Jenilee Garth egy tragikus autóbaleset következtében nemcsak a családját veszíti el, hanem a szemevilágát is. Az orvosok értetlenül állnak az eset előtt, hiszen az asszonynak külső sérülése szinte nem is volt a baleset után. Jenilee nem tudja, hogyan folytassa tovább az életét, amely számára értelmetlen és céltalan lett, míg egy napon fel nem bukkan segítőkészen egy kubai menekült, Franco Santos, az édesanyjával, és megváltoztatja nemcsak a nappalait, hanem az éjszakáit is. Vajon visszanyeri– e a látását Jenilee, és boldog lehet– e egy menekült férfi mellett, akinél felmerül a gyanú, hogy csak azért akarja feleségül venni, hogy állampolgárságát minél előbb megszerezze a házasság révén.
Kathy Schranko
Vakszerelem
Gold Book Kft., 1996.
SZERELEM & ROMANTIKA 51 Copyright © 1996 by Kathy Schranko Fedéldia: Bernard Annebicque – Sygma Plus All rights reserved! Hungarian edition and translation Copyright © by Gold Book Kft. Felelős kiadó a Gold Book Kft. ügyvezetője
PROLÓGUS A piros autó nem húzódott vissza saját sávjába Még mindig veszélyesen közeledett Jenilee kocsija felé. – Húzódj le! – kiáltott ekkor a férje, Nick, és erősen megkapaszkodott az asszony mellett ülésen. – Mama! – sikoltott félelmében Jenny – , nekünk jön! Jenilee gyorsan cselekedett, és jobbra rántotta a kormányt. Hallotta a becsapódás félelmetes zaját, majd az üvegszilánkok csörömpölését. Azt gondolta, hogy egy lassított felvételt lát. Férje fejjel nekivágódott a szélvédő üvegének, bár a biztonsági övét átvetette magán, azt nem kapcsolta be. Nem volt, ami megakadályozta volna abban hogy előrelendüljön a hirtelen fékezés okozta lendületből. A hatéves Jenny öve sem volt bekötve, ezért a két ülés közé repült. Jenilee felsikoltott. A kormányt fogta és félelmetesen sikoltozott. A férje eszméletlenül fekszik mellette, a kislánya pedig a háta mögött nyöszörög az ülések közé beszorulva. Ekkor az asszony szemére sűrű fekete ám telepedett, amely megakadályozta abban, hogy lássa, mi történik szeretteivel, a családjával. Nem tudta, mennyi idő telt el azóta, mióta a baleset történt, csak azt érzékelte, hogy emberek nyüzsögnek körülötte és kérdezgetik, amire vagy válaszol, vagy nem. De ez nem is volt fontos, amikor megtudta, hogy a férje szörnyethalt, a kislányát pedig életveszélyes sérüléssel viszik a legközelebbi kórházba, hogy még időben megoperálhassák. – Asszonyom, jól van? – kérdezi egy női hang, amire ő bólint, legalábbis azt hiszi, és megpróbál kimászni az autóból. Segítő kezek ragadják meg, de az első tétova lépésnél rájönnek, hogy az asszony nem lát. – Asszonyom, mi történt? – hallja az iménti női hangot. – Talán nem lát rendesen?
– Semmit sem látok – mondja szenvtelenül, és botorkálva engedelmeskedik a segítő kéznek, amely szorosan fogja és vezeti a mentőautó felé. – Mi van a kislányommal? – nyögi nehezen a i szavakat. – Most operálják, asszonyom – válaszol a szelíd női hang nyugodjon meg, biztosan meggyógyul – próbálja vigasztalni. – A férjem... – suttogja keservesen. – Sajnálom... – érződik a részvét a nő hangján – , de már nem lehetett rajta segíteni. – Meghalt... – leheli Jenilee, és megremeg. – Nick meghalt? – Igen – jön a keserű igazság – , de legalább nem szenvedett – próbál újból vigasztalást nyújtani a segítő nő. – Nem... szenvedett – ismétli szinte visszhangként Jenilee. – Jöjjön, segítek – fogja szorosabban a nő – , a kórházban magát is megvizsgálják. – Igen – feleli az asszony tétován, és a körülötte zajló zűrzavarból szinte semmit sem érzékel. Nem ért semmit. Egy órával ezelőtt még vidáman búcsúztak az anyjától, ahol a ház urának, az apjának a születésnapját ünnepelték, és most itt vannak egy autóút kellős közepén, ahol egy hidegvérű, előzni, vágyó gyilkos nem volt hajlandó visszatérni a saját sávjába, minek következtében félre kellett kapnia a kormányt, hogy a frontális ütközést elkerülje. Bár ne tette volna! Akkor most a gyilkos is megbűnhődött volna. De az eltűnt, még mielőtt a felelősség utolérte volna. És Nick halott, a kis Jennyvel meg ki tudja, mi van? – A kislányomhoz vigyenek, kérem – tapogatózott a mellette álló nő keze felé. – Természetesen oda is elviszem, de előbb magát kell megvizsgálni: minden rendben van– e? – Nincs semmi bajom, csak pillanatnyilag nem látok. – Éppen ezért – válaszolta a nő – , ugyebár nem vakon vezette az autót? – Természetesen nem, de... – hirtelen elakadt – úgy gondolja, hogy komolyabban sérült meg a szemem? – Ezt addig nem tudhatjuk, amíg meg nem vizsgálták. De ugye nem fog összeomlani, mielőtt beviszem a vizsgálóba, mert a
mostani ügyeletes orvosunk enyhén szólva mérges lenne rám, ha ön idegileg zaklatott lenne, mielőtt megvizsgálják. – Nem kell ettől tartania – válaszolta csendesen Jenilee – , csak tudni szeretném, mi van a kislányommal! – Azonnal értesítem, ha megtudok valamit – mondta a nő és megpaskolta gyöngéden az asszony kezét. – Meglátja, rendben lesz a kislány. – Nagyon remélem – sóhajtotta Jenilee, és többet már nem szólalt meg addig, amíg az orvos színe elé nem vitték. De bár ne tették volna! Jenilee azt hitte, hogy nem éli túl az ott hallottakat. Az orvos nem tudta, kit hoztak elé, és csak csendesen mondogatta kollégájának a baleset körülményeit. – Sajnos már nem lehetett a kislányon segíteni – nem vette észre, hogy a mentős nővér kézzel– lábbal mutogat, hogy ne mondja tovább a történteket. – Ne hadonásszon itt, kérem! – utasította rendre a nővért. De már késő volt. Jenilee meghallotta, amit nem lett volna szabad. Kislánya is meghalt, miközben beszállították a kórházba. Eddig tartotta magát, pedig Nick halála is nagy veszteség volt a számára, de a kis Jennyt is elveszteni annyit jelent, mint elveszíteni a világot. Most már tudta: nemcsak a szeme világát veszítette el a balesetben, hanem mindazt, ami az életét jelenti: a családját. – Jenny – kiáltott fel fájdalmasa rogyott össze. Az orvos ekkor ébredt csak tudatára, hogy a fültanú maga az anya volt, aki most már nemcsak a férjét, hanem a kislányát is gyászolhatja. És akinek egy karcolás nem sok, annyi sem volt a testén. Bár azt állítja, hogy nem lát, a szeme mégis sértetlen. Hihetetlen, csóválta a fejét. – Ilyennel még nem találkoztam, csak hallottam. Valószínűleg sokkos állapotba került, azért nem lát, majd később rendbe rendje jön – állapította meg, és részéről az ügy lezártnak nyílváníttatott. Jenilee pedig harmincéves korára egyedül maradt. Szülein kívül nem maradt senkije.
1. FEJEZET Franco Santos szótlanul megállt a menekülttábor közepén és körülnézett. – Hihetetlen, hogy ennyi ember akar elmenni Kubából – motyogta maga elé. Az anyja mellette állt, és meghallotta a férfi suttogását. – Látod, fiam? – fordult felé az idős asszony. – Ezt magyaráztam neked! Fidel Castrónak vége, és. nekünk addig kell innen elmenni, amíg te új életet kezdhetsz! – Anya – nézett vissza rá a férfi – , én nem akarom itt hagyni a szülőhazámat! – Tudom, Franco – bólintott az asszony – , mégis arra kérlek, tarts velem! – De mi hajt ennyire? – kérdezte már századszorra a fia. – Apa már rég halott, nincs senkink sem Amerikában, aki a pártfogásába venne. És biztosan nehéz lesz munkát találnom.. – Tudom, fiam – bólintott hevesen az asszony – , mégis el akarok innen menni! Már az amerikai partraszálláskor is el akartam menni, de apád miatt maradtam. Őt börtönbe vetették, én pedig nem akartam magára hagyni. Pedig könyörgött, hogy vigyelek el innen – sóhajtott fel. – Anya – Franco megpróbálta újra jobb belátásra bírni az anyját – , még minden tisztázódhat és jobb idők is jöhetnek. – Nem, fiam! – Szinte dörrent az asszony hangja. – Nem akarom itt újra kezdeni! – De miért? – Miattad! – Miattam ugyan nem kell elmennünk! – Hidd el, hogy jobb megoldás nincsen! Nagyon jól tudod, hogy milyen ősi család a miénk. Itt mindent elvettek tőlünk, és most semmink sincs a rajtunk lévő ruhán kívül! Mit akarsz még? – kiáltott hevesen az idős nő. – Nem szenvedtünk már eleget az üldöztetésektől? Nem volt még elég? Most itt a lehetőség! – De anya – kiáltott most inár hevesen a fé is – , lásd be végre, hogy nem indulhatunk nek: nyílt tengernek egy szál csónakkal!
Itt hemzsegnek a cápák, nincs élelmünk, és nincs segítség a tengeren sem, csak ha épségben elérjük amerikai hadihajókat. – Pontosan erről beszélek! – bólintott meggyőződéssel az anyja. – Miről? – értetlenkedett a férfi. – Arról, hogy szívesebben veszel a tengerbe, mint hogy itt maradj? – Már nagyon mérges volt az anyjára. – Értsd már meg, hogy csupán tíz százalék esélyünk van! – Ó! – legyintett az anyja – , te meg a matematikád! Mintha csak az apádat hallanám! – Sajnos a számok magukért beszélnek! – győzködte tovább az asszonyt. – Tegnap több tízezren vágtak neki a tengernek! Te is láthattad! Mára már világos, hogy alig élték túl azt az esztelen kalandot. – De aki túlélte – emelte fel mutatóujját az anyja – az ma jó helyen reggelizett! – Veled nem lehet zöldágra vergődni! – állapította meg a férfi., – Ugyan már, Franco – ölelte át zaklatott fiát az asszony – , nincs itt senki, aki miatt maradni kéne. Vagy van? – nézett rá gyanakodva. – Nőre gondolsz? – nevetett Franco. – Nem, nincs semmi komoly. Te is nagyon jól tudod, hogy nagyon válogatós vagyok! – Hát azt már észrevettem – sóhajtott az anyja. – Csak azt nem értem, hogy miért van ez így? – Anya, nem akarok most nőügyekről beszélgetni. Volt. néhány kalandom, de egyik sem volt olyan komoly, hogy feleségül is vegyem! Mit tegyek – vonogatta a vállát – , nekem nem a kubai típusok a zsánereim. – Hanem? – nevetett vissza az anyja, és Franco örült, hogy egy kicsit el tudta terelni a figyelmét erről a veszélyes menekülési tervéről. – Tudod, hogy nekem a szőke, északi– típusok tetszenek. Ez van! – vonta meg ismét széles vállát. – Kubában nem hemzsegnek ezek az eredeti típusok. Akik meg vannak, azok – te is tudod – nem feleségnek valók. – Ebből is láthatod, hogy át kell mennünk Amerikába. – Már megint kezded?
– Miért ne? – kacagott az asszony. – Már harmincöt éves, meglett férfi vagy! Meddig akarsz várni a megfelelő asszonyra? Amerikában bizonyára több is akad ebből a típusból! kacsintott rá a fiára. – Hát nem tudlak lebeszélni? – húzta el száját Franco. – Nem, fiam! Nem tudsz lebeszélni! Még m nekivágunk! És Francesco Santos tudta, hogy amit az anyja egyszer a fejébe vesz, arról még a jóisten sem fogja eltántorítani! – Csak ne a vesztünkbe rohanjunk – sóhajtott fel a férfi, és ismét a tenger felé nézet kémlelni a messzi távolt. Vajon hol lehetnek az amerikai hadihajók? Vajon épségben elérnek– e egyet is? És vajon az anyja kibírja– e a megerőltető utat? Ezer és még annál sokkal több kérdés merült fel benne. Azzal tisztában volt, hogy az anyját nem hagyja egyedül nekivágni a veszélynek. Bármennyire ellenzi ezt a veszélyes kalandot, akkor is az anyjával tart. Hiszen szereti és óvja, mióta esi az eszét tudja.
2. FEJEZET – Jenilee, kérlek, maradj még itt nálunk – könyörgött Mrs. Hackman, az asszony édesanyja – hiszen mit fogsz kezdeni így... – nem folytatta, mert ez még egy anyának is sok. – Így vakon? – kérdezte az asszony. – Ne is izgasd magad! Majdcsak lesz valahogy! Nekem már úgyis mindegy! – lemondóan legyintett. – Hogy mondhatsz ilyet, kislányom – aggódott tovább az anyja – nem temetheted el élve magad! Tudom, hogy nagy csapás volt ez számodra. Nekünk is, elhiheted! De a megváltoztathatatlanba bele kell törődni! Még lehet családod – – folytatta reménykedve. Nem tetszett neki lánya hozzáállása. Igaz, Jenilee nem látott, de az orvosok is érthetetlennek tartották, hogy az asszony még mindig nem lát. Hiszen semmilyen sérülése nem volt, legalábbis komoly, amely ennyire veszélyeztetné a lánya látását. Értetlenül álltak az eset előtt. Többen azt javasolták, hogy pszichológushoz kellene fordulni, mert elképzelhető, hogy Jenilee– nek lelki alapokon nyugszik a vaksága. Nem akar látni, ezt mondogatták. Nem akar tudomást venni a világról, amely folytatódik tovább, annak ellenére, hogy az ő családjának egyszer s mindenkorra vége. – Kislányom! – sírta el magát Mrs. Hackman. – Nem akarlak egyedül hagyni. – Nem leszek egyedül, majd felveszek egy társalkodónőt, vagy mit tudom én... – Az mégsem az anyád... – siránkozott tovább az anyja, és azt hitte a szíve hasad meg lányáért. – Kislányom, én annyira szeretlek és mindenről gondoskodnék. Apád is – tette hozzá. – Tudom, anya, mégis muszáj a saját lábamra állni, még akkor is, ha világtalan lettem. – Lehet, hogy segíteni tudnának rajtad, ha hagynád... – próbálkozott már ezredszer Mrs. Hackman, mióta lányát a tragédia érte. – Meglehet... – Hirtelen felállt és elbotorkált a konyháig.
– Most meg hová mégy? – aggódott az anyja. – Iszom valami hűsítőt, hiszen szomjas vagyok. – Tudod, hogy hozok neked, ha kérsz... akarta jobb belátásra bírni az asszonyt.. – Éppen ezt akarom elkerülni, hogy a szolgám legyél! – kiáltott fel mérgesen Jenilee! Nem akarok senkire sem rászorulni, és nem akarom, hogy ingyen szolgáljanak! – Jól van, te tudod, de azért nyugodtan szólhatsz, ha inni akarsz. – Hagyjuk, anya – sóhajtott Jenilee, miközben vakságához mérten elég biztosan töltött vizet egy pohárba és nagy kortyokkal csillapította a szomját. – Ez jólesett – sóhajtott – , most pedig, ha már ennyire segítőkész vagy, akkor légy szíves segíts összecsomagolni, hogy végre újból a magam életét éljem. – Rendben – adta meg magát az anyja, és segített a lányának a pakolásban. – Már jó ideje rabolom az időtöket – állapította meg Jenilee. – Nekem is meg kell szerveznem az új életemet, hiszen az eddigi munkámat nem folytathatom, és ki kell találnom valamit, amivel pénzt kereshetek még így is... – Még szerencse, hogy van némi tartalékod, de ígérd meg, hogy értesítesz, ha elfogyott a pénzed és még nem sikerült munkát találnod! Tudunk még segíteni... – Köszönöm, anya – hajolt hozzá a lánya és egy pillekönnyű hálás puszit nyomott anyja arcára nélküled... nem is tudom... talán bele is őrültem Volna a történtekbe. – Elhiszem, kislányom, de azért ígérd meg, hogy szólsz, ha segítségre van szükséged, hiszen ki máshoz fordulhatnál, mint a szüléidhez. – Remélem, azért nem kerül rá sor. így is éppen eleget segítettetek ez alatt az egy– év alatt, amíg itt voltam. De most már nem halogathatom, muszáj a saját lábamra állni. – Tudod – állt meg a csomagolással az anyja – azért büszke vagyok rád. – Nocsak? – lepődött meg Jenilee. – Tudod, én nem lettem volna ilyen erős, mint te.
– Dehogynem – sóhajtott Jenilee, és ő is rakosgatta a ruhákat, amelyeket a családi fészekből hozott el az apja egy évvel korábban. – De remélem – folytatta tovább – , már nem érzed majd nagyon egy magadat. – Én is... – suttogta Jenilee, és nem volt meggyőződve arról, hogy holmik, amikbe majd otthon belebotlik, nem fogják– e elkeseríteni. Jenilee– t az édesapja hazavitte és házba. Az asszony sem gondolta, hogy apjának könny szökik a szemébe, ahogy megpillantotta a kis Jenny játékait a gyerekszobában. Hackman meg sem szólalt, nehogy árulja zaklatottságát lányának. – Apa, kiszellőztetnél? – kérdezte Jenilee, és lassan lépkedett a nappali kanapéja felé. – Remélem, még nem felejtettem el, hogy hol van a fotel... – suttogta elfogódottan. — Szerinted is olyan állott a levegő? – és csak beszélt, beszélt, nehogy apja észrevegye rajta a letörtséget. Végre megtalálta kedvenc foteljét, és leült. Gondolatban végigjárta a szobát, majd az egész házat. – Minden a helyén van? – kérdezte ekkor az apját, aki szótlan ember lévén nem sokat beszélt, a mostani hallgatása beszédes volt. – Apa, ugye szomorú mindent ugyanúgy látni, mintha nemsokára hazajönnének? – kérdezte szorongva. – Jenilee – krákogott egyet az apja, mielőtt megszólalt – erősnek kell lenned! Nick is ezt akarná... – Igen, Nick – nyögte Jenilee – , ha élne… – De már nem él, és ezt el kell fogadnunk – mondta most szinte erélyesen az apja. – Igen, apa – bólintott az asszony, és felállt – Segítenél keríteni egy ápolónőt, vagy egy társalkodónőt, aki a mindennapokban a segítségemre lenne? – Hát persze – mosolygott Mr. Hackman, és odalépett a lányához – meglátod menni fog! – Igazad volt, hogy próbáljam meg magam – mondta Jenilee, és szorosan odabújt az apjához, mintha védelmet keresne. George Hackman érezte, hogy lánya csak kívülről ilyen erős. Hiszen ő beszélte rá, hogy próbálkozzon meg újra élni. Pedig a szíve majd megszakadt egyetlen gyermekéért, akit ekkora csapás
ért. Átérezte lánya gyötrelmét, de segíteni akart neki, és tudta, azzal nem segít, ha hagyja, hogy az anyja szoknyája mögé bújjon és ott. reszkessen minden éjjel, amikor a rémálmok gyötrik. Meg kell próbálnia túltennie magát ezen a tragédián. Még akkor is, ha nagyon nehéz és fájdalmas. Bízott abban, hogy a látása is hamarosan visszatér. George Hackman érezte, hogy valami igazság biztosan van abban, hogy lelki természetű lánya vaksága. Hiszen az orvosok értetlenül állnak az eset előtt. Jenilee– nek, fizikai sérülése szinte nem is volt a baleset után. Lelkileg azonban teljesen összetört, még akkor is, ha mások szemében erősen tartotta magát. A temetésen is milyen erőfeszítések mellett állta a sarat! És mégis, amikor hazaértek a szülői házba, ott már vége volt ennek a tartásnak. És azóta sem változott semmi sem. Jenilee szomorú, ami érthető, de nem érdekli semmi és senki, kivéve talán a szüleit, akik szeretetükkel vették körül ebben a nehéz időszakban, de George mégis szembeszállt a feleségével, Joannal, aki magához akarta láncolni Jenilee– t. Nem hagyta, hogy Jenilee– ből egy magatehetetlen kislányt csináljanak. A lánya harmincéves, csodálatos teremtés. Sudár alakú, hosszú, szőke hajú, ragyogó kék szemű és mindene megvan, aminek egy ennyi idős asszonynak lennie kell. Találhat még férjet magának, és még nincs késő arra sem, hogy ismét gyermeket szüljön. Talpra kell állnia! Mese nincs! És ezt a feleségének is megmondta. Joan először sírógörcsöt kapott, de aludt rá egyet, és belátta, hogy férjének igaza van! Ha valóban lelkileg vesztette el a látását Jenilee, akkor meg kell találnia a helyes utat az elvesztett boldogsághoz. Még nincs minden veszve! Jenilee fiatal és szép, minden férfi szeme megakad rajta, és kimondottan feleségnek való. Gondoskodó és őszinte, nagyon szereti a gyerekeket, még annak ellenére is, hogy a sajátját elvesztette. George végiggondolta Joannal folytatott beszélgetését, és nem bánta meg, hogy a feleségét rákényszerítette arra, hogy segítse kiragadni lányukat a teljes depresszióból. Egy év kellett ahhoz, hogy most már Jenilee is elfogadja, ismét a saját életét kell élnie! És George örült, hogy végre Jenilee is ezt akarja, mert eleinte azt hitte, beleőrül lánya fájdalmába. Hogyne fájt volna neki is az unokája halála? Nicket is fiaként szerette. Boldog családként éltek és már tervezgették, hogy újabb gyerekük legyen, de ezt már
nem tudták véghez vinni. Nick Jennyvel együtt eltávozott örökre, és nem hagytak maguk után semmit, csak a mély fájdalmat és szomorúságot. A reménytelenséget Jenilee számára, és a kétséget, hogy boldog lehet-e a lánya valaha is? Most pedig úgy bújik hozzá, mint a védelemre szoruló kismacska. George szorosan tartotta Jenilee-t, és nyugtatóan simogatta a hátát. Meglásd, megtalálod még az életed értelmét – suttogta az apja lánya fülébe —, még akkor is, ha most úgy gondolod, semmi értelme. – Igen – válaszolt csendesen Jenilee. – Tudom, hogy igazad van, és belátom, hogy nem élhetek azzal a tudattal, hogy talán megmenekülhettek volna, ha... – Nincsen ha.– vágott közbe George ezt kell elfogadnod, hogy nincs sem ha, sem majdnem, sem más! Tények vannak, és ez azt jelenti, hogy meg kell birkóznod a szörnyeiddel meg a kétségeiddel, és akkor még a látásod is visszatérhet. Hiszem, hogy így lesz! A balesetet okozó ámokfutót is elkapták és elítélték – vigasztalta csendesen az apja, és valóban, Jenilee úgy érezte, új erőre kap; apja erős hite talán rá is átragad, és kellő erőt nyújt ahhoz, hogy új életet kezdjen Nick és Jenny nélkül. – Hiszek és bízom benned, kislányom – mosolygott rá az apja, bár tudta, Jenilee nem Iá biztató mosolyát. – Remélem, nem fogsz csalódni bennem sóhajtott fel Jenilee, és kibontakozott apja öl léséből – , mindig fontos volt számomra a véleményed, és tiszteltem az életerődet, meg a: ahogy anyát szereled. – Ezért lettél te is ilyen szeretette méltó kedves teremtés – válaszolta az apja – , és ezért remélem, hogy ismét megtalálod a boldogságot, amiről most azt hiszed, örökre elvesztetted. – Remélem, igazad, van, apa, mert te vagy egyetlen, na és persze anya, akik kedvéért hajlandó vagyok ismét a lehetetlenre. – Higgy magadban – győzködte még az apja, bár tudta, már nyert ügye, van – , és higgy másokban is, akik szeretettel közelednek feléd. Te mindig is meg tudtad különböztetni az őszinte szeretetet a hamistól. Ettől nem féltelek. De most – segített ismét leülni a lányának – segítőtársat kerítünk neked, hogy mégse érezd kiszolgáltatottnak magad.
