Kolumbusz Kristóf, Az Óceán Don Quijotéja

JAKOB WASSERMANN KOLOMBUSZ KRISTÓF, AZ ÓCEÁN DON QUIJOTÉJA EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1985

JAKOB WASSERMANN CHRISTOPH COLUMBUS DER DON QUICHOTE DES OZEANS S. FISCHER VERLAG, BERLIN, 1929 FORDÍTOTTA KOVÁCS VERA HUNGARIAN TRANSLATION © KOVÁCS VERA, 1985 HU ISSN 0324-6841

JAKOB WASSERMANN CHRISTOPH COLUMBUS DER DON QUICHOTE DES OZEANS S. FISCHER VERLAG, BERLIN, 1929 FORDÍTOTTA KOVÁCS VERA HUNGARIAN TRANSLATION © KOVÁCS VERA, 1985 HU ISSN 0324-6841

SZÁZADOK – EMBEREK  KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA FELEL SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDŐ ÜZEM (849708/08)  NYOMTA  NYOMTA AZ ALFÖLD ALFÖLDII NYO NYOMDA MDA A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 5272.66-14-1 KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 1985-BEN FELELŐS SZERKESZTŐ: LENDVAY KATALIN A SZÖVEGHŰSÉGET ELLENŐRIZTE ÉS SZAKMAILAG ÁTNÉZTE: SZ. JÓNÁS ILONA A VÉDŐBORÍTÓ ÉS A KÖTÉSTERV GÖRÖG JÚLIA MUNKÁJA MŰSZAKI SZERKESZTŐ: PINTÉR LÁSZLÓ MŰSZAKI VEZETŐ: MIKLÓSI IMRE KÉSZÜLT 25 500 PÉLDÁNYBAN, 12,76 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 3252 1

TARTALOM ELSŐ FEJEZET Megsejteni az Ismeretlent MÁSODIK FEJEZET Ifjúkori utak  HARMADIK FEJEZET Kétségbeesett erőfeszítések   NEGYEDIK FEJEZET Számadás – búcsújárás – csavargás és őrült követelések  ÖTÖDIK FEJEZET Az utolsó akadályok, és végre: indulás HATODIK FEJEZET Utazás az Ismeretlenbe HETEDIK FEJEZET Az indiánok és az arany  NYOLCADIK FEJEZET Hazatérés és diadal KILENCEDIK FEJEZET A gyilkos valóság TIZEDIK FEJEZET A letagadott valóság TIZENEGYEDIK FEJEZET Láncra verve TIZENKETTEDIK FEJEZET Indián inferno UTOLSÓ FEJEZET Mind közül a legkomorabb

Unus erat mundus; duo sint, ait iste; fuer. 1 [1. Egyetlen világ volt; kettő legyen, mondja ő; s lőn.]

HOFMANNSTHAL EMLÉKÉNEK  Te láttad ezt saját szemeddel, És úgy hiszem, tetszett neked.

ELSŐ FEJEZET  Megsejteni az Ismeretlent  Kolumbusz Kristóf élete és sorsa napnál világosabban tanúsítja, hogy még a nagy tettekre hivatott embert is csak tulajdon kora adottságaiból kiindulva lehet megérteni. Képzeletünk  amúgy is túlságosan hajlik rá, hogy a halhatatlan egyént olyan tulajdonságokkal ruházza fel, amelyek csupán eredményes tevékenységének folyományai, semmiképp sem tapadnak tehát földi létéhez és személyiségéhez. A hírnév roppant titokzatos kristályosodási folyamat, és amíg végbemegy, sok salak dolgozódik fel mellette. Ezért a kortársak tévesen látják a nagy eseményeket, vagy nem vesznek észre mindent, míg az utókor előrevetíti a később  bekövetkezett tényeket: azaz a múlt eseményeinek ismeretében, amelyek már alapjában kijegecesedett dolgok, eltompítja a kialakulás és a létezés látványát. A történelmi korszakokról és történelmi személyiségekről alkotott valamennyi ítéletünk ezért is hasonlatos a használatban elkoptatott érmékhez, amelyeknek értékét csak rendkívüli alkalmakkor vizsgálják meg közelebbről. Minden hagyomány a hozzá kapcsolódó tévedések summája által marad fenn, másként nem lehet, ne is legyen, a tévedés ugyanis teremtő-alkotó elem, ez hozza létre a képet, a mítoszt és a minduntalan megújuló életet. Ki is bírná elviselni az igazságot, feltéve, hogy egyáltalán van igazság? Megtörne rajta minden lendület, minden illúzió, minden, a valóságon diadalmaskodó idealizmus. A dokumentálhatósághoz és a történelem érvényben levő pragmatikájához kevés köze van ennek az igazságnak, nehezen hozzáférhető anyag mélyén rejtőzik, akár az aranyszemcsék az ércben; kibányászásához és kiolvasztásához sok-sok fáradozás, sok szeretet, de még némi bátorság is szükségeltetik, mivel egyedüli lelőhelye: az emberi lélek sötét labirintusa, amelyet rémisztő kísértetek laknak. Kolumbusz alakja körül időtlen idők óta sajátos talányosság vagy akár kétértelműség villódzik. Bizonytalanság övez mindent, a jellemet, a teljesítményt, fejlődését, életének  eseményeit, még a születését is. Génua környékén hét város vitatja magának a tisztességet, hogy benne ringott a bölcsője, és csatlakozik hozzájuk Korzika és Franciaország is. Meglehetős bizonyossággal állíthatjuk, hogy apja gyapjúszövő volt, csakhogy ezt a tényt maga Kolumbusz igyekezett mindenáron elködösíteni. Alacsony származását bizonyára szégyenfoltnak érezte, dicsősége napjaiban ugyanis nemesi őseiről beszél; "nem én vagyok  családunkban az első, aki admirálisként hajózott a tengereken" – hangoztatja. De a  bizonyítékkal adósunk marad. Néhány ellenfele ezért hazugnak nevezi. Szegényes fantáziájuk  nem ér fel ehhez a rejtőzködő, úgyszólván kifürkészhetetlen jellemhez. Életrajza némiképp középkori legendára emlékeztet. Engem húsz álló éven át többször is újra meg újra foglalkoztatott; egyre-másra föl kellett tennem a kérdést: bizonyítva van ez vagy az? amaz nem mendemonda csupán? nem hamisítványok-e ezek vagy azok a történések, emezek vagy amazok pedig valószínűek-e egyáltalán? A semmiből emelkedett föl, afféle  jöttment olasz kalandor, s egyszer csak Spanyolország főtengernagya, óriási birodalmak  alkirálya, hétévi dicsőségéért és hatalmáért hirtelen bukással és példátlan megaláztatással fizet, aztán egy halványan pislákoló újabb fellobbanás után, majdnem mindenkitől elfeledve, magányosan hal meg. Rendkívüli sors. Ha meg akarjuk érteni, mérlegelnünk kell az általános helyzet rendkívüliségét. De ez csak úgy lehetséges, ha előbb megtisztítjuk belső látásunkat mindentől,

amit eddig tudtunk, mindenfajta sematikus beidegzettségtől, az eszmék és összefüggések  meghamisításától. Ahhoz, hogy az ember ne tévedjen, magát mintegy a kor fogalmaiból és szellemi állapotából újraéledőnek kellene tekintenie, ám egyúttal az időtávon át egységbe olvasztania az egymással szemben álló jelenségeket. De mivel ilyen magasra azért mégsem ragadhat minket a becsvágy, be kell érnünk kevesebbel, a lehetséges legjobb megközelítéssel kell próbálkoznunk. Ha ma egy vakmerő pilóta elhatározná, hogy a Marsra repül, és fel is szállna, útja során azonban csak egy mindmáig ismeretlen bolygót fedezne föl és ennek az új csillagnak a hírével térne vissza, elújságolva, micsoda különös, emberszerű lényeket, sosem látott állatokat és növényeket talált ott, s ezek micsoda idegenszerű légkörben élnek és virulnak, s hogy a méretek és arányok olyanok, hogy törpének tetszik minden, amihez a mi szemünk  hozzászokott: körülbelül ez idézne elő olyan forradalmat az emberiség képzeletében, mint annak idején Kolumbusz fölfedezése. Mert mindenekelőtt ezt eredményezte, ezt és nem mást: a képzelet forradalmát. Újvilág: ma földrajzi fogalom; a tizenötödik századvég emberének babonás-vallásos fogalom. Valamilyen varázslat folytán, amelyről még nem tudta, jó avagy gonosz-e, eltűntek  házának falai, a régi jó Európa házáé, ahol több évezredes küszködés után jól-rosszul, de lakályosan berendezkedett. Már épp elég hátborzongató volt Ázsia is, ahogyan ráakaszkodott Európa végre-valahára meghitt földtulajdonára, akár egy kertre a félelmetes vadon, mely azért kecsegtetett némi távoli csábításokkal; Afrika, amelynek ősidők óta csak az északi peremét ismerte, már túl volt mindazon, amit még nevén lehetett nevezni: maga a halálos sivatag és a veszedelmes sötétség. A hír az új világról megrendítette a régi épületet. Borzasztó dolgokról értesültek: véghetetlen tenger, amelyről eleddig mit sem tudtak, akkora, hogy hónapokon át kell rajta hajózni és túlsó határát így sem érik el; névtelen népek, amelyek pucéran  járnak-kelnek és név nélküli isteneket imádnak; megszámlálhatatlanul sok sziget, fölmérhetetlen területek, barbár királyokkal és vad erkölcsökkel: ha ez nem egyszerű érzéki csalódás, akkor  a világ régóta megjövendölt végének előjele. Akkora félelem fogta el az európai emberiséget, hogy azt csak egy ugyanolyan intenzív sóvár vágy oszlathatta el. Az a szó, amely ezt kiváltotta és az őrjöngésig fokozta, így hangzott: arany. Addigra természetesen már fellazult a világ feltételezett állandóságába vetett hit. A vén kontinens lelkületében a fölfedezést addigra előkészítette a megsejtés, mint valami meseszerű szájhagyomány. Bátor misszionáriusok és vakmerő kereskedők, itáliai és portugál hajósok  vállalkozásai közelebb hozták, ami addig csupán álomnak tűnt föl. Ráadásul egyes kutatók  széles látókörű szelleme is egyengette azoknak az útját, akik sürgetőnek érezték, hogy tettekre váltsák, ami addig csak feltevés volt és amit gyanítottak. Egyre inkább úgy látszik, hogy az Atlantiszról szóló egyiptomi monda, amiről már Platón megemlékezik, nem mesebeszéd csupán, hanem egy hatalmas, katasztrofális földmozgás homályos emlékén alapul. Kétségtelenül létezik egyfajta nemzedéki emlékezet; ez századokon át hordozza nagy események emlékképét, és ebben gyökerezik az az erő, amely a vele megáldott férfiakat képessé teszi rá, hogy ha nem is kinyitni, de legalább apránként tágítani tudják a börtönt, amely az emberi nemet magába zárja. Így indultak útra a föníciai hajósok Ultima Thule, a világvégi sziget felé, amely, akár  megtalálták, akár nem, végső soron csak a lebegő vágyakozás jelképe volt; így hajóztak 

vitorlásaikon, a vándorélet ősi ösztönétől hajtva, a történelmi idők kezdetén a skandináv normannok Új-Fundland partjai felé; így kutatták végig az óceánt, új földeket keresve, a középkor legbátrabb hajósai: az arabok, egészen az Azori- és a Kanári-szigetekig. Csakhogy a nagy kiterjedésű vizeket a káosz határolta, nem hatolhatott át rajta semmiféle feltételezés, megbénította már a szándékot is egyfajta félelem a kísértetektől. Erőteljesen fejezi ezt ki egy arab író, Kheriff-al Idríszi:1  "Ez a tenger fogja át a lakott föld széleit, s ismeretlen minden, ami azon túl van. Nem akadt még senki, aki bármit is fel bírt volna deríteni róla, oly nehéz és veszedelmes a hajóút, oly nagy a sötétség, gyakoriak a viharok és oly sok a veszélyes ragadozó hal. A hullámok, ámbátor hegymagasságnyira tornyosulnak, fennmaradnak, nem törnek meg, mert ha megtörnének, a hajóknak lehetetlen volna átszelni őket." [1. Idríszi (v. Edríszi) arab földrajztudós, 1165-1186 között Szicíliában II. Roger udvarában élt, készített egy világtérképet és egy, a Föld mozgását bemutató térképet. Ez, tévedései ellenére, minden későbbi térképhez alapul szolgált.]

Az Ismeretlen azonban szakadatlanul csábította az embereket, és elnyelte, akiket elcsábított, ezreket minden évszázadban. Csak nagyon kevésnek maradt fönn a neve. 1290 körül a Vivaldi fivérek két gályával indultak Génua kikötőjéből, hogy körülhajózzák az ember  nem járta Afrikát. Soha többé nem tértek vissza. Az olaszokat minden román nép a tanítóinak  nevezte a tengerhajózásban; a génuai Porsagnóból portugál admirális lett, a velencei Cadomosto Szenegambiát kutatta fel. Elfelejtett krónikák tesznek említést olykor efféle hallatlan utazásokról, amelyek csodálkozó borzongást váltottak ki kortársaikból; közvetett hatásuk úgy nyilvánult meg, mint annak előtte a keresztes háborúké: költészetben és mesékben, amikor is egyes motívumok vagy egész motívumcsoportok forogtak a kalandos utazások körül. Vallásos buzgalom adta az egyik fajta ösztönzést, kereskedői, üzleti szellem a másikat. Minthogy az óceán változatlanul járhatatlan volt és a nautikát még nem segítette a tudomány, hiszen 1200 előtt még mit sem tudtak az iránytűről, félelmet nem ismerő úttörők vergődtek el Szírián és Indián át Ázsia legkeletibb pereméig. 1250-ben a dominikánus Ascelinus és a ferences Piano Carpini indult útnak, mint hitének hírnöke és követe, napkeletre. A mongol uralkodó dinasztiának a tizenötödik században bekövetkezett bukásáig génuai és velencei cégek rendszeres kapcsolatot tartottak Kínával. Némelyikük még a Molukki-szigeteken is kötött üzleteket, ott természetesen gyakorlatiasabb ügyekről esett szó, mint a keresztény tanok  terjesztése; borsra, gyömbérre, fahéjra, kardamómra,2  indigóra alkudoztak, csupa hőn áhított és nagybecsű árura, amit már csak a beszerzés merész volta is drágított. [2. A terméséből préselt olajat a gyógy- és illatszergyártásban használják.]

Bizony, üzleti haszonra ment a játék, de nem csak haszonra. Közrejátszott benne egy  jókora adag romantika is. Ez a kor érlelte ki a romantikus kereskedő- és üzletember típusát, amelynek jellegzetes megtestesítője Marco Polo. A Nagy Kán birodalmába tett utazásának és több évtizedes ott-tartózkodásának fantáziadús leírása az európai irodalom elidegeníthetetlen értékei közé tartozik. Ez a könyv a maga módján ugyanolyan hatásos volt, mint Arisztotelész írásai, vagy mint Ariosto Őrjöngő Roland -ja, behatolt a nép legalsó rétegeibe, vándorló mesemondók egészen a kontinens belsejéig terjesztették tartalmát, egészen az Északi-tengerig, és évszázadokon át, mint valami boldogságteremtő képzelet, a valóságtól igencsak  elrugaszkodott képeket alkotott idegen országokról és népekről a röghöz kötött emberek  számára. Ilyesféle szellemi eseményt nem sokat ismer a történelem, Defoe Robinson Crusoe -ja volt még ehhez hasonló. Amikor Polóék 3  hazatértek második útjukról, egész Velencében senki sem akarta

felismerni őket. Meglehetősen elcsúfultak, mocskos, rongyos ruha fedte testüket, még rokonaik sem nyitották meg előttük házukat. Hetekbe tellett, mire barátaikat meggyőzhették  róla, hogy valóban azok, akiknek kiadják magukat. Mivel el akarták oszlatni a gyanúnak még az árnyékát is, egyúttal pedig finoman bosszút állni, fényes ünnepséget rendeztek és meghívták  rá a város legelőkelőbb családait. Gyönyörűen feldíszítették a házat, ezüst- és aranyedények  ékeskedtek az asztalon, fényűzően öltözött lakájok szolgálták fel a pompás ételeket és a legnemesebb faj borokat. A házigazdák először karmazsinpiros atlaszból készült hosszú, uszályos öltözékben jelentek meg, majd félrevonultak és kisvártatva, a vendégek legnagyobb ámulatára, még szebb köntösökben tértek vissza, ezúttal karmazsinvörös damasztból, s ez újra megismétlődött, most már karmazsinvörös bársonyt öltöttek magukra. Levetett ruháikat minden alkalommal szétszabdalták és szövetüket szétosztották a szolgahad között. Az est  befejezéseképpen kiküldték a teremből a szolgákat, és Marco a szomszédos helyiségből kihozta durva nyersgyapjúból készült hitvány útiruháikat. A hölgyek fintorogtak, erre Marco egyiküknek, a legelszántabbnak, átnyújtott egy ollót, és felszólította, vágja fel a bő ujjakat, a szutykos gallért, a toldott-foldott övet. A többiek, látván, hogy a felnyitott részekből csak úgy ömlik a gyöngy meg a drágakő, már nem kérették magukat; nem maradt ott felbontatlanul egyetlen varrás sem, mert mind megtarthatták maguknak, ami kigurult. Ettől fogva nagy tisztelet övezte Polóékat, és Marcót, aki oly páratlan ékesszólással mesélt a Nagy Kán palotáiról és kincseiről, miközben roppant nagyvonalúan használta a "millió" szót, mindenütt mint Messer  Milliónk emlegették; a San Chrysostomo utcában álló háza pedig a Casa Millioni nevet kapta. [3. Marco Polo apja és nagybátyja társaságában tette meg útját.]

"Zipangu4  – mondja úti beszámolójában – napkeleti sziget a mélytengerben, ezerötszáz mérföldnyire a szárazföldtől; valóban igen nagy sziget. Lakói fehérek, nagyon szépek, kellemes modorúak. Bálványimádók és csak a királyuktól függnek. Mérhetetlen sok arany birtokában vannak, mert a saját szigetükön találják... E sziget urának... van egy palotája... melynek tetejét mindenütt arany borítja, úgy, mint a mi templomainkét az ólom. Ezenfelül a szobák mennyezete és padlója... aranylemezekből van... az ablakokat is arany díszíti... Gyöngy is garmadával található náluk... rengeteg finom drágakövük is van... Kinszé5 ...a mi nyelvünkön annyit jelent: »az Ég városa«... mert itt az embernek annyi gyönyörűségben lehet része, hogy a  paradicsomban képzelheti magát... ez a világ legszebb és legnemesebb városa. ...Némely utcáját a város kéjhölgyei foglalják el; oly nagy számban vannak, hogy ki sem merem mondani... rendkívül jártasak a csábítás művészetében... úgyhogy az idegen, ha egyszer  vonzásuknak engedett, elbűvölve érzi magát, és annyira el tudják kápráztatni, hogy  bűvöletükből sohasem szabadul."6 [4. "A fölkelő nap országa", vagyis Japán.] [5. A mai Hangcsou; maga a Kinszé (Quinsay) szó fővárost jelent.] [6. Vajda Endre fordítása (Gondolat Kiadó, 1963).]

A legmélyebb benyomást azonban Kambaluk tette rá (ez talán a mai Peking), a Nagy Kán székhelye Kathaj tartományban. Mámoros ömlengésekre ragadtatja magát a kerteknek és az ezerkétszáz márványhídnak, az udvartartás pompájának, a fejedelem mérhetetlen gazdagságának, az ünnepségeknek, felvonulásoknak, a táj szépségének leírása során. Az egész természetesen nem több merő hencegésnél. Valószínűnek látszik azonban, hogy amit mesélt, azt mind valóban hitte is, már csak azért is, mert hiszen nem kellett félnie tőle, hogy netán szembesülhet a tényekkel és a valósággal. Mivel hallgatósága és olvasói teljes bizalmát élvezte, régóta nem hazudott már, amikor olyasmiről mesélt, amit sohasem látott, inkább önnön szavaitól megittasodva, fölvidulva, megmaradt kitalált történetei mellett. A korabeli világ pedig

a legcsekélyebb mértékben sem vonta kétségbe szavahihetőségét. Útleírását támadhatatlan földrajzi és etnográfiai műként tartották számon, a térképekre fölvették azoknak a  birodalmaknak és városoknak a nevét, amelyekben járt vagy amelyekről hallott, úgyhogy ezek  csak az ő közlései alapján kaptak helyet az európai köztudatban. Kétszáz évvel később aztán Kolumbusz is egyre-másra ezekre hivatkozott, ezekben gyökerezett élete nagy Don Quijote-i tévedése, ezek voltak a neki szóló kinyilatkoztatások, egyúttal azok a tudományos források is, amelyekre támaszkodott. De azért nemcsak ezek. Egyik koronatanúja egy bizonyos Sir John Mandeville volt, egy talányos személyiség, akiről nem tudni, fantaszta, csirkefogó vagy tudós rejtőzött-e a név mögött. De éppoly komolyan vették, mint Marco Polót, amikor egy Abthas nevű birodalomról meg az úgynevezett Buonavison tartományról regélt, ahová senki emberfia nem meri betenni a lábát, oly sűrű köd borítja, s a ködtakaró alól olykor éppen csak a lovak nyihogása meg a kakasok kukorékolása hallatszik ki; valami hatalmas homoktengerről áradozott, amelyben halak élnek; a Prison folyó veszélyekkel terhes völgyéről, amelyet démonok és gonosz szellemek népesítenek be; Fracan szigetéről, amelynek lakói vadalmák illatával táplálkoznak. Polo leírásai az övéihez képest szegényesen hatnak, mivel nála a Nagy Kánból afféle napkeleti mesefigura lesz; háromszor százezer rabszolga sürög-forog a palotában, tízezer elefánt és tízezer sas lakik aranyozott helyiségekben, egyáltalán: oly pazarlóan bánik ezüsttel-arannyal, annyira dúskál bennük a szerző, hogy valósággal tisztessége javára írjuk, ha közönséges dolgokról is szól. És itt fölvetődik a kérdés, hogy a különböző korok emberei vajon mennyire képesek  érzékelni a valóságot. Merőben más ez a képesség a tizenötödik században, mint a huszadikban. A gyermekdedebb időkből valamiképp hiányzik egyfajta ragaszkodás a tényékhez, az igazság fogalma ugyanolyan homályos, mint amennyire nem kötelező hűnek lenni az igazsághoz. Túlságosan nagy még a távolság a tárgy és a róla alkotott kép között, ezt a fantázia előlegezett nézetekkel, félelem-, vágy- és álomképzetekkel tölti ki, de a távolság az ismeretek bővülése és a tapasztalatok rendszerezése folyamán egyre szűkül. Kepler szeme már  nem a Ptolemaioszé, a modern bakteriológusé pedig egy merőben más természetű szerv, mint a középkori alkimistáé. Ameddig az emberiség csodát vár a természettől és az élettől, mert Isten léte csak a csodában hihető, addig mindazok, akik mélyebbre hatolnak az addig föl nem fedezett dolgokba, úgyszólván rákényszerülnek, a maguk igazolása érdekében, hogy csodákról zengjenek. És amint ilyenekről szólnak, máris nekik tulajdonítják őket, varázsló lesz a csalóból, mielőtt még észbe kaphatott volna.

MÁSODIK FEJEZET  Ifjúkori utak  Kolumbusz néhány csodálója bizonykodik, hogy egyetemi tanulmányait a páduai egyetemen végezte, nagy utánajárással még a professzorok nevét is kitudták, akiknek előadásait látogatta. De erre nincs bizonyíték. Valószínűleg csak egészen kezdetleges oktatásban részesült, és bár  szóban és írásban gyakran hivatkozik a klasszikus szerzőkre, bízvást föltehetjük, hogy nem eredeti nyelvükön olvasta, talán egyáltalán nem is olvasta őket, csak hallott róluk és megjegyezte, amit fontosnak ítélt. Gondolatait minden bizonnyal kezdettől fogva egyetlen célra összpontosította, és mániákus mohósággal szívott magába mindent, ami ezt szolgálta. Születésének éve nincs tisztázva. Ő maga nem közli, az adatok 1436 és 1446 között ingadoznak. Állítólag már tizennégy éves korában hajóra szállt, de fiatalkori élményeit földeríthetetlen homály övezi. Olyan makacsul hallgat róluk, hogy az ember önkéntelenül arra a következtetésre jut: nyomós oka lehetett a hallgatásra. Valószínűleg sokfelé hányódott, sok   balszerencse érte, keményen kellett megküzdenie mindennapi kenyeréért, a beszámolók szerint ugyanis már egészen fiatalon megőszült. Egy helyütt elmond egy különben sehol sem hitelesített történetet fölemelkedésének hajnaláról, mely szerint René nápolyi király szolgálatában vállalkozott egy hajóútra Tuniszba, hogy elfogjon egy ellenséges gályát. Minthogy legénységét félelem töltötte el és azt követelte, hogy forduljanak vissza, ő látszatra beleegyezett, de titokban megváltoztatta az iránytű állását, becsapva ezáltal a legénységet. Napkeltekor a hajó Cartagena partja előtt állt, holott mind azt hitték, Marseille-be tart. Eltekintve attól, hogy semmiféle történelmi fogódzó nincs ehhez az eseményhez, olyan analógiát mutat az első nyugat-indiai út egy hasonló csalásával, hogy elárulja: karakterisztikus vonásai csak egy későbbi tapasztalat alapján kerülhettek bele. Amikor Kolumbusz a múltjáról nyilatkozik, mindig azzal a szándékkal teszi, hogy hősi mítoszt teremtsen. Sohasem tudta, ki is ő, csak annyit tudott, kivé akar lenni. Ugyanígy nincs bizonyíték izlandi tengeri útjára, sem a sarkvidékire, amelyekről azt állítja, hogy megtette őket, éspedig a mondott év februárjában. Ezek a beszámolói kevéssé szavahihetőek, földrajzi és éghajlati adatai tévesek, ha ugyan nem egyszerűen képtelenek, mint  például az, hogy azon a szélességi fokon az ár naponta huszonhat ölnyi magasra emelkedik.  Nem mintha hazudna, dehogyis hazudik, így látja, vagy azt képzeli, hogy így látta, nála regénnyé válik minden, ami történt vagy vele megesett, nincs olyan esemény, amely a maga természetes méretei és határai között maradna, minden a roppant méretek felé hajtja, minden katasztrófává és óriásivá nő. Olyan embert érzünk benne, akit valósággal felemészt küldetésének érzete, de még nem ismeri az irányt és még nem látja az utat. Ezért nincs is kialakult terve, nem törekszik, nem is képes rá, hogy tudományos anyagot szerezzen be hozzá. Korabeli tanúk szavaiból kitetszik, hogy a hajózás mesterségében dilettáns, földrajzi tudatlansága gúnyt vált ki a szakemberekből. Érdekes volna megvizsgálni, mikor és miféle indíték alapján jutott először olyan gondolatra, hogy Ázsia keleti partvidékére egyenes úton jusson el, nyugat felé hajózva (mert ezt és csakis ezt akarta), ám erre nézve még halvány utalást sem találhatunk. Annyira hajlott a misztikusságra, hogy föltehetően roppant fontosnak tartotta mindennemű nyom eltüntetését.  Nem sokkal halála előtt ezt írta a spanyol királyi felségeknek: "Indiába való utam megvalósításában nem volt segedelmemre sem ész, sem matematika, semminemű világtérkép,

egyszerűen az teljesedett be, amit Ézsaiás próféta megjövendölt. Minden próféciának be kell teljesülnie, mielőtt még eljön a világ vége. Az egész Földön el kell terjeszteni az evangéliumot és a szent várost vissza kell kapnia Krisztus egyházának. Fölfedezésem révén Isten nagy csodát akart tenni."  Nem ismerősek ezek a hangok? Nem emlékeztetnek-e arra, amikor Don Quijote az elhivatottságáról beszél, hogy példaképe legyen a lovagi rendnek és az emberiség üdvéért tevékenykedőknek? Kolumbusz szavai nincsenek minden nagyszerűség híján, amikor  felsorolja, mindennek ellenére milyen előkészületeket kellett tennie, neki, a kiválasztottnak, s ennek során miféle nehézségekkel találta szemben magát: "Tengerész voltam kora ifjúságom óta és az maradtam mind a mai napig. Aki a tengert járja, a világ titkait kutatja. Ahol csak  hajóztak, az egész földkerekségen, ott hajóztam magam is. Tárgyalásokat és beszélgetéseket folytattam tudós emberekkel, egyháziakkal és világiakkal, latinokkal és görögökkel, zsidókkal és mórokkal és sok mással, akik más hiten vágynak. Óhajtásomat kegyesen fogadta az Úr, adott hozzá jó érzéket és értelmet. Bőséggel juttatott nékem a vitorlázás tudományából, az asztrológiából annyit, amennyi éppen kellett, s ugyanígy a geometriából és az asztronómiából is. Adott nékem továbbá kedvet és kellő ügyességet, hogy térképeket rajzolhassak és azokon városokat, hegységeket, folyókat, szigeteket, kikötőket jelölhessek, mindegyiket a maga helyén. Láttam és valóságosan tanulmányoztam is minden könyveket, a világ leírását, históriát, krónikákat és filozófiát, de még egyéb mesterségeket is, amelyekre szemmel láthatóan megnyitotta értelmemet a mi korunk; és kikülde a tengerre, lelkesedést öntve belém a cselekvésre. Mindazok, akik a vállalkozásomról hallottak, badarságnak nevezték és kinevettek. De ki vonhatná kétségbe, hogy a Szentlélek világosította meg elmémet?" (Ezt így érti: minthogy végül is sikerült, amire vállalkozott, nem lehetett többé kételkedni benne, annak  előtte azonban bolondnak tartották az emberek.) Figyelemre méltó önéletrajzi részlet rejlik e mögött! Micsoda hang, micsoda konokság, mennyi keserűség a visszapillantásban, mennyire föllélegzik a sikerről szólva, csak úgy süt  belőle a tulajdon teljesítménye fölött érzett elégedettség. Mint amikor valakit teljesen betölt a rendkívüliség tudata. Kicsinek teszi, mert oly hatalmasan nagynak érzi magát; hiszen ha Isten eszközének tekinthető, minden más teremtménynél közelebb áll Istenhez. Megvan benne az a fajta kemény öklű alázat, amely az önmegvalósítás folyamatában szétzúz mindent, ami útját állja annak, hogy magasabb rendűvé formálja át énjét. Ismeri Pius pápa kozmográfiáját, Regiomontanus asztronómiai efemeridáit, Walfried reichenaui apát írásait, Pierre d'Ailly kardinális imago mundi-ját; 1  és nemcsak akkor  ismerkedett meg velük, amikor kapcsolatba került La Rábida priorjával és felkészült a spanyol  junta előtti vizsgáztatásra, hanem minden bizonnyal már sokkal régebben, sokfelé tett hosszú útjain, különböző földközi-tengeri kikötőkben, térképészekkel, tudós szerzetesekkel, hajóskapitányokkal, kereskedőkkel, csillagjósokkal és kéziratárusokkal folytatott  beszélgetései során. Egy Arisztotelésznek tulajdonított, de valójában Poszeidóniosz által írt értekezésből tudta meg, hogy már az ókorban is úgy vélték, Afrika nyugati partjáról néhány nap alatt el lehet jutni Indiába; az élete végén írt misztikus könyvben ünnepélyesen idéz Seneca tragédiájából, a Medeá-ból egy részt, amelynek nagyjából ez a fő gondolata: eljön majd sok  év múlva az idő, amikor Oceanus széttépi a dolgok kötelékeit, amidőn megnyílik a hatalmas földkerekség, a tenger istennője új világokat tár fel. Az ő szemében ez nem egyszerűen költői látomás, hanem prófécia, mely bizonyossággá avat egy föltevést. Csakhogy nem mérlegel semmilyen véleményt, nem vizsgálja egyetlen tanúságtevő szavahihetőségét sem, ha valamiről

úgy érzi, őt szolgálja, az ő törekvését támasztja alá, válogatás nélkül elfogad mindent és aztán úgy hirdeti, mintha maga fedezte volna fel vagy mondta volna ki; az ő szemében ugyanolyan tekintély a képzelgéseitől megmámorosodott rajongó, mint a tudatlan hallgatóinak  hiszékenységére spekuláló szélhámos; fő, hogy tápot adjanak az ő lángoló látomásainak, és máris ugyanazzal a hivő gesztussal hivatkozik a gátlástalan fantasztákra és mesemondókra, mint mondjuk Martin Behaimra vagy Pablo Toscanellire.2 [1. II. Pius pápa, a nagy tudású Enea Silvio de Piccolomini Cosmographia  (A világ leírása) című műve; Regiomontanus (1436-1476) német csillagász és fizikus egy ideig a pozsonyi egyetemen is tanított,  Ephemerides című munkája az égitesteknek a Földhöz viszonyított koordinátáit taglalja; Walfried apát a Boden-tó melletti bencés kolostorban volt neves tudós; d'Ailly bíboros (1350-1420) a párizsi egyetem kancellárja volt, szintén kora neves tudósa (imago mundi = világkép).] [2. Behaim (1459-1506) kozmográfus volt; Toscanelli (1397-1482) pedig firenzei földrajztudós, híres térképész.]

Ha egy efféle koponyában nem a káosz uralkodna, az a sötét lánggal lobogó zűrzavar, amelyhez már nem tud közel férkőzni a gondolatok és értékek rangsorolása, akkor sokkal inkább visszariadt volna tettétől, semhogy véghez vitte volna. A felismeréstől elgyávul az ember, az akarat csak egy bizonyos félhomályban képes feltartóztathatatlanul továbbhajszolni.

A tengerjáró nemzetek érdeklődését a tizenötödik század közepe táján egyedül Afrika körülhajózása kötötte le. Ez a kontinens hatalmas gátként állta útját felfedezés! kedvüknek. Egyetlen jármű sem merészkedett ki messzire az óceán vizeire. 1431 és 1453 között a  portugálok Don Enricónak (Tengerész Henriknek), a csodálatos infánsnak a vezetése alatt megtelepedtek az Arany-parton és a Bors-parton, és gyarmatosították a Santa Maria -, a Saõ Miguel-, a Terceira-, a Saõ Jorge-, a Faial- és a Graciosa-szigeteket.3 Ekkor még senki sem vitatta Ptolemaiosz szavait és véleményét; az ő feltételezése szerint az afrikai kontinens egészen a Déli-sarkig terjed, és áthatolhatatlan. Csakhogy bizonyos hagyományok meg úgy szóltak, hogy a küzikoszi Eudoxosz már az ókorban eljutott a Vörös-tengertől Gibraltárig, a karthágói Hanno pedig egy hatvan hajóból álló flottával Arábiába hajózott Gibraltárból.4  Don Enrico elhatározta, hogy véget vet a bizonytalanságnak. Tengerészeti tanintézetet és csillagvizsgálót létesített Sagresban, kijavíttatott minden térképet és összes hajóin tökéletesített iránytűket helyezett el, hogy a hajósok a legsötétebb éjszakákon, ködben és viharban is tudjanak  tájékozódni, így azután a hajóskapitányok már elmerészkedtek a mindaddig megközelíthetetlennek tartott forró égövi vidékekre is, ahol a tenger állítólag gőzölgő hullámokat vet, és lám csak, sértetlenül, mindennemű égési sebek nélkül tértek meg az egyenlítői régiókból. [3. Az Azori-szigetek tagjai.] [4. Hanno karthágói hajósvezér i. e. 460 körül végighajózott Afrika nyugati partjain, és útja leírását visszatérte után elhelyezte a karthágói templomban.]

Útjaiknak híre járt a földközi-tengeri országokban, az emberek sokat sejtve figyeltek és vártak. Mindenféle hírek keringtek szájról szájra, régi történetek keveredtek újakkal, és ama  bizonyos Kolumbusz Kristóf, aki valamelyik kikötővárosban élt mint térképrajzoló, vagy szolgált egy gyorsgályán mint kormányos, egy jelentéktelen ember, akinek szívét becsvágy emésztette, elhivatottság érzése dagasztotta, mohón szívta magába a mendemondákat. Az egyik hajós azt meséli, kihalászott a nyílt tengeren egy fadarabot, tele olyan csuda művészi faragványokkal, amilyeneket még nem látott emberfia. Egy másik akkora  bambusznádakat talált a tengerben, amelyekbe két csomó között nyolc kancsó bor is belefér.

Az Azori-szigetek lakói szerint a Faial-szigeten a vihar előttük ismeretlen hatalmas fenyőtörzseket vetett partra, a Graciosa-sziget mellett pedig egy napon két férfi holttestét dobta ki a víz, s ezek arc- és testalkata semmiben sem hasonlított a keresztényekére (értsd: európaiakéra). Egy madeirai tengerész kint a nyílt tengeren nyugati irányban hegyekkel szegett szárazföldet pillantott meg, és néhányan Gomara szigetéről, akik szintén látták, eskü alatt erősítik meg észlelésüket. Térképész lévén, Kolumbusz ismerte azoknak a legendás szigeteknek a nevét, amelyek  akkoriban, bár létüket senki sem igazolta tudományosan, minden világtérképen, még Martin Behaim földgolyóján is fel voltak tüntetve: a Boldogok szigetét, a Brandan-szigetet, Antilia szigetét, a Brazil-szigetet, a Sátánkéz-szigetet, a Hét Város szigetét. Soha egyiknek a földjére sem lépett rá emberfia, anyagszerűségüket a mondáknak és a hajósok meséinek köszönhetik. Brandan skót apát5  egyik tanítványával, Szent Malóval kihajózik a tengerre, hogy megkeresse ezeket a paradicsomi szigeteket és megtérítse pogány lakóikat. Hosszas bolyongások után a magányos Ima szigetén köt ki, amelynek lakosai egy óriás rejtelmes sírját imádják. Szent Malo felébreszti százéves álmából a halott óriást, és a szellem rááll, hogy a szent férfiú kioktassa őt a keresztény tanokról. Megkeresztelik, s a keresztségben a Mildum nevet kapja. Beszél nekik  egy másik szigetről, amelynek partját színaranyból való magas fal övezi, és – hogy a két  jámbor férfiút odavezesse – beleveti magát a tengerbe és kötéllel áthúzza a hajót a háborgó hullámokon. A sziget a szemük láttára emelkedik ki a mélyből, ám alighogy elrebegik a parton imájukat, a kis sziget meginog sarkaiban, menekülniük kell, és még látják a tengerről, amint alámerül, mintha valamilyen irgalmatlanul nagy hal rántotta volna le a mélybe. Az óriás, hazaérkezve a maga szigetére, olyan nagyon kimerült a sok böjtöléstől meg imádkozástól, hogy könyörögve esdekel a misszionáriusoknak, engedjék visszaszállni sírjába. Az őskornak  és a történelem előtti idők szörnyeinek emlékei kísértenek itt a középkori ember  szorongásokkal teli képzeletében, mert az ő szemében a magány gondolata nem foglal magában semmiféle magasztosságot, csakis irtózatot és rémisztőt, amit csak az enyhíthet, ha a realitást át tudja varázsolni valamiféle grandiózus vagy éppen komikus-zavaros dologgá. Olykor történelmi események felismerhető szálai fonódnak össze afféle óceánon túli álomképpé, mint például a Hét Város szigeteiről szóló legendában is. Amikor a mórok  meghódították Spanyolországot, hét püspök, közösségeik számos tagjával egyetemben, hét hajón kifutott nyugat felé a tengerre, a szaracénok kardja elől menekülve, és roppant viharokat átélve kikötöttek egy szigeten, ahol is felgyújtották a hajókat, hogy így bírják maradásra útitársaikat, majd a világtenger kellős közepén, a nagy sivárságban létrehoztak hét pompás várost, amelyeket természetesen az óhazából való halandó szeme soha meg nem láthatott. De ez korántsem tette kérdésessé létüket, mert ahogyan a kor egyetlen kutatója sem merészelte volna e mesebeli képződmények valós voltát tagadni, ugyanúgy a tenger valamennyi vándorának és konkvisztádorának vakmerő terveiben is ezek jelentették minden vágyak  tartalmát és célját. [5. Szent Brandan (mh. 577) Clonfert püspök-apátja, Angliában alapított kolostorokat, egy skóciai utazása adott alapot a legendának, amely Szent Brandan hajózása  címmel a középkor egyik különös kalandregénye lett.]

HARMADIK FEJEZET  Kétségbeesett erőfeszítések  Kolumbusz élete csak Portugáliába érkezte után lép át fokozatosan a föltételezések és a hősköltemény tartományából a valamennyire is megközelítő történelmi bizonyosságba. Hogy addig merre járt és mi volt, azt ma már nem lehet megállapítani. Akik dicsőítették ezt a különös férfiút, a maguk részéről éppen úgy segítettek eltüntetni a nyomokat, mint ellenségei, és ő maga is úgy döntött egy bizonyos időponttól kezdve, hogy nem volt előélete, mint ahogyan Don Quijoténak sem volt előélete. Színtiszta regény még az is, hogy mi módon került át Portugáliába. Kalózokkal vívott tengeri csata, tűzvész a megtámadott gyorsgályán, a hajó elsüllyed, ő kiúszik a közeli partra, ott génuai honfitársak fogadják be, ez mind mese csupán, bár a fia, Hernando elbeszéléséből ismerjük, és odaadó csodálója, Las Casas püspök is megerősíti és igazolja, de mégiscsak a hősi nimbusz érdekében kitalált mese, amelynek egyetlen részlete sem áll meg a kutatás világánál. Nem nehéz elképzelni, mennyivel természetesebb módon, mennyivel nyomorúságosabban ment végbe az egész.  Nem kevésbé kimódoltnak és a költői hatás érdekében átdolgozottnak látszik az is, ami a házasságával kapcsolatos. Egy gyanútlan német kompilátor, aki a tizenkilencedik század derekán részletes leírást közölt Kolumbusz életéről, a következőket jelenti ki (de lényegében hasonlókat olvashatunk Washington Irvingnél1  és sok más írónál is, akik előtte vagy később éltek): "Egy olyan embernek, mint Kolumbusz, Lisszabon a magasiskolát jelentette, amelyben  pályafutása későbbi szakaszára felkészülhetett. Itt aztán nem volt híján a lehetőségnek, hogy gyakorló hajóskapitányként próbáljon szerencsét, és a Levantéba, Guinea partjaira, az Azori-szigetekre vagy az Északi-tengerre vezessen, illetve kísérjen hajókat, egyúttal pedig, ha a kikötőben némi nyugodt pihenőhöz jutott, itt találta a legjobb iskolát ahhoz, hogy szakmai képzést szerezzen, megismerkedjék a legújabb fölfedezésekkel és tökéletesítse térképrajzolói tudását. Ilyen csöndes foglalatoskodásokhoz azonban a tenger nyughatatlan rajongója aligha keríthetett volna magának szabad időt, ha nem Ámor vezérli, aki egyszer, mert ugyan hova be ne merészkedne ez a kis pogány démon, egy vihar alkalmával betaszigálta őt a Mindenszentek  kápolnájába, ahol is szíve teljes vitorlázattal horgonyt vetett. Itt ugyanis megakadt a szeme egy különös szépségű portugál lányon, Doña Filipa Muñiz de Perestrellón; attól kezdve igyekezett a közelébe férkőzni, majd megkérte a kezét és feleségül vette. Az asszony néhai Don Pietro de Perestrellónak, Porto Santo-sziget egykori kormányzójának a lánya volt, és ez arra indította Kolumbuszt, hogy feleségével együtt egy időre ezt a szigetet válassza lakóhelyéül, és ott tanulmányozza apósa irodalmi hagyatékát, amely a legkülönfélébb hajózási feljegyzésekből állott, és itt született fia, Diego is..." [1. Amerikai író (1783-1859):  A History of the Life and Voyages of Christopher Columbus (Kolumbusz élete és utazásai) című műve 1828-ban jelent meg.]

Biedermeier stílusú idill. Ámor isten, no nem, ez túlságosan megható és túlságosan pajzán is. Így nem történhetett, nem is történt. Valószínűleg teljesen zűrzavaros körülmények közé került a jóember. Én úgy képzelem, valóságos pokol lehetett az élete. Már elmúlt negyvenéves, és mire jutott? Évtizedek óta egyetlen vágya, hogy kitűnjön valamivel, hogy feljebb kapaszkodjon az életnek azokból az

alantas régióiból, ahová a mostoha sors odaláncolta, hogy engedelmeskedjék a lelke melyén érzett elhivatottságnak, amelyet a világ félreismer, s az évek során egyre elviselhetetlenebbül gyötri, hogy ezt kell tapasztalnia. Már-már feladja a reményt. Nála sokkal fiatalabb hajósok  sikereiről hall, izgalmas híreket hoznak a hazatérő hajók, az Atlanti-óceán horizontja hónapról hónapra egyre világosabban rajzolódik ki, ő pedig semmittevésre kárhoztatva téblábol az árnyékban, tehetetlenül, szegényen. Szinte látom magam előtt, amint éjszaka ott fekszik a kikötőben és égő szemmel bámulja az árbocokat és a csillagokat. Tudom, hogy szünet nélkül járja a városokat, hogy titokban körülnéz a matrózkocsmákban, mert ki akarja hallgatni a hazatérőket és némi megbízatásokkal ellátni az újonnan szerződtetetteket. Helyzetének kilátástalansága ugyanis már-már a gonosztettek felé sodorhatta. Későbbi éveiben bensőségesen, majdhogynem bigottan  jámbornak mutatkozott, egyesek szerint: hivalkodott a jámborságával. Én nem hinném, hogy maszk volt, vagy csupán beilleszkedés a spanyol életformába, meggyőződésem, hogy inkább törvényszerűen fordult visszájára az ezzel ellentétes állapot, az ellenségeskedés, a pörlekedés Istennel, Isten megtagadása, úgy vélem, hogy lelki beállítottsága valóságosan hivő lett. Az a Doña Filipa, úgy vélem, vagyontalan nemeskisasszonyka lehetett, akit rokonsága tartott el; mihez is kezdtek volna vele: örültek, hogy megszánta egy valamelyest tiszteletreméltó férfiú, még ha nincs is családja, csak afféle jöttment idegen, majd szereznek neki vevőket a térképeire, egyengetik az útját, protezsálják és beajánlják befolyásos személyekhez, így hatol  be névtelenségének és cselekvésképtelenségének börtönébe egy vékonyka fénysáv. Ha az ember összegezi az élettapasztalatokat és e szerint hasonlítja össze az egzisztenciákat, akkor azt látja, hogy a lassú, lopakodó, fokozatos előrehaladás sokkal gyakoribbnak bizonyul, mint a hirtelen, váratlan és drámai. A történelem legtöbb drámája csak  messziről látszik tömörnek, közelről nézve mindegyik aprólékos és nehezen kibetűzhető rúnákból áll. Kedvező döntéssel a legnyomasztóbb pillanatban, közvetlenül a szakadék szélén avatkozik   be először a sors, amikor lehetővé teszi Kolumbusznak, hogy kapcsolatba léphessen az akkor  már nyolcvanéves firenzei Toscanellivel. Bizonyára valamilyen belső kényszer indította arra, hogy ennek az embernek a nevét valamennyi későbbi levelében és följegyzésében hallgatásba burkolja. Minthogy magasabb hatalmak eszközének tekintette magát, nem engedhetett utat olyan gyanúnak, mintha földi segítséget vett volna igénybe; megrendítette volna, mindenekelőtt benne magában, a küldetésébe vetett misztikus hitet. Titkolózásra hajló természetét figyelembe véve azt kell gondolnunk, konokul igyekezett elfojtani még az emlékét is annak, hogy egy nála magasabb rendű szellemiség állt mellette, vagy esetleg éppen az ő révén ébredt rá, mit kell tennie. Hogy a világ mit gondolt erről, az nem érdekelte. A hála nagyon is az egyén erkölcsiségének kérdése; ha valaki nem ismeri el, hogy hálával tartozik valakinek, az nem okvetlenül a nemes lélek vagy az önbecsülés hiányára vall, mert itt sokszor az a törvény érvényesül, amely feledteti az alvajáróval, milyen úton járt és hol a hely, ahonnan elindult. És még valamit. Kolumbusz minden bizonnyal képtelen volt szellemileg különválasztani egymástól a gondolkodás és a cselekvés kategóriáit, és attól tartott, nem fogják egész embernek tartani az utóbbiban, ha nem tulajdonítja magának az elsőt is. Toscanelli, aki tekintélyes asztronómus és földrajztudós volt, a napmagasság megfigyelése révén, az asztrolábium (a kvadráns akkori megfelelője) segítségével helyesbítette a nap- és

holdtáblák adatait, valamint különböző helységek sarkmagasságát, majd Firenzében felállított egy úgynevezett gnomon-t.2  Amikor Nicoló dei Conti3  1450 körül megtért az Indiában és Jáva szigetén tett utazásáról, az akkor Firenzében székelő IV. Jenő pápától bűnbocsánatot kért, amiért ott Keleten, hajótörést szenvedvén és halálos veszély közepette, áttért az iszlám vallásra. Firenzei tartózkodása alatt részletesen beszámolt útjáról a nagy tudósnak is, és Toscanelli ennek alapján jutott arra a meggyőződésre, hogy Európa és Ázsia hossza a földgolyónak mintegy kétharmadát teszi ki, vagyis kétszázharminc szélességi fokot, és hogy ilyenformán az óceánon át Indiába vezető nyugati út nem lehet több százharminc foknál. Olyan tévedés ez, mely súlyos következményekkel járt, és befolyásolta Kolumbusz egész rendszerét. Ha nincs ez a tévedés, soha nem lett volna mersze ahhoz, amire vállalkozott. [2. A napóra egyszerű válfaja.] [3. Velencei kereskedő és világutazó (?-1469).]

Csakhogy Toscanelli meg Ptolemaiosz elődjére, Tyrusi Marinusra hivatkozhatott, és át is vett tőle egy téglalap alakú lemeztérképet, az ábrázolásnak mindaddig ismeretlen módját, amelyet később Martin Behaim használt fel glóbusához. A Toscanelli rajzolta térkép óriási feltűnést keltett, az efféle újításokhoz akkortájt olyan érdekek fűződtek, mint ma, mondjuk, egy mindent gyökeresen felforgató vegyészeti fölfedezéshez. Mi sem természetesebb, mint hogy a tudós mindenekelőtt annak az uralkodónak küldte el művét, aki akkor az összes nautikus törekvéseknek a középpontjában állt, akinek a hajói már évtizedek óta egészen a rettegett, soha át nem lépett határokig járták a tengereket, vagyis Portugália királyának. Szokás szerint a király gyóntatóatyjához fordult, egy figyelemre méltó levélben világosan elmagyarázta neki a földrajzi viszonyokat, úgy, ahogyan ő képzelte, és a lehető legnyomatékosabb érvekkel ajánlotta az Indiába vezető tengeri utat. 1474. június 24-én így írt: "Térképemből Főtisztelendőséged kiolvashatja, hogy a távolság Lisszabon és Kinszé városa között huszonhat espació-t, vagyis háromezer-kilencszázharminc mérföldet tesz ki, az Antilia-szigettől Zipanguig (vagyis Japánig) pedig ezerötszáz mérföldet. Leghőbb vágyam, hogy térképem tetszésre találjon Őfelsége előtt, és kérem Ővele közölni, hogy kész vagyok és vállalom, hogy szolgálatára állok mindenben, amire csak parancsot kapok." Alfonz király, akár mert kevés volt a pénze, akár más irányú érdekeltségei miatt, nem mutatott hajlandóságot a terv kivitelezése iránt, így hát a firenzei tudós levele hosszú évekig a levéltárban porosodott. Kolumbusz, aki aligha érkezhetett 1477-nél előbb Portugáliába, valamiképpen tudomást szerzett róla. Ismerték a szenvedélyét – hogyan is palástolhatta volna környezete előtt! –, tudták, hogy úgy van összezárva izzó álmával, mint tigrissel a ketrecben, amelynek rácsait kétségbeesetten próbálta szétfeszíteni, valaki tehát bizonyára így szólt hozzá: "Toscanelli fontos titkot közölt a királlyal, járj utána, hogy elolvashasd azt az iratot." Ettől fogva ez lett minden vágya. Felesége valószínűleg összeismertette őt az udvarba bejáratos személyekkel, akik elég befolyásosak voltak ahhoz, hogy az ő révükön engedélyt kaphasson az olasz tudós monumentális episztolájának, vagy talán csak a másolatnak az elolvasására. És villámcsapásként érhette, amit olvasott. Szinte nem is lehet kétséges, hogy ez az óra döntötte el a sorsát. Ezután már meg tudta fogalmazni, mit akar. Most tehát ő írt Toscanellinek, de úgy, mintha mit sem tudna a királyhoz intézett leveléről és nem ismerné a Földnek azt a térképét sem, amelyet a firenzei tudós a gyóntatóatyának küldött. Toscanelli roppant készségesen válaszolt, küldött egy másik térképet, sok fontos felvilágosítással szolgált, és levelét így zárta: "Bizonyos lehet benne Kegyelmed, hogy hatalmas  birodalmakra lel majd, és hogy az ott uralkodó fejedelmeknek örömükre szolgál, ha

Kegyelmed megnyitja előttük az utat, amelyen át kapcsolatot teremthetnek a kereszténységgel, és vallásunkról, valamint sokféle tudományainkról ismereteket szerezhetnek." A mindennemű jövendölés iránt igencsak fogékony Kolumbusz mélyen szívébe zárta ezeket a szavakat, úgyszólván hitvallásává tette őket. Egy ilyen ember bátorítása úgy hatott rá, mintha lovaggá ütötték volna, és most mar csak attól függött minden, sikerül-e meghallgatásra találnia a királynál. Ügyével János király elé járult, mivel Alfonz 1481-ben meghalt. Hogy a kihallgatáshoz mi mindenféle anyagot, bizonyítékot, érvet gyűjtött össze, föltehetően kínkeserves munkával, arról nincs tudomásunk, kivéve azt a körülményt, hogy gondosan került minden hivatkozást Toscanellire. Bevetett a harcba mindenkit, aki kezese lehetett: költőket, filozófusokat, asztrológusokat, a bibliai prófétákat, ám a Toscanelli nevet nem említette sem itt, sem később Spanyolországban, holott magától értetődő lett volna, hogy kifejezi tiszteletét az ünnepelt tudós iránt, és ezáltal önnön álláspontját hitelesíti. Különös ügy. Emellett bizonyos, hogy tíz évvel később, amikor először futott ki a kikötőből, ott volt a hajón Toscanelli térképe, és annak alapján határozta meg a haladás irányát. Ha nem a rossz lelkiismeret indította ilyen hűtlenségre, akkor talán a kortársaitól való félelem, amely a megalapozott reménység kezdetén sötét és démonian zavart lelkét betöltötte; mert hiszen ahogyan Toscanelli őt buzdította tettre, ugyanúgy megeshetett ez mással is, aki talán megelőzte őt. S ha nem ő az első, akkor mindennek vége. Kolumbusz feltétlen rajongóinak körében ez az egész levélhistória kezdettől fogva egyfajta  pánikot idézett elő. Annak érdekében, hogy lemossák róla a tisztességtelenség és alattomosság vádját, meghamisították a dátumokat, elködösítették vagy tudatosan félremagyarázták a szöveget, eltussolták a valós tényeket. Mindezt azért, hogy elhitessék: Kolumbusz saját kezdeményezésére fordult Toscanellihez, nem pedig úgy, hogy előbb mindenféle gyanús kerülő utakon sikerült betekintenie az Alfonz királynak több évvel azelőtt írt levélbe. Toscanellinek írt levelét – nagyon is elfogadható okokból – aligha fogalmazhatta előbb, mint 1479-ben; ez magában véve is azt jelenti, hogy túlértékeljük türelmességét, mert hiszen Alfonz király elutasította Toscanelli javaslatát, másodszor is próbálkozni értelmetlen lett volna, így aztán amúgy is két álló évig tartott, amíg Alfonz halála révén javultak a kilátások. Időközben  bizonyára benyújtotta tervét Franciaország és Anglia kormányának, valamint Génua városi tanácsának, és mindenütt elzárkóztak előle, vagy csak hitegették. De hát erről szó sincs. Nincs szó becsületmentésről, palástolásról, sem pedig szépítgetésről. Feladatunk nem az, hogy piedesztálra állítsunk, hanem hogy bemutassunk itt egy embert, akinek sötétséggel elegy, sajátos nagysága csak a hagyományos történet mögött válik  felismerhetővé. Mindaz, ami erkölcsileg támadható, történelmi bizonytalanságokkal egyetemben a "Nebulosa de Colón"4  című fejezetbe tartozik, amelyet egy modern spanyol szerző gazdag anyaggal töltött fel. Ha csak a legcsekélyebb mértékben is siker koronázza az egyház erőfeszítéseit, hogy a ködöt eloszlassák és egy új szentet avassanak, a figura elvesztette volna tragikus fényét és magával ragadó problematikáját. [4. Kb.: "Colón ködös rejtélye" (Colón spanyol nyelven = Kolumbusz).]

