatt, amelynek a tetejéről egy alak dobálja őket valamivel. – Hihetetlen! Minden itt van lerajzolva – álmélkodik Crayton. –

Valaki előre látta az egészet! – De kicsoda? – kérdezem. – Jaj, ne – hallom Marina suttogását. – Ki az? Ki hal meg? Gyorsan rápillantok a következő két képre. Az egyiken Marinával állunk a tó mellett, a másikon pedig John rohan ki valakivel a barlangból. Nem tudom, ki az mellette, talán Sam. Nem látni az arcát, mert elfordítja a fejét. Aztán a tekintetem továbbsiklik arra a képre, amelyiket Marina nézi. Egy Védő áll széttárt karral a képen, testét kard járja át. Lehetetlen megállapítani, hogy ki az, mert az arca hiányzik. Közvetlenül a rajz alatt kőtörmelék hever a földön. – Mi folyik itt? – kérdezem. – Miért éppen ez az arc hiányzik? – Nyolcadik

lehajtott fejjel áll mellettem. – Ez a te műved? – Senki nem írhatja elő, mi fog történni – mondja. – És úgy gondoltad, inkább megsemmisíted? De miért? Hátha így nem következik be? – faggatja Crayton. – Nem tudtam, mit jelentenek ezek a rajzok. Egyikőtöket sem ismertem. Azt hittem, ez csak egy történet, amíg meg nem láttam... – Én vagyok az? – szakítja félbe Marina. – Én vagyok az, aki meghal? Engem is ugyanez a kérdés nyugtalanít. Engem nyársalnak fel azzal a karddal? Hátborzongató gondolat. – Egy nap mindnyájan meghalunk –

válaszolja Nyolcadik furcsa hangon. Ella összeszedi a földről a letört kődarabokat, és tanulmányozni kezdi őket. Crayton Nyolcadik elé lép. – Attól, hogy megsemmisítetted, még ugyanúgy be fog következni. Ha visszatartod előlünk az információt, azzal nem tudod megváltoztatni a jövőt. Elárulod, ki van a képen? – Nem azért hoztalak ide titeket, hogy egy sérült faldarabot vizsgálgassatok – mondja Nyolcadik. – Haladjatok tovább, nézzétek inkább az utolsó két képet. Ezzel sikerül ismét felkeltenie a figyelmünket. Sosem jutunk előbbre, ha leragadunk minden rajznál. Az utolsó

előtti rajzon Setrákus Ra fekszik a földön, torkához kardot szorít egy alak, de lehetetlen megállapítani, hogy kicsoda. Körülötte mogadori holttestek hevernek mindenfelé. Az utolsó kép egy különös, két részre osztott bolygót ábrázol. A felső része a Földre hasonlít, Európa és Oroszország tisztán kivehető rajta, de az alsó részét hosszú, hepehupás vonalak borítják. Kopár, élettelen területnek látszik. Balról egy kis űrhajó közeledik a bolygó északi féltekéjéhez, egy másik pedig jobbról a déli féltekéhez. Próbálom megfejteni, mit jelenthet ez, amikor Ella halkan felkiált: – Nyolcadik az!

Mindnyájan felé fordulunk. Ella kirakta a földre szóródott darabokból a meggyilkolt Védő hiányzó arcát. Nyolcadik halálát ábrázolja a rajz. – Ez nem jelent semmit – jelenti ki határozottan Nyolcadik. Marina gyengéden megérinti a karját. – Persze hogy nem, ez csak egy rajz. – Igazad van – bólint Crayton. – Ez csak egy rajz. Nyolcadik elhúzódik Marinától, és elindul vissza a barlang közepe felé; mi még mindig földbe gyökerezett lábbal bámuljuk a falra festett történeteket, amelyeket senkinek nem lenne szabad ismernie. Valaki megjövendölte

Nyolcadik halálát. Az első néhány rajz hitelességéből kiindulva nehéz meggyőző érvet találni amellett, hogy éppen ez a jóslat ne válna valóra. Nem csoda, hogy Nyolcadik olyan vakmerő, és úgy érzi, nem kell elővigyázatosnak lennie. Próbál elrejtőzni a végzet elől, vagy éppen ellenkezőleg: inkább elébe megy? Ismét az utolsó két képre pillantok. Először megkönnyebbülök, hogy Setrákus Rát karddal a torkán látom, de van valami nyugtalanító abban, hogy még él. És mit jelent az utolsó rajz? Bizonytalan lenne az összecsapás végkimenetele? Es miért van kettéosztva a bolygó? Mit jövendöl ez a kép? Crayton felemeli a földről Marina Ládáját, Nyolcadikhoz sétál, és

átkarolja. Halkan beszél hozzá. – Szerinted mit mondhat neki? – suttogja Marina felém fordulva. – Mi olyat tud mondani, amitől jobban érezheti magát? Éppen csatlakozni akarok Craytonhoz, hogy közösen próbáljuk megvigasztalni Nyolcadikat, amikor robbanás rázza meg a barlangot, és tűzcsóva tör be az ajtón. Marina megragadja a karomat. Ella sikolya betölti a termet. A mennyezetet tartó oszlopok megroppannak, és dőlni kezdenek. Jókora sziklatömb zuhan Ella felé, amit csak az utolsó pillanatban sikerül eltérítenem. Abban a másodpercben, ahogy Nyolcadikra és

Craytonra nézek, Nyolcadik eltűnik. – Mi történt? – kiáltja Marina, és telekinézissel véd kettőnket a záporozó szikladaraboktól, miközben én továbbra is Ellát igyekszem megóvni. – Nem tudom. – Kétségbeesetten erőltetem a szemem, próbálok keresztüllátni a füst– és porfelhőn. Hirtelen Nyolcadik jelenik meg újra a terem közepén. Az oldalán véres seb tátong, az arca hamuszürke. – A mogadoriak! – kiabálja. – Itt vannak.

TIZENHATODIK FEJEZET Fekszem az àgyon az ujj szobàmban,a hihetetlenül kényelmes párnák közé süppedve. Már majdnem elalszom, amikor hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó, és Kilencedik halkan beszél valakivel. Azonnal kiröppen az álom a szememből, felülök az ágyban, a

pulzusom felgyorsul. Aztán megnyugszom – biztosan a portás hozta fel a dobozokat. Visszafekszem. Bernie Kosar megnyalja a talpam, és azt mondja, kimegy enni valamit. – Itt megvárlak – mondom neki. Összekulcsolom a kezem a fejem alatt, és a plafont bámulom. Ismét elnehezül a szemhéjam. A következő pillanatban már nem a plafont nézem, hanem kint állok a hóban. – Koncentrálj, John! – szólal meg valaki a hátam mögött. Megfordulok, és Henrit pillantom meg kezében egy csomó konyhakéssel. Az egyiket dobásra készen a válla fölé emeli. – Henri! Hol vagyunk? – kiáltok oda neki.

– Beverted a fejed? – kérdezi. Farmert és fehér pulóvert visel, mindkettő el van szakadva és csupa vér. Kék fény világít a háta mögül, de amikor a nyakamat nyújtogatva megpróbálok a válla fölött átlesni, Henri dühbe gurul. – Gyerünk, John! Úgy viselkedsz, mintha nem is itt lennél. Azt akarom, hogy koncentrálj! Most azonnal! Mielőtt ellenkezhetnék, Henri elhajítja a kést, és csak az utolsó pillanatban tudom félreütni az arcom elől. Azonnal dobja a következőt, majd egy harmadikat és negyediket is. Mindegyiket hárítom, de Henri mintha kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkezne. Folytatom a védekezést, de

egyre nehezebben megy. A kések egyre gyorsabban szállnak felém. – Nem kell tovább menekülnünk! – kiáltom, miközben egyszerre két kést lökök félre. Henri a következőt olyan erővel hajítja felém, hogy felsérti a kezemet, amikor oldalra ütöm. – Nem élhetünk mindnyájan Chicagóban a felhők között, John! A következő kést elkapom a markolatánál, és beleállítom a hóba. A hó elfeketedik körülötte. Elkapok egy újabb kést, és azt is az előző mellé hajítom. – Ha megtaláltuk volna a megfelelő helyet, lehetett volna egy igazi otthonunk! De még csak meg sem

próbáltuk! Hogy tudtad éppen Paradise-t választani? – Azt tettem, amit a legjobbnak gondoltam! Ráadásul ott lakott Malcolm Goode! Megtaláltad a táblagépét, John! De még csak nem is használtad! – üvölti Henri. A kék fény kialszik mögötte, a sötétség pedig terjedni kezd a hóban, míg végül olyan, mintha térdig gázolnánk egy fekete tóban. Henri meglendít egy jókora kést, és felém hajítja. Amikor megpróbálom elkapni, a két kezem mintha az oldalamhoz tapadna. Figyelem a levegőben pörgő kést, amint felém tart, és tudom, hogy egyenesen a két szemem között fog eltalálni. Már csak néhány

centiméterre van tőlem, amikor egy hatalmas kéz lekapja a levegőből. Setrákus Ra. Egyetlen sima mozdulattal megmarkolja a kést, felemeli, majd lecsap rám. Amikor a kés hegye a koponyámba mélyed, Setrákus Ra felüvölt: – Kihűl a pizzád! Felülök. Újra az ágyamban vagyok, a Hancock-toronyban. Szakad rólam a víz, zihálva kapkodom a levegőt. Kilencedik áll az ajtóban egy jókora pizzával a kezében. Tele szájjal eszik, úgy folytatja. – Addig egyél, haver, amíg még meleg. És ránk férne egy kis edzés is a randi előtt. – Megint láttam Setrákus Rát –

mondom. Idegenül cseng a saját hangom. A nyelvem alig akar engedelmeskedni. – És Henrit. Kilencedik lenyeli, ami a szájában van, aztán legyint egyet. A kezében még mindig egy fél pizzaszeletet tart. – Tényleg? Ne foglalkozz vele, ezek csak álmok. Mindig ezt mondom magamnak, és nekem általában be is jön. – Hogy érted azt, hogy bejön? – kérdezem, de addigra eltűnik. Kimászom az ágyból, és kitántorgok a folyosóra. Bernie Kosar egy kiolvasztott steakkel birkózik a konyhakövön. A pizzám az asztalon gőzölög. Olyan régóta nem álmodtam Henrival, hogy csak nehezen tudok

szabadulni a látomástól. A pizzámat majszolva a repülő kések járnak a fejemben, meg a hó, és amiket kiabáltunk egymásnak. Hirtelen leesik a tantusz. Henri megemlítette a táblagépet. Eddig nem sokat csináltam vele azon kívül, hogy megnéztem, és azon bosszankodtam, miért nem működik. Leveszem a Ládámat a székről, kinyitom, és előbányászom belőle a táblagépet. Ugyanolyan sötét a képernyője, mint volt. Csak egy élettelen fémdarab. Bármit csinálok vele, meg se rezzen. Megfordítom, és a csatlakozókat tanulmányozom az oldalán. Háromszög alakúak. Soha életemben nem láttam hasonlót. – Kilencedik! – kiabálok.

– Itt vagyok! – jön a válasz a vezérlőterem irányából. A számba gyűrök egy újabb pizzaszeletet, és menet közben azt rágva, magammal viszem a táblagépet. Kilencedik egy forgószéken ül, lába fent a monitorok közötti hosszú asztalon. A legtöbb képernyő négy részre van osztva. Kilencedik megnyom egy gombot az ölében tartott billentyűzeten, mire a képernyők váltogatni kezdik egymást. Egyiken sem látszik semmi érdekes. Kilencedik elvigyorodik. – Érdekel bármi a külvilágból? – Igen. Üsd be ezt a nevet: Sarah Hart. Kilencedik belemarkol a saját

hajába. – Ááááá! Komolyan beszélsz, haver? Hihetetlen, mennyire egydimenziós a gondolkodásod! Ennyi minden történik körülöttünk, és akkor is ez az első, ami az eszedbe jut? – Ez az egyetlen, ami az eszembe jut – javítom ki. – Üsd csak be. Kilencedik begépeli Sarah nevét, és legnagyobb csalódottságomra semmit nem ad ki a kereső, csak egy csomó iskolai linket. Rákerestetek a „Paradise, Ohio”, a „Sam Goode” a „John Smith” és az „Henri Smith” címszavakra is. Csupa régebbi találat, mindet láttam már: a lerombolt középiskola; a terrorizmusvád; a fejünkre kitűzött vérdíj. Lerakom az asztalra a fehér

táblagépet, és Kilencedik elé csúsztatom. – Szükségem van a segítségedre. Elmesélem a látomásomat, és amit Henri mondott a táblagépről. – Lazulj már el, tesókám – mondja Kilencedik. – Mindig elfelejtem, mennyire komolyan veszed ezeket az álmokat. Megpróbálok életet lehelni ebbe a táblagépbe. – Leköteleznél vele – sóhajtok fel. Megforgatja néhányszor a kezében, körbetapogatja a képernyő minden négyzetcentiméterét, aztán megvizsgálja a csatlakozókat. Csettint a nyelvével. – Azt hiszem... – félbehagyja a mondatot, és megpördül a székkel.

Átsétál a szoba sarkába, és kotorászni kezd néhány barna papírdobozban. Átkutatja az első kettőt, és közben azt mondja: – Megkértem a srácokat, hogy hozzák fel ezeket is a raktárból a Sándornak érkezett küldeményekkel együtt. Meg akartam nézni, hátha van bennük valami, ami segít kapcsolatba lépni a többiekkel... – Félretolja a két felső dobozt, és feltépi a harmadikat. Kiemel belőle két vadonatúj laptopot, majd felkiált: – Bingó! Diadalmas arccal fordul felém, kezében vastag fekete vezetéket tart. A kábel egyik végén egy háromszög alakú csatlakozó van, pontosan olyan, amilyen a táblagépbe kell. – Ezt meg honnan szerezted?

– Nem tudom. Sándor még az űrhajóról hozta magával őket. Nagy részét még csak nem is láttam, arról meg végképp fogalmam sincs, hogyan kell használni őket. Egypárszor próbáltam kideríteni, mi micsoda, de Sándor nem segített benne, egyedül pedig nem sokra jutottam. Az esetek többségében még azt sem tudom eldönteni, melyik a földi és melyik a lorin holmi. Fogja a vezetéket, és bedugja a háromszög alakú csatlakozót a táblagépbe. Visszafojtott lélegzettel figyeljük, hogy illeszkedik-e, és megkönnyebbülten sóhajtunk fel, amikor kiderül, hogy igen. Kilencedik a vezeték másik végét bedugja a legközelebbi

számítógép USB-portjába. Vízszintes fekete csík villan fel a táblagép képernyőjén, a következő másodpercben pedig megjelenik a Föld térképe. Hét lüktető kék pont bukkan fel egymás után a térképen: kettő Chicagóban, négy Indiában vagy Kínában, egy pedig talán Jamaicában. – Hmm, tesókám – szólal meg Kilencedik halkan. – Azt hiszem, ezek vagyunk mi. Mindannyian. – A mindenit, igazad van. Mindnyájan rajta vagyunk – suttogom. – Ez helyettesíti a makrokozmoszomat. – Várj egy kicsit! Itt hét pont van, de csak hatan maradtunk – vonja össze a szemöldökét Kilencedik. Hátradőlök.

– Meséltem már neked, hogy volt egy másik űrhajó is, nem? – Igaz, tényleg – feleli. Hirtelen úgy viselkedik, mint egy szorgalmas tanuló, aki szinte csüng tanára szavain. – Tudjuk, hogy azon a hajón utazott egy csecsemő. Ez akkor azt jelenti, hogy sikerült eljutnia a Földre! Vagyis... – Setrákus Rának nem hat Védővel kell megküzdenie, hanem héttel – fejezi be a mondatot Kilencedik. – Minél többen vagyunk, annál jobb. Miközben ezt az új információt emésztgetjük, apró ablak jelenik meg a képernyő jobb felső sarkában, benne egy zöld háromszöggel. Megnyomom a háromszöget, és két zöld pontocska

villan fel a térképen. Az egyik valahol Amerika délnyugati részén, a másik Észak-Afrikában, talán Egyiptomban. – Mik ezek szerinted? – kérdezem. – Atombombák? Mog bombák? Basszus, ugye nem akarják felrobbantani a Földet? Kilencedik megveregeti a hátamat. – Nem. Gondold csak végig! Ez a térkép kizárólag nekünk készült. Olyan információkkal, amik nekünk fontosak. Szerintem ezek az űrhajóink, haver! Elakad a szavam. Van benne logika. Ha ez igaz, akkor talán a legtitkosabb álmom is valóra válhat. Setrákus Ra megölése és a Föld megmentése után visszarepülhetünk a Lorienre. Feltámaszthatjuk tetszhalott állapotából.

Hazamehetünk. Egyszerre tudni akarom a hozzánk közelebb eső zöld pötty pontos helyét. – Ez hol van? – mutatok az Egyesül Államok délnyugati felén villogó pontra. Kilencedik előhív egy térképet, aztán így szól: – Új-Mexikóban, nyugaton. A másik pedig Egyiptomban. A „nyugat” Walker különleges ügynök utolsó szavait juttatja eszembe. Döntésem spontán és végleges. – Oda kell mennünk. Új-Mexikóba.

TIZENHETEDIK FEJEZET Abban a pillanatban,ahogy nyolcadikfelbukkan a terem közepén, és meglátom vérző oldalát, hozzásietek, majd a sebre szorítom a tenyeremet. Vére átcsorog az ujjaim között, végig a csuklómon, és amikor újabb robbanás rázza meg a barlangot, mindketten a földre zuhanunk. – Ne haragudjatok – suttogja. – Az én hibám. – Csss. Meg tudlak gyógyítani. Ez a tálentumom. Csak engedd el magad egy másodpercre. – A jeges hidegség ujjhegyeimből a bordáiba szivárog, és érzem, ahogy Nyolcadik teste azonnal megmerevedik a fájdalomtól.

Folytatódnak a robbanások, és Nyolcadik minden egyes rázkódásnál felnyög, de nem engedem el a tekintetét, kényszerítem, hogy maradjon velem. – Semmi baj. Hatodik itt van. Majd ő elintézi. Minden rendben lesz. Magabiztos a hangom, magamat is meg akarom győzni arról, hogy így lesz. – Talán eljött az ideje, hogy meghaljak. A rajz igazat mondott – motyogja. Még erősebben szorítom, és végre érzem, hogy a seb zsugorodni kezd az érintésemre. Határozottan megrázom a fejem. – Nem. A zűrzavarban látom, amint Hatodik egy jókora kőhalom mögé tolja Ellát és

Craytont. Ránk pillant, aztán már csak azt érzem, hogy a levegőbe emelkedünk, és átrepülünk hozzájuk. Amikor Hatodik lerak bennünket, így szól: – Maradjatok itt, én láthatatlanná változom, és megnézem, mi a helyzet odakint. Gyógyítsd meg, Marina! Rám kacsint. Hangja azt sugallja, hogy minden rendben lesz, ha kihasználjuk a képességeinket. Csak úgy maradhatunk életben, ha összefogunk. – Igyekszem – felelem, de mire kimondom, már eltűnik. Nyolcadik szervezete közben kétségbeesetten dolgozik, hogy lépést tudjon tartani a tálentumommal. Arca halottsápadt az erőlködéstől. Érzem, ahogy a belső

szervei megvonaglanak a kezem alatt, mintha ellenállnának. De nem erről van szó. Az lehetetlen. Súlyosabb a sérülése, mint gondoltam. Vagy a tálentumom veszített az erejéből. Nem, az sem lehet. Pánikba esek, érzem, hogy rám tör a rosszullét. Próbálok Nyolcadikra koncentrálni, és nem foglalkozni a körülöttünk zajló eseményekkel. Fegyverropogást hallok a távolból és mogadori katonák elhaló üvöltését. El tudom képzelni, mit művelhet velük Hatodik. Könyörtelen harcos, ha úgy hozza a szükség, hihetetlenül veszélyes mindenki számára, aki fenyegetést jelent rá vagy ránk nézve. – Hogy van? – érdeklődik Crayton Nyolcadik fölé hajolva. A tekintete oda-

vissza jár közöttünk; Nyolcadik arcán fájdalom tükröződik, az enyémen pánik. Ella megfogja Nyolcadik kezét, és magára vonja a figyelmét. – Semmi baj, Nyolcadik, először fájni fog, de aztán jobban leszel. Bízz bennem! Látom, ahogy Ella megnyugtató szavai eljutnak Nyolcadik tudatáig, és eltorzult arccal bólint egyet. Fülsiketítő robbanás hallatszik a fejünk fölül, és a barlang mennyezetét gyorsan terjedő repedések pókhálózzák be. A kupola hirtelen egymáshoz illesztett kirakós darabkákra töredezik, amelyek bármelyik pillanatban lezuhanhatnak. A következő

másodpercben meg is indul az első, egy kocsi méretű kőtömb, ami hangos robajjal száguld felénk. Nem akarom félbeszakítani a gyógyítást, de muszáj elvennem a kezem Nyolcadik oldaláról, hogy minden energiámmal a kőtömb eltérítésére tudjak koncentrálni. Amikor visszahelyezem a tenyerem a sebre, úgy érzem, kezdhetem az egészet elölről. Igyekszem erőt meríteni a barlang falán látott rajzból. Lehet, hogy Nyolcadik meghal, de nem így. – Hol van Marina Ládája? – kérdezi Ella. – Hátha akad benne valami, ami a segítségünkre lehet. Crayton feláll. – Mindkét Láda a barlang másik végében maradt. Idehozom őket.

– Ne! – Ella megfogja Crayton ingujját, de a férfi kitépi a karját, és otthagy minket. Tehetetlenül nézek utána. Tovább záporoznak ránk a mennyezet darabjai, miközben Ella kiabálva kérleli Craytont, hogy jöjjön vissza, és várja meg Hatodikat. A fejemben vadul kergetik egymást a gondolatok. Hatodik odakint harcol egy mog hadsereggel, de tudom, hogy nem gondolhatok erre, mert minden erőmmel Nyolcadikra kell koncentrálnom. Érzem, ahogy a teste egyre inkább megadja magát a fájdalomnak, és úgy tűnik, nem tudom elég gyorsan meggyógyítani ahhoz, hogy életben tartsam. Behunyom a szemem,

minden akaraterőmmel arra összpontosítok, hogy a szervezete reagáljon a tálentumomra, de amikor újra kinyitom, azt látom, hogy a sebe ismét eredeti méretére tágult, mintha hozzá sem értem volna. – Ella. – Könnyes szemmel fordulok felé. – Nem megy. Nem tudom, mit tegyek! Ella hangja meglepően határozott. – Szükségünk van rá, Marina. Nem halhat meg. Koncentrálj! Képes vagy rá. Próbálom összeszedni magam, miközben látom, hogy Craytont hajszál híján kilapítja egy jókora sziklatömb. – Tarts ki, Nyolcadik! Meggyógyítalak, hamarosan jobban leszel. – Nyolcadik szeme lecsukódik.

Túlüvöltöm a csatazajt, és hisztérikusan ismételgetem magamban: Meg tudom gyógyítani. Képes vagyok rá. Hatodik elintézi a mogokat. Küldetésünk van, ami nem érhet véget itt. Kiegyenesedem ültömben, ismét egyenletessé válik a légzésem, és érzem, hogy jókora jégtömb formálódik a két lapockám között. Végigszáguld a gerincemen, aztán kettéválik a két karomba. Kis híján hanyatt vágódom az ujjaimból kicsapó erőtől, de nem veszem le a kezemet Nyolcadik sebéről. Valami megmozdul a testében. A légzésem felgyorsul. A szívem úgy zakatol, mintha fel akarna robbanni, és Nyolcadik hirtelen kinyitja a szemét.

– Ez az! – kiáltja Ella. Szédülni kezdek. Megtántorodom, de sikerül ülve maradnom, amíg Nyolcadik sebe össze nem záródik. Törött bordái a helyükre csúsznak a kezem alatt. Várok néhány másodpercet, aztán hátradőlök. Olyan végtelen kimerültség lesz úrrá rajtam, hogy alig bírom nyitva tartani a szememet. Veszek egy nagy levegőt. Nyolcadik felül. Megérinti az oldalát ott, ahol a seb volt, kitapintja a bordáit, majd a kezem után nyúl. – Soha nem éreztem még ehhez hasonlót – mondja, és hitetlenkedve bámul rám. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg. Válaszra nyitom a számat, de ekkor

váratlanul felbukkan Hatodik. Egy mogadori puskát tart a kezében. Az arca hamutól feketéllik. Ki van fulladva, egyébként szerencsére sértetlen. – Visszaszorítottam őket, de jól jönne egy kis segítség odakint. Nyolcadik nagy nehezen feltápászkodik. – Rendben. – Marinára gondoltam – folytatja Hatodik, miután egy pillantással felmérte a helyzetet, és megállapította, hogy Nyolcadik nincs olyan állapotban, hogy bárkinek is segíteni tudjon. Megtisztelő, hogy engem választott harcostársnak, de ahhoz is gyenge vagyok, hogy felálljak. – Hol van Crayton? – néz körül Hatodik.

Annyira lekötött Nyolcadik gyógyítása, hogy teljesen megfeledkeztem róla. Megfordulok, és azt látom, hogy éppen a Ládákat ássa ki egy halom törmelék alól. Azután a hóna alá kapja őket, és elindul vissza hozzánk. Hatodik tesz egy lépést felé, hogy segítsen neki, de abban a pillanatban egy robbanás zúzza szét a mennyezet maradványait. Hatalmas, hólepte kőtömbök zuhannak a barlangba, nyomukban több száz lövedék süvít. Nyolcadik Ella fölé magasodik, és telekinézissel hatástalanítja a záporozó szikladarabokat és golyókat. Hatodik tüzet nyit a mog puskából a fejünk fölött nyílt égdarabra. Újabb robbanás

hallatszik, majd néhány másodperccel később egy ezüstszínű űrhajó – ugyanolyan, amilyet a tó fenekén láttam – csapódik a hegyoldalba fölöttünk. A pilótafülkéből egy vérző mogadori próbál kétségbeesetten kiszabadulni. Sikerül lyukat ütnie a szélvédőbe, de mielőtt kimászhatna, talpra állok, és a telekinézist használva két sziklatömbbel halálra zúzom. Porfelhő terül szét a földön. Rakéta száguld a barlangba, és Crayton mellett csapódik a falba. A falba vésett képek egy része, melyeket alig néhány perce tanulmányoztunk, megsemmisül. Craytont a levegőbe emeli a robbanás ereje, és a kék loralit mellett ér földet. A Ládák szánkázva

csúsznak odébb a kőpadlón. Crayton mozdulatlanul hever. Dermedten állok – minden olyan gyorsan történt. – Apa! – sikítja Ella. A körülöttünk repedező falak dacára Ellával együtt Craytonhoz rohanunk. Ella megfogja az egyik kezét. Megérintem a férfi mellkasát, és behunyom a szemem – életjel után kutatok, hátha találok valamit, amit meggyógyíthatnék, de semmi. – Mentsd meg! – kiabál rám Ella fájdalomtól eltorzult arccal. – Marina, kérlek, gyógyítsd meg! Képes vagy rá! – Megpróbálom – akarom mondani, de csak zokogás tör fel a torkomból. Meghalt. Ella Cépanja halott.

– Koncentrálj, Marina! Nyolcadikat is sikerült megmentened! – Ella hisztérikusan simogatja Crayton fejét, miközben a kezét szorongatja. A szemem sarkából látom a felénk siető Hatodikat. Puskájából folyamatosan tüzel az égre. Nyolcadik mellénk teleportál. Fölém hajol, és így szól: – Gyerünk, Marina, gyógyítsd meg. Menni fog! Elsírom magam. Nem megy. Összeszedem a tálentumomat, fohászkodom, hogy működjön, de nincs már mit meggyógyítanom. Crayton meghalt, és a tálentumom nem tud mivel kapcsolatba lépni.

Végighúzom a kezem összezúzott mellkasán és hasán. Érzem a törött csontokat. Ella a hátam mögé lép, és a vállamra nehezedik, hogy véletlenül se tudjam levenni a kezem Craytonról. Hatodik abbahagyja a lövöldözést, és megfogja a karomat. A szemembe néz. Megrázom a fejem. Ella zokogva térdre rogy. Craytonhoz kúszik, és ezt suttogja a fülébe: – Engedd, hogy Marina meggyógyítson. Ne menj el, kérlek. Apa, ne hagyj itt. – Felemeli a szemét. Könnyek csorognak az arcán. Dühösen rám förmed. – Meg se próbálod, Marina! Miért nem próbálod meg?

Letörlöm a könnyeimet. – Próbáltam, Ella. Próbáltam, de nem tudom megmenteni. Meghalt. Sajnálom. – Visszaülök a sarkamra, de nem veszem le a kezem Craytonról. Rakéta csapódik a barlang túlsó falába, és darabokra robbantja. Idefelé jövet láttuk, hogy a lyuk mögött jó hatszáz méteres szakadék tátong. Hideg szél söpör végig a barlangon. Nyolcadik Hatodikhoz fordul. – Add ide a puskát! Mindjárt visszajövök. Hatodik egy pillanatig habozik, majd átnyújtja a fegyvert. Nyolcadik eltűnik, és a következő pillanatban már a lyuk szélén sprintéi, egyik szikláról a másikra

ugrándozva. Akkor sem hagyja abba a tüzelést, amikor a levegőben van. Hamarosan két ezüstszínű mog űrhajó lobban lángra. Ismét végighúzom a kezemet Crayton testén, de Hatodik talpra ránt. – Hagyd abba! Meghalt. Lenézek Crayton férfias arcára, bozontos szemöldökére, és eszembe jut, amikor először pillantottam meg a kávéházban. Legádázabb ellenségemnek véltem. Aztán nem sokkal később megmentette az életemet. Kinyújtom a kezem, hogy még egyszer utoljára megpróbáljam életre kelteni, de Hatodik magához húz. Érzem a könnyeit a nyakamon. Ajka a fülemhez ér, és azt suttogja:

– Semmit sem tehetünk érte. Ella megfogja Crayton bal kezét. Megcsókolja, és az arcához szorítja. – Szeretlek, apa. – Annyira sajnálom – ismétlem. Ella felnéz, mondani akar valamit, de képtelen megszólalni. Gyengéden összefűzi Crayton ujjait, és lassan a férfi mellkasára engedi az összekulcsolt kezeket. Még egyszer megsimogatja őket, mielőtt feláll. Nyolcadik teleportál mellénk, és visszaadja Hatodiknak a puskát. Újabb dermesztő széllökés söpör végig a termen, és belekap Crayton kabátjába. Egyszerre pillantjuk meg a kabát belső zsebébe dugott fehér borítékot. Ez áll rajta nagy nyomtatott

betűkkel: ELLÁNAK. Hatodik kiveszi a kabát zsebéből, és Ella kezébe nyomja. – Ella, figyelj rám! Tudom, hogy nem akarod itt hagyni. Egyikünk se akarja. De ha nem tűnünk el innen azonnal, mi is meghalunk. Crayton is azt akarná, hogy maradjunk életben, nem igaz? Ella bólint. – Helyes. – Hatodik Nyolcadikhoz fordul. – Hogyan tudunk elteleportálni innen? Így is működik, hogy a hegy részben megsemmisült? – Ella, fogd a Ládámat! Marina, te hozd a tiédet – mondja Nyolcadik, és a kéken ragyogó loralit felé terel bennünket. – Hatodik, valakinek meg

kell fognod a kezét, hogy egyszerre el tudjunk menni. – Komoran végighordozza a tekintetét a romokon. – Nagyon remélem, hogy működik. Egyik kezével elkapja Ella karját, a másikkal az enyémet. Hatodik belém kapaszkodik a másik oldalról. A faldarabra pillantok, amely a jövőnkről és a múltunkról mesélt. A sok lorinra gondolok, akik itt jártak előttünk. Szomorúság tölt el, hogy mi vagyunk az utolsók, akik látjuk ezt a helyet. De aztán eszembe jut a küldetésünk: mi vagyunk az utolsó lorinok. Vetek még egy utolsó pillantást Craytonra, és gondolatban köszönetét mondok neki mindenért, amit értünk tett.

– Oké. Indulás – mondja Nyolcadik. Aztán minden elsötétül előttem.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Kilencedik hirtelen felpattan. – A rohadt életbe! Odanézz, Negyedik! Elmozdultak!

– Kik mozdultak el? – Kiveszem a kezéből a táblagépet A Védőket jelölő kék pontok megváltoztatták a pozíciójukat. Legalábbis némelyik. Az egyik pont még mindig Jamaicában van, kettő pedig Chicagóban. De a másik négyből három most Afrika partjaitól nem messze villog, egy pedig ÚjMexikóban. Megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor látom, hogy mind a hét pont megvan, de nem értem, hogyan tudtak ilyen gyorsan helyet változtatni. – Ezt meg hogy csinálták? – Halványlila gőzöm sincs – feleli Kilencedik. – Mintha teleportáltak vagy térugrást hajtottak volna végre. Talán találtak egy csillagkaput.

– Henri szerint csillagkapuk nem léteznek – ingatom a fejemet. – Ja, mások szerint meg földönkívüliek és más lakott bolygók nem léteznek. Ami azt illeti, elég sokan vannak, akik így gondolják. Igaza van. Talán Henri tévedett. – Az egyik Védő Új-Mexikóban van. Egészen közel a zöld pöttyhöz, ami talán az űrhajónkat jelöli. Ez nem lehet véletlen egybeesés. Szerinted ők is azt keresik? – Remélem, nem, haver. Még nincs itt az ideje. Rengeteg elintéznivalónk van, mielőtt elhagynánk a Földet. Az Új-Mexikóban lüktető kék pontra pillantok. Újra megnyomom a zöld

háromszöget, hadd lássam megint, hol vannak elrejtve a lorin űrhajók. Nem lehet véletlen, hogy az a Védő olyan közel került hozzá. Ha ehhez hozzáveszem, hogy Sarah is nyugaton van, feltehetően Sammel együtt, akkor nincs is min gondolkodni. – Figyelj ide, Kilencedik. Oda kell mennünk. Új-Mexikóba. Méghozzá most azonnal! Minden jel abba az irányba mutat. Nincs vesztegetnivaló időnk. – Kisietek a szobából, felkapom a Ládámat, és a bejárati ajtóhoz viszem. – BK? – kiáltom. Bernie Kosar jókora csonttal a szájában üget elő a konyhából. Kilencedik utánam jön. – Csigavér, haver. Lassíts le! Nem

fogunk most azonnal Új-Mexikóba repülni! Főleg nem ezek után! Akárki is van ott, az teleportált. Lehet, hogy mire beszállunk a liftbe, már az Antarktiszon lesz! Vagy Ausztráliában! Túl sok minden van, amit nem tudunk. Abban sem lehetünk biztosak, hogy az a pötty az űrhajónkat jelöli. Mi van, ha csapda? Kilencedik az ajtó elé áll, és összefonja a karját a mellkasán. Tudom, hogy holdkórosnak látszom, ahogy a felvonó gombját nyomogatom, számításba se véve, hogy Kilencedik elállja az utamat. – Akkor is oda kell mennünk – hadarom. – Még ha az a Védő el is tűnik, mire odaérünk. Még mindig Új-Mexikó

az egyetlen lehetséges hely, ahová mehetünk. – Kétségbeesetten igyekszem meggyőzni. – Vihetünk magunkkal fegyvereket is. Vadul kergetik egymást a gondolataim. A kiképző terembe rohanok, egyenesen a fegyverraktár felé. Átugrom a matracokat, amikor zajt hallok a fejem fölül. Kilencedik ugrik le a plafonról pontosan az orrom előtt, és felemeli a kezét. – Ne olyan hevesen, cimbora! Lassíts egy kicsit. – Kifordított tenyerét még mindig felém fordítva tartja. – Szerintem Paradise-ba kellene mennünk. – Mi van? Most szívatsz? Te akarsz Paradise-ba menni?! Esküszöm, kinyírom ezt a srácot!

– Gondolkodtam egy kicsit, amíg aludtál. Vissza kell mennünk oda, ahol a táblagépet találtad. Azt mondtad, van oda lent egy csomó papír is, a csontvázról meg a térképekről nem is beszélve. Kell ott lennie valaminek. Valaminek, ami segíthet legyőzni Setrákus Rát. – Még mindig nem érted – tolom félre az útból. – Nyugaton fontos dolgok történnek ebben a pillanatban. Van autód? Jókorát taszít rajtam hátulról. Csak nagy nehezen sikerül talpon maradnom. Nem fordulok felé, majdnem felrobbanok a dühtől. – Van autóm, de előbb Paradise-ba

megyünk. Fel kell kutatnunk mindent, ami segíthet a harcban. – Szó sem lehet róla. – Megfordulok, és én is meglököm. A következő pillanatban már egymás karját fogjuk, és dühödten nézünk farkasszemet. Kilencedik kirúgja alólam a lábamat, és a földre zuhanok. Bernie Kosar ugatni kezd, hogy hagyjuk abba. – Nyugi, BK – inti le Kilencedik. – Vedd úgy, hogy gyakorlunk egy kicsit, mielőtt útnak indulunk Ohióba. – Pontosan. Edzünk egyet – morgom, és talpra kecmergek. – Minden tudásunkat beleadva. Kilencedik meglendíti az öklét, de kivédem az ütést. A jobbhoroggal

szemben azonban tehetetlen vagyok. A bordáim megreccsennek, mintha egy kos öklelt volna fel. Az oldalamat szorítva térdre rogyok, mire Kilencedik mellbe rúg. Hanyatt vágódom. – Gyerünk, haver! – kiabál. – Kelj fel, ne lazsálj! Azt hiszed, odamész a sivatagba, és bárkivel elbánsz majd, miközben engem se tudsz legyőzni? Talpra ugrok, és sikerül meglepnem egy gyomorszájra mért ütéssel. Összegörnyed, mire gyorsan szájba térdelem. – Ez az, Negyedik! – Vér szivárog felrepedt ajkából, de vigyorog. Körözni kezdünk egymás körül. – Megmondom, mi lesz. Mivel van rá esély, hogy el

tudsz szórakoztatni, egyezséget ajánlok. Ha megversz, megyünk Új-Mexikóba. Azonnal indulunk. Még vezetni is hagylak. Ha viszont én nyerek, maradunk még egypár órát, és kieszelünk egy igazi tervet. Aztán visszamegyünk Paradiseba, és lemászunk abba a kútba. – Ücsörögni akarsz meg tervezgetni, ahelyett hogy cselekednél? És még te hívsz engem gyávának? – mondom megvetően. Folytatjuk a körözést, és közben gyilkos erejű ütésekkel bombázzuk egymást. Hallom, ahogy reccsen Kilencedik egyik bordája, amikor találkozik a jobb könyökömmel. Meglendítem a másikat is, de egy rúgással eltalálja a bal térdemet.

