Keselyuk Berlin Felett - Joachim Peiper

NNCL1241-4C0v1.1

Joachim Peiper

KESELYŰK BERLIN FELETT vagabund kiadó A borító grafikát Tari József készítette. © 2004 Vágó Csaba (Joachim Peiper) és Géczi Zoltán – KESELYŰK. BERLIN FELETT A szerző nem azonos azzal a Joachim Peiperrel, aki a II. világháborúban az elit LSSAH hadosztály egyik legkiválóbb tisztje volt.

VAGABUND KIADÓ Szerkesztette: SZÖLLŐSI PÉTER A nyomdai munkák: KAPOSVÁRI NYOMDA KFT, Kaposvár – 240287 Felelős vezető: POGÁNY

ZOLTÁN igazgató Nyomdai előkészítés: Kft. [email protected] Felelős kiadó: PÉTER [email protected]

Háttér Stúdió SZÖLLŐSI

Vagabund Kiadó, 6000 Kecskemét, Akadémia krt. 45 47 ISBN: 963 9409 26 X A kötetben szereplő szövegek illetve szövegrészek bármilyen módon történő felhasználása, csak a kiadó előzetes engedélyével lehetséges. Minden jog fenntartva. Szöllősi Péter O 2004.

Az 1940 januárjában indított Keselyű-művelet az Amerikai Egyesült Államok Hadseregének Stratégiai Parancsnoksága és a Katonai Hírszerzés közös programja volt. A művelet résztvevői a nyilvánosság számára ismeretlen színészek voltak, akiket szakemberek közreműködésével minden szempontból tökéletes Hitlerhasonmássá alakítottak, hogy segítségükkel különböző, megtévesztési célokat szolgáló filmés hangfelvételeket hozzanak létre. Mintegy kétszázötven, közel 130 órát kitevő hamis dokumentum készült a művelet keretén belül, melyek egy részét amerikai újságírók és katonák

számára, mint nyilvános, más részét a szövetséges hadseregek katonai vezetése számára mint szigorúan titkos katonai dokumentumokat mutattak be. A Keselyű-művelet biztonsági besorolása Ohio fokozat 1-es osztály volt. A német hadsereg az amerikaiakhoz hasonlóan tucatnyi Hitler hasonmással rendelkezett. Főként ezeknek az embereknek köszönhető, hogy a Führer haláláról és Berlinben töltött végóráiról még mind a mai napig annyi legenda kering. BERLIN, ELSŐ UKRÁN FRONT IDEIGLENES PARANCSNOKSÁG 1945. MÁJUS 4. – 07:20, REGGEL. A német hadifoglyot fél órája verték.

Egyelőre nem kérdeztek tőle semmit. Először az arcát ütötték, majd a felsőtestét, sérült bordáját. Két nagydarab, ukrán baka dolgozott rajta folyamatosan, mikor az egyik elfáradt, a másik a helyébe lépett. A kihallgatást vezető tiszt egy nyikorgó tábori széken ült jelentéseket olvasott, és cigarettázott. Sapkáját maga mellé tette, zubbonyát kigombolta. Úgy tűnt, nem érdekli, hogy a sarokban agyonvernek egy emberi lényt. Csak ült, lustán cigarettázott, és olvasgatott. Várt. A fogoly szeme bedagadt, szemhéja felrepedt, arcát vörös foltok borították. Egy balhorog eltalálta a száját, és kiszakította a szemfogát. Felső állkapcsa vérzett, élénkpiros vér tódult ki a

szájüregéből. A fogoly egy részét lenyelte, nagyobb részét a padlóra köpte. A kihallgatást vezető tiszt megszólalt. – Álljanak le! – utasította a verőlegényeket orosz nyelven, majd lerakta a papírokat. Elnyomta a cigarettáját a hamutartónak használt konzervdobozban, és lassan felállt. A katonák felhúzták a földön heverő testet, és a férfi hátát a falnak támasztották. A tiszt gondosan betolta a széket az asztal mellé, majd a fogolyhoz lépett, és leguggolt. Egy hosszú pillanatra a megkínzott német katona szemébe nézett, keményen és ridegen, majd megszólalt. Lassan beszélt, minden szót külön hangsúlyozott. – a neve Schenk, ugye? Nem beszélek a maga

nyelvén valami jól, ezért nem lesz könnyű dolga, ha meg akar győzni, náci disznó. Ne vesztegesse az időmet, és akkor nem tart majd sokáig. Egyetlen kérdést teszek fel, arra feleljen! Hol van az a fődisznó Führer? Mondja meg Schenk, hogy hová tűnt Hitler! – Nem tudom… – nyögte az összevert férfi. A szájából tovább csörgött a vér. – Ne legyen ostoba! Berlin elesett. Több mint tíz német katona ismerte fel magát, a Führer személyes testőrségének tagjai. Tudom, hogy tagja volt a csoportnak, amelyikkel az a disznó megszökött. Háromszázezer embert vesztettünk az ostrom alatt, mondjon valamit, hogy csökkentse a csalódottságomat!

– Nem tudok… nem tudom, hol van… már nem volt benn az épületben… – Maga nem túl segítőkész Schenk. Ez számomra olyan… hogy is mondják maguk… kellemetlen. A maga viselkedése nagyon… kellemetlen a számomra – intett a verőlegényeknek a tiszt, majd visszaült a székre, és újabb cigarettára gyújtott. A katonák pucérra vetkőztették a foglyot. Leszaggatták a zubbonyát és a nadrágját, utóbb a trikóját és az alsóját. Az egyik orosz leöntötte egy vödör hideg vízzel. A férfi prüszkölt és köhögött, vérrel kevert vizet köpött. Az orosz lerakta a vödröt, megmarkolta a német bokáját, és kivonszolta a rádiószobából az épület udvarára.

A beton durva szemcséi lehorzsolták a férfi hátáról a bőrt. Odakint hideg volt, nagyon hideg. Az oroszok lehelete fehéren gomolygott. A katonák nem bántalmazták, csak álltak fölötte, és nézték, ahogy a víz lassan ráfagy a testére. A fogoly bőre lassan szürkévé és kékké vált: A német iszonyú fájdalmakat érezhetett. A tüdeje láthatólag megtagadta az engedelmességet, fuldokolni kezdett. Percekig lihegett, zihált, levegőért kapkodott. Próbált felállni, de az ukránok visszalökték a betonra. A durva talaj felsértette az arcát és a könyökét. A férfi bevizelt, magzatpózba kuporodott, kezeit a hasára kulcsolva nyögött. – Ennyi elég, vigyük be! – szólt az

egyik orosz, majd kiköpött, és megragadta a fogoly lábát. Visszahúzták az épületbe. – nos, Schenk, ugye meggondolta magát, és jobb belátásra tért? – kérdezte a tiszt a remegő, elkékült bőrű fogolytól. – Mondtam… hogy nem tudom, hol van… – nyögte a német. – Tényleg nem tudom… – Félek tőle, hogy maga… maga… maga tévesen értelmezi a katonai esküjében fogadott hűség fogalmát. Igor, adjanak neki áramot! Attól majd meggondolja magát – fenyegetőzött a tiszt. A két ukrán felültette a foglyot egy összecsukható tábori székre, majd mindkét csuklóját és bokáját a szék

fémvázához bilincselték. Két vezetéket tekertek a német csuklóira, aztán lelocsolták egy vödör hideg vízzel, és bekapcsolták a generátort. Az áramfejlesztő felzúgott, kék szikrák pattogtak a szék fémvázán. A férfi testét az áram merevgörcs ívvé hajlította, felüvöltött, pénisze megmerevedett, és maga alá ürített. Kezei és lábai remegtek üvöltése, elnyomta a generátor tompa zúgását. A fogoly teste a székkel együtt a padlóra dőlt. A helység levegőjét undorító szagok töltötték meg. Megperzselt hús és az emberi ürülék orrfacsaró bűze. – Kapcsolja ki! – parancsolta a tiszt, majd leguggolt, és közel hajolt a földön fekvő némethez. Arca alig pár centire

volt a fogoly arcától. – Nincs más választása, Schenk! – suttogta. – Válaszoljon! Akkor vége lesz ennek az egésznek! Ne higgye, hogy nekünk örömet okoz ez a barbár eljárás! Mondja meg, hová menekült Hitler! – Nem tudom… – hörögte a fogoly. – Értse meg, nem tudom… – Adjanak neki még áramot! – válaszolta a tiszt ingerülten. A fogoly felüvöltött a kíntól, hajszálerei elpattantak az elektromos feszültségtől, szertefutó lila mintákkal borítva az arcát. Ahogy összeharapta őket, vér csordult ki ajkaiból. A vörös csillagos a képébe ordított. – Válaszoljon, Schenk! Hová tűnt Hitler?! Tudom, hogy tudja!

– Az amerikaiak vitték el – tört meg a német hadifogoly.

ELSŐ KÖNYV BRANDENBURG HATÁRVIDÉKE 1945. ÁPRILIS 25. – 16:00 A felhők rejtekéből érkező FockeWulf 190D elnyújtott ellipszist írt le a kiképzőtábor felett, majd remek manőverezhetőségéhez méltón, könnyedén irányba állt az aprócska leszállópálya betoncsíkja előtt. A pilóta az ingadózó oldalszél ellenére mérnöki pontossággal tette a kerekeket a földre. A gumik felsikoltottak, a motor elhalkult, és a gép egyre lassulva gurult a zöld-

barna festésű hangár felé. A kifutó szélén várakózó Karl Jürgens rottenführer ráncos arca elégedett farkas viccsorra húzódott, ahogy a dóra néhány száz méterre tőle megállt. A magas, vékony, náci altiszt határozott léptekkel átvágott a betonon, és tisztelgett a fülke tetejét nyitó Waffen-SS ezredesnek. A tiszt viszonozta az üdvözlést, majd, miután a kezelőszemélyzet a gép oldalához tolta a lépcsőt, kiszállt. Magas, erőteljes felépítésű férfi volt, mozgásában kendőzetlen agresszivitással. – Örülök, hogy itt vagy, Karl! – lépett a rottenführerhez, és kezet rázott vele. – Megtiszteltetés újra ön alatt szolgálni, Skorzeny ezredes! – csillogott

jókedvűen a veterán szeme. – A fiúk? – vette le a pilótasapkát a fejéről az SS tiszt. – A kiképzőtáborban vannak. Majd húszan az Ardennekben megmaradtak közül és még néhányan a Mussolinit kiszabadító csoportból. A többiek túlkorossá vált Hitlerjugend katonák. – A teljes létszám? – Kettőnkkel együtt negyven fő, uram. – Tájékoztatta Dietrich hadnagyot a részletekről. – Igen, megadtam neki a szükséges rádió frekvenciákat, és elláttam a salzburgi repülőtérre vonatkozó összes meglévő információval. – A csoportbeosztások? – Huszonöt fő megy Ausztriába,

tizennégy önnel tart Berlinbe. – Ép telefonvonal Berlinnel? – A tiszti lakások épületében. A híradós szobában. Előkészítettem önnek egy szobát, ahol átöltözhet. – Remek munkát végzett, rottenführer! Nem is tudom, miért nem lepődöm meg rajta? – nézett a legszebb férfikorban lévő altisztre az ezredes, aztán elmosolyodott. – Mert maga csak a legjobbakkal dolgozik együtt, uram – jelentek meg gunyoros ráncok Karl Jürgens WaffenSS altiszt szemei körül, és a deresedő halántékú, bajuszos férfi egy pillanatra olyan volt, mint egy csínytevésre készülő gyerek. – Maga mindig is hajlamos volt a

túlzásokra, Karl – biccentett az ezredes, és a hangár mellett várakozó Schwimmwagen felé indult. – Remélem, készen állnak a Volkswagen 166-osok! – Igen, uram. Négy, kifogástalan állapotban lévő kétéltűnk van, üzemanyaggal feltöltve, tartalék kannákkal ellátva. – Szállítógép a légideszantosoknak? – Két átalakított Dornier-17-es. – Régebbi darabokat nem talált? – nézett csodálkozva Skorzeny a rottenführerre. – Csak régebbit találtam, uram – felelte az altiszt, és szemmel láthatólag elvesztette korábbi jókedvét. – Úgy tűnik, tartalékok terén igencsak rosszul állunk.

Az ezredes bólintott, beszállt a Schwimmwagen hátsó traktusába, és intett a kormány mögött ülő közlegénynek, hogy indulhat. Az altiszt előre ült, a kétéltű motorja felhördült, mire a jármű átvágott a reptértől alig háromszáz méterre lévő barakkok felé. – Eligazítás tíz perc múlva. Mindenki menetkészen jöjjön a központi épületbe! – adta ki az utasítást Skorzeny, amint megálltak a tiszti lakások mellett. – Értettem, uram – tisztelgett a rottenführer, és a Volkswagen 166-os a legénységi szállás felé indult. Az ezredes néhány pillanatig a távolodó jármű után nézett, aztán a nyitott ajtón keresztül belépett az épületbe. A ruháit egy dézsa forró víz

mellett találta a folyosóról nyíló első szobában. Hálás szívvel gondolt az elkövetőre, aztán gyorsan megszabadult a repülős öltözéktől. A gőzölgő fürdő olyan volt neki, mint egy darab a békéből. Ausztriát juttatta eszébe, azokat az időket, amikor a bécsi Műszaki Egyetem mérnökhallgatója volt, és a küzdelmet csak Schlagende Verbindungen párbajtársaság összecsapásairól ismerte. Az arca balfelén végigfutó vágást is akkor szerezte. Egyik ellenfele sebezte meg szablyájával. Büszkén viselte a heget, akárcsak a testét tarkító többit. A becsületre emlékeztette. És a hűségre, amivel tartozott neki: a Harmadik Birodalom Führerének.

Magas, erőteljes felépítésű férfi volt. Olyasfajta, aki tudta mennyit ér, és nem érezte szükségét, hogy állandóan bizonyítson mindenki előtt. Emellett szerette a lehetetlen küldetéseket, és élthalt a kockázatért. Amit most tervezett, az semmiben sem maradt alatta eddigi tetteinek. Sőt, ezúttal még parancsot sem kapott rá senkitől. Kilépett a dézsából. Míg törülközött, bőréről a víz a szőnyegre folyt. A teste gőzölgött a kora tavaszi hidegben. Derékig felöltözött, aztán a szoba sarkában lévő tükörhöz lépett, és nekilátott, hogy megborotválkozzon. Míg a habot keverte, pillantása a tükörképére esett. Az arca karakteres, volt. Szeme világos, orra erős, néhány törés miatt

göcsörtös, haja sötét, sűrű, hátrafésülve hordta. Feje, álla erős, füle húsos, koponyájához lapuló. Talán a sebhelynek köszönhetően volt a vonásaiban valamiféle őserő, amit ellenfelei, az első pillanattól kezdve tiszteltek. Befejezte a borotválkozást, és felöltözött. A rottenführer SS ezredesi egyenruhát készíttetett számára. Skorzeny megtisztelve érezte magát, hogy ezt az uniformist hordhatja. Feltette a sapkát a fejére, és a rendrakással mintsem bajlódva kilépett a folyosóra. Az épület híradós szobájába ment, és megkereste a telefont. Felvette a kagylót, aztán tárcsázta a számot, amit egy héttel korábban kapott Magda Göbbelstől. A nő megszállott híve volt Adolf Hitlernek,

sőt, mindenek felett imádta a Führert. – Igen? – ismerte fel a nő hangját a vonal túlsó felén az ezredes. – Itt Skorzeny. – Még mindig a kancellária alatti bunkerben van. – Köszönöm! – Mentse meg! Maga az egyetlen, aki képes rá! – Még ma elindulok. Ne hagyja, hogy elmenjen! – Itt tartom – ígérte a nő. Az ezredes megszakította a vonalat, és kiment a kommunikációs szobából. A járó motorú Schwimmwagen az épület előtt várta. Szó nélkül ült az első ülésre, és ugyanilyen némán intett a közlegénynek, hogy indulhatnak.

A központi épületben már mindenki rá várt. A Harmadik Birodalom harminckilenc hű katonája. Jobbára veteránok, akik megjárták már a poklok poklát „Európa legveszélyesebb emberének” az oldalán, és néhány lángolótekintetű Hitlerjugend katona, akik éppen, hogy betöltötték a tizennyolcat. Az ezredes ismerte ezeket a fiúkat. Fegyelmezett és lelkes katonák, akik halálmegvető bátorsággal harcoltak a csatákban, és gondolkodás nélkül adták életüket a Führerért. Pont ilyen harcosokra volt most szükségük, akik fanatizmusukkal, képesek voltak véghezvinni a lehetetlent is. Körbenézett a teremben ülőkön, és a pillantása Werner Dietrich hadnagyon

állapodott meg. A tejföl szőke, kékszemű, kölyökképű tiszt alig látszott húsznak. Szeplős arcával, mosolygós szemeivel a legkevésbé sem emlékeztetett az árja faj díszpéldányaira. A nyakán még mindig viselte az Ardennekben szerzett sebet. A heg vörös szélei jelezték, hogy mennyire újkeltű a sérülés. Az amerikai bajonett csak hajszállal kerülte el az artériát, és döfte át a tarkó izmait. Werner csak magának köszönhette, hogy még itt van. Miután súlyos sebtől vérezve, puszta kézzel törte ki az álcáján átlátó katonai rendész nyakát, ellátta a sérülését, és átszökött az időközben megszilárdult vonalakon. A hadnagy remek katona volt, és fiatal kora ellenére kiváló stratéga. Az ezredes

kiemelkedő szerepet szánt neki a tervében. Az oktatószobában teljes volt a csend. A hátsó falon, vörös alapon fehér keretben fekete horogkeresztes zászló lógott. Skorzeny tudta, hogy Jürgens szervezőkészségét dicséri a dolog. A súlyos selyem meg-meglebbent, ahogy a hatalmas nyitott ablakokon keresztül érkező szellő belekapott. Szükségtelen lett volna zárt ajtók mögött tartani az eligazítást, a menekülő német csapatok már régen elhagyták a tábort. Egyedül voltak az objektumban. – Örülök, hogy ennyien itt vannak! – törte meg a csendet. – A birodalom helyzete mindannyiuk előtt ismert. Nem szeretném hiú ábrándokból táplálkozó

illúziókkal áltatni magukat, már csak azért sem, mert azt már megtette előttem dr. Göbbels – állt meg egy pillanatra, amíg a teremben elült a nevetés. – De egy utolsó, őrült kalandra még a vendégeim, ha elfogadják a meghívást. A feladatra csakis önként jelentkezőket várok, ezért, aki visszakozni akar, az most tegye meg! – szólított fel az ezredes a teremben összegyűlteket. Csend telepedett a teremre, senki sem mozdult. – Akkor azok lépjenek elő, akik hajlandóak az életüket áldozni Adolf Hitlerért! – keményedett meg Skorzeny hangja. Harminckilenc katona talpa egyszerre dobbant a padlón, ahogy a jelenlévők

egyszerre felálltak. – Reméltem, hogy így lesz – mondta elégedetten az ezredes. – Nem kisebb feladatot szánok magunknak, mint a Führer kimenekítése Berlinből – a terem megzendült a férfitorkokból feltörő „Heil Hitler!” kiáltásra. A katonák azonos magasságban előrendülő karja tökéletes egységet képezett. Skorzeny egy pillanatig várt, gyönyörködött a látványban, aztán intett a katonáknak, hogy üljenek le, és belekezdett a terv részletes ismertetésébe. – Két csoportra válunk. Az egyik Werner Dietrich hadnagy vezetésével felszáll a reptéren várakozó Dornier-17esek fedélzetére, és megtisztítják

Salzburg melletti magánrepülőteret. Megvárják, míg megérkezünk a Führerrel, és utána közösen folytatjuk tovább az utat Argentínába. A másik csoport az én irányításommal behatol Berlinbe, és kiszabadítja Adolf Hitlert. Karl Jürgens rottenführer ismerteti önökkel az egyes csoport névsorát. Aki hallja a nevét, az Werner Dietrich hadnagy vezetésével most azonnal felszáll a várakozó bombázók fedélzetére, és megkezdi az utazást Ausztria felé. Az eligazítást a hadnagy a felszállón fejezi be – intett Skorzeny az altisztnek, aki az előadó pódium elé állt, és felolvasta a neveket. A huszonöt katona néma csendben teljesítette a parancsot. Egyesével

felálltak, és felszerelésükkel együtt kivonultak a kint várakozó teherautóhoz. Utoljára Werner Dietrich állt fel, és az ezredes elé lépett. – Uram, megtiszteltetés volt ön alatt szolgálni! – mondta búcsúzás helyett. – Ne feledje hadnagy, továbbra is számítok magára! – biccentett Skorzeny. Dietrich némán tisztelgett. Az ezredes felemelte a kezét, a két férfi szeme összetalálkozott, és a megrögzött csínytevők fénye csillant a tekintetükben. A hadnagy megfordult, és kilépett a teremből. A vágott arcú tiszt körbenézett a teremben maradtakon. A rottenführer ezúttal is jó munkát végzett. Csupa érett férfiarc nézett vissza Skorzenyre. A fiatal, lelkes, de túlontúl

heves vérű Hitlerjugend tagok egytőlegyig Werner csoportjába kerültek. A repteret valószínűleg nyílt harcban kell majd bevenniük, ott hasznosíthatják elszántságukat. De Berlinbe indulóknak egészen másfajta harcmodorra lesz szükségük. Az itt maradt tizennégy férfi mindegyike átesett az Amt IV SDAusland különleges kiképzésén. A jelenlévők többsége képzett volt tüzérségi fegyverek kezelésében, rendelkezett harckocsizó tapasztalatokkal, tudtak lovagolni, és megálltak a helyüket ejtőernyősként vagy búvárként is. Néhányan értettek a repülőgép vezetéshez, mások a légelhárító technikához, megint mások

kiváló mesterlövészek voltak. A Külföldi Hírszerző Szolgálat berkein belül a lehető legszélesebb ismeretekkel ruházták fel őket. Karl figyelme mindezek mellett arra is kiterjedt, hogy csupa harcedzett veteránt válaszon be ebbe a csapatba. Skorzeny a jelenlévők közül mindenkinek ismerte az arcát, és legalább a felének fejből tudta a nevét. Közöttük volt Heinz Galland, aki a magyarországi bevetésükön, hatalmas vállán cipelte a szőnyegbe tekert ifjabb Horthy Miklóst; Helmut Rudel, aki a Duce kiszabadításánál a második vitorlázórepülő egység parancsnokaként ért földet a hegyekben lévő szálloda köves kertjében; illetve Ottó Warger, aki

a Tito elleni merénylet során csodálatos érzékkel, sorozatban játszotta ki a partizán őrjáratok éberségét. A legtöbbjük kiválóan beszélt angolul, és akadtak néhányan, akik oroszul is megértették magukat. Skorzeny kívánni sem tudott volna ütőképesebb csoportot az őrült terv végrehajtására. – Ha valamelyikük a csodával határos módon túlélné az előttünk álló akciót, és visszanézne az „Őszi köd” hadművelet során történtekre, rájönne, hogy az Ardennekben lezajlott megpróbáltatások futó kellemetlenségek voltak csupán. Berlinből mindenki menekül, mi pedig éppen arra készülünk, hogy tizenöten szembetámadjuk az előrenyomuló orosz hadsereget. Az esélyeinket, gondolom,

nem szükséges elemezni. Mindössze két dolog van a mi oldalunkon: a gyorsaságunk és a helyismeretünk. Ha sikerül mindkét előnyt maradéktalanul kihasználnunk, talán sikerre vihetjük a vállalkozást. Százötven kilométernyire vagyunk a fővárostól. A táborban négy teletankolt Schwimmwagen áll, hogy Berlinbe vigyen minket. A rottenführer beszerezte a jelenlegi körülmények között elérhető legjobb felszerelést. Az éjszaka leple alatt megközelítjük az ostromlott várost, és ha szükséges, elfoglaljuk a délnyugati oldalon álló, földalatti repteret. Egy szakasz hátramarad, biztosítani a menekülési útvonalat, a többiek behatolnak Berlinbe, és átvágják magukat a

kancellária épületéig. Személyes kihallgatást kérek a Führertől, és meggyőzöm, hogy jöjjön velünk. Ezután visszaküzdjük magunkat a reptérig, és az ott lévő, zsákmányolt, angol Douglas C47-sel Salzburgba repülünk. A reptéren üzemanyagot veszünk fel, és tovább folytatjuk az utat Argentínába. Ausztriában Karl mindenkinek kiosztja az utazáshoz szükséges okmányokat, Dél-Amerikában pedig már barátok várnak minket. Kérdés? – nézett körbe Skorzeny. – Igen, uram – állt fel Ottó Warger. – Mondja, untersturmführer! – Mi lesz, ha Führer nem hajlandó velünk jönni? – Olyan információk, birtokába

jutottam, amelyek képesek lesznek rá, hogy meggyőzzék – biccentett Skorzeny. – Még valami? Warger a fejét rázta. Megértette, hogy a Sturmbannführer nem fog többet elárulni a titkaiból. Az ezredes még egyszer körülnézett, aztán a rottenführerhez fordult. – Ossza ki a felszerelést, Karl! Tíz perc múlva a kocsiknál találkozunk, egyelőre német egyenruhában. Mindenki legyen menetkész! – adta ki az utasítást Skorzeny, és kilépett az ajtón. Beszállt az egyik Volkswagen 166osba, majd a kiképzőtábor széléhez hajtott a kétéltűvel. A drótkerítésnél megállt, és végignézte, ahogy az átalakított Dornier-17-esek –

fedélzetükön a légideszant alakulattal – nekivágnak a bombázók számára rövid kifutónak. A kétmotoros, mára teljesen elavult gépek, amelyek valaha a német légierő magját alkották, a felszállópálya végére gurultak. Ilyen közelről az ezredes jól látta, hogy a jobb helykihasználás érdekében a bombázók mozgatható géppuskáit kiszerelték, ezzel már a háború közepén is lassúnak számító gépek repülő koporsókká változtak. A pilóták csak a szerencséjükben reménykedhettek, illetve abban, hogy a közelgő éjszaka és az eget borító felhők elrejtik őket a szövetséges vadászok elől. A motorok fülsiketítő zajjal felbődültek, a két Dornier nekifutott a betoncsíknak, és alig

néhány méterrel a pálya vége előtt elrugaszkodtak a földtől. Skorzeny addig figyelte őket, amíg azok el nem tűntek a körülbelül nyolcszáz méter magasan kezdődő felhőkben. Akkor megfordult, visszament a kétéltűhöz, és a barakkok felé indult. Werner Dietrich hadnagyon kívül csak ő tudta, milyen sok múlik az egyes csoport kezdeményező készségén. A központi épület előtt a kettes csoport menetkészen várta. Az ezredes megállt a másik három Schwimmwagen mellett, átadta a helyéi a sofőrjüknek, és intett Karl Jürgens rottenführernek, valamint Helmut Rudelnek, hogy szálljanak be hátra. Miután mindenki elhelyezkedett, kiadta az utolsó utasításokat.

– A Havel természetes védelmét kihasználva a folyó partján nyomulunk előre Berlinig. Ha ellenséges erőkbe ütközünk, a kétéltűekkel átkelünk a vízen és a másik oldalon, folytatjuk tovább az utat. A fegyveres összecsapást minden esetben próbálják meg elkerülni. Semmi szükség rá, hogy magunkra vonjuk az oroszok figyelmét. Ha másként nem megy, a Volkswageneket hátrahagyva, gyalog osonunk át az ostromgyűrűn. Mindenki tartsa kéznél az orosz egyenruhát! A felderítő pilótáink szerint Zsukov áttört Seelownál, és lassan bekeríti a fővárost. Ha elérjük a bolsevikok vonalait, nem kockáztatunk – fejezte be az ezredes, és jelt adott az Ottó Wargert szállító felderítő

kétéltűnek, hogy induljon. A Volkswagenek motorjai felmordultak, a járművek kihajtottak a kiképzőtábor üresen maradt házai közül, és nekivágtak a Berlin felé vezető útnak. A sötét fél hét körül köszöntött rájuk, addigra már egy órája haladtak kitartóan a főváros felé. A rossz terepviszonyok ellenére legalább negyven kilométert hagytak a hátuk mögött. Ellenséges csapatmozgást egyelőre nem érzékeltek, amit Skorzeny szerint leginkább Walther Wenck tábornok Elba mellett elfoglalt állásainak köszönhettek. A folyó természetes védelmét kihasználva a 12. hadsereg jó esélyekkel tarthatta magát a szövetséges csapatokkal szemben, és ugyan ilyen jó esélye volt rá, hogy a

Berlint bekerítő orosz csapatok rövid úton harapófogóba zárják. Újabb két órás éjszakai vánszorgást követően az élen haladó felderítő kocsi jelentette, hogy elérték Potsdam környékét. Az ezredes elérkezetnek látta az időt, hogy átkeljenek a folyó északi partjára, ahonnan nem fenyegette őket Iván Konyev marsall délkeletről előretörő serege. Kiadta a parancsot Ottó Wargertnek, hogy álljon meg, és biztosítsa a terepet, amíg a maradék kétéltűek elérik a pozícióját. A Havelen való átkelés probléma nélkül zajlott le. Miután minden egység elérte Potsdam környékét, Skorzeny keresett egy mindkét oldalon elég lapos partszakaszt, és utasította a felderítőket,

hogy induljanak a túloldalra. Az untersturmführer Volkswagenje baj nélkül elérte a töltést, és a háromfős személyzet biztosította a többiek átkelését. Az ezredes a második hullám első kocsijában vágott neki az átkelésnek. A Volkswagen belegázolt a vízbe, a karosszéria megmerült a folyóban, majd a kétéltű kerekei elszakadtak a medertől, és jármű immáron úszva haladt tovább. Az utolsó Schwimmwagen a déli parton maradt egészen addig, amíg a másik kettő el nem érte a túlpartot, akkor azonban késlekedés nélkül követte a többieket. A hátvéd még csak a Havel közepén járt, amikor az ezredes utasította a felderítőket, hogy induljanak.

Fél óra múltán, amikor az egység elérte Potsdam vonalát, Skorzeny messzelátójával orosz motorizált egységeket vett észre a túloldalon. Elégedetten vette tudomásul, hogy jól időzítette az átkelést, és a kétéltűeket leparancsolta a gát tetejéről. A töltés oldalában haladva a tempójuk ugyan lecsökkent, de még így is éjfél előtt elérték a berlini agglomeráció peremét. A kétéltűeket itt kénytelenek voltak hátrahagyni, mert az ezredes erőteljes csapatmozgást figyelt meg előttük, és a folyón való újabb átkelést már nem kockáztatta meg. A Schwimmwagenneket a part menti nádasban rejtették el. Hátizsákokba rakták, és szétosztották a felszerelést,

majd miután az SS uniformisokra felvették az orosz egyenruhákat, gyalog indultak tovább. A biztonság kedvéért a bolsevikok felszerelését használták. Skorzeny megvizsgálta a neki jutott Tokarevet, aztán a dobtáras PPS-t. Mindkét fegyver jó állapotban volt. Az ezredes kedvelte az egyszerű géppisztolyt. Noha nem volt olyan pontos, mint a német hadseregben rendszeresített MP40-es, de a dobtárba 71 lőszer fért, ami több mint kétszer annyi időre volt elég. Egy elhúzódó harcban ez életet menthetett. Az élen továbbra is Wargert haladt, akinek rendkívüli képességei már a partizánok között is nagy hasznukra váltak. A föld nedves volt a két nappal

korábbi esőzések miatt. Így az esetleges csapatmozgásokat lehetetlen lett volna elfedni előlük. A felderítő ösztönei azonban enélkül is elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy elkerüljék a fegyveres konfrontációt. Csupán egy alkalommal kerültek vészesen közel az orosz csapatokhoz, de akkor is elegendő volt félig a vízben gázolva, a nádas rejtekét kihasználva elkerülni az ostromlók csapatait. Jobbára a házak takarását kihasználva haladtak előre, és a sötétséggel együtt ez elegendő volt ahhoz, hogy nem sokkal hajnal előtt elérjék a főváros határát. Ekkor megszabadullak az orosz egyenruháktól, és ismét saját uniformisukban vágtak neki Berlin utcáinak.

A repteret már messziről meglátták. A Havel túloldalán lévő kifutó pálya ideális katonai reptérnek tűnt. A közelében lévő ipari létesítmények között a levegőből szinte lehetetlen volt felfedezni. Ráadásul a városközpontba vezető Könighstrasse alig néhány utcányira volt tőle. Az idilli képet csak a közeli légvédelmi központ rontotta el, de még ezt sem okozhatott túl nagy fejtörést a bombázópilótáknak, elvégre a gyárakat rendszerint komoly védelemmel látták el. – A parkettagyár alatt van – állt meg Skorzeny egy rommá lőtt lakóház mellett, és átadta a messzelátót a rottenführernek. Jürgens a szeméhez emelte a látcsövet, és a jelzett irányba nézett. Az

egykori ipar negyed mára romokban állt. A valamikori épületeknek mostanára már csak a váza maradt meg. Félig leomlott oldalfalakat, leszakadt gerendákat, és mindenfelé felhalmozott törmeléket látott az altiszt. A parkettagyár hasonlóképp szörnyen festett. A néhai háromszintes épületből csak az első emelet maradt meg valamelyest. A többi ráomlott, és omladékkal borította be a csonkán álló falakat. – Ennek vége – közölte tömör véleményét a rottenführer, és leengedte a messzelátót. – Pont ezt a hatást akarják kelteni – biccentett Skorzeny. – Ugyan ki bombázna tovább egy már leomlott épületet. Ne feledje, hogy a hangár a

föld alatt van! Nézze meg jobban a kifutót! Nem feltűnő, hogy a betonon egyetlen akadály sincs? Gondolja, hogy ez véletlen? Az altiszt ismét a szeméhez emelte a látcsövet. – A mindenit neki! – mondta néhány pillanattal később. – Egész ügyesen csinálták. Ha nem szól, észre nem vettem volna. – A hangárnak van egy álcázott kijárata a reptér felé. Hogy pontosan hol, azt nem tudom, de meg kell bizonyosodnunk felőle, hogy az objektum a mi kezünkön van. – Ha a légvédelmi központ a miénk, akkor a hangárnak sem lehet még semmi baja – adta vissza a látcsövet a

rottenführer. – Felmegyek az emeletre, és ellenőrzöm – indult el Skorzeny. – Rejtőzzenek el, és vegyenek fel védekező pozíciót. Ha nem szükséges kerüljék a fegyveres összetűzést! Még mindig jobb, ha rejtve haladunk –, adta ki az utasítást, amikor az omladékos lépőhöz ért. Karl biccentett, hogy megértette, és elindult visszafelé a romok között. Az egykori négyemeletes bérháznak csupán a déli oldala maradt épen. Az épületet ért bombatalálat kis híján elsöpörte az egész északi frontot, és csak romokat hagyott maga után. Skorzeny az első emeletig jutott, amikor rádöbbent, hogy hagyományos úton nem juthat

tovább. A lépcső a második szint felénél leomlott, és a forduló után már csak vakolatlan repedések jelezték a tartógerendák helyét. Az SS tiszt végigment a belső-udvar frontján húzódó körfolyosón, és megkereste a másik oldali feljárót. Itt sem volt szerencséje a lépcső egész a földszintig leomlott. Az ezredes körülnézett, aztán belépett az egyik félbeszakadt lakásba. A gyerekszobába jutott. A földön virágmintás szőnyeg feküdt, a sarokban rácsos kiságy állt, benne kék takaró. Mindent elborított a fehér por. A földön törött keretű képek feküdtek. Az egyik egy erdő előtt futó lovat ábrázolt. Az állal fehér volt, a mező sárga az érett kalászoktól, a fák méregzöldek.

Skorzeny lerázta a vakolatot a gyerekplédről, aztán félbetépte a szövetet, és beburkolta vele mindkét kezét. Kilépett a peremre, és lenézett. Alatta négy-öt méter mélyen a szoba másik felének romjai feküdtek. Az ezredes lesöpörte a megmaradt téglákról az üveg és egyéb törmeléket, aztán a megmaradt falon keresztül felmászott a második emeletre. A kilazult darabokat gondosan kilökdöste maga elől mielőtt rájuk, léphetett volna. Ismét egy szobába jutott. Noha az eggyel lejjebb lévőhöz képest ennek csak a töredéke maradt meg, még felismerhető maradt a helyiség eredeti jellege. A kiszakadt ajtóhoz közel kitört üvegű, vitrines, nehéz-fa bútorok álltak.

A polcokon, szilánkok között a világirodalom nagyjainak munkái sorakoztak. Skorzeny közelebb lépett, és elolvasta az egyik gerincét. Goethe Faustja volt az. A könyvet, jó néhány másikkal együtt keresztbevágott egy lapos repesz. A falban lévő elektromos csatlakozóba egy dugó volt bedugva, de groteszk módon a hozzá tartozó lámpát már sehol sem látta. A vezeték szinte a padlóval együtt ért véget. Az SS tiszt megnézte a falat, és úgy döntött nem kockáztat. A téglák túl lazán álltak a megmaradt falban. Átlépett a viszonylag épen maradt ajtótokon, és egy keskeny közlekedőbe jutott. Az előszoba túlsó és jobb oldalán szintén kiszakadtak a nyílászárók. Az ezredes egy nappalit

látott szemben, aminek az ablakai délre nyíltak. Jobbra, az udvarra nyíló körgaléria vasbeton maradványai lógtak. Skorzeny előre indult. Az életét a háború elejétől fogva beléivódott reflexek mentették meg. Még nem érte el a közlekedő végét, amikor meghallotta az orosz PPS závárzatának hangját. Ösztönösen hátralépett, és a földre vetette magát. Egy pillanattal később a nappaliban felugatott a géppisztoly. A golyók mellmagasságban áttörték a falat, és vakolatdarabokkal borították be a fekvő ezredest. A lövések a lakószoba jobb oldaláról jöttek, a körgalériára néző ablakok irányából. Az SS tiszt fekve maradt, leakasztotta az övéről az RG 42-es védőgránátot. Újabb

sorozat lyukasztotta át téglákat. A levegő megtelt apró mészporral. Skorzeny kihúzta a gránát biztosító gyűrűjét, és a lakószobába dobta úgy, hogy a nappali bal oldalába essen. Így a bent lévőnek át kellett volna haladnia az ajtónyílás előtt, ha ki akarja hajítani. A PPS ismét felugatott odaát, a német a lövések mindent elnyomó zaját kihasználva a nyitott körfolyosó felé kúszott, miközben úgy helyezkedett, hogy védve legyen a repeszekkel szemben. Előbb a fejét dugta ki a galériára, aztán egy pillanattal később a Tokarev csövét is. Az orosz felderítő egy másodperccel később ugrott ki az ablakon, és kapaszkodott meg a terasz maradványaiban. Skorzeny lőtt, aztán a

fülét befogva nézte végig, ahogy a sebesült katona két emeltnyi zuhanást követően bérház belső udvarára érkezik. A kézigránát csak ez után robbant fel másik szobában. Az épület megremegett, az ezredes a tenyerén keresztül is érezte a dobhártyájára nehezedő légnyomást. A por vastag felhőben tódult ki a lakásból a szabad levegőre. Az orosz felderítő még élt. Fentről ugyan nem látszott, hogy hol sérült meg, de képtelen volt lábra állni. A földön vergődött, és fájdalmasan kiáltozott. Egyértelműen harcképtelenné vált. Skorzeny gyűlöli azt, amit tenni készült, de a hangoskodó férfi nem hagyott más választást. Kilépett a keskeny párkányra, megkapaszkodott az ajtótokban, aztán

előre hajolt. Röviden célzott, a Tokarev eldördült, és a visszhangok elültével csend telepedett a környékre. Az SS tiszt visszahúzta magát a falhoz, és belépett a lakásba. A por még mindig átláthatatlan felhőként lepte be a szobákat. Úgy döntött nem kockáztat. A lőfegyverek hangja túl messzire elhallatszott a hajnali nyugalomban. Átvágott a lakáson, és a délre néző ablakokhoz ment. Szerencséje volt. A nappaliból apró balkonra nyílt a gránátrobbanás következtében kifordult ajtó. Odakint a por átláthatóvá vált. Skorzeny a megmaradt tokhoz ment, szabad szemmel megkereste a légvédelmi központot, aztán kicsomagolta a messzelátót, és

befókuszálta a Flak-18-asokat. A 88 milliméteres lövegeket német egyenruhás Wehrmacht katonák kezelték. Az ezredes kissé előrébb csúszott, hogy még a por takarja egy esetleges orvlövész elől, és vetett még egy pillantást a légvédelmi központ személyzetére. Ezúttal az arcokat figyelte. A balkáni néptípus jegyeit kereste rajtuk. Egy perccel később megnyugodva tette el a látcsövet. A katonák külső megjelenése és viselkedése meggyőzte. Elhagyta a megfigyelő pozícióját, és lemászott az emeletről. Karlt az orosz felderítő holtteste mellett találta. A rottenführer már átkutatta a halott egyenruháját, szemmel láthatólag elégedetlen volt az eredménnyel.

– Nos? – nézett érdeklődve az altisztre Skorzeny. – Nincs nála semmi – csóválta a fejét Karl. – Az egysége nagyon közel lehet, de egyelőre még nem találtak ránk. – Mit keresett itt? – Az egész olyan, mintha felmérte volna a lehetséges célpontokat a környéken, de nem láttam lövegeket az ide úton, különben is túl mélyen volt a vonalainkon belül. – Bombázni fogják a várost – vonta le a következtetést Skorzeny. – Igyekezzünk! Jó lenne még a légitámadás előtt elérni a repteret. A földalatti hangárban, biztonságban lehetünk. Az altiszt bólintott, és elindult, hogy összeszedje az embereket. A csoport

szórt alakzatban indult meg a lerombolt parkettagyár felé. Folyamatos mozgásban voltak, miközben egymást fedezve haladlak háztól házig. A környék feltűnően kihalt volt. Noha nem észleltek ellenséges csapatmozgásokat, csak alig néhány bőröndökkel felpakolt civillel találkoztak. A lakosság nagy része visszahúzódott az óvóhelyekre, és ott várta a borzalom végét. Skorzeny végül úgy döntött, hogy elkerülik a légvédelmi egységet, és közvetlenül a hangárnál próbálkoznak. Átvágtak az ipartelep romjai között, és megközelítették az egykori gyártelepet. A reptér ittléte csak ilyen közvetlen közelről nyert bizonyítást. A leszálló aszfaltját két méter magas, tömör

betonkerítés övezte, a tetején V alakban kifeszített szögesdrót koszorúval. A fal egyes szakaszokon megsérült a bombatámadások közben, de ezeken a helyeken kézzel épített barikádok vették át a szerepét. Az SS tiszt taposóaknákat sejtett a befoltozott résekben. Az Arat IV SD-Ausland deszantegysége egy pillanat alatt behatolt a parketta üzembe, és elfoglalta a stratégiai fontosságú pontokat. Az ezredes átvágott a földszint romjain, és megvizsgálta a leszálló felé vezető lehetséges útvonalakat. A falakon támadt réseket itt is betömték. A tiszt megállt, és körbenézett. – Ottó Skorzeny SS-Sturmbannfürer vagyok a Külföldi Hírszerző Szolgálat

vezetője. A Führer személyes megbízásában járok, a földalatti hangár őrzésével megbízott Ernst Schepke Obersturmführert keresem – mondta hangosan. Szavai visszhangot vertek a néma falak között. Semmiféle válasz sem: érkezett. – Ernst Schepke Obersturmführer, Adolf Hitler rám ruházott, személyes parancsánál fogva felszólítom, hogy fedje fel magát! – tett még egy próbát Skorzeny. A kiáltást ismét csend követte, majd a második emelet romjai között megmozdult egy törmelék halom. – Az Obersturmführer két nappal ezelőtt meghalt a bombázások alatt, a

mostani rangidős Gerhard Streib untersturmführer – mondta az álcáját felfedő orvlövész. – Rendben, akkor vele van beszélnivalóm – nyugtázta a hallottakat az ezredes. Az untersturmführer öt perccel később jelentkezeti Skorzeny előtt. A magas, vékony tiszt leginkább egy hórihorgas gólyára emlékeztette a sebhelyes arcú férfit. A találkozást követően az SS-Sturmbannführer parancsot adott rá, hogy mutassák meg neki és embereinek a teljes objektumot. A földalatti hangárba egy esővászonnal letakart, törmelékkel álcázott lépcsőlejáró vezetett. A megerősített falú, többsoros betonréteggel áttörhetetlenné tett,

roppant garázsban egy Douglas C-47 és egy ismeretlen típusú légcsavaros vadászgép állt, amely nyomokban emlékeztetett a Focke-Wulf 190D típusra. Mindkét repülő angol felségjelzést viselt. A csarnok túloldalán egy barna, sárga, zöld terepmintás kamuflázst viselő Tigris I. harckocsi állt. – Ez mikori fejlesztés? – állt meg a kisebbik repülőgép elnyújtott törzse mellett Skorzeny. – Pontosan nem tudom. Ez a darab mindenesetre most február végén került ide. A típusmegnevezése Ta-152H1. Azt hallottam 44 nyarán készültek el az első prototípusok – felelt Gerhard Streib untersturmführer. – Elfogóvadász?

– Különösen nagy magasságú hasznosításra fejlesztve – biccentett a hórihorgas férfi. – Gyönyörű – simított végig a szokatlanul nagy szárnyfelületen az ezredes. – A pilóták szerint rendkívül jó menettulajdonságokkal rendelkezik. Mind manőverezhetőségben, mind végsebességben messze felülmúlja a szövetségesek vadászgépeit, ráadásul képes tizenkétezer méter fölé emelkedni, ahol harci feladatokat láthat el. A motor ezerhétszáz lóerős, de a beépített teljesítményfokozó rendszereknek köszönhetően akár kétezer fölé is emelkedhet ez a szám – sugárzott a büszkeségtől az untersturmführer.

– Fegyverzet? – Egy 30 milliméteres MK 180-as gépágyú a légcsavartengelybe építve, és két 20 milliméteres MG 151 gépágyú a szárnyakban. – Több, mint elegendő – summázta a hallottakat Skorzeny. – Vízszintes repülési sebességben képes lépést tartani a Viharmadarakkal – tette még hozzá a magas férfi. A Messerschmitt 262-ekre tett utalás meggyőzte az ezredest, hogy egy újabb fanatikussal akadt össze, ám ezúttal nem a nácizmus, hanem a technika szerelmesével. – Mutassa meg a felszállóhoz vezető kijáratot! – utasította az untersturmführert, és elindult a Tigris

felé. A hangárkaput három óriás szürke ponyva takarta, amelynek színe megegyezett a kifutó aszfaltjáéval. A feljáró huszonöt méter széles volt, és közel harminc hosszú. A kiguruló gépeknek ezen a távolságon kellett megküzdeniük a talajszinttől számított nyolc méteres szintkülönbséggel. A feladat korántsem ígérkezett nehéznek. – Megfelelő számú legénység esetén két perc alatt megnyithatjuk a kijáratott a Douglas C-47-nek, a Ta-152-nek még ennyi időre sincs szüksége. A közelben állomásozó légvédelmi központtal állandó rádiókapcsolatban állunk, így azok bármikor biztosíthatják a légteret a felszálláshoz – büszkélkedett tovább

Streib. – És a Tigris? – intett a háta mögé Skorzeny. – Ha szükséges, képes magával rántani a ponyvákat. Így akár harminc másodperc is elegendő az út megtisztításához. Ráadásul kiváló fedezőtüzet adhat a felszállást veszélyeztető földi célpontok ellen. Az SS-Sturmbannführer elégedetten biccentett, végignézett a harckocsin, aztán megszólalt. – Elvisszük – mondta, és az untersturmführer elképedt ábrázatát látva elmosolyodott. – Maguk álljanak készen! A Führer a kíséretemben, negyvennyolc órán belül a támaszpontra érkezik. Addig mindenáron tartaniuk kell az

objektumot. Az oroszok újabb bombázásra készülnek, és csapatösszevonásra utaló jeleket tapasztaltunk a Havel mindkét partján. Ha időközben megkezdődne az offenzíva, próbáljanak meg rejtve maradni! Itt hagyom öt emberemet, hogy segítsenek a védelem megszervezésében. Maga marad a parancsnok, de azt akarom, hogy minden körülmények között fogadja meg a katonáim tanácsait. Semmilyen körülmények között sem veszélyeztethetik az objektum épségét. Ha felfedezik magukat, csalják el az ellenséges csapatokat a hangár környékéről, és távolabb ütközzenek meg velük! – fejezte be az eligazítást Skorzeny.

– Értettem – biccentett Gerhard Streib untersturmführer. – Ha sikerrel jár, biztosíthatom róla, hogy magának is jut majd egy hely a Führer gépén – intett az ezredes Karlnak. A rottenführer késlekedés nélkül mellette termett. – A terveknek megfelelően öten maradnak Helmut Rudel vezetésével. A legjobb orvlövészeket válassza mellé! – adta ki az utasítást, és elindult a Tigris felé. A PzKpfw VI. harckocsi szemmel láthatólag jó állapotban volt. A Zimmerit réteget mélyen bevagdosták rajta, hogy ezzel is megnehezítsék a tapadó és magnetikus aknák megragadását a felületen. Skorzeny felkapaszkodott a

testre, és kinyitotta a torony tetején lévő bejárati nyílást. Az egység maradék tíz tagja utána sorjázott Az ezredes maga elé engedte a kezelőszemélyzetet, és mosolyogva hallgatta, ahogy Heinz Galland bepréseli hatalmas testét a tank vezetőülésébe. Noha a tigrisek a szokásosnál tágasabb belsőtérrel rendelkeztek, a termetes férfinek még így is szűknek bizonyult. Ennek ellenére Skorzeny tudta, hogy Gallandnál jobban senki sem ért a nehézharckocsi vezetéséhez, és hogy a katona harcmezőn szerzett tapasztalatai az életüket menthetik meg. A rádiós helyére Ottó Warger ült, míg a tüzér szerepét a rottenführer vállalta magára. A töltőkezelő szellős helyére ketten

préselődtek be úgy, hogy az egyikük könnyedén lemászhasson a hordozóvázba, ha harcra kerülne sor. Az ezredes a parancsnoki széket foglalta el. A maradék négy deszantos a páncélra ült. – Tegyék szabaddá az utat a városközpont felé, aztán állítsák helyre az álcázást! – utasította Skorzeny az untersturmführert. A hórihorgas alak azonnal hozzákezdett a feladat végrehajtásához, és korábbi szavainak megfelelően az út két perc múlva nyitva állt a Tigris előtt. Heinz beindította a huszonháromezer köbcentis, hatszázkilencvenhét lóerős motort. A hangár falai között tovább erősödött a már egyébként is rettenetesen

hangos morgás. Az SS-Sturmbannführer feltette a parancsnoki sapkát, aztán beleszólt a hozzá erősített rádióba. – Induljunk! – utasította a vezetőt, és megkapaszkodott, ahogy az ötvenhat tonnás jármű nekilódult. A Tigris erőlködés nélkül ment fel a kifutóra vezető lejtőn, és a felszállópálya betonját elérve a Könighstrasse irányába fordult. Gerhard Streib untersturmführer emberei eddigre megtisztították előttük az egyik falpótlásul szolgáló akadályt, és a harckocsi átpréselte irdatlan testét a kerítés résén. Ahol a páncélzat a betonnal érintkezett emberfejnyi darabok szakadtak le a kőből. Skorzeny nyitva hagyta a felső csapóajtót, és deréktól

felfelé kiemelkedve a páncélosból a környéket figyelte. Az első bombák fél óra múltán zuhantak a városra. A fejük felett elhúzó Il-2-es csatarepülőgépek elsötétítették az eget. Az ezredes több száz harci egységet látott elrepülni a város felett. A kioldott bombák valóságos csatárláncot alkottak a levegőben zuhanva, és szabályos porból született szőnyeget, miután felrobbantak. – Azonnal keressenek biztonságos fedezéket a tanknak! – adta ki az utasítás az ezredes. A páncélon utazó katonák leugrottak a földre. Skorzeny becsukta a kupola tetején lévő kibúvónyílást lezáró páncéllemezt, aztán utasított Heinzet,

hogy hajtson bele a velük szemben lévő ház alsó szintjébe. Az épület meglehetősen stabilnak tűnt, de a frontját alkotó falak aligha állhatták ellent a Tigris erejének. A rottenführer hátrafordította a harckocsi csövét, miközben a vezető gázt adott, és nekihajtott a lakótömbnek. A bent ülők fémes csikorgást hallottak csupán, ahogy a páncélozott jármű keresztülhaladt a téglákon. Az SS-Sturmbannführer kinézett a periszkópok egyikén, és elégedetten állapította meg, hogy félig egy konyhában, félig pedig egy nappaliban vannak. A felettük lévő szint padlószerkezete egyben maradt. – Fordítsa a harckocsit a lyuk felé! Lehetőleg egyhelyben! Karl,

kompenzálja a mozgást a toronnyal! – adta ki a parancsot. Heinz blokkolta az egyik lánctalpat, és körbeforgatta tankot, miközben a lövész székében ülő rottenführer megpróbálta pozícióban tartani löveg csövét. Skorzeny ismerte a két katona harckocsizó képességeit. Az Ardenneki hadjárat során mindketten a 150. páncélosdandárban teljesítettek szolgálatot, és ott voltak Malmedynél. – Ha a gyalogosok nem találnak jobb helyet, itt húzzuk meg magunkat a bombázás végéig – mondta miután a harckocsi gond nélkül megállapodott a manővert követően. – És ha ránk omlik? – mutatott a feje fölé a rádiós ülésben lévő Ottó Warger.

– Itt nagyobb biztonságban vagyunk. Ez csak egy ház a sok közül, ott kint azonban egyek lennénk a kevés Tigrisből – felelte az ezredes, és úgy tűnt, a kiváló felderítő megnyugodott a válaszban. Skorzeny annak ellenére, amit mondott, pontosan tudta, hogy nagyot kockáztatnak, de egy ostromlott városban senki sem lehetett igazán biztonságban. Egyelőre a külső lakóövezetben voltak. A bombázók ehelyütt minimális eséllyel találhattak stratégiai pontokat. A robbanó-töltetek nagy részét valószínűleg a belső szekcióra tartogatták. Ráadásul Zsukov és Konyev jobbára kelet felől támadtak. Skorzeny tisztában volt vele, hogy az Elba partján állomásozó Wenck tábornok serege lehet

a főváros utolsó reménye. Az oroszok biztosan tudtak a 12. hadseregről, hiszen a szövetségesek 9. hadserege már megütközött velük, és átlépte az Elbát. A bolsevikok helyében, ő nem hagyta volna figyelmen kívül ezt a fenyegetést, és erőket vont volna össze Berlin délnyugati oldalán. A Potsdam magasságában látott ellenséges csapatmozgások legalábbis ezt erősítették meg. Akkor pedig, amíg ezek az erők fel nem szabadulnak, a fővárosnak ez a része kevésbé heves ostromra számíthat. Persze minden okoskodás ellenére, ha az épület rájuk omlik, mind itt hallnak meg. Skorzeny a periszkópon keresztül még egyszer ellenőrizte a lakás állapotát,

aztán megpróbálta kinyitni a kibúvónyílás 25 milliméter vastag páncélajtaját. A második próbálkozásra sikerül megmozdítania a fémlapot, míg harmadik nekifutásra Karl segítségével szabaddá tették az utat. Vakolat és faldarabok zuhogtak a harckocsi belsejébe, miközben az ezredes kidugta a fejét. Körülnézett odakint. A zárt térben körbeforduló Tigris múlttá tette a konyha és a lakószoba közötti falat, eltiporta a nappali utcára néző frontját, és felszedte a lánctalp közelébe került parkettát. A gyalogos felderítők néhány perc múlva befutottak. A robbanások folyamatos dübörgése ekkorra állandóvá vált, és már meg sem lehetett hallani a

néhány száz méterrel felettük elhúzó bombázók motorzúgását. – Semmi, uram. Csak néhány ehhez hasonló lakóház a környéken. Két utcával lejjebb van egy híd, de már korábban lebombázták. A pillérek maradéka nem elég magas és széles ahhoz, hogy eltakarja a Tigrist. Úgy háromszáz méterrel Königsplatz felé van egy templom, oda behúzódhatnánk. Azt talán mégsem bombázzák az átkozottak – jelentette a rangidős. – Ne reménykedjen, katona! – rázta meg a fejét Skorzeny. Az SSSturmbannführer tapasztalatból tudta, hogy az oroszokat a legkevésbé sem érdekelték a náci párttal lepaktált német katolikus egyház szent épületei.

Ugyanolyan nyugalommal bombázták porig az ilyen helyeket, mint az iskolákat vagy a kórházakat. – Elhagyjuk a harckocsit, és lehúzódunk a pincébe, ha véget ért ez az őrület, feljövünk, és tovább folytatjuk az utat! – adta ki a parancsot, és elsőként mászott ki a kupolából. A deszantosok követték, és rövid bolyongás után megtalálták a pincébe vezető lépcsőt. Lementek az alagsorba, és kinyitották a lejáró végét elzáró acéllal megerősített ajtót. – Halt! – csendült bentről a kiáltás. Az alagsorban félhomály uralkodott, a bejárón túl teljes volt a sötét. Skorzeny ellépett a toktól, és intett Wargernek, hogy vegye elő a hátizsákjából a

hordozható éjjellátót. Az untersturmführer lekapta a válláról a vászonzsákot, és szakszerű mozdulatokkal kihámozta belőle a készüléket. Aztán bekapcsolta a szerkezetet, és a sötétség felé fordította a vörös színű reflektorhoz hasonló prizmát. – Jöjjenek ide, vagy lövök! – hallatszott ismét az előbbi hang. Az ezredes észrevette a benne bujkáló félelmet. A kiváló ösztönű felderítő egyetlen ujját emelte fel. Az SS-Sturmbannführer közelebb hajolt, hogy megbizonyosodjon róla, a félhomályban jól látta-e a katona jelzését, aztán bekiáltott a pincébe. – SS katonák vagyunk, tegye le a

fegyvert, vagy kénytelen leszek berobbantani az alagsort! – öntötte szavakba a legrosszabb lehetőséget. – Heil Hitler! – hangzott bentről a kiáltás, és egy puskatus keményen koppant a padlón. Warger intett, hogy mehetnek. A rottenführer ment előre, közvetlen mögötte Heinz Galland roppant teste következett. Két pillanattal később fény gyulladt odabent, és meghallották Karl Jürgens reszelős baritonját. – Jöhetnek – mondta a rottenführer. Skorzeny belépett a szobába, és az orrát megcsapta a szúrós vizeletszaggal keveredett emberi izzadtság bűze. Körbenézett a hirtelen támadt világosságban, és az apró közlekedő

túloldalán legalább harminc menekültet látott összezsúfolódva a pincében. Piszkos, kormos arcok, ijedt tekintetek néztek rá. Az ezredes megdöbbent. A civilek szemében lévő felelem semmiben sem különbözött a Hollandiában, Franciaországban vagy a Szovjetunióban látott menekülők rettegésétől. Úgy tűnt számára, hogy az ösztönök szintjén munkáló érzés nem tesz kivételt az árja fajjal sem. A puska egy Első Világháborús veteránnál volt. A Kar98-as most falnak támasztva állt, míg a gazdájára szemlátomást ráfért volna egy fehérnemű csere. Az idős férfi félelemmel nézte, ahogy a deszantosok beléptek a pincébe, és kezét-lábát törte, hogy a kedvükre

tegyen. – Nem akartam ám magukra lőni, csak azt hittem, hogy azok a tetves kommunisták találtak ránk – magyarázkodott az ezredesnek, de Skorzeny nem figyelt rá. – Amíg a bombázás tart, itt maradunk – mondta az embereinek éppúgy, mint a körülöttük lévő civileknek. A légitámadás csak órákkal később csendesedett. Körülöttük ugyan sűrűn robbantak a több százkilós töltetek, de a házat szerencsére nem érte találat. A dörejek elcsendesedésével megélénkültek a civilek. – Már egy hete így megy – állt meg az ezredes mellett egy szőke, testes, német nő. – Maga szerint mikor lesz vége Azt

hallottam, Hitler itt akarja csapdába csalni a bolsevikokat, hogy ne menekülhessenek. Nem értem miért kellett egészen a fővárosig engedni őket – csóválta a fejét. Skorzeny nem szólt egy szót sem. Ő is olvasta Göbbels „Berlin-erőd” elméletét népszerűsítő szórólapot. Csodálkozott rajta, hogy vannak még olyanok, akik ennyire megkérdőjelezhetetlennek tartják a propagandaminiszter kijelentéseit. – Indulunk – mondta a deszantosoknak. A Tigris szerencsésen átvészelte a bombázást. Amíg a személyzet elfoglalta a helyét a felderítők körbejárták a környező utcákat. Skorzeny éppen csak elhelyezkedett a parancsnoki állásban,

amikor az egyik katonája rohanvást érkezett vissza. – Oroszok a szomszédos utcában. Ötven főnyi gyalogság egy T34-es fedezetében – jelentett a deszantos. – Heinz igyekezzen az indítással, Karl készüljenek fel a harcra! Az összes felderítő jöjjön vissza, és tegyen jelentést! Ha szerencsénk van, ez még nem az offenzíva derékhada, csupán egy előőrs – rendelkezett az ezredes. A deszantos elrohant a többiek után, a harckocsi motorja néhány heves rázkódás után felmordult. A töltőkezelő élesítette a 88 milliméteres löveget, a rottenführer ellenőrizte a célzó mechanizmust. – A T34-es elnyomja a hangunkat. Ha

szerencsénk van, nem vesznek minket észre. Mindenesetre jobb lenne, ha az oroszok előtt tudnánk vonulni, és nem közöttük – gondolkodott hangosan Skorzeny. – Ha ez tényleg egy előőrs, akkor nyom nélkül kell eltűnniük, különben az egész Belorusz front a nyakunkba szakad – jegyezte meg Karl. – Ami azt illeti, ezek inkább lehetnek Konyev csapatai. Ha hinni lehet még a hírszerzés adatainak, az Ukrán front keríti délről és délnyugatról a várost – ellenőrizte a periszkópok sértetlenségét az SS tiszt. A felderítők fél percen belül maradéktalanul visszatértek. A beszámolók szerencsére csak a már

korábban felfedezett egységről szóltak. – Ráfordultak a Könighstrasséra – erősítette meg a korábbi jelentését a rangidős tiszt. – A T34-es töri az utat, a gyalogság átvizsgálja a környező házakat. Néhány percen belül bekanyarodnak a sarkon, és lőtávolon belül lesznek. Skorzeny elgondolkodott a hallottakon. – Maradunk – mondta végül. – A ház kiváló rejtekhely a Tigrisnek. Egészen közel engedjük őket magunkhoz, aztán lecsapunk rájuk. Senki sem menekülhet el, különben jelentést tesznek rólunk. Utána erőltetett menetben haladunk a központ felé. A felderítők szóródjanak szét a környező épületekben, és

helyezkedjenek el úgy, hogy kereszttűz alá vehessék az utcát. Ha a Tigris felfedte magát, támadják meg a gyalogságot. Használják a gránátokat! Fontos az ellenfél gyors leküzdése. Ha idejekorán észrevettek bennünket, vörös füstgránáttal jelezzenek! – tartott gyors eligazítást az ezredes. A deszantosok két részre váltak: hárman az utca túlsó oldalán helyezkedtek el, ketten a Tigris melletti házakban rejtőztek el. Skorzeny kimászott a tankból, a harckocsi által ütött lyukhoz ment, és szemmel tartotta az Könighstrasse belátható részeit. – Akkor most elkapják őket? – érkezett a kérdés közvetlenül mögüle. Az ezredes felkapta a fejét és megfordult. A

pincében látott szőke nő alig egy lépésnyire állt tőle. A szemében érdeklődés és izgalom csillogott. – Most végre megkapják ezek a rohadt kommunisták! – kiabálta túl a Tigris motorjának zúgását. Skorzeny nem tudta eldönteni, hogy vajon a lány beteg-e vagy csak ennyire naiv. – Menjen vissza az óvóhelyre, és addig ne jöjjön elő, amíg el nem ül a zaj! – intett a csillogó szemű nőnek. – De ugye elkapják őket? – kérdezte amaz reménykedve. – Egy sem juthat ki innen élve – szánta meg a bolondot Skorzeny, és tekintetével egészen a pincelejáróig kísérte a testes lányt.