Kolumbusz azon a napon lép be a történelem fényébe, amikor János király engedélyezi az audienciát. Aranyhegyeket ígér a királynak, a szó igazi értelmében. A Paradicsommal kecsegtet, szintén nem metaforikusan, hiszen azért akar útnak indulni, hogy ezt találja meg. Bámulatos ékesszólásról tesz tanúbizonyságot, és bár ez vele született adottsága, mégis el lehet képzelni, micsoda lázas, milyen magával ragadó erővé növekszik, midőn életében először nyílik 

alkalma ilyen magas helyen szólni elképzeléséről, küldetéséről, és mikor minden attól függ, igent vagy nemet mond-e rá az uralkodó. A király tétovázik. A javaslatot kiadja tanácsnokainak felülbírálatra. A tanácsnokok oktalan fecsegőnek nevezik Kolumbuszt, akinek a Zipangu szigetéről szóló fantazmagóriái nem érdemelnek hitelt. Ha az uralkodó addig hajlott is valamennyire a további tárgyalásokra, ez valósággal elijesztette ennek a férfinak az egyenesen őrült követelőzésétől. (Éppen ezekhez a követeléseihez ragaszkodott később is, a spanyol uralkodópár előtt oly megingathatatlan konoksággal, s föl sem fogta, hogy ezek miatt bélyegzi őt minden józanul és méltányosan gondolkodó ember sütnivaló bolondnak.) Egy igencsak kétes hagyomány szerint János király titokban kiállított egy hajót, felszerelte a génuai hajós terveivel és térképeivel, és kiküldte felfedező útra olyan ürüggyel, hogy szállítson élelmet a Zöld-foki-szigetekre. A hajós azonban dolgavégezetlenül tért vissza, és váltig  bizonygatta, hogy a viharos tenger és az orkánok leküzdhetetlen akadályokat gördítettek a hajózás elé. Ez a hitszegő eljárás indította Kolumbuszt arra, hogy otthagyja a portugál udvart és Spanyolországba szökjék. Ennyire azért nem volt egyszerű a dolog. Mindenesetre bizonyított tény a keservesen csalódott ember menekülése, indítékai azonban homályosak. Néhány célzás (a király egyik  későbbi levelében) arra enged következtetni, hogy az adósok börtöne, ha ugyan nem még ennél is súlyosabb büntetés fenyegette. Ne feledjük: megtört kis tisztviselő volt, talán még ennyi sem, csak lebzselő, kérelmező, előszobázó, terveket kovácsoló kis senki. Az ilyenekkel szemben az ember ösztönösen gyanakvó, ezért szakadatlanul az a veszély fenyegeti őket, hogy apró vétkekért úgy kell bűnhődniük, mintha ki tudja, miféle gaztettet követtek volna el, ráadásul nevetséges alak hírében is állnak. Kolumbusz magával viszi útjára kisfiát, Diegót, felesége és a kisebb gyerekek Portugáliában maradnak, valószínűleg nagy nyomorban. A moralizáló életrajzírók, attól tartva, hogy ez a szívtelenség rossz fényben tüntetheti fel hősüket, azt állítják, Doña Filipa már előbb elhunyt, az apa pedig a spanyolországi Huelvába akarta vinni elsőszülöttjét, valamelyik rokonához. Csakhogy én sehogy sem hihetem el, hogy életének ebben a sötét időszakában érzelmi szempontok akadályozták volna egy olyan ország elhagyásában, amelyben többé semmiféle segítségre nem számíthatott. Lényének alapja a nyughatatlanság. Örökké fut-szökik, halála napjáig. Szakadatlanul járja az országokat, a tengereket, egyike a történelem legbékétlenebb alakjainak. Hallatlanul izgalmas megfigyelni a hatalmas történelmi távlatból, miképpen vonz egy nagy embert sorsának csillaga soha nem szűnő mágneses erővel az általa meghatározott cél felé; tegyen, vagy akár hagyjon abba bármit, minden hiba, minden mulasztás, de még a látszólagos hóbort is valójában az éppen szükséges lépéssel viszi közelebb a beteljesüléshez. A koldus, amikor a La Rábida-i ferences kolostor kapujában elcsigázottan kenyérért és vízért esedezik, már minden reményét elvesztette. Nem fiatal ember, úgy negyvenes évei vége felé járhat, a haja ősz, arcát barázdák szántják, annyi megaláztatást és keserűséget tapasztalt, annyi hiábavaló munkát végzett, annyit vesztegetett el lelki javaiból, annyi gúnyt és visszautasítást viselt el, hogy úgy érzi, elege van mindenből, már csak lefeküdni és meghalni kíván. Az életpályának ezen a mélypontján kezdődik felemelkedése. A Gondviselés, hogy ezt lehetővé tegye, két rendkívüli férfit vezérelt ebbe az isten háta mögötti kolostorba, a tiszteletre

méltó Juan Perez priort, aki valaha a kincstárban szolgált, a király gyóntatóatyja volt, majd –   belefáradva a világi pompába – cellájába visszavonulva most jámbor lelkigyakorlatoknak és tudós munkásságnak szenteli magát, és Antonio de Marchena szerzetest, egy kevés szavú álmodozót, aki szintén kozmográfiai, még inkább asztrológiai tanulmányokkal foglalkozik. Feltűnik nekik a lelki szenvedést kifejező arc, a szikár, magas termet, a segítségért folyamodó férfi egész patetikus lénye, idegenül ható dialektusa. Kilétéről faggatják. A válasz: "A nevem Cristobal Colón, génuai hajós vagyok, és koldulásra kényszerülök, mert a királyok  nem akarják elfogadni a birodalmakat, amelyeket felkínálok nekik." Csodálatos Don Quijote-i szöveg, párját ritkító, kitalált szöveg, ha ugyan valóban kitalált. Az utókor tökéletesebben alkotja meg halhatatlanjainak legendáját, mint ahogyan maguk földi  pályafutásuk során valaha is megteremthették volna.  Nos, egy ilyen különcöt meg kell menteni. Felkínálják neki vendégszeretetüket. Mindenkit meghökkentenek ismeretei, elmélyült töprengései, a rendkívüli élmények elbeszélése, fölényes magatartása, önmagába vetett rendíthetetlen hite. Az éjszakai beszélgetések a reggeli órákba nyúlnak. Térképén Kolumbusz megmutatja az utat, amelyen haladni szándékszik, bizonyítása lehengerlő, ékesszólása ellenállhatatlan. Nem is titkolja, hogy amikor Portugáliából elmenekült  – ugyanúgy, mint azelőtt, most is fivére, Bartolomé közvetítésével –, megint felajánlotta szolgálatait Angliának és Franciaországnak; a föllelkesült prior kijelenti: ilyen horderejű tervet nem szabad elhallgatni a spanyol kormány elől. Szakértőket hívnak a szomszédos kikötővárosból, Palosból, közöttük van Alonso Pinzón is, aki Kolumbusz első hajóútján az egyik karavella5  parancsnoka lett; a kor valamennyi tengerésze közül az ő bátorsága nyilvánult meg a legzseniálisabb formában. A tervet a tapasztalt férfiak kedvezően fogadják, feltétlenül kivihetőnek tartják, a prior arra biztatja Kolumbuszt, utazzék Córdobába, ahol az udvar  székel, és ellátja egy nyomatékos ajánlólevéllel, amely a mindenható Hernando de Talaverának, Izabella királynő akkori gyóntatójának szól. [5. XV. és XVI. századi, kis méretű vitorlás hajó az Ibériai-félszigeten, magas hajóorral és farral (bástyával).]

Kolumbusz, szívében rendíthetetlenül vérmes reményekkel, mint a kóbor lovagok általában, máris beteljesültnek látja, ami még csírájában is alig-alig van meg, és felvidulva útnak indul Córdobába. Az időpont megint kedvezőtlennek bizonyul. Ferdinánd és Izabella a mórok ellen harcol. Üres az államkassza, a királyi pár szorult helyzetbe került és nemigen érdeklik egy ismeretlen ember fantasztikus javaslatai, Talavera nem titkolja kételyeit, a toledói érsek pedig, akinél Kolumbusz kieszközli meghallgatását, nem kívánja magát határozott válasszal elkötelezni: Medinaceli dúsgazdag hercege, akinek gyöngéje a kalandor hajósok támogatása, zsugori, óvatos és szeszélyes. Nem járul hozzá Kolumbusz tekintélyének növeléséhez a szegényes öltözék sem, amelyben az udvarnál megjelenik. Egyik nagyúrtól a másikhoz küldözgetik, egyik  előszobából a másikba, követi az udvart Salamancába, mindenkit igyekszik megnyerni elképzelésének, mindenki csak hitegeti, megmosolyogja, kigúnyolja, végül kínkeservesen mégis eléri, hogy a királynő színe elé kerülhessen. Ezt a fanatikusan buzgó hitű toledói érsek eszközli ki (ő Spanyolország prímása), miután aggályos tudakozódás után arra a meggyőződésre jutott, hogy a génuai jövevény szándékai semmi olyat nem tartalmaznak, ami ellentétes volna a Szentírással, s hogy inkább nyomatékosan és minden gyanú fölött állóan a prófétára hivatkozik, akinek szavai szerint "És zászlót emel a távoli népeknek, és süvölt a föld határán

lakozóknak, és íme hamarsággal könnyen eljőnek."6 [6. Ézsaiás 5.26.]

A királynő, akinek véleménye mindig is az egyházi méltóságokéhoz igazodott, meghallgatja a kérelmezőt, kétkedik, nem fogja fel a kérdés horderejét, egyúttal azonban mégsem tudja magát kivonni a különös hatás alól, amelyet ez a nyugtalanítóan ékesszóló, csupa tűz-láng férfi gyakorol rá. Talán még női részvét is ébred benne; Izabella jólelkű teremtés, még ha vakbuzgósága olykor erőszakosságokra ragadtatja is. Az úrnő és leghívebb szolgája kapcsolatában ezt követően is meghúzódik némi titokzatos gyöngédség. Kolumbusznak  királynőjéhez írt majd minden későbbi levelében ott lebeg a sorok mögött valami, ami nem annyira az uralkodónőnek szól, inkább a nőnek, és ami az asszonyt megindíthatta, annyira, hogy védelmébe veszi őt fáradhatatlan ellenségeivel szemben, de még balgaságai iránt is elnézést tanúsít. Kolumbusz a maga hangsúlyozott, nagyon spanyolos jámborságával férkőzik   be a királynő bizalmába, aki pedig, lévén született uralkodó, ösztönösen megérzi a férfiban az akarat sorsszerű hatalmát és azt is, hogy ígéretei semmiképp nem tekinthetők légből kapott, üres szavaknak. Úgy dönt hát, bírálja felül az idegen téziseit és állításait egy junta, egy  bizottság, és adjon róla szakvéleményt, a férfi nyilvánvaló szorult helyzetének enyhítésére pedig engedélyez számára ügyének elintézéséig némi várakozási járadékot, így legalább a korona alkalmazottjának tekintheti magát, és ügyét legitim hivatkozással szorgalmazhatja. De azért a gyötrelmes várakozás, az udvari áskálódás és az egyházi előítéletek elleni hasztalan ostrom még évekig eltart, és a leveleiben található célzások némelyikéből, de  jellemének egész alakulásából is arra következtethetünk, hogy lelki egyensúlyát a kétségbeesés ez idő tájt roppant mértékben veszélyeztette.

 NEGYEDIK  NEGYEDIK FEJEZET FEJEZET Számadás – búcsújárás – csavargás és örült követelések  A junta, ahogyan megparancsolták, összeült, éspedig a salamancai San Estéban domi domini niká kánu nuss kolostorban, kolostorban, ahol Kolumbu Kolumbuszn sznak ak is kiutal kiutaltak tak egy egy lakást. lakást. Ez az 1486-14871486- 1487-es es év fordulój fordulóján án történt. Colónt felszólítj felszólítják, ák, adja elő és magyarázz magyarázzaa meg elképzeléseit. elképzeléseit. Az eredményt eredményt ille illettően ően az okmány okmányok ok félr félreé eért rthe hete tetl tlen enek ek:: a tudós tudós tisz tiszts tség égvi vise selő lők, k, Fray Fray Dieg Diegoo de Dezána Dezának, k, a teológi teológiaa professzorának a kivételé kivételével, vel, igencsak hitetlenkedtek, és elutasító elutasítóan an viselkedtek. A vall vallás ás és a tudo tudomá mány ny az idő idő tájt tájt azon azonos os disz diszci cipl plín ínát át jele jelent ntet ettt Span Spanyo yolo lors rszá zágb gban an.. Az inkvizíció akko akkorr érte érte el hat hatalmá almánnak tető tetőfo foká kát, t, mindenki, aki eret eretne nekg kgya yanú núss véleményt nyil nyilvá vání níto tott tt,, véres véres üldöz üldözte teté tésne snekk tette tette ki magá magát.t. Ho Hogy gy a keg kegyes yes bírós bíróság ág ebben ebben az esetben esetben is elfo elfogu gultlt volt, volt, kivi kivilá lágl glik ik összetéte összetételéből léből és szell szellemé eméből ből;; Kolumb Kolumbusz usz nem nem anny annyir iraa kirá király lyii ügy ügyek  ek  megbízottjaként jelent meg elő előttük, mint inkáb nkábbb del delikv kveenské nskénnt, akine kinekk téved évedés éseeit és elté eltével velyed yedésé ésétt kell kell megí megíté téln lni.i. Minde Mindenes neset etre re szeren szerencse cselo lovag vagnak nak szám számít ítot ott,t, de a lege legeny nyhé hébb bb eset esetbe benn is nép népbol bolondí ondíttónak ónak,, és kezd kezdet etttől fogva ellenséges hadáll állásban ban kellett magát elsáncolnia. A legfontosabb legfontosabb ellenve ellenvetés tés:: minekut minekutána ána a vilá világg alakját nag nagyy bölcselők tették már vizsgá vizsgálat latuk  uk  tárg árgyáv yává és évez évezre rede dekk folyamán báto bátorr hajó hajóso sokk ho hozt ztak ak róla róla megbíz bízható ató bizo bizony nyít íték ékok okat at,, felháborí felháborítóan tóan elbizakodott az a köznépből való férfiú férfiú,, aki azt állítj állítja, a, hogy olyan olyan nag nagyy fölfedezés fölfedezés vár rá, mint mint amil amilyen yenne nell ő kecsegtet. Ellentm Ellentmondan ondanak ak ennek Dávid zsoltárai, zsoltárai, Aranyszájú Aranyszájú Szent János, Szent Szent Jeromos, Szent Szent Gergel Gergely, y, Szent Szent Va Vazu zull és Szent Szent Ambru Ambruss tanítá tanításai sai.. Mindene Mindenekel kelőtt őtt Szent Szent Lactantius Lactantius írásainak egyik egyik passzusa okozott zavart, ami így így hangz hangzik ik:: "Akad-e vajh vajh olyan olyan esztelen, aki úgy vélné, hogy vannak antipódusok, s a lábuk a miénkkel ellentétesen áll, olyan embe embere rek, k, akik kik magas agasba ba tart artott ott lábbal és lefelé csüngő fejjel járn járnak ak?? Hogy Földün ünkkön akadnának olyan vidékek, amelyeken felül volnának az alanti dolgok, a fák lefelé nőnének, az eső ped pedigl iglen en fölf fölfel eléé hull hullan ana, a, s ugya ugyaní nígy gy a jégeső meg meg a hó is? is? A Föld gömböl gömbölyűs yűségé égének nek őrült őrült eszméj eszméjébő ébőll fakad az oktondi oktondi mese az antipódusokró antipódusokról,l, aho aholl fölf fölfel eléé álln állnak ak a lábak, és az ilye ilyenn személyek zavarodottságukban a kezdeti tévelygéseikből egyre újabb téveszmékbe zuhannak, egyiket a másikból vezetvén le." De Szent Szent Ágoston Ágoston is kijele kijelenti nti,, hogy hogy az antipódus antipódusokról okról szóló szóló tan nem egyeztethe egyeztethető tő össze a tiszta hittel; akinek a nézetei szerint lakott területek vannak a földteke másik felén, az tagadja, hogy hogy annak annak népe népeii Ád Ádám ámtó tóll szárm származn aznak ak,, hisz hiszen en a vilá világt gten enge gere renn át semm semmik ikép éppe penn oda nem nem kerülhettek; kerülhettek; ilyenf ilyenform ormán án tehát szembekerül szembekerül a Bibliá Bibliának nak azzal azzal az alapvető igazságáv igazságával, al, hog hogyy a Föld Földün ünkö könn élő élő embe embere rekk mind egye egyetl tlen en szül szülőp őpár ár lesz leszár árma mazo zott ttai ai.. És nem úgy mond mondjá ják-e k-e a zsoltáro zsoltárok, k, hogy hogy "...az "...az eget kifeszí kifeszíte tedd mint mint sátort..." sátort..." Ami Ami azt jelent jelenti,i, hogy az ég egy egy sátrat fed, amit a régi régi pászt pásztorn ornépe épekk álla állatb tbőr őrre rell borí boríto tott ttak ak be; be; ezér ezértt neve nevezt ztee Szen Szentt Pál Pál a Zsid Zsidók ókho hozz írt írt Levél Levélben ben "a legszeb legszebbb szenté szentélyn lynek, ek, igaz igazii sátornak, amely amelyet et az Úr emel emelt" t",,1  ami által által világos világosan an megmondatott, hogy a Föld teljes kiterjedésében csakis lapos lehet. [1. A Szent István Társulat által 1976-ban kiadott Biblia szövege alapján.]

A tanácskozás néhány liberálisabb tagja nem vitatta ugyan a Föld golyóbis alakját, még az elle ellenl nláb ábas asok ok eset esetle lege gess lété lététt is elfo elfoga gadt dták ák,, de hogy hogy oda lehe lehess ssen en utaz utazni ni,, azt azt lehe lehete tetl tlen enne nek  k  tart tartot ottá ták, k, minthogy a tróp trópus usok okon on lobo lobogó góan an forr forróó hu hulllámokat vet vet a teng tenger er.. Kü Külö lönb nben en is, Epikurosz szerint a Föld, még ha gömb alakú lenne is, csak az északi féltekén lakható, csak ott  borí  borítj tjaa égbolt, égbolt, a mási másikk oldal oldalán án káosz uralko uralkodik dik,, szakadék, szakadék, végh véghet etet etle lenn vízp vízpus uszt ztas aság ág.. Még Még ha

Indi Indiát át meg lehe lehetn tnee is köze közellíten ítenii a teng tenger eren en át, át, miké miképp ppen en vo vollna mego megold ldha ható tó a viss vissza zaté téré rés, s, mive mivelho lhogy gy egy golyó felszínén felszínén nyilvánva nyilvánvalóan lóan csakis cs akis lefelé lefelé lehet haladni, fölfelé fölfelé semmiképpen. semmikép pen. És nem tette-e föl föl a kérdést kérdést a szónok szónok Seneca is Suasoriae2  cím  címűű művébe művében: n: hajóra száll-e száll-e Nagy Sándor az óceánon, meggondol meggondolva, va, hogy India India a vilá világg legvégé legvégénn fekvő ország és azon túl már az örök örök éjsz éjszak akaa köve követk tkez ezik ik?? Ne Nem, m, feleli rá ő maga maga,, Na Nagy gy Sándor Sándor nem szál záll hajó hajóra ra,, ho hoggy új vilá világo gott keressen; keressen; miké miként nt merész merészelh elhet et akkor egy egy mai mai ember ember olya olyann óriási óriási vállal vállalkoz kozásb ásbaa fogn fogni,i, amih amihez ez nem nem áll rendelkezésére sem Sándor S ándor isteni isteni ereje, sem királyi királyi segédeszközeinek tömege? [2. [2. "Meggyőző beszédek" – a szerző szerző a neves filozóf filozófus us és író író Seneca apja.] apja.]

Sajá Sajáts tságo ágoss konf konflliktus ktus:: hogy hogyan an tudt tudtaa vol volna Ko Kollumbu umbusz sz kivé kivéde deni ni a skol skolas aszt ztik ikus us vit vita és kihallgatás rohamát, amikor minden nézetével és fogalmával ő maga is ugyanazon a talajon állt, mint inkv inkviz izítítor orai ai,, vagy vagyis is semm semmii mást mást nem nem szegezh szegezhete etetttt szembe szembe érvelésükk érvelésükkel, el, mint mint vala valami mifé féle le közölhetetlen belső képet és a maga sziklaszilárd meggyőződését? Azzal kellett próbálkoznia, hogy hogy tulajdon tulajdon fegyvereik fegyvereikkel kel verje vissza vissza őket, ami ami – ismerve ismerve szónoki szónoki tehetségét nyilv nyilvánv ánvaló alóan an nem nem eshetett nehezére; nehezére; bármil bármilyen yen tudományos tudományos megalapozás, megalapozás, még még ha eredményesen eredményesen tudta volna volna is felhasználni, csakis végzetes lehetett volna számára. Boldogs Boldogsága ága éveibe éveibenn egy egysze szerr így írt írt Ferdinán Ferdinándd kirá király lynak nak:: "A Szenth Szenthárom áromság ság küldötte küldötteként ként  járu  járulo lokk Felség Felségtek tek elé elé,, hog hogyy a szen szentt hitet hitet terje terjessz sszem, em, mi mivel Ist Isten en nagyo nagyonn is érthet érthetően ően szól szól emez emez országok országokról ról Ézsaiá Ézsaiáss próféta próféta szája szája által által,, aki bizony bizonyság ságot ot tesz tesz róla, róla, ho hogy gy Spanyolo Spanyolorszá rszágg lészen lészen,, ahon ahonnan nan neve megism megismert ertet etik. ik."" Így Így erősködött már már San Estéban Estéban jámbor jámbor testül testülete ete előtt előtt is: is: úg úgyy nézz nézzen enek ek rá, mint akin akinek ek Iste Istenn megv megvil ilág ágos osít ítot ottta az ő elmé elméjé jét.t. Ézsa Ézsaiá iásn snál ál az erős erősza zako kolt ltan an kiemelt versek a huszonnegyedik és hatvanötödik részben találhatók: "A föld határáról halljuk  az énekszót", és: "Mert új egeket és új földet teremtek." Mármost az, hogy ennek a missziónak  a bet betölt öltése ése éppe éppenn Span Spanyyolor olorsz szág ág királyának volna fenntartva, az ennek nek a bő bőbe besz széd édűű mono monomá máni niás ásna nakk hall hallat atla lann szem szemte tele lens nség égee és nem nem kevésbé kevésbé önk önkény ényes es értel értelmez mezése ése,, de a maga maga kiválasztott voltának csodáját dicsőítve jár el akkor is, amikor Jób könyvéből idézi a rejtélyes szavak szavakat: at: "Honn "Honnan an is származ származik ik tehát a bölcsesség, bölcsesség, és az értelem értelemnek nek ho holl a lelő lelőhel helye? ye? Fátyol Fátyol takarja minde mindenn élő elől, elől, el van rejtve az ég madarai madarai előtt. Maga az alvil alvilág ág és a halál halál is vallja vallja:: mi csak hall hallom omás ásbó bóll tudu tudunk nk róla. róla. Egye Egyedü düll az Isten Isten isme ismeri ri hozz hozzáá az utat, utat, egye egyedü düll ő tudja, tudja, hol hol a lelőhelye lelőhelye... ... Amikor a szélnek szélnek megszabta megszabta a súlyát, súlyát, és a vizeket vizeket mércéjével mérte..."3 [3. A Szent István Társulatnál 1976-ban megjelent szövegek alapján.]

Ilyes Ilyesfél féle, e, az emberi emberiség ség ősi kútjának kútjának mély mélyér éről ől felha felhangz ngzó, ó, tiszt tisztele eletet tet parancsoló parancsoló hang hangokk okkal al csi csitít títja le az őt kím kíméle életlenül enül szor szoron onga gató tó gyül gyülek ekez ezet etet et.. Lám, Lám, teki tekint ntél élye yekk támo támoga gatj tják ák őt is, is, kit kiterege regetti perg pergam amen ente teke kerc rcse seit it,, maga magasz szttos hangon felo elolvas bel belőlük őlük.. Mel Mellett ette szól szólta takk az embe emberi risé ségg ősat ősatyá yái,i, melle ellett ttee a pátri pátriárk árkák. ák. Ott Ott vann vannak ak a térké térképei pei,, rajt rajtuk uk már már bera berajz jzol olva va az útvo útvona nal; l; ám neho nehogy gy a lehet lehetség séges es és álta általa la feli felism smer ertt utakat utakat túls túlság ágos osan an korán korán fölf fölfed edje je és ily módon módon megfosz megfosztha thassák ssák egész egész élete élete munkáj munkájána ánakk gyü gyümö mölc lcsét sétől ől (János kirá király ly csalárd csalárd kisérle kisérlete te óta okosabb okosa bb lett), csak határozatlan határozatlan célzásokra korlátozza korlátozza mondanival mondanivalóját, óját, amiv amivel el talán talán inkább fölk ölkelt elti a szerz szerzet etese esek, k, prel prelát átuso usok, k, apátok apátok,, püspök püspökök ök és érseke érsekekk figy figyel elm mét, mint a vilá világo goss okfejt okfejtéss éssel, el, mint ha esetl esetleg eg olya olyann kutató kutatóra ra hiva hivatk tkoz ozik ik,, ami amilyen yen Tosc Toscan anel elli li,, akine akinekk a nev nevét ét,, eml említet ítette tem m már, már, vége végess-vé végi gigg elha elhall llga gatt tta. a. Nem tehett tehettek ek mást mást,, oda kell kellet ettt figy figyel elni niüük és úgy  perl  perleke ekedn dniü iükk vele vele,, a legn legnag agyo yobb bb hatást hatást azonb azonban an megr megren endü dült ltsé sége ge vált váltot otta ta ki, ki, a hajt hajtha hata tatl tlan an fanatikus magatartása, és látnoki szeme, amely már látta is azokat az országokat és  birod  birodal almak makat, at, ame amely lyek ekne nekk még még csak puszt pusztaa lété létérő rőll vag vagyy nem nemlé lété térő rőll vitat vitatkoz kozta tak. k. A junta junta mégi mégiss az elutas elutasítá ításs mell mellet ettt fogl foglal altt állást állást.. Colón Colón fölkereste fölkereste a király királynőt nőt,, és így szólt szólt hozz hozzá: á: "A bíróság megfosztja megfosztja felségteket felségteket a hírnévtő hírnévtől,l, tisztességt tisztességtől ől és gazdagságtó gazdagságtól." l." A királyn királynőő

 bizt  biztos osra ra akart akart menn menni,i, ezért ezért a tervet tervet újbó újbóli li felü felülb lbír írál álat atra ra átadta átadta az álla államt mtan anács ácsnak nak.. Az államt államtanác anácss kimondta kimondta a verdiktet: verdiktet: a gén génuai uai idegen idegen vélemé véleménye nye semmiképp semmiképp sem lehet lehet helytá helytálló lló,, szegény fej feje zava zavaro ross képz képzel elgé gése sekn knek ek eset esettt áldo áldoza zattul. ul. Az ezt ezt kö köve vető tő hó hóna napo pokk hábo háború rúss  bony  bonyod odal alma maii megak megakadá adályo lyozt zták ák a kirá király lynő nőtt abban, abban, hogy hogy véden védencé cével vel törődjék, törődjék, de kifi kifize zett ttet etet ettt neki neki kisebb kisebb összegek összegeket, et, hogy hogy köv követh ethesse esse az udv udvar artt Malagá Malagába. ba. A várost várost elfo elfogl glal altá ták, k, a nagy nagy mecsetet fölszentelt fölszentelték ék mint mint székesegyházat. 1487 augusztusáb augusztusában an az odasereglett embertömeg embertömeg vagy a halottak felületes elhantolása következtében pestisjárvány tört ki, és az udvar sürgősen áttelep elepül ültt Córdob Córdobába ába,, maj majd téli élire Zara Zarago gozá zába ba,, maj majd tavas avassz szal al Murc Murciá iába ba,, azut azután án őssz ősszel el Vallad Valladoli olidba dba.. Kolum Kolumbus buszz elvi elvisel selhe hete tetltlen en feszül feszültsé tségbe gben, n, zavarta zavartann és tanács tanácstal talanu anull követte követte a királ királyn ynőt őt egyi egyikk városból városból a másikba, másikba, egyi egyikk haditábo haditáborból rból a másik másik haditáborba, haditáborba, Vallad Valladoli olidbó dbóll Medina dél Camp Campób óba, a, onnan vissza Có Córd rdob obáb ába. a. Írta Írta,, egyre írta a fol folyamodványo yokkat, audi audien enci ciák ákért ért előszo előszobáz bázott ott főmé főmélt ltós óságo ágokn knál ál,, püspökö püspököknél knél,, lovag lovagren rendek dek tagj tagjai ainá nál,l, kirá király lyii herc hercege egekn knél él és herce hercegnő gnőkn knél él,, kapo kapott tt is olyko olykorr ném némi keg kegyet yet és támoga támogatás tást,t, péld példáu áull Medi Medina na Sidon Sidonia ia hercegét hercegétől, ől, de többnyi többnyire re csak hiteget hitegették ték,, nemegy nemegysze szerr megvet megvetően ően leráztá leráztákk magukr magukról, ól, hol hol min mintt nevetséges pojácát, hol min mintt tolakodó kérelmezőt kérelmezőt vag vagyy vándor asztrológust, asztrológust, ha ugy ugyan an nem mint külföldi kémet. Támo Támoga gatá tási si járadékk járadékként ént 1487 máju májusáb sában an három háromez ezer er mara maravé védi ditt kapott, kapott, júli július usba bann újabb újabb háromezret, háromezret, augusztusban augusztusban négyezret, októberben októb erben négyezret. négyezret. Ennyi Ennyiből ből legalább nem szenvedett szüksége szükséget.t. De akárm akármililyen yen kics kicsin inyy összeg összeg volt volt is, is, minden mindeneset esetre re azt tanúsí tanúsítja tja,, ho hogy gy a király királynő, nő,  bár a junt juntaa és az álla államt mtan anác ácss kétsze kétszerr is vissza visszadob dobta ta a tervet tervet,, mégs mégsem em tudt tudtaa magá magátt rász rászán ánni ni,, hogy végérvényesen elejtse. Vann azutá Va azutánn még még egy egy kirá király lyii parancs is, affé afféle le menl menlev evél él formájá formájában ban kiál kiállílíto totttt írás, írás, amel amelyy a város árosii taná tanács csok okna nak, k, bírá bírákn knak ak,, korm kormán ányz yzók ókna nak, k, lova lovago gokn knak ak,, hű hűbé béru rura rakn knak ak,, az orsz ország ág tiszts tisztségvi égvisel selőin őinek ek szól, és felszó felszólít lítja ja mindeze mindezenn urakat, adjanak nevezett nevezett Cristobal Colónnak, ha  bárm  bármel elyy városban városban,, hely helysé ségb gben en,, falu faluba bann felbuk felbukka kanna nna,, jó szál szállá lást st,, de fize fizets tség ég nélk nélkül ül,, csak az élel élelmez mezésé ésétt számít számíthat hatják ják fel neki neki a szokásos áron. Mint Mintho hogy gy a kirá király ly szolgá szolgálat latát át ille illető tő fontos fontos ügyek végett rendelték őt az udvarba és a birodalom más vidékeire. Úgyy hírli Úg hírlik, k, uralkodónőjével uralkodónőjével nem csak a hadjárat veszélyei veszélyeiben ben és nélkülözé nélkülözéseibe seibenn osztozott, hane hanem m olykor olykor különl különlege egess bátorságáról bátorságáról is tanúbi tanúbizon zonysá yságot got tett, tett, mint mint példáu példáull Baza Baza ostromán ostrománál, ál, ahol ahol a kirá király lynő nő jele jelenl nlét étee anny annyir iraa fels felszí zíto tott ttaa lova lovagj gjai aina nakk hősies hősiesség ségét, ét, hogy hogy Mule Muleyy Boabdi Boabdil,l, Granad Granadaa kirá király lyaa végü végüll is békéért békéért esedezet esedezett.t. A mór mór uralko uralkodó dó ravasz ravasz poli politi tika kaii sakkhú sakkhúzás zással sal rábí ábírta rta az egyiptomi szultánt, indítson jeruzsálemi szer szerze zettesek esekbő bőll álló küld üldött öttsége éget a királynőhöz, és azok azok jele elents ntsék be, be, hogy ő bizony feldúlja a Szent Sírt és egytől egyig lemész lemészáro árolta ltatjtjaa a Szíriá Szíriában ban és Paleszt Palesztiná inában ban élő élő keresztényeket keresztényeket,, ha a királ királyn ynőő le nem nem vesz veszii a kezé kezétt Gran Granad adár áról ól.. Izab Izabel ellla hoss hossza zass lelki tusa tusako kodá dáss után után úgy dö dönt ntöt ött, t, nem hát hátrál rál meg a feny fenyeg eget etés és elle ellené nére re sem, sem, s a szerzet szerzetesek eseket et azza azzall az ígér ígéret ette tell bocsátott bocsátottaa útjukr útjukra, a, hogy hogy évent éventee ezer dukátot juttat kolostoruknak Krisztus sírjának gondozása céljából, áldozati ajándékképpen pedig odaadta nekik a Szent Hely számára a maga szőtte fátylat. A jelenetnél, így szól a fáma, jelen volt Kolumbusz is, és az egész olyan mély benyomást tett rá, rá, hogy ogy megf megfog ogad adta ta:: ami kinc kincse sett Indi Indiáb ából ól csak csak haza hazaho hozz magá magáva val,l, azt azt mind egy egy Szír Szíriá iába ba irány rányul ulóó kereszt keresztes es hadjárat hadjáratra ra ford fordít ítja ja majd, majd, hogy hogy megsz megszab abadí adíts tsaa a Szen Szentt Sírt Sírt.. Így Így tehát tehát Do Donn Quij Qu ijot oténa énakk ez a mint mintaké aképe pe mári máriss a lehe lehető tő legn legnag agyl ylel elkű kűbb bben en rendel rendelkez kezett ett olya olyann kincs kincsekr ekről ől,, amel amelye yekh khez ez még meg meg sem sem nyílt előt előtte te az út és amel amelye yekn knek ek megsz megszerz erzésé ésére re a legp legpar arán ányi yibb bb kilátása sem lehetett.

Zsebében a királyi menlevéllel csatangol Spanyolországban, valószínűleg egyik kocsmából a másikba, egyik kastélyból a másikba, megpróbál magának híveket szerezni, útitársakat toborozni, hangulatot kelteni, fölhajtani némi tőkét egy flotta fölszereléséhez, írott üzeneteket fogalmaz, térképeket, egyre újabb térképeket rajzol, aggódva lesi a hadszíntérről érkező híreket, mivel a győzelem vagy a vereség az ő ügyében is, ahogyan oly gyakran tudtára adták  már, sikert vagy kudarcot hozhat. A szakadatlan és tervszerűtlen bolyongások folyamán mindenféle kétes és kellemetlen népség szegődik a nyomába, kalandorok, szökevények, minden rendű és rangú elégedetlenkedők, tönkrement kis hidalgó-k, 4  kiugrott szerzetesek, hivatásos talpnyalók, csupa olyan ember, akik hízelgésükkel csak táplálják és erősítik benne a mellőzöttség és az elhivatottság érzését, közben pedig a háta mögött kinevetik, és egészében valami ahhoz hasonlót képvisel, mint ami mintegy kétszáz évvel később oly ragyogóan testesül meg Sancho Panza eredeti és tipikus figurájában. Az élet meghatározott mozgása minden alkalommal létrehozza a jellemeknek ugyanazt a csoportját, ugyanazokat a vonzásköröket és szellemi rétegződéseket, és olykor egyetlen személyiséggé ötvözi őket. Az, hogy a történelemtudomány erről olyan keveset tud mondani, csakis annak a bizonysága, hogy milyen ostoba és mennyire nem eredeti, továbbá, hogy micsoda durva rostán át igyekszik felfogni egy ilyen finom szemcséjű anyagot. [4. Kisnemesek.]

Ezekben az években kezdődik Kolumbusz szerelmi kapcsolata egy córdobai elszegényedett nemeslánnyal, Beatriz Henriquezszel, annak a Pedro de Aranónak a húgával, akit később Españolában5  a helyőrség parancsnokának nevez ki. Szép lány volt, mint mesélik, és rajongó lelkesedéssel vette körül a nála legalább harminc évvel idősebb férfit. Bizonyos, hogy bátorítás és gondoskodás terén nagyon sokat köszönhet neki: életének ebben a már-már   búskomorrá vált periódusában Beatrizé lehetett az egyetlen szív, amely valóban őérte dobogott. Még testamentumában is nyomatékosan figyelmébe ajánlja örököseinek, hogy törődjenek vele, mert olyasvalaki, akivel szemben óriási kötelezettségei vannak. "Amit e végből teszek – hangoztatja –, azért történik, hogy könnyítsék lelkiismeretemen, mivelhogy nyomasztja szívemet. Nem illendő, hogy e helyt adjam ennek okát." [5. Mai nevén Hispaniola szigetén.]

Miért? Mert kötelmüket nem az egyház szentesítette? A látszat erre vall. Kolumbusz az efféle dolgokban egyre szigorúbb nézeteket vallott az évek múltán, eluralkodott rajta a kivívott méltóság tudata, és még ha lappanghat is szavai mögött valami más titok, a lelkifurdalást okozhatta maga a kapcsolat törvénytelen volta is, hiszen ő aztán igazán olyasfajta ember, akit az ilyen tehertétel meggyötör. A katolikus szerzők mind roppant igyekezettel próbálták az erkölcsi botlást elhallgatással palástolni, vagy törvényessé hazudni kettőjük viszonyát. Szerelmük gyümölcse egy fiú lett, Hernando, az, aki aztán egy sokféle szempontból is kétségbe vont, hamis adatokkal és pittoreszk torzításokkal teli műben írta meg apja életét. Olyan ez a könyv, mint valami rosszul átfestett kép, amely az alatta levő eredetit egyszer s mindenkorra tönkretette. Valószínűleg a házasságon kívül született gyermek körül támadt nehézségek miatt akart Kolumbusz visszautazni Portugáliába. Föltehetően elintézetlen ügyeket is el kellett még rendeznie vagy fontos iratokat beszereznie, talán belefáradt az álnok hitegetésekbe. Reménytelen helyzetében vagy valóban ott akarta hagyni Spanyolországot, vagy ilyetén

döntésével kívánt volna nyomást gyakorolni az udvarra. Kérelmet nyújtott be János királyhoz, és engedélyt kért, hogy kis időre bántatlanul tartózkodhassék országában. Ezzel napnál világosabbá vált, hogy régebbi szökésére semmiképp sem önkéntes elhatározás indította. A király természetesen tudta, hogy a kérelmező a spanyol uralkodóház szolgálatában áll, és most már sajnálta, hogy jómaga nem fogadta el annak idején szolgálatait, úgyhogy válaszában  biztatta, keljen csak bátran útra, írását pedig e szavakkal zárta: "És mivel Kegyelmedet netán veszély fenyegeti hatóságaim részéről bizonyos események miatt, amelyekbe annak idején  belekeveredett, íme ezen levél által nyújtunk biztonságot arra nézve, hogy semminemű ügye miatt, legyen az polgári, avagy bűnügyi vagy egyéb jellegű, nem lészen sem őrizetbe véve, sem vád alá helyezve, megidézve, vagy egyáltalán még csak kikérdezve sem." Vajon odautazott-e vagy sem – ki tudja? Valószínűleg csak az előkészületeket tette meg, azután fölkereste La Rábida-i barátait, éppoly csüggedten, éppoly reménytelenül, mint öt vagy hat évvel azelőtt, amikor először tért be hozzájuk. Vagy ő maga hangoztatta, vagy pedig hívei terjesztették el, hogy végérvényesen hátat fordít Spanyolországnak, és Franciaországban vagy Angliában kíván szerencsét próbálni; a hír hallatára a királynő teljhatalmú megbízottat küldött utána, hogy kezdje vele elölről az alkudozást. Valamiféle különös, talányos reményt táplált iránta; s amióta tudomást szerzett fogadalmáról, hogy India aranyát a Szent Sír meghódítására szánja, még a hivő lélek hálája is társult ehhez az érzéshez. Ráadásul Juan Perez atya, aki a királynő feltétlen bizalmát bírta, megható levéllel fordult hozzá, s ettől kezdve Izabella már  kötelességének tartotta, ami addig csak afféle játékos gondolat volt. így hát hívatja Kolumbuszt. Az utazási költségekre és ruhatára kiegészítésére húszezer  maravédit küld neki. Kolumbusz Palosban van, Garcia Hernandez orvosnál, ösztöne az, ami űzi-hajtja a kikötővárosba, tengert akar látni, úgy érzi, az óceán már nincs is ott a láthatáron. Itt kapja kézhez a levelet és a pénzt. Gondoskodnak számára jól felszerszámozott paripáról, rendes szolgákról és selyemöltözékekről. Ellovagol a Granada környékén fekvő Santa Fébe, ahol az udvar táborozik.  No de mi mondanivalóval várja a királynő? Semmivel. Vagy majdnem semmivel. Hogy legyen még egy ideig türelemmel. Granada hamarost elesik, a hitetlenek bezárkózva az Alhambrába, bármely órában eldőlhet a csata kimenetele. Már 1491 decemberét írjuk. Türelem? Felélte már végső tartalékait is. Az éhínség rábírja Mohamed Boabdil mór királyt6  a város és az erőd feladására, így hát nyolcszáz évvel a megszállás után egész Spanyolország megszabadult a szaracénektől. Óriási ujjongás a spanyol táborban, diadalmi ünnepségek, hálaadó istentiszteletek. Vajon reménykedhet-e végre a boldogtalan kérelmező? Meghallgatásra talál-e? Hisznek-e majd neki? Mélabúsan, majdnem gyűlölködve szemléli az általános vigadozást, életerejéből túlságosan sokat emésztett fel a reménytelenség, teste roskatag, szelleme elveszítette rugalmasságát, lelke jéggé dermedt. Hódol a felséges pár előtt, hogy kifejezze szerencsekívánatait, fölfigyelnek rá, a királynő kegyes megszólításával tünteti ki, megígérve, hogy bizottságot hoz létre a vele való végérvényes megegyezés céljából. Állja is a szavát. A  bizottság élére Talaverát nevezik ki, aki épp akkor lett Granada érseke. Nem rajong éppenséggel ennek a Cristobal Colónnak a hóbortos ötleteiért, még kevésbé a személyéért. De ha a királynő úgy kívánja, hogy tárgyaljanak vele, hát odarendeli magához. Majd vetnek  neki valami koncot, s azzal le is tudják az egészet, aztán bizonyítsa be ez a tolakodó ősz hajú idegen, hogy ígéretei nem mások hiú ködképeknél. No jó; ám mi történik az egyházfejedelem mérhetetlen csodálkozására? Ez a jöttment idegen, ez a légvárakat építő éhenkórász, aki az

udvar és néhány spanyol grand alamizsnájából tengődik és képtelen ajánlataival évek óta visszaél őfelségeik türelmével, most, hogy kicsalta a győzelemtől megmámorosodott uralkodónőtől az első engedélyt, máris olyan hangot üt meg, amely felülmúl minden eddig tapasztalt arcátlan elbizakodottságot. Örüljön ezek után, ha beérik azzal, hogy szó nélkül megszakítják a tárgyalásokat és kitessékelik a pimasz őrültet. [6. Moabdil Abu Abd-Allah deformált neve. XI. Mohamed néven volt Granada uralkodója 1482-1483-ig, majd XII. Mohamed elűzése után 1486-1492-ig. Marokkóba menekült, és ott halt meg.]

 No de lássuk csak. Kolumbusz tehát követeléseket támaszt. Egyáltalán nem hajlandó annyival beérni, amennyit az uralkodónő nyájasan fölajánl: néhány hajóval, ennek megfelelő anyagi támogatással, legkegyesebb védelmével és védnökségével, nem, ő kifejti, milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy útnak indulhasson. És amit kér, valóban nem csekélység. Mondhatnók: egészében, és az ő helyzetét tekintetbe véve annyira felfoghatatlan, hogy még a  józanul gondolkodó spanyol udvaroncok is azon töprengtek, nem ment-e el az esze a  jóembernek. Mert íme, mit követel: alkirályi és főkormányzói rangot az összes szigeteken és szárazföldeken, amelyeket fölfedez és Spanyolország birtokaként meghódít; az egész világtengerre érvényes admirálisi rangot; egytizedét valamennyi kincsnek: gyöngynek, gyémántnak, aranynak, ezüstnek, fűszerféleségnek, bárminemű gyümölcsnek és terméknek, amelyet az igazgatása alá kerülő területeken talál és Spanyolországba fog szállítani; a fölfedezendő és meghódítandó országoknak, valamint minden ezekből származó jövedelemnek  egynyolcadát, ellenszolgáltatásképpen felajánlja, hogy maga viseli a felszerelési költségek  egynyolcadát (mellesleg: egy árva garasa sincs, valószínűleg a jómódú Pinzón család ígért neki még annak idején némi tőkerészesedést egy hajó erejéig); végül pedig azt, hogy mindezen  jogok, címek és méltóságok átszálljanak örököseire is, elsőszülött fiúról elsőszülött fiúra. Elképesztő megnyilatkozás. Az embert kíváncsivá teszi, vajon mi rejtőzik ennek a titokzatos alaknak a lelke mélyén.

ÖTÖDIK FEJEZET  Az utolsó akadályok, és végre: indulás Kolumbusz alakja nemcsak legfőbb tévedése miatt vált Don Quijote-i jellegűvé – ez a tévedés az, amely haláláig szenvedélyes konoksággal állta útját a felismerésnek, hogy egy új kontinenst, egy új világot fedezett föl –, Don Quijote-i lett a szó tágabb értelmében egész szellemiségének iránya és hajlama miatt is, beleértve minden hivatkozási alapját, ítéletét, védőfegyverét, fenntartásait és kinyilatkoztatásait. Mindez olyan mértékben, hogy nem szabadulhatok az érzéstől: Cervantesra feltétlenül erősen hatott ez a valóságos előkép, amikor  halhatatlan nemesének alakját megformálta. Nem hihetjük, hogy egy lángész egyszerű költői ötletével teremtette meg ezt az egyetemes érvényű alakot. A népnek, a nemzetnek nem kisebb szerepe van egy ilyen hatalmas látomás létrejöttében, mint a tulajdonképpeni szerzőnek, aki őt hősében megtestesíti. Évszázadok formálgatják hallgatagon, míg végül a kiválasztott alkotótól megkapja örök érvényű alakját. A képzettársítás nem önkényes, nem is valamiféle irodalmi hóbort szülötte. Hosszú ideig harcoltam ellene. Csakhogy ebből a nézőpontból minden probléma megvilágosodott. Ameddig idáig nem jutottam, nem is tudtam magamnak megalkotni ennek a férfinak a képét. A figyelmes szemlélő valamiféle tudathasadást vél felfedezni benne, mintha három-négy személyiség keveredne az alakjában, sőt mintha valójában nem is élt volna, csak kontár történészek  agyszüleménye lenne, akik össze nem illő tulajdonságokból tákoltak össze egy fiktív alakot, hogy legyen kit dicsőíteniük. Hallatlanul ostobának találtam Kolumbuszt, egyúttal mégis olyan embernek, aki arra van  predesztinálva, hogy kora fogalmainak határait soha nem sejtett módon kitágítsa, századának  képzeletvilágát sarkaiból kiforgassa. Hivő katolikus, a természeti törvényeket és jelenségeket illetően mégis pogány babonák töltik be lelkét. Ő, aki szinte az őrjöngésig, önmaga elemésztéséig megszállottja tulajdon eszméjének, fejet hajt minden külső hatalom előtt, engedelmeskedik minden sugalmazásnak, bedől minden ámításnak. Amilyen gyakorlatias, ravasz és ügyes, ha terveinek kidolgozásáról van szó, olyan dilettánsnak, korlátoltnak és önfejűnek bizonyul a kivitelezés során. Komor, akár egy szerzetes, agyafúrt, akár egy paraszt, a humornak szikrája sincs benne, egész lényéből hiányzik a derűnek még a leghalványabb nyoma is, az egész ember csupa sóhajtozás, panasz, nyomott kedély, szorongás, ám olyan rendkívüli módon tud szenvedni és olyan türelemmel viseli a szenvedést, hogy a szentek is  példát vehetnének róla. Semmit sem tanult, de mindent tud, ami terveit szolgálja. Sokat  betegeskedik, de vasakarattal és kitartóan viseli el a példátlan fáradalmakat. A népből származik, de modora akár egy spanyol grandé, leveleinek stílusa pedig akár Machiavellié. Az élet gyönyöreit nem ismeri, semmibe veszi a családi életet, igénytelen, mint egy dervis, sem szerezni, sem birtokolni nem képes, de belepusztul a bánatba, amiért nem kaphatja meg a negyvenezer pesót, amivel a gyarmatügyi hivatal tartozik neki. Ritkán adódnak a történelemben ilyen bonyolult jellemek, és ha adódnak is, a hagyomány nem törődik az ellentmondásokkal, sem a finom árnyalatokkal, az idő egyszerűsít, amikor azt sodorja a felszínre, ami általánosítható és közérthető. Ennek következtében néhány évszázad múltán minden nagy történelmi alakból viharvert torzó lesz, és ahhoz, hogy ráleljünk az élet ezerszínű igazságára, újra életre kell keltenünk, mintegy álmából ébresztenünk. Kolumbuszban Don Quijote előképét látni annyi, mint őt magát látni. Bár Don Quijote

specifikusan spanyol típus, Kolumbusz pedig olasz volt, mégis van benne néhány szembeötlő nemzeti ismérv. Ilyen például a nepotizmus, amelynek főtengernagy korában hódol. Fiait, fivéreit, sógorait mindenki más elé helyezi; ahol csak hivatalok vagy tiszteletbeli állások várnak   betöltésre az új területeken, ott azt mind rokonainak igényli. Amilyen szívósan küzd egy cél érdekében, szerény életvitele, káprázatos ékesszólása mindmegannyi olasz jellegzetesség. De ha nem is vér szerinti spanyol, azzá válik az idomulás, a beilleszkedés, a nyelv, a táj, valamint a tulajdon elhatározása révén. Hontalan vándorlélek, sehol sem telepszik le, éppen csak betér  valahova, nem ver gyökeret, csak ellakik itt-ott. Ami a legsajátságosabb, a leginkább Don Quijote-szerű rajta, az az elhivatottság gőgje, az öntelt magabiztosság, ami tagadhatatlanul nagy erő, de nagy magányosságot is előidéző erő, és végzetes következménye, hogy félreértéseket támaszt birtokosa körül és kirekeszti őt a többi ember szeretetéből. Mert ugyan ki szerethetne egy Don Quijotét, hacsak nem mint irodalmi alakot, és ki tudná megérteni őt, hacsak nem háromszáz évvel a halála után? Én egyetlen napig sem bírtam volna ki mellette, kiállhatatlannak tartottam volna minden szavát, undoknak minden tettét. És lám, mégis micsoda örök eszményképe embervoltunknak, az emberi dőreségnek, tévelygésnek és nagyságnak! Ez a gőg, elhivatottságának önteltsége ugyanakkor a spanyol katolicizmus dogmatizmusában gyökerezik, amellyel – lényének legmélyén – harcban áll a természete. Ezáltal jelleme, a nemzeti létnek egyfajta lecsapódása, csak nagyon közvetve, áttételesen jelenik meg, s mintegy emlékmű áll Cid és a komor Torquemada1  alakja között. [1. Cid – spanyol nemes, a mórok elleni első küzdelmek hőse, nevéhez számos legenda fűződött; Torquemada (1420-1498) 1483-tól spanyol főinkvizítor.]

Ha Kolumbusz azt állítja magáról, hogy őt a Szentlélek világosította meg, ez a gondolat át is hatja a szíve mélyéig. Ha azt bizonygatja, hogy semmire sem ment volna az Ószövetség huszonnégy könyve, a négy Evangélium, az Apostolok Cselekedetei és levelei nélkül, akkor ez nem afféle szóvirág, nem képmutatás, nem kísérlet arra, hogy kedvező színben tüntesse föl magát az egyházi hatalmasságok szemében, hanem keserű, mélységesen komoly vallomás. És hogyha Marco Pólóra és Sir John Mandeville-re hivatkozik, akkor ebben ugyanolyan hála és ugyanolyan mélységes hit nyilvánul meg, mint amilyennel Don Quijote nevezi tanítóinak és  példaképeinek Don Belianist és Amadis de Gaulát.2 [2. Amadis de Gaula regényhős, kóbor lovag, aki számtalan kalandot, hőstettet visz végbe, hogy elnyerje Oriane királylány kezét. Régi XII-XIII. századi hagyományra megy vissza, irodalmi feldolgozása spanyol nyelven 1508-ban jelent meg Zaragozában.]

 Némely történelmi anekdota úgy illik ahhoz a személyhez, akinek a nevével összekapcsolják, mint a töredékes ókori szobrokon a hamisított kiegészítések. Ilyen például az unos-untig mesélt történet, mely szerint Kolumbusz, azt akarva bemutatni a kétkedőknek és gáncsoskodóknak, hogy amit véghezvitt, nem is olyan nehéz dolog, egy tojást a hegyére állítva helyezett el asztalon, miután a jelenlevők egyikének sem sikerült a kívánt mutatvány. (Csak úgy mellesleg: a kis bűvészmutatvány állítólag Brunelleschi3 nevéhez fűződik, aki ezen a példán kívánta ellenfeleinek bebizonyítani, hogy a firenzei dóm ellipszis alakú kupolája építészetileg megoldható.) Kolumbusz ilyesmire soha nem lett volna képes. Önmagát tagadta volna meg általa. Minthogy tőle, a hivő katolikustól idegen volt a szellem és az akarat szabadságának  minden megnyilvánulása, lehetetlen, hogy elismerje és kérkedjen vele. A maga tettét sem tekintette csekélynek és véletlenszerűnek, éppen ellenkezőleg, az ő szemében ez olyan óriási, olyan kimondhatatlanul nagy dolog volt, hogy csakis Isten közvetlen beavatkozása segítségével sikerülhetett. [3. Olasz építész és szobrász (1377-1446).]

Hallatlan követelései olyan felháborodott haragot váltottak ki az udvarban, hogy további tárgyalásokról egyelőre szó sem lehetett. Egy koldusszegény szerencselovag, egy jöttment idegen a legmagasabb állami hivatalok, de még a királyi rang viselésére is igényt merészelt támasztani; ilyesmire nem volt még példa, s a dühödt csodálkozásba gúny is vegyült, úgy  beszélték, a génuai jövevénynek bizonyára megártott a tűző spanyol nap, és amikor  gondolatokba mélyülten, komoran, lehajtott fővel rótta az utcákat, háta mögött majmolták a gyerekek, a felnőttek pedig ujjúkkal a homlokukra böktek. Kis idő múltán megpróbáltak egyezkedni vele, ám Kolumbusz nem állt rá semmiféle alkura, süket fülekre talált nála minden ellenvetés, barátainak intéseit jeges hallgatással utasította vissza, végül újra hozzáfogott utazásának előkészítéséhez, hogy bebizonyítsa, egyetlen pontban sem hajlandó engedményre. A királynő nem tudta, mitévő legyen. Valószínűleg egyezkedésre és békítésre törekedett az érsek és Santangel kincstárnok egymáséval élesen ütköző véleménye között. Ezek ketten ugyanis döntő harcot vívtak, s még kérdéses volt, melyikük  győz. Talavera egyre nyomatékosabban hangsúlyozta, hogy ez a Kolumbusz nem egyéb terméketlen álmodozónál; követeléseit még akkor is pimasznak, valósággal bűnösnek ítélte, ha vállalkozása szerencsével járna, balsiker esetén pedig hiszékenységük nevetségessé tenné a spanyol uralkodókat. Izabella nem mert vele szembeszállni. Éppen olyan alázattal viseltetett az egyházi méltóságok iránt, mint bármelyik egyszerű parasztasszony. Mert nem azt kiáltotta-e szemébe egy világi ügy tárgyalásakor a ferences rend generálisa: "Itt csak nekem lehet igazam, még ha Kasztília királynőjéhez szólok is; mert micsoda ő? Egy marék por, akárcsak   jómagam."? Izabella is úgy vélekedett, túlságosan nagy árat kellene fizetniük az esetleges előnyökért. Annál pedig sokkal becsületesebben gondolkodott, semhogy felfogta volna Santangel bizonyos szemforgató célzásait arról, hogy még egy aláírt szerződést sem kell okvetlenül minden pontban teljesíteni. Mikor pedig egyenesen Kolumbuszhoz fordult, legnagyobb csodálkozására a férfi hajthatatlanul elzárkózott az észokok elől. Hiszen épp ez a különös: elfelejtette, hogy egyelőre semmiféle biztosítéka sincs, sem pedig hírneve, elfelejtette, hogy szegény, lenézik, és segítségre szorul; ő már tapintható közelben és valóságosan látta maga előtt a még csak ezután fölfedezendő országokat, véghezvitt ténynek érezte utazását nyomban a megvalósulás legelső halvány derengése után. A királynőt talán éppen ez érintette a természetfölötti jelenség mágikus erejével. Szabályszerű konfliktushelyzetbe került. A felelősséget egymaga nem merte vállalni. Férje hidegen, ha ugyan nem ellenséges érzelmekkel viseltetett a vállalkozás iránt, és vele együtt természetesen valamennyi párthíve. Szószólója csak Alonzo de Quintanilla toledói érsek, Santangel kincstárnok és de Moya márkiné volt, a királynő barátnője, aki olyan lelkesedéssel  bátorította őt, amelynek indítékait nem ismerjük; de föltehetően mind közül ezek voltak a legönzetlenebbek, mert a rendkívüli, a szépséges kaland iránt érzett romantikus női elragadtatás szülte őket. Santangel és hívei lassacskán fölénybe kerültek a királlyal és Talaverával szemben. A marránus4  Santangelt, a minden hájjal megkent üzletembert, az agyafúrt politikust igazán nem lehetett azzal gyanúsítani, hogy puszta agyrémeknek engedi át magát. Benyomásom szerint valamilyen, ma már földeríthetetlen módon érdekelve volt a tervben. Olyan érvekkel hozakodott elő, amelyeket a királynő el tudott fogadni. Ha elég bátor volt ahhoz, hogy mindenét kockára tegye a hitetlenek elleni harcban, mondta neki, miért tétovázna most egy

olyan ügyben, amelyben csupán jelentéktelen veszteség érheti, a lehetséges nyereség viszont  beláthatatlanul nagy? Emlékeztette uralkodónőjét, más fejedelmek hatalma mennyire megerősödött különböző fölfedezések révén, s most íme, itt kínálkozik az alkalom, hogy mindüket felülmúlja. És mennyit használna vele Isten dicsőségének, az egyház hatalmának; a koronára semmiképp nem vetne árnyékot a sikertelenség sem, a vesződséget és a költségeket kiegyenlítené már maga a tény is, hogy egy ilyen út révén roppant fontosságú kérdéseket lehet földeríteni és a világegyetem mindeddig rejtett csodáit feltárni. [4. Olyan spanyolországi zsidó, aki kényszer hatására keresztelkedett meg.]

