Gustav Meyrink:A Fehér Dominikánus

Gustav Meyrink (1868-1932)

Az igazság lelkes keresője volt. Életében sok mindennel foglalkozott, néhány évig jógázott, tagja volt számos okkult társulatnak, ami sokszor tisztán tükröződik a munkáiban. Halála előtti éveiben viszont így nyilatkozott (részlet - 1930. augusztus 7-i naplójából): „Nem szükséges a jóga segít­ ségével megváltoztatni magun­ kat, hanem Istent kell önma­ gunkban építeni. Nem utánoznunk kell Krisz­ tust, hanem levenni a keresztről (...) így a Tantra gyakorlatok rosszak, ezek a szakadékba vezetnek és valójában fekete mágia."

Gustav Meyrink

A fehér dominikánus regény

OS

CRC kiadó BT

úr vagy Y úr regényt írt" - ez mit jelent?Nos, igen egyszerűen: „Fantáziája segítségével leírt személyeket, melyek a valóságban nincsenek, rájuk költött élményeket s összeszőtte őket egymással." - így szól erről körülbelül, tág értelemben véve, a felfogás általában. Mindenki azt hiszi, tudja, hogy mi a fantázia, de hogy a képzelőerőnek igen furcsa fajtái vannak, ezt csak nagyon kevesen sejtik. Mit szóljon az ember, ha például a kéz, az agyvelőnek ez a látszatra olyan kezes szerszáma, hirtelen megtagadja a szolgálatot és nem akarja leírni a történet hősének a nevét, melyet az ember kigondolt, hanem helyette csökönyösen másik nevet választ? Ilyenkor az ember nem hökken-e meg akaratlanul és kérdi magától: „Alkotok"-e valóban - vagy pedig képzelőerőm végezetül csak valamilyenfajta mágikus felvevő-készülék? Körülbelül olyasféle, aminek a dróttalan távíró terén ez a neve: antenna? Megtörtént, hogy emberek fölkeltek éjjel álmukban, s elvégezték írásbeli munkájukat, melyeket este nagyon is lenyűgözve a nap fáradalmaitól, befejezetlenül hagytak és megoldottak feladatokat jobban, mint ahogyan ezt ébren valószínűen meg tudták volna csinálni.

5

Az ilyet szívesen magyarázzák meg efféle szavakkal: „A rendesen szunnyadó tudatalatti jött segítségére." Ha ilyesvalami Lourdesban történik, azt mondják: „Isten Anyja segített". Ki tudja, talán a tudatalatti és Isten Anyja egy és ugyanaz. Nem mintha Isten Anyja csakis a tudatalatti lenne, nem, hanem a tudatalatti „Istennek" - „Anyja." Ebben a regényben egy bizonyos Christopher Taubenschlag adja egy élő ember szerepét. Vajon élt-e valaha, ezt kitudni nékem nem sikerült, hogy nem a fantáziámból pattant ki, azt szilárdan hiszem, kimondom ezt kereken, kockáztatván vele azt, hogy olyasvalakinek néznek, ki érdekessé igyekszik magát tenni. Nincsen most oka annak, hogy megírjam itt pontosan, ez a könyv miképpen keletkezett, elég, ha villanó fénnyel szűken vázolom csupán, hogy mi történt. Tessék elnézni, hogy ez alkalommal néhány mondatban magamról is esik szó, baj, melyet sajnos elkerülni nem lehet. A regény minden fölvázolással készen volt a fejemben és hozzáfogtam a leírásához, ekkor vettem észre - csak később, a leírás átolvasásánál! - hogy besurrant ide ez a név: „Taubenschlag" anélkül, hogy mindjárt tudatára jöttem volna ennek. De ez még nem minden: Mondatok, melyeket föltett szándékkal akartam papírra vetni, megváltoztak leírás közben és egészen másvalamit fejeztek ki, mint amit mondani akartam: küzdelem fejlődött ki köztem és a

6

láthatatlan „Christopher Taubenschlag" között, melyben végül is ő maradt felül. Úgy terveztem, hogy leírok egy kis várost, mely az emlékezetemben él: egészen más kép lett belőle, kép, mely ma élesebben áll előttem, mint az, melyet valóban átéltem. Végül nem volt mi mást tennem, mint szabadjára engedni ezt a befolyást, mely Christopher Taubenschlagnak mondja magát, és hogy, így kell mondanom, odakölcsönözzem néki a kezemet a leíráshoz és kihúzzam a könyvből mindazt, ami a magam ötleteiből támadt. Tegyük fel: Az a Christopher Taubenschlag láthatatlan lény, mely rejtelmes módon tud befolyást gyakorolni egy emberre s irányítja akarata szerint és akkor előáll ez a kérdés: Miért használt föl engem arra, hogy ábrázolja élete történetét és szellemi fejlődésének menetét? Hiúságból? - Vagy pedig azért, hogy „regény" legyen belőle? Adja meg erre mindenki maga a választ. Hogy én mit gondolok erről, elhallgatom bölcsen. Talán az esetem csakhamar nem is lesz egyedülálló, az a „Christopher Taubenschlag" holnap már közönséges személy! Lehet, hogy máris jön a régi és mégis örökké új megismerés: „A természet törvényének hódol minden földi tett, hogy ezt én megcselekedtem: csupán önhitt képzelet."

7

És Christopher Taubenschlag alakja csak híradója, szimbólum, személyként viselkedő maszkja egy alaktalan erőnek? A hétszer-okosoknak, kik oly fölöttébb büszkék a maguk „háziurasságukra", ez a gondolat persze utálatos lehet, hogy az ember: báb csupán. Amikor hasonló érzésektől eltelve, egy napon benne voltam az írásban, egyszerre csak ez a gondolatom jött: Ez a Christopher Taubenschlag talán olyasvalaki, mint egy rólam lehasított Én? Múló, önálló életre ébredt bennem, akaratlanul nemzett s megszületett elképzelt alak, ki időnként jelenségeket vél látni, sőt el is beszélget velük? Mintha azon láthatatlan valaki olvasott volna agyvelőmben, rögtön megakasztotta az elbeszélést és író kezemet fölhasználva, mintegy zárjelek közé ékelve szórta közbe ezt a furcsa választ: „Más-e Ön.." - (gúnynak éreztem, hogy Ön-nek szólít, ahelyett, hogy tegezne) - „Más-e ön talán, mint minden ember, kik csakúgy mint ön, azt hiszik magukról, hogy egyedek, más-e, mint egy 'énlehasítás'? Lehasítása ama nagy Énnek, melyet Istennek neveznek?" Azóta gyakran és sokat gondolkodtam e furcsa mondat értelmén, mert azt reméltem, megtalálom benne a kulcsát azon rejtélynek, mely körülövezi Christopher Taubenschlag létföltételét. Egyszer töprengéseimben azt hittem, hogy rátaláltam már egy bizonyos világra, ekkor megzavart engem egy hasonló „kiáltás" így szólt:

8

„Minden ember egy-egy Taubenschlag , de nem mindegyik egy-egy Christopher . A legtöbb keresztény ezt csupán elhiteti magával. Nemes kereszténynél kibeszállanak a fehér galambok." Ettől fogva elhagytam a reményt, hogy nyomára jöjjek a titoknak, s egyúttal elvetettem minden spekulá­ ciót, hogy végül is - föltéve az antik elméletet, mely sze­ rint az ember többször nyer alakot e földön - egy korábbi életben én lehettem az a Christopher Taubenschlag. Legjobban szeretném, ha azt lenne szabad hinnem: az a valami, mely a kezemet vezette, örök, szabad, önmagában nyugvó és mindenfajta alaköltéstől és formától megváltott erő; de ha reggel fölébredek álmatlan álmomból, szemgolyó meg szemhéj között néha egy öreg, fehér hajú, csupasz arcú, magas termetű és fiatalosan karcsú férfi képét látom magam előtt, mint az éjszaka egy emlékét, s ez a hatás eltölt engem egész nap az érzéssel, melytől szabadulni nem tudok: ez bizonyára Christopher Taubenschlag. Gyakran társult ilyenkor hozzá még ez a furcsa gondolat: tér-időn kívül él ő és életed örökébe lép, amint a halál kinyújtja kezét utánad. De mire valók az efféle mérlegelések, melyekhez idegennek semmi köze! Itt adom most már közre Christopher Taubenschlag megnyilatkozásait, amint jelentkeztek gyakran szaggatott alakban, nem teszek hozzájuk semmit és el nem hagyok belőlük semmit. "szó szerint: galambdúc, régiesen: galambbúg. A galamb a szellem jelképe. Taubenschlag: a szellem háza "krisztus követője a megszabadulás értelmében C. Taubenschlag: egy olyan keresztény, aki a szellem hordozója a megváltás ösvényén.

9

Christopher Taubenschlag első megnyilatkozása

mióta csak az eszemet tudom, a városban az emberek az állítják, hogy a nevem Taubenschlag. Amikor mint kisfiú, hosszú póznával, melynek végén kanóc égett, az esthomályban házról házra ügettem s meggyújtottam a lámpákat, az utca gyermekei előttem masíroztak, taktusban tapsikoltak a kezükkel s ezt dalolták: Galambbúg, galambbúg trallalalla, galambbúg! Nem bosszankodtam ezen, ámbár magam sohasem énekeltem velük. Később a felnőttek fölkapták ezt a nevet és így szólítottak engem, ha akartak tőlem valamit. Másképpen áll a dolog a Christopher névvel. Cédulára írva a nyakamban lógott, amikor mint csecsemőt, mezítelenül találtak engem egy reggel a Mária-templom ajtaja előtt. A cédulát bizonyára az anyám írta, amidőn akkor kitett engem. Ez az egyetlen, amit útravalónak adott. És ezért is kezdettől fogva szentnek éreztem a Christopher nevet. Belevésődött a testembe s végigvittem az életemen, mint

10

egy keresztlevelet, melyet kiállítottak az Örökkévaló birodalmában, mint egy okmányt, melyet senki el nem rabolhat. Egyre csak nőtt és nőtt és kifejlődött a sötétségből, mint egy csíra, míg újra annak mutatkozott, ami kezdettől fogva volt, egybeolvadt velem s elkísért engem az örökkévalóság világába. Úgy, ahogyan írva van: „ Elvettetik romlandóságban, föltámaszttatik romolhatatlanságban. "

Jézust megkeresztelték, mint felnőtt embert, aki teljes tudatában volt annak , hogy mi történt: a „ Név " melyet viselt, leereszkedett a földre. A mai embereket megkeresztelik „csecsemő" korukban, hogyan lenne az lehetséges, hogy megértsék, mi történik velük! Újra és újra végigtévelyednek az életen a sír felé, mint nyomasztó pára, melyet a szellő visszahajt a mocsárba: testük elrothad s abban, ami egyszer föltámad „az ő Nevük "nincsen semmi részük. Én azonban tudom, amennyire ember bízvást mondhatja magáról, tudom, hogy a nevem: „Christopher". A városban az a monda járja, hogy egy domonkosrendi szerzetes, de Pennaforte Rajmond, emelte a Mária-templomot adományokból, miket mindenfelől az egész világon ismeretlen adakozók küldtek neki. * a halhatatlan lélek

11

Az oltár fölött állt ez a felirat: „Flos florum imígyen leszek világos háromszáz esztendő múlva." Színes deszkát szögeztek rája, de mindig leesik. Minden esztendőben ugyanazon a Mária-napon. Mondják, ha újhold van, bizonyos éjjeleken, midőn oly nagy a sötétség, hogy az ember nem látja a szeme elé tartott kezét, a templom fehér árnyékot vet a fekete piac­ térre. Ez a fehér dominikánus Pennaforte alakja. Amikor mi, a talált gyermekek és árvák házának gyermekei tizenkét esztendősek lettünk, először kellett gyónni mennünk. — Miért nem voltál gyónni? - förmedt rám másnap reggel a káplán. — Voltam gyónni, főtisztelendő úr! — Hazudsz! Ekkor elmondtam neki, hogy mi történt: - A templomban álltam és vártam, hogy szólítsanak, amikor egy kéz intett nekem s amint a gyóntatószékhez léptem, fehér szerzetes ült benne és háromszor kérdezte tőlem a nevemet. Amikor először kérdezte, nem tudtam, amikor másodszor kérdezte, tudtam már ugyan, de elfelejtettem, mielőtt még ki tudtam volna mondani; amikor harmadszor kérdezte, hideg verejték lepte el a homlokomat s a nyelvem béna volt, nem tudtam megszólalni, de a keblemben valaki elkiáltotta: „Christopher!" A fehér szerzetes bizonyára meghallotta, mert beírta ezt a nevet egy könyvbe, rámutatott és így szólt: „így tehát ezek után be van írva az élet könyvébe." Majd megáldott engem és így szólt: „Megbocsátom néked a vétkeidet - az elmúltakat és az eljövendőket."

12

Utolsó szavaimnál, melyeket egész halkan mondtam, nehogy társaim közül bármelyik is meghallja, mert féltem; a káplán mintegy vad rémületben hátralépett és keresztet vetett. Még azon éjjel történt először, hogy érthetetlen módon elhagytam a házat, anélkül, hogy meg tudtam volna magyarázni önmagamnak, hogyan tértem megint haza. Lefekvéskor levetkőztem s reggel az ágyban teljesen felöltözve ébredtem fel, poros csizmával. A zsebem tele volt hegyi virággal, melyeket bizonyára a hegyek közt szedtem. így volt ez később még sokszor, míg az árvaház vezetői rájöttek erre s vertek, mert sohasem tudtam megmondani, hol jártam. Egy napon a kolostorba hívtak a káplánhoz. A szoba közepén állt az öreg úrral, ki később elfogadott gyermekének, s kitaláltam, hogy a vándorlásomról beszéltek. — Tested még nagyon is éretlen. Nem szabad vele mennie. Meg foglak kötözni. - mondta az öreg úr, amikor velem kézen fogva (s minden mondatnál furcsán levegő után kapkodva), háza felé tartott. Félelmemben remegett a szívem, mert nem tudtam megérteni, ezt hogyan gondolja. Az öreg úr nagy szögekkel díszes, vasból készült kapuján ez állt a fémbe kalapálva: Báró Bertalan Jőcher, tiszteletbeli lámpagyújtogató. Nem tudtam megérteni, nemes ember hogyan lehet lámpagyújtogató; amidőn ezt olvastam, úgy éreztem, mintha papírcafatokban hullana le rólam mindaz a

13

szegényes tudás, amire az iskolában megtanítottak, annyira kételkedtem e pillanatban abban, hogy egyáltalán tudok-e tisztán gondolkodni. Később megtudtam, hogy a báró első őse egyszerű lámpagyújtogató volt, kit nemesi sorba emeltek valamiért, amiről nem tudok. Azóta a Jőcherek címerében egyéb jelek mellett ott van egy olajlámpás, egy kéz meg egy rúd s nemzedékről nemzedékre a bárók a várostól egy kis évijáradékot kapnak s egészen mindegy, hogy megfelelnek-e a hivataluknak s meggyújtják-e a lámpákat az utcákban vagy sem. A báró felszólítására már másnap meg kellett kezdenem hivatalomat. — Tanulja meg a kezed, mit később folytatni fog a szellemed. - mondta - Legyen a hivatás még oly csekély is, nemesedik, ha majdan a szellem átveheti. Munka, melyet átvenni a lélek vonakodik, nem érdemes arra, hogy a test elvégezze. Ránéztem az öreg úrra és hallgattam, mert akkor még nem értettem meg, mit akart ezzel mondani. — Vagy szívesebben lennél kereskedő? - tette hozzá nyájas gúnnyal. — A lámpákat eloltsam-e megint korán reggel? - kérdeztem félénken. A báró megcirógatta az arcomat: — Úgy bizony, az embernek nincsen szüksége más világosságra, ha a nap jön. Néha, amikor a báró beszélt velem, furcsán, titkos módon pillantott rám; szemében mintha ott lett volna a néma kérdés: „ Megértetted végre?" Vagy ezt akarta

14

mondani: „Elteltem nyugtalansággal, talán már tudod, mit is jelent valójában!?" Ilyen esetekben gyakran forró égést éreztem a keblemben, mintha az a hang felelne, de én nem hallom válaszát, mely akkor, amikor a fehér szerzetes előtt gyóntam, elkiáltotta a Christopher nevet. A bárót eltorzította egy óriási golyva a baloldalán, úgyhogy a kabátja gallérját a válláig föl kellett vágni, hogy ne akadályozza a nyakát a mozgásban. Éjszaka, amikor a kabát rá volt akasztva egy szék támlájára s olyan volt, mint a lefejezett ember törzse, gyakran le sem írható borzadással töltött el; csak úgy tudtam ettől megszabadulni, hogy elképzeltem, az életben mily kedves befolyással van a báró. E testi hibája és a szinte nevetésre ingerlő látvány ellenére, melyet a golyváról felborzolt seprűként elálló ősz szakálla nyújtott, nevelőapámon volt valami végtelenül finom és gyengéd, egy senkit megbántani nem tudás, mely még jobban fokozódott, ha néha adta a fenyegetőt s ránézett az emberre szigorúan régimódi orrcsíptetőjének éles gyújtóüvege mögül. Ilyen pillanatokban mindig olyannak láttam, mintha nagy szarka lenne, mely szorosan odaáll az ember elé, mintha küzdelemre akarná kihívni, miközben a szeme, éberen a végsőkig, alig tudja titkolni a félelmét: „Csak nem vagy olyan vakmerő, hogy meg akarnál engem fogni?!" A Jőcher-nemzetség háza, melyben oly sok esztendőkig adatott élnem, egyike volt a város legrégibb házai közül; sok emelete volt, melyeken a báró elődei

15

tanyáztak - a következő nemzedék mindig egy emelettel följebb, mint az előtte való, mintha egyre jobban nőtt volna a vágyuk, hogy az éghez közel legyenek. Nem tudok rá emlékezni, hogy a báró belépett-e valaha ezekbe a régi szobákba, melyek utcára nyíló ablakai megvakultak és megszürkültek; velem együtt, szorosan a lapos tető alatt, néhány dísztelen, fehérre meszelt szobában lakott. Másutt a fa a földön terem s az ember elmegy alatta; nálunk fehér illatos ernyőivel bodzafa terem fönn magasan egy nagy, megrozsdásodott vasüstben, mely egykor eső-csurgónak volt szánva s rothadt, szélhozta lombbal meg omladék-földdel teli csövet küld le egészen a kövezetre. Mélyen lenn hömpölyög egy széles, hullámtalan, hegyi víztől szürke folyó, szorosan a vén, világoskék, okkersárga és rózsaszínű, kopár ablakokkal néző házak mellett, melyeken úgy áll a tető, mint karimátlan mohazöld kalap. Körben hömpölygi körül a várost, mely közbül fekszik, szigetformán, melyet vízhurok fogott el; jön a folyam délről, nyugatnak fordul, majd visszatér megint dél felé s ott már csak egy keskeny földnyelv, melyen utolsónak a mi házunk áll, választja el attól a helytől, ahol a várost kezdte átölelni, - hogy egy zöld domb mögött eltűnjön a szem elől. A barna, embermagasságnyi palánkkal beszegett fahídon - padozata nyers, kérges fatörzsekből van, melyek remegnek, ha áthajt rajtuk az ökrös szekér - át lehet jutni a másik, erdőborított partra, hol sovány homok hull a vízbe. Tetőnkről túllátni ezeken messze ki a rétségbe, melynek ködös távolában a hegyek, mint

16

felhők lebegnek s a felhők, mint hegyek nehezednek rá a földre. A város közepén kinyúlik egy várforma, hosszan elterülő épület, se nem jó, se nem rossz már semmire, csak arra, hogy fölfogja az őszi nap szúró parazsát tűzpislákoló, szemhéj nélkül való ablakokkal. A mindig néptelen vásártéren az árusok nagy ernyői állanak halomra borított kosarak közt, mint ottfelejtett óriás-játékszer s a kockás kövezet réseiben nő a fű. Elvétve vasárnap, amikor a hőség forrón süti a barokk városháza falait, rézfúvók muzsikájának tompított csengése hatol fel a földből, hűs szellő hozza, hangosabb lesz, hirtelen elásítja magát, „a postához" címzett, „Fletzinger"-féle kocsma ajtaja, lakodalmas menet masírozik kimérten a templomhoz, régi tarka mezben színes szalagos fiúk csóválnak ünnepélyesen koszorúkat, elől egy csapat gyermek, messze az élen, fürgén, mint a menyét, mankója ellenére, egy csöpp, tízesztendős, a vidámságtól félig megvadult nyomorék, mintha csak néki egyedül lennek köze az ünnep öröméhez, míg a többit mind az ünnep komolysága illeti meg csupán. Amikor azon első este elalvóban az ágyban feküdtem már, fölnyílt az ajtó s megint elfogott engem egy bizonytalan félelem, mert a báró odalépett hozzám s azt hittem, meg akar kötni, ahogyan fenyegetett vele. De csak ezt mondta: — Megtanítalak imádkozni, mert nem tudják, ezt hogyan kell. Ne szavakkal imádkozzunk, hanem a kézzel. Aki szavakkal imádkozik, az koldul. Az ember ne kolduljon. A Szellem tudja már, hogy néked mi kell. Ha a két tenyér összeér,

17

az emberben ami bal, összezárult lánccá azzal, ami jobb. Ily módon a test le van kötve erősen s az ujjak hegyéből, melyek fölfelé állanak, fölszáll szabadon egy láng. Ez az imádkozás titka, melyről nem szól semmi írás. Ezen az éjszakán vándoroltam első ízben anélkül, hogy másnap reggel poros csizmában és felöltözve ébredtem volna fel az ágyban.

18

A Mucselknausz-család

ázunkkal indul az utca, emlékem Péksornak nevezi. Ez az első és magában áll. Három oldala szétnéz a világban, a negyediknél hozzá tudok érni a szomszédos ház falához, ha kinyitom a lépcsőnk ablakát és kihajolok rajta, olyan keskeny az utca, mely a két épületet elválasztja egymástól. E közbüleső utcának nincsen neve, mert csupán meredeken nekivágó köz - olyan köz, melynek párja aligha akad ezen a világon, - köz, mely összeköti egy folyónak a két bal partját egymással; átszeli itt a vízgyűrű földnyelvét, melyen lakunk. Korán reggel, ha elmegyek, hogy eloltsam a lámpásokat, lenn a szomszédos házban kinyílik egy ajtó s egy seprűvel fölfegyverkezett kéz forgácsokat söpör a nekihömpölygő folyóba, mely megutaztatja őket az egész város körül, hogy egy félóra múlva alig ötven lépésre a köz másik végétől átmossa őket a vízgáton, ahol zúgva mond búcsút. A köznek ez a vége beletorkollik a Péksorba; a sarkon, a szomszédos ház egy boltja fölött cégér lóg s ez van rajta: Utolsó nyugvóhelyek gyára gyakorolja Mucselknausz Adonisz

19

Azelőtt ez volt rajta: „ Esztergályos és koporsó-asztalos" világosan el lehet azt olvasni még most is, ha a cégér esőtől vizes; a régi írás akkor megint áttetszik. Mucselknausz úr, felesége Aglája és leánya Ofélia minden vasárnap a templomba mennek, ahol az első sorban ülnek. Vagyis: Mucselknauszné asszony meg a kisasszony az első sorban ülnek. Mucselknausz úr a harmadik sorban ül a sarkon, Jónás próféta fafigurája alatt, ahol egészen sötét van. A sok-sok esztendő után mindezt mily nevetségesnek látom és ... mégis mily kimondhatatlanul szomorúnak! Mucselknauszné asszony mindig suhogó fekete selyembe van burkolva, melyből az amarántpiros bársony imakönyv fölsüvít, mint egy halleluja színekben. Gumicúgos, tompa szilvaszín, hegyes cipőcskében, ildomosán emelgetve szoknyáit, gondosan körültipeg minden pocsolyát; orcáin finom kékes-vörös, a rózsaszínre festett bőr alatt szétpattant erecskék sűrű hálója elárulja a közelgő matróna-kort; a máskor oly beszédes szem pillája gondosan feketére festve, szemérmetesen le van sütve, mert mikor Isten színe elé szólítja az embert a harang, nem való vétkes asszonyi bájt kisugározni. Ofélia lengő görög ruhát visel s aranykarikát finom hamuszőke fürtjei körül, melyek a vállára hullanak s melyet, valahányszor csak láttam, mindig mirtuskoszorú

20

koronázott. Lassú, nyugodt, csöndes volt a járása, mint egy királynőé. Mindig megdobog a szívem, ha csak rágondolok. Templomba menet sűrűn le van fátyolozva... csak sokkal később láttam az arcát, benne a sötét, nagy távolbamerengő szempárt, mely oly furcsán ütött el a szőke hajtól. Mucselknausz úr, hosszú fekete lityegő ünneplőkabátban, majdnem mindig kissé a két hölgy mögött jár; ha megfeledkezik magáról és velük egy vonalba jut, Aglája asszony mindenkor odasúgja neki: - Adonis, egy fél lépést hátra! Keskeny, bánatosan hosszú, petyhüdt arca van, vöröses gyér szakállal s messze kiugró madárorral a homlok alatt, mely befelé dudorodik és kiépül egy tar koponyában hegyesen, mely molyfoltos haj koronájával olyan, mintha a gazdája rühes bőrt döfött volna át vele s megfeledkezett volna a körös-körül lógva maradt cafatj airól. Mucselknausz úr minden ünnepi alkalommal köcsögkalapot visel, melynek szélét belül a homlokrészen ki kell tömni ujjnyi vastag vattagombóccal, hogy ne billenjen. Hétköznap Mucselknausz urat sohasem látni. Lenn a műhelyében eszik és alszik. Hölgyei több szobában laknak a harmadik emeleten. Elmúlhatott talán három vagy négy év is azóta, hogy a báró magához fogadott, míg megtudtam, hogy Aglája asszony, a leány és Mucselknausz úr együvé tartoznak.

21

A két ház között a keskeny közt a kora reggeli első szürkülettől kezdve egészen éjfélutánig eltölti egy egyenletesen dörmögő zörej, mintha valahol mélyen a föld alatt óriási vadméhek egy raja nem tudna lepihenni. Fölhat egészen hozzánk, halkan és kábítón, ha a levegő egészen csöndes. - Eleinte fölizgatott engem és mindig oda kellett figyelnem, amikor napközben tanulnom kellett volna, anélkül, hogy valaha egyetlenegyszer is csak eszembe jutott volna megkérdezni, ez vajon honnan ered. Az ember nem kutatja olyan eseményeknek az okát, melyek szakadatlanul megismétlődnek, magától értetődőnek látszik az ilyesmi, az ember beletörődik, bármily szokatlan legyen is alapjában véve az efféle esemény. Csak amikor az érzékek megijednek, lesz az ember tudnivágyó vagy pedig elszalad. Lassanként megszoktam ezt a zörejt, mintha fülzúgás lenne, annyira, hogy éjjel, ha hirtelen elnémult, fölriadtam álmomból és azt hittem, valaki megütött. Amikor egy napon Aglája asszony, két kezét fülére tapasztva, gyorsan befordult a sarkon s akkor kivert a kezemből egy kosarat tele tojással, e szavakkal mentegetőzött: — 0 Istenem, kedves gyermekem, ennek az a förtelmes esztergályozás az oka, amit a ... a kenyérkereső művel. Meg ... meg ... meg a legényei, egészítette ki, mintha elszólta volna magát. — Tehát Mücselknausz úr esztergapadja az, amely úgy dong! - találtam ki. Hogy egyáltalában nincsen segédje és hogy a gyár csak belőle magából áll, az később tudtam meg, még pedig tőle magától.

22

Hótalan, sötét téli este volt. Éppen fel akartam bökni alulról a rudammal a sarki lámpás csukóját, hogy meggyújtsam a lámpát, amikor rám szólt egy suttogó hang: — Szt.., szt.., Taubenschlag úr! - s megismertem Mucselknausz esztergályos-mestert, amint zöld kötényesen, lábán papuccsal, melyre oroszlánfej volt hímezve tarka gyönggyel, állt a közben s intett engem magához. — Taubenschlag úr, ha lehet, kérem, ma éjszakára hadd legyen itt sötét, ha lehet, jó? Tudja, - folytatta, amint meglátta rajtam, mennyire meghökkentem, ámbár nem mertem a kívánsága okát kérdezni, - tudja ... nem mintha arra akarnám rávenni, hogy megszegje igen tisztelt kötelességét, de a feleségem őnagysága becsülete forog kockán, ha kitudódik, hogy mit vállaltam. S akkor kisasszony leányom jövője, mint művésznőé is oda lenne egyszer és mindenkorra. Emberi szemnek azt nem szabad látni, hogy ma éjjel itt mi történik! - akaratlanul hátráltam egy lépést, annyira megrémített az öregember beszédének a hangja, amit félelem-torzította arcjátékkal igyekezett rávenni. — Nem, nem, kérem ne szaladjon el, Taubenschlag úr! ... nem bűntett az, nem bűntett! ... de persze, ha kitudódik, beleölhetem magam a vízbe! Tudja kérem, én ugyanis egy nagyon ... egy nagyon bűzöletes megbízást kaptam egy üzletfelemtől a fővárosban s azt, ma éjjel, amikor mindenki alszik, titokban kocsira rakjuk s elszállítjuk: a megbízást, persze. Hm. Azt. Megkönnyebbültem. Ha nem is sejthettem, hogy miről van szó, mégis kitaláltam, hogy ez csak ártatlan dolog lehet.

23 /

— Segítsek önnek a szekérre rakásnál, Mucselknausz úr? - ajánlkoztam. Az esztergályos majdnem a nyakamba borult elragadtatásában: — De nem fogja megtudni a báró úr? ...Hiszen ön még olyan fiatal! — Nevelőapám nem fog észrevenni semmit, nyugtattam meg őt.

Éjfélkor hallottam, hogy odalenn halkan szólítják a nevemet. Leosontam a lépcsőn s a sötétben árnyszerüen láttam egy létrás kocsit állani. A lovak patája be volt csavarva rongyokba, hogy ne hallják őket dobogni. A kocsirúd mellett állt a kocsislegény és mindig vigyorgott, valahányszor Mucselknausz úr műhelyéből kicipelt egy kosarat teli gömbölyű, nagy barnára mázolt fafedővel, közepén gombbal, hogy meg lehessen fogni. Mindjárt odaugrottam és segítettem fölrakni a kocsira. Félóra múlva a kocsi meg volt rakva teljesen s átimbolygott a cölöpös hídon és csakhamar elveszett a homályban. Nagyot lélegzett az öreg s ellenkezésem ellenére bevonszolt engem a műhelyébe. Gömbölyű, fehérre gyalult asztal, rajta egy korsó vékony sör meg két pohár, melyek közül az egyik szépen csiszolt darab - nyilván nekem volt szánva, fogta fel, mint világos korong, a fölötte lógó petróleumlámpás minden gyér fényét; a hosszan elnyúló helyiség többi része jóformán sötétben maradt. Csak lassan, amint a szemem megszokta, tudtam megkülönböztetni a dolgokat.

24

Egy acéltengely, melyet napközben egy a folyóban lévő vízikerék hajt, vezetett az egyik faltól a másikhoz. Most néhány tyúk aludt rajta. Bőrből való hajtószíjak lógtak, mint akasztófahurkok alá az esztergapadon. A sarokból kiemelkedett szent Sebestyén egy fából faragott szobra, nyilakkal átfúrva. Mindegyik nyílvesszőn szintén aludt egy tyúk. Egy nyitott koporsó, benne néhány házinyúl időnként mocorgott álmában, állt egy nyomorúságos faagy fejénél s ez lehetett az esztergályos fekvőhelye. Üveg alatt egy rajz, aranykeretben, melyet babérkoszorú vett körül, volt az egyetlen szobadísz; fiatal asszonyt ábrázolt, színészi pózban, lehunyt szemmel és félig nyitott szájjal, az alakja meztelen, csak fügefalevél-lel, de hófehér, mintha gipszvízzel lett volna bekenve, amikor modellt állt. Mucselknausz úr elpirult kissé, amikor észrevette, hogy megállok a kép előtt, majd így szólt gyorsan: — Ez a feleségem őnagysága, amikor kezét nyújtotta nékem s örök frigyre léptünk. Ő ugyanis, - tette hozzá krákogva magyarázatképpen - márványnimfa volt. Az, az Aloizia, ... vagyis hát Aglája, természetesen: Aglája... feleségem őnagyságát ugyanis az a szerencsétlenség érte, hogy megboldogult úri szülei értelmetlen módon a kis gyermekkel a szent keresztelő alkalmával a megszégyení-tő Aloizia nevet adták. De ugyebár Taubenschlag úr, ezt ön nem mondja tovább! Kisasszony leányom művészi híre nagyon szenvedne ezalatt. Az asztalhoz vezetett, meghajlással székkel kínált meg és töltött a poharamba a vékony sörből. Mintha egészen elfelejtette volna, hogy felnőttömben levő fiú

25

vagyok - még nem is tizenöt éves, - mert úgy beszélt hozzám, mint egy felnőtthöz, mint egy úrhoz, ki rangban és műveltségben messze fölötte áll. Eleinte azt hittem, hogy csupán szórakoztatni akar, amikor beszélt nekem, de csakhamar kitaláltam a hangjáról, mely aggodalmas lett és elszorult, valahány­ szor átpillantottam a nyulakhoz, hogy el akarja vonni figyelmemet a szegényes környezetről. így tehát azon igyekeztem, hogy nyugodtan üljek a helyemen s a szememet ne vándoroltassam többé. Beszédje csakhamar mély izgalomba vitte. Petyhüdt orcáin kerek, hektikás foltok jelentkeztek. Egyre világosabban csendült ki szavaiból a görcsös igyekvés, hogy ... igazolja magát velem szemben! Akkoriban még annyira gyermeknek éreztem magam - s a legtöbb abból, amit elmondott, ezenfelül még jóval felülmúlta felfogó képességemet, - hogy a furcsa disszonanciák hatása alatt, melyet beszéde bennem keltett, lassanként elfogott egy halk, meg nem magyaráz­ ható borzalom. Borzalom, mely mélyen belerágta magát belém s évről évre, amikor már régen férfi lettem, mindenkor egyre erősebben ébredt bennem, valahányszor a kép véletlenül föltámadt az emlékezetemben. Minél jobban tanultam megismerni az ocsmányságo­ kat, melyeket a lét szab ki az emberre, annál jobban nőtt az esztergályosnak akkor elmondott minden szava rikító meztelenségében és távlatában az emlékezetemben s néha még lidércnyomássá is tudott lenni, ha elképzeltem magamnak az összefüggéseket és gondolatban végigván­ doroltam az öreg esztergályos keserves sorsán, a mély

26

homályt, mely lelkét körülfogta, szinte a tulajdon keblemben éreztem meg a borzalmas egyenetlenséget a kísérteties komikum között, mely hozzátapadt s aközött az elferdült, de egyúttal mélyen megható áldozatkészsége között egy hamis eszményért, melyet a Sátán maga sem állíthatott volna gonoszkodóbban az életébe lidércnek. Mint gyermekre, elbeszélése akkor úgy hatott rám, mint, - azt mondanám - egy őrült gyónása, mely más fülnek volt szánva és nem az enyémnek, melyet azonban meg kellett hallgatnom akarva-akaratlan, mert lefogott egy láthatatlan kéz, mely mérget akart csöpögtetni a vérembe. Voltak pillanatok, amikor másodpercekig összeom­ lottnak és korhadtnak éreztem magam, mint egy aggastyán, olyan élénken áradt rám az esztergályos elvakultsága, ki vele egykorúnak vagy fölötte állónak látott engem és nem kisfiúnak. — Bizony, bizony, nagy, híres művésznő volt, körülbelül így kezdte; - Aglája! Senki sem sejti ebben a nyomorult fészekben. Nem akarja, hogy megtudják. Értse meg, Taubenschlag úr, nem tudom úgy elmondani, ahogyan szeretném. Hiszen alig tudok írni, de ez a kettőnk titka, nemde? Úgy, mint az imént azokkal a, no igen, azokkal a fedőkkel. Én ugyanis csak egy szót tudok leírni, - elővett a zsebéből egy darab krétát és rápingálta az asztalra: - ezt az egy szót ugyanis: Ofélia. És olvasni egyáltalában nem tudok, persze. Én ugyanis, - előre hajolt és titokzatosan a fülembe súgta, bocsássa meg ezt a kifejezést: mamlasz vagyok. Tudja, az apám, az ugyanis nagyon szigorú ember volt és mert egyszer mint kisfiú hagytam, hogy az enyv odaégjen,

27

bezárt engem huszonnégy órára egy érckoporsóba, mely éppen elkészült s azt mondta, hogy eltemetnek elevenen. Én ezt persze elhittem s az idő odabenn olyan rémesen hosszúra nyúlt nekem, mint egy hosszú, hosszú örökkévalóság a pokolban, mely sohasem ér véget, mert hiszen meg se tudtam mozdulni, de még szuszogni is alig. Halálfélelmemben kiharaptam elől az alsó fogaimat. Azonban, - tette hozzá egész halkan, - miért is hagytam odaégni az enyvet! Amikor kivettek a koporsóból, már elvesztettem az eszemet. Még beszélni se tudtam. Csak tíz év múlva kezdtem el újra lassan megtanulni beszélni. De ugyebár Taubenschlag úr, ez a kettőnk titka! Ha az emberek megtudják a gyalázatomat, akkor a kisasszony leányom művészi dicsőségének vége van! Igen. Hm... Amikor aztán megboldogult apám jobblétre szenderült örökre - ugyanabban az érckoporsóban temet­ ték el - s rám hagyta az üzletet meg a pénzt is - özvegy ember volt - akkor a mennyei gondviselés nékem vigasz­ képpen - mert azt hittem, halálra sírom magamat édesapámat elvesztvén - házamba küldte, mint egy angyalt, Paris főrendezgető urat. Nem ismeri a Paris művész urat? Eljön minden második nap és tanítja a leányomat, hogyan kell színházat játszani. Ugyanolyan a neve, mint a régi görög istené: Paris; ez már kicsi korától fogva tartó gondviselés. Az. Hm. A mostani feleségem őnagysága akkor még szűzleány volt. Az. Hm. Úgy értem, hogy még hajadon leány volt. Az. Hm. És ez a Paris úr kormányozta művészi pályáját. Márványnimfa volt egy titkos színházban a fővárosban. Az. Hm. Szaggatott módján, ahogyan a mondatokat kilökte és akaratlan kicsiny szünetek után mindig újra összeszedte

28

magát s tovább beszélt, vettem észre, hogy emlékezőte­ hetsége időnként kialudt, de azután újra, ahogyan a lélekzete járt, fel-fellobbant. Olyan volt ez az öntudatá­ ban, mint az apály meg dagály. „Még mindig nem tért magához abból a rettenetes megkínoztatásból az érckoporsóban," - éreztem ösztönből; „még ma is élve eltemetett ember." — No és amikor aztán örököltem az üzletet, a Paris úr a házamba jött és azt mondta, hogy a híres márvány­ nimfa Aglája látott engem véletlenül a temetésen, amikor ismeretlenül átment a városunkon. Hm. Az. S amikor látott engem annyira sírni az apám sírjánál, akkor azt mondta volna (Mucselknausz úr hirtelen fölugrott és lendülettel szavalt bele a levegőbe, kicsiny, vizenyős kék szeme meredt, mintha tüzes írásban látná a szavakat), akkor azt mondta: „ennek az egyszerű embernek akarok támasza lenni egész életében és szövétnek a sötétségben, ami néki el ne aludjék soha. Gyermeket akarok néki szülni, akinek élete csakis a művészetnek legyen szentelve. Lelkének ki akarom nyitni a szemét a fönséges iránt és ha mindjárt a szürke hétköznap sivárságában meg is szakad ebben a szívem. Ég veled, művészet! Ég veled dicsőség! Ég veletek, babér virányai! Aglája elmegy és vissza nem tér soha!" így. Hm. Kezével végigsimított homlokán és mintha emlékező-képessége hirtelen elhagyta volna, újra leült lassan a székére. —így. Hm. A főrendezgető úr hangosan sírt és a haját tépte. Akkor, amikor hármasban ültünk a lakodalmi

29

ebédnél. És egyre csak ordította: „A színházam tönkre van téve, ha elveszítem Agláját. Halott ember vagyok." így. Hm. Az ezer forint ércpénz, amit rátukmáltam, hogy legalább ne veszítsen el mindent, persze nem tartott sokáig. Nem. Hm. Azóta mélabús. Csak most, amióta felfedezte a kisasszony leányom nagy drámadurcás tehetségét, vidult fel egy kicsikét a szomorúsága. Az. Hm. Ezt Ofélia bizonyára az anyja őnagyságától örökölte. Hát ez így van, némely gyermeket már bölcsőjében szoptat meg a múzsa. Ofélia! Ofélia! Hirtelen vad lelkesedés fogta el; megragadta karomat és megrázott hevesen. — Tudja-e, Taubenschlag úr, hogy Ofélia, az én gyermekem, Isten kegyelméből való? Az a Paris úr mindig azt mondja, amikor bejön ide a műhelybe a fizetésért hozzám: „Maga Vesztalus isten kellett, hogy jelen legyen, amikor ön ezt a leányt nemzette, Mucsel-knausz mester!" ... És Ofélia, - hangja most megint suttogássá halkult, - hanem ez titok, csakúgy, mint az imént azokkal a ... nos hát, igen, azokkal a fedőkkel. Hm. Az... Ofélia már hat hónap után megszületett. Hm. Igen ...Más gyermeknek kilenc hónap kell. Hm. Igen. ... De ez nem csoda. Anyja is királyi csillag alatt született. Hm ... Csakhogy hát ingott. Már tudniillik a csillag. Feleségem őnagysága nem akarja, hogy ezt valaki megtudja, de magának megmondhatom, Taubenschlag úr: Tudja-e, hogy Aglája majdnem trónuson ült?! - S ha én nem lennék ... gyakran könnybe lábad tőle a szemem, ha rágondolok.