Néhány telefonhívás után megállapodott egy ismerős asszonnyal, hogy megfelelő időközönként átnéz Jenilee– re, hogyha mégis szüksége lenne valamire, addig se szenvedjen semmiben hiányt, amíg egyedül is intézni tudja az ügyeit, Jenilee már a szülői házat is sokszor elhagyta, hogy bevásároljon, vagy elintézzen néhány dolgot, amit így vakon is megtehetett, de most gyakorlatilag újnak számít még a rég megszokott környezete is, ezért kell valaki, aki mindenben segít egy darabig. Úgy tűnt, Jenilee beletörődött a sorsába; elfogadta szülei dlöntését, hogy új életet kell kezdenie, és ehhez legfőképpen arra van szükség, hogy kissé távol legyen a szüleitől; ne a szülei intézzék minden apró-cseprő ügyét, hanem igenis próbáljon önmaga lenni és a saját életét élni. Belátta, az apjának igaza van: számára nem állt meg a világ, bármennyire is szerette volna. Világtalanul vagy látva, oly mindegy, de élnie kell tovább. Ki kell alakítania saját magányos, de mégis tartalmas életét, hogy ne őrüljön bele a fájdalomba, ami – úgy látszik – az idő múlásával ugyan nem szűnik meg, de csendesebbé, egyszersmind megszokottá válik. Hiszen ki is pótolhatná neki Nicket, vagy akár Jennyt? Senki. Legalábbis nem hitte, hogy valaha is találkozhat olyan férfival, aki csak a lába nyomába érhetne Nicknek. A kislányáról már nem is beszélve. Hiszen, ha nincs olyan ember, akit szerethetne, akkor nem is szülne gyermeket sem. Ő erre nem lenne képes. Megdöbbentette a gondolat, hogy ilyesmiken jár az esze. – Elment az eszem? – kiáltott fel, miután már két órája egyedül volt a házban és saját magán töprengett. Egyelőre nem talált semmiféle kiutat. Fogálma sem volt, hogy milyen munkát keressen magának, és azt sem tudta még, hogy egyáltalán mit szeretne. Közömbös volt minden iránt, és ez a közöny már egy éve tartott. Hihetetlen, hogy egy éve már annak hogy Nick és Jenny meghaltak. Jenny most már hétéves lenne... Jenny... Elsírta magát, és úgy érezte, hogy minden egyes alkalommal, amikor a kislányára gondolva pityereg, mintha vigasztalást nyerne. De minek? – tette fel ilyenkor magának a kérdést. Vagy kinek vigasz az én életem? Minek kellett nekem sértetlenül megúsznom az egészet? Bár én haltam volna meg és Jenny még
ma is élne! Tudta, a szülei magukhoz vették volna az unokájukat és szeretetben felnevelték volna. Miért nem Jenny élte túl? Gyötrődött és gyötörte magát. Olyan gondolatai voltak, amelyeket még az apja sem sejtett, pedig ő volt igazán a bizalmasa, az apjának sokkal több bizalmas dolgot elmesélt, mint anyjának, de ezek a gyötrődések titokban maradtak még az apja előtt is, annak ellenére, hogy ő sejtette, mi megy végbe lánya gondolataiban. És mégis! Megígérte az apjának, hogy megpróbálja. Lábra áll és újra kezdi. Igen! Ha másért nem, az apja és az anyja kedvéért meg kell próbálnia, és ő meg is próbálja. Mélyet sóhajtott, majd felállt a fotelból, ahol már lassan három órát is eltöltött. – Megismerkedem újra az otthonommal, és megpróbálom számomra is járhatóvá tenni. Hirtelen mintha egy kis villanást látott volna, de azonnal legyintett. – Ugyan, bizonyára képzelődöm – mondta fennhangon, és a szeméhez kapott – , talán mégis visszatér a látásom? – de úgy érezte, hogy ez sem tölti el örömmel Számára mindegy volt, hogy lát-e vagy sem. Minek is? Nem kíváncsi arra a világra, amely elragadta a családját. Lemondóan legyintett, és lassanként felderítette a házat, hogy megpróbálja új életét az új körülményekhez mérten berendezni.
3. FEJEZET Franco idegesen járkált a folyosón. – Meddig tart még ez az átkozott kihallgatás morogta magában. Anyja már egy órája benn van a Menekültügyi Hivatal ügyintézőjénél, és őt még mindig nem kérdezték meg, hogy mit is akarnak kezdeni itt magukkal? Anyja és persze ő is tökéletesen beszélte amerikaiak nyelvét, de itt ez sem számított, mert majdnem mindenki tudott spanyolul, ezért még csak nyelvi nehézségeik sem akadt: Végre nyílt az ajtó, és kilépett rajta meggyötört, sápadt anyja. Franco odaszaladt hozzá, a legközelebbi ülőalkalmatosság felé támogatta. Meggyötörte az anyját az út, mégis erősen tartotta magát, egészen a mai napig, amikor számolni kellett azzal, hogy esetleg kiutasítják őket az országból, és vissza kell majd menniük Kubába. – Na? – kérdezte sürgetőn Franco, mert már olyan izgatott volt, mint egy gyerek, aki épp ajándékra vár és még nem tudja, hogy mit fog kapni a csomagban. – Mit mondtak? – Franco – nyöszörögte az anyja, mire a fia óvón magához ölelte az idős asszonyt. Most már biztos volt abban, hogy vissza kell térniük Kubába. Ám ekkor felragyogott Angela Santos szénfekete szeme, és úgy kiáltotta: – Maradhatunk! Franco! Érted? Maradhatunk es letelepedhetünk, csak az az egy feltétele van a hivatalnak, hogy mielőbb kerítsünk munkát és szállást, az első időben segítenek, de utána nekünk kell gondoskodni magunkról! – Mindezt örömmel teli hangon hadarta. – Kisfiam!. Sikerült! – kiáltotta, és átölelte meglepett képet vágott fiát. – És hová megyünk most? – kérdezte a mindig gyakorlatias Franco. – Most elmegyünk egy asszonyhoz – előhúzott a zsebéből egy papírt, és arról olvasta fel a címet aki ad munkát és remélhetőleg szállást is, van egy fél évünk arra, hogy megteremtsük a magunk életét itt, ha nem sikerül, akkor visszatoloncolnak minket, de én
tudom, hogy sikerülni fog, hiszen neked is van esélyed, hogy munkát találj. Nem vagy egy elveszett gyerek. – És anyja lelkesedése átragadt Francéra is. – Biztosan sikerül – biztatta most már ő is mosolyogva az anyját. – Ó, Franco – kiáltott örömteli hangon az anyja – , apád olyan büszke lenne rád! – Bizonyára – suttogta a férfi, és észrevette, hogy kijött az ügyintéző az ajtón. – Franco Santos – nézett körül, majd megakadt a szeme a férfin – , kérem jöjjön be. Franco belépett a szobába és leült abba a fotelba, amelyre a hivatalnok mutatott. A Menekültügyi Hivatalban mindenki előzékenyen foglalkozott a kubaiakkal, és senkit sem küldtek vissza, aki büntetlen előéletű. Igaz, nehezen lehetett ezt kideríteni, de a hivatalnokok jó emberismerők voltak. Sokan családostól érkeztek. Nagyon kevés ember érkezett egyedül. Voltak olyan csoportok, akik mindannyian annyian jól ismerték egymást, A személyes kihallgatások alkalmával a hivatalnokok sok mindenre fényt derítettek, és így sok bűnözőt kiszűrtek a gyanútlan kubaiak közül. Persze azért voltak kivételek, de ez az eset, amely most előtte áll, ez látszólag teljesen egyértelmű. Anya fia. Minden adat stimmel, amire rákérdez, sőt még saját nyomozati anyaguk is van a fiú apjáról, aki valaha Fidel Castro ellen harccolt. Annak idején népszerű volt Manuel Santos. Sokszor járt az Államokban és megpróbált segítséget kérni, ami több-kevesebb sikerrel járt, de végül Manuel Santos és társai bukását jel tette. Manuel. Santos nem volt vezéregyéniség, de részt vett a régi rezsim fenntartását célzó törekvésekben. Fidel Castro pedig, amikor hatalomra került, Manuel Santost is elítélte és bebörtönözte. – Milyen iskolákat végzett? – hangzott a hivatalnok szájából az első kérdés. – Sajnos nem sokat, mert Kubában az én fajtámnak nem sok esélye volt a tanulásra. – Mégis tanult ember benyomását kelti bennem – következtetett a férfi, aki Franco ügyével foglalkozott.
– Valóban, Tudja, magánszorgalomból eljártam egy egyetemi tanárhoz, aki sok mindent megtanított nekem. – Miféléket? – kérdézte a hivatalnok. – Mindenekelőtt nyelveket. A spanyol mellett beszélem az önök nyelvét, továbbá a franciát és az arabot. – Arabot? – lepődött meg a hivatalnok. – Ezt meg honnan sajátította el? – Hiszen az előbb említettem, hogy egy egyetemi tanár tanított, aki történetesen arab és francia szülők gyermeke, mindkét nyelvet perfekt beszéli, sőt az angolt is, mert tolmácsként tevékenykedett hosszú évekig. Csak a spanyolt törte. – Érdekes – mosolygott a hivatalnok, mert furcsa párosításnak tartotta a dolgokat – , milyen érdekes. – Ezek után még megtanultam néhány dolgot a matematika terén, mivel az apám matematikaprofesszor volt még Fidel Castro előtt az egyetemen és kutató. – Igen, ezt tudjuk. De úgy tudom, hogy az édesapja már évekkel ezelőtt elhalálozott. – Jól tudja, de azért még volt annyi ideje, hogy a börtönben megtanítson néhány matematikai összefüggést. – Ezek szerint – vonta le a következtetést a hivatalnok – Ön rendelkezik annyi tudással, mint egy egyetemet végzett ember, csak papírja nincs róla? – Pontosan – bólintott Franco, és várakozón nézett a sorsát eldöntő férfira. Annak ellenére, hogy tudta: maradhatnak, érezte, a hivatalnok még tartogat némi meglepetést a számára. – Ha néhány dolgot feltételként szabnám magával szemben, azt hajlandó lenne teljesíteni? – kérdezte ekkor csendesen a hivatalnok. – Az attól függ.... – válaszolta Franco, gyanakodva mérte végig a férfit, aki öltönyben ült az íróasztala mögött, és emberek sorsa feli rendelkezett. – Nos... – kezdett bele a hivatalnok – ne arra kérem, hogy kémkedjen – mosolyodott el csupán érdekelne, hogy hajlandó lenne egy egyetemen levizsgázni, annak rendje módja szerint. – Tessék? – lepődött meg Franco. – Hogy gondolja? Nekem nincs arra időm, hogy egyetemre járjak, hiszen munkát kell keresnem, mellesleg el kell tartanom az anyámat.
– Ez így igaz, de én másra gondoltam – válaszolta higgadtan a hivatalnok. – Fejtse ki bővebben – kérte Franco a férfi – Nos, lenne arra mód, hogy csupán vizsgát tegyen; és ne kelljen az előadásokra járnia. E amolyan gyorsított vizsga. Tudja, a hivatalnak jogában áll ilyen esetekben vizsgáztatást elrendelni. Azt fogjuk beírni az ön lapjára, hogy egyetemet végzett Kubában. – De ez nem igaz... – hüledezett Franco, – De lehetne – vágta rá a hivatalnok, és egy kis ravaszkás mosoly jelent meg az arcán. – Idefigyeljen! Ön megkapta a megfelelő képzettséget, csak papírja nincs róla. Nem igaz? Franco bólintott. – Ha tehát képzést kapott, akkor vizsgázni is tud, éppen úgy, mintha már egyszer vizsgázott volna, csak a papírjai a menekülésük során elveszett volna. Sokan vannak, akik azt állítják, hogy diplomásak, csak a papírjaik eltűntek. Ezekben az esetekben lehetőség van a bizonyításra, természetesen a tudásuk legjavát kell adniuk, és van egy kis felkészülési idő is. Mindenkiről tudjuk persze, hogy mikor, melyik évben végzett, mert ugye nem kérhetjük egy ma hatvanéves diplomástól, hogy a kibernetikából diplomázzon, ha annak idején még csak az einsteini relativitáselméletből kellett diplomázniuk. Nos, önt is besorolhatjuk egy bizonyos évszámhoz, amely megfelelhet az akkori tudásának, így a tanultakat itt legalizálhatja, és a megfelelő végzettségről papírt is kap, amely szerintem sokkal több segítséget nyújt a majdani álláskeresésében. Nos? Mit szól hozzá? – kérdezte a hivatalnok és kíváncsian várta a választ. – Hát végül is van valami abban, amit mond, de nem csalás ez? – Ne higgye! – csóválta a fejét a férfi. – Sokan vannak Kubában, akik pontosan úgy, mint maga, rendelkeznek a megfelelő tudással, mert magánúton megszerezték, csak a politikai helyzet miatt nem tudták azt realizálni. Ezért is adja meg államunk azt a lehetőséget, hogy a tudásuk ne vesszen el. Mert hiszen nem lenne célszerű itt Amerikában sem, ha például egy komoly tudós alkatú és tudású ember, mondjuk, csak mint szénbányász kapna munkát. Ez pazarlás lenne, és úgy vélem, az ön esetében ez a helyzet. Ön igen férfias és keménykötésű, ami
arra enged következtetni, hogy kemény fizikai munkát kellett végeznie, hogy eltartsa az édesanyját, holott az eszével éppen úgy megállta volna a helyét. Jól gondolom? – nézett Francóra a hivatalnok, és már csak megerősítést várt. Franco pedig szinte hihetetlennek tartotta, hogy lehetősége lesz diplomázni. – Így igaz – helyeselt Franco. – Tudja, nem akartak sehol sem olyan munkát adni, amely tudásomhoz mérhető lett volna. Mindig csak papírokat kérték, de azt meg nem mutathattam fel, hiszen már eleve elvágták annak a lehetőségét, hogy egyetemre járhassak, legálisan. Még szerencse, hogy apámnak voltak olyan kapcsolatai, akik segítettek abban, hogy a fia, hogy úgy mondjam, feketén elvégezzen egy egyetemet. Majdnem minden tantárgyból felkészítettek, sőt még le is vizsgáztattak, de erről hivatali papírt nem tudtak szerezni nekem. – Most itt a lehetőség! – vette át a szót a hivatalnok, aki nemcsak emberismerőnek, de segítőkésznek is bizonyult. – Hát... – tárta szét a karjait Francó – , úgy gondolja, hogy ez járható út, akkor ostoba lennék nem elfogadni a segítő kezet, amit felém nyújt, hiszen ez valóban nagy lehetőség számomra. – Akkor már csak az van hátra, hogy aláírja ezt a papírt, de... – emelte fel mutatóujját a hivatalnok, mire Franco felnézett rá – mindenekelőtt olvassa el, mert olvasatlanul nem írunk alá semmit, még itt Amerikában sem. És ne is hagyja, hogy erre valaha is rákényszerítsék. – Köszönöm a jó tanácsot, és megfogadom – majd belemélyedt a papír olvasásába, és a hivatalnok még csak meg sem zavarta, hogy kellőképpen belemélyüljön az iromány tanulmányozásába, amely tulajdonképpen egy előzetes jegyzőkönyv volt. Ebben kötelezi magát az Egyesült Államok, hogy az e papírt aláíró menekült kubai mindazokkal a jogokkal rendelkezik, mint bármely amerikai állampolgár, és amelyben a menekült kötelezi magát arra, hogy hat hónapon belül a vele írásban is közölt időpontban egyetemi vizsgát tesz, mely tudását méltón tükrözi, és ezután megfelelő állást keres és tudásához mérten maximálisan helytáll. Franco aláírta a papírt, amelyet a hivatalnok kettéválasztott. Az eredetit lepecsételte, szignálta és visszaadta.
– Ez most a személyi igazolványa. Amint véglegesítjük a letelepedését, megszerezheti az állampolgárságot, és ez esetben megkaphatja a rendes állampolgári igazolványt is. Persze, ha esetleg úgy hozná a sors, hogy megnősül, akkor ezt a folyamatot fel lehet gyorsítani, de higgye el, hogy nem érdemes. Fél év nem olyan hosszú idő, hogy ne lehetne kibírni. És nem venném a lelkemre, ha elhamarkodottan megnősülne. Franco elmosolyodott. – Nem vagyok egy nősülős típus – vigyorgott, majd kezet rázott a jóindulatú hivatalnokkal, és elbúcsúzott. – El fogom küldeni a vizsga időpontját szólt – még utána a férfi, és Franco mosolyog köszönt el.