A T34-es alig egy perccel később feltűnt az utca sarkán. Az SS tiszt egy ideig még figyelte az oroszok előrenyomulását, aztán visszahúzódott a Tigris parancsnoki állásába. Az ellenséges gyalogság rendezett mozgását látva jól jött volna még két MG34-es a környező lakások emeleti ablakaiba. Az ostromlók szemmel láthatólag komoly tapasztalatokkal rendelkeztek az utcai harcokban. – Karl készen áll? – kérdezte, amint elfoglalta a parancsnoki állást. – Igen, uram – biccentett az őszbecsavarodott, bajuszos altiszt, és a célzó berendezésen keresztül figyelte az utcát. Skorzeny lecsukta a páncélajtót, és

belenézett a periszkópba. – Akkor kapjuk el őket, amikor a T34es elér minket. Heinz, ahogy a lövés eldördül, a gyalogosok közé rontunk, és legázoljuk őket. A gyalogság kézifegyverekkel kereszttüzet ad a környező épületekből. Megfutamítjuk őket, és felszámoljuk a teljes egységet. Nem engedhetjük meg, hogy az oroszok tudomást szerezzenek rólunk. A Tigris túl könnyű célpont lenne egy riadóztatott Il-2-esnek. Szóval Warger, egy pillanatig se pihenjen a géppuska! – Nem fog uram – biccentett a rádiós helyén ülő férfi, és kezébe vette a gömbcsuklós felfüggesztésű MG34-est. – Karl figyeljen rá, hogy úgy lője ki a T34-est, hogy még elférjünk, mellette! –

adta ki az utolsó parancsot Skorzeny. A rottenführer csak biccentett, és a löveg csövét kissé balra fordította. Az orosz harckocsi lassítás nélkül hajtott bele a csapdába. A T34-es motorja elnyomta a Tigris alapjáraton üzemelő Maybach HL230-asának dübörgését. Az SS-Sturmbannführer már a mögötte érkező gyalogságot is látta a parancsnoki periszkópokon keresztül, amikor a 88 milliméteres löveg eldördült. Az orosz tank körülbelül harmincöt méternyire lehetett tőlük. A páncéltörő lövedék a toronynál kapta el. A harckocsi azonnal felrobbant, a leszakadó páncéldarabok a Tigris orrán koppantak. A közvetlen közelről leadott

lövés ereje nem csak az Ukrán front katonáit sokkolta. Az épület megremegett, Skorzeny a periszkópon keresztül is látta, hogy fehér por száll alá a súlyosan megrongálódott lakás plafonja felől, és egy pillanatra még Heinz is megfeledkezett arról, hogy elinduljon. – Kifelé a ház alól! – kiáltotta a vágott arcú férfi, és a vezető azonnal kapcsolt. A Tigris majd hétszáz lóerős motorja felüvöltött, és a harckocsi a légnyomástól kábult gyalogság közé rontott. Előbb Warger géppuskája kezdett rá, majd egy pillanattal később felugatott a toronyba épített másik MG34-es is. Újabb robbanások rengették meg a környék házait, ahogy a

felderítők egyöntetűen megszórták kézigránátjaikkal a megdermedt oroszokat, majd ropogni kezdtek a kézifegyverek, és halálos kereszttűzzel árasztották el az utcát. Azok az ellenséges katonák, akik szerencséjüknél fogva túlélték a támadás első néhány másodpercét, fejvesztett menekülésbe kezdtek. A semmiből közéjük rontó Tigris látványa valósággal megbabonázta őket. A legszörnyűbb félelmeik váltak valósággá egy pillanat alatt. Egyikük sem érte el a következő keresztutcát. A két géppuska és a felülről tüzelő PPS-ek néhány másodperc alatt végeztek velük. Heinz megállította a tankot, Karl körbeforgatta a tornyot túlélők után

kutatva. A felderítők kézifegyverei hallgattak odafent. A kupola lefékezett, Skorzeny kinyitotta a csapóajtót, és kimászott, hogy körbenézzen. A környék orosz katonák holttesteivel volt tele. A zöldesbarna egyenruhákon kötelező vendég volt a vörös vér. A hatalmas Tigris magától értetődő dominanciával uralkodott az utca felett. A T34-es lángokban állt. A kezelőszemélyzet sorsa egy pillanatig sem lehetett kétséges. A harckocsi hátsó traktusa szinte eltűnt a becsapódódást követő robbanásban. A KwK36-os lövegből kilőtt, páncéltörő lőszer vajként hatolt át a tank gyenge hátsó védelmén, és egy pillanat alatt felrobbantotta a belső térben tárolt

muníciót. A detonáció ereje szétvetette a T34-est, és repeszdarabokkal szórta meg a környéket. A kirontó Tigrisnek és az emeletről tüzelő lövészeknek így már alig maradt áldozat. – Heinz, fordítsa meg a páncélost! – szólt le Skorzeny a vezetőnek, majd intett a környező házak ablakaiban lévő felderítőknek, hogy csatlakozzanak hozzájuk. A harckocsi szörnyű csikorgások közepette megfordult, miközben felszedte maga alatt az utcaköveket. A gyalogos deszantosok egy percen belül leértek, és elhelyezkedtek a tank páncélzatán. Mielőtt a Tigris nekiindult a Königsplatz felé vezető útnak, az ezredes meglátta a szőke, testes nőt a

lerombolt falú lakásban. A lány haja szétbomlott, mellényét fázósan húzta össze maga előtt, ahogy az utcán keresztülfújó, hűvös, tavaszi szél belekapott a ruhájába. A szeméből csodálat és odaadás tükröződött az SS tiszt felé. Skorzeny egy pillanatra ismét a háború elején érezte magát. A Jungmadelek és a Bund Deutscher Madel tagjai akkor figyelték ilyen odaadással a már akkor is sebhelyes arcú katona minden mozdulatát. Ám most elég volt egyetlen pillantást vetnie a lerombolt Berlinre, hogy visszazökkenjen a valóságba. A Tigris elkerülte a lángoló T34-est, és hatalmas termetéhez képest nagy sebességgel vágott neki a városközpont felé vezető útnak.

Skorzeny harckocsija délutánra elérte a Spree folyót, és a Moltke hídon át a Belügyminisztérium épületéig jutott. Itt azonban a parancsnok a tankcsapdák miatt kénytelen volt hátrahagyni a harckocsit, és gyalogosan folytatni tovább az útját. Az ezredes Heinzet tette meg a páncélos őrzésére maradt emberek parancsnokául, és a személyzet tagjai közül egyedül Karlt magához véve indult el a gyalogos felderítők élén. Miután maguk mögött hagyták a kilőtt T34-es tankot, egyre több városvédővel találkoztak, akik jobbára a Volkssturmhoz tartoztak. Leginkább nagyon fiatalok és öregek voltak közöttük. Fejükön félrecsapott szövetsapkával, kezükben

Panzerfausttal, hosszú kabátban építették a barikádokat. Ahogy közeledtek a városközpont felé Skorzeny egyre több, oldalára fordított, téglákkal megrakott villamoskocsit látott, amelyek mögé a honi védelem tagjai rendezkedtek be. A határozottan törtető Tigrist senkinek sem jutott eszébe feltartóztatni. Az ellenőrző pontokon posztoló Wehrmacht katonáknak elegendő volt egy pillantást vetniük a parancsnoki állásban utazó SSSturmbannführer uniformisára és a nyakában lógó lovagkeresztre, hogy szó nélkül utat engedjenek nekik. Az oroszok megkezdték az offenzívát. Az Ukrán és a Belorusz front katonái bekerítették a várost, és folyamatos

tüzérségi támogatás mellett vonultak előre. A távolból érkező dörejek az utazás állandó kísérőivé váltak. A nyugati front szerencsére nem kapott akkora figyelmet, így akadálytalanul haladhattak előre. Skorzeny megnyugodva tapasztalta, hogy jól döntött, amikor megütközött a T34-es kíséretében támadó előőrssel. Így továbbra is az oroszok előtt haladhattak, és nem kellett átvágniuk magukat a tűzvonalon. Igyekeztek a lehető legjobban kihasználni a meglévő előnyüket, és minél nagyobb távolságot megtenni nyugodt körülmények között. A városközpont védelmét Hitlerjugend és Waffen-SS alakulatok látták el. Ahogy a Tigris a Spree folyó felé közeledett,

egyre többen nézték meg maguknak a számottevő gyalogos kíséret nélkül haladó harckocsit. Végül a Moltke híd előtt szolgálatot teljesítő, préselt félholdat viselő untersturmführer már gondolkodás nélkül megállította őket. – Igazolják magukat! – lépett közelebb a páncéloshoz, és szólította meg a parancsnokot. – Ottó Skorzeny SS-Sturmbannführer – nyújtotta át a férfi a katonakönyvét a rendésznek. A zöld hosszúkabátot viselő tiszt belelapozott az okiratba, aztán felnézett. Szemmel láthatólag már hallott a vágott arcú ezredesről. – Köszönöm, uram! – adta vissza a papírokat, és tisztelgett. –

Megkérdezhetem, hogy miért távolodnak a frontvonaltól? – A Führer személyesen akar velem beszélni – adta meg a választ az SS tiszt. A katonai rendész biccentett, majd intett a mögötte álló embereknek, hogy tisztítsák meg a hidat. – Nagy tisztelője vagyok, uram. A Malmedynél történtek megmutatták a szövetségeseknek Németország erejét! – emelte tisztelgésre a kezét a katona. – Örültem volna, ha nem kell akkora árat fizetnünk érte – biccentett Skorzeny és jelzett Heinznek, hogy induljanak. Legközelebb már csak a Belügyminisztérium előtt álltak meg, ahol Skorzeny jobbnak látta hátrahagyni a Tigrist. Innen már jól látszott a

Reichstag épülete. A tankcsapdák között ugyan még átjuttathattak volna a harckocsit, de a nehézkes jármű a szűk helyeken nagyon kiszolgáltatottá vált volna egy újabb légitámadás esetén. Keresztül mentek a Königsplatzon a Reichstag előtt. Skorzeny nosztalgiával gondolt vissza azokra az évekre, amikor az oszlopsorokkal, kupolával és tornyokkal díszített, kétszintes épület még teljes lényében jelképezte a náci hatalom erejét. Most kitört ablakaival és repesztalálatoktól sérült homlokzatával az elkerülhetetlen pusztulást juttatta a férfi eszébe. Rengeteg emlék jutott eszébe, ahogy visszatekintett az elmúlt hét évre. Újra látta maga előtt a kiképzését, miután az

Anschlusst követően jelentkezett az SSbe. Akkoriban még nem annyira a veszélyek iránti vágy, mint sokkal inkább praktikus okok vezérelték. A lengyel hadjáratot követően biztos volt benne, hogy besorozzák, és a különlegesen kiképzett egységben nagyobb valószínűséget látott a túlélésre. Gondolatban megint harcolt a Holland, a Francia és a balkáni fronton. Felidézte magában, amikor Kijev alatt kiérdemelte az első osztályú vaskeresztet, és amikor idáig ért gondolatban, a Moszkvánál szerzett seb emlékébe akaratlanul is beléhasított. Számára eddig tartott az „egyszerű háború”. Ami utána következett, abban mindig több volt a megfontolás, a politikai érdek, mint az

ember-ember elleni küzdelem. Skorzeny nem bánta. A harctér ugyan nem volt idegen tőle, de igazán az őrült, lehetetlen feladatok hozták lázba, ahol kamatoztatni tudta kivételes kezdeményezőkészségét, és egyéni képességeit. Mint amilyen Olaszországban a Duce kiszabadítása volt a király őrizetéből. Abban a kényes játszmában igazán elemében érezte magát. Mire idáig ért az emlékezésben, elhaladtak a Kroll Operaház és a Brandenburgi Kapu mellett, majd elérték a Birodalmi Kancellária épületét. A komplexumot a Wilhelmstrasse irányából, a régi hivatal felől közelítették meg. Az SSSturmbannführer már nem egyszer járt az

épület alatt meghúzódó bunkerban, tudta hogy fegyveres erővel semmi esélyük sincs a bejutásra. A Führer a kétszintes bunker legalsó részében lakott, és csak egy megerősített acélajtón keresztül lehetett bejutni hozzá. Ha az Új és a Régi Kancellária épületeiben tartózkodó több ezer fegyveres SS katonával nem számolnak. Skorzeny gondolkodás nélkül a főbejáratnál szolgálatot teljesítő altiszthez lépett. A katona érdeklődve figyelte a magas rangú tisztet, és vigyázzba vágta magát. – Heil Hitler! – lendül előre a keze. – Heil Hitler! – tisztelgett a férfi. – Jelentse az ügyeletes tisztnek, hogy Ottó Skorzeny van itt, és hogy Magda

Göbbelssel akar beszélni! – utasította a katonát. – Jawohl! Herr Kommandant! – mondta az altiszt, és máris a telefonért nyúlt. A beszélgetés nagyon rövid volt, és alig egy fél perccel később az SSSturmbannfürer kíséretével együtt máris úton volt a Führer bunkere felé. Keresztülmentek a Régi Kancellárián, majd az új épületek határán leereszkedtek a föld alá. Útközben tucatnyi ellenőrzési pontot hagytak el, de a velük tartó tiszt minden esetben gyorsan igazolta őket. A lépcsősort követően egy ragyogóan megvilágított, irracionálisan hosszú folyosóra jutottak, amelynek csak a végén volt egy ajtó.

Göbbels felesége ott várt rájuk. Miután az asszony elküldte a kíséretükül szegődött SS katonákat, túláradó boldogsággal fogadta Skorzenyt. – Már rettenetesen vártam! – borult a férfi nyakába a nő, és szorosan magához ölelte. – Azt mondta, öngyilkosságot akar elkövetni! Nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen! – súgta a fülébe. – Szükségem lesz a segítségére – fejtette le magáról a hisztéria határán járó nő kezeit a férfi, és mélyen Magda Göbbels szemébe nézett. – Szedje össze magát, különben képtelen leszek megmenteni Őt! Minden befolyását latba kell vetnie, ha azt akarja, hogy sikerrel járjunk. Az asszony összerándult, mint akit

pofon vágtak, aztán biccentett. – Mire van szüksége? – kérdezte valamivel határozottabban. – Kell egy jármű, amivel kivihetjük Őt a kancelláriából. Lehetőleg valami gyors, könnyen páncélozott kocsi legyen. Jutassa az embereimet olyan pozícióba, hogy egyszerűen elérhessem őket, és utána vele együtt akadálytalanul elhagyhassuk, az épületet. Képes rá? – kérdezte Skorzeny. – Igen, ezt könnyűszerrel elintézem – biccentett a propagandaminiszter felesége –, de az alsó szintről nem tudom kicsalni. – Az már legyen az én gondom! Most a legfontosabb, hogy a Führer magánkihallgatáson fogadjon. Járjon

közbe az érdekembe, és juttasson be hozzá! – Rendben, de az embereit itt kell hagynia! A „Farkastanyán” történt merénylet óta nagyon szigorúak a biztonsági előírások. – Amíg bent vagyok, készítse elő a járművet, és gondoskodjon róla, hogy a mi katonáink kerüljenek a vezetőfülkébe! – utasította a nőt az ezredes, aztán Karlhoz fordult. – A lépcső tetején hagyjon két embert, akik majd a kocsihoz kísérnek minket! Tervezze meg a kitörési utat, és járó motorral várjanak minket! Ha szerencsénk van, minderre nem lesz szükség, csak akkor kell sietnünk, ha erre külön utasítást adok – fejezte be Skorzeny, és intett az asszonynak, hogy

induljanak. – Maguk maradjanak itt! – intett Magda Göbbels a deszantosoknak, és az ezredessel a nyomában belépett a bunker első szintjére vezető biztonsági ajtón. Egy, a korábbi helyiséghez képest apró belépőbe jutottak, majd néhány lépcsővel lejjebb egy újabb folyosóra. A közlekedő felénél, egy megerősített páncélajtó előtt SS katonák várakoztak. Az asszony határozottan feléjük tartott. – Itt le kell tennie minden fegyverét – tájékoztatta az ezredest, amikor elérték az őröket. A sebhelyes férfi letette a PPS-t és a Tokarevet, miközben begyűjtött néhány gyanakvó pillantást, a szolgálatot teljesítő fegyveresektől.

– Az úr Ottó Skorzeny – mondta a nő mintegy magyarázatképpen. – Az ardenneki hadjáratból? – kérdezte a rangidős tiszt. – Ha ott lett volna, tudná – mondta a frontot megjárt katonák tettetett gőgjével az ezredes. – Meg kell, hogy motozzam – mondta rövid vívódás után az őr. Az SS-Sturmbannführer felemelte mindkét kezét. A parancsnok kezei gyorsan végigtapogatták a testét. Az őr érzékelhetően tapasztalt volt abban, amit csinált. Egyetlen hely sem maradt Skorzeny ruhái közt, ahol fegyvert rejtegethetett volna. – Bemehetnek – mondta a tiszt, miután Magda Göbbelst egy Bund Deutscher

Madel átkutatta. A hatalmas fémajtó hangtalanul, méreteit meghazudtoló könnyedséggel tárult fel előttük. Mögötte egy folyosó következett, amely méreteiben messze elmaradt a korábbiaktól. A közlekedőből több ajtó nyílt. Közvetlenül balra az első mögött az SS-Sturmbannführer az egyik konyhát fedezte fel. Jobbra, szemmel láthatólag a cselédszobák és a Göbbels család lakrészei voltak. Az asszony azonban határozottan a végén lévő kijárat felé tartott. Újabb lépcső következett, újabb közlekedővel, végül két ajtóval odébb a propagandaminiszter felesége megállt. – Be kell jelentenem a Führernek, itt várjon meg! – mondta, és bekopogott a

vele szemben lévő ajtón. Skorzeny körbenézett a hosszúkás teremben, de semmi olyasmit nem látott, ami megkülönböztette volna a többitől. Az asszony két perccel később tért vissza, az arcán boldog mosollyal. – Nagyon örült, amikor megtudta, hogy itt van! Azt mondta, hajlandó fogadni magát. A nappaliban várja. Menjen be! Közvetlenül a dolgozószoba után találja – mondta a nő. – Szükségem lesz egy új csizmára – közölte vele Skorzeny. – Tessék? – állt döbbenten Magda Göbbels. – Negyvenhármas a méretem. Küldesse ide a cselédekkel, amíg elintézi a járművet!

– Rendben – felelt kétségek közt őrlődve az asszony. – Akkor jó! – hagyta faképnél a megilletődött nőt az ezredes, és belépett Hitler dolgozószobájába. A ragyogóan megvilágított teremből, a szemben lévő falon lévő egyetlen ajtó vezetett tovább. Skorzeny elment a Führer dolgozóasztala mellett. Egy pillanatra megérintette a helyiséget belengő különös hangulat. Európa egykori ura élte mindennapjait ezen a helyen. A férfi, aki egykor a Volgától az Atlanti óceánig élet és halál felett rendelkezett, most ebbe a kis, földalatti lyukba kényszerült. Mintha a nagy ellenfelek bosszúja teljeseden volna be ebben a szobában. Az asztal nagy részét

egyetlen katonai térkép takarta, rajta különböző színű jelek. Az ezredes az ostromlott Berlinre ismert benne. A jelenlegi állapotok szerint az oroszok teljesen bekerítették a fővárost, és két irányból – Északról és Délről – nagy erejű, átkaroló hadműveletbe kezdtek. A férfi egy pillanatra megállt, és elgondolkodva figyelte a vázlatot. Úgy tűnt, a sejtései beigazolódtak. Wenck tábornok seregei feladták Elba melletti állásaikat, és Potsdam irányából közelítettek Berlin felé. Az oroszok előrenyomulása ezért délnyugaton kevésbé volt heves, mint a többi frontvonalon. Mindez kedvezet Skorzeny tervének, hogy az ellenséges vonalakon áttörve elérjék a repteret.

Tovább indult, a nyílászáró előtt megállt, kopogott, majd miután a bentről érkező érthetetlen mormolást igennek vette, lenyomta a kilincset. A hangtalanul nyíló ajtón keresztül a Führer nappalijába lépett. Adolf Hitler a karosszékében ült, és Blondival, a Martin Bormanntól kapott németjuhásszal játszott. Körülötte az állat kölykei feküdtek. Skorzeny felismerte köztük Wolfot a Führer kedvencét. A fiatal állat figyelemre sem méltatta a magas rangú államférfit, minden figyelmét a perzsaszőnyeg sarkának szétrágása kötötte le. – Ottó! – nézett a belépőre az ötvenes évei derekán járó diktátor, majd szélesen elmosolyodott, mintha még mindig a

régi, szép időkben lennének. – Nagyon megörültem, amikor Magda Göbbels mondta, hogy itt van! – intett az SSSturmbannführernek, hogy menjen közelebb, és hellyel kínálta. – Köszönöm, hogy fogadott, mein Führer! – hajtotta meg a fejét Skorzeny, és a diktátorral szemben lévő szék felé indult. Legutóbb Eva Braunt látta azon a helyen ülni. A csodálatos nő egy jelenség volt. Egyetlen találkozásuk sem maradt hatás nélkül a sebhelyes arcú férfire. – Egyáltalán nem lep meg, hogy itt látom, Ottó. Maga mindig is kedvelte a veszélyt – jegyezte meg Adolf Hitler, és eltolta magától Blondi fejét. A férfi mozdulata fáradt volt, és erőtlen. A kutya

még egyszer az öléhez dörgölte a fejét, de a diktátor most már határozottabban juttatta érvényre az akaratát, mire az állat a szőnyegre telepedett. – Utólagos engedelmével vetettem egy pillantást a dolgozószobában lévő térképre, mein Führer. Be kell, ismerjem, hogy veszélyben nincs hiány – nézett a megtört, sápadt emberre Skorzeny. – Az Ukrán és a Belorusz Front seregtestei hatalmas túlerőben vannak, a Volkssturm rosszul felfegyverzett, képzetlen emberekből áll. A Hitlerjugend és az SS ugyan a végsőkig fog harcolni, de a létszámuk rettenetesen csekély a bolsevikok milliós seregéhez képest. A Führer arcáról egy pillanat alatt

eltűnt a jóindulatú máz. – Hát már maga is, Skorzeny?! – ütközött ki a mérhetetlen fájdalom a diktátor vonásain. – Már maga is árulóvá lett? Micsoda szégyen! – omlott össze Adolf Hitler. Láthatólag már ahhoz sem volt elég ereje, hogy igazán felháborodjon. – Mein Führer, azért vagyok itt, hogy megmentsem! Egy szakasz kiválóan képzett deszantos kíséretében jöttem. Kész tervünk van rá, hogy kimenekítsük Berlinből, és Argentínába szöktessük. Ott mindent újrakezdhetünk. Nem engedhetjük, hogy a Harmadik Birodalom összeomoljon! – Azt hiszi, hogy ha menni akartam volna, még itt lennék? – szakította félbe

az ezredest Hitler. – Nincs kedvem elfutni. Nem akarok menekülni. Ami méltóságom még maradt, azt itt ehelyütt akarom a földbe temetni – tekintette lezártnak a vitát a diktátor. Skorzeny keresztbe tette jobb lábát a térdén, és nekilátott, hogy lefejtse a csizmája szokatlanul vastag talpát. – Mit csinál? – kérdezte megrökönyödve a tejhatalmú vezető. – Csak azt, amiről úgy érzem, hogy a kötelességem megtenni, mein Führer. A Harmadik Birodalom nem tűnhet el nyom nélkül – felelte Skorzeny. – Maga sosem adja fel, igaz, Ottó? – kérdezte látszólag elérzékenyülve a diktátor. – A német népnek szüksége van önre!

– Jól van – törődött bele az elkerülhetetlenbe Adolf Hitler. – Most hagyjon magamra egy pillanatra! Gondolom, Eva nem jöhet velünk? – kérdezte leginkább kijelentő hangsúllyal. – Már az ön kijuttatása is hatalmas kockázat – biccentett Skorzeny. – Három percet kérek – mondta a Führer, és Eva Braun szobája felé indult. – Maga a dolgozóban várjon! Ha letelt az idő beléphet ide. Ha nem lennék itt, addig várjon, amíg meg nem jövök! – utasította az ezredest a diktátor. Skorzeny képtelen volt nemet mondani imádott vezérének. Noha tudta mekkorát kockáztat, szó nélkül hagyta, hogy Adolf Hitler távozzon. Egyedül az nyugtatta meg valamelyest, hogy sem az ajtó

mögött lévő fürdőből, sem pedig Eva Braun szobájából nem vezetett más kijárat a folyósokra. Miután a Führer eltűnt a szeme elől, kiment a dolgozószobába, ahol már egy pár új csizma várta. A férfi leült az egyik, vendégek számára kikészített székre, és kipróbálta az új szerzeményét. A lábbeli kényelmesnek tűnt. Az ezredes ezek után az asztalon lévő papírvágó késsel lefeszítette régi csizmája talpát, és kivette belőle a 0,25ös Webleyt. Az eredetileg alig tizenegy és fél centi hosszú, nem egészen nyolc centi magas, harmincnégy dekás brit fegyver további átalakításokon esett át, mire belefért Skorzeny üreges csizmatalpába. Az irányzék nélküli

közelharci fegyver hét helyett immáron csak három lövés leadására volt képes. Többek között megfosztották a markolat nagy részétől, a műanyag borítástól, és eltávolították az elsütőbillentyű előtti védőlemezt. Leellenőrizte a pisztolyt, és mire végzett, letelt a három perc. Ezúttal kopogás nélkül lépett a nappaliba, és készen állt rá, hogy helyismerete dacára odabent az őrség tagjaival találja szemközt magát. Csalódnia kellett. A szoba közepén Adolf Hitler állt magányosan, és a helyiség falát bámulta, mintha csak ablak lenne rajta. A kutyák körülötte feküdtek a szőnyegen, és ügyet sem vetettek a belépőre. – Indulnunk kell, mein Führer! –

szólította meg a diktátort Skorzeny. Az államférfi felé fordult, és egy pillanatra megrettent az ezredes kezében lévő, átalakított pisztolyt látva. – Erre mi szükség van? – kérdezte megrökönyödve. – És különben is, hogyan tudta behozni a bunkerbe? – folytatta, tovább a számonkérést. A hangjában elnyomott feszültség vibrált. – Ha időközben meggondolná magát, mein Führer – válaszolt a vágottarcú férfi. – A csizmám talpában csempésztem be, az ajtóban álló őrség csak a ruházatom többi részét ellenőrizte. – Érdekes – biccentett elismerően a diktátor. – Maga mindig is szokatlan módszerekkel élt.

Skorzeny szó nélkül söpörte be a kétes értékű dicséretet. Adolf Hitler zavartnak tűnt, de valamivel energikusabbnak, mint két perccel ezelőtt. A szemei idegesen jártak fel és le az ezredes uniformisán. – Mi a terve? – kérdezte egy pillanattal később. – A Berlin melletti, földalatti hangárhoz kísérem, onnan Salzburgba repülünk, majd Afrikán keresztül Argentínába, mein Führer – felelte Skorzeny. – Rendben van, indulhatunk – mondta az államférfi. Az SS-Sturmbannführer utat engedett a diktátornak, és mögé állt. – Az Új Kancellária felöli lépcsőn, megyünk ki. Kérem, ne feledje, hogy egy

megtöltött pisztoly van a kezemben! Természetesen sosem használnám önnel szemben, de az őrség tagjai ezt nem tudják. Ellenben jó néhányan hallottak már felőlem, és tudják mi mindenre, vagyok képes. Ha rákényszerít, erőnek erejével török utat a kijárat felé. Akkor pedig sok német katona fog meghalni a kezem által, mein Führer – mondta nyugodt hangon Skorzeny. – Elég legyen, Ottó! – legyintett Adolf Hitler. – Ha egyszer már rászántam magam, hogy önnel tartok, nem fogom efféle gyerekes ostobaságokkal megnehezíteni az utat – torkolta le az ezredest, azzal átvágott a dolgozószobán, és a folyosóra vezető kijárathoz ment. Kilépett az ajtón, aztán szemmel

láthatólag elbizonytalanodott. – Csak ön után, mein Führer – intett Skorzeny a Göbbels család lakrészei felé vezető közlekedő felé. A gesztus hatott, és a diktátor további megingás nélkül vágott át a bunker folyosórendszerén. Amikor elérték a páncélozott ajtót, az SS katonákból álló őrség tagjai egy emberként tisztelegtek a romokban álló Harmadik Birodalom tejhatalmú urának. Hitler egy pillanatra megállt, végigmérte a rezdületlenül álló harcosok csoportját, majd szó nélkül tovább indult. Skorzeny átvette a fegyvereit, de a szorítása csak akkor enyhült a Webley markolatán, amikor a földszintre érve találkoztak a hátrahagyott

deszantosokkal. A rejtve hordott, apró lőfegyvert akkor a zsebébe süllyesztette, majd kézbe vette a szíjánál fogva a bal vállán lógó PPS-t. – A jármű? – kérdezte. – Készen áll – felelte az egyik deszantos. Az ezredes biccentett, aztán intett a katonáknak, hogy menjenek előre. Most, hogy már kívül voltak a betonbunkeren, egy fokkal jobban érezte magát. A Führer megjelenése valósággal sokkolta a Birodalmi Kancellárián szolgálatot teljesítő fegyveres őrséget. Amerre jártak megdermedt katonák kezei lendültek tisztelgésre, elsápadó tisztek igyekeztek rendezni az alájuk beosztott harcosok sorait. Adolf Hitlert hidegen

hagyta a furcsa közjáték, és rezdületlen arccal, némileg fásultan követte a deszantosokat. Skorzeny csak örülni tudott a diktátor nyugalmának. A kiszabadítási akció első fázisa egyelőre remekül haladt. A vér csak akkor fagyott meg az ereiben, amikor az udvarra érve a Führer meglátta a parancsnoki állásponttá átalakított, páncélozott Mercedes mellett várakozó Magda Göbbelst. – Ez a nő egy áruló. Látni sem akarom. Azonnal távolítsa el a környékről! – utasította az ezredest az államférfi. Az SS-Sturmbannführer biccentett, aztán a propagandaminiszter feleségéhez lépett.

– Hogy van? – előzte meg kérdésével a férfit az asszony, és aggódva nézett Adolf Hitlerre. – Rendkívül zaklatott. Azt hiszem, Magda, jobban tenné, ha most elmenne innen. – Haragszik rám, amiért segítettem magának? – teltek meg hisztérikus felhangokkal a nő szavai. – Meg kell őt értenie! Nagyon nehéz dolgokon megy át. Ha ennek vége, és Argentínában találkoznak, már hálás lesz magának. Higgyen nekem, minden rendbe jön! – próbálta Skorzeny meggyőzni az összeomlás határán álló asszonyt. – Nem akar látni! – vonta le a végső konzekvenciát Magda Göbbels, és a

vállai megrogytak. Az ezredes érezte, hogy nőn mindjárt eluralkodik a totális érzelmi instabilitás, és lelki szemeivel máris látni vélte, amint látványos jelenetet rendez. – Magda, most elég egyetlen hangos szó, és az egész udvar iszonyatos vérfürdővé válik! Akkor pedig nem tudom garantálni a Führer biztonságát. Ha most nem szedi össze magát, azzal a bolsevikok kezére játszik mindnyájunkat – tett egy utolsó próbát Skorzeny, de már a kezében szorongatta a fegyverövén függő bajonettet. Az utolsó érv azonban szerencsére hatott. Az asszony a saját életénél is többre tartotta a Führerét. – Mondja meg neki, hogy érte tettem!

– kérte a férfit, aztán szoknyáját összefogva elfutott a Régi Kancellári irányába. Az ezredes nem érzett magában erőt, hogy eltöprengjen a női lélek rejtelmein. Helyette intett a két deszantosnak, hogy kísérjék a diktátort a nagyteljesítményű rádióval felszerelt teherautó platóján lévő páncélozott dobozba. Skorzeny kinyitotta a hátsó ajtókat, és kihajtotta a mozgatható grádicsot a Führernek. Adolf Hitler mielőtt beszállt volna, megállt az ezredes mellett, és végigmérte a katonát. – Ezek után az egész birodalom népének tartozik elszámolni, ha velem valami történik – mondta a legnagyobb hatalmú náci vezető, és a lépcsőkön keresztül eltűnt a kocsi belsejében.

Az SS-Sturmbannführer – más lehetősége nem lévén – válasz nélkül hagyta a kijelentést, s miután magára maradt a deszantosokkal, finoman becsukta a teherautó kétszárnyú páncélajtaját. Miután biztonságban tudta vezérét, a vezetőfülkéhez ment, és beszállt a motort járató Karl mellé. A deszantosok két oldalkocsis motorkerékpárral már készen álltak az indulásra. Skorzeny intett az udvar kapuja előtt álló őrségnek, mire azok kinyitották előttük a fémmel megerősített, duplaszárnyú alkotmányt. A két BMW előre ment. Karl közvetlenül utánuk indult. Rákanyarodtak a Kancellária épülete előtt húzódó, kövekkel kirakott útra, majd a

Wilhehnstrasse felé fordulva a Tigris irányába haladtak. – Ez egész könnyen ment – jegyezte meg Karl, mintán elérték a Brandenburgi Kaput, és a birodalom központi épülete mögöttük maradt. – Igen – biccentett Skorzeny. – De az érzéseim azt súgják, a neheze még csak ezután jön – fejezte be, és a város szélén felvillanó fényeket figyelte. A látvány egyértelmű volt. Az oroszok már mélyen behatoltak a külvárosi peremkerületekbe.

MÁSODIK KÖNYV TOULON 1945. ÁPRILIS 10. – 17:06, DÉLUTÁN A brit hadsereg egy használaton kívüli árvaházban rendezte be a hadifoglyok számára fenntartott szükségkórházat. A háromemeletes épületnek csak a keleti szárnya volt ép, a nyugati részt gránáttalálatok rongálták meg, a központi, vörös téglából épült szárnyat pedig egy eltévedt szövetséges bomba rombolta le. Thomas Munch, a német hadsereg tisztje körülbelül húsz napja feküdt itt. Mindössze ketten voltak az apró kórteremben, de a feje felett lévő

szellőzőnyíláson át jól hallotta a szomszédban lévő harminc-negyven ággyal berendezett helységből átszűrődő zajokat. Továbbá a masszív vizelet-, verejték-, és ürülékszag sem maradt kizárólag odaát. Verejték, vér és haldokló emberek bűze. Mindez ismerős volt Munchnak. Az orvosi műszerek csörgése, a hullaszállító kocsi csikorgása, a személyzet halk beszéde, nyöszörgés, köhögés, elvétve görcsös férfisírás. Sokan talán a pokol tornácának titulálták volna a kórházat, de ő túl volt az efféle téveszméken. A Germania ezred katonájaként Hamburgban képezték ki. Szolgált a varsói gettóban, majd a második

páncéloshadtest gránátosaként Kurszknál Paul Hausser parancsnoksága alatt. Túlélte a cserkasszi katlan iszonyatát, részt vett a narvai ütközetben, állomásozott Plascow mellett. Ott volt a partraszállásnál, majd a végállomás: Greif hadművelet, Ottó Skorzeny, Malmedy. Tette mindezt úgy, hogy nem volt náci: teljes szívéből gyűlölte a hitleri rezsimet. Nem a Harmadik Birodalmat szolgálta, nem SSScharführer volt, hanem ügynök, beépített kém, a hírszerzés embere. A háború egész ideje alatt folyamatosan jelentett a szövetségeseknek. Nem kellett volna itt lennie, Toulonban, a hadifoglyok számára berendezett szükségkórházban. Még csak

beteg sem volt. Nem tudta, miért tartják itt. Kezeit az ágytámlához kötözték, vénájába naponta többször is nyugtatókat fecskendeztek. A lázlapját hetente cserélték, újabbnál újabb diagnózisokat és lázgörbéket függesztve a kopott felületű vascsőre. A narkotikumoknak köszönhetően a nap tetemes hányadát álomszerű állapotban, ködös és sötét, összefüggéstelen víziók társaságában töltötte. Időnként, mikor a nyugtatók kiürültek és a tudata feltisztult, a lidérces hallucinációk helyére valós, nem kevésbé lidérces emlékképek ültek, melyek túlnyomórészt a Greif hadművelet idején élt át. Újra látta Skorzenyt, ahogy személyesen osztja ki a

rózsaszín és kék kendőket a hajnali dértől fehérlő fatörzsek között. Érezte a 150. páncélosszázad olívzöldre festett, az amerikai M10 páncélvadászok mintájára átépített Párducaiból áradó benzinbűzt, hallotta a rosszul rögzített atrapp zörgését, a huszonháromezer köbcentis motor monoton dübörgését. Felrémlett benne egy elromlott olajszivattyú visítása, az elvágott torkú, amerikai őrmester zsákjában talált csokoládétorta illata. A Lee-Enfield karabély fekete torkolata, a halántékát ért ütés, a fagyos sár íze. Kavargó, olykor kitisztuló képek sötét spirálja mentén zuhant a mélybe, megelőzve saját artikulálatlan ordításának hangját… Megpróbált küzdeni a roham ellen, de

nem sikerült: teste görcsbe rándult, nővérért akart kiáltani, de ajkát segélykérés helyett csak tagolatlan üvöltés hagyta el. – Mint látják tisztelt kollégák, a páciens paranoiával súlyosbított atípusos skizofréniában szenved. – biccentett az orvos. – Egyértelmű kórkép, nem sok reményt látok a gyógyulásra – mondta rezignáltan egy északi akcentussal beszélő fiatal doktor, és kitöltötte az új lázlapot. WASHINTON D.C., HADÜGYMINISZTÉRIUM 1945. ÁPRILIS 13. – 11:08, DÉLELŐTT – A francba is, én már az elejétől kezdve elleneztem ezt az egész

marhaságot! – pattant fel termetéhez képest meglepő fürgeséggel George C. Walker tábornok a fekete bőrfotelből. A mellén sorakozó kitüntetések diszkréten megcsörrentek a hirtelen mozdulattól. – Egy ilyen elmebeteg ötlet kizárólag a Hírszerzés agyatlan aktakukacainak a fejéből pattanhatott ki! Az ily módon megszólított David Jones hátradőlt a fotelben, és lustán kortyintott egyet a Tenessee burboun whiskyből, amelyet az üveg fekete címkéje szerint '25-ben palackoztak. Az ital selymes volt, karakteres és lágy, enyhe alkoholos lecsengéssel, de Jones, aki a vezérkar berkein belül híres, sőt, az ominózus tavalyi karácsonyi fogadás óta rettegett ínyencnek számított, mégsem

volt teljesen elégedett vele. Az illat mélysége és intenzitása – gondolta – nem igazán méltó egy húszéves whiskyhez. Fény felé tartotta a poharat, meglötyögtette a lustán kavargó italt, majd újra belekortyolt, hogy a végére járjon a problémának. A szobában négyen foglaltak helyet. George C. Walker tábornok, Thomas Greed vezérkari főnök, Jack Girling az elnök képviselője, és David Jones a hírszerzés tisztje. A három férfi nyugodtan viselte a tábornok kirohanását. Jonest a legkevésbé sem izgatta Walker személyeskedése. Már hozzászokott, hogy őt és kollegáit rendszeresen az „agyatlan aktakukacok”

kifejezéssel illeti, és hogy hetet-havat összehord róluk. Régóta ismerte a tábornokot. Tökéletesen tisztában volt a hibáival és az erényeivel is. Walker igazi bölény volt, a régi iskola messze földön híres képviselője. Nagydarab, széles mellkasú férfi dús, rövidre vágott hajjal. A mozdulatai kurták, határozottak, hiányzott belőlük a finomság. Kitartása és makacssága legendás, az a fajta, aki nem ismer vesztett ügyet. Ha egyszer valamibe belekezdett, azt egészen biztosan be is fejezte, és többnyire nyertesként került ki még a legreménytelenebb helyzetekből is. Remek tiszt, aki soha nem nyalt vagy helyezkedett, hanem elszántsága és bátorsága révén küzdötte fel magát a

ranglétrán. A tábornok jó katona – konstatálta Jones –, ellenben bárminemű fantázia hiányában idegesítően rossz stratéga. A háború természetéről alkotott elképzeléseit még Lee tábornok feljegyzései alapján alakította ki, tudomást sem véve az azóta eltelt időről. Egy szó mint száz, Walkernek lövése sincs róla, miként játsszák manapság a katonásdit – zárta a gondolatmenetet Jones, és figyelmét ismét a lusta, aranysárgán fénylő whiskyre összpontosította. A pontos és megdönthetetlen verdikt érdekében alaposan megillatozta, hosszút kortyolt belőle, majd visszahelyezte a poharat a

dohányzóasztal makulátlanul tiszta üveglapjára. Megigazította vadonatúj, tökéletesen csomózott nyakkendőjét, és megszólalt. – Tisztában vagyunk az aggályaival, Walker tábornok, nem egyszer megosztotta már velünk. Mindezek mellett újfent felhívnám a figyelmét a művelet vitathatatlan eredményeire. A közvélekedés – legyen az katonai vagy civil – a háború kirobbanása óta úgy tartja, hogy Adolf Hitler egy bohóc, komplett pszichiátriai eset, miként az általa megálmodott Birodalom is egy őrült hagymázas képzelgése. Ez az oka, hogy a hadsereg és a szövetséges vezérkar tevékenysége pszichológiai bázison is kikezdhetetlen. Az embereink

meg vannak győződve róla, hogy az ellenfél egy stratégiai nulla, egy harcászati antitalentum, akit csak seggbe kell rúgni, és a háború máris véget ér. Az emberek ragaszkodnak az egyszerű dolgokhoz. Sztereotípiák nélkül nemigen tudnak tájékozódni. Ennek az illúziónak a megteremtése és fenntartása hatalmas előny, még akkor is, ha Hitler a szakértők szerint az elmúlt másfél év során valóban megbomlott. Konkrét ellenségkép nélkül nem lehet háborút viselni, márpedig egy őrült gyilkosnál jobbat aligha találhatnánk. – Szánalmas abrakadabra és mellébeszélés, semmi más! – dörrent fel ismét Walker tábornok nyers baritonja. – Maga Jones félrevezette a civil

társadalmat, a hadsereget, a szövetséges vezérkart, és most azt akarja, hogy végezzük ki a munkában közreműködő, amerikai állampolgárokat. Nem áldozhatunk fel ártatlan civileket csak azért, hogy maguk lezárhassanak egy aktát! – No, de uraim, tisztelt uraim… nem lenne szép, ha egymásnak esnénk. – emelte fel jobbját a tábornok mellett ülő, fekete színű öltönyt, ezüst inget és nyersselyem nyakkendőt viselő Jack Girling, az elnök jelenlévő képviselője. Megigazította aranykeretes szemüvegét, majd szolidan köhintett egyet. – Igen, Jack, figyelemmel hallgatjuk – biccentett a vezérkari főnök, Thomas Greed.

Jack Girling elnyomta a cigarettáját, mielőtt belekezdett a mondandójába. – A művelet szükségességét és előnyeit senki nem vitathatja tábornok úr. Tisztában vagyunk az Ön nézeteivel. Nem szükséges folyamatosan az orrunk alá dörgölnie az erkölcsi kételyeit. Ne feledje: nem azért vagyunk itt, hogy valamiféle etikai kódexet fogalmazzunk meg, hanem hogy eltüntessük a kockázati tényezőket! Ha nem tévedek, maga is ott volt, amikor az eljárást az Ohio fokozat első osztályába soroltuk. A találkozó célja, hogy elvarrjuk a szálakat, és megszüntessük a további problémák kialakulásának lehetőségét. Girling hátradőlt és ismét rágyújtott egy Lucky Strike-ra. Kifújta a füstöt, és

körbenézett: tekintete a hírszerző tiszten állapodott meg. A szemével jelzett a férfinak, hogy ő jön. – Akkor, ha megengedik, vázolom a lehetőségeket – állt fel Jones, és a szoba végében lévő vetítőhöz ment. – Adva van hét alany. A likvidálásnál alkalmazott megszokott módszereket, mint a baleset vagy a bűncselekmény, rövid gondolkodás után elvetettük. – Akkor ismét a hadsereg takarítsa el a szemetet? Egyre kevésbé tetszik nekem ez az egész – tiltakozott Walker. – Márpedig a problémát a hadsereg fogja megoldani – szögezte le határozottan a hírszerző. – A kockázat túl nagy. Ha csak egy is idő előtt rájön, mi folyik körülötte, hatalmas botrányt

kavarhat. Akkor pedig valamennyien vehetjük a kalapunkat, tábornok úr. A problémát házon belül kell orvosolni – fejezte be Jones, miközben vizet töltött magának a nehéz kristálypohárba. Walker nyersvászon kendőt vett elő nadrágzsebéből, és megtörölte verejtékező homlokát. Látszott rajta, mennyire utálja, hogy már megint a fiainak kell sepregetni. Ráadásul néhány sumák civil döntésére, akik még sosem voltak csatamezőn. – Halljuk hát, Thomas! – törte meg a csendet. A vezérkari főnök felállt, megigazította aranykeretes szemüvegét, megköszörülte torkát, és belekezdett. – Girlinggel és Jones-szal már

egyeztettük a főbb teendőket. Úgy döntöttünk, hogy a Keselyű-művelet alanyainak a likvidálását kizárólag belső emberre bízhatjuk. Mike Sandsre esett a választás, a 101-es Sasok parancsnokára. Mike egy minden szempontból megbízható, találékony és okos katona. Ő és a legényei vitték el a partraszállás javát, helyezték el a jelzőfényeket, foglaltál el és tartották a kommunikációs csomópontokat. Átküldjük hozzájuk ezt a hét embert, és szabad kezet adunk neki. Három hetet kap a kiképzésükre. Bizonyosak vagyunk benne, hogy megnyugtató megoldást fog találni a problémánkra. Oly sok minden megeshet, ugye, Jones? – Ahogy mondja – biccentett a

hírszerző. – Igazán nem áll szándékomban megsérteni önt, Thomas, de javaslom, hogy ne bízzon annyira a szűk környezetében! Kitől kapta ezt a palackot? – kérdezte, és rábökött a Tenessee Bourbon hasas üvegére. – Egy déli szenátor személyes ajándéka. A titkárommal küldette át. Őt is megkínáltam. Ahogy ön is, Falls is tudja értékelni a minőséget. Azt mondta ez egy nagyon-nagyon drága és jó whisky. Miért kérdezi? – nézett a elhárítás emberére némi sértődöttséggel Thomas Greed. – Akkor a titkár volt. A címke szerint az italt '25-ben palackozták, a benne lévő whisky mégis legalább öt, de inkább tíz évvel fiatalabb. Vett egy

éretlenebb másikat, megtartotta az eredeti palackot, és csak a címkéket cserélte ki rajtuk. Nem értem, hogy nem vették észre. Egy ilyen whisky esetében elsősorban nem is az íz, mint inkább az illat a kulcs a kor pontos meghatározásához. Higgyék el, az intenzitása és a mélysége mindent elárul! – Jones, maga egy kíméletlen hóhér. Ne felejtsen el visszautasítani, ha valaha még egyszer leszek olyan bolond, hogy bármivel is megkínáljam! De nem azért gyűltünk össze, hogy a whiskymet minősítsük. Mit szólnak? – zárta a kérdést Greed. – Akkor ennyi – vette át a szót Jack Girling a Fehér Ház embere – Tájékoztatni fogom az elnököt, hogy

megnyugtató módon rendeztük a problémát. Tizenegy-tizenkettő van, ha sietek, talán még elérem a detroiti gépet. David Jones alig láthatóan elmosolyodott, majd lerakta a poharát. – Szívesen kiviszem a reptérre – ajánlotta fel. – Összeszedem a holmimat, és a garázsban találkozunk – fogadta el a felajánlást Girling. A szobában összegyűlt férfiak felálltak, és Greed vezérkari főnök kivételével kimentek. A hírszerzés tisztje a garázs felé vette az irányt. Az óvóhelyként is használható, négyszintes, bombabiztos parkoló mélyen a talajszint alatt épült. Jones '41-es gyártású, lakkfekete Lincoln Continental 850-ese a

kettes szinten állt a V.I.P. garázsban, pár Chrysler, két Buick és egy indigókék Mercedes limuzin társaságában. Az elnök embere néhány perccel később szintén befutott. Girling a '41-es Continentalt az amerikai autógyártás megismételhetetlen remekművének tartotta, egy pazarul kivitelezett, acélba és krómba öntött csodának, amelyet műalkotáshoz méltó módon egészen elképesztő, közel háromezer dolláros összegért lehetett a gyártás évében birtokba venni. Beszállás előtt megsimította az ablakokat keretező díszléceket, megcsodálta az abroncs peremén végigfutó fehér gumibetéteket, a tükörfényesre krómozott dísztárcsákat és a hasított boltív formájú, csillogó

hűtőrácsot. Jones gyújtást adott, és a gigászi, 12 hengeres motor azonnal felmordult. A nyolcezerötszáz köbcentis aggregát már alapjáraton félelmetes nyomatékot produkált. A kupé nyugodtan, rángatás nélkül siklott ki a garázsból. – Rendben, Jack, mondhatod. A kocsim tiszta, hetente kétszer is átfésülik az embereim – törte meg a csendet Jones, miután ráfordult a reptér felé vezető, háromsávos útra. Gázt adott, és a háromfokozatú automata halk kattanással váltott vissza egyesbe. Másodperceken belül elérték a harmincöt mérföldes sebességet. Girling kinyitotta az ajtóba épített hamutálcát, majd cigarettára gyújtott, és belevágott a mondandójába.

– Tetszett a whiskyvel kapcsolatos mutatványod. Tényleg remek volt. Ellenben tartok tőle, hogy problémáink lesznek Walkerrel. Hihetetlen egy tulok az öreg. Igen nagy hasonlóságot vélek felfedezni közte és névrokona, a Johnny Walker között, ha már a piánál tartunk. Megbízható és fantáziátlan, de az önfejűsége miatt szolgálhat váratlan meglepetéssel. Nem akarok semmiféle kellemetlenséget. Ismered a szabályt: ha nem biztos, hogy minden oké, akkor semmi sem oké. – Javíts ki, ha tévednék, de ugye az elnök semmit sem tud a Keselyűműveletről – jegyezte meg Jones, mintegy megfelelő alapra helyezve a további társalgást.

– És nem is szabad tudomást szereznie róla. Ezért is idegesít Walker. – Azért, mert egy tulok? Egy kivakaródzott tengerészgyalogos? – kérdezte mosolyogva Jones. – Azért, mert képtelen felmérni a helyzetet. Egy időre ki kellene vonni a forgalomból, mondjuk három-négy hétre, mire az egész művelet lefut. Egyrészt van akkora barom, hogy kiabáljon, amikor csöndbe kellene maradni, másrész nem akarom, hogy leszóljon a Sasokhoz, és okoskodni kezdjen. Szerintem nagyon is tudod, miről beszélek – aggályoskodott Girling, miközben kigombolta mandzsettáját. Az arany gombokat hanyagul zsebre vágta, majd meglazította húszdolláros nyakkendőjét.

– Gondoltam, hogy ezért sietsz annyira. A detroiti gép csak két óra múlva indul. – Te aztán nem vagy semmi, David. Évek óta ismerlek, de még mindig tudsz meglepetéseket okozni. Fel nem fogom, hogy lehet ilyen memóriája egy embernek, nem is szólva a kombinációs készségedről. Játszva kenterbe vernéd Alan Towringot meg az egész csoportját. Csodálom, hogy nem te kaptad meg az Enigmát. Le merem fogadni, hogy fejből tudod az egész menetrendet. – A minap kint voltam a reptéren, vártam a feleségem. Délen volt a szüleinél. Késett a gép. Unalmamban elolvastam az egyik tájékoztatót. Tény, hogy nehezen felejtek – vonta meg a

vállát a hírszerző. – Egyébként oké. Azt hiszem, megoldható a dolog. El tudom intézni, hogy az öreg bölény kiküldetésbe kerüljön néhány hétre. – Intézd el, légy szíves, hogy poloskázzák be a telefonját! – tette hozzá az összekötő. – Már két éve lehallgatjuk. Tényleg nem tudtad? Nem hiszem el. Hallanod kellene a felvételeket; háromszáz óra letisztult unalom. Se egy escort lány, se egy szerető, se lóverseny, se szerencsejáték, semmi. Minden héten jelentést kapok róluk. Az üres papírlap izgalmasabb, mint a rajta lévő szöveg. – Aljas vagy, Dave, igazán aljas – mosolyodott el kajánul Girling. – Ne dicsérj! Nem vagyok aljas, csak

igyekszem megelőzni az eseményeket. Álljunk meg egy kávéra, és beszéljük meg a részleteket! Egyébként, ha már felhoztad az Enigmát, hm, nekem is volt egy kis részem az algoritmus megalkotásában. Egy hadügyminisztériumi fogadáson találkoztam Alannel, és adtam egy-két hasznos tippet – jegyezte meg Jones. Húsz perccel később, mikor már a második csésze kávét fogyasztották, Girling a lényegre tért. – Figyelj, Dave, lenne itt még egy dolog! Értékelném, ha te felügyelnéd az egész műveletet. Fontos volna. Emlékszel a tizenkettes számú direktívára? – kérdezte komoly arccal. – Tizenkettes direktíva? Miről

beszélsz te egyáltalán? Álljunk meg egy pillanatra! Azt akarod, hogy menjek le a 101-esekhez koordinálni a műveletet, azt, hogy én tartsam a hátam?! Irányítani és felügyelni nem ugyanaz, mint kontrollálni! A francba is Jack, a következő héten szabadságra akartam menni! Már ki is vettem egy kis faházat északon, egy tó partján – hördült fel Jones. – Felejtsd el! Horgászni ráérsz később is. Ugorj át, és intézd el ezt az ügyet! Utána mehetsz, amerre csak akarsz, Ausztráliába, Dél-Afrikába vagy akár Haitire. Bérelj egy hajót, vadássz cápára! Minden költséget állunk. Személyes ajándékként pedig kapsz tőlem egy üveg ezeréves whiskyt Július

Cézár aláírásával. – A francba is, Jason, a jó francba! Te nagyon be akarsz engem palizni, ha ilyeneket mondasz! – Helyesen látod a helyzetet. Lefegyverzően nyílt vagyok. Ha még ennél is több őszinteségre vágysz, csak szólj! – válaszolta Girling, majd kihörpintette a csésze alján lötyögő hideg kávét. Összenéztek, és mindketten elnevették magukat. PENNSYLVANIA, 101. LÉGI DESZANT PARANCSNOKSÁG 1945. ÁPRILIS 15. – 09:08, REGGEL A Vijjogó Sasok ideiglenes parancsnokságául szolgáló, bombabiztos

épület öt méterrel a föld alatt kapott helyet. A bunker üres volt és kopár, a vasbetonbeton falak komor felületét a szürkészöld elszíneződéseken és a zsaluzás hagyta csíkokon kívül semmi sem tagolta. A terem tizenkét méter hosszú volt, és mintegy öt méter széles. A berendezését néhány viharvert tábori asztal, kopott támlájú székek, a csillagos-sávos lobogó, egy térképtartó és két hatalmas térképállvány alkotta. Az asztalon vizespalackok álltak, egy tucat sonkás-salátás szendvics társaságában. A helység sarkában halkan zúgó levegőcserélő üzemelt. A helység egyértelműen nem reprezentációs célokat szolgált. Itt olyan döntéseket hoztak, amelyek emberek százait küldték a

pokolba. A helységben hárman foglaltak helyet, két tiszt a 101-esektől és egy haditengerészeti uniformist viselő férfi. Nyílt az ajtó, és egy magas, testes ezredes lépett be rajta. A katonák azonnal vigyázzba ugrottak, és tisztelegtek felettesüknek. A szalutálástól elszokott David Jones ügyetlenül utánozta a köszöntésüket. Mike Sands ezredes gyors, kimért mozdulattal viszonozta az üdvözlést. – Uraim – szólalt meg a parancsnok –, bajtársi tisztelettel köszöntöm önöket. Moore százados, Thurston százados, bemutatom önöknek David Jonest. Jones a hírszerzés embere, csak azért öltött haditengerészeti uniformist, hogy ne

legyen túl feltűnő az ittléte. Talán mondanom sem kell, ez az ülés szigorúan titkos. Sem hangfelvétel, sem írott jegyzőkönyv nem készül róla. Mielőtt a tárgyra térünk, arra kérem önöket, hogy olvassák el a Hadügyminisztériumtól kapott parancsot! Ha végeztek, semmisítsék meg! Mike Sands ezredes kiosztotta a lepecsételt borítékokat, majd leült, és vizet töltött magának. Jones igyekezett feltűnés nélkül végigmérni a parancsnokot. Magasságát 1,90-1,95-re, testsúlyát száz kilónál is többre tippelte. Sehol egy csepp háj, csupa izom. Mellkasa domború, hasa lapos, tekintete éber. Haját a Sasok viseletének megfelelően kétoldalt borotválta,

mindössze egy keskeny sávot hagyott meg. Jones sosem tudta, hogy mi is a furcsa frizura pontos neve, mohikán vagy irokéz taraj, bár abban sem volt igazán biztos, hogy ezek a megnevezések két különböző indián törzset takarnak-e, vagy csak egyetlen populációt jelölnek. Sands személye különböző mendemondák és legendák hírhedt tárgya volt. Mesélték róla, hogy a partraszállás első napján szakasza élén tizennyolc német géppuskafészket számolt fel kevesebb, mint huszonnégy óra alatt, hogy junior országos bajnok volt diszkoszvetésben, és hogy ezredes létére személyesen is részt vesz az akciókban. Az Államok hadba lépése óta senki sem látta Őt civil ruhában, fegyver nélkül. Ez utóbbi még

igaz is lehet – gondolta a hírszerző. Sands még a parancsnoki bunkerbe is magával hozta az M1 A1-es Thompsont, az övén függő 45-ös Colt mellé. A hírszerző merengését gyufasercenés zavarta meg. Égő papír kellemetlen szaga töltötte meg a terem levegőjét. Balra pislantott, és látta, hogy Moore és Thurston megsemmisítik a Sands által kiosztott, kézzel írott jegyzeteket. Az ezredes felnézett a papírjaiból, megköszörülte a torkát, és megszólalt. – A század szabad kezet kapott a parancsban foglaltak végrehajtására. Emellett segítségünkre lesz Jones, aki külső szakértői minőségben van jelen. Javaslom, hallgassuk meg! Csapjon bele, David!