A királynő ellenvetése: a háború teljesen kimerítette az anyagi lehetőségeket. Végtére is nem adhat olyan utasítást a kincstárnak, melyet a király ellenez. Gondterhelten töprengett, végül kijelentette, a maga kasztíliai koronájára vállalja az ügyet, és a szükséges pénzösszeg előteremtése végett elzálogosítja ékszereit. Santangel azt felelte, erre nincs szükség, előlegezheti ő is a szükséges pénzalapot az aragóniai járadékkasszából. Izabella, egyszer csak  türelmetlenül véget akarván vetni a huzavonának, beleegyezett, hogy fölvegyen a királytól, természetesen magas kamatok ellenében, tizenhétezer forint kölcsönt. Értesítették tehát Kolumbuszt, hogy hajlandók megkötni vele az egyezményt. Feltételeit minden további alkudozás nélkül elfogadták. A szerződést az alábbi szavak zárták: "Megköttetett és kézhez adatott Santa Fé városában, Granada körzetében, az 1492. esztendő áprilisának 12. napján: Mi, a király. Mi, a királynő." Két hét múltán átadták neki az admirálisi rangra, a fölfedezendő területek alkirályi és kormányzói tisztére vonatkozó formális kinevezést és különös kegyként már előre a nemesi "Don" címet. Különös álom- és légvár-adásvétel, nincs rá példa a történelemben, hogy mindkét fél egyformán, hivatalos komolysággal váltót állítson ki a jövőre, s a legminimálisabb biztosítéka se legyen a beválthatóságról. Micsoda személyiség lehetett ez a férfi, miféle hallatlan erővel tudta átvinni másokra az akaratát, hogy sikerült megigéznie a benne lakozó démoni gondolatokkal a királynőt, a királyt, egy olyan tisztán látó koponyát, mint Santangel és rajtuk kívül még sokakat. Egyszerűen felfoghatatlan folyamat. Először elkergetik, őrült követelései miatt gazfickónak és félkegyelműnek nevezik, kijelentik, hogy nem hajlandók tovább foglalkozni sem vele, sem az ötleteivel, azután mégis nyugtalanítja őket, hogy annyira hajthatatlan, a kezdeti felháborodást meghazudtolva fokozatosan minden pontban engednek neki, míg végül mindenestül jóváhagynak mindent, vaktában, ellenvetés nélkül, mintha minél hamarább szabadulni akarnának az egész históriától, mintha komoly következményektől nem is tartanának, és mindez csakis azért, nehogy szemrehányást tehessenek nekik vagy ők  maguknak, amiért elszalasztottak a nagy alkalmat: nagyjából ilyen lehetett a hangulat, amelyben egy rang és név nélküli, igencsak kétes alakot megtettek az óceán urává és egy még föl nem fedezett világ egyeduralkodójává. Kolumbusz Palos de Moguer kikötőjét választotta kiindulópontul, bizonyára azért, mert ott élt a Pinzón család, amely indulásra kész karavellát ígért neki: azt a nyolcadot, amelyet mint az összköltségekhez való hozzájárulást ő vállalt. Hosszú ideig sokan úgy vélték, talán Medinaceli hercege előlegezte meg a hajóhoz szükséges pénzt; ez a föltevés már csak azért is valószínűtlen, mert a herceg adott esetben ragaszkodott volna hozzá, hogy az expedíció az ő kikötőjéből, Santa Maríából fusson ki a tengerre. Kolumbusz később a reá valló módon, rútul hálálta meg Pinzónéknak a segítséget. Alonso Pinzón nagyon tapasztalt hajós volt; ha ő nem olyan rettenthetetlen és nem ismeri olyan jól a

tengert, Kolumbusz aligha jut el Nyugat-Indiába; de neki ez már elegendő ok volt a neheztelésre és arra, hogy elhallgassa egy ilyen ember vitathatatlan érdemeit. Alonso fivére, Martin később azt állította, hogy a felfedező út egész gondolata az ő apjuktól származott, ami csakis a súlyos sérelem okozta családi hagyományon alapulhatott és természetesen szamárság; hanem a sérelem teljesen érthető. 1513-ban, amikor Diego Colón azt a bizonyos nevezetes  pert folytatta a korona ellen, a pert, amelynek aktái valóságos kincsestárát kínálják sok-sok  rejtve maradt ténynek, Martin fia, Arias Perez Pinzón úgy nyilatkozott, hogy volt apjának egy  pergamenje még Salamon király idejéből, ilyesféle szöveggel: "Hajózz a Földközi-tengeren Spanyolország vége irányában, onnan pedig napnyugatnak, észak és dél között, egészen kilencvenöt foknyi távolságig, ott találod majd Zipangut, egy termékeny és dúsgazdag országot, nagyságára nézve pediglen Afrikával és Európával felérőt." Hogy ezt a kéziratot apja állítólag Rómában vásárolta, hazavitte és otthon megmutatta Kolumbusznak. Innen származik  az ötlet. Ezt a mesét a Pinzón család dajkái minden bizonnyal több nemzedéken át mesélgették  neveltjeiknek. Palost valószínűleg azért is tették meg kiindulási kikötőnek, mert a várost – mely engedetlen volt a mórokkal folytatott háború idején – azzal büntette a király, hogy két fölszerelt hajót kell tizenkét hónapi időre a korona rendelkezésére bocsátania. Egy 1492. április 30-án kelt királyi  parancs felszólította a magisztrátust, helyezze tíz napon belül kifutásra kész állapotba a két hajót és adja át őket Cristobal Colónnak. A polgárság azonban megtagadta a büntetőparancs elismerését, úgyhogy többszöri utasítás és szigorú beavatkozás kellett a foganatosításához. Juan de Penelosát, a királyi udvarnagyi hivatal egyik tisztviselőjét küldték hát el Palosba, azzal, hogy ameddig a hajókat le nem szállítják, napi kétszáz maravédit hajtson be a városon. De mivel sem ezeket az összegeket nem fizették ki, sem a hajókat nem szerelték fel, a kormányzat az erőszakos rekviráláshoz folyamodott; így például egyszerűen elvették tulajdonosaitól a Pinta nevű karavellát. Csak a Santa María volt naõ , azaz nagy hajó: teljes árbocozatú, százhetven tonnás vitorlás, a vitorlás gályák módján teljes főfedélzettel; a két másik, a gyors járatú Pinta és a kis Niña, a "gyermek", három-három árboccal ellátott, középen nyitott és csupán a két végén fedett könnyű jármű volt, tekintélyes magasságú elő- és farfedélzettel, ezenkívül a legénység elhelye zését szolgáló kajütökkel. A Niñának csak latin vitorlázata volt. A Santa Maríát a királynő számára bérelték, ez lett a zászlóshajó, az admirálisi lobogóval, s maga Colón a parancsnoka. A Pinta kapitánya Martin Alonso Pinzón lett, öccse, Vicente Yánez parancsnokolt a Niñán. Kormányosoknak Sancho Ruizt, Pedro Alonso Ninót és Bartolomeo Roldánt, a későbbi lázadót alkalmazták. Királyi jegyzőként Rodrigo de Escobar utazott velük, főalguacilként, vagyis hatósági közegként a córdobai Diego de Arana, Beatriz gyámja, főinspektorként és a kormány képviselőjeként pedig a Segoviából való Rodrigo Sanchez. A Santa María tulajdonosa, az utóbb oly híressé lett térképész, Juan de la Cosa a saját hajóján szolgált mint tengerészmester, a Pinta tulajdonosa, Cristobal Quintero palosi polgár pedig a jelek szerint utasként hajózott velük; még más személyek is csatlakoztak hozzájuk, úgyszólván magánkalandori minőségben. Egyetlen orvos és még egy seborvos merte vállalni a veszélyes utat. Olyan emberek voltak ezek, akik a maguk hasznát keresték, meggazdagodásról ábrándoztak és álmaikért kockáztatni is mertek, de voltak közöttük bátor tengerészek is, akik 

nem egykönnyen ijedtek meg, őket a rendkívüli vállalkozás szokatlan volta csábította. Akadtak  aztán királyi tisztviselők, akik a kötelességteljesítés tudatában felsőbb utasításnak  engedelmeskedtek; nekik azonban nem sok hasznát vette az új admirális, mert nem pótolták a legénységet, nem is bírták volna a hajózás nehéz munkáját. Honnan szerezze hát a szükséges embereket? Kezdettől fogva ez volt a nagy kérdés, a matrózok és az egyéb hajósnépség soraiban ugyanis a génuai idegen vállalkozásáról szállongó hírek babonás rémületet keltettek, ezek mintha valósággal összeesküdtek volna, hogy őalatta nem szolgálnak. Így hát királyi felhívást bocsátottak ki, amely szerint aki elszegődik Cristobal Colón főkapitány hajóira, az ellen mindennemű bűnügyi nyomozást beszüntetnek. A legvégső elkeseredés szülte intézkedés. A birodalom összes bíróságaihoz intézett egyik utasításban ez olvasható: "Tudjátok, hogy Cristobal Colónnak feladatul adtuk, hajózzon ki az Óceán-tengerre. Ő pedig most úgy véli, ahhoz, hogy három karavellájára legénységet toborozhasson, szükséges biztonságot ígérnünk mindazon személyeknek, akiket felfogad, mert különben nem hajlandók vele elindulni. És mivel arra kért Bennünket, adnánk ki e tárgyban  parancsunkat, mi pediglen ezt helyesnek találván, jelen írásunkkal biztonságot ígérünk  valamennyi azon alattvalónknak, akik a fentebb mondott Cristobal Colónnal a nevezett útra, a nevezett Óceán-tengerre kihajóznak, hogy őket sem testi épségük, sem tulajdonuk  tekintetében kár avagy büntetés ne érhesse semminemű bűntettek következményeképpen, amelyet a mai napig elkövettek volt, és ez maradjon érvényben útjuk egész ideje alatt, mind hazatértükig, mind azt követően még két hónapig." Ezek után érthető módon nem volt többé hiány emberekben; a legzüllöttebb csőcselék nép  jelentkezett, utónál lók, kalózok, börtönszökevények, akasztófától menekült alakok, tolvajok, gyilkosok, pénzhamisítók, mindenféle megbélyegzett gazfickó a királyság egész területéről. Kolumbusz nem válogathatott. Fölfogadta őket. (Kit ne emlékeztetne ez arra a grandiózusan nevetséges jelenetre, amikor Don Quijote leveszi a bilincseket a gályarabokról, és lovagi szónoklatot intéz hozzájuk, amin ők jót mulatnak?) De még ennek a szennyes söpredéknek  egy része is, alighogy elszegődött, már kereket is oldott, noha zsoldjukat ugyanúgy megkapták, mint a hadihajókon szolgálók, ráadásul négy hónapra előre. Iszonyodásuk erősebb volt a csábításnál, félelmetes rémhírek keringtek a városban és a kikötőben, mindenütt lázongás ütötte fel a fejét, még a hajók javításán dolgozó munkások is csak ímmel-ámmal végezték  tennivalójukat, a közvélemény előítéletei a legszigorúbb intézkedéseket tették szükségessé. Augusztus első napjaira végre sikerült leküzdeni minden akadályt, és a flotta kifutásra készen állt. Kolumbusz rendezte ügyeit, elbúcsúzott pártfogóitól és barátaitól, fiát, Diegót  pedig, aki addig a La Rábida-kolostorban tartózkodott, Moguer városának egyik papjára  bízta, azzal a kéréssel, hogy ő vigye majd az udvarba, a királynő ugyanis egy albalá-val, azaz  pátenssel kinevezte a fiút Don Juan herceg apródjává, pedig ilyen megtiszteltetésben rendesen csak a legmagasabb rangú személyek részesülhettek. Nehogy útjuk megkezdése előtt  bármilyen bűn terhelje lelkűket, La Rábidában az admirális és valamennyi kapitánya, teljes tisztikara és legénysége misét hallgatott, meggyónt és megáldozott. A három hajón összesen százhúszan voltak. Kolumbusz az egész éjszakát imádkozással töltötte és a ferencesekkel  beszélgetett, augusztus harmadikán reggel Juan Perez prior társaságában kilépett a kolostor  kapuján és elindult a kikötő felé. A Tinto folyó partján egybegyűlt az egész lakosság. Nyolckor  az admirális a Santa María fedélzetéről harsány hangon kiadta a parancsot Jézus Krisztus nevében: szedjék fel a horgonyokat és vonják fel a vitorlákat.

HATODIK FEJEZET Utazás az Ismeretlenbe Hogyha Kolumbusz Kristóf az a bizonyos ember, aki a szokványos történelemfelfogás szerint becsapta maga mögött a középkor kapuját, hogy egy új világot és új korszakot tárjon fel, akkor az a pillanat, amelyben a három nyomorúságos hajó kifutott a spanyol kikötőből,  bizonyosan az emberiség történelmének egyik legkorszakalkotóbb fordulója. Képzeljük csak magunk elé, micsoda iszonyú jelentőségű tény ez. Nekünk annyira közismert, akár az egyszeregy, úgyhogy nincs is már meg hozzá a kellő mértékünk és szemléletünk. Ami egyedülálló benne, azt természetesen utolérte a sorsa, hogy ugyanis semmi máshoz nem hasonlítható, a fantázia roppant heves fellobbanása pedig olykor egyfajta vakságot idéz elő a képpel szemben, amely tulajdonképpen életre keltette. Az elhatározás nagysága nem abban áll, hogy Kolumbusz feladott minden addigi kötöttséget, odahagyott mindent, ami megszokott, otthonos és szabályos volt, mindent, ami védettséget biztosított számára, ami segítette, odahagyott társadalmat és törvényt, egyszóval nem a múlt elhagyásában, hanem főként abban, hogy lelke mélyén alakot öltött az eljövendő, az idők méhében szunnyadó jövő. Mert hiszen a  Don Quijoté-nak is ez a legmélyebb gondolati tartalma. A középkori ember tiszteletre méltó, komor ereje éppen abban rejlik, hogy nem ismeri az önrendelkezést, és érzelmeiben, cselekvésében örökké megmarad teremtménynek, fölfelé tekint egy ismeretlen lényre és mindörökre annak foglya marad. Kolumbusz vallásossága tehát egyáltalán nem színlelés, nem is jelmez, és nem is valamiféle dogmatisztelő életmódon alapszik, hanem lényének tulajdonképpeni magja, és mint ilyen foglalja magába a küldetés, az elhivatottság tudatát, valamint azt, hogy az embernek szembe kell szállnia az elemekkel mint lélektelen, alacsonyrendű és Istennel dacoló jelenségekkel, hogy legyőzze őket, bármi sors árán is. Kimondhatatlanul nehéz feladat a valószínűségnek akár legparányibb igényével rekonstruálni azoknak a férfiaknak az érzületeit, akik a hiányosan fölszerelt, gyatra, öreg  járműveken nekivágtak a határtalan vízsivatagnak. Ha nem a mai világból vetítjük vissza feltételezett érzelmeiket, akkor csak a költészet segíthet; az egyik éppoly kevéssé kielégítő, mint a másik, mindkettő kísérlet csupán. Én azt hiszem, mindezt teljességgel lehetetlen elképzelni. A modern teljesítmények, valahányat csak analógiaként felhasználhatnánk – mint  például Afrika beutazása, a Déli-sark kutatása, a repülés a sarkvidékre, az Atlanti-óceán átrepülése –, még az utóbbi évszázadok minden hasonló teljesítménye is már tudott természeti törvények öröklött ismeretében, továbbá a beigazolódott kozmikus rendre alapítva ment és megy végbe. Kolumbusz és emberei mindennek híján voltak, tökéletes tudatlanságban. A világ felépítése, a Föld nagysága, az emberi teljesítőképesség, bizonyos segédeszközök hatékonysága és megbízhatósága – mindez úgyszólván még csak föltevés volt, esetlegesség, babona. Semmi sem volt bebizonyítva, semmit nem igazolt a tapasztalat, semmit nem erősített meg érvényes tanúbizonyság; odakünn az óceánon, egy bizonyos hosszúsági foktól kezdve ők voltak a legeslegelső emberek, és akármit láttak és éltek is meg, mind az élet és halál hátborzongató határmezsgyéjén történt. A napok folyása egyetlen iszonyat, minden megtett mérföld csak 

fokozza az iszonyt. Tulajdonképpen nincs céljuk; képzelgés mindaz, amit hallottak róla, legjobb esetben állítás, a fantázia ezen az úton nem képes végpontra lelni, a láthatár kerek, kerekségébe beletébolyodik a szem, a tekintet kétségbeesetten bolyong égbolt és víz között, a hajók körtáncot járnak, az elöl, a hátul, a jobb és a bal úgy váltja egymást, mint valamiféle  pergő-forgó fazekaskorongon, úgy érzik, mindannyian labdák, amelyeknek sorsa, hogy az üvöltő tengeren át a semmibe dobják őket. És az iszonyatnak ez a forrása és a tárgya a Semmi, a varas a Semmire. Gyerekkorunkban mindannyian éreztük, álmunkban, mert  bizonyára atavisztikus álom ez: az ember felkerekedik, hogy elmenjen a világ végére, és egész lelkét betölti ez a tébolyító iszonyodás a Semmitől. Kolumbusz leveleinek és jelentéseinek egy részét csak 1791-ben találta meg San Estéban kolostorának és Veragua hercegének, az admirális egyik utódjának levéltárában egy Navarrete nevű spanyol tengerésztiszt. Mindet saját kezűleg írta Kolumbusz, és sok nehézséget okozott, néha szinte lehetetlen volt a régies írásmód, a megfakult betűk, az addigra már rég nem használatos kifejezések, a sűrűn közbeszúrt olasz és portugál szavak kisilabizálása, s nehéz volt ráadásul úgy átültetni a minden interpunkciót nélkülöző nehézkes stílust a modern nyelvre, hogy ne mosódjon el a szerző sajátos egyénisége. Magukat a hajónaplókat már 1536-ban publikálta Las Casas püspök és Hernando Colón. Ennek az útnak és a későbbi utaknak a leírásában is legtöbben azt magasztalták, és még Alexander Humboldt is Kolumbusznak azt a kiváló tulajdonságát emelte ki, hogy milyen helyesen és éles szemmel figyelt meg olyan jelenségeket, amelyek a dolgok akkori állása szerint tökéletesen kívül estek tapasztalatainak körén. A lehető legaprólékosabb és legpontosabb feljegyzéseket készíti a tengeri áramlásokról, a szigetszerű hínárfeltöltődésekről az úgynevezett Sargasso-tengerben, a levegő hőmérsékletének változásáról, a madarak  röptéről, főként pedig egy olyan jelenségről, amely föltehetően a leginkább aggasztotta őt is, embereit is: a mágnestű elhajlásáról és a sarkcsillagnak ezzel összefüggő mozgásáról, ez pedig olyan fölfedezés, amelyben minden kétséget kizáróan övé az elsőség érdeme. 1492. szeptember 13-án, éppen beállt az éj, amikor észrevette, hogy a mágneses tájolók  északkeleti irányból északnyugat felé hajlanak el, ami, mint maga bevallja, nem csekély rémületet keltett a kormányosokban. Ő kiegyenlítette az iránytűket, bizonyos módszerekkel, amelyeket olyan zavarosan ír le, ahogyan valószínűleg csinálta is, és bár a dolog leírásából kitetszik, hogy tudományos tekintetben a leghalványabb sejtelme sem volt az egész folyamatról, és bár maga is osztozott navigációs tisztjei attól való félelmében, hogy mintha megváltoztak volna a természet alaptörvényei és ők most egy új törvényeken alapuló új világba lépnének át, mégis megsejti, hogy az iránytű elhajlása olyan eszközzé válhat, amelynek révén meg lehet jelölni a hosszúsági fokot és pontos helymeghatározást lehet adni.  Nautikus számítást soha nem tudott maga végezni, tudása idáig nem terjedt; ha  próbálkozott is vele, az eredmény siralmas volt, amint ezt számos szakmai vizsgálat bizonyítja. Kutatásokra azonban nem törekedett, a kutatáshoz nem fűződött érdeke, tudta észlelni a  jelenséget, de az okát földeríteni nem, jó szeme volt, meg tudta fogalmazni a kérdést és  pompás megsejtéssel tudott a felszín mögé hatolni, de ennek semmi köze a megfigyelés  pontosságához, egyáltalán a megfigyeléshez, ez valami más tulajdonság, ám mindenesetre rendkívüli. Kolumbusz valamennyi jelentése, legyen a tárgyuk akár az iránytű rémületet keltő viselkedése, akár a moszattenger folyvást változó képe, a madarak röpte vagy bármi más, meggyőző bizonyítéka annak, hogy a legkevésbé sem volt jó megfigyelő, sokkal inkább látnok,

és feladatát mindenestül a vízióiból merítette és belőlük kiindulva végezte. Hogyha ez a föltevés a legcsekélyebb mértékben sem volna helytálló, akkor valóban az a sarlatán és kalandor lett volna, akinek irigy és rosszakaratú kortársai előszeretettel nevezték. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az eddigiekben csupán lényének és jellemének  kontúrjait húztam meg, azt is igen bátortalanul. A hajónapló – szertartásosan és körülményesen – a spanyol felségekhez intézett evokációval kezdődik, visszapillant írójának érdemeire és fáradozásaira, majd köszönetet mond minden előzetes, neki juttatott jótéteményért és javadalmazásért, vagy legalábbis kurtán számba veszi őket, és megígéri, hogy minden éjszaka írásba foglalja, ami napközben történik, míg csak föl nem fedezi Indiát. "Hogy mindezt véghezvihessem, okvetlenül szükség lesz rá, hogy megfeledkezzem az álomról, és egész figyelmemet a hajózásra fordítsam – zárja a  bevezetőt a maga intranzigens modorában –, mert csak ily mód lehet nagy feladatomnak eleget tenni. Ez mondhatatlanul fáradságos lesz."1 [1. Kolumbusz naplójának részleteit a nyolcadik fejezetig Szerb Antal 1941-ben megjelent fordításában idézzük.

És ez nem afféle dicsekvés: a szó legszorosabb értelmében így tett. Képes volt heteken át lemondani az alvásról, hajszálra úgy, ahogyan hangoztatja. Van ebben valami hátborzongató. Az első hetekben magától értetődően aligha tudott pihenni és aludni. Estétől hajnalhasadtáig ott állt, mint egy sötét kísértet, a Santa María orrában, világosszürke fanatikus-szeme parázsként kémlelt nyugat felé. Bajos elképzelni, hogy alárendeltjei szerethették volna; hiszen maga is így ír  magáról: "Nem szokásom szép szavakkal hízelegni, inkább nyers modorúnak tartanak"; a tudatát bénító feszültség, amely október tizenkettedikéig eltöltötte, távol tartotta mindenkitől, és bár olyan emberekkel volt együtt, akik semmitől és senkitől nem féltek, őt mégis nagy ívben kerülték, ahogy riadtan kitértek volna egy hírhedett varázsló útjából is. Pedig sokkal inkább kellett neki óvakodnia tőlük, mint emezeknek őtőle. Nehogy türelmetlenségükben túlságosan hamar fellázadjanak, kezdettől fogva ahhoz a nem éppen tisztességes módszerhez folyamodott, hogy becsapta őket a megtett utat illetően, ugyanis kettős könyvelést vezetett, egyet önmaga számára, a tengeri mérföldek valóságos számadataival, és egy másikat a hajósoknak szánva, kisebb számadatokkal, s ezt az intézkedést valószínűleg egyformán követték mindhárom karavellán, minthogy szélcsendes időben könnyen értették egymás szavát. A napló egyik sajátossága, hogy némelykor egyes szám első személyben szól, aztán minden átmenet nélkül harmadik személyben beszél önmagáról, mint az admirálisról. Úgy vélem, ez nemcsak stiláris figyelmetlenség vagy üres forma. Az oka valószínűleg mélyebben rejlik. Lelke mélyén idegenül állt szemben egymással az Én és az admirális. Két személy, más-más rangúak, más-más felelősséget viselnek, különböző az érdekeltségük, az egyik bizalmatlan, lázas izgalom emészti, vad álmok gyötrik, önkínzó, fáradt, merev öregember, a másik mennyei hatalmak   jelképpé emelt eszköze, tévedhetetlen szellem. Mivel a Pinta kormánylapátja már három nappal a tengerre futás után eltört (Cristobal Quinterót, a bárka tulajdonosát gyanúsították, hogy szándékosan idézte elő a kárt), a flottilla kénytelen volt a Kanári-szigetek egyikére, Lanzarotéra befutni, és útját csak szeptember  nyolcadikán folytathatta. Tizenhetedikén azt jelzi hajónaplójában, hogy látott egy fehér  madarat, amely sohasem alszik a tenger színén. Az óceán olyan nyugodt, mint a folyó Sevillánál. Huszadikán kézzel fog el egy madarat, amely a sarki halászcsérhez hasonlít, de

 behatóbb vizsgálat után folyami madárnak bizonyul, így mondják, talán csak hogy ébren tartsák a reménységet. A pelikán egyik fajtája, egy alcatraz is arra repül északnyugatról délkeleti irányban, Kolumbusz ebből arra következtet, hogy északnyugaton szárazföldnek kell lennie. Huszonegyedikén szélcsend van, éjszaka sűrű zöld hínár borítja a tengert. Huszonkettedikén, amikor ellenszél támad, Kolumbusz így ír: "Az admirális azt mondja, szüksége volt erre a kellemetlen szélre, mivel emberei már nyugtalankodtak, azt gondolván, ezen égboltozat alatt soha nem kél fel a szél, amely a hazatérést elősegítené." Huszonharmadikán aztán komoly morgolódás észlelhető a hajósok között, a tenger ugyanis változatlanul nyugodt és tükörsima, ám csakhamar hullámok támadnak, pedig nincs is szél, és a hullámverés oly erőssé válik, hogy mindannyian elcsodálkoznak rajta. Kolumbusz hozzáfűzi: "Ilyen csoda utoljára csak a zsidók idejében történt, amikor ugyanis az egyiptombéliek  felkerekedtek Mózes üldözésére, aki Izraelt megszabadította a rabszolgaságból." És újra meg újra ugyanazok a jelenségek mennek eseményszámba: a szél elül vagy feltámad, madarakat és halakat vesznek észre, a vízen megjelennek a csodálatos zöld hínárszőnyegek, a láthatáron halvány ködoszlopok tűnnek fel, a közeli szárazföld reményét keltve, majd fájdalmas csalódást okozva, a csillagok járása, a vadrózsákkal teli úszó ágacska, egy kihalászott nádszál. Az irányt illetően teljes a bizonytalanság, a hajókon át tanácskozik  Alonso Pinzónnal az útirány megváltoztatásáról, és a Pinta tapasztalt kapitánya bizony nyersen érvényt szerez az ő helyesebb véleményének; az admirális feladja a maga egyenesen nyugatnak  tartó irányát, és megparancsolja, fordítsák a kormányt nyugat-délnyugati irányba. Az utóbbi időben hangot kapott mindenféle kétely Kolumbusz tévedhetetlenségét illetően a hajóút alatt, sokan azt állították, a legénység hangulatának hatására maga is elcsüggedt, és a visszafordulás gondolatával foglalkozott; és hogy éppen Alonso Pinzón volt az, aki határozott, mondhatni fenyegető magatartásával megmentette a vállalkozást. De hogy még Pinzón érdemét is csökkentsék egy fokkal, hozzáteszik, ő akkora anyagi kockázatot vállalt, hogy nem is térhetett volna haza félútról dolgavégezetlenül. Én az egészből egyetlen szót sem hiszek el. Külső okok talán e mellett az érvelés mellett szólnak, de a dolgok belső logikája kizárja ezt a feltételezést. És még ha igaz volna is, vagyis erre utalna egy esemény, egy nap, egy óra csalóka bizonysága, emberileg és lélektanilag akkor  is hazugság. Vannak egyenesen destruktív szándékú kutatók, akik állítólagos bizonyítékaikkal mindig azokban a fejekben idéznek elő zavart, melyek képtelenek felfogni a jelenségek  lényegét. Visszatérni: ezt a szót az Óceán-tenger admirálisa nem ismerte. Don Quijote eltűri, hogy megkövezzék, kigúnyolják, lemond az alvásról és a táplálékról, kiszolgáltatja magát ellenségeinek, feladja magát, de vissza nem fordul. Hernando Colón azt meséli, hogy a fellázadt hajósnépség összebeszélt, hogy bedobja a tengerbe az admirálist az éjszaka egy bizonyos órájában, amikor majd megint megmámorosodik a csillagoktól. (Egyetlen szűkszavú mellékmondatban milyen közvetlen és valóságos képe ennek a férfinak! Megmámorosodik a csillagoktól! Úgy áll előttünk  egyszeriben, mintha csak Greco festette volna meg; ennél kifejezőbben nem is lehetne ábrázolni.) Az izgalmas jelenet, amelyben a felzúdult horda még három napot engedélyez Kolumbusznak, s ha addig nincs szárazföld a láthatáron, vége az életének – ez a drámai csattanó egy kortárs történetírótól, Oviedótól származik, aki kritikátlanul összegyűjtött mindenféle bizonytalan adatot. Nem lehetett olyan veszélyes ez az egész lázadás, és megítélését

illetően bátran bízhatunk az admirálisban, még ha beszámolóit különben kétkedve kell is fogadnunk. Ha ugyanis súlyos rendzavarás történik, bizonyára nem mulasztotta volna el, hogy ne közölje a tőle hasonló esetekben megszokott terjengős és cikornyás modorban; kapóra jött volna neki az alkalom, hogy glóriát fonjon belőle a feje köré és eldicsekedjek fölényes szellemi erejével. De ő mindig csak a legénység türelmetlenségének átmeneti kitöréseiről beszél, a fel-feltörő, majd elmúló csüggedésről, nyugtalanságról, szorongásról, még engedetlenségről is; zendülésről, hasonló túlkapásokról egyetlen szót sem ejt; azon a napon, október tizedikén, amikor a nyílt lázadásnak ki kellett volna törnie, csak ennyit jegyez föl: "Az emberek   panaszkodtak a hosszú út miatt és nem akarták folytatni. Az admirális lecsillapította őket, elébük tárva, milyen hasznuk származik majd belőle. De hozzáfűzte azt is, hogy az ellenkezés amúgy is céltalan, mivel eltökélte, hogy eljut Indiába, és ebben az elhatározásában nem rendítheti meg semmi." Maga előtt sem titkolta, hogy helyzete napról napra aggasztóbb. Csalódniuk kellett mindenben, ami azt jelezte, hogy a vízsivatag határtalan pusztasága végre valahol partnak  ütközik. A távolból megpillantott hegyek és városok érzéki csalódásnak bizonyultak. A hajók  nagyon is rozogák voltak ilyen hosszú úthoz, és hogyha minden pillanattal csak növelik a szörnyű űrt, amely őket hazájuktól elválasztja, hogyan teszik meg akkor a visszautat, hiszen közel s távol sehol egy kikötő, ahol kijavíthatnák a nyomorúságos bárkákat és friss élelmet szerezhetnének; készleteik ekkor már aggasztó mértékben zsugorodtak. Kolumbusz természetesen tudott erről a veszélyről, bár talán lebecsülte vagy nem is akarta igazán tudomásul venni, mert ő már csak a jövőben élt, "megmámorosodva a csillagoktól". Egy ilyen kísértetszerűen elszigetelt és megközelíthetetlen ember szükségképpen akaratbénító erővel hathatott környezetének nyers és egyszerű jellemeire; benne testesült meg és vált érzékelhetővé mindaz, ami az egész expedícióban olyan hátborzongatóan érthetetlen volt; tartós együttélésük  a hajón nem nyitott előttük rést, hogy bepillanthassanak a főkapitány rejtélyes lelkivilágába; magával vonszolta őket egy megfoghatatlan világba, a látható világ ellentétjébe; a kétségbeesés éppannyira hasztalan itt, mint a zendülés, végtére is tőle függ minden, talán olyan mágikus varázsigék és segédeszközök birtokában van, mint egyetlen más halandó sem. Bizonyára csakis ebben rejlett a titka annak, hogy vele maradtak, mert ha nincs meg bennük a  bizalomnak – bár dermedt rémülettel elegyes – parányi maradványa, akkor nem is értem, miért nem verték szét a fejét már három nap múlva és miért nem dobták tetemét a vízbe, miért tűrték  tíz héten át, hogy ő meg az általa megigézett Pinzón fivérek az ismeretlen halálba hajszolják  őket, hiszen föltehetően ettől rettegtek mindannyian. Diego Colón már említett perében egy bizonyos Francisco García Vallejo, aki matrózként szolgált a Pintán, huszonegy évvel a felfedezés után a következő vallomást tette: "Csütörtökről  péntekre virradóan, az október tizenegyedikéről tizenkettedikére virradó éjszakán holdtölte volt, és egy Juan Rodriguez Bermejo nevezetű ember, Sevilla tartomány Molinos nevű helységéből, látott egy fehér homokdombot, tágra meresztette a szemét és szárazföldet  pillantott meg. Rögvest odarohant az egyik ágyúhoz, tüzelt, és nagyokat kiáltott: »Föld! Föld!« A legénység mind felrohant a fedélzetre és ott maradt egészen napkeltéig." A napló másként mondja el ugyanezt. Eszerint az admirális kémlelő szeme már este tíz órakor észrevett valami imbolygó fényt és nyomban felismerte benne, hogy emberkéz alkotta mesterséges fényforrásból származik, és ezt azok is látták, akiket odahívott magához. Az árbockosárban levő matrózt felszólította, figyelmesen kémleljen arrafelé, emlékeztette a királynő által kitűzött tízezer maravédi jutalomra is, amely annak jár, aki először pillantja meg a

szárazföldet, és megígérte, hogy a maga holmijából megtoldja a selyemköntösével. Ám a jutalmat nem a szegény matróz kapta, mert az admirális maga tartott rá igényt, éspedig nyomban a tedeum után, amelyre a három hajó legénysége reggel rázendített.  Némelyek úgy mondják: hírvágyból; mások szerint dicsvágyból; megint mások, hogy mindkettőből. De még legbuzgóbb védői sem merik őt ez alól a hitvány kicsinyesség alól fölmenteni. Csakhogy: a bírvágy meg a dicsvágy nem telitalálat, a középpont alatta rejlik, mögötte rejlik, a jutalomra sóvárgó ember zabolátlan, habzsoló mohósága inkább; mintha a Föld, az emberek, a sors, a legnagyobb és a legkisebb dolgokban egyaránt, határtalan sarc lerovására volna neki elkötelezve. Halandó ember aligha élhetett át magasztosabb pillanatot, mint Kolumbusz, amikor  Guanahaninál partra lépett. És aligha énekeltek tedeumot véresebb tragédiák, üldözés és embermészárlás előjátékaként, mint azt, amely 1492. október 12-én hangzott fel az admirális három hajóján.

HETEDIK FEJEZET  Az indiánok és az arany Guanahaninak hívták a szigetet; ősi magánhangzók dallamos együttese, gyermekded, fülbe mászó, onomatopoetikus. 1  A sziget a Bahamákhoz tartozik: földrajztudósok vitája nyomán csak később alakult ki az a nézet, hogy a mai Watling-sziget2  lehetett. Helyszíni kutatások  szóba sem jöhettek, nem maradt fenn semmi, de semmi nyom, mert alig néhány évvel a fölfedezés után az egész szigetcsoport jó szándékú és gyanútlan lakosságát Kubába szállították, akár a vágómarhát, hogy ott gyöngyöt kerestessenek velük a tengerben, vagy szörnyű kényszermunkára fogják őket a bányák mélyén, úgyhogy csakhamar mindannyian  belepusztultak. Spanyol hajók már 1520-ban teljesen kihalt pusztaságnak látták a hajdan virágzó szigetecskét. [1. Hangutánzó.] [2. Vagyis San Salvador; nevét Kolumbusztól kapta, a név Szent Megváltót jelent.]

Az admirális tehát magához kéreti a két másik kapitányt, valamint a flotta jegyzőjét, és felszólítja őket, legyenek tanúi, amint ez órában jogszerűen birtokba veszi a szigetet a király és a királynő számára. Kivonja kardját, meglobogtatja a kasztíliai zászlót, és felsorakoztatja teljes legénységét, hogy előtte mint admirális és alkirály előtt letegyék a hűségesküt. Kétségkívül minden részletében jó előre kitervelte az egész ünnepi ceremóniát. Álmainak hosszú sorából ez az első, amely megvalósult. Olyasmi történt vele, ami milliók közül egynek ha sikerül: legtitkosabb, leghőbb álma vált valóra. A krónikások nem győzik hangoztatni, hogy emberei szinte őrjöngtek lelkesedésükben; körülvették az admirálist, a kezét csókolgatták, és akik  néhány napja még a leghevesebben lázadoztak, azok mutatkoztak a legalázatosabbnak és leghálásabbnak. Nem is csoda. A pillanat nagyszerűségét nem lehet emberi ésszel felérni. Vannak olyan megrázkódtatások, amelyektől a gonoszok egyszeriben már nem gonoszak  többé, a gyengék erőre kapnak, a bánatosak nem búskomorak többé, ilyenkor feltörnek a zabolázatlan ösztönök és elárasztanak, felégetnek mindent, ami csak járulékos tulajdonsága az egyénnek, és semmibe veszik a józanul kitűzött célokat. Ám Európának ez a söpredéke valószínűleg nem is érte be örömének puszta kifejezésével; őrjöngő mámorukban minden  bizonnyal a legmerészebb reménységek keveredtek, és a pillanatnyilag még tárgytalan mohóság fölgerjedése mindegyiküket azon nyomban átváltoztatta titkos, bármilyen gazságra képes összeesküvővé. Tízéves fiúcska koromban olvastam róla először, miként vette Kolumbusz "jogerősen"  birtokba Guanahanit. Emlékszem, annyira elámultam a "jogerős" szón, hogy napokon át töprengtem rajta. Amilyen naiv egy gyerek, egyre azon tépelődtem, miként lehetséges ez, hiszen azon a szigeten már éltek emberek, ki tudja, talán ősidők óta. Mindenekelőtt az aktus magától értetődő voltán csodálkoztam, meg azon, hogy a spanyolok még csak nem is tudakozódtak felőle, nem tulajdona-e már a sziget valakiknek. Ebben az esetben ugyanis fölöttébb különösnek találtam, hogy jogosságról szólnak, és a fogalmak összezavarodtak   bennem. Ez vitathatatlanul gyerekes szemlélet, később be is láttam, kivált mert az eseményt minden könyv hasonló természetességgel említette, és nem akadt senki, aki megütközésemet osztotta volna. Az admirális maga köré gyűjtötte a bennszülötteket, és szavai, az elsők, amelyeket ennek a

szigetvilágnak virágokhoz hasonló élőlényeiről emberi kéz leírt, így hangzanak: "Felismervén, hogy oly emberekkel állok szemben, akiket inkább lehet szeretettel, mintsem karddal megmenteni és szent hitünkre téríteni, barátul akartam megnyerni őket s ezért némelyiknek   piros sapkát és üvegből való nyakláncot és más értéktelen apró holmit ajándékoztam, és ők  ezen fölötte örvendeztek. Oly jó barátaink lettek, hogy öröm volt látni. Úszva elérték  hajóinkat, és papagájokat, gyapotfonálból készült gombolyagokat, gerelyeket és más hasonló holmit hoztak magukkal, s azokat elcserélték arra, amit mi adtunk nekik, így üveggyöngyökre és csengőkre... .Mezítelenül járnak-kelnek, úgy, ahogy Isten megteremtette őket, mind a férfiak, mind a nők, testük szép alakú, arcvonásaik megnyerőek... általában szép növésűek, mozdulataik kellemesek... minden bizonnyal hűséges és okos szolgákká válhatnak... egyebekben is úgy vélem, hogy könnyen megtéríthetők a keresztény hitre." Két nappal az után, hogy úgy döntött: délnyugati irányba fordul, ahol az indiánok (így nevezte el őket, abban a meggyőződésben, hogy Indiában van) útmutatása szerint szintén van szárazföld, arról számol be, hogy pirkadatkor rengeteg fiatal sereglett össze a part mentén, mind szép magas termetű. "Valóban szép emberfajta, a hajuk nem göndör, hanem hosszú és úgy hullik alá, mint a ló farka. A szemük szép és egyáltalán nem apró. Bőrük színe nem fekete, hanem olyan, mint a Kanári-szigetek lakóié, a lábuk egyenes" – hangsúlyozza. Majd: "...igyekeztem megtudakolni, vajon akad-e arany ezen a vidéken. Észrevettem, hogy némelyik  embernek az orra át van lyukasztva, és a nyílásba egy arany darabkát toltak. Jelbeszéd segítségével megtudtam, hogy ha az ember (megkerüli a szigetet és) délre utazik, egy királyhoz ér, akinek nagy aranyedények vannak a birtokában és sok aranydarab. Igyekeztem rábírni őket, hogy engem odakísérjenek, de később be kellett látnom, hogy nem hajlandók erre." (Helyesebben: néhányukat erőszakkal rákényszerítette, hogy a hajón maradjon és vezesse őket.) "Az orrlyukukban hordott arany minden bizonnyal erről a földről származik, de nem engedem, hogy kutassanak utána, nehogy időt veszítsek, mert arra törekszem, hogy minél előbb kiköthessek Zipangu szigetén." Ettől fogva ugyanez a jellemző esemény ismétlődik újra meg újra. Elhagyja Guanahanit, amelyet előző nap elkeresztelt San Salvadornak, és fölfedez egy másik szigetet, ennek a Santa María de la Concepción nevet adja, aztán egy harmadikat, ez a Fernandina,3  majd egy negyediket, amely az Isabella nevet kapja. Az illendőség kívánta sorrend: előbb a Megváltó és a Szűzanya, utána a földi felségek. Az indiánok mindenütt félénk-szívélyesen fogadják, amint leküzdötték rémséges félelmüket az idegenektől, akikben isteneket és félisteneket látnak. Ellenséges érzületnek sehol a leghalványabb nyomát sem tapasztalják, sehol semmiféle rosszindulatra valló tett, legföljebb el-elcsennek valamit az egyik hajóról, valami csillogó vagy tarka apróságot, ami felébresztette gyermekded vágyukat; ezzel aztán sürgősen kereket oldanak, hogy biztonságba helyezzék, amikor azonban felelősségre vonják őket, szívesen odaadják mindenüket, csak megtarthassák azt a csudálatosan fénylő vagy tarka holmit, egy csorba tükröcskét, egy darabka piros kelmét. (Úgy látszik, évszázadokkal előbb és később is ilyen az úgynevezett vadak jellegzetes magatartása: épp az ellentéte az európai civilizációnak, nekik elegendő a csillogó cserép- és a tarka rongydarab, hogy elbűvölje őket, és  bálványozzák a szellemet, amely ilyesmit képes létrehozni. Cook kapitány kétszázhetven évvel Kolumbusz után ugyanezt tapasztalja a Csendes-óceán szigetvilágában.) [3. A mai Rum sziget, illetve Long Island.]

Amit a jövevények iránt éreznek, merő csodálat és tisztelet. Ősrégi monda, egy innen

egészen Mexikóig, Guatemaláig és Peruig elevenen élő hagyomány tartotta bennük ébren a hitet, hogy isteni lények megjelenését várják, a nap fiaiét, akik kelet felől érkeznek, és mérhetetlen örömet és szépséget árasztanak: a megváltás mítosza, amely mindenütt kísérőjelensége az emberiség korai tudatának. "Hálát adtak Istennek – jegyzi fel Kolumbusz október tizennegyedikén –, a földre vetették magukat, karjukat égnek emelték és hívtak   bennünket, lépjünk a földjükre." Az első dolog mégis, amit másnap reggel tesz: körülnéz, hol találhat megfelelő helyet egy felépítendő erőd számára. Kissé szégyenkezve fűzi hozzá a  jelentéséhez, hogy ez talán nem is fontos, mivel az itteni emberek háborús dolgokban roppant együgyűek. Ebből a megállapításból kihangzik a civilizált ember meglehetősen nagyfokú megvetése a civilizálatlanok iránt, a hithű harcos katolikusé a békés természetű pogányokkal szemben, és ebből érthető meg az is, mennyire aggódott hitetlenségük miatt, és hogy miként lehetne őket minél hamarabb keresztényekké tenni. A lelkiüdvüket félti, kedélyét nyomasztja, hogy az egyháznak ekkora javai gazdátlanok. Eleinte azonban nem tudja, miképpen álljon elébük, kiküldöttei pedig nem éppen ügyesek a "vademberek" kikérdezésében, bámulatos félreértések keletkeznek, ám az admirális csak azt hallja meg, amit hallani akar, vagyis egyáltalán semmit sem hall. Mivel csakis a maga kész álomképe foglalkoztatja, egyre arra számít, hogy valamelyik általa fölfedezett kikötőben majd csak megjelennek a Nagy Kán hajói, és ő tíz napon belül okvetlenül eljut az ázsiai szárazföldre. Minthogy ebbéli meggyőződése rendíthetetlen, az indiánok minden felvilágosítását félremagyarázzák, rosszul értelmezik és az ő szája íze szerint fordítják le, amit pedig az olyan tolmácsok, mint a zsidó nyelvtudós, Luis de Torres, akit magával vitt, e tekintetben elmulasztanak, azt elvégzi ő maga. Ha egy Cami nevű vidékről esik szó, ő úgy érti, a Nagy Kánról beszélnek, és amikor Kubáról, erről a nagy szigetről mesélnek, ő Zaitonnak vagy Kinszének érti. Zöldségfélét és gyümölcsöket hoznak  elébe, ő azonban aranyra vágyik. Észreveszi és elismeri a bennszülöttek szelídségét, szolgálatkészségét és hajlandóságukat, hogy őt istenként imádják, de borzasztó nyomorukhoz egyáltalán nincs szeme, csak annyit állapít meg nagy csodálkozva, hogy az arany nem sokat számít nekik, s ez még inkább megerősíti abbéli meggyőződésében, hogy ezeknek a kis  paradicsomi kerteknek mindegyike roskadozik az aranytól. És mélységes, tépelődő nyugtalanság vesz erőt rajta: hogyan juthatna az arany birtokába? Miként kényszeríthetné rá az indiánokat, hogy kiadják a kezükből? Följegyzéseiből nem lehet határozott következtetést levonni arra nézve, hogy lelke mélyén valójában hogyan érez az indiánok iránt. Tudtommal ebben a témakörben eddig még senki sem folytatott vizsgálódást, pedig bizonyosan alkalmas volna jelleme néhány mélyen rejlő vonásának földerítésére. Az ő szavára nem lehet adni, nincs is olyan szava, amely a lényeget közölné. A tizenötödik századi emberben – hála a társadalmi konvencióknak és a kialakult merev törvényeknek – olyan képessége él a színlelésnek, amelyről a mai embernek egyáltalán nincs fogalma, és aki úgy véli, a szigetlakókban nem látott egyebet egy idegenszerűén megragadó táj eleven staffázsánál, az éppen úgy téved, mintha azt gondolná a tizennyolcadik  század szentimentális gondolkodásmódja alapján, hogy egyszerű természeti lényeket látott  bennük, akiket ki akart szabadítani a tudatlanság feneketlen sötétségéből. Föltételezni csak a tökéletes érzéketlenséget szabad, és nemcsak kora emberének érzéketlenségét a nem kereszténnyel, a pucéran járkáló istentelennel és a vallástalanság sötétjében senyvedő vademberrel szemben, hanem sokkal inkább azt, hogy eszméjének megszállottja lévén, süket és vak a világ minden jelensége iránt, hacsak nincsen rá szüksége rögeszméjének bizonyítása és elősegítése végett. Éppen ezért nem beszélhetünk Kolumbusz pénzsóvárságáról, ahogyan

sokan teszik; csillapíthatatlan vágya az arany után egészen másban gyökerezik, mint közönséges mohóságban. Don Quijote nem pénzsóvár, amikor a trapezunti császár kincseiről képzelődik; ő azt a maga járandóságának tekinti, amivel tartozik neki a sors, a maga igazolása végett van rá szüksége. Kolumbusz magatartása az indiánokkal szemben kezdettől fogva gyáva, áruló és  bizonytalan. Egyrészt nem győzi dicsérni természetességüket és romlatlanságukat, másrészt szakadatlanul azon jár az esze, miként profitálhatna belőlük minél többet, mert hiszen a tulajdonának tekinti őket, elsősorban a magáénak, csak azután a spanyol koronáénak. Legszívesebben kínvallatással szedné ki belőlük, amit tudni szeretne; vagy még inkább: tőlük  akarja hallani, amit tudni vél, így például azt állítja, kutyafejű emberekről regéltek neki, meg olyanokról, akiknek a homlokuk közepén van a szeme, vagy bizonyos szigetekről, amelyeken csak amazonok élnek; ily módon igyekszik ókori írók kitalálásait, amelyeknek az ő szemében skolasztikus-tudományos hitelük van, összhangba hozni a valósággal. Egyúttal elég bölcs hozzá, hogy meg ne félemlítse az indiánokat addig, amíg el nem árulják neki aranylelőhelyeiket (amelyek csak az ő képzeletében léteznek) és a Nagy Kán fővárosába vezető utat (aki szintén csak az ő téveszméjének szülötte). "Ha a Mindenhatónak úgy tetszik, hazautazásomkor  magammal viszek hat ilyen embert, hogy Felségteknek bemutathassam őket és hogy megtanulják a nyelvet" – írja, mint valamiféle entomológus, aki azt ígéri, érdekes rovargyűjteményt fog majd hazaküldeni. Újra meg újra ezt hangoztatja: "Mindent a legnagyobb figyelemmel szemügyre vettem, és igyekeztem megtudakolni, vajon akad-e arany..." Vagy: "...megtudtam, hogy... délen... egy királynak nagy aranyedények... vannak birtokában." Haitiban egy kacika tenyérnyi aranydarabot hoz neki; Kolumbusz kimondhatatlanul boldog, és így imádkozik Istenhez: "Bár a Mindenható az ő nagy könyörületességében segítségemre volna, hogy ráleljek a bányákra, amelyekből az aranyak származnak." Rézből készült baszk dobokat ad el az indiánoknak: arany ellenében; sziruppal traktáltatja őket: arany ellenében; a természet e játékos gyermekeit leginkább a kis rézcsöngettyűk gyönyörködtették, amelyeket a spanyolok csereberélés céljából vittek magukkal; az admirális ezer és ezer ilyen kis csingilingivel árasztotta el a Bahama-szigeteket, Kubát, Españolát, majd később a kontinens partvidékét: és aranyat kapott értük. "Embereim láttak egy indiánt, aki egy kasztíliai tallér nagyságú aranydarabot viselt, és megróttam őket, amiért nem vásárolták meg" – írja. Másutt pedig: "Amit láttam,  bizonyos, hogy arany, és remélem, Üdvözítőnk segedelmével rá fogok bukkanni a helyre, ahol terem." Vagy: "Találkozni fogok ennek a szigetnek a királyával, akinek a ruháit, mint mondják, színarany borítja." Vagy: "Bohio felé hajóztunkban föl fogom keresni mindegyik szigetet, és majd aszerint, milyen arany- vagy egyéb készleteket találok, döntök további tennivalóim felől." Október 23-án: "Lemondok róla, hogy Kuba szigetére menjek, amely nem lehet más, mint Zipangu, de azt hiszem, ott nincsenek aranybányák." (Később azután megmásítja ezt az elhatározását.) Huszonkilencedikén tizenhat kenu közeledik a hajóhoz, tele fonott gyapottal; az admirális minden emberének a lelkére köti, hogy semmit el ne fogadjanak belőle, hadd értsék  meg, hogy ő csakis aranyat keres (szó szerint így). November 6-án: "Az indiánok, akik  elkísértek, azt állítják, Baneque szigetén annyi az arany, hogy már egy egészen vékony földréteg alól is kilátszik." November 25-én: "Az admirális kiment a folyópartra és ott sok  aranyfoltos követ látott megcsillanni." Mohó ösztönei megtévesztik, mert amit lát, közönséges mészpát vagy csillámpala, amint a későbbi spanyolországi vizsgálatok bizonyították.

Ám ő nem gondol semmi másra, nem álmodik másról, csak aranyról. Ez gyötri, ez ösztökéli, ez a rögeszméje, a reménysége. Említettem az önigazolást, amelyre Don Quijote vágyik, és amelyre az ő minden valóságos ténytől és jelenségtől mélységesen elidegenedett szellemének szükségképpen fájdalmasan vágyódnia kell. Az önigazolás eszköze lehet az arany is, csakhogy itt még egy árulkodó szakadék tátong: az a férfi, az az érett korú férfi, aki ilyen megszállottan beszél az aranyról, sóvárog az arany után, azt is elárulja ezáltal, hogy addigi életét nyomorban és nélkülözések közepette töltötte, sőt azt is, hogy milyen szerfölött szűkösek, nyomasztóak, nyomorúságosak lehettek az általános társadalmi viszonyok, az udvarban, a polgári életben, az egész nép körében, de még az egész európai kontinensen is. És vonatkozik ez a művelődéstörténet területére is. Nem ismertek semmiféle lazaságot, semmiféle örömöt, a legszerényebb életörömöt sem, a fegyelemért és a szigorért, amely a magánéletét  béklyóba verte, csak pompázatos tömegfelvonulások, vallásos eksztázis és véres orgiák  nyújtottak kárpótlást. De még ez sem ad elegendő magyarázatot, még mélyebbre kell hatolnunk. A dolgok  legmélyén mindig a félelem húzódik meg. Igaz, kézzelfogható bizonyítékot kellett szereznie, hogy nem az a meddő fantaszta, aminek  ellenfelei csúfolják; most majd egy csapásra elhallgattathatja a kétkedőket, akik annyi gond és visszautasítás okozói voltak, és akiknek a hangja, csúfondáros arca, csökönyös ellenvetései és rosszakaratú pletykái még álmában is nyugtalanítják. Elég, ha kiborít elébük néhány tucat zsáknyi aranyat, és hinniük kell neki, be kell ismerniük, hogy fölényes szellem, olyan férfi, akivel szemben súlyos igazságtalanságot követtek el. Már előre élvezi ámulatukat, megszégyenülésüket, alázatos bocsánatkérésüket, mert érdemei elismerésére csakis az aranynak, minden érvek e legmeggyőzőbbjének látványával kényszerítheti őket, kivált mivel legtöbbjük maga is szegény ördög. Múltjából, karakteréből és minden megnyilvánulásából arra következtethetünk, hogy legfőbb jellemzője a kínzó és csillapíthatatlan gyűlölet volt. De igazán meggyőznie azokat kell, akik kiálltak mellette és áldozatokat hoztak érte. Mert ha üres kézzel tér meg, eredményeit bizonyára akkor is elismernék, tetteit természetesen dicsérnék és nem tagadnák meg a neki kijáró tiszteletet sem, ám mivel jutalmazhatja  pártfogóit? Csakis hogyha kártalanítani tudja őket, ha visszaadhatja a felhasznált tőkét kamatostul és kamatos kamataival együtt, ha olyan bőséggel áraszthatja el őket, hogy hozzájárulásuk jelentéktelen garasokká zsugorodik az ellentételként bezsebelhető hozadékért, csakis akkor állhat elébük mint egyenrangú fél, mint úriember, udvaronc és nemes a magafajtájúak elé. Lelki szemei előtt mindenekelőtt ott áll aranyra sóváran a királyi pár. Sorsdöntően fontos, hogy bebizonyítsa nekik, nem érdemtelenre pazarolták kegyeiket és bizalmukat. Még nem heverte ki a király lekicsinylő hűvösségét. Képes órákon át arról ábrándozni, miképpen bólint majd az uralkodó barátságosan feléje, miként szól majd ültéből fölemelkedve: "Tévedtem kegyelmedet illetően, Don Cristobal Colón, valóban nagy ember kegyelmed." A királynőnek   pedig, a nagylelkű segítőnek, az egyház hű leányának, Isten fáradhatatlan harcosának, aki előtt fogadalmat tett a Szent Sír megszabadítására, az ő testvéri pártfogójának mert rabszolgai alázata ellenére is titokban annak érzi –, aki kegyessége révén lehetővé tette számára élete nagy diadalát: a királynőnek olyan kincsekkel kell köszönetet mondania, amilyenekkel egyetlen keresztény uralkodó sem dicsekedhet, már csak azért is, hogy még feltétlenebbül bízzék   benne, hogy még bensőségesebb kapcsolat fűzze őket egymáshoz.

