ERICH VON DÄNIKEN
A MÚLT A JÖVŐRŐL MESÉL
A mű eredeti címe: Die Spuren der Auberirdischen
Copyright © 1990 by Erich von Däniken Ali rights reserved!
A fordítás a C. Bertelsmann Verlag GmbH, München 1990. évi kiadása alapján készült
Fordította: Dr. Miklós Erika
Szerkesztette: Számadó László Műszaki szerkesztő: Pintyéné Krucsó Mária
Hungarian edition and translation © 1995 by AQUILA
ISBN: 963 8276 39 8
Kiadja: AQUILA KÖNYVKIADÓ
A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült 1995.évben Felelős vezető: Bördős János Felelős Kiadó: AQUILA Könyvkiadó
TARTALOM
1. FEJEZET
HOL VANNAK AZ E.T.-K?
2.
FEJEZET
AZ ISTENEK NYOMAI 3.
15
FEJEZET
VÉDŐBESZÉD A TANÍTÓMESTEREK MELLETT
47
4. FEJEZET
AZ ÉGBŐL FEL...
85
5. FEJEZET
AKI KERES, TALÁL
125
1. FEJEZET
HOL VANNAK AZ E.T.-K?
A
világegyetemen belüli élet nagy kérdése olyan régi, mint maga az emberi intelligencia a régi idők gondolkodói, az antik filozófusok a középkori asztronómusok, az újabb idők tudósai egyaránt sokat tépelődtek rajta. Mióta az ember képes észrevenni a csodát, megdöbbenve szemléli a különböző fényességű, távoli lámpákként feje fölé boltozódó talányos fényforrások sokaságát. Fényvillanások hullócsillagok – szelik át az éjszakai horizontot. A grandiózus, hallgatag pompával eltöltött jelenségek vágyat ébresztenek, gondolkodásra késztetnek. Bár az ég megfigyelése nem a tudomány legősibb ága – a ginekológia régebbi ám bizonyára ez a legmaradandóbb kutatási terület. Az emberi fantázia és feltaláló szellem modern technikával ajándékozott meg bennünket: tükrös teleszkóp, számítógép, műhold tartozik kincsestárunkba. A fölöttünk elterülő csillagos égről mi jóval többet tudunk, mint elődeink. Mindennek ellenére a földönkívüli élet kérdése a mai napig megválaszolatlan. Egyetlen múzeumban sem láthatunk preparált élőlényt, amely egy távoli csillag vonzáskörzetéből érkezett volna hozzánk. Egyetlen ufólegénység sem szállt le a washingtoni Fehér Ház vagy a moszkvai Vörös tér környékén, és nem helyezett el kegyelettel teli ajándékot a Szíriusz, Aldebaran vagy az Alfa Centauri nevében az ismeretlen katona sírjánál. Bármenynyire is igyekeznek rádiócsillagászaink, a földönkívüli életformák egyetlen rádióadását sem sikerült eddig fogni.
A tudósok jelentős része ennek ellenére vallja, hogy földönkívüli életnek lennie kell, s feltehetőleg intelligens lények is léteznek. Mivel magyarázható az ellentmondás? A rádiócsillagászatnak köszönhetően az utóbbi években számtalan világűri molekulát fedeztek fel, melyek között organikus kapcsolatok is találhatók. Hogyan lehetséges ez? Hát nem steril és üres a világűr? A csillagközi térben köbcentiméterenként kb. 0,1-1000 atom létezik. A molekulák képződéséhez az atomoknak egymáshoz kell kapcsolódniuk. Öszszekapcsolódhatnak például akkor, ha az úgynevezett „napszél" erre készteti őket. A molekulák képződésével egy magasabb energiaszint jár együtt, ami bizonyos hullámhossz kisugárzását jelenti. Ennek alapján minden molekulára jellemző egy specifikus hullámhossz, ezt pedig érzékeny rádióteleszkópjainkkal mérni tudjuk. íme néhány példa:
Kémiai képlet
Molekula
Hullámhossz
OH
hidroxil
18,0 cm
NH 3 H2O
ammónia
1.3 cm
víz
1.4 cm
H2CO H3C-CHO
formaldehid
6,2 cm
acetaldehid
28,0 cm
Az univerzumban talált komplex molekulák tanúsítják, hogy legalábbis az élet „alapkövei" jelen vannak a világűrben. Hosszú az út a molekulától az egyszerű sejtig, ám ezt az utat a Földön kívül már megtették, ugyanis évmilliárdokkal ezelőtt a világ-
űrből mikroorganizmusok kerültek bolygónkra. Mindezt Hans-Ditrich Pflug geológusprofesszor, a giesseni egyetem tanára fedezte fel. Munkatársaival a Föld legrégebbi üledékes kőzeteit, a délnyugat-grönlandi isua-köveket vizsgálta meg, melyek kereken 3,8 milliárd évükkel öregebbek, mint bármi más, amit mikropaleontologikusan valaha is boncolgattak. A szakemberek számára ismert volt, hogy a fiatalabb kövek organikus eredetű karbont tartalmaznak, ez az úgynevezett izotópanalízis során derült ki. Az olyan képződmények, mint az isua-kövek, melyek oly távoli időpontban jöttek létre, amikor a Földön még semmiféle komplikált organizmus nem létezett, nyilvánvalóan nem tartalmazhatnának organikus nyomokat. Ennek azonban éppen az ellenkezője igaz: az isua-kvarcitok össztömegének három százaléka organikus eredetű karbon. Dr. Pflug professzor: „3,8 milliárd évvel ezelőtt tehát virágzó élettel kell számolnunk a Földön: csupán jelentős fotoszintetikus teljesítményű organizmusok képesek ekkora tömegű biomasszát produkálni." Honnan ez a biomassza? Dr. Pflug professzor csapata olyan meteoritokat is vizsgálat alá vett, amelyek még a grönlandi isua-köveknél is régebbiek, többek között az Ausztráliába becsapódott Murchinson-meteoritot, aminek korát kereken 4,6 milliárd évre datálják. A tudósok megdöbbenésére a meteoritmaradványban ugyanazokat a sejtstruktúrákat találták meg, mint az isua-kövekben. Mivel az ausztráliai meteorit nyolcszázmillió évvel öregebb az isua-köveknél, másrészt viszont mindössze negyed évszázada csapódott be a Földre, organikus anyaga is régebbi, mint a földi élet. Ráadásul a Murchinson-meteorit tizenhét aminosava közül tizenkettő jobbcsavart mutat, amely a Földön igen ritka. A földi aminosavak spirál alakban balra csavarodnak. Ennek alapján az organikus anyagot egyértelműen földönkívülinek nyilvánították. Nem csupán a világűrben felfedezett makromolekulák és a Földön talált mikroorganizmusok utalnak a világűrbéli életre, hanem a statisztika és a filozófia is ugyanerre az eredményre jut. Egyedül a mi galaxisunkban körülbelül 200 milliárd állócsillag létezik. Optimistaként azt gondolhatnánk, hogy minden
állócsillaghoz tartoznak bolygók is, de inkább pesszimista leszek, és csupán minden tizedikhez rendelek bolygókat. Ennek alapján az eredmény 20 milliárd bolygó a Tejútrendszerben. Közülük hány kering anyacsillaga ökoszféráján, az életzónán belül? Csak tízből egy? Még így is marad 2 milliárd ilyen bolygó. Hány fejlesztett ki atmoszférát az élet lehetőségével? Csupán minden tizedik? Jó, tehát 200 millió. Ezen életformák közül hány jutott el a technikai intelligencia fokára? Minden tízedik? Tehát legyen 20 millió. Túl sok? Csak minden századik? Rendben van, a 2 milliónak is örülünk. Ezen technológiai civilizációk közül menynyi vállalkozott intersztelláris űrkutatásra? Minden tizedik? Minden századik? Az eredmény 200000 vagy legalábbis 20 000 űrutazgató civilizáció. Számításaink nem is nevezhetőek igazán optimistának. A modern asztronómusok egyre inkább hajlanak afelé, hogy minden második „naphoz" bolygót is rendeljenek. Számjátszadozásom kiindulási helyzetét galaxisunk 200 milliárd csillaga képezi. Mi a helyzet a galaxisok egyéb milliárdjaival? A Murchinson-meteoritban talált aminosavak és kövületmaradványok egyértelműen régebbiek, mint a földi élet. Ebből következően az élet valahol másutt, a földitől évmilliárdokkal előbb kellett hogy keletkezzék. A másfajta életformák jóval több idővel rendelkeztek evolúciójukhoz. Egyetlen meggyőző érv sem létezik, mely az intelligens földönkívüli élet ellen szólna.
Egy új modell Vajon az E.T.-k hosszú fejlődéstörténetük során egyszer már felkeresték a Földet? A hajdani világűri látogatók izgalmas gondolatkörében a népnyelv a „preasztronautika" kifejezést használja. A tudomány a friss ötletek kereszttüzében ugyanerre a szakterületre a „paleo- SETI" elnevezést ötlötte ki. SETI=Search for Extraterrestrial Intelligence (Földönkívüli értelmes
lények keresése). Az elismert tudomány is évek óta foglalkozik a SETI-programmal. A rádiócsillagászok a legkorszerűbb antennák segítségével próbálják fogni a földönkívüli életformák jeleit. A kísérletek eddig eredménytelennek bizonyultak. Miért ez a sikertelenség? Nem megfelelőek a berendezéseink? Nem a helyes körzetben mozgunk? Rossz végénél fogtuk meg a problémát? Mi, „preasztronauták" más úton haladunk, mint a rádióasztronómusok. Bár mi sem vagyunk képesek kutatásaink jelenlegi stádiumában a földönkívüliek létezésével kapcsolatban objektív bizonyítékokkal szolgálni, ám vaskos kötetre rúgó, ellenőrizhető indiciumokkal rendelkezünk. Ezek olyannyira megalapozottak, hogy a szkeptikusokat is fülük hegyezésére késztethetik. Michael Papagiannis professzor, a bostoni (USA) egyetem csillagásza a Nemzetközi Asztronautikai Szövetség 33. kongresszusán figyelemre méltó előadását a következő szavakkal fejezte be: „A jövendő generáció szemében meglehetősen együgyűnek fogunk tűnni, ha továbbra is a távoli csillagok világában keressük a földön- kívüli civilizációt, miközben a válasz itt, a mi Naprendszerünkben bujkál" Ez a helyzet. Az egykori földönkívüliek létezésének bizonyítéka gondolkodásunkat, filozófiánkat, vallásainkat és ezáltal politikánkat jobban meg fogja változtatni, mint a múlt tízezernyi éles eszű tudósa. Akkor majd rádöbbenünk, hogy nem az univerzum köldöke, még kevésbé a teremtés koronája vagyunk. A kutatás költségei megtérülnek, az ismeretek pedig mindany- nyiunkra tartoznak. Az okos emberek ügyes kifogásokat hoztak fel a földönkívüliek látogatásával kapcsolatban. íme néhány ésszerű probléma: a) A világűr távolságai leküzdhetetlenek. b) Miért kellene az E.T.-knek bennünket meglátogatniuk? c) Miért éppen minket kellene felkeresniük? Végül is 200 milliárd egyéb csillag van csupán a mi galaxisunkban. d) Miért éppen most, az utóbbi pár évezredben tettek volna ilyen látogatást nálunk? Az idegenek nem sejthették, hogy a Földön élőlények léteznek, arról pedig még kevesebb tudomásuk lehetett, hogy a földi élet milyen fejlődést ért el.
e) A kozmikus életformák nem lehetnek ember formájúak. Még valószínűtlenebb az a feltevés, hogy az idegen élőlények az emberekhez hasonlóan gondolkodnak és éreznek. Ezek a röviden vázolt ellenérvek gyenge lábakon állnak.
Utazások térben és időben Dr. Harry O. Ruppe professzor, Wernher von Braun régi munkatársa, a Müncheni Műszaki Egyetem űrkutatási ügyekben illetékes tanára különböző módokat ad meg „Die grenzenlose Dimension – Raumfahrt" (Határtalan dimenzió – űrutazás) című kétkötetes munkájában az intersztelláris tér távolságainak leküzdésére. Legénység nélküli repülés: Gépek (robotok) vezetik az expedíciót és rádión jelentik eredményeiket az űrállomásnak. (Ezt teszik az amerikai űrszondák, a Pioneer-10 és -11 valamint a Voyager-1 és -2.) Generációs utak: Az emberek egész településnyi tömegét indítják útnak, egy energiaforrással (reaktor, mini-nap), zárt, önellátó rendszerrel felszerelve. A célhoz ért csoport már nem azonos az utat megkezdőkkel. Az életfunkciók lassítása: Az asztronauták életfolyamatait annyira lelassítják (téli alvás), hogy űrrepülés közben csak alig öregszenek. Életkonzerválás: Keltetőgépeket, magvakat, egysejtűeket, vagy más, alkalmas biológiai formákat indítanak útnak. Az emberi életet csupán röviddel a cél előtti időszakban „hívják elő". Az élet meghosszabbítása: Az asztronauták életét olyannyira meghosszabbítják, hogy még a hosszú út is a várható élettartam törtrészére esik csupán. Ebben a hipotézisben fontos szerep jut a kiborgoknak (kibernetikus organizmusok), azaz az ember-gép kombinációknak. Daidalosz-terv: A British Interplanetary Society által a hetvenes évek elején nyilvánosságra hozott tervben az űrhajók meghajtására lézer- vagy elektronsugárral előidézett termonukleáris explózió szolgálna. Ezáltal elérhető lenne, hogy egy
52 950 tonnányi starttömegű és 450 tonnányi hasznos tömegű űrhajó 50 év alatt eljusson az 5,91 fényévnyire lévő Barnard-csillaghoz. Jövendő energiaforrások: Gondolnak a hidrogén fúziós reakciójára, mely során hélium keletkezne, de az eljárás a tömegnek csak kis részét lenne képes energiává alakítani. Érdekesebbnek ígérkezik az anyagszétsugárzás, melynél az anyagot antianyaggal hozzák kapcsolatba. Ebben az esetben nincs figyelembe véve a fénysebesség által meghatározott értékhatár. Ahogy azt a fizikusok értelmezik, Einstein relativitáselméletéből mindössze annyi következik, hogy a fényküszöb alatti, materiális részecskék legfeljebb a majdnem fénysebességet érik el, a fényküszöb felettiek pedig nem mehetnek, lassabban, mint kevéssel a fénysebesség fölött. Az ilyen, a fénysebességet túlhaladó részecskék, a tachyonok létezése matematikailag levezethető. Még az intersztelláris távolságok leküzdésének kivitelezhetőségét feltételezve is nyitva marad a motívum kérdése: Mi célt szolgál egy csillagközi utazás? Ellenkérdés: Mit csinálna az emberség, ha már mindent kikutatott volna, ami a Földön létezik? Miféle feladat hívná ki a soha ki nem elégíthető emberi tudásvágyat? Fölöttünk van a milliónyi világító csillag, a maga különböző nagyságával és fényességével. Mik ezek a „lámpák"? Mi történik odafönn? Léteznek ott is valamilyen életformák? Lehet, hogy intelligens élet is létezik? A kérdések közül ezeket a gondolkodó ember feltétlenül meg akarná válaszolni. Minden intelligencia egyik alkotórésze a tudás megsokszorozásának vágya. Olyan biztosan vezet az út a világűr felé, mint amilyen biztosan elhangzik a templomban az ámen. Néhány földi évezreddel több vagy kevesebb nem játszik szerepet a kozmikus színpadon. Dr. Papagiannis professzor azok közé az igen jó hímévnek örvendő akadémikusok közé tartozik, akik megoldást próbálnak találni a problémára, és nem rejtőznek el egy „lehetetlen" feliratú fal mögé. Az utóbbi száz évben – így Papagiannis — az ember utazási távolságát 10 16 -szorosára, utazási sebességét pedig 4000-szeresére növelte.
,, Teljesen logikusnak látszik a feltevés, mely szerint a következő és az azt követő évszázadban egy tizeddel többet is elérhetünk. Ezzel a sebességet a mostani 400-szorosára emelnénk, amely már a fénysebesség egy-három százalékát jelentené, az utazási távolság pedig szeresére, tíz fényévnyire nőne. A fénysebesség két százalékának megfelelő sebesség esetén – amely magfúzió segítségével minden további nélkül elérhető – egy űrhajó körülbelül 5000 év alatt eljutna a tíz fényévnyire lévő szomszédos csillagokig.'' Dr. Papagiannis professzor megszívlelte Albert Einstein elvét: „A tudomány legtöbb alaptétele önmagában egyszerű, és az esetek többségében mindenki számára érthetően megfogalmazható." Ennek alapján a bostoni asztronómus a következőképpen számol: Kevesebb mint 400 év alatt Amerika az ökrös szekérről „átszállt" a Holdra. Ez alapján feltehető – amennyiben minden technikai feltétel adott hogy egy másik bolygó űrrepülő kolóniája hasonlót visz véghez 500 év alatt: Az űrutazók, akik rendelkeznek a generációs űrhajó építéséhez szükséges tervekkel, leszállnak az X bolygón. Van köztük nyersanyagokhoz, kohászathoz, atomhasadáshoz, hajtóművekhez, stb. értő szakember. Egy ilyesfajta kolóniának nem lenne szüksége nagy bolygóra. A holdak, aszteroidák, holt bolygók kiváló nyersanyaglelőhelyek. A kolónia tehát 500 évig úton van, a következő naprendszerben pedig újabb 500 évet tölt el egy bolygó iparosításával, majd a legénység egy része a régi vagy az új, fejlettebb űrhajóval továbbmegy. „Ez azt jelenti, hogy egy körülbelül tíz fényévnyiről induló kolonizációs hullám 1000 évenként továbblép (500 év utazás, 500 fejlesztés), tehát évszázadonként egy fényévnyit halad" – mondja Papagiannis. Ily módon tízmillió év alatt a teljes Tejútrendszer kolonizálható lenne. E szerint az egyszerű modell szerint lehetséges, hogy a földönkívüliek már régóta „utazgatnak". Egyfajta „intelligencia-kolonizációt" hajthattak végre. Mindezt egyébként azon ősi érdektől hajtva, mely szerint csak az intelligencia megsokszorozása által lesz térben és időben lehetséges a kommunikáció és így a tudásanyag növekedése.
Másfajta okok is adódhatnak, amelyek miatt egy intelligens életforma űrutazásra vállalkozhat. Például: - a világűr kutatása, - a világűr intelligens uralma, - menekülés kozmikus katasztrófák elől (a saját csillag felrobbanása, gravitációs kollapszus – fekete lyuk, a saját bolygó szétzúzása), - viszály a saját bolygón, mely után a vesztes csoport elhagyja otthonát, - vallás és filozófia (Isten keresése, az eredet, a teremtés kutatása), - a ritka nyersanyagok kutatása (anyagi értékek, nemesfémek), - szórakozás és unalom.