4. FEJEZET Jenilee azt hitte, hogy nemcsak az asszony, de most már a szerencséje is végképp elhagyta. – Mrs. Newton nem is tud átjönni? – kérdezte a telefonban, és idegesen gondolt arra, hogy egy falat ennivalója sincs, és senki sem tud segíteni, hogy bevásároljon, hiszen még nem tud egyedül közlekedni. – Sajnálom, kedvesem, de ágynak dőltem és nincs itthon senki sem. Megpróbáltam a barátnőmet elérni, hogy odamenjen magához és segítsen bevásárolni, de ő meg kórházba került, a férje pedig a munkahelyén van, de megígérte, hogy kerít valakit, aki segít magának.. Egyébként még meg akartam kérni, hogy nézzen valaki más után, mert annyira kiszámíthatatlan ez a betegség, hogy nem tudom, mikor kap el megint. Nem szeretném, ha valamiben hiányt szenvedne. Van egy ismerősöm, aki egy közvetítő irodánál dolgozik, az említette, hogy foglalkoznak menekültekkel, akik most szöktek át Kubából, és szükségük van szállásra meg némi munkára is addig, amíg nem sikerül végleg elhelyezkedni. Szerintem fel kellene hívnia. Ez egy darabig magának is megfelelő megoldás lenne. Nem gondolja? Magának úgyis olyan nagy a háza, hogy akár egy családnak is tudna ideiglenesen otthon nyújtani, és akkor nem kerülne magának sem pénzbe, hogy elvégezzenek olyan munkákat, amikért egyébként fizetni kéne. – Hát igen – sóhajtott Jenilee, mert ma igencsak megcsappant a készpénzkészlete, mióta még azért is fizetnie kell, hogy bevásároljanak neki. – Fel tudná hívni azt az asszonyt? – kérdezte Jenilee reménykedve. – Hát persze – válaszolta a vonal másik végén a nő, és mosolygott magában, hogy végree túl tudott adni a vak asszonyon. Már nagyon elege volt abból, hogy kevés pénzért mindent neki kellett csinálnia. Már fél éve is van annak, hogy elvállalta a munkát, de ki az a jó lélek, aki hajlandó szinte éjjelnappal rendelkezésre állni csak azért, hogy jószerével éhbérért
dolgoztassák? Nagyon is jó megoldás lesz ez Jenilee Garthnek, ha egy kubai menekültet magához vesz, aki a szállás fejében még gondoskodik is róla. – Mikor tudna nekem választ adni? – kérdezte nyomban Jenilee. – Hát, még telefonálnom kell a barátnőmnek, és majd meglátjuk, de azért még ma visszaszólok, rendben? – Igen, talán ez jó megoldás lenne – gondolkodott hangosan Jenilee, majd elköszönt a asszonytól és eltöprengett a hallottakon. Mindenki nagyon jól tudta, hogy a kubaiak százával menekülnek át az Államokba, de vajon miféle emberek lehetnek? Jenilee szerette a embereket, de mióta a balesete történt, egészen zárkózott és visszahúzódó lett. Még ő maga sem gondolta, hogy az az életvidám teremtés, aki volt, az egyik napról a másikra ilyen megkeseredett és reménytelenséggel. küszködő asszony lesz. – Hiszen ha Jenny és Nick élne... – sóhajtott fel – , de ők már nincsenek, és ezt sajnos el kell fogadnom, de miért olyan nehéz? Még mindig nem talált megoldást arra, hogy ki vásároljon be neki a hétvégére. Ezt pedig sürgősen meg kell oldania, mert még éhen fog halni. – Fel kell hívnom a szüleimet – határozta el, és éppen a telefonhoz nyúlt, amikor élesen felberregett a készülék. Felkapta és csak reménykedett, hogy a szülei azok, akik mindig megérzik, ha bajban van és szüksége van rájuk. – Apa? – kérdezte reménykedve. Kacagás hallatszott a kagylóból, de mindjárt jött a válasz is. – Hát persze – nevetett George Hackman – , honnan tudtad, hogy én vagyok? – Megéreztem – válaszolta vidáman Jenilee, és úgy érezte, kő esik le a szívéről. – Azért hívlak, kislányom, hogy örülhess te is velünk. Képzeld el, anyád megnyert egy utazást azon az istenverte keresztrejtvényen, és holnap reggel már indulunk is a Bahamákra. – Igazán? — dadogta Jenilee, és minden reménye szertefoszlott, hogyan is gondolhatná, hogy a szülei ideutazzanak
és segítsenek neki, amikor így is annyit tettek már érte, és olyan régen voltak üdülni, hogy még az idejére sem emlékszik? – És képzeld, anyád most állandóan azt dörgöli az orrom alá, hogy ő mindig is tudta, hogy egyszer megnyeri a főnyereményt – nevetett az apja, és tovább mesélte az örömhírt –, és most feltétlenül értesíteni kellett téged, hogy lám-lám, mindig van remény, még akkor is, amikor nem is hinnéd! – Hát persze – nyögte Jenilee, és még csak meg sem említette, hogy ő pillanatnyilag még abban sem tud hinni, hogy holnap foge egyáltalán enni valamit. Hiszen annyira örül az apja és az anyja nyilván még jobban. Nem ronthatja el az örömüket azzal, hogy jöjjenek bevásárolni. A szülei egyébként is abban a hiszemben vannak, hogy ő megfelelően el van látva, és van, aki gondoskodjon róla. Nem kell mindjárt elrontani a szülei kedvét azzal, hogy éppen most közölte vele a bejárónője, hogy nem tudJtöbbe jönni. – Jól vagy, kicsim? – kérdezte ekkor gyanakodva George Hackman, akinek feltűnt Jenilee hallgatag viselkedése. – Ó, persze – rikkantott bele a kagylóba Jenilee, amikor már megfelelő mennyiségű erőt gyűjtött ahhoz, hogy örülni tudjon szülei szerencséjének. – Nagyon boldog vagyok, hogy anyának sikerült végre nyernie. – Látnád, milyen boldog – kuncogott az apja –, most éppen bevásárolni ment, hogy mindent idejében összepakolhasson. Úgy sajnálom, hogy nem tudtalak előbb értesíteni, de anyád addig nem hitt a szemének, amíg meg nem kaptuk a repülőjegyeket, és a szállásfoglalást dokumentáló papírokat. De biztosan fel fog hívni, amikor hazajön, úgyhogy el ne áruld, hogy már felhívtalak! – Rendben, apa – mosolygott most már Jenilee is, mert olyan jó volt hallgatni az apját, amint gyerekesen örül az üdülésnek. – Nem árullak el. – Tudtam, kincsem, hogy benned megbízhatom, de most már mondj te is valamit vén apádnak! Hogy mennek a dolgaid? – Ó, nagyon jól! Képzeld el, úgy tűnik, hogy lesz munkám, már éppen itt az ideje. Tudod, már megtanultam a vakolvasást. És lenne néhány dolog, amit így is el tudnék végezni. – És mik lennének azok?
– Hát... – kissé elbizonytalanodott, mi lesz, ha az apjának nem tetszik majd a dolog lenne néhány gyerek, szintén vakok, akiket tanítanom kellene. A szüleik elhozzák ide, és így lehetőség nyílna némi pénzt keresnem. – Nem hangzik rosszul – állapította meg az apja. – Ugye? – kapott apja engedékeny hangulatán. – És képzeld el, lenne még valami... – Micsoda? – Lehet, hogy sikerül megállapodnom egy kiadóval és tudnék írni. – Igazán? – kérdezte még kíváncsibban az apja. – Igen, és van ott egy nő, aki képes a vakírást átfordítani rendes írásra, hogy a látók is olvashassák, amit írok. . – De hát ez nagyszerű! Akkor nem törik ketté a pályád. – Én is így gondolom, csak az a baj, hogy nincs olyan írógépem, amelyik tudna vakírást gépelni. Tudod, amelyik lyukasztja a papírt. – Igen, tudom, de ez ne okozzon gondot. Én szívesen megveszem neked, úgyis most lesz a szülinapod. Kapsz egyet, és tudod majd használni? – Hát mindent meglehet tanulni. – Ez a beszéd! – kiáltott fel lelkesen az apa. – De most már tényleg elbúcsúzom, anyád úgyis hívni fog majd. Légy jó kislány, és vigyázz magadra! Ha visszajöttünk, biztosan meglátogátunk. – Az nagyon jó lesz – búcsúzott Jenilee és lerakta a kagylót. Így üldögélt a telefonnál még egy fél órát, amikor is csengettek az ajtón. Felállt és az ajtóhoz lépkedett. – Ki az? – kérdezte, mert akárkit nem enged be, az biztos. – Franco Santos vagyok – válaszolta a mély hangú férfi, és Jenilee-nek fogalma sem volt, hogy ki lehet ez a csodálatos hangú ember. – Nem ismerem magát – mondta, de ekkor egy idősebb női hangot hallott. – Angela Santos is itt van, kisasszony. Én iménti fiatalember édesanyja vagyok, és az állás miatt jöttünk. Jenilee hirtelen feleszmélt. – Csak nem kubaiak maguk is? — kérdezte még mindig gyanakodva, de az ajtót még véletlenül sem nyitotta volna ki.
– De igen. És minket küldtek magához, mert úgy tudjuk, szüksége van egy bejárónőre. Nos én lennék az – kiáltotta Angéla. – Ki küldte magukat? – kérdezett tovább Jenilee. Franco már a türelme végső határán volt. Már nyolc helyen jártak, de sehol sem tudták őket befogadni. Erre ez a nő még ki sem nyitja az ajtót. Na, szeretné ő látni ezt a nőszemélyt! Vajon milyen segítség kell neki, hogy egy idős asszonyt is képes munkába állítani, csakhogy kiszolgálják őt? – A közvetítőiroda küldött. Egy bizonyos Mrs. Newton kereste fel őket telefonon. Azt mondták, hivatkozzunk rá. – Á, Mrs. Newton – kiáltott most már örömmel Jenilee, ahogy meghallotta eddigi bejárónőjének a nevét –, akkor jöjjenek be – tárta ki az ajtót. – Ne haragudjanak a bizalmatlanságomért, jó okom van arra, hogy mindenkit kikérdezzek. – Természetesen – válaszolta Angéla, miközben szemügyre vette az asszonyt… Franco nemkülönben mustrálgatta Jenilee-t. Amikor kinyitotta az ajtót, nem akart hinni a szemének. Ragyogó kék szemek révedtek előre, és mintha a szemébe nézett volna ez a tünemény. Hosszú szőke haja a derekát verdeste és sudár termete éppen ott gömbölyödött, ahol kell. Kiszáradt a torka és megköszörülte. – Valami baj van? – kérdezte kedvesen Jenilee. Annyira megörült, hogy máris itt a segítség, hogy furcsállotta, a férfi miért nem beszél többet. Pedig olyan kellemes hangja volt az előbb. – Nincs semmi baj, csak a fiam már kezd türelmetlen lenni. – Miért? – érdeklődött Jenilee és félreállt, hogy beengedje a most érkezőket. – Már sok helyen voltunk, és már remélni sem mertük, hogy még ma lesz fedél a fejünk fölött. – Olyan rémes a helyzet? – kérdezte Jenilee, miközben megérezte maga mellett a férfias illatot. – Egyébként Jenilee Garth vagyok. Kérem fáradjanak beljebb. Bejöttek mindketten? – kérdezte és várta a választ. Francónak csak most tűnt fel, hogy az asszony nem érzékelte, hogy már az előszobába állnak. – Ne haragudjon a kérdésért, de ön ugyebár nem lát?
– Nem – volt a rövid válasz. – Na de Franco! – kiáltott ekkor az anyja. Micsoda viselkedés ez? – Ne haragudjon, de meg kellett kérdeznem. – Nem történt semmi – mondta szomorkásan Jenilee, és Francónak annyira tetszett a nő. Még így is csodálatos látványban volt része. Ez a szépasszony igazán kedvére való volt. De nagyon jól tudta, hogy ezeket a gondolatokat ki kell vernie a fejéből. Igaz, hogy régen volt már nővel, de akkor sem szabad illetlenül viselkednie, pláne, ha még otthont is nyújt nekik ez a tündér. – Megkérhetem, hogy adja a kezét? – nyúlt Franco Jenilee törékeny ujjaihoz. – Segítenék, hogy gyorsabban közlekedjen. – Nagyon köszönöm, de itthon elboldogulok, csak az utcán van baj. – El tudom képzelni, kedveském – vette át a szót Angela –, de most már valóban tudnom kell, miben segíthetek azon kívül, hogy itt ácsorgunk. Franco mélyen feltörő kacagással felnevetett. – Hiába, ez az anyám – mondta kedvesen, és megszorította Jenilee kezét, amit azóta sem engedett el. Kényszert érzett, hogy megérinthesse az asszonyt. – Azonnal a tettek mezejére lép. – Nos, nincs semmi kifogásom az ellen, hogy itt maradjanak, csupán meg kell beszélnünk, hogy ki mit csinál és ki mennyi pénzt kap. Remélem nem baj, hogy én is ilyen gyorsan döntök. Sajnos, szorult helyzetben vagyok... – Nekünk nem kell még pénz – értette félre Franco. Nem akarta, hogy Jenilee azt gondolja, egy vasuk sincsen. A Menekültügyi Hivatalban kaptak annyi pénzt, ami elegendő egy hétre. A következő héten ismét felvehetnek segélyt, de Franco minél előbb munkát akart, hogy n kelljen könyöradományon élniük. A helyzet azonban, úgy tűnt, az anyjának kedvezett, mert házvezetőnőt kerestek. Bentlakásost. Franco nem akart itt maradni, de az anyját jó helye akarta tudni. Arra gondolt, hogy az anyjába mindenképpen rendes fedél kell a feje fölé, neki még egy pályaudvar várója is megteszi, csak az anyja rendes helyen legyen. – Van némi készpénzünk. Csak anyámat szeretném biztos helyen tudni.
– Miért? Ön nem szándékozik itt maradni? – kérdezte meglepetten Jenilee, és még ő is e csodálkozott azon, hogy marasztalni próbálja férfit. A hangjából ítélve nem lehet túl fiatal, de azért még nem is öreg, gondolta Jenilee. És kíváncsiságát azonnal ki akarta elégíteni – Ön mennyi idős? – Én harmincöt, az anyám pedig hatvan válaszolta készségesen a férfi. – És ugye még nem talált sem munkát, sem szállást? – érdeklődött tovább Jenilee, és furcsamód bizalmat érzett a férfi és az anyja iránt. – Sajnos még nem. Csak tegnap érkeztünk. Eléggé fáradtak vagyunk, de számomra az anyám a legfontosabb, majd én is találok szállást. – És, ha megkérném, hogy ön is itt maradjon? – kérdezte Jenilee, és a férfi hangja irányába nyújtotta a kezét. – Én egyedül élek itt és mivel az édesanyja itt marad, nem látom be, miért ne maradhatna ön is, holott van elegendő szobám, hogy önök is külön alhassanak. – De nem szeretnék zavarni – mondta csendesen a férfi, és a nő kezéért nyúlt. Furcsa közjáték volt ez a kezekkel. A nő kinyújtotta felé a kezét, mintha a segítségét ajánlotta volna fel, és Franco elfogadta ezt a segítséget. – Akkor abban maradunk, hogy itt marad, jó? – mosolyodott el most először az asszony. Angela Santos csendesen nézte a jelenetet. A fia érthetetlen okból most úgy viselkedik, mint egy kamasz gyerek. Félénk és bizonytalan. Mindenesetre látszik, hogy tetszik neki a nő. Nocsak? Csak nem álmai netovábbját látja maga előtt? Elmosolyodott. No lám, lám! Nem is kell sokat várni és a fia még belehabarodik az első szőke nőbe, akit csak meglát. De pont egy világtalanba? Bár meg kell hagyni, ritka szépség ez a nő. És vajon miért él egyedül? De ráér még ezzel a kérdéssel foglalkozni, most el kell helyezkedniük és tisztázni a helyzetet. – Elnézést, hogy bátorkodom közbeszólni, de tényleg, Franco, miért ne maradhatnál? Biztosan van olyan munka is ebben a házban, amit én nem tudok ellátni, viszont egy férfiember megbirkózik vele.
– Én is éppen erre gondoltam – vágta rá Jenilee, és számára hihetetlen volt, hogy ő egy férfinak könyörög azért, hogy ottmaradjon. – Hát, ha nem zavarok és valóban nem okoz problémát, akkor szívesen maradok az anyám közelében... – Ez a beszéd – ragyogott még szebben Jenilee mosolya, és Franco elbűvölten nézte a tündöklő szépséget. Helyet foglaltak a nappaliban, és mindent megbeszélték. Santosék valóban minden kérdésben készségesek voltak, és végre ők is megnyugodtak, hogy talán egy darabig ez lesz az otthonuk. Most már tudták, hogy Jenilee is éppen olyan szorult helyzetben van, mint ők. Az asszony nem tudott még egyedül bevásárolni, sőt főzni sem. Elárulta, hogy valaha tanárnő volt, de most nincs arra még mód, hogy iskolában taníthasson. Magántanulókat ugyan fogad, de az még édeskevés. Könyveket akar írni, mint eddig is tette a tanítás mellett, de még nem boldogul rendesen a vakok írásával és olvasással. Angela Santos azonnal átvette a ház irányítását, és Franco nekiállt megjavítani mindazt, ami javításra szorult. Estére már valóban elfáradtak. Jenilee megpróbált segíteni Angela asszonynak, aki szeretettel vette körül nemcsak a fiát, hanem őt is. Hagyta, hogy Jenilee segítsen neki, pedig sok dologgal nem boldogult. A konyhában ültek és beszélgettek, miközben Angéla asszony – miután bevásárolt – nekiáll főzni. – Nahát, tényleg rémes, hogy mennyire ki van szolgáltatva az ember – állapította meg akkor, amikor elmesélte Jenilee, hogyan maradt bejárónő nélkül egyik pillanatról a másikra. – Nem is ez a baj, hanem az, hogy nincs más választásom. Vagy igénybe veszem mások segítségét, vagy nem tudom magamat ellátni. Sajnos, annyi pénzem nincs, hogy mindennap étteremből hozassak ennivalót, és minden alkalommal olyan horribilis összegeket fizessek a takarításért, amit régen magam is könnyűszerrel elláttam. – Régen? – kapta fel a fejét Angéla. – Ezek szerint régebbek még látott? – Igen – suttogta Jenilee –, még, a baleset előtt. Ekkor lépett be a konyhába Franco, és megzavarta a bizalmas beszélgetést.
– Itt benn mindent megjavítottam, de holnap sort kerítek a tetőre is – mondta egy szuszra. – Nagyon szépen köszönöm, csak az a baj, hogy nem tudom megfizetni. – Jenilee szomorú, hangja mélyen érintette Francót. – Igazán nincs miért sajnálkoznia, hiszen szállást adott nekem. Az a legkevesebb, hogy segítek mindent megjavítani addig is, amíg nincs nekem is keresetem, hogy ki tudjam fizetni a szállást. – Tudja, nem is kéne nekem pénz, csak hát az édesanyját is ki kell fizetnem. – Egyelőre még én is csak a szállás fejében dolgozom, aztán majd ha minden rendeződik, akkor beszélhetünk az anyagiakról.. Az a lényeg, hogy tudjunk enni, és Franco fiam munkát találjon. Akkor talán könnyebb lesz minden. Mivel egymásra vagyunk utalva, jobb, ha úgy viselkedünk, mint egy rendes család. Akkor nem lesz semmi baj. – Igazán kedvesek – mondta csendesen Jenilee, és felállt. Elérzékenyült. – Ne haragudjanak, még meg sem. mutattam a szobáikat. – Franco, menj és kísérd el Jenilee-t – utasította a fiát – Ugye szólíthatom így? – kérdezte a nőt. – Természetesen – mosolygott Jenilee – De akkor én is Angélának fogom szólítani. A Mrs Santos olyan hivatalos. – És velem mi lesz? – kérdezte azonnal Franco. – Engem hogyan, fog szólítani? – Ahogy óhajtja – mosolygott Jenilee. Szólíts édesemnek, mondta volna Franco, de ezt mégsem kérheti, pedig milyen jó lenne hallani a nő szájából. Meg azt, hogy szívem, meg, kedvesem stb. stb.. – Megelégednék a Francóval.... – nyúlt a nő keze felé, aki ismét elfogadta a segítséget. – Csak akkor, ha Jenilee-nek szólít maga is. – Köszönöm a bizalmát – mondta a férfi, ésfelkísérte az asszonyt a lépcsőn. Még mindi fogta a kezét, bár lemaradt egy kissé, hogy kényelmesen elférjenek. A nő keze olyan meleg és bársonyos volt, hogy Franco azt képzelte, a mennyországban van. – Tegnap még nem is sejtettem, hogy otthonra találunk.
– Látja, mindig van remény — mondta elgondolkodva Jenilee. – Nekem is mindig ezt mondja az apám. – Élnek a szülei? – rökönyödött meg a férfi. – És miért nincsenek itt, hogy segítsenek magának? Jenilee úgy érezte, a férfi hangjában van némi szemrehányás. Azonnal el kellett oszlatnia ezt a félreértést. . – Tudja, én döntöttem úgy, hogy egyedül is. megpróbálom. Náluk voltam egy évig a balesetem után, és már nem akartam tovább a terhükre lenni, annak ellenére, hogy ők marasztaltak. Most is itt lennének, ha nem utaznának el a Bahamákra. – A Bahamák fontosabb, mint a lányuk? – keményedett meg a férfi hangja. – Kérem, ne ítélje el őket, mert nem azt érdemlik. Az édesanyám megnyert egy játékot, aminek a fődíja volt ez az utazás. Évek óta nem voltak üdülni sehol. Nem volt soha annyi pénzük, hogy elutazzanak. Talán az idejét sem tudom, hogy mikor üdültek. Ők nem olyan emberek, akiket el kellene ítélnie. Majd ha megismeri őket, akkor nyilván megváltozik a véleménye is. – Ha gondolja – vonta meg a vállát Franco, de továbbra is fogta Jenilee kezét, mintha ez a gesztus egy jelkép lenne. – Nos, itt van az én szobám... – hirtelen elhallgatott, mert azt hitte, a férfi félreérti, ezért gyorsan magyarázkodni kezdett – azért mondom ezt, mert csak ehhez képest tudok tájékozódni. Hirtelen balra fordult és a következő ajtóig vezette a férfit. – Ha megfelel, akkor ez a szoba lesz az édesanyjáé. Jenilee kitárta az ajtót és nem láthatta, hogy a férfi döbbenten néz a szobába. – De hiszen itt egy gyerek lakik... szólalt meg végre. – Csak lakott..., – szomorodott el a ne hangja. – Lakott? – értetlenkedett a férfi. – A kislányom – lehelte elfúló hangon Jenilee, és hatalmas könnycseppek peregtek végig szép arcán. – És most hol van? – kérdezte Franco. – A temetőben – suttogta a nő, és megpróbált továbbmenni, de a férfiba ütközött, aki hirtelen átölelte.
Jelentéktelen lehetett volna ez az ölelés, de nem volt az. Jenilee érezte a férfi erejét és az érzelmek kavalkádját, ami felé sugárzott. Együttérző ölelés volt ez, és vigasztaló. – És hol az apja? – kérdezte most már könyörtelenül Franco, mert mindent tudni akart – Miért nincs maga mellett? – Mert ő a lányom mellett van – zokogott fel a nő, és olyan jólesett neki a férfi erős karja közé bújni. Franco állt döbbenten és úgy érezte, hogy az a szenvedés, amin ő keresztülment élete során kevesebb, mint amit Jenilee megélt. Nem tudta miért, de nem hagyta nyugodni a tragédia. – Ne haragudjon rám azért, mert ilyen tapintatlan vagyok, de mikor történt mindez? – Másfél éve – szipogott a nő, és olyan jó volt érezni a férfi vigasztaló simogatását a hátán. Valahogy nem tűnt bizalmaskodónak a férfi érintése, inkább megnyugtatóan vigasztaló volt. – Azóta nem lát? – kockáztatta meg a következő kérdést Franco. – Igen – bólintott Jenilee, és előkotort a zsebéből egy zsebkendőt. Mindig volt nála, mert a sírás váratlanul szokott rátörni, és ilyenkor nem tudott volna zsebkendőt keríteni magának. – És végleges a vaksága? – faggatózott tovább a férfi. – Az orvosok azt mondják, hogy a szememnek semmi baja sincs, mégsem látok semmit sem. – Ez lehetséges? – Szerintük lelki jellegű a problémám, de én már teljesen lemondtam a javulásról, hiszen régen történt, és azóta már csak kellene látnom. – És még mit mondanak? – tette föl utolsó kíváncsi kérdését a férfi. – Hogy csak én nem akarok tudomást venni a világról, amelyik elragadta a családomat, ezért nem látok. – Tehát, ha akarna, akkor láthatna? – Azt hiszem, ezzel magyarázzák, bár szerintem fogalmuk sincs arról, mi a bajom. – És maga szerint mi a baja?