– Sands ezredes, Thurston százados, Moore százados, köszöntöm önöket. Kérem, nézzék el nekem ezt a kellemetlen szélhámosságot az egyenruhával! Nem áll szándékomban titkolni, hogy civilként vagyok jelen. Ennek ellenére arra kérem önöket, hogy mérlegeljék a javaslatomat! Ami itt elhangzik, az szigorúan titkos információ! Senkinek sem adhatják tovább, kötelességük mindenáron megőrizni! A hét alany holnap érkezik a bázisra. A feladat lényege a célszemélyek feltűnés nélküli likvidálása. Persze ha csak erről lenne szó, nem lennék itt. Felmerült azonban egy érdekes lehetőség, amelyet hadvezetés nem hagyhatott

kihasználatlanul. Parancsnok, kérem, ismertesse a Hadügyminisztérium tizenkettes direktíváját! – A tegnapi futárpostával érkezett a jegyzék, ami a század teendőit fogalmazza meg a háború utolsó szakaszában. A minisztérium számos alakulatnak küldött ilyen stratégiai eligazítást. A tizenkettes irányelv kimondja, hogy a mi feladatunk lesz Adolf Hitler foglyul ejtése. Élve kell elfognunk! – mondta Sands. – Köszönöm! Nos, mi páran úgy gondoltuk, hogy a három hetes határidő elég arra, hogy kockázatmentesen teljesítsék a parancsot – kezdett bele a hírszerző, majd közel húsz percen át beszélt. A 101-es tisztek figyelemmel

hallgatták, egyetlen alkalommal sem szakították félbe. – Parancsnok, a részünkről ennyi. Milyen esélyt lát az akció sikeres végrehajtására? – fejezte be az előadást, és felvett egy szendvicset az asztalról. – Az akció sikeres kimenetelének az esélye, ha azt nem egy összeszokott, speciálisan kiképzett katonákból álló szakasz hajtja végre, gyakorlatilag nulla. További kockázatokkal jár, hogy a művelet a szövetséges vonalak mögött zajlik, Berlinben. A legkomolyabb probléma, a célobjektum megközelítése. Egyébként lenne egy kérésem. – Hallgatom – felelte Jones, miközben már a második szendvicset gyűrte le. – Ami a csoport személyi összetételét

illeti… tegyen le róla, David, hogy bárkit is kap a századomból! Egyetlen emberemet sem küldöm a vágóhídra, még az ön kedvéért sem. Viszont van egy problémánk, a neve David White. Őrmesteri rangban szolgál. Képtelen vagyok eldönteni, hogy kém-e, vagy csak egy egyszerű balfácán. Nemrégiben csúnyán elszúrt egy fontos akciót. Szeretném beépíteni a csoportba. Ha rendes katona, kezét-lábát fogja törni, hogy bizonyítson, és kiköszörülje a csorbát. Jó kiképzést kapott. Ha pedig diverzáns vagy kém… nos, ez esetben sem ronthat sokat a helyzeten. Mit gondol? – Beszél németül? – Anyanyelvi szinten. Emellett

remekül ért a német haditechnikai eszközökhöz is. – Semmi akadálya. Tényleg nincs sok vesztenivalónk – válaszolta Jones. – Még valami? – Azt hiszem igen – szólalt meg Thurston százados. – Szükség lesz egy szakértőre, aki kiválóan ismeri Berlint, a német hadsereg szokásait, az SS egységeket és személyi állományukat, a Volkssturm taktikáját, satöbbi… – Kevés ilyen emberünk van, és egyik sem feláldozható – jegyezte meg az ezredes. – Esetleg kereshetünk egy megfelelő hadifoglyot. Ajánljunk neki teljes körű kegyelmet arra az esetre, ha az akció sikerrel zárul, – javasolta Thurston,

majd miután körbenézett a tekintete a parancsnokon állapodott meg. – Életképes elgondolásnak tűnik. A részemről rendben… Jones? – Ahogy önök gondolják, uraim. Nem én vagyok a harcászati szakértő. Áldásom adom az elképzelésre. – Remek! Kit akar a célszemélyek közül küldeni? – A hasonmást. Vele van legnagyobb esélyük. Ideje lenne megbeszélni a részleteket, de előtte még kérek egy kávét. TOULON 1945. ÁPRILIS 17. – 10:08, DÉLELŐTT Már négy napja, hogy elmaradtak a nyugtatók, de a kezeit nem oldozták ki. A

másik ágyra új beteg érkezett, egy zavart tudatú, huszonöt körüli fickó, aki flamandot és németet keverve folyamatosan motyogott. Talán a Flandern légió önkéntese lehetett, egy azok közül, kiket az SS elsősorban propagandacélokból toborzott a megszállt országok lakosai közül. Thomas Munch pihent volt és nyugodt, az előző napot teljes egészében átaludta. Ahogy a narkotikumok kiürültek a szervezetéből, a rémálmok és a görcsös rohamok nyom nélkül elmúltak. Éhes volt, és szomjas, nagyon szomjas. Nővérért kiáltott, de senki sem jött. Újból kiáltott, de az ápoló helyett két egyenruhás férfi lépett a kórterembe. Sosem látta őket. 35-40 közötti, magas,

gondosan borotvák, rövidre nyírt hajú katonák. Az amerikai uniformis európai hadszíntéren rendszeresített változatát viselték, vadonatúj, rang-, és századjelzés nélküli zubbonyt és kabátot. Az övükön viselt tiszti automata Colt revolver tiszta volt, és frissen olajozott. Eloldozták a köteleit, majd a szomszéd ágyon fekvő flamandot is kiszabadították. – Mozgás, öltözzenek! Siessenek! – szólalt meg az egyik, miközben ruhát és bakancsot tett az ágyak melletti éjjeliszekrényre. Munch nehezen öltözött. Tagjai a hetekig tartó ágyfogságtól zsibbadtak és gémberedettek voltak. Az egyenruhások szenvtelenül figyelték, hogyan küszködik

a ruhákkal. Legalább öt percig tartott, amíg elkészült. A derékszíj idétlenül lötyögött rajta, annak ellenére is, hogy az utolsó, hatodik lyukba bújtatta a tűt. Az egyik idegen levette a kórlapokat, és a kórházi nyilvántartóból kiemelt kartonokhoz párosította őket. – Gyerünk, indulás! – adta ki a parancsot a korábban beszélő, majd Munch kezébe nyomta a flamand önkéntes leleteit, az övét pedig értetlenül toporgó szomszédjának adta. – Ezek nem az én papírjaim! – próbált tiltakozni. – Ezek a maga papírjai! Induljanak! – mordult rá a katona. – A hátsó lépcsőn megyünk. Lóduljanak már! – tette hozzá a másik

türelmetlenül. Munch az ajtó felé indult. A mosdó felett függő tükör maradványaiban egy pillanatra meglátta magát. Az elmúlt napokban rettenetesen lefogyott. Egykori erőteljes teste a kórházi „ápolás” során elvesztette feszességét, vállai megereszkedtek. Barna szeme beesve, fakón bámult vissza rá feketekarikás szemüregéből. Erős járomcsontjai, enyhén lapos orra nem tükröztek tiszta náci vérvonalat, de bátorsága és származását igazoló hamis okmányai eloszlatták felettesei kétségeit. Egykor egyenes, világosbarna haja csapzott volt, baloldalt elválasztott félrefésült frizurájának nyoma sem volt már. Csak a tartása maradt egyenes. Azt a

narkotikumok sem tudták megtörni. Az épülethez utólag hozzáépített lépcső szűk volt, és igen meredek. Munch nagyon lassan és óvatosan vette a fokokat, szinte csak csoszogott. A több hétig tartó tétlenség, a gyógyszerek és a kevés étel legyengítették. Ő haladt elől, a flamand mögötte, az amerikai katonák zárták a sort. Kiléptek a hátsó udvarra. A hideg, tiszta levegő és a reggeli napsütés váratlanul érte. A páncélosok és háromtonnás teherautók által legázolt, felvert talajú kert pár tucat szétesett, gránátos ládától és néhány sérült légvédelmi lövegtől eltekintve üres volt. Sehol egy őrszolgálatos, vagy valaki a kiszolgáló személyzet közül. Az északészakkelet felől fújó szél egy délnek

vonuló gépjárműoszlop moraját sodorta feléjük. A háta mögött revolver dörrent. Tompa puffanást hallott, ahogy az összerogyó emberi test a fagyott földnek csapódott. A fronton felvett reflexek azonnal működésbe léptek. Hasra vágódott, kezét összefogta a feje felett. Idővel rájött, mennyire felesleges, amit tesz, és halálra váltan várta a következő lövést. – Kelljen már fel, Herr Munch, az ég szerelmére! Nem azért jöttünk, hogy bántsuk magát. Ki fogjuk vinni – szólította meg az egyik amerikai. Mellé lépett, és kinyújtotta kezét, hogy felsegítse. Thomas Munch elfogadta a felkínált segítséget. Felállt, kurtán

biccentett az idegenek felé, de nem szólalt meg. Még nem tudta mi folyik körülötte. – Nem árt, ha tisztában van valamivel: ön hivatalosan mintegy harminc másodperccel ezelőtt elhunyt. Az átszállítás során szökést kísérelt meg, és a katonai rendőrség emberei lőtték agyon. Mivel az arca felismerhetetlenné vált, kizárólag az orvosi dokumentumok alapján tudták azonosítani – ismertette a helyzetet a magasabb férfi. – Cigarettát? – kotort elő a zsebéből egy gyűrött csomag Pall Mallt a másik katona. Munch biccentett, és elfogadta a kínálást. Rágyújtott, kifújta a kék füstöt, és a flamand holttestét nézte. A fickó

miatta halt meg, talán nem sokon múlott, hogy a dolog fordítva történjen. Akkor most a flamand nézné az ő arctalan torzóját. A nagy kaliberű golyó a nyakszirtcsont felső harmadánál hatolt be és az orrnyereg alatt távozott. A kimeneti nyílás hatalmas volt. A lövedék egyetlen véres, ökölnyi kráterré változtatta a férfi ábrázatát, a lyukon átfért volna a fegyver, amelyből a lövést leadták. Az artériákból spriccelő, élénkpiros vér a holttestre merőlegesen húzódó sekély keréknyomba gyűlt. A halott bal keze és lába még remegett. Munch elfordult. A keleti fronton látott már ennél csúnyább hullákat is. PENNSYLVANIA, 101. LÉGI DESZANT, ÁLLOMÁSHELY

21-ES BARAKK, 1945. ÁPRILIS 21. – 04:37, HAJNAL Gregory Bale, Hitler hasonmást rossz hangulatban érte a hajnal. Mióta részesévé vált a bizarr katonai programnak, kényelmes körülmények között élt. Civil életének utolsó éveihez viszonyítva jól tartotta a hadsereg. Szépen berendezett lakás, magas fizetés, modern rádiókészülék, vadonatúj gramofon, amihez minden hónapban új lemezeket kapott. Időnként még egy-egy prostituált is megfordult nála. Cserébe fegyveresek figyelték minden lépését, és nem hagyhatta el a bázis területét. Bale jól tűrte a fogságot. Korábban állástalan színészként nyomorúságos körülmények között tengette életét. A

programot megelőző három évben kapott legkomolyabb szerepe egy Ford plakát volt, amely a '38-as furgont népszerűsítette volna. A vállalat végül módosított a kocsi karosszériáján, a hirdetés sosem került ki a márkakereskedések kirakatába. Ifjú korában folyamatosan színpadon volt. Különböző off-Broadway darabokban játszott kisebb-nagyobb szerepeket. További karrierjét sem a tehetség hiánya, hanem a kialakult politikai körülmények gátolták. A harmincas évek közepétől szinte már nem kapott szerepet. Senki sem akart olyan színészt alkalmazni, akinek külleme megdöbbentő hasonlatosságot mutatott a Harmadik Birodalom

diktátorának megjelenésével. Fogyatékossága ledolgozhatatlan hátrányként nehezedett rá, tönkretette életét és egzisztenciáját, ám az utolsó előtti pillanatban, egyik napról a másikra mégis megfordította a sorsát. Új munkája bővelkedett szakmai kihívásokban. Adolf Hitler olyan szerep volt, amelynek megszemélyesítéséről a legtöbb színész még álmodozni is csak titokban, mert. A fokozatosan, lépésrőllépésre megtébolyodó teljhatalmú diktátor karaktere érdekes lehetőségeket rejtett. Gregory Bale egészen tegnap délutánig igen elégedett volt a sorsával, de tegnap délután egy ponyvás katonai dzsip átszállította a 101-es Sasok bázisára.

Egyedül volt a hatalmas, a harminc személyes barakkban, zárt ajtók mögött. Az ágy, amelyben az éjszakát töltötte, kemény volt, sodronya nyikorgott, ráadásul nem kapott takarót, csak egy kellemetlen szagú, szúrós plédet. Nehezen jött rá az álom, nyugtalanul forgolódott, és már kora hajnalban felriadt. Nyitott szemmel feküdt az ágyon, lázasan gondolkodott, miközben próbálta kitalálni áthelyezésének okát. Kint vihar tombolt, gyakran villámlott, vakító, éles, lehetetlenül fehér fénnyel töltve be a barakkot. Rossz ómen – gondolta Bale. BRETAGNE, 101. LÉGI DESZANT IDEIGLENES PARANCSNOKSÁG 1945. ÁPRILIS 23. – 09:20,

DÉLELŐTT – Ha van valami kérdésük, most tegyék fel! – zárta az általános eligazítást Sands ezredes, miközben decensen mustrálgatta a csoportot. Most, hogy az akció valamennyi résztvevőjét alkalma nyílt szemrevételezni, két dollárt sem adott volna az ügy sikeréért. Egy nyiszlett náci, egy alig-alig kiképzett, korosodó civil, valamint egy jobb esetben megbízhatatlan és menthetetlenül balfék, rosszabb esetben áruló deszantos. Nekik kellene átjutni a szövetséges vonalakon, beszivárogni az ostrom alatt álló Berlinbe, bejutni a Führer bunkerébe, kihozni onnan, végül visszatérni vele a mentési ponthoz. Mindezt titokban, minimális technikai

támogatással, alig pár nap leforgása alatt úgy, hogy még saját csapataik segítségét sem vehetik igénybe. Ráadásul még valódi személyazonosságukat is titkolniuk kell egymás elől. Piha – gondolta Sands. – Az egész egy vicc. – Ezredes úr, nekem lenne egy kérdésem – kért szót Thomas Munch. – Komoly kétségeim vannak a bunkerbe való bejutást illetően. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán be lehet oda jutni. – Véleményünk szerint lehetséges, Herr Munch. – válaszolta Sands. – Ezért tart Gregory Bale a csapattal. Az ő személye a garancia. Nem bejutni lesz nehéz a célobjektumba, hanem megközelíteni. Ha elérik, akkor nyert

ügyük van… Igen, White őrmester? – nézett a rövidre nyírt hajú, vágott arcú amerikaira az ezredes. A férfi fekete pillantása idegesen menekült a tiszt átható tekintete elől. A katona erős felépítésűnek tűnt, láthatólag jó fizikai kondícióban volt. A baj inkább az idegeivel lehetett. – Említette, hogy nem kapunk se katonaigazolványt, se dögcédulát. Miért van erre szükség? – Csak veszélyeztetnék a küldetésüket, ha lebuknak velük. A tervezés során az elsődleges törekvés a várható kockázatok minimalizálása volt. Ez a maguké, vegyék el! – mondta Sands, és kiosztott három hosszúkás borítékot. – Csak akkor bonthatják fel, ha már

elhagyták Berlint. Ne kérdezzék, hogy mi van benne, nem mondhatom el! Rakják el, és vigyázzanak rá! Tíz perc múlva jelentkezzenek személyes eligazításra! A sort White őrmester kezdi, húsz percenként váltják egymást. NÉMETORSZÁG FELETT, DC-3 FEDÉLZETE 1945. ÁPRILIS 23. – 17:42, DÉLUTÁN Thomas Munch nem sűrűn vett tűt és cérnát a kezébe. Tapasztalatlansága és a géptest folyamatos remegése komoly kihívássá tette az amúgy egyszerű feladatot. Már legalább fél tucat alkalommal szúrta meg ujját, s noha nem volt elégedett az végeredménnyel, úgy gondolta, jobb híján megteszi. Komoly

gondban voltak, és ő a saját eszközeivel próbálta megoldani a problémát. A hozzávalókat a bázison szerezte be, a hosszú repülőút alatt pedig elég ideje akadt a befejezésre. A kezében tartott karszalag színe csak nagyjából egyezett, és a betűk mérete sem volt egyenletes. Vadonatúj, feketére festett gyakorlójának zsebébe gyűrte a szalagot, aztán elrakta a varrókészletet is. Társai a gép hátsó részében ültek. A nagytestű 101-es katona a felszerelését igazgatta, különös gondot fordítva a Colt típusú kézifegyverére és '41-es mintájú rohampuskájára. Bale, a hasonmás, első pillantásra nyugodtnak látszott. Becsukott szemmel, hátradőlve ült a lenyitható padon, meg-megremegő keze

azonban idegességről árulkodott. A gép rakterében tapintható volt a feszültség. A motorok monoton, mély zúgását a felszállás óta nem törték meg emberi szavak. – Hányadik bevetésük? – szólalt meg a deszantos, miközben alaposan végigmérte társait. – Jó kérdés. Nem tudom. Nagyon sokadik – felelte Thomas Munch, majd hozzátette. – És magának? – Huszonharmadik – válaszolt a sötéttekintetű, rövid hajú ejtőernyős. – Maga viszont nem úgy néz ki, mint egy katona. Mennyi lehet? Ötven? – fordult Bale felé. – Pedig… ööö… harcedzett veteránként túl vagyok már egypár igen

kemény bevetésen, higgyék csak el. Ne tévessze meg a korom! – Az nem lesz könnyű. Hol szolgált eddig? – folytatta White a kérdezősködést. – Sajnos ezt nem mondhatom meg. Parancsot kaptam rá – mondta a férfi, aki leborotvált bajsza, és barnára festett haja ellenére is megdöbbentően hasonlított Hitlerre. – És maga? Azt mondták, maga valami különleges Berlin-szakértő. Miért van német neve? Hol szolgált? Milyen rangban? – Tudja, hogy nem válaszolhatok erre a kérdésre, White – zárta rövidre a vitát Munch. – De azt talán megmondja, hogy

melyik oldalon, he? – vetette oda David White németre váltva, nyeglén, tökéletes bajor akcentussal. Munch szívesen visszavágott volna, de nem akart tovább fokozni a feszültséget, így hát inkább angolul szólalt meg. – Egy valamit jegyezzen meg, White őrmester, és vésse jól az eszébe: soha nem szolgáltam a náci rezsimet – válaszolta lassan, szinte már tagolva. – Egyébként cinikus személyeskedés és egymás tökön rugdosása helyett hasznosabb lenne, ha az előttünk álló feladatra összpontosítanánk. Berlinben egymásra leszünk utalva. Ott senki sem segíthet nekünk, csak mi egymásnak. Munch őszinte szavai néma hallgatást

szültek. A rákövetkező csend terhesebb volt, mint az előző órák némasága. – Lassan készülhetnek – kiáltotta hátra a pilóta – már harminc perce beléptünk a német légtérbe. Megkezdem az ereszkedést. Húsz-huszonöt perc múlva elérjük az ugrási pontot. A DC-3-as fokozatosan csökkentette a magasságát, és lassan áttörte a szürkén gomolygó felhőréteget. Ekkor támadtak rá a honi légvédelem csíkos farkú, piros hasú Focke-Wulf 190D vadászgépei. – Banditák két óránál! – üvöltött fel a navigátor. – Egy, két… igen, kettő… bassza meg, három vadász! Nagyon gyorsan jönnek. Jól kapaszkodjanak ott hátul! Munch társaival együtt a jobb oldali

ablakokhoz sietett, és keresni kezdte a gépeket a horizonton. A németek által csak Dórának nevezett Focke-Wulf 190D korszerű, nagy teljesítményű, jól felfegyverzett és remekül manőverezhető vadász volt. A férfi jól ismerte ezt a típust. Szemernyi kétsége sem volt felőle, hogy a karcsú és fürge vadászok könnyedén le fogják szedni a lustán mozgó, fegyvertelen szállítógépet. – Készüljenek az ugrásra! – kiáltotta társainak, majd még egyszer gyorsan leellenőrizte az ernyőjét. A deszantos ösztönösen, gondolkodás nélkül tette ugyanazt, még a hasonmás rémülten, tessék-lássék módon, szinte találomra tapogatta a zsákot és a vászonhevedereket.

A Dórák a nap felől támadtak. A vörös fény elvakította az amerikai pilótákat, akik kétségbeesve próbálták minél gyorsabban csökkenteni a gép magasságát, hogy egérutat nyerjenek. Az FW190D-k nagy sebességgel repültek rá a célra, de még nem lőtték az amerikai gépet. Tapasztalt pilóták voltak, ellenálltak a túlfűtött újoncokra jellemző vadászláznak. Csak akkor nyitottak tüzet, mikor már bőven lőtávolon belül voltak. A nyomjelzős lövedékek fényes fürtjei körbenyalták a DC-3-as testét. Hangos, keményen kopogó hangok hallatszottak a bal szárny, valamint a törzs hátsó és felső traktusa felől, ahogy az MG-151-es gépágyú 20 milliméteres lövedékei átütötték a gép külső héját. Az

amerikaiak szerencséjére az első támadás során sem a motor, sem a pilótafülke nem kapott találatot. A Dórák átrepültek felettük, majd legyező alakban visszafordultak, és hátulról-felülről közelítették meg a DC-3-ast. Munch tisztában volt vele, hogy bármilyen képzettek is az amerikai pilóták, saját kísérő vadászok hiányában ezzel a repülő lavórral esélyük sincs a túlélésre. A második roham minden bizonnyal végzetes lesz. – Ki a gépből! – ordította a német, majd karon ragadta Bale-t. Az amerikait szerencsére nem kellett nógatnia. Három hatalmas ugrással az ajtónál termett, feltépte a kilincset, majd mindkét kezével megmarkolta a kapaszkodókat,

és belerúgott a panelbe. A csuklópántok nagyot reccsenve adták meg magukat, a kinyíló ajtót azonnal leszakította és elsodorta a menetszél. – Alacsonyan nyissanak, különben a vadászok leszedhetik magukat! Ha földet érnek, ne legénykedjenek, rejtőzzenek el, és maradjanak a seggükön! Majd én megkeresem magukat. Találkozunk odalent – kiáltotta White, és ugrott. – Gyerünk, most maga! – kiáltotta Munch a félelemtől lebénult Bale-nek. A férfi a fejét rázta. – Nem, nem… nem merek, nem… – ismételgette hisztérikusan. – Itt halunk meg, ha nem ugrik! – ordított rá Munch, de a fenyegetésnek semmiféle hatása sem volt. Nem várt

tovább, derékon ragadta a hasonmást és kiugrott vele a gépből. VALAHOL UKRAJNÁBAN 1945. ÁPRILIS 23. – 22.30, ÉJSZAKA Gregor Alecsko szerette volna egy pohár francia konyakkal oldani a benne felhalmozódott feszültséget, de ennek hiányában be kellett érnie a forró teával. Nagyot kortyolt a bögréből, majd megvakarta állat. A Vörös Hadsereg tisztjeként számos kellemetlen problémát megoldott már, de a jelenlegi helyzet komolyan aggasztotta. 1933-ban, mikor a katonai hírszerzés létrehozta a csoportját, még nyolc beépített ember munkáját koordinálta és értékelte. Minden héten vaskos jelentéseket küldött

a feletteseinek, akiket munkája komoly elégedettséggel töltött el. Elismerésük tárgyiasult jelenként már három alkalommal emelték magasabb rendfokozatba, és komoly esélyei voltak arra, hogy a háború végeztével delegálni fogják a Politikai Bizottság tagjai közé. Rendes lakás várt rá, saját autó és sofőr, vidéki dácsa, nagyságrendekkel magasabb jövedelem, talán egy-két külföldi utazás, esetleg pár év múlva egy nagyköveti kinevezés… Három hónappal ezelőtt még minden oka megvolt a bizakodásra, de jelen pillanatban úgy tűnt, hogy reményei soha nem fognak valóssággá válni. Az elmúlt tizenkét hónapban sorra vesztette el az ügynökeit, és forrásainak kiapadása

miatt jelentései egyre vékonyabbá és semmitmondóbbá váltak. Tudta, hogy a nehezen kivívott bizalom eredmények híján gyorsan semmivé lehet. Bár a kapitalista hadvezetésben többnyire úgy vélték, hogy a szovjet hírszerzésnek a személyi állománnyal szemben egyetlen kritériuma a politikai megbízhatóság, mindez ez ostoba téveszme volt. Természetesen fontos szempontnak számított a támadhatatlan ideológiai előélet, de a legfontosabb kitétel mégis a magas színvonalú teljesítmény volt. Gregor Alecsko munkája jelenleg kimerült az eltűnt emberei utáni kétségbeesett kutatásban. Sorra szaglászta végig a rég kihűlt nyomokat, nagy gonddal böngészte a jelentéseket,

mozgósította valamennyi kapcsolatát, és tucatszám hallgatta ki az embereket. Az eddigi eredmények azonban nem adtak okot a bizakodásra: az öt keresett személyből négyről bizonyosságot nyert az, hogy halottak. Alecsko utolsó lehelőségként minden bizalmát a Medvebocs fedőnevű ügynökébe helyezte. Medvebocs kiváló hírszerző volt, aki az elmúlt hat év során különösen kényes beosztásban, gyakran szélsőségesen kedvezőtlen körülmények között bizonyította hozzáértését és hűségét. Igaz, hogy már két hónapja hallgatott, de nem volt kétséges, hogy mihelyt szükségét érzi, üzenni fog. Töprengését kopogás zavarta meg. – Jöjjön! – válaszolta.

– Alecsko százados – tisztelgett a szobába belépő katona – fontos levelet hoztam. Szigorúan bizalmas. Kizárólag önnek adhatom át. – Köszönöm, fiam! Gregor Alecsko elvette a jelzés nélküli, sárgás árnyalatú borítékot, és útjára bocsátotta a futárt. Felbontotta az üzenetet, majd az ezüst papírvágó kést visszahelyezte a bronzból öntött papírnehezék mellé. Felvette szemüvegét, és nekilátott az olvasásnak. Alig tíz perc múlva már sokkal, de sokkal nyugodtabb volt. Oly sok idő után Medvebocs végre hallatott magáról. BERLINTŐL NYUGATRA 1945. ÁPRILIS 24. – 06:07, KORA REGGEL

Nehezen múlt az éj, de lassan már felszakadozott a sötét, hogy átadja helyét a bíbor pirkadatnak. Munch óvatosan kidugta fejét a fedezékből. Azonnal elvakította a felkelő nap vörös és arany fénye, amely elárasztotta az aknavetőkkel és tarackokkal földig letarolt falut. A német hadsereg körömszakadtáig védte a települést. A hatalmas kráter, amelyben rejtőztek, minden bizonnyal egy ötszázas bomba becsapódásakor keletkezhetett. Az amerikaiak komoly légi támogatást kaptak az ostrom során. Valószínűleg egy Waffen-SS hadosztály állásai lehettek itt – gondolta – esetleg egy keményebb Wehrmacht alakulat. Mivel a holttesteket a

fedezékből nem látta, nem tudta eldönteni, kik védték a falut, és kik vették be. Munch borúsan látta a jövőjüket. Jóval a szövetséges vonalak előtt kellett volna földet érniük, ehelyett most mélyen a front mögött voltak. A környék viszonylag nyugodt volt, és csendes. Az éjszaka során mindössze egy amerikai oszlop haladt el északra. A főleg teherautókból álló konvojt néhány közepes Sherman páncélos kísérte. A hasonmással ellentétben ébren töltötte az éjszakát, végig kezében volt az élesre töltött Garand. Csendben lapult és a deszantosra várt. Szabadesés közben figyelte az ernyőt. Látta, hogy White tőlük alig pár

kilométerre délnek ér földet. Kérdéses volt, hogy egyáltalán életben van-e még. Munch nem a vadászoktól félt, tudta, hogy a német pilóták (szemben az amerikaiakkal) soha nem lőnek a sérült gépből kiugró katonákra. De egy vérszomjas baka vagy egy civil már könnyen gyakorolhatott agyaggalamblövészetet a himbálódzó célponton. Zörgésre lett figyelmes hét óra felől. Valaki közeledett. A hátára fordult, és mereven célra tartotta a rohamfegyvert. Jobb könyökén mélyen belenyomta a sárba, de még így is csúszkált a keze, nem tudott teljesen stabilan célra tartani. Lélegzetét visszatartva, feszülten várt. A bombatölcsér keleti, árnyékos oldalában lapult. A fent lévő nem láthatta sem őt,

sem a mellette alvó Bale-t. Hosszú perceken keresztül egy nesz sem hallatszott. Munch kezdett nyugtalan lenni, majd öt perc múlva kifejezetten idegessé vált. A fent lévő idegen valószínűleg a kráter átellenben lévő pereménél lapult, és azt várta, hogy az emelkedő nap megvilágítsa a bombatölcsér keleti részét. A felismerés kövér verejtékcseppeket csalt a homlokára. Tudta, hogy jeleznie kell, különben a feszült várakozás nem csak az ő, hanem az ellenfél idegeit is felőrli. Attól tartott, azonnal lőni fog, mihelyt meglátja a földön lapuló testek körvonalait. Nyilvánvaló volt, hogy az egyenlőtlen tűzharcot csak úgy kerülheti el, ha

gyorsan azonosítja magát. A rejtekül szolgáló árnyék könyörtelenül fogyatkozott. Cselekednie kellett, de nem tudta, hogy német, vagy amerikai katonai cserkészte be őket. Legyen hát, a rohadt életbe – gondolta –, majd vett egy nagy levegőt, és megszólalt. Angolul beszélt, a déli akcentust, a redneckek kiejtését próbálta utánozni. – Ne lőj testvér! Sebesült amerikai katona vagyok! – A francba, Munch, szólhatott volna hamarabb is! Sebesült amerikai katona, az ám meg a valagam! Már vagy fél órája fekszem itt a sárba a maga hülyesége, miatt. Én vagyok az, David White. Azt hittem, hogy valami kibaszott

német mesterlövész lapul a lyukban. Jöjjön már, ne lazsáljon! Meg kell keresni Bale-t. Munch leeresztette a puskát, és megkönnyebbülten hátradőlt, bele a nedves sárba. – Csak fel kell ébreszteni. Itt van mellettem – válaszolta remegő hangon. Munch meglepődött magán. Nem gondolta volna, hogy ilyen rosszul fog kijönni ebből a helyzetből. A keze reszketett, a lába is görcsöt kapott a félelemtől. A keleti fronton vagy az Ardennekben ennél már sokkal de sokkal rosszabb helyzeteket is átélt, és eddig még mindig ura maradt a testének. Talán a gyógyszerek utóhatása, amelyeket a kórházban tömtek belé. Vagy csak

egyszerűen elszokott a háborútól az elmúlt hónap során. Isten hozott itthon, gondolta! Mély levegőt vett, majd felébresztette a hasonmást, és kimászott a bombatölcsérből. White egy fatörzsön ülve dohányzott. A cigarettaparázs megvilágította duzzadt száját és állának kemény, de határozott vonalát. – Jól befűtöttünk a náci disznóknak, mi? – vetette oda, mintegy üdvözlésképpen a háta mögötti lerombolt falura mutatva. – Találkozott katonákkal vagy civilekkel? – kérdezte Munch, és ő is rágyújtott. – Kettő körül egy amerikai oszlop vonult délnyugat felé, semmi több.

Szerintem rajtunk kívül egy árva lélek sincs itt. Még az állatok is elmenekültek. – Nem csodálom. – Van valami ötlete, hogy mit tegyünk? – nézett körül tanácstalanul White. – Legalább tíz kilométerrel a cél előtt értünk földet, úgyhogy sürgősen ki kell találnunk valami okosat. Ez a jelzés nélküli, fekete gyakorló nem egy életbiztosítás. Se német, se amerikai katonai nem tud minket azonosítani. Potenciális célpontok leszünk mindkét félnek. – Oké, akkor szerezzünk ruhát – dobta el a csikket White. – Jöjjenek, nézzünk szét a faluban! Jól jönne egy-két fegyver, meg valami élelem és víz. Nyomás, vásároljunk be! Reggel van, nyit a bolt.

DIJON, 101. LÉGI DESZANT IDEIGLENES ÁLLOMÁSHELY 1945. ÁPRILIS 24. – 06:50, REGGEL – Ezredes, a keresett madarat egyetlen szövetséges reptér sem fogadta. A pilóták sem jelentkeztek. – nézett fel az operátor. Mike Sands megvakarta tarkóját. Ha minden a terv szerint alakult volna, a madárnak már legalább nyolc órája a bázison kellett volna lennie, a DC-3 azonban nem tért vissza. Az ezredes semmit sem tudott a felszállás után történtekről. A gépen rádiótilalom volt érvényben, a hajózó személyzet nem hívhatta sem a parancsnokságot, sem a repülésirányítókat. Tökéletes csendben

kellett beosonniuk az ugrási pontig, majd gyorsan vissza. A DC-3 pilótáit Sands személyesen válogatta ki a vegyes szállítószázad állományából, ötvennél is több személyi kartont lapozott át, kizárólag a legjobbakét. Mindkét pilóta képzett és harcedzett katona volt, összesen több mint száz bevetést tudhattak már maguk mögött. De ez esetben talán mégsem volt elég a tudásuk és a tapasztalatuk. Sands szerette volna tudni, mi történt a csoporttal. A rádiótilalom azonban rájuk is vonatkozott. A hadművelet biztonsági besorolása miatt nem vehette fel a kapcsolatot a saját egységeikkel. Eddig sem voltak túlzott reményei, de az új fejlemények közepette már egyetlen

dollárt sem tett volna az ügyre. Ránézett a mellette álló Jonesra, aki a változatosság kedvéért ezúttal a 101esek tiszti zubbonyát viselte, ami legalább annyira csálén állt rajta, mint a haditengerészeti uniformis. David kimérten biccentett, majd megveregette az előtte ülő, fiatal rádiós kese vállát. – Azért csak nézzen még egyszer körbe, fiam. Hátha mégis megkerülnek a mi kis elveszett báránykáink. És tizenkét óránként jelentsen, ha van valami, ha nincs! BERLINTŐL NYUGATRA 1945. ÁPRILIS 24. – 07:10, REGGEL Már vagy negyedórája bóklásztak a falu romjai között, mialatt a hajnal

vöröses fénye lassan hideg, szürkés derengésbe fordult. Eddig legalább ötven emberi holttestet találtak, németeket és amerikaiakat vegyesen. Sokukat bombák vagy gránátok téptek szét, többen három-négy golyót is kaptak, megint másokat .30-as és .50-es géppuskalövedékek öltek meg. A hullák zöme annyira össze volt roncsolva, hogy alig akadt egy-egy használható egyenruha. – Sturmann, huszonharmadik SS páncélgránátos hadosztály. Szóval a Nederland védte a falut. Ezért volt ilyen heves az ütközet – jegyezte meg Munch, miután lehúzta az egyik holttestről a rozsdabarna-zöld esőmintás zubbonyt, és megnézte a gallérját. A férfit mindössze

pár méterről lőtték fejbe hátulról, a golyó a koponya tetejét vitte le. Az őrvezető ruhája mocskos volt és néhol véres, de viszonylag ép. A csizma és a nadrág mérete is megfelelőnek tűnt. Lássunk hát hozzá – gondolta Munch – és levetkőztette a hullát. Maga is gatyáratrikóra vetkőzött, majd – mivel a reggeli fagy csípte pucér bőrét, kapkodva öltötte fel a német egyenruhát. A karszalagot, amelyet még a DC-3-as fedélzetén hímzett és a parancsnoktól kapott fehér borítékot a zubbony belső zsebébe gyűrte. Némi gondolkodás után magához vette a holttest nyakában lévő távcsövet is, majd nekilátott sisakot keresni. – Mocskos náci disznók. Egytől-egyig – köpött a földre egy átlőtt torkú

amerikai katona holttestét látva. – Nagyon furcsán beszél róluk, halljae! – mondta David White. – Jut eszembe, hol van a mi kis harcedzett veteránunk, Adolfka? Nem tévedt el talán megannyi kemény bevetés után? – Bale lemaradt pár méterrel. Nem bírta a látványt. Nem csodálom. Mit ne mondjak, láttam már ocsmány dolgokat, de ez itt egy mészárszék – válaszolt Munch, miközben a derékszíj csatját igazgatta. – Azonnal láttam rajta, hogy nem igazi katona. Csak azért van itt, mert olyan a képe, amilyen. – Téved, White. Mi vagyunk azért itt, mert az ő képe olyan, amilyen. Mit szólna ehhez? – kérdezte Thomas

Munch, és puskájával egy térd alatt leszakadt lábú katona hullájára mutatott. – Egy Rottenführer. A zubbonya ép, csak a nadrág szakadt el. Azt könnyebben talál. – Máris rottenführer? Még nem indult oszlásnak – vigyorgott David White. – Na, ne szórakozzon. Tiszti rang, eggyel az őrvezető felett. Az amerikai hadseregben nincs ilyen rendfokozat. – Nem is tudom. Nem nagyon tetszik ez nekem. Mégiscsak jobb lenne az amerikai egyenruha. – Ezt már megbeszéltük. Könnyebb lesz ebben a ruhában átjutni a vonalakon. Ha találunk egy visszavonuló német oszlopot, beszivároghatunk közéjük. Sokkal több német jár erre, mint

amerikai. Legrosszabb esetben, ha amerikaiakkal találkozunk, megadjuk magunkat. De akkor sem lőnek le minket. Az akciót végre kell hajtanunk. Szóval vegye fel azt a birodalmi göncöt! – nógatta a deszantost. – Akkor segítsen egy kicsit! – válaszolta White, majd egy ledőlt házfalnak támasztotta az M1-est. Közösen cibálták le a hulláról a ruhát. White felvette a zubbonyt, begombolta, majd nagyot köpött. Letörölte a melléről a ruhára száradt sarat. A jelzések mellett előtűnt egy ezüst színű kitüntetés. – Munch, jöjjön már ide! Mi ez a vacak? – kérdezte a deszantos, majd letépte a kígyófészekbe döfött kardot ábrázoló medált, és a társának dobta.

– Partizánvadász kitüntetés. Igen jól tette, hogy megvált tőle. Ha ilyet találnak valakinél az oroszok, nem sokat kérdezősködnek, azonnal agyonlövik – válaszolta Munch. – Viszont a németek között jó szolgálatot tehet – telte hozzá magában, majd zsebre vágta az ovális alakú kitüntetést. – Jobb lesz megválni a fegyvereinktől is. Ért a német haditechnikához? – Kiképeztek rá – válaszolta az amerikai. – Akkor turkáljon magának egy puskát! Elég bő a választék. – Lőszert már nehezebb lesz összeszedni. Munch némi tépelődés után egy távcsővel felszerelt Gewehr 41-es

rohampuskát vett magához. Tízlövetű, félautomata fegyver, pontos és könnyen kezelhető, ráadásul az általánosan elterjedt, Kar98-hoz is használt 7,92-es kaliberű lőszert is használhatta hozzá. Megtisztogatta a sártól, ellenőrizte a závárzatot és az elsütőbillentyűt, majd lepattintotta a távcsőről a kupakokat, és belenézett. A lencsék épek voltak és karcmentesek. Szívesen belőtte volna a fegyvert, de nem merte elsütni. Be kellett érnie annyival, hogy a Gew 41-es általános állapota jó volt. A rohampuskát a vállára akasztotta, majd nekilátott a holttestek módszeres átkutatásához, lőszert, élelmet és vizet keresett. David White sokáig egy zsákmányolt

PPS-en legeltette szemét. A fegyverről nagyon sok jót lehetett hallani. Igénytelen és megbízható társként emlegették, amely soha nem hagyja cserben használóját. Tudta, hogy a német hadsereg viszonylag sok zsákmányolt gitárt használ, de nem hitte volna, hogy valaha is alkalma lesz kipróbálni egyet. Percnyi tépelődés után mégis letett róla, mivel nem talált hozzá való 7,62-es töltényeket, és tovább indult. Némi téblábolás után ráakadt egy P 38-asra és két hozzá való tárra. Kiugrasztotta a lőszert a csőből, belenézett, megtisztogatta a závárzatot. Mivel a pisztolytáskát nem lelte, egyszerűen a zsebébe süllyesztette a Walthert. A tiszti revolver mellé egy munícióval bőven

ellátott Schmeissert vett magához. Időközben előkerült Bale is, sápadtan és meggyötört arccal botladozott a romok és a holttestek között. – Gyerünk, mein führerke, keressen egy magára való bakazubbonyt és gatyát, meg valami hatástalanított játékpuskát! Ideje indulnunk – gúnyolódott White, miközben az MP40-es szíját igazgatta. – Izé… én csak… – Ne viselkedjen már úgy, mint egy gyerek, White! Hagyja békén Bale-t! Inkább segítsen neki ruhát keresni! Tud bánni a puskával? – kérdezte Munch a falfehér férfit. – Igen. Valamennyire, legalább is… – Jó. Akkor fogja ezt a Kar 98-ast! – vágott Bale szavába a német, és elindult

az erdőt átszelő földúton. White egy marék egyenruhát vágott a hasonmáshoz, aztán némán követte Munchot. Két és fél óra gyaloglás után a német katonának álcázott amerikai hírszerző kezdte bánni, hogy nem egy könnyebb fegyvert választott. A távcsöves Gew 41-es szíja egyre jobban vágta a vállát. Ő ment elől, Bale középen, majd White zárta a sort. Legalább tíz kilométert tettek meg, de egyetlen emberrel sem találkoztak. Az egyik kereszteződésnél viszont friss nyomokat találtak, nehéz járművek nyomait. Munch leguggolt, megvizsgálta a mély barázdákat, majd megszólalt. – Német féllánctalpas csapatszállítók. Legalább három. Két-három órája

haladtak el itt. Valószínűleg háromtonnás Hanomagok. Motorosok is kísérték őket, vagy egy RSO. Észak felé tartanak, Berlinnek. – Biztos benne, hogy németek? – kérdezte White. – A járművek birodalmiak. Persze lehet, hogy a szövetségesek zsákmányolt járművekkel tartanak észak felé. Látja a lánctalp mintáját? Sem az amerikai M3as, sem a brit hernyótalpasok nem hagynak ilyen nyomokat. Ez a lánctalp szélesebb, a karmai is nagyobbak. Követték a visszavonuló németeket. Úgy öt-hat kilométerrel később elhaladtak egy találatot kapott, barnasárga-zöld terepmintás Porsche tornyos Tigris II mellett. A harckocsit

közvetlenül a torony és a test között találta el a lövedék. A robbanás lesodorta a többtonnás kupolát, és a jármű mellé lökte. A személyzet valószínűleg még azelőtt meghalt, hogy a tankban tárolt lőszer és üzemanyag felrobbant volna. A Tigris már nem égett, a kormos páncél is hideg volt. Munch fáradt volt, az éjjeli virrasztás rettenetesen kimerítette. Tudta, hogy nem sokkal a front mögött haladnak, de ezzel a tempóval nem fogják beérni a német oszlopot. – Járművet kell szereznünk – közölte a társaival. – Mi? – kérdezett vissza Bale. – Azt mondtam, hogy járművet kell szereznünk. Valahogy be kell érnünk az

előttünk haladókat. – Rendben. Amint tudunk, szerzünk – válaszolta White. A nap már lassan delelőre fordult, mikor egy kanyar mögött belefutottak a német gépesített egység maradványaiba. Legalább harminc test feküdt a füstölgő járművek között, holtak és haldoklók vegyesen. Valamennyien Wehrmacht egyenruhát viseltek, de volt köztük pár amerikai hadifogoly is. A Harmadik Hadtest katonái voltak. Három SdKfz 250-es, egy 251-es, egy Kübelwagen, és pár oldalkocsis motorbicikli torlaszolta el a keskeny utat. A 250-esek közül kettő még égett, a harmadiknak vagy akna, vagy egy páncélelhárító rakéta tépte szét a

lánctalpát. A Hanomag ellenben épnek tűnt, legalábbis hátulról. – Nézzenek szét, hátha akad itt valami működőképes szállítóeszköz! – adta ki az utasítást Munch, majd csőre töltötte a rohampuskát, és a nyitott ajtón bemászott a 251-esbe. A szállítótér üres volt, de a padokon és a padlólemezen pirosló száradt vérfoltok arról tanúskodtak, hogy az északnak tartó féllánctalpas sebesülteket szállított. Munch mocorgást hallott a vezetőfülke felől. Az üléstámla és a páncéllemez közötti vékony résben feltűnt egy rémült szempár. – Kameráden! Mein kameráden! Helfen Sie bitte! – suttogta reménykedve a katona, és kinyújtotta véres jobbját. Munch rászegezte a Gew 41-est. Egy

pillanatig tétovázott, aztán meghúzta a ravaszt. A golyó áthatolt a német nyakán, majd pengve csapódott a fülkét védő páncéllemeznek. – Munch! – harsant fel David White hangja. – White, Bale, ne aggódjanak, nincs semmi baj! – kiáltotta társainak. – Volt még egy túlélő. – Kinyuvasztotta? – vetette oda a deszantos, aki egy épnek látszó oldalkocsis BMW-t próbált kivonszolni az árokból. – Halott – válaszolta Munch, majd a vérző testet kihúzta a székből, és a padlólemezre dobta. Behuppant az alig párnázott vezetőülésbe, és megpróbálta beindítani a motort. Az aggregát

felköhögött, de a gép nem indult. Még egyszer ráadta a gyújtást, de csak az indítómotor zörgött fel, göthösen és erőtlenül. Megpróbálta sebességbe tenni a Hanomagot, de a váltó ellenállt. Keményen megrántotta, azonban a kattanás helyett csak fülsértően csikorgó hang jött a váltóház felől. Munch kimászott a fülkéből és megkerülte a páncélozott járművet. Hát ezért nem indul a nyomorult – gondolta, miközben szemrevételezte a jobb sárvédő alatti hatalmas, koromtól feketéllő lyukat. Úgy tűnt, egy amerikai páncélelhárító puska 12,7 milliméteres lövedéke ütötte. A támadók egyetlen precízen irányzott golyóval szétlőtték a motort. Valószínűleg a Hanomag azonnal

működésképtelenné vált, és a mögötte haladó járművek már nem tudták kikerülni a hirtelen fékező kocsit. A 250eseket közvetlenül a karambol után lőhettek ki, aztán a sérült csapatszállítókból kiugráló kába katonákkal már könnyedén elbántak. Munch megkerülte a roncsot, és visszament társaihoz, akik az R75-öst próbálták beindítani. – A többi is üzemképtelen? – kérdezte a másik két motorra mutatva. – Még nem próbáltuk őket. De a másik BMW-t már megnéztem. Teljesen el van csavarodva az első villája, úgyhogy azzal nem sokra fogunk menni. – Jöjjön, Bale, segítsen kihúzni azt a Zündappot!

Munch megragadta a kormányt, és próbálta megmozdítani az árokba csúszott motorkerékpárt. – Ne ott fogja, Bale, hallja?! Mondom, ne ott. – szólt rá a hasonmásra, aki a hátsó villába kapaszkodva próbálta kihúzni a nehéz vasat. – Inkább az oldalkocsit ragadja meg, vagy a pótkereket! Jöjjön maga is, White! Segítsen! Ez a dög iszonyú nehéz. Van vagy háromszáz kiló. Nehezen, szuszogva és lihegve húzták fel a Zündappot a meredek árokból. Két perc erőlködés után a motor az úton állt. Munch lecsavarta a sapkát, majd botot dugott a széles, csepp alakú tankba. – Félig van. – mondta, majd megpróbálta berúgni. A fémkar a

holtpontról visszarándult, és hatalmasat csapott a sípcsontjára. A motor persze nem indult be. A lábába éles fájdalom hasított. – A kurva életbe! – szisszent fel. – White, próbálja meg maga is! A deszantos vállára vette fegyverét, megragadta a kormányt, és keményen rálépett a karra. A negyedik próbálkozás után végre sikerrel járt. A hétszázötven köbcentis, két hengeres boxer felmordult, kékes füstöt köpött a kipufogó, majd a motor egyenetlen alapjáratot felvéve nyers zakatolásba kezdett. – Beszállás! Észak felé haladtak a földúton, amely egyre keskenyebbé és egyenetlenebbé

vált. White vezette a motorkerékpárt, Bale az oldalkocsiban ült, Munch pedig a pótkeréken zötykölődött, a menetiránynak háttal. A Zündapp iszonyatosan rázott, bűzlött a benzintől, és az oldalkocsira erősített MG34-es géppuska fülsértően zörgött. Még alig tizenöt kilométert tehettek meg, de Munchnek már borzalmasan fájt a feneke. A háta sajgott, a lába begörcsölt. Az erdősáv egyre ritkábbá vált. Az út fokozatosan nyugat felé fordult és párhuzamosan haladt a mintegy másfélkét kilométerre lévő műúttal. A balrólelölről érkező zajok egyre hangosabbá és egyre jobban kivehetővé váltak. Harckocsik, féllánctalpasok, dzsipek és emberi hangok. A motorok robajába

azonban furcsa mód panaszos tehénbőgés is vegyült. – Szarvasmarhák? – kérdezte álmélkodva Bale. – A hadoszlop előtt hajtják őket. Gyorsan pucoltak a disznók, de azért még biztos, ami biztos, aláaknázták az utat – válaszolta White, majd megállította az egyre hangosabban és csúnyábban köhögő motort. – Már nagyon közel vagyunk, és benzin is alig van már. Vagy a tank, vagy a benzincső szivárog. Gyalog kell tovább mennünk. Eddig csak azért nem találkoztunk amerikai őrjáratokkal, mert iszonyú gyorsan nyomulnak előre Berlin felé, és nem volt értelme őrszemeket kihelyezni. De ez az aknamező bizonyosan

feltartóztatja őket, ráadásul éjjel sem fognak tovább haladni. Pakoljanak le a motorról, és szereljék le a géppuskát! Jól jöhet még, ha éjszakára letáborozunk. Lekapdosták a csomagokat. A motorra erősített bőrtáskában találtak néhány szerszámot, és gyorsan leszerelték a nehéz MG34-est. White betolta a Zündappot egy vízmosásba, majd elfektette a motorkerékpárt, és tesséklássék avart dobált rá. Az MP40-es géppisztolyt átadta Munchnek, a tizenegy kilogrammnál is többet nyomó géppuskát pedig a vállára vette. – Bale, hozza a tárakat! Ne vacakoljon velük, egyszerűen csak dobálja bele a zsákjába! – vetette oda White. Beljebb húzódtak az erdőbe, és gyalog

mentek tovább. Az amerikai hadoszlop zaja lassan elveszett mögöttük. White javaslatára a bakancsokat rongyokkal tekerték be, a lábuk alá kerülő avar zörgését tompítani, egyikük sem szólt, teljes csendben vonultak. Az amerikaiak közelsége óvatosságra intette őket. Csak egyszer álltak meg pihenni, alig tizenöt percre. Behúzódtak egy mélyedésbe, és megettek két konzervet, amelyeket az amerikai holttesteknél találtak. Miután végeztek a vacsorával, elszívtak egy cigarettát. A csoport hangulata rossz volt, mindannyian fáradtak voltak. Különösen a fizikai megterheléshez nem szokott Bale nézett ki cudarul. – Nagyon kényelmetlen ez a bakancs – panaszkodott a hasonmás. – Csúnyán

feltörte a lábam, fáj, és szerintem vérzik is. – Rá se rántson! Lesz még sokkal rosszabb is. Tovább meneteltek. Erőltetett tempóban hagyták maguk mögött a kilométereket. A nap már alacsonyan járt, mikor a fák ritkulni kezdtek, majd az est leszálltával az erdőt sűrű bozótos váltotta fel. Kénytelenek voltak megállni és lecsupaszítani a lábbeliket. Munch megkönnyebbült, nem sok kedve volt az erdőben éjszakázni, ahol az átláthatatlan terep miatt könnyen rajtuk üthet egy kósza őrjárat. Az amerikai hadoszlop mögöttük volt, feltartóztatta őket az aknamező. Ez a tény kissé megnyugtatta. Pár száz méterrel

előttük egy öreg apátság épülete düledezett. Átvágtak a bozótos mezőn. – Ez már majdnem a Berlini agglomeráció – mondta Munch. – További tíz-tizenöt kilométer, és elérjük a város peremét. Onnan már nehezebb dolgunk lesz. – Már így is egy teljes napot vesztettünk. Mélyen a vonalakon belül kellene lennünk, a francba is! – válaszolt a deszantos. – Ma éjjel nem haladhatunk tovább. Meghúzzuk magunk valahol, és reggel indulunk. – Csendet! A francba is, hallják? – figyelmeztette őket White, és hangja suttogásra váltott. – Figyeljenek! Valami felénk tart tíz óra felől. Talán

páncélosok. Hasra vágódtak. A szél tompa morajt sodort feléjük, harckocsik hangját. – Közepes páncélosok. Egy Párduc és a kísérők – suttogta Munch és óvatosan kikandikált a bokrok közül. Hosszú percekig feszülten hallgatózott. – Egy csapatszállító és egy harckocsi felénk tart – mondta végül. – A kurva életbe! Látnak valamit? – esett kétségbe Bale. – Nem, semmit – felelte a deszantos meglepetten. – Hogy a francba lehet ez? – Ez egy éjjeli alakulat. Infrával felszerelt harcjárművek és éjjeli harcra kiképzett kísérők, a vámpírok. Speciális fegyvereik vannak. Nem akarom elvenni

a kedvüket, de velünk ellentétben ők látnak a sötétben. Azért jöttek, hogy rajtaüssenek az amerikai hadoszlop ékén. És mi pont beléjük futottunk. – Észrevettek minket? – kérdezte Bale. – Fogalmam sincs. Remélem, nem! A francba is, megálltak! White, tárazza be a géppuskát és nyissa ki az állványt – morogta Munch. Váratlanul elhallgattak a motorok. Német nyelvű parancsok csattantak, majd páncélnak ütődő fegyverek zörgése hallatszott. Hirtelen kicsi, de szokatlanul nagy erejű fényszórók szabdalták a sötétség koherens függönyét. Egy, kettő, négy, hét, tíz, tizenkét darab fényforrás. Imbolygó fehér pontok a sötétben,

három-négyszáz méterrel előttük. – Éjjeli vadászok, ahogy mondtam. A jó hír az, hogy nem vettek észre minket, csak a keresőreflektorokat aktiválták. Bármi is történjen, német katonaként azonosítsák magukat, a huszonharmadik SS hadosztály páncélgránátosai vagyunk! Mostantól egyetlen angol szót nem akarok hallani! – suttogta Munch, majd németre váltva folytatta. – Ha kitör a ribillió, a reflektorokra célozzanak, kicsit jobbra és fel! Bale, ne szorongassa azt a puskát, használja inkább a géppisztolyt! White, adja neki oda az MP40-est meg pár tartalék tárat! David White átadta a Schmeissert, majd kézbe vette az MG34-est, és rákattintotta a recés falú dobtárat.

Közben Munch lecsavarta a távcsőről a kupakokat, majd kibiztosította a fegyvert. Célba vette az egyik keresőreflektort. A vadászok csatárláncba fejlődtek, majd lassan elindultak. A reflektorok fehér és hideg fénye könyörtelenül pásztázta az éjszakát. Munch mereven célra tartott, és az ék közepén haladó reflektoros katonát befogta a távcső célkeresztjébe. Kicsit jobbra és felfelé célzott. Jó esélye volt rá, hogy a férfi mellkasát fogja eltalálni. A tüskés bozót szúrta a hasát, a rosszul felcsatol bajonett lecsúszott, a fémhüvely belenyomódott combjába, és szája is kiszáradt. White nyugodt volt, szabályosan lélegzett, ellenben Bale zihálva és felületesen vette a levegőt,

úgy, mintha asztmás lenne. Munch nem volt biztos benne, hogy a hasonmás kitart, és nem fog összeomlani az első kemény helyzetben. Nyilvánvaló volt, hogy a hasonmás az általuk alkotott lánc leggyengébb szeme. Furcsa módon ő volt küldetésük sikerének legfőbb záloga és egyben kerékkötője is. Ő pedig itt feküdt a bozótban, Berlintől tizenöt kilométerre. A társai német dezertőrnek nézték, a szövetségi erők hírszerzése nem nyúlt utána, úgy tűnt egyedül van a titkával. A szoros csatárláncban közeledő németek mintegy százötven méternyire tőlük hirtelen megálltak. A fényszórók új alakzatba rendeződtek, majd lassan távolodni kezdtek. Pár perc elteltével a

harcjárművek motorja feldübörgött, a páncélosok a vadászok után indultak. – Oké, mindenki maradjon a helyén! Várjunk még pár percet! – súgta White. – Mit akarhattak? – kérdezte Munch. – Minden rendben? – szólt közbe a hasonmás. – Ezek nem véletlenül voltak itt. Keresnek valakit. – Kit? – Nem tudom – rázta a fejét Munch. – Induljunk! Legyenek nagyon óvatosak! Átosontak a bozótoson, majd görnyedten futottak át a nyílt terepen. Már az apátság kertjében voltak, mikor eldördült az első sorozat, és kattogni kezdtek a géppisztolyok. A fegyverropogás hangja nyugat felől jött.

Német parancsok, kiabálás és káromkodás vegyük a zajba. Az éjjeli vadászok bekapcsolták a reflektorokat, a torkolattüzek vörös villanásai pokoli tűzijátékban egyesültek a fényszórók fehér fényével. Másodperceken belül intenzív tűzharc bontakozott ki tőlük alig hat-hétszáz méterre. A küzdelemben körülbelül harminc birodalmi katona vett részt. – Asszem', Munch, beigazolódott a sejtése. A fritzek megtalálták, amit kerestek, és most lövik halomra egymást. – Dezertőrök – biccentett a német, és belépett az apátság épületébe. A főhajóban sötét volt. Rövid, eredménytelen keresgélés után úgy döntöttek, lemennek a pincébe vezető

lépcsőn. A lejáró meredek volt, ráadásul jobbra kanyarodott, ezért nagyon óvatosan haladtak. White ment elől a kibiztosított Schmeisserrel, mögötte Munch, egyik kezében repeszgránáttal, a másikban elemlámpával. A negyedik kanyar után a lépcsőfokok egy tenyérnyi széles falécekből összetákolt, rozsdás vasalatú, nyitott ajtóba torkollottak. White felemelte bal kezét, így jelezte társai felé, hogy kicsit maradjanak le, majd mély levegőt vett, és belépett a terembe. Az épület korához képest meglepően száraz és jó állapotú pince keskeny volt, hosszú, és ami a legfontosabb, üres. A földön faládák és szalmacsomók hevertek szerteszéjjel, törött és ép üvegek társaságában.

– Sehol senki. Jöhetnek. – közölte White megkönnyebbülten. Köpött egyet, és a vállára vette a géppisztolyt. Lepakolták a csomagokat, majd lecsatolták az esőmintás vászonnal burkolt rohamsisakokat. – Csukja be az ajtót, Bale! Kapcsolja le a lámpát, Munch, takarékoskodjunk a teleppel! Van valakinél gyertya? – Nálam van – mondta Bale. – Meggyújtaná? – kérdezte Munch ironikus udvariassággal. Bale elővette zsebéből a tekintélyes méretű, szürke viaszból öntött, piszkos és karcos felszínű viaszrudat. White és a német összehúzta a szétszóródott szalmát az egyik sarokba, nehogy lángra kapjon. Gyufa sercent, majd fellobbant a gyertya

fénye. Bale az egyik láda mellé guggolt, amelyre fekete betűs német stencilek voltak festve. Viaszt csöppentett a fára, majd a gyertya talpát a puha anyagba nyomta. – Asszem egy borospincében vagyunk, – jegyezte meg a deszantos, és a kezében tartott palackot közelebb tartotta a gyertya fényéhez. – Aszongya hogy… késői szüretelésű rizling. – Mutassa! – vett el az üveget Munch, majd megkísérelte kisilabizálni a szakadt címkére nyomott eredeti feliratot. – Egész jó bor. Talált még ilyen palackot? – Van még egy pár, ott beljebb. – Remek lesz a vacsorához – jegyezte meg Bale, miközben egy konzervdoboz

felbontásával bajlódott. – A kurva életbe! – szisszent fel, mikor az ónlemez éles pereme megvágta az ujját. – Adja csak ide! – ajánlkozott Munch. A hasonmás keze remegett, ahogy átnyújtotta az ételt. – Nem azért mondom, hogy udvaroljak, de elég szarul néz ki – jegyezte meg a White. – White őrmester arra céloz a maga sajátos modorában, hogy láthatólag a vártnál jobban megviselte a mai nap – próbálta menteni a helyzetet Munch, és átnyújtotta Bale-nek a kibontott húskonzervet és a borospalackot. – Megviselt a mai nap, igen – válaszolt a hasonmás, majd elvette az ételt és azonnal nekilátott a falatozásnak.