Az „Én"- és a „Most"- szindróma Az emberiség egy „pont-Én-szindrómában" szenved. Miért kellene – érvelnek – a csillagok millióinak egyike közelében élő földönkívüli életformának éppen a mi jelentéktelen, a Tejút szélére eső bolygórendszerünket felkeresnie? Egyáltalán miért tételezhetnénk fel, hogy csak a Földet keresik fel idegenek? Mivel pillanatnyilag nem állunk az E. T.-kkel rádió-összeköttetésben, unikumként tetszelgünk önmagunknak. Egy ember megbetegszik, orvoshoz megy, az pedig felállítja a hibás diagnózist. A fájdalom fokozódik, az ember specialistához fordul, aki egy különleges betegséget állapít meg. A páciens a következő gondolattal gyötri magát: „miért éppen velem történik ilyesmi?" Nem hajlandó figyelembe venni, hogy a Föld különböző részein ezrek szena betegségben. vednek ugyanebben „Pont-Én-szindrómája" bebeszéli neki esetének egyediségét. Ilyenek vagyunk. A következő állócsillag – a Proxima Centauri – kereken négy fényévre van tőlünk. Nagy távolság. Ezzel szemben a Proxima Centauri és a Szíriusz között, melyek négy és fél fényévre vannak egymástól, öt további csillag is található, azaz 9 „fényhavonta" egy-egy csillag. Ezután úgyszólván csillag csillag hátán követ
kezik, száz fényéven belül 30 000 állócsillag. Mit tudunk róluk? Semmit. Talán galaktikus szövetségben állnak egymással. Ám a mi „pontÉn-szindrómánk" jobban szereti, ha helyzetünk egyedülállóságát senki sem vitatja, ezért kizárja a fentiek lehetőségét. A „pont-Én-szindróma" mellett létezik még egy „pont-Most-szindróma" is. Milliárd évekig tartott, amíg az egysejtűekből olyan komplikált életformák jöttek létre, mint a négylábúak vagy a hominidák. Honnan tudhatták az ominózus földönkívüliek, hogy az előember éppen „Most" érte el evolúciójának azt a fokát, amelyen képes földönkívülieket fogadni? Nem tudták, de nem is volt rá szükségük. Ha feltesszük, hogy bolygónkat 5 millió évvel ezelőtt idegen élőlények keresték fel, akkor a primitív hominidák céltudatos, mesterséges mutációja, homo sapiensszé válása akkor ment volna végbe, és ötmillió évvel ezelőtt ezt kérdeztük volna magunktól: miért pont most jöttek? Ha pedig azt tételezzük fel, hogy a Földet csak a jövőben, 50000 év múlva keresik fel az idegenek, és a mutáció, mely intelligens lényekhez vezet, akkor megy csak végbe, 50 000 év múlva szintén megkérdeznénk: miért éppen most jöttek? A „Most" időpont fiktív, mert az intelligencia órája csupán az E.T.-k látogatása óta jár. A „Most" olyan, mint egy gumiöv, mindig identikus őseink intelligenssé válásával.
Az E.T.-k hasonlóak az emberhez? A földönkívüliek korai időben tett látogatása ellen fel szokták hozni azt az érvet, mely mindenkinek eszébe juthat: miért kellene a földönkívülieknek hasonlóaknak lenniük az emberhez, hasonlóan gondolkodniuk és cselekedniük? Az evolúció kinn, a messzi világűrben nem ugyanazt a játékot játssza, mint itt. Ennél a kifogásnál két különböző dologra kell figyelnünk: az élet keletkezésére és a (sokkal későbbi) primitív hominidákat intelligens lényekké tevő mutációra.
Már a mai technológiai színvonalon – megfelelő anyagi háttérrel — tízezernyi szondát küldhetnénk szét csillagszerűen galaxisunk minden része felé. Valamennyi szonda tartalmazna néhány százmilliárdnyi mikroorganizmust. Naprendszerünktől elég távol, rádiójelekkel történő utasításra a szondák felrobbannának. így genetikai információnk milliárdszorosa terjedne el a világűr minden részében. Az élet ezen csírái közül sok nem érne célba, az örökkévalóságon át bolyongana az univerzumban, égne el egy csillag közelében, vagy érkezne meg egy, az életfeltételeket biztosítani nem tudó bolygó felszínére. Ezzel szemben mikroorganizmusaink egy igen kis része ideális feltételekkel rendelkező bolygókra jutna, olyan világokba kerülne, melyek hasonlóak a miénkhez. Itt az életkezdemények fejlődésnek indulnának, szaporodnának, és az evolúció szabályainak megfelelően hosszú-hosszú idő alatt a régi törvényszerűségeket követve érnék el a fejlődés magasabb fokát. Hasonló ez ahhoz, mintha egy európai fa magjait repülőgépről szétszórnák a világ minden részén. A tengerekbe hulló magvak természetesen nem indulnának fejlődésnek. A sziklákra vagy az Antarktiszra leérkezetteknek aligha volna valami esélyük, s ugyanez érvényes a kiszáradt pusztaságokra is. Ha csupán néhány mag esne le kedvező körülmények közé, esetleg akár a távoli Ausztráliában, ugyanolyan fák növekednének ott belőlük, mint az, amelytől származnak. A fejlődés a beletáplált mikro program szerint zajlik. Ahogyan azt Roland Puccetti professzor és mások bizonyították, az evolúció egész sor kényszerítő formát ismer. Puccetti abból indult ki, hogy hasonló külső körülmények hasonló alakhoz és szervezethez vezetnek a genetikailag különböző lények esetében is. Az új testformák kialakulása az élőlényeknél nem véletlen: a szilárd talajon való élet másfajta testrészeket előfeltételez, mint amilyen a halaknak van. A természet kifejlesztette a szárazföldön történő előrehaladás legértelmesebb módját: a járást. Vajon a szilárd talajhoz alkalmazkodó, hajdani újfajta élőlényeknek hány lábuk volt? – kérdezte Puccetti. Egy láb kevés a helyváltoztatáshoz, páratlan számú láb nem kedvező a test
egyensúlya szempontjából. A túl sok lábpár sem szerencsés, mert azokkal lassan lehetne csak haladni. A megkövült leletek valóban azt bizonyítják, hogy az évmilliók során lezajlott evolúció során a lábak száma csökkent, míg végül a rendkívül kedvező két párnál állapodott meg. Puccetti: „Úgy tűnik, két láb a legmegfelelőbb a terjedelmes agyvelő kialakulásához, A fákon való élettől kiinduló átmenet során egy pár láb karokká alakult át és a törzsfejlődés folyamán létrejöhetett a szerszám használat." Világos tehát, hogy a talajhoz alkalmazkodott élőlény a „helyváltoztatás szerveinek átalakítására" kényszerült. Ha nálunk ez játszódott le, akkor másutt is. Azonban másfajta változás is szükségesnek látszott: a primitív állatból kialakuló aktív, kétoldalú szimmetriát mutató életforma kezdetéhez hozzátartozott a test elülső részén elhelyezkedő száj és hátulsó részén elhelyezkedő végbélnyílás. Ez a forma látszik minden állat esetén a tápanyag felvételére és leadására a legalkalmasabbnak. A legfontosabb érzékszervek és fogásra alkalmas testrészek az elülső fronton, a száj területének közelében helyezkednek el. Nyilván érezni és látni kell, amit megfogunk. Nem csoda, ha a legnagyobb idegköteg, az agyvelő is a szemek közvetlen közelében kapott helyet. Amit látunk, azt a legrövidebb úton közölni kell az aggyal. A szárazföldhöz kötött életmóddal párhuzamosan az idegrendszer finomodása is lezajlott. Ismeretes, hogy a vízben élő delfinek agyveleje is igen fejlett, azonban a fogalomalkotás képessége csupán a szerszámok használatával egy időben látszik kialakulni. Még az igen intelligens víziállatok sem képesek tüzet rakni és a tűz segítségével fémeket megmunkálni. Ehhez száraz terület kell, akár akarják, akár nem. Ez is az evolúció száz egyéb kényszerfolyamata, mint például a szemek és a fülek száma valamint helyzete, az ízlelés, a keringés és ezáltal az agyvelő oxigénellátásának biztosítása. Puccetti professzort mindezek a következő meggyőződésre vezették: „Végkövetkeztetésem igen egyszerűen az, hogy az egész kozmosz földönkívüli intelligens lényei nagy vonalakban hasonlóak kell hogy legyenek a homo sapienshez."
E szemszögből nézve nincs annak szerepe, hogy az élet esetleg kémiai folyamatok által keletkezett-e magán a Földön, vagy – mint ahogyan azt egy modell magyarázza – a világűrből érkezett. A Földhöz hasonló bolygók esetében mindkét lehetőség emberszerű lényeket eredményezne. Francis Crick, Nobel-díjas DNS-kutató „Magok a csillagokról" című cikkében azt a véleményét hangoztatja, mely szerint a világűrhajók túlságosan lassúak ahhoz, hogy egy galaxisban az életet szétszórják. Crick: „Nem lenne egyszerűbb olyan organizmusokat szétküldeni, amelyek az igen hosszú utat túlélik, melyeket könnyű szállítani és amelyek egy ősi óceánban tovább tudnának fejlődni? E célból a baktériumok lennének a legalkalmasabbak. Mivel igen apróak, sokat lehet belőlük szállítani. Nagyon alacsony hőmérsékleten is szinte korlátlanul megmaradnának és jó esélyük lenne rá, hogy egy primitív óceán »levesében« szaporodjanak. Talán nem véletlen, hogy a legrégebbi organizmusok, melyeket eddig felfedeznünk sikerült, éppen ilyen típusú életet mutatnak.'' Sir Fred Hoyle, a briliáns angol sci-fi szerző és világhírű asztrofizikus még tovább megy. Úgy véli, az élet és az intelligencia nem a Földön keletkezett, s az ember egy korábbi intelligens életforma újraéledése. Ez az idegen intelligencia egyfajta „építőkövekre" tagolódott, melyek közül a legalapvetőbbek a teljes térben szétoszlottak, s megőrizték a biológiai alapanyagot, amiből az az élet, melyet mi is ismerünk, összeállt. Amikor a molekuláris vagy biológiai „építőkövek" a Földre értek, a folyamat meghatározott, előre eltervezett módon zajlott le. Hoyle véleménye szerint az evolúciónak ez a világűrből kiinduló módja nincs lezárva, állandóan új „építőkövek" érkeznek ide és kiváltják az evolúció ugrásszerű változásait. Ez a modern szemléletmód semmiképp sem zárja ki azt, hogy az univerzum olyan idegen életformákkal van benépesülve, melyeket a legmerészebb fantáziával sem volnánk képesek elképzelni. Ám: az idegen életformák magvai a mi Földünkön éppoly kevéssé lennének képesek növekedni, mint a földi magvak a Jupiteren. És miért kellene – kérdezi a kritikus – a földönkívüli, intelligens életformáknak hasonló
an gondolkodniuk és cselekedniük, mint nekünk, embereknek? Valamikor az elmúlt évezredekben landolt először bolygónkon földönkívüli legénység. A máris meglévő előemberektől magsejteket vettek, azokat genetikusan megváltoztatták (ez manapság nálunk is folyik), és a mutáns sejteket tápanyagban növesztették. Ezeket ültették be mesterségesen a hasonló fajtájú női egyedekbe (lombikbébi). A nőnemű lények utódokat szültek, akik a mesterséges mutáció ellenére mégis földi lények voltak. Nyilván rendelkeztek az eredeti faj minden tulajdonságával – ugyanolyan csontváz, testfelépítés, koponya -, de a földönkívüli beavatkozás hatására olyan képességekkel is, amelyekkel a szülők nem. Ilyen volt például a beszédközpont, amely lehetővé tette, hogy emlékeiket bármikor információba öntsék. Vagy ilyen a problémaalkotás képessége és ezáltal a kultúra (zene, festészet, vallás, szégyenérzet, tudományos kíváncsiság stb.). Mivel ez a céltudatos, mesterséges mutáció a földönkívüliek tulajdonságai szerint, az ő „képük" alapján történt, a fejlődésünk hasonló, mint az övéké. Eleve hibás az a kérdés, hogy miért gondolkodnak a földönkívüliek hozzánk hasonlóan. Nem gondolkodnak hozzánk hasonlóan, de mi hasonlítunk rájuk. A két dolog nem ugyanaz, végül is mi vagyunk az ő produktumuk. A fentiekben vázolt modell ellentmond mind az evolúciónak, mind a vallási hagyományoknak, melyek szerint Isten vagy az istenek saját képükre teremtették az embereket. A mesterséges mutáció feltételezése az antropológiai „missing link", a hiányzó láncszem lehet. A származás és intelligenssé válás talánya megoldható anélkül, hogy az igen kis valószínűségeket be kellene vonnunk a játékba. Mi marad tehát az E.T.-k történelem előtti látogatása ellen szóló ésszerű érvekből? Komoly elvi kifogás nem emelhető az ilyesfajta látogatás hipotézise ellen.
2. FEJEZET
Az ISTENEK NYOMAI
A
amerikaiak és az oroszok nyomokat hagytak hátra a Holdon. Kérdés, hol vannak a földönkívüliek nyomai? A Föld telítve van velük. Naponta észrevétlenül „lépkedünk" rajtuk, turisták haladnak el mellettük, bámulják őket a múzeumok vitrinjeiben és nem ismerik fel az üzeneteket, melyek majdnem kiszúrják a szemüket. Különleges szemüvegre volna szükségünk? Speciális szűrőket, sugárdetektorokat, infravörös készülékeket vagy parapszichológiai képességeket feltételez az E.T.-k nyomainak észrevétele? Csupán az értelem „fegyvere" szükséges hozzá, és a dolgokhoz való újfajta hozzáállás. Egy eretnek modell által úgy eshet le a hályog a szemünkről, mint az elsárgult falevél ősszel az ágakról. Mindenki tudja, hogy kétezer évvel ezelőtt Názáreti Jézus Palesztinában prédikált, és végül az emberek halálra ítélték. Tulajdonképpen honnan tudjuk? Hol vannak e csodálatos vallásalapító nyomai? Buta kérdés. – Buta kérdés? Hiszen ott vannak az írásos bizonyítékok, az evangéliumok, az apostolok levelei. Ott a Kálvária-hegy és a jeruzsálemi dóm a sziklasírral. Ott vannak a kápolnák százezrei, a templomok, a katedrálisok, a grandiózus olajfestményű oltárok, a festmények és szobrok, például Michelangelótól, a Mária-szobrok, a keresztre feszítési jelenetek, az áhítattal teli gregoriánus énekek és a nagyszabású zenekari misék JohannSebastian Bachtól. Mindez semmi? Nem elegendő a nyomoknak eme sokfélesége Názáreti Jézus létezésének visszavonhatatlan bizonyítására? Z
A franciaországi Chartres katedrálisának építői éppen olyan kevéssé voltak Jézus életének tanúi, mint a barokk templomok stukkóinak készítői. Egyetlen oberammergaui jászolfaragó sem figyelte meg saját szemével Jézus születését, sem Michelangelo, sem Johann Sebastian Bach nem volt hivatalos az utolsó vacsorára, az elmúlt 2000 év egyetlen művésze sem halotta saját fülével a hegyi beszédet. Ezek az emberek kivétel nélkül mind a hagyományok megformázói. Jézus maga egyetlen tárgyat sem hagyott ránk, melyet a világ valamely múzeumában megcsodálhatnánk, nem látott el kézjegyével egyetlen pergamendarabot sem, nem szilárdult meg egyetlen agyagdarabban sem isteni lábnyoma, és nem hagyta ránk aláírását a római időszámítás éppen akkor aktuális dátumával. Ugyanez a helyzet a földönkívüliekkel. Mítoszokban, legendákban és elődeink szent könyveiben hagyták hátra indirekt nyomaikat, melyek a múlt átláthatatlan barázdáiba vannak belevésve. Aki kapcsolatba kerül a régi írásokkal, ezekben a barázdákban botladozik. Olyan fontos telephelyek kísérteties maradványaira bukkanhatunk, melyek technikai tökéletessége csupán sejthető, de fel nem fogható. Ahol az istenek megjelentek, ahol működtek, szent helyek, csomópontok keletkeztek; ezekben a szemtanúk és az őket követő generációk oltárokat és templomokat emeltek az égi tanítómesterek emlékére. Azt mondják, az „istenek" iránti csillapíthatatlan vágy, az „isteneknek" való tetszés
kívánsága, az „istenek" által rájuk szabott kötelességek teljesítésének kényszere adott nekik erőt a számtalan csodálatos építmény létrehozásához. Az „istenek" iránti vágy? Miféle „istenekről" van szó? Az „istenek" által rájuk szabott kötelességek teljesítése? Miféle „istenek" határozták meg a kötelességeket? Az „istenek" tiszteletére, az ő emlékükre épült a számtalan feledhetetlen templom? Miféle „istenekre" kellett hát emlékezni?
éppoly kevéssé voltak szemtanúk, mint Michelangelo az utolsó vacsoránál, a hagyományok alapján mégis létrehozták művüket. A földre szállt istenek tiszteletére egész városokat is emeltek. Közéjük tartozik a Mexikóban lévő Tulum, Chichén Itza és Teotihuacán, a guatemalai Tikal, Buritaca Kolumbiában, a perui Andokban található Chavín de Huantar, a jávai Prambanan és Kanchipuram Dél-Indiában.
Az élő hagyományok Az „isteneknek" csodálatra méltót kell alkotniuk, hisz többre képesek, mint az egyszerű halandók. Kitalált „istenek", egyszerű fantáziaszülemények nem sokáig kapnának helyet az emberiség emlékeiben. Hamar elfelednék őket. így az én véleményem szerint az „istenek" reális lények voltak, akik mély benyomást tettek elődeinkre, és évezredeken át kitöltötték az emberek gondolat- és hitvilágát. Könyveimben számtalan templomot, sztélét, szobrot és piramist mutattam be, melyek a földre szállt istenek tiszteletére készültek. Alkotóik
Senki sem tudja, melyik nép építette Chavín de Huantar templomát, ahol az archeológusok idegenfej formájú szobrokat és szárnyas lényeket ábrázoló kőlapokat találtak. Szintén itt került elő a jobbra látható, máig is érthetetlen „Raimondi-sztélé"
Ősrégi szankszrit kéziratok, melyek eredete a legóvatosabb becslések mellett is 5000 évre nyúlik vissza, óriási, a Föld körül keringő világűri városokat és olyan eseményeket írnak le, melyeket mi science fictionnek tartunk. Az ókori Indiában gyakran építettek olyan templomegyütteseket, melyek az égi városok képmásai voltak
Ezeken a helyeken a papok és a művészek megörökítették a felhőkből alászálló tanítómestereket. Végül is nem a fantáziánk élénkségét mutatja, ha csupán a fényképezhető valóságot látjuk. Tulumban a földre szállt istenek reliefjeit láthatjuk, Chav'n de Huantarban pedig talányos, szárnyas lények figyelhetők meg a sztéléken. Prambananban valamint Kanchipuramban az istenek járműveit – a vimánákat formázták meg kőből. Bal oldal: A jávai Prambanan hatalmas templomában az isteni járművet, a vimánát is tisztelik. Az űreszközzel az istenek rendszeresen repültek
A dél-indiai Kanchipuram templomkomplexuma. Minden templom és templompiramis csúcsán egy vimána – isteni jármű – trónol
A yucatáni maja városban, Chichén Itzában olyan rafináltan helyezték el a főpiramist a tájban, hogy a földre szállt isten jelképe még ma is – minden évben! – a nézők ezreinek szolgál ragyogó látványossággal. A döbbenetes jelenet a következőképpen játszódik le: A piramis négy lépcsősora kissé eltér az égtájaktól, kevéssel a K-Ny-É-D kardinálpontok mellett helyezkedik el. Március 21-én, körülbelül másfél órával napnyugta előtt a nap a nyugati piramisfalra süt. A sugarak és az árnyékok kígyószerűen nyúlnak át az északi piramisfalra. Minél mélyebbre süllyed a nap, annál izgalmasabb lesz az egyedülálló színjáték. A leereszkedő nappal együtt a kilenc sík lépcsőin az árnyékokból először egyenlő szárú háromszögek képződnek. Ezután az árnyékok
hullámköteggé alakulnak, amely – olyan lassan, ahogy a nap halad – a lépcsőn lefelé mászik, hogy aztán az utolsó, legalsó fokon Kukulcan isten óriási kő kígyófejével egyesüljön. Szeptember 21-én, napfelkeltekor az ellentétes piramisfronton, fordított sorrendben játszódik le ugyanez a színjáték: először a szárnyas kígyó feje látszik fényből és árnyékból életre kelni, aztán sötét, a napsugártól élesen határolt árnyékvonalak másznak fölfelé a kígyófejről a felső sík irányába. A Kukulcan-templomon való rövid időzés után a színjáték véget ér: a ragyogó napfényben a szárnyas kígyó eltűnik a világűrben. A jelenség a magasabb matematika demonstrációja az istenek szolgálatában: Kukulcan eljött a kozmoszból, egy ideig az emberek között időzött, majd visszatért csillaghazájába.