Roppan a porc, és fájdalom hasít a lábamba. Bicegve beviszek még egy-két ütést, de nem tudok mozogni, s ez jókora előnyt jelent Kilencediknek. A hátam mögé ugrik, kirúgja alólam a lábamat. A fejem a padlóra koppan, és egy pillanatra elveszítem az eszméletemet. Amikor magamhoz térek, Kilencedik már a karomon térdel. A küzdelem véget ért. Lőttek az esélyeimnek, hogy felkutassam azt a Védőt nyugaton. – Hozom a gyógyító követ – mondja Kilencedik, és lassan feláll. Elhomályosult tekintettel nézek utána. Látom, hogy menet közben fogja az oldalát. Bernie Kosar hangosan nyüszít. – Ugye tudod, hogy ez baromság? –

kiáltok utána. – Nem dönthetsz ilyen hülyén egy ekkora horderejű kérdésben! Lehet, hogy az a Védő Új-Mexikóban haldoklik, te meg nem is foglalkozol vele! – Katonák vagyunk, Johnny! – mennydörög végig a hangja az apartmanon. – És a katonák meghalnak. Azért küldtek ide bennünket, hogy képezzük ki magunkat és harcoljunk. Nem fogjuk mindnyájan túlélni. A háború már csak ilyen. Lassan átugrálok a nappaliba az ép lábamon. Az ablakból látom, hogy éppen lemegy a nap. BK a padlón ül az utolsó sugarakat élvezve, és engem néz. Könyörög, hogy üljünk le beszélni, és hideg fejjel tervezzük meg a következő

lépésünket. Kilencedik a bordáira szorítja a gyógyító követ, majd odadobja nekem. Elkapom, és azonnal a bal térdemre helyezem. Érzem, ahogy a porc fájdalmas lassúsággal visszakúszik a helyére. Nem tart sokáig, és hamarosan megszűnik a fájdalom Az ablakhoz lépve megszólalok: – Ha nem megyünk Új-Mexikóba, akkor intézzük el Setrákus Rát. Most azonnal. Te meg én. Talán ha legyőzzük, a többi mog is elpusztul, és két világot mentünk meg egy csapásra. Kilencedik lehuppan a bőrkanapéra, a lábát pedig az üvegből készült dohányzóasztalra teszi. Felsóhajt, és

behunyja a szemét. – Sajnálom, de ki kell hogy ábrándítsalak, Johnny. Hiába öljük meg Setrákus Rát, a mogok akkor is folytatni fogják a harcot. Pittacus Lőre is meghalt, mi mégis tovább harcolunk. Hagyj fel az ábrándok kergetésével, és nézz szembe a tényekkel! Addig fogunk harcolni, míg az egyik fél teljesen el nem pusztul. Kinézek az ablakon, és erőt gyűjtök ahhoz, hogy kimondjam, amit hetek óta akarok. Azóta, hogy olvastam Henri levelét. – Pittacus nem halt meg. Én vagyok Pittacus. – Mit beszélsz? Szembefordulok vele. – Azt mondtam, én vagyok Pittacus

Lore. Kilencedik hátraveti a fejét, és úgy röhög, hogy majdnem leesik a kanapéról. – Te vagy Pittacus? Ezt meg honnan fenéből szedted? – Érzem. Ezért alszik téli álmot a Lórién. Pittacus bennem él tovább. – Nahát! Várjál csak! Igen, ez az. Szerintem én is érzem – gúnyolódik a felsőtestét tapogatva. Feláll, és odalép hozzám. – De ha tényleg te vagy Pittacus, a legerősebb és legokosabb Lórin Bölcs, akkor én, aki az imént rúgtam szét Pittacus seggét, vajon mi vagyok? – Mázlista – vágom rá, de azonnal meg is bánom.

– Ó, igazán? Úgy hallom, valaki visszavágót akar. Elég ebből, szól közbe Bernie K o s a r . Elég a verekedésből. Spóroljatok az erőtökkel! Ügyet sem vetek rá. – Én benne vagyok a visszavágóban. – Ha második menetet akarsz, akkor ahhoz másik helyszín dukál. Sőt, hogy még izgalmasabbá tegyük, mindketten választhatunk egyvalamit a Ládánkból, oké, Pittacus? – Legyen. Felnyitom a Ládámat, és azonnal a tízcentis tőrért nyúlok. A markolata remegni kezd, amint megérintem, és villámgyorsan körbefonja a kezemet.

Látom, hogy mog hamu ragadt a barázdáiba; a szaga felszítja bennem a harci tüzet. Kilencedik a rövid ezüstszínű csövet választja. Oké, ettől tényleg berezelek egy kissé; láttam, hogyan nyársalta fel vele azokat a pikeneket NyugatVirginiában. Mutatóujjával nemet int, amikor meglátja a tőrömet. – Na, na. Arról volt szó, hogy egyvalamit. – A tőrt választom, az csak egy fegyver. Másra nincs szükségem. – És a cuki kis karpereced? – Ó, arról teljesen megfeledkeztem. De tényleg jobban járok vele. Koszi. – Visszadobom a tőrt a Ládámba. – Gyere utánam – mondja

Kilencedik. Fittyet hányok Bernie Kosar könyörgésére, és követem Kilencediket. Beszállunk a liftbe. Egyikünk sem szólal meg. Arra számítok, hogy az épület sötét alagsorába megyünk, és betonoszlopok között küzdünk meg egymással, elrejtve képességeinket a világ szeme elől. De emelkedni kezdünk. A lift ajtaja kinyílik, Kilencedik megnyom egy gombot az előttünk lévő ajtó billentyűzetén, mire az is kinyílik. A John Hancock Center tetején vagyunk. – Nem, nem, szó sem lehet róla. Te megőrültél! Itt megláthatnak! – Megrázom a fejem, és visszafordulok a lift felé. Kilencedik kisétál a tetőre.

– Senki nem láthat meg idefönt! A város legmagasabb épületének tetején állunk. Nem akarom, hogy gyávának tartson, ezért megjátszott magabiztossággal követem. De a gyilkos erejű szélre nem vagyok felkészülve, majdnem visszalök a liftbe. Kilencedik lépked tovább, fekete tincsei röpködnek a feje körül, láthatóan nem zavarja a szél. Fehér pólója felfújódik, mint egy hőlégballon, mire letépi magáról, és hagyja, hogy elrepüljön. A tető közepére érve egy csuklómozdulattal kinyitja az ezüstbotot, amiből hirtelen kétméteres, piros lándzsa lesz. Felém fordul, és ujjával int, hogy lépjek közelebb. Mint egy

kötéltáncos, nagy levegőt veszek, és óvatosan, egyik lábamat a másik elé helyezve, elindulok. Az egyik hatalmas fehér torony árnyékában állunk, és amikor közelebb érek hozzá, Kilencedik sarkon fordul, és futni kezd a torony felé. Fogalmam sincs, mire készülhet, ezért megállók, és úgy figyelem. Tiszta erőből sprintelve felszalad a torony oldalán egészen a tetejére. A torony kileng a szélben, már attól elszédülök, hogy nézem. Kilencedik a feje fölé emeli a piros lándzsát, és mielőtt felfoghatnám, mire készül, elhajítja. Amint eldobta, azzal a lendülettel utánaugrik, így egyszerre két repülő tárgy száguld felém. Éppen csak sikerül kitérnem a lándzsa elől, szinte súrolja a karomat, majd

rezegve áll bele egy közeli vasgerendába. Visszafordulok a közeledő Kilencedikhez, és mielőtt hozzám érhetne, behúzok neki egyet, ettől hanyatt vágódik. Kirántom Kilencedik lándzsáját a vasgerendából. Henri sosem tanított meg, hogyan kell ilyesmivel bánni, de meglendítem, és lesújtok vele. Kilencedik felkészül a támadásra, és hárítja az ütést, majd frissen meggyógyult térdem felé rúg. Hátrahúzom a lábam, ezért a rúgás célt téveszt, de a lándzsát sikerül megmarkolnia. Próbáljuk kitépni a másik kezéből, ismét körözni kezdünk, és egymást rugdosva igyekszünk

megszerezni a fegyvert. Telekinézissel fölemel a földről. Eleinte ellenállok, de aztán rájövök, hogy az erős széllel megtámogatva ebből akár előnyt is kovácsolhatok. Gondosan időzítve a mozdulatot felfekszem egy nagyobb széllökésre, átlendülök fölötte, és a következő másodpercben Kilencedik háta mögött állok, két kézzel a szorítva a nyakához a lándzsát. – Már régen úton kellene lennünk Új-Mexikó felé – mondom, és vonszolni kezdem a lifthez vezető ajtó felé. Kilencedik hátrafejel, pont az orromba, így a bot kicsúszik a kezemből. Hátratántorodom, egy kapcsolószekrénynek ütközöm. – Itt vagy, Johnny? Vagy most a nagy

Pittacusszal beszélek? – gúnyolódik, és meglendíti a lándzsát. A karkötőm éppen időben növekszik pajzzsá, hogy hárítani tudja az ütést. A kapcsolószekrényt szinte félbevágja a gyilkos erejű csapás. Szikrák záporoznak minden irányba, és a pajzs mögötti résen keresztül a pólómra is hullik néhány, amitől azonnal meggyullad. A tűz egy szempillantás alatt továbbterjed, és lángba borítja az egész testemet. A védőpajzs ismét karkötővé zsugorodik. Kilencedik döbbenten mered rám. – Miért nem akkor változtál emberi tűzgolyóvá, amikor egy csapatban játszottunk? – kérdezi magához térve a meglepetésből.

A tűz pattogva zúg az erős szélben. Elindulok Kilencedik felé. Lehet, hogy azt hiszi, ez csak játék, de én tudom, hogy nem az. – Végeztünk? – Nem egészen – feleli öntelt vigyorral. Apró tűzgolyót formálok a tenyeremen. Egyértelművé akarom tenni, hogy komolyan beszélek, ezért célba veszem a lábát a tűzgömbbel, de félreüti a bot aljával, mint egy hokijátékos. Két újabb tűzlabdát lövök ki rá, mindkettő gyorsabb az előzőnél, de telekinézissel ezeket is hárítja. Az első félregurul, és kialszik. A másik egy óriási ventilátor védőrácsát találja telibe. A rács a hő

hatására megolvad, az erős szél pedig leszakítja a hatalmas lapátok burkolatát, teljesen szabadon hagyva őket. A fejem fölé emelem a két kezemet, hűtőszekrény méretű tűzlabdát akarok gyúrni, de Kilencedik nem várja meg, míg elkészülök vele. Leszúrja a bot egyik végét a földre, és elrugaszkodik, mint egy rúdugró, lábbal előre. Teljes súlyát beleadva rúg a mellkasomba. Felüvölt a fájdalomtól, amikor cipője talpa égő bőrömhöz ér. A rúgás ereje felemel, és a le-vegőben megpördülve repülök néhány métert. A világ eddig sárga és vörös volt, most kékké és szürkévé változik. Csak az utolsó pillanatban veszem észre, hogy egyenesen a szabadon forgó ventilátor

lapátjai felé szállók. Még éppen sikerül leraknom a lábam, és néhány centiméterrel a ventilátor előtt visszanyerni ez egyensúlyomat. A lapátok keltette szél elég erős ahhoz, hogy majdnem teljesen eloltsa a tüzet, ahogy elsuhanok a ventilátor mellett. – Le akarod hűteni magad? – érdeklődik Kilencedik csípőre tett kézzel, mintha csak a technikámat tanulmányozná. Félig megolvadt cipőjét lerúgta a lábáról. – Csak most kezdek bemelegedni! – Talpra ugrom, készen arra, hogy válaszoljak a következő húzására. Kilencedik futásnak ered, én pedig utána. Átugrik néhány csövön, és

felpattan a tető térdmagas peremére. Oda is követem. Alig néhány centiméter választ el bennünket egy háromszáz méteres zuhanástól. Legnagyobb megdöbbenésemre Kilencedik lelép a tetőről. Felkiáltok, és utánakapok, de csak akkor látom, hogy nem a halál felé száguld, hanem vízszintesen áll az egyik ablakon karba tett kézzel, arcán széles mosollyal. Túlságosan kihajoltam, ahogy érte nyúltam, és most kétségbeesetten kapálózva próbálom visszanyerni az egyensúlyomat. De nem sikerül, és átbillenek a mélység fölé. Kilencedik az épület falán felfelé sprintéi, és állcsúcson vág. Ettől visszazuhanok a tetőre, de mielőtt földet érhetnék, elkapja a nyakamat, és a mélység fölé

tart. – Most pedig, Negyedik, ha szeretnél újra szilárd talajt érezni a lábad alatt, csak annyit kell tenned, hogy kimondod. – Másik kezével a feje fölé emeli a lándzsát. – Mondd ki, hogy nem te vagy Pittacus Lore! Felé rúgok, de eltart magától, nem tudom eltalálni. Csak annyit érek el, hogy ingaként himbálózom a háromszáz méteres mélység fölött. – Mondd ki – ismétli összeszorított fogakkal. Kinyitom a számat, de képtelen vagyok rávenni magamat, hogy megtagadjam azt, amiben ennyire biztos vagyok, őszintén hiszem, hogy én vagyok Pittacus Lőre. Hiszem, hogy én vagyok

az, aki véget vethet ennek a háborúnak. – Gondolkodás nélkül útnak indulnál ÚjMexikóba, hogy megkeresd az űrhajónkat. Fel sem merül benned, hogy esetleg csapda. Aztán arról beszélsz, hogy intézzük el Setrákus Rát, p e d i g engemse bírsz legyőzni. T e n e m ő vagy. Nem vagy Pittacus. Úgyhogy elég ebből a baromságból. Mondd ki, Negyedik! Még jobban megszorítja a nyakamat. Elhomályosul a látásom. A felhőtlen égboltra nézek, és látom, ahogy vörösbe fordul, akárcsak azon az éjszakán, amikor a mogadoriak megszállták a Lorient. Lemészárolt lorinok arca suhan el a szemem előtt. Halálsikolyaik a fülemben visszhangoznak. Látom a

robbanásokat, a tüzet, a borzalmas pusztítást. Kraulok marcangolnak lórin gyerekeket. Átjár a halottak fájdalma, és tudom, bármilyen szenvedést kiállók, beleértve azt is, hogy Kilencedik eltöri a nyakamat. – Mondd ki! – Nem tehetem – nyögöm ki. – Tévhitben élsz! – üvölti, és még erősebben szorít. Látom a Lorienre zuhanó bombákat. A kicsavart holttesteket, a bolygóm pusztulását. Az egyik hullákból emelt halom tetején apám holtteste hever ezüst és kék ruhájában. Kilencedik dühösen megráz, vadul himbálózom a levegőben. – Nem te vagy Pittacus!

Behunyom a szemem, hogy megszabaduljak a mészárlás képeitől. Hirtelen Henri levelét látom magam előtt: „Amikor megszülettetek, a Lorien azonnal felismerte erős szíveteket, akaraterőtöket és a bennetek lakozó együttérzést. Ezért a létező legnagyobb feladatot bízta rátok: egy napon nektek kell átvennetek a Lorien Bölcseinek szerepét. Ez azt jelenti, hogy idővel azok, akik életben maradnak közületek, sokkal nagyobb erőre tesznek szert, mint amit a Lorien valaha látott, még annál a tíz Bölcsnél is erősebbek lesztek, akiktől ezt az örökséget kaptátok. A mogadoriak tisztában vannak ezzel, ezért vadásznak rátok

olyan elszántan.” Bármit jelentsen is ez az egész, tudom, hogy Kilencedik nem fog megölni. Minden Védő hatalmas jelentőséggel bír, akár Pittacus, akár nem. A Védők arra születtek, hogy összefogjanak, és egyként harcoljanak, ez a harc pedig sokkal fontosabb minden nézeteltérésnél. De jelen pillanatban ez sovány vigasz, tekintve, hogy a testem még mindig a mélység fölött himbálózik kiszolgáltatva a széljárásnak. A nyakamat szorító kéz szétnyílik, és zuhanni kezdek. Tévedtem volna? A következő pillanatban szilárd talajt érzek a lábam alatt. Kinyitom a szemem. Ismét a tetőn vagyok. Kilencedik lehajtott fejjel távolodik tőlem. Tesz egy

csuklómozdulatot, és a hosszú, piros lándzsa rövid ezüstszínű csővé zsugorodik. Hátraszól a válla fölött: – Legközelebb ledoblak!

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Arccal lefelé fekszem a perzselöen forro homokban. Tele van vele a szám, az orrom. Alig kapok levegőt. Tudom,

hogy fel kellene állnom. Próbálok a hátamra fordulni, de minden porcikám sajog. Szorosan behunyom a szememet, hátha azzal enyhíteni tudom a testemet átjáró fájdalmat. Végül sikerül összeszednem az erőmet, de amikor lerakom a tenyeremet, hogy kinyomjam magam, a homok megégeti. Visszahanyatlom a földre. – Marina? – nyöszörgők. Nem válaszol. A szememet még mindig nem tudom kinyitni, de a fülemet azért hegyezem, hátha meghallok valamit. Semmi. Csak a szél zúgását és a testemnek verődő homokszemek hangját hallom. Ismét beszélni próbálok, de csak suttogásra futja az erőmből.

– Marina? Segítsen valaki. Nyolcadik? Ella? Hol vagytok? Annyira zavart vagyok, hogy még Craytont is szólítom. Miközben válaszra várok, eszembe jut Crayton kiterített teste. Újra lejátszódnak bennem a történtek. Ella könnyei. A mogok támadása. Ahogy összekapaszkodva állunk, és Nyolcadik azt mondja: „Indulás”. A nap olyan forróságot áraszt, hogy a hajam tüzes takaróként borul a nyakamra és a vállamra. Végül sikerül a hátamra gördülnöm, és az arcom elé emelem a karomat napellenzőként. Lassan pislogva nyitom ki a szememet, előbb az egyiket, aztán a másikat. Nem

látok senkit. Csak homokot. Talpra kecmergek. Nyolcadik szavai visszhangoznak a fejemben: „Nagyon remélem, hogy működik. Még senkit nem próbáltam magammal vinni”. Nos, nagyon úgy fest, h o g y n e m működött. Vagy működött, csak nem úgy, ahogy elterveztük, mert nem sikerült együtt maradnunk. Hová került Ella és Marina? Együtt vannak? Nyolcadik velük maradt? Mindnyájan a világ különböző pontjain kötöttünk ki? Vagy csak én vagyok egyedül? Agyam kétségbeesetten pörgeti végig a különböző lehetőségeket. Ha nemcsak Craytont veszítettük el, de el is szakadtunk egymástól, akkor még messzebb kerültünk a célunktól.

Émelyegni kezdek a rám törő csalódottságtól és pániktól. Minden, amiért küzdöttünk, amit feláldoztunk, hogy Indiába mehessünk felkutatni Nyolcadikat – lehet, hogy mindez hiába volt. Tikkasztó forróság vesz körül, az égen sehol egy felhő. Fogalmam sincs, hogyan fogok bármilyen élőlényt is találni ebben a homoktengerben. Minden irányba körülnézek, hátha megpillantom Marinát az egyik dűnén botladozva, amint vidáman integet a kezével, a háta mögött pedig Ellát vagy a nevető Nyolcadikat, de sehol semmi, csak a végtelen és kopár sivatag. Eszembe jut, amit Nyolcadik

mondott ennek a teleportáló szerkezetnek a működéséről. Bárhol is landoltam, kell lennie a közelben egy kék loralit kőnek. Nem rendelkezem a teleportálás tálentumával, de remélhetőleg így is tudom használni. Négykézlábra kuporodom, és vadul ásni kezdek a kezemmel. Nem tudom, hol lehet, merre keressem, de mindenáron meg akarom találni. Olyan kétségbeesetten kaparom a homokot, hogy alig veszem észre az ujjaimon megjelenő égési sebeket. De nem találok kék loralitot, csak apró, töredezett, közönséges szikladarabokat. Kifulladva, verejtékben úszó arccal végül abbahagyom, és leülök. Nem pazarolhatom el a maradék kevéske energiámat ilyen ostoba módon.

Vízre és árnyékra van szükségem. Oldalra billentem a fejemet, és a szelet hallgatom, hátha felém sodor valamilyen hangot. Semmi. Csak homokbuckák és dűnék, ameddig a szem ellát. így nem marad más választásom, mint a gyaloglás. Felnézek a napra, és az árnyékomat használva iránytűnek elindulok a homokban. Észak felé tartok. Semmi nem véd a napsugaraktól, a szememet csípi a belecsorgó izzadság, és a forró homok – okozta fájdalom átjárja az egész testemet. Soha életemben nem éreztem magamat ennyire sebezhetőnek. Bármerre nézek, ugyanaz a látvány tárul elém, és tudom, hogy a testem nem lesz

képes hosszú ideig kibírni ezt az intenzív napsütést. Nagy nehezen megteszek még néhány lépést, aztán láthatatlanná válók, hogy megmeneküljek a forróságtól. Így gyakorlatilag kizárom annak a lehetőségét, hogy megtaláljanak, de nincs más választásom. Telekinézissel felemelkedem, hogy ne érje a talpamat a perzselő homok. Magasabb nézőpontból is csak homok, homok és homok tárul elém, bármerre fordulok. Minden dűne után hunyorogva erőltetem a szememet, hátha meglátok egy utat vagy a civilizáció bármi más jelét. De csak homok és homok, itt-ott néhány ördögien virágzó kaktusz vagy egy-egy megfeketedett fadarab. A tiszta, felhőtlen ég gúnyosan mered rám, esélyt

sem kínálva arra, hogy vihart idézzek elő. Amikor kettétöröm az első utamba kerülő kaktuszt, csalódottan látom, hogy egy kortynyi nedvességet sem tartalmaz, amivel csillapíthatnám a szomjamat. Végül, amikor energiám és kitartásom már a végét járja, hegyek bukkannak fel a horizonton, felvillantva a megváltás lehetőségét. A távolságból ítélve legalább egynapi gyaloglásra lehetnek tőlem, bár ezt nehéz biztosan megállapítani. Ahhoz egyértelműen túl messze vannak, hogy még a mai napon elérjem őket, s ez elég is ahhoz, hogy lelohadjon a lelkesedésem. Valami menedéket kell találnom éjszakára.

Visszaváltozom láthatóvá, hátha valaki észrevesz. Felnézek az égre, és most először felhőket pillantok meg. Nagyot dobban a szívem, és olyan energiák élednek fel bennem, amelyeknek a létezéséről nem is tudtam, összpontosítok, és apró vihart idézek elő, pont a fejem fölött. A kevéske eső nem sok vizet ad, de borzasztóan jólesik. Ha nem lenne, összerogynék és feladnám. Megyek tovább, míg végül egy alacsony szögesdrót-kerítéshez érkezem. A kerítés mögött földutat pillantok meg. A civilizációnak ez a félreismerhetetlen jele annyira feldob, hogy meggyorsítom a lépteimet. Nagyjából egy mérföldön

keresztül követem az utat, míg egy alacsony dombhoz érek. Felmászom rá, és a másik oldalán egy kis épületegyüttes tárul a szemem elé. Hitetlenkedve bámulom. Valóság vagy csak délibáb? De nem érzéki csalódás. Minél közelebb érek hozzájuk, annál biztosabb vagyok benne, hogy ezek az épületek valódiak. Sajnos közelebb érve azt is látom, hogy az épületek tele vannak lyukakkal; rogyadozó favázak csupán, amelyek a könyörtelen sivatag prédájává váltak. Ezek a házak előrevetítik, mi történik az emberrel, ha egy ilyen helyen ragad. Kísértetvárosba botlottam. Mielőtt átengedem magam a kétségbeesésnek, próbálom i felderíteni,

mit hagyhattak hátra. Mi lehetett itt, mielőtt a kísértetek birtokba vették? Vízvezeték? Egy kút? Ki-be járkálok az épületek között, hátha találok valahol vizet. Semmi másra nem vágyom, csak erre az egyetlen, létfontosságú elemre. Vizet kell találnom, különben meghalok. Akárkik éltek itt, szükségük volt vízre. Akkor valahol csak kell lennie, nem igaz? Nem. Vagy legalábbis nem találom. Valamikor nyilván volt itt egy kút, de most már nincsen. Betemette a homok, elvitték a földönkívüliek, ki tudja? Soha életemben nem éreztem ilyen mélységes csalódottságot, mint ami most a hatalmába kerít. Egyedül vagyok, víz,

élelem és menedék nélkül. – Van itt valaki? – üvöltöm el magam. – Hahó! Segítség! Valaki! Tőlem jobbra megreccsen egy fagerenda. Nem egészen erre a válaszra várok. Mindegyik épületbe bekukkantok; ahogy sejtettem, egyik üresebb, mint a másik. Miután megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyok, kiválasztom az egykori vegyesboltot, és leülök pihenni. Próbálom magam elé képzelni a helyiséget, az ennivalóval és vízzel feltöltött polcokat. Eljátszom a gondolattal, hogy ebédet főzök a megmaradt Védőknek. A hosszú asztalnál Marina Nyolcadik és Ella között ül. John foglalja el az asztalfőt, én

pedig vele szemben ülök. Képzeletemben Kilencedik és Ötödik is velünk vannak. Viccelődünk, ugratjuk egymást, és azokról a helyekről mesélünk, ahol már jártunk. Mindenki nevet, és gratulál a főztömhöz, én pedig elmondom nekik, mennyire boldog vagyok, hogy itt lehetek velük. – Mi a legkedvesebb emléketek a Földről? – kérdezi egyszer csak Marina az asztaltársaságtól. – Ez a mostani – vágja rá John. – Ahogy itt ülünk, együtt, biztonságban. Mindnyájan egyetértünk, és emeljük poharunkat egymásra, a közösségünkre. Ötödik feláll, kimegy a szobából, és egy hatalmas csokoládétortával tér vissza.

Mindenki éljenez, gyorsan előkerülnek a süteményes tányérok. Megkóstolom, és úgy érzem, még soha életemben nem ettem ennél finomabbat. Persze csak a képzeletemben játszódik le a jelenet. Magányosan ülök egy elhagyatott vegyesbolt romjai között a sivatag közepén, és álmodozom. Biztosan megőrültem, mert arra eszmélek, hogy rágok valamit. A levegőt rágom elégedett mosollyal az arcomon. Megrázom a fejem, és visszatartom a könnyeimet. Nem azért küzdöttem meg a mogadoriakkal, nem azért éltem túl a börtönüket és láttam meghalni Katarinát, hogy egyedül pusztuljak el egy sivatagban. Felhúzom a térdem a mellkasomhoz, és előrehajtom a fejemet.

Ki kell eszelnem egy tervet. Még mindig szakad rólam a víz, amikor elhagyom a kísértetvárost. Egy időre megpihentem a nap elől, de tudom hogy nem szabad megállnom, amíg érzek magamban erőt Nagyjából egy mérföldet tehettem meg a hegyek felé a perzselő homokban, amikor borzalmas görcs rántja össze a lábamat és a gyomromat. Mentális energiám utolsó tartalékaival gyökerestül kitépek néhány kaktuszt a földből, és sikerül egy kortynyi vizet kipréselnem belőlük. A tálentumomra koncentrálva próbálok újabb vihart kovácsolni abból a néhány kósza felhőből az égen, de csak annyit sikerül elérnem, hogy felkavarom

a port magam körül, ami aztán térdig betemet. Most először kezdek megijedni, félek, hogy itt fogok meghalni. Nem maradt semmim. A Bölcsek azt a feladatot bízták rám, hogy harcosként mentsem meg a népemet, én pedig egy sivatag kellős közepén fogom kilehelni a lelkemet. Érzem, ahogy a pánik egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne adjam át magam neki, mert azzal végleg megszűnnének az esélyeim a túlélésre. Kétségbeesetten kapaszkodom az előző éjszaka emlékeibe és a képzeletbeli ebédbe a többi Védővel. Azzal próbálom megőrizni a józanságomat,

hogy elképzelem, mit mondanék nekik, ha most itt lennének. Szia, Marina, hogy vagy? Én? Éppen egy sivatagban vonszolom magamat valami hegy felé. Gondolom, Új-Mexikóban vagyok, legalábbis abból kiindulva, amit Nyolcadik mondott. Egyre gyengébb vagyok, Marina. Nem tudom, meddig bírom még. És azt se tudom, hol vagy, de kérlek, bárhová is kerültél, gyere, és keress meg! Ella? Borzasztóan sajnálom Craytont, őszinte részvétem. Tudom, milyen borzasztó lehetett látni, ahogy meghal, aztán pedig otthagyni. ígérem, megbosszulom a halálát, az első sorban

fogok harcolni, amikor eljön az ideje. Ha sikerül kijutnom ebből a sivatagból, bosszút állok az egész Lorienért. Nyolcadik, nem találtam meg a loralitot. Se étel, se víz, se árnyék, se civilizáció, ráadásul egyedül vagyok. Te tudod, hol van az a kék kő? Ki akarok jutni innen, meg akarlak találni benneteket! Nem érzem magam bolondnak, amiért olyanokkal csevegek, akik minden valószínűség szerint a világ túlsó felén vannak. Behunyom a szemem, és imádkozom, hogy valaki válaszoljon. Persze senki nem felel. Így hát vánszorgok tovább. Egyre nagyobb erőfeszítésembe kerül egyik lábamat a másik elé helyezni. Imbolyogni kezdek,

előbb jobbra, aztán balra, majdnem elesek, de az utolsó pillanatban visszanyerem az egyensúlyomat. Végül nem bírom tovább, és előrezuhanok. Képtelen vagyok újra felállni, ezért csukott szemmel kúszom tovább, mert a nap sugarai elvakítanak. Egy idő után kinyitom, hogy ellenőrizzem a nap állását, és megint azt hiszem, hogy délibábot látok, mert egy masszív fémkaput pillantok meg nagyjából ötven méterre magam előtt. Legalább hat méter magas, és spirál alakban feltekert szögesdrót van a tetején. Még ilyen távolságból is hallom az elektromosság zümmögését. A kerítésbe áramot vezettek. Ez végül meggyőz arról, hogy

mégsem délibábbal van dolgom. Bár fogalmam sincs, mi lehet a kapu mögött, segítségre van szükségem, és eljutottam arra a pontra, amikor már nem érdekel, honnan jön az a segítség. Elkúszom a kapuig, és ülő helyzetbe tornászom magam. Integetni kezdek, hátha be van kamerázva a hely. – Kérem, segítsenek – suttogom. A torkom olyan száraz, mint egy darab smirgli. A kapu nem nyílik ki, senki nem siet a segítségemre. Lassan visszacsúszom a homokba. Próbálom összeszedni az utolsó erőtartalékaimat. Hasra fordulok, és lassan feltápászkodom. Úgy döntök, teszek egy próbát a kerítéssel. Mi bajom

lehet egy kis áramütéstől azok után, hogy majdnem éhen és szomjan haltam? Körülnézek, és meglátok egy közeli kaktuszt. A levegőbe emelem, és a kerítésre ejtem. Hangos sistergéssel pukkan szét. Megfeketedett darabjai füstölögve zuhannak a lábam elé. Térdre rogyok, majd az oldalamra dőlök, végül pedig hanyatt fekszem. Behunyom a szemem. Érzem a hólyagokat kiszáradt ajkamon. Távoli zúgást hallok a hátam mögül, de képtelen vagyok felemelni a fejemet, hogy megnézzem, mi az. Tudom, hogy az eszméletvesztés határán vagyok. Valami visszhangot ver a fejemben, aztán távoli dobolást hallok. Néhány másodperccel

később esküdni mernék, hogy Ella hangja szólal meg. Bárhol is vagy, Hatodik, remélem, minden rendben, mondja. Erőtlen nevetés tör elő a torkomból, majd rögtön zokogássá torzul. Ha maradt volna bennem nedvesség, biztosan elsírnám magam. Egy sivatagban haldoklom, Ella, válaszolom. Hegyeket látok a távolban. Találkozunk a Lorienen. Ismét hallom a hangját, de ezúttal már nem értem, mit mond. Elnyomja egy új zaj a fejemben. Hangos, kattogó lárma. Aztán megérzem. Erős szél csap az arcomba, összeborzolja a hajamat. Lassan kinyitom a szemem, és három fekete helikoptert pillantok meg a fejem

fölött. Azt kiabálják, hogy emeljem a fejem fölé a kezemet, de ahhoz sincs erőm, hogy a szememet nyitva tartsam.

HUSZADIK FEJEZET Ella fölöttem lebeg.Kikerekedett szemében pànik tükröződik, szájából buborékok törnek elő. Próbálom kitalálni, mi folyik itt, mi van Ellával, és hogyan kerültünk víz alá. Meg akarom fogni a kezét, de a karom nem

engedelmeskedik. Mi történhetett? Az arcom elzsibbadt, és elviselhetetlen fájdalom lüktet a fejemben. Hiába próbálok rúgkapálni, képtelen vagyok megmozdítani a lábamat. Tehetetlenül nézem, ahogy Ella egyre magasabbra lebeg, és eltávolodik tőlem. Hogy került ide ez a rengeteg víz? A bal vállam vadul rázkódni kezd, és kell hozzá egy másodperc, mire felfogom, hogy valaki rázza a karomat. Aztán megpillantom Nyolcadikat, fekete tincsei glóriaként lebegnek a feje körül. A hónom alá nyúl, én pedig próbálom nem észrevenni rémült arckifejezését. A felszín felé igyekszik, de a kezemben tartott Láda lehúz bennünket. Hagyom a tüdőmbe áramlani a

jéghideg vizet. Mást nem tehetek. Nyolcadik kirúgja a Ládát lebénult karomból, és felfelé ránt. Emelkedni kezdünk. Kétségbeesetten forgatom a fejemet, Hatodikat keresve a tekintetemmel, de sehol sem látom. Amikor kibukkan a fejem a víz alól, a napfény elvakít. Bármerre nézek, mindenfelől víz vesz körül. Ella tőlem nem messze tapossa a vizet. Néhány másodperc a friss levegőn segít életet lehelni a végtagjaimba, és én is taposni kezdek. Nyolcadikat láthatóan teljesen lefoglalja az átkozódás a balszerencsénk miatt. – Hol van Hatodik? – kiáltom köhögve. Jobbra-balra kapkodom a fejem, hátha megpillantom valahol szőke

haját a hullámok között. – Nem találtam odalent! – kiabál vissza Nyolcadik. – Fogalmam sincs, sikerült-e neki vagy sem! – Már miért ne sikerült volna? – kérdezi Ella nem is leplezve a pánikot a hangjában. Nyolcadik lassan kiemelkedik a vízből, és végül megáll a felszínen. Ezúttal egyáltalán nem tűnik olyan könnyed mozdulatsornak mint azon a hegyi tavon. Nyolcadik dühösen belerúg egy elhaladó hullám tarajába. – A fenébe! Tudtam, hogy nem lenne szabad ennyi emberrel teleportálnom! – De hol lehet? Hogy fogjuk megtalálni? – jajveszékel Ella.