Itt pedig mérhetetlen kiterjedésű virágzó országok vannak: igazi ajándékok, melyek valóban méltóak egy királynőhöz. De hogyan adhatna neki képet ezeknek az immár az ő birtokába került területeknek a természet adta gazdagságáról és szépségéről? Szavakkal, szegényes leírással? Hasztalan próbálkozás. Mert hiszen megkísérli, alig bír véget vetni elragadtatott lelkendezésének: "Csodálatos ez a pompás levegő, a folyópartot kétfelől szegélyező viruló fák, az átlátszóan tiszta vizek és az egész táj, amelyben különféle madarak tömege csicsereg. Mindez együtt olyan csodálatos látványt kínált, oly varázslatossá tette a helyet, hogy az admirális alig tudott elszakadni tőle. Mondta is kísérőinek, hogy ezer ember szava kellene, ha némi fogalmat akarnának nyújtani a királynak és a királynőnek erről a tündérországról." Egy más helyen, amikor Baracoa kikötője tűnik a szemébe: "Az admirális nem győzi dicsérni e táj szépségét. A síkság délkeleti irányban folytatódik, hatalmas folyamok fakadnak belőle, nagyszerű érzés látni őket." Később pedig Isla Españoláról szólva: "A föld be van ültetve, a völgyön folyó húzódik által, s vizéből az egész szigetet el lehetne árasztani. A fák zöldek és roskadoznak a gyümölcstől, a fű között töméntelen virág tarkállik és igen magasra nő, a lég olyan balzsamos, akárcsak Kasztíliában az áprilisi levegő. A fülemüle* csattogása éppoly szeretnivaló, mint a klíma, mindenfelől tücsökcirpelés és békabrekegés hallik. Esedezem Felségteknek, higgyék el, ez a sziget olyan pompás és termékeny, hogy szólni csak az tud róla, aki tulajdon két szemével látta." Másutt: "Biztosítom Felségteket, hogy nincs az egész világon ennél jobb föld, sem ennél jobb emberek. Úgy szeretik felebarátjukat, mint önmagukat, igen megnyerő módon beszélnek, és mindig nyájasan mosolyognak." [* Fülemüle (Luscinia megarhynchos) nem él Amerikában. – V. T. megjegyzése.]

Szánalmas dadogás, szánandó tekintet, amely csak magát az anyagot látja, nyersen, de nincs szeme az új formák különlegességéhez, a színek egzotikus burjánzásához, a fény átütő erejéhez, az atmoszféra folyékony ezüstösségéhez, sajnálatra méltó penna, amely nem talál szavakat az először látás boldogságára, siralmas a másoktól függő, alantas mérlegelésekre korlátozott szellem, amely gondolkodásra renyhén a maga szűk fogalmi körébe préseli bele az embereknek ezt az új világát, és mialatt szokványos fordulatokkal írja le életüket, lelkűket, viselkedésüket, semmit a világon föl nem fog és meg nem ért titokzatos bonyolultságukból, ősrégi társadalmi és vallási szabályaikból, sem pedig erkölcsi törvényeikből. Nem egyéb kereskedőembernél, dicséri az áruját, de nem tudja, miként mutassa be a megrendelőnek, hogy az kiszámíthassa belőle azt is, mennyire értékelje. Mindenesetre gazdag képzeletű kereskedő, alaposan megterhelte hitelkeretét, ezért aztán a várható nyereség gondolata aludni sem hagyja. Alig várja az alkalmat, hogy hírül adhassa szerencséjét, hogy hitelt adjanak  szavainak, mert még ő maga is hihetetlennek érzi, amit pedig közvetlenül átél. Félelmébe minduntalan türelmetlenség vegyül; mert fél, attól fél, hogy Európa nem fog tudomást szerezni fölfedezéséről; még át kell kelniük az óceánon; hátha a viharok, amelyektől idefelé megmenekült, a hazafelé vezető úton elpusztítják; de még ha megkímélik is, ha szerencsésen hazaérkezik, akkor is minden oly bizonytalan, mindent csak közlésekkel támaszthat alá; hiszen nem lehet-e az új földrész, amelyet az emberiség számára fölfedezett, egyszerű fata morgana, nem fog-e páraként elenyészni, amint hátat fordít neki, ugyanolyan semmivé válni, amilyen volt, amíg ő rá nem talált? Ez a félelme, a félelem a valóságtól, a legborzasztóbb szellemi megrázkódtatás; ezért harácsol össze minden lehetséges eszközzel, minden úton-módon aranyat, mert az arany az egyedüli kézzelfogható valóság, csakis általa igazolhatja és értetheti meg magát, ez a felfedezés misztériumának lényege és tettének kézzelfogható tanúbizonysága.

 NYOLCADIK FEJEZET  Hazatérés és diadal  Aki nagy tetteket hajt végre, az mind nagy emberismerő is, vele született a csalhatatlan ösztön azoknak az embereknek a használhatósága, lelki és politikai értéke iránt, akiket magához láncol és céljainak alárendel. Kolumbusz egyik legfeltűnőbb tulajdonsága, hogy milyen kevéssé ismeri az embereket. Akit csak megajándékoz bizalmával, abban mind keservesen csalódik, akár valami ügyintézői tisztet vagy parancsnokságot bíz rá, akár  spanyolországi érdekeinek képviseletét. Kétbalkezesen választja meg szolgáit és segítőtársait, sem tekintélye nincs, sem tiszteletet nem ébreszt; ahhoz, hogy akaratát minden körülmények  között érvényesítse, hiányzik belőle a következetesség és a hideg mérlegelés képessége, de legfőképpen az a morális bátorság, amely valakit rettegetté tesz. Örökké hazudnak neki és rászedik, ő mindig annak ad igazat, aki a legerőszakosabb, parancsolásában pedig csak annyi az erély, mintha afféle alárendelt hivatalnok volna, akit valamilyen nevetséges véletlen folytán váratlanul miniszterré neveztek ki. Amikor emberei eltanulják a bennszülöttektől a dohányzást és a narkotikum szokatlan élvezetétől olyan bágyasztó kábulatba esnek, hogy alkalmatlanná válnak a szolgálattételre, nincs elég bátorsága eltiltani őket a méregtől, csak visszariasztani  próbálja őket, a barbár szokásról prédikálva, de mivel azt válaszolják neki, hogy már késő, nem bírják abbahagyni, mindössze ennyit jegyez meg rezignáltan: "Hogy mi jót találnak ebben a  parázsló szívócsőben, azt föl nem foghatom."  November 21-én Martin Alonso Pinzón elválik tőle, illetve a két másik hajótól, és a Pintával saját szakállára külön felfedező útra indul, nemcsak az admirális engedélye nélkül, amint a királynőnek küldött jelentés beszámol róla, hanem bizonyíthatóan kifejezett tilalma ellenére. Hat héten át cirkál a szomszédos vizeken, közönséges dezertálás, amit művelt, ez Kolumbusz előtt sem lehetett kétséges; mégis: még felelősségre sem meri vonni, amikor egy napon újra felbukkan. "Pinzón még ennél különb dolgokat is művelt" – ez minden, amit a kötelességszegésnek és engedetlenségnek erről a kirívó példájáról mond. A Santa María, a zászlóshajó egy éjjel a felelőtlen fegyelemsértés következtében zátonyra fut. Kolumbusz erről így tudósít: "Éjszaka tizenegy óra lehetett, amidőn az admirális elhatározta, hogy nyugovóra tér, mivel már két nap és két éjjel nem aludt. A tenger nyugodt volt, ezért a kormányos is aludni tért és a kormányt az egyik hajósinasra bízta, amit pedig az admirális szigorúan tiltott. A Mindenhatónak ekkor úgy tetszett, hogy éjféltájt, midőn teljes szélcsend uralkodott és a tenger oly nyugodtan terült el, akár a leves a tálban, a tengerár a hajót egy homokpadra sodorja, de oly szelíden, hogy szinte észre sem vettük. A hajósinas hangos kiáltozásba kezdett, az admirális elsőnek rohant föl a fedélzetre, parancsot adott, hogy  bocsássák vízre a csolnakot és vessenek ki egy horgonyt. A kormányos és még néhányan  beugrottak a csolnakba, az admirális úgy vélte, követik parancsait; ehelyett csak azon járt az eszük, hogy átmeneküljenek a Niñára, amely fél tengeri mérföldre állt tőlünk..." Megint a teljes csőd. Sehol semmiféle büntetést nem említ, ilyesmit nem is kockáztathat. Hiszen nem tanult és fegyelemre nevelt legénységnek parancsnokol, hanem útonállóknak és leendő börtöntöltelékeknek. A Santa María elvesztése nagy horderejű következményekkel  járt. A Niña sokkal kisebb volt, semhogy az egész legénységet visszaszállíthatta volna az óceánon át, így hát az admirális kénytelen volt emberei egy részét a szigeten hagyni és Guacamari kacika védelmére bízni, akinek rokonszenvét elnyerte és akiben megbízott. Ezek a

hátrahagyottak lettek az Újvilág első európai telepesei és egyúttal az elsők, akik életükkel fizettek a kísérletért. Hogy aztán joggal vagy indokolatlanul bízott-e meg az admirális Guacamariban, azt soha senki nem nyomozhatta ki, annyi mindenesetre bizonyos, hogy semmi képessége sem volt hozzá, hogy akár ezt az indiánt, akár egy másikat alaposabban megismerjen és megértsen, igaz, nem is igyekezett a lelkükbe látni, inkább bezárkózott előre megalkotott véleményébe, akár valamiféle páncélba. Állandó bizonykodásai a "vadak" ártalmatlanságáról, nemeslelkűségéről és nyíltszívűségéről, amellyel emberei iránt viseltetnek, egyre inkább üres locsogássá válnak. Tulajdonképpen mindig csak önmagáról beszél, amikor bármit vagy bárkit dicsér. Az indiánokban idővel valószínűleg némi kétely ébredt a jövevények isteni voltát illetően. Amit a spanyolok   bizalmas-barátságos viselkedésnek véltek, inkább kíváncsiság lehetett, a természeti lényeknek  az a leküzdhetetlen gyíkkíváncsisága, amely adott esetben semmibe veszi a halálos veszélyt. Hiszen a beszámoló szerint az egyik törzs férfiai és asszonyai bevitték az admirális küldötteit sátraikba és ott tetőtől talpig végigtapogatták őket, hogy meggyőződjenek, valóban hús-vér  emberek-e. És ha Kolumbusz olyan kijelentésekre ragadtatja magát, hogy alig várják, hogy keresztényekké legyenek, meg hogy ő látta, amint keresztet vetettek és a Salvét meg az Üdvözlégyet imádkoztak, akkor csak jámbor mesét talál ki, hogy jámbor úrnőjének kedvében  járjon és ízletes csalétket vessen a hitbuzgó spanyoloknak. Ám nemcsak műveletlenségében keresendő az oka annak, hogy ilyen kevés megértést tanúsított a nyugat-indiai nép iránt, nem is lelkesült elfogódottságában, sem abban, hogy általában gyatra volt az emberismerete, de még a fentebb említett színlelési kényszerben sem, amely annyira áthatotta egész lényét és gondolkodásmódját, hogy az már eleve magában hordta az ellenséges, örökös résen állást a másik emberrel szemben, a megértés hiánya  jellemző volt magára a korra. Ez az igény teljességgel idegen volt a kor szellemétől. Sem az egyes embert mint felebarátot nem tudták vagy nem akarták "megérteni", sem a másfajta természetet, vagy a másfajta törvényt, vagy a másik világot. Túlságosan egyszerű végkövetkeztetés lenne azt mondani, hogy csak a birtoklás, a hódítás és a rablás számított, valójában az Én szűk korlátainak kitágítása volt a lényeg, s közben alig-alig vagy egyáltalán nem törődtek vele, ha a másik Én ebbe belepusztult. Elemi erejű terjeszkedési mozgalom ez, mely magával ragadott királyságokat és egyéneket egyaránt, s figyelmen kívül hagyott szeretetet, emberséget és igazságosságot. Egyetlen más tizenötödik századi európai sem tanúsított volna több belátást az indiánok  iránt, mint Kolumbusz; a legtöbbjük – aki nem volt Kolumbusz-féle álmodozó, tulajdon tettének elvakult szerelmese – inkább durván lerohanta volna őket; egyikük sem lett volna képes rá, hogy megsejtse vagy megérezze az indiánok történelmének, kultuszainak lényegét, a faj misztériumát; félelmüket, várakozásukat, a hiedelemviláguk megrázkódtatását, érzelmi folyamataikat, pedig ezek együtt érlelték ki azt az áthatolhatatlan, haj szál vékony szövedékű agyafúrtságot – a szó pszichopatológiás értelmében –, amely mint egy maszk rejtette el lényük  alapvető vonásait. Guacamari kacika – Kolumbusz felszínes ábrázolása szerint szép, okos, kellemes fiatalember – nagy szívélyességet tanúsított az idegenek iránt, elhalmozta őket ajándékokkal és csakhamar közelebbi kapcsolatba került vezetőjükkel. Az admirálist ért hajótörésről értesülve tágas kenukkal a hajóroncshoz küldte övéit, hogy mentsék a rakományt. "Ez rövid időn belül megtörtént, mivel Guacamari maga is igen buzgón segített – meséli Kolumbusz – tulajdon

személyében, fivéreivel és rokonaival együtt ő gondoskodott mind a zátonyra futott hajó felső fedélzetén, mind a szárazföldön az odahordott tárgyak őrizéséről, hogy mindennel a lehető leggondosabban törődjenek. Egyre csak sírt, és nem győzte vigasztalni az admirálist, azt hajtogatva, hogy ne búsuljon, ő mindenét neki adja, amije csak van." A kacika rokonsága is velük bánkódott a hajótöröttek balsorsán, és rendelkezésükre bocsátották hajlékukat. Az admirális meghívta ebédre Guacamarit, és elámult vendége illemtudó magatartásán; a kacika  pedig hallal, vaddal és kaszavacserjéből készült süteménnyel vendégelte meg az admirálist, ráadásul megajándékozta egy arannyal gazdagon díszített övvel. Hozzájárult ahhoz is, hogy a spanyolok megerősített települést létesítsenek az ő területén. Önkéntes telepesekben nem volt hiány, akik jelentkeztek, mind azt remélték, hogy az admirális visszatértéig annyi aranyat gyűjtenek és csereberélnek, hogy életük végéig nem lesz semmire gondjuk. Maga Kolumbusz úgy számított, negyven tonna arany jut őfelségeiknek, és akkor nyomban hozzáláthatnak a Szent Sír meghódításához.  No de nem tudta, miféle garázda népséget hagy hátra? És a könnyek, amelyeket Guacamari és rokonai ontottak a Santa María vesztén, tán csak nem keltettek benne olyan csalóka reményt, hogy ezek az emberek majd angyali türelemmel viselnek el mindenféle durvaságot és erőszakot? Mert bizony keservesen csalódott. No, persze kilövette az ágyúkat, hogy a bennszülötteket ráébressze, fegyverek tekintetében micsoda fölényben vannak ők, amolyan kézenfekvő és később is megismételt trükk, mert valóban halálra rémültek tőle és mindannyian rettegve a földre vetették magukat. Ám ez csak erőfitogtatás volt, mert azt hitte, ennyivel tartozik a rangjának. Diadalittasan bizonygatja: elegendő volna öt spanyol férfi, hogy akár húszezer ilyen galambszelídségű vademberre hajtóvadászatot tartson, és annyira áthatotta az európai dölyf meg az alkirályi méltóság tudata, hogy máris a feltétlen megadás  biztosítékának tekintette a vendégszeretet külsődleges ceremóniáját és annak az illemkódexnek a kialakult formáit, amelynek veszélyes hátteréről a leghalványabb fogalma sem lehetett. Január negyedikén elbúcsúzott hátramaradt társaitól, nyomatékosan gondjaikba ajánlotta városát, Navidadot (már városnak nevezte, holott akkor még csak primitív faház volt), és a Niña  fedélzetén elindult hazafelé. Alig két nap múltán csatlakozott hozzá Alonso Pinzón a Pintával, de a hónap közepén beálló viharos időjárás újra elválasztotta egymástól a két hajót. Hogy a Pinta kapitánya mit tapasztalt önkényes cirkálása során, arról mit sem tudunk, a látszat arra vall, hogy az admirális nem is nagyon érdeklődött felőle; úgy zsémbelt csak a szökevénnyel, mint férjek szoktak kikapós feleségükkel, aki átmenetileg mással szórakozik. A  bosszú csöndben érlelődött. Mivel a Niñán kevés volt a rakomány, a hullámok úgy dobálták, akár egy darab parafát, ráadásul lék is támadt a hajón, úgyhogy a legénységnek éjjel-nappal szivattyúznia kellett. Kolumbusz állítólag roppant kishitű lett ezen az úton; a sok éjszakai virrasztástól és az erőfeszítésektől elcsigázottan gyakran fogta el halálfélelem, s néha bizony nem hitt benne, hogy valaha is meglátja még hazáját. "Még egy légynek is hatalmában állott annyira nyugtalanítania, hogy beleremegtem" – panaszolja hisztérikusan. Az elemek tombolásának kellős közepén azt  javasolja, húzzanak sorsot, ki legyen az, aki elzarándokol Santa María de Guadalupéba, ha szerencsésen partot érnek. Ahány ember volt a hajón, annyi borsószemet töltetett egy zsákba, és az egyikre keresztet karcolt. Ő nyúlt be elsőnek a zsákba és kihúzta a kereszttel jelölt  borsószemet. Ettől fellélegzett és újraéledt a hite, hogy Isten megtartja őt, és művét  bevégezheti. De minden eshetőségre számítva külön beszámolót írt hajóútjáról egy

 pergamenre, bevonta viasszal, majd a tekercset egy üres hordóba zárva a hullámok közé dobta. Majd felsorakoztatta embereit és felszólította őket, tegyenek fogadalmat, hogy ott, ahol hazájuk földjére lépnek, mindannyian elzarándokolnak – szőrcsuhában és a Szent Szűzhöz fohászkodva – a legközelebbi kápolnába. Csupa jámbor előkészület, a halálfélelem nyomasztó hatása alatt. "Az előző éjszakán oly borzalmas vihart kellett kiállnunk, hogy már-már azt hittük, elközelgett utolsó óránk" – írja, és bizonyára nem túloz. A hajó február végén nem a Kanári-, hanem az Azori-szigetekre futott be. Kikötése során a portugál hatóságok mindenféle nehézségeket támasztottak, a kormányzó őrizetbe vette a legénység egy részét, és csak az admirális ünnepélyes tiltakozása, valamint a kinevezési okmányok bemutatása után folytathatták útjukat. Ez akár figyelmeztetés is lehetett volna, mert csak előjátéka volt a féltékeny portugál uralom fondorlatainak, amelyekkel el akarták vitatni Spanyolországtól az új földterületeket; mégis legelőbb a Tajo folyó torkolatánál fekvő portugál kikötőbe, Cascaisba futott be. Minekutána kikötött, levelet küldött a királynak, mire az meghívta őt Valparaisóba, tekintve, hogy Lisszabonban pestis dühöngött. Az uralkodó rendkívül előzékenyen fogadta, és megkérdezte, nem kívánna-e inkább a szárazföldön, semmint a tengeren át Spanyolországba utazni, az sokkal kényelmesebb és biztonságosabb volna, az admirális azonban megköszönte a kegyet, de több más kedvezménnyel együtt ezt sem fogadta el, majd visszatért nyomorúságos hajójára. Teljes rejtély, mi indíthatta ennek az oktalan levélnek a megírására és a még oktalanabb látogatásra. A szükség hajtotta tán az első adódó kikötőbe, mert hiszen megtépázott vitorlákkal és átlyuggatott csarnakokkal érkezett Cascaisba? Csakhogy az út egy bizonyos  pontjától egészen minimális irányváltoztatással éppoly hamar eljuthatott volna valamelyik  spanyol kikötőbe is. Miért nem ezt választotta? Megbocsáthatatlan ostobaságot követett el, amikor figyelmen kívül hagyta a spanyol nemzeti büszkeséget, amelyet feltétlenül megsértett azzal, hogy idegen kikötőt részesített előnyben. Talán attól félt, hogy Alonso Pinzón megelőzte őt Spanyolországban, és előbb Portugálián át akart erről bizonyságot szerezni? Talán csak  hiúságának hízelgett az olcsó diadal János király fölött, aki valamikor megvetette az ő szolgálatait, és ez csábította arra, hogy ott lépjen fel először győztesként, ahol a legnagyobb megaláztatást kellett elszenvednie? Ne feledjük, hogy lényének egyik alapvonása a csillapíthatatlan bosszúvágy. Ebben és hasonló tulajdonságaiban keresendők bonyolult  jellemének legrejtettebb titkai, melyek mintha egy-egy Dosztojevszkij-hőssel rokonítanák. Március tizenötödikén, egy pénteki napon, a Niña az árral áthaladt Saltesnál a Tinto folyó tölcsértorkolatának homokzátonyán és horgonyt vetett Palos előtt. Kár volt félni a Pintától, Alonso Pinzón nem előzte meg őket, csak este futott be, micsoda különös véletlen, ugyanaznap, és nem fosztotta meg Kolumbuszt a diadaltól és a világraszóló feltűnéstől, mintha a Gondviselés maga is úgy akarta volna, hogy ő legyen az első. Mert ettől függött minden: hogy ki az első. Megérkezése után nyomban követet menesztett Santangel kincstárnokhoz, s vele adott egy részletes beszámolót útjáról a királynőnek és a királynak szánva. Az udvar Barcelonában táborozott, ő Sevillában várta ki őfelségeik parancsát. Ahol csak megjelent, a legnagyobb tisztelettel fogadták, sevillai bevonulása leírhatatlan lelkesedés közepette ment végbe, elbeszéléseit döbbent ámulattal hallgatták magasabb és alacsonyabb körökben egyaránt. A király és a királynő az udvartartás egyik legelőkelőbb tisztjét küldte az Óceán-tenger  admirálisa elébe, hogy nevükben köszöntse őt, nyújtsa át neki megbízásukat egy második 

expedíció fölszerelésére, és hívja meg, jöjjön el hozzájuk Barcelonába, amilyen hamar csak  tud. Csodálatos, milyen pompával szervezi meg útját az uralkodópárhoz. Egy későbbi évszázad szemszögéből nézve lehetne akár országos vásári menet is, mutatványosok kavalkádja, vándorcirkusz-társulat. Minthogy az idő tájt az utak rossz állapota miatt hintón nem lehetett utazni, az admirális töméntelen lovat és öszvért szerzett be. A menetet felfegyverzett matrózok  nyitották meg; az ő dolguk volt utat törni a néptömegben; egzotikus csoportok követték őket, tudatos elrendezésben, indiánok madártollas fejdísszel, tarka övekkel és színes kelmékből készült ágyékkötőkkel; orrukat és fülüket aranyfüggők díszítették, karpereceiket és nyakékeiket is föl kellett venniük. Némelyikük saját népi faragásukkal díszített lándzsát és evezőt vitt a kezében, másoknak sárga, zöld, piros papagájok ültek a vállán, éles rikoltozásuk  kihallatszott a tömeg kurjongatásából és ordítozásából. Amit csak ritka növényekből, kitömött állatokból, kagylókból, fűszerfélékből és csillogó kövekből át tudtak szállítani a tengeren, azt mind ott cipelték, dicsekvőn, óriási kosarakban az admirális előtt, aki fiaival, Diegóval és Hernandóval együtt lóháton vonult a menetben. A sort biztos őrizet mellett tizennégy súlyosan megrakott öszvér zárta, mindegyiken lelakatolt ládák, tele az újonnan fölfedezett India állítólagos kincseivel. Amint a kiküldött futárok jelezték Kolumbusz közeledtét, a városból számos nemes lovagolt elébe, meg a kereskedőcéhek előkelőségei, élükön a király főudvarmesterével, hogy a felségek elé kísérjék. Valamennyi toronyban megszólaltak a harangok, minden erkélyt szőnyegek díszítettek, az összes ablakokban zászlók és kendők  lobogtak, zenétől és örömteli kiáltásoktól visszhangoztak az utcák: az álom valóra vált. S a csúcspont még hátravan. Mert a hihetetlen csak eztán következett: amikor Kolumbusz a trónushoz ért, a királyi pár  felállt ültéből és nem engedte, hogy térdet hajtva kezet csókoljon nekik. Ami azt jelentette: nem egyszerű vazallus többé, hanem mint az indiai országok alkirályát fogadják és ismerik el. Rámutattak egy támlás székre, és felszólították, hogy üljön le. Olyan kitüntetés és kegy, amitől  boldogságában lelke mélyéig megdermedt. Helyet foglalt tehát a széken, és tágra nyílt szemmel, elkápráztatva nézett körül a trónteremben. Fejedelmeket lát, hercegeket, érsekeket, lovagokat és bárókat, felékesített hölgyeket, tekintetük égő kíváncsisággal szegeződik rá, sejtik, hogy olyasmit fognak hallani, ami lényük legmélyéig megrendíti őket, ő érzi a várakozást, érzi, hogy szomjazzák a mesét, de vajon hogyan állja meg a sarat? Elegendő-e az élmény egyszerű igazsága, vagy inkább fokoznia kellene, felajzott érzékeivel csodává ötvöznie? És  beszélni kezd. Zengő hangja úgy száll fel a csöndben, mint a mély dallam az egzotikus éjszakában, a fejek előrehajolnak, a főméltóságú gyülekezet elbűvölten hallgatja az "új világ"-ról szóló szavakat, a fogalom ebben az órában ölt először alakot, maga a csodálatos ember találja meg a formulát és ez ebben a percben a mennyei kinyilatkoztatás erejével és fényével hat. Új világ; tudni róla; tudni, hogy létezik, hogy lemérhető távolságban terül el, elérhető, bejárható, feltárható. A mesélő természetesen a szépítő emlékezéstől, a tulajdon szavától és a képektől megrészegülve romantikus túlzásokra, de még merész valószínűtlenségekre is ragadtatja magát, de mi mást is tehetne, ki tudna ellenállni a sorsdöntő  pillanat ecsetelésének, marad még úgyis elegendő valóság, akár olyan is, amit fel tud mutatni. Csak int, és fellépnek az indiánok, akár a színházban; behozzák a kosarakat, ő meg előveszi  belőlük a szigetek különféle termékeit (Muñoz, a spanyol történész nem sajnálta a fáradságot,

hogy listát készítsen róluk): a batátákat, a jamszgyökereket, a szegfűborsot, az indiai búzát (kukoricát), a csillagfürtöt, a banánt, a pizángot, a gyapotcserjét, dohányt, masztixgyantát, áloét, a mangrove termését, kókuszdiót, lopótököt, pálmaolajat, azután az állatokat: az amerikai kutyát, a nyúlnak egy fajtáját, a neve utia; egyfajta nagy egeret, a bennszülöttek  ínyencségét, a fésűsgyíkot és sokféle halat meg madarat. Mindennél fontosabb azonban az arany; az udvari nép elbűvölt szeme elé aranyat rak ki szemcsékben, aranyat ércmintaként, aranyport és feldolgozott aranyat; érméket, gyűrűket, korongokat, maszkokat, függőket. A  beszámolók szerint a király és a királynő saját kezével kegyeskedett a fém súlyát megmérni, és fáradhatatlanul csüggtek az admirális szavain. A király most már megerősítette a Kolumbusznak szerződésileg biztosított jogokat, ezenkívül még egy külön kegyben is részesítette. Mind neki, mind fiainak és fivéreinek a Don címet adományozta, amit pedig akkoriban csak nemesek viselhettek. Jogot kapott, hogy a király jobbján lovagoljon. Királyi étkezések alkalmával a többi granddal azonos módon kellett őt is kiszolgálni és az ünnepségeken mindenütt velük egyenrangúként üdvözölni. Címert kapott, amely négy mezőből állt; a két felsőben Kasztília és León emblémája helyezkedett el, vagyis  jobbról egy aranyozott kastély vörös, bal felől egy bíborszín oroszlán fehér alapon; a jobb alsó mezőbe néhány aranyozott sziget került, hullámzó tenger közepette, a bal oldaliban családi címerének kellett volna szerepelnie; mivel azonban ilyen nem volt, kék alapon öt arany horgonyt rajzoltak bele. A címer felirata:  Por Castillo é por León nuevo mundo dió Colón. 1 [1. Nyersfordításban: Kasztíliának és Leónnak új világot adott Colón.]

És nincs se levél, se beszámoló, egyetlen hang, a legcsekélyebb utalás sem arra, miként viselte el lelkileg vagy külsőleg a mérhetetlen beteljesülésnek ezeket a napjait Kolumbusz. Azok közé tartozott, akik csak balsorsukban és szenvedésükben nyilatkoznak meg, és akikről mások sem beszélnek, ameddig sütkéreznek a fényben (vagy akár csak a királyi kegy fényében). Mégis bajosan tételezhetjük fel, hogy szelleme egyszeriben derűs és könnyed lett volna; a hozzá hasonló alkatok ilyenkor csak még inkább elkomorulnak, mert hipochonder  kedélyük minden megfogható indok nélkül szüntelenül újabb komor felhőket teremt. De vajon nem lappang-e titkon minden emberben a sejtelem tulajdon sorsát, vagy legalábbis élete alapszíneit és alapvető irányát illetően? Akármilyen szenvedélyes befelé fordultságban élt is Kolumbusz, észre kellett vennie, micsoda alattomos erőket kavart fel diadala által. Az óriási felfedezés szenzációja egyelőre még elnémította az irigységet és a gyűlöletet, egész Európa alapjaiban rendült meg, ami addig bizonyosnak látszott, most kétséges lett – a világ több ezer éve megállapított határai kitágultak –, a szegénységet többé nem érezték leküzdhetetlen sorscsapásnak, új térségek, új utak, új beteljesedések vártak  mindenkire, a Kolumbusz nevet a dán koldus éppoly jól ismerte, mint Oroszországban a  jobbágy és Rómában a szajha, és ez az ember úgy érezte, porrá zúzza őt, amit véghezvitt, megfosztja tulajdon lényétől, és amikor a háta mögött felütötte fejét a rágalmazás és a féltékenykedés, eleinte egyáltalán nem is érintette, mert az ő tette sokkal hatalmasabb volt, semhogy önnön árnyékánál többet hagyott volna meg annak, aki véghezvitte.

KILENCEDIK FEJEZET  A gyilkos valóság  Dinasztikus viszály: a portugál korona úgy vélte, hátrányos helyzetbe került, és jogait követelte. A tizenötödik század közepén három pápai bulla is neki ígérte az egyedüli tulajdonjogot minden földterületre a Bojadó-foktól egészen Indiáig. Afféle adomány. Róma, hogyha már előre megfelelő kárpótlást kapott, bőkezűen ajándékozgatott püspöki székhelyeket, trónusokat, tartományokat, földrészeket és örök bűnbocsánatot. Az egyház hatalma a szellem területén korlátlan volt, fizikai tekintetben minden ellenállást legyőzött, szigorú fegyelme, kimeríthetetlen gazdagsága és közvetítőinek fölénye jóvoltából. János király kijelentette, Kolumbusz fölfedezése és a birtokbavétel leszűkíti a neki szavatolt hatáskört, és amint tudomására jutott, hogy Spanyolország egy második flottát készít elő, nem késlekedett, hogy a lehető leggyorsabban megtegye ugyanezt ő is, és így riválisát szükség esetén akár erőszakkal is megakadályozza újabb nyugati expedíciók útnak indításában. Spanyolország a maga részéről sietett VI. Sándor pápát megnyerni tervének és a fölfedezett országok hűbérjogát magának adományoztatni. Bizonyára nem volt hiány jókora vesztegetésekben sem; azokból az indiai aranyszemcsékből, amelyeket a Vatikán kapott, aranyozták be a Santa Maria Maggiore párkányait, az ottani felirat tanúsága szerint. 1493. május 3-án kibocsátottak egy bullát, amelyben a szentatya az új világot a spanyol kormánynak  "ajándékozta örökös birtokul", azzal a feltétellel, hogy ott nyomban hozzálátnak a keresztény vallás terjesztéséhez. A földgolyót kettéosztották egészen a Déli-sarkig egy délkörrel, amely az Azori-szigetektől százleguányira nyugatra húzódott, és a keleti rész Portugáliát, a nyugati Spanyolországot illette volna. Egyszerű eljárás. Csakhogy nem voltak tudományosan megbízható műszereik a délkörök  közeinek meghatározására; a kronométert, amely ezt lehetővé tette volna, csak a tizennyolcadik század elején találták fel. Portugália elégedetlenkedett. Követelte, hogy Spanyolország a Kanári-szigetektől ne hajózhasson délre, ami azt mutatta, hogy egyeduralomra tör az egész forró égövi vidéken. Spanyolországnak, mivel akkor éppen nem viselt háborút és Franciaországgal előnyös szerződéseket kötött, nem volt oka meghátrálni, ellenlábasa lépésenként hátrált, mígcsak vég nélküli alkudozások után – amelyek részint szóban, részint bőbeszédű diplomáciai jegyzékekben folytak – 1494 júniusában meg nem állapodtak Tordesillasban; az egyezmény a Zöld-foki-szigetek nyugati szigetét jelölte meg a számítás kiindulópontjául, és a demarkációs vonalat innen nem száz, hanem háromszázhetven leguára (mintegy kétezerkétszáz kilométerre) vonta meg. Asztronómusoknak és révkalauzoknak kellett volna együttes erővel kijelölniük a határt, de idáig nem jutottak el, az akkori eszközökkel nem lehetett a feladatot végrehajtani, így hát eldöntetlen maradt minden. Megeshetett, hogy a fölfedezők, ha útjukat nyugat, illetve kelet felé folytatják, az antipódus tengerein egymásnak ütköznek, és elkeseredett viszályba bonyolódnak bizonyos területek  miatt, amelyek vagy az egyik, vagy a másik szerződő fél birtokába kerültek. És ez később így is történt, amikor V. Károlynak, a maga kielégíthetetlen pénzéhségében, újfent meg kellett egyeznie Portugáliával, és háromszázötvenezer dukátért elzálogosította neki a Molukki-szigeteket. Királyok és nagyurak hitbizományuknak tekintették a Földet, az embereket pedig árunak, amely jövedelmező üzletet jelenthet.

A második expedíció fölszerelése érdekében Kasztília koronája ötmillió maravédi kölcsönt vett föl Medina Sidonia hercegétől. Ám az összeg kevésnek bizonyult, és ami pénz még hiányzott, azt az elűzött zsidóktól rabolt és lefoglalt javak szolgáltatták, a házaik, tőkéjük, ékszereik és összes ingóságaik. Hogy az önkénynek ez az aktusa – különben igencsak  szokásos esemény a nyugati zsidóság történetében – oksági összefüggésben állt-e Amerika fölfedezésével, arra nem lehet határozottan válaszolni, de valószínűleg igen. Amikor a kormányzó fejedelmeknek pénzre volt szükségük, a zsidóknak kellett előteremteniük, s ha nem sikerült a kívánt mennyiséget összeszedniük, nem sokat teketóriáztak velük, hivatalosan megfosztották őket keservesen és a legnagyobb megaláztatások árán szerzett jogaiktól, s mindazt, amit évtizedek alatt – ezernyi rosszindulatú, sőt embertelen előírás és lealázó külön rendszabály akadályai ellenére véghetetlen szorgalommal és többnyire példamutató életvitel mellett – összeszedtek, egyetlen tollvonással eltulajdonították, és még szerencsésnek  mondhatta magát az a zsidó, aki legalább a puszta életét megmenthette (ami rendszerint csak  kis hányaduknak sikerült). Nagyjából úgy bántak velük, mint egy kiválóan működő takarékkészülékkel, amit darabokra törnek, amikor már elegendő kincs gyűlt benne össze. Ahogyan Kolumbusz tette a vérfürdők sokaságát idézte elő odaát, a fölfedezett világban, ugyanúgy hazájában is az lett a következménye, hogy békés és ártatlan emberek százezreit űzték ki az országból, létfenntartási eszközeiktől teljesen megfosztva, más százezreket pedig (számukat negyedmillióra teszik) irgalmatlanul lemészároltak. Különös dolog ezt végiggondolni, hiszen első látásra az az ember benyomása, hogy nincs, ami áldásosabb lehetne és a lelki finomságot jobban munkálná, mint kevés földdel rendelkező népek számára új földterületet meghódítani, akár képzeletben, akár valóságosan. Mégis valamifajta önpusztító hajlam lehet az alapja annak, hogy az emberiség mindig vérbe és könnybe fojtja legtisztább törekvéseit, vér és könny kíséri a leghasznosabb tetteket is. A mórok uralma alatt a zsidók megbecsült polgárok  voltak, magas állami tisztségviselők, világhírű tanárok és tudósok, mélyérzésű költők, mecénások, akiknek köszönettel adóztak, egyszóval a dicsőség és a sokoldalú kibontakozás virágkorát élték. Ennek a korszaknak vetett véget a jégverés gyorsaságával és alaposságával az inkvizíció és a pogromok spanyol-katolikus szelleme; és jellemző, de egyúttal epigrammaszerűen iszonyatos is, hogy ez a legkönyörtelenebb üldözés egy félzsidótól indult ki, aki a legmagasabb állami méltósággá: rettegett egyházi zsarnokká és papi fejedelemmé tornászta fel magát. Tizenhét kisebb-nagyobb járműből álló hajóraj gyülekezett a cádizi kikötőben. A zászlóshajó, a Maria-Galante, kitűnt nagyságával, valamint szilárd felépítésével. Ezúttal nem volt szükség semmiféle fenyegetésre vagy kényszerszegődtetésre; Colón alig bírta elhárítani az odaáramló önkéntes jelentkezőket; szinte őrjöngtek, akik nem tarthattak vele, néhányan öngyilkosságot követtek el csalódásuk első percében. Nyilvánvalóan a nyomorgó tömegek  akartak vele tartani, akik előtt váratlanul megnyílt az eldorádó.1 Akik részesei lehettek az útnak, valósággal lázban égtek a várakozástól, a kapitánytól a hajósinasig mind már előre látta, amint arannyal megrakodva tér haza, csakis az aranyon járt az eszük. Az admirális így ír a maga esetlen naivitásában a királynőnek: "Az arany a legnagyszerűbb dolog; akinek van belőle, mindene megvan, amit az égvilágon csak kívánhat, még azt is megteheti, hogy lelkeket segítsen át a Paradicsomba." A szarkazmusnak leghalványabb zöngéje sem rejlik ebben; nem idegen ugyan tőle az emberek iránti megvetés, szelleme azonban nem ismeri az iróniát, tapasztalata korlátolt és egysíkú, kifejezésmódja nem ismeri az átvitt értelmet; lelkeket átsegíteni a

Paradicsomba, ezt ő úgy érti, ahogyan mondja, egyházi értelemben, és ha sikerül véghezvinnie, akkor minden bűne alól föloldoztatik. Az Európát akkoriban elárasztó aranyőrület maga volt a szellemi pestis, s az elhaló évszázad továbbadta a következőnek, nem hagyott érintetlenül egyetlen lelket sem, és ha vállalkozna rá író, hogy megírja Kolumbusz követőinek valóságos, a kalandosság hamis glóriájától megfosztott történetét, az emberiség irtózva fordulna el a szemébe vigyorgó tükörképtől. [1. El dorado: a Paradicsom, pontosabban: mesebeli aranyország, ahol nem kell dolgozni.]

Az indiai ügyek intézésére külön hatóságot hoztak létre, élén Colón állt, mint admirális, alkirály és kormányzó; legalábbis névleg; a valódi főember a sevillai főesperes "volt, Juan Rodriguez de Fonseca, a király titkos tanácsosa, világi ügyekben roppant járatos úriember, aki  jobban értett a hajókhoz, az ágyúkhoz és a munícióhoz, mint az evangéliumhoz és a  breviáriumhoz; határozottan cselekvő karakter lévén, szokatlan tempót honosított meg a spanyol kancelláriák cammogó ügymenetében. Nem rokonszenvezett Kolumbusszal; irigyelte, gyűlölte; ahol csak tehette, igyekezett akadályozni, keresztezni a tevékenységét, kisebbíteni érdemeit. Eleinte csöndben, titokban. Akit olyan vakító fénnyel áraszt el a hírnév napja, annak  tüntető szolgálatkészséggel kell az útját egyengetni, így kezdetben csak szigorú rendelkezések  láttak napvilágot a járművek, fegyverek és élelmiszerek szállításáról, vásárlásáról, illetve  bérbevételéről, amelyek megfelelő (vagyis önkényes) árát a teljhatalommal felruházott megbízottaknak kellett megállapítaniuk, de jogukban és hatalmukban állt foglalásokat, letartóztatásokat, ingatlanárveréseket, értékek és áruk eladását is foganatosítani, "incidenciástul, dependenciástul, annektálásostul és konnexióstul". A sevillai és cádizi terménykereskedők parancsot kaptak, hogy szállítsanak az armada szükségleteinek fedezésére négyszáz véka gabonát, a malagai alcalde,2  hogy küldjön ötven vértet, ötven szakállas puskát, ötven számszeríjat. Mulatságos a tilalom, mely szerint nem utazhat semmiféle hajó, semmiféle személy, bármely rendű vagy nevű is, az uralkodó, az admirális vagy a főesperes engedélye nélkül az újonnan fölfedezett országokba, más vallású személyek, mint katolikusok, pedig egyáltalán nem kaphatnak rá engedélyt. Az első helyen a vallás gondjai álltak. Ezért talált őfelségeiknél kegyes meghallgatásra az admirálisnak az a kérelme, hogy nyújtsanak hatékony segítséget az indiánok megtérítéséhez és okításához. Tizenkét kiválasztott szerzetes – aki már  nagy érdemeket szerzett a zsidók és mohamedánok elűzésében és jó néhány eretneket juttatott a máglyára – találtatott méltónak arra, hogy a hitetleneket az egyház ölére térítse, főnökük  Bernardo Buyl, a monserrati bencés kolostor szerzetese, akit a pápa az új Indiák apostoli helynökévé nevezett ki. [2. Polgármester, elöljáró.]

Akik még velük mentek: bányászok, ácsok, földművesek, kőművesek, lakatosok, szabók, vargák, szövők, összesen több mint ezer fizetett kézműves. A békés telepesek védelmére jól felszerelt katonákat rendeltek ki; húsz granadai dzsidás lovas érdemel itt említést, mert rövidesen ők lettek az indiánok vérengző rémei. Nemesek is nagy számban tülekedtek a sokat ígérő útért, közöttük a tiszta szívű, ifjú Alonso Hojeda, a sokféle tehetséggel megáldott és merész gondolkodású, igaz lovag, akit tetteiért bálványozott a rajongó ifjúság. A Pinzón családból senki nem vett többé részt a vállalkozásban. Martin Alonso alig néhány nappal a hazatértük után meghalt, érző lelkű történészek szerint életének a bánat és a gond vetett korai véget, mert Kolumbusz – így mondják – bepanaszolta engedetlensége miatt a királynőnél, és amikor Pinzón azt kérte, hadd tegyen ő maga jelentést és igazolhassa személyesen eljárását, az udvar részéről tudtára adták, hogy az admirális kíséretében kell megjelennie, mivel nem több,

mint az ő alárendeltje. Ezt állítólag annyira a szívére vette, hogy hamarosan meghalt. És valahogy így is történhetett; elhalasztani a bosszúállást, hogy a megfelelő pillanatban biztosra mehessen: ez nagyon is illik Kolumbusz megtorlásra vágyó, komor kedélyéhez. Szeptember 23-án futott ki a flotta, hajók és emberek igencsak lanyhán fegyelmezett együttese, Cadiz kikötőjéből, november 3-án, vagyis hatheti hajózás után tűnt fel előttük  Dominica és Guadeloupe szigete, de csak újabb két héttel később jutottak el Españolára és La  Navidad3 kikötőjébe, ahol a hátrahagyott spanyolok települését létrehozták. [3. Karácsony; ezt a nevet is Kolumbusz adta.]

Az admirális leadatta az üdvlövést. A partról semmi válasz. A köszöntést nem viszonozták, mély csönd, tűzjeleket sem láttak. Kolumbusz rosszat sejtett. Másnap reggel megjelentek nála a kacika küldöttei, és a szíves fogadtatás jeleként két aranymaszkot hoztak ajándékul, letették  az admirális lába elé és már távoztak is. Este újra megjelentek Guacamari emberei, de a parton maradtak és szorongva közölték, hogy csak akkor mennek a hajóra, ha előbb beszélhetnek az admirálissal. Helyes, hangzott a válasz, ott az admirális, fenn a parancsnoki hídon. Jó, jó, felelték naivan az indiánok, de világítsatok, hogy láthassuk, valóban ő-e az. Kérésük teljesül, felismerik Kolumbuszt, tétova léptekkel fölmennek a fedélzetre, némán és szorongva álldogálnak a félhomályban. Hol a főnökötök? – kérdik tőlük, miért nem ő jött, hiszen a  barátunk. Beteg, válaszolják. Mi a csuda, beteg? Nos hát, tulajdonképpen nem beteg, de nem tud járni, megsérült a lába. Mindezt olyan hangon mondják, mint akik félnek és rossz a lelkiismeretük, közben folyvást összenéznek és egyikük sem kíván elsőnek megszólalni. Hol vannak a mieink? – faggatják őket szigorúan a spanyolok, mit jelentsen ez a nagy csönd a  parton? Hová mentek? Nem üzentek veletek valamit? A kacikának nincs róluk semmi  jelentenivalója? Ahogyan így kérdéseikkel sarokba szorítják őket, végül elmondanak egy történetet, amelyet nyilvánvalóan gondosan betanultak és amelynek hazug voltát már folyékony locsogásuk is jelzi: hogy délről egy másik törzs érkezett a partjaikra, lerohanta az ő falujukat, és megtámadta a spanyol telepeseket, a harc során néhányukat megölték, a többiek azonban  jól vannak, csakhogy Guacamari a védekezés során megsérült a combján, és legnagyobb sajnálatára ez akadályozza abban, hogy az admirálisnál illendő módon tiszteletét tehesse. Az egész história nagyon gyanúsan és nyugtalanítóan hangzott. Ha a spanyolok egy része életben maradt, miért nem mutatkoznak? Hiszen föltehetően alig várták, hogy Kolumbuszék  visszajöjjenek. Másnap tíz vagy tizenkét matróz és néhány nemesember kiment a szárazföldre, olyasvalaki vezette őket, aki már az első úton is részt vett és ismerte a terepet. Guacamari egykori lakhelyét porig leégve találták, körülötte a többi kunyhó is romba döntve; nem messze innen ráakadtak a teljesen lerombolt faházra, amely a telepesek lakhelyéül szolgált, mellette  pedig az úgynevezett erődre, a cölöpök kirángatva, körös-körül pedig elszenesedett emberi holttestek maradványai. Tovább kutattak, és a bokrokban meg a fű közé rejtve, de később az indián kunyhókban is, rábukkantak a meggyilkoltak különböző holmijaira, mert az iránt már  nem lehetett semmi kétségük, hogy a szerencsétlenek közül senki nem maradt életben, vagyis mind a harmincnyolcukat meggyilkolták. Tisztázni a történteket azonban mégsem lehetett, az indiánok rendíthetetlenül kitartottak az idegen törzs támadásáról feltálalt mese mellett. Az admirális végül úgy döntött, fölkeresi az állítólag sebesült Guacamarit és vallatóra fogja. Fölfoghatatlan, miért várt ezzel ennyi ideig, tulajdonképpen miért? De hiszen tudjuk: húzza-halasztja mindazt, ami neki kellemetlen és döntésekre kényszeríti; mérhetetlenül fél a visszavonhatatlan dolgoktól. Magával viszi a seborvost és még Chanca doktort is, aki

hajóorvosként szolgált a zászlóshajón és akinek a második útról szóló beszámolót köszönhetjük, lelkiismeretes és tárgyilagos beszámolót, amely egy valamennyire művelt emberre vall. Nos, odamennek, nagy üdvözlési ceremónia, a kacika mozdulatlanul fekszik, csak néha torzul el az arca, mintha igyekezne az erős fájdalmat titkolni. Az admirális kérésére Chanca doktor leveszi a kötést a combról: sebnek nyoma sincs. De hisz nincs itt semmiféle seb, szól az orvos, olyan makkegészséges vagy te, akárcsak mi. A törzsfő rejtélyes mosollyal rázza a fejét, mintha idegen ezt nem érthetné, a sámánok pedig panaszos jajveszékelésbe fognak. Sajátságos ügy; Kolumbusz nem tudja, mitévő legyen; napnál világosabb, hogy agyafúrt komédiát játszanak nekik, de nem meri levonni a konzekvenciákat, lehet hogy más törzsek is benne vannak a játékban, és szeretné elkerülni, hogy egy csupa ellenség lakta országban kelljen partra szállnia. Egyelőre még a megtörtént rémséget sem akarja elhinni; mert ha elismeri, mit gondolnak majd róla azok a nemesek, akiknek hetek és hónapok óta olyan rajongással ecsetelte a vademberek szelídségét és ártatlanságát? Majd még csalónak nevezik, vagy kigúnyolják. Úgy tesz tehát, mintha hinne neki, elfogadja a kacika talányos betegségét, négyszemközt beszél vele, megkérdi, nem tudna-e mégis járni, fölsegíti, a karját nyújtja, szelíden szól hozzá, mintha a fia volna, végül felszólítja, kísérje őt el a hajóra. A komédia ellenében ő is komédiát rendez, és a szándéka: megmutatni a kacikának valamit, ami figyelmeztetheti: nincs olyan nyomorúságos helyzetben, mint első érkezésük alkalmával, hatalmának olyan eszközei vannak, amelyekről annak idején nem alkothattak fogalmat maguknak a bennszülöttek. Bemutató lesz tehát, és Kolumbusz először is azt az ötven lovat vezetteti vendége elé, amelyeket a spanyolok magukkal hoztak az óceánon át. A természet gyermekét hallatlan csodálat tölti el; Guacamari egész testében remeg, homlokán a rémülettől kiüt a veríték; ilyen szörnyetegeket ő még sohasem látott, ez meghaladja az ő világát, még álmában sem gyanított ilyesmit. Az akció tehát célba talált: ha rosszat forralt még csak  gondolatban is, ez a látvány, amely úgy hatott rá és övéire, mintha mi, mai emberek, egyszer  csak egy csordányi dinosaurus közé kerülnénk (de még erőteljesebben, mert hiszen mi az iskolában tanultuk, hogy valaha éltek ilyen szörnyetegek), ez a látvány elegendő lesz ahhoz, hogy kezes bárány legyen és a békét óhajtsa. A kacika ugyanaznap együtt ebédelt az admirálissal, és többen bizonygatják: nyájas és fesztelen viselkedése teljesen eloszlatta Kolumbusz gyanúját, hogy része lehetett a harmincnyolc telepes meggyilkolásában. Lehetetlen, hogy mindez színlelés volna! – kiáltott fel állítólag. Csakhogy mi történt a következő éjszakán? Tíz indián nő, akiket az admirális Cariba szigetéről hozott magával (a jelentés szerint: magával hozott, ami csak enyhébb kifejezés arra, hogy: rabolt el), megszökött a hajóról és kiúszott a partra, de úgy, hogy az őrök észre sem vették. Kiderült, hogy Guacamari védelmet ígért nekik, még biztatta is őket a szökésre, és mire az admirális kiküldte néhány emberét a szárazföldre, hogy visszakövetelje őket tőle, a kacika összes alattvalójával és minden vagyonával egyetemben eltűnt a faluból és már árkon-bokron túl járt, behúzódott valahová a sziget belsejébe. Kell-e világosabb bizonyíték a bűnösségére? Ez az esemény egyaránt jellemző az indiánok lelkületére és az első hódítók gyanútlanságára a velük való érintkezésben, és mintegy nyitánya annak a végzetes történelmi folyamatnak, amely egy egész emberfajta véres kiirtásához vezetett. A Guacamarinál tett első látogatásról így emlékezik meg Chanca doktor: "Függőágyában találtuk, amelyet helyi szokás szerint a szabadban függesztettek fel; gyapotfonálból készült szövedék volt, olyasféleképp feldolgozva, mint egy háló. (Mellékesen: a függőágy indián neve:

hanamac, több nyelvben is megjelenik elferdítve; ugyanúgy, ahogyan az orkán szó is az indián hourragan-ból származik.) Ami ott maradt embereink legyilkolását illeti, egyre azt ismételgette, amit már hallottunk, és beszámolójának végeztével megajándékozta az admirálist nyolc és fél márka4  finom arannyal, öt- vagy hatszáz színes kővel és egy ugyanilyen kövekkel kirakott sapkával. Ezt követően kifejezte, továbbra is fekve, a keresztények halála fölött érzett részvétét és töméntelen könnyet ontott, nemcsak ő, hanem szolgái és rokonai is." [4. A márka ebben az időben az arany és az ezüst súlymértéke volt, kb. kétszázharmincnégy grammnak  felelt meg.]

Részvét, könnyek, zokogás; szakasztott mint annak idején a "Santa María" elsüllyedésekor; ezek szerint minden hájjal megkent álszentek lettek volna ezek az egekig magasztalt "ártatlan vademberek"? Az európaiak, a szemtanúk, csakis így gondolhatták, és így gondolkodtak a későbbi hódítók is, sokan így ítélnék meg őket ma is. Csakhogy van itt egy másik tényező is, ami megkérdőjelezi a lebecsülő erkölcsi megítélés jogosságát, ez pedig az úgynevezett könnyes köszöntés ősrégi indián rítusa, melyet tudomásom szerint Cabeca de Vaca említ elsőként tizenhatodik századi úti beszámolójában. Roppant érdekes élményei voltak Florida és Texas népei között, ám ebben a szokásban csak napjaink egyik német kutatója ismerte fel a kultikus gyökereket. Kolumbusz és társai természetesen csak a legprimitívebb következtetéseket vonhatták le az indiánok viselkedéséből. Fennhéjázó módon csak a saját szempontjaik szerint mérték fel az idegen világot, csak a maguk céljait, a maguk hasznát nézték, és megrögzött szokásaik, korlátolt fogalmaik akadályozták őket abban, hogy megértsék ezt a merőben idegen világot. Amit pedig nem értettek, azt pimaszságnak és elfajzottságnak minősítették. Ritkán mérlegeltek  valamit igazságosan, szinte soha nem tanúsítottak türelmet vagy megértést. Sem érzékük nem volt egy másfajta életfelfogás iránt – nem is állt érdekükben, hogy legyen –, s így egyetlen törekvésük: a keresztény hitre térítés. De még nem is ez lett volna a legnagyobb baj. A legrosszabb az egészben az volt, hogy az első perctől kezdve tulajdonuknak és zsákmányuknak tekintették ezeket a szegény párákat, és úgy bántak velük, mint vadász a gazdátlan vaddal. Mialatt ezt a hasonlatot leírom, már vállat is vonok, mert gyöngének találom: az állatokat gyakran megvédik a radikális lemészárlástól, mivel hasznosak és számítani lehet az utódaira; no de az embernek mi haszna? Kolumbusz, aki nagyon büszke volt rá, hogy az indiánokban eszményi népet fedezett föl, és kezdetben azt hitte róluk, arra rendeltettek, hogy újra becsületet szerezzenek rég feledésbe merült erényeknek, keservesen csalódhatott, midőn napnál világosabban bebizonyosodott, hogy ezek az általa egekig magasztalt emberek álnok tömeggyilkossággal vádolhatok. S ha csak propagandacélokból dicsőítette is őket, akkor is nehezére esett tudomásul vennie a valóságot. Nem változtathatta meg egyik percről a másikra a véleményét; arra, hogy a tények  előtt kapituláljon, képtelen volt, ilyenformán ötlött fel benne, ami minden más ember első gondolata lett volna, de aminek a végiggondolása az ő számára bonyolult folyamat volt, hogy ugyanis a meggyilkoltak sem lehettek olyan nagyon ártatlanok a sorsban, amely utolérte őket. Óriási fölfedezés. Attól a perctől kezdve, hogy ebből a szempontból ítélte meg az eseményeket, egyre több gyanús jelet észlelt, és az igazság megkövetelte volna a valódi tényállás hivatalos közzétételét. No, ettől Kolumbusz igencsak óvakodott; jobbnak látta, ha hallgat. Roppant kellemetlen, roppant kínos lett volna az ájtatos spanyol világ előtt beismerni, mi ment végbe a felsőbbrendű keresztény emberek és a tudatlan pogányok között; csak  néhány szűkszavú célzás sejteti. Olyan politikai magatartás ez, amelyet mindenki követett, aki

Kolumbusszal együtt érkezett ide, és mindenki, aki őutána érkezett, kivéve az indiánok  szenvedélyes védelmezőjét, Las Casas püspököt. Mivel az ügy tipikus, nem kell hozzá túlságosan éles elme, hogy kitaláljuk az okokat, amelyek a harmincnyolc telepes legyilkolását előidézték. Olyan világos minden, mintha csak  tükörből néznénk. Adva van egy rakás fegyelmezetlen, érzéketlen, saját társadalmi közegéből kiragadott fickó, az első naptól kezdve követelőzőn, szemtelenül és sértő módon viselkednek. Élelmet követelnek, meg hogy szolgálják ki őket. Kényelemre vágynak, és ha ellentmondás nélkül nem engedelmeskednek nekik, erőszakot alkalmaznak. Mert micsodák az ő szemükben ezek az indiánok? Állatok, jóakaratú, ostoba állatok, akikkel szemben minden megengedhető, már csak azért is, mert nem keresztények. Akár gáládul is bánhatnak velük, mert hiszen, lám, eltűrik. Meghajolnak, mosolyognak, mintha semmit sem vennének zokon. Még arra sincs szükség, hogy az ember különös nyomatékkal hivatkozzék előttük a származására, a vallására, a fegyverzetére, gyermekded hitük szerint alázatosan és feltétel nélkül elismerik mindezen fölényeket. Az ég fiai makulátlanok. Nos, az ég fiai hasznot akarnak húzni a helyzetükből. Itt maradtak, félelmetesen távol a hazájuktól, bizonytalan sorsukra hagyatva; bizonytalan az admirális visszatérte, maga az admirális is bizonytalan ember, akkor hát a várakozás és a magány gyötrelmeiért a végtelen óceán közepén a megvetett vadembereknek kell őket kárpótolniuk. Az ár, amit követelnek, arany. Mert e föld lakóinak és eredeti életformájuknak a megértéséhez semmi fantáziájuk nincs, a vagyonszerzés lehetőségeihez azonban annál több. Erre nevelte őket vezérük, Kolumbusz, ez az egyetlen, amiben megbízható példaképük. Aranyat követel minden mozdulatuk, minden pillantásuk, erre irányul minden szavuk, minden cselekedetük. Idővel fizikai hiányérzet is kezdi kínozni őket, és ez vezet végül a katasztrófához és válik végzetükké. Nincsenek asszonyaik. De eszük ágában sincs szent életű szerzetesek  módján élni. Hasonlóképpen nincs kedvük tisztességes módon udvarolni vagy tárgyalni, mert akkor nagyon is leereszkednének, csorbát szenvedne a méltóságuk, erről szó sem lehet. Amire szükségük van, azt egyszerűen elveszik, ki törődne tiltakozásokkal és panaszokkal, minek  kellene kímélni ezeket a vadakat, nem többek ezek háziállatoknál, legyenek inkább hálásak, amiért csinos asszonyukat arra méltatják, hogy megoszthatja ágyát egy európai és katolikus férfival, még ha az a férfi fegyenctelepről szökött is meg odaát. Ami eleinte csak elvétve előforduló túlkapás volt, titkolt gazság, az lassacskán fényes nappal elkövetett, mindennapos gonosztetté vált, és már egyáltalán nem is félnek, hogy az indiánok, akik a rájuk szórt szidalmak ellenére változatlanul illedelmesen köszönnek és barátságosan válaszolnak, képesek  komoly önvédelemre. Ám amire nem számítottak, mégis megtörténik. Betelt a pohár. Vége Guacamari és övéi angyali türelmének, amely ellen a spanyol útonállók olyan meggondolatlanul vétettek. Ők több ezren vannak, amazok néhány tucatnyian, a küzdelem kimenetele nem kétséges, nem bosszúállás, még csak nem is megtorlás, ha az idegen békebontókat mindenestül kiirtják, csupán a jogos büntetést hajtják végre rajtuk. A csodálatos csak az, hogy nem vállalják nyíltan. Ámbár lehetséges, talán valószínű is, hogy tettüket, amelyre a körülmények kényszerítették őket, később, amikor bekövetkezett, mégis szörnyű merészségnek érezték; hisz megölték az istenfiakat. Akármilyen sérelmeket kellett is eltűrniük, nem tudták maguk előtt igazolni tettüket, nem remélhettek bűnbocsánatot, és a félelem, amely az égiek második seregének, az admirálisnak és fehér szárnyú naphajóinak  visszatértére számítva eltöltötte őket, lelkűk legmélyéig felkavarhatta őket, betöltve álmukat és éber gondolataikat egyaránt. Érzelmeik megértéséhez mindenesetre hiányzik belőlünk a képzelőerő, valójában halvány sejtelmünk sem lehet róluk.