Csendben fogyasztották el vacsorájukat, evés közben senki nem beszélt. A konzervált hús tele volt tartósítószerekkel. Az íze kellemetlenül sós volt, ezért sűrűn kortyoltak hozzá a pincében talált palackból. A bor tényleg jó volt, illata friss, íze kellemesen száraz és csúszós. Bale igen nehezen birkózott meg a fűrészporhoz hasonló állagú étellel. – Ez egy moslék – tette közzé sommás végkövetkeztetését, majd elfintorodott. – Nagyon sokat nyavalyog, feltűnően sokat – vetette oda a deszantos. Zubbonya ujjába törölte zsíros száját, és rákezdett. – Lássuk csak, nem ért rendesen a fegyverekhez, nem szokta a fizikai terhelést, nem tud ugrani, rosszul

lesz a hullák látványától, halálra rémül, ha ellenség van a közelben, és még a konzervkaját sem viseli. Akkor volt maga katona, mikor én hirdetésszervező egy női magazinnál – fejezte be White, majd társára nézett. – Én… tudják, hogy nem beszélhetek. Parancsot kaptam rá – próbálta megkerülni a válaszadást Bale. – Nézze, Greg, ez így nem fog menni – figyelmeztette Munch a hasonmást határozott, de nem ellenséges hangon. – Tisztában kell lennünk vele, hogy mit várhatunk magától, ha később éles helyzetbe kerülünk. Mert az előbb-utóbb be fog következni. Tudnunk kell, mi az, amit magára bízhatunk, és mi az, amit nem. El tud találni valakit ötven

méterről? Egyáltalán képes meghúzni a ravaszt, ha ember áll a puskájának csöve előtt? Meg tudja különböztetni a .45-ös lőszert a .30-astól? Képes lesprintelni kétszáz métert? Válaszoljon, Bale! Nem az a célunk, hogy a földbe döngöljük magát, de ez így nem megy tovább. Az életünk múlhat a másikon, és én semmit sem tudok magáról. – Nekem azt mondták, speciálisan kiképzett deszantos, aki segíteni fog abban, hogy bejussunk a bunkerbe. Állítólag kifejezetten erre az akcióra képezték ki. Szóval olyat nem nagyon mondtak, ami igaz lett volna. Ki maga, Bale? – Oké, Greg, legalább részlegesen fedje fel magát! – szólította fel Munch a

hasonmást. Bale szemlátomást rosszul viselte az ellene intézett rohamot. Ideges volt, és feszült, a homlokán gyöngyöző kövér verejtékcseppek tisztán látszottak a gyertyaláng fényében. Izzadt tenyerébe temette arcát, hangosan felsóhajtott, aztán felnézett, és nagyot húzott a borospalackból, mielőtt megszólalt. – Jó, legyen. Thomas, kérem, bontson még egy üveg bort! Ez elég volt. Hol kezdjem akkor? – Talán az elején – válaszolta Munch, miközben eleget tett a hasonmás kérésének. Miután végzett, a nyitott palackot átnyújtotta a férfinek. – Szóval, az elején. – mondta Gregory Bale remegő hanggal. – Igen, előfordult

már párszor, hogy lőttem, de soha nem emberre. Csak lőtéren, szalmabábra meg céltáblára. Talán tudok célozni is, a szemem legalább is jó. Kaptam alapkiképzést, és elég jól futok. Fiatal koromban atletizáltam. – Szóval alapkiképzés és szalmabáb. Ez jó. És mikor kapott alapkiképzést? – vetette közbe White. – Kábé négy és fél… öt éve. – És azóta egyetlen bevetése sem volt. Pont most akar bizonyítani, pont ebben az akcióban! Maga nem normális, Bale! Biztos, hogy nem fog eljutni Berlinig. Már az első tűzharcban ott fogja hagyni a fogát, mi pedig bent ragadunk valahol a fővárosban, német egyenruhában. Ha a birodalmiak kapnak el minket, akkor

agyonlőnek, mint kémeket. Ha a szövetségesek, akkor meg hazaárulásért kapunk golyót. Tiszta téboly! – fakadt ki a deszantos. – Nem akarok én semmit sem bizonyítani. Értse már meg! Egyszerűen nem volt más választásom. – válaszolta Bale, majd belevágott, és elmesélte társainak az elmúlt évek történéseit. Egyes részleteket nem osztott meg a többiekkel. Nem beszélt a munkanélküliségről, sem a prostituáltakról, ellenben nagy vonalakban beszámolt a hadsereg előtti életéről, a Keselyű-műveletről, valamint az abban betöltött szerepéről. Az első öt perc volt a legrosszabb. Folyamatosan remegett a hangja, nem találta a

megfelelő kifejezéseket. Később összeszedte magát, és megnyugodott, amit nem kis részben az elfogyasztott szesznek köszönhetett. Közel húsz percet mesélt, mialatt kissé berúgott, de szinte mindent elmondott, amit csak tudott. – Azt akarja mondani, hogy minden, amit a rádióban hallottunk, vagy amit a híradókban láttunk, csupán színjáték? – kérdezte a deszantos. Most az ő hangja remegett. – Legnagyobb része igen. Ne nézzen így rám, David! Katonának lehet, hogy nem vagyok valami jó, de színészként megállom a helyem. Amennyire én tudom, eddig még senki sem kérdőjelezte meg a dokumentumok hitelességét. – De mi volt a művelet célja? Miért

találták ki ezt az egészet? – kérdezte hitetlenkedve Munch. – Sose mondták, de nem volt nehéz összerakni a képet. Azt talán maga is sejti, hogy Hitler a háború kirobbantásakor még teljesen normális volt. Az, hogy valaki egy aljas disznó, még nem azt jelenti, hogy feltétlen bolond is. Sokkalta inkább hasonlított egy precíz és kegyetlen mészárosra, mint egy véresszájú bohócra. A mi szerepünk az volt, hogy egyértelműbbé tegyük a helyzetet az emberek számára. A képlet egyszerű. Az egyik oldalon a szövetségesek, élén az Államok és a tiszteletre méltó, okos és tanult Franklin elnök, a másikon Németország és a csatlósállamok kondája, élükön egy

eszement és idegbeteg osztrák szobafestővel. Egyértelmű, hogy hová kell állniuk, nem? – fejezte be Gregory Bale, majd Whitehoz fordult. – Adjon egy cigarettát, kérem! Az enyém már elfogyott. – Hányan vettek részt ebben a programban? – kérdezte Munch. – Úgy érti, hogy hány színész? Nem tudom pontosan. Rajtam kívül még legalább négyen. Plusz a fényképészek, a filmesek, hangmérnökök, egyéb szakemberek, akik retusálták az anyagot és beillesztették az általunk formált figurákat az eredeti dokumentumokba. – válaszolta Bale, és ivott egy nagy kortyot a fehérborból. – Arra még nem válaszolt, hogy maga

miért van itt – emlékeztette White. – Ó, igen, talán ez az egészben a legszebb – felelte ironikusan Bale, majd a vallomástól, illetve az italtól szemmel láthatóan megkönnyebbülten folytatta. – Szóval, az történt, hogy a rendkívül erkölcsös és egyenes amerikai hadseregvezetés, a fényes vértezetű lovagok gyülekezete úgy döntött, hogy most, a háború vége felé elvarrja a szálakat. Egy szép napon átszállítottak a maguk bázisára, és kitöltettek velem egy csomó pszichológiai tesztet. Volt három interjú is… Majd berendelt a parancsnok, és minden lacafacázás nélkül közölte, hogy a parancs értelmében az ő feladatuk a művelet alanyainak a likvidálása. Egy másik férfi

is volt vele, aki David Jonesként mutatkozott be. Nem azt mondták, hogy likvidálnak minket, értik, hanem hogy likvidálniuk kell minket. Úgy csinált, mint aki nagyon szívén viseli a sorsom, annyi szent. Szóval elmesélte, hogy a Keselyű-művelet élő bizonyítékainak menniük kell, de mivel az én tesztjeim lettek a legjobbak, kapok egy esélyt. A tisztogatásra vonatkozó parancs felülről jött, de Sands vagy Jones két legyet akart ütni egy csapásra. Azt mondták, ha részt veszek a csoport munkájában, amelynek célja a Führer elfogása és a szövetséges kézre juttatása, akkor megúszhatom. Maguk mit mondtak volna? Talán nemet? – Ezek szerint igencsak elbántak magával, Gregory – jegyezte meg

Munch. – Nos, kapizsgálja már a dolgot, White? – Miről beszél? – kérdezett vissza a deszantos. – Arról, hogy miért is vagyunk itt. Illetve, hogy miért pont mi vagyunk itt. – Én aztán nem tudom, hogy maga miért van itt – vetette oda White és felbontott egy újabb palackot. – Nem? – kérdezett vissza Munch. – Annyit tudok, hogy német neve van, meg hogy maga legalább tényleg katona. De más, mint a többiek, akikkel eddig találkoztam… valahogy más. Azt mondták, valami különleges szakértő. Gondolom, nem véletlenül esett magára a választás. Azt már tudom, hogy nem náci, és hogy nem szívbajos. Azonnal

lelőtte a sebesült sofőrt a féllánctalpasban. – Mennyire taksálja az akció esélyeit, White? Talán egy a százhoz? Vagy inkább egy az ezerhez? – A francba is, Munch, én katona vagyok, nem pedig a stratéga! Azért vagyok itt, mert parancsot kaptam. – Engem az érdekel, hogy miért pont maga kapta a parancsot? Szerintem azért, mert maga is feláldozható. Gondolkodott már ezen? Lehet rá valami okuk? – Szálljon már le rólam, a francba! – fakadt ki White. – Mert maga talán annyira fontos, mi? – Én abszolút feláldozható vagyok. Senki sem ismer az államokban, külföldön születtem és ott is képeztek ki.

Hivatalosan soha nem szolgáltam az amerikai hadseregben, tehát nincs azonosítóm, se rangom, még a dögcédulámat sem tudtam leadni, mielőtt elindultunk. Sem én, sem Bale nem hiányzunk majd senkinek. – Részemről még abban sem vagyok biztos, hogy a célpont valóban fontos-e ebben a küldetésben. Szerintem egy nagyon okos és ravasz figura keveri a paklit titokban – tette hozzá a hasonmás. – Szóval, hogy is került maga ide, White? – tette fel ismételten a kérdést Munch. – Berúgtam, és elbasztam egy akciót – válaszolta a deszantos hosszú hallgatás után. – Ne vicceljen velünk! – reagált

ingerülten Bale. – A rohadt életbe, én nem viccelek! Nem én. Közvetlenül a partraszállás után történt. Az Ardennekben voltunk, egy pár náci nagykutyát kellett volna lekapcsolnunk. Vezérkari főnököket. Én vezettem a szakaszt. Harminchat órával korábban dobtak le minket, hogy el tudjuk érni a találkozási pontot. Minden remekül ment, de a rajtaütés előtti estén… találtunk egy kilőtt Shermant. Muníciót kerestünk, és az egyik lőszeres ládában találtunk pár palack pálinkát, és… este megittuk… szóval, én jóval többet ittam a kelleténél. Másnap reggel, mikor már alig pár mérföld menet volt hátra, teljesen rossz irányba vezettem a szakaszt. Kelet helyett Nyugatnak.

Teljesen zavart voltam, fájt a fejem, rosszul láttam, és… biztos volt valami abban a pálinkában. Szóval, fordítva fogtam a négyrét hajtott térképet. Mire rájöttem, már késő volt. Egyenesen egy Hitlerjugend hadosztály felderítőibe vezettem a szakaszt. Tűzharcba kerültünk, voltak áldozatok is… Összesen négyen jutottunk ki. Hatan vesztek ott… – fejezte be White. – Most húsz óra harminc perc van – állt fel Munch. – Én kezdem az őrszolgálatot, majd maga jön White, és végül Bale. Két és félóránként váltjuk egymást. Hajnalban indulunk. Berlintől nyugatra 1945. április 25. – 03:50, kora hajnal Thomas Munch kinyitotta a szemét.

Ásított egyet, majd felült. Pihent volt, és nyugodt, zavartalanul átaludta az éjszakát. Sosem voltak alvászavarai, szélsőséges körülmények között is zavartalanul tudott aludni. Annak idején számtalan tesztet végeztek rajta – fizikait és pszichológiait egyaránt – amelyek közül számos igen kemény, sőt, egyenesen kegyetlen körülmények között zajlott. Az eredmények alapján mind fizikai, mind szellemi, mind pszichikai képességei messze átlagon felülieknek mutatkoztak. Jól bírta a stresszt és a személyisége szokatlanul stabil volt. Az összesített adatok alapján alkotott profilja szerint igen ritka a hozzá hasonló típus; talán egy a tízmillióból. A szolgálatban töltött évek igazolták a

tesztek eredményét. Soha nem bukott ki, és soha nem bénult le, a feszültség őt nem blokkolta, hanem cselekvésre ösztönözte. Tisztában volt vele, hogy a jelenlegi küldetés igen alacsony túlélési eséllyel kecsegteti. Mégsem esett kétségbe. Máskor is volt már reménytelen helyzetben, de képességei, tapasztalatai és erős túlélési ösztöne minden esetben hozzásegítették, hogy megtalálja a helyes utat. Kitörölte szeméből a csipát, majd ivott egy korty vizet, öblögetett vele, és a földre köpte. A kulacsban tárolt folyadék fémes ízű volt, de Munch szomjas volt, így némi tűnődés után nagyot húzott belőle. – Jó reggelt, Greg – üdvözölte a hasonmást. – White?

– Itt vagyok a sarokban – emelkedett fel a pokrócok közül a deszantos. – Lassan pirkad. Ideje indulni. Összerámolták holmijukat, megragadták a fegyvereket, és elindultak. A nehéz MG34-est hátrahagyták – nem sok értelme lett volna magukkal cipelni a fegyvert, amit elsősorban védekezésre és nem támadásra terveztek. Odakint szinte teljes volt a sötét, de messze a látóhatár mögött már készülődött a nap. Az apátság kapujában megálltak. Munch kezébe vette a nyakában lógó távcsövet. – Semmit sem látok, sem fényeket, sem mozgást – suttogta. – Tiszta a terep – erősítettet meg a deszantos, és elindultak.

Az út melletti települést, mintegy három óra múlva érték el. A falu egy-két csontra soványodott, épületek közt kódorgó macskától eltekintve – teljesen kihalt volt. A csoport a község nyugati szélén, a kertek alatti, kanyargós úton haladt, óvatosan, házról-házra lopódzva. White a jobb felé eső, beépített oldalt figyelte, még Munch a bal oldalt elterülő, sűrű és áthatolhatatlannak tűnő, mintegy két méter magas nádast vigyázta. A többnyire földszintes, gazdasági épülettel rendelkező házak szinte egymásra épültek. Az utcák szűkek voltak, és rosszul beláthatóak. Az alacsonyan álló nap nem adott elég fényt. Lassan, nehézkesen haladtak. Negyven perc alatt mindössze másfél kilométert

tettek meg a kanyargós gáton. – Ismeri ezt a környéket, Munch? Járt már erre? – szólalt meg White. – Ez már a berlini agglomeráció, jobbára mezőgazdasági települések. Ezek a falvak gyakorlatilag összeépültek a várossal. – Egyéb? Magas vagy alacsony tereptárgyak, dombok, vasút, rádióállomás, stratégiai pontok, öntözőcsatornák, ilyesmi? – A nádasból ítélve van itt egy patak. Azt hiszem, már jártam erre. Jobb felé kanyarodik, ha jól emlékszem. – Tehát át kell majd kelnünk rajta. Az elmúlt hetekben viszonylag meleg volt, és az eső is esett. Biztosan megáradt. A víz nem lehet melegebb, mint hat fok –

suttogta White. A deszantos egy fehérre festett kerítéshez lapult, és elővette az övébe dugott fogorvosi tükröt. Az apró műszer nikkelezett, csillogó felületeit gondosan leverték. White óvatosan kidugta a fal mögül a célszerszámot, majd lassan megforgatta, és szemügyre vette az utcát. – Tiszta. Mehetünk – öntötte szavakba a felderítés eredményét. Újabb két kilométert tettek meg, mikor a Munch által emlegetett patak előbukkant a szürkés színű, elhalt nádszálak közül. A víz felszínének piszkoszöld felülete ólmosan csillogott a napsugarak fényében. Három, három és fél méter széles lehetett, a mélységét csak tippelni tudták. Néha vadkacsák hallatták

hangjukat. Tovább osontak. Az előrejutást hátráltatta, hogy a házak között húzódó keskeny, kanyargós út csak huszonöt-harminc méteres szakaszokban volt belátható. A szél az elmúlt órákban felerősödött, ezzel együtt a nádas suhogása is hangosabbá vált. Dél felé járt az idő, mikor lassan fogyatkozni kezdtek a házak. Harmincharmincöt méter hosszú beépített terület volt még előttük, majd az utolsó házat követően három-négyszáz méter, fákkal gyéren benőtt, nyílt terep választotta el őket a következő településtől. A patak túlsó partján, a nádastól két-háromszáz méterre sűrű bozótos húzódott. – Állj! – suttogta Munch, majd lehúzta társait.

– Mi van? Hall valamit? – kérdezte White. – Szagoljon csak a levegőbe! – figyelmeztette társát. – A kurva életbe! – fakadt ki White, miután mélyeket szippantott. – Cigarettafüst. Német dohány. Nyakam rá, hogy katonák vannak a közelben. – Lehetnek amerikai felderítők is, akik az utászokat várják. Mindenképpen el kell kerülnünk őket. Nem keveredhetünk harcba. Ha rádió van náluk, riaszthatják a közeli alakulatokat. A sárga falú kőháznál lehetnek a következő sarok mögött. – A nádas – jegyezte meg White. – Meghallhatják a zajt – vetette fel Bale.

– Elég hangos a szél, és az egymásnak csapódó nádszálak is zörögnek – ingatta a fejét Munch. – Menni fog. Hátráltak vagy ötven métert, és meglapultak egy fal mellett, még White elsorolta Bale-nek az átkeléssel kapcsolatos teendőket. – Tűrje be a nadrágját a csizmába! Szorosan, hogy ne folyjon bele a víz! Jó. Vegye le a zubbonyát és hajtogassa össze! Csatolja a sisakra, a sisak szíját pedig jó erősen húzza meg! Ha mély a víz, akkor emelje fel a kezeit, úgy vigye a puskát! Két kézzel. Nagyon vigyázzon rá, tartsa szárazon! Érthető? – Igen, mindent értek – bólintott Bale. – Rendben. Ott fogunk vízre szállni, annál a stégnél. Jobban járunk, ha

átkelünk a patakon, és a túlsó oldalon kerüljük meg a katonákat. Még hideg van. A legjobb lesz, ha csak annyira ázunk el, amennyire feltétlenül, muszáj. Indulás! Óvatosan lemásztak a parton, majd a korhadt stég lábai között begázoltak a poshadt, zöld vízbe. A patak áradt. A túlparti nádas széle több, mint négy méterre állt tőlük. A víz meglehetősen hideg volt, mindenféle piszok és uszadék lebegett a felszínén, kellemetlen szagokat árasztott magából. Munch ment előre, lassan térdig, majd csípőig merült a patakban. A víz elöntötte bakancsát, majd a nadrágját. Nagyon fázott. Feje fölé emelte a puskát, amelynek tusára előzőleg rácsomózta a

távcső szíját, úgy haladt tovább. Óvatosan, de határozottan lépkedett, próbálta kevéssé felkavarni az iszapot. Már a patak közepén járt, mikor váratlanul gödörbe lépett, és nyakig süllyedt a posványos vízben. Kizárólag fegyelmezettségének köszönhette, hogy nem kezdett el hangosan prüszkölni. Kiköpte a szájába került vizet, majd tett még egy lépést, és a meder végre emelkedni kezdett. A nádas mellett már alig ért térdig a patak. Megállt, visszafordult, majd intett. Bale követte, White fedezte a hasonmást. Az ötvenes férfi felemelt kézzel gázolta a vizet, megfontoltan és kimérten haladt előre, ügyesen kikerülve a gödröt, amelybe Munch belelépett.

Látszott rajta, hogy nehezen viseli a mindössze hat-hét fokos vizet. Az arca fehér volt, ajkai kékek és vértelenek. Már kifelé gázolt a patakból, mikor elcsúszott, és majdnem elesett. Munch megragadta a felé nyújtott kezet, aztán felsegítette. – Figyeljék a partot, és fedezzenek! – suttogta White. Belegázolt a vízbe. Határozottan és erőteljesen lépdelt. A deszantos gyorsan átkelt, sokkal gyorsabban, mint Munch vagy Bale. Áttörték magukat a sűrű nádason, majd félrehúzták az ujjnyi vastag szürke szálakat, és óvatosan szemügyre vették a túlsó, partot. Hatalmas szántóföld tárult eléjük, amely kitöltötte a horizontot. Bal felé egy ritkásabb erdősáv zárta le a

kilátást, Néhány száz méterre tőlük, a szántó közepén egy-két gazdasági épület és raktár rogyadozott. Kicsit messzebb, bal felől ritkás bozótos terült el. – Nézze meg azt az erdősávot, Thomas! – adta ki az utasítást White. Munch kinyitotta a bőrrel bevont alumínium tokot, és kivette belőle a távcsövet. Szerencséjére sem a finom készüléket, sem a mellé dugott cigarettákat nem érte víz. Beállította a messzelátót, befogta az erdősávot, alaposan szemrevételezte, majd hosszan kémlelte a gazdasági épületeket, de nem látott sem mozgást, sem nyomokat körülötte. A biztonság kedvéért még leellenőrizte a bozótost is. – Tiszta – nyugtatta meg társait.

Kigázoltak a patakot szegélyező nádas sűrűjéből. – Tartsunk egy perc pihenőt! – indítványozta Munch és vetkőzni kezdett. Kioldotta a derékszíját, levetette a zubbonyát, kicsavarta, majd a csizmáját is lerúgta és kiöntötte belőle a vizet. White követte a példáját. Bale-nek nem akaródzott megválni a ruhájától, inkább reszketve ült a sárban, és az esőzubbonyt bontogatta. – Még ne vegye fel! Látom, hogy nagyon fázik, Bale. Vetkőzzön neki és csavarja ki a vizet a ruhájából! Később még sokkal rosszabb lesz. Csak aztán vegye fel a zubbonyt, különben megfázik. A hasonmás kénytelen-kelletlen megfogadta Munch tanácsát. Levette,

majd gondosan kicsavarta ruháját, aztán kiöntötte a csizmájába került vizet. – Lyukas a bal csizmám. Ilyen az én szerencsém. – panaszkodott. – Fel van repedve a talpa, befolyt a víz. Nézzék! – mutatta társainak a lábbelit. – Ne nyavalyogjon már annyit, Bale! Folyton csak siránkozik. Talpra! Mivel a túlsó part legalább másfél méterrel magasabb volt, a nádas mellé lapulva haladtak. Alig nyolcvan-száz lépést tehettek meg, amikor az élen haladó deszantos megállt. White óvatosan széthúzta a növényzetet és kikandikált. – Ott vannak, két óránál – mutatta társainak a túloldalon álló, tőlük mindössze húsz-huszonöt méterre lévő

katonákat. Az amerikai felderítők a sárga ház mögötti utcában álló Sherman tank motorházán ültek, dohányoztak és beszélgettek. Thompson géppisztolyokkal, távcsöves Springfield karabélyokkal, félautomata revolverekkel és gránátokkal voltak felszerelve. Alig karnyújtásnyira tőlük a tank kupolájára szerelt, sínen csúsztatható és dönthető .50 kaliberes géppuska állt. – Hatan vannak, plusz a Sherman személyzete, az még legalább három ember. Felderítők. Szerintem lesz itt még valahol egy másik M4-es is a közelben. Valószínűleg gondolkodás nélkül tüzet nyitnak ránk. Nagyon óvatosnak kell lennünk, jobb ha nem húzzuk fel őket.

Tovább haladtak a nádas mentén. A szél közben elcsendesedett. – Odanézzenek! Mi az? – mutatott balra Bale. A szántó felől egy gyorsan mozgó apró fekete folt jelent meg, amely egyenesen feléjük tartott. Alig kétszáz méterre lehetett és nagyon gyorsan közeledett. – Egy kutya. A kurva életbe, ez egy kutya! – suttogta Bale. – Egy puli. Ha ugatni kezd, végünk – tette hozzá Munch, és leakasztotta válláról a puskát. – Ne lőjön, az isten szerelmére! – figyelmeztette David White. – Akkor mit tegyünk? – Bízzák rám – mondta a deszantos, és elővette az övén hordott tokból a

fűrészes élű, húsz centis pengéjű bajonettet. A fekete, torzonborz bundájú juhászkutya tizenöt méterre megközelítette a csoportot, majd megállt, és hangosan ugatni kezdett. Éles hangon csaholt miközben egyre közelebb merészkedett hozzájuk. Végül csak alig pár lépésnyire kerülgette őket, vadul ágaskodott és vicsorgott. White lesújtott a bajonettel, de a kutya ügyesen elugrott a penge elől.; Hangja élesebbre váltott, és még hangosabban, még idegesebben folytatta az ugatást. A túlsó parton parancsok csattantak. Felzúgott a Sherman motorja, a katonák leugráltak a harcjárműről, majd alakzatba fejlődve megindultak feléjük.

– Egyenesen előre! Vigyázzatok, lehet, hogy többen is vannak! Csak óvatosan! – utasította embereit a parancsnokuk. Nádsuhogás hallatszott, ahogy az amerikaiak belegázoltak a patakot szegélyező növényzetbe, tőlük mintegy húsz méterrel lejjebb. White elővette a P38-as pisztolyt, célzott, és egyetlen lövéssel leterítette a szünet nélkül csaholó kutyát. A pulit a fején érte a lövés, azonnal elterült. A golyó ütötte lyukból vér buggyant elő, lustán csordogált lefelé az állat koponyáján. – Rohanjanak a bozótos felé! Én majd magamra vonom a figyelmüket! Menjenek már, a rohadt életbe! Indulás! – utasította őket White. – És maga?

– Majd beérem magukat! Fussanak! Munch megragadta a hasonmást, és a kétszáz méterre lévő bozótos felé lódította. Úgy rohantak, ahogy csak bírtak, teljes erejükből. Tudták, hogy maximum harminc másodpercük van arra, hogy elrejtőzzenek. A talaj nedves volt és laza, lábuk gyakran megcsúszott. Bale meglepően jól bírta az iramot, végig lépést tudott tartani a némettel. A fegyver csapkodta vállukat, csizmájukban tocsogott a víz, tüdejük égett, és rettenetesen fáztak. Amint elérték a nyílt terület végét beugrottak az embermagasságú bokrok közé. A hasonmás felállt, előre hajolt, a térdére támaszkodott, és úgy lihegett. Lábai

remegtek a szokatlan erőfeszítéstől. – Gyerünk Bale, nem állhat meg! Tovább kell mennünk. Ha itt maradunk, megtalálnak minket. – De White… nem hagyhatjuk itt az őrmestert. Ő a parancsnok… – zihálta a hasonmás. – Csak volt. Fusson már, a francba! Tovább!!! BERLINTŐL NYUGATRA 1945. ÁPRILIS 25. – 09:37, DÉLELŐTT David White tudta, hogy nagy bajban van. Üldözői amerikai katonák voltak, ő pedig német SS tiszti egyenruhát viselt. Ezenkívül nem volt nála semmilyen azonosító. Az egyetlen esélye az volt, ha sikerül tárgyalnia velük. Kiváló angol

nyelvtudása talán meggyőzheti honfitársait. Nem akarta lebuktatni a társait, ezért visszafelé kezdett el rohanni, a nádas mellett, abba az irányba, amerről az amerikai felderítőket hallotta. Mindössze húsz-huszonöt méterre lehettek tőle. Nagyon gyorsan futott. Elszaladt a katonák mellett, akik a hangokból ítélve a patakban gázoltak. Nem akart a nádasba bújni, tudta, hogy ha ott keres menedéket, akkor a felderítőket átláthatatlan helyzet elé állítja. A magas, szélfútta növények között nem tudják meghatározni a pontos helyét, és idegességükben előbb fognak lőni, mint kérdezni.

A szántón lévő raktárak felé tartott, át a nyílt terepen. Ott fedezéket találhatott magának, amíg eljut a tárgyalásig. Teljes erőből rohant. Már alig húsz méterre volt az épülettől, mikor hallotta, hogy az amerikaiak kiérnek a nádasból. – Halt! – kiáltotta egyikük, majd lövés dörrent. A golyó a combján találta el White-ot. A deszantos a földre zuhant. A lendülete tovább gördítette néhány métert. Megpróbált talpra állni, de amint a felderítők meglátták, hogy még él, azonnal tüzet nyitottak rá. Senki sem akart kockáztatni a háború végén. – Ne lőjetek! Amerikai katona vagyok! – kiabálta elfúló hangon White, de a fegyverek zakatolásában elveszett a

hangja. Az amerikaiak feje fölé célzott, és meghúzta a ravaszt. Az egyenruhások abban a pillanatban a földre vetették magukat. A deszantos megragadta az alkalmat, hogy ismét megpróbálja igazolni magát. – Amerikai vagyok! – kiáltotta, de szavait ismét elnyomta a patak felől érkező lövések hangja. White tudta, hogy nagyon kevés ideje van. A felderítők észbe kaptak, és a hangokból ítélve a földön kúszva folyamatosan közeledtek felé. Már csak alig hatvan-hetven méterre lehettek a rejtekhelyétől. A közelében dühös darazsakként zümmögtek a becsapódó golyók. Az egyik lövedék nem messze az

arcától csapódott be, és homokot vágott a szemébe. Félig vakon a százméternyire lévő házak felé kezdett kúszni, miközben szórványosan viszonozta a tüzet, hogy lelassítsa üldözőit. Remélte, ha sikerül elérnie a legközelebbi kerítést, képes lesz meggyőzni a honfitársait. Félúton sem járt, amikor a felderítők kereszttűzbe fogták. Tudta, hogy semmi esélye, de az életösztön nem hagyta, hogy feladja. Felpattant a földről, és sérült lábával mit sem törődve futásnak eredt. Eltalálták. A csípője kifordult, és ő szembekerült az üldözőivel. A következő lövedék a mellkasán hatolt be, közvetlenül a sternumonnál. White erős

ütést érzett, amelyet éles, égő fájdalom követett. A világ véres köddé vált körülötte. Aztán egyszerre minden megállt. A golyó átütötte a csontot, a bal tüdőt, szétrobbantotta az aortát, és a gerinctől balra távozott a testéből. Az őrmester halott volt mire teste a földnek ütődön. A feje felett amerikai katonák gyülekeztek. – Vadász tizenegy, Vadász tizenegy, itt vadász tízes. Lövést hallottunk, ismétlem, lövést hallottunk. Jelentést kérek! – reccsent meg az egyenruhások egyikének rádiója. – Itt Vadász tizenegy. Elkaptunk egy menekülő SS tisztet a huszonhármasoktól – felelte a szakaszvezetői rangjelzést

viselő férfi. – Nincs veszteségünk, mindenki sértetlen. Visszatérünk az őrpontra. Vége. BERLINTŐL NYUGATRA 1945. ÁPRILIS 25. – 09:45, DÉLELŐTT Már jókora távolságot tudtak maguk mögött, mikor eldördült az első lövés. Mindketten megtorpantak és hallgatózni kezdtek. – Ez puska volt, igaz? – kérdezte Bale. – Igen. White-nak nincs puskája – felelte Munch. – Gyerünk tovább! – tette hozzá, amikor a fegyverropogás folytatódott. A bokrok között csörtettek. A magasabb növényeket fokozatosan

alacsonyabb szedres váltotta fel. Össze kellett görnyedniük, hogy folyamatosan takarásban maradjanak. Munch haladt elől. Ötven méterenként megállt, és körülnézett. Erősen aggódott, nem tudhatta, hogy vannak-e még további amerikaiak a közelben. Munch a hasonmásra nézett. Bale zavaros tekintete arról árulkodott, hogy nem látja át a helyzetüket. A deszantos döntését valamiféle romantikus, önfeláldozó és felesleges gesztusnak vette. Munchnak nem voltak illúziói, tudta, hogy White a legkevésbé sem érzelmi alapon döntött. Nagyon is átgondoltan cselekedett. A tűzharcot semmiképpen sem vállalhatták fel. Egyrészt a deszantos képtelen lett volna

rá, hogy amerikai katonákra lőjön – ezzel ő maga is tökéletesen tisztában volt –, másrészt hét-nyolc jól képzett fegyveressel szemben esélyük sem lett volna. Nem is szólva a géppuskákkal is felszerelt Sherman tankról. Ha együtt maradnak, bizonyos, hogy mindannyiukat elkapják, ha ugyan nem lövik le őket azonnal. Az akció és a saját érdekeik azt kívánták, hogy valaki elcsalja a felderítőket, esélyt adva ezzel a társainak a menekülésre. Ráadásul White legalább amerikai katona volt. Neki volt a legtöbb esélye arra, hogy azonosítsa magát az életveszélyes szituációban. Megállt, kissé felemelte fejét, aztán óvatosan körülnézett.

– Ne aggódjon, meg fogja úszni! Ha valaki, akkor White meg tudja csinálni – próbálta megnyugtatni Bale-t. A hasonmás csak biccentett. A távolban ekkor maradtak abba a szaggatott lövések. Erőltetett menetben haladtak észak felé. Bár már több mint két óra telt el a fegyveres konfliktus óta, Bale-nek még mindig a fülében visszhangzottak a lövések. Soha nem volt éles helyzetben, kizárólag filmeken látott harci cselekményeket, de így, közelről minden annyira más volt. Itt a fronton minden mocskos volt, és büdös. Mindennek szaga volt, a gránát ütötte tölcséreknek, a fegyvereknek, a holttesteknek, a kiontott

emberi belsőségeknek, a vérnek, a verejtéknek, a félelemnek. A szagok kíméletlenül befészkelték magukat az orrába, a bőrébe, a zubbony durva szövetébe, az agyába. A lába hirtelen remegni kezdett, és légszomja támadt. Léptei lelassultak, majd megállt, előre hajolt, úgy lihegett. Szédülni kezdett. Izzadtságtól csatakos haja előrebukott, belelógott a szemébe, a szájába. A sós verejték a szemébe folyt, és csípni kezdte. Próbálta kitörölni, de közben lenyelte egy hajszálát, amely rátapadt a garatfalára. Öklendezni kezdett, görcsösen és hosszasan, majd elhányta magát. A gyomorsavval keveredett, félig megemésztett konzerv a gégéjét marta. Levegőt akart venni, de

lenyelte a saját hányadékát. Görcsösen köhögni kezdett. – Oké, Bale, nyugodjon meg! Munch leültette Bale-t a földre, és hátát egy fatörzsnek támasztotta. – Elh…ellh…elnézést! – lihegte Bale, és kézfejével megtörölte száját. – Ne okolja magát, nem a maga hibája! Ezen szinte mindenki átesik. Lélegezzen mélyeket! Tessék… – mondta Munch, majd Bale kezébe nyomta kulacsát. – Öblítse ki a száját, és igyon egy kortyot! Ne sokat, különben megint hányni fog. Bale megfogadta a tanácsot. Kimosta száját az alumínium ízű, enyhén émelyítő vízzel, majd ivott belőle egy kortyot. – Ennyi most elég. Jobban van?

– Egy kicsivel… talán. Nagyon… nagyon szégyellem magam – mentegetőzött Bale. – Nem kell. Ezen mindenki túlesik az első tűzharc után. Így megy ez – nyugtatta Munch. Bale nem volt benne biztos, hogy társa igazat mond-e, de valójában nem is érdekelte. Ha hazudik, hát hazudik, jelen körülmények között hálás volt neki ezért. Úgy érezte, az átlagosnál jobban megviselték az események. Még mindig reszketett, csorgott a nyála, nagyon fázott, és szédült. Kisimította haját az arcából, köpött egyet, és megszólalt. – Végül is… senki sem lőtt rám. – Nyugodjon meg, Gregory! Igyon még egy korty vizet!

– Szóval nem rám lőttek… – ismételgette a hasonmás. – Ne legyenek ábrándjai, Greg! Előbb vagy utóbb, de fognak még magára is lőni. – Tudom, de… – Pszt! Hallgasson el egy kicsit! – utasította csendre Munch a hasonmást, és a szájára tapasztotta a kezét. Észak-északnyugat felől mély morajt sodort a cél, nagy lökettérfogatú motorok dübörgését, lánctalpak csattogását. – Német harcjárművek. Itt az útlevelünk, talpra, Bale! Futás!! – rángatta fel Munch a félig még kába férfit. Keresztülvágtattak a bozótoson, egyenesen az út irányába, a hangok

fonása felé. Mindketten kimerültek voltak, és gyengék, nehezükre esett a futás. Lábaik ólomnehezek, voltak, tüdejük égett, szinte csak az adrenalin hajtotta őket. Áttörtek a bokrokon, majd elérték a falu szélét, és tovább rohantak. Átbukdácsoltak egy mély kátyúktól szabdalt földúton, sorra hagyták el a házakat. Egyre tisztábban hallották a hangokat, és a kerítések felett már látszódott a páncélosok kipufogófüstje. A konvoj alig kétszáz méterre lehetett tőlük. Átugrottak egy alacsony, zöldre festett, hiányos kerítésen, majd keresztülszaladtak egy udvaron. Bale majdnem elesett egy házilag épített libikókában. Nem sokkal később már az úton álltak.

Ott volt előttük a konvoj. Németek voltak. – A Vámpírok. SS éjjelivadász egység, ha jól látom, egy untersturmführer vezeti őket. Velük találkoztunk tegnap este. Innentől egyetlen szót se angolul, és ne nagyon nyúlkáljon a puskájához! Emlékezzen rá: a maga neve Joseph Kiske! A huszonhármasokhoz tartozunk. Ne feledje, amit megbeszéltünk! – mondta Munch a hasonmásnak, aztán kiállt az útra. – Halt! Halt, mein kamerádén! – kiabálta a férfi integetve. Szürke zubbonyt és terepmintás nadrágot viselő katonák ugrottak le a konvoj végén haladó Párduc

motorháztetejéről, kezükben reflektorral felszerelt MP44-es géppisztoly. Ketten célba vették őket, majd egy férfi kilépett a sorból. – Állj! Azonosítsák magukat! – szólította fel őket a rangidős tiszt. Szemei sötétek, pillantása átható, mély hangja rekedtes és fáradt, arca karvaly. Első pillantásra látszott rajta, hogy harcedzett veterán. Munch leverte az esőzubbonyára száradt sarat, majd megmutatta a ruha gallérját. Tökéletes németséggel válaszolt. – Thomas Munch önkéntes, SSSturmann, Nederland 23. páncélgránátos hadosztály. Régebben Ottó Skorzeny alatt szolgáltam, mielőtt az egységem a

Grief-hadművelet során megsemmisült. – Joseph Kiske horvát önkéntes, SSOberschütze, Nederland huszonharmadik páncélgránátos hadosztály. Múlt év végéig az 58. SS fegyveres hegyivadász ezredben szolgáltam – sorolta Bale és megmutatta a zubbonya bal karján viselt, nemzeti színű pajzsot. A vámpírok intettek nekik, hogy szálljanak fel a gépesített egységekre. Már több mint egy órája utaztak, amikor váratlanul sűrű kormot köpött az előttük haladó teherkocsi kipufogója. A fekete és büdös matéria Bale arcától alig karnyújtásnyira porladt szét a levegőben. A mellette ülő közlegény hangosan felröhögött, és a térdét csapkodta. Piszkosszőke haja kibukott lazán

felcsatolt sisakja alól. Munch is elmosolyodott, és kurta megjegyzést vetett oda a közlegénynek, aki ettől még jobban röhögni kezdett. Bale köhögött párat, zubbonya ujjával letörölte az arcára szállt a kormot, majd jóval hátrébb húzódott, és nekidőlt a torony hátsó falának. A G osztályú Párduc motorja felett ült, csizmája talpát a ventillátorlapátokat védő perforált acélháló magas keretének támasztotta. A harckocsi, amelyen utaztak, a második volt a sorban. A kicsiny oszlop összesen három Párducot, egy SdKfz 250-es féllánctalpast, két tucat SS katonát, a páncélosok személyzetét és pár hadifoglyot számlált. A foglyok között éppúgy voltak amerikai felderítők, mint

rangjelzéseiktől és derékszíjaiktól megfosztott németek. Ők valószínűleg annak a dezertőr csoportnak a tiszti állományát képezték, amellyel az apátságtól nem messze ütköztek meg a vadászok. Az egység láthatólag komoly veszteségeket szenvedhetett az elmúlt huszonnégy órában. A lajstromjelzés és kereszt nélküli Párducok zöld alapon barna és sárga kamuflázst viseltek tenyérnyi sárga pöttyökkel. Az egyetlen leharcolt féllánctalpas sárga alapon barna és zöld kukacokkal volt telefújva. Bale érdeklődve szemlélte a parancsnoki kupolán, a lövegcső melletti kitekintőnyílásra aggatott szerkezeteket. Nagy teljesítményű, combvastagságú

távcsöveket már korábban is látott filmfelvételeken, de a mellettük elhelyezett, vörös lencséjű, focilabdánál is nagyobb, furcsa reflektorokat még soha. Ezek lehettek a Munch által emlegetett infraszemek. Ennek segítségével láttak a páncélosok éjjel. A féllánctalpas csapatszállítók is fel voltak szerelve ezzel az eszközzel, bár azokon nem három, hanem csak egy ilyen szerkezet volt, a vezetőülés felett. Bale nem hitte volna, hogy ilyen könnyen fog menni. Miután azonosították magukat, a németek már alig mutattak érdeklődést irántuk. Nem kérdezősködtek, ami igen kedvükre való volt, hisz így kisebb volt az esélye, hogy egy apró elszólás miatt lebukjanak.

Munch elképesztő felkészültsége meglepte Bale-t. Eddig is számos tanújelét adta már, hogy kiismeri magát a német hadsereg, különösképpen a Waffen-SS berkein belül, de azonosításuk során annyira természetesen és fesztelenül viselkedett, mintha évek óta ezt az egyenruhát viselné. Bármit kérdeztek tőle, mindenre azonnal tudta a választ. Ráadásul a tanácsa is bevált, amit Bale-nek adott az inkognitójára vonatkozóan. Miután megtudták, hogy a 2. Horvát Hadseregből emelték át az SS-be, nem kevés lenézéssel kezelték, gyakorlatilag szóra sem méltatták. A nem árja származású katonákat – függetlenül a fronton tanúsított viselkedésüktől –

egyfajta megvetéssel kezelték az SS kötelékének német tagjai. Lépésben haladtak Berlin felé, mert a rozoga féllánctalpas tempójához igazodott a többi jármű. Az úton mindössze egy amerikai hadtest felé nyomuló hadosztállyal találkoztak. Utászok voltak, és azért vonultak dél felé, hogy aláaknázzák a kiürített területet. Mire lement a nap, a konvoj lassan maga mögött hagyta a mezőgazdasági agglomeráció földszintes házait. Az út mellett egyre szaporodtak a lebombázott ipari üzemek, a légnyomástól kitört kirakató boltok, összedőlt lakóházak, bútorok romjai. Törmelék, állati és emberi holttestek szegélyezték az utat.

Civil holttesteket is láttak. Sokan közülük bombatámadások áldozatává váltak, másokat – akik az amerikai vonalak felé menekültek –, a németek lőttek le vagy akasztottak fel, mint árulókat. Két ellenőrzési ponton is megállították őket a nyakukban félhold alakú, fémlemezből préselt jelzéseket és hosszú zöld kabátokat viselő katonák, de érzéseik szerint ez csak puszta formalitás volt. A fáradtnak és elcsigázottnak tűnő, hatalmas termetű németjuhászokat vezető katonák alig pár kérdést tettek lel az egység parancsnokának, mielőtt útjukra engedték őket. Ám egyik esetben sem mulasztották el megpofozni, leárulózni és leköpködni a dezertálás közben

elfogott németeket. A szidalmakból és a pofonokból természetesen jutott az amerikai katonáknak is. Az egyik tisztet, aki volt olyan bátor, hogy visszaköpjön, puskatussal úgy hasba vágták, hogy a fájdalomtól összegörnyedt, és hányt. Sötét, fényesre kopott kockakövekkel kirakott úton zötyögtek a város szélén felállított ideiglenes parancsnokság felé. Az útburkolat a több tonnás páncélosok súlyától hullámosra deformálódott, megsüllyedt, és összetöredezett, helyenként még a kövek is kifordultak, mintha valami hatalmas ekével szántották volna fel az utcát. Bale egyre jobban aggódott, számtalan kétség fogalmazódott meg benne. Csak a német konvojjal való találkozásig

rendelkeztek kidolgozott tervvel, ez volt az utolsó helyzet, amit megbeszéltek a társával. Most, hogy igazi németek között voltak Berlinben, fogalma sem volt, mit is kellene tenniük. Próbált jelezni Munchnak, de a körülöttük lévő katonák miatt tehetetlenek voltak. Ha lebuknának, abban a pillanatban agyonlőnék őket, ahogy a kémeket szokás. Eluralkodott rajta a bizonytalanság. Nem tudta, mi vár rájuk. A legjobban attól félt, hogy elszakítják őket egymástól. Kétségei ellenére eddig a pontig sikeresen teljesítették az akciót. Bale nem tehetett mást, mint továbbra is bízott társában. Remélte, hogy Munch felismeri majd a kínálkozó lehetőséget, és akkor

megszabadulhatnak kényszerű kísérőiktől. Bale úgy döntött megpróbál pihenni, közben arra várt, hogy Munch lépjen. Az oszlop befordult egy kisebb térre, amelynek közepén fehér kőből faragott szökőkút állt. A tér hatszög alakú volt, északi sarkában, egy hajdani kávézóban rendezték be a parancsnokságot, amely előtt tizenhét-tizennyolc éves Hitlerjugend katonák álltak őrt. A szökőkút köré nyolcszög alakú medencét építettek, párkányát vörös kőből faragták. A kút oldalára valaki harminc centis fekete betűkkel uszító szövegeket pingál: „Az oroszoknak meg kell halni, hogy Németország élhessen!”, „Halál a zsidókra!”, „Le a zsidóbérenc

Amerikával!” A hasonmás eddig is tudta, hogy a Harmadik Birodalom szervezőelve, a nácizmus nem sokat vacakol, ha differenciálnia kell. Olyan fogalmakat, mint a jó és rossz, könnyen töltött fel a tömegek számára is könnyen értelmezhető tartalommal. Bale hellyel-közzel tisztában volt vele, mi történt Németországban az elmúlt évek során. Noha érthető okoknál fogva nem bízott a filmhíradók és az újságok objektivitásában, a szökőkútra írt feliratok minden celluloid képnél ékesebben példázták a nácizmus valódi természetét. A fényesre pucolt csizmák, a díszes katonai parádék, a hatalmas lobogók, a germán lovagi kultusz és a

nemzetinek nevezett eszmék mögött valódi lidércnyomás lapult. A nácik által megálmodott Új Világrend alapvető doktrínái, az elképesztő sebességgel szétterjedt, nyers téboly nyilvánvaló üzenete a világnak. Ez hát a mai Berlin – gondolta Bale –, a gyönyörű Berlin. Európa egyik legszebb ékköve. A Párducok csikorogva álltak meg. A katonák leugráltak páncélosokról, gyors mozdulatokkal rendbe szedték egyenruhájukat, az ipszilon-szíjakat, majd vállukra vették a fegyvert. Bale bal karját hirtelen megragadta valaki. Ijedten nézett hátra válla felett, majd megnyugodott. Munch volt az. – A lényeg, hogy ne essen pánikba!

Meg fogunk szökni az első adandó alkalommal. Ha futni kezdek, maga is fusson! – súgta oda neki, majd leugrott a Párducról. Bale követte példáját, és beállt a sorba, közvetlenül Munch mellé. Az éjjeli vadász egység tagjai felsorakoztak a harckocsik előtt. A hadifoglyokat (amerikaiakat és németeket vegyesen) egy lámpa köré terelték. Bale és Munch a sor végén álltak. Az egység parancsnoka tisztelgett az őröknek. Halk nyikorgás kíséretében kinyílt a kávézó ajtaja. Egy magas rangú tiszt lépett ki az utcára. Léptei határozottak voltak. A férfi sietett, de nem kapkodott. Ottó Kumm volt az, a Liebstandarte hadosztály parancsnoka. Munch jól

ismerte ennek az SS tisztnek a múltját, akinek harci teljesítményéről és bátorságáról legendák keringtek. Tudta, hogy Kumm szolgált a keleti fronton a Der Führer ezred parancsnokaként. Rzsevnél, kétezer fős csapata élén feltartóztatta a hatalmas túlerőben előrenyomuló oroszokat, majd még arra is képes volt, hogy a csapat maradékát visszavezényelje a hadosztály harcálláspontjára. A Der Führer állományából ekkorra összesen harmincöten maradtak életben. Kumm jelentést tett a parancsnokságon, majd megmaradt emberei élén azonnal indult tovább egy újabb bevetésre. Kemény és kérlelhetetlen férfinek tartották, akit számos alkalommal

tüntettek ki bátorságáért és helytállásáért. Egy olyan tiszt, aki sosem követelt magától kevesebbet, mint beosztottjaitól. Nyakában megcsillant a tölgyfalombokkal ékesített lovagkereszt ezüst szegélye. – Jelentést kérek, parancsnok! – A szökött, német csoportot elfogtuk. Ellenálltak, a tűzharc során az egység legtöbb katonája meghalt. Hat tisztet ejtettünk foglyul. Visszatérés közben az egységünk tűzharcba keveredett egy amerikai felderítőkből álló csoporttal. Három Shermant kilőttünk, a foglyok száma négy. – Remek, untersturmführer! Pihenj! Tehát jól szolgáltak az új Párducok. Saját veszteségek?

– Valóban remekül szolgáltak, uram. Saját veszteség tizennégy fő és két csapatszállító. Emellett két visszavonuló katonával is találkoztunk. – Maguk azok? – állt meg Ottó Kumm a sor végén, közvetlen Bale előtt. – Látom, maga önkéntes, fiam. Hol szolgál? – kérdezte, és keményen a hasonmás szemébe nézett. – A Nederland huszonharmadik páncélgránátos hadosztályában, uram. A nevem Joseph Kiske. – Sok ilyen katonára lenne még szükségünk ezekben a nehéz órákban. Miként az egység tagjait, önt is fel fogom terjeszteni kitüntetésre. Látom, a társa is önkéntes. Mi a neve? – Thomas Munch SS-Sturmann,

Nederland 23. páncélgránátos hadosztály. Régebben Ottó Skorzeny alatt szolgáltam, mielőtt az egységem a Grief-hadművelet során megsemmisült, uram. Azelőtt pedig a keleti fronton – jelentett Munch. – Magára is vonatkozik, fiam, amit az előbb mondtam. Kérni lógom a soron kívüli előléptetését. Máris tekintse magát rottenführernek. Nos, mint bizonyára tudják, a hadosztályuk maradékát már délnek irányították. De ne féljenek, találunk maguknak valami új, méltó beosztást! – nyugtatta meg őket Kumm, azzal megveregette Munch vállát, majd figyelmét a foglyok felé fordította. – Árulók, fel akarták adni magukat az amerikaiaknak. A német nép szégyenei.

Nézzen rám, ha magához beszélek! – üvöltötte az egyik, rangjelzésétől megfosztott tisztnek. Két hatalmas pofon csattant, majd Ottó Kumm jobbjával keményen megragadta a fogoly állat. – Dezertőr, úgy fog járni, mint a többi cimborája! Nézze! – fröcsögte dühösen a szavakat, majd leköpte a férfit, és arcát erőszakkal elfordította. A tér sarkában a feketére festett, kovácsoltvas lámpákon német katonák akasztott tetemei lógtak. Négy holttest. Ruhájukról leszaggatták a rangjelzéseket, a gallérról az SS-rúnákat, még a zubbony ujjáról is letépték a karszalagot, mielőtt megverték, majd felakasztották őket. Alig pár perce végezhettek velük, a nadrágok száraiból még csöpögött a

maró szagú vizelet. A nyakuk szegett hullák még himbálództak a lámpák sárga fényében. – Untersturmführer! – Igen, uram! – lépett ki az egység parancsnoka. Leakasztotta válláról a reflektorral felszerelt MP44-es géppisztolyt, és a kezébe vette. – Nyomban akasszák fel ezeket az árulókat! Nem érdemlik meg a golyót, a katonához méltó halált – ítélkezett a tiszt, majd undorodva fordult el a foglyok csoportjától. Ebben a pillanatban kitört a ribillió. Az egyik amerikai kést rántott elő bakancsa szárából, és Ottó Kummra támadt. A tiszt elhárította a támadást, kitért az amerikai kése elől, majd

előkapta pisztolyát, és fejbe lőtte a felderítőt. Közben kavarodás tört ki a foglyok között, a fegyvertelen amerikaiak a németeknek rontottak. Az egység parancsnok kezében felugatott a kibiztosított MP44-es. Az untersturmführer géppisztolyának kerepelő hangját emberi üvöltés és hörgés követette. A szakadár német csoport egyik tagja kihasználta a kínálkozó alkalmat, elvágta köteleit, és a tér északi része felé rohant. A nyurga férfi nagyon gyorsan szaladt, egy pillanat alatt eltűnt a sötét utcában. Közben újabb pisztolyok és puskák dörrentek. Néhány másodpercen belül valamennyi fogoly sebesült vagy halott volt. – Maguk ott! – intett Bale-nek Ottó

Kumm. – Kapják el azt a disznót, és hozzák vissza! Élve! – tette hozzá, majd elrakta pisztolyát. – A többiek maradnak! Untersturmführer, jöjjön velem! Részletes jelentést kérek! Megkapják az új beosztásukat is. Munch gondolkodás nélkül a menekülő után vetette magát. Ő futott elől, Bale pár méterrel mögötte követte. Az átalakított MP44-es, amelyet a vadászoktól kaptak, nehéz volt, az akkumulátor ólomként húzta a hátát. A hasonmás nem értette, miért rohannak a dezertőr után. Ha már ilyen piszok szerencséjük volt, hogy parancsra hagyhatták ott a németeket, üldözés helyett gyorsan el kellene tűnniük a katonák elől. De tisztában volt vele,

hogy Munch irányítja az akciót. A férfi nem sokkal előttük halad, hallották a lihegését, csattogó lépteit visszhangozta a kihalt utca. Az amerikai kém nem akarta elszalasztani a foglyot. Potenciális szövetségest látott benne, vagy legalábbis hasznos információforrást. A menekülő nemrég hagyhatta el Berlint. Tisztában volt a városban lévő német hadsereg állományával, erejével, stratégiájával. A katona őrült tempóban rohant, hosszú lábaival szinte falta a métereket. Tudta, ha elkapják, nem lesz számára könyörület. Végigfutott az utcán, majd jobbra fordult, és letért egy szűk sikátorba. Nehezen bírta az iramot, fáradt volt, és gyenge. Két napja nem

aludt. Valószínűleg eltört egy bordája is, amikor a fogságba esése után puskatussal mellbe vágta egy scharführer. A jobb oldalából sugárzó fájdalom lépésről-lépésre hevesebbé vált, érezte, hogy ereje a végét járja. Átfordult egy alacsony kerítésen, és amikor talpa a földnek ütődött, a fájdalom megbénította az izmait, tudta, hogy vesztett. Nem futhat el, nem képes rá. Egyetlen lehetősége maradt: el kell bújnia. Átmászott egy bombatalálattól összedőlt épület romjain. Szinte teljes volt a sötét, Tapogatózva haladt előre. A törmelék kifordult a lába alól, és elesett. Négykézláb mászott előre. Üvegcserépbe tenyerelt. A szilánkok

összevágták a jobb kezét. Nyomorultul érezte magát, tudta, hogy eljött a vég. Ebből a csávából önerőből már nem fog kimászni. Behúzódott egy rom mögé, hátát a leomlott falnak vetette, és próbált nem lihegni. Hirtelen éles fény vakította el. Üldözői néhány méterre egyenesedtek fel előtte. Tudta, hogy nem menekülhet, innen már nincs kiút, végleg elkapták. Rémült szemekkel bámult a reflektorokba. – Nyugodjon meg, nem akarjuk bántani magát! – szólalt meg a magasabb férfi, és levette ujját a fegyver ravaszáról. – Figyeljen ide! Amerikaiak vagyunk, az SS uniformis csak álca. Az amerikai hadsereg megbízatásából

vagyunk itt – tette hozzá angolul. – Én csak beszélni… kevés angol – próbálkozott a férfi. – Nem gond. Mindketten tökéletesen beszéljük a nyelvét – váltott vissza németre Munch, majd leült. Kinyitotta a látcső tokját és cigarettát vett elő. Megkínálta a férfit, aztán maga is rágyújtott. – Hogy hívják? Az én nevem Thomas, a társamat pedig szólítsa Gregnek! – Schenk… Karl Schenk. Maguk tényleg amerikaiak? Akkor ugye nem visznek vissza? – kérdezte hitetlenkedve. – Eszünk ágában sincs kiszolgáltatni magát. Ugye nem fog meggondolatlanul viselkedni? – Nem. Nem fogok – válaszolta a

férfi, mire Munch és Bale deaktiválta a fegyverekre szerelt fényforrásokat. Pár pillanatra teljes lett a sötét, majd kigyulladt egy lámpa. – Kezdjük az elején. Miért és honnan dezertált? – kérdezte Munch és térdére, fektette a géppisztolyt. – Az oroszok elől szöktünk. Nemsokára beveszik Berlint. Iszonyú vérfürdő lesz itt. Elegem van ebből az egész kurva háborúból… én sosem akartam harcolni – fakadt ki a katona. – Ezért áll be az SS-be? – vetette oda Bale arrogánsán. – Ez azért… nem ennyire egyszerű. Mikor kitört a háború, tudtam, hogy be fognak hívni engem is. Későn ébredtem. Már nem tudtam elhagyni

Németországot, és a feleségem… meg a gyerekek… nem menekülhettem el. Tudtam, hogy a túlélésre a különlegesen kiképzett katonáknak van a legnagyobb esélyük. A Wehrmacht alakulatok sokkalta rosszabb felszerelést kapnak, rosszabb az ellátásuk is. Csak ezért léptem be. Túl akartam élni a háborút. – Nyugodjon meg, nem az a célunk, hogy ítélkezzünk maga fölött! Honnan dezertált? Melyik alakulatnál volt? – Himmler őrszászlóaljában. – Akkor maga a Reichstagnál szolgált vagy a Birodalmi Kancellária épületénél! – élénkült fel Munch. – A Kancellária épületében – pontosított a dezertőr. – Erre még visszatérünk. Schenk,

csatlakozzon hozzánk! Cserébe megígérem, hogy ha teljesítettük a parancsot, kivisszük Berlinből a szövetséges vonalak mögé. Gondolom, tisztában van vele, hogy ezek után nem engedhetjük futni – mondta Munch, és a nagyobb hatás kedvéért kezébe vette a géppuskát. – Úgy tűnik, nincs más választásom – felelt keserűen a férfi. – Nem igazán – válaszolta Munch. – Akkor jobb lenne, ha nem nyúlkálna ahhoz az MP44-eshez. – Rendben. Keljen fel, induljunk! Keresni fognak minket. Találjunk egy biztonságos helyet, ahol mindent megbeszélhetünk. Három utcával lejjebb találtak egy

régi vágóhidat. Úgy döntöttek, itt rendezkednek be éjszakára. Az épületkomplexum majdnem üres volt, csak kartondobozok, hulladék és plafonról lehullott vakolatnak adott otthont. A falakból döglött állatok szaga áradt feléjük. A város túlsó feléből szirénák hangja hallatszott, melybe repülőgépek zúgása és a becsapódó bombák mély dübörgése keveredett. A bombázás legalább húsz percig tartott, de még mindig nem vesztett az intenzitásából. – Már egy hete ez megy keleten. Zárótűz és bombázás, bombázás és zárótűz – kommentálta Schenk a pokoli hangjátékot. – Zsukov összeszedet annyi ruszki gépet, amennyit csak tudott. Il-2-

eseket, Tupoljeveket, a maguktól kapott Bostonokat, meg az összes robbanóanyagot amilyük csak van, és folyamatosan bombázza a várost. Legalább három légi hadsereg van keleten. Össze-vissza, szinte vaktában bombáznak. Száz-százötven, maximum háromszáz kilós bombákkal – mondta, majd bekapott egy falat konzervhúst. Szerencséjükre Bale-nél még volt némi étel, vizet pedig egy közeli kis szökőkútból merítettek. Késő estére járt az idő, éhesek voltak, és fáradtak. Munch úgy döntött, hogy ad egy kis pihenőt az elcsigázott csapatnak. – Ezek szerint alig vannak már SS egységek a városban? – nézett Schenkre. – Csak idegenlégiósok, no meg azok a

pokoli kölyökhordák. Ők a legveszélyesebb és legjobban felszerelt egységek. Mindenki tudja, hogy Németország elvesztette a háborút, ők mégis majd megvesznek érte, hogy meghalhassanak a Führerükért. Egytőlegyig fanatikus mind. Főleg a Hitlerjugendek. Az idegenlégiósokat meg a fene sem érti. Norvégok, hollandok, flamandok, dánok, franciák vegyesen, és pont itt kell nekik meghalni. Nem értem, miért harcolnak. Mer az biztos, hogy nem a hazájukért. Akkor meg miért? – Szóval a Nordlandot visszarendelték a város védelmére. Mi van a többi SS alakulattal és a Wehrmachttal?