– Bizonyára az ütközés során megsérült a szemem belülről, és ezt nem tudják. – De hát ez kivizsgálható... – Nem kell hinnie nekem – lett sértődött a nő hangja. – Én hiszek magának, csak. szeretnék segíteni. Maga olyan szép, hogy kár lenne, ha vakon kéne leélnie hátralévő éveit. Hiszen még olyan fiatal. – Fiatal? – biggyesztette le a száját Jenilee és nem is tudta, mennyire jól áll neki. – Miért, mennyi idős? – Harminc. – Sokkal kevesebbnek hittem – csodálkozott a férfi. – Öreg vagyok már, és nincs kedvem senkivel sem újra kezdeni. – Miért ilyen életunt? – Maga nem lenne az, ha elvesztené egyik pillanatról a másikra a családját? – Nem tudom, de biztosan tartogat még sors magának néhány dolgot, hiszen minek kímélte volna meg az életét? – Éppen ezen rágom magamat már egy fél éve – lepődött meg a nő. – Na látja! Biztosan van még valami, amit e kell rendeznie. Keresse a céljait! – majd hirtelen elengedte Jenilee– t, mert észbe kapott, hogy mégsem ildomos itt szorongatnia azt, akit még csak néhány órája ismert még. . – Visszatérve az előbbi témára – közölt szenvtelenül Jenilee – a szobát ki kellene üríteni, hogy az édesanyja jól érezze magát. – És nekem melyik szobát szemelte ki? – kérdezte csendesen a férfi. – Itt... – hirtelen megfordult és a szemben lévő ajtón benyitott. – Ez úgy néz ki, mint egy dolgozószoba... – kockáztatta meg a férfi, hogy esetleg megint elérzékenyül Jenilee. – Igen, ez a férjemé és az enyém volt, de már nincs rá szükségem. – És mi lesz, ha sikerül a kiadóval megegyeznie és könyvet kell írnia? – Akkor majd a földszinti vendégszobát átalakítjuk...
– Ne menjek inkább én oda, és ezt hagyjuk eredeti formájában? – Nem! – kiáltott fel fájdalommal teli hangon a nő – , nem akarom! – Ahogy gondolja, csak nehogy megbánja. – Nem fogom megbánni, erről biztosíthatom. Legalább találtam valami ürügyet, hogy átrendezzük ezeket a szobákat. Nem maradhatnak mindig így... – Lehet, hogy ez a gyógyuláshoz vezető út? – vonta fel a szemöldökét Franco, – Nemsokára látni is fog – hajolt közelebb a nőhöz, és Jenilee érezte a férfi leheletét a nyakán. Megborzongott. Mit tud ez a férfi, hogy e rövid idő után így felkavarja őt? Jenilee nem értette, hogy miért van ilyen nagy hatással rá ez a kubai. Hirtelen szembefordult a férfival, és kezével tapogatózva simított végig az arcán, majd a vállain. – Szeretném magát, de nem tudom... – suttogta. Még ő is meglepődött azon, hogy ekkora bátorságot merített, és most egy idegen férfit tapogat. – Segít ez abban, hogy jobban megismerjen? – tette fel a fontos kérdést Franco. – Nem tudom, de olyan kíváncsi vagyok magára... – hirtelen abbahagyta a mozdulatot mert a férfi szájához ért – ... és természetesen az édesanyjára is. – Természetesen – mosolygott Franco a tapogatózó érintés alatt –, csak nyugodtan, ne zavartassa magát. Bármikor hozzám, érhet, amikor úgy gondolja, hogy ismerkedni akar. – Magasabb, mint én... – következtetett. Jenilee, és szinte elsiklott Franco kétértelmű megjegyzése mellett – Igen, egy fejjel – tette hozzá a férfi. – Széles vállú – sorolta Jenilee az észrevételeit, ahogy simogatta a férfi vállait. Francónak nagyon tetszett a dolog. _ – Ezt nem tudom mihez viszonyítani – töprengett hangosan a férfi. – De én tudom – kuncogott most a nő, és kutató kezei már a keménykötésű kezek felé haladtak. – És mihez hasonlítja?
– Természetesen a férjeméhez. Maga sokkal izmosabb, mint ő volt. – És ha téved? – Nem tévedek. Nicknek minden porcikáját ismertem. – Ennyire behatóan akar engem is megismerni? – nevetett Franco. – Ha most látnék, biztosan pofon vágnám – húzta el a száját Jenilee. Erre olyan dolog történt, amire még álmában sem gondolt. Franco megfogta a kezét és az arcához tette. – Igaza van! Megérdemlem, hogy megüssön! Itt vagyok, nem húzódom el, jól vágjon képen! – Nem tehetem – suttogta elérzékenyülten a nő, és inkább végigsimított Franco arcán, mint hogy pofon vágta volna. – Maga nem rosszindulatból mondta. Ugye nem? – Nem – csóválta meg a fejét a férfi, és elfordítva az arcát a nő tenyerébe csókolt; Nem értette, mi van vele, de nem tudott ellenállni a kísértésnek. Állandóan arra ragadtatta magát, hogy az asszonyhoz érjen. – Nem tudnám akarattal bántani magát. Ezt jól jegyezze meg. Örülök annak, hogy otthont nyújt nekünk, és nem vagyok hálátlan. Szeretném elfeledtetni magával a sok bánatot, csak még azt nem tudom, hogyan. Sürgető késztetést érzek erre. Mióta beléptem ebbe a házba, azóta úgy érzem, hogy én vajmi keveset szenvedtem magához képest. Higgye el, hogy nagyon is megértem magát. És tisztelem az érzéseit, amivel elveszett családját gyászolja. Jenilee nem akart hinni a fülének. Ez a férfi egy szempillantás alatt átérezte a bánatát, és a hangján is érződik az őszinte szeretet. – Arra kérem – folytatta Franco – , hogy mindig mondja meg, ha netán megbántanám. Nem szeretném, ha bármely szavammal fájdalmat okoznék magának. Ugye rám szól? – És mit mondjak ilyenkor? – kacagott mos felszabadultan az asszony. Valahogy nem tudott haragudni a férfira. Olyan bűnbánó hangon mondta mindazt, amit mondott, hogy lehetetlenség volt haragudni rá. – Magára bízom. – Ismét belecsókolt a n tenyerébe, és kimentek a szobából.
5. FEJEZET Jenilee úgy érezte, kicserélték azalatt a két hónap alatt, amióta Santosék nála laktak. Igazán kellemesen éldegéltek együtt, és Angéla olyan finoman főzött, hogy Jenilee már a vonalaiért kezdett aggódni, ami újfent újdonság volt a számára, mert legutoljára Nick kedvéért vigyázott csak az alakjára. Franco lázasan készült az egyetemi vizsgára, és sokszor kérte Jenilee segítségét. Még egy szűk hónap, és végre diplomás férfi lesz Francóból. Jenilee őszintén bevallotta magának, hogy ez mit sem változtat azon, hogy Franco egy szeretetre méltó férfi. Olyan kedves és gyöngéd – nemcsak az anyjával, hanem vele is –, hogy igazán családias hangulatban van mostanában. Most már az is feltűnt neki, hogy amíg nem laktak nála Santosék, addig napjában többször is elsírta magát, de mostanában csak éjjel törnek rá sírógörcsök és a rémálmai. A férfi minden alkalommal bebizonyította, hogy gyöngéd és figyelmes. Pedig Jenilee nagyon is jól tudta, hogy izgatják Francot a körülmények. Minél előbb munkát akart szerezni, ami most még nehezebben sikerült, mióta nem járhatott alkalmi munkákra. A pénzük egyelőre elegendőnek bizonyult, mert Angéla kezelte még Jenilee pénzét is, így minden szükségesre jutott. Jenilee örült, hogy ezt a gondot is levették róla, mert nem tudta könnyen megkülönböztetni a papírpénzeket. Még nem volt annyi rutinja, hogy tapintással beazonosítsa a különféle címleteket. Jenilee is lázasan gyakorolt az új írógépén és Franco segítségével már csodálatosan tudott írni. A férfi sokszor tartózkodott otthon, és azon töprengett, hogy mi lesz majd akkor, ha sikerül levizsgáznia és megfelelő állást kap. Talán Jenilee megkéri, hogy hagyja el a házát, vagy hajlandó továbbra is otthont nyújtani neki is, nemcsak az anyjának? Az asszony pedig azért imádkozott, hogy Franco ne költözzön el nyomban, amint megfelelő megélhetésről tud gondoskodni. Befejezte a következő oldalt és fáradtan nyújtózott egyet. – Megyek lefeküdni – sóhajtotta elgyötörtén.
Az utóbbi időben sokat írt, és a körülményekhez képest elég jól haladt az írással. – Máris? – lepődött meg Franco, aki nem messze tőle a karosszéken ült és tankönyvei olvasta. – Nem akar egy kicsit beszélgetni? – Nem is tudom... – bizonytalanodott el Jenilee hangja – ...talán majd holnap... – Feláll és megpróbálta kikerülni az asztalt, de blúza beleakadt az asztal sarkába, így majdnem el esett. Franco mentette meg attól, hogy a földre zuhanjon. Átölelte az asszonyt, és erős karjaiba zárta. Jenilee-n furcsa remegés vett erőt, ahogy érezte a férfi erőtől duzzadó kezeit a derekán. Lélegzete felgyorsult és nem mert megmoccanni sem. A férfi észrevette a nő zavarát, és még szorosabban vonta magához. – Nem szeretném, ha baja esne – suttogta Jenilee fülébe, és pihekönnyű csókot engedélyezett magának, melyet a nő nyakára adott. – Ó, nem – lehelte az asszony –, nem vettem észre, hogy beleakadtam az asztalba... – Semmi baj – vigasztalta Franco, és még mindig ölelte Jenilee-t. – Kérem... – akadozott a nő. – Mire? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Kérem, segítsen a lépcsőig – nyögte elgyötörten az asszony. – Természetesen – válaszolta Franco, és azon törte a fejét, hogy vajon Jenilee megérezte-e leheletnyi csókját a nyakán. Mert most úgy viselkedik, mint aki mindebből semmit sem vett észre. Igaz, szaporán lélegzik, de ez lehet az ijedtségtől is. Jenilee nagyon is jól érezte bőrén az égető csókot, és majdnem halálra rémült. Először azt gondolta, hogy nyilván képzelődik, de amikor Franco még mindig nem eresztette el, akkor már bizonyossá vált előtte, hogy a férfi belecsókolt a nyakába. Most mit tegyek? – kérdezte önmagától. Legszívesebben arra kérte volna, hogy halmozza még el gyengédségével. De ő mégsem kérhet ilyesmit! Hiszen ő özvegy, és a férje volt az egyetlen, aki hozzá érhetett. Igaz, a férje már több mint másfél éve halott, de az nem jelent azt, hogy most már minden útjába kerülő férfi karjai közé veti magát! Akkor most hol a fenében vagy? – tette fel
magának a következő kérdést. Pontosan az utadba kerülő legelső férfi ölelget és belecsókol a nyakadba. De most mi tegyek? Rendreutasítsam, vagy omoljak még jobban a karjai közé? Neeem! Az a legmegfelelőbb, ha úgy teszek, mintha nem is vetten volna észre, hogy mi történt. Igen! Kísérjen csak a lépcsőig! Megpróbált elindulni, de annyira remegtek a lábai, hogy nem tudott uralkodni magán. Franco érezte az asszony feszültségét, és segítet megoldani a helyzetet. Most már biztos volt benne, hogy Jenilee-t kizökkentette nyűgös lelkivilágából. A nő remeg a karjaiban és tétovázik, mint aki nincs tisztában a helyes döntésekkel.. Tudta, hogy Jenilee remegését ő okozta, és ez még merészebbé tette. Akarta ezt az elbűvölő teremtést. Mindennél jobban akarta és tudta, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem szerzi, ha kell, örökre! De most egy éjszakával is beérte volna, mert ahányszor csak rá nézett felforrt a vére, és vagy elhagyta azt a szobát, amelyben Jenilee tartózkodott, vagy megpróbálta mással elterelni a figyelmét, de egyszerűen nem tudott szabadulni a nő varázslatos hatása alól. Arról már nem is beszélve hogy az anyját meg a végső kétségbeesésbe kergette. Éppen tegnap teremtette le az anyja, hogy mégis mit képzel, hogy állandóan Jenilee közelében sündörög! Honnan is sejthetné az anyja, hogy képtelen kivonni magát az asszony hatása alól! Míg ezt átgondolta, segített Jenilee-nek a lépcsőig menni, és ott felsegítette az első lépcsőfokra. Már éppen azt gondolta, hogy az asszony azonnal felmegy a szobájába, amikor hirtelen megfordult, és Franco pontosan a nő mellével egy vonalban találta magát. A férfi hangosan nyelt egyet. Nem elég, hogy itt illatozik előtte a kívánatos tiltott virágszál, de még állandó kísértésnek is ki van téve. Miért pont most kellett megfordulnia Jenilee-nek, amikor félre van csúszva a blúza, mert nyilván az asztal sarka éppen a blúzába akadhatott bele, ezért az összes gomb kigombolódott, és láttatni engedte a nő fehér melltartóba bújtatott buja kebleinek csodálatos ívét. Franco nem tudta levenni a szemét a látványról. Olyan fergeteges erővel támadt rá a vágy, hogy már kétségbe vonta udvarias viselkedését, mert úgy érezte, mindjárt itt a lépcsőn teszi magáévá Jenilee-t.
– Ezt nem lehet kibírni – nyögte, és csodálkozó szemekkel, habzsolta a látványt. – Mit? – kérdezte ekkor Jenilee. – Tessék? – lepődött meg Franco, és a nő szemébe nézett, aki most éppen a hang irányába fordult, így találkozott a tekintetük. Franco úgy érezte, mintha a nő látná őt, mintha pontosan a szemébe nézne. Gyönyörű kék szemeit ráirányította, és a férfi nem tudott betelni a látvánnyal. – Azt mondta, hogy ezt nem lehet kibírni. Mit nem lehet kibírni? – Ja, vagy úgy – morogta Franco, nem tudta mit is mondhatna, de mindig egyenes jellem volt, ezért elhatározta, hogy megmondja az igazat, még akkor is, ha megsérti vele a nőt. – Tudja, egy férfinak nehéz tétlenül nézni, ha egy nőnek szétnyílik a blúza, és nem érinthet meg... a... – dadogni kezdett. – A? Mit? – érdeklődött ártatlanul Jenilee. – ...a ...kebleit – nyögte Franco, és még mindig elbűvölve nézte az asszony csodálatos melleit. – Hogy micsodát? – suttogta Jenilee, és ön kéntelenül a blúzához nyúlt. Most vette csak észre, hogy Franco az ő blúzáról beszél, és az ő... Te jó isten! Az ő melléről. Gyorsan összerántotta magán az engedetlen blúzt, és hirtelen megfordult, hogy felrohanjon a szobájába, de Franco nem engedte. – Kérem – suttogta és szinte satuba fogta Jenilee-t –, ne haragudjon rám. De olyan nagy kísértésnek vagyok kitéve, és igazán nem is tudom, hogy mit tegyek vagy mondjak. Az asszony átérezte a férfi zavarát. Végül is nem élt vissza a helyzettel, hanem figyelmezette, hogy nyitva van a blúza. – Igazán nem haragszom, hiszen csak figyelmeztetett. Inkább köszönettel tartozom, de... – ekkor elakadt. – Hogyan értette azt, hogy nagy a kísértés? – Pontosan úgy, ahogy mondtam – válaszolta a férfi, és most már segített az asszonynak, hogy felmehessen a lépcsőn. Pontosan addig gondolkodott Jenilee a hallottakon, amíg felértek a szobájához. – Azt akarja ezzel mondani, hogy mint nőt ejtem kísértésbe? – kérdezte döbbenten.
– Pontosan – válaszolta Franco, és egy kissé megkönnyebbült, hogy ezt kimondhatta. – De hiszen ez nevetséges – háborodott fel Jenilee. – Mit láthat bennem vonzónak? – kérdezte hitetlen hangon. – Vak vagyok, ráadásul fogalmam sincs arról, most hogy nézek ki, de nyilván nem lehetek egy épületes látvány, ráadásul meghíztam az utóbbi időben, vagyis kövér vagyok, továbbá azt sem tudom, hogy mi van rajtam, mármint ruha. A színek mennyire harmonizálnak rajtam? És még sorolhatnám, mennyi minden nincs rajtam, ami elbűvölő lehetne. Neeem, ezt nem mondhatja komolyan. Franco csak mosolygott, ahogy Jenilee felsorakoztatott egy csomó kifogást, hogy miért is nem tetszhet ő egy férfinak. Nem kellene sokáig győzködni, ha arra kerülne a sor. De egy dolgot észrevett. És ez fontos volt! Jenilee nem hozakodott elő az elhunyt férjével. – A férjemet is nemrég temettem el.. – folytatta Jenilee, mire Franco arcáról lehervadt a mosoly. Akkor ez nem nyert! – tájékoztatta magát. Mégis előhozakodott a férjével. De úgy látszik az asszony még mindig nem fejezte be, ami igazán felbőszítette a férfit – ...különben is olyan lehetek most, mint egy kiszuperált vén csataló csata után! És nem is értem, miért hozakodott elő ekkora badarsággal. Zavarba akart hozni? És csak záporoztak a kérdések, de Franco most már látta az asszonyon a feszültséget. Jenilee még mindig nem tért napirendre a hallottakon. A férfi beljebb tessékelte őt a szobájába és becsukta az ajtót. Nem finoman, hanem csak úgy döngve. Jenilee összerezzent. Egy szempillantás alatt abbahagyta a beszédet és hátrálni kezdett. – Mi történt? – kérdezte, és remegni kezdett. – Tisztázni akarok valamit egyszer és mindenkorra! Megölelte a nőt és széthúzta a blúzt, ami még azóta sem gombolt össze Jenilee. Gyengéden megmarkolta remegő mellét és simogatni kezdte. – Neee – nyöszörögte az asszony és remegve akart elhúzódni a férfi birtokló kezeitől.
– De igen! – suttogta magabiztosan Franco – Kívánlak és bebizonyítom, hogy igenis kívánatos és csodálatos teremtés vagy, aki kell a férfiaknak, de leginkább nekem! Szükségem van rád! – Miért? – tette fel a leglehetetlenebb kérdést Jenilee. – Mert te vagy az a nő, akit mindig kerestem! És végre megtaláltalak. Azt akarom, hogy neked is szükséged legyen rám! – De hát szükségem van rád! – mondta értetlenül Jenilee, és természetesnek vette, hogy visszategezi őt. – Persze, amikor segítek a gépelésnél, vagy bevásárolni, vagy sétálni, de én többet akarok! – Hogy érted ezt? – suttogta Jenilee. – Azt akarom, hogy mint férfi is szükséged legyen rám! – Nem lehet... – sóhajtotta a nő, és egy könnycsepp gördült végig szép arcán, – Nekem meghalt a férjem és a kislányom. – Tudom – ölelte át gyengéden Franco –, de életben maradtál és fiatal vagy, szép és szeretnivaló! Miért akarod büntetni, magad, mert meghalt a családod? Még lehet másik, akik kitöltik a hétköznapjaidat, akiknek szükségük van rád! Hát nem veszed észre, hogy mi is milyen családias légkörben élünk? – De igen – vallotta be Jenilee. – Észrevettem, és nagyon jól érzem magam veletek. – Na látod! – Hirtelen elhallgatott. – Ne haragudj! Nem akartam a látást használni.. – Semmi baj! – sóhajtott az asszony. – Már megszoktam. – Jenilee, el kell fogadnod, hogy az élet megy tovább, és vannak, akiknek szükségük van rád! És úgy érzem, en vagyok az, akinek nagyon nagy szüksége van rád! – De miért? Nőt annyit találhatsz, amennyit csak akarsz! Biztosan jól nézel ki és ragadnak rád a nők. Próbálj találni egy testileg-lelkileg egészséges nőt magadnak! Nem kellek én ehhez. Én vak is vagyok, és lelkileg sem vagyok tökéletest – De én így szeretlek! – erősködött Franco, és magához ölelte az asszonyt. – Elhiheted, hogy volt már néhány nő az életemben. Egyik csinosabb volt, mint a másik, de egyik sem való feleségnek. Te pontosan olyan vagy, aki feleségnek és anyának való. – De én nem akarok újból férjhez menni és nem akarok gyerekeket. Mindig az lenne a legrosszabb gondolatom, hogy én okoztam az előző családom vesztét.