30

... Az asszony ma ekvipázsban ülhetne, melyet négy pej ló húz. De ő leszállt hozzám. Hm. Igen ... És az ügy a trónussal, - fölemelte esküre a három ujját, - becsület szentségemre, hogy nem hazudok. - Az a Paris főrendezgető úr fiatal korában ugyanis, ő maga mondta meg nékem személyesen, onnan tudom, nagymogul volt Arábia királyánál Belgrádban. Őfelségének betanította ott a Legkegyelmesebb Háremet. Hm. Azt. ...És az én mostani feleségem Aglája, mivel olyan tehetséges, máris avandzsált és lett belőle első paróka­ hölgy, amit Arábiá-ban úgy neveznek, hogy „meteressz", mint póthölgy a Legmagasabb bal kéz számára; ekkor meggyilkolták őfelségét és az a Paris úr meg a feleségem őnagysága éjszaka átmenekültek a Níluson. Igen. Hm. Aglája ezután, amint ezt ön már tudja, márványnimfa lett. Egy titkos színházban, melyet annak idején az a Paris úr gyakorolt. Míg azután lemondott a babérról. A Paris úr sem folytatta hivatását és most már csak azért él, hogy kiképezze Oféliát. Hm. Azt. „Nekünk mindnyájunknak csak érte kell élnünk" - mondja mindig. „És az ön magasztos feladata, Mucselknausz mester, az, hogy kövessen el mindent, nehogy Ofélia művészi pályája pénzhiányban fulladjon meg csírájában." Látja Taubenschlag úr, ez az oka annak, hogy miért kell nékem ilyen nem valami finom megbízásokat is hiszen tudja! - elfogadni. A koporsókészítés nem fizetődik ki. Nagyon kevés ember hal meg. Hm. Igen. Kisasszony leányom kiképzését még csak győzném, hanem az a világhírű költő, Hamlet professzor úr Amerikában, az nagyon sok pénzt kér. Ki kellett

31

állítanom néki egy adóslevelet és most ezt kell ledolgoznom. Hm. Azt. Az a Hamlet tanár úr ugyanis a Paris úr tejtestvére s amikor ez hallotta, hogy Ofélia olyan nagy tehetség, külön neki írt egy színműdarabot. Ennek az a címe: „Dánia királya." Ebben a trónörökös feleségül venné a kisasszony leányomat, de őfelsége, a mamája őnagysága ezt nem engedi s ezért az én Oféliám beleveszejti magát a vízbe. Oféliám a vízbe! -Az öreg szinte üvöltötte egy kis szünet után. Amikor ezt meghallottam, majd megszakadt a szívem. Nem, nem, nem! Oféliám, szemem fénye, mindenem, annak nem szabad beleveszejtenie magát a vízbe! Még színműdarabban sem. Hm. Ott. És letérdepeltem a Paris úr előtt és addig kértem-könyörögtem neki, míg mégis csak írt a Hamlet tanár úrnak. A Hamlet tanár úr megígérte, hogy hát igen, úgy fogja csinálni a dolgot, hogy az én Oféliám mégis csak a trónörökös felesége lesz és nem ugrik a vízbe, ha kiállítok neki egy adóslevelet. A Paris úr megírta az adóslevelet s én meg alája raktam három keresztet. Ön talán nevetni fog, Taubenschlag úr, mert hogy ez csak egy színműdarab és nem valóság! De nézze csak, ebben a színműdarabban az én Oféliámat megint csak Oféliának fogják hívni. Tudja, Taubenschlag úr, én csak egy mamlasz vagyok; de mi lesz, ha ezután az én Oféliám mégis csak vízbe öli magát?! Mert a Paris úr mindig azt mondja: a művészet több, mint valóság ... Mármost, ha beleugrik a vízbe! Mi lesz akkor velem?! Nem lett volna-e jobb, ha

32

mindjárt akkor ott fulladtam volna meg az érckoporsóban?! A nyulak hangosan zörögtek a koporsóban. Az esztergályos ijedten összerezzent és mormogta: Átkozott bakok! Nagy szünet állt be, az öreg teljesen elvesztette elbeszélése fonalát. Úgy látszott, hogy egészen megfeledkezett arról, hogy ott vagyok s a szeme már nem látott engem. Majd felállt, odament az esztergapadhoz, rárakta a hajtószíjakat a lendítő korongra s megindította. — Ofélia! Nem, az én Oféliámnak nem szabad meghalnia! - hallottam mormogni. - Dolgoznom kell, dolgoznom, mert máskülönben a tanár úr nem változtatja meg a színműdarabot és ... A gép hurrogása elnyelte utolsó szavait. Halkan kiosontam a műhelyből és fölmentem a szobámba. Az ágyban összetettem a kezemet és könyörögtem, magam sem tudom miért, Istenhez, hogy óvja meg Oféliát.

33

A vándorlás

kkor éjjel furcsa élményem volt; más ember álomnak mondaná, mert mindarra, amit az ember átél, míg teste szunnyad, csak ezt az egy fogyatékos elnevezést ismeri. Mint mindig, mielőtt elaludtam, összetettem a kezemet, hogy ahogyan ezt a báró mondta, „a balt rátegyem a jobbra." Lassanként, az évek folyamán, a tapasztalat révén jöttem tisztába vele, mire való ez az intézkedés. Lehetséges, hogy a kéz minden egyéb elhelyezése is megfelel ugyanennek a célnak, ha hozzáfűződik a képzet: ez a testet leköti. Valahányszor a báró házában eltöltött első este óta ilyen módon tértem aludni, reggel mindig azzal az érzéssel ébredtem, hogy szendergésemben nagy darab úton vándoroltam, s mindenkor szinte megkönnyebbült a szívem, amikor láttam, hogy levetkőzve fekszem az ágyban és nem poros cipőkkel - mint egykor az árvaházban - és nem kell veréstől tartanom; de soha napközben nem tudtam emlékezni arra, hogy hol jártam álmomban. Azon éjjelen először történt, hogy lehullt a szememről a kötés.

34

Hogy röviddel azelőtt Mucselknausz esztergályos­ mester oly sajátságos módon bánt velem, mintha felnőtt lennék, ez lehetett talán titkos oka annak, hogy egy eddig bennem szendergő Én - talán amaz „Christopher" öntudatra ébredt s elkezdett látni és hallani. Először azt álmodtam, - így kezdődött, - hogy eltemettek elevenen és nem tudom megmozdítani kezem-lábam; de azután hatalmas lélekzéssel teleszívtam a tüdőmet s így fölpattintottam a koporsó fedelét; és elhagyott fehér országúton jártam, mely még borzalmasabb volt, mint a sír, melyből kimenekedtem, mert tudtam, hogy nem fog véget érni sohasem. Visszavágytam a koporsómba, mely akkor máris keresztben állt az úton. Tapintásra lágy volt, mint a hús s volt karja meg lábaszára, keze meg lába, mint egy holttestnek. Amikor beleléptem, észrevettem, hogy nem vetek árnyékot s amikor vizsgálódva végignéztem magamon, nem volt testem; majd a szemem után nyúltam, de nem volt szemem; amikor tapogató kezemet nézném, nem láttam kezet. Amikor lassan reám zárult a koporsó fedele; úgy rémlett nekem, mintha gondolkodásom meg érzésem, mint a vándoré a fehér országúton, aggastyán érzése meg gondolkodása lett volna, ki azonban még nem görnyedt; a koporsó fedele rám ereszkedésekor eltűnt, mint ahogyan elpárolog a vízgőz és csapadéknak ott hagyta a félig vak, félig tompult gondolkodási módot, mely meg szokta tölteni agyvelejét annak, az életben idegenként álló, kamaszodó fiúnak, aki én valék.

35

Amint a fedél bezárult teljesen, felébredtem ágyamban. Vagyis: azt hittem, hogy felébredek. Sötét volt még, de a bodza kábító illatán, mely a nyitott ablakon hatolt be a szobába, éreztem, hogy a pirkadó reggel első lehelete száll fel a földből s jó lesz, ha máris sietek eloltani a lámpákat a városban. A rúd után nyúltam s tapogatva siettem le a lépcsőn. Majd, miután eleget tettem hivatásomnak, átmentem a cölöpös hídon és fölkúsztam egy hegyre; az út minden kövét ismerősnek láttam és mégsem tudtam emlékezni arra, hogy valaha itt jártam volna. Alpesi virágok, hópihés gyapjas fű és fűszeres hegyi szirom díszlett a harmatdús alpesi réteken, melyek zöldje a levegő bágyadt szürkületében még feketéllett. Majd fölhasadt az ég a távol szegélyén s a hajnali pír éltető vére folyt a felhőkbe. Hirtelen a földből zizegve szálltak fel kékcsillámú bogarak s üvegszámyú nagy vadlegyek, mintha néma varázsszó keltette volna fel őket s embermagasságban mozdulatlanul maradtak lebegve a levegőben s fejét valamennyi az ébredő nap felé fordította. A legnagyobb megrázkódtatás borzongása futott végig a tagjaimon, amikor láttam, éreztem és megértet­ tem a teremtmény e néma, nagyszerű imáját. Megfordultam s újra a város felé mentem. Árnyé­ kom, óriási nagy, lába el nem választhatón az enyémhez fűzve, előttem suhant. Az árny, a kötelék, mely minket a földhöz fűz, a fekete kísértet, mely belőlünk kél s elárulja a bennünk lakó halált, ha fény éri a testet!

36

Amikor befordultam a városba, az utak vakító világosságban terültek el. A gyermekek lármásan mentek az iskolába. Miért nem éneklik: „Galambbúg, galambbúg, trallalalla, galambbúg!?" - ébredt fel bennem egy gondolat. - Nem látnak engem? Olyan idegen lettem nekik, hogy már nem ismernek? Igen, kezdettől fogva idegen voltam nekik, jöttem ijesztő meglepetéssel ennek hirtelen tudatára. Hiszen sohasem voltam gyermek! A talált gyermekek házában sem, amikor még egészen kicsiny voltam. Mint ők, a játékot sohasem ismertem. Legalább is csak olyan módon, mintha testem egész gépiesen űzte volna csupán, anélkül, hogy a kedvem is részt vett volna benne; bennem az aggastyán lakik és csak testem látszik fiatalnak! Az esztergályos-mester ezt bizonyára sejtette, azért beszélt tegnap hozzám úgy, mint a felnőtthöz! Hirtelen megijedtem: Tegnap téli este volt, hogyan lehet ma nyári reggel?! Alszom, alvajáró vagyok? Néztem a lámpásokat, vakok voltak ... de ki más olthatta el őket, mint én?! Tehát mégis megtestesült voltam, amikor eloltottam őket! - De talán most halott vagyok s átéltem valóban és nem álmodtam csupán, hogy koporsóban fekszem?! Ki akartam ezt próbálni, odaléptem az egyik iskolás gyermekhez s megkérdeztem: — Ismersz engem? Nem felelt s átszaladt rajtam, mint üres levegőn. Tehát halott vagyok, vettem tudomásul egykedvűen. Akkor gyorsan le kell adnom otthon a lámpagyújtó rudat, mielőtt elporladok - intett engem kötelességérzetem és fölsiettem nevelőapámhoz.

37

Benn a szobában a rúd kiesett a kezemből s nagyot csörömpölt. A báró hallotta, - karosszékében ült, megfordult és így szólt: — No végre itt vagy! Örültem, hogy észrevett, mert ebből arra következtethettem, hogy mégis csak lehetetlen, hogy meghaltam volna. A báró úgy hatott, mint mindig, rajta volt ugyanaz a kabát a régimódi szederszín csipke-ingfodorral, melyet ünnepnapon szeretett otthon viselni, de volt rajta valami, ami nekem meg nem fogható módon idegen volt. A golyvája tette-e? Nem. Ez nem volt nagyobb, sem kisebb, mint máskor. Végigjártattam szememet a szobán ... itt sem változott semmi. Nem hiányzott semmi, nem került hozzá semmi. Az „Úrvacsora", Leonardo de Vinci műve, a szoba egyetlen dísze, a falon függött, mint mindig. Minden ott volt a maga helyén. Nem! Tegnap még nem állt-e Dante zöld gipszmellszobra szigorú éles szerzetes­ arcával bal felől a polcon? Elhelyezte onnan valaki? Most a jobboldalon áll! A báró észrevette pillantásomat és mosolygott. — A hegyen voltál? - kezdte s rámutatott a zsebemben a virágokra, melyeket útközben téptem. Mentegetőzést dadogtam, de ő nyájasan leintett: Tudom, hogy szép odafönn; én is gyakran járok oda. Te már sokszor voltál ott, de mindig újra elfelejtetted; ifjú agyvelő nem tud megtartani semmit, a vér még nagyon is forró. Elmossa az emlékeket. — Elfárasztott téged a vándorlás?

38

— A hegyen, az nem, hanem a vándorlás a ... a fehér országúton, - mondtam s nem voltam bizonyos benne, vajon tud-e erről. — Az, az , a fehér országút! - mormogta elmélázva. - Ritka ember bírja el. Csak az olyan, aki vándorlásra született. Mivel ezt észrevettem rajtad - akkor, a talált gyermekek házában, - vettelek magamhoz. A legtöbb ember jobban fél az országúttól, mint a sírtól. Szívesebben belefeküsznek megint a koporsóba, mert úgy vélik, hogy ez a halál s nékik ott nyugtuk van; valóságban az a koporsó a hús, az élet. Hogy valaki megszületik a földön, az semmi más, mint hogy eltemetik elevenen! Jobb ennél az, ha megtanulja az ember a vándorlást a fehér országúton. Csak az országút végére nem szabad gondolni, mert akkor az ember nem bírja ki, mivel annak nincsen vége, az országút végtelen. A nap a hegytetőn örök. Örökkévalóság és végtelenség, az kettő. Csak annak, aki a végtelenségben keresi az örökkévalóságot és nem a „vég"-et, csak annak ugyanaz: a végtelenség meg az örökkévalóság. A vándorlásnak a fehér országúton meg kell lennie magáért a vándorlásért, az örömért, mely a vándorlásban van és nem azért, hogy felcseréljünk múló pihenőt egy másikkal. Nyugalom - nem „pihenő" - csak a napban van a hegyen. Csöndesen áll és minden körülötte forog. Már híradója, a hajnal, kisugároz örökkévalóságot, ezért imádják őt a legyek és bogarak s megmaradnak dermedten a levegőben, míg jő a nap. Ezért is nem lettél fáradt, amikor fölmentél a hegyre. — Láttad-e, - kérdezte hirtelen s élesen pislantott rám, - láttad-e a napot?

39

— Nem, apám, megfordultam mielőtt a nap feljött. Elégedetten bólintott. — Ez jól van így. Mert különben már nem lett volna semmi dolgunk egymással, - tette hozzá halkan. — S árnyékod előtted járt, le a völgy felé? — Igen természetesen... Nem ügyelt meglepett válaszomra. — Aki megpillantja a napot, - folytatta, - az már csak az örökkévalóságot akarja. A vándorlásnak elveszett. Ezek az egyház szentjei. Amikor egy szent általmegy, ez a világ meg a másik is, az ő számára elveszett, de azután, ami még rosszabb: a világ elvesztette őt; a világ elárvult! Tudod, milyen az: talált gyermeknek lenni,... ne okozd másoknak is azt a sorsot, hogy ne legyen se apjuk, se anyjuk! ... Vándorolj! Gyújts meg lámpákat, míg a nap eljön magától. — Igen! - dadogtam és borzalommal eltelve gondoltam a rettenetes fehér országútra. — Tudod-e, az mit jelent, hogy újra belefeküdtél a koporsóba? — Nem tudom, apám. — Azt jelenti, hogy még egy ideig osztani fogod sorsát azoknak, kik elevenen vannak eltemetve. — Mucselknauszt esztergályost érted alatta? kutattam gyermekiesen. — Nem ismerek ilyen nevű esztergályost; még nem lett látható. — A feleségét sem és ... Oféliát? - kérdeztem és éreztem, hogy elpirulok. — Nem. Oféliát sem.

40

Furcsa! - gondoltam. Hiszen odaát laknak és ő bizonyára mindennap találkozik velük. Mind a ketten hallgattunk egy ideig, majd hirtelen följajdultam: — De hiszen ez borzalmas! Eltemetve lenni elevenen! — Semmi sem borzalmas, gyermekem, amit az ember a lelkéért tesz. Néha én is még elevenen vagyok elásva. Gyakran találkoztam a földön emberekkel, kik nyomorúságba, szükségbe, bajba jutottak és keservesen panaszkodtak a sors igazságtalansága fölött. Sokan vigaszt kerestek a tanban, mely Ázsiából szállt át ide hozzánk, ez a Karma vagy Megtorlás tana, mely azt állítja: nincsen lény, melynek baja eshetnék anélkül, hogy csíráját ne rakta volna le már egy korábbi létben; mások vigaszt kerestek Isten rendeltetései kifürkészhetetlen-ségének dogmájában: - vigaszt találni azonban nem tudott sem az egyik, sem a másik. Ilyen embereknek lámpást gyújtottam, amikor egy gondolatot - mosolya majdnem bősz volt, de nyájas, mint mindig - adtam be nekik ... beadtam nekik olyan finoman, hogy azt hitték, nekik maguknak jutott eszükbe! Ezt a kérdést adtam föl nekik ugyanis: „Magadra vennéd-e a keresztet, hogy azt álmodd ma éjjel, olyan világosan, mintha valóságos lenne; hogy ezeresztendős létet élsz át példátlan szegénységben, ha most megadnám neked a bizonyosságot, hogy jutalomképpen ezért találnál reggelre az ajtód előtt egy zsák aranyat?" „Magamra hát! Persze!" - hangzott mindenkor a válasz .

41

„Akkor ne panaszold fel sorsodat! Tudhatod-e, vajon ezt a - sokat, ha mondok, csupán hetvenesztendős gyötrelmes álmot, melyet földi életnek nevezünk, nem választottad-e magad, abban a reményben, hogy valami sokkal pompásabbat találsz fölébredésedkor, mint egy zsák hitvány aranyat ?" Persze, aki egy „Istent kifürkész-hetetlen rendeltetésekkel" tesz meg oknak, egy napon learatja, mint gonoszkodó ördögöt. "Vedd az életet kevésbé fontosnak és az álmokat komolyabbnak, akkor hamarosan jobb lesz a sorsod, akkor az álom vezetővé lehet, ahelyett, hogy mint most, a napi emlékek rongyaiban burkolva harlekintarka bolond maradjon." — Halljad, gyermekem! Nincsen üres tér. Ebben a mondatban rejlik a titok, melyet le kell lepleznie mindenkinek, ki elporladó állatból halhatatlan öntudattá akar lenni. Csakhogy a szavak értelmét nem szabad csupán a külső természetre alkalmazni, mert különben az ember a durva röghöz tapad; hasznát kell venni, mint egy kulcsnak, mely megnyitja a lelki valóságot; más értelmet kell néki adni! íme: egyvalaki vándorolna, de a föld erősen tartja a lábát; mi fog történni, ha akarata, hogy vándoroljon, meg nem bénul? Teremtő lelke - az őserő, mely beléje leheltetett a kezdetkor - más utakat fog találni, melyeken járhat és ez őbenne megy majd, aminek nem kell láb ahhoz, hogy járjon és vándorolni fog föld, akadály ellenére. A teremtő akarat, az emberben az isteni örökség, szívó erő; ennek a szívásnak - vedd ezt mindig átvitt értelemben! - üres tért kellene létrehoznia az okok

42

terében, ha az akarat kifejezését végül nem követné a beteljesülés. - íme: egyvalaki beteg és egészséges akar lenni; míg orvossághoz folyamodik, bénítja a szellem azon erejét, mely gyorsabban és jobban gyógyít minden orvosságnál. Olyan ez, mint mikor valaki meg akar tanulni a bal kezével írni: ha mindig csak a jobb kezét használja, sohasem tanulja meg a ballal. Minden történésnek, mely beleszól életünkbe, megvan a maga célja; nincsen semmi értelmetlen; betegség, mely embert ér, ezt a feladatot adja fel neki: űzz el engem a szellem erejével, hogy megerősödjön a szellem ereje s újra úr legyen az anyagiság fölött, amilyen volt egykoron a „bűnbeesés" előtt. Aki ezt nem akarja és megelégszik az orvossággal, az nem fogta fel az élet értelmét; kisfiú marad, ki iskolát kerül. Aki azonban nem fáradt bele, hogy parancsokat osztogasson a szellem marsall-botjával, megvetvén a durva fegyvert, melyet csak a zsoldos forgat, az újra meg újra fel fog támadni; akárhányszor is teríti le a halál, végül az ilyen mégis csak király lesz! - Ezért az ember sohase fáradjon el a célhoz vezető úton, melyet kitűzött magának; mint ahogyan az álom csak rövid pihenőt jelent, épp úgy a halál. - Munkába nem kezd az ember azért, hogy abbahagyja, hanem, hogy befejezze; megkezdett mű és ha látszatra még oly jelentéktelen, félig elvégezve és abbahagyva, elrothad s megmérgezi az akaratot, mint ahogyan egy el nem földelt holttest dögleletessé teszi egy egész ház levegőjét. Csak a lelkünk tökéletesítéséért élünk; ki ezt a célt tartja szem előtt elmozdíthatatlanul s állandóan ezt érzi és gondolja, valahányszor valamibe belefog vagy

43

elhatároz valamit, annak csakhamar valami sajátságos, eleddig nem ismert nyugodtság jut részül és sorsa megváltozik meg nem érthető módon. - Az, ki alkot, mintha halhatatlan lenne - nem azért, hogy elérje a dolgot, mely után kívánsága élénk (ez csupán szellemi vaknak való cél), hanem a lelke templomépítkezéséért, az megéri a napot és ha ezer esztendők múltán is, amikor elmondhatja: akarom és itt áll, amit parancsolok, megtörténik és nem kell hozzá már idő, hogy lassan megérjen. Akkor jött el csak az a pont, ahol minden vándorlások hosszú útja véget ér. Akkor nézhetsz a nap arcába anélkül, hogy a szemed elégne. Akkor mondhatod: célt találtam, mert nem kerestem. Akkor a szentek megismerésben szegények lesznek veled szemben, mert nem fogják tudni, amit te tudsz: hogy örökkévalóság és nyugalom ugyanaz lehet, mint vándorlás és végtelenség!

Az utóbbi szavak jóval túlhaladták felfogóképességemet; sokkal később csak, amikor a vérem hideg lett már és a testem megférfiasodott, lettek újra tiszták és elevenek. Akkor süket füllel hallottam őket; csak Jőcher bárót láttam és mintegy megvilágítva villám fényétől, hirtelen felismertem, ami oly idegennek tűnt fel nekem rajta valami furcsa: golyvája a nyaka jobb oldalán ült és nem a bal oldalán, mint rendesen. Ez rám szinte nevetségesen hat - akkor elfogott valami kimondhatatlan rémület. - A szoba, a báró, a

44

Dante-szobor a polcon, én magam - mindez egyetlen rövid pillanat alatt számomra átváltozott kísértetté, oly árnyszerű és valótlan lett, hogy a szívem megdermedt halálos félelmemben. Ezzel végződik élményem akkor éjjel. Ijedtemben remegve ébredtem fel mindjárt ezután ágyamban. A függönyön beragyogott a világos nappal. Az ablakhoz futottam, kinn: tiszta téli reggel! Átmentem a szomszédos szobába: ott ült a báró rendes dolgozó-kabátjában az íróasztalnál és olvasott. — Soká aludtál ma, kedves fiam, - szólt rám nevetve, amikor meglátott, még egy szál ingben, a belső hidegtől vacogó foggal, a küszöbön állani. - Helyetted el kellett mennem eloltani a lámpákat a városban. Sok-sok esztendő múltán megint egyszer. De mi lelt? Gyors pillantást vetettem a nyakára s véremből elszállt a félelem utolsó maradéka: golyvája megint a bal oldalán volt, mint mindig és a Dante-szobor is ugyanazon a helyen állt, ahol rendesen. Egy pillanat alatt a föld élete elnyelte az álomvilágot; a fülben utána csengett még, mintha a koporsó fedele bezárulna ... azután az is már feledésbe tűnt. Pihegő gyorsan mondtam el nevelőatyámnak, hogy mi történt velem. - Csak a találkozásomról nem szóltam az esztergályosmesterrel. - Egyszer kérdeztem csupán hirtelen közbül: — Ismered Mucselknausz urat? — Hogyne, - hangzott a vidám válasz, - odalenn lakik. Különben egy nagyon-nagyon szegény ördög! — És a leányát, az ... az Ofélia kisasszonyt?

45

— Azt is ... Oféliát is ismerem, - mondta a báró és hirtelen komoly lett és rám nézett hosszan, szinte szomorúan, - Oféliát is. Gyorsan átkaptam újra a beszéd másik tárgyára, mert éreztem, mint száll fel a vér az orcámba: — Álmomban miért volt a te ... a te bal nyakad a másik oldalon, papa? A báró hosszan elgondolkodott, azután elkezdte mondani és kereste a szót, mintha nehezére esnék hozzáilleszkedni az én még ki nem fejlett felfogóképességemhez: — Tudod, gyermekem, hogy ezt megértessem veled, egy hétig elnyúló rendkívül bonyolult előadást kellene hogy tartsak neked, amelyet mégsem tudnál megérteni. Elégedj meg azzal, hogy néhány jelszavas mondatot vágjak a fejedhez. - Be fognak-e hatolni az agyvelődbe? - Igazi oktatást csak az élet ad és még inkább: az álom. Álmodni megtanulni tehát a bölcsesség első lépcsőfoka. Okosságot a külső élet ad; bölcsesség az álomból folyik. Hogy ez már mostan éber „álom", amikor is azt mondjuk: „há! eszembe jutott valami", vagy pedig: „felgyúlt bennem a mécses" - vagy pedig alvás adta álom: ebben az esetben hasonlatszerü képek útján kapunk oktatást. - És minden igazi művészet is az álmok birodalmából fakad. Éppen így a kitalálás tudománya. Az ember szavakkal beszél, az álom eleven képekkel. Hogy ezeket a képeket a nappal történéseiből veszi, ez már nem egy embert bírt arra, hogy azt higgye: az álmok értelmetlenek. Azzá lesznek persze, ha az ember nem szán rájuk figyelmet! Akkor az álomszerű elnyomorodik, mint ahogyan elnyomorodik a test egy tagja, melyet nem ápolunk s elnémul egy becses vezető, -

46

s romokba dől a híd egy más élethez, mely sokkal értékesebb, mint a földi lét. Az álom a palló az ébrenlét és alvás között; és ugyancsak palló az élet és halál között. Nehogy engem nagy bölcsnek vagy effélének tarts, gyermekem, mert a magam mása néked az éjjel olyan sokat mondott, ami előtted csodálatosnak tűnhetik. Még én sem jutottam el annyira, hogy azt lenne szabad állítanom, ő meg én egy és ugyanaz a személy vagyunk. Ámbár kissé otthonosabb vagyok ama álomvilágban, mint egynémely más ember - hogy úgy mondjam, odaát láthatóvá lettem és maradandó, de még mindig be kell hunynom itt a szememet, ha ki akarom nyitni odaát és megfordítva. - Van ember, akinek erre már nincs szüksége, de ilyen nagyon-nagyon kevés akad. Emlékszel még: nem tudtad látni önmagadat és nem volt tested, se kezed, se szemed, amikor a fehér országúton újra befeküdtél a koporsóba? De az iskolás gyermek sem tudott téged látni! Sőt, még át is ment rajtad, mint az üres levegőn! Tudod-e, ez miért volt? Nem vitte át földi tested formáinak emlékét! - Aki tudja úgy, ahogyan én ezt tanultam - az odaát először is önmaga előtt lesz látható. - Álomországban előbb önmagának épít egy második testet, melyet később még mások is meglátnak, bármily furcsának hangzik is ez most neked! Ezt az ember módszerekkel éri el, rámutatott Leonardo de Vinci művére és mosolygott­ melyre megtanítlak akkor, ha a tested majd megérett és nem kell már lekötni. Aki ismeri ezeket, kísérteties dolgot is tud művelni.

47

Némely embernél ez a „láthatóvá válás a másik birodalomban" végbemegy önmagától és rend nélkül, de odaát majdnem mindig csak egy részük lesz eleven, legtöbb esetben a kéz. Ez aztán gyakran véghezviszi a legoktalanabb tetteket - mivelhogy a fej nincsen ott jelen - és emberek, kik a hatást látják, keresztet vetnek és ördöngös kísértetjárásról fecsegnek. - Úgy véled: hogyan tehet valamit egy kéz anélkül, hogy a gazdája tudna róla? - Sose láttad még, hogyan fetrengett látszatra dühös fájdalmában letört farka egy gyíknak, mialatt ez részvétlenül állt mellette? - Ilyen hasonló jelenség ez! A birodalom odaát épp olyan való (vagy „valótlan", tette hozzá félig önmagának), mint a földi birodalom. Mindegyik magában csupán egy fél, csak mind a kettő együttvéve ad ki egy egészet. - Ismered a Siegfriedmondát, - kardja kettétört; a ravasz törpe Alberich nem tudta összekalapálni, mert földi féreg volt, - de Siegfried tudta. Siegfried kardja jelképe annak a kettős életnek. Hogyan kell összeforrasztani, hogy egy egész legyen belőle, titok, melyet tudnia kell annak, ki lovag akar lenni. Sőt valódibb, mint ez a birodalom itt a földön, az a birodalom odaát. Az egyik a másik tükröződése, - vagy helyesebben: a földi tükörképe az „odaát"-nak - és nem megfordítva; ami odaát jobb felől van, - rámutatott a golyvára - az itt bal felől van. Megérted most már? Az a másik tehát a magam mása volt. Hogy mit mondott neked, azt most tudtam meg tőled; nem jött az ő tudásából, még kevésbé az enyémből: a tiédből jött!

48

Úgy, úgy, gyermekem, ne nézz rám olyan elcsodálkozva, - a tiédből jött! Vagyis inkább szeretettel simította végig kezével a hajamat - a „Christopher"-ből, ki benned van! - Amit én mondhatok neked, - egyik emberi állat a másiknak, - emberszájból hatol emberfülbe s el lesz felejtve, ha az agyvelő elporlik; az egyetlen beszélgetés, melyből tanulhatsz, az - a beszélgetés önmagáddal. És amit te a magam másával folytattál, beszélgetés volt önmagáddal. Amit ember mondhat neked, az egyszer nagyon is kevés, máskor nagyon is sok. Hol túlságosan korán jő, hol meg túlságosan későn, mindig olyan időben, amikor a lelked alszik. - így ni, gyermekem, - megint az íróasztalhoz fordult - most azonban öltözz fel; csak nem szaladgálsz naphosszat egy szál ingben?!

49

Ofelia

létem emlékei kincseimmé lettek; felhozom őket a múlt tengerfenekéről, amikor üt az óra, hogy szemléljem őket s rátaláltam emberkézre, mely leírná s nékem engedelmesnek mutatkozik. S midőn szó, szó mellé sorakozik s figyelem őket, mint mesemondó beszédét, ez úgy hat rám, mintha egyúttal játék lett volna belőlük ,csillogó drágakövekkel s dédelgető ujjaim közt peregnének s a múlt nékem újra jelenné lesz. Nékem valamennyi csillog, a vak csakúgy, mint a fénylő, a sötét meg a világos; tudom nézni őket mosolygó kedéllyel; - hiszen örökre „elválasztattam holttesttel meg karddal." De van közöttük egy drágakő, melyen csak remegő hatalmam van. Mint a többivel, nem tudok úgy játszani vele; az Anyaföld édes, megejtő hatalma árad belőle s a szívemre céloz. Olyan, mint az alexandrit, mely drágakő sötétzöld nappal, hirtelen pirosra izzik," ha csöndes éjjelen mélyébe meredsz. Mint kristállyá alvadt szívem vére csöppjét viszem magammal, mindig eltelve aggodalommal, hátha újra cseppfolyós lesz s megéget, ha soká melegítem keblemben.

50

Ezért igéztem mintegy a megemlékezést ez arasznyi időre, melynek neve számomra Ofélia s rövid tavaszt és hosszú őszt jelent, egy üvegburába, melybe zárva él a fiú, félig gyermek, félig ifjú, ki egykor én valék. Az üveg falán át önmagamat látom; de olyan ez a kép, mint egy kukucska-szekrény képe - nem tud már megigézni varázsával. S ahogyan ez a kép előttem áll, ébred az üvegben, alakul és eltűnik, igyekszem leírni, én elköltözött tudósító. Nyitva áll a város minden ablaka, minden párkány piros a nyíló gerániumtól; fehér, eleven, illatos tavaszi gyertyadísz virágzik a gesztenyefákon, melyek a folyó partjait szegélyezik. Langyos, mozdulatlan levegő a haloványkék felhőtlen ég alatt. Sárga citrompillék s tarka lepkék röpködnek a réteken, mintha enyhe szellő játszanék ezer tarka selyempapír-darabkákkal. Világos, holdas éjszakákon az ezüstösen csillogó háztetőkön sziszegő és szerelmi kínban nyávírgó s miákoló macskák szeme izzik. A lépcsőház karfáján ülök s átneszelek a harmadik emelet nyitott ablakába, hol a függöny mögött, mely eltakarja előttem a szobát, egy mély patetikus férfihang, melyet gyűlölök s egy halk, félénk leányé, furcsa, nékem érthetetlen beszélgetést folytat: „Lönni vagy nem lönni, ez ütt a kérdés. Széph hölty, urnádba letyenek foglalva minden pűneim." „Kegyelmes úr, hogy van, mióta nem láttam fönségedet?" - leheli a félénk hang. „Vonnuj golostorba, Ofélia!"

51

Nagyon érdekel, mi lesz most, de hirtelen a férfihang, - okát nem tudom felismerni - mintha a beszélő átváltozott volna óraművé, melynek a rugója leszalad, félig hangos, hanyatt-homlok kelepelésbe kezd, melyből csak néhány értelmetlen mondatot tudok elkapni: „Minek szaporítnál bűnösöket, én meglehetős becsületes vagyok; ha férjhez mégy, ím ez átkot adom jegyajándékul; légy bíz szűz, mint a jég, oly tiszta, mint a hó, vagy menj bolondhoz férjhez, eredj hamar, Isten veled!" Mire a leányhang félénken felelte: „Oh, mely dicső ész bomla össze itten! Oh, ég hatalma, állítsd helyre őt." Most elhallgatnak mind a ketten és vékony tapsot hallok. Félórai halálos csend után, mialatt zsíros pecsenyeszag árad az ablakból, rendesen még parázsló, szétrágott szivarcsutka repül ki a függönyök között, szikrát szórva pattan vissza házunk falán s lehull a köz kövezetére. Késő délután van már s még mindig ott ülök és átmeredek. Mindenkor megdobban a szívem örömteli ijedséggel, ha megmozdul a függöny: Az ablakhoz jő-e Ofélia? S ha ő az valóban, felbukkanjak-e rejtekemből? Piros rózsát téptem, lesz-e bátorságom, hogy áthajítsam neki? Hiszen kellene is mondanom hozzá valamit!? De mit? Erre azonban nem kerül sor. Forró kezemben a rózsa hervadozni kezd már s odaát még mindig minden,

52

mintha kihalt volna. Csupán pörkölt kávé szaga váltotta fel a pecsenye illatot. Most, végre: női kéz tolja félre a függönyt. Egy pillanatig körben forog előttem minden, majd összeszorítom a fogamat s elszántan behajítom a rózsát a nyitott ablakba. A meglepetés egy halk kiáltása és ... az ablakkeretben ott áll Mucselknausz Aglája asszony. Nem tudok alábukni hamar: már meg is látott. Elsápadok, mert hiszen most minden kiderül! De a sors másképp akarja. Mucselknauszné édeskésen felhúzza a szája szögletét, ráteszi a rózsát a kebelére, mint egy oszlopszékre, s lesüti a szemét zavartan; majd, amikor felüti lelkesen s fölismeri, hogy csak én voltam, arca eltorzul. De megköszöni fejhajtással s egyúttal nyájasan láttat egy szemfogat. Úgy érzem, mintha egy halálfej mosolygott volna rám: mégis örülök! Ha kitalálja, hogy ez a virág kinek szólt, mindennek vége van! Egy óra múlva már örülök is neki, hogy minden így történt. Ezután már nyugodtan merhetek minden reggel egy egész csokrot odatenni Ofélia ablakpárkányára: anyja csak magára fogja vonatkoztatni. Talán azt fogja hinni, hogy a virág nevelőapámtól, Jőcher bárótól való. Bizony, az élet okosít. Egy pillanatra rossz ízű lett a szám, mintha alattomos gondolat mérgezett volna meg engem, de már el is tűnt, s most meghányom-vetem, nem lenne-e a legokosabb, ha mindjárt elmennék a temető-kertbe friss rózsát lopni. Később emberek jönnek, kik imádkoznak a síroknál és este bezárják a rácsot.

53

Lenn a péksoron találkozom Paris színésszel, amint recsegő cipővel jön ki a közből. Látom rajta, hogy tudja ki vagyok. Kövér, öreg, simára borotvált úr, lógó orcákkal meg pálinkás orral, mely megremeg, amint lép. Fején bárét van, nyakkendőjébe tűzve ezüst babérkoszorús tű s pókhasán óralánc szőke női hajból fonva. Kabátja s mellénye barna bársony; üvegzöld nadrágja szűken simul vékony lábszárához s oly hosszú, hogy lenn csupa ránc, mint a húznivaló harmonika. Vajon kitalálja-e, hogy a temető-kertbe megyek? És hogy miért akarok ott rózsát lopni? És kinek? Eh mit, ezt csak én magam tudom! Dacosan nézek az arcába, szándékosan köszönök neki, de eláll a szívem verése, amikor észreveszem, hogy félig hunyt szemhéj alól erősen, szinte leselkedőn néz rám, megáll, elgondolkodva szopja szivarját, majd lehunyja a szemét, mint az olyan ember, kinek furcsa ötlete támadt. Amilyen gyorsan csak tudok, elmegyek mellette, ekkor hallom őt hangosan és furcsán krákogni mögöttem, mintha hozzá akarna fogni egy szerep szavalásához: — Hem ... m ... mhm, hemm. Elfog a jéghideg rémület, elkezdek futni, - nem tehetek másképpen, futnom kell! Ámbár egy sejtés azt mondja nékem: Ne tedd! Elárulod önmagadat! Eloltottam a lámpákat a reggeli derengésben s megint ráültem a korlátra, ámbár tudom, órák múlnak el, míg jő Ofélia s kinyitja odaát az ablakot. De félek, elalszom az időt, ha ahelyett, hogy várnék, újra befekszem az ágyba.