Egyetlen korabeli történetíró vagy krónikás sem vett magának annyi fáradságot, hogy Amerika gyarmatosításának ezt a szerencsétlen kezdetét becsületesen, minden szépítés nélkül ábrázolja. Néhány semmitmondó frázissal siklottak át fölötte, mintha csak a fölfedezés valóban sajnálatos, ámde szükségszerű kellemetlenségei közé tartozott volna, hogy mások tulajdonát szabad prédának nyilvánítsák, férfiakat és ifjakat rabszolgákká tegyenek, megerőszakolják az asszonyokat, meggyalázzák a szüzeket, és aki nem tűrte mindezt kezes bárányként, azt hidegvérrel lepuffantsák. Alonso de Ojeda és Diego de Nicuesa 1509-ben, amikor Ferdinánd királytól "ajándékul" megkapta a Darién-földszorost,5  amelyen mint kormányzóknak osztozniuk kellett, olyan  proklamációt bocsátottak ki a bennszülöttek számára, amelyet a leghíresebb spanyol jogászok  és teológusok gondoltak ki és amely minden további birtokbavétel során jogilag érvényes formulául szolgált. Sokkal jellemzőbb és tanulságosabb, semhogy figyelmen kívül hagyhatnánk, és ha az ember meggondolja, hogy olyan embereknek szólt, akik nem is értették a nyelvet, amelyiken kihirdették, és a gyarmatosítók még azt sem tartották szükségesnek, hogy az ő nyelvükre ültessék át, akkor napnál világosabb, hogy szándékuk az erőszak volt, amelyet a skolasztikus fejtegetésekkel telefirkált papírrongy segítségével csak álcáztak. Szó sincs itt semmiféle jogról, legföljebb a látszatáról, ami nem egyéb merő gúnyolódásnál. [5. A Panama-csatorna övezetében.]

A dokumentum nagy körülményesen Ádámnál és Évánál kezdi, mert hogy tőlük származik  minden ember, és azt állítja, Isten egy Szent Péter nevezetű férfiút tett meg az egész emberi nem urának és fejének, mivel az ötezer év alatt egymást követő nemzedékek annyi királyságra és tartományra szakadtak, hogy egyetlen ország semmiképp sem tudta volna őket sem kormányozni, sem élelmezni, és ha nincs egy legmagasabb igazságszolgáltatás, áldás sem szállhatott volna rájuk. Ezt a helytartót Isten, így bizonygatják a gyanútlan bennszülötteknek, azzal a hatalommal ruházta fel, hogy uralmát a világ minden részére terjessze ki, és keresztények, mórok, zsidók, pogányok fölött egyaránt ő uralkodjék. A neve pápa, ami azt  jelenti: csodálatra méltó atya és nagy tanító. "A jelenleg uralkodó pápa – most már szó szerint idézek – ezt az óceán-parti országot Ferdinánd őkatolikus felségére bízta, mindazzal egyetemben, ami benne van, amint ezt szó szerint megtalálhatjátok bizonyos okmányokban, amelyeket megmutatnak nektek, ha kívánjátok. Őfelsége tehát, ráruházott jogából adódóan, országotoknak ura és királya. Ezen oknál fogva engedelmességre intelek és kényszerítelek   benneteket, kérem és megparancsolom, szánjátok rá a szükséges időt, hogy alaposan meggondoljátok, amit fentebb közöltem, és elismerjétek az Egyházat, mint a világegyetem uralkodóját és vezérét, s ugyanígy a pápának nevezett Szent Pétert is jogos hatalmában, őfelségét pedig királyotoknak, járuljatok hozzá továbbá ahhoz is, hogy a pápa által hozzátok  küldött szentatyák megtérítsenek és kioktassanak benneteket szent hitünkre. Ha így jártok el, helyesen teszitek és kötelességeteket teljesítitek. Akkor őfelsége és mi is szeretettel és  jóindulattal ölelünk keblünkre, és meghagyunk benneteket, asszonyaitokat és gyermekeiteket, minden ingóságtok tulajdonában, valamint mentesítünk a szolgasorstól. Ám ha vonakodnátok, vagy intelmeimnek rosszakaratúan ellenszegülnétek, úgy Isten parancsára erőszakot alkalmazok ellenetek és a legszörnyűbb háborút zúdítom rátok. Az Egyház és a király igája alá hajtalak benneteket, megfosztalak asszonyotoktól és gyermekeitektől, és úgy rendelkezem velük, amint a király jónak látja. Ezenkívül elveszem tőletek, ami tulajdonotokban vagyon, és mindenféle bajt hozok rátok, mint lázadókra, akik megtagadják a törvényes uruknak járó

engedelmességet. Előre kijelentem, hogy a sok kiontott vér és mind a sok szerencsétlenség, amely ellenszegüléstekből származand, csakis a ti lelketeken szárad, és nem terheli sem őfelségét, sem engem, sem azokat, akik nekem szolgálnak. Ezért adtuk tudtotokra ezt a nyilatkozatot annak rendje és módja szerint, és megkérem az itt jelenlevő közjegyzőt, állítsa ki számomra annak közzétételéről a szükséges igazolást."  Nem volna könnyű dolog felkutatni a történelem évkönyveiben még egy írásművet, amely ilyen tökéletesen egyesíti magában a feneketlen álnokságot és a nyíltan bevallott zsarolást. Ha  példát akarnánk rá találni, a lehetetlent kísérelnénk meg, mert ehhez hasonló nem akadt, még akkor sem, amikor a mongol hordák elárasztották Európát, vagy a római légiók betörtek  Galliába. Egyetlen más vallás, egyetlen más rendszer sem lépett fel más hittel és más életformával szemben olyan dölyfösen, olyan mereven, olyan türelmetlenséggel, mint a spanyol-katolikus kereszténység. Bizonyos fokú bátorság és rezignáció szükséges hozzá, hogy az emberi nem múltját annak  lássuk, ami valójában: a jogtiprás, a kizsákmányolás, a rablás, az erőszak és a gyilkosságok  szakadatlan láncolatának. És ennek még nincs ötszáz esztendeje. El tudom képzelni, hogy  bizonyos lelkiállapotban az ember kénytelen sóhajtva beismerni, hogy némi csekély változtatással megeshetett volna az egész akár tegnap is. Mármost miként viselkedett Kolumbusz ebben az ügyben: kívánta-e az indiánokat rabszolgasorba hajtani, vagy csak kényszer hatására tűrte, támogatta, hagyta jóvá mindezt? Alaposan mérlegelt szándéka volt-e kezdettől fogva, vagy pedig azoknak az üzletelőknek és spekulánsoknak az agyából pattant-e ki a terv, akik őt is pórázon vezették? A kérdésre nem lehet csak úgy egyszerűen igennel vagy nemmel válaszolni, ellenáll neki a bonyolult jellem, amely minél mélyebben próbálja feltárni az ember, annál kevésbé válik földeríthetővé. Ha a grandiózus történelmi Don Quijotét, úgyszólván az ős-Don Quijotét látom benne, akkor éppen az indiánokról alkotott romantikus elképzelés teszi őt igazán a Búsképű Lovaggá; az a tragikusan groteszk jelenet, amikor az éles eszű kisnemes harci lázban égve nekilovagol az ürünyájnak és értelmetlen vérfürdőt rendez a megrémült állatok sorában, alapvető jelentőségű szimbólum az óceán Don Quijotéja szempontjából is. Nem tudta, hova lovagol s mi ellen harcol. Nem látta, nem fogta föl. És mikor végre felfogta, végérvényesen úrrá lett rajta az a gyógyíthatatlan búskomorság, amely kezdettől fogva ott settenkedett körülötte, mint valami halálos betegség. Belátva, hogy La Navidad alapítása a mocsaras klíma és a rossz kikötő miatt hiba volt, kedvezőbb fekvésű kikötőhely után nézett, amelyik közelebb is fekszik a szárazföld belsejében feltételezett aranybányákhoz. Montecristi halban gazdag öblét választotta, 1493 decemberében ott látott hozzá az Újvilág első spanyol városának, az általa Isabellának, a királynő városának  nevezett település építéséhez romjai ma is láthatók még. Az indiánok, kivált a nők, vendégszeretően és segítőkészen – akárcsak első találkozásukkor – töméntelen élelmet hordtak oda a termékeny vidékről, többek között jamszgyökeret, amelynek az értékét az európaiak hamar fölismerték. Ennél is fontosabb volt az egyelőre még meg nem erősített hír az aranybányák közelségéről, úgy mondták, nincsenek messzebb száznegyven kilométernél, és Caonabo törzsfőnök területén találhatók, azén a Caonabóén, aki viszályban állt a part menti törzsekkel és aki, Guacamari és emberei állítása szerint, legyilkolta a La Navidad-i telepeseket. Az admirális expedíciót küldött ki a mondott vidékre, hírnökei az izgalomtól

lázban égve tértek vissza, esküdöztek, hogy látták a völgyekben és folyókban ragyogni az aranyat, egész hegyek vannak ott színaranyból. Kolumbusz ekkor maga kívánt meggyőződni az igazságról, és fegyveres kísérettel elindult a szárazföld belsejébe. Aranyhegyeket bizonyosan nem talált; de hogy mindenképpen bebiztosítsa magát, Cibao körzetében felépítette a Santo Tomás-erődöt, amely a későbbiekben a gyilkosságok hírhedt központja lett. Az év végétől kezdve egyre szaporodtak a kellemetlenségek, Kolumbusz pedig nem az az ember, aki nyugodt kézzel és hideg fejjel intézi el őket. Ilyenkor minduntalan megsértődött a sorsra, mintha egyenesen neki akarna ártani, a megoldást tehát, amelyet ilyenkor talált, mindig valamilyen elkeseredett hangulat sugallta s ezért igencsak kétes értékű megoldás volt. A legénység között valami ismeretlen betegség terjedt el, afféle trópusi láz lehetett; őt is elkapta és a következő év márciusáig ágynak döntötte. A legénység és az urak élelmiszerkészletei aggasztóan megcsappantak, az indiánokat nem lehetett rábírni, hogy elegendő mennyiséget szállítsanak, már kezdtek ellenszegülni, egyes törzsek körében veszedelmes gondolatok  érlelődtek, itt is, ott is tapasztalni lehetett riasztó jelenségeket; aranyat a vártnál sokkal kisebb mennyiségben sikerült csak csereberélniük és kizsarolniuk, nem csoda, ha a tunyacaballeró-k  6  akik oly vérmes reményekkel hajóztak át a tengeren, átkozták hiszékenységüket, elcsüggedtek és lázadoztak, és a lehető leghamarabb vissza kívántak térni Spanyolországba, ahol senki sem olyan pimasz, hogy őket munkára fogja, igazi munkára, ásóval és kalapáccsal és ekevassal. [6. Lovagok.]

Az efféle munkától csorbát szenvedett volna a becsületük, mivel pedig teljesen képtelenek  voltak helyesen megítélni a körülményeket és a kolónia kívánatos fejlődésének csak útjában álltak, az admirális nem emelt kifogást hazatérésük ellen, és megbízta de Torres admirálist, a Maria Galante kapitányát, hogy tizenkét hajóval szállítsa őket haza Spanyolországba. Az emlékirat, amelyet de Torresra bízott, azzal, hogy adja át őfelségeiknek, azért olyan emlékezetes, mert elsőként teszi fel hivatalosan a kérdést, hogy alkalmazzák-e az indiánokat rabszolgaként, ennek elrendelését megpróbálja mindenféle agyafúrt okoskodással és jezsuita csűrés-csavarással elfogadhatóvá tenni. Megint csak bőbeszédűen magasztalja a felségeknek a gazdag zsákmányt, amellyel az aranybányák és aranymosó telepek kecsegtetnek. Kielégítő eredményekről még szó sincs, csak kilátásokról. A kolóniának és az expedíció tagjainak  elszomorító állapotát nem palástolhatja; felsorolja, mely okok akadályozzák benne, hogy szeretett úrnőjének nagy mennyiségű aranyat küldjön, először is a sok betegség, azután a keserves aranymosó munka a folyókban, meg hogy nincsenek kiépített utak, sem teherhordó állatok; a Spanyolországból magukkal hozott igásállatok nem gyarapszanak, sőt szánalmasan lefogytak. Az európai ember sem tud súlyban gyarapodni, ha nem kapja meg ugyanazt az élelmet, amihez odahaza hozzászokott. Ezért kísérleteztek már különböző növények  ültetésével, csakhogy a földművelők hamarosan abbahagyták munkájukat (hogy miért, azt nem meri bevallani, fél, hogy az hidalgók bosszút állanak rajta, ha bevádolja őket). Az emberek  leginkább borra áhítoznak. A spanyol borkereskedőknek azonban ennyi meg ennyi száz hordó  bort kellett a flotta számára szállítaniuk. Ilyen hamar kifogyott a készlet? Isten ments. Rossz hordókba töltötték, a bor nagy része kifolyt már a hajóúton. Lám, a hadiszállítók már akkor is értették az üzlet csínját-bínját. Rájuk zúdítja egész haragját az admirális, ezúttal senkit sem kell kímélnie, jól ismeri az udvart, tudja, örülnek, ha magasabb rangúak vétkeiért alárendelt személyeket tehetnek meg bűnbaknak. És a memorandum eredeti példányán valóban ott a

királynő keze írásával a megjegyzés, amellyel a gyarmatügyi miniszterré csak nemrég kinevezett Juan de Fonsecának szigorúan megparancsolja, vizsgálja ki sürgősen, kit terhel a felelősség a  boroshordókkal történt csalásért, a bűnösnek kobozzák el javait és kötelezzék kártérítésre. Szükségem van gabonára, írja az admirális, szükségem van kétszersültre, szalonnára, füstölt húsra, mazsolára, cukorra, mézre, szamarakra és szamárkancákra. Továbbá lovakra, küldjétek lovakat, nagyon kellenek mind a harcban, mind a föld békés megműveléséhez. Itt is csalás történt. Nem azokat a lovakat hajózták be, amelyeket neki elővezettek, hanem sokkal silányabbakat. Ki nyerészkedett ezen? Nyilvánvalóan Juan de Soria, mert az neki ellensége, csakis ő cserélhette ki az állatokat. A zsoldos lovagoknak bezzeg elsőrendű paripáik vannak, s  bár az urak ágyban fekvő betegek, mégsem engedélyezik, hogy lovaikat munkára fogják, nem, ezt semmi áron nem hagyják jóvá. Sajnálatra méltó vezető, valóban, aki tehetetlenül panaszolja fel a szolgálat megtagadását. No de hallgassuk csak, mit kíván még az Újvilág alkirálya: cipőt,  bőrt, ingeket, vásznat, befőzött gyümölcsöt, ötven hordó szirupot, száz szakállas puskát, száz számszeríjat, száz láda muníciót. És mindenekelőtt: embereket; mindenekelőtt szorgalmas, rendes embereket, mert azokkal, akik vele vannak, nem tud mihez kezdeni, nagyon kellene kőműves, bányász, aranymosó. Egyszóval: mindennek híján van, mert az idegen világban semmi sem érthető, semmi sem használható, mert nem ismeri a forrásokat, amelyekből segítséget meríthet és sejtelme sincs a lehetőségeiről. Vagy talán az, hogy embereket kért, csak ügyes előkészítése a tulajdonképpeni tervnek, amit a fejében forgatott? Minek küldjünk oda embereket, kapja majd bizonyára a választ, hiszen van belőle odaát elég, százezrek állnak rendelkezésedre, tanítsd be őket, alakítsd őket vállalkozásod hasznos eszközeivé. Ám Kolumbusznak esze ágában sincs holmi civilizációs feladat elvégzése, ő árucikket akar csinálni a bennszülöttekből, hogy testükkel gyarapítsák az államkincstárat; mivel nem hordanak össze annyi aranyat, amennyit méltán elvárhatnak tőlük, szolgáljanak arany helyett ők maguk, fizessenek önmagukkal. A felfedező farizeus érvelése így hangzik: "Felségtek joggal kívánják, hogy szent hitünk tanait adjuk át az indiánusoknak, ámde nyelvüket nem ismerjük, így hát señor de Torres útján Spanyolországba küldök jó néhány férfit, asszonyt, fiút és kislányt, bízzák őket Felségtek olyan személyekre, akiktől majd a legjobb oktatást kaphatják és mindennemű munkát megtanulhatnak. Azután majd magaviseletüknek megfelelően rangban a többi rabszolga fölé lehetne helyezni őket és így az egyiket a másik teljesítménye példájával ösztönözni. Lévén a szigetek közül a kannibálokéi a legnagyobbak és legnépesebbek, tanácsos lenne onnan szállítanunk embereket Kasztíliába, hogy mielőbb letegyenek az emberhús fogyasztásának barbár szokásáról. Minél előbb tanulják  meg a spanyol nyelvet, annál hamarabb lehet őket megkeresztelni és annál hamarabb megmenteni lelkűk üdvösségét." Itt most be kell iktatnunk egy közbeszúrást. A kannibalizmus vádja (különben ez is olyan szó, amely egy indián név, mégpedig a Cariba-sziget torzításából származik) a nyugat-indiai szigetekre vonatkozóan teljesen légből kapott vád.* Még az sem bizonyos, mindenesetre erősen vitatják, hogy valaha is szokásban volt-e a közép-amerikai kontinensen. Talán a vallási kultusszal kapcsolatos véráldozat – amelynek formái az aztékoknál undorító kegyetlenséggé fajultak és misztikus-erotikus jelleget öltöttek – gyújtotta fel az első felfedezők lobbanékony fantáziájában az emberevés rémisztő képét, és majdnem bizonyosra vehető, hogy Kolumbusznak semmilyen más bizonyítéka sincs, mint a szóbeszéd és a rémhír. Nem szükséges megvizsgálnunk, elhitte-e a vádat vagy sem, azon sem igen töprenghetett, hogy erkölcsi tekintetben van-e számottevő különbség az emberhússal való kereskedés és az

emberhús megevése között. Az ő parasztian ravasz gondolatmenete ez volt: kénytelen vagyok  az indiánokat ártatlan, de istentelen, ártatlan, de züllött lényeknek jellemezni, mert akkor  erkölcsi érdemnek tudják majd be azt a javaslatomat, hogy tegyük őket rabszolgákká, s elfogadják mint nevelő szándékú rendszabályt. Valódi európai képmutatás: üzleti szándékok, a humanitás és a haladás üres szólamaiba burkolva. További fejtegetései már tökéletesen egyértelműek: "Az itteni lakosok lelki üdve érdekében úgy véljük, jobb lenne, ha minél messzebb kerülnének innen, és így Őfelségeik érdekében a következő módon lehetne eljárni. Mivel itt nagyon nagy az igény vágómarha és málhásállat iránt, Őfelségeik felhatalmazhatnának  nagyszámú karavellát, hogy évente hozzanak át ide csordákat. Az állatokat méltányos áron meg lehetne vásárolni az átadóktól és indián rabszolgákkal fizetni értük, mert bár vadak, de ügyes, okos és arányos termetű emberek, akik minden más rabszolgánál hasznosabbaknak  fognak bizonyulni. Levetkőzik majd kegyetlen szokásaikat, mihelyt hazájukat szem elől veszítik. Fel lehet őket használni evezésre a gályákon, ehhez nagyszerűen értenek, úgyhogy Őfelségeik behozatali vámot vethetnek ki rájuk." [* A legújabb kutatások szerint, a kannibalizmus valóban széles körben elterjedt jelenség volt a világon.  – V. T. megjegyzése.

Modern hangzású eszmefuttatás. Az admirális kétségkívül pénzügyi zseni volt. Értett a számvetéshez, és felbecsülhetetlen érdeme, hogy azon töpreng: miként tehetné rentábilissá a gyarmatot az anyaország érdekében. Talán ez a látszólagos készsége a spekulációk iránt indított néhány újabb kori történészt, kivált Spanyolországban, arra a megállapításra, hogy Kolumbusz zsidó származású volt. De nehogy önkényes feltételezés gyanújába keveredjenek, középkori forrásokra hivatkoznak, mindenesetre olyanokra, amelyek nehezen hozzáférhetőek, úgyhogy hitelességüket nem lehet ellenőrizni. De akadnak, akik csak valami homályos megérzés alapján ítélnek, nem lehet tudni, ellenséges vagy rokonszenvező tendenciával. Első hallásra kissé elképesztő a hipotézis, noha olyan oldalról világítja meg emberünket, amelyet eddig meglehetős homály borított. Ebben a Cristobal Colónban ugyanis nagyon sok van a renegát tulajdonságaiból, a hitbuzgó neofita  jellemvonásaiból, amint szorongva iparkodik betemetni az eladdig megtett életutat. Mindig a neofita az, aki a bizalmatlan szemeknek szánt, jól kiszámított magatartásával, és a külvilágot és önmagát egyaránt megtévesztő szenvedélyességgel hágja át a jó ízlés, a józan ész és a tisztességtudás összes határait. Márpedig ha nagyon, de nagyon közelről kukkantunk bele ennek a világfelfedező férfiúnak a lelkébe, árulást gyanítunk, csak azt nem tudjuk, milyen természetűt, megérezzük benne az árulót, s egyúttal azt az embert, akit roppant teljesítményre sarkall a sorsa, éppen azért, mert árulóvá tette. Zsidós – a szó jó és rossz értelmében egyaránt  – Kolumbuszban a túlzott érzékenység; zsidós benne a félreismerhetetlen hajlam, hogy valós  problémákat érzelmi síkon oldjon meg; zsidós különös húzódozása a nagy horderejű felelősség vállalásától, ez abban az ősi félelemben gyökerezik, mely eleve alárendeli magát az örökkön való felsőbb hatalmak döntésének. De aminem zsidós benne, az az intelligencia és a gyakorlati érzék feltűnő hiánya, de legtávolabb a zsidó alaptermészettől maga a Don Quijote-izmus áll, vagyis a valóság megerőszakolása s az ebből következő önámítás. A spanyol uralkodók – s ez, meg kell adni, becsületükre válik – nem hagyják jóvá admirálisuk elképzeléseit; a széljegyzetben ez olvasható: "A döntés egyelőre elhalasztva, míg más javaslat nem készül." A fő kérdésben bizonyosan a királynő lehetett az, aki ellenállt az

államilag koncessziónak emberrablásnak és -kereskedelemnek, bármennyire jövedelmező üzletnek ecsetelték is. Csakhogy az efféle esetekben a tények automatizmusa mindig erősebb még egy teljhatalmú uralkodónő lelkiismereti megfontolásainál is. Az általános eszeveszett aranyvágytól szorongatva Kolumbusz megtalálta a módját, hogy a követelőzők  türelmetlenségét olcsó munkaerő szállításával csillapíthassa. Amikor Antonio de Torres négy karavellával visszaérkezett Españolára, az admirális a hajókra vitetett ötszáz, mindkét nembeli indiánt, és mint rebelliseket Spanyolországba szállíttatta őket. Sevillában Juan de Fonseca vette át a küldeményt, elküldte a birtokára, ahol kiállították és elárverezték az embereket, akár a  barmokat. A komisz bánásmód, a nehéz robot, a másféle klíma, a szokatlan és egyúttal lealázó életmód következtében rövid időn belül mind meghaltak. De nem tett panaszt senki, nem emelte fel a szavát senki, az első kísérlet intézményesült, és Bartolomé adelantado,7  az admirális tetterős és politikai tehetséggel megáldott bátyja hamarosan egymás után küldte az indián rabszolgákkal megrakott hajókat Spanyolországba, ami teljesen értelmetlen és céltalan deportálás volt, mert ezek a hazátlanná tett szerencsétlenek valamennyien ugyanolyan nyomorult véget értek, mint az előzőek. [7. Tengeri expedíció parancsnoka.]

Española szigetén a felfedezés korában hozzávetőleges becslés szerint a népesség mintegy három és fél millió főre rúgott. Tíz év múltán már csak harmincnégyezren maradtak, tehát alig egy századrészük. A mészárlás Kolumbusz látón is vak szeme előtt kezdődött és ment végbe, és egyetlen krónika sem emlékezik meg róla, vajon fájt-e neki az emberpusztítás, vagy pedig, a maga fatalista komorságában és eltompult lélekkel, könyörtelen törvényszerűségnek  tekintette-e. Próbáljunk az igazság után kutatni ennek a férfinak a lelkében.

TIZEDIK FEJEZET  A letagadott valóság  Olyan eseményt mondunk el itt, amelyből a parabola átütő erejével tetszik ki, mennyire igyekeztek az indiánok – miután az idegenekbe vetett hitük egyre inkább megrendült –   bizonyosságot szerezni róla, vajon az égből jött férfiak csakugyan halhatatlanok-e, mint ahogy ők kezdetben gondolták. A Santo Tomás-erőd legénysége, amelynek parancsnokául Kolumbusz egy Pedro Margarit nevű nemest nevezett ki, féktelen brutalitást tanúsított a  bennszülöttekkel szemben, semmiféle ősi jogot nem tartott tiszteletben, és ez hovatovább  bevett szokásává lett azoknak a zabolátlan hordáknak, amelyeket Spanyolország mint valamiféle sáskahadat szabadított rá az új világra. Elvették az indiánoktól aranyékeiket, kifosztották magtáraikat, elrabolták és elcsábították asszonyaikat és lányaikat, napirenden voltak a legbecstelenebb bántalmazások. Caonabo kacika azonban, a Vega Realnak, vagyis annak a királyi síkságnak az ura, amelyen az erőd állt, elszánt és bátor férfi volt; maga köré gyűjtötte törzse tagjait és leoldotta lelkűkről az engedelmesség béklyóit. Be akarván  bizonyítani, hogy az idegenek egyáltalán nincsenek birtokában olyan természetfölötti erőknek, mint amilyenek őket megfélemlítették, és hogy ezek az állítólagos égi fiak éppen olyan halandók, mint ők maguk, megszervezte, hogy ezt szemük láttára próbálják ki. A spanyolok  rendszerint egy vagy több indiánt használtak fel arra, hogy átvitessék magukat az erődöt a sík  földtől elválasztó folyó gázlóján. Midőn a folyó egy napon megduzzadt az esőtől és egy lovag mégis ragaszkodott hozzá, hogy vigyék át az egyik partról a másikra, a kacika kiadta a  parancsot: tegyenek próbát az égi vendéggel, fog-e rajta a vízbefúlás. A folyó közepén lecsúsztatták hátukról a spanyolt, a víz alá nyomták és addig tartották ott, míg nem mozdult többé. Ezután ki vitték a partra, ahol is az egész lakosság körülülte a holttestet és figyelte, magához tér-e. Három álló napig üldögéltek a tetem körül, és csak akkor hitték el, hogy halandó ember volt az, akit istennek véltek, amikor már oszlásnak indult. Ez a bizonyosság megszabadította őket az akaratukat bénító félelemtől és tisztelettől, és a csodás eseményről szóló hírt örömujjongva vitték szét törzsről törzsre. Gyönge és tétova jellemek könnyen ragadtatják magukat elhamarkodott intézkedésekre. Ha a megfelelő pillanatban elmulasztották a határozott cselekvést, a hibát túlzott keménységgel  próbálják jóvátenni, ha pedig rosszkor tanúsítottak türelmet és elnézést, akkor tetézik a bajt azáltal, hogy egy más alkalommal, nem kevésbé rosszkor, kegyetlenségbe csapnak át. Abban a szolgálati szabályzatban, amelyet az admirális Pedro Margaritnak adott, lelkére köti mint legfőbb gondot, őrködjék az indiánok felett, hogy semmi bántódás ne érje őket, akaratuk ellenére semmit el ne vegyenek tőlük, legyenek irántuk minden szempontból megértőek. Ez úgy hangzik, mintha így is értette volna. Csakhogy nem így értette. Mert nyomban utána ez következik: "Mivel előfordult, hogy a vadak lopkodtak tőlünk, elrendelem, hogy akit lopáson kaptok, annak vágjátok le az orrát és a fülét, lévén ezek oly testrészek, amelyeket nem rejthetnek el. Ezáltal lehet majd tisztességes cserekereskedelmet folytatni velük, mert ily módon megértik majd, hogy a jókkal jól, a rosszakkal rosszul bánunk." Ezek  után álszent szóvirágokkal bizonygatja, hogy mind neki, mind a királynőnek sokkal fontosabb, hogy az indiánok keresztényekké legyenek és megmentsék lelki üdvüket, mint bárminemű kincs, amihez az ő révükön hozzájuthatnának. Majd kifejti alárendeltjének a szerfölött álnok 

módot, ahogyan a félelmetes Caonabót kézre kerítheti. "Rá kell bírni, hogy látogassa meg Kegyelmeteket – tanácsolja –; mivel meztelenül járkál, nem lehet egykönnyen elcsípni, ha  pedig egyszer kisiklott a kezetek közül, a vidék fekvése folytán aligha lehet újra befogni, ezért tehát nyújtsatok át neki egy inget meg egy uszályos köntöst, kössetek övet a derekára, tegyetek sapkát a fejére, ilyképpen elfoghatjátok. Ha nem akar Kegyelmetekhez elmenni, állapodjatok meg vele abban, hogy Kegyelmed megy hozzá. Ez esetben előre oda kell küldeni valakit, aki közli vele, hogy látni kívánjátok és véle barátságot kötni." Olyan messze van ez a tisztességtől és a lovagiasságtól, mint... no, körülbelül mint a spanyol kereszténység az indiánok pogányságától, és ennél nagyobb távolság el sem képzelhető, legalábbis ebben a sajátos ügyben, amelynek megértéséhez még azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a keresztények uralma alatt teljesen és kilátástalanul jogfosztottak voltak   pogányok, zsidók, törökök egyaránt, úgy lehetett velük bánni, mint a tárgyakkal, mint holmi kártékony állatokkal. Engedelmes, mindenre kapható eszköz ám a szó: "Ügyeljetek – inti tisztjét Kolumbusz –, nehogy a jog sérelmet szenvedjen." Hogy a csudába? A levágott orrok  meg fülek és az ácsok által a Vega Reálon felállított háromszáznegyven bitófa segítségével? "Állítsatok kereszteket minden úton és ösvényen – fejezi be instrukcióit az admirális (talán úgy határozott, kereszteknek fogja tekinteni a bitófákat) –, mivelhogy az ország, Istennek hála, a keresztényeké, ennek örök időkre fenn kell maradnia az emlékezetben."  Nem tévedett: fennmaradt az emlékezetben. Elősegítette ezt egyik segédeszközük, a véreb is. Történelmi pontossággal nem lehet megállapítani, mely időpontban kezdte meg tevékenységét e hasznos bestia. Tartsunk egy pillanatra lélegzetvételnyi szünetet. A hajtó- és vérebet – perro corsó-t – az indián vadállat kényelmesebb elejtése végett rendszerint akkor  engedték szabadjára, amikor az indiánok futásnak eredtek. Ilyenkor a kutya vad dühvel hátulról támadt rájuk, a földre rántotta és szétmarcangolta őket. A vadászat így egyrészt nagyobb élvezetet nyújtott, másrészt fölfokozta az üldözöttek eszeveszett rémületét és megtörte maradék ellenállásukat is. A kutyák használhatóságáról ily módon megbizonyosodva, az admirális habozás nélkül hozatott is Spanyolországból egész falkákat ezekből az állatokból; némelyikük, mint például a Bercerrico nevű eb, förtelmes hírnévre tett szert öldöklésével, és olyan leszármazottak törzsalapítójává lett, amelyek valósággal remekeltek az indiánok  kiszimatolása és szétmarcangolása terén, és ezért magas árat fizettek értük. "Csak ügyeljetek, nehogy a jog sérelmet szenvedjen." Csakhogy Don Quijote, ha gyilkos zsarnokká válik, nem Don Quijote többé. Csak az egyik lehet, vagy a másik, mindkettő egyszerre semmiképp. Vagy ne tudná Don Quijote bal keze, mit művel a jobb? Olyan pattanásig feszült a lelke, szelleme annyira belegabalyodott a rögeszméjébe, hogy elveszti a mértéket a kézzelfogható dolgok iránt, és a kicsit nagynak, a jót rossznak látja, és fordítva? Vagy tán Sancho Panza befolyása és hatása érvényesül? Mert Sancho Panza mindig ott van mellette, valósággal elválaszthatatlanok, márpedig Sancho Panza ravasz és tapasztalt férfiú, ismeri az életet és érti a dolgát. Eredetileg bizonyára jó szándékú, együgyű fickó, aki a légynek sem ártana; ámde át tud alakulni, át- meg átformálják a különböző korszakok, a körülmények nem is sejtett képességeket fejlesztenek ki benne, a világ tele van Sancho Panzákkal, minden évszázadban, minden szakmában és rétegben akad  belőlük, minden életkorban. Bárhová állítja is a sors és bármilyen alakot ölt is, parasztét, zsoldosét, kispolgárét, csavargóét, udvaroncét, hivatalnokét, harcosét, ő mindig érti a módját, hogy kihasználja azokat a gyengeségeket, amelyeket a mindenkori Don Quijote, akinek  nyomába szegődik, kínál neki. Mert Don Quijote, a maga álomvilágában élve, ráhagy mindent

a gyakorlatias, tevékeny emberekre, a haszonlesőkre, akiket odaadó híveinek vél, ám akik  kényük-kedvük szerint bánnak el vele, hiszen nem kell hozzá több, mint hogy megerősítsék  téveszméjében és tápot adjanak képzelgéseinek. Régmúlt időkben végbement folyamatok úgyszólván vegytiszta valóságtartalmának  vizsgálata hálátlan, többnyire hiábavaló feladat. Ahogyan rommá és törmelékké lesznek az építmények, ugyanúgy az események is, ami még fennmarad belőlük, csak a puszta körvonaluk, ez pedig legföljebb kiterjedésükről és arányukról ad némi tájékoztatást, nagy ritkán arról, hogy a formán belül milyen volt az eleven élet s az adott kor jellemző sajátosságai. Mindezt összehasonlítás és beleélőképesség meg az események későbbi következményei alapján kell megállapítani. Még nehezebb kihámozni a történelemből az egyes embert, valódi arculata elvész az ezernyi mendemonda mögött, kéreg képződik körülötte a hozzá hasonlókból, az igazi arcot önkényesen eltorzítják vagy félreértik, míg anekdoták sokaságát költik köréje. A túlzott megvilágítás mellé földeríthetetlen sötétség tolul, a magánélet fontos tényei elmosódnak, a mindennapok bonyolult szövedéke durva sémává merevül, hogy  beilleszthető legyen a képbe és a szerepbe. Hiszen már az is micsoda vesződség, hogy alaposan megismerjem azt az embert, aki velem és mellettem él, s elég csak egyszer is valami váratlan dolgot tennie, máris módosítanom kell róla alkotott véleményemet (különben is: az emberi együttélés nem más, mint az ítéletek szakadatlan revíziója); történelmi személyiség, kivált magas rangú esetében nincs más lehetőségünk, mint hogy újra megteremtsük  magunknak, hacsak nem akarunk jóvátehetetlenül tévútra jutni. Kolumbusz kétségtelenül tulajdon kreatúrái kezébe került. És csak ettől fogva válik   bűnössé, lépésről lépésre egyre bűnösebbé. Csak nagyon erős egyéniségek képesek kivonni magukat környezetük szüntelenül rájuk nehezedő nyomása alól, csak olyanok, akiknek  cselekvéseit közvetlenül a jellemük határozza meg. Kolumbusznak az lett a végzete, hogy olyan figurát kellett alakítania, akinek tulajdonságai teljességgel hiányoztak belőle. Rajongó fantaszta volt, és a parancsnokié urat, a főhivatalnokot kellett játszania. Az álmok és az illúziók  világában volt otthon, talán még az elmélyedés képessége is megvolt benne, de az elragadtatott lelkesedésé minden bizonnyal, és olyan helyre került (olyan méltóságra képzelte magát elhivatottnak), ahol a kemény, veszedelmes, kijózanító valóságon kellett volna úrrá lennie.  Nehogy csúfos kudarcot valljon, kényszerűen annak a szerepét kellett eljátszania, akinek  látszani akart, ha pedig egy szerepet csak eljátszanak, de nem élnek át, akkor máris eltúlozzák  és eltorzítják. A többi már szükségszerű következmény: rabja lesz a talpnyalónak és nem akarja meglátni a valódi arcát, holott tud róla; semmit sem képes megtagadni a kapzsitól, nem meri felelősségre vonni a törvényszegőt, és csak ott és akkor lép fel határozottan, ahol és amikor nem kell féltenie hivatalát és rangját, amelyekről pedig lelke mélyén, az elhivatottság minden gőgje ellenére is tudja, hogy nem illetik meg, mert hiányzik a rátermettsége. Nem szokta meg, hogy minden tett kérlelhetetlenül maga után vonja a következményét, korábbi élete a képzelet világában sokkal szélesebb perspektívát nyújtott neki; egyszeriben minden meginog körülötte, és ő, aki csupán megkapaszkodni akar, csupán szilárdan megállni a lábán, támaszokat keres, ám azok összeroppannak alatta, vagy embereket, azok azonban áruló módon eltaszítják. Mintha csak egy zseniális költő ötlete lett volna az összehasonlítás: Kolumbusz, amikor második útjára magával vitte fivérét, Bartolomét és kinevezte helytartónak, olyan embert vett maga mellé háttérnek és ellentétnek, aki őt bizonyos értelemben kiegészítette és szemléletesen elébe tárta hiányosságait (gondoljunk csak Hamlet és Horatio szembeállítására Shakespeare-nél, a sors különben még Shakespeare-nél is nagyobb költő).

Mert bizony kemény öklű fickó volt ez a Bartolomé Colón és hajlíthatatlan és vasakaratú, hajszálra olyan, amilyennek Kolumbusz Kristófnak kellett volna lennie, hogy megzabolázza a féktelen világot, amelybe kóbor lovagként elvetődött. Ám Bartolomé kíméletlen, gyakran iszonyú kísérletei, amelyekkel véget kíván vetni a garázdálkodásnak, csak annál élesebb fénnyel világítják meg testvére gyengéit, és mindkettőjüket kiszolgáltatják a született spanyolok  gyűlöletének. Amúgy sem volt soha valami nagy becsülete a "külföldi"-nek, a hazájából elbújdosott taljánnak, akinek a véletlen kegye érdemtelenül juttatott babérkoszorút, és abban a vágyban és szándékban, hogy visszataszítsák őt a homályba, amelyből jött, egyetértettek  mindannyian, az utolsó aranyásótól kezdve egészen Fonseca püspökig és Ferdinánd királyig. Elég, ha megembereli magát és hátat fordít a fülledt légkörnek, amelyben a törtetés, a  bírvágy, a csalódottság és a züllöttség ledönt minden korlátot, és újra az a kóbor tengerész, az a mese- és csodahivő tanítvány, aki – még ekkor is – egyre csak Zipangut és a Nagy Kán  birodalmát keresi. A hagyomány megőrzött egy a maga nemében páratlan jelenetet, mely  paradox- és komédiaszerű, ebben tükröződik legtisztábban a képe, azé az emberé, aki egyáltalán nem vesz tudomást a valós tényekről és összefüggésekről, aki olyannak ábrázolja a dolgokat, amilyennek ő szeretné látni, és ahogyan előre megfogalmazott eszméjének  megfelelnek. 1494 áprilisában, miután Españolában megtette a szükséges biztonsági intézkedéseket és megteremtett egyfajta csalóka nyugalmi állapotot, néhány könnyű karavellával tengerre szállt, hogy új fölfedezéseket tegyen és megtalálja Ázsia keleti peremét. A tekintetben, hogy az addig megismert országok talán nem is India részei, a legcsekélyebb kétely sem támadt benne. Ha mások efféle kételyt mernek hangoztatni – még ha csak bátortalanul is –, Kolumbusz fellobbanó haraggal utasítja vissza, ármánykodásnak minősíti, mellyel csak őt akarják  megszégyeníteni. Egyszóval végighajózott Kuba déli partja mentén, mindenütt szívélyesen fogadták, ő pedig a jól bevált szokás szerint csengettyűket és tarka rongyokat osztatott szét a  bennszülöttek között, cserébe a tőlük kapott élelemért. Arany után hasztalanul tudakozódtak. Ismerték ugyan ennek a vidéknek az indiánjai is, de csak elvétve láttak náluk, és az érdeklődésre, hogy honnan szerezték, mindig dél felé mutattak, ösztönük tanította őket erre a módszerre, hogy minél hamarabb megszabaduljanak az idegenektől, akiknek rémisztő híre ide is eljutott. Kolumbusz tehát délnek fordult és május elején fölfedezte Jamaicát, indiánul Janahicát, a szigetcsoport legvirágzóbb tagját, ezt a varázslatos tájat. De mit törődtek a tájjal a lovagok és a hajósok, mit érdekelték őket a pompás őserdők, az emberkéz nem bántotta természet mámorító virágzása, nekik egyes-egyedül az aranyon járt az eszük. Mivel nem remélhették, hogy érdemleges mennyiségű aranyat szerezhetnek, semmi kedvük sem volt folytatni a hiábavaló hajókázást, az admirális pedig, ismerve immár a fortélyos fogást, hogyan  palástolhatja alkalmazkodását a határozott döntés látszatával, visszafordult Kuba irányába. A Santa Cruz-foktól északnyugatra szép kis szigetecskék tömkelegére bukkant, elnevezte őket a "Királynő kertjé"-nek, és indián halászoktól megtudta, hogy estére egy Magon nevű országba  juthatnak, ahol az embereknek farkuk van. Ez az első híradás a maják titokzatos népéről, az állítólagos farok ugyanis nem más, mint az egész hátukon végighulló tolldísz, a ruházatuk  szerves része. Kolumbusz azonban, aki megszállottan tanulmányozta Marco Polo és John Mandeville leírásait Ázsiáról, szentül és szilárdan hitte, hogy az ázsiai Mangi tartományt emlegetik. Abban a tévhitben, hogy Kuba az ázsiai szárazföld, az egyik törzsfőnök   bizonygatása is megerősítette: mert, úgymond, soha végére nem érhet a kubai partnak, még ha

negyvenszer látja is meg a teliholdat. Kolumbusz örömteli várakozással eltelve hajózott tovább Kuba nyugati partja mentén, és mikor a legénység immár nyíltan lázadozott és fenyegetőzve követelte, hogy forduljanak vissza, azt ígérte nekik, ha kitartanak, néhány nap múltán megérkeznek Ptolemaiosz Aurea Kerzonézusához,1  ahonnan, a Gangesz torkolatvidékén áthaladva, eljutnak a Vörös-tengerre; onnan vezet hazafelé a legrövidebb út, a szárazföldön át Jeruzsálembe, majd Joppéban2  ismét hajóra lehet szállni és átkelni a Földközi-tengeren. De hasztalan minden ígérgetés és fogadkozás, emberei napról napra arcátlanabbak lettek, készleteik aggasztóan megcsappantak, a fúrókagylók rongálta hajók szánalmas állapotban voltak. Az admirális ekkor tengerésztanácsot hívott össze; maga köré gyűjtötte a fedélzetmestereket, hajótulajdonosokat, navigációs tiszteket és térképészeket, és felszólította őket, hogy közöljék: ugyanúgy meg vannak-e győződve róla, mint ő, hogy az indiai partot találták meg, ahonnan száraz lábbal el lehetne jutni Spanyolországba. Mivel tudták, kivel van dolguk és milyen fontos, hogy egyetértsenek vele, szinte egy emberként mondták ki az igent: ők is azt hiszik, amit az admirális hisz. Erre Kolumbusz, hogy okmánya is legyen róla, a  jegyzővel szabályszerű jegyzőkönyvet készíttetett, amely szerint kétségbevonhatatlanul eljutott az indiai szárazföldig. Érdemes közelebbről megismerkedni ezzel a párját ritkító írásművel. [1. Arany félsziget, földrajzi nevén Maláj-félsziget.] [2. Jaffában, a mai Tel Avivban.]

A jegyző először a kis flotta helyzetét ecseteli, és részletesen megindokolja, miért is jutott az admirális szükségképpen arra a feltételezésre, hogy Kuba az ázsiai kontinens része. Mulatságos látni, ahogyan csűri-csavarja a szöveget, csakhogy a hipotézist meggyőzővé tegye. "Mást nem is képzelhettünk – írja –, mivel ezen a tájon nincs part menti lakosság, kivéve azt a meztelen népséget, amely halászatból él, s amely soha nem jut el a szárazföld belsejébe. Semmit nem tud a világról, lakhelyétől soha négy órányi járóföldnél messzebb el nem távolodik, és azt hiszi, az egész világ csupa szigetből áll, egyszóval törvény és vallás nélküli emberek, akik épp csak megszületnek és meghalnak. Nehogy tehát utunk befejeztével bárki is rágalmat szórhasson ránk és ártó szándékkal kisebbíthessen olyan dolgokat, amelyek csak  dicséretet érdemelnek, az admirális megbízott, jelenjek meg a magam személyében –  megbízható tanúkkal egyetemben – valamennyi hajó fedélzetén és a nyilvánosság előtt kérdezzem meg a kapitányt, a legénységet és minden más ott tartózkodót, van-e akár a legcsekélyebb kétségük is az iránt, hogy ez az a szárazföld, India eleje vagy vége, ahonnan gyalogosan el lehet jutni Spanyolországba. Ha bárki is kétkedne, avagy másról volna tudomása, az közölje velem, hogy eloszlathassam kételyét avagy tévedését, így is tevék és nyilvánosan felszólítottam mindenkit, amint azt admirális uram meghagyta, és tudtukra adtam, tízezer maravédi bírságot fizetend mindegyikük minden alkalommal, valahányszor az ellenkezőjét állítaná annak, amit most kinyilvánított, továbbá kivágják a nyelvét, ám hogyha hajósinas vagy hasonló alattvaló teszi, akkor száz korbácsütés jár ki neki, a nyelvét mindazonáltal szintúgy kivágják." A nyilatkozat szó szerint így hangzott: "Én, X. Y., z...i lakos, kormányos vagy matróz, vagy első tiszt, esküvel bizonyítom, hogy soha nem hallottam olyan szigetről, nem is láttam olyant, amelynek partja napnyugattól napkeletig háromszázharmincöt tengeri mérföld hosszúságban húzódna, mivel ez merő képtelenség. Látván, hogy ez az ország itt a mondott nagyságban terjed ki délnyugati irányban, a legcsekélyebb kétségem sincs az iránt, hogy ez itt kontinens, nem pediglen sziget, és hogy ha eme part mentén tovább hajóznánk, hamarosan rábukkannánk  egy olyan országra, melynek lakói bölcs emberek, ismerik a világot és kereskedelmet

folytatnak." Kolumbusz ezt az eszelős formulát hangosan felmondatta expedíciójának mind a nyolcvan részvevőjével, utána alá is kellett írniuk a jegyzőkönyvet. A valóságnak ennél Don Quijoté-sabb megerőszakolását nem is lehetne kiagyalni, hiszen, mint egy kortárs gunyorosan megjegyzi, elég lett volna, ha a jegyzőkönyv aláírása előtt egyetlen ember felmászik az árbockosárba, és már föl is fedezi, hogy Kuba nem egyéb szigetnél, és ha azoknak a földrajztudósoknak van igazuk, akik ennek a bárgyú tárgyalásnak a helyét a Batabanoi-öbölbe teszik, akkor valóban nem kellett volna több negyvennyolc órányi hajóútnál, és Kolumbusz ott találja magát a sziget csücskénél. Ám ilyesféle bizonyosságra neki egyáltalán nem volt szüksége, ahogyan Don Quijote is arcátlan és kínos fontoskodásnak tekinti fegyvernőkének  azt a megállapítását, hogy a kocsma nem lovagvár, hanem közönséges csapszék. Az admirális olyan fontosnak tartotta az okmány megőrzését, hogy Perez de Lima jegyző halála után, alighogy Isabella városába visszaérkeztek, hívatta Penalosa bírósági írnokot és újfent hitelesíttette vele a jegyzőkönyvet. Ez idő tájt kapta a hírt, hogy az Hayna folyó partján betemetett aranyvermeket találtak. Odament, egy ideig töprengve járt fel-alá, majd sajátos hévvel kifejtette: a gödrök azonosak  azokkal a bányákkal, amelyekből Salamon király szerezte az aranyat a jeruzsálemi templomhoz, s ebből vitathatatlanul arra kell következtetni, hogy Española szigete azonos az Ószövetség Ofirjával.3  Nem pillanatnyi ötlet, nem múló hangulat, nem is szerény föltételezés, hanem kategorikus vezérelv volt ez Kolumbusz számára, és ettől fogva egészen élete utolsó  percéig fanatikus meggyőződéssel ezt vallotta, eszébe sem jutott mérlegelni a földrajzi és fizikai szempontokat. [3. Királyok könyve 9.26.]

Spanyolországba visszaérkezve fájdalmas csodálkozással tapasztalja, hogy ezúttal merőben más a fogadtatás, mint az első alkalommal. Hová lett a tomboló lelkesedés, a fékevesztett ujjongás? Senki nem lobogtat kendőt, nem díszítik szőnyegek a házak ablakait, nem jönnek  elébe barátok, hogy szeretettel üdvözöljék, minden hideg és kihalt. Miért? A közvéleményben  beálló fordulat mögött mindig lappang valami rejtély. Kolumbusz most is küld jelentést a királynőnek, múlnak a napok, semmi válasz. Ő pedig nem siet az udvarba, hogy szembeszálljon ellenségei ármánykodásával, elsősorban Fonseca püspökkel, aki eredményesen dolgozott ellene, ehelyett kolostorokban és kápolnákban térdepel szentek   porladó csontjai előtt, mert fogadalmat kell teljesítenie, a vezeklők szőrcsuhájában járkál, melyet kötél fog össze testén, és szakállt növeszt, mint a ferencesek. Akik ismerik, megrémülnek külsejétől és viselkedésétől, kedélye nyomott, szeme aggasztóan sötéten izzik, teste szörnyen lesoványodott, erejét kimerítették a fáradalmak és a betegség. Amikor az uralkodónő kegyes hangú, ám mégis rövidre fogott üzenetet küld, hosszasan kell holléte után kutatni. La Rábidában szent társalgást folytat Juan Pérezszel és Antonio de Marchenával. Elolvassa a királyi levelet; kérik, jelenjen meg az udvarban. Rendben van, szívesen, de illő  pompával, így aztán diadalmenetet szervez, az első mintájára, de nagyon rosszkor, mindenki úgy véli, üres dicsőséghajhászás az egész. Pedig véleménye szerint semmi sem változott, sem ő, sem az ügye. India megmaradt Indiának. Csak azt felejti el (mert nem akarja tudni), hogy a vele együtt hazatért emberek mint rongyos koldusok vonszolják magukat Cadiz és Sevilla utcáin; többségüket láz gyötri, olyanok, akár a kísértetek. S ez nem éppen hangulatkeltő reklám. Túlságosan nagy hűhóval harangozták be, hogy megmutatják a spanyol népnek a

 büszke Caonabo kacikát, a harcban legyőzött hőst (arról, hogy alattomos rajtaütéssel ejtették  csapdába, természetesen egy árva szót sem szólnak); csakhogy Caonabo a hajóút alatt  belehalt bánatába és honvágyába. Maradnak még az állítólagos amazonok, akiket Guadeloupe szigetén fogtak el és akiket az admirális Marco Pólót idézve nevezett el így; nos, szegény nők  olyan látványt nyújtanak, mint kiéhezett állatok a ketrecben. És hogy állunk az olyannyira áhított arannyal? A beígért milliókkal? Siralmasan. Csalódottan, valósággal ridegen, olyan kétkedve fogadják az admirális rendületlen ígérgetéseit, hogy az már sértő. Ő meg nem érzi a visszás helyzetet, ajtóstul ront a házba, és nyolc hajót kér egy harmadik úthoz. Kitérő választ kap, jelzik, hogy várnia kell. Mire várjon? Talán bizony előszobázzon, ő, az óceán  birodalmának alkirálya? Kivel merészelnek így beszélni? Vállvonogatás. Ebben a pillanatban Ferdinánd tanácsadói tartják kezükben a hatalmat, Izabella mintha megfeledkezett volna hűséges hajósáról. Lányát, Johannát férjhez adják Fülöp osztrák főherceghez, Franciaország féltékeny a kapcsolatra, föl kell készülni a háborúra. Az infánsnő kelengyéje és az esküvői ünnepségek kimerítik a királynő minden anyagi forrását, még a szállítókat sem tudja kifizetni, zsidókat pedig, akiktől kölcsönt lehetne fölvenni, már az egész országban hiába keresne. Valószínűleg vérmes reményeket fűzött főtengernagyának hazaérkezéséhez; de ő nemhogy nem tette úrnője lába elé a mérhetetlen kincseket, amelyekkel szóban és írásban fennen kérkedett ("Olyan kincseket, aminőknél nagyobb értékűeket még a napkeleti királyok sem vittek Betlehembe" – így hangzott egyik nagyképű kijelentése), hanem mást sem tudott, mint  panaszkodni és sirámokat zengeni. Jó, kap majd hajókat, üzeni neki az ellenpárt feje, de csak  azzal a feltétellel, hogy ő is hajlandó némi engedményekre és lemond egyik-másik előjogáról, amelyeknek teljesítése meglehetősen terhére van a királynak, például a jövedelmek  nyolcadáról. Na igen, a király, ő legengesztelhetetlenebb ellenlábasa. Nem, soha, semmi áron. Ami írásban foglaltatott és esküvel megerősíttetett, abból egy betűt sem lehet lealkudni. Nagy keservesen keresztülviszi, hogy elküldjenek Españolára egyelőre két, élelmiszerkészletekkel megrakott karavellát, amit fivérének, Bartoloménak megígért. Hogy pedig teljesen el ne csüggedjen, magas rangú pártfogók és barátok járnak közben érdekében, és hozzásegítik egy hatmillió maravédit meghaladó utalványhoz az államkincstár terhére. Ezzel ugyan nem sokra megy, mert az államkassza szokás szerint üres, de legalább hivatalos hitelt jelent, és ő hozzáfoghat az előkészületekhez; legföljebb ő is utalványokkal fizet majd. Mindez keserves és idegőrlő, de azért fogcsikorgatva le lehetne küzdeni az akadályokat, elviselt ő már ennél rosszabbat is, ám ekkor jön a legborzasztóbb: köznevetség tárgya lesz. Pedro Alonso Nino kapitány, Bartolomé küldötte, kiköt Cádizban, és mintha csak az admirális iskolájában nevelkedett volna nagyzolóvá, jelentést küld neki egy akkora arany rakományról, hogy hálát kell adnia Istennek, amiért a hajó el nem süllyedt alatta. Colón boldogsága nem ismer határt, meg sem győződik róla, igazat mond-e a jelentés, azonnal ír a felségeknek, hogy Cadiz kikötőjébe befutott egy flotta, mérhetetlen kincsekkel Ofir aranyországából. A királyi  pár lelkes örömmel fogadja a hírt, noha nem hangzik túlságosan hihetően, és tudtára adja Kolumbusznak, hogy ebből az indiai aranyból fedezheti a fölszerelési költségeket és visszaadhatja a hatmillió maravédiről szóló utalványt. Ami meg is történik. No de mi derül ki? Az "ofiri flotta kincse" – és a "flotta" is egyetlen félig roncs gyorsgályából áll – százötven indián, előbb el kell őket adni rabszolgának, és abból származik majd az arany. Lesújtó nyilatkozat.  Nemcsak korábbi jelentését kell visszavonnia, hanem az ő nyakába zúdul a másik megalázó tennivaló is: átnyújtani a királynőnek fivére, Bartolomé részletes beszámolóját a kolóniában uralkodó vigasztalanul zűrzavaros állapotokról. Amikor ismét kéri a hatmillióról szóló utalványt,

azt a rideg választ kapja, hogy az összeg immár nem áll rendelkezésre. Sorra-rendre a hanyatlás stációi. Azt hinné az ember, a kínos események láncolata mindenképpen megingathatta önbizalmát, de legalábbis alááshatta tulajdon fontosságának  érzését. Nagy tévedés. A látszat most is jobban érdekli, mint a valóság. Hogy utódai teljes  bizonyossággal örökölhessék nemesi címét és rangját, éppen ekkor, harmadik útja előtt kéri a királynő beleegyezését hitbizomány létesítéséhez. Ennek a hitbizománynak kézzelfogható alapja nem több egy vallásos relikviákkal és indián ékességekkel teli ládánál. Annak az ötven óra  járás hosszú és huszonöt óra járás szélességű földdarabnak Españolán ugyanis, amelyet adományként még hozzácsatoltak, semmiféle hasznosítható értéke nem volt; részint még meg sem hódított, részint őserdővel borított, mocsaras terület, de még ha egy Spanyolország nagyságú tartományt szerez is haszonélvezetre ilyen kilátásokkal, akkor sem irigyli tőle senki. Amikor ezután még azt a kedvezményt is kérte, hogy rajta kívül egyetlen spanyol tengerésznek  se lehessen joga fölfedező utakat tenni az indiai tengeren, ezt az őrült és tarthatatlan  privilégiumot is megadta neki a korona. Ferdinánd király valószínűleg csak azért járult hozzá a dőre megállapodáshoz, mert kezdettől fogva úgy vélekedett, hogy semmi sem kötelezi az admirális mértéktelen igényeinek a teljesítésére; a szerződésszegés különben is könnyen ment nála, nem nyomta a lelkiismeretét, a királynő pedig, akiben még ekkor is élt a rokonszenvnek  némi maradványa a különös férfiú iránt, azt gondolta, amit minden épeszű ember gondolhat, hogy ugyanis a szerződésnek ez a pontja kívül esik a valóság mértékén, hiszen úgysem lehet több millió négyzetkilométernyi óceán fölött állandó rendőri felügyeletet gyakorolni. Védence azonban sohasem volt kapható semmiféle ésszerű mérlegelésre, a valóság, a lehetőségek  megfontolása soha eszébe sem jutott.