– Nem tudom. Az is lehet, hogy a barlangban maradt. A lábam még mindig zsibbadt egy kicsit, ezért nem kis erőfeszítésembe kerül, hogy a víz fölött tartsam a fejemet. – Micsoda?! Ha még mindig ott van, meg fogják ölni! Ella is küzd, hogy a felszínen tudjon maradni. Nyolcadik magához húzza, és a hátára veszi. Ella átkarolja a nyakát. – Az is lehet, hogy Hatodik valahol máshol kötött ki – mondja Nyolcadik, hátha ezzel sikerül megnyugtatnia. – Csak azt nem tudom, pontosan hol. – Mi hol vagyunk? – kérdezem. – Azt éppenséggel tudom. – Nyolcadik hallhatóan megkönnyebbült,

hogy végre kielégítő választ tud adni egy kérdésre. – Az Adeni-öbölben. Az ott... – Távoli partvonalra mutat, ami mostanáig elkerülte a figyelmemet. – Az ott Szomália. – Honnan tudod? – kérdezi Ella. – Egyszer már jártam itt – feleli kurtán. Nem folytatja, ebből arra következtetek, hogy hosszabb történetről van szó. Szomáliáról nem sokat tudok azonkívül, hogy Afrikában van, állandóan brutális törzsi– és polgárháborúk dúlnak itt, az általános szegénység pedig nem engedi, hogy csillapodjanak az indulatok. Nem tudom, maradt-e annyi erőm, hogy telekinézissel vagy a víz alatt úszva eljussak addig a

partig; de abban sem vagyok biztos, hogy jó ötlet partra szállni egy ilyen helyen. Gondolkodnom kell. – Lemerülök egy kicsit – jelentem be. – Amíg lent vagyok, takarékoskodom az energiámmal, és megpróbálom kitalálni, mi legyen a következő lépés. Mielőtt alábuknék, még hallom, ahogy Ella utánam kiált. – Keresd Hatodikat! Szavai újult erővel töltenek el. Felvillanyoz a lehetőség, hogy esetleg megtalálhatom Hatodikat. Alámerülök, és kinyitom a szemem. A víz meglepően kék, még a parttól ilyen távolságra is. Mozgást látok a mélyben, gyorsan lejjebb úszom, de csak egy kis tonhalraj

cikáz ide-oda. Lassan körözök a víz alatt, hátha megpillantom valahol Hatodik szőkére festett haját, de csak a hínárok tréfálnak meg néhányszor. Felnézek, és látom a víz színén sétáló Nyolcadik árnyékát. Érzem, hogy az erőm most már velem marad, ezért lesüllyedek egészen a tengerfenékre. Odalent sétálgatva a fejem fölé boruló víztömeget pásztázom, amikor véletlenül nekimegyek egy korállnak, és felsértem a térdemet. Az éles fájdalomtól egy pillanatra megszédülök. Odanyúlok, hogy begyógyítsam a sebet, de hosszabb ideig tart, mint amire számítottam. Bármi történt is teleportálás közben, egyértelműen volt valamilyen hatással a tálentumainkra és az erőnkre. Örülök,

hogy a víz alatti légzésem rendben van. Remélem, nem tart sokáig ez a gyengébb állapot, nem szeretném, ha sebezhetőekké válnánk. Haladok tovább, míg végül megtalálom a Ládámat közvetlenül Nyolcadiké mellett, és a jókora, kék loralitot is megpillantom nem messze tőlük. Próbálom megemelni a Ládákat, de túl gyenge vagyok. Felnézek, és látom, hogy Nyolcadik árnyéka még mindig ugyanott van. Úgy döntök, segítséget kérek tőle. Felfelé úszva keresztülsuhanok egy gyönyörű, narancsszínű halrajon. – Hatodiknak semmi nyoma – jelentem a felszínre érve. – De a

loralitot megtaláltam a Ládáink mellett. Fogjuk őket, és menjünk. Teleportáljunk el másvalahová, hátha sikerül ismét egy helyre kerülnünk Hatodikkal. – De ahhoz, hogy teleportálni tudjunk, a loralit mellett kell lennünk, nem? Hogy fogok lemenni oda? – kérdezi Ella. – Nem tudom olyan hosszú ideig visszatartani a lélegzetemet. – Nem is kell – mondja Nyolcadik vigyorogva. – Van egy olyan tálentumod, ami torpedóvá változtat, és a hátadra ülhetünk? – kérdezem. – Annál is jobb– válaszolja Nyolcadik. A zsebébe nyúl, és előveszi a zöld kristályt, amit még akkor vett ki a Ládájából, amikor felhoztam neki a tó

fenekéről. A kristály felragyog, aztán nagy erejű szél süvít elő a belsejéből. Nyolcadik a tenger felé irányítja. Kráter keletkezik alatta a vízben. Nyolcadik is belesüllyed, a feje búbja se látszik ki belőle. – Gyertek! Gyorsan! Ellával beúszunk a kráterbe. Nyolcadik kinyújtja az egyik kezét, megfogom; Ella a másik kezemet kapja el. – Készüljetek fel. Zuhanni fogunk. Gyorsan! – mondja. – Maradjatok velem, mert a hátunk mögött a víz össze fog zárni. Amikor leérünk az aljára, Ella, vegyél egy nagy levegőt, hogy kitartson, amíg összeszedem a Ládákat. – Mindenki figyeljen Hatodikra –

teszem hozzá. Ella megszorítja a kezem. – Ha odalent van, megtaláljuk. Nyolcadik a tengerfenékre irányítja a kristályt. – Indulás! – kiáltja. Gyorsan zuhanunk, a kristályból kiáramló szél utat váj magának a víztömegben, ami fél méterrel a hátunk mögött ismét összezárul. Egy buborékban ülve száguldunk a víz alatt. Nyolcadik rikoltozik örömében, és én is csatlakozom hozzá. Ella megragadja a karomat. – Hatodik bajba került! – szólal meg. – Azt mondja, a sivatagban van! – Miről beszélsz? – kérdezem, miközben halak és cápák suhannak el

mellettünk. – Honnan tudod? Ella egy pillanatig habozik, mielőtt válaszolna. – Fogalmam sincs! Most beszéltem vele valahogy a fejemben! Azt mondja, haldoklik! – Ha sivatagban van, akkor ő már eljutott Új-Mexikóba! – szól hátra Nyolcadik. – Nyolcadik, most azonnal oda kell mennünk – kiáltom. Megérkezünk a tengerfenékre. Futni próbálok az iszapban, de lehetetlen felgyorsulni. Körbevesz minket a víz, a kristály egy csapásra haszontalanná válik, csak egy apró örvényt tud létrehozni előttünk. Hátranézek, hogy

megbizonyosodjak róla, Ella visszatartja a lélegzetét. Mire visszafordulok, Nyolcadik fekete polippá változott. Kinyújtja két csápját, megragadja a Ládákat, két másikkal pedig a kezünket kapja el, aztán az iszapból felfelé meredő, kéken ragyogó loralit felé húz bennünket. Mielőtt ismét Ellára pillanthatnék, magába szippant a sötétség.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Néma csendben utazunk lefelé a lifttel.Dühös vagyok, és végtelenül megalázottnak érzem magam. Amikor belépünk az apartmanba, Bernie Kosar leugrik a kanapéról, és azt kérdezi, befejeztük-e ezt az ostobaságot. – Szerintem nem tőlem függ. Te mit mondasz, Johnny? – morogja Kilencedik. Kinyitja a hűtőt, és kivesz egy szelet hideg pizzát. A szájába dugja a végét, nagyot harap

belőle, aztán hangosan csámcsogni kezd. Lehajolok, és megvakarom BK állát. – Remélem, cimbora. – Pakold össze a cókmókodat, BK, mert indulunk – szólal meg Kilencedik tele szájjal. – Visszamegyünk Paradise city-be, hátha fellép a Guns ’n’ Roses. Negyedik, te meg fürödj le, a rohadt életbe! Úgy bűzlesz, mint egy füstbomba. – Fogd be – vetem oda, és ledobom magam a kanapéra. Bernie Kosar az ölembe mászik, és szomorú szemekkel mered rám. Kilencedik kisétál a folyosóra, és onnan kiabál nekem. – Az alku az alku, haver! Pár óra múlva indulunk Paradise-ba, úgyhogy tusolás után én a helyedben hunynék is

egyet. Hé, fel a fejjel! Kocsival megyünk! Nincs is annál nagyobb buli! Kimerülten a szobámba támolygok. Az alku az alku. Az ágy nagyot nyekken, ahogy végignyúlok rajta, de néhány percnél tovább nem bírom a saját szagomat. Kivonszolom magam a tusolóba. A tálentumom egyik mellékhatása, hogy a legforróbb vizet sem érzem melegnek. A zuhany alatt állva, szédelegve a kimerültségtől, megpróbálom felidézni a tetőn vívott küzdelmet. Vissza akarok emlékezni, hogyan győzött le Kilencedik, de nem sikerül. Végtelenül fáradt vagyok. Azt hiszem, magamban beszélek. Elzárom a vizet, és hallgatom a vízcseppek

koppanását a zuhanytálcán. Magamra tekerek egy törölközőt, és visszatámolygok az ágyba. Aludnom kell. Bemászom a takaró alá, és telekinézissel leoltom a villanyt. Hallom Kilencedik dübörgő lépteit, ahogy a vezérlőterem felé tart. Becsukom a szemem. Egy pillanatra el is alszom, mielőtt felébreszt valami zaj. Kilencedik kopogtat halkan a nyitott ajtón. Háttal fekszem neki. Nem mozdulok. Akkor sem fordulok felé, amikor megköszörüli a torkát, és beszélni kezd. – Johnny? Bocs, hogy néha ekkora pöcs vagyok. Biztos amiatt van, hogy olyan sokáig voltam bezárva, megzakkan az ember a négy fal között. De csak azért

voltam ilyen erőszakos, mert tényleg azt gondolom, hogy igazam van. El kell mennünk Paradise-ba. Most azonnal. Szóval remélem, lehetünk még barátok. Szeretném, ha barátok lennénk. És örülök, hogy itt vagy. Lélegzet-visszafojtva fekszem, miközben beszél. Teljesen váratlanul ér ez a hirtelen érzelmi megnyilvánulás. Fogalmam sincs, hogyan reagáljak rá. Megfordulok. Görnyedten támaszkodik az ajtófélfának. – Én is örülök, hogy itt vagyok. Koszi. – Oké. Kilencedik kétszer megpaskolja a falat, lesüti a szemét, aztán sarkon

fordul, és elsétál. Lecsukódik a szemem, ahogy távolodnak a léptei. Néhány perc múlva távoli suttogást hallok. Tudom, hogy látomás vagy rémálom közeledik. Tisztában vagyok vele, hogy az ágyban fekszem, mégsem tudok megmozdulni. Lebegek, és amikor egy sötét ajtónyílás jelenik meg fölöttem, hihetetlen sebességgel kezdek forogni. Rakétaként száguldók be az ajtón, majd végig egy fekete alagúton, miközben a két karom tehetetlenül szorul a testemhez. A fekete kékre vált, a suttogás pedig egyre hangosabb lesz, és ugyanazt ismételgeti újra meg újra: „Sok mindent nem tudsz még”. A kék alagút kizöldül, majd a zöld ismét feketére változik. Aztán egyszer

csak kizuhanok belőle, és mezítláb landolok az ismerős sziklás talajon. Meglendítem a karom, és örömmel nyugtázom, hogy visszanyertem az uralmamat a testem fölött. Ismét az arénában vagyok, a hegy tetején. Körülnézek, Samet keresem a tekintetemmel, de sehol sem látom. Ezúttal a másik Védő sincs itt. Az aréna teljesen üres, a lelátók is kihaltak. De ekkor a porond közepén felbillen egy fekete kőtömb, és egy hatalmas termetű mog katona kuporog mögötte rongyos fekete köpenyben és fekete bakancsban. Viaszosan fehér bőre élesen elüt fekete ruházatától, feje fölé emelt kardja pedig úgy csillog, mintha belülről

világítaná valami. Amikor a katona meglát, feláll, és fenyegetően rám mutat a karddal. A kard lüktet, mintha élne, mintha összetartozna a gonosszal, aki forgatja. Nem habozhatok. Bekapcsolom a tenyeremet, és egy éles fénycsóvával elvakítva nekirontok. Tíz méterre lehetek tőle, amikor a Lument a lábamra irányítom, és meggyújtom magamat. A lángok körbefonják a testemet, ahogy felugróm. A katona nem tér ki előlem, én pedig füstölgő lyukat ütök a mellkasába, amikor találkozunk. Teste hamuvá porlad, még mielőtt a földre zuhanna. Jobbra tőlem egy másik kőtömb fordul fel; újabb kardot lengető mog bukkan elő mögüle. Balra két másik, és

hallom, hogy a hátam mögött még egy. A lábam alatt is rezegni kezd a kő. Alighogy odébb ugrok, megfordul, és egy henger alakú puskával felfegyverzett mogadori pattan elő alóla. Miután átlyukasztom az egyik katona mellét, tűzlabdákkal bombázom őket. Élvezem ezt az újonnan felfedezett fegyvert. Piros karkötőm életre kel, és a kinyíló pajzs levágja az egyik óriási termetű katona fejét. Egy percen belül elintézem az összeset. Lüktet az ereimben az adrenalin, harcra készen várom az újabb jelentkezőket. Tucatnyi kő fordul fel előttem, és aztán vagy ötven másik mindkét oldalamon. Soha nem találkoztam még

ilyen hatalmas termetű, ennyire jól felfegyverzett mog katonákkal. Tűz-kört húzok magam köré, és hátrálni kezdek. A tűzkör tartja a kerületét, miközben lassan elérem az aréna falát. A tűz sárgán lobog köztem és a mogok között, mégsem érzem úgy, hogy biztonságban vagyok. Kiszélesítem a kört, és letarolom vele az első sorban állókat. Lángra lobbannak, de nem porladnak hamuvá. Sőt, fegyverrel a kézben keresztülgyalogolnak a tűzön. Tűzlabdákat lövök ki rájuk, de a hatás ezúttal elmarad. Vörös csík suhan el a fejem fölött, és felnyársalja az egyik felém masírozó mog katonát. Felismerem az eszközt. Kilencedik lándzsája. Kilencedik leugrik az üres lelátóról, és

közvetlenül mellettem ér földet. Még a harc kellős közepén is megkönnyebbülök, amikor meglátom. Azonnal nagyobb biztonságban érzem magamat, és tudom, hogy együttes erővel legyőzzük ezeket a tűzálló mogokat is. – Örülök, hogy itt vagy! – rikkantom. Alig egy méterre áll tőlem, de mintha meg se hallaná a hangomat. – Hahó, Kilencedik! – próbálkozom újra, de semmi válasz. Rezzenéstelen arccal bámulja a közeledő mogokat. Amikor a katonák már csak néhány lépésre vannak tőlünk, megremeg a talaj a lábunk alatt, és rázkódni kezd. Próbálok megkapaszkodni a falban, de elveszítem az egyensúlyomat. A

következő pillanatban hatalmas robbanás rázza meg az aréna szemközti oldalát, és fekete kődarabok záporoznak felénk. Kilencedik félrelök egy nagyobb sziklatömböt, ami mögöttem csapódik a falba, és hatalmas lyukat üt rajta. A lyukon keresztülnézve a kék eget látom. A porfelhőből és a törmelékek közül hatalmas színpad emelkedik ki. A közepén pedig Setrákus Ra áll. Mint egy gonosz rocksztár, villan át az agyamon. A lila sebhely a nyakán fényesen ragyog a három kék amulett fölött. Legnagyobb rémületemre a tüzem azonnal kialszik, ahogy Setrákus felbukkan. Megpróbálom újra meggyújtani a lábamat a Lumennel, de az sem működik. Setrákus Ra a földre sújt a mozgó szemű arany jogarral, és a

mennydörgő robaj csendre inti a tömeget. A velünk szemben álló katonák mind vezetőjük felé fordítják a fejüket, mintha teljesen megfeledkeznének rólunk. Egyenként, szép sorban leeresztik a fegyverüket. – Azért választottunk ki benneteket, hogy megnyerjétek ezt a háborút! – harsogja Setrákus Ra. – Menjetek, és pusztítsátok el a lórin gyermekeket! Aztán ha meghaltak, hozzátok el nekem az amulettjüket és a Ládájukat! Öljétek meg a pártjukat fogó embereket! Ne kelljen csalódnom bennetek! A mog katonák ujjongásban törnek ki, és egyszerre emelik az égnek az öklüket.

Setrákus Ra ismét lecsap a kőpadlóra, és újabb robaj rázza meg az arénát. – A Mogador lesz a galaxis ura! Minden bolygó a miénk lesz! A katonák éljenezve rázzák a fegyverüket. – Együtt fogunk harcolni! Én is veletek tartok. Együtt megnyerjük ezt a csatát, és kiirtunk minden élőlényt a Földön! Megint megpróbálom bekapcsolni a Lument, de továbbra sem működik. Aztán telekinézissel egy jókora éles követ akarok felemelni, hogy Setrákus Ra felé hajítsam. Meg se moccan. A pajzsom karkötővé zsugorodott, és

semmi jelét nem adja annak, hogy akcióba akarna lépni. A tálentumaim – és az örökségem – cserbenhagynak. A katonák visszafordulnak felénk, és célba vesznek a fegyvereikkel. A tálentumaink nélkül esélyünk sincs ellenük. Ki kell jutnunk innen. – Kilencedik! Erre! – kiáltom. Ez végre elhatol a tudatáig. Felkapja a fejét, és rám néz. A falban nyílt lyuk felé igyekszünk. A nyíláshoz érve egy pillanatra megtorpanunk a hideg napsütésben. Lenézünk a lábunk előtt elterülő völgybe. Több száz méteres szakadék tátong alattunk. Hátrapillantok a vállam fölött, a mog katonák felénk rohannak. – Lesétálunk a hegyoldalon –

mondja Kilencedik. – Fogd meg a kezem! Megragadom a kezét. Elég egyetlen lépést tennünk a havas hegyoldalon lefelé, hogy ráeszméljünk, Kilencedik tálentuma sem működik. Ahelyett, hogy a hegyet érezném a talpam alatt, csak a puszta levegőt taposom. Zuhanunk. A sokkos állapotba került Kilencedikre pillantok. Fekete haja vadul csapkod a szélben. Alattunk két sötét ajtónyílás közeledik nyaktörő sebességgel. Felkészülök a fájdalmas becsapódásra, a gyomrom összerándul a félelemtől. Meglepetésemre fejjel előre repülök be a bal oldali ajtón, és addig zuhanok, míg végül egy mennydörgésekkel és

villámlásokkal teli sötét alagútba kerülök. Újrakezdődik a suttogás, amikor az alagút előbb zöldre, aztán kékre, majd ismét feketére változik, és az érdes hang, amit a látomás elején hallottam, azt motyogja: „Új-Mexikó” Kipattan a szemem, és felülök. Verítékben úszik az arcom. Letépem magamról a testemre tapadt takarót. ÚjMexikó. Felugrok, kirontok a folyosóra, és Kilencedik szobája felé száguldók. Meg kell győznöm! Ha ismét verekednünk kell, ám legyen. Addig verekszem vele, amíg le nem győzöm. Megállók Kilencedik ajtaja előtt, és bekapcsolom a Lument. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy a tálentumaim nem hagytak cserben. Kopogok egyet az

ajtón, aztán benyitok. Meglepetten látom, hogy Kilencedik az ágyban ül, és a fejét a két kezébe temeti. – Kilencedik. – Felkapcsolom a villanyt. – Ne haragudj, tudom, hogy az alku az alku, és legyőztél. De akkor is el kell mennünk... – Új-Mexikóba. Tudom, Johnny. Tudom. – Megrázza a fejét. Nem tudom eldönteni, hogy azért csinálja-e, hogy felébredjen, vagy saját pálfordulását akarja feldolgozni. Valószínűleg mindkettőt. – Csak hadd ébredjek fel előbb. – Szóval meggondoltad magad? Lerakja a lábát a padlóra. Előbb az egyiket, aztán a másikat.

– Nem, nem gondoltam meg magam. De amikor az ember a halálba zuhan egy hegy tetejéről, mert a tálentumai nem működnek, és valaki közben egyre azt ismételgeti, hogy „Új-Mexikó” akkor hajlamos eltűnődni. – Neked is ugyanaz a látomásod volt? – kiáltok fel. Ezért éreztem a megkönnyebbülést, amikor felbukkant Kilencedik. Mert valóban ott volt. Egyszerre rájövök, hogy különleges kapocs köt össze bennünket, és nagyobb tisztelettel kellene bánnom vele. Nem szabad ellenfélként tekintenem rá. Az életünk múlhat ezen. Kilencedik felhúz egy pólót, és a szokásos leereszkedő pillantását veti

rám. – Nem, te idióta. Még nem jöttél rá? Nem ugyanaz a látomásom volt nekem is. Hanem mindketten ugyanabban a látomásban szerepeltünk. Egész héten ez megy. Nem tűnt föl? Összezavarodom, és ez kiül az arcomra is. – De bármikor szóba hoztam, mindig elbagatellizáltad a dolgot. Hülyét csináltál belőlem. Állandóan azt mondogattad, hogy ezek csak álmok, ne foglalkozzak velük. Pedig láttad, mennyire megviseltek ezek a látomások! Úgy bántál velem, mint valami szellemi fogyatékossal, akit nem kell komolyan venni! – Mert az is vagy! Hogy gondolhatod

magadat Pittacus Lore-nak? Másodszor pedig egyáltalán nem hülyítettelek. Tényleg azt gondoltam, hogy ezek csak álmok: az enyémek és a tieid is. Baromságnak tartottam őket. Amikor Setrákus Ra arra kért, hogy adjam fel magam, akárcsak téged meg azt a másik srácot, valami trükkre vagy csapdára gyanakodtam, amit a mogok állítottak nekünk. Eszembe sem jutott megbízni bennük; meggyőződésem, hogy semmilyen ajánlatuknak nem szabad bedőlnünk. Sőt, úgy gondoltam, az a legbiztosabb, ha véletlenül sem csináljuk azt, amit akarnak. De most... – Egy pillanatra elhallgat. – De most ez inkább figyelmeztetésnek tűnt.

Figyelmeztetésnek, amit komolyan kell vennünk. Most már én is úgy gondolom, hogy oda kell mennünk. Megkönnyebbülök, hogy végre megjött az esze, de legalább annyira dühös is vagyok, amiért ilyen sokáig tartott. – Erről beszélek már mióta! Oké, akkor indulás! Gondolkodtál már azon, hogyan fogunk eljutni oda? Kérlek, mondd, hogy Sándor beszerzett egy saját helikoptert vagy magánrepülőgépet is! – Bocs, haver, azok csak a kívánságlistán voltak. – Ásít egyet, és nyújtózkodik. – De a garázsban van egy autó. És imádok vezetni. Még inkább száguldani. ***

Alaposan betárazunk fegyverekből, megpakolunk két jókora táskát puskákkal, kézifegyverekkel és gránátokkal. Felkapok egy rakétavetőt is, de Kilencedik azt mondja, nem fér be a csomagtartóba. Kell a hely a muníciónak. Azután átszáguldunk a vezérlőterembe a táblagépért. Kilencedik leül, és püfölni kezdi az egyik számítógép billentyűzetét. – Be kell zárnom ezt a szart. Nem szeretném, ha olyasvalaki nézegetné, akinek semmi köze hozzá. Megtennél addig egy szívességet? Amíg ezt elintézem, nézd meg a táblagépen, hol vannak a Védők. Megnyomom a kék karikát a felső

sarokban, és várok. Meglátom a saját vibráló pöttyünket Chicagóban. Egy ÚjMexikó északi részén villog, egy pedig még mindig Jamaicában. Várok néhány másodpercet, hogy a másik három is felbukkanjon, de nem történik semmi. – Kilencedik! Csak négyet látok. – Pánikba esek. – Csak négy kék pont van a térképen! Kikapja a kezemből a táblagépet. – Hadd nézzem! Valahogy biztosan kikerültek a rendszerből – mondja, de a hangja egyáltalán nem tűnik olyan magabiztosnak. Rányom a zöld háromszögre, mire a megjelenik a térképen a két lüktető pont ÚjMexikóban és Egyiptomban. – Legalább az űrhajókat nem vitték

magukkal. Közelebb hajolok, és ismét megnyomom a kék karikát. A kék pont Új-Mexikóban most hajszálpontosan azon a helyen van, ahol a zöld. – Az a Védő Új-Mexikóban pont az űrhajón ül, már ha az valóban egy űrhajó. – Remélem, bárki is az, tudja, hogy egyedül nem jó repülni – jegyzi meg Kilencedik. Hitetlenkedve ingatom a fejemet, aztán ismét a képernyőre pillantok. Próbálom kitalálni, mi legyen a következő lépésünk. Hirtelen belém hasít a felismerés. – Várjunk csak! Hiszen a kormány is

benne van ebben az egészben, nem igaz? Mi van még Új-Mexikóban? Az 51-es körzet! Ott világít ez a zöld pont? Ahol a legintenzívebb az UFO-tevékenység? – Kezd összeállni a kép. Kilencedik közelebb húzza magához a billentyűzetet, és még gyorsabban nyomkodja rajta a gombokat. – Hűtsd le magad, cowboy. Először is, az 51-es körzet Ne-vadában van. Másodszor, mi földönkívüliek tudjuk, hogy az csak egy álca. Egy jelentéktelen repülőgép-hangár, vagy valami olyasmi. – Új-Mexikó térképe jelenik meg a legnagyobb monitoron. Kilencedik ráközelít az északi részére. – Nocsak – mondja, és vet egy pillantást a táblagépre, majd újra a monitorra néz. –

Ez érdekes. Nem is lőttél annyira mellé. Nem az 51-es körzetbe megyünk, de valami legalább annyira titkos helyre. – Ezt meg hogy érted? – kérdezem, és közben azon tűnődöm, miért érzem egyfolytában úgy, hogy egy lépéssel le vagyok maradva mögötte. Kilencedik hátratolja a székét, és tenyérbe mászóan elégedett vigyor ül ki a képére. – A rohadt életbe. így már minden világos! – Ujjával a monitorra bök. – Új-Mexikó ezen részén, a sivatag kellős közepén van egy Dulce nevű város. Ismerős a név? Nem? Ott van az Egyesült Államok kormányának titkos bázisa, a hírhedt föld alatti Dulce-

támaszpont. Biztos, hogy ott van az űrhajónk. Most már én is azt gondolom, hogy az a két villogó pont csakis az űrhajókat jelölheti! A kormány annyira agyafúrt, hogy folyamatosan terjeszti a pletykákat az 51-es körzetről, és a sok UFO-buzinak eszébe sem jut, hogy a lényeg igazából Dulcéban van. Önkéntelenül is elmosolyodok. – Szóval egy föld alatti kormánytámaszpontra igyekszünk? – Nagyon úgy fest – feleli Kilencedik, és kikapcsolja a számítógépet. Szinte várom, mikor veregeti vállon saját magát, annyira büszke rá, hogy erre mind rájött. – Bár nyilván őrületesen túl van biztosítva minden, és lehetetlen bejutni oda. Vagyis

tökéletes hely az űrhajónk elrejtésére. – Vagy azoknak a földönkívülieknek az őrzésére, akik időről időre felbukkannák – teszem hozzá. Mintha minden a feje tetejére állt volna, mióta felébredtem. Gyorsan bepakoljuk a fegyvereket és a Ládákat a liftbe. BK alig fér be a sok csomag mellé. Kilencediknek ismét sikerül meglepnie: érzelmes búcsút vesz a csukott ajtótól. – Isten veled, drága otthonom, Chicago. Remélem, viszontlátlak! Nagy sebességgel süllyedünk. – Hé, haver, ne feledd, hogy az igazi otthonunk sokkal királyabb hely ennél – vigasztalom.

Kilencedik nem válaszol, de látom a testtartásán, hogy enyhül benne a feszültég. A lift ajtaja egy föld alatti garázsra nyílik. Óvatosan körülkémlelünk, mielőtt nekiállunk kipakolni a cuccokat. Amikor megállapítjuk, hogy tiszta a levegő, vállunkra vetjük a táskákat, és elindulunk BK-val a nyomunkban. Amikor befordulunk a sarkon, látom, hogy egy poros ponyva alá rejtett autó felé tartunk. A fényűző apartmanból kiindulva próbálom kitalálni, miféle csodajárgány várhat ránk. Egy sárga Ferrarira tippelek, vagy valami hasonlóan feltűnő luxuskocsira. Vagy inkább egy fehér Porsche-kabrió, esetleg

egy fekete Lotus. Kilencedik mintha olvasna a gondolataimban, mert rám kacsint, és lerántja a ponyvát a kocsiról. Egy régi, ütött-kopott, bézsszínű Ford Contour áll előttünk. Nem éppen az a csilivili sportautó, amire számítottam, de a külseje a legkisebb gond. Első ránézésre az is kérdésesnek tűnik, hogy egyáltalán beindul-e. – Ez valami vicc? – kérdezem, és meg sem próbálom leplezni az undoromat. Kilencedik ártatlanul néz rám, noha nagyon jól tudja, mire számítottam. – Mi van? Egy Camarót szerettél volna? – Nem egészen. De azt reméltem,

hogy valami kevésbé rozsdás járgánnyal megyünk. Valamivel, ami nem fog szétesni az első sarkon – húzom a számat. – Ne dumálj annyit, hanem pattanj be, Johnny fiú – mondja, azzal bedobja a táskákat a csomagtartóba. – Még csak most jön a java!

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Arra ébredek ,hogy elöre- hàtra ringatozom. Mindenem fáj. Mintha elevenen megsütöttek volna a napon, az egész testem megperzselődött: a torkom, a bőröm, a lábam, a fejem. Ajkaim annyira kiszáradtak és feldagadtak, hogy egymáshoz sem tudom érinteni őket. A legrosszabb állapotban a szemhéjam van, bármennyire is igyekszem, képtelen vagyok felnyitni, hogy megnézzem, hol vagyok. A ringatózás folytatódik, és

lassan rájövök, hogy egy mozgó járműben vagyok. Hullámokban tör rám a rosszullét. Megpróbálom a fejemhez emelni a kezemet, és csak ekkor tudatosul bennem, hogy megkötözték. Akárcsak a lábamat. Ettől végre magamhoz térek. Nagy nehezen kinyitom a szemem, és dühösen körülnézek, de csak sötétséget látok. Ismét behunyom a szemem. Biztosan megvakultam a sivatagi napsütéstől. Segítségért próbálok kiáltani, de csak ziháló köhögés tör fel a torkomból. Visszhangot hallok, és minden idegszálammal a levegőre összpontosítok. Ismét köhögök, megint hallom a visszhangot. Ennyiből meg tudom állapítani, hogy valami szűk

helyre zártak, és a falak fémből vannak. Mintha egy koporsóban lennék. A gondolattól kiráz a hideg. Érzem, hogy kezd eluralkodni rajtam a pánik. Mi van, ha mégsem vakultam meg? Mi van, ha meghaltam? Az nem lehet. Túlságosan fájnak a tagjaim ahhoz, hogy halott legyek. De az simán lehet, hogy élve eltemettek. Felgyorsul a légzésem, egyre szaggatottabban kapkodom a levegőt, amikor hirtelen egy hang szólal meg mellettem. Erőteljes, sistergő hang, valószínűleg hangszórón keresztül beszél hozzám. – Ébren vagy? Próbálok válaszolni, de túl száraz a

torkom. Ujjaimmal megérintem a padot, amin fekszem, és érzem, hogy az is fémből van. Néhány másodperccel később zajt hallok jobbról: valamit leraktak mellém. – Ott egy pohár víz, benne egy szívószál. Igyál egy kortyot – mondja a férfi. Elfordítom a fejem, és a számmal megkeresem a szívószálat. Kicserepesedett ajkamon felsérti a bőrt a szívószál vége. Amikor végre sikerül kortyolnom a vízből, érzem a vér fémes ízét, és halk zümmögést hallok. Ugyanazt a zümmögést, amit a kapunál hallottam. A dobozba, amiben utazom, valószínűleg áramot vezettek.

– Mit kerestél a kapunál? – kérdezi a férfi. Amikor megszólal, mindig megdöbbenek, mennyire semleges a hangja. Nem barátságos, de nem is fenyegető. Csak az teszi kicsit ellenszenvessé, hogy ismeretlenül is letegez. – Eltévedtem – suttogom. – Eltévedtem. – Hogyan tévedtél el? Iszok még egy kortyot, mielőtt válaszolnék. – Nem tudom. – Nem tudod. Értem. A te számod a hatos, igaz? Torkomon akad a víz a kérdéstől, és gondolatban összeszidom magam érte.

Általában jobban tudok uralkodni magamon, de most teljesen megzápult az agyam a napon. Ha korábban nem volt biztos a válaszban, most már az lehet. Összes kell szednem magam, nem követhetek el ilyen amatőr hibákat. – Nos, Hatodik – folytatja a hang. – Meglehetős hírnévre tettél szert mifelénk. Amit Paradise-ban műveltél annál a középiskolánál, és ahogy leszedted a helikoptereket Tennesseeben, az szép teljesítmény volt. A múlt heti mutatványodról nem is beszélve, amikor D.C.-ben kiszabadítottad John Smith-t és Sam Goode-t egy szövetségi börtönből. Igazi harcos hercegnő vagy, ugye? Azt is alig tudom megemészteni,

hogy tudja, ki vagyok, és most még ráadásul úgy beszél, mintha páholyból nézte volna végig az életemet. Balra billen a testem. Valószínűleg egy mozgó járművön vagyok, ami éppen bekanyarodott, miközben ki tudja, hová tart velem. Nekifeszülök a fejemet rögzítő bőrpántnak – nem történik semmi. Telekinézist próbálok használni, de amint összpontosítani kezdek, olyan erős fájdalom rántja görcsbe a gyomromat, hogy kis híján elhányom magam. – Pihenésre van szükséged. Ellenkezéssel nem mész semmire. Kiszáradtál, és valószínűleg napszúrást kaptál. Egy ideig émelyegni fogsz.

– Ki maga? – nyöszörgőm. – David Purdy ügynök, FBI – válaszolja. Egy fokkal jobban érzem magam, amikor megtudom, hogy az Egyesült Államok kormánya ejtett foglyul, és nem a mogok. Nem élném túl még egyszer, főleg azok után, hogy a védővarázslat megtört. Az FBI börtönében lényegesen jobbak a túlélési esélyeim. Bármennyire is agresszívak, ők legalább nem szörnyetegek. Csak türelmesnek kell lennem, el fog jönni az esély a szökésre. Purdy ezt nem tudja, illetve valószínűleg úgy gondolja, hogy nem igaz. Jelen pillanatban igyekszem megfogadni a tanácsát. Pihenek. Folyadékot veszek magamhoz. Várok.

Várom, hogy elmondja, mit tud még rólam és erről az egészről. – Hol vagyok? – kérdezem. A hangszóró reccsen egyet, mielőtt Purdy ügynök válaszolna. – Transzportban. Átszállítunk egy másik létesítménybe. Nem tart sokáig. Ismét megpróbálom telekinézissel kiszabadítani magamat, de túl gyenge vagyok hozzá, és megint émelyegni kezdek. Iszom néhány kortyot a vízből, hogy időt nyerjek. – Hová visznek? – Megszerveztünk egy találkozót az egyik barátoddal, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy John Smith barátjával. Johnnak hívod? Vagy inkább Negyediknek?

– Nem tudom, miről beszél – felelem. Egy pillanatra elhallgatok, majd folytatom. – Nem ismerek senkit, akinek Negyedik John lenne a neve. Hirtelen eszembe jut, mi történt velem a sivatagban, közvetlenül azelőtt, hogy elájultam a kapunál. Annyira kimerültem, hogy abban sem voltam biztos, a mellettem landoló helikopterek valódiak-e. Emlékszem, hogy hallottam Ella hangját. Nem. Nem csak hallottam, beszéltünk egymással! – kérdezett, én válaszoltam. Abból kiindulva, hogy az FBI foglya vagyok, feltehetően valódi helikopterek voltak. Márpedig ha azok a helikopterek valódiak, akkor tényleg kommunikáltam

Ellával. Kifejlődött volna egy új tálentumom? Pont, amikor a legnagyobb szükségem van rá. Ella? Hallasz engem?próbálkozom újra. Az FBI fogva tart, egy Purdy nevű ügynök bezárt valahová, és éppen szállítanak egyik helyről a másikra. Purdy szerint nincs messze, bárhová is megyünk. – Hogy kerültél a sivatagba, Hatodik? – szakít félbe Purdy hangja. – Nem Indiában voltál a barátaiddal? Vagy már nem emlékszel? Tankönyveket olvasgattatok, mint egy csapat átlagos kölyök, aztán egyszer csak elraboltak benneteket. Ezt meg honnan tudja? – Honnan tudtad, hol a támaszpont?

– A hangja veszít semlegességéből. Türelmetlenség csendül ki belőle. – Miféle támaszpont? – kérdezem. Nehezemre esik a gondolkodás. – Aminek a bejárata előtt haldokoltál a sivatagban. Hogyan találtad meg? Megpróbálok láthatatlanná válni, de abban a pillanatban, amint előhívnám a tálentumomat, gyilkos fájdalom rántja görcsbe a gyomromat. Szeretnék összegörnyedni, de a szíjak erősen tartanak. A fájdalomtól elakad a lélegzetem. – Idd meg a vizet – tanácsolja ismét az ügynök. A hangja újra semlegessé válik.

Akárcsak az előbb, most is szót fogadok: iszom és várok. A fájdalom lassan enyhül, de aztán olyan erős szédülés jön rám, hogy majdnem elájulok. Úgy érzem, hogy a fejem ideoda csapódik, mint egy autó, amelynek vezetője elveszítette az uralmát a jármű felett. Gondolataim vadul kergetik egymást, de képtelen vagyok bármi értelmeset kihalászni a zűrzavarból. Felvillannak előttem az elmúlt néhány nap eseményei. Látom magamat, ahogy megfogom Marina jobb karját teleportálás előtt. Látom Crayton mozdulatlan testét. Látom Johnt és Samet, ahogy búcsút intek nekik. Szinte megfeledkezem arról, hol vagyok.

Egészen addig, míg a hang újra eszembe nem juttatja jelenlegi körülményeimet. – Hol van Negyedik? – Kitartó egy pasas. – Kicsoda? – kérdezek vissza. Próbálok a szavaira összpontosítani, nehogy még egyszer elkövessem ugyanazt a hibát. A hang hirtelen elveszíti a türelmét. – Hol van Negyedik? – bömböli a hangszórón keresztül, összerezzenek. – Dögölj meg – morgom. Semmit sem szednek ki belőlem. Ella? Marina? Ha hallotok, mondjatok valamit. Segítségre van szükségem. Egy sivatagban vagyok. Csak annyit tudok, hogy egy kormányzati támaszpont közelében, és

az FBI foglyul ejtett. Visznek valahová, de nem tudom, hová. És valami nem stimmel velem. Nem tudom használni a tálentumaimat. – Ki volt veled Indiában, Hatodik? Ki volt az a férfi meg a két lány? Nem válaszolok. Ella arca jelenik meg előttem. A legfiatalabb életben maradt lórin. Tudom, milyen súlyos teher ez számára. Főleg most, Crayton nélkül. Alig egy napja még féltékeny voltam kettőjük bensőséges kapcsolatára, most meg Ella Cépanja már nincs az élők sorában. – Mi a számuk? Kik azok a lányok? – Purdy ügynök még mindig türelmetlen, de valamelyest sikerült lecsillapodnia.