54

Három fehér rózsát tettem oda neki az ablakpárkányra s olyan izgatott voltam, hogy akkor majdnem lezuhantam a közbe. Most játszottam a gondolattal, hogy lenn fekszem összezúzott tagokkal, fölvisznek a szobába, Ofélia megtudja, kitalálja az összefüggést, eljár a betegágyamhoz s megcsókol csupa meghatottsággal és szeretettel. így viszem bele magam egy gyermekiesen érzelgős álomba; majd meg szégyellem magam és elpirulok belül, amiért ily együgyű vagyok; de az elképzelés, hogy Oféliáért kínokat szenvedek, oly édes. Erőszakkal tépem el magam e képtől: Ofélia tizenkilenc éves és fiatal hölgy, én meg csak tizenhét éves vagyok; ámbár kissé nagyobb vagyok nálánál. Ő engem csupán úgy csókolna meg, ahogy gyermeket csókolnak, ki kárt tett magában. Márpedig én felnőtt férfi akarok lenni s az ilyenhez nem méltó, tehetetlenül ágyban feküdni s hagyni, hogy ő ápoljon. Gyermeknek való ez, nőnek! Tehát másmilyen ábrándot álmodok helyébe. Éjszaka van, a város alszik, tűz fénye hull az ablakomra, kiáltón fut hirtelen végig az utakon: a szomszéd ház lángokban áll! Segíteni már nem lehet, mert lehulló parázsló gerendák elzárják a Péksort. Odaát a szobában lobogva ég a függöny; de én átugrom lépcsőházunk ablakából és megmentem alélt kedvesemet, ki félig megfulladtan, szinte holtan, elterült a padlón éjjeli köntösben, kimentem az izzó parázsból meg füstből.

55

Szívem majd szétpattant, úgy dobogott örömében lelkesen; éreztem a leány csupasz karját nyakam köré fonódva, amikor őt, az ájultat karjaimban viszem és mozdulatlan ajka hűvösséget, amikor elhalmozom csókokkal. Oly élénken képzelem el mindezt. Mindig újra meg újra és újból vándorol a kép végig a véremen, mintha minden megigézőn édes részleteivel együtt magával ragadta volna a körforgása, úgyhogy sohasem fogok tudni megszabadulni tőle. Örülök, mert tudom, a hatás olyan mély, hogy ma éjjel valóban és elevenen ezt fogom megálmodni. De milyen messze vagyok még tőle! Kihajlok az ablakból és fölkémlelek az égre: csak nem jő a reggel. Egy teljes hosszú nap választ el engem még az éjszakától. Szinte félek attól, hogy a reggelnek hamarabb kell jönnie, mint az éjjelnek, mert hiszen elronthat nékem még mindent, amiben reménykedem! A rózsák leeshetnek, amikor Ofélia kinyitja az ablakát s akkor nem is látja őket. Vagy meglátja őket és ... nem veszi el őket, akkor mi lesz? Lesz-e bátorságom, hogy el ne bújjak rögtön? Jéghideg a testem, mert tudom, hogy bizonyára nem lesz ennyi bátorságom. De vigasztalom magam azzal, hogy Ofélia kitalálhatja, a rózsák kitől valók. Ki kell találnia! Mégis csak lehetetlen, hogy a szerelem forró, vágyteli gondolatai, melyek a szívemből fakadnak, lepattanjanak az ő szívén, ámbár némák és félénkek! Lehunyom a szemem és elképzelem, amilyen élénken csak tudom, hogy odaát állok az ágya mellett,

56

ráhajolok a szendergőre és megcsókolom azzal az izzó vággyal, hogy rólam álmodjék. Oly világosan festettem ki mindezt magamnak, hogy egy darabig már nem is tudom: elaludtam-e, vagy mi volt velem? Rámeredtem a három fehér rózsára odaát a párkányon lélekhagyottan, míg szertefolytak a reggeli szürkület halovány fényében. Most újra itt vannak, de gyötör a gondolat, hogy a temetőben loptam őket. Miért nem loptam pirosakat? Ezek az életéi! Nem tudom elképzelni, hogy egy halott, ha fölébredne, s hiányzanék piros rózsa a sírjáról, visszakövetelné.

Végre fölkelt a nap. A két ház közt a tér tele van sugarainak fényével; úgy érzem, mintha magasan lebegnénk a föld felhői fölött, mert odalenn a köz láthatatlanná vált; elnyelték őt a ködfátylak, miket a reggeli szél fú a folyó felől az utcákon végig. Egy világos alak mozog odaát a szobában, - elfojtom a lélekzetemet aggodalmasan - belekapaszkodom mind­ két kezemmel a lépcső korlátjába, hogy el ne szaladjak. Ofélia! Sokáig nem merek odanézni. Fojtogat az ocsmány érzés, hogy kimondhatatlan együgyűség az, amit elkövettem. Az álomvilág fényét mintha lehántották volna. Érzem: nem fog visszatérni soha s nékem most nyomban le kell vetnem magam a mélységbe, vagy másmilyen borzalmas tettet kell elkövetnem, hogy még csírájában elfojtsam a förtelmes nevetségességet,

57

melynek most rám kell szakadnia, ha az lesz, amitől tartok. Utolsó buta kísérlettel igyekszem megmenteni magamat önmagam előtt, amikor is görcsösen dörzsölöm a kabátom ujját, mintha pecsét lenne rajta. Majd találkozik a szemünk. Ofélia arcát mintha elöntötte volna a vér; látom, amint finom fehér keze, mely a rózsát tartja, megremeg. Mind a ketten mondani akarunk valamit, de nem tudunk megszólalni, mindegyikünk látja, hogy a másik nem mer. A következő pillanatban Ofélia megint eltűnt. Egészen picire zsugorodtam össze magamban, amint ott ülök a lépcsőfokon és csak azt tudom: Én-em helyett most égig lobogó öröm lakik bennem. Öröm, mely a magát megemberelni nem akarás ujjongó imája. Valóban lehetséges-e? Hiszen Ofélia egy felnőtt fiatal hölgy! És én? De nem! Ő olyan fiatal, min én; gondolatban megint látom a szemét - világosabban még, mint az imént, a napfény valódiságában. És azt olvasom benne: gyermek, mint én. Ahogyan ő néz, csak gyermek tud pillantani! Gyermekek vagyunk még mind a ketten; ő nem érzi, hogy én csak egy buta fiú vagyok. Tudom, amilyen igazán dobog bennem egy szív, mely ezer darabra hagyná magát tépni érette, hogy még ma találkozni fogunk anélkül, hogy keresnünk kellene egymást, azt is tudom, hogy ez naplemente után lesz a kis kertben, a folyó partján, a házunk előtt, anélkül, hogy megmondaná ezt az egyik a másiknak!

58

Az éjféli beszélgetés

int ahogyan a világfelejtett kis város, a kóbor folyótól övezve, nyugodalmas szigetként él szívemben; úgy nyúlik ki, mint sziget, körülhömpölyögve ama ifjonti napok nyughatatlanságának hullámaitól, mely időarasz nékem az Ofélia nevet viseli; emléke egy beszélgetésnek, melyet egyszer éjjel kihallgattam. Mint ahogyan akkortájt bizonyára óránként, szerelmesemről álmodtam s akkor hallom hogy dolgozó­ szobájában a báró ajtót nyit egy látogatónak, és hangján megismertem a káplánt. Eljött néha, kései órában is, mert régi barátok voltak s akkor elbeszélgettek egy pohár bor mellett, majd mindig késő éjfél utánig is, mindenféle bölcseleti kérdésekről; megtanácskozták azt is, nevelésemet hogyan kell vezetni, szóval, beszéltek olyan dolgokról, melyek nem igen álltak közel a szívemhez. A báró nem tűrte, hogy iskolába járjak. — Iskoláink azok a boszorkánykonyhák, melyekben addig nevelik félre a józan észt, míg a szív eltikkad. Ha ez szerencsésen sikerül, a diák megkapja az érettségi bizonyítványt, - szokta mondani.

59

Ezért is mindig csak olyan könyvet adott nékem olvasni, melyet könyvtárából választott ki gondosan, miután kutatott bennem, tudnivágyásom ez idő szerint mekkora, de nem vizsgáztatott meg soha, vajon a könyveket valóban elolvastam-e. -— Amit a lelked akar, hogy megmaradjon emlékezetedben, - volt kedvelt mondása, - azt meg fogod jegyezni magadnak, mert megadja néked egyúttal az örömet hozzá. A tanítómester azonban olyan, mint az állatszelidítő, az egyik úgy véli, fontos, hogy az oroszlán átugorjon a karikán, a másik emlékezetébe vési a gyermeknek, hogy a megboldogult Hannibál balszemét a pontini mocsarakban hagyta, az egyik a sivatag királyából cirkusz-bohócot csinál, a másik az Isten virágából egy csokorka petrezselymet. Hasonló beszélgetést folytathatott a két úr most újra, mert hallottam a káplánt, ki így szólt: — Félnék úgy hagyni egy gyermeket, hogy tovahányattassék, mint kormány nélkül a hajó; azt hiszem, meg kell feneklenie. — Mintha nem feneklenék meg a legtöbb ember! - szólt közbe a báró izgatottan. - Nem feneklett-e meg talán az, az élet magasabb szempontjából nézve, ki az iskola ablaka mögött elgyászolt ifjúság után ... mondjuk: jogtudós lett, megházasodott, hogy savanyúságát örökbe hagyja a gyermekeinek, majd beteg lesz és meghal? Azt hiszi, lelke erre a célra teremtette az a bonyolult apparátust, melyet emberi testnek neveznek?! — Hová jutnánk, ha mindenki úgy gondolkodna, mint ön, - vetette ellene a káplán.

60

— Az emberi nem legáldásosabb és legszebb állapotához, melyet csak elképzelni lehet! Mindenki másképp nőne, egyik sem hasonlítana a másikra, mindegyik kristály lenne, más-más színekben és képekben gondolkodna és érezne, másképp szeretne és másképp gyűlölne, ahogyan benne a lélek akarja, hogy tegye. Az emberek egyenlőségéről szóló tételt minden tarkaság ellensége, a sátán találhatta ki. — Tehát mégis hisz az ördögben, báró. Máskülönben mindig tagadja! — Hiszek az ördögben csak úgy, mint ahogyan hiszek az északi szél megölő erejében! ... De ki tudja megmutatni nékem a világegyetemben azt a helyet, ahol a hideg ered? Ott kellene trónolnia az ördögnek. A hideg csupán a meleg után szalad, mert maga is meleg akar lenni. Az ördög el akar jutni Istenhez, a jeges halál az élet tűzéhez; ez minden vándorlásnak eredete. - A hidegnek van egy föltétlen zérus foka, mondják? - Még nem akadt rá senki. Nem is fogja megtalálni soha senki a föltétlen delejes északi sarkot; ha meghosszabbít vagy eltör egy pálcaalakú mágnest, az északi sarok a déli sarokkal mindig ellentétes irányban lesz, a hely, mely a kettőt elválasztja egymástól megjelenésben, egyszer rövidebb lesz, máskor meg hosszabb, a delejes sarkok egymást megérinteni nem fogják soha, vagy pedig a pálcából gyűrű kell, hogy legyen és a mágnes megszűnik pálcaalakú mágnes lenni. - Hogy az egyik delejes sarok forrását keresik-e a végesben, vagy a másikét, az ember mindig útra kél a végtelenségbe. Nézze csak ott a falon a képet: Leonardo de Vinci „Úrvacsorája!" Ott át van víve emberekre, amit az imént mondani akartam úgy

61

mágnesekre vonatkozón, mint a lélek által való nevelésre. Az „Úrvacsora" mindegyik tanítványánál a küldetés, mely lelkének jutott, jelezve van szimbolikus kéz- és ujjtartással; valamennyinek a jobb keze dolgos, akár rátámaszkodik az asztalra, melynek széle föl van osztva tizenhat részre, ami a régi római ábécé tizenhat betűjét jelentheti, akár össze van kötve a bal kézzel. Egyedül Júdás Iskariótnál mozdul a bal kéz és a jobb zárva van! - János az evangélista, kiről Jézus mondotta, hogy megmarad, amiért a tanítványok közt az a beszéd járta, hogy nem fog meghalni, - összetette mind a két kezét, ami az teszi: mágnes, mely már nem az; gyűrű az örökkévalóságban; ő már nem vándor. Az ujjak efféle állásával különösen vagyunk! Magukba rejtik a vallások legmélyebb misztériumait. Keleten ott találja minden istenszobron, de majdnem valamennyi középkori nagy mestereink festményein látja visszatérni. Családunkban, a Jőcher bárók törzsében, száll örökül az a legenda, hogy ősünk, a lámpavivő Christopher Jőcher, Keletről vándorolt be ide s onnan hozta magával a titkot, hogy valamilyen ujjmozdulatokkal fölidézze a holtak árnyait s engedelmességre bírja mindenféle célokra. Egy okmány szerint, mely a birtokomban van, tagja volt ő egy ősrégi rendnek, mely egyszer nevezi magát „Si-Kiai"-nak, ami annyit tesz: „A holttestek megváltása" s egy másik helyen pedig „Kien-Kiai"-nak, vagyis: „A kardok megváltása". Dolgokról van itt jelentés, melyek igen furcsán csengenének az ön fülének; azon művészet segítségével,

62

hogy szellemien elevenné teszi a kezet és ujjakat, a rendnek ez vagy amaz tagja holttestével együtt eltűnt a sírból és megint mások a sírban átváltoztak karddá. — Nem tűnik itt fel önnek, főtisztelendő úr, egy • furcsa összeegyezés Krisztus feltámadásával? Főképpen, ha összeköttetésbe hozza ezzel a titokzatos kézmozdulatokat a középkor s az ázsiai ókor képein? Hallottam, amint a káplán nyugtalan lett, hogy léptekkel járt a szobában föl-alá, majd megállt és így szólt fojtott hangon: — Amit ön itt nékem mond, báró úr, nagyon szabadkőművesség-csengésű, semhogy én, ki katolikus pap vagyok, elfogadhatnám ellenkezés nélkül. Amit ön megölő északi szélnek nevez, nékem az szabadkőműves­ ség és mindaz, ami vele összefügg. Nagyon jól tudom, és hiszen elég gyakran beszéltünk erről a tárgyról, hogy minden nagy festőt meg művészt közös kötelék fűzött össze, melyet céhnek neveztek és hogy összetartozóságukat országukon túl értésére adták egymásnak, amikor is titkos jeleket - legtöbbször ujj állásokkal meg kézmozdulattal - alkalmaztak képeik figuráin, vagy pedig felhőlátomások jelzőpillantásával, néha színek megválasz-tásával. Mielőtt megrendelést adott nekik szentképekre az egyház, elég gyakran megfogadtatta velük, hogy kerüljenek ilyesfélét, de ők minden alkalommal meg tudták szegni ígéretüket. Zokon veszik az egyháztól, ha mondja, ámbár nem mindenki füle hallatára: A művészet az ördögtől való. Hithű katolikusnak ez annyira

63

érthetetlen? Amikor is tudjuk, hogy a művészeknek egy az egyház ellen irányuló titkuk volt, melyet őriztek? Ismerem egy akkori nagy festő levelét, melyben ez egy spanyol barátjával szemben nyíltan bevallja a titkos szövetség létezését. — Én is ismerem ezt a levelet, - szólt közbe élénken a báró. - A festő ebben körülbelül ezt írja - szó szerint most már nincsen emlékezetemben: „Menj el ehhez meg ehhez, az X nevű emberhez és térden állva könyörögj neki, adjon nékem csak egyetlenegy intést, hogy végre betekintést nyerjek, hogyan kell a titkot tovább kezelni. Nem akarok az életem végéig csupán festő maradni!" Mi világlik ki ebből, kedves káplán? Bizonyára az, hogy külsőre bármily jól volt is beavatva azon híres művész, valójában mégis csak vak ember volt. Hogy szabadkőműves volt, nékem pedig ez azt jelenti: napszámos volt a tégla-fészerben, ki csak künn mászkált az épületen és céhbeli volt, ehhez kétség nem fér. És nagyon is igaza van, amikor azt mondja, minden mérnök, festő, szobrász, aranyműves és zománcozó abban az időben szabadkőműves volt. Csakhogy, és ezen fordul meg a dolog: ezek csupán a külső szertartásokat ismerték és csak etikai értelemben értették meg; szerszámai voltak csupán annak a láthatatlan hatalomnak, melyet ön, mint katolikus, tévesen a „Bal Kéz" mesterének vél; szerszámok voltak és semmi más, csupán azzal az egyetlen céllal, hogy megőrizzenek bizonyos szimbolikus titkokat az utókor számára, míg az idő megérik. De megakadtak az úton és nem jutottak előre, mert mindig azt remélték, emberi száj tudja megadni nekik a kulcsot, mely feltárja a kaput, nem

64

sejtették, hogy maga a művészet gyakorlásában van elásva; nem értették meg, hogy ami művészet, az mélyebb értelmet rejt magában, mint csupán képeket festeni vagy költői műveket alkotni, vagyis ezt: a túlfinomított tapogató- és észrevevő-érzék egy fajtáját fölkelteni magában a művészben, melynek első megnyilat-kozását is helyes művészi érzéknek nevezzük. Ma élő művész is, amennyiben hivatása révén megnyílnak belső érzékei e hatalom befolyásainak, műveiben mégint föl tudja támasztani ama szimbólumokat: igazán nem kell, hogy élő ember szájából hallott legyen, igazán nem kell, hogy ebbe vagy abba a páholyba felvett legyen. Ellenkezőleg: ezerszer világosabban, mint az ember nyelve, szól a „láthatatlan száj". Mi más az igaz művészet, mint meríteni a bőség örök birodalmából?! Vannak ugyan emberek, kik teljes joggal viselhetik a „művész" nevet és mégis csupán megszállta őket egy sötét erő, melyet ön a maga álláspontjából nyugodtan nevezhet „ördög"-nek. Amit ezek alkotnak, hajszálra hasonlatos a Sátán pokoli birodalmához, ahogyan azt a keresztény elképzeli; műveiken rajta van a jeges, dermesztő Észak lehelet, ahová már az ókor helyezte az embergyűlölő démonok székhelyét, művészetük kifejező-eszközei a pestis, halál, őrület, gyilkosság, vér, kétségbeesés meg elvetemültség. Hogyan magyarázzuk már most meg magunknak az ilyen művészi lelkeket? - Megmondom önnek: a művész olyan ember, kinek agyában az, ami szellemi, mágikus, felülkerekedik azon, ami anyagi. Ez kétféleképpen történik: az egyiknél - nevezzük „ördöngös"-nek - az

65

agyvelő kicsapongás, bújakor, öröklött vagy szokássá lett bűnös hajlam révén azon van, hogy elfajuljon; ekkor úgyszólván kevesebbet nyom az egyensúly serpenyőjén és a „súlyosabbá vagy nyilvánvalóvá tevés a jelenségek világában" s a mágikusnak leszállása bekövetkezik önmagától: a szelleminek a serpenyője leszáll csak azért, mert a másik könnyebb és nem azért, mert ő maga nehezebb lett. Ebben az esetben a műremekhez hozzátapad a rothadás szaga. Ez olyan, mintha a szellem ruhát viselne, mely világít a pusztulás foszforfényében. A másik művésznél - hadd nevezzem a „fölkent"nek - a szellem, mint György lovag, kiküzdötte hatalmát az állat fölött: nála a szellem serpenyője száll le a jelenségek világába a tulajdon súlyánál fogva. Ekkor a szellem a nap arany öltözetét viseli. Mind a kettőnél azonban eltolódott a mérleg egyensúlya annak a javára, ami mágikus; az átlagos embernél csak az állatnak van súlya, az „ördöngöst" meg a „fölkentet" megindítja a bőség láthatatlan birodalmának szele, az egyiket az északi szél, a másikat a hajnal lehelete. Az átlagos ember meg dermedt tuskó marad. Ki már most az a hatalom, mely felhasználja a nagy művészt szerszámnak, melynek az a célja, hogy megőrizze az utókor számára a mágia szimbolikus szertartásait? Megmondom önnek: ez ugyanaz a hatalom, mely hajdan megteremtette az egyházat. Két eleven oszlopot épít egy időben, az egyik fehér, a másik fekete. Két eleven oszlop ez, mely addig fogja gyűlölni egymást,

66

míg felismerik, hogy pillérei ők csupán egy eljövendő diadalívnek. Emlékszik-e az evangéliumnak ama helyére, hol János így szól: „Van pedig sok egyéb is, mit ha megíratnék, azt vélem, a világ nem tudná megérteni a könyveket, melyek megírandók." Hogyan magyarázza meg, főtisztelendő úr, hogy hite szerint Isten akaratának megfelelőn a Biblia ránk maradt ugyan, ellenben ama „sok egyéb"-nek hagyománya nem? „Elveszett?" Mint ahogyan egy gyerek „elveszti" zsebkését? Én mondom önnek, ama „sok egyéb" még ma is él, mindig is élt és mindig eleven is marad s ha meghalna minden száj, mely elmondja és minden fül, melybe mondathatnék. A lélek egyre újra suttogva megeleveníti őket és teremt magának új művészagyvelőket, melyek rezgésbe jönnek, ha ő akarja s épít magának új kezeket, melyek írnak, ahogyan ő megparancsolja. Ez ama sok egyéb, miről János tudott és tud - ezek a titkok, melyek „Krisztus"-nál voltak s melyeket beleértett, amikor megmondatta szerszámával, Jézussal: „Minekelőtte Ádám lett, én voltam." Én mondom önnek - ha vet keresztet most, ha nem az egyház Péterrel kezdődik, de beteljesül majd csak Jánossal! Ez mit jelent? Olvassa az evangéliumot, mintha jövendölés lenne, hogy mi lesz az egyházból! Akkor talán felgyullad magában a mécses, hogy mit is jelent, - ebben az értelemben nézve - amikor Péter megtagadta háromszor Krisztust és bosszankodott, amikor Jézus így szólt Jánosról: „Akarom, hogy megmaradjon." Hadd tegyem hozzá az ön vigasztalására:

67

Igaz ugyan, ezt hiszem és jönni látom, hogy az egyház meg fog halni, de fel fog támadni újonnan és lesz, amilyennek lennie kellene. Még soha senki és semmi fel nem támadt anélkül, hogy előbb meg ne halt volna; még Jézus Krisztus sem! Nagyon is jól ismerem önt, mint becsületes embert, ki komolyan veszi a kötelességét, semhogy ne tudnám hogy újra meg újra kérdezte önmagát: Hogyan volt szabad megtörténnie annak, hogy a papok között, sőt a pápák között lehettek gonosztevők, méltatlanok a fölvett szentségekre, méltatlanok arra, hogy az „ember" nevet viseljék? Azt is tudom, így felelt volna, ha valaki ilyesféle tények megmagyarázásából kérte volna öntől: „Bűn nélkül való és mocsoktalan csupán a hivatás és nem az, aki a hivatást betölti." Igazán ne higgye, kedves barátom, hogy azok közül való vagyok, akik az ilyen magyarázatot kigúnyolják, vagy megvetni való kígyó sima képmutatást szimatolnak mögötte; ehhez nagyon is mélyen fogom fel a papi felszenteltséget. Jól tudom, talán jobban, mint ön, mily nagy a katolikus papok száma, kik szívükben titkon hordják az aggodalmas kétséget: „Valóban a keresztény vallás-e az, melynek hivatva van az emberiséget megváltani? Nem mutat-e az idő minden jele arra, hogy az egyház korhadt? El fog-e jönni valóban az ezeresztendős birodalom? Nő nagyon a kereszténység, mint egy óriási fa, de hol marad a gyümölcse? Nap nap után egyre nagyobb lesz a serege azoknak, akik a keresztény nevet viselik, de egyre kevesebben és kevesebben méltók erre!" Honnan jönnek e kételyek, kérdem öntől. Hitbéli gyengeségből? Nem! Következetesen nő az öntudatlan

68

felismerésérzésből, hogy nagyon is kevesen vannak a papok között elég tüzesek arra, hogy megkeressék a megszentelődés útját, ahogyan ezt megteszik Indiában a yogik meg sadhuk. Nagyon is kevesen vannak, kik erőszakkal elfoglalják a mennyországot. Higgye el nekem: több út vezet a feltámadáshoz, semmint az egyház ezt álmodni képes! A langy remény a „könyörület"-ben persze nem elég. Az ön állásabeli közül vajon hány van, ki azt mondhatja magáról: „Mint ahogyan a szarvas kívánkozik friss víz után, úgy kívánkozik a lelkem, Isten, teutánad!" Valamennyien titokban remélik a koholt jóslat beteljesülését, mely így szól: megjelenik ötvenkét pápa, mindegyik rejtett latin nevet visel, mely körülírja tennivalóját a földön; az utolsónak neve lesz flos florum, vagyis „virágok virága" s az ő kormánybotja alatt indul meg az ezeresztendős birodalom. Megjövendölöm önnek, - már pedig én inkább vagyok pogány, mint katolikus - hogy a neve János lesz és tükrözése lesz Jánosnak, az evangélistának; keresztelő Jánostól, a szabadkőművesek védőszentjétől, kik a vízzel való keresztelés titkait őrzik anélkül, hogy maguk ismernék, reá ruháztatnak az erők az alsó világ fölött. így lesz a két oszlopból diadalív! De írja ezt ma bele egy könyvbe: „Az emberiség élére vezetőnek nem való sem katona, sem diplomata, sem tanár, sem pedig egy ... fajankó, hanem csakis egy pap és senki más" - és a düh egy kiáltása megy végig a világon, amint a könyv megjelenik. írja bele: „Az egyház csak diribdarab, csak a fele egy kettétört kardnak, amíg

69

\

helytartója nem egyúttal a vicarius Salomonis, a rendfőnök" és a könyvet el fogják égetni máglyán. Az igazságot persze nem tudnák sem elégetni, sem a földbe tiporni! Újra meg újra megnyilatkozik, úgy, mint az írás városunk Mária-oltára fölött, melyről a tarka deszka mindig újra lehull. Meglátom magán, hogy önnek sincsen ínyére, hogy létezne holmi szent titok az egyház elleneseinek birtokában, melyről a katolikus egyház ne tudna. És ez mégis úgy van, csak azzal a lényeges megszorítással, hogy azok, kik őrzik, nem tudnak vele mit kezdeni, az ő közösségük nem más, mint az „eltört kard" másik fele s nem tudja felfogni az értelmet. Valóban több lenne, mint groteszk, a föltevés, hogy a gothai életbiztosító derék megalapítói a mágikus arkánum birtokában volnának a halál leküzdésére. Nagy szünet állt be; a két öreg úr mintha tovább fűzte volna gondolatait. Majd pohárcsendülést hallottam s kisvártatva kérdezte a káplán: — Honnan szedte mindezt a furcsa tudást? A báró elhallgatott. — Vagy talán nem szeret erről beszélni? — Hm. Már amint - kerülte el a báró. - Egynémely része összefügg az életemmel, egy része úgy szállt belém, másik részét... hm ... örököltem. — Hogy tudást örökölni is lehet, előttem új. Igaz, hogy az ön megboldogult atyja uráról még ma is a legfurcsább történeteket beszélik. — Például mit? - szólt a báró felvidultan. - Ez engem igazán érdekel.

70

— Nos azt mondják, hogy ő ... hogy ő ... —- Bolond volt! - egészítette ki a báró vidáman. — Nem éppen bolond. Ó, egyáltalában nem! Hanem különcködő a legnagyobb mértékben. Azt mondják, hogy ő - de nehogy azt gondolja, én elhiszem az ilyet! - hogy ő feltalált egy gépet a csodában való hit felkeltésére ... no igen ... hogy felkeltse a csodában való hitet ... a vadászkutyáknál! — Hahaha! - tört ki a báróból a kacagás. Olyan hangos, őszinte és tartós volt a kacagása, hogy rám ragadt az ágyban és bele kellett harapnom a zsebken­ dőmbe, nehogy eláruljam, hogy hallgatózom. — Hiszen mindjárt gondoltam, hogy ez butaság! mentegetőzött a káplán. — Ó, - a báró levegő után kapkodott, - ó, egyáltalában nem az! A dolog így van. Haha! Várjon csak egy pillanatig! Előbb hadd nevessem ki magam!... Tehát, az apám valóban eredeti ember volt, amilyenhez fogható talán sohasem lesz. Roppant nagy tudása volt s amit emberi fej ki tud gondolni, ő ki is gondolta. Egy napon sokáig nézett rám, becsapott egy vastag könyvet, melyben éppen olvasott, ledobta a földre (azóta se vett a kezébe több könyvet) és így szólt hozzám: „Bertalan, gyermekem, felismertem immár, hogy minden hülyeség. Az agyvelő a legfölöslegesebb mirigy az ember tulajdonában! Ki kéne hogy vágassa úgy, mint a torkából a mandulát. Ma új életet szándékozom kezdeni." Már másnap reggel átment lakni falura egy kis kastélyba, mely akkor a miénk volt s ott töltötte

71

napjainak hátralevő részét; csak röviddel halála előtt tért haza, hogy meghaljon békében itt, az emeleten, körünkben. Valahányszor meglátogattam a kastélyban, mindig valami újat mutatott nekem. Egyszer egy óriási, gyönyörű szép pókháló volt az egyik ablakon belül, vigyázott is rá, mint a szeme világára. „Látod, fiam" - magyarázta nekem - „itt a háló mögött este rikító fényt gyújtok s ezzel csalogatom a rovarokat odakünn. Jönnek zizegve seregestül, de nem tudnak belekerülni a hálóba, mert közbül van az ablak üvege. A pók, mely persze nem is sejti, hogy mi az üveg - mert hol van ilyesféle künn a szabadban! - nem tudja ezt magának megmagyarázni és bizonyára a fejéhez kap. Tény az, hogy nap nap után egyre nagyobb és finomabb hálót sző. Anélkül persze, hogy ez a fogyatékosságon a legkevésbé is segítene! Ilyen módon akarom leszoktatni lassanként ezt a fajzatot az ész mindenhatóságába vetett arcátlan bizalmáról . Később, ha az új testetöltés útján ember lesz belőle, hálás lesz nekem az ilyen bölcs nevelésért, mert a tapasztalat egy tudatalatti kincsét hozza magával, mely neki nagyon értékes lehet. Nékem pók koromban nyilván nem volt ilyen nevelőm, mert különben már mint gyermek elhajítottam volna a könyveket!" Máskor meg egy kalitkához vezetett, melyben csupa szarka volt. Rengeteg ennivalót vetett nekik oda; rávetették magukat mohón és mindegyik irigyen, nehogy a többi gyorsabban zabálhasson, rém gyorsan teleszedte csőrét, bögyét annyira, hogy már egyik sem tudott nyelni.

72

„Ezekkel a dögöcskékkel megutáltatom a fösvénységet meg a kapzsiságot" - magyarázta. „Remélem, későbbi életükben elhagyják a sivár takarékoskodást is, mely tulajdonság mind közül legjobban rútítja az embert!" „Vagy pedig" - vetettem ellene „kitalálnak maguknak kabátzsebet meg pénzes szekrényt!" Mire apám gondolkodóba esett és egy szót sem vesztegetve, szabadon bocsátotta a madarakat. „Ez ellen azonban, remélem, nem lesz semmiféle ellenvetésed!" - dörmögte büszkén, és kivezetett engem egy várfokra, melyen valami kőhajító-gép féle állt. „Látod azt a sok kuvaszt odalenn a réten? Ugrabugrálnak összevissza és nem törődnek a jó Istennel! Majd elveszem a kedvüket ettől a mesterségtől!" Fogott egy kavicsot és meghajította vele az egyik kutyát, mely rögtön rémültem fölugrott, mindenfelé kémlelt, vajon honnan jött a lövedék, azután felnézett az égre tanácstalanul és hosszabb ideig tartó nyugtalanság után újra lefeküdt. Kétségbeesett viselkedéséből arra lehetett következtetni, hogy efféle baj már többször érhette. „Ez az a gép, melyet ha türelemmel alkalmazunk, mindegyik vadászkutya szívébe, legyen az bármily istentelen, feltétlenül beleviszi a csodában való majdani hit csíráját!" - mondotta apám és büszke volt. „Ne nevess, kotnyeles fickó! Mondj nekem hivatást, mely ennél fontosabb! Azt hiszed, a gondviselés más­ képpen bánik talán velünk, mint én itt e kuvaszokkal?" — Látja, ily gátlás nélkül való furcsaság és mégis színültig bölcsesség volt az apám, - fejezte be a báró.

73

Miután mind a ketten szívből kikacagták magukat, így mondta tovább: — Furcsa sors öröklődik át a családunkban. De azt ne higgye kérem, ha a szavamnak talán felfuvalkodó lenne a csengése az ön fülében, hogy valami különösnek vagy kiválasztottnak tartom magamat! Igaz, hogy van küldetésem, de ez nagyon szerény. Nekem persze nagy­ nak tűnik és én nagyra becsülöm! A Jőcherek nemzetségének én vagyok a tizenegyedik sarja; az őst gyökérnek nevezzük, mi többiek, tizen, a bárók, az ágak vagyunk és valamennyiünk keresztneve „B"-vel kezdődik, mint például Bertalan, Benjámin, Boldizsár, Benedek és így tovább. Csak a gyökér, ősünk Christopher, kezdődik „C"-vel. Családi krónikánkban áll, hogy ősünk megjövendölte, hogy a családfánk koronájának - a tizenkettediknek megint Christopher lesz a neve. „Furcsa", - gondoltam gyakran - „hogy minden, amit megjövendölt, beteljesedett szó szerint, csak ez az utóbbi, mintha nem felelne meg ennek, mert hiszen nekem nincsen gyermekem!" Ekkor történt az a különös dolog, hogy hallottam arról a kisfiúról a talált gyermekek házában, kit fiamnak fogadtam s kit magamhoz vettem, tisztára csak azért, mert álmában vándorolt, tulajdonság ez, mely megvan minden Jőcherben. Amikor azután megtudtam, hogy a neve Christopher, mintha villám cikázott volna rajtam át, szinte kapkodnom kellett levegő után, amikor a gyermeket hazavittem, annyira elcsapta az izgalom a lélekzetemet. Családomat a krónika összehasonlítja a pálmával, melynek mindig lehull az ága, hogy helyet adjon a következőnek, míg végül más nem marad, csak a

74

gyökér, a korona meg a sima törzs, mely nem fakaszt semmiféle oldalhajtást, úgyhogy a nedv a földből szabadon szállhat föl a csúcsig. Soha egy elődnek sem volt több, csak egy fia és soha leánya, úgyhogy a pálma hasonlata zavartalan maradt. Én, mint utolsó ág, ezenfelül még itt a házban a tető alatt lakom. Fölhajtott engem ide s magam sem tudom, miért! Soha őseim egy emeleten nem laktak tovább, mint két nemzedéken át. Persze, ez a kedves fiú nem a gyermekem. Itt kettétörik a jóslat. Ez gyakran elszomorít, mert persze szívesen láttam volna, hogy családfám koronája véremből és elődeim véréből való sarj legyen! Mi lesz most itt a lelki örökséggel? De mi leli, főtisztelendő úr? Miért mered úgy rám? A felboruló szék zörejéből tudtam, hogy a pap most felugrott. Ettől kezdve elfogott engem az érzés, mint perzselő láz, mely nőtt a káplán minden szavával. — Báró! Hallja csak! - fakadt ki. - Mindjárt, amint beléptem, meg akartam önnek mondani, de elodáztam, míg majd jön egy kedvezőbb pillanat. Ekkor azután beszélt ön s az elbeszélése folyamán pillanatokig elfelejtettem jövetelem célját. Attól tartok, hogy szívében föltépek egy régi sebet... — Mondja csak! Mondja csak! - ösztökélte a báró. — Elveszett felesége ... — Nem, nem, nem veszett el, hanem elszaladt! Mondja csak úgy, ahogyan van! — Felesége és az ismeretlen nő, kit mintegy tizenöt évvel ezelőtt partra vetett itt a folyó és kinn fekszik a

75

temetőben a fehér rózsás sírban, melyen csak dátum van, de név nincsen, egy és ugyanaz a személy volt! És - most ujjongjon, kedves öreg barátom! - az ön gyermeke nem lehet más - hiszen ez másképpen nem is lehet - mint Christopher, a kis talált gyermek. Hiszen ön maga mondta, hogy a felesége más állapotban volt, amikor elment öntől! Nem, nem! Ne kérdezze, ezt honnan tudhatom! Nem mondanám meg önnek, még akkor sem, ha tehetném. Vegye úgy, hátha valaki elmondta nekem, gyónván. Valaki, akit ön nem ismer ...

Nem hallottam aztán, hogy még mit beszéltek. Hol forró lettem, hol meg hideg. Az az éjfél megajándékozott engem apával meg anyával, de egyúttal azzal a szomorú tudattal is, hogy annak a sírjáról, ki engem szült, elloptam három fehér rózsát.

76

Ofelia

int azelőtt, most is nyomomban ügetnek a gyermekek, ha este végigmegyek az utcákon, emelt fővel és büszkén a Jőcherek tiszteletbeli hivatalára, most, hogy tudom: az ős egyúttal az én ősöm is; de gúnydaluk: „ Galambbúg , galambbúg" , már jóval vékonyabban hangzik; közülük a legtöbben megelégszenek azzal, hogy a tenyerükkel csattogtatják a taktust, vagy csak ezt énekli: „Trallalalla". No és a felnőttek! Megemelik a kalapjukat, viszonozván köszönésemet, míg azelőtt bólintottak csupán s ha látnak jönni anyám sírjáról, ahová elmegyek naponta, mögöttem összedugják a fejüket és suttognak egymással; megjárta a városkát, hogy Jőcher báró vérszerinti fia vagyok és nem fogadott gyermeke csupán! Aglája asszony hajbókol, mint a körmenet előtt, valahányszor találkozom vele s megragad minden alkalmat, hogy megszólítson és érdeklődjön hogylétem felől! Ha Oféliával megy, mindig elszaladok, nehogy el kelljen pirulnunk mindkettőnknek, amiért az öregasszony olyan alázatosan viselkedik. Mucselknausz esztergályosmester jóformán megdermed, valahányszor meglát, ha úgy véli, hogy

77

elmenekülhet még észrevétlenül, visszasuhan barlangjába, mint a rémült egér. Érzem, mily kimondhatatlan szenved alatta, hogy éppen én, ki most az ő szemében földöntúli lénynek látszom, vagyok tudója az éjszakai titkának. Csak egyszer látogattam meg műhelyében, azzal a szándékkal, hogy megmondom neki: valóban nincsen rá semmi oka, hogy előttem szégyenkezzék; másodszor nem merem már ezt megtenni. Meg akartam neki mondani, hogy milyen nagyon becsülöm őt, amiért annyira föláldozza magát családjáért. Alkalmazni akartam atyám szavát, „hogy minden hivatás nemes, melyet a lélek érdemesnek tart arra, hogy folytassa a halál után" és szívemben már örültem neki, hogy ez milyen megváltó hatással lesz reá, de nem is volt rá alkalmam, hogy ilyesfélét mondjak. Letépett az ablakról egy függönyt és rádobta a koporsóra, hogy ne lássam a nyulakat, széttárta a karját, meghajlott felsőtestével derékszögben és megmaradt ebben a kínai testtartásban, arcát a földre fordítva és rám se nézett, hanem mint a litániát, folyton ezeket az értelmetlen szavakat mormogta: — Főmagasságod a nagyméltóságú báró úr kegyeskedik a legmagasabban... Mintha leöntötték volna vízzel, kiszaladtam megint, mert minden, amit elhebegtem, tótágas volt. Csinálhattam akárhogyan, mindig gőgösnek csengett, ami szó kijött a számon, mindig „kegyelmeskedtem"; a legegyszerűbb, legőszintébb szó, ha neki szólt, visszafordult rabszolga voltán, engem sebzett meg, mint egy nyíl s benne a leereszkedés rút mellékíze rejlett.