– A Nordland és a Charlemagne, már csak ez a két reguláris alakulat maradt meg. Az összes többi SS hadosztály vagy megsemmisült, vagy összevonták őket. És van még egy zászlóaljnyi lett önkéntes a tizenötösöktől, plusz a Himmler Őrzászlóalj, ahonnan szöktem. A Wehrmacht állománya még mindig jelentős, na és rengeteg a felfegyverzett civil, a Volkssturm. Vannak köztük veteránok, kilógó seggű vén faszok, még az első háborúból. Többnyire öregek, de komoly harci tapasztalattal rendelkeznek, és fanatikusak, ráadásul rettenetesen fel vannak húzva. De többségük tapasztalatlan öreg és gyerek. Alig kaptak kiképzést, épphogy csak elbírnak sülni egy puskát. Soha nem

harcoltak még. Ráadásul nem is a hadsereg, hanem a párt dirigálja ezeket a csapatokat. Mindent összevéve jelenleg közel háromszázezer fegyveres védi a várost, de ez kevés. Kurva sok ruszki van ám ott keleten! Nem lesz könnyű dolguk, rengetegen meg fognak halni közülük. Ami itt lesz, ahhoz képest Sztálingrád egy játszótér. Még egy-két nap, és elszabadul a pokol. Idővel sarlókalapácsos vörös zászló fog lengeni a Reichstag épületén. De én azt már nem akarom látni. – Mit gondol, hány napunk van még? – Talán három vagy négy, inkább kevesebb. Az oroszok marhára fel vannak húzva, és ellentétben az amerikaiakkal, rengetegen vannak. Ott

voltak Sztálingrádnál, elfoglalták már Budapestet és Bécset, nagy gyakorlatuk van az utcai harcban. A nyugaton állomásozó amerikai egységek harci ereje hozzájuk képest jóval gyengébb, ráadásul a harci tapasztalatuk is lényegesen kevesebb. – Milyen a német csapatok harci morálja? – kérdezte Munch. – A Hitlerjugendek semmiképpen sem adják meg magukat, ki fognak tartani a végsőkig. Mind meg fognak halni. Ha látná azokat a tizenöt-tizenhét éves srácokat, nem kérdezne ilyet. A Nordland és a Charlemagne harci morálja is sértetlen. A többiek viszont… sokan vannak, akik nem akarnak megdögleni, főleg a népi felkelők és a

hadsereg. Rengetegen menekülnek nyugat felé, egyre többen. Sokan letépik a gallért, a jelzéseket, eldobálják a kitüntetéseiket, és az amerikai vonalak felé tartanak. Tudják, ha orosz kézre kerülnek, abban nem sok könyörület lesz. Soha nem volt még a vaskeresztnek ilyen csekély az értéke, mint most. Zsukov és Konyev valósággal versenyt futnak, ki veszi be a várost. Ha Zsukov egy órán keresztül löveti Berlint, egy napra rá Konyev kilencven perces zárótüzet rendel. Imponálni akarnak Sztálinnak. Végül is nem ők halnak bele, ha ész nélkül, a veszteségekkel nem törődve törnek előre. A felderítők szerint kurva sokan vannak, és rengeteg a hadianyaguk. Összesen vagy kétmillió

ember, legalább hat-hétezer löveg, hihetetlen mennyiségű harckocsi, a szükséges légi támogatással. Állítólag Zsukov azt parancsolta a tisztjeinek, hogy ha nem muszáj, akkor ne szedjenek foglyokat, és akit SS egyenruhában találnak, azt a helyszínen lőjék le. Sok német menekül nyugat felé, katonák és civilek vegyesen, és egyre többen fognak. Nagy a felfordulás, és már csak rosszabb lesz. De ha azt akarják, hogy segítsek maguknak, akkor jó lenne tudnom, mit akarnak tőlem. Mi a feladatuk? – fejezte be Schenk. Munch nagy vonalakban elmesélte küldetésük célját. Valódi kilétéről, az eddigi viszontagságokról, White haláláról, és a Keselyű-műveletről

azonban hallgatott. – Szóval, be akarnak jutni belső védelmi gyűrűbe, majd a bunkerbe, hogy kihozzák Hitlert és átvigyék a szövetségesekhez. És mindezt egy hasonmás segítségével? – kérdezte Schenk gúnyosan. Egy hosszú másodpercig döbbenten nézett a két férfira, akik tanácstalanul bámultak vissza rá, majd idegesen felnevetett. – Min nevet? – kérdezte Bale ingerülten. – A francba is, ez nem vicc! Munch, ez az idióta rajtunk nevet – emelte feljebb a fegyver csövét. – Nem, nem magukon nevetek – higgadt le gyorsan a német. – Vagyis igen, de nem úgy, ahogy azt gondolják. Vagy nagyon átverték magukat, vagy

kalap szart sem ér a hírszerzésük. – A lényegre! – nógatta Munch a férfit. Látszott rajta, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. – Egyrészt soha nem tudnának behatolni a bunkerbe. Legalább két és fél ezer katona védi a Kancelláriát, és egyre többen lesznek. Maga a bunker pedig egy hatalmas erődítmény, egy valóságos labirintus. Oda nem lehet csak úgy besétálni. Nem tudom, ki küldte ide magukat, de az információ, amit kaptak, semmit sem ér. Higgyenek nekem, ott szolgáltam! Ráadásul… szerintem Hitler nincs is ott. Csak a hasonmások vannak a bunkerben. Olyanok, mint ő – tette hozzá, és Bale-re mutatott. Schenk bejelentését dermedt csend

követte. – Honnan veszi ezt? – kérdezte Munch izgatottan. – Mi kísértük át őket. Egy villában laktak, a várostól harminc kilométerre. Évek óta ott voltak. Folyamatosan vedeltek, kártyáztak, meg bagóztak szakadásig. Egész nap csak verték a blattot. A Birodalom eddig jól tartotta őket, most benyújtották nekik a számlát. Nem hiszem, hogy a hírszerzésük nem tudott erről. – Remek! – csattant fel Munch. Érezte, hogy nem lesz képes uralkodni magán. Mennyire is taksálta eddig az esélyeiket? Egy az ezerhez. Most már inkább egy a millióhoz. Ökölbe szorította kezeit, és püfölni kezdte a padlót.

Bale a csendes összeomlást választotta. Némán ült, és a tenyerébe temette az arcát. Úgy tűnt, tisztában van vele, hogy meg fogják ölni. – Látom, nagyon letörtek, pedig lehet, hogy tudom, hol van a Führer. – Mi? Tudja, hogy hol van? – ugrott fel Bale. – Hát… – Karl nagy levegőt vett és belevágott. – Csak sejtem. Nem teljesen biztos, de… – Mondja már, ember!! Ne játsszon itt velünk! – nógatta Munch a szökevényt. – Mondom, hogy nem biztos. De szerintem, van valami átjáró a föld alatt, egy folyosó a bunker és egy, kábé ezerötszáz méterre, délre levő épület között. Egy földszintes ház a belső

védelmi gyűrűben. Ott rendezték be az SS stratégiai parancsnokságát. Bombabiztos épület, de egyáltalán nem feltűnő. Még zászló sincs rajta. Odakint alig húsz katona őrködik. Bent pedig egy egész század áll készenlétben. Nincsenek sokan, de jól képzettek és remekül fel vannak szerelve. Szerintem abban az épületben rejtőzködik. – Honnan veszi? – kérdezte Munch. – Egyik nap, mikor őrszolgálatban voltam, láttam Félix Steinert bemenni az épületbe. Mellettem sétált be. Aztán volt egy kis csetepaté a téren, néhány civilekből álló csoport lövöldözött egymásra… na mindegy, nem ez a lényeg. Szóval, a nagykutyák, akik bent voltak, nem jöhettek ki, mert a civilek

körülvették a Reichstagot. Másnap kivezényeltek minket, hogy kísérjünk el pár tisztet, akik szemlét tartanak a keleti vonalaknál. Mit gondolnak, kit láttam közöttük? Bizony Steiner volt az. Egész éjjel nem jött ki az épületből. Tudom, mert végig a kapuban álltam. És még valami. Egy hete Hitler személyes testőreit áthelyezték a Kancellária épületéből. Egyszerűen eltűntek. Bizonyosan oda rendelték át őket. – Ez igaz? Tényleg igaz? – kérdezte hitetlenkedve Bale. – Igaz – bólintott Schenk. – Oda tud vezetni? – Hát, nem lesz könnyű. A város tele

van ellenőrzési pontokkal, az oroszok és az amerikaiak itt vannak a kapuban, az utcák tele vannak katonákkal, ráadásul maguk SS uniformist viselnek. Ezt a ruhát mindenképpen le kell, hogy cseréljék valami kevésbé feltűnő viseletre. Csak, az odajutás beletelhet egy vagy két napba, már ha nem akarnak öngyilkosok lenni. És az oroszok bármikor betörhetnek a városba. Maguknak pedig egyenlőre még tervük sincs. Arról nem is beszélve, hogy én sem vagyok valami jól… valószínűleg eltört egy bordám. – Igen, vagy nem? Válaszoljon már, ember! – unta el Munch a siránkozást. – Van más esélyem? – Tudja, hogy nincs – mondta Munch

és magában elmosolyodott. Nem hitte, hogy ilyen mázlijuk lehet. Schenkkel megütötték a főnyereményt. A városban kialakult káosz a szövetségesük lehet. Egy a százhoz, játszott el ismét a gondolattal. Elégedetten konstatálta, hogy az elmúlt öt percben jelentősen javultak az esélyeik. BERLIN 1945. ÁPRILIS 26. – 06:04, KORA REGGEL Munch hajnali háromtól hatig őrködött. Este, lefekvés előtt, amikor egyeztették a virrasztás sorrendjét, ragaszkodott a hajnali beosztáshoz. Szüksége volt egy kis időre, hogy elemezze a helyzetet, és átgondolja a teendőket.

Az oroszok közelsége, a napokon belül beinduló offenzíva valószínűsége, a német csapatok harci morálja, Zsukov és Konyev versenyfutása Berlinért nagymértékben befolyásolták az elképzeléseit. Lehet, hogy könnyebben fog menni, mint elsőre gondolta. Szinte egész éjjel szóltak a fegyverek. Hajnalban százperces zárótűz volt keleten, a nagy kaliberű lövegek dübörgése a Sztálin-orgonák idegőrlő visításával keveredett. Már nyugaton is dörögtek a fegyverek, és a bombázás sem maradt abba. A közelben felvillanó vörös fények egy-egy ezredmásodpercre vörösen és sárgán világították meg a raktárt. Két kilométerre tőlük légvédelmi

ágyúk dörögtek. 88 milliméteres Flakok 17-esek, 36-osok, és 37-esek. Mély pufogásukat kisebb, 37 milliméteres lövegek hangjai kísérték. A hatalmas keresőreflektorok fénye idegesen kaszabolta az éjszaka sötét függönyét. A légvédelmi alakulatok ténykedését a találatot kapott, zuhanó repülőgépek sivító hangja, és robbanások kísérték, amelyek közül nem egy a város határain belülről hallatszott. Berlinben nem csak a katonák, de a civilek túlélési esélye is minimálisra csökkent az elmúlt napokban. Az óvóhelyek bizonyosan tömve voltak rettegő nőkkel és gyerekekkel, akik talán már a napfényre sem emlékeztek. Munch ismerte az érzést, sőt, tanult is

róla. Tudta, hogy egy átlagos ember számára elég hetvenkét óra folyamatosan egy lövészárokban, hogy a külvilág valami messzi és képtelen vízióvá fakuljon. Három nap, és minden, ami addig tapintható, érzékelhető valóság volt, hirtelen elveszik, elenyészik a semmibe. Az óvóhely sem lehetett jobb, sőt, talán még rosszabb is, hiszen ott nem váltja egymást a nappal és az éjszaka, az ember teljesen elveszítheti az időérzékét. Munch találkozott már ilyen emberekkel. A keleti fronton látott egy katonát, aki rágyújtott, majd meredten nézett ki a gödörből. Legközelebb három óra múlva próbált újra beleszívni az addigra már réges-régen elhamvadt

cigarettába. Csak nézte a csikket, és nem értette, mi történt. Számára megszűnt létezni az idő. Leguggolt, óráját a földhöz tartotta. Óvatosan felkattintotta a zseblámpát, majd megnézte a fehér számlapon keringő mutatók állását. Hat óra múlt állapította meg. Felrázta a földön fekvő társait. – Ne nyomogassa már a vállamat, ember! Már vagy egy órája ébren vagyok – tiltakozott Schenk, majd felült. – Iszonyúan fáj a bordám. – nyögött fel. – Akkor vegye le a nadrágszíját! – vetette oda Munch szinte mellékesen, és nagy műgonddal felhúzta duplafedelű óráját. – Mi? – kérdezett vissza meglepetten

Schenk. – Nyugi, nem fogom elvenni a szüzességét! Azt mondta, hogy fáj a bordája, nem? Segíteni akarok. Tekerje a mellkasára a szíjat, a törött borda fölé és húzza meg! Ne kímélje magát. Úgy, ni, jó szorosan. Ez egy darabig ki fog tartani. – Úúúúú – szisszent fel Schenk. – Ugye, hogy jobb? – kérdezte Munch, majd visszatette az óráját a zsebébe. – Valamivel. – Rendben, akkor térjük rá a lényegre Schenk, nézzük át a helyzetet, és okoskodjunk ki valamit! – Jó – mondta a férfi, majd elővett zsebéből egy lőszert. A puha sárgaréz hüvellyel rajzolni kezdett a cementpadlóra.

– Ez itt Berlin – mondta, és két horogkeresztet helyezett el a város közepén, egymástól alig pár centiméteres távolságra –, itt a Reichstag és a Kancellária. Az X-szel jelölt pont Adolf Hitler tartózkodási helye. Mi pedig nagyjából itt vagyunk – bökött rá egy, a durva vázlat délnyugati részén lévő pontra. – Merről érdemes megközelíteni? – Nem is tudom. Nézzük csak… – mondta Schenk, majd további vonalakkal szabdalta fel a hevenyészett térképet.

– A várost védelmi zónákra osztották, hat vagy hét zónára, ez alapján szervezték meg a védelmet. Most a délnyugati zóna határán vagyunk. Készüljenek fel rá, hogy nem lesz könnyű átjutni a szomszédos szektorba! – Kik állomásoznak ott? – A tizennyolcadik, a Nordland és a Charlemagne – felelte Schenk, és SS rúnákat rajzolt a megfelelő zónába. – Ajjaj… az nem jó! Nagyon nem jó. És északon? – Rendben nézzük akkor. Mi a délnyugati zónában vagyunk, itt a huszonötös páncélgránátosok állomásoznak. Felettünk, észak félé a huszadik. És ebben a zónában – bökött ujjával a Reichstagtól északra lévő

területre – ejtőernyősök, a kilencedik hadosztály. A népi felkelők szinte mindenhol ott vannak. – Oké, akkor nézzük csak – vette át a kezdeményezést Munch –, ha kelet felé megyünk, ott az SS. Nehéz ügy. Inkább egy kis kerülővel kellene megközelíteni a célobjektumot, dél helyett észak, vagy északnyugat felől. Schenk? – nézett a dezertőrre. – Igen, tényleg ez lesz a legjobb. Erre könnyebben átjuthatunk, mintha dél felől mennénk. A ház alig néhány száz méterre van a belső zóna határától. Könnyebben át tudunk jutni. Kicsit többet kell ugyan sétálni, de könnyebb lesz. – Rendben. Akkor erre fogunk menni – sommázta Munch, majd felállt és

felkapta fegyverét. – A többit majd útközben. Szorít minket az idő, jobb lesz indulni – állt fel a férfi, és kilépett a vágóhíd ajtaján. A többiek követték. Az éjszakai bombázás és a tüzérségi támadás alaposan megviselte a külvárost, számos épület összedőlt, más házak még mindig lángoltak Kora reggel volt, a városra valami lidérces, idegennek tetsző csend ült. Nem lőttek sem keleten, sem nyugaton, nem voltak sem légitámadások, sem zárótüzek. Minél beljebb jutottak annál nagyobb volt a forgalom. Az utakon gépjárművek, páncélosok, katonák és civilek vonultak. Az egyenruhával kapcsolatban igaza volt a dezertőrnek. Az SS uniformisok, megnehezítették az előrejutásukat.

Különösképpen a Schenk által viselt rangjelzések és derékszíj nélküli darab. Egy ízben alig karnyújtásnyira álltak a lebukástól, mikor egy sarkon befordulva a 20. Wehrmacht páncélgránátos század egyik szakaszába botlottak. Csupán Munch elképesztő lélekjelenlétén múlott hogy túlélték, aki a katonák láttán azonnal belökte Schenket egy romos kapualjba. Az egyik sarkon különös látvány fogadta őket. Egy zöld színű, orosz Il-2es csatarepülő belezuhant egy emeletes ház homlokzatába, orra egészen a páncélüvegig belefúródott a téglafalba. A Sturmovikot a törzs hátsó részén találta el egy légvédelmi gépágyú lövedéke. A robbanás leszakította a jobb

hátsó vezérsík nagy részét, felszaggatta a fémlemezeket, pont a felségjelzésnél. A pilótafülke deklije kívülről kormos, belülről véres volt. A menetiránynak háttal elhelyezkedő lövész teste félig kilógott a fülkéből. A lába beakadt a géppuska szánjába, így nem zuhant ki a gépből. A törzs oldalán lógott, élettelen, véres kezeivel integetett a szél. Civilek és katonák vegyesen bámészkodtak a roncs körül. Kicsit lejjebb az utcában páncélosok is álltak, irdatlan méretű Vadásztigrisek. Két harckocsi 122 milliméteres lövegekkel és géppuskákkal. – Ott – mutatta Munch. – Ott van egy kisebb Volkssturm csoport. Látják? – Igen – felelte Schenk. – Hárman

vannak. Veteránok. Bale is szemügyre vette a katonákat. A korosodó férfiak egy mellékutcával feljebb, száz-százhúsz méterre előttük álltak. Egyikük szemüveget viselt. Valamennyien tányérsapkát és hosszú, zöldesszürke kabátot viseltek, bal karjukon piros-fekete szalaggal. Kar 98asokkal és nyeles kézigránátokkal voltak felfegyverkezve, egyikük tekintélyes méretű, homokszín páncélelhárító fegyvert egyensúlyozott a vállán. – Íme, az új ruhatárunk – kedélyeskedett Schenk. – Csakhogy nem próbababákkal állunk szemben. Nem lesz az olyan könnyű. Ott vannak a Tigrisek is. Lehet, hogy az önkéntesek hozzájuk tartoznak. Nem

használhatunk lőfegyvert. – Nagyszerű – fakadt ki Bale. – Vegyék elő a bajonettet! – mondta Munch és elővette a kését. Lyukat hasított a zubbonya oldalán, majd elrakta a pengét. – Mutassa a tenyerét, Schenk! Ne azt, a másikat. Ne haragudjon, ez kicsit fájni fog, de a hitelesség kedvéért szükség van rá. Megszorította a férfi jobbját, amelyen még alig hegedt be a tegnap este szerzett seb. Schenk halkan felszisszent, Munch a dezertőr vérével összekente a zubbonyát, ott, ahol a vágást ejtette. A bajonett tokját eldobta, és a meztelen pengét a csizmaszárba rejtette. – Oké. Vágjanak át a háztömbök között, és bújjanak el a kovácsoltvas

kapus udvarban! Öt perc múlva ott leszek a három önkéntessel együtt. Bale, két dologra figyeljen! Az egyik, hogy ne akarjon fölöslegesen vitézkedni. Csak fogja meg az állát, és vágja el a torkát! A másik, hogy ne tojjon be. Ha kétségei támadnának, csak gondoljon bele, fordított esetben mi várna ránk! Menni fog? – Igen, azt hiszem. Tanultam közelharcot – válaszolta a hasonmás, és előhúzta tokjából a bajonettet. – Rendben. Öt perc. Semmi könyörületesség! – mondta Schenk azzal elindult a lépcsőház hátsó kijárata felé. Bale követte. Munch öt perccel később kilépett a fedezékből, és fegyverére támaszkodva

az önkéntesek felé bicegett. A géppisztoly tusa hangosan kopogott a kövön. Rogyadozó léptekkel, kezét az oldalára szorítva haladt a csoport felé. A veteránok észrevették a sebesülten botladozó SS tisztet, sietve feléje indultak. Munch görcsösen felköhögött, majd kicsit gyorsított léptein. Túl messze volt a kapualj. Attól tartott nem fog odaérni. – Uram! Jól van, uram? – kiáltotta felé az egyik közeledő veterán. Munch válaszképpen motyogott valamit, féligmeddig hangosan, érthetetlenül, majd feléjük nyújtotta véres kezét. Még tíz méter volt hátra. A veteránok egyre gyorsabban közeledtek. Elől a hórihorgas szemüveges, mögötte egy

alacsonyabb, mokány figura. Munch elesett, lábai összerogytak. Támaszt keresve belekapaszkodott a kovácsoltvas kerítésbe, majd bezuhant a félhomályos udvarra. – Segítsenek… – hörögte a felfegyverzett civil önkénteseknek. – Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj! Azonnal kerítünk egy felcsert – biztatta a szemüveges, majd a földre fektette puskáját, és kezével megemelte a sebesült fejét. Munch a szeme sarkából alaposan végigmérte a férfit. Ötvenöt-ötvenhét évesre taksálta. Vékony arc, borostás áll, egykilencven magas, súlya talán hetven-hetvenöt kiló. Valószínűleg társai sem voltak nagyobbak nála, bár

egyiküket nem látta rendesen, mivel az őt istápoló férfi teste jobbára betakarta. Munch görcsös rohamot színlelve összegörnyedt. Balját nem létező sebére tapasztotta, jobbjával pedig feltűrte nadrágja szárát és megmarkolta a bajonettet. Közben eltorzult arccal fájdalmasan felnyögött. – Azonnal keríts felcsert! Egy sebesült SS tiszt fekszik itt! – nógatta társát a szemüveges katona. Ekkor lépett elő Schenk. Munch csak egy pillanatra látta a férfit, aztán hallotta, ahogy az egyik veterán hirtelen felnyög. A másik oldalról csattanás hallatszott, amelyet a beszakadó koponya recsegése követett. Közben Munch sem maradt tétlen. Baljával megragadta a

szemüveges önkéntes csuklóját, és egy erős mozdulattal maga felé rántotta. A bajonettet a férfi torkába döfte, egyenesen a szegycsont csúcsa feletti lágy részbe. A fegyver keresztvasig behatolt a nyakba. A penge pattogva törte át a C alakú porcokból álló a légcsövet és a közvetlen mögötte futó nyelőcsövet. Munch véres kezét szorosan a haldokló férfi szájára tapasztotta, majd felhúzta bal lábát, és bakancsa talpával megtámasztotta a rádőlő testet. A veterán tágra nyílt szemei lassan tompává és fénytelenné váltak. Utoljára még hördült egyet, az ajka megremegett, aztán meghalt. A sebből alig szivárgott a vér, a jól elhelyezett szúrás miatt a férfi befelé, a

nyelő- és a légcsőbe vérzett. Munch lerúgta magáról a hullát, és felállt. Fellélegzett, majd körülnézett. Mindkét társa sértetlen volt. Schenk kézfeje csupa vér volt, áldozata torka mélyen és precízen, fültől-fülig elvágva. Bale a géppisztoly tusát használta. A lábai előtt beszakadt fejű önkéntes hevert. A koponyájából dőlt a vér. Még lélegzett. Munch a férfi védtelen nyakára taposott. Sarka alatt megreccsent a porc. A veterán arca vörössé vált, orrából, szájából, füléből dőlni kezdett a vér. – Legközelebb ne végezzen félmunkát! – fedte meg Bale-t, azzal megragadta az egyik holttest lábát, és az udvar sarka felé húzta. – Gyerünk, ne álldogáljanak ott! El kell tűnnünk innen. – sürgette a

többieket. Sietve lehúzták a hullák ruháit, majd maguk is nekivetkőztek. Gyorsan cselekedtek, tudták, hogy bárki rájuk akadhat. Kapkodó mozdulatokkal bújtak bele a hosszú kabátokba, majd sietve átrámolták zsebeik tartalmát. Munch is belemarkolt a levetett SS zubbonyba, és oda sem nézve tömte át a lőszert, a repülőgépen hímzett karszalagot és az egyéb tárgyakat a hosszú kabát mély zsebeibe. Alig két perc elteltével mindhárman átöltöztek. Bale lesöpörte a kabát ujján lévő sárga karszalagra tapadt piszkot, majd leporolta, és fejébe csapta a tányérsapkát. A holttesteket az udvar sarkában talált aknába dobálták. A

hasonmás összenyalábolta az SS uniformist, hogy a hullák után dobja, de egy erős kéz megszorította a felkarját. – Ne dobja el! Talán még jól jöhet – mondta Schenk. – Igen, asszem igaza lehet – bólintott Munch némi gondolkodás után. Összekapták a levetett uniformisokat, és a vászonzsákokba gyömöszölték őket. Vállukra kapták a csomagokat, és kiléptek a feketére festett kovácsoltvas kapun. A Wilhelm utcán haladtak kelet felé. Nem siettek, próbáltak feltűnésmentesen mozogni. A házak jelentős része megrongálódott, sok teljesen összedőlt, másoknak csak a homlokzata vagy éppen a hátsó traktusa maradt állva. Az utcát

szinte betemette a törmelék: téglák, cserepek, fagerendák, nyílászárók és összetört bútorok darabjai. A kétsávos utat több szakaszon eltorlaszolták. A németek akadályokat állítottak, hogy feltartóztassák a szövetségesek páncélosait. Acélcsövekből és vasúti sínek darabjaiból összehegesztett másfél méter magas tankcsapdák, szögvasakból fabrikált akadályok, törmelékből emelt sáncok, találatot kapott, kiégett teherautók, üzemképtelenné vált harcjárművek, személygépkocsik és lerobbant munkagépek roncsai tették lehetetlenné az átjutást. A barikádokon a 25. Páncélgránátos hadosztály katonái és fegyveres civilek álltak, felszerelésük

esetleges, szedett-vedett benyomást keltő, de mégis jelentős mennyiségű. Amerikai Lee-Enfieldek, orosz PPS-es, Thompson Tommy Gunok, kivénhedt, első világháborús Parabellumok, MP28asok, rengeteg Kar98-as, nagy teljesítményű géppuskák, helyenként egyegy modernebb rohamfegyver, néhol egy ütött-kopott lángszóró. A kézifegyvereken kívül tekintélyes számú páncéltörő löveggel is találkoztak. De bőven akadt még Panzerfaust és mágneses akna, amelyek mellett rengeteg modern, félelmetes tűzerejű 88 milliméteres Panzerschreck volt a katonák és népi felkelők kezén, amelyeket az amerikaiak egyszerű alakjáról csak kályhacsőnek neveztek.

A védők hangulata feszült volt. Tudták, hogy dél, illetve kelet felől bármikor megindulhat a támadás. Sokan az utat figyelték, még mások idegesen készülődtek, vagy komoran beszélgettek, miközben a száraz benzineshordókba gyűjtött szemét tüzénél melegedtek. Vegyesen gyalázkodtak az amerikaiakra, a britekre, de legfőképpen az oroszokat és Sztálint szidták. Mások az ostrom kimenetele felett tartottak rögtönzött vitákat, a hadvezetés által elkövetni vélt hibákat és ballépéseket elemezték, miközben az utóbbi napok háborús eseményeiről tájékoztatták egymást. – A kilencedik és negyedik hadtestet bekerítették… képtelenek lesznek áttörni, hiába vannak páncélosaik –

hallották fél füllel. – Dóra második százada megsemmisült! Állítólag a végére csak tízen maradtak… száznál is több harckocsit kilőttek, visszavertek két gyalogsági rohamot, de elfogyott a muníció… a végén szuronnyal mentek neki a ruszkiknak. – Akkor Porsch is meghalt… ismertem őt, alig húsz éves volt… – … gondolta volna ezt, mikor Ukrajnába bevonultunk. A civilek virágokat dobáltak nekünk, meg tapsoltak, még bort is adtak. Most meg itt van az Ukrán Hadtest a nyakunkon. – Ha annak idején a Führer nem vezényli át a Kaukázusba a… – … igen, az olaj…

– … én láttam azokat a kozákokat harcolni, kegyetlenebbek azok mindenkinél… – … mindig is mondtam, jól tudjátok, én elmondtam, hogy nem szabad bízni sem a románokban, sem Jugoszláviában, itt követték el a hibát… – … állítólag rengetegen dezertálnak… – Nem hagyjuk bevonulni az oroszokat. A vörös kommunizmus sátáni hordái nem jutnak be Berlinbe… – magyarázott hangosan egy alacsony tiszt, mondanivalóját széles gesztusokkal kísérte. Színpadiasan körülnézett, büszkén és magabiztosan, majd elkurjantotta magát. – Az összes kommunistát megöljük,

bajtársak! Soha nem jutnak be a városunkba, igaz, bajtársak?! – kiáltotta a csoport felé, az arcára kiülő ostoba gőggel. Bale és társai karlendítéssel biztosították a férfit egyetértésük felől, miközben magukban mosolyogtak. Az összes kommunistát mi, te nagypofájú barom? – gondolta magában Munch – ott fogsz futni a nagy seggeddel, dagadt, mihelyst megjelennek az utca végén az első rohamcsapatok. Alig győzöd majd ledobálni az egyenruhát meg a fegyvert, olyan marhára bátor leszel. – Ne dőljön be ezeknek – súgta oda Schenk – csak a pofájuk nagy. A város védelmének a kulcsát az SS alakulatok

képezik. Meg a Hitlerjugend. Ezek a szájhősök könnyen megrémülnek és elfutnak, de azokat a fenevadakat nem olyan fából faragták. Ők harcolni fognak az utolsó emberig. Rengeteg oroszt meg fognak ölni. – Iszonyú sok torlaszt emeltek erre – jegyezte meg Bale, és arrébb rúgott egy útjába került, rozsdás csaptelepet. Tovább haladtak, óvatosan kerülgetve a romokat és a németeket. Ahogy egyre beljebb jutottak, úgy szaporodtak a védelmi pontok és a katonák. Géppuskafészkek, páncéltörő lövegek, páncélvadász harckocsik – de a legfurcsább látvány a talajba beásott harckocsitornyok nyújtották. A németek a sérült, mozgásképtelenné vált alvázakról

leszerelték a kupolát, majd némi átalakítás után az utcakőre szerelt sínekre szerelték. A kezelőszemélyzet, a muníció és a motor a torony alá ásott mély gödörben kapott helyet. Sárga alapon féregmintásra festett, 75 milliméteres Párduc toronyból volt a legtöbb, de akadtak ott Panzer IV-ek és régebbi Panzer III-ak is. Az utcák végére helyezték a furcsa szerkezeteket, ahonnan tűz alatt tarthatták az egész terepet. A kezelők elszántnak tűntek, harcolni akartak. Helyenként civilek dolgoztak az utcákon, hosszú sorokba rendeződve adogatták egymás kezébe a lerombolt házak tégláit és gerendáit. Elkínzott, kormos arcú nők, a körülöttük történő

eseményekből alig valamit értő, zavaros tekintetű gyerekek, reszketeg aggastyánok alkották a hevenyészett utászalakulatokat. Barikádokat építettek. – Rengeteg hadianyag van még a hadsereg kezén – vetette oda Munch Schenknek. – Kézifegyverekkel tényleg jól el vannak látva, de ha jobban figyel, láthatja, hogy bizonyos dolgokból komoly hiányt szenvednek. – Páncélosok? – kérdezte a hasonmás, miközben egy leomlott ház romjain másztak át. A cserepek közül egy porcelánbaba összetört feje és teste lógott ki, kézi verésű csipkéből készült szoknyája szakadt volt és mocskos. – Igen, és ami még fontosabb, a

páncélvadászok. Az oroszok bekerítették a kilencediket, a negyediket, a tizenkettes meg valahol délnyugaton ragadt, az amerikai hadsereg gyűrűjében. Körülbelül ötszáz páncélos és háromnégyszázezer katona rekedt a városon kívül. Ezek nélkül nemigen tudják majd feltartóztatni az oroszokat. És ami a legfontosabb, az üzemanyag. Nagyon kevés üzemanyaguk van, a megmaradt harcjárműveket is nehezen tudják üzemben tartani. Ez a legnagyobb gond. Meg a muníció, az élelmiszer, a vízellátás. Huszadikán volt az utolsó nagy amerikai bombázás, éppen Hitler születésnapjára időzítették. Úgy látszik, az amerikai hadsereg vezetésének jó érzéke van az iróniához. Azóta nincs a

városban se víz, se gáz. Nagyon nagy bajban vannak a védők. Nemsokára Berlin lesz a világ legnagyobb romhalmaza és egyben temetője. Felmásztak egy omlás tetejére, és óvatosan kilestek egy gerenda mögül. Munch kihúzott pár palalemezt, hogy kilásson a törmelék között. – Mi van ott? – kérdezte Bale, majd az utca vége felé mutatott, ahol több száz katona csoportosult féltucatnyi harcjármű körül. Hatalmas, 88 milliméteres ágyúk álltak a torlaszok mögött, hosszú csöveik messze túlnyúltak a romokon, amelyek mögé elrejtették őket. – Egy ellenőrzési pont, Flak 36osokkal. Elég fontosnak tűnik. A városon

keresztülfutó folyosóhoz érkeztünk, ezt nagyon őrzik. Jobb lenne nem erre menni – tanácsolta Schenk. – Azzal időt vesztünk. Legalább három órát – ellenkezett Munch. – Itt akkor sem fog átkelni, az biztos. A katonák nem hagyhatják el az őrhelyüket. Ha valaki mégis megteszi az egyenlő a parancsmegtagadással, és azonnal lelövik. Eddig nem volt gond, mert jobbára csak népi felkelőkkel találkoztunk, akik elég fegyelmezetlenek. De azok ott már – nem a Volkssturm. Az ott egy reguláris Wehrmacht alakulat. – Akkor? Van valami más ötlete? – kérdezte Munch. – Igen. Forduljunk le jobbra. Pár utcával odébb van egy csatorna. A város

északi részét csatornahálózat szabdalja fel. Ott könnyebb lesz haladni. – Szennyvízcsatornák? – kérdezte Bale és megborzongott. Lelki szemei előtt megjelentek a szűk, kör keresztmetszetű betoncsatornák, a bűzlő hulladékkal keveredő emberi ürülék, a gusztustalan, rózsaszín farkú patkányok… – Nem, nem szennyvíz. Normális csatornák, tudja, amiben víz van. De még a szennyvízcsatornák is jól jöhetnek – kacsintott Schenk, és elindult. Jobbra fordultak, és letértek egy lebombázott utcába, amelyet méteres törmelék borított. Tőlük nem messze páncélosok haladtak. Kelet felől ágyúzás hallatszott, néha egy-egy repülőgép

húzott el felettük. A morajlástól eltekintve baljós csend honolt a környéken. A romok között botladozva, csak lassan haladtak előre. Bale számára hihetetlen volt a város jelenlegi állapota. Gyermekkorában gyakorta álmodozott Európáról, azon belül is Berlinről. Mindig is szeretett volna eljutni ide, persze teljesen máshogy képzelte az utazást. Anyja német volt, aki egy amerikai borkereskedőhöz ment feleségül. Szülei itt találkoztak, ebben a városban házasodtak össze, ő is itt fogant. Anyja gyakorta vette le a polcról, az európai városokról szóló, vastag képeskönyvet, amelyben csodálatos fényképek és grafikák voltak. A kiadvány legalább

három kilogrammot nyomott, Bale alig tudta felemelni. Ennek ellenére számtalan délutánt töltött el a csodálatos könyv fölött, miután hazatért az iskolából. Csillogó szemekkel böngészte az ódon épületeket, a lényűző kastélyokat, az ősi várakat, a gótikus katedrálisokat, a nádtetős parasztházakat, a görög stílusban épült múzeumokat, mindazt, amit Amerikában hiába keresett. Párizs, Bécs, Budapest, Prága és mindenek előtt Berlin! Arról álmodozott, hogy majd egyszer ő is eljut ezekbe a csodálatos városokba. Anyagi okok miatt az európai vakáció egészen mostanáig váratott magára. Most azonban itt volt. Csakhogy ez a Berlin nem volt más, mint egy

romhalmaz. Egy ékeitől megfosztott, összetört korona. Merengését Munch szakította meg. – Bale, figyeljen a lába elé! Könnyen leomlik ám ez az egész vacak. – Ööö… elnézést – szégyellte el magát. Átmásztak egy leomlott homlokzaton, a hozzá tartozó hatalmas, korinthoszi oszlopok sima felületét repesznyomok szabdalták össze. Ez volt az utolsó omlás, tőlük alig húsz métere az utca egy kisebb parkba torkollott. – Állj! – kiáltott rájuk egy meglepően fiatal férfihang, majd megmozdult a sötét, és a szomszédos kapualjból egy Hitlerjugend szakasz lépett elő. Nyolcan voltak. Nyolc fiú sötét uniformisokban.

Hatnál géppisztoly, a másik kettő vállán Panzerfaust tankelhárító rakéta. A legfiatalabb tizenhat, a legidősebb maximum tizennyolc éves lehetett. – Heil Hitler! – tisztelgett Munch, társai követték példáját. A fiúk viszonozták a köszönést, de egyikük, egy világosbarna hajú, vékony arcú siheder, aki a csoport vezetőjének tűnt, továbbra is rájuk irányította a kezében szorongatott MP40-est. – Maguk elhagyták a szolgálati helyüket – figyelmeztette őket. – Tudják, ez milyen következményekkel jár? Itt helyben agyonlőhetem magukat! – Mi csak… – kezdett bele Munch, de elakadt. Egyetlen ötlete sem volt, hogyan vághatná ki magukat a váratlan

helyzetből. Bután nézte a fegyverüket szorongató sihedereket. Végül Schenk találta fel magát a leghamarabb. – Hibát követtünk el, tudjuk. Én beszéltem rá őket, hogy hagyjuk ott egy kis időre a szolgálati helyünket. Michael, vagyis a fiam maguknál szolgál, és őt keressük… Vele szolgál Hans gyereke is. Nem hallott felőle már négy napja. Azért jöttünk, hogy megtudjuk él-e még… – Adják át a fegyvereiket! A legközelebbi ellenőrzőponthoz kísérjük magukat, ott majd eldöntik, melyik büntetőszázadba kerülnek – szólt ellentmondást nem tűrő hangon a szakaszvezető, és közelebb lépett.

Bale azonnal reagált. Térdre vetette magát, majd szorongatni kezdte a fiú kezeit és a ruháját. – Kérem, ne tegyék ezt, fiúk! – könyörgött fennhangon, és sírni kezdett. A kabát ujjával megtörölte szemeit, elmaszatolva az arcára rakódott piszkot. – Én csak egy apa vagyok! A gyermekemet keresem! Kérem, segítsen! – esengett zokogva. A szakaszvezető jeges undorral mérte végig az előtte térdelő férfit. Megpróbálta felrúgni őt, de Bale erősen belekapaszkodott a lábába, úgy zokogott. A Hitlerjugend katonája leköpte a hasonmást, majd intett társainak. – Mire vártok még? Szedjétek le rólam ezt a férget! – utasította őket. – Ez

egy korcs, a német nép szégyene! Egy utolsó áruló! Egy disznó! – köpködte dühösen a szavakat, miközben újra és újra megpróbálta lerúgni a lábaiba csimpaszkodó férfit. Két társa sietett a segítségére, akik közös erővel lefejtették róla Bale karjait. Hanyatt lökték a férfit, majd a másik kettővel mit sem törődve rugdosni kezdték. A többieket teljesen felhevítette az esztelen brutalitás. Leeresztett fegyverrel állták körül a hasonmást, teli torokból szidalmazták és rugdosták. Munch és Schenk azonnal cselekedtek. Felugattak az MP44-es géppisztolyok, és egyetlen hosszú sorozattal lekaszabolták a Hitlerjugend tagjait. Munch a csoport bal felét vette tűz alá, Schenk pedig a

jobb oldalon álló fiúkra lőtt. A szakasz tagjai közel álltak egymáshoz, könnyű célpontot nyújtottak. Először a szakaszparancsnok esett el, mellkasában hatalmas lyukkal. A második lövés azt a srácot érte, aki épp Bale rugdosásával volt elfoglalva. A 7.92-es golyó arcának bal felén hatolt be, szétroncsolta a felső állkapcsot, majd fogakat és vért köpve fúrta ki magát a szájüregből. A többiek kétségbeesetten próbálták felemelni fegyvereiket, hogy felvegyék a harcot a támadókkal, de elkéstek. Az MP44-esek félelmetes tűzgyorsasága esélyt sem adott nekik a védekezésre. Egyetlen fiú tudta csak elsütni a kezében tartott fegyvert, de célozni már nem volt ideje. A lövedékek három méterrel Munch

mellett csapódtak be a falba. Alig két másodpercen belül valamennyi Hitlerjugend katona holtan, vagy halálosan sebesülve feküdt a kövön. – Kelljen fel, gyorsan! – nyújtott kezet Schenk Bale-nek. – Nagyon jól csinálta, akár egy igazi színész. – Azért mert tényleg az vagyok – válaszolta Bale, majd felköhögött. Munch gondosan szemügyre vette a földön fekvő testeket. Nem szeretett félmunkát végezni. A múltban érték már kellemetlen meglepetések, mikor halottnak hitt katonák váratlanul tüzet nyitottak rá. Az egyik sebesült, hasából bőven bugyogott a sötétvörös vér, mégis a mellette fekvő géppisztoly után nyúlt. Munch megállt felette, hidegvérrel

megvárta, míg a haldokló fiú felemeli és kibiztosítja az MP40-est, majd kirúgta a fegyvert a kezéből. A géppisztoly zörögve ütődött a falnak. – Ez a kis náciporonty két golyót kapott a hasába, de még mindig harcolna. Schenk, maga szétlőtte ennek a gyereknek a beleit meg a máját – tettetett felháborodást Munch. – Akkor végezzen vele! Mire vár? – vetette oda félvállról a dezertőr. A férfi homlokon lőtte a Hitlerjugend katonáját. – Ezt nagyon jól csinálta, Bale – fordult a hasonmás felé. – Fene sem hitte volna, hogy akár még a hasznunkra is lehet egyszer. Jól van? – Viszonylag jól, igen. Ha felnőtt férfiak lettek volna, valószínűleg most

sokkal rosszabbul néznék ki. – Siessenek, biztos vannak társaik a közelben, akik hallották a lövéseket! Schenk, kapja fel azt a páncélöklöt. – Már jönnek is – jegyezte meg Bale, majd a park felől futva közeledő csoportra mutatott. – Nyomás! El innen! Átugráltak a hullákon, és rohanni kezdtek a sarok felé. – Merre? – kérdezte lihegve Munch. – Jobbra! A keskeny, törmelékkel borított utca tele volt emberekkel, akik két-három fős csoportokban turkáltak a romok között. Bale hátranézett, üldözőik tizentizenöten lehettek, alig negyven méterre rohantak mögöttük.

Lökdösődve vágtak át a civilek között. Munch talpa alól kifordult egy kő. Elesett. Fegyvere nagyot csattant a földön, csúnyán megütötte bal térdét, jobb tenyerét pedig felsértette a széttört téglák éles pereme. Szitkozódva pattant talpra. Bale felsegítette, futottak tovább. – Halt! – kiabálták mögöttük, majd lövés dörrent. Már csak harminc méter választotta el őket az üldözőiktől. Munch tisztában volt vele, hogy a versenyfutásból csakis ők kerülhetnek ki vesztesen. Valamennyien fáradtak voltak, Schenk sérült, Bale-t is az imént rugdosták össze. Emellett az utca tele volt civilekkel. Bármikor belefuthattak volna egy másik egységbe. Ránézett a Schenk kezében lévő Panzerfaustra,

majd az utca sarkán lévő házra. Hirtelen mentőötlete támadt. – Schenk! Arra! A sarokházhoz! Oda, a házfal mögé! – mutatott Munch egy bal felől lévő épületre, amelynek már csak az utcára nyíló frontja állt. Átfutottak a túlsó oldalra, és beugrottak a kapualjba. – Mit akar? A francba is, megállunk lövöldözni? Gondolkozzon már, ember! – kiabálta Schenk, majd félénken kikukucskált egy ablakkeret sarkából. Szinte azonnal visszahúzta a fejét. – Itt vannak! – Nyugalom, Karl! Úgysem futhattunk volna el – válaszolta Munch. A katonák elérték az épületet, és beugráltak a kaputól négy-öt méterre lévő kráterbe. Tökéletes búvóhely volt,

a gödörből csak a fegyverek csövei látszottak ki. A civilek közben eltűntek az utcáról, szanaszét spricceltek a szélrózsa valamennyi irányába. – Jöjjenek elő feltartott kezekkel! – kiabálta egy hang. – Ne lőjenek! Maradjanak csendben, egyetlen szót sem! – mondta Munch suttogva. – Akkor vajon mit csináljunk? – kérdezte Bale ingerülten. – Jöjjenek elő azonnal! – hangzott az ismételt parancs, majd figyelmeztető lövés dörrent. – Gyerünk hátrébb egy kicsit! Schenk, vegye át a géppisztolyomat, és adja ide a Panzerfaustot! – Ember, azok ott egy gödörben

vannak! Hogy akarja kilőni őket? – tiltakozott Schenk, de azért átadta a fegyvert. – Ügyesen. Mondtam, hogy menjenek hátrébb! – utasította őket Munch, majd a fal takarásában maga is hátrálni kezdett. Tíz métert tehetett meg, amikor megállt és lecsavarta a tubus végét záró fekete fémkupakot. Vállára emelte a fegyvert, kinyitotta az irányzékot, és a páncélöklöt a három emelet magas homlokzat belső részére emelte. Célba vette a kapu feletti részt, és elsütötte a fegyvert. Hangos pukkanás hallatszott, majd forró gáz és láng csapott ki a tubus végén. A rakéta tompa robbanással csapódott a falba. Vörös lángok, fekete korom és fehér vakolat szállt szerteszét.

A kilenc méter magas homlokzat az első emelet padlószintjénél megingott, majd levált és iszonyatos robajjal rádőlt a szűk utcára. A többtonnás fal lezuhanó darabjai maguk alá temették az aknatölcsérbe húzódott Hitlerjugend katonákat. – Gyerünk, gyorsan! – szólt Munch, és eldobta a használhatatlanná vált, felforrósodott tubust. – A porfelhőben eltűnhetünk. A zűrzavart kihasználva lehúzódtak egy mellékutcába. Továbbra is észak felé tartottak. Az elmúlt óra történései fokozott óvatosságra intették őket, ezért a házak között haladtak, és igyekeztek folyamatosan sötétben maradni. Késő délután volt, a nap alacsonyan állt, a

hosszúra nyúlt árnyékokban komoly szövetségesre leltek. Minden saroknál, omlásnál megálltak, hosszasan figyeltek, hallgatóztak. A német csapatok mozgása megélénkült. Két ízben is el kellett bújniuk, mikor páncélosok, muníciót szállító traktorok és katonák vonultak el mellettük. A város déli határa felől már percek óta ágyúzás hallatszott, majd egy órával később északon is megszólaltak a tarackok, és felvisítottak a Sztálinorgonák. – Kezdik már – kommentálta Schenk a pokoli hangzavart. – Le merem fogadni, hogy még ma megindul a támadás észak felől. Ezért vezényelték át a páncélosokat. Figyeljék csak! – mondta, majd egy pillanatra elhallgatott, és

kémlelni kezdte az eget. – Bombázók. Délről jönnek, és felénk tartanak. – Futás! – kiáltotta Munch. Rohanni kezdtek. A gépek zúgása egyre közelebbről, egyre alacsonyabbról hallatszott, hangjukat idegtépően visszhangozták a környék szűk utcái. Teljes erőből futottak, a nehéz csizmák talpa hangosan csattogott a kövön. Nyílt teret kerestek, hogy minél hamarabb kijussanak a házak közül. Pár méterrel előttük egy óvóhely lejáratánál hatalmas tumultus támadt. A félelemtől megőrült civilek egymást taposták, hogy minél gyorsabban lejuthassanak a biztonságos menedéket jelentő pincébe. – Nem kellene nekünk is…? – lihegte

Bale futás közben. – Nem – válaszolta Munch. – Most feltűnésmentesen és gyorsan tudunk haladni. Tartson ki! Fusson! A repülőgépek megkezdték a bombák kioldását, a 300 kilós, acélköpenyes robbanószerkezetek visítva hullottak alá. Az első detonáció tőlük ötszáz méterrel balra történt, egy kétemeletes bérház keleti szárnya robbant fel. A második bomba hatvan-hetven méterrel mögöttük, az óvóhely bejáratánál ért földet. A robbanás és a szétfröccsenő repeszek darabokra szaggatták a bejáratnál tülekedő civileket. A tűz behatolt az óvóhely bejáratán, összeégette a pincében menedéket kereső emberek egy részét. Azokat, akik túlélték a tüzet, a

zárt térben felerősödő légnyomás pusztította el. A csapat tagjait hatalmas erő rúgta hátba. A fegyverek súlyától görnyedten futó férfiak előrebuktak, és kétségbeesetten próbáltak talpon maradni. Munch térdével csúnyán belerúgott a saját állába, amelytől a bal alsó metszőfogában lévő tömés kiesett. Lenyelte az amalgámot, foga és az állkapcsa iszonyúan sajgott. Rohant tovább. A következő sarkon jobbra fordultak, és egy fasorral szegélyezett sétányra jutottak. Körülöttük teljes volt a káosz. Kétségbeesett civilek százai rohantak át az úton, mindenféle cél nélkül futottak, összeütköztek, és elsodorták egymást. Sokan a földön

feküdtek, megbénulva a rettegéstől, kezeiket a tarkójukra kulcsolták, arcukat a hideg és nedves kőhöz szorították. A bombák lakóépületeket döntöttek romba, polgárok tucatjait ölték és csonkították meg. Az oroszoknak láthatólag mindegy volt mit találnak el, találomra szórták a robbanóanyagot. A terrorbombázással elsősorban Berlin lakosságát akarták megtörni. Hatalmas volt a kavarodás, az úton mindenhol holttestek és haldoklók feküdtek. Sikoltozás, üvöltés, hörgés vegyült a gépek zúgásába, a robbanások zajába. Munch és társai egy fasor mentén rohantak, felborult padokat, emberi testeket, romokat kerülgetve. Bale belelépett egy vértócsába, megcsúszott,

és majdnem elesett, jobb vállával nekiütődött egy villanypóznának, teste kifordult, de bal kezével a földre támaszkodva sikerült neki megtartania az egyensúlyát. Egy mellettük lévő épület találatot kapott, a homlokzata megingott, majd leomlott. A hasonmás megragadta az előtte futó Munch kabátját, és elrántotta a férfit. Együtt gurultak el az alázúduló törmelék útjából. Tovább rohantak, repeszek sivítottak körülöttük, tüzek lobbantak előttük, élesen balra kanyarodtak, kikerültek egy lángokban álló Opel Blitz teherautót. A szemüket marta a füst, arcuk fekete volt a koromtól, homlokuk verejtéktől fényes. Mindenhol sebesültek és halottak feküdtek. Egy szürke Kübelwagen ki

akart térni egy becsapódás elől, a sofőr elrántotta a kormányt, a kocsi megcsúszott és nekicsapódott a falnak. A benzintank belobbant, égő katonák ugráltak ki az utastérből. Körülöttük folyamatosan bombák robbantak, fegyverek dörögtek, de ők csak futottak előre. A sarkon egy 37 milliméteres légvédelmi ágyú kerepelt, motorja felzúgott, idegesen köpte a vasat az ég felé. Mellette katonák guggoltak, karabélyokkal és géppisztolyokkal lőtték a felettük zúgó orosz gépeket. A csoport tagjai lihegtek, hangosan ziháltak, de még mindig rohantak. – Erre! – üvöltötte Schenk, és magával rántotta a mellette futó Bale-t. Munch követte őket.

– Miért? – kiabálta a hasonmás. – Erre… erre kell menni! – válaszolta lihegve Schenk, de nem állt meg. Az orruk előtt hangos robajjal omlott össze egy épület, a szilánkok az arcukba vágtak. A romok teljesen betemették az utcát. Megfordultak és elkezdtek visszafelé futni, de mögöttük már két féllánctalpas állta el az utat. A platójukról négycsövű légvédelmi ágyúk tüzeltek. A 20 milliméteres fegyverek hangosan kattogtak, a nyomjelzős lövedékek fürtjei fényes csíkokban szelték az eget. Bale léptei hirtelen lelassultak. Halálos gyengeség vett erőt rajta, lábai ólomnehézzé váltak, tántorogni kezdett. Szervezete teljesen kimerült,

véráramából elfogyott az adrenalin, elszállt belőle a túlélési ösztön, az akarat, amely eddig hajtotta. Levegőért kapkodva összeesett, hangosan zilált, szája szélén savanyú nyál csordult ki. Hirtelen rázuhant a sötét. Nem volt tovább… DIJON, 101. LÉGIDESZANT IDEIGLENES PARANCSNOKSÁGA 1945. ÁPRILIS 26. – 12:20, DÉL – … nem, Ginger, hidd már el, hogy szó sincs semmiféle másik nőről! – mentegetőzött David Jones a telefonba, majd lehunyta szemeit, vett két mély lélegzetet, és folytatta a szinte reménytelen mentegetőzést. – Kérlek, drágám, ne beszélj sületlenségeket! Tudod, hogy soha nem tennék ilyet.

Egyszerűen csak elhúzódtak a tárgyalások… Nem, nem, szó sincs hetekről. Még pár nap, és rendeződik ez az ügy. Hétvégére otthon leszek. Ígérem… Bárhogy is fenyegetőzöl, nem és nem. Nem hagyhatom itt a tárgyalásokat. Ginger, értsd meg, itt most egy másfélmillió dolláros üzletről van szó. Ez egy teljes ipartelep, és nem valami vidéki kutyaól. Ráadásul Chandler is itt liheg a nyakunkba, és vele az egész gátlástalan jogászfalkája… ismered a fajtáját. Iszonyú erős a konkurencia nyomása, és nekünk szükségünk van erre a munkára… Igen, persze, igen. Maximum három nap, esetleg négy, nem több. Tudom drágám, hogy háború van, de az építőipar

ilyenkor sem áll le. És ha ennek vége, elmegyünk valahová, ígérem… Igen, persze, valahová jó messzire. Délre is mehetünk… Rendben. És csókold meg a gyerekeket! Ígérem Ginger, hogy nemsokára találkozunk. Te is nagyon hiányzol. Csókollak. Jones letette a zöld színű műanyagból öntött telefonkagylót, majd hátradőlt, és hangosan felsóhajtott. – Minden rendben van? – kérdezte Mike Sands és töltött két italt. Az egyik poharat a hírszerzés emberének kezébe nyomta. – Időszerű lenne megváltoztatni a fedőfoglalkozásomat. A Hivatal egyre több munkát ad, és ennyi távollétet már nem tudok hitelt érdemlően igazolni a

családom felé. A feleségem arra, gyanakszik, hogy szeretőm van – válaszolta David Jones nyugalmat színlelve. Magában felváltva szidta Girlinget, aki alaposan bepalizta őt, illetve a saját hülyeségét, hogy nem volt képes ott, a McCoul Driver's Inn sarokasztalánál nemet mondani. – Még mindig a Howe, Fletcher & Jones Co. építészeti vállalat társelnöke? – kérdezte az ezredes, majd halványan elmosolyodott. – Igen, még mindig. Végül is van egy építészmérnöki diplomám. Egyre fárasztóbb ez az egész. Nem szoktam nyavalyogni, ismer, de nagyon remélem, hogy gyorsan véget ér a háború. A Harmadik Birodalomnak menthetetlenül

befellegzett, de a csendes-óceáni hadszíntér még tartogathat kellemetlen meglepetéseket. Utána még rengeteg takarítanivaló lesz a Hivatalnak. Belefáradtam ebbe az egészbe, Mike – fújt egyet a hírszerző. – De gondolom nem ezért jött. Mi van az embereinkkel? – Még mindig semmi hír – válaszolta az ezredes, és az asztalra helyezte a kiürült poharat. – A DC-3 nem tért vissza. Nagyon úgy néz ki, hogy nyom nélkül eltűnt. – Már harmadik napja, hogy semmit sem tudunk a csoportról. Az a helyzet, Mike, hogy a Hivatal számára nagyon fontos ennek az akciónak a sikere. Sokat dolgoztunk ezen az ügyön. Nem hagyhatjuk, hogy a célszemély az

oroszok kezére kerüljön. – Nézze, Jones, maga is tudja, milyen esélyeik vannak. Még ha be is jutottak Berlinbe, ott most iszonyú nagy a káosz. Nem véletlen, hogy mi kimaradunk az ostromból. Az amerikai hadvezetés nem olyan őrült, mint Sztálin, aki hajlandó feláldozni háromszázezer Ivánt csakhogy gyors sikereket tudjon felmutatni. Berlin bevétele csak idő kérdése. Az oroszoknak mindegy, hogy mekkora árat fizetnek a városért. Sztálin bosszút fog állni Sztálingrádért. Szóval, még ha valahogy be is jutottak, vajmi kevés esélyük van. – Azért a mentőcsapat készen áll? – Még hetvenkét órán át folyamatos készültségben vannak. Ennyivel tartozom

a csoportnak. BERLIN 1945. ÁPRILIS 26. – 21:14, ESTE Először a föld finom remegését érzékelte a lapockájánál, a robbanások, keltette lökéshullámokat, majd meghallotta az első hangokat, a becsapódó gránátok robaját, a harckocsik lánctalpának a nyikorgását. Fájdalmat érzett. Fájt a füle, a bal térde, mindkét könyöke. A levegő büdös volt, és nyirkos. Nem volt igazán hideg. Kinyitotta a szemét, és felült. A helységben teljes volt a sötét. – Nyugi, Greg, nyugi! Pihenjen csak – szólt hozzá Munch. – Hol vagyunk? Mióta fekszem itt? – Oké, csak szépen sorban. Emlékszik

valamire? – Bombatámadás volt, és menekültünk… aztán nem tudom. Elájultam. Mi történt? – Rendben, nincs memóriazavara – mondta Schenk némileg megnyugodva. – Egy pincében vagyunk. Több, mint nyolc órán át feküdt eszméletlenül, most kilenc óra körül jár az idő. Kicsit kiborult, ami nem csoda, ilyen körülmények között. De semmiféle fizikai sérülést nem szenvedett pár zúzódástól eltekintve. – Öreg vagyok én már az efféle vitézkedéshez. Maguk jól vannak? – kérdezett vissza a hasonmás. – Semmi bajunk. A csodával határos módon egyikőnk sem sérült meg.