– A zenekarom. Én vagyok a dobos, ők énekelnek. Imádom a Josie és a vadmacskákat, maga nem? Szeretem a retro rajzfilmeket. Minden gyerek imádja nézni, ami a szülei kiskorában volt menő. – Felreped az ajkam, és ismét vérezni kezd, amikor elmosolyodom, de nem érdekel. Megízlelem a véremet, és még szélesebben vigyorgok. – Hatodik – szólal meg a férfi engedékenyebb hangon. Gondolom, most jön a „jó rendőr” szerep. – Ötödik és Hetedik tartott veled a repülőtéren Indiában? Ki az a férfi? Hogy hívják a lányokat? Hirtelen elveszítem az uralmam a szám fölött. A hangom nem is hasonlít az

enyémre, amikor megszólalok: – Marina és Ella. Nagyon kedves, tündéri lányok. Bárcsak kicsit erősebbek lennének! Mit beszélek? Miért árulok el neki bármit is? – Marina és Ella is a népetekhez tartozik? Miért kellene erősebbnek lenniük? Marina hányadik? Mi a száma? Ezúttal sikerül időben észbe kapnom, de így is megdöbbent, hogy az ajkam automatikusan válaszra nyílik. Minden energiámmal a saját hangomra összpontosítok, nehogy ismét eláruljak valamit, amit nem kéne. Mintha háború dúlna bennem. – Fogalmam sincs, miről beszél. Mit akar ezekkel a számokkal?

– Tudom, kik vagytok! – mennydörög Purdy ügynök a hangszóróba. – Egy másik bolygóról jöttetek! Tudom, hogy meg vagytok számozva! Nálunk van az űrhajótok, az ég szerelmére! Az űrhajó említésére hirtelen felgyorsulnak a gondolataim. Bevillannak az utazás emlékképei, amint a Lorienről tartottunk a Földre. Látom magam gyerekként, ahogy az űrhajó ablakából bámulom a kietlen világűrt. Egy hosszú fehér asztalnál eszem a másik nyolc gyerekkel. Mindenki mellett ott ül a Cépanja. Egy hosszú, fekete hajú fiú hangosan nevet, és az étellel dobálózik. Mellette egy szőke lány

csöndesen gyümölcsöt majszol. A Cépanok árgus szemekkel figyelik a gyerekeket. Látom a fiatal Marinát, amint térdét felhúzva sír a vezérlőpult alatt kuporogva. Cépanja mellette térdel, próbálja rávenni, hogy álljon föl. Emlékszem, hogy összevesztem egy rövid, fekete hajú fiúval. A következő, amit meglátok, a fiatal Negyedik arca. Szőke haja hosszú és hullámos. Mezítláb rugdossa falat, dühös valami miatt. Megfordul, felkap egy párnát, és a földhöz vágja. Aztán felnéz, meglátja, hogy figyelem, és elvörösödik. Felé nyújtok egy játékot, amit tőle csentem el. A bűntudat újra és újra végigsöpör rajtam, ugyanolyan erővel, mint akkor. Elmosódnak az arcok.

Aztán önmagamat látom Katarina ölében a leszálláskor. Emlékszem, ahogy nyílik az űrhajó ajtaja. Honnan jönnek ezek az emlékek? Korábban bármennyire igyekeztem, néhány apró részletet leszámítva szinte semmit sem sikerült felidéznem az utazásunkról. Ilyen erőteljes flashbacket még sosem tapasztaltam. – Hallasz engem? – kiabál Purdy. – Beszéltünk a mogadoriakkal – mondja. Szavai azonnal visszarántanak a jelenbe. – Ezt tudtad? – Igen? És mit mondtak? – kérdezem könnyedén, mintha csevegnénk, de azonnal megbánom. Miért ismertem el, hogy tudom, kik azok a mogok? Mielőtt

túl sokat rágódhatnék a hibámon, gondolataim visszatérnek az űrhajóhoz. Nyílik az ajtaja, és egy barna hajú, vastag szemüveget viselő férfi üdvözöl bennünket. Aktatáska és egy fehér táblagép van a kezében, mögötte pedig egy jókora doboz tele ruhákkal. Valahonnan tudom, hogy Sam apja az. Sam. De jó lenne viszontlátni Samet! – Látni akarom Samet – motyogom. Semmit nem akarok elárulni az ügynöknek, a szám azonban önállósítja magát. Hallom a saját hangomat, érzem az agyamra telepedő ködöt, és hirtelen rájövök, hogy valamilyen kábítószert kevertek a vizembe. Ezért nem tudok normálisan gondolkodni, ezért kísértenek a múlt képei, és ezért érzek olyan erős

fájdalmat, amikor a tálentumokat akarom használni. Megpusziltam Samet. Igazából szájon kellett volna csókolnom, de aggódtam, mit szólna hozzá John. John. Johnt megcsókoltam. De jó lenne újra megcsókolni! A gyomrom ismét görcsbe rándul, amikor felidézem a pillanatot, ahogy John a vállamnál fogva maga felé fordított. Odahajolt hozzám, és az ajkunk már majdnem összeért, amikor a ház felrobbant. Az állam most is felfelé fordítom, ahogy gondolatban újra és újra lejátszom a jelenetet. Azzal a különbséggel, hogy amikor a ház felrobban, ezúttal megcsókoljuk egymást. Tökéletes csók.

– Samet? – kérdezi Purdy ügynök, ismét félbeszakítva az álmodozásomat. Jólesett emlékezni arra a csókra. – Sam Goode-ra gondolsz, ugye? Sam arca jelenik meg lelki szemeim előtt, miközben a gondolatok szédítő sebességgel kavarognak a fejemben. – Igen. Persze. Látni akarom Sam Goode-t. – Távolról hallom a saját hangomat. – 0 is közétek tartozik? Mi a száma Sam Goode-nak? Lecsukódik a szemhéjam, érzem, hogy álomba merülök. Végre van valami pozitív hatása is a kábítószernek. – Hatodik! – üvölti Purdy. –

Hatodik! Ébresztő! Még nem végeztünk! Olyan fülsértő a hangja, hogy fel akarok ülni ijedtemben, de a szíjak nem engednek. – Hatodik! Hatodik! Hol van Sam Goode? Hol van John Smith? – Megöllek – suttogom. Haragom és kiszolgáltatottságom a legjobbat hozza ki belőlem. – Megtalállak, és megöllek. – Nincs kétségem afelől, hogy meg fogod próbálni – nevet Purdy. Próbálom kiszellőztetni a fejem, és arra összpontosítani, hol vagyok. De mielőtt megtehetném, forogni kezd velem a világ, és elveszítem az eszméletemet. *** Szűk betoncellában vagyok. A helyiség berendezése egy vécécsésze,

egy betontömb rajta matraccal és egy takaró, ami túl rövid. Legalább két órája ébren vagyok, talán még hosszabb ideje. Nehezemre esik összefüggően gondolkodni. Próbálom felidézni, mi történt azóta, hogy egyedül bolyongtam a sivatagban, eljutottam a kapuhoz, majd arra tértem magamhoz, hogy megkötözve fekszem, és vallatnak. Meg kell tudnom, hol vagyok, mennyi idő telt el, és milyen információkat árultam el nekik. Nem könnyű összeszednem a gondolataimat. Amióta magamhoz tértem ebben a cellában, folyamatosan vibrál a lámpa a plafonon. Éles, lüktető fejfájás gyötör. A szám kiszáradt, és kezemet görcsölő gyomromra szorítva próbálom

felidézni az elmúlt órák legfontosabb eseményét, az ügynökkel folytatott párbeszédemet. Sikerül láthatatlanná válnom, csak hogy lássam, képes vagyok még rá, de amint megteszem, ismét rám tör a borzalmas émelygés, amit a vallatás közben is éreztem, és azonnal újra alakot öltök. Vagy a kábítószer nem távozott még a szervezetemből,– vagy valami más okozza. Behunyom a szemem, hogy néhány másodpercre megszabaduljak a villódzó fényektől. Olyan élesek, hogy nem tudom teljesen kizárni őket. Emlékszem, hogy Purdy ügynök azt mondta, kapcsolatban állnak a mogadoriakkal. Miért ülne le tárgyalni az Egyesült Államok kormánya

a mohokkal? És miért árulnák ezt el nekem? Nem tudják, hogy a mogadoriak a közös ellenségünk? Először is azt kellene kiderítenem, mennyit tud a kormány rólam, a Védőkről? Amint a mogadoriak végeznek velünk, kiirtják a Föld teljes lakosságát. Ezt talán nem tudja a kormány? Gyanítom, hogy a mogok igyekeztek ennél kedvezőbb képet festeni magukról. Egy férfi hangját hallom valahonnan a fejem fölül. Nem Purdy az, aki a fémkoporsóban vallatott. Kinyitom a szemem, és a hangszórót keresem, de semmit sem látok a megállás nélkül villódzó stroboszkópfényben. – Készülj fel a szállításra, Hatodik.

A fémajtó közepén kinyílik egy kis ablaktábla. Odatámolygok. Egy lila folyadékkal teli műanyagpohár áll egy polcon. Megborzongok a látványtól. Miért lila? Ez is tele van kábítószerrel, mint a víz, amit korábban itattak velem? – Meg kell innod a vizet ahhoz, hogy elszállítsunk. Ha nem vagy hajlandó meginni, akkor kénytelenek leszünk befecskendezni. Bármi áron. – Rohadjatok meg! – kiáltom a mennyezet felé. – Idd meg – ismétli a hang jelezve, hogy részéről lezártnak tekinti a témát. Megfogom a poharat, és a vécéhez ballagok vele. Felemelem, megdöntőm, és látványos mozdulattal kiöntöm.

Alighogy az utolsó csepp is a vécécsészében landol, kivágódik a cella ajtaja. Gumibottal és pajzzsal felfegyverzett férfiak rontanak be. Kavarogni kezd a gyomrom, ahogy próbálom felkészíteni magam a harcra, mert tudom, hogy használnom kell a tálentumokat. Nincs más választásom. És talán a villódzó fényből is előnyt kovácsolhatok. Az első rám rontó rendőrt egy gyors jobbegyenessel torkon vágom. Egy gumibot suhan el a bal oldalam mellett. Elkapom a támadó csuklóját, és megcsavarom. Hallom, ahogy reccsen. Felüvölt, és elejti a gumibotot. Most már van fegyverem. A rendőrök körbevesznek, de a

villanófényben mozdulataink úgy hatnak, mintha lassított felvételt látnék, és nehéz követni. Véletlenszerűen kiválasztom egyiküket, és a gumibottal térden vágom. Összeesik, és elsodorja a mellette állót is. A fizikai erőfeszítéstől ismét rám tör az émelygés, de nagyot nyelek, és sikerül leküzdenem. Legközelebb remélhetőleg még könnyebb lesz. Halántékon ütök valakit a bot markolatával. De közben hátulról fejbe vágnak egy tompa tárggyal, egy másik rendőr pedig elkapja a hajamat, és megrántja. Telekinézissel egymáshoz csapom őket. Mindketten a földre zuhannak, és egy-egy rúgással ártalmatlanná teszem őket. A korábban bénító rosszullét hol

eltűnik, hol újra felerősödik, de az erőm teljesen visszatért. Most már két gumibot van nálam, és hárman állnak velem szemben. Elektromos sokkoló pisztolyt húznak elő, de az apró lövedékeket megállítom a levegőben, és visszafordítom feléjük. Végül szabaddá válik az ajtó, nincs aki feltartóztasson. Amikor kilépek a cellából, nagy levegőt veszek, és láthatatlanná válók. Gyilkos fájdalom hasít belém, de képes vagyok leküzdeni. Csak addig kell kibírnom, amíg kijutok innen, és megtalálom a többieket.

HUSZONHARMADIK FEJEZET Arccal lefelé fekszem a nedves füban. Felemelem a fejem. Tenyeremet a földre támasztom, és próbálom kinyomni magam. Nyolcadik nyöszörgését hallom

a közelből. Ella szólít a nevemen, de annyira lüktet a fejem, hogy nem tudok felülni és ránézni. – Hatodik? – suttogom. – Itt vagy? – Nem látom sehol, Marina – mondja Ella. Odajön, és leül mellém. Visszarakom a fejem a fűbe, és engedélyezek magamnak még néhány másodpercnyi pihenést. Ella kifésül egy tincset az arcomból, de olyan kába vagyok, hogy alig érzem. Émelyegni kezdek, miközben továbbra is hallom Nyolcadik nyögdécselését. Ellát láthatóan nem viselte meg annyira az utazás. Soha többé nem akarok teleportálni. Körülnézek. Mindenből kettőt látok, küszködöm, hogy kitisztuljon a látásom.

A dús, zöld fűből ítélve nem ott kötöttünk ki, ahol szerettünk volna. – Ez nem Új-Mexikó, igaz? – De nem ám – suttogja Ella. Lassacskán képes vagyok megmozdulni, és Ellára pillantok. Barna szemét alig látom a sötétben, és csak akkor tudatosul bennem, hogy éjszaka van. Felnézek a csillagos égboltra. Eszembe jut a két tenger, és hogy Nyolcadik fekete polippá változott. Hirtelen beugrik az is, amit Ella közvetlenül a teleportálás előtt mondott. – Ella, csak képzelődtem, vagy tényleg azt mondtad, hogy beszéltél Hatodikkal? – Bólint. – A fejedben, ugye? Ella elfordítja a tekintetét.

– Biztos azt hiszed, hogy megőrültem. Egyre azt kérdezgetem magamtól, valóban megtörtént-e. Talán annyira akartam, hogy beképzeltem... – Megrázza a fejét, és komolyan a szemembe néz. – De nem. Nem képzelődtem. Tudom, hogy beszéltem vele. Azt mondta, egy sivatagban van. Ez azt jelenti, hogy neki sikerült eljutnia ÚjMexikóba, nem? – Ella, egyáltalán nem tartalak őrültnek. Hiszek neked, és valószínűleg igazad van – felelem. Ujjaimat lüktető halántékomra szorítom, hátha ezzel elűzöm a fájdalmat, és végre logikusan tudok gondolkodni. – Ez minden bizonnyal egy tálentum. Csak azt kell

kiderítenünk, hogyan hívtad elő, hogy meg tudjuk ismételni. Ella szeme elkerekedik. – Tényleg? Szerinted ez egy tálentum? Mi a neve? – kérdezi izgatottan. – Telepátia – szólal meg Nyolcadik a hátam mögött. Megfordulok, és fájdalomtól eltorzult arccal Nyolcadikra nézek. Egy hatalmas kőtömb alatt áll, ami két még nagyobb, függőleges kőtömbön pihen. Felülök, négykézlábra kecmergek, majd bizonytalanul felállók. Csípőre tett kézzel körbenézek. Átkozottul ismerős ez a hely. Nem jártam még itt, de ismerem képekről, tankönyvekből. Ismét Nyolcadikra pillantok.

– Tényleg itt vagyunk... – Stonehenge-ben? Igen. – A mindenit – suttogom, és lassan körbefordulok ismét, hogy alaposabban szemügyre vegyem a helyet. Ella odasétál az egyik hétméteres kőtömbhöz, és óvatosan végighúzza a kezét rajta. Megértem, hogy ösztönösen meg akarja érinteni. Elvégre ez a Stonehenge. Csatlakozom hozzá. A kövek felülete hideg és sima. Mára puszta érintésüktől úgy érzem magam, mintha legalább háromezer éves lennék. Némelyik tökéletes állapotban van, mások úgy néznek ki, mintha csak apró szilánkjai lennének egykori önmaguknak. Szótlanul járkálunk egy ideig,

közvetlen közelről nézve azt, amit a legtöbb ember csak tankönyvben lát. – Nyolcadik? Pontosan m i az a telepátia? Tudod, hogyan kell használni és hogyan tudnám irányítani? – kérdezi Ella. – A telepátia más néven gondolatátvitel. Képes vagy kommunikálni egy másik személy agyával. Gyerünk, üzenj valamit nekem! Ella tesz egy kört, és megáll Nyolcadik előtt. Behunyja a szemét. Figyelem, és közben arra gondolok, milyen fantasztikus lenne, ha Ellának valóban kifejlődött volna ez a tálentuma. A segítségével kapcsolatba léphetnénk bármelyik Védővel, függetlenül attól, hogy a világ mely pontján tartózkodik.

Néhány másodperc múlva Ella kinyitja a szemét, és Nyolcadikra néz. – Hallottál? – Nem – ingatja a fejét Nyolcadik szomorúan. – Próbálkozz tovább! Mindig idő kell ahhoz, hogy kitapasztaljuk a tálentumainkat. Ebben a telepátia sem különbözik a többitől. Ennek ellenére Elláról lerí a csalódottság. – A Ládák amúgy ott vannak – mutatja a kezével. Nyolcadik felém fordul, és közben karkörzéseket végez. – Kell egy kis idő, amíg helyrejövök ebből a legutóbbi utazásból. Vissza akarom nyerni az erőmet, mielőtt újra

megpróbálunk eljutni Új-Mexikóba. Felmászik az egyik kőtömbre. – Nem is tudom – sóhajtok fel. – Még mindig borzalmasan érzem magam. A sérüléseket könnyedén el tudom viselni, meg tudom gyógyítani, de ez a teleportálás teljesen kikészít, s nincs eszközöm az effajta rosszullét ellen. Nem tudom, képes vagyok-e rá még egyszer. És mi a garancia arra, hogy nem a tengerfenéken kötünk ki újra? Úgy tűnik, Hatodik bajban van, mi meg közben ugrabugrálunk egyik helyről a másikra. Lehet, hogy sosem jutunk el ÚjMexikóba! – Tudom, tudom – válaszolja Nyolcadik. Leugrik a kőről, és leporolja a nadrágját. – Tudom, hogy nem egészen

úgy sült el, ahogy terveztük. De akkor is jobb valamit csinálni, mint ölbe tett kézzel ülni. És jelen pillanatban semmi mást nem tehetünk, mint addig próbálkozunk, míg el nem jutunk, ahová akarunk. Együtt kell maradnunk, és hamarosan megtaláljuk Hatodikat. – Nem tudom, honnan meríti a nyugalmát és a magabiztosságát. Ella bukkan elő az egyik kőoszlop mögül. – Léteznek más módszerek is arra, hogy eljussunk egyik helyről a másikra – mondom. – Mi lenne, ha keresnénk egy repülőteret, és felülnénk egy gépre? Nyolcadik megvakarja az állát, és gondolataiba mélyedve járkálni kezd.

Követem az őskori építmény közepére. – Ha Hatodik tényleg bajba került, akkor a repülőgép nem jelent megoldást. Napokig tartana, mire eljutnánk hozzá. – Egy másodpercre elhallgat, és felém fordul. – Ráadásul láttam magunkat, amint megtaláljuk. Kérdő pillantást vetek rá, de csak elvigyorodik, és megvonja a vállát. Ezzel meg mit akart mondani? – Látomásod volt, Nyolcadik? Mit láttál? Kit láttál még benne? Ismét vállat von. – Ennél többet nem nagyon tudok mondani. Egyszerűen csak látom. Vagy inkább érzem. Azt hiszem, ez egy tálentum, amit még nem sikerült megfejtenem. Leginkább ahhoz tudom

hasonlítani, amit hatodik érzéknek neveznek. – Innen tudtad azt is, hogy Indiába megyünk? – kérdezem. – Igen – bólint. – Nem tudom irányítani. Néha csak úgy bevillannak képek. Továbbsétálunk a hatalmas kőtömbök között. Meglátom Ellát, ahogy magában ül az egyik sziklának támaszkodva. Amikor odaérünk hozzá, felnéz, és így szól: – Próbálok kapcsolatba lépni Hatodikkal, de nem történik semmi. Talán tényleg csak képzelődtem. Letérdelek mellé, és átkarolom a vállát.

– A tálentumoknak idő kell, Ella. Az enyémek először mindig akkor jelentek meg, amikor dühös voltam, vagy veszélybe kerültem. Mindig olyankor bukkannak fel, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk, amikor megmenthetik az életünket. A víz alatt légzés képessége akkor jelent meg, amikor majdnem megfulladtam. Az is lehet, hogy a teleportálás megviselt, és kell egy kis idő, míg újra működésbe lép. – Bátorítóan megszorítom a vállát. – Ez így van – szólal meg Nyolcadik. – Akkor teleportáltam először, amikor a Cépanomat majdnem elütötte egy taxi. De hirtelen

megjelentem mellette. – Csettint egyet az ujjával. – Csak így tudtam időben elrántani a kocsi elől. – Annyira hiányzik Crayton – szipogja Ella. – Mindig segített az ilyen dolgokban. Mi van, ha sosem lesz belőlem igazi Védő? Néha azt kívánom, bárcsak ne választottak volna ki a Bölcsek. – Elcsuklik a hangja. Szemmel láthatóan teljesen elcsüggedt. – Ella. – Nyolcadik közelebb lép hozzá. – Ella, nézz rám! Nem szabad ilyeneket gondolnod. Nagyon örülünk, hogy velünk vagy. Szükségünk van rád. Ha nem lennél itt, akkor megkeresnénk. Pontosan ott vagy, ahol lenned kell. Ugye, Marina? – Ella, emlékszel, mit mondogattunk

az árvaházban? Egy csapat vagyunk. Ez nem csak egy üres frázis. Vigyázunk egymásra. – Miközben beszélek, rájövök, hogy viszolygásom a teleportálástól önző dolog. Ez az egyetlen reményünk arra, hogy megtaláljuk a többieket, ha eljutunk ÚjMexikóba. Ennek pedig a teleportálás a leggyorsabb és legbiztonságosabb módja, még akkor is, ha közben néhány alkalommal rossz helyen kötünk ki. Nem fogom hagyni, hogy a saját félelmem bárkit is veszélybe sodorjon. Ha egyikünk gyenge, a többieknek még erősebbnek kell lenniük. Újra megszorítom a vállát. – Eljutunk ÚjMexikóba, megkeressük Hatodikat, és

folytatjuk a harcot. Ella szótlanul bólint. Mindnyájan a gondolatainkba merülünk. Időre van szükségem, hogy kitisztuljon a fejem, és mind mentálisan, mind fizikálisán megerősödjek, mielőtt továbbindulunk. Ez a hely olyan csöndes és békés, tökéletes helyszín a gondolkodáshoz. Nagyjából egy órányi járkálás után visszatérek a kör közepére, és azt látom, hogy Nyolcadik éppen egy kőtömböt emel a levegőbe. – Mit művelsz? – kiáltok rá. – Elfelejtetted, hol vagyunk? Ez egy ősi, szent, történelmi műemlék! Nem rakosgathatod azokat a köveket csak úgy! Tedd vissza oda, ahol voltak! Mielőtt megmozdulhatna,

telekinézissel visszahelyezem őket magam. Lehet, hogy a Stonehenge nem az én népem történelmi emléke, de valakié igen, és több tiszteletet érdemel, mint amennyit Nyolcadik mutat iránta jelen pillanatban. Ugyanolyan állapotban akarom itt hagyni ezt a helyet, ahogy találtuk. Nyolcadik meglepetten néz rám indulatos kirohanásomat hallva. – A loralitot keresem. Tudom, hogy itt van valahol félig elásva valamelyik kő alatt. Meg kell találnunk, ha tovább akarunk állni – magyarázza. – Jó, csak ügyelj rá, hogy mindent pontosan ugyanoda tegyél vissza, ahonnan elvetted – morgom. –

Stonehenge az egyik leghíresebb hely a Földön. Ne tegyük tönkre. – Elegem van már abból, hogy mindenhol csak romokat hagyunk magunk után. Nyolcadik felemeli az egyik sziklát, majd végtelenül óvatosan visszateszi a helyére. – Azt azért megjegyezném, hogy a Stonehenge elsősorban a lorinoknak köszönhető. Reynolds mondta, hogy a Földön elesett harcosok síremlékének szánták. – Igazán? – kérdezi Ella, és kíváncsian körülnéz. – Ez egy temető? – Legalábbis az volt – mondja Nyolcadik, és megpaskolja az egyik hatalmas kőtömböt. – Évezredeken át. Aztán az emberek kezdtek

kíváncsiskodni meg kutatásokat végezni. Imádják a kutatásokat. Mindenre választ akarnak kapni még akkor is, ha egyáltalán nincsenek válaszok. Mindegy. Ne félj, tiszteletben tartom ezeket a köveket. – Olyan óvatosan folytatja a sziklatömbök emelgetését, mintha virágágyásban lépkedne. – Hadd segítsek. – Elindulok körbe, és én is emelgetni kezdem a hatalmas kőtömböket, majd visszaengedem őket pontosan ugyanoda, ahol előtte voltak. Hirtelen kiabálást hallok a távolból. Kinézek az egyik kő mögül, és két egyenruhás férfit látok az emlékmű felé rohanni. Zseblámpájuk fénye összevissza ugrál a sötétben. Ellával lebukunk a

legközelebbi sziklaegyüttes mögé. – Csss – suttogom. – Maradjunk rejtve. Látjuk, ahogy a fénycsóvákkal a földet pásztázzák, és amikor valamelyik túl közel kerül hozzánk, még időben átmegyünk egy másik kő mögé. – Pedig esküszöm, hallottam valamit – mondja az alacsonyabbik a két őr közül. – Gyerekhangokat. – Oké, de akkor hol vannak? – kérdezi a másik körülnézve. Hitetlenkedés csendül ki a hangjából. Egy pillanatra mindketten elhallgatnak. Kikukucskálok a kő mögül, és látom a magasabbik bosszús arcát, amiért betolakodóknak semmi nyoma. Aztán megakad valamin a szeme, de nem

látom, mi az. Vajon mit találhatott? – Bill! Gyere ide! Ezt nézd meg! Szerinted hogy kerülhettek ide? – Ejha! Nem tudom. De este még biztosan nem voltak itt – feleli a másik. Ijedtemben majdnem kiugrók a bőrömből, amikor Nyolcadik materializálódik mellettem. – Megtalálták a Ládákat – suttogja. – Ártalmatlanná teszem őket, oké? Meg kell találnunk a loralitot, hogy eltűnhessünk innen, és addig nincs rá esélyünk, amíg itt vannak. Azt pedig nem hagyom, hogy elvigyék a Ládákat. – Komor a hangja. Már nyitom a számat, hogy nemet mondjak, amikor zúgni kezd az agyam.

Némi sistergés után Ella hangja szólal meg a fejemben: Majd én elterelem a figyelmüket, amíg ti megkeresitek a loralitot. Döbbenten, elkerekedett szemmel meredek rá. Ella megszorítja a kezemet, és azt súgja: – Majd én elterelem... – Hallottam – szakítom félbe. – Hallottalak a fejemben! Szélesen elmosolyodik. – Éreztem, hogy ezúttal működik. De jó! Sikerült! – suttogja izgatottan. – Hé, csöndesebben – szól ránk Nyolcadik. – Kitaláltatok valamit? – Nekem van egy ötletem – válaszolja Ella. Hatévessé zsugorodik, kiszalad a körbe állított kőtömbök közül,

majd elindul a két férfi felé. Előveszi a leghitelesebb kislányhangját, és kiáltozni kezd: – Apa! Apa! Hol vagy? – Hahó? – kiált vissza az egyik őr. – Ki van ott? Nyolcadik elteleportál mellőlem, miközben Ellát figyelem. Mozdulatlanul áll, kezével eltakarja a szemét a zseblámpák fénye elől. Született színésznő. Abszolút hihetően alakítja a rémült, elveszett kislányt. – Az apukámat keresem. Nem láttad? – Mit keresel itt éjnek idején, kislány? Hol vannak a szüleid? Tudod, mennyi az idő? Ahogy elindulnak felé, Ellából kitör a zokogás, mire mindketten

megtorpannak. – Nyugodj meg, semmi baj, nem kell sírni – vigasztalja a magasabbik őr. Ella még jobban megnyitja a könnycsatornáit, és jó hangosan azt mondja: – Ne nyúlj hozzám! – Hé, nyugi, senki nem akar hozzád nyúlni – szólal meg a másik. Zavartan egymásra néznek. Egyikük sem tudja, mitévő legyen. – Psszt, Marina – suttogja Nyolcadik. A hátam mögött áll, hóna alatt az egyik Ládával. – Meg kell találnunk a loralitot. Igyekezz! Ella nem tudja órákig lekötni őket! Beszaladunk a kör közepére. Nyolcadikkal nekiállunk minden követ

megmozgatni, amilyen gyorsan csak tudunk. Már nem sok van hátra, amikor halljuk, hogy a két őr felénk közeledik, nyomukban a még mindig szipogó Ellával. – Oké, azt hiszem, itt az ideje egy újabb elterelő akciónak – szólal meg Nyolcadik, azzal ismét eltűnik. A külső kőgyűrű mellett bukkan fel, két kezét az egyik függőlegesen álló kőtömbre helyezi, és nagy erővel meglöki. Földbe gyökerezett lábbal bámulom, szólni sem tudok a döbbenettől. A hatalmas kő meginog, majd lassan hátrabillen, a tetejéről pedig leesik a vízszintes sziklatömb. – Segítség! Segítség! – kiáltja el

magát Nyolcadik. – Dőlnek a kövek! Stonehenge összeomlik! Kinyírom ezt a hülyét! Ökölbe szorul a kezem, és csak akkor veszem észre, hogy egy kavicsot szorongatok benne. Lehajolok, és óvatosan visszarakom a helyére, mintha ezzel bármit is javítanék a helyzeten. Az őrök futva indulnak Nyolcadik hangja felé, és amikor zseblámpáik fénye megvilágítja a boruló köveket, pánikba esnek. Az alacsonyabbik két függőleges kőtömbhöz szalad, de már túl késő. Összekoccannak, és együtt eldőlnek. A vízszintes kő, amit tartottak, jókora puffanással zuhan a földre. Tátott szájjal bámulom, ahogy a sziklák oldalra dőlnek, és egyenként felborul az

építmény összes darabja, mint a dominók. – Vészhelyzet! Vészhelyzet! – üvölti a magasabbik őr a walkie-talkie-jába, aztán a földre dobja. Átkarolja az egyik hatalmas kőtömböt, amelyik még áll, és próbálja megóvni attól, hogy eldőljön a többivel együtt. De hiába erőlködik. A sziklatömbök megállíthatatlanul borulnak egymásra. Nyolcadik jelenik meg újra mellettem, gyorsan felemel két kisebb követ, és az egyik alól végre kék fény ragyog fel. – Megtaláltam! Ide! – suttogja izgatottan. Örülök, hogy megvan a loralit, de túlságosan felzaklat

Stonehenge romba döntése ahhoz, hogy igazán belelkesedjek. Nem bírom elhinni, hogy képes volt ezt megtenni. Legszívesebben felpofoznám. Ella szalad el mellettem, én pedig gyorsan átbújok az egyik még sértetlen kőkapu alatt, és telekinézissel igyekszem lelassítani a kőtömbök mozgását. A magasabbik őr nekiveti a hátát a sorban következő kőnek, társa pedig csatlakozik hozzá. Akaraterőmmel megragadom a követ, és erősen tartom. Amikor rázuhan a mellette álló szikla, nem engedem, hogy felbillenjen. A két őr kicsusszan a kő alól, elterülnek a fűben, és elámulnak saját erejüktől. Azután megfordítom a dominó-effektust, és visszaállítom a kőtömböket eredeti

pozíciójukba. Megmaradt erőmmel lassan felemelem a földre zuhant vízszintes tömböket, és visszahelyezem a függőleges kövek tetejére. Az őrök leesett állal bámulják a jelenséget. Sokkos állapotba kerülnek, arra sem képesek, hogy válaszoljanak a walkie-talkie-jukból sistergő gondterhelt hangokra. – Marina – suttogja Ella. – Marina, indulnunk kell. Most rögtön. Gyere! Visszamegyek a kör közepére, megkönnyebbülten, hogy sikerült mindent visszarendeznem. Nyolcadikhoz csörtetek, és kikapom a Ládámat a kezéből. Még mindig olyan dühös vagyok, hogy rá sem bírok nézni,

de muszáj megfognom a kezét. Ella veszi át Nyolcadik Ládáját, másik kezével pedig a fiúba kapaszkodik. Megállunk a kék loralit fölött. Az utolsó, ami elhatol a tudatomig, mielőtt magába szippantana a sötétség, a magasabbik őr megtört hangja, amint beleszól a walkie-talkiejába: – Téves riasztás.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Egy sor öltözöszekrény mögött rejtözöm el egy sötét folyosón, amíg ismét láthatóvá válók. A tálentumaim használatából eredő fájdalom annyira intenzív, hogy összegömbölyödöm, és a két gumibotot a bordáimhoz szorítom, hogy enyhítsek a kínon. Verejtékben úszó homlokomat a hűs betonfalnak nyomom, és reménykedem, hogy minél előbb enyhül a fájdalom. Attól tartok, körbekörbe járok. Eddig mindössze egy üres hangárt és sok elektronikusan lezárt ajtót találtam. Emlékszem, hogy Sam és John kiszabadításakor rá kellett jönnöm: a telekinézis az elektromossággal szemben hatástalan. John, Sam, Marina és a többiek járnak a fejemben. Remélem, jól

vannak, vagy legalábbis nincsenek olyan fájdalmaik, mint nekem. Lelki szemeim előtt látom Johnt és Samet, amint a megbeszélt helyen várnak rám. Néhány nap múlva esedékes a találkozó. Mit fognak gondolni, ha nem megyek el? Annyira zavart és rémült vagyok, hogy alig kapok levegőt. Tudom, ezek a gondolatok nem segítenek, ezért inkább próbálok arra koncentrálni, hogy a pokolba juthatnék ki innen. Mintegy végszóra felharsan a vészjelző sziréna. A fejem fölötti hangszóró fáradhatatlan vijjogásba kezd. Tudom, mit jelent ez, és azt is tudom, hogy össze kell szednem magam. Méghozzá gyorsan. Mindenki engem keres. Felfegyverzett katonák

száguldanak végig a folyosókon nyitott tetejű kis kocsikon. Minden alkalommal, amikor elhúz mellettem egy ilyen autó, kísértést érzek, hogy kihajítsam belőle az embereket, beüljek, és beletapossak a gázba. De tudom, valószínűleg nem jutnék messzire, és elveszíteném azt az előnyt, amivel most rendelkezem. Nem tudják, hol vagyok. Felhagytam a próbálkozással, hogy kapcsolatba lépjek Ellával. Nyilvánvalóan csak képzelődtem. Magamra maradtam. Ahelyett, hogy magamban beszélnék, keresnem kell valamit, amivel kirobbanthatok a helyéből egy ajtót, és kijuthatok innen. Valami azt súgja, hogy a föld alatt vagyunk. Bárcsak tudnám, milyen

mélyen! Kigyulladnak a lámpák a folyosón. Már korábban megfigyeltem, hogy mozgásérzékelő hozza működésbe őket. A következő pillanatban már hallom is a felém közeledő jármű hangját. Kezemet a hasamra szorítom, láthatatlanná válók, és azonnal összegörnyedek a rám törő fájdalomtól. Néma könnyek csorognak az arcomon. Nagy nehezen felegyenesedem, és a falnak támaszkodva figyelem a felém guruló kocsit. Három katona ül benne. Amikor közvetlenül mellém ér, az egyik gumibottal orrba vágom a sofőrt. Jaj, hogy ezek a fejsérülések mennyire véreznek! Orra, szája, homloka – megannyi vörös gejzír. A sofőr ijedtében

beletapos a gázba, és egyenesen a falnak hajt. A pasas azonnal elveszíti az eszméletét, a két másik katona pedig azonnal kiugrik a kocsiból. Megvizsgálják a társuk arcát, és mivel elképzelésük sincs, mi okozhatta a sérülést, a walkie-talkie-jükért nyúlnak. De számítok a mozdulatra, ezért a hozzám közelebb álló férfi fejét nekicsapom a motorháztetőnek, és kirúgom alóla a lábát. A harmadik katona odajön megnézni, mi történt, mire az ő fejét is a motorháztetőhöz csapom. Azután elveszem egyikük jelvényét, és futásnak eredek. Ki kell találnom, merre menjek innen, méghozzá minél gyorsabban. Már nem sokáig tudok láthatatlan maradni.

A jelvényt lecsippantva átjutok egy elektromos ajtón, és egy új folyosó kígyózik előttem – teljesen más, mint az eddigiek. Olyan erős fájdalom gyötör, hogy muszáj láthatóvá változnom, és azonnal érzem is a megkönnyebbülést. Körülnézek, próbálom kideríteni, hová kerültem. Ez a folyosó szélesebb, mint az eddigiek, a boltíves mennyezetet pedig homokkőből vájták ki. Két vastag sárga cső fut végig a mennyezeten, mellettük petyhüdt elektromos vezetékek. A folyosó elkanyarodik, ezért megállók, és bekukkantok a sarok mögé. Senkit nem látok, ezért hátamat a falnak vetve továbbosonok. Piros ajtóhoz érek, amelyen a következő felirat látható: VIGYÁZAT!

VESZÉLYES

TERÜLET

BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL. EGYE SIKLÓ.

Próbálom telekinézissel kinyitni az ajtót, de hiába birkózom meg a fájdalommal, ezt is elektromos zár védi. Előveszem a jelvényt, hogy azzal is tegyek egy próbát, amikor gyorsan közeledő lépteket hallok a hátam mögül. Ismét láthatatlanná változom, de olyan gyilkos fájdalom rántja görcsbe a gyomromat, hogy összeesem. Képtelen vagyok még egyszer végigcsinálni, egyszerűen nem megy. Valaki azt kiáltja: – Mintha innen hallottam volna valamit! Kihasználva láthatatlanságom utolsó másodperceit, a földön fekve elkapom az egyik őr bokáját, ahogy elszalad

mellettem. Arccal előre a padlóra zuhan, így van időm elhúzni a lopott jelvényt az elektronikus érzékelő előtt. Az ajtó kinyílik, én pedig besurranok. Rácsos fémperonon állok, magasan három sínpár fölött, melyek eltűnnek egy kör alakú alagútban. A peronhoz legközelebbi sínen egy három kocsiból álló üres szerelvény vesztegel, oldalán az Egyesült Államok kormányának különböző jelvényei. Az ajtó mögül behallatszik az imént ártalmatlanná tett őr kiabálása, amint a helyszínre érkező férfiak csoportjának beszámol a történtekről. Leszaladok egy keskeny lépcsőn, beugróm a szerelvény nyitott ajtaján, és meghúzom az első kezem ügyébe kerülő kart.