78

Még néma távozásom is rámgörgette az érzelem terhét, hogy viselkedésem fönnhéjázónak látszott. Paris főrendező úr a felnőttek között az egyetlen, ki viselkedésén velem szemben nem változtatott. Tompa félelmem iránta még csak nagyobb lett; bénító hatás árad belőle, mellyel szemben nem tudok mit tenni. Érzem, hogy ez szava basszusában és parancsoló hangosságában rejlik. El akarom hitetni magammal, hogy ostoba vagyok, amikor ilyet gondolok, mert hiszen csak nem kell megijednem, ha rám kiált hirtelen! És mi lenne aztán, ha meg is tenné! De valahányszor hallom szavalni odaát Ofélia szobájában, hangjának mély csengése engem megremegtet és titokzatos félelem fog el; oly gyöngének és kicsinek érzem magamat hangom megszégyenítőn magas, fiús lejtésével! Hasztalan igyekszem megnyugtatni magam ezzel: nem tudja, nem is tudhatja, hogy szeretjük egymást, Ofélia meg én, s ő csupán szerencsét próbál, a buta komédiás, amikor mindig olyan alattomosan néz reám az utcán; elmondhatom magamnak akárhányszor - nem tudok megszabadulni a megalázó tudattól: mégis csak megtart hatása alatt s te csupán fitogtatod magadnak a bátorságot, ha néha kényszeríted magad arra, hogy erősen nézz a szemébe. Gyáva félelem ez önmagad előtt, az is marad semmi más. Gyakran kívánom, hogy megint oly kihívón, arcátlanul köhintsen, mint akkor, hadd legyen alkalmam arra, hogy összezördülést rögtönözzek vele; de nem teszi már, rám les. Azt hiszem, elteszi basszus hangját, míg itt az idő s belül én reszketek, hogy akkor talán készületlen

79

leszek. Ofélia is a kezében van segítség nélkül. Tudom. Ámbár sohasem beszélünk erről. Ha éjjel titkon együtt vagyunk a folyónál a kis kertben a házunk előtt és egymást átölelve tartjuk s gyöngéden suttogunk egymásnak, mégis mindenkor összerezzenünk hirtelen rémülettel, valahányszor halkan megmozdul valami a közelünkben s az egyik tudja a másikáról, hogy azon embertől való folyton tartó félelem az, mely oly szakadatlanul megélesíti a fülünket. Még a nevét se merjük kiejteni. Félve elkerülünk minden beszédtárgyat, mely odavezethetne minket. Szinte végzetszerű, hogy minden nap a karjai közé kell szaladnom, akár későbben, akár korábban megyek el szándékosan este hazulról. Úgy érzem magam, mint a madár, mely köré egy kígyó von mindig szűkebb köröket. Ő meg, úgy látszik, ebben holmi előjelet szimatol; kéjeleg a biztos érzésben, hogy nap nap után mindjobban közeledik céljához. Látom kicsiny gonoszkodó szeme kaján fölvillanásán. Vajon miféle célja ez neki? Azt hiszem, maga sem tudja pontosan, csak úgy, mint ahogyan én nem tudom elképzelni magamnak. Még probléma neki s ez megnyugtat engem; miért állna meg különben rendesen, alsó ajakát rágva, elmélyedve töprengésében, ha eligyekszem mellette? Már nem is szegzi rám többé a szemét; tudja, hogy már nincsen rá szüksége, lelke hatalmában van már az én lelkem amúgy is.

80

Éjszaka nem tud meglesni minket, mégis kigondoltam egy tervet, hogy ne kelljen nekünk örökké aggódnunk. A cölöpös híd lábánál van egy régi sajka, félig a partra húzva; ma elmentem érte és kikötöttem a kertünk közelében. Ha a hold a felhők mögé lép, átevezek Oféliával a túlsó partra; azután lassan ringatjuk magunkat a vízen a város körül. A folyó nagyon is széles, semhogy valaki megláthatna, vagy éppen felismerhetne minket! Beosontam a szobába, mely elválasztja az apám hálókamráját az enyémtől és számlálom a szívem dobogását, vajon nem kondul-e meg hamarosan tízszer a Mária-templom tornyának harangja, azután még egyszer, tizenegyedszer - beszédesen és ujjongva: „Most, most jő le Ofélia, le a kertbe." Az idő mintha nekem megállt volna és türelmetlenségemben furcsa játékot kezdek űzni a szívemmel, melynél lassanként összezavarodnak bennem a fogalmak, mint az álomban. Biztatom, hogy dobogjon gyorsabban s akkor majd fürgébb lesz a torony órája is. Nekem egészen természetes, hogy az egyik okvetlenül követi a másikat. Hiszen nem óra-e a szívem is? - kérdi tőlem egy gondolat. És miért ne lehetne ez hatalmasabb, mint az odakinn a toronyban, mely csupán holt fém és nem eleven hús és vér, mint az enyém! Miért ne írhatná elő néki az időt? És mintegy ígéretnek, hogy igazam van, hirtelen eszembejut egy mondat, melyet apám olvasott fel nekem

81

egyszer egy költeményből: „Mindennek forrása a szív, a szív szüli, a szív teszi..." Csakhogy most megértem a borzalmas értelmet, mely e szavakban van s melyek akkor elsuhogtak a fülem mellett. Felfogom olyan értelmezéssel, mely mélyen megrémít; bennem a szív, a tulajdon szívem, nem engedelmeskedik, ha odaszólok neki: dobogj gyorsabban! Tehát él bennem valaki, nálamnál erősebb, ki előírja nékem az időt s a sorsomat! Ő tehát a forrása mindennek! Megrémülök önmagamtól. „Varázsló lennék s hatalmam lenne minden történések fölött, ha csak önmagamat ismerném és ha csak egy kis hatalmam lenne a szívem fölött", ezt most egyszerre tisztán tudom. És most egy második, hívatlan gondolat szól bele az első beszédébe, mondván: „Emlékszel-e bizonyos helyére a könyvnek, melyet évekkel ezelőtt olvastál a talált gyermekek házában? Nem az állt benne: Gyakran, ha meghal valaki, megállnak az órák? Ez így van: A halál lidércnyomásától a haldokló összetéveszti egyre lassuló szívének dobbanásait az óra ketyegésével; melyet a lélek el akar hagyni, teste félelmében így susog: 'ha az óra ott abbahagyja ketyegését, meghaltam' és mintegy mágikus parancsnak engedve, megáll az óra is, amint a szív utolsót dobban. Ha óra lóg egy olyan ember szobájában, kire a haldokló gondol, akkor ez az, mely vakon követi a halálfélelem pattantotta szót, mert ahová a halál percében valaki gondol, ott jelen van ő, mint kiküldött magamása."

82

Tehát a félelem az, melynek a szívem engedelmeskedik! Hatalmasabb még, mint a szív! Ha sikerülne nékem elűzni, akkor hatalmam lenne mindenek fölött, ami a szívből ered, sors fölött, meg idő fölött! S elfojtott lélekzettel védekezem egy hirtelen rám szakadó félelem ellen, mely meg akar fojtani, mert beletapogatóztam rejtekhelyeibe. Gyönge vagyok ahhoz, hogy úrrá lehessek fölötte, mert nem tudom, hol és hogyan fogjam meg; helyettem ő hatalmasodik el a szíven, összeszorítja, hogy rákénysze­ rítse, formálja sorsomat az ő akarata és nem az enyém szerint. Igyekszem megnyugtatni magamat, így szólván magamhoz: Míg nem vagyok együtt Oféliával, nem fenyegeti őt semmiféle veszedelem, - de gyönge vagyok ahhoz, hogy kövessem az eszem tanácsát: és ne menjek ma le a kertbe. Elvetem abban a pillanatban, amit megértettem. Meglátom a tőrt, melyet a szívem vet nekem és mégis beletaposok; vágyódásom Ofélia után erősebb minden józan észnél. Az ablakhoz lépek és lenézek a folyóra, hogy megembereljem magam és nekibátorodjam, - hogy fölfegyverkezve legyek és szemébe nézhessek a veszedelemnek, melyet közeledni érzek fel nem tartóztathatón, mert félek tőle; de a néma, érzéstelen, gáttalanul tovahömpölygő víz, mint látvány oly borzalmasan hat reám, hogy a toronyóra zúgó kongását egy darabig észre se vettem. A tompa érzés: „A folyó hozza ide a sorsot, mely elől már nem is tudsz elmenekülni", szinte elkábított.

83

Majd felébreszt a remegő érces csengés, elfogódott­ ság meg félelem, mintha elröppent volna.

Ofélia! Látom világos ruháját a kertben halványan csillogni. — Szívem, édes, édes szívem, úgy aggódtam érted egész nap! — Én meg teérted, Ofélia! - mondanám, de máris átölel s az ajka lezárja az enyémet. — Tudod-e, hogy azt hiszem, ma utoljára látjuk egymást, édes, szegény szívem?! — Szent Isten! Történt valami, Ofélia? Jer, jer gyorsan a sajkába, ott biztonságban vagyunk. — Jó, menjünk. Ott biztonságban vagyunk talán ... előle. Előle! Először történik, hogy megemlíti „őt"! Érzem keze remegésén, mily határtalan a félelme „előle"! Magammal húznám a sajkához, de Ofélia megáll egy pillanatra s ellenszegül, mintha nem tudna megválni ettől a helytől. — Jer, jer, Ofélia, - sürgetem, - ne félj. Mindjárt odaát leszünk a másik parton. A ködfátylak ... — Nem félek, szívem. Én csak ... - megakad. — Mi lelt, Ofélia? - Átölelem két karommal. - Nem szeretsz már többé, Ofélia? — Te tudod, mennyire szeretlek, Krisztikém! mondja egyszerűen és hosszan hallgat. — Ne üljünk inkább a sajkába? - unszolom suttogva újra. - Úgy vágyom utánad!

84

Óvatosan elválik tőlem, egy lépést visszamegy a padhoz, melyen mindig ülni szoktunk s végigsimít rajta, elveszetten gondolataiba. — Mi lelt, Ofélia? Mit csinálsz? Fájdalom ért? Megbántottalak? — Én csak ... én csak el akarok búcsúzni a kedves padtól! Emlékszel-e még, szívem, hisz' itt csókoltuk meg egymást először! — El akarsz menni tőlem? - szinte kiordítom.Ofélia, jóságos Isten, ennek nem szabad megtörténnie! Történt valami és te nem mondod meg nekem! Azt hiszed talán, tudnék élni nélküled? — Nem, légy nyugodt, szívem, nem történt semmi! vígasztal engem halkan és mosolyogni próbál, de amint a hold fénye az arcára világít, látom, hogy a szeme tele van könnyel. - Jöjj, édes szívem, jöjj, igazad van, üljünk a sajkába! Amint húzom az evezőt, egyre könnyebb lesz a szívem; minél szélesebb lesz a vízi út, mely közénk meg az izzó, kutató szemű házak közé fekszik, annál biztosabbak vagyunk a veszély elől. Végre feltűnnek a ködből a fűzfabokrok, melyek a megáhított túlsó partot szegélyezik; a víz csöndes és sekély lesz s mi alig észrevehetőn úszunk rajta a ránk hajló ágak alatt. Bevontam az evezőt és Ofélia mellett ülök a kormánypadon. Gyöngéden átölelve tartjuk egymást. — Miért voltál az imént oly szomorú, szerelmem: miért mondtad, hogy búcsúzni akarsz a padtól? ... Ugyebár, nem fogsz elhagyni sohasem?

85

— Egyszer mégis csak meg kell lennie ennek, szívem! ... És az óra mindjobban közeleg Nem, nem, ne légy most szomorú... Sokáig lesz talán még addig. Ne gondoljunk erre. — Tudom, mit akarsz mondani, Ofélia. - Fölszáll a könnyem és szinte égeti a torkomat. - Úgy véled, ha a fővárosba mész és színésznő leszel, hogy akkor nem látjuk egymást soha többé! ...Azt hiszed, én nem gondolok erre, eltelve borzalommal, éjjel-nappal, hogy akkor milyen más lesz minden!... Biztosan tudom, hogy ezt a válást nem bírom elviselni, ... de hiszen te magad mondtad, hogy egy év előtt nincs rá lehetőség, hogy el kelljen menned? — Nem, egy év előtt... aligha. — És addig egész bizonyosan kigondolok valamit, hogy veled együtt a fővárosban lehessek ... Addig fogom kérni az apámat és nem hagyom abba a rimánkodást, míg meg nem engedi nekem, hogy ott tanuljak ... Ha aztán önálló leszek és lesz hivatásom, elveszlek feleségül és nem válunk el többé soha .... Nem szeretsz-e már, Ofélia, hogy nem szólsz most egy árva szót sem?! - kérdem aggódással tele. Hallgatásából kiérzem a gondolatait és ez belenyilall a szívembe. Arra gondol, hogy mennyivel fiatalabb vagyok, mint ő és hogy mindez csak délibábos álom. Én is érzem ezt, de nem akarom - én nem akarom elgondolni, hogy valaha el kell válnunk! Meg akarok ittasodni, amikor vele is, magammal is el akarom hitetni egy csodának a lehetőségét. — Ofélia, hallgass reám! ...

86

— Kérlek, kérlek, most ne szólj! - könyörög. - Hagyj álmodozni! így ülünk egymáshoz simulva hosszan és hallgatunk hosszan. És mintha a sajka mindezen nevetne és elsiklanának mellettünk a fehér meredek homokbányák, a holdfény rikító megvilágításában. Egyszerre csak a leány halkan összerezzen, mintha álomból ébredne. Megnyugtatón fogom meg a kezét, mert úgy vélem, valami zörej riasztott rá. Ekkor kérdi: — Megígérnél-e nekem valamit, Krisztikém? Keresem a fogadkozás szavait, - azt akarom neki mondani, hogy a kínpadra feszíttetném magamat is érte, ha kell. — Meg akarod-e ígérni nekem, hogy te ...hogy te a kertben a pad alá földelsz el engem, ha meghalok? — Ofélia! — Csak neked egyedül engedem meg, hogy eláss engem és csak ott. Hallod?! ... Senkinek sem szabad ott lennie és senkinek sem szabad tudnia, hol fekszem! ... Hallod! Úgy szeretem azt a padot... Ott mindig az lesz az érzésem, mintha várnálak! — Ofélia, kérlek, ne mondj ilyet! ... Miért gondolsz most a halálra? Ha egyszer meg fogsz halni, veled megyek ... Úgy érzed talán? ... Nem hagyja végigmondani. — Krisztikém, szívem, ne kérdezz, ígérd meg, amire kérlek! —Megígérem, Ofélia, megígérem neked ünnepélyesen, ha nem is tudom megérteni, hogy ezzel mit akarsz.

87

— Köszönöm, köszönöm neked, édes, édes szívem! Most azt is tudom, hogy szavadnak állasz. Arcát szorosan arcomhoz szorítja s érzem a könnyét orcámra hullani. — Sírsz, Ofélia! ... Nem akarod megmondani nekem, hogy miért vagy olyan boldogtalan? ... Megkínoztak talán otthon? ... Kérlek, kérlek, mondd meg nekem, Ofélia! ... Hiszen bánatomban azt se tudom már, hogy mit tegyek, ha olyan néma vagy! — Igen, igazad van, nem sírok már többé ... Olyan szép itt, olyan csöndes s olyan meseszerűen ünnepi. S oly kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy itt vagy velem, szívem! És megcsókoljuk egymást vadul és forrón, míg el nem bódulunk. Egyszerre csak vidám reménykedéssel nézek a jövőbe. Igen, így lesz az, így kell mindennek jönnie, ahogyan megfestettem magamnak csöndes éjszakákon. — Azt hiszed, lesznek barátaid, - kérdem, eltelve titkos szerelem-féltéssel - amikor színésznő leszel? Valóban oly szépnek képzeled, ha az emberek tapsolnak majd neked és virágokat dobnak eléd a színpadon? Előtte térdelek; Ofélia kezét összetette az ölében s elmélázva néz a víz színén a távolba. — Egyetlenegyszer sem gondoltam még arra, Krisztikém, ez vajon hogyan lesz ... Úgy érzem, hogy rút és visszataszító, hogy az ember odaálljon az emberek elé s eljátsszon nekik lelkesedést vagy lelki kínt ... Rút, ha mindezt színlelem és szemérmetlen, ha valóban érzem, hogy egy perccel később ledobjam az álarcot s helyébe

88

fogadjam a köszönetet ... És hogy ezt megtegyem minden este és mindig ugyanabban az órában ... ez úgy hat rám, mintha meggyaláznám a lelkemet! — Akkor nem szabad megtenned! - szólok s elszántságomban minden feszül bennem. - Holnap, mindjárt reggel, beszélek az apámmal. Tudom, megsegít téged; tudom határozottan! ... Hiszen oly végtelenül jó és lágyszívű ...Nem fogja tűrni, hogy kényszerítsenek téged! — Nem, Krisztikém, ezt nem fogod megtenni! szakít félbe a leány nyugodtan és szilárdan. - Nem az anyámért akarom, hogy ezt ne tedd, kinek ily módon fel lenne dúlva minden hiú terve ... Én őt ... nem szeretem, nem tehetek róla! ... Szégyellem őt - tette hozzá halkan s elfordított arccal - és ez mindig köztünk maradjon ... De szeretem az én ... az én ... nevelőapámat. Miért ne mondjam meg nyíltan, hogy nem igazi apám! Hiszen úgyis tudod, ha nem is beszéltünk erről soha ... Nem mondta nekem senki, de tudom; éreztem már, mint gyermek. Világosabban éreztem, mint ahogyan tudni lehet! Ő nem sejti, hogy nem vagyok a leánya. Boldogabb lennék, ha tudná ... Akkor talán nem szeretne engem már annyira és nem vesződne érettem halálra. Ó, nem tudod, mint gyermek hányszor voltam mármár azon, hogy megmondom neki. De egy borzasztó fal állt közte és köztem. Az anyám emelte. Amióta csak az eszemet tudom: ... alig néhány szót tudtam beszélni vele egyedül, mint kisgyermek soha az ölébe nem ülhettem, meg nem csókolhattam. „Bepiszkítod magad, hozzá ne érj!", ezt hallottam mindig. Nekem mindig a csillogó hercegnőnek kellett lennem, ő volt a piszkos megvetett

89

rabszolga ... Csoda, hogy ez az ocsmány mérges vetés ki nem sarjadzott a szívemben. Hálát adok Istennek, hogy ezt nem hagyta! ... Néha meg azt gondolom: lett volna csak belőlem valóban olyan érzéstelen, gőgös förtelem, akkor nem szaggatna szét engem ez a le nem írható részvét iránta s haragszom a sorsra, mely megóvott ettől. Gyakran felbuggyan számban a falat, ha arra gondolok, hogy megszerezze, véresre dolgozta érte a kezét. Tegnap is étkezés közben felugrottam az asztaltól és leszaladtam hozzá. Oly tele volt a szívem, hogy azt hittem, ezúttal meg tudok neki majd mondani mindent, mindent! Meg akartam kérni: űzz ki mindkettőnket, mint idegen ebet, anyát meg engem; nem érdemlünk mást, és őt, „őt, ezt az aljas, borzalmas zsarolót, ki valószínűen a vérbeli apám, fojtsd meg! Üssed agyon erős, becsületes kézműves­ öklöddel! ..." Ezt akartam neki odakiáltani: Gyűlölj engem, mint ahogyan ember csak gyűlölni tud, hadd szabaduljak meg végre ettől a borzasztó égető részvéttől! Hány ezerszer imádkoztam bizony: Te jó Isten fönn a mennyekben, küldj gyűlöletet a szívébe! De, azt hiszem, hamarabb folyik ez a folyó itt föl a hegynek, mielőtt ez a szív gyűlölni tudna ... Kezemben volt már a műhely ajtajának a kilincse, amikor még egyszer bekémleltem az ablakon. Az asztalnál állt és lapjára ráírta krétával a nevemet. Az egyetlen szó, melyet le tud írni! Ekkor elhagyott a bátorságom. Örökre. Ha odaléptem volna eléje, tudom, mi történik elkerülhetetlenül! Vagy egyre azt hebegte volna, anélkül,

90

hogy rám hallgatna: „Az én nagyságos kisasszony leányom Ofélia!" Ahogyan ezt mindig teszi, ha lát, vagy pedig megértett volna engem és ... és ... beleőrült volna! Látod szívem, ezért nem szabad, hogy segíts rajtam! Darabokra zúzzam az egyetlent, amiben reménykedik!? Én legyek az oka annak, hogy szegény lelke teljesen belemerül az éjbe? Nem, nekem csak az az egy áll módomban: azzá kell lennem, amiért ő éjjel-nappal vesződik: szemében ragyogó csillag ... az enyémben persze lelkileg szajha. Ne sírj, édes jó szívem! Ugyan ne sírj hát! Fájdalmat okoztam neked? Jer ide! Légy újra jó. Jobban szeretnél talán akkor, ha másképp gondolkodnék? Megijesztette­ lek, szegény Krisztikém. Nézd, talán mindez nem is olyan gonosz, mint amilyennek felvázoltam. Talán érzelgős vagyok csupán s mindent eltorzítva és megnagyítva látok. Ha az embernek naphosszat az „Oféliát" kell egyre szavalnia, mégis csak megmarad benne valamit belőle. Hiszen éppen ezért gyalázatos ez a nyomorult komédiás művészet, hogy az ember lelke beteg lesz tőle. Nézd, hátha történik valami szép nagy csoda s én megbukom a fővárosban síppal, dobszóval, akkor egy csapásra minden, minden rendben lenne. Hangosan, szívből kacagott és lecsókolta könnyei­ met, de csak alakoskodott, hogy megvigasztaljon engem, nagyon is éreztem, semhogy a vidámságában tudtam volna osztozkodni. Iránta való mély bánatomban egy érzés vegyül, mely majdnem összezúz. Fájdalommal megértem, hogy ez a

91

leány nem csupán évekkel idősebb nálamnál ... nem, hozzá mérten gyermek vagyok. Amióta egymást ismerjük és szeretjük, ezen idő alatt titkolta bánatát és gyötrődéseit. És én? Minden alkalommal kiöntöttem előtte apró, gyerekes gondjaimat. Úgy érzem, mintha ez a kegyetlen megismerés, hogy az ő lelke is érettebb és öregebb, mint az enyém, lefűrészelné titokban minden reménységem gyökerét. Ő ilyesfélét érezhetett, mert bármily gyöngéden és forrón csókolt is meg újra meg újra s vont magához, egyszerre csak mintha egy anya dédelgetett volna, úgy éreztem. Elmondom neki, ami csak bensőségeset ki tudok találni, agyamban azonban űzik egymást a gondolatok és a legkalandosabb alakokat ötlik: „Valamit csak kell tennem! Csak tettekkel lehetek hozzá méltó. Hogyan lehetnék a segítségére? Hogyan tudnám megmenteni?" Érzem, mint szállt fel bennem egy borzalmas fekete árnyék, mint nyúl egy alaktalan valami a szívem után, fülemben hallom, mintha száz sziszegő hang suttogna: nevelőapja, a bárgyú esztergályos, a korlát! Rontsd le! Végezz vele! Ki látja? Miért félsz, gyáva? Ofélia elereszti a kezemet. Didereg. Látom, hogy megborzong. Kitalálta a gondolataimat? Várom, hogy mondjon valamit, valami olyat, ami titkos jelt ad nekem, hogy mitévő legyek. Minden vár bennem: az agyvelőm, a szívem, a vérem: fülemben a suttogás elhallgatott és vár. Vár és figyel diadala pokoli biztonságában. Ekkor azt mondja - és hallom, hogy a foga vacog a belső hidegtől - mormogja inkább, semhogy kimondaná:

92

— Talán megkönyörül rajta... a halál angyala! Bennem a fekete árny hirtelen fehér borzalmas láng lesz, mely eltölt tetőtől talpig: Felugróm és megkapom az evezőket, mintha a sajka csak erre a jelre várt volna, magától lesz egyre gyorsabb és bejutunk az ár közepére, a Péksor partja felé. A házak izzó szemei újra világlanak a sötétben. Gyors sodrással visz minket a folyó a gát felé, hol elhagyja a város. Minden erőmmel átevezek rézsút a házunkhoz. Fehér hab tajtékzik a sajka oldala mentén. Minden evezőcsapás, melyet mérek, fokozza vad elszántságomat. A szíj bőre a lapátágyban csikorogja: ölj, ölj, ölj! Azután megragadtam a partfal mellett egy cöveket és fölemelem rá Oféliát. Könnyű a karomnak, mint a pihe. Féktelen állatias örömnek érzem, hogy egy csapással férfi vagyok testben, lélekben és gyors iramban viszem Oféliát a lámpás fénye mellett be a köz homályába. Sokáig állunk még ott és csókoljuk egymást, emésztő, őrjöngő szenvedéllyel. Most megint a szeretőm és többé nem a gyöngéd anya. Mögöttünk nesz! Nem vetek rá ügyet: mi közöm hozzá! Ofélia azután eltűnt a ház folyosójában.

Az esztergályosmester műhelyében még világosság van. Átszűrődik a homályos ablakon. Az esztergapad zurrog.

93

Ráteszem kezemet a kilincsre és lenyomom óvatosan. Csöpp fénysáv villan fel és tűnik el máris, amint halkan behúzom megint az ajtót. Az ablakhoz surranok, hogy kikémleljem, az öreg hol áll. Az esztergapad fölé hajlik, villogó vas a kezében, ujjai körül szétröppennek fehér, papírvékonyságú forgácsok a szoba félhomályában és rakásra gyűlnek a koporsó köré, mint holt kígyók. Borzalmas remegés kap bele hirtelen a térdembe. Hallom, amint a lélekzetem fütyülve jár. Neki kell támaszkodnom a falnak a vállammal, hogy előre ne bukjam s össze ne zúzzam az ablak üvegét. „Valóban orgyilkossá legyek?!" Süvít fel keblemben egy jajkiáltás. „Agyonüssem orvul azt a szegény öreg embert, ki tele szeretettel, mint egy Megváltó puhította tönkre az életét az én, az ő Oféliájáért?" Most, váratlan zökkenéssel megáll az esztergapad. A zurrogás elnémul. Hirtelen halálcsönd kap utánam. Az esztergályos felegyenesedett, fejét félig oldalt fordítva fülelni látszik, majd leteszi a feszítő vasat és tétova léptekkel jő az ablakhoz. Közelebb, mind közelebb. Szemét ráirányítja erősen az enyémre. Tudom, hogy nem láthat, mert én a sötétben állok és ő a világosságban, de ha azt tudnám, hogy lát, akkor sem bírnék már elmenekülni, mert elhagyott minden erőm. így jött lassan szorosan az ablakig és belemered a sötétbe. Szemeink közt alig van tenyérnyi szélesség és látom arcának minden csöpp ráncát. Határtalan fáradtság kifejezése van az arcán, majd kezével lassan végigsimít homlokán és félig elcsodálkoz-

94

va, félig elmerengve nézi az ujjait, mint aki vért pillant meg rajta és nem tudja, ez hogyan lehetséges. Vonásain egyszerre csak kigyúl a remény és öröm egy halk fénye és az öreg lehajtja fejét, türelmesen és alázatosan, mint a vértanú, ki várja a halálos csapást. Megértem, a lelke mit szól most hozzám! Tompult agyveleje nem tudja, mindezt miért cselekedteti vele. Teste a lelkének mozdulata csupán, mely azt suttogja: „Válts meg engem szeretett leányomért!" Most tudom: Meg kell lennie! A könyörületes halál maga fogja vezetni a kezemet! Szabad-e mögötte maradnom szeretetemben Ofélia iránt? Most érzem csak át bensőm legmélyebb szakadékai­ ban is, mit kell Oféliának elszenvednie naponta az iránta érzett részvét maró gyötrődésétől, ki legszánandóbb minden nyomorultak között, hiszen marcangol engem is annyira, hogy azt hiszem, elégek, mint egy Nesszuszingben. Hogyan tudom majd elvégezni? - képtelen vagyok végiggondolni. Szétzúzzam a koponyáját azzal a vassal ott? Nézzek haldokló szemébe? Cipeljem holttestét ki az utcaközre és dobjam a vízbe? S ezután, teljes életemre vértől szennyes kézzel megcsókoljam-e, megöleljem-e valaha megint Oféliát? Én, orgyilkos, naponta szemébe nézzek édes­ atyámnak! Nem! Érzem: ezt megtenni nem tudom soha. A borzalmas tettnek meg kell történnie és én meg fogom tenni, tudom, de az agyonütött ember holttestével együtt és is alámerülök majd a folyóban.

95

Megemberelem magam s az ajtóhoz osonok, megállok, mielőtt a kilincs után nyúlok, két kezem egymásba fonom görcsösen és bele akarom kiáltani a szívembe a könyörgést: „Uram, könyörületes, adj nékem erőt!" De ajkam nem imádkozza e szókat. Anélkül, hogy a lelkem mást tudna parancsolni neki, suttogja: „Uram, ha lehetséges, hárítsd el tőlem e poharat!" Ekkor érces csengés repeszti szét a halálos csöndet és tépi el a szókat a számról. A levegő reszket, a föld remeg; a Mária-templom toronyórája felordított. Az élet alatt körös-körül és bennem is mintha fehérré lenne a sötétség. És mintegy messze-messze távolból, a hely felől, melyet álmaimból ismerek, hallom hangját a fehér dominikánusnak, ki megbérmált és megbocsátotta vétkeimet - az elmúltakat és eljövendőket - amint szólít nevemen: „Christopher! Christopher!"

Egy kéz feküdt a vállamra súlyosan. - Orgyilkos! Tudom, ez Paris színész haragos basszusa, mely most, tompítva s elfojtottan, fenyegetőn és tele gyűlölettel visszadöng fülemben, de nem védekezem. Akaratlanul hagyom, hogy a lámpa fényébe cipeljen. - Orgyilkos! Látom, tajtékzik ajka, a felduzzadt iszákos-orra, a petyhüdten lógó orcák, a nedvesen csillogó leköpött áll,

96

minden ugrándoz rajta, eltelve diadallal és pokoli örömmel. — Or-gyil-kos! Mellemen ragadott s megrázott engem mindegyik szótagra, melyet kilök, mint egy csomó üres ruhát. Eszembe se jut, hogy ellenálljak vagy éppen kitépjem magam a keze közül és elmeneküljek; gyönge lettem, mint egy pici halálosan bágyadt állat. Ezt bűntudatnak veszi, meglátom rajta, - de hogyan tudnék egy szót is szólani! A nyelvem ernyedt. Még ha akarnám is, se tudnám leírni neki a megrázkódtatást, melyet átéltem. Amit reám ordít, majd meg rekedten a fülembe csahol, mint aki őrjöng, tajtékzó szájjal, öklét rázva arcom előtt, - hallok és látok mindent, - de meg nem indít, dermedt vagyok, hipnotizált. Ertem, hogy ő mindent tud, - hogy látta, amint kiszálltunk a sajkából, amint csókoltuk egymást, - hogy kitalálta, én meg akarom gyilkolni az öreget - „hogy kiraboljad", ordítja. Nem védem magam, azon sem ijedek meg, hogy ismeri titkunkat. így érezheti magát a madár, mely a kígyó fogai között elfelejtette a félelmet.

97

A míniumos könyv

H

alántékomon kalapált a láz. Mint tenger és levegő határos egymással belső és külső világ. Tehetetlenül visznek magukkal vérem zuhogó hullámai, hol lerántanak tátongó örvényekbe, bele a legmélyebb aléltság sötétségével, hol lebegek vakító világosságban, fölhajítva egy fehéren izzó nap felé, mely megperzseli érzékeimet. Egy kéz tartja erősen az enyémet; ha pillantásom elengedi és fáradtan a sok finom szem számlálásától a csipkekézelőn, melyből kinyúlik, felvándorol a kabát ujján, dereng az agyamban: ez itt az atyám, ki az ágyamnál ül. Vagy pedig álom csupán? Nem tudom megkülönböztetni már, mi ébrenlét és mi fantáziálás, de mindig, ha magamon érzem nyugodni a szemét, le kell hunynom a szemem héját gyötrő bűntudattal. Hogyan történt mindez? - Már nem tudok rá visszaemlékezni; emlékezetem szálai elszakadtak azon időponton, amikor még tudtam, hogy a színész rám ordít. Tisztán csak azt az egyet tudom: valamikor, valahol egy lámpa fényénél parancsára kitöltöttem egy

98

adóslevelet s aláírtam apám hamisított kezevonását. Oly megtévesztőn hasonló volt az írás, hogy amikor rámeredtem, mielőtt a színész a papírt összehajtotta és zsebre tette, egy percig azt hittem, az apám maga írta alá a tulajdon kezével. Miért tettem ezt? - Olyan magától érthető előttem, hogy még most is, amikor a véghezvitt tett emléke marcangol, nem akarnám, hogy meg ne történt volna. Vajon egy éj múlt-e el csak azóta, vagy pedig egy emberöltő? Hisz úgy rémlik nekem, mintha a színész dühe egy teljes esztendeig szakadatlanul zúdult volna rám. Majd észretérhetett végre ellenálló képességemen, hogy céltalan tovább őrjöngeni, mert valahogyan meggyőzhetett engem arról, hogy egy kézvonás meghamisításával meg tudnám menteni Oféliát. Lázgyötrődésem egyetlen fénysugara most az, hogy határozottan tudom: nem azért tettem, hogy megszaba­ duljak egy tervezett gyilkosság gyanújától. Hogyan jutottam azután haza, reggel volt-e már vagy még éjjel, ez kiveszett belőlem teljesen. Dereng bennem, mintha egy sír mellett ültem volna, zokogva, kétségbeesetten s a rózsák illatából következ­ tetem, mely most, hogy erre gondolok, újra körülárad, szinte azt hiszem, az édesanyám sírja volt. Vagy a virágbokrétától van, ott az ágyam takaróján? Vajon ki tette oda? „Szent Isten, hiszen mennem kell a lámpákat eloltani", ront végig minden idegemen, mint egy ostorcsapás, hirtelen. „Nincsen már világos nappal?!"

99

Felugranék, de oly gyönge vagyok, hogy nem tudom megmozdítani egyetlen tagomat sem. Bágyadtan hanyat­ lom vissza. „Nem, még éjjel van", vígasztalom magam, mert a szemem előtt egyszerre csak megint mély sötétség feketéllik. De mindjárt azután megint világosságot látok s a nap sugarait játszadozni a fehér falon; és újra rám támad a kötelesség elmulasztásának szemrehányása. A láz hulláma az, mely visszaránt engem a fantáziálás tengerébe, mondom magamnak, azonban mit sem tehetek ellene, hogy ritmikus, mintegy az álomvilágból felbukkanó, régen ismert tapsolás ne érje fülemet mindig világosabban és hangosabban. Ütemével mind gyorsabban változik egyúttal éj és nap, nap és éj átmenet nélkül és szaladnom kell, szaladnom, hogy még jókor jöjjek a lámpákat meggyújtani, eloltani, meggyújtani, eloltani. Az idő száguld a szívem után és el akarja fogni, de lüktetésével ez mindig egy lépésre elől van. „Most, most fogok elmerülni a vérhullámtorlásában", érzem; „kiárad Mucselknausz esztergályosmester egy fej sebéből s kibuggyan az ujjai közt, mint záporpatak, ahogyan utána nyúl a kezével." Mindjárt belefulladok! Az utolsó pillanatban egy cölöp után kapok, mely be van verve egy parti falba, hogy belekapaszkodjam s összeszorítom a fogamat a múló eszmélés egy maradékával: „Tartsd féken a nyelvedet; mert különben elárulja lázában, hogy meghamisítottad apád kezevonását."

100

Hirtelen éberebb vagyok, mint nappal, elevenebb, mint álmomban valaha. Fülem olyan éles, hogy meghallom a leghalkabb neszt is, közelben, távolban. Messze, messze a túlsó parton a fák lombozatában csicseregnek a madarak és a Mária templomban világo­ san hallom mormogni az imádkozok hangját. Vajon vasárnap van-e? Furcsa, hogy a máskor annyira zúgó orgonahangok nem tudják elnyelni a suttogást a székeken. Furcsa, hogy a zajos hangok ezúttal nem bántják a halk gyönge zörejeket?! Miféle ajtók csapódnak itt a házban? Azt hittem, az emeleteken nem laknak! Csak ócska, porlepte limlom züllik, odalenn a szobákban. Őseink azok, kik hirtelen megelevenedtek? Elhatározom, hogy lemegyek; hiszen olyan friss és egészséges vagyok, miért ne tenném? Mindjárt ezután eszembe jut: ehhez le kellene vinnem a testemet és ez nem való, csak nem látogatha­ tom meg őseimet világos nappal egy szál ingben! Kopognak az ajtón; apám odamegy, kinyitja kissé és kiszól tisztelettel teljesen a hasadékon: „Nem, nagyapa, még nincsen itt az ideje. Tudod, hogy csak akkor szabad nektek hozzá menni, ha meghaltam." Ez megismétlődik összesen kilencszer. Amikor végbemegy tizedszer, tudom: ezúttal az ős áll odakinn.

101

Nem is tévedtem, látom a mély, tisztelettel teljes meghajláson, melyet apám vág, amikor kitárja az ajtót egészen. 0 maga kimegy s a lassú, súlyos lépteken, melyek közé csendül egy bot kopogása, hallom: valaki jön az ágyamhoz. Látni nem tudom, mert a szemem le van hunyva. Belső érzés mondja nékem, hogy nem szabad felütnöm a szememet. De a szemhéjon át egész világosan, mintha üveg lenne, látom, a szobámat és minden tárgyat, mely benne van. Az ős visszahajtja az ágytakarómat s ráteszi jobb kezét, a hüvelyket lemeresztve, mint szögmérőt a nyakamra. — Ez itt az emelet, - mondja egyhangúan, mint a pap a litániát, - ahol a nagyapád meghalt és várja a feltámadást. Az ember teste a ház, melyben halott ősei laknak. Egynémely ember házában, egynémely ember testében felébrednek a halottak, mielőtt megérett feltámadásuk ideje, rövid, kísérteties életre; akkor a nép szája „hazajáró lélek"-ről suttog, akkor a nép szája „ördöngösség"-ről beszél. Megismétli a fogást hüvelykujjal meg tenyérrel a mellemen: — És itt fekszik koporsóba téve az üknagyatyád. így megy végig le az egész testen, át a gyomorgödrön, lágyékon, combon és térden a talpig. Amikor erre teszi rá a kezét, így szól:

102

— És itt lakom én! Mert a láb az alap, melyen a ház pihen; a láb a gyökér és összeköti a te embered testét az anyafölddel, ha vándorolsz. Ez ma a nappal, mely napfordulód éjszakáját követi. Ez ma a nap, amikor benned a halottak kezdenek feltámadni. S én vagyok az első. . Hallom, amint leül az ágyamhoz s a könyv levelinek zizegéséből, amint időnként lapoz, kitalálom: felolvas nekem a családi krónikából, melyet atyám oly gyakran említett. Litánia hangján, mely elaltatja külső érzékeimet ellenben fölingerii belső érzékeimet egyre növekvő, néha szinte el sem viselhető ébrenlétre, hatol belém; „Te vagy a tizenkettedik, én voltam az első. Elkezdünk számlálni 'egy'-nél s abbahagyjuk 'tizenkettő'-nél. Ez Isten megemberesülésének titka. Te legyél a fa koronája, mely látja az eleven fényt, én vagyok a gyökér, mely a sötétség erőit elküldi a világosságba. De te vagy én és én vagyok te, ha be lesz fejezve a fa növekedése. A bodza a bokor, melynek a paradicsomban az 'élet fája' volt a neve. Még ma is az a monda jár az emberek között, hogy varázslatos. Vágd le ágait, koronáját, gyökerét, dugd fordítva a földbe és íme: ami korona volt, gyökér lesz, ami gyökér volt, koronát bont - oly bensőségesen hatja át mindegyik sejtjét az 'Én' s a 'Te' közössége. Ezért tettem jelképnek családunk címerébe! Ezért terem intőjélként házunk tetején!