TIZENEGYEDIK FEJEZET  Láncra verve Időközben mind a kolónia, mind a vele kapcsolatos összes vállalkozás olyan rossz hírbe keveredett, hogy többé egyetlen tisztességes ember sem volt hajlandó "szerencsét" próbálni Indiában, így hát megint ugyanazt a megoldást kellett választaniuk, mint az első alkalommal: megnyitották az admirálisnak a börtönkapukat. Újfent banditák és tolvajok közül kellett válogatnia, pedig most már tudta, mi vár rá; ráadásul közkegyelemben részesült valamennyi gonosztevő, aki megszökött a büntetés elől: amint úgy nyilatkoztak, hogy hajlandók átkelni a tengeren, mentesültek mindentől és szabadok lettek, csak eretnekek, pénzhamisítók, gyújtogatók, felségsértők és szodomiták nem kaphattak amnesztiát. Ám azok is éppen elég nagy gazemberek voltak, akik vállalták a szolgálatot, a felségek és minisztereik pedig Európának ettől a söpredékétől várták el a lehető legkomolyabban, hogy "figyelmüket kiváltképpen az indiánok katolikus hitre térítésének fogják szentelni". Colón nem tiltakozhatott, nem volt szabad tiltakoznia. Sem a nép nem állt mellette, sem az udvar, sem a klérus. Ügye elvesztette hitelét, gondoskodott erről Fonseca püspök és kegyencei, közéjük tartozott az ügybuzgó Antonio de Torres is, aki pedig mindent az admirálisnak köszönhetett. Ellenségei azon fáradoztak, hogy Kolumbusz viszályba keveredjék  a hivatalnokokkal és társadalmilag elszigetelődjék. Semmi nem ment simán, mindent fondorlatosan, méltatlan eszközökkel kellett kierőszakolni. Napról napra, hétről hétre húzódott-halasztódott az indulás, és fő oka az volt, hogy olyan alacsony élelmiszerárakat szabtak ki az admirális beszerzéseihez, amelyek eleve meghiúsították a vásárlást, mert a hatóságilag megállapított áron egyetlen kereskedő sem vállalta az áru szállítását. Azonkívül hiány mutatkozott készpénzben is; ha kiegészítést kért az engedélyezett szánalmas összegekhez, azt vágták a fejéhez, veressen aranypénzt Indiában. Az utolsó percben megjelent nála Ximeno de Breviasca királyi kincstárnok, egy kikeresztelkedett zsidó, és sértő hangnemben elszámolást követelt a vásárlásokról, majd, midőn Kolumbusz ezt megtagadta, azzal fenyegetőzött, hogy további akadályokat fog gördíteni az éppen az ő akadékoskodásai miatt annyira megkésett indulás elé. Erre az admirális két kézzel vállon ragadta, lerugdosta a hajóról, és azt ordítozta, hogy ha ennyi nem elég neki a nyugtákból, kaphat még nyomatékosabbat is. A kétségbeesésbe hajszolt gyenge ember dühkitörése volt ez, ám amit az erősnél csodálnak vagy tudomásul vesznek, azt a gyöngének soha meg nem bocsátják. Az udvarban a túlzásokkal jócskán megtoldott história nagy botrányt kavart, és azoknak a malmára hajtotta a vizet, akik az admirális bukását okozták. A hajók végre kifuthattak a kikötőből. A legénységet alkotó fegyencek egy részéről csak  kint a nyílt tengeren vették le a kéz- és lábbilincseket, és még ha Kolumbusz hálát adhatott is Istennek, hogy végre megint sikerült elhagynia ezt a gyűlölt Európát, gyűlöletes lakóival egyetemben, erről a jelenetről bizonyosan elfordította tekintetét, és szívét bizonyára elfogta a szorongás és a rettegés elsősorban önmagától, a benne lakozó démontól, a tulajdon művétől. Mi tennivalója lehetett még? Mi okozhatta mélységes nyughatatlanságát? Mi űzte-hajtotta újra meg újra a földgolyó másik felére? Az, hogy ez a világ az övé, az ő tulajdona, amelyre ő talált rá? Vagy megérezte, hogy nem teljesítette még feladatát, hogy célját nem érte el? Vagy akár, hogy a sorsnak azon kisemmizettjei közé tartozik, akik nem látják a célt, pedig előtte

állnak állnak?? Több ismeretet, ismeretet, mint mint amennyi amennyitt kora lehetővé lehetővé tett, nem tulajdon tulajdoníth íthatunk atunk neki, ösztönei ösztönei  pedi  pedigg csak addi addigg vezére vezérelt lték ék hely helyes esen en,, amí amíg nem nem szen szente telt lt túlz túlzot ottt figy figyel elme mett a tula tulajd jdon on személ személyén yének. ek. Ez az ember ember soha nem nem részes részesült ült a megvá megváltltás ás keg kegyel yelméb mében, en, nem nem ismert ismertee a léle lélek  k   békéjét,  békéjét, vilá világr gras aszó zóló ló tette tette megbé megbély lyeg egez ezte te,, akár gyil gyilko kost st a bűne. Vaktában Vaktában járta járta a tengere tengereket ket,, szű szűzi érinte érintetltlens enségű égű országokat tapodott, örökké más más járt az eszében, eszében, nem nem az, amit amit a pill pillan anat at követe köv eteltlt tőle. tőle. Korának valóság valóságábó ábóll kitasz kitaszítítva, va, egy egyetl etlen en emberi emberi archoz archoz sem kötődve, egyet egyetle lenn emberi szívet sem birtokolva, járta a maga útját ez a komoran önmagába süppedő, hazátlan és otthontalan vándor. Kuba szigetén megeskette annak idején az embereit, hogy kontinensen vannak, ám amikor  1498 július júliusában ában Tierra di Gracián Gracián1 először lépett az amerikai amerikai kontinensre, kontinensre, egyszerűen egyszerűen letagadta az esküt, esküt, és a terület területet et sziget szigetnek nek nyilván nyilvánítítot otta ta.. Amió Amióta ta csak az óceánt járta, leghőb leghőbbb vág vágya ya és titk titkos os szándé szándéka ka az volt volt,, hogy hogy ráta rátalá lálj ljon on az Édenkert Édenkertre, re, ahol ahol az első első emberp emberpár ár élt élt vala valaha ha.. Az aszt asztro roló lógi giaa és a mági mágiaa terén terén végz végzet ettt tanu tanulm lmán ánya yaii arra indí indíto tott tták, ák, hogy hogy ezt ezt a hely helyet et az india ndiaii tenger egyik szigetén kere keress sse. e. Szár Száraz az,, teológiai ok okos osko kodá dáss volt az egés egész, z, semmilyen tudományo tudományoss utalás utalás nem támasztotta alá, s még még csak nem is termékeny termékeny fantáz fantázia ia szülte. szülte. Alig Aligho hogy gy megérkezett a Paria-félszigethez, Kolumbusz nyomban kinyilatkoztatta: ez itt az Ótestamentum Édenkertje, Édenkertje, s a továbbiakba továbbiakbann semm semmif ifél élee ellenv ellenveté etéss meg meg nem nem ingat ingathat hatta ta ebb ebbéli éli hitében hitében.. Nem lépett a partjára, nem merészelt rálépni, s az a tény, hogy magas hegyet látott, a levegőnek és a környező táj buja növényzetének édes illata csak megerősítette hitében. "A Föld ugyanis nem gömb gömböl ölyű yű – írja írja beszám beszámoló olójáb jában an –, hane hanem m azon azon a hely helyen en,, ahol ahol Indi Indiaa az Egye Egyenl nlít ítőő alat alattt az óceá óceánn nnal al határ határos, os, mered meredek ek maga magasl slat at emel emelke kedi dikk ki belő belőle le.. A Nap, amid amidőn őn a Mind Minden enha ható tó teremt teremtett ette, e, fölk fölkel elés ésre re készen készen állt állt a Föld Föld legk legkel elet etib ibbb részén részének ek legm legmaga agasab sabbb pon pontj tján. án. És ez a legmagasab legmagasabbb pont, mint mint amely amely a legközelebb legközelebb áll áll az éghez, éghez, minde mindenn bizonn bizonnyal yal a legpompásabb is. is. Aris Ariszt ztot otel elés észz ugya ugyann azt azt állí állítj tja, a, hogy hogy a Déli-s Déli-sark ark a legm legmag agasa asabb bb pon pontt és más más tudósok tudósok azt azt  bizo  bizony nyga gatj tják ák,, hogy hogy az Északi-s Északi-sark, ark, én azonba azonbann úgy úgy véle vélem, m, az Egye Egyenl nlít ítőő az. az. Ez eddi eddigg még még senk senkin inek ek sem sem juto jutott tt eszébe eszébe,, amin nem nem is csod csodál álko kozo zom, m, mivel mind mindad addi dig, g, míg Fels Felség égte tek  k   parancso  parancsott nem nem adtak adtak eme eme földek földek és tenger tengerek ek felkutat felkutatásá ására, ra, csak igen igen cseké csekély ly ismer ismeret etün ünkk volt volt mibenlétükről." [1. A Kegyelem Földjén.]

Színtiszta zagyv agyvaalék. lék. De nem tágí ágít, egy tébo bollyult ult kö köve vetk tkez ezet etes essé ségé géve vell viszi tová tovább bb gondol gon dolat atmen meneté etét: t: "Az "Az Édenkert Édenkert olya olyann hely helyen en terül terül el, el, ahov ahováá senki senki el nem nem juthat juthat,, hacsak nem nem Iste Istenn akaratábó akaratából.l. Alakr Alakraa akár egy egy hegy hegy,, de még még inkáb inkábbb egy egy körte körte csúcsos csúcsos végé végéhe hezz vagy vagy egy egy női női kebel csecsbimbójáh csecsbimbójához oz hasonl hasonlítít,, e csecsbimbó csecsbimbó körül körül feldu felduzza zzadd a Föld és az égh éghez ez köz közelí elít.t. Minde Mindezek zek biztos biztos jele jeleii az Édenkertnek, Édenkertnek, mive mivell hajszá hajszálra lra megeg megegyez yeznek nek a szentek szentek és hittudó hittudósok  sok  leírá eírása saiival val." Jókora Jókora gond gondot ot okoz okoz neki neki az a jele jelens nség ég,, ho hogy gy az Orin Orinoc ocoo fol folyó megl megleh ehet etős ősen en mess messzi zire re viss vissza zasz szor orít ítja ja az óceánb óceánbaa a sós sós vize vizett; egye egyetl tlen en magy magyar aráz ázat atot ot tal talál rá: rá: a fol folyó az Édenkertből ered, er ed, ezért lehetnek természetföl természetfölötti ötti tulajdonságai. tulajdonságai. "Elhag "Elhagyv yván án a torkolatot – írja –  , oly oly erős lett lett a tenger tengerára áram, m, hogy hogy mérsék mérsékel eltt szél szél mell mellet ettt a regg reggel elii mise mise és az esté estéli li imád imádsá ságg között hatvanöt mérföldet tettem meg, amiből kiviláglik, hogy déli irányban hegynek föl, északi irányban irányban pedig lefelé hajózunk." Úgy vélem vélem,, teljese teljesenn nyil nyilvá vánv nval alóó ebből a végköv végkövetkez etkeztetés tetésből, ből, ho hogy gy képtelen képtelen vo voltlt vala valami mitt kitapasz paszttaln alni és valamely megfigyelést a termé ermész szet et adta adta ok okaa felől elemezni. Túlá Túlára radó dó elra elraga gadt dtat atás ását át,, amelyet Tier Tierra ra di Grác Grácia ia előt előttt érez érez,, sajá sajáto toss megvilágí ágításba sba helyezi az a körü körülm lmén ény, y, hogy hogy ott-tartóz ott-tartózkodása kodása egés egészz ideje ideje alat alattt súly súlyos os szem szembá bánt ntal alma makk gyö gyötör törték ték.. Nem

láto látott tt jól, jól, tal talán ezér ezértt lett lett látn látnok ok.. Egyé Egyébk bkén éntt is: akarat akaratána ánakk láza lázass izzás zzásaa valam alameenn nnyyi álm álmát megvalósítja és használható alakot kölcsönöz minden egyes rögeszméjéhez. Föl kell kell tenni tenni a kérdést, kérdés t, mi bírhatta bírhatta rá, hog hogyy messzire messzire elkalandozzék elkalandozzék délre, odahagyja a már  megismert tengerv ervizeket ket, és bete betegs gség égee meg lesújtott lelkiállapota ellenére megint a  bizo  bizony nyta tala lanr nraa hagyatk hagyatkozz ozzék. ék. Az Az egyik egyik ok kézenf kézenfek ekvő vő:: el akart végr végree jutni utni eredeti eredeti útic úticél éljá jáho hoz, z, az ázsi ázsiai szár száraz azfö föld ldre re és a csodás csodás Zipa Zipang nguu szig sziget etre re;; a mási másikk ok a kornak kornak abban abban a bab baboná onáss hiedel delmében ében kere kerese send ndő, ő, hogy ahol a Na Napp a legt legtüz üzes eseb ebbe benn éget éget,, ott ott kell lenniük a Föld Föld legn legnag agyo yobb bb neme nemesf sfém émki kinc ncse sein inek ek,, igazg gazgyö yöng ngye yeiinek nek és fűsz fűszer erfé féle lesé sége gein inek ek.. Isme Ismerj rjük ük egy egy  bizo  bizony nyos os Mosse Mosse Jai Jaime me Ferrer Ferrer nev nevűű tek tekin inté tély lyes es min miner eral alóg ógus us és és geol geológ ógus us szak szakvé véle lemé mény nyét ét,, amel amelyy ezt a hipotézist skolaszti ztikus alap alapoosság sságggal védelmezi, Caes Caesar ar és az apos aposto tollok írásai saira támas ámaszk zkoodva dva. Kolumbusz kort kortár ársa sa,, a híres Petr Petrus us Marty rtyr Anghiera, ezt kiáltja od odaa a tengerészeknek: tengerészeknek: "Délnek! "Délnek! Délnek! Aki kincseket keres, sose tartson észak hideg hideg régiói régiói felé!" felé!" Csakh sakhog ogyy mégsem lehet szav szavaakkal kkal kifejezni és észo észoko kokk kkal al megindokolni azt azt, ami Ahas Ah asvé véru rusn snak ak ezt ezt a rokon rokonát át újab újabbb és újab újabbb utak utakra ra hajs hajszo zolt lta. a. Mint intha a bo boly lyon ongá gáss vo vollna a végz végzet etee és a törvé törvénye nye.. (Ami (Ami szin szinté ténn zsid zsidóó volt voltaa mell mellet ettt szólh szólhat atna na.) .) Noha olya olyann nnyi yira ra szil szilár árdd  jelkép  jelképee lett lett korána korának, k, mi mintha ntha élő élő szemé személy ly soha soha nem is is lett lett volna volna,, mégi mégiss tapad a nevéh nevéhez ez val valam amii kaotikus jelleg. Talán azért, mert akár a csillagköd az egyes csillagokat, ő is magában foglalja és jelk jelkép épez ezii mind mindaz azok okat at,, akik akik után utánaa köve követk tkez ezte tek: k: mind mindaz azon on kala kalando ndorok rokat at és hó hódí dító tóka kat,t, felfedezőke felfedezőkett és országalapítókat, egyszóval egyszóval mindazokat mindazokat a kolumb kolumbusz uszii diadochus-okat, diadochus -okat, 2  mert így is lehetne lehetne őket nevezni nevezni,, akiknek sikerült sikerült valamel valamelyy kétségbeesett kétségbeese tt vag vagyy heroikus heroikus tettel tettel felí felírn rnii nevüke nev ükett a halhat halhatatl atlans anság ág táblájára, táblájára, többnyi többnyire re véres palave palavessz sszőve ővel:l: Alonso Alonso de Hojeda, Pedro  Ni  Niño, Sebastiano Sebastiano Caboto, Hernando Hernando Cortez, Nuñez Balboa, Fer ñao de Magalhães, Francisco Francisco Pizarro;3  neve  neve áll álljon itt csak csak muta mutató tóba bann azok azokna nakk a ho hoss sszú zú soráb sorából ól,, akik akik,, a magu magukk élet életét ét is  beleér  beleértve tve,, nem nem becsül becsülték ték többre többre az az embe emberi ri éle élete tett egy egy nyom nyomor orul ultt fére féregé géné nél.l. Akár a megt megtes este tesü sült lt ördög rdögök ök,, úgy garázd rázdáálkodtak, amerre járt ártak. ak. De korántsem a célok vonzották ők őket et,, amelyeket elértek és amelyek révén bevonultak a történelemkönyvekbe, pusztán fékezhetetlen energiáik öszt ösztök ökél éltték őket őket újab újabbb és újab újabbb tette ettekr kre. e. Ha nincs Kolumbusz fölfe ölfede dezzése ése, való valószí színűl nűleg eg megfull megfulladn adnak ak tér hiányában, hiányában, vagy vagy pedig tomboló tomboló akarásukban ízzé-porrá törnek  mindent, ami útjukba akad. [2. A Nagy Sándort követő uralkodókat nevezték így.] [3. [3. Caboto olasz felfedező felfedező (1472-1 (1472-1557 557), ), többek között Új-Fundlandot is ő fedezte fel; Cortez (1485(1485-15 1547) 47) Mexikót hódí hódíto tott ttaa meg; Balboa (1475-1517) span spanyo yoll ko konk nkvi visz sztá tádo dorr 1513-ban kere keresz sztü tülh lhat atol oltt a Panama-földszoroson és kij utott a Csendes-óceánra; Magalhã es (Magellan, (Magellan, 14 1480 80-1 -152 521) 1) 1519 1519 és 15 1521 21 között előszö előszörr hajózt hajóztaa kö körü rüll a Földet*; Földet*; Piza Pizarr rroo (? 14 1470 70-1 -154 541) 1) pusztítot pusztította ta el az inká inkákk birod birodal almá mát,t, és ő alapíto alapította tta Limát.] [* Mage Magell llán án nem hajó hajózt ztaa körül örül a Föld Földet et,, a Fülö Fülöpp-sz szig iget etek eken en a benn bennsz szül ülöt ötte tekk megö megölt lték ék.. Útjá Útjána nak  k  semmif semmiféle éle hasznosít has znosítható ható eredménye nem volt. – V. T. T. megjegyzése.]

Kolumb Kolu mbus uszt zt kéts kétség égkí kívü vüll mági mágiku kuss erő erő vonz vonzot otta ta újra újra meg újra újra Españolára, olára, bárme bármenny nnyire ire csábított csábítottaa is a Nyu Nyugat gat és a Nagy Kán köz közeli elinek nek hitt hitt birodal birodalma. ma. Az ő szív szívee Españoláért hevült. Miné Minéll féktele féktelenebb nebbül ül zajlott zajlottak ak ott a dolgok, dolgok, miné minéll iszonyat iszonyatosabb osabban an garázdálkodt garázdálkodtak ak a spanyo spanyoll  bevánd  bevándorl orlók, ók, minél nél hasztal hasztalanab anabbak bakká ká vált váltak ak erőfe erőfeszí szíté tései sei,, hogy hogy rendet rendet terem teremts tsen en és minél nél többször többször szerzet szerzettt olya olyann lesújt lesújtóó tapasztalat tapasztalatot, ot, hogy hogy jelenlé jelenléte te csak fokozza fokozza a zűrzav zűrzavart art,, és még még azt a néhány békevágyó embert is lázongásra és viszálykodásra ingerli, annál ellenál ellenállha lhatat tatlan lanabb abbul ul ejtette rabul ez a megbabonázott megbabonázott sziget. sziget. Mintha Mintha vala valami mi sátáni sátáni gonoszság gonoszság lako lakozn znaa ben benne, ne, akkora hévv hévvel el vágy vágyot ottt látni átni a pusz pusztu tulá lást st,, enn ennek ek az egy egykor kor oly oly varáz varázsla slato tosan san

szép vidéknek emberi pokollá züllését. Españolát olát ő Istent Istentől ől kü külö lönn neki neki rendelt rendelt és egy egyedü edüll reá  bízo  bízott tt hűb hűbérb érbirt irtoká okának nak,, szem személ élye yess domín domíniu iumá mána nakk tekinte tekintett tte, e, és szív szíven en ütött ütöttee a véres véres pusztí pusztítá tás, s, amel amelye yett a zsákm zsákmán ányr yraa éhes éhes gya gyarma rmato tosok sok zabo zabolá látl tlan an hordá hordáii vitt vittek ek végbe végbe rajta. rajta. Ho Hogy gy maga maga idézte elő ezt az állapotot, amikor egyfelől engedett a legpimaszabb követeléseknek, másfelől süket marad radt a leges egesde dekl klőb őbbb segé segéllykér ykérés ésssel szembe embenn, azt sikerült elfelejtenie. Ővele ele mindenesetre méltánytalanság történt – másokkal úgysem törődött –, önmaga szemében pedig mindig ártatlan maradt, és a felelősség elől az isteni végzésben keresett menedéket. De amikor  mármár-má márr összec összecsap sapta takk fölö fölött ttee a hull hullám ámok ok,, nag nagy jajv jajves eszé zéke kelé lésb sbee kezde kezdett tt,, és a kü külö lönl nleg eges es menny ennyeei véd védnök nökség ség alat alattt sem sem érezte érezte magá magátt túls túlság ágos osan an jól jól a bőrében. bőrében. Lelk Lelkee útves útveszt ztőjé őjében ben megfért egymás mellett minden jó és rossz, az igen és a nem, minden jámborság és elvetemültség elvetemültség,, de semmi semmi nem teljesült ki igazán.

Española ola sziget szigete, e, a későbbi Santo Domingo Domingo,, ugyan ugyanaz aztt a szerepet szerepet töltött töltöttee be a tizenö tizenötöd tödik  ik  száz század ad utol utolsó só öt évéb évében en,, mint Ka Kali lifo forn rnia ia a tize tizenk nkil ilen ence cedi dikk száz század ad kö köze zepé pénn és Alas Alaszk zkaa a husz huszad adik ik száz század ad elej elején én.. Euró Európa pa rázú rázúdí díto tott ttaa a szer szeren encs csét étle lenn orsz ország ágra ra embe emberi ri söpredék söpredékét, ét, kisi kisikl klot ottt sorsú, sorsú, kiköz kiközösí ösíte tett tt s az aranyé aranyért rt bárm bármil ilye yenn gyal gyaláz ázat atos os tettre tettre kaph kapható ató nyom nyomor orul ulta tak  k  ezreit. ezreit. Az admiráli admiráliss hírverése hírverése alaposan megtette megtette a magáét. Nehogy azt higgyü higgyük, k, hog hogyy harmadik  harmadik  útjára útjára azért nem talá találtlt képzett képzett legény legénység séget, et, mert mert az arany- és szerencsevadászo szerencsevadászokat kat elriasz elriasztot totta ta csalódott csalódott elődeik elődeik példája. példája. Az ok egy egysze szerűe rűenn abban keresendő, ho hogy gy ki-ki a maga maga szakáll szakállára ára kívánt cselekedni, és nem óhajtotta magát alávetni a királyi flottában honos fegyelemnek. Mivel azonban szigorúan tiltották a magánvállalkozásokat – a tilalmakat épp ppol olyy bő bőke kezű zűen en osztogatt osztogatták ák Spanyolor Spanyolországb szágban, an, mint mint a Vilm Vilmos os császár korabeli korabeli Németország Németországban ban –, rengete rengetegg hajó futott ki titokban a hazai kikötőkből és rakta ki utasait Española ola lakatlan lakatlan partjaira. partjaira. Ezek Ezek a hajlék hajléktal talan an és ninc nincst stel elen en kivándo kivándorlók rlók egyenké egyenként nt vagy vagy csapatokba verődve verődve von vonul ultak tak végi végigg a sziget szigeten, en, mind minden enüt üttt rémüle rémületet tet keltve, keltve, mert mert ahov ahováá betették a lábukat, lábukat, ott nap napire irenden nden voltak voltak a gyilko gyilkossá sságok, gok, rablások és gyújtogat gyújtogatások. ások. Akadt, aki az útra útra nem nem vitt vitt magáv magával al mást, csak egy egy rizz rizzse sell és lisz liszttttel el teli teli bőriszákot, bőriszákot, egy egy ásót és egy egy lapátot. lapátot. Az Aztt hitték hitték,, elég elég egy egy kicsit kicsit felásn felásniu iukk a föld földet et,, és nyom nyomba bann csil csillo logó gó aran aranyr yraa buk bukka kann nnak ak,, amik amikor or pedi pedigg szám számít ítás ásuk uk nem vál vált be és sors sorsuk uk ropp roppan antt sany sanyaarúra rúra fordult, az indiánokon álltak bossz osszút út,, leroh erohan antták falvaikat, felkoncolták, felkoncolták, akit a kardjuk elért, a foglyokat foglyokat pedig, a regulári reguláriss szoldateszka példájára, példájá ra, minde mindenn lehe lehets tség éges es módo módonn megzs megzsaro arolt lták. ák. Sorai Soraikho khozz hamaro hamarosa sann szép szép szám számma mall csatlak csatlakozt oztak ak épp éppen en ebbő ebbőll az úgyn úgynev evez ezet ettt regu regulá lári riss sere seregb gből ől is, is, mert mert a Co Coló lónn fivé fivére rekk ural uralmá mátt mind több többen en és többen többen elég elégel elté tékk meg. meg. Az erőszako erőszakoss és kegy kegyet etle lenn Bartol Bartolomé oménak nak,, aki aki az admi admirá ráli liss két és fél fél éves távolléte idején a helytartói tisztet viselte, szakadatlan küzdelmet kellett folytatnia az álnok  összeesküvések összeesküvések elle ellen, n, mely melyek ek olykor, olykor, ha aranym aranymező ezőkk birtoklá birtoklása sa vo voltlt a tét, véres ütközetekké ütközetekké fajultak. Bartol Bartolomé omé Colón, akit akit rövidese rövidesenn csak adelantadón adelantadónak ak neveztek neveztek,, nem nem vo voltlt irig irigyl ylés ésre re mélt méltóó helyzetb helyzetben. en. Nemcsak a lázongó lázongó spanyolok ellen ellen kellett kellett hadat viseln viselnie, ie, hanem hanem az ég fiaiba fiaiba vetett hitükb hitükben en lelkűk mélyé mélyéig ig megrendül megrendült,t, létükben létükben fenyegetet fenyegetettt és lassacskán veszélyes veszélyes ellenál ellenállás lásra ra készülő indiánokat is be kellett törni rnie. Pén Pénze nem volt, de ki kellett volna fizetnie a hiva hivata taln lnok okok okat at,, a zsol zsoldo doso soka kat, t, a munk munkab abér érek eket et,, és egyú yútttal rend rendet et terem eremtteni enie a szinte kilátástalanu anul össz összek ekus uszá záló lódo dott tt közi köziga gazg zgat atás ásba ban. n. A span spanyo yoll kinc kincst stár ár megt megtag agad adot ottt tőle tőle mind minden enne nemű mű támogatást, támogatást, jogg joggal al köve követelv telve, e, hogy hogy tartsa el magát magát a kolóni kolóniaa a saját erejéből. erejéből. A legszer legszerény ényebb ebb mértékű mértékű öne önellá llátás tástt is csak úgy úgy tudták tudták megol megoldan dani,i, ho hogy gy hadisarcot hadisarcot vetettek vetettek ki a  benn  bennsz szül ülöt öttt törzsekr törzsekre, e, ami ami mind mindenn ennap aposs ossáá tette tette az erőszakoskodás erőszakoskodásokat okat és a legk legkom omis isza zabb bb

túlkapásokra vezetett, először Guarionex kacika ellen a Vega Real területén, azután Behechio törzsfőnök és szép húga, Anacaona, a rabszolgaságba hurcolt Caonabo özvegye ellen, aki a  jelek szerint rendkívüli asszony lehetett, büszke, vad és okos, a spanyolok legendákat szőttek  alakja köré. Bartolomé serege, ha ugyan seregnek nevezhető a rablólovagok zabolátlan gyülevész hada, nem szűkölködött nyihogó paripákban, csaholó kutyafalkákban, lobogó zászlókban és harsogó trombitákban, külön előnyt jelentett még a fedezetéül szolgáló öt vagy hat erőd, amelyeket az adelantado sorjában felépíttetett, hogy a törzseket megfélemlítse. De hiába a  pompázatos hadirend: aranyat sehol sem találtak. Örülhettek, ha a sarcot kukorica, gyapot és kaszavakenyér formájában beszolgáltatták. Csakhogy a katonák és hajósok semmiképp sem érték be ennyivel, árra gyanakodtak, hogy az indiánok eltüntették az aranyat, és olyan féktelen dühvel ostromolták az adelantadót, hogy az nem tehetett mást, engedélyezett egy hajtóvadászatot az indiánokra: régi szórakozás ez immár, kedvelt népi játék, emlékeztet a honi corridák -ra, 4  ahol ezernyi torokból hangzik fel a mata le! mata le!,5  míg a bika össze nem roskad és ki nem múlik. [4. Bikaviadal.] [5. Öld meg! Öld meg!]

Csupán egy példa a megszámlálhatatlan hasonló eset lefolyására. Ehhez járultak még a szerzetesek hitbuzgó keresztes hadjáratai, közülük is kiemelkedett térítési dühével Roman Pane, a remete és a franciskánus Juan Borgognon. Időmegtakarítás céljából általában a tömeges termelést tartották szem előtt. Litániákat és miséket énekeltek latin nyelven az ámuldozó indiánoknak, és aki a sokszor hallott Paternostert és az Ave Mariát valahogyan utánuk szajkózta, azt gyorsan nyakon öntötték egy kanna vízzel, és ezzel kész is volt az újdonsült keresztény. Hasonló módon térítette a szentegyház kebelére Roman Pane a királyi síkság egyik köztiszteletben álló indiánját, akinek a házába bekvártélyozta magát, asszonyaival, gyerekeivel, fivéreivel és nővéreivel, összesen tizenhat lélekkel egyetemben, ők azután  beajánlották Guarionexhez, és kezdetben úgy látszott, sikerül őt is megtérítenie; még egy kápolna építéséhez is segítséget nyújtott neki a kacika. Ámde amikor Guarionex tudomást szerzett az önkényeskedésekről és méltánytalanságokról, amelyeket a papok elkövettek, megtiltotta nekik, hogy tovább tevékenykedjenek, és kiűzte őket területéről. Alighogy elmentek, a falubeliek benyomultak a kápolnába, szétverték az oltárt, összetörték a képeket és a relikviákat, és a kis imaházat a földdel tették egyenlővé. A hír hallatára a szerzetesek be vádolták az illető törzs tagjait templomfosztogatás, szentek meggyalázása és istenkáromlás címén. Az adelantado, attól félve, hogy ha nem jár kedvükben, a fanatikus papok még följelenthetik az inkvizíciónál, hozzájárult egy eretnekbíróság létesítéséhez. Mással mint félelemmel nem magyarázható a beleegyezése, hiszen látnia kellett, hogy az efféle vérengzések  a legnagyobb kétségbeesésbe kergetik az indiánokat. De régi igazság, hogy a pusztítás és zsarnokság folyamatában még az erős jellemek is bábokká lesznek. Ezekben a hódítókban  pedig határozottan volt valami sátáni, ami kiölt belőlük minden tisztességet és a maradék  emberséget is. A bevádolt indiánokat szigorúan előírt jogi forma szerint bíróság elé állították, spanyol nyelven kérdezték, tolmács nélkül, úgyhogy nem értettek egy szót sem, számukra felfoghatatlan dolgokról vallatták őket, és hogy beismertessék velük vétküket, amit szükségképpen szintén értetlenül fogadtak, kínvallatást alkalmaztak, vadonatúj, itt, Españolán kifundált eszközökkel, egytől egyig hitbuzgó katolikus iparosok találmányai. Ezek után máglyahalálra ítélték és nyilvánosan elégették őket, ez volt az első eretnekégetés az újonnan

fölfedezett világban. Nem sokkal később csoda történt. Megtalálták azokat a relikviákat, melyeket az indiánok elraboltak, méghozzá a tetthely közelében. Répát szedtek errefelé, ám a földből kihúzott gyökérgumók erősen különböztek a répa szokásos alakjától: merthogy kereszt formában nőttek. Mindez komor előjáték volt csupán. Az admirális, aki meg akarta védeni az indiánokat a méltánytalan többletkövetelésektől, még elutazása előtt elrendelte, hogy azok, akik a törvényben meghatározott beszolgáltatást aranyban vagy – arannyal nem rendelkező körzetekben – gyapotban (negyedévenként egy arroba,  mintegy huszonnégy font6 ) teljesítették, nyugta gyanánt rézplakettet hordjanak a nyakukban, ahogyan nálunk a kutyák viselik az adóbélyeget. Ez azonban nem akadályozta az elnyomókat abban, hogy a sarcot tulajdon belátásuk szerint egyre feljebb srófolják, és ha nem tudták az egészet behajtani, arra is volt felhatalmazásuk, hogy földművelő munkát követeljenek  cserébe, ami nem egyéb rabszolgaságnál. Kolumbusz pedig, aki senkivel sem akarta elrontani a dolgát, megfogadta a haszonélvezők tanácsát, és váltságleveleket kért a királynőtől az ország felosztására. Ezek az úgynevezett repartimicutó-k nemcsak hogy elkeseredett küzdelmekre és hosszadalmas pereskedésekre vezettek a gyarmatosok között, hanem az indiánokat is rákényszerítették a késhegyre menő harcra, mert hiszen egyetlen tollvonással megfosztották  őket szántóiktól, legelőiktől, kertjeiktől, úgyhogy aki egyik nap még jólétben élt, másnap koldusként takarodhatott ki a házából, gazdaságából. A földesurak iránti gyűlölet és a vágy, hogy lerázhassák magukról az elviselhetetlen igát, még azokat a törzseket is eggyé forrasztotta, amelyek évszázadok óta viszálykodtak egymással. Amikor az adelantado elküldött egy indiánt, akit tolmácsnak és vezetőnek használt, Mayobane kacikához, és felszólította, szolgáltassa ki a spanyoloknak – mert hisz mindig is jó barátságban élt velük – Guarionex törzsfőnököt, aki nála keresett menedéket és védelmet, mert ha nem, tűzzel-vassal pusztít végig falvain, a követ a következő válasszal tért vissza: "Mondd meg a keresztényeknek, hogy rossz, kegyetlen és szószegő emberek. Nem kívánok barátságban élni olyanokkal, akik ártatlan vért ontanak és olyan földet rabolnak, amely nem az övék. Guarionex a vendégem, meg fogom védeni, ám  jöjjön a generális és vigye innen, ha bírja." Ez a parancsmegtagadás természetesen jó ürügy volt a Vega Reálon élő néptörzsek ellen vezetett irtó hadjáratra, mely aztán később a sziget mélyén élő hegyi lakókat sem kímélte. Bartolomé Colón, mialatt távol volt Isabella városától, tehetetlen és gyámoltalan öccsét, Diegót bízta meg az ügyek vitelével. (Amint látjuk, a testvérek sorra-rendre följebb segítették egymást.) Az elégedetlenkedők pártjának kapóra  jött, hogy csakhamar égbe kiáltó visszásságok derültek ki, a következmény pedig egy összeesküvés, egy bizonyos Bartolomeo Roldánnal az élen. Mindenáron meg akarták dönteni a Colón fivérek gyűlölt uralmát. Ez a Roldán igazi kalandor volt. Az admirális először megtette alcaldénak – mivel azon kevesek közé tartozott, aki tudott írni-olvasni –, majd Izabella főbírónak,  juez major -nak nevezte ki. Ez az ország azonban nem hozta meg neki a remélt gazdagságot, hónapok óta még a fizetését sem kapta kézhez. Most tehát, amikor a kormányzatban minden a feje tetején állt, elérkezettnek látta az időt, hogy felmondja az engedelmességet az adelantadónak, és híveivel együtt Xaragua vidékére szökött, ott pedig csatlakozott hozzá nemcsak az összes spanyol rabló és lázadó, hanem a felkelő kacikák is. Roldán kihirdette, hogy amit tesz, a királynő nevében és javára történik, a tulajdonképpeni gonosztevők a génuai fivérek, ők a szószegők, ők szipolyozzák ki a tartományokat. Mivel  pedig elegendő fegyvert és ágyút rabolt az arzenálból – nekilátott a Concepción-erőd

ostromának, mert itt állomásozott az adelantado fő hadereje. [6. Pontosabban: huszonöt font, vagyis kb. tizenegy és fél kilogramm.]

Ez a helyzet fogadta tehát szeretett Españoláján az admirálist, amikor 1498 augusztusának  végén visszatért a szigetre. Azonnal jelentette a királynőnek a Roldán szította pártütést és azt is, hogy jómaga megtagadott mindennemű tárgyalást a lázadókkal (ami tudatos hazugság volt), és hallani sem akar megbocsátásról. Kérte, idézzék meg Roldánt Spanyolországba, ahol is ítélkezzenek fölötte őfelségeik, a kolónián uralkodó zűrzavarért pedig, ügyesen leplezett vádként, azokra az akadályokra hárította a felelősséget, amelyek odahaza elindulásának útját állták. (Azt bölcsen elhallgatta, hogy hónapokat töltött az Édenkert és a Nagy Kán  birodalmának keresésével.) Visszatért az elvetemült Ximeno Breviasca megfenyítésére is, gyanítva, hogy ebből vádat kovácsolnak ellene, és kifejezte azon reményét, hogy sem ez, sem semmilyen más körülmény nem fog tápot adni a rágalmazásnak, ami megfoszthatná őt a királyi kegytől. (Látni való, hogy megingott a talaj a lába alatt, s ő fűhöz-fához kapkodott, hogy megkapaszkodhassék.) A sziget olyannyira bővelkedik a természet ajándékaiban, erősítgette  buzgón, hogy a szorgalmon kívül semmi másra nincs szükség, igenis ki lehet elégíteni a telepesek igényeit, csakhogy az emberek lusták és kicsapongók. Kéri, engedélyezzék, hogy minden hazainduló hajóval küldhessen vissza haszontalan és baj szerző embereket, és helyettük  mértékletesek és dolgosak jöhessenek ki. (Bezzeg annak idején végsőkig kellett volna tiltakoznia az ellen, hogy fegyenceket és gályarabokat adjanak vele az útra, de hát azt rezignáltan eltűrte.) Kérelmezte, hogy küldjenek egy ítélkezésben járatos férfiút, akire átruházhatná Roldán főbírói hivatalát (ennél elvakultabban már nem is járhatott volna el: ellensége kezébe adta a tőrt, amely majd öt magát fogja hátba támadni), végezetül azt kívánta, hadd küldhessen még két éven át rabszolgákat Spanyolországba, ő a maga részéről kötelezi magát, hogy csak kannibálokat, gyilkosokat és zendülőket fog elárvereztetni a spanyol  piacokon. Csak! Megparancsolni megparancsolhatta ugyan az admirális Roldánnak és cinkostársainak, hogy hajózzanak haza Spanyolországba, nekik azonban eszük ágában sem volt engedelmeskedni. Szándékában állt továbbá új fölfedezésre küldeni az adelantadót a gyöngyök Öblébe, ám erről szó sem lehetett; megmaradt hűséges embereit maga mellett kellett tartania, így hát elhatározta, alkudozásba kezd Roldánnal, és októberben saját kezűleg írt levélben emlékeztette, milyen  baráti szolgálatokat tett neki, könyörgött, hogy a közjó érdekében hagyja abba felforgató tevékenységét, egyúttal szavát adta, hogy sem neki, sem társainak nem esik bántódása, ha visszatérnek. Roldán csúfot űzött a békülékeny admirálisból, és arcátlanságában még ő diktált neki feltételeket. Nem kívánt többet, mindössze az adelantado elbocsátását (holott rangjában épp akkortájt erősítette meg az udvar), saját magának azt követelte, hogy hivatalába és méltóságába visszahelyeztessék, továbbá két erőd és két hajó átadását. A kihívó pimaszság ellenére Kolumbusz nagyon is óvakodott a tárgyalások megszakításától. Olyan messzire ment az engedékenységben, hogy megígérte a felkelés főkolomposainak és cinkosainak,  bizonyítványt állít ki jó magatartásukról, a kincstárnak pedig utalványt fizetésük, illetve zsoldjuk  kifizetésére Spanyolországba érkezésük napjáig; továbbá, hogy mindegyikük a rangjának  megfelelő számú rabszolgát vihet magával, akik pedig indián nőkkel házasodtak össze, engedélyt kaptak, hogy mint rabszolgákat magukkal vihessék vagy egyszerűen otthagyhassák  őket, mintha egyáltalán nem is kötöttek volna házasságot. Ezt az egyezséget Roldán és társai

novemberben írták alá a Concepción-erődben, ám az admirális ahelyett, hogy a megígért hajók felszerelését a legnagyobb eréllyel maga sürgette volna, hogy minél előbb megszabaduljon a veszedelmes bandától, visszanyerve derűlátását – mindezt tohonya és ügyefogyott öccsére, Diegóra bízta, mialatt ő maga, Bartolomé kíséretében, körülhajózta a szigetet, hogy mint afféle gondos háziasszony utánanézzen, rendben van-e minden. Valószínűleg abban a hitben ringatózott, hogy nincs is olyan nagy baj, mint ahogy őt rémisztgették, de hamarosan rá kellett döbbennie, hogy még annál is nagyobb a baj. Kihaltak a földek és a kertek; az indiánok odahagyták lakhelyüket és ültetvényeiket, s ahol csak  megjelentek az admirális és emberei, onnan, felriasztott madarakként, kilométernyi távolságokra menekültek; rendszeres beszolgáltatásról szó sem lehetett többé, senki nem dolgozott az aranymosó telepeken, egész völgyeket mintha tűz emésztett volna el, hatalmas ültetvények mintha elhagyott csataterek lettek volna. Ekkor azután napról napra csöndesebb lett az admirális és alkirály, és egy világos percében talán föl is tette magának a kérdést: miért adta ezt az igazi Édenkertet szörnyetegek kezére – miközben ő egy képzeletbelit keresett. Hét hónap múltán, szemleútjáról visszatérve Isabellába, azt remélte, már várja őt a hír, hogy Roldán megérkezett Spanyolországba, és a zendülőkre példás büntetést szabtak ki. Mintha villám sújtotta volna, amikor jelentették, hogy a fölkelők még el sem indultak, és magatartásuk  fenyegetőbb, mint valaha. Mivel az admirális nem teljesítette az egyezséget, úgymond, őket sem kötik többé a feltételek, és különben is letettek a hazautazásról. Újabb tárgyalások; találkozás Xaragua egyik kikötőjében (időközben már augusztus lett). Kolumbusz a hajója fedélzetére hívta Roldánt és társait, úgy vélve, elegendő haragvó tekintete és lángoló beszéde, a zendülő máris bocsánatáért esedezve borul előtte térdre; csakhogy makacs és szenvedélyes ellenfélre akadt, s az izgatott tárgyalás eredményeképpen az admirális, minden ponton vereséget szenvedve – eleven karikatúrája a nagyúrnak és kormányzónak –, rákényszerült az alábbi megalázó paktum aláírására: Roldán társai közül tizenöten készek visszatérni Spanyolországba, ha nyomban átadnak nekik egy karavellát; a többiek Españolán maradnak, és változatlanul hátralékos zsoldjuk fejében (mert Diego, mint annyi mást, ennek a kifizetését is húzta-halasztotta) földterületeket kapnak, örök birtokkal, szántóföldi és kerti művelés céljára; megtisztelő bizonyítványokat arról, hogy egyikük magatartását sem érheti gáncs és egyikük  sem vétett a köteles katonai fegyelem ellen; végezetül pedig: Roldán visszahelyeztetik  hivatalába, joga van Santo Domingo városában székelni, és ezt közhírré is teszik. Ha az admirális a fenti pontokat sem teljesíti maradéktalanul, az egyezségen csorbát ejt vagy megsérti, Roldánnak és társainak jogában áll szövetkeznie és a végrehajtást erőszakkal kikényszerítenie. Roldán örökbirtokul kapta a Vega Real területén fekvő Esperanza királyi majorságot, és Kolumbusz jóváhagyta, hogy a hozzá tartozó kiterjedt földek megmunkálásához azokat az indiánokat használja fel, akiknek orrát és fülét Alonso de Hojeda vágatta le a Caonabo elleni hadjárat során: mint megbélyegzett ellenszegülők és felforgatók robotoltak a természet ezen gyermekei a busásan jutalmazott ellenszegülők és felforgatók javára. Vajon miként vélekedhettek magukban az európai erkölcsről? Ésszel szinte fel sem érhető, hogy Kolumbusz képes volt pennát ragadni, és nevét odakanyarítani egy olyan szerződés alá, amellyel örökre eljátszotta erkölcsi hitelét. Nem magyarázható ez azzal a félig fájdalmas, félig nagyvonalú lemondással sem, amely életük   bizonyos perceiben elfogja a gyönge jellemeket és arra készteti őket, hogy egyetlen heroikus gesztussal odadobjanak mindent, amit eddig elértek. Hiszen Kolumbusz minden idegszálával

ragaszkodott a hatalomhoz, és ennek külsődleges jeleit még fontosabbnak, ékeit és okirati megerősítését lényegesebbnek tartotta, mint a gyakorlását, amihez hiányzott belőle az erő és a határozottság. Igaz, tudta, hogy odahaza nem szeretik és nem tisztelik, sokan, akikre számított, elárulták. Hiszen arra a jelentésre, melyben Roldán zendüléséről számolt be a királynőnek, nem kapott szigorú intézkedésekre felhatalmazó választ, Bajadoz püspöke azt írta, hogy őfelségeik  egyelőre nem kívánnak intézkedni az ügyben, előbb még fontolóra veszik, miként lehet leginkább segíteni a visszásságokon. Ilyen válasszal soha meg nem elégedett volna egy célja és igaza tudatában élő ember, hát még az, aki tettekre született, egy új világ vezére, prodromus -a, 7  felfedezője. Nem inkább költőre vall-e ez az engedékenység? Nem költő-e titokban Don Quijote is, ahogy irtózik a valóságtól – ez végül is minden költő sajátja –, s amilyen alkalmatlan, hogy megbirkózzék vele? Szinte bámulatra késztet ez a jellem: a szorongattatások  és alattomos zavargások közepette, mialatt szó nélkül tűri, balsikerű kereskedelmi spekulációi révén pedig gyáván és szívtelenül elősegíti egy nemes emberfajta kiirtását, s a kereszténységet ezáltal üres frázissá, a vallást hazugsággá zülleszti, szellemét a lehető legbehatóbban a  jeruzsálemi templom felépítésének részletes tervei foglalkoztatják. Nem tudta, hogy mit cselekszik. A legfőbb bíró ezt majd bizonyára enyhítő körülményként mérlegeli és megbocsát neki. Mert valóban soha nem tudta, sem jóban, sem rosszban, hogy mit cselekszik. [7. Előhírnöke.]

Spanyolországban a legapróbb részletekig ismerték az Españolán történteket, és Kolumbusz ellenségei körültekintő intézkedéseket tettek, hogy megbuktassák. Ma már  természetesen nem tudjuk megállapítani, kik áskálódtak itt a sötétben, de szép számmal lehettek apró egerek és nagy patkányok is. Fonseca püspök, amikor kémei révén elegendő terhelő anyagot gyűjtött össze a fennhéjázó génuai ellen, elérkezettnek látta a pillanatot, hogy végérvényesen megszabaduljon tőle. Ez a püspök határtalanul irigy férfi lehetett, olyasvalaki, akit engesztelhetetlen bosszúvágyra és üldözésre ingerelt a más ember, az idegen érdeme, akár  származott belőle valami kára, akár nem. Húsz évvel később ugyanígy minden ok nélkül lett Fernando Cortez ellenlábasa, sőt megbízta egyik kegyencét, gyilkolja meg a merész és túlontúl magabiztos hódítót. Kolumbusz ugyan kiegyezett Roldánnal, a megkötött békét azonban egyik fél sem vette komolyan. Az elszenvedett vereség kedvét szegte Kolumbusznak, aki úgy nyilatkozott, hogy mivel a szerződést mint a tengerek ura írta alá, szárazföldi alkirályként nem szükséges  betartania, hitszegő kijelentés, kétkulacsossága híven mutatja, mennyire elkorcsosulhat a  politika bűnös útjain egy eredetileg sokkal egyenesebb jellem. No persze, ha elég tehetséges és sikeres lett volna, akkor nemcsak hogy megbocsátanak neki, hanem – mert ilyen a világ –  messzi évszázadok csodálata is övezi, így azonban csak szánalmat ébreszt bennünk, ez pedig egy halhatatlan számára édeskevés. A Roldán-féle zendülés következményeként másféle zavargások is támadtak, az admirális kénytelen volt szövetségesként Roldánra támaszkodni, fennmaradt egy írás, amelyben nyomatékosan megköszöni a segítségét. Sorsa azonban végleg megpecsételődött, amikor a királynőtől azt kérte, küldjön egy legfőbb döntőbírót, aki a lázadókat – a felségárulókat –  felelősségre vonná. A maga részéről Roldán sem ült ölbe tett kézzel, megbízta befolyásos spanyolországi barátait ügyének képviseletével, és agyafúrtan fogalmazott panaszleveleket továbbíttatott velük, amelyekhez viszonyítva az admirális izgatott és patetikus panaszai zavarosnak és erőtlennek hatottak, így aztán a király kegyencét, Francisco de Bobadilla

comendador -t8  küldték Españolára, azzal a feladattal, hogy rendezze a szerencsétlen szigeten a viszonyokat és tegyen igazságot. 1500. augusztus 29-én érkezett Santo Domingóba. Hozott magával egy megbízólevelet, amelyben kurtán-furcsán szólították fel az admirálist, vesse alá magát a királyi biztos parancsainak és adja át neki mindegyik erődjét, hajóját, mindent, ami a korona tulajdona. Az admirális a Vega Real területén tartózkodott, Bartolomé Xaraguában, a királyi biztos pedig azonnal közzétette a királyi parancsot, amely őt nevezi ki kormányzónak, lefoglalta a hivatalos épületeket, kiszabadította a bebörtönzötteket, zár alá vette az admirális házát és vagyonát, eltulajdonította fegyvereit, lovait, arany- és ezüstedényeit, de még a leveleit, könyveit és iratait is, új hivatalnokokat nevezett ki, közhírré tette, hogy húsz éven át bárki szabadon kereshet aranyat, ha kötelezi magát, hogy a tizenegyed részt beszolgáltatja a koronának, holott addig egyharmad részt kellett leadni, mindenekelőtt pedig kifizettette a hátralékos béreket és zsoldokat. A spanyolok természetesen ujjongva ünnepelték, mint valami megváltót. [8. Királyi biztos.]