– Messze vagyunk a Führer búvóhelyétől? – Nem. Alig egy-két kilométerre lehetünk – felelte Schenk. – Akkor megérte. Sikerülni fog. Sikerülnie kell! – mondta Bale. – Nagyon szomjas vagyok. És éhes is. – Nincs se vizünk, se élelmünk. Tűrnie kell. Az oroszok betörtek a városba, odakint most ők vannak. Nem mehetünk tovább. Az utcát teljesen betemették a romok. Legalább egy utászszázad kellene, hogy folyosót robbantsanak. – Akkor most mi lesz? – Nem tudom. Várunk – felelte Munch. – Használja ki az alkalmat, és pihenjen! Eddig nagyon jól viselte ezt az egészet,

de még szükségünk lesz magára. Pihenjen! Talán jobb lenne, ha maga is aludna egy kicsit, Schenk. Én kezdem az őrködést. Greg, maga lesz a következő. Kilencven perc múlva felkeltem. Addig próbáljon meg aludni! – állt fel a hírszerző, és a kijárat felé indult. Munch a pincébe vezető lépcsőhöz ment, leült, és elővette az utolsó cigarettáját. A szája száraz volt, egyaránt kínozta a szomjúság és az éhség, jobb alsó metszőfoga is egyre jobban fájt. A szűrő nélküli szálat az ajkai közé tette, majd gyufát vett elő zsebéből. Hatalmas tenyereivel eltakarta a fellobbanó foszfor sárga lángját. A cigaretta vége felizzott, a férfi élvezettel szívta be a füstöt. A nikotin szétáradt a

szervezetében, feje zsongani kezdett, teste ellazult, de a fogából sugárzó fájdalom intenzívebbé vált. Kiköpte a nyelve hegyére ragadt keserű dohánymorzsákat, majd kifújta a füstöt, amely kéken kavargott a sápadt holdfényben. Az utcán oroszok vonultak, a 85 milliméteres löveggel szerelt T34-esek nehéz ágyúkat vontattak a város központja felé. Munch remélte, hogy a németek hamarosan ellentámadást intéznek, és akkor, kihasználva az utcán dúló harcokat, sikerül átjutniuk kelet felé. Munch mindenképpen teljesíteni akarta a rájuk osztott feladatot. Nem kötelességtudatból és nem is az amerikai

hadsereg miatt, teljesen más, személyes oka volt erre. A feleségére és a gyermekére gondolt, akiket négy éve és hat hónapja szakítottak el tőle. Prága belvárosában lévő lakásukból rabolták el őket, mintegy figyelmeztetésképpen. Ekkor már tagja volt az SS-nek, és mindent megtett, amire főnökei kérték. Azok mégis úgy látták jobbnak, ha elszakítják tőle a hozzátartozóit. Tudta, hogy mindketten jól vannak, legalább is erről tanúskodtak a fényképek és a levelek, amelyeket rendszertelenül kapott kézhez a főnökeitől. Később jutott a tudomására, hogy valamennyi beépített embert a családjukkal zsaroltak. A hadvezetés nem merte megkockáztatni, hogy

hírszerzőik kettős játékba fogjanak. Munch tudta, hogy a háború – legalábbis, ami Európát illeti – napokon belül véget ér. Ez a küldetés remek lehetőséget kínált arra, hogy egy utolsó, merész húzással kivívja főnökei elismerését. Akkor pedig szolgálatai elismeréséül leszerelnék, és ismét együtt lehetne a szeretteivel. Ez az akció volt az ő nagy lehetősége, olyan lehetőség, amiről minden hírszerző álmodik. Ezért törte magát, ezért vetette be minden erejét és tapasztalatát. Semmiképpen sem akarta elszalasztani a nagy lehetőséget. Munch megnézte óráját. Ideje volt felkelteni Schenket. BERLIN,

1945. ÁPRILIS 27. – 00:15, ÉJFÉL – Ébredjenek! Ember, keljen már fel!! Munch riadtan nyitotta ki szemét, és felnézett. Schenk mellette térdelt, és vadul rázta a vállát. – Mi van? Mi történt? – kérdezte. Még kába volt az álomtól, végtagjai nehezek, feje zavaros. – Megindult a német ellentámadás. Nem hallja?! Munch felült, fülelni kezdett. Kintről heves csatazaj hallatszott. Páncélosok zörgése, lövegek durrogása, becsapódó gránátok robbanása, géppisztolyok kerepelése. Orosz és német parancsszavak és káromkodások vegyültek egymással. A harc a közelben dúlt – nagyon is közel, talán három

utcával lejjebb. – Azonnal keltse fel Bale-t. Mikor kezdődött? – Talán egy órája. Most értek ide a mieink. Mármint a németek. Gyorsan nyomulnak előre. Talán most mi is ki tudunk törni. – Remek – mondta Munch. Vállára vette zsákját, majd felkapta fegyverét. A társai ugyanezt tették. – Az oroszok nem fognak állásokat kiépíteni ebben az utcában, mert akkor kelepcébe kerülnek – gondolkodott hangosan Munch. – Nem fognak zsákutcában védekezni, ha vissza tudnak vonulni – erősítette meg Schenk. – Rendben. Kapják össze magukat, és

induljunk. Kimásztak a pincéből, fel az utcára, majd meglapultak egy omlás mögött. Tőlük száz méterre, egy találatot kapott T34-es roncsa lángolt, mellette egy összeégett, halott harckocsizó. – Menjünk kicsit előrébb! Innen semmit sem látni. Elfutottak az utca sarkáig. Meglapultak a kilőtt orosz páncélos mögött, és onnan figyelték a csata menetét. Az oroszok hevesen védekeztek, de a rengeteg páncélos kísérő halála miatt fokozatosan kijjebb szorultak a városból. Az éjszakai utcát hatalmas fáklyákként világították meg a kilőtt, lángokban álló T34-esek. Rengeteg volt a hulla. Sárgászöld szín

nadrágot és zubbonyt viselő orosz és esőmintás ruhás német katonák élettelen testei feküdtek szerteszét. A csata tőlük alig harminc méterre zajlott. Heves tűzharc dúlt, ahogy a németek házról házra szorították vissza az oroszokat. Fehér fénynyalábok szabdalták a sötétet, majd eldübörgött előttük egy infraszemes Párduc G. A közepes harckocsi gyorsan haladt, lánctalpa fülsüketítően csikorgott a kövön, orrával elsodort egy kilőtt páncélelhárító ágyút, keresztülgázolt a roncsokon és a holttesteken, véres húsés csontmasszává gázolta az elesett katonák testeit. A löveg csövéből tűz csapott ki, amelyet hangos robbanás követett észak felől, ahogy a három

utcával feljebb álló T34-es 60 milliméteres homlokpáncélzatát átszakította a 75 milliméteres lövedék. A Párduc öt darab, 38 tonnás Hetzer páncélvadásznak törte az utat, a kicsi, torony nélküli, doboz formájú harckocsik folyamatosan tüzelve követték az ék hegyét adó páncélost. Az alakzatot féllánctalpas, légvédelmi lövegekkel felszerelt szállítójárművek követték. Az eredetileg repülőgépek ellen tervezett 20 milliméteres Flakvierlingek iszonyú pusztítást vittek végbe az orosz rohamcsapatok emberállományában. Az utca átellenes oldalán felrobajlott egy lángszóró, a romok között rekedt katonák így próbálták megsemmisíteni az

egyik légvédelmi löveget. A vörös és sárga tűzgömb a jármű elejét érte, a lángok körbenyaldosták a motorháztetőt és a sárvédőt, de a kezelőszemélyzet tagjait megvédte a löveg páncélzata. Egy német katona gránátot dobott a lángszórós szakasz fedezékéül szolgáló kerítés mögé. A töltet felrobbant, a lángszórósok hátán lévő tartály belobbant. Azok, akik túlélték a repeszeket, égve ugráltak ki a fedezékből, a földre vetették magukat, és kétségbeesetten próbálták eloltani lángoló ruhájukat. A német rohamcsapatok ékét az éjjeli vadászok adták. Futva követték a páncélosokat, folyamatosan tüzeltek a házak mellet védekező oroszokra.

Többségük reflektorral ellátott MP44esekkel volt felszerelve, de egy-két katona furcsa sorozatvetőket is vitt, amelyek sivítva lőtték ki a kis kaliberű rakétákat. Munch még sosem látott ilyen fegyvert. Másfél méternél is hosszabb volt, súlyát tizenkét-tizenöt kilóra saccolta. Kilenc csövéből egyszerre okádta a nyomjelzős lövedékeket, amelyek pusztító erővel csapódtak be a visszavonuló orosz katonák közé. Néhány élelmes katona megfordította a hátrahagyott, orosz ágyúkat, gyorsan összeszedték a szétszóródott muníciót, majd saját fegyvereikkel nyitottak tüzet a visszavonuló Vörös Hadsereg katonáira. – Gyerünk, indulás! – adta ki a parancsot Munch, és kiugrott a

fedezékből. A másik két férfi követte. Észak felé futottak, követték a német csapatokat. A következő utca talán száz méterre volt tőlük. Tudták, ha elérik, tovább mehetnek kelet felé. Körülöttük tombolt a harc. A visszavonuló hadtesttől leszakadt, fedezékek mögött rekedt oroszok folyamatosan lőtték az előrenyomuló német katonákat. Egy omlásnál heves tűzharc alakult ki. Legalább egy szakasz rohamosztagos védekezett a túlsó oldalon, folyamatosan tűz alatt tartva a támadókat. Az SS katonák fedezékekbe kényszerültek, onnan lőtték az alkalmi barikád mögé bújt oroszokat. Egy vakmerő népi felkelő előbújt egy kilőtt harckocsi mögül, és megcélozta az

omlást a vállán lévő Panzerschreckel. A 88 milliméteres rakéta hatalmas lángcsóva és füst kíséretében hagyta el a tubust, majd becsapódott az oroszok közé. A robbanást követően törmelék és vér spriccelt szerteszét. A német katonák diadalittasan felüvöltöttek, majd előugráltak a fedezékekből, futva követték a páncélosokat. Mögöttük ötven méterrel két újabb rohamlöveg tört utat magának a roncsok között. – Itt jobbra! – kiáltotta Schenk, és a következő sarkon befordult. A mellékutca járható volt, de oroszok voltak benne, hat-nyolc katona, köztük sebesültek is. Rendezetlenül vonultak vissza. Egyikőjük futás közben hátranézett. Észrevette őket. Rákiáltott

társaira, akik megfordultak, és tüzet nyitottak rájuk, miközben a házfalakhoz lapulva folyamatosan hátráltak. Schenk, Bale és Munch fedezék mögé ugrottak, és viszonozták a tüzet. Két alak azonnal összeesett, egyikük kezében addig kattogott a PPS, míg ki nem fogyott a dobtárból a lőszer. Bale gondosan célzott, befogta az egyik, sántikálva futó, alacsony katonát, és elsütötte a fegyvert. A sorozat túl alacsonyan, a csípőjén találta el az oroszt. Az a becsapódás erejétől széttárt kezekkel bukott előre, elejtette a fegyverét, és elvágódott a kövön. Megpróbált felállni, de lábai használhatatlanná váltak, visszazuhant a kőre. Valószínűleg a gerincét találta el egy lövedék. Kezeivel húzta magát

előre, kétségbeesetten mászott menekülő társai felé. Munch megeresztett még egy utolsó, hosszú sorozatot, majd előbújtak a fedezékből. Az oroszok már elhagyták az utcát, csak a két holttest és sebesült társuk maradt utánuk. – Schenk, kutassa át azt a hullát! – utasította társát a hírszerző, majd leguggolt az egyik test mellé. A katona egy tiszt volt. Valószínűleg ő vezette az egyik rohamcsapatot. A golyó a nyakát találta el, csillagos vállapját vér pettyezte be. Munch lecsatolta a holttest övéről a kulacsot és meglötyögtette. Szinte tele volt. Elvette kezéből a PPS-t és letépte a derékszíjon lévő vászontáskát, amelyben a tartalék tárak voltak. Lecsatolta a barna bőrből készült

pisztolytáskát. Kiforgatta a hulla zsebeit, leginkább valami élelmiszert keresett. A jobb zsebben talált egy darab kenyeret és egy zsíros papírba burkolt csomagot. Az orrához emelte, és megszagolta. Élelemnek tűnt. Kiforgatta a hosszú kabát belső zsebét is, és egy igazolványszerű valamit talált. Az utcában sötét volt, meg sem próbálta elolvasni. Zsebre vágta. Bale közben beérte a szétlőtt csípőjű oroszt. A férfi felemelte arcát a földről, a képe fekete volt a koromtól, szemöldökét és haja egy részét leperzselte a tűz. Bale felé nyújtotta kezét, és erőtlen, sírástól elfúló hangon könyörgött életéért. A hasonmás megcélozta a katona arcát, és lenyomta

az elsütőbillentyűt. Az MP44-es üresen kattant. Bale megfordította a fegyvert, és a nehéz puska tusával teljes erejéből az orosz homlokára csapott. A férfi feje hangosan megreccsent, ahogy a kőnek ütődött, majd gyorsan terebélyesedő vértócsa jelent meg a tarkójánál. A hasonmás elvette a halott kulacsát és a tárakat, aztán eltette a férfi zsebében talált féldoboznyi cigarettát és egy benzines öngyújtót. Az üres MP44-est a test mellé dobta. Visszament a dobtáras géppisztolyért, ami tíz méterrel mögötte hevert a kövön, ahol az orosz katona elejtette. Továbbmentek. Mintegy két óra múlva egy aprócska, mindössze két és fél méter széles híd alá húzódtak be, amely a

csodával határos módon átvészelte a bombatámadásokat. A kőből épült csatorna a Spree folyó megáradt, piszkos vizét vezette. A lustán hömpölygő zöldesszürke víz komótosan nyaldosta a zöld algával belepett köveket. A géppisztolyokat a falnak támasztották, alig karnyújtásnyi távolságra. Evéshez készülődtek, a halott oroszoktól elvett élelmiszert kipakolták a zsebeikből. Munch lehámozta a piszkos, zsíros papírt, kisimította, és a térdére terítette. – Nálam ennyi van – mondta társainak. – Egy darab szalonna, valami piros por van rajta. Meg egy darab kenyér. – Paprika. Azzal van beszórva – segítette ki Bale, majd felmutatta saját

szerzeményét. – Egy darab kolbász. És… – mondta teátrálisan, emelt hangon, majd zsebébe nyúlt – … akad még itt egy konzerv is. Schenk, maga mit talált? A dezertőr kinyitotta zsákját, beletúrt, és sorra kipakolta a szerzeményeit. – Egy darab kenyér, kissé száraz, egy konzerv, meg két szelet csokoládé. Amerikai – tette hozzá, miután megnézte a címkéket. – Rendben, lássunk akkor hozzá – mondta Munch, és elővette zsebéből bicskáját. Félbevágta a kenyeret, az egyik darabot átnyújtotta Bale-nek. A hasonmás közben kibontotta a konzervet, és felszeletelte a tartósított húst. – Végre! Iszonyú éhes vagyok! – jegyezte meg Schenk, majd tört egy

darab kenyeret, és nekilátott. Mindent befaltak. Bale végzett a leghamarabb. Két perccel később már csak paprikától pirosló ujjait nyalogatta. Nem lakott jól, de legalább kínzó éhségét sikerült valamelyest csillapítania. – Ez nagyon jól esett! Jó lenne még valami. – Be kell, hogy érje ennyivel – jegyezte meg Munch, majd visszautasította Schenk csokoládéját. – Kösz, nem, egyék meg! – Tegye el! Később még jól jöhet – erősködött a dezertőr. – Nem hiszem. Fáj a fogam. Kiesett egy tömésem. – Esetleg egy cigarettát? – ajánlotta

Bale, majd előkotorta zsebéből a gyűrött paklit. Gondosan megszámolta a szálakat, majd körbekínálta. – Honnan szerezte? – kérdezte Munch. – Az egyik orosznál találtam, még tizenkét szál van benne. Öngyújtót is kaptunk hozzá – mondta a hasonmás, mutatta fel a fém készséget. A vékonyka lángot kétszer is elfújta a szél, mire harmadjára sikerült a tenyerével megvédeni. Tüzet adott társainak, majd ő is rágyújtott. A durvára vágott, fekete kapadohány nagyon erős volt, büdös és keserű – de főleg büdös – szaga leginkább a benzingőzre emlékeztette. A második slukk után erősen elgondolkodott rajta, az oroszok nem ugyanazon üzemekben gyártják-e a

harckocsikat, mint a cigarettát: a lángoló T34-esnek volt hasonló szaga. Köhögni kezdett. – Látom, nem szívott még ilyet – jegyezte meg Schenk vigyorogva. – Nem egy nagy szám, de odakint, a keleti fronton, egyetlen dobozért két adag kenyeret és levest is megadnak, vagy három és fél, sőt, néha négy márkát is. Bár a pénznek nem volt valami nagy értéke ott – tette hozzá. – Azért a francia cigarettát valahogy jobban szeretem. Hogy van a bordája? – kérdezte Munch. – Viszonylag jól. Be van gyulladva, és fáj, de nem annyira, mint előtte. Ez az ötlet a szíjjal sokat segített, talán pihentetni kellene, az biztos jót tenne

neki – jegyezte meg keserűen Schenk, azzal lecsavarta a kulacsa kupakját, és ivott egy kortyot. – Ha ezen túl vagyunk, a legjobb ellátásban lesz része, megígérem – mondta Munch, majd egy utolsót szívott a bagóból, és a csikket a csatornába dobta. Zsíros ujjait a hosszú szövetkabátba törölte, aztán figyelmét az oroszoktól elvett holmikra összpontosította. Átnézte a PPS-t, begyakorolt mozdulatokkal levette az üres dobot, és új, teli tárat illesztett a fegyverre. A térdéhez támasztotta a géppisztolyt, majd elővette a zsebéből a tiszt oldaláról lecsatolt pisztolytáskát. Nem kevés örömmel tapasztalta, hogy egy 7.62-es kaliberű, frissen olajozott,

szemlátomást vadonatúj Tokarev birtokába jutott. Beleszagolt a csövébe. A kezében tartott revolvert még alig pár alkalommal sütötték csak el. Munch nagyon kedvelte a Tokarevet, több ízben is lőtt már ilyen fegyverrel. Pontos, nehéz körülmények között is megbízható társat ismert meg benne. Kivette a tárat, majd egyesével kifejtette belőle a golyókat. Nyolc lőszer volt benne. A pisztoly tele volt, a barna bőrből varrott táskában pedig további két tartalék tárra akadt. Ráadásul a Tokarevhez használhatta a PPS lőszereit is. Visszatette a golyókat a helyükre. A pisztolytáskát eldobta, a fegyvert és a tartalék tárakat pedig a jobb zsebébe süllyesztette.

– Látom, ért az orosz fegyverekhez – jegyezte meg Schenk. – Le merem fogadni, hogy nem először van a kezébe ilyesmit. Hol tanulta? – Számos fegyvertípusra kaptam kiképzést – válaszolta Munch. – Amerikai és angol eszközökre, orosz technikára és persze németre is. Bár az amerikai hadsereg kötelékébe tartozom, be kell, hogy valljam, a Tokarevnél jobb pisztollyal még nem találkoztam. Lényegesen jobb, mint a német Walther vagy az amerikai Colt. Sokkal pontosabb, soha nem hagyja cserben az embert, és könnyű hozzá lőszert találni. Roppant praktikus darab. Vizsgálják át a fegyvereket, ismerkedjenek velük! Jobb most, mint éles helyzetben – mondta a

hírszerző. Míg a többiek az orosz haditechnikával ismerkedtek, Muchnak eszébe jutott az igazolvány, amelyei a halott tisztnél talált. A kivette a belsőzsebéből a vörös bőrbe kötött iratot, majd kinyitotta. Vékony darab, volt, sokkal vékonyabb, mint egy katonakönyv. Mindössze két lap az egész. Nem is igazolvány, hanem egyféle fényképes azonosító kártya, olyan, amilyet a politikai osztály emberei és a hírszerzők kapnak. Munch anyanyelvi szinten bírta az oroszt. Az egykori tulajdonos neve Pjotr Kurcsakov volt, rangja százados, kora harmincöt év, magassága száznyolcvankét centi, lakhelye

Moszkva. Az adatok nagyjából passzoltak Munchra, és a fénykép is hasonlított. Egy felületes szemlélőt ennyivel már meg lehet téveszteni. A személyi feljegyzések után tekintete a fejlécre siklott. Az igazolványt a Vörös Hadsereg hírszerzése állította ki. Munch nehezen tudta visszafojtani örömét. Piszkosul nagy mázlija van, gondolta, annyi szent. Előbb a dezertőr, majd a fegyverek, a víz, az élelem és most a papír. Ez az azonosító még igen jó szolgálatot tehet, akár az életét is megmentheti. Gyorsan becsukta hát, zsebébe süllyesztette, majd társai felé fordult. – Mit gondol, Schenk, hogyan tovább? – Nos… – gondolkodott el a dezertőr

– már nagyon közel vagyunk. Alig egykét kilométer, mindössze pár utca választ el minket a háztól. Ami jó, hogy az oroszok még nincsenek itt, ezért legalább velük nem lesz problémánk. Az ejtőernyősök és az SS közösen védik ezt a szektort. Elég sokan vannak. Lövöldözéssel semmire sem megyünk. Esetleg van valami ötletük? – Van – válaszolta Munch kurtán. Kinyitotta zsákját, és elővette belőle a karszalagot, amelyet még a bázison kezdett el hímezni, és a DC-3 fedélzetén fejezett be. – Eddig csak azért nem vettem elő, mert nem akartam kockáztatni. – A Führer személyes futárainak szalagja – füttyentett elismerően Schenk.

– Munch, maga készült. Egész okos. – Talán így már menni fog. Arról viszont fogalmam sincs, hogy juthatnánk be a célobjektumba. Jó lenne, ha el tudnánk kerülni a lövöldözést. Nem kecsegtet sok sikerrel. Hányan védik az épületet, Schenk? – Nem is tudom… talán huszonötharminc fő. Hitler személyes testőrsége és még pár SS katona. De lehet, hogy azóta többen vannak. – Bale, az eligazításon azt mondták, hogy maga a kulcs. Gondolom, ezt úgy értették, hogy a fizikai hasonlóságát kihasználva bejuthatunk. De most más a haja, és a bajusza is hiányzik – sorolta Munch a problémákat. – A ruha tényleg elveszett, de ne

aggódjon a külsőm miatt! Itt van minden a zsebeimben: a sminkkészlet, a paróka, az álbajusz. Még jól jöhet, de nem ez a lényeg – nyugtatta meg Bale. – Hanem? Mi az, ami számít? – kérdezte Munch. – Az, ami itt van – mondta Bale, és öklével finoman megkocogtatta jobb halántékát. – Ezt hogy érti? – Úgy, hogy ismerem, és mindent tudok róla. És ami a legfontosabb, hogy ismerem azokat a szavakat, amelyekre vágyik. És van még itt valami… valami igazán fontos – mondta Bale titokzatosan, majd felhúzta kabátjának ujját, és megmutatta a bal alkarjára lévő tetovált szimbólumot. – Ez itt a lényeg –

mutatta a tetoválást. Fekete színű és kör alakú jel, középen két világos kereszttel, sugárirányú vonalakkal és a körülötte húzódó gyűrűben germán rúnaírással. – Mi ez? – kérdezte Munch. Hiába kutatott emlékezetében, még soha nem találkozott ezzel a mintával. – Maga látott már ilyet, Schenk? – Nem, még soha – ingatta fejét a dezertőr, miközben képtelen volt levenni szemét a pénzérménél alig nagyobb tetoválásról. – Ez a Thule Társaság jele. A Thule Társaság egy okkultizmussal foglalkozó titkos csoport, Hitler az alapító tagok, közé tartozik. A társaság tagjait még a harmincas évek végén lekapcsolták a Hírszerzés emberei, szépen lassan,

egyenként. Úgy öt éve valamennyien az amerikai hadseregnek dolgoznak. Egyetlen ember nem volt hajlandó együttműködni, egy régész, aki azóta rejtélyes körülmények között öngyilkos lett, valahol Ausztriában. A szervezeten keresztül folyamatosan dezinformálták Hitlert, hosszú éveken át. A legutolsó üzenet szerint a Thule Társaság megtalálta a Szent Grált, és készen állnak a ceremóniára, amely halhatatlanná teszi, és emberfeletti erővel ruházza fel a Führert. Hitler már nagyon várja a követet, akit persze én fogok alakítani. Szóval ez a mi belépőnk. Nem fogunk sem lövöldözni, sem verekedni. Minden ki van találva. Egyszerűen be fogunk sétálni, és ami

szintén nem elhanyagolható, hogy ki is tudunk jönni vele. – Ez egy baromság – jegyezte meg Munch. – Lehet, hogy baromság, de nem a célszemély számára. Ő nagyon is hisz benne. Mit gondol, miért szónokolt annyi mindenféle csodafegyverről meg isteni hatalomról? – Ezt szépen kifundálták – bólintott elismerően Schenk. – Hát igen. Talán mégsem annyira alulinformált a mi titkosszolgálatunk, mint azt maga elsőre gondolta. Munch intett a többieknek, mire azok gyorsan összekapkodták a felszerelésüket. A hírszerző felhúzta a bal karjára a szalagot, és kibújt a híd

alól. A többiek követték, majd határozott léptekkel elindultak a város központja felé. Magabiztosan masíroztak keresztül a német katonák csoportjai között. Munch trükkje remekül működött. A futárszalag hatalmas biztonságot adott, szinte érinthetetlenné tette őket. Az a pár katona, aki igazoltatni akarta a nyilvánvalóan illetéktelen helyen lófráló népi felkelőket, a kabát bal ujjara húzott sárga szalag láttán azonnal visszafordult. Egyetlen egyszer kerültek veszélyes helyzetbe, mikor egy tudatlan ejtőernyős puskát fogott rájuk, de amikor a felettese megjelent, alaposan megfenyítette a meggondolatlanul viselkedő katonát, és elnézést kért tőlük. Munch igen jól

játszotta a felháborodott futár szerepét. Hangosan kiabált az ejtőernyősök parancsnokával, és keményen fejére olvasta a történteket. Még azt is kilátásba helyezte, hogy beszámol a Führernek. – Mi a francért nem vette hamarabb elő ezt a vackot? – vetette oda Bale Munchnak két utcával odébb. – Mert meglehetősen feltűnő egy ilyen szalaggal bohóckodni, ráadásul kockázatos is. Végszükség esetére tartogattam. – Szerintem folyamatosan krízishelyzetben vagyunk, mióta földet ért a lábunk – jegyezte meg Bale. Munch válasz nélkül hagyta a kifakadást. Minél mélyebben hatoltak be

a Birodalmi Kancelláriának és a Reichstagnak helyet adó kormányzati kerületbe, annál több és jobban felszerelt Waffen-SS szakasszal találkoztak. Ezek a férfiak nem olyanok voltak, mint a külvárosban állomásozó, szedett-vedett Volkssturm, Hitlerjugend vagy Wehrmacht alakulatok. Nem voltak köztük sem gyerekek, sem aggastyánok. Ezek a katonák elszántak voltak, és fegyelmezettek. Csendben várakoztak a barikádok mögött, a páncéltörő lövegek és a harckocsik mellett. Ezek a férfiak nem szenvedtek kétségektől. Készen álltak az utolsó harcra, hogy életüket áldozzák a szemük láttára összeomló birodalomért. Bale eddig csak megvetést és undort

érzett a birodalmi katonák iránt, amelybe most valami furcsa szánalom vegyült. Szánalom azok iránt, akik nem elég bátrak ahhoz, hogy megkérdőjelezzék a hatalom igazát, sem pedig elég értelmesek hozzá, hogy megkülönböztessék a demokráciára építkező rendet az egyszemélyes diktatúrától. Számára ezek a férfiak már nem voltak többek puszta báboknál, kiürült emberi testeknél, akikből rég kihalt a gondolkodás ösztöne, és az értelem helyére egy központi akarat költözött. – Az az épület lesz az – súgta Schenk Munchnak, és a sarkon álló rezidencia felé biccentett. Az emeletes ház vörös téglából

készült, teteje lapos volt, erkélye szürke gránittal díszített. Ablakai kiütve, téglával berakva, középen csupán keskeny lőrések maradtak a kőművesek munkája nyomán. Az utcára nyíló kapu előtt Waffen-SS katonák őrködtek. Nyolcan voltak, fegyverzetüket pisztolyok, Gew43 típusú puskák és MP44-es géppisztolyok alkották. A ház előtti fedezékből MG42-es géppuskák csöve meredezett, legalább nyolc darab volt belőlük felállványozva. Mellettük három páncéltörő ágyú állt. Munch biztos volt benne, hogy az utcára néző ablakokban is géppuskák vannak, a tetőn pedig minden bizonnyal mesterlövészek figyelnek. Az épületnek a bevételéhez legalább százötven ember

szükséges, gondolta Munch, vagy még több, és életében először hálát adott az amerikai titkosszolgálat embereinek. Remélte, hogy a Bale által felvázolt terv tényleg működni fog. Ha elég okosak lesznek, nem fognak belekeveredni semmiféle lövöldözésbe. Csak ki és be, a kísérőkkel pedig majd csak elbánnak valahogy, miután kijutottak a városból. Határozottan lépdeltek keresztül a barikádokon, egyenesen az őrök felé. Az SS katonák azonnal fegyvert szegeztek rájuk. – Halt! – állt eléjük egy tiszt. – Heil Hitler! – lendültek magasba a karok. – Mi dolguk erre? – szegezte nekik a kérdést a rangidős katona, egy magas,

barna hajú, kék szemű tiszt. – A Führer különleges személyi futárszolgálatához tartozom – válaszolta Munch, és úgy fordult, hogy az őrök is lássák a karszalagot. Igyekezett leplezni a feszültségét. Ez a pillanat volt a terv leggyengébb láncszeme. Az azonosító közel sem olyan tökéletes, mint az eredeti, gépi szövésű darabok. A tiszt szerencsére csak egyetlen futó pillantást vetett a karszalagra. – Kit keresnek, mi a küldemény? – kérdezte. – A rangidős tisztet keressük. Ő pedig a küldemény – válaszolta Munch, mire Bale előlépett. – Azonosítsa magát! – szólította fel a tiszt a hasonmást.

– Arthur Heinrick. – felelte Bale, majd felgyűrte kabátujját, hogy megmutassa az alkarjára tetovált ábrát. – Az azonosítóm. A őrség parancsnoka megnézte a rajzolatot, majd parancsot adott az egyik katonának. A férfi tisztelgett, bement az épületbe. A többiek leengedték a fegyvereket. Bale zavarban volt. Nem értette, miért nem kísérik őket azonnal a rangidős tiszt elé. Ha Schenk tévedett a Führer hollétét illetően, rövid harc várt rájuk. Az mindenesetre bizalomra adott okot, hogy egyetlen puska sem szegeződött rájuk. A kapuban egy rangjelzés nélküli, fekete SS ruhát viselő férfi jelent meg. Nem volt más fegyvere, csak a

derékszíjára csatolt pisztoly. – Heil Hitler! – köszöntötte őket, majd egyenként kezet fogott a csoport tagjaival. – Önök tehát a futárok. Már nagyon vártuk magukat. Kérem, kövessenek! Beléptek a kapun, majd átvágtak a kicsiny udvaron, ahol további katonák állomásoztak. A falak mellett gránátosládák, lőszerrakaszok, puskák és páncéltörő fegyverek sorakoztak. Munch megpróbálta feltűnés nélkül felmérni a környezetet. Szerette, ha úgy ment be valahová, ha tudta, hogyan fog kijutni. Óvatossága nem egyszer az életét mentette meg. Felmérte a katonák számát és elhelyezkedését, a fegyverzetüket, a

fizikai térjellemzőit. Az udvar huszonöt méter hosszú és húsz méter széles, fedezékek nélküli, a főbejárat szűk folyosója további tíz méter. Minden sarokban négy-négy SS katona állt, a folyosón további négy. A tetőn a mesterlövészek, és ott voltak még a bejárat előtti őrök. Az épület védelme erős volt, és nehezen kikezdhető. A német tiszt átvezette őket az udvaron, majd le egy hosszú és meredek lépcsőn, amely robbanószereknek és páncélelhárító fegyvereknek ellenálló, több réteg, hengerelt acéllemezből összehegesztett ajtóba torkollott. A zárszerkezetet három számtárcsa helyettesítette. A tiszt beállította a megfelelő kombinációt, és kinyitotta a

masszív, legalább huszonöt centiméter vastag ajtót, aztán félreállt, és utat engedett a csoportnak. Munch átlépett a küszöbön, és rájött, hogy, ha menekülniük kell, ötlete sem lenne, merre induljanak. A tiszt becsukta az ajtót, majd eltekerte a tárcsákat. A zárszerkezet hangos kattanással ugrott a helyére. Munch egyre reménytelenebbnek látta a helyzetüket. A tárcsák nullától százig voltak kalibrálva, ami egymillió kombinációs lehetőséget jelentett. Folytatták útjukat lefelé. A lépcső hosszú volt, meredek, a gyenge világítás miatt nem látták a végét. A bunker legalább tíz méterrel feküdt a talajszint alatt. Harminc lépcsőfokonként beugrók

voltak a falba építve, amelyekben lángszórókkal és géppisztolyokkal felszerelt katonák őrködtek. A lépcső alján az út háromfelé ágazott. Ők jobbra fordultak, és egy hosszú, egyenes folyosón haladtak tovább. A bunkerben tökéletes csend honolt. A termek hangszigeteltek lehettek. Számos ajtó mellett haladtak el, amelyek mögött titokzatos fegyverraktárakat, kísérleti laboratóriumokat, operatív részlegeket és kommunikációs központokat sejtettek. A nyílászárók biztonsági fémötvözetből készültek, és számkombinációs zárak védték őket. Őröket nem láttak, bár sejtették, hogy legalább egy századnyi katona állomásozhat a föld alatti épületben. A

tiszt megállt egy ajtó előtt, beállította a megfelelő kombinációt, és előre engedte a társaságot. Bale lépett be először, Munch követte, és Schenk zárta a sort. Egy tízszer tíz méteres szobába jutottak. A terem falait katonai térképek, gondosan kifeszített fekete-fehér-piros, horogkeresztes lobogók, keretekbe foglalt fényképek díszítették. Az előteret egy hatalmas terepasztal foglalta el, amelyen Berlin és a várost környező terület egy az ezerhez arányú makettje állt. A miniatűr házak között apró horogkeresztes és vörös csillagos zászlók, páncélosszázadokat és egyéb harci egységeket szimbolizáló jelzések voltak. Száznál is több vörös színű, alig két és fél tucatnyi birodalmi sassal

mintázott. A terepasztalt aprócska lámpák sárga fénye világította meg. A terem végén, egy hatalmas, sötét fából készült íróasztal mögötti karosszékben Adolf Hitler, a Harmadik Birodalom korlátlan teljhatalmú diktátora ült. Valamennyien tisztelegtek. Munch végigmérte a Führert, a férfit, aki annyi más ember mellett közvetett módon az ő életét is felforgatta. Adolf Hitler arca sápadt volt, szemei zavarosak, a haja zilált. Nem úgy nézett ki, mint akinek már a neve puszta említésétől is rettegés fogja el keletet és nyugatot, aki megteremtett egy tébolyult világrendet, és akinek lelkiismeretét milliónyi élet kioltása terheli. Tekintete – és az asztalon álló, félig

üres palack – arról árulkodott, hogy a Birodalom vezetője nem teljesen józan. – Követek érkeztek, mein Führer – jelentett a tiszt. – Követek, hm… – válaszolta Hitler. Hangja mély volt és tompa. – Miféle követek? – kérdezte, majd felállt. Háta mögött összefonta kezeit, és nyugtalanul járkálni kezdett az asztal mögött. Bale kilépett a sorból, alaposan megnézte a férfit, és a német tiszt felé fordult. – Ez az ember nem Adolf Hitler – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – A Führer személyesen ismer engem, ez a férfi pedig nem tudja, hogy ki vagyok. Nekünk az igazi Führerrel kell beszélnünk. Nagyon fontos

információt hoztunk, amelyet csakis neki adhatunk át. Olyan információt, amely megfordíthatja a háború menetét. Vezessen minket a Führerhez! – fordult a tiszt felé. Az asztal mögött sétáló férfi hirtelen megállt. Az asztalra támaszkodott, majd lesütötte tekintetét, és felköhögött: nyilvánvalóan zavarban volt. A megfelelő szavakat kereste, de a szája csak remegett, képtelen volt megszólalni. – Nem hiszem el… – hitetlenkedett a tiszt, miközben felváltva nézett hol Balere, hol pedig arra a férfira, akit ő Adolf Hitlernek vélt. – Az nem lehet… – Be tudom bizonyítani – mondta Bale, majd folytatta. – Adolf Hitler az egyik szeánszon, amelyen magam is jelen

voltam, véráldozatot mutatott be. A jobb karján, közvetlen a könyökhajlat alatt van egy sebhely, amely a rituális tőr pengéjétől keletkezett. Kizárólag egy bizonyos penge képes ilyen sebhelyet ejteni – fejezte be, majd feltűrte kabátujját, és feltartotta kezét, úgy mutatta a könyöke alatti keskeny és fehér, hullámos heget. – A kezét! – szólította fel a tiszt az álHitlert, és tétova mozdulatokkal elővette revolverét. – Mutassa, mein Führer! – Elég… elég… – reagált a megszólított férfi és a székbe rogyott. – Nem az vagyok, akinek gondolnak… Nem én vagyok Adolf Hitler. – Árulás történt! Aljas árulás! – motyogta a tiszt elképedve, majd az ajtó

felé hátrált, miközben fegyverét a hasonmásra szegezte. – Azonnal riasztom az őrséget. Maguk vigyázzanak az árulóra! – utasította a csoportot. Schenk reagált a leggyorsabban. Előkapta az övén hordott bajonettet, és a pengét markolatig a német oldalába mártotta. A szúrás mély volt, és pontos. A borotvaéles kés átvágta a veseartériát. A tiszt azonnal meghalt, egyetlen kiáltásra sem maradt ideje. Schenk az összecsukló holttest hóna alá nyúlt, és finoman elfektette a földön. Munch közben lekapta válláról a fegyvert és csövét az ál-Hitlerre irányozta. – Kik… maguk? Maguk… megölték a testőrség parancsnokát… maguk akkor nem is németek… – hebegte a hasonmás

rettegve végigmérve a csoportot. – Meg akarnak ölni? Istenem, könyörüljenek rajtam!… Nem én vagyok Hitler… én nem is… egyáltalán nem is vagyok náci… – Nyugodjon meg, ember! Nem akarjuk bántani. Hajlandó segíteni nekünk? Nincs túl sok időnk, szóval feleljen igennel vagy nemmel! – tette fel a kérdést Munch, miközben a fegyvert folyamatosan a hasonmásra tartotta. – Igen… természetesen. – Rendben. Bale, töltsön neki egy kis konyakot abból a palackból! Hogy hívják? – Karel… Karel Hrebiesky… – válaszolta a férfi, és mohón kortyolt a kezébe adott pohárból.

– Maga cseh? – kérdezte Munch. – Igen, cseh vagyok. Hat éve raboltak el, és kényszerítettek Adolf Hitler személyes szolgálatára – válaszolta, majd ivott még egy kortyot. A konyaktól némi szín költözött arcára. – Mikor hozták ide? – Úgy két, két és fél órája. A Reichstag épületén keresztül kísértek át, egy föld alatti folyosón. Én bejöttem, Hitler pedig kisétált. – Merre mentek? – kérdezte Bale remegő hangon. A nyugalom törékeny álcája, amelyet az elmúlt percek során magára erőltetett, hirtelen szétfoszlott. Bale ideges volt, és tanácstalan. Ha neki is feltűnt a trükk, a fickó az amerikaiakat sem tudja majd megtéveszteni.

– Csak azt tudom, hogy Hitler a Reichstag elé kérte a személyes testőrségének néhány tagját. Valószínűleg a föld alatti reptér felé menekültek, délnyugatnak. – Hol van az a reptér?! Mondja már, ne hallgasson! – borult ki Bale. – Hagyja abba! – szólt közbe Munch. – A legfontosabb az, hogy kijussunk innen. Ez az ember nem eshet ki a szerepéből. Nélküle nem jutunk ki innen. Közös az érdekünk, Karel. Ha élni akar, együtt kell működnie velünk. – Vele ugyan sosem fog kijutni! – vetette közbe Bale, és öklével az asztalra ütött. – Nézzenek már rá! Legalább két-három centivel magasabb, mint Hitler, rossz a beszédtechnikája,

érezhető a cseh akcentusa, nem tud konfrontálódni, és az orra is keskeny. A hasonlatosság édeskevés. Nem ő fogja csinálni. Én viszem ki magukat. Schenk elnyomta az időközben félig szívott, orosz cigarettát, a bűzlő csikket a terepasztalra pöckölte, aztán felállt a mahagóni székből. – Felőlem, csinálhatja maga is, de gyorsan találjanak ki valami okosat, mert nekem nincs kedvem itt megdögleni! – jelentette ki a dezertőr. – Oké. Csak szépen sorjában. Hrebiesky vetkőzzön le! – mondta Bale, majd elővette zsebéből a parókát, és végignézett a hasonmáson. Munch nem hitte, hogy Bale elképzelése beválik, de jobb ötlete neki

sem volt. Mivel a Reichstagban állomásozó katonák alig pár órája látták, ahogy a Führer elhagyja az épületet, a felettük lévő parancsnokságon keresztül kellett távozniuk. Két és fél óra hátrányban lehettek a Hitlert menekítő konvojjal szemben. Ha sikerül kijutniuk, könnyen beérhetik őket. Munch sejtette, hogy Hitler nem fog üres kézzel menekülni. Dél-Amerika, Vatikán, vagy Svájc lehet a célja, oda pedig pénz kell. Sok pénz. Mindezt összeszedni pedig időbe került. A legrosszabb esetben az előnye egy óra lehetett. Bale felvette a cseh ruháját, kifestette magát, végül felragasztotta a parókát és az álbajuszt. Már a puszta fizikai

hasonlóság is megdöbbentő volt, de mikor Bale imitálni kezdte Hitler járását, fejtartását és hanghordozását, mindenki tátott szájjal bámult. Különösen Karel Hrebieskyre gyakorolt komoly hatást a színész bemutatója. – Maga sokkalta jobban játssza Hitlert, mint bármelyik hasonmás, akivel eddig találkoztam! – jegyezte meg ámuldozva. – Szerintem menni fog. Csak bízzanak bennem! – válaszolta Bale, majd óvatosan megigazította a parókáját. Schenk száraz pengével, kapkodó, durva mozdulatokkal leborotválta a cseh férfi bajuszát, majd tessék-lássék módon megnyeste a haját. – Ne vacakoljon vele sokat, a lényeg

az, hogy ne bukjon ki a sapka alól! – jegyezte meg Munch, majd hozzátette. – Koszolja be a képét, meg a kezeit! Bale közben összeszedte magát, és megpróbálta átgondolni a teendőket. – Van egy kellemetlen kis problémánk, amelyet saját erőből nem fogok tudni, megoldani. Ott az az ajtó és nekem nincs rá semmi ötletem. Bár ha… – tűnődött el, és egy pillanatra lehunyta szemeit. – Arra gondol, hogy is juthatunk ki a bunkerből? A számkombinációs zárra? – kérdezte Schenk, majd összeborzolta Hrebiesky üstökét. – Piszok vacak dolog ám az a zár… egymillió lehetséges variáció. Talán ide kellene rendelni egy tisztet, aki tudja a kombinációt – vetette fel Munch.

– Az nagyon feltűnő lenne – ingatta a fejét Bale. – Ne törődjenek a számokkal! Nem hallották a tárcsák kattogását? – kérdezte Schenk talányos hangon. – Miről beszél? – nézett vissza Munch. – Most mondtam, hogy a kattogás. Abszolút zenei hallásom van. Megfigyeltem, hogy a megfelelő állásban egy terccel alacsonyabb a kattanás felharmonikusa. Ha nem hangoskodnak, és hagynak fülelni, akkor minden rendben lesz. Kijutunk külső segítség nélkül is. – Rendben! Csapjunk hát bele! – mondta Munch és Bale kezébe adta az asztalon lévő telefonkészüléket. –

Utasítsa a fentieket, hogy készüljenek fel a szállításunkra! Ne kérjen sok kísérőt, csak pár embert és egy féllánctalpast! Munch őszinte meglepetésére a terv valamennyi mozzanata simán ment. Bale már a telefonálás során is nagyot alakított. Roppant arrogánsán beszélt, és alaposan letorkolta a vonal túlsó felén lévő német tisztet. A lépcsőn őrt álló katonák sorra tisztelegtek nekik, Bale egyiknek-másiknak vissza is intett. Schenknek kevesebb, mint két perc kellett a zár kinyitásához. Lassan forgatta a tárcsákat, és csak a kattogó hangra összpontosított. Miközben keresztülmentek az udvaron, a tisztelgő katonák sorfala között, Bale tökéletesen alakította

Hitlert. Még ahhoz is volt lélekjelenléte, hogy megálljon az SS katonák előtt, büszkén végigmérje őket, és pár buzdító szót szóljon hozzájuk. Munch úgy érezte, hogy hasonmás még örömét is leli a kockázatos színjátékban. Kissé görnyedten, de határozottan lépkedett, kezeit összekulcsolta a háta mögött. Schenk és a cseh mögötte haladtak, a sort Munch zárta. A férfi nem volt biztos benne, hogy sikerül átejteni a katonákat, ezért indulás előtt csőre töltötte a Tokarevet, és betárazta a géppisztolyt. A páncélozott csapatszállító jármű, egy átalakított SdKfz 250-es az épület előtt várta őket. Bale mindössze négy testőrt kért maguk mellé, és egy kísérő járművet, őket is csak a feltűnés

elkerülése végett. Átsétáltak a folyosón a katonák sorfala között, és beszálltak a sárga színűre festett féllánctalpasba. A jobb oldali padsort foglalták el. Schenk a vezetőülés mögé ült, majd Bale és Hrebiesky következett. Munch a sarokban gubbasztott, közvetlenül az ajtó mellett, ahonnan átlátta a jármű teljes szállítóterét. A feketeruhás Waffen-SS katonák velük szemben foglaltak helyet. A Neu motorja felhörgött, és a jármű csikorogva elindult. Három vagy négy utcával lejjebb Bale parancsot adott a kísérő jármű parancsnokának. A zöld SdKfz 252-es balra fordult, és leszakadt a szállító járműről. Munch ránézett Schenkre, szemével jelzett neki, majd jobbjával

benyúlt a zsebébe. Megsimogatta a hideg acélt, majd megmarkolta a Tokarevet. Ujját az elsütőbillentyűre simította, és célzott. Nem vette elő a fegyvert, a kabáton keresztül tüzelt. A vastag szövet letompította a pisztoly hangját. Munch egyetlen másodperc alatt kilőtte a teljes tárat. Mellmagasságra célzott és valamennyi golyója talált. Az SS katonáknak arra sem maradt idejük, hogy a fegyvereikhez kapjanak. Közben Schenk elővette a csizmája szárába rejtett bajonettet, és a sofőr mögé ugrott. Bal tenyerével keményen megmarkolta a férfi állat, majd felfeszítette a fejét, és elvágta torkát. Az irányítás nélkül maradt jármű hatalmas csattanással ütközött neki egy

lámpaoszlopnak, kidöntötte, jobb oldali lánc talpával fölszaladt rá, majd egy háznak sodródott. Nagyot zökkent a jármű, a szállítótér falain lévő rekeszekben tárolt fegyverek és felszerelések kiestek a helyükről. A holttestek lecsúsztak a padról, az egyik Waffen-SS katona hullája Schenknek zuhant. A német kétségbeesetten próbált megkapaszkodni a sofőrülés melletti páncéllemezben, de elesett. Vakolat és mészpor vált le a homlokzatról és zuhogott a féllánctalpas szállítóterébe. Egy nagyobb darab pont Bale fejére esett. Az ütközés pár másodpercre elkábította a csoport tagjait. Lassan tápászkodtak fel. Bale-nek fájt a feje, ruhájának egyik ujja leszakadt,

zubbonyának válla és melle mészportól fehérlett. A vaskeresztjét vöröslő vérpöttyök színezték. – Mindenki rendben van? – kérdezte Munch, miközben újratárazta a Tokarevet. – Bale, az a maga vére? – Nem… az egyik hulláról fröccsent rám, azt hiszem… csak a fejem fáj – válaszolta a hasonmás, majd levette sapkáját, és ujjai hegyével óvatosan végigsimított a feje búbján. – De legalább nem vérzik. – Hányinger, szédülés? – Semmi, csak egy kicsit még kába vagyok. – A többiek? Schenk? – Rendben, jól vagyok. – Hrebiesky?

– Csak a könyököm vágtam be a padlólemezbe, amikor elestem. – Jó, akkor dobjuk ki ezeket a fickókat, és induljunk! Munch kinyitotta a szállítótér kétszárnyú ajtaját. Megragadta az egyik német holttest ruháját, és az ajtó felé vonszolta. Leugrott a járműről, majd megpróbálta lecibálni a hullát, de a férfi lába beleakadt a páncéllemezbe. – Segítsenek már! – utasította társait. Schenk azonnal ott termett, kiszabadította a nyitószerkezet és az oldalfal közé szorult bakancsot. Közös erővel kidobták a hullát. A test tompa puffanással zuhant a romokra. Arrébb gurult, a férfi feje hangos reccsenéssel ütődön a lámpaoszlopnak.

– Ez biztos fájt – kommentálta a dezertőr, majd sorra kihúzta a többi testet is. Utoljára a sofőrt cibálta ki a vezetőülésből. A negyvenes férfi ruhájának elejét teljesen átitatta az átvágott torokból spriccelő vér. – Oké, indulhatunk – mondta Munch, majd felpattant a járműre, és bezárta az ajtókat. – Bale, öltözzön át! Dobja le azt a parókát meg a bajuszt! Hrebiesky, merre mehetett a konvoj? – Le, dél felé, a Könighstrasse irányába. – Ott van a honi légvédelem egyik központja, mellette áll egy gyár. A főépület alagsorából lehet lejutni a bunkerbe, ahol a repülőgépek vannak. Van egy álcázott kijárata a reptér felé.

Reméljük nincs még orosz kézen – egészítette ki a cseh szavait Bale. Munch elismerően nézett a hasonmásra, miközben helyet foglalt a vezetőülésben. Beindította a motort, és sebességbe tette a járművet. Nagyot kattant a váltó, majd megcsikordult a főtengely, ahogy a rükvercbe tett jármű átmászott a kidöntött lámpaoszlopon. Közel egy órán keresztül zötykölődtek át a rommá lőtt városon. A Neu lánctalpa csúnyán nyikorgott, a motor egyenetlenül járt. Már egészen közel voltak a frontvonalhoz. Egyre hangosabb volt az ágyúzás, egyre nagyobb a forgalom. Páncélosok és katonákkal tömött csapatszállítók zörögtek dél felé, hogy feltartóztassák a Zsukov vezetette Első

Ukrán Front rohamcsapatait. Csatlakoztak egy konvojhoz. A csoport elején két Párduc haladt, mögöttük négy elaggott féllánctalpas zörgött. A harckocsik utat törtek a törmelék között, így megkönnyítették a kísérő járművek haladását. Az út szélén álló fegyveresek üdvözölték az erősítést, fejük fölé emelték puskáikat, hangosan kiabáltak, és az öklüket rázták. – Bale, maga honnan tud erről a reptér-dologról? – kérdezte Munch, miközben kényelmetlenül fészkelődött a sofőrülésben. A jármű nagyon rázott, a vibrációtól a vezetőoldali kitekintő nyílást védő páncéllemez folyamatosan leesett, lehetetlenné téve a normális kilátást. Munch káromkodva nyúlt ki az

apró résen, bal kezével próbálta tartani a borítéknyi mérete ellenére is nehéz, harminc milliméter vastag páncéllemezt. A kényelmetlen pozitúrától és a folyamatos rázkódástól gyorsan megfájdult a csuklója. – Mit kérdezett? Ne haragudjon, de nem hallottam. – Hogy honnan tud erről a reptérről? – ismételte meg a kérdést Munch, miközben kikerült egy aknatölcsért. A féllánctalpas fogasléces kormányműve kemény volt, a volán mozgatása komoly fizikai erőkifejtést igényelt. – Mondtam, hogy mindent tudok róla. Mármint Hitlerről. Én ilyen kiképzést kaptam. Harc helyett ezt tanultam. Ezért küldtek magukkal.

– Ott, a DC-3-as fedélzetén még a fene sem gondolta volna, hogy valaha is a hasznunkra lehet – vetette oda Munch kíméletlenül. – Azóta kissé változott a helyzet. – Na látja, még maga is tévedhet. – Milyen messze van a bunker? – Még három utca, és… – válaszolta Hrebiesky. Váratlanul hatalmas robbanás hallatszott. Előttük mindössze hatvan méterre tűz és fekete füst borította be az utcát. A kavarodást hatalmas csattanás követte. A másodlagos detonáció, ha lehet, még ennél is hangosabb volt. Azonnal megszólalt az egyik harckocsi hetvenöt milliméteres lövege. Dörrenését egy, az előzőnél valamivel

kevésbé intenzív robbanás követte. Halálüvöltés és káromkodás vegyült a zajba. – A kurva életbe! Mi történt? – kiáltotta Schenk, miközben felpattanva a padra kilesett az oldalpáncél felett. Munch megállt, és felugrott a vezetőülésre. Nagyon rosszak voltak a látási viszonyok, de egy váratlan szélfuvallat széttépte az előttük gomolygó sötét füstöt, és előtűnt egy lángokban álló Párduc. Vagyis az, ami maradt belőle. A tornyot telibe találta egy orosz páncélvadász, a kupola leszakadt, a levegőbe repült, és rázuhant a mögötte haladó csapatszállítóra. A több tonnás lángoló vas a szállítótérre esett. A bent ülő katonák azonnal

szörnyet haltak. A tankban tárolt lőszer berobbant, és begyulladt a tartályokban lévő, több száz liternyi benzin. A másik Párduc a roncs mellett állt, és viszonozta a tüzet. Az épen maradt féllánctalpasokról leugráltak a katonák, többségük kezében hatalmas Panzerschrenk volt. Fedezékbe húzódva próbálták megtalálni a támadókat, de az utcán terjengő füst lehetetlenné tette a célpontok bemérését. A Párduc eközben folyamatosan tüzelt, egészen addig, még egy jól célzott lövedék a homlokpáncélzatába nem csapódott. Az éles csattanást tompa robbanás követte majd a periszkópokból, levegőztető nyílásokból és ventillátorszűrőkből sárga tűznyalábok csaptak ki.

– A kurva életbe, milyen tank képes így kilőni egy Párducot? – kérdezte Schenk. – Én még soha nem láttam ilyet! – Ez egy JS-2-es. A Sztálinok. 122 milliméteres lövegük van, még egy Tigrissel is képesek elbánni – válaszolta Munch, majd hátramenetbe tette a féllánctalpast, és keményen a gázra lépett. – El kell tűnnünk innen, mielőtt minket is kilőnek! Kapaszkodjanak! A motor vadul felhördült, a tengelykapcsoló fémes sikolyt hallatott, a jármű meglódult. Mivel a visszapillantó tükrök már rég letörtek, Munch szinte találomra navigált. Befordult egy utcasarkon, majd ötven méter megtétele után, egy észak felé nyíló mellékutcánál megállt. Rátaposott

a kuplungra, próbálta sebességbe tenni a Neut, de a váltó ellenállt. Káromkodott egyet, majd keményen megrántotta a kart. Hangos csikorgás hallatszott a kardándoboz felől, amelyet durva kattanás követett. A jármű váltóműve megadta magát. – Szálljanak ki! Azonnal! – kiáltotta Munch, és felpattant a vezetőülésből. Csúnyán beverte fejét a páncéllemezbe. Éles fájdalom hasított belé, a homloka vérezni kezdett. Az ajtó felé taszította Hrebieskyt, aztán maga is kiugrott a járműből. Kinézett a páncél mögül. Az utcán heves tűzharc dúlt. A lángoló harcjárművek között német katonák rohantak, hogy feltartóztassák az orosz

támadást. A tisztek üvöltését Panzerschrenkek dörgése nyomta el. Füst, égő hús és a forró acél szaga árasztotta el az orrukat. Az orosz rohamcsapatok közel jártak, és gyorsan nyomultak előre. – Bale, hozza a másik lángszórót! – kiáltotta Schenk, miközben a baloldali páncéllemezre rögzített Flammenwerfer 42-est rögzítő bilincsekkel kioldásával bajlódott. – Ne szarozzanak már azzal a vacakkal! – kiáltotta Munch idegesen, és isméi kinézett a féllánctalpas nyújtotta fedezékből. – Itt vannak az oroszok! – Mindjárt megvan! – válaszolta Schenk, aztán kioldotta az utolsó bilincset. A lángszóró nagyot csattant a

padlólemezen. A dezertőr vállára vette a PPS-t és két kézzel felemelte a tizennyolc kilónál is nehezebb FIW41est. – Segítsen már! – szólt oda Munchnek. A férfi kinyújtotta kezét, megragadta és átemelte a magas küszöbön a súlyos fegyvert. Schenk leugrott a járműről. Hírszerző a férfi mögé állt, úgy tartotta a lángszórót, miközben a dezertőr felcsatolta a széles vászonhevedereket. Közben Bale is leszerelte a jobb oldali Flammenwerfert, és Hrebiesky segítségével leemelte a járműről. – Adja ide! – kiáltotta Munch, majd hátára vette a szerkezetet. Folyamatosan hátráltak. Az orosz JS-2-es tankok közben áthatoltak a megsemmisített

konvoj roncsai között. Hatalmas méretű, olajzöldre festett járművek voltak, lehetetlenül hosszú lövegcsövekkel, a tornyokon cirill betűs feliratokkal. Folyamatosan tüzeltek, széles lánctalpaik nyomában kifordultak az utcát borító kockakövek. A harckocsik tornya mögött sárgászöld uniformist viselő katonák guggoltak, kezükben szakadatlanul kerepeltek a PPS-ek. Egy akna eltalálta a mellettük álló épületet, a romok a mozgásképtelenné vált féllánctalpasra zuhantak. Szürke és vöröses porfelhő takarta el az utcát, amelyen épphogy csak átsejlettek a szomszéd utcában fellobbanó vörös tüzek lidércfényei. – Indulás! – kiáltotta Munch, és

futásnak eredt. Nyugat felé szaladtak, abban bízva, hogy az orosz támadás még nem terjedt ki a szomszédos utcákra. Tudták, hogy nem menekülhetnek visszafelé, hisz akkor végképp elveszítik a célpontot. Átrohantak a romok között, a hátuk mögött a csatazaj egyre hangosabbá vált. Alig száz métert haladtak, de a lángszóró rosszul rögzített hevederei már fájdalmasan húzták Munch hátát, a palackok minden lépésnél nekicsapódtak a vállának. A pusztító erejű, félelmetes Flammenwerfer harminc méterre kilövellő lángjai hatalmas pusztítást vittek véghez az ellenséges katonák között, nem is szólva a fegyver elrettentő és demoralizáló hatásáról. A katonák

valamennyien rettegtek ettől a fegyvertől. Az égési sérülésektől való félelmet csak nagyon kevesen tudták legyőzni. A legtöbbjükre nagyobb hatást gyakorolt a lángszóró látványa, mint egy századnyi harckocsié. – Erre! – kiáltotta Hrebiesky, és lefordult egy zöldségkereskedés mellett. A bolt ablakait légnyomás törte be, az üvegszilánkok csillogó szőnyege beborította a járdát. Az utca fegyveres civilekkel és katonákkal volt tele, akik fedezékük mögött lapulva várták az oroszokat. Két Hetzer páncélvadász és három páncéltörő ágyú támogatta a gyalogosokat. Azonnal kihátráltak az utcából. Tovább akartak indulni nyugat felé, de az

utat egy érkező konvoj zárta el. Elől egy hatalmas Vadásztigris dübörgött, mögötte két féllánctalpas és egy parancsnoki állásponttá alakított, rádiós Mercedes teherautó. Az oszlophoz tartozott még egy Kübelwagen és három motorkerékpár, az oldalkocsikon MG42es géppuskák zörögtek. A Tigris befordult a sarkon, majd nyikorogva megállt. – Mi ez? Mi a fene ez? – kérdezte Schenk. – Hogy kerül ide egy teherautó? És miért kíséri páncélos? Munch leguggolt egy fedezék mögé, és képtelen volt levenni a szemét a Mercedesről. – Mit csinál? Mi a francot csinál? – kérdezte Bale, és ráncigálni kezdte a

férfi zubbonyát. – Jönnek az oroszok! Menjünk tovább! – Elég legyen! – szólt rá Schenk. – Merre akar menni? Mögöttünk oroszok vannak, előttünk a front. A konvojon nem tudunk átjutni. Ha menekülni próbálunk, hátba lőnek minket, mint az árulókat. Ezt akarja? – tette hozzá és Bale szemébe nézett. – Akkor mit tegyünk? – kérdezte Hrebiesky, majd kilesett a fedezékül szolgáló leomlott házfal mögül. – Itt mindjárt kitör a ribillió. Hallják? Már legfeljebb egy kilométerre vannak tőlünk az oroszok. Megvárjuk, még ideérnek, és akkor indulunk tovább. Az orosz rohamcsapat elvonja majd a németek figyelmét. Merre van az a

reptér? – Jóval elöltünk. Még vagy egy, másfél kilométerrel lejjebb. Már bizonyosan elfoglalták az, oroszok – felelte a cseh. – Akkor azért van itt a Vadásztigris. Ez lesz az ellentámadás éke, az ő feladata hogy utat törjön. Láttak már ilyen teherautót? Vajon miért van lefüggönyözve az ablaka? – kérdezte Munch, majd alaposabban szemügyre vette a Mercedest. A dobozról az egyik helyen letört a szürkére mázolt fa, elővillant alóla a tompa fényű acéllemez. – Nézzék csak! – mutatott oda. – Ez egy páncélozott kocsi – vonta le a nyilvánvaló következtetést Schenk,

majd a doboz tetején lévő antennakeretre nézett. – Nagy teljesítményű rádióval, és még a Vadásztigris is… meg a kísérők… – Lehet, hogy megtaláltuk az emberünket – jelentette ki Munch. – Úgy érti, hogy…? – nézett rá a férfira Bale. – Ez az út vezet a reptér felé, nem? A konvoj a Birodalmi Kancellária felől érkezett, igaz? – Akkor mit tegyünk? Foglaljuk el a Mercedest? – nézett hitetlenkedve Bale. – A Tigris előre fog törni. Azért van itt, hogy utat csináljon a Mercedesnek. Egyelőre követjük a teherautót. Alig fejezhette be Munch a mondatot, mire a hatalmas, hetven tonnás páncélos tüzet nyitott. A 122 milliméteres löveg

pusztító dörgését hosszasan visszhangozták a házfalak. A kockához hasonló felépítményű harckocsi pár másodperc elteltével ismét tüzelt, majd felüvöltött a motorja, és a nehéz acéltest mozgásba lendült. Széles lánctalpai alatt mélyen megsüllyedt az útburkolat. A Vadásztigris mellett szinte eltörpülő Hetzerek szorosan rátapadva követték a vezérjárművet. A védekezésre berendezkedett német csapatok parancsnoka rohamot rendelt. A katonák a fedezékekből kiugrálva a támadásba lendült páncélosok után eredtek. Ebben a pillanatban elindult a konvoj, és követte a harckocsikat. – Futás! – kiáltotta Munch és kiugrott a fedezékből.