A Kukulcan-piramis Chichén Itzában. Az égi tanítómester még ma is minden év március 21-én fény-árny játékban jön le a lépcsőn az emberekhez
A földre szálló isten motívuma nem csupán a Kukulcan tiszteletére emelt piramison, hanem az oszlopokon is megtalálható. A maják ezt az istent gyakran „fej lent – láb fent" pozícióban ábrázolták. Valószínűleg ezzel is az égből való leereszkedését akarták szimbolizálni. Ez a megjelenítési forma nem a szo kványos. A földre szálló istent másutt fényalakként; sugárkoszorúval övezve vésték kőbe.
A Kukulcan-piramis, ez az egyedülálló zseni-alkotás bizonyítja, hogyan őrizték meg hagyományaikat az épületekben az asztronómusok, matematikusok, építészek és a papok. A földön-
kívüliek üzenete közöttünk él, csupán a tegnapelőtti tudomány szemünket fedő hályoga akadályozza a tisztánlátást.
Szintén Chichén Itzá ban láthatunk overallsze rű ruhába bújt vagy repülő sárkány torkában ülő istenalakokat
Az Iniciálék temploma, illetve Chichén Itza obszervatóriuma
Az istenek kincsei Mi történt az izraeliták titokzatos szövetségi ládájának maradványaival? A mitológiai hagyományok szerint az Axum nevű etióp város Mária-katedrálisának padlója alatt rejtőznek.
Mi történt a muzulmánok szent Kába-kövével, melyet állítólag Gábriel arkangyal hozott le a Földre? Mi a helyzet a rejtélyes „fémtükörrel", amit Amaterasu napkirálynő i. e. 1660-ban ajándékozott Jimmu Tennónak, a japán császárság megalapítójának? A tükör ma számtalan rétegbe csomagolva a Honshu szigetén lévő Ise város templomában található.
Miféle történelem előtti hatalom építette a gigantikus föld alatti labirintusokat, az úgynevezett chinkanákat a perui város, Cuzco alatt? Bár a hatalmas építménynek legalább egy bejárata pontosan a Santo Domingo-templom alatt van, senki sem foglalkozik a feltárásával. Miféle talányos épületek álltak valaha a Cuzco melletti Sacsayhuaman inka erődítmény fölött?
Mára a dombokon csupán sima, lekopott vagy ég felé törő, különös alakú sziklák maradtak. Miről árulkodnak az angliai, skót és máltai talányos megalitkultúrák? Miféle üzenetet hordoznak magukban a franciaországi Bretagne szabályosan elrendezett menhirei? A világ egyik leghíresebb megalitikus emléke a Dél-Angliában található Stonehenge.
Stonehenge, Avebury és Rollright – három a számtalan angliai megalitikus létesítmény közül. Építőiket, az építők céljait nem ismerjük. Egyedül Stonehenge-ről feltételezzük, hogy asztronómiai építmény
Carnaci felvételek (Bretagne)
Építői nem lehettek egyszerű földművesek. Ügyességük és jártasságuk kimagasló tudásról árulkodik. A gondos tervezés és kivitelezés is bizonyítja, hogy Stonehenge egykor fontos létesítmény volt. Valaha talán a mai obszervatóriumok elődjeként funkcionált, és jelentős asztronómiai események előrejelzésére szolgált. Bretagne-ba (Franciaország) évszázadok óta érkeznek utazók – ma turistáknak hívjuk őket -, hogy megtekintsék az itt található sok ezer menhirt, melyek az elképzelhetetlenül távoli múlt kővé váll kihívásaiként uralják a vidéket. A Carnac környéki rengeteg mesterséges domb, kő sugárút, dolmen és különálló kő a világ egyik legnagyobb megalit emlékegyüttese. Több részletéről kiderült már, hogy asztrológiai megfigyelések alapján épült, ám a többi valódi rendeltetését homály fedi.
Talán óriások építkeztek Máltán? Az istenek és a bukott angyalok leszármazottjai, akikről Énok próféta beszél?
Málta szigete 25 km hosszú és 12 km széles. Kis területén 30 megalitikus templom kapott helyet. Óriási kőtömbökből és menhirekből építették fel őket. Tarxien létesítménye Paola közelében áll, Hagar Qim monolittemploma csupán néhány száz méterre található a sziget déli partján fekvő Mnajdrától, miközben Málta prehisztorikus, monumentális építménye, Ggantija temploma az északi szigetszomszédon, Gozón keresendő. Kik voltak vajon az építőik? Máltát különleges „keréknyomok" hálózzák be, a helyiek ezeket „cartruts"-nak nevezik. A talajba vésett nyomok völgyeken vezetnek át, hegyekre „másznak" fel, gyakran több is fut egymás mellett. A barázdák néhol meglepő módon olyan kétnyomú szakasszá egyesülnek, mint a vasúti sínek, hogy aztán váratlanul elkanyarodjanak és nyílegyenesen torkolljanak bele a Földközi-tengerbe. Más keréknyomok hirtelen „nekimennek" egy meredeken emelkedő szirtnek. Ezek a páratlan dokumentumok nem sokáig lesznek már láthatók, a máltai kormány semmit nem tesz a megmentésük érdekében. A főváros, Valletta közelében egy másik megalitikus szenzáció. Hal Saflieni Hypogeuma (a görög szó jelentése földalatti terem) döbbenti meg a látogatókat. A háromszintes létesítmény 12 méter mélyen nyúlik a földfelszín alá. A központi csarnok bemélyedései és oszlopai, a különböző járatok valamint kamrák tökéletes tervezésről és kivitelezésről árulkodnak. Mely kőkorszaki nép lehetett képes ilyen teljesítményre?
A megalitikus templomok fölött évezredek múltak el. Az időjárás mára már megtépázta, szétzilálta őket, de tanúsítják, hogy Málta legkorábbi lakói buzgón tisztelték isteneiket és nem sajnálták a fáradságot, hogy az égiek csodálatát képszerűen is kifejezzék
Ggantija, Tarxien és Hagar Qim romjai régebbiek, mint az egyiptomi piramisok. A radiokarbon (C-14) módszerrel olyan famaradványokat sikerült analizálni Hagar Qim templomában, melyek eredete i. e. 4000 körülire tehető. Ez idő tájt a „régi rómaiak" még nem voltak aktívak, korai vaskorszaki településeik az i. e. első évezredre datálhatok. A máltai építészeti csodák a kőkorszakban keletkeztek!
n r
N A templomokat óriási kőtömbökből és menhirekből építették fel. Ggantija egyik megalitja 7,34 méter széles. Kik lehettek képesek erre az embeifeletti teljesítményre? A legenda szerint a messzi múltban óriások lakták a szigetcsoportot. Lehetséges, hogy Málta a küklopszok országa volt?
A különleges keréknyomok az egész szigetet behálózzák
Hal Saflieni Hypogeuma
A Hypogeum bemélyedéseit, kamráit a csupasz sziklába vájták. Mely kőkorszaki nép tervezte ezt a föld alatti létesítményt? Mi célt szolgált a talányos építmény?
Az egymással kapcsolatban nem lévő kultúrák vajon miért készítettek hatalmas rajzokat a talajon, melyeknek összessége csupán magasan a levegőből látható? A világhírű Nazca-fenn- sík rajzaival és leszállópályára emlékeztető vonalaival nem egyedüli helye Földünknek, ahol az emberek rajzokat készítettek az istenek számára. A dél-perui Mollendo város közelében – Nazcától légvonalban 400 kilométerre – egészen a chilei provincia, Antofagasta pusztaságaiig és hegyeiig a lejtőkön óriási jelek láthatók, melyeknek értelmét és célját mind a mai napig nem sikerült kideríteni, köztük egy 121 méter magas robotszerű alakét sem. Los An- gelestől délkeletre, nem messze a Colorado folyó menti Blythe városkától óriási ember- és állatfigurák tűnnek föl a part feletti kőszirteken.
Jobb oldal: A perui Nanza-fennsíkon kilométernyi hoszszúságú, kifutópályára emlékeztető vonalak húzódnak. Hirtelen kezdődnek, hirtelen végződnek, gyakran egymással párhuzamosan futnak
A levegőből szemlélve a fennsík úgy néz ki, mint valami gigantikus, évezredekkel ezelőtt elhagyott repülőtér. A vonalak gyakran sugárszerűen haladnak, hogy aztán egy pontban egyesüljenek
A Nanza-fennsíkot környező hegyfalakba istenrajzokat véstek (fent). Az óriási alakot (lenn) ma „Asztronautának" nevezik
Coloradótól le Mexikóig, de a Rocky Mountaintól az Appalache-hegységig is kereken 5000 úgynevezett „képdomb", vagy „Indián Mound" található, melyek bölény, madár, kígyó, medve és gyík formájúak. A mesterségesen kialakított dombok gyakran – nem mindig! – sírokul szolgáltak, de a Nazca-fennsíkon lévő rajzokhoz hasonlóan összességük csupán a levegőből ismerhető fel. Ember alakú dombokat is láthatunk, ezek gyakran kavicsból állnak, mint például a manitobai (Kanada) Whiteshell Tartományi Parkban lévők. Még a Mexikói-sivatag kiterjedt lávaterületeit is hatalmas, ég felé törő jelekkel látták el. A rajzok imént említett jelensége nem korlátozódik csupán az amerikai kontinensre. Mintha valamiféle nemzetközi csoport irányította volna a népek munkáját. Berkshire angol grófságban, Uffington mellett található a híres, 110 méter hosszú Fehér Ló, ami a gyeptégláknak a dombos területből való kiemelésével keletkezett. Kora körülbelül 2000 év. Szintén Angliában van a 70 méter magas wilmingtoni Hosszú Ember (Sussex) valamint a 25 méteres Cerne Abbas-i óriás (Dorset).
Johh oldal: Taratacar, Chile Következő dupla oldal: A Paracas-félsziget (Peru) rejtélyes rajzolata, a „Kandeláber"
Kaliforniában, a Colorado folyó feletti kőszirteken óriási, köbe vésett alakok találhatók. A lelőhely Blythe városka közelében fekszik. A képeken látható „repülő isten „ 29 méter magas. A bennszülött indiánok készítették volna?
Szaúd-Arábiában, 200 mérföldre délre Tabuktól egy gigantikus, 800 méter magas piramisszerű háromszöget véstek a sziklába, majd kövekkel rakták ki. A háromszög csúcsa „kéménybe" torkollik, ami öt egyforma szektorra tagolódik. A „kéményt" fekete kőgyűrű övezi, melynek átmérője nagyobb, mint a piramislábazat. A kör közepét fekete pont jelöli. Nem tudjuk ki készítette, és miért. Csupán az nem vitatott, hogy csak a levegőből kivehető. Szovjet archeológusok az Aral-tó körüli terület műholdfelvételeinek kiértékelése során döbbenetes felfedezést tettek: a talajon több száz kilométeren át szinte folyamatos láncban óriási háromszögek, ovális és egyéb geometriai formák sorakoznak. A „Szovjet Kultúra" című lap írja: „A létesítmény óriási méretei az emberi mértékek szempontjából nézve teljességgel érthetetlenek. Reliefje olyan sima, hogy több száz jelen keresztül lépkedhetünk anélkül, hogy észre-
Á Fehér Ló óriási, stilizált ábrája az angliai Ujfington falu közelében található. Készítése során a gyeptéglákat kivágták, s így előtűnt a fehér mészkő. Hosszúsága fejétől a farkáig 110 méter. Teljes nagyságában csak bizonyos távolságból vagy a levegőből látható. A korát 2000 év körülire becsülik
vennénk, micsoda archeológiai emlékmű terül el talpunk alatt. A rendszert eddig 100 km hosszúságban kutatták. A tudósok vélemény szerint Kazahsztán területén húzódik tovább a jelsorozat, és kiterjedése nagyobb, mint a világhírű Nazca-fennsík rajzainak mérete...'' Az ilyesfajta kuriózumok sokaságát tekintve meg kell kérdeznünk: miért emeltek az emberek a Föld különböző részein óriási, ég felé törőjeleket, amelyeket ők maguk sohasem tudtak áttekinteni?
3. FEJEZET
VÉDŐBESZÉD A TANÍTÓMESTEREK MELLETT
C
uzco, az Inka Birodalom régi fővárosa ma minden Peruba látogató turista mágneses vonzáspontja. A város 3500 méter magasan fekszik egy lejtős hegyekkel övezett völgyben. Senki sem tudja, valójában hol keresendő Cuzco eredete. A klasszikus archeológia „legendás kezdetekről" beszél, melyet csodálatos módon a Krisztus utáni XIII. századra tesz. Tény, hogy Cuzco a XY században, Pachacuti kormányzása
idején az Inka Birodalom központja volt, és 200 000-300 000 lakost számlált. A város fölött, északi irányban terül el a Sacsayhuaman erődítmény. A monument megalitikus falai számtalan spekulációra és elméletre adnak okot. Naponta buszok tömegei és kipufogógázt okádó taxik százai szállítják ide a turistákat. A ciklikus, cikkcakk formában emelt fal 540 méter hosszú és három, egymás fölött
Az inka fal legnagyobb darabja 9x5x4 méteres és 360 tonnát nyom
,Muyuc Marca", a koncentrikus kőkörök együttese. Állítólag naptárként használták
elhelyezkedő síkban 18 méter magasra emelkedik. A yucaykőből és fekete andezitből pontosan öszszeillesztett kődarabok tömege eléri a 360 tonnát is. A legnagyobb darab 9x5x4 méteres. A létesítményt az inkáknak tulajdonítják, meri a különböző sarkú kőkolosszusok egymásba fűzése tipikus inka építészeti sajátosság. A tudósok ennek ellenére úgy vélik, az erődítmény több ezer éves. Nem átlátható, miféle ellenség miatt építettek volna az inkák ilyen hatalmas erődítményt, végül is birodalmukban korlátlan hatalmat mondhattak magukénak. Ráadásul a fal nem illik a tájba és nem illik ehhez a magassághoz. Mi ellen kellett tulajdonképpen védekezniük? Az inkák Manco Capac ősapára vezetik visz- sza dinasztiájukat, aki mint a Napisten fia alapította a birodalmat. Manco Capac csodálatos tudásanyagot mondhatott magáénak, ugyanis tanító volt, aki a
Balra: Cuzco közepén áll a Santo Domingo-templom. Az ásatások során sikerült feltárni ezt a különös bemélyedést. Az egykori precíz technológia maradványai szembeötlőek
képzetlen Andok-lakóknak elmagyarázta, hogyan kell növényeket termeszteni, vízvezetékeket és templomokat építeni. Talán Sacsayhuaman érthetetlen falai Manco Capac ősapa isteni ismereteire vezethetők vissza. Jóval a legendás Manco Capac előtt, az Inka Birodalom feltételezett kezdetét megelőzően Cuzco környékén egy ismeretlen kultúra mega- litikus városa állt, melynek építői úgy „játszottak" a sziklákkal, mint a mi gyermekeink a Le- góval. Amikor Pachacuti (1438-1471) inka uralkodó Cuzcót újjáépíttette, templomokat és palotákat emeltetett az ősi város hatalmas megalitjein. A várost állítólag Viracocha teremtő- isten építette és eredetileg Acamamának hívták. A Cuzco alatti ásatások során valóban találtak 3800 éves csontokat, az 1950-es pusztító földrengés pedig két megalitikus templomot hozott a felszínre. Ezek egyike, egy csiszolt, zöld dioritból épült templom csupán 80 méterre fekszik Cuzco főterétől. Ugyanennek az 1950-es földrengésnek köszönhetjük a Quorikancha, az egykori inka szentély „feltárását", mely pontosan a Santo
Domingo-kolostorban illetve alatt terül el. A spanyol krónikások szerint ebben a szentélyben aranytrónon ültek az inka uralkodók konzervált múmiái, minden terem arannyal és ezüsttel volt kirakva, a csillagtemplomban pedig óriási arany napkorong és sok más csillag ragyogott a menynyezeten. Az inkák tudtak a Cuzco körüli évezredes szuperváros talányos, megalitikus épületeiről, mert nem csupán építkeztek ezekre, hanem saját céljaikra is felhasználták őket. Mikor a spanyolok fosztogatva, rabolva, gyilkolva terjesztették a keresztény vallás jámborságát és békéjét, óriási mennyiségű nemesfém és drágakő került a kezükbe, ám a kincs jelentős része, melyet saját szemükkel láttak, titokzatos módon eltűnt a történelem előtti kor föld alatti labirintusaiban, a „chinkanákban". A „chinka-nák" évezredekkel régebbiek, mint az Inka Birodalom. A sziklába művészien vájt aknák és
folyosók keresztezik egymást, összefonódnak, kanyarognak, egymás fölött és alatt különböző irányokba futnak. Csupán a megfelelő ismeretekkel bírók merészkedtek le a labirintusba, még az inka Garcilaso de la Vega is csak addig mert elmenni, ameddig a napfény bevilágított. A labirintus szoros összefüggésben áll a föld feletti rejtéllyel. Sacsayhuaman falainak lesimított felületén fekszik „Muyuc Marca", a három koncetrikus kőkörből álló képződmény, melyet ma a turistáknak az „inkák kalendáriumaként" tálalnak. „Muyuc Marca" impozáns látvánnyal szolgál, és inkább egyfajta „számlapra" emlékeztet. A három kört „tárolókra" osztották. Ma is látható az andezitből készült vízvezeték, valamint a lecsiszolt monolitikus blokkok, melyek egykor egy óriási alagút alját képezték. Csak pár száz méterre Sacsayhuaman inka falaitól, a Pisac felé vezető út mentén fekszik Kenko Grande, az érthetetlen megalitkultúra
másik csodája, melyet Viracocha istennek tulajdonítanak. „Kenko" jelentése „tekervénnyel teli", és a kőből készült létesítmény valóban hű a nevéhez. A több mint három méter magas, kissé előrehajló sziklafalak simára csiszoltak, a lépcsőfokokat, bemélyedéseket és hajlatokat a sziklából vágták ki. A talányosan egymásba ékelődött aknák sejtetni engedik, hogy Kenko Grande eredeti formájában egészen más célt szolgálhatott, mint amit ma gondolunk. Az inkák szentélyként használták. Két különböző építészeti stílus figyelhető meg rajta: az ismeretlen megalittechnikusok gigantikus törekvései és az inka szentély ehhez képest jóval szerényebb falai. Ennek a Cuzcóból Pisacba (Peru) vezető út mentén lévő sziklamunkának Kenko Grandé a neve. Az inkák tisztelték a sziklát és egy részére falat építettek. A hatalmas sziklatömb hátoldala olyan, mintha óriási késsel vágták volna le
A bázistábor Cuzco valódi szenzációja Sacsayhuaman inka falai fölött található. Töredezett sziklák sokasága látható itt, melyek méltatlanul kapták a „romok" elnevezést. Nem széthullott falmaradványok, nem kisebb-nagyobb kődarabok vagy felismerhetetlen falrészletek ezek. A sziklákon átmászva egy síkra jutunk, és elérjük a kő- monstrumokat. Csodálkozva állunk a simára csiszolt falak előtt, melyek úgy néznek ki, mintha betonból volnának, amiről a zsalut csak az imént távolították el. Mintegy őserő által vezérelve vannak a barlangok és simára csiszolt alagútbejáratok egymásba csúsztatva. Kötőanyagnak nyoma sincs. Az élek derékszögűek és élesek; minden hajlat, minden kamra, minden emelet újabb meglepetéssel szolgál. A felfoghatatlan építmények eme sokaságától néhány kilométerre fekszik Cusieluchayoc, egy ugyancsak érthetetlen sziklamonstrum, derékszögű élekbe futó részleteivel, sávozott felületeivel, definiálhatatlan mélységeivel, megmagyaráz-
hatatlan kővitrinjeivel, kamráival és lépcsőfokaival, melyek a normálistól eltérően a tetőtől futnak a padló felé. Egy rejtélyes kultúra emlékei ezek, amely jóval az inkáké fölött állt; vagy egyszerűen a földönkívüliek bázistáborának nyomaival állunk szemben.