– De hiszen ez nem igaz! – kiáltott fel a férfi. – Te is nagyon jól tudod, hogy az az ámokfutó volt a hibás. – De én vezettem – kiáltott fel elgyötörten a nő. – Na és? Lehet, hogy ha a férjed vezet, akkor is csak te maradsz életben! Hát nem érted? Senki sem tudhatja, hogy mi rendeltetett neki. Lehet, hogy ha nem is vezetsz, és nem vagy a családoddal éppen akkor, ennek ellenére is meghaltak volna. Ez nem terajtad múlott! De ha úgy érzed, hogy a vezetésed miatt haltak meg, akkor többet ne vezess és akkor megnyugodhatsz. – Jókor mondod, hogy ne vezessek! – kacagott fel keserűen a nő – Mintha már holnaptól visszakaphatnám a jogosítványom és látnék. – Lehet, hogy holnaptól látni is fogsz! – simogatta tovább a férfi. – Csak hinned kellene! Ha valóban lelki természetű a vakságod, akkor megfelelő terápiával segíteni lehet. Csak még nem találtuk meg rá a gyógymódot, de ami késik, nem múlik! Én mindenképp segíteni szeretnék neked! Számíthatsz rám! – Nem tudom – tűnődött Jenilee. – Néha olyan jó lenne látni, úgy érzem, de néha nem akarok tudomást venni a világról. Sokszor azon kapom magam, hogy senki és semmi nem érdekel, de amikor mindketten itthon vagytok, olyan jól érzem magam. Nem vagyok egyedül és mindenki szeretettel vesz körül. Csak attól félek, hogy egyszer vége lesz ennek az idillnek, te is mégy a magad útján, és elviszed Angélát is, és akkor én megint egyedül maradok. Hangja szomorúan csengett, és Franco megnyugtatóan magához ölelte. Megsimogatta a hátát és halántékára csókot lehelt. – Meglátod, minden rendbe jön és még látni is fogsz – vigasztalta, és ez jólesett Jenilee-nek. – Szeretném hinni, de már nem maradt sok hitem. Apám erejéből próbáltam erőt meríteni, de ő most messze van. – Akkor rendelkezz velem. Én is tudok ám erőt adni – bizonygatta mosolyogva a férfi. – Neked más elhivatottságod lesz, ha majd leteszed a vizsgáidat. Meglátod, megváltozik az életed, és örülni fogsz, hogy nem vagy egy vak asszony szoknyájához ragasztva.
– Ne beszélj butaságokat! Nem vagyok már tinédzser, hogy megváltoztassam az életfelfogásomat. Elhiheted, hogy, nem vagyok egy csélcsap gengszter! – Tisztában vagyok vele, de... – nem folytatta, hiszen minek is. Nem szabad abba reménykedni, hogy ez a szeretette méltó férfi őt, a vakot fogja szeretni. Igaz, mintha most említette volna, hogy így is szereti, de ez nem minden. – Semmi de! – zökkentette vissza a valóságba Franco. – Majd beszélgetünk erről, ha már megfelelő körülményeket tudok biztosítani. Szeretnék az anyámról is és nem utolsó sorban rólad gondoskodni. – Rólam nem kell... – akart közbevágni Jenilee, de ekkor a férfi szája rátapadt és szenvedélyesen csókolta. Alig kapott levegőt. Még soha ilyen vágytól tüzes csókot nem kapott senkitől, még megboldogult férjétől sem, pedig Nicket igazán szerette. Jenilee érezte a férfi kutatóan szenvedélyes kezét a testén. Ahol hozzáért, remegni kezdett. A férfi tüze őrá is átragadt, és emésztette olyannyira, hogy nem tudott tovább parancsolni kíváncsi ujjainak, simogatni kezdte Franco hátát és belemarkolt dús hajába. A férfi felnyögött, és szorosan magához préselte a nő csípőjét. Jenilee érezte, hogy mennyire kívánja őt a férfi. Hőhullám kerítette hatalmába, és érezte, hogy viszont kívánja a férfit. Nem tudta, hogy hogy néz ki és egyre kíváncsibb lett, de még mindig nem láthatta az arcát. Pedig mit nem adott volna azért, hogy láthassa, milyen Franco arca, ha a vágy keríti hatalmába! Vajon milyen a szeme? Csillog-e, amikor ránéz? És milyen lehet a teste, bár ahogy végigtapogatózott rajta, érezte, hogy férfiasan szilaj és kemény embert ölel. Nem tagadhatta, hogy mint nő igenis kívánja Francot! Nagyon! Amint hozzáér, azonnal megremeg, és ez újdonság volt Jenilee számára. Sohasem érezte ezt a gyengéd vágyakozást, amit a férfi váltott ki belőle. Óhatatlanul elhunyt férjéhez hasonlítgatta Franco közelségét és. semmi hasonlóságot nem fedezett fel. A vágy tüzelte őt, és még többet akart. Nem tudott uralkodni a testén, és nem tudta, hogy az arcáról le tudja-e olvasni Franco az érzelmeit. Mert bizonyára mindent elárul arckifejezése.
De Franco most nem tudott Jenilee arcmimikájával foglalkozni, mert sokkal inkább a nő többi testrésze érdekelte. Szinte észrevétlenül vetkőztette le, és mindenhol forró csókokkal borította a testét, amit szabaddá tett. Nem tudta, hogy képes-e megálljt parancsolni magának, de amíg Jenilee nem állítja le, addig biztosan elmegy. – Csodálatos vagy – suttogta a nő fülébe, és harapdálni kezdte kicsiny fülcimpáit. – Annyira kívánlak, még senkit sem akartam ennyire, mint téged! – Legalább ne hazudj – kacagott fel a nő és Franco mosolyogva nézte a kacéran csábító női idomokat. – Sohasem szoktam hazudni – mondta Franco, és a nő keze után nyúlt, hogy bebizonyítsa: igazat mond. – Ez sem győz meg? – és vágytól duzzadó testrészéhez húzta. – Ó! – csak ennyit tudott kinyögni Jenilee, mert furcsán magabiztosnak érezte magát, ahogy a férfi csókos ajkai bebarangolták lágy hajlatait. – Ugye hihetetlen, hogy mennyire felkorbácsoltad a vágyamat? – kérdezte csendesen Franco. – Én... nem is tudom, mit is mondhatnék – sóhajtott fel az asszony, és vágyakozva bújt szorosabban a mámorosan izgatott forró férfitesthez. – Ne mondj semmit, csak szeress! — lehelte a férfi Jenilee fülébe és maga is levetkőzött. – Érints meg! Érzed a tüzemet? – Igen – válaszolta a nő, és lágyan simogatni kezdte a férfi testét. – Megéget a tüzed – tette hozzá. – Addig semmi baj nincs, amíg csak egymás perzseljük. Érezni akarlak! Azt szeretném, ha mindig velem kelnél és ébrednél. – Ne mondj semmit sem meggondolatlanul – figyelmeztette még maradék józan eszével a nő és forrón ölelte a feszes férfitestet. Izzott körülöttük a levegő, és forrósága megégette Jenilee-t. Nem tudott közömbös maradni Franco iránt. Éppen úgy kívánta ő is a férfit, min ahogy őt akarta ez a vágytól remegő ember. Nem is gondolta, hogy valaha is fogja más ölelni, mint Nick, a férje; és lám férfit ölel. Egy hús-vér férfit, akit még így látatlanban is kedvel. Annyira szerette volna látni a hozzá simuló férfit, hogy szinte már fájt a szeme az erőlködéstől, de mégsem
láthatott semmit sem. Néhány szikrát látott csupán, amiről azt képzelte, csak a képzelete játszik vele. – Érezz, kedvesem – suttogta ekkor Franco. – Érezz, és mindent tudni fogsz rólam és kettőnkről! – A férfi mintha megérezte volna, hogy Jenilee-ben mi megy végbe. – Annyira szeretnélek látni! – Igazán? – kérdezte kíváncsian a férfi, és egy pillanatra megállt és minden simogatást abbahagyott. Jenilee-nek nem tetszett a hirtelen elhúzódása, és panaszosan felnyögött. – Miért hagysz itt? – kérdezte méltatlankodva. – Mert meglepődtem, hogy látni szeretnél – válaszolta az igazságnak megfelelően Franco.. – Miért meglepő, hogy látni szeretném azt, akivel éppen azon vagyok, hogy lefeküdjek? – Mert... nem is tudom, csak meglepődtem. – Szeretnélek közelebbről is megismerni, bár elég sokat vagyunk együtt... – Es lakva ismeri meg legjobban az ember a másikat – nevetett Franco, és szenvedélyesen átölelte kedvesét. – Most már elég a beszédből! – Gyengéden széttárta az asszony lábait és simogatni kezdte azt a titkos helyet, amire annyira vágyott. – Most már a tettek számítanak – lehelte Franco, és kezét felváltotta ajkaival és nyelvével. Jenilee úgy érezte, menten szétpattannak az idegei a szenvedélyes vágytól, amely az ölében feltámadt. Várta a férfit, annyira kívánta, hogy újból nőnek érezhesse magát. És Franco érintései felkorbácsolták kéjes izgalmát, ívben feszült a férfi szája felé, felkínálva magát és kitárulkozott olyannyira, hogy még maga is meglepődött ezen. – Tégy magadévá, kérlek – lihegte, és megmarkolta a férfi selymes haját. Nem akart fájdalmat okozni Francónak, mégis felszisszent amikor néhány hajszál a kezében maradt. – Jaj – kiáltott fel. – Semmi baj, szívem! – mormogta a férfi, és gyengéden beléhatolt. Jenilee fergeteges viharként élte meg első együttlétüket. Megtörtént, amit még sohasem gondolt. Egy férfi, akit még csak két hónapja ismert, teljesen elcsavarta a fejét és rá tudta venni,
hogy feküdjön le vele. Hihetetlen! Vagy mégsem? Hiszen Nick már több mint másfél éve halott.. Neki is lehetnek szükségletei. Nem élhet apácaként, hiszen élő és érző ember. É Francónak nem tud ellenállni, annyira vágyik ; közelségére. Szenvedélyesen ölelkeztek, és Franco spa nyolul suttogptt valamit a fülébe, amit ő nen értett, hiszen nem ismerte a férfi anyanyelvét. – Mit mondtál? – érdeklődött csendesen Je nilee. – Nem fontos – mondta Franco. Nem akart még elárulni az asszonynak, hogy soha nem érzett ekkora vágyat és kielégülést egy nőnél sem. Most már bevallotta őszintén magának, hogy szerelmes az asszonyba, még annak ellenére is, hogy jelenleg nem lát, bár Franco reménykedett abban, hogy majd egyszer visszatér a látása. De mi lesz akkor? Vajon akkor is kellek– e neki? Tudta, hogy jóképű, legalábbis Kubában annak számított, de Jenilee-nek vajon mi a férfiideálja? Belefér ő is abba a képbe, amelyet az asszony elképzelt a szeretett férfiról? Most úgy ölelte a nő, hogy beleremegett még a gondolatába is. De mi lesz később, ha majd látni fog? Ez és ehhez hasonló gondolatok gyötörték Francót, és nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Jenilee-nek nem kell majd, ha meglátja. De elhatározta, hogy addig is mindent megtesz, hogy az asszony szerelmét elnyerje. Mindent akart, szerelmet, házasságot, gyerekeket, de még nagyon bizonytalan volt a jövőt illetően. És ahogy Jenilee nyilatkozott a házasságról és a gyerekről, nem nyugtatta meg a férfit, sőt idegessé tette. Mit tehetnék, hogy jobb belátásra bírjam? Meg kell győznöm, hogy ő a számomra termett asszony és csakis ő lehet a gyermekeim anyja, senki más! A sors keze van a dologban, ez nem vitás! Jenilee-t a sors vezérelte hozzá, vagy fordítva? – tűnődött Franco, és nem tudott betelni a nő látványával. Jenilee hanyatt fekve aludt a karjaiban. Elégedett arca meggyőzte Francot, hogy ő sem bánta meg, ami az imént történt. De a férfinak ez nem volt elég. Újból és újból kívánta az asszonyt, és nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy felébressze szerelmesét, hogy újból és újból magáévá tegye. – Nem tudok betelni veled! – suttogta a fülébe, és csókolgatni kezdte, először a szája majd a mellét és így haladt lefelé, amíg
vágya középpontjához nem ért. Nyelvével az őrületbe kergette Jenilee-t, aki közben felébredt. A hitte, álmodik, de egyszer csak megpillantotta fölé hajoló férfi körvonalait. Hitetlenkedve csóválta a fejét és a férfi hajához nyúlt. Nagyon tetszett neki, amit látott. Sötéten göndörödő dús haj borította a férfi fejét, amit csak a nyakáig vágtak. Jobban megnézte Franco profilját. Egyenes orr és szabályos arcél. Hihetetlenül vonzó volt. Jenilee most végigpásztáz tekintetével a férfi izmos hátát, amely barnán csillogott a kinti munkákban szerzett napsütéstől, és megcsodálta izmos, formás fenekét. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, és megsimogat Franco hátsóját. Feszes bőre megvonaglott az érintésétől, és abbahagyta érzéki simogatást, hogy Jenilee újból megcsókolhassa. Nem vette észre, hogy a nő látja őt, és szikrázó szemét az asszony szemébe fúrta. Jenilee megdöbbent. Ilyen szemeket még életében nem látott. A férfi származása miatt azt gondolta, hogy barna szeme van, de Franco szemei szikrázóan zölden csillogtak. – Eszméletlen – nyögte Jenilee, és visszahanyatlott a párnára. – Micsoda? – érdeklődött Franco, mert még mindig nem tudta, hogy milyen nagy dolog történt. – Ahogy szeretkezel velem — suttogta Jenilee, és kicsordult a könnycsepp a szeméből, amely végiggurult a halántékán. – Ne sírj – kérlelte Franco és odabújt hozzá. – Valamit rosszul csináltam? – aggódott. – Nem, sőt – mondta csendesen a nő – nagyon érzéki vagy! – Te nem különben! – csókolta meg a férfi, és újból ráhengeredett. – Csak mondod – só:hajtott Jenilee, de már ő is vágyakozva fogadta ismét magába a férfit. – Nem, csak nagyon tetszel – biztosította az asszonyt –, még soha nem kívántam nőt ennyire! Jenilee nem tudott már válaszolni, mert Franco forró ajkaival! ismét elzárta a beszéd forrását. Nem volt túlzás azt állítania magáról, hogy olyan, mint egy sárló kanca. Még többet akart a férfiból, nem érdekelte, hogy mi lesz ezután. Mióta meglátta, csak azt tudta, hogy ez a férfi álmai netovábbja. Soha nem találkozott hasonlóval, pedig kereste, de amikor nem találta, akkor feladta és hozzáment Nickhez. Nick pedig minden szempontból megfelelő
volt, csak nem tüzelte annyira fel Jenilee-t, mint ahogy most Franco teszi, És Jenilee most valóban érezte, hogy vibrálóan kívánatos nő a férfi karjai között és csodaszépnek érezte magát. Ezt Franco is észrevehette, mert elmosolyodott, amikor az asszony ennyire kivirult. És ekkor Jenilee-nek elakadt a lélegzete. Franco mosolyától arca két oldalán kis ráncok jelentek meg, amely annyira férfiassá tették mosolyát, hogy kihagyott a nő lélegzete. – Én most elepedek – suttogta, és magához húzta a férfit. Nem értette, mi történt vele, de azt biztosan tudta, hogy ezt a férfit nem tudja egykönnyen elereszteni maga mellől. Ha tudta volna, hogy ennyire jóképű? Nem, nem is hitte volna el. Hiszen olyan kedves és gyengéd és kellemes ember benyomását keltette benne, hogy azt gondolta, ilyen férfi csak a mesékben van. Azt nagyon jól tudta, hogy férfias alkat, mert ahogy kitapogatta az izmait, arra következtetett, hogy fizikai munkát végzett és nincs egy gramm felesleges súly sem rajta. De hogy ennyire jóképű legyen! Ezt nem hitte volna, hiszen minden férfi, aki csak fele ennyire gyönyörű – mert Franco valóban gyönyörűnek nevezhető – ha csak egy fokkal jobban néz is ki az ördögnél, akkor minden férfi beképzelt. Ezzel szemben Franco nagyon szerény és udvarias, és minden jót el lehet róla mondani. Biztosan vannak rossz tulajdonságai, de azalatt a két hónap alatt, amióta itt lakik, azóta rosszat egyáltalán nem lehet róla mondani. – Remélem, tőlem epedsz el? – kérdezte ismét mosolyogva a férfi és Jenilee azt hitte, hogy menten fel kell mosni az ágyról. – Nem hinném, hogy az ágyneműtől elepedhetnék – mondta, és jókedvűen felkacagott. Franco most hallotta először önfeledten kacagni Jenilee-t. – Csodálatos vagy, amikor nevetsz – mondta, és lehajolt, hogy megcsókolja az asszonyt, de akkor valami furcsa csillogást látott a nő szemében. Ezen nagyon meglepődött, mert eddig csak Jenilee merev tekintetét ismerte. – Végre van valami élet benned – mondta reményteli hangon. – Ez biztosan csak neked köszönhető – mosolygott Jenilee. – Örülök neki – suttogta Franco, mert már megint érezte, hogy szétfeszíti a vágy. – Egyszerűen nem bírom türtőztetni magam – lehelte, és még egyszer felvitte a mennyekbe Jenilee-t.
És az asszony nem árulta el, hogy ismét lát, sőt milyen csodálatos dolgokat lát, de úgy gondolta, hogy előbb-utóbb úgyis kiderül.
6. FEJEZET Jenilee továbbra is úgy tett, mintha mi sem történt volna. Ez nemcsak a szemére vonatkozott, hanem Francóra is. Most már többet máradt a szobájában, és a tükör előtt az alakját méregette. – Rettenetes – suttogta önmagának – meghíztam. Azonban azt be kellett ismernie, hogy éppen azokra a helyekre szedte fel a kilókat, ahová éppen kellett. Most nőiesebb volt, mint valaha. Felvette magára feszes farmerjét és egy laza pólót. Viszont nem vett fel melltartót. Tudta, hogy ezzel zavarba hozza majd Francót. Már két hete csak egymással voltak elfoglalva. Cseppet sem lepődött meg azon, hogy Francóval töltött első eksztázisa után Angéla bejelentette, hogy inkább lemenne a lenti szobába, mert fájlalja a lábát és nem tesz jót neki a sok lépcsőzés. Jenilee rábízta a dolgot, de tudta, hogy Franco keze van a dologban, mert nem akarta, hogy Jenilee az anyja miatt kellemetlenül érezze magát. így éjszaka is együtt aludhattak, mert senki sem lephette meg őket, sőt nem buktak le, ha reggel ment át Franco a szobájába, hogy felöltözzön. A férfi valóban nem tudott betelni azzal, amit a nő nyújtani tudott. Újból és újból megújult erővel kívánta Jenilee-t. Szerelme nem ismert határokat. Néha azt vette észre Jcnilee, hogy miközben gépel, a férfi tankönyveiből, felpillantva lopva lesi őt és szerelmes pillantásokat küld felé. Néha belepirult Jenilee, ha arra gondolt, hogy viszonyt kezdett egy férfival, ráadásul nincsenek összeházasodva. De ez egy cseppet sem zavarta. Harmincéves elmúlt már. Özvegy. Senki sem szólhat bele, hogy kivel, mikor és miért. Senkinek semmi köze hozzá. Szerencsére a szomszédok is kedvesek, és meg sem fordul a fejükben, hogy Franco és közte több van, mint menekült és otthont nyújtó között. Még egyszer végignézett magán a tükörben, és elégedetten kivonult a szobájából. Amint kilépett az ajtón, beleütközött Francóba, aki azonnal átölelte.
– Hová sietsz, tündérem? – kérdezte, és magához húzta az asszonyt. – Dolgozni – válaszolta Jenilee, és ő is szorosabban bújt a férfihoz. Franco megint elvesztette az eszét. Hiába, a déli férfiak forróvérűek, állapította meg Jenilee, és egyáltalán nem tiltakozott, amikor Franco becibálta a szobájába és az ágyra emelte. – Tudod, hogy felizgat, ha nem veszel fel melltartót – korholta a férfi, és már rángatta is le Jenilee-ről a pólót. – Megszédítesz! – Hiszen te is azt teszed velem! – simult hozzá a nő, és ő is rángatni kezdte a férfi ingét a nadrágjából. – De ez már nem normális, hogy percenként megkívánlak, és ráadásul te is engem. – Miért? – kérdezte mosolyogva a nő. – Nekem tetszik a dolog. – De mi lesz, ha terhes leszel? – kérdezte már századszorra Franco, mert, nagyon aggódott Jenilee-ért, bár nem bánta volna, ha az asszony éppen az ő gyermekét hordaná a szíve alatt. – Akkor majd eldöntjük, hogy mit tegyünk! – válaszolta Jenilee. Egy csöppet sem izgatta magát, hogy terhes lehet. – Miért nem izgulsz, hogy gyerekünk lesz? – kérdezte Franco. – Nem akarom, hogy kényszerítve érezd magad. – Ugyan már! Nick mellett sem estem mindjárt teherbe. Négy év telt el, mire megszületett Jenny – ahogy ezt kimondta, rögtön elszomorodott –, és utána hiába próbálkoztunk, nem lettem újra terhes – könnyei elborították az arcát, ahogy visszaemlékezett pedig nagyon akartunk még egy gyereket. – És ha nem veled volt a baj, hanem Nick-kel? – kockáztatta meg a kérdést Franco. – Ugyan – vont vállat Jenilee –, legalább nem lennék egyedül, ha te itt hagysz – suttogta alig hallhatóan. De Franco minden szavát értette. – Nem hagylak itt – biztosította. – Egyszer megteszed – állította Jenilee. Nem lesz mindig így! Kívánsz, de majd megunsz és más nő után nézel! Ez a rendje a dolgoknak.