Az ezer-ezerkétszáz katonából álló egység gyorsan haladt előre, a puskák durrogását és a géppisztolyok kerepelését elnyomta a Vadásztigris nagy kaliberű lövegének fülsüketítő hangja. Az ék élén haladó páncélosok folyamatosan lőtték az orosz csapatokat, miközben iszonyú sebességgel gázoltak át a roncsokon. Egy kilőtt, lángokban álló orosz TM-es tűnt fel előttük, néhány méterrel mögötte egy másik harckocsi, amelynek lánctalpát egy gránát szaggatta szét. A tank ugyan mozgásképtelenné vált, de az orrába szerelt géppuska folyamatosan kattogott, a személyzet másik három tagja a T34-es mögé bújva tüzelt a rohamozó németekre. Az elöl futók közül sokakat eltaláltak a 7,62-es

orosz lövedékek, a sebesült és halott németek testéből vér fröccsent, mielőtt elterültek volna a kövön. Az ék hegyét adó németek közül hárman-négyen megálltak, fedezékbe bújtak, és kézigránátokat dobtak az oroszok felé. A robbanások nyomán vörös tüzek csaptak fel, a szerteszálló repeszek visításába halálsikolyok vegyültek. A Vadásztigris közben elérte az orosz harckocsikat, páncél csattant a páncélnak, félrelökte őket az útból, miközben széles lánctalpaival eltiporta a T34-es parancsnokát, aki sebesülten feküdt a földön. A tiszt üvöltését és a csontok recsegését elnyomta a csatazaj, a férfi teste egyetlen másodperc alatt véresmocskos masszává vált.

Tovább szaladtak, egymás után hagyták maguk mögött a lángoló roncsokat és az elesett oroszok holttesteit. Tíz-tizenöt méterrel előttük gránátok robbantak, egy német tisztet és mellette szaladó társait cafatokra tépte a detonáció. Belsőségek és végtagok repültek szerte szét, vérpermet szállt. A páncélosokban azonban nem tudtak kárt okozni a könnyű gyalogsági fegyverek. Munchék a fal mellett futottak, zárt csoportban, közvetlenül a teherautó előtt. A német ellentámadás váratlan hevessége gyorsan felőrölte az orosz rohamcsapatok ellenállását, a Vadásztigris láttán pedig pánik tört ki az ellenséges katonák között. Kétszer ugyan rálőttek a nagy kaliberű gyalogsági

páncéltörő ágyúkból, de a lövedékek képtelenek voltak áttörni a harckocsi 150 milliméter vastag frontpáncélzatát. Ugyanígy hiába tüzeltek a T34/85-ös tankok, nem tudták megállítani az eszeveszett sebességgel dübörgő acélmonstrumot. Az Első Ukrán Front rohamcsapatainak vesztesége egyre csak nőtt. A németek a diadaltól megittasodva törtek előre. Ekkor hallották meg a bombázók zúgását. A katonák lassítottak és fürkészni kezdték az eget. A Vadásztigris tornyán hangos csattanással csapódott ki a fedél. Egy SS katona bújt elő, és helyezkedett el a légvédelmi géppuska mögött. Az MG42-es csövét lelfelé

billentette, majd keményen rácsapott a fegyver závárzatára. A kötelékbe rendeződött Il-2-es csatarepülőgépek alacsonyan támadtak. Az első gép elhibázta a német csapatokat, a bombák előttük mintegy százötven méterrel, az oroszok között robbantak fel. A Vadásztigris légvédelmi fegyvere kattogni kezdett, az MG42-es vadul szórta a csillogó rézhüvelyeket. Az Il-2-es átrepült a németek fölött, a géppuskás már szinte guggolt, úgy okádta a vasat a fölöttük alig nyolcvan-száz méteres magasságban elhaladó gépre. A második csatarepülő pilótája precízebb volt. Az egyik száz kilós bomba telibe találta a Vadásztigrist. A harckocsi lángba borult és irányt vesztve

belerohant egy emeletes ház homlokzatába. Hatalmas robajjal temette be az alázúduló törmelék, szürke téglák kopogtak a páncélzaton. Az Il-2-esek gépágyúiból fényes torkolattüzek törtek elő, a húsz milliméteres lövedékek a rohamozó németek közé csapódtak. A katonák kétségbeesetten próbáltak fedezékek mögé bújni, de a folyamatosan hulló bombák elől a romok és a roncsok sem adhattak menedéket. Az egyik Hetzer találatot kapott, a harcjármű vékony páncélja azonnal átszakadt. A jármű felrobbant, az oldalára dőlt, és úgy ontotta magából a füstöt. Az ellentámadás megtorpant, a németek kétségbeesetten próbálták

tartani az állásaikat, de az Il-2-esek folyamatosan támadták az oszlopot. A Mercedes vezetőfülkéje találatot kapott, a sofőr holtan bukott rá a kormánykerékre. – Gyerünk! Most! – kiáltotta Munch, és a körülötte záporozó lövedékekkel mit sem törődve, vakmerően futni kezdett a teherautó felé. Feltépte az ajtót, majd két kézzel megragadta a sofőr holttestét, és kihúzta a kocsiból. Az átlőtt mellkasú tiszt bucskázott egyet a kövön, majd végképp elterült. Két gyors mozdulattal lecsatolta hátáról a lángszórót, az ülésre dobta, majd felmászott a kabinba. – Gyerünk már! – kiáltotta Munch a fedezékben lapuló társainak, Hrebiesky rövid tétovázás után felállt, a kocsi felé

indult, de alig lépett kettőt, mikor a felettük elszálló Il-2-es gépágyútüze eltalálta. A 20 milliméteres lövedék lerobbantotta a férfi fejét. A szétroncsolt nyakból vér spriccelt, a test még egy pillanatig állva maradt, majd eldőlt. – Gyerünk! – üvöltötte Munch. Schenk felugrott a fedezékből, és futni kezdett a Mercedes felé, Bale pár lépéssel mögötte rohant. A halálra rémült férfi falfehér arcát vér és korom mocskolta be, remegő lábakkal, kétségbeesetten botladozott a holttestek között. Schenk elérte a teherautót, felugrott a küszöbre és megkapaszkodott a visszapillantó tükör keretében. – Jöjjön már! – kiabálta, miközben vadul integetett Bale felé.

A férfi megkerülte a járművet, és beugrott a vezetőfülkébe. Munch hátramenetbe tette a Mercedest, és padlólemezig nyomta a gázpedált. Élesen balra fordította a kormányt, a kocsi megbillent, kifarolt, elsodort egy holttestet, majd két métert csúszott a törmeléken. Munch egyesbe kapcsolt, és rátaposott a gázra. A Mercedes meglódult, kikerülte a mögötte álló, lángoló féllánctalpast, majd felszaladt a járdára. A széles felépítmény éppen hogy csak elfért a fal és a roncs között. Schenk válláról lerepült a PPS, a katona alig tudott megkapaszkodni a visszapillantóban. Majdnem leesett a járműről, válla még így is durván

nekiütődött a ház falának. A hírszerző behajtott egy szűk mellékutcába, visszakapcsolt, és tövig nyomta a gázt. A teherautó motorja felbömbölt, ahogy elérte a maximális fordulatszámot. – Tudja használni a lángszórót?! – üvöltötte Bale felé. – Nyissa ki azt a szelepet, és nyomja le a másik kart! Ha oroszokat lát a közelben, tüzeljen! Bale kezébe vette a FIW 41-es csövét. Megpróbálta letekerni az ablakot, de a kallantyú ellenállt, se fel, se le nem akart mozdulni. Úgy döntött nem vacakolt tovább a karral, és lábainál lévő feszítővassal az üvegbe vágott. A szerteszálló szilánkok nagy része az utcán landolt, de a fülkébe is jutott belőlük. Bale a lángszóró tubusát

kidugta a kitört ablakon, és próbaképpen lőtt egyet a fegyverrel. A speciális fémötvözetből készült cső sötét szája sárga és vörös tüzel okádott, az égő vegyszer fekete mintákat festett a házak falára. – Ne pazarolja a muníciót! – szólt rá Munch. – A tartályban csak tíz másodpercre elegendő anyag van! – Lassítson ember! Mindjárt leesek! – kiáltotta az autó oldalán lógó Schenk. Munch csökkentette a sebességet, majd megállt. – Másszon be! – üvöltötte túl az alapjáraton zakatoló motort. Schenk leugrott a küszöbről és megkerülte a kocsit. Bale kinyitotta az ajtót és felsegítette a dezertőrt. Munch gázt adott.

– Ki kellene nyitni a dobozt, hogy megnézzük, jó madarat kaptuk-e el! – javasolta Schenk. – Először is vissza kell vonulnunk valami biztonságosabb helyre. Ezen a környéken nyüzsögnek az oroszok. Hirtelen lövedék csapódott a szélvédőbe, és hangos koppanással állt meg a páncéllemezen. Szerencsére senkit sem talált el. Előttük mintegy hetvennyolcvan méterrel egy orosz gyalogos rohamosztag állt, tüzérségi és páncélos támogatás nélkül. A katonák célba vették a feléjük száguldó Mercedest majd tüzet nyitottak rá. Schenk kidugta a lángszóró csövét a golyó ütötte lyukon, és kinyitotta a fegyver szelepét. – Még ne tüzeljenek! Túl messze

vannak! Még ne! Még ne… Most! – kiáltott Munch. Schenk és Bale tüzet nyitottak. Az égő vegyszer harminc méternyire lövellt előre, teljesen beborította az oroszokat. Sokan közülük azonnal meghaltak, a túlélők pedig üvöltözve szaladtak szerte szét. Ruhájuk lángokban állt, kétségbeesetten forgolódtak a földön, hogy eloltsák, de a speciális keverékkel átitatott ruha kitartóan égett. Egy másik rohamosztag tűnt fel a szomszéd mellékutcából, de a teherautó felől érkező lángcsóvák visszavonulásra késztették őket. Bale feléjük irányította a tubust, és tüzet nyitott. – Kapaszkodjanak! – figyelmeztette társait Munch, mikor keresztülhajtottak

az orosz holttesteken. A teherautó hatalmasat zökkent. Munch másfél óra múlva lassított, majd befordult egy lebombázott udvarba. A Mercedes már a végét járta. Fogytán volt a benzin, a motor köhögött és kihagyott, a váltómű akadozott, és a főtengely is fülsértően csikorgott. Munch egy félig leomlott házban parkolt le, az éppen maradt falak az utcáról nézve eltakarták a kormos teherautót. A férfi elfordította a gyújtáskulcsot, a motor elhallgatott. Schenk ledobta a lángszóró tubusát, és hátradőlt. Hangosan szuszogott. Bale a műszerfalra dőlt, és lehunyta szemeit. – A kurva életbe… – sóhajtott, majd felemelte a fejét. – A kurva életbe, a

fülke! Nézzük meg a fülkét! Leszálltak a kabinból. Megálltak az építmény bal oldalán lévő ajtó előtt, és tanácstalanul összenéztek. – Bale, maga megy előre! – adta ki az utasítást Munch. A hasonmás megragadta a kilincset, és próbálta kinyitni az ajtót. Nem nyílt, belülről volt bezárva. Rángatni kezdte, de a zár nem adta meg magát. Öklével dörömbölni kezdett a fémlemezen. – Mein Führer! Mein Führer! Nyissa ki az ajtót! – kiáltotta. – Mein Führer… – Halkabban már, maga eszelős! – ripakodott rá Schenk. – Halkabban, mert mindenki megtudja, hogy itt vagyunk! Lehetnek oroszok a környéken! – Rendben – válaszolta Bale, majd

jóval szolidabb hangerőn folytatta. – Mein Führer! A nevem Arthur Heinrick! Én vagyok a követ! A Thule társaságtól jöttem! Bentről, a fülkéből halk mocorgás hallatszott, majd kattant a zár, és résnyire nyílt az ajtó. Munch megragadta a PPS-t, és a kilincs felé nyúlt. – Ne! Ne maga! – állította meg Bale. – Bízzák rám! – Mein Führer! Engedélyt kérek belépni! – Engedélyezem – válaszolta a jól ismert hang, a Harmadik Birodalom vezérének hangja. Bale fellépett a küszöbre, kitárta az ajtót, és bebújt a felépítménybe. Odabent félhomály volt.

– Azért vagyunk itt, hogy kivigyük önt, Mein Führer. A Thule társaság már készen áll a ceremóniára. Új-svábföldre kell mennünk. A tengeralattjáró már várja önt. – Igen, igen. Már értesítettek, hogy megkerült a Szent Grál. Az örök élet titka, hehe… Az örök élet titka… – kacagott fel Hitler. Nevetése harsány volt, és beteges, éles hangja fel és alá bucskázott. Egy őrült kacaja, gondolta Bale. Tehát az amerikai pszichiáterek nem tévedtek a személyiségprofil megalkotásakor: a krízis hatására a Führeren tényleg elhatalmasodott az elmebaj. – A Szent Grál, hehehe… – kotkodácsolta – Örökké fogok élni!

Örökké!! Németország mindenek felett!! – Mein Führer, a környéken hemzsegnek az oroszok. Tisztelettel kérem… – Hogy mer maga parancsolni nekem? Ki maga?! – csattant fel Hitler, majd hangja lenyugodott. – Igen, igen, csendesebben. Az a mocskos kommunista vörös horda… mind el fognak pusztulni. Nemsokára valamennyien el fognak pusztulni, eltöröljük őket a föld színéről. Az a kurafi Sztálin… egy áruló… Vigyenek ki innen, és meglátják, csodákat fogok tenni! – Csak hárman vagyunk, de mindent meg teszünk önért. Kivisszük innen – ígérte Bale. – Megengedi, hogy

elhúzzam a függönyt? – Csak tegye, katona. Bale a felépítmény bal oldalán lévő ablakhoz lépett, és elhúzta a nyersvászon szövetet. Halk csörgéssel futottak végig a karikák a karnis felületén, és a késő délután vöröses fénye behatolt a páncélozott mobil utasterébe. A felépítmény berendezését egy sarokasztal, néhány szék és egy modern, nagy teljesítményű rádiós apparát jelentette. A Harmadik Birodalom teljhatalmú ura a kommunikációs asztal mellett ült. Egyszerű, jelzés nélküli, gyűrött egyenruha volt rajta, se sapkát, se sisakot nem viselt. Derékszíja kikapcsolva, a zubbony nyaka nyitva. Sötét haja csapzottan tapadt homlokára,

arca borostás, szemei félelmet és őrületet tükröztek. Jobbjában egy P38ast szorongatott. Bale felhúzta kabátjának az ujját, és alkarját a gyér fényre tartotta. Megmutatta a tetoválását. – Nincs szükség arra a fegyverre, mein Führer. Arthur Heinrick vagyok, a Thule társaság tagja. Ismer engem. – Maga kiváló régésztudós és hű katona. Sokat hallottam már magáról. De most menjen! Fáradt vagyok, és pihenni akarok. – Nincs sok időnk, mein Führer. A helyzetünk kritikus, körülöttünk mindenhol oroszok vannak. Beszélnem kell a társaimmal. Ki kell törnünk Berlinből, uram, át az orosz vonalakon.

Nem lesz könnyű. – Rendben, katona. Most távozzon! – Igen, mein Führer! Bale tisztelgett, majd elhagyta a kabint. A többiek döbbent arccal vártak rá odakint. A hasonmás intett nekik, aztán nekiálltak, hogy valami pihenőhelyet keressenek maguknak. A romok között találtak egy lyukas matracot és egy épen maradt széket. Az ülőalkalmatosságokat a Mercedes mellé húzták. A vezetőfülke és a fal között foglaltak helyet, ahonnan egy lyukon át kiláttak az utcára. Schenk szeretett volna tüzet gyújtani, de Munch lebeszélte róla. A lángok falakra felkúszó fényét könnyen észrevehette volna egy arra járó orosz

alakulat. A környék kihalt volt, de több irányból is hallottak lövéseket. A géppisztolyokat folyamatosan kéznél tartották. Élelmük egyáltalán nem volt, ráadásul a maradék vizüket is régen megitták. Éhesen és fáradtan kuporogtak a romok között. A menekülés útját igyekeztek megtalálni. Már vagy harminc perce tanakodtak, de eddig nem tudtak életképes stratégiát kiötleni. Közben egyre hűvösebbre fordult az est, fél nyolc körül feltámadt a szél, majd az eső is eleredt. Kövér vízcseppek hullottak alá a fekete felhőkből. – Hideg van – jegyezte meg Bale, és felhajtotta kabátja gallérját. – Rendben, próbáljuk meg összefoglalni az eddigieket, hogy tiszta

képet kapjunk a helyzetünkről – vágott bele Munch. – A legnagyobb probléma az, hogy nem tudjuk biztosan, a front melyik oldalán vagyunk. Valószínű, hogy az orosz vonalak mögött. Nem hiszem, hogy a németek visszaverték volna az ukrán front rohamcsapatait. A ruszkik nagyon sokan vannak, ráadásul erős páncélos és légi támogatást kapnak. Rengeteg hadi- és emberanyaguk van. A front valahol egy-másfél kilométerre előttünk húzódhat. – Nincs valakinél egy cigaretta? – kérdezte reménykedve Bale. – Nálam még van egy kevés – válaszolta Schenk, majd belekotort zsebébe és előhalászott egy gyűrött dobozt, amelyben néhány kókadt szál

bagó zörgött. – Tessék, gyújtsanak rá! – kínálta körbe. – Takarják el a tüzet! – figyelmeztette társait Munch, majd folytatta. – Szóval a front előttünk van, ezek szerint körülöttünk orosz csapatok vannak. Ki kell jutnunk Berlinből, nyugat felé. El kell érnünk az amerikai területet. – Jobb lenne minél hamarabb elindulni – tanácsolta Schenk. – Már alig van muníciónk, nekem összesen egy tartalék táram maradt. Ha tűzharcba keveredünk, képtelenek leszünk megvédeni magunkat – vetette fel Bale. – A lángszórók? – kérdezte Munch. – Mindkettő üres – válaszolta a hasonmás.

– Nekem már tartalék táram sincs, csak az, ami a géppisztolyban van. És félig már az is kifutott – mondta Schenk. – A teherautó tankjában van még valamennyi benzin, és itt a romok között láttam egy doboz mosóport, meg palackokat. Rongyunk van – közölte Munch. – Molotov-koktél? – Jól bevált módszer. Ne mondja, hogy még sosem használt ilyesmit. – De, egyszer vagy kétszer a keleti fronton – válaszolta Schenk, majd mélyet szívott a cigarettából, amelynek parázsló végét összezárt tenyerébe rejtette. Ekkor hirtelen, egyetlen végtelen pillanatra elhallgatott az ágyúzás, és csend ült a csoportra.

– Bale, biztos benne, hogy Hitler van a kocsiban? – kérdezte Munch suttogva. – Kétség nem fér hozzá. Ő az. – Csinálni kell valamit az arcával. Az nem elég, ha orosz uniformist húzunk rá. – A rohadt életbe… kész idegbaj ez az egész! – fakadt ki Bale. – Végre megvan a célszemély, és mi itt ülünk. Körülöttünk mindenhol oroszok, akik elvileg a szövetségeseink, de nem azonosíthatjuk magunkat. Akár a saját szövetségeseink is megölhetnek… – Ne essen kétségbe, Greg! Eddig is elboldogultunk valahogy, majd csak sikerül kijutnunk innen. – biztatta Munch a hasonmást. Bale visszanézett rá. Tekintete minden fáradtsága ellenére is határozott volt, szinte már vádló,

egyértelmű üzenetet közvetített: ezt ugye te sem gondolod komolyan, cimbora? – rótta meg társát. Munch elfordult, utolsót szívott cigarettájából, majd elnyomta a csikket. – Beszél valaki oroszul? Mert én alig valamit – kérdezte Schenk. – Anyanyelvi szinten – válaszolta Munch. – Én is, úgy erős középfokon, belorusz akcentussal. Ez is része volt a kiképzésnek – tette hozzá Bale. – Ez jó. Akkor először is ruhákat kell szereznünk. Elég sok a halott. Az lesz a legjobb, ha az orosz uniformisokat a német ruha fölé vesszük – foglalta össze az elhangzottakat Schenk. – Igaza van – vette át a szót Munch. –

Utána át kell jutni az orosz vonalakon, nyugat felé. Előbb német területre, majd amerikaira. Aztán már hívhatunk segítséget. – Ezt hogy képzeli? – kérdezte Bale. – A boríték, amit maga is kapott, egy rádiófrekvenciát tartalmaz. Nyilván azon a hullámsávon várják a bejelentkezésünket, ha sikerrel teljesítettük a küldetést. Tegnap nyitottam ki, még maguk aludtak. A kiutunk legalább biztosítva lesz. Hogy van a bordája? – szólította meg Munch a dezertőrt. – Tűrhetően. Fáj, de azért még elviselhető. És maga? Nem néz ki jól – felelte Schenk, pedig látszott rajta, hogy nem mond igazat. A kezei remegtek, arca

piros volt. Valószínűleg magas láz kínozta. – Jól vagyok – hazudta Munch. Fáradt volt, és iszonyúan fájt a foga. Bármit megadott volna egy fájdalomcsillapítóért. Érezte, hogy ereje a végét járja. Nem akart mást, csak minél gyorsabban befejezni az akciót. Erősen izzadt, és egyre nehezebben koncentrált, de mindent összevetve nem látta reménytelennek a helyzetét. Tudta, hogy ha sikerül megőriznie hidegvérét, és továbbra is okosan viselkedik, akkor nemsokára lezárhatja az ügyet. Aztán végre biztonságban pihenhet, lesz ágy és meleg étel, előléptetés és boldog öregkor. – Akkor először is ruhákat kell

szereznünk – mondta Bale. – Az oroszok minden erejükkel a gyors előrenyomuláson vannak. A büntetőszázadokat élő pajzsként használják a rohamcsapatok előtt, szóval nem hiszem, hogy ennyi idő alatt eltakarították volna az elesetteket – jegyezte meg Schenk. – Egy ember egy óra alatt elintézheti az egészet. Beszélek oroszul, én megyek – ajánlkozott Munch. – Nem – közölte Bale. – Szükségünk van magára, hogy eljussunk az amerikai vonalakig. Ahhoz pedig pihent ember kell. Bármivel is áltatja magát, nagyon szarul néz ki. Pár ruhát én is be tudok gyűjteni. Addig maguk borotválják meg a Führert, de legyenek vele udvariasak!

Nagyon sértődékeny és hiú alak. Ha nem bánnak vele előzékenyen, még megy, és panaszt emel az oroszoknál. – Ez egyáltalán nem veszélytelen dolog, Bale – figyelmeztette Munch a hasonmást. – Tisztában vagyok vele, és higgye el, nem azért teszem, hogy hősködjek. Ez a legésszerűbb lehetőség. Schenk nem mehet, mert nem beszél oroszul. Maga rossz bőrben van, pedig a java még csak most következik. Szükségünk van magára, Munch. Ha hibázik, sosem jutunk ki innen. – Rendben – egyezett bele a férfi. – Itt a zsákom, vigye magával! Ebbe pakoljon. Van még muníciója? – Egyetlen tár.

– Nekem is van még egy. Tessék, vegye el! Ha tud, szerezzen lőszert is! És legyen nagyon óvatos! – Köszönöm – mondta Bale, és elvette a dobtárakat. – Akkor egy óra. Egy perccel se több. Ha nem jövök vissza, induljanak el nélkülem! – lépett ki a kapualjból a hasonmás. Szorosan a házfalakra tapadva lopódzott. Az utca kacskaringós volt, beláthatatlan és sötét. Az éj csillagtalan, a holdat sűrű, fekete felhők takarták. fényt csak az utcában elszórtan égő romok csempészlek a feketeségbe. Bale nem tudta, merre induljon. Végül úgy döntött, nem kockáztat, és azon az útvonalon megy vissza, amerről érkeztek. Igyekezett minél kisebb zajt

csapni. Vizes kezeivel a PPS-t szorongatta. Az esővíztől nedves acél síkos érintése volt az egyetlen dolog, ami biztonságérzettel töltötte el. Semmit sem látott. Fülelni próbált, de a gránátrobbanások, a csata-repülőgépek folyamatos zúgása, a Sztálin-orgonák harsány és idegtépő sikolya minden mást elnyomott. Bale el nem tudta képzelni, honnan lehet az oroszoknak ennyi hadianyaga. Mióta bejutottak Berlinbe, szinte folyamatosan lőtték a várost. A szél közben irányt változtatott, és a front forró, nehéz, halálszagú levegőjét hozta magával az utcába. A hasonmás megállt, letörölte arcáról a vízcseppeket, majd tovább indult. Véletlenül rálépett egy kőre, amely kifordult lába alól.

Elcsúszott a járda esőtől síkos burkolatán. Alig tudta megtartani az egyensúlyát, majdnem elesett. A kezére kellett támaszkodnia. Megállt, és mélyeket lélegzett, pár másodpercre lehunyta szemeit. Szeretett volna pihenni, de eszébe jutott a hatvanperces határidő. Tovább indult, most még óvatosabban haladt előre. Jobb könyökével szinte érintette a falat, a fegyver csövét mellmagasságban tartotta, mutatóujja az elsütőbillentyűn, tüzelésre készen. Kikerülte egy, az utca túloldalán lobogó tűz fényét, körülnézett, és megállt egy pillanatra hallgatózni. A szomszéd utcából, a kanyar mögül robajt hallott. Az egyenetlenül járó, nagy lökettérfogatú

motor zakatolásába emberi hangok vegyültek, majd egy fényszóró sárga csóvája vetült a szemközti házfalakra. A jármű balra fordult, egyenesen feléje tartott. Gyorsan egy omlás mögé húzódott, és kikandikált. Négy hatalmas traktor közeledett. Óriás, púposra rakott mezőgazdasági utánfutókat vonszoltak. Hiába erőlködött, nem tudta azonosítani a traktorok rakományát. A nehéz katonai vontatók nagyokat zökkenve haladtak az utca felszaggatott kövezetén, az alvázak és a futóművek minden egyes kátyúnál csúnyán nyikorogtak. Az elöl haladó traktor vezetője hátrakiáltott a társainak. Oroszul beszélt. Bale kezdett ideges lenni. A vontatók

csigalassú tempója nem sok jót ígért. Legalább tíz percbe fog kerülni, míg elhaladnak – gondolta. Már negyedórája volt, hogy otthagyta társait, és még egyetlen ruhát nem talált. Erős késztetést érzett rá, hogy felugorjon, és berohanjon a tőle húsz méterre lévő mellékutcába, de a fényszórók minden bizonnyal megtalálták volna. Nyugalmat erőltetett magára, és várt. Hallgatta a traktorok csikorgását, a motorok zörgését, a front felől jövő zajokat és a sofőrök orosz nyelvű üvöltözését. Az első jármű már csak néhány méterre volt tőle. A sofőr mellett két katona ült a vontatón, mindkettőnél fegyverek. Bale lehúzta a fejét, és

meglapult a romok mögött. Amikor legközelebb kitekintett a fedezék mögül az első két traktor már elhaladt előtte. A harmadik épp a fülénél dübörgött. Hatalmas öntöttvas hátsó kerekei alig karnyújtásnyira voltak tőle. A gépolaj bűze furcsa, undorító kipárolgásokkal keveredett, megperzselt hús, vér és belsőségek szagával. Bale az oszlop élén haladó járműre nézett. A közelben égő roncs vörös fénye megvilágította az egymásra dobált, sárgászöld egyenruhás orosz katonák holttesteit. Bale hirtelen izzadni kezdett. Letörölte homlokáról a sós verejtékkel keveredő esővizet, és visszahúzta fejét. Agya lázasan pörgött. Az orosz ruhák az orra előtt voltak. Csak a kezét kellett volna kinyújtania értük.

A kurva életbe! – gondolta, és egy pillanatra eluralkodott rajta a kétségbeesés, de három másodperc múlva már tudta, hogy mit kell tennie. Megvárta, még az utolsó vontató is elhalad mellette. Mikor a jármű tíz méterre eltávolodott, felállt a fedezékből, és utána osont. A motor pokoli durrogása, az alváz zörgéséből és az oroszok kiabálásából kikerekedő hangzavar elnyomta lépéseinek zaját. A katonák szerencsére menetiránnyal szemben ültek, így nem vették észre. Vállára vette a PPS-t, és az utánfutó platója mögé lopózott. Megragadott egy lelógó kart, és cibálni kezdte. Nem mozdult. Erősen megrántotta, mire a hulla legördült az

utánfutóról. A traktor dübörgése elnyomta a puffanás hangját, az oroszok nem vettek észre semmit. Bale az árnyékba húzta a testei, majd visszaosont, és megismételte a műveletet. A második test egy alacsony, sovány férfi hullája volt, könnyű volt leszedni a platóról, de ahogy átbukott a peremen, a vére Bale-re csörgött. Megtapogatta a testet; iszony és undor öntötte el, mikor rájött, hogy a férfi fejének legnagyobb része hiányzik. Hiába kereste, a felső állkapocs felett orr, homlok és koponya helyett csak éles csontszilánkokat és roncsolt, véres szövetet értek az ujjai. Oldalra gurította az élettelen férfitestet, majd ismét a vontatmányhoz mászott és folytatta a

hullarablást. Két perc múlva már az oroszokról lehúzott ruhákat gyömöszölte a Munchtól kapott zsákba. A trikóra-gatyára vetkőztetett holttesteket behúzta egy kapualjba, kezébe kapta a dobtáras géppisztolyt, és búvóhelyük felé indult. Az út szerencsére eseménytelenül telt. Amikor az udvarra érve Bale kiszórta a zsák tartalmát, a társai mellé guggolt, és közösen túrták szét a ruhakupacot. A zubbonyok, a nadrágok véresek és mocskosak, sok helyen szakadtak voltak, de a célnak megfeleltek. – Nagyszerű – jegyezte meg Munch, miközben megforgatta a kezében tartott ruhát. – Ez egy rendész egyenruha. Hatalmas szerencsénk van. Arról a

kabátról viszont szedjék le a karszalagot és a kitüntetéseket! Nagyon feltűnő lenne. Gyorsan átöltöztek, majd zsebeik tartalmát is átrakták a sárgászöld zubbonyok zsebeibe. A Führer komikusan festett új ruhájában. Bale nehezen állta meg mosoly nélkül. Leborotvált bajuszának helye kivillant a képét borító másfél napos borostából, az orosz egyenruha bő volt rá, ráadásul Munch a haját is levágta. Piszkos arcáról sugárzott a gőg és az őrület, miközben halkan káromkodott. – A pokolba is! Hogy ilyen maskarában kelljen bohóckodnom! Nekem! Egy kommunista vörös maskarában! Ez példátlan…

– Mein Führer, ha lenne más lehetőségünk, nem kellett volna magunkra öltenünk a vörös disznók uniformisát. Bármilyen ruha is van rajtunk, mi a Harmadik Birodalom harcosai vagyunk. Ha kijutunk innen, nemsokára megváltoznak a dolgok. Ne feledje, a Társaság már várja önt! Készen állunk a ceremóniára – próbálta Bale menteni a helyzetet. – Ez az, katona! Helyesen beszélt! Minden meg fog változni! – szónokolt Hitler, és minden egyes szónál a térdére ütött. – Maguk megmentették az életem, és meg fogják menteni Németországot is! Had fogjak önökkel kezet! – mondta, és megragadta Bale jobbját. Hosszasan rázta, majd a férfi vállát is megveregette.

– Valamennyien kitüntetést fognak kapni! Személyesen fogom kitüntetni magukat! Munch alig tudta leplezni undorát, miközben Adolf Hitler a kezét szorongatta. – Már tíz is elmúlt. Menni kellene – mondta Schenk. – Arthur, esetleg talált valami muníciót? – kérdezte Munch Bale-től. – Nem. Sajnos nem. – Mindegy, akkor majd így boldogulunk. Én megyek elől, Herr Arthur követ a Führerrel, és Schenk, maga lesz a hátvéd. Lőszerünk nincs sok, úgyhogy használják a Molotovkoktélokat! Találtam egy-két diaképet, azokat is beleraktam a koktélba, úgyhogy

jó nagyokat fognak robbanni – sorolta Munch a tudnivalókat. – Induljunk. Mein Führer, kérem, legyen nagyon óvatos! Még a vonalakat el nem érjük, ne beszéljen! Ez magára is vonatkozik, Schenk. Ha nem muszáj, még csak ne is suttogjanak! Ha valami baj van, én beszélek. Ha magukat kérdezik, Herr Arthur válaszol. A többiek biccentettek, mire a hírszerző kilépett az utcára. Nyugatnak tartottak, egyenesen a front felé. A hideg szél kövér víz-cseppeket fújt az arcukba. Az úton mentek. A merész ötlet a katonai rendészek uniformisát viselő Munch fejéből pattant ki. Az egyenruhák álcáját kihasználva próbáltak meg átjutni a vonalakon. Már

közel harminc perce, a Vörös Hadsereg által ellenőrzött területen mozogtak. Egy villanegyeden keresztül haladtak, amelyben a büntetőszázadokba beosztott orosz katonák dolgoztak. Néhány közlegény és hosszú kabátot viselő tiszt felügyelete mellett. A fenyítésben lévő férfiak nagyobb része romokat takarított, kisebb hányaduk pedig hullákat pakolt a hatalmas traktorokra kötött utánfutók platójára. Előtte kiforgatták a holttestek zsebeit, elvették a katonakönyvüket, fegyvereiket és a náluk talált muníciót. A felhasználható hadianyagot mentették. A hullákat egy kupacba húzták, a tárakat, a bajonetteket és a lőfegyvereket pedig külön ládákba pakolták. Az egyik férfi talált egy MP44-es géppisztolyt, amelyet

hosszasan vizsgált. Nyilván sosem találkozott még a modern, német kézifegyverrel. Az egyik tiszt észrevette a bámészkodót, és rákiáltott, mire a katona a többi közé dobta a géppisztolyt. A közlegények Munch vállapját látván tisztelegtek a csoportnak. A hírszerző kurta, kimért mozdulatokkal viszonozta a köszönést. Munch annyira magabiztosan és természetesen viselkedett, hogy senki nem merte igazoltatni. Bale őszintén csodálta társa hidegvérét és rutinját. Tudta, hogy Munch fáradt és beteg, mégis teljesen hitelesnek tűnt a Vörös Hadsereg katonai rendészének szerepében. Maguk mögött hagyták a hatalmas traktorokat és a hullákkal megrakott

mezőgazdasági utánfutókat. Befordultak egy sarkon. A szomszéd utcában utászoszlop menetelt, a katonák fémdetektorokat, hatalmas kábeldobokat, detonátorokat és egyéb szerszámokat cipeltek. Hozzáverődtek a negyvenötven főt számláló csoporthoz. Az úton páncélosok sorakoztak, legalább harminc-harmincöt harckocsi. Főleg zöldre festett T34/85-ösök, de voltak köztük félelmetes JS-2-esek és dobozszerű, fix felépítménnyel rendelkező SU-155-ös páncélvadászok is. Sok harcjármű tornyára különböző feliratokat pingáltak, amelyek a Szovjetuniót, Sztálint, a népet és a pártot éltették, de voltak köztük olyan jelzések is, amelyek a páncélos építésére

felhasznált anyagi és emberi erőforrások eredetére, vagy a harckocsi személyzetének civil foglalkozására utaltak. „A moszkvai varrónők felajánlásából épült”, „A Vörös Május traktorgyár munkásainak pénzéből”, vagy „143. Mezőgazdasági Szövetkezet dolgozói”– olvasta Bale. A páncélosok között voltak zsákmányolt német darabok, amelyekre csak sebtében festették fel a vörös csillagot, de a jármű eredeti, sárga alapon foltos, illetve kukacos német kamuflázsát érintetlenül hagyták. Az oszlop azért állt, mert a visszavonuló német csapatok több házat is felrobbantottak, hogy eltorlaszolják az előrenyomuló oroszok útját. A német

hadvezetés újabb védelmi gyűrűt akart vonni a város központja köré. Számos irányból hallottak nagy erejű robbanásokat, amelyeket az összedőlő épületek robaja követett. Ezek a detonációk lényegesen hangosabbak voltak, mint a becsapódó orosz gránátok és a csatarepülőkről leszórt bombák robbanásai. A zajból ítélve ádáz harc dúlt előttük, a támadó csapatok éjjel is folyamatosan rohamozták a védőket, az előrenyomulás hevessége cseppet sem csökkent. Munch tovább vezette a csapatot, az oszlop eleje felé. Repülők húztak el felettük, középmotoros konstrukciójú amerikai P-39-esek, amelyeket a hadisegély-egyezmény keretén belül

utaltak ki a Szovjetuniónak. A V-alakban szálló vadászok csak megfigyeléseket végeztek, amelyek alapján Zsukov és vezérkara a végső, mindent elsöprő támadást megtervezheti. A felrobbantott házak romjai között utászok serénykedtek. Tölteteket helyeztek el, detonátorokat rögzítettek, és drótokat kapcsoltak össze. A jelekből ítélve a technikusok folyosót akartak robbantani a három méternél is magasabb torlaszba. A munkaterületet két hatalmas, légvédelmi reflektor világította meg. Laposan érkező fényükben lehetetlenül hosszúra nyúltak az orosz katonák árnyékai. A csoport munkáját három tiszt koordinálta, akik épp a páncélosszázad parancsnokaival

tárgyaltak. – Erre nem fogunk tudni átjutni – súgta oda oroszul Bale Munchnak. – Ne aggódjon! Mindjárt megoldódik a helyzet – válaszolta a hírszerző magabiztosan. – Hogy érti ezt? – kérdezett vissza hasonmás. – Maradjanak itt! Azonnal jövök – adta ki az utasítást Munch, majd elindult a húsz méterre lévő csoport felé. Magabiztosan haladt, érezte, hogy eljött az ő pillanata, az a perc, amely életét két, egymástól élesen elkülönülő szakaszra fogja tagolni: az előttre és az utánra. Egy pillanatra elragadta a képzelete. Ő, Thomas Munch, aki elfogta, és a hadsereg kezére juttatta

Adolf Hitlert; hős lesz, akinek nevét és cselekedeteit tanítani fogják az iskolában, a titkosszolgálat embereit pedig az ő tapasztalatai alapján fogják kiképezni. Leszerelhet, és ismét együtt lehel a családjával. Számára itt és most fog véget érni a háború, ennél a felrobbantott épületnél. Még tizenöt méter és vége lesz ennek az iszonyatnak, ami hatnál több évet ragadott el az életéből. Bale és Schenk ugyan nem értették, mit csinál, de bíztak benne. Szorosan közrefogták a hangosan szuszogó Hitlert, és őt figyelték. Munch megállt, tisztelgett, majd vett egy mély levegőt, és belekezdett. – Alezredes úr! Kérek engedélyt

jelenteni! A megszólított férfi az Első Ukrán Front tisztje volt, magas és testes, bajusza vastag, arca beesett, egyenruhája koszos és viseletes. Véreres szemeivel végigmérte az ismeretlent, majd idegesen intett kezével. – Megadom, őrvezető. Legyen rövid, sok a dolgunk! – Uram, a valódi rangom százados, a nevem Pjotr Kurcsakov. A hírszerzés tisztje vagyok. – Akkor igazolja magát, katona! – dörrent rá a tiszt. Munch belekotort zsebébe, és az orosz katonától elszedett azonosítót kereste. Tisztában volt vele, hogy ezzel az azonosítóval csak ideig-óráig tudja

fedezni magát, de bízott benne, hogy miután feladja Hitlert, be tudja bizonyítani valódi személyazonosságát. Átforgatta a kabát mély zsebét, a különböző kaliberű lőszereket, a Tokarev pisztolyt és a hozzá tartozó tárakat, az óráját, a bicskáját, de nem találta az igazolványt. A tisztek egyre bizalmatlanabbak lettek. Munch már másodjára túrta át a zsebet, mikor végre ráakadt az okmányra. A vékony azonosító lapjai közé valami beakadt, ezért nem ismerte fel elsőre. Előhúzta, és a fény felé tartotta, hogy valamennyi orosz tiszt láthassa. Munch egyetlen pillantást vetett csak a nyitott tenyerén fekvő igazolványra, és már tudta, hogy hatalmas hibát követett

el. Túlságosan is elbízta magát, és életében először nem volt elég körültekintő. Az igazolvány fedelei közé szorult tárgy, a Partizánvadász Érdemérem volt, amit még a lerombolt faluban találtak. Saját szavai csengtek a fülébe: „Ha az oroszok valakinél ilyet találnak, nem sokat kérdezősködnek, azonnal lelövik…” Egyetlen tizedmásodpercre dermedt csend lett úrrá a Vörös Hadsereg tisztjein. Elképedve bámulták kígyófészekbe döfött kardot ábrázoló ezüstmedált. Munch érezte, hogy nem menekülhet, hogy ezúttal nem magyarázhatja ki magát. Nem volt más lehetősége, mint a harc. Ösztönösen döntött. A géppisztoly dobtára szinte

üres volt, ezért a Tokarevért nyúlt. A fekete bőrkabátot viselő harckocsizó parancsnok azonban gyorsabb volt nála. Munch még elő sem tudta húzni a fegyvert, mikor a férfi kezében felugatott a PPS. A sorozat a hírszerző mellkasába csapódott. Azonnal meghalt. BERLIN 1945. ÁPRILIS 27. – 22:00, ÉJSZAKA A csoport tagjai nem értették, mit csinál a társuk. Schenket elfoglalta, hogy Hitlert vigyázta, nehogy a Führer valami esztelenséget csináljon, és lebuktassa őket. Bale figyelt, és hallgatózni próbált, de csak összefüggéstelen töredékek jutottak el füléig. Látta, hogy Munch a

zsebébe nyúl, és mutat valamit az oroszoknak. Egy másodperc múlva már holtan feküdt a romok között. Bale megdermedt. Tudta, hogy menekülniük kell, de képtelen volt megmozdulni. Lassan mégis hátrálni kezdett, maga mögött tolva társait, ki a reflektorok fényének a holdudvarából, be a sötétbe. Senki sem figyelt rájuk, az oroszok a közeli lövések hallatán a felrobbantott házak irányába futottak. Bale ösztönösen cselekedett. Karon ragadta a Führert, megfordult, és beugrott az egyik kapualjba. – Kutassák át a környéket, és minden gyanús katonát igazoltassanak! – csattant az alezredes parancsa. Az oroszok csoportokra oszoltak, és szétszóródtak,

nekiláttak átfésülni a környező utcákat. – Mi történt! Mi történt! Válaszoljanak! – követelődzött Hitler, miközben Bale vállát rázta. – Mein Führer, tisztelettel kérem, hogy halkabban beszéljen! Megtalálhatnak minket – csendesítette a férfit. Beljebb húzódtak a háromemeletes bérház udvarára. Sötét volt, óvatosan hátráltak, de Schenk még így is belerúgott egy fémből préselt konyhai edénybe. A lábas arrébb gurult, majd beleesett egy fedél nélküli aknanyílásba, és csobbanva érkezett a szennyvízbe. – A rohadt életbe! – szisszent fel a dezertőr. – Nem fogok itt bujkálni a sötétben! Menjenek ki és öljék meg őket! Mindet!

Öljék meg a mocskos oroszokat! – hisztériázott Hitler. Schenk nem sokat teketóriázott: tenyerét a Führer szájára tapasztotta, úgy hallgattatta el az borult elméjű diktátort. Bale közel hajolt Hitlerhez, megfogta a vállát, és halkan, de igen határozottan szólt hozzá. – Mein Führer, nem tudjuk megölni őket, mert rengetegen vannak, mi pedig csak ketten. Ne feledje, hogy épségben kell kijutnia Berlinből, és hogy már várja a Társaság Új-svábföldön! Nyugodjon meg, és viselkedjen higgadtan! Schenk, engedje el a Führert! – Rendben, akkor mit tegyünk? – kérdezte a dezertőr. – Nem tudom. Itt nem maradhatunk. Az orosz vonalak mögött vagyunk, Munch

lebukott… nélküle sokkal nehezebb lesz. Ha kimegyünk az utcára, az első ellenőrzésen lebukunk. Nincsenek papírjaink, és csak én beszélek oroszul – válaszolta Bale. – Nem tudom, mit tegyünk. – Én tudom – mondta Schenk. – A csatorna. A csatornán keresztül fogunk menni. – Ott nem tudunk tájékozódni – vetette ellen Bale. – Készítsünk fáklyát. Van nálunk benzin és ruha. Minden adott. Csak nyugatra kell tartani, ennyi az egész. Egyszerű lesz. – Nincsenek járőrök a csatornákban? – kérdezte Bale. – Nem tudom. Van jobb ötlete?

– Nincs. – Akkor készüljünk! Szerezzünk valamit, amire rátekerhetjük a fáklyát! – zárta le a vitát Schenk. Keresgélni kezdtek az udvaron lévő romok között. Bale gyorsan ráakadt egy másfél méter hosszú, csuklóvastagságú egyenes fára. Kettétörte, majd az egyik felét társának nyújtotta. Kinyitotta a zsákját, és kivette belőle a német uniformis nadrágját. Késével elvágta, és csíkokra hasította a durva szövetet, majd feltekerte. Elővette az egyik Molotovkoktélt, kihúzta belőle a kanócot, és a palack tartalmát a gombóccá tekert vászonra csorgatta. A ruha nedves volt, de Bale nagyon remélte, hogy meg fog gyulladni. Megismételte a műveletet

Schenk fáklyájával is, majd bezárta a zsákot, és a vállára vette. – Induljunk! Én megyek elől, a Führer követ, maga zár, Schenk. – Inkább mennék előre én, Herr Arthur. Jobb lesz úgy, higgye el! – mondta Schenk, majd felkapta a zsákját, és elindult lefelé a létrán. Bakancsa kopogott az acélcsőből hegesztett fokokon, majd halk csobbanás hallatszott, ahogy leért. – Jöjjön, Mein Führer! – szólt fel. Egy perc múlva valamennyien a csatorna büdös és sűrű, térdig érő vizében tapostak. Meggyújtották a fáklyákat. Ahogy a benzin kékes lángja fellobbant, patkányok futottak szerte szét a keskeny folyosón. Mintegy három,

három és fél méterrel lehettek az utca szintje alatt. Schenk ment elől. A PPS tusát a hóna alá vette, jobbjával a markolatot szorongatta, mutatóujja a ravaszon, baljában a sercegve lobogó fáklyát tartotta. Megközelítőleg három órát meneteltek a csatornában, egyenesen nyugat felé. Bale szerint két-három kilométert tehettek meg. A boltíves mennyezetről lecsorgó mocskos víz teljesen átitatta a hajukat és a ruhájukat. Már vagy tucatnyi termen vágtak keresztül, amelyekben szivattyúk és különböző hatalmas, rozsdás felületű csövek voltak. Három ízben süllyedtek csípőig a szennyvízben, a büdös folyadék teljesen átáztatta az orosz uniformisukat. Nagyon fáztak,

éhesek voltak, és szomjasak. A levegő nehéz volt, és fullasztó. Bale szája teljesen kiszáradt. Utoljára hat órája ivott pár kortyot, és már legalább tizenkét órája nem evett egy falatot sem. Lassan haladtak, és Bale nem volt biztos benne, hogy ebben a tempóban az oroszok elé tudnak vágni. Előbb-utóbb fel kellett menniük a felszínre. Időnként dübörgést hallottak fentről, ilyenkor Hitler rettegve pislogott felfelé. A Führer némán lépkedett közöttük, valószínűleg megértette, hogy a túlélés érdekében nyugton kell maradnia. Az elmúlt órák során a hasonmás sokat morfondírozott Munch halálán. Próbálta összerakni az eseményeket, de

nem sok kiindulási alapot talált. Munch valami kártyát vagy azonosítót mutatott fel a tiszteknek, azzal próbálta igazolta magát. Miután elővette, azonnal megölték. Bale képtelen volt felfogni mi történhetett. – Állj! Omlás – suttogta Schenk, és a baljában tartott fáklyát előre nyújtotta. Tőlük alig három-négy méterre a csatorna boltíves mennyezete beomlott, és eltorlaszolta az utat. Az alagút átjárhatatlanná vált. Nyilvánvaló volt, hogy ebbe az irányba nem juthatnak át. – A francba is. Hallották? – suttogta Schenk. – Mit? – kérdezett vissza Bale. Bárhogy is fülelt, csak a falakról csorgó víz hangját hallotta.

– Őrjárat. Oltsa el a fáklyát! Azonnal – válaszolta a dezertőr, és a térdig érő zavaros szennyvízbe mártotta az égő vásznat. A láng halk sistergéssel elhalt. Bale követte a példáját. – Mit tegyünk? – Zsákutcában vagyunk. Talán ide nem néznek be. Vegye elő a Molotovkoktélokat, és az öngyújtóját! Maradjanak csendben! – súgta Schenk. Néhány másodperccel később Bale meghallotta a zajokat. Lépések toccsantak a távolban, beszéd foszlányok jutottak el hozzájuk. A nedvesen csillogó falak visszaverték a közeledő fáklyák kékes fényét. Az őrjárat egyenesen feléjük tartott. A fal mellé lapultak, próbáltak elbújni

a sötétben. Schenk a PPS-t a járőrök felé irányította, baljával Bale vállát fogta. A férfiak mintegy harminc méterrel lehettek tőlük, és egyre közeledtek. A fáklyák fénye csak szűk körön belül világította meg a csatornát. Teljes csendben voltak, Bale már kezében tartotta az öngyújtót és a Molotov-koktélt. Mikor az őrjárat már csak tizenöt méterre volt, Schenk elengedte a hasonmás vállát. A férfi a kabátja mögé rejtette a tűzszerszámot és a palackokat. A láng azonnal belekapott a benzinnel átitatott rongyba. A járőrök felfigyeltek a sercegésre, abban a pillanatban elhallgattak. Bale feléjük hajította az első Molotov-koktélt, majd rögtön utána a másodikat. A palackok fej magasságban

robbantak szét, a lángoló benzinmosópor-celluloid keverék beborította a csoportot. A katonák felüvöltöttek, és csapkodni kezdtek a karjaikkal. Ebben a pillanatban szólalt meg a Schenk kezében tartott PPS. A sorozat azonnal leterítette a szakasz elején haladó katonát. A dezertőr úgy mozgatta a fegyver csövét, mintha csak pázsitot locsolna. A lángoló alakok tekebábúkként dőltek el, ahogy a golyók az élő húsba csapódtak. Két másodperccel később már csak négy holttest lebegett a szennyvízben, az egyenruhák vízből kiálló részei még lángoltak. – Siessünk! Vissza és fel! – adta ki az utasítást Schenk.

– Maga szerint vannak társaik? – kérdezte Bale. – Nem tudom. Valószínű. De erre nem mehetünk tovább, nem kockáztathatunk. Fel kell mennünk, fel az utcára. Épp a holttestek mellett gázolták a mocskos vizet, mikor megtörtént a baleset. Az egyik orosz hátán lévő lángszóró szelepe kitágult a hőtől, a gáz sivítva tört elő, majd felrobbant. Szerencséjükre a palackban már alig lehetett hajtóanyag, és a detonáció alig volt nagyobb, mint egy másfél méter átmérőjű gömb. A tűz hangos pukkanással oszlott szét, de még ellobbanása előtt beterítette a sor végén futó Führert. A lángok ellepték Adolf Hitler mellkasát, arcát, majd a haja is

lángra kapott. A Harmadik Birodalom vezére felüvöltött, és a vízbe vetette magát. Bale és Schenk visszafordultak, kiemelték testét a szennyből, majd az öngyújtó bizonytalan lángjánál szemügyre vették a sérüléseit. Adolf Hitler arcának legnagyobb része megégett, haja és szemöldöke leperzselődött, de az égés csak a bőr felületét érte, nem károsított mélyebb szövetállományt. – Nyissa ki a szemét, mein Führer! – kérte Bale. Hitler görcsösen felköhögött, majd erőnek erejével felnyitotta a szemhéját. – Jól van? – kérdezte Schenk. – Igen, csak az arcom… éget, nagyon éget. Fáj. És a fejbőröm is. Mi lesz

velem? – kérdezte riadtan. – Mi lesz a Birodalommal? – Semmi komoly baja nem esett, nyugodjon meg! Csak felületi sérülés. Jöjjön, indulnunk kell! Bale hazudott. Tudta, hogy a sérülés veszélyes lehet. A seb könnyen elfertőződhet a belekerült szennyvíztől. Felsegítette a Führert, majd a hóna alá nyúlt, és úgy támogatta. Hitler némán, automatikusan lépdelt. Valószínűleg sokkot kapott. Egy elágazáshoz értek. Schenk talált egy vaslétrát, és elindult rajta felfelé. Amikor elérte az utcaszintet, óvatosan felnyitotta a csatornafedőt, majd kikukucskált a pár centis résen. A környék nyugodt volt. Felemelte a nehéz

fémlapot, majd kibújt a kör alakú nyíláson. Egy tűzfal mellett voltak, amelyen hatalmas lyukat ütött egy tank, mikor áttört rajta. Körülöttük lebombázott házak és aknatölcsérek, égő roncsok és holttestek, oroszok, németek feküdtek százszámra. A leomlott téglák között egy német gyalogsági páncéltörő ágyú füstölt, mellette az aszfalton a Hitlerjugend-fiúkból álló kezelőszemélyzet. Valamennyien halottak voltak. A hangokból ítélve néhány száz méterrel előttük heves harcok dúltak. – Jöjjenek! Gyorsan! – szólt le társainak, majd felhúzta a sebesült Führert. A férfi arca nagyon csúnyán nézett ki. A sérült hámréteg skarlátvörös

volt, és sárgás váladék gyöngyözött a megnyílt pólusokból. Hitler elvétett egy lépcsőfokot, majdnem visszaesett a csatornába, de Schenk még időben meg tudta ragadni a kabátját. A Harmadik Birodalom sebesült vezére hangosan zilált és köhögött. Utána Bale feje tűnt fel a csatorna szűk nyílásában. – Most merre? – kérdezte a hasonmás. – Az oroszok arra vannak – mutatta Schenk. – Át kell törnünk a vonalakon a németek felé. Ott nagyobb biztonságban leszünk. El kell érni valahogy az amerikai vonalakat. Induljunk! Felkapták a zsákokat, és futni kezdtek. Keresztülbukdácsoltak a leomlott tűzfal romjain, a csatazaj irányába tartottak. A két hadsereg tüzérsége a környéket a

földdel tette egyenlővé, egyetlen épen maradt ház nem volt, amerre a szem ellátott. Átvágtak egy rommá lőtt utcán, ahol visszarendelt orosz rohamcsapatok várták a bevetési parancsot a T34-es tankok mellett. Körülöttük ágyúk dörögtek, hatalmas tarackokkal lőtték a még ép házakat és a német harcállásokat. Kicsit feljebb négy darab Sztálinorgonával felszerelt orosz teherautó állt. A rakéták fülsértő sivítással hagylak el az indítósíneket, majd sárga és vörös csíkokat húzva tűnlek el az éjszakában. Egy aknavetős század serénykedett a teherautók mellett, a katonák folyamatosan dobálták a gránátokat a tompa fényű csövekbe, majd összekuporodtak, és kezeiket a füleikre

szorították, mielőtt a lövedék hangos csattanással robbant ki a tubusból. A levegő nehéz volt a füst és a robbanószerek maró szagától. Iszonyú volt a hangzavar. Körülöttük katonák futottak, harcjárművek robogtak mindkét irányba. Egy cukrászda romjai között sebtébe kialakított rádiósposzt állt, tábori asztalokkal és generátorokat szállító teherautókkal. A kommunikációs központ mellett futottak, mikor egy tiszt hirtelen felpattant székéről és Schenkre mutatott. – Azonnal jöjjön ide, katona! – kiáltotta. Schenk nem sokat beszélt oroszul, de megértette az egyszerű parancsot. Nem tudta, mit tegyen.

– Magának szóltam! – a tiszt hangja szinte kettéhasította az emberek, gépek és detonációk keltette ricsajt. Schenk Bale-re nézett, nyelt egyet, majd remegő hangon megszólalt. – Jusson ki, és küldjön értem! – kérte a hasonmást, majd elindult a tiszt felé. – Ígérem, így lesz – válaszolta Bale. Nem is nézett vissza, úgy haladt tovább. Tudta, hogy egyedül kell befejezni a küldetést. Fogalma sem volt róla, hogy is tudná végrehajtani az eredeti tervet. Nyilvánvaló volt, hogy egyedül, a sebesült és öntudatlan Hitlerrel nem fog átjutni az első vonalakon. Ekkor szólaltak meg a front túloldalán a német ütegek, zárótűzzel árasztva el az

ellenséges állásokat. Egy gránát tizenöt méterrel mellettük csapódott be. A robbanás testeket dobott fel, és vérrel permetezte be a maró szagú levegőt. Egy izzó szilánk Bale lábába fúródott, kevéssel a jobb térdhajlat alatt. Összerogyott a fájdalomtól. A seb nagyon vérzett. A férfi kihúzta lábából az arasznyi hosszú, görbe vasdarabot, és szitkozódva elhajította. Összeszorította fogait, felállt, tovább indult. A roncsolt seb minden egyes lépéssel jobban és jobban lüktetett. Bale-nek hirtelen támadt egy ötlete. Megfordult, és visszafelé, az orosz tartalékos állomány egységei felé igyekezett. – Felcser! Felcser! – kiabálta, majd odasúgta az öntudatlan Hitlernek: –

Mein Führer, ne szólaljon meg! Bármit is mondanak, maradjon csendben! Majd én beszélek. Ne feledje, ki kell jutnunk Berlinből! Tovább botladozott a katonák között, miközben felcserért kiáltozott. Egy rohamcsapat majdnem elsodorta, a lángszórókkal és gyalogsági páncéltörő lövegekkel felszerelt katonák egy T34-es mellett futottak, egyenesen az első vonal felé. A tank kipufogójából előtörő fekete, büdös korom az arcába vágott, ahogy elugrott az eszeveszett sebességgel rohanó, zöld acélmonstrum elől. Feltápászkodott, és felsegítette a Führert, aki már alig tudott járni, leginkább csak vonszolta magát. A hasonmás kis híján megsüketült a zajtól,

a lába hevesen szaggatott. Bale megragadta egy katona vállát, és elkeseredetten a képébe üvöltött. – Hol van a felcser?! – Arra láttam, a sebesültszállító kocsik mellett! – üvöltötte túl a férfi a zajt, és fegyvere csövével mutatta az irányt. Tovább vánszorogtak a romok mellett, folyamatosan kerülgetve a rohanó katonákat és a robbanásokat. Bale átlépett egy hatalmas vértócsában fekvő holttesten. A fiatal férfinak mindkét lábát letépte egy gránát. Mellettük újabb harckocsioszlop dübörgött, a páncélosok motorházát szinte ellepték a rohamosztagosok. Végül egy lángokban álló sarokház

mellett találta meg az egészségügyi század katonáit és az amerikai Dodge teherautókat. A fehér alapon vörös kereszttel jelölt sebesültszállítók nemrég érkezhettek. – Felcsert! Felcsert! – üvöltötte Bale zokogva, miközben az ájult Adolf Hitler testét maga után vonszolta. Egy fehér köpenyes férfi sietett feléjük. Bale gyorsan elmondta mi történt, mire az orvos fertőtlenítette a sebét, és bekötözte a lábát. Vizet kapott, miközben egy másik egészségügyis katona Hitler arcát tekerte be pólyával, majd morfiumot fecskendezett vénájába. A fehér gézt azonnal átitatta a vér és a sárgás genny, ami a felhólyagosodott bőr pólusaiból szivárgott. A Führer az égési

sérülés állal okozott fájdalomtól sokkot kapott, és elájult. – Tegyék fel a kocsira! Maga velük mehet – rendelkezett az egészségügyi tiszt. A Dodge teherautóból átalakított mentőjármű raktere masszív dögszagot árasztott, ezt a szagot Bale eddig csak vágóhídon érzett. A kiszélesített felépítményben hat hordágy fért el. Minden helyet kihasználtak, a sebesültek vállai szinte összeértek. A falak és a padló büdös volt, mocskos és véres. Az autó iszonyatosan rázott, de az a tény, hogy távolodnak a fronttól, megnyugtatta Bale-t. Ahogy a teherkocsi lassított, megnyikordultak a hátsó felfüggesztés

laprugói. Befordultak egy sarkon. A hasonmás lehunyta egy pillanatra szemeit és próbálta kitalálni, mi legyen a következő lépés. Hitler az alatta lévő hordágyon feküdt, halkan nyöszörgött, valószínű, hogy a morfium sem tudta teljes egészében elűzni a fájdalmait. A legközelebbi orosz tábori kórház felé tartottak. Onnan már könnyebb lesz megszökni, morfondírozott, majd jobb karját átpréselte a hordágy és a felépítmény teteje közötti keskeny résen. Megtapogatta zubbonya bal zsebét, amelyben megroppant az eligazításon kapott boríték kemény papírja. A rádiófrekvencia nála volt. A sebe fájt és lüktetett, de tudta, hogy sérülése nem annyira súlyos, hogy

lehetetlenné tegye a szökést. Az elmúlt napokban felgyűlt fáradtság ólomként nehezedett tudatára. A szemhéja folyton le akart csukódni. Egyre nehezebben tudott csak ellenállni az alvás elodázhatatlan kényszerének. Még hatnyolc órát kellett kibírnia valahogy. Aztán majd aludhat. Sokat.