Az admirálishoz hű szerzetesek döbbenten siettek a Vega területére és tájékoztatták a történtekről. Ő pedig írt Bobadillának egy fellengzős episztolát, ebben sok szerencsét kívánt megérkezéséhez, és közölte, kész azon nyomban útra kelni és az udvarnál igazolni magát. Egyúttal protestált a hatáskörébe való beavatkozás ellen. Egyedül lovagolt be a városba. Itt Bobadilla zsoldosai elfogták, megbilincselték és beszállították az erődbe, ahol már ott raboskodott öccse, Diego, és hamarosan ugyanerre a sorsra jutott Bartolomé is. A hajók csak kéthónapi veszteglés után indultak el Spanyolországba. Ezalatt úgy bántak  velük, mint közönséges bűnözőkkel. Két hónapra volt szüksége Bobadillának, hogy összegyűjtse ellenük a vádakat. A terjedelmes aktát rábízta Alonso de Vilié jó lovagra, akinek  a vádiratot és az őrizetére bízott foglyokat Spanyolországba kellett vinnie. A legfőbb vádpontok a Colón fivérek ellen a következők voltak: hogy a spanyol legénységre lealázó munkát róttak ki és fájdalmas nélkülözéseket kellett elviselniük: szűkös élelmezést és súlyos  büntetéseket; hogy igazságtalan háborút viseltek az indiánok ellen; hogy akadályozták az indiánok megtérítését, mert pogányként jobban el tudták őket adni rabszolgának; hogy az admirális elrejtette a pariai útján gyűjtött aranyat és gyöngyöket, és nem tájékoztatta őfelségeiket új fölfedezéseiről, mert azt remélte, így újabb előjogokat csikarhat ki tőlük. Mindez úgy hangzott, mint egy bűnügyi nyomozás szatírája; s a csúcspontja az a megállapítás, hogy a zendülések bátor és törvényes ellenállásnak tekintendők az admirális és rokonai zsarnoksága ellen. "Maguk a csillagok keltek fel Kolumbusz és fivérei ellen" – mondja Herrera, a történetíró. Amikor Villejo bement az állami börtönbe az admirálisért, odakint olyan vadul ordítozott a csőcselék, hogy Colón már azt hitte, kivégzésre viszik.  – Villejo – kiáltotta remegve –, hová viszel?  – A hajóra, kegyelmes uram – felelte a lovag.  – Igazat beszélsz?  – Istenemre – felelte Villejo, aki becsületes ember volt, és bár Fonseca szolgálatában állt, szíven ütötte, hogy milyen méltatlanul bánnak az admirálissal. A karavella kapitánya, Andreas Martin szintén megsajnálta, és tisztelettel, előzékenyen fogadta a foglyokat. Az út alatt mindketten le akarták róla venni a bilincset, de ő nem engedte.  – Őfelségeik írott parancsot adtak, hogy vessem alá magam Bobadilla rendelkezéseinek –  mondta –, az ő nevükben veretett láncra, én pedig viselni fogom, míg újabb parancsot nem

adnak, hogy levegyék rólam, és utána halálom napjáig megőrzöm, mint érdemeim jutalmául kapott emléket. Így is tett, ragaszkodott láncaihoz, akár valamiféle előjoghoz, mintha ezzel kellene valamit  bebizonyítania a sorsnak. Viselte őket, mikor kikötöttek Cádizban, viselte, mikor megérkeztek  Sevillába. Las Casas, a krónikás, aki ez idő tájt fejezte be tanulmányait Salamancában, és épp akkor érkezett haza szülővárosába, Sevillába, maga is látta vasláncra verve az Újvilág fölfedezőjét. Ez az esemény, mely szörnyűséges, akárhogyan nézzük is, ürügyet adott később az életrajzírók többségének, hogy romantikusan kiszínezzék és drámaian eltúlozzák. Pedig erre semmi szükség. A puszta tény is elegendő, hogy lesújtó ítéletet alkossunk az emberi belátásról és háládatosságról. Az utókor mindig jóvá akarja tenni, amit a kortársak vétettek, csakhogy a  bűn már megtörtént, s a költők himnuszai nem teszik jóvá, legföljebb képmutató kísérletek  arra, hogy az újból és újból elkövetett bűnöket is halott elődök terhére írják. Vétkes gyöngeségéért Kolumbusz megérdemelte sorsát, mondják szigorú bírálói; csakhogy egy kivételes ember, aki felülemelkedik a társadalmi kategóriák merev korlátain, saját történelmi korának morális mércéjével sem mérhető; kivételes jellemek és körülmények  érzékeltetésére csak hasonlatként használhatók a szokványos fogalmak. Hogy belül, Kolumbusz lelkében mi ment végbe, azt a grandiózus carta al almá-ból, a trónörökös dajkájához írt leveléből tudjuk, úgy látszik, élete utolsó éveiben ez az asszony lehetett a bizalmasa. "Igen tiszteletreméltó hölgyem – így kezdi –, hogyha új dolog, hogy a világról panaszkodom, akkor nagyon régi dolog, hogy a világ szereti az embert félreismerni. Engem kegyetlenül eltiport. Csak a mindannyiunk Teremtőjébe vetett reménység tart még életben. Isten új egek és új föld hírnökévé tett engem, megmutatta, hol lelhetek rájuk. Megjöttem, és azóta a legutolsó koldus is csak engem gyaláz. Ha Indiát elloptam és a móroknak ajándékoztam volna, Spanyolország akkor sem tanúsíthatna irányomban ellenségesebb érzületet." Kemény szavak; az elszenvedett igazságtalanság gyötrelmeitől haragvó isten lesz a beteg öregemberből. Leírja, mi ment végbe a boldogtalan szigeten, mialatt ő új országokat, aranyhegyeket fedezett föl (állítólag szeretett királynője számára), és ráadásul megtalálta a  bibliai Édenkertet is; miként csapták be, mikor visszatért és a pártütők között közvetíteni akart; mennyire kijátszotta mindenki a bizalmát; milyen rútul bántak el vele azok, akik neki köszönhettek szerencsét, hírnevet és gazdagságot; hogyan illették legtisztább szándékait gyanúsításokkal. "Föl nem foghatom – írja –, miként tartanak olyan ostobának, hogy ne tudnám, ha az enyém volna akár egész India, akkor sem tarthatnék ki ott valamely fejedelem védnöksége híján. Ha pediglen így van, ki lehetett volna jobb védnököm és hívebb támogatóm, mint a király és a királynő, akik a semmiből emeltek föl engem?" Itt aztán terjengősen részletezi a szégyenletesen rossz bánásmódot, amiben része volt, és  behatóan foglalkozik Bobadilla személyével. Felháborodása akár egy vulkánkitörés. "Hat hónapig készülődtem, hogy Őfelségeiknek jó híreket hozzak az aranyról, és szíves örömest felhagytam volna a csőcselék kormányzásával, amely gonoszságában és fennhéjázásában semmibe veszi a királynőt és a királyt. Hatvanezer maravédivel megvalósíthattam volna az ügyet s magam mindössze milliót nyertem volna a tizedből, ám olyan rossz híremet költötték, hogy még ha templomokat és ispotályokat építenék is, azt mondanák, hogy rablóbarlangok. Két évig éltem Spanyolországban, semmit nem követeltem, semmit nem kaptam, sem a

magam, sem azok számára, akik velem jöttek, Fonseca püspök bezzeg megtöltötte az erszényét, noha nem kért rá senkitől engedélyt, s nem fáradozott érte. Jótétemény volna, ha Őfelségeik gátat szabnának a rólam keringő rágalmaknak. Ők tudják, mennyi vesződséget álltam ki, hogy birtokot és uralmat szerezzek nekik, és hogy mennyire nem nyerészkedtem rajta; legalább a nevem és a becsületem állíttatna helyre a világban. Esküszöm, nem értem, miért vagyok én fogoly. Bobadilla első dolga az volt, hogy elvegye az aranyat, amit összegyűjtöttem, tette pediglen ezt mérték és súlymérés nélkül, mialatt távol voltam. Azt mondta, azokat akarta kifizetni, akiknek jogosan jár, de mint értesültem róla, legnagyobb részét magának tartotta meg. Nevezett aranydarabokat mintának tettem félre, hogy Őfelségeiknek örömet szerezzek velük és ezáltal felismerjék a vállalkozás fontosságát. Akadtak közöttük aranyszemcsék, tyúk- vagy libatojás nagyságúak. Ám az aranyat elsikkasztotta a gazfickó, nehogy Őfelségeiknek sejtelmük lehessen róla, milyen értékes az én fölfedezésem. Ha Őfelségeik ezt számon kérik, napfény derül az igazságra. Nem érhet embert nagyobb sérelem, mint engem ért, amikor olyasvalakit küldtek ellenem bíróként, aki jól tudta, elég engem elárulnia, hogy a helyemre léphessen. Úgy bántak velem, mint olyan kormányzóval, akit civilizált tartományba küldenek, ahol jól bevált törvények alapján lehet uralkodni. Úgy akarnak ítélkezni felettem, mintha katona volnék, aki rossz hadműveletekbe vitte bele hadseregét, pedig ott katonákkal nem is lehet mit kezdeni, mivel az emberek szétszórtan, az erdőkben élnek. Úgy akarnak ítélkezni fölöttem, mint valami jöttment kis kapitány fölött, aki ugyan évek óta le sem tette kezéből a fegyvert, mégsem sikerült a nálunk hagyományos szokások szerint eljárnia Indiában, ahol nincsenek városok, és a szerződéseknek nem lehet érvényt szerezni. Most szabad az út az aranyhoz és a gyöngyökhöz, adná az Ég, hogy éppolyan bizonyos lenne, hogy nekem nem esik bántódásom, mint amilyen bizonyos, hogy be fog teljesedni, amit első utam előtt Őfelségeiknek írtam. Tudom jól, hogy hibáztam is, de szándékosan soha nem akartam rosszat tenni. Őfelségeik majd felismerik ezt. Mérlegre tesznek mindent, úgy, amint a Szentírás szerint a végítélet napján megméretik a jó és a rossz egyaránt. Santo Domingóba érkezve Bobadilla az én házamba vette be magát és eltulajdonított mindent, amit benne talált. Meglehet, rászorult, de soha még kalóz sem járt el így kereskedőkkel és javaikkal. A legfájdalmasabb számomra, hogy irataimat is elvette, egyet sem kaptam vissza belőlük, és éppen azokat rejtegeti a legféltőbb gonddal, amelyekre leginkább szükségem volna a védekezésemhez. Lám csak, micsoda igazságos bíró, milyen becsületes férfiú! Ámde Isten, a mi Urunk továbbra is megmarad hatalmában és bölcsességében, és meg fogja büntetni a háládatlanokat. Bizonyos csak annyi, hogy az Indiába érkezők közül szinte senki sem méltó a szent keresztségre. És hallott-e már olyat a világ, hogy valaki, akit azért küldenek, hogy vizsgálatot folytasson, árulókat és zendülőket gyűjt egybe és őket állítja tanúként az ellen, aki ott kormányoz. Ha jól meggondoljuk, csodálkozhatunk, amiért Española szigetét még nem nyelték el a tenger habjai. És ha engem is elért volna ez a büntetés, Őfelségeiknek akkor is el kellene ismerniük, hogy felbecsülhetetlen szolgálatokat tettem nekik, amiképpen Ők is szolgálatot tettek nekem, szeretettől vezérelve, amint az rendjén is való, mert ahol szeretet nincsen, ott mindennek vége." Ékesen szóló szavak, elementáris erejükön mit sem tudtak gyengíteni az évszázadok.

TIZENKETTEDIK FEJEZET  Indián inferno A levél természetesen közvetve a királynőnek szólt, Doña Juana della Torre valóban azonnal át is adta úrnőjének, és nem tévesztette el a remélt hatást. Izabella felháborodással értesült róla, milyen komiszul bántak az ő admirálisával, a király pedig a tisztesség kedvéért kénytelen volt meglepődni és bosszankodni, amiért parancsait "félremagyarázták". A legkellemetlenebb az egész ügyben a nagy feltűnés volt, amelyet Spanyolország-szerte és határain túl is keltett a tény, hogy a főtengernagy és alkirály bilincsbe verve érkezett haza. Presztízskérdést csináltak belőle, hogy a vérig sértett ember a lehető leggyorsabban elégtételt kapjon. Meghívták a Granadában táborozó udvarba és útiköltségként a maga és két fivére számára kétezer dukátot kapott. Megjelenését az udvarban érző szívű történészek éppoly megindító, mint amilyen hazug képeskönyvjelenetként ecsetelték a késői korok számára. A királynő szemét, úgymond, elöntötte a könny, amint megpillantotta a sokat szenvedett férfiút, akinek már külső megjelenése: fehér haja, gondok barázdálta homloka, nemes testtartása is tiszteletet parancsolt. Kolumbusz, aki az élet viharaiban oly kiválóan megállta a helyét, büszke megvetéssel tűrve sérelmeket és árulást, ezekben a percekben nem tudott uralkodni magán, az uralkodónő lába elé borult, és a zokogástól hosszú ideig megszólalni sem bírt. Végül a király emelte fel és roppant kegyes szavakkal lelket öntött belé. Mindebből egy árva szó sem igaz. Nem tud az eseményről Hernando Colón sem, pedig ő terjesztette apjáról a legtöbb legendát, és bizonyára népszerűsített volna egy ilyen hatásos melodrámát, ha csak a legcsekélyebb alapja is lett volna. Ám ő beéri azzal a megjegyzéssel, hogy a felségek Granadában látszólag nyájasan fogadták az admirálist, és biztosították róla, hogy letartóztatása és bebörtönzése tudtuk és beleegyezésük nélkül történt. A többi már csak  afféle Kotzebue-stílusban1  fogant bárgyú idill, úgy ragasztották rá a grandiózusan komor  hőskölteményre, akár olajnyomatot egy heroikus freskóra. [1. Célzás August Kotzebue (1761-1819) német színműíró érzelgős sikerdarabjaira.]

Sirámait és panaszait meghallgatták, ez tény, és igazságtétellel is kecsegtették. Hogy vissza kell kapnia tulajdonát, visszahelyezik hivatalába és rangjába, így szóltak a szavak. Ő pedig hitt nekik. Elhitte, hogy a felségek, amint becsületességéről és jó szándékáról meggyőződtek, nyomban újra megteszik alkirálynak, és ő győzelmesen térhet vissza Españolára. Vészesen naiv illúzió; beleroppant, amikor tudatára ébredt, hogy mindez csak vágyálom. Olyan keveset tudott a világról és az életről, mint egy gyerek, s ez tette lehetővé, hogy optimizmusát zászlóként lobogtassa, amerre járt, miközben mindenki elpártolt tőle, vagyis, mondjuk ki kereken: a kutyának sem kellett. A királynőben feje fölött lebegő őrangyalát látta, önmagát pedig mártírnak tekintette, akit szenvedéseiért a legnagyobb földi jutalom sem kárpótolhat. Fölfedezése az ő szemében a legnagyobb tett, amit halandó ember véghezvitt és valaha is véghezvihet. Mártír volt, hogyne, és nagy tett a fölfedezése is, csakhogy elhivatottsága tudatától megrészegülten, kivételes egyéniségének téveszméjétől megmámorosodva teljesen elveszítette az ítélőképességét, minden érzékét a mérlegelés és a józan megfontolás iránt. Ferdinánd királyt erősen nyugtalanította az az idő tájt portugál és angol zászlók alatt tett fölfedezések sokasága. Csillapíthatatlan bírvágyához gyötrő féltékenység társult. Mindaddig úgy látszott, egyedül Spanyolországnak van joga óceánon túli országok felkutatására és

kizsákmányolására, most pedig más pályázók, más nemzetek is színre léptek, mohón vágyva rá, hogy osztozzanak vele az aranyvilágon. Mert ő maga volt Spanyolország, ő minden javak  haszonélvezője és birtokosa, és a többiek, az a néhány nagyúr, meg az a pár névtelen kis senki csakis azért részesedhetett belőle, mert ő nagy kegyesen engedte.  Nyolc évvel azelőtt, amikor nevét odakanyarintotta a génuaival kötött egyezmény alá, nem is sejtette, hogy uralma ilyen mérhetetlen területekre is kiterjed majd, dölyfös tudatlanságában az egész vállalkozást a királynő hiszékenységét kihasználó spekulációnak tekintette. Most, a  birtoklás teljében, úgy vélte, Kolumbusz a megkötött egyezség révén kijátszotta és becsapta őt, és az admirális minden újabb fölfedezése nemhogy elismerését növelte volna, inkább neheztelését fokozta, és a megbánást, amiért hagyta, hogy egy agyafúrt kalandor behálózza és olyan ostobaságra bírja rá, mint az a bizonyos aláírás. Hogyan tesz az ember meg nem történtté egy ilyen megbocsáthatatlanul elsietett döntést?  Nos, eszköze van hozzá elegendő. Először is táplálni kell a gyanút, hogy az admirális nagy titokban független kormány megalapítását tervezi; hisz oly eszeveszetten becsgyágyó, hogy könnyen elképzelhető róla. Épp elég vádanyagot tartalmaznak a Roldán-féle felkelések, csak  ügyes jogászok kellenek, akik megerősítik a vádakat. Esetleg az is szándékában állhat Kolumbusznak, hogy a felfedezett országokat idegen uralkodóknak szolgáltatja ki, így akarva nagyobb előnyökhöz jutni; ehhez a vádhoz is akadnak támpontok. Elég, ha csak halk célzást tesz rá, és készséges talpnyalók tucatjai vállalják, hogy a királyi gyanút bevégzett  bűncselekménnyel támasszák alá. De ilyen messzire azért nem szívesen megy el az ember,  bizonyos okokból nem feszíti a végsőkig a húrt. Egyelőre azonban esze ágában sincs visszahelyezni főparancsnoki és alkirályi tisztébe a hatalomvágyó embert, akár szerzett érdemeket, akár nem, akár bűnös, akár nem. Gondoljuk meg mindenekelőtt: többé már nem is nélkülözhetetlen. Hasznos volt annyiban, hogy megtalálta az új Indiát. Megfelelően, talán még mértéken felül is jutalmazták érte, és az abszolút uralkodó szempontjából megengedhetetlen hírnévnek örvend. A dolgok mai állása szerint bármelyik közönséges hajóskapitány megteheti, amit ő tett. Keze alatt ügyes tengerészek sokasága nevelődött fel és szerzett útjai során tapasztalatokat. Sokan ostromolják  a gyarmatügyi hivatalt olyan ajánlattal, hogy saját költségükre indíthassanak expedíciót; így tett Pedro Alonso Nino és Vicente Pinzón is, és nyereségük jelentős részét átengedték a koronának. Miféle tapintatból kellene tehát fejedelmi méltóságokat és veszedelmes előjogokat osztogatni olyan szolgálatokért, amelyekre megfelelő embereket bármikor ingyen is kaphat? Persze nehéz dolog egy ilyen ünnepelt, híres embert csak úgy egyszerűen félreállítani és meneszteni a szolgálatból, következésképpen hitegetni kell és biztatni, vizsgálatokat indítványozni, határidőket megjelölni, a határidőket halogatni, már ahogyan az minden korban szokás. A király meglehetősen önállóan dönthet, Izabella szemmel láthatólag nem kíván többé  beavatkozni a gyarmatok ügyeibe, betegeskedik, súlyos csapások érték, meghalt a fia, lányát a megőrülés veszélye fenyegeti, a királynő kedélye elborult, akaratereje megbénult. Az admirálisnak azt mondják tehát, Españolán folytatódik a viszálykodás, ha visszatérne, azzal csak újabb pártoskodásokat váltana ki, ráadásul személyes biztonsága is veszélybe kerülne. Bobadillát fel akarják menteni a parancsnoklás alól és helyére ideiglenesen egy tetterős fiatalabb tisztviselőt neveznek ki, aki majd képes lesz a visszásságokat felszámolni és a szigetet megtisztítani a lázadó csürhétől. Ő, Colón, addig csak kímélje és gyógyíttassa magát; gondjuk lesz rá, hogy visszahelyezzék régi tiszteibe, amint az állapotok rendeződnek. Be kell érnie ennyivel. Merev tekintettel hallgatja, amit újra és újra elmond neki a kancellár,

a gyarmatügyi miniszter, ugyanezzel hitegetik az érsekek, a kamarások, a bírák, kénytelen hallgatni és várni, tűrni a megaláztatásokat. Bobadillát valóban visszahívják, utóda Nicolas de Ovandó lesz, Lares parancsnoka, az Alcántara-rend lovagja,2  vörös hajú, vörös szakállú, talpnyaló udvaronc, bigott katolikus, okosnak tartják, tapasztalt közigazgatási szakembernek, de a tengeren túli viszonyokról a leghalványabb fogalma sincs, ami elég hamar bebizonyosodik, mert az ő helytartósága alatt tervszerűen bevégződik, amit Cristóbal Colón akaratlanul is elindított: az indián nép kipusztítása. Ráadásul gyalázatosan kudarcot vallott később, a legkétségbeejtőbb helyzetben, amilyenbe Kolumbusz soha nem került. [2. Spanyol egyházi lovagrend, 1176-ban alapították, eredeti fő feladata a mórok elleni küzdelem volt.]

Az 1501. esztendő folyamán, nyomasztó tétlenségre kárhoztatva, hónapról hónapra hasztalanul várva az igazságos ítéletet, megírta Sevillában ama bizonyos Jövendölések könyvé -t, amelyből kitetszik, milyen mély vallási miszticizmusba merült. Visszaemlékezett egykori fogadalmára, hogy az újvilág fölfedezésétől számított hét éven belül ötvenezer gyalogost és ötezer lovast állít, és kiragadja velük a Szent Sírt a hitetlenek kezéből. A határidő lejárt, az új világ pedig valamennyi kincsével együtt is mindeddig csak költségeket emésztett fel, nemhogy hasznot hozott volna, jómaga pedig, szegényen, elhagyatottan és tisztségétől megfosztva, miből is tudná egész seregek zsoldját fizetni. Mégis, hogy legalább a királyt és a királynőt buzdítsa a vállalkozásra, kikereste a Bibliából, az egyházatyák, a szentek és bölcselők írásaiból mindazokat a helyeket, amelyeket a pogányok megtérítésére és Jeruzsálem meghódítására lehetett vonatkoztatni – még ha csak igen homályosan is –, felhasználta a két évvel azelőtt, Santo Domingóban készített feljegyzéseit, az egész anyagot egy tudós kartauzi szerzetes segítségével egységes rendszerré szervezte, úgyhogy tekintélyes kis kötetté duzzadt, majd művét átnyújtotta a felségeknek, terjengős levél kíséretében. E levél ügybuzgó szenvedélyességét csak az a siralmas együgyűség múlja felül, amely a művet ihlette és amely, mint a szerző legtöbb szellemi terméke, műveltségének még a maga korában is feltűnően alacsony színvonalát bizonyítja. Az egész maga a legsötétebb spanyol bigottság. Könyörög az uralkodóknak, ne késlekedjenek a keresztes hadjárattal, mivel hamarosan itt a világ vége. "Szent Ágoston tanítása szerint – írja – a világ vége hétezer évvel a teremtés után fog bekövetkezni. Ugyanígy vélekedik Pedro de Aliaco bíboros is. Felségtek tudják, hogy Ádámtól Krisztus születéséig ötezer-háromszáznegyven évet és háromszáztizennyolc napot számlálunk. Mostanig ezerötszáz és egy esztendő múlt el Urunk születése óta, következésképpen a világ már hatezer-nyolcszáznegyvenhat esztendeje áll fenn. Megsemmisüléséig marad még összesen százötven év." Elemésztette volna a türelmetlenség, ha nem foglalja el magát ezekkel az obskúrus szellemi  játszadozásokkal. Lelkének minden erejével – pedig az nem lebecsülendő küzdött a testi hanyatlás és az öregség tünetei ellen. A legnagyobb újság éppen az volt, hogy Vasco de Gama körülhajózta a Jóreménység fokát; a portugál hajós így rátalált a Kelet-Indiába vezető tengeri útra; mindenki csak Calcutta kincseiről, Hindusztán gazdagságáról beszélt, és arról, hogy Gama, majd utána Alvarez Cabral gyöngyökkel, ezüsttel, arannyal, borostyánkővel, elefántcsonttal, porcelánnal, selymekkel, nemes faanyagokkal, gumival és mindenféle fűszerekkel megrakodva tért haza. Ekkor mutatkozik meg igazán Kolumbusz hitének  megingathatatlansága. Nemhogy meghökkenne vagy le lenne sújtva, netán kételyek gyötörnék, vajon az ő útja valóban Indiába vezetett-e; szó sincs róla, ilyesmi meg sem fordul a fejében. Ám azonnal új utat tervez, el akarja vele homályosítani Gama fölfedezését, de a maga korábbi

vállalkozásait is. Egy csöppet sem aggasztja, hogy a firenzei Vespucci időközben óriási kiterjedésű szárazföldre bukkant, amely semmiképp sem lehet Ázsia. Nem akar róla tudomást venni. Nem igaz. Az ő szemében arrafelé nem lehet más szárazföld, csak az ázsiai kontinens. Oda kell eljutnia, mindenáron, bármilyen úton-módon, különben hiába élt. Hiszen legutóbbi útján, a Karib-tengeren, olyan áramlatokra bukkant, melyekről majdnem teljes bizonyossággal feltételezhető, hogy valamely tengerszoros felé visznek, azon a szoroson kell átjutni, azon keresztül vezet az út Indiába. Nincs mit magyarázgatni rajta, olyan biztos ez, mint minden más, amit eddig megjövendölt és hajszálpontosan beigazolódott. Előterjeszti tervét; pontos térképeket rajzol, azokat is előterjeszti. Általános zavarodottság. Úgy hitték, sikerült lerázniuk magukról a kellemetlen frátert, most meg váratlanul új ötlettel áll elő. Miként lehetne lecsillapítani, mert még képes megzavarni az embereket? Különféle ellenvetéseket tesznek. Nincs pénz, Aragónia és Kasztília pénztára teljesen kiürült. Nem számít, hangzik a válasz, pénzt majd fölhajtok magam. Jó, de Ovando jelentése eddig még nem futott be és ettől függ, értse meg, hogy újra szolgálatba állhat-e. Nem akar hallani erről sem. "Hadd beszéljek magam a királlyal" – könyörög. Akad még néhány barátja, aki hisz benne és egyengeti az útját őfelségéhez. Ékesszólása soha nem volt még olyan ellenállhatatlan, lángolása olyan magával ragadó, okfejtése olyan világos, mint ezen az audiencián, Ferdinánd előtt. Hogy megnyerte és meggyőzte-e a királyt nem tudjuk. Meglehet, Ferdinándot csábította a gondolat, hogy közelebbi és biztosabb összekötő út kerül így birtokába, mint amilyen a portugáloké. Talán ilyen mérlegelés alapján hajlott a tervre és ezért járult hozzá, még ha habozva is. Ennél is valószínűbb, hogy meg akart szabadulni a kellemetlen okvetetlenkedőtől, akinek  rábeszélőkészsége és konok fanatizmusa valósággal megfélemlítette. Olyan siralmas hajókat és olyannyira hiányos felszerelést bocsátottak rendelkezésére az úthoz, hogy jogos a gyanú: ilyen módon kívántak tőle egyszer s mindenkorra megszabadulni. Négy aprócska, egyenként ötven és hetven tonna közötti karavellát kapott, összesen százötven főnyi legénységgel. (Csodálatos dolog: a hajók mindig ugyanazt a szerepet játsszák, mint Rosinante, a gebe.) A nyomorúságos sajkákat már az alig hullámzó tengeren is az elsüllyedés veszélye fenyegette, vihar nem is kellett hozzá. Emberi számítás szerint (kivált, ha egy kicsit hozzá is segítik) egyszer majd csak utoléri sorsa a tenger nyughatatlan vándorát, hiú dicsvágyában úgyis annyiszor hívta már ki maga ellen. Ha ennek a bűnös számításnak valóban van valami alapja (bevallom, bajosan lehet kétségbe vonni), akkor egyúttal ebben rejlik az egyetlen magyarázat, hogy a király megújította az admirálissal kötött valamennyi régebbi szerződését, bár alig leplezte iránta érzett ellenszenvét. Még azt is felajánlotta, hogy szükség esetén nyomatékosan megerősíti eme  privilégiumokban fiát, Diegót, szálljon csak békességben és bizalommal tengerre. A fiatal, teljesen az udvar kegyétől függő emberrel természetesen sokkal könnyebben elbánhatott a spanyol uralkodó, mint telhetetlen és örökösen a vélt jogaiért perlekedő apjával. Hogy azután miféle fenntartások és kiskapuk rejlettek még a felséges kézírás mögött, azt ma már nem tudhatjuk. A spanyol életmódnak és konvencióknak volt az idő tájt valami teljességgel áthatolhatatlan és titokzatos vonása. Kolumbusz hamar kitapasztalhatta, milyen kevéssé bíznak   benne: kereken visszautasították azt a kérését, hogy kiköthessen Españolán.  Nem áltatta magát hiú reményekkel. A bizalmatlanságra bizalmatlansággal válaszolt. A sevillai alcalde hitelesítésével kettős másolatot készíttetett mindegyik szerződésről, koncessszióról és különleges engedélyről, amely elismeri őt főtengernagynak, India alkirályának és kormányzójának. Mellékelt másolatokat Doña Juana della Torrénak írt leveléhez, valamint egyet a génuai banknak, s a kísérőlevélben oda utalta át jövedelmének 

egytizedét, az ottani gabonavám enyhítésére (nagyon ravaszul, mert szülővárosa ily módon síkraszállt az ő jogaiért és érdekeiért), végül az összes okmányokat különböző személyek útján eljuttatta barátjának, Nicoló Oderigo doktornak, aki valamikor Génua követe volt a spanyol udvarban, és megkérte, helyezze biztonságba és őrizze meg őket. Mindenre kiterjedő előrelátása folytán maradtak fenn ezek az okmányok egészen napjainkig. A másolatok egyik   példányát 1816-ban találták meg gróf Cambioso szenátor könyvtárában és öt évvel később elhelyezték abban az urnában, amely a génuai Kolumbusz-szobrot díszíti. Köteteket kellene írni a negyedik, egyben utolsó útról, ha csak hozzávetőleges hűséggel akarnánk is ecsetelni mindazokat a veszélyeket, melyeket kiálltak, s összes kalandjaikat. Még négyszáz évvel később is borsódzik az ember háta, amikor elolvassa, amit a krónikások  összegyűjtöttek és leírtak, magának Kolumbusznak a beszámolóját (ami különben zűrzavaros, érthetetlen, szenilis munka), vagy amit Diego Porras jegyző mint szemtanú és szenvedő alany  jelent, végül amit az admirális meghatóan hűséges embere, Diego Méndez a végrendeletében tömören és lelkiismeretesen elbeszél. Olyan iszonyatos fáradalmakat álltak ki, hogy érthetetlen, ember hogyan bírta egyáltalán elviselni s miért nem vetett inkább önkezével véget az ilyen életnek, legfőképpen az a beteg, elcsigázott, időnek előtte roskatag aggastyánná vált vezérük. Éhség, járványok, véget nem érő borzalmas viharok, perzselő hőség, hajótörések, mindennemű fegyelem felbomlása, árulás mindenfelől és mindenki nekikeseredett gyűlölködése mindenki ellen ezek teszik valóságos pokoljárássá az expedíciót. Ami a kalandosságot illeti, pihent agyak hatásosan kiszínezett szüleményének vélnénk a történetet, ha nem hitelesítenék megbízható források. Mert együtt van itt minden, amitől évszázadok óta eláll az izgalmak kedvelőinek lélegzete és megáll az esze, az óceán vad ellenszegülése és titokzatos varázsa, váratlan sorsfordulók, halálos veszély és csodával határos megmenekülés, hajózás az Ismeretlenbe és kikötés isten háta mögötti szigeteken. Ez az eseménysor nemzedékeknek vált húsává és vérévé, lángra lobbantotta az ifjúság képzelőerejét és felkorbácsolta tettvágyát, olyannyira, hogy az alapját képező valóság szinte már hitelét is vesztette. De ezúttal semmi sem kitalálás, talán nem is lehet semmit sem kitalálni: amit az emberi szellem elképzel, annak valamiképpen és valamikor meg kellett történnie, legföljebb visszaéltek vele, sematizálták és ezáltal eltorzult, élettelenné és hazuggá vált. Robinson története is megesett egyszer igaziból, mivel pedig meglehetősen korlátolt az élet motívumainak  száma – a mitikusoké, a történelmieké és a romantikusoké egyaránt –, némelyikük tipikus formát ölt és több változatban is virul, míg csak el nem fonnyad és ki nem hal. Kolumbusz utolsó útja is ilyen alapélmény, termékenyítő motívum, amelyből sokféle költemény, monda és természetesen zavaros meseszövevény is fakadt. Az admirális két meghitt bizalmasát vitte magával az útra: fivérét, Bartolomét, immár nem mint adelantadót, hanem csak mint e méltóság haragvó várományosát, és tizenhárom éves fiát, Hernandót. Fölfoghatatlan, miért teszi kockára a tulajdon gyereke életét, mert hiszen tudnia kellett, mit kockáztat, ismerte a lehetséges viszontagságokat, ismerte a hajók állapotát. Mi indította hát ilyen vakmerőségre? Valamiféle pedagógiai elv lebegett volna a szeme előtt, az, hogy méltó utódot, valódi hőst nevel belőle? Ismeretes, mennyire szerette szenvedélyes szerelmének, talán egész életében az egyetlen ilyen kapcsolatnak ezt a gyümölcsét, elhatározása tehát nem származhatott meggondolatlan könnyelműségből, spártai nevelési elvek  sem vezérelhették. Én csak egyetlen hihető okát látom: hogy nagyon magányos volt; oly sokan félreismerték; teljességgel nélkülözte az emberi melegséget, a csodálatot, a gondozást és

ápolást, még a kíméletet is; ezt a lényt, a szívéhez legközelebb állót akarhatta maga mellett tudni élete kritikus korszakában, a vég előérzetében, és egyúttal példát mutatni neki, arról, hogyan kell méltósággal elviselni és leküzdeni mindazon balsorsot, amit az Ég csak rámérhet az emberre. Ez lehetett az indíték, amely háttérbe szorított gondoskodást és józan észt, emellett tudata mélyén változatlanul ott lappangott a meggyőződés, hogy Isten segítségével eléri a megígért célt, és mindaddig nem eshet semmi bántódása. Az utasítás, amelyet kézhez vett, parancsot tartalmazott, amely szerint vegyen föl a hajóra egy vagy két arabul beszélő személyt (hogy Ázsiába érkezve elősegítsék a kölcsönös megértést), és a lehető leggyorsabban, a legegyenesebb úton törjön előre nyugat felé, de Espa ñolán, hangsúlyozták ismételten, nem köthet ki. A kikötés mégis szükségesnek bizonyult, mert egy roppant erős viharban annyira megsérült az egyik hajó, hogy Santo Domingóban ki akarta cserélni egy másikra. Ám amikor látótávolra megközelítette a partot és néhány rendkívül udvarias sorban engedélyt kért Ovandótól a karavella kicseréléséhez, a kormányzó gorombán megtiltotta, hogy kitegye a lábát a partra, így hát csak egy kötegnyi, Spanyolországba címzett levelet adhatott át, és ismét a tajtékzó tengerre kellett bíznia sorsát. Erről így ír: "Melyik férfi nem lett volna kész, Jóbot sem kivéve, meghalni a kétségbeeséstől, olyan helyzetben, aminőbe én kerültem? Aggódnom kellett a magam, de még inkább fivérem és fiam, továbbá valamennyi társam biztonságáért. Ó, hogy énelőttem lezárják a földet és a kikötőt, amelyeket magam szereztem Isten segedelmével és vért izzadva a királynak! Nyolcvan napon át olyan iszonyú orkán dobált ide-oda, hogy ez idő alatt nem láttam sem napot, sem a csillagokat, a hajók léket kaptak, a vitorlák megtépázva, a horgonyok, a hajókötelek és az élelemkészlet nagy része odaveszett. A matrózok annyira elcsüggedtek, hogy megfogadták, kolostorba vonulnak, és gyakran megesett, hogy egyikük  meggyóntatta a másikat. Nemegyszer néztem farkasszemet a halállal, a hajót egy kis faházikóból irányítottam, amelyet a felső fedélzeten ácsoltattam magamnak, fivérem a legrozzantabb hajón tartózkodott, ami miatt már csak azért is igen gyötrődtem, mert én  beszéltem rá, hogy akarata ellenére velem jöjjön, és attól a gondolattól, hogy húszesztendei, erőmet felőrlő munka után ott tartok, hogy gyermekemet magammal kellett hoznom, mert Spanyolországban még egy tetőcserepet sem mondhatok magaménak, úgyhogy fogadóba kell mennem, ha enni vagy aludni akarok, és ráadásul gyakran annyi pénzem sincs, hogy a számlát kifizessem, ettől a gondolattól megszakad a szívem." Amit itt magyarázatul ad, hogy miért vitte magával a fiát – bizonyára igazolni kívánta magát a várható szemrehányások ellen –, annak se füle, se farka, valódi Colón-féle túlzás. Erről később még lesz mondanivalónk. Mégis újból megcsodálhatjuk itt a szavaiban rejtőző mérhetetlen erőt. Akárcsak Don Quijotét, őt sem lehet túlszárnyalni sem írásban, sem szóban. Mintha az isteni végzet akarta volna, ugyanabban az orkánban, amelynek olyan kíméletlenül-kérlelhetetlenül írott parancsokra hivatkozva tették ki az admirálist, elsüllyedt a flot ta, amely összes españolai ellenségét szállította volna vissza Spanyolországba: Bobadilla kormányzót, Bartolomeo Roldánt és lázadó társait, egy csomó szélhámost, zsarolót és pénzéhes csavargót, akik olyan bizonytalanná tették a szigetet, mintha egy modern nagyváros alvilági negyede lett volna. Kolumbusz néhány hajótörött révén, akiket meg tudott menteni, értesült a katasztrófáról. Lelkületét ismerve, elképzelhetjük a diadalt, a komor elégtételt, amely eltöltötte: maga az Ég avatkozott be, hogy őt megbosszulja és ellenlábasait elpusztítsa. Ez táplálta csak igazán azt a rögeszméjét, hogy Isten kiválasztott követe. Némelyik ember 

életében sajátos módon gyakran a külső események is olyanformán következnek be, ahogy az lelkűk lényegéhez illik, mintha sorsuk valóban a csillagokban volna megírva. Tegyük hozzá: a vihart csak egyetlen hajó vészelte át, bár ez volt a legrozogább, nevezetesen az, amelyik Kolumbusz vagyonát is szállította, néhány ezer aranyrögöt, amit Bobadilla lefoglalt. Mivel azonban a súlyos hajókár miatt be kellett futnia Santo Domingóba, az aranyat másodjára is lefoglalták és kifizetését évekig halogatták. Colón valószínűleg csak  röviddel a halála előtt jutott, rengeteg kérelmezés, panasz és per után, a meglehetősen tekintélyes summa birtokába. Bobadilla rengeteg kinccsel rakta meg a hajókat, ez most mind a tenger fenekén pihent. A korabeli adatokat természetesen kétkedve kell fogadnunk, az emberek szerették költőien kiszínezni a dolgokat. A jelentősebb import, a valódi mesebeli kincsek behozatala csak  Mexikó és Peru meghódítása után kezdődött. Bobadilla hajója állítólag egy jókora színaranytömböt is szállított, a régi spanyol krónikák  szüntelenül emlegetik; mint mondják, ezernyolcszáz castellano  volt a súlya, vagyis tizenhat kiló, és állítólag egy indián nő találta egy patakban. De, mint egy későbbi történész megállapítja, a tömérdek arany közt egyetlen szemcse sem akadt, amelyhez ne tapadt volna meggyilkolt indiánok vére. Ez pedig semmiképpen nem költői túlzás. Az amerikai szárazföld partját az admirális a Gracias Dios-foknál3  érinti. A bennszülöttek, talán papjaik figyelmeztetésére, tiltakoznak a kikötés ellen, így kénytelen továbbhajózni. Délnek fordul, irányt változtat délnyugat felé, óvatosan elhajózik Costa Rica és Nicaragua mentén. Szeptember végén lehorgonyoz egy Cariai nevű falu4  mellett, hogy hajóit kijavíthassa és legénysége végre kipihenhesse magát. A bennszülöttek most is azt a bajosan megfejthető, félelem és kíváncsiság, gyanakvás és ámulat, tisztelet és tiltakozás, vendégszeretet és  balsejtelem között lebegő magatartást tanúsítják, mint az európaiakkal való első találkozáskor  általában. Csodálatos járműveken csodálatos teremtmények érkeznek, békésnek  mutatkoznak, de az arcuk félelmet keltő. Megajándékozzák őket csupa elbűvölő dologgal, idegenszerű, varázslatos tárgyakkal, cserébe ők pamutkabátokat és -ingeket hoznak, ékességeket is, némi arannyal díszítve, de lám, a különös teremtmények semmit sem akarnak  tőlük elfogadni. Az admirális ugyanis megtiltotta nekik, így akarva bizonyítani a  bennszülötteknek, hogy ő és társai önzetlenek. A régi taktika. De teljesen elhibázott, mert vérig sérti az indiánokat, úgy érzik, megveti őket és ajándékaikat, ezért visszahoznak mindent, amit kaptak tőle, és halomba rakva otthagyják a parton. [3. "Istennek hála"-fok.] [4. A mai Costa Ricában.]

Egy kép csak, egyetlen példa a megszámlálhatatlan közül. A vadak annyira bíznak bennük, hogy önként hoznak két fiatal lányt a hajóra: megérezték, hogy a jövevények nem mernek   partra lépni, vízért és gyümölcsért, és tapintatból felszólítás nélkül vállalják a kezességet. Mialatt a matrózok megtöltik hordóikat, a törzs vénei illő távolságban maradnak és őrködnek, nehogy öveik közül bárki is zaklassa vendégeiket. Elöljáróik ezután kiviszik az adelantadót a szárazföldre és ünnepélyes ceremóniák közepette leültetik a fűre. A vidékről kívánna tudakozódni, ezért hívatja Porrast, a flotta jegyzőjét, hogy a hallottakat jegyzőkönyvbe vegye. (Minthogy egyik fél sem érti a másik nyelvét, mindez nyilvánvalóan csak önkényes megállapításokra vezethet.) Ám mire a jegyző előkészíti a kalamárist, a tintát és a papírt, és hozzálátna az íráshoz, az indiánok mind kereket oldanak, reszketve félelmükben, ugyanis

varázslónak és szellemidézőnek vélik. Kisvártatva visszalopakodnak és valami port hintenek  maguk köré, meg-meggyújtják, úgy, hogy a szél a spanyolok felé hajtsa a füstöt. A nevetséges az egészben az, hogy a spanyolok semmivel sem félnek kevésbé a vadak boszorkányságaitól. "Cariaiban – hangzik az admirális beszámolója – veszedelmes mágusok élnek. Embereim mindent odaadtak volna, csak induljunk el innen minél hamarabb. Némelyikük teljes komolysággal vallotta, hogy megigézték, és mind a mai napig nem lehetett őket ebbéli véleményüktől eltéríteni." Aztán mindig bekövetkezik az erőszak pillanata, olyan elkerülhetetlenül, mint az ámen az imádság végén. Nagy titkon összefogdosnak és a hajóra visznek vagy fél tucat indiánt, hogy kalauzolják a hajókat, a legnagyobb csöndben fölszedik a horgonyt és sietve elvitorláznak, az emberrablásra csak későn ráeszmélő falusiak rémüldözése és jajveszékelése közepette. Ha a történelemírók nem tisztelték volna mindmáig olyannyira a puszta tényeket és nem adóztak volna túlzott csodálattal az úgynevezett "tettek emberé"-nek, az emberiség ma talán a  jog, az erkölcs és a kultúra jóval magasabb fokán állna. Októberben az admirális és szomorú flottája eléri a Chiriqui-öblöt,5  a Panama-földszoros mellett. Nem érdektelen, hogy ott kereste, hónapokig tartó, idegesítő tévelygések során, észak  felé, az Ázsiával összekötő vízi utat, ahol a természet valóban kis híján létrehozta, csak éppen nem végezte be művét. Maga gyártotta elméleteiben olykor nagyon is megközelíti a valóságot, vagy pedig egyfajta látnoki tehetséggel megáldva fölfedi a fikciók mellett a valóságos lehetőségeket. [5. Helyesebben: a Chiriqui-lagúnát, Costa Rica keleti partján, nem pedig a nyugatin, ahol az öböl nyílik.]

A bennszülöttek, már amennyire meg lehetett érteni őket, civilizált népekről szóltak, amelyek az ország belsejében élnek; hogy az ott lakók aranykoronákat, karkötőket, lábpereceket viselnek és aranyszövetből készült ruhákat; a székeket, szekrényeket és asztalokat is színarannyal díszítik. Ciguare vagy Ciamba néven emlegették azt a földet; föltételezhetően bizonytalan hírek szállonghattak közöttük Mexikóról és Peruról, az admirális  pedig a maga módján felnagyította és a Nagy Kánnal kapcsolta össze őket, akinek a  birodalma errefelé kezdődik. Még tíz nap, és a Gangesznél vagyok, így következtet vakmerően, és elengedi a füle mellett a legénység zúgolódását, akik nem akarták folytatni az utat. Gondolatai ezúttal nem is az aranyszerzésen járnak; nehogy időt veszítsenek, megtiltja a cserekereskedelmet az indiánokkal, és ezáltal a lázadásig feldühíti őket. Mit bánják ők azt a titokzatos átjárót, amit olyan eszeveszett türelmetlenséggel keres, miközben a hajók egyre  jobban eresztenek és a tapadó csiga átlyuggatja a deszkázatot. Végül is enged unszolásuknak, mert másképp úgysem segíthet magán, és Simon és Júda napján visszahajóznak arra a termékeny vidékre, amelyet az indiánok Veraguának neveznek. Ám szakadatlan viharok innen is visszakergetik a Chiriqui-öbölbe, és heteken át folytatja küzdelmét az elemek dühével. "Olyan elcsigázott voltam – panaszolja –, hogy már azt sem tudtam, mit teszek. Régi sebem fölszakadt, és kilenc napig nem volt rá remény, hogy életben tudnak tartani. A tenger még sosem vetett ilyen hatalmas hullámokat, sosem volt ilyen félelmetes, ilyen tajtékos, mintha merő vér lett volna, és zubogott, akár az égő katlan. Az égboltot még sose láttam ilyen förtelmesnek, lángolt, akár a kemence és olyan izzó sugarakat bocsátott le ránk, hogy minden pillanatban megnéztem, nem fognak-e tüzet árbocaim és vitorláim." A helyzet minden bizonnyal súlyos lehetett, az Atlanti-óceánnak azon a részén az év bizonyos időszakaiban rendszeresen  pusztítanak mindent elsöprő tornádók*, de Kolumbuszra is jellemző, milyen kéjesen dúskál az

apokaliptikus képekben. [*A tornádó szárazföldi jelenség, a tengeren hurrikánok vannak. – V. T. megjegyzése.]

1503. januárjának elején köt ki Veragua partján, harmincöt napra volt szüksége, hogy a harminc tengeri mérföldnyi utat megtegye. A hajók – pontosabban: szánalmas bárkák – olyan állapotban vannak, hogy már alig lehet őket megjavítani, a legénység a betegségek és a túlságosan sok erőfeszítés miatt nem bírja tovább a szolgálatot, ezért úgy dönt, annak a nagy folyónak a torkolatába hajózik be, amelyet ő Betlehem folyónak 6  nevez, és ahol egy kissé kipihenhetik a tengeri út fáradalmait. Az indiánok ellenségesen fogadják a betolakodókat, valószínűleg törzsről törzsre szállt a híre, hogy hitszegő és erőszakos emberek, nagy diplomáciai erőfeszitésekre van szükség, hogy megbékéltessék őket. Az ittenieknek  aranylemezeik vannak, aranyból való pipáik, néhány aranyruduk is, de ez nem érdekes, a  bányák felől faggatják őket. Egész bányákat keresnek azonnal, az itt-ott erőforduló arany már  nem elégíti ki őket. Az indiánok mintha megértenék kérdésüket: odafenn a hegyekben az erdők tele vannak arannyal, mondják. Akkor hát gyerünk a hegyekbe. Csakhogy aki aranyat akar, annak böjtöléssel és önmegtartóztatással kell rá felkészülnie, tették hozzá állítólag. Valójában ez az admirális jámbor hazugsága, az egyetlen mód emberei féktelen mohóságának  megzabolázására. Bartolomé Colón egy jól felfegyverzett kis csapat élén útnak indul a szárazföld belsejébe, megismerkedik különböző törzsfőkkel, akik hallgatag-szívélyesen fogadják, és bár szolgálatkésznek mutatkoznak, szemmel láthatóan óvatosak, amikor a  jövevények érthetetlen arany vágyának kielégítéséről van szó. Merőben mások, mint társaik  odakint a szigetvilágban, egész lényükből méltóságteljes szigor árad. Mintha a szigetlakók  könnyedebbek és játékosabbak, álmodozóbbak és simulékonyabbak lennének; itt a hegyekben zárkózottabbak és keményebbek az emberek. [6. Spanyolul: Belén (itt ünnepelték a karácsonyt).]

Az adelantado valóban talál aranyat az őserdőben, a kőzetekben, a mocsárban, de nem annyit, amennyire számítottak. Keresgélnek, kérdezősködnek jobbra-balra, ide-oda küldözgetik őket, még olyasmi is megesik, hogy az egyik kacika – a beszámolókban Quibiannak hívják, de hisz a nevek mind el vannak ferdítve – ellensége területére vezeti a kielégíthetetlen aranykeresőket, csak hogy megszabaduljon tőlük: "Itt ássatok, itt túrjátok a földet!" Ők pedig ásnak és feltúrják a földet, míg forró verítékben nem úsznak. Minden egyes lelet egy még nagyobbnak a reményét táplálja, semmi sem elég nekik, valósággal eszüket vesztik, óriási tömör aranytömbökről álmodoznak és mesélnek, az admirális egyre tovább szítja a mohóságukat, mert valami legalább leköti őket, neki pedig marad szabad ideje földrajzi-misztikus töprengéseire. A megszállott embereknek bizonyosan külön őrangyaluk van, akinek az a feladata, hogy eltitkolja előlük az igazságot. Ha Kolumbusz nem örökké egyetlen rögeszmén rágódik – Ázsián és Zipangun –, akkor minden különösebb nehézség nélkül véghezvitte volna, amit tíz évvel később megtett az elszánt Balboa: néhány napi út a hegyvidéken át, és megpillantja a Csendes-óceánt. Ebben az esetben természetesen kicsúszott volna lába alól a talaj, amely hordozta és amelynek magasából valamennyi fájdalma és csalódása semmiségnek tetszett. Veraguaban Bartoloménak rendkívül hasznos ötlete támadt. Felfigyelt a vidék buja termékenységére, úgy vélte, itt kimeríthetetlen lehetősége van a civilizációs munkának és egy merőben másfajta meggazdagodásnak, mint amelyet az esztelen arany vadászat kínál. Javasolta fivérének, alapítsanak gyarmatot, és kijelentette, hajlandó itt maradni két hajó legénységével;

az admirális térjen vissza Spanyolországba és szerezze meg a kolóniának a kellő támogatást. Kolumbusz a várakozással ellentétben élénken helyeselt. Kalyibákat és raktárakat eszkábáltak össze, ami pedig a létfenntartáshoz kellett, azt bőségesen megtermetté a dús talaj, az élelmezést illetően tehát nem kellett, hogy gondjaik legyenek. Elgondolkodtató csak a  bennszülöttek magatartása volt. Mivel értelmesen és udvariasan viselkedtek, Bartolomé azt remélte, nem gördítenek majd akadályt a letelepülési terv elé. Eleinte valóban nyugodtan tűrték  az idegenek sajátos építési tevékenységét. Az adelantado kiválasztott nyolcvan embert, akik  egy magaslaton, a Belén folyótól nyíllövésnyire, pálmalevelekkel fedett alacsony házakat róttak  össze. Nos, ezek az emberek csakhamar a szokásos durvaságokat követték el az indiánok és asszonyaik ellen. Egyszerűen nem lehetett őket megfékezni. Gúnyolódva fogadták a figyelmeztetést, hogy legyenek tapintatosak a tisztességtudó és érzékeny vadakkal, vagy kivált, hogy úgy bánjanak velük, mint emberi lényekkel szokás; de hisz mindig is csak akkor  embereitek meg magukat, ha túlerővel álltak szemben és a félelem kényszerítette rá őket – az indiánok csalóka szívélyességétől nyomban elszemtelenedtek. Így csinálták itt is, és a következmény szintén a szokásos. Az indiánok, megbántottan és az új telepesek  gondolkodásmódját kellően kitapasztalva, visszahúzódnak, háborús előkészületeket tesznek, szövetségre lépnek szomszédaikkal, megjátsszak, hogy a szárazföld mélyén élő ellenséget kell leverniük, de egész titokzatos jövés-menésük és magatartásuk gyanakvást kelt a spanyolokban. (Mindig óriási erkölcsi felháborodással fogadják brutális magatartásuk  következményeit és azt, hogy maguknak kell megenniük, amit főztek.) Bartolomé támadásra számít, meg akarja előzni, de szeretne előbb megbizonyosodni az indiánok ellenséges szándékáról. Diego Méndez, aki szívesen vállalkozik ilyesmire és ügyes meg bátor is, beoson kémlelődni az indián faluba; sikerül kifürkésznie, hogy a tanácskozó gyűlésen úgy határoztak, elűzik a fehér embereket. Az adelantado ezek után már nem habozik, éjnek évadján lerohanja a falut, és fogságba ejti a kacikát, asszonyait és gyerekeit. Tapasztalatból tudja, így lehet a vadak akcióit a leghatásosabban megbénítani. Csakhogy a törzsfőnöknek útközben sikerül megszöknie és riasztja az övéit. Az elkeseredett harcosok behatolnak a kolónia területére, a spanyolok a túlerő ellen kénytelenek bevetni a vérebeket, amelyeket – szerencséjükre – nem hagytak otthon ezúttal sem. A legrosszabb a dologban, hogy el vannak vágva az admirálistól, akinek éppen akkortájt sikerült hajóival nagy keservesen kijutni a hosszú aszály miatt sekély vizű folyótorkolatból. Ő is megdöbben és megrémül, amikor értesítik, hogy annak a csónaknak  a legénységét, amelyet a tengeri úthoz szükséges fáért és vízért küldött a szűk folyón fölfelé, az indiánok az utolsó szálig lekaszabolták. Ekkor az adelantado emberei kijelentik, egy napig sem maradnak tovább ebben a veszedelmes országban, rábeszélése éppoly hiábavaló, mint a haragja, az emberek nekirontanak a hátrahagyott hajónak, ott áll a part mentén a sekély vizű torkolatban, az indiánok begázolnak a vízbe és utánuk úsznak, nekik pedig a nyílt parton kell a hajóbástya mögül feltartóztatniuk üldözőik dühödt rohamát. Az admirális nem siethet segítségükre, nem képes korhadt bárkáival még egyszer átvergődni a hullámtörésen, elveszett az egyetlen megmaradt csónakja, éppen az, amelyet a folyóra küldött, eltelik egy nap, kettő, a  parton fogytán a szorongatott emberek ereje, mit tegyen, hogy megmentse őket? Valóban drámai helyzet és végzetes, és megérdemelten az; s a jövő semmi reménnyel nem kecsegtet. Újabb szörnyű memento: Kolumbusz hajója indián foglyokat is visz, a hajótérbe zárva; harmadnap, amikor meg akarják nézni, mi van velük, mindet kötelekre felakasztva találják; némelyiküknek a térde a padozatot érinti, mások úgy fojtották meg magukat, hogy – lévén a kezük bilincsben – a tulajdon lábukkal húzták szorosra a nyakukra tekert kötelet, hajthatatlanul

 bizonyítva, hogy kevésbé félnek a haláltól, mint a rabszolgaságtól. Eközben az adelantado helyzete egyre súlyosbodik, legalább összeköttetést kellene teremteni vele és maroknyira zsugorodott csapatával, csak látni lehet, amint harcolnak és egymás után elesnek, de a kiáltást nem hallják meg. Ekkor egy hős lelkű matróz, név szerint Pedro Laderma felajánlja, hogy átúszik a hullámtörésen, és lám, a kockázatos vállalkozás sikerül. Eszeveszett kétségbeesésükben bajtársai azt kérik, azért esedeznek, mondja meg az admirálisnak, föl akarnak jutni az ő hajójára mindenáron. Laderma visszaúszik, másodszorra is sikeresen, és átadja az üzenetet. Kolumbusz természetesen nem vonakodhat; nem a települést sajnálja, inkább az nyomasztja, hogy ezek után nincs nyomós oka, hogy sürgősen visszatérjen Spanyolországba, a lelkiismerete most már nem engedi; pedig mégiscsak jó lenne hazatérni, még ha neki nincs is ott se hazája, se otthona, legföljebb nyugvóhelye, egy kis szöglet, ahol kinyújtózhat, mert fáradt, végérvényesen elfáradt, felőrölte a sok nélkülözés és baj, és most először érzi, milyen jó volna ágyban halni meg. A féreg rágta járművek biztonságát csökkenti minden egyes feltámadó szellő, és letörtségében, a láztól meg az álmatlanságtól már látomásai vannak, és kísérteties hangokat hall, melyek vigasztalják és örök dicsőséget jövendölnek neki. A beteges, depressziós állapot akkor sem múlik el, amikor Bartolomét és embereit –  csekélyke élelmiszertartalékukkal együtt – emberfölötti erőfeszítések árán, egy vesződségek és veszélyek közepette összetákolt tutajról végre fölveheti a többi hajóra. Diego Méndezre, aki eközben dicséretre méltóan kitűnt bátorságával, rábízza annak a karavellának a  parancsnokságát, amelynek kapitánya a szerencsétlenül járt csónak legénységével együtt elesett. Mindez azonban csupán kezdete a példátlan szenvedéseknek; teljes egészükben kellene ismernünk őket ahhoz, hogy kellően értékeljük ennek az embernek az acélos lelkületét. Mert ennek a lelkületnek köszönheti nagyságát és dicsfényét: hogy elvisel mindent, végtelenül türelmes, s állandóan készen áll – ha nem is tudatosan –, hogy vállalja sorsát, mely meg van írva számára a csillagokban. Április végén kedvező szél támad, végre elhagyhatják a végzetes öblöt. Állandó halálfélelem gyötri őket a hajók állapota miatt, a vízbe merülő deszkázat olyan lyukacsos, mint a lép a kaptárakban. Így hát haladéktalanul, a legrövidebb úton Españolára  kell hajózniuk, és a temérdek korallszirtet csak a legnagyobb gondossággal tudják kikerülni. Újabb viharok; elvész három horgony, a vitorlák cafatokra tépve, a lékek egyre nagyobbak, szakadatlanul dolgoznak  a szivattyúk, és a vizet még emellett is vödrökkel meg üstökkel méregetik ki. Az egyik hajó elsüllyed, legénységét a két másik hajó veszi fel, de ezek sem bírják már sokáig a tengert. Istennek hála, szárazföld a láthatáron, az admirális kiadja a parancsot, hogy a parttól kétszáz lábnyira futtassák fel és egymás mellett rögzítsék őket. A fedélzetükig megtelnek vízzel; mivel a  bennszülöttek itt is ellenségesen viselkednek, a roncsok tatján és farán fedett kajütöket állítanak fel és amennyire lehet, védelmi állapotba hozzák őket. Külön engedély nélkül senki sem hagyhatja el a szükségerődöt, és hogy a szokásos túlkapásoknak elejét vegyék, aprólékosan szabályozzák az indiánokkal való érintkezést. Jamaica szigete az, ahol megfeneklettek, az Antillák egyik legnépesebb és legtermékenyebb szigete, a part mentén hamarosan csak úgy nyüzsögnek az indiánok élelemmel megrakott csónakjai, az admirális tárgyalásokba kezd, amelyek a szokásos csereüzleteket eredményezik. De minden élelem kevés, kaszavabogyón és kukoricán nem lehet élni, vélekednek a matrózok, a ravasz indiánok   bizonyára elrejtették dúsabb készleteiket, és ha Diego Méndez nem értene hozzá, hogy a maga

simulékony módján újra meg újra kibékítse az ellentéteket, mindjárt kezdetben kitört volna a viszály, hiszen az adott körülmények között nem is kell hozzá határozott indíték, hogy lángra lobbanjon. Érdekes tapasztalat, igazolja a legtöbb sarki expedíció is, hogy mihelyt férfiak  valamely külső kényszer hatására huzamosabb ideig össze vannak zárva, előbb-utóbb egészségtelen jelenségek ütik fel köztük a fejüket, végül pedig kitörnek az érthetetlen gyűlölködés vulkánjai. Diego Méndezt mintha csak a jó szerencse vezérelte volna Kolumbuszhoz. Örökké derűs, vállalkozó kedvű, egy kissé hencegő férfi, van érzéke a nyers valósághoz, alakjának néhány vonása Sancho Panzára emlékeztet, csak egyetlen pontban nem, Méndez ugyanis rendkívül  bátor. Barátságos és nyílt magatartása miatt kedvelték az indiánok is, és ez a rokonszenv odáig ment, hogy az egyik kacika megajándékozta egy óriási kivájt fatörzsből készített kenuval. Éppen erre fájt a foga; bekátrányozta a csónakot, árbocot és vitorlát szerelt rá, és megegyezett Fiesco kapitánnyal, az admirális honfitársával, valamint hét indiánnal, akikkel összebarátkozott, hogy Españolára vitorlázik, és ura nevében segítséget kér a kormányzótól. A távolság hétszáz kilométer. Kolumbusz bizonyára megértette, hogy egyedül így menekülhetnek meg, ezért hozzá is járult, bár nehéz szívvel, mert Méndez lassacskán nélkülözhetetlen lett számára. És valóban, alighogy kiteszi a lábát Jamaicáról, elszabadul a pokol. Az indiánok már csak  ímmel-ámmal szállítanak élelmet, hogy miért, azt nem lehet pontosan tudni. (Valamely sokadrangú krónikában található egy célzás, eszerint zokon vették, hogy Méndez magával vitte néhány társukat, ami bámulatosan fejlett közösségi érzésre vallana; hogy valóban így volt-e, ma már nem tudhatjuk.) A hajótöröttek helyzete most már elviselhetetlen. Mind tétlenül összezárva egy szűk helyen, a fülledt trópusi klíma felborzolja az idegeket, sokan átkozódnak és tombolnak lázukban, mások bambán merednek maguk elé, még az adelantado is kába apátiába esik. Elsőként Porras és öccse, a matróz, szedi össze magát; azt javasolják a többieknek, vegyenek el erőszakkal hét-nyolc csónakot az indiánoktól és próbáljanak az a dmirális nélkül eljutni Españolá ra. Az admirális nélkül, ez a fő, mert lassacskán ő testesíti meg szemükben egész balsorsukat. Az összeesküvést leleplezik vagy elárulják, kitör a zendülés, Kolumbusz, aki két és fél hónapja betegen fekszik kajütjében – fia meg fivére ápolja –, hasztalanul fecsérli rájuk intelmeit és figyelmeztetéseit, az emberek teljesen magukon kívül vannak, halállal fenyegetik gyötrelmeik okozóját, végül, egy irtóztató jelenet után, tucatnyi hűséges embere rábírja őket, vonuljanak el békében a szigetről. Tíz kenuval, melyeket az admirális megvásárolt az indiánoktól, a vízre száll negyvennyolc ember, a part mentén keleti irányban eveznek, lopnak és fosztogatnak, ahol csak tudnak, és amikor végre kijutnak a nyílt tengerre, egy dühöngő vihar visszaveti őket Jamaica partvidékére. Összes csónakjuk ripityára törik és az a harmincöt ember, akiknek sikerült kimenekülniük a partra: maroknyi törvényen kívül helyezett, gyülevész népség gyilkolva, gyújtogatva vonulnak éjszakánként egyik faluból a másikba, valódi sorscsapás az indiánok számára. Az istenveréstől sújtott kacikák érthető módon az admirálishoz fordulnak, védje meg őket a banditáktól, és mivel erre nincs módja, teljesen leállítják az élelmiszer-szállításokat, éspedig törvényes formában, vagyis úgy, hogy a  piaci árakat megfizethetetlenül magasra emelik, a cserecikkeket pedig megvetően visszautasítják. Ebben a végsőkig szorongatott helyzetben Kolumbusznak remek ötlete támad. Regiomontanus7  naptárából, melyet magánál hord, tudja, hogy február 29-én teljes holdfogyatkozás lesz. Kiküld a legelőkelőbb kacikákhoz egy indián tolmácsot és az égi  jelenség napjára meghívja őket magához. Amikor mind egybegyűltek, ünnepi szónoklatra

emelkedik. Elmondja nekik, hogy ő és társai egy mindenható isten védelme alatt állnak, aki a  jókat megjutalmazza és megbünteti a rosszakat. Ez az isten, a mennydörgés és villámlás, a nap, a hold és a csillagok ura fölöttébb megharagudott, amiért Jamaica lakosai éheztetik az ő híveit és fehér bőrű kedvenceit. Ha nem gondolják meg magukat, akkor bizony tüzet okád majd az ég, rájuk és családjukra pedig pusztulás vár; haragja jeléül ma éjjel véres ábrázattal fog rájuk  lenézni, majd mindaddig fekete könnyfátyollal takarja el arcát, amíg meg nem fogadják, hogy elegendő élelemmel látják el hű fiát, Cristóbal Colónt. Ez a csillagászati bűvésztrükk, amely az admirálist a komédiás annyira rászabott szerepében, mintegy reflektorfényben állítja elénk, meghozza a várt eredményt. Mialatt ő a sötétedés beálltakor visszavonul kajütjébe, hogy, mint mondja, elbeszélgessen istenével, a hold pedig skarlátvörösen felkel az óceánból, hogy hamarosan elborítsa a feketeség, az indiánokat hátborzongató iszonyat fogja el, üvöltözve rohannak a kenujukhoz, odacipelnek nekik mindent, amijük csak van, és megígérik, hogy úgy tesznek, amint az admirális akarja, csak kérje meg az ég urát, ne haragudjék rájuk tovább. A hold hamarosan újra teljes fényében ragyog az égbolton, mire jajveszékelésük örömujjongásba csap át, és attól fogva a nagy mágust tisztelik Kolumbuszban, aki bizonyára kegyben áll istennél, ha tudhatja itt a Földön, mit határoztak fenn az égben. Állják is a szavukat, és naponta friss eledelt visznek a kikötőbe, a siralmas roncsokhoz. [7. A reneszánsz legnagyobb német matematikusa (1436-1476); ő foglalta össze először a trigonometriát; egy kis ideig Mátyás udvarában is tartózkodott.]