– Így ismersz engem? – kérdezte szinte megsértve Franco, és magához szorította az asszonyt. – Nem, de egyszer jobb kilátásaid lesznek a jövőre vonatkozóan, és akkor én csak gátolnálak. – Ha arra gondolsz, hogy pillanatnyilag nem látsz, akkor nagyon tévedsz! Te többet érsz még így is, mint más nő! – Miért? – szipogta Jenilee. – Mert szeretlek — ölelte még szorosabban magához a férfi. – És ez így van rendjén. Szeretlek, mióta megláttalak. Te vagy álmaim asszonya! Hidd el! Bolond lennék, ha hagynám, hogy elváljanak útjaink. – Ezt csak most mondod, de mi lesz majd egy év múlva, amikor biztos talaj lesz a lábad alatt? Most rám vagy szorulva és én rád, de ez nem lesz mindig így. – Lehet, de a szerelmeién ez mit sem változtat. – Most így látod, de majd később máéként gondolkodsz. – Ne akarj elűzni magadtól! – szikrázott a férfi szeme és szinte vadul teperte le a nőt az ágyra! – Ne bosszants, asszony! Te az enyém vagy és én a tied! Ezen még az sem változtathat, ha a világ a feje tetejére áll! Megértetted? – Igen – simult hozzá Jenilee, és nagyon tetszett neki a férfi haragja. Csodálatosan harmonikus kapcsolat alakult ki köztük, tele meglepetésekkel. És Jenilee csak azt várta mikor veszi észre Franco, hogy lát. Már bánta, hogy akkor rögtön nem árulta el, hogy minden porcikáját ismeri már a férfinak, és hogy a látványa beleivódott minden sejtjébe. Hogy egyre szerelmesebb lesz, és azt kívánja, sohase legyen vége ennek az álomnak! Franco kezdeti vad szenvedélye hirtelen gyengéd simogatássá szelídült, és feltérképezte kedvese lágy hajlatait. Csodának képzelte Jenilee-t. Imádattal vette körül, ami nem kerülte el anyja figyelmét sem. Szépen megkérte az anyját, hogy tegye lehetővé, hogy együtt lehessen nyugodtan Jenilee-vel, és csodák csodájára anyja nem tiltakozott, pedig egyetlen nőismerősét sem fogadta ilyen tisztelettel és megértéssel, mint Jenilee-t. A két asszony furcsa tiszteletet érzett egymás iránt. Jenilee respektálta Angélát, az idős asszony pedig szinte lányaként babusgatta Jenilee– t.
Ez mindkettőjüknek biztonságot nyújtott, és szoros kapocs volt szeretetük közös tárgya: Franco. Angéla megérezte, hogy Jenilee most már másként viselkedik a fiával. Érzéki feszültség vibrált a fiatalokból. Szikrázott körülöttük a levegő. Olyannyira, hogy Angéla néha szükségét érezte, hogy magukra hagyja őket, mert attól félt, hogy a szeme láttára esnek egymásnak. Még sohasem tapasztalt hasonlót. És biztos volt abban, hogy Franco számára valóban Jenilee az igazi asszony! Franco is kivirult, és szerelmes pillantásokat lövellt Jenilee felé. És Angéla csak azt – sajnálta, hogy a fiatalasszony mindezt nem láthatja. Angéla továbbra is vezette a háztartást, bár az utóbbi időben Jenilee sokat besegített neki, csak vásárolni nem mert még elmenni. Egyébként már mindent meg tudott csinálni. Jenilee csinos alakja most tűnt fel a lépcsőn, és lopva hátratekintett. Franco nem követte és hirtelen olyan nagy kedvet kapott arra, hogy leszaladjon a lépcsőn boldogságában. Franco olyan szerelemmel vette körül, amit még soha életében nem érzett. És ő megpróbálta viszonozni ezt a csodálatos érzést. Leszáguldott a lépcsőn és pontosan Angéla karjaiban landolt. – Miket nem művelsz? – korholta az idős asszony, és átölelte Jenilee-t. Időközben ők is tegezték már egymást. Majd kissé elgondolkozott és furcsán somolyogva kérdezte. – Csak nem látsz? – kérdezte, és jobban szemügyre vette a mosolygó fiatalasszonyt. – De igen! – nevetett felszabadultan, és boldogan megölelte Angélát. – Mindent látok és olyan boldog vagyok! – Franco is tudja már? – kérdezte Angéla. – Ő még nem! – szomorodott el egy pillanatra. – Azt várom, mikor veszi észre, de nem veszi. – Mondd meg neki!– javasolta Angéla. – Már annyiszor akartam, de annyira félek, hogy ez elbátortalanítja. – Szereted? – tette fel a fontos kérdést Angéla. Jenilee először meglepődött a kérdésen, de rájött, hogy Franco anyjával beszél, aki nyilván aggódik a fia miatt. – Nagyon – mosolygott vissza Jenilee. – Csak attól félek, hamar vége lesz a mi kis idillünknek.
– Miért? – Mert ő nemsokára diplomás lesz. Megfelelő állást fog kapni, és akkor már nem én kellek neki. – Hogy mondhatsz ilyet? – háborodott fel Angéla. – Mert tudom, mi van itt az Államokban. Egy férfi Franco külsejével hatalmas karriert csinálhat. A szépasszonyok és főleg a befolyásos asszonyok megfelelően egyengetnék Franco szakmai útját. És Franco bolond lenne nem kihasználni az ilyesmit. – Az én fiam nem ilyen. – Most nem, de később. Mit is akarhatna egy ilyen nőtől, mint én? – Mondjuk feleségül venni.. – Ugyan – legyintett keserűen Jenilee. – Angéla, én nem vagyok már húszéves, sőt olyan a múltam, ami csak nyomasztaná Francót. – Kicsit rossz színben látod a világot. – Mert rossz színű – vágta rá Jenilee. – És tudom, milyen az, ha valaki a karrierjének él! Nem véletlenül lettem írónő és nem véletlenül aggódtam, hogy mi lesz, ha Franco megszerzi a diplomáját. Franco ugyanúgy fog viselkedni egy kis idő múlva, mint mások. – Vagyis? – kérdezte aggódva Angéla. – Vagyis sorra fekteti majd le a főnökök feleségeit, mert különben a főnökök nem fogják elősegíteni a karrierjét. – Nem hiszem – csóválta a fejét Angéla. – Hidd el, ez így lesz! És én szeretem Francot, tehát eleresztem. Nem akarom, hogy miattam boldogtalan legyen. – De ő nem akar itt karriert csinálni, csak annyit akar, hogy rendesen megéljünk belőle! – Csakhogy itt a főnökök diktálnak, és a főnököknek a feleségeik. – Biztos vagy ebben? – Teljességgel! Az én férjem sem tudott kibújni a hasonló szituációkból. Lehet, hogy nem is akart. Mindig tudtam, hogy ki az, aki kivetette rá a hálóját, és nem tehettem semmit, mert a saját és a lányom megélhetése is ezen állt vagy bukott. – Te ezt eltűrted?
– Tehettem mást? Nem kerestem annyi pénzt, hogy elváljak és saját, önálló életet kezdjek a lányommal. Inkább belenyugodtam és újabb gyerekeket akartam, akik megédesítik a szánalmas kényszerű magányt. – Nem éltél jól a férjeddel? – volt a következő kérdés. – De, tulajdonképpen jól éltünk, és nem is bántottuk egymást, de mindez már a múlté, és senki nem hozhatja vissza a halottaimat. – Megcsalt a férjed és hagytad? – Angéla még mindig nem tért magához. – Igen, hagytam – válaszolta lehorgasztott fejjel Jenilee, és nem vette észre, hogy mos már Franco is hallja a beszélgetésüket, aki időközben a lépcső tetejéről nézett lefelé. – Mert szerettem, és mert számomra a házasság szén és sérthetetlen volt. Nicknek nem jelenthetett sokat, de nem tehettem mást. – Szomorúan megvonta a vállát, és kiment a konyhába.
7. FEJEZET Franco csodálkozó tekintettel figyelte, milyen egyenes járással közlekedik Jenilee, és ekkor beléhasított a felismerés. – Jenilee, te látsz? – kiáltott fel, mire Jenilee megfordult és közönyösen válaszolta: – Sajnos – majd felszegett fejjel kivonult a konyhába. A férfi döbbenten nézett hol az anyjára, hol Jenilee után. – Mióta? – kérdezte izgatottan. – Nem tudom — vonta meg a vállát Angéla –, de az előbb nagyon boldognak látszott, csak amikor a férjéről kezdtünk beszélgetni, akkor szomorodott el ennyire. – Mindezt spanyolul tárgyalták meg, hogy még véletlenül se érthesse Jenilee, amiről beszélnek, bár az asszony nem is foglalkozott pillanatnyilag a Santos családdal, inkább fájdalmának engedett utat és újból zokogott. Tudta, nagyon jól tudta, hogy ezt a csodálatos férfit előbb vagy utóbb, de. inkább előbb, el kell eresztenie, hogy a saját lábára álljon és saját életet kezdjen. Pillanatnyilag úgy érezte, hogy vénségesen vén megtört asszony, akinek kettétört az élete, és a boldogsága tovaszállt. Leült a konyhaasztalhoz és a kezében lévő kristályvizes poharat a szájához emelte. Szomjas volt, azért is indult el a konyha irányába, de mire kitöltötte a vizet, addigra nemcsak a szomja, de még az előbbi jókedve is elszállt. – Hiába – sóhajtott –, nem nekem találták ki a boldogságot. Szomorú tekintettel forgatta ujjai között a poharat és belenézett az örvénylő buborékokkal teli vízbe. Úgy érezte, ő is egy buborék, amely egyszer csak feltör a magasba, és amint felér, azonnal szétpukkan. Ilyen törékeny az ő boldogsága is Igen, Nick megcsalta. Tudott róla, és mégsem tett ellene semmit sem. Félt, hogy a család látná kárát, de legfőképpen Jennyt féltette, aki rajongva szerette az apját, és el sem tudta volni képzelni az életet nélküle. Jenilee pedig már réges-régen beletörődött a sorsába, hiszen más nők is éppen így jártak, akiknek csak egy kissé volt szebb a férjük az átlagosnál. Na és Nick? Persze ő meg sikeres üzletember akart lenni. Miért is
vágta volna maga alatt a fát, amikor egy-egy nő segítségével egyre feljebb kerülhetett a ranglétrán? Így lehetett több pénzt keresnie és így csinálhatott karriert, illetve csinálhatott volna, ha az az átkozott autóbaleset, nem történik. – Ó, Jenny – sírdogált –, miért kellett itt hagynod? Jenilee magába roskadva ült a konyhaszéken és alaposan elkeseredett. Úgy tűnt, lelki baji gyógyulóban vannak, mert visszanyerte látását. Reménykedett. Igen, reménykedett egy jobb és boldogabb életben, amely csak félig adatott meg neki, de Franco olyan szerelemmel halmozta el, mely visszahozta az életkedvét, és megpróbálta jobb színben látni a világot. Ugyanakkor kétségek gyötörték a jövőt illetően, mert nem látta a kiutat. Nem vélt felfedezni semmiféle közös jövőt, amely Francót mellé rendelte volna. Szánalmas kis figurának tartotta magát, aki ráadásul öreg egy ilyen kaliberű férfihoz. Az asszony töprengését Franco törte meg. Gyengéden rátette a kezét a vállára, és lehajolt hozzá, hogy a haját megcsókolja. – Ne vidd túlzásba a gondolkozást, még megárt. – Meglehet – válaszolta a nő, és felnézett a szerelmére. – Sajnálom a sérelmet, amit a férjed vétett ellened. – Ne sajnáld – csóválta a fejét az asszony már régen túltettem magam rajta, és Nicket úgy fogadtam el, amilyen. – Rendkívüli asszony vagy, tudod? – mosolygott rá Franco, és megcsókolta. – Örülnék, ha nem a szemem láttára élnétek a szerelmi életeteket — kiáltott fel mögöttük. Angéla, és mosolyogva lépett a mosogatóhoz –, az ember azt hinné, hogy két szerelmes kisdiák enyeleg, ha nem tudná, hogy milyen korosak vagytok – fordult hátra és kajánul elhúzta a száját. – Nyilván tisztában vagy a korommal – nevetett vissza a fia –, hiszen nélküled nem élnék. – Azt meghiszem – kacagott fel Angéla, és visszaemlékezett a régi szép időkre, amikor még élt a férje, és ők is hasonló nagy szerelemmel szerették egymást. – Apád még csak e sem hitte, hogy gyermeket várok, amikor közöltem vele a nagy hírt. Tudod mit kérdezett? – fordult most Jenilee felé. – Mit? – nézett rá szelídén az asszony. – Biztosan nagylány vagyok-e már? – kacagott tovább.
– Nagylány? – értetlenkedett Jenilee. – Hát persze – bólintott az idős asszony – akkoriban úgy néztem ki, mint egy csitri, pedig már majdnem harminc voltam. – Igazolhatom – emelte esküre kezét a Franco. – Az én anyám volt a legfiatalabb a szülő közül, pedig az évei száma némelyiknél több volt. Csak akkor viselte meg az élet, amikor apa meghalt – fűzte hozzá csendesen. – Való igaz! – bizonygatta az anyja. – Apád halála öregített meg, és éppen ezért – ismét Jenilee tekintetét kereste – nem szeretném, ha te is hasonlóan járnál! Előtted áll az élet, nem szabad elhagynod magad, és annyira örülök, hogy ismét látsz. – Így van! – nevetett megkönnyebbülte Franco is, mert attól tartott, hogy anyja megint búskomorságra adja a fejét, ahogy megemlítette az apját. – Különben is szenzáció, hogy Jenilee ismét lát. Megfogta az asszony kezét, és magával húzta – Szeretnék négyszemközt beszélni Jenilee-vel. – Szavait az anyjához intézte, de szerelme értett belőle, mert azonnal felállt és követte a férfit saját hálószobájába. Amint felértek Jenilee szobájába, a férfi magához vonta az asszonyt és megcsókolta. Majd kissé elhúzódott tőle és megkérdezte: – Nos, mi a véleményed rólam? – és várta, hogy a nő tüzetesen szemügyre vegye és kritikusan fejtse ki véleményét. – Mihez képest? – kérdezte ekkor az asszony, és csodálkozva nézett Franco szikrázóan zöld szemébe. – Úgy általában, tetszem-e neked? – hangja feszült és egyre idegesebb lett. – Hogy érted ezt? – lepődött meg az asszony, mert nem gondolta, hogy a férfinak szorongást okoz, hogy szépnek találja-e vagy sem. – Tudom, hogy nem láttad az arcom és fogalmad sem volt, hogy festek valójában és tudni szeretném, hogy elégedett vagy-e? – A legteljesebb mértékig – bólintott határozottan a nő, és elmosolyodott. – Netán kételkedtél abban, hogy tetszel-e nekem, ha majd látok?
– Enyhén szólva – morogta a férfi, mert rádöbbent, hogy Jenilee nem sokra tartja a külsőt, és a nő következő mondata igazolta ezt. – Tudod, mikor láttalak meg először? – bújt hozzá Jenilee, és várta, hogy a férfi kérdőn felvonja a szemét, ahogy ilyen helyzetekben szokta, de ehelyett Franco inkább átölelte és máris vetkőztetni kezdte. – Franco – szólt rá a nő –, most beszélgetni akarok veled és nem szeretkezni! – A kettő nem zárja ki egymást – vigyorgott felszabadultan a férfi, és tovább vetkőztette a nőt. – Nem gondolod, hogy ez már nem normális, annyiszor szeretkezünk? – kérdezte suttogva a nő. – Nem tehetek róla – simított végig a hátán a férfi – ahányszor meglátlak, annyiszor kívánlak, mit tegyek, valahogy csillapítanom kell ezt a vágyat. – Nem is érdekel, hogy mikor láttalak először? – lett durcás Jenilee hangja. – Dehogynem, de egyszer majd csak elmondod. Bár én biztos voltam benne, hogy egyszer visszanyered a látásodat. – És ezt csak neked köszönhetem – lehelte az asszony a férfi fülébe. – Nocsak? – nézett rá csodálkozó tekintettel Franco. – Bizony – állította határozottan a nő. – Amikor először szeretkeztél velem, akkor nyertem vissza a látásomat. Először csak a körvonalaidat láttam, de aztán kitisztult a kép, és nagyon tetszett, amit láttam! – Már két hete látsz? – döbbent meg a férfi. – És nekem egy szót sem szóltál? – Azt vártam, mikor veszed észre magad, de csak most jöttél rá az igazságra – kacagott Jenilee pajkosan és beleharapott a férfi izmos vállába. – Nehéz volt tettetni a vakot, nekem elhiheted! – Te kis csaló! – kiáltott fel Franco, mert Jenilee most már nemcsak a vállát harapdálta, hanem egyre lejjebb haladt a testén, és igen érzékeny ponthoz közelített. – Mit teszel velem? – nyögött fel ekkor. – Szeretkezem – válaszolta egyszerűen Jenilee –, és azt kívánom, bár sohasem lenne, ennek vége – sóhajtotta. – Nem is lesz – térdelt le a nő elé Franco –, ha rajtam múlik.
Szenvedélyük ismét elhamvasztotta őket és nem bírtak betelni egymással. Újra és újra kívánták egymást, és Jenilee úgy érezte, sohasem volt ilyen szerelmes, mint most. Csodálkozott, hogy szerelme viszonzásra talált. Vajon mit hoz a jövő, kiállja– e a nehéz időket kapcsolatuk? És sok kérdés merült még fel benne, de Franco szenvedélye minden további megválaszolatlan kérdést elfeledtetett vele.
8. FEJEZET Ismét eltelt egy hónap, és Jenilee boldogabb volt, mint valaha. Franco szerelmével kényeztette, és az asszony imádattal csüngött rajta. Jenilee már kimerészkedett a házból, és orvosával megkonzultálta egészségi állapotát. Nagyon örült, hogy ismét teljes életet élhet, de a kislánya még mindig nagyon hiányzott neki. Életkedve visszatért és lelkesen vetette bele magát ismét korábbi írói munkájába, amely ezúttal saját önéletrajzi elemekkel is bővült. Büszke volt magára. Arra, hogy végig tudta csinálni mindazt a gyötrelmet, amit átélt, de most már jobban megbecsülte azt, hogy él és új életet kezdhet. Halottait meggyászolta, de mostanra már belátta, hogy feltámasztani úgysem tudja őket, ezért le kell zárnia a múltat, és előre, a jövő felé kell néznie. Szülei gyakrabban meglátogatták és örömmel fogadták Jenilee boldogságát. De az örömbe némi üröm is keveredett, mert apja figyelmeztette a lányát, hogy óvatosan fogadja Franco udvarlását, mert házasság esetén a férfi hamar megszerezheti az állampolgárságot. Ekkor még nem is aggódott az asszony a kapcsolatuk miatt, de amikor Franco hahotázva tért haza az egyetemi vizsgáról, kissé elgondolkozott. – Sikerült! – kiabálta körbe a házat a férfi, amikor hazaért. Angéla és Jenilee kacagva gratuláltak neki és szinte már táncoltak örömükben. – Es most mihez kezdesz? – tette fel a komoly kérdést az asszony. — Természetesen állást vállalok a végzettségemnek megfelelően. – Hm,.. igen – válaszolta Jenilee. — Volna is egy lehetőség, de ott szükség lenne az amerikai állampolgárságra, de ha ez nem megy, akkor majd keresek mást! – tette hozzá a férfi, amikor látta, hogy az asszony nem válaszol, csak lehorgasztja a fejét és mélyen elgondolkodik.
Jenilee úgy érezte ekkor, hogy Franco elárulta őt. Tehát ezért volt a nagy szerelem, minden szerelmes szó és ölelés csak ezt szolgálta! Legszívesebben zokogva rohant volna a szobájába. Bizonyos volt abban, hogy ő nem tetszhet egy ilyen csodálatos férfinak, mint. Franco. Emögött mást sejtett, és lám-lám, mindenben az apjának volt igaza. Franco házasság révén akar gyorsan letelepedni. Csendesen magára hagyta a Santos családot, és kivert kutyának érezve magát elsomfordált a konyhába. Már a konyhaajtóban érezte, hogy arcát könnyei áztatják és csendes szenvedésében megpróbált elmosogatni, ami pillanatnyilag rettenetesen nehéz munkának bizonyult. Mindig tudta, hogy előbb-utóbb eljön az az idő, amikor elveszíti Francót, de miért fáj ez ennyire? – kérdezte magától, hiszen Nick halála sem fájt ilyen mélységesen. Csak a kis Jenny, ő nagyon megsebezte a szívét és a lelkét egyaránt. Nem, ő nem gondolta, hogy Franco örökre vele marad, de ez a hirtelen csalódottság olyan rettenetes volt, hogy azt hitte, újból megvakul. De szerencsére nem esett meg vele a régi tragédia. – Túl kell tennem magam rajta – suttogta elfúló hangon, és záporoztak a könnyei. Ekkor megérezte, hogy két erős kéz öleli át és belecsókol valaki a nyakába. – Mi van veled? – kérdezte Franco gyengéden – Miért sírsz? Először megszólalni sem tudott, de később erőt vett magán és suttogva válaszolt a férfinak. – Nagyon boldog vagyok, hogy minden sikerült, most már semmi sem gátol meg abban, hogy új életet kezdj! – Remélem is! – válaszolta nevetve a férfi, de még mindig nem értette, hogy miért szomorkodik Jenilee. Majd egyszerre megvilágosodott előtte, hogy az asszony nyilván attól fél, hogy elválnak útjaik. Nyomban biztosítani akarta arról, hogy sokáig vele szeretné megosztani az életét, de valahogy nem tudta rászánni magát. Jenilee testtartása olyan elutasító volt, hogy a férfi beleremegett. Félteni kezdte kapcsolatukat. Mi lesz, ha Jenilee kidobja őt is, meg az anyját is? Most már nincs rájuk szorulva.
Franco cseppet sem akart megválni, az asszonytól, sőt feleségül akarta venni, de csak akkor, amikor már túl van a következő három hónapon és végre saját teljesítményének eredményeként megkaphatja az állampolgárságot. Hiszen letelik a fél év és nemsokára munkája is lesz. Remélhetőleg elegendő lesz a keresete arra, hogy anyjáról és Jenilee-ről gondoskodhasson. – Szeretlek, Jenilee! – suttogta a nő fülébe. – Már nem tudnék nélküled élni. Az asszony csak azon rimánkodott, nehogy most kérje meg a kezét, mert ha megteszi, ő biztosan sikoltozni fog. Muszáj valahogy megbizonyosodni arról, hogy mit érez a férfi iránta. Elhatározta, hogy utánajár a dolgoknak, és megérdeklődi, hogy a letelepedőknek pontosan milyen feltételeket kell teljesíteniük.