LONDON, MI-6 LABOR 1945. ÁPRILIS 30. – 14:00, DÉLUTÁN – Biztos benne, hogy nem egyezik a két minta? – kérdezte David Jones a mikroszkóp fölé görnyedő, fehér köpenyt viselő orvostól. – A vér- és a hajminták nem fedik egymást, és az ujjlenyomatok sem. Nem tudom, ki ez az ember, de úgy tűnik nem az, akit maguk keresnek. Bár a hasonlóság megdöbbentő – válaszolta az ősz szakállt viselő doktor, majd felvette a készülék mellé helyezett szarukeretes szemüvegét. Felállt a székről, és egy másik, fehér fóliával borított asztalhoz lépett. Felvette az egyik mappát, és a

hírszerzés embere felé nyújtotta. – Ha akarja, megnézheti saját maga is. David Jones kinyitotta a kartont, majd csalódottan átlapozta a benne lévő papírokat. – Rendben van, doktor úr! Nagyon köszönöm a segítségét! Kérem, szolgáltassa vissza a vizsgálati mintákat. – Tudom, most mi következik – mondta az orvos és elmosolyodott: őszes szakállához és a szemei körül futó szarkalábakhoz furcsa módon kisfiús, kaján mosoly társult. – Nem láttam semmit, nem hallottam semmit, nem beszélek semmiről. Mindig így megy ez, ha az ember a kormánynak dolgozik. – Pontosan – válaszolta Jones, csak ő nem mosolygott.

LONDONTÓL KELETRE, A BRIT HADÜGYMINISZTÉRIUM TISZTI KÓRHÁZA 1945. MÁJUS 5. – 18:10, ESTE Gregory Bale a vele szemben lévő faliórára nézett. Hat óra tíz perc volt. Közel tizennégy órát aludt folyamatosan. Felkapcsolta a villanyt, megemelte az ágy támláját, és ülő helyzetbe tornázta magát. Ivott egy korty vizet az éjjeliszekrényre készített pohárból, majd befúrta magát a puha párnák közé. Mindent összevetve igen jól érezte magát, már a lába sem fájt. A fehérre festett, egyágyas szoba tágas volt, a koszt remek és bőséges. Az egyéb szolgáltatásokra sem lehetett panasza. Könyvek, rádiókészülék, gramofon és

kedvenc Edith Piaf lemezei álltak az ágy melletti kisasztalon. Minden reggel négy friss napilapot és két színes magazint hozott be a nővér. Egy különlegesen felszerelt katonai kórházban volt. Az intézet helyét nem árulták el, neki meg volt annyi esze, hogy ne kérdezze. Gyanúja szerint valahol brit területen lehetett. Már többször is kihallgatták, és ő sorra elmeséli mindent. Mindig ugyanaz a három személy jött. Csak David Jonest ismerte közülük. A másik két férfi nem árulta el a nevét. Ötven körül járó, őszbe fordult halántékú férfiak voltak. Drága, sötét zakóban, egyenszürke nyakkendőben. Többnyire ők kérdeztek. A szavait szalagra vették, a hangfelvétel

mellett egy gyorsíró is lejegyezte az elhangzottakat. Már három ízben adott számot az akció pontos menetéről. Mindannyiszor részletesen elmesélte, mi történt velük a DC-3-as lezuhanása után. Jobbára csak néhány kérdésben tértek el egymástól ezek a kihallgatások. Ő mindenről beszámolt. A Berlinben tapasztalt eseményekről, az orosz hadseregről, David White haláláról, az ostromról, a dezertőrről, és sokat beszélt Munchról. Egy-egy találkozás két és fél, három órát vett igénybe. Mikor a magnetofon szalagja lejárt, udvariasan megállították elbeszélését. A tekercset visszacsévélték, és leemelték az orsóról, gondosan bedobozolták, a szürke kartonpapírt azonosító jelzéssel látták el,

majd új szalagot helyeztek a magnetofonra, és intettek, hogy folytassa. Miután Schenket elfogták az oroszok, és ők mentőautóval kimenekültek az első vonalból, több mint két órán keresztül zötykölődtek, mire elérték a Vörös Hadsereg Berlin határában felállított tábori kórházát. Adolf Hitler végig eszméletlen volt. Miután megérkeztek a hatalmas vörös keresztes sátrakhoz, Bale kiszökött, és a tábori konyháról lopott henteskéssel megölte az egyik menőautó sofőrjét. Elvette a ruháit és a papírjait, majd elkötötte a Dodge teherautót. Az eszméletlen Führert egy felcser segítségével vitte ki a kórházból. Azt hazudta, át kell helyezni egy másik részlegbe. Senki nem törődött vele, hová

is viszi a bekötözött fejű sebesültet. Körülbelül hetven kilométert haladt észak felé, nyílt terepet keresett. A Dodgenak nagyon kemény volt a gázpedálja, az út megviselte Bale sérült lábát. Miután megtalálta a megfelelő területet, a mentőkocsi rádióján kapcsolatba lépett a 101-es bázissal. Bemondta a kódot, mire az amerikaiak bemérték helyzetét. A teherautót a közeli erdősávba rejtette, ott várta a felmentő csapat érkezését. Alig két óra múlva landolt a felázott mezőn egy feketére festett, jelzés nélküli DC-3-as, kerekei nyomán felverődött a zöldessárga fű és a barna sár. Sötét ruhás fegyveresek ugráltak le a gépről, és aminek még náluk is jobban örült a hasonmás, két

orvos. Tíz óra múlva már egy Bretagne melletti tanyán ébredt, ahol az amerikai titkosszolgálat rendezte be ideiglenes bázisát. Hitlert ekkorra már továbbszállították. David Jones és a két másik itt hallgatták ki először. Ezután szállították át ebbe a katonai kórházba. A kórterem ajtaja kinyílt, és Jones lépett be rajta. Egyedül volt, bal kezében egy összetekert újságkupacot szorongatott. – Hogy s mint, Gregory? – köszöntötte a férfit, majd belső zsebébe nyúlt, és egy krómozott felületű, lapos flaskát húzott ki belőle. – Remekül – válaszolta Bale, és a flaskára sandított. – Talán azt is nekem hozta?

– Igen – mondta Jones, és az újságokat az éjjeliszekrényre dobta, a pálinkáspalackot pedig Bale felé nyújtotta. – Bár az orvosok ellenezték, de gondoltam a skót whisky sosem árthat. A hasonmás lecsavarta a kupakot, és nagyot kortyolt a flaskából. Az ital öreg volt, csodálatosan erős, finoman simogatta végig a nyelőcsövét. Elemelte a szájáról a palackot, és elégedetten csettintett a nyelvével. – Maga aztán ért a jó piához! – Tartsa meg, mint apró ajándékot. Fogyassza egészséggel! – válaszolta Jones, és leült az ágy melletti székre. – Gondolom, nem azért jött, hogy leitasson – sóhajtott fel Bale.

– Eltalálta. Arra gondoltam, beszélgethetnénk egy kicsit a jövőjéről – mondta Jones jelentőségteljesen, és kigombolta a zakóját. – Figyelemmel hallgatom. – Nos, Gregory, maga végrehajtotta a lehetetlent, ráadásul remekül csinálta. Valószínűleg tudja, mit akarok mondani, de nem akarom kikerülni a dolgot. Sem a Keselyű-műveletről, sem az elmúl napokban történtekről nem, szólhat soha senkinek, még a halálos ágyán sem! A hivatalos változat szerint Adolf Hitler öngyilkos lett. Mérget ivott, és meghalt, még mielőtt az orosz csapatok betörtek a Kancellária épületébe. A világ így tudja, és ez így is fog maradni. Ugyanez igaz a Keselyű-műveletre is. Ha megszegi a

szabályokat, öt perc múlva ott lesz a titkosszolgálat, és azonnal megölik magát. Vésse alaposan az eszébe! Ha bármi hülyeséget csinál, engem is magával ránt. Akkor pedig nem lesz senki, aki megvédje. – Nem csinálok baromságot – ígérte Bale. – Jó. Ne feledje, a hivatalos álláspont szerint maga halott. Új személyazonosságot kap, és egy házat valahol északon. Lesz egy Chevy Bel, Airja és állami nyugdíja, amiből rendesen meg tud élni. Mindössze ennyit garantálhatok. – Én egy szerény ember vagyok, kevéssel is beérem – válaszolta Bale. – Rendben. Még maga előtt áll egy

műtét, el fogják távolítani a tetoválását. Négy-öt nap múlva elhagyhatja a kórházat. Addig még egyszer fel fogom keresni, hogy egyeztessük a részleteket. Addig gondolkodjon el rajta, hol szeretne élni! WASHINGTON D.C. 1945. MÁJUS 20. – 14:40, DÉLUTÁN A Hadügyminisztérium alagsorában lévő vetítőben tökéletes csend honolt. Csak a nyolcmilliméteres némafilm pergése hallatszott. A teremben négyen tartózkodtak. David Jones, Jack Girling, George C. Walker tábornok és egy tiszt a Belső Elhárítástól. A háromszor két méteres vásznon egy üres zuhanyzó képe volt. A fehér

csempével kirakott falak és padló, tompa fényű acélcsövek, csillogóra polírozott alumínium zuhanyrózsák. A kamera a fürdő ajtóval szemközti felső sarkából vette az eseményeket. Néhány másodperc elteltével egy világos köntöst viselő alak lépett be a zuhanyzóba, kezében szappan és törölköző. Az ötvenes férfi arcát és homlokát félig gyógyult, égési hegek csúfították. Fejbőre vörös volt, tar koponyáján sötét foltokban ütközött ki a frissen növő haj. – Az alany balesetet szenvedett a bázison, és megsérült. Ezért heges az arca – kommentálta Jones a látottakat. Kortyolt egyet a kezében tartott ásványvízből, majd a poharat a berregő vetítőgép mellé helyezte.

A férfi levette a köntöst és a fűtött Uvasra hajtotta. A szappant az orvosi acélból készült tálcába helyezte, majd felakasztotta a törölközőjét. A zuhany alá állt, megcsavarta a melegvíz csapját, de a rózsából nem jött víz. Szája mozgásából ítélve káromkodott, majd rácsapolt a csaptelepre. Semmi sem történt. A férfi ütközésig tekerte a piros műanyag-gombot, aztán ijedten nézett a zuhanyrózsára. Szemei kikerekedtek, arca eltorzult, görcsösen felköhögött, és a torkához kapott, majd összeesett. Még rúgott egy utolsót, teste megremegett, és maga alá ürített. – Ennyi volt a hetes számú felvétel – mondta David Jones, és kikapcsolta a

vetítőt. Felkattintotta a villanyt, majd cigarettára gyújtott úgy folytatta. – Mint láthatták, mind a hét alanyt töröltük. A Keselyű-műveletre vonatkozó feljegyzéseket megsemmisítettük. A program létezéséi igazoló bizonyítékok az utolsóig elpusztultak. – Remekül csinálta, Jones. A jelentése is precíz. Javasolni fogom az előléptetését – mondta az ismeretlen férfi, majd felállt, és megigazította egyenruháját. – Uraim, akkor végeztünk – tette hozzá a Belső Elhárítás embere, majd hanyagul tisztelgett, és kiment a teremből. – David, megiszunk egy kávét valahol? – kérdezte Girling.

– Részemről akár egy ebéd is belefér. Nagyon éhes vagyok – válaszolta Jones. WASHINGTON D.C, MCCOUL DRIVER'S INN 1945. MÁJUS 20. – 12:20, DÉL – Képtelen vagyok megenni – szuszogta Jack Girling, mutatóujjával eltolta magától a tányért. – Fel nem foghatom, hogy tudsz ennyit zabálni – nézett a hírszerző üres tányérjára, majd felemelte üres csészéjét, és intett a pincérnőnek. A fiatal, hidrogénszőke lány az asztaluknál termett, és kitöltötte a kávét. Az elnök embere élvezettel kortyolt bele a forró feketébe, majd elővett a zsebéből egy doboz Lucky Strike-ot. A szűrő nélküli cigarettát egy darabig az ujjai között pörgette, majd

szájába vette, és rágyújtott. – Gondoltam, tudni akarod, hogy megoldottuk-e a mi kis problémánkat. – Nos? Mi lett azzal a ruszki ügynökkel? – kérdezte Jones teli szájjal. – A múlt héten a Medvebocs nagyon beteg lett. Öngyilkosságot követett el – válaszolta Girling. Mélyen beleszívott cigarettájába, és egy pillanatnyi tűnődés után kifújta a füstöt. – Medvebocsnak annyi, nem brummog többet. És tudod, ki volt az? Thurston százados a 101-esktől. Jones, úgy őszintén, te gondoltad volna, hogy ő az? – Akármelyikük lehetett volna – vont vállat a hírszerző. – Végül is ö ajánlotta, hogy vegyük be a „németet” a csapatba. Mi is volt a neve, valami Munch?

– Igen. Kettős ügynök volt. Mi azt hittük nekünk dolgozik, közben már a háború előtt lepaktált az oroszokkal. Még jó, hogy ez a Bale túlélte. Ha nem látja, hogy Thomas Munch feladja magát a ruszkiknak, sosem jövünk rá, hogy ki volt az. Én végig White-ra gyanakodtam, és azt hittem, Mike Sands ezredes a Medvebocs. Thomas Greed is rá tippelt, azért is kértem, hogy maradj mellette. Azt hittem, ő súg az oroszoknak, erre kiderül, hogy a szürke Thurston százados. Lehet, hogy pályát kellene változtatnom. – Én megalapítom a Howe, Fletcher & Jones Co. építészeti vállalatot, és megváltoztatom a nevét. A Jones lesz elől. Lecserélem a levélpapírt, meg a

borítékokat. Ha akarod, beveszlek társelnöknek – nevette a hírszerző. – Legalább arra rájöttem, hogy a 101esek vezérkarában kell keresni az informátort. Thurston okos volt, és higgadt, aki, ha kell, csendben is tud maradni. Valamivel ki kellett ugrasztani a bokorból. Még jó, hogy beszervezte az orosz ügynököt a csoportba. Hírszerzési szempontból ugyan nem érte meg a kockázatot, de a politikai oldal felől nézve hatalmas tőkét lehetett volna kovácsolni belőle. Gondolj csak bele, mit nem adott volna Sztálinnál azért, ha Moszkvában bíróság elé állíthatja Hitlert! Már így is mindenhol azt hangsúlyozzák, hogy az európai fronton ő végezte el a munka oroszlánrészét. Ha

megkaparintja a diktátort, komoly fegyvertényt mondhatott volna magáénak. – Milyen sikerrel zárult a tisztogatás? – Thurston mentén visszafejtettük a szálakat. Négy ügynököt buktatunk le, mind az oroszoknak dolgoztak. Még egy technikus is volt köztük, rajta keresztül vitték ki az információt. – Akkor most, gondolom, előléptetnek – tapogatózott Jones. – Tegnap kerestek fel ez ügyben. Csak a fizetésemelést fogadtam el, az előléptetést visszautasítottam. De persze felkínálták, ahogy neked is. Te elfogadod? – Még nem tudom. Alkalomadtán majd eltűnődök rajta. – Mi lett a hetedikkel? Remélem,

alaposan eldugtad. Nagy kockázatot vállaltál ezzel a lépéssel. Ha Bale bukik, akkor neked annyi. Egyszerűbb lelt volna elintézni – morfondírozott Girling. – Nem volt hozzá gyomrom. Adtam neki egy esélyt, és ő kihasználta. Kerített maga helyett valaki mást. – Kár, hogy nem az igazit hozta el! – Igen, de ezt kettőnkön kívül csak nagyon kevesen tudják. Például az oroszok nem – somolygott az orra alatt Jones. – A hírszerzésünk máris jelentelte, hogy Sztálin Zsukovon keresi az igazi Hitlert. – Honnan tudják? – Bale szerint a velük tartó németet elfogták az oroszok. Ő joggal hihette, hogy a Führer került a kezeik közé.

Mindenesetre Bale életben marad. Én tökéletesen megbízok benne, és ennyi most elég – felelte Jones lakonikusan, majd intett. – Kisasszony, fizetek!

HARMADIK KÖNYV BERLIN, VÁROSKÖZPONT 1945. ÁPRILIS 27. – 02:32 A frontvonal felé tartó Tigris és a mögötte haladó Mercedes teherautó még kevesebb feltűnést keltett, mint befelé jövet. Skorzeny a bevált módszernek megfelelően a páncélos parancsnoki állásában pózolt. Az egyik deszantos átvette Karl helyét a páncélos lövészeként, a másik pedig beült a rottenführer mellé a teherautóba, hogy szükség esetén a segítségére legyen. A terhüktől megszabadult oldalkocsis

motorok a harckocsi előtt igyekeztek megnyitni az utat. Mióta elindultak a Birodalmi Kancelláriától folyamatosan haladtak. A városban egyre nehezebbé vált a közlekedés. A mindenfelé felállított barikádok helyenként a Tigris számára is lehetetlenné tették az áthaladást. Jó néhányszor előfordult, hogy kerülniük kellett, és végül Skorzeny már azon kezdett aggódni, hogy a páncélosban lévő üzemanyag elég legyen. Miután hajnali egy körül elhagyták az utolsó ellenőrző pontot, a szolgálatban lévő katonák figyelmeztették őket, hogy utánuk már a frontvonal következik. Az ezredes bízott benne, hogy a Führer bunker dolgozószobájában látott

térkép helyes, és a Berlint északról valamint délről harapófogóba záró orosz csapatok között a város nyugati része még német kézen van. Ellenállásra mindenképp számított, de úgy számolta, hogy a Tigrissel gyors áttörést hajthatnak végre, és, mielőtt a bolsevikok észbe kaphatnának, elérik a repteret. Onnan pedig már néhány óra alatt elérhetik Salzburgot. A tervben persze komoly szerepet kapott a szerencse. Ha véletlenül belefutnak egy orosz páncélosokból álló egységbe, vagy a Douglas C-47-est lelövik a saját vadászaik, akkor semmit sem tehetnek. A Németországban kavargó káoszt azonban már nem lehetett kiszámítani.

Skorzeny megpróbált sodródni az árral, és alkalmanként egy erőteljes csapással a megfelelő parthoz közelíteni. Az ellenőrző pont után hátrahagyták a motorkerékpárokat, és lassabb tempóra váltottak. A felderítési innentől kezdve két egymást fedező deszantos vette át, akik a vámpír egységeknél használatos éjjellátókkal tájékozódtak a sötétben. Egyikük mindig a Tigris testén utazva pihent. A kint lévők az eredeti MP44esek helyett, a majd egy kilóval könnyebb MP40-es géppisztolyokat használták az akkumulátoros felszereléshez. A gyalogos felderítők munkája a barikádok közti lavírozást ugyan megkönnyítette, de még így is nagyon lelassította a haladásukat. Az

utolsó órában alig három kilométert haladtak nyugat felé. A Tigris hirtelen hatalmas zökkenéssel megállt. Skorzeny ösztönösen összébb húzta magát, mielőtt körülnézett. Az egyik felderítőjük görnyedten futva közelített feléjük. Kezével jelezte nekik, hogy álljanak meg. Szerencsére Heinz – vele ellentétben – észrevette a deszantost. – A következő barikád már a tűzvonal – jelentett a katona, miután felkapaszkodott a harckocsira. – A Volkssturm látott egy KV-I-es nehézharckocsit néhány T34-es kíséretében. – Kerülünk – mondta habozás nélkül Skorzeny. – Letérünk a Könighstrasséről

a kisutcákba, és ott próbálunk meg átlavírozni közöttük – utasította rádión Heinzet. A Tigris nekilódult, és letért a főútról. A deszantosok a romokon keresztül igyekeztek eléjük kerülni. Az első három T34-essel negyedóra múltán akadtak össze. A közepesharckocsi-egységet az éjjellátóval felszerelt felderítők vették észre, és értesítették Skorzenyt, mielőtt azok még megláthatták volna a Tigrist. A nehézpáncélos azonnal lehúzódott az utca közepéről, és az egyik törmelék halom mögé rejtőzve lőpozíciót vett fel. A Karl vezette Mercedes visszatolatott, és egy utcával feljebb elrejtőzött a házak között. A deszantosok behúzódtak a statikailag még ép épületek alagsorába,

hogy ha szükséges, onnan támogathassák a Tigrist a harcban. Az egyikük egy Raketen Panzerbuchse 4-est tartott a kezében, amit még a kancellária épületéből hozott magával. Az orosz harckocsik kél tucat gyalogos felderítő támogatásával fordultak be a mellékutcába. Jóval óvatosabbak voltak, mint tegnap délelőtti társaik. Az ezredes megvárta, míg mind a három páncélos kibújik a sarok mögül, és bekerül a Tigris lővonalába. Az első lövés a sorban utoljára érkezőt találta el. A 88 milliméteres páncéltörő lövedék harcképtelenné telte tankot, és ezzel elvágta a másik kettő menekülési útvonalát. A Tigris a

következő csapást az élen haladóra mérte, amelyik ekkorra már eszeveszett sebességgel menekült a környező házak felé. A tüzér ezúttal elvétette a célpontot, és a KwK 36-os a T34-es mögött vonuló, későn ocsúdó gyalogságot lőtte. A robbanás mindent elborító porfelhőt teremetett az utca közepére, a német harckocsira tégla és utcakődarabok potyogtak. A középen haladó orosz páncélos ekkorra fedezte fel a törmelék mögött lapuló ellenfelét, és azonnal tüzet nyitott rá. A gránát tank előtti a kövek közé csapódott, és végleg elvakította a Tigris személyzetét. – Előre, áttörünk a porfelhőn! – adta ki a parancsot Skorzeny, mire Heinz

elindította a harckocsit, és átkapaszkodtak az előttük lévő törmelékhalmon. Amint kibukkantak az átláthatatlan massza túloldalán, az ezredes megpillantotta a hátrafelé igyekvő T34est. A két páncélos közel ugyan abban a pillanatban tüzelt. Az orosz harckocsi lövedéke egy hangos klanggal lepattant a Tigris 10 centiméter vastag frontpáncélzatáról, az Ukrán Front önjárólövegének nem volt ilyen szerencséje. A páncéltörő lövedék leszakította a tornyát, és hatalmas lyukat ütött a testébe. – Teljes sebességgel előre! – kiáltotta Skorzeny a mikrofonba, mire a tank nekilódult, és az orosz gyalogság közé

gázolt. A házak szélét elért utolsó T34-es ezt a pillanatot választotta a tüzelésre. A lövedék elkerülte a veszett tempóban előrelendülő német harckocsit, és a mögött lévő épületbe csapódott. Warger géppuskája hirtelen rákezdett a zakatolásra, és az ezredes még a periszkópon keresztül is jól látta a hosszúkabátos, bolsevik katonák szétszakadó testét. Erre, mintha csak ihletet kapott volna, felugatott a kupolába épített MG34-es is, és a toronyban gyorsan felforrósodott a levegő. – A kilőtt T-34-est használjuk fedezéknek! – kiabálta túl a zajt Skorzeny, és a teljes sebességgel

száguldó Tigris, ha lassan is, de irányt váltott. Újabb detonáció rázta meg a környékei, de a német harckocsi sértetlen maradt. A páncélos elérte a még mindig lángoló tankot, és elrejtőzött a fedezékében. A két géppuska megállás nélkül szórta az ólmot, az ellenséges gyalogság fejvesztve menekült. – Álljunk célra! – utasította a tüzért Skorzeny. – Warger folytassa tovább, nehogy valamelyiknek eszébe jusson visszafordulni! A torony fordulni kezdett, az ezredes a periszkópra tapasztotta a szemét, és a harmadik T34-est kereste. A harckocsi még mindig az utca oldalában állt. Panzerbuchse 54-es lövedéke a

lánctalpát kapta el, és mozgásképtelenné tette. Motortérből fekete füst szállt fel, és láthatólag kupolát mozgató hidraulika is megsérült, mert a páncélos csöve csak akadozva fordult a Tigris felé. Skorzeny lövésze nem sokkal az előtt adta meg neki a kegyelemdöfést, mielőtt az orosz célra tarthatott volna. A lövés a motorteret érte, és végleg lefagyasztotta a tornyát. A T34-es teteje kivágódott, mire a páncéltörőt kezelő deszantos lekaszálta a kimászni igyekvő alakot. Egy pillanattal később fekete füst dőlt ki a nyíláson. A másik német gyalogos egy közeli törmelékkupacról átmászott a harckocsi testére, kibiztosította a kezében lévő kézigránátot, aztán bedobta a kezelőtérbe. A tank megremegett, a

fekete füst hatalmas felhőt préselt ki magából. Skorzeny kinyitotta a tetőt, és intett a felderítőknek, hogy jöjjenek közelebb. A három deszantos helyett csupán kettő jelentkezett. Az ezredes kérdésére kiderült, hogy a szerencsétlenül járt katona pont a menekülő T34-es útjában rejtőzött el, és amikor menekülni kezdett, az orosz géppuskás végzett vele. – Szóljanak a rottenführernek! Azonnal indulunk tovább. Warger, csináljon már valamit azzal a rádióval, a Mercedesben is van egy. Vegye fel velük a kapcsolatot! – igyekezett gyorsan indulásra késszé lenni a csapatát. – Sajnos csak a kommunikációs egységgel tudnánk érintkezésbe lépni,

uram, azt pedig Jürgens rottenführer nem éri el – felelt a rádióslövész. – Akkor piszok nehéz dolgunk lesz – summázta a fejleményeket Skorzeny. Két perccel később már a Tigristől kitelő teljes sebességgel haladtak a reptér felé. Az egyik felderítő a harckocsi tornya mögött utazott, és egy zsákmányolt orosz Degtyarjev Pohotnyi golyószóróval tisztogatta az utat. A másik a mögöttük robogó Mercedes parancsnoki kocsi tetején hasalt, és a csapat egyetlen MG44-esével fedezte az ék hátulját. Az első néhány kilométeren csak szórványos ellenállásba ütköztek, amelynek leküzdésére bőven elég volt a páncélos tekintélye, és a hirtelen három helyről is felvillanó torkolattűz. A

fejvesztve menekülő oroszok széles sávot nyitottak a konvoj előtt, ami a járművek nagy sebessége miatt elegendőnek bizonyult a folyamatos előretörésre. A száguldás végére egy KV-I-es nehézharckocsi tett pontot. Már csak alig néhány kilométerre jártak a földalatti hangártól, amikor egy sarkot követően belefutottak az orosz páncélosba. Az ellenséges jármű egy keresztutcában állt. Valószínűleg a kitartóan előrenyomuló Tigrisnek állított csapdát. A német tank nagy sebessége azonban még így is meglephette, mert a lövész elhalasztotta a remek pillanatot, amikor a feketekeresztes harckocsi átment előtte és az oldalát mutatta felé. A 152

milliméteres ágyú ennek ellenére elsült, a lövedék a páncélos és a mögötte érkező parancsnoki kocsi között átsüvítve a keresztutca folytatásában álló emeletes házba csapódott, és szétvetette az oldalát. Karl lélekjelenlétét megőrizve gázt adott, és mielőtt még újratölthették volna a KV-I-est, vagy a géppuskás észbe kaphatott volna, átszáguldott a kereszteződésen. Megelőzte a Tigrist, és elé került, hogy a Führer védve legyen a lomhán mozduló orosz harckocsitól. – Heinz, tartsa a sebességet! A toronnyal fordulunk – adta ki a parancsot Skorzeny, miután lehúzta a tetőt, és a szemét rátapasztotta a hevesen ugráló periszkópra. – Az épület sarkát célozza!

Nem kell kilőnünk, elég ha lelassítjuk. A Tigris gyorsabb a KV-I-esnél – kiáltotta, miközben mindkét kézzel kapaszkodott a szűk parancsnoki állásban. A kupola menet közben hátrafordult, és a kereszteződésre irányult. A törmeléken és szeméthalmokon keresztül törtető Tigrisben szinte lehetetlenné vált a célzás. A már órák óta magas fordulatszámon dolgozó Maybach motor csakúgy ontotta magából a hőt, és most, hogy a tetőn lévő csapóajtó is zárva volt, a forróság meggyűlt a szűk térben. Az olajszag egyre erősebbé vált, ahogy a harckocsi tovább növelte a sebességét. – Heinz, ha szólok, azonnal álljon meg, amint fix a cél, lőjön! – utasította a vezetőt és a tüzért Skorzeny. –

Készüljenek második áldásra! – intett a töltőkezelőnek. A KV-I-es orra néhány másodperccel később felbukkant a kereszteződés sarkában. Az oroszok addig akarták hátba, vagy oldalba lőni a Tigrist, amíg az még képtelen volt átlőhetetlen frontpáncélzatát szembefordítani az ellenfelével. Skorzeny megálljt parancsolt Heinznek, a lövegkezelő néhány másodpercnyi célzást követően tüzelt. A gránát az orosz páncélos elejébe csapódott, de a rossz szög miatt szikrákat hányva lepattant róla, és egy sarki házba csapódott. – Semmi, második csapás! – kiáltotta Skorzeny, de a töltőkezelő már enélkül is tette a dolgát.

A bolsevikok valószínűleg számíthattak az ellenállásra, mert az ezredes számításaival ellentétben lassítás nélkül nyomultak tovább, és amint a 150 milliméteres ágyúcső tüzelési pozícióba került rálőttek a Tigrisre. Szerencsére a KV-I-es is hasonló nehézségekkel küszködött, mint a mozgó német harckocsi, és lövedék irányt tévesztve a célpont felett csapódott be egy emeletes házba. Téglaszilánkok, vakolatdarabok, és por borította be Skorzeny periszkópját, lehetetlenné téve a kilátást. – Hogy állt a második lövés? – kérdezte a tüzért. – Körülbelül jó volt – kiáltotta a lövegkezelő.

– Tűz! – adta ki a parancsot. A KwK 36-os eldördült, majd néhány töredékmásodperccel később bekövetkezett a detonáció. Az eredményből továbbra sem, láttak semmit sem. – Előre! – mondta Skorzeny. Mire a páncélos távolodni kezdett a kereszteződéstől. Amint kiértek a porfelhőből, azonnal nekiállt megkeresni a Mercedest. A parancsnoki kocsivá alakított teherautó két utcával odébb, egy épület védelmében várakozott. Az ezredes kinyitotta az ajtót, és intett Karlnak, hogy induljanak. A harckocsi belsejének forrósága után a tavaszi este hűvöse sokkolólag hatott. Ahogy a hideg levegő

kisöpörte a Tigris szűk kezelőterét a bent lévők beleborzongtak az érintésébe. A férfi sehol sem látta a tank testén utazó deszantost. A Mercedes eléjük került, és hatalmas tempóban igyekezett minél távolabb kerülni az orosz páncélostól. – Amint kibukkan a porból rálövünk – szólt a parancsnoki sisak mikrofonjába Skorzeny, és becsukta a tetőt. A lövegkezelő bólintott, hogy megértette a parancsot. Az oroszok valószínűleg jobban láthattak, mint ők, mert az ezredes még semmit sem észlelt a KV-I-esből, amikor az már rájuk lőtt. Az ágyúlövedék a Tigris alá csapódott, és egy pillanat alatt mozgásképtelenné tette. A harckocsi a lendületétől hajtva keresztbefordult az

úton. A sebhelyes férfi feje a találat következtében nekiütődött a torony szélének, és a homlokából azonnal vér csordult a szemébe. Körbenézett, és megnyugodva konstatálta, hogy a bent ülők közül senki sem sérült meg nála súlyosabban. A fülke páncélzata szerencsére kitartott. Skorzeny felfigyelt a torkolattűzre, és utasította a lövegkezelőt. A torony hidraulikája szerencsére még működött, és néhány másodperccel később a 88 milliméteres löveg eldördült. A becsapódást követő légnyomás egy pillanatra láthatóvá tette a porfelhőben rejtőzködő orosz páncélos detonációtól eltorzuló testét, aztán már csak a lángok vöröse és a füst feketesége jelezte, hogy

ezúttal a KV-I-es sem úszta meg. A Tigris a biztonság kedvéért még egyszer meglőtte a veszteglő harckocsit, aztán az ezredes kiszállt, hogy felmérje a károkat. Wargert a tüzér és a töltőkezelő társaságában kiküldte, hogy ellenőrizzék a porfelhőt. Skorzeny rövid szemlélődés után megállapította, hogy a jobboldali lánctalp levált ezzel a tank végérvényesen mozgásképtelen lett. A motor szintén használhatatlan állapotba került, ami eleve lehetetlenné tett mindenféle javítási próbálkozást. Mire Skorzeny végzett a károk felmérésével, a deszantosok is visszatértek. Jelentésük szerint, az orosz páncélos megsemmisült, a kezelőszemélyzet bent

égett. Ezen felül megtalálták a hiányzó deszantost. A katona fejét sisakostól kettőbe szelte egy tenyérnyi repesz. Heinz kiszerelte a rádiós állás MG34esét, és a maradék töltényhevederekkel együtt kiemelte a harckocsiból. Már hajnalodon, mire a géppuskát beszerelték a Mercedes első ülésére. A jobboldali ablakot kiütötték, hogy tágabb tüzelési szöget biztosítsanak a fegyvernek. A kocsin továbbra is hárman utaztak, míg a Tigris kezelőszemélyzete gyalogosan folytatta tovább az útját. Alig negyedórával később egy kendőjét lobogtató orosz katona tűnt fel előttük alig száz méterre. A deszantosok meglapultak a furcsa látványra, a parancsnoki kocsi egy keresztutca

védelmébe húzódott. Skorzeny a szeméhez emelte a messzelátóját, és megnyugodva fedezte fel, hogy sötétzöld egyenruhát viselő katona kendője rózsaszín. Az ardenneki hadjárat során az amerikaiak közé beépült német deszantosok ilyen jelzések segítségével ismerték fel egymást. – Rudel az, vagy valamelyik embere – szólt hátra a többi felderítőnek, és az omladékok adta fedezéket kihasználva előre indult. Mint utóbb kiderült az álruhás bolsevik Helmut Rudel volt. A katona beszámolója után nyilvánvalóvá vált, hogy az eredetileg tervbe vett módon nem közelíthetik meg a repülőteret. A földalatti hangárt észrevették az oroszok,

és még tegnap délután elfoglalták. Az összecsapás során Rudel három embere meghalt. Gerhard Streib untersturmführer szintén ott veszett, a katonái vagy elestek, vagy szétszóródtak a környéken. A két deszantos az utolsók között hagyta el az állását, hogy még időben figyelmeztethessék a visszatérő egységet. – A repteret alig egy szakasz orosz őrzi, a valódi gondot a közeli légvédelmi állás képezi, ahol több, mint egy század állomásozik – magyarázta Helmut Rudel, miután felhúzódtak egy még jó állapotban lévő bérház második emeletére. – Valószínűleg arra az esetre hagyták hátra őket, ha Wenck tábornok betörne

Berlinbe, hogy hátba kapja az oroszokat – biccentett Skorzeny, aztán belenézett a messzelátójába, és végig fürkészte a terepet. A Flak 18-as légvédelmi ágyúk körül két Su 152-est látott legalább egy század sötétzöld ruhás orosz katona társaságában. – A kifutó tiszta, de a 88asok könnyűszerrel lelőnek minket, ha megpróbálunk felszállni a Douglas C47-sel – konstatálta a látványt az ezredes. – Az egész olyan lenne, mint egy kivégzés – értett egyet vele Karl Jürgens rottenführer. – A gyakorlócélpontokat is nehezebb eltalálni, mint felszállás közben azt a nehézkes csapatszállítót. Amíg a Flakkok üzemképesek, esélyünk sincs.

– A Tigris nélkül lehetetlen bevenni azt a pontot. A két nehézharckocsi eleve lehetetlenné teszi a feladatot, és akkor még nem ejtettünk szót a gyalogságról – rázta a fejét Skorzeny. – Mit gondol, működőképesek még egyáltalán a C-47es? – fordult Rudelhez az ezredes. – Fogalmam sincs, az őrség nagyságára is csak az elvonuló oroszok számából következtettem. Csend telepedett a társaságra. Az eredeti terv egyre kivitelezhetetlenebbnek látszott. – Van egy ötletem – szólalt meg hirtelen a Rottenführer. – Ott van még az a kísérleti vadászgép. Ha kapnék egy szabad kifutót, és valamennyi időt, akkor hathatósan lefoglalnám vele a

légvédelmi egységet, amíg Douglas felszáll. – Feltéve, ha a gépek sértetlenek. Mindenesetre megér egy próbát – gondolkodott hangosan Skorzeny. – Ha sikerül életet lehelni a vadászgépbe, akkor érdemes megkockáztatni egy elterelő támadást a légvédelmi központ ellen. Ehhez persze előbb el kell foglalni a hangárt. Lehetőleg minél csendesebben. Karl, mit tudott szerezni? – Van hat Wellrodunk a brit különleges alakulatoktól, többieknek marad a bajonett – felelt a rottenführer. – Ha valóban csak egy szakasz őrzi a gépeket, több is, mint elég – mondta elégedetten az ezredes. – Helmut, vigyen magával két katonát,

és kerítsenek orosz egyenruhákat az egész társaságnak! Karl, szedje össze a Wellrodokat, és négyet osszon ki belőle azoknak, akik nem tudnak oroszul! A maradék kettő a miénk lesz. Warger és Heinz Galland a Führer mellett maradnak. Legyen náluk az MG34-es, a megmaradt Pohotnyi golyószóró és az MG44-es annyi lőszerrel, amennyit csak akarnak. Mercedes maradjon ott, ahová rejtették. Tíz perc múlva eligazítás a ház alagsorában – indította útnak minkét emberét Skorzeny. Ő még egy ideig fent maradt, és a igyekezett minél pontosabb képre szert tenni a parkettagyár elhelyezkedését illetően. A terve végtelenül egyszerű volt. Orosz katonáknak álcázzák magukat,

behatolnak az épületbe, és a hangtompítós Wellrodokkal, valamint a bajonettekkel ártalmatlanná teszik az őrséget. Skorzeny tudta, hogy Helmut Rudel jól beszél oroszul, és hogy a remek kiképzést kapott Amt IV SDAusland deszantosokat ehhez hasonló feladatokra készítették fel. Ha a bolsevik katonák nem számítanak kifejezett támadásra, ennyi elég lehet. A másik esetben még mindig ott volt a lehetőség, hogy a Mercedesszel megpróbálnak átvágni Wenck tábornok csapataiig, és onnan kérnek további segítséget. – Csak akkor támadjuk meg őket, ha jelt adok – mondta tíz perccel később a földszinti eligazításon. – Emlékezzenek vissza a kiképzésen tanultakra, és

helyezkedjenek el úgy, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legnagyobb kárt okozhassuk az ellenségnek! Helmut, ha kérdezik, mondja meg nekik, hogy a légvédelmi központot keressük, és kérjen pontos útbaigazítást. Ha én nem lövök, nem támadunk. Egyszerűen eljövünk onnan, és visszatérünk ide a kocsihoz. Ha valami balul ütne ki, ugyanitt lesz a gyülekező. Mindenki megértette? Remek, induljon, Helmut, mostantól maga irányít! A deszantos biccentett, aztán az orosz egyenruhába bújt német katonák élén a földalatti hangár felé indult. Skorzeny harmadikként csatlakozott a nyolc emberből álló csoportba, hogy szükség

esetén elég közel legyen az untersturmführerhez. Előtte a csapat másik, oroszul tudó deszantosa haladt. A parkettagyárat minden további nehézség nélkül elérték. Jöttükre három sötétzöldkabátos katona lépett elő a romok közül, és további kettő jelent meg egy-egy Moszin-Nagant mesterlövészpuskával a kezében az emeleten. Az őrök szemlátomást örültek az érkezésüknek, és hangos kiabálással köszöntötték őket. A komiszár cigarettával kínálta Helmutot, és intett neki, hogy adja tovább a többiek felé. Ahogy a doboz körbejárt Skorzeny a szemével intett Karlnak az emelten lévő, jobboldali orvlövész felé. A rottenführer alig észrevehetően biccentett, aztán

mintha csak elfáradt volna, kivált a többiek közül, és nekitámaszkodott az egyik falmaradványnak. A két oroszul tudó deszantos eközben a három lenti őr közelébe került, és igyekezett szóval tartani őket. Skorzeny benyúlt a kabátja alá, hosszan célzott, aztán meghúzta a ravaszt. A fegyver megugrott a kezében, az emeleten lévő őr hangtalanul összerogyott. A lövés alig volt hangosabb, mint egy elfojtott szisszenés. A Wellrod csövében felsorakoztatott, olajozott bőr alátétek jól végezték a dolgukat. Az életben maradt orosz katonáknak még meglepődni sem maradt idejük. Az első lövést újabbak követték, és a jól

összehangolt akció eredményeképpen egy pillanattal később már öt bolsevik fegyveres feküdt a földön. Egyedül Helmutnak kellett használnia a bajonettjét, a többiekkel a Wellrodok golyói végeztek. Az ezredes intett a deszantosoknak, mire azok a romok közé rejtették a hullákat. Skorzeny felhúzta az egylövetű fegyvert, és további késlekedés nélkül a hangár lejárata felé indult. – Mondott valami érdekeset? – kérdezte menetközben Helmutot a komiszár eldugott holtteste felé mutatva. – Csak a háború végének örültek, és hogy élve megúszták – rázta a fejét a deszantos. Az ezredes – nyomában az egység

többi tagjával – lement a repülőkhöz vezető lépcsőn, mellbe lőtte a fordulóban cigarettázó magányos őrt, és miután ismét tüzelőképes állapotba hozta a fegyvert, belépett a csarnokba. Odalent, harminc-harmincöt lépés távolságban további négy katona ivott a hangár oldalában felállított ládáknak támaszkodva. A belépő orosz egyenruhások láttán az ég felé emelték a poharaikat, és hangosan kurjongattak. Skorzeny csak tíz lépésről tüzelt, amikor a választ hiába váró őrök kezdtek gyanút fogni. A hat Wellrod egy szempillantás alatt végzett az őrökkel. – Ellenőrizzék a repülőgépeket! – adta ki az utasítást az ezredes, mire Karl és

Helmut Rudel a hangár közepe felé indult. Skorzeny a földön fekvő halottakhoz lépett, és nekilátott, hogy átkutassa a ruhájukat. Lehajolt a legközelebbi mellé, és kihajtotta a kabátját. A 7,62 milliméteres, orosz Szimonov karabély ekkor dördült el. Az ezredes ösztönösen a földre vetette magát, és az ellenfelet kereste. Helmut Rudel a betonon vergődött félúton a Douglas C-47-estől. A torka csupa vér volt. Mindkét kezét a sebre szorította, és szólni képtelenül rángatózott. Karl Jürgens teljes erejéből keresztbe futott a hangáron, és a vadászgép fedezékét igyekezett elérni. A Szimonov ismét eldördült, és a

rottenführer elvágódott a betonon. Skorzeny a hangár túlsó végében, a kapu mellett látta felvillanni a torkolattüzet. Az ekkora távolságra használhatatlan Wellrodot a földre ejtette, és lekapta a vállán lógó PPS-t. Egy rövid sorozattal megszórta az örvlövész környékét, aztán a deszantosok fedezettüze mellett, a ládák takarásban megindult előre. Már csak alig ötven méternyire járt a kaputól, de a Szimonov még mindig hallgatott. Az ezredes lőpozíciót vett fel, aztán kinézett a fedezéke mögül. Az orosz katona a földön feküdt a puska kifordult a kezei közül. Skorzeny folyamatosan célra tartva közelített meg. Az őr már nem élt. Egy eltévedt lövedék

átütötte a homlokát, és iszamós lucsokká változtatta a koponyája hátsó felét. Az ezredes nem látta értelmét, hogy közelebbről is megvizsgálja a halottat. A test alatt terjengő vörös folt minden más bizonyítéknál ékesebben beszélt. Intett a mögötte érkező két deszantosnak, hogy biztosítsák a kapu környékét, aztán megfordult. Mire elérte a sebesülteket Helmut Rudel már meghalt. A férfit a torkán érte az orosz golyója, a deszantos egység szanitéce semmit sem tehetett érte. A rottenführer a többiek között állt, és kutya baja sem volt. – Eldobtam magam. Nem akartam tovább céltábla lenni az agyaggalamb lövészeten – felelte a ki nem mondott

kérdésre az altiszt. Skorzeny bólintott. Tudta, hogy hibát követett el, amikor túlzott magabiztosságában nem kutatták át az egész hangárt. Helmut Rudel halála az ő lelkén száradt. – Álljon egy őr a lejárati ajtó elé! – mondta, aztán maga indult a Douglas C47-es felé, hogy ellenőrizze. Miután felért a fedélzetre, és átvizsgálta a kijelzőket, úgy tűnt, a gép rendben van. A repülő jó állapotban volt, a tankja csordultig teli. Minden jel arra mutatott, hogy nem olyan rég egy hosszabb útra készítették elő. Amint végzett, lejött a fedélzetről, és magához intette a rottenführert. – Az elfogó vadász?

– Kiváló állapotban van. Az üzemanyag akár még Salzburgig is elég lehet, ha nem tart sokáig a herce-hurca Berlin felett. – Rendben. Azonnal küldessen ki két embert a Führerért! Warger hagyja hátra a Mercedest, és gyalogosan kísérjék át Adolf Hitlert. A többiek keressenek fedezéket a parkettagyárban, és biztosítsák a kíséret útját! Használják a Moszin-Naganokat, ha szükséges! Az altiszt maga köré gyűjtötte a deszantosokat, és gyors tempóban kiadta az utasításokat. Két katona azonnal elindult a feljáró felé, a többiek átkutatták az oroszok hulláit, és némi késéssel követték őket felfelé. Skorzeny intett Karlnak, hogy maradjon odalent. A

rottenführer megállt az SSSturmbannführer mellett. – Mondja csak, Karl, mióta is harcolunk mi együtt? – nézett az őszbecsavarodott férfira. Az altiszt megdöbbent, és egy pillanatnyit megkésve válaszolt. – Kijev óta, uram. – Maga volt az első ember, akiről biztosan tudtam, hogy lesz helye a Külföldi Hírszerző Szolgálatnál. – Köszönöm, uram! – Hányszor léptették elő? – Négyszer, uram. – Mi volt a legmagasabb rangja? – Untersturmführer, uram. – Vaskereszt? – Első osztályú, uram. 43

szeptemberében. – A Duce – mosolyodott el Skorzeny az emlék hatására. – Az ön gépén voltam – lazult el valamelyest a rottenführer is. – Hányszor fokozták le? – Ötször, uram. – Úgy vettem észre nem igazán zavarja. – Valóban, uram, egyáltalán nem zavar. – Maga remek katona. Látom a többieket sem érdekli a rangja. – Én is így vettem észre, ezredes úr. – Tudja, hogy nem sok esélye van a túlélésre, ha felszáll ezzel a vadásszal? – Igen uram, tisztában vagyok vele. – Rendben van, Karl. Maradjon itt, és

vigyázzon a gépekre! A Führer érkezése után megbeszéljük a továbbiakat – mondta Skorzeny, és felment a felszínre. Egészen a második szintig merészkedett, ahonnan már szemmel tarthatta mind a légvédelmi központot, mind a Führer kíséretét. Hosszan figyelte a két SU 152-est, és végül a gyors, rajtaütésszerű gyalogsági támadás mellett döntött, amit folyamatos visszavonulással fejeznek be, és aknazárral fedeznek. Adolf Hitler negyedórával később érkezett meg a négy katona kíséretében. Skorzeny Wargert és egy másik repülni tudó deszantost azonnal a Douglas C-47 fedélzetére küldött. Heinznek parancsot adott a megfelelő útszakasz

elaknásítására, aztán személyesen kísérte a Führert a gépre, és gondoskodott róla, hogy a körülményekhez képest a lehető legnagyobb kényelmet biztosítsa a számára. A diktátor fáradtnak tűnt, és levertnek. Az ezredes úgy érezte, a birodalom széthullása egyben az ő személyiségének megtöréséhez is vezetett. Egyedül akkor látta felélénkülni egy pillanatra, amikor elmondta szeretett vezérének, hogy a barátai milyen előkészületeket tettek Argentínában a fogadására. Az államférfi ekkor egy kicsit megnyugodott, és idővel még enni is kért. Skorzeny boldog volt, hogy ismét élni látja. Miután közös erővel szabaddá tették a hangár kijáratát, a deszantosoknak tartott

eligazítás még a szokásosnál is rövidebb, és lényegre törőbb volt. A vadászgép felszállását követően a szállítógépnek hét perc múlva kellett megkezdenie a felszállást, attól függetlenül, hogy az elterelő támadást indító SS alakulat visszatért-e a Douglas C-47-eshez. Az ezredes fél órát adott magának, és az őt követő négy deszantosnak, hogy megfelelő támadópozíciót foglaljanak el a Flakokat kezelő oroszok közelében. A Tigrisből kiszerelt MG34-est végül egy valamikori kádgyár első szintjén helyezték el, alig kétszáz méterre a bolsevik századtól. A mindössze két tartalék dobtárral rendelkező golyószórót a várható ellentámadás

útjában helyezték el, míg a könnyen mozgatható MG44-essel a visszavonulást szándékoztak hathatósabban fedezni. Az SS tiszt nem akart felesleges kockázatot vállalni azzal, hogy túlságosan megközelítik a bolsevik állásokat, ugyanakkor az oroszok teljes figyelmét magukra akarta irányítani. Indulás előtt összeszedte az összes RG 42-es védőgránátot a hátramaradt deszantosoktól, és magához vette a tartalékot is. Amt IV SD-Ausland különleges egység katonái a felszerelésükhöz tartozó bőrszíj segítségével kétszáz méterről parittyázták be az orosz hadseregben rendszeresített kézigránátokat, a légvédelmi állást védő

katonák közé. Az első alkalommal négy, a második hullámban három „lövedék” csapódott a pihenő gyalogság közé, és robbant fel néhány másodperces késéssel, iszonyatos kavarodást okozva. Egy pillanattal később rákezdett a tetőn elhelyezett MG34-es, és a végsőkig fokozta a káoszt. Skorzeny további három gránátot lőtt ki találomra a házak rejtekéből, mire felkerregett a Pohotnyi. Az ezredes ekkor feladta a pozícióját, és másodmagával oldalba kapta a golyószórót támadó orosz egységeket. Ezalatt Heinz Galland az MG44-essel egymaga biztosította a másik oldalt, nehogy idő előtt bekerítsék őket. Az SS tiszt elszaladt egy viszonylag épen

maradt ház mellett, a hátsó ajtón keresztül behatolt az épületbe, aztán kísérőjével együtt megtámadta a fedezékről fedezékre lopózó oroszokat. Hirtelen feltűnésük, a beköszönőként előreküldött kézigránátok és a koncentrált tűz megtette a hatását. A meglepett támadóegység megállt, az előrenyomulás meglassult, és a bolsevikok hét katonát vesztettek, mire a maradék rádöbbentek, hogy ellenfeleik csupán ketten vannak. Ám mire cselekedhettek volna, a deszantosok elhagyták a házat, és két hátrahagyott gránáttal berobbantották maguk mögött az utat. Skorzeny rohanva indult a Pohotnyi felé, és a ház sarkát elérve oldalról,

célzás nélkül újabb sorozatot lőtt a golyószóró tűzvonalában lévő oroszokra. A fél tárat ellőtte, miközben átvágott a szomszéd épületig. Még alig tett háromnégy lépést, amikor a mögötte érkező deszantos is bekapcsolódott határtalan lőszerpocsékolásba. A párhuzamos utca egy szempillantás alatt zümmögő, süvítő golyókkal lett tele. A támadók teljesen megzavarodtak a mindenfelől érkező szakadatlan tűzre, és egy pillanatra meglapultak a fedezékeikben. Az ezredes elérte a golyószórót, és a másik deszantos segítségével ismételten gránátokkal szórták meg a gyorsan romossá tett utat. A támadás lendülete végleg megtört, az oroszok visszahúzódtak. Skorzeny intett a másik

két németnek, mire a kiürült Pohotnyit hátrahagyva megkezdték a visszavonulást az akadozva tüzelő MG34-es felé. A géppuskát általában két ember kezelte, de most, hogy igyekeztek valóságosnál nagyobbnak feltüntetni az erőiket kénytelenek voltak magára, hagyni a lövészt. Hirtelen miden mást elnyomó süvítés törte meg a kézifegyverek kerepelését, és azt követően hatalmas detonáció remegtette meg a környéket. Az ezredes a földre zuhant, a kezéből kiesett a PPS. Felült, körülnézett, és úgy tűnt, hármójuk közül ő volt a legszerencsésebb. A Pohotnyit kezelő deszantost egyszerűen félbevágta valami. A másik katona a vállán sérül meg, de nem tűnt súlyosak a

seb. Skorzeny feje zúgott a légnyomástól, de igyekezett feltápászkodni, miközben a kezét nyújtotta vérző karú társának. Felvette a PPS-t a földről, és az MG34-es felé indult. Csak most vette észre, hogy az épület, ahol a géppuskát elhelyezték, összedőlt, és a helyén hatalmas porfelhő kavarogott. A SU 152-esek szemlátomást megelégelték a történteket. – Vissza a hangárhoz! – kiáltotta az ezredes, és botladozva, bizonytalan léptekkel indult a reptér irányába. Csak ők ketten érték el a parkettagyár épületét. Heinz Galland MG44-esének hangja egy ideig még elkísérte őket, aztán a gépkarabély végleg elhallgatott. Körülbelül ekkortájt üvöltött fel a fejük

felett a Ta-152H1 vadászgép motorja, és nyitott tüzet mindhárom géppuskájából egyszerre a légvédelmi állásra. Az oroszok valószínűleg csak ekkor fedezték fel a német gépet, mert jócskán megkéstek a válaszadással. A két deszantos már a hangárban járt, amikor az első aknák felrobbantak mögöttük. Üldözőik ekkor érték el az utolsó védvonalat. A Douglas C-47-es légcsavarjai már jártak, a két katona felszállt a gépre, és Skorzeny kiadta az indulási parancsot. A csapatszállító nekilendült, felkapaszkodott a kifutóra, aztán irányba állt. A motorok felbődültek, és a repülő megkezdte a felszállást. Az ezredes a pilótafülke felé botorkált, de félúton feladta a harcot, és

leült nem sokkal a Führer mellett. Kinézett az ablakon. A felszállópálya körül álló házak iszonyú sebességgel siklottak el előtte. A gép orra hirtelen emelkedni kezdett, aztán a Douglas C47-es elszakadt a földtől, és az épületek fölé emelkedett. Skorzeny a vadászgépet kereste a tekintetével, de sehol sem látta. Átbotorkált a másik oldalra, épp időben ahhoz, hogy lássa, ahogy Karl Jürgens rottenführer gépe megsemmisül egy lánggolyóban. Ekkorra a csapatszállító már a légvédelmi ütegek lőtávjának felénél járt. Skorzeny megfordult, és pillantása a halálfélelemmel küszködő Führer arcára esett. A férfi ajkai remegtek, az arca izzadságban úszott, a szemei meredten

bámultak előre. Pont olyan volt, mint bárki más. A felismerés szinte fizikai fájdalmat okozott az ezredesnek. Az oroszok csak jóval később vették észre őket. Megpróbálkoztak ugyan még néhány lövéssel, de a szürke füstpamacsok csak jóval a gép farka mögött tűntek fel. A Douglas C-47-es nyugodt stabilitással repült tovább Salzburg felé. Negyedóra múltán lassan elmaradtak alattuk Berlin házai. A csapatszállító újabb öt perc elteltével elrejtőzött a négyezer méter magasan vonuló, összefüggő felhőzetben. Ottó Skorzeny ekkor felállt, és a félelmével küszködő másik férfihez lépett. Az ránézett kurta bajusza fölül, és igyekezett visszanyerni méltóságát.

– Maga ugye nem ő? – kérdezte az ezredes néhány pillanattal később. – Miről beszél, Sturmbannführer? – Arról, hogy nem köszönt el a kutyáktól. Úgy hagyta ott Blondit és Wolfot mintha nem is a sajátjai lettek volna – ingatta a fejét szomorúan Skorzeny. A másik megláthatott valamit a tekintetében, mert nem folytatta tovább az alakoskodást. – Igaza van, nem ő vagyok. Akkor állított be a helyére, amikor kiküldte magát a dolgozószobába. Azt mondta, legyek ő, és maga kijuttat engem Berlinből. Arra lettem kiképezve, hogy bármikor a helyébe állhassak, és már nem is reménykedtem benne, hogy élve

megúszom. Erre ott termett a híres Ottó Skorzeny, és felkínálta nekem a reményt – akadtak el a férfi szavai. Az SS-Sturmbannführer magára hagyta az imitátort, és saját gondolataival elfoglaltan lerogyott a fedélzet másik végében lévő székre. Pillantása a sebesült deszantosra esett, aki vérző karját szorongatva figyelte őt. Skorzeny biztos volt benne, hogy a motorok zúgásától semmit sem hallhatott az előbbi beszélgetésből. Hirtelen Karl Jürgens vonásai jelentek meg a szemei előtt. Megpróbálta elképzelni az SS-Rottenführert a háború végeztével, és belátta, hogy képtelen rá. Helyette minduntalan az ősz férfi elégedett arca villant elé, ahogy ujjait a

vadászgép gépágyúinak elsütőbillentyűin tartva a Führeréért hal hősi halált. Ezután sorba jelent meg előtte Helmut Rudel, Heinz Galland és a többi deszantos képe. Rövid gondolkodás után rá kellett döbbennie, hogy szívesen cserélne bármelyikükkel. Hiszen, amikor elindult, készen állt rá, hogy az életét adja Adolf Hitler akaratáért. A Harmadik Birodalom legfőbb urának akarata pedig az volt, hogy Berlinben maradjon, és szeretett városában érje utol a halál. Az ezredes újra maga előtt látta a Führert, ahogy a nappaliban ülve Blondit simogatja. Most értette meg, hogy egy fáradt, beteg öregembert látott, akinek semmi más vágya nem volt, mint nyugalomban meghalni.

Skorzeny felnézett, és a pillantása a sebesült deszantoséval találkozott. A férfin látszott, hogy alig áll a lábán, de rettenetesen boldog. A Führer biztonságban volt, és ők egyre távolabb kerültek az ostromlott Berlintől. A Sturmbannführer bíztatólag elmosolyodott, aztán a katonához ment, hogy bekötözze a sebét. – Megcsináltuk, ezredes úr, a Harmadik Birodalom tovább fog élni! – mondta túláradó örömmel a deszantos. – Igen, katona, és maga részese volt ennek a hőstettnek – felelte Skorzeny, és amikor magába nézett, legnagyobb megdöbbenésére csak elégedettséget talált. EPILÓGUS OTTÓ SKORZENY

TÖRTENETÉHEZ A lovagkereszttel kitüntetett SSSturmbannführer 1945. május elején esett fogságba az ausztriai Salzburg közelében, nem sokkal azután, hogy zsákmányolt gépével leszállt a városhoz közeli szövetséges kézen lévő reptérre. A környéken rejtőző emberei segítségével sikeresen kitört a katonai objektumot őrző, meglepett amerikai katonák közül, és a közeli erdőbe menekült. Helyzetük azonban Adolf Hitler hivatalosan bejelentett halálát követően tarthatatlanná vált, és Ottó Skorzeny a megadás mellett döntött. A híres és hírhedt náci tisztet két éven keresztül az osztrák város

közelében felállított táborban tartották fogva, miközben különböző háborús bűnöket igyekeztek rábizonyítani. Noha az SS-Sturmbannführer meglehetősen egyéni módon alakította át a háború íratlan törvényeit, egyetlen esetben sem tudtak épkézláb vádakat felállítani vele szemben. Ottó Skorzeny három, éven keresztül állt a szövetséges igazságszolgáltatás rendelkezésére, míg végül megunta a mind inkább elhúzódó per előkészítési eljárásokat, és egy borongás hajnalon megszökött a Darmstadt mellett álló, rehabilitációs táborból. Ezzel az utolsó csínnyel „Európa legveszélyesebb embere” ismét szabad lett, ám őrült és lehetetlent kísértő

akcióinak sora egyáltalán nem ért véget…