A sacsayhuamani inka erődítmény hátoldalán és a fölötte magasodó hegyfalakon egy soha meg nem értett megalit- kultúra maradványai láthatóak. A sziklatömbök nem a szokásos értelemben vett „romok". Amikor a spanyol hódítók az inkákat a sajátos sziklamunkákról kérdezték, válaszul azt kapták, hogy mindez még az istenek idejéből származik
Az itt tapasztalható technika fejlettebb, pontosabb, gigantikusabb és nagyvonalúbb volt, mint amellyel Sacsayhuaman inka falai épültek. A sziklamunkák régebbiek, mint az inka falak
Közvetlenül Sacsayhuaman inka erődítménye mögött, ugyanolyan magasságban áll egy egészen különleges megalitikus rejtély. Itt aztán semmi sincs, ami a szokásos séma alapján megmagyarázható lenne. Semmiféle elrendezés, semmiféle fal vagy sziklacsúcs, melynek a hagyományos módon értelmet tulajdoníthatnánk. A síkok fordított, a mennyezet mentén haladó lépcsőfokokban végződnek. A lépcsőkön lehetetlen járni, mivel nem ragadhatunk hozzá a mennyezethez. A sziklamonstrum olyan benyomást kelt, mintha egy zavaros elméjű kőfaragó műhelyéből származna. A gránittömbökbe vésett párkányok olyanok, mintha egy kőfaragó-iskola növendékei gyakoroltak volna rajtuk. Mivel e körül is inka falak sorakoznak, az archeológusok rásütötték a sziklatömegre az inka kor bélyegét. így a síkokból „áldozati helyek", a kivésett mélyedésekből „inka trónusok", a barlangokból és bemélyedésekből a „halottkultusz" tartozékai lettek. Nem szégyen elismerni, ha valamit nem tudunk. A létesítményt előttünk ismeretlen módszerrel, ismeret
len időpontban, számunkra ismeretlen lények építették. Ugyanezek a mai Peru területén tevékenykedő tanító- és építőmesterek másutt is hátrahagyták kézjegyüket. Anatóliában (Törökország), kereken 15 000 km-re az Inka Birodalomtól, az i. e. 2. évezredben keletkezett a hettiták kultúrá
Beton? Az inkák kőfalai? Nem: a hajdani tanítómesterek rezidenciájának romjai. Hatalmas gránitdarabok állnak fejjel lefelé – az alsó kép fordítva futó lépcsői bizonyítják mindezt
ja. Kezdeteikről keveset tudunk, valószínűleg kapcsolatban álltak Asszíriával és Egyiptommal. Fővárosuk, Hattusa (a mai Bogazkale) egyike az ókor legnagyszerűbb erődítményeinek. A régészek már a múlt század közepén felfedezték, az érdemi ásatások, feltárások azonban csak a XX. század első éveiben kezdődtek meg, majd 1931-39 között haladtak jelentősen előre. A kutatási munkálatok a második világháborút követően lendületesen folytatódtak. Hatalmas kultúrtörténeti jelentőségű értékeket hoztak felszínre, melyek szinte beszélnek, mesélnek a hettiták kultúrájáról, mindennapi életéről. Sok lelet a világ híres múzeumaiba került, de a helyszínen Hattusa maradványait, várfalait, templomainak megmaradt alapjait csodálhatjuk meg. A város központját 6 méter magas, 8 méter széles körkörös fal vette körül. A nyugati falban található az egy szikladarabból kivésett monumentális Oroszlános-kapu. Hattusa éppúgy dombos vidéken fekszik, mint Sacsayhuaman, a várost és a falakat a terepnek megfelelően rendezték el.
A körkörös védőfal hettita építési módja döbbenetes módon megegyezik a perui inkák építési módszerével. Mindkét helyen ugyanúgy munkálták meg és illesztették egymáshoz a szikladarabokat. A Hattusa és a yazilikayai sziklaszentély közötti lejtős területen, mintegy óriási kéz által megformálva, hasonlóan talányos szikladarabok sorakoznak, mint Sac sayhuaman fölött. Mindkét helyen érthetetlen élek, bemélyedések, vitrinek, lépcsőfokok, téglalapok láthatók. Yazilikaya szentélyének bizonyos részletei Cuzco ismeretlen megalitépítőjének technikájára emlékeztetnek. Yazilikayában a turisták ma is megfigyelhetik a sziklából kivésett magas „kalapú" isteneket. Hattusától nem messze fekszik a bronzkori város, Alacahöyük, melynek kapuja éppúgy lehetne az Andokban. A kapu alsó harmadában kétfejű sas kivésett alakja áll. A repülés jelképe? Az istenek jelképe? A madarak királyának jelképével világszerte találkozhatunk.
A törökországi hettita város, Hattusa sziklamunkái és falai akár Peruban is állhatnának. Ugyanazok a tanítómesterek = ugyanolyan művek?
Hattusa Oroszlános-kapujának íve nyolc méter vastag falak között feszül
Alacahöyük kapujának monumentális darabjai 100 tonnát nyomnak
A hettiták az istenek egész panteonját tisztelték, ezek testet öltött és halhatatlan alakok voltak. A hettita istenek úgy ettek és ittak, mint a földi halandók, bárkákban utaztak az égbe, elképzelhetetlen pusztító fegyverekkel rendelkeztek, villámot szórtak és utasításokat adtak az embereknek. Csak 500 évvel a Hettita Birodalom kezdetei után neveztette magát IV Tuthalija király (i. e. 1250 körül) istennek. Az őt követő királyok szintén embernek és istennek tekintették magukat, de őelőtte a királyok is tisztában voltak vele, hogy a tényleges uralkodók, a hatalmasok, a semmihez sem hasonlatosak maguk az istenek, akiknek még a király is csupán helytartója és szolgája.
IV. Tuthalija hettita király Yazilikaya sziklaszentélyében örökíttette meg magát. Isteni elődeinek megfelelően „magas kalappal" díszítette a fejét. Ugyanilyen istenszimbólumot követeltek maguknak az egyiptomi fáraók. A szárnyas golyó jelképét már i e. 1400 körül sziklába vésték Yazilikayában
Természeti vallások? Kik voltak ezek az istenek? Pszichológiailag könnyen kezelhető lények? Természeti erők, mint a mennydörgés, földrengés, villám, vulkán? Minden időben keletkeztek természeti vallások. Érthető, hiszen a régiek keveset értettek azokból a folyamatokból, amelyek a villámláshoz vezettek, fogalmuk sem volt a földrengés kialakulásának okairól, nem tudták megmagyarázni, miért okád tüzet egy hegy. Ami hatalommal bírónak látszott, ami pusztító erőnek bizonyult, ami az ég felé tört és az emberek számára megközelíthetetlennek mutatkozott, isteni eredetű kellett hogy legyen. A felfoghatatlan félelemhez, majd tisztelethez, a természet kiengeszteléséhez, rituálékhoz, áldozatokhoz vezetett. Az érthetetlenhez társult a fantázia és képzelet, az isteni természeti hatalom testet öltött. Mindez keveset magyaráz meg. A régi vallások és mitológiák istenei beszéltek, utasításokat adtak, irányítottak, dicsértek vagy elmarasztaltak. A természeti erők nem beszélnek, nem adnak semmire magyarázatot és nem állítanak fel viselkedési normákat a társadalom számára. Nem diktálnak illemkódexet, nem adnak utasítást semmiféle külső-belső udvaros épület emelésére. Egyes ellenőrizhető esetekben ezek az istenek embereket vittek magukkal távoli „égi városaikba", demonstrálták technikai hatalmukat a népeknek, újfajta tudásanyagot közöltek velük, mely jóval megelőzte fejlettségi szintjüket. A kiválasztottak, akiknek az volt a feladatuk, hogy az istenek utasításait társaiknak továbbítsák, megbízatásukat a világ minden részén egyes szám első személyben teljesítették: ... és hallottam... és láttam... szólt hozzám... megmutatta nekem... parancsolta nekem... odamentem... Mióta az ember beszélni tud, az egyes szám első személy szemtanúságot jelent. A később sokszor prófétálásnak minősített esetekben a szemtanúk adatokkal is szolgáltak arra vonatkozóan, hol és mikor játszódott le egy esemény, megnevezték az isteneket és társaikat. Zavaros helyzet! Az istenek állítólag nem léteztek, hanem a fantázia szülöttjei vagy természeti jelenségek. Ak-
kor a nevükben közölt üzenetek kitalálmányok, fikciók vagy hazugságok, melyek olyan állítólagos prófétáktól származnak, akik hatalomra törtek. Nagyon érdekes. Az emberiség ezekből a hazug jelentésekből ácsolta össze nagy vallásait. Mit gondolunk? Egyes szám első személyű kitalált eseményekről, vagy az istenek reális utasításairól van szó? Az utóbbi esetben elkerülhetetlen a kérdés: miféle istenekéről? Hogy magyarázható az épületek hasonlatossága két olyan helyszínen, melyek egymástól 15 000 kilométerre vannak és az óceán választja el őket? Talán a régi hettiták kivándoroltak Amerikába és megalapították az Inka Birodalmat? Aligha, ugyanis a hettiták és az inkák között évezredes szakadék tátong. Ennek ellenére mindkét helyen hibátlan technikáról tanúskodik a történelem előtti korszak. Képtelenség ez, mely az evolúciós elvekbe úgy illeszkedik, mint szálka a szembe. Az evolúciós elmélet képzett képviselői szerint minden generáció az előtte járótól tanul. A későbbi korok építészeti módszereinek pontosabbaknak, impozánsabbaknak kellene lenniük, mint egyszerűbb elődeinek. Ennek az ellenkezője igaz. A megalitkultúra grandiózusabb volt, mint bármelyik utóda. Az inkák elődeihez hasonlóan a hettiták ősei is olyan helyen telepedtek le, amelyet az istenek laktak. Ezek az istenek átrepülték a kontinenseket, inspirálták az embereket és illemkódexet állítottak össze nekik. Még a Kasmíri-felföldön, a hettiták birodalmától 5000 kilométerre – attól sivatagokkal és hegyekkel elválasztva Perutól pedig 20 000 kilométerre is megtalálhatjuk az inkákra jellemzőnek tartott építészeti stílust. A Srinagartól 30 kilométernyire fekvő Martand templomának alapfala olyan, mintha inkák építették volna, a Srinagar közelében lévő Parhaspur gigantikus rompiramisai pedig szinte az inka konstrukciók másolatai. Nem csoda hát, ha Parhaspurban ugyanolyan sziklatömböket lokalizáltak, mint Sacsayhuaman fölött. Mindenütt ugyanolyan bemélyedések, vitrinek, téglalapok láthatók, az épületek alatt pedig egy régi megalitkultúra nyomai fekszenek. Szokás azzal a kifogással élni, hogy az istenek, a földönkívüli lények nem foglalkoztak volna kövekkel, bizonyára másfajta építőanyag
Srinagar (Kasmír, India) madártávlathói
rendelkezésükre állt. Előre gyártott elemek, felfújható sátrak, mindenféle műanyag. Ez igaz is, meg nem is, ugyanis az egyik nem zárja ki a másikat. Ha mi, emberek, egykor a Holdon vagy a Marson állomást építünk, laboratóriumokat rendezünk be és járműveink számára javítóműhelyeket hozunk létre, a felfújható sátrak csupán tevékenységünk első lépcsőfokát jelentik majd, ezeket később felváltják a szilárdabb építmények. A módszert és szerszámokat importáljuk, de az alapanyagot nem. A Holdon és a Marson minden mennyisége adott a köveknek és szikláknak, melyek kiváló építőanyagok lennének. A kő a legegyszerűbb anyag, ellenáll a szélnek, a hőmérséklet-különbségeknek, a tűznek, talajmozgásnak és egyéb hatásoknak. Akinek megfelelő szerszámai vannak a kő megmunkálásához, az a követ fogja felhasználni, még ha más csillagrendszerből jött is. Ráadásul az űrutazás energiaproblémát is jelent. Egy űrutazásra képes civilizáció nem fog kész házakat berakni űrhajóiba, a súlyproblémák miatt nem fog vasgerendát cipelni a táskájában.
A szétzúzott rezidencia Hogy az istenek micsoda hihetetlen logikával jártak el, az Puma Punku példáján világosan megmutatható. A maradványok Bolíviában, 4000 méter magasságban, másfél kilométerre délnyugatra vannak Tiahuanacótól. Az archeológusok Puma Punkut és Tiahuanacót egységként kezelik, de egyesek véleménye szerint Puma Punku számított az istenek rezidenciájának, Tiahuanaco pedig az istenek tiszteletére volt kijelölve. Már a spanyol hódítók idejében is romos állapotban volt mindkettő. A Peruról és Bolíviáról író legrégebbi történész, Cieza de León egész fejezetet szentelt krónikájában a romoknak, s lelkesen számolt be az óriási méretekről valamint kövekről. Még az inka Huayna Capac (1493-1525) is csodálattal szemlélte a maradványokat. Következő oldal: Martandban, Kasmír egyik legnagyobb rom vidékén áll a Nap temploma. A fal köveit „ inka minta" szerint helyezték egymásra
Parhaspur romváros (Kasmír, India) piramisának maradványai. Az építészeti stílus azonos volt a korabeli közé amerikai maja stílussal
Juan de Betanzos „Summa y narracion de los Incas" című történelmi művében megjegyzi, hogy Con Tiki Viracocha tette az égre a Holdat, Napot és a csillagokat, illetve ő alkotta Tiahuanacóban az első embereket. Egy másik mítosz szerint, melyet Cristobal de Molina, a cuzcói indiánkórház papja jegyzett le, teremtő munkája idején Viracocha nem egyedül volt, két fia, Ymaymana és Tocapo Viracocha kísérte. Az isten és fiai nem csupán az első intelligens embereket alkották meg Tiahuanacóban, hanem a madarakat és mindenféle állatot is. Viracocha több embercsoportot helyezett az ország különböző részeibe, majd elküldte ellenőrzésükre a fiait az Andok vidékére. Azok megállapították, hogy az emberek a saját fejük után mennek, hatalomra vágynak és saját maguk által gyártott istenfigurákat imádnak. Miután az isteni csemeték jelentést tettek apjuknak, felszálltak az égbe, apjuk pedig dühtől szikrázva villámot és tüzet bocsátott a hálátlan emberekre. Ebben a hagyományban, melyet hasonló módon több spanyol krónikás tollából is olvashatunk, Viracocha nem csupán betegségekkel, járványokkal, egyedülléttel, a vetés vagy az állatok elpusztításával büntette az embereket, hanem villámmal és tűzzel is. Vajon igaza van a mítosznak? A perui és más megalitikus épületek szétzúzásának oka itt keresendő? Még Puma Punku, a Viracocha által személyesen emelt bázistábor sem menekült az isten haragja elől. Mielőtt az isten és tanítómester definiálhatatlan járművén eltávozott, úgy zúzta szét Puma Punkut, hogy felemelte a levegőbe és az épületeket „fejjel lefelé" visszaejtette. A Viracocha név jelentésén sokat vitatkoztak. Cieza de León nyomatékosan kijelenti, hogy az eredeti név „Ticsiviracocha" volt, ezzel szemben Betanzos „Con Tiki Viracocháról" beszél. Megpróbálták a neveket lefordítani. A kecsua nyelvben „cocha" tavat jelent, „vira" pedig zsírt vagy habot. Ebből „habtó" vagy „zsírtó" keletkezhet. Már az ismert német tudósok, Alphons Stübel (1835-1904) és Max Uhle (1856-1944) megjegyezték: olyan kifejezés, melynek értelme ismeretlen.'' Milyen igaz! Egy „habvagy zsírtó" aligha alkotna ilyen tökéletes városokat!
Talán a híres svájci útleíró, Johann Jakob von Tschudi, aki a múlt században beutazta DélAmerikát, közelebb jutott az igazsághoz. Szerinte a „vira" szót fonetikailag félreértették és eredetileg a kecsua „huaira" szóra vezethető vissza (kiejtése „vaira"), ami levegőt jelent. Hát éppen a „levegőtó" sem valami szellemes istennév. A modern interpretációk meghatározása a következő: a levegőből jött isten, aki a tavai habbá változtatta, vagy aki a tóra szállt le. A legenda szerint Viracocha valóban az égből érkezett és a Titicaca-tóra szállt le. Amit Viracocha a hálátlan emberek miatti jogos dühében Puma Punkuból meghagyott, még mindig csodálatra méltó. Már Pedro de Cieza de León úgy jellemezte Puma Punkut, mint „gigantikus oszlopokból és egy óriási teraszból álló egyedüli építkezési helyet. A félelmetes területet senki sem látta másként, mint romjaiban." Honfitársa, Antonio de Castro y del Castillo, aki 1651-ben La Paz püspöke volt, nem kevésbé elragadtatottnak mutatta magát: „Bár régebben feltételezték, hogy a romok egykor az inkák épületei voltak, az ő háborús erődítményeik, most felismerték, hogy az épületek az özönvíz előtti időből származnak... Ha ugyanis az inkák műve lenne ez a víz nélküli helyen mélyre vésett komplexum, úgy mi, spanyolok sem lettünk volna képesek ilyen csodálatos szépséget alkotni. Ami engem ámulatba ejt, az a tökéletesen illeszkedő kövek sokasága..."
Puma Punku (Bolívia): egy másik világ panorámája. Minden leírásnál jobban igazolják a következő oldal felvételei az ismeretlen építők kifogástalan tervezését és megmunkálási technikáját
Mi az, ami itt látható? Monolitok andezitből, homokkőből, dioritból, az utóbbi rendkívüli keménységű és ellenálló képességű szürkészöld kő. Az óriási darabok kifogástalanul megmunkáltak, lecsiszoltak. Egy dioritmonoliton hat milliméter széles és tizenhárom milliméter mélységű rovátkák futnak végig, melyek úgy néznek ki, mintha vonalzóval húzták volna őket. Az óriási köveket pontosan egymásra illesztették, és fémkapcsokkal gigantikus képződményekké fogták össze őket.
Hol vannak a tervezők – hol az írás? Fémkapcsok? A klasszikus archeológia csupán a vörösrézzel számol, mert Puma Punkut az ajmara indiánoknak tulajdonítják, akik csak ezt az egyfajta fémet ismerték. A vörösréz puha, a 100 000 kilogramm tömegű kőlapokat ezzel képtelenség lenne összetartani. A kőóriásokon öt különböző fajtájú kapocszár figyelhető meg. Egyszeres és dupla kapocsmélységet használtak a kisebb darabokhoz, emellett különböző keresztzáras szerkezetekkel tették képessé a behelyezett fémeket a nagyobb ellenállásra. A mai építészek jól tudják, a hőmérséklet-ingadozások hatására milyen gyorsan elcsúsznak a betonelemek. Puma Punkuban – 4000 méter magasságban! – a hőmérséklet éjszaka gyakran fagypont alá süllyed, délben pedig a 20''C-ot is eléri. Még a két egymásra helyezett lemez félcentis eltolódása is a tartók kicsúszását eredményezte volna. A XIX. század első felében Alcide Charles Victor d' Orbigny (1802-1857) francia paleontológus beutazta Perut. Puma Punkuval kapcsolatban hatalmas kapukról ír, melyek egy 40 méter hosszú sík kőlapon álltak. Ma semmi nyoma ennek a sík lapnak. Nem csoda, ugyanis a múlt század végén Alphons Stübel és Max Uhle német archeológusok a saját szemükkel látták, hogy a bolíviai hadsereg lövészgyakorlatot tartott Puma Punku monolitjain. De már a spanyolok is tönkretették, amit csak lehetett. A kődarabokat kormányzói paloták, kolostorok és templomok építéséhez használták fel.