9. FEJEZET Döntését tett követte, és másnap felkereste a Menekültügyi Hivatal egyik alkalmazottját, és érdeklődött. – Nézze, asszonyom – kezdett bele a férfi az ismertetésbe – nekünk az a dolgunk, hogy kiszűrjük a nemkívánatos elemeket, de azon kívül, hogy némelyik kubai milyen eszközökkel és milyen hamar szeretné megszerezni a honi állampolgárságot, azt sajnos nem tudjuk szabályozni. De megnyugtatom, asszonyom, hogy a férfiak esetében ritkábban fordul elő, hogy házasság révén kívánnak itt maradni. Ez leginkább a nőkre jellemző. Persze ezt csak az ön megnyugtatása érdekében mondom, mert – elmosolyodott – nyilván egy kubai udvarol önnek, és ezért fordult hozzánk. – Részint ezért, de tudni akartam, hogy én mit tehetek, hogy ne használjanak ki és végül ne kelljen csalódnom. – Egy valamit mindenképpen megtehet – válaszolta azonnal a férfi. – Megvárja, amíg letelik a fél év az illető esetében, mert csak ezután kaphatja meg az állampolgárságot, ha megfelelő körülményekkel rendelkezik. – Ez mit jelent? – vonta fel szemöldökét Jenilee. – Mindenekelőtt biztos munkahelyének kell lennie, ahonnan véleményt kérünk az illető magaviseletéről stb. stb., de ez még nem minden. Persze elegendőnek kell lennie a pénzének arra, hogy legalább egy lakást tudjon bérelni, hogy ne legyen hajléktalan. Ezek a legfontosabbak, de ezen felül még van egyéb is, de ez az ön esetében elhanyagolható. Jenilee elgondolkozott azon, amit a hivatalnok mondott. – Tehát az én – esetemben még– legalább három hónapot kell várnom, hogy ne a házasság miatt kapja meg a tartózkodási engedélyt, helyesebben az állampolgárságot? – Ezek szerint... – vonta meg a vállát a férfi –, de adnék önnek egy jó tanácsot. Persze, ha megengedi. – Természetesen – adta meg az engedélyt a nő.
– Az ön elmondása alapján a férfi ott lakik magánál, sőt az édesanyja is. Ez arra enged következtetni, hogy együtt élnek. – Ez így van – bólintott Jenilee. – Úgy gondolom, hogy azért a legjobban együttlakva ismeri meg egymást két ember. – Ez igaz, de nem mindig. – És megkérte már az ön kezét? – tette fel a fontos kérdést a hivatalnok. – Szerencsére még nem, de ugyanakkor attól félek, hogy elmegy és így elveszítem. – Jogos az aggodalma, de mégis azt tanácsolom, várja meg a három hónapot, ezek után már ön is könnyebben dönt. Tisztábban látja a helyzetet. – És mi van, ha még előtte megkéri a kezemet? – Odázza el a döntést. Megteheti, nem? – mosolygott a férfi. – Tulajdonképpen meg, bár lehet, hogy soha nem is akar elvenni. – Majd kiderül – nevetett a férfi, és felállt, mert befejezettnek vélte a beszélgetést. – Nagyon köszönöm a segítségét, uram, és ne haragudjon, hogy magánjellegű problémámmal feltartottam. – Ugyan – fogta meg a kezét a férfi –, bár mindenki ilyen óvatos lenne, akkor nem lenne annyi félreértés és felbomló házasság! Kezet ráztak egymással, és Jenilee kissé megnyugodva hazament. Otthon óriási felfordulás várta és alig tudott bejutni a lakásba. – Mi van itt? – rémült meg, mert úgy nézett ki az otthona, mintha egy bombatámadás sújtotta volna. De szerencsére Franco alakja feltűnt a romhalmaz kellős közepén és mosolyogva üdvözölte az asszonyt. – Képzeld, az apád meg akart lepni – nevetett. – Sikerült neki. A kellemes meglepetéseket jobban szeretem, ezt nem mondtad neki? – kiáltott vissza a nő. – De mondtam, erre azt válaszolta, hogy csak az eleje kellemetlen, a vége kellemes. – Amennyiben rend lesz, akkor talán beszélhetünk arról, hogy mi folyik itt, de ha nem lesz hamarosan tiszta a lakás, akkor
fogom a sátorfámat és elköltözöm! – Hangja keménynek tetszett és Franco enyhén szólva megrémült. Mi történt ezzel a nővel? Újabban szomorú és egy csepp humorérzéke sincs, ugyanakkor olyan távolságtartó. – Valamit rosszul csináltam? – kérdezte aggódva a férfi és odalépett Jenilee-hez, nem érdekelte, hogy csupa por a ruhája, csak azt tudta, hogy az asszony valamiért neheztel rá. És ez nagyon bántotta. – Ha te csináltad ezt a felfordulást, akkor rosszul csináltad, de ha az apám, akkor őt kell elmarasztalnom, nem téged. – Mi csak jót akartunk – nyögte a férfi, és döbbenten nézte az asszonyt. – Annyira megváltoztál! – Én nem változtam semmit sem, csupán nem dzeretem, ha csatatér kerekedik a lakásomból. – Rendet rakunk! – – biztosította a férfi. – Még csak meg sem kérdezted, hogy mi, folyik itt. – Mi folyik itt? – kérdezte felszegett állal a nő. – Kifestjük a lakást, mert apád azt mondta, hogy te szereted, ha frissen van mázolva a ház. – Ez igaz, de miért pont most? – Mert apád most tudott időt szakítani magának, én pedig csak holnap állok munkába, ezért gondoltuk, hogy minden egybeesik, és ennek te is örülnél. A férfi szeméből csak úgy sugárzott a jóindulat, és Jenilee úgy érezte, hogy valamit nagyon elrontott. Ez a magatartás, ahogyan a férfira támadt, egyáltalán nem vallott rá. És Franco na meg az apja csak jót akart. Miért ilyen elégedetlen hát, amikor mindenki boldog és élvezi az életet? Végig sem gondolta az egészet, máris feltűnt az apja is. – Hello, kislányom! – kurjantotta. – Hát nem csodálatos? Milyen ügyes Franco. A konyhádat egy óra alatt kicsempézte! – Valóban? – dadogta Jenilee, és kérdőn nézett Francóra. – Hát, igen – dadogott a férfi, mint egy kisdiák. Nagyon zavart volt, mert most már végképp nem tudta, örülni fog- e az asszony. De szerencsére Jenilee arcán boldog mosoly terült szét, és mindenki szeme láttára átölelt kedvesét. – Honnan tudtad, hogy
ez minden vágyam? A férjemet hiába kértem, nem érdekelte, hogy szeretném,, ha csempézett lenne a konyhám. Mint akit kicseréltek, úgy rohant Jenilee a konyha felé, ahol Angéla alakját pillantott meg, ahogy a csatateret próbálja eltüntetni, Nahát – ámuldozott Jenilee, amikor meglátta újjávarázsolt konyháját –, fantasztikus! – kiáltotta. Végre ez a vágya is teljesült, és ezt Francónak köszönhette. – Az apád mondta, hogy évek óta szeretnéd..! – magyarázkodott a férf mert még mindig azt hitte, meg kell győznie a asszonyt. – Így igaz! – nevetett Jenilee, és boldogan csókolta meg a férfit. George Hackman somolygott magában, amikor észrevette lánya vonzalmát. Végre valaki kizökkentette Jenilee-t az önsajnálatból. Már csak ezért is hálás volt Francónak, és minél többször találkozott vele, annál jobban bánta, hogy elhamarkodottan figyelmeztette a lányát olyasmire, ami valószínűleg meg sem fordult a férfi fejében. Közös munkájuk alatt elbeszélgetett Francóval, és rájött, hogy a férfi becsületes ember, aki egyáltalán nem akarja Jenilee-t olyasmire felhasználni, amit a saját erejéből is képes elérni. Ráadásul tisztában volt azzal, hogy lányához intézett megjegyzései nagyon is célba találtak, és ez súlyos következményekkel járhat. Elhatározta, hogy ismét beszélni fog Jenilee-vel, nehogy elhamarkodottan ítélkezzen, ráadásul jogtalanul. Azt gondolta, hogy estére készen lesznek az alsó szinttel, mert megbeszélték, hogy a hétvégén fogják a többi szobát kifesteni, így megújul az egész ház. Franco is szívesen részt vállalt a munkából, ezért olcsóbb lett a renoválás, hiszen csak az anyagot kellett megvásárolni, amit George fizetett. – Na elég a csodálkozásból! – kiáltott fel Mr. Hackman. – Estére készen kell lennünk,, mert a lányom megöl, ha csatateret hagyunk magunk után! – Szemei mosolyogtak és észrevette, hogy Jenilee hasonlóan néz vissza rá. Neked is kell segíteni, kisasszony! – viccelődött vele apja, mert gyerekkorában, de sokszor nevezte kisasszonynak őt. – Igenis, apa! – vágta haptákba magát Jenilee, és hozzálátott a munkához. Mindenki szorgalmasan dolgozott, és estére készen lettek. Jenilee a bútorok elhelyezésében is némi változtatást eszközölt.
Késő este, mikor holtfáradtan körülnézett, megállapította, hogy sokkal jobban tetszik neki minden, mint azelőtt. Végre mehetett aludni, és nem sokkal később boldogan simult Franco ölelő karjai közé hogy végre kialhassák fáradalmas munkájukat.
10. FEJEZET Reggel olyan fejgörccsel ébredt az asszony, hogy azt hitte, menten belehal. Kitámolygott a fürdőszobába, még szerencse, hogy időben érkezett, mert egyszerre úgy érezte, felfordul a gyomra. – Rettenetes – lehelte –, nem lett volna szabad ennyire megerőltetnem magamat. Biztosan még nem jöttem teljesen rendbe – mélázott hangosan. Olyan sápadt volt, hogy amikor a tükörbe nézett, megrémült saját magától. – Atyaúristen! – sikoltott, mire Franco berontott a fürdőszobába. – Mi történt? – kérdezte aggódva. – Nem látod? – mutatott saját tükörképére. – Úgy nézek ki, mint egy hulla! – Hát eléggé – mosolygott rá a férfi és a háta – mögé lépett. – Eléggé? – kiáltott felháborodva az asszony. – Csak ennyi hozzáfűznivalód van? Lehet, hogy megint beteg leszek. – Talán nem – somolygott a férfi, és szorosan magához húzta az asszonyt. – Jaj, hagyj most Franco – próbált kibontakozni az ölelésből — nem látod, hogy a végnapjaimat élem? – siránkozott. – Végnapjaidat? – nevetett a férfi– – Talán inkább most kezded az életet! – Mit? – fordult meg Franco ölelésében a nő– – Az életet? – Hát nem? – mosolygott a férfi. – Új élethez új lakás, új munka és egy új férfit. Na mi szólsz? – Milyen új férfiról beszélsz? – hökkent meg a nő, mert azt hitte, Franco most akarja közölni vele, hogy itt hagyja és keressen magának mást Ahogy most kinézek, gondolta, nem is várható mást. ... – Természetesen magamról beszélek – válaszolta a férfi és még szorosabban ölelte maga hoz a nőt.
– De hiszen te már nem vagy új! – csodálkozott Jenilee. – De ha megszerzem az állampolgárságot, akkor egészen új leszek, és az már három hónap múlva meglesz, ebben biztos vagyok! – Valóban? – kérdezte letörten az asszony. – Hát nem is örülsz? – halmozta el csókjaival az asszonyt. – Van már munkám, nemsokára lesz annyi pénzem, amivel rendes családi élete kezdhetek. – Hirtelen az órájára nézett. – Erre jut eszembe, máris öltöznöm kell, nehogy elkéssek. Biztosan nem szereznek jó pontokat, ha már az első napon elkésem. – Már száguldott is a ruháiért, és csak úgy kutyafuttában kapkodta be a reggelit, amit az anyja már elkészített neki – És milyen munkát kaptál? – kiáltott még utána Jenilee, de ezt Franco már nem hallotta. Angéla mosolyogva bámult az elrohanó fia után. – Nekem sem mondott semmit sem – nevetett Jenilee felé. – És ez azt jelenti, hogy még egy ideig titkolózni fog, amíg megfelelőnek nem tartja az időpontot arra, hogy ránk zúdítsa a meglepetést. – Meglepetést? – csodálkozott Jenilee. – Igen! Ismerem már a fiamat! – kacagott Angéla. – Amikor így titkolózik, akkor nagy meglepetésben lesz részünk! Ez biztos! – Remélem, kellemes meglepetést fog okozni! – sóhajtotta a fiatalasszony, és ő is megpróbálta hasznosan eltölteni a napot, de sajnos egyre rosszabbul érezte magát. – Biztosan jobban leszek holnapra – sóhajtotta néhányszor, amikor munkájából feltekintett, aztán erőt vett magán és folytatta az írást, ami most érdekes módon szinte szélsebesen ment neki. – Talán én is kész leszek ezzel a könyvvel, mire letelik a három hónap. A kiadó meghosszabbította a határidőt, aminek nagyon örült, így biztosan készen lesz a saját történetével. De a végkifejletet még nem tudta. – Vajon happy end lesz-e az én történetem, vagy egy újabb tragédia? – morfondírozott magában, és villámgyorsan püfölte az írógépet. – Mindenesetre a könyvemnek jó vége lesz, hiszen nem kell minden történetnek rosszul végződnie, még akkor sem, ha az
élet mást produkál – döntötte el, és örült, hogy kissé megfeledkezhetett aznapi rosszullétéről. Este Franco mosolyogva lépett be az ajtón. – Anya, nagyon éhes vagyok – volt az első mondata, és Angéla úgy gondolta, hogy ez így helyes. Ha egy férfi éhesen lép be az ajtón, akkor nyilván sokat dolgozott és kimerült, de Franco megcáfolta gondolatait –, de nem ennivalóra – kacsintott az anyjára, majd Jenilee dolgozószobájába indult, amit az egyik emeleti szobából alakítottak ki. – Édesem, nagyon hiányzol – lépett az asszony háta mögé és belecsókolt a nyakába. Jenilee megborzongott az érintésre és teljesen kizökkent az írásból. – Már megérkeztél? – nézett az órájára és ekkor döbbent rá, hogy milyen sokáig ült az írógép előtt. Ha Angéla nem lopakodott volna be néha egy-egy szendviccsel teli tányérral, akkor észre sem vette volna, hogy éhes, vagy szomjas, egyáltalán nem vett tudomást a világról. – Te jó ég! – kiáltott fel — Már hét óra van? – Bizony, kedves, és nagyon hiányoztál! – Franco kényszerítette az asszonyt, hogy felálljon és szorosan a karjaiba zárta – Ma egész nap nem láttalak! Azt sem tudtam, hogy fogom kibírni. – Érdekes – suttogta Jenilee és a szenvedélyes ölelésnek nem tudott ellenállni. A férfi felemelte az asszonyt és elindult vele a hálószobájuk felé, hiszen már gyakorlatilag ő is ott aludt hetek óta. – Nem bírok ki még egy percet nélküled – suttogta szerelmesen Franco az asszony fülébe – azonnal az enyém kell, hogy legyél! A nő szorosan odabújt a férfihoz, hogy érezze, ő sem érez mást, de néhány perc múlva már a férfi szenvedélye szinte elvakította. Szerelmes szavai perzselték a fülét és úgy érezte, hőhullámok lepik el a testét, amit csak Franco tud lecsillapítani. A férfi pedig csak korbácsolta tovább a nő tüzét, és féktelen szerelemmel borította be úgy, hogy az asszony már nem tudta, ez a valóság, vagy csak álmodik. Franco szenvedélye rá is átragadt és hajszolta őt is a boldogság kapuja felé, mely kitárult előttük és egyszerre léptek be rajta. Örömmel és szeretettel ajándékozták még– egymást, hogy kéz a
kézben járuljanak a szerelőm titkos templomának oltárához, hogy ott feltárhassák szívük óhajait, mely csak egymásért dobog. – Szeretlek, Jenilee! – kiáltott fel Franco szenvedélye végső határán és még gyorsabb tempóra ingerelte az asszonyt: – Szeretlek, Franco! – válaszolt a szenvedélytől túlfűtött asszony. Mindketten úgy érezték, hogy minden porcikájuk összevegyült, mint egy kémiai vegyület, amelyből csak vegyi úton lehet feltárni a molekulákat, melyek különbözőek. De nemcsak testük, hanem lelkük is egyesült ebben az ölelésben, mely biztosította mindkettőjüket, hogy csakis így egészek és megbonthatatlanok. Fáradtan zuhantak egymás mellé, de még utolsó erejükkel is egymáshoz bújtak, úgy kapaszkodtak össze, hogy a sziporkázó szenvedély elmúltával se kerüljenek távol egymástól. – Jenilee szólalt meg egy kis idő múlva a férfi szeretnék valamit kérdezni tőled. – Kérdezz – sóhajtott elégedetten a nő. – Tudod, hogy várnom kell még három hónapot, hogy megkapjam az állampolgárságot, ezért csak úgy teszem fel a kérdést, hogy félre ne érts! – Milyen kérdést? – nézett most kíváncsian a férfi szemébe az asszony. – Ha letelik ez a három hónap, mert ezt mindenképpen ki akarom várni, hogy csakis a saját erőmből tudjam magaménak az elért megtiszteltetést... – hirtelen elhallgatott. Zavarban volt. . Még sohasem fordult elő vele ilyesmi. Igaz, még soha nem is akartam senkit sem feleségül venni. – Tehát szeretnéd megkapni az állampolgárságot – foglalta össze Jenilee –, és mit akarsz ezután? – Szeretnélek feleségül venni – bökte ki a férfi. Jenilee szíve repdesett örömében. Tehát nem a házassággal akarja a férfi elérni a honpolgárságot. Nagyszerű! Örömében odasimult a férfihoz. – Biztos vagy abban, hogy feleségül akarsz venni? – kérdezte. – Teljesen – mondta határozottan Franco, majd oldalra fordult és felkönyökölt, hogy jobban láthassa az asszony arcát. – Még soha nem találkoztam olyan asszonnyal, amilyen te vagy!
Szeretlek, és nem akarom, hogy ennek vége legyen! De azt sem akarom, hogy azt hidd, csak azért akarlak elvenni, hogy kihasználjalak. – De... – akart közbeszólni Jenilee, de Franco kezével gyengéden befogta a nő száját. – Ne akarj megzavarni, most akarom elmondani, ami a szívemet nyomja, mert nem biztos, hogy később képes leszek rá. Megvárta, míg Jenilee bólint és mosolyogva folytatta. – Amikor megláttalak, azonnal tudtam, hogy te vagy az az asszony, akit a sors nekem szánt. Ugye nem haragszol meg, ha azt is elárulom, hogy örültem, hogy özvegy vagy, mert isten a tanúm, hogy még a férjedtől is képes lettem volna elrabolni, bármi áron, csak az enyém légy! – Tényleg? – kérdezte hitetlenkedve Jenilee. – Igen – bólintott a férfi és tovább folytatta –, biztos vagyok benne. Az anyám az egyetlen, aki tudja, hogy te vagy a nőideálom. Soha senki a nyomodba sem léphetett. Mindig téged kerestelek és végre megtaláltalak. Nemhiába kockáztattam a saját életemet, hogy idejöjjek. Pedig nem akartam, elhagyni Kubát, csak az anyám kedvéért csináltam végig az egész menekülést, de ha mást nem érek el, csak a te szerelmedet, akkor már nyertem az egészen. Szemei őszintén ragyogtak Jenilee felé, és az asszony tudta, hogy a férfi igazat mond. Menynyire szerette, és mégis mennyire félt egy újabb házasságtól. Miért ennyire bizonytalan, és miért ennyire aggályos, hiszen Franco bebizonyította, hogy nem azért akarja feleségül venni, hogy állampolgársághoz jusson? És mégis, nem tudta komolyan túltenni magát a családját ért tragédián. Jenny nélkül minden olyan silány és értelmetlen. Pedig a férfi beragyogja nemcsak a nappalait, hanem az éjszakáit is. Nem mert semmiféle ígéretet tenni a férfinak, csupán csak annyit, hogy gondolkodni fog a hallottakon, és látta, hogy ez Francónak rosszulesett. Látta, hogy a férfi bizalmat kért a bizalomért cserébe és szeretetet ajánlott fel ugyanezért, Jenilee mégsem tudott határozott lenni. Úgy gondolta, hogyha még néhány nap múlva is úgy érzi, hogy Francót szívesen fogadná férjéül, akkor majd közli vele, de olyan sok idejük van még. Nem kell semmit sem elkapkodni. Különben is most egy kissé
gyengélkedik, majd holnapra jobban lesz, és akkor majd komolyan át tudja gondolni a hallottakat. De reggelre úgy érezte, betegebb, mint valaha. A gyomra émelygett és éppen kiért a fürdőszobaiba, hogy könnyítsen a gyomrán. – Ennék fele sem tréfa – nézett ismét a tükörbe, hogy hátha most jobb színben van, de úgy érezte, hogy az arca a hangulatával egyenes arányban zöldül és sápad –, orvoshoz kell mennem, biztosan elkaptam valamit. Az influenza olykor meggyötri az embert – bölcselkedett, de azért erőt vett magán és kikísérte Francót az ajtóig, amikor dolgozni indult. – Mikor árulod el, hogy milyen munkát kaptál? – kíváncsiskodott Jenilee. — Abban a pillanatban, amikor beleegyezel, hogy a feleségem légy! – válaszolta a férfi és somolygott hozzá. – Látom már, hogy a kíváncsiságom lesz a vesztem – kacagott fel Jenilee, és búcsúcsókot lehelt a férfi érzéki szájára. – Menj már, mert elkésel – tolta el gyengéden Francot, amikor érezte, hogy vágyuk tüze ismét fellobban. — Megyek már, csak adj még egy csókot, hogy eltartson estig, amíg hazaérek. Jenilee-nek megdobbant a szíve, amint ezt meghallotta. Hazaérkezik hozzá Franco és milyen jólesik ezt hallani. — Siess, várlak – suttogta és még egyet taszított rajta, hogy menjen már! Ő pedig azonnal bejelentkezet az orvosához, hogy végre ne kínozza már ez a betegség. Dr. McDowell komolyan végighallgatta Jenilee panaszait és elmosolyodott. – Úgy gondolom, hogy nem ma született bárányka, Mrs. Garth. — Hát persze, de hogy jön ez ide? – lepődött meg Jenilee, mert az orvos nem szokott vele viccelődni, pláne amióta a tragédia érte. – Van férfi ismerőse? – kérdezte csendesen az orvos. — Van, de nem hiszem, hogy a magánéletem befolyásolná a betegségemet.