Hátrabicsaklik a fejem, ahogy a villanyvonat rakétaként lő ki az állomásról. A kör alakú alagútban piros lámpák és hosszú árnyékok elmosódott foltja mellett száguldók el, és r kétszer is lassítás nélkül suhanok tovább egy-egy rácsos peron alatt. A sínpár hirtelen lejteni kezd, majd élesen jobbra fordul, és a következő pillanatban már egy hosszú, vízzel teli csatorna fölött haladok. Abban reménykedem, hogy kijutok a sivatagba. A vonat azonban lelassít, majd megáll egy újabb peron alatt. Nyilván vannak ellenőrző pontok, ahol automatikusan lefékez. Kinyílnak az ajtók, én pedig felszaladok a lépcsőn. Ismét láthatóvá változom, és igyekszem

kiélvezni a gyomorgörcs-mentes perceket, mert tudom, hogy nem sokáig maradhatok így. A tálentumaim nélkül esélyem sincs kijutni innen. Veszek egy mély lélegzetet, és óvatosan megpróbálom kinyitni az ajtót a lépcső tetején. Nincs bezárva. Lassan résnyire nyitom, és meglesem, mi van a túloldalon. De mielőtt felmérhetném a terepet, az ajtó ki vágódik, és nagy erővel a vállamnak csapódik. Egy őrrel állok szemtől szembe, vállán ismerős fegyver lóg – egy mogadori puska. Amint a férfi érte nyúl, a puska viliódzva életre kel. De mielőtt meghúzhatná a ravaszt, rávetem magam, és kőfalnak lököm. Az őr előrelendül, és megpróbálja elkapni a derekamat vastag

karjával. Kitérek az útjából, és egy gyors mozdulattal kihúzom alóla a lábát. Koponyája rémisztő reccsenéssel ütődik a padló kövezetének. Megborzongok, de nincs időm hosszasan töprengeni. Gyorsan berángatom a testét az ajtó mögé, aztán rázárom. Felkapom a puskát, és futásnak eredek. Körülnézek, próbálom összeszedni magam. Hatalmas, sima felületű oszlopok tartják a kanyargós folyosó mennyezetét. Jobbról-balról kerülgetem őket, és közben a fülemet hegyezem, nem hallom-e újabb őrök közeledését. Gondolataim vadul kergetik egymást, értelmezik a látottakat, próbálják összeilleszteni a kirakós darabkáit.

Először is: miért volt annál a katonánál mogadori puska? Egy foglyul ejtett mogtól vette el? Vagy a mogok fegyverekkel látják el a kormányt? A folyosó kettéválik. Lelassítok. El kell döntenem, melyik irányba megyek tovább. Semmit nem látok, ami segíthetne a választásban, ezért felidézem a legutóbbi alkalmat, amikor ehhez hasonló keresztúthoz értem. A Himalájában történt. Alaposan meg is lepte Sarma parancsnokot. Balra indulok. Az első ajtó, amely mellett elhaladok, csupa üveg. Fehérköpenyes, szájmaszkot viselő tudósokat látok mögötte, amint egy magas, zöld növényekkel teli kertben sürgölődnek. A

mennyezetről nagy teljesítményű lámpák százai lógnak le. Sötét kosztümös, vörös hajú nő lép be egy másik ajtón, és az egyik fehérköpenyes pasashoz lép. A nő jobb karja fel van kötve, és az arcán is ragtapasz éktelenkedik. Szótlanul figyeli, ahogy a tudós egy fiolából valamilyen folyadékot önt néhány zöld palántára. Döbbenten látom, hogy a növények azonnal vagy egy métert nőnek, bimbójuk szétnyílik, és fehér kacsok kígyóznak minden irányba, sűrű boltozatot alakítva ki a fejük fölött. A tudós feljegyez valamit a csiptetős noteszába, aztán felnéz, hogy mondjon valamit a nőnek. Nincs időm félreugrani, ezért találkozik

a tekintetünk az üvegajtón keresztül. Lassan felemelem a mog puskát, és megrázom a fejem. Azt remélem, hogy a férfi inkább tudósnak tartja magát, mint katonának, és ki akar maradni a vérontásból. Nincs ekkora mázlim. A zsebébe csúsztatja a kezét. A francba! Megnyom valamit. Zajt hallok a fejem fölül. A következő pillanatban majdnem agyonüt egy vastag fémlap, ami az üvegajtó elé zuhan, hogy megvédje. Szirénák vijjognak, és tudom, hogy az egész területet lezárják. Nem hagyhatom, hogy elkapjanak. Nagy levegőt veszek, hogy felkészüljek a fájdalomra, és láthatatlanná válók. Éppen időben. Katonák rontanak be a folyosóra, és egészen a falhoz kell

lapulnom, nehogy átgázoljanak rajtam. De a fájdalmat és a rosszullétet ezúttal hiába várom. Bármilyen kábítószert pumpáltak is belém, úgy látszik, elmúlt a hatása. Hatalmas megkönnyebbülést érzek, de nincs időm kiélvezni. Jobbra tőlem nyílik egy ajtó. Gondolkodás nélkül beugróm rajta, és keskeny, fehér folyosón találom magam, amelyet további ajtók szegélyeznek. A folyosó közepén éppen egy katona hátrál ki az egyik ajtó mögül. – Most már tényleg kuss legyen – kiabál be a helyiségbe. – És ideje lenne enned is valamit. Becsukja az ajtót, és megfordul. De mielőtt még egy lépést tehetne, mellette

termek, és egy jobbhoroggal állcsúcson vágom. Leakasztom a kulcscsomót az övéről, és kapkodva próbálgatom egyiket a másik után annak az ajtónak a zárjába, amit éppen most csukott be. Végül megtalálom azt, amelyik beleillik. Úgy okoskodom, hogy akivel beszélt, az nyilván nem a barátja volt, márpedig jelen pillanatban nagy hasznát venném egy szövetségesnek. Benyitok az ajtón, készen arra, hogy új barátra tegyek szert. A döbbenettől elakad a lélegzetem. Nem tudom, mire számítottam, de az biztos, hogy nem arra a sarokban kuporgó lányra, akit megpillantok. Piszkos, ápolatlan, a csuklóján pedig vastag csíkok vöröslenek, de így is azonnal felismerem. Sarah Hart. John

barátnője, aki feladta Johnt a rendőrségnek azon az éjszakán, amikor visszamentünk Paradise-ba. Remegve feláll, két kezével a falnak támaszkodva, nehogy elessen. A szemében ülő, rettegés azt sugallja, hogy csupa rossz dolog történik vele, amikor ez az ajtó kinyílik. Egyelőre nem változom vissza láthatóvá, előbb bevonszolom az eszméletlen katona testét a folyosóról. Ha ott hagynám, azzal csak felhívnám magunkra a figyelmet, és nincs szükségem társaságra. Az egyik sarokban rejtem el, remélve, hogy így nem kerül bele a cellában felszerelt kamerák látószögébe. Becsukom az ajtót. – Sarah – szólalok meg halkan.

A lány megpördül, a hangom felé fordul, de láthatóan össze van zavarodva. – Ki az? Hol vagy? – Hatodik vagyok – suttogom. Sarah a szájához kapja a kezét. – Hatodik? Hol vagy? Hol van John? – kérdezi remegő hangon. Még mindig suttogok, nem akarom, hogy más is meghallja, amit mondok. – Láthatatlan vagyok. Ülj vissza, és tegyél úgy, mintha itt se lennék. Hajtsd le a fejed, és akkor tudunk beszélni. Gondolom, be vagy kamerázva. Sarah visszakuporodik a sarokba, és felhúzza a térdét a mellkasához. Lehajtja a fejét, haja előrehullik, és teljesen

eltakarja az arcát. Odalépek hozzá, és leülök mellé a földre. – Hol van John? – suttogja. – Hol van John? – Nem tudok uralkodni a haragomon. – Hagyjuk most Johnt, Sarah. Neked jobban kellene tudnod, hol van; azok után, hogy feladtad, nem igaz? Miattad került börtönbe. Ahonnan aztán én szabadítottam ki. Engem inkább az érdekel, te mit keresel itt? – Idehoztak – feleli remegő hangon. – Kik hoztak ide? Sarah válla megrázkódik, és halkan sírni kezd. – Az FBI. Egyre azt kérdezgetik tőlem, hol van John, én pedig mindig azt felelem, hogy nem tudom. El kell

árulnod, hol van. Ha nem mondom meg nekik, megölnek mindenkit, akit ismerek! – Kétségbeesés csendül ki a hangjából. Nem mondhatnám, hogy túlzottan együtt érzek vele. – Ez történik, ha az ember átáll egyik oldalról a másikra, Sarah. Tudtad, John mit érez irántad; tudtad, hogy megbízik benned. Mégis elárultad ezeknek az embereknek. Most ők árulnak el téged. Halljam, mit mondtál nekik Johnról! – Fogalmam sincs, miről beszélsz – válaszolja Sarah, és kitör belőle a zokogás. Nem tehetek róla, megszakad a szívem, ahogy ránézek. Mit tettek vele? Hosszú haja az arcába hullik. Kicsinek és sebezhetőnek látszik. Érzem, hogy a

haragom elpárolog. Megérintem a hátát. – Ne haragudj – suttogom. Elakad a lélegzete az érintésemtől, és a hangom irányába kapja a fejét. Kék szeme véreresen mered rám. Egy pillanatra láthatóvá válók a kedvéért, megmutatom neki a mog puskát a kezemben, aztán újra el tűnök. Remélem, sikerül erőt merítenie a látványból az előttünk álló feladathoz. Halovány mosoly suhan át Sarah arcán, majd ismét a térdére hajtja a fejét. Felsóhajt, vesz egy nagy levegőt, és most már jóval magabiztosabb a hangja, amikor megszólal: – Örülök, hogy látlak. Tudod, hol vagyunk? – Azt hiszem, Új-Mexikóban egy

föld alatti támaszponton. Mióta tartanak fogva? – Fogalmam sincs – feleli, és letöröl egy könnycseppet a lábáról. Felállók, és az ajtóra szorítom a fülemet. Nem hallok semmit. Tudom, hogy értékes perceket vesztegetek el vele, de akkor is muszáj megkérdeznem. – Nem értem, Sarah. Miért adtad fel Johnt? Szerelmes beléd. Azt hittem, te is szereted. Megrándul, mintha felpofoztam volna. A hangja remeg, de egyenesen a szemembe néz, miközben válaszol. – Komolyan mondom, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz, Hatodik.

Be kell hunynom a szememet, és vennem kell néhány mély lélegzetet, hogy visszafojtsam feltörő dühömet. – Arról az éjszakáról beszélek, amikor elment hozzád, hogy bebizonyítsa, mennyire szeret. Emlékszel? Hajnali kettőkor megrezzent a telefonod, a rendőrség pedig két perc múlva megérkezett. Erről beszélek. Összetörted John szívét azzal, hogy feladtad. Felemeli a fejét, hogy válaszoljon, de rápisszegek, hogy maradjon úgy, ahogy volt. Visszahajtja a fejét a térdére, és színtelen hangon így szól: – Nem akartam feladni, de nem volt

választásom. Kérlek. Hol van John? Beszélnem kell vele. – Én is szeretnék vele beszélni. És nem csak vele, a többiekkel is! De előbb ki kell találnunk, hogyan jutunk ki innen – mondom sürgető hangon. Sarah megtörten válaszol. – Innen nincs kiút. Hacsak nem akarsz megküzdeni több ezer mogadorival. – Tessék? – Visszalépek mellé. Miről beszél? Ez egy amerikai támaszpont, nem valami mog bázis. – Láttad őket? A mogokat? Itt vannak? Sarah üveges tekintettel néz rám. Már nem ugyanaz a lány, akivel Paradise-ban találkoztam, akibe John szerelmes lett, és akiért bármire

hajlandó lett volna. Bele se merek gondolni, mit művelhetett vele az FBI és a mogok. – Igen. Nap mint nap látom őket. Úgy érzem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Magam is sejtettem, hogy így van, de egészen más biztosan tudni. – A lényeg, hogy itt vagyok – jelentem ki határozottan, hátha ebből sikerül erőt merítenie valamelyikünknek. – ígérem, hogy a következő mognak, aki felbukkan, szétrúgom a seggét. Sarah halkan felnevet. Most először látom enyhülni benne a feszültséget, mióta beléptem a cellájába. – Jól hangzik, Hatodik. Elárulnád, hol van John? Jól van? Találkozhatok

vele? Tudom, hogy aggódik Negyedikért, de kezd fölbosszantani az állandó kérdezősködésével. – Hogy őszinte legyek, egy ideje nem találkoztam vele. Különváltunk. Sammel és Bernie Kosarral elindultak visszaszerezni a Ládáját, én pedig Spanyolországba utaztam, hogy felkutassak egy másik Védőt. Úgy volt, hogy három nap múlva találkozunk, de most nem sok esélyt látok rá. – Hol? Hová beszéltétek meg a találkozót? Tudnom kell. Belehalok, ha nem tudom, hol van. – Jelen pillanatban nem érdekes, hol kellene találkoznunk, mert nem leszek ott – csattanok fel. – Most inkább arra kell

koncentrálnunk, hogyan jussunk ki innen. Sarah összerezzen dühös kitörésem hallatán. De nem adja föl. – Hol vannak a többiek? Hol van Ötödik? – kérdezi. Nem reagálok – úgysem figyel arra, amit mondok. Visszamegyek az ajtóhoz, és ismét hallgatózom egy sort. Lépteket hallok – egyértelműen több emberét –, amint közelednek a folyosón. Végiggondolom a lehetőségeket. Becsalogathatom őket a cellába, vagy elbánhatok velük ott, ahol vannak. Akárhogy is, ártalmatlanná kell tennem őket, aztán Sarah-t is láthatatlanná változtatva megkeresni a kijáratot. Sarah feláll.

– Mi van Hetedikkel, Nyolcadikkal és Kilencedikkel? Ok hol bujkálnak? Együtt vannak? Ha nem marad csöndben, elkapnak minket, vagy annál is rosszabbul járunk. – Psszt, Sarah! – próbálom leinteni. – Hagyd abba! Elég! Ismét az ajtóhoz szorítom a fülemet, és azonnal tudom, hogy valami nem stimmel. Mintha tele lenne a folyosó emberekkel. Csapdába estünk. Megfordulok, hogy elmondjam Sarahnak, de úgy néz ki, mint aki éppen rohamot kapott. Kővé dermedve bámulom, ahogy a teste jobbra-balra vonaglik a cella padlóján. – Sarah! – Láthatóvá változom, és

gyorsan odaugrom hozzá, nehogy a fejét nekicsapja a betonpadlónak. Bedrogozták volna? Sarah teste olyan gyors rázkódásba kezd, hogy elmosódnak a körvonalai. Tehetetlenül figyelem, amint egy összefüggő fehér vonal jelenik meg a teste körül. Kinyújtom a kezem, hogy megérintsem, de mielőtt hozzáérhetnék, a fehér vonal feketévé változik. Minden erőmmel Sarah-ra összpontosítok, telekinézissel próbálom megállítani a remegését, de amint hozzákezdek, lüktetni kezd az agyam, mintha sötét energia áramlana a koponyámba. Hanyatt esem, két kézzel szorítom lüktető fejemet, a szememet pedig szorosan behunyom. Amikor ismét kinyitom, alig

akarom elhinni, amit látok. Sarah Hart növekedni kezd, két méternél is magasabb lesz, a bőre pedig besötétedik. Szőke haját rövid fekete sörte váltja fel. Arca egy démoni szörnyeteg vonásait ölti magára. Lila heg jelenik meg vastag nyakán, majd lassan megnyúlik, míg eléri a torkát. Amikor a sebhely végre abbahagyja a növekedést, ragyogni kezd. Sarah a szemem láttára változik át Setrákus Rává? Sosem láttam még, de éppen eleget hallottam róla ahhoz, hogy legyen fogalmam, mivel – vagy kivel – állok szemben. Kivágódik az ajtó, és kék fény vakít el. A kővetkező pillanatban mog katonák tucatjai tódulnak be a cellába puskával a

kezükben. Próbálok láthatatlanná válni, de nem történik semmi. Nincs időm azon tűnődni, miért. Felkapom a fegyvert, amit Sarah mellé tettem a földre, felugróm, és tüzet nyitok az egyik mogra. Porrá hamvadva rogy a lábam elé. Tovább tüzelek, megölök még két másikat, de ahogy oldalra fordulok, hogy újabb áldozatot keressek, valaki hátraránt az amulettemnél fogva, majdnem megfulladok. Csak éppen annyira tudom elfordítani a fejem, hogy lássam, a szörnyeteg az, aki néhány perce még Sarah volt. Maga felé fordít, másik mancsával kikapja a puskát a kezemből, majd egészen közel ránt az arcához. Most látom csak, hogy sötét

bőre tele van apró sebekkel, mintha borotvapengével hasogatták volna össze a pofáját. Akaraterőmmel fel akarom emelni a fegyvert a földről, de meg se moccan. Egyetlen tálentumom sem működik! A tálentumaim nélkül tehetetlen vagyok. Tehetetlen és sebezhető. Nincs mivel harcolnom. De akkor sem adom föl! – Mondd el, hol vannak! – bömböli Setrákus Ra. Szorosabbra rántja a láncot a nyakam körül. Képtelen vagyok levenni a tekintetemet a lilán ragyogó sebhelyről. – Hol vannak, Hatodik? – Túl késő – suttogom a legbátrabb hangomon. – Túl erősek vagyunk, és elpusztítunk titeket. A Lorien ismét élni

fog! Olyan erővel vág pofon, hogy elzsibbad az arcom, a fülem pedig csöngeni kezd. Ennek ellenére állom a tekintetét. Ajka gonosz mosolyra húzódik, és megvillannak hegyes, szabálytalan fogai. Annyira közel van hozzám, hogy elmosódik az arca, ezért kénytelen vagyok keresni valamit, amire fókuszálhatok. Egyik törött fogát választom, amiből fekete lé szivárog. Nem tudnám megmagyarázni, de ez valahogy kevésbé rémisztővé teszi. Már nem félek, egyszerűen csak undorodom tőle. – Mondd meg, hol találkozol Negyedikkel három nap múlva! – A Holdon – felelem.

– A szemük láttára fogsz meghalni. Saját kezűleg öllek meg. Nem válaszolok. Még szorosabbra húzza a láncot a nyakam körül. Az amulett, amit Johnnal abban az ohiói kútban találtunk a magas csontváz nyakában, a tarkómba vág. Setrákus egyre jobban szorítja a nyakamat. John arcára gondolok a közös edzéseinken, aztán az űrhajó fehér asztala körül ülő Védőkre, és elmosolyodom. Büszke vagyok, hogy a Bölcsek kiválasztottak. Tartozom nekik annyival, hogy ne könyörögjek az életemért. – Szóval itt vagy, Hatodik. – Azonnal felismerem a hangot. Purdy ügynök. Kinyitom a szemem, és egy idős

férfit pillantok meg. Egyik karja be van gipszelve, az arcát zúzódások borítják. Elindul felém, és látom, hogy sántít. Amikor elég közel ér, leköpöm a bőrcipőjét. Setrákus Ra a fülembe röhög. Purdy ügynök átnéz a fejem fölött, és hozzá intézi szavait. – Kiszedte belőle az információt, amit keresett? Sikerült megtudnia, hol vannak? Setrákus Ra felmordul, és válasz helyett a falhoz csap. Először a térdem ütődik a betonnak, összeesem, de a szörnyeteg azonnal talpra ránt az amulett láncánál fogva. Érzem, hogy a bordáim alaposan megsínylették a találkozást | fallal, azt hiszem, egy vagy kettő el is

repedt. Nehezemre esik a levegővétel. Ismét megpróbálom telekinézissel fölemelni a puskát, de meg se moccan. – Igazán kedves tőled, hogy csatlakoztál hozzánk, Hatodik – fordul hozzám Purdy. – Látom, megismerkedtél Setrákus Rával. – Gyáva féreg – suttogom. Tálentumokkal vagy anélkül, de nem nyugszom, amíg meg nem ölöm. – Gyáva? Te vagy az, aki állandóan menekül előlem – szólal meg Setrákus Ra megvetően. Barna szemébe nézek. – Ezt nevezem gyávaságnak. Félsz, hogy nem tudnál elbánni velem, ha a képességeim birtokában vagyok. Ez az

igazi gyávaság. Setrákus Ra sebhelye ismét felizzik, minden eddiginél fényesebben. Legnagyobb meglepetésemre elengedi a láncot. – Rakjátok a lány mellé – mondja, és leveszi rólam az amulettet. Összerándul a gyomrom, ahogy látom a kezén himbálózni. Mosolyogva néz rám. – Megküzdök veled, Hatodik. Egyedül. Csak mi ketten. És megöllek. Nemsokára. Kirángatnak a cellából, a cipőm orra súrolja a padlót, ahogy vonszolnak magukkal. Aztán valami kemény tárggyal fejbe vágnak. Behunyom a szemem – jobb, ha azt hiszik, hogy elájultam, így talán meg tudom állapítani, hová

cipelnek. Jobbra fordulunk, aztán kétszer balra. Nyílik egy ajtó, és belöknek valahová. Addig botladozom, míg valami puhának ütközöm. Vagy valami puha nekem ütközik. Még nem nyitottam ki a szemem, csak azt érzem, hogy valaki átölel. Amikor kinyitom, rövid időn belül másodszor lepődöm meg azon, hogy Sarah Hart arcát pillantom meg.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Az autopàlyàn szàguldunk a bézsszinü Ford Contour-ral, Kilencedik ül a volán mögött. Az út melletti kukoricatáblákat bámulom, és próbálom elképzelni, hogyan festhetnek a világűrből. Egyre az jár a fejemben,

hogy az űrhajónk valahol az új-mexikói sivatagban van. Annyi év, annyi menekülés, bujkálás és gyakorlatozás után minden karnyújtásnyi közelségbe került. A Védők tálentumai kifejlődtek, és lassan egymásra találunk, Setrákus Ra megérkezett a Földre, hogy megvívjon velünk, és ha mindennek vége, itt az űrhajónk, amivel hazarepülhetünk. – Unatkozom – szólal meg Kilencedik. – Mesélj valamit. Mesélj Sarah-ról. Tényleg olyan dögös csaj? – Felejtsd el. Nem rúghatnál labdába nála – válaszolom. – Negyedik, ha neked sikerült a közelébe férkőznöd, akkor biztos vagyok benne, hogy én sem lennék esélytelen. Főleg ezzel a verdával.

A verda. Kilencedik hagyta, hadd húzzam a számat lekicsinylőén, amikor először megláttam. Azok után, hogy láttam, Sándor és Kilencedik milyen körülmények között éltek, érthető módon valami sokkal különlegesebbre számítottam. De kiderült, hogy a látszat csal. A Ford valóban különleges, csak elsőre nem látszik rajta. Kívülről igazi bontószökevénynek tűnik, belül azonban csúcstechnológiával szerelték fel. James Bondnak érzem magam. Van benne radardetektor és lézerblokkoló, a sötétített ablakok golyóállóak. Amikor Kilencedik pihenni akar vezetés közben, az autó magától megy tovább. Gombnyomásra forgatható

lőtorony emelkedik ki a motorháztetőből, amit a kormánykerékkel lehet irányítani. Kilencedik Illinois déli részén egy kihalt szakaszon tart egy kis bemutatót, golyózáport zúdítva egy elhagyatott fészerre. Henrival mindig ütött-kopott furgonokat vagy más könnyen pótolható kocsikat használtunk – csupa olyat, amit gond nélkül hátrahagyhatunk. Sosem ment volna bele egy ilyen járgány megépítésébe. Túl sok bizonyítékot szolgáltatott volna ellenünk. Ismét megmutatkozik a két Cépan közötti különbség. Kilencedik leveszi mindkét kezét a kormányról, és összekulcsolja őket, mint aki imádkozik. – Kérlek, könyörgöm. Mondd el

újra, hogy néz ki. Órák óta kukoricatáblákat bámulok, hadd gondoljak valami szépre! Ismét a kukoricaföldekre pillantok, és összeszorítom a számat. – Felejtsd el. – Haver, nem értem, miért véded annyira azok után, hogy feldobott a zsaruknak. Na, ne csináld már! – Azt sem tudom biztosan, hogy egyáltalán feldobott-e. Nem tudom már, hogy kinek higgyek. De ha ő tette, valószínűleg akkor is megvolt rá az oka. Talán átverték, vagy kényszerítették. Rengeteg kérdés kavarog a fejemben Sarah-val kapcsolatban. Bárcsak találkozhatnék vele, bárcsak

beszélhetnénk egymással! – Ja, persze. Hanyagold már egy kicsit ezt a témát. Engem csak az érdekel, hogy néz ki. Tényleg tudni akarom. ígérem, nem szólok egy szót se. – Látom rajta, hogy nem fogja abbahagyni. – Lorin becsületszavamra, már ha létezik egyáltalán olyan. – Már hogyne létezne! Csak te meg Sándor annyira el voltatok foglalva a fényűző életetekkel meg a játékszereitekkel, hogy nem foglalkoztatok ilyen alapvető dolgokkal, mint a lorin becsületkódex – vágok vissza dühösen. Egy ideig néma csöndben haladunk tovább. – Oké, elmondok valamit Sarah-ról. Ismered azt az érzést, amikor beszélgetsz egy

gyönyörű lánnyal, aki csak rád figyel, és ettől minden jóra fordul? – Igen. – És közben azt gondolod, hogy ő a legszebb lány a városban, az országban, de az is lehet, hogy az egész Földön. Ha belép egy szobába, a puszta jelenlétével beragyogja. Mindenkit elvarázsol, és mindenki vagy a barátnője akar lenni, vagy feleségül akarja venni; esetleg mindkettő. Magad elé tudod képzelni? Kilencedik elvigyorodik. – Igen. Megvan. Elképzeltem. – Nos, ő Sarah. A gyönyörű lány, aki beragyogja a szobát. Úgy viselkedik veled, mintha te lennél a legfontosabb ember a világon. Amikor rád mosolyog,

akkor minden gond elillan, semmi más nem számít. Ráadásul ő a legkedvesebb, legokosabb, legkreatívabb ember, akivel valaha találkoztam. Imádja az állatokat, és egyszer... – Haver. Nem érdekel, hogy szeretie a kiskutyákat. A részletek érdekelnek. Hogy néz ki, milyen ruhát hord? Micsoda egy kibírhatatlan alak! Felsóhajtok. – Szőke hajú, kék szemű. Magas, vékony... látnod kellene a piros pulóverében. Hihetetlen, mennyire káprázatos benne. Kilencedik felnyerít, mire a hátsó ülésen szundikáló Bernie Kosar ijedten kapja fel a fejét. Megfenyegetem a mutatóujjammal.

– Arról volt szó, hogy nem szólsz egy szót sem, emlékszel? Lorin becsületszavadra. – Oké, oké – adja meg magát Kilencedik. – Köszönet a pikáns részletekért. Tényleg igazi bombázó lehet. Most pedig mesélj Hatodikról. – Várakozóan összedörzsöli a tenyerét. – Szó sem lehet róla! – Ugyan már, Johnny! Elnevetem magam. Igazából én is beszélni akarok róla. – Oké. Hatodik. Nézzük csak. Először is, soha senkivel nem találkoztam, aki erősebb lett volna nála. Kilencedik felhorkan. – Kímélj meg a hülyeségeidtől.

Biztosra veszem, hogy fél kézzel is elbánok vele. – Nem tudom, haver. Előbb várd meg, amíg találkoztok. Megigazítja a haját a visszapillantó tükörben. – Alig várom. – Hosszú, fekete haja van, és mindig olyan, mintha dühös lenne... – Megfigyelted már, hogy van abban valami izgató, amikor egy csaj be van rágva rád? – Kilencedik megérinti az állát, és eltűnődik, mintha valami mélyenszántó gondolat jutott volna eszébe. Hirtelen bűntudatom támad. Nem lenne szabad így beszélnem másokról, főleg nem Kilencedikkel. És

legfőképpen nem lenne szabad összehasonlítanom Hatodikat Sarah-val, mint valami versenyen – egyébként is utálják egymást. Sarah utálja Hatodikat amiatt, amit aznap éjjel mondtam Hatodikról, amikor Sarah feladott. Hatodik pedig utálja Sarah-t, mert kockára tettem az életünket, hogy találkozhassak vele, amikor Hatodiknak a segítségemre lett volna szüksége. És mert meg van róla győződve, hogy Sarah elárult minket. – Nem helyes így kibeszélnem Hatodikat. Jobb lesz, ha személyesen találkozol vele, és úgy alakítod ki róla a véleményedet. Kilencedik a fejét ingatja.

– Micsoda diplomata vagy, haver. Egy ideig szótlanul száguldunk tovább. A táblák mutatják, merre járunk. Ismét ellenőrzőm a táblagépet. Még szerencse, hogy Kilencedik és Sándor ennyire rajongtak az elektronikáért. Ha nem tudtam volna csatlakoztatni a kocsi fedélzeti számítógépéhez, sehogy sem tudnám megnézni, előkerültek-e az eltűnt Védők. Látom a két villogó pontot Oklahoma keleti részén – azok vagyunk mi Kilencedikkel. Egy még mindig ÚjMexikóban van, a negyedik pedig nagy sebességgel szeli át az Atlanti-óceánt észak felé haladva. A másik három ezúttal Angliában bukkant fel, és még mindig nem tudom, hogyan kerültek oda

ilyen gyorsan Indiából. Úgy döntök, hogy öt-tíz percenként ellenőrzőm a pozíciójukat. Kinézek az ablakon, az elsuhanó táblákat figyelem. Már több mint az út felét megtettük, amikor észreveszem, hogy az üzemanyag-kijelző mutatója vészesen közel jár az ÜRES felirathoz. Szólok Kilencediknek, mire megáll a következő pihenőnél. Megkér, hogy nyissam ki a kesztyűtartót. Két guriga százdolláros gurul az ölembe. – A mindenit – füttyentek. – Ideadnál egyet? Lehámozok egy bankjegyet, és a kezébe nyomom. Kinyitja a tanksapkát, és kikászálódik az autóból. A zsebembe gyűrök néhány százast, a többit pedig

visszarakom a kesztyűtartóba. Kimerült vagyok, ezért vízszintbe döntöm az ülésemet, hátrahajtom a fejem, és behunyom a szemem. Bernie Kosar előrehajol, és megnyalja az arcomat, ettől nevethetnékem támad. Halálosan fáradt vagyok, de nem akarok elaludni. Elegem van már az álmaimból. Nincs kedvem ismét Setrákus Rával találkozni. Sarah és Hatodik járnak a fejemben, remélem, mindketten jól vannak. Aztán Samre gondolok. Még mindig nem tudom megemészteni, hogy cserbenhagytam a legjobb barátomat. Egyre azt mondogatom magamnak, hogy nem volt más választásom. A kék erőtér annyira legyengített, hogy öngyilkosság lett volna

visszamenni. Ennek ellenére rosszul érzem magam, ha eszembe jut. Merengésemből a kút pisztolyának kattanása riaszt föl, amikor jelzi, hogy megtelt a tank. Veszek egy nagy levegőt, és még mindig behunyt szemmel igyekszem kiélvezni a csöndet, mielőtt Kilencedik visszaül az autóba. De a csönd tovább tart, mint vártam. Kilencedik nem jön, és nem kezdi azonnal nyomni a szöveget. Kinyitom a szemem, hátrapillantok a kútra, de nincs ott senki. Hová tűnhetett? Körbepillantok a benzinkúton. Semmi. Aggódni kezdek. Kiszállok, Bernie Kosar is velem tart, és bezárom az ajtót. Először bemegyek a shopba, de nincs ott. Azután hátra a parkolóba, ami

zsúfolásig tele van kamionokkal. Átlagosnál jobb hallásomnak köszönhetően kiszűröm Kilencedik hangját, és azt is meg tudom állapítani, hogy jól van, csak nagyon dühös. Bernie Kosarral futásnak eredünk a hangja irányába. Több kamiont is megkerülünk, mire megtaláljuk. Két fiatal srác mellett áll, akiknek véres a pólója. Három nagydarab kamionos veszi körül őket fenyegetően. – Mit mondtál rám? – kérdezi a középső Kilencediktől. Sárga sapkája alatt bozontos, vörös szakáll borítja az arcát. – Süket vagy? – kérdez vissza Kilencedik úgy artikulálva, mintha egy

szellemi fogyatékoshoz beszélne. – Azt mondtam, olyan a karod, mint egy lánynak. Nézd csak meg a csuklódat. Miért kell állandóan keresnie a balhét? – Hahó, mi a probléma? – szakítom félbe őket. A jobb szélen álló, magas, napszemüveget viselő pasas rám néz, felém bök az ujjával, és elbődül: – Törődj a saját dolgoddal, seggfej! Amikor ennek ellenére közelebb lépek, a bal oldalon álló kamionos valami barna löttyöt köp a lábam elé. – Ha jól értelmezem a helyzetet, ezek a dagadt pasasok dühösek ezekre a srácokra – magyarázza Kilencedik felém fordulva. – A srácok stoppoltak, az

egyikük fölvette őket, és most pénzt követelnek tőlük az útért cserébe. A fiúk állítólag megígérték, hogy fizetnek, de nincs pénzük, ezért a dagadékok ki akarják verni belőlük a szuszt a csenevész, kislányos karjaikkal. A kamionosokhoz fordulok, próbálom menteni a helyzetet. – Oké, nekünk igazából semmi közünk ehhez az egészhez, és indulnunk kell. Hadd kérjek bocsánatot a barátom nevében, aki láthatóan nem tudja, mikor törődjön a saját dolgával. – Ja – mordul fel a szakállas. – Húzz innét a retekbe, kisfiam, különben te is úgy jársz, mint ez a két kis pöcs. Most először nézem meg

alaposabban a két stoppost. A szaguk alapján úton lehetnek egy ideje. Valószínűleg tizennyolc évesek sincsenek. Ahogy a három kamionos fenyegetően közelebb lép hozzájuk, őszinte rémület csillan a szemükben. A következő pillanatban Kilencedik közéjük áll, és így szól: – Nem érdekel, ki mit ígért. Ha még egy ujjal hozzájuk értek, szilánkosra töröm a karotokat. Befurakszom Kilencedik, illetve a három most már igencsak zabos kamionsofőr közé, és igyekszem megfékezni mindkét oldalt. Bernie Kosar fenyegetően ugat. – Oké, oké, nyugi. – Kilencedikre nézek, azt akarom, hogy meghallgasson.

– Erre most nincs időnk. El kell intéznünk valami nagyon fontos dolgot. Gyere, induljunk – mondom. A zsebembe nyúlok, és a kamionosok felé fordulok. – Mit mondtak a srácok, mennyit fizetnek az útért? – Száz dolcsit – vágja rá a napszemüveges. – Jól van. – Előhúzok egy bankjegyet a zsebemből. A fickók szeme elkerekedik, amikor meglátják a nagy címletet, és azonnal rájövök, hogy ezzel csak tovább rontottam a helyzeten. – Miért adnánk bármit is ezeknek a tahóknak, Johnny? – kérdezi Kilencedik. Az egyik kamionos a vállamra rakja húsos mancsát, és megszorítja.

– Százat mondtam? Bocsika, ezrest akartam, Johnny. – Ez őrület! – kiált fel az egyik stoppos. – Szó sem volt róla, hogy fizetnünk kéne a fuvarért! Visszafordulok a kamionosok felé, és meglengetem a bankjegyet, mint egy zászlót. – Itt van száz dolcsi, fiúk, vegyétek el. Tekinthetitek borravalónak a szívességért vagy váltságdíjnak, amiért nem vertek meg senkit, nem érdekel. Vegyétek el, és szálljatok le róluk! – Azt mondtam, egy ezres – ismétli a bal oldali pacák, megint köp egyet, és ezúttal pontosan a cipőm orrát találja telibe. – Süket vagy?

Fenyegető morgás tör fel Bernie Kosar torkából. Kilencedik tesz egy lépést előre, de visszalököm, és a szemébe nézek. – Nem! Nem ér annyit, haver! – Közelebb hajolok hozzá. Nem értem, miért nem fogja fel, hogy komolyan beszélek. Nem hagyom, hogy veszélybe sodorja a küldetésünket. – Kérlek. Gondolj arra, hogy Sándor mit tenne a helyedben. Ő is azt akarná, hogy hagyd békén őket, és menjünk innen – suttogom. – Nem kaptok lófaszt se! – kiáltja Kilencedik a vállam fölött a kamionosoknak. Hátralököm, az autónk felé. Mire

megfordulok, a szakállas fickó kezében már kés van. – Ide az összes pénzeteket. Ide vele! – A két másik pasas is közelebb lép. – Figyeljetek rám. – Lehalkítom a hangomat, és teszek még egy utolsó kísérletet arra, hogy normális mederbe tereljem a beszélgetést. – Vegyétek el a száz dolcsit, és hagyjatok békén minket. Ha nem, akkor nem tartom tovább vissza a barátomat. Higgyétek el, jobban jártok, ha elengedtek. Fogalmatok sincs, mire képes. Nem vagyok meglepve, amikor válasz helyett egy ökölbe szorított kéz indul meg az arcom felé. Könnyedén hárítom az ütést, elkapom a pasas csuklóját, és a földre rántom. BK

morogva ugrik oda, mire a fickó összekuporodik. – Most én jövök! – rikkantja vidáman Kilencedik, és félrelök az útból. A szakállas kamionos Kilencedik felé bök a késsel, de ő könnyedén ellép előle. A következő suhintás elől lehúzza a fejét, majd beakasztja a karját a férfi hónaljába, és földhöz vágja. Kirúgja a kést a kezéből, és a fegyver beszánkázik az egyik kamion alá. – Haver, hallgatnod kellett volna bölcs cimborámra. Elszámoltad, öreg, velem nem kellett volna kikezdeni. – Jól van, jól van. Végeztünk – mondom, és Kilencedik vállára teszem a

kezem. – Mindenki szépen hazamegy. Indulás. Ekkor hallom meg a fegyver kattanását. Megdermedünk. A napszemüveges pacák egy.50-kaliberes Desert Eagle-t szegez ránk. Nem nagyon ismerem a lőfegyvereket, de azt tudom, hogy ez igen nagy lyukat tud ütni. – Melyikőtök akar előbb megdögleni? – kérdezi véresen komolyan. Természetesen Kilencedik habozás nélkül előrelép, és összefonja a karját a mellkasán. – Én. A pasas Kilencedik arcára emeli a fegyvert, és hangosan nevet azon, amit ostoba vakmerőségnek vél.