Ha Alcide d' Orbigny nem hazudott, az általa látott sík körülbelül 1000 tonnát nyomhatott. Már a Puma Punku kis dombjára való felkapaszkodás közben egy különlegesen megmunkált, kékes kőbe ütközünk, amely egyébként a romterületen nem található. 1889-ben írta Johann Jakob von Tschudi erről a kőről: „A Puma Punku felé vezető úton egy talányos, 155 cm magas, 182 cm széles, az alapjánál 52, a tetejénél pedig 45 cm vastag monolitot találunk. Két sor bemélyedés van rajta. Az alsó sorban két nagy, hosszú bemélyedés látható, közöttük két kisebb, négyszögletű. A felső sor az alsótól egyszerű párkánnyal van elválasztva, itt négy négyszögletű bemélyedés helyezkedik el. A monolitot »El Escritoriónak«, »íróasztalnak« nevezik.'' Nagy koponyák generációi gondolkodtak már az „íróasztal" jelentésén. A sima, derékszögű élek semmiféle díszítést nem mutatnak. Stübel és Uhle nézete szerint egy „oltárszerű építmény alkotórészével" van dolgunk. Ha ma házat építünk, az építész előre meghatározza a fűtőcsövek, elektromos kapcsolók helyét, a konyhai eszközök vagy a mosógép elhelyezkedését. Az „íróasztalban" is lehettek számunkra ismeretlen készülékek, melyek fémből vagy műanyagból álltak. Kérdés: hová lettek a fémek vagy műanyagok? Talán nem nemesfémről, hanem esetleg cinkről, vörös- vagy sárgarézről volt szó, mely az évezredeket nem „élte" túl? Talán mégis ezüst vagy arany lehetett az alapanyag, csak éppen ellopták? Ha különleges műanyag vagy az igen értékes platina volt beépítve az „íróasztalba", lehet, hogy az építők magukkal vitték. Végül is a mi etnológusaink sem hagyják el értékes eszközeiket. Puma Punku a tökéletes technikával előállított épület benyomását kelti, mindez meghaladta az egyszerű ajmara indiánok tervezési képességeit, technikai színvonalát. Ha akarjuk, itt megmutathatjuk, mennyire téves lehet a tekintélyes hivatalos álláspont. Aki olyan komplikáltan tervez, mint ahogyan az Puma Punkuban történt, aki milliméter pontosságú síneket, rovátkákat, mélyedéseket, kapcsokat készít, különböző magasságú síkokon dolgozik, előre gyártott elemeket épít be, annak az egész folyamat a fejében kell hogy legyen.
Két andezitblokk sematikus rajza. Miféle szerszámaik lehettek a Puma Punku-i mestereknek? Lenn: Példák a monolitok kapcsolódására
„El Escritorio" – az „íróasztal". Andezitblokk, mely egyetlen szokványos sémába sem illik. Keresztelőjét valószínűleg egy tudós tartotta, aki íróasztalának fiókjaira és rekeszeire emlékeztetve érezte magát. A szakirodalomban a mai napig sincs javaslat arra vonatkozóan, hogy mit tartsunk erről az értékes munkáról, és mi célt szolgált egyáltalán
A kőformáló munkásoknak tudniuk kellett, melyik helyen fog állni az éppen megmunkálandó kődarab, hová kell lyukakat vágni, hol kell a kőtömbből csapoknak kiállniuk. A helyszínen dolgozók kezében pontos terv kellett hogy legyen, csak így lehetett a komplikált kő- építményt létrehozni. Mindehhez még nehézségként hozzájárult a kődarabok hatalmas súlya. Az építészeknek tisztában kellett lenniük a különböző anyagok ellenálló képességével és terhelhetőségével. Olyan munkaeszközökkel kellett rendelkezniük, melyek kivétel nélkül keményebbek voltak, mint az andezit és diorit. Senki se próbálja bemesélni, hogy a milliméteres barázdák és lyukak valamint a precíz sínek fával, vörösrézzel, vassal vagy állati csontokkal kimunkálhatók. Egyetlen, az ajmara indiánok által ismert anyag sem megfelelő ehhez.
Ezek a felvételek 1967-hen készültek Puma Punkuhan. Akkor az állítólagos „vízvezetékek" még érintetlenül feküdtek a talajban. Mind az egyenes, mind a derékszögű daraboknál hiányoznak az alsó részek. A vízvezetékekhez bizonyára fontosabb lett volna az alsó rész, mint a csak befedő szereppel rendelkező felső. Egy esetben két 1,14 m hosszú félcsövet vettem észre – alsó rész nélkül! Ha a preinka mérnök megállapította, hogy a csövek túl kevés vizet képesek befogadni, miért nem nagyobbította meg az egyiket? Miért helyezett el 2 cm távolságon belül egy másik félcsövet?
Ha már a hiányzó alsó részek is a vízvezetékek ellen szólnak, a derékszögű dupla darabok miatt teljességgel el kell vetnünk a vízvezeték gondolatát. Egy érintetlen derékszögű darab a földben. Az alsó rész, a tulajdonképpeni vízelvezető hiányzik
Ahol olyan előre gyártott elemekkel dolgoznak, melyeket később illesztenek össze, elkerülhetetlen a tervezés
A tervezés feltétele az írás. Az ajmarák – ebben minden archeológus megegyezik – nem tudtak írni. Ha feltételezzük, hogy ők építették Puma Punkut, akkor biztos, hogy az indiánok szerény munka- és szállítási módszerei mellett egy emberöltő alatt sem készültek volna el. Ebből következően a zseniális építészeknek szavakban kellett volna utódaiknak elképzeléseiket és terveiket továbbadniuk, és ha egy, legalább egyes részeket fejben tartani képes zseni hirtelen meghalt volna, a csodálatos építmény befejezetlen marad.
A megoldhatatlan szállítási probléma A Puma Punkuban beépített andezittömbök nagy része Cerro Capirából származik, egy 80 km-re lévő vulkánhegyről. A szabálytalan talpazatú hegy északi oldalának lejtői a Titicaca- tó partjával határosak. A 80 km-ből 50 km a tóra esik. Bolíviában a felföldön semmiféle
olyan fa nem nő, amelyből alkalmas tutajt lehetne ácsolni. Az építéshez csupán a balsafa jöhet szóba, amely alacsonyabban fekvő területeken, a Keleti-Kordillerák menti erdőkben nő. A felföldi indiánok valóban egészen napjainkig kiválóan értenek a tutajácsoláshoz. A balsatutaj kb. 100 embert bír el, azaz nagyjából 7500 kilogrammot. 2000 tonnának a tavon való átszállításához körülbelül 1300 darab, 10 méter hosszú balsatörzsre lenne szükség. Számolni mindenki tud – a gyakorlat mégsem ezt mutatja. Az építészek aligha kockáztatták volna meg, hogy a fáradságosan megmunkált monolitok lecsússzanak a tutajokról és a tóba essenek. Ennek megfelelően megmunkálatlan, jóval súlyosabb darabokat kellett volna elszállítani. De hogyan tették fel a kőmonstrumokat az állítólagos tutajokra, amelyeknek terhelés előtt négy méter magas toronyként kellett kiemelkedniük a vízből, majd terhelés után ugyanolyan mélyre süllyedniük. A tutajokat le kellett volna horgonyozni, a partnak pedig csak kis része alkalmas a rakodásra. Rámpákat, emelvényeket, fahengerek ezreit kellett volna elkészíteni, az asszonyoknak szakításbíró, hosszú köteleket fonni, a hatalmas andezitblokkokat pedig le kellett volna robbantani a sziklafalakról. A népesség jelentős részének generációkon át mást sem kellett volna csinálnia, mint az alacsonyabban lévő területeken balsafákat kivágni, a törzsüket a Titicaca-tóhoz szállítani, majd rámpákat, emelvényeket és tutajtornyokat öszszeállítani. Az emberek, népek, nemzetek büszkék a teljesítményeikre. Ennek tudatában nehezen elképzelhető, hogy miért nem vállalják magukra az ajmarák Puma Punku építését? Miért mondták a spanyol hódítóknak, hogy Viracocha építette a félelmetes helyet egyetlen éjszaka alatt, és a terhek a tó fölött lettek átrepítve? Miért tisztelnek az indiánok Tiahuanacóban egy szárnyas istent? Tiahuanaco ismert Nap-kapujába, mindössze nevetséges másfél kilométerre Puma Punkutói, 48 alak van belevésve, melyek repülő főistenük két oldalán helyezkednek el. Az új idők egyetlen archeológusának sem sikerült még csak megközelítően sem értelmeznie a három méter magas, négy méter széles Nap-kapu figuráit.
Talán örülnöm is kellene annak, hogy az elismerésnek örvendő iskolásbölcsesség rokkantjai nem találnak megoldást. Egyedül Hans Schindler-Bellamy, az időközben elhunyt professzor volt képes a 48 alakból egy olyan fenomenális kalendárium adatait kideríteni, amely 22 000 évvel nyúlik vissza a múltba. Ebből a kalendáriumból nem csupán a szokásos adatok olvashatók ki, hanem a napéj- egyenlőségek, az asztronómiai évszakok és a Hold óránkénti pozíciója. Mindennél nem hanyagolták el a Föld forgását sem. Az egyszerű ajmara indiánok eredményei ezek? Akkor érthetetlen, miért olyan szerények, hogy mindezt a csodát az isteneknek tulajdonítják?
Nemesfémek az isteneknek Dél-Amerika sok szempontból kemény archeológiai dió. Samaipata falucska mellett, ötórai autóútra Santa Cruztól (Bolívia), található az El Fuerte-hegy. A hegy csúcsa hasonlít az emberkéz alkotta piramiscsúcshoz. Lentről felfelé két párhuzamos, 38 cm széles, 26,36 m hosszú nyílegyenes barázda fut. Ha eljátsszuk az „úgy néz ki, mint"-játékot, azt mondhatjuk, úgy néz ki, mint egy, az ég felé irányuló rámpa. A „rámpa" felső végén, a hegy csúcsán a sziklába vésett téglalapok, körök láthatók, melyek barázdákkal vannak összekötve. Oldalt, a jobb lejtőnél és újra csak a sziklába vésve találkozhatunk a jól ismert „vitrinekkel", négyzetekkel, „trónszékekkel". A tudósok találgatják a létesítmény jelentőségét. Beszélnek az „inkák kultuszhelyéről", az „ősök kultuszáról", egy „herceg vagy egy elmeháborodott szeszélyéről", sőt még katonai erődítményről is. Az ismert amerikanista, Hermann Trimborn „páratlan, egyetlen más rommal össze nem hasonlítható alkotásnak" tartja az itt látottakat. Samaipata mélyedései és barázdái ennek ellenére nem egyedülállóak. San Augustínban (Kolumbia) föld alatti templomok társaságában
Tiahuamco monolitikus Nap-kapuja, mindössze másfél kilométerre Puma Punkutói. 48 szárnyas figura kíséri a sugárkoszorútól övezett főistent. A rajzok az eredetinél meggyőzőbben tükrözik a soha meg nem értett üzenetet. Ami első ránézésre stilizált arcnak néz ki. az akár egy motor sematikus ábrája is lehetne
Még 25 éve csupasz monolitok álltak ki Tiahuanaco földjéből. Nyílegyenes barázdák futottak rajtuk fentről lefelé, melyek rendeltetése nyilvánvalóan az volt, hogy a párjuk kiálló része beleilleszkedjék, és így egymáshoz lehessen őket kapcsolni. Időközben buzgó restaurátorok a monolitok közé köveket halmoztak fel, melyek egy templomfalat eredményeztek. Ezáltal a barázdákat elfedték. Tiahuanaco technikai színvonalának egyik jelentős mutatója tűnt ezzel el
A SantaCruztól (Bolívia) 150 kilométerre lévő Samaipata falucska közelében, a dzsungel közepén emelkedik mesterséges eredetű, rejtélyes véseteivel az El Fuerte-hegy. A régészek keveset tudnak El Fuertéről, csak szegényes és mosolyogni való teóriákat állítottak fel róla. Fenn az összkép látható, lenn pedig ellentétes pozícióból fényképezve a „rámpa"
El Fuerte lekopott hegycsúcsát rondellák, barázdák, háromszögek, medencék tarkítják. Bármilyen funkciója is volt az építménynek, alkotói a művészetről sem feledkeztek meg. A mélyedések szélénél kőbe vésett állatfigurák szimbolizálják az erőt
rémítő istenalakok állnak, akikkel senki sem tud mit kezdeni. Ezenkívül itt található a „Lábmosások forrása", ami a Samaipatában látottak párja. A sima, barnás szikla 300 négyzetméteres területén mesterségesen előállított, különböző méretű csatornák bonyolult hálózata figyelhető meg. Keskeny, kígyószerűen kőbe vésett barázdákat,
szisztematikusan elrendezett kisebb-nagyobb medencéket és rondellákat is láthatunk. Szalamandrát, gyíkot, majomszerű állatokat ábrázoló reliefek díszítik a sziklát és a mélyedések szélét. A legnagyobb medence 3,20 méter hosszú, 1,40 méter széles és 81 centiméter mély.
Az archeológusok, akiknek tisztában kellene lenniük a látottakkal, a lábmosás és a vér kettős kultuszához menekülnek. Még a hivatalos turistakalauz – melyet a Kolumbiai Nemzeti Antropológiai Intézet adott ki – is „szent ceremóniák és rituális fürdések" helyének tartja a „Lábmosások forrását". Én sem szolgálhatok megoldással a Samai- pata melletti El Fuerte-hegyet és a San Au- gustín-i „Lábmosások forrását" illetően, de számomra leginkább fémtisztító berendezésnek tűnik mindkettő. A forró, folyékony fém medencéből
medencébe folyhatott, nehezebb részei mélyre süllyedtek, a könnyebbeket továbbszállították, a szennyeződések pedig fennakadtak a rondellák és a kígyóbarázdák jelentette szűrőkön. Általánosan ismert, hogy az inkáknak hihetetlen fémek voltak a birtokukban. Olvasztómódszerük, öntési technikájuk keverékötvözeteket eredményezett, amelyek bár úgy néztek ki, mint az arany, de valójában nemesített sárgarézből álltak. A fejlett nemesítési technika tanítói az istenek voltak.
Á különböző nagyságú kőmedencék egy „csatornarendszeren" keresztül összeköttetésben álltak egymással. El Fuerte létesítménye azonban nem egyedülálló. A San Augustínban (Kolumbia) lévő „Lábmosások forrása" megdöbbentően hasonló az itt látottakhoz. A két hely légvonalban 2500 kilométerre van egymástól, köztük őserdők és hegységek terülnek el
A Machu Picchu-i mese Különleges isteni szentély a Peruban lévő világhírű Machu Picchu. Cuzcótól 112 km-re északnyugatra, 2360 méter magasan fekszik a kanyargós Urubamba folyó felett. Machu Picchu felfedezője Hiram Bingham (1875-1956) amerikai kutató, aki tulajdonképpen nem felfedezte, hanem újra felfedezte a helyet, ugyanis az ottlakók régen tudtak már róla. Machu Picchu jelentése „öreg csúcs". Vele szemben fekszik a Huayna Picchu, a „fiatal hegycsúcs". Machu Picchu és Huayna Picchu csillogó cukoralapként állnak ki a ködös Urubamba-völgyből, csupán a folyó ezüstje választja el őket, melynek morajlása még Machu Picchu magasán is hallható. Machu Picchu leírhatatlan. Roger Caillois „a kövek szédületes, megrázó erejű himnuszának" nevezte. Nyaktörőnek, az „inkák páncélszekrényének", a „Napfiak isteni székhelyének" is nevezték már. Machu Picchu kora ismeretlen, eredeti nevét sem tudjuk. 290 épület emelkedik a mesterségesen kialakított síkokon, 800 méter hosszú, 500 méter széles felületet elfoglalva, nem számítva a rengeteg szántóföld síkot, amelyek közül néhány szó szerint függőleges sziklafalon kapott helyet. A mérnöki művészet eme egyedülálló csodája ráadásul oly rafináltan nyert elrendezést, hogy lentről, az Urubamba-völgyből nem látható. Az építőanyag túlnyomórészt kékes és smaragdzöld gránit valamint világos vulkáni kő. Az ásatások során Hiram Bingham és munkatársai talányos dolgokra bukkantak. Vaslemezek, bronzékszerek, karperecek, kések, kalapácsok, tűk, tükrök kerültek a felszínre, de nem találtak drágakövet, aranyat vagy ezüstöt. A környékbeliek már régen kifosztották Machu Picchut. Bingham 173 csontvázat ásott ki, ebből 150 női csontváz. E tény spekulációkra adott okot: Machu Picchu talán az inka papnők vagy isteni szüzek városa volt. Előkerült 156 diszkosz alakú, rejtélyes tárgy is, melyek nagysága a teniszlabdától az ókori ágymelegítő flaskák méretéig terjed. Közülük 42 finoman csiszolt korong zöld, átlátszó anyagú. Bingham feltételezte, hogy ezek „számlálókorongok". Érdekes, hogy még a felületes, az idegenvezetők befolyása alá került turisták is
három különböző építészeti stílust vesznek észre Machu Picchuban. Ott vannak a szántóföld teraszok falai és néhány „modern" ház, melyeket akár a mai peruiak is építhettek volna. Aztán ott vannak az óriási inka falak, négyszögletes, egymáshoz jól illeszkedő köveikkel, monolitikus keresztgerendáikkal, hatalmas, impozáns tornyaikkal és klasszikus trapéznyílásaikkal. Végül ott vannak az ősi, többtonnás megalitok százai, amelyekbe az előzőek kapaszkodnak. Vitathatatlan, hogy Machu Picchuban inka nők és férfiak uralkodtak, tagadhatatlan, hogy egy kis csoport itt élte túl a spanyol katasztrófát. Ám nem ezek a túlélők építették Machu Picchut, még csak idejük sem lett volna rá. Machu Picchu teljessége generációs alkotás, amely sok más társához hasonlóan egy sokkal régebbi megalitikus kultúra maradványain épült fel. Az „inkák elsüllyedt városa" már régen létezett, amikor Francisco Pizarro megérkezett. A megalitépítészet és az inka mű stíluskülönbsége szembeötlő. Az úgynevezett „Királyi mauzóleum" teljes nagyságában a sziklába van vájva és még a hozzá vezető hét lépcsőfok is az inka szokással ellentétben ugyanabból a szikladarabból lett kivésve. Machu Picchu patkó alakú főtemplomának fala három hatalmas, egyetlen blokkból kivésett szikladarabra támaszkodik. Ezek a falak kétszer olyan magasak, mint a rájuk épített inka fal. Csupán a templomfal felső
Machu PiccJni, az „inkák páncélszekrénye' az Unihamha folyó menti meredek sziklafal mentén található. A nyaktörő városhegy már jóval az inkák előtt létezett és eredetileg állítólag Tampu TXocónak hívták. Az inkák egy megalitikus település maradványaira építkeztek – sőt még a régi megalitok köré is. A stílusváltás minden képen felismerhető
harmada inka mű, az alsó kétharmad azoknak az ismeretlen megalitikusoknak a munkája, akik az eredeti Machu Picchut építették. Az úgynevezett „Őrtorony" – félkör alakú fal a „Királyi mauzóleum" fölött – bizonyossá teszi a mondottakat. Itt ugyanis az inkák körülépítették az eredeti részeket, a régi falat ismeretlen okokból érintetlenül hagyták. Máig tisztázatlan, mit jelent az „Őrtorony" kőformációja.