103

Itt a földön példázat csupán, mint minden forma csupán példázat, de az el nem poriadás birodalmában az ő neve minden fák közt az első. , Vándorlásaidon itt és odaát néha öregnek érezted magad - ez én voltam; az alap, a gyökér, az ős, kit magadban éreztél. Mind a kettőnknek a neve Christopher, mert én meg te egy és ugyanaz vagyunk. Talált gyermek voltam, mint te; de én megtaláltam a nagy Atyát és a nagy Anyát vándorlásaimon és soha többé a kis apát és a kis anyát: te megtaláltad a kis apát és a kis anyát, de a nagy Atyát és a nagy Anyát - még nem! Ezért vagyok én a kezdet és te vagy a vég; ha mi ketten áthatoltunk egymáson - akkor nemzetségünknek lezárult az örökkévalóság gyűrűje. A te napfordulód éjszakája az én feltámadásom nappala. Ha öreg leszel, én fiatal leszek, minél szegényebb leszel, annál gazdagabb leszek ... Ha fölnyitottad te a szemedet, le kellett hunynom nékem az enyémet, ha lehunytad a tiédet, akkor én látó lettem; - így volt ez eddig. Szemben álltunk egymással, mint ébrenlét meg alvás, mint élet meg halál és csak az álom hídján tudtunk egymással találkozni. Nemsokára másképpen lesz; közeleg az idő! Szegénységed ideje, gazdagságom ideje. A napforduló éjszakája volt a határszél. Ki meg nem érett, elalussza; vagy pedig bolyong a homályban; benn az ősnek a sírban kell feküdnie a nagy ítéletnapig.

104

Egynémelyek, azok az elhízottak, kik csak a testükben hisznek - és vétkeznek a haszonért - a nem nemesek, kik megvetik családfájukat; - mások megint, azok, kik gyávák ahhoz, hogy bűnt kövessenek el, egy nyugodt lelkiismeret nyereségéért. Te azonban nemes vérből vagy és gyilkossá akartál lenni a szerelemért. Bűnnek és érdemnek ugyanazzá kell lenni, máskülönben teher marad mind a kettő; és a megrakodott sohasem lehet szabad úr. A Mester, kit a fehér dominikánusnak neveznek, megbocsátotta néked vétkeidet, még az eljövendőket is, mert tudta, hogyan fog történni minden; - te meg azt hitted, a te kezedbe tétetett, vajon elkövetsz vagy abbahagysz-e egy tettet. - Ő kezdettől fogva szabad a bűntől meg az érdemtől s ilyképpen szabad mindenfajta ábrándtól. Csak aki még ábrándozik, mint te meg én, veszi magára vagy az egyik terhet, vagy a másikat. Szabaddá ettől csak olyanformán leszünk, ahogyan ezt néked megmondottam. Ő az eljövendő nagy lombtető az ősből: - a nagy gyökérből. Ő a kert, te meg én s a magunkfajta a fák, mik benne teremnek. Ő a nagy vándor és mi vagyunk a kicsinyek. Ő leszáll az örökkévalóságból a végtelenbe; mi vándorlunk a végtelenből fel az örökkévalóságba. Ki átlépte a határszélt, szeme lett egy láncnak, - egy láncnak, melyet láthatatlan kezek alkotnak, melyek soha többé el nem eresztik egymást a napok végéig; ezután

105

egy közösséghez tartozik, melyben minden egyesnek megvan a csupán neki szánt küldetése. Nincsen benne akárcsak kettő is, mely egymással egyforma lenne, mint ahogyan már a föld emberállatai között sincsen kettő, sorsára egyforma. E közösség szelleme áthatja egész földünket; néki ő mindenkor mindenüttvaló, a nagy Bodzafában ő az Élet szelleme. Belőle fakadtak minden idők és népek vallásai: ezek alakulnak, ő azonban nem alakul soha. Aki lombtetővé lett és az 'Ős' gyökereit tudatosan viseli magában, tudatosan lép a közösségbe, amidőn átéli a misztériumot, melynek neve: 'Elválás holttesttel és karddal.' Egykor a régi Kínában sok ezren és sok-sok ezren lettek részesei eme titokzatos eseményeknek, de jelentés róla csak gyéren maradt a mi időnkre. Hallgass ilyeneket: Vannak itt bizonyos átváltozások, melyek neve SiKiai, vagyis az elválás a holttestektől és mások e néven: Kieu-Kiai, vagyis: az elválás a kardoktól. Az elválás a holttestektől azon állapot, amikor az elhalt ember alakja láthatatlan lesz s ő maga eljut halhatatlan rangjába. Egynémely esetben a test elveszti csupán a súlyát, vagy megtartja az élőember külsejét. Amikor az elválás a kardoktól megy végbe, a koporsóban a holttest helyében egy kard marad. Ezek sérthetetlen fegyverek, a nagy utolsó küzdelem idejére szánva.

106

Mind a két elválás művészet, melyet az út előrehaladott férfiai közölnek a kiváltságos ifjabbakkal. A hagyomány a kard felső könyvéből ezt mondja: A holttestek elválása módjánál megesik, hogy az ember meghal s újra életre jut. Megesik, hogy a fej le van ütve és az egyik oldalról előkerül. Megesik, hogy az alak megvan, de a csontok hiányoznak. A megváltottak közül a legmagasabbak elfogadnak, de nem cselekszenek; a többiek világos nappal váltják fel magukat a holtestekkel. Annyira viszik, hogy repülő halhatatlanok lesznek. Ha akarják, világos nappal el tudnak merülni a szárazföldön. Ezek közül az egyik egy Hooi-Nanból való bennszülött volt, Tung-Csung-Khiu nevű. Ifjúkorában gyakorolta a szellemi levegő belélekzését és ezzel tisztázta alakját. Igaztalanul vádolták és összekötözték a börtönben. Holtteste elvált és eltűnt. Lieu-Ping-Hunak nincsen neve és nincsen ifjúi neve. A Han-kor vége felé Ping-Hu véne volt Kieu-Kiangnak. Az orvos művészetét gyakorolta és segített az embereknek betegségeikben és bajaikban, mintha a tulajdon betegsége lenne. Egyik vándorlásán találkozott a halhatatlan emberrel, Cseu-Csing-Sivel, ki felfedte neki a rejtett lét útját. Később elvált a holttesttől és eltűnt." Hallottam a levelek zizegésén, hogy az ős több lapot fordított, mielőtt folytatta: „Akinek birtokában van a míniumos könyv, a halhatatlansági növény, a szellemi lélekzés felébresztése és a titka annak, hogyan kell elevenné tenni a jobb kezet, az elvál a holttesttől.

107

Felolvastam neked a példáit olyan embereknek, akik megváltak önmaguktól, hogy hited megerősödjék, hallván, hogy voltak előtted mások, akik ezt elvégezték. Ugyan e célból áll a keresztények könyvében názáreti Jézus feltámadásának története. Most azonban szólani akarok neked a kéz titkáról, a lélekzés titkáról és a míniumos könyv olvasásáról. Azért nevezik míniumos könyvnek, mert ősrégi hit szerint Kínában a piros a legnagyobb tökéletességűek ruhájának színe, kik az emberiség üdvéért visszamarad­ nak a földön. Mint ahogyan az ember nem tudja felfogni egy könyv értelmét, ha csupán a kezében tartja vagy a lapjait forgatja anélkül, hogy elolvasná, úgy nem hoz neki semmilyen hasznot sorsának lepergése, ha nem fogja fel az értelmét; a történések követik egymást, mint egy könyv levelei, melyekben a halál lapoz; csak azt tudja: megjelennek és eltűnnek és az utolsóval véget ért a könyv. Még csak azt sem tudja, hogy újból fellapozzák újra meg újra, míg végül megtanul olvasni. S amíg ezt nem tudja, addig az élet néki csak értéktelen játék, összekeverve örömből és bánatból. De ha végre kezdi megérteni a benne rejlő eleven beszédet, akkor lelke felüti a szemét s kezd lélekzeni és vele olvas. Ez az első foka az útnak, mely a holttest feloldásához vezet, mert a test semmi más, mint megdermedt lélek; feloldódik, amint a lélek ébredezni kezd, mint ahogyan elolvad a jég a vízben, amint ez forrni kezd.

108

Gyökerében értelemben dús minden ember sorsának könyve, de benne a betűk kuszán táncolnak azoknak, kik szánnak rá fáradtságot, hogy elolvassák nyugodtan, egyiket a másik után és úgy, ahogyan le vannak téve. Ezek a mohók, a kapzsiak, a nagyravágyók, a kötelességfitogtatók, az ábrándtól mérgezettek: hogy másképpen alakíthatják sorsukat, mint ahogyan a halál beleírta a könyvbe. De aki már ügyet se vet a lapozgatásra, a levelek henye jövésére-menésére, se örömmel nem tetézi, se sírással nem kíséri, hanem, mint figyelmes olvasó feszült értelemmel igyekszik megérteni szót szó után, az elé csakhamar fellapozzák a sors egy magasabb könyvét, míg végül utolsónak és legmagasabbnak előtte; mint kiválasztott előtt, ott fekszik a míniumos könyv, mely magában rejt minden titkokat. Ez a menekülés útja a Fátum börtönéből, minden egyéb tevékenység kínos hiábavaló vergődés a halál hálójában. Az életben a legszegényebbek azok, akik elfelejtették, hogy van szabadság a börtönön túl, - akik hasonlatosan a kalitkában született madárhoz, megelégedetten a tele magos csésze mellett, elfelejtették, hogyan kell repülni. Az ő számukra nincsen megváltás többé. Reményünk az, hogy a nagy fehér vándornak, ki útban van le hozzánk a végtelenségbe, sikerülni fog széttörni a bilincseket. A míniumos könyvet azonban nem fogják meglátni soha. Aki előtt fellapozzák, az magasabb értelemben sem

109

hagy maga után holttestet; egy darab földet ránt be a szellemi világba és feloldja benne. így munkálkodik ő is az isteni alkímia nagy művén; átváltoztat ólmot arannyá, átváltoztat végtelenséget örökkévalósággá. Hallgassad ezt most a szellemi lélekzés titkáról! Megőriztetett a míniumos könyvben csak azoknak, kik gyökerek vagy lombtetők; 'ágak'-nak nincsen részük benne, mert ha megértenék, csakhamar kiszáradnának és lehullanának a törzsről. Átáramlik ugyan rajtuk is a nagy szellemi lélekzet, mert hogyan is tudna élni e nélkül akár a legkisebb teremtmény is - de átmegy rajtuk, mint hajtó szél és meg nem áll. A testi lélekzet ellenjátéka csupán a külső világban. Bennünk azonban állandó legyen, míg végül fénnyé válva, áthatol a testháló szemein és egyesül a nagy fényességgel. Hogy ez hogyan történik, arra nem tud téged megtanítani senki; ez a legfinomabb megérzés területén gyökerezik. A míniumos könyvben az van: 'Itt van elrejtve minden mágia kulcsa. A test nem tud semmit, a lélek mindent tud. Tégy félre mindent, ami test és akkor az Én-ed, amint teljesen mezítelen lett, mint tiszta szellem elkezd lélekzeni.' Az egyik emígy fog bele, a másik amúgy, a hit szerint, amelyben született. Az egyik égő vággyal a lélek mai helyesírás szerint: lélegzés ,lélegzet. A régi helyesírási szabály közelebb volt a szó mélyebb értelméhez.

110

után, a másik a bizonyosság érzésében való megmaradá­ sával: a lélekből származom és csak a testem a földből." „Akinek nincsen vallása, de hisz a hagyományokban, az a keze minden munkáját, a legkisebbet is, kísérje azzal a szüntelen gondolattal: csak abból az egyetlen célból teszem, hogy bennem a lelki rész tudatosan kezdjen el lélekzeni. Mint ahogyan a test, anélkül, hogy ismernéd munkájának titkos műhelyét, átváltoztatja a belélekzett földi levegőt, úgy sző a lélek meg nem fogható módon néked a lélekzésével bíbor királyi köpenyt: a tökéletesség palástját. Lassanként át fogja hatni egész testedet egy mélyebb értelemben, mint az emberi állatoknál; ahová lélekzete ér, ott minden tag új lesz, hogy más célokat szolgáljon, mint eddig. Akkor azután tetszésed szerint kormányozhatod a lélekzet-áramot. - Fölfelé folyathatod a Jordánt, ahogyan a Biblia mondja. Tested szívét megállíthatod, meglassíthatod vagy gyorsíthatod s ily módon tested sorsát meghatározhatod magad; reád nézve ezután megszűnt a halál könyvének érvényessége. Minden művészetnek megvan a törvénye, minden királyválasztásnak a pompája, minden misének a szertartása s mindennek, ami lesz és nő, megvan a meghatározott menete. Az új test első tagja, melyet felébresszél azon lélekzettel, a jobb kéz. Két hangzó az, mely fölcsendül elsőnek, amikor a lehelet húsra-vérre talál; ezek a teremtési hangzók I és A.

111

I az 'ignes', vagyis a tűz és A, az 'aqua', vagyis a víz.Semmi sem készült, ami ne készült volna vízből és tűzből! Ha a lehelet a mutatóujját éri, akkor megdermed s hasonló az I betűhöz. - 'Pergelődik a csont', ahogyan a hagyomány mondja. Ha a lehelet a hüvelykujjat éri, ez megdermed, eláll a kéztől s a mutatóujjal alkotja az A betűt. Akkor 'kezedből eleven vizek áramai erednek', ahogyan a hagyomány mondja. Ha meghalna egy ember a szellemi újjászületés ez állapotában, jobb keze nem lenne már alávetve az elporladásnak. Ha ráteszed fölébredt kezedet a nyakadra, akkor az 'eleven víz' beárad a testedbe. Ha meghalnál ilyen állapotban, egész tested elenyészhetetlen lenne, mint a keresztény szent holtteste. De te azonban megoldódj a holttesteddel! Ez megtörténik a 'víz' forrásával, emez pedig a 'tűz' által, mert minden folyamatnak, az újjászületés szellemi fordulatának is, meg kell, hogy legyen a maga rendje. Véghez fogom vinni rajtad, mielőtt ezúttal távozom tőled." Hallottam, hogy ősöm becsukta a könyvet. Felállt és most megint, úgy, mint először, rátette kezét, mint egy szögmérőt a nyakamra. Végigborzongott rajtam egy érzés, mintha jéghideg víz áradata csorogna végig a testemen, egészen a talpamig.

112

"Ha ráveszem, hogy forrjon, fel fog benned ébredni a láz s elveszíted eszméletedet, - mondta, - halld azért, mielőtt füled megsüketül: Amit veled teszek, magad teszed, mert én vagyok te és te vagy én. Senki más nem tudná megtenni veled, amit én teszek; de te sem tudnád megtenni egyedül magaddal. Nekem ott kell lennem, mert nélkülem te csak fele 'Én' vagy, - mint ahogyan nélküled én is csak fele 'Én' vagyok. Ilyen módon a teljesülés titka védve van, nem élhet vissza vele az emberállat." Éreztem, amint az ős lassan fejti le hüvelykujját; majd mutatóujját gyorsan húzta végig háromszor balról jobbra a nyakamon, mintha át akarná metszeni a gégémet. Borzalmas, sivító hang, mint „ I " nyilallt végig perzselőn húsomon, csontomon. Úgy éreztem, mintha szúrólángok csapnának ki a testemből. „Ne feledd: minden, ami történik és minden, amit teszel és elszenvedsz, tűrd a váltásért a holttesttel!" - hallottam még egyszer ősöm, Christopher hangját s mintha a földből jönne. Azután elégett eszméletem utolsó maradéka a láz tüzében.

113

Ofelia

ég reszket gyöngeségében a térdem, ha végigmegyek a szobán, de egyre jobban érzem óráról órára, hogy egészségem visszatér. Emészt a vágy Ofélia után s de szeretnék lemenni a lépcsőházba, hogy bekémleljek az ablakába és megpróbáljam, hátha el tudom fogni egy pillantását. Nálam járt, amikor eszméletlenül feküdtem lázban, mondta nekem az atyám, s egy csokor rózsát hozott nekem. Meglátom rajta, hogy kitalált mindent; a leány talán megvallott neki mindent? Félek és nem kérdem s ő is riadtan kerüli el a beszéd e tárgyát. Nagy gondosan ápol; amit csak ki tud olvasni a szememből, elhozza nekem; nekem azonban megdobban a szívem sajgásomban, szégyenemben minden szerető szolgálatkor, melyet megtesz nekem, ha arra gondolok, hogy gonoszságot követtem el ellene. Szerettem volna, ha lázálom csupán, - az adóslevél hamisítása! De most, amikor az eszem újra tiszta, sajnos nagyon is jól tudom: megtörtént valóban. Miért és mi célból tettem? - emlékezetemből kipusztult minden részlet.

114

Nem is akarok ezen tépelődni; csak azt az egyet tudom: vezekelnem kell valahogyan e tettért: pénzt kell keresnem, pénzt, pénzt, pénzt, hogy visszavásárolhassam az adóslevelet. A félelem verejtéke veri ki a homlokomat erre a gondolatra: hátha lehetetlen. Hogyan keressek pénzt itt ebben a mi kis városunkban?! De talán a fővárosban lehet? Ott nem ismer senki. Ha ott inasnak ajánlkoznám egy gazdag embernek? Hajlandó lennék dolgozni, mint egy rabszolga, éjjel­ nappal. De hogyan adjam elő atyámnak a kérésemet, engedjen el a fővárosba, hogy ott tanuljak? Mivel indokoljam ezt, hiszen elmondta nekem már elég gyakran, hogy gyűlöl minden eltanult és nem magától az élettől szerzett tudást. Azután nincsen meg a szükséges alapképzettségem, vagy legalább is a róla szóló iskolai bizonyítvány. Nem, nem; ez mégis csak lehetetlen! Gyötrődésem kétszer akkora ha elgondolom: el legyek tehát választva évekre, esztendőkre, talán örökre Oféliától?! Érzem, mint akar felszállani bennem újra a láz e borzalmas gondolatra. Két teljes hétig feküdtem betegen; Ofélia rózsái a vázában már elszáradtak. - Talán már el is ment? Nedves a tenyerem, annyira fojtogat a kétségbeesés. - A virágcsokor talán köszönés volt búcsúzóul? Atyám meglátja rajtam, mennyire szenvedek, de egyetlen szóval se kérdi az okát. Többet tud talán, mint amennyit mondani akar?

115

Csak ki tudnám neki önteni szívemet, csak megvallhatnék neki mindent, mindent! - Nem, ennek megtörténnie nem szabad; ha elűzne, milyen szívesen fogadnám, ezzel vezekelnék bűnömért; - de tudom, megszakadna a szíve, ha megtudná; én, egyetlen gyermeke, kire mintegy a sors rendeléséből talált rá, úgy viselkedett vele szemben, mint egy gonosztevő; - nem, nem, ennek nem szabad megtörténnie! Tudja meg minden ember, nem bánom, és ujjal mutasson rám, csak neki, neki nem szabad ezt megtudnia. Gyöngéden simít végig a homlokomon, szeretettel és jósággal pillant a szemembe és így szól: —• Ne nézz oly rémülten, jó gyermekem! Bármi is gyötör téged, feledd el! Vedd úgy, mintha lázálom lenne. Hamarosan egészséges és vidám leszel újra! Csak akadozva tudja elmondani a szót: „vidám" s érzem, sejti, hogy az eljövendő idő sok fájdalmat meg bánatot fog nekem hozni. Mint ahogyan ezt én is sejtem. Ofélia tehát elment már? Tudja? A kérdés ajakomra tódul, de legyűröm. - Azt hiszem, sírva roskadnék össze, ha azt mondja rá: igen. Egyszerre csak gyorsan és kapkodva kezd beszélni; szóba hoz sok mindenfélét, hogy elszórakoztasson és rávegyen más gondolatokra. Nem tudok visszaemlékezni, szóltam-e neki ősünk álomlátogatásáról - vagy mi volt - de azért mégis csak így lehetett! - Miképpen történhetnék, hogy egyszerre csak jóformán ugyanerről kezd beszélni? Szinte átmenet nélkül mondja:

116

— Nem tudsz elkerülni bánatot, míg nem vagy még „megváltott". Ami meg van írva a sors könyvében, azt föld szülötte eltörölni nem tudja. Nem az a szomorú, hogy annyi ember szenved, a szomorú csupán az, hogy szenvedésük magasabb értelemben céltalan marad. Ilyen módon büntetése lesz egykoron - talán egy korábbi életben - véghez vitt tetteiért a gyűlöletnek. - A jutalom és büntetés e borzalmas törvénye elől menekülni csak úgy tudunk, ha minden történést elfogadunk ezzel a gondolattal: ez csupán azért történik, hogy felkeltse lelki életünket. Amit teszünk, mindent csak ebből a szempontból tegyünk. - A lelki beállítás minden, a tett egymaga: semmi! - A bánat értelemben dús és gyümölcstermő lesz, ha ilyen szemmel nézed. - Hidd el, akkor nem csupán könnyebben fogod tudni elviselni , hanem el is fog múlni gyorsabban és lesznek körülmények, amikor még átváltozik az ellenkezőévé. A csodával határos, hogy ilyenkor néha mi megy végbe és nem csupán belső változások azok, mik ilyenkor történnek - nem, külsejében is fordul a sors a legfurcsábban. - A hitetlen persze nevet az ilyen állításon - de min nem nevet az ilyen! Olyan ez, mintha a lélek nem tűrné, hogy miatta többet szenvedjünk, mint amennyit elbírunk. — Mit kell voltaképpen érteni „a jobb kéz elevenné tétele" alatt? - kérdeztem. - Egy lelki fejlődés kezdete ez csupán, vagy van neki még más célja is? Az apám egy darabig elgondolkodik. — Hogyan érttessem ezt meg veled? Itt megint csak példákkal fejezheti ki magát az ember.

117

Mint minden forma, testünk részei is jelképei csupán lelki fogalmaknak. - A jobb kéz szimbóluma úgyszólván a cselekvésnek, hatásnak és tettnek. - Ha már most kezünk lélekben eleven lesz, ez annyit tesz: alkotók lettünk „odaát", míg eddig alvók voltunk. Hasonlóképpen vagyunk a „beszéddel", „írással" meg „olvasással". Beszélni, szólni, földi módon nézve annyi, mint közölni valamit. - Hogy vajon az, akivel valamit közlünk, meg is fogadja-e a szót, az rajta áll. A „lelki" beszéddel másképpen vagyunk. Az nem közlés már, mert kinek „közölnének valamit" erről? Hiszen „én meg te" ott ugyanaz. „Beszélni" lelki értelemben annyi, mint: megalkotni; ez mágikus jelenségre-hívás. „írni" a földön valamely gondolatunk múló megrögzítését teszi; „írni" odaát annyit tesz: bevésni valamit az örökkévalóság emlékezetébe. „Olvasni" itt azt jelenti: az ember magáévá teszi valamely írásnak az értelmét. „Olvasni" odaát ezt teszi: felismerni a nagy változatlan törvényeket és - cselekedni szerintük a harmóniáért! - De azt hiszem, kedves gyermekem, hogy most, amikor még megviselt vagy, ne beszéljünk ilyen nehezen felfogható dolgokról! — Nem akarsz nekem beszélni az anyámról, apám? Hogy hívták? Hiszen nem tudok róla semmit - jött a kérdés hirtelen ajakamra; csak amikor már késő, látom, hogy sebhez értem a szívében. Nyugtalanul jár a szobában föl s alá; beszéde szakadozottan cseng.

118

— Kedves fiam, ne kívánd tőlem, hogy újra felelevenítsem a múltat! Szeretett engem. Igen, azt tudom. És én is őt - ki sem mondhatom. Úgy jártam, mint valamennyi dédapám, kik a tieid is. Ami összefügg a „nővel", az nekünk, férfiaknak a Jőcherek törzséből, kínná és végzetté vált. És nem volt sem a mi hibánk, sem anyáink hibája. Mindnyájunknak különben, ahogyan ezt talán tudod, egyenként csak egy fiunk volt. A házasság sohasem tartott tovább. Olyan ez, mintha ezzel megfelelt volna céljának. Egyikünknek sem volt boldogság. Lehetséges, hogy ennek oka abban rejlett, hogy a mi feleségeink nagyon is fiatalok voltak - mint az enyém - vagy öregebbek voltak, mint mi. Nem volt itt testi összeillőség. Az idő minden évvel mindjobban széjjeltépett minket egymástól. - És hogy miért ment el tőlem? Ha tudnám? De én nem ... én nem akarom tudni! Hogy megcsalt talán? Nem! Ezt megéreztem volna! Még most is érezném. Csak azt tudom hinni: felébredt benne a szerelem egy másvalaki iránt s amikor belátta, hogy nem tudja elkerülni a sorsot, hogy engem rászedjen, inkább elhagyott engem s a halálba menekült. — De miért tett ki engem, apám? — Erre csak ez a magyarázatom: erős hitű katolikus asszony volt s a mi lelki utunkat, ámbár soha egy szót sem szólt ellene, ördögi megtévelyedésnek tartotta. Meg akart téged óvni ettől és ez csak úgy történhetett, hogy elvont téged befolyásom elől. Hogy vérbeli fiam vagy, abban nem szabad kételkedned sohasem, hallod-e! Nem adta volna neked soha, de soha utadra a Christopher

119

nevet; már ez maga is csalhatatlan jel a számomra, hogy te nem vagy ... másvalakinek a gyermeke. — Apám, csak azt az egyet mondd még meg nekem: hogy hívták őt? A keresztnevét szeretném tudni, ha reá gondolok. — Hívták pedig ... - apám hangja elcsuklott, mintha a szó torkán akadt volna. - A neve ... Ofélia volt.

Végre megint szabad kijárnom. A lámpákat már ne gyújtsam meg, mondta az apám. Később se többé. Nem tudom az okát. Mint azelőtt, amikor nem én végeztem, a városi szolga látja el ezt a tisztet. Első utam - remegő szívvel - az ablakhoz vezet le a lépcsőházban. De odaát a függöny állandóan le van eresztve. Az utcaközben, hosszú-hosszú várakozás után, találkoztam az öregasszonnyal, ki odaát takarít, és kikérdeztem. Valóság lett tehát, amit kábultan sejtettem s amitől rettegtem! Ofélia elhagyott! Az öregasszony mondta, hogy Paris színész elutazott vele a fővárosba. Most már azt is tudom, hogy miért írtam alá az adóslevelet: az emlékezőképességem visszatért. Paris megígérte nekem, hogy nem fogja a leányt a színházban fölléptetni, ha pénzt szerzek neki. Három nap múlva megszegte a szavát! Minden óra, mely lepereg, lát engem a kerti parthoz menni. Azt hazudom magamnak: Ofélia ott ül és vár reám - csak elrejtőzik, hogy hirtelen ujjongó kiáltással szaladjon a karjaimba!

120

Néha rajtakapom magam, amint furcsa dolgot művelek: a pad körül a homokot felkotrom az ásóval, mely neki van támasztva a kertsövénynek, egy bottal, egy kis deszkatöredékkel, mindennel, ami épp kezembe kerül - elvétve még puszta kézzel is. Mintha a föld magába rejtene valamit, amit e l k e l i ragadnom tőle. Könyvekben írják, hogy szomjan veszők túrnak így a földben s mély lyukat ásnak az ujjaikkal, kik eltévedtek a sivatagban. Nem érzem már a fájdalmat, olyan izzó lett. Vagy talán magasan lebegek önmagam fölött, úgyhogy a kín nem tud már fölérni hozzám? A főváros sok mérföldnyire van víz ellenében - nem hoz a folyó nékem üdvözletet? Majd hirtelen az anyám sírjánál ülök és nem tudom, hogy kerültem oda. Bizonyára ugyanaz az „Ofélia" név vonzott engem oda. Miért jön vajon a levélhordó, most, hiszen forró déli idő van és minden pihen, rézsút az úton át a Péksoron és a házunk felé? Sohasem láttam még ezen a vidéken. Nem lakik erre senki, akinek levelet hozhatna. Meglátott engem, megáll és keresni kezd a bőrtáskájában. Bizonyos vagyok benne: szívem megpattan, ha hír Oféliától. Majd a kezemben tartok kábultan valami fehéret és piros pecsét van rajta.

121

„Igen tisztelt kedves Báró Úr! Ha talán felbontaná ezt a levelet, mely Christophernek szól, akkor kérve kérem, ne olvassa tovább! Ne olvassa el a mellékelt írást sem: könyörögve kérem a lelkem mélyéből! Égesse el mind a kettőt, ha nem akarja átadni a levelet Krisztinek, de akár így, akár úgy, ne vegye le szemét Krisztiről egy percre sem! Hiszen még olyan fiatal és nem szeretnék hibás lenni abban, hogy ő meggondolatlanul cselekszik, ha mástól tudja meg és nem az Ön szájából, amit Ön - és ő - meg fognak tudni amúgy is hamarosan. Teljesítse ezt az igaz kérésemet (és én tudom, hogy meg fogja tenni!) mellyel maradok engedelmes alázattal: M. Ofélia"

„Forrón szeretett szegény, szegény Szívem! Az érzésem azt mondja nékem, hogy újra egészséges vagy; így tehát, s azt igaz lelkemmel remélem, el tudod majd bírni bátran és erősen, amit most meg kell, hogy írjak néked. Amit érettem tettél, azt sohasem felejti el Néked a jó Isten. Fölujjongok hozzá, eltelve hálával, mert ő adta a kezembe, hogy meg nem történtté tehessem, amit tettél! Mit szenvedhettél értem, kedves, angyali jó Szívem! Hogy Atyáddal beszéltél volna a helyzetről, az ugyan nem lehetséges; hiszen megkértelek, hogy ne szólj néki róla semmit és tudom, megfeleltél kérésemnek.

122

S ő bizonyára célzást is tett volna erre, amikor nála jártam, hogy megmondjam neki, mennyire szeretjük egymást és hogy elbúcsúzzam tőle és - Tőled. így tehát csakis Te lehettél az, aki az adóslevelet írtad! Sírok örömömben és gyönyörűségemben, hogy ma visszaadhatom Néked! Véletlenül találtam annak a rettenetes embernek az íróasztalán, akinek a nevét már ki se tudom mondani. Hogyan is tudnám leírni Néked szavakkal a hálámat, Szívem! Miféle tett lenne elég nagy ahhoz, hogy bebizonyíthassam ezt Néked valaha! Nem lehetséges, hogy annyi háládatosság és szeretet, ahogyan ezt irántad érzem, ne érne túl a síron is. Tudom, megmarad ez továbbra még mindörökké, mint ahogyan tudom, körülötted leszek lelkemmel és elkísérlek lépten­ nyomon és megóvlak minden veszélytől, mint egy hű kutya, míg majdan viszontlátjuk egymást. Sohasem beszéltünk erről, mert hiszen hogyan is értünk volna erre rá, amikor csókolóznunk és ölelkeznünk kellett, Szívem! - De hidd el, amilyen igaz, hogy él gondviselés, olyan igaz az is, hogy van az örök ifjúságnak egy országa. Ha ezt nem tudnám, honnan szerezném a bátorságot arra, hogy elváljak Tőled! Ott viszontlátjuk majd egymást és soha el nem szakadunk egymástól: ott egyformán fiatalok leszünk mind a ketten és azok is maradunk s az idő nekünk örökkévaló jelen lesz. Csak egy szomorít el engem - de nem, már megmosolygom! - hogy nem fogod tudni teljesíteni a kívánságomat, hogy a kertben földelj el engem, kedves padunk tövében.

123

Ehelyett azonban arra kérlek, forróbban még és nagyobb bensőséggel: maradj meg a földön szerelmünkért! Éljed az életed, könyörgök, míg majd önmagától jő a halál angyala és anélkül, hogy hívnád s eljön Tehozzád. Azt akarom, hogy idősebb legyél nálamnál, amikor viszontlátjuk egymást. Ezért kell végigélned az életedet itt a földön! Én meg várni fogok Rád odaát az örök ifjúság országában. Erősen tartsd a szívedet, hogy föl ne jajduljon; mondd meg neki, hogy hiszen Nálad vagyok, közelebb, mint ahogyan testben lehetséges lenne! Ujjongj, hogy végre, végre szabad vagyok - most, amikor olvasod a levelemet. Jobban szeretnéd talán, ha tudnád, hogy szenvedek? És hogy mit szenvednék, ha életben maradnék, azt el nem lehet mondani szavakkal! Bepillantottam az életbe, mely reám vár - csak egyetlen pillantás volt! Borzadok! Inkább a poklot, mint az ilyen hivatást! De elviselném ezt is örömmel, ha tudnám, hogy ezzel közelebb jutnék a boldogsághoz, hogy Veled élhetnék. Ne hidd, hogy azért hántom le magamról az életet, mert képtelen volnék arra, hogy éretted szenvedjek! Azért teszem, mert tudom, hogy a lelkünk el lenne választva örökre, itt is meg odaát is. Ne hidd, hogy szavak csupán, hogy megvigasztaljalak, csaló remények vagy álomlátások, amikor azt mondom Néked: tudom, hogy az én életem hosszabb lesz, mint a síré s hogy megint körülötted leszek! Esküszöm Néked, hogy tudom! Minden ideg

124

tudja bennem. Tudja a szívem, a vérem. Száz előjel mondja nékem. Ébren, alva és álmomban! Bizonyítékát adom Néked, hogy nem tévedek. Azt hiszed, lennék olyan vakmerő s mondanék Néked valamit, ha nem volnék benne bizonyos, hogy sikerülni fog? Ide hallgass: most, amikor e sorokat olvasod, hunyd le a szemedet! Megcsókolom a könnyeidet! Tudod-e most már, hogy Nálad állok és eleven vagyok?! Ne tarts attól, Szívem, hogy halálom perce kínnal teli lett volna számomra. Annyira szeretem a folyót, nem fog fájdalmat okozni nékem, ha rábízom a testemet. 0, csak ott pihenhetnék a padunknál! Nem akarom ezt Istentől kérni, de talán elolvassa gyermekes néma óhajomat és csodát tesz. Hiszen már annyi és nagyobb csodákat tett. Még egyet, Szívem! Ha lehetséges és Te egész emberré lettél, tele erővel és hatalommal, segíts akkor szegény nevelőapámon! De nem! Ez már ne legyen gondod! Majd én magam leszek nála és megsegítem. Egyúttal jel lesz Néked is, hogy a lelkem többet tud, mint amennyit a testem tudott volna valaha. És most, forrón szeretett, hűséges jó Szívem, ezerés ezerszer csókol a te boldog Oféliád." Az én kezem az valóban, mely egy levelet tart, melyet azután lassan összehajt? Én vagyok az, aki most megtapogatja a szemhéját, az arcát, a mellét? Miért nem sír ez a szem?

125

Ajkak a holtak birodalmából elcsókolták a könnyeit; még most is érzem dédelgető érintésüket. És mégis, mintha azóta végtelen hosszú idő múlt volna el. Megemlékezés csupán a vízi útra a sajkán, amikor Ofélia akkor felcsókolta a könnyeimet? A holtak csak akkor teszik elevenné az emléket, ha azt akarják, hogy az ember, mint jelenvalót érezze a közelségüket? Átszelik az idő folyamát, hogy hozzánk érjenek, amikor is visszaigazítják bennünk az órát? Lelkem megdermedt; milyen furcsa, hogy a vérem még dagad és apad. Vagy talán más ember ütőere az, idegené, melyet itt benn lüktetni hallok? Lepillantok a földre - az én lábam ez, mely gépiesen lépked a ház felé? És most felmegy a lépcsőn? Hiszen reszketnie kellene és megtántorodnia annak fájdalma alatt, akié, ha én lennék ez a valaki! Rémes szúrás, mintha tüzes lándzsa lenne, fúr át egy pillanatra tetőtől talpig, hogy szinte nekivág a karfának, azután keresem a fájdalmát magamban és nem tudom már megtalálni. Elégett önmagában, mint a villám. Meghaltam? Testem talán összezúzva fekszik lenn a lépcsőházban? Árnyékom csupán az, mely most az ajtót nyitja és a szobába lép? Nem, nem altatás, én magam vagyok ez; az asztalon az ebéd s atyám jő elém és homlokomon csókol. Enni akarok, de nem tudok nyelni. Minden falat megdagad a számban. A testem tehát mégis csak szenved és csupán én nem tudok róla.

126

Ofélia kezében tartja a szívemet - érzem hűs ujjait nehogy szétpattanjon. Igen, ez csak így lehet. Különben mégis csak felordítanék! Örülni akarok neki, amiért nálam van, de elfelejtettem, ezt hogyan csinálja az ember, hogy kell örülni. Ehhez, hogy örülni tudjon, kell a test, efölött pedig nincsen már hatalmam. Tehát, mint holttestnek kell majd e földön vándorolnom!? Az öreg szolgáló némán viszi ki az ételt; ó, állj fel és menj a szobámba; pillantásom a faliórára esik; három? Legföljebb egy óra lehet? - Miért nem ketyeg? Ekkor tudom: éjjel három órakor halt meg Ofélia! Úgy, úgy, most újra felébred bennem a megemlékezés is: az éjjel vele álmodtam; az ágyam mellett állt és mosolygott tele boldogsággal. „Eljövök hozzád, szívem! A folyó meghallgatta kéré-semet. Ne feledd, amit ígértél, ne feledd, amit ígértél!" - mondta. Mint visszhang, csendül fel bennem a szava. „Ne feledd, amit ígértél, ne feledd, amit ígértél!" - ismétlik egyre ajkaim, mintha fel akarnék kelteni agyvelőmet, hogy megértse végre a mondat rejtett értelmét. Egész testem elkezd nyugtalankodni. Mintha parancsot várna tőlem, hogy én adjam meg neki. Erőltetem a gondolkozást, de az agyvelőm halott marad. „Eljövök hozzád. A folyó meghallgatta kérésemet!"

127

Ez mit jelent? Ez mit jelent? Megtartsam, amit ígértem? Ugyan mit ígértem? Hirtelen rángassál nyilall rajtam végig, amit megígértem Oféliának a sajkában a vízen. Most már tudom: le kell mennem a folyóra! Négy, öt lépcsőfokot ugrom egyszerre, végigsiklik a karfa mind a két kezemen, olyan őrületesen gyorsan szökellek ugrálva le a lépcsőn. Hirtelen megint eleven vagyok; gondolataim űzik egymást. „Nem lehet", mondom magamnak; „a legvalószínűtlenebb regény ez, melyet összeálmodom". Megállnák, visszafordulnék, de a testem ránt előre. Az utcaközön végigszaladok a vízhez. A partfal mentén kikötött egy tutaj. „Meddig tart, míg egy fatörzs lejön a vízen a fővárosból ide?" - kérdezném. Szorosan előttük állok és rájuk meredek. Elcsodálkozva néznek rám; nem tudok kiejteni egy árva szót sem, mert szívem mélyén felcsendül Ofélia hangja: „Nem tudod jobban, mint bárki ember, hogy mikor jövök? Várattalak-e valaha, szívem?" S a bizonyosság, oly sziklaszilárdan és napfényesen, hogy elül minden kétség, kiáltja bennem: - és mintha körös-körül megelevenült volna a természet és vele kiáltaná: Tizenegykor ma éjjel! Tizenegykor! Az óra, melyet mindig oly vágyakozva vártam! Csillog a hold a folyón, mint akkor.

128

Ülök a kerti padon, de most nincsen bennem várakozás, mint máskor, egy vagyok az idő folyamával, hogy óhajthatnám, hogy menjen gyorsabban vagy lassabban! A csodák könyvében meg van írva, hogy teljesedjék Ofélia utolsó kérése! A gondolat oly megrázó, hogy mindaz, ami történt: Ofélia halála, levele, a tulajdon bánatom, a borzalmas feladat, hogy elássam holttestét, rettenetes sivársága az életnek, mely előttem még mindez, mindez elfakult. Megkap, mintha a csillagok miriádjai odafönn az arkangyalok mindentudó szemei lennének s lepillantanának örködön reá és reám. Körülvesz és áthat egy határtalan hatalom közelsége. A kezében minden dolog eleven szerszám; szellő és én érzem, amint mondja: menj a partra és oldjad el a sajkát. Nem gondolatok már, melyek irányítják, amit teszek-veszek; beleszövődtem az egész természetbe, titkos suttogása az én megértésem. Nyugodtan evezek a folyó közepéig. Most fog jönni! Világos sáv siklik felém. Fehér merev arc, lehunyt szem, jön a sima felszínen, mint egy kép a tükörben. Majd megfogom a halottat és fölhúzom magamhoz a sajkába. Mélyen a lágy, tiszta homokba kedves padunk előtt fektettem illatos bodzavirágokból készített nyugvóhelyre és betakartam zöld ágakkal. Az ásót a folyóba süllyesztettem.