– Ne kísérts, öcskös. Az lenne a napom fénypontja, ha kinyírnálak. – Akkor mire vársz, lőjél! Kár lenne elszalasztani a nap fénypontját. Sok fény nem lehet az életedben – cukkolja Kilencedik. Felsóhajtok. Tudom, hogy ennek csúnya vége lesz. És azzal csak felhívjuk magunkra a figyelmet. Felpörögnek az események. Először is egy közeli kamion kipufogója hangosat durran, ami megzavarja a pisztollyal hadonászó kamionost, és meghúzza a ravaszt. Kilencedik telekinézissel megállítja a golyót a levegőben, alig néhány centiméterre az orrától. Aztán vigyorogva oldalra billenti a fejét, megfordítja a lövedéket, és visszaküldi a

feladónak. A napszemüveges muksó meglátja a közeledő golyót, és lélekszakadva rohanni kezd. Kilencedikre pillantok. Képtelen abbahagyni a mókázást. Tudom, hogy mire készül, és nagyon-nagyon rossz ötletnek tartom. – Nem. Kilencedik. Ne csináld! – rázom a fejemet, de tudom, hogy úgysem lehet lebeszélni róla. Kilencedik felnevet, és ártatlanságot színlel. – Mit ne csináljak? Ezt? Mindketten a lövedék felé fordulunk, ami még mindig ott lebeg, ahol Kilencedik megállította, mielőtt rám nézett. Most kuncogva újra célba veszi a golyóval a menekülő kamionost, és

seggbe lövi vele. A pasas elesik, és ordít, mint egy ledöfött disznó. Kilencedik a másik kettő felé fordul. Mostanra az is feltápászkodott, akit eddig BK tartott sakkban. Úgy festenek, mint akik rögtön összevizelik magukat ijedtükben. Kilencedik rájuk mosolyog, és látom rajta, hogy még nem fejezte be. így szól a két pocakos kamionoshoz: – Tudjátok, mi lesz? Majd ti jóváteszitek a barátotok udvariatlanságát. Megmondom, mit fogtok csinálni. Szépen benyúltok a zsebetekbe, és nagyon lassan előhúzzátok a tárcátokat. Aztán az utolsó centig odaadtok mindent ennek a két kedves srácnak. Tudjátok, a

kellemetlenségekért – fejével a stopposok felé int. – Nem hinném, hogy ki akarjátok próbálni, mi történik, ha nem fogadtok szót. Na, iparkodjatok! A két férfi bólint, és a zsebükbe nyúlnak. A stopposok szóhoz sem jutnak a döbbenettől. – Uh, kösz, haver – nyögi ki végül az egyikük. – Igazán nincs mit – feleli Kilencedik, miután a pénz gazdát cserélt. Rajtunk kívül mindenkinek remeg a keze. – Csak hogy tudjátok, sosem ígértünk nekik pénzt. Le akartak húzni minket. De teljesen le vagyunk égve – mondja a barátja. – Hiszek nektek. És most már nem

vagytok leégve – mosolyog Kilencedik. – Tudom, milyen érzés úton lenni és menekülni. Nehéz ilyenkor pénzhez jutni. – Rám pillant, hogy erősítsem meg a szavait. A két srácra mosolygok, majd visszafordulok Kilencedik felé, és próbálom eltolni az agyáig, hogy még soha nem voltam ennyire dühös rá. Megrántja a vállát. – Remélem, a következő fuvar jobban sül el! – Azzal sarkon fordul, és elsétál. Követjük BKval. Beülünk a kocsiba, és néma csöndben elindulunk. Két perc elteltével Kilencedik bekapcsolja a rádiót. Ujjával dobol a kormányon a dal ritmusára. – Mi a francot műveltél az előbb? –

kiáltok rá, és a vállába bokszolok. – És ne gyere nekem azzal, hogy szegény, ártatlan kölykök és gonosz, rossz kamionosok! Azért csináltad az egészet, hogy magadat szórakoztasd, és fitogtasd kicsit az erődet! Tudod, mit mondok erre? Mindkettőnket veszélybe sodortál vele, és még időveszteséget is okoztál vele. Mi ütött beléd, Kilencedik? Szedd már össze magad! Kilencedik olyan erővel szorítja a kormánykereket, hogy elfehérednek az ujjai, és látom, hogy az állkapcsán rángatózni kezd egy izom. – Nem az erőmet fitogtattam, és nem is saját magamat szórakoztattam. Várom, hogy folytassa, hogy megmagyarázza, de láthatóan nincs több

mondandója. Nehogy már neki álljon feljebb! – Hát akkor? Egyszerűen csak kiálltál két emberért, amikor bántották őket? Annak ellenére, hogy szerinted az emberek nem érnek annyit, hogy időt és energiát vesztegessünk rájuk? – Összerezzen, amikor a saját szavait hallja vissza. – Nem szeretem az agresszív bunkókat. Senkinek sincs joga másokat bántani pusztán azért, mert erősebb náluk. Nem hagyhattam ezeknek a férgeknek sem, és gondoskodnom kellett róla, hogy legközelebb eszükbe se jusson hasonló – mondja színtelen hangon. Meglepett arcomra pillant, majd

újra az útra szegezi a tekintetét. – Nem tudom, miért vagy úgy megdöbbenve. Szeretem az embereket, haver. Megrázom a fejem. Minden alkalommal, amikor azt hiszem, sikerült végre kiismernem Kilencediket, csinál valamit, amivel a feje tetejére állítja a róla kialakult képemet, és mindig az a vége, hogy ettől csak még jobban kedvelem. Vállat vonok, hátrahajtom a fejem, az ablakon kibámulva nézem az elsuhanó tájat. A karfán dobolok az ujjaimmal a zene ritmusára. – Ezt tényleg nem tudtam – szólalok meg kis idő elteltével. Mocorog egy kicsit az ülésében, és elégedetten elvigyorodik, így már sokkal inkább emlékeztet arra a Kilencedikre,

akit megszoktam. – Na, most már ezt is tudod, haver. Most már ezt is tudod.

HUSZONHATODIK FEJEZET A fejem Sarah Hart ölében pihen.Az

igazi Sarah Hart ölében. A hajamat simogatja. Üveges tekintettel bámulom a mennyezetet. Megérintem a nyakamat. A lánc okozta mély seb egészen a tarkómig ér. Fel akarok ülni, de a térdem és a repedt bordáim megakadályoznak benne. Megalázónak érzem, hogy Setrákus Ra ilyen könnyedén fölém kerekedett. Gyenge és tehetetlen voltam roppant erejével szemben. Rengeteg mogadori katonát megöltem. Levágtam a fejüket a gondolataim által irányított fegyverekkel. Mióta kifejlődtek a tálentumaim, mindig készen álltam a harcra, nem féltem, bármivel vagy bárkivel kerültem is szembe. Egészen mostanáig. Setrákus Ra rongybabaként rángatott az amulettemnél fogva. Semmit

sem tudtam tenni ellene. Még a tálentumaimtól is megfosztott. Lehetőségem nyílt megölni Setrákus Rát, hogy megmentsem a Lorient, és véget vessek a háborúnak, erre lecsaptak, mint egy idegesítő szúnyogot. – Hatodik? Meg tudod mondani, hogy John életben van-e? – kérdezi Sarah. – Tudom, hogy komoly fájdalmaid vannak, de ennyit azért meg tudsz mondani? – Igen. Él – suttogom. Hallom megkönnyebbült sóhaját. – Jól vagy? – szólal meg némi hallgatás után. – Nem tudom – felelem. Oldalra fordítom a fejem, hogy Sarah fáradt szemébe tudjak nézni. Próbálok

mosolyogni. Halálosan kimerült vagyok. Alig bírom nyitva tartani a szememet, de folytatom: – Felvette az alakodat. Átvert a szörnyeteg, elhitette velem, hogy te vagy az. Sarah nem lepődik meg. Megrázza a fejét, és elkapja a tekintetét. – Tudom. Nekem is megmutatta. Néhány nappal ezelőtt bejött a cellámba. Azt hittem, vissza akar vinni abba a szobába, ahol... – Elcsuklik a hangja, majd megköszörüli a torkát, és folytatja. – Abba a szobába, ahol az a sok gép meg a villódzó fény van. Ha ott vagyok, mintha megőrülnék, és mindenem fáj. Nehéz elmagyarázni, milyen érzés. De nem azért jött, hogy elvigyen. Csak

megállt előttem, és nem szólt semmit. Aztán rángatózni kezdett, mint akinek rohama van. Összezsugorodott, és bumm!... mintha tükörbe néztem volna. Amikor végül megszólalt, nem a saját hangján beszélt, hanem az enyémen. Meg akartam ütni, ki akartam kaparni a szemét, de úgy összevert, hogy... Most tudtam először felállni, amikor téged bedobtak ide. – Igazán megtisztelő. – Nevetni próbálok, de a torkomon akad. – Komolyan mondom, köszönöm. – Igazán nincs mit – feleli mosolyogva, de látom, hogy halálra van rémülve. Soha életemben nem féltem ennyire, pedig engem erre neveltek. Ez az életem. De Sarah élete nem ez,

bárhonnan nézzük is. – Egyvalamit nem értek. Honnan tudott annyi mindent rólad? Hogy tudott olyan hosszú ideig megvezetni? – Mindent tudnak, Hatodik – mondja. A hangja halálosan komoly. Lassan kigurulok az öléből, és ülő helyzetbe tornázom magam, noha a bordáim könyörögnek, hogy ne mozduljak. – Hogy érted azt, hogy mindent? Kiről? És te mit tudsz erről az egészről? Sarah elfordítja a tekintetét. – Ami keveset tudok, azt elmondtam neki – válaszolja kis idő múltán. – Nem tehetek róla. Bevittek abba a szobába, leszíjaztak, és valami kábítószert

fecskendeztek belém. Ugyanazokat a kérdéseket tették fel, újra meg újra; és egy idő után a szám válaszolt rájuk, hiába próbáltam megakadályozni. Egyszerűen nem bírtam csöndben maradni. – A kezébe temeti az arcát, és zokogni kezd. – Mindent elmondtam nekik, szó szerint idéztem hosszú beszélgetéseket. A falnak támaszkodom. A fájdalom végigsöpör a testemen. – Ha John meglátja Setrákus Rát, és elhiszi, hogy te vagy az, nem tudom, mi fog történni. Sarah hangja egyszerre kétségbeesetté válik. – Ki kell jutnunk innen! Meg kell állítanunk! Van valami mód arra, hogy

figyelmeztessük Johnt? – Nem tudom, készen állok-e arra, hogy kitörjek innen. – Micsoda? Miért? – kérdezi döbbenten. Nagy nehezen talpra kecmergek, az oldalamat szorítva. – Akarok még egy menetet Setrákus Ra ellen. Meg akarom ölni. – Valószínűleg fenyegetőbben hangzana, ha nem dülöngélnék közben, de véresen komolyan gondolom. Sarah feláll, most először nézem meg alaposan. Az arca mocskos, tele van zúzódásokkal, szőke haja a vállára tapad, de még így is gyönyörű. Piros pulóverének elszakadt az alja, a lábán

nincs cipő. 0 sem tud megállni egyenesen. Hitetlenkedve mered rám. – Nézz végig magadon, Hatodik. Megsebesültél. Komoly fájdalmaid vannak. Tudod te, miről beszélsz egyáltalán? Elment az eszed, ha egyedül akarsz szembeszállni vele. John eljön értünk, csak ki kell várnunk. Kérlek. Tudom, hogy el fog jönni értünk és Samért. Megment minket. – Sam itt van? Biztos vagy benne? Találkoztál vele? Sarah összeszorítja az állkapcsát. – Egyszer őt is bedobták ide. Eszméletlen volt, csupa seb és zúzódás. Akárcsak én. – Hirtelen elpárolog belőle a harag, és halkabban folytatja. – De tudom, hogy már nem hihetek se a

szememnek, se a fülemnek. A gondolatra, hogy Sam összeverve feküdt ugyanebben a cellában, dühbe gurulok. Mi történhetett a mogok barlangjában? A betonfalba bokszolok, és meglepetten látom, hogy letörik belőle egy darab. Visszatér az erőm. Nem érzek fájdalmat. Újra működnek a tálentumaim. Egyenesen Sarah szemébe nézek. – Sarah, te adtad fel Johnt aznap éjszaka a játszótéren? Az igazat mondd, kérlek. Habozás nélkül válaszol. – Nem, dehogy. Szeretem Johnt. Persze, össze voltam zavarodva, annyi minden történt, de soha nem árulnám el

egyikőtöket sem, főleg nem Johnt! Könnybe lábad a szeme, és tudom, hogy az igazat mondja. – Tudod, hogy földönkívüli, és mégis szereted? Nem számít, hogy egy másik bolygóról jött? Sarah elmosolyodik. – Nem tudom megmagyarázni. Nem tudom megmagyarázni, milyen érzés a szerelem, hogyan tölti ki a bensőmet és minden pillanatomat, de tudom, hogy erős és csodálatos dolog, amit John iránt érzek. Szerelmes vagyok belé, és mindig szeretni fogom. – Csupán attól, hogy hangosan kimondja ezeket a szavakat, már erősebbnek és eltökéltebbnek tűnik. Meggyőződése mélyen megérint. Arra gondolok, ami köztem és John

között történt, a csókra meg a többire. Én nem szeretem annyira Johnt, mint Sarah. Az ő számára John az egyetlen az egész világegyetemben. – Beugranak néha emlékképek az utazásunkról az űrhajóval. Mindig veszekedtünk – mondom halkan. – Komolyan? – kérdezi. Ki van éhezve minden Johnnal kapcsolatos információra. – Jobban mondva nem annyira veszekedés volt az, inkább csak arról szólt, hogy én voltam az erősebb, és elvettem a játékait. Elnevetjük magunkat, Sarah megfogja a kezemet. Sajnálom, hogy miattunk került ide. Nem fogom

cserbenhagyni. Látom az arcán, mennyire hisz bennünk, az ügyünkben. – Kijuttatlak innen, rendben? Visszaviszlek Johnhoz – nyugtatom meg. – Úgy legyen – feleli halkan. – Megkeressük Samet, és őt is magunkkal visszük. Aztán találkozunk Hetedikkel, Nyolcadikkal és Tizedikkel, megkeressük Ötödiket. Együtt kiterveljük, hogyan tovább. – Erőt és bizonyosságot merítek abból, hogy fogjuk egymás kezét. – Várj csak! Tizedik? Azt hittem, csak kilencen vagytok. – Sok minden van, amit nem tudsz, sok minden számunkra is csak mostanában derült ki. – Megérintem a vágást a nyakamon. Még mindig fáj, de

mintha kezdene begyógyulni. Átvillan az agyamon, hogy talán új tálentumom fejlődik ki. Sarah átölel, de a meghitt pillanat nem tart sokáig. Kivágódik az ajtó, és tucatnyi mog katona masírozik be a cellába. Fegyvereikkel egyenesen a mellkasomra céloznak. – Tűnj el – suttogja Sarah. – Legyél láthatatlan! Megmozgatom az oldalamat és a nyakamat. Máris jobban érzem magam, mint öt perccel ezelőtt. Jó lesz ez. – Nem. Elég volt a bujkálásból. A vörös hajú nő biceg be a helyiségbe, akit a kertben láttam a tudósokkal. Felkötött karjára és

bekötözött arcára pillantok. Azt kívánom, bárcsak én okoztam volna neki ezeket a sérüléseket. Aki összeszűri a levet a mogokkal, és gyerekeket kínoz egy titkos bunkerben, az megérdemli a sorsát. Van fogalma róla, milyenek a mogok valójában? Mik a szándékaik? A nő lebiggyeszti az ajkát, és rám néz. – Szóval, te akarsz kiállni Setrákus Ra ellen? Előrelépek. – Igen. És maga kicsoda? – Hogy én ki vagyok? – kérdez vissza döbbenten, amiért meg mertem szólítani. Láthatóan nincs hozzászokva, hogy bárki is magyarázkodásra késztesse vagy megkérdőjelezze a tekintélyét. – Igen, seggfej, hozzád beszélek! Ég

Annyira dühbe gurulok, hogy átváltok tegezésbe. Úgy látszik összetévesztett valakivel, aki azonnal térdre borul a pozíciója láttán. – Kérdeztem valamit. Ki vagy te, és mi a francért dolgozol nekik? Tudod, mire készülnek a mogadoriak? Meg fogják semmisíteni a Földet, de csak azután, hogy megkapták, amit akartak. Te pedig nemcsak segítesz nekik, hanem egyenesen vörös szőnyeget terítesz a lábuk elé. Elmondták, mit keresnek itt? Megkérdezted egyáltalán? – Majd felrobbanok a dühtől, pedig a legfontosabb, hogy megértessem magam ezzel a nővel. Tudnia kell, mi forog kockán. Az arca rezzenéstelen marad.

– Tudom, amit tudnom kell. Azért vannak itt, mert téged és a barátaidat keresik. A segítségünkért cserébe ők is segítenek megoldani néhány biztonsági szempontból életbe vágó problémát. Es hadd áruljak el egy titkot. Alig várom, hogy ismét találkozhassak Negyedikkel meg a földönkívüli haverjával. Az enyém az első lövés joga, és nem fogok habozni, hogy meghúzzam a ravaszt. Sarah-val összenézünk. Földönkívüli haver? Kiről beszél? John találkozott egy másik Védővel? – Mégis miben segítenek a mogadoriak? – faggatom tovább. – Például ebben – int a mog puskák felé. – Több ezer olyan fegyvert kapunk

tőlük, amilyeneket lehetetlen előállítani a Földön, és egyetlen ellenségünk sem rendelkezik ilyenekkel. A technológiájuk segítségével a Pentagon fényévekkel fogja megelőzni az összes földi hadsereget. Legyőzhetetlenek leszünk. – Meg sem próbálom elrejteni undoromat. – Setrákus Ra irídiummal is ellát minket, ami elképesztően ritka elem a Földön, és az ennek segítségével elért tudományos áttörések dollármilliárdokat hoznak majd az országnak. Ezenkívül az Egyesült Államok érdekelt más, életre alkalmas bolygók felkutatásában, és a mogadoriaktól erről is kaptunk információkat. – Befejezi a monológját, dacosan karba teszi a kezét, és kihívóan billeg előre-hátra a sarkán.

– Azt is elmesélték, mit tesznek azokkal az életre alkalmas bolygókkal? Majd én elmondom. Megsemmisítik őket – üvöltöm az arcába. – Ti meg a rosszfiúkkal kötöttetek szövetséget. Én és a barátaim pont őket akarjuk megállítani. – Elég ebből a komédiából. Setrákus Ra látni akar. Erre. Indulás! – A nő félreáll, hogy kiengedjen az ajtón. Tudom, hogy képes lennék megölni, az összes katonával együtt. De azzal csak elodáznám azt, amit igazán akarok: legyőzni Setrákus Rát. – Bármilyen nagy is a kísértés, hogy most azonnal kinyírjalak, meghagylak Negyediknek és a földönkívüli

barátjának – vicsorgok. – Ha Ra most akar meghalni, akkor ne várakoztassuk meg. – Félretolom a nőt, és kisétálok a cellából. – Hatodik! – kiált utánam Sarah. – Légy óvatos! Mogadoriak fognak közre két oldalról, ahogy elindulok a folyosón. Számtalan ajtó és folyosó után végül jókora terembe érkezünk. Elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne egy tankhadosztály. Elég nagy egy, a világ sorsáról döntő összecsapás számára is. Az ajtó becsapódik mögöttem, és hallom, ahogy kattannak a zárak. Olyan sötét van, hogy egy méterre is alig látok, nemhogy a terem másik végéig. Elindulok arra, amerre a terem közepét

sejtem, közben a levegőbe emelkedek, hogy kipróbáljam, működik-e a telekinézisem. A korábban érzett fájdalom nyomtalanul eltűnt. Amikor úgy érzem, hogy a helyiség közepére értem, behunyom a szemem, és körbefordulok: gondolataimmal letapogatom a környezetemet. Nagyjából kéttucatnyi katona jelenlétét érzékelem. Csalódott vagyok. Azt hittem, csak mi ketten leszünk. Mire kinyitom a szememet, már majdnem teljesen hozzászokott a sötéthez. Jól jönne Marina sötétben látó tálentuma, de így is látok annyit, amennyit kell. Mog katonák sorakoznak az egyik fal mellett. Rongyos fekete

köpenyt és fekete bakancsot viselnek, kezükben kardot tartanak. Nagyobbak, mint azok a mogadoriak, akikkel eddig találkoztam, de tudom, hogy ugyanúgy képes vagyok elbánni velük is. Ajtó nyílik a hátam mögött, és azon is belép vagy tizenöt harcos. – Hé! Mi folyik itt? Setrákus Ra! – kiáltom a mennyezet felé. Közben megfordulok, hogy a mogok is lássák, ezúttal nem egy gyenge emberi teremtménnyel van dolguk. – Azt hittem, kiállsz ellenem! Hirtelen kirobban egy darab a falból, és a mogadori vezető jelenik meg a nyílásban. Groteszkül vastag nyakán ott himbálózik a három lorin amulett. Az a tervem, hogy visszaszerzem őket.

Setrákus Ra széttárja a karját, és elbődül: – Azt előbb ki kell érdemelned! Gyanítom, hogy ez a parancs a támadásra, mert a katonák csatakiáltást hallatva megindulnak felém. Jobbról kezdem, és nekiállok aprítani őket, szépen sorban, egyiket a másik után.

HUSZONHETEDIK FEJEZET Szél,forro homok perzselö höség és lüktetö fejfájás fogad teleportálásunk

újabb állomásán. A hátamon fekve próbálom összeszedni magam, miközben a kezemmel védem a szememet a vakítóan tűző naptól. Isten hozott ÚjMexikóban. – Na, végre – nyöszörgi Nyolcadik elcsigázottan, de a hangja elégedettnek tűnik. – Sikerült. Elmosolyodom, de nem mozdulok. Meg akarom várni, hogy enyhüljön a fejemben zakatoló gyilkos fájdalom. – Ella? – Itt vagyok, Marina – válaszol. – Nézd csak, hová kerültünk! ÚjMexikóban vagyunk! – Végre-valahára. Próbáltál újra kapcsolatba lépni Hatodikkal? – Igen, de egyelőre semmi.

Lassan felállók. Nyolcadik négykézláb térdel egy homokdűne tövében, és szárazon öklendezik. Ez a teleportálás láthatóan jobban megviselte, mint az előző kettő. Ella a tarkóját fogja. A két Láda a közelben hever. Körbefordulok, de bármerre nézek, semmi mást nem látok, mint homokot és homokot. Meg néha egy-egy kaktuszt. – Merre induljunk? Ella és Nyolcadik felkapaszkodnak a dűnére, és megállnak mellettem. Egy idő után Ella észak felé mutat, és így szól: – Hatodik valami olyasmit mondott, hogy egy sivatagban van, és hegyeket is lát. Hunyorogva abba az irányba nézek,

amerre mutat. A távolban egy hegység halvány körvonalai rajzolódnak ki. – Akkor arra megyünk – jelenti ki Nyolcadik. – Ha a teleportáló tálentumom visszatér, kisebb ugrásokkal gyorsan meg tudjuk tenni ezt a távolságot. Addig gyalog megyünk. Felkapjuk a Ládákat, és elindulunk észak felé. – Ella – fordulok hozzá. – Folyamatosan próbáld elérni Hatodikat. Ha őt nem sikerül, akkor Negyediket vagy a többieket, Ötödiket és Kilencediket. Rengeteg időt elvesztegettünk azzal, hogy eljussunk ide. Talán Ella új képességének köszönhetően sikerül valamennyit visszanyerni belőle.

*** Kilencedik a térképet tanulmányozza, amit a kormánykerék közepén lévő képernyőn hozott be. Kipillant a minket körülvevő végtelen sivatagra. Az autó GPS-e jelzett egy föld alatti alagutat a közelben; már csak a bejáratát kell megtalálnunk. Amikor megnyomom a zöld háromszöget a táblagépen, azt mutatja, hogy alig egy-két mérföldre vagyunk az űrhajótól. Rányomok a kék körre, és felkiáltok: – Kilencedik! Itt vannak! – Kik vannak itt? – kérdezi a horizontot fürkészve. – A másik három kék pont. Itt vannak Új-Mexikóban!

Kilencedik kitépi a táblagépet a kezemből, és hangosan felnyerít. – A mindenit, tesókám! Úgy tűnik, minden út idevezet. – Csillog a szeme, ahogy rám néz. – Azt hiszem, ez az. A vég kezdete. Bármennyire is várom, hogy végre megkapjuk a lehetőséget a küldetésünk beteljesítésére, egyszerre tudatosul bennem, hogy minden ezen az összecsapáson fog múlni. – Eljött a pillanat, hogy felnőjünk a feladathoz – mondja Kilencedik. – Minden eddiginél elszántabban fogunk harcolni. Úgy küzdesz majd, mint egy szörnyeteg. Én? Én pedig letépem Setrákus Ra fejét, becsomagolom, és

piros masnival átkötve küldöm vissza a Mogadorra. A Lorien újjáéled hamvaiból. – Remeg a hangja a felindultságtól és a felgyülemlett haragtól. Bernie Kosar vakkant egyet a hátsó ülésről. Kilencedik hátrafordul, és rámosolyog. – Te sem maradsz ki belőle, BK. Együtt rúgjuk szét a seggüket, barátocskám. Elképzelem, milyen lesz találkozni a többi Védővel, eddig bele sem mertem gondolni. A látóhatárt pásztázom a tekintetemmel. Minden lehetőségre nyitott vagyok. Jó érzés. Hirtelen egy kislány távoli hangját hallom visszhangozni a fejemben. Eleinte

gyenge és akadozó, mint egy rossz rádió vétele, de aztán fokozatosan kitisztul. Negyedik? Hallasz engem? Negyedik? – Igen, igen! Hallak! – kiáltok fel hangosan, és vad forgolódásba kezdek. – Ki beszél? Merre vagy? Kilencedik zavartan pillant rám. – Haver, remélem, te is hallasz engem. Itt ülök melletted. – Nem hozzád beszélek. Egy kislány szólt hozzám. Te nem hallottad? Negyedik? Én Tizedik vagyok. Hallasz engem? Lehet, hogy semmi értelme, csak magamban beszélek. Crayton nélkül sosem fogok rájönni, hogyan kell használni.

– Megint itt van – mondom izgatottan. Kilencedik úgy mered rám, mintha teljesen elment volna az eszem. – Kilencedik! Megint mondott valamit! Nem hallottad? Azt mondta, ő Tizedik! Valahogy a fejemben hallom a hangját. – Tizedik! A csecsemő a második űrhajóról! Akkor ne csak engem bámulj, bumburnyák, hanem válaszolj neki! Könnyű azt mondani. Tizedik azt sem tudja, működik-e. Gondolom, ez egy új tálentum – mindkettőnknek! így idő kell, míg kitapasztaljuk, hogyan és mikor tudjuk használni. Tudom, hogy most nincs vesztegetnivaló időm. Nagy levegőt veszek, kizárok minden külső zajt a fejemből, és összpontosítok.

Próbálom ismét előidézni azt az érzést, ami közvetlenül azelőtt kerített hatalmába, hogy meghallottam a hangot. Érzem, ahogy megnyugszom, nyitottá válók, és valahogy... összekapcsolódunk. Hallak, próbálom üzenni a gondolataimmal. Semmi. Várok egy kicsit, majd újra megpróbálom. Tizedik? Negyedik? Hallasz engem? – Meghallott! – kiáltom, és diadalmas pillantást vetek Kilencedikre. – Akkor mondd meg neki, hogy éppen arra készülünk, hogy felmentő seregként belovagoljunk a városba – mondja Kilencedik. – Mondd meg neki, hogy útban a Lorien felé beugrunk érte, bárhol is lesz akkor. Hol vagy?kérdezi Tizedik hangja.

Mi Hetedikkel és Nyolcadikkal ÚjMexikóban vagyunk, a sivatagban. Hatodikat akarjuk megmenteni. – Mit mond? – türelmetlenkedik Kilencedik. Tudom, hogy majd megőrül, amiért nem hallja a beszélgetésünket, de most nem tudok válaszolni neki. Összpontosítanom kell, hogy halljam Tizedik hangját, és válaszolni tudjak neki. Micsoda? Hol van Hatodik? És miért kell megmenteni? Mi is ÚjMexikóban vagyunk. Velem van Kilencedik, éppen egy föld alatti támaszpontot keresünk a sivatagban. A hegyekre pillantok. – Minél előbb meg kell találnunk azt

az alagutat – szólok Kilencediknek. – Azt nem mondta, hol vannak? – Azt mondta, itt vannak a sivatagban Hetedikkel és Nyolcadikkal. Hatodikat akarják megmenteni. Biztosan őt láttuk korábban felvillanni a térképen. Tudom, hogy nem kell féltenem, ő aztán tényleg tud magára vigyázni, mégis aggódom érte. – Akkor csakis Dulcéban lehet. Gyerünk, szabadítsuk ki onnan! – Kilencedik ujjai gyorsan cikáznak a képernyőn. A térkép színe megváltozik, mintha a területet pásztázná, végül ráközelít egy ötágú kaktusz törzsére nagyjából negyed mérföldre attól a ponttól, ahol most vagyunk. Alatta egyértelműen kivehetőek egy föld alatti

alagút körvonalai. – Ha! Ügyes próbálkozás volt, nyavalyás kormányfattyak! Mondd meg Tizediknek, hogy vonszolja ide a seggét! Tizedik, meg tudod mondani, merre vagy? Találtunk egy alagutat, ami a támaszponthoz vezet, ahol szerintünk Hatodikat fogva tartják. Barna színű kocsival haladunk egy mellékúton. Némi hallgatás után érkezik a válasz: Odateleportálunk. Hogy találunk meg titeket? – Nem tudják, hogyan találjanak meg minket – közvetítek Kilencediknek. – Jelezhetnénk nekik valahogy. A francba! Csak el kellett volna hoznunk

azt a rakétavetőt! – Tenyerével a kormányra csap, és a fejét rázva bámul ki az ablakon. – Nem kell ide rakétavető – kiáltok fel. Szólok Kilencediknek, hogy álljon meg, aztán kiugróm a kocsiból, az ég felé fordítom a tenyeremet, és bekapcsolom a Lument. Jobbra-balra mozgatom a fénysugarat. Keressétek a fénysugarat az égen, utasítom Tizediket. Egy hosszú percig nem hallok semmit. Remélem, nem szakadt meg a kapcsolat. Látjuk!szólal meg végül Tizedik. – Már úton vannak ide – szólok be az autóba, továbbra is az égre irányítva a kezemet. Időt akarok hagyni nekik, hogy pontosan be tudják lőni az irányt. – Csak

be kell várnunk őket. – Várok türelmesen – mondja Kilencedik ismét a térképet tanulmányozva, de látom, hogy a keze remeg az idegességtől. – Haver, el se hiszem, hogy megtaláltuk őket! Végül kikapcsolom a Lument, és visszaülök az autóba. Én is alig merem elhinni, hogy elérkezett ez a pillanat, és hamarosan beteljesítjük a Bölcsek által nekünk szánt sorsot. Egyesítjük erőinket, hogy legyőzzük a mogadoriakat és felébresszük a Lorient tetszhalálából. Hirtelen egy helikopter motorjának félreismerhetetlen zúgása üti meg a fülünket. – Johnny – néz rám Kilencedik. –

Ugye nem valószínű, hogy helikopterrel jönnek? – Basszus. – Bernie Kosar az ölembe ugrik, és az ajtóra teszi két elülső mancsát, hogy ki tudjon nézni az ablakon. Helikopterek közelednek a hőségtől vibráló látóhatáron. Másodperceken belül a fejünk fölé érnek. Telekinézissel megragadom az egyiket, és visszafordítom abba az irányba, amerről jött. Azután földhöz csapom, éppen elég erősen ahhoz, hogy egyhamar ne szálljon fel újra. – Biztos az FBI. Már legalább annyira rühellem őket, mint a mogadoriakat. Biztos minket kerestek, és meglátták a fényjeledet! – dühöng Kilencedik. A motorháztető alól

kiemelkedik a lőtorony. Kilencedik lead egy figyelmeztető sorozatot a megmaradt helikopterektől jobbra, aztán lő néhányat a másik oldalra is. Amint abbahagyja a tüzelést, a helikopterek lejjebb ereszkednek. Most már közvetlenül fölöttünk lebegnek. Éppen azon gondolkodom, hogy még egyet elintézek telekinézissel, amikor Kilencedik felkiált. – Odanézz! Balra kapom a fejem, és hatalmas porfelhőt látok közeledni az úton. Fekete járművekből álló hosszú konvoj száguld felénk. Bernie Kosar ugatva kaparja az ajtót. Kinyitom, mire BK jókora sólyommá változik, és felszáll az égre.

Hátrarohanok, és egy ökölcsapással kinyitom az autó csomagtartóját. Kicipzárazom a táskákat, előkapok négy automata fegyvert, és kettőt Kilencedik ajtajához dobok. A konvojból leadott lövések süvítenek el a fülünk mellett. Felhasalok a kocsi tetejére, és célba veszem a közeledő járműveket, miközben Kilencedik tovább tüzel a helikopterekre. A szemem sarkából látom, ahogy Bernie Kosar az egyik helikopter oldalához manőverezik, és a nyitott ajtón berepülve karmaival megmarkolja a pilótát. Vaskos csőrével elszakítja a biztonsági övét, majd egy erőteljes mozdulattal kirántja a fickót az üléséből. Miután sikerült kiszednie a gépből,

BK a homokra dobja a pilótát. A vezető nélkül maradt helikopter lezuhan, és lángba borul a becsapódástól. A fekete autókból álló karaván kikerüli a roncsot, én pedig célba veszem az első két kocsit, és kilövöm a kerekeiket. Ez persze nem állítja meg a konvojt, de némileg lelassítja őket. A helikopterek szétszóródnak az égen, és különböző irányból repülnek ránk. Homokfelhők emelkednek a levegőbe mindenütt. Az egyik helikopter közvetlenül fölöttünk húz el, félre kell ugranom, hogy kikerüljek a tűzvonalából. Próbálom kiüríteni az agyamat. Nem könnyű feladat, de kezdek ráérezni, mi

kell ahhoz, hogy kommunikálni tudjak a gondolataimmal. Veszek néhány mély lélegzetet, és lecsendesítem a fejemben kavargó zűrzavart. Tizedik! Hol vagytok? Megtámadtak minket. Halljuk, feleli. Közeledünk. Higgadtak a gondolatai, csak némi aggodalmat érzek kicsendülni a szavaiból. Mindenesetre jólesik hallani, hogy úton van a segítség. Megfordulok, és azt látom, hogy két fekete helikopter balra dől, és az ellenkező irányba indul. Egyik rakétát a másik után lövik ki egy új célpontra. Ezek biztosan ők! Csak három rakétát tudok eltéríteni, de a többit valaki más veszi kezelésbe.

– Tizedik éá a többiek mindjárt ideérnek! – kiáltok be Kilencediknek a vezetőfülkébe. A következő pillanatban a motorháztetőn forgó lőtorony találatot kap, és forró fémdarabok repülnek el a fejem fölött. Legördülök az autó tetejéről, amit egy fél másodperccel később szinte kettévág egy sorozat. Kilencedik kiugrik a kocsiból, és felkapja a két puskát, amit odakészítettem neki a homokba. – Végre egy igazi csata! Egész életemben erre vártam! A helikopterek visszarepülnek, és csatasorba rendeződnek a közeledő járművek mögött. Kilencedik kifordítja a tenyerét, mire az élen haladó fekete

teherautó hirtelen rakétaként repül a levegőbe. Kilencedik megfordítja a kezét, erre az autó zuhanni kezd. Még ilyen távolságból is halljuk a benne ülők rémült sikolyát. A teherautó közvetlenül a föld fölött megáll a levegőben, majd nagy erővel becsapódik. Remegő lábbal támolyognak elő belőle a katonák, és rémülten igyekeznek minél messzebb kerülni tőlünk. A becsapódás hangjára Bernie Kosar, aki még mindig sólyom alakban röpköd, alábukik az égből, leszáll az útra a felborult kocsi mögött, és hatalmas bestiává változik. A többi jármű vezetője kétségbeesetten kapja félre a kormányt. Van, amelyik a sivatagba hajt, mások teljesen megfordulnak. Bernie Kosar elbődül.