Kalendárium a nulláknak Éppígy megmagyarázhatatlan a gyakran megcsodált és fényképezett megalitikus kimagasodás, „tüske", mely az Intihuatana, azaz a Nap tartóoszlopa nevet viseli. A szent kő a létesítmény legmagasabb pontján kapott helyet, keskeny kőlépcsőkön érhető el, balra a mélyben kígyózik az Urubamba ezüstje. Az Intihuatanát impozáns sziklából faragták. A lábazat és a talányos „tüske" egy egységet képez, a különböző lépcsőfokok büszke, derékszögű oszlopban végződnek, mely akár a soha fel nem fogott ősi technika ég felé meredő néma jelképe is lehetne. Ez az oszlop pontosan a négy égtáj felé néz, átmérője az eget két egyforma részre osztja és egy távoli hegycsúcsra mutat. A szakirodalomban gyakran találkozhatunk azzal a véleménnyel, mely szerint a régi papok kalendáriumi célokra használták az ilyesfajta obszervatóriumokat, hogy megmondhassák a tavasz vagy az aratás kezdetének idejét, illetve hogy mikor kell a magvakat a földbe elültetni. Ezt a verziót igen primitívnek találom. Világszerte azért tornyoztak volna csupán egymásra köveket – gondoljunk Stonehenge-re, Bretagne-ra, Cuzcóra, Machu Picchura -, hogy megmutassák, amit mindenki szabad szemmel
Bal oldal: Az Intihuatana, azaz a Nap tartóoszlopa a lábazatával együtt egyetlen kőből lett kifaragva. A környéken az eredeti Tampu Tloco néhány monolitja hever
is lát? A régi törzsek kunyhóikból és barlangjaikból kísérték figyelemmel az évszakok változásait. A papok „Itt a tavasz!" bejelentése semmit sem változtatott volna a természet valóságán. Ha Machu Picchuban tavasszal még hó volt, semmit sem ért a tavaszkezdés bejelentése, nem lehetett a magvakat a földbe helyezni. A természetben élő ember a tavasz kezdetét a sarjadó növényekről olvassa le, s azt is tudja, mikor jött el az idő az aratásra. Ráadásul kalendáriumokat vagy napórákat egyszerűen, megalitikus monstrumok nélkül is elő lehet állítani. Ezek közül az egyszerű kalendáriumok közül, melyek egy földbe szúrt botból, egy sziklakiemelkedésből vagy egy barlangbeli repedésből állnak, sokat sikerült is azonosítani. Pedro de Cieza de León, aki 1541 és 1550 között a spanyol hódítók hadjárataiban is részt vett, említést tett a Cuzco lejtőin lévő bizonyos „kalendáriumtornyokról": ,Itt bizonyos távolságokban kis tornyok állnak, amelyek segítségével a Nap mozgása figyelemmel kísérhető. Ennek nagy jelentőséget tulajdonítanak... E tornyok árnyékhelyzete szerint rögzítették a vetés és egyéb ügyek időpontját. Az inkák gondosan figyelték az eget és ügyeltek minden, az éggel összefüggő jelre, így nagy jövendőmondók voltak." A vetés idejének meghatározásához nem kellett ennyi kalendáriumtorony. Kettő elég lett volna. Úgy vélem, az inkák teljesen más ok miatt figyelték olyan gondosan az eget: várták az istenek megígért visszatérését. Figyelték az égi jeleket, a bizonyos égtájakon feltűnő fény- jelenségeket, amely számukra az istenek közeledését jelentette. Az istenek megígérték visszatértüket. Ez az a visszatérés-remény – s egyben félelem -, amely a mai napig minden vallás élő valósága.
4. FEJEZET
Az ÉGBŐL FEL,
O
lyasmi történt 1519. november 15-én, ami az ókorkutatókat még ma is zavarba hozza. Ezen a napon Hernando Cortez (1485-1547) spanyol hódító ragyogó admirálisi egyenruhájában állt Tenochtitlán azték főváros előtt, mely titokzatos tornyaival, palotáival és piramisaival hajnalpírban ragyogott. Cortez katonáitól körülvéve a széles Avenidán lovagolt be a városba. Montezuma, azték uralkodó aranyat érő szívélyességgel fogadta a spanyolokat. A két fél vezérei drága szőnyegeken foglaltak helyet, az azték uralkodó pedig beszédet intézett a spanyolokhoz és honfitársaihoz: ,,Előttetek és előttem is ismeretes, hogy elődeink nem e földről valók, ahol most lakunk, hanem egy nagyvezér oltalma alatt vándoroltunk ide a messzi távolból r Ez a 450 éves beszéd irritálja a történészeket. Honnan jöhettek az aztékok elődei? Az archeológiai kutatások tanúsága szerint Közép-Amerikát már 6000 évvel ezelőtt benépesítette egy kőkorszaki nép; találtak egyszerű szerszámokat, edényeket, fegyvereket. De mit állított Montezuma? Az aztékok elődeihez tartoztak a maják, akik több megoldást felvető rejtélyt hagytak hátra Közép-Amerikában. I. e. 1000-800 körül - akkoriban még az ősi Róma sem létezett – alapították legrégebbi városukat. Tikalt, mely a mai Guatemala területén található, 40 kilométerre a Petén Itza-tótól. Ezzel kezdődött a rejtély. Tikalban sem folyó, sem állóvíz nincs. Vizet a 40 kilométerre lévő tóból kellett hozni; később
víztárolót és gigantikus csatornarendszert alakítottak ki. Miért építették Tikalt egy ilyen „nem éppen szerencsés" helyre? Micsoda kényszerítő körülmény miatt kezdték el az építkezést a víztől távoli helyen? A talány megoldása egy kis jadelapocskába van belevésve, amely ma a hollandiai Leyden város múzeumában látható. Ez, a szakirodalomban Leyden-lemeznek nevezett tárgy Tikal legrégebbi leletei közé tartozik. Tizenöt maja írás – glyp – van belevésve. Egy megfejthetetlen név után a következő áll: „...ide ereszkedett le a tikali égi család eme uralkodója..." Égi család? Miféle uralkodó ereszkedett le? A kérdések válasz nélkül maradnak, de bizonyos következtetéseket tesznek lehetővé. Régen is úgy volt, mint ma: zarándokhelyek keletkeztek ott, ahol az „isteni" testetöltések lezajlottak. Tikal úgy fejlődött az évszázadok alatt, mint valami modern nagyváros. A központi zónában eddig 3000 épületet számoltak össze: lakóházakat, palotákat, gazdasági épületeket, szentélyeket és piramisokat, melyeket kikövezett utak kötöttek össze. Egyedül piramisból illetve piramislábazatból hatvanat tartanak nyilván. Mi célból épültek ezek a 70 méteres magasságot is elérő, meredek piramisok? Vajon – ahogyan azt gyakran hallhatjuk – obszervatóriumok voltak? De minek belőlük ilyen sok, ilyen viszonylag kis helyen? Talán sírokkal állunk szemben? Tikal piramisai alatt nem találtak sírokat.
Fenn: Állítólag így nézett ki valaha a tikali városközpont. Lenn: Ez a mai kép
Tikalban több mint hatvan piramist és piramislábazatot találtak
Netán áldozati helyül szolgáltak, ahol a papok hátborzongató rituálé keretében kiszakították a rabszolgák szívét? Ismeretes, hogy az aztékok és a maják döbbenetes emberáldozatokat mutattak be, de az ősi Tikalt akkor már régen elhagyták lakói. Esetleg a különböző gondolkodási irányzatok iskoláiként működtek? Ez esetben hol álltak vagy ültek a hallgatók? Alig néhány ember talált volna csak helyet magának. A piramisok az uralkodócsaládok emlékművei? Tikal régi piramisain nincs ennek írásos nyoma. Ráadásul több piramis épült ugyanabban az időben. Talán fogadóhelyül – „horgonyvetésre" – szolgáltak az égboltot beutazó istenek számára? Lehetséges, hogy a papok az őserdőből kiemelkedő magaslatokon várták égi tanítómestereiket, hogy ünnepélyes keretek között vezessék le őket a meredek lépcsőkön az emberek közé? Ennek a lehetőségnek nem mond ellent az, hogy sok pira-
mis áll szűk területen. Középkori városaink számtalan templommal büszkélkedhettek, melyek gyakran közvetlenül egymás mellé épültek. Ha a mexikói Coclex Chimalpopoca, a Hagyományok könyve állításaira hagyatkozunk, tudjuk, hogy Quetzalcoatl isten, akit a maják Kukulcan (vagy Kukumac) néven tiszteltek, 52 évig tartózkodott tanítómesterként az emberek között. Quetzalcoatl neve „zöld tollú kígyó"-t jelent. A zöld tollak voltak az ékszerei, ezért ábrázolták repülő kígyóként. Jelképéül a Vénusz szolgált. A hagyomány szerint Quetzalcoatl nagy termetű, erős testalkatú lény volt. Koponyáját széles homloka uralta, szúrós szemei egymástól nagy távolságban helyezkedtek el. Szakálla volt és fejfedőt viselt. Hangja állítólag 15 km messzeségbe is elhangzott. Az égi tanítómester váratlan eltűnését kétféleképpen magyarázzák: vagy elégette saját ma
Vakító napfényben törnek az ég felé a zöld dzsungelből a még meglévő maja piramisok
Az időjárás viszontagságaitól megtépázott sztélék egy érthetetlen istenkultusz néma tanúi
gát és Hajnalcsillaggá vált, vagy hajnali szürkületben indult az ég felé, miután megígérte, hogy a távoli jövőben visszatér. Ennek a sokat csodált égi tanítómesternek építették a templomokat és piramisokat. Érthető, hiszen Quetzalcoatl, avagy Kukulcan tanította meg az embereket írni, matematikai ismereteket, asztronómiai tényeket közölt velük.
A számrejtély Még a szakemberek sem vitatják, hogy a maják kezdettől fogva teljes írásrendszerrel és hihetet-
lenül pontos naptárral rendelkeztek. Ez ellentétben áll a más népeknél tapasztaltakkal, akik írásukat és naptárukat generációról generációra fejlesztették ki. Természetesen az évszázadok alatt a maja írásokban is történtek változások, de az írás és a kalendárium már Tikal építésekor léteztek. Olyan ez, mintha az ismeretek az égből pottyantak volna le, vagy egy bevándorolt, idegen nép hozta volna őket magával. Talán Montezuma 450 évvel ezelőtti beszéde több volt, mint egyszerű szóvirág? A maják a Föld Nap körüli keringési idejét 365,2421 napnak tartották. A mai számítások szerint 365,2424 nap a keringési idő. A Vénusz pályaadatait oly pontosan ismerték, hogy 6000 év alatt csupán egyetlen napot tévedtek. Emellett a maják nem éltek még 6000
A hondurasi Copán szobrait hihetetlen művészi ügyességgel készítették el. A felső emlékmű mindeddig megfejthetetlennek bizonyult. Talán az istenek fel nem ismert járműve? Lenn: Az „asztronómusjelenet" a tudósok szerint négy papot mutat, akik egy új dátumot számolgatnak Bal oldal: Copán hierogliflépcsője rajzokkal és számokkal díszített. A maják kezdettől fogva komplett írással valamint egy rafinált számrendszerrel rendelkeztek. Tanítómestereik az istenek voltak
A copáni D-sztélé képei dátumadatokat mutatnak, melyek együttesen 1405800 napot, vagyis több mint 3815 évet eredményeznek. A mi naptárunkra átszámítva a maja kalendárium i. e. 3114. augusztus 11-én kezdődik. Akkor szálltak le a tanítómesterek az égből
vál
éves történelmet, nem nyílt arra lehetőségük, hogy adataikat ellenőrizzék. A brit asztronómus, Michael Rowan-Robinson professzor véleménye: „Ilyen mértékű pontosságot a nyugati asztronómia csupán a legmodernebb időkben ért el. A Drezdai Tartományi Könyvtárban őrzik az úgynevezett Drezdai kódexet, a régi maja írások egyikét. A kódex két lapja a Mars pályájával, négy a Jupiterrel és holdjaival, nyolc a Merkúrral, Szaturnusszal és Vénusszal foglalkozik, de a Sarkcsillag és az Orion csillagkép sem hiányzik a precíz tárgyalásból. Még az üstökösökről sem feledkeztek el. Az úgynevezett fogyatkozási táblák hét lapján évszázadokra megadták nap és óra pontossággal a nap- és holdfogyatkozások idejét. Ezzel kapcsolatban így írt 1937-ben egy etnológiai folyóiratban az ismert német profeszszor, Herbert Noll-Hussum: n A fogyatkozási tábla olyan pontos, hogy évszázadokra megadja minden egyes lehetséges fogyatkozás idejét, sőt még az elvi, meg nem figyelhetőkét is. Mindezek időpontja meghatározható és kiolvasható belőle. Sok majakutató mindezt kelletlenül fogadja. Hogy volt arra képes egy nép, amely ráadásul emberáldozatokat hajtott végre, hogy ilyen, korát messze meghaladó asztronómiai ismereteket rögzítsen? Honnan vették ismereteiket a „vadak"? Ki tanította meg őket a bolygók adatainak kiszámítására, amelynél még ráadásul azok egymáshoz képesti viszonyait is figyelembe vették? Ha a Mars az X pontban áll, hol van akkor a Vénusz a Jupiterhez képest? A maják ismerték a választ. De honnan? Évszázados megfigyelésekből, a pontos naptár iránti mánikus vágytól, a matematika iránti vonzalomtól hajtva, állítják az archeológusok. „De itt, mint másutt is, más a tény, mint amit hiszünk" – mondja Wilhelm Busch. Talán a régi sumerok, babiloniak, egyiptomiak vagy görögök, akik évezredes hagyományokkal rendelkeztek, butábbak voltak, mint a maják? És mi, okos európaiak, akik a régi népek ismereteiből merítettünk, nem fogtuk fel egészen Galileo Galileiig (1564-1642), hogy mi játszódik le az égben. A maják – és velük együtt a régi népek – kevésbé voltak nagyképűek, mint mi. Hagyományaikban rögzítették, hogy isteni tanítómeste
rek szálltak le az égből. Róluk írják a Jaguárpapok könyvében: „A csillagok útjáról szálltak le... Az ég csillagainak mágikus nyelvét beszélték... Jelük a mi bizonyosságunk, hogy az égből jöttek... Ha majd újra leszállnak... Újra fogják rendezni, amit valaha alkottak...''
Méhek sisakok és istenek Az eredeti, igazi Quetzalcoatl / Kukulcan „égi kígyó", „égi szörny" volt, aki bizonyos „időközönként a Földre jön". Ez az egyedülálló égi lény kezdettől fogva szorosan kapcsolódott Itzamnához, a maják legfőbb égi istenéhez, az írás és a naptár adományozójához. Ő volt az ég ura, aki „a felhőkben lakozik". Öreg emberként ábrázolták, testét a bolygók jelei és asztronómiai szimbólumok díszítették. Nem úgy nézett ki, mint egy szokásos szárnyas kígyó, amely valójában nem is létezik, hanem olyan „repülő kígyó" volt, aki az égből jött. (Mellékesen: az óegyiptomiak is tiszteltek egy szárnyas kígyót, a kínaiak pedig impozáns történeteket írtak a repülő kígyó látogatásáról.) Az arizonai (USA) rezervátumban élő hopi indiánok igazolják a maja hagyományokat. A nagyon régi ősöket az isteni tanítómesterek, a kacsinák irányították a világűrből. Ezen égi tanítómestereknek a tiszteletére évről évre – ma is! – kacsinabábukat faragnak ki és kacsinatáncot járnak. Egy másik, az Amazonas felső vidékén lakó törzs szintén tiszteli a távoli világűri látogatókat. Ők a kayapó indiánok, akik egy szalmából készült öltözékkel imitálják mesterüket, ugyanis égi tanítójuk egy hasonló, fonott öltözéket viselt. Jüan de Grijalva spanyol admirális 1518 májusában a mexikói partok mentén vitorlázott. O és emberei a hajóról csodáltak meg egy várost, mely ugyanolyan nagynak és hatalmasnak tűnt
Az arizoniai hopi indiánok kacsinabábukat faragnak és minden évben kacsinatáncot járnak. A kacsinák a hopik őseinek égből jött tanítómesterei voltak. Az inkák előtti törzsek szőttesei szintén az égi küldötteket ábrázolják
Az Amazonas mellett élő kayapo indiánok még ma is táncot járnak az égi tanítómesterek tiszteletére. Rituáléruhájuk az égiek szem-, száj- és orrnyílás nélküli viseletéhez hasonló
m
Yucatan (Mexikó) régi maja városainak minden templomát a földre szállt istennek szentelték, akit az archeológusok „méhistenné" degradáltak
A művészi, ám ma már érthetetlen stukkóábrázolások emberi arccal mutatják a „méhistent". A lény hason, fejjel előre fekszik, széttárt karjait könyökben behajlítja, öklébe botkormány illenék. Cipős lábait megtámasztja, tollai a repülést jelképezik. A felvételek Tulumban készültek
szemükben, mint az otthoni Sevilla. A Karibtenger feletti sziklán trónoló város neve Tulum. A spanyolok nem merték Tulumot megtámadni, a hatalmas erődítményt bevehetetlennek ítélték. Tulum valóban egyike azon kevés maja városoknak, melyeket három oldalról fal vesz körül. Templomai fehéres-sárgás világítótornyokként emelkednek a zöldeskék Karib-tenger fölé. Fő szentélye a Földre szállt isten temploma. A szárnyas istent a modern archeológia méh- istenként tartja számon, ám több épületet díszítő művészi stukkóábrázolásai minden másra utalnak, csak nem éppen egy szorgalmas méz- gyűjtögetőre – ugyanis egy, az égből érkező, emberi arcú lényről van szó. Hasmánt száguld lefelé, széttárt karjait behajlítja, öklébe jól illene egy
botkormány. Lábait cipőbe bújtatta. Hogy az isteni mézgyűjtő overallt és védősisakot visel, nem teszi valószínűbbé méh voltát. A Grijalva admirális által harc nélkül feladott Tulumot a maja időkben állítólag Tzamának, a Hajnalpír városának nevezték. Tulumból kilométeres, kövezett utak vezettek az olyan maja centrumokba, mint Cobá, Yaxuna, Chichén Itza vagy Uxmal. Zavaros helyzet. A klasszikus archeológia nem „engedélyezi" a majáknak a kerék ismeretét. De akkor mire jók a kövezett utak? Úgy látszik, az útépítők egy egységes megbízatás szerint dolgoztak. Minden utat összeaprított sziklákkal raktak ki és világos, vízálló anyaggal öntöttek le. A Cobá-Yaxuna szakasz tíz méter széles, túlságosan pazar ahhoz, hogy egyszerű felvonulási út legyen.
Az egyik tulumi templom belső falának még meglévő freskója félelmetes isteneket mutat, akik meghatározhatatlan gépekkel dolgoznak
Uxmalban (Mexikó) a Kormányzó palotáján eredetileg négy isten volt látható, akik a hagyomány szerint utasításokat adtak az embereknek. A fenti képen az istent sugárkoszorú övezi
A Cobá-Yaxuna út mentén találtak egy öttonnás, kétfelé tört hengert. Az óriási tárgy négy méter hosszú és valószínűleg az út lehengerlésére szolgált. Hasonló, valamivel kisebb hengerekre bukkantak Uxmalban. Ezek szerint egy kőkorszaki nép darabokat tört le a sziklából, hosszú hengerekké formálta azokat, de a kereket – amelyet tehát ismert – nem használta. Az oaxacai Museo de Arte Prehispanicóban több hegyikristály kereket fényképeztem le. Mexikóváros és Jalapa antrpológiai múzeumaiban kerekes gyerekjátékok állnak a vitrinben. A hondurasi Copán maja városban fogaskerekeket és kőkerekeket sikerült lencsevégre kapnom. Röviddel ezelőtt olvastam, hogy bár a maják ismerték a kereket, de nem használták, mert szent dolognak tartották. Mindez meggyőzően hangzanék, ha nem léteznének az utak... Az utak és a kerekek bizonyára az istenek számára voltak fenntartva. De milyen istenek
számára? Ezen istenek szenzációs ábrázolásával találkozhatunk Villahermosa (Mexikó) városának közelében, a La Venta-i Parkmúzeumban, mely óriási, sisakos olmék koponyáiról híres, amik tompán bámulnak maguk elé. Kevésbé ismert a La Venta-i 3-as számú sztélé, bár ötven tonnájával a park legsúlyosabb darabja. A kődarab 4,27 méter magas és 2,03 méter széles. Bal alsó részén egy alak felső lábszára és nadrágja ismerhető fel. A figura feje hiányzik, ám látható komplikált fejdísze, mely az egyiptomi Min istenéhez hasonló. A sztélé felső, jobb oldali része „lebegő emberalakot " mutat, melynek fejét szorosan illeszkedő sisak takarja. A „leereszkedő isten" maszkféleséget visel az állán, az orra és szája előtt pedig egy golyócska áll, hasonlóan a mai mikrofonokhoz. A képbe foglalt kijelentés világos: az égiek egyike leereszkedik az emberekhez.