129

A magány

zt hittem, másnap már tudni fogják hírét Ofélia halálának, mely futótüzet gyújt a városban; de múltak a hetek és nem mozdult meg semmi. Végre felismertem: Ofélia úgy vett búcsút a földtől, hogy nem közölte senkivel, csak velem. Én voltam tehát a földön az egyetlen élő lény, ki ezt tudta. Eltöltött engem egy furcsa vegyüléke e le nem írható magánynak és belső gazdagságnak, melyet nem kellett megosztanom senkivel. Körülöttem minden ember, sőt még az apám is, olyannak tűnt nekem, mintha papírból vágott figura lenne, mintha nem volna való a létembe és csak be van állítva, mint színfal. Amikor a padon ültem a kertben, ahol naponta órák hosszat álmodoztam, magam elé, szinte egyre körüllengve Ofélia közelségétől és elképzeltem: itt a lábaimnál alszik a teste, melyet oly forrón szerettem! mindig elfogott, mint mélységes csodálkozás, hogy nem tudtam fájdalmat érezni. Milyen finom és helyes volt az érzése, amikor a sajkán tett utunk alkalmával megkért arra, hogy hantoljam el itt és el ne áruljam senkinek a helyet! így voltunk most mi ketten - ő odaát s én itt a földön- az egyetlenek, kik ezt tudták és ez a közösség

130

olyan bensőséggel kapcsolt egymáshoz, hogy halálát időnként nem is éreztem teste távollevésének. Csak el kellett képzelnem, hogy a város temetőkertjében fekszik egy sírkő alatt, körös-körül halottakkal körülvéve, hozzátartozóitól megsiratva - s a puszta gondolat fájón, mint egy kés, fúródott szívembe és elérhetetlen távolba tolta Ofélia lelki közelségének érzetét. Az emberek határozatlan hite, hogy a halál csupán vékony elválasztófalat jelent a láthatóság és láthatatlanság között és nem egy soha többé át nem hidalható szakadékot, csakhamar helyt adna egy szilárd bizonyosságnak, ha elhunytjaikat eltemetnék olyan helyeken, melyek csak nekik hozzáférhetők és ismertek, nem pedig nyilvános sírkertekben. Ha amúgy igazában tudatára jöttem magányosságomnak, az éjszaka, amidőn pihenőre helyeztem Ofélia testét, emlékemben úgy jelentkezett, mintha csak árnykép lennék a földön, járókelő holttest, kinek semmi közössége már a húsból-vérből való emberekkel. Voltak pillanatok, ahol azt kellett magamnak mondanom: ez már nem vagy te magad; egy lény, melynek eredete és léte évszázadokkal mögötte van a tied mögött, feltartóztathatatlanul egyre mélyebben hatol beléd, birtokba veszi porhüvelyedet és csakhamar nem hagy meg semmit belőled, mint egy a múlt birodalmában szabadon lebegő emlékezést, melyre visszapillanthatsz, mint egy hozzád teljesen idegen ember élményeire. „Ez az ős", értettem meg, „ki feltámad benned".

131

Előttem ismeretlen vidékek képei és idegen jellegű tájak léptek szemem elé, naponta többször és megmaradtak hosszabb ideig, amikor pillantásom beleveszett az égi köd párájába. Hallottam szavakat, miket felfogtam egy belső szervvel, anélkül, hogy meglepő módon megérteném őket; felfogtam őket, mint ahogyan a föld felvesz és megőriz magokat, hogy csak sokkal később vigye őket érlelésre; megértettem őket, mint olyasvalamit, amiről azt érzi az ember: „egykor valójában meg fogod őket érteni." Idegen ruházatú emberek szájából jöttek, kik nekem régi ismerősöknek látszottak, ámbár lehetetlenség, hogy ebben az életben már láttam volna őket, a szavak nekem szóltak és mégis keletkezésük messze mögöttem feküdt; hirtelen jelenlét voltak, újjászületve a múltból. Láttam egetvívó havas hegyeket, jégcsúcsaik végtelenül magasabbak minden felhőképződésnél. Ez „a világ tetőzete", mondottam magamnak, „a titokzatos Tibet." Majd végtelen pusztákat, tevekaravánokkal, ázsiai kolostorokat a legmélyebb magányban, papokat sárga köntösben, kik imamalmokat vittek a kezükben, sziklákat, melyek át voltak faragva óriási ülő Buddha­ szobrokká, folyórészeket, melyek mintha a végtelenségből jönnének s a végtelenségbe vesznének - a partok, vidék halmokkal, melyek márgás agyag, mindegyiknek a csúcsa lapos volt, lapos, mint az asztal, lapos, mintha óriási sarló kaszálta volna le őket. „Tájak, dolgok, emberek ezek", - kitaláltam, „miket az ős látott bizonyára, amikor még a földön járt. Most,

132

amikor bevonulását tartja belém, emlékezései az enyéimekké is válnak." Vasárnap, ha láttam fiatal népet, velem egykorút s tanúja voltam szerelmességüknek és vidám életkedvüknek, akkor megértettem nagyon jól, hogy mi ment bennük végbe, de énbennem csupa hidegség volt. Nem a dermedtség hidege volt, mely egy az érzés mélyeiben fagyasztódó fájdalom múló jelensége és nem az aggság élete gyöngeségének a hidege. Éreztem ugyan magamban az ősrégit oly túlontúl hatalmasan s oly maradandón, mint eddig soha még és gyakran, amikor megnéztem magam a tükörbe, majdnem megijedtem, hogy fiatal arc pillant reám, - de nem tapadt hozzá semmi törékenység; a kiholtság megragadta csupán a köteléket, mely az embert az élet öröméhez fűzi, a hideg nekem idegen rétegekből jött, a jéghegyek egy világából, mely lelkemnek otthona. Akkoriban nem tudtam megérteni az állapotot, mely elfogott; nem tudtam, hogy ez egyike ama rejtelmes, mágikus átváltozási folyamatoknak, melyeket gyakran leírva látni katolikus és más szentek életének történetében, anélkül, hogy felérnénk mélységüket és jelentős elevenségüket. Mivel nem éreztem vágyódást Isten után, nem is volt ehhez magyarázatom és nem is kerestem ilyet. Egy le nem csillapítható vágy perzselő szomjától, melyről a szentek beszélnek s mely, amint mondják, eléget minden mulandót, én meg lettem kímélve, mert mindaz, ami után vágyódhattam volna: „Ofélia"-t magamban hordtam, mint állandó közelségének bizonyosságát.

133

A külső élet legtöbb eseménye elhaladt előttem anélkül, hogy nyomot hagyott volna emlékezetemben; azon idők képei előttem fekszenek, mint halott holdbeli táj kihűlt tűzhányókkal, melyeket nem köt össze se út, se palló egymással. Nem tudok emlékezni arra, hogy apám meg én mit beszéltünk egymással, hetek zsugorodtak össze nekem percekké s percek tágultak ki évekké; évek hosszat, így rémlik most nekem, amikor idegen ember író kezét használom fel arra, hogy újra elvonultassam magam előtt a múltat, - évek hosszat ültem bizonyára a kerti padon Ofélia sírja előtt; - az élmény láncszemei, melyeken le lehet mérni az idő folyását, számomra egyenként lógnak a levegőben. így jól tudom, hogy egy napon megállt a vízikerék, mely az esztergályosmester esztergapadját hajtotta és hogy megszűnt a gép zurrogása és halálos csendet hagyott maga után az utcában; - de hogy ez mikor történt, vajon azon éjszakát követő reggel-e vagy később, ezt bennem mintha kitörölték volna. Tudom, elmondtam atyámnak, hogy hamisítottam az aláírását; - ez bizonyára minden érzelmi felindulás nélkül történhetett, mert nem emlékszem ilyesmire. Az okokat sem ismerem már, melyek rávettek arra, hogy ezt tegyem. Csak halkan, halkan eszmélek arra, hogy némi örömet éreztem, mert most már nem volt titok közöttünk; - és a csöndesen álló vízikerékkel összefüggésben csak az érzés száll föl bennem, hogy örültem annak tudatában, hogy az öreg esztergályos mester már nem dolgozik.

134

És mégis, mind a kettő érzés, melyről azt hiszem, hogy nekem soha nem is volt - csupán Ofélia lelkéből vitettek át reám, - annyira kiholtnak tűnik minden emberi iránt most a képben előttem ama Christopher Taubenschlag. Ez volt az az idő, amikor a rám csöppent „Taubenschlag" név beteljesült bennem, mint sors szájából fakadt jövendölés, - amikor is betű szerint az lettem: élettelen „galambdúc", hely, ahol Ofélia lakott, meg az ős meg az ősrégi, melynek Christopher volt a neve. Sok megismerés a tulajdonom, melyek soha könyvekben nem álltak, soha ember nem közölte velem őket és mégis itt vannak. Fölébredésüket abba az időbe helyezem vissza, amikor külső formám mintegy az álhalál állapotában a nem tudás burkából átváltozott a tudás egy edényévé. Akkoriban azt hittem, mint ahogyan az atyám is ezt vallotta haláláig, hogy a lélek gazdagodni tud tapasztalatokban és hogy a testben való élet erre a célra neki alkalmas. Az ős intését is ilyen értelemben fogtam fel. Ma tudom, hogy az ember lelke kezdettől fogva mindentudó és mindenható és hogy az egyetlen, amit az ember érte tehet, az, hogy elrakjon minden gátat, mely kibontakozásának útját állja. Ha egyáltalában áll valami tevékenysége körében! Minden titkok legmélyebb titka és minden rejtvények legeldugottabb rejtvénye: a forma alkímiai átváltozása. Ezt mondom néked, ki a kezedet kölcsönződ nekem, hálából, amiért nékem írsz!

135

A rejtett út a lélek újjászületéséhez, melyről szó van a Bibliában, a test egy átváltozása és nem a léleké. Ahogyan meg van csinálva a forma, úgy nyilvánul meg a lélek; - állandóan vési és építi, szerszáma a sors; minél merevebb a forma és minél tökéletlenebb, annál merevebb és tökéletlenebb a lélek megnyilvánulása; minél kezesebb és finomabb lesz a forma, annál változatosabban jelentkezik a lélek. Isten maga az, a mindenható szellem, ki megváltoztatja őket és átszellemültté teszi a részeket, úgy, hogy a mélyen bensőség, az ősember, imáját nem intézi kifelé, hanem tulajdon formájának részét imádja rész után, mintha benne rejtve lakna az istenség mindegyik részben, mint másképpen megjelenő kép. A formaváltozás, melyre ezt vonatkoztatom, a külső szemnek akkor lesz látható, amikor az átváltozás alkímiai folyamata már vége felé jár; rejtetten veszi kezdetét: a magnetikus áramlatokban, melyek meghatározzák a testalkat tengelyrendszerét, - először is megváltozik az ember gondolkodásmódja, hajlamai meg ösztönei, ezeket követi a cselekvés változása és vele a forma átváltozása, míg végül ez az evangélium feltámadó-teste lesz. Ez olyan, mintha egy jégből való szobor elkezdene belülről olvadni. Eljön az idő, amikor ezen alkímia tana újra fölépíttetik sokaknak; holtan feküdt, mint egy romhalmaz és India megdermedt fakírsága a romja. A lelki ős átváltoztató hatása alatt, lettem, mint már mondottam, automatává hideg érzékekkel, az maradtam, amíg bekövetkezett számomra „elválásom a holttesttel."

136

Élettelen „galambdúc"-nak, melybe a madarak ki-be röpködnek, anélkül, hogy részt venne abban, amit ezek művelnek, ilyennek értékelj, ha meg akarod érteni, hogy akkor milyen voltam, nem szabad, hogy mértékével mérj az embereknek, akik csak magukhoz hasonlót ismernek.

137

A pad a kertben

városban azt rebesgetik, hogy Mucselknausz esztergályosmester megőrült. Aglája asszony arca bánattal teli. Korán reggel kis kézikosárral maga megy a piacra bevásárolni, mert a szolgálóját elbocsátotta. Ruhája nap nap után szennyesebb és züllöttebb; a cipője sarka ferdére van taposva. Mint az olyan ember, ki már azt se tudja, hova legyen a gondtól, néha megáll az utcán és félig hangosan beszél önmagával. Ha találkozom vele, félrenéz, vagy talán már meg sem ismer? Az embereknek, kik a leányát kérdezik tőle, azt mondja röviden, mogorván: Amerikában van. Elmúlt a nyárutó, az ősz és a tél s egyetlenegyszer sem láttam meg az esztergályost. Nem tudom már, évek múltak-e el azóta, megállt-e az idő mozdulatlanul vagy pedig egyetlenegy tél rémlette nekem oly végtelen hosszúnak? Csak azt érzem: megint tavasznak kell lennie, mert sűrű a levegő a virágernyők illatától, zivatarok után az utakat ellepi a virágszirmok hava, a fiatal leányok fehér ruhában járnak s virág van a hajukban. Éneklés tölti el a levegőt.

138

A parti falakon átlógnak vad kúszó rózsák ágai bele a vízbe s a folyó játszadozva viszi csokraik gyöngéd halványrózsa habját kőtömbtől kőtömbhöz, egészen a híd-cölöpökig, ahol díszíti velük a korhadt törzseket, úgy hogy ezek olyanok, mintha új életet hajtanának. A kertben a pad előtt a gyep világít, mint a smaragd. Gyakran, ha odamegyek, mindenféle csöpp változtatá­ sokon látom, hogy előttem feltétlenül járt ott valaki; hol apró kövek feküsznek a padon, keresztbe vagy körbe rakva, mintha gyermek játszott volna velük, hol meg virágok vannak szerteszórva. Egy napon, amikor átmentem a közön, szembe jött velem az öreg esztergályos a kert felől és kitaláltam, hogy csakis ő lehet az, ki ott szokott ülni a padon, ha másutt vagyok. Köszöntöttem, de mintha nem vett volna észre, ámbár karja hozzáért az enyémhez. Arcán boldog mosollyal, lelkehagyottan nézett maga elé. Nemsokára ezután történt, hogy találkoztunk a kertecskében. Némán ült le mellém és hozzáfogott, hogy botjával belerajzolja a fehér homoksárba az Ofélia nevet. így ültünk jó ideig s én nagyon elcsodálkoztam; majd egyszerre csak elkezdett halkan mormogni, eleinte úgy, mintha önmagával beszélne, vagy egy láthatatlan valakivel; csak lassanként kezdtem megérteni a szavait: — Boldog vagyok, hogy csak mi ketten járunk ide, te meg én! Jó, hogy nem tud senki erről a padról. Elcsodálkozva figyeltem. Tegez? Összetéveszt engem valaki mással? Vagy pedig megzavarodott a lelke? Elfelejtette, hogy milyen

139

természetellenes alázatossággal érintkezett velem azelőtt? Mit akar mondani ezzel: „Jó, hogy nem tud senki erről a padról?" Ofélia közelsége hirtelen olyan világos volt előttem, mintha elénk lépett volna. Megkapta az öreget is, mert gyorsan fölvetette a fejét s a boldogság egy sugara ragyogott fel az arcán. — Mindig itt van, tudod! Innen elkísér engem hazafelé egy darabon, azután megint visszamegy, mormogta - azt mondta nekem, hogy itt vár reád. Azt mondta, hogy szeret téged! - Nyájasan tette kezét a karomra, soká nézett a szemembe boldogan és hozzáfűzte halkan: - Örülök, hogy szeret téged. Nem tudtam mindjárt, hogy mit válaszoljak; akadozva tudom végre elmondani: — De hiszen a leánya... hiszen Amerikában van? Az öreg szorosan a fülemhez tolja az ajkát és titokzatosan suttogja: — Szt..! Nem így van! Ezt csak az emberek hiszik, meg a feleségem. Ő meghalt! De azt csak mi ketten tudjuk: te meg én! Megmondta nekem, hogy te is tudod; még Paris úr se tudja - látja elcsodálkozásomat, bólint és megismétli buzgón: — Igen, meghalt! De nem halott; megkönyörült rajtunk Isten fia, a fehér dominikánus, hogy itt lehet nálunk! Megértem, hogy az a furcsa lelki állapot, melyet a vad népek szent őrületnek neveznek, úrrá lett az öreg felett. Gyermek lett belőle, kavicsokkal játszik, mint a gyermek, egyszerűen és világosan beszél, mint a gyermek, de elgondolkodása alvalátás.

140

— Hogyan történt, hogy ön mindezt megtudta? kérdeztem. — Éjjel az esztergapadon dolgoztam, - beszélte egyszerre csak megállt a vízikerék és nem tudtam többet megindítani. Akkor elaludtam az asztalnál. Álmomban láttam Oféliát. Azt mondta: „Apám, nem akarom, hogy dolgozz. Meghaltam. A folyó nem akarja a vízikereket hajtani és így azt nékem kell tennem, ha nem hagyod abba a munkát. Hagyd abba, kérlek! Mert különben mindig kinn kell lennem a folyón és nem tudok hozzád bejönni!" Amikor aztán felébredtem, mindjárt, még az éjszaka beszaladtam a Mária-templomba. Koromsötétség volt és halálos csend. Benn azonban szólt az orgona. Gondoltam, hiszen a templom be van zárva, nem lehet bemenni. De aztán meg azt gondoltam, ha kételkedem benne, persze hogy nem tudok bejutni és akkor aztán már nem kételkedtem. Benn egészen sötét volt, de mert a dominikánus papi ruhája olyan hófehér volt, helyemről, Jónás próféta szobra alatt mindent láthattam. Ofélia ült mellettem és megmagyarázott nékem mindent, amit a Szent, a nagy Fehér, csinált. Először is az oltár elé lépett és kitárt karokkal úgy állt ott, mint egy nagy kereszt és minden szentnek meg prófétának a szobra ezt utána csinálta, egyik a másik után, míg aztán a templom tele volt csupa eleven kereszttel. Azután odalépett az ereklyetartó üvegszek­ rényhez és beletett valamit, ami olyan volt, mint egy kicsi fekete kavics. „Ez a te szegény agyvelőd, apám", mondta leányom, Ofélia; „most bezárta a kincseskamrájába, mert nem

141

akarja, hogy még tovább is agyongyötörd érettem. Ha majdan visszakapod, drágakő lesz." Másnap reggel kihajtott engem valami ide a padhoz, de nem tudtam, hogy miért van ez. Itt látom Oféliát minden nap. Mindig elmondta nekem, hogy milyen boldog és szép odaát az idvezültek országában. Apám, a koporsó-asztalos is ott van és megbocsátott nekem mindent. Már nem is haragszik reám, hogy mint gyermek oda hagytam égni az enyvet. Ha a paradicsomban leszáll az est, - aszondja, akkor ott színház van, - aszondja - és az angyalok nézik, amikor az Oféliát játssza a darabban, hogy „Dánia királya" és a végén a felesége lesz a királyfinak és örülnek mindnyájan, meséli, hogy olyan jól érti. „Ezt csak néked köszönhetem, apám", mondja mindig, „mert te tetted azt nékem lehetségessé, hogy megtanulhattam ezt a földön. Mindig leghőbb vágyam volt, hogy színésznő lehessek és ezt a kívánságomat teljesítetted, apám!" Az öreg elhallgatott és elragadtatással pillantott az égre. Utálatosan keserű íz van a nyelvemen. Hazudnak a halottak? Vagy pedig az öreg mindezt csak úgy elképzeli? Miért nem mondja meg Ofélia neki az igazat enyhe alakban, ha meg tudja magát értetni vele? Az a borzalmas gondolat, hogy a hazugság birodalma átnyúlhat még a túlvilágba is, kezd rágódni a szívem. Ekkor jő rám a felismerés: Ofélia közelsége megkap oly őserővel, hogy felfogom hirtelen az igazságot és tudom: a leány képe csupán az, nem ő maga, melyet az

142

öreg lát és mely beszél vele. Hosszan ápolt óhajainak csaló szülötte; az öreg szíve nem lett hideg, mint az enyém, ezért látja eltorzítva az igazságot. — A halottak csudát tudnak ám tenni, ha Isten megengedi, - kezdi újra az öreg; - tudnak hússá-vérré lenni s köztünk járni. Elhiszed-e?! - Olyan szilárd hangon kérdezte, hogy majdnem fenyegetőn hangzott. — Nem tartok semmit sem lehetetlennek. - adom kitérőn a választ. Az öreg úgy látszik, meg van elégedve és hallgat. Majd feláll és megy. Nem köszön. Egy pillanat múlva megint visszajön, ideáll elém és így szól: — Nem, te ezt nem hiszed! Ofélia akarja, hogy te magad láss és higgy. Jer! Megfogja a kezemet, mintha magával akarna húzni. Tétovázik. Fölneszel a levegőbe, mintha egy hangra figyelne. - Nem, nem most. Ma éjjel - mormogja maga elé lelkehagyottan; - várj itt ma éjjel engem! Megy. Utánanézek, amint a ház fala mentén tova tapogatózik, mint az ittas. Nem tudom, mit gondoljak.

143

A medúzafő

égtelenül szegényes csöpp kis szobában ülünk az asztal körül: Mucselknausz esztergályos, egy kicsi púpos varrónő, azt beszélik róla a városban, hogy boszorkány, egy hájas vénasszony, egy hosszú hajú férfi, ezt a kettőt még sose láttam, és én. Egy szekrényen piros pohárban éjjeli mécses ég; fölötte rikítószínű papiroskép lóg, Isten Anyját ábrázolja, szívét hét kard döfi át. — Imádkozzunk, - mondja a hosszú hajú férfi, a mellét veri és a miatyánkot csacsogja. A keze ványadt és fakón fehér, amilyen a szegény vértelen tanítóké; mezítelen lába szandálba bújt. A hájas asszony sóhajt és nyel, mintha minden pillanatban könnyekre fakadna. — Mert Tied az ország, az erő és a dicsőség mindörökké, ámen, alkossuk a láncot és énekeljünk, mert a szellemek szeretik a zenét, - mondja a hosszú hajú ember egyetlen mondatban. Egymásnak nyújtják a kezüket az asztal lapján és a férfi meg az asszony halkan egy templomi énekbe kezdenek.

144

Mind a kettő hamisan énekel, de a hangokból olyan őszinte alázat és meghatottság csendül, hogy meghat engem akaratlanul. . Mucselknausz mozdulatlanul ül: szeme ragyog a boldog várakozástól. A jámbor dal elnémult. A varrónő elaludt; hallom hörgő lélekzetét. Fejét a két karja közt az asztalra fektette. Egy óra ketyeg a falon; máskülönben halálos csöndben van minden. — Nincs itt elég erő, - mondja a férfi és rám néz szemrehányón oldalvást, mintha én lennék a hibás. Most recseg a szekrényben, mintha fa szakadna. — J ö n ! - suttogja az öreg izgatottan. — N e m , ez Pithagorasz, - oktat ki minket a hosszú hajú férfi. A hájas asszony nyel. Ezúttal az asztalban kél a recsegés-ropogás, a varrónő keze elkezd ritmikusan vonaglani, mintegy az ütőere taktusverésére. Egy pillanatra felemeli a fejét, - a szivárványhártya fölfelé fordult a szemhéj alatt, csak a fehére látszik, azután megint leengedi. Láttam egyszer egy kis kutyát meghalni; az épp ilyen volt; átsiklott a halál küszöbén, érzem. Kezeinek ritmikus vonaglása átmegy az asztalra. Olyan ez, mintha e nő élete átmenne belé. Ujjaim alatt a fában halk ropogást érzek, mint mikor buborékok szállnak fel és pattannak szét. Jeges hideg száll belőlük, amikor szétpattannak, elterjed s ott marad az asztal lapja fölött lebegve.

145

— Ez Pithagorasz! - mondja a hosszú hajú ember a meggyőződés mellhangján. Az asztal fölött a hideg levegőréteg megelevenül s elkezd keringeni; gondolnom kell a „megölő északi szélre", melyről apám akkoriban éjfélkor beszélt a káplánnak. Hirtelen hangos ütés reszketteti meg a szobát: elrántották a széket, melyen a varrónő ült; ő maga hosszan elterülve fekszik a földön. Az asszony meg a férfi felemelik s ráteszik egy padra a kályha mellett; a fejüket rázzák, amikor kérdem: - nem esett benne kár? - s megint az asztalhoz ülnek. Helyemről csak a varrónő testét tudom megismerni; arcát eltakarta a szekrény árnyéka. Lenn a ház előtt tovarobog egy teherkocsi, a falak megremegnek; a kerekek dübörgése régen elhangzott, de furcsa, a remegés a falakban megmaradt. Vagy talán csalódom? Érzékeim lettek talán élesebbek és észre tudják venni, ami máskülönben elkerülte volna figyelmüket: a tárgyak finom utánarezgését, mely sokkal később ül el, semmint általában hiszik? Elvétve le kell hunynom a szememet, annyira izgatóan hat az éjjeli mécs piros fénye; amire esik a tárgyak formái feldagadnak s a körvonalak egymásba folynak; a varrónő teste híg tömeghez hasonló; a padról lesiklott a padlóra. Erősen megfogadtam, hogy nem pillantok föl addig, míg valami döntő nem adódik; ura akarok maradni az érzékeimnek.

146

Benső figyelmeztetést érzek: légy résen! Mély gyanakvás, mintha ördögien gonosz valami, rémületes lény, mintegy méregből megalvadtan, lenne a szobában. Eszembe jutnak a szavak Ofélia leveléből: „Nálad leszek és meg foglak óvni minden veszélytől," olyan világosan, hogy szinte hallom őket. Most mind a hárman hirtelen szinte egyszerre kiáltják: Ofélia! Fölpillantok és látom: a varrónő teste fölött kékes párakúp lebeg keringő ködből, heggyel felfelé, egy másik hasonló leereszkedik a mennyezetről, heggyel lefelé és utána tapogat, míg összekötötték magukat egy embermagasságú homokóra alakjává. Majd formája egyszerre csak - mint egy „laterna magica képe", melyet valaki beállít egy zökkentővel élesen, - világosan körvonalazott és - Ofélia áll itt, megtestesülve és valóban. Olyan világosan és testi valóságban, hogy felkiáltok hangosan és oda akarok sietni hozzá. Egy rémült kiáltás, bennem - a tulajdon keblemben kettős kiáltás két hangon ránt vissza engem az utolsó pillanatban: — Tartsd a szíved erősen, Christopher! — Tartsd a szíved erősen! - süvít bennem, mintha az ősöm és Ofélia egyszerre kiáltanának össze-vissza. A rém idvezült arccal jön felém. Ruhájának minden ránca éppen olyan, amilyen életében volt. Az arcnak ugyanaz a játéka, ugyanazok a szép, álmodozó szemek, a fekete hosszú pillák, a finoman megrajzolt szemöldök, a keskeny fehér kéz, - még az ajka is piros és élettel teli. Csak a haját rejti fátyol. Nyájasan hajol felém, érzem a

147

szíve dobogását: homlokon csókol s karját a nyakam köré fonja. Testének melege belém hatol. - „Életre kelt!" - mondom magamnak, - „nem lehet benne kétség!" Vérem már-már forró lesz s a gyanakvás kezd helyet adni a boldogság egy édes érzésének, de egyre aggodalmasabban kiált bennem Ofélia hangja; olyan, mintha a kezét tördelné tehetetlenül, kétségbeesetten: „Ne hagyj el! Segíts rajtam! ... Ő csak a maszkomat viseli!" - vélem megérteni végre a szavakat, aztán elfullad a hang mintegy kendők mögött. „Ne hagyj el!?" - segélykiáltás volt! Belevágott a bensőmbe. Nem, Oféliám, ki bennem laksz, nem hagylak el! Összeszorítom a fogamat és hideg leszek, - hideg a gyanakvástól. „Kicsoda ez az ' Ő ' , ki Ofélia maszkját viselné?" kérdem lelkemben és kutatón meredek a hazajáró alak arcába: ekkor a fantom képén végigsuhan a kőzetes élettelenség egy szoborszerű kifejezése, a szembogara összehúzódik, mintha fénysugár érte volna. Olyan volt ez, mintha villámgyorsan elkerülne egy lény, mely attól tart, hogy megismerik; de bár gyorsan történt, egy szívdobbanásig a kísértet szemében az enyém helyett idegen fej pici kis képét láttam. A következő pillanatban a kísértet elvált tőlem s tárt karokkal lebeg az esztergályos felé, ki hangosan felzokog, csupa szeretettel, boldogsággal, átkarolja és ellepi csókokkal orcáit. Le nem. írható rémület fog el. Érzem, hogy borzalmamban égnek áll a hajam. A levegő, melyet belélekzek, megbénítja tüdőmet, mint jeges lehelet.

148

Előttem lebeg az idegen fej képe, apró, mint a tű hegye és mégis tisztább és élesebb, mint minden, amit szem láthat. Lehunyom a szememet és megrögzítem lelkemben ezt a képet. Arcát folyton felém fordítva, menekülni akar; bolyong, mint szikra a tükörben, majd késztetem, hogy maradjon csöndben s egymásra meredünk. Egy teremtmény arca, leányos és egyúttal ifjú arca, meg nem fogható, idegenszerű a szépsége. A szemnek nincsen szivárványhártyája, üres, mint a márványképé és csillog, mint az opál. A keskeny, vértelen, a száj szögletnél finom vonással magasba húzott ajkak körül halk, alig észrevehető, de rejtettségével annál borzalmasabb kifejezése nyugszik egy mindent elpusztító könyörtelenségnek. - A fehér fogak átcsillámlanak a selyemvékonyságú bőrön; a csontok egy borzalmas mosolya. Sejtem: ez az arc két világ között az optikai pont; a pusztítás egy gyűlöletbeli birodalmának sugarai vannak összegyűjtve benne, mint egy gyújtóüvegben: mögötte lappang minden szétbomlás örvénye, melynek leggyöngébb jelképe a halál angyala. „Mi ez az alak itt, mely színleli Ofélia vonásait?" kérdem magamtól tele félelemmel. „Honnan jött, a világegyetem miféle ereje tette elevenné arcamását? Járkel, mozog, tele bájjal és jósággal és mégis sátáni erő maszkja ez; - a démon benne le fogja-e vetni hirtelen a burkot s ránk fog-e vihogni pokoli ocsmányságában, csupán azért, hogy itt hagyjon kétségbeesetten és csalódottan néhány nyomorúságos embert?"

149

„Nem", - értettem meg; „ilyen haszontalan célokért az ördög meg nem nyilvánul"; hogy bennem az ősrégi suttogta-e ezt, hogy szívemben Ofélia elven hangja volte ez, amely szólt, vagy pedig tulajdon lényem szótlan megismerő forrása, - nem tudom már, de megértettem: „minden gonosznak személytelen ereje az, mely néma természeti törvények szerint cselekszik, csodálatos dolgokat elővarázsol, valójában csupán pokoli szemfényvesztést űz az ellentét értelmében. - Ami Ofélia maszkját viseli itt, nem térkitöltő lény, - ez a megemlékezés mágikus képe az esztergályosban, mely metafizikai feltételek mellett, miknek lefolyását és alapját nem ismerjük, lett látható és megfogható - talán azzal a pokoli céllal, hogy még inkább megnagyobbítsa az örvényt, mely elválasztja a holtak birodalmát az élőkétől. - A szegény hisztériás varrónőnek még tisztán kikristályosodott egyéni formává nem alakult lelke, amidőn kibuggyant a médium testéből, mint plasztikusan gyúrható magnetikus anyag, kölcsönvette a burkot, melyből az öreg esztergályos vágya megalkotta azt a fantomot. - A medúzafő, a lefelészívás megkövesítő hatalmának szimbóluma, munkálkodik itt kicsiben, jön áldáshozón, mint Krisztus a szegényekhez, beoson, mint tolvaj az éjben az emberek kunyhóiba." Fölpillantok: a rém eltűnt, a varrónő hörög, kezem még mindig az asztalon fekszik; a többi már összekulcsolta. - Mucselknausz hozzám hajlik és suttogja: — Ne mondd, hogy leányom Ofélia volt, ne tudja meg senki, hogy meghalt; ők csak azt tudják, hogy egy

150

teremtmény megjelenése volt a paradicsomból, ki szeret engem. Mintha magyarázat lenne mérlegeléseimhez, kezdi most ünnepélyesen a hosszú hajú ember hangja; szigorúan szól hozzám, mint egy tanár: —Térden állva adjon hálát Pithagorásznak, fiatalember! Mucselknausz úr kérésére fordultam hozzá a médium útján, hogy ide engedje önt az ülésünkre, hogy ön felgyógyuljon kétségeiből! Fixtus, a szellemi csillag feloldódott a világegyetemben és a Földünk felé röpül. Közel van már a halottak feltámadása. - Úton vannak már az első előhírnökök. Közöttünk fognak járni az elköltözöttek lelkei, mint a magunkfajta ember és a vadállatok füvet fognak enni újra, mint egykor Éden kertjében. - Nincsen ez így? Nem ezt mondta Pithagorasz? A hájas asszony igenlőn csuklik. —Fiatalember, hagyja el a világ hiúságait! Végigvándoroltam egész Európát (rámutat szandáljaira) és én mondom önnek: nincsen egyetlen utca, még a legkisebb faluban sem, ahol ma ne lennének spiritiszták. A mozgalom csakhamar mint sebes ár el fogja önteni az egész világot. A katolikus egyház hatalma megtört, mert az Üdvözítő eljön a tulajdon alakjában. Mucselknausz és a hájas asszony elragadtatva bólogatnak, - e szavakból vidám hírt hallotta, mely vágyuknak teljesülést ígér; - nékem azonban egy közelgő borzalmas idő megjövendölése. Mint, ahogyan az imént a Medúza fejét láttam a rém szemében, úgy hallom most a hangját a hosszú hajú ember szájából: az egyik is, meg a másik is a fönséges

151

maszkjába öltöztetve. A sötétség egy viperájának hasított nyelve az, mely itt szól. Szól az Üdvözítőről s a Sátánt érti alatta. Azt mondja: a vadállatok újra füvet fognak enni! - A fű alatt érti a gyanútlanokat - a nagy tömeget - s a vadállatok alatt: a kétségbeesés démonait. A jövendölésben az a rettenetes - érzem: hogy meg fog valósulni! - A legrettenetesebb: hogy keveréke igazságnak és pokoli alattomosságnak! Föl fognak támadni a holtak üres maszkjai , de nem a hőn megállítottak, az elköltözöttek, kik után sírnak a földön maradtak! Táncolni jönnek majd az élőkhöz, de nem lesz ez az ezeresztendős birodalom virradata: - lészen ez a pokol egy báli ünnepe, sátánian kárörvendő megvárása a kakasszónak, mely pitymallását hirdeti egy soha véget nem érő borzalmas kozmikus hamvazószerdának! „Derengjen már ma a kétségbeesés ideje ennek az öreg embernek és a többieknek, akik itt ülnek? Akarod?" - hallottam ezt, mint némán kérdő gúnyt kicsengeni a Medúza hangjából, „nem akarlak meggátolni, Christopher! Beszélj! — Mondd meg nekik, ki azt hiszed, hogy elmenekültél hatalmam alól, - mondd meg nekik, hogy láttál engem szeme bogarában fantomnak, melyet ama varrónő rothadó lelki ruhájának rákos csíráiból építettem és megmozdulni parancsoltam! - Mondj ugyan meg nekik mindent, amit tudsz! Segítségedre leszek, hogy higgye-nek neked! Nekem jó, ha el akarod intézni azt, ami a szolgáimnak a kötelessége. - Légy hát előhírnöke a nagy fehér dominikánusnak, aki elhozná az igazságot, ahogyan derék ősöd reméli! - Légy csak szolgája a nagyszerű igazságnak, a keresztrefeszítéshez szívesen

152

megsegítlek! Mondd meg ezeknek bátran az igazságot; már örülök is neki, hogy láthatom, milyen 'megváltva' érzik majd magukat!" A három spiritiszta rám nézett, várakozással tele, hogy adjak választ a hosszú hajú embernek, Ofélia levelének azon sorára gondolok, ahol arra kér, legyek segítségére nevelőapjának és tétovázom: elmondjam-e, amit tudok? Egy pillantás az öregember boldogságtól ragyogó szemébe megfoszt bátorságomtól. Néma maradok. Amit eddig csak lapos ésszel tudtam, ahogyan emberfia „tud", az most feldúlja egész lelkemet: az égő megismerés: a borzalmas szakadás, mely végig megy az egész természeten, nem szorítkozik csupán a földre, - a küzdelem szeretet és gyűlölet között, a meghasonlás ég és pokol között lenyúl egészen az elhunytak világába, messze túl a síron. Csak azok szívében, kik lélekben lettek elvenné, van a halottaknak igazán nyugalmuk érzem; csakis ott van számukra pihenő, menedék; ha alszik az ember szíve, benne alszanak a halottak is; ha felébred lélekben a szív, akkor a holtak is felelevenülnek és részt vesznek a jelenségek világában anélkül, hogy alá lennének vetve a kínnak, mely a földi léthez tapad. Elfog engem a tehetetlenség és teljes gyámoltalanság öntudata, amikor meggondolom: mitévő legyek most, amikor kezembe adatott hallgatni vagy megszólalni? mitévő legyek később, mint érett ember, talán mint befejezett ember, mint mágikusan tökéletessé lett? Küszöbön az idő, amikor a médiumizmus tana pestishullámhoz hasonlatosan el fogja önteni az

153

emberiséget, ezt érzem, mint bizonyosságot. Kiszínezem magamnak: el kell, hogy nyelje a kétségbeesés örvénye az embereket, ha ezek egykor a boldogság rövid mámora után látni fogják: a halottak, kik itt feljönnek a sírból, hazudnak, hazudnak, hazudnak, jobban, mint a föld egy teremtménye valaha tudott hazudni, - démoni árnylények, embriók, melyek egy pokoli párzásból támadtak! Melyik próféta lesz akkor elég nagy és erős, hogy fel tudja tartóztatni a világot egy ilyen szellemi végromlásában?!

Egyszerre csak, önmagammal való néma beszélgetésem közepette, furcsa érzés fog el: mintha két kezemet, melyek még mindig, tétlenül, az asztal lapján pihennek, megfognák lények, melyeket nem tudok látni; új magnetikus lánc alakult, sejtem, - hasonlóképpen, mint az ülés kezdetekor, csakhogy most én vagyok az egyetlen élő résztvevő. A varrónő feltápászkodott és az asztalhoz jön: arca nyugodt, mintha teljesen eszén lenne. — Ez Pitha ... Pithagorasz! - mondja a hosszú hajú ember akadozva, de hangjának imbolygó lejtéséből kicsendül a kétség; a médium rendes józan külseje mintha meghökkentené őt. A varrónő rám néz erősen és így szól hozzám mély hangon, mint egy férfi: — Te tudod, hogy nem vagyok Pithagorasz!