Kilencedik behajol a kocsink hátsó ülésére, és kidobja a homokra a két Ládát. Kinyitja a sajátját, előveszi a zöld kavicsokból fűzött láncot meg az ezüstszínű botot, és a zűrzavar felé kocogva hátraszól a válla fölött: – Te várd meg itt a többieket! BK és én egykettőre lerendezzük ezeket! – Ne felejtsd el, hogy nem szórakozni jöttünk! – kiáltom vissza. – És nehogy felrobbantsd a támaszpont bejáratát! Helikopter zúg el a fejem fölött, és éppen megragadom az orrát telekinézissel, amikor éles fájdalom hasít a bal lábamba. Fejjel előre a homokba zuhanok, és egy pillanatra

elvakít a kín. Ismerős az érzés. Üvöltve vergődöm a földön. Tudom, mit jelent. Újabb sebhely égett bele a lábamba. Ismét meghalt egy Védő. Mintha megállna körülöttem az idő. Megbénít a gondolat, hogy megint elveszítettünk valakit, legszívesebben a homokba süllyednék gyászolni. Eggyel kevesebb katonával kell visszaszereznünk a Lorient, eggyel kevesebb katonánk maradt a Föld és lakóinak megmentésére. Két rakéta csapódik a kocsinkba, darabokra robbantva azt. Golyózápor zúdul rám az égből, és a karkötőm az utolsó pillanatban növekszik védőpajzzsá. Némi vigaszt merítek a tényből, hogy az örökségem

helyettem is figyel a rám leselkedő veszélyekre – bár azt nem tudom, az előző sorozatnál miért nem kapcsolt be. Megállás nélkül csapódnak be a golyók körülöttem. Amikor sikerül végre vetnem egy pillantást az új sebhelyre a bokámon, döbbenten állapítom meg, hogy valójában két golyó ütötte lyuk tátong a lábamon. Nem tudom, örültem-e már valaha ennyire vérző sebnek. Annyira megkönnyebbülök, hogy mégsem egy Védő halálának bizonyítéka forrt a bokámba, hogy az sem zavar, ha csupa vér lesz a kezem. A sebre szorítom a tenyeremet, hogy elállítsam a vérzést, és a sivatag hirtelen elnémul. A pajzsom ismét karkötővé zsugorodik.

Felemelem a fejem. Három tizenéves gyerek áll előttem. A magas, napbarnított fiúnak göndör, fekete haja van. A két lány egy-egy Ládát tart a hóna alatt. A fiút azonnal felismerem a látomásaimból. Biccent a fejével, elmosolyodik, és így szól: – Örülök, hogy újra látlak, Negyedik. Én Nyolcadik vagyok. Mielőtt válaszolhatnék, eltűnik. Az egyik lány alacsony, vörösesbarna hajú, vonásai kissé egérszerűek. Nem néz ki többnek tizenkettőnél, és tudom, hogy csak ő lehet Tizedik, a Védő a második űrhajóról. A földre ejti a Ládát, és letérdel mellém. A másik lány jóval

magasabb, vállig érő barna haja van. O is lerakja a Ládát, majd szó nélkül mellém térdel, és mindkét tenyerét a sebemre helyezi. Hidegség áramlik a testembe, és megvonaglok. Amikor már azt hiszem, hogy menten elájulok a fájdalomtól, hirtelen véget ér. A bokámra nézek, és azt látom, hogy a sebek teljesen begyógyultak. Elképesztő. A lány feláll, a kezét nyújtja, és felsegít a földről. – Ez aztán a király tálentum – szólalok meg. – John Smith. – Úgy néz rám, mintha valami rocksztár lennék. – El se hiszem, hogy itt állok veled szemben. Válaszolni akarok, de a válla fölött hirtelen meglátok egy felénk száguldó

rakétát. A földre rántom a lányokat, és rájuk vetődöm. A hátunk mögötti homokdűne felrobban, mint egy vulkán, és homokfelhőt lövell a fejünk fölé. Amikor eloszlik a por, Nyolcadik jelenik meg mellettünk. – Mindenki jól van? Készen álltok a harcra? – kérdezi. – Igen, jól vagyunk – feleli az idősebb lány, és a lábam felé int a fejével. Tizedik azt mondta, hogy Nyolcadikkal és Hetedikkel van, tehát ez a lány csakis Hetedik lehet. Mielőtt rendesen bemutatkozhatnék, Nyolcadik másodszor is eltűnik. – Képes teleportálni – magyarázza Tizedik mosolyogva, amikor látja az

arcomra kiülő csodálkozást. Alig hiszek a szememnek, hogy végre ilyen sokan összegyűltünk. Visszamosolygok rá. A távolban megpillantom Nyolcadikat, amint Kilencedik és Bernie Kosar oldalán harcol. Minden egyes közeledő autóra lecsapnak, úgy hajigálják a nehéz, katonai járműveket, mintha olcsó műanyagjátékok lennének. Kilencedik világító piros lándzsája felhasítja az egyik alacsonyan szálló helikopter alját. Nyolcadik az egyik fekete Humvee mellé teleportál, és puszta kézzel felborítja. Két helikopter ütközik a levegőben, és egyetlen nagy tűzlabdává olvadnak össze. Minden eddiginél erősebben tör rám az érzés, hogy meg kell találnunk

Hatodikat, amilyen gyorsan csak lehet. – Ha jól sejtem, ti vagytok Hetedik és Tizedik. Milyen tálentumokkal rendelkeztek? – kérdezem, miközben megtalálom az egyik táskát a homokban, és mindkettőjüknek fegyvert nyomok a kezébe. – Szólíts Marinának – mondja a barna hajú lány. – Tudok lélegezni a víz alatt, látok a sötétben, és be tudom gyógyítani a sebeket. A telekinézis mellett természetesen. Szólíts Ellának, szólal meg Tizedik hangja a fejemben. A telepátián kívül tudom változtatni az életkoromat. – Fantasztikus! Én Negyedik vagyok, a hosszú fekete hajú terminátor

Kilencedik, a bestia pedig a kimérám, Bernie Kosar. – Van egy kimérád? – kérdezi Ella. – Nem tudom, mi lenne velem nélküle – mondom. Az ellenséges haderő megmaradt tagjai kettéválnak, és mintegy tíz autó minket vesz célba. Apró füstfelhő jelenik meg az egyik jármű tetején, de azonnal visszafordítom a kilőtt rakétát, és egy homokdűnébe irányítom. A többi teherautó és terepjáró továbbszáguld felénk. Felkapok egy-egy darabot Kilencedik megsemmisített autójának roncsaiból, és a közeledő egység felé hajítom. Kerekekkel, ajtókkal, sőt még egy eldeformálódott üléssel is

megdobom őket. Marina ugyanezt teszi, három vagy négy autót sikerül is feltartóztatnunk vele. De még mindig marad hat vagy hét páncélozott kocsi. Hirtelen Nyolcadik, Kilencedik és BK jelenik meg előttünk. Nyolcadik elengedi Kilencedik kezét, és megrázza az enyémet. – Örvendek, Negyedik. – El se hinnéd, hogy én mennyire örülök – válaszolom. Kilencedik bemutatkozik Tizediknek és Hetediknek. – Hódolatom, hölgyeim, Kilencedik vagyok. – Szia – feleli Tizedik. – Szólíthatsz Ellának.

– Hetedik vagyok, de hívj inkább Marinának. Bárcsak lenne időnk beszélgetni, olyan régóta várok rájuk, szívesen meghallgatnám a történeteiket, hol bujkáltak, milyen tálentumaik vannak, mi lapul a Ládájukban. De további helikopterek közelednek felénk. – Nem védhetjük ezt a sivatagdarabot az idők végezetéig – jelentem ki. – Meg kell találnunk Hatodikat! – Előbb intézzük el ezeket a rossz fiúkat – mutat Kilencedik a fekete helikopterfelhőre. – Utána is ráérünk megkeresni Hatodikat. Mindnyájan a közeledő flotta felé

fordulunk. A felhőből kiválnak az egyes helikopterek fekete pontjai. Végigpillantok Védőtársaimon. Mindnyájan harcra készek. Sosem voltunk még ennyien együtt. Úgy érzem, minden lehetséges, nem létezik olyan akadály, amit közösen ne tudnánk legyőzni. Ha ennek vége, soha többé nem válunk külön. – Egyre többen jönnek – mondom. – Ki kell szabadítanunk Hatodikat. – Oké, Johnny. Az alagút arra van. – Kilencedik a hátunk mögé mutat. – Majd én itt maradok, és fedezlek titeket. Kitekerek egy-két nyakat, ha úgy hozza a szükség. Akinek van Ládája, az magához veszi. Én megyek elöl, abba az irányba,

amerre Kilencedik mutatott. Csapdákat keresek a tekintetemmel, miközben az ötágú kaktusz felé terelem a többieket. Hetedik és Nyolcadik a sarkamban van, Tizedik közvetlenül mögöttük. Folyamatos fegyverropogás hallatszik a hátunk mögül, de Kilencedik teszi a dolgát. Úgy kurjongat és ollézik közben, mintha bulizna. Ő az egyetlen, aki ezt szórakoztatónak találja. Futásnak eredünk, és csak a kaktuszhoz érve állunk meg. Kilencedik vidáman fedez bennünket, míg Nyolcadikkal próbáljuk megfejteni, hogyan tudnánk lejutni az alagútba, ami a térkép szerint pontosan a tüskés növény alatt van. Végül telekinézissel sikerül

szétrobbantanunk a kaktuszt. Vastag barna csapóajtó tűnik elő alóla fém fogantyúval a közepén. Ahogy ott állok az alagút bejáratnál oldalamon a többi Védővel, eszembe jutnak Kilencedik szavai: „Egész életemben erre vártam” Mindnyájan erre vártunk – a pillanatra, amikor egymásra találunk, és kilencen megvédjük a Lorien örökségét a mogadoriakkal szemben. Nem értük meg mind a kilencen ezt a pillanatot, de mi hatan, akik megmaradtunk, Tizedikkel kiegészítve, mindent megteszünk, hogy teljesítsük a küldetésünket.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Hatalmas termetü Mog ront nekem,fénylö kardjàt suhogtatva. Elhajolok a penge elől, aztán ököllel torkon vágom. Elejti a fegyvert, és levegő után kapkod. A kard szinte még földet sem ér, már felkapom, és azzal a mozdulattal lefejezem a katonát.

Hamufelhőbe burkolózva nézek szembe három újabb támadóval. A hamu elrejt előlük, ezért leguggolok, és térdmagasságban levágom a lábukat. Amikor felegyenesedek, egy újabb mog próbál elkapni hátulról. Egy hátraszaltóval mögé kerülök, és a hátába mélyesztem a kardot. Ahogy a hamu eloszlik, tucatnyi újabb mog vesz körül. Setrákus Rát nem látom közöttük. Láthatatlanná változom. Miután végzek egy újabb csapat moggal, ismét Setrákus Rát keresem a tekintetemmel. A terem túlsó végében pillantom meg, és habozás nélkül elindulok felé. További mogok bukkannak fel, de már nem számolom őket. Csak egy kupac por marad belőlük. Tíz méterre lehetek

Setrákus Rától, amikor felemeli az öklét, és rám mutat, mintha látna. Kék elektromosság csap ki a kezéből, végigszáguld a terem mennyezetén, és érzem, hogy ismét láthatóvá válók. Megint megfosztott a tálentumaimtól. Tudtam, hogy ez fog történni, mégis csalódott vagyok. De nem adom fel. Bármit tartogat is nekem, készen állok rá. Mog katonák rohannak rám minden irányból, de én haladok tovább Setrákus Ra felé. Amikor egy mog állja utamat, torkon szúrom a kardommal. Egy másik elkap hátulról, mire levágom a karját. Megint egy másik üvöltve támad nekem, de a gyomrába döföm a kardot, mielőtt hozzám érhetne. Annyira csak Setrákus

Ra megölése lebeg a szemem előtt, hogy szinte észre sem veszem a közben lekaszabolt mogokat. A következő pillanatban Setrákus mellettem terem, és elkapja a nyakamat. Fél kézzel felemel a földről, lábam tehetetlenül kalimpál a levegőben. Az arcunkat ismét alig néhány centiméter választja el egymástól. – Ügyesen harcolsz, kislány – leheli az arcomba, összerándulok a bűztől. – Add vissza a tálentumaimat, és megtudod, mennyire ügyes vagyok – válaszolom fojtott hangon. – Ha olyan erős lennél, amilyennek gondolod magad, nem hagytad volna, hogy elvegyem őket.

– Ne gyere ezzel, te gyáva féreg! Ha olyan biztos vagy benne, hogy úgyis legyőznél, mi szükséged erre? Mutasd meg, milyen nagy és erős vagy. Add vissza a tálentumaimat, és harcolj úgy, mint egy férfi! – üvöltöm a képébe. – Használd az erődet, és én is használom az enyémet! – bömböli, hangja visszaverődik a terem falairól. A terem közepére lök, de alig érzem a becsapódás okozta fájdalmat. A fegyverem csattogva szánkázik odébb a padlón. Az egyik katona nagy erővel felém hajítja a kardját. Első reflexem az, hogy telekinézissel megállítom, de a tálentumaim nem működnek. Az erőm és a reflexeim azonban megmaradtak.

Megölöm Setrákus Rát, akár a tálentumaimmal, akár azok nélkül. Kinyújtom a kezem, és a két tenyerem közé szorítva elkapom a pengét, alig néhány centiméterre az arcomtól. A következő pillanatban valaki derékon kap, és hanyatt vágódom, de megfordítom a kardot, és a mogadoriba mélyesztem. Ismét beborít a szürke hamu. Újabb mogok közelednek. Saját fegyvereikkel győzöm le őket, és ez borzalmas elégtételt okoz. Minden egyes elpusztított mog után egyre erősebbnek érzem magam. És egyre dühösebbnek. Ha az összes Földön tartózkodó mogon át kell verekednem magam ahhoz, hogy eljussak Setrákus Rához, akkor megteszem.

Setrákus Ra oldalra húzódva figyeli a műsort. Olyan hangosan üvölt, hogy beleremeg a mellkasom. A gyakorlással eltöltött hosszú évek végre értelmet nyernek. Ennél már csak akkor érezném magam erősebbnek, ha a többi Védő is itt lenne mellettem, és együtt harcolhatnánk. Elhessegetem a gondolatot. Elbánok vele helyettük is. Miután kivégeztem az utolsó katonát is, Setrákus Ra a terem közepére sétál, hogy szembenézzen velem. A háta mögé nyúl, vastag, kétfejű korbácsot húz elő, s azonnal végigvág vele a padlón. Narancssárga lángnyelvek cikáznak végig rajta. A szemem se rebben. Semmivel nem

tud megijeszteni vagy eltántorítani. Előrelendülök, és azt kiáltom: – A Lorienért! A fejem fölé suhint a korbáccsal, hogy felgyújtson, de kikerülöm a lángnyelveket, és felé gördülök a padlón. Lábának ütközve forradásokat pillantok meg a bokája körül. Nincs időm eltűnődni azon, vajon van-e összefüggés az ő és az én sebhelyeim között. Kardommal mély sebet ejtek a bal vádliján közvetlenül a legmagasabban lévő heg fölött, és talpra ugróm. A vágás azonnal összeforr, és újabb sebhellyé halványul. Setrákus Ra meg sem érzi, még csak nem is sántít, amikor megmozdul. Ismét felém suhint a korbáccsal.

Megpróbálom levágni a korbács egyik farkát, de amikor a lángok a kardomhoz érnek, a penge egyszerűen elolvad. Hozzávágom a hasznavehetetlen markolatot. Felemeli a kezét, és a levegőben megállítja a fegyvert. A markolat pörögni kezd, felragyog, és amikor Setrákus Ra szétnyitja az ujjait, az elolvadt penge visszanő, és ismét ragyogó kard lesz belőle. A mog vezér elmosolyodik, és hagyja a földre zuhanni. Utánanyúlok, de mielőtt megmarkolhatnám, a korbáccsal végigvág a jobb kézfejemen. A bőröm szétnyílik, és vér helyett valami sűrű, fekete anyag jelenik meg a sebben.

Tudom, hogy üvöltenem kellene a fájdalomtól, de csak tompa zsibbadtságot érzek. Teszek még egy lépést, és végre sikerül megkaparintanom a kardot. Megfordulok, hogy szembenézzek Setrákus Rával. De valami nagyon nem stimmel a jobb kezemmel. Képtelen vagyok megmozdítani. Setrákus Ra ismét meglendíti a korbácsot. Félreugrom az útjából, de lángoló csíkokat hagy maga után a levegőben. Amikor felemeli a karját, hogy visszahúzza a válla mögé, meglátom a soha vissza nem térő alkalmat. Átteszem a kardot a bal kezembe, előrelendülök, és a bordái közé döfök. Lefelé rántom a pengét,

felszakítva viaszfehér bőrét, míg a kard végül megakad a medencecsontjában. Hanyatt esem, és kétségbeesetten reménykedve nézek föl, sikerült-e bevinnem a végső csapást, megnyerteme a háborút. Nincs ilyen szerencsém. Setrákus Ra ugyan most először elfintorodik, de ahelyett, hogy egy kupac hamuvá porladna, egyszerűen kihúzza magából a kardot. Alaposan megnézi a pengét, figyeli a róla csöpögő sűrű, fekete vért. Azután a szájába veszi a pengét, ráharap, és félbe töri, majd a földre dobja. Olyan érzésem van, mintha játszadozna velem. Mi folyik itt? Felállók, próbálom kitalálni, mi legyen a következő

lépésem. Először is távol kell tartanom magam Setrákus Rától, amíg kiismerem. Soha nem kívántam még ennyire, hogy a Védők itt legyenek velem. Ella? Hallasz engem? Semmi. Tovább hátrálok Setrákus Ra elől, igyekszem minél távolabb kerülni tőle, hogy maradjon még esélyem egy újabb támadásra. Ekkor veszem csak észre, hogy a jobb kezem viszketni kezd. Odanézek, és látom, hogy a seb körül megfeketedett a bőröm. Közben az elszíneződés átterjed az ujjaimra, és néhány másodpercen múlva csuklótól lefelé az egész kezem koromfekete. A viszkető érzés elmúlik. A kezem elnehezül. Mintha ólommá változott

volna. Setrákus Rára pillantok. A lila sebhely fényesen lüktet a nyakán. – Készen állsz a halálra? – kérdezi. Ella! Ha a közelben vagytok, gyertek gyorsan, különben késő lesz. Annyira szeretném hallani a hangját a fejemben, amint azt mondja, hogy itt áll a többiekkel az ajtó előtt. Együtt kellene lennünk, harcolnunk Setrákus Ra ellen a tálentumainkkal felvértezve – a képességekkel, amelyekkel a Bölcsek ruháztak fel bennünket –, míg nem marad belőle más, mint értéktelen hamu, akárcsak az összes többi mogból. De nem történik semmi. Egyedül vagyok, a kezem megsérült, használhatatlan,

Setrákus Ra pedig macska-egér játékot űz velem. Itt áll előttem egy tűzkorbáccsal a kezében, miután megfosztott a tálentumaimtól, és játszadozik velem. Mi folyik itt? *** Vetek még egy pillantást a sivatagra, aztán megfogom a kör alakú fogantyút a barna ajtón, és tekerek egyet rajta. Miután a tekerés hatástalannak bizonyul, meggyorsítom a dolgot, és egy rántással kitépem az ajtót a keretéből. Acéllétra vezet le egy fekete lyukba. – Én látok a sötétben – ajánlkozik Marina. – Megyek elsőnek. – Félreállok, hogy előreengedjem. Marina lemászik a létrán, és oldalra lépve eltűnik a szemem elől. Nyolcadik

ledobja utána a Ládáját. – Nagyjából hat méter mélyen vagyok. Egy hosszú alagútban – kiabál föl Marina. – Eddig tiszta a levegő. Nem látok senkit. Kilencedik Ellára pillant, majd rám, és így szól: – Hölgyeké az elsőbbség. Ella elindul lefelé, és amikor eltűnik, Kilencedik vigyorogva rám néz. – Így is jó, de én rád gondoltam, Negyedik. Elképedve ingatom a fejem. Hihetetlen ez a faszi. Int, hogy legyek én a következő. – Tudod, hogy szeretlek, haver. Indulás!

Telekinézissel előbb leeresztem Bernie Kosart, aki újra felvette kutyaalakját, aztán a hónom alá kapom a Ládámat, és fél kézzel kapaszkodva nehézkesen lemászom. Odalent hideg és dohos a levegő. Hallom Ella és Marina lépteit, illetve Bernie Kosar körmeinek kopogását a betonon. Szabad kezemben bekapcsolom a Lument, és néhány másodpercre körbevilágítok vele az alagútban. A Lumennek köszönhetően mindnyájan fel tudjuk mérni, mekkora távolság választ el bennünket a következő éles kanyartól. – Marina, látsz annyira, hogy tudsz minket vezetni, ugye? – kérdezem tőle,

miután ismét sötétség borul ránk. Mostanra Nyolcadik és Kilencedik is utolért minket. Marina igennel válaszol, elindulunk utána a sötét csatornában. De alig néhány lépéssel később kis híján Ellába ütközöm, aki váratlanul megtorpant. – Jaj, ne! Végre sikerült kapcsolatba lépnem Hatodikkal. Bajban van! Azt mondja, igyekezzünk, különben túl késő lesz! – Akkor kapcsoljunk magasabb sebességi fokozatba! – kiáltja Kilencedik hátulról. Futásnak eredünk a sötétben. Néhány másodpercenként felvillantom a Lument, nehogy egymásnak rohanjunk. Bevesszük az éles kanyart, és ismét meglengetem a

kezem, hogy lássuk, mi van előttünk. A következő pár száz méter meredeken lejt, és az út végén egy vastag ajtót világít meg a kezemből sugárzó fény. Lerakom a Ládát a földre, meglököm, és az egészen az ajtóig csúszik. Mindkét kezemet bekapcsolom, hogy a többiek jobban lássanak. Az ajtóhoz érve Kilencedik feltépi a Ládája fedelét, és kikapja belőle a rücskös, sárga labdát. Az ujjai hegyén egyensúlyozza, mint egy varázsló, aztán az ajtóhoz vágja. A labda néhány centiméterre visszapattan a fémajtóról, mielőtt feketére vált és megnagyobbodik. Hosszú, pengeéles tüskék pattannak ki belőle, az ajtó pedig berobban a

becsapódás erejétől. A tüskék azonnal visszahúzódnak, a félelmetes fegyver pedig ismét ártatlan sárga labdává zsugorodik. Kilencedik lehajol, felveszi a földről, visszarakja a Ládájába, majd hangos csattanással lecsapja a fedelét. – Reméltem, hogy ez fog történni – szólal meg Kilencedik elégedetten. A helyében előbb elővettem volna a röntgenlátásomat, hogy megnézzem, mi van az ajtó mögött, és fel tudjunk rá készülni. De az idő most nem alkalmas arra, hogy egymás döntéseit kritizáljuk. Amint belépünk, fejünk fölött bekapcsolnak a mozgás-érzékelővel ellátott lámpák. Vörös fények és üvöltő szirénák sokkolják érzékszerveinket. A folyosó másik végét újabb masszív ajtó

zárja le. De ahogy közelebb érünk, az ajtó feltárul, és hatalmas termetű mogadori katonák rontanak elő mögüle lőfegyverekkel és kardokkal felfegyverkezve. – Mogok? Mit keresnek itt? – kérdezi Nyolcadik hitetlenkedve. – Van egy rossz hírem: a kormány és a mogadoriak egy csapatban játszanak – tájékoztatom. – Gyertek csak, libuskáim – mondja Nyolcadik. Kilencedik oldalba bök, és elismerő pillantást vet újonnan meglelt Védőtársunkra. Érzem, ahogy az adrenalin szétárad az ereimben. Korábban ilyet csak a

látomásaimban tapasztaltam. Egyszerre pontosan tudom, mit kell tennem. A többiekre nézek. – Kövessetek! – kiáltom. Beleegyezően bólintanak. Ledobom a Ládámat, és a Lument mindkét tenyeremben bekapcsolva rohanni kezdek előre. A szemem sarkából még látom, hogy Ella felveszi a Ládámat a földről. Futás közben a lábfejemre irányítom a Lument, mint a látomásban, és meggyújtom vele. A lángok felkúsznak a lábszáramon, és mire elérem az első katonát, az egész testemet elborítják. Élő tűzgolyóként száguldók át rajta. Egy szempillantás alatt hamuvá porlad, én pedig rohanok tovább.

A mogok, akik mellett elhaladok, utánam fordulnak, hogy tüzet nyissanak rám, de a lángok tökéletes védelmet nyújtanak számomra. Leszegett fejjel, oldalra nyújtott karral sprintelek, hogy minél nagyobb folyosót nyissak magam előtt. Marina, Ella és Nyolcadik szorosan a nyomomban jönnek, és egyenként kaszabolják le a nekik hátat fordító katonákat. Kilencedik a mennyezeten rohanva teszi ugyanezt. Tűzlabdákkal bombázom a hozzám legközelebb állókat, és néhány másodperc alatt mindnyájan égő fáklyaként hamvadnak el. Csak akkor lassítok le, amikor látom, hogy az utolsó mog is semmivé foszlik. Egy pillanatra

elámulok, milyen nagyszerűen bevált a tervem – még BK is kivette a részét a mogok elpusztításából bár tudom, hogy sem a hely, sem az idő nem alkalmas az önfényezésre. Úgy látszik, Kilencedik kezd hatással lenni rám. Megfordulunk, hogy lássuk, mi vár még ránk. *** Setrákus Ra csinált velem valamit. Nem tudok megmozdulni, a lábam mintha földbe gyökerezett volna. Először azt hittem, talán a csata szívta ki az erőmet vagy az a bizarr sérülés a kezemen, esetleg mindkettő. Aztán rájöttem, hogy valami komolyabb baj van, mert egyetlen porcikámat sem tudom megmozdítani. Nagy nehezen felemelem a fejem, és a fölém magasodó Setrákus

Rára nézek. Aranyszínű botot tart a kezében, aminek fekete szem van a markolatán. Maga elé tartja a botot, mire a szem kinyílik, pislog néhányat, körbenéz, majd megállapodik rajtam. A szem lassan lecsukódik, majd újra felpattan, vakító vörös fény lövell ki belőle. A fénysugár végigkúszik tehetetlen testemen, és furcsa, bizsergető érzést hagy maga után a bőrömön. Ebből elég. Meg kell mozdulnom. Ki kell térnem ennek a kísérteties fénynek az útjából, bármit is művel velem. De mozdulatlanságra vagyok kárhoztatva. Úgy érzem, mintha tonnányi súlyok húznák lefelé a kezemet. Ki kell törnöm

valahogy ebből az állapotból, vissza kell szereznem az irányítást a helyzet és a saját testem fölött. De képtelen vagyok rá. A szemből kicsapó fénycsóva lilává változik, és most az arcomat tapogatja végig. Megnyalom az ajkamat, égett ízt érzek. Setrákus Ra közelebb jön, alig egy fél méterre áll meg tőlem. Behunyom a szemem, az állkapcsom megfeszül. Johnra, Katarinára, Samre, Marinára és Ellára gondolok. Látom magam előtt Nyolcadikat, Henrit, Craytont, sőt még Bernie Kosart is. Nem adom meg azt az elégtételt Setrákus Rának, hogy a szemébe nézzek, miközben meggyilkol. Puha, forró érintést érzek a homlokomon, mintha szellő cirógatná. Felkészülök a

fájdalomra. De nem történik semmi. Kinyitom a szemem, és azt látom, hogy Setrákus Ra még mindig előttem áll. Vagyis nem egészen. Vörös és lila fénysugarak törnek elő a bot markolatából, és fel-alá cikáznak hatalmas testén. Setrákus Ra remegni kezd, és fehér fény körvonalazza a felsőtestét. Térdre esik, egész testében rázkódik, busa feje föl-le rángatózik. Sápadt, viaszos bőre visszahúzódik a testébe, feltárulnak a csontok és az izmok. Amikor bőre visszatér összezsugorodó testére már új, kreol árnyalata van. Hosszú szőke haj nő a fejbőréből, és amikor rám néz, minden eddiginél nagyobb késztetést érzek, hogy

nekirontsak, de továbbra sem tudok megmozdulni. Felvette az alakomat. Mintha tükörbe néznék, a saját zöld szememet és szőkére festett hajamat látom. – Hogy te lehessek, életben kell maradnod – szólal meg az én hangomon. – De csak egy ideig. A levegőbe emeli a kezét, és – mintha mágnes lenne a mennyezeten is, az elfeketedett karomban is – felemelkedem a földről, majd a plafonnak csapódom. Ott himbálódzom tizenöt méteres magasságban. Fájdalmas zümmögés hasít az agyamba. Ismét megpróbálom Ellát szólítani, de a saját gondolataimat sem hallom. Amikor szabad kezemmel a plafonhoz tapadt

másikhoz érek. az is elfeketedik. A kezemet megbénító merevség terjedni kezd. Végül már csak a szememet tudom mozgatni. Az egész testem koromfekete. Fekete sziklává változtam.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Megint én megyek elöre.Marina jön utànam, mellette Bernie Kosar üget

morogva. Ella még mindig hozza a Ládámat, szorosan a nyomában jön Nyolcadik és Kilencedik. A tűz sebezhetetlenné tett, és a lángok azonnal elhamvasztanak minden mogadori katonát, aki ránk támad valamelyik ajtó vagy sarok mögül előugorva. A lángok nemcsak a testemet borítják be, hanem az elmémet is. Még soha életemben nem éreztem magam ennyire magabiztosnak és eltökéltnek. – Még mindig nem válaszol! – kiáltja Ella, amikor belépünk egy újabb szirénákkal és villódzó fényekkel súlyosbított folyosóra. – Azt sem tudom, hogy hallja-e egyáltalán, amit mondok. – Az biztos, hogy még életben van, mert nincs új forradás a bokánkon –

mondja Kilencedik, és kinyújtja a lábát, mint aki azt várja, hogy megcsodáljuk. A tüzem egyre nagyobb kiterjedésű, a lángok a folyosó falait és a mennyezetét nyaldossák, ahogy haladok tovább. Nehéz leírni, milyen energiák feszülnek bennem, alig bírok uralkodni rajtuk, szinte felrobbanok. Kész vagyok megküzdeni Setrákus Rával, és tudom, hogy a többiek is így vannak vele. Nyolcadik és Kilencedik bontásoknál használt zúzógolyóként száguldanak végig a folyosón, egymással versengve pattognak egyik kiütött mogadoritól a másikig. Marina félelmet nem ismerve harcol, sorra hajigálja a katonákat a levegőbe. Ella, aki nem rendelkezik ilyen különleges képességekkel, kissé

irigyen figyeli, ahogy utat törünk magunknak a katonák között. Bárcsak lenne időnk megállni, és elmagyarázhatnám neki, milyen hihetetlenül fontos a jelenléte, a telepatikus képességei nélkül ugyanis sosem találtunk volna egymásra. Szeretném neki elmondani, hogy a legfiatalabb lórinként ő jelképezi hosszú életünket és a Védők erejét. Készek vagyunk visszafoglalni a Lorient, de ez csak úgy sikerülhet, ha mindnyájan hozzátesszük a magunkét a harchoz. A folyosó kettéválik, és gyorsan el kell döntenünk, melyik irányt választjuk. Az szóba sem jöhet, hogy ismét különváljunk.

– Oké, Tűzfiú, merre? – kérdezi Kilencedik. Marina előlép, és így szól: – Arra! Tálentumának köszönhetően sokkal messzebbre lát a sötétben, mint amennyire én a Lumennel be tudom világítani a folyosót, ezért eloltom a tüzet, és követjük Marinát. Ő akkor sem habozik, amikor a folyosó egy magas oszlopokkal teli hosszú, széles terembe torkollik. Nincs okunk tétovázni. Hirtelen menetelő léptek dobogását halljuk a helyiség túlsó végéből. Megbököm Marina karját. – Látod, kik azok? – Igen. Szerintem a kormány katonái.

De egyértelműen nem mogok. Sokan vannak. Legalább húszan-harmincan. De az is lehet, hogy még többen. Megindul feléjük. Egy emberként követjük. Könnyedén félrelökjük őket, fegyvereiket pedig telekinézissel hatástalanítjuk. Keresztülvágunk a nagy termen, áthaladunk egy újabb ajtón, majd a folyosón balra fordulva tucatnyi, feketébe öltözött kormánykatonába ütközünk, akik egy nehéz vasajtót védenek. Amint meglátnak bennünket, alakzatba rendeződnek, hogy teljesen elállják az ajtóhoz vezető utat, és tüzet nyitnak ránk. Mintha csak előre megbeszélték volna, Marina és Nyolcadik egyszerre emelik a kezüket, és megállítják a golyókat a levegőben,

alighogy kiröppentek a fegyverek csövéből. Kilencedik azonnal akcióba lép: telekinézissel kitépi a puskákat a katonák kezéből, őket pedig felemeli, és a mennyezethez szegezi. Mindnyájan magunkhoz veszünk egy-egy lőfegyvert. Kilencedik beékeli az ezüstszínű botot az ajtókeretbe, majd egy mozdulattal kiszakítja a helyéről. Az ajtó mögött újabb folyosó tárul fel, de ezt mindkét oldalról ajtók szegélyezik. Kilencedik végigszalad a folyosón, és egy pillanatra mindegyik ajtónál megáll hallgatózni. Üres vezérlőtermek sorakoznak egymás mellett. A folyosó végén aztán megváltoznak a helyiségek, ezek már

inkább börtöncellákra emlékeztetnek. Remélem, egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy megtaláljuk Hatodikat. Ott raboskodhat bármelyik ajtó mögött. Az egyik ajtó előtt keskeny vércsíkot pillantok meg. Három méterről kitépem az ajtót a keretéből. A cellában vaksötét van. Mielőtt bekapcsolhatnám a Lument, Marina bekukkant a zárkába. – Van bent valaki! – kiáltja. Nyöszörgést hallunk a sarokból. Bevilágítok a kezemmel. Olyasvalaki kuporog a sarokban rémülten és mocskosán, akiről sosem gondoltam volna, hogy viszontlátom még az életben. Sarah. Térdre rogyok, a tenyerem halványan pislákol. Szóra nyitom a számat, de csak valami cincogás szerű

hang tör fel a torkomból. Újra megpróbálom: – Sarah. Képtelen vagyok elhinni, hogy itt ül előttem. Nem hiszek a szememnek. Sarah futó pillantást vet rám, majd felhúzza a térdét, és szorosan átöleli. Rémültnek tűnik. Mint aki tőlem fél. A térdére hajtja a fejét, és kitör belőle a zokogás. – Kérlek, ne tedd ezt velem, ne verj át még egyszer. Mindent, csak ezt ne. Nem bírom tovább. Jobbra-balra rázza a fejét. Szerintem észre sem vette, hogy nem egyedül vagyok. Érzem magam mögött a többieket a sötétben.

– Sarah – suttogom. – Én vagyok az, John. Hazaviszünk. Kilencedik nem mozdul, de hallom, ahogy odasúgja valakinek: – A híres, nevezetes Sarah. Kicsit koszos, de még így is jó csaj. Sarah még jobban felhúzza a lábát, és a két térde mögül kukucskál ki. Annyira ijedtnek és törékenynek látszik, hogy legszívesebben ölbe kapnám. De nem hirtelenkedem, óvatos vagyok. Akár csapda is lehet. Nem azért jöttem el ilyen messzire, hogy ész nélkül cselekedjek. Amikor megérintem a vállát, Sarah felsikolt. Érzem, ahogy mindenki összerezzen a hátam mögött a hirtelen hangra, és az abból kicsendülő

rettegésre. Sarah a falnak veti a hátát, csatakos haja a durva betonra tapad. Aztán a mennyezetre emeli az arcát, és felkiált: – Ne csináld, kérlek! Mindent elmondtam már! Kérlek, hagyj békén! Marina előrelép, mellettem áll meg. Megragadja a karomat, és talpra állít. – John, nem maradhatunk itt, tovább kell mennünk. Magunkkal visszük Saraht! Sarah végre észreveszi a többieket. Látom, ahogy döbbenten végigméri Marinát. A szeme elkerekedik, visszanéz rám, majd a többiekre, akik mind közelebb léptek. Könnyek vágnak barázdát piszkos arcán. – Mi történik? Tényleg te vagy az?

Tényleg itt vagytok mindannyian? Ismét letérdelek mellé. – Én vagyok az. Mi vagyunk. Higgy nekem! Nézd, még Bernie Kosar is itt van. BK a farkát csóválva szalad hozzá, és megnyalja az ujjait. Megfogom Sarah kezét, a csuklóját beborító zúzódások és sebek láttán könnyek gyűlnek a szemembe. Ajkaimhoz szorítom a tenyerét. – Sarah, figyelj rám! Tudom, hogy egyszer elhagytalak. De ígérem, soha többé nem teszek ilyet. Hallasz engem? Soha többé nem hagylak el. Még mindig úgy mered rám, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnék, vagy

tűzokádó szörnyeteggé változhatnék. Ezernyi gondolat cikázik a fejemben, mégsem találom a szavakat. Hirtelen bevillan az utolsó párbeszédünk a játszótéren másodpercekkel azelőtt, hogy a rendőrség elráncigált mellőle. – Sarah, emlékszel, amikor azt mondtam, hogy mindennap rád gondolok? Emlékszel? – Rám néz, és lassan bólint. -Ez azóta sem változott. Minden áldott nap csak te jársz a fejemben. – Bizonytalanul elmosolyodik. – Most már elhiszed, hogy én vagyok az? – Ismét bólint. – Sarah Hart, szeretlek. Csak téged szeretlek. Hallod, amit mondok? Megkönnyebbülését látva legszívesebben a karomba venném, és

azt mondanám, vége, most már nincs mitől tartania, biztonságban lesz. Mindig. Két kezébe fogja az arcomat, és megcsókol. – Negyedik, igyekezz már! Mennünk kell – kiáltja Nyolcadik. Ő és a többiek már az ajtóban állnak, és idegesen pillantgatnak jobbra-balra. Robbanás rázza meg a folyosót, Nyolcadik Ellával és Marinával odaszalad megnézni, mi történt. – Mi a pokolra vársz, haver? – üvölt rám Kilencedik, és vadul integet az ajtó felé. – Hozd a csajt, és indulás! Sarah H a r t , b o r z a s z t ó a n örülök, hogy megismerhetlek, de most tényleg mennünk kell! Nyomás!

Kilencedik odaugrik mellénk, és segít talpra állítani Sarah-t. Amikor felegyenesedik, Kilencedik gyorsan megöleli. Sarah-t láthatóan meglepi a szívélyes üdvözlés, én pedig azon tűnődöm, mire véljem Kilencedik cinkos kacsintását. – Sarah Hart, van fogalmad róla, hogy ez a srác mennyit áradozik rólad? Sarah-ra mosolygok, majd Kilencedikre. – Nincs – nevet fel halkan Sarah, azzal hozzám dől, és megfogja a kezemet. – Oké, oké. Gyerünk! – Kilencedik kidugja a fejét az ajtón. Sarah kék szemébe nézek.