A maják állítólag nem ismerték a kereket. Copánban (bal oldal) valamint a Mexikóvárosi Antropológiai Múzeumban (jobb oldal, felső kép) is lefényképeztem kerekeket és fogaskerekeket, Uxmalban pedig hengereket
A La Venta-i 3-as számú sztélé 4,27x2,03 méteres. Jobb felső részén egy lebegő, leszálló isten látható. Fején sisakot, állán maszkot visel, szája előtt a mai mikrofonokhoz hasonló golyócska áll. A művész jól megfigyelte istenét
Ennek párja, egy startoló isten ugyanazon parkmúzeum „sárkánymonolitján" látható, melyen meghajlított hátú emberalak ül egy „kígyóban". Az alak hasonló sisakot visel, mint az előbbi, a 3-as számú. A „sárkánymonoliton" az isteni lény zárt térrészben ül. Lábai magasabban vannak, mint az ülepe, jobb kezével egy rúdfélét kezel. A ruhába bújt isten bal kezében kosaracska látható, ami a sumer és babiloni „repülő lényeknél" is feltűnik. Feje fölött négyszögletű doboz lóg, melyet élénken figyel. 1952. június 15-én fedezett fel a mexikói archeológus, Dr. Alberto Ruz Lhuillier a palen- quei Feliratok temploma alatt egy titkos kriptát.
La Venta „sárkánymonolitján" a sisakos emberi alak zárt térrészben – a sárkányban – ül. Jobb kezével botkormányt kezel, feje fölött négyszögletű doboz lóg. Jobbra lenn: Olmék fej ugyanebben a parkban. Jobbra fenn: A lábait keresztbe téve imádkozó pap akár egy indiai templomban is ülhetne. A szanszkrit szövegekben valóban azt állítják, hogy az istenek kisebb embercsoportokat szállítottak el Indiából távoli országokba
A palenque-i Palota (Mexikó) istenek és papok figuráival van díszítve, közülük néhányan „görkorcsolyát" viselnek, ami kiválóan illett volna a maják aszfaltos útjaira. Jobb oldal: Palenque templomainak az archeológusok hangzatos neveket adtak, például Kereszt temploma. Feliratok temploma, Levélkereszt temploma, XIV struktúra vagy Naptemplom
A mennyezetről cseppkövek függtek lefelé, amiből a föld alatti kripta igen magas korára lehet következtetni. A padlót egyetlen óriási, 3,80 méter hosszú, 2,20 méter széles, 25 cm vastag monolit fedte. A „palenquei sírkőbe" – ez a szakkifejezés a monolitlapra – a kőfaragók semmi mással össze nem hasonlítható, fantasztikus ábrázolásokat véstek. Egy előrehajló emberi lény ül egy „kabinban" vagy járműben. Arca előtt egy gép található, melyet kezeivel irányít. Bal lábának sarka pedálon nyugszik. A kabin hátsó része zárt, mögötte fénycsóva izzik. Mivel ezen az egyedülálló táblán maja írások szerepelnek, melyek másutt is előfordulnak, a tudósok „életkeresztet", „földszörnyeteget", „madarat", sőt az „esőisten szakállát" látják rajta. A komplikált fejdíszű ülő alak pedig „egy halott portréja", „halálisten", az „emberi nem szimbóluma", „fiatal ember a földmonstrum maszkján", „Yum Kox kukoricaisten" vagy egyszerűen „Pacal", Palenque utolsó uralkodója.
A föld alatti kripta és sírkő keletkezését i. sz. 603-633-ra teszik. Valójában maga a sírkő nem datálható, ugyanis a dátumjelölések ciklusoknak felelnek meg, melyek 52 évente ismétlődnek. Ezért az archeológusok a Feliratok templomán kívül kutattak dátumadatok után, majd ezeket hasonlították össze a sírkő adataival. Ez a módszer nem kifogástalan. Palenque különböző helyein jóval azután is rögzíthettek dátumokat, hogy a sírkövet a mélyben elhelyezték. Ráadásul a specialisták azt is elhallgatják, hogy magán a sírkövön olyan adatok fordulnak elő, melyek az általuk megállapítottaknak teljességgel ellentmondanak. Azzal vigasztalják magukat, hogy a hajdani kőfaragók „tévedhettek". Miért nem vettek tudomást a kripta kinyitásakor a mennyezetről függő cseppkövekből? A sírkő fantasztikus reliefjének nincs szüksége interpretációra. A képek önmagukért beszélnek.
Fehér Medve, a bölcs, öreg hopi indián szerint Palenque egyetemi város volt, ahol a csillagokból érkezett tanítómesterek, a kacsinák oktatták az embereket. Jobb oldal: Dr. Alberto Ruz Lhuillier 1952-ben fedezte fel a Feliratok temploma alatt lévő titkos kriptát. A padlót fedő hatalmas monolitlapba, az úgynevezett „sírkőbe" készítői fantasztikus ábrákat véstek
Különös dublettek léteznek. Guatemalaváros Popol Vuh Múzeumában olyan fejeket láthatunk sisakok mögött, amelyek modern ismereteink birtokában egyértelmű következtetésekre vezetnek bennünket. Az isteni fejek üveglapok mögött kaptak helyet, orruk alatt technikai készülék helyezkedik el. Ugyanebben a múzeumban fino-
man cizellált vázákat csodálhatunk meg. Ezek közül néhány trónjukon ábrázolja az égi mestereket, kezükben definiálhatatlan tárgyakkal (Egyiptom!) és – ahogyan az várható – fejüket díszes sisakba dugva. Ugyanebbe a csoportba tartozik az El Baul-i (Guatemala) 27-es számú emlékmű. Ez egy 2,54 méter magas, 1,47 méter széles sztélé. A kőplasztikán domináló alak öntudatosan csípőre teszi a kezét. Egyfajta ökölvívókesztyűt visel, s teniszlabda nagyságú golyókat tart. Lábait csizmába dugta, ezek egészen a térdéig érnek, majd nadrágban folytatódnak. A nadrágot széles öv választja el a szűk felső résztől. Csodálatot ébreszt a fejet övező sisak, mely a búvárokéhoz hasonlatos. A sisakból tömlő vezet az alak hátán lévő kicsiny, tankszerű dobozhoz, egy tartályhoz. A szemek előtt kémlelőnyílás látható, mely mögött megfigyelhetők a szemöldökök, a szemek és az orr egy része. Az orr egyenes meghosszabbításában, de a sisakon kívül egy állat, talán egy jaguár pofáját alakította ki a kőfaragó. Torkából a sisakos alak által elhasznált, kilélegzett gáz áramlik ki.
Különleges szobrok istenfejekkel, sisakok kémlelőlyukkal a guatemalavárosi Popol Vuh Múzeumban
Az El Baul-i 27-es számú emlékmű (Guatemala) sisakban és szorosan a testhez simuló ruhában mutatja az isteni alakot. Tikalban is (alsó kép) találtak fogaskerékhez hasonló tarisznyát viselő alakokat. Itt is felismerhetők egy tömlő nyomai, mely a tarisznyából kiindulva átvezet a vállon A tudósok
szerint a relief a maják labdajátékának egy jelenetét ábrázolja. A győztes egy oposszum maszkját viseli, a sisaktól a tartályig vezető tömlő egyszerűen farok, a szájból kiáramló gáz pedig a vizet szimbolizálja. Az El Baul-i 27-es számú tárgyat én így interpretálom: Két földönkívüli lény, „isten" küzd egymással, a legyőzött átnyújtja fegyverét a győztesnek és könyörületért esedezik. Esetleg csak a nagy alak ábrázol égi tanítómestert, akinek ruhája hermatikusan zárt, hogy megvédje őt a baktériumoktól és a vírusoktól. Az idegen a tartály és a tömlő segítségével szűrt levegőt szívbe a sisakból, az elhasznált levegőt pedig kifújja. A mai védősisakok is hasonlóak. A kőfaragó anélkül, hogy értette volna a látottakat, kőbe véste, ami a szeme elé tárult, illetve ami emlékeiben megmaradt. Tikalban és Copánban is találtak sisakos lényeket, melyeknek sisakját tömlő kapcsolja össze valamiféle, a hátoldalon elhelyezkedő edénnyel.
A tikali preklasszikus sztélé (Guatemala) ismeretlen istenséget mutat, aki technikai kiegészítőkkel van körülvéve. Felismerhetők a csövek, menetek, zárak és egy több részből álló cső, mely a jobb oldali hasfaltól fut a behajlított karokig és kezekig
A Hondurasban lévő maja város, Copán építményei között fényképeztem le ezeket a szohormaradványokat. A behajlított könyökű, ökölbe szorított kezű ülő alakokban valószínűleg az égből érkezett isteneket örökítették meg. Felsőtestük előtt valaha „dobozok" vagy műszerek lehettek, melyeknek rögzítő része még ma is felismerhető
A maják fantáziadús stukkói hasonlítanak az ázsiai, különösen a kambodzsai és indiai istenábrázolásokra. A két földrész meredek lépcsőpiramisai is identikusak
A Guatemalai-felföldön található Seibal romváros az ország legjelentősebb kultikus helyei közé tartozik. A maja kultúra klasszikus emlékei maradtak fenn itt. A képeken látható sztéléket is Seibalban találták. A hivatalos vélemény szerint maja harcosokat ábrázolnak. Szerintem egyértelmű technikai részletek ismerhetők fel rajtuk, melyek meghaladják az indiánok fejlettségi szintjét
Valószínűleg a hajdani „művészek'' sem értették azt, amit Seibalban kőbe véstek. Csupán az általuk látott és megfigyelt dolgokat ábrázolták. A technikai eszközök funkciója és kezelési módja rejtve maradt előttük. Még a századunkban, Új-Guineában keletkezett cargo kultusz is ilyen alapokra épül
Sayil (fenn és középen balra) templomát is a földre szállt istennek szentelték. Mexikóváros Antropológiai Múzeumában több hasonló ábrázolást is találunk (lenn), egy óamerikai rajzon pedig az égi tanítómestert olyan járművön mutatják, mely a felhők fölött repül (középen jobbra)
A Berlini Néprajzi Múzeumban nyolc sztélé található, melyeket a múzeum egykori igazgatója 1876-ban szerzett be a guatemalai Santa Lucia Cotzumalguapáhan. A szakemberek szerint ezek a maják labdajátékának kultikus részleteit jelenítik meg. Eközben nem figyelnek arra, hogy a sugárkoszorútól övezett, földre szálló isten nem tipikus közép- amerikai motívum. A hasonló ábrázolások nemzetköziek
Ha a sisakos és/vagy földre szállt/ szárnyas istenek csupán Közép-Amerikában előforduló szimbólumok lennének, nem vesztegetném rájuk az időt. Ki vitatja azonban e szimbólumok nemzetköziségét? Ki tud nekem ellentmondani, ha megállapítom, hogy ezek az égi lények számtalan hagyományban megörökítést nyertek? Nem régen, „csupán" 2600 évvel ezelőtt hallhatta Ezékiel próféta: „Nektek, embereknek szemetek van a látásra, mégsem láttok semmit/'
5. FEJEZET
AKI KERES, TALÁL
R
itkán élhetjük meg a modern és az ismeretlen távoli idők kontrasztját olyan élén ken, mint amikor egyórai autózással magunk mögött hagyjuk Mexikóvárost a maga négyzetkilométerenként 11 000 lakosával, és meglátogatjuk Teotihuacán romjait. Aki tájékozódni szeretne, a Mexikóról szóló útikönyvben a következőket olvashatja: „Az aztékok romokat találtak itt, elnevezték őket az istenek helyének, mert úgy gondolták, a gigantikus építmények kizárólag az istenektől származhatnak. Nem ismeretes, ki építette Teotihuacánt, ahogy eredetileg nevezték a helyet, nem tudjuk, mikor és miért döntötték romba, s hagyták el lakói.'* Mivel sem a maják, sem az aztékok nem emelhették a várost és mivel senkinek sincs róla fogalma, ki kezdte el az építést körülbelül i. e. 1000-ben, az ismeretlen építőket egyszerűen „teotihuacánoknak" nevezik. Amikor a spanyol hódítók 1519-ben Hernando Cortez vezetésével az országba érkeztek, Teotihuacán már romokban hevert, az épületeket benőtte a buja trópusi növényzet. Már maguk az aztékok is csak ebben a formájában ismerték a várost, melynek azonban a neve nem újkori kitalálás. Az aztékok keresztelték el így, meg is mondták a spanyoloknak, hogy miért: „Az éjszaka idején, amikor még nem sütött a nap, amikor még nem volt nappal, azt mondják összegyűltek az istenek azon a helyen, melyet Teotihuacánnak hívtak, hogy tanácskozzanak az emberekről.'* Akármit is határoztak az istenek a nagy sötétségben, bizonyára hátrahagyták a Teotihua-
cán építésével kapcsolatos terveiket, ugyanis a romokból földönkívüli üzenetek olvashatók ki. Az ismeretlen teotihuacánok, az építőmesterek, aligha lettek volna képesek így tervezni, ugyanis – mondja a hivatalos vélemény – kő- korszaki emberekkel állunk szemben. Az egyszerű polgár bunkóhajigáló, állati prémekbe öltözött, primitív kőkorszaki embereket képzel el. Az archeológusok mindezt másként látják. A kőkorszakiak, mondják, a különböző területeken igen kulturáltak lehettek, ahogyan azt pl. a sziklarajzok vagy a dolmenek és menhirek mutatják. A kőkorszaki ember fogalma az esetek többségében annyit jelent, hogy ezek még nem ismerték a fémeket. A tudósok i. e. 1000-800-ra teszik Teotihuacán kialakulását. Ekkor még nem alapították meg a régi Rómát, még nem állt Jeruzsálem, Európában nomádok éltek. Virágkorában, i. sz. 600 után 25 négyzetkilométeres területen terült el, lakosainak számát több mint 200 000-re becsülik. A mesterek az egész építési idő alatt következetesen tartották magukat az eredeti tervekhez. Ilyesfajta „engedelmesség" csak egy uralkodó vallás bűvkörében képzelhető el.
Tervek a csillagokból? Laurette Séjourné archeológus. Ő vezette néhány éve a szellemvárosban az ásatásokat és a
Teotihuacán
következőképpen vélekedik Teotihuacán alapításáról valamint építészetéről: „Ennek a fejlett kultúrának az alapjai minden titkok legtitkosabbjaihoz tartoznak... Nehéz elképzelni, hogy a szellemi előfeltételek komplexuma hirtelen, előzmények nélkül, egyszerűen csak adott lett. Semmiféle tárgyi bizonyítékunk nincs e döbbenetes fejlődési folyamat lezajlását illetően." Ez a helyzet. Ki tervezte Teotihuacánt? Ki inspirálta a fenomenális piramisokat? Talán az istenek emléket akartak állítani? Talán a kövekkel akarták átadni üzeneteiket? A városban északról délre fut egy három kilométer hosszú, 40 méter széles út, amelyet ma Halottak útjának neveznek. Ez a névadás éppoly önkényes, mint a Hold-piramis, Quetzalcoatl-templom vagy Nap-piramis elnevezések. Egyetlen írásos emlék sem maradt fenn, amely a monumentális épületek nevére utalna. Az út északi végén egy 150x200 méteres területen áll a teraszosan épített Hold-piramis. Ennek legfelső szintjéről balra tekintve a Nappiramist látjuk. Ez Közép-Amerika leghatalmasabb építménye, az alapja 222x225 méteres. A Halottak útja képezi a város észak-déli tengelyét. Architektonikus kialakítása a tervezők
A Halottak útja és a Nap-piramis
hihetetlenül pontos mérési technikájáról tanúskodik. Északról délre 30 méteres esése van, melyet a (kőkorszaki) mesterek egyenletesen elhelyezett lépcsőfokokkal kompenzáltak ki: minden ötvenedik méteren hét lépcsőfok és egy sík található. E technikai megoldás következtében valamennyi látogató optikai csalódás áldozata lesz. Lentről fölfelé, avagy délről északra nézve még ma is végtelen lépcsőt látunk, amely végül a Hold-piramisba megy át.
Quetzalcoatl isten temploma a szárnyas kígyóval, amely inkább egy hatalmas sárkányra emlékeztet.
De ha az ellentétes irányba nézünk, akkor minden lépcső és sík eltűnik, mintha elvarázsolták volna, csupán a Halottak útjának világosbarna, kilométeres csíkja látszik. Ráadásul úgy érezzük, mintha a Nap- és a Hold-piramis ugyanolyan magas volna, pedig a Nap-piramis 19 méterrel feljebb emelkedik. A piramissíkokról ma már hiányoznak a templomok, a Hold-piramis tetejéről pedig az a 3 méter magas, 22 000 kilogrammos kőfigura,
melyet a piramis lábánál találtak meg és ástak ki. A Nap-piramis tetején eredetileg egy isten aranynyal-ezüsttel bevont szobra állt, amit a spanyol hódítások idején a franciskánus Jüan de Zumágarra (1478-1548), Mexikó első püspöke beolvasztatott. Egy magasabb síkon áll Teotihuacán stukkódíszekkel leggazdagabban ékesített épülete, a Quetzalcoatl-templom. Tollakkal díszített kígyófejek tekergőznek, démoni lények maszkjai lesnek kifelé a lépcsők falaiból és kígyótestek másznak a templom talpazata körül. A templommaradványok díszítő elemei bizonyítják, hogy a szárnyas kígyóisten emblémája jóval az aztékok és maják előtt ismert volt Mezo-Amerikában. A motívumok azonosak az aztékok Quetzalcoatl és a maják Kukulcan istenének ábrázolásával. Ezáltal a „fehér szakállú férfi", aki állítólag a maják idejében vándorolt be „keletről" szintén megmagyarázható. Teotihuacánban az a legdöbbenetesebb tény, hogy a város Naprendszerünk kőbe öntött modellje.