Ezt az eseményt a legaprólékosabban Hernando Colón írja le, ő ugyanis szemtanúja volt kisfiú korában. Hogy aztán pontosan vagy csak nagyjából így ment-e végbe, nem végzett-e rajta a kései emlékezés némi meghamisító kiigazítást, azt bajos volna megmondani. Elég különös, hogy Hernando csak szűkös és jelentéktelen adatokat közöl ennek az útnak az élményeiről, mely pedig ilyen korú gyerek számára bizonyára lenyűgöző és felejthetetlen volt. Részletesebb adatok birtokában talán megtudnák apjáról a teljes igazságot, az egyszer s mindenkorra elveszett, mélységesen hátborzongató vagy szentségesen nagyszerű igazságot, amelyet így legföljebb csak eltalálhatunk vagy kitapogathatunk. A dolgok ismeretében annak a kornak még a tényszerű adatait is fenntartással kell kezelnünk, mivel az akkori emberek nem sokat adtak az igazmondásra, de talán másképpen is érzékelték a valóságot. Mi, mai emberek  természetesen azt hisszük, rég túljutottunk a gyermekdedségnek ezen a fokán; ámde nem tudjuk, miként ítélik meg majd azok, akik ötszáz év múlva élnek. Diego Méndez időközben véghezvitte a hihetetlent: sajkájával eljutott Españolára . Kiköt a Tiburon-foknál, és hírül veszi, hogy Ovando kormányzó hadsereg élén Xaraguába vonult, megint csak a lázadó törzsek leigázására. Méndez nyomban útra kel, elgyalogol Xaraguába, találkozik Ovandóval, és átadja neki az admirális levelét. Ovando mindenféle kifogással hozakodik elő, azt állítja, nincs hajója, napról napra, hétről hétre halogatja a parancsokat, amelyeket pedig azonnal ki kellene adnia, a jóhiszemű Méndez pedig különös módon, isten tudja, miféle mesterkedések és okok következtében, teljes hét hónapon át tűri, hogy hitegessék, amíg a kormányzó le nem igazzá az indiánokat. Győzelmét a spanyol gyarmatosító hagyományoknak megfelelően úgy ünnepli meg, hogy nyolcvannégy törzsfőt felakasztat, lefejeztet, eléget és felnégyeltet, közöttük Anacaona királynőt, a Nyugatnak ezt a Pentheszileiáját 8  is. De mivel még ekkor is húzza-halasztja a döntést, Méndez türelmének  vége, lelkiismerete megszólal, közli Ovandóval szándékát, hogy Santo Domingóban az admirális költségére hajót bérel és a legszükségesebb élelmiszerekkel megrakodva elküldi

Jamaicába. Azt azért mégsem akarja Ovando, hogy idáig jusson a dolog, nem mintha szégyellne, de hátha kivívja vele a királynő rosszallását, ami pedig a királyt illeti, nála sohasem lehet tudni, honnan fúj a szél. Így hát megbízza Diego de Escobart, vigyen üzenetet az admirálisnak a kikötőben horgonyzó egyik útra kész kisgályával. Semmi mást? Csak üzenetet?  Nos, majd meglátjuk. Az üzenet: cikornyás levél, tele kényszeredetten negédes vigasztaló szólammal, így bizonygatja, hogy pillanatnyilag nem áll rendelkezésére Españolán  megfelelő nagyságú jármű, amelyik elhozhatná a hajótörötteket. De jellemző már az is, hogy Escobarra esett a választása. Ő ugyanis Roldan cinkostársai közé tartozott, az admirális halálra ítélte, Bobadilla mentette fel, tőle ugyan semmi jót nem várhatott Kolumbusz. A kapott parancs értelmében járt el. Annak a helynek a közelében kötött ki, ahol a hajóroncsok a homokba fúródva feküdtek, hidegen hagyta, hogy hajója megpillantásakor az admirális és emberei megrendítő üdvrivalgásban törtek ki; amit hozott, csupán egy hordócska bor és némi penészes szalonna (szinte hihetetlen, de hiteles adat) az admirális számára; a levelet átadta, és kérte, azonnal írják meg a választ a gobernador -nak,9  mert neki még aznap éjjel ki kell futnia a kikötőből. [8. Pentheszileia a görög mondavilágban a Thészeusz és Héraklész által legyőzött amazonok egyike, harcos papnő, harcban halt meg.] [9. Kormányzónak.]

Lehetséges, hogy Ovando megparancsolta Escobarnak, csak az admirálist vegye föl hajójára, a többieknek mondja azt, hogy majd később értük mennek; lehetséges, hogy Kolumbusszal ezt közölték is, de ő visszautasította, nem akarva magukra hagyni azokat, akik  társai voltak a bajban. A legtöbb krónikaíró e felé hajlik, a jelenet mindenesetre jó lehetőséget kínál hősünk nemes lelkű önmegtagadásának dicsőítésére. A levélből azonban, melyet Kolumbusz az españolai kormányzónak írt, arra kell következtetnünk, hogy mit sem tudott Ovandónak ilyetén szándékáról. Ha a kormányzó bármit felhozhatna tisztességének védelmére, legföljebb az képzelhető el, hogy a bosszúvágyó és kárörvendő Escobar  egyszerűen elhallgatta a szóbeli parancsot. Az admirális a lehető legesdeklőbb kifejezésekkel fogalmazta meg levelét. Ennyire csak egy koldus vagy egy szent alázkodhat meg. "Tudom, igen nemes señor – írja –, hogy megmentésemre tulajdon becses személyedet is kockára tennéd, ezt annyira bizonyosnak tartom, mint az életemet. Én még mindig a megfeneklett hajóm roncsán lakozom, ezer ív papírra sem lehetne leírnom mindazt a tenger bajlódást, töméntelen nyomorúságot és szorongató ínséget, amit elviseltem, de most már Isten segítségén kívül a Kegyelmedében is bizonyos vagyok, és érette valamennyi utódom hálára lesz kötelezve Kegyelmed iránt." Ovando legföljebb húzhatta-halaszthatta a segélyakciót, teljesen megtagadnia nem lehetett. Még tulajdon környezetében is szorongatták az admirális hívei, úgyhogy engednie kellett. Mégis június lett, mire végül megjelent Jamaicán egy nagyobb karavella; majdnem ugyanakkora, mint az a hajó, amelyet Diego Méndez készített fel az útra. Kolumbusz később mint élete legboldogabb napjáról áradozott erről a napról. Bizonyára úgy vélekedett, hogy a különleges sors, amelyet az istenek neki szántak, ezzel fenékig üríttette vele a keserűségek   poharát. Ám e tekintetben a felsőbb hatalmak ugyancsak találékonyak, ezt igazán tudhatta volna. Ha tetszett, ha nem, felépülése céljából hosszabb españolai tartózkodást kellett neki engedélyezni. Amint a tengerről megpillantotta a szigetet, a szép dombokat, a virágzó hegyi réteket, a csillámló patakokat, a tarka kőzeteket, a hatalmas őserdőket, beszívta a kristályos levegőt – mindez mintha egy boldog álom megvalósulása lett volna –, állítólag órák hosszat

nem nyílt szóra a szája. Három hónapig maradt szerelmetes szigetén. És amit ez alatt látott és átélt, attól tiszta szívéből – ha még egyáltalán vert valamiért a szíve – csak a mielőbbi halált kívánhatta, amelyhez az utóbbi években olyan közel állt. Idézet egy régi beszámolóból: "Már Bobadilla kormányzása idején is a legnagyobb szörnyűségeket művelték az indiánokkal, ám Nicolas de Ovando még elődjét is túl tudta szárnyalni mindenben, ami gyalázatot egyik ember a másik ellen csak elkövethet." És ez a legparányibb fenntartás nélkül így igaz. Az új kormányzó mintegy harminc hajóból álló flottájával megint sokan jöttek át Spanyolországból. Akadtak közöttük lelkiismeretlen spekulánsok, akiknek semmi veszítenivalójuk nem volt, ellenben másokat, módosabbakat, rábírtak, hogy bízzák rájuk  vagyonukat. Akadtak hiszékeny fantaszták, akik minden ingó és ingatlan vagyonukat föltették  egy hajó kiállítására, csak hogy nevüket az Újvilág meghódítói, konkvisztádorai között emlegessék. Olyanok is akadtak, akik óvilági hitelezőiket akarták kielégíteni azzal a pénzzel, amelyet az újban reméltek megszerezni vagy összeharácsolni. "Nemcsak alacsony sorból valókat lehetett látni, amint a bányákba vonulnak – tudósít Las Casas –, hanem előkelőbbeket is, ők még új köpenyben és ép cipőtalppal érkeztek, s úgy vonultak, hogy szolga cipelte utánuk a kéziszerszámokat, némelyik hidalgo pedig lóháton érkezett, mögötte öszvéren a fegyvernöke, mivel az úr nem tartotta rangjához illőnek, hogy hátára vegye az arannyal teli súlyos zsákok terhét. Mind igyekezett a másikat megelőzni, mind elsőnek akart az aranytermő vidékre érkezni, mivel úgy képzelték, hogy aranyat éppoly könnyen lehet szedni, mint almát a fáról." De nem maradt el a kiábrándulás. Ahogyan számítani is lehetett rá, ezek a mélységesen csalódott bevándorlók veszélyeztették az utak és ösvények biztonságát, koldulva csavarogták  végig a településeket és az újonnan alapított városokat, lázban égve feküdtek a kórházakban, zaklatták a hivatalokat és – ha még maradt néhány tallérjuk – azt követelték, utaljanak ki nekik  kevés pénzért lehetőleg minél nagyobb földterületet, így mégiscsak a tulajdon birtokukon  játszhatják a nagyurat, vagy akár a rabszolgatartót is. Ovando gobernador teljhatalmat kapott az 1503. december 20-i rendeletben – amely szerint az indiánokkal ugyan nem szabad úgy bánni, mint rabszolgákkal, így hangzott a szemforgató utasítás, de szabad őket munkavégzésre kényszeríteni –, és ez a teljhatalom az egyes rendelkezésekre nézve meglehetősen szabad kezet adott neki. Így hát minden spanyolnak kiutalt legalább harminc-, de legfeljebb hatvanfőnyi indiánt földművelésre és  bányamunkára. A napibér, amit megállapítottak, csekélyke összeg volt, a robot időtartamát  pedig előbb évi hat, majd nyolc hónapban határozták meg. A férfiakat elválasztották  családjuktól, több száz kilométernyi távolságra terelték, korbáccsal hajtották őket a roppant kemény munkára, akár a barmokat. Élelmet nekik kellett maguknak hozniuk, és amikor a spanyolok lakmároztak, a kiéhezett indiánok bemásztak az asztalok alá, onnan lesték, nem dobnak-e oda egy-egy csontot; amikor már lerágták és kiszívták, kövekkel apróra zúzták és ezt a lisztet keverték bele gyatra kis kaszavakenyerükbe. Ha szökni próbáltak az embertelen  bánásmód elől, a már említett, jól idomított vérebeket uszították nyomukba, és akit befogtak, azt kegyetlenül megfenyítették, majd ettől fogva bilincsbe vert lábbal kellett munkáját végeznie. Legtöbbjük meghalt még a robotidő vége előtt. A törvényes határidő leteltével is csak ritkán engedték őket haza, majdnem mindig találtak valami csalárd ürügyet a többletmunkára. És akit mégis szabadon engedtek, az többnyire sokkal elcsigázottabb volt, semhogy a falujáig

eljuthatott volna. "Jó néhány halottat láttam az úton – írja Las Casas –, akik pedig még éltek, elvonszolódtak egy-egy fa árnyékába és görcsöktől gyötörtén sikoltoztak kenyérért." Az erősebb szervezetnek, ha mégis eljutottak szülőföldjükre, kunyhójukat elhagyatottan, az ültetvényeket letiporva találták, a "fehér rém" elől hanyatt-homlok menekült mindenki. Most pedig a hadjáratokról. Behechiónak, Xaragua kacikájának halála után a húga, Anacaona vette át az uralmat. Heves, valószínűleg erotikus színezetű vonzalom fűzte a fehérekhez, és rokonszenvének ékes bizonyítéka, hogy szívesen látta szépséges lányának, Higuenamotának házasságkötését egy Guevara nevű ifjú spanyol nemessel. Ám a nemes csakhamar gálád árulást követett el ellene és a felesége ellen, ami teljesen szétrombolta az idegenekről alkotott fennkölt elképzeléseit. Amikor Roldan és cinkostársai sátáni pusztítást végeztek az indiánok soraiban, Anacaona végérvényesen visszavonult, és Bobadilla meg Ovando szakadatlan zaklatásai elérték, hogy a régebbi barátság olthatatlan gyűlöletbe csapott át. Xaragua vidékének indiánjai az egész lakosság legkiválóbbjainak számítottak. Las Casas megjegyzi, hogy a többi bennszülöttet igencsak felülmúlták, kifinomult beszédük, nemes viselkedésük és külső megjelenésük szépsége tekintetében. Viszont nem születtek robot- és kényszermunkára, ránevelni sem lehetett őket. Henyélni szerettek és elmélkedni; gyönyörű tájon születtek és nevelkedtek fel, ahol könnyűszerrel kielégíthették alapvető szükségleteiket,  beérték a természet ajándékaival, és a legcsekélyebb megértést sem tanúsították az európai munkamódszerek és munkatörvények iránt. Nem érdektelen Humboldtnak az a megállapítása, amely szerint már a gyarmatosítás első éveiben bebizonyosodott, hogy az alkalmazkodás és a fizikai teljesítőképesség tekintetében az amerikai népesség jóval alatta maradt a kaukázusinak, de még inkább az afrikainak. Ovando mindenekelőtt a veszedelmes Anacaonát és híveit igyekezett ártalmatlanná tenni, mégpedig oly módon, amely az Újvilágban a keresztény spanyol nevére mindörökre rásütötte a szégyenbélyeget, legalábbis rá kellett volna sütnie. (Végül is ki emlékszik már a bűnökre? Feledve minden.) Bejelentette látogatását, és megüzente Anacaonának, hogy baráti érzülettel keresi fel, bizonyos megállapodásokat kíván kötni a sarcot illetően, ezért legyen szíves az uralma alatt álló kacikákat is magához rendelni. Ez meg is történt, Anacaona illő kísérettel vonult elébe és messze földön híres, bájos méltóságával fogadta Ovandót. Néhány napon át  bőkezűen vendégül látták és változatos eszközökkel szórakoztatták a spanyolokat, mintegy háromszáz gyalogost és hatvan lovast, akkora hadat, amitől meg kellett volna hökkennie az indián fejedelemasszonynak; mulattatásukra táncokat és játékokat mutattak be, úgy látszott, mintha Anacaona a vendégszeretetével remélné megnyerni népe számára a spanyolok   jóindulatát. Ovandónak azonban úgy tetszett, élhet a gyanúperrel, hogy ezek a rendezvények  csupán valami áruló tervet palástolnak. Hangsúlyozom: így tetszett  neki, mert a legcsekélyebb alapja sem volt a gyanúra és mert neki ürügy kellett. Teljesen valószínűtlen, hogy néhány ezer  meztelen, csak íjjal fölszerelt indián rá merészelt volna támadni az acéllal vértezett, tetőtől talpig felfegyverzett spanyolokra, arról nem is beszélve, hogy súlyosan vétettek volna vele a vendégjog szentsége ellen. Egyes forrásokban mégis az olvasható, hogy Ovando hitelt adott azoknak, akiknek állítólag biztos értesüléseik voltak az összeesküvésről. Úgy döntött hát, hogy ő teszi meg az első lépést, és hogy viszonozza az indiánok előzékenységét, ő is meghívta őket egy ünnepségre, amelynek legfőbb vonzereje a lovagi torna, amikor is a harcoló felek nem hegyes kopjákkal, hanem a vérteken és pajzsokon könnyen törő bambuszrudakkal döfködik 

egymást. A lovagok és fegyvernökeik egyúttal utasítást kaptak, legyen náluk rejtve a kardjuk  és amint megadják nekik az előre megbeszélt jelt, vessék rá magukat a tömegre és aprítsák, ahol csak érik. Ugyanilyen parancsot kapott a gyalogság is, amelyet a küzdőteret lezáró teraszokon helyeznek majd el, a nézőközönség soraiban. Anacaona és a legelőkelőbb kacikák  részére kényelmes páholyokat készíttetett elő pálmalevelekkel fedett házában. Tisztjeivel együtt maga is megjelent az arénában és részt vett velük a diszkoszvetésben. Ezután helyet foglalt háza erkélyén a fejedelemnő mellett, miközben az épületet észrevétlenül fegyveresek  vették körül. Alighogy megkezdődött a viadal a gyanútlan nézők üdvrivalgása közepette, Ovando a balkon mellvédjéhez lépett és kezét az Alcántara-rendnek a nyakában hordott keresztjére tette: ez volt a megbeszélt jel a vérfürdőre, amelytől nem menekült sem asszony, sem gyermek vagy aggastyán. Elfogták a körülzárt házban tartózkodó kacikákat is, hátrakötött kezüknél fogva a ház keresztgerendáira akasztották és addig kínozták őket, míg be nem vallották, amit vallomásként ki akartak belőlük csikarni: hogy összeesküvést szőttek Ovando élete és a spanyolok ellen. A kínvallatás részletezését jobb elhagyni; mire jó ecsetelni a szörnyűségeket, a pörzsölést az izzó parázzsal teli serpenyő fölött, az izzított fogók használatát, a szájakba töltött forró ólmot, hiszen ezernyi okmányból és ezernyi leírásból ismerjük már, ez az inkvizíció ábécéje, fantáziánk alaposan hozzá is edződött már, meg aztán olyan régen történt mindez, és a gyilkolás azóta feltalált, kifinomodott művészetéhez képest ezek amúgy is primitív módszerek, így hát tekintsük csupán történelmi kuriózumnak. Azt is, hogy a házat, amelyből Ovando gálánsan kivezette a fogoly Anacaonát, mind a négy sarkán felgyújtották, és negyven, más források szerint nyolcvan kacika és előkelő indián elevenen bennégett. Az indián uralkodónő ellen látszatpert indítottak, felségárulással vádolták, szintén megkínozták, de rangjára való tekintettel ( por hazzele honra –  hangzik a formula) nem máglyahalálra, hanem egy külön neki ácsolt akasztófán, kötél általi halálra ítélték. Ekkor kezdődött a vezetőiktől megfosztott indiánok módszeres kiirtása. Idézem Las Casast, a korona- és szemtanút: "Ha megesett, hogy némely keresztény, szánalom vagy nyerészkedési vágy okán, felkapott egy-egy indián gyermeket és lovára ültetve magával vitte, máris odalovagolt hozzá egy másik és a gyermeket kopjával átdöfte. Ha pediglen még vonaglott volna a földre zuhanván, odalovagolt egy harmadik és levágta karját meg a lábát.  Néhány indiánnak sikerült megmenekülnie a vérfürdőtől és kenukon átszöktek a nyolcleguányira fekvő Guanabo-szigetre. Ezeket a gobernador örökös rabszolgaságra ítélte, és  bármelyik spanyol szabadon vadászhatott rájuk, vagy befoghatta őket. Láttam, amint elevenen elégették, széttépték, újonnan kieszelt válogatott kínzásokkal gyötörték őket. Oly nagy számban fordultak elő a gaztettek, hogy tollam nem is bírja leírni mindegyiket. Csak azt az egyet kívánom kijelenteni és Isten meg a tulajdon lelkiismeretem előtt tanúsítani, hogy az indiánok a legcsekélyebb okot sem szolgáltatták, semmit sem vétettek, és hogy soha a keresztények ellen halált érdemlő bűntettet nem követtek el. Még az olyan véres kezű ördögökön is, amilyenek a keresztények voltak, csak alig néhányuk állt bosszút vagy torolta meg a sérelmet, ezek is, hiszen többségüket jól ismertem, alig voltak vadabbak vagy zabolátlanabbak egy tizenkét éves fiúnál. Az ellenük viselt hadjáratnak még a látszata sem  jogos, de a keresztények olyan pokolian kegyetlenül és jogtalanul jártak el (fueron todas diabolicos ed injustissimas),  amit Földünk egyetlen zsarnokáról és embernyúzójáról sem lehet elmondani. Mindezen dolgokat tulajdon két szememmel láttam, és félek megismételni őket, mert magamnak is alig hiszem el, és gyötör a kétely, hogy vajon nemcsak álmodtam-e." Élt a hegyekben egy harcias törzs, a higueyeké, akiket sem Kolumbusz kapitányainak, sem

az adelantadónak, sem Bobadillának nem sikerült leigáznia és adófizetésre bírnia. Ellenük  Ovando Juan de Esquibel kapitányt küldte ki, és noha ezek az indiánok olyan bátran és halálmegvetően harcoltak, hogy még a mórokat is felülmúlták – nem egy spanyol csodálatára –  , a derék kardforgató Esquibel olyan alaposan úrrá lett fölöttük, hogy néhány hónap leforgása alatt az utolsó csecsemőig kiirtotta őket. Először is a nőket és gyermekeket kutatta fel, akiket öveik az erdőkben és sziklahasadékokban rejtettek el. A vérebekkel ez nem volt nehéz feladat. Lemészárolták, felnyársalták, megcsonkították, elégették őket, százszámra, hogy csak  úgy füstölgött tőle a vidék. A férfiak véghetetlen, elkeseredett, hősies harcban egyik  menedékről a másikra űzve, egyre mélyebbre hatoltak a vadonba, végül vagy hatszáz főnyi maradékukat az üldöző spanyolok Esquibel utasítására egy mély szakadék szélére hajszolták, majd egytől egyig letaszították a mélybe. Ez után a győzelem után Ovando várost alapított Xaragua tengerpartján, és elnevezte Santa María de la Verdadera Paznak: az igazi békének. Bizonyára temetői békét értett rajta. Ha másfajtát, akkor még förtelmesebb szörnyeteg volt, mint amilyennek tettei mutatják. Régóta meggyökeresedett európai álláspont, hogy a szifiliszt az első hódítók és telepesek  hurcolták át Amerikából a vén kontinensre. Ami semmiképp sem vitathatatlan tény, ám ha igaz, akkor bátran tekinthetjük ama meggyalázott, véresen meggyötört, embertelenül eltiport nép rejtett bosszújának, az igazságtalanságokat kiegyenlítő megtorlásnak. A tömérdek hírforrás egyikében sem található ugyan (legalábbis tudtommal) a leghalványabb utalás sem arra, hogy hasonló betegség pusztított volna az indiánok között; de lehetséges, hogy az első spanyolok, akik elkapták, hallgattak szégyenükben, az orvosi tudatlanság igen nagyfokú volt, bajukkal előbb fordultak gyóntatójukhoz, semmint orvoshoz. Az egészségügyi állapotok különben is olyan hátborzongatóak voltak, hogy talán emiatt terjedt csak el igazán annyira pusztítóan a  járvány. Az is lehet, hogy mivel odaát évszázadok alatt lokalizálódott, a fölfedezés éveiben már-már szűnőben volt, csakhogy az erejüket vesztett csírák egy másik emberfajta vérébe átültetve hirtelen szédületes iramban veszedelmes kórokozókká fejlődtek. Akármint történt is, Európa kamatostul és kamatos kamatostul egyenlítette ki a számlát, ha ugyan erre még szükség volt, és bőségesen visszafizette, amivel tartozott. Visszafizette a himlővel, amely az őslakók millióit pusztította el és pusztítja még ma is az Amazonas folyótól Patagóniáig; visszafizette a kényszer-katolicizmussal, a máglyákkal, és minden szabad kibontakozás elfojtásával; a kényszer-civilizációval, amely megalázó ínséget teremtett, és megsemmisített néhány barbár szokáson kívül sok-sok tiszteletre méltó és mély értelmű hagyományt; mindenekelőtt pedig – és egyúttal a legbőkezűbben és a legvégzetesebben – az alkohollal fizetett vissza, amely nem egészen két évszázad alatt Észak összes indián népeinél olyan szellemi és lelki tehetetlenséget okozott, hogy könnyűszerrel megfoszthatták őket titokzatos – mert az emberiség leghomályosabb korszakaiba ágyazott – kultúrájuktól, szabadságuktól, földjeiktől, egész egzisztenciájuktól. Ezért helytelen azt mondani, hogy ne feszegessük tovább a régi dolgokat. Cseppet sem fölösleges, és nem is kegyeletsértő magatartás újra szemügyre venni, sírjukból megidézni őket, mert igenis van számunkra is jelentőségük, és bizony sok hasonlatosságot mutatnak a korunkbéli állapotokkal – vegyük akár a társadalmat, a politikát, vallást vagy bármi mást. Aki ezt dölyfösen tagadja, az elvakultan ítél. Mert a régi korok botránya csak látszatra a múlté. Semmi sem a múlté, minden érvényes ma is, és az is marad. A jelen nem más, mint első  pillanata a jövőnek, ám ugyanakkor utolsó pillanata a múltnak. És mivel ez így van,

feloldhatatlan az egyetemes emberi felelősség, nem szünteti meg sem az idő, sem az egymást követő nemzedékek sora.

Miután Española indián őslakosságának kilenc tizedét az elképzelhető legelszántabb módon kiirtották, megszabadultak ugyan a folytonos felkelések veszedelmétől, helyette azonban más kellemetlenség fenyegetett: kevés lett a munkaerő. Ennek az új bajnak a leküzdésére merült fel az a terv, hogy szenegáli négereket szállítsanak át a szigetre. A javaslatban az a legérdekesebb, hogy értelmi szerzője ugyanaz a Las Casas, aki olyan nemes odaadással szállt síkra az indiánok emberi jogaiért. A következő indítványt terjesztette a spanyol udvar és a gyarmatügyi hatóság elé: a megtizedelt bennszülöttek sorsának enyhítésére engedtessék meg minden telepesnek, hogy két néger férfit és két néger nőt importáljon. A mentő ötletet magasabb helyen csakhamar fontolóra vették, és ezzel megtették az első lépést a hírhedett asientó-k, a néger rabszolgák behozatalát engedélyező szerződések felé, amelyeket a spanyol korona később a Peralta, a Reynez és az Elvas kereskedelmi cégekkel kötött. Jellemző a nagy emberbarátokra, amilyen Las Casas püspök is volt, aki testvéri szeretettel ír az indiánokról: a rézbőrű istenteremtményét meg akarja menteni, és ezért habozás nélkül feláldozza a fekete bőrűeket. Las Casas Kolumbusznak leglelkesebb tisztelője volt. Talán valami rejtélyes módon átvett valamit a lelkületéből is? Vajon az indián és az ő mártíromsága, amiképpen a mesternek, úgy követőjének szemében is a valóságtól elvonatkoztatott "eszmé"-vé lett csupán, melynek semmi köze a tényékhez? Sokszor azok az eszmék a legbűnösebbek, amelyek az emberiességet kívánják szolgálni. Kolumbusz pedig ezt írta utolsó hazafelé vezető útján: "Nem tudok könnyek nélkül gondolni Espa ñolára."

UTOLSÓ FEJEZET  Mind közül a legkomorabb A legrozogább hajón, amit csak fel tudtak hajtani, indult vissza Kolumbusz Spanyolországba, így rendeltetett, ezt már nem is panaszolja fel. Ovando a legcsekélyebb tiszteletet sem tanúsította iránta, nem volt tekintettel sem érdemeire, sem előrehaladott korára. Az őt megillető járadékokat és részesedéseket vagy be sem hajtották, vagy nem számoltak el vele. Jogosan vádolja Ovandót azzal, hogy elhanyagolta az ügyeit, sőt teljhatalmú megbízottjának útjába is a legkülönfélébb akadályokat gördítette. Egyelőre azt sem tudja elérni, hogy zárolt aranyrögeit kiadják. A hajóút viharos, egy szélroham már a második napon eltöri a karavella főárbocát. A  parancsnoklást Bartoloménak kell átvennie, Kolumbuszt elviselhetetlen fájdalmak döntik  ágynak. Amikor 1504 novemberében Sanlucar de Barramede kikötőjében leviszik a hajóról, teste megtört, öntudatát is szinte elvesztette már. Ünnepélyes fogadtatásról vagy efféléről természetesen szó sincsen. Még csak nem is üdvözli senki. Ott van Bartolomé, a hűséges fivér, ott van Hernando, ez minden, és ők is hiába néznek körül, hogy barátokat találjanak. Az óceán admirálisának nyilvánvalóan nincsenek már   barátai Spanyolországban. Nem több szerencsétlen hajótöröttnél, a nevét is elfeledték már  sokan, tervei, reményei, élményei és életkörülményei nem érdeklik az embereket. Sevillába megy, egy matrózszálláson lakik. Leveleket írogat, órákon, napokon át, éjjel-nappal, fáradhatatlanul. A tartalmuk: panaszolkodások, emlékezések, az elszenvedett méltánytalanság, igazságtalanság leszögezése, véget nem érő kesergések, bőbeszédű sirámok. A legtöbb levél fiának, Diegónak szól, aki Medina dél Campóban tartózkodik az udvarral. Ezek eredetiben maradtak fenn. Diegót kedvelik az udvari emberek, ő szót emelhet apjáért, hiszen csakis protekcióval és ügyes cselszövényekkel lehet boldogulni. Kioktatja fiát, miként forgolódjék, s a legalázatosabban ajánlja magát régi pártfogója, de Deza egykori dominikánus, most palenciai  püspök jóindulatába. Számítgat, töpreng, kalkulál, összead meg kivon és kesereg a visszatartott pénzösszegeken, ami most az övé lehetne, ha minden annak rendje-módja szerint történik. "Nehogy azt higgyék, a hátralék összesen csak negyvenezer pesót tesz ki aranyban, esküszöm rá és egyedül Neked mondom meg, hogy az évi veszteség, amit elszenvedek, tízmillióra rúg." A javíthatatlan álmodozó! Kisemmizték Ofirból, az Aurea Kerzonézusból, a krőzusi gazdagságból. Javasolja, hogy a király kártalanítsa őt veszteségéért. "Ha úgy vélnék, hazudok, ám mondják el a paraleipoménák, a Királyok Könyve, Josephus Antiquitates-a 1  és mások, amit erről tudnak. Üdvözöld nevemben Diego Méndezt, az ő igazságszeretete és  buzgalma remélhetőleg felér majd a két Porras hazugságaival. Ha írsz, a levelet Luis de Soriának küldd, ő majd utánam küldi, mert ha gyaloghintón utazom, a Salamancán átvezető  platai utat kell választanom. Az Úr szentséges oltalma legyen Veled. Bartolomé nagybátyád irtózatosan szenved a fogfájása miatt." Hetenként küld futárt, feladatokat és utasításokat osztogat, mentegetőzik, hogy betegsége miatt nem tudott az udvarban jelentkezni, mintha  bizony lelkendezve várnák. Türelmetlenségében és bizalmatlanságában sokat locsog és  buzgólkodik. "Fontos, hogy ügyeinkkel foglalkozzam, így javallja a józan ész, azok ott tönkreteszik Indiát, ezernyi helység áll lángokban, idehaza senki sem mer szót emelni érettem, kölcsönökből élek, a kevéske pénzemet, amim még maradt, az útitársaimra kellett szánnom;

lelkiismeretem parancsolta, hogy támogassam szegényeket. Tájékoztatod majdan minderről Falencia püspökét és megmondod neki, milyen nagy bizodalmam vagyon az ő jóságában, ugyanezt a viselkedést tartsad szem előtt a kamarás úrral szemben." Majd kioktatja Diegót, hogy milyen fontos a családtagok összetartása: "Azt szorgalmazom, hogy bácsikádnak és öcsédnek megengedtessék kézcsókkal járulni Őfelségeik elé, az öcsédre számíthatsz, jó természetű fiú és máris megvannak benne az érett férfi tulajdonságai. Tíz testvér sem lenne számodra sok, sohasem találtam fivéreimnél jobb barátokat szerencsében és balsorsban egyaránt." Ám a jövedelméért való aggódás minden más gondján túltesz. "Hátrahagyok Neked egy írást, abból megláthatod, mi jár nekem. A megállapodásokat nem tartják be. Ki-ki tetszése szerint visz magával árut, s ennek következménye, hogy a nyolcad begyűjtése semmit sem jövedelmez. A nyolcad engem illet, ugyanígy az ottani jövedelem egyharmada, továbbá egytizede mindannak, amit Őfelségeik kapnak és amit az én admiralitásom határain belül aranyban és más javakban kiaknáznak. Legyen rá gondod, gazda szeme hizlalja a jószágot." Ha néhány napig nem kap hírt, nyomban izgatott lesz és gyanakvó: "Naponta érkeznek futárok  az udvarból, mindenki kap levelet, csak én nem, ez szerfölött izgat." Gondosan figyeli, mely hajók vannak a kikötőben és melyek futnak ki; követeli, őrködjenek minden kikötőben, hogy különleges engedély és felhatalmazás nélkül senki ne utazhasson Indiába, mert attól fél, ezáltal elveszíti a maga részesedését, mintha bizony az ő kedvéért egész Amerikát adóellenőrzés alá lehetne vonni. Tudomást szerzett róla, hogy azt az aranyat, amelyet a korona számára hozott a hajóján – "békétlen népség közepette", ahogy kifejezi magát –, szalmakunyhókban tárolják; ez roppantul nyugtalanítja, intézkedéseket kell tenni őrizete érdekében. [1. Paraleipoména: elmellőzött művek; Antiquitates: Josephus Flaviusnak  A zsidók története  című műve.]

 November 26-án Medina del Campóban meghal Izabella királynő. December 13-án így ír  Diegónak: "Itt az a szóbeszéd járja, hogy halálos ágyán a királynő azt kívánta, adják nekem vissza India birtoklását." A tulajdon vágyálma ez, s komolyan elhiszi, hogy Izabellának élete utolsó órájában más nem is járt az eszében. De azért mégiscsak emlékeztetni kell a királyt kötelezettségeire az admirálissal szemben, aki iránt az elhunyt annyi jóindulattal viseltetett. "Megkísérlem rávenni az indiai hivatal urait, hogy szólítsák fel Ovando gobernadort: az Őfelségének küldendő arannyal együtt küldje el az enyémet is. E tekintetben ne fogadjanak el tőle semminemű kifogást. Az elutazásom óta befolyt összegek mintegy hét-nyolcezer pesót tehetnek ki, nem számítva a többit, amit eddig még nem fizettek ki." Fél az árulóktól, nevezetesen mindenkitől, aki Españoláról érkezik vissza, és lépéseket tesz annak érdekében, hogy ne tudjanak neki a királynál ártani. "Camachónak és Bernalnak, két olyan fickónak, akik  kedvéért bizony nem tenne csodát az Úristen, az a terve, hogy fölkeresi az udvart, valószínűleg rossz szándékkal. Ez a Bernal az ellenem szőtt árulások egyik főkolomposa volt, sokféle gaztett miatt le kellett tartóztatni és vádat emelni ellene, s minden egyes galádságáért külön is megérdemelte volna, hogy fejét vegyék. Nagybátyád kérésére megbocsátottam neki, azzal a feltétellel, hogy soha többé nem áskálódik ellenem és parancsaim ellen. A bűnbocsánatot eljátszotta és ezért elítéltnek tekinthető. Mellékelem az ellene hozott ítélet leiratát. Diego Méndez jól ismeri, kérdezd meg őt is. Állítólag valamilyen csekélységért bosszúból megmérgezett két embert." Ilyen hangnemben folytatódik a levelezés egészen májusig, amikor végre elutazhat Segoviába, az udvarba. Egy kolerikus, zsémbes öregember írásai ezek, akit valóságos és képzelt ellenségek, becsapások, fondorlatok és összeesküvések üldöznek még éjszaka is,

nyugtalan álmaiban. Minden levelét a következőképpen írja alá: S. S. A. S.  X. M. Y   XPOFERENS  Semmiféle felvilágosítást nem ad ezeknek a betűknek a jelentéséről, noha végrendeletében fiának kötelességévé teszi, hogy tartsa meg ezt az aláírást. Nyilvánvalóan egyfajta misztikus  játék ez a betűkkel (Sanctus Christus, Sancta María, Sanctus Yosephus), amelynek során a rejtélyes hetes szám a lényeg; görögös keresztnevét, a Chrisztophoroszt pedig átalakította a latinos Christoferensszé. Kezdettől fogva homályos, vajon megalapozottak-e mindenkori siralmai a szegénységről, amelyben élni kényszerül. Némelyik történész azt állítja, nem lehet őket komolyan venni, szó sincs róla, hogy megfosztották volna jogos jövedelmétől, a király csupán azért vette zár alá, hogy kifizethessék belőle azokat az összegeket, amelyekkel az admirális fűnek-fának tartozott. Meg hogy Sevillában csakugyan magányosan élt, de csak eleinte, abban a silány fogadóban, később a város legelőkelőbb negyedében lakott, kényelmes szálláshelyen. Annyi mindenesetre  bizonyos, hogy a spanyolországi olasz bankoknál meglehetősen magas hitelszámlája volt. A Diegónak írt december 13-i levélben említi: az ifjú Hernandónak százötven dukátot adott utazására, neki magának pedig négyezer castellanót fizettek ki az esedékes jövedelemből. Ínségről és pénzszűkéről mindezek alapján aligha lehet szó. Hogy abban a sevillai házban fényűzően, vagy akár csak kényelemben élt volna, azt alig hiszem. De nem azért, mintha nem lettek volna meg hozzá az anyagi eszközei, hanem mert egy ilyen puritán erkölcsű, fukar ember  csakis garasoskodva és szűkös viszonyok között tud élni. Mert képtelenség, hogy valaki évtizedeket töltsön rozoga bárkákon, a legnyomorúságosabb körülmények között, osztozzék  társaival a legszörnyűbb nélkülözésekben, utána pedig fogja magát és gondtalanul, javait élvezve letelepedjék egy városban, mint a többi jómódú polgár. Nem erre nevelte őt az élet, és vérmérséklete sem tette ezt számára lehetővé. De mivégre akkor a sok vesződség, pörlekedés, panasz, minek az örökös fellebbezések, az aggodalmas igyekezet, hogy biztosítsa a neki járó összegeket. Nem csupán a kereskedői szellem indítja erre – bár talán lakozik benne ilyesmi, ha torz formában is –, nem a bírvágy munkál benne, amivel sokan vádolják, de ami mégis inkább csak a felszín; nem is a beteges hipochondria, amely a vége felé mintha egész lényét megmételyezte volna; még csak nem is a  bölcs belátás, amellyel tudomásul vette a spanyol koronával kötött szerződéseinek  ingatagságát és azoknak az embereknek a hűtlen önkényét, akiknek kötelesség- és igazságérzetétől a szerződések betartása függött. Mélyebben rejlik az ok. Abban, hogy siralmas kudarcot vallottak legvakmerőbb reményei, ez teszi szánalmas, öreg fecsegővé. Mert ha évente negyven- vagy százezer, vagy akár egymillió peso üti is a markát a gyarmatok   jövedelméből, mit számít az a pazar kincseket ígérő álmokhoz képest, Pária és Zipangu aranyhegyeihez képest, melyeket látomásai hoztak elébe? Hol vannak a Nagy Kán  birodalmának smaragdtemplomai és aranypalotái? Hol Ofír vidékének aranybányái? Már az is gyötrelmes csalódás, hogy számolgatnia kell. Hogyan? Egy egész világ, és nem tud többet nyújtani, mint amennyivel éppen hogy elláthatja fiait? Ő, a világ ismeretlen felének első

fölfedezője a teremtés óta, ő, aki olyan ajándékot dobott az emberiség ölébe, amilyet csak egy istentől várhatott, most hivatalokkal és udvaroncokkal alkudozzék, csaló helytartókkal veszkölődjék, arcátlan felkapaszkodott senkik jóindulatáért hízelegjen, és reszkessen, hogy legalább azt a keveset megadják neki, ami jár? A király kegye? Még ez a kegy is igazságtalan csorbítása jogainak, nem tart rá igényt. Titkos gondolataiban egyenrangú félként áll szemben a királlyal, mint az új India uralkodója és ura. Hogy fölkent ura-e vagy sem, az nem számít, mert hisz nyilvánvaló, hogy Isten kegyelméből való. Egykori merész álmai másként mutatták neki a  jelent: a szegény és ínséges Európát elárasztja az arany, melynek folyamát Cristóbal Colón nyitotta meg és irányítja, Spanyolország ujjong, hálás Génua, periklészi korszak köszönt be, amelyben minden Colón dicsőségét zengi, megszabadított Jeruzsálem, győzedelmes egyház és ő a megváltója, a szent, a messiás. A fantáziának és a valóságnak ebből a gyilkos meghasonlásából áll össze Kolumbusz valódi képe, érthető meg a vég. 1505. február 5-én azt jelzi fiának, hogy Amerigo Vespucci járt nála, sokat beszélgettek. A  beszélgetés tárgyáról egy szót sem ejt; az én szememben az, hogy a társalgás nem maradt fenn, éppoly nagy veszteség, mint egy armada elsüllyedése, vagy a reneszánsz egyik remekének  elpusztulása. Ha a szavak, amelyeket a két férfi váltott egymással, még megvannak valahol a világűrben – ami elképzelhető, talán mint éterhullámok egy távoli bolygórendszerben –, meg kellene kísérelni visszahozni őket. Kár, hogy ilyen készüléket még nem találtak fel. Itt most ama világtörténelmi igazságtalanságot kell felidéznünk: Vespucci két utat tett az amerikai kontinensre, az egyiket 1499-ben, Lorenzo de Medici megbízásából, és egyet 1503-ban, Manuel portugál király szolgálatában. A második expedícióról latinul írt beszámoló, amely 1505-ben jelent meg Strassburgban, szenzációs hírnevet szerzett neki, ennek  következtében kapta az Újvilág az Amerika nevet. Egy jelentéktelen német tudós, Waldseemüller inkább iskolamester, semmint kutató –, rajzolta be elsőként ezt a nevet az általa készített térképbe. Csakhogy Kolumbusz már 1498-ban fölfedezte a közép-amerikai kontinenst, pontosabban Paria partját. Ám mivelhogy el akarták tőle vitatni a felfedezést –  akár irigységből, akár a firenzei iránti előzékenységből, akár mert így akartak hajbókolni a  portugál király előtt, vagy bármilyen más homályos okból –, Vespucci expedícióját hívei korábbi időpontra, vagyis 1497-re tették. Ez a csalás persze napvilágra került, amikor Diego Colón örökölt előjogaiért pert indított a spanyol korona ellen. Sok más tanúval együtt megidézték Alonso de Hojedát is, aki részt vett Vespucci első expedíciójában; a bírák előtt nyomatékosan leszögezte Kolumbusz elsőbbségét és kijelentette, a tulajdon szemével látta a tengeri térképet, melyet az admirális őfelségeiknek küldött; csak erre támaszkodva kockáztatta meg Vespucci ővele és Juan de la Cosával együtt az utat. Amerigo Vespucci bizonyosan ártatlan a sötét mesterkedésekben, szerény, finom lelkű ember volt, nem ismerte a féltékenykedést és soha eszébe sem jutott volna elhomályosítani elődje dicsőségét; inkább kritikátlan firkászok és fecsegő krónikások voltak azok, akik – hajhászva a szenzációt, vagy hiszékenységük áldozataként – bedobták a történelmi köztudatba ezt az immár megrögzött tévedést – jellemző módon ez van például még az 1819-es kiadású Brockhaus-enciklopédiában is. Úgy látszik, a korabeli Spanyolországban valóságos pártot alkottak Kolumbusz esküdt ellenségei és ismeretlen ellenlábasai; messze elért a kezük, s mindig azon fáradoztak, hogy elhomályosítsák emlékét és halhatatlan tettét lekicsinyeljék. Az adott esetben mégsem tehetünk semmit. Nem keresztelhetjük át immár Amerikát Columbiára,

megmarad Amerikának, és sajátosan komor, mintegy a fölfedező szellemében fogant tréfája a sorsnak, hogy egy félreértés és jelentéktelen alakok ármánykodásai következtében e kontinens idegen lobogó alatt vitorlázó hajóhoz hasonló. Elképzelem, amint az admirális a beszélgetés folyamán felelősségre vonja Vespuccit, gyávasággal, nemtelenséggel vádolja, és megkérdezi, miért nem fékezte barátai túlbuzgóságát. Tán nem tudtátok, hogy jóval tielőttetek ott voltam már Páriában, hogy jóval tielőttetek léptem annak a Brazíliának a földjére? – ilyesmiket kérdezhetett. Vagy csak csöndben végighallgatta, félszegen és gyáván, vén embergyűlölő, aki csak titokban sóhajtozik? Minden bizonnyal szó esett az új  kontinensről, és ekkor talán mégis felfortyant az admirális, a szeme fanatikusan lángolt. Új kontinens? Az ő számára nem létezett új kontinens. Nem ismerte el. Az ő szemében csak Zipangu létezett, Mangi és Kathaj ország létezett és az ázsiai szárazföld. Ő ott járt, minden kétséget kizáróan ott kötött ki, és már csak kevés hiányzik, rövidke idő, egy kis türelem, a sorsnak egy apró kegye, valamivel jobb egészség, és rátalál az ezekbe a Gangesz-parti országokba vezető átjáróra. Nem tettek-e emberei Kubában szent esküt arra, hogy az ázsiai szárazföld partjára léptek? Megvannak a jegyzőkönyvek, ott hevernek a királyi kancelláriában, bármikor ellenőrizhetők. Látom magam előtt, amint az agg tengerész ezernyi vihartól barázdált, szikár Greco-arca megvonaglik a szenvedéstől, amint fénytelen szemének  fakó szürkeségét ismét fellobbantja a régi prófétai izzás, amint kifejti ennek a feltört kormányosnak és botcsinálta fölfedezőnek élete nagy vezérelvét, és reszkető ujjal bizonyítja be neki a világtérképen, hogy mindezek az indiai szigetek, Guanahanitól Trinidadig, Jamaicától Veragua vidékéig csupán előszobáját alkotják a Nagy Kán birodalmának, amelynek egyik  csücskét találta meg Kubában. Amerika nem létezik, csak a képzeletben, ördögi fondorlat az egész. Amerigo Vespucci csöndesen lehajtja a fejét. Csodálkozik. Hiszen 1505-öt írunk és nem 1492-t. Páratlan dolgokat tudtunk meg azóta. Hol töltötte ezeket az éveket az admirális? Hol élt, mármint szellemi téren? A tudomány nagyot lépett előre. Toscanelli számításai fölött rég eljárt az idő. Tévedtek a múlt század kozmográfusai. A hosszúsági fokok száma és a köztük  föltételezett távolságok nem egyeznek meg a Föld valóságos kerületével. Megtalálták és kijavították a hibát. A nagy Leonardo da Vinci már öt évvel ezelőtt kimutatta, hogy az indiai hipotézis téves. Következésképpen Amerika igenis van. Lennie kell, mert Ázsia onnan még több ezer mérföldnyire terül el. Matematikailag kiszámított tények ezek, ma már senki sem vitatja őket. Vespucci azonban elhallgatja ezeket az érveket. Világfi, tudja, mi illik a tengerészeti tudományok nesztorával szemben, fejet hajt az előtt, aki félelmet nem ismerve megbirkózott az óceánnal, büszke rá mint honfitársára, tiszteletet érez személye és csodálatot óriási teljesítménye iránt, sajog a szíve a gondok barázdálta arc, a roskatag test láttán, és tiszteletben tartja tévedését, mert van benne valami nagyszerű és megindító. Talán egy ilyen tévedésben kell meghalnia annak, aki igaz életet élt. Hiszen ez a tévedés tettének szülője. Don Quijote erősebb Sancho Panzánál. A "Nagy Kán birodalma" végül talán valóságosabb lesz, mint Amerika. Még egy év. Halódás, lassú elmúlás, árnyjáték. Február végén engedélyt kap a királytól, hogy ne ló-, hanem öszvérháton menjen az udvarba, ritkán megadott előjog ugyan, mégis csak  három hónap múltán tud útra kelni. Mire Segoviába érkezik, a király már Leónba költözött. Salamancán át Valladolidba megy, ott végre találkozik a királlyal. Nem újdonság neki ez az

ide-oda tévelygés. Egész élete tévelygés volt, így kezdődött, így is kell véget érnie. Észrevétlenül, barna köpenybe burkolódzva, kortól és a betegségtől görnyedten, csak  fivérének, Bartoloménak és egyetlen szolgának a kíséretében vonul be a városba. A király napokon át váratja, csak azután fogadja végre. "Valóban olyan boldogtalan vagyok, amint mondom; mostanáig másokat sirattam, bár megadná az Ég a kegyet, hogy engem is sirassanak  az emberek." Az úgynevezett lettera rarissimá-nak ez a része fejezi ki egész ott-tartózkodásának hangulatát. A király fenntartja magának a döntés jogát minden panaszát, minden követelését illetően. Rámosolyog az admirálisra, elhalmozza dicséreteivel, bizonygatja, hogy a legteljesebb mértékben elismeri érdemeinek nagyságát, vizsgálatot, igazságos bíróságot ígér; és minden ennyiben marad. Már a puszta indítványt is, hogy helyezzék vissza hivatalába és rangjába,  jeges megütközéssel fogadják. Pert indítanak és az ítélkezéshez törvényszéket hívnak össze, ezzel a sajátos megjelöléssel:  Junta de descargos,  a király és az elhunyt királynő lelkiismeretének fölmentésére alakult tanács. A háttérben pedig Ferdinánd váratlan ellenvetése rejlik, mivelhogy Colón a privilégiumait a megboldogult Izabellától kapta, és így ő a maga részéről, noha odaírta nevét a szerződések alá, nem felelős a betartásukért. Szánalmas kufár. A lealjasító alkudozások, látszatengedélyek, halogatások és jogi szőrszálhasogatások szövedékéből plasztikusan bontakozik ki Ferdinánd jelleme a maga feneketlen álnokságában. Mert ha túlságosan magasnak tartotta is a vállalt kötelezettséget, mint ahogy az is volt, akkor is megtalálhatta volna a módját, hogy legalább megőrizze a külszínt, és megbékítse, lecsillapítsa a mérhetetlenül megbántott embert, és nem kellett volna a kancellárián várakoztatnia mint afféle koldust, akárcsak tizenöt évvel azelőtt, mikor mint izgága alakot tették nevetségessé. Nem került volna sokba, talán még kevesebbe is, mint amennyit később mégis ki kellett fizetnie. Mert az a tizenöt év olyan gyors és lendületes dinasztikus, politikai és gazdasági fellendülést hozott, éppen ennek a férfiúnak a jóvoltából, amilyenre a népek  történetében alig akad példa. Az admirálisnak már nem volt elegendő testi ereje, hogy szembeszállhatott volna az udvari és jogászi ármánykodásokkal. Egyetlen halvány reménysége maradt: Ausztriai Fülöpnek és feleségének, Izabella lányának az érkezése. Tudatták vele ugyan, mi a helyzet Doña Juanával,2 hogy évek óta tartó búskomorsága már az őrültség jeleit mutatja; mit várhatott tehát tőle? és mit a könnyelmű és élvhajhász Habsburgtól? Mégis elébe akart utazni az új uralkodópárnak, útközben egy súlyos köszvényroham ágynak döntötte egy hitvány szálláson, és maga helyett Bartolomét küldte, hogy "kézcsókkal járuljon" Fülöp és az ifjú uralkodónő elé. A levél, amelyet vele küldőn, e szavakkal végződik: "Biztosítom Felségteket, hogy bármennyire gyötör  is jelen pillanatban a kór, mégis képes volnék olyan szolgálatokat tenni Felségteknek, amilyeneket eddig még nem látott a világ." [2. Őrült Johannáról van szó.]

Lehetséges, hogy a közelgő halál korbácsolja fel szellemét üres ígéretekre és zavarja meg tisztánlátását, hogy nem veszi komolyan a halált? Utolsó óráját érezvén közeledni, jegyzőt és tanúkat hívat, hogy 1498-ban írt végrendeletét visszavonja és újat fogalmazzon. Ez pedig az alábbi Don Quijote-i kijelentéssel kezdődik: "Midőn önként a királynak és a királynőnek  adtam ajándékul Indiát..." Hű marad stílusához, ugyanaz a fellengzős hang, ugyanaz az ünnepélyes  grandezza,  ugyanaz a dölyfös önhittség, amellyel egykor La Rábida priorját képesztette el. Ez alkalommal az utókorhoz szól. Az utókor pedig azt tette, amit ilyen körülmények között a leghelyesebb volt tennie: hallgatásba burkolta szavait, és emlékezetében