– Amennyiben ezt betegségnek mondhatjuk – somolygott Mr. McDowell, és látszott rajta, hogy nagyon jókedvű. – Csak ne zavartassa magát – mérgelődött Jenilee –, nyugodtan nevessen ki, de akkor sem érzem jól magam. – Ejnye, asszonyom! Gondolkozzon már egy kicsit! Volt már gyereke! – Igen, de hogy jön ez ide? – görbült le a szája, amikor Jennyre emlékeztették. – Mert ön valószínűleg terhes – bökte ki az orvos, és továbbra is mosolygott. Jenilee még jobban meglepődött, mint az előbb. – Hogy... egy... gyerek? – dadogta. – Ha megcsinálnánk a tesztet, akkor bizonyossá válna a feltételezésem, mert más baja nincs! – állította határozottan az orvos. – Azt akarja mondani, hogy gyerekem lesz? – nyögte az asszony. – Hát nem valószínűsíthető? – kérdezte az orvos, és amikor az asszony bólintott, akkor hozzáfűzte: – Na látja! Persze Jenilee ennyivel nem érte be. Azonnal tudni akarta az igazságot, mert igaz, ami igaz, késett a menzesze, de ez nem volt elég indok arra, hogy feltételezze: terhes. Máskor is előfordult, hogy rendszertelenül menstruált, és akkor sem lett gyereke. És Jennyvel nem volt ennyire rosszul. Ezért nem gondolt arra, hogy gyereke lehet. De hogy jön ő ahhoz, hogy tagadja, ami nyilvánvaló. Hiszen nem védekeztek. Miért ne lehetne gyereke Francótól? És ez a gondolat egyre jobban tetszett neki. Franco gyermekét hordja a szíve alatt. Vajon örülni fog neki a férfi? Ha igazan feleségül akarja venni, akkor biztosan, de ha mégsem? Most mindenre fényt deríthet. Ha a férfinak ő kell, akkor csak gyerekkel együtt kaphatja meg, ha nem kell a gyerek, akkor őt sem kaphatja meg. Aztán elkomorult a tekintete. Ez zsarolás! Franco sem akarja őt addig elvenni, amíg állampolgársághoz nem jut a saját erejéből, akkor miért akarnék én ilyen piszkos eszközökhöz nyúlni? Elhatározta, hogy komolyan beszél a férfival, de előbb azt akarta tudni, hogy valóban gyermeket vár-e?
Délutánra a kíváncsiságát kielégíthette, mert kiderült, hogy valóban egy új életet hord a szíve alatt. Es nagyon boldog volt. Talán mióta a családját elveszítette, azóta most érzett igazán teljes és felhőtlen boldogságot. – Kicsi kincsem – suttogott a gyermekének, és a hasára tette a kezét. – Annyira szeretlek. Boldogsága még akkor is látszott rajta, amikor hazaért. Angélának feltűnt a ragyogóan sugárzó tekintet, de nem szólt semmit sem. Megvolt az a jó tulajdonsága, hogy nem szólt bele a fia életébe, sőt annak asszonya életébe sem. – Sokáig elmaradtál – csupán ennyit mondott, de azt sem szemrehányóan – Kihűlt az ebéd, de ha akarod, megmelegítem. – Nagyon örülnék neki – mosolygott rá Jenilee – mert nagyon megéheztem és sokat kell ennem. – De az okát nem árulta el. Előbb Francóval akart beszélni. Nemsokára a férfi is hazaérkezett. Fáradt volt és szomorú. Jenilee alig tudta magába fojtani örömét, de látta, hogy a férfival most úgysem tudna komolyan beszélni. – Mi baj van? – kérdezte, és átölelte a szilaj férfitestet. Semmi, csak sok volt a munka, és úgy tűnik, még egy darabig eltart. – Cseppet se bánd! Majdcsak túlleszel rajta – vigasztalta az asszony, és ahogy ránézett Francóra, rögtön látta, hogy kedveskedése jóleset neki. – Te táplálod az erőmet – suttogta a férfi és szenvedélyesen átölelte az asszonyt. Bele is hal volna, ha el kellett volna mesélnie Jenilee-nek hogy a dolgokat mennyire reálisan látja. Még csak második napja dolgozott, de a főnök felesége máris megkörnyékezte és azzal fenyegette, hogy nem lesz semmiféle munkája, ha nem kezd ki vele, mert ez itt kötelesség! Hallotta visszacsengeni annak a boszorkánynak a szavait, de nem törődött vele, mert eszébe jutott Jenilee, mennyire bántotta, amikor a férje ennyire gyenge volt. Franco elhatározta, hogy nem érdekli senki és semmi, csak a szerelme és persze az anyja, és megpróbál úgy boldogulni, hogy nem kezd ki senkivel sem. Nem esett nehezére mert nagyon szerette Jenilee-t, és még csak titokban sem tudott volna ártani neki. Elhatározását tett követte és
bement a,főnökhöz. Ecsetelte, hogy mit csinált a felesége és válaszút elé állította. – Nézze! Én azért vagyok itt, hogy dolgozzam és nem azért, hogy a maga feleségével hancúrozzak! – keményedett meg a hangja és büszkén állt ott, mint akit egy cseppet sem zavar, ha netán ezért kirúgják. És megtörtént a csoda! A főnöke felkacagott és kezet rázott vele. – Fogadja őszinte elismerésemet, Franco – nevetett jókedvűen. És a legjobban Franco lepődött meg azon, amit ezután mondott. – Csupán csak le akartunk vizsgáztatni, hogy közénk való vagy-e! Ugye nem haragszol meg, ha tegezlek? – Nem – dörmögte Franco és értetlenül állt az eset előtt. – Susan! Gyere be! – kiáltott a feleségének, aki rögtön az irodában termett. – Na, mi van? – érdeklődött kíváncsian. – Franco kiállta a próbát! – nevetett a főnök, és kezet rázott Francóval. – Nem értem – dadogott a férfi. – Pedig egyszerű – vette át a szót Suzan. – Charley rám parancsolt, hogy vegyelek rá egy kis megbocsáthatatlan kapcsolatra, mert itt nem divat, hogy egymással szerelmi kapcsolatot létesítünk. – De ti... — nézett bambán Franco. – Ó, mi már előbb összeházasodtunk, mielőtt én idekerültem volna főnöknek – nevetet Charles Tripplehorn és magához vonta a feleségét. – Egyébként a nagyfőnök feleségét még nem ismered – figyelmezette a főnöke. – Vele nagyon, óvatos légy, mert ő viszont komolyan gondolja, amit mond. – Igazán? – kérdezte Franco és értette a célzást. Most ugyan megmenekült egy sorscsapástól, de még ki kell állnia egyet. Es sajnos még aznap megértette, hogy milyen az, amikor kényes szituációba keveredik az ember. Didi Anderson, a nagyfőnök felesége megtudta, hogy egy nagyon jóképű kubait vettek fel az intézetbe. Azonnal meg akarta ismerni, és persze, ha ő is jónak látja, kivetni rá a hálóját. – Ezek a forróvérű déliek – borzongott meg egy pillanatra, amikor a liftbe szállt és megnyomta a kilences gombot, amely a
kutatóintézet laborjához vitte. Amikor kiszállt a liftből, azonnal megcélozta az új jövevényt, akit el sem téveszthetett, mert magas termetével kiemelkedett a laborasztalok mögül. Ám amikor férfi megfordult, Didinek elakadt a lélegzett Ilyen férfit már régen nem látott, sőt lehet, hogy soha. Ez a férfi kell nekem! – határozta el és nyílegyenesen Franco felé tartott. Franco észrevette a jövevényt, de egyáltalán nem foglalkozott vele, azt gondolta, hogy főnökéhez, Charleshoz igyekszik a nő, mert Tripplehorn, ajtaja az ő asztala mellett volt. – Jó napot! – mondta a nő ekkor búgó hangon, és Franco. azt hitte, hogy egy rémtörténet kellős közepén áll. Nagyon jól ismerte az ehhez hasonló nőket, sőt nem is eggyel elbánt már, de amikor a nő bemutatkozott, tudta, hogy a nagyfőnök feleségét csak finoman utasíthatja vissza. Ami nem is esett nehezére, mert kimondottan utálta ezt a típust. Te jó ég, mivel lehetne ezt a nőt kiábrándítani? Néhány ötlete ugyan volt ilyen esetekre, de ezt a nőt örökre el kell kergetni tőle, mert a végén nem tudja levakarni magáról. Éppen ezen törte a fejét, amikor a nő belevágott jövetele céljának kellős közepébe. – Annyira kíváncsi voltam magára – próbált szirén módjára viselkedni, csak azt nem vette észre, hogy a sok tollboa közül csupán egy nyekergő hang hallatszik, amely visszataszítóbb még annál is, amiért iderohant. – Igazán? – vonta fel a szemöldökét Franco. – Ki maga? – Bár tisztában volt vele, de megpróbálta elodázni a dolgot. – Didi vagyok – rebegtette meg szempilláját, és Franco majdnem elnevette magát a látottakon. – Akkor Didi, megkérhetem valamire? – mondta flegma hangon. – Bármire — ragyogott felé a nő visszataszító mosolya. – Hagyjon dolgozni, mert nem tudom határidőre leadni a munkámat. – Micsoda? – rikácsolta azonnal a nő. – Hogy mer maga így beszélni velem? A hangoskodásra Charles is kidugta a fejét az ajtón.
– Mi ez a kaszinó? – kiáltotta fennhangon. – Á, Mrs, Didi, örvendek, hogy újra látom – mosolygott szinte undorral az arcán Charles. – Kérlek, Charles – szólalt meg ekkor Franco –, vezettesd ki a hölgyet, mert rám akaszkodott, és tudod, hogy én a férfiakat szeretem vágta ki egy szuszra Franco, és csak azon izgult, hogy Charles vegye a lapot. De nem kellett félnie, mert főnöke nagyon is jól tudta, miket szokott művelni a nagyfőnök felesége, így még rá is tett egy lapáttal. – O, Didikém – kiáltotta meglepetten. – Te nem is tudod, hogy Franco nem szereti a nőket? Nahát ez meglep, hogy az információs hálózatod ezt nem jelentette. – Igazán? – jött zavarba a nő, és gyanakodva nézett a két férfira, – Igazán – mondta komolyan Charles, még tovább tetézte a dolgot –, nagyon jól tudod, hogy ebben a laborban csak a homokosokat tűröm meg! Képzeld csak el, milyen féltékeny lennék, ha valaki udvarolni kezdene a feleségemnek. Igazán kár, hogy erre még nem jöttél rá! Didi Anderson, ha lehet, még nagyobb zavarba jött. – Lehetetlen helyzet – morgolódott, és búcsú nélkül kiviharzott a laborból. Már nem hallhatta, amikor a két férfi jókedvűen felnevetett. – Egyelőre kifogtad a szelet a vitorlájából, Franco – verte hátba Charles. – De még nem futotta le a köreit. Nagyon vigyázz! – Kösz, hogy segítettél! – hálálkodott Franco. – Borzalmas egy nőszemély! Még szerencse, hogy időben érkeztél, mert nem garantálom, hogy úriemberként viselkedem, ha tovább folytatja. – Kíváncsi leszek, mit fog tenni? – töprengett Charles. – Egyébként nem te voltál az egyetlen, aki ezzel a homokos trükkel jött elő. Még a nagysága nem vette észre, hogy átvertük, de kíváncsi leszek, hogy mikor bukik le? – Szívesen lebuktatnám, ha ez azzal járná, hogy végleg abbahagyja a férfiak utáni sóvár koslatást — nevetett Franco —, de egyáltalán nem akarok közel kerülni hozzá. – Reméljük, hogy nem is fogsz, mert ez megenne reggelire! – Gondolod? — nevetett Franco. — Egy pillanatig sem szeretnék kettesben maradni vele! Ez fix!
– Jó tudni, hogy a második próbát is kiálltad! – fogott kezet vele Charles. – Légy óvatos ezzel a nővel! Nagyon vérszomjas és nagyon rosszindulatú. A homokosokat ugyan békén hagyja, de ha netán kiderül az igazság, akkor nem tudom, mit fog tenni! – Csak a három hónapon legyek túl, akkor egy csöppet sem bánom, ha kirúgnak, bár úgy tűnik, nekem való ez a munka. – Két nap alatt én is ezt látom, de majd meglátjuk. Egyelőre stabil állásod van, és nagyon remélem, hogy nemcsak a három hónapot akarod kihúzni! – figyelmeztette a férfi. – Persze hogy nem, de ettől a nőtől kíméljetek meg és bármelyiktől, mert én nősülni akarok és semmi kedvem ehhez hasonló ügyekhez. – Nocsak? – mosolygott Charles. – Nősülni akarsz? – Igen, és nem akarok csalódást okozni a hölgynek. – Bizonyára meg is érdemli, hogy ilyen hűséges vagy hozzá! – Meg bizony! – válaszolta Franco, de biztos volt abban, hogy ígéretét semmi és senki sem változtathatja meg. Ezt érezte most is, amikor Jenilee-t magáho2 ölelte. – Te vagy az erőm! – ismételte. – Neked köszönhetek mindent! – Meg az édesanyádnak! – mosolygott rá az asszony, és Franco úgy érezte, ez a mosoly végleg belevésődött a tudatába, és kitörölhetetlenül ott marad az idők végezetéig. – Gyere – súgta az asszony fülébe és vonszolta a hálószoba felé. – Mi ez a sietség? – kiáltott meglepetten Angéla, aki ebben a pillanatban lépett ki a konyhából. – Azonnal tudni akarom, hogy hol dolgozol és mit csinálsz? – Igenis, anya – válaszolta mosolyogva a férfi, és belekezdett. – Az a nagy helyzet, hogy van szerencsém bejelenteni, hogy a legelőkelőbb kutatóintézetben dolgozom, mégpedig az apám területén, úgyhogy ebből a szempontból előkelő helyet foglalok el. Azonnal felvettek, amikor megtudták, mi volt az apám szakterülete, és amikor megtudták, hogy saját kísérleteim, sőt eredményeim vannak, azonnal kaptak a becses személyemen – fejezte be büszkén. Angéla mosolygott, de Jenilee zavartan nézett Francóra. – Fogalmam sincs, hogy milyen szakterületed van, elárulnád?
– A matematika a szakterületem és azon belül a programozó matematika. Természetes, hogy a számítástechnika kapcsolódik leginkább ehhez a területhez, de a legfontosabb az, hogy mindez kapcsolódik az űrkutatáshoz, ami pedig a legnagyobb szenvedélyem, persze rajtad kívül — tette hozzá mosolyogva a férfi, és magához ölelte az asszonyt. – Te jó atyaúristen! – kiáltott fel ekkor Jenilee! – Csak nem azt akarod mondani, hogy egy zseni vagy? – nézett döbbenten az asszony. – Hát eléggé – nevetett Franco. – És el sem tudod hinni, milyen nehéz volt egyetemet végeznem a kormányunk tudta nélkül, nem beszélve arról, amit az apám rám hagyott. Ő kezdett bele ebbe a kutatásba, és egy percig sem hittem, hogy valaha esélyem lesz arra, hogy az ő részeredményeit, amit továbbfejlesztettem, itt az Államokban bebizonyíthatom. — Apád büszke lenne rád! – mondta könnyeit törölgetve Angéla. – És persze a fiad is büszke rád – vágta rá Jenilee. – Hogyan? – nézett rá értetlenkedve Franco. – Miféle fiúról beszélsz? Hiszen nincsen fiam. – Dehogynem – mosolygott Jenilee, és a férfi kezét még lapos hasára tette –, itt van. – És várakozásteli mosollyal nézett a férfira. – Azt... azt – Franco a szavát sem találta annyira meglepődött. – Persze – vágta rá Angéla. – Unokám lesz – csapta össze a tenyerét és határtalan örömmel ölelte magához a szorosan összeölelkező párt. – Hogy én ezt megérhettem – kacagott – unokám lesz! – Jenilee – sóhajtotta Franco – Igaz ez? Gyerekünk lesz? – és mosolya az asszonyt meg győzte arról, hogy Franco szívből örül a gyermeknek, és már biztos volt abban, hogy ez a férfi lesz élete további részében a társa, szerelme, barátja és mindene, amit csak szerelmük ígérhet. – Igen – válaszolta – és nagyon szeretnék a feleséged lenni – simult még jobban a féri ölelő karjai közé és mindhárman együtt nevettek, hogy milyen boldogok, és hogy sorsuk végre jóra fordult. Mindezt együtt és egymásért!
EPILÓGUS Franco arra ébredt, hogy felesége kiáltozik mellette. – Itt vagyok, szerelmem. – nyugtatta az asszonyt –, megint rosszat álmodtál? – Egy fenét! – kiáltott fel újból az asszony – csak a fiad akar éppen most megszületni. – Ó, már azt hittem, megint rémálmaid vannak – sóhajtott megkönnyebbülten a férfi, de nemsokára újból kétségbe esett. – Most mit kell csinálni? — érdeklődött, mert fogalma sem volt, mihez kezdjen. – Hívd a mentőket – nyögte Jenilee két fájás között. Franco pánikszerűen hívta a mentőket, majd az anyját mozgósította, aki azonnal Jenilee segítségére sietett. Két órával később megszületett a kis Santos fiú. – Honnan tudtad, hogy fiú lesz? – kérdezte mosolyogva az asszonyt Franco másnap, amikor már meglátogathatta a feleségét. – Sejtettem – nevetett boldogan Jenilee, miközben szoptatta a kisfiút –, csak a nevét nem tudtam eldönteni, pedig te is annyi fiúnevet felsoroltál, de képtelen vagyok megjegyezni ezeket a spanyol neveket. – Akkor nevezd úgy, ahogy jónak látod – nézte szeretettel kis családját a férfi. – Azt tettem. Nem is vagy kíváncsi a fiad nevére? – Dehogynem — mondta Franco és odalépett az ágyhoz, hogy végre közelebbről is megcsodálhassa gyönyörű kisfiát. – Manuelt diktáltam az orvosnak – válaszolta Jenilee, és még látta, amikor a férje könnyes szemmel fordul félre, nehogy lássa az asszony meghatódottságát. – Franco! – szólította meg újra a férfit. – Nézz rám! Franco megtette és most már nem tudta el titkolni, mennyire meghatódott felesége kedvességén, amikor fiát az apjáról nevezte el. – Pótolhatatlan asszony vagy – suttogta férfi és gyengéden megcsókolta feleségét.
– Te pedig pótolhatatlan férj vagy – nevetett vissza rá Jenilee. – Remélem, nem bántad meg, hogy hozzám jöttél feleségül? – kérdezte bizalmasan a férj. – Nem, főleg hogy hajlandó voltál előbb megnősülni, mint ahogy letelt a feltételként szabott hat hónap az állampolgárságod elnyeréséhez. – Nem akartam, hogy nősüléssel kapjam meg, te is jól tudod. – Ezért nem fogadtad el előbb, igaz? – nevetett rá Jenilee. Franco csak bólintott és megsimogatta kisfia pici kis buksiját. – Szeretlek mindkettőtöket, és vigyázni fogok rátok — fogadta meg és lágyan ismét megcsókolta azt az asszonyt, aki mérhetetlenül boldoggá tette. Családi boldogságukat Angéla Santos szakította félbe, amikor belépett a kórházi szobába. – Na elég volt az enyelgésből – mosolygott vidáman – az unokámat akarom, de azonnal, a karjaimba venni. És Franco Jenilee-vel együtt kacagott, amikor Angéla felemelte kisunokáját, és így szólt: – Ez a gyerek teljesen az apjára ütött, de amint látom, csak a külseje, mert a természetét az anyjától örökölte, és ez így van jól! – és mindezt még spanyolul is elismételte, majd Jenilee-hez fordulva folytatta: – Ugye nem baj, ha az angol mellett a spanyolt is megtanulja? – Egyáltalán nem – egyezett bele a fiatal anya, mert dehogy bánta, hogy kétnyelvű legyen a gyermeke. – Bár én is értettem volna, amit Franco néha a fülembe súg – incselkedett a férjével. – Pedig nagyon érdekes dolgokat súgok olyankor a füledbe – a feleségéhez hajolt és most angolul súgta a fülébe mindazt, amit eddig csak spanyolul mert. — Mindig örök hűséget fogadok neked és megfogadom, hogy testemmel védelek meg minden bajtól, nehogy megint bánat érjen — suttogta —, és olyan szerelmes vagyok beléd, mint egy kamasz, és ez számomra hihetetlen. – Számomra is – csókolta meg most Jenilee a férfi száját. – Nagyon szeretlek.