Kicsinyített Naprendszer Hugh Harleston amerikai mérnök, aki éveken át kutatott az „istenek" eme helyén, észrevette, hogy minden épületen lemérhető 57 méter vagy ennek a többszöröse. Például a Halottak útja mentén 114 (=2x57) és 342 (=6x57) méterre helyezkednek el egymástól a jelentős építmények. A Citadella fala 399 (=7x57) méteres. Hugh Harleston egy kisebb egység után kutatott, amely szintén illene Teotihuacán épületeire. Ez az alapegység 1,059 méternek adódott, s Harleston az azték hunab nevet adta neki, ami egységet jelent. A Quetzalcoatl-, a Hold- és a Nap-piramis magassága 21,42 és 63 hunab, tehát 1:2:3 arányban állnak egymással. Közben egy számítógép döbbenetes adatokat szolgáltatott. A Quetzalcoatl-piramis alapkerülete megfelel a polárrádiusz 100 000-ed részének. Harleston a Citadellán különféle pitagoraszi háromszögeket fedezett fel, valamint a körkerület kiszámítására szolgáló n értéket és a fénysebességnek megfelelő számjegyeket (299 792 km/sec). A piramistalpazatok és a Citadella síkjai a Merkúr, Vénusz, Föld és Mars pályaadatainak megfelelően nyertek elhelyezést. Az adatok közvetlenül a Citadella mögött, a Halottak útján folytatódnak: egykor itt folyt egy mesterséges mederben a San Jüan-patak, ami megfelelő távolságával szimbolizálta a Mars és a Jupiter közötti Aszteroida-övet. A Citadella középpontjától mérve, tovább a Halottak útjának irányában a Hold-piramis felé, 945 hunab távolságban kellett volna Harlestonnak újabb épületet találnia, mégpedig a Szaturnusz bolygónak megfelelő helyen. Ott azonban semmit sem talált. Mexikóváros Nemzeti Könyvtárában Harleston rábukkant a régi Teotihuacán rajzára, amelyen éppen a megfelelő helyen egy templomot jelöltek. A templom áldozatául esett a terület kiegyengetésére irányuló munkálatoknak. 1845 hunab távol-
Bal oldal: A templomok és piramisok falai valaha pompás színekben ragyogtak. A szárnyas rémalakok még ma is felismerhetők
ságban, a Halottak útjának végén a Hold-piramis jelöli az Uránusz bolygó helyét. Vajon a történelem előtti időkben élt városépítők ismerték a Neptunuszt és a Plútót is, melyeket csupán századunkban sikerült felfedezniük a csillagászoknak? Igen! Ha meghosszabbítjuk a Halottak útját a Hold-piramison túl, 2880 hunabra a hegyoldalon egy kis templomot, további 3780 hunabra egy tornyot találunk, az utóbbi jelképezi a Plútót. Bár a torony újabb építmény, de egy régebbi templomocska alapjára emelték. Nem vitás: Teotihuacán a Naprendszer modellje. A kőkorszaki építőmesterek és várostervezők azonban nem ismerhették Naprendszerünk bolygóinak adatait. Ki juttatta őket e tudás birtokába?
Csillámok a szendvicsben 1983-ban az ásatások során több üregre bukkantak, melyeknek a teteje 15 cm vastagságú
A felnyitott vaslemez alatt egy pincerész fedele található. A kőrétegek közé 10-15 centiméter vastag csillámot húztak be szendvicsszerűen
csillámréteggel volt izolálva. Ezeket a csillámlemezkéket egykor szendvics-eljárással helyezték az üregek fedeleibe: kő/csillám/kő. A csillámnak igen figyelemreméltó tulajdonságai vannak: Elasztikus, 800 -ig hőálló, ellenáll a hőmérsékleti ingadozásoknak (forró/hideg) valamint az organikus savaknak. Kiváló elektromos szigetelő és lehetetvékony lapokra bomlik. Jó tulajdonságai miatt többek között a nagyolvasztók ablakai is csillámból készülnek. A kőkorszaki teotihuacánoknak egy sor ismeretet tulajdoníthatunk, de azt már mégsem gondolhatjuk róluk, hogy tisztában voltak a csillám előnyeivel. Nem is volt rá szükségük, hiszen sem magas hőmérséklettel, sem veszélyes savakkal, sem elektromos feszültséggel nem volt dolguk. A nagy talányt maga a csillám jelenti: muszkovit csillámról van szó, melyet nagyapáink moszkvai üvegnek neveztek, s ezt tették a kályhák kémlelőnyílásaiba. Nagy csillámlelőhelyek Dél-Afrikában, Brazíliában, az USA-ban és a Bajkál-tó környékén
találhatók. Honnan származnak Teotihuacán vastag csillámrétegei? Közép-Amerika hegységeiben, melyek túlnyomórészt vulkáni kőzetekből állnak, alig található csillám. Kik és miért rendelhették el, hogy a teotihuacáni ürege
ket csillámmal kell szigetelni? Talán valami érzékeny anyagot tároltak itt egykor, amit védeni kellett a savaktól, a hőségtől, a hidegtől vagy a villámoktól? ,, Szomorú ez az egész: a buták biztosak a dolgukban, az okosak pedig telve vannak kétségekkel:' (Bertrand Russell, 1872-1970) Egy ismerős archeológus elmagyarázta nekem, hogy mivel a csillám szépen csillog, ékszerkészítéshez és a szem gyönyörködtetésére használták, még talán épületeket is díszítettek vele. Elképzelhető, de ez még nem visz közelebb a teotihuacáni rejtély megoldásához. Ne feledjük: a csillámot szendvicsszerűen, mesterségesen húzták be a kőrétegek közé, tehát nem „élvezték" a ragyogását. A ragyogáshoz egyébként elegendő lenne egyetlen rétegecske, semmi szükség 15 centiméteres vastagságra. Ha a földönkívüliek állnak Teotihuacán rejtélye mögött, felvetődik a kérdés: mit akartak mindezzel elérni? Azt, ami évezredekkel később valósággá lett: a késői generációknak fontos következtetéseket kell levonniuk a romokból! Ha nem tudjuk megtenni ezt, az nem válik dicsőségére a világűrkutatás kezdetén álló földi civilizációnak.
Feljegyezve az örökkévalóságnak Az új ismeretekből levont következtetések alapján a közép-amerikai népek történelmét újra kell értelmezni. A régi mítoszokhoz tartozik a Popol Vuh, a quiché maják szent könyve, valamint a Chilam Balam könyvek, melyek mítoszokra és történelmi forrásokra támaszkodnak. Chumayel Chilam Balam könyve szerint a teremtés a következőképpen zajlott le: „Ez a világ története, ahogyan azt a régi időkben leírták... így a maják megtudhatják, hogy születtek ebbe az országba... Katun 11 Ahauban (dátum) történt, amikor Ah Mucencab (földre szállt isten) megjelent. Akkor történt, hogy tűz esett az égből, majd leereszkedett a kötél, azután a sziklák és a fák...'' Mani Chilam Balam könyvében hasonló áll:
„Íme, a beszámoló egy isten, tizenhárom isten és egyezer isten születéséről, akik Chilam Balam, Xupán, Nauat... papokat tanították." Hasonló ábrázolásmóddal találkozhatunk Enok próféta könyvében, melyben azt is olvashatjuk, hogyan oktatta az embereket a tanítómesterek egész hada: „Semjasa tanította... a gyökerek vágását, Armaros a ráolvasás megszüntetését, Baraqel a csillagnézést, Kokabeel az asztrológiát, Eze- qeel a felhőtudományt, Arakiel a Föld jeleit, Samsaveel a Nap jeleit, Seriel a Hold jeleit..." Világszerte ugyanarról van szó, csak éppen tudósaink elkülönítve nézik az írásokat, ahelyett, hogy együtt szemlélnék azokat. Az arizonai hopi indiánok mesélik, hogy eredeti isteneik, a kacsinák, féltök alakú bárkákban érkeztek a Földre. A csendes-óceáni szigetcsoportok lakói a bárkákat „kagylókhoz" hasonlítják, Mikronézia egyik szigetcsoportjának, Kiribatinak a legendáiban Nareau ősisten kókuszhéjban repült, az indiai istenek pedig vimánákban érkeztek világűri városaikból. Még az Ótestamentum Istene is „füsttel, földrengéssel, zajjal, fénnyel" ijeszti meg az embereket. Mindez csak kép – de minek a képe? A korai népeknek – vagy az őseiknek, ha így jobb – a szemében a Földre érkezett tanítómesterek, a kozmosz bölcsei istenek voltak. Amint eltűntek a színpadról, a hátramaradottak törekedtek elfoglalni a helyüket: epigonok folytatták művüket és követeltek tiszteletet maguknak. A sok kis, mondvacsinált „isten" zavart idézett elő, miközben az igaziak visszavonultak, s távol tartották magukat az eseményektől. A régi népek tudatából sohasem törlődött az égi tanítómesterek emléke. Állandóan gyötörte őket a kérdés: meg fognak bennünket büntetni az istenek, ha ígéretükhöz híven visszatérnek? Észre kell vennünk, hogy ez a kérdés a modern vallásokat is foglalkoztatja, csupán istenük büntetését az utolsó ítélet napjára tolják ki. Ezzel szemben a régi népek isteneik tényleges visszatérését várták. Félelemmel telve vizsgálták az égboltot és feljegyeztek mindenféle változást. Ilyesfajta „könyvelésekkel" még a maja szobrokon is találkozhatunk, például Copán város „asztronómiai jelenetén". A három maja kéziratot, melyek a véletlen folytán „túlélték" a spanyol hódítók pusztításait,
máig sem sikerült teljesen (a számok kivételével) megfejteni. Talán az ennek az oka, hogy téves elképzeléseket kapcsolunk a fordításhoz? Talán a maja képekhez fűzött magyarázatok azért olyan üresek, mert a szellemi modell mögött megbújó tartalom csak kevés pontban találkozik a hajdani papok elképzeléseivel? Az olyan semmitmondó megnevezések, mint pl. zöld tollú kígyó, méhisten, pajzs-jaguár, Mágus temploma (Uxmal), Levélkereszt temploma (Palenque), repülő géniusz, mitológiai monstrum és életkereszt... üres fogalmak csupán, melyeket a tankönyvek ültettek a köztudatba. Ezek szerint a tulai, úgynevezett Atlasz-harcosok (70 kilométerre északnyugatra Mexikóvárostól) „nyílköteggel" és „parittyafelszereléssel" vannak ellátva, dobozhoz hasonló kalapot és mellkasukon „stilizált pillangóemblémát" viselnek. Te jó ég – a képek valami egészen mást mutatnak!
Egyre messzebb – egyre régebbre Az archeológusok még nehézkesebben bánnak az időpontok megállapításával, mint a hagyományok és képek korszerű kiértékelésével. Bár a datálási módszerek, különösen a sokat emlegetett C-14 izotópnak köszönhetően sokat fejlődtek, de mit ér mindez, ha az eredetekre nem derül fény? Egy sír korát könnyű megállapítani – egy, a halott kezében lévő fémtárgyét nem. A romokat az organikus maradványoknak köszönhetően (csontok, faszén, szövetek, stb.) el lehet helyezni az időben, különösen ha dátumjelek díszítették az épületeket. Világos! Világos? A kérlelhetetlen idő minden épületet kikezdett, a szent templomokat sem kímélte. Ha ma egy templom károsodik, a pap segítségnyújtásra szólítja fel az ország gyülekezeteit. Nem csupán renoválják és restaurálják az épületet, hanem gyakran le is bontják, majd a helyén újat emelnek. Ezt a játékot évezredeken át el lehet játszani. így keletkeztek a régi, pogány templomok helyén keresztény építmények.
Mielőtt restaurálták és kibővítették volna, a legtöbb kultuszhely földje szentnek számított. A legmesszebbre nyúló nyomok a legérdekesebbek. Sokszor csupán anyagi okok miatt felületi archeológiai kutatásokat végeznek, még ha ez a felület 15 méter mélyen fekszik is a törmelékben vagy a humuszban. Aztán megállapítják, hogy az X maja törzs háborúzott az Y-nal, vagy hogy Chichén Itza uralkodója, Chac Chib Chac megszöktette Tzamal uralkodójának menyasszonyát. Kit érdekel? A vallás forrásaira és az istenkultusz kezdeteire vonatkozó kérdések megválaszolatlanok maradnak, a rituális maszkok és tárgyak jelentőségének kiderítése várat magára, az egész ködbe és zsákutcába kerül. Malinalcóban a jaguár és a sas tiszteletére templomot vájtak a sziklába, melyhez hasonlót Mexikóban hiába keresnénk. Az építményt az aztékoknak tulajdonítják. Csak hát: a sziklatemplom nem jellemzi az aztékokat. Itt már korábban kellett hogy legyen egy szentély. A templom előtti teret a csupasz sziklából alakították ki, a tényleges szentély egy gigantikus, megalitikus patkó egy mesterséges szikladómban. A sima falakon és a patkó középpontjában sas ül, mely széttárt szárnyaival mintha a szűk sziklabejáratot célozná meg. A létesítmény korát illetően nincsenek adataink. Nem tudjuk, miféle emberek keze munkájának köszönhető a pompás sziklaalkotás. Nem tudjuk, mindez miféle isten tiszteletére készült. „Állatkultusz", hangzik az egyetlen, fantáziaszegény válasz. Banális állattiszteletnél többet nézek ki elődeinkből.
Korcsok és monstrumok A különböző fajtájú állatok istenítése olykor groteszk formákat ölt. Tisztelni lehet egy sast, mert a repülés iránti csendes vágyat fejezi ki, egy jaguárt, mert gyorsan és csöndben vadászik, vagy tőlem egy tehenet is, ami a tej forrásaként hálát ébreszt. Még a legirracionálisabb gondolatokat is el bírom viselni, ha muszáj.
A legenda szerint a mexikói Tulában a kisebb rangú istenek találkoztak a magasabb rangúakkal, a kapcsolatot zsinórokon át tartották egymással. A tulai istenek szemüveget és fülvédőt viselnek, mellkasukra pedig dobozt erősítettek, amikben az archeológusok „pillangóemblémát" vélnek felfedezni. Két ujjukkal különös tárgyakat fognak át, melyekről a szakirodalom úgy tudja, „szimbolikus kulcsok" vagy „nyílkilövők". A technikai jelentés keresése mindenesetre értelmesebbnek tűnik
Az archeológiai datálások egyre messzebbre vezetnek, a kronológia alatt inog a föld. Ez a helyzet az ősi maja város, Acancéh esetében is, melyet még monolitokból építettek
Malinalco (Mexikó) kevésbé ismert templomának előterét a sziklából vájták ki, a tulajdonképpeni szentély egy óriási szikladóm. A falakon nagy madarak láthatók, egy sasnak vélt állat ül egy kőpatkó közepén. A létesítmény a történelem előtti időkből származik. Senki sem ismeri a tervezőt s az isteneket, akiket valaha itt tiszteltek
Egyes elméletek szerint elődeink az állatokban az istenek és az ősök újjáéledését látták. Azonban közelebbről vizsgálva ez a magyarázathalmaz pótmegoldásnak bizonyul, egyszerűbben semmi okosabb nem jut eszünkbe. Miért tekintett oly sok nép istennek egy repülő kígyót vagy egy tűzokádó sárkányt, amely valójában nem létezett? Mit jelentenek a „repülő géniuszok", melyek az „élet fáján" láthatók? És mi is az „élet fája"? Értelmetlen elnevezések ezek, s még a képi ábrázolásnak sem felelnek meg. A „repülő géniusz" lehetne egy két- vagy négyszárnyú emberalak, esetleg egy szárnyas embertorzó, melynek a feje egy ragadozó madáré. Az ominózus „élet fája" egyszer kereszt, aztán „ceremóniagerenda" vagy „sztélé", esetleg mint a babilóniai ábrázolásokon, egymással összefont kötegek talányos képződménye. De sehol sem fa! Egy modern interpretációnak legalább a kiindulása értelmes: a lények, amelyek repülni tudtak, megváltoztatták a genetikai kódokat. Az évezredekkel ezelőtti emberek bizonyára semmit sem tudtak a genetikai kódokról, az aminosavakról vagy a DNS-láncokról – ám az égi tanítómesterek ismerték ezeket. Elmagyarázták
lényegüket az embereknek, s lerajzolták őket, ahogyan a tanárok az iskolákban ezt most is teszik. Az ilyen rajzok címzettjei nem csupán egy generáció tagjai voltak, ezek egyszer maguk is genetikai problémák előtt álltak. Mi lett mindebből? „Repülő géniuszok dolgoznak az élet fáján".
A babiloni és perzsa templomfalakon is „repülőgéniusznak'' nevezett alakok tűnnek fel, akik az életfáján dolgoznak. Az ominózus „élet fájának" néhány ábrázolásmódja érdekes tanulmány lehetne egy genetikus számára
A művészi gonddal készült sumer hengerpecsétek a világ legősibb emlékei közé tartoznak. I. e. 3000 körül keletkeztek, hosszuk csupán néhány centiméter
I.e. 3000 körül kezdett a sumer nép hengerpecséteket előállítani, melyeket tulajdonosuk gyakran a nyakába akasztva viselt. Az egy-hat centiméter hosszúságú kis pecséteket nyomták az agyagba, az okmányokra, ezekkel nyugtázták a templomok számára teljesített adományokat. A templomok egyúttal a kor pénzügyi hivatalai is voltak. A pecsétek legrégebbjei mitológiai alakokat mutatnak és madáremberek, mesebeli állatok, hermafroditák, égi repülő tárgyak, golyók láthatók rajtuk. Itt is megjelennek sisakos istenek az „élet fáján" – már akkor! – vagy égi bárkák a Hold fölött, melyekben emberszerű lények ülnek. Más pecsétek csillagokkal és repülő képződményekkel díszített fejű isteneket, technikailag megformált gépeket ábrázolnak, s a Naprendszert is megjelenítik. Mindezt úgy, hogy a sumerok semmit sem tudtak a Naprendszerről. A modern vélemény szerint mindez „absztrakció". Érdekes. Az absztrakció a művészet igen előrehaladott fázisára jellemző. És ha az, akkor minek az absztrakciója?
Éppoly szerencsétlenül állunk az ember-állat monstrumok állatkertjében. Keverék lényeknek, „szfinxeknek" nevezik ezeket a korcsokat, elkezdve Gíza ismert szfinxétől egészen a görög mitológiában szereplő Medúzáig, akinek fején kígyók rángatóznak. A variációk százait mutató csodaalakok a fantázia szülöttjei, mondja a szakirodalom. Sok esetben ez igaz lehet – máskor viszont nem, ahogyan azt csontleletek, irodalmi utalások, emlékművek bizonyítják. A horrorba illő monstrumok közül legalábbis néhány valaha ténylegesen élt.
A British Museumban őrzik 11. Szalmanasszar fekete obeliszkjét, melynek kifejezőereje nem hagy kívánnivalót maga után. Az őrök láncon vezetnek két „állatot", melyeknek feje vitathatatlanul emberi, arcvonásaik pedig fiatalságukra utalnak. Az archeológusok ennek ellenére fogoly
majmokat látnak bennük. Miféle genetikai laboratóriumból származtak ezek a teremtmények? Az egyiptomi és babilóniai emlékek úgy tudják, hogy egykor az istenek alkották az embereket, de számtalan korcs, keverék lényt is életre keltettek.
II. Szalmanasszar fekete oheliszkjén egy elefánt mögött különös alakokat vezetnek. Hogy a művész a reális valóságot ábrázolta. azt az oheliszken lévő normális alkatú állatok bizonyítják
Az obeliszkbe vésett szöveg „fogoly emherállatokról" beszél, melyeket hadisarcként hurcoltak el. Az archeológusok majmot látnak bennük, ami a fenti ábrázolás esetében lehetetlen. A keverék lények arca ugyanis emberi
KEDVES OLVASÓ!
Végezetül be szeretném mutatni Önöknek az ANCIENT ASTRONAUT SOCETY-t – rövidítve A.A.S. Ez egy közhasznú társaság, amely nem nyereségvágyból tevékenykedik. 1973-ban alapították az USA-ban. Azóta számos országban élnek tagjai. A társaság célja azoknak a indiciumoknak a gyűjtése, kicserélése és publikálása, melyek alkalmasak az alábbiak alátámasztására: - a történelem előtti időkben látogatók érkeztek a Földre a világűrből... - a jelenlegi technikai civilizáció a mi bolygónkon már nem az első... (vagy) - mindkét elmélet kombinációja érvényes... Az A.A.S.-nek bárki tagja lehet. Kéthavonta jelenteti meg közlönyét német és angol nyelven. Az A.A.S. tanulmányi utakat szervez régészeti szempontból érdekes lelőhelyekre. Ezeket az utazásokat többnyire én magam vezetem. Időszakosan nemzetközi kongresszusokat és nemzeti gyűléseket szervezünk. Mostanig 13 világkongresszusra és 18 nemzeti ülésezésre került sor. Az A.A.S. évi tagsági díja 30 SFR,- vagy 35 DM,-. A német nyelvterületen kereken 2000 tagot számlálunk.
Örülnék, ha az A.A.S.-vei kapcsolatos további felvilágosításokért a következő címhez fordulnának:
ANCIENT ASTRONAUT SOCIETY CH-4532 Feldbrunnen.
Szívélyesen üdvözli Önöket:
ERICH VON DÄNIKEN