– Mielőtt elindulunk, meg kell kérdeznem valamit. Meg kell értened, hogy ezt muszáj megkérdeznem. Nem nekik dolgozol, ugye? Ugye nem a kormánnyal és a mogokkal vagy? Sarah megrázza a fejét. – Miért kérdezgeti tőlem mindenki ugyanezt? Soha nem árulnálak el egyikőtöket sem. – Várjunk csak. Ki az a mindenki? Ki kérdezte tőled ugyanezt? – Hatodik – válaszolja Sarah meglepetten. Kék szeme elkerekedik. – Őt nem találtátok meg? – Találkoztál Hatodikkal? Mikor? Hol? – Elment megvívni Setrákus Rával –

feleli Sarah egyre rémültebben. – Nemrég vitték el. – Micsoda? Az nem lehet! Én akarom kinyírni! – kiáltja Kilencedik. – Ne aggódj, haver, ha igyekszünk, talán még neked is jut belőle egy darab – mondom. Kinézek a folyosóra, és látom, hogy Nyolcadik, Marina illetve Ella futva közelednek. – Arra! – kiáltja Marina. Megfogom Sarah kezét, és magam után húzom. Végigszáguldunk a folyosón, amelynek végében Bernie Kosar áll egy hangárbejáratra emlékeztető, hatalmas ajtó előtt, és képtelen abbahagyni az ugatást. Ezúttal Kilencedik előveszi a

röntgenkövet, hogy megnézze, mi van az ajtó túloldalán. Akárcsak a mogok barlangjában, most is megjelenik a fehér fénycsóva, és közvetlenül belátunk a hatalmas terembe. – Valami történik odabent. Mozgást látok az árnyékban – mondja Nyolcadik. – Odateleportálok, megnézem, mi az. – Várj egy pillanatot. – Felemelt kezemmel megállítom. – Ne menj egyedül. Maradjunk együtt. Nyolcadik a szemembe néz, majd bólint. – Igazad van. Együtt kell maradnunk. Végignézek az elszánt arcokon. Még Sarah is átváltozott szipogó fogolyból harcos amazonná. Lenyűgöző látvány.

Neki természetesen fogalma sincs, mi fog történni, de mi többiek nagyjából sejtjük, mire számíthatunk. Minden valószínűség szerint hőskölteménybe illő ütközet vár ránk, ha nem maga a végső ütközet. A zsigereimben érzem, hogy ez az a pillanat, amire egész életemben készültem. Minden tettünk egy-egy apró lépés volt afelé, hogy eljussunk idáig. Meggyújtom a Lument a tenyeremben. – Bármi várjon is ránk odabent, megöljük Setrákus Rát, nem számít, milyen áron – mondom inkább magamnak, mint nekik. – Megszavazva, haver – feleli Kilencedik. Az ajtó felé fordítom egyik világító

tenyeremet, és már éppen be akarom robbantani, amikor egy vörös hajú nő jelenik meg a folyosó túlsó végén. A karja fel van kötve, és sántít. Mindkettőnknek elakad a lélegzete, ahogy találkozik a tekintetünk; aztán megfordul, sietve eltűnik az ajtó mögött, amin belépett. – Várjon! Walker ügynök! – kiáltok utána. – Walker? Nem viccelsz? – kérdezi Kilencedik hitetlen-kedve. – Az a rendőrspiné, aki megpróbált foglyul ejteni minket? – A többiek zavartan bámulnak egy másodpercig, végül Nyolcadik szólal meg elsőként. – Visszahozom nektek – mondja,

azzal eltűnik. Amikor egy másodperccel később megjelenik, Walker is vele van, kezét hátracsavarva tartja maga előtt. Az első dolgom, hogy letépjem az aranyszínű jelvényt az ingéről. Kilencedik kiveszi a jelvényt a kezemből, és hosszasan tanulmányozza, mintha valami nagyon különleges tárgyról lenne szó. – Nocsak, nocsak. Kit látnak szemeim? Walker különleges ügynök? – Kilencedik felnevet. – Hölgyem, maga nagyon rossz bőrben van! – Olyan undorral adja vissza a jelvényt, mintha hirtelen tetvessé vált volna. – Szánalmas, amit művel! – vágom a képébe. – Lepaktál a mogokkal, elvégzi helyettük a piszkos munkát, és mindezt

m i é r t ? Meg fogják semmisíteni magukat! – A munkámat végzem – feleli ridegen. Nyolcadik keményen fogja. – Az ország érdekeit védjük. – Dacosan állja a tekintetemet, de tudom, hogy hamarosan lesz oka félni tőlünk. – Már láttam magát – szólal meg Sarah. – John, ő is ott volt, amikor Hatodikat elhurcolták. Kilencedik megragadja Walker ügynököt az inge hajtókájánál, mint valami olcsó gengszterfilmben. Nyolcadik nem lazít a szorításon. Kilencedik egészen belemászik a nő arcába. – Ezt én akarom. Hadd öljem meg

én! Walker rémülten próbál hátrálni Kilencedik elől, illetve kiszabadulni Nyolcadik szorításából. – Várjatok! Tudom, hol van az űrhajótok! – könyörög Walker különleges ügynök. – Tudom, hogy azt akarjátok, és nélkülem sosem találjátok meg. – Itt van az űrhajónk? – kérdezi Marina. Hallom a hangján, hogy nem tudja eldönteni, hihet-e Walker ügynöknek. Walker szeme összeszűkül. – Megmutatom, ha elengedtek. – Mit gondolsz, Negyedik? – néz rám Kilencedik. – John! Mi lesz akkor, ha

megtaláljuk az űrhajótokat? – kapja el a karomat Sarah. – Erre most nincs időnk! – szól közbe Marina. – Tudom, hogy Hatodik bent van. Ez a nő csak azon mesterkedik, hogy távol tartson minket ettől a teremtől! Hagyjuk a fenébe! Kit érdekel, hol van az űrhajó, amíg Hatodikat nem találtuk meg? – Majd én elintézem – mondja Kilencedik. Walker a levegőbe emelkedik, és Kilencedik az övénél fogva felakasztja az egyik lámpatest kampójára. A nő arca paprikavörös a dühtől. Kilencedik ránk kacsint, aztán csettint egyet az ujjával, és az ajtó kitárul. – Marinának igaza van. Először

jöjjön Hatodik és Setrákus Ra. Mehetünk? Sarah-hoz fordul, és rámosolyog. – Nagyon belevaló csaj vagy, ha igaz, amit Johnny mesélt rólad – mondja, és a kezébe nyomja Walker mog puskáját. – Rád bízhatom? Sarah elveszi tőle a fegyvert. – Ha megmozdul, szitává lövöm. Méghozzá örömmel. A többi Védőre pillantok. – Itt az idő! Berontunk az ajtón. Nem kell megbeszélnünk, ki mit fog csinálni. Anélkül is tudjuk. Sötét van, csönd, és valami penetráns bűz terjeng a levegőben. Azonnal a látomásomban megismert aréna jut eszembe. Ez lenne

az? Körülnézek, próbálom megállapítani. A terem közepe halványan meg van világítva. Kilencedik a fénykörbe rohan, és elüvölti magát: – Vége a bujkálásnak, Setrákus, te nyavalyás féreg, gyere, és játsszuk le! – Hol van Hatodik? – kérdezi Marina. Ő is követi Kilencediket, akárcsak Nyolcadik. Lerakják a Ládákat, és nézelődni kezdenek. – Hé, odanézzetek! – kiáltja Ella. – Valami van a plafonon. – Hangja visszhangot ver. Felnézek, és egy furcsa alakú sziklát látok a mennyezetről lógni. A Lumennel megvilágítom a tárgyat. Leginkább egy szoborra hasonlít. – Valami nem stimmel. Nem tudom,

mi az, de valami nem stimmel – mondom halkan. Miközben az árnyakat fürkésszük, Kilencedik az antigravitációs tálentum segítségével felszalad a plafonra, hogy közelebbről is megnézze a sziklaalakzatot. De mielőtt odaérhetne hozzá, ismerős hang harsan: – Állj! Megpördülök. Hatodik áll az ajtóban. Vastag kötél lóg a csípőjéről, kezében pedig egy fogazott élű, kék kardot tart. Sértetlennek látszik. Ez az a Hatodik, akire emlékeztem: erős és magabiztos. Megtette volna? Lehetséges lenne, hogy Hatodik már végzett is Setrákus Rával? – Hatodik! Istenem, hát itt vagy! –

kiált fel Marina boldogan. – Jól vagy? – Vége – mondja Hatodik. – Setrákus Ra meghalt. Az a fekete valami a plafonon mogadori méreg. Ne menjetek a közelébe! A megkönnyebbülés szinte tapintható a levegőben. Nyolcadik Hatodik mellé teleportál, és boldogan átöleli. Mindig Hatodik volt a legerősebb közülünk, még Kilencediknél is erősebb. Most pedig megmentette a Lorient, a Földet és feltehetően az egész univerzumot. Legszívesebben a vállamra ültetném, és díszlépésben vinném haza a Lorienre. Elindulok felé, de Ella elkapja a csuklómat, és visszaránt. Hallom a

hangját a fejemben. John. Valami nem stimmel. A következő másodpercek történéseit mintha lassított felvételen látnám. Hatodik hátrahúzza a fogazott élű kék kardot, és előredöf vele. Elborzadva figyelem, ahogy Nyolcadik teste megvonaglik, majd a kard hegye kibukkan a lapockái között. Hatodik egy mozdulattal lerázza Nyolcadik testét a kardról, aki élettelenül terül el a földön. – Ne! – sikolt fel Marina a hátam mögött, és futásnak ered Nyolcadik felé. Bénultan állok, míg végül az ösztöneim működésbe lépnek. Lenézek a kezemre, és jókora tűzlabdát készítek a jobb tenyeremben. Zavarom elmúlt, most már tudom, mit kell tennem. Ez nem lehet

Hatodik. És bárki is az, meg kell ölnöm. – Hatodik, mit tettek veled? – A tűzlabdát az ujjaimon pörgetem. Hatodik felnevet, és ökölbe szorítja a másik kezét. Kék villám csap ki az ujjai közül, és behálózza a terem mennyezetét. A tűzlabdám eltűnik. Mi folyik itt? – Negyedik! – Felnézek, és azt látom, hogy Kilencedik felém zuhan. Biztosan cserbenhagyta az antigravitációs tálentuma. Sikerül elkapnom, így nem töri össze magát a kemény betonpadlón. Talpra segítem. Marina őrangyalként áll Nyolcadik fölött, fegyverével célba veszi Hatodikat. Nyolcadik még mindig a

földön fekszik, és ilyen távolságból is látszik, mennyire súlyos a sérülése. De legalább életben van, újabb forradás ugyanis nem jelent meg a bokámon. Marina meghúzza a ravaszt, de a golyók néhány centiméterre Hatodik arcától megállnak a levegőben, és a földre hullanak. Megint be akarom kapcsolni a Lument, de nem történik semmi. Hatodik magasan a feje fölé emeli a kardot, teste rázkódni kezd, és közben fehéren villódzik. Alakja megnő, hosszú szőke haja rövid sörtévé zsugorodik hatalmas koponyáján. Arca megnyúlik, vonásai elmosódnak, és a lelkem mélyén már azelőtt tudom, hogy Setrákus Ra az, mielőtt meglátom a lüktető lila forradást a nyakán. Két zászlóaljnyi mog katona

lép be az oldalajtókon, és szótlanul felsorakoznak Setrákus Ra mögött. Kilencedik, Marina, Ella meg én ösztönösen közelebb húzódunk egymáshoz, és megállunk Nyolcadik fölött, egyértelművé téve, hogy ezt a harcot közösen fogjuk megvívni. – Mindnyájan egy helyen. Igazán kedves tőletek, sok fáradságtól megkíméltek ezzel. Remélem, készen álltok a halálra – mondja vicsorogva. – Tévedésben vagy – felelem. – Hatodik is így gondolta. De ő tévedett. Méghozzá jókorát. – Elmosolyodik. Visszataszító, fekete fogai megcsillannak a halvány fényben. Kilencedik rám néz, és izgatottan

dörzsöli a tenyerét. – Johnny, emlékszel, amikor a szájhigiénia fontosságáról beszéltünk? – Visszanéz Setrákus Rára. – Hé, haver, legalább moss fogat, mielőtt fenyegetőzni kezdesz velünk! Ezüstszínű botját piros lándzsává növeszti, és megindul Setrákus Ra felé. Szerencsére az örökségünk még velünk van.

HARMINCADIK FEJEZET A szemem sarkàbol làtom,ahogy kilencedik nekiront Setrákus Rának. Lehajolok Nyolcadikhoz, hogy lássam, meg tudom-e gyógyítani. A mellkasára teszem a kezemet, várom, hogy működésbe lépjen a tálentumom. Semmi. Könyörgök Nyolcadiknak, hogy tartson

ki, küzdje le a fájdalmat, de barna szeme fennakad, légzése egyre egyenetlenebbé válik. Pánikba esem. Eszembe jut a lorin barlangrajz, amelyen Nyolcadikat felnyársalja Setrákus Ra kardja. A jóslat valóra válik? Kétségbeesetten szorítom a tenyeremet a mellkasára. – Marina! – kiáltja John. – Ki kell juttatnunk innen titeket! Van egy olyan érzésem, hogy ha eltávolodunk Setrákus Rától, a tálentumaink ismét működni fognak. Ha igazam van, megmentheted Nyolcadikat. – Nagyon súlyos a sebe – préselem ki magamból a szavakat. – Lehet, hogy már túl késő. Képtelen vagyok rávenni magam, hogy beszéljek neki a barlangrajzról.

Eltűnődöm, vajon Nyolcadik képes-e bármire is gondolni, emlékszik-e a rajzra, tudja-e mit jelent ez az egész. Remélem, nem. – Akkor igyekeznünk kell – mondja John, azzal a kezembe nyom egy mog puskát, és felnyalábolja Nyolcadikat – Tüzelj mindenre és mindenkire, aki nem a barátunk. Igyekszünk minél gyorsabban megtenni az ajtóhoz vezető nagyjából száz métert, miközben fél szemmel harcoló társainkat figyeljük. Minden egyes moggal, akit sikerül elporlasztanom, egyre erősebbnek érzem magam. Próbálok nem gondolni arra, hol lehet Hatodik – az igazi Hatodik –, és hogy mi történhetett vele.

Tudtam, hogy az ott nem Hatodik. Bárcsak megöltem volna azt a valamit, mielőtt felfedi magát. Kilencedikre pillantok, aki Setrákus Rával harcol. Hősiesen állja a sarat lándzsájával Ra kardja ellen, de bármilyen erős is Kilencedik, eltörpül a mog vezér mellett, aki mintha csak a megfelelő pillanatra várna, hogy lesújtson rá, és megölje. Minden magabiztosságom és erőm, amit az előbb éreztem, elillan belőlem. Egész egyszerűen túl sokan vannak, mi pedig túl kevesen. Ráadásul elveszítettük a tálentumainkat, vagyis csak egy rakás gyerek vagyunk. Gyerekek harcolnak egy szervezett,

földönkívüli hadsereg ellen. Nem szívesen hagyom itt a többieket, de tudom, hogy Johnnak igaza van. Ki kell jutnom innen, ha meg akarom menteni Nyolcadik életét. És tudom, hogy ez az egyetlen esélyünk. Már majdnem az ajtóhoz érünk, amikor vagy húsz mog indul meg egyenesen felénk. Némelyiknél puska, másoknál kard van, és feltartóztathatatlannak tűnnek. Tüzet nyitok rájuk, de lövéseim még csak le sem lassítják őket. Túlerőben vannak. Johnnak sikerül Nyolcadikat leraknia az ajtón kívül, aztán visszatér mellém, és a kardját lóbálva nekiront az ellenségnek. Vállvetve harcolunk. Nem érdekel, milyen rosszak az esélyeink, akkor sem

fogom magára hagyni. Egymást védjük, és erőt merítünk a másikból, amikor elgyengülünk. Ezért vagyunk még mindig életben, és ezért fogunk győzni. Együtt erősebbek vagyunk. John módszeresen aprítja a mogokat, egyiket a másik után. Én folyamatosan tüzelek, és közben próbálom védeni az ajtót illetve Nyolcadikat. Egy pillanatra kinézek hozzá ellenőrizni, hogy van. Gyenge a pulzusa, de tapintható. A tálentumaim azonban nem tértek vissza. Megfogom a kezét, és azt suttogom: – Nem halhatsz meg, Nyolcadik! Hallasz engem? Meggyógyítalak. Hamarosan visszatér a tálentumom, és meggyógyítalak.

Ráeszmélek, hogy a ránk támadó mogok eltűntek – elpusztultak–, és a hirtelen beálló csend megrémít. – Sietnünk kell. Még többen fognak jönni – mondja John sürgetően. Fülsiketítő ordítást hallunk – a nyitott ajtón keresztül látjuk, hogy Bernie Kosar bestiává változott. Karddal hadonászó mogadoriak veszik körül, ő ügyesen mindig elugrik a pengék elől. A mogok nem érik el, de így ő sem tud túl sok kárt tenni bennük. Visszamegyünk a terembe, és Setrákus Ra éppen ezt a pillanatot választja arra, hogy előhúzzon egy ostort. Lángnyelvek táncolnak rajta, és végigvág vele Kilencedik karján. A seb azonnal elfeketedik. John felém

fordul, hogy mondjon valamit, amikor lövés dörren. Mielőtt felfoghatnám, mi történt, John teste megvonaglik, és a padlóra zuhan. *** A mennyezethez tapadva fekszem, fekete kőbe ágyazva. Némán figyelem, ahogy a Védők az életükért küzdenek, és közben nem érzem a saját testemet. Esélyem sincs tudatni velük, hogy itt vagyok. Megöl ez a tehetetlenség. Egész életemben azért edzettem, hogy soha ne érezzem magam tehetetlennek. Setrákus Ra nem valami nagy harcos. Csak azért tud fölénk kerekedni, mert képes megfosztani bennünket az erőnktől. Ki akarok állni a mogok elé Setrákus Ra levágott fejével a kezemben.

Ragaszkodnék hozzá, hogy végignézzék vezetőjük pusztulását, mielőtt őket is elhamvasztom. Ez lenne a lorieni álom halála? Erősnek, okosnak és felkészültnek képzeltük magunkat. Azt hittük, hogy megnyerjük a háborút, és hazarepülünk a Lorienre. Ostobák voltunk, arrogáns bolondok. Hallottunk Setrákus Ráról, a nagy és rettenetes mogadori vezetőről, de fogalmunk se volt róla, hogyan harcol, milyen képességekkel rendelkezik. Utólag végiggondolva igazán számíthattunk volna rá, hogy hatástalanítani tudja a tálentumainkat. Bárcsak kommunikálhatnék a társaimmal – irányíthatnám őket ebből a

megfigyelőállásból. Az például hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a mogok fizikailag elképesztően erősek, technikailag azonban nem túl képzettek. Más szóval ostobák, mint a föld. Minden mozdulatukat előre lehet tudni. Könnyű átlátni a tervükön, olyan ugyanis nincs nekik. Az egyetlen taktikájuk a túlerő és a brutalitás, márpedig egy ilyen ellenségnek könnyű megtalálni a gyenge pontját. De a harc hevében ezt lehetetlen felismerni. Bárcsak szólhatnék a Védőknek, hogy koncentráljanak minden erejükkel Setrákus Rára. Máskülönben félek, hogy a csata rövid lesz, a mogok szinte biztosan győzni fognak. Látom, ahogy Bernie Kosar megsebesül. Hatalmas bestiává

változott, mint Paradise-ban. Vastag végtagjain kidagadnak az izmok, fogai és karmai pengeélesek, fejéből pedig két görbe szarv mered elő. Látom, ahogy Setrákus Ra eltalálja Kilencediket a korbáccsal, és Kilencedik karja megfeketedik. Ez feltehetően azt jelenti, hogy hamarosan ugyanolyan helyzetbe kerül, mint én. Johnt eltalálják, elesik, és a Földön vonaglik kínjában. Marina felkap egy puskát, és tüzet nyit a közeledő mogokra. Ella eközben kisurran a teremből. Hová megy? BK ordítása elvonja a figyelmem Elláról. A kiméra térdre rogy. De így is harcol, vérző sebei ellenére is tovább

tizedeli a mogokat. Borzalmas látni a szenvedését, a haláltusáját. *** Dől belőlem a vér – és érzem, ahogy véremmel együtt az erőm is elhagy. Semmit sem tehetek ellene. A mogok pedig csak jönnek, jönnek, mintha sosem akarnának elfogyni. Fogalmam sincs, hányat öltünk meg ma, de mintha meg se kottyanna nekik a veszteség. A tálentumaink nélkül olyan, mintha egy cunamit próbálnánk feltartóztatni svájci bicskával. Marina a hátam mögül tüzel a mogokra. Bernie Kosarra pillantok, és látom, hogy a mogok hurkot vetettek a szarvára, éppen vonszolják kifelé a sarokból.

– Gyáva, gyáva féreg! Csak úgy tudsz legyőzni minket, ha előbb megbénítasz! – hallom Kilencedik üvöltését. A terem közepén áll, egyik karja teljesen fekete, és tehetetlenül lóg a teste mellett. Setrákus Ra visszahúzza a korbácsot, és elmosolyodik. – Hívhatsz, ahogy akarsz. Ez nem változtat a tényen, hogy meg fogsz halni. Megsuhintja a korbácsot. Kilencedik hárítani próbálja a lángoló kígyókat a lándzsával, de fél kézzel nincs esélye. Az egyik csáp kiveri Kilencedik kezéből a lándzsát, a másik pedig végigvág az arcán. Kilencedik felordít fájdalmában, a keze és az arca pedig kezd elfeketedni. Setrákus elindul felé. Tennem kell

valamit, mielőtt késő lesz, vagy meghalok, ezért tüzet nyitok Setrákus Rára a földről, ahol fekszem. Tudom, hogy legjobb esetben is csak a figyelmét sikerül elterelnem, de jelen pillanatban ennyi telik tőlem. A mog vezér minden egyes lövedéket megállít a levegőben, majd félrepöcköli őket. Hirtelen a másik oldalról is lövéseket hallok. Az ajtó felé fordulok, és Sarah-t pillantom meg, amint puskájával a mogokat lövi. A háta mögött Ella áll. Sarah. Ő nem kapott kiképzést. Esélye sincs túlélni egy összecsapást a mogokkal és Setrákus Rával! – Sarah! – kiáltom. – Menekülj! Ez nem a te harcod!

Sarah ügyet sem vet rám, egyre beljebb lépeget a terem közepe felé. Kilencedik próbál eltávolodni Setrákus Rától, de két teljesen megfeketedett karja ólomsúllyal húzza le a földre. Néhány másodperc, és az arca is feketére színeződik. Setrákus ismét lesújt rá, ezúttal a mellkasát veszi célba a korbáccsal. Kilencedik felüvölt, Setrákus Ra pedig azt bömböli a képébe: – Azt mondták, te leszel a legnagyobb ellenfelem, de nézz csak magadra, egy senki vagy! Setrákus Ra a feje fölé emeli a korbácsot, hogy megadja a kegyelemdöfést Kilencediknek, amikor Ella kibújik Sarah háta mögül, és elhajít

valamit, amiből csak egy elmosódott piros foltot látok. A piros valami a karján találja el Setrákust. Döbbenten mered a sebre, majd fülrepesztő üvöltést hallat. Érzem, hogy valami megváltozik bennem. Energia árad szét az ereimben, mintha valaki rádugott volna a hálózatra. A kezemre összpontosítok, és újra megpróbálom bekapcsolni a Lument. Legnagyobb elképedésemre működik. A tálentumaink visszatértek. Marina kiált fel a hátam mögött, és azonnal Nyolcadikhoz siet, aki még mindig az ajtón kívül fekszik. Látom, hogy a kezét Nyolcadik mellsebére helyezi. Kérdő pillantást vet rám az ajtóból.

– Mi történt? Megrázom a fejem. – Fogalmam sincs, de végre nem vagyunk vereségre ítélve. Világító tenyeremet a csatatér közepe felé irányítom, ahol Setrákus Ra éppen a kis piros tárgyat próbálja kihúzni a karjából. Nagy nehezen sikerül neki, és a korbáccsal azonnal Ella és a még mindig tüzelő Sarah felé fordul. A két lány nem elég gyors ahhoz, hogy kitérjen a korbács útjából. Mindketten elterülnek a földön. *** Amint a nyíl belefúródik Setrákus karjába, érzem a változást. A tálentumaim visszatértek, és az erőm is

kezd magára találni. Végre lehetőségem nyílik kiszabadulni innen, és segíteni a többieknek. Mocorogni kezdek a fekete burokban, de nem tudok elég lendületet venni ahhoz, hogy kitörjek belőle. Vergődés közben lenézek, látom, hogy John a földön fekvő Sarah és Ella mellett térdel. Útját vérnyomok és hamukupacok szegélyezik. Marina visszasietett Nyolcadikhoz. Bernie Kosar még mindig a sarokban van, de most már ő tizedeli azokat a mogokat, akik az imént még rángatták. A porond közepén Kilencedik Setrákus Mával néz farkasszemet. sikerült kiszabadítania a kezét és az arcát a fekete kőmasszából, ami

beborította a testét. Ez reményt ad nekem, hogy kitörhetek sziklabörtönömből, és tovább folytatom a fészkelőd és t, míg a burkolat lassan engedni kezd. Már nem sok hiányzik. Mindjárt kiszabadulok. Minden vágyam, hogy megmutassam Setrákus Rának, milyen egy valódi küzdelem valódi ellenféllel szemben. *** Már éppen feladtam a reményt, hogy meggyógyíthatom Nyolcadikat, amikor a tálentumom váratlanul visszatér. A mellkasán tátongó sebre helyezem a kezemet, és érzem, hogy a tálentum működésbe lép. A szívverése minden egyes másodperccel erősebb lesz. Soha

nem hallottam még szebb hangot, mint ez az ütemes tam, tam, tam. Ha nem az életünkről, a jövőnkről határozó csata kellős közepén lennénk, azt hiszem, elsírnám magam örömömben, de így erős maradok, és kordában tartom az érzelmeimet. Lenézek Nyolcadikra, látom, hogy kinyílik a szeme. – Vigyázz... Hatodik meg akart... – kezdi, de beléfojtom a szót. – Az nem Hatodik volt. Hanem Setrákus Ra. Nem tudom, hogyan, de ő volt az. – Mi...? – A szívem szakad meg Nyolcadik zavart tekintete láttán. – Most nem tudom megmagyarázni. Hogy érzed magad? Talpra tudsz állni?

Be kell mennünk, segíteni a többieknek a harcban. Képes vagy rá? Meg kell gyógyítanom Johnt, és szükségem van rád, hogy eltereld a mogok figyelmét. Menni fog? Bólint, és fel akar állni, de van még valami, amit meg kell tennem, mielőtt túl késő lesz. A szemébe nézek, abba a gyönyörű barna szemébe, veszek egy mély lélegzetet, és megcsókolom. Döbbenten néz rám, ahogy elhúzódom. Megvonom a vállam, és elmosolyodom. – A mostnál sosincs jobb alkalom, nem igaz? Mielőtt válaszolhatna, megfordulok, hogy megkeressem Johnt. Meg kell gyógyítanom, gyorsan. Három lövést

kapott, miközben engem fedezett. Ha nem találom meg azonnal, meg fog halni. Vérnyomok mutatják az utat a padlón, amerre John vonszolta magát. Nyolcadikkal azt követjük. A lövések miatt sűrű füst terjeng a levegőben. Amikor odaérünk Johnhoz, térden állva tűzlabdákkal bombázza az Ella és Sarah felé közeledő mogokat. Amint meglátnak, a mogok ránk is tüzet nyitnak. De most, hogy újra tudom használni a telekinézisemet, könnyedén eltérítem a lövéseiket, és Nyolcadik is beszáll a küzdelembe. Johnhoz szaladok, és elkezdem meggyógyítani a sebeit. Zihálva kapkodja a levegőt, nagyon sápadt. Sok vért veszített. – John! Hagyd abba egy percre, hogy

meg tudjalak gyógyítani! – Üvöltenem kell, hogy túlkiabáljam a csatazajt. Megfogom az állát, és erővel magam felé fordítom a fejét. Megrázza a fejét, próbál kiszabadulni a szorításomból. – Ha abbahagyom, a mogok megölik Sarah-t és Ellát. – Ha nem hagyod abba, meghalsz. Nyolcadik meggyógyult, meg tud védeni minket, amíg veled foglalkozom. Kérlek! John! Szükségünk van rád. – Abbahagyja az ellenállást. Megvizsgálom a sebeket a lábán. Mindkét lába erősen vérzik a golyó ütötte sebektől. Először a jobb lábát veszem kezelésbe, és azonnal látom,

hogy a combcsontja eltört. Ordít a fájdalomtól, miközben a csont a helyére csúszik, de a hangja elvész a csatazajban. Negyedik ökölbe szorítja a kezét kínjában. A másik lába nem olyan vészes, azt gyorsabban meg tudom gyógyítani. John máris könnyebben veszi a levegőt. Megfogom a karját, és a fülébe kiabálok: – Sokkal jobban nézel ki! A felkarján tátongó sebre szorítom a kezemet, érzem, hogy szétroncsolódtak az izmai, a bicepsze és a tricepsze. Legalább két perc, mire helyrehozom. Nyolcadik még mindig tüzel a folyamatosan felénk özönlő mogokra, de mintha gyorsabban jönnének, mint amilyen ütemben irtani tudja őket.

Érzem, ahogy John izmai végre a helyükre kerülnek a kezem alatt. Rám néz, én pedig bólintok. Talpra ugrik, és Nyolcadikhoz siet, hogy együtt védelmezzék a még mindig a földön fekvő Ellát és Sarah-t. *** Erősnek érzem magam. Ez jó. Sarah és Ella valamilyen csoda segítségével visszaadták a tálentumainkat, lehetővé téve számunkra, hogy harcoljunk, de aztán mindketten megsebesültek. Mind egy szálig kiirtom a mogokat, amiért bántani merték a barátaimat. Futva indulok feléjük, közben tűzlabdákat lövök a kezemből a mogokra. Tudom, hogy nem lenne szabad

élveznem a gyilkolást, de ez most jólesik. Amint át tudom venni a lányok védelmét, Nyolcadik teleportálni kezd, és hol itt, hol ott bukkan fel egy mog mellett, akit aztán kettéhasít a kardjával. Kilencedik még mindig Setrákus Rával küzd, de olyan gyorsan mozognak, hogy szinte csak egy elmosódott folt látszik belőlük. Oda kellene mennem, hogy segítsek Kilencediknek, de Ellát és Sarah-t sem hagyhatom itt. Az egyik mog váratlanul irányt vált, és a fegyverével nem engem, hanem a még mindig mozdulatlanul heverő Saraht és Ellát veszi célba. Meghúzza a ravaszt, mire a lányok teste rázkódni kezd. Állati üvöltés tör elő a torkomból. ***

Elborzadva figyelem, ahogy a mogadori tüzet nyit Ellára és Sarah-ra. John melléjük térdel, és én is odarohanok. Negyedik a kezüket fogja, miközben a testük görcsösen vonaglik a földön. Elkéstünk. Azok után, amiken keresztülmentünk, azok után, hogy végre megtaláltuk egymást, úgy tűnik, mégis elveszítünk egy újabb Védőt. És Sarah-t. John alighogy megtalálta, örökre búcsút kell vennie tőle. Behunyom a szemem, és várom, hogy a bőrömbe égjen az újabb seb, ami Ella haláláról tudósít. Tudom, hogy mind közül ez fog a legjobban fájni. De nem történik semmi. Lehet, hogy

Ella más, mint a többiek, és az ő halála nem jár forradással? Nem, az nem lehet. Kinyitom a szemem, és Johnra pillantok, aki még mindig Sarah és Ella fölé görnyedve szorítja a kezüket. Közelebb hajolok a lányokhoz, és nem akarok hinni a szememnek. A sebeik – a mog fegyverek ütötte lyukak a testükön és az égési sérülések az arcukon – begyógyulnak. – Mi történik? Ezt meg hogy csinálod? – kérdezem Johntól csodálkozva. – Fogalmam sincs – feleli a fejét rázva. – Nem tudtam, hogy képes vagyok rá. Csak megláttam Sarah-t a földön, és nem hagyhattam, hogy meghaljon. Sem őt, sem Ellát. Nem veszíthetünk el még

egy Védőt. Most, hogy végre egymásra találtunk. Megfogtam a kezüket, és arra gondoltam, mennyire szeretném, ha a sebeik begyógyulnának, és bárcsak meg tudnám gyógyítani őket... és hirtelen valóra vált a kívánságom. – Ez egy új tálentum! – kiáltok fel, és megszorítom a vállát. – Vagy csak olyan erősen akartam, hogy csoda történt. Mindegy, a lényeg az, hogy mindketten életben vannak. – Megkönnyebbülten felnevet, aztán a terem közepe felé néz, ahol Kilencedik még mindig harcol. – Marina, még nem jött el az ideje, hogy legyőzzük Setrákus Rát. Hiába tértek vissza a tálentumaink, egyelőre még nem hiszem, hogy le tudjuk

győzni, azt pedig nem akarom kockáztatni, hogy elveszítsünk még egy Védőt. Meg kell találnunk Hatodikat. Aztán ki kell jutnunk innen valahogy, egyesíteni az erőinket, és kidolgozni egy tervet. Vagy együtt öljük meg, vagy együtt halunk meg. De majd akkor, amikor már valóban készen állunk a végső ütközetre. Nyöszörgést hallunk. Lenézek Sarahra és Ellára. Nyitva a szemük, és lassan visszatér a vér az arcukba. John lehajol, és megcsókolja Sarah-t. A burkolat végre megreped. Behajlítom a karomat, aztán addig rugdalózok a lábammal, míg az utolsó darabkákkal együtt én is zuhanni kezdek. Telekinézissel megállítom magamat, és

óvatosan leereszkedem. Egy másodpercig csak fekszem, próbálom visszanyerni a lélegzetem. Olyan sűrű a füst, hogy könnybe lábad a szemem. Hirtelen hatalmas robbanás rázza meg a termet. Megszólal a vészjelző, vörös fények kezdenek villogni, sziréna hangja hasít a levegőbe. Látom John Lumenjét világítani. Elindulok felé. Ella, Marina és Sarah mellette állnak, és ahogy közelebb érek, Nyolcadik is megjelenik Marina mellett. Bernie Kosar visszaváltozott kutyává, és most sántikálva siet Johnhoz. Ella felkiált, amikor meglát, és boldogan átölel. Viszonzom az ölelését, aztán Johnra pillantok. Egy álmom vált

valóra azzal, hogy újra látom. Megérinti a karomat. – Jól vagy? Bólintok. – És te? – kérdezem, noha tudom, hogy pont olyan kimerült és meggyötört, mint én. – Életben vagyunk... de hol van Kilencedik? Körülnézünk, és mindnyájan egyszerre döbbenünk rá, hogy a csatazaj megszűnt. A terem közepére sietünk, ahol Kilencedik Setrákus Rával vívott életre-halálra. Kilencedik mozdulatlanul fekszik a földön, Setrákus Ra pedig eltűnt. Marina térdre borul, és azonnal gyógyítani kezdi, miközben én pattanásig feszült idegekkel járkálok körülöttük,

hátha Setrákus Ra a közelben bujkál, és csak a pillanatra vár, hogy hátat fordítsunk neki, és leszámolhasson velünk. De a vészjelző fülhasogató vijjogásától eltekintve a terem kísértetiesen csöndes, és meg kell állapítanom, hogy az összes mogadori eltűnt. – Él! – kiált fel Marina. – Csak elveszítette az eszmélet. Kilencedik felül, és kábultan rázza a fejét. – Mi történt? – szólal meg. – Éppen ezt akartam kérdezni tőled – mondja Nyolcadik. – Hatalmas robbanást hallottunk, és egyszerre mindenki eltűnt, csak mi heten

maradtunk. – Nem tudom... nem láttam, hová tűnt. Az egyik pillanatban még itt küzdöttünk, a következőben pedig már a padlón feküdtem. – És most mi lesz? – kérdezi Sarah. – Először is ki kell jutnunk innen – feleli John. – Setrákus Ra bármelyik pillanatban visszatérhet. Lehet, hogy csapda. Annak ellenére, hogy ez egy kormánytámaszpont, egyáltalán nem biztonságos hely. – Tudja valaki a kivezető utat? – kérdezem, mire komoran összenéznek. – Vissza kell mennünk arra, amerről jöttünk – válaszolja Nyolcadik. – Ilyen sokunkkal nem tudok teleportálni. – Oké – mondja John. – Nem tudjuk,

mivel fogjuk szembe találni magunkat kifelé menet, lehet, hogy még több mogadorival vagy amerikai katonával kell megküzdenünk, de a lényeg az, hogy együtt kell maradnunk. Soha többé nem válunk el egymástól. Kilencedik odalép mellém, és tetőtől talpig végigmér. – Azt hiszem, hivatalosan még senki nem mutatott be minket egymásnak. Örülök, hogy megismerhetlek, szivi. Kilencedik vagyok – mutatkozik be, és rám kacsint. A szememet forgatom, John pedig felnevet a hátam mögött. Körülnézek. Igazi csoda, hogy így együtt vagyunk, és mindnyájan élünk.

Egy kivételével az összes Földön élő lorin karnyújtásnyira egymástól. Életben vagyunk, és harcolunk, ami azt jelenti, maradt még esélyünk a győzelemre. Hamarosan újra találkozunk Setrákus Rával. És akkor már nem menekül előlünk.