154

Gyors pillantást vetek körül és látom, hogy a többiek nem hallják, ez itt mit mond; arcuk kifejezése üres. A varrónő elismerőn int: — Csak hozzád beszélek, a többiek füle süket! A kezek összeérése mágikus folyamat; ha összekapcsoló­ dnak a kezek, melyek lelkileg még nem elevenek, akkor felmerül a múlt örvényéből a medúzafő birodalma és a mélység kiköpi a halottak lárváit. Az eleven kezek lánca azonban a védősánc, mely megóvja a legfelsőbb fény helyét. A medúzafő szolgái a mi eszközeink, de ezt nem tudják: azt hiszik, hogy pusztítanak, de valójában tért szereznek a jövő számára, mint férgek, melyek felemész­ tik a dögöt, szétrágják a materialisztikus világnézet holttestét, melynek rothadásszagától elpusztulna a föld, ha ők nem lennének. Azt remélik, hogy az ő napjuk virrad, ha a halottak kísértetek elküldik az emberek közé! Mi örömmel hagyjuk őket szabadjára. Üres térséget akarnak létrehozni, melynek őrület és legnagyobb kétségbeesés a neve és mely elnyeljen minden életet, de nem ismerik a „beteljesedés" törvényét! Nem tudják, hogy a lélek birodalmából csupán a segítség forrása fakad, ha itt a baj. És ezt a bajt ők maguk hozzák létre. Még többet tesznek, mint mi: lehívják az új prófétát. Ledöntik a régi egyházat és nem sejtik, hogy hívják az újat. Fel akarják falni azt, ami eleven és felfalják csak azt, ami elporladó. El akarják pusztítani az embernek a túlvilágba vetett reményét és csak azt pusztítják el, aminek el kell múlnia. A régi egyház fekete lett és fénytelen, de az árnyék, melyet a jövőbe vet, fehér; a

155

„váltás és holtesttel és karddal" elfelejtett tana lesz az új vallás alapja és a szellemi pápa fegyverzete. „Ne aggódj itt ezért" - a varrónő ráirányította szemét a részvétlenül maga elé néző esztergályosra, - „sem a hozzá hasonlóért, aki becsületes szándékú, az nem vándorol az örvény felé." Az éj maradék részét a kertben töltöttem el a padon, míg jött a nap, boldog voltam tudásommal: itt lábaimnál csupán formája alszik szerelmemnek, ő maga ébren van mint a szívem, hozzám van kötve elválaszthatatlanul. A hajnal bíbora felszállt a szemhatáron, éjszakai felhők lógtak le az égről a földig, mit súlyos fekete kárpitok, narancssárga és violaszín foltok alakítottak egy óriási ábrázatot, melynek merev vonásai engem a medúzafőre emlékeztettek, mintha el akarná nyelni a napot, lebegett leselkedőn mozdulatlanul. Az egész kép a pokol egy izzadságtörlő kendője, rajta a Sátán arca. Mielőtt még a nap jött, neki üdvözletül letörtem egy bodzabokor ágát és hogy nőjön, fejlődjön és maga is fa legyen, beledugtam a földbe, úgy éreztem, mintha ezzel gyarapítanám az élet világát. Még mielőtt a nagy fény megjelent, ragyogásának első hírnökei elpusztították a medúzafőt; átváltozva fehér bárányok végeláthatatlan nyájává, haladtak az imént oly fenyegetőn sötét felhők tova a ragyogó égen.

156

Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállanom

eresztelő János e mondásával ajkamon ébredtem fel egyik reggel; mintegy jelmondata lett életemnek attól a naptól kezdve, amikor a nyelvem kiejtette, egészen harminckettedik életévemig. — Különcködő lesz, mint amilyen a nagyapja volt, hallottam suttogni a vénembereket, amikor találkoztam velük a városban; - egyik hónapról a másikra mindjobban hanyatlik élete. — Semmittevő, ki lopja a jó Isten napját, mormogták a szorgalmasok; - látta-e már őt valaki dolgozni valaha? Későbbi években, amikor férfivé lettem, a mendemonda összesűrűsödött ilyen pletykává: „gonosz a nézése, kerüljétek el; a szeme bajt hoz!" és a vásártéren vénasszonyok elém nyújtották a „villát" - mutatóujját meg középujjat elágazón tartva, hogy elhárítsák a „varázst", vagy pedig keresztet vetettek. Majd meg úgy szólt a beszéd, hogy vámpír vagyok, csak látszatra élő ember, ki a gyermek vérét kiszívja

157

álmában s ha a csecsemő nyakán két vörös pontot láttak, azt fecsegték, hogy ez a fogam nyoma. Sokan állították, hogy láttak álmukban, félig farkas -, félig ember-alakban s ordítozva szaladtak el, ha megpillantottak az utcán. A kertben, ahol ülni szoktam, a helyről azt mondták, hogy meg van babonázva és senki sem mert az utcaközbenjárni. A csodálatos történések egy sora a pletykáknak azt a látszatot adták, mintha ezek valóságon épülnének. Egyszer, késő este egy vadállat külsejű borzas nagy kutya, melyet senki sem ismert, került ki a púpos varrónő házából és az utcán a gyerekek elkezdtek kiabálni: - „Az ordas, az ordas." Egy ember baltával fejbe vágta és megölte. Majdnem ugyanebben az időben egy a háztetőről lehullt kő beütötte a koponyámat s amikor másnap kötést viseltem a homlokom körül, azt mondták, én voltam az az éjszakai lidérc és az ordas sebesülése átszármazott rám. Majd meg az történt, hogy egy idegen, környékbeli csavargó, akiről azt tudták, hogy gyöngeeszű, világos nappal a vásártéren a rémület minden jelével égnek lódította a két karját, amikor befordultam a sarkon s eltorzult arccal, mintha az ördögöt látta volna, összeesett holtan. Máskor meg zsandárok cipeltek egy embert az utcán, aki kézzel-lábbal ellenkezett és egyre azt jajgatta: — Hogyan gyilkolhattam volna meg bárkit is? Hiszen egész nap a pajtában aludtam! Véletlenül arra mentem; amint az az ember megpillantott, levetette magát a földre, rám mutatott és

158

kiáltotta: — Engedjetek, hiszen ott megy. Újra eleven lett! „Mindnyájan látták benned a medúzafőt", mondta nekem mindenkor egy gondolat, valahányszor ilyesmi történt, „benned lakik; akik látják, meghalnak s akik érzik csupán, megrémülnek. A halálszerűt, a halálhozót, mely benne lakik minden emberben és benned is, megláttad akkor a rém szemebogarában. A halál benne lakik az emberben, azért nem látja őt; az ember nem 'Krisztus'-vivő; az ember a halál vivője; a halál kivájja az embert belülről, mint egy féreg. - Aki felkutatta őt, mint te, az meglátja, - annak tárgy lesz, mely elébe tárul." És valóban; akkoriban a föld nekem évről évre a halálnak egyre sötétebb völgye lett. Bármerre pillantot­ tam, mindenütt, formában, szóban meg csengésben meg mozdulatban, mint egyre növekvő befolyás körülvett engem a világ borzalmas úrnője: a Medúza, szép és mégis oly rémületes arcával. „A földi élet: állandóan gyötrelmes megszülése egy minden másodpercben újonnan keletkező halálnak"; ez volt a megismerés, mely nem hagyott el engem se éjjel, se nappal; „csupán a halál megnyilatkozásáért van itt az élet": ily módon bennem mindenfajta gondolkodás át lett fordítva minden emberi érzés ellenkezőjévé. „Élniakarás" nekem olyannak látszott, mint rablás meg lopás lénytársaimmal szemben és a „meghalni-nemtudás" a Medúzafő hipnotikus kényszerének tűnt előttem: „Akarom, hogy tolvaj, rabló és gyilkos maradj s mint ilyen járj a földön." Az evangélium e mondata: „Aki meg akarja tartani az életét, elveszti azt, aki pedig elveszíti az ő életét

159

énérettem, megtalálja azt", számomra világos fénnyel kezdett felszállani a sötétségből; felfogtam az értelmét: akinek növekednie kell, az az ős, nékem pedig kisebbednem kell. Amikor a csavargó holtan elterült a vásártéren és az arca kezdett megmerevedni, a tömegben álltam, mely körülötte szorongott s az a félelmes érzésem volt, hogy életereje, mint felfrissítő eső lehelete vonul be a testembe. Mintha valójában vámpírszerű vérszopó lennék, elosontam mintegy bűnnel terhelten s magammal vittem a rút tudatot: testem immár csak úgy marad életben, hogy ellopja másoktól, - bolygó holttest, mely megcsalja a sírt, nem adván ki, ami neki jár; és hogy nem bomlok fel elevenen, mint egy Lázár, ezt csak szívem és érzéseim idegenszerű hidege gátolja meg. Múltak az évek; szinte mondhatnám: hamarosan már csak azon vettem észre, hogy atyám haja egyre fehérebb lett s alakja mindjobban megaggott és meghajlott. Hogy ne adjak az embereknek alkalmat babonára, egyre ritkábban mentem el hazulról, míg végül eljött az idő, amikor évekig otthon maradtam és nem mentem le még a kerti padhoz sem. Lelkemben felvittem a szobámba, órák hosszat ültem rajta s Ofélia közelségét hagytam átjárni magamon. Ezek voltak az egyetlen órák, amikor a halál birodalma nem tudott mit tenni ellenem. Apám különös módon hallgatag lett; gyakran hetek múltak el és mi - kivéve reggel egy üdvözletet és egyet este - nem váltottunk egymással egyetlenegy szót sem.

160

Szinte leszoktunk a beszédről, de mintha a gondolat a közlés új útjait törte volna magának, mindegyikünk mindig kitalálta, amikor a másik óhajtott valamit. Egyszer én voltam az, ki átnyújtottam neki egy tárgyat, majd meg ő hozott elő egy könyvet a polcról, lapozott benne s ideadta nekem és majdnem minden esetben megtaláltam fellapozva benne a helyet, mellyel éppen foglalkoztam belül. Megláttam apámon, hogy teljesen boldognak érzi magát; néha hosszan pihent rajtam a szeme s benne a vágytalan megelégedettség kifejezése volt. Néha mind a ketten pontosan tudtuk: hogy most egy órán keresztül ugyanazokat a gondolatmeneteket követtük; úgyszólván lelkileg olyan pontos taktusban masíroztunk egymás mellett, hogy végül a néma gondolatok mégis csak szavakká lettek. - Csakhogy ez nem volt már úgy, mint egykor, amidőn a „szavak hol korábban jöttek, hol későbben, de sohasem kellő időben", - hanem inkább folytatása volt egy gondolkodási processzusnak és már nem többé egy útkitapogatás vagy kezdetkeresés. Ilyen pillanatok annyira elevenek az emlékezetem­ ben, hogy vele együtt ébred az egész környezet a legkisebb részletekkel együtt, ha azokra a percekre gondolok. így hallom újra apám hangját, a szavakat, csengésüket, amikor leírom itt, mit mondott egy napon, amikor mérlegeltem lelkemben, vajon mi lehet a célja furcsa elhaltságomnak: — Ki kell hűlnünk mindnyájunknak, fiam, de a legtöbb embernél az élet ezt nem tudja véghezvinni s így

161

a halálnak kell ezt elintézni. - Meghalni és meghalni nem ugyanaz. Egynémely lénynél a halála órájában meghal annyi, hogy szinte azt lehet mondani: nincsen már itt semmi. Néhány ember után már csak a műve marad meg, melyet elvégzett a földön: dicsőségük s érdemeik tovább élnek még egy ideig és bizonyos értelemben sajátságos módon még az alakjuk is, mert szobrot állítanak nekik. Hogy ilyenkor milyen kevéssé szerepel a Jó s a Rossz, látni ezt azon, hogy emlék jutott még a nagy pusztítók­ nak is, amilyen Nero vagy Napóleon. Csupán a tettek túlszárnyaló méretei jönnek tekin­ tetbe. Öngyilkosokról vagy emberekről, kik borzalmas módon pusztultak el, a spiritiszták azt állítják, hogy egy bizonyos ideig még a földhöz vannak kötve; haj lom arra a felfogásra, hogy nem az árnyuk az, mely médiummal végzett üléseken vagy kísértetjárta házakban láthatók meg érezhetők lesznek, hanem inkább a hasonmásuk ez haláluk valamely kísérő tüneteivel; - olyan ez, mintha a hely magnetikus légköre megőrizte volna az eseménye­ ket s időnként szabadon eresztené őket. Sok tünet a régi görögök halottidézésénél, mint amilyen például a Teiresziászé, felismerni engedi, hogy ez így van. A halál órája egy csapás időpontja csupán, amikor mintha förgeteg tépné el mindazt, ami az emberben az élete folyamán nem tudott megpuhásodni. - Lehet azt is mondani: a pusztulás férge szétrágja először a kevésbé fontos szerveket; ez a vénülés; ha foga az élet pilléreit éri, akkor összeesik a ház. Ez a rendes lefolyás.

162

Ilyen lesz az én életem vége, mert a testemben nagyon is sok az olyan elem, melyet alkímia útján átváltoztatni nem győztem erővel. - Ha te nem lennél, fiam, nekem vissza kellene jönnöm, hogy egy új földi lét folyamán befejezzem a félbeszakított munkát. A Kelet bölcs könyveiben ez van: „nemzettél-e fiút, ültettél-e fát és írtál-e könyvet? Mert csak akkor foghatsz hozzá a nagy „műhöz". Hogy elkerüljék a visszatérést, a régi Egyiptom papjai és királyai bebalzsamoztatták a testüket; meg akarták akadályozni, hogy sejtjeik öröksége megint csak nekik jusson és arra kényszerítse őket, hogy visszatérjenek a földre új munkára. Földi tehetségek, hiányok és fogyatékosságok, tudás és szellemi adományok a testi forma tulajdonságai és nem a léleké. - Ami engem illet, mint törzsünk utolsó ága őseim testi sejtjeit örököltem; átszármaztak nemzedékről nemzedékre s végül reám. Érzem, azt gondolod magadban most, fiam: ez hogyan lehetséges? Hogyan juthatnak a nagyapa testi sejtjei az apámra, ha a nemző nem halt meg az utód születése előtt? A sejtek öröklése másképpen megy végbe, nem áll be rögtön nemzéskor vagy születéskor és nem is durván érzéki módon, mintegy úgy, mintha vizet töltenénk az egyik edényből a másikba. A határozott egyéni mód, ahogyan a sejtek egy középpont körül kristályosodnak, átöröklődik és ez sem történik hirtelen, hanem csak lassanként. Nem vetted még észre, - ez komikus tény, amin sokat nevetnek - hogy öreg agglegény, akinek kedvelt kutyája van, idővel átviszi hasonlatosságát az állatra? Itt asztrál vándorlása megy végbe a sejteknek

163

egyik testből a másikba: amit az ember szeret, arra rányomj a. a tulajdon lénye bélyegét. A háziállat csak azért olyan polgárian okos, mert az ember sejtjei átszármaznak reá. Minél nagyobb bensőséggel szeretik egymást emberek, annál több sejtet váltanak egymással, annál szorosabban olvadnak egybe egymással, míg végül, az évek milliárdjai után el lesz érve az ideális állapot, hogy az egész emberiség egyetlen lényt fog alkotni, mely számtalan egyén összessége. Azon a napon, melyen nagyapád meghalt, én mint egyetlen fia léptem törzsünk utolsó örökébe. Soha egy óra hosszat sem tudtam gyászolni, olyan elevenen vonult belém az ő egész lénye! Avatatlannak ez talán borzalmasan hangzik de mondhatom: jóformán éreztem, mint hull szét nap nap után teste a sírban anélkül, hogy ezt borzasztónak vagy visszataszítónak éreztem volna; elporladása nekem lekötött erők felszabadulását jelentette; átmentek a vérembe, mint éterhullámok. Ha te nem lennél, Christopher, vissza kellene térnem addig, míg a „gondviselés" úgy nem intézné, - ha már ezt a szót használjam - hogy én magam az arravalóságot, mint te: hogy ág helyett lombtető legyek. Te, fiam, örökölni fogod halálom órájában az utolsó sejtjeit, formámnak, melyeket én nem tudtam tökéletességre hozni és rajtad fog állani, hogy alkímizáld, átszellemesítsed őket s velük együtt egész törzsünket. Velem és apáinkkal nem eshetett meg, hogy „megváltottuk volna magunkat a holttestől", mert minket a rothadás uralkodója nem gyűlölt. Csak annak, akit a

164

Medúza gyűlöl s egyúttal retteg, mint ahogyan téged gyűlöl és retteg, csak annak sikerülhet; ő maga véghez viszi rajta azt, amit meg szeretne akadályozni. Ha eljő az óra, rád fog támadni olyan határtalan dühvel, hogy elégessen benned minden atomot, hogy benned el fogja egyúttal pusztítani a tulajdon tükörképét s ilyen módon meg fogja teremteni azt, amit az ember a maga erejéből elérni sohasem tud: meg fog ölni egy részt önmagából s neked örök életet hoz; skorpióvá lesz, mely önmagát szúrja agyon. Akkor itt a nagy átváltozás; nem az élet szüli ezután a halált, hanem a halál hozza létre az életet! Ujjongó örömmel látom, hogy te, fiam, törzsünk hivatott lombteteje vagy! Fiatalon lettél már hideg, mi mindnyájan melegek maradtunk vénség és korhadtság ellenére. A nemi ösztön - akár megnyilvánul, mint a fiatalságnál, akár elrejtőzik, mint az aggastyánnál - a halál gyökere; kiirtani meddő igyekvése minden aszkétának. Olyanok ezek, mint Sziszifusz, ki nyughatatlanul görgíti fel a hegyre a sziklát, hogy kétségbeeséssel eltelve kelljen látnia, mint rohan le a hegytetőről a mélységbe; ők ki akarják küzdeni a mágikus hideglétet, mely nélkül nincsen emberfölötti ember és elkerülik az asszonyt; már pedig. csakis az asszony az egyedül, ki nekik segítséget hozhat. A nőies, mely ezen a földön el van választva a férfitől, belé kell, hogy vonuljon, eggyé kell, hogy összeolvadjon benne; csak akkor csillapul le a hús minden vágya. Csak ha ez a két pólus födi egymást, akkor zárult le a házasság, - a gyűrű, - akkor van itt az a hideg, mely megmarad önmagában, a mágikus hideg, mely összetöri a föld törvényeit, mely már nem a meleg ellentéte, mely túl van

165

fagyon és hőségen s melyből, mint a semmiből előbuggyan minden, amit a lélek hatalma hívőn meg tud teremteni. A nemi ösztön az iga a Medúza diadalszekere előtt, mely elé fogva vagyunk. Mi öregek mind megházasodtunk, de nem „nő"sültünk meg; te nem házasodtál, de te vagy az egyetlen, aki „nős" vagy; ezért lettél hideg, nekünk azonban melegnek kellett maradnunk. Erted, ezt hogyan gondolom, Christopher! Felugrottam és két kezemmel megfogtam az apám kezét; szemében ragyogás azt mondta nekem: én tudom.

Elérkezett Mária mennybemenetelének napja; ez az a nap, amelyen harminckét év előtt, mint újszülöttet találtak engem a templomajtó küszöbén. Megint, mint egykor lázamban a sajkán tett út után Oféliával, hallottam éjjel nyílni a ház ajtóit s amikor figyeltem, megismertem atyám lépteit, amint feljött alulról s belépett szobájába. Behatolt hozzám égő viaszgyertyák és parázsló borostyán szaga. Talán egy óra múlt el már, ekkor egy hang szólította halkan a nevemet. Odasiettem hozzá a szobába, sajátos nyugtalanság fogott el s láttam orcáinak éles, mély vonásain és arca sápadtságán, hogy elérkezett halálának órája. Ott állt kiegyenesedve magasan, de háttal nekitámaszkodva a falnak, hogy el ne essen.

166

Mint látvány, ő most olyan idegenszerű volt, hogy azt hittem egy másodpercig, másvalaki áll előttem. Hosszú, földig érő köpenybe volt burkolva; dereka körül aranyláncon csupasz kard lógott. Kitaláltam, hogy mind a kettőt a ház alsó emeleteiről hozta. . Az asztal lapját hófehér vászonterítő takarta, de csak néhány ezüst tartó égő gyertyával állt rajta meg egy füstölő edény. Láttam, hogy megingott és küzd a lélekzete hörgésével, oda akartam ugrani hozzá, hogy tartsam, de elhárított kinyújtott karral: — Hallod jönni őket, Christopher? Neszeltem, de halálos csend volt mindenütt. — Látod, mint nyílik az ajtó, Christopher? Odapillantottam, de az én szememnek zárva maradt. Megint úgy látszott, hogy összeesik, de még egyszer felegyenesedett magasra és szemében ragyogás gyúlt ki, amilyet azelőtt sohasem láttam rajta. — Christopher! - szólt hirtelen olyan érces hangon, hogy átjárta velőmet, csontomat. - Christopher! Küldetésemnek vége. Felneveltelek és gondoztalak, ahogyan nékem előíratott. Jer ide hozzám, megadom néked a jelt! - Megfogta a kezemet és ujjait különös módon összefonta az enyéimmel. - Ilyképpen, - tette hozzá halkan s hallottam, hogy lélekzete megint akadozni kezd, - függenek össze a nagy láthatatlan lánc szemei; nélkülük keveset tudsz tenni; ha azonban be vagy kapcsolva, nem tud neked semmi ellenállni, mert a világegyetem legtávolabbi térségeiben is segítenek neked rendünk hatalmai.

167

Hallgass meg: Ne higgy semmilyen alakban, mely a mágia birodalmában lép eléd. A sötétség hatalmai áltatni tudnak minden alakkal, elhitetik még a mesterünk alakját is; a fogást, melyet mutattam neked, szintén tudják utánozni külsőre, hogy megtévesszenek, de egyúttal megmaradni láthatatlannak - ehhez, nem tudnak. Ha megpróbálnák, hogy mint láthatatlanok beálljanak láncunk szemei közé: abban a pillanatban szét lennének szaggatva atomokká! - Megismételte a kézi jelt. - Jól megjegyezd magadnak ezt a fogást! Ha jelenség közeledik hozzád a másvilágból s még ha azt is hinné, hogy én vagyok: mindig kérd a fogást! A mágia világa tele van veszedelmekkel. Az utolsó szavak hörgésbe vesztek; felkaptam karjaimba, óvatosan vittem fekhelyére s virrasztottam a halott mellett, míg jött a nap és jobb keze az enyémben volt, az ujjak összerakva a „fogás"-hoz, ahogyan erre megtanított. Az asztalon egy cédulát találtam, ez állt rajta: „Földeltesd el holttestemet ornátusban, karddal, kedves feleségem mellé! A káplán mondjon misét. Nem érettem, mert én élek, hanem az ő megnyugvására; hűségesen gondoskodó barátom volt." Fogtam a kardot és néztem soká. Vörösvaskőből volt, az úgynevezett „vérkő"-ből, amilyet gyakran látni pecsétgyűrűn, nyilván ázsiai munka és ősrégi. A markolata vöröses és tompa színű, a legnagyobb művészettel ábrázolta egy férfi felsőtestét. A lefelé

168

nyújtott, félig kitárt karok voltak a védőrúd, a fej volt a gomb. Az arc félre nem ismerhetőn mongol típus, még pedig nagyon öreg emberé, gyér hosszú szakállal, amilyet kínai szentek képein látni. Fején furcsa alakú füles sapka volt. Lábszára, melyet már csak vésés jelzett, belenyúlt a ragyogón kiköszörült pengébe. Az egész egyetlen darabból volt öntve vagy kovácsolva. Le nem írhatón furcsa érzés fogott el, amikor a kezemben tartottam, olyan érzés, mintha belőle az élet áramai erednének. Félénken, hódolattal tettem le megint a halott mellé. Talán egyike azon kardoknak, melyekről a legenda azt mondja, hogy valamikor ember volt. - mondtam magamnak.

169

Üdvözlégy, könyörületesség királynője

jra múltak a hónapok. A rólam szóló gonosz mendemonda elnémult régen; az emberek a városban bizonyára idegennek néznek engem; aligha vetnek rám ügyet, olyan sokáig éltem, mint remete, atyámmal együtt magasan fönn a háztető alatt, távol minden velük való érintkezéstől. Ha magam elé képzelem azt az időt, lehetetlen elhinnem, hogy ifjúból férfivá való érésem valóban csak szobánk négy falán belül ment volna végbe és annyira elzárva a külső világtól. Bizonyos részletek, mint például az a körülmény, hogy új ruhát, cipőt, fehérneműt és effélét mégis csak kellett, hogy beszerezzek magamnak a városban valahol, arra engednek következtetni engem: belső elhaltságom akkoriban olyan mély volt, hogy hétköznapi történések minden benyomás nélkül haladhattak el öntudatom mellett. Amikor az atyám halálát követő reggel - úgy gondoltam; először újra - kijöttem az utcára, hogy megtegyem a szükséges előkészületeket a temetéshez,

170

csodálkoztam, mennyire megváltozott minden: kovácsolt vasból való rács zárta el kertünkhöz a bejáratot; a rudak között láttam egy nagy bodzafát, ott, ahol egykor elültettem az ágacskát; a pad eltűnt és helyében magas márványtalapzaton állt az Isten Anyjának aranyozott szobra, telehintve koszorúkkal meg virágokkal. Nem tudtam megmagyarázni magamnak e változás okát, de úgy kapott meg, mint egy ihlet teli csoda, hogy a helyet, ahol Oféliám pihen, most Mária egy szobra díszíti. Amikor később találkoztam a káplánnal, alig ismertem rá, olyannyira megöregedettnek láttam. Atyám néha meglátogatta őt és mindenkor üdvözletét hozta nekem, de nem láttam őt már évek óta. 0 is nagyon meg volt lepve, amikor megpillantott engem, nézett elcsodálkozva és nem akarta elhinni, hogy ez én vagyok. — Az öreg báró úr megkért, hogy ne jöjjek a házába, - adta nékem a magyarázatot, - azt mondta, szükséges, hogy ön magányosan maradjon az évek egy során végig. Hűségesen respektáltam kívánságát, mely előttem érthetetlen maradt. . Úgy éreztem magam, mint az olyan ember, ki hosszú, hosszú távollét után megint visszatért szülővárosába; - találkoztam felnőtt emberekkel, kiket, mint gyermekeket ismertem; komoly arcot láttam, melyen azelőtt ifjúságában vidám mosoly ragyogott; virágzó leányokból gondokkal teli feleségek lettek. Nem mondhatom, hogy elhagyott volna engem akkor a belső megdermedtség érzése, csak hozzá került valami, ha mindjárt csak rászállt vékony réteg, ami a világot

171

körülöttem megint inkább jobban emberi szemmel engedte néznem: az állati életerő egy leheletének magyaráztam ezt, mely apámtól szállt rám, mint hagyomány. Mintha a káplán ösztönszerűen érezte volna ezt a befolyást, csakhamar nagy rokonérzéssel volt irántam és eljött gyakrabban hozzám este látogatóba. — Valahányszor az Ön közelében vagyok, - mondta, - úgy érzem, mintha öreg barátom ülne előttem. Alkalomadtán elmondta nekem körülményesen, hogy az évek folyamán mi történt a városban. Visszaszólítok újra a jelenkorba egy ilyen arasz időt: — Emlékszik-e még, Christopher, hogy egykor, mint kisfiú azt mondta nékem, a fehér dominikánus meggyóntatta? Eleinte nem igen tudtam, vajon nem a képzelete játszott-e magával, mert amit ön mondott el nekem, az túlhaladta hitbéli erőmet. Sokáig inogtam kétségek és olyan föltevés között, hogy itt az ördögi rémjárás egy esete forog fenn vagy az ördöngösségé - ha ez önnek jobban hangzik. Ma persze, amikor olyan hallatlan dolog történt, számomra már csak egy magyarázat van: a városunkban itt mi a csodák egy korszaka elé nézünk! — Mi minden történt? - kérdezetem. - Egy fél emberöltőn keresztül, amint tudja, el voltam vágva a világtól. A káplán elgondolkodott. — Legjobb, ha mindjárt az utolsó időszakról szólok; máskülönben nem tudnám, hol kezdjem. Tehát: azzal kezdődik, hogy egyre több ember állította, hogy látták a

172

tulajdon szemükkel újholdkor azt a bizonyos fehér árnyékot, melyet templomunk a monda szerint néha vet. Ellene szóltam e mendemondának, ahol csak tudtam, míg végre én magam - igen, én magam! - tanúja lettem ennek a ténynek. De menjünk tovább; mindig megráz a legmélyebben, ha erre fordul a szavam. Szóval: én magam láttam a „dominikánust"! Ne kívánja tőlem a leírást, amit átéltem, nekem ez a legszentebb, amit el tudok gondolni. — Embernek tartja a dominikánust, ki különös erőkkel rendelkezik, vagy pedig azt hiszi, főtisztelendő úr, hogy ő ... olyasféle fajta, mint egy szellemjelenség? A káplán tétovázott. — Megmondom nyíltan: nem tudom! Megjelent nekem egy pápa ornátusban. Azt hiszem ... igen, szilárdan hiszem: belepillantás volt ez a jövőbe, látomásom volt, mely az eljövendő nagy pápát mutatta, akinek a neve „flos florum" lesz. Ne kérdezzen kérem tovább! Később azt kezdték beszélni, hogy Mucselknausz esztergályos afölött való bánatában, hogy a leányának nyoma tűnt, elvesztette az eszét. Utánajártam a dolgoknak és meg akartam őt vigasztalni: de ... ő vígasztalt meg engem. Csakhamar láttam, hogy áldott ember áll előttem! Ma már mindnyájan tudjuk, hogy csodatévő. — Az esztergályos csodatévő?! - kérdeztem álmélkodva. — Hát nem tudja, hogy kis városunk a legjobb úton van, hogy zarándokhely legyen belőle! - kiáltott fel a káplán megdöbbenve. - De barátom, átaludta az egész

173

időt, mint a heisterbachi szerzetes? Hát nem látta az Isten Anyja szobrát lenn a kertben? — Igen, láttam, - ismertem el, - de hogyan történt ez? Eddig nem vettem észre, hogy sokan zarándokoltak volna oda! — Ennek az az oka, - magyarázta a káplán, - hogy ez idő szerint az öreg Mucselknausz az országban vándorol s a keze érintésével gyógyít betegeket. Csapatokban mennek nyomában az emberek; ez is az oka annak, hogy a város mostanában szinte kihalt. Holnap' a Mária­ ünnepre megint a városba jő. — Nem mondta el önnek soha, hogy részt vesz spiritiszta üléseken? - kérdeztem óvatosan. — Csak a legelején volt spiritiszta, most távol tartja magát tőle. Azt hiszem, neki ez átmeneti állapot volt. Hogy a szekta hihetetlenül elterjedt, ez sajnos így van. Azt mondom: „sajnos"; kell is mondanom, mert hogyan illenének össze ezen emberek tanai az egyházéival! Másrészt meg kérdem magamtól: mi jobb, a materializmus pestise, mely rászabadult az emberiségre, vagy pedig ez a fanatikus hit, mely hirtelen kinő a földből s mindent elnyeléssel fenyeget? Itt az ember valóban Scylla és Charibdis közt áll. - A káplán kérdőn nézett rám és mintha választ várt volna tőlem; hallgattam...megint csak a medúzafőre kellett gondolnom. — Egy napon elhívtak a lelkészlakból, - folytatta, "Az öreg Mucselknausz végigvonul az utcán; feltámasztott egy halottat!" - kiáltozták mindenfelé izgatottan össze-vissza. Igen furcsa eset történt. A halottaskocsi végighajtott a vámon, ekkor az öreg

174

megparancsolta a kocsisnak, hogy álljon meg. „Emeljétek ki a koporsót!" - parancsolta hangos szóval. Mintha szuggeszció lenne rajtuk, az emberek ellentmondás nélkül engedelmeskedtek. Azután ő maga srófolta föl a fedelet. A nyomorék, akit ön is ismer - mint gyermek, mankóin mindig a lakodalmas menetek előtt szaladt - ennek a holtteste feküdt benne. Az öreg föléje hajolt és így szólt, mint egykor Jézus: „Kelj fel és menj!" És ... és ... - A káplán meghatva és megindulva, zokogott, - és a nyomorék felébredt halálos álmából! Kérdeztem azután az öreg Mucselknauszt, mindez hogyan történt. Tudnia kell, Christopher, hogy jóformán lehetetlen szólásra bírni őt; majdnem szakadatlanul az elragadtatás állapotában van, mely .hónapról hónapra mindjobban elmélyül. Ma már egyáltalán nem felel a kérdésekre. Akkoriban mégis sikerült nekem egyet s mást megtudni tőle. „Megjelent nekem Isten Anyja", mondta, amikor szorongattam, - „kiszállt a földből a pad előtt a kertben, ahol a bodzafa áll." S amikor bíztattam, hogy csak mondja el nekem, milyen volt a Szent Asszony, sajátságosan csöndes boldog mosollyal mondta: „Éppen olyan volt, mint az én Oféliám." „És hogyan jutott az eszébe, hogy megállítja a halottaskocsit, kedves Mucselknausz? - kutattam tovább; az Isten Anyja parancsolta meg magának?" „Nem tudtam, hogy a nyomorék álhalott." „Hogyan tudhatta ezt? Hiszen még az orvos sem tudta!" „Tudtam, mert egyszer engem is el akartak temetni elevenen", - hangzott a furcsa válasza az öregnek;

175

magyarázatában a logikátlanságot nem tudtam megértetni vele. „Amit az ember maga átélt, azt tudja másoknál. Kegy volt az, melyet Szűz Mária juttatott nékem, hogy, mint gyermeket, elevenen akartak engem eltemetni; mert máskülönben sohasem tudhattam volna meg, hogy a nyomorék álhalott csupán", - ismételte mindenféle változatban, - de sohasem tért a dolog lényegére, amikor pontosat akartam megtudni, egymás füle mellett beszéltünk. — És mi lett a nyomorékkal? - kérdeztem a káplánt. - Él még? — Nem, ez a legfurcsább ... a halál még abban az órában elérte. A tömeg ordítozásától megbokrosodott egy ló, végigvágtatott a vásártéren, fellökte a nyomorékot s a kerék eltörte a hátgerincét. Az esztergályosnak még számos különös gyógyításáról beszélt nékem a káplán; eleven szavakkal tárta elém, hogyan terjedt el az egész országban a hír Isten Anyjának megjelenéséről, az úgynevezett felvilágosodottak minden gúnyolódása meg csúfolódása ellenére, a bodzafa lett a középpontja minden csodának. Százan meg százan, kik hozzáértek, meggyógyultak, ezren meg ezren, kik belül már elszakadtak, bűnbánón tértek vissza a hithez. Már csak fele figyelemmel hallgattam; az az érzésem volt, mintha kézi nagyítóüvegen nézném, mint akaszkodnak egymásba a lelki világtörténések apró és mégis olyan hatalmas hajtókerekei. A nyomorék, kit csoda keltett egy és ugyanazon órában életre s mindjárt azután kiszolgáltatta a halálnak lehetett-e nyilvánvalóbb jele annak, hogy itt egy vak, önmaga is

176

nyomorék és mégis bámulatosan hatásos, láthatatlan hatalom munkálkodott? Azután az esztergályos kijelentése! Kifelé gyerekes és logikátlan, belülről nézve: feltárja a bölcsesség egy örvényét. És milyen csodásan egyszerű módon menekedett meg az öreg a Medúza tőrvetései - a spiritizmus lidércfényei - elől: Ofélia, az ideális kép, melyre ráaggatta egész lelkét, néki csodatévő szent lett, része önmagának, belőle kilépve, megjutalmazza őt ezerszeresen minden néki hozott áldozatért, csodát tesz, megvilágosítja elméjét, felvonja őt a mennyországba és látható lesz neki, mint az istenség! A lélek: önmaga jutalma! A szív tisztasága: vezető az emberfölötti emberiességhez - minden gyógyító erő hordozója. És mint lelki ragály, eleven és alakot öltött hite átszármazik még a növényvilág néma teremtményeire is: a bodzafa beteget hagy felépülni. De vannak itt még bizonyos rejtvények, melyeknek megoldását csak homályosan tudom kitalálni: miért az a hely az, ahol Ofélia földi maradványa pihen, ahonnan eredetét veszi az erő és nem egy másféle tetszés szerint való hely? Miért ez a fa, melyet plántáltam azzal a benső érzéssel, hogy ily módon gazdagítom az élet világát, miért éppen ez a kiválasztott, hogy földöntúli történések középpontja legyen? Hogy Ofélia átváltozása Isten Anyjává ugyanolyan mágikus-törvényes módon kellett, hogy végbemenjen, mint egykor hasonló módon a spiritiszta ülésen, ez előttem kétségtelen volt. De hol marad a medúzafő halálhozó befolyása? - kérdeztem magamtól. Sátán is Isten, filozofikusan szemlélve, mint minden igazságok és

177

paradoxonok végsője egy és ugyanaz lenne - elpusztító és fölépítő: ugyanaz? — Az ön álláspontjáról, mint katolikus pap, lehetségesnek tartja, főtisztelendő úr, hogy az ördög magára öltheti egy szent személy alakját, talán Jézusét vagy Máriáét? Egy pillanatig a káplán meredten nézett rám, majd betapasztotta tenyerével a fülét és szólt: — Hallgasson el, Christopher! Ezt a kérdést az ön atyjának lelke sugalmazta önnek. Hagyja meg nekem a hitemet! Öreg vagyok már, semhogy elbírjak ilyen megrázkódtatásokat. Egykoron nyugodtan meg akarok majd halni a csodák isteni eredetének hitében, melyeket láttam és tapintottam. Nem, mondom önnek, nem és megint csak nem: ha az ördög magára tud is ölteni minden alakot, a Szent Szűz előtt s az ő és Isten Fia előtt meg kell állania! Bólintottam és hallgattam; a szám le volt zárva. Mint akkor az „ülésen", amikor belül hallottam a medúzafő gúnyos szavát: „Mondj hát meg nekik mindent, amit tudsz!" Bizony, eljövendő nagy vezérre van szükség, ki tökéletes úr a szó fölött és hasznát tudja venni, hogy leleplezze az igazságot, anélkül, hogy megölné azokat, akik hallják: máskülönben minden vallás álhalott nyomorék marad - érzem. Másnap reggel kora hajnalban felébresztett engem a tornyok harangjainak a zúgása s hallottam tompított karéneket, melyből elfojtott vad izgalom csengett s mindjobban közeledett: „Mária, áldott vagy te az asszonyok között!"

178

Félelmetes dörmögés ment végig a ház falain, mintha megelevenednének a kövek s kezdenének a maguk módja szerint vele tartani az énekkel. Azelőtt az esztergapad zurrogása volt az, mely eltöltötte az utcaközt - most a munka kínja aludni tért és mint visszhang ébred a földben az Isten Anyja himnusza, gondoltam magamban, amikor lementem a lépcsőn. A kapuban álltam s elvonult előttem a keskeny utcán egy sűrűn tolongó, tornyosuló virágokat vivő, ünnepi ruhába öltözött emberek tömege, az élén az öreg Mucselknausz. „Szűz Mária, könyörögj érettünk!" „Üdvözlégy, te malaszttal terjes!" Az öreg mezítláb volt és hajadonfővel, öltözete vándor szerzetesé, valamikor fehér volt, most szegényes és megrakva számos folttal, járása bizonytalan és tapogatózó, mint vak aggastyáné. Pillantása ért engem, egy pillanatig rajta maradt az arcomon, de nem volt benne olvasható a megismerésnek vagy megemlékezésnek nyoma sem; szeme tengelye párhuzamosan állt, mintha keresztül nézne rajtam és keresztül a falakon mélyen be egy más világba. így ment lassú léptekkel, inkább mintha húzta volna, úgy tűnt nekem, valamilyen láthatatlan hatalom, semmint a maga ösztönzéséből, a vasrácshoz, mely elzárta a kertet, kinyitotta és odalépett a Mária-szoborhoz. A tömegbe vegyültem, mely tisztelettel teljes távolban félénk tétovasággal szorongott nyomába s megállt a rács előtt. Az ének egyre halkabb és halkabb lett, de a percről percre állandóan fokozódó izgalom nőtt

179

benne. Csakhamar hangok szótlan rezgése volt már csupán; a levegőben le nem írható feszültség. Föllendültem egy falkiszögellésre, onnan mindent pontosan láthattam. Az öreg mozdulatlanul állt a szobor előtt. Félelmetes látvány volt; az a sajátságos érzés fogott el: kettejük közül ki lesz elsőnek eleven! Elfogott engem valamilyen tompa félelem, ahhoz hasonló, melyet egykor a spiritiszta ülésen éreztem s újra hallottam szívemben Ofélia hangját: „Légy résen!" Mindjárt ezután láttam, hogy az öregember szakálla megmozdul remegve s az ajka vonaglásából kitaláltam, hogy beszél a szoborral. A tömegben mögöttem hirtelen halálos csend lett, a hátul tolongok félig hangos éneke is elült mintegy adott jelre. Halk, ritmikusan megismétlődő csörrenés volt az egyetlen nesz, mely fennmaradt. Szememmel a helyet kerestem, hogy honnan jön: riadtan egy falmélyedésbe lapulva, mintha elrejtőzne az esztergályos pillantása elől, állt ott egy hájas öreg ember, kopasz fején borostyánkoszorú, egyik kezével eltakarta az arcát, a másikat messze kinyújtva előre, pléhperselyt tartott. Mellette fekete selyemruhában, kifestve a felismerhetetlenségig: Aglája asszony. Az iszákos orra formátlan és kék lett, a szempár zsírhurkák mögött alig láthatók - semmi kétség: ez Paris, a színész. Pénzt szedett a zarándoklóktól és Mucselknauszné segített neki; láttam, amint időnként előrehajolt hirtelen, riadtan kémlelt a férje felé, mintha attól félne, hogy ez fölfedezi és súg valamit az embereknek, mire ezek nyomban gépiesen belenyúltak a

180

zsebükbe s anélkül, hogy elfordítanák tekintetüket Isten Anyja képétől, pénzdarabokat dobtak pléhperselybe. Vad harag fogott el s belefúrtam szememet komédiás arcába; mindjárt ezután találkozott pillantásunk s láttam, amint a férfi álla lehanyatlik s arca hamuszürke lesz, amint felismert. Ijedtében áldozati persely majdnem kihullt a kezéből. Elfogott az utálat és elfordultam.

az a a a az az

— Megmozdul! Beszél! Szűz Mária, könyörögj érettünk! — Beszél vele! Nézd! Nézd! Meghajtja a fejét! szaladt hirtelen a rekedt, alig érthető, mintegy gyors rémület borzalmaitól elfojtott mormogás egyik vértelen szájtól a másikra végig a tömegen. - Nézd! Nézd! Most megint! Azt hittem, minden pillanatban egyetlen süvítő kiáltásnak kell elválnia a sok száz eleven ajakról, hogy eltépje a borzasztó feszültséget, de valamennyien mintegy bénultan maradtak: csak itt-ott hallottam egyes őrült dadogást: könyörögj érettünk! Attól tartottam, hogy kitör a zsivaj; ehelyett a tömeg csak fejhosszat összébb görnyedt. Térdre akart hullni, de az emberek nagyon is szorosan álltak egymás mellett. Sokan lehunyták a szemüket, elájultak, de nem tudtak lerogyni, mintegy be voltak ékelve; halálsápadtságukkal olyanok voltak, mint a hullák, melyek egyenesen állnak az elevenek között, csodára várván, mely őket életre kelti.

181

A légkör olyan magnetikusan fojtogató lett, hogy a levegő belélekzését láthatatlan kezek fojtogatásának éreztem. Rángás járta végig a testemet, mintha a hús le akarna válni a csontról; hogy ne zuhanjanak le fejjel a falkiszögellésről, belekapaszkodtam egy ablakpárkányba. Az öreg gyorsan mozgó ajakkal beszélt; világosan láthattam; ványadt arca világított mintegy fiatalos pírban, elöntötték a fölkelő nap sugarai. Majd hirtelen elhallgatott, mintha felfogott volna egy kiáltást, tátott szájjal figyelt erősen s a szeme szilárdan rá volt irányítva a szoborra, bólintott idvezült képpel, gyorsan halk választ adott, megint neszelt, felemelte a karját örömteli izgalommal. Valahányszor fejét előrenyújtotta fülelőn, gurgulázó suttogás, hörgés inkább mint mormogás, kelt a tömegben: — Nézd! Nézd! Megmozdult! Nézd! Most! Bólintott! - de senki sem tolakodott előre; inkább rémült hátrálás, hátratántorodás, mintegy légkorbácsolástól. Olyan éles figyelemmel néztem az öregember arcjátékát, amennyire csak tudtam: le akartam olvasni a szájáról, hogy mit beszél. Titokban reméltem, - magam sem tudtam miért - hogy hallom vagy kitalálom az Ofélia nevét. De mindig csak hosszú, nékem érthetetlen mondatok után formáltak ajkai egy szót, így: „Mária." Most! Megrázott engem, mint villámcsapás: a szobor mosolyogva meghajtotta fejét. Nemcsak ő maga, hanem árnyéka a világos homokon vele csinálta a mozdulatot! Hasztalan mondtam magamnak: érzéki csalódás, az öregember mozdulatai szememben akaratlanul átvitettek

182

a képre, azt a látszatot keltették, mintha a szobor megelevenedett volna. Elnéztem onnan, eltökéltem szilárdan, hogy ura maradok a józan eszemnek, odapillantottam: a szobor beszélt! Lehajolt az öregemberhez! Már semmi kétség! „Légy résen!" - mit ért, hogy minden erőmmel ráemlékeztem a belső figyelmeztetésre! Mit ért, hogy tisztán éreztem szívemben: az alaktalan, nékem olyan végtelenül drága valami, melyről tudom: örökkön tartó közelsége a hőn szeretett lénynek, felágaskodik, kockáztatni akarja a legvégsőt és kiküzdené a formát, hogy védelmezőn, kitárt karokkal léphessen elém! Magnetikus forgatag, hatalmasabb minden akaratomnál, kezdett engem körülkeringeni: minden, ami vallásosság és jámborság gyermekkoromban belém s öröklött vérembe ment és feküdt szinte holtan, kitört most, sejt sejt után; testemben egy szellemi vihar kezdte kalapálni a térdhaj lásomat: „Akarom, hogy leborulj és imádj engemet!" „A medúzafő," - mondtam magamnak - de egyúttal éreztem, hogy itt szétloccsant minden józan ész. Ekkor az utolsó szerhez menekültem: „ne állj ellen a bajnak!", nem ellenkeztem már, hagytam alámerülni magam a teljes akaratlemondás örvényébe. E pillanatban olyan gyönge lettem, hogy elfogta még a testemet is; kezem elengedte a támaszt és én leestem a tömeg fejére, vállára. Hogyan kerültem vissza házam kapujába, már nem tudom. Ilyenfajta különös történések részletei gyakran lesiklanak észrevevőképességünkön vagy pedig átmennek rajta a ráemlékezés minden nyoma nélkül.

183

Bizonyára az egymáshoz szorult zarándokok feje fölött tovakúsztam, mint egy hernyó! Csak azt tudom, hogy végül ott álltam beszorulva a kapualjban és nem tudtam megmozdulni se előre se hátra, de a szobrot most már nem láttam és ily módon kikerültem hatásának varázsa alól: a tömeg magnetikus árama tovafolyt mellettem. — A templomba! - hangzott utána egy kiáltás a kert felől és az öregember hangját véltem felismerni: - A templomba! — A templomba! A templomba! - ment ez tovább szájról szájra. - A templomba! Mária parancsolta! - és ez csakhamar megváltó sokhangú kiáltássá lett, mely széttépte a feszültséget. A varázs engedett; lépésről lépésre, lassan, mint egy százlábú mesebeli óriási állat, mely kiszabadítja fejét a hurokból, húzódott a tömeg háttal ki az utcaközből. - Az utolsók körülvették az öreget, eltolongtak mellettem, darabokat téptek a köntöséből, míg majdnem mezítelen volt, megcsókolták a szövetfoszlányokat, elrejtették ereklyének. Miután a környék elnéptelenedett, az összetaposott virágokkal bokáig ellepett utcaközön át a bodzafához mentem. Még egyszer akartam érinteni a helyet, ahol szerelmesem hamvai pihennek. Tisztán éreztem: ez utoljára történik. „Nem lehetséges-e, hogy viszontlássalak, Ofélia?! Csak egyetlenegyszer!" - könyörögtem a szívemben. „Egyetlenegyszer csak szeretném látni újra az arcodat!" A levegő egy hulláma hozta a város felől:

184

„Üdvözlégy, Te, könyörületesség királynője." Akaratlanul felemeltem a fejemet. Kimondhatatlan ragyogású fény nyelte el a szobrot előttem. Egy pillanatnak parányi részére, oly picikét, hogy a szívdobbanás nékem hozzámérten emberéletnek tűnik, átváltozott Oféliává és rám mosolygott, azután megint mereven és mozdulatlanul ragyogott a Mária-kép aranyos arca a napban. Egy pillantást vetettem az örök jelenvalóba, mely halandónak üres, meg nem fogható szó csupán.

185

A kard feltámadása

elejthetetlenek nékem a benyomások, melyeket akkor éreztem, amikor egy napon hozzáfogtam, hogy megnézzem atyám és elődeink hagyatékát. Szemügyre vettem emeletet emelet után: az volt az érzésem, mintha leszállanék évszázadról évszázadra, le egészen mélyen a középkorba. Művésziesen berakott bútorok, a ládafiák tele csipkekendőkkel; megvakult tükrök ragyogó aranykeretben, melyekből én tekintettem rá magamra, zöldes tejesen, mint egy kísértet; ódivatú öltözékekben férfiak meg nők megbarnult arcképei, a típus változó, amilyen a kor sajátja volt, és mégis minden arcban valamely családi hasonlatosság, mely néha csökkenni látszott, átment szőkéből barnásba, hogy aztán hirtelen előtörjön teljes eredetiségében, mintha a törzs ráeszmélt volna lényére. Drágakövekkel díszes aranyszelencék, némelyikben még a burnót nyoma, mintha csak tegnap használták volna még; gyöngyházlegyezők, idegen alakú, magas sarkú festett selyemcipők, melyekből, amikor egymás mellé állítottam őket, képzeletben, fiatal női alakokat láttam kilépni: őseink anyái és feleségei; botok elsárgult

186

elefántcsont faragással; gyűrűk címerünkkel, majd pici szűk, mintha gyermek ujjára szánták volna, majd megint akkorák, mintha óriások viselték volna; guzsalyok, melyeken a csepűt annyira felőrölte az idő, hogy széthullt a lehelet szellőjétől. Egynémely szobában oly magasan állt a finom por, hogy bokáig kellett gázolnom benne és ha kinyitottam az ajtót, pihekígyók halmozódtak; lábam nyomából virágdíszek és állatarcok világlottak fel, amint lépteimmel felfedtem a szőnyegmintákat. Mind e holmi megszemlélése annyira fogva ejtett engem, hogy heteket töltöttem ezzel és néha elszállt belőlem annak a tudata, hogy rajtam kívül még más emberek is élnek a földön. Mint nagyobbacska gyerek egy iskolai kirándulás alkalmával meglátogattam városunk múzeumát s emlékszem még, milyen elbágyadás és fáradtság fogott el minket, amikor sorra néztük a sok régi, nekünk belül annyira idegen holmit; mily egészen más volt ez itt. Minden tárgy, melyet kezembe vettem, szólni akart nekem; furcsa élet áradt belőle: a tulajdon vérem múltja sápadt rajta s nékem sajátságos vegyüléke lett a jelennek és múltnak. Emberek, kiknek csontjai már régen porladnak a sírban, itt lélekzettek. Elődök, kiknek életét magamban hordtam, itt laktak ezekben a helyiségekben, kezdték létüket, mint nyivogó csecsemők és befejezték hörgő haláltusával, szerettek és gyászoltak, ujjongtak és sóhajtoztak, szívüket tárgyakra tapasztották, melyek még most is úgy állnak itt, ahogyan elhagyták őket s tele lettek titokzatos suttogással, amint hozzájuk értem.

187

Ott volt az üveges sarokszekrény, piros tokokban érempénzekkel, az aranya még fényes és élesen csillogó, lovagarcokkal, ezüstösek, melyek feketék lettek, mintha meghaltak volna, valamennyi sorba rakva, mindegyik cédulával ellátva, az írás rajta olvashatatlan és fakó; korhadt és mégis forró sóvárgás áradt belőlük: „gyűjts! gyűjts össze minket, teljes számban kell lennünk", tulajdonságok, miket sohasem ismertem, röpködtek felém, hízelegtek és kunyoráltak: „vegyél fel minket, boldoggá teszünk." Egy régi karosszék gyönyörűen faragott karfákkal, látszatra maga a megtestesült tiszteletreméltóság és nyugalom, csalogatott engem, álmodozzam rajta, megígérte: „Mesélek neked régmúlt napokról", azután, amikor rábíztam magam, fojtogatott engem egy szótlan elaggott kín, mintha a szürke gond maga lenne az, melynek ölébe ültem, a lábam nehéz és merev lett, mintha megbénult ember ült volna itt egy évszázadig bilincsben s meg akarja váltani magát azzal, hogy átváltoztat engem a magamásává. Minél jobban behatoltam a mélyebben fekvő helyiségekbe, annál sötétebb, komolyabb, dísztelenebb volt a benyomás. Nyers, durva tölgyfaasztalok, tűzhely a finom kandalló helyén; meszelt falak, cintányérok, rozsdás lánckesztyű, kőkorsók, majd meg egy kamra rácsos ablakkal; pergamenkötetek szerteszéjjel, patkányok rágták őket, agyag retorták, aminőket az alkimisták használtak valószínűen, vas gyertyatartó; fiolák, melyekben a folyadék kazánkővé lett: az egész szobasor

188

tele az emberélet csalódott reményeinek vigasztalan jeleivel. A pince, melyben a krónika szerint első ősünk lakott, Christopher Jőcher lámpagyújtogató, nehéz ólomajtóval volt lezárva. Lehetetlenség feltömi. Amikor befejeztem kutatásaimat házunkban és mintegy hosszú utazás után a múlt birodalmában - újra bevonultam lakószobámba, az volt az érzésem, mintha ujjaim hegyéig meg lennék töltve magnetikus befolyásokkal; az elfelejtett légkör odalenn kísért engem, mint egy sereg kísértet, melynek kinyitották a börtönajtót, a szabadba vezetőt, napvilágra cipeltettek vágyak, melyeket elődeim léte teljesíthetetlenül hagyott és igyekeztek engem nyugtalanságba dönteni, megrohantak gondolatokkal: „Tedd ezt, tedd amazt; ez még nincsen befejezve, amaz csak félig van meg; nem tudok aludni, míg el nem végezted helyettem!" Egy hang azt súgta nekem: „Menj le még egyszer a lombikokhoz; megmondom néked, hogyan kell aranyat csinálni és a bölcsek kövét elkészíteni, most már tudom, akkor nem sikerült nekem, mert nagyon korán haltam meg", - majd meg hallok halk, könnyáztatott szavakat, melyek mintha asszony szájából jönnének: „Mondd meg te a férjemnek, hogy azért mégis csak mindig őt szerettem; nem hiszi, nem hall most engem, mert halott vagyok, téged meg fog érteni!" - „Bosszú! Üldözd a fajzatát! Üssed agyon! Megmondom néked, hol, merre van! Gondolj reám! Te vagy az örökös, tied a vérbosszú kötelessége!" - sziszegi a fülembe egy izzón forró lehelet és úgy rémlik, hallom megcsörrenni a láncos kesztyűt. - „Menj ki az életbe! Élvezd! Még egyszer meg akarom látni a földet a te

189

szemeddel!" - igyekszik elbódítani a karosszékbeli béna biztatása. Amikor elűzöm agyvelőmből az árnyakat, mintha egy elektromosan tévelygő élet eszméletlen rongyaivá lennének, melyet a szoba tárgyai szívnak fel magukba: kísértetiesen ropognak a szekrények; egy füzet a polcon zizeg, a padló recseg, mintha láb járna rajta végig; egy olló esik le az asztalról belefúródik heggyel a padlóba, minta utánozni akarna egy táncosnőt, ki megáll lábujjhegyen. Nyugtalansággal eltelve járok fel s alá, „a holtak öröksége", érzem, meggyújtom a lámpát, mert felszáll az éj és a homály nagyon is kiélesíti érzékeimet; az árnyak olyanok, mint a denevérek: a fény el fogja őket riasztani; nem járja, hogy még tovább fosztogassák eszméletemet! Elnémítottam a holtak óhajait, de a kísérteties örökség nyughatatlansága csak nem akar kimenni az idegeimből. Kotorászok egy szekrényben, hogy elszórakozzam: kezembe akad egy játékszer, melyet egykor apám adott nékem karácsonyra; egy doboz, melynek üveg a fedele meg a feneke; bodzabélből való figurák, emberkék, asszonykák meg egy kígyó vannak benne; ha bőrvánkoskával dörzsölöm az üveget, ugrándoznak, hol fönn tapadnak, hol meg lenn és a kígyó örül neki és a legfurcsábban fetreng. „Ezek odabenn is azt hiszik, hogy élnek," - gondolom magamban - „és mégis csak az az egyetemes erő az, mely mozgásra bírja őket!" És mégsem jut eszembe, hogy ezt a példát magamra is vonatkoztas-sam: hirtelen tettvágy támad rám s én nem

190

vagyok gyanakvó vele szemben; az elhaltak életösztöne más maszkban közeledik. „Tetteket kell véghez vinni, tetteket!" - érzem; „Igen, ez az! Nem azt, amit az elődök akartak önzőn, hogy megtörténjen," - így próbálom ezt önmagammal elhitetni. - „nem, valami sokkal nagyobbat kellene véghezvinnem!" Mint csírák szunnyadt bennem: most felfakad egyik vetőmag a másik után: ki kell menned az életbe, tetteket kell véghezvinned az emberiségért, melyhez mégis csak tartozol, mint annak a része! Légy kard az általános harcban a medúzafő ellen! Tűrhetetlen tikkasztó hőség uralkodik a szobában; föltéptem az ablakot: az égből ólomtető lett, át nem hatolható feketés szürkeség. Messze a szemhatáron villan a villámlás. Hála Istennek, zivatar készül. Hónapok óta egy csöpp eső se volt, a rétek eltikkadtak, nappal csillannak az erdők a szomjanvesző föld remegő leheletétől. Az asztalhoz megyek, írni akarok. Mit? Kinek? Nem tudom. Talán a káplánnak, hogy elutazni szándékozom, hogy megnézzem a világot? Tollat faragok, nekikezdenék, ekkor fáradtság lesz úrrá rajta, a karomra hanyatlik a fejem, elalszom. Az asztal táblája mint visszhang, megerősítve, mint egy hangfenék, adja vissza ütőerem dobogását, majd kalapálás lesz belőle s én úgy képzelem, hogy bárddal töröm be a pince érc ajtaját. Amikor kihull megrozsdáso-

191

dott sarkaiból, egy öreg embert látok kilépni és nyomban fölébredek. Valóban ébren vagyok? Hiszen az öregember itt áll megtestesülve a szobában s rám néz megaggott kialudt szemmel! A tollat még a kezemben tartom s ez azt bizonyítja nékem, hogy nem álmodom s eszemen vagyok. „Láttam már egyszer valahol ezt a különös idegent," - latolgatom magamban; - „miért visel vajon ebben az évszakban szőrméből való fültakarót?" —Háromszor kopogtam az ajtón; amikor nem felelt senki, beléptem, - mondja az öreg. —Kicsoda ön? Hogy hívják önt? - kérdem meghökkenve. —A Rend megbízásából jövök. Egy pillanatig kételkedem, nem fantom-e az, mely előttem áll: az elaggott arc, a gyér, furcsán formázott szakállal, nem illik sehogyan sem az izmos munkáske­ zekhez! Ha kép lenne, amit most itt látok, ezt monda­ nám: elrajzolták. Valami nem egyezik a méretekben! S a jobb hüvelykujj nyomorék; ezt furcsán ismerősnek tudom. Titokban megfogom az ember köpenye ujját, hogy meggyőződjem, nem vagyok-e érzéki csalódás áldozata s a mozdulatot kiegészítem ezzel a jelzéssel: „Tessék leülni, kérem!" Az öreg nem ügyel rá és állva marad. —Hírt kaptunk, hogy apád meghalt. Közülünk való volt. A Rend törvényei szerint jogodban áll, mint vérbeli fiának, hogy kérjed a fölvételedet. Kérdezlek: igénybe veszed ezt?

192

—Számomra az lenne a legnagyobb boldogság, ha ugyanahhoz a közösséghez tartózhatnám, mint egykor az apám, de nem tudom, a Rend miféle célokat követ és milyen a határa. Megtudhatok erről közelebbit? Az aggastyán fénytelen szeme arcomon révedez. — Apád erről sohasem beszélt veled? — Soha. Csak rá-ráutalt. Abból a körülményből, hogy halála előtt egy órával magára öltött egy rendöltözet-félét, arra következtethetek, hogy valamilyen titkos társasághoz tartozhatott; de ez talán minden, amit tudok. — Úgy hát megmondom néked: Az emlékezetet túlhaladó idők óta él a földön férfiak egy köre, mely az emberiség sorsát kormányozza. Nélküle már régen reászakadt volna a káosz. Minden nagy népvezér vak eszköz volt a kezünkben, ha nem volt a közösségbe beavatva. Célunk megszűntetni a különbségeket szegény és gazdag, úr és szolga, tudós és tudatlan, uralkodók és elnyomottak között s e siralomvölgyéből, melynek Föld a neve, paradicsomot alkotni, földet, ahol ismeretlen ez a szó „szenvedés". A teher, mely alatt az emberiség sóhajt, az egyéniség keresztje. A világ lelke szétszilánkolódott egyedlények­ re, ebből származott mindenfajta rendetlenség. A sokszerű-ségből újra visszaállítani az egységet, ez a mi akarásunk. Szolgálatunkba álltak a legnemesebb lelkek s az aratás kora küszöbön áll. Mindenki legyen a tulajdon papja. A tömeg megérett arra, hogy lerázza magáról a papi igát. A szépség az egyetlen isten, kihez a tömeg ezután fohászkodni fog. De még szüksége van tetterős

193

férfiakra, kik megmutatják neki az utat a magasba. Azért mi, atyái a Rendnek, gondolatáramokat küldtünk a világba, melyek megkapják az agyvelőket, mint futótűz, hogy elégesse az individualizmus tanának nagyzási hóbortját. Mindnyájunk harca mindenkiért! Kertet teremteni a vadonból, ez a feladat, melyet magunknak szabtunk! Nem érzed, benned mint kiált minden a tett után?! Miért ülsz itt és álmodozol?! Föl, mentsd meg testvéreidet! Vad lelkesedés fog el. — M i t tegyek?! - kiáltom. - Parancsold meg, hogy mit tegyek! Az életemet adom oda az emberiségért, ha kell. Miféle feltételeket szab a Rend, hogy tagja lehessek? —Vak engedelmességet! Lemondást minden egyéni akarásról! A közért tevékenykedni és nem többé magadért! Ez az út a sokszerűség vadonjából az egység ígéret-földjére. — É s miről ismerem majd meg, hogy mit kell tennem? - kérdem s hirtelen kétség fog el. - Vezető legyek, mit fogok tanítani? —Aki tanít, tanul. Ne kérdezd: „Mit fogok mondani?" Kinek Isten hivatalt ád, megadja a hozzávaló tudást is. Eridj és beszélj! A gondolatokat majd mi adjuk beléd, az ne aggasszon! Kész vagy-e engedelmességet fogadni? —Készen vagyok! —Akkor tedd a balkezedet a földre és mondd utánam, amit előmondok neked! Mintegy kábultan már engedelmeskednék, lehajlok, de ekkor hirtelen megfog a gyanú. Tétovázok,

194

föltekintek, átvillan a megemlékezés: az öreg arcát, ki itt áll, láttam már, mint kardgolyót, vérkőből faragva és a nyomorék hüvelykujj a csavargó kezéhez való, ki egykor holtan esett össze a vásártéren, amikor megpillantott engem. Az ijedtségtől kilel a hideg, de most már tudom, hogy mit kell tennem; felugróm s rászólok az öregre: — Add meg nekem a jelt! - s odatartom jobbomat a „fogás"-ra, melyre atyám tanított. De aki itt áll, nem élő ember már: jelenség tagokkal, melyek lazán lógnak, le a törzsről, mint a kerékbetört emberé! Fölötte lebeg a fej, melyet elválaszt a nyaktól egy ujjnyi széles sáv levegő; ajaka még remeg a kitóduló lehelettől. Húsból meg csontból való ocsmány roncs. Irtózva fedtem el a kezemmel a szememet; amikor felpillantok, a rém eltűnt, de szabadon a térben lóg egy világító gyűrű: benne finom, átlátszó körvonalakkal, mint haloványkék ködfátyol a fültakarós öreg arca. Ezúttal az ős hangja az, mely a szájából jő: — Láttad megfeneklett hajók romjait, gerendáit, melyek tovaúsznak a múlt óceánján; elmerült alakok lelketlen maradékaiból, szellemed feledésbe ment benyomásaiból az örvény kísérteties lakói megformálták mesterünk képét agyrémmé, hogy téged megtévesszenek, az ő nyelvén szóltak hozzád s hallatták a megbabonázás üres, fellengzős szavait, hogy becsaljanak téged, lidércfényhez hasonlón, a tervszerűtlen tettek halálhozó mocsaraiba, ahol már előtted sok ezren és nagyobbak, mint te, elmerültek nyomorúságosan. „Önmagáról való lemondásnak" nevezik azt a foszforfényt, mellyel rászedik áldozataikat, ujjongott a pokol, amikor

195

meggyújtották az első embernek, aki bízott bennük. Amit el akarnak pusztítani, az a legnagyobb kincs, melyet egy lény ki tud magának küzdeni: az örök öntudatot, mint egyéniséget. Amit ők tanítanak, az pusztítás, de ismerik az igazság erejét, ezért minden szó, melyet választanak, igazság - de minden mondat, melyet belőle formálnak, örvénylőn mély hazugság. Ahol a szívben hiúság meg hatalomra vágyás laknak, ott kéznél vannak és fújtatják e homályos szikrákat, míg ragyognak, mint a lobogó tűz s az ember azt hiszi, hogy önzetlen szeretetre lobbant felebarátja iránt és elindul és prédikál anélkül, hogy erre hivatva lenne - vak vezető lesz és belezuhan a sántákkal a gödörbe. Jól tudják, hogy az ember szíve gonosz ifjúkorától fogva és hogy benne a szeretet nem lakozhatik, ha csak úgy nem, hogy ajándék felülről. Ismétlik a szót: „Szeressétek egymást", míg letompul; aki először mondta, ezzel mágikus ajándékot adott azoknak, kik hallották; ők azonban beleköpik a szókat a fülbe, mint a mérget - belőle baj meg kétségbe­ esés, gyilkosság, vérfürdő és pusztulás terem. Utánozzák az igazságot, mint a madárijesztő a keresztet az útszélen. Ahol látják, hogy kristály képződik, amely arányosnak ígérkezik - Isten hasonmása - ott elkövetnek mindent, hogy széjjelzúzzák. A Kelet semmilyen tana nem elég finom nekik, hogy meg ne durvítanák, földivé ne tennék, körül ne állnak és át ne lyuggatnák, míg az ellenkezőjét nem ábrázolja annak, ami az értelme volt. „Keletről jő a fény", - mondják - és titokban a pestist értik ezalatt.

196

Az egyetlen tettet, melyet véghezvinni érdemes: az embernek önnönmagán való munkálkodását önzésnek nevezik; világot megjavítani, de nem tudják, hogyan - a kapzsiságot felcicomázni e névvel „kötelesség" és az irigységet azzal, hogy „ambíció", ezek azok a gondolatok, miket a tévelygő halandóba csöpögtetnek. A szétszilánkolódó öntudat birodalma megálmodott jövendőjük, eltévelyedettség mindenfelé a reményük; az ördöngösök szájával prédikáltatják az „ezeresztendős birodalmat", mint egykor a próféták, de hogy ez a birodalom „nem e világból való", míg át nem változik a föld meg az ember a szellem újjászületésével - ezt elhallgatják. Becsapják a választottakat, azáltal, hogy az idők betelj esedését a valódi pillanat elérkezte előtt imitálják. Ha jönni készül az üdvözítő, előre majmolják; ha megy, utána majmolják. így szólnak: jöjj vezetőnek! Jól tudván, hogy csak olyasvalaki vezethet, aki tökéletes lett. Megfordítják ezt és ezért csalnak: vezess, akkor tökéletes leszel. így van: kinek Isten hivatalt adott, megadja a hozzá való észt is; ők azonban szuggerálják: vállalj hivatalt és Isten majd megadja a hozzá való észt. Tudják: az élet ezen a földön az átmenet állapota legyen, ezért csalogatnak ravaszul: „csinálj a földi életből paradicsomot" pedig tisztában vannak azzal, hogy minden effajta fáradság hiábavaló. Megszabadították a Hades árnyait és megelevenítik őket fluidumos démonikus erővel, hogy az emberek azt higgyék, eljött a holtak feltámadása.

197

Lárvát formáltak Mesterünk arca nyomán, mely feltűnik kísértetiesen itt meg ott, hol álomlátók álmaiban, hol szellemidézők köreiben, mint anyagáltató alak, hol mint médiumok gépiesen alakuló rajza; John King János, a király - így nevezi magát a kísértet annak, ki a nevét kérdi kíváncsian, hogy az a hit keletkezzék, ez János, az evangélista. Ezt az arcot „oda" utánozzák mindenkinek, aki, mint te, megérett arra, hogy meglássa valójában: előre építenek, hogy kétségeket vethessenek, ha, mint most nálad, közeleg az óra, amikor szükség van ( a soha meg nem tántorodó hitre. Te összezúztad a lárvát, mert kérted a „fogást"; az igazi arc most neked a mágikus kard gombja lesz, kovácsolva minden hasadás nélkül egy darab vérkőből; aki kapja, annak megelevenedik a zsoltár értelme: „Kösd derekadra kardodat s kelj útra, hogy megtartsad az igazságot és igazát a nyomorultaknak és csodákat mívelend a jobb kezed!"

198

A Nesszusing

M

int ahogyan a sas vijjogása, megreszkettetvén hegyek magasán a levegőt elold egy hócsomót, mely tovább görögve megnő lavinává s leleplezi rejtve elnyúló jégfelületek ragyogását, így szakítják fel bennem Én-em egy darabját ősöm szavai. Fülemben ordító zúgás nyeli el a zsoltárt, szemem előtt kialszik a szoba látványa s azt hiszem, belezuhanok a határtalan világűrbe. „Most, most zúzódom széjjel!" De az esés csak nem ér véget; egyre növekvő, őrjítő gyorsasággal szív magába a mélység és érzem vérem hogyan lövell föl a gerinc mentén s áttöri a koponya tetejét, mint világító kéve. Hallom a csontok ropogását, azután minden elmúlt; lábamon állok és tudom: érzékeim káprázata volt, magnetikus áram hatolt át rajtam lábtól fejig s azt az érzést keltette bennem, mintha feneketlen mélységbe zuhannék. Elcsodálkozva nézek körül s bámulva látom, hogy a lámpa olyan nyugodtan ég az asztalon és semmi meg nem változott! Hiszen én magam mintegy megváltozottnak tűnök fel magamnak, mintha szárnyam lenne, melyet használni nem tudok.

199

„Új értelem nyílt meg nékem", tudom, és mégis, sokáig nem tudom megállapítani, ez miben áll és hogyan is vagyok másvalaki, míg lassan ráeszmélek: kezemben gömbölyű tárgyat tartok. Odapillantok: nem látok semmit; felnyitom ujjaimat: a tárgy eltűnik, de nem hallom, hogy valami a földre esett volna; ökölbe szorítom a kezemet: és megint itt van, hideg, gömbölyű, mint egy golyó és kemény. „A kard gombja", találom ki hirtelen; tapogatok és megtalálom a pengét, éle fölhasítja bőrömet. A kard a levegőben lebeg? Egy lépést távozom attól a helytől, ahol álltam s utána­ nyúlok. Ezúttal ujjaim sima fémes gyűrűkhöz érnek, melyek láncot alkotnak, derekam köré öltve, melyen a fegyver lóg. Mély elcsodálkozás fog el, mely csak akkor enged, amikor lassanként tisztába jövök vele, hogy mi történt: a tapintás belső érzéke, az az érzék, mely az emberben legmélyebben alszik, felébredt; a vékony elválasztó fal, mely a túlvilági életet elválasztja a földi élettől, át van törve örökre! Furcsa! Olyan apró, keskeny a küszöb a két birodalom között és mégsem emeli fel senki a lábát, hogy átlépjen rajta! Szorosan a bőrnél határos a másik valóság, de nem érezzük! Itt, ahol a képzelet új földet tudna teremteni, megáll. A vágy istenek után s a félelem, hogy önmagával egyedül és tulajdon világának megteremtője legyen, ez az, ami meggátolja az embert abban, hogy kifejtse a mágikus erőket, melyek benne szunnyadnak; társakat akar és egy természetet, mely körülveszi őt hatalmasan;

200

szeretetet és gyűlöletet akar gyakorolni, tetteket véghez vinni s átélni önmagán! Hogyan tehetné ezt, ha megtenné önmagát új dolgok alkotójává?! „Csak ki kell nyújtanod a kezedet és megérinted a szerelmesed arcát", csalogat engem forrón, de megbor­ zongok a gondolatra, hogy valóság és képzelet ugyanaz. Az utolsó igazság borzalmassága az arcomba vigyorog! Még rettenetesebb, mint annak a lehetősége, hogy démoni érintkezés áldozata lehetek vagy kihajtathatok az őrület és káprázatok partnélküli tengerére, ez a felisme­ rés: valóság nincsen sehol, sem ott, sem itt, csak képzelet van. Emlékszem az aggodalmaskodó szavakra: „Láttad a napot?" - melyeket egykor atyám mondott, amikor elbeszéltem neki vándorlásomat a hegyen; - „aki látja a napot, többé nem vándorol; bemégyen az örökkévaló­ ságba". „Nem; vándor akarok maradni és viszontlátni akarlak téged, atyám! Oféliával akarok egyesülve lenni és nem Istennel! A végtelenséget akarom és nem az örökkévalóságot. Amit megtanultam lelki szememmel és fülemmel látni és hallani, az, így akarom, valóság legyen az érzékemnek. Lemondok arról, hogy teremtő erővel koronázott isten legyek; hozzátok való szeretetből megteremtett ember akarok maradni; meg akarom osztani veletek az életet egyforma részben." Mintegy védekezőn a kísértés ellen, hogy kitárjam karomat tele vágyódással, megmarkoltam a kard markolatát: „A te segítségedre bízom, Mester, magam! Légy te a megteremtője mindennek, ami körülvesz engem."

201

Tapogató kezem annyira világosan tudatára jön az arcnak a kard gombján, hogy mélyen a bensőmben vélem átélni. Látás és érzés ez egyszerre: felállítása egy oltárnak, a szentség elhelyezésére. Titokzatos erő patakzik belőle, mely átszármazik a tárgyakra és lelket lehel beléjük. Mintha szavakban hallanám, tudom: a lámpa ott az asztalon földi életed mása, megvilágította magányod szobáját, most parázsló fény már, olaja fogytán. Valami hajt, hogy szabad ég alatt legyek, ha üt a nagy viszontlátás órája! Létra visz fel a lapos tetőre, ahol, mint gyermek gyakran ültem titokban, hogy nézzem elcsodálkozva, hogyan fúj a szél fehér arcokat és sárkányalakokat a felhőkbe. Felmászom és leülök a karfára. Éjbe merülve fekszik lenn a város. Egész múltam, kép kép után száll fel és simul aggódva hozzám, mintha intene: „Tarts erősen, vigyél magaddal, nehogy meg kelljen halnom feledésben és hadd élhessek emlékedben." A szemhatáron körös-körül felvillannak az égnyilamlások: izzó, gyorsan kémlelő óriás szem; s a házak meg ablakok rám vetik a fényét, árulón viszonozzák a fáklyajelt: ott, ott! Ott áll az, akit keresel! „Agyonütötted minden szolgámat, most magam jövök", megy végig távoli bömbölés a levegőben; a sötétség úrnőjére kell gondolnom és arra, amit atyám mondott a gyűlöletéről.

202

„Nesszusing!"- sziszegi egy szélroham s a ruhámat tépi. Dörögve bömböli fülsiketítőn: „Igen... Nesszusing!" - ismétlem, elgondolkodva; „Nesszusing?!" Most halálosan csendes leselkedés; vihar és villám megtanácskozzák, hogy mit kezdjenek. Lenn, felzúg hirtelen a folyó, mintha intene: „Jöjj le hozzám! Bújj el!" Hallom a fák rémült suhogását: „A forgószél, fojtó kezével! A Medúzafő kentaurjai, a vad hajsza! Húzzátok be a fejet, jön a lovas kaszával!" Szívemben csöndes ujjongás dobog: Várok rád, szerelmem. A templom harangja felnyöszörög, láthatat­ lan ököl érte. Egy villám fényénél kérdőn fénylenek föl a temető keresztfái. „Igen, anyám; jövök!" Valahol egy ablak kitépi magát és csörömpölő zajjal hasad szét a kövezeten: halálos félelme a tárgyaknak, miket emberi kéz alkotott. Leesett a hold az égről és bolyong? Fehéren izzó golyó tapogatózik a levegőben, imbolyog, alászáll, emel­ kedik, vándorol céltalan és szétpattan dörgő ropogással, mintha hirtelen őrjöngő düh fogta volna el; megremeg a föld vad rémületében. Újak tűnnek föl egyre; az egyik felkeresi a hidat, végiggurul lassan és alattomosan a cölöpökön, körül­ kering egy gerendát, megragadja bömbölve és szétszag­ gatja. „Gömbvillámok!" Olvastam róluk gyermekkorom könyveiben és rejtelmes mozgásaik leírását mesének véltem, most testet öltöttek! Vak lények, elektromos erőből formálva, a kozmikus örvény bombái, démonok feje, szem, száj, fül és orr nélkül, előkerültek a föld s a

203

levegő mélységeiből, forgatagok, melyek a gyűlöletnek középpontja körül keringenek s ez a megismerés szervei híján félig-tudatosan tapogat áldozatok után, rombolási dühe számára. Milyen borzalmas hatalom lenne a tehetségük, ha emberi alakjuk volna! Néma kérdésem csalja-e a tüzes golyót, hogy hirtelen elhagyja útját s felém repül? De szorosan a karfánál megfordul, átzuhan egy falhoz, belebeg egy nyitott ablakon és megint ki egy másikon, elnyúlik: és tűzsugár ver tölcsért a homokba mennydör­ gés robajával, hogy megremeg bele a ház és felfröccsen egészen hozzám a homok. Fénye, vakító, mint egy fehér nap, elégeti a szeme­ met; egy másodpercig alakom oly rikítón van megvilá­ gítva, hogy visszaható fénye megtölti szemhéjamat s beleégetve marad öntudatomban. „Látsz-e végre, Medúza?" „Igen, látlak, átkozott!" - és egy piros golyó száll ki a földből. Félig vakon érzem: nagyobb lesz, mind nagyobb; most a fejem fölött lebeg - határtalan düh meteorja. Kitárom karomat: láthatatlan kezek megfogják az enyémet a Rend „fogásával", besoroznak engem az elven láncba, mely belenyúlik a végtelenségbe. Elégett bennem, ami enyésző, a halál átváltoztatta és lett az élet fáklyája. Egyenesen állok a tűz bíbor köntösében, körülövez­ ve a vérkőből lett fegyverrel. Megváltam örökre holttesttel és karddal.

204

A regény fejezetei Christopher Taubenschlag első megnyilatkozása

10

A Mucselknausz-család

19

A vándorlás

34

Ofelia

50

Az éjféli beszélgetés

59

Ofelia

77

A míniumos könyv

98

Ofelia

114

Magány

130

A pad a kertben

138

A medúzafő

144

Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállanom ...

157

Üdvözlégy, könyörületesség királynője

170

A kard feltámadása

186

A Nesszusing

199

A fehér dominikánus A fehér dominikánus Gustav Meyrink munkái közül ta­ lán a legjobb. Az író itt olyan emberen keresztül fejezi ki önmagát, aki a tapasztalatokon át nemcsak felismeri az eljövendő világ-forradalmat, hanem meg is érti annak mélyebb értelmét. Ebben a műben Meyrink leírja, hogyan tanulja meg ér­ teni az „Én" az „embert, ki ismeri önmagát", és hogyan jut el ahhoz, hogy mi az emberiség létének célja, értelme (mi a kulcs, ami ehhez vezet); hogyan értse meg Keresz­ telő János szavait: „Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállanom." A transzfíguráció, a lélek újjászületése, a személyiség átalakulása az első lépés, mielőtt a megszabadult ember eljövetele valósággá válik még ebben a természetrendben.